SOROZATUNKBAN EDDIG MEGJELENT:

Még kapható

SOROZATUNKBAN EDDIG MEGJELENT: William Gibson – Bruce Sterling: A Gépezet Joan Slonczewski: Génszimfónia William Gibson: A holnap tegnapja Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Az idő szeme Neal Stephenson: Snow Crash Szergej Lukjanyenko: Éjszakai Őrség Robert Charles Wilson: Pörgés Kasztovszky Béla: GRIN Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar Joan Slonczewski: Ajtó az óceánba László Zoltán: A Keringés Szergej Lukjanyenko-VlagyimirVasziljev: Nappali Őrség Nemere István: Elveszettek Frederik Pohl: A hícsík nyomában Szergej Lukjanyenko: Alkonyi Őrség Jonathan Lethem: Amerikai amnézia Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége Ken MacLeod: Kozmonauták vára Jack McDevitt: Született stratéga Elisabetta Vernier: ClipArt Arthur C. Clarke: A város és a csillagok Harry Harrison: Helyet! Helyet! Clive Barker: Abarat Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma I–II (folytatás a következő oldalon)

Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Galaktika szerkesztőségében és az interneten, a www.galaktikabolt.hu honlapon. Címünk: 1024 Bp., Fény u 2. I/4 Tel.: 457-0250 Hétköznap nyitva: 10-16 óráig

GBK-tagoknak 30% kedvezmény!

1

SOROZATUNKBAN EDDIG MEGJELENT: (folytatás az előző oldalról)

China Miéville: Armada I–II M. John Harcison: Fény Mary Shelley: Az utolsó ember I–II Robert Charles Wilson: Tengely Brandon Hackett: Isten gépei Joan Slonczewski: Elízium lánya Szergej Lukjanyenko: Utolsó Őrség David Brin: Dettó Robert Silverberg: Lord Valentiné kastélya Szélesi Sándor: A beavatás szertartása Robert Charles Wilson: Bioszféra Jack McDevitt: Poláris Antal József: Justitia Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Elsőszülöttek Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget Kétszázadik Vlagyimir Vasziljev: Káosz-Őrség John Wyndham: Szemünk fényei Harry Harcison: Édentől nyugatra Andreas Eschbach: Haj szőnyegszövők Clive Barker: Abarat – Varázsórák, véres éjek Guy Gavriel Kay: Ysabel Robert Silverberg: Majipoor krónikái Ken MacLeod: Sötét fény László Zoltán: Nulla pont Rudyard Kipling: Kívánságok Háza Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal: Haldokló csillagok I–II Vernor Vinge: A szivárvány tövében Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Galaktika szerkesztőségében és az interneten, a www.galaktikabolt.hu honlapon. Címünk: 1024 Bp., Fény u 2. I/4 Tel.: 457-0250 Hétköznap nyitva: 10-16 óráig

GBK-tagoknak 30% kedvezmény!

2

3

A fordítás alapját képező kiadás: Robert J. Sawyer Flashforward Tor Books, 1999 Sorozatszerkesztő: Burger István Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Fordította: Tamás Gábor Szerkesztette: Kolonics Gabriella Borító: Sallai Peter ISBN 978 963 9828 45 2 ISSN 0238-3063 Kiadó: Metropolis Media Group Kft. © 1999 by Robert J. Sawyer © Hungarian translation 2010,Tamás Gábor Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelős vezető: Antun Bašić

4

RICHARD M. GOTLIBNAK

Richarddal még középiskolában találkoztunk, 1975-ben. Akkoriban még igencsak másféle jövőt képzeltünk el magunknak ahhoz képest, amilyen lett. Azonban egy dolog egészen világos volt: függetlenül attól, hány év telik el, mindig barátok maradunk. Most, negyed századdal később örömmel gondolok arra, hogy legalább ez a rész pontosan úgy alakult, ahogy elképzeltük.

5

Köszönetnyilvánítás Őszinte hálával tartozom az ügynökömnek, Ralph Vicinanzának és a társának, Christopher Lottsnak; a Tornál dolgozó szerkesztőmnek, David G. Hartwellnek és a titkárának, James Minznek; Chris Daónak és Linda Quintonnak, ugyancsak a Tornál; a Tor kiadójának, Tom Dohertynek; a kanadai terjesztőmnél, az H. B. Fenn and Company Ltd-nél Rob Howardnak, Suzanne Hallsworthnak, Heidi Winternek, valamint Harold és Sylvia Fenn-nek; Neil Cladernek, az Európai Részecskekutató Szervezet (CERN) sajtószolgálata vezetőjének; dr. John Cramer fizikaprofesszornak a Washingtoni Egyetemről; dr. Sáhín Husszein Azmínak, Asbed Bedrossiannak, Ted Bleaneynek, Alan Bosticknak, Michael A. Bursteinnak, Linda C. Carsonnak, David Livingstone Clinknek, James Alan Gardnernak, Richárd M. Gotlibnak, Terence M. Greennek, John-Allen Price-nak, dr. Ariel Reich-nak, Alan B. Sawyernek, Tim Slaternek, Maszajuki Ucsidának és Edo van Belkomnak. Az apámnak, John A. Sawyernek, aki többször is kölcsönadta hétvégi házát Bristol Harbour Village-ben, ahol a regény nagy része készült. Mindenekelőtt pedig drága feleségemnek, Carolyn Clinknek.

6

1. KÖNYV 2009. április

„Aki előre látja a csapásokat, kétszer szenvedi el őket.” Beilby Porteus

7

1. Első nap, 2009. április 21., kedd ÁTHASÍTANI A TÉRIDŐT… A CERN nagy hadronütköztetőjének vezérlésére szolgáló épület nemrég készült el – 2004-ben adtak rá engedélyt, és 2006-ban adták át. A falak között található fedetlen udvart nem is lehetett másnak nevezni, csak magnak. Az irodákat úgy tervezték, hogy ablakaik vagy a magra, vagy kifelé, a CERN hatalmas területére nézzenek. A magot körülvevő négyszögnek két emelete, a központi felvonónak viszont négy megállója volt: a két föld feletti szint, az alagsor, benne a kazánházzal és a raktárakkal, valamint a mínusz száz méteren lévő szint, amely a részecskegyorsító alagútjának huszonhét kilométeres külső kerületén végigvezető egysínű vasút beszállóterére nyílt. Az alagút parasztok földjei, a genfi reptér pereme és a Jura-hegység lába alatt húzódott végig. A vezérlő központi folyosójának déli falát tizenkilenc szakaszra osztották, mindegyiket a CERN egyik tagállamából származó művész mozaikképe borította. A görögországi Démokritoszt és az atomelmélet létrejöttét ábrázolta, a németeké Einstein életét mutatta be, míg a dániai Niels Bohrét. Persze voltak olyan mozaikok is, amelyeknek nem a fizika volt a témájuk: a francián Párizs kontúrvonala volt látható, míg az olaszon egy szőlőhegy: az egyes fürtöket csiszolt ametisztek ezrei jelképezték. Maga a hadronütköztető – vagy ahogy angol neve után emlegették, az LHC – tényleges vezérlőterme egy tökéletes négyzet, két oldalán, pontosan középen széles csúszóajtót helyeztek el. Két emelet magas volt, a felső felét üvegfal alkotta, hogy látogatók csoportjai beleshessenek az itt zajló ténykedésbe – a CERN háromórás idegenvezetés látogatást kínált minden hétfőn és szombaton, reggel kilenckor és délután kettőkor. Az ablakok alatt a tizenkilenc tagállam zászlaja lógott a falnak simulva – minden oldalra öt-öt jutott belőlük. A huszadik helyet az Európai Unió kék és arany lobogója foglalta el. Odabenn tucatjával álltak a különféle műszeres pultok. Az egyik a részecske-belövellők működtetését szolgálta: ez irányította a kísérletek kezdetét. A szomszédjában volt egy másik, a felszíne ferde és tíz képernyőt építettek bele, amelyeken az ALICE és a CMS-detektorok1, a nagy hadronütközéses kísérletek során létrejövő részecskéket megfigyelő és azonosítani próbáló roppant méretű, föld alá épített rendszerek eredményei 1

8

CMS = Compact Muon Solenoid

futnak majd. A harmadik pult monitorai a részecskegyorsító szelíd ívben kanyarodó föld alatti alagútjának néhány szakaszát mutatták az egysínű vasút mennyezeten függő I-profilú pályájával. Lloyd Simcoe, a kanadai származású kutató a belövellés irányítórendszere előtt ült. A negyvenöt éves férfi magas volt, arca borotvált, a szeme barna, kefehaja pedig olyan sötét barna, hogy akár feketének is lehetett volna nevezni… kivéve a halántékánál, ahol már közel minden második szál őszre fordult. A részecskekutatók nem éppen a ruházkodás terén mutatott kiválóságukról voltak híresek, és egészen a legutóbbi néhány hónapig Lloydnál sem állt másként a helyzet. Azonban akkor belement, hogy az egész ruhatárát az üdvhadsereg genfi kirendeltségének adományozza és hagyja, hogy a menyasszonya teljesen új ruhákat válasszon neki. Az igazat megvallva kissé csiricsárénak találta ezeket, ugyanakkor el kellett ismernie, hogy még sohasem nézett ki ennyire divatosan. Ma bézs színű ing volt rajta korallvörös zakóval, barna nadrágjának zsebeit egyszerű kivágások helyett a lábra varrt szövetnégyszögek jelezték, és az egészhez – a divat hagyománya előtti tisztelgésként – olasz bőrcipőt húzott. Használt még néhány általánosan státusszimbólumnak tartott kiegészítőt is, amelyek történetesen kis helyi színezetet adtak megjelenésének: egy Mont Blanc töltőtollat tartott zakója belső zsebében, kezén pedig svájci számlapos aranyóra volt. Jobbján, a detektorpult mellett, ott ült maga az átalakulás irányítója, a menyasszonya, Micsiko Komura mérnöknő. Harmincöt évével egy tízessel volt fiatalabb Lloydnál – kicsiny, fitos orra mellett fényes fekete haja volt legfeltűnőbb jellegzetessége, amelyet most a jelenleg divatos apródfrizurában viselt. Mögötte Theo Prokopidisz, Lloyd kutatótársa állt. A huszonhét éves Theo tizennyolc évvel volt fiatalabb nála – nem egy mókamester hasonlította a visszafogott, középkorú Lloydot és heves görög munkatársát Crick és Watson csapatához. Theónak vastag szálú, göndör fekete haja, szürke szeme és feltűnő, előreugró állkapcsa volt. Szinte mindig piros farmert hordott – Lloydnak nem tetszett, azonban harminc alatt immár nem akadt olyan ember, aki kék farmert viselt volna –, hozzá a világ különféle tájairól származó rajzfilmfigurák valamelyikét ábrázoló pólók végtelen sorának valamelyik darabjával: ma a köztiszteletben álló Csőrike volt rajta. A többi pultnál tucatnyi másik tudós és mérnök foglalt helyet. A kocka felemelése… A légkondicionálás halk zúgásán és a felszereléshez tartozó ventillátorok finom suhogásán kívül teljes csend uralkodott a vezérlőhelyiségben. A kísérlet előkészületeivel töltött hosszú nap után mindenki ideges volt és feszült. Lloyd körbepillantott a szobában, és nagyot sóhajtott. Vérnyomása az egekben, úgy érezte, lepkék keringenek a hasában. 9

A falon számlapos óra mérte az időt, a pultján digitális. Mind a kettő gyors ütemben közeledett a 17.00-hoz… Hiába töltött el már két évet Európában, Lloyd még mindig délután öt óraként gondolt rá. Ő volt az ALICE (A Large Ion Collider Experiment)-detektort2 használó, közel ezer fizikus közreműködésével létrejött csapat vezetője. Theóval majd két éven át tervezték a mai részecskeütköztetést… Két év egy olyan munkára, amely akár két emberöltőt is igénybe vehetett volna. A most létrehozni kívánt energiaszint utoljára a Nagy Bumm utáni első nanoszekundum idején létezett, amikor a világegyetem hőmérséklete 10 000 000 000 000 000 fok volt. A folyamat során reményük szerint érzékelik majd a részecskefizika Szent Grálját, a régóta keresett Higgs-bozont, a részecskét, amelynek kölcsönhatásai tömeggel látták el a többi részecskét. Ha a kísérlet sikerrel jár, megszerzik a Higgset, és felfedezőinek minden bizonnyal odaítélik a Nobel-díjat is. Az egész kísérlet automatizáltan, gondos időzítéssel zajlott. Nem volt semmiféle kapcsoló, amit el kell fordítani, semmiféle rugós fedőlemez alá rejtett indítógomb. Igaz, hogy a kísérlet lényegi egységeit Lloyd dolgozta ki és Theo programozta, azonban most már minden a számítógép irányítása alatt állt. Amikor a kvarcóra 16:59:55-höz ért, Lloyd hangos visszaszámlálásba kezdett. – Öt. Micsikóra pillantott. – Négy. Biztatóan mosolygott vissza rá. Te jó ég, mennyire szereti ezt a nőt… – Három. Tekintete most az ifjú Theóra, a csodagyerekre vándorolt – egykor maga Lloyd is szeretett volna ilyesféle ifjú tehetség lenni, de sohasem volt ez. – Kettő. A pimasz Theo hüvelykujját magasba emelve biztatta. –Egy. „Kérlek, Istenem…” – gondolta Lloyd. „Kérlek.” – Zéró. És akkor… És akkor egyszerre minden megváltozott. A világítás azonnal megváltozott… a vezérlőhelyiség félhomályát ablakon beszüremlő napfény váltotta fel. Azonban nem kellett alkalmazkodni, nem okozott semmiféle kényelmetlenséget… és nem is érezte azt, hogy a pupillája összehúzódna. Mintha már hozzászokott volna az erősebb fényhez. 2

10

Nagy Ionütköztetési Kísérlet

Ugyanakkor a szeme nem engedelmeskedett. Szeretett volna körülnézni, látni, mi folyik, azonban úgy mozgott, mintha önálló akarattal rendelkezne. Ágyban hevert… méghozzá meztelenül. Érezte a bőrén végigsikló vászonágyneműt, ahogy fél könyökre támaszkodott. Mozdulata közben manzárdablakokat pillantott meg: úgy tűnt, valamiféle vidéki ház emeletéről nyílnak. Fákat látott és… Nem, az nem lehet. A levelek megváltoztak, olyanok voltak, akár a fagyott lángnyelvek. Csakhogy ma április 21-e volt… tavasz, és nem ősz. Szeme előtt tovább mozgott a kép, és egyszerre ráébredt, méghozzá az ilyenkor szokott összerezzenés nélkül, hogy nincs egyedül. Pedig közben úgy érezte, mintha összerezzenne. A másik egy nő volt, csakhogy… Mi az ördög folyik itt? A nő öreg volt, ráncos, a bőre áttetsző, a haja fehér pókháló. Az egykor arcát feszesítő kollagén bőrlebenyekben ült ki szája sarkába – most mosolyra húzódott ez a száj, a nevetőráncok elvesztek a végleges redők között. Lloyd megpróbált arrébb gördülni, távolabb kerülni a banyától, azonban a teste nem volt hajlandó együttműködni vele. Az ég szerelmére, mi zajlik itt? Tavasz volt, és nem ősz. Hacsak… Hacsak nem tartózkodott éppen a déli féltekén. Valamiképpen átkerült Svájcból Ausztráliába… Csakhogy az nem lehet. Az ablakban juhar- és nyárfákat látott – ez biztosan Észak-Amerika vagy Európa. Kinyúlt. A nő tengerészkék ruhát viselt. Csakhogy ez nem pizsamafelső: legombolható vállpántja és számos zsebe volt… Erős vászonból készült túraviselet, olyasféle, amilyent L. L. Beantől vagy Tilleytől vásárolhat az ember, olyasféle, amilyent egy gyakorlatias gondolkodású nő viselhet kertészkedéshez. Lloyd érezte, ahogy ujjai végigsimítanak a szöveten, megtapasztalta puhaságát, rugalmasságát. És akkor… És akkor rátaláltak a gombra: kemény, műanyag, testmeleg, áttetsző, akár a bőre. Tétovázás nélkül megragadták, kihúzták és áttolták a gomblyuk varrott szegélyén. Mielőtt a ruhadarab kitárulhatott volna, Lloyd tekintete, még mindig a saját akaratából, ismét az idős nő arcára emelkedett és fakókék szemébe nézett: íriszét szaggatott fehér körök udvarai vették körül. Érezte, arcán megfeszül a bőr, ahogy elmosolyodik. Tenyere becsusszant a nő felsőjébe, rátalált a mellére. Ismét csak visszaborzadt, visszarántotta volna a kezét. A mell puha volt és fonnyadt, lógott rajta a bőr… romlott gyümölcs. Az ujjak közeledtek egymáshoz, követték a mell körvonalát és ráleltek a bimbóra. 11

Nyomást érzett lenn. Egy szörnyűséges pillanatig azt gondolta, merevedése támadt, de nem ez volt a helyzet. Helyette egyszerre úgy érezte, tele van a hólyagja – vizelnie kellett. Kihúzta a kezét és látta, ahogy az idős nő szemöldöke kérdőn felemelkedik. A válla felemelkedett és lesüllyedt: megvonta. A nő rámosolygott: kedves volt a mosolya, megértő, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, mintha kezdetben gyakorta szabadkoznia kellene. A foga enyhén sárga – egyszerűen csak a kortól –, különben viszont remek állapotban volt. Végül a teste is azt tette, amit ő mindvégig szeretett volna: arrébb gördült és elfordult a nőtől. Mozdulat közben szúró fájdalom hasított a térdébe. Kellemetlen volt, azonban úgy tett, mint aki nem vesz tudomást róla. Lábát lelendítette az ágyról, talpa puhán csattant a hűvös keményfa padlón. Felkelvén többet is látott az ablakon kívüli világból. Vagy késő délelőtt volt, vagy késő délután, az egyik fa éles körvonalú árnyéka rávetült a másikra. Az egyik ágon egy madár gubbasztott: a hálószobában támadt váratlan mozgás megriasztotta, és szárnyra kapott. Vörösbegy volt… a nagy testű északamerikai rigóféle, nem a kis óvilági szárnyas: ez egyértelműen az Egyesült Államok, esetleg Kanada. Ami azt illeti, erősen emlékeztetett New Englandre… Lloyd imádta az ősz színeit New Englandben. Azon kapta magát, hogy lassan mozog, kis híján csoszog a padlón. Most ébredt rá, hogy ez a szoba nem egy házban, hanem egy kunyhóban van: a berendezés a hétvégi házak megszokott zagyvaléka volt. Az éjjeliszekrény… pozdorjából készült, furnérlemezzel borított, műkoptatott felszínű, alacsony bútordarab: ezt legalább megismerte. Még főiskolai diákként vette és Illionisban, a házban végül a vendégszobában talált neki helyet. De mit keresett itt, ezen az ismeretlen helyen? Ment tovább. A jobb térde minden egyes lépésnél gyötörte – eltöprengett rajta, mi lehet vele a baj. A falon tükör lógott: kerete átlátszó lakkal kezelt csomós fenyődeszkából készült. Persze ütötte az éjjeliszekrény sötétebb „fáját”, de… „Jézusom.” Krisztus az égben! Elhaladtában szeme saját akaratából pillantott a tükörbe és meglátta önmagát… Egy fél másodpercig azt hitte, az apja az. Csakhogy ő volt. A fején megmaradt kevés haj teljesen ősz volt – a mellkasán lévő szőrszálak fehérek. Bőre lötyögött és ráncok szabdalták, görnyedten járt. Talán a sugárzás az oka? Talán a kísérlet során sugárfertőzés érte? Talán… Nem. Nem erről volt szó. Érezte a csontjaiban… a reumás csontjaiban. Nem erről volt szó. 12

Lloyd öreg volt. Mintha húsz évet vagy még többet öregedett volna… Két évtized oda az életéből, kitörlődött az emlékeiből. Ordítani akart, kiáltozni, tiltakozni az igazságtalanság, a veszteség miatt, magyarázatot követelni a világtól… Csakhogy ezek egyike sem állt módjában: semmit sem irányított. Teste folytatta lassú, fájdalmas totyogását a mellékhelyiség felé. Amikor megfordult, hogy kinyissa az ajtaját, visszanézett az ágyban lévő öregasszonyra: most az oldalán hevert, kezével támasztotta a fejét, a mosolya huncut, csábító. A szemével még mindig nem volt semmi baj: észrevette bal kezének gyűrűsujján az arany csillanását. Épp elég nagy gond volt, hogy egy öreg nővel fekszik össze, de hogy egy férjezett öregasszonnyal… A dísztelen faajtó résnyire nyitva volt, ő pedig belökte és a szeme sarkából észrevette a saját bal kezén díszelgő hasonló karikagyűrűt. Akkor értette meg. Ez a banya, ez az idegen, ez a nő, akit eddig még nem látott, és aki egyáltalán nem hasonlított imádott Micsikójához, ez a nő volt a felesége. Lloyd vissza akart nézni rá, megpróbálni elképzelni, milyen lehetett évtizedekkel fiatalabban, helyreállítani egykori szépségét, azonban… Azonban folytatta útját a mellékhelyiségbe, félig elfordult, hogy szemben álljon a csészével, lehajolt, hogy felemelje a deszkát, és… …és egyszerre, elképesztő módon, de szerencsére és alig hihetően Lloyd Simcoe ismét a CERN-ben, a hadronütköztető vezérlőjében találta magát. Valamilyen oknál fogva félig lecsúszott műanyag támlájú székéről. Kihúzta magát, és megigazította az ingét. Micsoda hihetetlen hallucináció volt ez! Persze most aztán lehet fizetni – ez a hely elméletben teljes védettséget nyújt a benne tartózkodóknak: százméternyi föld van köztük és a gyűrű között. Viszont hallott már olyasmiről, hogy a nagy energiájú kisülések hallucinációkat idéznek elő – nyilvánvalóan itt is ez történt. Kellett egy másodperc, hogy ismét megtalálja a helyét. Nem volt semmiféle átmenet itt és ott között, semmiféle villanás, egyensúlyvesztés, még a füle sem pattogott. Az egyik pillanatban még a CERN-ben volt, a következőben aztán már valahol máshol… Mennyi lehetett?… Úgy két perc. Most pedig ugyanolyan zökkenőmentesen, mint az első alkalommal, visszakerült a vezérlőbe. Nyilvánvalóan el sem hagyta. Nyilvánvalóan káprázat volt az egész. Körülnézett, megpróbálta a többiek arckifejezéséből kitalálni, mi zajlik bennük. Micsiko döbbentnek látszott. Talán a hallucinációja közben épp őt 13

figyelte? Mit művelhetett közben? Vergődött, mintha epilepsziás rohama lenne? A levegőbe nyúlt, mintha valamiféle láthatatlan mellet cirógatna? Vagy egyszerűen csak eszméletét vesztve a székébe rogyott? Ha ez utóbbi történt, akkor nem túl sokáig lehetett ilyen állapotban – meg sem közelíthette a Lloyd érzékei szerint eltelt két percet –, máskülönben Micsiko és a többiek most fölé hajolva tapogatnák a nyakát, a pulzusát keresve, miközben igyekeznének meglazítani a gallérját. A falon lévő órára pillantott: tényleg két perccel múlt délután öt. Aztán Theo Prokopidisz felé fordult. Ő visszafogottabbnak tűnt a menyasszonyánál, ugyanakkor éppoly bizalmatlanul méregette a többieket, mint Lloyd: egyesével szemügyre vette a helyiségben tartózkodókat, és amint az illető visszanézett rá, már tovább is vándorolt a tekintete. Lloyd kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, noha nem tudta, mit kellene. Azonban a legközelebbi nyitott ajtó felől felhangzó nyöszörgés hallatán gyorsan becsukta. Egyértelmű volt, hogy Micsiko is hallotta: egyszerre álltak fel a helyükről. A nő közelebb volt az ajtónyíláshoz, így mire ő is odaért, Micsiko már a folyosón állt. – Te jó ég! – kiáltott fel. – Jól vagy? Az egyik műszaki szakember – Svennek hívták – próbált valahogy talpra kecmeregni. Jobb kezét erősen vérző orrához emelte. Lloyd visszasietett a vezérlőbe, lecsatolta az elsősegélydobozt a falon lévő helyéről, és szaladt vele a folyosóra. Felpattintotta a fehér műanyag fedelet, és nekilátott kibontani egy tekercs kötszert. Sven norvégül kezdett beszélni, de egy pillanat múlva elhallgatott és franciául folytatta. – Va… valószínűleg elájultam. A folyosót kőlapburkolat borította – látta az elkenődött bíborszín foltot, ahol Sven arca a padlónak csapódott. Átadta neki a kötszert: Sven köszönetképpen biccentett, összemarkolta és az orrához nyomta. – Micsoda helyzet! – mondta. – Mintha csak elaludtam volna járás közben. – Kurtán felkacagott. – Még álmodtam is. Lloyd érezte, ahogy szemöldöke megrebben. – Álmodtál? – kérdezett vissza szintén franciául. – Soha ilyen élénk álmot nem láttam még. Genfben voltam… a Le Rozzelben. – Lloyd jól ismerte a helyet: breton stílusú creperie volt a Grand Rue-n. – De mintha valami sci-fiben lettem volna. Autók lebegtek el mellettem és nem is értek közben a földhöz, és… – Igen, igen! – szólalt meg egy női hang, bár nem Svennek szánta. – Ugyanez történt velem is! Lloyd visszament a félhomályos helyiségbe. – Mi történt, Antónia? 14

A túlsúlyos olasz nő két másik jelenlévővel beszélgetett éppen, most azonban felé fordult. – Olyan volt, mintha hirtelen valahol teljesen máshol lennék. Parry azt mondta, vele is pontosan ugyanez történt. Micsiko és Sven az ajtónyílásban álltak, közvetlenül Lloyd mögött. – Velem is – szólalt meg a menyasszonya, hallhatóan megkönnyebbülve, hogy nincs egyedül ezzel az élménnyel. Az Antónia mellett álló Theónak ráncba szaladt a homloka. Lloyd észrevette. – Theo? És te? – Semmi. – Semmi? A görög a fejét ingatta. – Mindnyájan elájulhattunk – így Lloyd. – Én biztosan – mondta Sven. Levette arcáról a gézt, majd ismét megérintette vele az orrát, hogy kiderítse, elállt-e már a vérzés. Még nem. – Mennyi ideig voltunk eszméletlenek? – kérdezte Micsiko. – És… Jézusom!… Mi van a kísérlettel? – nézett fel a vőlegénye. Odarohant az ALICE megfigyelő-berendezéséhez, és leütött néhány billentyűt. – Semmi – mondta. – A rossebbe! Micsiko csalódottan fújtatott. – Működnie kellett volna – csapott tenyérrel a pultra Lloyd. – El kellett volna kapnunk a Higgset. – Valami történt, ez kétségtelen – válaszolta a japán nő. – Theo, a mi… látomásunk alatt nem láttál semmit? A fiatalember a fejét rázta. – Egyáltalán semmit. Azt hiszem… Azt hiszem, én is elveszítettem az eszméletemet. Csak nálam nem volt semmi. Figyeltem, ahogy Lloyd visszaszámolt, hogy „öt, négy, három, kettő, egy, zéró”. Aztán olyan volt, mint egy vágás, értitek, mint egy filmben. Lloyd egyszerre lecsúszott a székén. – Láttad, ahogy lecsúszom? – Nem, egyáltalán nem. Ahogy mondtam: az egyik pillanatban még rendesen ültél benne, a következőben már félig lecsúszva hevertél rajta, és közben nem volt semmiféle átmenet. Szerintem… tényleg elájultam. Amint észrevettem, hogy lecsúsztál a székről, már azon voltál, hogy visszaülj, és… Szirénavijjogás hasított a levegőbe: valamiféle riadókocsi érkezett. Lloyd sietett kifelé a vezérlőből, nyomában a többiek. A folyosó túloldalán lévő helyiségben volt ablak. Micsiko ért oda elsőnek és már húzta fel a lécredőnyt: betűzött a késő délutáni napfény. A jármű a CERN tűzoltóautója volt; három ilyen állomásozik itt. Száguldva vágott át az intézet területén a központi igazgatóság felé. 15

Sven orrvérzése láthatóan elállt: a véres gézcsomót most a törzse mellett tartotta, a kezében. – Lehet, hogy valaki más is elesett? – töprengett hangosan. Lloyd rápillantott. – Nemcsak tüzekhez, elsősegélynél is a tűzoltóautók jönnek – magyarázta a norvég. Micsiko ébredt rá elsőnek, mennyire súlyos dologról beszél Sven. – Nézzük végig az összes szobát, hogy mindenki rendben van-e! Vőlegénye bólintott, és visszafordult a folyosóra. – Antónia, te nézd meg a vezérlőben lévőket! Micsiko, Jake-kel és Svennel menjetek végig arra! Theóval végignézzük ezt a részt. – Megszólalt a lelkiismerete, amiért elküldte Micsikót, de szüksége volt egy percre, hogy helyére tegye magában, amit látott, amit átélt. Az első helyiségben, ahová benyitottak, egy nő hevert a padlón – Lloydnak nem jutott eszébe a neve, csak az, hogy a sajtóosztályon dolgozott. Az előtte lévő lapképernyős számítógép-monitoron a Linux 2009 jól ismert háromdimenziós asztali gépe látszott. Még mindig eszméletlen volt: a homlokán lévő nagy kiterjedésű véraláfutás elárulta, hogy előrevágódott, beverte a fejét asztala vaskos fémperemébe és így ájult el. Lloyd azt tette, amit számtalan filmben látott már: a nő balját a jobb kezébe fogta, méghozzá úgy, hogy a kézháta nézzen felfelé, majd a másik kezével finoman paskolni kezdte, miközben szólongatta, térjen magához. Végül aztán így is lett. – Dr. Simcoe? – pillantott Lloydra. – Mi történt? – Nem tudom. – Volt egy… egy álmom. Egy galériában voltam éppen, és az egyik festményt néztem. – Jól van? – Ne… Nem tudom. Fáj a fejem. – Lehet, hogy agyrázkódása van. El kellene mennie az üzemorvoshoz. – Mi ez a nagy szirénázás? – Tűzoltók – pillanatnyi csend. – Nézze, most mennem kell. Lehet, hogy mások is megsérültek. A nő bólintott. – Jól vagyok. Theo közben ment tovább a folyosón. Lloyd kilépett és utánaeredt. Elhagyta Theót, aki egy másik rosszul lett emberrel foglalkozott. A folyosó jobbra fordult – Lloyd végigment ezen a szakaszon is. Egy iroda ajtajához ért, ami hangtalanul kitárult, ahogy odaért, ám a bentieknek láthatóan nem volt semmi bajuk, izgatottan mesélték egymásnak a látomásukat. Hárman tartózkodtak a helyiségben: két nő és egy férfi. Az egyik nő észrevette. – Lloyd, mi történt? – kérdezte franciául. – Még nem tudom – felelte ugyanazon a nyelven. – Mindenki jól van? 16

– Kutya bajunk. – Elnézést, de meghallottam, miről beszéltek – kezdte Lloyd. – Nektek hármatoknak is látomásotok volt? Mindenki bólogatott. – Valóságosnak és életszerűnek tűnt? A másik nő, aki eddig még nem szólalt meg, most a férfira mutatott. – Raoulnak nem. Neki valamiféle pszichedelikus élménye volt. – Úgy mondta, mintha Raoul életmódja alapján nem is lehetett volna mást várni tőle. – Nem mondanám pszichedelikusnak. – A férfi úgy hangzott, mint aki védelmezni kénytelen magát. Szőke haja hosszú volt és láthatóan frissen mosott, vastag lófarokban hordta. – Az viszont biztos, hogy nem volt valóságos. Tudjátok, ott volt ez a fickó a három fejével… Lloyd biccentett és elraktározta ezt az információt is. – Ha mindnyájan jól vagytok, akkor gyertek és csatlakozzatok hozzánk… Néhányan csúnyán elestek, amikor ez az akármi történt. Meg kell találnunk azokat, akik megsérültek. – Miért nem szólsz bele a házon belüli rádiós rendszerbe, hogy mindenki, aki tud, gyülekezzen az előtérben? – kérdezte Raoul. – Akkor tartanánk egy névsorolvasást, és kiderülne, ki hiányzik. Lloyd belátta, hogy ez igencsak ésszerűnek hangzik. – Ti folytassátok a keresést: elképzelhető, hogy néhány embert azonnal el kell látni. Én felmegyek az irodába. – Kiment a szobából, a többiek pedig felkeltek és követték a folyosóra. Az irodához vezető legrövidebb utat választotta, útközben elszaladt a különféle mozaikképek előtt. Megérkezvén azt látta, hogy a személyzet egy része egyik társukkal foglalkozik, aki zuhanás közben eltörhette a karját. Egy másik megégett, amikor előrebukva beleesett a saját forró kávéjába. – Dr. Simcoe, mi történt? – kérdezte egy férfi. Lloydnak kezdett elege lenni a kérdésből. – Nem tudom. Tudja működtetni az interkomot? A másik csak nézett rá – úgy tűnt, nem értette az amerikai szlenget. – Az interkomot. A belső rádiót. A férfi továbbra is értetlenül nézett rá. – A hangosbeszélőt! – Ja, persze – A német akcentus ropogtatta az angol szavakat. – Itt van. – Odavezette Lloydot az egyik kapcsolópulthoz, és bekapcsolt néhányat közülük, ő pedig felvette a vékony műanyag botot, tetején a mikrofonnal. – Itt Lloyd Simcoe beszél. – A folyosó sarkában lévő hangszóróból visszahallotta a saját hangját, azonban a rendszerbe beépített szűrők nem engedték, hogy gerjedni kezdjen. – Nyilvánvalóan történt valami. Jó néhányan megsérültek. Aki járóképes… – Itt elhallgatott. Az itt dolgozók nagy részének tanult nyelv volt az 17

angol. – Aki tud járni, és a körülötte lévők is tudnak járni, vagy legalábbis magukra lehet hagyni őket, azt kérem, jöjjön azonnal az előcsarnokba! Elképzelhető, hogy valaki nehezen hozzáférhető helyre zuhant: ki kell derítenünk, hiányzik-e valaki. – Visszaadta a mikrofont a férfinak. – El tudja ismételni a lényegét németül és franciául? – Jawohl. – A férfi fejben máris fordított. Beszélni kezdett a mikrofonba. Lloyd otthagyta a pultot, és kitessékelte az irodából azokat, akik nem sérültek meg. Az előcsarnokot hosszú sárgaréz tábla díszítette: az LHC vezérlőközpontjának építési területén állt korábbi épületek egyikéből mentették meg. A CERN betűszó eredetét jelző intézménynév állt rajta: Conseil Européene pour la Recherche Nucléai-re. Mostanra önálló kifejezés lett az eredeti rövidítésből, azonban itt tisztelegtek a történeti előzmények előtt. Az előtérben jórészt fehérek voltak, köztük elszórtan néhány… Lloyd magára szólt, hogy az Egyesült Államokban élő feketék között manapság dívó „melano-amerikai” kifejezéssel hivatkozzon rájuk. Habár ott, Peter Carter, a Stanfordról jött, a feketék nagy része egyenesen Afrikából származott. Volt itt még jó néhány ázsiai is, közöttük például Micsiko, aki a bejelentés nyomán kijött az előcsarnokba. Lloyd odament hozzá és megölelte. Hála Istennek, legalább neki nem esett baja. – Van súlyos sérült? – kérdezte menyasszonyát. – Egy-két horzsolás és még egy vérző orr, de semmi komoly. Nálad? Lloyd körülnézett, úgy kereste a nőt, aki beverte a fejét. Még nem került elő. – Talán egy agyrázkódás, egy törött kéz és valaki megégette magát. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ki kellene hívnunk a mentősöket… kórházba vinni a sérülteket. – Majd én elintézem – mondta Micsiko. Bement az irodába. Az előcsarnokban egyre többen lettek: mostanra közel kétszáz fő gyűlt össze. – Emberek! – kiáltotta Lloyd. – Figyeljetek ide! Votre attention s’il vous plaît! – Megvárta, amíg mindenki felé fordult. – Nézzetek körül, és keressétek meg a munkatársaitokat, a szomszédos irodában dolgozókat és a laborszemélyzetet! Ha van olyan, akivel találkoztatok ma és nincs itt, szóljatok nekem! És ha van itt olyan, akinek azonnali orvosi segítségre van szüksége, arról is nekem szóljatok! Hívtunk már néhány mentőt. Ahogy ezt mondta, előbukkant a menyasszonya. Még a szokottnál is sápadtabb volt, remegett a hangja, amikor megszólalt: – Nem jön egyetlen mentőkocsi se. Legalábbis most nem. A központos azt mondta, minden egység Genfben dolgozik. Úgy néz ki, az utakon az összes sofőr elájult. Még csak megbecsülni sem tudják, hányan haltak meg.

18

2. A CERN-t ötvennégy évvel ezelőtt, 1954-ben alapították. Háromezren dolgoztak itt, egyharmaduk fizikus vagy mérnök, egyharmaduk műszaki szakember, a harmadik harmadot pedig felerészben irodai munkatársak, felerészben szakmunkások alkották. A nagy hadronütköztetőt ötmilliárd amerikai dollárért építették meg ugyanabban a svájci-francia határon átívelő, kör alakú, föld alatti csatornában, amely otthont adott a régebbi, immár használaton kívül levő nagy elektronpozitron ütköztetőnek – a LEP néven ismert részecskegyorsítót 1989 és 2000 között működtették. Az LHC tíz teslás, kétmezős szupravezető elektromágnesekkel küldte körpályára a részecskéket a hatalmas gyűrűben. A CERNnek volt a világon a legnagyobb és legerősebb hűtőrendszere: folyékony hélium segítségével 1,8 Celsius-fokkal az abszolút zéró feletti hőmérsékletet tudtak elérni. A nagy hadronütköztető valójában két részecskegyorsító volt: az egyik az óramutató járásának megfelelő pályán keringette a részecskéket, a másik az óramutató járásával ellentétesen. Az egyik irányba elindított részecskenyalábot összeütköztethették a másik irányba indított nyalábbal, aztán… Aztán E=mc2, méghozzá nagyban. Einstein egyenlete kimondta, hogy az anyag és az energia felcserélhető egymással. Ha az ember elég nagy sebességgel ütköztette a részecskéket, az ütközés mozgási erejét átválthatta különleges részecskékké. Az LHC-t 2006-ban helyezték üzembe, és első néhány éve alatt protonproton ütköztetéseket végeztek rajta, amivel óriási, akár tizennégytrillió elektronvoltnyi energia szabadult fel. Azonban most eljött az ideje továbblépni a második fázisba, Lloyd Simcoe és Theo Prokopidisz pedig az első kísérletet megtervező csapat vezetői voltak. A második fázisban protonok ütköztetése helyett egy protonnál kétszáztizenhétszer nehezebb ólomatomokat csapnak egymásnak. Az ütközésből ezerszázötven-trillió elektronvoltot szabadít fel, ami megfelel a világegyetem energiaszintjének a Nagy Bumm utáni első másodperc egymilliomod részének energiájával. Itt elő kellett volna állítaniuk a Higgsbozont, a részecskét, amelyet fél évszázada hajkurásztak már a fizikusok. Ehelyett Theo és Lloyd szédítő léptékű pusztítást értek el. 19

A CERN vezetője, Gaston Béranger zömök, szőrös férfi volt keskeny, ívelt orral. A jelenség bekövetkeztekor épp az irodájában ült. Ez volt a CERN területén található legnagyobb irodahelyiség, az igazgató asztala előtt hosszú, valódi fából készült tárgyalóasztal és egy nagy, belül tükrökkel kirakott, jól felszerelt italos szekrénnyel. Maga Béranger nem ivott: felhagyott vele… Nem volt könnyebb dolog a világon, mint alkoholistának lenni Franciaországban, ahol minden étkezésnél folyt a bor: Gaston Párizsban élt egészen addig, amíg kinevezték CERN igazgatójává. Azonban amikor jönnek a nagykövetek megtekinteni, mire költik a millióikat, fontos volt, hogy ha kell, tölthessen nekik egy pohárral úgy, hogy egy pillanatra se látsszon rajta, menynyire szeretne csatlakozni hozzájuk. Persze Lloyd Simcoe meg a társa, Theo Prokopidisz ma délután hajtják végre a nagy kísérletüket az LHC-ban. Megtehette volna, hogy a napi programjaiból minden egyebet félretéve elmegy, és megnézi: azonban mindig valami nagy dolog zajlott éppen, és ha ő ott van minden egyes alkalommal, amikor bekapcsolják a részecskegyorsítót, akkor semminek sem ér a végére. Ráadásul még készülnie is kell a holnap reggeli találkozóra GEC Alsthomból jött csapattal, és… – Vedd fel! Egy pillanatig sem volt kérdéses számára, hol van: a házában, Genfben, a jobb parton. Ugyanazok voltak az Ikea Billy könyvespolcai, ahogy a kanapé és a karosszék. Csakhogy a Sony tévé és az állványa nem volt sehol. Helyette egy leginkább lapos képernyőjű monitorra emlékeztető készülék volt a falon a tévé helyén. Nemzetközi lacrosse-bajnokság ment rajta. Az egyik csapat láthatóan a spanyol volt, de a zöld és lila szerelést viselő másikat nem ismerte fel. Egy fiatal férfi sétált be a szobába. Őt sem ismerte fel. Fekete bőrkabátnak tűnt, amit viselt, aztán ledobta a kanapé szélére, csakhogy lecsúszott a szőnyegre. Kicsi, cipős doboz méretű robot gördült elő az egyik asztal alól, és megindult a ruha felé. Gaston rámutatott, és rászólt: „Arręt!”. A gép megdermedt, majd egy pillanat múlva visszavonult az asztal alá. A fiatal férfi megfordult. Tizenkilenc-húsz évesnek látszott. Jobb arcán villámcsapást ábrázoló animált tetoválásnak tűnő kép: öt, egymástól jól elkülönülő fázisban hasított át cikk-cakkban az arcán újra meg újra. Ahogy megfordult, láthatóvá vált arca bal oldala: iszonytató volt, az összes izom és véredény tisztán kivehető rajta, mintha valamiféle vegyszerrel kezelte volna, amitől arca áttetszővé vált. Jobb kezét külső merevítővázas kesztyű borította, az így megnyúlt ujjak csillogó mechanikus ujjpercei szikeéles ezüst hegyekben végződtek. 20

– Azt mondtam, vedd fel! – csattant fel Gaston franciául… legalábbis az ő hangja szólalt meg: egyáltalán nem érezte, hogy kimondta a szavakat. – Amíg én fizetem a ruháidat, ügyelni fogsz rájuk. A fiatalember sötéten pillantott rá. Gaston biztos volt benne, hogy nem ismeri, azonban valahogy hasonlított a… kihez is? Az irtóztató, félig áttetsző arc miatt nehéz volt megállapítani, azonban a magas homlok, a vékony ajkak, a hideg szürke szempár, a sasorr… Az ujjak hegyes vége búgva visszahúzódott, és a fiú gépi hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a kabátot, majd úgy emelte fel, mintha valami visszataszítót tartana a kezében. Gaston tekintetével követte, ahogy átment a nappalin. Közben feltűnt neki, hogy számtalan más részlet sincs rendjén: a polcokon lévő könyvek megszokott mintázata teljesen megváltozott, mintha valamikor valaki az egészet átalakította volna. Ami azt illeti, úgy érezte, sokkal kevesebb kötet van itt, mint rendesen, mintha tisztogatás zajlott volna a családi könyvtárban. Egy másik robot mászott a polcok között, és minden bizonnyal a port törölte – ez egy pókra emlékeztetett és körülbelül akkora volt, mint egy szétnyitott emberi tenyér. Az egyik falon, ahol Monet Moulin de la Galette-jának bekeretezett nyomata lógott, most egy fülke volt, benne Henry Moore alkotásait idéző plasztikával… De hát ott nem lehet semmiféle fülke: ez a közfal volt, a túloldalán ott a másik ház. Minden bizonnyal egy síkképernyő lehetett, egy hologram, vagy valami ehhez hasonló, és a falra akasztva keltett térhatást: ha valóban ez volt a helyzet, tökéletesen sikerült az illúzió. A ruhásszekrény ajtaja is megváltozott: a fiú közeledtére önmagától feltárult. A srác benyúlt, elővett egy vállfát és rátette a kabátot. Aztán visszaakasztotta az egészet a szekrénybe… és a kabát lecsúszott a szekrény aljára. Gaston ismét felcsattant: – Az iskoláját, Marc, óvatosabban! Marc… Marc! Mon Dieu! Hát ezért tűnt annyira ismerősnek. Családi vonások. Marc. Marie-Claire-rel együtt ezt a nevet választották a fiúnak, akivel az asszony várandós volt. Marc Béranger. Gastonnak még a csecsemőt sem állt módjában a kezében tartani, még nem büfiztette a vállán, nem cserélte még a pelenkáját, és mégis itt volt, felnőtt férfiként… rémítő, ellenséges férfiként. Marc a földre hullott kabátra nézett, arcán még mindig villámlott, de aztán ott hagyta, és a szekrényajtó szisszenve becsukódott a háta mögött. – Marc, elegem van ebből a viselkedésből – mondta Gaston hangja. – Soha nem szerzel munkát, ha továbbra is ilyen vagy. 21

– Cseszd meg! – mondta a fiú mély hangon, gúnyosan. Ezek voltak a kisfia első szavai: nem „mama”, sem „papa”, hanem „cseszd meg”. S ha maradt volna bármiféle kétely benne, hát Marie-Claire ebben a pillanatban tűnt fel a látómezejében, ahogy egy másik félrecsusszanó ajtón át előbukkant dolgozószobájának barlangjából. – Ne beszélj így apáddal! – szólalt meg. Gaston hátrahőkölt: Marie-Claire volt az, akit látott, ez biztos, csakhogy saját édesanyjának tűnt. A haja ősz, arca ráncos, és felszedett magára jó tizenöt kilót. – Te is cseszd meg! – így Marc. Arra számított, a hangja majd tiltakozni kezd, valahogy úgy, hogy „ne beszélj ilyen hangnemben anyáddal”. Nem kellett csalódnia benne. Mielőtt Marc visszafordult volna, Gaston észrevette a tarkóján kiborotvált területet és a sebészileg beültetett fémfoglalatot. Ez biztosan hallucináció. Biztosan az. De miféle rémlátomás! MarieClaire mindenórás volt. Éveken át próbálkoztak… Gaston egy olyan intézményt vezetett, amelyben pontosan egyesíteni tudtak egy elektront és egy pozitront, ugyanakkor Marie-Claire-nek és neki rejtélyes módon sehogy sem sikerült elérniük, hogy a szubatomi részecskéknél egyenként milliószor nagyobb sperma és petesejt találkozzon egymással. De végül csak megtörtént – Isten rájuk mosolygott, Marie-Claire végre teherbe esett. Most pedig, kilenc hónappal később, nemsokára megszületik a fiuk. A rengeteg Lamaze-féle előadás és óra, a sok tervezgetés, a gyerekszoba csinosítgatása… nemsokára az egésznek meglesz az értelme. Most pedig itt ez az álom – mert nem lehet más. Csak egy rossz álom. Begyulladt – közvetlenül a házassága előtt életének legcsúnyább rémálmát élte át. Miben lenne más a mostani alkalom? Csakhogy nagyon is más volt. Soha nem volt még ennyire valószerű álma. Eszébe jutott a fia fejében látott csatlakozó – közvetlenül az agyába pumpált képek… Ez a jövő drogja? – Szálljatok le rólam! – mondta Marc. – Nehéz napom volt. – Tényleg? – Gaston hangja csöpögött a maró gúnytól. – Nehéz napod volt, mi? Az óvárosi turisták rémítgetésével töltött nehéz nap? Ott kellett volna hagynom téged a börtönben rohadni, hálátlan taknyos… Gaston döbbenten ébredt rá, mennyire úgy hangzanak a szavai, mintha az apja beszélne: ugyanezt vágta a fejéhez, amikor annyi idős volt, mint most Marc, azt, amiről megfogadta, hogy ő sohasem mondja majd a saját gyerekeinek. – Most pedig, Gaston… – kezdte Marie-Claire. – Hát, ha nem tetszik a fiatalúrnak, amit itt kap… – Nekem nem kell ez a sok szar! – vicsorogta Marc. – Elég! – csattant fel az anyja. – Elég volt. 22

– Utállak. Utállak titeket – közölte Marc. Gaston válaszra nyitotta a száját, és aztán… …és aztán egyszerre megint CERN-beli irodájában találta magát. Miután bejelentette a rengeteg halálesetet, Micsiko Komura azonnal visszatért a hadronütköztető vezérlőközpontjának elülső irodájába. Tovább próbálkozott telefonon elérni a genfi iskolát, ahová a nyolcéves lánya, Tamiko járt – az első férje egy sikeres tokiói üzletember volt. Azonban akárhányszor hívta őket, nem hallott mást, csak foglalt jelzéseket és a svájci telefontársaság valamilyen okból nem ajánlotta fel, hogy amikor a vonal felszabadul, automatikusan értesítik. Lloyd ott állt mögötte végig, míg végül Micsiko kétségbeesetten felnézett rá. – Képtelen vagyok elérni őket. Oda kell mennem. – Veled megyek – jelentette ki azonnal Lloyd. Kiszaladtak az épületből: odakinn a langymeleg áprilisi időjárás fogadta őket, a vörösbe hajló Nap már a láthatárt csókolta, a hegyek ott magasodtak a távolban. Micsiko autója – egy Toyota – szintén itt parkolt, azonban inkább a férfi bérelt Fiatjába szálltak, és Lloyd ült a volán mögé. Kihajtottak a CERN területéről, el a folyékony héliumtartályok óriási hengerei mellett, majd kiértek a Rue de Meyrin-re: az út átvitte őket az intézet keleti szomszédjában található Meyrin városán. Bár az út szélén láttak néhány kocsit, a helyzet nem tűnt komolyabbnak, mint a ritkán, de előforduló téli viharok után, eltekintve természetesen attól, hogy egyetlen hópehely sem volt a földön. Gyorsan átvágtak a településen. A genfi cointrini reptér ott volt mellettük. Fekete füstoszlop emelkedett az ég felé: nagy Swissair gép zuhant le a kifutópályára. – Istenem – mondta Micsiko. Szájához kapta ökölbe szorított kezét. – Istenem. Haladtak tovább a Genfi-tó nyugati sarkában található Genf irányába. A kétszázezer lakosú gazdag nagyváros felkapott éttermeiről és észveszejtően drága boltjairól volt híres. Az egyébként megvilágított táblák fénye most nem égett, és rengeteg autó – sok Mercedes és egyéb drága márka – letért az utakról, és belerohant különböző épületekbe. Számos kirakat síküvege betört, azonban úgy tűnt, senki sem állt neki fosztogatni. Még a turisták is túlságosan kábák voltak a történtektől, hogy hasznukra fordítsák a helyzetet. Észrevették egy mentőt: az orvosok egy idős férfit láttak el az út szélén – hallották a tűzoltók és a katasztrófavédelmi szolgálat járműveinek szirénáit. Még egy helikoptert is láttak: egy kis irodaház üvegfalába ágyazódott. 23

Áthaladtak a Pont de l’Ile-en a Rajna felett, fejük felett sirályok keringtek, ahogy elhagyták a jobb partot az előkelő szállóival, és megérkeztek a történeti bal partra. A vieille ville-t, az óvárost megkerülő út négyautós baleset miatt járhatatlan volt, így kénytelenek voltak a keskeny egyirányú utcákon próbálkozni az előrejutással. Végigmentek a Grand Rue-re forduló Rue de la Citén, csakhogy itt sem juthattak tovább: a Transports Publics Genevois egyik busza irányítatlanul megpördült az úton, és most keresztben állt a két sávon. Próbálkoztak egy másik útvonallal, miközben Micsiko minden múló perccel egyre nyugtalanabb lett, azonban ezt is sérült járművek torlaszolták el. – Milyen messze van innen az iskola? – kérdezte Lloyd. – Nincs egy kilométerre. – Akkor menjünk gyalog! – Visszahajtott a Grand Rue-re, aztán a padkánál megállt az autóval. Itt tilos volt parkolni, azonban nem hitte, hogy most akad bárki, aki ezzel törődne. Kiszálltak a Fiatból, és futni kezdtek a meredek, macskaköves utcákon. Micsiko néhány lépés után megállt, hogy levéve a magas sarkúját gyorsabb lehessen. Mentek tovább, azonban ismét megálltak, hogy visszahúzhassa a cipőjét, mivel üvegszilánkokkal borított járdához értek. Végigsiettek a Rue Jean-Calvinon, elhaladtak a Barbier-Müller Múzeum mellett, bekanyarodtak a Rue du Puits St. Pierre-ra és elrohantak a hétszáz éves Maison Tavel, Genf legrégebbi háza mellett. Éppen csak lelassítottak a dísztelen Temple de l’Auditoire előtt, ahol egykor Kálvin és John Knox prédikált. Levegő után kapkodtak, a szívük hevesen vert, de mentek tovább. Jobbjukon a Cathédrale de St-Pierre és a Christie’s aukciós háza. Keresztülfutottak Place du Bourg-de-Fouron a középen álló szökőkutat körülvevő kávéházak teraszai között. Számos turista és genfi még mindig a kövezeten hevert – mások a földön ültek, vagy a horzsolásaikat vizsgálgatták, vagy más járókelők segítettek nekik. Végre megérkeztek a Rue de Chaudronniers-ba, az iskolához. A Ducommun Iskola régóta működött, és a Genfben és a környéken élő külföldiek gyerekeit fogadta. A központi épületegyüttes több mint kétszáz éve állt, az utóbbi néhány évtizedben pedig jó néhány melléképületet emeltek. Habár az oktatás délután négykor véget ért, hatig számos iskola utáni tevékenységre nyílt mód, így a dolgozó szülők egész napra otthagyhatták gyerekeiket, és bár hétig már nem volt sok vissza, sokan még most is itt tartózkodtak. Nem Micsiko volt az egyetlen szülő, aki azonnal ide sietett. Az iskola előtti teret diplomaták, gazdag üzletemberek és mások hosszúra nyúlt árnyéka keresztezte: ide járt a gyerekük, és most sokan közülük a megkönnyebbüléstől zokogva magukhoz szorították, ölelgették őket. 24

Az épületek ránézésre épnek tűntek. Lloyd és a menyasszonya lihegve, nagyokat fújtatva szaladtak át a tökéletes pázsiton. Régi hagyomány volt, hogy Ducommun előtt felvonják az összes itt tanuló nemzet zászlaját. Jelen pillanatban Tamiko volt az egyetlen Japánból érkezett diák, azonban a felkelő nap hevesen lobogott a tavaszi szélben. Bejutottak a csodálatos márványpadlójú, falán sötétre pácolt lambériával díszített előcsarnokba. A tantestületi iroda jobbra volt, Micsiko mutatta az utat. Kinyílt az ajtó és megpillantották az ügyintézőket az érdeklődőktől elválasztó hosszú fapultot. Megkerülte, és kapkodó lélegzetvételek közepette megszólalt: – Jó napot, a ne… – Jaj, Madame Komura – mondta az irodából előbukkanó nő. – Már próbáltam telefonálni magának, azonban mindig foglaltat jelzett – zavarában elhallgatott. – Kérem, jöjjenek be! Lloyd is megkerülte a pultot, és bementek az irodahelyiségbe. Az asztalon egy számítógép állt, amihez adattárolót csatlakoztattak. – Hol van Tamiko? – kérdezte Micsiko. – Kérem, üljenek le! – így a nő. Lloydra nézett. – Madame Severin: az iskola igazgatónője. – Lloyd Simcoe vagyok, Micsiko vőlegénye. – Hol van Tamiko? – ismételte meg a nevezett a kérdést. – Madame Komura, nagyon sajnálom. Őszin… – Elhallgatott, nyelt egyet és újra kezdte. – Tamiko odakinn tartózkodott. Az egyik autó áthajtott a parkolón és… Tényleg sajnálom. – Hogy van? – kérdezte Micsiko. – Tamiko meghalt, Madame Komura. Mindnyájan… nem tudom, mi történt: mindenki elájult vagy valami ilyesmi. Amikor magunkhoz tértünk, akkor találtunk rá. Könnyek csordultak le Micsiko arcán. Lloyd úgy érezte, valami marokra kapja a szívét. Menyasszonya talált egy széket és belerogyott, arcát a kezébe temette. Mellé térdelt, és átkarolta. – Őszintén sajnálom – mondta Severin. A férfi bólintott. – Nem a maguk hibája. Micsiko egy ideig sírt, majd égő szemmel felnézett. – Szeretném látni. – Még mindig a parkolóban van. Sajnálom… Már kihívtuk a rendőröket, de még nem értek ide. – Mutassák meg! – Micsiko hangja elcsuklott. Az igazgatónő bólintott, és az épület mögé vezette őket. Néhány gyerek ott állt és a holttestet bámulta; rémületesnek találták, egyúttal vonzotta őket ez 25

az érthetetlen helyzet. A tanárokat lefoglalta, hogy ellássák a sérülteket, és nem tudták visszaterelni a diákokat az iskolába. Tamiko ott hevert… egyszerűen csak hevert a földön. Vérnek nyoma sem volt, a teste is épnek tűnt. Az autó, ami elütötte, visszatolatott néhány métert, és most ferdén mellette parkolt. Az ütközője behorpadt. Micsiko öt méterre tőle teljesen összeomlott, hangosan zokogott. Lloyd átölelte, magához szorította. Severin egy ideig a közelben téblábolt, azonban hamarosan elhívták egy másik szülőhöz, egy másik tragédiához. Végül aztán, mivel a nő ezt akarta, Lloyd a holttesthez vezette. Fölé hajolt, a szeme előtt egy pillanatra minden elmosódott, a szíve mintha megállt volna, ahogy kisimította nevelt lánya haját az arcából. Fogalma sem volt róla, mit mondjon: mégis mi nyújthatna vigaszt ilyenkor? Csak állt ott, talán egy fél órán át, karjában Micsikóval, akinek a testét mindvégig rázta a sírás.

26

3. Theo Prokopidisz tántorogva sétált végig a mozaikfalú folyosón rajzfilmfigurák posztereivel ékes parányi irodájáig. Itt volt Asterix, a gall, ott Renn és Stimpy, az asztal fölött Tapsi Hapsi és Frédi, a kőkorszaki szaki, valamint Dilibogyó a Dili bolygóról. Kóválygott, és úgy érezte magát, mintha légnyomást kapott volna. Noha neki nem volt látomása, úgy tűnt, mindenki másnak igen. Persze már az is kizökkentette volna, ha egyszerűen csak elájul. Ehhez hozzájárultak barátai, munkatársai sérülései, valamint a Genfben és a környékbeli többi városban bekövetkezett halálesetek híre. Kicsúszott a talaj a lába alól. Tisztában volt vele, hogy a legtöbben pimasznak és önteltnek tartják… csakhogy nem ilyen volt. Valójában, lénye legmélyén nem. Egyszerűen csak tisztában volt vele, hogy jól végzi a munkáját, és azzal is, hogy míg mások csak beszéltek az álmaikról, ő napról napra keményen dolgozott, hogy valósággá tegye. Azonban ez… ettől teljesen összezavarodott, és minden összekuszálódott benne. Még most is érkeztek az új hírek. Száztizenheten haltak meg, amikor a Swissair 797-es járata lezuhant a genfi reptéren. Rendes körülmények között néhányan megmenekülhettek volna: csakhogy senki sem indult el, hogy evakuálja az utasokat, mielőtt kigyulladt volna a gép. Fekete, bőr forgószékébe rogyott. Látta, ahogy a távolban füst száll fel: ablaka a reptérre nézett… Ahhoz, hogy a Jura-hegységre néző irodához jusson, sokkal magasabb beosztásban kellett volna lennie. Se Lloyd, se ő nem akartak ártani senkinek. A fenébe is, még csak nem is sejtette, mi idézte elő, hogy mindenki elájult. Óriási elektromágneses impulzus? Na de akkor az elsősorban a számítógépekben okozott volna kárt, márpedig a CERN finom műszerei láthatóan rendesen működtek. Theo megfordult a székkel, ahogy beleült, és most háttal az ajtónak ült. Észre sem vette, hogy valaki bejön hozzá, amíg meg nem hallotta, amint a torkát köszörüli. Megpördült, és Jacob Horowitzcal, egy fiatal diplomással találta szemben magát, aki mellettük dolgozott. Sűrű, vörös haját rengeteg szeplő egészítette ki. – Nem a ti hibátok – mondta lendületesen. – Dehogynem – mondta Theo, mintha teljesen nyilvánvaló lenne a helyzet. – Bizonyára nem vettünk figyelembe valamilyen fontos tényezőt és… 27

– Nem – jelentette ki nyomatékosan Jake. – Nem, dehogy. Nem a ti hibátok. Semmi köze a CERN-hez. – Micsoda? – Úgy mondta, mintha nem értette volna Jake szavait. – Gyere le a pihenőbe! – Most nem akarok senkivel se találkozni, és… – Ugyan, gyere már! Van lenn CNN és… – Már a CNN-en van? – Majd meglátod. Gyere! Theo lassan felállt a székéből, és elindult. Jake intett, hogy gyorsabban, mire nekilátott kocogni mellette. Mire odaértek, úgy húszan lehettek a pihenőben. – …Helen Michaels jelentkezett New Yorkból. Vissza a stúdióba. Bernie? Bemard Shaw szigorú, ráncos arca betöltötte a nagy felbontású tévéképernyőt. – Köszönöm, Helen. Ahogy látják – fordult a kamera felé –, a jelenség világméretű… Ez azt mutatja, az első feltételezések, miszerint kívülről érkező támadás során bevetett fegyverről van szó, feltehetően tévesek, bár természetesen továbbra is fennáll a terrorista akció lehetősége. Mindeddig egyetlen csoport sem lépett elő hitelt érdemlően, hogy vállalja a felelősséget és… Ó, megvan az ausztráliai riport, amit egy perccel ezelőtt ígértünk. A kép váltott és most Sydneyt lehetett látni, háttérben az operaház sötét ég előtt megvilágított fehér vitorláival. A kép közepén egy riporter állt. – Bernie, itt, Sydneyben nem sokkal múlt hajnali négy óra. Nem tudok olyan képet mutatni, ami egymagában bemutathatná, mi is történt itt. Csak lassan érkeznek a beszámolók, mivel az emberek most ébrednek rá, nem elszigetelt jelenség volt, amit átéltek. Rengeteg tragikus eset történt: a hírek szerint egy belvárosi kórházban egy nő meghalt életmentő műtét közben, amikor a műtőben tartózkodók néhány percre mindnyájan félbehagyták a munkát. Egy másik történet egy éjjel-nappali elleni rablótámadás megakadályozásáról szól, amikor helyi idő szerint hajnali kettőkor az összes érintett, beleértve a rablót is, összeesett. Úgy tűnik, a rabló feje a földhöz csapódott és elveszítette az eszméletét, a tulaj pedig, aki előtte tért magához, elvette a fegyverét. Továbbra sincsenek becsléseink arról, hány halálos áldozat volt itt, Sydneyben, hogy Ausztrália egész területéről ne is beszéljünk. – Paul, mi a helyzet a hallucinációkkal? Nálatok is beszámoltak ilyesmiről? Némi csend támadt, amíg Shaw kérdése végigpattogott a műholdakon Atlantától Ausztráliáig. – Igen, Bernie, az emberek mindenhol erről beszélnek. Nem tudjuk, a lakosság hány százalékának volt látomása, azonban úgy tűnik, a többségük átélt ilyesmit. Nekem kifejezetten életszerű élményben volt részem. 28

– Köszönöm, Paul. – Shaw mögött most az amerikai elnöki pecsét látszott. – Tudomásunk szerint Boulton elnök úr tizenöt perc múlva beszédet intéz a nemzethez. A CNN természetesen élőben közvetíti a beszédét. Addig is hallgassuk meg a beszámolót Pakisztánból, Iszlámábádból! Juszuf, hallasz minket… – Látod – suttogta oda Jake. – Semmi köze a CERN-hez. Theo egyszerre érzett döbbenetet és megkönnyebbülést. Valami az egész bolygóra hatást gyakorolt – az ő kísérletük biztosan nem lehetett az. És mégis… És mégis, ha nincs köze az LHC-vel végzett kísérlethez, akkor mi lehet az oka? Talán igaza volt Shawnak, és ez valamiféle terroristatámadás? Alig több mint két óra telt el a jelenség óta. A CNN csapata elképesztően profin dolgozott – neki még mindig nem sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát. Az egész emberi faj elveszítette két percre az öntudatát. Mekkora a halottak száma? Hány autó ütközött össze? Hány repülőgép zuhant le? Hány sárkányrepülő? Hány ejtőernyős ájult el és felejtette el megrántani a kioldózsinórt? Hány műtét sikerült félre? Hány szülés? Hányan estek le a létráról, hányan gurultak le a lépcsőn? Persze a repülőgépek nagy része remekül megvan a levegőben egy-két percig akkor is, ha a pilóták nem ellenőrzik, amennyiben nem felszállásról vagy leszállásról van szó éppen. Kis forgalmú utakon az autóknak még akár sikerülhetett is biztonságosan megállni. De akkor is… …akkor is. – Az egyik furcsaság – mondta a tévében Bemard Shaw –, hogy amennyire ezt lehetséges megállapítani, az emberiség keleti parti idő szerint pontosan délben veszítette el az öntudatát. Először úgy tűnt, a különböző időpontok nem vágnak egybe, azonban összevetettük a bejelentkezők órájának idejét a mi óránkkal itt, a CNN atlantai központjában. Természetesen ezt a coloradói Boulderban található Nemzeti Szabványhivatalból kapott jelhez állították. A többi beállítás kisebb eltéréseit kiszűrve kiderítettük, hogy a jelenség keleti parti idő szerint pontban 12 órakor következett be, és… „Pontban” – gondolta Theo. Pontban. Jézus az égben! A CERN természetesen atomórát használt. A kísérletet pedig úgy állították be, hogy genfi idő szerint pontban 17:00-kor kezdődjön, ami… …Atlantában épp dél. – Az elmúlt két órában a stúdióban tartózkodik Donald Poort csillagász a Georgia Tech Egyetemről – mondta Shaw. – A CNN reggel vendégeként fogadtuk, és szerencsénkre még az esemény előtt ideérkezett. Dr. Poort 29

sápadtságáért elnézést kérünk: mivel siettünk, hogy minél hamarabb adásba kerülhessen, nem volt alkalma beülni a sminkszobába. Dr. Poort, köszönöm, hogy elfogadta a felkérést! Poort ötvenes évei elején járó keskeny, beesett arcú férfi volt. A reflektorok fényében valóban fehérnek tűnt… Mintha Clinton elnöksége óta nem látott volna napot. – Köszönöm, Bernie! – Mondja el nekünk, mi történt, dr. Poort! – Amint arról már szó esett, a jelenség pontosan délben következett be. Ismeretes, hogy minden óra háromezer-hatszáz percből áll, így az esélye, hogy egy véletlen esemény pontosan, hogy úgy mondjam, egészkor következzen be, egy a háromezer-hatszázhoz. Más szóval elenyészően kevés. Ebből következően feltételezem, hogy emberek idézték elő ezt a jelenséget: olyasmiről van szó, ami előre meghatározott ütemterv szerint következett be. Azonban semmilyen elképzelésem nincs arról, mi idézhetett elő… „A fenébe” – gondolta Theo. „Az isten verje meg! Biztosan a hadronütköztető kísérlet volt az – nem lehet véletlen, hogy a bolygó történetének legnagyobb energiájú részecskeütköztetését pontosan a jelenség bekövetkeztének pillanatában hajtották végre. Nem. Nem, ez így nem pontos. Ez nem jelenség: ez katasztrófa… talán a legnagyobb az emberi faj történelmében.” És valamilyen módon ő, Theo Prokopidisz volt az, aki kiváltotta. Abban a pillanatban Gaston Béranger, a CERN igazgatója lépett be a pihenőbe. – Hát itt van! – mondta, mintha hetek óta nem látta volna Theót. Nyugtalanul egymásra pillantottak Jake-kel, majd az igazgató felé fordult. – Üdvözlöm, dr. Béranger! – Mi a fenét műveltek maguk? – mérgelődött franciául Béranger. – És hol van Simcoe? – Lloyd elment Micsikóval a kislányért… Micsiko lánya a Ducommun Iskolába jár. – Mi történt? – akarta tudni. – Fogalmam sincs róla – tárta szét a kezét Theo. – Elképzelésem sincs róla, mi idézhette elő. – A… Az a valami pontosan a maguk beütemezett kísérletének indulásakor történt – így Béranger. Theo biccentett és a tévére bökött. – Bemard Shaw is ezt mondta. – Benne van a CNN-ben! – jajdult fel a francia, mintha ezzel minden odaveszett volna. – Hogyan szereztek tudomást a kísérletükről? – Shaw egy szóval sem említette a CERN-t. Egyszerűen csak… 30

– Hála Istennek! Ide hallgasson, senkinek ne mondjanak semmit arról, mit műveltek itt, megértette? – De hát… – Egy szót se. Milliárdos, ha nem trilliós nagyságrendű a kár. A biztosításunk csak a töredékét fedezi. Theo nem ismerte valami jól Béranger-t, azonban a világon az összes tudományos életben dolgozó gazdasági felelőst ugyanabból az anyagból gyúrták. Ahogy Béranger a felelősségről magyarázott, az egész a helyére került számára. – A rohadt életbe, honnan tudhattuk volna, hogy ilyesmi történik? Nincs egy olyan szakember, aki azt állíthatná, hogy ez előre látható volt. Azonban tényleg történt valami, amire eddig még nem volt példa, és mi vagyunk az egyedüliek, akiknek egyáltalán elképzelésük van az okáról. Ezt meg kell vizsgálni. – Természetesen kivizsgáljuk. Máris több mint negyven mérnök van lenn az alagútban. Azonban óvatosnak kell lennünk, és nem csak a CERN érdekében. Mit gondolsz, nem indítanak pereket egyenként és csoportosan is a csapatotok tagjai ellen? Mindegy, hogy az eredményt senki nem láthatta előre, lesz majd olyan, aki szerint az egész vétkes hanyagság eredménye, és személyesen kellene felelősségre vonni minket. – Személyi perek? – Ahogy mondod. – Béranger felemelte a hangját. – Emberek! Hé, emberek, figyeljenek ide, kérem! Arcok fordultak felé. – Elmondom, hogyan kezeljük ezt az ügyet. Az intézményen kívül senkinek nem említjük, hogy esetleg a CERN is érintett lehet benne. Bárki, akit telefonon, e-mailen a terv szerint ma végrehajtott LHC-kísérletről kérdeznek, azt feleli, számítógépes problémák miatt elhalasztották tizenhét harmincra, és a történtek következményeként ma egyáltalán nem került rá sor. Világos? Ezen kívül nincs semmilyen kommunikáció a sajtósokkal. Minden a sajtószolgálaton keresztül zajlik, világos? És az Isten szerelmére az én írásos engedélyem nélkül senki se kapcsolja be a hadronütköztetőt! Megértették? Az emberek bólogattak. – Megoldjuk, ne aggódjanak! – mondta Béranger. – Ezt megígérem. De ehhez együtt kell működnünk. – Lehalkította a hangját, és visszafordult Theo felé. – Óránként jelentse, mit sikerült kideríteniük! Elfordult, és indult kifelé. – Várjon! – szólt utána a fiatal férfi. – Megkérné az egyik titkárnőt, hogy nézze a CNN adását? Jó lenne, ha valaki figyelné, hátha mondanak valami fontosat. – Ennyit azért nézzen ki belőlem! Nem csak a CNN-re, a BBC-re, a francia hírcsatornára, a CBC Newsworldjére és az összes többi csatornára is 31

ráállítok valakit, ami csak lejön a műholdakról. Mindent felveszünk. Pontosan és még azon melegében rögzíteni szeretném a beszámolókat: nem akarom, hogy később bárki is felfelé tornázhassa a kártérítési követelése összegét. – Engem inkább a jelenség okával kapcsolatos utalások érdekelnek. – Természetesen azt is figyeljük majd. Ne feledje, óránként jelentést kérek! Theo bólintott, Béranger pedig távozott. Megmasszírozta a halántékát. Bár itt lenne Lloyd! – Na jó – mondta végül Jake-nek. – Szerintem kezdetnek nézzük át a vezérlőben lévő összes alrendszer naplóját! Tudnunk kell, hogy történt-e meghibásodás. Aztán még állíts össze egy csapatot, derítsék ki, tudunk-e kezdeni valamit a hallucinációkkal! – Összeránthatok néhány embert – szólalt meg Jake. – Jó – bólintott Theo. – Az első emeleti nagy tárgyalót használjuk. – Rendben. Amint tudok, ott vagyok. Bólintott, mire Jake elment. Tudta, hogy neki is indulnia kellene dolgozni, azonban egy másodpercig csak állt ott: még mindig kába volt attól, ami történt. Micsikónak sikerült összeszednie magát annyira, hogy megpróbálja felhívni Tamiko apját Tokióban – noha ott éppen hajnali négy óra volt –, azonban foglaltak voltak a vonalak. Az efféle híreket senki nem e-mailen akarja közölni a másikkal, de hát az egyetlen most is működő nemzetközi kommunikációs rendszer az internet, a hidegháború gyermeke lenne, amelyet teljes egészében úgy terveztek, hogy ne legyen egyeden központja és függetlenül attól, hány csomópontot iktatnak ki az ellenséges bombák, az üzenetek eljussanak a címzettjükhöz. Az egyik iskolai gépet használta, kutyafuttában írt néhány sort angolul: otthon volt kandzsis billentyűzet, itt viszont nem. Azonban Lloydnak kellett elküldenie – ahogy megpróbált rákattintani a megfelelő gombra, Micsiko újból összeomlott. A férfi nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania. Rendes körülmények között egy gyerek halála a legnagyobb megrázkódtatás, ami csak egy szülőt érhet, de hát bizonyára nem Micsiko volt ma az egyetlen, aki ilyesféle tragédiát élt át. Annyi haláleset, sérülés történt, annyi minden pusztult el. A szörnyűségek persze cseppet sem tették könnyebbé Tamiko elvesztésének feldolgozását, mégis… …mégis meg kellett tenni néhány dolgot. Lehet, hogy nem lett volna szabad elhagynia a CERN-t – elvégre nagy valószínűséggel a Theóval közös kísérletük váltotta ki ezt az egészet. Nyilvánvalóan nem csak a Micsiko iránti szerelme és a Tamikóért érzett aggodalma miatt kísérte el, hanem legalábbis részben azért, mert szeretett volna elmenekülni az elől, ami félresikerült. 32

De most… Most pedig vissza kellett térniük a CERN-be. Ha bárki rájöhet, mi történt – a rádió hírei és a többi szülőtől elcsípett beszélgetésfoszlányok alapján nem csak itt, hanem az egész világon –, akkor a CERN dolgozói biztosan. Nem várhatják meg, amíg ideér egy mentő, és elviszi a holttestet: órákba, ha nem napokba telhet még. Szabály szerint hozzá sem érhettek, mivel előtte a rendőröknek kellett szemügyre venniük, noha egyelőre igencsak valószínűtlennek tűnt, hogy a történtekért felelősségre vonják majd a sofőrt. Végül visszatért Madame Severin, és felajánlotta, hogy a rendőrség érkezéséig a tanári kar tagjaival együtt felügyelik Tamiko maradványait. Micsiko arca felduzzadt és kivörösödött, szemét vérerek hálózták be. Olyan sokat sírt, hogy elfogytak a könnyei, azonban a teste néhány percenként összerándult, mintha még mindig zokogna. Lloyd is szerette a kis Tamikót: a nevelt lánya lett volna. Olyan sokat vigasztalta Micsikót, hogy neki még nem is volt alkalma kisírni magát – jól tudta, annak is eljön majd az ideje: azonban egyelőre még erősnek kell lennie. Mutatóujjával gyengéden megemelte menyasszonya állát. Gondosan felsorakoztatta a mondanivalóját – szavakat a kötelességről, felelősségről, az elvégzendő munkáról, és hogy menni kell –, csakhogy Micsiko a maga módján nagyon is erős volt, és bölcs és csodálatos, ő pedig szívéből-lelkéből szerette, és egyáltalán nem kellett mondania semmit. Sikerült bólintania Lloydnak, bár az ajka remegett. – Tudom – mondta angolul, halk, rekedt hangon. – Tudom, hogy vissza kell mennünk a CERN-be. Támogatnia kellett Micsikót, fél karral a derekát fogta, a másikkal a könyökét. A szirénák egy pillanatra sem hagyták abba az üvöltést: mentők, tűzoltók, rendőrök vijjogtak, visítottak a doppler-hatásnak megfelelően hol mélyebb, hol magasabb hangon, a jelenség óta állandó háttérzajt szolgáltatva ezzel. A félhomályos alkonyi utcákon – számos utcai lámpatest nem működött – visszasétáltak Lloyd autójához, és a törmelékszemetes utakon visszahajtottak a CERN-be. Micsiko egész végig átkarolta önmagát. Vezetés közben Lloyd arra gondolt, amit az anyja mesélt neki egyszer. Még járni tanult, amikor történt, úgyhogy túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezhessen rá – az éjszakára, amikor kialudtak a fények, a Kelet-ÉszakAmerikai Elektromos Művek nagy áramkimaradására, 1965-ben. Órákig elektromosság nélkül maradtak. Aznap éjjel csak az anyja volt vele otthon – azt mondta, aki átélte a hihetetlen áramszünetet, élete végéig pontosan meg tudta mondani, hol érte. Ez is egy olyan helyzet volt. Senki sem felejti el, hol érte őt a szünet… egy másféle szünet. Mármint mindenki, aki túlélte.

33

4. Mire Micsiko és Lloyd visszatért, Jake és Theo összehívott néhány helyben dolgozó embert a vezérlő első emeleti tárgyalójába. A CERN személyzetének nagy része vagy a svájci Meyrinben lakott (ez a város feküdt a CERN területének keleti határán), vagy a tucatnyi kilométerre lévő Genfben, esetleg az intézettől északnyugatra található, franciaországi St. Genis-ban vagy Thoiryban. Azonban Európa minden részéből, a világ minden sarkából voltak itt. A most Lloyd felé forduló tucatnyi arc közel tucatnyi fajtához tartozott. Micsiko is beállt közéjük, de láthatóan nem itt járt fejben, a szeme üvegesen csillogott. Egyszerűen csak ült az egyik széken, és lassan ringatózott előre-hátra. A kutatás vezetőjeként Lloyd tartotta az eligazítást. Egyikről a másikra járt a tekintete. – Theo elmondta, miről beszéltek a CNN-en. – Vett egy mély levegőt. Fókusz, cél: erre van most szüksége. – Lássuk, sikerül-e rájönnünk, mi történt? Menjünk körbe! Nem kellenek a részletek: mindenki mondja el egyetlen mondatban, mit látott. Ha nem gond, jegyzetelek, rendben? Olaf, kérlek, kezdd te! – Hát jó, rendben – bólintott egy kisportolt szőke férfi. – A szüleim hétvégi házában voltam. Van egy faházuk Sundvall környékén. – Vagyis akkor ismerted a helyet? – kérdezte Lloyd. – De még mennyire. – Mennyire volt részletes a látomásod? – Amennyire csak lehet. Minden pontosan olyan volt, ahogy emlékeztem rá. – A látomásodban volt még melletted valaki más is? – Nem… Ami azt illeti, ez elég furcsa volt. Egyedül azért megyek oda, hogy meglátogassam a szüleimet, és nem voltak ott. Lloydnak a tükörben látott összefonnyadt önmaga jutott az eszébe. – Nem… nem láttad magadat? – Mármint tükörben vagy ilyesmi? Nem. – Oké. Köszönöm! Olaf mellett egy középkorú, fekete nő ült. Lloyd kellemetlenül érezte magát: tudta, hogy emlékeznie kellene a nevére, mégse jutott az eszébe. Végül csak elmosolyodott, és azt mondta: 34

– A következő? – Nairobi belvárosában voltam, azt hiszem. Éjszaka. Meleg este volt. Azt hittem, a Dinesen utcán vagyok, de ahhoz túlságosan sok volt az épület. És volt ott egy McDonald’s is. – Kenyában nincs McDonald’s? – Dehogy nincs, csak… Szóval, a felirat szerint McDonald’s volt, csak a jelképe nem volt megfelelő. Az arany ívek helyett egy nagy, csupa egyenes vonalból álló M volt: nagyon modern forma. – Ezek szerint Olaf látomásában olyan hely szerepelt, ahol korábban is sokszor megfordult már, míg a tiédben olyan, ahol még sohasem voltál, vagy legalábbis még sohasem láttad? – Azt hiszem – bólintott a nő. Micsiko négylépésnyire volt Lloydtól a körben. Nem tudta megmondani, vajon eljut-e hozzá bármi is az itt elhangzottakból. – Na és mi a helyzet veled, Franco? – kérdezte aztán. Franco della Robbia vállat vont. – Éjszaka volt, Rómában. De… nem is tudom… Biztosan valamilyen videojáték volt. Olyan művalóság. – Ezt miért mondod? – hajolt előre Lloyd. – Hát, mert az biztos, hogy Róma volt. Közvetlenül a Colosseum mellett. Épp egy autót vezettem… Vagyis nem egészen, igazából nem vezettem. Az autó mintha saját magától működött volna. És arról, amelyikben én voltam, nem tudtam megállapítani, de sok kocsi úgy húsz centire lebegett a föld felett. Ahogy mondtam, valami szimuláció lehetett. Sven és Antónia korábban már beszámoltak repülő autókról, és most hevesen bólogattak. – Én is Ugyanezt láttam – szólalt meg Sven. – Hát, nem Rómában… de én is láttam lebegő kocsikat. – Én is – mondta Antónia. – Érdekes – így Lloyd. A fiatal diplomásához, Jacob Horowitzhoz fordult. – Jake, te mit láttál? Jake szeplős ujjaival idegesen túrt bele vörös hajába. – Jellegtelen helyiségben voltam – rekedt, vékony hangon beszélt. – Egy labor volt valahol. Sárga falak. Az egyiken a periódusos rendszer, méghozzá angolul. És ott volt Carly Tompkins. – Ki? – kérdezett vissza Lloyd. – Carly Tompkins. Legalábbis azt hiszem, ő volt. Sokkal idősebbnek nézett ki, mint amikor utoljára láttam. – Ki az a Carly Tompkins? Nem Jake, hanem a körben a sorára váró Theo Prokopidisz válaszolt. – Biztosan ismered, Lloyd: ő is kanadai. Carly mezonkutató. Az utolsó híreim szerint a TRIUMF-nál volt. 35

– Úgy van – bólintott Jake. – Csak néhány alkalommal találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Antónia lett volna a következő, és most kíváncsian ráncolta homlokát. – Ha Jake Carlyt látta, akkor vajon Carly is Jake-kel találkozott a látomásában? Mindenki elgondolkodva pillantott az olaszra. Lloyd épp csak érzékelhetően vállat vont. – Ezt kideríthetjük. Felhívjuk Carlyt. – Jake-re nézett. – Megvan a száma? A diákja a fejét rázta. – Ahogy mondtam, csak futólag találkoztunk. Az utolsó APS3 konferencián együtt ültünk be néhány panelre és ott voltam a kvantumkronodinamikáról szóló előadásán. – Ha tagja az APS-nek, akkor rajta kell lennie a listán – mondta Antónia. – Áttipegett a helyiségen, és kutakodni kezdett az egyik polcon, míg rá nem talált egy keskeny, kartonpapír borítású dokumentumra. Végigpörgette a lapjait. – Itt van. Az otthoni és a munkahelyi száma is. – Ööö, én nem szeretném felhívni – közölte Jake. Lloydot meglepte, hogy így vonakodik, de nem kérdezett rá az okára. – Rendben van. Különben sem lenne szabad beszélned vele. Kíváncsi vagyok, önmagától megemlít-e téged. – Lehet, hogy nem sikerül elérni – mondta Sven. – A telefonvonalak zsúfoltak, ahogy mindenki igyekszik kideríteni, mi történt a családjával és a barátaival… ráadásul sok póznát kidöntöttek az autósok. – Egy próbálkozást megér – vágta rá Theo. Felállt, átvágott a szobán, és átvette a listát Antóniától. De aztán a telefonra pillantott, és visszanézett a telefonkönyvben lévő számokra. – Hogyan hívjuk innen Kanadát? – Ahogy Amerikát. Ugyanaz az előhívó: nulla-egy – mondta Lloyd. Theo ujjai a billentyűkön táncoltak, és hosszú számsort ütött be. Aztán hallgatósága kedvéért ujjait felemelve jelezte, hányszor csöng ki a telefon. Egy. Kettő. Három. Négy… – Halló! Carly Tompkinst keresem. Üdv, dr. Tompkins. Genfből telefonálok, a CERN-ből. Nézze, vannak még itt néhányan mellettem. Nem gond, ha kihangosítom? Álmos hang hallatszott: – …ha akar. Mi folyik itt? – Az iránt érdeklődünk, mit látott a hallucinációjában, amikor elájult. – Micsoda? Ez valami tréfa? Theo Lloydra pillantott. – Nem tud róla. 3

36

American Physical Society (Amerikai Fizikai Társaság)

Lloyd megköszörülte a torkát. – Dr. Tompkins, itt Lloyd Simcoe. Én is kanadai vagyok és 2007-ig a D-zéró csapat tagja voltam a Fermilabban, az utolsó két évben pedig itt, a CERN-ben dolgoztam. – Itt elhallgatott, maga sem tudván, most mit kellene mondania. Aztán: – Mennyi ott az idő? – Most lesz dél. – Elnyomott ásítás hangja. – Ma van a szabadnapom: épp kialudtam magamat. Miről van szó? – Ezek szerint ma még nem volt ébren? – Nem. – Van tévé a szobájában? – kérdezte Lloyd. – Igen. – Kapcsolja be! Nézze meg a híreket! A nő ingerültnek hangzott. – Itt, Brit Columbiában nehéz fogni a svájci híreket. – Nem kell a svájci hírcsatornának lennie. Bármelyik jó. Az egész szoba hallotta, ahogy Tompkins belesóhajt a telefonkagylóba. – Na jó. Egy pillanat. Feltehetően a CBC Newsworld volt az, aminek a fojtott hangját meghallották. Örökkévalóságnak tűnő szünet után Tompkins ismét felvette a kagylót. – Te jó ég! – mondta. – Te jó ég! – És végigaludta az egészet? – kérdezte Theo. – Attól tartok, igen – mondta a hang a világ másik felén. – Egy pillanatra elhallgatott. – Miért hívtak fel? – Beszéltek már a hírcsatornán a látomásokról? – Joel Gotlib most magyaráz róla – mondta. Feltehetően az egyik kanadai hírmagyarázóra gondolt. – Ez őrültségnek hangzik. Na mindegy, a fontos, hogy velem semmi ilyesmi nem történt. – Értem – mondta Lloyd. – Elnézést, amiért felébresztettük, dr. Tompkins. Ma… – Várjunk! – szólt közbe Theo. Lloyd a fiatalemberre nézett. – Dr. Tompkins, Theo Prokopidisznak hívnak. Azt hiszem, egyszer vagy kétszer már találkoztunk különböző konferenciákon. – Biztosan. – Dr. Tompkins, énvelem is ugyanez történt… Én sem láttam semmit. Se látomás, se álom, se semmi. – Álom? – hallatszott Tompkins hangja. – Most, hogy említi, azt hiszem, álmodni álmodtam. Fura, de színesben… soha nem álmodom színesben. Viszont emlékszem egy vörös hajú fickóra. Theo csalódottnak tűnt: nyilvánvalóan örömmel fogadta, hogy nincs egyedül. Azonban mindenki más meglepetten fordult Jake felé. 37

– Sőt, mi több, az alsónadrágja is vörös volt – mondta Kanadában a nő. Erre Jake arca teljes egészében a sokat emlegetett színt öltötte magára. – Vörös alsónadrág? – kérdezett vissza Lloyd. – Úgy van. – Ismerte a férfit? – Nem, azt hiszem, nem. – Nem emlékeztetett senkire, akivel korábban már találkozott? – Szerintem nem. Lloyd a telefonkagylóhoz hajolt. – És mi van… Mi van valamelyik korábban megismert ember apjával? Nem úgy nézett ki, mintha valakinek az apja lenne? – Mire akar kilyukadni? – kérdezte Tompkins. Lloyd felsóhajtott és körülnézett a helyiségben, hátha akad valaki, aki tiltakozik az ellen, hogy folytassa. Nem akadt senki. – Jacob Horowitz neve mond valamit magának? – Nem… jaj, várjunk csak! Hát persze. Persze. Rá emlékeztetett. Igen, Jacob Horowitz volt az, de hát, te jó ég, jobban kellene vigyáznia magára. Úgy nézett ki, mint aki évtizedeket öregedett, amióta utoljára találkoztunk. Antónia felszisszent. Lloyd úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve. – Idefigyeljenek – kezdte Carly –, szeretném kideríteni, jól van-e a családom. A szüleim Winnipegben vannak… Mennem kell. – Visszahívhatjuk valamivel később? Tudja, itt van Jacob Horowitz, és úgy néz ki, a látomása egybevág a magáéval… mondjuk. Azt mondta egy laborban volt, és… – Igen, úgy van. Egy labor volt az. – És alsónadrágban volt? – kérdezte némileg hitetlenkedve Lloyd. – A látomás végére már nem… Nézze, mennem kell. – Köszönöm. Viszonthallásra! – Viszonthallásra! A telefonból a svájci tárcsahang hallatszott. Theo lenyomta a gombot. Jacob Horowitz még mindig határozottan úgy nézett ki, mint aki zavarban van. Lloydnak megfordult a fejében, hogy elmondja neki, az általa ismert fizikusoknak úgy a fele szexelt már valamelyik laborban, azonban a fiatalember képe alapján úgy vélte, idegösszeroppanást kapna, ha bárki csak egy szót is szólna hozzá. Helyette ismét a kör felé fordult. – Na jó. Kimondom én, mert tudom, hogy mindenkinek ez jár a fejében. Bármi is történt itt, valamiféle idővel kapcsolatos hatást idézett elő. A látomások nem hallucinációk: valóban bepillanthattunk a jövőbe. A tény alapján, hogy Jacob Horowitz és Carly Tompkins láthatóan ugyanazt élték át, ezt bátran feltételezhetjük. – De Raoulnak valamiféle pszichedelikus látomása volt, nem ezt mondta valaki? – kérdezte Theo. 38

– Így van – bólintott Raoul. – Olyan volt, mint egy álom vagy ilyesmi. – Mint egy álom – ismételte Micsiko. Még mindig látszott rajta, hogy sokat sírt, de már reagált a külvilágra. Igaz, ennél nem mondott többet, azonban Antónia megértette, mire célzott, és hangot is adott neki. – Micsikónak igaza van. Nincs itt semmiféle rejtély: függetlenül attól, melyik jövőbeli pillanatot láthattuk, Raoul éppen aludni fog akkor, és így álmodik majd. – De ez őrültség – jelentette ki Theo. – Nekem nem volt semmiféle látomásom. – Jó és mit éltél át? – kérdezte Sven, aki még nem hallotta Theót. – Olyan… Nem is tudom, olyan volt, mint valami folytonossági hiány. Váratlanul két perccel később lett: nem éreztem az idő múlását és egyáltalán semmiféle látomásom nem volt. – Karját dacosan összefonta széles mellkasa előtt. – Ezt mivel magyarázzátok? Csend volt a helyiségben. Számos arcon fájdalmas arckifejezés ült, amiből Lloyd számára világos lett, hogy ők is megértették, viszont senki nem akarta kimondani. Végül megvonta a vállát. – Egyszerű – kezdte és zseniális, nagyképű, huszonhét éves társára nézett. – Húsz év múlva… vagy amikor ezek a látomások történnek… – itt elhallgatott és széttárta a kezét. – Sajnálom, Theo, de húsz év múlva halott leszel.

39

5. Lloyd mindenekelőtt Micsiko látomását akarta meghallgatni. Csakhogy a nő még mindig keresgélte önmagát, és valószínűleg sokáig így is lesz ez. Amikor rá került a sor, Lloyd inkább a következőt kérdezte. Szíve szerint hazavitte volna, azonban kétség nem fért hozzá, hogy a legjobb a számára most az, ha nem marad egyedül, és semmi esély nem volt rá, hogy akár ő, akár bárki más elmehetne vele valahová máshová. A tárgyalóba összehívott kis társaságban nem akadt még egy, akinek a látomása összeillett volna másvalakiével: semmi sem utalt arra, hogy ugyanabból az időből vagy akár ugyanabból a valóságból származnak, bár úgy tűnt, szinte mindenkinek szünnapja volt vagy a szabadságát töltötte éppen. Azonban ott volt Jake Horowitz és Carly Tompkins kérdése… a fél bolygó elválasztotta őket egymástól, mégis a másik szerepelt a látomásukban. Persze lehet, hogy az egész csak véletlen. Viszont ha a látomások összeillettek, és nem csak nagy vonalakban, hanem minden részletükben, az már jelentős előrelépés. Lloyd és Micsiko visszavonultak Lloyd irodájába. Micsiko összegömbölyödött az egyik székben, és magára terítette a vőlegénye bőrkabátját, mint valami plédet. Lloyd felvette az asztalán lévő telefon kagylóját, és tárcsázott. – Bonjour – mondta. – Lapolice de Gencve? Je m’apelle Lloyd Simcoe. Je suis avec CERN. – Oui, Monsieur Simcoe – szólalt meg a vonal túloldalán egy férfi, majd angolra váltott. A svájciak gyakran tettek így Lloyd akcentusa hallatán. – Mit tehetek önért? – Tudom, hogy rengeteg a dolguk éppen… – Finoman szólva, monsieur. Ahogy maguk mondják, nyakig állunk benne. „Ülünk” – gondolta Lloyd. – Mégis remélem, hogy az egyik kihallgatójuk szabad. Van egy elméletünk a látomásokat illetően, és szeretnénk olyasvalaki segítségét kérni, aki gyakorlott a vallomások felvételében. – Máris kapcsolom a megfelelő osztályt – felelte a hang. Míg a vonalat tartotta, Theo nézett be az irodába. 40

– A BBC szerint számos ember látomása között összefüggés van. Például jó néhány házaspár számolt be hasonló élményekről, még akkor is, ha a jelenség bekövetkeztekor nem tartózkodtak egy helyiségben. Lloyd bólintott erre. – Attól még fennáll a lehetősége, hogy valamilyen okból, mit tudom én, összhatás miatt, vagy Carlyt és Jake-et nem számítva, szóval hogy a látomások összehangolódása helyi jelenség. Azonban… Nem folytatta: elvégre épp Theóhoz beszélt, akinek nem volt látomása. De ha Carly Tompkins és Jacob Horowitz – az egyik Vancouverben, a másik Genfben – tényleg pontosan ugyanazt látták, akkor nem sok kétely fér hozzá, hogy az összes látomás ugyanarról a jövőről szólt, a holnap mozaikdarabja… Egy olyan holnapé, amelyben Theo Prokopidisznak nincs helye. – Meséljen a szobáról! – mondta a kihallgató, egy középkorú svájci nő. Adattároló hevert előtte, és bő pólót viselt – utoljára a ‘80-as évek végén volt divatban, és most ismét népszerű lett. Jacob Horowitz lehunyta a szemét, hogy kizárja a zavaró tényezőket, és minden részletet felidézzen. – Valamiféle labor ez. A falai sárgák. Neoncsöves világítás. Szemcsés munkapultok. A falon periódusos tábla. – Másvalaki is van a laborban? Jake bólintott. „Istenem, miért épp egy nő veszi fel az adatokat?” – Igen. Van ott egy nő… egy sötét hajú fehér nő. Úgy negyvenöt éves lehet. – És mit visel ez a nő? Jake nagyot nyelt. – Semmit…

*** A svájci kihallgató távozott, Lloyd és Micsiko pedig épp összevetették a Jacob és Carly látomásáról készült jegyzőkönyvet: Carly belement, hogy a vancouveri rendőrségen hasonlóképpen rögzítsék a beszámolóját, és az elkészült szöveget e-mailen elküldték a CERN-be. A közben eltelt néhány órában Micsikónak sikerült valamelyest összeszednie magát. Láthatóan igyekezett összpontosítani, továbblépni, segítséget nyújtani az általános válságban, azonban időről időre befelé fordult, és elfelhősödött a szeme. Még így is sikerült végigolvasnia a két átiratot, és még csak nem is áztatta el a papírt. – Semmi kétség. Minden részletben egyeznek egymással. Ugyanabban a szobában voltak – mondta. Lloyd halványan elmosolyodott. 41

– Micsoda srácok. – Micsikót csak két éve ismerte: sosem szeretkeztek laborban… De frissen végzett kutatóként az akkori barátnőjével, Pamela Ridgleyvel próbára tettek néhány munkapultot a Harvardon. Aztán álmélkodva csóválta a fejét. – Pillantás a jövőbe. Elképesztő. Gondolom, néhányan meggazdagodnak majd ebből. Micsiko vállat vont. – Előfordulhat. Akik véletlenül a tőzsdei jelentést nézik a jövőben, talán gazdagok lesznek… évtizedek múlva. Sokáig kell várni ahhoz, hogy az egész megérje. Lloyd egy ideig nem szólt semmit. – Még nem mondtad el, mit láttál… Mi volt a látomásodban? Micsiko elfordult. – Nem. Még nem. Vőlegénye gyengéden, egyetlen szó nélkül végigsimított az arcán. – Akkor… A látomás pillanatában csodálatosnak tűnt – kezdett bele. – Szóval, összezavarodtam és nem értettem, mi történik. De maga a látomás jó volt. – Halvány mosolyt préselt ki magából. – Csakhogy most, azután, ami történt… Lloyd most sem erőltette. Csak ült ott, ránézésre úgy tűnt, türelmesen. – Késő éjjel volt – vágott bele végül Micsiko. – Japánban voltam: biztos, hogy egy japán ház volt. Egy kislány szobájában az ágy szélén ültem. A lány pedig, úgy hét- vagy nyolcéves lehetett, az ágyban ült és beszélgetett velem. Nagyon szép kislány volt, de nem… de nem… Amennyiben a látomás az évtizedekkel későbbi jövőt mutatta meg, nem is lehetett Tamiko. Lloyd bólintott így feloldozva őt a gondolat végigvitelének feladata alól. Micsiko szipogott egy kicsit. – De… de a lányom volt. Annak kellett lennie. Egy lány, aki még meg sem született. A kezemet fogta és okaa-szan-nak nevezett, ami az „anyu” japánul. Mintha épp lefektettem volna és azért voltam a szobájában, hogy jó éjszakát kívánjak neki. – A lányod… – kezdte Lloyd. – A lányunk, ebben biztos vagyok – mondta Micsiko. – A kettőnké. – Mit kerestél Japánban? – Nem tudom. Talán a családomat látogattam meg. A nagybátyám, Maszajuki Kiotóban él. Eltekintve attól, hogy volt egy lányunk, nem éreztem, hogy a jövőben lennék. – Ennek a gyereknek… Lloyd nem folytatta. Faragatlan és durva kérdést szeretett volna feltenni. „Ferde szeme volt?” Lehet, hogy még időben sikerült volna átfogalmaznia: „volt epicanthusa?”. Azonban Micsiko nem értette volna meg. Azt hitte volna, valamiféle előítélet lapul a kérdés hátterében, valamiféle ostoba, fajok keveredésével kapcsolatos aggodalom. Csakhogy nem erről volt szó. Nem 42

érdekelte, hogy a gyerekeik megjelenésre keleti vagy nyugati típusnak tűnnek. Lehetnek ilyenek is, vagy olyanok, vagy persze a kettő keverékei, ő mindegyiket ugyanúgy szeretné, már amennyiben… Amennyiben az ő gyerekei lesznek. A látomások nagyjából két évtizeddel későbbi időpontot mutattak meg. És az ő látomásában, amiről még nem számolt be Micsikónak, egy másik nővel volt, talán New Englandben. Egy fehér nővel. Micsiko pedig Kiotóban volt egy kislánnyal, aki lehetett ázsiai, ahogy lehetett fehér vagy a kettő keveréke is, attól függően, ki az apja. Ennek a gyereknek… – Mi van vele? – kérdezte Micsiko. – Semmi – fordult el Lloyd. – És te mit láttál? – kérdezte a nő. – Mi volt a látomásban? Lloyd vett egy mély levegőt. Elvégre egyszer el kell neki mondani és… – Lloyd, Micsiko… le kellene jönnétek az előcsarnokba. – Theo volt az: megint bedugta a fejét. – Felvettünk valamit a CNN-ről, és nektek is látnotok kellene. A három ember lement az előtérbe. Négyen már ott ültek. Az ősz hajú Lou Waters ide-oda rángott a képernyőn: az előcsarnok videója régi szerkezet volt – az egyik munkatárs használt készüléke – és a képkockázó funkciója nem működött valami jól. – Á, remek – szólalt meg Raoul, ahogy megérkeztek. – Ezt nézzétek! – Megnyomta a pause gombot a távirányítón, mire Waters mozgásba lendült. – …David Houseman beszámolója. David? Váltott a kép, és a CNN-nél dolgozó David Houseman jelent meg rajta egy egész falnyi antik óra előtt… A csatorna még a friss híreknél is igyekezett érdekes beállításokat találni. – Köszönöm, Lou – szólalt meg. – Az emberek többségének látomásából természetesen nem derült ki semmiféle időpont, azonban épp elegen akadtak, akik mellett óra vagy naptár volt, esetleg épp elektronikus újságot olvastak, mivel úgy néz ki, a papírújságok megszűntek… Tehát van már valamilyen elképzelésünk a dátumot illetően. Úgy tűnik, a látomás kezdőpillanatától számított huszonegy évvel, hat hónappal, két nappal és két órával későbbi eseményekről van szó: a látomások dátuma kétezer-harminc október huszonharmadika, szerda, s a keleti parti idő szerint délután két óra huszonegy és két óra huszonhárom perc közötti időszakot mutatták meg. Ez abból a feltevésből indul ki, hogy az alkalmankénti eltérések megmagyarázhatók: néhány ember 2030. október 22-i, vagy még korábbi újságot olvasott; ezek feltehetően korábbi kiadások voltak. Az időpontok természetesen erősen függenek attól, melyik időzónában tartózkodik az adott személy. Feltéte43

lezzük, hogy az emberek többsége két évtized múlva is ugyanabban az időzónában él majd, ahol most is, és akik a megszokotthoz képest jó néhány órányi eltérésről számolnak be, valamelyik másik időzónában tartózkodnak majd… Raoul ismét megnyomta a pause-t. – Hát tessék – mondta. – Pontos szám. Akármit is műveltünk itt, az emberi faj tudata két percre előreugrott tőle huszonegy évet. Theo visszatért az irodájába: az éjszakai sötétség benézett az ablakán. Ez a sok látomás nagyon megrázta – különösen azért, mert ő nem élt át ilyet. Igaza lenne Lloydnak? Alig huszonegy év múlva tényleg halott lenne? Az ég szerelmére, még csak huszonhét éves: két évtized múlva sem tölti be még az ötvenet. Nem dohányzott: az amerikaiak között ez nem számított teljesítménynek, de a görögök között nagyon is az volt. Rendszeresen sportolt. Mi a fenétől kellene meghalnia? Kell hogy legyen valamilyen más magyarázat is arra, miért nem volt látomása. Megcsörrent a telefonja. Felvette a kagylót. – Halló? – Halló – szólalt meg a vonal túloldalán egy női hang –, ööö, Theodosziosz Prokopidisszel beszélek? – Belegabalyodott a névbe. – Igen. – Kathleen DeVriesnek hívnak. Sokat törtem az eszemet azon, hogy felhívjam-e. Johannesburgból telefonálok. – Johannesburgból? Vagyis Dél-Afrikából? – Egyelőre onnan – felelte a nő. – Ha hinni lehet a látomásoknak, a következő huszonegy évben hivatalosan is Azaniára változtatják a nevét. Theo csendben várta, hogy folytassa. – Épp a látomások miatt telefonálok – kezdte újra DeVries. – Tudja, szerepelt az enyémben. A férfi érezte, ahogy hevesebben kezd verni a szíve. Milyen csodálatos hírek! Még ha neki magának valamilyen okból nem is volt látomása, viszont ez a nő találkozott vele huszonegy év múlva. Ezek szerint nyilvánvalóan életben kell lennie, s Lloyd tévedett, amikor azt mondta, hogy halott lesz. – Igen? – kérdezte elfúló hangon a nőt. – Oöö, elnézést, hogy ezzel zavartam. Meg… megkérdezhetem, mi történt a maga látomásában? Theo kifújta a levegőt. – Nem volt látomásom. – Ó. Hm, nagyon sajnálom. De… Hát akkor azt hiszem, nem tévedett. – Mi nem tévedett? 44

– Az én látomásom. Itt voltam, az otthonomban, Johannesburgban, vacsora közben olvastam az újságot… Csakhogy nem nyomtatott újság volt. Valami izéből volt, ami úgy nézett ki, mint egy műanyag lap: azt hiszem, valamiféle számítógépes olvasóképernyő lehetett. A lényeg, hogy a cikk, amelyet éppen akkor olvastam… Hát, elnézést, nem tudom, hogyan másképp lehetne elmondani. A haláláról szólt. Theo olvasott egyszer egy történetet Lord Dunsanytól: egy férfiról szólt, aki nagyon szerette volna, ha már ma láthatja a holnapi újságok címlapjait, s amikor végül teljesült a kívánsága, döbbenten látta, hogy a saját gyászjelentése lesz benne. Ez annyira megrázta, hogy ott helyben meghalt, és ez olyan hír volt, ami természetesen belekerült a másnapi lapokba. Ennyi volt az egész – erről szólt: egy csattanó, egy poén. De ez… Ez nem a holnapi címlapokról szólt: két évtized múlva szerepel majd az újságban. – Az én halálom – ismételte, mintha ez a két szó valahogy kimaradt volna az angolleckéiből. – Igen, úgy van. – Nézze, honnan tudjam, hogy ez nem valami átverés vagy tréfa? – szedte össze magát Theo. – Elnézést. Tudtam, hogy nem lett volna szabad telefonálnom. Ha a… – Ne, ne, ne. Ne tegye le! Sőt, kérem, hogy adja meg a nevét és a telefonszámát! A rohadt híváskijelző csak azt írja, hogy „területen kívül”. Kérem, engedje meg, hogy visszahívjam: ez a telefon egy vagyonba kerülhet magának. – Ahogy mondtam, a nevem Kathleen DeVries. Ápolónő vagyok egy öregek otthonában. – Elmondta a telefonszámát. – De tényleg, nem gond fizetni a hívást. Őszintén mondom, semmit nem akarok magától, és nem akarom becsapni sem. Viszont, hát… Nézze, minden nap látok embereket meghalni. Hetente legalább egy elmegy itt, az otthonban, azonban ők jórészt a nyolcvanas, kilencvenes éveikben vannak, néhányan már a százat is betöltötték. Azonban maga: csak negyvennyolc éves lesz, amikor meghal, túlságosan is fiatal. Gondoltam, ha felhívom, ha szólok róla, valahogy talán sikerül megakadályoznia a saját halálát. Theo jó néhány másodpercig csendben ült. – És a… gyászjelentésből kiderül, mibe haltam bele? – Egy furcsa pillanatig egészen elégedett volt önmagával, hogy az elhunytáról megemlékeztek a nemzetközi jelentőségű lapokban. Majdnem megkérdezte, hogy a cikke első mondatában nem szerepelt-e a „Nobel-díjas” kitétel. – Tudom, hogy kevesebb koleszterint kellene enni. Szívroham volt? Most a vonal másik végén hallgattak. – Ööö, dr. Prokopidisz, elnézést, azt hiszem, nem fogalmaztam elég világosan. Nem gyászjelentést olvastam: ez a hírek között szerepelt. – Hallotta, ahogy DeVries nyel egyet. – Gyilkosság áldozata lett. 45

Theo hallgatott. Elismételhette volna hitetlenkedve az előző mondatot. Mit sem számított volna. Huszonhét éves volt: teljesen egészséges. Ahogy azt néhány pillanattal ezelőtt gondolta is, alig huszonegy év múlva természetesen nem természetes halállal hal meg. Hanem… megölik? – Dr. Prokopidisz! Ott van még? – Igen… egyelőre. – Hát… Sajnálom. Gondolom, meglepte a hír. Theo még néhány másodpercig hallgatott, majd: – A cikk, amit olvasott: benne van, ki öl meg? – Attól tartok, nem. Úgy tűnik, felderítetlen bűnügyről van szó. – Akkor mi van benne a cikkben? – Leírtam mindent, amire csak emlékeztem: elküldhetem e-mailben, de inkább hadd olvassam fel. Ne feledje, emlékezetből írtam! Azt hiszem, egész pontos lett, azonban nem vállalok felelősséget minden egyes szaváért. – Megköszörülte a torkát, aztán belekezdett. – A címe: Lelőtték a fizikust. „Lelőttek” – futott át Theo agyán. „Istenem”. – A helyszínnek Genfet jelölték meg – folytatta DeVries. – Szóval: „Theodosziosz Prokopidiszt, a CERN, az európai részecskefizikai kutatóközpont munkatársát halálos pisztolylövés érte. Az Oxfordon doktori címet szerzett Prokopidisz a tachyon-tardyon-ütköztető igazgatója volt… – Megismételné? – kérte a férfi. – Tachyon-tardyon-ütköztető. – A tachyont rosszul ejtette, egyszerű ‘h’ helyett a „technika” ‘ch’-jával. – Sosem hallottam még ezeket a szavakat. – Nincs ilyen részecskeütköztető – mondta Theo. – Legalábbis még nincs ilyen. Kérem, folytassa! – …a tachion-tardyon-ütköztető igazgatója volt. Dr. Prokopidisz huszonhárom évet dolgozott a CERN-ben. A gyilkosság indítéka egyelőre ismeretlen, azonban a fegyveres rablás lehetőségét kizárták, mivel dr. Prokopidisz tárcáját megtalálták a zsebében. A fizikust helyi idő szerint tegnap, valamikor dél és délután egy óra között lőtték le. A nyomozás zajlik. Dr. Prokopidiszt gyászolja… – Igen? Igen? – Elnézést, ennyi volt benne. – Mármint mielőtt még a cikk végére ért volna, véget ért a látomása? Rövid csend következett. – Nem egészen. A cikk maradéka nem volt a képernyőn és ahelyett, hogy legörgettem volna, mert az olvasóketyere oldalán tisztán láttam egy ilyen gombot, inkább választottam egy másik cikket. Sajnálom, dr. Prokopidisz. Engem, mármint a 2009-es énemet, érdekelte a cikk vége is, azonban a 2030as énem láthatóan nem törődött vele. Megpróbáltam az akaratommal arra 46

késztetni, szóval rávenni magamat, hogy megérintsem a görgetőt, de nem sikerült. – Vagyis nem tudja, ki ölt meg, vagy miért? – Sajnálom. – És az újság, amit olvasott: biztos benne, hogy az aznapi volt? Mármint, tudja, a 2030. október 23-i? – Ami azt illeti, nem. Volt ott egy… minek hívja ezt az ember? Címsor? Volt egy címsor az olvasó fejlécében, és jól olvashatóan ott volt az újság neve és a megjelenés napja: Johannesburg Star, 2030. október 22. Úgyhogy azt hiszem, tegnapi lap volt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sajnálom, hogy rossz híreket hozok. Theo egy ideig nem felelt, igyekezett megemészteni a hallottakat. Épp elég volt megbirkózni azzal, hogy alig húsz év múlva talán halott lesz, és a gondolat, hogy valaki megölheti, szinte elviselhetetlen terhet rótt a vállára. – Köszönöm, Mrs. DeVries. Ha eszébe jut bármilyen részlet, bármi, kérem, nagyon kérem, értesítsen róla. És legyen kedves, faxolja el nekem az említett szöveget. – Megadta a nőnek a faxszámát. – Úgy lesz. Hát, sajnálom… Abból, amit beszéltünk, kedves embernek tűnik. Remélem, sikerül kiderítenie, ki tette, vagyis hogy ki fogja megtenni, és megtalálja a módját, hogy megakadályozza.

47

6. Most már nem sok volt hátra éjfélig. Lloyd és Micsiko a férfi irodája felé tartottak, amikor Jake Horowitz hangja utánuk szólt az egyik nyitott ajtóból. – Hé, Lloyd, gyere, ezt nézd meg! Beléptek a szobába. Jake egy tévékészülék mellett állt. A képernyő mákos volt. – Ez szemcsés – mondta segítőkészen Lloyd, ahogy a helyiségen átvágva megállt a fiatalember mellett. – Úgy van. – Melyik csatornát szeretnéd beállítani? – Egyiket se. Ez egy felvétel. – Miről? – A CERN főkapujánál található biztonsági kamera felvétele. – Megnyomta a kazettakiadás gombját, mire előbukkant a VHS szalag. Egy másik kazettát rakott be helyette a lejátszóba. – Ez pedig a Mikrokozmosznál lévő biztonsági kameráé. – Megnyomta a lejátszást: ismét szemcsés semmi töltötte meg a képernyőt. – Biztos vagy benne, hogy ez megfelelő rendszerű videó? – Svájcban a PAL rendszert használták, s bár nem volt nehéz többnormás készüléket találni, akadt néhány, kizárólag NTSC normájú videomagnó a CERN-ben. – Biztos – bólintott Jake. – Beletelt némi időbe, mire találtam egy olyat, amelyik lejátssza a kazettát: a videók nagy része képjel hiányában sima kék képernyőt mutat. – Ha ez a megfelelő készülék, akkor a kazettákkal van valami gond. – Lloyd a homlokát ráncolta. – Lehet, hogy valamilyen elektromágneses hullám is keletkezett a… ennek az akárminek a kapcsán. Az letörölhette a szalagokat. – Először én is erre gondoltam. De ezt nézd meg? –Megnyomta a távkapcsolón a visszacsévélést. A szemcsék tánca felgyorsult, és a REV felirat jelent meg a jobb felső sarokban. Úgy fél perccel később váratlanul megjelent egy kép, rajta a Mikrokozmosz kiállítás, a CERN látogatóknak szóló bemutatója a részecskefizikáról. Jake még tekerte egy keveset a szalagot, aztán levette ujját a gombról. – Látod? – kérdezte. – Ez korábban került a kazettára… Nézd meg a dátumjelzést! – A képernyő középső részén, alul digitális felirat jelent meg, és a folyamatosan múló időt mutatta: 16:58:22,16:58:23,16:58:24… 48

– Másfél perccel a jelenség kezdete előtt. Ha ez olyasmi lett volna, mint az elektronikus fegyverek, akkor az egész kazetta letörlődött volna. – Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte Lloyd. – A hangyák háborúja a jelenség kezdetén indul meg? – Tetszett neki a „jelenség”, amit Jake használt az egész megnevezésére. – Igen… És egy perc negyvenhárom másodperccel később a felvétel újraindul. Az összes kazettán ugyanígy van, amit megnéztem: egy perc negyvenhárom másodpercnyi statikus zaj. – Lloyd, Jake… Gyertek gyorsan! – Micsiko volt az. A két férfi megfordult és látta, hogy az ajtóban állva int nekik. Utánaszaladtak a szomszédos helyiségbe: az előcsarnokba, ahol volt egy tévékészülék, és még mindig a CNN ment rajta. – …és természetesen százezrével készültek a videofelvételek az alatt az idő alatt, amíg az emberek fejben máshol jártak – mondta a stúdióban Petra Davies. – Biztonsági kamerák felvételei, bekapcsolva maradt magánfelvevők, tévécsatornák szalagjai, többek között az állami hírközlési hatóság rendelete alapján kötelező archiválásra szolgáló felvevők itt, a CNN központjában is. Azt gondoltuk, elájuló embereket, földre roskadó testeket láthatunk majd… Lloyd és Jake egymásra pillantottak. – Azonban semmi sem látható rajtuk – folytatta Davies. – Pontosabban szólva csak havazás: a képernyő egészét betöltve hemzsegő fekete-fehér pöttyök. Amennyire ez jelen pillanatban megállapítható, a jövőemlékezések alatt az összes videofelvétel, függetlenül attól, a világ melyik pontján készült, pontosan egy perc negyvenegy másodpercen át üres. Ezen kívül az összes többi felvevőkészülék sem rögzített semmit az alatt az idő alatt, amíg az emberek nem voltak eszméletüknél; ilyenek például azok, amelyek az időjárás-előrejelzéshez használt eszközökhöz kapcsolódnak. Ha bárkinek, aki látja az adást, van olyan felvétele, amely ez alatt az idő alatt készült és bármilyen kép van rajta, értesítsen minket! Ingyenes számunk a… – Hihetetlen – szólalt meg Lloyd. – Az ember tényleg eltöpreng rajta, pontosan mi is történhetett az alatt az idő alatt. – Az biztos – bólintott Jake. – „Jövőemlékezések”, mi? – mondta Lloyd a hírolvasótól hallott kifejezést ízlelgetve. – Nem is rossz név rá. A fiatalember bólintott. – A „CERN-katasztrófá”-nál vagy ilyesminél sokkal jobb. – Az biztos – bólintott Lloyd elgondolkodva. Theo a kezét feje mögé téve hátradőlt irodai székében, és az álmennyezet akusztikai elemein lévő lyukak csillagképeit bámulta, miközben azon járt az esze, amit ez a DeVries mondott. 49

Ez nem ugyanaz, mintha kiderülne, hogy balesetben hal meg majd. Ha előzetesen figyelmeztetik az embert, hogy ekkor és ekkor ezen és ezen az utcán elüti egy autó, akkor nem kell mást tennie, mint elkerülni, hogy abban az időpontban épp ott legyen, és íme, a probléma megoldódott. Ám ha valaki eltökéli, hogy meggyilkol, akkor az előbb vagy utóbb sikerrel jár. Nem biztos, hogy megússza, ha 2030. október 21-én nincs itt, illetve ott, ahol a gyilkosságra sor kerül majd: a Johannesburg Star története nem említette a pontos helyszínt. „Dr. Prokopidiszt gyászolja…” Ki gyászolja? A szülei? Papa nyolcvankét éves lesz addigra, Mama pedig hetvenkilenc. Apjának néhány évvel ezelőtt szívrohama volt, azóta viszont kínosan ügyelt a koleszterinjére, lemondott a szaganakijáról és az imádott feta sajtos salátáiról. Úgyhogy nagyon is elképzelhető, hogy olyankor még életben lesznek. Papa mit szólna hozzá? Az apáknak nem kellene túlélniük a fiaikat. Vajon azt gondolja majd, hogy jó és hosszú életben volt része? Esetleg feladja, és néhány hónap múlva utánahal, Mama pedig teljesen egyedül marad? Theo persze remélte, hogy a szülei huszonegy év múlva még életben lesznek, azonban… „Dr. Prokopidiszt gyászolja…” …felesége és a gyerekei? Ilyesmi szokott állni a gyászjelentésekben. A felesége… a felesége, Anthúla esetleg, egy szép görög lány. Papa nagyon örülne neki. Csakhogy… Csakhogy nem ismert egyetlen szép görög lányt se… és általában nemzetiségétől függetlenül egyetlen szép lányt se. Legalábbis – eszébe jutott valami, de aztán gyorsan a szőnyeg alá söpörte – olyat nem, amelyik nem foglalt. A munkájának szentelte magát. Először azért, hogy olyan jó jegyei legyenek, amelyekkel bekerülhet az Oxfordra. Aztán a doktori cím megszerzéséért. Aztán pedig, hogy kinevezzék ide. Nők persze voltak: Athénban amerikai diáklányok, egyéjszakás kalandok a többi diákkal, sőt, amikor Dániában tartózkodott, még egy utcalányt is felszedett. Azonban mindig is úgy hitte, jut majd még ideje a szerelemre, feleségre, gyerekekre. De mégis mikor? Tényleg azt remélte, hogy a cikkben Nobel-díjasként hivatkoznak rá. Nem így történt, ám ő tényleg ezt remélte: és ha őszinte akart lenni magához, komolyan is gondolta. A Nobel a halhatatlanságot jelentette: azt, hogy örökre emlékeznek rá majd. A hadronütköztetővel végrehajtott kísérlettel, amelyen évekig át dolgoztak Lloyddal, Higgs-bozont kellett volna előállítaniuk. Ha ez sikerült volna, azt biztosan követi a Nobel. Csakhogy nem tudták elérni az áttörést. 50

Az áttörést: mintha Theo megelégedett volna egyetlen eggyel. Huszonegy év múlva meghal. Ki emlékszik majd rá? Őrültség volt az egész. Teljesen hihetetlen. Az Isten szerelmére, ő Theodosziosz Prokopidisz. Halhatatlan. Mi más lenne? Mi más? Melyik huszonhét éves ne lenne az? Feleség. Gyerekek. Nyilvánvalóan ők szerepeltek a gyászjelentésben. Ha Ms. DeVries legörgette volna a szöveget a következő laphoz, meglátta volna a nevüket és talán a korukat is. „De várjunk csak… Várjunk csak!” Hány oldal van egy átlagos nagyvárosi napilapban? Mondjuk, úgy kétszáz. Hányan olvassák? Egy nagy példányszámú napilapot általában félmillió példányban terjesztenek. Igaz, DeVries azt mondta, hogy a tegnapi újságot olvasta. Még így is feltételezhető, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a jövőből megismert két percben épp azt a cikket nézte. Ráadásul úgy néz ki, hogy itt, Svájcban ölik meg – a cikk keltezése szerint Genfben történt mindez –, ugyanakkor még egy dél-afrikai újságba is belekerült. Ez azt jelentette, hogy bizonyára a világ számos helyén megjelent a napilapokban és hírportálokon, feltehetően sokféle formában. A Tribüné de Genéve-ben minden bizonnyal részletes beszámoló olvasható. Százával, nem is, ezrével kell lennie olyanoknak, akik olvasták a haláláról szóló cikket. Hirdetést adhatna fel az interneten és a fontos napilapokban, hogy rájuk találjon. Többet is kideríthet így… és megtudhatja, hogy DeVries tényleg igazat beszélt-e. – Ide nézz! Jake Horowitz Lloyd asztalára ejtette az adattárolóját: egy honlap volt rajta. – Mi ez? – Az Egyesült Államok Geológiai Intézetének megfigyelései. Szeizmográfadatok. – Igen? – Nézd meg a mai számokat! – Te jó világ! – Pontosan. Helyi idő szerint délután öt órától kezdve a mérőműszerek közel két percig semmit sem érzékeltek. Vagy nem volt semmiféle földmozgás, ami lehetetlen, mivel a Föld mindig reng egy kicsit, ha másért nem, hát a Hold és a Föld közötti árapály-kölcsönhatás miatt, vagy nem jegyeztek fel semmit. Ellenőriztem néhány országos meteorológiai szolgálatot is. A készülékeik semmit, se szélsebességet, se hőmérsékletet, se légnyomást, semmit nem jegyeztek fel a jövőemlékezések alatt. A NASA és az ESA is azt jelezte, hogy a kétperces időszak alatt szünetelt a műhold-telemetria. 51

– Az hogy lehet? – kérdezte Lloyd. – Nem tudom. – Jake beletúrt vörös hajába. – Valahogy a jövőemlékezések alatt a világon működő összes kamera, szenzor és felvevő felhagyott a működéssel. Theo az irodájában lévő asztal előtt ült, a képernyő tetejéről műanyag Donald kacsa bámult rá, ahogy azon töprengett, hogyan fogalmazza meg az üzenetet. Úgy döntött, egyszerűen, egyenesen beszél. Elvégre a világon mindenhol megjelenik majd; több száz újságban adja fel kiemelt hirdetésben. Ha nem lesz tömör és velős, egy egész vagyonba kerül majd. Három billentyűzete volt: egy francia AZERTY típusú, egy angol QWERTY és egy görög. Az angolt használta. Theodosziosz Prokopidiszt (született Athénban, munkahelye: CERN) 2030. október 21-én, hétfőn meggyilkolják. Ha a látomása kapcsolódik ehhez a bűntényhez, kérem, írjon a [email protected] e-mail-címre! Gondolta, ennyi elég lesz, aztán mégis odaírta még: „Szeretném megakadályozni a saját halálomat”. Görögre és franciára ő maga is le tudta fordítani. A számítógépe elméletben le tudja fordítani más nyelvre, de ha volt valami, amit a CERN-nél töltött idő alatt megtanult, hát azt, hogy az így készült fordítások sokszor pontatlanok: még emlékezett a rémes karácsonyi vacsorára. Inkább megkéri a CERN-nél dolgozókat, hogy segítsenek… és hogy adjanak tanácsot, melyik országban melyik napilap számít fontosnak. Volt azonban valami, amit azonnal megtehetett: elküldhette az üzenetet a különböző hírportáloknak. Mielőtt hazaindult aludni, ezt még elintézte.

*** Lloyd és Micsiko végül éjjel egykor hagyták el a CERN-t. Most sem a nő Toyotájával mentek: az itt dolgozók gyakorta egész éjjel benn maradtak. Micsiko a Sumitomo Electric munkatársa volt. Szupravezetésű részecskegyorsítókkal foglalkozott, és hosszú távú megbízással dolgozott a CERN-ben, mivel az intézet az LHC számos alkatrészét a Sumitomótól vásárolta. A munkáltatója nagyszerű lakást biztosított neki és a kislányának Genfben, a jobb parton. Lloydnak nem volt ilyen jó a fizetése, és a szerződése nem tért ki a lakhatás biztosítására: a lakóhelye St. Denis-ben volt. Szeretett Franciaországban lakni és Svájcban dolgozni: a CERN külön határátkelőhelyet 52

tartott fenn, így az itt dolgozóknak nem kellett folyton az útlevelük után kotorászni, valahányszor egyik országból a másikba mentek. Lloyd bútorozott lakást bérelt: bár két éve itt dolgozott, nem tekintette az otthonának, és semmi értelmét nem látta bútort vásárolni, amelyet aztán vissza kell szállítania a tengerentúlra. A berendezés kissé ódivatú volt és az ő ízlésének túlságosan díszes is, de legalább gonddal válogatták össze a darabokat: sötétre pácolt fa, égetett narancssárga szőnyeg, mélyvörös falak. Lakályos és meleg hely benyomását keltette, igaz, kisebbnek tűnt, mint amekkora a valóságban volt. Azonban semmiféle kötődést nem érzett iránta: sosem házasodott meg, és nem is élt együtt egyetlen nővel sem, s amióta huszonöt évvel ezelőtt elköltözött a szülővárosából, tizenegy különböző lakcíme volt. Ám ma éjjel még csak fel sem merült, hogy ne hozzá, hanem Micsikóhoz menjenek. A genfi lakásban túlságosan sok minden emlékeztetett volna Tamikóra – túlságosan sok ahhoz, hogy ilyen hamar szembesüljön vele. A férfi lakhelye egy negyvenéves épületben volt, és elektromos hősugárzók adtak meleget benne. Leültek a kanapéra. Fél karral átölelte Micsikót, igyekezett vigasztalni. – Sajnálom – mondta. A nő arca még mindig nem lappadt le. Időnként egészen nyugodt volt, aztán egyszerre ismét megindultak a könnyei, és úgy tűnt, sosem fogynak el. Alig észrevehetően bólintott most. – Ezt nem lehetett előre látni – így Lloyd. – Nem lehetett megakadályozni. De Micsiko a fejét ingatta. – Miféle anya vagyok? – kérdezte. – Elhoztam a lányomat ide, ahol a fél világ választja el a nagyszüleitől, az otthonától. A férfi erre nem felelt. Mit is mondhatott volna? Hogy az elején ez nagyszerű dolognak tűnt? Európában tanulni, még ha nyolcévesen is, bármelyik gyereknek iszonyú nagy élmény lenne. Tamikót Svájcba hozni nyilvánvalóan helyes döntés volt. – Fel kellene hívnom Hirosit – mondta Micsiko. Hirosinak hívták az első férjét. – Meg kell tudnom, megkapta-e az e-mailt. Lloyd arra gondolt, hogy megjegyzi, Hirosi feltehetően a halott lánnyal kapcsolatban sem mutat majd nagyobb érdeklődést, mint amekkorát életében tanúsított iránta. Bár sohasem találkozott vele, több okból is gyűlölte a másik férfit. Nem tetszett neki, hogy Hirosi elkeserítette az ő Micsikóját: nemcsak egy-két alkalommal, hanem éveken át folyamatosan. Fájt neki, ha maga elé képzelte a mosolytalanul, örömtelenül küszködő nőt. Ha kíméletlenül őszinte volt magához, akkor be kellett vallania, hogy azért is gyűlölte, mert Micsiko hamarabb lett az övé. Azonban most nem szólt semmit. Egyszerűen csak simogatta a nő fényes, fekete haját. 53

– Nem akarta, hogy idehozzam – szipogta a nő. – Azt akarta, hogy maradjon Tokióban, járjon japán iskolába. – Megtörölte a szemét. – Azt mondta: „rendes iskolába”. – Rövid csend. – Bár hallgattam volna rá! – A világon mindenütt megtörténhetett volna – mondta kedvesen Lloyd. – Tokióban sem lett volna nagyobb biztonságban, mint itt, Genfben. Nem hibáztathatod ezért magadat. – Nem is. Én… Azonban itt elhallgatott. Lloyd arra gondolt, hogy Micsiko azért vetett féket a nyelvére, mert különben azt mondta volna: „téged hibáztatlak”. A nő nem azért jött ide, hogy mellette legyen, azonban egyikük előtt sem volt kérdés, hogy miatta maradt a CERN-ben. Miután a felelőssége alá tartozó felszerelést beszerelték, megkérte a cégét, nevezzék ki ide. Az első két hónapban Tamiko Japánban tartózkodott, ám amint Micsiko elhatározta, egyelőre nem megy vissza, gondoskodott róla, hogy a lánya is Európába kerüljön. Lloyd szerette Tamikót. Tisztában volt vele, a nevelőapáknak mindig nehéz a sorsuk, viszont ők ketten kijöttek egymással. Vannak csemeték, akik nehezen fogadják el, hogy elvált szüleik új társat találnak maguknak – Lloyd húga azért szakított a barátjával, mert a két kisfia nem szívlelte az új férfit az életükben. Azonban Tamiko egy alkalommal azt mondta neki, hogy kedveli, mert miatta mosolyog az édesanyja. A menyasszonyára nézett. Annyira szomorú volt, hogy felmerült benne, látja-e még valaha nevetni. Úgy érezte, őt is csak egy hajszál választja el attól, hogy eleredjenek a könnyei, de volt valami ostoba, férfias dolog benne, ami addig nem engedte ezt, amíg Micsiko is sírt. Magába fojtotta az egészet. Lloyd eltöprengett rajta, milyen hatása lesz ennek a közelgő házasságra. Nem volt más oka megkérni a kezét, minthogy teljesen, szívből szerette Micsikót. És kétsége sem volt afelől, hogy ő is ugyanígy érez, azonban még ha nem is nyomott sokat a latban, létezett egy másik ok is, amiért a nő hozzá akart menni. Függetlenül attól, mennyire modern és szabad gondolkodású nő volt, márpedig Micsiko, legalábbis japán mértékkel mérve, nagyon modern nőnek számított, tulajdonképpen apát keresett a lányának, olyasvalakit, aki segítségére lenne felnevelni Tamikót, és férfiként van jelen az életükben. Tényleg szüksége volt egy férjre? Igaz, ami igaz, Lloyddal remek párost alkottak… azonban sokan vannak, akik házasság vagy bármiféle hosszú távú elkötelezettség nélkül remekül éltek egymással. Most is szeretne feleségül jönni hozzá? Na és ott volt a másik nő, aki a látomásában szerepelt, a hús-vér bizonyíték… A bizonyíték, hogy amiként a szülei házasságának is válás lett a vége, ugyanúgy annak is, ami rá és Micsikóra vár. 54

7. Második nap: 2009. április 22., szerda HÍREK RÖVIDEN A tegnapi jövőemlékezéseket követően egyre nő a halottak száma. A venezuelai Caracasban Guillermo Garmendia (36), a felesége, Maria (34) halála feletti bánatában lelőtte két fiát, Ramont (7) és Salvadort (5), majd önmaga ellen fordította a fegyvert. Az ausztráliai Queensland vezetősége a jövőemlékezéseket követően elrendelte a szükségállapotot. A kaliforniai San Rafael-i székhelyű Bondplus vállalat súlyos nehézségek elé néz. Az ügyvezető igazgató, a befektetési felelős és az egész igazgatótestület odaveszett, amikor a jövőemlékezések során lezuhantak a vállalati repülőgéppel. A Bondplus éppen igyekszik megakadályozni vetélytársa, a Jasmine Ragasztó ellenséges felvásárlási kísérletét. A jövőemlékezések során megsérült, illetve meghalt utasok nevében egymilliárd kanadai dolláros csoportos keresetet nyújtottak be a Torontói Tömegközlekedési Bizottság ellen. A kereset szerint gondatlanságot követtek el, amikor nem biztosítottak kipárnázást a lépcsősorok és a liftek alján zuhanás esetére. Jelentős mértékű japán jen került a piacra, ezzel meggyorsítva a japán gazdaságot érintő újabb válság kibontakozását, miután a jövőemlékekből úgy tűnt, a pénznem az amerikai dollárral szemben 2030-ra jelenlegi értékének felét éri majd. A startpisztoly eldördült. 55

Theo a fejét lehajtva járatta az eszét a számítógépek szerteszét heverő munkanaplói felett. Kellett, hogy legyen valamilyen válasz, ésszerű magyarázat arra, ami történt. A CERN területén mindenhol ezzel foglalkoztak a fizikusok: vizsgálatokat végeztek, kutattak, a lehetséges okokról tanácskoztak. Kinyílt Theo irodájának ajtaja és kezében néhány papírlappal Micsiko Komura lépett be rajta. – Úgy hallom, keresed a gyilkosságodra vonatkozó részleteket – mondta. A férfi szíve hevesebben kezdett verni. – Tudsz róla valamit? – Én? – Micsiko a homlokát ráncolta. – Nem. Sajnálom. – Ó. – Pech. – Miért hoztad fel a témát? – Hát, csak annyi, hogy eszembe jutott valami. Biztos nem te vagy az egyetlen, akinek nagyon fontos lenne többet is megtudni a saját jövőjéről. – Gondolom. – És, szóval, felmerült bennem, hogy lennie kell valamilyen általános módszernek, amivel össze lehetne hangolni az ilyesmit. Ma reggel láttam egy üzenetet az egyik hírportálon… és még jó néhány ehhez hasonló volt rajta. – Ezrével lehetnek azok, akik keresik a jövőjükre vonatkozó információkat. Persze nem kell mindenkinek a saját halálával kapcsolatos adatokra vadásznia, de… van itt néhány, hadd olvassak fel neked belőlük! Leült, és felemelte az egyik papírlapot. – „Bárki, akinek tudomása van Marcus Whyte jövőbeli tartózkodási helyéről, kérem, lépjen kapcsolatba…”. „Egyetemi diák pályaválasztási tanácsokat kér: amennyiben a látomásából kiderült, milyen szakmák iránt van kereslet 2030-ban, kérem, értesítsen róla”. „Információkat keresünk a Vörös Kereszt Nemzetközi Bizottságáról…” – Elképesztő. – Tisztában volt vele, Micsikónak mi a célja mindezzel. Beleássa magát valamibe, mindegy, mi az, csak ne kelljen Tamiko elvesztésével foglalkoznia. – Tényleg az, nem? És rengeteg felgördülő hirdetés van már a neten. Nagy cégek keresik így a számukra fontos információkat. Nem is tudtam, hogy ilyen hamar fel lehet rakni egy bannert, de hát úgy néz ki, ha van, aki megfizeti, bármi lehetséges. – Elhallgatott és elfordította a tekintetét. Nyilvánvalóan eszébe jutott valami Tamikóval kapcsolatos gondolat: sajnálatos módon akadt pár dolog, amit nem lehetett megvásárolni. Végül folytatta: – A helyzet az, hogy valószínűleg nem kellett volna nyilvános helyen leírnod a gyilkosságot. Ma reggel épp azt mondtam Lloydnak, hogy az életbiztosítást kínáló cégek már biztosan gyűjtik az adatokat azokról, akik a következő húsz évben meghalnak, hogy aztán elállhassanak a szerződéskötéstől. Theo úgy érezte, összeszorul a gyomra. Erre nem gondolt. 56

– Szóval arra gondolsz, hogy valakinek össze kellene fognia ezt az egészet? – Hát, a céges részét nem… Nem szeretném, ha a főnökeim a Sumimotónál hallanák, amit mondok, de engem nem érdekel, melyik cég gazdagodik meg. Csak a személyes dolgokat… Az embereket, akik megpróbálják kitalálni, mit tartogat számukra a jövő, megérteni, amit láttak. Szerintem segítenünk kellene nekik. – Mármint nekünk kettőnknek? – Nem csak kettőnknek. Az egész CERN-nek. – Béranger sosem menne bele – ingatta a fejét Theo. – Nem akarja, hogy elismerjük, bármiféle közünk volt ehhez. – Nem is kell. Egyszerűen elég önként felajánlani, hogy felügyelünk egy adatbázist. A számítókapacitásunk megvan hozzá, és a CERN korábban is felajánlotta a számítógépeit jószolgálati célokra. Elvégre itt hozták létre a világhálót. – Jó, és mit javasolsz? – Központi adattárat – vont vállat Micsiko. – A honlapon van egy űrlap: „írja le, mit tudom én, tíz sorban a látomását!”. A leírásokhoz mutatókat készítenénk, hogy az emberek címszavak és egyszerű logikai operátorok segítségével kereshessenek bennük. Tudod, minden látomás, amelyikben szerepel Aberdeen, de nincs benne utalás sportra. Ilyesmi. Persze az indexáló programnak tudnia kell, hogy a jégkorongot, a baseborut és a többi ilyesmit mind olyan általános kifejezések alá rendezze, mint a „sportesemények”. Nem csak neked, sok másik embernek is nagy segítséget jelentene. Theo bólogatott. – Jó ötlet. De miért korlátozzuk a bejegyzések hosszát? Elvégre a tárhely olcsó. Én inkább arra biztatnám az embereket, hogy minél részletesebben írják le a látomásukat. Elvégre elképzelhető, hogy ami a látomás leírójának jelentéktelen, másvalakinek létfontosságú. – Igazad van. Amíg él az, hogy Béranger mindenkit letiltott az LHC-ról, nincs semmi dolgom, úgyhogy szívesen dolgozom ezen. Viszont segítségre lesz szükségem. Lloydnak semmi hasznát nem veszem a programozásnál: te viszont segíthetnél nekem. – Lloyd és Theo együttműködésének alapja éppen az volt, hogy az idősebb férfinek szüksége volt valakire, akinek van programozási tapasztalata, és képes az ő fizikával kapcsolatos elképzeléseit programnyelvre fordítani az ALICE-detektort használó kísérletekhez. Theo máris kitalálta a módját. Sajtóközleményben tehetnék közzé: a nő a sajtószolgálaton, aki a látomása során beverte a fejét, elküldheti oda, ahová az ilyesmiket küldeni szokták. Viszont a sajtóközleményben felhasználhatnák az ő példáját: keresve sem találhatna ennél jobb eszközt arra, hogy Theo problémája világméretű figyelmet kapjon. – Persze – mondta. – Hogyne. 57

Micsiko távozását követően visszafordult a gépéhez, és megnézte az e-maileit. Ott volt a szokásos, beleértve a szemetet valamelyik mauritániai cégtől. Az ottani kormányzat nagyon érdekes húzást mutatott be: mivel itt nem tiltották be a hazai cégek kéretlen reklámleveleit, ezrével sereglettek ide. Végigkattintgatta a többi üzenetet. Az egyik ismerőse küldött üzenetet Sorrentóból. Elkérték tőle az egyik cikket, aminek a társszerzője volt – úgy néz ki, az MIT kutatói között akadt, akinek az élete visszatért már a rendes kerékvágásba. És… Igen! Újabb részletek a halálára vonatkozóan. Egy nő küldte, Montrealból. Francia nyelven írt, s mivel Franciaországban és nem Kanadában született, így a szülőhazája híreit követte figyelemmel. A CERN a svájci-francia határon állt, s bár a legközelebbi nagyváros Genf, az intézményben történt gyilkosság legalább annyira volt francia, mint svájci hír. A látomásában épp a Le Monde cikkét olvasta Theo haláláról. A tények egybevágtak azzal, amit Kathleen DeVries mesélt: íme, az első megerősítése, hogy amit a dél-afrikai nőtől hallott, nem valamiféle átverés része volt. Azonban a levél alapján ez a beszámoló igencsak eltért az előzőtől. Nem egyszerűen a DeVries látomásában szereplő cikk fordítása volt, inkább egy teljesen másik írás. S volt benne egy szembeötlő részlet, ami a johannesburgi beszámolóból kimaradt. A francia hölgy szerint a Theo gyilkosságát kivizsgáló nyomozó a genfi rendőrségtől jött, és a neve Helmut Drescher. Lezárásul a nő azt írta az e-mailjébe: „Bonne chance!” Bonne chance. Sok szerencsét! Na igen, abból a lehető legtöbbre lesz szüksége. Fejből tudta a genfi rendőrség telefonszámát: 1-1-7. Ami azt illeti, a CERN összes telefonján ott volt a matrica, rajta a szám. Azt viszont nem tudta, milyen számon lehet érdeklődni. A saját telefonjához tartozó billentyűzet segítségével megkereste a számot, és tárcsázott. – Allo. Detective Helmut Drescher, s’il vous plait – mondta. – Nincs ilyen nevű nyomozónk – felelte a férfi a vonal másik végén. – Esetleg egy másik beosztásban. Valami kezdő? – Egyáltalán nem dolgozik itt ilyen. Theo töprengett egy ideig. – Van önöknek valamiféle telefonkönyve a többi svájci rendőrőrsről? Nincs lehetőség arra, hogy ellenőrizzük? – Itt nincs semmi ilyesmi. Körül kell nézni egy kicsit. – Volna olyan kedves és megtenné? – Mi ez az egész? Theo úgy döntött, a legjobb stratégia, ha az igazat vagy majdnem az igazat mondja. 58

– Egy gyilkossági ügyben nyomoz, és ezzel kapcsolatban szeretnék beszélni vele. – Rendben, megnézem. Megadná az elérhetőségét? Megadta a nevét és a telefonszámát, köszönetet mondott a rendőrnek, és letette a kagylót. Megpróbálkozott a közvetlen eszközökkel is: beütötte Drescher nevét a telefon billentyűzetébe. Genfben csak egyetlen Helmut Drescher volt: a Rue Jean-Dassier-n lakott. Theo tárcsázta a számát.

59

8. HÍREK RÖVIDEN A Lengyelországban sztrájkoló kórházi dolgozók egyhangúan úgy döntöttek, hogy a mai napon ismét felveszik a munkát. „A követeléseink jogosak, és hamarosan ismét tüntetünk majd: azonban az emberekkel szembeni kötelességünk most előbbre való” – mondta Stefan Wyszynski szakszervezeti vezető. A nagy mozihálózatot üzemeltető Cineplex/Odeon cég bejelentette, hogy ingyenesen biztosít jegyet mindenkinek, aki a jövőemlékezések idején tekintett meg valamilyen filmet náluk. Habár az esemény alatt a filmek tovább forogtak, a nézők elveszítették az eszméletüket, és így nagyjából két percről lemaradtak. Vélhetően a többi mozihálózat is követi a példájukat. Az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatala a látomásokban meglesett találmányok szabadalmaztatásával kapcsolatos kongresszusi határozatra várva további rendelkezésig bezárt, miután az elmúlt huszonnégy órában soha nem látott számban érkeztek hozzá szabadalmi kérelmek. A paranormálisnak mondott jelenségek tudományos vizsgálatára alakult bizottság sajtóközleménye szerint, bár egyelőre nincs ismert magyarázata, semmi okunk sincs a jövőemlékezéseket természetfeletti forrásnak tulajdonítani. Az Európai Unió legnagyobb biztosítótársasága, az Európai Önsegélyező Pénztár csődöt jelentett. Itt volt az ideje, hamarabb, mint hitték. A tegnapi megrázkódtatás hatására Marie-Claire-nél megindult a szülés. Gaston bevitte feleségét a thoiry-i kórházba – a Béranger család Genfben élt, azonban fontosnak tartották, hogy a fiuk francia földön szülessen meg. 60

A CERN igazgatójaként a férfinak remek fizetése volt, és ügyvéd lévén, Marie-Claire is jól keresett. Mindazonáltal megnyugtatta, hogy a nő vajúdás közben anyagi helyzetüktől függetlenül megkapott minden szükséges orvosi segítséget. Úgy hallotta, az Egyesült Államokban sok terhes nő a szülés napján találkozott először doktorral. Nem csoda, hogy sokkal magasabb volt a csecsemőhalandóság, mint Svájcban vagy Franciaországban. Ők mindenből a legjobbat adják a fiuknak. Tudta, hogy fiú lesz, nem csak a látomás miatt. Marie-Claire negyvenkét éves volt, és az orvosa egy sor ultrahangos vizsgálatot végzett a várandósság alatt: a képeken tisztán látszott a kissrác kis kukaca. Persze nem titkolhatta el a látomását a felesége elől: Marie-Claire előtt különben sem szokott titkolózni, ebben az esetben pedig egyébként is lehetetlen volt. Az ő látomása kiegészítette Gastonét: ugyanaz a veszekedés volt benne, csak az ő szemszögéből. Béranger nagyon örült, hogy Lloyd tanítványa és a kanadai nő segítségével sikerült bizonyítania, hogy a látomások időben összevágnak – megfogadták, hogy nem beszélnek a sajátjukról. Még így is volt néhány probléma, noha mind a ketten ugyanazt látták. Marie-Claire megkérte, mondja el, hogyan néz ki húsz év múlva. Néhány részletet kihagyott, többek között azt, hogy felszed magára néhány kilót – hónapok óta arról panaszkodott, mekkora lett a terhesség miatt, és fogadkozott, hogy hamar visszanyeri az alakját. Gaston pedig meglepetten tudta meg tőle, hogy 2030-ban szakálla lesz: fiatalon sohasem növesztett, és most, hogy a barkója őszült, azt gondolta, a jövőben sem lesz neki. Marie-Claire azt mondta, megmarad a haja… De nem tudta, hogy tényleg ez volt az igazság, vagy csak kedveskedni akart, esetleg arra utalt, a század harmadik évtizedére találnak valamilyen általánosan használatos gyógyszert a kopaszodásra. A kórház zsúfolásig volt betegekkel, sokan kerekes ágyon feküdtek a folyosón: nyilvánvalóan a tegnapi esemény óta voltak ott. Még így is elmondható, hogy a sérülések nagy része vagy azonnali halált okozott és nem kellett hozzá kórházba menni, vagy csonttörés, esetleg égés volt. Így tehát viszonylag kevés beteget kellett felvenni. Ráadásul szerencséjükre a szülészeti osztályon alig volt nagyobb a forgalom a szokásosnál. Egy nővér tolószékben vitte el odáig Marie-Claire-t: a férje ott jött mellette, és fogta a kezét. Gaston fizikus volt… legalábbis az volt valamikor: a különféle hivatali ügyek több mint tizenkét éve nem tették lehetővé, hogy saját maga is foglalkozzon a tudománnyal. Fogalma sem volt róla, mi idézte elő a látomást. Világos, hogy közük van az LHC-kísérlethez: nem lehetett figyelmen kívül hagyni az időbeli egybeesést. Azonban bármi is volt az okuk, és bármennyire kellemetlenül érintette a sajátja, nem sajnálta, hogy látta. Figyelmeztetés volt, 61

ébresztő, intő jel. Ő pedig megfogadja: nem engedi, hogy a dolgok abba az irányba menjenek. Jó apa lesz: rengeteg időt tölt majd a fiával. Megszorította a felesége kezét. És a szülőszoba felé tartottak. Nagy és tetszetős ház volt: ha ilyen közel épült a tóhoz, akkor drága is. A külalakja egy faházra emlékeztetett, azonban ez nyilvánvalóan csak a látszatot szolgálta: a nagyvárosi Genf házai legalább annyira távol álltak a svájci hegyoldalakban található faházaktól, amennyire Manhattan a tanyáktól. Theo megnyomta a csengőt, és zsebre vágott kézzel várakozott, amíg nyílt az ajtó. – Maga az az úr a CERN-ből – mondta a nő. Noha Genf Svájc francia ajkú részén feküdt, az akcentusa német volt. Mivel számos nemzetközi szervezetnek itt volt a székhelye, a világ minden tájáról felbukkantak itt. – Úgy van – bólintott, majd tett egy próbálkozást a megfelelő megszólítással –, Frau Drescher. – Negyvenöt lehetett, karcsú, nagyon csinos, a haja pedig feltehetően természetes szőke. – Theo Prokopidisz vagyok. Köszönöm, hogy fogadnak. Frau Drescher megvonta keskeny vállát. – Normális esetben nem tenném: egy idegen, aki idetelefonál. Csakhogy nagyon furcsán telt az utolsó néhány nap. – Ahogy mondja. Herr Drescher itthon van? – Még nem. Előfordul, hogy a munkája miatt csak későn ér haza. Theo megértően elmosolyodott. – Képzelem. A rendőri munka megterhelő lehet. – Rendőri munka? – nézett rá értetlenül a nő. – Maga szerint mivel foglalkozik a férjem? – Rendőrtiszt, nem? – Helmut? Cipőkereskedő. Van egy boltja a rue du Rhóne-on. Az emberek persze tanulhatnak új szakmát… de hogy egy eladóból detektív legyen? Nem egy Horatio Alger-féle történet, de még így is eléggé kevéssé valószínű. Ráadásul a rue du Rhóne-on található felkapott boltok szörnyen drágák voltak: a legtöbb, amit Theo itt megengedhetett magának, hogy a kirakatokat nézegette. Erősen megcsappanhat az ember fizetése, ha elmegy rendőrnek azután, hogy a városnak ebben az utcájában dolgozott. – Elnézést. Azt hittem… A maga férje az egyetlen Helmut Drescher a genfi telefonkönyvben. Ismer másvalakit is, akit így hívnak? – Nem, hacsak nem a fiamra gondol. – A fiára? – Mutinak hívjuk, de ő is Helmut. Hát persze… Az idősebb egy cipőboltban dolgozik, az ifjabb a rendőr. Egy rendőrnek pedig természetesen nincs benne a száma a telefonkönyvben. 62

– Ó, tévedtem. Ő lesz az. Meg tudná mondani, hogyan léphetek kapcsolatba a fiával? – Fenn van a szobájában. – Mármint még mindig itt lakik? – Persze. Még csak hétéves. Theo képzeletben kiosztott magának egy pofont; még mindig nem sikerült rendesen feldolgoznia, hogy az emberek tényleg belepillantottak a jövőjükbe… Meglehet, az, hogy vele nem történt meg, megakadályozta, hogy felfogja az egész léptékét és időhatárait, de attól még ostobának érezte magát. Ha Muti hétéves, a halála idején huszonnyolc lesz: egy évvel idősebb, mint most Theo. Semmi haszna megkérdezni, hogy rendőr akar-e lenni, ha felnő… minden hétéves az akar lenni. – Elnézést, amiért a nyakukba akaszkodom, de ha nem bánja, szeretnék találkozni vele. – Nem is tudom. Talán jobb lenne, ha megvárnám, amíg hazaér a férjem. – Persze, ha így látja jónak. A nő mintha azt várta volna, hogy Theo erősködik majd. Amikor kiderült, hogy hajlandó várakozni, az aggodalmai láthatóan eloszlottak. – Na jó, jöjjön be! De meg kell mondanom, Muti kifejezetten visszahúzódó azóta… a dolog óta, ami tegnap történt, bármi is volt az. – Ez érthető. Frau Drescher beengedte. A lakás fényes volt, tágas, csodálatos kilátással a Genfi-tóra – idősebb Helmut rengeteg cipőt adhatott el. A lépcsősor egy sor vízszintes falapból állt, függőleges darabok nélkül. A nő megállt az aljában, és felkiáltott: – Muti! Muti! Valaki szeretne találkozni veled! – Visszafordult Theóhoz. – Nem ül le? Egy fehér huzatú, mély székre mutatott – harmonizált a közelben lévő kanapéval. Helyet foglalt benne. Frau Drescher újból odament a lépcsőhöz, és felszólt: – Muti! Gyere le! Valaki találkozni szeretne veled! – Visszament oda, ahol Theo is láthatta őt és bocsánatkérően vállat vont, afféle „mit tehet egy anya” módon. Végül halk léptek zaja hallatszott a falépcsőn. A fiú lesietett: lehet, hogy nem szívesen engedelmeskedett az anyjának, de mint általában a gyerekek, ő is látszólag csak rohanva tudott közlekedni rajta. – Á, Muti – kezdte Frau Drescher. – Ő Herr Proko… Theo megfordult, és a válla felett a fiúra pillantott. Amint Muti meglátta, felsikoltott, és azonnal visszaszaladt a lépcsőn, méghozzá olyan gyorsan, hogy a szerkezet jól láthatóan remegett alatta. 63

– Mi a baj? – kérdezte anyja a fiú hátától. Amint az emeletre ért, becsapta az ajtót. – Elnézést! – fordult a nő Theo felé. – Nem tudom, mi ütött bele. – Azt hiszem, én tudom – mondta lehunyt szemmel a férfi. – Nem mondtam el magának mindent, Frau Drescher… Huszonegy év múlva halott leszek. A fia, Helmut Drescher pedig a genfi rendőrség nyomozója lesz. Ő kapja meg az én meggyilkolásom ügyét. A nő olyan fehér lett, akár a Mont Blanc teteje. – Mein Gott. Mein Gott. – Kérem, engedje, hogy beszéljek Mutival. Felismert… Ez azt jelenti, hogy a látomásának köze van hozzám. – Csak egy kisfiú. – Tudom. De elmondhat néhány dolgot a gyilkossággal kapcsolatban. Tudnom kell nekem is, amit ő tud. – Egy gyerek semmit nem ért ebből. – Kérem, Frau Drescher. Kérem… az életemről van szó. – Semmit nem volt hajlandó mondani a… látomásáról. Nyilvánvalóan megrémítette, de nem akart beszélni róla. – Kérem, tudnom kell, hogy mit látott. A nő néhány pillanatig csendben gondolkodott, aztán, mintha meggyőződése ellenére tenné, azt mondta: – Jöjjön velem! Elindult felfelé a lépcsőn. Theo néhány fokkal lemaradva követte. Az emeleten négy helyiség volt: egy fürdőszoba, nyitott ajtóval; két hálószoba, ezeknek is nyitva volt az ajtajuk; és egy negyedik szoba, csukott ajtajára kívülről az eredeti Rocky plakátját ragasztották. Frau Drescher intett, hogy Theo húzódjon vissza a folyosóra. Így is tett, a nő pedig bekopogott az ajtón. – Muti! Muti, anyu vagyok. Bejöhetek? Nem jött válasz. Megfogta a rézszínű kilincset és lassan lenyomta, majd félig kinyitotta az ajtót. – Muti? A fiú beszédét alig lehetett hallani, mintha arcát a párnába fúrva az ágyon heverne. – Ott van még az az ember? – Nem jön be. Megígérem. Ismered? – Láttam az arcát. Az állát. – Hol? – Egy szobában. Egy ágyon feküdt – kis szünet. – Csakhogy nem is ágy volt, mert fémből volt. És volt benne egy olyan izé, mint a tál, amin a sült húst készíted. – Tepsi? – kérdezte Frau Drescher. 64

– A szeme csukva volt, de ő volt az és… – És? Csönd. – El lehet mondani, Muti. Nekem elmondhatod. – Nem volt rajta se ing, se nadrág. És volt ott egy bácsi is fehér köpenyben, olyanban, amit rajzórán kell hordanunk. De kés volt nála és… Theo a folyosón visszatartotta a lélegzetét. – Volt nála egy kés, és… és… „Felvágott vele” – gondolta a férfi. Boncolás zajlott, és a nyomozó figyelte, ahogy az orvos szakértő a munkáját végzi. – Annyira undorító volt – mondta a fiú. Theo csendben előrelépett, és megállt az ajtóban, Frau Drescher mögött. A gyerek tényleg a hasán hevert. – Muti… – kezdte halkan. – Muti, sajnálom, hogy ilyesmit láttál, de… de tudnom kell. Tudnom kell, mit mondott neked a férfi. – Nem akarok beszélni róla. – Tudom… Tudom. De nekem nagyon fontos. Kérlek, Muti! Kérlek! A fehér köpenyes férfi orvos volt. Kérlek, mondd el, mit mondott neked! – Muszáj? – nézett a fiú az anyjára. Theo látta a nő arcán az egymással viaskodó érzelmeket. Egyfelől szerette volna megvédeni fiát a kellemetlen helyzettől, másrészről nyilvánvalóan valami ennél többről volt itt szó. Végül azt mondta: – Nem, nem muszáj… de sokat segítenél vele. – Bement a szobába, leült az ágy szélére, és megsimogatta a fiú rövidre vágott szőke haját. – Tudod, Herr Prokopidisz nagy bajban van. Valaki meg akarja ölni majd. Viszont te esetleg segíthetsz ezt megakadályozni. Szeretsz segíteni, igaz, Muti? Most a fiún volt a sor, hogy megbirkózzon a helyzettel. – Azt hiszem – szólalt meg végül. Kissé felemelte a fejét, Theóra nézett, de aztán rögtön elfordította a fejét. – Muti? – nógatta kedvesen az anyja. – Festi a haját. – Ezt úgy mondta, mintha valami szégyenletes dolog lenne. – Igazából ősz. A fiatal férfi bólintott. Helmut nem értette, mi történt. Hogy is érthette volna? Hétéves, és egyszer csak elkerül onnan, ahol addig volt – a játszótérről, esetleg az osztályteremből, vagy éppen innen, hálószobájának biztonságos kuckójából. Egy hullaházban találja magát, és azt nézi, ahogy felnyitnak egy emberi testet, látja, ahogy sűrű, sötét vér szivárog a műtőasztalra. – Kérlek – mondta. – Ööö, megígérem, hogy többet nem festem be a hajamat. A fiú egy darabig még hallgatott, aztán tétován, akadozva beszélni kezdett. – Sok furcsa szót használtak. A nagyját nem is értettem. 65

– Franciául beszéltek? – Nem, németül. A másik bácsinak nem volt akcentusa, ahogy nekem sem. Theo elmosolyodott: „Murinak igen erős akcentusa van” – gondolta. Ugyanakkor Svájc lakosságának kétharmada németül beszél, és csak tizennyolc százalékuk használta rendszeresen a franciát. Tény, hogy Genf az ország francia ajkú területén feküdt, de nem számított szokatlannak, hogy két német anyanyelvű egymás között ezt a nyelvet használja. – Mondtak bármit is a bemeneti nyílásról? – kérdezte. – Miről? – Seb bemeneti nyílásáról. – Jelen pillanatban Muti és Theo franciául beszéltek egymással. Remélte, hogy a megfelelő kifejezést használta. – Tudod, ahol bement a golyó. – Golyók – így a fiú. – Tessék? – Golyók. Három volt belőlük. – Édesanyjára nézett. – Ezt mondta a köpenyes bácsi. „Három golyó” – gondolta Theo. „Biztosra akartak menni.” – És a bemeneti nyílások? – kérdezte. – Elmondták, hol hatoltak be a golyók? – A mellkasba. „Vagyis láttam a gyilkost”. – Van még valami, amit el tudsz mondani nekem? – Mondtam valamit. – Micsodát? – Mármint olyan volt, mintha én mondtam volna. De nem az én hangomon. Olyan mély volt. „Felnőtt. Persze, hogy mély lesz a hangja.” – Mit mondtál? – Hogy közelről lőttek. – Ezt honnan tudtad? – Nem tudom… Nem tudom, miért mondtam. Csak úgy kijött a számon. – Az orvos szakértő… a köpenyes bácsi… mondott valamit erre? A fiú felült az ágyában és szembefordult velük. – Nem, csak biccentett. Mintha szerinte is így lenne. – Jó, és akkor mondott valamit, ami arra ösztönzött, hogy megjegyezd, közelről lőttek rám? – Nem értem. Anyu, muszáj ezt csinálnom? – Kérlek – szólalt meg Frau Drescher –, ebéd után kapsz jégkrémet desszertnek. Légy szíves, segíts még néhány percig a bácsinak! A fiú a homlokát ráncolta, mintha azt mérlegelné, mennyire csábító a jégkrém, majd: 66

– Azt mondta, hogy egy bokszmeccsen ölték meg. Theo meghökkent. Lehet, hogy nagyképű, még az is lehet, hogy rámenős, de amióta felnőtt, soha nem ütött meg senkit. Ami azt illeti, kifejezetten békeszeretőnek tartotta magát, és miután megszerezte a diplomát, számos, védelmi rendszereket üzemeltető cég jól jövedelmező állását visszautasította. Soha életében nem volt még bokszmeccsen: nem is tartotta sportnak, csak valami állatias parádézásnak. – Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? – Ismét az ajtón lévő Rocky poszterre nézett, aztán a Muti ágya feletti falra vándorolt a tekintete, ahol a nehézsúlyú bajnok, Evander Holyfield képe díszelgett. Lehet, hogy a fiú összekeverte az álmait a látomásával? – Aha – így Muti. – De miért lőnének le egy bokszmeccsen? A fiú vállat vont. – Emlékszel még valamire? – Azt mondta, valami nagyon kicsi volt. – Valami kicsi volt? – Igen. Csak kilencmilliméteres. Theo az anyára pillantott. – Az egy pisztolyfajta. Azt hiszem, a cső átmérője miatt nevezik így. – Nem szeretem a fegyvereket – felelte Frau Drescher. – Én se – mondta, és visszafordult a gyerekhez. – Mit mondtak még? – „Glock”. A bácsi egyre azt hajtogatta, hogy „Glock”. – Az egy pisztolymárka. Mondott még mást is? – Valamit a dallisztikáról… – Dal…? Mármint a ballisztikáról? – Lehet. A golyókat a dallisztikára akarták küldeni. Az valami épület? Theo a fejét rázta. – Mondtak mást is a golyókról? – Amerikaiak voltak. A bácsi azt mondta, hogy a köpenyükre az van írva, „Remington”, én meg azt mondtam, mintha tudnám, miről beszélek, ,Amerikai”, mire ő bólintott. – Mondták még valamit? Bármit, miközben a mellkasomba bámultak? A gyerek arcából kiszaladt a vér. – Rengeteg vér volt mindenütt. Meg belek… Frau Drescher magához vonta kisfiát. – Bocsásson meg, Herr Prokopidisz, de szerintem ennyi elég. – Na de… – Nem. Most menjen! Theo felsóhajtott. Elővett a zsebéből egy névjegykártyát, és a gyerek ágyára tette. 67

– Muti, ezen a számon elérsz. Kérlek, tartsd meg a névjegykártyát! Bármikor, amikor eszedbe jut valami, amit szerinted nekem is tudnom kellene, kérlek, hívj fel! Tényleg bármikor, akár évek múlva is. Nekem nagyon fontos lenne. A fiú a kicsiny téglalapot nézte. Valószínűleg még soha életében nem adtak neki névjegykártyát. – Vedd el! Vedd el a kártyát! A tiéd. Óvatosan érte nyúlt. Theo az anyjának is adott egy kártyát, megköszönte mindkettőjüknek, és távozott.

68

9. HÍREK RÖVIDEN Darren Sunday, az NBC televíziós csatorna Rizsvölgy című sorozatának sztárja belehalt a jelenség során bekövetkezett zuhanása során szerzett sérüléseibe. A forgatás a színész távollétében is folytatódott, azonban egyelőre felfüggesztették a folytatását. A New York Állami Sztrádakezelő Bizottság jelentése szerint a 44-es kilométernél található lehajtó (Canan-daigua) közelében 72 autót érintő tömegszerencsétlenség nyomában kialakult útakadályt továbbra sem sikerült elhárítani, a nyugat felé tartó sávok még mindig járhatatlanok. Az autóban ülőket kérik, válasszanak másik útvonalat! Londonban tízezer muszlim gyűlt össze ma a Piccadilly Circuson, hogy Mekka felé fordulva tömegesen imádkozzanak, mivel a jövőemlékezések megzavarták magányos imájukat. XVI. Benedek pápa nemzetközi látogatásokkal teli, megerőltető programot jelentett be. A katolikusokat és más felekezethez tartozókat is arra kéri, jöjjenek el a jövőemlékezések alatt szeretteiket elveszítő emberek vigasztalására szolgáló miséire. A kérdésre, miszerint a jövőemlékezések megjelenése csodának számít-e, az egyházfő azt felelte, egyelőre nem kíván véleményt nyilvánítani. Az UNICEF segítséget ajánlott fel a különböző nemzetek túlterheltséggel küzdő örökbefogadási szerveinek, hogy közösen igyekezzenek mihamarabb otthont találni a jövőemlékezések alatt elárvult gyermekeknek. Noha a CERN olyan volt, akár egy felbolydult méhkas – minden kutatónak megvolt a maga elképzelése arról, mi történt –, Lloyd és Micsiko mégis korán mentek haza. Azután, ami Micsiko lányával történt, senki nem hibáztatta őket. 69

A „haza” előzetes egyeztetés nélkül is – nem volt rá szükség – Lloyd St. Denis-i lakása volt. Micsiko időről időre továbbra is könnyeket hullatott, és Lloydnak végre sikerült időt szakítania, hogy magára zárja az irodája ajtaját, asztalára hajtsa a fejét, és kisírja magát. A zokogás néha segített elmulasztani a fájdalmat – most nem. Korán vacsoráztak: Lloyd hűtőjében volt némi vagdalt hús, azt készítette el. Micsiko, aki nyilvánvalóan le akarta foglalni magát valamivel, mindegy, mivel, csak ne kelljen gondolkodnia, nekilátott gatyába rázni a férfi lakását. A vacsora végén, mikor épp a teáját kortyolgatta, Lloyd pedig a kávéját kevergette, végül ismét elhangzott a kérdés, amelytől a férfi annyira rettegett. – Mit láttál? Lloyd nyitotta a száját, hogy feleljen, de aztán egy hang nélkül becsukta. – Jaj, ne viccelj! – Micsiko nyilvánvalóan leolvasta arcáról az érzéseit. – Nem lehetett ennyire rossz. – De igen. – Mit láttál? – tette fel a kérdést újra. – Egy… – Lehunyta a szemét. – Egy másik nővel voltam. Micsiko pislantott néhányat. Végül hűvösen megkérdezte: – Megcsaltál? – Nem… Nem. – Hát akkor? – Meg… Te jó Isten, drágám, annyira sajnálom… Egy másik nő volt a feleségem. – Honnan tudod, hogy a feleséged volt? – Együtt feküdtünk az ágyban. Egymáshoz illő gyűrűt viseltünk. És egy New England-i kunyhóban voltunk. – Lehet, hogy a nő házában. – Nem. A bútorok egy részét jól ismertem. – Egy másik nő volt a feleséged – ismételte Micsiko, mintha megpróbálná valahogy megemészteni a gondolatot. Olyan óriási megrázkódtatáson esett át nemrég, hogy talán semmi mást sem tudott felfogni még a maga teljességében. Lloyd bólintott. – Mi, mármint te meg én bizonyára elváltunk. Vagy… – Vagy? – Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem is házasodtunk össze – vont vállat. – Nem szeretsz már? – kérdezte Micsiko. 70

– Dehogynem. Dehogynem. De… nézd, én nem akartam ezt a látomást. Egyáltalán nem is tetszett. Emlékszel rá, amikor a fogadalmunkról beszélgettünk? Emlékszel rá, hogy azt fontolgattuk, ki kellene hagyni az „amíg a halál el nem választ” részt? Azt mondtad, régimódi. Meg azt, hogy már senki nem mond ilyesmit. És hát, tény, hogy te már megházasodtál egyszer. De én azt mondtam, hagyjuk benne. Ezt akartam. Olyan házasságot, ami örökké tart. Nem úgy, mint a szüléimé… és nem úgy, mint a te első házasságod. – New Englandben voltál. – Micsiko még mindig azon igyekezett, hogy megértse. – Én… én pedig Kiotóban. – Egy kislánnyal – így Lloyd. Elhallgatott, maga sem tudta, kimondja-e a kérdést, ami gyötörte. Aztán végül megtette, bár közben nem nézett a nő szemébe. – Hogy nézett ki a lány? – Hosszú fekete haja volt. – És… Micsiko elfordította a tekintetét. – És ázsiai vonásai. Japánnak nézett ki… De ez nem jelent semmit: rengeteg vegyes házasságban születik olyan gyerek, aki inkább az egyik szülőre üt. A férfi szíve megdobbant. – Azt hittem, minket egymásnak szánt a sors – mondta halkan. – Azt hittem… – elhallgatott, mert képtelen volt kimondani, hogy „te vagy a lelki társam”. Égett a szeme – úgy tűnt, Micsikóé is. Megdörgölte a kézfejével. – Szeretlek, Lloyd – mondta. – Én is szeretlek, de… – Igen. De… Megérintette a nő asztallapon pihenő kezét. Micsiko belekapaszkodott. Sokáig, nagyon sokáig ültek ott, csendben. Theo egy ideig csak nézett maga elé a Drescher család háza előtt álló autójában, fejében egymást kergették a gondolatok. Egy kilenc milliméteres Glockkal lövik le: a különféle rendőrös sorozatok alapján eléggé biztos volt benne, hogy ez a világ összes rendfenntartó erejének soraiban népszerű félautomata fegyver. Viszont a töltény amerikai: lehet, hogy az is amerikai volt, aki meghúzta a ravaszt. Persze nagy valószínűséggel nem találkozott még azzal, aki egy napon a halálát akarja majd, bárki is legyen. Minden bizonnyal szinte semmiféle átfedés nem lesz a jelenlegi baráti körét alkotó emberek, ismeretségei és munkatársai, illetve azok között, akik két évtized múlva tartoznak ezekbe a csoportokba. Igaz, már most is rengeteg amerikait ismert. De közelről egyet sem. Kivéve Lloyd Simcoe-t. 71

Viszont Lloyd valójában nem volt amerikai. Kanadában született. Ráadásul a kanadaiak nem szerették a fegyvereket: nem volt semmiféle második kiegészítésük vagy bármi más rohadt hülyeség, amitől az amerikaiak azt hitték, szabadon járhatnak-kelhetnek fegyverrel az oldalukon. Ugyanakkor tizenhét évig élt az Egyesült Államokban, mielőtt a CERNbe jött, előbb a Harvardon dolgozott, aztán a Chicago melletti Fermilabban, ahol a Tevatronnal folytatott kísérleteket. És maga vallotta be, hogy a látomásokban megpillantott időszakban ismét az Államokban él majd. Nem eshetett nehezére beszerezni egy pisztolyt. Csakhogy ez nem lehet: Lloydnak volt alibije. New Englandben tartózkodott, amikor Theo… Amikor ő már az örök vadászmezőkön. Azonban… Azonban Theót október 21-én ölik meg… Lloyd látomása pedig, ahogy mindenki másé is, október 23-ról szólt. Elmesélte neki, mit látott: azt mondta, Micsikóval még nem beszéltek róla, de ő kötötte az ebet a karóhoz, mire Lloyd beadta a derekát, bár előtte megígértette vele, hogy titokban tartja. A látomásában egy idős nővel szeretkezett éppen – feltehetően a majdani feleségével. „Az öregek biztosan nem szeretkeznek valami gyakran” – gondolta Theo. – „Biztosan csak különleges alkalmakkor kerítenek rá sort. Mint például olyankor, amikor az egyikük hosszú távollét után visszatér. New Englandet alig hatórás repülőút választja el Svájctól… és ez manapság van így. Húsz év múlva talán sokkal rövidebb idő is elég lesz. Lloyd könnyedén ott lehetett hétfőn a CERN-ben és aztán szerdán ismét New Hampshire-ben vagy hol a pokolban van az. Nem mintha bármi okát látta volna, hogy a férfi megölje. Eltekintve attól, hogy 2030-ra nyilvánvalóan Theo és nem ő az igazgatója a CERN-ben működő elképesztően fejlettnek hangzó részecskegyorsítónak: a tachyon-tardyon-ütköztetőnek. A tudományos és szakmai féltékenység számos gyilkossághoz vezetett már. Na és ott volt az is, hogy Lloyd és Micsiko többé nem voltak egy pár. Őszintén szólva Micsiko neki is tetszett. Melyik férfinak ne tetszett volna? Csodálatosan nézett ki, okos volt, kedves és szórakoztató. És korban kétségtelenül közelebb állt hozzá, mint Lloydhoz. Lehet, hogy ő is szerepet játszott a szakításukban? Ahogy nem hagyta békén Lloydot, hogy ossza meg vele a látomását, ugyanúgy nyaggatta a nőt is. Mohón falt minden részletet, igyekezett másodkézből megtapasztalni azt, amit rajta kívül mindenki más volt olyan szerencsés, hogy látott. Micsiko a látomásában Kiotóban tartózkodott éppen, és úgy vélte, talán a nagybátyját látogatták meg a kislányával. Lloyd megvárta volna, amíg egy időre távozik Genfből, hogy átjöjjön és törlessze régóta fennálló tartozását Theónak? 72

Utálta magát, amiért egyáltalán fontolóra veszi ezt a lehetőséget. A férfi volt a pártfogója, a társa. Rengetegszer beszéltek arról, hogy megosztoznak a Nobel-díjon. Ámde… Ámde a haláláról szóló egyik cikkben sem esett szó a díjról. Persze ez nem jelenti azt, hogy Lloyd nem kapta meg, csak… Theo édesanyja cukorbeteg volt. Amikor megállapították, hogy ez a problémája, a fia utánanézett a cukorbetegség történetének. Egyfolytában Banting és Best nevébe ütközött: ez a két kanadai kutató fedezte fel az inzulint. Lloydot és őt Crickhez és Watsonhoz szokták hasonlítani: akárcsak ők, Banting és Best között is jelentős korkülönbség volt… egyértelműen Banting vezette a kutatást. S bár Crick és Watson közösen kapták meg a Nobelt, Banting nem osztotta meg a maga díját Besttel – helyette a főnöke, J. R. R: MacLeod neve került az övé mellé. Lehet, hogy Lloyd megkapja a Nobelt… nem a Higgs felfedezéséért, ami nem volt hajlandó megjelenni a részecskegyorsítóban, hanem az időelmozdulásra adott magyarázatért. És fiatal társa helyett a főnökével osztja meg: Béranger-val vagy valaki mással a CERN szamárlétrájáról. Hogyan változtatná meg ez a barátságukat, a munkakapcsolatukat? Miféle féltékenység, gyűlölet alakulhat ki 2030-ig? Őrültség. Üldözési mánia. Ugyanakkor… Ugyanakkor, ha a CERN területén lövik le – Muti Drescher kijelentése, miszerint egy sportcsarnokbeli lövöldözésről van szó, még mindig nehezen tűnt elfogadhatónak –, akkor olyasvalaki végez vele, akinek sikerült bejutnia. A CERN-ben korántsem voltak érvényben szigorú biztonsági intézkedések, viszont nem is engedtek be ide bárkit. Valószínűleg olyasvalaki ölhette meg, aki bejuthatott az intézménybe. Olyasvalaki, akit személyesen fogadna. Olyasvalaki, aki nem csak egyszerűen végezni akar vele, hanem nyilvánvalóan kitölti rajta a mérgét, ahogy egymás után küldi a golyókat a testébe. Lloyd és Micsiko átmentek a nappaliban álló kanapéra: a mosatlan ráér később is. „A fenébe is – gondolta Lloyd –, miért pont velem történik ilyesmi? Olyan jól mentek a dolgok és erre…” Erre úgy néz ki, minden széthullik majd. Nem volt már fiatal. Egyáltalán nem úgy tervezte, hogy eddig vár a házassággal, de… De közbejött a munka, és… „Nem, nem. Nem erről volt szó. Legyél őszinte! Valld be!” Jó embernek, kedvesnek és szelídnek tartotta magát, azonban… Azonban nem forgott ügyesen az emberek között, nem találta fel magát társas helyzetekben: Micsikónak nem volt nehéz javítani a ruhatárán, mivel bármiféle változás csak javíthatott rajta. 73

Igaz, a nők, és ha már itt tartunk, a férfiak is azt mondták róla, hogy mindig meghallgatja a másikat, azonban nem annyira azért, mert bölcsen fogadta a szavaikat, hanem mert nem tudta, mit kellene mondania. Így aztán csak ült ott és befogadott mindent, tanúja lett mások élete hullámhegyeinek és – völgyeinek, a jó és a rossz napjaiknak, megismerte mindazok küzdelmeit, akik élete változatosabb, izgalmasabb, félelemtelibb volt az övénél. Nem beszélte a nők nyelvét, nem számított szórakoztató társaságnak, aki vacsora után sokat tud beszélni az asztalnál. Egyszerű tudós volt, a kvarkgluon plazma szakértője, igazi gyík, aki gyerekkorában egy rendes labdát nem tudott dobni baseballban és kamaszként a könyveket bújta, mialatt kortársai ezer és egyféle helyzetben fejlesztették társaságban használatos képességeiket. Az évek pedig múltak: a húszas, a harmincas évei, és most már a negyvenen is jócskán túl volt. Persze a munkájában sikeres volt, és hébe-hóba randevúzott is, na és ott volt Pam is, valamikor, sok évvel ezelőtt, de nem volt egy sem, amelyik tartósnak bizonyult, egyetlen kapcsolat sem, amelyikről úgy tűnt, kiállja az idő próbáját. Egészen eddig a mostaniig, Micsikóval. Minden olyan nagyon rendben volt. Ahogy a viccein nevetett, és ahogy ő nevetett a nőéin. Az, ahogy, noha egymástól szögesen eltérő társadalmakban nevelkedtek – ő a maradi, vidékies Új-Skóciában, Micsiko a nagyvárosi, nyomasztó Tokióban –, ugyanolyan politikai, erkölcsi nézeteket vallottak, ugyanaz volt a meggyőződésük és az elképzelésük, mintha – és itt jött megint, kéretlenül a kifejezés – lelki társak lennének, akiket mindig is egymásnak szánt a sors. Tény, hogy a nőnek volt már egy házassága és most elvált, tény, hogy szülő, illetve szülő volt, mégis mintha teljes összhangban lettek volna, egyszerűen illettek egymáshoz. De most… Most viszont úgy nézett ki, akárha ez is csak káprázat lett volna. Meglehet, a világ még mindig nem tudta eldönteni, miféle valóságot mutattak meg a látomások, már ha ez egyáltalán valóság volt, azonban Lloyd máris tényként, a holnap hiteles megmutatkozásaként kezelte az egészet abban az egyetlen, megváltoztathatatlan téridő-kontinuumban, amelyben tudomása szerint mindig is élt. És közben el kellett magyarázni neki, hogy mit érez: neki, Lloyd Simcoe-nak, akit mindig is cserbenhagytak a szavak, aki remekül hallgatott másokat, a téglafalnak, akihez akkor fordultak az emberek, amikor kételyek gyötörték őket. El kellett mondania neki, mi zajlik az elméjében, miért bénítja meg teljesen a huszonegy év – huszonegy év! – alatt valamikor felbomlott házasságról szóló látomása, hogyan mérgezheti meg ennyire mindazt, amiről eddig úgy gondolta, hogy ott van kettejük között. Micsikóra pillantott, lesütötte tekintetét, ismét megkísérelt a szemébe nézni, majd elkezdett egy pontot fixírozni a lakás sötét, borszínű falán. 74

Eddig még sohasem beszélt erről: még a nővérének, Dollynak sem, legalábbis a gyerekkoruk óta. Vett egy mély levegőt, aztán belekezdett, de a pillantását nem vette le a falról. – Nyolcéves voltam, amikor a szüleim lehívtak engem és a nővéremet a nappaliba. – Nyelt egy nagyot. – Szombat délután volt. Hetek óta iszonyú volt a feszültség a házban. A felnőttek így mondják: „nagy volt a feszültség”. Gyerekként csak annyit tudtam, hogy anya és apa nem beszélnek egymással. Persze, ha kellett, szóba álltak a másikkal, de mindig ingerülten. És gyakorta végződött olyan elharapott mondatokban. „Ha így akarod…!” „Én nem…!” „Meg ne próbálj…!” Amikor tudták, hogy ott vagyunk, igyekeztek kulturált hangnemben tartani az egészet, de sokkal többet hallottunk, mint hitték. Egy pillanatra Micsikóra lesett, aztán megint a fal felé fordította tekintetét. – A lényeg, hogy lehívtak a nappaliba. „Lloyd, Dolly… Gyertek ide!” Ezt mondta az apám. És hát, amikor a nevünket kiabálta, az általában azt jelentette, hogy bajban vagyunk. Nem tettük el a játékainkat, esetleg az egyik szomszéd panaszkodott valami miatt, amit mi csináltunk, vagy ilyesmi. Szóval kijöttem a szobámból, Dolly is az övéből, és egymásra néztünk, tudod, csak egyetlen másodpercre, ahogy mind a kettőnkben felmerült az aggodalom. – Épp úgy nézett most a nőre, mint akkor, sok évvel ezelőtt a nővérére. Folytatta a történetet. – Lementünk a lépcsőn, és ott állt anya és apa. Mi is álltunk. Egész végig álltunk, mintha valami rohadt buszra várnánk. Mindketten hallgattak egy darabig. Végül aztán megszólalt az anyám. Azt mondta: „Apátok elköltözik”. Csak így. Semmiféle bevezetés, nem tompította egy fikarcnyit sem. „Az apátok elköltözik”. Aztán apa következett. „Kerítek egy helyet a környéken. Hétvégenként találkozhatunk majd.” Aztán anyám hozzátette, mintha el kellene mondania: „Az apáddal nem jöttünk ki egymással”. Lloyd elhallgatott. – Gyakran találkoztatok, miután elköltözött? – kérdezte végül Micsiko. – Nem költözött el. – De hát a szüleid elváltak. – Igen… hat év múlva. De a nagy bejelentés után nem költözött el. Nem ment el. – Vagyis a szüleid kibékültek egymással? Lloyd vállat vont. – Nem. Tovább marták egymást. De soha többé nem jött szóba az, hogy apám elköltözik. Dollyval vártuk, mikor jön a folytatás, mikor szedi össze a cuccát. Hónapokig, tulajdonképpen az utána következő hat év alatt végig azt hittük, bármikor felállhat az asztal mellől. Persze soha nem esett szó 75

időpontokról: soha nem mondták, mikor megy el. Valósággal megkönnyebbültem, amikor végül tényleg elváltak. Szeretem édesanyámat és apát is, de elviselhetetlen volt, hogy ez végig ott lógott a fejünk felett. – Itt elhallgatott egy pillanatra. – És egy efféle házasság, ami félresiklott… Sajnálom, Micsiko, attól tartok, nem bírnék még egyszer végigcsinálni egy ilyet.

76

10. Harmadik nap: 2009. április 23. HÍREK RÖVIDEN A Los Angeles-i kerületi ügyész elejtette az összes folyamatban lévő vétséges beadványt, így szabadítva fel embereket a jövőemlékek megpillantása utáni fosztogatásokkal kapcsolatban beadott keresetek áradatára. Adél-afrikai Witwatersrandi Egyetem filozófia tanszékén rekord számú jelentkezőről számoltak be. Az egyesült államokbeli Amtrak, a kanadai Via Rail és a British Rail jelentős utaslétszám-növekedést jelentett. Az említett vállalatok egyetlen vonata sem siklott ki a jövőemlékezések alatt. A tegnap Stockholmban bejegyzett Látomások Egyháza világszerte 12 000 követővel rendelkezik, így ez a leggyorsabb ütemben terjeszkedő vallás. Az Amerikai Ügyvédi Kamara nagy számú új végrendelet készítésére, illetve meglévő végrendeletek átalakítására vonatkozó kérelemről számolt be. Másnap Micsiko és Theo nekiláttak elkészíteni a honlapot, ahol az emberek leírhatták a látomásukat. Úgy határoztak, Mozaik-projektnek nevezik el, egyrészt az első népszerű – bár mára réges-rég elfeledett böngésző tiszteletére, másrészt helyt adva a világ különböző tájain tevékenykedő riporterek és kutatók erőfeszítései nyomán immár egyértelműen megállapított ténynek, miszerint minden egyes látomás egy parányi lapocska a 2030-as év roppant mozaikképében. 77

A férfi kávéval teli bögrét tartott a kezében. Belekortyolt, mielőtt megszólalt: – Kérdezhetek valamit a látomásoddal kapcsolatban? Micsiko az ablakon kinézve a hegyeket bámulta. – Persze. – A kislány, akivel együtt voltál. Szerinted a te lányod? – Majdnem azt mondta, „az új lányod”, de szerencsére sikerült féket vetnie a nyelvére. Kissé megemelkedett a nő keskeny válla. – Úgy tűnik. – És… Lloyd lánya is? Micsiko meglepetten nézett fel. – Persze – mondta, de hallhatóan bizonytalan volt benne. – Mert Lloyd… – Beszélt neked a látomásáról, igaz? Theo rájött, hogy ebből már nem jön ki jól. – Nem, nem egészen. Csak azt, hogy New Englandben volt… – Egy nővel, aki nem én voltam. Igen, tudom. – Biztos vagyok, benne, hogy az egész nem jelent semmit. Biztos vagyok benne, hogy ezek a látomások nem bizonyulnak igaznak. A nő ismét a hegyeket nézte – Theo is gyakorta tette ezt az utóbbi időben. Volt bennük valami: szilárd, állandó, változatlan. A látványuk, a tudat, hogy van, ami nem csak évtizedekig, hanem több ezer éven át kitart, megnyugtatta. – Egyszer már elváltam – szólalt meg Micsiko. – Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, minden házasság örökké tart. Meglehet, Lloyd és én egyszer majd szakítunk. Ki tudja? Theo elfordította a tekintetét, képtelen volt a nő szemébe nézni, és nem tudta, hogyan reagál a lény mélyéről előbugyogó szavakra: – Nagyon ostoba, ha elenged. A keze az asztalon támaszkodott. Egyszerre azt érezte, hogy Micsiko megérinti és gyengéden megpaskolja. – Köszönöm. – Theo ránézett és a nő mosolygott. – Soha senki nem mondott még ilyen kedves dolgot nekem. Aztán visszahúzta a kezét… de csak néhány csodálatos pillanattal később. Lloyd Simcoe az LHC vezérlőközpontjától sétált a központi hivatali épület felé. Rendesen tizenöt perc alatt ért át, de most fél órába tellett az út, mert háromszor is megállították a szembejövő fizikusok, hogy feltegyenek neki néhány kérdést az időelmozdulás vélhető okáról, azaz a hadron-ütköztetővel végzett kísérletről, esetleg ismertessék vele a jövőemlékezések magyarázatára 78

szolgáló elméleti modelljüket. Csodaszép tavaszi nap volt: hűvös, ám a ragyogó kék égen tornyosuló gomolyfelhők versenyre keltek a kelet felé magasodó hegycsúcsokkal. Végül csak sikerült belépnie a hivatali épületbe, egészen Béranger irodájáig. Természetesen kért időpontot (és már tizenöt percnyi késésben volt): a CERN óriási intézmény és nem lehetett csak úgy benézni a főigazgatójához. Béranger titkára intett neki, hogy menjen be, mire Lloyd pontosan ezt tette. A harmadik emeleti iroda a belterületre nézett. Az igazgató felállt a helyéről és a tárgyalóasztalhoz ült, amelynek nagy részét a jövőemlékezésekhez kapcsolódó kísérleti naplók borították. A fizikus vele szemben foglalt helyet. – Oui? – mondta Béranger. – Igen? Mi az? – Ki akarok lépni a nyilvánosság elé. Beszélni akarok a szerepünkről mindabban, ami történt. – Absolument pas. – Szó sem lehet róla. – A fenébe is, Gaston, valamikor meg kell mondanunk az igazat. – Lloyd, nem tudhatod bizonyosan, hogy a mi hibánk. Nem tudod bizonyítani… és senki más sem, ha már itt tartunk. A telefon persze egyfolytában csörög: gondolom, a világon az összes tudóst keresi a média, és kérdezi a véleményüket. De még senki nem hozta összefüggésbe velünk… Remélem, nem is fogják. – Jaj, ne viccelj! Theo azt mesélte, hogy közvetlenül a jövőemlékezések után rontottál be az LHC vezérlőjébe… Az első pillanattól fogva tudtad, hogy mi tettük. – Még akkor, amikor azt hittem, helyi jelenségről van szó. De amint megtudtam, hogy világméretű eseményről van szó, átgondoltam a dolgot. Szerinted mi voltunk az egyetlen intézet, aki valami érdekessel foglalatoskodott éppen akkor? Ellenőriztem. A KEK öt perccel a jövőemlékezések előtt látott neki egy kísérletnek. A SLAC-ben is épp részecskéket ütköztettek. A sudbury-i neutrínó-obszervatóriumban közvetlenül délután öt előtt kitörést érzékeltek. Olaszországban ugyanekkor a Richter-skála szerint 3,4-es erősségű földrengés volt. Itteni idő szerint délután ötkor új fúziós reaktor indult be Indonéziában. És a Boeingnél rakétamotor-kísérletek zajlottak éppen. – Sem a KEK, sem a SLAC nem tud olyan energiaszintet előállítani, amekkorát mi. A többi pedig nem számít különleges eseménynek. Szalmaszálakba kapaszkodsz. – Nem, hanem valódi nyomozást folytatok. Nem vagy biztos benne, hogy mi voltunk, nem úgy, hogy azért erkölcsi felelősséget vállalnál, és amíg így van, addig nem mondasz semmit. Lloyd a fejét ingatta. – Tudom, hogy egész nap papírok között élsz, de azt hittem, a szíved mélyén még mindig tudós vagy. 79

– Tudós vagyok. Ez a tudományról szól: a jó tudományról, ahogy azt művelni kellene. Te még azelőtt be akarsz jelenteni valamit, hogy az összes tény a kezünkben lenne. Én nem. – Béranger felsóhajtott. – Nézd, az emberek tudományba vetett hite így is épp eléggé megingott már. Túlságosan sok bejelentésről derült ki, hogy csalás, vagy hogy eltúlozták a jelentőségét. Lloyd csak nézett rá. – Percival Lowell: neki jobb lencsékre lett volna szüksége és kevesebb képzelőerőre. Azt állította, csatornákat látott a Marson. Csakhogy nem volt ott semmiféle csatorna. Még mindig birkózunk egy roswelli idióta hagyatékával, aki úgy döntött, hogy bejelenti, űrlények hajójának maradványait látta és nem egy meteorológiai léggömböt. Emlékszel még a taszadájokra? A kőkori törzsre, amelyre a ‘70-es években találtak rá Új-Guineában, és nem volt szavuk a háborúra? Az antropológusok kezüket-lábukat törték, úgy igyekeztek, hogy tanulmányozhassák őket. Egyetlen probléma volt velük: kacsa volt az egész. Azonban a tudósok túlságosan szerettek volna tévéműsorokban szerepelni, és nem törődtek azzal, hogy ellenőrizzék a bizonyítékokat. – Én nem akarok tévéműsorban szerepelni – jegyezte meg Lloyd. – Aztán bejelentettük a világnak a hidegfúziót. – Gaston tudomást sem vett róla. – Emlékszel rá? Vége az energiaválságnak, vége a szegénységnek! Soha nem használunk fel annyi energiát, amennyi jut nekünk. Csakhogy nem volt igaz: Fleischmann és Pons még azelőtt elindultak, hogy elsütötték volna az indítópisztolyt. Utána beszélni kezdtünk a marsi életről: az Antarktiszon talált meteorit, benne állítólag mikrofosszíliákkal, bizonyítékul, hogy a Földön kívül másik bolygón is megindult a törzsfejlődés. Csakhogy kiderült, a tudósoknak megint hamarabb járt a szája, mint kellett volna, és a fosszíliák valójában természetes sziklaformációk. Gaston levegőt vett. – Óvatosnak kell lennünk, Lloyd. Hallottál már bárkit is a Teremtéskutatási Intézettől? Teljes sületlenséget beszélnek az élet eredetéről, a közönség soraiban mégis akadnak, akik bólogatnak és egyetértenek velük. A teremtés hívei szerint a tudósok nem tudják, miről beszélnek, és igazuk van, az esetek felében tényleg így van. Kétségbeesetten hajszoljuk az elsőséget, az érdemeket, és túlságosan hamar nyitjuk ki a szánkat. De valahányszor tévedünk, valahányszor közöljük, hogy áttörést értünk el a rák gyógyítása terén, vagy megfejtettük a világegyetem valamelyik alapvető rejtélyét, aztán egy hét, egy év, egy évtized múlva visszafordulunk és azt mondjuk, hoppá, tévedtünk, nem ellenőriztük az adatainkat és nem tudtuk, miről beszélünk… Valahányszor ez történik, tápot adunk az asztrológusoknak, a teremtéshívőknek, a new age-ről hablatyolóknak és az összes többi hibbant művésznek, szélhámosnak és dilisnek. Mi tudósok vagyunk, Lloyd: elvben mi vagyunk az ésszerű gondolkodás, az igazolható, megismételhető, megcáfol80

hatatlan bizonyítékok utolsó védőbástyái, és közben önmagunk legnagyobb ellenfelei is. Ki akarsz állni a nyilvánosság elé: azt akarod mondani, a CERN tette, mi toltuk előre az emberek tudatát az időben, látjuk a jövőt és átadhatjuk a jövő ajándékát. Csakhogy engem nem győztél meg. Azt hiszed, hivatalnok vagyok csak, aki igyekszik fedezni magát, sőt, mindnyájunkat és a biztosítónkat is. Csakhogy nem erről van szó… illetve nem teljesen. A fenébe is, Lloyd… Sajnálom, nagyon sajnálom, ami Micsiko lányával történt. MarieClaire tegnap szülte meg a fiunkat – nem is kellene itt lennem… A húga szerencsére ott van nálunk… De olyan sok mindent kell elintézni. Van egy fiam, és bár csak néhány órája van itt a világon, nem tudnám elviselni, hogy elveszítsem. Amivel Micsikónak kell szembenéznie… amivel neked kell megbirkóznod… Még elképzelni sem tudom, milyen. De szeretném, ha a fiam jobb világban nőne fel. Olyan világban, ahol a tudományt igenis tisztelik; ahol a tudósok nem vad találgatások, hanem tények alapján beszélnek; ahol egy tudományos bejelentésnél a hallgatóság hegyezi a fülét, mert valami új, a világegyetem működésének megértése szempontjából alapvető fontosságú dolgot hallhatnak… és nem a szemüket forgatják, miközben azt mondják: na, vajon ezen a héten mivel rukkolnak elő. Nem tudod biztosan, egészen, teljesen biztosan, hogy a CERN-nek egyáltalán van köze ahhoz, ami történt… És amíg… amíg én nem tudom így, addig senki nem tart semmiféle sajtótájékoztatót. Világos? Lloyd tiltakozásra nyitotta a száját, aztán becsukta, majd újra kinyitotta. – És ha bizonyítani tudom, hogy köze volt hozzá a CERN-nek? – Nem kapcsolhatjátok be az LHC-t… 1150 terravoltos teljesítményen biztosan nem. Átszervezem a kísérleti rendet. Aki proton-proton ütköztetésre akarja használni a gyorsítót, nyugodtan megteheti, amint végeztünk a karbantartással, de amíg nem rendelkezek másként, senki sem fűti fel a szerkezetet részecskeütköztetéshez. – Na de… – Semmi de, Lloyd – így Béranger. – Rengeteg dolgom van. Ha másról nem akarsz beszélni… Lloyd megrázta a fejét és kiment az irodából, a hivatali épületből is, majd elindult visszafelé.

*** A visszaúton még többen állították meg: úgy tűnt, néhány percenként új elmélet születik, és legalább ilyen gyakran dobják sutba a régieket. Végül sikerült visszaérnie az irodájába. Az asztalán ott hevert a hadronütköztető mind a huszonhét kilométerét bejáró mérnökcsapat első jelentése: olyasmit kerestek, ami eltért a megszokottól és talán magyarázatul szolgálhat az időbeli elmozdulásra, azonban eddig semmi furcsát nem találtak. Úgy tűnt, az ALICE 81

és a CMS-detektor is teljesen rendben van – eddig átmentek az összes próbán és vizsgálaton. Ott volt egy másolat is a Tribüné de Genéve címlapjáról is. Valaki odatette, de előtte még bekarikázta az egyik cikket. Meghalt a látomás után A tudósok szerint a jövő nem állandó Egyesült Államok, Mobile (AP): A mai napon James Punter (47) életét vesztette az I-65-ösön történt autóbalesetben. Punter előzetesen beszámolt a jövőről szóló látomásáról öccsének, Dennis Punternek (44). „Jim mindent elmondott a látomásáról – mondta Dennis. – A jövőben otthon volt, ugyanabban a házban, ahol most is lakott. Borotválkozott, és rettenetesen megrémült, amikor meglátta magát a tükörben: csupa ránc volt.” Jasmine Rose, a brockporti New York-i Állami Egyetem filozófia tanszékének professzora szerint Punter halálának messzire ható következményei vannak. „A látomások óta folyamatosan arról vitatkozunk, vajon a tényleges jövőt mutatták-e meg, vagy egy lehetséges jövőt, esetleg egyszerű hallucinációról volt-e szó. Punter halála egyértelműen azt jelzi, a jövő nem állandó. Volt látomása, azonban azt már nem láthatja valóra válni.” Lloyd még mindig füstölgött a találkozója után Béranger-val, és most összegyűrte a lapot, majd áthajította irodáján. „Egy filozófiaprofesszor!” Punter halála természetesen semmit sem bizonyított. A beszámolója csak egy közönséges történet. Nem támasztotta alá semmi: nem szerepelt benne semmiféle napilap, fél szemmel figyelt tévéműsor, amelyet össze lehetett volna vetni mások látomásával, és úgy tűnt, senki más nem találkozott vele a látomásában. Egy negyvenhét éves embernél nem zárható ki, hogy huszonegy év múlva már halott. Lehet, hogy csak kitalálta a látomását, és ami azt illeti, igencsak vérszegény volt akkor a képzelőereje – inkább ez, mint hogy elárulja, nem látott semmit. Ahogy Micsiko mondta, Theo feltehetően egyszer s mindenkorra elvágta magát az életbiztosítástól, amikor nyilvánosságra hozta, hogy nem volt látomása. Punter talán abból indult ki, még mindig jobb úgy tenni, volt látomása, mint elismerni, hogy halott lesz. Lloyd felsóhajtott. Nem bírtak egy tudóst megkeresni a problémával? Valakit, aki tisztában van vele, mi számít bizonyítéknak? „Egy filozófiaprofesszor. Az Isten szerelmére!” 82

A honlap elkészítésével kapcsolatos munka nagy részét Micsiko végezte – Theo egy másik gépen az LHC-ütközés számítógép-szimulációit futtatta: egy szobában voltak, így bármikor a nő rendelkezésére állhatott, ha segítségre volt szüksége. A CERN-ben persze elérhetők voltak a legjobb szerkesztőprogramok, azonban még így is sok munka várt rájuk, például különféle hosszúságú leírásokat kellett készíteni a világszerte működő több száz különféle keresőprogramnak. Micsiko úgy vélte, másnapra mindennel elkészülnek. Ablak ugrott fel Theo képernyőjén, hogy új levele érkezett. Az ilyenekkel általában csak később törődött, azonban a címe azonnal magára vonta a figyelmét: „Betreff: Ihre Ermordung”. Németül azt jelenti: „Re: a halála”. Jelezte a gépnek, mutassa meg az üzenetet. Németül volt az egész, de Theónak nem jelentett gondot megérteni. Micsiko, aki a válla felett leskelődött, nem beszélt németül, ezért lefordította neki. – Egy nő az, Berlinből. Valami olyasmi az egész, hogy „olvastam az üzenetét a hírportálon, amit figyelemmel követek. Olyanokat keres, akik tudhatnak valamit a gyilkosságról. Az egyik ember, aki velem egy épületben lakik, tud valamit róla. Mindnyájan… Összetalálkoztunk, összegyűltünk, valami ilyesmi… Szóval, mindnyájan összegyűltünk az előtérben azután, ami történt, és elmondtuk egymásnak, amit láttunk. Az egyik férfi, nem ismerem túl jól, csak azt tudom róla, hogy egy emelettel alattam lakik, azt mondta, hogy épp a tévét nézte, ahol egy fizikus meggyilkolásáról volt szó. Azt hittem, Lucernt mondott, de amikor elolvastam az üzenetét, akkor jöttem rá, hogy valójában a CERN-t mondta, amiről, ezt be kell vallanom, eddig sosem hallottam. A lényeg, hogy elküldtem a maga üzenetét neki, de azt nem tudom, felveszi-e magával a kapcsolatot, vagy sem. Wolfgang Ruschnak hívják és a cím, amelyen elérheti…” Ez van benne. – Mit csinálsz most? – kérdezte Micsiko. – Mit kellene? Kapcsolatba lépek a fickóval. – Felvette a telefont, tárcsázta a távolsági hívásokra szolgáló személyes előhívóját, aztán beütötte a képernyőn látható számot.

83

11. HÍREK RÖVIDEN Nemzeti gyásznapot hirdettek a Fülöp-szigeteken Maurice Maung miniszterelnök és a jövőemlékezés alatt elhunyt többi fülöp-szigeteki állampolgár tiszteletére. Magát Április 21. Szövetségnek nevezi a csoport, amely igyekszik elérni a kongresszusnál, hogy Washington D. C.-ben emlékművet állítsanak fel a jövőemlékezések alatt meghalt amerikaiak emlékére. Óriási mozaikot javasolnak, amely a New York-i Times Square-t ábrázolja 2030-as állapotában, ahogy az emberek ezreinek látomásában megjelent. A kép minden egyes lapja egy embert jelképez, aki életét vesztette az eseményben, belekarcolva az adott személy neve. A Castle Rock Entertainment bejelentette, hogy elnapolják a Katasztrófa című, nagy várakozás övezte nyári sikerfilm bemutatását „alkalmasabb időpontig”. A Maclean’s közvélemény-kutatása szerint soha nem volt annyira alacsony Québecben az elszakadási törekvés ereje, mint most. ,A bizonyosság hatására, miszerint huszonegy év múlva Québec még mindig Kanada része lesz, számos keményvonalas szeparatista is feladta a küzdelmet” – jegyzi meg a lap vezércikke. Szükségmegoldásként, a jövőemlékezések alatt megsérültek ellátásának biztosítására és az orvosok tehermentesítésére az Egyesült Államok Élelmezési és Gyógyszertanácsa engedélyezte tizenegy, korábban csakis receptre kiadható kedélyjavító szabad árusítását egy éven át. Aznap éjjel Micsiko és Lloyd ismét ott ültek a kanapén a férfi lakásában: a dohányzóasztalon öt centiméter vastag halomban álltak a hazahozott jelentések és kinyomtatott adatok. Micsiko még nem sírt, mióta hazaértek, de Lloydnak szemernyi kételye sem volt afelől, hogy akárcsak az előző két éjjel, 84

most is addig zokog majd, amíg el nem alszik. Igyekezett helyesen cselekedni: nem akarta kerülni Tamiko témáját, jól tudta, az egyenértékű lenne azzal, hogy tagadja a létezését… de csak akkor beszél róla, ha Micsiko felhozza. És persze szerette volna, ha nem esik szó az esküvőjükről és a látomásaikról, valamint az agyában kavargó kételyekről. Így aztán csak ültek ott, és átölelte a nőt, amikor arra volt szüksége, miközben mindenféle másról beszélgettek. – Gaston Béranger ma kifejtette véleményét a tudomány szerepéről – mondta. – És a fenébe is, bogarat tett a fülembe. Felháborítóan viselkedünk mi, tudósok. Szándékkal használunk nehéz és jelentéssel bíró szavakat, hogy a közvélemény azt higgye, olyasmivel foglalkozunk, amivel valójában nem. – Az lehet, hogy nem sikerült minden esetben a megfelelő módon tálalni a tudományos tényeket a közvéleménynek – így Micsiko. – De… De ha a CERN a felelős… Ha te… Ha te vagy a felelős… Minden bizonnyal ezt akarta mondani, mielőtt féket tett a nyelvére. Ha te vagy a felelős. Igen, ha ő a felelős… Ha ennek a kísérletnek, amit Theóval csináltak, valamilyen módon köze volt a rengeteg halálesethez, az óriási károkhoz, Tamiko halálához… Megfogadta magában, hogy sohasem szomorítja el Micsikót, sohasem teszi vele azt, amit Hirosi művelt. De ha függetlenül attól, mennyire akaratlanul, mennyire közvetetten, mégis tényleg az ő kísérlete volt az, ami Tamiko halálához vezetett, akkor sokkal nagyobb gyötrelmet okozott a nőnek, mint amekkorát az előző férje közönye és figyelmetlensége.

*** Wolfgang Rusch nem szívesen beszélt telefonon, így Theo végül bejelentette, hogy elmegy Németországba, és meglátogatja. Berlin alig nyolcszázhetven kilométerre van Genftől. Egy nap alatt levezeti az utat, mégis úgy döntött, előbb felhív egy utazási irodát, hátha akad valahol egy olcsó jegy. Mint kiderült, rengeteg jegy volt még eladó. Persze, kissé megcsappant a világ repülőgép-állománya: néhány lezuhant, bár a jövőemlékezések alatt a levegőben tartózkodó háromezer-ötszáz gép túlnyomó többsége vidáman repült tovább a pilóták közreműködése nélkül is. És persze, megjelentek azok, akik családi ügyben kénytelenek voltak útnak indulni. Azonban az utazási iroda szerint mindenki más otthon maradt. Világszerte emberek százezrei nem voltak hajlandóak gépre szállni. Ki hibáztathatná ezért őket? Ha megint jön az ájulás, újabb légi járművek csapódnak a kifutóknak. A Swissair feloldotta összes megszorítását, nem kellett előzetesen 85

helyet foglalni és nem volt szükség minimális ott-tartózkodásra, ráadásul megnégyszerezte az útért járó törzsutaspontokat, és az elsőként érkezőknek első osztályú helyeket biztosított felár nélkül. A többi légitársaság is hasonló kedvezményeket kínált. Theo vett egy jegyet, és kevesebb mint kilencven perc múlva már Németországban volt. Kihasználta az utat, és a laptopján lefuttatott még néhány ólomatom-ütközési szimulációt. Nem sokkal este 8 után érkezett meg Rusch lakhelyéhez. – Köszönöm, hogy fogad! – mondta. Vendéglátója a harmincas évei közepén járt: a vékony férfinak szőke haja és grafitszürke szeme volt. Ellépett az ajtóból, hogy beengedje a kis lakásba, de egyáltalán nem tűnt boldognak a látogatótól. – Meg kell mondjam, jobban örültem volna, ha nem jön el – mondta angolul. – Nagyon nehéz időket élek éppen. – Ó. – Elvesztettem a feleségemet a… minek is nevezik ezt maguk? A német lapok úgy emlegetik, Der Zwischenfalh az incidens. – Megcsóválta a fejét. – Szerintem egyáltalán nem illik rá ez a név. – Sajnálom. – Itthon voltam, amikor történt. Kedden nincs órám. – Tanít? – A vegyészeten vagyok docens. De a feleségem a munkából hazafelé jövet halt meg. – Részvétem. Rusch vállat vont. – Ez nem hozza vissza. Theo bólintott, így ismerte el az igazát. Mindazonáltal örült neki, hogy Béranger eddig nem engedte Lloydnak, hogy a nyilvánosság elé álljon a CERN érintettségével… Nem hitte, hogy ha Rusch tudna az összefüggésről, szóba állt volna vele. – Hogyan talált rám? – Kaptam egy tanácsot. Jó sokat kapok belőlük mostanság. Az embereket láthatóan érdekli a… kutatásom. Valaki küldött egy e-mailt, ami szerint a látomásában egy tévéműsorban éppen az én halálomról esett szó. – Kicsoda? – Az egyik szomszédja. Nem hiszem, hogy számítana, melyik. – Tulajdonképpen nem ígérte meg, hogy titokban tartja a kilétét, de nem tűnt okosnak kiadni a forrása nevét. – Kérem – mondta –, messziről jöttem ide, és nem kis összeget áldoztam rá, hogy beszélhessek magával. Biztosan el tud még mondani mást is, mint amit a telefonban említett. Rusch láthatóan megenyhült valamelyest. – Lehet. Nézze, sajnálom. Fogalma sincs róla, mennyire szerettem a feleségemet. 86

Theo körbepillantott a helyiségen. Az egyik alacsony könyvespolcon észrevett egy fényképet: a tíz évvel fiatalabb Rusch és egy csodaszép, fekete hajú nő. – Ez ő? – kérdezte. A férfi úgy nézett ki, mint akinek a szíve kihagyott egy ütemet… Mintha azt gondolta volna, a fizikus hús-vér feleségére mutatna éppen, aki csodálatos módon ismét ép és egészséges. De aztán tekintete a fényképre vándorolt. – Igen. – Nagyon csinos. – Köszönöm – motyogta Rusch. Theo várt még néhány másodpercet, aztán folytatta: – Beszéltem már néhány emberrel, akik újságok vagy hírportálok cikkeit olvasták éppen a… a halálomról, azonban maga az első, aki a tévében látott valamit róla. Kérem, mondja el róla, amit csak tud! A házigazdája végre hellyel kínálta, mire Theo leült Frau Rusch képe mellé. A dohányzóasztalon egy egész tálnyi szőlő állt: minden bizonnyal genetikailag módosított fajta, amelyik fagyasztás nélkül is zamatos maradt. – Nem sokat lehet róla mondani. Bár most, hogy erre gondolok, volt benne valami furcsa. Nem német műsor volt. Francia. Itt, Németországban nincs sok francia nyelvű híradás. – Volt a képernyőn rövidítés vagy valamilyen logó? – Meglehet… Nem figyeltem. – Felismerte a hírmagyarázót? – Egy nő volt. Nem. Viszont nagyon rátermett volt. Erőteljes. Viszont nem meglepő, hogy nem ismertem fel: biztosan kevesebb volt harmincnál, ami azt jelenti, hogy ma még nincs tízéves. – Nem írták ki a nevét? Ha ma megtalálom, a látomása természetesen arról szól, ahogy felolvassa a hírt, és talán eszébe jut valami, ami magának nem. – Nem élő adást néztem: felvétel volt. A látomásom elején épp előretekertem. Viszont nem használtam távirányítót. A lejátszó a hangomra reagált. És léptetett. Nem videomagnó volt: a felgyorsított kép teljesen tiszta volt, sehol semmi ugrálás, se statikus zaj. A lényeg, hogy amint megjelent mögötte egy ábra, rajta a… a maga fényképe, gondolom, bár idősebbnek látszott, megállítottam a tekerést, és elkezdtem nézni a felvételt. A kép alatti felirat az volt, hogy „Un Savant tué”: „meghalt egy tudós”. Szerintem a cím keltette fel az érdeklődésemet, tudja, mivel én is tudós vagyok. – És végignézte az egész hírt? – Igen.

87

„Ha Rusch látta az egészet, akkor két percnél rövidebbnek kellett lennie” – villant át Theo fején. Persze három perc egy egész örökkévalóság a tévében, de… De az egész életét elrendezték kevesebb mint egy perc negyvenhárom másodperc alatt… – Mit mondott a riporter? – kérdezte Theo. – Minden számít, ami csak az eszébe jut. – Tényleg nem emlékszem sokra. Lehet, hogy a jövőbeli énemet érdekelte, de én, hát, azt hiszem, megrémültem. Elvégre… mi a fene zajlott akkor? Ott ültem, a konyhaasztalnál, kávét ittam, és dolgozatokat olvastam, amikor egyszerre minden megváltozott. Mi sem érdekelt kevésbé, mint figyelni valami hírműsorra olyasvalakiről, akit nem is ismertem. – Bizonyára teljesen összezavarhatta, ami történt – Theo igyekezett megértően viselkedni, ám mivel neki magának nem volt része semmiféle látomásban, attól félt, valójában nem tudja beleélni magát a másik helyzetébe –, de ahogy mondtam, bármilyen részlet, ami eszébe jut, érdekes lehet. – A nő azt mondta, maga tudós volt: azt hiszem, fizikus. Ez így van? – Igen. – Azt is mondta, hogy maga negyvennyolc éves… lesz. Theo bólintott. – És azt is, hogy lelőtték. – Mondta, hogy hol? – Hm, a mellkasán, azt hiszem. – Nem, nem úgy. Hol lőttek le? – Attól tartok, nem. – A CERN-ben? – Azt mondta, a CERN-ben dolgozott, de… de nem emlékszem rá, hogy azt mondta volna, ott is ölték meg. Sajnálom. – Nem beszélt valamilyen sportcsarnokról? Bokszmeccsről? Rusch láthatóan meglepődött a kérdés hallatán. – Nem. – Emlékszik még valami másra? – Sajnálom, nem. – Milyen hír jött a rólam szóló rész után? – Nem is tudta, ezt miért kérdezte: talán azért, hogy kiderítse, hol kap helyet a hierarchiában. – Elnézést, de nem tudom. A híradó maradékát nem láttam. Amikor a magáról szóló hír véget ért, reklám jött: egy olyan cégről szólt, amelyiknél megtervezhetik az emberek a gyereküket. Ez nagyon érdekes volt, mármint a 2009-es énemnek felkeltette az érdeklődését, de a 2030-as énem láthatóan nem is törődött vele. Egyszerűen csak lekapcsolta a… Hát, nem tévé volt az. Inkább olyan mennyezetről lógó lapképernyő. De lekapcsolta… Azt mondta, „ki”, mire az egész elsötétült és kész. Semmi összeugró kép vagy ilyesmi. 88

Aztán ő… én… megfordultunk és… azt hiszem, egy hotelszobában voltam: két nagy ágy volt a helyiségben. Leheveredtem az egyikre, úgy, ruhástól. És csak hevertem ott, bámultam a plafont, aztán véget ért a látomás, és megint itt voltam az asztalnál. – Elhallgatott. – Persze összeszedtem egy csúnya púpot a fejemre: a látomás kezdetén bevertem az asztalba. És leforráztam a kezemet is a kávéval: amikor előredőltem, biztosan feldöntöttem a bögrét. Szerencsére nem volt súlyos. Beletelt némi időbe, mire összeszedtem magamat, aztán kiderült, hogy a házban mindenki valami hasonlót élt át. Utána felhívtam a feleségemet, és kiderült, hogy… hogy… – Nagyot nyelt. – Nem találták meg azonnal, legalábbis valamivel később léptek kapcsolatba velem. A földalattiból jött ki, és egy meredek lépcsősoron haladt éppen felfelé. A többi ember, aki látta, azt mondta, már majdnem felért, aztán elájult és hátrazuhant hatvan-hetven foknyit. A nyakát szegte. – Istenem. Részvétem. Rusch most csak bólintott, egyszerűen tudomásul vette. Nem volt több mondanivalójuk egymásnak, ráadásul Theónak vissza kellett érnie a reptérre: nem akarta még egy hotelszoba árával is tetézni a berlini út költségét. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – mondta. Belenyúlt a zsebébe és előhúzta a névjegykártyatartóját. – Ha eszébe jutna bármi más, amiről úgy gondolja, segítségemre lehet, nagyon megköszönném, ha felhívna vagy küldene róla egy e-mailt. – Átnyújtott egy kártyát Ruschnak. A férfi elfogadta, de nem nézett rá. Theo távozott. Lloyd másnap visszament Gaston Béranger irodájába. Az út ez alkalommal még hosszabb időt vett igénybe. Feltartóztatta a számítógépközpontba tartó egységes mezőelmélet-csoport. Mikor végre eljutott az irodáig, azonnal belekezdett. – Sajnálom, Gaston, próbálhatsz leállítani, ahogy csak akarsz, de megyek a nyilvánosság elé. – Úgy vélem, világosan megmondtam… – Muszáj a nyilvánosság elé lépni. Nézd, az előbb beszéltem Theóval. Tudtad, hogy tegnap Németországban járt? – Nem tarthatom figyelemmel mind a háromezer alkalmazott mozgását. – Elment Németországba… Egy pillanat alatt kitalálta és megvalósította, nagyon olcsó repülőjegyet talált. Hogy miért? Mert az emberek félnek repülni. A világ még mindig bénultan áll, Gaston. Mindenki attól tart, hogy nemsokára megint elmozdulnak az időben. Ha nekem nem hiszel, nézd csak meg a tévét vagy az újságokat: én megtettem. Az emberek kerülik a sportot, csak akkor szállnak autóba, ha elkerülhetetlen, és senki sem repül. Olyan, mintha… mintha arra várnának, mikor jön az újabb adag. – Lloydnak megint 89

eszébe jutott a bejelentés, hogy az apja elköltözik. – De nem jön semmiféle újabb adag, igaz? Amíg nem ismételjük meg azt, amit akkor tettünk, semmi esélye, hogy megint elmozduljon az idő. Nem hagyhatjuk lógva az egész világot! Már így is épp elég nagy kárt okoztunk. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek ne merjék élni az életüket, ne merjenek megint úgy élni, ahogy előtte, már amennyire ez lehetséges. Béranger láthatóan fontolóra vette a hallottakat. – Ne viccelj, Gaston! Előbb-utóbb valaki úgyis kiszivárogtatja. – Tudom – sóhajtotta az igazgató. – Azt hiszed, nem tudom? Nem én akarok a kerékkötője lenni az egésznek. De gondolnunk kell a következményekre is… mindarra, amit ez jogi szempontból maga után von. – Még mindig jobb, ha saját magunktól vallunk színt, mint ha megvárjuk, amíg valaki ránk húzza a vizes lepedőt. Béranger egy ideig csak a mennyezetet nézte. – Tudom, hogy nem kedvelsz – mondta, és közben nem nézett Lloyd szemébe. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de az igazgató felemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót. – Nem érdemes tagadnod. Sosem jöttünk ki egymással. Sosem voltunk barátok. Ez részben persze természetes… A világ minden laborjában előfordul az ilyesmi. A tudósok, akik meggyőződése szerint a hivatalnokok csak azért léteznek, hogy akadályozzák őket a munkában. Hivatalnokok, akik úgy viselkednek, mintha a tudósok csak kényelmetlenséget jelentenének, holott ők a hely szíve-lelke. Csakhogy itt ennél többről van szó, igaz? Dolgozhatnánk bárhol, akkor sem kedvelnél. Eddig soha nem gondolkodtam volna el ilyesmin. Tisztában voltam vele, hogy vannak páran, akik nem kedvelnek és nem is fognak soha, de sohasem jutott az eszembe, hogy ennek önmagamban keressem az okát. – Elhallgatott, aztán vállat vont. – De lehet, hogy ott kellene. Sosem meséltem el, mit láttam… és most sem fogom. De nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy tényleg túlságosan is szembeszálltam veled. Szerinted a nyilvánosság elé kellene lépnünk? Jézusom, én nem tudom, hogy tényleg ezt kellene-e tennünk. Azt sem tudom, hogy vajon az jó-e, ha nem lépünk ki. Elhallgatott. – Különben van egy párhuzamunk – folytatta. – Ezt a sajtó elé vethetjük, ha kiszivárog, analógia, ami megmutatja, miért nem lehet hibáztatni minket. Lloyd érdeklődve nézett rá. – A Tacoma Narrows-i híd leomlása. Lloyd bólintott. 1940. november 7-én reggel a Washington államban épített Tacoma Narrows-i függőhíd burkolata hullámzani kezdett. Hamarosan az egész híd kilengett, míg végül leszakadt. A világon az összes gimnáziumi fizikaórán látta az erről készült filmet, és évtizedeken át találgatáson alapuló 90

magyarázatot nyújtottak a jelenségre: hogy talán a szél felerősítette a híd természetes rezonanciáját, amitől az egész hullámmozgásba kezdett. Akkoriban mindenki azt mondta, a hídépítőknek számítaniuk kellett volna erre – elvégre amióta van hangvilla, mindenki ismeri a rezonanciát. Csakhogy ez a magyarázat téves volt: a rezonanciához pontosan el kell találni a megfelelő hangot. Ha nem így lenne, minden hang eltörhetné a kristálypoharakat: márpedig az ide-oda fújó szél szinte biztosan nem lenne képes ilyesmire. Aztán 1990-ben kimutatták, hogy a Tacoma Narrows-i híd a káoszelmélet egyik eredménye, a függőhidakra alapvetően jellemző nemlinearitásnak köszönhetően omlott össze: ez a szaktudomány a híd építése idején még nem is létezett. A tervezőket nem lehetett hibáztatni: a rendelkezésükre álló ismeretek alapján sem megjósolni, sem megakadályozni nem tudták volna, ami történt. – Ha csak a látomásokról lenne szó, akkor nem kellene fedeznünk magunkat – mondta Béranger. – Szerintem a legtöbben még meg is köszönnék. Csakhogy ott van a sok autóbaleset, a létrákról leeső emberek és a többi. Készen állsz rá, hogy magadra vállald a felelősséget? Merthogy nem én leszek a hibás, és nem is a CERN. Végül annyit beszélhetünk a Tacoma Narrowsról és az előre nem látható következményekről, amennyit csak akarunk, az emberek egy bűnbakot szeretnének látni, és az te leszel, Lloyd. Ez a te kísérleted volt. Az igazgató befejezte. Lloyd egy ideig mérlegelte a hallottakat, aztán így szólt: – Megbirkózom vele. Béranger bólintott. – Bien. Összehívunk egy sajtókonferenciát. – Kinézett az ablakon. – Azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy kirukkoljunk az igazsággal.

91

2. KÖNYV 2009 tavasza

„A szabad akarat csak ábránd. Egy másik kifejezés a tökéletlen érzékelésre.” Walter Kubilius

92

12. Ötödik nap: 2009. április 25. A CERN hivatali épületében számos különféle oktatóterem kapott helyet. A sajtókonferenciához a kétszáz székes előadótermet használták: minden hely foglalt volt. A sajtóreferenseknek csak annyit kellett mondaniuk, hogy a CERN az időelmozdulás okával kapcsolatos bejelentésre készül, és egész Európából érkeztek az újságírók, mellettük még jött valaki Japánból, valaki Kanadából, és még hatan az Egyesült Államokból. Béranger tartotta a szavát, és átengedte a főszerepet Lloydnak: ha valaki bűnbak lesz, akkor ő. A felolvasóasztalhoz lépett. – Üdvözlök mindenkit, a nevem Lloyd Simcoe. – A CERN egyik sajtósával végigmentek néhányszor a szövegen, ő kérte, hogy betűzze. – S-IM-C-O-E, a „Lloyd” pedig két „l”-lel. – Az újságírók kapnak egy DVD-t, rajta Lloyd válaszaival és az életrajzával, de sokan azonnal nekilátnak gépbe írni, így nincs alkalmuk megnézni a sajtóanyagot. – Szakterületem a kvark-gluon plazma vizsgálata – folytatta a fizikus. – Kanadai állampolgár vagyok, azonban jó néhány éven át dolgoztam az Egyesült Államokban, a Fermi Nemzeti Részecskegyorsító Laborban. Az elmúlt két évben pedig itt voltam, a CERN-ben, és egy kísérletet készítettem elő a nagy hadronütköztetőben. Elhallgatott: húzta az időt, igyekezett valahogy csillapítani gyomra remegését. Nem arról volt szó, hogy félt beszélni nyilvánosság előtt: túlságosan hosszú időn át tevékenykedett egyetemi oktatóként ahhoz, hogy bármi ilyen maradhasson benne. Azonban fogalma sem volt róla, miképpen fogadják majd, amit mondani készült. – Ő a társam, dr. Theodosziosz Prokopidisz – folytatta. Theo félig felállt a felolvasópult mellett lévő székéből. – Theo – mondta és mosolyt villantott az egybegyűltek felé. – Hívjatok Theónak! „Egy nagy család” – gondolta Lloyd. Lebetűzte Theo vezeték- és keresztnevét, aztán vett egy mély levegőt. – Kísérletet végeztünk itt április 21-én, greenwichi középidő szerint pontosan 16:00 órakor. 93

Ismét elhallgatott és az arcokat nézte. Nem tellett sok időbe, hogy felfogják. Az újságírók azonnal kérdéseket kezdtek kiabálni, és vakuvillanások szúrtak a szemébe. Tenyérrel kifelé felemelte a kezét, úgy várta, míg mindenki elhallgat. – Igen, igen, felteszem, igazuk van. Semmi okunk feltételezni, hogy az időelmozdulás jelenségének bármi köze van a nagy hadronütköztetővel végzett munkánkhoz. – Ez hogy lehet? – kérdezte Klee a CNN-től. – Biztos benne? – kiáltotta Jonas, a BBC újságírója. – Miért nem álltak ki korábban ezzel? – mondta hangosan a Reuters riportere. – Először a legutolsó kérdésre válaszolok. Pontosabban átengedem a szót dr. Prokopidisznek. – Köszönöm – állt fel Theo, és odament a mikrofonhoz. – A, ööö, az oka, hogy nem álltunk ki eddig, hogy nem tudtunk elméletet felmutatni a jelenség magyarázatára. – Ő is elhallgatott egy pillanatra. – Őszintén szólva most sem tudunk: elvégre alig négy napja a jövőemlékek megjelenésének. Ugyanakkor tény, hogy a bolygó történetének legnagyobb energiájú részecskeütköztetését hajtottuk végre, másodpercre pontosan akkor, amikor sor került a jelenségre. Nem lehet kizárni a lehetőségét, hogy oksági viszony áll fenn a két esemény között. – Mennyire biztosak abban, hogy a két esemény összefügg egymással? – kérdezte egy nő a Tribüné de Genéve-től. Theo vállat vont. – Nem látunk olyasmit a kísérletünk kivitelezésében, ami előidézhette a jövőemlékezéseket. Azonban a kísérletünkön kívül nem látunk mást sem, ami előidézhette. Egyszerűen úgy tűnik, hogy nagy valószínűséggel a mi kísérletünk az oka. Lloyd dr. Béranger-ra pillantott: semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Amikor végigpróbálták a sajtókonferenciát, és Theo azt mondta, „nagy valószínűséggel a mi kísérletünk a tettes”, az igazgatónak elborult az arca. Ám kiderült, mit sem számít a szóhasználat. – Ezek szerint elismerik a felelősségüket? – kérdezte Klee. – Beismerik, hogy az összes haláleset a maguk hibájából történt? Lloyd érezte, ahogy gyomra görcsbe rándul, és látta a Béranger arcán elmélyülő ráncokat. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt közbelép, és átveszi a sajtókonferencia vezetését. – Elismerjük, hogy a mi kísérletünk tűnik a legvalószínűbb oknak – lépett oda a társa mellé. – Azonban fenntartjuk, hogy semmilyen, egyáltalán semmiféle módon nem lehetett előre jelezni azt, ami ennek nyomán bekövetkezett. Az egész teljes egészében váratlan és előreláthatatlan volt. – És a sok halál… – kiáltotta az egyik riporter. 94

– A rengeteg kár… – ordította egy másik. Lloyd ismét felemelte a kezét. – Igen, tudjuk. Kérem, higgyék el, sajnálunk mindenkit, aki megsérült vagy elveszített valakit a szerettei közül. Egy kislány, akit nagyon szerettem, meghalt egy elszabadult autó miatt. Mindent megadnék, hogy visszakaphassuk. De nem lehetett megakadályozni… – De még mennyire, hogy meg lehetett volna – kiáltotta Jonas. – Ha nem végezték volna el a kísérletet, soha nem következett volna be. – Tisztelettel megjegyzem, uram, hogy ez ésszerűtlen kijelentés. A tudósok folyton kísérleteznek, és megteszünk minden józan ésszel belátható óvintézkedést. Mint tudják, a CERN-nek irigylésre méltó a biztonsági tanúsítványa. Azonban nem lehet egyszerűen felhagyni mindennel: a tudomány nem állhat meg. Nem tudtuk, hogy ez történik, mert nem tudhattuk. De megmondjuk az igazat: elmondjuk a világnak. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek attól tartanak, ismét bekövetkezik az időelmozdulás, és a tudatuk bármelyik pillanatban ismét átkerülhet a jövőbe. De erre nem kerül sor. Mi voltunk az oka a jelenségnek, és biztosíthatjuk magukat, biztosíthatunk mindenkit, hogy nem kell attól félniük, megint valami hasonló történik majd.

*** A sajtó persze felháborodott és méltatlankodott: vezércikkek szóltak a tudósokról, akik belekotnyeleskednek olyasmibe, amibe nem lenne szabad. Azonban még a leghanyagabb bulvárlapnak sem sikerült találnia olyan hiteles fizikust, aki hajlandó lett volna kijelenteni, volt bármiféle okuk feltételezni, a CERN kísérletének hatására az emberek tudata elmozdult az időben. Persze erre született néhány lagymatag megjegyzés az egymást védelmező fizikusokról. Azonban a közvélemény-kutatások eredménye hamar átalakult, és a CERN csapatának hibáztatása helyett az emberek belenyugodtak, hogy itt valami teljességgel megjósolhatatlan dologról, valami teljes újdonságról van szó. Ettől még személyesen Lloydnak és Micsikónak nehéz volt ez az időszak. A nő visszarepült Tokióba Tamiko holttestével. Lloyd persze felajánlotta, hogy vele tart, bár nem beszélt japánul. Akik beszéltek angolul, azok rendes körülmények között udvariasan igyekeztek volna gondoskodni a kényelméről, azonban ilyen kivételes helyzetben világosnak látszott, hogy szinte minden beszélgetésből kimaradt volna. Ráadásul kínos is lett volna: nem volt Tamiko nevelőapja, sem Micsiko férje. Ez csak a kettejükre tartozott Hirosival, függetlenül attól, milyen volt a viszonyuk a múltban – meggyászolni és eltemetni a lányukat. Bármennyire megviselte őt is, ami a kislánnyal történt, be kellett látnia, Japánban nem sok mindenben lehet Micsiko segítségére. 95

Így mialatt a nő elrepült a szülőföldjére, Lloyd a CERN-ben maradt, és igyekezett megértetni az összezavarodott világgal, miféle fizika áll a történtek mögött. – Dr. Simcoe, el tudná magyarázni, mi történt? – mondta Bernard Shaw. – Természetesen – felelte Lloyd, és kényelmesen elhelyezkedett. A CERN telefonos konferenciahelyiségében volt, és egy soványka állványon lévő gyűszűnyi kamerával nézett szembe. Shaw természetesen a CNN atlantai központjában tartózkodott. Ezen a napon még öt hasonló interjú várt Lloydra, az egyik közülük franciául. – Sokan találkoztak már a „téridő-kontinuum” kifejezéssel. Ez a hosszúság, szélesség és magasság három dimenzió, valamint az idő jelentette negyedik dimenzió együttesét jelenti. Bólintott a kamera látószögén kívül álló női technikusnak, mire a háta mögötti képernyőn egy sötét hajú fehér férfi fényképe tűnt fel. – Ő Hermann Minkowski, az első, aki a téridő-kontinuum fogalmának bevezetését javasolta. – Lloyd itt kivárt egy keveset. – Nehéz a négy dimenzió gondolatát közvetlenül bemutatni, ám ha leegyszerűsítjük és eltávolítjuk az egyik térbeli dimenziót, akkor sikerülni fog. Ismét biccentett, mire váltott a kép. – Ez itt Európa térképe. Európa természetesen háromdimenziós, azonban mindenki megszokta már, hogy kétdimenziós térképeket használ. Hermann Minkowski pedig itt született, Kaunasban, a mai Litvánia területén, 1864-ben. Fény gyulladt Litvánia határain belül. – Ott is van. Azonban most tételezzük fel, hogy a fénypont nem Kaunaszt, hanem magát Minkowskit jelképezi a születése idején, 1864-ben. A térkép jobb alsó sarkában megjelent az „i. sz. 1864” felirat. – Néhány évvel korábbi időpontra pillantva azt tapasztaljuk, hogy Minkowski még nem létezik. A térkép dátuma i. sz. 1863-ra, 1862-re, majd 1861-re változott, és Minkowski láthatóan sehol sem fordult elő rajta. – Most menjünk vissza 1864-be! A térkép engedelmeskedett, Minkowski fénye ott ragyogott Kaunas hosszúsági és szélességi koordinátáin. – 1878-ban Minkowski Berlinbe ment, az egyetemre. Az 1864-es térkép lehullott, mintha csak egy naptár egyik lapja lenne. Az alatta lévő térképen „1865” volt a felirat. Gyors egymásutánban lehullott még néhány térkép 1866tól 1877-ig, Minkowski fénye mindegyikben Kaunason vagy a környékén, ám az 1878-as megjelenésekor a fény 400 kilométert mozdult nyugatra, Berlinbe. 96

– Minkowski nem maradt sokáig Berlinben. 1881-ben átköltözött a mai lengyel határ közelében található Königsbergbe. Lehullott még három térkép, és az 1881-esen a fénypont ismét helyet változtatott. – A következő tizenkilenc évben egyik egyetemről a másikra ment: 1894-ben visszatért Königsbergbe, aztán 1896-ban idejött, Svájcba, Zürichbe, végül 1902-ben Göttingenbe, Németország középső részén. A térkép változásai követték a fénypont mozgását. – És Göttingenben is maradt egészen a haláláig, 1909. január 12-ig. Újabb térképek estek le, de a fénypont nem mozdult. – És természetesen 1909-et követően nem volt többé. Lehullott az „1910”, „1911” és „1912” címkéjű térkép, azonban egyiken sem volt ott a fény. – Mi történik akkor, ha fogjuk a térképeket, időrendi sorrendben egymásra helyezzük és kissé megdöntjük őket, hogy ferdén láthassuk az egészet? A képernyőn látható számítógépes grafika engedelmesen így tett. – Amint látják, a Minkowski költözéseivel kirajzolódó fény nyomot hagy az időben. Itt születik, Litvániában, átmegy Németországon és Svájcon, majd meghal Göttingenben. A térképek kockát formázva egymásra kerültek, Minkowski életének útja pedig jól látszott benne, mint valami vakond útvonala a felszín felé. – Az efféle kockát, amely megmutatja az ember életútját a téridőn keresztül Minkowski-kockának nevezik: a jó öreg Hermann volt az első, aki lerajzolt egy ilyet. Persze bárkinek lehet ilyet készíteni. Íme, az enyém. A térkép megváltozott, és az egész világot mutatta. – Én 1964-ben születtem, Új-Skóciában, majd Torontóba, aztán Harvardba mentem, évekig dolgoztam az illionis-i Fermilabban, aztán itt kötöttem ki, a CERN-ben, a svájci-francia határon. A térképek egymásra halmozódtak, a kockában ott kígyózott a fényösvény. – És persze más emberek ösvényét is fel lehet tüntetni egy adott személy kockájában. Öt különféle színű ösvény indult el felfelé benne. Egy-kettő korábban indult Lloydénál, esetleg még a kocka teteje előtt véget ért. – A legfelső lap a mai napot, 2009. április 25-ét jelképezi – mondta Lloyd. – Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ma ma van. Vagyis mindnyájan emlékszünk a tegnapra, ugyanakkor elismerjük, hogy elmúlt. És egyikünk sem tud semmit a holnapról. Mindenki a kockának ezt a szeletét szemléli. A kocka teteje fényes lett. – Képzeljük el, ahogy az emberiség egésze képzeletében ezt a szeletet szemléli! – A grafikán megjelent egy emberi szem pillástól, és ott lebegett a 97

kocka felett, párhuzamosan a tetejével. – Mégis mi történt a jövőemlékezéseknél? Ez a képzeletbeli szem a jövőbe mozdult; ahelyett, hogy a 2009-et jelképező kockaszeletet nézte volna, azt vette észre, hogy a 2030-asat látja. A kocka téglatestté hosszabbodott felfelé, és a színkódos életutak nagy része haladt tovább benne. A lebegő szem megugrott, és a fényes sík most a megnyúlt téglatest tetejéhez közel volt látható. – Két percen át életutunk egy másik pontját néztük. Bemard Shaw áthelyezte a testsúlyát a székében. – Vagyis azt mondja, a téridő olyan, mintha egymásra halmoznánk egy sor filmkockát, amiből a „most” az éppen megvilágított kocka? – Ez jó hasonlat. Ami azt illeti, így könnyebb is elmagyaráznom a következő részt. Tegyük fel, hogy a Casablancát nézzük, ami történetesen a kedvenc filmem. És a vásznon épp ez a pillanat látható. Lloyd mögött Humphrey Bogart azt mondta: „Játszottad neki, akkor játszd el nekem is! Ha ő kibírta, kibírom én is”. Dooley Wilson nem nézett fel rá. „Nem emlékszem a szövegre.” Bogart a fogai között szűrte a szót. „Játszd!” Wilson a plafon felé fordította tekintetét, és nekilátott énekelni az As Times Goes By-t, miközben ujjai a zongora billentyűin táncoltak. – Na most attól, hogy történetesen ezt a képkockát nézzük – szólalt meg a vászon előtt ülő Lloyd, és amikor kimondta, hogy „ezt”, Dooley Wilson képe megmerevedett –, ez a másik rész még nem lesz kevésbé valóságos és állandó. Egyszerre megváltozott a kép. Egy repülőgép tűnt el éppen a ködben. Claude Rains Bogart-ra nézett. „Nem árt, ha egy időre eltűnik Casablancából. Van egy francia garnizon Brazzaville-ben. Elintézem a papírjait.” Bogart halványan elmosolyodott. „A menlevelemet? Nem lenne rossz utazni egy kicsit! De ettől a fogadásunk még áll. Még mindig tartozik nekem tízezer frankkal.” Rains felemelte a szemöldökét. „Ez a tízezer frank fedezi a költségeinket.” „Maga is jön?” – kérdezte meglepetten Bogart. A másik bólintott. Lloyd a hátukat nézte, ahogy együtt belesétálnak az éjszakába. „Louis – mondta Bogart, bár a fizikus tudta, hogy ezt utólag vették fel –, ez egy szép barátság kezdete.” – Vagyis meglehet, hogy azt néztük, amikor Sam eljátssza a Time Goes by-t Ricknek, azonban a film vége változatlan – fordult a kamera és Shaw felé. – Amikor az ember először látja a Casablancát, izgatottan várja, hogy kiderüljön, vajon Ilsa elmegy-e Victor Lászlóval, vagy Rick Blaine-nel marad. Azonban a válasz mindig is ugyanaz volt és ugyanaz marad: két ember gondjai nem sokat számítanak ebben az őrült világban. 98

– Azt akarja mondani, a jövő épp olyan változtathatatlan, mint a múlt? – kérdezte Shaw, és még a megszokottnál is kétkedőbbnek tűnt. – Pontosan. – Bocsásson meg, dr. Simcoe, de ezt nem értem. Mi a helyzet a szabad akarattal? Lloyd összefonta kezét maga előtt. – Nincs olyan, hogy szabad akarat. – Dehogynem – mondta Shaw. – Tudtam, hogy ezt mondja majd – mosolyodott el a fizikus. – Pontosabban szólva, aki kívülről látja a mi Minkowski-kockánkat, tisztában van azzal, hogy ezt mondja majd… merthogy már kőbe vésett volt. – Mégis hogy lehet ez? Az emberek naponta milliónyi döntést hoznak: mindegyik befolyásolja a jövőnket. – Tegnap is milliónyi döntést hoztak, csakhogy azokon nem lehet változtatni… bármennyire is sajnálunk közülük néhányat, nem másíthatjuk meg őket. Nincs különbség a kettő között. Az ember azt hiszi, hogy szabad akarata van, holott nincs. – Vagyis ha jól értem, dr. Simcoe, maga azt állítja, hogy a látomások nem csak egy lehetséges jövőről szólnak, hanem A jövőről… az egyetlen létező jövőről. – Pontosan. Valóban a Minkowski-kocka világegyetemében élünk, és a „most” csupán káprázat. A jövő, a jelen és a múlt is egyformán valóságos, és egyiken sem lehet változtatni.

99

13. – Dr. Simcoe? Kora este volt már – Lloyd az előbb fejezte be a mai utolsó interjúját, és noha még egy egész halomnyi jelentést kellett átolvasnia, mielőtt ágyba bújhat, épp St. Denis egyik színtelen utcáján sétált éppen. Betért egy pékségbe és egy sajtüzletbe, hogy a holnapi reggelihez vegyen némi kenyeret meg egy darab appenzellert. Egy harmincöt év körüli, zömök férfi szólította meg az előbb. Szemüveges volt – manapság, amikor tökélyre fejlesztették már a lézeres látáskorrekciós műtétet, ez eléggé meglepő volt – és sötétkék kardigánt viselt. Akárcsak Lloyd, ő is a divatnak megfelelően rövidre vágatta a haját. A fizikusba félelem vágott. Minden bizonnyal elment az esze, hogy nyilvános helyen mutatkozik egyedül, miután a fél világ látta az arcát a tévében. Szétnézett, felmérte a menekülési útvonalakat. Egyet sem látott. – Igen? – mondta óvatosan. – Dr. Lloyd Simcoe? – Angolul beszélt, francia akcentussal. Lloyd nagyot nyelt. – Igen. – Holnap leül beszélni Béranger-val, és biztonsági kíséretet kér tőle. A férfi keze egyszerre rátalált az övére és hevesen rázni kezdte. – Dr. Simcoe, szeretném megköszönni magának! – Felemelte bal kezét, mintha ezzel akarná elejét venni a tiltakozásnak. – Persze, persze, tudom, hogy nem szándékkal tette, és bizonyára megsérültek miatta néhányan. De meg kell mondanom, életemben nem történt még olyan jó dolog velem, mint ez a látomás. Megváltoztatta az életemet. – Ó – húzta vissza a kezét Lloyd. – Ez remek. – Úgy bizony, uram, a látomás előtt teljesen más ember voltam. Sosem hittem Istenben, még kisgyerekként sem. De a látomásomban… egy templomban voltam és egy egész gyülekezet vett körül, ott imádkoztam. – Szerda este? – Én is pontosan ezt mondtam, dr. Simcoe! Persze nem a látomásom idején, hanem utána, amikor bemondták a híradóban, milyen időpontról volt szó. Imádkozni szerda este! Én! Éppen én. De hát kétségtelenül ez történt. Így aztán kerítettem egy Bibliát: bementem a boltba és vettem egyet. Nem is tudtam, hogy ilyen sokféle van! Ilyen sok fordítása van! A lényeg, hogy 100

vettem egy olyat, amiben Jézus szavait pirossal nyomták és olvasni kezdtem. Gondoltam, előbb-utóbb ezt forgatom majd, hát akkor derítsük ki, miről szól. És egyre csak olvastam: még a családfákat is, azokat a gyönyörű hangzású neveket, hogy Obadiás meg Jebediás… Milyen nagyszerű nevek! Persze, tudom, ha nem lett volna ez a látomás, huszonegy év múlva akkor is felfedeztem volna mindezt, de maga volt az, aki most, 2009-ben felnyitotta rá a szememet. Sosem éreztem még ennyire nagy békét, nem éreztem így, hogy szeretnek. Óriási dolgot tett velem. Lloyd nem tudta, mit feleljen erre. – Köszönöm. – Nem, uram… Én köszönöm! – Ismét megrázta a kezét, és ment is az útjára. Este kilenc körül ért haza. Nagyon hiányzott neki Micsiko és arra gondolt, felhívja, csakhogy Tokióban hajnali öt óra volt: korán volt még a telefonáláshoz. Lerakta a sajtot és a kenyeret, majd leült tévét nézni: kicsit leereszteni, mielőtt nekiveselkedik a legutóbbi beszámolók tornyának. Váltogatott a csatornák között, amíg megakadt a szeme egy svájci hírcsatornán: a jövőemlékekről volt szó. Egy nő műholdas kapcsolat segítségével készített interjút valakivel az Egyesült Államokból. Vörösesbarna sörényéről felismerte a férfit: a Csodálatos Alexander volt az, a remek bűvész, aki sokat foglalkozott az állítólagos pszichikai erők leleplezésével. Az évek során jó néhányszor látta már a tévében. Raymond Alexandernak hívták, és a Duke-on tanított. Az interjút nyilvánvalóan megvágták és megszerkesztették: a riporternő franciául beszélt, Alexander viszont angolul válaszolt, és egy francia tolmács hangját keverték rá. Alig lehetett hallani az eredeti hangot. – Minden bizonnyal hallotta a CERN munkatársát, aki szerint a látomások az egyetlen valódi jövőből származnak – mondta a nő. Lloyd felült. – Oui – szólalt meg a fordító. – Csakhogy ez nyilvánvaló esztelenség. Bárki könnyen bizonyíthatja, hogy a jövő formálható. A saját látomásomban a lakásomban voltam. Az asztalomon, ahogy most is, ott állt ez. – Egy asztal volt előtte. Kinyúlt és felvett egy papírnehezéket. A kamera ráközelített: egy malachittömb volt, a tetején kicsiny arany triceratopsszal. – Lehet, hogy ez furcsa, de ami azt illeti, nagyon szeretem ezt a tárgyat: emléknek vettem, amikor a Nemzeti Dinoszaurusz-emlékhelyen jártam. Csakhogy az ésszerűséget még ennél is jobban szeretem. Az asztal alól elővett egy vászondarabot. Letette, majd ráhelyezte a papírnehezéket. Ezt követően előhúzott egy kalapácsot és a kamera előtt darabokra verte az egészet, hogy a malachit széttört, a kis dinoszaurusz – ami nyilvánvalóan nem lehetett tömör fém – felismerhetetlen tömbbé vált. 101

Alexander diadalmasan nézett a kamerába: ismét bebizonyosodott az ész uralma. – A papírnehezék benne volt a látomásomban, de többé nem létezik. Így tehát a látomásokban látott jövő korántsem megváltoztathatatlan. – Természetesen egyedül a maga szavában bízhatunk, miszerint a papírnehezék valóban szerepelt a látomásában – így a riporter. Alexander bosszúsnak tűnt, bosszantotta, hogy megkérdőjelezték a szavahihetőségét. Azonban végül bólintott. – Joggal kételkedik: sokat javítana világunkon, ha az emberek kevésbé lennének hiszékenyek. A helyzet az, hogy ezt a kísérletet bárki elvégezheti. Akinek a látomásában olyan bútordarab is szerepelt, amely már most is a tulajdonában van, semmisítse meg vagy adja el. Aki látta a kezét, tetováltasson rá valamit! Ha mások is látták és szakállat viselt, elektromos szőrtelenítéssel gondoskodjon róla, hogy soha többé ne növeszthessen. – Végleges szőrtelenítés az arcon?! – döbbent meg a nő. – Igencsak szélsőséges megoldás. – Akinek gondjai voltak a látomásával és gondoskodni szeretni róla, hogy soha ne váljon valóra, annak ez megoldás lehet. Persze a leghatékonyabb mód a látomások hatékony cáfolatára, ha keresünk valamilyen jellegzetes épületet vagy területet, amelyet emberek ezrei láttak, mint például a Szabadságszobrot, és aztán lerombolni. Bár nem hiszem, hogy ezt engedélyeznék. Lloyd hátradőlt. „Micsoda hülyeség.” Alexander egyetlen valódi bizonyítékot sem mondott, ráadásul mindaz, amit említett, erősen személyfüggő volt: azon múlt, hogy az emberek mit mesélnek a látomásukról. Viszont milyen remek módja ez annak, hogy képernyőre kerüljön… és nem csak Alexander, bárki, aki nyilatkozni akart. Elég csak azt állítani, hogy cáfolja a jövő állandóságát. A lakás vörös falainál álló polcok egyikén lévő órára pillantott. Este fél tíz volt, vagyis Colorado és Utah határán, ahol a Nemzeti Dinoszauruszemlékhely feküdt, délután fél kettő. Ő is járt ott. Gondolkodott még néhány percig, aztán felvette a telefont, beszélt egy telefonos közönségszolgálatossal, aztán végül egy nővel, aki az emlékhely ajándékboltjában dolgozott. – Halló! – mondta. – Keresek egy tárgyat, egy malachitból készült papírnehezéket. – Malachitból? – Olyan zöld féldrágakőből… Tudja, amit díszítésre használnak. – Ja, persze. Itt ilyen kis dinók vannak rajtuk. Van tyrannosaurus rexes, stegosaurusos és triceratopsos. – A triceratopsos mennyibe kerül? – Tizennégy kilencvenötbe. – Csomagküldést is vállalnak? – Természetesen. 102

– Szeretnék vásárolni egyet, és kérem, küldjék el… – Itt elhallgatott. „Hol a fenében is van a Duke?” – Észak-Carolinába. – Rendben. Teljes cím? – Nem tudom pontosan. Kérem, azt írja rá, hogy „Raymond Alexander professzor úr részére, Észak-Carolina, Durham, Duke Egyetem”. Biztosan megkapja. – UPS-szel? – Igen. Kopogott a billentyűzet. – A kiszállítás nyolc ötvenbe kerül. Hogyan fizet érte? – Visa kártyával. – A számát legyen szíves. Elővette a tárcáját és beolvasta a nőnek a számsort, majd megadta a lejárat időpontját és a nevét. Amikor letette a telefont, hátradőlt a kanapén és elégedetten összefonta a karját. Kedves Simcoe úr! Bocsásson meg, amiért kéretlen e-maillel zavarom – remélem, átjut a szűrőjén. Tudom, hogy amióta beszélt a tévében, eláraszthatják a levelek, mégis írnom kellett és tudatni Önnel, milyen hatással volt rám a látomásom. Tizennyolc éves vagyok, és várandós. Még a kezdetén vagyok: alig két hónapos a baba. Még nem mondtam meg sem a barátomnak, sem a szüleimnek. Azt gondoltam, nem is történhetett volna rosszabb dolog velem, mint hogy teherbe esem: még középiskolába járok, a barátom idén ősszel kezdi az egyetemet. Mind a ketten a szüleinkkel élünk, és nincs semmi pénzünk. Az járt a fejemben, nincs rá mód, hogy gyereket vállaljunk… így aztán azt terveztem, hogy elvetetem. Már be is jelentkeztem az orvoshoz. Aztán következett a látomás. Hihetetlen volt! Láttam Bradet (ő a barátom), a lányunkat és magamat. Együtt voltunk, egy szép házban, huszonegy év múlva. Alányom felnőtt volt – idősebb volt, mint én most – és gyönyörű, és épp arról mesélt nekünk, hogy találkozott egy sráccal a suliban és megkérdezte, meghívhatja-e egyik este vacsorára. Biztos volt benne, hogy mi is kedvelnénk a fiút, mi pedig természetesen igent mondtunk, elvégre ő a lányunk, és ez fontos neki, és… Elnézést a fecsegésemért! A lényeg, hogy a látomásom megmutatta, a dolgok végül rendben mennek majd. Lemondtam az orvost, és Braddel épp egy kis lakást keresünk, ahol együtt élhetünk majd, ráadásul meglepetésemre a szüleim nem akadtak ki, sőt, még segítenek is egy kicsit az albérletben. Tudom, sokan lesznek, akik arról mesélnek majd, hogy a látomásuk tönkretette az életüket. Csak szerettem volna, ha tudja, hogy az enyémen 103

rengeteget javított, és hogy tulajdonképpen megmentette a bennem növekvő kislány életét. Köszönök mindent! Jean Alcott Dr. Simcoe! Az ember a hírekben találkozik különböző emberekkel, akiknek lenyűgöző látomása volt. Nekem nem. Pontosan ugyanabban a házban láttam magamat, ahol most is élek. Egyedül voltam, ami nem szokatlan dolog: a gyerekeim már nagyok, a feleségemet sokszor leköti a munkája. Tulajdonképpen bár néhány dolog megváltozott – a berendezés kissé más volt, új festmény került a falra –, semmi nem utalt arra, hogy ez a jövő. És tudja mit? Ez tetszik nekem. Boldog vagyok: boldog életem volt. Kifejezetten megnyugtat a gondolat, hogy kijut még néhány évtized pontosan ugyanebből. Úgy tűnik, a látomások rengeteg embernek felforgatták az életét. Az enyémet nem. Szerettem volna, hogy tudja ezt. Üdvözlettel: Tony DiCiccio A MOZAIK HONLAPJÁN OLVASHATÓ HOZZÁSZÓLÁSOK New York, Brooklyn: Szóval, az álmomban volt egy amerikai zászló. Asszem, 52 csillag volt rajta: az első sorban 7, aztán 6, aztán 7, aztán 6, egészen 52-ig. Na most azt gondolom, hogy az 51. csillag biztosan Puerto Rico. De belehülyülök, hogy kitaláljam, melyik az 52. Ha tudja valaki, kérem, küldjön egy e-mailt a… Alberta, Edmonton: Nem vagyok okos. Down-kóros vagyok, de jó ember. A látomásomban beszéltem és nagy szavakat mondtam, szóval biztosan okos voltam. Szeretnék megint okos lenni. Indiana, Indianapolis: Kérem, ne küldjenek több e-mailt arról, hogy 2030-ban én leszek az Egyesült Államok elnöke. Alig jutok hozzá a rendes leveleimhez tőlük. Tudom, hogy én leszek az elnök. És amikor hatalomra kerülök, ráküldöm az adóhatóságot mindenkire, aki még egyszer… Pakisztán, Iszlámábád (eredeti urduból automatikus fordítással): A látomásomban két karom volt – viszont ma csak egy van (az India és 104

Pakisztán közötti szárazföldi háborúban szolgáltam). A látomásomban nem úgy tűnt, mintha protézisem lenne. Érdekelne, akad-e valaki, aki tud valamit a huszonegy év múlva létező mesterséges végtagokról, esetleg a végtag-újranövesztésről. Kína, Csangzsu (eredeti mandarinból automatikus fordítással): Úgy tűnik, huszonegy év múlva halott leszek, ami nem meglepő, mivel nagyon idős vagyok már. Azonban keresek minden, gyermekeimre, unokáimra, dédunokáimra vonatkozó hírt. A nevük… Argentína, Buenos Aires: Szinte mindenkinek, akivel beszéltem, szabadnapja volt vagy nem kellett dolgoznia a jövőemlékeiben. Október harmadik szerdája Dél-Amerika egyetlen általam ismert részén sem ünnepnap, úgyhogy arra gondoltam, talán átálltunk a négynapos munkahétre, amikor a szerda is szabadnap. Ami engem illet, nekem a háromnapos munkahét még jobban tetszene. Akad valaki, aki tud valami biztosat erről? Új-Zéland, Auckland: Ismerem az új-zélandi nyolcas lottó 2030. október 19-i húzásának négy nyerőszámát. A látomásomban épp beváltottam egy szelvényt, és kétszáz dollárt kaptam, mivel négyesem volt. Aki ismeri a húzás más nyerőszámait is, azzal szívesen megosztanám az értesülésemet. Svájc, Genf (tizennégy nyelven): Akinek információi vannak Theodosziosz Prokopidisz (Theo) meggyilkolásával kapcsolatban, kérem, lépjen velem kapcsolatba a…

105

14. Hatodik nap: 2009. április 26., vasárnap Lloyd és Theo együtt ebédeltek az LHC vezérlőközpontjának nagy étkezdéjében. Körülöttük fizikusok vitatkoztak a jövőemlékeket magyarázó elméletekről és értelmezésekről: épp az elmúlt órában történt, hogy megtorpedózták a négypólusú mágnesek egyikének állítólagos üzemzavarára építő és sokat ígérő felvetést. Mint kiderült, a mágnes remekül működött: a mérőműszerekkel volt a gond. Lloyd salátát evett, Theo a kebabot, amelyet tegnap este készített, és megmelegített egy mikrobán. – Azt látom, az emberek könnyebben túlteszik magukat a dolgon, mint hittem – mondta Lloyd. Az ablakok a mag kertjére néztek, ahol nyíltak a tavaszi virágok. – Rengeteg halál és pusztulás. Az emberek viszont leporolják magukat, megint munkához látnak és folytatják az életüket. Theo bólintott. – Ma reggel hallottam valakit a rádióban, amint arról beszélt, hogy sokkal kevesebben hívták fel a segélyvonalakat, mint várták. Sőt, a jövőemlékezések óta rengetegen lemondták az előzetesen megbeszélt terápiás találkozójukat. – Miért? – kérdezte Lloyd. – Azt mondta, a katarzis miatt. – Theo elmosolyodott. – Én mondom, a vén Arisztotelész nagyon is jól tudta, miről beszél: adjunk az embereknek lehetőséget érzelmeket átélni, és végül jobban érzik majd magukat utána. Sokan, nagyon sokan elveszítettek valakit a jövőemlékezések alatt. Az óriási bánat pszichológiai szempontból nagyon jó dolog volt. A rádiós fickó azt mondta, valami hasonló történt úgy tucatnyi évvel ezelőtt, Diana hercegnő halálakor: utána világszerte hónapokon át érzékelhetően visszaesett a pszichológusok iránti kereslet. A legnagyobb katarzis természetesen Angliában zajlott le, de közvetlenül Diana halála után még az amerikaiak huszonhét százaléka is úgy érezte, mintha valamilyen személyes ismerősét veszítette volna el. – Kis szünet.

106

– Persze egy gyermek vagy a házastárs elvesztését nem olyan könnyű feldolgozni, de egy nagybácsiét? Egy távoli rokonét? A kedvenc színészünkét? Az egyik munkatársét? Nagy megkönnyebbülés. – Na de, ha mindenki keresztülmegy rajta… – Épp ez volt a mondanivalója lényege. Amikor az ember elveszít valakit egy balesetben, akkor megszokott körülmények között teljesen szétesik, és ez hónapokig, sőt évekig eltarthat; mivel mindenki megerősíti, hogy igenis joga van szomorúnak lenni. Azt mondják, „beletelik némi időbe”. Mindenki ott van fogódzónak. De ha mindenki más is elveszítette valakijét, akkor nincs semmiféle mankó. Nincs ott senki, aki megvigasztalja az embert. Nincs más lehetősége, mint legyűrni valahogy, és ismét munkába állni. Olyan ez, mint azoknál, akik átélnek egy háborút: a háború rombolása és pusztítása összességében sohasem hasonlítható össze az egyes, személyes sorscsapásokkal, azonban a végén az emberek többsége egyszerűen csak éli tovább az életét. Mindenki ugyanazt élte át, ugyanúgy szenvedett: egyszerűen el kell falazni és folytatni. Úgy látszik, itt is ez történik most. – Nem hiszem, hogy Micsikónak sikerülne majd egyszer túltennie magát Tamiko halálán. – A nő aznap este jön haza Japánból. – Nem, persze, hogy nem. Abban az értelemben nem, hogy sohasem szűnik meg fájni. Viszont az élete megy tovább. Mi mást tehetne vele? Valójában nincs más lehetősége. Ebben a pillanatban Franco della Robbia, egy középkorú, szakállas fizikus lépett oda az asztalukhoz, kezében tálcával. – Ideülhetek? Lloyd felnézett rá. – Szia, Franco! Gyere csak! Theo jobbra húzódott a székével, della Robbia pedig az asztalhoz ült. – Ugye tudod, hogy a Minkowskival tévedsz – nézett Lloydra. – Nem lehetséges, hogy a látomások a tényleges jövőt mutatták. A kanadai felvett némi salátát a villájára. – Miért nem? – Hát vegyük csak a te előtételedet. Huszonegy év múlva kapcsolat lesz a múltbeli énem és a jövőbeli énem között. Pontosabban szólva a múltbeli énem pontosan azt látja majd, amit a jövőbeli énem csinál. Na most a jövőbeli énemnek semmiféle egyértelmű jel nem utal arra, hogy a kapcsolat megtörtént, de ez nem számít; másodpercre pontosan tudom, mikor kezdődik és mikor ér véget. Nem tudom, hogy te mit láttál, Lloyd, én azt hiszem, Sorrentóban lehettem: egy, a Nápolyi-öbölre néző erkélyen üldögéltem. Nagyon kellemes volt és nagyon szép: de egyáltalán nem az, amit 2030. október 23-án csinálnék, ha tudnám, hogy kapcsolatban vagyok múltbeli önmagammal. Ehelyett valami olyan helyen lennék, ami teljesen mentes minden olyasmitől, ami elvonhatja a múltbeli énem figyelmét: mondjuk, egy üres szobában, vagy 107

egyszerűen csak bámulnék valami fehér falat. És azon a napon, greenwichi idő szerint pontban 19 óra 21-kor, nekilátnék felolvasni olyan adatokat, amelyekről szeretném, ha a múltbeli énem tudná őket: „2012. március tizenegyedikén óvatosan kelj át a Via Colombón, különben elbotlasz, és eltöröd a lábadat”. „A te idődben a Bertelsmann részvények darabja negyvenkét euróba kerül, de 2030-ra hatszázkilencvenbe, úgyhogy vásárolj belőle sokat, hogy nyugdíjas korodra legyen pénzed.” ,A következő csapatok nyerték a világbajnokságot a te időd és az enyém között.” Ilyesmiket. Leírnék mindent egy papírra és egyszerűen csak felolvasnám, hogy annyi hasznos információt zsúfolhassak bele az egy perc negyvenhárom másodpercbe, amennyit csak lehet. – Az olasz elhallgatott. – A tény, hogy senkiről sem számoltak be, aki valami ehhez hasonlót művel, azt mutatja, hogy amit láttunk, az nem lehet a jelenlegi idővonalunk tényleges jövője. Lloyd összevonta a szemöldökét. – Néhányan talán tényleg ezt tették. A közvélemény valójában csak elenyésző részét ismeri a több milliárd látomásnak. Ha szívesen adnék önmagamnak tőzsdei tippeket, és nem tudtam volna, hogy a jövő állandó, akkor az első dolog, amit múltbeli önmagamnak mondtam volna, az lenne: „ne mondd el senkinek!”. Lehet, hogy akik tényleg azt tették, amit te mondasz, egyszerűen hallgatnak róla. – Ha csak néhány tucatnyi embernek lett volna látomása, akkor elképzelhető volna – így della Robbia. – Na de milliárdoknál? Valaki biztosan elmondta volna, hogy éppen ezzel foglalatoskodott. Meggyőződésem, hogy szinte mindenki kommunikálni próbálna múltbeli önmagával. Lloyd Theóra pillantott, aztán vissza az olaszra. – Ha tudták, hogy hiábavaló, akkor nem. Ha tudták, hogy mondhatnak bármit, semmit nem változtat mindazon, ami már kőbe van vésve. – Esetleg mindenki elfelejtette – vetette fel Theo. – Lehet, hogy 2030-ig elhalványodik a látomások emléke. Elvégre az álmok emléke is elhalványul. Felébredés után könnyen visszaemlékszik rá az ember, azonban órákkal később már teljesen eltűnik. Lehet, hogy a látomások a következő huszonegy év során valamikor kitörlődnek a fejünkből. Della Robbia hevesen rázta a fejét. – Semmi okunk azt hinni, hogy így van, de még ha így is lenne, a média beszámolói egészen 2030-ig fennmaradnak. A rengeteg híradás, a tévéműsorok, mindaz, amit az emberek önmaguktól írtak le a naplóikban és a barátaiknak címzett leveleikben. Nem a pszichológia a szakterületem: nem vitatom az emlékezet megbízhatatlanságát. De az emberek tudnák, mi történik 2030. október 23-án, sokan megpróbálnának kapcsolatba lépni a múlttal. – Várjunk csak! – Emelkedett magasba Theo szemöldöke. – Várjunk csak! – Lloyd és della Robbia felé fordultak. – Hát nem értitek? Niven törvénye. 108

– Micsoda? – kérdezte Lloyd. – Ki az a Niven? – mondta az olasz. – Egy amerikai, aki tudományos-fantasztikus regényeket ír. Azt mondta, hogy egy olyan univerzumban, ahol lehetséges az időutazás, sohasem találnak ki időgépet. Még írt is egy kis történetet erről: egy tudós épít egy ilyen gépezetet, és már épp befejezné, amikor felnéz, és látja, ahogy nova lesz a napból: a világegyetem inkább kioltja az életét, mint hogy hagyja az időutazástól elválaszthatatlan paradoxonok létrejöttét. – Na és? – így Lloyd. – És múltbeli önmagunkkal kommunikálni az időutazás egy formája: információkat küldünk vissza a múltba. Azoknál az embereknél, akik megpróbálkoztak vele, talán közbelépett az univerzum… Semmi olyan nagyszabásúval, amilyen a Nap felrobbantása, csak egyszerűen annyival, hogy nem engedni működni az elmondottakat. – Lloydról Della Robbiára emelte a tekintetét, aztán vissza. – Hát nem értitek? Éppen ez volt az, amivel 2030-ban próbálkoztam: szerettem volna kommunikálni a múltbeli önmagammal, így helyette semmiféle látomásom nem volt. Lloyd igyekezett kedvesen fogalmazni. – Más emberek látomásából rengeteg közvetett bizonyíték utal arra, hogy 2030-ban tényleg meghaltál, Theo. A fiatalember már tiltakozni akart, de aztán inkább nem mondott semmit. Egy pillanattal később mégis megszólalt. – Igazad van. Igazad van. Elnézést. A társa bólintott. Egészen mostanáig nem is vette észre, mennyire nehezen élheti meg mindezt Theo. Megfordult, és Della Robbiára nézett. – Franco, ha a látomások nem a mi jövőnket mutatják, akkor micsodát? – Természetesen egy másik idővonalat. A sokvilágos értelmezés alapján ez teljesen ésszerű. – A kvantumfizikában ismeretes sokvilágos értelmezés szerint valahányszor egy esemény kétféleképpen alakulhat, ahelyett, hogy az egyik vagy a másik következne be, mind a kettő megtörténik, méghozzá egymástól különálló világegyetemekben… Pontosabban szólva a látomások azt a világegyetemet mutatták meg, amely az LHC-kísérletetek pillanatában vált el ettől. Azt a jövőt mutatják meg, amelyben nem került sor az időelmozdulásra. Azonban Lloyd a fejét rázta. – Ugye már nem hiszel a sokvilágos értelmezésben? A tranzakciós már felváltotta. A sokvilágos értelmezés mellett szóló leggyakoribb érv Schrödinger macskájának gondolatkísérlete: tegyünk egy macskát egy dobozba egy fiolányi méreggel, amely egyórás időszak alatt ötvenszázalékos eséllyel indul be. Az óra végén nyissuk ki a dobozt, és meglátjuk, életben van-e még a macska. A koppenhágai értelmezés, a kvantummechanika bevett változata 109

szerint, amíg valaki bele nem néz a dobozba, a macska sem nem élő, sem nem holt, hanem mindkét állapotban van egyszerre. Amikor belenéznek a dobozba, vagyis megfigyelik az eseményt, akkor összeomlik a hullámfunkció, és a macska kénytelen elkötelezni magát a két lehetséges állapot egyike mellett. Csakhogy mivel a megfigyelésnek két eredménye lehet, a sokvilágos értelmezés hívei szerint valójában az történik, hogy a világegyetem kettéhasad a megfigyelés pillanatában. Az egyik univerzumban a macska halott, a másikban él. John G. Cramernek, egy fizikusnak, aki sokat dolgozott a CERN-ben, azonban az anyaintézete seattle-i Washingtoni Egyetem volt, nem tetszett, hogy a koppenhágai értelmezés milyen nagy szerepet ad a megfigyelőnek. A ‘80-as években felvetett egy másik magyarázatot: ez volt a tranzakciós értelmezés. A kilencvenes években és utána egyre népszerűbbé vált a fizikusok között. Egyfelől ott van Schrödinger szerencsétlen macskája abban a pillanatban, amikor bezárják a ládába, másfelől a megfigyelő szeme, egy órával később, abban a pillanatban, amikor a macskára néz. A csereüzletes értelmezésben a macska érzékelhető, fizikai „ajánlathullámot” bocsát ki, amely kimegy a jövőbe és aztán vissza a múltba. Amikor ez az ajánlathullám eléri a szemet, az kiküld egy „megerősítő hullámot” visszafelé a múltba és előre a jövőbe. Az ajánlathullám és a megerősítéshullám a világegyetemben mindenhol kioltja egymást, kivéve a macska és a szem közötti egyenes vonalban, ahol felerősítik egymást és tranzakcióba lépnek egymással. Mivel a macska és a szem kommunikáltak egymással az időn keresztül, nincs bizonytalanság és nincs szükség összeomló állóhullámokra: a macska pontosan úgy létezik a dobozban, ahogy végül megpillantják. Így nincs szükség arra sem, hogy az univerzum kettéhasadjon. Mivel a tranzakció lefedi az egész érintett időszakot, nem kell elágaznia semminek: a szem úgy látja a macskát, amilyen mindig is volt, halottnak vagy élőnek. – A tranzakciós értelmezés tetszene – így della Robbia. – Lerombolja a szabad akaratot. Minden egyes kibocsátott foton tudja, végül mi fogja elnyelni. – Hogyne – bólintott Lloyd. – Elismerem, a tranzakciós értelmezés megerősíti a téglatest-univerzum elméletét… Azonban a te sokvilágos értelmezésed az, ami igazából lerombolja a szabad akaratot. – Mégis hogy mondhatsz ilyet? – mondta a másik jellegzetes olasz temperamentummal. – A sok világ között nincs hierarchia. Tegyük fel, hogy sétálgatok, és egy útelágazáshoz érek. Mehetek balra és mehetek jobbra is. Melyiket választom? – Amelyiket akarod! – jelentette ki örvendezve della Robbia. – Szabad akarat! 110

– Badarság. A sokvilágos értelmezés szerint azt, amelyiket nem választotta a másik változatom. Ha jobbra megy, akkor én balra, ha pedig balra, akkor én jobbra. És igen öntelt dolog volna azt hinni, hogy az univerzum minden alkalommal az én választásomat vette figyelembe, és hogy mindig a másik lehetőség az, ami csupán csak egy másik univerzumban kap helyet. A sokvilágos értelmezés a választás illúzióját nyújtja, de valójában teljes egészében determinisztikus. Vitapartnere Theo felé fordult és széttárta a karját, mintegy a józan észt híva segítségül. – De hát a tranzakciós értelmezés az időben visszafelé utazó hullámokat használ! A görög udvariasan azt mondta: – Azt hiszem, kellőképpen megtapasztalhattuk, hogy az időben visszafelé utazó információk valóságosak, Franco. Ráadásul Cramer valójában azt mondta, hogy a tranzakció az időn kívül zajlik le. Most, hogy szövetségesre talált, Lloyd kezdett belemelegedni a vitába. – Ráadásul a te változatodban szükség van időutazásra a történtek magyarázatához. Della Robbia elképedt. – Mi? Hogyan? A látomások egyszerűen csak egy párhuzamos univerzumot mutattak meg. – A sokvilágos értelmezés szerint feltételezett univerzumok mindegyikének időben a miénkkel együtt kell haladniuk: ha átpillanthatnánk egy párhuzamos világegyetembe, akkor a mai napot, 2009. április 26-át kellene látnod. A kvantumszámítások elmélete éppen a miénkkel szigorúan egyszerre létező párhuzamos univerzumok tételezésére épül. Úgyhogy bizony, ha átleshetnél egy párhuzamos világegyetembe, akkor például egy olyan világot látnál, amelyben odamentél volna Michael Burrhöz, aki ott ül, és nem ide, Theóhoz és hozzám, de még mindig a „most” lenne. A felvetésed alapján nemcsak a jövőbe láttunk, hanem még kapcsolatba is léptünk egy párhuzamos univerzummal. Épp elég elfogadni egyet a másik nélkül, és… Jake Horowitz bukkant fel az asztaluk mellett. – Bocsánat, amiért közbeszólok, de valaki téged keres telefonon, Theo. Azt mondja, a Mozaik honlapjára kitett üzeneteddel kapcsolatban. Theo otthagyta félig elfogyasztott kebabját, és már ott sem volt a helyén. – A hármas vonalon – szólt utána Jacob, bár sietett a nyomában. Közvetlenül az ebédlő mellett volt egy üres iroda. Theo beugrott ide. A hívószám helyett a készülék csak annyit írt ki, „területen kívül”. Felvette a kagylót. – Halló, itt Theo Prokopidisz. 111

– Istenem – szólt bele a vonal túloldalán egy férfihang angolul. – De furcsa: beszélek valakivel, akiről tudom, hogy meghal. Mivel erre nem tudott mit felelni, ezért Theo csak annyit mondott: – Van valamilyen értesülése a halálomról? – Azt hiszem, igen. A látomásomban olvastam róla valamit. – És micsodát? A férfi elmondta a lényegét, annak, amit olvasott. Nem voltak benne új dolgok. – Volt benne bármi a megmaradtakról? – Hogy érti? Nem egy repülőgép zuhant le. – Nem, nem, nem. Arra gondolok, hogy nem volt benne semmi arról, ki maradt utánam… Tudja, kiderült-e, hogy volt feleségem és gyerekeim? – Ja, hogy úgy. Nem t’om. Kicsit járatni kell az eszemet… „Járatni kell az eszemet”. A jövője teljesen jelentéktelen volt: senki sem törődött vele. Nem volt fontos, nem volt valóságos. Csak valaki, akiről hallottak valamit. – Igen – mondta a hang. – Igen, a felesége és a fia gyászolják. – A nevük benne volt a lapban? A vonal túlsó végén a fickó töprengés közben nagyot fújt a kagylóba. – A fiú asszem… Constantin, mintha ez lett volna. Konsztandínosz. Az apja neve. Mindig is úgy vélte, ez jó név lenne egy fiúnak. – És az anyja? A feleségem? – Bocsánat. Nem emlékszem rá. – Kérem, próbálja meg! – Nem, sajnálom. Egyszerűen nem jut az eszembe. – Hipnózis alatt talán… – Megőrült? Én ugyan nem csinálok olyat. Nézze, felhívtam, hogy segítsek. Gondoltam, szerzek magának egy jó napot, érti? Azt hittem, ez kedves. De én nem megyek hipnózisba, és nem hagyom, hogy teletömjenek gyógyszerekkel se, semmi ilyesmit. – De hát a feleségem… az özvegyem… Tudnom kell, ki az. – Miért? Én nem tudom, huszonegy év múlva kit veszek feleségül. Magának miért ilyen fontos? – Lehet, hogy tud valamit arról, miért ölnek meg. – Hát, az lehet. Biztos. De én ennél többet nem tudok. – De látta a nevet! Tudja a nevét! – Még egyszer, nem emlékszem rá. Sajnálom. – Kérem… Fizetek érte. – Ember, komolyan mondom, hogy nem emlékszem rá. De nézze, ha eszembe jut, felhívom megint. Ennél többet nem tudok mondani. Theo visszafogta magát és nem erősködött tovább. Összeszorította a száját és komolyan bólintott. 112

– Rendben. Köszönöm. Köszönöm, hogy hívott. Megadná a nevét, hogy felírhassam? – Bocs. Ahogy mondtam, ha eszembe jut még valami, felhívom. Azzal a telefon búgni kezdett.

113

15. Micsiko aznap éjjel érkezett meg Tokióból. Ha nem is békélt meg a helyzettel, legalább nem volt többé darabjaiban. Lloyd egész délután számítógépes szimulációkkal foglalkozott, aztán felvette a genfi reptéren, végigvezette a tucatnyi kilométeres utat a lakásáig, St. Denis-ben, aztán… Aztán szeretkeztek, első alkalommal a jövőemlékezés óta eltelt öt napban. Kora este volt: nem égtek a lámpák, de a spalettákon át épp elég fény szüremlett be. Lloyd mindig is vállalkozó szelleműbb volt a nőnél, bár mostanra ő is szépen felvette a tempót. Lehet, hogy kezdetben kissé vadnak, nyugatinak találta azt, ami a férfinak kedvére volt, de ahogy múlt az idő, megkedvelte az ötleteit, Lloyd pedig mindig is igyekezett figyelmes szerető lenni. Azonban ma teljesen lélektelenül ment: misszionárius póz és kész. A végén általában csatakos volt a lepedő az izzadtságtól, most viszont szinte teljesen száraz maradt. Még a takaró is rajtuk maradt, ahogy az ágy egyik oldalán feküdtek. Lloyd a hátán hevert, és a sötét plafont bámulta. Micsiko mellette, sápadt karja keresztben a férfi meztelen, szőrös mellkasán. Sokáig hallgattak, mindketten belemerültek a gondolataikba. Végül a nő szólalt meg. – Tokióban láttalak a CNN-en. Tényleg úgy hiszed, nincs szabad akarat? A férfi meglepődött. – Végül is azt hisszük, hogy van, ami felér vele – mondta végül. – Azonban a dolgok elkerülhetetlensége számos hitvilágban feltűnő állandó. Ott van például az Utolsó vacsora. Jézus azt mondta Peternek, figyelj, Peternek, a kősziklának, akire saját szavai szerint az egyházát építi majd, szóval azt mondta neki, hogy Peter háromszor tagadja meg. Peter tiltakozott, hogy ilyesmi semmiképpen sem fordulhat elő, de végül természetesen megtette. És ott van Iskarióti Júdás, akit én mindig is tragikus hősnek tekintettem: neki az volt a sorsa, hogy adja át Krisztust a hatóságoknak, akár akarta, akár nem. A gondolat, hogy az embernek betöltendő szerepe, végzete van, sokkal régebbi a szabad akarat eszméjénél. – Elhallgatott. – Igen, tényleg úgy hiszem, hogy a jövő épp olyan állandó, mint a múlt. És a jövőbelátás ezt is igazolja. Ha a jövő nem lenne állandó, hogy láthattak volna az emberek olyant, amelyben 114

összefüggnek egymással a dolgok? Akkor mindenkinek másféle látomása kellett volna, hogy legyen… Sőt, akkor lehetetlen lenne, hogy bármiféle látomása lehessen az embereknek. – Nem tudom – ráncolta a homlokát Micsiko. – Nem vagyok biztos benne. Elvégre mi értelme folytatni, ha már minden rögzítve van? – Mi értelme elolvasni egy regényt, aminek már megírták a végét? A nő az alsó ajkát harapdálta. – A téglatest-univerzum az egyetlen dolog, aminek egy relativisztikus világegyetemben értelme van. Tulajdonképpen ez nem egyéb, mint a relativitás, csak nagybetűkkel írva: a relativitás szerint nincs a térben egyetlen kitüntetett pont sem, nincs állandó vonatkozási rendszer, amihez viszonyítani lehetne minden mást. A téglatest-univerzum pedig azt mondja ki, hogy nincs egyetlen kitüntetett időpillanat sem… A „most” teljes egészében káprázat csupán, s ha nincs olyan, hogy egyetemes most, ha a jövő már létezik, akkor nyilvánvalóan a szabad akarat is káprázat csupán. – Én nem vagyok ebben olyan biztos, mint te. Nekem úgy tűnik, hogy van szabad akaratom. – Még ezután sem? – Lloyd kissé élesebb hangon szólalt meg, mint eddig. – Még a jövőemlékezés után sem? – Az összefüggő jövőre létezik másféle magyarázat is. – Mint például? – Például, hogy ez csak egyike a lehetséges jövőknek, egy eredmény az elgurított kockán – mondta Micsiko. –Ha megismételnék a jövőemlékek léthozatalát, akkor egy egészen másféle jövőt látnánk. A férfi a fejét csóválta, haja susogott a párnahuzaton. – Nem. Csak egyetlen jövő létezik, épp úgy, ahogy csak egyetlen múlt. A többi értelmezés zűrzavarhoz vezet. – De hát szabad akarat nélkül élni… – Pedig így van, rendben? – csattant fel Lloyd. – Nincs szabad akarat. Nincs választás. – De hát… – Nincs de. Micsiko elhallgatott. A férfi mellkasa gyorsan emelkedett süllyedt, és kétségtelenül hevesen vert a szíve. Sokáig nem szóltak egymáshoz semmit, majd végül a nő azt mondta: – Ó. Lloyd szemöldöke felszaladt, bár Micsiko nem láthatta az arckifejezését. Valahogy mégis érzékelte, hogy megrezdült az arca. – Értem – mondta a nő. Lloyd bosszús volt, és hagyta, hogy ez a hangján is érződjön. – Mit? 115

– Értem, miért ragaszkodsz a változtathatatlan jövőhöz. Miért hiszed azt, hogy nincs szabad akarat. – Szerinted miért? – Azért, ami történt. A sok halott, a sok sebesült miatt. – Elhallgatott, mintha arra várna, hogy ő majd elmondja a többit. Mivel nem szólt egy szót sem, Micsiko folytatta. – Ha az embernek szabad akarata van, csak magadat hibáztathatod azért, ami történt. Neked kell vállalnod a felelősséget. Minden vér a te kezedhez tapad. De ha nem… ha nem, akkor nem a te hibád. Que sera est. Bármi is lesz, van. Megnyomtad a gombot és ezzel elindult a kísérlet, merthogy mindig is megnyomtad és mindig is meg fogod nyomni a gombot: épp úgy beledermedt az időbe, mint az összes többi pillanat. Lloyd nem szólt semmit. Nem volt mit mondani. Micsikónak természetesen igaza volt. Érezte, ahogy elpirul. Tényleg ennyire sekélyes alak volt? Ennyire elkeseredett? Egyetlen fizikai elméletben sem volt semmi, ami előre jelezte volna a jövőemlékeket. Ő nem egy orvosdoktor volt, aki nem követte figyelemmel a mellékhatásokkal kapcsolatos kutatásokat. Ez nem valami fizikai műhiba volt. Senki, még Newton, Einstein vagy Hawking sem jósolhatta volna meg az LHC-kísérlet eredményét. Nem csinált rosszul semmit. Semmit. Mégis… Mégis megadna mindent, hogy megváltoztassa a történteket. Mindent. Egyúttal tisztában volt vele, ha csak egyetlen pillanatra is elfogadná a lehetőségét, hogy meg lehetett volna változtatni a történteket, hogy az egész másként is történhetett volna, elkerülhette volna a sok autóbalesetet és lezuhant repülőgépet, elrontott műtétet és lebucskázást a lépcsőn, a kis Tamikónak nem kellett volna elveszítenie az életét, akkor élete végéig nem szabadulna az események miatt érzett bűntudat terhe alól. Minkowski feloldozta. Neki pedig szüksége volt erre. Szüksége volt rá, mert csak így tudta folytatni az életét, csak így tudta gyötrelmek nélkül folytatni a kockában felfelé haladó fényösvényen. Akik szerettek volna abban hinni, hogy a látomásokban nem a valódi jövő jelent meg, abban reménykedtek, hogy összességében összefüggéstelenek lesznek – az egyik ember látomásában egy demokrata lesz az Egyesült Államok elnöke, míg egy másikéban egy republikánus. Az egyikben mindenhol repülő kocsik lesznek, egy másikban az összes személygépjárművet betiltották, és csak a tömegközlekedés használható. Az egyikben esetleg 116

földönkívüliek látogatták meg a Földet, egy másikban kiderült, hogy tényleg egyedül vagyunk. Azonban Micsiko Mozaik-projektje óriási sikernek bizonyult, naponta több mint százezer bejegyzés született rajta, amelyek együtt összefüggő és valószerű 2030-at rajzoltak ki, benne minden egyes leírt látomás egy darabja az egésznek. 2017-ben, kilencvenegy éves korában meghalt II. Erzsébet, Anglia, Skócia, Észak-Írország, Kanada, a Bahamák és számtalan más hely királynője. Fia, az akkor hatvankilenc éves Károly sültbolond volt, és tanácsadói nógatására ugyan, de végül úgy döntött, nem lép trónra. Legidősebb fia, Vilmos volt a következő az öröklési sorban, és az egész világot megdöbbentette, amikor megtagadta a koronázást, így a parlament kénytelen volt bejelenteni a királyság felbomlását. Québec még mindig Kanada része volt – az elszakadást pártolók parányi, de annál hangosabb csoportot alkottak. 2019-ben Dél-Afrika végre befejezte az apartheidet követő emberiesség-ellenes bűntettek miatti bírósági tárgyalásait, amelyekben összesen több mint ötezer embert ítéltek el. A nyolcvannyolc éves Desmond Tutu elnök mindegyiknek kegyelmet adott, amire nem csak a keresztényi megbocsátás, hanem a múlt lezárásának igénye is vezérelte. Ez idáig egyetlen ember sem lépett a Marsra: az első, ezzel ellentétes értelmű látomásokról kiderült, hogy a Disney World látványosságaihoz van közük. Az Egyesült Államok elnöke fekete volt és férfi – úgy tűnik, az eltelt időben nem ült nő az elnöki székben. Viszont a katolikus egyház addigra már valóban felszentelt nőket is. Kuba többé nem volt kommunista ország. Kína maradt az utolsó, és úgy látszott, huszonegy év múlva is épp olyan szorosan fogja a lakosságát, mint most. Kína népessége most közel kétmilliárd volt. Jelentősen csökkent az ózon: az emberek felhős napokon is sapkát és napszemüveget hordtak. Az autók nem tudtak repülni – viszont lebegtek, és úgy két méterre eltávolodhattak a földtől. Ez egyrészt a legtöbb országban csökkentette az útmunkák szükségességét. Az autóknak többé nem volt szükségük sima, kemény felszínre: néhány helyen fel is bontották az aszfaltot, és zöldövezetet telepítettek a helyébe. Másrészt annyival kisebb igénybevétel érte az utakat, hogy alig kellett karbantartani őket. Krisztus nem jött el újra. A mesterséges intelligenciáról szőtt álmok továbbra is beteljesületlenül maradtak. Noha bőségesen lehetett találni beszélő számítógépeket, egy sem akadt, amelyik eljutott a tudatosság valamilyen fokára. 117

A férfiak ondósejtszáma továbbra is meredeken zuhant – a fejlett világban elterjedt a mesterséges megtermékenyítés, a költségeket Kanada, az Európai Unió, sőt az Egyesült Államok állami biztosítású egészségügyi programjai fedezték. A harmadik világban most először fordult elő, hogy csökkent a születések száma. 2030. augusztus 6-án, a Hirosima elleni atombomba-támadás nyolcvanötödik évfordulóján a városban tartott ünnepség keretében a világon mindenütt betiltották az atomfegyverek fejlesztését. A vadászatukra vonatkozó tilalmak ellenére az ámbráscetek 2030-ra kihaltak. 2022-ben több mint száz példányuk követett el öngyilkosságot, amikor világszerte kiúsztak a partra – senki sem tudja, miért tették. A józan ész győzelmeként Észak-Amerika tizennégy napilapja egyszerre egyezett bele, hogy megszünteti a horoszkóprovatot, mondván, efféle sületlenségek kinyomtatása ellentétes az igazság terjesztésének alapvető céljával. 2014-ben vagy 2015-ben felfedezték az AIDS ellenszerét. Becslések szerint világszerte mintegy hetvenöt millióan haltak meg a betegségben, ugyanannyian, amennyien hétszáz évvel ezelőtt a pestisjárványban. A rákra még mindig nem sikerült gyógymódot találni, azonban a cukorbetegség fajtáinak nagy részét még a méhen belül, születés előtt sikerült felismerni és gyógyítani. A nanotechnológia még mindig nem működött jól. George Lucas még mindig nem fejezte be kilencrészes Csillagok háborúja történetét. Az Egyesült Államokban és Kanadában a dohányzás minden közterületen tilos volt, beleértve a szabad teret is. A harmadik világ országainak szövetsége éppen perben állt a hágai nemzetközi bíróság előtt az Egyesült Államokkal, amiért az szándékosan terjesztette a dohányhasználatot a fejlődő országokban. Bill Gates elveszítette a vagyonát: 2027-ben az ezredfordulós válság új változatának hatására csúnyán bedőltek a Microsoft-részvények. A régebbi Microsoft programok az 1970. január 1. óta eltelt másodperceket mutató harminckét bites egész számokként tárolták el a dátumokat. 2027-re kifogytak a tárhelyből. A kulcsfontosságú Microsoft-alkalmazottak megpróbáltak megszabadulni a pakettjüktől, amitől még jobban lement a részvények ára. A cég végül 2029-ben a csődtörvény védelmét kérte magára. Úgy tűnt, az Egyesült Államokban évi 157 000 dollár az átlagjövedelem. Egy vekni kenyér négy dollárba került. Minden idők legnagyobb kasszasikere a mozikban a Világok háborújának 2026-ban készült új változata volt. A Harvard Business Schoolon az összes alapképzésen részt vevő diáknak kötelező volt japánul tanulnia. 118

2030-ban a fakósárga és az égett narancs számított divatszínnek. A nők ismét megnövesztették a hajukat. Az orrszarvúakat külön farmokon nevelték, a Távol-Keleten még mindig keresett árucikknek számító szarvukért. Többé nem fenyegette őket a kihalás veszélye. Zairében halálbüntetést vont maga után, ha valaki megölt egy gorillát. Donald Trump piramist építtetett a Nevadai-sivatagban földi maradványainak. Ha elkészül, tíz méterrel magasabb lesz a gizai piramisnál. A 2029-es baseball-világbajnokságot a Honolulu Volcanoes nyerte meg. A kólaháborút a Pepsi nyerte meg. Volt még egy óriási tőzsdei összeomlás. Aki tudja, pontosan melyik évre esik, egyelőre nem hajlandó elárulni. Az Egyesült Államok végül átállt a metrikus mértékegységekre. India hozta létre a Holdon az első állandó állomást. Guatemala és Ecuador között háború dúl éppen. A világ népessége 2030-ra tizenegymilliárd fő. Ezek közül négymilliárd 2009 után született, így nem élhette át a látomást. Micsiko és Lloyd a férfi lakásán vacsoráztak. Késő volt már. Lloyd rackletteet, főtt krumplin tálalt olvadt sajtot készített: nagyon megkedvelte ezt a Svájcban oly népszerű fogást. Megbontottak hozzá egy palack pinot noir-t – a férfi sohasem volt egy nagyivó, de Európában szabadon folyt a bor, és ő abban a korban járt, amikor napi egy-két pohár már jót tesz az ember szívének. – Ugye soha nem tudjuk meg biztosan? – kérdezte Micsiko, miután lenyelt egy apró krumplidarabot. – Sohasem tudjuk meg, ki volt a nő, akivel együtt voltál, vagy hogy ki volt a gyermekem apja. – De igen – felelte Lloyd. – A következő tizenháromtizennégy évben, még a születése előtt minden bizonnyal megtudod, ki a gyerek apja. És én is megtudom, ki az a nő, amikor végül találkozom vele: én biztosan felismerem majd, még akkor is, ha évekkel fiatalabb lesz, mint amilyen a látomásomban volt. Menyasszonya bólintott, mintha ez magától értetődne. – De én arra gondoltam, hogy a házasságunk előtt nem derül ki – mondta halkan. – Nem. – Mit akarsz tenni? – kérdezte aztán. Lloyd eddig az asztalt nézte: most felpillantott Micsikóra. A nő szorosan összezárta ajkát, meglehet, így próbálta meg legyőzni a remegését. Kezén ott volt a jegygyűrű… mennyivel kisebb volt annál, amekkorát érdemelt volna, és mennyivel több annál, amennyit ő meg tudott engedni magának. 119

– Ez így nem helyes – mondta végül. – Elvégre még Elizabeth Taylor is bizonyára komolyan gondolta az „amíg a halál el nem választ” részt minden egyes alkalommal, amikor hozzáment valakihez. Senkinek sem lenne szabad úgy megházasodnia, hogy tudja, biztosan elválik majd. Érezte, hogy Micsiko őt nézi, igyekszik elkapni a pillantását. – Ezek szerint így döntöttél? – kérdezte. – Le akarod fújni a házasságot? – Szeretlek – mondta végül Lloyd. – Ezt te is tudod. – Akkor mi a gond? Hogy mi a gond? Talán a válás volt, ami ennyire megrémítette… vagy a zűrös válás, olyan, amilyen a szüleinek volt. Ki hitte volna, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint a közösen szerzett javak elosztása, nyílt háborúskodáshoz vezethet, mindkét oldalon durva vádaskodással? Ki hitte volna, hogy két ember, akik éveken át spóroltak, fukarkodtak és áldozatokat hoztak, hogy szeretetük jeléül fényűző karácsonyi ajándékokat vehessenek egymásnak, végül törvény adta karmokkal tépik ki azokat a világon az egyetlen ember kezéből, akinek egyáltalán számítanak valamit? Ki hitte volna, hogy a pár, amelyik anagrammát választott a gyermekei nevének – Lloyd és Dolly – magából kifordulva bábként, fegyverként használja fel ezeket a gyerekeket? – Sajnálom, kedves. Belepusztulok, de egyszerűen nem tudom, mit tegyek. – A szüleid már réges-rég lefoglalták a repülőjegyet Genfbe, ahogy az én anyám is – mondta Micsiko. – Ha nem vágunk bele a házasságba, akkor szólnunk kell az embereknek. Döntened kell! „Nem érti” – gondolta Lloyd. Micsiko nem értette, hogy ő már meghozta a döntését – hogy bármit is tesz, az meg van írva az univerzumban. Nem arról van itt szó, hogy neki kell hoznia valamilyen döntést, hanem arról, hogy ki kell derülnie a mindig is létező döntésnek. Így aztán…

120

16. Eljött az ideje, hogy Theo hazamenjen. Nem a genfi lakásába, amelyet két éve az otthonának hívott, hanem haza. Athénba. Vissza a gyökereihez. Ezenkívül pedig az a helyzet, hogy jobb, ha egy ideig nem tartózkodik Micsiko közelében. Egyfolytában mindenféle vele kapcsolatos őrült gondolatok keringtek a fejében. Nem gyanúsította egyetlen családtagját sem a gyilkossággal. Bár ahogy egyre többet olvasott az ilyesmiről, nyilvánvalóvá vált, hogy általában erről van szó, amióta csak Káin agyonütötte Ábelt, Livia megmérgezte Augustust, O. J. megölte a feleségét, és a látszólag tökéletes alibi ellenére letartóztatták az űrhajóst a nemzetközi űrállomáson azzal a váddal, hogy megölte a húgát. Mégsem gyanúsított egyetlen családtagot sem. Ugyanakkor, ha akad látomás, amely fényt vethet a halálára, bizonyára a közeli rokonaié. Biztosan van közöttük, aki huszonegy év múlva maga próbál meg utánajárni a dolognak és kideríteni, ki ölte meg az ő drága Theójukat. Foglalt egy jegyet az Olympic Airlines athéni járatára. A kiárusításnak vége volt: az emberek most, hogy biztosítékot kaptak róla, a tudatuk nem fog megint elmozdulni a testükhöz képest, ismét felszálltak a repülőkre. A levegőben töltött idő alatt ízeire szedte Európa másik nagy részecskeütköztetője, a DESY, azaz a Deutsches Elektro-nen-Synchrotron csapatának jövőemlékekre adott elméleti modelljét. Négy éve nem járt már otthon, és most nagyon bánta. Az egekre, huszonegy év múlva halott lesz, és hagyta, hogy egyötöde elmúljon úgy, hogy nem ölelte meg az édesanyját, nem evett a főztjéből, nem találkozott az öccsével, nem élvezte szülőföldje elképesztő szépségét! Persze, az Alpok lélegzetelállító látványt nyújtanak, de van bennük valami terméketlen és kopár. Athénban elég csak felnézni, az Akropolisz mindig ott van a város felett, és a déli nap ragyogva verődik vissza a Parthenón helyreállított, csiszolt márványtömbjeiről. Évezredek óta lakott ez a hely: a szellem, a kultúra, a művészet évezredei vannak itt jelen. Fiatalon persze rengeteg híres és régészeti szempontból jelentős helyet meglátogatott. Emlékezett tizenhét éves korára: az iskola elvitte őket Delphoiba, az ősi jósdához. Szakadt az eső, és nem akart kiszállni a buszból. De a tanárnője, Megasz, ragaszkodott hozzá. Dús erdőn vágtak keresztül, 121

csúszós, sötét köveken lépdeltek, úgy jutottak el odáig, ahol egykor a jósda állt, és a jövővel kapcsolatos rejtélyes látomásokat nyújtott az embereknek. „Jobb volt az ilyen jövő” – gondolta Theo. Értelmezhető, vitatható volt, nem az a rideg, kemény valóság, amivel az utóbbi időben kellett szembenéznie a világnak. Elmentek Epidauroszba is: óriási medencét vájtak a tájba, az ülések koncentrikus köröket alkottak. Megnézték az Oidipusz türannosz előadását: Theo nem volt hajlandó Oidipusz királynak nevezni, ahogy a turisták. A „király” nem volt görög szó, és bosszantotta, hogy tönkreteszik vele a színdarab címét. Ógörögül adták elő a darabot: amennyit sikerült megértenie a párbeszédből, akár kínaiul is beszélhettek volna. Viszont órán vették a történetét, úgyhogy tudta, mi történik. Oidipusznak is meg volt írva a jövője: feleségül veszi az anyját és megöli az apját. És ő is, akárcsak Theo, azt hitte, kikerülheti a sorsát. Felvértezve az ismerettel, hogy a jóslat szerint mit tesz majd, egyszerűen elkerülte a problémát, és hosszú, boldog életet élt a feleségével, Iokasztéval. Csakhogy… Csakhogy kiderült, hogy Iokaszté valójában az édesanyja, és a férfi, akivel még évekkel összeakaszkodott a Théba felé vezető úton, aztán megölte, nem volt más, mint az apja. Szophoklész kétezer-négyszáz éve írta meg a maga változatát Oidipusz történetéről, ám a diákok még mindig ezt tanulmányozták mint a nyugati világ irodalmának legnagyobb drámai fordulatát a benne rejlő iróniával együtt. S mégis mi lenne ironikusabb egy mai görögnél, aki az ősök dilemmájával találja magát szemben? Megjósolták a jövőjét, szomorú sorsát előre jelezték, a végzete elkerülhetetlen. Igaz, az ógörög tragédiák összes hősének volt valamilyen „hamartiá”-ja, tragikus hibája, aminek eredményeképpen lehetetlen volt elkerülnie a bukást. Egyeseknél nyilvánvaló volt, mi az: mohóság, buja vágy, vagy az, hogy képtelenek betartani a törvényt. De mi volt Oidipusz tragikus vétsége? Melyik jellemvonása idézte elő a bukását? Órán rengeteget beszéltek erről: az ógörög tragédiaírók narrációjának szabályai sérthetetlenek voltak: mindig volt egy „hamartia”. Oidipusz pedig… mi volt? Nem volt mohó, sem ostoba, sem pedig gyáva. Ha már hibát kell keresni benne, akkor a gőgje volt az, a meggyőződése, hogy legyőzheti az istenek akaratát. Csakhogy ez körkörös érvelés, tiltakozott Theo. Mindig is a logika érdekelte, nem rajongott a bölcsészetért. Azt magyarázta, hogy Oidipusz gőgjének egyedüli bizonyítéka az, hogy megpróbálta elkerülni a sorsát – ha 122

kevésbé lett volna súlyos, soha nem lázadt volna ellene, így sohasem tűnt volna gőgösnek. Nem, mondta a tanára, ott volt, ezernyi apróság jelzi a darabban. Még élcelődött is, hogy bár az Oidipusz azt jelenti, „Dagadt Lábú”, ami utalás apja, az előző király tettére, aki még gyerekkorában összekötözte a lábát és otthagyta a városon kívül, meghalni, épp így lehetne „Nagyfejű”-nek is nevezni. De Theo sehol sem látta ezeket, nem érzékelte a gőgöt, a lekezelő viselkedést. Oidipusz, aki megoldotta a szfinx bosszantó találós kérdését, elmeóriás, nagy gondolkodó volt a szemében: pontosan olyan, amilyennek önmagát is érezte. A szfinx találós kérdése: mi az, ami reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon? Természetesen az ember, aki élete kezdetén kúszik, felnőttként rendesen jár, idős korában pedig botra támaszkodik. Micsoda mélyreható elemzés ez! De Theo nem éri meg, hogy szüksége legyen egy harmadik lábra, sosem pillantja meg életének lenyugvó napját. Ehelyett középkorú még csak, amikor megölik… épp úgy, mint Oidipusz apja, Laiosz király, ott hagyják egy gyakorta használt út szélén. Hacsak nem tudja megváltoztatni a jövőt. Hacsak nem tud túljárni az istenek eszén, és elkerülni a sorsát. „Ez gőg?” – töprengett magában. „Ez gőg? Nevetséges.” A gép megkezdte az ereszkedést az éjszakai Athén felett. – A szüleid már réges-rég lefoglalták a repülőjegyet Genfbe, ahogy az én anyám is – mondta Micsiko. – Ha nem vágunk bele a házasságba, akkor szólnunk kell az embereknek. Döntened kell. – Mit akarsz tenni? – kérdezte Lloyd, hogy addig is legyen egy kis ideje. – Hogy én mit akarok tenni? – ismételte Micsiko, aki a hangja alapján meglepődött a kérdésen. – Férjhez akarok menni. Nem hiszek a megváltoztathatatlan jövőben. A látomások csak akkor válnak valósággá, ha hagyjuk: ha önbeteljesítő jóslatokká tesszük őket. A labda ismét Lloyd térfelén volt. – Sajnálom, kedves. Tényleg… – Nézd – szakította félbe a nő, hogy ne mondja ki azokat a szavakat, amelyeket nem akart hallani. – Tudom, hogy a szüleid hibáztak. De mi nem. – A látomások. – Mi nem – jelentette ki határozottan Micsiko. – Mi illünk egymáshoz. Mi egymásnak lettünk teremtve. Lloyd egy ideig nem szólt semmit. Végül aztán halkan azt mondta: 123

– Egyszer azt mondtad, hogy talán túlságosan is kedvemre van a megváltoztathatatlan jövő gondolata. De ez nem igaz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy keresem azt, ahol nem kell viselnem a felelősséget a történtekért… abban pedig biztos lehetsz, kedves, hogy nem az érdekel, miként kerülhetem el a házasságunkat. Azonban a fizikáról szerzett ismereteim alapján nincs más lehetséges következtetés, mint hogy a látomások megfelelnek a valóságnak. Elismerem, hogy a matematikai modellje nehezen követhető, azonban a Minkowski-féle értelmezés kiváló elméleti alapokon nyugszik. – A fizika megváltozhat huszonegy év alatt. 1988-ban rengeteg olyasmit tartottak még igaznak, amiről mára tudjuk, hogy nem az. Új paradigma jöhet, új modell, ami leváltja Minkowskiét vagy Einsteinét. A férfi nem tudta, mit feleljen erre. – Elképzelhető – mondta őszintén Micsiko. Lloyd igyekezett, hogy gyöngéd legyen. – Kell… valami más, valami több is a te buzgó reménykedésednél. Valami ésszerű magyarázat, szilárd elmélet, ami megmagyarázza, hogy a látomások miért nem az egyetlen állandó jövőből származó képek. – Elhallgatott, mielőtt még hozzátette volna: „abból a jövőből, amelyben nem egymásnak lettünk teremtve”. Micsiko egyre elkeseredettebbnek hangzott. – Hát jó, rendben van, lehet, hogy a látomások tényleg a valódi jövőt mutatták meg… csak nem 2030-at. Tudta jól, hogy nem kellene tovább feszítenie a húrt. Tudta, hogy a nő sebezhető – a fenébe is, ő maga is sebezhető volt. De Micsikónak szembe kell néznie a valósággal. – Az újságok bizonyítéka eléggé egyértelműnek tűnik – mondta halkan. – Nem… Nem, nem az – Menyasszonya egyre hajthatatlanabbnak tűnt. – Valójában nem az. A látomások egy sokkal későbbi jövőt is mutathattak. – Mire gondolsz? – Hallottál már Frank Tiplerről? – Csak azt tudom, hogy mit jelent a neve angolul – mosolygott Lloyd. – Mi? Ja, hogy „őszinte részeges”? De ezt egy „p”-vel írják. A lényeg, hogy ő írta a Halhatatlanság fizikáját. – Minek a fizikáját? – lepődött meg a férfi. – A halhatatlanságét. Tudod, örök élet. Ezt akartad, nem? A világ összes idejét: annyit, hogy elvégezhesd mindazt, amit el akartál végezni. Szóval, Tipler szerint az omega pontban, vagyis az idő végén mindnyájan feltámadunk, és örökké élünk majd. – Ez meg miféle sületlenség? – Belátom, hogy óriási hazugság. De a felvetés jogos. – Ó? – Egyetlen hang is elég volt rá, hogy elárulja Lloyd kétségét. 124

– Azt mondja, a számítógép alapú élet végül leváltja a biológiai életet, és az információ-feldolgozási lehetőségek évről évre gyarapodnak, mígnem a távoli jövőben eljön a pillanat, amikor egyetlen elképzelhető számítási probléma sem jelent már akadályt. Nem lesz semmi, amire a jövő gépi életének ne állna a rendelkezésére elegendő számítási kapacitás és erőforrás. – Fogadjuk el. – Most pedig képzeld el az emberi testben található összes atom pontos és szabatos leírását: hogy milyen típusú, hol található és milyen viszonyban áll a test többi atomjával. Aki ismeri mindezt, az képes hiánytalanul feléleszteni a testet: pontos másolatot készíthet róla, egészen az agyban tárolt egyedi emlékekig és a DNS-ét alkotó nukleotidok pontos sorozatáig. Tipler szerint a távoli jövőben egy kellően fejlett számítógép könnyedén újjáalkothat bárkit, elég csak annyit tennie hozzá, hogy másolatot készít, benne ugyanazzal az információval: ugyanazokkal az atomokkal, ugyanazon a helyen. – Csakhogy rólam nem készült felvétel. Nem lehet újjáalkotni valamiféle, nem is tudom… anélkül, hogy letapogatnának, vagy valami ilyesmi. – Nem számít. Az embert egyéni infók nélkül is újjáalkothatják. – Ez meg mi? – Tipler szerint egy emberi lényt nagyjából tizenegyezer aktív gén alkot. Ez azt jelenti, hogy a gének összes lehetséges permutációjából tíz a tizediken a hatodikon különféle ember hozható létre: összesen ennyi, biológiai szempontból különböző emberi lény létezhet egyáltalán. Vagyis ha az összes lehetséges permutációt szimulálják… – Tíz a tizediken a hatodikon számú emberi lényt? –mondta Lloyd. – Ne viccelj! – Mindez következik abból, hogy lényegében végtelen információfeldolgozási kapacitás áll rendelkezésre. Lehet, hogy annyi a lehetséges ember, mint égen a csillag, de attól még véges a létszámuk. – Éppen csak. – Emlékállapotból is véges számú létezik. Kellő nagyságú tárolókapacitással nemcsak újjáalkotható az összes lehetséges emberi lény, hanem az összes lehetséges emlékezetük is. – De hát minden emlékállapothoz egy új embert kell létrehozni. Egyet, amelyiknél tegnap este pizzát ettem… vagy legalábbis az emlékeim szerint ez történt. Egy másikat, amelynél hamburger volt a vacsora. És így tovább, és így tovább, orrvérzésig. – Pontosan – bólintott Micsiko. – Azonban Tipler szerint a valaha létezett összes emberi lényt újjá lehet teremteni az összes lehetséges emlékükkel együtt, tíz a tizediken a huszonharmadikon bitből. – Tíz a tizediken a… – Tíz a tizediken a huszonharmadikon. 125

– Ez eszelős – mondta Lloyd. – Véges mennyiség. És egy kellően fejlett számítógépen lefuttatható az egész. – De miért tenne ilyet bárki? – Hát, Tipler szerint az omega pont szeret minket… – Szeret minket? – Érdemes lenne elolvasnod a könyvet. Az egész sokkal elfogadhatóbb benne, mint ahogy én itt elmondom. – Az biztos, hogy ráfér – közölte fapofával a férfi. – És ne feledd, az idő folyása lelassul majd, ahogy a világegyetem a végéhez közeledik, ha tényleg összeomlik az egész egy nagy reccsben… – A legtöbb tanulmány szerint erre nem kerül sor. Nincs meg hozzá a kellő tömeg, még úgy sem, ha a sötét anyagot is számításba vesszük. Micsiko nem hagyta annyiban a dolgot. – De ha tényleg összeomlik, az idő meghosszabbodik, hogy úgy tűnik, egy egész örökkévalóság kell hozzá. Ez pedig azt jelenti, hogy az újjáalkotott emberek valósággal örökké élnek majd: halhatatlanok lesznek. – Jaj, ne hülyéskedj! Ha szerencsém van, egy napon talán megkapom a Nobelt. Ennél nagyobb halhatatlanságban senki sem reménykedhet. – Tipler szerint ez nem igaz. – És te elhiszed ezt? – Hááát, nem, nem egészen. De ha félretesszük Tipler vallásos felhangjait, nem tudnál elképzelni egy olyan messzi, messzi jövőt, ahol… Nem is tudom, ahol valami unatkozó gimnazista úgy dönt, lemodellezi az összes lehetséges embert és lehetséges emlékállapotot? – Lehet. Mondjuk. – Ami azt illeti, nem is kell kiszámítania az összes lehetőséget… elég lenne egyetlen véletlenszerűen kiválasztott is. – Aha, értem. És azt mondod, hogy amit láttunk, a látomások, azok nem a huszonegy évvel későbbi tényleges jövőt mutatták meg, hanem egy messzi jövőben lefolytatott tudományos kísérlet eredményei. Egy szimuláció az egész. Csupán egy a végtelen számú… bocsánat, a majdnem végtelen számú jövők közül. – Pontosan! Lloyd a fejét ingatta. – Ezt elég nehéz megemészteni. – Tényleg? Tényleg az? Talán nehezebb, mint azt, hogy a jövőt láttuk, egy állandó, megváltoztathatatlan jövőt, és még az sem teszi lehetővé számunkra, hogy megakadályozzuk a megvalósulását, ha előre tudjuk, mi történik majd? Ne viccelj: ha az ember a látomása szerint huszonegy év múlva Mongóliában lesz, nem kell mást tennie, mint hogy ne menjen el oda. Csak 126

nem azt jósolod, hogy az akarata ellenére kénytelen lesz odamenni? Az embernek kétségkívül van akarata. Lloyd igyekezett, hogy ne emelje fel a hangját. Hozzászokott már, hogy tudományos kérdésekben eszmét cseréljen és vitatkozzon másokkal, de Micsikóval nem. Meg az eszmecserének volt személyes vonatkozása is. – Ha a látomás szerint az ember Mongóliában van, akkor ott köt majd ki. Persze eltökélheti, hogy nem megy oda, de ez következik be, és az adott pillanatban egészen természetesnek tűnik majd. Te is jól tudod, hogy az emberek nagyon rosszak a vágyaik felismerésében. Megfogadhatjuk ma, hogy fogyókúrázni fogunk és egy hónap múlva még mindig teljes elszántsággal folytathatjuk is, de valamilyen módon, anélkül, hogy úgy tűnne, mintha nem lenne szabad akaratunk, nagyon is abbahagyhattuk már addigra az egészet. – Úgy gondolod, fogyókúráznom kellene? – kérdezte aggodalmasan Micsiko, de aztán elmosolyodott. – Csak vicceltem. – De érted, mit akarok mondani. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy az emberek, akár csak rövid távon is, egyszerűen az akaratuk erejével elkerülhetnék a dolgokat. Miért hisszük akkor, hogy évtizedek alatt szabad akaratra teszünk szert? – Mert így kell lennie – mondta ismét őszintén Micsiko. – Mert ha nem így van, akkor nincs kiút. – Elkapta Lloyd pillantását. – Hát nem érted? Tiplernek muszáj, hogy igaza legyen. Vagy ha nincs igaza, akkor kell, hogy legyen valamilyen másféle magyarázat. Nem lehet ez a jövő. – Elhallgatott. – Nem lehet ez a mi jövőnk. A férfi felsóhajtott. Szerette Micsikót, de… francba, francba, francba. Azon kapta magát, hogy tagadólag ingatja a fejét. – Ahogy te, én sem akarom, hogy ez legyen a jövő – mondta kedvesen. – Akkor ne hagyd! – Micsiko megragadta a kezét és ujjai, közé fűzte a sajátjait. – Ne hagyd!

127

17. – Halló? – kedves női hang volt az. – Hm, halló… dr. Tompkinsszal beszélek? – Igen. – Ööö, üdv. Itt… Itt Jake Horowitz. Tudja, a CERN-ből. Jake nem is tudta, mire számított, hogy mit hall majd. Gyengédséget? Megkönnyebbülést, hogy ő hívta fel előbb? Meglepetést? Azonban Carly hangjában nyoma sem volt ezeknek. – Igen? Csak ennyit mondott, színtelen hangon. Ennyit és nem többet, csak „igen”. Jacobnak elszorult a szíve. Lehet, hogy le kellene tennie, otthagynia a francba a telefont. Senkinek nem lenne belőle baja – ha Lloydnak igaza van, előbb-utóbb mindenképpen összekerülnek. De képtelen volt rávenni magát. – Hát… Elnézést kérek, amiért zavarom – hebegte. – Sosem volt túl ügyes a nőkkel folytatott telefonbeszélgetésekben. Ami azt illeti, gimnázium óta nem is telefonált egynek se, mármint nem így. Utoljára akkor csinált ilyet, amikor összeszedte a bátorságát, és felhívta Julie Cohant, hogy randira hívja. Napokig készült rá, és még mindig emlékezett rá, hogy remegett az ujja, ahogy a szülei házának pincéjében beütötte a számát. Hallotta odafenn a bátyját, egy igazi Ahab kapitány volt a fedélzeten, minden egyes súlyos lépésére megnyikordult a fapadló. Rettegett attól, hogy David esetleg lejön, míg ő a telefonon beszél. Julie apja vette fel, aztán odakiáltott a lánynak, hogy vegye fel az egyik készüléket. Durván beszélt Julie-val és nem fogta le a beszélőt. Ő biztosan nem így bánt volna a lánnyal. Aztán Julie felvette, az apja visszatette a villára a kagylót, ő pedig azt mondta a gyönyörű hangján, hogy: – Halló? – Ööö, Halló, Julie. Itt Jake… Tudod, Jake Horowitz. – Hallgatás. – Az Amerika történelme óráról. Meghökkenés, mintha arra kérte volna, hogy számolja ki a pít az utolsó számjegyig. – Igen? – Arra gondoltam – igyekezett közömbösnek hangzani, mintha nem az egész élete múlna ezen; mintha nem arról lenne szó, hogy mindjárt megszakad 128

a szíve. – Arra gondoltam, hogy… hogy nincs-e, szóval, nincs kedved eljönni velem, mondjuk, szombaton… ha ráérsz. Újból csend. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában statikus recsegés töltötte meg a telefonvonalakat. Hiányzott az ilyesmi. – Esetleg elmehetnénk moziba – mondta, hogy megtörje a hallgatást. Még néhány szívdobbanás, aztán: – Miért hiszed azt, hogy bárhová el akarok menni veled? Szeme előtt minden elmosódott, a gyomra felkavarodott, úgy érezte, kiszorul belőle a levegő. Nem emlékezett rá, mit mondott utána, de valahogy sikerült letennie a telefont, sikerült megállnia a sírást, sikerült egy helyben maradnia, lenn, a pincében, miközben fenn járkáló bátyját hallgatta. Ez volt az utolsó alkalom, amikor felhívott egy nőt, és randevút kért tőle. Persze nem volt már szűz, ugyan, dehogy. Egy New Yorkban töltött éjszaka során ötven dollár orvosolta ezt az akadályt. Rettenetes volt utána, olcsónak és mocskosnak érezte magát, de eljön majd a nap, amikor együtt lesz a nővel, akivel együtt akar lenni, és akárki is legyen, tartozott neki azzal, hogy… hát, ha nem is rutinos a dologban, de ne tétovázzon ott, mint akinek fogalma sincs róla, mi a teendő. És most, most úgy tűnt, együtt lesz majd egy nővel: Carly Tompkinsszal. Emlékei szerint szép nő volt, a haja gesztenyebarna, a szeme zöld vagy szürke. Tetszett neki, amikor rápillantott, tetszett neki, amikor hallgatta, az APS konferencián tartott előadása során. De nem emlékezett a kinézete részleteire. Derengett, hogy szeplős… Igen, biztosan szeplős, bár nem annyira, mint Jake, csak finoman meghintették vele fitos orrát és telt arcát. Azt biztosan nem képzelte, hogy… Fülében még ott csengett Carly meglepett „igen”-je. Tudnia kell, hogy miért telefonál neki. Egyszerűen kell… – Járunk majd – mondta Jake, ostoba módon kibukott belőle, és amint elhangzott, máris azt kívánta, bár visszaszívhatná. – Húsz év múlva járunk majd. A nő egy pillanatig nem felelt. – Úgy tűnik. A férfi megkönnyebbült: attól félt, Carly letagadja majd a látomást. – Szóval arra gondoltam – kezdte –, hogy talán érdemes lenne megismerkednünk. Például meginni együtt egy kávét. – Szíve majd kiugrott a helyéből, a gyomra elszorult. Megint tizenhét éves volt. – Jacob – mondta a nő. Kimondta a nevét: Jacob. Soha senki nem kezd jó híreket azzal, hogy kimondja a másik nevét. Jacob. Emlékezteti rá, hogy kicsoda is ő. Jacob, miért hiszed azt, hogy bárhová… – Jacob – folytatta. – Van valakim. „Hát persze. Hát persze, hogy van valakije. Egy ilyen sötét hajú szépségnek azokkal a szeplőkkel. Hát persze.” 129

– Sajnálom – mondta Jake hangosan. Nagyon szerette volna, ha Carly úgy értené, hogy sajnálja, amiért ilyen helyzetbe hozta, de valójában mind a kettő igaz volt. Igenis sajnálta, hogy a nőnek volt valakije. – Ráadásul én Vancouverben vagyok, te pedig Svájcban. – A hét második felében Seattle-ben kell lennem. Itt írom a dolgozatomat, azonban a szakterületem a magas energiájú részecskereakciók számítógépes modellezése, és a CERN fizeti a képzésemet a Microsoftnál. Ha kell… Hát, gondoltam, hogy, tudod, egy-két nappal korábban megyek ÉszakAmerikába, esetleg Vancouveren keresztül. Rengeteg törzsutaspontom van: semmibe sem kerülne. – Mikor? – Ööö… Ott tudok lenni már holnapután is. – Igyekezett, hogy könnyednek tűnjön. – A képzés csak csütörtökön kezdődik. Lehet, hogy a világ válságot él át, de a Microsoft rendíthetetlenül dolgozik tovább. – „Egyelőre” – tette hozzá gondolatban. – Rendben – mondta Carly. – Rendben? – Rendben. Ha akarsz, gyere el a TRIUMF-ba! Szívesen találkozom veled. – Mi van a barátoddal? – Ki mondta, hogy nem a barátnőm? – Ó – csend. – Ó! De aztán a nő felnevetett. – Nem, csak vicceltem. Persze, hogy férfi: Bobnak hívják. De nem olyan komoly az egész, és… – Igen? – És hát, jobban meg kell ismernünk egymást. Jacob nagyon örült annak, hogy a széles vigyorgás nem jár hanggal. Megbeszéltek egy időpontot, majd elbúcsúztak egymástól. Szíve dörömbölt a mellkasában. Mindig is tudta, hogy egyszer szembejön vele az igazi nő: sohasem adta fel a reményt. Nem visz neki virágot: nem tudná átvinni a vámvizsgálaton. Valami fényűző dolgot vesz inkább a Chocolats Michelitől – elvégre Svájc a csokoládé hazája. Bár amilyen szerencséje van, Carly úgyis cukorbeteg. Theo öccse, Dimítriosz három másik fiatallal élt együtt Athén egyik külvárosában, de amikor felhívta és elment hozzá, egyedül volt. Dim az Athéni Nemzeti Egyetemen európai irodalmat hallgatott – gyerekkora óta író akart lenni. Már azelőtt ismerte az alfabétát, hogy iskolába ment, és állandóan történeteket pötyögött a családi számítógépen. Theo még évekkel korábban megígérte, hogy Dim történeteit átmásolja a három és fél 130

inches lemezekről optikai adathordozókra: manapság egyetlen gépnek sem volt ilyen meghajtója, azonban a CERN számítógépparkjában akadt néhány megöröklött rendszer, amelyik még használt ilyeneket. Arra gondolt, hogy megismétli az ajánlatát, de nem tudta, hogy az-e a jobb, ha Dim úgy gondolja, egyszerűen elfelejtette, vagy az, ha rádöbben, hogy évek teltek el úgy, hogy a bátyja nem volt hajlandó három percet szánni arra, megkérjen valakit az informatikusok közül erre az apró szívességre. Az ajtót nyitó Dim – igazán retró módon – kék farmert viselt és egy sárga pólót, rajta az egyik népszerű amerikai sorozat, az Anaheim címével: úgy tűnik, még egy európai irodalmár sem menekülhet az amerikai popkultúra hatása alól. – Szia, Dim! – mondta neki. Még sohasem ölelte meg csak úgy a testvérét, most mégis kedve lett volna hozzá: az embernek ilyen gondolatai támadnak, amikor szembenéz halandóságával. Azonban Dim bizonyára nem tudna mit kezdeni vele – az apjuk, Konsztandínosz, nem szokta kimutatni a szeretetét. Még ha bővebben is folyt az ouzo, mint kellett volna, akkor is inkább előfordulna, hogy belecsíp egy pincérnő fenekébe, de még csak össze se borzolná a fiúk haját. – Szia, Theo! – Dimítriosz úgy köszönt neki, mintha csak tegnap váltak volna el. Ellépett az ajtóból, hogy bejöhessen. A hely pontosan úgy nézett ki, mint amit vár az ember egy olyan lakástól, ahol négy, húszas évei elején járó férfi él: igazi disznóól, a bútorokra terített ruhadarabokkal, ételfutár szolgálatok étkezőasztalon halomban álló dobozaival és mindenféle kütyüvel, többek között drága zenelejátszókkal és virtuális valóság gépekkel. Nagyon jó volt megint görögül beszélni: elege volt már a franciából és az angolból, az előbbiből túlzott szószátyársága, az utóbbiból nyers, kellemetlen hangjai miatt. – Mi újság? Mi van a sulival? – kérdezte Dimtől. – Mármint az egyetemmel. Theo bólintott. A középfokú tanulmányai végeztével minden iskoláját egyetemként emlegette, de művészeti érdeklődésű öccse egyszerűen csak iskolába járt. Meglehet, szántszándékkal fogalmazott így: nyolc év volt közöttük, ami hosszú idő, de még ez sem elég rá, hogy kiküszöbölje a testvérek közötti versengést. – Bocs. Mi van az egyetemmel? – Minden rendben. – Dim elkapta a tekintetét. – Az egyik professzorom meghalt a jövőemlékezések közben, és az egyik jó barátomnak abba kellett hagynia, mert a szülei megsérültek, és most neki kell gondoskodni a családjáról. Erre nem lehetett mondani semmit. – Sajnálom. Senki nem láthatta előre. 131

Az öccse bólintott, és elfordult. – Voltál már mamánál és papánál? – Még nem. Majd. – Nehéz volt nekik. Az összes szomszéd tudja, hogy a CERN-ben dolgozol… „A fiam egy tudós”, papa mindig ezt mondta. „A fiam egy új Einstein”. Most már nem mondja. Nagyon sokat nyeltek azoktól, akik elvesztettek valakit. – Sajnálom – ismételte Theo. Körülnézett a felfordulásban, keresett valamit, amivel új mederbe terelheti beszélgetésüket. – Kérsz inni? – kérdezte az öccse. – Van sör. Vagy ásványvizet? – Nem, kösz. Dimítriosz néhány pillanatig csendben volt. Besétált a nappaliba – követte. Leült a kanapéra, letett néhány ruhát és papírcsomót a földre, hogy legyen hely. Theo talált egy viszonylag üres széket és elfoglalta. – Tönkretetted az életemet – közölte az öccse és a szemébe nézett, aztán elkapta a tekintetét. – Szeretném, ha tisztában lennél ezzel. Úgy érezte, rögtön megáll a szíve. –Mivel? – Ezek a… ezek a látomások. A rohadt életbe is, Theo, tudod te, milyen nehéz minden nap szembenézni a billentyűzettel? Tudod te, milyen könnyen elmegy az ember kedve? – De hát remek író vagy, Dim. Olvastam a szövegeidet. Gyönyörűen bánsz a nyelvvel. Amit a Krétán töltött nyaradról írtál: tökéletesen elkaptad Knósszoszt. – Nem érdekes. Semmi sem számít. Hát nem érted? Huszonegy év múlva nem leszek híres, nem leszek befutott író. Huszonegy év múlva egy étteremben dolgozom majd és szúvlakit meg tzatzíkit szolgálok fel a turistáknak. – Lehet, hogy csak egy álom volt… Lehet, hogy 2030-ban épp álmodtál. Dim a fejét ingatta. – Megtaláltam a helyet: ott van, a Szelek Tornyánál. Találkoztam a tulajjal: ugyanaz a fickó, aki huszonegy év múlva is vezeti majd. Felismert engem a látomása alapján, és én is őt. Theo igyekezett, hogy ne bántsa meg az öccsét. – Sok író van, aki nem írásból keresi meg a kenyerét. Ezt te is tudod. – De mennyi van közöttük, aki akkor is folytatná, ha nem hinné, hogy eljön a nap, amikor sikerül? Lehet, hogy nem ma, lehet, hogy nem is jövőre, de egyszer eljön a pillanat, amikor megírják a nagy művet? – Nem tudom. Ezen még sohasem gondolkodtam. – Az álom az, ami hajtja a művészeket. Hány küszködő színész adja fel a pályát ma, ebben a pillanatban, mert a látomásuk bebizonyította, hogy sohasem sikerül befutniuk? Hány festő dobta el a palettáját ezen a héten Párizs 132

utcáin, mert tudják, hogy még évtizedek múlva sem fedezik fel őket? Hány garázszenekar oszlott fel? Milliószámra vagyunk, akiktől elvettétek az álmukat. Akadtak, akik szerencsések: a jövőben épp aludtak. S mert akkor aludtak, nem semmisültek meg a valódi álmaik. – Még… nem is gondoltam végig ebből a szempontból. – Persze, hogy nem. Annyira rögeszmésen keresed azt, aki megölt téged, hogy nem látod a valóságot. De én megmondom, mi a helyzet, Theo. Nem csak te vagy halott 2030-ra. Én is halott vagyok: pincér egy drága turistacsalogatóban! Halott vagyok, ahogy biztosan még milliónyi másik ember is. És te ölted meg őket: te ölted meg a reményüket, az álmukat, a jövőjüket.

133

18. Nyolcadik nap: 2009. április 28., kedd Carly Tompkins és Jake találkozhatott volna a TRIUMF-ban is, azonban úgy határoztak, másik helyet keresnek. Vancouver külvárosában, Burnabyban Chapters nagyáruházát választották. Ez a hely a területe felén még mindig előre nyomtatott valódi könyveket árult: biztos bestsellereket Stephen Kingtől, John Grishamtől és Coyote Rolf-tól. Ám a másik felét igény szerint kinyomtatható címek foglalták el egy-egy példányban. Csak tizenöt percbe tellett elkészíteni egy könyvet, akár puha-, akár keményfedeles változatban. Nagybetűvel szedett kiadást is lehetett készíteni, és alig néhány perccel többet vett igénybe lefordítani huszonnégy nyelv bármelyikére. És természetesen egyetlen cím sem fogyhatott el a raktárból. A korai alkalmazkodás zseniális példájaként a könyváruházak immár húsz éve kávéházakat is üzemeltettek falaikon belül: az embereknek így kiváló hely jutott, ahol megvárhatták, amíg elkészül a könyvük. Jake korán érkezett a Chaptersbe, bement a hozzátartozó Starbucksba, rendelt magának hosszú pohárba egy koffeinmentes szumátrai termesztésű kávét, és keresett egy helyet. Carly tíz perccel a megbeszélt időpont után jött meg. London Fog hosszúkabát volt rajta, a derékövet divatosan összehúzta, hozzá kék csőnadrágot és lapos sarkú cipőt vett fel. Jake felkelt, hogy üdvözölje. Ahogy közeledett hozzá, meglepetten látta, hogy nem olyan csinos, mint az emlékeiben. De biztosan ő volt az. Egy pillanatig csak nézték egymást, és a férfi azon töprengett, ahogy szerinte Carly is, hogyan kell köszönni olyasvalakinek, akiről biztosan tudjuk, hogy egy napon szeretkezünk majd vele. Már ismerősnek számítottak: Jake találkozott már olyanokkal, akikkel kevésbé közeli viszonyban volt, és puszit váltott velük… Elsősorban persze Franciaországban. Azonban a nő eldöntötte a dolgot, amikor a jobb kezét nyújtotta felé. Sikerült kipréselnie magából egy mosolyt, és megfognia – Carlynek határozott kézfogása volt, a tenyere hűvös. A Chapters egyik alkalmazottja lépett oda hozzá, hogy megkérdezze, mit kér inni. Jake még emlékezett azokra az időkre, amikor a Starbucksban 134

kizárólag a pultnál lehetett rendelni, de hát valakinek oda kellett hoznia az emberhez a kinyomtatott könyveket. Egy bögre etióp szidamót rendelt. Carly kinyitotta a retiküljét és belenyúlt, hogy előhalássza a pénztárcáját. Jake nem tudta megállni, hogy ne lessen bele. Természetesen a kávézó egész területén tilos volt a dohányzás: Észak-Amerikában az összes étterem ilyen volt manapság. Még Párizsban is ilyen szabályok léptek érvénybe. Mégis megkönnyebbülten látta, hogy nem rejtőzött ott egyetlen doboz cigaretta sem – nem tudta, mihez kezdett volna a helyzettel, ha kiderül a nőről, hogy füstöl. – Hát – szólalt meg. Jake mosolyt kényszerített az arcára. Igazi kínos helyzet volt ez. Látta már Carlyt meztelenül. Igaz… Igaz, húsz év múlva. Most nagyjából vele egykorú lehetett: huszonkét-huszonhárom éves. Két évtized múlva a negyvenes évei elején jár majd: nem egy banya. Mégis… Húsz év múlva ragyogó szépség lesz. Most bizonyára még szebb. Bizonyára… Bizony, bizony, megvolt még a várakozás, az ámulat, a feszültség. Igaz az is, hogy Carlynak is módjában állt meztelenül látnia őt húsz év múlva. Jake tudta, hogyan nézett ki a nő: hajának gesztenyebarna színe természetes volt, vagy legalábbis mind a két időpontban ugyanúgy festtette. Vörösbor színű mellbimbók. A bájos szeplők csillagképeket alkotnak a mellkasán. Na de ő maga? Ő hogyan néz ki húsz év múlva? Most sem volt egy sportember. Mi van akkor, ha magára szed valamennyit? Mi van, ha megőszül a mellszőre? Lehet, hogy most azért ennyire zárkózott, mert látta, milyen lesz Jake a jövőben. Nem ígérhette meg Carlynak, hogy eljár edzeni, sem azt, hogy karban tartja magát, nem ígérhetett semmit: Carly egyszerűen tudta, milyen lesz 2030-ban, még úgy is, hogy ő maga nem. – Örülök, hogy ismét találkozhatunk – szólalt meg, és igyekezett nyugodtan, barátságosan beszélni. – Én is – azzal Carly elmosolyodott. – Mi az? – Semmi. – Nem, ne viccelj! Mondd el! A nő ismét mosolygott, aztán lesütötte a szemét. – Csak elképzeltem magunkat meztelenül – mondta. Jake elvigyorodott. – Én is. – Ez furcsa – szólalt meg Carly. Aztán: – Nézd, én soha nem bújok ágyba senkivel az első randin. Mármint… Felemelte a kezét az asztallapról. – Én sem. 135

Carly erre elmosolyodott. Lehet, hogy tényleg olyan szép volt, mint az emlékeiben. A Mozaik-projekt nem csak az egyes emberi lények jövőjét tárta fel. Rengeteget elárult mindarról, ami a kormányokra, vállalatokra és szervezetekre várt – beleértve magát a CERN-t is. Úgy tűnt, 2022-ben egy csoport – többek között Theo és Lloyd részvételével – kifejleszt egy egészen újfajta fizikai kísérleti eszközt: a tachyon-tardyon-ütköztetőt. A tachyonok a fénysebességnél gyorsabban haladó részecskék voltak: minél nagyobb volt az energiájuk, annál közelebb értek a fénysebességhez. Ahogy ez csökkent, úgy gyorsultak: szinte végtelen sebességig. Ugyanakkor a tardyonok közönséges dolognak számítottak: a fény sebessége alatt közlekedtek. Minél több energiát nyomtak egy tardyonba, annál gyorsabb lett. Ám a vén Einstein is megmondta, hogy minél gyorsabb egy ilyen részecske, annál nagyobb a tömege. A CERN nagy hadronütköztetőjéhez hasonló részecskegyorsítók úgy működtek, hogy nagy energiát közöltek a tardyonokkal, amivel nagy sebességre gyorsították és egymásnak hajtották őket, így ütközéskor az összes energia felszabadult. Az efféle gépezetek hatalmasak voltak. De tegyük fel, hogy van egy mozdulatlan tardyon, mondjuk egy mágneses mezővel egy helyben tartott proton, és nekivezetnek egy tachyont. A tachyonoknak nem kellettek hatalmas gyorsítógyűrűk, hogy elérjék a megfelelő sebességet: már így is fénysebesség felett suhantak tovább. Csak arról kellett gondoskodni, hogy eltalálja a tardyont. Így született meg a TT-ütköztető. Nem kellett hozzá huszonhét kilométeres átmérőjű alagút, mint az LHCnak. Nem került dollármilliárdokba a felépítése. Nem volt szükség emberek ezreire a fenntartásához és a működtetéséhez. A tachyon-tardyon-ütköztető akkora volt, mint egy nagy mikrohullámú sütő. A korai modellek – 2030-ban ezek voltak elérhetők – nagyjából negyvenmillió amerikai dollárba kerültek, és csak kilenc volt belőlük az egész világon. A jóslatok szerint előbb-utóbb olyan olcsó lesz, hogy minden egyetemnek legyen sajátja. Iszonyatos hatása volt a CERN-re: több mint kétezernyolcszáz embernek mondtak fel. Ugyancsak erősen megváltoztatta az életet St. Genis-ban és Thoiryban: egyszerre több mint ezer ház és lakás lett kiadó, miután sokan elköltöztek. Az LHC még működőképes volt, de már alig használták: sokkal 136

egyszerűbb volt az új TT-ütköztetővel végezni – és megismételni – a kísérleteket. – Te is tudod, hogy ez őrültség – mondta Carly Tompkins, és kortyolt még egyet az etióp kávéjából. Jake Horowitz szemöldökét a magasba emelve nézett rá. – Ami a látomásban történt, az igazán szenvedélyes volt – sütötte le a nő a szemét. – Nem olyan, mint amit húsz éve együtt lévő emberek művelnek. Jake vállat vont. – Nem akarom, hogy ez megfáradjon, elöregedjen. Az embereknek lehet évtizedeken át remek a szerelmi életük. – De nem így. Nem úgy, hogy leszaggatják egymásról a ruhát a munkahelyükön. – Ebben nem lehetsz biztos. Carly hallgatott egy kicsit, aztán: – Nem akarsz feljönni hozzám? Tudod, csak egy kávéra… Persze épp egy kávézóban ültek, úgyhogy az ajánlatnak nem volt sok teteje. Jake-nek hevesen vert a szíve. – Szívesen. Nagyon kedves tőled.

137

19. Egy újabb éjszaka Lloyd lakásában, Micsikóval a kanapén ülnek, szótlanul. A férfi ajka pengevékonyra keskenyedett, ahogy fejében egymást kergették a gondolatok. Miért nem képes egyszerűen fogni magát, és lecövekelni e mellett a nő mellett? Miért nem képes tudomást sem venni arról, amit látott? Elvégre emberek milliói tették ezt: a világon élők többsége számára az állandó, változatlan jövő gondolata nevetségesnek tetszett. Százszor látták már a tévében: James Stewart ráébred, hogy az élet csodálatos, miután látta, mivé válik a világ nélküle. A Lois Lane halálán felbőszült Superman olyan gyorsan repül körbe-körbe a Föld körül, hogy elkezd visszafelé forogni, így visszatérhet még a halála előtti időbe, és így megmentheti. Caesar, a két csimpánztudós, Zira és Cornelius fia a fajok közötti testvériség útjára vezeti a világot abban a reményben, hogy elkerülhető a Föld nukleáris holokausztja. Még a tudósok is feltételes fejlődésről beszéltek. Stephen Jay Gould a James Stewart-film metaforájának felhasználásával azt mondta, hogy ha az ember visszatekerhetné az idő fonalát, minden bizonnyal egészen másként zajlanának le a dolgok, hogy végül nem emberi lények, hanem valami más jönne létre. Azonban Gould nem volt fizikus: a gondolatkísérlete lehetetlenségnek számított. A legtöbb, ami történhet, a jövőemlékezés eseményeinek változata: a jelző elmozdítása a „most”-ból egy másik időpillanatba. Az idő állandó volt: dobozban, minden egyes kockája előhívva. A jövő nem valami készülőfélben lévő mű volt: a lapokat leosztották, és Stephen Jay Gould akárhányszor megnézheti az Élet csodaszép-et, Clarence a végén akkor is megkapja a szárnyait… Lloyd Micsiko haját simogatta, és közben azon töprengett, mit írtak a téridő kockájának erre a szeletére. Jake a hátán feküdt, fél karja a feje alá hajtva. Carly odabújt hozzá és a mellszőrét cirógatta. Meztelenek voltak mind a ketten. – Tudod, itt valami nagyon jó dologra van lehetőségünk – mondta a nő. – Hm? – ráncolta a homlokát Jake. 138

– Hány pár mondhatja el ezt ebben a korban? Biztosan tudják, hogy húsz év múlva is együtt lesznek! És nem csak hogy együtt lesznek, hanem még mindig szenvedélyesen… Nem folytatta. Az egy dolog, hogy beszélnek a jövőről, és úgy tűnt, egy másik, hogy idő előtt elhangozzon a nagy szó. Egy ideig egyikük sem mondott semmit. – Ugye nincs még valaki? – kérdezte végül halkan Carly. – Genfben. Jake a fejét rázta, vörös haja susogott a párnán. – Nincs. – Aztán nyelt egyet, és összeszedte a bátorságát. – De itt van még valaki, igaz? A barátod… Bob. Carly felsóhajtott. – Elnézést. Tudom, hogy nem szabad hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot. Nézd… Nem tudtam rólad semmit. A férfiak a fizikusok közül pedig igazi kanok, de tényleg. Van egy régi jegygyűrűm, néha felveszem a konferenciákon. Nincs semmiféle Bob. Csak kitaláltam, hogy legyen valamilyen menekülési útvonalam, érted, ha úgy nézett volna ki, nem működik. Jake nem tudta, hogy most megbántódjon-e. Tizenhat vagy tizenhét lehetett, amikor egy júliusi éjjel beszélgetett az unokatestvére, Howie barátnőjével Howie-ék verandáján. Sok ember volt ott: valahol hátul épp húst sütöttek. Sötét volt, az ég tiszta, s miután a lány észrevette, hogy ő épp az eget figyeli, beszélgetni kezdett vele. Nem ismert egyetlen csillagot sem és ámultan hallgatta, ahogy Jake megnevezte a Sarkcsillagot, valamint a Háromszög elemeit: a Vegát, a Denebet és az Altairt. Nekilátott megmutatni neki a Kassziopeiát, de félig eltakarták a ház mögött növő fák. Valahogy mégis azt akarta, hogy lássa: az égre rajzolódó óriási W-t. Ez volt az egyik legkönnyebben felismerhető csillagkép, ha egyszer megismerkedett vele az ember. Ezért azt mondta, „gyere, menjünk át az utcán, a túloldalról már látszik”. Csendes kertvárosi utca volt, ilyenkor éjszaka senki sem járt rajta, a nyírt pázsitú kertek mögött fényes ablakú házak álltak. A lány ránézett, és azt mondta: – Nem. Nem értette… beletelt fél másodpercbe, mire felfogta. A lány azt hitte, megpróbálja beszorítani egy bokor mögé, megpróbálja megerőszakolni. Különféle érzelmek száguldottak végig Jake-en: hiszen ő Howie rokona! És szomorúság: sajnálkozott azon, milyen lehet nőnek lenni, állandóan résen lenni, állandóan félni, állandóan figyelni a menekülési lehetőségeket. Vállat vont és elsétált onnan, annyira megdöbbentette az egész, hogy nem is jutott eszébe semmi okos. Nem sokkal ezután felhők lepték el az eget és eltakarták a csillagokat. – Ó – mondta végül Carlynak. Nem tudta, mi mást válaszolhatna a Bobos hazugságára. – Bocs. Egy nőnek óvatosnak kell lennie. 139

Jake nem gondolt rá, hogy megállapodjon, de… de… micsoda ajándék ez! Itt van ez a csodaszép, okos nő, akinek ugyanaz a szakmája, mint neki, és biztosan tudja, hogy két évtized múlva még mindig együtt lesznek, még mindig boldogan. – Holnap mikor kell bemenned dolgozni? – kérdezte. – Szerintem betelefonálok, hogy írjanak ki betegszabadságra. Áthelyezte a testsúlyát, hogy ismét Carly felé nézzen az ágyon. Dimítriosz Prokopidisz csak ült a kacatokkal teli kanapén, és a falat bámulta. Azóta ezen gondolkodott, hogy két nappal ezelőtt itt járt a bátyja. A tény, hogy ezrek vagy talán milliók forgatták ugyanezt a fejükben, még nem tette könnyebbé a számára a dolgot. Annyira könnyű: az altatóhoz teljesen szabályosan jutott hozzá, és nem jelentett gondot utánanézni a világhálón, mekkora adag számít már biztosan halálosnak ebből a fajtából. Egy hetvenöt kilós embernek, amilyen Dimítriosz, tizenhét szem elég, huszonkettőnél pedig biztos az eredmény, azonban harminc nagy valószínűséggel öklendezést vált ki, ami éppenséggel megakadályozná a cél elérését. Bizony, megteheti. És fájdalommentes lenne: csak mély, örökké tartó álomba merülne. Azonban volt egy huszonkettes csapdája: kevés amerikai regényt olvasott, és az egyikben találkozott ezzel a fogalommal. Ha öngyilkos lesz – nem félt gondolatban megnevezni – akkor bizonyítja, hogy a jövője nincs előre megírva. Elvégre nem csak ő, hanem az étterem tulaja jövőemlékében is szerepelt, mint aki húsz év múlva még életben van. Tehát ha megöli magát, ha most azonnal lenyeli a pirulákat, egyértelműen bizonyítaná, hogy a jövő nem állandó. Csakhogy ez pirruszi győzelem lenne, amilyent a király mért a rómaiakra Herakleiánál, és a neve hozzátapadt aztán, borzasztó árú diadal. Mert ha képes lenne öngyilkos lenni, akkor az annyira kétségbeejtőnek talált jövő mégsem elkerülhetetlen: persze ő már nem tudná megvalósítani az álmait. Meglehet, volt valamilyen könnyebb módja is annak, hogyan lehet próbára tenni a jövő valóságosságát. Kinyomhatná az egyik szemét, levághatná a fél karját, tetováltathatna valamit az arcára… A lényeg, hogy a megjelenése végleg megváltozzon ahhoz képest, amilyennek a többiek látták a jövőemlékükben. De nem. Ez nem működne. Nem működne, mivel valójában ezek egyike sem számít végleges változásnak. A tetoválás eltávolítható, a kar helyett hordhat művégtagot, a megüresedett szemgödörbe rakhat üvegszemet.

140

Nem: üvegszeme nem lehetett. A saját látomásában rendes, térhatású képe volt arról a rohadt étteremről. Úgyhogy ha kinyomja a szemét, azzal meggyőzően vizsgálhatja a jövő állandóságának tételét. Csakhogy… Csakhogy az orvostudomány folyamatosan fejlődött a művégtagok és a genetika területén. Ki tudja, hogy két évtized múlva nem lesznek-e képesek egy új szemet vagy egy új kart klónozni neki? És ki tudja, hogy vajon nem lesz-e hajlandó élni a lehetőséggel, amikor módjában állna helyrehozni ifjúkori elhamarkodott döntése nyomában keletkezett sérülést? Theo, a bátyja kétségbeesetten kapaszkodott a hitbe, hogy a jövő megváltoztatható. De a társa, az a magas fickó, a kanadai… Mi is a neve? Simcoe, ez az. Simcoe épp az ellentétét állította: Dim látta a tévében, ahogy előadta a kőbe vésett jövőre vonatkozó elképzelését. Márpedig ha a jövő tényleg kőbe vésett, ha sosem lesz belőle sikeres író, akkor tényleg nem akarta folytatni az életét. A szavak voltak az igazi szerelme, az egyetlen szenvedélye: és őszintén szólva az egyetlen dolog, amiben ügyesnek bizonyult. Rossz volt matekból (mennyire nehéz volt követni Theót végig ugyanazokon az iskolákon, ahol a tanárok arra számítottak, neki is jutott a bátyja tehetségéből!), nem volt jó sportoló, nem tudott énekelni, nem tudott rajzolni, a számítógépek kifogtak rajta. Ha tényleg szánalmas lesz a jövője, akkor megölheti magát. Mégis úgy tűnt, nem ezt tette. Miért is tenné? A napok és a hetek gyorsan elmúlnak: az ember nem veszi észre feltétlenül, hogy az élete nem mozdul előre, nem lesz az, amiről mindig is álmodott. Nagyon is könnyű lenne végül így élni, azt a látomásában megtapasztalt üres életet: elég csak hagyni, hogy egyik sivár nap a másik után bekússzon az ember életébe. Azonban ő ajándékot kapott. Az a Simcoe úgy beszélt az életről, mint egy már leforgatott filmről: csakhogy a mozigépész rossz tekercset tett fel a vetítőgépre, és beletelt két percbe, mire rájött, hogy hibázott. Közbeékelt vágás volt ez, gyors ugrás a mából a messzi holnapba, majd vissza. A látószög megváltozása csak annak volt köszönhető, hogy az élet képkockáról képkockára halad előre. Világosan látta, hogy az előtte álló nem az, amit akart; hogy miközben muszakát szolgált fel és meggyújtotta a szaganakit, halott volt, méghozzá korántsem átvitt értelemben. Ismét a gyógyszerrel teli flakonra nézett. Bizonyára a világon mindenütt számtalan másik ember töpreng a jövőjéről és mereng el azon, hogy most, miután már tudják, mit tartogat nekik a holnap, érdemes-e folytatni. Ha akad közöttük akár egyetlen egy is, aki tényleg megteszi, aki tényleg véget vet a saját életének, az nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy a jövő megváltoztatható. Ez a gondolat bizonyára másoknak is eszébe jutott. 141

Bizonyára sokan vannak, akik arra várnak, hogy másvalaki legyen az első, aki megteszi. Várják a netet minden bizonnyal elárasztó beszámolókat: „Halott a 2030-ban mások látomásában is feltűnő ember”. „Öngyilkosság bizonyítja a jövő bizonytalanságát.” Kezébe vette a borostyánsárga műanyag dobozt, ide-oda görgette a tenyerén, hallgatta, ahogy csörögnek benne a tabletták. Mennyire könnyű lenne lepattintani a fedelét, rányomni a tenyerét – meg is tette – és megcsavarni, hogy a biztonsági zár ellenére kigurulhassanak. „Milyen lehet a színük?” Micsoda őrültség: az öngyilkosságot fontolgatja, és még azt sem tudja, milyen színű a végzetét hordozó kis semmiség. Levette a fedelet. Volt ott még némi vatta, de nem tartotta mozdulatlanul a bogyókat. Kivette a tömítést. „Hát, meg…” Zöldek voltak. Ki hitte volna? Zöld tabletták: zöld halál. Megdöntötte a flakont, és addig ütögette a fenekét, amíg kigurult egy a tenyerére. Közepén volt egy rovátka, feltehetően azért, hogy félbe lehessen törni, ha kisebb adagra van szükség. Csakhogy neki nem erre volt szüksége. Volt kéznél egy üveg víz: szénsavmenteset tett oda, pedig nem azt szerette, de nem akarta, hogy a szénsav megzavarja a pirulák hatását. A szájába dobta. Kicsit azt várta, citrom ízű lesz majd, de nem volt semmilyen ízesítése. Vékony film borította a tablettát. Felvette a vizesflakont és kortyolt belőle. A film elvégezte a dolgát: a bogyó simán lecsúszott a torkán. Újból megpöccintette a gyógyszeresflakont, kirázott belőle még három zöld tablettát, mind a hármat bekapta és leöblítette az ásványvízzel. Ez négy. A flakonon az állt, hogy a legnagyobb felnőtt adag két tabletta, és még figyelmeztetést is írtak rá, hogy nem szabad számos egymást követő éjszaka használni. Három elég könnyen lement egyetlen nyeletre. Kivett egy újabb triót a markába, a szájába pottyantotta őket, hozzá újabb kortynyi víz. Hét. Szerencsés szám. Azt mondják. Tényleg ezt akarta tenni? Még mindig meg lehetett állni. Kihívhatja a mentőket. Letolhatja az ujját a torkán. Vagy… Vagy gondolkodhat még egy keveset az egészen. Adhat magának még néhány percnyi időt. Hét tabletta feltehetően nem elég ahhoz, hogy valódi kárt okozzon. Biztosan nem. Biztosan gyakorta történnek efféle kisebb túladagolások. Hiszen a honlapon is az állt, hogy még legalább tíz kell… Kiöntött még néhányat a tenyerére és rájuk meredt: kicsiny zöld kövek halma. 142

20. Kilencedik nap: 2009. április 29., szerda – Mutatni akarok valamit – mondta Carly. Jake elmosolyodott, és a kezével jelezte, hogy folytassa. A TRIUMFban, a Tri-University Meson Facilityben4, Kanada első számú részecskefizikai laborjában voltak. A nő elindult az egyik folyosón, Jake pedig utána. Tudományos témájú rövid képregényeket ragasztottak az ajtókra, amelyek mellett elhaladtak. Elhaladtak néhány ember mellett is, mindegyikük hengeres dózismérőt viselt, ugyanazért, amiért a CERN-ben mindenkin ott volt a filmdózismérő. Carly végül megállt az egyik ajtó előtt. Egyik oldalán feltekert tömlő üveg mögött, a másikon egy ivókút. Bekopogott. Senki nem válaszolt rá, úgyhogy lenyomta a kilincset. Bement, és ujjával, valamint egy mosollyal hívogatta Jake-et. Követte is, és amint beért, a nő becsukta az ajtót. – Na? – mondta. Jake vállat vont: fogalma sem volt semmiről. – Nem ismerős? Körülnézett. Nagy méretű labor volt, a falai bézsszínűek, és… „Te jó ég!” Persze, a falak most bézsszínűek, de valamikor a következő húsz évben sárgára festik őket. A látomásban szereplő helyiség volt az. Látta a periódusos táblát, épp úgy, ahogy a jövőemlékezésében. A munkaasztal pedig… ez volt az, amelyiken egymásnak estek. Érezte, hogy elpirul. – Jól néz ki, nem? – kérdezte Carly. – Az biztos. Persze most nem avathatták fel a szobát, elvégre egy munkanap közepén jártak éppen… De a látomása… Hát, ha jól számol, akkor genfi idő szerint délután 7:21 volt, ami – mennyi is? – New Yorkban délután 2:21 és, lássuk csak, itt, Vancouverben 11:21. Délelőtt tizenegy óra huszonegy perc, méghozzá 4

kb. „Három Egyetem Mezonkutató Intézete” 143

szerdán. A TIRUMF-ban bizonyára akkor is nagy lesz a sürgés-forgás. Hogyan lennének képesek szeretkezni itt egy munkanapon, késő délelőtt? A szexuális szokások a következő húsz évben tovább lazulnak, ahogy ez az elmúlt ötven évben történt, de bizonyára még a távoli 2030-ban sem mennek el az emberek a szívük hölgyével rejteni egy kicsit munka közben. De lehet, hogy október 23. ünnepnap – talán mindenki más otthon volt. Homályosan emlékezett rá, hogy a kanadai hálaadás valamikor októberben van. Körbejárta a helyiséget, összehasonlította a valóságot a látomás képével. Volt egy zuhanyzó, elég gyakori ott, ahol vegyszerekkel dolgoznak, néhány tárolószekrény és egy kis számítógépes munkaállomás. A látomásban ugyanitt volt egy személyi számítógép, de a modell természetesen igencsak eltért a mostanitól. És mellette… Mellette egy négyszögletes, nagyjából fél méter széles szerkezet állt, a tetejéből két, egymással szembefordított sima lap meredt elő. – Az a valami, ami itt volt. Mármint, hogy az itt lesz. Tudod, mi az? – Talán egy tachyon-tardyon-ütköztető? Jake szemöldöke felemelkedett. – Az… Kitárult a labor ajtaja, és bejött egy indián férfi. – Jaj, bocsánat – mondta. – Nem akartam zavarni. – Nem zavartál – mondta Carly, és Jake-re mosolygott. – Később visszajövünk. – Bizonyítékot akarsz? – kérdezte Micsiko – Biztosan tudni szeretnéd, hogy összeházasodunk-e? Megvan ennek a módja. Lloyd egyedül volt az irodájában, épp a tavalyi 14 terravoltos LHCkísérletek kinyomtatott adatait nézte át, és keresett valamilyen jelet, ami arra utalna, hogy az első 1150 terravoltos, az időelmozdulást okozó kísérlet előtt is volt valamilyen instabilitás. A nő az előbb lépett be, és rögtön ezzel kezdte. – Bizonyítékot szerezni? Hogyan? – nézett Micsikóra. – Ismételd meg a kísérletet! Meglátjuk, hogy ugyanez lesz-e az eredménye. – Azt nem tehetjük – döbbent meg Lloyd. Eszébe jutott, hányan haltak meg a legutóbb. Sohasem hitt a „bizonyos dolgokat az emberiségnek nem lenne szabad megtudnia” elképzelésében, de ha volt olyan kísérlet, amelyet nem szabad megismételni, kétség nem fér hozzá, hogy ez az. – Természetesen jó előre be kellene jelenteni az új próbálkozást. Figyelmeztetni mindenkit, hogy ne repüljön, ne autózzon, ne úszkáljon, ne álljon létrára senki. Ügyelni rá, hogy az egész emberiség ülve, fekve fogadja. – Azt nem lehet megoldani. – Dehogynem. CNN. NHK. A BBC. A CBC. 144

– Vannak még olyan helyek a világon, ahol nincs tévé, sőt, ami azt illeti, még rádió se. Nem figyelmeztetnénk mindenkit. – Nem tudnánk mindenkit könnyedén figyelmeztetni – így Micsiko –, de megoldható lenne, méghozzá kilencvenkilenc százalékos sikerrel. – Kilencvenkilenc százalék? – ráncolta a homlokát Lloyd. – Hétmilliárd ember él a Földön. Ha csak egy százalékot nem sikerül elérnünk, az is hetvenmilliót jelent. – Ennél kevesebb is lehet. Biztos vagyok benne, hogy le tudjuk szorítani a számot néhány százezer főre… és be kell látnunk, hogy ezek amúgy is technológiailag gyengén ellátott területen lennének. Soha nem vezetnek autót, és nem szállnak repülőre. – Az állatok megtámadhatják őket. Micsiko elhallgatott. – Tényleg? Érdekes felvetés. Az állatok nem veszítették el az eszméletüket a jövőemlékezések alatt, igaz? A férfi a fejét vakarta tanácstalanul. – Nem borították a földet az égből lehullott döglött madarak, az biztos. És egy híradás szerint egyetlen zsiráfot sem találtak, amelyik eltörte a lábát, mert elesett. A jelenség érzékelhetően a tudatossággal volt kapcsolatban. A Tribune-ben olvastam egy cikket, ami szerint a jelnyelv segítségével megkérdezett csimpánzok és gorillák beszéltek valamilyen hatásról: azt jelezték, hogy egy másik helyen voltak, azonban kellő szókészlet és a pszichológiai vonatkozási pont hiányában nem lehet egyértelműen eldönteni, vajon a saját jövőjüket látták-e. – Nem számít. A vadállatok többsége nem támad öntudatlan zsákmányra: döglöttnek hiszik, márpedig a természetes kiválasztódás a legtöbb élőlényből régóta kitörölte a dögevést. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkit elérhetünk, és az a néhány ember, akit nem sikerül, egyáltalán nem lesz veszélyesnek számító helyzetben. – Ez mind szép és jó, de nem lehet egyszerűen csak bejelenteni, hogy megismételjük a kísérletet. Ha más nem, hát a francia vagy a svájci hatóságok leállítanának. – Ha kapunk rá engedélyt, akkor nem. Ha mindenki engedélyezi, akkor nem. – Ugyan ne viccelj! A tudósokat érdekelheti, hogy megismételhető-e az eredmény, de miért törődne ezzel a többi ember? Miért engedélyezné a világ… Már ha nem azért, hogy az ismételt kísérlettel kideríthessék, én magam vagyok a felelős az egészért, esetleg a CERN. Micsiko pislantott néhányat. – Nem használod a fejedet, Lloyd. Mindenki szeretne még egyszer belepillantani a jövőbe. Aligha mi vagyunk az egyetlenek, akiknek elvarratlan szálakkal kell foglalkozniuk az első alkalom után. Az emberek szeretnék 145

tudni, mit tartogat a jövő. Ha azt hallják, hogy a segítségeddel ismét belepillanthatnak, senki nem áll az utadba. Épp ellenkezőleg, minden követ megmozgatnak, hogy lehetőség legyen rá. Lloyd csendben emésztette a hallottakat. – Gondolod? – kérdezte végül. – Azt hittem, óriási lenne az ellenállás. – Nem. Mindenki kíváncsi. Te talán nem akarod tudni, ki az a nő? Nem akarod kideríteni, ki az apja a kislánynak, akit én láttam? Ráadásul, ha tévesen vélted, hogy a jövő állandó, akkor elképzelhető, hogy mindenki egy egészen másféle holnapot lát majd, amelyben Theo nem hal meg. Esetleg egy másik pillanatot leshetünk meg, és megtudjuk, mi lesz öt évvel vagy ötvennel később. A lényeg az, hogy nincs a Földön olyan, aki ne akarna még egy pillantást vetni a jövőbe. – Nem is tudom. – Hát akkor mit szólsz ehhez: emészted magadat és gyötör a bűntudat. Ha megpróbálsz ismét jövőemlékezéseket előidézni és nem sikerül, akkor semmi köze nincs az LHC-hoz. Ez pedig azt jelenti, hogy megnyugodhatsz. – Lehet, hogy igazad van. De hogyan szerezzük meg az engedélyt, hogy megismételhessük a kísérletet? Ki adhatna ilyet? Micsiko vállat vont. – A legközelebbi nagyváros Genf. Miről híres ez a hely? A férfi homlokát ráncolva mormolt maga elé, ahogy sorra vette a lehetséges válaszokat. Aztán eszébe jutott: itt alapították 1920-ban a Népszövetséget, az ENSZ elődjét. – Azt mondod, vigyük ezt az ENSZ elé? – Persze. Menj el New Yorkba, és add elő az ügyet! – Az ENSZ-ben semmiben sem tudnak megegyezni. – Ebben a kérdésben sikerül. Túlságosan csábító az ötlet, hogy csak úgy a sutba dobják. Theo beszélt a szüleivel és a szomszédaikkal, de úgy tűnt, egyiküknek sincs érdemi hozzáfűznivalója a jövőbeli halálához, így aztán felszállt az Olympic Airlines genfi nemzetközi reptérre tartó 7117-es járatára. Idefelé Franco della Robbia kivitte, most viszont kénytelen volt taxit fogni – drága volt, harminc svájci frankot fizetett érte –, azzal ment vissza az intézetbe. Mivel a gépen nem kapott enni, úgy döntött, egyenesen a hadronütköztető vezérlőközpontjának étkezdéjébe megy, hogy harapjon valamit. Amikor belépett, meglepetten vette észre a hátsó részen álló asztalok egyikénél egymagában üldögélő Micsiko Komurát. Vett egy kis üveg narancslevet és némi longeole virslit, majd megindult a nő felé. Útközben csoportokba verődött fizikusok mellett haladt el, akik evés közben a jövőemlékek magyarázatára szolgáló elméletekről vitatkoztak egymással. Most már értette, Micsiko miért üldögél 146

egyedül az asztalnál: másra sem vágyott kevésbé, mint hogy a kislánya halálát okozó eseményről kelljen gondolkodnia. – Szia, Micsiko! – szólította meg. A nő felpillantott. – Jaj, szia, Theo! Örülök, hogy visszajöttél. – Köszönöm. Szabad itt egy hely? Micsiko a vele szemben lévő üres szék felé intett. – Milyen volt az út? – kérdezte. – Szinte semmit sem tudtam meg. – Gondolta, nem is mond ennél többet, de hát végül is Micsiko érdeklődött arról, mi volt. – Az öcsém, Dimítriosz: azt mondja, a látomás tönkretette az álmait. Nagy író akar lenni, de úgy néz ki, nem fut be majd. – Kár. – Hogy vagy? – kérdezte Theo. – Hogy mennek a dolgaid? Micsiko kissé széttárta karját, mintha nem lenne egyszerű válaszolni erre. – Túlélek. Szó szerint percek telnek el úgy, hogy nem gondolok arra, ami Tamikóval történt. – Nagyon sajnálom. – Mondta immár századszorra a férfi. Hosszú szünet. – Különben mi újság? – Minden rendben. – Csak úgy, rendben? Lepény méretű sajtos quiche-t evett au bleu de Gex. Volt még előtte egy fél csésze tea: belekortyolt, közben összeszedte a gondolatait. – Nem is tudom. Lloyd… nem tudja, belevágjon-e az esküvőbe. – Tényleg? Te jó ég! Körülnézett, felmérte, mennyire vannak egyedül: a legközelebbi ember négyasztalnyira ült tőlük és úgy tűnt, elmélyülten olvas valamit az adattárolóján. Sóhajtott egyet, és vállat vont. – Szeretem Lloydot… és tudom, hogy ő is szeret. De nem tud felülemelkedni a lehetőségen, hogy a házasságunk nem lesz tartós. Theo felvonta a szemöldökét. – Hát, elvált szülők gyermeke. Amennyire tudom, elég csúnya volt a válás. – Tudom. Igyekszem megérteni a dolgot. Tényleg. A te szüleidnek milyen volt a házassága? – váltott témát kis szünet után Micsiko. A férfit meglepte a kérdés. Ráncba szaladt a homloka, ahogy eltöprengett a válaszon. – Jó volt, még mindig boldognak tűnnek. Apa sosem mutatott sokat, de Anyán nem látszott, hogy hiányolná. – Az én apám meghalt. De végül is, olyan volt, mint egy tipikus japán. Mindent magában tartott, a munkája volt az egész élete. Szívrohama volt negyvenhét évesen. Huszonkettő voltam akkor. 147

Theo nem is tudta, mit mondhatna. – Biztos nagyon büszke lenne rád, ha most látná, meddig jutottál. A nő láthatóan nem csak üres szólamként kezelte az elhangzottakat, hanem komolyan elgondolkodott a felvetésen. – Meglehet. A hagyományos szemlélet szerint azonban nők nem lesznek mérnökök. Theo nem tudott valami sokat a japán kultúráról. Eljuthatott volna oda, hogy részt vegyen különféle konferenciákon, azonban, noha bejárta egész Európát, egy alkalommal eljutott Amerikába, és tizenévesen megjárta Hongkongot, soha nem érezte szükségét Japánba utazni. Ugyanakkor Micsiko bámulatos teremtés volt: minden egyes mozdulata, arcának minden rezzenése, beszédmodora, mosolya és kacagásának tiszta, magas hangjai. Hogyan lehetséges, hogy őt ennyire csodálatosnak találja, a kultúráját pedig nem? Nem kellene többet is megtudnia arról, milyen nép gyermeke, milyen a szülőhazája, megismerni a nő személyiségét formázó körülmények minden egyes részletét? Vagy legyen egyszerűen csak őszinte? Szembe kellene néznie azzal, hogy az érdeklődése tisztán szexuális természetű? Kétség nem fér hozzá, Micsiko gyönyörű… Csakhogy háromezren dolgoznak a CERN-ben, és minden második munkatársa nő. Aligha ő az egyetlen szépség közöttük. És mégis volt benne valami… valami egzotikus. Ráadásul tagadhatatlanul tetszettek neki a fehér srácok… Nem, nem erről volt szó. Nem ez tette vonzóvá. Ha a dolog mélyére tekintett, ha egyenesen, kifogások, mentségek keresése nélkül szembenézett vele, akkor nem ez volt az igazság. Micsikót mindenekelőtt az tette érdekesé és különlegessé, hogy a társát, Lloyd Simcoe-t választotta. Mind a két férfi egyedülálló volt, bármelyiket felszedhette volna. Lloyd egy évtizeddel idősebb volt a nőnél – Theo nyolc évvel fiatalabb. Nem mintha ő lett volna a munkamániás, míg Lloyd lazított egy kicsit, virágot szedve. Theo gyakorta bérelt vitorlás hajót a Genfi-tóra, tagja volt a CERN krikett- és tollaslabdacsapatának, időt szakított rá, hogy jazzt hallgasson a genfi Au Chat Noir-ban, és hogy elmenjen néhány underground színházi előadásra a L’Usine-ba. Néha még a Grand Kaszinóba is eljutott. Ám ez a vonzó, szépséges, okos nő a megfontolt, csendes Lloydot választotta. S most úgy tűnt, a férfi nem áll készen rá, hogy elkötelezze magát. Ez nyilvánvalóan nem volt elég jó ok arra, hogy magának akarja Micsikót. Ám a szívnek semmi köze nem volt a fizikához: egyáltalán nem lehetett megjósolni a reakcióit. Tényleg kívánta a nőt, és hát, ha Lloyd hagyja kisiklani a markából… – Attól még minden bizonnyal csodálta az intelligenciádat – felelt végül Micsiko megjegyzésére, hogy az édesapjának nem tetszene, mi lett a lányából. 148

– Mivel kedvező fényben tüntetné fel, ezért gondolom, igen – vont vállat. – De nem fogadta volna el, hogy egy fehér emberhez menjek feleségül. Theo szíve kihagyott egy ütemet, de hogy önmaga vagy Lloyd miatt, azt nem tudta volna megmondani. – Ó. – Nem bízott a nyugati világban. Nem tudom, hallottál-e róla, de Japánban a fiatalok között népszerű viselet az angol szöveggel díszített ruhadarab. Nem számít, mi az, csak az, hogy úgy látsszon, elfogadják az amerikai kultúrát. Aki tud angolul, annak nagyon viccesek ezek a feliratok: „This End Up”, „Best Before Date on Bottom”, „In Order to Form a More Perfect Onion”.5 – Mosolygott, azzal a szépséges, orrot ráncoló mosolyával. – „Hagyma.” Amikor először láttam, megfájdult az oldalam a nevetéstől. Aztán egy nap egy ilyen angol szavakkal nyomott pulóverrel mentem haza… még csak mondat sem volt, egyszerűen csak szavak, színesben, fekete háttér előtt: „puppy”, „ketchup”, „hockey rink”, „very” és „purpose”.6 Apa megbüntetett, hogy ilyen ruhát vettem. A férfi igyekezett rokonszenvesnek mutatkozni, miközben végig azon járt az esze, miféle büntetésről lehetett szó. Nem kapott zsebpénzt: adnak a japán szülők egyáltalán zsebpénzt a gyerekeiknek? Beküldte a szobájába? Úgy határozott, inkább nem kérdezi meg. – Lloyd remek ember – mondta helyette. A szavak csak úgy kiszaladtak a száján, nem is gondolta végig, mit mond. Meglehet, valamiféle becsületességből fakadtak… örült neki, hogy így érzi. Micsiko ezen is eltöprengett: láthatóan komolyan vett minden egyes megjegyzést, és igyekezett kideríteni, miféle igazság húzódhat mögötte. – Igen, az. Nagyon remek ember. Aggódik amiatt az ostoba látomás miatt, hogy a házasságunk nem tart majd örökké… Ugyanakkor olyan sok minden van, amiről tudom, hogy nem kell aggódnom miatta, míg együtt vagyunk. Sosem üt majd meg, ebben biztos vagyok. Sosem aláz meg vagy szégyenít meg. Ráadásul remek az emlékezőtehetsége. Egy alkalommal említettem neki az unokahúgaim nevét, és már meg is jegyezte. A múlt héten beszélgetés közben ismét szó esett róluk, és azonnal mondta, hogy hívják őket. Úgyhogy biztos lehetek benne, sosem felejti el az évfordulónkat, sem a születésnapomat. Voltak más férfiak is az életemben, japánok és idegenek is, de még egyetlenegy sem akadt, aki mellett ennyire magabiztosnak éreztem volna magamat, ennyire hittem volna benne, hogy mindig kedves lesz velem. Theo kényelmetlenül érezte magát. Ő is jó embernek tartotta magát, és persze sosem emelt volna kezet egy nőre. De tény, hogy az apja indulatosságát 5

„Ez az oldal felfelé”, „Lejárat ideje az alján” ,,A tökéletesebb hagymaforma elérése érdekében” 6 „kutyus”, „ketchup”, „hokipálya”, „nagyon” és „szándék” 149

örökölte: veszekedés közben bizony mondhat olyasmit, amivel kifejezetten meg akarja bántani a másikat. És eljön majd a nap, amikor valaki annyira meggyűlöli, hogy meg akarja ölni. Lloyd, Lloyd, aki olyan remek ember volt, vajon képes lenne ilyen érzéseket kelteni egy másik emberi lényben? Megrázta a fejét, így oszlatta el az efféle gondolatokat. – Jól választottál – mondta. Micsiko meghajtotta a fejét, így fogadta a dicséretet. Aztán hozzátette: – Akárcsak Lloyd. – A férfi meglepődött: ez a szerénytelenség nem vallott a nőre. Ám a folytatás világossá tette, mire gondolt Micsiko. – Nem is találhatott volna megfelelőbb embert tanúnak. „Ebben egyáltalán nem vagyok biztos” – gondolta Theo, de nem mondta ki hangosan. Természetesen nem szaladhat Micsiko után. Lloyd menyasszonya. Ráadásul… Ráadásul nem a bájos, elragadó japán metszésű szeme az oka. Még csak nem is a féltékenység, amiért nem őt, hanem Lloydot választotta. A lelke mélyén tisztában volt vele, honnan ez a hirtelen támadt érdeklődés a nő iránt. Még szép, hogy tudta. Kitalálta, hogy ha valamiféle eszement új életbe kezdene, ha valamiféle vad fordulatot, teljesen váratlan húzást tenne, amilyen például az, ha lelépne, és feleségül venné a társa menyasszonyát, akkor bizonyos szempontból fügét mutatna a sorsnak, mivel olyan gyökeresen megváltoztatná a saját jövőjét, hogy sohasem kellene végül egy töltött fegyver csövével szembenéznie. Micsiko elképesztően értelmes volt, és mellé nagyon szép. De Theo nem próbálja meg lecsapni Lloyd kezéről: az teljes őrültség lenne. Meglepetten hallotta feltörő kuncogását… Ugyanakkor bizonyos szempontból valóban mulatságos volt a helyzet. Lehet, hogy Lloydnak igaza volt: talán az egész univerzum szilárd téglatest volt, ahol képtelenség változtatni az időn. Persze, arra gondolt, hogy csinál valami esztelen, vad dolgot, de aztán, gondos megfontolást, a lehetőségek mérlegelését és a saját indítékainak elemzését követően végül pontosan azt teszi, amit akkor tett volna, ha sohasem merül fel a kérdés. Életének filmje pergett hát tovább, egyik rögzített képkocka a másik után.

150

21. Micsiko és Lloyd úgy tervezték, csak a házasságkötés után költöznek össze, ám eltekintve attól az időtől, amit Tokióban töltött, a nő Tamiko halála óta minden éjszakát a férfinél töltött. A nyolc nappal ezelőtti jövőemlékezések óta tulajdonképpen csak párszor fordult meg a saját otthonában, akkor is csak rövid időre. Ilyenkor minden, amit megpillantott, könnyekre fakasztotta. A kislány parányi cipői az ajtó melletti szőnyegen, a nappali egyik székén gubbasztó Barbie-babája (Tamiko mindig ügyelt rá, hogy Barbie kényelmesen üljön), a hűtőszekrényre mágnessel felrakott ujjfestményei, még az a falszakasz is, ahová felírta filccel a nevét, és Micsikónak nem sikerült teljesen lemosnia. Így aztán Lloydnál volt, kerülte az emlékeket. Még így is gyakorta elkalandoztak a gondolatai. A férfinak nagyon fájt, hogy ilyen szomorúnak látja, ugyanakkor tudta, hogy semmit sem tehet érte. A nő gyászolni fog: meglehet, örökké. Na és nem is volt ostoba: rengeteg cikket és tanulmányt olvasott el a pszichológia és a párkapcsolatok témakörében, még egy csomó Oprah és Giselle tévéműsort is látott. Tisztában volt vele, hogy nem kellett volna ezt mondania, azonban a szavak néha csak úgy, mindenféle megfontolás nélkül kibuktak a száján. Nem akart mást, csak kitölteni valahogy a hallgatással támadt csendet. – Tudod, lesz egy másik lányod. A látomásodban… Azonban Micsiko egyetlen pillantással belefojtotta a szót. Nem szólt semmit, de kiolvasta a tekintetéből, mit akar. Nem lehet az egyik gyereket egy másikkal felváltani. Minden egyes gyerek különleges. Ezt Lloyd is tudta, még úgy is, hogy – egyelőre – nem volt szülő, tudta. Évekkel ezelőtt látott egy régi Mickey Roonie-filmet, a címe: Emberi komédia, azonban egyáltalán nem volt mulatságos, és a végén azt gondolta róla, hogy emberinek sem lehetne nevezni. Rooney egy amerikai katonát játszott a második világháborúban, aki az európai fronton szolgál. Nem volt családja, helyette a szobatársa otthonról kapott levelei révén tartotta a kapcsolatot azokkal, akikért harcoltak. Rooney mindegyiküket, a másik testvérét, anyját, szerelmét megismerhette a leveleken keresztül, amelyeket megosztottak vele. Ám aztán a társát lelőtték, és Rooney elment a szülővárosába, hogy elvigye a holmiját a családjának. A családi birtok előtt 151

összefutott az öccsével, és olyan volt, mintha Rooney egész életében ismerte volna. Végül az öcs úgy ment be a házba, hogy azt kiáltotta: ,Anya, a katona hazajött”. Aztán jött a stáblista. A közönségnek pedig el kellett volna hinnie, hogy Rooney valamiképpen átveszi az asszony Franciaországban lelőtt fiának helyét. Csalás volt: még tizenévesként, merthogy tizenhat lehetett, amikor látta a filmet a tévében, még úgy is tudta, hogy ez csalás. Hogy senki sem pótolhat egy másik embert. Most pedig ostoba módon egy kurta pillanatig arra célzott, hogy Micsiko jövendő lánya valamilyen módon átvehetné a szívében szegény kis halott Tamiko helyét. – Elnézést – mondta. A nő nem mosolyodott el, csak alig észrevehetően bólintott. Lloyd nem tudta, ez-e a megfelelő időpont: egész életében gyötörte, hogy képtelen volt megérezni, melyik a megfelelő pillanat – amikor középiskolában odamehet egy lányhoz; amikor fizetésemelést kérhet; amikor egy találkozón odaléphet két emberhez, hogy bemutatkozhasson; amikor kimentheti magát, ha a másik inkább egyedül szeretne lenni. Volt, aki azonnal megérezte az ilyesmit, de Lloyd soha. Mégis… Mégis valami megoldást kellett találni az ügyre. A világ leporolta magát: az emberek folytatták az életüket. Persze, sokan mankóval jártak, és bizony, néhány biztosítótársaság már csődöt jelentett, és még mindig nem lehetett megállapítani a halottak számát. Ám az életnek mennie kellett tovább, az embereknek munkába, majd haza kellett járniuk, szórakozniuk, moziba menniük és ilyen-olyan sikerrel, de tovább törni az utat. – Az esküvőről… – szólalt meg, aztán elhallgatott, hagyta, hogy a szavak ott lebegjenek közöttük. – Igen? Nagyot fújt. – Nem tudom, ki az a nő: a nő a látomásomban. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. – És most azt hiszed, talán jobb nálam, erről van szó? – Nem, nem, nem. Dehogyis. Csak… De Micsiko túlságosan jól ismerte. – Arra gondolsz, hogy a bolygón hétmilliárd ember él, ugye? És hogy mi csak a vakszerencsének köszönhetően találkoztunk. Lloyd bólintott: minden vádpontban bűnös. – Lehet – folytatta a nő. – De ha figyelembe veszed, mekkora az esélye annak, hogy ne találkozzunk, akkor szerintem ennél többről van szó. Nem az történt, hogy nem tudtál szabadulni tőlem, vagy én tőled. Chicagóban éltél, én 152

pedig Tokióban… végül itt kötöttünk ki, együtt, a svájci-francia határon. Ez talán a véletlen műve, vagy a sors keze van benne? – Nem tudom, hihet-e az ember a végzetben úgy, hogy közben hisz a szabad akaratban is? – Lloyd megpróbált csak utalni az ellentmondásra. – Valószínűleg nem. – Micsiko lesütötte a szemét. – Lehet, hogy tényleg nem állsz készen a házasságra. Az évek során jó néhány barátom azért házasodott meg, mert úgy gondolta, nem lesz több lehetősége. Betöltöttek egy bizonyos kort, és arra gondoltak, ha nem házasodnak meg most, akkor már sosem fognak. Ha van valami, ami kiderül a látomásodból, akkor az, hogy nem én vagyok az utolsó lehetőséged. Ez valószínűleg leveszi a válladról a terhet. Többé nem kell sietned. – Nem erről van szó – mondta Lloyd, de remegett a hangja. – Tényleg nem? Akkor határozd el magadat most rögtön! Kötelezd el magadat! Összeházasodunk? Igaza volt, és ezt a férfi is tudta. Az állandó jövőbe vetett hitének köszönhetően nem volt akkora a történtek miatti lelkiismeret-furdalása. Igaz, fizikusként mindig is ezen az állásponton volt: a téridő egy megváltoztathatatlan Minkowski-kocka. Amire most készült, azt valójában már megtette: a jövő épp olyan kitörölhetetlen volt, mint a múlt. Amennyire ezt egyáltalán tudni lehetett, senki sem számolt be olyan látomásról, amely megerősítette, hogy Micsiko Komura és Lloyd Simcoe bármikor is házaspár volt: senki nem mesélt olyasmit, hogy drága keretben lévő esküvői fényképet látott a helyiségben, ahol a látomásában tartózkodott, amelyen egy magas, kék szemű fehér férfi és egy alacsony, fiatalabb ázsiai nő állt. Bizony, bármit is mond most, az már réges-rég elhangzott… és amíg világ a világ, elhangzik majd. Azonban semmiféle előzetes tudomása nem volt arról, miféle választ rögzített magában a téridő. A döntése jelen pillanatban, itt és most, ebben a szeletben, ezen az oldalon, ebben a filmkockában még nem derült ki, még nem lehetett tudni. Bármi is jön majd ki a száján, úgy sem volt könnyebb hangot adni neki, hogy tisztában volt vele, elkerülhetetlenül ezt mondja, illetve ezt mondta. – Na, mi a válaszod? – érdeklődött Micsiko. Theo még késő délután is dolgozott, és egy újabb szimulációt futtatott kettejük hadronütköztető kísérletéről, amikor a telefon érkezett. Dimítriosz meghalt. Az öccse. Halott. Öngyilkos lett. Könnyekkel, haragjával küszködött. Dimmel kapcsolatos emlékek kergették egymást a fejében. Amikor kedves volt vele, és amikor aljasán viselkedett. Hogy mennyire megrémült a 153

család minden tagja, amikor elmentek Hongkongba, és Dim elveszett. Még soha nem örült senkinek annyira, mint a kicsi Dimnek, ahogy egy rendőr vállába kapaszkodva közeledett feléjük a zsúfolt utcán. Csakhogy most, most már halott volt. Újabb athéni út vár rá a temetéskor. Nem tudta, mit is kellene éreznie. Egyik részét – igen nagy rész volt az – mélységesen lesújtotta öccse halála. Másik részét… Részben ujjongott. Természetesen nem azért, mert Dim halott volt. Hanem azért, mert a halála ténye mindent megváltoztatott. Elvégre Dimítriosznak volt látomása, méghozzá olyan, amelyet egy másik ember is igazolt… márpedig csak akkor lehetett látomása, ha huszonegy év múlva életben van még. Ám ha halott volt itt és most, 2009-ben, akkor 2030-ban sehogy sem lehet életben. Úgyhogy a megbonthatatlan világegyetem modellje darabokra tört. Amit az emberek láttak, valóban kirajzolhat valamiféle összefüggő jövőt… csakhogy ez csupán egy lehetséges jövő, s mivel Dimítriosz Prokopidisz is szerepet kapott benne, ezért már nem számított annak: többé még csak lehetséges sem volt. A káoszelmélet szerint a kiindulási helyzetben bekövetkező parányi változásoknak idővel óriási jelentőséggel kell bírniuk. 2030 világa most már biztosan nem valósulhat meg úgy, ahogy az emberek milliárdjainak rövid bepillantásában feltűnt. Theo az LHC vezérlőközpontjának helyiségeit rótta: elment a nagy mozaik mellett, az intézet eredeti nevét hirdető emléktábla mellett, el irodák, laborok és mosdók mellett. Amennyiben a jövő bizonytalan, márpedig most már nem következhet be pontosan úgy, ahogy a látomások mutatták, akkor talán nem kell tovább foglalkoznia az ügyével. Persze, az egyik korábban lehetséges jövőben valaki jónak látta megölni őt. Ám a következő két évtizedben olyan sok minden változik meg, hogy többé nem kerül sor ugyanerre az eseményre. Még az is lehet, hogy egyáltalán nem találkozik azzal, aki megölte, sosem fut össze vele, bárki is legyen. Sőt, még akár 2030 előtt meg is halhat a másik. Akárhogy is, a halála aligha elkerülhetetlen. Mégis… Mégis elképzelhető, hogy megtörténik. Néhány dolog minden bizonnyal úgy történik majd, ahogy a látomások megmutatták. Akik természetes halállal halnának meg, azok továbbra is ugyanaddig élnek majd – akiknek biztos állásuk volt, azok továbbra is nagy valószínűséggel megőrzik. A jó, szilárd és valódi házasságoknak semmi okuk nincs arra, hogy ne maradjanak meg. „Nem.” 154

Elég a kétségekből, elég az elfecsérelt időből! Eltökélte, hogy sokra viszi, feladja ezt az ostobaságot, szembenéz a holnappal, hozhat bármit. Természetesen óvatos lesz: nem akarta, hogy épp az ő halála legyen a látomások 2030-a és az eljövendő 2030 közötti egyezések egyike. De nem adja fel, igyekszik a lehető legjobban kihasználni az időt, bármennyi is van még vissza belőle. „Bárcsak Dimítriosz is erre törekedett volna!” Sétája során végül visszajutott az irodájába. Telefonálnia kell: volt valaki, akinek egy baráttól kellett megtudnia, mielőtt még a média világ kürtöli. Micsiko szavai ott lógtak még a levegőben: „mi lesz a válaszod?”. Lloyd tudta, eljött az idő. A pillanat, amikor fényt kap a megfelelő képkocka: az igazság pillanata, az, amikor kiderül a téridőben már rögzített döntés. A nő szemébe nézett, megnedvesítette az ajkát és… Csörrrrl Csörrrl Káromkodott egyet, és a telefonra pillantott. A híváskijelzőn CERN LHC állt. Csak akkor telefonálnak ilyen későn a munkahelyéről, ha vészhelyzet van. Felvette a kagylót. – Halló? – Lloyd, Theo vagyok. Azt akarta mondani a társának, hogy most nem alkalmas és hívja vissza később, de Theo nem engedte szóhoz jutni. – Az előbb hívtak. Dimítriosz, az öcsém, meghalt. – Jézusom. Jézusom. – Mi az? – kérdezte Micsiko aggodalomtól tágra nyílt szemmel. Lloyd eltakarta a beszélőt a tenyerével. – Theo öccse meghalt. A nő a szájához kapta a kezét. – Megölte magát – mondta Theo a telefonban. – Nyugtatót vett be. – Nagyon sajnálom, Theo – így Lloyd. – Van… Tehetek valamit érted? – Nem. Nem, semmit. De arra gondoltam, azonnal szólok róla. Nem értette, ezt miért mondta a társa. – Ööö, köszönöm. – Érezhető értetlenséggel ejtette ki a szavakat. – Lloyd, Dimítriosznak volt látomása. – Mi? Ó. – Aztán hosszú csend. – Ó? – Ő maga mesélte el nekem. – Biztosan kitalálta. – Lloyd, az öcsémről van szó: nem találta ki. – De nem lehet… 155

– Te is tudod, hogy nem ő az egyetlen. Beszámoltak már másokról is. Csakhogy most… most hitelesíthető. Egy görögországi étteremben dolgozott. Ugyanaz a tulaja a helynek most, 2009-ben, aki 2030-ban is. A jövőemlékében benne volt Dim, és Dim is látta a fickót. Ha ez kimegy a tévébe… – Há… Jaj, a picsába! – szaladt ki Lloyd száján, és hevesen verni kezdett a szíve. – A picsába! – Sajnálom – így Theo. – A sajtó biztos kimegy a helyszínre. – Elhallgatott. – Ahogy már mondtam, arra gondoltam, ezt tudnod kell. Lloyd igyekezett nyugodt maradni. Hogyan tévedhetett ekkorát? – Kösz – szólalt meg végül. Majd: – Nézd, nézd, ez nem számít. Hogy vagy? Rendben vagy? – Elviselem. – Mert ha nem akarsz egyedül lenni, Micsikóval szívesen odamegyünk hozzád. – Nem kell, kösz. Franco della Robbia még itt van, a CERN-ben. Majd leülök vele. – Értem. Szia! – Szia! Lloyd letette a kagylót a helyére. Sosem találkozott még Dimítriosz Prokopidisszel. Ami azt illeti, Theo nem is emlegette gyakran. Ez nem meglepő: Lloyd sem beszélt sokszor a munkahelyén Dollyról. Végső soron csak eggyel több haláleset volt ez a megszámlálhatatlan számú halál hetében, mégis… – Szegény Theo – szólalt meg Micsiko. Enyhén ingatta a fejét hozzá. – És az öccse… szegény fickó. A férfi ránézett. Nemrég veszítette el a saját lányát, azonban most és itt volt hely a szívében arra, hogy meggyászoljon valakit, akivel még csak nem is találkozott. Lloydnak még mindig hevesen dobogott a szíve. Fejében ott visszhangzottak még a telefon csengése előtt kimondani kívánt szavak. Ugyan mi járhatott a fejében? Hogy szeretett volna továbbra is a pályán maradni? Hogy még nem állt készen arra, hogy megállapodjon valahol? Hogy meg kellett ismernie azt a fehér nőt, megtalálni, találkozni vele és értelmes, rendes mérlegelésen alapuló választással döntenie közte és Micsiko között? Nem. Nem, nem erről volt szó. Ez nem lehetett az. Az járt a fejében: „micsoda idióta vagyok”. És még az is, hogy „Micsiko hihetetlenül türelmes volt”. Valamint még az, hogy „meglehet, a figyelmeztetés, miszerint a házasság nem tart magától örökké, a lehető legjobb dolog, ami csak történhetett.” Mint minden pár, ők is azt hitték, hogy minden rendben lesz, amíg a halál el nem választja őket. De most már az első naptól fogva tudja, méghozzá 156

úgy, ahogy azt még soha senki, még azok sem, akik hozzá hasonlóan elvált szülők gyermekei, hogy nem kell szükségképpen így lennie. Hogy a kapcsolat csak akkor tartós, ha küzd, igyekszik és életének minden egyes ébren töltött percében azon iparkodik, hogy tartóssá tegye. Tudja, ha megházasodik, akkor annak kell lennie a legfontosabb dolognak az életében. Nem a karriernek, nem annak a rohadtul nehezen megkapható Nobelnek, nem a kollégák véleményének, nem az ösztöndíjaknak. Neki. Micsikónak. Micsiko Komurának. Vagy… vagyis Micsiko Simcoe-nak. A ‘70-es években, tizenéves korában úgy tűnt, a nők egyszer s mindenkorra leszámolnak azzal a buta szokással, hogy felveszik valaki más nevét. Mégis mind a mai napig felvették a férjük vezetéknevét. Micsikóval már beszéltek erről, és a nő jelezte, hogy ő nagyon is szeretné felvenni Lloyd nevét. Persze a Simcoe nem csengett olyan szépen, mint a Komura, de ez nem volt nagy áldozat. Nem is. Nem kellene felvennie az ő nevét. Hány olyan elvált nő van a világon, aki nem azt a nevet viseli, amellyel született, hanem valaki másét, aki évtizedekkel korábban szerepet játszott az életében, és nap mint nap emlékezteti őt fiatalkori tévedésére, az elveszett szerelemre, a fájdalmas időszakokra? Már a Komura sem a leánykori neve: Okava Micsikónak született. A Komura Hirosi vezetékneve volt. Attól még azt kellene megtartania. Komurának kellene maradnia, hogy minden nap emlékeztesse vele Lloydot, a nő nem az övé. Hogy dolgoznia kell a házasságért. Hogy a holnap az ő kezében van. Micsikóra pillantott: hibátlan vonásaira, igéző szemére, fekete hajára. Mindezen persze változtat majd az idő. De Lloyd ott akart lenni, amikor megtörténik, kiélvezni minden egyes pillanatot, megélni mellette az élet évszakait. „Igen, mellette.” Lloyd Simcoe megtett valamit, amit első alkalommal nem… Természetesen gondolt rá akkor, de aztán elvetette, mint buta, régimódi, szükségtelen dolgot. Csakhogy ez volt az, amit meg akart tenni, amit meg kellett tennie. Fél térdre ereszkedett. Kezébe vette Micsiko kezét. Majd felnézett a türelmes, bájos arcba. Azt mondta: – Hozzám jössz feleségül? A pillanat sokáig elhúzódott, Micsiko láthatóan meglepődött. Majd lassan mosoly ömlött el az arcán. Szinte már suttogva válaszolta: 157

– Igen. Lloyd sűrűn pislogott, bepárásodott a szeme. A jövő nagyszerűnek tűnt.

158

22. Tíz nappal később: 2009. május 6., szerda Gaston Béranger-t meglepően könnyű volt meggyőzni arról, hogy a CERNnek meg kellene ismételnie a hadronütköztető kísérletet. Az is igaz, úgy érezte, ha a kísérlet nem sikerül, akkor sem veszíthetnek semmit, viszont rengeteget nyerhetnek vele: ha a második alkalommal nem következik be semmiféle időelmozdulás, nagyon nehéz lesz bizonyítani az első alkalommal keletkezett károkkal kapcsolatban az intézet felelősségét. Most pedig eljött az igazság pillanata. Lloyd a lakkozott fából készült emelvény felé tartott. Mögötte szélesen elterült az ENSZ földgömböt és babérkoszorút ábrázoló címere. Száraz volt a levegő: ahogy hozzáért a pódium fémszegélyéhez, megrázta az elektromosság. Mélyet lélegzett, így próbált lecsillapodni, aztán a mikrofonhoz hajolt. – Szeretnék köszönetet mondani… Meglepte, hogy elcsuklott a hangja. De hát a fenébe is, a világ leghatalmasabb politikusai közül is ülnek itt néhányan. Nyelt egyet és újrakezdte. – Szeretnék köszönetet mondani Stephen Lewis főtitkárnak, hogy lehetővé tette, hogy ma szólhassak önökhöz. – A küldöttek legalább fele drót nélküli fülhallgatón át hallgatta a szinkronfordítást. – Hölgyeim és uraim, a nevem dr. Lloyd Simcoe. Kanadai vagyok, jelen pillanatban Franciaországban élek, és a CERN-ben, a részecskefizika európai központjában dolgozom. – Elhallgatott, nyelt egyet. – Mint ahogy azt mostanára minden bizonnyal hallották, úgy tűnik, a CERN-ben végzett kísérlet volt az, ami az öntudatot áthelyező jelenséget okozta. Hölgyeim és uraim, tudom, hogy ez első hallásra őrültségnek hangzik, de én azért jöttem ide, hogy megkérjem Önöket mint kormányuk képviselőit, engedélyezzék a kísérlet megismétlését. Kitört a lárma: még a CERN ebédlőjében sem lehetett annyiféle nyelvet hallani, mint a mostani hangzavarban. Persze, a küldöttek előre tudták, Lloyd mit tervez mondani: senki sem kerül az ENSZ elé másként, csak számos előzetes megbeszélést követően. A közgyűlési terem hatalmas volt, neki pedig nem volt olyan jó a szeme, hogy sok arcról olvashasson. Látta az egyik orosz küldött haragját, míg a japán és a német küldött kifejezetten úgy tűnt, mintha megrémült volna. A főtitkárra, a jó karban lévő hetvenkét éves férfira nézett. Lewis bátorító mosolyt villantott rá, mire Simcoe folytatta. 159

– Meglehet, semmi ok nincs erre. Mostanra egyértelműnek tűnő bizonyítékaink vannak rá, hogy az első látomásban tapasztaltak nem válnak valóra… Legalábbis nem pontosan ugyanúgy. Mindazonáltal számos embernek jelentős élményt nyújtott. Elhallgatott. – A brit író, Charles Dickens regénye, a Karácsonyi ének jut az eszembe. A főszereplő, Ebenezer Scrooge látta az eljövendő karácsonyt, ahol a tettei eredményeképpen számos ember került nyomorúságos helyzetbe, ő maga pedig úgy halt meg, hogy gyűlölték és megvetették. Természetesen borzasztó dolog lehetett egy ilyen látomást átélni: amennyiben az egyetlen, állandó és biztos jövőről szólt volna. Azonban Scrooge-nak azt mondták, hogy nem, ez a jövő csupán az eddigi élete logikus folyamodványa, ha továbbra is úgy tesz mindent, ahogy eddig. Megváltoztathatta az életét és a hozzá közelállók életét is. A jövőbe vetett pillantás csodálatos dolognak bizonyult. Kortyolt egy kis vizet. – Azonban Scrooge látomásában egy kitüntetett alkalmat, karácsony napját láthatta. Nem volt mindenki látomásában jelentős esemény: sokan közülünk egészen hétköznapi, esetleg bosszantóan érthetetlen dolgokat láttak, és minden harmadik ember vagy semmit sem látott, vagy csak álmokat… Huszonegy év múlva történetesen alszanak majd abban a két percben. – Elhallgatott és vállat vont, mintha maga sem tudná, mit lenne helyes tenni. – Meggyőződésünk szerint megismételhetjük a látomás élményét: újabb bepillantást nyújthatunk az emberiségnek a jövőbe. – Felemelte a kezét. – Tudom, néhány kormány nem fogadta örömmel mindazt, ami kiderült, ám most, hogy tudjuk, a jövő nem állandó, remélem, engedélyezik, hogy ismét átnyújtsuk ezt az ajándékot, az Ebenezer-effektus jótéteményét az emberiségnek. Önök és kormányaik együttműködését kérjük, és úgy véljük, biztonsággal kivitelezhető mindez. A döntés az önök kezében van. Lloyd kilépett az ENSZ-épület magas üvegajtaján. A New York-i levegő csípte a szemét… „A fenébe is, ezzel csinálni kell majd valamit: a látomások szerint 2030-ra csak tovább romlik a helyzet.” Feje felett szürke volt a repülőgépek kondenzcsíkjaival szabdalt ég. Riporterek tömege, összesen úgy ötven fő rohant oda, hogy előremeredő mikrofonokkal és kamerákkal fogadja őt. – Doktor Simcoe! – kiáltotta egyikük, egy középkorú fehér férfi. – Doktor Simcoe! Mi történik, ha az öntudat nem kerül vissza a jelenbe? Mi történik, ha mindnyájan a huszonegy évvel későbbi jövőben ragadunk? Fáradt volt. Utoljára a doktorija megvédésekor volt ennyire ideges. Nem akart mást, csak visszamenni a szállodába, tölteni egy nagy pohár skót whiskyt és ledőlni. 160

– Semmi okunk feltételezni, hogy ilyesmi történhet – mondta. – Úgy tűnik, teljes egészében időbeli jelenségről kell beszélnünk, amely a részecskeütköztetés indulásakor vette kezdetét, és amint befejeztük, megszűnt. – Mi újság azoknak a családjával, akik a második alkalom során halnak meg? Személyes felelősséget vállal értük? – Mi a helyzet azokkal, akik meghaltak? Nem érzi, hogy tartozik nekik valamivel? – Nem holmi közönséges dicsőséghajhászásról van itt szó? Lloyd vett egy mély levegőt. Tényleg nagyon fáradt volt, és iszonyatosan fájt a feje. – Hölgyeim és uraim, nyilvánvalóan ahhoz szoktak hozzá, hogy politikusokat faggassanak, akik nyilvánosan sosem veszíthetik el a türelmüket, így aztán megtehetik, hogy populista hangnemben tegyenek fel kérdéseket nekik. Én azonban nem vagyok politikus: többek között egyetemi tanár vagyok, és a kulturált beszélgetéshez szoktam hozzá. Ha nem tudnak udvarias kérdéseket megfogalmazni, véget vetek a tájékoztatónak. – Na de dr. Simcoe, talán nem igaz, hogy az összes haláleset, a rengeteg kár mind a maga hibája? Talán nem maga tervezte a balul sikerült kísérletet? Lloyd nem emelte fel a hangját. – Nem viccelek. Éppen elég volt a média figyelméből: még egy ehhez hasonló idióta kérdés, és elmegyek. Döbbent csend fogadta. A riporterek egymásra pillantottak, aztán vissza rá. – De a halálesetek… – kezdte az egyik. – Elég! – csattant fel Lloyd. – Jó napot! – Azzal elindult. – Várjon! – kiáltotta az egyik újságíró. – Álljon meg! – szólt utána egy másik. Megfordult. – Csakis akkor, ha képesek értelmes, kulturált kérdéseket is feltenni. Pillanatnyi habozást követően egy melano-amerikai nő szinte alázatosan felemelte a kezét. – Igen? – rebbent meg Lloyd szemöldöke. – Dr. Simcoe, mit gondol, milyen döntést hoz majd az ENSZ? Biccentett felé, elismervén, hogy ez elfogadható kérdés. – Őszintén mondom, nem tudom biztosan. Úgy érzem, tényleg meg kell próbálkoznunk megismételni a kísérletet… Csakhogy én tudós vagyok, és az ismétlés a munkaeszközeim egyike. Meggyőződésem, hogy a Föld lakossága ezt akarja, de azt nem tudhatom, hogy a vezetők hajlandóak lesznek-e azt tenni, amit az emberek akarnak.

161

Theo is eljött New Yorkba, s aznap éjjel alaposan belakmároztak az ENSZ Plaza-Hyatt Parkban lévő Ambassador Grill eszelősen drága, tengeri ételeket kínáló büféjében. – Nemsokára itt van Micsiko születésnapja – szólalt meg egy rákolló megrepesztése közepette. – Tudom – bólintott a társa. – Nem szervezel neki meglepetés bulit? Lloyd megdermedt. Pillanatnyi szünet után azt mondta: – Nem. „Ha igazán szeretnéd, akkor megcsinálnád” – lehetett kiolvasni Theo pillantásából. Lloydnak nem volt kedve magyarázkodni. Eddig még soha nem töprengett ezen a kérdésen, mégis teljesen tisztán villant át az agyán, mintha mindig is tudta volna. A meglepetés buli csaláson alapult. Valakivel, aki elvben fontos az ember számára, elhiteti, hogy elfelejtette a születésnapját. Szántszándékkal rosszat tesz vele, hogy úgy érzi, elhanyagolták, nem törődnek vele, megfeledkeznek róla, nem számít senkinek. Aztán heteken át hazudik neki. Mindezt csak azért, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek azt kiáltják, „meglepetés!”, úgy érezze, hogy szeretik. Az eljövendő házasságukban nem kell mesterségesen előállítania ilyen helyzeteket, hogy Micsiko ezt érezze. Minden nap tisztában lesz a szerelmével… minden pillanatban. Soha egyetlen másodperig sem kell meginognia az ebbe vetett bizalmának. Állandó társa lesz Lloyd szerelme, egészen a halála napjáig. És természetesen sosem hazudik Micsikónak: még akkor sem, amikor azzal elvben a nő érdekét szolgálná. – Biztos? – kérdezte Theo. – Szívesen segítenék a szervezésében. – Nem – mondta és még a fejét is rázta hozzá. Theo annyira fiatal volt, annyira gyermeteg. – Nem, köszönöm.

162

23. Az ENSZ-ben folytatódott az eszmecsere. Míg New Yorkban volt, még valaki jelentkezett Theo saját halálával kapcsolatos hirdetésére. Már azon volt, hogy rövid, udvarias választ küldjön – fel akarta adni az egészet, tényleg –, de a fenébe is, túlságosan érdekes volt az üzenet. „Eredetileg nem léptem magával kapcsolatba, mert úgy tűnt fel, a jövő állandó, és ami történik majd, beleértve az én szerepemet is, elkerülhetetlen. Ám nemrégiben mást olvastam, így most a segítségét kell kérnem.” Az üzenet Torontóból érkezett: alig egyórányi repülőút New Yorkból. Úgy döntött, elindul és személyesen felkeresi azt, aki a levelet küldte. Most járt első alkalommal Kanadában, és készületlenül érte, mennyire meleg van ott nyáron. Persze nem mediterrán mértékkel: a hőmérséklet ritkán haladta meg a harmincöt Celsius-fokot. Őt azért meglepte. Olcsóbb volt az út úgy, hogy ott éjszakázik, és nem járja meg egy nap alatt oda-vissza az utat. Így aztán volt egy üres estéje Torontóban. Az utazási irodában azt ajánlották, próbálja ki valamelyik hotelt a Danforthon… Torontó nagy kelet-nyugati irányú tengelyének ez a része volt a város nagy lélekszámú görög kolóniájának központja. Theo odament, és legnagyobb örömére kiderült, a városnak ezen a részén a latin mellett a görög ábécé betűi alkotják a feliratokat. Azonban a találkozó helyszíne nem a Danforth, hanem Észak-York volt, egy olyan negyedben, ami valamikor önálló város lehetett, de aztán bekebelezte a mára hárommillió főt számláló Torontó. Másnap metróra szállt. Meglepőnek és mulatságosnak találta, hogy a tömegközlekedési rendszert ugyanúgy TTC-nek7 hívják, mint a tachyon-tardyon-ütköztetőt,8 aminek egy napon állítólag az igazgatója lesz. A metrókocsik tágasak és tiszták voltak, bár úgy hallotta, csúcsidőben nagy a zsúfoltság. Nagyon tetszett neki, ahogy a metró elhaladt a Don Valley Parkway felett: a kocsik úgy száz méterrel a föld felett haladtak különleges síneken, a Danforth alatt függeszkedve. Lenyűgöző volt a látvány, de igazán az volt a nagyszerű, hogy a Don Valley fölött átívelő hidat évtizedekkel azelőtt építették, hogy a városnak meglett volna az első metróvonala, mégis úgy 7 8

TTC: Toronto Transit Commission = Torontói Tömegközlekedési Társaság Tachyon-Tardyon Collider 163

tervezték meg, hogy idővel két sínpálya is elférjen rajta. Ritkán lehet ilyen messzire előretekintő várostervezéssel találkozni. A Yonge állomáson átszállt, és elment egészen az Észak-York-i központi megállóig. Meglepetten tapasztalta, hogy nem kell kimennie a szabad levegőre, hogy bejusson a találkozó helyszínéül megjelölt, öröklakásokkal teli toronyházba: közvetlen útvonal vezetett oda az állomásról. Az épületegyüttesben volt még egy óriási könyvesbolt (bizonyos Indigó üzletlánc tagja), egy mozikomplexum és egy nagy, Loblawsnak nevezett szupermarket, ami láthatóan az Elnök Választása márkanevű termékeket árusított. Ez meglepte – azt gondolta, ebben az országban Miniszterelnök Választása lesz a márkanév. Megkereste a portást, aki a márványborítású előtéren át a liftekhez kalauzolta, majd felment a harmincötödik emeletre. Ott aztán könnyedén rálelt a keresett lakásra, és bekopogtatott az ajtón. Amikor kinyílt, egy idős ázsiai férfi állt előtte. – Üdvözlöm! – mondta tökéletes angolsággal. – Üdvözlöm, Cheung úr! Köszönöm, hogy találkozhatunk. – Nem jön be? A hatvanas évei közepén járó férfi ellépett az ajtóból, hogy Theo bemehessen. Levette a cipőjét, és belépett a fényűző lakásba. Cheung a nappaliba vezette. Délre nyílt a kilátás. Messze innen kivehető volt Torontó belvárosa a felhőkarcolókkal, a CN torony karcsú tűjével, mögötte pedig egészen a látóhatárig húzódott az Ontario-tó. – Nagyon köszönöm az e-mailjét – szólalt meg Theo. – Gondolhatja, mennyire nehéz volt ez nekem. – El tudom képzelni – mondta Cheung. – Kér teát? Esetleg kávét? – Nem, köszönöm szépen, nem kérek semmit. – Akkor hát foglaljon helyet! Theo leült a narancssárga bőrrel kárpitozott kanapéra. A kisasztalon festett porcelánváza állt. – Csodaszép – állapította meg. Cheung bólintott. – Természetesen Ming korabeli. Közel ötszáz éves. A képzőművészetek közül a szobrászat a legszebb. Az írott szöveg elveszíti minden értelmét, ha többé már nem használják a nyelvet, azonban az évszázadokat, évezredeket átvészelő tárgy… Annak lehet a gondját viselni. Ma is bárki tudja értékelni a régi kínai, egyiptomi vagy azték tárgyakat. Én mindhármat gyűjtöm. A mesteremberek, akik készítették, a munkájukban élnek tovább. Theo diplomatikus válasznak szánt mordulást követően hátradőlt a kanapén. A szemben lévő falra a Kowloon-öblöt ábrázoló olajfestményt akasztottak. Fejével arra bökött. – Hongkong. – Igen. Ismeri? 164

– 1996-ban, tizennégy éves koromban a szüleim elvittek oda a nyári szünetben. Azt akarták, hogy az öcsémmel lássuk, még mielőtt a kommunista Kína kezébe kerül. – Na igen, az utolsó néhány évben kivételesen jól ment a turizmus – így Cheung. – Persze kifelé is sokan mentek: én akkor jöttem el Kanadába. Több mint kétszázezer hongkongi költözött Kanadába, mielőtt az angolok átadták az országunkat a kínaiaknak. – Gondolom, én is eljöttem volna – mondta együttérzőn Theo. – Aki megtehette, az nem habozott. Ráadásul az emberek látomásai szerint a következő huszonegy évben sem javul a helyzet Kínában, úgyhogy örülök, amiért ott hagytam. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elveszítsem a szabadságomat. – Az öregember elhallgatott. – De maga, fiatal barátom, még többet is veszíthet, igaz? Ami engem illet, azt vártam, hogy huszonegy év múlva halott leszek, és örömmel vettem tudomásul, hogy mivel látomásom volt, ez azt jelenti, még élek majd. Mivel elég virgoncnak éreztem magamat, egyre inkább úgy sejtem, hogy huszonegy évnél sokkal több vár még rám. A maga idejéből viszont már nem biztos, hogy sok maradt: ahogy írtam az e-mailben, a látomásomban feltűnt a neve. Még sosem hallottam magáról… bocsásson meg, amiért ezt mondom. Azonban eléggé dallamos volt a neve, hogy megjegyezzem. – Azt mondta, a látomásában valaki az én megölésemmel kapcsolatos tervekről beszélt. – Ez eléggé baljóslatúan hangzik. De azt is mondtam, hogy ennél többel nem szolgálhatok. – Nem kétlem, Mr. Cheung. De ha meg tudná mondani, ki volt az, akivel a látomásában beszélgetett, az nyilvánvalóan többet tud. – Csakhogy már mondtam, nem tudom, ki volt. – Le tudja írni? – Persze. Fehér volt. Olyan észak-európai, nem olyan sötét bőrű, mint maga. A látomásomban nem lehetett idősebb ötvennél, ami azt jelenti, hogy most magával egykorú lehet. Angolul beszéltünk, és amerikai volt az akcentusa. – Sokféle amerikai akcentus van. – Igaz, igaz. Úgy beszélt, mint egy New England-i… Talán Bostonból való. A látomása szerint Lloyd is New Englandben volt. Persze nem lehetett ő az, akivel Cheung beszélgetett… Abban a pillanatban épp azt a banyát döngette… – Tud még valami mást is mondani a beszédéről? Műveltnek hangzott? – Most, hogy mondja, igen, azt hiszem, az volt. Azt mondta, „érzékelhető”: nem egy különleges szó, de nem is olyasmi, amit egy félművelt ember mond. 165

– Pontosan mit mondott? Fel tudja idézni a beszélgetést? – Megpróbálom. Valami zárt helyen voltunk, Észak-Amerikában. Ez világosan látszott az elektromos dugaljak formájából. Mindig meglepett kisbabák jutnak az eszembe róluk. A lényeg, hogy a férfi azt mondta nekem: „A férfi megölte Theót”. – Mármint az, akivel beszélt? – Nem. Nem, őt idéztem. Azt mondta, „a férfi megölte”, mármint valaki más. – És tényleg férfit mondott? – Igen. Végül is ez is valami. Egy csapásra kiesett négymilliárd lehetséges elkövető. – Azt mondta: „megölte Theót”. – folytatta Cheung. – Mire én: „Ki az a Theó?”. A férfi azt felelte: „Tudod, Theodosziosz Prokopidiszt”. Arra azt mondtam: „Hát persze”. Pontosan így mondtam: „Hát persze”. Attól tartok, a természetes angol beszédem még nem érte el ezt a fajta közvetlenséget, de úgy tűnik, még huszonegy év, és így lesz. Mindenesetre világos volt, hogy 2030-ra ismerem majd magát, vagy legalábbis hallottam már magáról. – Folytassa. – Aztán a beszélgetőtársam azt mondta: „Megelőzött minket”. – Ho… Hogyan? – Azt mondta: „Megelőzött minket”. – Cheung lehajtotta a fejét. – Igen, tudom, hogy hangzik ez… Mintha a társammal együtt mi is az életére törtünk volna. – Széttárta a karját. – Dr. Prokopidisz, gazdag vagyok… Ami azt illeti, nagyon gazdag. Nem mondom, hogy az ember kegyetlenség nélkül is eljuthat idáig, mert mindketten tudjuk, ez nem igaz. Az évek során nagyon keményen elbántam a vetélytársaimmal, és meglehet, a törvény árnyékosabbik oldalán is megfordultam. De nem csak üzletember vagyok, hanem hívő keresztény is. – Felemelte a kezét: – Kérem, ne ijedjen meg: nem kívánok prédikációt tartani magának. Jól tudom, egyes nyugati körökben kényelmetlenséget jelent bátran felvállalni az ember hitét, mintha ez olyan téma lenne, amiről illemtudó ember nem beszél. Csak azért említem, hogy leszögezzem a nyilvánvaló tényt: meglehet, hogy szigorú vagyok, de istenfélő ember is… és az emberölés felett sosem hunynék szemet. Tekintettel arra, hogy nem vagyok már fiatal, képzelheti, mennyire megrögzött vagyok: nem hiszem, hogy életem utolsó éveiben megszegem az erkölcsi elveket, amelyekhez gyermekkorom óta tartom magamat. Tudom, mi jár a fejében: a „Megelőzött minket” első és magától adódó értelmezése, hogy valaki még azelőtt megölte, mielőtt a társaim megtehették volna ugyanezt. Megismétlem, hogy nem vagyok gyilkos. Ráadásul, ha jól tudom, maga fizikus, és nekem nem sok dolgom van azon a területen… Elsődleges befektetési területem, az ingatlanokon kívül, amelyekbe természetesen mindenkinek be kellene fektetnie, a biológiai kutatás: 166

gyógyszerészet, génsebészet és így tovább. Én magam nem vagyok tudós… Csak tőkés. Azonban úgy vélem, egyetért velem abban, egy fizikus nem akadályozhatná mindazt, amivel foglalkozom, és amint mondtam, nem vagyok gyilkos. Mindazonáltal ezek a szavak hangzottak el a látomásomban, szó szerint: „Megelőzött minket”. Theo a hallottakat forgatta magában. – Ha így áll a helyzet – szólalt meg végül, gondosan mérlegelve minden egyes szót –, miért meséli el mindezt? Cheung bólintott, mint aki számított már erre a kérdésre. – Természetesen senki sem beszéli meg a tervezett gyilkosság részleteit a leendő áldozattal. De mint mondtam, keresztény ember vagyok. Éppen ezért úgy hiszem, nem csak a maga élete forog veszélyben, hanem az én lelki üdvöm is. Nem kívánok semmilyen szinten, még érintőlegesen sem részt venni olyan bűnös dologban, mint az emberölés. S mivel a jövő megváltoztatható, szeretném, ha így lenne. Azután nyomoz, bárki is legyen, aki megöli majd magát: ha sikerül megakadályoznia, hogy ez az illető végezzen magával, függetlenül attól, ki az, akkor nem előzi meg a társaimat. Abban a reményben avatom a bizalmamba, hogy sikerül elkerülnie, hogy lelőjék… Ugye jól emlékszem rá, hogy lelövik?… Szóval hogy sikerül elkerülnie, hogy bárki is lelője. Nem akarom, hogy akár a maga vére, akár valaki másé a kezemhez tapadjon. Theo hangosan kifújta a levegőt. Már az is eléggé elképesztő gondolat volt, hogy valaki egy nap holtan akarja majd látni… De hogy többen is akadnak, akiknek ez a céljuk, bénító volt. Meglehet, a vénember őrült volt: bár nem tűnt annak. Mindenesetre huszonegy év múlva… mennyi idős is lesz akkor? – Bocsásson meg a szemtelenségemért, de megkérdezhetem, mikor született? – Persze: 1932. február 29-én. Vagyis összesen tizenkilenc éves vagyok. Theónak elkerekedett a szeme. Ez a fickó tényleg meg van húzatva… De Cheung mosolygott. – Tudja, mert február 29-én születtem… Az pedig négyévente csak egyszer van. Valójában hetvenhét éves vagyok. Ezek szerint jóval idősebb volt, mint Theo gondolta és… Te jó ég!… Azt jelenti, hogy 2030-ban kilencvennyolc lesz. Arra gondolt, hogy épp elég emberrel beszélt, aki 2030-ban álmodott. Általában nem volt nehéz különbséget tenni álom és valóság között. De ha Cheung kilencvennyolc éves lesz, akkor az is lehet, hogy a jövőben Alzheimer-kórban szenved majd. Miféle gondolatok fordulhatnak meg egy efféle agyban? – Nem kell feltennie a kérdést – mondta az ázsiai. – Nincs bennem az Alzheimer génje. Engem is épp úgy meglep, ahogy magát, hogy huszonegy év 167

múlva életben leszek, és épp úgy megdöbbentem rajta, mint maga, hogy én, aki így is teljes életet éltem, túlélek egy olyan fiatal embert, mint maga. – Tényleg február 29-én született? – Igen. Nem valami különleges dolog ez: nagyjából ötmillió ember él most, aki akkor született. Theo eltöprengett ezen, majd ismét megszólalt: – Ezek szerint a férfi azt mondta: „Megelőzött minket”. Mit mondott aztán maga? – Azt mondtam, és ismét azt kérem, bocsássa meg a szavaimat: „Úgy is jó”. Theo a homlokát ráncolta. – Aztán hozzátettem, „Ki a következő?” – folytatta Cheung. – Mire a társam azt felelte: „Korolov”. Korolov… gondolom, úgy kell betűzni, k-o-r-ol-o-v. Ez orosz név nem? Magának mond valamit? A fiatalember a fejét rázta. – Nem – kis csend. – Ezek szerint Korolovval is le akartak, vagyis le akarnak számolni? – Ez a magától értetődő értelmezése. Azonban fogalmam sincs róla, ki lehet ez, és hogy férfi-e egyáltalán, vagy nő. – Férfi. – Nem azt mondta, hogy nem ismeri? – Nem is ismerem… De a „Korolov” férfi vezetékneve. A női nevek – ova végződésűek az oroszban, a férfi nevek végén pedig – ov áll. – Aha – így Cheung. – Mindenesetre miután a férfi, akivel beszélgettem, azt mondta, „Korolov”, azt feleltem: „Hát, nehezen tudom elképzelni, hogy lenne még valaki, aki őt akarná”. A beszélgetőtársam erre azt mondta: „Nem kell nyugtalankodni, Ubu… Ezt a becenevet csakis a szűk baráti köröm tagjai használják, noha, mint mondtam, mindeddig nem találkoztam ezzel a férfival. „Nem kell nyugtalankodni Ubu, aki elkapta Prokopidiszt, azt egyáltalán nem érdekli Korolov”. Aztán azt mondtam: „Hát jó. Láss neki, Darryl!”. Gondolom, így hívták azt, akivel beszélgettem. Nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de egyszerre megint itt találtam magamat, 2009ben. – Vagyis ennyi az, amit tud? Hogy egy Darryl nevű emberrel együtt azon dolgoznak majd, hogy elkapjanak néhány embert, többek között engem és egy Korolov nevű férfit, csakhogy valaki más, egy férfi, aki semmit sem forgat a fejében az orosz ellen, még hamarabb megöl engem? Cheung bocsánatkérően megvonta a vállát, de hogy azért, mert sajnálta az értesüléseiben tátongó bosszantó lyukakat, vagy mert egy napon láthatóan holtan akarja látni Theót, nem tudta megmondani. – Ennyi. 168

– Ez a Darryl… úgy nézett ki mint egy bokszoló? Tudja, hivatásos ökölvívó? – Nem. Hogy úgy mondjam, túlságosan nagy volt a hasa ahhoz, hogy sportoló legyen. Theo elképedten dőlt hátra. – Köszönöm, hogy mindezt elmondta – nyögte ki végül. – Ez a legkevesebb. – Cheung elhallgatott, mintha mérlegelné, mennyire elővigyázatos dolog többet is mondani. – A lélek a halhatatlan életről szól, dr. Prokopidisz, a vallás pedig a méltó jutalomról. Úgy sejtem, nagyszerű dolgok várnak magára, és hogy megfelelő jutalomban részesül majd: persze csak akkor, ha sikerül elég sokáig életben maradnia hozzá. A legkevesebb, amit megtehet magáért, sőt mind a kettőnkért, ha nem adja fel.

169

24. Theo visszatért New Yorkba, és elmesélt Lloydnak mindent Cheunggal kapcsolatban. Ő is ugyanúgy elképedt rajta, akár a görög. Még nyolc napot maradtak a városban, mialatt az ENSZ-ben heves viták zajlottak a felvetéssel kapcsolatban. Kína támogatta a kísérlet megismétlésének indítványát. Noha mostanra nyilvánvaló volt, a jövő nem állandó, a tény, hogy az első látomásban a totalitárius rezsim még mindig vasmarokkal irányította az országot, rengeteget nyomott a latban, és elhallgattatta az országban élő másként gondolkodókat. Kína számára ez volt a lényegi kérdés. A jövőnek csak két változata volt: vagy fennmarad a kommunista diktatúra, vagy sem. Az első látomás azt mutatta, hogy tényleg fennmarad. Amennyiben a második látomásban is ez látszik, vagyis hiába tudható előre, a jövő formálható, a kommunizmust nem lehet megdönteni, akkor a másként gondolkodók eltökéltsége megtörik. Tökéletes példája ez annak, amit a New York Times rosszízű tréfával A jövő új DIMenziójának hívott tisztelgésként Dimítriosz Prokopidisz előtt, aki, miután képtelen volt elviselni a holnapból látottakat, feladta, hogy a megváltoztatásával próbálkozzon. Mi van akkor, ha a második látomásban a kommunizmus elbukott? Akkor Kína nem lenne rosszabb helyzetben, mint az első jövőemlékezések előtt, amikor kérdéses volt a jövője. A pekingi kormányzat szerint megérte hazardírozni. Az Európai Unió nagykövetei is egyértelműen egységesen szavaznak majd az ismétlésre, méghozzá két okból. Ha az ismétlés kudarcot vall, akkor talán lehetséges gátat lehet vetni a CERN és a tagállamok elleni végeláthatatlan peráradatnak. Ha pedig az ismétlés sikerül, nos, a második pillantás a jövőbe ingyen van, ám a következőket darabonként euromilliárdokért adhatják el nekik. Tény, hogy más nemzetek is megpróbálkozhatnak az LHC-ben felszabadított energiafajták előállítására alkalmas atomzúzók építésével, azonban az első látomásban rengeteg tachyon-tardyonütköztető volt a világon mindenütt, mégis úgy tetszett, nem egykönnyen lehet látomásokat előidézni. Ha a CERN felelős volt, akkor láthatóan egyedül volt a felelős: a tényezők valamilyen különleges, más részecskegyorsító esetén kis valószínűséggel megismételhető együttese tette lehetővé a jövőemlékezéseket. Leghevesebben a nyugati világban tiltakoztak az új kísérlet ellen: azok az 170

országok, ahol az emberek jórészt ébren voltak, amikor az emberek tudata Krisztus után 2030-ba ugrott, s így rengetegen megsérültek vagy meghaltak. A tiltakozás jórészt az előző alkalommal okozott károkon alapult, valamint a félelmen, hogy egy második látomás hasonló pusztítással járna. A keleti félgömb viszonylag kis károkkal átvészelte: számos országban a népesség több mint kilencven százaléka aludt éppen, vagy legalábbis biztonságban voltak, az ágyukban hevertek a jövőemlékezések idején. Nagyon kevesen vesztették az életüket, és elhanyagolható kár esett az ingóságokban. Érvelésük szerint nyilvánvaló, hogy a szervezett, előre bejelentett ismétlés nem tenné kockára sokak életét. Az ismétlés elleni érvek cáfolataként azt hangoztatták, ezek inkább érzelmi, mint racionális alapon nyugszanak. Tény, a világszerte végzett felmérések azt mutatták, akinek látomása volt, az túlnyomórészt örömmel fogadta ezt, még úgy is, hogy mostanra kiderült, az így megpillantott jövő nem állandó. Sőt, most, hogy a világ tudta, a jövő megváltoztatható, akik kellemetlennek tartott személyes jövőt láttak, nyilatkozatuk szerint átlagosan még nagyobb örömmel fogadták ezt, mint azok, akik kellemesnek vélt jövőbe leshettek bele. Bár hivatalosan nem volt szavazata az ENSZ vitájában, XVI. Benedek pápa is a szorítóba lépett, amikor kijelentette, hogy a látomások teljes mértékben megfelelnek a katolikus tanításnak. Az egyházfő álláspontjában nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy a jövőemlékezések óta jelentős mértékben nőtt a misék látogatottsága. Kanada miniszterelnöke is támogatta a látomásokat, mivel azt mutatták, hogy Québec még mindig az országa része. Az Egyesült Államok elnöke már korántsem volt ennyire lelkes: bár Amerika két évtized múlva is egyértelműen a világ vezető nagyhatalma lesz, a tanácsadók között komoly aggodalmat keltett, hogy az első alkalommal erősen sérült a nemzetbiztonság, mivel olyanok – többek között gyermekek – kerültek belső értesülések birtokába, akik nem tettek még titoktartási fogadalmat. Na és igencsak fájt a hivatalt betöltő demokratának, hogy úgy tűnt, a jelenleg a Purdue-n politikatudományt oktató, republikánus Franklin Hapgood professzor hivatott elnök lenni 2030-ban. Így tehát az amerikai küldöttség továbbra is az ismétlés ellen érvelt. „Még most is a halottainkat temetjük” – hangzott el az egyik követ szájából. A japán küldöttség ellenvetése szerint, még ha a látomásokban nem is a tényleges jövő szerepelt, nyilvánvaló, hogy egy működő jövőt mutattak. Az Egyesült Államok – egy olyan ország, ahol a lakosság igen nagy százalékának értelmes, nappali látomása volt – megpróbálja megtartani magának az ezekből leszűrhető technológiai előnyöket. Az első jövőemlékezéseknél Los Angelesben délelőtt 11:21 volt, New Yorkban 14:21, míg Tokióban hajnali 3:21 – a japánok többsége számára a legizgalmasabb dolgot jövőbeli álmodó önmaga jelentette. Amerika tőkét kovácsolt magának a lakosai látomásaiban 171

feltűnő új eljárásokból és új találmányokból, míg Japán és a keleti félteke többi országa igazságtalan hátrányt szenved. Erre ismét beindult a kínai küldöttség – minden bizonnyal csak arra vártak, hogy valaki felemlítse ezt a témát. A jövőemlékeket pekingi idő szerint hajnali 2:21-kor látták az emberek: a legtöbb kínai is csak egyszerűen azt látta, ahogy a jövőben alszik éppen. Ha újabb jövőemlékekre kerül sor, akkor természetesen az utolsó alkalomhoz képest tizenkét órás eltolódással kell megtörténnie, magyarázták, így tehát ha az emberek tudata ugyanarra a huszonegy évvel, hat hónappal, két nappal és két órával későbbi dátumra ugrik előre, akkor ez alkalommal a keleti féltekén élők húzzák belőle a legnagyobb hasznot, amivel minden egyensúlyba kerül. A japán kormány azonnal támogatta a kínaiakat ebben az ügyben. India, Pakisztán és a két Korea is bekapcsolódott, azzal, hogy ez így tisztességes. Meglehet, igazuk volt a keletieknek, hogy Amerika igyekszik technológiai előnyre szert tenni: ha valóban megismétlik a kísérletet, az Egyesült Államok arra törekedett, hogy ugyanabban az időpontban kerüljön rá sor, mint az első alkalommal. Álláspontjukat tudományos érvekkel támasztották alá: az ismétlésnek tényleg ismétlésnek kell lennie, ezért amennyire csak lehetséges, minden körülménynek ugyanolyannak kell lennie. Ezen a ponton visszahívták Lloyd Simcoe-t a közgyűlés elé. – Óva intenék mindenkit, hogy szükségtelenül megváltoztassuk bármelyik tényezőt, de mivel egyelőre nem rendelkezünk a jelenség magyarázatára szolgáló elfogadható modellel, nem jelenthetem ki, hogy bármiféle változást hozna a kísérlet végeredményében, ha nappal helyett éjjel hajtanánk végre. Az LHC alagútját alaposan szigetelték a radioaktív sugárzás ellen, márpedig ez védelmet jelent a Napból és más forrásokból származó, kívülről érkező sugárzás ellen is. Mindezzel együtt mégis azt tanácsolom, ne változtassunk a napszakon. Egy etióp küldött rámutatott, hogy Simcoe amerikai, így nagy valószínűséggel igyekszik védelmezni az amerikai érdekeket. Lloyd cáfolta ezt, mondván, valójában kanadai, de ezzel nem sikerült meggyőznie az afrikait: Kanada is aránytalanul nagy hasznát látta állampolgárai jövőről szerzett benyomásainak. Eközben a muszlim országok nagy része ilhámnak (az emberi elme és lélek megtapasztalta, közvetlenül Istentől származó útmutatásnak) és nem vahínak (a tényleges jövő Istentől származó kinyilatkoztatása) tekintette a látomásokat, mivel ez utóbbira lényegéből fakadóan kizárólag a próféták képesek. Amikor kiderült, hogy az így megismert jövő valójában változtatható, ez megerősítette a muszlim felfogást, s bár a muszlim vezetők nem emlegették fel a Scrooge-hasonlatot, legtöbben úgy tekintettek a gondolatra, hogy az ember vallási, lelki szempontból előremutató sugallatban részesül, mint ami teljesen megfelel a Korán tanításának. 172

Néhány muszlim más véleményen volt: a látomások ördögi eredetűek, és a világ pusztulásának történetébe tartoznak bele. Ám bármit is gondoltak, a muszlim lelki vezetők meggyőződéssel tagadták, hogy egy fizikakísérlet lett volna a jelenség oka: az csak egy téves, világi, nyugati értelmezés volt. A látomás nyilvánvalóan szellemi eredetű volt, az efféle tapasztalatoknál mit sem számít a közvetítő eszköz. Lloyd attól tartott, a muszlim országok ezen az alapon ellenzik majd a hadronütköztető kísérlet megismétlését. Azonban először az iráni legfelső vezető, aztán az egyiptomi Azhar mecset sejkje, majd egyik sejk a másik után, egyik imám a másik után állt ki az ismétlés mellett, éppen azon az alapon, hogy amennyiben a próbálkozás kudarcot vall, azzal bizonyítást nyer a hitetlenek számára, az eredeti esemény valóban szellemi, és nem világi természetű volt. Persze a muszlim országok vezetősége gyakorta ellenségesen viszonyult a területén élő vallásosokhoz. A nyugat előtt hajbókoló kormányzatok az ismétlés támogatásával, amennyiben úgy zajlik le majd, ahogy az ázsiaiak akarják, az első alkalomhoz képest tizenkét órával később, csak nyerhettek: ha a második kísérlet kudarcba fullad, igencsak megtépázza a nyugati tudósok tekintélyét, és alaposan megsínyli a világias szemlélet, ha pedig sikerrel jár, a muszlim országok gazdasága fellendül, mivel lakosságuk ugyanúgy bepillantást nyer a jövőbeli technológiába, ahogy az elsőnél az amerikaiak. A fizikus arra számított, hogy akiknek nem volt látomásuk, akik a jövőben halottak lesznek, szintén ellenzik majd az ismétlést, azonban mint kiderült, a többségük támogatta az ötletet. A látomás nélküli fiatalok gyakorta hangoztatott érve az volt, szeretnék valahogy bizonyítani, a halálukon kívül létezik valamilyen más magyarázat is a látomások első alkalommal tapasztalt hiányára. Az idősebbek jórészt beletörődtek már a ténybe, hogy huszonegy év múlva halottak lesznek, és egyszerűen csak szerettek volna mások beszámolóiból még többet megtudni a jövőről, amelyet egyébként nem tapasztalhatnak meg. Néhány nemzet, köztük Portugália és Lengyelország, amellett érvelt, hogy legalább egy évvel halasszák el az ismétlést. Három elgondolkodtató ellenérvet hoztak fel ez ellen az elképzelés ellen. Az első, hogy amint arra Lloyd rámutatott, minél több idő telik el, annál valószínűbb, hogy valamelyik külső tényező annyira megváltozik, hogy már lehetetlenné válik a kísérlet megismétlése. A második, hogy a nyilvánosság számára jelen pillanatban egyértelmű volt a teljes biztonság szükségessége, ám minél inkább elhomályosul az első esetben bekövetkezett balesetek súlyossága, annál valószínűbb, hogy az emberek gavallérosan viselkednek majd az előkészületek során. A harmadik, hogy az emberek új látomásra vágytak, ami megerősíti, esetleg megcáfolja az elsőben látottakat, így azok, akiket kellemetlenül érintett, láthatnák, sikerült-e olyan útra lépniük, amelyen elkerülhetik ezt a 173

jövőt. Amennyiben az új látomás szintén huszonegy évvel, hat hónappal, két nappal és két órával az után a pillanat utáni eseményeket mutat majd, amikor a megismételt kísérlet a kezdetét vette, minden egyes múló nappal csökken az esélye, hogy a második kísérlet kellő mértékben összefügg majd az elsővel, és a két látomás összevethető lesz egymással. Gazdasági érvek is szóltak a gyors ismétlés mellett, ha egyáltalán szükség volt ilyenre. Az első jövőemlékezések idején a felszerelésben keletkezett károk, az odaveszett emberek miatt számos üzem még mindig nem tudott visszaállni a megszokott teljesítményére. Egy második jövőemlékezéshez kapcsolódó leállás a közeljövőben kisebb termeléscsökkenést jelent, mint egy hónappal vagy egy évvel később, amikor már az összes cég és az összes gyár visszatért a rendes kerékvágásba. Számtalan téma előkerült a vitában. Szó esett közgazdaságról, nemzetbiztonságról (mi a helyzet akkor, ha egy ország közvetlenül az emberek öntudatvesztése előtt nukleáris támadást indít egy másik ellen?), filozófiáról, vallásról, természettudományról és a demokrácia alapelveiről. Vajon tényleg országonként egy szavazattal kell döntést hozni egy olyan ügyben, ami a világon mindenkit érint? Nem kellene súlyozni a szavazatokat az országok lakosságának arányában, amikor is a kínaiak hangja lenne a leghangosabb? Vagy talán világméretű népszavazást kellene tartani? Végül aztán rengeteg keserű szó és vita után az ENSZ döntést hozott: az LHC-kísérletet megismétlik, méghozzá sokak kívánságának megfelelően az első alkalom időpontjához képest tizenkét órával eltolva. Mielőtt belementek, hogy engedélyezzék a CERN-nek a kísérlet megismétlését, az Európai Unió összes küldötte tett egy kikötést, miszerint államközi szinten egyetlen pert sem indítanak sem a CERN, sem az azt üzemeltető országok, sem a hivatal egyetlen munkatársa ellen. Elfogadtak egy ENSZ-határozatot, amely kimondta, hogy nem lehet egyetlen ilyen keresetet sem benyújtani a nemzetközi bíróság elé. Polgári pereket természetesen semmi sem akadályozta, noha a svájci és a francia kormány is kinyilvánította szándékát, hogy egyetlen ilyen ügyet sem tárgyalnak majd a bíróságukon, és nehéz volt eldönteni, a többi bíróság illetékes-e bennük. A legnagyobb logisztikai nehézséget a harmadik világ országai jelentették, a fejletlen, illetve alulfejlett területek, ahová lassan jutottak csak el a hírek, már ha egyáltalán eljutottak odáig. Döntés született arról, hogy a következő hat hétben még nem ismétlik meg a kísérletet: ennyi időnek elégnek kell lennie arra, hogy aki csak elérhető, az hírét vehesse. Így tehát megkezdődött a felkészülés, hogy az emberiség ismét bekukucskáljon a jövőbe.

174

Micsiko Klaatu-műveletnek nevezte el. Egy régi filmben, amelynek a címe A nap, amikor megállt a Föld, Klaatu, egy űrlény washingtoni idő szerint pontban délben fél órára világszerte kikapcsolta az elektromos szolgáltatást, hogy ezzel bizonyítsa, mennyire szükség van a világbékére, azonban kivételesen óvatosan járt el, hogy senkinek se essen baja. A repülőgépek a levegőben maradtak, a műtőkből nem hiányzott az áram. Ez alkalommal ők is ugyanolyan óvatosak igyekeznek lenni, mint Klaatu volt, bár, amint arra Lloyd rámutatott, a filmben az űrlényt végül lelőtték. A férfi tele volt feszültséggel. Az első alkalommal, ki tudja, milyen okból, nem sikerült előállítani a Higgs-bozont, és szeretett volna kicsit babrálni a beállításokkal, abban a reményben, hogy tetten érheti a régóta bujkáló részecskét. Azonban tisztában volt vele, hogy mindent pontosan ugyanúgy kell végrehajtania, ahogy az előző esetben. Nagy valószínűséggel sosem lesz lehetősége javítani az eljáráson: sosem lesz lehetősége előállítani egy Higgset. Ez pedig természetesen azt jelentette, hogy valószínűleg sosem kapja meg a Nobel-díját. Hacsak… Hacsak nem sikerül előállnia valamivel, ami magyarázza a történtek fizikai hátterét. De hiába tűnik úgy, hogy az ő kísérlete idézte elő a huszonegy éves idő előreugrást, és hiába gyötörte a CERN összes többi munkatársához hasonlóan ő is az agyát, semmiféle különleges ötlete nem támadt azt illetően, miért fordulhatott ez elő. Teljesen elképzelhető, sőt, még valószínű is volt, hogy nem egy részecskefizikus, hanem valaki más találja ki, pontosan mi történt.

175

25. A nagy nap. Szinte minden ugyanolyan volt. Persze most délután öt óra helyett embertelenül korán, hajnali öt órakor kezdtek hozzá, ám mivel a vezérlőterem falain nem voltak ablakok, valójában nem lehetett megmondani, mennyi az idő. Többen is voltak a helyiségben. A részecskefizikai kísérletekhez általában nehéz volt nagyobb tömegnyi újságírót összegyűjteni, de ez alkalommal sorshúzást kellett tartania a CERN sajtósainak, úgy határozták meg, melyik tucatnyi újságíró mehet be a terembe. Kamerák közvetítették a világ minden tájára a történéseket. A bolygón mindenütt emberek hevertek le az ágyba, a kanapéra, feküdtek le a padlóra, a fűre, a puszta földre is akár. Senki nem ivott forró italt. Nem repült egyetlen kereskedelmi, katonai vagy magángép sem. Minden városban leállt a közlekedés, sőt, már órák óta nem mozdultak a járművek, hogy az ismétlés során biztosan ne legyen szükség egyetlen baleseti sebészeti beavatkozásra, se helikopteres mentésre. A főútvonalak és az autópályák vagy üresen álltak, vagy óriási parkolókká váltak. Jelen pillanatban két űrhajó, egy amerikai és egy japán keringett a Föld körül, de semmi sem utalt arra, hogy veszélyben forognának: az asztronauták a kísérlet időtartamára bebújnak a hálózsákjukba. Ugyanígy tesz a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó kilenc fő is. Nem zajlott egyetlen műtét sem, nem dobtak egyetlen pizzát sem a levegőbe, nem működött egyetlen gép sem. A nap bármelyik pillanatában általában az emberiség egyharmada aludt éppen… azonban most a Föld hétmilliárd lakosából szinte mindenki ébren volt. A sors fintora, hogy a történelem során még soha nem zajlott ilyen kevés munka. Akárcsak az első alkalommal, most is számítógép vezényelte le az ütköztetést. Lloydnak valójában nem volt sok dolga. Az újságírók kamerái állványon voltak, miközben a tulajdonosaik a földön vagy valamelyik asztalon hevertek. Theo is éppen lefeküdni készülődött, akárcsak Micsiko… Lloydnak nem tetszett, hogy ilyen közel heveredik le Theóhoz. A központi vezérlőpult előtt maradt némi szabad padlóterület. Ő odafeküdt. Innen láthatta az egyik órát, és azt figyelte, úgy számolt vissza. – Negyven másodperc. 176

Vajon visszakerült New Englandbe? Az nyilvánvaló, hogy a látomása nem ott folytatódik majd, ahol hónapokkal ezelőtt vége szakadt. Bizonyára nem lesz megint egy ágyban a… Istenem, még a nevét sem tudta a nőnek. Egy szót sem szólt hozzá: lehetett amerikai, esetleg kanadai, vagy jöhetett Ausztráliából, az Egyesült Királyságból, sőt, Skandináviából, Franciaországból is… Nehéz ezt megállapítani. – Harminc másodperc – mondta hangosan. Hol találkoztak? Mióta házasok? Születtek gyerekeik? – Húsz másodperc. Boldog házasságban éltek? Az alapján az egyetlen rövidke bepillantás alapján úgy tűnt. Persze a saját szüleivel is előfordult, hogy alkalmanként nagyon kedvesek és gyengédek voltak egymással. – Tíz másodperc. Még az is lehet, hogy a következő látomásában nem is tűnik fel a nő. – Kilenc másodperc. Nagyon is valószínű, hogy huszonegy év múlva alszik majd éppen… és még álmodnia sem kell feltétlenül. – Nyolc másodperc. Szinte nulla volt az esélye arra, hogy megint látja majd magát… hogy a közelében lesz egy tükör, esetleg zárt láncú tévéhálózaton nézi magát. – Hét. De az biztos, hogy valami jelentőset, valami sokatmondót lát majd. –Hat. Valamit, ami legalább néhányat megválaszol égető kérdéseiből. – Öt. Valamit, ami lezárja az előzőleg látottakat. –Négy. Természetesen szereti Micsikót. – Három. És az első jövőemlékezésben látottaktól, sőt a mostanitól is függetlenül összeházasodnak. – Kettő. De attól még jó lenne tudni a másik nő nevét… – Egy. Lehunyta a szemét, mintha ettől könnyebben jöhetne a látomás. – Zéró. Semmi. Sötétség. A fenébe is, a jövőben alszik éppen! Ez így nem igazság: elvégre ez az ő kísérlete. Ha valaki, akkor ő az, aki megérdemel egy második látomást, és… Kinyitotta a szemét: még mindig a hátán hevert. Magasan a feje felett az LHC vezérlőtermének plafonja látszott. Jaj, Jézusom… Jézusom. 177

Huszonegy év múlva hatvanhat éves lesz. És huszonegy évvel ez után a látomás után, néhány hónap múlva… Halott lesz. Épp úgy, mint Theo. Az Isten verje meg! Az Isten verje meg! Oldalra fordította a fejét, és az órára pillantott. A kék számok hangtalanul változtak át egymásba: 22:00:11, 22:00:12, 22:00:13… Nem ájult el… Nem történt semmi. Nem sikerült újból előidézni a jövőemlékezéseket, és… Zöld fény. Zöld fény az ALICE konzolon! Talpra állt. Theo is felkelőfélben volt. – Mi történt? – kérdezte az egyik újságíró. – Egy nagy semmi – mondta egy másik. – Kérem – szólalt meg Micsiko –, maradjanak a padlón: még nem tudjuk, minden rendben van-e. Theo meglapogatta Lloyd hátát. Lloyd szélesen vigyorgott. Megfordult, és átölelte a társát. – Srácok – támaszkodott a könyökére Micsiko –, nem történt semmi. Lloyd és Theo szétváltak, az idősebbik férfi pedig átsietett a helyiségen. Megragadta menyasszonya kezét és talpra rántotta, aztán karjába kapta. – Mi az, drágám? A férfi a pultra mutatott. Micsikónak elkerekedett a szeme. – Szindzsirarenai! – kiáltotta. – Sikerült! Lloyd még szélesebben vigyorgott. – Sikerült! – Mi sikerült? – kérdezte az egyik újságíró. – A fenébe is, nem történt semmi! – De még mennyire, hogy igen – így Lloyd. Theo is vigyorgott. – Úgy bizony! – Micsoda? – értetlenkedett ugyanaz a riporter. – A Higgs! – szólalt meg Lloyd. – A micsoda? – A Higgs-bozon! – A férfi karja Micsiko derekára fonódott. – Megvan a Higgs! Egy másik újságíró elnyomott egy ásítást. – Ez aztán a valami – motyogta.

178

Az egyik riporter épp Lloydot faggatta. – Mi történt? – kérdezte a London Times mogorva, középkorú tudósítója. – Pontosabban szólva, miért nem történt semmi? – Hogy mondhatja, hogy nem történt semmi?! Megvan a Higgs-bozon! – Ez senkit sem érdekel. Arról akarunk… – Nagyon téved – mondta nyomatékosan Lloyd. – Ez hatalmas dolog: ennél hatalmasabb nem is lehetne. Más körülmények között ez a világ összes napilapjában címoldalas sztori lenne. – De hát a látomások… – Nincs rá magyarázatom, miért nem ismétlődtek meg. Ám a mai kísérlet egyáltalán nem nevezhető sikertelennek. A tudósok azóta reménykedtek benne, hogy elcsípik a Higgs-bozont, amióta fél évszázaddal ezelőtt Glashow, Salam és Weinberg megjósolták a létezését… – Viszont az emberek abban reménykedtek, hogy újból belepillanthatnak a jövőbe, és… – Ezt megértem. De a nagy hadronütköztetőt éppen azért építették, hogy megkerüljön a Higgs-bozon, és nem holmi rejtélyes jövőbelátásért indított ostoba kísérletek céljából. Tudható, hogy a bozon előállításához tíztrilliárd elektronvolt fölé kell jutni. Ezért fogott össze a CERN tizenkilenc országa az LHC elkészítésére. Ezért adományozott az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Izrael és a többi ország dollármilliárdokat. Ez valódi tudományos munka volt, jó munka… – Mindezzel együtt a Wall Street Journal becslése szerint a maguk miatt kieső termelésből eredő károk tizennégymilliárd dollárt tesznek ki. Ezzel a Klaatu-projekt az emberi történelem legdrágább vállalkozása. – De megvan a Higgs! Nem érti? Ez nem csak megerősíti a gyenge elektromosság elméletét, hanem bizonyítja a Higgs-mező létét is. Mostantól tudjuk, mitől van a dolgoknak, vagyis magának, nekem, ennek az asztalnak, ennek az egész bolygónak tömege. A Higgs-bozon hordozza az elemi részecskéket tömeggel ellátó alapvető mezőt… és mi bizonyítottuk a létezését! – Senkit nem érdekelnek a bozonok – mondta a riporter. – Már a nevük is nevetésre készteti az embereket. – Akkor nevezzük Higgs-részecskének. Sok fizikus így hívja. De a nevétől függetlenül egyelőre ez a huszonegyedik század legfontosabb fizikai felfedezése. Tény, hogy még egy évtized sem telt el belőle, de le merem fogadni, hogy amikor az évszázad végén az emberek visszapillantanak, akkor is azt mondják majd, továbbra is ez az elmúlt száz év legfontosabb felfedezése. – Ez nem jelent magyarázatot arra, miért nem volt semmiféle… – De volt – közölte Lloyd bosszúsan. – Mármint miért nem volt semmiféle látomás. A fizikus kifújta a levegőt. 179

– Nézze, megtettünk mindent. Lehet, hogy az eredeti jelenség szerencsés véletlen volt. Lehet, hogy erősen függött a kiindulási állapottól, és azóta, ha csak kis mértékben is, de megváltoztak a kezdeti jellemzők. Lehet… – Ez biztonsági játék volt – így az újságíró. Lloyd meghökkent. – Hogyan? – Ez biztonsági játék volt. Szántszándékkal elügyetlenkedték a kísérletet. – Nem tettünk semmit… – Meg akarta torpedózni az összes bírósági keresetet. Hiába az ENSZ előtt ellejtett csábtánc, azután is biztosra akart menni, hogy soha senki ne nyerhessen pert maga ellen, és ha megmutatja, hogy az első alkalommal a CERN-nek semmi köze sem volt a jövőemlékezésekhez… – Nem csaltunk. Nem hamisítottunk Higgs-bozonokat. Az Isten szerelmére, ez itt egy tudományos áttörés! – Becsapott minket – közölte a Times tudósítója. – Becsapta az egész bolygót. – Ez nevetséges. – Ugyan már. Ha ez nem biztonsági játék volt, akkor miért nem volt képes újabb bepillantást adni nekünk a jövőbe? – Ne… nem tudom. Megpróbáltuk. Igazán próbálkoztunk. – Ugye tudja, hogy ebből vizsgálat lesz? Lloyd a szemét forgatta, pedig az újságírónak valószínűleg igaza volt. – Nézze, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt – magyarázta a riporternek. – A számítógépek munkanaplói is igazolják ezt. Kiderül belőlük, hogy a kísérlet összes befolyásolható tényezője pontosan ugyanolyan volt. Természetesen ott van a káosz és a kölcsönös érzékenység problémája, de mi tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk, és az eredmény aligha nevezhető kudarcnak. – A tudósítón látszott, hogy ismét közbe akar szólni: minden bizonnyal jelezni akarja, hogy a munkanaplókba is bele lehet nyúlni. Azonban Lloyd felemelte a kezét. – Mindazonáltal lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy ez bizonyítja, a CERN-nek valójában semmi köze nem volt ahhoz, ami történt. Ebben az esetben… – Ebben az esetben maga megúszta – közölte a riporter epésen. A fizikus a homlokát ráncolva forgatta magában a helyzetet. Természetesen jogi szempontból nagy valószínűséggel megúszta már a felelősségre vonást az első alkalommal történtekért. És erkölcsileg? A téglatest univerzum jelentette feloldozás híján, Dim öngyilkossága óta valóban lelkiismeret-furdalás gyötörte a rengeteg haláleset és az óriási károk miatt. Érezte, ahogy szemöldöke felszalad. – Azt hiszem, igaza van – mondta. – Azt hiszem, megúsztam. 180

26. Mint minden fizikus, Theo is évről évre érdeklődve várta, kinek a munkáját ismerik el a Nobel-díjjal: ki csatlakozik Bohr, Einstein, Feynman, Gell-Mann és Pauli társaságához. A CERN kutatói az évek során több mint húsz Nobelt gyűjtöttek össze. Persze amikor megpillantotta bejövő e-mailjei között a levél témáját, nem kellett kinyitnia a levelet, hogy tudja, nincs ott a neve a díjazottak között. Ettől függetlenül szerette látni, melyik barátja, kollégája kapja. Rákattintott a megnyitásra. Perimutter és Schmidt volt a díjazott, jórészt egy évtizeddel ezelőtt elvégzett munkájukért, amellyel kimutatták, hogy a világegyetem örökké tágul majd, és nem jön el soha olyan pillanat, amikor egy nagy recésben összeomolna. Jellemző, hogy a díjat évekkel korábbi munkáért osztják: el kell telni némi időnek, hogy megismételjék az eredményeket, és mérlegre tegyék a következményeit. „Mind a kettő jó választás” – gondolta Theo. Persze lesz némi elégedetlenkedés a CERN-ben: azt suttogták, McRainey már az ünnepséget tervezgette, bár ez bizonyára nem volt több rosszindulatú pletykánál. Mint minden évben, most is eltöprengett azon, vajon eljön-e a nap, amikor a saját nevét is ott látja majd a díjazottak névsorában. A következő néhány napot azzal töltötték, hogy a Higgs-bozonról szóló cikkükön dolgoztak. Noha a sajtó – igaz, kedvetlenül – már hírül adta a részecske sikeres előállítását, Theónak és Lloydnak még meg kellett jelentetnie az eredményeket a megfelelő szaklapban. Lloyd szokásához híven az adattárolóján pötyörészett, Theo pedig fel-alá sétált. – Mi volt más? – tette fel vagy tucatszorra a kérdést Lloyd. – Miért nem kaptuk meg a Higgset elsőre, csak most? – Nem tudom – felelte a társa. – Nem változtattunk semmit. Persze az sem működött, hogy minden ugyanolyan legyen. Hetek teltek el, úgyhogy a Föld több milliárd kilométert tett meg a Nap körüli pályáján, és persze a Nap is mozgott az űrben, ahogy mindig, és… – A Nap! – kiáltott fel ujjongva Lloyd. Theo értetlenül nézett rá. – Hát nem érted? Amikor először elvégeztük a kísérletet, nappal volt, de most éjjel. Lehet, hogy első alkalommal a napszél befolyásolta a műszereket? 181

– A hadronütköztető alagútja száz méter mélyen van, és az elérhető legjobb sugárzásvédelemmel látták el. Soha nem jut be oda érzékelhető mennyiségű ionizált részecske. – Hmm. És mi a helyzet azokkal a részecskékkel, amelyek ellen nem tudjuk leszigetelni? Mi van a neutrínókkal? – Azoknak nem számít, hogy épp a Nap felé fordulunk, vagy sem – ráncolta a homlokát a fiatalember. A Földön áthaladó mintegy kétszázmillió neutrínó közül egy, ha akad, amelyik beleütközik bármibe is: a többi egyszerűen kijön a túloldalon. Lloyd töprengésében beharapta az ajkát. – Attól még elképzelhető, hogy az első alkalommal kivételesen nagy volt a napi neutrínómennyiség. – Valami nem hagyta nyugodni. Valami, amit Gaston Béranger mondott, amikor felsorolta mindazt, ami április 21-én, délután öt órakor történt. – Béranger szerint a sudburyi neutrínóobszervatórium közvetlenül a kísérletünk előtt kitörést érzékelt. – Van ott egy ismerősöm – mondta Theo. –, Wendy Small. Együtt jártunk MA-ra. – Az 1998-ban megnyitott, két kilométernyi kambriumkor előtti kő alatt működő sudburyi neutrínó-obszervatórium volt a világ legérzékenyebb neutrínó-érzékelője. Lloyd a telefonra mutatott, mire a társa odasétált. – Tudod az előhívót? – Sudburyét? Biztosan 705: Ontario szinte egész északi része ebbe tartozik. Theo tárcsázott, beszélt a központossal, letette, aztán újra tárcsázott. – Jó napot – mondta angolul –, Wendy Smallt keresem – kis csend. – Wendy, Theo Prokopidisz vagyok. Hogyan? Milyen vicces. Igazán vicces vagy. – Eltakarta a kagyló membránját, úgy mondta Lloydnak: – Azt mondta: „Azt hittem, meghaltál”. – Társa úgy tett, mint aki alig bírja megállni, hogy felnevessen. – Wendy, a CERN-ből telefonálok, és van itt mellettem még valaki: Lloyd Simcoe. Kihangosíthatlak? – Az a bizonyos Lloyd Simcoe? – hallatszott Wendy hangja a hangszóróból. – Örülök a szerencsének. – Üdvözlöm – mondta elhaló hangon Lloyd. – Biztos te is tudod, hogy tegnap megpróbáltuk megismételni az időelmozdulás jelenségét, és nem sikerült – szólalt meg Theó – Észrevettem. Tudják, az első látomásban épp tévét néztem: háromdimenziós tévét. Valamilyen nyomozós sorozat vége ment éppen. Nagyon szeretném megtudni, ki volt a gyilkos. „Én is” – gondolta Theo, de csak annyit mondott: – Elnézést, hogy nem tudtunk segíteni.

182

– Ha jól tudom, a sudburyi neutrínó-obszervatórium április 21-én, közvetlenül az eredeti kísérletünk megkezdése előtt neutrínóáramlást érzékelt. Ez a napfolttevékenységből eredt? – Nem, aznap nyugodt volt a Nap. Naprendszeren kívüli kitörést érzékeltünk. – Naprendszeren kívülit? – Úgy van. – Mi volt a forrása? – Emlékeznek még az 1987A jelű szupernovára? – kérdezte Wendy. Theo a fejét rázta. Lloyd elvigyorodott. – Az előbb Theo a fejét rázta. – Hallani lehetett, ahogy csörög – így Wendy. – Szóval 1987-ben érzékelték az elmúlt háromszáznyolcvanhárom év legnagyobb szupernováját. Egy B3 típusú kék szuperóriás csillag, bizonyos Sanduleak-69°202, felrobbant a Magellán-ködben. – A Magellán-ködben? – hökkent meg Lloyd. – Az aztán messze van. – Egészen pontosan háromszázhatvanhárommillió fényévnyi távolságra. Ami természetesen azt jelenti, hogy a Sanduleak még a pleisztocén-korban robbant fel, de mi csak huszonkét évvel ezelőtt érzékeltük ezt. Azonban a neutrínók akadálytalanul utaznak szinte a végtelenségig. És az 1987-es robbanásnál nagyjából tíz másodpercig tartó neutrínóáramlást észleltünk. – Értem – mondta a fizikus. – Ezenkívül a Sanduleak nagyon különös csillag volt – folytatta Wendy. – Az ember arra számít, hogy a vörös szupernapok változnak át szupernovává, és nem egy kék. Mindenesetre azután, hogy egy nap szupernovává vált, a maradványai összezuhannak, és neutroncsillag lesz belőlük vagy egy fekete lyuk. Na most, ha a Sanduleak fekete lyukká omlott volna össze, sosem lett volna szabad érzékelnünk a neutrínókat: nem tudtak volna elmenekülni a közeléből. Azonban a húsz naptömegnyi Sanduleak túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy fekete lyuk legyen belőle, legalábbis az elfogadott elmélet szerint. – Aha. – Szóval még 1993-ban Hans Bethe és Gerry Brown előállt egy olyan, kaonsűrítményekkel dolgozó elmélettel, amiben egy kisebb tömegű csillagból is lehet fekete lyuk: a kaonok nem engedelmeskednek Pauli kizárási elvének. A kizárási elv kimondja, hogy egy adott részecskefajtából nem foglalhatja el egyszerre kettő ugyanazt az energiaszintet. – Egy csillag akkor roskad össze neutroncsillaggá, ha az összes elektronja és protonja kötésbe kerül és neutron lesz belőlük – folytatta Wendy –, de mivel az elektronokra érvényes a kizárás elve, ha megpróbáljuk őket egymásba tolni, inkább egyre magasabb és magasabb energiaszintre kerülnek, úgy állnak ellen a folyamatos összeomlásnak: részben ezért van szükség kellően nagy tömegű csillagra egy fekete lyukhoz. Ám ha az elektronok 183

kaonokká alakulnak át, mindegyik elfoglalhatja a legalacsonyabb energiaszintet, így jóval kisebb ellenállást fejtenek ki, vagyis elméletileg egy kisebb csillagból is lehet így fekete lyuk. Gerry és Hans azt mondták, hogy tegyük fel, ez történt a Sanduleakkal: tegyük fel, hogy az elektronjaiból kaonok lettek. Akkor összeomolhatott, és lehetett belőle fekete lyuk. Mégis mennyi időbe telik, amíg ez az átalakulás lezajlik? Számításaik szerint tíz másodpercbe: ez azt jelenti, a neutrínók a szupernova-esemény első tíz másodpercében elszökhetnek, de ezt követően elnyeli őket az újonnan létrejött fekete lyuk. És történetesen tíz másodpercig tartott a neutrínóáramlás is 1987-ben. – Lenyűgöző – így Lloyd. – De mi köze ennek ahhoz a kitöréshez, ami az első kísérletünkkel egyidőben zajlott le? – Hát, a kaonsűrítményből létrejövő objektum igazából nem fekete lyuk – mondta Wendy. – Inkább egy természetétől fogva instabil paraszingularitás. Most Gerry Brown neve után barna lyukaknak9 nevezzük őket. Ami azt illeti, valamikor fel kell élednie, ahogy a kaonok önmaguktól visszaváltoznak elektronokká. Amikor sor kerül erre, azonnal életbe lép a Pauli-féle kizárási elv, és óriási nyomás szegül szembe az összeroskadással, így az egész kénytelen szinte egyetlen pillanat alatt kitágulni. Ezen a ponton a neutrínók ismét kiszabadulhatnak… egészen addig, amíg a folyamat megfordul, és az elektronok ismét kaonokká változnak. A Sanduleaknak is valamikor át kellett billennie, és úgy tűnik, ötvenhárom másodperccel az első időelmozdulási jelenséget megelőzően a neutrínó-érzékelőnk újabb kitörést jelzett. Az érzékelő, illetve a rögzítőegység az időelmozdulás kezdetekor természetesen azonnal leállt, úgyhogy nem tudom megmondani, meddig tartott a második kitörés, azonban elméletben hosszabbnak kellett lennie az elsőnél: akár kéthárom percig is érkezhettek neutrínók. Igazából eredetileg azt gondoltam, a Sanduleak visszabillenéséből eredő kitörés okozta az időelmozdulást – mondta, és hangjából érezni lehetett, mennyire vágyott erre a lehetőségre. – Már azt néztem, melyik repülőjegyet foglaljam le Stockholmba, amikor előálltatok a farbával, és azt mondtátok, a ti ütköztetőtök a tettes. – Hát, lehet, hogy a kitörés miatt volt – mondta Lloyd. – Lehet, hogy ezért nem tudtuk megismételni az eredményt. – Nem, nem – így Wendy. – Ez nem a visszabillenésből eredő kitörés volt, legalábbis nem kizárólag. Ne feledjétek, a kitörés ötvenhárom másodperccel az időelmozdulás előtt kezdődött, míg a jelenség pontosan egybevágott a részecskeütköztető működésével. Meglehet, a Földet érő neutrínókitörés és az ezzel egy időben zajló kísérlet véletlen egybeesése idézte elő az időelmozdulásban szerepet játszó furcsa körülményeket. Kitörés nélkül pedig hiába próbálkoztatok a kísérlet megismétlésével: nem történt semmi.

9

184

brown = barna

– Vagyis itt, a Földön olyan körülményeket hoztunk létre, amelyek a nagy bummot követő töredékmásodperc óta nem léteztek, miközben éppen eltalálta a bolygót egy adag neutrínó, amelyet egy visszabillenő barna lyuk köpött ki magából. – Valahogy úgy – helyeselt Wendy hangja. – Képzelhetitek, milyen elképesztően kicsi az esélye ennek. És ez nem is baj. – Visszabillenhet még a Sanduleak? – tette fel a kérdést Lloyd. – Számíthatunk még egy neutrínókitörésre? – Minden bizonnyal. Elméletileg még számos alkalommal visszabillen majd, gyakorlatilag a barna lyuk és a neutroncsillag-állapot között ingadozik egy ideig, amíg stabilizálódik, és állandó, mozdulatlan neutroncsillag lesz belőle. – Mikor kerül sor a következő visszabillenésre? – Fogalmam sincs róla. – De ha kivárjuk a következő kitörést, és majd pontosan abban a pillanatban végezzük el a kísérletet, talán sikerül megismételni az időelmozdulást. – Sosem fog sikerülni – mondta Wendy. – Miért nem? – kérdezte Theo. – Gondoljátok csak végig, srácok! Hetekbe tellett felkészülni a kísérlet megismétlésére, elvégre mindenkinek biztonságban kellett lennie, mielőtt elkezdődött. Azonban a neutrínóknak szinte egyáltalán nincsen tömegük. Gyakorlatilag fénysebességgel száguldanak keresztül a világegyetemen. Esély sincs rá, hogy előre tudhassuk, mikor érkeznek ide, és mivel az első visszabillenéses kitörés nem tartott tovább három percnél, hiszen még azelőtt véget ért, hogy a rögzítőegység ismét üzemelni kezdett volna, ezért soha nem kaphatunk előzetes figyelmeztetést arról, hogy kitörés közeleg, ráadásul a kitörés kezdetétől fogva legfeljebb három percetek van bekurblizni a részecskegyorsítót. – A fenébe! – mondta Theo. – Az iskoláját! – Sajnálom, hogy nem szolgálhatok jó hírekkel. Viszont öt perc múlva dolgom van: mennem kellene. – Oké – így a görög. – Szia! – Sziasztok! A fiatalember kikapcsolta a kihangosító gombját, és Lloydra pillantott. – Megismételhetetlen. Ez nem tetszik majd a világnak. – Az egyik székhez lépett és belezöttyent. – A francba! – szitkozódott Lloyd. – Nekem mondod? Tudod, most, hogy kiderült, a jövő nem állandó, nem aggódom annyira a gyilkosság miatt, de azért örültem volna, ha látok valamit. Érted? Bármit… Jézusom, úgy érzem, mintha kimaradtam volna 185

valamiből, érted? Mintha a Földön mindenki látta volna az anyahajót, én meg éppen akkor ültem volna a rötyin.

186

27. Az LHC-ban most már minden nap voltak 1150 terravoltos ólomatomos ütközések. Néhány ezek közül régóta tervezett és most folytatott kísérletek része volt, mások az időbeli elmozdulás elméleti alapjának kutatását szolgálták. Theo kis időre felhagyott az ALICE és a CMS működési naplóinak ellenőrzésével, hogy megnézze az e-mailjeit. Újabb Nobel-díjasok hirdette az első üzenet tárgya. Hát persze, elvégre nem csak a fizikában osztanak Nobelt. Minden évben öt másik területen is kap valaki ilyen díjat, a nyertesek nevét gondosan elosztva, egyesével teszik közzé. Jár Nobel-díj a kémia, az orvostudomány, a közgazdaság, az irodalom képviselőjének, és annak, aki előmozdítja a világbékét. Theót igazán csak a fizikai díj érdekelte: bár némi érdeklődéssel figyelte a kémiai Nobelt is. Rákattintott a levélre, hogy kiderüljön, mi van benne. Nem a kémiai díj, hanem az irodalmi. Már éppen törölni akarta az üzenetet, amikor megakadt a szeme a díjazott nevén. Anatolij Korolov. Orosz író. Természetesen azután, hogy Cheung Torontóban elmesélte a látomását, és említést tett egy Korolov nevű emberről, Theo utánajárt a névnek. Mint kiderült bosszantóan gyakori vezetéknév és elképesztően jellegtelen embereké. Úgy tűnt, nem él senki ezen a néven, aki különösebben híres vagy jelentőségteljes személy lenne. De most egy Korolov Nobel-díjat nyert. Theo azonnal bejelentkezett a Britannica Online-ba: a CERN állandó felhasználói szerződést kötött velük. Az Anatolij Korolov-ról szóló bejegyzés nagyon rövid volt. Korolov, Anatolij Szergejevics: orosz író, közíró. 1965. július 11én született Moszkvában, az egykori Szovjetunióban… Theo a homlokát ráncolta. „Az ég szerelmére, a nyomorultja egy évvel fiatalabb Lloydnál.” Persze az egy regényben felvázolt kísérleti eredményeket senkinek sem kell megismételnie. Folytatta az írást: Első regénye, az 1992-ben megjelent Pered voszkhódom szolnca (Napkelte előtt) a Szovjetunió összeomlása utáni első napokról 187

szólt. A főszereplő, Szergej Dolonov, a kommunista párt kiábrándult tagja egy sor szomorú-vidám beavatásnak tűnő eseményen megy keresztül, ahogy küzd, hogy megértse az országában végbemenő változásokat, és végül sikeres üzletember lesz belőle Moszkvában. További regényei: Na kulicska (A világ végén), 1995; Obiknovennaja isztorija (Közönséges történet), 1999; Moszkvitannyin (A moszkovita), 2006. Ezek közül egyedül a Na kulicska jelent meg angolul is. „A következő kiadásban minden bizonnyal hosszabb lesz a szócikke” – gondolta Theo. Az jutott eszébe, hogy olvasta-e Dim a fickó regényeit az európai irodalom tanulmányozása során. Lehet, hogy ő az a Korolov, akiről szó volt Cheung látomásában? Ha igen, akkor miféle kapcsolatban állt Theóval? Vagy ha már itt tartunk, akkor Cheunggal, akinek az érdeklődési köre inkább kereskedelmi, mint irodalmi jellegű volt. Micsiko és Lloyd kézen fogva sétálgattak St. Genis utcáin, élvezték a langyos esti szellőt. Miután megtettek néhány száz métert úgy, hogy egyetlen szó sem hangzott el közöttük, Micsiko megállt. – Azt hiszem, tudom, mi siklott félre. A férfi ránézett. Arcán értetlen kifejezés. – Gondold csak végig, mi történt! Megterveztetek egy kísérletet, amivel elő kellett volna állítani a Higgs-bozont. De az első alkalommal, amikor elvégeztétek, nem járt sikerrel. Miért nem? – A Sanduleak neutrínóáramlása miatt. – Hm? Ez valóban szerepet játszhatott az időelmozdulásban… De hogyan avatkozhatott volna bele a bozonok létrejöttébe? Lloyd vállat vont. – Hát, mert… mert… hmm, ez egy jó kérdés. Micsiko a fejét rázta. Újból elindultak. – Nem lehetett rá hatása. Nem kétlem, hogy az eredeti kísérlet épp egybeesett a neutrínóáramlással, de nem kellett volna megzavarnia a Higgsbozonok létrejöttét. Lenniük kellett volna bozonoknak. – Csakhogy nem voltak. – Pontosan – így Micsiko. – Csakhogy nem volt senki, aki észlelhette volna őket. Közel három percen át nem volt a Földön egyetlen tudatos elme sem. Sehol senki, hogy ténylegesen megfigyelje a Higgs-bozon létrejöttét. De nem csak ezt: nem volt senki, aki bármit megfigyelhetett volna. Ezért tűnik úgy, mintha az összes videofelvétel üres lenne. Üresnek néznek ki: mintha nem lenne rajtuk más, csak véletlen zaj. De tegyük fel, hogy az nem zaj: 188

tegyük fel, hogy a kamerák pontosan azt vették fel, amit láttak… egy meghatározatlan világot. Az egész hóbelevanc, az egész Föld bolygó formázatlan. Megfelelő megfigyelők nélkül, amikor mindenkinek máshol volt a tudata, sehogy sem lehetett megoldani az éppen zajló események kvantummechanikáját. Nem lehetett választani a sok lehetséges valóság közül. A felvételeken összeomlás előtti hullámfunkciók látszanak, afféle zavaros, sistergő pokol tornáca: a sok lehetséges állapot egymásra halmozódik. – Kétlem, hogy az egymásra halmozódó hullámfunkciók úgy néznek ki, mint a statikus zaj. – Na jó, lehet, hogy ez nem a tényleges kép, de függetlenül attól, hogy az-e vagy sem, nyilvánvaló, a háromperces szakaszt valamilyen módon kitörölték: a történtek fizikai sajátosságai meggátolták, hogy az adott időszakról felvétel készüljön. Ha nincs sehol egy tudatos lény, a valóság összeomlik. Lloyd a homlokát ráncolta. Tényleg tévedhetett ekkorát? Cramer tranzakciós értelmezése a kvantumfizika minden gondjára választ adott, anélkül, hogy szükség lett volna megfelelő megfigyelőkre… de lehet, hogy az efféle megfigyelőknek mégis volt valamilyen szerepük. – Elképzelhető – szólalt meg –, de… Nem, nem, ez nem lehet így. Ha semmi sincs meghatározva, akkor hogyan történtek a balesetek? A repülőgépbaleset: az meghatározottság, megvalósult lehetőség. – Természetesen – mondta Micsiko. – Nem arról van szó, hogy eltelt három perc, amikor vonatok, autók és futószalagok emberi felügyelet nélkül működtek, hanem arról, hogy eltelt három perc, amikor semmi sem dőlt el: csillámló fehérségbe halmozva létezett az összes lehetőség. Ám a három perc végén visszatért az emberek tudata, és a világ ismét összeállt egyetlen állapotba. És sajnálatos, ámde elkerülhetetlen módon hárompercnyi öntudatlanság után a lehető legelfogadhatóbb állapotot vette fel: olyan világgá állt össze, ahol a repülőgépek és az autók balesetet szenvedtek. Azonban ezek a balesetek nem a közbülső három percben történtek: sosem történtek meg. Egyetlen ugrással áttértünk arról, ahogy a dolgok eddig voltak arra, ahogy utána lettek. – Ez… ez őrültség. Ábrándozás. Épp egy kocsma mellett haladtak el. A vaskos, zárt ajtó túloldaláról hangos, francia nyelvű zene szüremlett ki. – Nem, nem az. Ez kvantumfizika. Az eredmény pedig ugyanaz: az emberek éppúgy meghaltak, megnyomorodtak, mintha a balesetek tényleg megtörténtek volna. Nem azt akarom sugallni, hogy van valamilyen eszközünk elkerülni mindezt… Bármennyire is vágyom erre. Lloyd megszorította a menyasszonya kezét, és haladtak tovább, előre, a jövőbe. 189

3. KÖNYV Huszonegy évvel később, 2030 ősze

„Az elveszett idő soha nem kerül meg.” John H. Aughey

190

28. Az idő múlik, a dolgok változnak. 2017-ben fizikusok és agykutatók jórészt a Stanfordon dolgozó csoportja kidolgozott egy teljes elméleti modellt az időelmozdulásra. Roger Penrose harminc évvel ezelőtti felvetése az emberi agy kvantummechanikai modelljét illetően alapvetően igaznak bizonyult, még akkor is, ha Penrose számos részletben tévedett is – így aztán nem volt meglepő, hogy a kellően nagy erejű kvantumfizikai kísérletek hatással vannak az érzékelésre. Mindazonáltal a neutrínók is kulcsfontosságúak voltak. Az 1960-as évek óta ismert a tény, hogy a Nap valamilyen okból csak feleannyi neutrínót bocsát ki magából, mint kellene… a híres „napneutrínó-probléma”. A napot hidrogénfúzió hevíti: négy hidrogénatom – mindegyik egyetlen proton csupán – összeáll egyetlen, két protonból és két neutronból álló héliumatommá. Ahogy a hidrogénekből származó protonokból neutronok lesznek, két elektron-neutrínót kellene kivetniük magukból… De valamilyen módon a két elektron-neutrínó közül, amelynek el kellene érnie a Földet, egy még ezt megelőzően eltűnik, mintha valahogyan kitörölnék, akárha a világegyetem tudná, túlságosan sok neutrínó jelenléte esetén megszűnne az emberi tudat alapjául szolgáló kvantummechanikai folyamatok stabilitása. Az 1998-as felfedezés, miszerint a neutrínóknak van csekélyke tömegük, elfogadhatóvá tette a napneutrínóprobléma régóta ismert megoldási lehetőségét: amennyiben a neutrínóknak van tömegük, a felvetés szerint útközben megváltozhat a típusuk, amitől a kezdetleges érzékelő berendezések számára mutatkozhat csupán úgy, mintha eltűntek volna. Azonban a neutrínók minden fajtáját érzékelni képes sudburyi neutrínó-obszervatórium adatai is azt mutatták, hogy a Földet elérő mennyiség jelentősen elmarad az elvárhatótól. Az erős emberközpontú alapelv kimondta, hogy a világegyetemen belül létre kell jönnie az életnek, a kvantumfizika koppenhágai értelmezése szerint szükség van megfelelő megfigyelőkre: tekintettel arra, amit most már tudni lehetett a neutrínók és az emberi tudat kölcsönhatásáról, a napneutrínóprobléma bizonyítéknak tűnt arra, hogy az univerzum erőfeszítéseket tesz az efféle megfigyelők létezésének biztosítására. Persze néha előfordultak a Naprendszeren kívüli forrásból származó neutrínókitörések, azonban rendes körülmények között hatásuk a tűrésküszöb alatt maradt. Ám ha a körülmények megváltoztak – amikor a neutrínóvihar 191

utoljára közvetlenül a nagy bumm után előforduló környezeti feltételekkel párosult –, sor került az időelmozdulásra. 2018-ban az Európai Űrügynökség útjára indította a Cassandra kutatóegységet a Sanduleak-69°202 irányába. Nyilvánvalóan évmilliókba kerül, mire eléri, de ez nem számított. Csak az számított, hogy most, 2030-ban a Cassandra 2,5 trillió kilométerre járt a Földtől, és 2,5 trillió kilométerrel közelebb volt az 1987A jelű szupernóva maradványához: ekkora távolság megtételéhez a fénynek és a neutrínónak három hónapra volt szüksége. A szondán két műszer volt. Az egyik egy közvetlenül a Sanduleakra irányuló fényérzékelő, a másik egy új találmány, egy közvetlenül a Földre irányuló tachyonsugárzó. A Cassandra nem tudta közvetlenül érzékelni a neutrínókat, de ha a Sanduleak kilengett a barna lyuk állapotból, nem csak részecskéket, hanem fényt is kibocsát magából, és a fényt könnyű észrevenni. 2030 júliusában a szonda fényt érzékelt a Sanduleak irányából. Azonnal ultraalacsony energiájú (éppen ezért ultramagas sebességű) tachyonsugarat lőtt ki a Föld felé. Negyvenhárom órával később a tachyonok megérkeztek, és beindították a riasztást. Az első időelmozdulás után huszonegy évvel a Föld lakói három hónappal előbb értesültek róla, hogy ha újból szeretnének bepillantani a jövőbe, nagy eséllyel módjuk lesz rá. A következő alkalomnak pontosan abban a pillanatban kell lennie, amikor a Sanduleak neutrínói megindulnak keresztül a Földön… és nem lehet véletlen, hogy ez greenwichi idő szerint 2030. október 23-ára, szerda 19:21-re esik: pontosan ekkor kezdődött az első látomás két perce. Az ENSZ meglepően gyorsan megvitatta a kérdést. Néhányan úgy vélték, mivel a jelen igencsak eltért a jövőemlékekben látottaktól, az emberek talán úgy döntenek, az új látomás lényegtelen lesz. Ám a közvélemény valójában éppen ellentétesen reagált: szinte mindenki szeretett volna ismét belekukkantani a jövőbe. Még mindig erős volt az Ebenezer-hatás. Ráadásul mostanra egész nemzedéknyien voltak a 2009 után született fiatalok. Úgy érezték, kimaradtak, és követelték, hogy nekik is legyen lehetőségük megélni azt, amit a szüleik már megtapasztaltak: egy pillanatot a rájuk váró jövőből. Akárcsak az előző alkalommal, most is a CERN volt a holnap kulcsa. Ám az immár hatvanhat éves Lloyd Simcoe nem vett részt az ismétlés előkészítésében. Két évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, és most elhárította a CERN visszahívó üzenetét. Mindazonáltal Theóval osztozott a Nobel-díjon. 2024-ben kapták meg, mint kiderült nem olyasmiért, aminek köze van az időelmozduláshoz, esetleg a Higgs-bozonhoz, hanem közös találmányukért, a tachyontardyon-ütköztetőért, ezért az asztali eszközért, aminek hatására az óriási részecskegyorsítók a TRIUMF-tól a Fermilabon át a CERN-ig a világon 192

mindenhol elavulttá váltak. A CERN nagy része mostanra elhagyatott terület volt, noha az eredeti tachyon-tardyon-ütköztető még mindig az intézmény területén állt. Meglehet, Lloyd azért nem akart részt venni az eredeti kísérlet megismétlésében, mert Micsikóval kötött házassága tíz év után tönkrement. Persze volt egy közös lányuk, azonban valahol a dolgok mélyén a nő mindig is úgy érezte, még ha először nem is akarta beismerni, hogy valamiképpen Lloyd volt a felelős az első kislánya haláláért. Kétség nem fér hozzá, Micsiko önmagát is meglepte az első alkalommal, amikor a férfival folytatott vitájában előjött ez az érv. Azonban ettől még ott volt. Kétség sem volt afelől, hogy szerették egymást, ám végül úgy döntöttek, egyszerűen képtelenek tovább együtt élni, ha még oly zavarosan és megfoghatatlanul is, ott lóg ez, minden fölött. Legalább nem volt fájdalmas válás, mint egykor Lloyd szüleié. Micsiko visszaköltözött Nipponba, magával vitte a lányukat, Joant – Lloyd évente egyszer, karácsonykor, meglátogatta. A férfi jelenléte nem volt létfontosságú az eredeti kísérlet megismétléséhez, habár nagy segítséget jelentett volna. Ugyanakkor mostanra boldogan élt második házasságában: bizony, Doreent vette feleségül, a nőt, aki a látomásában szerepelt, és valóban volt egy kunyhójuk Vermontban. Jake Horowitz, aki már régen otthagyta a CERN-t, hogy a feleségével, Carly Tompkinsszal együtt dolgozzon a TRIUMF-ban, azért ráállt, hogy három hónapra visszajöjjön. Carly is vele jött, és Jake-kel együtt el kellett viselnie a többiek ugratásait, ahogy arról faggatták őket, a CERN melyik laborhelyiségét fogják felavatni. Tizennyolc éve voltak házasok, és három csodálatos gyerekkel büszkélkedhettek. Theodosziosz Prokopidisz és még vagy háromszáz ember továbbra is a CERN-ben dolgozott, ők üzemeltették a helyi TTC-t. Theo, Jake, Carly és a keretszemélyzet versenyt futott az idővel, hogy ötévnyi működési szünetet követően ismét üzembe helyezzék a nagy hadronütköztetőt, még mielőtt a Sanduleak neutrínói megérkeznek.

193

29. A mostanra negyvennyolc éves Theo nagy örömmel vette, hogy 2030 valójában igencsak másként alakult, mint ahogy a 2009-es látomásokban látszott. Ami őt illeti, előreugró állát fedő dús szakállt növesztett (ráadásul így megúszta, hogy már délutánra úgy nézzen ki, mint akire ráfér egy borotválkozás). Ifjabb Helmut Drescher azt mondta, a jövőemlékében látszott Theo álla. A szakáll volt az egyik apró jele szabad akarata kinyilvánításának. Az ismétlés időpontjának közeledtével Theo így is egyre nyugtalanabb lett. Igyekezett meggyőzni magát, hogy csak ideges, mert ha valami rosszul sikerül, akkor megint óriási csalódást okoznak a világnak, ám az LHC láthatóan tökéletesen működött, így be kellett ismernie önmaga előtt, nem erről van szó. Azért volt ideges, mert gyors ütemben közeledett a nap, amikor a 2009es látomás szerint meghal majd. Sem enni, sem aludni nem tudott. Ha sikerült volna rájönnie, ki volt az, aki eredetileg holtan akarta látni, akkor talán könnyebb lett volna: nem kellett volna mást tennie, mint elkerülni az illetőt. Csakhogy fogalma sem volt róla, ki az, aki meghúzta, meghúzza, meghúzná a ravaszt. Végül aztán elkerülhetetlenül beköszöntött 2030. október 21., hétfő: a dátum, amelyet – legalábbis a valóság egyik változatában – Theo sírkövébe véstek. Reggel verítékben fürödve állt fel az ágyból. Még mindig rengeteg munkát kellett elvégezni a CERN-ben: még két nap, mire ideérnek a Sanduleak neutrínói. Igyekezett kiverni mindezt a fejéből, de hiába ért be a munkahelyére, képtelen volt összpontosítani. Nem sokkal 10:00 után pedig nem bírta tovább. Otthagyta a vezérlőközpontot, útközben vette fel bézs sildes sapkáját és foncsorozott napszemüvegét. Egyáltalán nem volt napos az idő: hűvös volt, az ég felét felhők borították. Azonban mostanra senki sem lépett ki a szabad levegőre anélkül, hogy ne védte volna a fejét és a szemét. Noha végre sikerült megállítani az ózonréteg kopását, semmit sem tettek még azért, hogy helyreállítsák. A Jura-hegység sziklás csúcsain megcsillant a napfény. A Glóbus Gateway busza állt a parkolóban – a jórészt elhagyatott CERN természetesen nem szerepelt a Michelin útikönyvek kiemelt látványosságai között, a megismételt kísérlet körüli felhajtás miatt pedig egyébként sem tehette be ide a 194

lábát egyetlen turista sem. A buszt arra használták, hogy ide hozza a reptérről az újságírók hadát: ideutaztak, hogy tudósítsanak a megismételt kísérlet előkészületeiről. Theo az autójához, egy Ford Octaviához sétált: jó és tartós járművek ezek. Azzal töltötte a fiatal éveit, hogy dollármilliárdokba kerülő részecskegyorsítókkal játszadozott: nem volt szüksége drága autóra, hogy ezzel mutassa saját értékét. Ahogy közeledett felé, az autó felismerte, ő pedig bólintott, így jelezte, tényleg be akar szállni. A vezetőoldali ajtó felcsúszott és eltűnt a tetőben. Még mindig lehetett oldalra nyíló ajtajú autókat venni, azonban az egyre fogyó parkolóhelyek miatt sokkal kényelmesebb volt olyan ajtót használni, amihez nem kellett külön terület. Beszállt, és közölte a járművel, hová szeretne menni. – A napnak ebben a szakaszában a leggyorsabb, ha a Rue Meynard-t választja – közölte vele egy kellemes férfihang. – Remek – mondta Theo. – Te vezetsz. Az autó így is tett, felemelkedett a földről, és útjára indult. – Zene vagy hírek? – kérdezte. – Zene. A jármű belsejét megtöltötte egyik kedvenc zenekara, egy népszerű koreai banda zenéje. Csakhogy ez sem ért sokat, nem nyugtatta meg. A fenébe az egésszel, jól tudta, nem is lenne szabad itt lennie, Svájcban, csakhogy még mindig a nagy hadronütköztető volt a világon a legnagyobb ilyen jellegű berendezés – a tachyon-tardyon-ütköztető megjelenése előtt hiába próbálkoztak időről időre a szupravezető szuperütköztető tervezetének újjáélesztésével: az eredetit még 1993-ban vétózta meg az Egyesült Államok kongresszusa. A részecskegyorsítók üzemeltetése, karbantartása pedig kihalófélben lévő mesterségnek számított. Az eredeti LEP gyorsító, a CERN óriási föld alatti alagútjába először elhelyezett szerkezet építői mára meghaltak vagy nyugdíjba mentek, és a negyedszázaddal ezelőtt üzembe helyezett LHC készítői közül is alig néhány akadt csupán, aki még mindig ilyen jellegű munkával foglalkozott. Így aztán Svájcban szükség volt Theo tapasztalatára. De nem volt hajlandó egy helyben várni, hogy mi lesz. Az autó leparkolt a meghatározott célállomás, a genfi rendőrkapitányság előtt. Régi épület volt ez, több mint egy évszázada állt, és bár törvénybe ütközött, hogy 2021 után készült autóba belső égésű motor kerüljön, még mindig látszott rajta az autók kipufogógázaiban töltött évtizedek mocska: valamikor le kellene csapatni róla. – Nyit – mondta. Az ajtó eltűnt a plafonban. – Ötszáz méteres körben nem található üres parkolóhely – közölte vele a jármű. – Menj tovább, körbe a tömb körül! Ha fel kell venni, hívlak. 195

Az autó csipogva jelezte, hogy tudomásul vette az utasítást. Theo felvette a sapkáját és a napszemüvegét, majd kilépett. Átment a járdán, fel a lépcsőn, és belépett az épületbe. – Bonjour – szólalt meg egy asztal mögül egy magas, szőke férfi. – Jepeux vous aider? – Oui. Détective Helmut Drescher, s’il vous plait. – Az ifjabb Helmut Drescher valóban nyomozó lett: Theo jó néhány hónappal korábban ellenőrizte ezt puszta kíváncsiságból. – Muti nincs benn – közölte a férfi, továbbra is franciául. – Tud önnek segíteni másvalaki? A fizikus úgy érezte, megáll a szíve. Drescher talán megértette volna, de elmagyarázni mindezt egy idegennek… – Nagyon reméltem, hogy sikerül találkoznom Drescher nyomozóval. Nem tudja, mikor tér vissza? – Sajnos, nem… Hmm, milyen szerencséje van! Ott van Muti. Theo megfordult. Két férfi lépett be az épületbe, mindketten annyi idősek voltak, amennyinek a nyomozónak lennie kell: fogalma sem volt róla, melyikük Drescher. – Drescher nyomozó? – mondta tétován. – Én vagyok – szólalt meg a jobb oldali. Jóképű fiatalember lett belőle világosbarna hajjal, határozott vonalú állkapoccsal és ragyogó kék szemmel. – Ahogy mondtam, nagy szerencséje van – így az asztal mögött ülő tiszt. „Csak ha túlélem” – gondolta Theo. – Drescher nyomozó, beszélnem kell magával! A fiatalember odafordult a társához, akivel együtt érkezett. – Majd megkereslek, Fritz. – A Fritznek nevezett bólintott, és bement az épületbe. Drescher nem adta jelét, hogy felismerte Theót. Persze a találkozásuk óta huszonegy év telt el, s bár az időelmozdulás megismétlésére irányuló próbálkozást nagy médiafigyelem kísérte, Theónak túlságosan sok volt a dolga az utóbbi időben, hogy sok interjút adjon a tévében: ezt jórészt Jake Horowitzra hagyta. A nyomozó a második ajtó felé terelte – utcai ruhát viselt, de Theo akaratlanul is felfigyelt rá, hogy milyen szép a cipője. Drescher tenyérlenyomat-leolvasóra helyezte a kezét, mire a két ajtószárny befelé tárult, és így bejutottak a raj szobájába. Laposkák, papírvékony számítógépek tornyai álltak néhány íróasztalon, máshol egymáson heverve beborították a felületet. Az egyik fal teljes egészében Genf számítógép vezérelte forgalmát mutatta térképen: minden egyes járműnek saját jeladója volt. Theo figyelte, hátha észreveszi az épület körül keringő saját autóját: úgy tűnt, nem az övé az egyetlen, amelyik így tesz. 196

– Foglaljon helyet! – mutatott Drescher az asztalával szemben álló székre. Elővett egy laposkát az egyik halomból, és letette közéjük. – Nem bánja, ha felveszem a beszélgetésünket? – kérdezte. Francia szavai azonnal megjelentek a laposkán, mellette a címke, H. Drescher. Theo a fejét rázta válaszul. A nyomozó a szerkezet felé intett. Rájött, hogy Drescher hangos választ szeretne. – Non – mondta. A laposka kötelességtudóan feljegyezte, azonban a beszélő neve helyére villódzó kérdőjelet írt. – Mi a neve? – Theodosziosz Prokopidisz. – Arra számított, ez mond majd valamit Dreschernek. Legalább a laposka azonnal rögzítette. Látta, ahogy apró ablak nyílik a képernyőn, benne neve pontos alakja a görög ábécé betűivel, valamint néhány alapvető adat a név viselőjéről. A „Non” melletti címke azonnal átváltott T. Prokopidiszre. – Mit tehetek önért? – kérdezte a nyomozó, láthatóan még mindig gyanútlanul. – Tudja, hogy ki vagyok? Drescher a fejét ingatta. – A, ööö, az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, nem volt szakállam. A nyomozó alaposan szemügyre vette az arcát. – Hát… Ó! Jaj, Istenem! Jaj, maga az! Theo lepillantott. A laposka dicséretre méltó munkát végzett a fiatalember felindultságának központozásában. Amikor felpillantott, látta, hogy Drescher arcából kifutott a vér. – Oui. C’est moi – mondta neki. – Mon Dieu – szólalt meg Drescher. – Mennyi rémálmom volt emiatt az elmúlt években – ingatta a fejét. – Tudja, azóta számos boncolást láttam már, és jó néhány holttestet is. De a magáé… Ilyen látvány egy gyereknek. – Megborzongott. – Sajnálom. – Theo elhallgatott egy pillanatra. – Emlékszik még rá, hogy nem sokkal a látomást követően meglátogattam? A szülei lakásában: ahol a nagy lépcső volt. A fiatalember bólintott. – Emlékszem. Halálra rémültem. Theo finoman vállat vont. – Megint csak sajnálom. – Mindent megtettem, hogy a lehető legkevesebbet jusson eszembe a látomás. Az elmúlt évek során igyekeztem minél ritkábban gondolni rá. De 197

tudja, még mindig visszatér. Mindazok után, amit láttam, még mindig gyötör a képe. Theo bocsánatkérően mosolygott. – Nem a maga hibája – legyintett Drescher. – Magának mi volt a látomásában? A fizikust meglepte a kérdés: a nyomozónak még mindig nehezére esett a holttestről szóló látomást összekötni az előtte ülő ember valóságával. – Semmi – mondta. – Jaj, hát persze. – A fiatalember láthatóan elszégyellte magát. – Sajnálom. Néhány pillanatra kínos csend telepedett közéjük, aztán ismét megszólalt Drescher: – Tudja, nem is volt olyan rossz: mármint a látomás. Felkeltette az érdeklődésemet a rendőrségi munka iránt. Érdekes kérdés, hogy akkor is jelentkeztem volna a főiskolára, ha nem lett volna. – Mióta dolgozik rendőrként? – Hét éve: az utolsó két évben nyomozói rangban. Theónak fogalma sem volt arról, vajon ez gyors előremenetelnek számít-e, de fejben számolt, a fiatalember életkorát is figyelembe véve. Az egyetemet még nem végezhette el. Theo túlságosan sok időt töltött akadémikusok és tudósok társaságában: mindig attól tartott, kicsúszik a száján valami leereszkedő kijelentés azokkal szemben, akik a középiskoláig jutottak. – Az jó – próbálkozott. Drescher vállat vont, aztán a homlokát ráncolta és megcsóválta a fejét. – Még a közelben sem lenne szabad tartózkodnia. Az ég szerelmére, Európát is messzire kellene kerülnie. Valahol Genfben vagy a környéken történt a gyilkosság, különben nem én lennék a nyomozást folytató rendőr. Ha a látomásomban a mai napon meggyilkolnának, biztos lehet benne, hogy valahol Sanghajban vagy Hawaiin lennék. Most Theón volt a vállvonogatás sora. – Nem akartam itt lenni, de nem volt sok választásom. Ahogy mondtam, a CERN-ben dolgozom. Dolgoztam huszonegy évvel ezelőtt a nagy hadronütköztető kísérletet végző csapatban. Azért kell itt lennem, hogy holnapután megismételjem. Elhiheti, ha lenne beleszólásom, valahol máshol lennék. – Ugye nem kezdett el bokszolni? – Nem. – Mert a látomásomban… – Tudom, tudom. Azt mondta, egy bokszmeccsen ölnek meg. – Édesapám rengeteget nézett bokszot a tévében – így Helmut. – Azt hiszem, különös sport egy cipőkereskedőnek, de ő nagyon élvezte. Kisgyerekként is rendszeresen ott ültem mellette. 198

– Nézze, nincs a világon még egy ember, aki magához hasonlóan tudná, hogy tényleg veszélyben vagyok. Ezért kerestem meg. – Theo nyelt egy nagyot. – A segítségére van szükségem, Helmut. Rendőrségi védelmet szeretnék kérni. Ettől a pillanattól kezdve egészen addig, amíg megismétlődik a kísérlet, azaz – a faliórára, egy ragasztószalaggal rögzített laposkára pillantott, amelynek képernyőjén tizenöt centiméteres számok mutatták az időt – ötvenkilenc órára. Drescher az asztalán heverő többi számítógépre mutatott. – Rengeteg a munkám. – Kérem! Tudja, mi történhet. A legtöbb ember munkaszüneti napot kapott szerdára… Azért, hogy az időelmozdulás megismétlődésekor biztonságban legyenek az otthonukban. Nem szívesen kérek ilyet, de kihasználhatja azt az időt arra, hogy bepótolja a ma és holnap elmaradó munkát. – Nálunk nincs szabadnap szerdán – körbemutatott a helyiségben lévőkön. – Itt mindenki dolgozik… Arra az esetre, ha valami gond támadna. – Kis csend. – Van valami elképzelése róla, ki lőheti le? Theo a fejét rázta, aztán a beszélgetést felvevő laposkára pillantva azt mondta: – Nem. Semmi. Huszonegy éven át törtem a fejemet rajta, igyekeztem rájönni, igyekeztem kideríteni, kit bosszanthattam fel annyira, hogy holtan akarjon látni, illetve kinek válhat a hasznára, ha eltűnök az útból. De nincs senki ilyen. – Senki? – Hát, tudja, az ember belebolondul. Tulajdonképpen mindenkit gyanúsítani kezd. Egy ideig tényleg azt gondoltam, hogy a régi társam, Lloyd Simcoe tette. De épp tegnap beszéltem vele: Vermontban van, és eszében sincs a közeljövőben Európába jönni. – De hát csak mennyi is… háromórás repülőút, ha szuperszonikus gépre száll – mondta Drescher. – Tudom, tudom… De tényleg biztos, hogy nem ő a tettes. Valaki viszont ezt akarja… Maguk hogy is hívják ezt? Mi a kifejezés? Ismeretlen személy vagy személyek ma valóban az életemre törhetnek. Én pedig kérem magát, könyörgök magának, hogy akadályozza meg őket ebben. – Hol kell ma megjelennie? – A CERN-ben. Vagy az irodámban, az LHC vezérlőtermében, vagy lenn, az alagútban. – Alagútban? – Igen. Biztosan hallott róla: van a CERN-ben egy huszonhét kilométer kerületű alagút száz méter mélyen. Tudja, egy óriási gyűrű. Ott van az LHC. Drescher egy ideig az ajkát rágta. – Hadd beszéljek a parancsnokommal! – mondta végül. Felállt, átvágott a helyiségen és bekopogott az ajtón. Félrecsúszott, és Theo szigorú 199

arckifejezésű, fekete hajú nőt látott odabenn. A fiatalember belépett, és az ajtó bezárult mögötte. Mintha egy egész örökkévalóságig lett volna távol. Theo idegesen pislogott körbe. A nyomozó asztalán egy fiatal nő, a felesége, esetleg a barátnője hologramja állt, valamint egy idősebb férfit és egy nőt ábrázoló másik. Az idősebbik nőt felismerte: Frau Drescher volt az. Amennyiben a felvétel mostanság készült – márpedig annak kellett lennie, elvégre egészen néhány évvel ezelőttig egy becsületes rendőr nem engedhetett meg magának egy holofényképezőt –, akkor kegyes volt hozzá az idő. Még mindig nagyon vonzó jelenség volt, és nem ártott szépségének, hogy a haja őszült. Végre kinyílt a helyiség végében lévő szoba ajtaja, és előbukkant a nyomozó. Visszatért az asztalához. – Sajnálom – mondta, ahogy ismét elfoglalta a helyét –, ha valaki megfenyegette, vagy valamiféle… – Szeretnék beszélni a parancsnokkal. – Nem fogadja – horkantotta Drescher. – Én is csak minden második alkalommal jutok be hozzá. – Lehalkította a hangját: – Nagyon sajnálom, Mr. Prokopidisz. Nézze: legyen óvatos! – Azt hittem, hogy maga, éppen maga megérti majd. – Csak egy zsaru vagyok. Parancsra cselekszem. – Elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, csúfondáros él érzett a hangjában. – Ráadásul mi a helyzet akkor, ha óriási hibát követett el azzal, hogy idejött? Mármint mi újság, ha én vagyok az, aki lelőtte? Talán Agatha Christie írt egyszer egy ilyen történetet, amelyikben a detektív volt a gyilkos? A sors fintora lenne, hogy maga idejött hozzám, nem? Theo megemelte a szemöldökét. Szíve a torkában dobogott, és nem tudta, mit kellene mondania. Jézus az égben, elvégre egy Glockkal lőtték meg, márpedig a rendőrök a világon mindenütt kedvelték ezt a típust… – Ne aggódjon! – vigyorgott a fiatal férfi. – Csak tréfálok. Gondoltam, jogom van magára ijeszteni egy kicsit azután, hogy évekkel ezelőtt mit művelt velem. – Mindazonáltal odanyúlt a laposkához, és mutatóujja sikáló mozdulataival letörölte az átirat utolsó néhány sorát. – Sok szerencsét, Mr. Prokopidisz! Ahogy mondtam, legyen óvatos! A jövő emberek milliárdjai számára alakult másként, mint ahogy a látomásukban szerepelt. Nem kellene ezt mondanom magának, elvégre egy tudóssal ülök szemben, de valójában semmi oka sincs azt hinni, a maga látomása lesz éppen az, amelyik tényleg megvalósul. Theo a mobiltelefonjával hívta az autóját, s amikor megérkezett, visszahajtott. Dreschernek minden bizonnyal igaza volt. Szégyellte magát a rátörő pánik miatt: minden bizonnyal rosszat álmodott előző éjjel, és a közelgő 200

kísérletismétléssel együtt ez válthatta ki a rohamot. Igyekezett megnyugodni, figyelte az elhaladó tájat, ahogy a jármű visszatért a nagy hadronütköztető vezérlőjébe. A busz még mindig ott állt a parkolóban. Némi nosztalgiát ébresztett benne. Természetesen Nyugat-Európa minden sarkában lehetett találkozni Glóbus Gateway buszokkal. Ő maga sose fizetett be az útjaikra, de tizenévesként a barátaival együtt rendszeresen figyelték őket júliusban és augusztusban. Az izgalmas és szórakoztató élményekkel teli nyárra vágyó észak-amerikai lányok gyakorta utaztak ilyenekkel: Theónak kamaszként nem egy romantikus estében volt része amerikai iskolás lányokkal. A kedves emlékek azonban szomorúságot hoztak magukkal: Athénra, az otthonára gondolt. Dim temetése óta csak kétszer járt ott. Miért is nem szakított több időt a szüleire? Hagyta, hogy az autója találjon egy üres helyet. Kiszállt, és elindult az LHC vezérlője felé. – Jaj, Theo – szólította meg a mozaikokkal kirakott folyosó túlsó végéből közeledő Jake Horowitz –, már próbáltalak elérni. Felhívtam a kocsidat, de azt mondta, letartóztattak vagy valami ilyesmi. – Vicces egy autó. Valójában meglátogattam… valakit, akit régi barátomnak véltem. – Némi gond van az LHC-val, és Jiggs nem tudja, hogyan lehetne megjavítani. – Ajjaj. – Ja. A negyvennégyes kriosztátcsoport az, a harmadik nyolcadban. Theo a homlokát ráncolta. Az LHC-t már évek óta nem hajtották meg teljes gőzzel. Jiggs a maga harmincnégy évével a karbantartók főnöke volt: valójában még soha nem látta az ütköztetőt 14 terravolton működni. A kriosztát beállítása közismerten hajmeresztő munka volt. – Megnézem – mondta. A régi időkben, amikor még háromezer ember dolgozott a CERN-ben, sosem kellett volna egyedül lemásznia az alagútba, azonban a jelenlegi kisszámú személyzetnél az tűnt a legjobbnak, ha szétosztja a korlátozott erőforrásait, és ami azt illeti, talán az a legbiztonságosabb hely a környéken. Meglehet, hogy valami tébolyult bejut az intézet területére, hogy lelője Theót, azonban egy ilyen betolakodót minden bizonnyal sikerül még jóval azelőtt megállítani, hogy lejutna az alagútba. Ráadásul kizárólag Jake és Jiggs tudná, hogy odalenn van, márpedig bennük teljesen megbízott. Lement a lifttel száz méterrel a föld alá. A részecskegyorsító alagútjában nedves és meleg volt a levegő, gépolaj- és ózonszagú. Alig derengett némi fény: a fenti fénycsövek kékesfehér színét rendszeres időközönként a falra szerelt vészvilágítás sárga foltjai szakították meg. A szerkezet zümmögése, a légszivattyúk bugása, cipősarkának kopogása a betonpadlón mind visszhangot vertek. Az alagút keresztmetszete a lapos padlótól eltekintve kör alakú volt, átmérője 3,8 méter és 5,5 méter között váltakozott. 201

Mint korábban sokszor, most is végignézett egyik irányban az alagúton, aztán megfordult, és eltekintett a másik irányba. Nem volt teljesen egyenes. Elég messzire ellátott, de a fal végül elkanyarodott. A mennyezetről az egysínű vasút I-profilú pályája függött, rajta maga a vasúti kocsi: Jiggs itt hagyta. A vonat egy egyszemélyes motorkocsiból, három, teherszállításra készült vagonból és egy másik, ellenkező irányba néző motorkocsiból állt. A tehervagonok tulajdonképpen galambszürkére festett függő kosarak voltak. A motorkocsiknak nem volt fedelük, narancssárga vázukon elöl éles szögben megdőlő ferde szélvédő állt, tetején reflektorokkal, alul pedig gumiütközővel. A vezetőnek ki kellett lógatnia a lábát elöl: a motorkocsi nem volt olyan magas, hogy egy kényelmesen leülő ember elférhessen benne. Orrára az ORNEX feliratot, a vasutat készítő cég nevét festették. A név két oldalán parányi vörös fényszórók voltak, alatta széles sárga-fekete csíkozású sáv: igyekeztek, hogy a motorkocsi mindenkor látható legyen a félhomályos alagútban. 2020-ban felújították: most már óránként hatvan kilométeres sebességgel mehetett, vagyis kevesebb mint harminc perc alatt tett meg egy kört. Elővett egy szerszámládát az egyik felszerelést tároló szekrényből, felvette sárga sisakját: noha ritkán jött le ide, elég magas volt a beosztása, hogy saját sisakot kaphasson. A szerszámládát az egyik tehervagonra rakta, bemászott az óramutató járásával megegyező irányba néző motorkocsiba, és elindította a vonatot, zúgva beleveszett a sötétségbe. Helmut Drescher nyomozó megpróbált visszatérni a munkájához: hét ügy nyitott aktája hevert előtte, és Lavoisier parancsnok ráparancsolt, hogy mutasson fel valamiféle haladást bennük. De Muti gondolatai egyre Theo Prokopidisz körül jártak. Nagyon kedves fickónak tűnt: nagyon szeretett volna segíteni rajta. Egész jó karban volt, ahhoz képest, hogy közel ötvenéves. Kezébe került az előző beszélgetést feljegyző laposka: még mindig nyitva volt a Theo életrajzi adatait tartalmazó ablak. 1982. március 2-án született: akkor most negyvennyolc éves. Bokszolónak elég öreg: ráadásul a testfelépítése sem volt olyan. Lehet, hogy a látomásokban feltűnő alternatív valóságban edző volt, esetleg bíró, és nem bunyós. De nem… az nem lehet. Most nem volt nála a két évtizeddel ezelőtt kapott névjegykártya, de az eltelt idő alatt gondosan megőrizte és időről időre elővette: jól láthatóan a CERN neve állt rajta. Vagyis ha már a 2009-es látomás előtt is fizikusként dolgozott, akkor nem tűnt valószínűnek, hogy pályát változtat, és a továbbiakban a sportban tevékenykedik. Azonban élénken élt benne a látomása: az orvosi köpenyt viselő férfi, akiről már tudta, hogy a korboncnok, egyértelműen azt mondta, Prokopidisszel a gyűrűben végeztek, és… „A gyűrűben.” 202

Mit is mondott nemrég Prokopidisz? „Biztosan hallott róla: van a CERN-ben egy huszonhét kilométer kerületű alagút száz méter mélyen. Tudja, egy óriási gyűrű.” Kisgyerek volt még: az apjával bokszmeccseket nézett. Kisgyerek, aki imádta a Rockyt. Kisgyerek, aki alig angolul tanult. Akkor egyszerűen abból indult ki, hogy a „gyűrűben” biztosan a ringet jelenti. Hogy egy bokszmérkőzésen hal meg, és azóta sem gondolkodott el ezen. „Tudja, egy óriási gyűrű” A francba! Lehet, hogy Prokopidisz tényleg veszélyben van. Felállt az asztala mellől, és ismét elindult Lavoisier parancsnok szobája felé. A meghibásodott kriosztátcsoport tíz kilométerre volt innen: az egysínű vasútnak nagyjából tíz perc kellett hozzá, hogy elvigye. A fényszórók belehasítottak a sötétségbe. Az alagútban végig fluoreszkáló fényforrásokat szereltek fel, de semmi értelme nem volt kivilágítani mind a huszonhét kilométert. Végül a vonat odaért a betegeskedő kriosztátcsoporthoz. Megállította a motorkocsit, kiszállt, megkereste a helyi világítás kapcsolóját, és egy ötvenméteres szakaszon felkapcsolta. Aztán felvette a szerszámládáját, és elindult a hibás egység felé.

*** Ez alkalommal a parancsnok megadta az engedélyt Murinak, hogy a nap végéig óvja Theót. A szokásos, megkülönböztető jelzés nélküli autójába szállt, és a CERN-hez hajtott. Úgy sejtette, ez sem különbözik a többi helytől: a személyzet járművei a jeladójuknak köszönhetően automatikusan áthaladhatnak a kapun, de neki meg kellett állnia, és felmutatnia a jelvényét a számítógépnek, hogy a sorompó felemelkedjen. Megkérte a gépet, igazítsa útba, mivel a CERN területén tucatjával álltak az üres épületek. Öt percbe tellett meglelnie a nagy hadronütköztető vezérlőjét. Hagyta autóját leereszkedni az aszfaltra, és besietett. Egy sor mozaik díszítette a folyosó falait, és egy vonzó, középkorú, szeplős nő jött vele szembe. Muti elővillantotta a jelvényét. – Theo Prokopidiszt keresem – mondta. A nő mutatta az épület belsejébe vezető utat: benyitott néhány szobába, de sehol sem találták. – Próbáljuk meg a férjem irodájában! Együtt dolgozik Theóval. – Végigmentek egy másik folyosón, és beléptek egy irodahelyiségbe. – Jake, ő egy rendőrtiszt. Theót keresi. 203

– Lenn van, az alagútban – felelte Jake. – Az a rohadt a kriosztátcsoport a hármas nyolcadban. – Lehet, hogy bajban van – szólalt meg Muti. – Oda tudna vezetni hozzá? – Bajban van? – A látomásában ma lelövik… Nekem pedig okom van feltételezni, hogy odalenn, az alagútban történik az eset. – Jézusom! – mondta Jake. – Ööö, persze, persze… Le tudom vinni, és… A francba! Az ég szerelmére, biztosan elvitte a vonatot. – A vonatot? – Van a gyűrűben egy egysínű vasút. Csakhogy elvitte innen vagy tíz kilométerre. – Csak egy vonat van? – Volt még három másik is, de már évekkel ezelőtt eladtuk őket. Csak egy maradt. – Átsiethet a másik állomáshoz – szólalt meg a nő. – Nincs út, de a szántóföldek felett biztos nem nehéz átrepülni. – Tényleg… Tényleg! – így Jake. A feleségére mosolygott. – Csodaszép és csuda okos! – Muti felé fordult. – Gyerünk! Végigszaladtak a folyosókon, át az előcsarnokon, ki a parkolóba. – Az én autómmal megyünk – mondta a nyomozó. Beszálltak, rácsapott az indítógombra, mire a jármű felemelkedett. Jake utasításait követve elhagyták az intézet területét. Aztán a fizikus egy szántóföldre mutatott. Az autó csak repült. Theo a kriosztátcsoport borítását nézte. Nem csoda, hogy Jiggsnek nem sikerült rendesen megjavítania: rossz szerelőajtót választott. Még mindig nyitva volt a panel, holott a feszültségelosztók, amelyekkel Jiggs babrált eddig, egy másik fal mögött voltak. Megpróbálta kinyitni a megfelelő elosztókhoz hozzáférést biztosító ajtót, de meg se moccant. A sötét, nyirkos alagútban nyilvánvalóan berozsdásodott az ajtó az évek során. A szerszámládájában kotorászott, keresett valamit, amivel kifeszítheti, de csak néhány csavarhúzó akadt a kezébe, és ezek nem feleltek meg a célnak. Valójában egy feszítővasra vagy ehhez hasonló eszközre lenne szüksége. Görögül káromkodott. Visszamehetne a vonattal az intézetig, hogy szerezzen egy ilyet, de ez időpocsékolásnak tűnt. Biztosan talál valamit itt, az alagútban is. Visszanézett abba az irányba, ahonnan jött: az utolsó néhány száz méteren nem látott semmit, aminek hasznát vehetné, bár nem is figyelt igazán. Mindenesetre még mindig az tűnt ésszerűbbnek, ha továbbmegy az óramutató járásának megfelelő irányba, hátha talál valami használhatót. 204

A túloldali lejárat egy régi betonbunker volt egy repceföld közepén. Muti autója a keskeny műúton állt meg – szervizút vezetett az ellentétes irányba –, és sofőrje leállította a motort. Jake-kel együtt kiszálltak. Dél volt, s október lévén a nap nem hágott túl magasra az égen. De legalább a nyáron olyan kellemetlen méhek nem voltak már sehol. A hegyek lankáit természetesen jórészt tűlevelű fák borították, azonban idelenn számos lombhullató is nőtt. Sok már színt váltott közülük. – Menjünk! – mondta Jake. Muti tétovázott. – Ugye nincs semmiféle sugárzás? – Amíg az ütköztető nem üzemel, addig nincs. Minden teljesen biztonságos. Ahogy közeledtek az épület felé, egy sündisznó sietett el előttük, és gyorsan elrejtőzött a kilencven centiméter magas repceszárak között. Jake megtorpant az ajtó előtt. Régi stílusú zsanéros ajtó volt, tolózárral. Csakhogy felfeszítették: egy feszítővas hevert mellette a fűben. A nyomozó odalépett. – Nem rozsdásodott be – mutatott a fémre ott, ahol felfeszítették a zárat. – Ezt nemrég csinálták. Drága cipőjének orrával kissé megpöccintette az eszközt. – Alatta még zöld a fű: ez ma vagy tegnap történt. – Jake-re nézett. – Van odalenn bármi értékes? – Értékes van, de hogy eladható is lenne, azt kétlem. Legfeljebb akkor, ha valakinek vannak kapcsolatai az idejétmúlt részecskefizikai kutatási felszerelések feketepiacán. – Ugye azt mondta, hogy az utóbbi időben nem használták ezt az ütköztetőt? – Néhány éve már nem. – Lehet, hogy hajléktalanok. Lehet odalenn lakni? – Hm, azt hiszem, igen. Hideg és sötét, de száraz a hely. – Muti derekán kis táska lógott: most kinyitotta, és elővett egy parányi elektronikus szerkezetet, majd meglengette a feszítővas felett. – Rengeteg ujjlenyomat van rajta – mondta. Jake odanézett: a szerkezet képernyőjén fluoreszkáltak a lenyomatok. A nyomozó megnyomott néhány gombot az eszközön. Nagyjából fél perc múlva szöveg gördült le a képernyőn. – Nem egyezik semmivel. Akárki is tette ezt, még nem tartóztatták le sem Svájcban, sem az Európai Unióban. – Kis csend. – Prokopidisz milyen messze van innen? A fizikus megmutatta. – Úgy öt kilométerre, abban az irányban. De parkolnia kell itt két légi kocsinak. Elviszünk egyet. – Van mobilja? Fel tudjuk hívni? 205

– Százméternyi a föld alatt van. Ilyen körülmények között nem működnek a mobilok. Sietve beléptek az épületbe. Theo már megtett néhány száz métert az alagútban anélkül, hogy bármit is talált volna, amivel felfeszegethetné a kriosztát szervizajtaját. Hátrapillantott. A gyűrű enyhe kanyarulata elnyelte a javítandó csoportot. Már éppen fel akarta adni, hogy lógó orral visszaballagjon a vonathoz, amikor valami magára vonta a figyelmét. Egy másik embert pillantott meg, amint a hatszoros mágnesgyűrűn ügyködött éppen. Nem viselt sisakot: ezzel megszegte az előírásokat. Gondolta, odakiált neki, de az alagútban olyan rosszul terjedt a hang, hogy már régen megtanulta, nem érdemes kiabálni. Végül is nem számít, ki az, amíg több minden van a szerszámos táskájában, mint abban, amit ő hozott magával. Egy újabb percbe tellett odaérni hozzá. Az egyik légszivattyú mellett dolgozott: a zaja elnyomhatta Theo közelgő lépteinek koppanásait. Egy légi kocsi, nagyjából másfél méteres átmérőjű korong állt mellette a padlón, rajta két ülés. A légi kocsikat eredetileg golfpályákon használták: sokkal könnyebben haladtak a gyepen a régifajta motoros kocsiknál. Régen ezrével akadtak olyanok a CERN-ben, akiket nem ismert látásból, de most, amikor alig néhány száz fő dolgozott itt, Theo meglepetten látta, hogy nem ismerte fel a férfit. – Üdv – szólalt meg. A férfi – sovány, fehér bőrű, ötvenes, ősz hajú, sötétszürke szemű fickó – láthatóan megriadt, ahogy megpördült. Szerszámtáska ugyan volt nála, de… Felnyitott egy nagy fedőlemezt a légszivattyún, és épp az előbb rögzített oda valamilyen szerkezetet… Egy szerkezetet, ami kicsiny alumínium aktatáskának tűnt, oldalán fénylő kék számokkal. Fénylő, visszafelé pörgő számokkal.

206

30. A betonkocka egyik oldalán keskeny szekrények sorakoztak. Jake felvett egy sárga sisakot, és intett Mutinak, hogy ő is vegyen fel egyet. Volt még benn egy lift és egy lépcsősor. A fizikus megnyomta a hívógombot: végeláthatatlan ideig vártak a kabinra. – Aki betört, még odalenn van, máskülönben fenn várakozna a fülke. – Nem mehetett lépcsőn? – kérdezte a nyomozó. – De igen, viszont száz méteres az akna: az harminc emelet egy irodaházban. Még lefelé is elég fárasztó. Megérkezett a lift, és beszálltak. Jake megnyomta a gombot. Dühítően lassan mentek lefelé: egy egész percbe telt elérni az alagút szintjéig. Kiléptek a fülkéből. Egy légi kocsi parkolt a lift mellett, Jake pedig meredten nézte. – Nem azt mondta, hogy két légi kocsi van itt? – Igen, én is erre számítottam – mondta a fizikus. Elfoglalta a vezetőülést, míg Muti beült utasnak. Bekapcsolódtak a fényszórók, és beindult a padlónál a keverőlapát. A kocsi megemelkedett, mire az óramutató járásával ellentétes irányban elindultak, olyan gyorsan, ahogy csak a kis járműtől telt. Útközben egy szakaszon kiegyenesedett az alagút: a négy nagy detektor közelében így építették meg, hogy elkerüljék a szinkrotronsugárzást. Az egyenes szakasz közepén meglátták a hatalmas, húsz méter magas üres helyiséget, ahol egykor a Szilárd Muonszolenoid-detektor 14 000 tonnás mágnese állt. Építésének idején a CMS több mint százmillió amerikai dollárba került. A tachyon-tardyon-ütköztető kifejlesztését követően a CERN eladta, akárcsak az alagútgyűrű egy másik pontján állt ALICE-t. A nipponi állam vette meg cukabai KEK gyorsítójába. Micsiko Komura felügyelte itt a hatalmas szerkezetek szétszerelését, illetve újbóli összeállításukat a szülőhazájában. A kicsiny légi kocsi motorjának zaja visszhangot vert a roppant méretű helyiségben, ami olyan nagy volt, hogy egy kis családi ház is elfért benne. – Mennyit kell még menni? – kérdezte Muti. – Nem sokat. Haladtak tovább.

207

Theo a férfira nézett: még mindig a légszivattyú előtt kuporgott. – Mein Gott – szólalt meg halkan a másik. – Ki maga? – kérdezte tőle franciául. – Üdvözlöm, dr. Prokopidisz. Theo megnyugodott. Ha a fickó ismeri, akkor nem lehet betolakodó. Ráadásul már találkoztak valamikor. A férfi elnézett abba az irányba, ahonnan ő jött. Aztán belenyúlt fekete bőrkabátjába, és elővett egy pisztolyt. Theo szíve kihagyott egy ütemet. Még évekkel ezelőtt, miután a kis Helmut egy 9 milliméteres Glockról beszélt, természetesen megnézte a fegyver képét a világhálón. Most épp egy ilyen szögletes kézi lőfegyverrel nézett szembe: tizenöt lövedék fért a tárjába. A férfi lepillantott a pisztolyra, mintha maga is meglepődne azon, hogy ilyesmi van a kezében. Aztán vállat vont. – Egy kis apróság az Államokból. Odaát sokkal könnyebb hozzájutni az ilyesmihez. Igen, tudom, mire gondol – intett a kéken világító számokkal ékes alumínium aktatáskára. – Azt gondolja, hogy ez talán egy bomba. Márpedig ez bizony az. Felteszem, bárhol elhelyezhettem volna, mégis jöttem egy keveset az alagútban, kerestem egy helyet, ahová elrejthetem, nehogy rátaláljanak. Ebben a gépezetben találtam egy remeknek tűnő helyet. – Mit… – Theo meglepődött azon, mennyire elvékonyodott a hangja. Nyelt egyet, úgy próbálta meg visszanyerni felette az uralmát. – Mit akar ezzel elérni? A másik vállat vont. – Nyilvánvaló, nem? Megpróbálom megrongálni a részecskegyorsítóját. – De miért? Theo felé intett a pisztollyal. – Nem ismer meg, igaz? – Ismerősnek tűnik, de… – Meglátogatott Németországban. Az egyik szomszédom jelentkezett magánál: a látomásomban a haláláról szóló híradást néztem, felvételről. – Valóban. Emlékszem. – Nem jutott eszébe a férfi neve, de felrémlett előtte a húsz évvel ezelőtti találkozó. – És vajon miért néztem a híradást? Miért volt a haláláról szóló beszámoló az egyetlen hír, amelyhez előretekertem, hogy megnézhessem? Mert ellenőriztem, hogy van-e valamilyen rám utaló bizonyíték. Soha nem akartam embert ölni, de ha kell, akkor végzek magával. Elvégre így lennénk kvittek. Megölte a feleségemet. Theo tiltakozásra nyitotta a száját, hogy nem tett semmi ilyesmit, de aztán eszébe jutott minden. Már emlékezett a látogatására a férfinél. A felesége az időelmozdulás során leesett egy metróállomás lépcsőjén: kitörte a nyakát. 208

– Nem lehetett előre tudni, mi történik… sehogy sem tudtuk volna megakadályozni. – De még mennyire, hogy meg lehetett volna akadályozni – csattant fel a férfi… Rusch, így hívják. Eszébe jutott: Wolfgang Rusch. – Még mennyire. Nem volt dolguk azt tenni, amit tettek. Megpróbálni megteremteni a világegyetem születésénél fennálló körülményeket! Megpróbálni napvilágra hozni Isten keze munkáját. Azt mondják, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Maguk mégis kíváncsiak voltak… és a feleségemnek egészen hamar elfogyott az élete. Theo nem tudta, mit felelhetne erre. Hogyan lehet elmagyarázni a tudományt – a szükségletet, a törekvést – olyasvalakinek, aki nyilvánvalóan megszállott. – Nézze, hol lenne a világ, ha mi nem… – Azt hiszi, őrült vagyok? Azt hiszi, megbuggyantam? – Rusch a fejét ingatta. – Nem buggyantam meg. – A farzsebéből elővette a tárcáját. Fél kézzel ügyetlenkedve valahogy kihúzott belőle egy sárga és kék fóliázott kártyát, és megmutatta. Theo a kártyát nézte. A Humboldt Egyetem kari azonosítója volt. – Rendes egyetemi tanár – mondta a német. – Kémiai tanszék. PhD a Sorbonne-on. – Valóban: 2009-ben említette, hogy vegyészetet tanít. – Ha akkor tudtam volna, milyen szerepet játszott mindebben, szóba sem álltam volna magával. Csakhogy még azelőtt keresett meg, hogy a CERN nyilvánosságra hozta volna az érintettségét. – És most meg akar ölni? – kérdezte a fizikus. A szíve olyan hevesen vert, hogy azt várta, mikor kap szívrohamot, és érezte, ahogy egész testét kiveri a veríték. – Ezzel nem tudja visszahozni a feleségét. – Dehogynem. „A fickó tényleg megtébolyodott. A fenébe is, miért kellett egyedül lejönni az alagútba?” – Persze nem a maga halálával. De ezen vagyok. Igen, visszahozom Helénát. Az egész a Pauli-féle kizárási elven alapszik. Theónak fogalma sem volt róla, mit mondhatna: a férfi összefüggéstelenül hadovált. – Hogyan? – Wolfgang Pauli – bólintott Rusch. – A diákjaimnak mindig azt mondom, utána kaptam a nevemet, pedig nem: az apai nagybátyám után neveztek el Wolfgangnak. – Hatásszünet. – Pauli kizárási elve eredetileg kizárólag az elektronokra vonatkozott: nem foglalhatja el két elektron egyszerre ugyanazt az energiaszintet. Később aztán kiterjesztették a többi szubatomi részecskére is. 209

Mindezzel Theo is tisztában volt. Igyekezett valahogy palástolni egyre növekvő rémületét. – Na és? – És úgy vélem, a kizárási el a „most” fogalmára is vonatkozik. Minden bizonyíték erre utal. Egyszerre csak egy „most” létezhet: az emberi történelem során végig egyetértettek az emberek abban, melyik pillanat számít jelennek. Sosem volt olyan másodperc, amelyre az emberiség egy része úgy tekintett, mint a mostra, míg egy másik része múltnak tartotta, megint másik pedig a jövőnek. Theo kissé megemelte a vállát, mert nem értette, hová akar kilyukadni Rusch. – Hát nem érti? – kérdezte a német. – Nem érti? Amikor huszonegy évvel előrelökték az emberiség tudatát, vagyis 2009-ről 2030-ra mozdították a „most”-ot, akkor a 2030-ban élők „most”-jának is el kellett tolódnia valahová. Ez a kizárási elv! Minden pillanat „most”-ként létezik mindazok számára, akik beledermedtek: nem lehet a 2009-es „most”-ot a 2030-asra rávetítetni. Nem létezhet egyszerre két „most”. A 2009-es „most” előremozdításával a 2030-as „most”-nak el kellett hagynia ezt az időszakaszt. Amint meghallottam, hogy megismétli a kísérletet pontosan abban az időpontban, amelyet az első látomás mutatott, minden darabka a helyére került. – Elhallgatott. – A Sanduleak szupernóva az elkövetkező néhány évtizedben, sőt évszázadban ingadozik még: nyilvánvalóan nem a holnapi lesz az utolsó próbálkozás. Talán azt hiszi, az emberiség megelégszik még egy bepillantással a jövőbe? Ugyan már! Falánk fajta vagyunk, mohók és akaratosak. Az ősidők óta nincs még egy olyan csábító álom, mint belelesni a jövőbe. Valahányszor csak lehetőség lesz elmozdítani a „most” érzetét, megtesszük… amennyiben a kísérlet holnap sikerrel jár. Theo a bombára pillantott. Ha jól látta a kijelzőt, több mint ötvenöt óra múlva robban fel. Igyekezett józanul gondolkodni: nem hitte volna, hogy ennyire nyugtalanító tud lenni, ha egy pisztolyt szegeznek az emberre. – Hát… Izé… Mit mond? Ha nincs itt, 2030-ban rés, ahová beugorhatnak a tudatok 2009-ből, akkor nem kerül sor az első látomásra sem? – Pontosan! – De ez őrültség. Az első ugrás már megtörtént. Huszonegy évvel ezelőtt mindnyájan átéltük. – Nem mindenki élte át – csattant fel Rusch. – Lehet, hogy nem, de… – Igen, megtörtént. Csakhogy én visszacsinálom. Visszamenőleg átírom az elmúlt két évtizedet. Theo nem akart vitatkozni a másikkal, de ezt nem állta meg: – Az nem lehetséges. – De igen. Tudom, hogy az. Hát nem érti? Már sikerrel jártam. 210

– Hogyan? – Mi volt a közös az emberek első jövőemlékezésében? – tette fel a kérdést a német. – Nem… – Szabadnaposak voltak! A népesség túlnyomó többsége láthatóan szabadságon volt. És miért? Mert mindenkinek azt mondták, ne menjen dolgozni aznap, legyen biztonságban, mert a CERN megpróbálja megismételni az időelmozdulást. Csakhogy történt valami: valamitől lefújták az ismétlést, azonban túl későn, az emberek már nem mehettek vissza, így aztán az emberiség kapott egy nem várt szünnapot. – Sokkal valószínűbb, hogy az első alkalommal látott jövő valóságában egyszerűen nem került sor látomásra. – Nevetséges. Néhányan nagyon is dolgoztak: boltosok, utcai árusok, rendőrök meg a többi. De az üzletek nagy része zárva volt, igaz? Maga is hallotta a találgatást: valami nagy ünnep lesz 2030. október 23-án, szerdán, és azért van munkaszüneti nap. Talán a világméretű leszerelés napja, esetleg azt ünnepeljük, hogy felvettük a kapcsolatot az űrlényekkel. Csakhogy 2030 van, és maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem létezik semmiféle ilyen ünnepnap. Mindenki szabadságon volt és készült az időelmozdulásra, amire nem került sor. Azonban kaptak valamiféle előzetes figyelmeztetést, hogy nem lesz újabb látomás: ez azt jelenti, aznap, de korábban elterjedt a hír, hogy a nagy hadronütköztető megsérült. Úgy állítottam be a bombámat, hogy két órával a Sanduleakról származó neutrínók érkezése előtt robbanjon fel. – De ha valami ilyesmi lett volna a hírekben, valakinek a látomásában minden bizonnyal szerepelt volna. Valaki beszámolt volna ilyesmiről. – Ugyan ki ülne és hallgatná a híreket két órával egy nem várt szünnap kezdete után? – tette fel a kérdést Rusch. – Nem, biztos vagyok benne, hogy így történik. Sikerül megbénítanom a CERN próbálkozását – a 2030-as Föld pontosan ott marad, ahová való, és a változás innen kiindulva visszafelé végigterjed huszonegy évnyit, újraírja a történelmet. Drága Helénám és a maguk önteltsége miatt elhunyt többi ember ismét élhet. – Nem ölhet meg, és nem tarthat itt két napon át. Az embereknek feltűnik majd, hogy nem vagyok sehol, és lejönnek ide, utánam. Megtalálják a bombáját és hatástalanítják. – Jogos felvetés. – Rusch ügyelt rá, hogy a Glock mindenkor Theóra szegeződjön, úgy hátrált a bombáig. Kivette a légszivattyúból, és az aktatáska fogantyújánál fogva felemelte. Észrevette a fizikus arckifejezését. – Ne aggódjon! – mondta. – Nem érzékeny. – Letette az alagút padlójára, és művelt valamit a visszaszámlálóval. Aztán megfordította a táskát, hogy hosszabbik oldalával Theo felé nézzen. Még mindig pörögtek a számok, azonban most 59 perc 56 másodperc volt hátra. 211

– A bomba egy óra múlva robban. Ugyan korábban, mint eredetileg terveztem, és ha ilyen korán kiderül, akkor megfosztjuk az embereket holnaputáni szünnapjuktól, de az eredmény összességében ugyanaz lesz. Amíg az alagútban esett károk kijavítása két napnál hosszabb időt vesz igénybe, nem ismétlődik meg a Zwischenfall. Most pedig sétáljunk. Nem fogok egy légi kocsiba ülni magával, sem… gondolom, a vasúttal jött, igaz? Hát mi nem azzal megyünk. De egy óra alatt épp elég messzire jutunk az alagútban ahhoz, hogy egyikünknek se essen baja. – Intett a pisztollyal. – Úgyhogy gyerünk! Elindultak az óramutató járásával ellentétes irányba, a vonat felé, azonban alig tettek meg tucatnyi métert, amikor Theo halk vinnyogást hallott a hátuk mögül. Megfordult, akárcsak Rusch. Az íves alagút végében épp akkor tűnt fel egy másik légi kocsi. – A francba! – mondta a német. – Ki az? Jake Horowitz ősz szálakkal vegyes vörös üstökét még ekkora távolságból sem volt nehéz észrevenni, de a másik ember… – Istenem! Úgy nézett ki, mint… Nem csak úgy nézett ki, ő is volt. Genf legkiválóbb embereinek egyike, Helmut Drescher nyomozó. – Nem tudom – mondta Theo, és úgy tett, mintha hunyorogna. A légi kocsi gyorsan közelebb ért. Rusch előbb balra, aztán jobbra nézett. Olyan sok felszerelést halmoztak fel az alagút falainál, hogy ha volt némi idő felkészülni, bárki találhatott magának valamilyen rést, ahol meghúzódhatott. A bombát az alagút szélén hagyta, és hátrálni kezdett az egyre közeledő légi kocsi elől. Csakhogy késő volt, Jake jól láthatóan rájuk mutatott. Rusch odalépett Theo mellé, és a bordáihoz nyomta a fegyver csövét. A fizikus szíve még soha életében nem vert annyira hevesen, mint most. Ahogy a légi kocsi kettősüktől úgy öt méternyire az alagút padlójára ereszkedett, Drescher is előhúzta a fegyverét. – Ki maga? – kérdezte Jake Ruscht. – Óvatosan! – bukott ki Theóból. – Pisztoly van nála. A német láthatóan megriadt. Elhelyezni egy kis bombát egy dolog, túszt ejteni, és gyilkossággal fenyegetőzni már igencsak más. Mégis ismét Theo oldalába vájta a pisztolyt. – Úgy van – szólalt meg. – Úgyhogy gyerünk vissza! Muti a lehető legjobban igyekezett megvetni a lábát, úgyhogy kis terpeszben megállt, és fegyverét két kézre fogva egyenesen Rusch szívét vette célba. – Rendőrtiszt vagyok – mondta. – Dobja el a pisztolyt! – Nein. Muti teljesen színtelen hangon folytatta: – Dobja el a fegyverét, vagy lövök. Rusch szeme jobbra-balra villant. 212

– Ha lő, dr. Prokopidisz meghal. Theo fejében egymást kergették a gondolatok. Első alkalommal is így zajlott ez? A látomás akkor teljesül be, ha Rusch nem egy, hanem három golyóval lövi le. Egy efféle patthelyzetben, talán egyszer tud rálőni a mellkasára: nem mintha szükség lenne többre. De az biztos, hogy amint a német meghúzza a ravaszt, Muti agyonlövi. – Hátra! – mondta Rusch. – Hátra! Jake legalább olyan rémültnek tűnt, amilyennek Theo érezte magát, de a nyomozó nem hagyta magát. – Dobja el a fegyvert! Le van tartóztatva. Rusch riadalma egyelőre alábbhagyni látszott, mintha egyszerűen megbénította volna a szavak súlya. Ha valóban egyetemi tanár, feltehetően soha életében nem akaszkodott még össze a törvénnyel. Aztán kissé kihúzta magát. – Nem tartóztathat le. – Már hogy az ördögbe ne!? – így Muti. – Melyik rendőrséghez tartozik? – A genfihez. Ruschnak még ijedt kis nevetésre is futotta. Újból megbökte Theót a fegyverrel. – Mondja meg neki, hol vagyunk. Theónak háborgott a gyomra. Nem értette a kérdést. – A nagy hadron… Rusch megint belenyomta a pisztolyt. – Az országot. Úgy érezte, mindjárt megáll a szíve. – Ja. – A fenébe. Az iskoláját. – Franciaországban. A határ metszi az alagutat. – Úgyhogy magának itt nincs fennhatósága – nézett Mutira Rusch. – Svájc nem tagja az Európai Uniónak. Ha a fennhatóságán kívüli területen lő le, az gyilkosság. A nyomozó láthatóan tétovázott egy pillanatig: kezében megremegett a fegyver. De aztán ismét megacélozta magát, és a cső egyenesen a kémikus szívére irányult. – A törvényességi kérdésekkel majd utána elbánok. Dobja el a fegyverét, vagy lövök! Rusch olyan közel állt Theóhoz, hogy érezhette a leheletét: gyorsan, kapkodva vette a levegőt, Lehet, hogy hiperventillálni kezd. – Rendben – mondta. – Rendben. – Ellépett Theótól, és… Bumml A dörrenés visszhangot vert az alagútban. Theónak megállt a szíve… 213

…de csak egy pillanatra. Rusch rémülten, iszonyodva, rettegve tátotta el a száját… …ahogy ráébredt, mit tett… …és Helmut Drescher hátratántorodott, megroggyant és hátrazuhant. Kezéből kiesett a fegyver, és válla körül egyre terjedő vérfolt tűnt fel. – Jaj, Istenem! – kiáltotta Jake. – Istenem! – Előreugrott, és Drescher fegyvere után kapott. Rusch csak kábán meredt előre. Theo megragadta hátulról, nyakát a könyökhajlatába kapta, térdét a kémikus derekába mélyesztette. Másik kezével igyekezett kicsavarni a forró, füstölgő pisztolyt a kezéből. Jake megszerezte Drescher fegyverét. Megpróbálta célba venni a kettősüket, de hevesen reszketett a keze. Theo csavart egyet Rusch kezén, mire az eldobta a fegyvert. A fizikus lebukott, Jake pedig addig szorította a pisztolyt, amíg elsült. Csakhogy a tapasztalatlan férfi remegő kezében messzire szállt a lövés, és belecsapódott az egyik fenti fluoreszkáló fénycsőbe, ami szikra- és szilánkeső közepette szétrobbant. A német is elejtett fegyvere után vetette magát. Sem neki, sem Theónak nem sikerült megkaparintania, végül a görög kirúgta a másik kezéből. Vagy tucatnyi métert csúszott a földön az óramutató járásával ellentétes irányban. Most már egyiküknek sem volt fegyvere. Drescher vértócsa közepén feküdt, de úgy látszott, még mindig életben van: a mellkasa emelkedett és süllyedt. Jake lőtt egy másodikat is, de az is mellément. Rusch még csak félig-meddig állt fel, amikor már a Glock nyomába eredt. Mivel Theo felismerte, hogy nem érheti utol, inkább a másik irányba indult. – Bomba van nála – kiáltotta, ahogy elhaladt a munkatársa mellett. – Segíts Mutinak! Jake biccentett. Rusch közben visszaszerezte a pisztolyát, megfordult, és most előretartott fegyverrel rohant feléjük. Theo teljes erejéből rohant, léptei hangosan visszhangzottak a folyosón. Előtte ott volt az alumínium aktatáska a bombával. A válla felett hátralesett. Jake, kezében még mindig Muti fegyverével, térdre ereszkedett a rendőr mellett. Rusch elhagyta őket, pisztolyát továbbra is Jake-re szegezte, nehogy ismét rálőhessen. Derékból hátrafordult, fegyverét mindvégig a másikon tartotta, amíg kiért Jake bizonytalan lőtávjából. Akkor ismét megfordult, és folytatta Theo üldözését. Ő közben elérte a bombát, fél kézzel felkapta, aztán… Beugrott Rusch légi kocsijába, és rátaposott az indítópedálra. Ahogy a jármű egyre gyorsulva haladt az óramutató járásával megegyező irányba, visszanézett. A német visszafutott. Jake láthatóan azt gondolta, Rusch elment, így letette Muti fegyverét, és épp az ingét húzta le magáról mint valami pulóvert, 214

hogy néhány gombja még mindig nem volt kigombolva: nyilvánvalóan nyomókötést akart készíteni belőle, hogy elállítsa Muti vérzését. A németet semmi sem akadályozta abban, hogy felszálljon a másik légi kocsira, amivel a nyomozó és Jake a helyszínre érkezett, és elindult Theo után. Jókora előnye volt Ruschsal szemben, ahogy félig megdőlve haladt az alagút ívén. Csakhogy szó sem lehetett egyenes vonalú repülésről: nem csak az alagút kanyarulatával kellett megküzdeni, hanem a felszerelés itt-ott belógó óriási darabjaival is. A bomba számlapjára pillantott: 41 perc 18 másodperc. Remélte, a német igazat beszélt, amikor azt mondta, a robbanószert nem kell félteni az ütődésektől. Egy sor felirat nélküli gomb tartozott a számlaphoz: sehonnan sem lehetett megállapítani, melyikkel lehet az időzítőt visszaállítani, és melyik megnyomásával robban fel azonnal a bomba. De ha sikerül visszaérnie a kijárathoz és feljutnia a felszínre, rengeteg ideje marad otthagyni az egészet az egyik szántóföldön. A kocsija erősen rázkódott: nyilvánvalóan gyorsabban ment vele, mint amivel még képesek voltak megbirkózni a giroszkópjai. Újra hátrasandított. Mivel Rusch nem volt sehol, ezért elsőre megkönnyebbülten felsóhajtott… volna, ám a következő másodpercben az őt üldöző légi kocsi feltűnt az alagút ívben görbülő fala mögül. Előtte sötétség: Theo az alagút kerületének csak egy kicsiny szakaszán kapcsolta fel a világítást. Remélte, hogy Jake-nek sikerült elállítania a vérzést. A fenébe! Nem kellett volna elhozni ezt a légi kocsit: nyilvánvalóan fontosabb lenne kivinni Mutit a felszínre, mint védelmezni az alagútban lévő felszerelést. Remélte, Jake-nek eszébe jut, hogy a vonat ott van a közelben. „A picsába!” Kocsija hozzáért az alagút falához, és pörögni kezdett: fényszórói belehasítottak a sötétségbe. Birkózott a járművet irányító botkormánnyal, ahogy igyekezett megakadályozni, hogy újra ütközzön. Sikerült visszahúznia a megfelelő irányba, azonban Rusch kocsija közben az alagút belátható szakaszának feléig ért. A jármű nem haladt olyan gyorsan, hogy valódi menetszél képződjön, de attól még úgy tűnt, mintha nyaktörő sebességgel haladna. Üldözőjénél még mindig ott volt a Glock: csakhogy a légi kocsi nem volt azonos az autókkal. Itt nem lehetett kilőni a kereket, hátha leáll az egész. Egyetlen biztos módja volt annak, hogy megállítsák: le kellett lőni a vezetőjét, elvégre Theónak folyamatosan lenyomva kellett tartania a gázpedált, hogy egyáltalán mozogjon a szerkezet. Jobbra-balra himbálta, és amennyire csak lehetőség volt rá a szűk alagútban, emelte-süllyesztette a légi kocsit. Minél nehezebb célpontot akart nyújtani, ha Rusch ráemeli hátulról a fegyvert. Ellenőrizte az enyhe ívben görbülő falon látható jelzéseket: az alagutat nyolc, egyenként három és fél kilométeres szakaszra osztották, minden egyes 215

nyolcad harmincegynéhány százméteres darabból állt. A felirat szerint a harmadik nyolcad huszonkettes szekciójában volt éppen. A túloldali kijárat a negyedik nyolcad harminchármas szekciójában volt. Talán sikerül elérnie… Becsapódás! Szikrazuhatag. Hasadó fém zaja. A francba, nem figyelt eléggé: a légi kocsi nekiütközött az egyik kriogenikai egységnek. Kis híján felfordult, és akkor a bombával együtt a padlóra zuhant volna. Theo újból harcba szállt a vezérléssel, kétségbeesetten igyekezett visszaszerezni az irányítást a jármű felett. Kapkodva hátravetett pillantása megerősítette azt, amitől tartott: az ütközés annyira lelassította, hogy már csak ötven méter választotta el Ruschtól. Nagyon jól kell céloznia, hogy a sötétben ilyen távolságból eltalálja, de még közelebb kerül hozzá… Előttük a felszerelés újabb darabjai szűkítették össze a folyosót: Theónak egészen le kellett vinnie járművét, hogy alig néhány centiméter volt még a padló és a gép között, azonban ekkora sebességnél csak nagy üggyelbajjal tudta vezetni: a légi kocsi úgy pattogott a padlón, akár a tó felszínére dobott lapos kő. Még egy pillantás a bomba időzítő szerkezetére: a számok élénken ragyogtak a gyenge fényben. Harminchét perc. Durr! A golyó elsüvített Theo füle mellett. Ösztönösen összehúzta magát. Eltalált előtte néhány fémszerelvényt, és szikrákkal világította be az alagutat. Nagyon remélte, Jake és a nyomozó lifttel jött le a túloldali állomáson. Ha a fülke fenn van, nem várhatja meg, hanem neki kell vágnia annak a rengeteg lépcsőnek, mielőtt még Rusch célba vehetné. Theo újból farolt egyet, ez alkalommal azért, hogy elkerülje a főcsövet tartó gyámkart. Hátranézett. Rusch kocsijának minden bizonnyal nemrég töltötték fel a telepét: most már igen közel volt hozzá. Az alagút íves fala, és… Istenem, hát ott van! A túloldali állomás alsó része. Csakhogy… Csakhogy Rusch már túl közel ért hozzá. Ha itt leállítaná a kocsiját, azonnal lelőné. A francba, a francba, a francba! Ahogy elhaladt a lift mellett, mintha megállt volna a szíve. Megfordult a székében, úgy figyelte, ahogy eltűnik. Rusch nyilvánvalóan úgy döntött, nincs kedve végigüldözni őt az alagúton, ezért újabb lövést eresztett meg felé. Ez eltalálta a légi kocsit, hogy beleremegett a fém karosszéria. Theo igyekezett még nagyobb sebességre ösztökélni a járművét. Eszébe jutottak a régi golfkocsik, amelyeket korábban használtak a CERN-nél, ha rövid távolságokat akartak megtenni az alagútban. Hiányoztak neki: azoknál legalább nem kellett nagy sebességnél attól tartani, hogy felfordulnak. 216

Mentek tovább, egyre messzebb és messzebb, körbe az alagútban, és… Háta mögül óriási robaj. Hátrafordította fejét. Rusch kocsija a külső falnak ütközött. Megállt. Theo elmosolyodott. Úgy vélte, nagyjából tizenhét kilométert tehettek meg: nemsokára felbukkan az intézet területe alatti vasútállomás. Még az is lehet, hogy odaérve fel tud menni az LHC vezérlőjébe. Azt remélte, a vonat már ott áll, mert akkor Jake és Muti már biztonságban vannak, és… Az ég szerelmére! A légi kocsija akadozott, teljesen lemerült a telepe. Biztosan jelezte korábban, csakhogy nem hallotta meg a túlságosan igénybe vett motor zajától. A jármű a padlóra zuhant, csúszott egy darabon a betonon, úgy állt meg. Megragadta a bombát és rohanni kezdett. Tizenévesként részt vett egyszer egy rendezvényen, amelyen eljátszották a Kr. e. 490-es futást Marathóntól Athénig, a görögök perzsák feletti győzelmének hírével; csakhogy akkor harminc évvel fiatalabb volt még. Szíve most a torkában dobogott, ahogy megpróbált gyorsítani. Durr! Újabb lövés. Biztosan sikerült Ruschnak újra elindítani a légi kocsiját. Theo csak szaladt, a lába – legalábbis a saját képzeletében – úgy járt, akár a dugattyú. Ott volt már az intézeti állomás, a fala mentén fél tucat légi kocsi parkolt. Még húsz méter… Hátrasandított. Rusch gyorsan közeledett. Jézusom, itt sem szabad megállni: úgy lövik le, mintha álló célpont lenne. Kényszerítette a testét, tegye meg az utolsó néhány métert, és… „Folytatódik az üldözés.” Valahogy felkapaszkodott egy másik légi kocsira, és ismét az alagútban száguldott, még mindig az óramutató járásával megegyező irányban. Látta, ahogy mögötte Rusch is leugrik a járművéről, minden bizonnyal azért, mert aggódott a telepe töltöttsége miatt, és átszállt egy újra. Elindult ő is Theo után. Közben a fizikus a bomba időzítőjére pillantott. Már csak húsz perc maradt, de úgy tűnt, most sikerült tetemes előnyre szert tennie. Ennek köszönhetően megállhatott egy pillanatra gondolkodni. Talán igaza van Ruschnak? Tényleg van esély meg nem történtté tenni a huszonegy évvel ezelőtt keletkezett rengeteg kárt és halálesetet? Ha sosem lettek volna jövőemlékek, talán még ma is él Rusch felesége, Micsiko lánya, s az ő testvére is. Ugyanakkor a látomás után fogantak, az elmúlt húsz évben születettek között nem akadna senki, aki változatlan maradna. Ezernyi tényezőtől függött, melyik sperma termékenyítette meg a petesejtet: ha a világ folyása másként alakul, ha a nők másik napon esnek teherbe, a gyerekeik is mások lesznek. Mennyi is, úgy négymilliárd ember született az elmúlt két évtizedben. Még ha újra is írná a történelmet, van-e Theónak joga ezt megtenni? Talán ők nem 217

érdemlik meg a maradék hetven évüket? Szabad-e egyszerűen eltüntetni őket, még csak meg sem ölni, hanem nyom nélkül kitörölni az időből? Kocsija haladt, egyre előre az alagútban. Hátrapillantott: a kanyarulat végében felbukkant Rusch. Nem. Nem változtatná meg a múltat, még akkor sem, ha módjában állna. Azonkívül nem is fogadta el a német vélekedését. A jövő természetesen megváltoztatható. De hogy a múlt is? Nem, annak állandónak kell lennie. Ennyiben mindig is egyetértett Lloyd Simcoe-val. Amiről ez a Rusch beszélt, az egyszerűen őrültség. Újabb lövés! A golyó mellément, feje felett csapódott az alagút falába. De biztosan jön még néhány, ha üldözője rájött, hogy hová is tart… Megtettek közben még egy kilométert. A bomba időzítőjén most már csak tizenegy perc maradt. Theo a falon lévő jelzésekre nézett, igyekezett kivenni a formájukat fényszórójának halovány fényében. Itt kell lennie, épp előtte, és… Ott is van! Pontosan ott, ahol hagyta! A mennyezetről lógó egysínű vasút kocsija. Ha sikerülne eljutnia odáig… Még egy lövés dördült. Ez eltalálta a légi kocsit, és kevés híján megint elveszítette az uralmát felette. Volt még száz méter a vonatig. Birkózott a botkormánnyal, szidta a járművet, menjen már gyorsabban, még gyorsabban… A szerelvény öt kocsiból állt: két végén egy-egy motorkocsi, középen a három tehervagon. Egészen a motorkocsiig el kell jutnia: a vonat csakis előre tudott mozogni, de az „előre” szabadon választható volt. Mindjárt ott van… Nem finomkodott a légi kocsi lelassításával: egyszerűen beletaposott a fékbe. A jármű előrebillent, Theo pedig repült vele együtt. Belecsapódtak az alagút padlójába, szikrák közepette szánkázott végig rajta a kocsi. Kikászálódott belőle, megragadta a bombát, és… Egy újabb lövés… „Istenem!” Saját vére záporozott az arcába… Soha életében nem élt még át ekkora fájdalmat… Egy golyó tépett a jobb vállába. „Istenem…” Elejtette a bombát, bal kézzel igyekezett felvenni, és tántorogva beért a motorkocsiba. Fájdalom… Elképesztő fájdalom… Rácsapott az indítógombra. Felkapcsolódtak a szélvédő tetején lévő reflektorok, és bevilágították az alagutat. Az elmúlt fél óra homálya után fájdalmasan erős volt a fény. 218

A vonat panaszos nyikorgással mozgásba lendült. Theo előrelökte a sebességszabályozót: a jármű egyre gyorsult. Azt hitte, rögvest elájul a fájdalomtól. Hátranézett. Rusch épp az ott hagyott légi kocsi mellett igyekezett utat találni magának. Az egysínű vasút mágnesek segítségével lebegett: nagyon nagy sebességgel tudott haladni. Persze még soha senki nem próbált meg a végsebességével haladni az alagútban… „Mostanáig…” A bomba kijelzőjén nyolc perc villogott. Még egy golyó indult útjára, de elvétette a célját. Theo épp időben fordult vissza, hogy lássa, amint Rusch kocsija eltűnik a fal íve mögött. Oldalvást kidugta fejét a kocsiból: szél csapott az arcába. – Gyerünk – mondta. – Gyerünk… Csak úgy suhant mellette az egyre kanyarodó alagút fala. Az elektromágnesek hangosan zümmögtek. Ott is voltak: Jake és Muti. A fizikus épp az időközben szerencsére felült, életben lévő nyomozóval foglalatoskodott. Integetett nekik, ahogy a vonat elzúgott mellettük. Egymást érték a kilométerek, majd… Hatvan másodperc. Nem sikerül odaérnie a túloldali állomásra, nem tud felérni a felszínre. Talán el kellene dobnia a bombát. Tény, hogy akárhol robban fel, tönkreteszi a hadronütköztetőt, de… Nem! Nem, már túl messzire ment: ráadásul nem követett el tragikus vétséget. Nincs itt szó eleve elrendelt bukásról. Ha esetleg… Ismét az időzítőre pillantott, aztán a falon lévő jelzésekre. Igen! Igen! Talán sikerülhet! Igyekezett még nagyobb sebességre ösztökélni a vonatot. Aztán… Az alagút kiegyenesedett. Rácsapott a vészfékre. Újabb szikraeső. Fém a fémen. Feje hirtelen előrelendült… Vállában kínzó fájdalom… Kimászott a szűkös motorkocsiból, és tántorgó léptekkel távolodni kezdett a vasúttól. Negyvenöt másodperc… Még néhány méter az alagútban… Az óriási, hat emelet magas, üres helyiség bejáratáig, amely egykor helyet adott a CMS-detektornak. Kényszerítette magát, hogy menjen tovább, helyezze a bombát a roppant méretű üres tér közepére. Harminc másodperc. 219

Amilyen gyorsan csak bírt, megfordult, iszonyodva látta, micsoda vérfolyamot hagyott maga után a befelé úton… Vissza a vonathoz… Tizenöt másodperc. Felkapaszkodott a motorkocsiba, rá a gyorsítóra… Tíz másodperc. Süvíteni a mennyezeten végighúzódó sínen… Öt másodperc. Végig az alagút ívén… Négy másodperc. A fájdalomtól félig öntudatlanul… Három másodperc. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Két másodperc. Fejét eltakarta kezével, válla heves tiltakozása közepette, amikor felemelte jobb karját… Egy másodperc. Fején átfutott a gondolat, mit tartogat a jövő… Zéró! Bummm! A robbanás végigvisszhangzott az alagúton. Hátulról fényvillanás rajzolta a görbülő falra a vonat rovarformájának óriási árnyékát… Aztán… Felséges, gyógyító sötétség, ahogy a száguldó vonatban Theo a parányi műszerfalra roskadt. Két nappal később. Theo az LHC vezérlőtermében volt. Nagy volt a zsúfoltság, de nem tudósok vagy mérnökök hemzsegtek itt, elvégre szinte mindent automatizáltak már. Újságírók tucatjai tartózkodtak itt, és mindnyájan a padlón hevertek. Természetesen itt volt Jake Horowitz is, ahogy az igazgató külön vendégei: a felkötött karú Helmut Drescher nyomozó és ifjú felesége. Theo megkezdte a visszaszámlálást, majd ő is lefeküdt a földre, és várta, hogy mi történik majd.

220

31. Lloyd Simcoe-nak sokszor eszébe jutott immár Nipponban élő hétéves kislánya, Joan. Természetesen két-három naponta beszéltek egymással videotelefonon, és igyekezett meggyőzni magát, hogy hallani és látni legalább olyan jó, mint megölelni és a térdén lovagoltatni, vagy fogni a kezét, amikor a parkban sétálnak, esetleg letörölni a könnyeit, amikor elesik és lehorzsolja a térdét. Végtelenül szerette a lányát, és nem is volt arra szó, menynyire büszke volt rá. Tény, hogy nyugatias neve ellenére egyetlen vonása sem emlékeztetett az apjára: teljes egészében ázsiainak tűnt. Ami azt illeti, elsősorban szegény Tamikóra, a féltestvérére hasonlított, akivel soha nem volt alkalma találkozni. De a kinézet mit sem számított: mindaz, ami Joan, félig Lloydból származott. Mindenekelőtt ő, és nem a Nobel-díj meg a rengeteg egyedül írt vagy társszerzőként megjelentetett cikk, jelentette a halhatatlanságát. S bár a házasság, amelyből született, nem bizonyult tartósnak, remekül viselkedett. Lloyd persze nem kételkedett benne, hogy néha azt szerette volna, anya és apa legyenek még együtt. Ugyanakkor ott volt az esküvőjükön Doreen-nal, ahol mindenkinek belopta magát a szívébe mint a hamarosan mostohaanyjává váló nő koszorúslánya. Mostohaanya. Féltestvér. Elvált feleség. Elvált férj. Új feleség. Változatok, az emberi kapcsolatok, a családalkotás módjainak eszköztára. Manapság alig akadt, aki nagy szertartás keretében házasodott, de Lloyd ragaszkodott hozzá. Észak-Amerika legtöbb államában úgy szólt a törvény, ha két felnőtt meghatározott ideig együtt élt, akkor házasnak számítanak, ha pedig megszűnnek együtt élni, megszűnik a házasságuk is. Tisztán és egyszerűen, semmi zűrzavar, semmi felfordulás… és semmi olyasféle gyötrelem, amiben Lloyd szüleinek volt részük, nincsenek jelenetek, kínlódás, aminek Dollyval a szemtanúi voltak, ahogy tágra nyílt szemmel, kábán figyelték világuk összeomlását. De Lloyd szertartást akart: olyan sok mindenről lemondott attól való félelmében, hogy újabb széthullott családot hagy maga után. A legújabb angol értelmező kéziszótár szerint a „széthullott”-nak ez az értelme „régies”. Eltökélte, többé soha nem csüggeszti a múlt. Ezért aztán Doreen-nal ilyet tartottak házasságkötéskor: mindenki azt mondta, remek lagzi volt, igazi emlékezetes este rengeteg tánccal, énekkel, nevetéssel és szeretettel. 221

Mire összejött Lloyddal, Doreen már túl volt a klimaxon. Persze mostanra léteztek már különféle eljárások, módszerek, és ha szeretett volna gyereket, még szülhetett volna egyet. Lloyd nagyon is benne lett volna: már apa volt, de attól meg nem fosztaná meg a nőt attól, hogy anya legyen. Azonban Doreen nem kívánt ilyesmit. Nagyon jól érezte magát a bőrében, mielőtt találkozott a férfival, és most, hogy együtt voltak, még remekebb lett a helyzet: de nem vágyott gyermekre, nem igyekezett elérni a halhatatlanságot. Most, hogy Lloyd nyugdíjba vonult, sokat időztek a vermonti kunyhóban. Természetesen a látomásukban mind a ketten ott voltak ezen a napon. A hálószoba berendezésekor sokat nevettek, míg úgy nézett ki, ahogy először megpillantották, a pozdorjából készült, régi éjjeliszekrénnyel és a göcsörtös fenyőkeretben lévő falitükörrel. Most pedig ott hevertek egymás mellett az ágyukban: Doreen még a tengerészkék Tilley ingét is felhúzta. Az ablakból csodálatos őszi színekbe öltözött fák látszottak. Ujjaikat egymáséba fonták. Szólt a rádió, visszaszámolt a Sanduleak neutrínóinak érkezéséig. Lloyd Doreenra mosolygott. Immár öt éve voltak házasok. Feltételezte, lévén elvált családban nőtt fel és maga is túl van már egy váláson, nem lenne szabad gyermeteg módon úgy hinnie, örökre együtt lesznek, mégis azon kapta magát, hogy állandóan ilyen gondolatok keringenek a fejében. Micsikóval remek párt alkottak, azonban Doreennal tökéletes volt minden. Doreen is volt már házas egyszer, azonban ennek már húsz éve. Azt gondolta, soha többé nem megy férjhez, és berendezkedett az egyedül eltöltött életre. Aztán találkoztak: Lloyd Nobel-díjas fizikus, Doreen festőművész, két teljesen különböző világ, sok szempontból még jobban eltérnek egymástól, mint Micsiko Nipponja és Lloyd Észak-Amerikája, mégis nagyon jól kijöttek egymással, szerelem bontakozott ki közöttük, s a férfi most két részre osztotta az életét, a Doreen előttire és a Doreennal töltöttre. A hang visszaszámolt a rádióban. – Tíz másodperc. Kilenc. Nyolc. A nőre pillantott és mosolygott, ő pedig visszamosolygott rá. – Hat. Öt. Négy. Lloyd arra gondolt, vajon mit lát majd a jövőben, de egy dologban egészen biztos volt. – Kettő! Egy! Bármit is hoz a jövő, Doreennal mindig együtt lesznek. Zéró! Lloyd egy kurta pillanatra kimerevített képen látta magát és Doreent, sokkal öregebben, olyan öregen, amiről nem hitte volna, hogy megélhetik, aztán… 222

Biztosan nem haltak meg. Biztosan nem látna semmit, ha megszűnt volna a tudata létezni. A teste talán elmúlt, de… Egy gyors pillantás, felvillanó kép… Új test, csupa ezüst és arany, sima, fényes… Egy androidtest? Robotalak az emberi tudatának? Esetleg egy virtuális test, nem több vagy nem kevesebb, mint mindannak a megjelenése, ami ő, egy számítógépben? Változott a látószöge. Száz meg száz kilométerről nézett lefelé a Földre. Még mindig fehér felhők örvénylettek körül, és napfény csillant a roppant óceánokon… Csakhogy… Csakhogy az alatt a röpke pillanat alatt, amíg ezt figyelte, felmerült benne, hogy talán nem is óceánokat lát, hanem az észak-amerikai földrész csillogott, mivel felszínét fémek és gépek pókhálója borította: az egész bolygóból valódi világháló lett. Aztán újból változott a látószög, ám ismét a Földet látta, illetve valamit, amit a Földnek vélt. Igen, bizony, valóban az volt, merthogy ott volt a Hold, ahogy felkelt a pereménél. Azonban a Csendes-óceán összement, alig egyharmadát fedte el a szeme elé táruló tájnak, Észak-Amerika nyugati partja pedig alapjaiban átalakult. Szaladt az idő: a földrészeknek évezredek álltak a rendelkezésükre, hogy új helyre vándoroljanak. Ő pedig suhant tovább, előre… Látta, ahogy a Hold egyre távolabb és távolabb kerül a Földtől, aztán… Mintha egy pillanatig tartott volna, de meglehet, hogy sok ezer évre volt hozzá szükség… A Hold semmivé porlott. Újabb váltás… Immár maga a Föld is csökkent, zsugorodott, egyre kisebb és kisebb lett, egy kavics, majd… Ismét a Nap, de… Hihetetlen… A Napot most félig egy fémgömb zárta körbe, felfogva minden egyes ráhulló fotonját. A Hold és a Föld nem omlott porrá: szétszedték őket. Nyersanyagnak. Lloyd folytatta útját, mindig előre. Látta… Igen, elkerülhetetlen volt. Tény, hogy számtalan évvel ezelőtt olvasott már róla, de sosem hitte, hogy megéli az elkészültét. A Tejútrendszer, az emberiség otthonának hívott csillagkerék összeütközik az Andromédával, nagyobb szomszédjával, a két korong csillagközi gázok izzása közepette metszi egymást. Ő pedig haladt tovább, előre, a jövőbe.

223

Egyáltalán nem olyan volt, mint az első alkalommal. Persze van-e az életben valami, ami ugyanolyan? Az első alkalommal a látomás során azonnalinak tűnt a váltás a jelenből a jövőbe. De még ha egy másodperc százezred része is kellett hozzá, ugyan ki vette észre? Ha pedig ez az egy százezred másodperc évenként 0,00005 másodperces szakaszokra oszlott, megint csak itt a kérdés, ki volt ennek tudatában? De 0,00005 másodperc szorozva nyolcmilliárd évvel több mint egy órányi időt jelentett. Egy óra suhanás, siklás az idő látképei felett, amelyben semmihez sem kapcsolódik teljesen, sehol sem testesül meg, sehol sem mozdítja ki a pillanathoz tartózó tudatállapotot, mégis érzi, érzékeli, látja, ahogy az egész kibomlik, figyeli a világegyetem növekedését, változását, megtapasztalja lépésről lépésre az emberiség fejlődését a gyermekkortól addig… …Addig, amit elérni hivatottak. Természetesen valójában sehová sem ment. Még mindig ott volt New Englandben, és csak annyira tudta befolyásolni, amit látott, amit a pótteste tett, mint az első látomás idején. A látószög változásai minden bizonnyal annak köszönhetők, hogy az évezredek során áthelyezték, amivé vált. Léteznie kellett valamiféle, a filmeket összefüggőnek feltüntető látási tehetetlenséghez hasonlatos emlékezeti tehetetlenségnek. Épp csak a lehető legrövidebb időre érintette meg az egyes alkalmakat: a tudata megvizsgálta, vajon foglalt volt-e a kocka adott szelete, és amikor úgy találta, az, a kizárási elvhez hasonló erő (Theo egy e-mailben leírt neki mindent Ruschról és tébolyult fejtegetéséről) meggátolta, hogy megtelepedjen, így egyre száguldott tovább, előre, egyre messzebbre és messzebbre a jövőben. Lloydot meglepte, hogy még megvan az egyéni volta: azt hitte, ha az emberiség egyáltalán fennmarad az évmilliókon át, minden bizonnyal valamiféle összekapcsolódott, közös tudatként létezik majd. Csakhogy egyetlen hangot sem hallott az elméjében: amennyire képes volt megállapítani, még mindig egyedi, minden mástól különálló létező volt, noha az egykor formát adó törékeny fizikai test már réges-rég megszűnt. Látta a Napot félig betakaró Dyson-gömböt, ami arra utalt, az emberiség egy napon csodálatos technológia birtokában lesz, azonban ezidáig az emberin kívül semmilyen más értelemnek nem látta jelét. Aztán megértette: villámcsapásként érte a felismerés. Ami történik, azt jelenti, sehol nincs másféle értelmes élet. Sehol a Tejutat alkotó kétszázmilliárd csillag körül keringő bolygókon, sem (megtorpant, hogy pontosítson) a kisebb Tejút és a nagyobb Androméda kereszteződéséből jelenleg kialakult szupergalaxis hatszázmilliárd naprendszerében. Sehol a világegyetemet alkotó milliárdnyi másik galaxis csillagainak bolygóin. 224

Nyilvánvaló, hogy bárhol legyen is, minden tudatnak meg kell egyeznie abban, mi számít „most”-nak. Amennyiben az emberi tudat ide-oda pattog, csapong, talán nem azt jelenti, hogy nem létezik másféle tudatosság, nincs másik csoport, akivel meg kell mérkőzni, hogy eldőljön, melyikük határozza meg, mi számít jelennek? Ebben az esetben az emberiség döbbenetesen, nyomasztóan, kérlelhetetlenül egyedül van a hatalmas, sötét kozmoszban. Az értelmes élet valaha kigyulladt egyetlen szikrája. Az öntudat első rezdüléseit megelőzően az élet négymilliárd éven keresztül boldogan folydogált a medrében a Földön, és 2030-ra sem sikerült még az értelmet géppel lemásolni. A tudatosság, az, hogy valaki tudja, az akkor volt és ez most van, s hogy a holnap egy másik nap, hihetetlen véletlen, vakszerencse, a természet egyszeri, a világegyetem történetében sem addig, sem azóta meg nem ismételt játéka. Talán ez magyarázza azt az elképesztő gyengeséget, aminek Lloyd időről időre a tanúja volt. Az emberiségnek még 2030-ra sem sikerült túljutnia a Holdon: az Armstrong kis lépése óta eltelt hatvanhárom évben senki sem ment a Marsra, és még csak erre vonatkozó terveket sem szőttek. Persze, amikor a Föld és a Mars a Nap átellenes oldalain voltak, akkor akár 377 millió kilométer is lehetett a két bolygó közötti távolság. Ilyen körülmények között egy emberi elme a Marson huszonegy fénypercnyi távolságban lenne a Földön tartózkodó többi embertől. Még a közvetlenül egymás mellett álló emberek is elkülönültek egymástól: nem olyannak látták a másikat, amilyen, hanem amilyen a másodperc egy trilliomod részével ezelőtt volt. Némi széthangolódás nyilvánvalóan elfogadható volt még, azonban minden bizonnyal kell lennie valamilyen felső korlátnak. Meglehet, tizenhat fényperc még belül van ezen a határon (ennyi a Föld keringési pályájának távolságában épített Dyson-gömb két átellenes pontján tartózkodó ember közötti távolság), azonban huszonegy fényperc már túl sok. Esetleg még a tizenhat is meghaladta a tudatos lények számára elfogadható mértéket. Egyértelműen az emberek építették az előbb látott Dyson-gömböt, és ezzel elfalazták magukat a kinti üres, magányos pusztaságtól, de korántsem biztos, hogy az egész felszínét lakják. Elvégre egy ilyen építmény felszíne milliószor nagyobb a Földénél: ha csupán az egytizedét lakják, az emberek azzal is minden korábban ismertnél nagyságrendekkel több területhez jutnak. A gömb felfogja a központi csillagból származó összes fotont, de előfordulhat, hogy nem kószálnak rajta mindenhol emberek. Lloyd, illetve az, amivé Lloyd vált, azt tapasztalta, egyre csak halad előre a jövőben. Egymást érték a képek. Eszébe jutott, amit Micsiko mesélt Frank Tiplerről és az elméletéről, hogy az omega pontban mindenkit, aki csak élt vagy élhetett, feltámasztanak. A halhatatlanság fizikája. 225

Csakhogy Tipler elméletének alapfeltevése az, hogy a világegyetem zárt rendszer, kellően nagy a tömege, így végül a saját tömegvonzási ereje hatására végül minden visszazuhan egy szingularitásba. Az eónok múlásával világossá vált, hogy erre nem kerül sor. A Tejút és legközelebbi szomszédja kétségtelenül összeütköztek, ám az örökké táguló világegyetem mértékével mérve még a teljes galaxisok is paránynak számítottak. Meglehet, a tágulás sebessége lelassul, aszimptotikus módon közelít a nullához, de sosem szűnik meg. Sosem lesz omega pont. Sosem lesz másik világegyetem. Ez volt a tér és az idő első és egyetlen változata. Természetesen mostanra a Dyson-gömbbe zárt csillag is minden bizonnyal kilehelte a lelkét. Ha a huszonegyedik századi csillagászoknak igazuk volt, a Föld napja vörös óriássá válik majd, és bekebelezi a körötte lévő héjat. Ugyanakkor az emberiség évmilliárdokkal korábban tudja már, mire számíthat, és bizonyára elköltözött valahová máshová, ha a tudatosság fizikája ezt követeli meg, akkor tömegesen. Legalábbis Lloyd remélte, hogy így van. Továbbra is úgy érezte, semmi kapcsolata sincs az egyenként megvilágosuló állóképek eseményeihez. Meglehet, az emberiség eltűnt a napja halálával. De ő, függetlenül attól, pontosan mi volt, valamiképpen még mindig élt, még mindig gondolkodott, még mindig érzett. Lennie kell valaki másnak is, akivel megoszthatja mindezt. Hacsak… Hacsak nem ez volt a világegyetem válasza a létezés első pillanatainak megismétlésére záporozó Sanduleak-neutrínókra nyomán váratlanul létrejött hasadásra. Kiirtani minden egyéb életet. Egyetlen megfelelő megfigyelőt hagyni csak. Egyetlen mindentudó lényt, aki lepillant… …mindenre, megfigyeléseivel meghatározza a valóságot, bezárja egyetlen szilárd, kérlelhetetlenül másodperctől másodpercig haladó „most”-ba. Egy istent… Ám egy üres, élettelen, nem gondolkodó világegyetemben. Elérkezett az idő felületes áttekintésének vége. Ez volt a célja, az üresedés: ebben az igen távoli évben – már ha volt még értelme az év szónak, amikor réges-rég eltűnt a bolygó, amely keringésének mérésére egykor kitalálták – a tudatok távoztak egy még távolabbi világ felé, lyukat hagyva neki, hogy elfoglalhassa. A világegyetem természetesen nyitott volt. Természetesen az örökkévalóságig kitartott. A múltból származó tudatosság csakis akkor haladhatott előre bakugrásban, ha mindig akadt a jelen tudatosságának egy még távolibb pont, ahová átvándorolhatott. Amennyiben az univerzum zárt, sosem került volna sor időelmozdulásra. Soha véget nem érő láncolatnak kellett lennie. Előtte pedig… Előtte pedig a messzi, messzi jövő. 226

Fiatal korában olvasta H. G. Wellstől az Időgépet. Évekig gyötörte a könyv. Nem az eloik és a morlockok világa miatt, tizenévesen is felismerte benne az allegóriát, a viktoriánus Anglia társadalmának moralitásjátékát. Kr. u. 802 701 világa nem tett rá nagy benyomást. Azonban az időutazó még egy utat megjárt, évmilliókat ugrott előre, egészen a világ alkonyáig, amikor az árapály annyira lelassította a Föld forgását, hogy mindig ugyanazzal a felével nézett a látóhatáron vészjósló szemként felbukkanó puffadt és vörös Nap felé, miközben rákszerű lények mozogtak lassan a tengerparton. Ám ami most a szeme elé tárult, még ennél is sivárabb volt. Halvány derengés töltötte be az eget: a csillagok olyan messzire távolodtak egymástól, hogy csak alig néhány volt látható. Az egyedüli kedves vonást az jelentette, hogy a korábban élt és elpusztult napok nyomában létrejött, fémekben gazdag csillagok a Lloyd számára egykor ismert ifjú univerzumban sosem látott fénnyel ragyogtak: smaragdzöld csillagok, bíbor csillagok, türkiz csillagok, akár az ékkövek a bársony égbolton. Most, hogy megérkezett a céljához, még mindig nem tudta irányítani mesterséges testét: utas volt, üvegszemek mögött. Persze, még mindig kézzel fogható, fizikai formában volt. Időről időre megpillantotta a karját: tökéletes volt, folttalan, ahogy fel-felbukkant a látómezejében, folyékony fémre emlékeztetett, nem holmi élő szövetre. Egy bolygó felszínén tartózkodott, fehér por roppant síkján, ami talán hóból állt, talán porított kőből, esetleg olyan anyagból, ami teljesen ismeretlen volt az évmilliárdokkal ezelőtti kezdetleges tudomány előtt. Sehol egy épületre utaló nyom: meglehet, ha az ember teste elpusztíthatatlan, nincs szüksége vagy éppen nem vágyik fedett menedékre. A bolygó nem lehetett a Föld, elvégre az réges-rég megszűnt létezni, ám a nehézkedés mégis ugyanolyannak tetszett. Szagokat nem érzékelt, viszont voltak hangok: különös, éteri hangok, valahol a sóhajtózó fuvallat és egy fafúvós között. Ahogy megfordult, megváltozott a látószöge. Nem, nem is erről volt szó: valójában nem is fordult meg, inkább a bejövő érzetek egy másik csoportja, a tarkójában lévő szeme felé fordította figyelmét. Miért is ne? Ha az ember épít egy testet, minden bizonnyal gondoskodik róla, hogy javítson az eredeti hiányosságain. A látómezejében egy másik alak, az emberi lényeg egy másik foglalata állt. Meglepetésére az arc egyáltalán nem volt elnagyolt, nem csak egy egyszerű ovális jelent meg előtte. Részletgazdag, finoman metszett vonásokkal bírt, s ha az ő teste mintha folyékony fémből lett volna, akkor ez a másik áramló, erezett, csiszolt, csodálatos zöld márványból, akárha egy életre kelt szobor lett volna. Nem volt benne semmi nőies – ami azt illeti, semmi férfias se –, de Lloyd azonnal tudta, ki ez. Természetesen Doreen: a felesége, a szerelme, az, akivel az örökkévalóságot akarta tölteni. 227

Ám aztán szemügyre vette az arcát, a faragott vonásokat, a szempárt… A mandulavágású szempárt… És aztán… Lloyd a kísérlet megismétlésekor lefeküdt az ágyra, mellette a felesége: így sem magukban, sem a másikban nem tehettek kárt ájuláskor. – Ez hihetetlen volt – szólalt meg, miután véget ért. – Egyszerűen hihetetlen. Megfordította fejét, megkereste Doreen kezét, és rápillantott. – Mit láttál? – kérdezte. A nő a másik kezével lekapcsolta a rádiót. Lloyd látta, hogy remeg. – Semmit – mondta. A férfi úgy érezte, megáll a szíve. – Semmit? Egyáltalán semmit? Doreen a fejét ingatta. – Jaj, drágám, nagyon sajnálom – mondta a feleségének. – Milyen messzire jutottál a látomásodban? – kérdezte tőle. Minden bizonnyal érdekelte, mennyi ideje van még hátra. Lloyd nem tudta, hogyan öntse szavakba a látottakat. – Nem tudom pontosan – felelte. Lenyűgöző utazás volt: viszont letaglózta a gondolat, Doreen nem éli meg, hogy lássa. – Nem vagyok már mai lány – kezdte a felesége, és igyekezett bátornak tűnni –, azt gondoltam, lesz még húsz vagy harminc évem, de… – nem fejezte be. – Annyit még biztosan. – A férfi igyekezett magabiztosnak tűnni. – Biztos vagyok benne, hogy annyit még igen. – De hát neked volt látomásod… Lloyd bólintott. – Csakhogy… nagyon messzi jövőt láttam. – Tévé be – szólt csak úgy, a levegőbe Doreen gondterhelten. – ABC. A falon lógó festmények egyike tévéképernyővé változott. A nő fejét megtámasztotta, hogy jobban láthassa. – …nagy csalódás – mondta a hírolvasó, egy negyvenes, fehér nő. – Mindeddig senki sem számolt be látomásról. Úgy tűnik, a CERN-ben sikerült megismételni a kísérletet, azonban sem itt, az ABC News stábjában, sem a betelefonálók között nem akadt olyan, aki látomást élt volna át. Mindenki egyszerűen csak elájult… Az első becslések szerint az emberek akár egy órán át is öntudatlanok lehettek. A mai napon már néhány alkalommal beszélhettünk Jacob Horowitzcal, aki most is csatlakozik hozzánk a CERN-ből. Dr. Horowitz tagja volt a húsz évvel ezelőtti időelmozdulást létrehozó csapatnak. Professzor úr, mit jelentenek a történtek? 228

Jake vállat vont. – Amennyiben egyáltalán sor került időelmozdulásra, márpedig ebben egyelőre nem lehetünk biztosak, akkor olyan messzi jövőbe vitte el a tudatokat, hogy a jelenleg életben lévők mindegyike… Hát, ezt nem lehet finoman megfogalmazni, azt hiszem. A jelenleg életben lévők addigra minden bizonnyal halottak lesznek. Tegyük fel, hogy az időelmozdulás százötven évvel vitte előre az embereket. Akkor ez feltehetően nem meglepő, ugyanakkor… – Némít – szólalt meg az ágyból Doreen. – Neked viszont volt látomásod – mondta a férjének. – Tényleg olyan sokkal, százötven évvel mentél előre? Lloyd a fejét ingatta. – Többel – mondta halkan. – Sokkal többel. – Mennyivel? – Évmilliókkal. Évmilliárdokkal. Doreen felkuncogott. – Ugyan már, drágám! Biztosan álom volt csak… A jövőben életben leszel, de éppen álmodtál. A férfi eltöprengett ezen. Igaza lenne? Tényleg nem volt ez több álomnál? De hát annyira életszerű volt… annyira valóságos… Ráadásul hatvanhat éves volt már, az ég szerelmére! Annyi évet ugorhattak előre, amennyit csak akartak, ha neki volt látomása, akkor a fiatalabbaknak is kellett lennie. Jake Horowitz negyedszázaddal ifjabb volt nála, és az ABC-nek is számos húszas, harmincas éveiben járó alkalmazottja van. Azonban egyikük sem számolt be látomásról. – Nem is tudom – szólalt meg végül. – Nem tűnt álomnak.

229

32. A jövő nagyon is megváltoztatható. Ezt akkor fedezték fel, amikor látták, hogy a valóság eltért attól, amit az emberek az első látomásban megéltek. Bizonyára ezt a jövőt is meg lehet változtatni. Valamikor a közeljövőben kidolgozzák a halhatatlanság vagy valami ehhez nagyon hasonló állapot elérésének módját, és Lloyd Simcoe él majd vele. Nem valami olyan egyszerű dologról lesz szó, mint a telomerek lezárása, de bármi is legyen, legalább évszázadokon át működik majd. Később aztán tartósabb robottesttel cserélik le a biológiait, és elég sokáig él így, hogy láthassa a Tejút és az Androméda csókját. Úgyhogy nem kell mást tennie, csak gondoskodni róla, hogy Doreen is részesüljön a halhatatlansági kezelésből: bármekkora legyen is az ára, bármiféle válogatási szempontok is vannak, megoldja, hogy a felesége is bekerüljön. Minden bizonnyal élnek már most mások is rajta kívül, akik halhatatlanok lesznek. Nem lehet, hogy ő az egyetlen, akinek látomása volt: elvégre a végén találkozott valakivel. De akárcsak ő, a többiek is hallgattak, még azzal foglalatoskodtak, hogy feldolgozzák, amit láttak. Meglehet, egy napon minden ember örökké él majd, de a jelenlegi nemzedékekből, amelyek tagjai 2030-ban éltek már, láthatóan csak maroknyian vannak, akik sosem ismerik meg a halált. Megtalálja őket. Talán üzenetet kellene hagynia a neten. Nem olyan szembetűnő módon, hogy keresse meg mindenki, akinek ez alkalommal látomása volt. Nem, nem… valami finomabb. Például megkérni mindazokat, akik érdeklődnek a Dyson-gömbök iránt, lépjenek vele kapcsolatba. Miután a tudata visszatért a jelenbe, még az is utánanézhetett a képeknek, aki a látomása idején nem volt tisztában azzal, mit lát, és a világhálón folytatott keresés során belefuthatott ebbe a kifejezésbe. Megtalálja őket: felkutatja a többi halhatatlant. Vagy ők találnak rá. Arra gondolt, talán Micsikót látta a messzi jövőben azon a hófehér síkságon. 230

Aztán viszont érkezett egy levél, amiben meghívták Torontóba. Egyszerű e-mail volt: „Én vagyok a jadeember, akivel találkozott a látomása végén”. Jade. Hát persze, hogy az volt. Nem zöld márvány: jade. A látomásának erről a részletéről senkinek sem beszélt. Elvégre hogy is mondhatná el Doreennak, hogy nem vele, hanem Micsikóval találkozott? Csakhogy nem Micsiko volt az. Montpelier-ből a Pearson nemzetközi reptérre utazott. Noha nemzetközi járatról volt szó, a kanadai útlevele segítségével rövid úton átjutott a vámvizsgálaton. A kapu előtt sofőr várta, kezében laposka, rajta fénylő „SIMCOE” felirattal. A limuzinja szó szerint végigrepült a 407. utca mentén egészen a Yonge-ig, aztán délre, egy könyvesbolt, zöldséges és multiplex mozi tetején álló társasház tornyáig. – Ha csupán az emberiség parányi részét menthetné meg a haláltól, kit választana? – kérdezte Mr. Cheung Lloydtól, aki jelen pillanatban a nappali narancssárga bőrhuzatú kanapéján üldögélt. – Hogyan bizonyosodna meg arról, hogy a legnagyszerűbb gondolkodókat, a legnagyobb elméket választotta? Minden bizonnyal sokféle mód van rá: én úgy határoztam, hogy a Nobel-díjasokat választom. A legjobb orvosokat! A kiemelkedő fizikusokat! A legremekebb írókat! És igen, az emberi jogok legkiválóbb harcosait: azokat, akik megkapták a békedíjat. Persze minden évben lehet vitatkozni a Nobeldíjra választottak névsorával, de általában igaz, hogy megérdemlik az elismerést. Így tehát felkerestük a díjazottakat. Természetesen titokban: elképzelheti, miféle közfelháborodás lenne akkor, ha kiderülne, a halhatatlanság megvalósítható, de a széles tömegek számára nem érhető el? Nem értenék az emberek: elképesztően drága az eljárás, és nagy valószínűséggel még évtizedekig az lesz. Persze előfordulhat, hogy idővel találunk valamilyen olcsóbb módszert is, azonban első lépésben csak néhány száz embert kezelhetünk. – Beleértve magát is? Cheung vállat vont. – Valamikor Hongkongban éltem, dr. Simcoe, azonban okkal költöztem el onnan. Tőkés vagyok: a tőkések pedig abban hisznek, hogy aki elvégzi a dolgát, annak boldogulnia kell az arca verítékéből. A halhatatlansági eljárás egyáltalán nem létezne a milliárdok nélkül, amelyeket a vállalataim a kifejlesztésébe fektettek. Igen, kiválasztottam magamat a kezelésre: jogomban állt. – Ha a Nobel-díjasokat keresi, mi a helyzet a társammal, Theodosziosz Prokopidisszal? 231

– Ó, igen. Azt tűnt a legokosabbnak, ha életkor szerint, csökkenő rendben haladunk. De természetesen a fiatalsága ellenére ő a következő: akik közösen nyerték el a Nobelt, azoknál a csapat összes tagját egyszerre keressük fel. Tudja, egyszer már találkoztam Theóval. Huszonegy évvel ezelőtt. Az első látomásom róla szólt, és amikor kereste a gyilkosával kapcsolatos értesüléseket, eljött ide meglátogatni. – Emlékszem rá: együtt volt dolgunk New Yorkban, és ő iderepült. Elmesélte, hogyan zajlott a találkozásuk. – Azt is elmondta, miről beszéltem? Azt mondtam neki, a lélek a halhatatlan életről szól, a vallás pedig a méltó jutalomról. Azt mondtam, hogy úgy sejtem, nagy dolgok várnak még rá, és hogy egy napon nagy jutalomban részesül majd. Már akkor is sejtettem az igazságot: elvégre ésszerűen nézve a dolgokat, nem lett volna szabad látomásomnak lennie. Mostanra halottnak kellene lennem, vagy legalábbis nem energikusan gyalogolni, segítség nélkül. Természetesen nem tudhattam biztosan, hogy az embereim egy nap kidolgozzák a halhatatlanság elérésének módját, de ez a kérdés régóta foglalkoztat, és ilyesminek a létezése magyarázná a látomásomban előrehaladott korom ellenére tapasztalt remek egészségi állapotot. Szerettem volna jelezni a barátjának, méghozzá úgy, hogy a titkaimat ne adjam ki közben: a lehető legnagyobb jutalmat, a halhatatlanságot ajánlják fel majd neki. – Kis szünet. – Gyakorta találkoznak? – Már nem. – Ettől függetlenül örülök, nem is sejti, mennyire örülök, hogy sikerült megakadályozni a halálát. – Ha ennyire aggódik emiatt, és a halhatatlanság elérhető, miért nem részesítette a kezelésben még az előtt a nap előtt, amelyen az első látomás szerint meggyilkolták? – Az eljárás megállítja a biológiai öregedést, de nem teszi az embert legyőzhetetlenné: habár, ahogy azt a látomásában bizonyára maga is látta, idővel a cseretestek megoldást nyújtanak erre a problémára. Ha milliókat fektetünk Theóba, és őt végül lelövik, azzal elpocsékoltunk egy igen korlátozott erőforrást. Lloyd elgondolkodott a hallottakon. – Említette, hogy Theo fiatalabb nálam. Ez tény. Én már idős vagyok. Cheung felnevetett. – Maga még gyerek! Több mint harminc évvel vagyok idősebb magánál. – Azt akartam mondani, ha fiatalabb koromban ér ez az ajánlat, amikor egészségesebb voltam… – Dr. Simcoe, tény, hogy hatvanhat éves. Azonban egész életét az egyre jobb eszközökkel rendelkező modern orvostudomány ellátásában töltötte. Láttam az egészségügyi adatait… 232

– Hogy micsodát? – Kérem… Az örök életet nyújtom az embereknek. Tényleg azt hiszi, az én befolyásommal néhány titoktartási kötelezettség valóban akadályt jelenthet? Mint mondtam, láttam az egészségügyi feljegyzéseket magáról: a szíve kiváló állapotban van, a vérnyomása rendben, és a koleszterinszintjét is kézben tartják. Ami azt illeti, dr. Simcoe, jobb egészségi állapotban van, mint bármelyik száz évvel ezelőtt született ember huszonöt éves korában. – Házas ember vagyok. Mi a helyzet a feleségemmel? – Sajnálom, dr. Simcoe. Az ajánlatom egyedül magának szól. – De hát Doreen… – Doreen természetes élettartama végéig él majd, vagyis még húszegynéhány évig. Nem fosztják meg semmitől: minden évet vele tölthet. Valamikor eljön a pillanat, amikor elhalálozik. Én keresztény vagyok, dr. Simcoe: meggyőződésem, hogy jó dolgok várnak ránk… Illetve a legtöbbünkre. Kíméletlen voltam életem során, és arra számítok, hogy szigorú lesz az ítéletem: ezért is nem sietek megkapni a jutalmamat. Azonban a felesége… Sokat tudok róla, és úgy vélem, biztos a helye a mennyországban. – Nem vagyok benne biztos, hogy élni akarok nélküle. – Ő minden bizonnyal azt akarná magától, hogy tegyen így, még úgy is, hogy neki nincs erre lehetősége. Bocsássa meg, hogy ilyen nyersen fogalmazok, de nem ő az első felesége, ahogy maga sem az első férje. Nem becsmérelni akarom az iránta érzett szerelmét, de maguk a szó szoros értelmében véve szakaszok csupán egymás életében. – És ha úgy döntök, hogy nem kérek a kezelésből? – Szakterületem a gyógyszerészet, dr. Simcoe. Ha úgy határoz, hogy nem kezelteti magát, vagy csak színleg megy bele az egészbe, azonban okunk lesz kételkedni az őszinteségében, kap egy ampullányi mnemonázt: lerombolja a teljes rövid távú emlékezetét. Elfelejtkezik erről az egész találkozásról. Ha valóban nem vágyik a halhatatlanságra, kérem, válassza ezt a lehetőséget: fájdalommentes és nincsenek maradandó mellékhatásai. Most pedig, dr. Simcoe, tudnom kell, hogyan döntött. Mit választ? Doreen Montpelier-ben felvette a reptéren. – Hála Istennek, hogy hazaértél! – mondta, amint Lloyd kilépett a poggyászkiadóból. – Mi történt? Miért késted le az előző gépet? Lloyd átölelte. Istenem, mennyire szerette a feleségét… és mennyire gyűlölt távol lenni tőle. Ám aztán megrázta a fejét. – Ennél nagyobb ostobaságot! Teljesen kiment a fejemből, hogy visszafelé négykor indul a gép. – Vállat vont, és kipréselt magából holmi mosolyfélét. – Azt hiszem, kezdek öregedni. 233

33. Theo az irodájában ült. Természetesen valamikor ez volt Gaston Béranger irodája, de réges-rég lejárt már az ötéves kinevezése, és a CERN manapság nem volt akkora, hogy a működéséhez főigazgatóra legyen szükség. Úgyhogy a TTC igazgatójaként Theo kisajátította. A vén Gaston még élt: tiszteletbeli egyetemi tanár volt Orsay-ben, a Párizsi Egyetemen. Még mindig boldog házasságban élt Marie-Claire-rel, és volt egy fantasztikus, ösztöndíjjal tanuló fiuk, valamint egy lányuk. Azon kapta magát, hogy kifelé néz az ablakon. Egy hónap telt el a nagy ájulás óta: így nevezték a jövőemlékezéseket, amikor mindenki elveszítette az eszméletét egy órára. Klaatu azonban büszke lett volna rájuk: a világ egyetlen pontjáról sem számoltak be halálos balesetről. Még mindig életben volt: elkerülte a gyilkosságot. Életben is marad, persze, ki tudja megmondani, meddig. Legalábbis még évtizedekig. Újjászületett. Döbbenten ébredt rá, nem tudja, mit kezdjen ezzel a rengeteg idővel. Ősz volt: késő ahhoz, hogy virágzásnak induljon a természet. De ő maga, átvitt értelemben, még nem késett le semmiről. Felállt, hagyta, hogy félrecsússzon az iroda belső ajtaja, aztán a külső is, elment a liftig, levitette magát a földszintre, végigsétált a folyosón, átvágott az előtéren, és kilépett az épületből. Felhős volt az ég. Azért felvette a napszemüvegét. Tizenéves korában elfutott Marathóntól Athénig. A végén azt hitte, a szíve sohasem szűnik meg zakatolni, azt hitte, most már örökké csak kapkodva tud levegőt venni. Élénken emlékezett a pillanatra: ahogy áthaladt a célvonalon, megtette a történelmi távot. Természetesen más élénk emlékként létező pillanatok is akadtak még. Az első csókja, az első szexuális élménye, kiragadott képek, elméjében őrzött képes levelezőlapok a hongkongi útról, a diploma megszerzése az egyetemen, a nap, amikor találkozott Lloyddal, és amikor eltörte a karját lacrosse közben. Na és az első LHC kísérletük, a filmbeli vágáshoz hasonló… Csakhogy… Csakhogy ezek az éles képek, élénk emlékek bizony két évtizeddel ezelőttről, vagy még korábbról származtak. 234

Mi történt az utóbbi időben? Miféle kiemelkedő élmények, kivételes gyötrelmek, milyen szédítő magasságok voltak? Csak sétált és sétált: hűvös, frissítő volt a levegő. Körvonalat, határozottságot, formát adott mindennek, olyasféle tiszta világosságot, amilyent nem látott azóta, hogy… Azóta, hogy nyomozni kezdett a saját halála ügyében. Huszonegy év egyetlen dolog megszállottjaként. Vajon voltak-e Ahab kapitánynak éles emlékképei? Hát persze: a lába elvesztésének pillanata biztosan. Na és aztán… Miután nekilátott elérni a kitűzött célt? Vagy minden összemosódott, egyik hónap a másik után, egyik év a másik után, beleértve mindent és mindenkit? De nem… Nem. Ő nem volt Ahab. Ő nem volt megveszekedett. Sok mindenre szakított időt 2009 és a 2030-as itt és most között. Ugyanakkor… Ugyanakkor sosem engedte meg magának, hogy tervezgessen. Természetesen folytatta a munkáját, és számos alkalommal előléptették, de… Olvasott egyszer egy könyvet valakiről, aki tizenkilenc évesen megtudta, hogy Huntington-kór veszélyezteti, egy olyan örökletes betegség, amely élete középső szakaszára minden szellemi és testi képességétől megfosztja az embert. Nekilátott hát, hogy mire a kiszabott idő véget ér, nyomot hagyjon maga után a világon. De ő nem tett meg ezt. Persze, a fizikában sikerült előrehaladást felmutatnia, és tény, hogy van egy Nobel-díja. De még az a pillanat is, ahogy átveszi az érmet… Még az is elmosódottan élt a fejében. Huszonegy év egyetlen nap árnyékában. Hiába tudta, hogy a jövő megváltoztatható, hiába fogadta meg magának, nem engedi, hogy az ember, akiből esetleg a gyilkosa lesz, rátelepedjen az életére, mégis elszállt, jórészt elveszett két évtized: ha nem is ugrotta át, kétség nem fér hozzá, hogy fakón, gyengén, kevesebbként élte meg. Nincs tragikus vétsége? Nevetnivaló gondolat. Sétált tovább. A háttérben madarak kórusa csiripelt. Nincs tragikus vétsége? Nincs ennél gőgösebb gondolat. De még mennyire, hogy volt tragikus vétsége, még mennyire, hogy volt benne „hamartia”. Ugyanaz, ami Oidipuszé, aki azt hitte, megmenekülhet a sorsa elől. Theo pedig, noha tudta, a jövő megváltoztatható, egyre üldözte a félelem, hogy nem sikerül túljárnia a végzet eszén. Így tehát… Így tehát nem házasodott meg, nem születtek gyerekei – ennyiben még Ahabnál is kevesebbnek bizonyult. Nem olvasta el a Háború és békét. Sem a Bibliát. Ami azt illeti, jó tíz éve nem olvasott el egyetlen könyvet sem. Nem utazgatott, csak oda, ahová a nyomozása során eljutott. 235

Nem tanulta ki a konyhaművészetet. Nem vett bridzsleckéket. Nem mászta meg a Mont Blanc-t, még részben sem. Most pedig hihetetlen módon, egyszerre… na jó, ha nem is a világ összes ideje volt az övé, de legalábbis sokkal több ideje van már. Szabad akarata volt. Várt rá a jövő. Szédítő egy gondolat. Mi akarsz lenni, ha felnősz? Kétségtelen tény, a rajzfilmfigurás póló a múlté. Akárcsak a fiatalsága: negyvennyolc éves. Fizikusok között ezzel ősöregnek számít. Nagy valószínűséggel túlságosan öreg volt már egy újabb nagy áttöréshez. Várta a jövő. A kérdés, hogyan határozza meg. Lézeréles pillanatokként, gyémántkemény, éles vonalú, tiszta emlékekként. Megélt, kiélvezett jövőként, olyan éles és hegyes pillanatokkal teli jövőként, hogy néha hasítanak, máskor oly ragyogón sziporkáznak, fájdalmas lenne még a gondolatuk is, de ugyanúgy néha boldogok lennének azzal a teljes, tiszta, zavartalan boldogsággal, azzal a fajta boldogsággal, amiből nem sokat élt meg az elmúlt huszonegy évben, már ha megélt ilyet egyáltalán. Azonban mostantól kezdve… Mostantól kezdve él. Mi legyen az első? Ismét felmerült a név a múltjából, a tudatalattijából. Micsiko. A nő természetesen Tokióban volt éppen. Karácsonykor kapott tőle egy e-mailt, egy másikat pedig a születésnapjára küldött. Elvált Lloydtól… A második férjétől. Azután viszont nem házasodott újra. Végül is elutazhatna Tokióba, és meglátogathatná. Az aztán csodálatos pillanat lenne. Istenem, rengeteg év telt el azóta. Rengeteg víz folyt le mindenféle folyón. Viszont… Viszont mindig is nagyon kedvelte Micsikót. Annyira intelligens… Bizony, ez jutott először eszébe: micsoda csodálatos elme, milyen éles és gyors gondolkodás. Persze azt sem tagadhatta, hogy nagyon csinos nő. Meglehet, több is mint csinos: vitán felül bájos, kecses, és mindenkor kifogástalanul, a legutolsó divat szerint öltözött. Azonban… Azonban eltelt huszonegy év. Ennyi idő után csak kellett lennie egy új férfinak, nem? Nem. Nem volt. Különben hallotta volna a pletykákat. Tény, hogy fiatalabb volt a nőnél, de hát ez nem számít igazán. Mennyi is most Micsiko? Ötvenhat. 236

Nem teheti meg, hogy fogja magát, és elmegy Tokióba. Vagy mégis? „Egy megélt élet…” Mi veszítenivalója van? „Egyetlen istenáldotta morzsa se” – gondolta. Visszament az épületbe, inkább a lépcsőt választotta, hosszú léptei kettesével vették a fokokat, cipője talpa hangosan, élénken csapkodott. Természetesen előbb felhívja. Mennyi az idő Tokióban? Hangosan kimondta ezt: – Mennyi az idő Tokióban? – Húsz óra tizennyolc perc – felelte az irodaszerte megtalálható számtalan számítógép-vezérelt szerkezet egyike. – Tárcsáz: Micsiko Komura, Tokióban – mondta. Elektronikus csörgéshang szólalt meg a hangszóróból. Dörömbölni kezdett a szíve. Hordozható gépéből képernyő lapja pattant fel, rajta a Nippon Telekom lógója. Aztán… Ott is volt. Micsiko. Még mindig bájos volt, és nagyon szépen öregedett: tucatnyi évvel fiatalabbnak tűnt a valódi koránál. És természetesen divatosan öltözködött: Európában még nem látta ezt a ruhát, azonban biztos volt benne, hogy Nipponban ez a legutolsó divat. Rövid blézert viselt, amelyen a szivárvány színei fodrozódtak. – Nahát, Theo, te vagy az? – szólalt meg angolul. Az e-mail csak szöveget és képet tartalmazott. Theo évekkel ezelőtt hallotta utoljára ezt a csodálatos, vízcsobogásra emlékeztető, magas hangot. Érezte, ahogy arcára kiül a széles mosoly. – Szia, Micsiko! – Ahogy közeledett a látomásokban megélt időpont, sokszor jutottál az eszembe – mondta a nő. – De nem mertem telefonálni. Attól féltem, azt hiszed majd, hogy el akarok búcsúzni tőled. Theónak nagy örömére szolgált volna, ha korábban is hallhatta volna a hangját. Elmosolyodott. – Ami azt illeti, aki a látomásokban meggyilkolt, most fogságban van. Megpróbálta felrobbantani az LHC-t. – Olvastam a neten – bólintott. – Szerintem senkinek nem teljesült be a látomása. Micsiko vállat vont. – Mondjuk, hogy nem minden részletében. De a csodálatos kislányom épp olyan, amilyennek láttam. És tudod, találkoztam Lloyd új feleségével is, és Lloyd azt mondja, pont olyan, mint a látomásában. A mai világ sokban emlékeztet arra, amilyennek a Mozaik-projekt mutatta. – Na igen. Attól még örülök, hogy a velem kapcsolatos része nem vált valóra. 237

A nő elmosolyodott. – Én is. Kis csend támadt közöttük: a videotelefon egyik nagy előnye épp az volt, hogy nem volt gond a hallgatással. Az emberek egyszerűen csak nézhették egymást, szavak nélkül örülhettek egymás látványának. Tényleg szép volt… – Micsiko – mondta halkan. – Hm? – Hát, sokat, ööö, sokat gondoltam rád. A nő elmosolyodott. Theo nagyot nyelt, és összeszedte a bátorságát. – Az jutott eszembe, szóval, hogy mit szólnál hozzá, ha átmennék Nipponba egy kicsit. – Felemelte a kezét, mintha úgy érezné, menekülési útvonalat kell nyújtania mindkettejüknek, ha Micsiko szántszándékkal félre akarja érteni őt, és udvariasan elutasítaná. – Van egy TTC a Tokiói Egyetemen. Régóta kérnek, hogy keressem fel őket, és tartsak előadást a technológia kifejlesztéséről. De a nő nem keresett kifogást. – Nagyon szívesen találkoznék veled, Theo. Természetesen senki sem tudta előre megmondani, mi történik majd közöttük. Lehet, hogy Micsiko csak nosztalgiázni szeretne, felidézni a régi időket, amit együtt töltöttek a CERN-nél. De lehetséges, persze ez csak lehetőség, hogy tényleg azonos hullámhosszon vannak. Lehet, hogy működik majd a dolog. Lehet, hogy ennyi év után összejön. Ő nagyon remélte. De egyedül az idő dönti el.

238

Szerzőnkről Robert J. Sawyer Kanadai író, 1960-ban született. Első elbeszélése a White Wall Review nevű egyetemi lapban jelent meg, 1980-ban. Az évtized második felében már az Amazing Storiesban publikált rendszeresen. Egyik novelláját bővítette később regénnyé Golden Fleece címmel, 1990-ben. Ez hard SF-környezetbe helyezve meséli újra az Aranygyapjú legendáját, egy telepeshajó fedélzetén, ahol emberek és mesterséges intelligenciák keverednek bele egy gyilkossági ügybe. Következő nagyszabású vállalkozása egy trilógia volt (Far-Seer [1992], Fossil Hunter (1993) és Foreigner (1994). Ennek cselekménye egy távoli gázóriás Föld-szerű holdján játszódik, melyet a bolygónkról áttelepített dinoszauruszok kései, értelmes leszármazottai laknak. Az óriás őslényekhez End of an Era (1994) című regényében is visszatért, itt különböző kihaláselméleteket támogató tudósok próbálják megoldani vitás kérdéseiket időutazás segítségével. A The Terminal Experiment (1995) hozta meg számára az első igazán zajos sikert, elnyerte ugyanis az Amerikai SF-írók Szövetségének Nebuladíját. Ennek főszereplői ismét kutatók, akik az emberi lélek létezésének bizonyítékát keresik. Az 1999-es Flashforwardot először egy novelláskötet követte, majd 2002-2003-ban egy aprólékos kutatómunkával előkészített trilógia (Hominids, Humans, Hybrids), mely két párhuzamos Föld között létesít kapcsolatot: az egyik a miénk, míg a másik egy olyan világ, ahol a neandervölgyi ember vált domináns fajjá, a miénktől eltérő alapokon hozva létre civilizációt. Az első kötet elnyerte a rangos Hugo-díjat. A 2005-ös Mindscan című regény, egy androidtestbe helyezett emberi tudat története John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Ezt 2007-ben a Rollback követte, melynek középpontjában egy úttörő megfiatalítási eljárás áll. Sawyer legfrissebb műve a WWW-trilógia, az öntudatra ébredő internetről. Ennek eddig egy kötete jelent meg, a Wake (2009), a második és harmadik 2010-ben, illetve 2011-ben várható az amerikai piacon.

239

Előkészületben Damien Broderick A fehér abakusz A távoli jövő számunkra már teljességgel idegen világában elképesztő technikai szinten élnek egymás mellett természetes és mesterséges lények, hexkapukon át közlekednek a bolygók, csillagok közt, és kedvükre alakítják környezetüket. Az aszteroidák birodalma azonban egészen más: szinte feudális viszonyok uralkodnak, s lakói elzárkóznak minden kapcsolat elől a gépi létformákkal és a fejlett technikával egyaránt. Amikor Orwen Cima nagyúrnak, egy kisbolygó teljhatalmú vezetőjének fia, Telmah a Földre érkezik, az MI-k testet adnak Ratiónak, az addig anyagtalan komputertudatnak, hogy barátkozzon össze a fiúval, és tájékoztassa a gépeket szándékairól, minden lépéséről. Visszatérve a Psziché aszteroidára, a furcsa pár udvari intrikák közepébe csöppen, melyeknek megoldása nem hagyja hidegen a máskülönben higgadt, számítóan kiszámított mesterséges intellektusokat sem. Az ausztrál irodalom többszörösen díjnyertes fenegyereke fejtetőre állítja mind az SF-ről, mind pedig a regény műfajáról kialakult elképzeléseinket. Mintha futurisztikus Shakespeare-t olvasnánk, de királydrámáit komédiába oltva, tele nyelvi leleménnyel és váratlan csavarral.

240

Még kapható Vernor Vinge A szivárvány tövében San Diego, Kalifornia, 2025. Robert Gu, egykor világhírű költő volt. Aztán az Alzheimer-kór elvett tőle mindent. Most egy úttörő orvosi kezelésnek köszönhetően újrakezdheti életét, de a világ nagyot változott körülötte. A mindenütt jelenlévő wi-finek, az okosruháknak és okos-kontaktlencséknek hála a valós és a digitális világ közötti határ fokozatosan elmosódik. Az új technológiák azonban, ahogy a történelem folyamán mindig is, egyaránt használhatók jóra és rosszra. Robert hamarosan egy világméretű összeesküvés középpontjában találja magát, amely a régi világ teljes eltörlését tűzte ki célul – legyen szó papír alapú könyvekről, vagy akár továbbfejlődésre képtelen, elöregedett emberekről! Vernor Vinge a technológiai szingularitás mai elméletének egyik megalkotója, de elsősorban kitűnő író. Hugo-díjas regénye a megjelenése óta eltelt három év során az SF instant klasszikusává vált, ami nem is csoda, hiszen a ma legégetőbb kérdéseire keresi a megoldást, alig fél lábbal a jövőben. „Hűen a William Gibson és Neal Stephenson által teremtett hagyományokhoz, Vernor Vinge épp most állította fejtetőre a jövőt.” – Charles Stross „Senki sem látja előre olyan tisztán a jövőnket, mint Vernor Vinge. Merüljenek el új regényében, és káprázatos új lehetőségekkel szembesülnek. Micsoda fantasztikus könyv!” – David Brin

241

Még kapható Jean-Claude Dunyach – Ayerdhal Haldokló csillagok I-II Valamikor réges-régen az emberiség találkozott egy rendkívüli életformával. Ezek az értelmes, hús-vér városok új jövőt kínáltak az instant űrutazás csodájával. Évszázadok teltek el azóta, és az emberi civilizáció négy ágra oszlott, amelyek egymástól szinte teljesen függetlenül terjeszkednek a galaxisban. Különbözőbb lények nem is lehetnének, csupán közös őseik kötik össze őket. És ekkor elérkezik az ideje, hogy az AnimálVárosok ismét beavatkozzanak az emberek életébe. Sorsszerű találkozásra hozzák össze a négy nép képviselőit, mert összefogás nélkül nem maradhatnak fenn. Kozmikus méretű katasztrófa fenyegeti a kiterjedt emberi birodalmakat, de nem csak azokat: minden életet a galaxisban. A Halott csillagok szerzője a regény nagyszabású folytatásához egy írótárs segítségét kérte, és a közös munkájuk eredményeként megszületett, epikusan hömpölygő, filozofikus SF-mese Franciaországban több rangos irodalmi díjat is elnyert.

242

Még kapható Rudyard Kipling Kívánságok háza A dzsungel könyve világhírű szerzője, az 1907. év irodalmi Nobel-díjasa kitüntetett helyet foglal el az irodalomtörténet panteonjában. Azt azonban csak kevesen tudják róla, hogy számos fantasztikus, sőt tudományos-fantasztikus történetet is írt. Kötetünk ezek legjavát nyújtja át csokorba kötve. Találkozhatunk bennük tengeri szörnyekkel, kísértetekkel, öntudatra ébredt gépezetekkel, de olvashatunk a múlttal létesíthető rádiókapcsolatról, az első mikroszkópról és a bolygómozgások emberi testre gyakorolt hatásairól. A kötet legnagyobb részét pedig két, egymáshoz kapcsolódó kisregény teszi ki, amelyek elképzelt futurisztikus világában a légi közlekedés a mindennapok részévé vált, és a forgalmi irányítóközpontból a totalitárius hatalom elnyomó szervezete lett. Orwelli és wellsi látomások váltakoznak könnyedebb hangvételű írásokkal ebben a különleges gyűjteményben, melynek darabjai egytől egyig most olvashatók először magyar fordításban, új megvilágításba helyezve egy irodalmi nagyság munkásságát.

243

Még kapható László Zoltán Nulla pont Nagate furcsa hely. Egy világ, amely egyetlen város, folyton változó utcáin a legkülönfélébb lények élnek – és senki, még az évekkel korábban ideérkező emberek sem tudják, kik és miért alkották meg. Csak egy bonyolult, magára hagyott gépezet? Vagy az istenek hatalmával bíró építői ma is figyelik teremtményeik nyüzsgését? Miközben a városban intrikák szövődnek és zsarnokság tombol, egy árverésen különös szerkezet cserél gazdát. Ez olyan események láncolatát indítja el, ami nem csupán a dúsgazdag nagykereskedő vagy a kérlelhetetlen forradalmár számára nyithat utat a hatalomhoz, de segíthet az agg természettudós számára is megérteni egy titokzatos világ fizikáját. Utazásuk téren és időn át vezet egészen a nulla pontig, ahol talán minden kérdésre ott a válasz – ha egyáltalán van ott valaki és hajlandó válaszolni… A Zsoldos Peter-díjas sikerkönyv, A Keringés szerzőjének új regénye izgalmas megerősítését adja Arthur C. Clarke híres törvényének: bármely kellőképp fejlett technika megkülönböztethetetlen a mágiától.

244

Még kapható

Ken MacLeod Sötét fény Az egykori elméletek a gyakorlatban is igazolást nyertek: az értelmes élet ritka dolog a világegyetemben – mármint a bolygófelszínekhez kötött értelmes élet. Mert máskülönben mindenütt csak úgy hemzseg, az égitestek belsejétől a csillagközi porfelhőkig. Az emberiség is a ritka kivétel-fajok közé tartozott, egészen a 21. századig, amikor önerőből jutott el az űrbe. Aztán felfedezte, hogy idegen lények évmilliókon keresztül rabolták és telepítették szét az univerzum távoli világaira a földi életet. Így jött létre a Második Szféra, egy olyan világ, ahol emberek és értelmes dinoszauruszok együtt léteznek. A Mingulayról, a halhatatlan kozmonauták bolygójáról most expedíció indul, hogy kiderítse, kik azok, akik a távolból mozgatják a szálakat, kik azok, akik még az embereket elrabló idegeneket is marionettként mozgatják. Kik a világegyetem titokzatos istenei. Az új űroperák angol sztárszerzője, a számos nyelvre lefordított és több díjjal kitüntetett Ken MacLeod a Fénynél sebesebben-trilógia második kötetében újabb szédítő iramú utazásra ragadja magával olvasóit.

„Ken MacLeod egy valóságos egyszemélyes forradalom.” – Asimov’s „Csodálatosan eredeti!” – San Diego Union-Tribune

245

Még kapható

Robert Silverberg Majipoor krónikái A Labirintus Majipoor gigászi bolygójának bürokratikus szíve, egy spirálformában mélységbe tekeredő folyosórendszer. Innen felügyeli az álarcos hivatalnokokat minden egykori Napkirály, és itt él Hissune, a volt utcagyerek, aki a trónra segítette Lord Valentine-t. Amikor megindul felfelé a hivatali ranglétrán, első lépésként évtizedekig unalmas feljegyzéseket kéne csak katalogizálnia a végtelen folyosókon. Még szerencse, hogy a közelben található a Lélektároló, ahol Majipoor utóbbi kilencezer évéből raktározzák több milliárd alattvaló önkéntes léleklenyomatát. Hissune pedig unatkozik, ezért hamis papírokkal rendszeresen besurran, kikér néhány lélekkapszulát, és elmerül a történelem egy-egy jelentős vagy jelentéktelen szereplőjének életében. Szeme előtt lassan roppant mozaik ölt formát e gigantikus bolygó évezredeiről, melynek alakjai mégis egytől egyig érző, hús-vér személyek. Az SF Nagymestere grandiózus tablót fest a fantasztikus irodalom legjobban kidolgozott idegen világáról a Hugo-díjra is jelölt Majipoorsorozat második kötetében. „Csoda csodát követ… elképesztő ez a könyv.” – Los Angeles Times „Majipoor talán Silverberg legkáprázatosabb írói teremtménye, és egészen biztosan a modern SF legalaposabban kimunkált világa.” – Booklist „Ha szereti az egzotikus, Ezeregyéjszaka-szerű történeteket, ez az önnek való könyv.” – Washington Post Book World

246

Még kapható Guy Gavriel Kay Ysabel A tizenöt éves Ned Marriner elkíséri fotóművész apját Provence-ba, hogy hat héten át a festői szépségű tájakat járják, képeket készítve egy dekoratív albumhoz. Amíg apja fényképez, Nedet titokzatos események rádöbbentik, hogy az iPodok, mobiltelefonok és hibridüzemű autók modern világában még mindig jelen vannak bizonyos ősi hatalmak. Egy megszentelt, kísértetjárta éjszakán, amikor az élők és a holtak birodalmát elválasztó falak leomlanak, mitikus alakok támadnak fel, mai, hétköznapi emberek életét változtatva meg mindörökre. Kanada egyik legnépszerűbb szerzőjének ez a regénye hat hetet töltött a sikerlista élén, és 2008-ban elnyerte a rangos World Fantasy-díjat is. Varázslatos története megmutatja, hogy a múltunk velünk él, elpusztíthatatlanul.

247