A sorozat A sátán lábnyoma című tizenharmadik kötete október 18-tól kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII.. Váci út 168.), a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.), a Kiadók Házában (Bp. Galagonya u. 2/A) és a Herkules Kft-nél (Bp. XIII., Lehel u. 20.) A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya. A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív
Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (lásd a megrendelő lapokat a kötet végén). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Feber i blodet Copyright © by Margit Sandemo, 1983 All rights Reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1994 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-14-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat tizenkettedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Nyugtalan szív Hiába a család minden könyörgése és tiltása, Villemo képtelen feledni szerelmét, Dominicot. Amikor a két fiatal Dániában újra találkozik, nyugtalan szíve vakmerő elhatározásra sarkallja a lányt: kedvese után ered a svédországi Göinge erdeibe, ahol az irgalmat nem ismerő haramiák garázdálkodnak…
GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozó-szemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet A TAVASZI NAP ELSŐ SUGARAI végre viszszaadták Villemo erejét. Fölébredt Csipkerózsika-álmából, mely azóta tartott, hogy hazajött a fogsága után. Régi életkedve nem tért vissza. Hogyan is tért volna, amikor örökre le kellett mondania Dominicról! Egyik meghűlés a másikat követte, fájt minden porcikája, átköhögte az éjszakákat. Gabriellának és Kalebnek egyetlen nyugodt pillanata sem volt miatta. Máskor mindig oly vidám, féktelen leányuk most sápadtan, csöndben, távolba révedő szemmel feküdt párnái között. Néha rámosolygott szüleire. Mosolya elárulta, mennyire bántja, hogy enynyit kell miatta aggódniuk. Néha megpróbált felkelni, de ájulás környékezte már akkor is, ha fölült. Villemo ágya az ablakkal szemben állt. Aznap pompás színekbe borult az ég. Vörös és aranyló fények festették meg, a falu felől pedig nehéz, sötétkék felhők emelkedtek. A lány, gyengeségét feledve, felkelt az ágyból, és már ott állt az ablaknál. Kezével görcsösen markolta az ablakkeretet. Ekkor döbbent rá, hogy saját erejéből sikerült felkelnie. Káprázatos látvány tárult a szeme elé. A határban tüzek égtek a szántó peremén. Kintről a tavasz tettekre serkentő földszaga áradt befelé. Villemo elábrándozott. Tüzeket gyújtottak, gondolta. Csakhogy ez a tűz mélyebbről indul, mintsem sejthetnénk. A máglyák alatt, mélyen a földben titkos erő parázslik, mely meleget küld minden élőlénynek. Ez a titkos, föld alatti erő pontosan olyan, mint az én szerelmem… Lángját
nem lehet kioltani, csendben, titokban, önmagát táplálva izzik tovább. Fájdalmas, de gyönyörű ez az érzés, boldog vagyok, hogy részem lehet benne. Vékony kezét a máglyák felé nyújtotta. Élni akart. – Szeretlek, Dominic – mondta hangosan, és szemében, akár egy vadállatéban, ott csillogott a tűz különös fénye. – Szeretlek és egyszer az enyém leszel! Nem lehet másképp! Semmi és senki nem választhat el minket egymástól. Ez a gondolat éltet majd ezentúl! Ennél többre nem telt erejéből. A padlóra roskadt. Kis idő múlva sikerült annyira összeszednie magát, hogy nagy nehezen visszavánszorgott párnái közé. Miközben kimerülten feküdt az ágyban, arra gondolt, hogy végre meglátta élete célját. Boldog volt. A Dominic utáni vágy ettől fogva nyugtalan tűzként égett szívében. AZ 1675-ÖS ESZTENDŐBEN dolgosan telt a tavasz, majd a nyár Graastensholmon. Mindenki csodálkozva látta, hogy Villemo, aki eddig annyi bánatot okozott környezetének, most tőle szokatlan szorgalommal igyekszik részt venni a major életében. Látszott rajta, mennyire szeretné hasznossá tenni magát. Üres óráiban pedig olvasott és tanult. Villemo okos volt, bár akkoriban sokan úgy gondolták, hogy az ész haszontalan adomány egy nő számára. Kaleb és Gabriella csodálkozó örömmel nézte lányuk hirtelen változását. S bár Villemo szemében néha szomorú fény villant, mégis boldog és kiegyensúlyozott volt. Rajta kívül senki nem tudhatta, mi e változás oka. Amikor még betegen feküdt, bánat és az elérhetetlen utáni vágy csillogott szemében, könnyeivel áztatta a
Dominicnak írt leveleket, melyeket titokban eljuttatott a Svédország felé induló postakocsira. A levelek nem maradtak megválaszolatlanul. Az egyik szobalány segítségére volt abban, hogy szülei ne szerezzenek tudomást arról, mikor hány levelet kap kézhez leányuk. Dominic sorai őszinte szerelemről, vágyról vallottak, de nem hiányozhatott egyikből sem néhány mulatságos anekdota a svéd királyi udvar életéről. Dominic, bár a maga kedves módján, de nem szalasztotta el az alkalmat, ha kigúnyolhatta a király körül sürgölődő számos talpnyalót. Villemo igyekezett hasonló hangnemben válaszolni, ám nehezen rejtette el szomorúságát és a férfi utáni vágyát. Amióta azonban rádöbbent arra, hogy Dominicot nem vehetik el tőle, mindez hirtelen megváltozott. A férfi mit sem tudott a lány elhatározásáról, hisz a leveleiből semmi efféle nem derült ki. Annak viszont örült, hogy ismét visszatért Villemo jókedve és élniakarása. Mintha új célt talált volna magának… EZÚTTAL SEM TARTOTT SOKÁIG A BÉKE Svédország és Dánia között. Dánia szemében örökös szálka maradt Skåne, Blekinge és még néhány tartomány elvesztése. Svédország számára pedig egyre több bosszúságot okoztak az új keleti-tengeri szerzemények. Júniusban a brandenburgi választófejedelem seregei jelentős vereséget mértek a svéd erőkre. Ezt látva a svédek ellenségei, Hollandia, Dánia és a NémetRómai Császárság már nem riadtak vissza a támadástól. A dánoknak sikerült visszahódítani Gottorpot. Októberben Elő-Pomeránia, majd később Wismar csú-
szott ki a svédek kezéből. Svédország királya, a még sihederszámba menő XI. Károly elszörnyedt, amikor rádöbbent, milyen rettenetes állapotban van a hadsereg. Pénzre lett volna szüksége, de az államkincstár üres volt. A királyon és néhány hű emberén kívül senkit nem érdekelt az aggasztó helyzet. Tisztában volt vele, hogy ellenségei hamarosan egyesült erővel ütnek rajtuk, és ő nem tudta, hogy védik majd ki a csapást. Szerencsére maradt még egy lélegzetvételnyi ideje. A telet arra használta fel, hogy felkészítse országát a támadásra. Valamiképpen még egy fegyverforgatásra többé-kevésbé alkalmas hadsereget is sikerült felállítania, melyet 1676-ban Skåneba küldött. Úgy tervezte, hogy védekezés helyett támadni fog, el akarta foglalni Sjaellandot. A dánok ezzel szemben Koppenhága körül gyülekeztek, hogy visszafoglalják Skånét. Dán oldalon tizennégyezer katona állt harcra készen. A svédek Skånéban várták be flottájukat. Sajnos az egykor hatalmas hajóhad most siralmas állapotban volt, úgyhogy XI. Károlynak sok idejébe és pénzébe került, mire ismét ütőképessé szervezte. Sok hajó még így is korhadt árbocozattal és tengerhez nem szokott legénységgel indult útnak. Ám az ünnepélyes indulást hamarosan gyászos visszafordulás követte. Az egyik hajó kétszáz fős legénységéből százkilencvenen lettek tengeribetegek. A helyzet a többi hajón sem volt rózsásabb. A dánok ázott földtúróknak csúfolták a svéd flotta újsütetű tengerészeit. XI. Károlynak nem volt más választása, mint hogy újra útnak indítsa hajóhadát, mely dél felé indult a Keleti-tengeren. Remélték, hogy idővel csatlakozni
tudnak a Skånéban várakozó sereghez, hogy „végre megtanítsák kesztyűbe dudálni azokat az átkozott dánokat”. LENE PALADIN ESKÜVŐJÉT 1676. május 30ára halasztották. Addigra nagyanyja, Cecilie is felépült betegségéből. A pestisjárvány is véget ért, csupán a háborús fenyegetések veszélyeztették a várva várt napot. A család svédországi ága Mikael, Annette és Dominic személyében már megérkezett a dániai Gabrielshusbe, a Jéghegyek Népének norvégiai sarjai pedig útban voltak a dán partok felé. Nemigen törődtek a háborús veszéllyel, számukra az volt a fontos, hogy Lene végre egybekelhessen kedves Örjanjával. Csupán a véletlenen múlott, hogy Dominic Lind, a svéd király futárja részt vehetett az esküvőn. Ugyanis akkortájt a király éppen nem tartott igényt a szolgálataira, ezért ő engedélyt sem kért a távozásra. Amikor pedig mégiscsak kitört a háború, Dominic már messze járt. Csak szülei aggódtak fiuk miatt, de a szerelmes ifjút nem lehetett visszatartani. Rosszabb volt Tancred és Tristan, Lene apja és bátyja helyzete. Hadkötelesek lévén, csak nagy nehezen kaptak engedélyt arra, hogy jelen lehessenek az esküvőn. A legnagyobb nehézségekkel mégis Örjan Stegének, a vőlegénynek kellett megbírkóznia. Skånéból származott, amely egyelőre még a svéd király fennhatósága alá tartozott, ráadásul tiszt volt a hadseregben. Ki tudja, hogyan, de a kitűzött napon mindenki
megjelent Gabrielshusben. Hosszú évek óta először végre valamennyien együtt voltak. A Norvégiából érkező hajó fedélzetén nyugtalan szívvel járkált Villemo. Nem értette, miért haladnak olyan lassan. Nem érdekelte a tenger és az ég csodálatos kékje, csak egyvalami járt a fejében: mielőbb viszontlátni Dominicot! És ha mégsem jön el? Hiszen hozzájuk is eljutott a háborús fenyegetések híre! Veszélyben lesz az életük, ha útra kelnek. Lehet, hogy nem is térhetnek vissza többé hazájukba? De a családi találkozó volt annyira fontos számukra, hogy ne hátráljanak meg a veszély elől. No és Dominicnak? Villemo egyre jobban aggódott. Anyja odalépett mellé és a korlátba kapaszkodott. Lassan Öresund felé siklottak, a távolban, mindkét oldalon megjelent a part. Villemo sejtette, hogy anyja fontos dologról kíván beszélni vele. – Villemo… Jaj, anyám! türelmetlenkedett magában Villemo. Jól tudom, mit akar kérdezni! – Igen, anyám? – Attól tartok, nem tudjuk elkerülni, hogy találkozz Dominickal. Hát, ezt én is őszintén remélem, gondolta Villemo, ám hangosan csak egy halvány igennel felelt. – Kérlek… légy óvatos! Tisztában vagyok azzal, milyen jelentőséggel bír mindkettőtök számára ez a találkozás. Villemo bólintott. – Megígéred apádnak és nekem, hogy… nem fogod bátorítani?
– Mire céloz, anyám? – kérdezte Villemo dacosan. – Hiszen jól tudod. Örülnék, ha megígérnéd, hogy kitérsz az útjából. Annette-tel váltottunk néhány levelet veletek kapcsolatban és kiderült, hogy ő és Mikael hasonló ígéretre kötelezték fiukat. Kérlek, ne maradj vele soha kettesben! És tartsátok meg a Jéghegyek Népének íratlan törvényeit. Ne élesszetek újra egy olyan szerelmet, amely eleve halálra van ítélve! – Azt hiszem, túl sokat kíván tőlem, anyám – felelte hevesen Villemo. – Hiszen évek óta ez az első alkalom, hogy láthatom. – Gyermekem, rendkívül fájdalmas számomra, hogy ezt kell kérnem tőled. Természetesen nem kívánhatjuk azt, hogy egy szót se váltsatok egymással. Viszont feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy valaki mindig jelen legyen találkozásaitoknál. Ugye megértesz? Villemo hosszasan bólogatott. Csalódott volt. Érezte, hogy anyjának igaza van, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy dacoljon szülei akaratával… de mégis… ha találkozásra gondolt, eszébe jutottak titkos álmai, vágyai. – Rendben van. Majd észnél leszek. Csak egy dolgot ígérjenek meg, hogy a lakodalom végén tisztességesen búcsút vehetünk egymástól! Felőlem akár az egész család jelen lehet. Csak azt engedjék meg, hogy megöleljem és sírjak egy kicsit. Szeretném érezni, hogy hús-vér ember, nem álomkép csupán. Vagy túl sokat kértem? – Nem, gyermekem, egyáltalán nem – felelte meghatottan Gabriella. – Remélem, nem feledkeztél meg arról, milyen fájdalmas volt számunkra meghozni ezt a döntést.
Villemo némán bólintott, nem volt kedve többet beszélni erről. EZENKÖZBEN A DÁN FLOTTA kifutott Öresundből és a Keleti-tenger felé vette útját, hogy ott feltartóztassa a svéd hajóhadat. A hír a nagy távolságok miatt lassan terjedt, emellett igyekeztek titokban tartani a tervet. Gabrielshusben ezért joggal számítottak arra, hogy még békében ülhetik még a menyegzőt, és utána mindenki háborítatlanul hazatérhet. A kósza hírekkel nem foglalkoztak. Dánia és Svédország mindig marakodott egymással valamin, úgy érezték, most sincs ok az aggodalomra. Végre megérkezett a család norvégiai ága. Cecilie pillantotta meg őket elsőként. Nem csoda, hisz álló nap az ablakban üldögélt és az utat leste. – Jönnek! Jönnek! – kiáltotta izgatottan. Boldog volt, hogy ő közölheti a többiekkel az örömteli hírt. Hangjára mindenki kitódult a házból és az újonnan jöttek elé sietett. Villemo szállt ki utoljára a hintóból. Lehajtott fejjel ment rokonai elé, nem tudta volna elviselni senki sajnálkozó pillantását. Egyébként is furcsán érezte magát, mintha köd borult volna elméjére. Homályosan látott és a zsibongás is csak valahonnan távolról jutott el hozzá. Valaki karon fogta. Nagyanyja, Cecilie volt az. Megdöbbentette, milyen törékeny lett a mindig magas, egyenes tartású asszony. Irmelin… Átölelték egymást. Villemo unokatestvére válla fölött megpillantotta a rózsakertet. De még az is ezüstös ködben lebegett előtte. Milyen jó újra
látni gyermekkori barátait! Uramisten! Csak nem Tristan az a szálas fiatalember, akinek olyan búskomor a tekintete? Hiszen azelőtt olyan kétkedőn, bizonytalanságról árulkodón csillogott a szeme! Itt jön Lene. Igen, már rég nem láttuk egymást! Gratulálok, kedvesem! De hol rejtegeted a vőlegényedet? Villemo alig ismerte fel a saját hangját. Nem is értette, hogyan képes nyomorúságos helyzetében még tréfálkozni! Jessica néni. Éppen olyan kedves és nyugodt tekintetű, mint mindig. Talán mintha őszebb lenne a haja. Nem csoda, hiszen annyit aggódik Tristan miatt. Ám aggodalmának pontos okát még ő sem tudta megfogalmazni. Jessica néni mintha hozzá beszélne. – Hogy megnőttél, Villemo! Nagyon szép vagy. Látom, a hajad éppoly hosszú, mint régen! – Gabriella! – hallatszott Tancred bácsi gunyoros hangja. – Hihetetlen, hogy a mi Paladin-körtefánkról ilyen üde, piros alma pottyant le! Gyönyörű a lányod, húgom. És az az érzésem, hogy még esze is van, nem mintha egy nőnek nagy szüksége lenne rá! – Ne hallgass a bácsikádra, Villemo – nevetett Gabriella. – Mindig gonoszkodik, ha zavarban van. Villemo is nevetett, de vonásai még ezután sem engedtek fel. Tudom, hogy itt vagy, Dominic. Látom az árnyékod valahol a háttérben. Nem merek rád nézni. Most még nem. Megpillantotta Dominic szüleit. Vajon hogy fogadják majd?
Villemo mélyen meghajolt Annette néni előtt. Én félig ugyan Paladin vagyok, de ő a legősibb délfrancia nemesi családok egyikének leszármazottja. Egy igazi Sainte-Colombe de Lupiac de Bearn. Mindig is félt tőle. Olyan szigorúan szorítja össze a száját. Anya persze azt mondja, hogy ne törődjek vele, Annette azért olyan merev, mert nem biztos önmagában. Állandóan attól fél, hogy valami hibát követ el. Anya azt is mondta, valójában kedves és finom lélek. Csakhogy az az érzésem, hogy nem kedvel engem. Egyébként is tud mindenről. Tudja, hogy Dominic megkérte a kezem. Éppen ezért, tart tőlem. A Paladin név megnyerő számára, de mit kezdjen az én családnevemmel? Kalebsdatter Elistrand… Talán ő az egyetlen a családban, aki lenézi apát a származása miatt. Az én apámat! Aki a legjobb ember a világon! Persze csak Dominic után. Milyen hideg ennek az asszonynak az ölelése! Iszonyatos köztünk a távolság. Úgy tűnik, megbocsátott. De kell ez nekem? Miért lettem ilyen dühös? Mikael bácsi, az álmodozó. Végre egy kis melegség. Szeretem a nagybátyámat. Pedig milyen furcsa, nem evilágra való ember voltaképpen. Mindig is csodálkoztam azon, hogyan képesek elviselni egymást a nénémmel! Annette titokban megfogta férje kezét. Mintha erőt merítene belőle a családdal való találkozáshoz. Talán anyámnak van igaza és Annette neveltetését még gyermekkorában rontotta el az édesanyja. Talán valóban nem tehet arról, hogy ilyen. Ez esetben igazán sajnálatra méltó. Mire való ez a hosszú tűnődés? A találkozás pillanatát akarom halogatni…
Villemo rámosolygott nagynénjére, amikor megölelte Mikaelt. És mintha Annette is elmosolyodott volna… Szegény Mikael bácsi! Milyen erősen szorított magához! Csak nem vigasztalni akar… Ő is tud mindenről, csakhogy ő megérti a bánatomat. Már csak egyvalaki maradt hátra… – Isten hozott, Villemo! – hallatszott a mély hang. – Örülök, hogy újra látlak! Szedd össze magad! Még csak az kell, hogy bőgjél! És ne feledkezz meg a szüleidnek tett ígéretedről sem! – Üdvözöllek, Dominic! Hogy megnőttél, amióta utoljára láttalak! Végre fel mer nézni a férfira. Nevet. Mindenki nevet. Mennyire félhettek a találkozástól! Szerencsére megtaláltam a megfelelő hangot. Micsoda megkönynyebbülés lehet ez számukra! Persze ők nem ismerik Dominic kézfogását. És az egymás iránti vágyat is csak mi látjuk a másik szemében. Mindannyian megöleltek. Kivéve Dominicot. Örülök, hogy így történt, köszönöm, barátom. Nem sejtik, hogy nem álltuk ki a próbát. Semmi sem változott köztünk. Talán… nem lenne szabad, de én örülök ennek. Istenem! Csak azt felejtettem el, hogy milyen hihetetlenül vonzó. Milyen elviselhetetlen volt már az iránta érzett vágy. A vágy, hogy magához öleljen. De sohasem tehette. Vagy mégis? Akkor régen, Romerikében, de csak azért, mert képtelen voltam megállni a saját lábamon. Azóta elválasztottak minket egymástól. Ez a sok
okos, az eszére hallgató ember, akik többet tudnak a Jéghegyek Népének örökségéről, mint én. De mi lesz a szívemben tomboló nyugtalansággal? Amit nem csillapíthat a kedves közelléte sem. Dominic elengedte a kezem. Tulajdonképpen nem lett volna szabad, hogy ilyen sokáig szorongassa. Persze én sem ellenkeztem. Most hátat kell fordítanom neki, hogy beszélgessek a többiekkel. Hétköznapi dolgokról. Ki kell bírnom! Ki kell bírnom! – Ó, Lene, csak nem ő a vőlegényed? Aki éppen most jön le a lépcsőn? – csapódott Lenéhez hirtelen Villemo. Lene sugárzó arccal nézett az említett irányba. Életrevaló, magabiztos és eszes lány volt. Nem különösebb szépség, lénye mégis rendkívül vonzó. – Igen, Örjan az – mondta boldogan. – Gyere, bemutatlak neki! A szülei ott jönnek mögötte. Örjan Stege egyáltalán nem úgy festett, ahogy Villemo képzelte. Nem volt benne semmi rendkívüli. Viszont Villemo régen rájött arra, hogy a külső megjelenés még nem minden. Biztos, hogy van a fiúban valami, valami számára megfoghatatlan, ami Lenét ennyire megbabonázta. Valami, ami unokahúga számára vonzóvá és ellenállhatatlanná tette a férfit. Valami belső tulajdonság, harmónia, ami a külső szemlélő számára nem érzékelhető. Villemo sokat tanult néhány évvel ezelőtti kalandjából, amikor tapasztalatlanságában áldozatul esett Eldar Svartskogen igéző tekintetének. Amikor közelebb ment Lene jegyeséhez és üdvözölte a férfit, megsejtette, hogy Örjan olyasvalaki, akibe könnyen szerelmes lesz az ember. Villemo
azonnal bizalmat érzett iránta. Megdöbbentette, hogy Lene és Örjan lénye menynyire hasonló. Mindketten biztonságot és erőt sugároznak a külvilág felé. Milyen boldognak látszanak! Villemo számára fájdalmas volt ez a felfedezés. Tekintete Dominicét kereste. Nem volt nehéz rátalálnia. Amíg a többiek önfeledten, egymás szavába vágva beszélgettek, végre őszintén, színlelés nélkül felfedhették egymás számára érzelmeiket. Nem változott meg hát semmi. Túlfűtött hangú leveleik tovább éltették bennük a halálra ítélt szerelmet. Irmelin köhécselésére tértek magukhoz. Villemo egyre határozottabban érezte, hogy megszerzi magának a férfit. Most még nem. Hisz megígérte a szüleinek, hogy fegyelmezi magát. Később talán eszébe jut valami, amivel… Nem, nem tehetem. Nem vonhatom magamra az egész család haragját. És nyilván Dominic is tartani fogja magát a játékszabályokhoz. Vele pedig nem szállhatok szembe… Az egyetlen, amiben részem lehet, hogy végre megölelhetem búcsúzáskor. A többiek jelenlétében, természetesen. De legalább egyszer szeretném tudni, milyen érzés ennyire közel lenni hozzá. Ebbe az ölelésbe kell belesűrítenem teljes szerelmemet. Ez az egyedüli, amiért érdemes élnem, s amiből majd később életerőt meríthetek. A HÁBORÚS HANGULAT ELLENÉRE igazán fényesen sikerült az esküvő. Résztvevői három boldog napot töltöttek Gabrielshusben, félretéve aggasztó
gondjaikat. Örültek, hogy végre, sok év után ismét együtt lehetnek. Dominic, Villemo, Irmelin és Niklas azonban még erre a pár napra sem érezhette magát felhőtlenül boldognak. Hiába próbálták kerülni egymást, szívük nem lelt nyugalomra. Már csak idő kérdése, hogy négyük közül ki lesz az első, aki ellenszegül a tilalomnak. Villemo mindent a búcsútól tett függővé. Gabrielshusben javában mulatoztak, amikor a dán és a svéd flotta összecsapott Ölandnál. A svédek megsemmisítő vereséget szenvedtek. Tizenegy hajó sülylyedt el, köztük a vezérhajó, a „Korona” is, fedélzetén százharminc ágyúval. A tengeri ütközetben négyezerkétszáz ember pusztult el. A svédek tengeri haderejük legjavát elvesztették. Ezek után kizárólag szárazföldi sikerekre számíthattak. Mindkét fél úgy remélte, Skånéban lesz a döntő ütközet. Időbe telt, mire a legfrissebb hírek eljutottak Gabrielshusbe. Ám a lakodalmazók még nem szándékoztak visszatérni otthonukba, csak a vőlegény családja kerekedett fel, hogy mielőbb Skånéba érjen. Természetesen Lenét is magukkal vitték, aki immár Örjan felesége volt. Így Lene örökre elhagyta gyermekkori otthonát, hogy ezentúl férje oldalán éljen, az egykori dán tartományban, Skånében, amely jelenleg ellenséges területnek számított. Andreas és Eli is a távozás mellett döntött, amint észrevették, hogy fiuk, Niklas, forgat valamit a fejében. Hilde sajnálkozását fejezte ki Ceciliének, hogy még mindig nem vihetik magukkal Irmelint Graastensholmra. Mindez véget vetett az örömnek. Niklas és Irmelin olyannyira a figyelem közép-
pontjába került, hogy Villemoról és Dominicról teljesen megfeledkeztek. És egy nap megtörtént az elkerülhetetlen. A két ifjú találkozott a ház megerősített mellvédje mögött, mely azokról az időkről tanúskodott, amikor Gabrielshus még ellenséges támadásoknak volt kitéve. Tulajdonképpen véletlenül akadtak egymásra, pedig mindaddig sikerült elkerülniük a másikat. Ám most szinte egymás karjaiba futottak. Könnyű nyári szél fújt a tetőn, a falak között. Csend vette körül őket.
2. fejezet – Ó, HÁT TE IS ITT VAGY? – kérdezte Villemo elámulva. – Igen. Szükségem volt egy kis magányra. Úgy vettem észre, néha segít megoldani a gondjaimat. – Nekem is ez járt a fejemben. Talán jobb lesz, ha most lemegyek. – Nem, várj! – kiáltott fel a férfi. – Azt hiszem, képesek vagyunk beszélgetni egymással anélkül, hogy… – Anélkül is, hogy megérintenénk egymást? Erre gondoltál? – Pontosan erre. Villemo tekintete megakadt a férfi szép kezén, amint hosszú ujjait az egyik kőtömbnek támasztotta. Milyen érzéki. Igen, Dominic mindig is érzéki volt. Villemot egyszerre vonzotta és taszította Dominic e tulajdonsága. Néha erőszakossággal, néha gyerekes
kitörésekkel harcolt ellene. A férfiból áradó vonzerő most is megakadályozta, hogy természetesen beszéljen vele. Villemo reszketett a belső feszültségtől. – Az előbb beszéltem Niklasszal – mondta lassan a férfi. – Aggódik Irmelin miatt. Fel akarja adni a küzdelmet. – Hogy érted ezt? Dominic a lányra emelte tekintetét. Bronzbarna szeme megcsillant vastag, fekete szemöldöke mögött a napfényben. – Önkezével akar véget vetni életének. Villemo összerezzent. – Tökéletes beteljesülése lenne a tragédiának. Értem Irmelin szándékát. – Csak nem te is hasonlókat forgatsz a fejedben? – Ó, sokszor gondoltam már erre. Egyvalami akadályozott meg eddig szándékomban, nem akartam a világot megfosztani egy olyan nagyszerű jelenségtől, mint szerény személyem. A férfi felnevetett. Nevetés közben apró ráncok jelentek meg az arcán. Villemo ebből megértette, hogy Dominicnak sem lehetett olyan egyszerű a dolga. – No és te? – kérdezte olyan izgatottan, hogy még levegőt is elfelejtett venni. Dominic egy énekesmadár röptét figyelte, amint egyenletes szárnycsapásokkal repült a tenger felé. – Hazudnék, ha azt mondanám, engem nem érintett meg a gondolat. Csakhogy én is a te véleményedet osztom. Az ember nem feledkezhet meg a családjáról. Emellett jól tudod, hogy téged, engem és Niklast valami számunkra eddig ismeretlen küldetés is életben tart. Irmelinnek nincs ilyen fogódzója. Éppen ezért
segítenünk kell neki. – Majd beszélek vele. Legalábbis megpróbálom. A szél belekapott Villemo hajába. Dominic áhítattal figyelte, ahogy a lány megigazítja makrancos fürtjeit. – Találtál már magadnak valaki mást? – kérdezte mély hangján a férfi. – Nem. Bár a szüleim egyfolytában célozgatnak arra, hogy szerintük melyik fiatalember lenne hozzám illő. Tudom, hogy csak jót akarnak nekem. Sajnálom szegényeket. – Értem. Nálunk otthon is hasonló a helyzet. – És te, találtál már valakit? Villemo nem is sejtette, milyen nehéz lesz feltenni ezt a kérdést. Már a puszta gondolata is fájt annak, hogy egy másik nő oldalán láthatja Dominicet. Bármennyire félt is a választól, szerette volna tudni az igazságot. – Nem. És hogy is találhatnék? Akit egyszer te megbabonáztál, rá sem tud nézni másra. – Ez igazán jólesett. – De azt hiszem, anyám még nem adta fel. Néha nagyon dühös rám. Már többször észrevettem, hogy beszélgetés közben ökölbe szorítja a kezét. Ám rajtam nincs hatalma. Mindezek ellenére én is sajnálom őket. – Igen. Egyszer, amikor a szüleim újabb javaslattal álltak elő, azt mondtam nekik, nem tehetek boldogtalanná senkit azzal, hogy hozzámegyek feleségül és közben teljes szívemből téged szeretlek. A férfi nekitámaszkodott a mellvédnek. Révetegen bámulta az előttük elterülő sjaellandi mezőket. – Mitévők legyünk, Villemo? – kérdezte csendesen.
A lány felsóhajtott. – Mi lenne, ha mégis engednénk szüleink akaratának és valaki mással házasodnánk össze? – kérdezte minden komolyság nélkül Villemo. – Szó sem lehet róla – vágta rá hevesen Dominic, aki nem vette észre, hogy Villemo csak tréfálkozik. Lángoló tekintettel közeledett a lány felé. Egyre közelebb lépett hozzá. Villemo hátrahőkölt, megijesztette a férfi szemében gyúlt haragos fény. – Dominic! Ne gyere közelebb! Képtelen lennék ellenállni, kérlek, ne tedd! A férfi magához tért. Ismét a fal felé fordult. – Megtiltom, Villemo. Megtiltom, hogy más felesége légy! Tudom, hogy önző vagyok, de nem bírnám elviselni a gondolatot. Szörnyű érzés a féltékenység, de ez is együtt jár a szerelemmel. – Hidd el, én sem bírnám elviselni még a gondolatát sem, hogy mást válassz asszonyul. Villemot annyira megrázta Dominic viselkedése, hogy még mindig meg-megremegett. – Fél életemet adtam volna azért, hogy törvényesen az enyém lehess. Gyakran eszembe jut mostanában, mi mindent mondtunk egymásnak a pajtában. No és a leveleink túlfűtöttsége… És közben tudom, hogy nem teljesülhet be a vágyunk. Olyan gyönyörű lettél azóta, amióta utoljára láttalak! Hidd el, ez sem teszi könnyebbé a helyzetem. – Kérlek, ne beszélj így, Dominic! Biztos vagy abban, hogy mindenképpen tartózkodnunk kell egymástól? Tudod, én nem félek annyira attól, hogy átoksújtotta gyermekünk születhet. Én akkor is szeretném. Mert tőled van. A férfit meghatották e szavak.
– Engem sem ez tart vissza. Jó apja lennék, biztosan. Ám nagyon félek attól, hogy elveszíthetlek, Villemo. És éppen én lennék a halálod oka. Szinte elkerülhetetlen, hogy a gyermekünk magán viselje a család átkos örökségének jegyeit. Te pedig belehalhatnál a szülésbe. – Boldogan vállalnám a kockázatot, ha tudnám, hogy veled együtt tölthetek néhány boldog esztendőt! – Én nem tudnám vállalni. Utána nem maradna más számomra, mint az egyedüllét, a gond és a fájdalom. Talán hallottad, hogy Tarald bátyánk milyen nehezen viselte a terhet. Soha nem tudta elfogadni Kolgrimet. Sunnivát, Kolgrim anyját sem szerette eléggé. Mit gondolsz, mi történne velem, aki annyira szeretlek, hogy képes vagyok távol tartani magam tőled? Villemo szeme megtelt könnyekkel. – De ugye mástól is távol tartod magad? – kérdezte végül tréfásan. – Másoktól is. Villemo… én… – Dominic? Villemo? – hallatszott az udvar felől. – Ez anyám hangja – suttogta a férfi; bár biztos lehetett benne, hogy beszélgetésüket senki nem hallhatja meg odalent. – Úgy hallom, nyugtalan… Jobb, ha lemész gyorsan! Dominic áthajolt a mellvéden és lekiáltott. – Itt vagyok, anyám, itt fent! Villemot nem láttam. Annette felnézett. Dominic még ekkora távolságról is jól látta anyja arcán a megkönnyebbülést. Villemo akkor már lefelé ment a lépcsőn. A CSALÁD ANNYIRA ELMERÜLT a viszontlá-
tás örömeiben, hogy teljesen megfeledkeztek minden veszélyről. Így nem csoda, ha hirtelen nagy lett a felfordulás, amint értesültek a háború kitöréséről. A dán hajóhad diadalittasan tért vissza az ölandi ütközetből. A holland flottával együtt a skånei Ystad felé tartottak. A város csak rövid ideig volt képes ellenállni a túlerőnek. A svéd király Malmönél várakozott seregével. Arra készült, hogy Öresund felől éri majd őket a támadás. Másik terve pedig az volt, hogy elfoglalja Sjaellandot, ahogy annak idején apja, X. Károly is tette oly nagy szerencsével. Felmentő sereget küldött Ystadba, de a városon már ez sem segített. A király nem tudott arról, hogy a dán sereg már elhagyta Öresundöt és arra készül, hogy Helsingborgnál partra szálljon. Gabrielshusben kitört a pánik. Tancredot és Tristant királyi parancs szólította hadba. Azonnal útra keltek, hogy a Vadaskertnél csatlakozzanak a dán sereghez. Dominic helyzete egyenesen kétségbeejtő volt. Mit keresett a svéd király futárja az ellenséges oldalon? El sem tudta képzelni, hogy juthatna minél előbb Stockholmba. Annette az összeomlás szélén állt. Egyfolytában fia sorsán kesergett. Ezzel szemben Ceciliét szórakoztatták az események. Hiszen olyan rég történt már valami izgalmas! A többiek úgy vélték, az idős hölgy nem fogta fel, hogy fia és unokája Tarjei unokája ellen fog harcolni a háborúban. A család norvég ágát érintették legkevésbé az események, és ennek megfelelően is viselkedtek. Hajójuk csak egy hét múlva indult volna Koppenhágából. Mégis úgy döntöttek, hogy nem várják be ezt, hanem
egy másnap hajnalban induló teherhajó fedélzetén mennek haza. A nagy felfordulás és idegeskedés lehetetlenné tette az érzelmes búcsújeleneteket. Hilde igen okosan rábeszélte Mikaelt és Annetteet, hogy tartsanak velük Norvégiába. Úgy vélte, onnan könnyebben átkelhetnek a határon. A házaspár megkönnyebbülten fogadta el Hilde ajánlatát. Irmelinnek megengedték, hogy velük együtt hazatérjen. Hilde nehezen viselte már leánya távollétét. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Niklas és Irmelin egymás iránti érzései semmit sem változtak. Éppen ezért megígértették velük, hogy csak akkor találkoznak egymással, ha feltétlenül szükséges. Tudták, hogy Irmelin hazatérésével nagy kockázatot vállalnak, mégis így döntöttek. Cecilie görnyedt háttal álldogált a lépcsőn és lelkesen integetett távozó rokonai után. Mellette ott állt Jessica, karcsún és magányosan. Az ünnepség véget ért. A vendégek elutaztak. Leánya örökre elhagyta otthonát. Férje és fia harcba indult. Meglepetésükre az addig oly csendes Villemo okozta a legtöbb bajt indulás előtt. – Nem búcsúzhattam el tőle – mondta villogó szemekkel, amikor már a kocsiban ültek. – Elutazott, amikor én még aludtam. Nem beszélhettem vele utoljára! – Volt négy heted arra, hogy szót váltsál vele – mondta nyugodtan Gabriella. – Légy észnél, kislányom! Dominic azért ment el minden szó nélkül, hogy könnyebbé tegye a helyzetet számodra és a maga számára is. Azt mondta nekünk, hogy képtelen lenne búcsút venni tőled. Nem ölelhettem meg! – gondolta kétségbeesetten
Villemo. Hiszen egész idő alatt ara a pillanatra vártam, hogy átöleljen és magához szorítson. Ez lett volna az a pillanat, amire visszaemlékezhetem, ha már nincs mellettem. És pontosan Dominic fosztott meg ettől az örömtől! – Miért nem jött ő is velünk? – kérdezte dühösen. – Mert Svédország háborúban áll – felelte anyja türelmesen. – Ne feledd, hogy Dominic XI. Károly futárja. A svéd sereg pedig éppen szemben, Öresundnél állomásozik. Ezért nem jöhetett Norvégiába. – De hogy fog átjutni? – Még nem szakadt meg teljesen az összeköttetés a két part között. Arra számít, hogy megvesztegethet egy halászhajót, amely majd olyan közel viszi a szárazföldhöz, hogy az út hátralevő részét úszva is megteheti. – De hát ez képtelenség! – jajgatott Villemo. – Hiszen belefulladhat! – Fölösleges aggódnod, Villemo – mondta az apja. – Dominicot felkészítették hasonló helyzetekre. Légy nyugodt, leküzdi a nehézségeket. – Őrület… – suttogta Villemo. – Mit mondtál, gyermekem? – Ez a háború. Miért nem tudnak békében egymás mellett élni az északi országok? A harc megosztotta a mi családunkat is. Szülei elmosolyodtak. Villemonak mindig sikerült egyéni szempontból megítélni az ország helyzetét. – Azt hiszem, igazad van – vigasztalta apja. – Az uralkodók képtelenek lemondani hatalmuk növeléséről! Villemo tűkön ült, amíg megtették az utat Kop-
penhágáig. Magában gyorsabb iramra késztette a lovakat. Siessetek már! Talán még nem indult el… talán még mindig ott várakozik a kikötőben… Talán el akar búcsúzni tőlem… Ó, vágtassatok már, vágtassatok! Koppenhágában nagy volt a nyüzsgés. Az emberek hatalmas ládákkal, csomagokkal szaladgáltak ideoda, vagy már éppen kocsira rakták batyujukat. Igyekeztek legértékesebb holmijukat megmenteni a pusztulástól. Még nem felejtették el, milyen volt az, amikor Károly Gusztáv Koppenhága falai alatt állt. A katonák nyugodtnak látszottak. Tudták, hogy most Dánia van előrenyomulófélben. Hajóik már ott állnak a svéd területek közelében, hogy végre partra szállhassanak Helsingborgnál. A kikötőben talán még nagyobb volt a felfordulás, mint a városban. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálták a hajót, amely majd Norvégiába viszi őket. Hosszasan tárgyaltak a kapitánnyal. Nem ők voltak az egyetlenek, akik hazafelé igyekeztek. Rendkívül veszélyes volt a hajózás a Kattegaton ilyen háborús időkben. A Bohuslänhez közel eső tengerszakaszt hadiövezetnek ismerték el, a kalózokról nem is beszélve. Ilyenkor különösen sokan nyüzsögtek a vizeken, és igyekeztek megkaparintani a háború elől vagyonukat menteni kívánó gazdagok értékeit. – Aggódom az öreg Brandért – mondta Gabriella. – Megerőltető lesz számára az út. – Bírni fogja – nyugtatta meg Kaleb. – Erős és szívós, akár a hegyifenyők. Én inkább Annette miatt aggódnék a helyedben. Nincs hozzászokva az olyan egyszerű, mondhatni szegényes körülményekhez,
amiben majd a hajón lesz része. Mi, többiek, biztosan különösebb nehézségek nélkül átvészeljük az utat. Egyébként te sem tűnsz valami frissnek… Villemo türelmetlenül hallgatta szülei beszélgetését. Borzasztó, hogy senki nem hajlandó osztozni vele Dominicért érzett aggodalmában. Fel-alá járkált a kikötőben. Szíve hevesen dobogott. Hátha észreveszi valahol a férfit… – Ne menj túl messzire, gyermekem! – kiáltott utána apja. – Bármikor indulhatunk. – Nem, nem megyek messzire. Abban reménykedett, hogy a kikötő másik oldalán talán többet lát majd. Csakhogy ahhoz meg kell kerülnie a hajóbakokat. El is indult, ám az ott dolgozó kikötői munkások, számára nehezen érthető koppenhágai nyelvjárásukkal figyelmeztették, hogy menjen onnan. Villemo szót fogadott és kikerülte őket. Átjutott a kikötő másik oldalára, de Dominicot itt sem látta. Megpillantott egy férfit, aki szorgalmasan jegyzetelt egy pergamendarabra. Innen már nem láthatta egyik családtagja sem. Tudta, hogy nincs sok ideje, ezért megszólította a férfit. – Bocsásson meg, uram – szólalt meg szemlesütve. A férfi türelmetlenül feléje fordult, de pillantása megenyhült, amint megpillantotta a csinos fiatal nőt. Villemo valóban jól mutatott világoskék nyári ruhájában, aranyló fürtjeivel. A szeme pedig egyenesen elbűvölte a férfit. De vajon honnan olyan ismerős neki? A férfi már-már olvadozott a látványtól. Mélyen meghajolt a lány előtt, úgy, ahogy azt az udvariasság
megköveteli, és teljesen megfeledkezett a körülötte ordítozó rakodómunkásokról és az általános felfordulásról. – Bocsásson meg, hogy zavarom, de ön talán meg tudja mondani, hogy ment-e hajó ma Svédország felé? A férfi tekintetét nem kerülte el a lány ruhájának kivágása. Karcsúsága ellenére keblei igen nőiesek voltak. És milyen finom hölgy, ámuldozott tovább a férfi. – Svédországba? Hát ment egy ma reggel, Malmőbe. Volt még itt néhány svéd, azokat vitte haza. Villemo csalódást érzett. De lehet, hogy Dominic még ide sem ért Koppenhágába. – Meg tudná mondani, hogy a bátyám is a hajón volt-e? Amint a beszédemből is hallja, norvég vagyok. Tudja, még gyermekkorunkban külön kerültünk egymástól a bátyámmal. Most végre összetalálkoztunk megint, de ez a szörnyű háború az utunkba állt. – A bátyja? Ó, most már tudom, honnan ismerős ez a sárgán csillogó szempár! Láttam ma egy férfit, pontosan ilyen volt a szeme, mint a magáé. Egyébként nem hasonlít magára, kisasszony! – Éppen olyan fekete a haja, mint amilyen szőke az enyém. – Ez bizony így van. Akkor ő lehetett az. Csakhogy nem ment Svédországba. Villemo szíve nagyot dobbant. – Azt mondja, hogy itt van még valahol? A férfi bólintott. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de elfogták. – Mit mond? – Tudja, a bátyja életerős fiatalember, akinek a hadseregben lenne a helye. Ezért kérték a papírjait. Én csak messziről figyeltem a fejleményeket, úgyhogy
nem tudom, valójában mit mondtak neki. Azt viszont megértettem a látottakból, hogy letartóztatták. – Hová vihették? – Bizonyára a kikötői parancsnokságra. Legalábbis arra indultak. Tudja, oda szokták vezetni az előkelő hadifoglyokat. És a bátyja bizony ugyancsak előkelőnek tűnt… A király futára, hát persze… Érthető, hogy elfogták! – Ó, szegény bátyám! Bárcsak tudnák, hogy a szívében még most is norvég! Nem jelent semmi veszélyt a dán hatóságok számára! El kell oszlatnom a félreértést! Meg tudná mondani, kihez forduljak? Ez volt az első alkalom, hogy Villemo valamilyen cél érdekében felhasználta rendkívüli szépségét. Őt magát is meglepte, milyen könnyen ment az egész. Még lelkiismeretfurdalást sem érzett. A felügyelő a fejét vakarta. Emberei türelmetlenül várakoztak mögötte. – Azt hiszem, Crone ezredest kell megkeresnie. Ha ugyan még szolgálatban van. Ugyanis nagyon öreg már. – A helyőrségen találom meg? – Vagy valahol a környékén. Villemo elővette erszényét és némi pénzt nyomott a férfi kezébe. – Köszönöm a segítségét – mondta és közben csábítón rámosolygott. – Talán nem érkezem túl későn és megmenthetem szerencsétlen bátyámat. Vajon ez a mai volt az utolsó hajó, mely Svédországba indult? – Nem. Biztosan tudom, hogy az utolsó ma éjszaka indul. De ezt tartsa kérem titokban! Villemo még egyszer megköszönte kedvességét.
Rettentően izgatott volt. Össze kellett szorítania a kezét, nehogy remegni kezdjen. Nem szólhat egy szót sem senkinek. Annette néni elájulna az ijedtségtől. Nem. Csak magára számíthat. Éppen idejében érkezett vissza, különben a keresésére indultak volna. – Anyám – kezdte Villemo zavartan. – Annyit gondolok Cecilie nagymamára. Fájt a szívem, amikor búcsút vettünk tőle a lépcsőn. Olyan öreg szegényke, ráadásul itt ez a háború… az is lehet, hogy soha többé nem látom. Mivel Irmelin velünk jött, nincs most senkije, aki szórakoztassa. Örülnék, ha megengednétek, hogy vele maradjak. Éppen most beszéltem néhány nemes úrral, akik családjukkal Koppenhága felé tartanak. Megengedték, hogy velük menjek. – Vissza akarsz menni Gabrielshusbe? – kérdezte döbbenten Gabriella. – De kedves gyermekem! Te mit szólsz ehhez, Kaleb? – Miért nem jutott hamarabb eszedbe? – kérdezte némi aggodalommal az apja. – Biztos, hogy Ceciliénél semmiben nem szenvedne hiányt… Nos, Villemo érvei számomra meggyőzőek. – Szóval engedjük meg? Tudom, hogy anyám milyen boldog lenne. Még tűnődtek egy ideig, végül beleegyeztek leányuk kérésébe. Villemo megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem akarta magával vinni ruháit. Csak a legszükségesebbet csomagolta be. Apjától pedig kénytelen volt némi pénzt kérni, – Igazán kedves, hogy ennyire foglalkoztat a nagyanyád sorsa. De mondd csak, biztos vagy abban, hogy tisztességes embereket választottál útitársul? –
kérdezte Gabriella tétován – Hát persze. Az Északi Kapunál várnak rám. A hajó utazásra készen állt. Villemo addig várakozott a parton, amíg a hajó a látóhatár szélén végleg el nem tűnt. Abbahagyta az integetést. Karja elzsibbadt. Egyedül volt Koppenhágában. CRONE EZREDES nem várakoztatta sokáig előszobájában. Az ezredes egyébként meglehetősen idős volt már, arcszíne egészségtelen, szeme bánatos, mint a spánieleké, száját lebiggyesztette. Fáradtan nézte a lányt, amíg az előadta kérését. – De kedves kisasszony! Az az ember a svéd király futárja! Csak nem gondolja, hogy futni hagyok egy ilyen foglyot? – Megértem önt, uram – mondta együttérzően Villemo. – De nem tehetne mégis kivételt? Hiszen meglenne hozzá a hatalma. Kérjen bármit, én megfizetem, nem mintha ezzel azt akarnám jelezni, hogy az ön jóakarata megvásárolható. Csak azért teszek ilyen ajánlatot, mert kétségbeesésemben nem tehetek mást. Segíteni szeretnék rajta, ezért próbálkozom mindennel, ami a legkisebb reménnyel kecsegtet. – Becsülöm az őszinteségét. Felállt és odament az ablakhoz, háttal a lánynak. – Nos, abban igaza van, hogy nem vásárolhat meg engem. Mindezek ellenére, ha jól értettem, a mi fiatal futárunk hogylétét ugyancsak a szívén viseli. Ugye azt mondta, hogy az unokabátyja? – Igen. Túlnyomórészt norvég vér csörgedezik az ereiben, és igen tisztességes fiatalember. Az árulás ismeretlen fogalom a számára. Éppen ezért biztos va-
gyok benne, hogy ha elengedi, semmit nem hoz a svéd hatóságok tudomására abból, amit itt látott. De éppen így állna a dolog, ha önök a svéd erőkről kezdenék faggatni. – Szóval a tisztesség lovagja? – Teljes mértékben, uram. – És ön hajlandó lenne bármire, csak hogy kiszabadítsa fogságából? – Igen. Az ezredes bólintott. Egy ideig nem szólt a lányhoz, majd hirtelen megfordult és tekintetét végigjáratta Villemon, olyan szemérmetlenül, hogy az belepirult. – Szabadon engedem az unokabátyját abban az esetben, ha megtesz nekem egy aprócska szívességet. Villemonak elakadt a lélegzete. Alig akarta elhinni, hogy ilyen könnyen övé a győzelem. – Bármit! Bármit kérhet tőlem! – Bízhatom önben, kisasszony? – Teljes mértékben. – Rendben. Hosszas csend következett. – Mégis… mit kellene tennem? – kérdezte óvatosan a lány. Úgy tűnt, a férfinak nehezére esik kimondani az igazságot. – Én… Én… tudja, nagyon magányos vagyok. És öreg. Már nem vonzódnak hozzám a hölgyek. Ennek ellenére szükségem van a társaságukra. Érti, mire gondolok? – Nem egészen. Kicsit megijesztett. – Annak idején tisztelője és avatott ismerője voltam a női szépségnek. Manapság azonban ingatag
egészségem akadályoz abban, hogy szép hölgyeknek udvaroljak. Önt, kisasszony, elképesztő szépséggel áldotta meg az ég. Mondhatnám, egyedi szépséggel. Unokafivére az éjszakai csónakkal útra kelhet, ha ma este eljön a házamba és szórakoztat engem egy kicsit. Villemo arca égett zavarában. Bármi eszébe jutott volna, kémkedés, hazaárulás, csak éppen ez nem! Hogy ennyire személyes dolgot kérjenek tőle. Nehezére esett a válasz. – Uram, kérem! Én érintetlenül szeretnék majdan a hitvesi ágyba feküdni! A férfi türelmetlenül legyintett. – Megtarthatja az érintetlenségét, kisasszony. Egy ujjal sem fogok önhöz nyúlni. – Akkor azt hiszem, nem egészen értem, hogy mi lesz a dolgom. – Már említettem önnek, hogy többé nem tudom élvezni a hölgyek társaságát. Az egész, amire vágyom, hogy láthassam önt. No és hogy néhány, teljesen ártatlan szolgálatot tegyen a számomra. Villemo szóhoz sem jutott. Tisztességérzete azt parancsolta, hogy nemet mondjon. – Azelőtt versengtek a nők a kegyeimért – folytatta fáradt hangján az ezredes. – Kimeríthetetlen volt a vágyam. De most… megöregedtem, rút vagyok. A testem áldozatul esett a koromnak. Vágyam viszont még mindig a régi. Kérem, kisasszony! Megtenné, hogy elszórakoztat ma este? Villemot ájulás és hányinger kerülgette. Kikerekedett szemmel bámulta a férfit. – Biztosítom önt afelől, hogy nem fogok erőszakoskodni önnel. Hát az önérzetem? – gondolta Villemo. Mi lesz az
önérzetemmel? Hogy fogok utána az emberek szemébe nézni? És mégis, hogy kell majd elszórakoztatnom? De azután eszébe jutott Dominic. Eszébe jutott, mi minden történhet vele a fogságban. Hány esztendeje ül Leonora Christine a Kék Toronyban? Ha jól emlékszem, tizenhárom éve. Lehet, hogy a kedvesemmel is ez történnék. Ellenséges országban, börtönben töltené ifjú éveit. Nekem pedig felkínálják, hogy megmenthetem. Dominic lehetséges szenvedése mellett eltörpült az, amin neki keresztül kell mennie. Nagyot nyelt. Végre eltűnt a gombóc a torkából. – Rendben van, megteszem, amit kér – nyögte ki végül.
3. fejezet VILLEMOT ÉJFÉL ELŐTT két órával engedték be Crone ezredes házába. Bőséges vacsorával kínálták, majd a fürdőházba vezették, hogy rendbehozhassa magát. Megigazította haját, minden igyekezetével azon volt, hogy csinos legyen. Még az édesanyjától születésnapjára kapott drága parfümből is a nyakára cseppentett egy kicsit. Szíve majd kiugrott a helyéből. Egy idősebb szolga vezette be nagy tapintattal az ezredes szobájába. A berendezés a férfi katonai múltjáról tanúskodott. Kivéve az ágyat. Hatalmas, nehéz bársonyfüggönyökkel takart baldachinos ágy állt a fal mellett.
Senki nem volt a félhomályos szobában, amit csak egy arany kandeláber világított meg tompa fényével. Villemo kérdőn nézett a szolgára. – Uram azt kívánja, hogy feküdjék be az ágyba. Villemo már tiltakozásra nyitotta a száját. De mielőtt bármit mondhatott volna, ismét megszólalt a szolga. – Kérem, ne féljen. Gazdám megtartja a szavát. Egyedül lesz a szobában. Most pedig távozom, kisaszszony. Uram hamarosan megérkezik és… nézi önt egy kicsit. Villemo háta megborzongott. Valamit nem értett. – Nézni fog engem? – Igen. Rosszul fejeztem ki magam, amikor arra céloztam, hogy bejön. Ugyanis nem lesz közvetlenül a szobában. Egy másik helyiségben lesz. Azt kívánja, hogy vetkőzzék le, kisasszony. Villemo ugyan számított erre, hogy valami hasonlót fognak kérni tőle, ennek ellenére kellemetlenül érezte magát. Solnak bizonyára nem esett volna nehezére, hisz sokkal szabadosabb volt, mint Villemo. – Az uramnak csak egy kérése van, kisasszony, hogy lassan vetkőzzön, érzékien. – Uramisten – tört ki akaratlanul is Villemo. Zavarában remegni kezdett. Szerencsére kellő időben eszébe jutott, hogy miért vállalkozott a megaláztatásra. Dominic… – Rendben van, megteszem, ami tőlem telik. Egy kérdésem van még. Az ura valamiféle „apró szolgálatokat” is említett. Mire gondolt, amikor ezt mondta? A szobában kellemes meleg volt, a lány mégis reszketett. Még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Pedig a pajtában már hozzászokhatott volna a leselke-
dőkhöz. Ám most valami egészen furcsa helyzetbe került. – Ne aggódjon a kisasszony, azok az apró szolgálatok, amelyekre a gazdám célzott, egyáltalán nem veszélyesek. Arról van szó, hogy örömmel venné, ha levágna egy tincset a gyönyörű hajából, mielőtt elmegy. És számít a tökéletes diszkréciójára. Hogy soha, sehol, senkinek nem említi, ami itt történt. – Gyakran előfordul, hogy a gazdája… – Egyre ritkábban. Azelőtt gyakrabban, de soha nem fordulhatott volna elő a nagyságos úr fiatalabb éveiben. – Senkinek nem szólok arról, ami itt történt. Hiszen az én érdekem is ezt kívánja. De amennyiben a gazdája megtartja egy hajtincsemet, mi a biztosíték arra, hogy nem ő leplez le majd idővel? A szolga kiegyenesedett. – Ez, kérem, szóba sem jöhet! A gazdám igazi gavallér. – Megnyugtatott. Mit tegyek azután, ha már levetkőztem? Utána rögtön felöltözhetem? – Ha megtörtént, én majd bejövök ide a külső szobába és megmondom, mitévő legyen. Minden diszkréten fog zajlani, kisasszony. Még egyszer hangsúlyozom, a gazdám kifejezett óhaja, hogy érzéki legyen, de ne kihívó. – Értem. Legyek úrihölgy, ne pedig utcalány. – Erről van szó. A szolga kiment. Villemo egyedül maradt a szobában. – Istenem – suttogta Villemo. – Istenem, már megint mibe keveredtem. Mindez porrá zúzza majd az önbecsülésemet… Viszont, ha arra gondolok, hogy
Dominic sorsa csupán tőlem függ… Istenem, soha nem voltam valami jó színész! Mélyet lélegzett, nehogy hányingere legyen megint, majd félrehúzta a nehéz bársonyfüggönyt és elhelyezkedett az ágyon. Az ágy nagyobb volt, mint amire számított, és a fal mentén egy mélyedésben folytatódott, ahol asztalka állt, rajta egy kosár friss gyümölcs és bor. Villemo bátorításképp szívesen megivott volna egy pohárral, de nem mert a kancsó után nyúlni. Az ágy két oldalán kandeláberek sorakoztak úgy, hogy lángjuk ne gyújthasson meg semmit. Az ágy tetejére és a falra apró kerubokat festettek. Villemo gyors pillantást vetett az ágy mögötti falra. Hiába remélte, hogy fölfedez rajta egy aprócska lyukat, a fal úgy tele volt pingálva girlandokkal és növényindákkal, hogy semmi sem látszott rajta. Egy pillanatra becsukta a szemét. Majd lassan levette a cipőjét. Csak óvatosan, Villemo, óvatosan! Érzékien, de nem közönségesen. Ne feledd, hogy úrinő vagy! Hogy a csudába legyek érzéki, amikor tudom, hogy az a vén disznó valahonnan a falak mögül les rám? Még ha Dominic állna ott… Jobb lesz, ha rá gondolok. Hogy is volt az egykor a hegyikirállyal? Neki már képes leszek megoldani az övem! Miután levette cipőjét, az ágyra ült. Lassú mozdulatokkal húzta le harisnyáját, majd megoldotta övét. Soha nem volt valami gyámoltalan virágszál, de úgy érezte, ez most az ő erejét is meg fogja haladni. Elege volt a leselkedő férfinépségből. Már akkor a pajtában meggyűlölte őket! Akkor legalább a ruháját
nem kellett levennie. Villemo kétségbeesetten próbálta Dominicot képzelni a fal mögé. Végül is rosszabbul is elsülhetett volna! És ha az ezredes azt kéri, bújjon ágyba vele? Soha nem tette volna meg. Soha! Csakhogy az Dominic életébe került volna! Szörnyű gondolat. Miután kifűzte ruháját, óvatosan kibújt az ujjából. Meg sem fordult a fejében, hogy Gabrielshus felé vegye az útját. Dominic mellett akart maradni. Tudta, hogy a férfinak szüksége van rá. Hisz nincs senki, aki mellé állhatott volna. Úgy látszik, soha nem fog jobb belátásra térni. Tanulhatott volna már abból, ami néhány évvel ezelőtt történt, amikor követte Eldar Svartskogent, hogy megmentse a rá leselkedő veszélytől. Most pedig Dominic után űzte vágya. Miért képzeli, hogy a férfi képtelen boldogulni nélküle? Most döbbent csak rá, hogy mindez az elmaradt búcsújelenet meglehetősen súlyos folytatása. Mennyire várta a percet, hogy Dominic ölelő karja teste köré fonódjon! Elfogadta, hogy soha nem lehetnek egymáséi, csak ezt az egy örömet ne tagadták volna meg tőle. A csalódás, hogy a férfi búcsú nélkül utazott el, összetörte a lelkét. Nyugtalan szíve a férfi után űzte. Találkozni akart vele. Joga van hozzá, hogy legalább még egyszer lássa. Hogy a segítségére legyen. Villemo még nem is sejtette igazán, hogy egyre határozottabban fogalmazódik meg benne a gondolat: megszerzi magának a férfit! Egy percre meg is feledkezett arról, hol van valójában. Minden erejével Dominicre összpontosított. Ruhája az ágy selymére hullott. Ez végre felébresztet-
te álmodozásából. Mielőtt levette volna alsóingét, diszkréten lecsúsztatta alsószoknyáját. Végül az ingből is kibújt. Meztelenül feküdt az ágyon. Dominic van a falak mögött. A hegyikirály nem illett ide. Csak Dominic, senki más! Élvezettel nyújtózott egyet, karcsú teste belefeszült a mozdulatba. Titokzatosan elmosolyodott, mintha kedvesére várt volna. Néhány másodpercig így maradt, a fal felé fordulva, ahol a kémlelőnyílás rejtőzhetett. Majd leengedte karjait és a másik oldalára gurult. Teljes hosszában, kényelmesen elnyújtózott az ágyon. Ennél többre nem volt képes. És nem is lett volna kapható. A szolga belépett az előszobába és köhintett. – A nagyságos úr rendkívül elégedett. A kisaszszony mindent a lehető legfinomabban csinált. Semmi túlzás, semmi kényszeredettség. A fiatalember szabad és azóta talán már lent is van a kikötőben. Senki nem közölte vele, mi az oka hirtelen szabadon bocsátásának. – Köszönöm! Kérem, üdvözölje nevemben a gazdáját és adja át neki köszönetemet. Most már… felöltözhetem? – Igen. Mint már mondtam, az uram rendkívül elégedett. Itt megvárom, amíg elkészül. Villemo soha nem látott gyorsasággal kapkodta magára ruháit. Még a harisnyáját húzta, amikor már kikiabált a szolgának. – Mindenesetre nagy tapintatra vall, hogy a gazdá-
ja nem volt jelen a szobában. Azt hiszem, nem akart zavarba hozni. – Hát igen – mondta hangosan a szolga. Bizonyára tisztában volt azzal, hogy gazdája már nincs a közelben, ezért nem fogta halkabbra a hangját. – Azt hiszem, más ennek az oka, kisasszony. Tudja, így sokkal pikánsabb, különlegesebb érzés lehet… hiszen érti… Villemo megállt egy pillanatra. Nem, nem tudta, még csak nem is sejtette. Már megint a hideg futkosott a hátán. A franciáknak van erre megfelelő szavuk, Annette-től hallotta, aki a pajtában leskelődőkkel kapcsolatban használta akkor: „voájör”. Igen, így hangzott. Annette néni akkor úgy mondta ki a szót, mintha valami rettentően undorító dologról beszélne. Valami olyasmit jelenthet, hogy leskelődő. Már megint fázott. Nem Dominic volt a fal mögött. Csak magát csapta be ezzel a gondolattal. Úgy érezte, megalázta, beszennyezte a vén kéjenc pillantása. Egy olyan férfié, aki már képtelen arra, hogy szeressen… Jobb, ha elfelejti. Mindenesetre legalább Dominic biztonságban van végre. Határozott mozdulatokkal öltözött tovább, majd óvatosan lemászott a magas ágyról. A szolga ollóval a kezében várta. Ráadásul még a hajam is adjam oda, bosszankodott magában Villemo. Vajon mit csinálhat vele az öreg? Türelmetlenül topogott. – Hány óra lehet? – kérdezte, miközben összekapkodta maradék holmiját. – Már majdnem éjfél van. Ha megengedi, kikísé-
rem a kisasszonyt. Van hol töltenie az éjszakát? – Igen, hogyne. Neki mindegy volt, hová megy, csak el innen, a mocskos falak közül. – Remélem, tisztában van azzal a kisasszony, hogy ilyen ifjú hölgyeknek nem tanácsos késő éjjel, kíséret nélkül az utcán járkálni – mondta a szolga elfogódottan, kezében a hosszú, tömött tincset szorongatva. – Majd elfutok, ha szükséges. Biztosíthatom, hogy gyorsan tudok futni. Isten önnel! Lépteinek koppanása messze hangzott az éjszakában. Szerencsére kevesen voltak az utcán. Ha mégis találkozott valakivel, gyorsan elsietett mellette. Elfelejtette megkérdezni, hogy a kikötő melyik részén áll a hajó. Persze a szolga úgysem tudta volna megmondani. Csak érjem el! Csák érjem el! Látnom kell Dominicot! Soha senki másért nem tettem volna ilyet. Nem érdekel semmi, sem a Jéghegyek Népének átkos öröksége, sem a női büszkeségem, sem a háború… Az egyetlen, ami számít, Dominic erős, ölelő karja. Hiszen szeretjük egymást. Soha senki nem választhat el már minket egymástól. Nem engedték meg, hogy elbúcsúzzunk! Ennek a pillanatnak a kedvéért viseltem olyan türelemmel a gabrielshusi napokat. Mennyire vártam… Most pedig nem hagyom csak úgy egyszerűen elmenni! Különösen azért, mert ilyen áron szerezhettem vissza a szabadságát. Nem engedhetem. Sol sem engedte volna, vagy a nagyanyám, Cecilie. Úgy tűnik, mi vagyunk nemzetségünk nőtagjai közt a fekete bárányok.
Már nincs messze a tenger. Milyen csöndes ez a mai éjszaka! Június vége van, az éjszakák is világosak még. Egy csapat férfi indult a kikötő felé. Elfojtott beszélgetésük messzire elhallatszott a csendben. Mindenki a háborút várta. Villemo összeszedte minden bátorságát és megszólította egyiküket. – Bocsásson meg, önök is a svédországi hajóhoz igyekeznek? A férfiak csodálkozva fordultak felé. – Hiszen épp most futott ki! – mondta az egyik. Villemoban egy világ omlott össze. – Istenem! Nekem is el kellett volna mennem! – Ez bizony sajnálatos, kedves kisasszony. Most már Dániában kell maradnia, mert ezzel minden öszszeköttetés megszakadt a két part között. A férfiak biccentettek felé, majd folytatták útjukat. Villemo még sokáig állt ott és némán bámulta a tengeren ringatózó hajót, míg az a messzeség homályába nem veszett. Csak az vigasztalta, hogy legalább Dominicot biztonságban tudhatja végre. Ó, Dominic! Hogy lehettél ilyen túlzottan tekintettel az érzéseimre! Miért nem akartál búcsút venni tőlem? Mihez kezdjek most nélküled Dániában? Mihez kezdjek? Villemo sejtette, hogy az amúgy is kiszámíthatatlan postajáratok a háború miatt egyre ritkábbak lesznek Dánia és Norvégia között. Így beletelik majd egy kis időbe, mire anyja tudomást szerez arról, hogy nincs Gabrielshusben. Bizonyára megrémülnek majd, hogy soha nem érkezett meg nagyanyjához.
Van tehát ideje arra, hogy új tervet eszeljen ki. Emellett még mindig lesz lehetősége arra, hogy hazautazzon, vagy elmenjen Ceciliéhez, még mielőtt a keresésére indulnának. Tulajdonképpen nem sok kedve volt ahhoz, hogy bárkit becsapjon a családjából. Épp elég bajt, bánatot okozott nekik már eddig is. Milyen boszorkányos a fény a tenger felett! A hajó már rég eltűnt, de Villemo így is sejtette, merre lehet. Az éjszaka kékesszürke leplet borított kedvesére. Vonzotta a titokzatos fény. Dominic egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Miért kell, hogy szerelmük ilyen nyomorúságosan érjen véget? Amikor még el sem kezdődött. Persze el sem kezdődhetett. Hiszen a sok bölcs megakadályozta, hogy bármi is kialakulhasson köztük. – Kérem! – kiabált a férfiak után Villemo. Bár már elég messze jártak tőle, meghallották a kiáltást és hátrafordultak. – Merre van a halászok kikötője? – A halászkikötő? A kisasszony bizonyára a halászrévre gondol. – Mindegy nekem, minek nevezzük. A lényeg az, hogy legyen ott néhány csónak is. Az egyik férfi odalépett hozzá. – Hát, talán lesz még ott néhány csónak. Szerintetek odaküldhetjük a kisasszonyt? – Nyugodtan – felelték a többiek. – Nos, figyeljen ide, kisasszony. Nem kell messzire mennie. Kerülje meg a kikötőt és már látni is fogja a révet. – Köszönöm, nagyon köszönöm – hálálkodott
Villemo. Valóban nem kellett messzire mennie. A csinos fiatal lány megjelenése némi feltűnést keltett a munkások és a kikötőkben gyakran előforduló kétes külsejű alakok között. Ám Villemo mit sem törődött a rászegeződő pillantásokkal, sietett, ahogy csak a lába bírta. Már megkérdezett jónéhány halászt, de nem volt szerencséje. Sokan tengerre szálltak még aznap éjjel, de hogy olyan közel merészkedjenek a svéd partokhoz… azt már nem vállalták. Egy fiatal halász könnyen kötélnek állt volna. Csábította a magas jutalom, no meg Villemo szépsége. Ám a lánynak a hideg futkosott a hátán, amikor meglátta a legény sokatmondó pillantását. Egy halászcsalád végül szívesen elfogadta ajánlatát. Tisztességes, becsületes embereknek látszottak, akik megígérték, hogy olyan közel viszik a másik parthoz, amennyire csak lehet. – Remélem, tudja a kisasszony, hogy nem tudjuk átvinni – mondta sajnálkozva a férfi. – Túl sok most arrafelé a katona, a svéd hajókról és csónakokról nem is beszélve. – Nincs is arra szükség. Majd leúszom a hátralevő távot – mondta büszkén Villemo. – Klagshamn felé vesszük az utunkat. Onnan kicsit keletebbre van egy elhagyott öböl. Esetleg ott megpróbálhatjuk kitenni – javasolta a halász. – Nagyszerű – lelkendezett a lány. – Amennyiben kegyednek is megfelel, azonnal indulhatunk. Ki kell használnunk az éjszakát. Villemo könnyedén beugrott a csónakba. Fiús ügyességével alaposan meglepte társait. – Felőlem mehetünk – jelentette ki bátran.
A többi halász, akik sejtették, milyen irányba indul a csónak, kétkedve csóválták a fejüket. Nemsokára kint jártak a nyílt tengeren. – Az unokabátyámat keresem – magyarázta Villemo furcsa kérésének okát. – A svéd hadseregnél szolgál Malmöben. Az apja halálos betegen fekszik otthon. Feltétlenül látniuk kellene egymást, hiszen hosszú évek óta nem találkoztak. Nekem van az egyetlen esélyem arra, hogy megtaláljam szegényt. A halász és a felesége sűrűn vetették a kereszteket, amikor Villemo beavatta őket távolabbi terveibe. – Csak nem gondolja komolyan a kisasszony? A svéd seregbe? – kérdezte az asszony elszörnyedve. – Nem mehet oda, kisasszony! A svéd katonák durvák és erőszakosak. A dán halászasszony nem tévedett a svéd katonák viselkedésének megítélésében. Csak éppen azt felejtette el, hogy a katonák mindig durvák, legyenek bármely nép fiai. Villemo is egyetértett vele abban, hogy nehéz lesz megtalálnia Dominicot. Egyelőre fogalma sem volt arról, hogyan könnyíthetné meg a dolgát. – Ebben a ruhában nem is tudna úszni a kisaszszony! – folytatta az asszony a sopánkodást. Ebben van valami, tűnődött el Villemo. Végre eszébe jutott egy ötlet. Terve ugyan némi áldozatot kívánt tőle, de nem áldozott-e már eddig is épp eleget azért, hogy rátaláljon kedvesére? – Több mint egy évvel ezelőtt… – kezdett bele a mesélésbe –, több mint egy évvel ezelőtt, sőt talán két éve is van már annak, gonosz emberek fogságába kerültem. Levágták a hajam, hogy porig alázzanak azért, mert nem teljesítettem azt, amit akartak. Egyébként nem állt rosszul nekem a rövid haj… úgyhogy most is
el tudnám képzelni, hogy levágjam. Nagyon fontos, hogy megtaláljam az unokabátyámat és ezért hajlandó vagyok áldozatot is hozni. Ha kölcsönadnának nekem egy-két darabot a fiuk ruhái közül, már amennyiben tudják nélkülözni, akkor fiúnak öltözhetnék. Elképedve néztek az előkelő lányra. Hogy mi nem jut az eszébe? – Amikor rövid volt a hajam, sokan mondták, hogy pontosan úgy nézek ki, mint egy fiú. – De hát rosszul is végződhet a dolog! – Már mondtam, hogy hajlandó vagyok áldozatot hozni. Csak egy dolog szent nekem, a tisztességem. Abban teljesen egyetértek magukkal, hogy bajba juthatok a sok durva martalóc között. Végre megértették, mire gondol a lány. Az aszszony sűrű sóhajtozások közepette levágta a haját, és a kezébe nyomott néhány férfiruhát. Amíg a csónak a kékesszürke éjszakában békésen siklott Öresund felé, Villemo átváltoztatta külsejét. Amikor a halászok meglátták az eredményt, lelkesen bólogattak, hogy bizony akár fiúnak is elmenne. Szerencsére meleg nyár volt, így Villemonak nem volt szüksége sok ruhára. Kapott egy bő ujjú gyapjúinget és egy térdnadrágot. Az asszony végül egy mellényt is a kezébe nyomott, hogy amögé rejtse keble nőiességét. Cipőjét és harisnyáját levette, mivel csak akadályozták volna az úszásban. A fiú nekiadta széles karimájú kalapját, hogy védje a szél és a nap ellen. – És mi lesz a kisasszony ruháival? Istenem, hány ruhám bánta már esztelen kalandjaimat, gondolta Villemo. Ettől a ruhától különösen nehéz szívvel válna meg, hisz édesanyja egyenest a dániai utazásra varrta.
Pillantása batyujára tévedt. – A köpenyemet magának adom – mondta a halász feleségének. – És még azt a néhány dolgot, amit majd kiveszek a batyumból. Egy ruhát azonban meg kell tartanom, elvégre nem járkálhatok állandóan férfiruhában. A halász azt javasolta neki, hogy bár meleg lesz az idő a svéd partokon is, kösse fejére a batyuját, így nagyobb esélye marad arra, hogy lesz némi száraz holmija, ha partot ér. Ha partot ér, gondolta a halász szomorúan. Villemo örömmel megfogadta a tanácsot. Bár sejtette, hogy kicsit nevetséges lesz a fejére kötött batyuval, mégsem ellenkezett. Dominicért még erre is képes! No most már elég, gondolta ezek után. Nem visszhangozhatja egész életében ugyanezt a mondatot. Ha jobban meggondolja, önös érdek vezette eddig minden tettét. Arról van szó, hogy el akar valahogy jutni a férfihoz. Az pedig nagyon kétséges, hogy ebbéli lelkesedését Dominic is osztja. Persze Villemot nem érdekelte Dominic véleménye. Nem vágyott másra, mint hogy bepótolja az elmaradt búcsújelenetet, utána mehet Dominic szabadon. A távolban feltűnt néhány apró hajó. Volt, amelyiken dán zászló lobogott, de a többin svéd. Ezért inkább elkerülték őket. A halász olyan közel kormányozta csónakját a svéd partokhoz, amennyire csak merte. Villemo mégis szörnyű nagynak érezte a távolságot a csónak és a szárazföld között, amikor a férfi közölte vele, hogy ennél tovább nem mehet.
Arról nem volt szó, hogy bármekkora távot le tudok úszni, bosszankodott Villemo. A család megkapta fizetségét, ami több volt, mint egy hónapi keresetük. Ezek után nem volt mit tenni, Villemonak ugrania kellett. Egyrészt, mert nem tudták sokáig egy helyben tartani a csónakot, másrészt, mert már így is veszélybe keveredtek Villemo miatt. Istenem! gondolta Villemo, most aztán nagy szükségem van rád! Bocsásd meg, bocsásd meg a bűneimet! – Teljes szívemből köszönöm a segítségüket – mondta a család felé fordulva Villemo. – Már csak annyit kérek, hogy imádkozzanak értem, mert szükségem lesz rá. Azok hárman meghatódva bólintottak. A halászlegény látta, amint váltás ruhája a lánnyal együtt eltűnik a habokban. Nem is volt olyan hideg a víz, mint várta. Micsoda szerencse, hogy Elistrand közvetlenül egy kis tó partján feküdt. Irmelin, Niklas és ő gyermekkorukban sokat játszottak együtt a vízben, csónakáztak és később úszni is megtanultak. Villemo számára nagy kihívás volt, hogy legalább olyan jól ússzon, mint Niklas, sőt legyőzze a fiút.. Anyja mennyit aggódott érte, amikor egyedül is elment úszni! Niklasszal egyszer körbe is úszták a tavat. Irmelin nem tartott velük. Nem volt olyan ügyes, mint ők ketten, és szégyenlősebb volt, mint a fiús alkatú Villemo. Csakhogy az öresundi öböl egy-két dologban különbözött az otthoni erdei tótól. Villemo mit sem sejtett áramlatokról, óriási hullámokról és egyebekről. A halászcsónak már eltűnt a látóhatár szélén és a
biztonságosabb dán partok felé tartott. A szárazföld éppen olyan távolinak tűnt, mint néhány perccel ezelőtt. Villemo egyre fáradtabbnak érezte magát. El sem tudta képzelni, hogy fogja kibírni. Ahogy ki tudta venni a messzeségben, nem sziklás részen ér majd partot. Valószínűleg homokos föveny határolja ott a tengert. Mintha valami a hátára vette volna. Villemo, aki semmit sem tudott a tenger természetéről, őszintén remélte, hogy inkább kifelé, mint visszafelé viszi. Már csak az hiányzik, hogy elveszítse a fejét. Jobb, ha nem is gondol arra, mekkora mélység lehet alatta. No és a tengeri kígyók? Csak nem fogja elhinni azt a sok buta, gyermekkorában hallott történetet? Dominic! Dominic! Hallasz engem? Lehet, hogy gondolataink révén kapcsolatba tudunk lépni. Hiszen családunkból erre már mások is képesek voltak. Kérlek, figyelj rám! Nagyon, nagyon erősen gondolok most rád. Megpróbálok kölcsönvenni egy kicsit az erődből. Hiszen te olyan szívós vagy! Képes lennél megvigasztalni és önbizalmat adni? Tudod, nagyon félek. Körülöttem a nagy víz. Sehol egy csónak, és a part is olyan messze van még. Röviddel ezelőtt a csónakból még láttam Klagshamnt. Kicsit északabbra fekszik az öböltől, ahol partot kellene érnem. Éppen az öböl közepén járok. Nincs itt senki, aki segíthetne rajtam. Tökéletes magány vesz körül. Lélekben már sokszor éreztem
egyedül magam, különösen a pajtában, néhány éve. De a magánynak ezt a másik, fizikai formáját eddig nem ismertem. Túl kell élnünk minden megpróbáltatást, Dominic. Neked, Niklasnak és nekem. Vagy már rég teljesítettük a feladatunkat, anélkül, hogy tudtunk volna róla? Lehet, hogy az volt a dolgunk, hogy leleplezzük az öreg Wollert és cinkosát, a várnagyot? Ez lett volna a nagy feladat? Amikor legutóbb erről beszéltünk, azt mondtad, hogy valami egészen iszonyú, félelmetes dolgot rejteget számunkra a jövő. Úgy érzem, épp elég borzalmat éltem már át eddig is. Részemről megelégednék enynyivel, ha öt életem lenne, akkor is. Jó lenne tudni, hogy tényleg áll-e valami nagy feladat még előttünk, és ezért túl fogom-e élni ezt a mostani megpróbáltatást. Elég sok vizet nyeltem eddig. Azt hiszem, ez nem jó jel. Dominicra kell gondolnom. Jó lenne már pihenni egy kicsit. De ha elengedem magam, a hullámok visszasodorhatnak a nyílt vízre. A karom mintha ólomból lenne. Már csak egy kicsit kell kibírnom. Villemo ismét minden erejével Dominicra összpontosított. Megpróbált kitartást meríteni a férfiból, kérte, hogy segítsen neki, hogy a dagály a partra sodorja. Szíve sebesen vert a megerőltetéstől. Villemo képzeletében halak jelentek meg, melyek a lábát harapdálják, és ő nem érzi. Lehet, hogy nincs is lába már? Képtelen volt gondolkodni.
Istenem, segíts leghitetlenebb bárányodnak! Dominic! Nem vagyok többre képes! Villemo karját hirtelen ismét erő töltötte meg. Vajon minek köszönhette? Dominic javára írta, okkal vagy ok nélkül. – Köszönöm, Dominic! – suttogta, miközben ismét lenyelt egy kis vizet. Úgy érezte, ennek már semmi jelentősége. Lidércnyomásos útja alatt most érezte először, hogy van értelme fáradozásának, és ez a tudat felszabadította minden tartalék erejét. Hideg víz bénította végtagjait, szíve majd kiugrott a helyéről, ám Villemo makacsul úszott tovább. Remélte, hogy ha legközelebb fölpillant, már a szárazföld körvonalai rajzolódnak ki a szeme előtt. Dominic! Érzem, hogy segítesz nekem. Segítesz nekem abban, hogy mielőbb nálad lehessek! Már régóta nem nézett fel. Egy ideig a félszigetet figyelte, amely azóta a háta mögé került. A térde hirtelen beleütközött valamibe. Istenem, csak nem egy víziszörny, vagy egy tengeri kígyó, futott át az agyán. Felnézett. Alig akart hinni a szemének. Partot ért. A térde nekitámaszkodik valaminek! Hiszen… Ez nem lehet semmiféle szörnyűséges vízirém. Uramisten! Milyen régóta úszhat már a sekély part mentén? Fékezhetetlen jókedve kerekedett. Már nem érezte, hogy fáradt. Villemo óvatosan lejjebb engedte lábát. És a lába földet ért. Megkönnyebbülten csücsült le a homokos partra. Még sokáig ült ott zihálva, fújtatva.
Majd lassan felállt és zsibbadt lábakkal elindult kifelé. Köszönöm, Dominic! Egyetlenem! Az életem mentetted meg! Éppen akkor kelt fel a nap. A part végtelennek tűnt a hajnali nap rózsaszín fényében. Sehol egy ember. Villemo boldogan hajolt le és kezével megcsapkodta Skåne homokos földjét. Feljebb a parton már fű borított mindent. Ott végre leült, levetette vizes ruháit és szétteregette a fövenyen. Váltás ruháját sem kímélte a tenger, úgyhogy az is oda került. Ott feküdt csupaszon a fűben, a száradó ruhák között, arcát az éltető napsugarak felé fordítva. Mielőtt elaludt volna, Dominicra gondolt. Most már együtt vagyunk. Legalábbis egy országban. Csak alszom egy kicsit. De utána rögtön a keresésedre indulok. Most már senki nem akadályozhatja meg, hogy szeressük egymást. Ezzel becsukta a szemét. Megtette az út első részét, amelynek végén kedvese várja majd.
4. fejezet AZ ÖRESUNDI ÖBÖL a reggeli nap fényében fürdött. A tenger felől pára szállt fel. A ködvastagságú párán tompa, szomorú hangok hatoltak át és megültek benne. A távolból ágyúszó hallatszott, néha emberi kiáltás verte fel a csendet, majd elhalt a kékesszürke hullámok fölött. A víz békés hullámzását csobbanás
zavarta meg. Villemo értetlenül bámult bele a gomolygó párába. Dán katonák ezrei várakoztak hajóikon, hogy partra szállhassanak Skånéban. Nem ütköztek különösebb ellenállásba. Csak néhány kisebb svéd hajó futott ki a vízre, de hiába is próbálták volna feltartóztatni a hatalmas flottát, mely az éjszaka leple alatt kelt át az öblön. A svédek kétségbeesetten kapkodtak. Saját flottájuk más vizeken járt. Öland felé tartottak, seregük pedig Ystad felé igyekezett, ahol a dánok előzőleg szálltak partra. És a dán sereg most teljesen más irányból érkezett meg. Közben felszállt a pára és Villemo előtt sötét törzsű hajók úsztak el, az árbocokon színes vitorlákkal. A hajókról csónakokat engedtek le, melyek telis-tele voltak dán katonákkal. Az egyik hajó minden bizonynyal megsérült, mert oldalra dőlt törzzsel úszott el a part mentén. Azután hirtelen eltűnt a menet, mintha csak kísérteteket látott volna a lány. Még sokáig állt némán a parton, a látottakon tűnődve. Villemo két napig ment felfelé a tengerparton és Dominic nyomát kereste. A harmadik napon mellészegődött a szerencse. Megtudta, hol ért partot az a hajó, mely pár napja Koppenhágából érkezett és amelynek fedélzetén Dominic is utazott. Villemo nem volt messze attól a helytől. Némi kérdezősködés után sikerült kiderítenie, hogy az ifjú futár merre vehette útját.
KASTÉLYSZERŰ ERŐDÍTMÉNY VÉDTE az öresundi partokat. Nem volt túl jó állapotban, ahogyan a többi skånei erőd sem. A terület évszázadokig dán fennhatóság alá tartozott. Nem csoda, ha lakói elhanyagolták a várak karbantartását, hiszen azzal egykori hazájuk ellen fordultak volna. Ahhoz pedig túlságosan rövid ideje voltak svéd parancsnokság alatt, hogy felújításukra idő és pénz jutott volna. Dominic még aznap éjjel partot ért, hogy elhagyta Koppenhágát. Miután tudomására jutott, hogy van némi őrség az erődben, elindult arrafelé. Azt remélte, hogy a parancsnoktól majd értesül a háború állásáról, esetleg feladatot is kap. Még mindig nem értette, hogyan menekült meg ilyen csodálatos módon a fogságból. Kínzást és korbácsolást ígértek neki, ehhez képest néhány óra múlva szabadon engedték. Ráadásul barátságosan felvilágosították, hogy pár perc múlva indul az utolsó hajó Svédország felé. Sőt kíséretet is adtak mellé. Dominic nem értett semmit. Persze jó érzés volt ismét szabad levegőt szívni. Most pedig végre hazai földön áll. Bárcsak ne vágyakozna ennyire Villemo után! Ő döntött úgy, hogy váratlanul, búcsú nélkül indul el. Talán jobb volt így mindkettőjüknek. Mennyire fájt, hogy nem láthatta még egyszer, utoljára… Azóta egyre többször kételkedett döntése helyességében. Mi történt volna, ha még egyszer láthatják egymást, néhány percig egymás szemébe néznek, megérintik a másikat… A jövő üresen, közömbösen állt az ifjú előtt. Az erőd parancsnoka, von Leven kapitány egyáltalán nem örült annak, amikor Dominic érkezésének
hírét vette. Egy királyi futár! Ráadásul az Oxenstierna család kedvence, sőt a király bizalmasa! Von Leven kapitány született skånei volt. Bár a stockholmi udvarnál nevelkedett, szíve mégis Dániához húzta. Persze erről senkinek sem beszélt. Hiszen svéd katonatiszt volt. Mitévő legyen? A kapitány az erődítmény tornyában állt és a környéket kémlelte. Tanúja volt a dán flotta megérkezésének. Sőt, többet látott magas megfigyelőhelyéről, mint Villemo a partról. A látvány lenyűgöző volt, legalábbis számára. Nem tudta megszámlálni, de ha tudja, hogy a parton tizennégyezer négyszázhetvennyolc dán katona várakozik teljes harci felszereléssel, melyet háromszáztizennégy kocsira osztottak el, még nagyobb lett volna a lelkesedése. Látta a tarka vitorlákat és azt is, ahogy a néhány svéd hajócska feladja a túlerővel szembeni küzdelmet, mielőtt akár egy puskalövés eldördült volna. Az volt az érzése, hogy a dánok nem sokat törődnek majd az ő erődjével. Tőlük északra szálltak partra, ezek szerint Helsingborgba igyekeznek. Persze mi sem természetesebb ennél. Nocsak! Egy hajó tart errefelé! Azt hiszik, hogy egy hajó elegendő az erőd bevételéhez? Mit csináljak most? Gyorsan kell döntenem… Ha összejátszom a dánokkal, nyomban lefejeznek. Volt már rá példa, hogy ezt tették olyan parancsnokokkal, akik a másik oldalra álltak. Ha harc nélkül adom fel a várat, az eredmény hasonló lenne. De hiszen én egyáltalán nem akarok ellenük harcolni! Nem én vagyok az egyetlen ebben az erődben, aki azt kívánja, hogy ismét Dániához tartozzunk!
Lám a parasztok nagy csoportokban szaladnak a part felé, hogy a dán hajót üdvözöljék. Nekem pedig szembe kell szállnom velük… Kivéve, ha… Hirtelen eszébe jutott valami. Kivéve, ha sikerül a dánokat elcsalogatnom valahogy az erőd közeléből. Végül is csak egy kis hajó legénységéről van szó… Fejében egyik gondolat a másikat követte. Nem maradt sok ideje az erőd fölkészítésére. Végre megtalálta a tökéletes megoldást. Mégpedig olyan megoldást, amivel akár több legyet is üthet egycsapásra. Gyorsan magához hívatta az erőd urát, aki éppúgy skånei volt; mint ő, valamint legmegbízhatóbb emberét, aki tűzön-vízen át mindenüvé követte. Izgatottan beszélgettek néhány percig, majd távoztak a toronyból.
VILLEMO A FALUBAN MEGTUDTA, hogy egy magas, sötét hajú fiatalember ment fel néhány napja az erődbe. Csakis Dominic lehet, gondolta örömmel. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy ő hogyan jut be oda. Eszébe jutott, hogy szolgálatra jelentkezhetne a parancsnoknál, de gyorsan elvetette ezt az ötletet. Elég, ha egyszer alaposan végignéznek rajta, és menten kiderül, ki rejtőzik a halászfiú ruhája alatt. Éhes volt. Gyorsan ennie kell valamit, különben elájul. A katonáknak mindig van ennivalója. Legalább naponta egyszer biztosan kapnak valamit az erődben.
Ám éhségénél nagyobb volt a Dominic utáni vágy. Szíve nyugtalanul hajtotta a férfi után. Másodszor is ráköszöntött a szerencse. Ahogy gondolataiba merülve állt az úton, egy fiatal katona majdnem földöntötte. – Nocsak – csattant fel Villemo pimasz hangja. – Hová, hová ilyen sietősen? A katona alig kapott levegőt. – Nincs… nincs… véletlenül egy csó… csónakod? – kérdezte lihegve. – Nem, tudod én… – De… de hisz… halász vagy – nyögte a katona felháborodottan. – El kell tűnnöm innen! Leült az árokpartra, hogy kifújja magát. – A feleségem a harmadik gyermekünket várja. Nincs mellette senki, nincs mit ennie… Ha lenézel a partra, hát láthatod, hogy mindjárt itt vannak a dánok. Öngyilkosságot követnék el, ha itt maradnék az erődben! Nem tehetem! Mi lenne akkor vele és a gyerekekkel? – Öngyilkosságot? Hát ilyen rossz a helyzet? – A dánok sokan vannak! Dominic! Figyelmeztetnie kell a veszélyre. Villemo közben szemével méretet vett a katonáról. Nem volt túl magas és éppen olyan szőke, göndör a haja, mint neki. Ráadásul jóképű is volt. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy három gyereked legyen – kötözködött vele a lány. – Majd megtudod, hogy nem is olyan nehéz gyermeket nemzeni – mondta abban a tudatban, hogy fiúval beszél. – Az már nehezebb, hogy etesd is őket. – Megszöktél? – Igen. Ha kiderül, a fejemet veszik.
– Ezen segíthetek – mondta nevetve Villemo. – Észrevetted, mennyire egyformák vagyunk? Az én hajam egy árnyalattal talán vörösebb, mint a tiéd, no és a szemünk is más színű, de különben… A férfinak felderült az arca. – Csak nem arra gondolsz, hogy cseréljünk ruhát? – Igen. Nekem be kell jutnom az erődbe. A másik aggódva nézte a halászruhába öltözött lányt. – De hát te más nyelvet… – Norvég vagyok – közölte vele büszkén a lány. – Úgyhogy engem nem érdekel, hogy mit csinál egymással Svédország és Dánia. Személyes okom van arra, hogy bejussak az erődbe. Van ott valami, ami az enyém. Talán nem ez rá a legjobb kifejezés, de Villemo most nem törődött sokat a szavak mélyebb jelentésével. A katona tétovázott. Szemében azonban remény gyúlt. – Vannak ott közelebbi ismerőseid, akik esetleg leleplezhetnének engem? – Nem, nem. Egyszerűen magukkal hurcoltak. Nem akartam én katona lenni. Ráadásul csak tegnapelőtt érkeztem. – No, akkor mire várunk még? Mondd meg a neved és a rangod, a többit pedig bízd rám. – Egon Svantesonnak hívnak. A parton elhalt a csatazaj. A svédek föladták a küzdelmet. A dánok az erődtől északra szálltak partra. – Svéd- vagy dánbarát vagy? – Hova gondolsz. Smålandi svéd vagyok! Gyorsan elmagyarázott még egy-két dolgot, amit
Villemonak esetleg tudnia kell, majd ruhát cseréltek. Mivel Egon dragonyos volt, így Villemo lábán hamarosan hosszú, térde fölé érő bőrcsizma és merev bőrnadrág díszelgett. Fölvette a másik dragonyoskabátját, derekára kardot kötött, kezére vastag kesztyű, fejére pompás kalap került. Új álruhája remekül palástolta nőiességét. Egon gyorsan magára kapkodta Villemo halászruháját. Az egykori dragonyosnak föl sem tűnt, hogy a halászfiú félrevonul és úgy öltözik föl. Egon Svanteson dragonyos visszatért az erődbe, távollétét senki sem vette észre. Villemo éhes volt. Ám amint meglátta az izgatott sürgés-forgást az udvaron, sejtette, hogy gyomra még egy ideig korogni fog. Mindenki ide-oda szaladgált és a dán invázióra készült. Amikor egy pillanatra egyedül maradt, megkereste a szakácsot és egy kis reggeli maradékot koldult tőle. Kapott egy jókora darab kenyeret és némi kását, amibe a kenyeret mártogatta. – Hú – nyögött fel, miután lenyelte az első falatot. – Hát ha ez a fizetség a katonák helytállásáért, akkor jobb, hogy nőnek születtem! Szerencsére senki nem hallotta Villemo kritikáját. Nagynehezen legyűrte a falatokat, majd Dominic keresésére indult. A szaladgáló katonák és egymást követő parancsszavak között nem volt könnyű dolga. Különösen azért, mert szerette volna elkerülni, hogy bárhová is beosszák. Így inkább ide-oda futkosott, mint akinek sürgős tennivalót adtak. Végül mégsem kerülhette el, hogy őt is munkára fogják…
A VÁRKAPITÁNY magához hívatta Dominicot. Már vártak rá néhányan: három várparancsnok, két tiszt és természetesen von Leven kapitány. A kapitány egy megfeketedett, öreg ládát tartott a kezében. – Lind hadnagy – kezdte szárazon. – Erődünk veszélyben van. A dánok partra szálltak, hamarosan ideérnek, nekem pedig az a feladatom, hogy megvédjem az erődöt. Ám még ennél is fontosabb ez a láda. Ha véletlenül megkaparintaná az ellenség, keresztet vethetnénk Svédország sorsára. Tervek és… de nem mondhatok erről többet. Királyunk bízta rám. Itt tudta biztonságban. De most mi magunk is veszélybe kerültünk. Ön hozzászokott ahhoz, hogy gyorsan juttasson el üzeneteket bárhová. Most az lesz a feladata, hogy ezt a ládát biztonságba helyezze. Älmhultben van egy férfi, aki hajlandó vállalni érte a felelősséget. Vigye el hozzá, emberünket megtalálja a pap házában. Tizenöt embert adok maga mellé kíséret gyanánt. – Nem hinném, hogy az erőd képes nélkülözni ennyi embert – mondta Dominic. – A láda fontosabb az életünknél is – válaszolta a kapitány. – De én szívesebben mennék egyedül. A kapitány szeme türelmetlenül csillogott. – És ha ön elesik? Dominic belátta, hogy nincs helye az ellenkezésnek. – Rendben! Gondoskodom arról, hogy a láda eljusson Älmhultbe. A parancsnok bólintott. – Induljon azonnal! Csapata már várja az udvaron.
Így legalább megszabadulok a sok svédbarát paraszttól, örvendezett a kapitány. DOMINIC VÉGIGTEKINTETT A CSAPATÁN. Uramisten, gondolta elborzadva. Miféle parasztlegényeket szedtek nekem össze? Azt a nagydarabot nem sok ésszel áldhatta meg az ég. Bár megbízhatónak és hűségesnek tűnik. Aztán ott van az a falusi szoknyapecér. Látszik rajta, hogy büszke a diadalaira, de vajon épp ilyen jó katona-e? Kételkedem benne. Meg ott az a kiéhezett alak. Sovány és olyan ködös a pillantása. Halálra ijeszthették valamivel szegény ördögöt. No és aki mellette állt, úgy néz rám, minthamindenkinél jobban tudna mindent. De a legrosszabb az a csenevész fickó, aki rám sem mer nézni. Kalapja mélyen a homlokába lóg. Alig látom az arcát. Sovány nyaka karóként áll ki széles ingnyakából. És egyáltalán, milyen ruhát húztak erre? Kabátja ujja a tenyere közepét verdesi! Valóban szüksége van a svéd seregnek egy ilyen szerencsétlen figurára? De a többi sem sokkal jobb. Derék, tapasztalatlan, lusta parasztlegények. Félnek ezek még egymástól is. Isten legyen kegyes hozzám, ha már ilyen kíséretet kaptam. Jobb lett volna egyedül útnak indulni! – Azt a parancsot kaptuk, hogy fontos iratokat vigyünk Älmhultbe! – dörögte Dominic. Az emberek felhördültek. – Mi a baj? – érdeklődött az ifjú parancsnok. – Älmhultbe, hadnagy úr? – kérdezte egy bátrabb
katona. – Igen. – De hát arra… – Miért nem folytatod? – Csak azt akartam mondani, hogy körültekintőnek kell lennünk. – Körültekintőnek? Ezt meg hogy érted? Von Leven kapitány jelent meg az udvaron és elordította magát. – Nos? Mire várnak még? A dánok már a kapukat döngetik! A kapitány már régóta ablakában állt és várta a kellő pillanatot, amikor útnak indíthatja őket. Mindannyian lóra szálltak és Dominic vezetésével kimasíroztak az erődből. Gyors iramban haladtak az ösvényen, előbb északnak, majd kelet felé fordultak. Szerencsére valamennyien gyakorlott lovasnak tűntek, ezt látva Dominic megnyugodott egy kicsit. De miért voltak olyan riadtak, amikor Älmhultről beszélt? Älmhult? Dominic tudta, merre fekszik. Småland legdélibb részén, közel Skånéhoz. Nem is olyan nehéz odajutni, át kell vágni… Dominic ereiben megfagyott a vér. Át kell vágni Göinge erdein, a haramiák földjén… Dominic nem hibáztatta a skåneieket, hogy nem örültek a svéd fennhatóságnak. Végül is évszázadokig a dán korona alattvalói voltak és még ma is dánnak vallották magukat. Ezenkívül a svéd katonák győzelmi mámorukban földúlták és kifosztották az egész országot, ezzel szemben a dánok mindig embersége-
sebben viselkedtek. Arról nem is beszélve, hogy a dán király, V. Keresztély öt birodalmi tallér jutalmat és bőséges zsoldot ígért minden skåneinek, aki átáll a seregébe. A király értette a skåneiek nyelvét. Ám az erdei rablókkal más volt a helyzet. Göinge erdeiben mindig harcos kedvű, vad nép élt. Borzalmas történetek szólnak rémtetteikről. A környékbeli emberek számtalan históriát őriztek emlékezetükben a fogságba esett svéd katonák keserű sorsáról. A legelképesztőbb módon végeztek áldozataikkal. Volt, hogy halálra kínozták őket, télen élve a tavak jege alá zárták szerencsétleneket. Volt, hogy megették áldozataik szívét, hogy új erőt merítsenek belőle. Dominic idáig jutott gondolatban, amikor hátul lovagló embere váratlanul felkiáltott. Megfordult a hangra, és elszörnyedt attól, amit látott. Von Leven kapitány pontosan kiszámította, mikor kell útnak indítani a kis csapatot. A dán hajó lovasai éppen akkor értek fel a dombra, amikor a svéd lovasok elhagyták a várat és kelet felé fordultak. A dánok azonnal nyomukba eredtek. Abban a hiszemben voltak, hogy az erőd teljes katonasága menekül előlük. Dominic csapatát harminc jól felszerelt dán vette üldözőbe. Von Leven kapitány az erőd tornyából figyelte az eseményeket. Elégedetten állapította meg, hogy minden a tervei szerint történik. Dominic el akarta kerülni a délen elterülő végtelen síkságot. A lovakat gyorsabb iramra késztetve keltek át a Rä tavon, majd az onnan északkeletre fekvő erdőségek felé vették az irányt. Bárcsak elérnék mihamarabb!
Mitévő legyen? A harcot mindenképpen szerette volna elkerülni. Számukra az volt a legfontosabb, hogy a ládát biztonságba helyezzék. Ismét arra gondolt, hogy egyszerűbb lett volna egyedül útnak indulni. Túl feltűnő volt a tizenhat fős csapat. Kénytelen lesz megválni néhány emberétől. Sőt lehet, hogy mindegyiktől. Persze előbb a dánok elől kell megmenekülniük. Úgy tűnt, a dánok tartják az iramot. Nem nőtt és nem csökkent a két csapat közötti távolság. Dominic hátralovagolt és előreküldte embereit. Természetesen veszélyes volt, hogy ő maradt utoljára, hiszen nála voltak a titkos iratok. Ám nem szerette volna, ha emberei fogságba esnek. Amikor az erdő szélére értek, ismét előrement. Ügyes lovas lévén még sikerült idejében a csapat élére állnia, hogy embereit bekormányozza a sűrűbe. Cikcakkban lovagoltak, hol észak, hol kelet felé. Dominic magában imádkozott, hogy még jó ideig tartson az erdő. Végül kénytelenek voltak megállni, a lovak nem bírták tovább. Csendben álltak a sűrű lombok alatt és füleltek. Lovak fújtatásán és prüszkölésén kívül nem hallottak egyebet. – Azt hiszem, sikerült megtéveszteni őket – mondta halkan Dominic. – Legalábbis kis időre nyugtunk lesz tőlük. Az a baj, hogy túl sokan vagyunk. Ne feledjétek, hogy Älmhultbe a haramiák földjén át vezet az út. Ezért elengedlek benneteket. Lovagoljatok viszsza, dél felé. De ne csapatban, hanem kettesével, vagy egyenként. Ha siettek, még csatlakozhattok a király Ystadnál várakozó seregéhez.
Az emberek hallgattak. Néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy közelebbi ismeretséget kössenek a göingei rablókkal. Ám a nehézkes mozgású, nagydarab katona megszólalt. – Hadnagy úr egyedül akar tovább menni? – kérdezte barátságosan pillantva Dominicra. A futár tétovázott. – Azt hiszem, így lesz a legjobb. – De mégiscsak jobb lenne, ha lenne maga mellett valaki – szólalt meg egy másik. Ez volt az a katona, aki mindig olyan egykedvű arcot vágott. – Ha úgy dönt, hogy nem indul el egyedül, én szívesen felajánlom a segítségemet. – Én is – mondta a nagydarab katona. – Köszönöm, igazán örülök a jelentkezéseteknek. Akkor most elválnak útjaink. Nem akadályozhatom meg, ha néhányan követni óhajtanak Älmhultbe. Sőt, hálás vagyok érte. Ám azok, akik nem akarnak a haramiák erdejében kalandozni, induljanak azonnal délnek, Ystadba! Senkit nem fogok hibáztatni, ha az utóbbi lehetőség mellett dönt. – Hadnagy úr – suttogta az egyik. – Hallgassa csak! Valamennyien feszülten figyeltek. A lovak légzése megnyugodott, most már semmi nem nyomta el az erdő zajait. Kicsit északabbra tompa kiáltások hallatszottak. – A dánok! – suttogta Dominic. – Úgy tűnik, nyomunkat vesztették. Indulnunk kell! Egy dologra azonban figyelmeztetem azokat, akik nem jönnek velem. Útközben ne térjenek be egyetlen majorba sem.
A skåneiek nem kedvelik a svéd katonákat. – Azok a haramiák még kevésbé – jegyezte meg egyikük keserűen. – Igen, tudom. Nos, jó utat mindenkinek! – mondta, majd sarkon fordult, anélkül, hogy hátranézett volna. Hallotta maga mögött jó néhány ló patájának dobogását, de a hangok alapján úgy ítélte meg, hogy többen vannak azok, akik dél felé tartanak. Dominic fölsóhajtott. Bár jólesett neki az emberek hűsége, ennek ellenére úgy érezte, egyedül könnyebben végrehajtaná a feladatot. MÁR KÉSŐ DÉLUTÁNRA JÁRT, de a dánok nem bukkantak fel újra. Biztos volt benne, hogy a délnek induló csoport sem akadhatott össze útközben az ellenséggel. És Dominicnak igaza volt. Már másnap csatlakoztak a királyi sereghez. Őfelsége szerette volna tudni, honnan kerültek elő. A katonák által hozott hír meglepte a királyt. Rettenetes haragra gyulladt, ám a hírhozók sejtették, hogy nem rájuk dühös. Miután első mérge elszállt, XI. Károly leült és eltűnődött az eseményeken. “Szegény futárom! Tehetséges és szép ifjú volt. De nem tehetek érte semmit. Isten óvja Göinge erdeiben!” Azon nyomban elküldött egy csapatot az öresundi erődbe. Von Leven kapitány számításai végül nem váltak be. Fejét vették hazaárulásért, vele együtt pusztultak leghűségesebb emberei és a vár nemesura is. Idővel felgyújtották az erődöt, és sokáig csak az öresundi szél süvített a romok között. Később új épü-
letet emeltek a romok fölé. Ám Dominic erről mit sem tudva igyekezett kísérőivel a félelmetes erdő irányába. Aznap este már nem ösztökélték gyorsabb iramra lovaikat. Lassacskán eltűntek szemük elől a gazdag falvak. Sovány szántók, hatalmas erdőségek, csupasz sziklák között vezetett az útjuk. Az itteni majorok kisebbek és szegényesebbek voltak. Csak néha pillantottak meg egy-egy embert, de az is bizalmatlanul húzódott vissza háza biztonságosnak vélt falai közé. A levegőben hollók és varjak keringtek, áldozatok után kutatva. Dominic hallotta, hogy az erdei haramiák gyakran rajtaütnek a békés parasztok hajlékain, majd az igazságszolgáltatás emberei elől sziklahasadékokba vagy föld alatti barlangokba menekülnek. A haramiák asszonyai meglehetősen könnyűvérű nőszemélyek, ők hoznak híreket a falvakban járva a külvilágról. Sokan a szegénység, mások az üldöztetés elől menekülve csatlakoztak a rablók vérszomjas bandájához. Dominic aggódva nézett végig kis csapatán. PIHENŐHELYET KERESTEK ÉJSZAKÁRA, amikor fölfedezték, hogy a dánok ismét nyomukban vannak. Először csak halk, később egyre erősebb lódobogást és kiáltozást hallottak. A hangok nemcsak hátuk mögül, hanem valahonnan elölről is hallatszottak. Úgy tűnt, bekerítették őket. – Valahol itt kell lenniük – mondta valaki dánul. – Az asszony erre látta őket. – Pedig mi nem találkoztunk velük – mondta egy másik hang.
– Akkor folytassátok a keresést! Dominic megállt és magában a menekülés lehetőségeit mérlegelte. Az erdő ligetes részén jártak, kicsit lejjebb néhány nyomorúságos kunyhó állt. A dánok kiáltozásai és a lódobogás egyre erősödött. Bármikor, bármelyik irányból fölbukkanhatott üldözőik csapata. – Van ott egy pajta – mondta halkan egyik embere. – Talán bölcsebb lenne, ha… Dominicnak döntenie kellett. – Akár csapdába is kerülhetünk, ha bemegyünk. De nincs más választásunk. Ez az egyetlen lehetőségünk a menekülésre. Gyorsan, befelé! A lovakat se hagyjátok kint! És vigyázzatok, nehogy felnyerítsenek, ha megérzik az ellenség lovainak szagát! Amilyen gyorsan csak lehetett, lovastul, mindenestül benyomultak a pajtába. Igyekeztek megfékezni állataikat, mert pillanatok múlva már dübörgött a liget a lódobogástól. A két csapat épp előttük találkozott össze. – Sehol senki – mondta egy hang. – Mi sem találtunk nyomot. – Nézd csak, patkónyomok! Itt lent! – Lehet, hogy a saját lovainké. – Van ott egy pajta is. – Körülnézek odabenn, és utána továbbmegyünk. A pajtában rejtőzők lélegzetvisszafojtva várták, mi történik. Fegyvereiket lassan készenlétbe helyezték. – Ne – suttogta Dominic. – Csöndben kell végeznünk vele! – Nem ajánlom, uram. Még a végén hiányozni fog nekik és tovább kíváncsiskodnak – mondta az a katona, aki mindenre tudta a választ. – Akkor egymás után kapjuk el őket, ahogy belép-
nek. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy Dominic a lehetetlenben reménykedik. Uramisten!, gondolta Dominic. Vigyázz a szüleimre! Nagy szükségük lehet most rá. Villemo pedig… éljen boldogul! Ezzel kezedbe teszem az életem. Nagyot csikordult a pajta ajtaja. A sötét helyiségbe egy dán tiszt lépett be. Dominic állt a legközelebb az ajtóhoz. Felkészült minden eshetőségre, csak egyre nem. Kikerekedett szemmel bámulta a belépőt, ütésre emelt keze megállt a levegőben. A pajtában szinte tapintani lehetett a feszültséget. Tristan volt az. A többiek látták, hogy Dominic szaporán lélegzik. Nem értettek semmit az egészből. Szívesen lecsaptak volna az érkezőre, de valami megfoghatatlan visszatartotta őket a cselekvéstől. A fiatal Tristan arcán keserű vonás jelent meg. Nem szólt egy szót sem, sarkon fordult és becsapta maga után az ajtót. – Nincs bent senki – kiáltotta a többiek felé. – Induljunk el vissza, délnek! Tristan így figyelmeztette Dominicot, merre ne vegyék útjukat. Dominic még sokáig állt ott, elképedve, szótlanul. Társai értetlenül bámultak rá. Végül Dominic törte meg a csendet. – Az a tiszt a rokonom volt – mondta halkan, miközben kintről beszűrődött a távozók kiáltozása. – Szerencse, hogy családunk ilyen összetartó! Szörnyű, hogy az esztelen háború családokat tép szét és barátokat választ el egymástól!
Amikor odakinn minden elcsendesedett, óvatosan kivonultak a pajtából. Észak felé indultak. Koromsötét volt, mikor elérték Skåne északkeleti tájainak hatalmas bükkerdeit. Ott álltak Göinge határán…
5. fejezet DOMINIC ÉJSZAKAI PIHENŐT RENDELT EL. A nagy sötétségben csak sejtette, hányan lehetnek. Talán vagy öt ember vállalkozott vele együtt a veszélyes feladatra. – Itt letáborozunk éjszakára – mondta csendesen. – Kénytelenek vagyunk elkerülni a kocsmákat és majorokat. Túl sok történetet hallottam svéd katonákról, akik beszállásolták magukat valahová éjszakára, és kis idő múlva az erdei rablók puskacsöve nézett velük farkasszemet. Egyelőre az erdő szélén vagyunk. Legjobb, ha keresünk valami félreeső helyet! És az Istenre kérlek benneteket, ne gyújtsatok tüzet! Inkább fagyoskodjunk egy kicsit, mintsem az életünkkel fizessünk némi melegen! Beljebb mentek. Ahol elég sűrűnek látszott már az erdő, leheveredtek. Dominicnak feltűnt, hogy egyikük, az a sovány katona, a többiektől távolabb fekszik le. Te jó ég! mormogta, amikor rájött, hogy ez az a fickó, amelyik állandóan lehajtja a fejét és nem mer a szemébe nézni. Miért éppen ennek kellett vele tartania? Azt már korábban is észrevette, hogy a nagy darab
legény is hozzá csatlakozott; őszintén szólva örült neki. A másikat, akinek arcára van írva az önelégültség már a pajtában felfedezte. Legnagyobb meglepetésére a riadt tekintetű parasztfiú is ott volt. Sohasem fogja elfelejteni, milyen félve nézett rá a pajtában néhány órával ezelőtt. Ötödik embere a falusi szoknyapecér volt. Kiejtése arról árulkodott, hogy Upplandból származik. Micsoda gyülekezet! Fogalma sem volt róla, hogyan viselkednek majd vészhelyzetben. Bár némi bátorságról már tanúbizonyságot tettek azzal, hogy követték a félelmetes göingei erdőségbe. Amikor végre mindannyian takarójuk alatt kuporogtak, Dominic nem bírta tovább és megkérdezte a riadt tekintetűt, hogy miért követte. A fiú nagyot sóhajtott, majd dadogva válaszolt, annyira meglepte, hogy a hadnagy hozzá fordult kérdésével. – Tudja… u… uram én… Älmhultben szü… születtem. – Ezek szerint haza akartál jutni? – Igen – suttogta bátortalanul a kérdezett. – A háború nem nekem való, uram. – De a haramiáktól csak nem félsz? – Félek én azoktól. De minden este imádkozom a mi Urunkhoz. Remélem, meghallgatja imáimat és hazavezet. – Ezt én is remélem – mondta szárazon Dominic. – Egyébként én is megteszek majd mindent azért, hogy egyetlen karcolás nélkül megúszd ezt a kalandot. Mi a neved? – Folke, uram.
– És te, te miért csatlakoztál hozzám? – fordult most a nagydarab fiúhoz. – Azt gondoltam, hogy szüksége lehet még rám a hadnagy úrnak – felelte az barátságosan. – Köszönöm. És hogy hívnak? – Jöns vagyok, uram. A többiek közben feltámaszkodtak és várták, hogy a tiszt őket is megkérdezze. Dominic kérdésére a szoknyavadász azt felelte, hogy úgy tudja, a smålandi lányok nagyon szépek. A skåneiek olyan darabosak, no meg túl tisztességesek voltak. Egyébként Göte a neve. A magabiztos fiút Kristoffernek hívták. Elmondta, hogy nem fűlt a foga a nagy csatákhoz a seregben. Ő inkább a rafinált harcmodort szereti. Kedvére való lenne megtréfálni az erdei rablókat. Dominic keserűen megjegyezte, hogy majd meglátják, ki kit tréfál meg legelőbb. A beszélgetés után mégis megkönnyebbült. Sokkal rosszabb fajta volt az a katona, akinek az tetszett, hogy senkire sem kell tekintettel lenniük a háborúban. Remélte, hogy köztük nincs ilyen. Végül a sovány fiúhoz fordult. – No és te? Hiába vártak, mert a legény nem válaszolt. – Már alszik – mondta Göte. – Egonnak hívják, és csak nemrég vezényelték az érődbe. Túl sokat nem tudok róla, de van egy felesége, és három gyereke otthon. Ennek? döbbent meg Dominic. Hogy a csudába volt képes mindezt véghezvinni?
VILLEMO AZONBAN NEM ALUDT. Csak éppen nem mert válaszolni. Félt, hogy Dominic felismeri a hangjáról. És egyelőre nem állt szándékában, hogy felfedje kilétét. Tartott tőle, hogy Dominic dühös lesz rá. Attól a szépszemű katonától is félt. Sejtette, hogy nem menekülne meg udvarlása elől, mihelyst kiderülne, hogy lány. És Villemo unta már az ilyen típusú férfiak közeledését. Fárasztó volt állandóan szembeszegülni vágyaikkal. Akkor már jobban kedvelte azt a nagydarab fickót, Jönsöt. Lusta mozgása és kedvessége Jesperre és Larsra emlékeztette, bár a fiú arca teljesen más volt, mint a két graastensholmi bérlőé. Villemo szerette a kedves, mackós embereket. Tudta, hogy nagyon sokan türelmetlenek lassú észjárásukkal szemben, őt viszont inkább szórakoztatta. A másik két férfi lénye még ismeretlen volt számára. Hiszen alig adódott alkalma pár szót váltani velük. Egyébként is egész nap csak lovagoltak. Ez kimerítette. Jó lovas volt ugyan, de már régóta nem ült ilyen sokáig lovon. Dominic! Milyen boldog, hogy ilyen közel lehet hozzá megint! Uralkodnia kellett magán, nehogy odabújjon a férfi mellé, meleget, vigasztalást keresve nála. Pompás látványt nyújtott, ahogy a csapat élén lovagolt. Fekete haja lobogott a szélben, erős testével biztosan ülte meg a lovat. Villemo nem félt Göinge erdeitől. Mitől félt volna, hiszen még csak nem is sejtette, milyen veszélyes hely ez a svédek számára. Örömmel töltötte el, hogy ilyen könnyen megszabadultak a dánoktól. Mi lesz ehhez képest az a néhány állatbőrbe öltözött martalóc?
Villemonak némileg zűrzavaros elképzelései voltak a göingei haramiákról… Úgy tűnt, mindenki elaludt. Jobb, ha ő is ezt teszi. Nehéz nap állt mögötte, nem esett nehezére álomba ringatnia magát. Félálomban még sokáig hallotta egy nyugtalan hollópár neszezését, végül ez a zaj is elhalt, mindenre tökéletes csend borult. KÖD SZÁLLT FEL az erdő széle felől, amikor másnap reggel merev tagokkal, kissé még álmosan felébredtek. Villemo kerülte Dominic tekintetét, inkább lehajtotta a fejét, vagy félrenézett, ha magán érezte a férfi kutató pillantását. Egyszerű reggelijük után, ami egy darab kenyérből és némi vízből állt, azonnal útnak indultak. Előbb-utóbb lelepleződöm. Mi lesz, ha nem sikerül gyorsan félrenéznem, vagy lesütni a szemem, amikor engem figyel, vagy hirtelen hátranéz. Még nem fedhetem fel a kilétemet. Azt kell hinniük, hogy férfi vagyok, éppúgy mint ők. Ameddig csak lehet. Felhajtotta kabátjának széles gallérját, hátha arca így jobban rejtve marad. MEGLEPETÉSÜKRE RETTENTŐ FORRÓSÁG volt aznap. Az égen sehol egy felhő, a bükkös pedig kevés árnyékot nyújtott a tűző napsugarak elől. Dominic megengedte nekik, hogy levessék kabátjukat, ha szeretnék. Négyen a csapatból meg is tették. Az ötödik ellenben csak még jobban magas gallérja mögé bújt.
Miért csinálja ezt? – bosszankodott magában Dominic. – Csak nem beteg? Vagy talán a hatóságok üldözik? Hányszor próbáltam már elkapni a pillantását! Ám mintha mindig valami más kötné le a figyelmét éppen akkor. Még egyszer sem tudtam tisztességesen megnézni magamnak. Láttam ugyan az állát, de az olyan gyermekien finomnak tűnt. Bizonyára valami fiúcska, aki kalandot keresett a háborúban. Illetve dehogy! Valaki említette már, hogy három gyereke van otthon. Bár ez szinte hihetetlen! Melyik asszony menne hozzá egy ilyen szerencsétlenhez? A nap egyre elviselhetetlenebbül sütött. Hamarosan újabb erdőszakaszhoz értek, melyben hol fenyők, hol hosszabb mocsaras részek váltogatták egymást. Búvármadár rikoltása törte meg néha a csendet. Dominic rövid pihenőt engedélyezett, hogy elköltsék ebédjüket. A lovakat elrejtették a sűrűben, ők maguk pedig egy vízmosásban telepedtek le. – Már nem sokáig tart ki az ennivalónk – jegyezte meg bánatosan Jöns. – Ez igaz, de már megtettük az útnak több mint a felét – vigasztalta Dominic. – Ilyen erdők inkább Smålandban, mint Skånéban vannak. – Igen. Ez már a haramiák birodalma – mormogta Kristoffer, aki mindig mindent pontosan tudott. – Igazad van – hagyta rá Dominic. – De eddig mellettünk állt a szerencse. Feltűnés nélkül kell továbbhaladnunk. Ha észrevesznek minket, nem ússzuk meg ép bőrrel. – Figyeljetek csak! – suttogta Folke és megragadta a mellette ülő karját. – Odanézzetek! – Nem kell falra festeni az ördögöt, mert megjele-
nik… – bosszankodott Jöns. A mocsár másik felén két férfi haladt és egy lovat vezetett kötőféken. Nem pontosan feléjük tartottak, de minden esélyük megvolt arra, hogy könnyűszerrel felfedezzék a svédeket. – Gyorsan a bokrok mögé – parancsolta Dominic. Menyétfürgeséggel osontak a megjelölt irányba. – Maradjatok nyugton, amíg el nem mennek – mondta rekedten a hadnagy. – A lovainkat nem láthatják meg. Levegőt is alig mertek venni, ahogy ijedten ott hasaltak egy árok mélyén. Már egész közelről hallották a két férfit és a ló dobogását. Dominic rosszul feküdt, kénytelen volt egy kicsit fölemelni a fejét. Tőle feljebb hasalt a sovány fickó. Nadrágja megsérült egy helyen, alóla kivillant finom, rózsaszín bőre. Dominic kételkedett benne, hogy a király dragonyosainak ilyen hamvas lenne a bőrszíne. Két anyajegy is díszelgett a dragonyos combján. Dominic a homlokát ráncolta. A többiek izgatottan feküdtek a szűk árokban, ám Dominic egy pillanatra megfeledkezett a veszélyről. Honnan olyan ismerős neki ez a két anyajegy? Néhány évvel ezelőtt… Amikor rádöbbent az igazságra, mintha fejbe kólintották volna. Nem! Lehetetlen! El sem tudta képzelni, hogy valóban Villemo fekszik mellette Göinge komor erdeiben. Persze jellemző rá! Mitévő legyen most? Akarata ellenére elmosolyodott. Már több mint egy napja együtt vannak és ő csak erről a két anya-
jegyről ismeri fel! Mi tagadás, a lány ügyesen titkolta kilétét. Még hogy Egonnak hívják! És három gyermek apja! Kíváncsi lett volna, hogy mi lett azzal a másik jómadárral. Az igazi Egonnal. Bizonyára megszökött. Ezek szerint hasonlított Villemora, mert a többiek semmit sem fedeztek fel a cseréből. Villemo… hihetetlen! És ráadásul ilyen közel hozzá! Dominicet elöntötte a forróság. Olyan közel van hozzá a lány, hogy csak a karját kellene kinyújtania és már meg is érinthetné a bőrét… Hirtelen megharagudott a lányra. Hogy lehetett ennyire felelőtlen, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát? Arról nem is beszélve, hogy most még nagyobb felelősség nehezedik rá! Hiszen külön kell majd vigyáznia Villemora! Annyira dühös volt, hogy megragadta a lány lábát, éppen a hasadéknál és erős kezével a rózsaszín bőrbe markolt. Villemo felkiáltott és hátrafordult. Szerencsére a két férfi már messze járt, de azért jobb lett volna, ha a lány nem kiált ekkorát. Riadtan nézte Dominic haragtól szikrázó tekintetét. – Bocsássatok meg – suttogta a férfi. – Véletlenül megböktem Egont a könyökömmel. Hát persze, gondolta Villemo, miközben arca égett a szégyentől és a rossz lelkiismerettől. Sejtette, hogy Dominic tudja az igazságot. Rájött, hogy ki rejtőzik a dragonyosruha alatt. Még soha nem látta ilyen dühösnek a férfit! Dominic felemelkedett.
– Úgy látszik, egy falu közelében vagyunk – mormogta. – Azt hiszem, jobb, ha azonnal felkerekedünk. A nap továbbra is kitartóan árasztotta magából a meleget. Most már Villemo is levette magáról a kabátot és ingben lovagolt tovább, mint a többiek. Ám széles kalapját fején hagyta, hogy bőrét ne égesse túlságosan a nap. Kopár vidéken jártak. Feljebb újabb mocsarak váltották fel az erdőt. A katonákat az az érzés kerítette hatalmába, hogy bármelyik pillanatban golyót kaphatnak a hátukba. – Furcsa, hogy nem vettek észre minket – tűnődött Jöns. – Talán nem is olyan furcsa, hisz végig lakatlan, kopár vidéken lovagoltunk át. Ki tudna megélni ilyen körülmények között! PEDIG A HARAMIÁK már régóta felfigyeltek az idegenekre. Vizsla szemek követték minden léptüket a magaslatokról. Svéd katonák az erdőben! Csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak. Már készültek is a válogatott kínzásokkal. Szegény Villemo mintha egyenest vonzotta volna az efféle veszélyeket. Persze ebben nagyrészt ő maga volt hibás. – Menjenek csak a madárkák – nevetett kárörvendően a haramiák vezére. – Előbb-utóbb úgyis belesétálnak a csapdánkba.
EGYRE NEHEZEBB LETT a terep. A mocsarak
véget értek, de most sziklás emelkedőkön kellett felfelé kaptatniuk. A keskeny ösvények mentén néhol félelmetes szakadékok tátongtak. – Esetleg megkerülhetnénk a hegyet – javasolta Göte. – Ebben az esetben egy darabon visszafelé kellene haladnunk – fűzte hozzá Kristoffer. – Nem hinném, hogy jó megoldás lenne – mondta Dominic. – Lejjebb egyenesen a karjaikba rohanhatunk. – Ó! Ki fél néhány elvadult rablótól! – kiáltotta Kristoffer. Dominic nagyot nyelt. – Kénytelen vagyok megosztani veletek egy titkot. Egy nő is van velünk. Őt pedig nem tehetjük ki ekkora veszélynek. A négy férfi úgy bámult Dominicre, mintha roszszul értették volna, amit mondott, majd hirtelen Villemora nézték, aki szégyenében majd a föld alá süllyedt. Ezek után már nem volt nehéz kitalálni, kiről van szó. – Na de… nekünk azt mondta, hogy három gyereke van és… – mondta elképedve Jöns. – Nem ő Egon – világosította fel őket Dominic. – Nyilván ruhát cseréltek. Ez az asszony az én engedetlen és önfejű unokahúgom, aki egy tébolyult pillanatában úgy döntött, hogy követ engem. Pusztán kalandvágyból. Én is csak most fedeztem fel, kicsoda valójában, különben már rég visszaküldtem volna. Ezek után azonban nem tehetünk mást, minthogy megengedjük neki, hogy továbbra is velünk tartson. A férfiak hallgattak. – Lovagolni mindenesetre tud – jegyezte meg
Kristoffer. Göte csillogó tekintete nem kerülte el Dominic figyelmét. – Most már csak arra szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy hagyjátok békén. Senki nem nyúlhat hozzá. Megértettem? Mindannyian bólintottak, csak Göte bólintása tetszett kissé bizonytalannak. Figyelnem kell rá ezentúl, nyugtázta a helyzetet Dominic. Ám hangosan csak annyit mondott: – Semmi szükség arra, hogy egymás ellen forduljunk. Lesz épp elég bajunk a haramiákkal. Úgyhogy tartsátok magatokat távol tőle! Kétségtelen, hogy a férfiak ettől kezdve másképp néztek társukra. Jöns tekintete lágy volt és védelmező, Folke hálát érzett azért, hogy végre van valaki a csapatban, aki nála is gyengébb, Kristoffert bosszantotta a dolog, míg Göte… nos, Göte úgy festett, mint egy egérre leső kandúr. Isten legyen irgalmas hozzánk! – fohászkodott magában Dominic. – Akkor visszamegyünk egy darabon és körbelovagoljuk a hegyet – adta ki a parancsot. A völgy másik oldalát meredek sziklák szegélyezték. Arra lehetetlen lett volna átjutni. Jöns felsóhajtott. – Nem ehetnénk előtte egy kicsit? – indítványozta. – Olyan éhes vagyok. – Ezt nem utasíthatom vissza – mondta Dominic. – Épp elég nehéz út áll előttünk, szükségünk lehet még minden tartalék erőnkre. De mára ez lesz az utolsó pihenőnk. Amennyiben azzal számolunk, hogy holnapra célhoz érünk, nyugodtan eloszthatjuk ma-
gunk között a maradék ételt. Csak annyit hagyunk, amennyi a reggelihez elegendő. Este már nem eszünk. Rendben van? A többiek bólintottak beleegyezésük jeléül. Kicsit arrébb néhány feketefenyő árnyékában telepedtek le, lovaikat a fákhoz kötözték. Amíg ettek, Dominic kérdezgette őket. Láthatólag szívesen beszéltek magukról a fiatal legények. – Én skånei vagyok, ahogy hallhatjátok is a beszédemen – mondta Jöns. – De sem a szüleim, sem én nem törődtünk eddig azzal, ki az úr az országban. Felőlem lehetnek akár a svédek is. Van egy gazdag majorunk Tomelilla közelében. Szerettem ott lenni. És szerettem kint dolgozni a földeken. Kényszerítettek, hogy álljak be a seregbe. Elég nagy baj ez, mert mindig olyasmit kellett csinálnom, amit nem szerettem. – Ezt én igazán nem értem – vágott közbe Kristoffer. – Nem izgalmasabb harcolni, mint a földet túrni? – Hát engem nem vonz annyira az izgalom – mondta a jóságos arcú Jöns. – A lányokkal is csak bajom volt eddig. – Az meg hogy lehet? – kerekedett tágra Göte szeme. – Nem tetszem nekik. A szüleim már többször küldtek a nevemben kérőket lányos házakhoz, de eddig minden eredmény nélkül. Pedig gazdagok vagyunk és sok tehenünk van. – Voltál már szerelmes? – kérdezte Göte nagy érdeklődéssel. Jöns lopva Villemora pillantott és szégyenlősen lesütötte a szemét. – Nem – nevetett. – Eddig csak bámultam a szép
lányokat, de azt is csak titokban. Csak egyszer próbálkoztam… – Mivel? – bátorította pajtását Göte. – Ezt igazán nem mondhatom el egy hölgy jelenlétében. – Nyugodj meg, sok mindent kibír a fülem – mondta barátságosan Villemo. – Hát, amikor egyedül voltam vele, megölelgettem, de semmi más nem történt. Villemo együttérzőn nézte a nagy darab, esetlen legényt. – De neked, Göte, neked biztosan több kalandod volt már? – kérdezte Jöns. – Hát, nem tagadom – vigyorgott Göte. – Tudod én meg azt nem tudom, hogyan tarthatnám távol magamtól a lányokat. – Szerencsemalac – bosszankodott Jöns. – Hát, nem mindig olyan vidám a dolog. Előfordult, hogy egy találka után fáradtan értem haza, és amikor belépek a szobámba, hát látom, hogy két lány is fekszik az ágyamban. És mind a kettőnek meg kellett felelnem. Kimerítő egy mesterség, az már igaz. – Göte – figyelmeztette Dominic. – Most már kicsit túl messzire mentél! – Nem tesz semmit – szólt közbe Villemo. – Tekintsetek engem is társatoknak, azzal elkerüljük a kellemetlenségeket. – Az egy kissé nehéz lesz, kisasszony – jegyezte meg lovagiasan Jöns. Villemo elpirult, majd Götéhez fordult. – Hol van az otthonod? A férfi közönyösen a könyökére támaszkodott. Magabiztos volt és szép. És ennek megfelelően visel-
kedett. – Nincs igazi otthonom. Már olyan régen elküldtek a szülői háztól, hogy azt is elfelejtettem, merre van. Sokáig szolgáltam egy nagy majorban, ami nincs túl messze innen. Båckaskognak hívják. Csodálatos kastély áll a közepén, a Ramels család tulajdona. Úgyhogy nem ismeretlenek számomra a haramiák, hiszen ők is a környéken tanyáznak. Már csak azért is inkább svédnek vallom magam, mert hallottam ezeknek a dánbarát göingeieknek a rémtetteiről. – És te, Kristoffer? – kérdezte Dominic kíváncsian. – Néha meglepően viselkedsz. – Mit nem mond – ásított Kristoffer. Dominic nem hagyta provokálni magát. – A kiejtésedből hallom, hogy upplandi vagy. Hogy kerültél mégis Skånéba? – Hát maga, hadnagy? – Jó kérdés. Mesélj valamit magadról! – Miért? – kérdezte pimaszul a fiú. – Olyan vagyok, mint a többiek. Csak éppen van bennem valami. Dominic elnevette magát. – Úgy gondolod, hogy okosabb vagy? Talpraesettebb? – Talán igen. Ha lett volna lehetőségem tanulni, hát rég lefőztem volna azt a sok rátartit, akik olyan nagyra tartják a tudásukat. De csak a nemesi származásúaké ez a kiváltság. – Manapság már a nép fiai is tanulhatnak. – Igen? A mesékben! Villemo úgy érezte, Kristoffer igazi szájhős. Valami azt súgta neki, hogy a fiú valójában nem nagyon törekedett arra, hogy tanulhasson. Akárcsak Dominic, ő sem szívelhette Kristoffert.
Túlságosan magabiztos volt. Szeméből hideg fény áradt. Dominic Folkéhoz fordult. – Te pedig haza akarsz jutni Imhultbe. Miért olyan sietős? – Egy majorban szolgáltam. Nem volt túl nagy. – Csak nem egy lány miatt akarsz hazamenni? – élcelődött vele Göte. – De igen – lepte meg Folke társait a válasszal. – Persze nem különösebben szép a lány. – Ez nem tetszik nekem – szólt közbe Villemo. – Miért akarja minden férfi mindig a legszebb, legjobb lányt magának? Még akkor is, ha olyan rút, mint maga az ördög. Kikérem magamnak, hogy bárki is ócsároljon egy lányt a külleme miatt! A férfiak elhallgattak. – Villemo – fordult hozzá szelíden Dominic. – Most megbántottad Folkét. Rútnak nevezted. – De hát én nem rá értettem! – szabadkozott Villemo. – Vagy talán úgy hangzott? Bocsáss meg, Folke! Nem úgy gondoltam. A férfi bólintott, de arcán még mindig szomorúság tükröződött. – Te miről álmodozol, Folke? – próbált enyhíteni a helyzeten Villemo. – Most? Hogy végre hazakerüljek. Hogy levessem a katonaruhát és élhessek a kedvem szerint. – És te, Jöns? – Hogy megölelhessek egy lányt, még mielőtt meghalok. Ezért nem szeretnék a rablókkal találkozni. – Hát te, Kristoffer? – Nagy álmaim vannak, de inkább megtartom magamnak mindet. – Göte, rajtad a sor!
– Én mindig a mának élek. Egy korsó jó sör az ivóban, és egy szép lány az ölemben. Pontosan egy olyan szép, mint maga, kisasszony. Göte szemtelen pillantása elárulta, hogy nem utasítaná vissza, ha éppen Villemo lenne az a lány, akit megölelhet. – És a hadnagy úr miről álmodik? – kérdezte Jöns. Dominic felkapta a fejét. Egyfolytában Villemot nézte, míg a lány a többiekkel társalkodott. – Az én álmom? Csak egy van. És ez az egy bőven elég lesz mindannyiunknak. Ússzuk meg ép bőrrel ezt a kalandot! – Az bizony jó lenne. No, és a kisasszony? Villemo csalódott volt Dominic válasza miatt. Mivel még mindig annak hatása alatt állt, hogy röviddel ezelőtt leleplezték, így felelt: – Engem a nyugtalan szívem űz. Mégpedig egy bizonyos férfi után. Kijátszott, amikor legutóbb találkoztunk. Megtagadta tőlem a búcsú pillanatát, amikor elmondhattam volna neki, mennyire szeretem. Egyetlen célom, hogy mellettem legyen, hogy érezze a szerelmem, amely olthatatlan vággyal ég bennem már régóta. Azért a percért élek, amikor végre a karjaiba zár majd. Amíg vágyam be nem teljesül, nem nyugodhatok. A férfiak némán hallgatták a lány szavait. – Uram segíts! – szólalt meg Göte. – Azt kívánnám, bárcsak én lennék az a férfi. A hadnagy úrnak mi a véleménye az unokahúgáról? Dominic elfordította tekintetét Villemo lángoló arcáról. – Csak annyi, hogy mindig is nehezen bírtak vele. Isten óvja azt a férfit. Azt hiszem, kemény küzdelem
előtt áll, ha ellen akar állni neki. – És gondolod, hogy akar? – kérdezte Villemo. – A helyében feltétlenül így döntenék. – És mi oka van az ellenállásra? – kérdezte Kristoffer. – Tudom, hogy van oka rá. A sors akarata ez. Nem marad más számukra, mint a vágyódás. – Az az érzésem, hogy az ifjú hölgy nem elégszik meg a puszta vágyakozással – kötözködött Kristoffer. – Pedig neki is jobb lenne. Túl sokat kockáztat, ha enged szerelmének. Nos, ebből elég volt. Kerekedjünk fel. Villemo is felemelkedett. Végül is elégedett volt Dominic válaszával. Csakhogy esze ágában sem volt megadni magát. Eldöntötte, hogy dacol a Jéghegyek Népének sorsával. Megszerzi Dominicot. Még akkor is, ha a férfi nem akarja. Ám szíve mélyén Villemo sejtette, hogy Dominic akarja. Még akkor is, ha olyan elviselhetetlenül józanul viselkedik. Nézte a férfit, amint lovára száll. Szíve újra megtelt vággyal. – MEGFORDULNAK – dühöngött csalódásában a haramiavezér. – Meg kell állítanunk őket. Le akarnak ereszkedni a szakadékba. No, ezt nem engedhetjük meg! A férfit Kicsi-Jonnak hívták és Göinge északi részéről származott. A többiek a kegyetlensége miatt tisztelték annyira. Parancsot adott az embereinek.
Dominic hirtelen mozgásra lett figyelmes, éppen abból az irányból, amerre ők is készültek. Megmarkolta lova kantárát. – A haramiák – mormogta. – Gyorsan elrejtőzni! Csakhogy a kopár hegyoldalban nemigen akadt alkalmas hely a rejtőzködésre. Az őrök bármelyik pillanatban felfedezhetik őket a másik oldalról. Dominic nem sejtette, hogy azóta tartják szemmel őket, amióta átlépték az erdő határát. – Csak egy úton tudunk átmenni a lovakkal – mondta nyugtalanul. – Igen – felelte Kristoffer. Bár ő szívesebben keveredett volna végre nyílt harcba. – Le kell mennünk a szakadékba. – Meg kell próbálnunk. Mindenáron el kell kerülnünk a harcot. Hiszen a rablók alaposan fel vannak fegyverezve. Látom, ahogy puskájuk csöve megmegcsillan a napfényben. A ládának el kell jutnia Älmhultbe. – No és az ifjú hölgynek is – jegyezte meg lovagiasan Göte. – Igen, neki is – mondta a szokottnál élesebb hangon Dominic. Így nem volt más hátra, mint hogy még egyszer megforduljanak, és szélsebesen levágtattak a halált hozó völgy irányába. A sziklahasadékokban rejtőző hollók ijedt vijjogással röppentek fel. A haramiák fent, a szikla tetején elégedetten szemlélték az eseményeket. Biztosak voltak benne, hogy egyik svéd sem ússza meg élve a kalandot.
6. fejezet A LOVAK APRÓ, ÓVATOS LÉPTEKKEL haladtak lefelé a szakadékba vezető meredek ösvényen. Régen gyakrabban használták a lovasok ezt az ösvényt, ám háborús időkben mindig elnéptelenedett a Skånét Smålanddal összekötő hegyi út. Amióta a haramiák bevették magukat az erdőségekben, rajtuk kívül nemigen közlekedett erre senki. Villemo számára olyan volt az egész utazás, mint egy rémálom. Amióta csak elindultak lefelé, újra és újra eszébe jutott, ami a Marta-szurdoknál történt vele. A göingei erdőnek ez a része rendkívül hasonlított arra a vidékre. Most semmi másban nem bízhatott, csak lova ügyességében. Hányszor kívánta hogy leszállhasson róla és a saját lábán, hol fűcsomókba, hol sziklákba kapaszkodva folytathassa útját. De megszólalni nem mert. Sejtette, hogy Dominic még mindig dühös rá és bizonyára gyakran elátkozza magában a lány önfejűségét, amiért követte e veszélyes kalandra, ahelyett, hogy hazatért volna a békés Norvégiába. Végül mégis kénytelenek voltak leszállni lovaikról. Az utat kőomlás zárta el. Amíg a férfiak elhordták a nehéz köveket, Villemo vigyázott a lovakra. Jöns volt közöttük a legszorgalmasabb, minden erejét latba vetve húzta-vonszolta a hatalmas kődarabokat. Egyre kibírhatatlanabb lett a meleg. Göte feladta a küzdelmet és inkább a lány mellé telepedett egy fűcsomóra az ösvény felett. Csillogó, sokatmondó pillantását a lányra emelte. Villemo úgy tett, mintha észre sem vette volna.
Az erdő felől kellemes gyantaillat szállt feléjük. A fák kérge, a gyér fű, a moha mind-mind a nyár, a nap illatát árasztotta. A fenyők kecses árnyékot vetettek a felmelegedett földre. Villemo alatt, a rendkívül meredek part mentén már ott csörgedezett a folyócska. Milyen hívogatóan csobog a víz. Bárcsak belevethetné magát hűsítő habjaiba. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát a kemény tapintású dragonyosnadrágban. Bár még onnan fentről sem látszott, Villemo sejtette, hogy a keskeny hasadék hosszú szakaszon szeli ketté a hegyet. Nem valami kellemes völgy, tűnődött a lány. Pontosan olyan, mint az a szakadék… – Be kell vallanom neked valamit – szólalt meg mellette egy hang. – Tudd meg, hogy csodállak szabad gondolkodásodért. Ó, hát Göte az, pillantott oldalra Villemo, aki már egészen megfeledkezett arról, hogy a fiú röviddel ezelőtt melléje telepedett. Á fiú szemében még mindig ott csillogott az a különös fény. – Nagy merészség kellett ahhoz, hogy megvalld, menynyire vágyakozol egy férfi után. Ha tudnád, mennyi lány érzi ugyanezt, de még maguknak sem merik bevallani. Villemo nem felelt. Amit mondhatott volna, az kizárólag Dominicra tartozott. A férfi munka közben levette ingét. A lány bámulva nézte aranybarna bőrét, szőrös mellkasát. Felfedezte a köldöke felé keskeny csíkban tartó, aranyló pihéket. Arcizmai megfeszültek a kemény munka közben. Villemo figyelte, amint erős, mégis kecses kezével
megmarkolja a köveket. Milyen jó lenne megsimogatni a hátát, érezni bőre puhaságát, és követni mindenüvé… Göte, kitartó lévén, nem adta fel egykönnyen. Próbaképpen a lány térdére tette a kezét. Mindez olyan váratlanul történt, hogy Villemonak még ideje sem maradt a felháborodásra. – Nem mehetnénk egy kicsit arrébb, hogy nyugodtabban beszélgethessünk – szólt kedvesen a lányhoz. – Szörnyű lehet, hogy az a szigorú unokabátyád állandóan szemmel tart. Hiszen épp eléggé felnőtt vagy már ahhoz, hogy magad döntsél. Villemo végre felébredt álmodozásából. Ha Göte egy egyszerű, tapasztalatlan lánnyal kerül szembe, bizonyára már a cél felé közeledett volna. Ám Villemonak már voltak tapasztalatai e téren. Egyszer már meg akarták erőszakolni, és az sem került kevés erőfeszítésébe, hogy a gyakorlott szoknyavadász Eldarnak ellenálljon. – Biztos lehetsz afelől, hogy valóban felnőtt vagyok és nem bízom másra a döntést saját ügyemben – mondta szárazon a fiúnak. – Úgyhogy te sem tudsz elbolondítani! – Szó sincs erről – védekezett Göte. – Megígérem neked. Villemo már éppen valami csípőset akart felelni, amikor felhangzott Dominic megrovó hangja. – Göte! Most már eleget pihentél! Gyere és váltsd fel Folkét, hiszen erősebb vagy, mint ő. – Majd később beszélünk még erről – nyugtatta meg Villemot a fiú. Látszott rajta, hogy nem nagyon fűlik a foga a kőhordáshoz. – Én kételkedem benne – jegyezte meg kurtán a
lány. Hamar megfeledkezett a Götével folytatott beszélgetésről. Ismét Dominic járta fejében. Tekintetével próbálta befolyásolni a férfit, hogy az végre figyeljen rá, ám úgy tűnt, természetfeletti képességei ez esetben cserben hagyják. Villemo nem sejthette, hogy Dominic bensejét is a vágy mardossa. Miért jött utána a lány? Hiába próbált meg felejteni. Most ismét olthatatlanul ég benne a tűz, és arra vágyik, hogy gátlástalanul élvezhesse a lány páratlan testi szépségét. Amikor meglátta, hogy az a szoknyavadász Göte olyan meghitten nyugtatja kezét Villemo térdén, szinte szétfeszítette a féltékenység. Kedve lett volna a kezében tartott követ a csábító tekintetű Götéhez vágni. Dominicot megrémisztette, hogy újabban milyen nehezen zabolázza meg érzelmeit.
VILLEMO MEG CSAK HAGYTA! Ahelyett, hogy lelökte volna a fiú kezét. Persze Dominic azt már nem hallotta, hogy Villemo milyen közömbösen felelt Göte kérdésére, és egyáltalán, mennyire nem érdekelte a legyeskedő parasztfiú. Hiszen Dominicon kívül másra sem tudott gondolni. Göte visszament a nehéz köveket hurcolni, s százszor elátkozta ügyetlenségét. Minden vágya az volt, hogy könnyen pénzhez jusson. Számára ezt tekintve csak egy lehetőség kínálkozott: hogy gazdag lányt vegyen feleségül. Azonnal megsejtette, hogy Villemo nem lehet akárki. Ráadásul gyönyörű és kívánatos. Felismerte, hogy Villemo eszesebb, határozottabb lány, mint a sok falusi liba, akinek bármivel telebe-
szélhette a fejét. Érezte, hogy taktikát kell változtatnia. Szemfülesen észrevette, hogy Villemonak is van gyenge oldala. A szenvedélyessége. Ha okosan cselekszik és türelemmel kivár, a lány úgy fog táncolni, ahogy ő fütyül. Éppen érzékisége fogja csapdába csalni a kisasszonyt. Göte nem tudhatta, hogy Villemo csak egyvalakit képes szenvedélyesen szeretni. Az ösvényt megtisztították, végre folytathatták útjukat. Villemo alig akart hinni a szemének, amikor ráébredt, hogy leértek a völgy aljára. Fáradtan mentek le a folyóhoz, hogy szomjukat csillapítsák. Megitatták a lovakat is, majd megmosakodtak a vízben. Villemo irigykedve nézte a férfiakat, akik egykedvűen dobálták le ruháikat. Körbenézett. Kicsit lejjebb a sziklánál biztosan van legalább egy kis vízesés. Ott a víz is mélyebb lehet. Egyik-másik katona a lovakkal foglalkozott, míg a többiek leheveredtek a parti fövenyen. Villemo egy szempillantás alatt eltűnt a kiálló szikla mögött. Reményei beigazolódtak, valóban volt ott egy vízesés. Alkalmas hely a fürdésre. Villemo ledobálta magáról a gyűlölt katonaruhát és csupaszon, ahogy Isten teremtette, beugrott a vízbe. Micsoda boldogság volt bőrén érezni a hűsítő vizet. A katonaruha forró kemencére emlékeztető, fojtó melege után a hűs folyóvíz bársonyként simogatta testét. Örömében, akár egy gyerek, csapkodta, paskolta a vizet. A nap sugara megtört a levegőben szálló vízcseppeken. Villemo annyira belefeledkezett az élvezetbe,
hogy észre sem vette, hirtelen milyen csendes lett körülötte minden. Dominic még mindig a lovakkal bíbelődött. Szomorúan látta, hogy társai elhúzódnak tőle, és a bokrok mögött egy csapatban gyülekeznek. Először fel sem tűnt neki, hogy van ebben valami szokatlan. Folke állt legközelebb a sziklához. Feje óvatosan kiemelkedett mögüle, majd riadtan, remegő kézzel bukott le a bokrok mögé. Arra azonban ügyelt, hogy a vékony ágak között továbbra is ki tudjon kukucskálni. Amúgy is kerek szemei még jobban kikerekedtek a csodálkozástól. Még levegőt venni is elfelejtett. Megbabonázva nézett a vízesés irányába. – Uramisten! – sóhajtott magában Göte, aki szintén csatlakozott a kíváncsiskodókhoz. – Még soha nem láttam ilyen gyönyörűt… meg kell szereznem magamnak! Azonnal, még ma este! Kristoffer is látta Villemot, hiszen nem messze állt Folkétól. A mindig oly magabiztos Kristoffer szívébe mintha némi bizonytalanság férkőzött volna. Fogalma sem volt róla, mit szóljon mindehhez. Ott állt az erős, ám jóságos tekintetű Jöns is. A nagydarab férfinak égett a szeme, és nagyokat nyelt a meghatottságtól. Soha nem látott még ilyen szépet. Kétségbeesés és reménytelenség mart a szívébe. Bepillantást nyert abba a világba, melybe eddig nem nyerhetett bebocsátást. És talán nem is fog soha. Götét kivéve egyik fiatalember sem látott azelőtt ruhátlan nőt. Eddig csak lelkiismeretfurdalással kísért álmodozásaikban képzelődtek hasonlóról. Olyan megrázó volt számukra az élmény, hogy hosszú percekig nem bírták kivonni magukat hatása alól. Csak álltak ott, földbe gyökerezett lábbal.
De nemcsak ők egyedül gyönyörködtek a páratlan látványban… Kicsit feljebb a haramiavezér rejtőzködött a fenyők mögött. – Az ördögbe is! Láttátok, fiúk? – fordult elképedve embereihez Kicsi-Jon. – Nő is van velük! És milyen gyönyörű… Emberei kiéhezetten bámulták a lányt. Még ilyen Messziről is jól láthatták, hogy Villemo valóban páratlan jelenség… Hullámos, vörösesszőke haja csillogott a napfényben. – Az enyém lesz – erősködött a bandavezér. – Megváltoztatjuk a tervet. Én kapom meg először a lányt, és ha kedvem töltöttem vele, a tiétek lehet. – Mégis, hogy akarod megszerezni? – kérdezték a többiek kissé kábultan. – Idefigyeljetek, fajankók… DOMINIC SEMMIT SEM ÉRTETT az egészből. Hová tűnhettek az emberei? Körbenézett. Észrevette Götét, amint kidülledt szemmel a folyó felé bámul. Dominic is odament és Folke feje fölött ő is letekintett a vízesés irányába. Az elé táruló látványtól elakadt a lélegzete. Ijedten kapott gyomrához, mely összerándult a felindulástól. Kristoffer és a még mindig levegő után kapkodó Jöns azonnal eloldalgott, amint meglátták a közeledő Dominicot. Villemo háttal állt feléjük. A víz a térdéig ért, kezét féktelen boldogságában a nap felé emelte. Fejét hátrahajtotta és az égre nevetett. A lány mit sem sejtett arról, hogy közben micsoda felfordulást okozott a férfiszívekben.
– Villemo! – ordította Dominic. A lány csodálkozva a hang irányába fordult. A férfi rögtön elfordította tekintetét, nehogy zavarba hozza. Ám amit addig látott, örökre bevésődött emlékezetébe. – Azonnal öltözz fel! – kiáltotta felé. Hangja túlharsogta a vízesés zaját. Dominic hallotta, amint a lány kimászik a vízből. Szeme sarkából figyelte, ahogy felöltözik. Hallotta szitkozódását amiatt, hogy a ruha milyen kellemetlenül tapad vizes testéhez. Amikor már ing is volt rajta, Dominic megkerülte a sziklát és odament hozzá. – Mi jutott már megint eszedbe! – ragadta meg a lány karját. – Au! Ez fáj! – panaszkodott Villemo. – De hát senki sem láthatott meg! Kivéve persze téged, de te úgyis… Dominic nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Még hogy nem látott senki! Innen lestek valamennyien, kigúvadt szemmel! Néha az az érzésem, hogy teljesen megbolondultál! És nekem egyáltalán nem tetszett, hogy mások így láttak. Érted? Villemo arcán boldog mosoly jelent meg. – Mondd csak, dühös vagy, amiért követtelek? – Igen! – hangzott a rövid, ámde határozott válasz. Majd megenyhülten folytatta. – Ugyan, Villemo! Hiszen tudod, hogyan érzek irántad! – Honnan a csudából tudhatnám? – kérdezte a lány, miközben örömmel nyugtázta, hogy a férfi képtelen levenni tekintetét mellére tapadó, nedvességtől átlátszó ingéről. – Hiszen búcsú nélkül tűntél el Gabrielshusből! – Attól féltem, túl sokat mondanék neked.
– Ó, Dominic! – sóhajtott fel a lány. – Nyugodj meg Villemo! Ha nem vetted észre, akkor felhívnám a figyelmed arra, hogy mindenki minket figyel. – Ha tudnád, milyen szörnyű vágy égeti a testem.. – Felejtsd el – szakította félbe a férfi. – Miért gondolod, hogy képes lennék kioltani az életed? A te életed, akit mindenkinél jobban szeretek? – De én… nem tudlak elfelejteni! A férfi fáradtnak látszott. – Én sem tudlak elfelejteni. Hogyan is tudnálak? De mégis felejtenünk kell, érted? Kell! Menjünk viszsza a többiekhez. Legalább megérinthetne, szomorkodott Villemo. Lesújtva követte a férfit. Legalább egyszer megölelhetne! Hogy bizonyos férfiak milyen határozottak tudnak lenni! Én ennél jobban nem tudom kitárni előtte a szívem. Ennél szégyentelenebbül már nem tudok viselkedni! Villemo arca egy pillanatra azért felragyogott. Mulattatta Dominic csodálkozó tekintete. Ahogy egyfolytában a testéhez tapadó nedves inget bámulta! Ennél jobban semmi nem leplezhette volna le valódi érzelmeit. Lassan felszedelőzködtek és útnak indultak. Amikor elhagyták a völgyön áthúzódó, sűrűn benőtt, ősrégi ösvényt, hirtelen szürke árnyék takarta el a napot. – Mi lehetett ez? – kérdezte idegesen Folke. – Talán egy szikla – nyugtatta meg Dominic. – Amögött tűnhetett el a nap.
Villemo megborzongott. Úgy érezte, az ítéletnapra figyelmeztető sötétség nem lehet ennél ijesztőbb. Különösen azért érezte rosszul magát, mert sejtette, hogy ezt az éjszakát is ebben a kísérteties völgyben fogják tölteni. Kihalt ez a vidék azóta, hogy a svédek ősei átvonultak rajta új lakóhely után kutatva. Talán még a fenyők is abból az időből maradtak itt. Tűleveleik szürke, csapzott szakállként lógnak le a megfeketedett gallyakról. A folyónak is évmilliókba telt, mire keresztülfúrta magát a kemény sziklákon, melyeknek szélfútta hasadékaiban madarak és apró állatok leltek menedéket. Villemo érzékeny lelkével meglátta azt a sok szerencsétlenséget, ami a bűbájos völgyben történt. Mintha kísértetekkel telt volna meg hirtelen az ösvény. A megfagyott vagy szakadékba zuhant emberek lelkei bolyonganak itt még ma is nyughatatlanul. Az erdő mélyéből riadt asszonyi és gyermeki tekintetek kísérték mozdulataikat. Szerencsétlen asszonyok és gyerekek, akik áldozatul estek a férfiak felfedezőkedvének és nagyravágyásának. A meredek sziklaszirtek mázsás súlyként nehezedtek rá. Lépések zaja követte végig az ösvényen. Nem… csak képzelődés az egész. Semmi kedve itt éjszakázni! Istennek hála, hogy Dominic mellette lehet! A VARJAK ZAJOS KÁROGÁSSAL kerestek megfelelő éjszakai pihenőhelyet. Az énekesmadarak is elcsendesedtek. A folyó egyenletes csobogásán kívül semmi zaj nem hallatszott. Az ösvény ismét felfelé kanyarodott. Lassan elhagyták a völgyet. – Álljunk meg egy pillanatra – kiáltotta Jöns. –
Meg kell várnunk Götét. Valamennyien megálltak. – Hová tűnt? – kérdezte Dominic. – Nem tudom. Nyilván el kellett intéznie valamit. – Nem szólt? – Nem. Már arra sem emlékszem, hol maradt le. Csak azt vettem észre, hogy nem hallom magam mögött lova patájának a dobogását. Mindent úgy kellett kihúzni Jönsből. Hiába, a pontos fogalmazás nem volt erős oldala. Vártak egy kicsit. Varjúcsapat repült el károgva fölöttük. Göte nem akart előbukkanni. – Hol lehet ilyen sokáig? – kérdezte bosszúsan Dominic. – Göte! – kiáltoztak társuk után. Hangjukat visszaverték a sziklafalak. „Göte! Göte! Göte…” Semmi válasz. Dominic újrakezdte. Amint elhalt a visszhang, súlyos csend telepedett a völgyre. – Lehetetlen, hogy lezuhant volna. Annyira igazán nem meredek a sziklafal. Vissza kell fordulnunk, hogy megkeressük. Úgy tűnt, senkinek nincs kedve még egyszer viszszamenni ugyanazon az úton. Különösen Villemo bosszankodott, legszívesebben már végleg maga mögött hagyta volna ezt az elátkozott helyet. Haragudott Götére, amiért ilyen kellemetlenségeknek teszi ki a csapatot. Hamarosan megtalálták. Hátát egy fának támasztva aludt. Dragonyossapkája a homlokába csúszott. – Hát itt vagy? – kérdezte kissé bosszúsan
Dominic. – De hová lett a lovad? Csak nem hagytad elmenni? Jöns a ló után indult. A többiek lekászálódtak a nyeregből. A fenyőről, melynek Göte támaszkodott, egy holló szállt fel riadt károgással. – De hát hogy képzeled, hogy itt ülsz és alszol! – csattant fel Dominic. Miután Göte továbbra is hallgatott, Dominic ismét megkérdezte. Hangja most már bizonytalanul csengett. – Csak nem beteg vagy? Vártak. Semmi válasz. Dominic odament hozzá és megrázta a vállát. Göte élettelenül zuhant a földre. Villemo halkan felsikoltott. A férfi fehér dragonyosruhája hátulján sötétvörös folt éktelenkedett.
7. fejezet FOLKE ARCA ELFEHÉREDETT. – Csak nem…? – Meghalt – mondta kurtán Dominic. Megvizsgálta a Göte hátán ejtett sebet. Mély volt. Egy hosszú késsel végezhettek vele, ám a fegyvernek nyoma sem volt. Jöns közeledett a csapat felé. – Úgy látszik, a lova elfutott valahová. – Nem érdemes tovább keresni – mondta neki Dominic. – Soha nem találjuk meg. Ahhoz túlságosan értékes zsákmány azoknak a gazembereknek! – Menjünk innen – szólalt meg remegve Folke. – Jó, de örülnék, ha nem esnétek pánikba! Először is el kell temetnünk. Illetve arra nincs időnk. Hozzátok egy kicsit feljebb, fiúk. Úgy talán be tudjuk borítani kövekkel. Villemo emlékezetében életre kelt egy régi kép. Hófúvásban álltak a mezőn. Előttük pedig ott feküdt Eldar merev, élettelen teste. Ő maga cipelte oda a köveket, elkeseredett szívvel. Pedig csak ifjúkori fellángolás fűzte a férfihoz. Semmiség ahhoz a viharhoz képest, melyet a Dominic utáni vágy keltett benne. Rosszul érezte magát. Jobbnak látta, ha kicsit félrehúzódik, míg emlékei ismét a feledés homályába merülnek. Jöns csak most fogta fel, mi is történt a barátjával. Sírvafakadt. Könnyezve hordta a halomra a köveket. Később Villemo is segített, bár emlékei még mindig gyötör-
ték. Dominic csak ránézett a lány elszürkült arcára és mindent megértett. Megállt, bátorítóan vállára tette a kezét. – Jobb lesz, ha most pihensz egy kicsit – mondta neki gyengéden. Villemo hálásan fogadta meg a tanácsot. És Dominic is visszaemlékezett. Megjelent előtte Villemo alakja, amint ott botorkál a hómezőn, kimerülten. Keze véresre tépve, hiszen puszta kézzel kaparta fel a jeges földet, hogy eltemethesse kedvesét. Mennyire sajnálta akkor a lányt, pedig az mást szeretett. De most már csak az övé. És mégis – még csak meg sem érintheti! Ismét beléhasított a fájdalom. Milyen igazságtalan is néha az élet! . Keresztet már nem tudtak faragni. Dominic egy vastag ágat szúrt a földbe helyette, melyre rávésték a katona nevét. – Villemo, kérlek, mondj egy imát a halottért – szólt a lányhoz. – Én? – nézett rá döbbenten a lány. – Persze, persze. Bocsáss meg – mormogta a férfi. Gyakran megfeledkezett arról, hogy bár ő, Niklas és Villemo egyaránt birtokában van a Jéghegyek Népe számos titkos képességének, csak a két férfi gyakorolja a keresztény hitet is, míg a lány, aki a legkülönlegesebb volt közülük, hátat fordított a templomnak. Így hát ő imádkozott a halott lelkéért. Aztán útnak indultak. Dominic úgy látta helyesnek, hogy Jöns lovát, hiszen most ő maradt utolsónak a menetben, Folkééhoz erősítsék egy kötéllel. Szegény Jöns hányszor hátrafordult félelmében!
Sietniük kellett, mert az éjszaka fenyegetően közeledett. Végül egy aprócska tisztáson tértek nyugovóra. Túl veszélyes lett volna nyílt terepen éjszakázni. Villemo izgatottan keresett magának alvóhelyet. A tisztás széle felé pillantott. – Nem, nem – mondta Dominic. – Mindenképpen köztünk kell maradnod. Felejtsd el, hogy nő vagy. Feküdj ide Kristoffer és közém! A lány megkönnyebbülten sietett oda. Egy ideig csendben ültek. Valamennyiüket megrázta Göte halála. Villemo sajnálta, hogy nem viselkedett kedvesebben vele, de a férfi túlságosan veszélyes volt számára. Még félreérthette volna a barátkozást. Szegény most már nem fut a szolgálólányok után! És nem tapasztalhatja meg a smålandi leányzók szépségét sem. – Azok végeztek vele? – kérdezte végül Jöns. – Igen, a haramiák – felelte Dominic. – De honnan kerültek elő olyan hirtelen? – Magam sem tudom. Úgy ismerik ezt az erdőt, mint a tenyerüket. Egyikük sem szólt semmit, mégis ugyanarra gondoltak. Vajon mióta követhetik a nyomukat? Hirtelen olyan kicsinek és esendőnek érezték magukat a sötét sziklák között. – Őrködnünk kell az éjjel – mondta társainak Dominic. – És amint szürkülni kezd, folytatjuk utunkat. – I… igen – dadogta Folke mély meggyőződéssel. – Jobb, ha minél kevesebb időt töltünk itt. Ebben meg is egyeztek.
Villemo, mint valami macska, odakuporodott Dominic hátához. Olyan szorosan, amennyire csak bírt. – No, no – figyelmeztette mosolyogva a férfi. – Azért ennyire közel talán mégsem kellene! Villemo arrébb húzódott. Egyébként mindannyian igyekeztek közel feküdni egymáshoz. Dominic vállalta magára az őrség első felét. Villemo vele tartott volna, de a férfi udvariasan elutasította. Úgy ítélte meg, hogy a lánynak szüksége van a nyugodt alvásra. Unokahúga egy szót sem szólt, de arca elárulta, mi a véleménye Dominicról. Ám Dominic ezt már nem láthatta, mert addigra hátat fordított a lánynak. A másik három férfi gyorsan elaludt. Villemo ezt arra használta fel, hogy ismét közelebb húzódjon Dominichoz. Mivel a férfi egy szót sem szólt erre, még közelebb fészkelte magát, hogy a hátához tudjon simulni. Villemo érezte, hogy a férfi teste megfeszül, és még levegőt is elfelejt venni. Várt egy kis ideig, majd kezével simogatni kezdte a férfi mellkasát. Dominic meg sem moccant. Villemo olyan csendben volt, akár egy kisegér. Tenyerén érezte a férfi mellkasának lassú mozgását. A folyó zúgása alig hallatszott fel, az erdő némán pihent. Jöns a hátán feküdt és hangosan horkolt. Kristoffer és közte feküdt Folke, aki sípolva vette a levegőt. Egy pillanatra megfeledkezett a rájuk leselkedő veszélyről. Minden porcikájával Dominic rezdüléseit figyelte.
Hogy egy kis meleghez jusson, combját a férfi két lába közé dugta. Most már szorosan összefonódva feküdtek. Dominicnak elakadt a lélegzete. A lány bátortalanul, nagyon lassan a férfi inge alá csúsztatta a kezét. Úgy viselkedett, akár egy gyakorlott csábító, ahogy Eldar, vagy Göte tette volna… Az emlékek ismét kioltották szívéből az örömet. Mit vétett ő, hogy minden férfi, aki a közelébe kerül, ilyen gyalázatos módon végezze? Talán azért, mert nem ők voltak az igaziak? Istenem! Nem gondolkozhat így, hisz csak önmagát csapja be! Mély levegőt vett és minden erejét latba vetve igyekezett visszatérni a jelenbe. Milyen csodálatos végre érezni Dominicot! Megérinteni a testét! Hány éve vágyakozott erre a pillanatra! Nagy nehezen sikerült ingét kihúznia a nadrágjából. Szörnyű, hogy mennyire nem vagyok nőies! Azért van ebben valami izgalmas is. Nevetés motoszkált benne. Izgatott, nyugtalan nevetés. Megérintette Dominic bőrét. Dominic pedig egy határozott mozdulattal eltolta magától. Villemo csalódást érzett. Mélységesen megbántotta a férfi. Már-már elhitte, hogy Dominic elfogadja óvatos közeledését. Meghalt volna benne a szerelem? Nem azt mondta, hogy mennyire szereti? Már akkor is szerette, amikor ő még abba a szörnyű Eldarba volt belehabarodva. Szerette, amikor együtt raboskodtak a pajta hideg falai között. Milyen hibát követett el már megint, hogy magára haragította a férfit?
Nőhöz nem illő viselkedése a baj? Az, hogy vágyának engedelmeskedve Svédországig követte? Hogy ezáltal nyíltan bevallotta szerelmét? Hát nem állnak olyan közel egymáshoz, hogy nyíltak és őszinték lehessenek? Megalázva, szégyenkezve húzódott arrébb. Dominic hátára fordult és a lány feje alá tette a kezét. Magához vonta. – Nem szabad, Villemo – suttogta. – Csak közel akartam lenni hozzád. Csak egy pillanatra azt akartam hinni, hogy az enyém vagy. – Miért gondolod, hogy én nem dédelgetek magamban hasonló álmokat? Jól tudod, mennyire vágyom rád, de nem tehetjük ki magunkat semmiféle kísértésnek. – Nem érted, hogy itt úgysem történhet közöttünk semmi? Ezzel a sok mormotával a közelünkben – dohogott a lány. – Igazad van. Azért mégis jobb lenne, ha aludnál. – Elég, ha akkor elalszom, amikor letelt az őrséged. Egyszerűen csak érezni szeretném a tested melegét. Olyan boldoggá tesz! A férfi erre nem felelt semmit. Talán őt nem teszi boldoggá? Talán ő éppenséggel…? Izgató volt erre gondolni. És el is akarta hinni, függetlenül attól, hogy igaz-e. Hát ennyire kívánná őt a férfi? Villemo olyan boldog volt,, hogy sírni tudott volna. Dominic a lány hajával játszadozott. Egyik keze a lány feje alatt volt, a másikkal titkos jeleket írt a levegőbe. Villemo figyelmét nem kerülte el a
boszorkánykodás. – Mit jelent ez? – kérdezte. – Titok. – Valamiféle ráolvasás? A Jéghegyek Népének örökségéből? – Nem. Én találtam ki. Villemo alig bírta visszafojtani nevetését. – Csak nem erőt gyűjtesz ahhoz, hogy megbabonázz egy szűz leányt? Vagy inkább ahhoz, hogy ellenállj? – Hogy ne múljon el soha ez a pillanat – nevetett most már a férfi is. – Hogy képes legyek megállítani az időt. Villemo megkönnyebbülten sóhajtott fel. Dominic keze lehanyatlott. Milyen jó a vállára hajtani a fejem! Egészen közelről érezte a férfi testéből áradó meleget, érezte kiegyensúlyozott légzését és feje alatt könyöke vonalát. Villemo keze ismét a tiltott helyen kutatott. Vajon mit fog szólni? Remegve emelte a kezét egyre feljebb, majd becsúsztatta a férfi ingének nyílásán. Óvatosan, finoman ujjára tekergette a göndör szőrszálakat. Dominic levegő után kapkodott. – Villemo! Kérlek, hagyd abba! Csakhogy most nem tolta el a lány kezét. Inkább feléje fordult. Térdét azonban felhúzta, hogy megtartsa kettejük között a távolságot. – Drága Villemo! Ne tedd nehezebbé a helyzetünket! – Miért, olyan vagyok én? – kérdezte a lány bűnbánóan. – Igen, pontosan olyan! Hát nem érted, milyen ne-
hezemre esik visszafogni magam? Azt hiszed, talán kőből van a testem? – Nem, soha nem gondoltam. Érzem a meleg, puha bőrödet, izgatott, megfeszülő tagjaidat. Olyan érzékiség árad belőled, hogy szinte félni kezdek tőled. És ha ezek után azt találnád mondani, hogy szégyentelen vagyok, amiért mindezt bevallottam, úgy nincs többé mondanivalóm a számodra. Akkor nem értettél meg semmit kettőnk lelki közösségéből. A férfi könnyedén megrázta a lányt. – Villemo! Olyan igazságtalan vagy velem. Egyfolytában azt várod el tőlem, hogy én legyek az, aki ellenáll. Miközben felelőtlenül egyre jobban felcsigázod a vágyam. – Bizonyára így van, ahogy mondod. Bocsáss meg! De azért nincs mindenben igazad. Nem várom el tőled, hogy egyfolytában ellenállj. Hány éve is várunk egymásra? Nos, jónéhány éve. Ezalatt rájöttem arra, hogy rajtad kívül senki más nem kell nekem. Ha nem lehetsz az enyém, az élet sem olyan fontos már számomra. Azért jöttem utánad, hogy kikönyörögjem, hogy legalább egyszer szeress engem, hogy gyermeket nemzz nekem. Lehet, hogy mindezért a boldogságért az életemmel kell fizetnem. Mégis ez lenne a tökéletes beteljesülés számomra. Nem felejtettem el, mit mondtál nekem néhány hete a gyermekkel kapcsolatban. Hogy neked kellene viselned, mégpedig egyedül, minden következményét annak, hogy átoksújtotta gyermekünk születne. De hát mindenképpen kell nekünk gyermek? Nem megy másképp is? – Bizonyára megy – mormogta Dominic. – És a Jéghegyek Népének szerei között van olyan, amelyik el tudja hajtani a magzatot. Csakhogy én nem válla-
lom a kockázatot, Villemo. Engem már az is boldogsággal tölt el, hogy létezel. Ezért nyugodtam bele a sorsomba. Ha meghalnál… mi maradna nekem? Kialudna az ég fénye, a virágok elhervadnának, a tenger kiszáradna. Nélküled megszűnne az élet. Érted már? Ennél jobban nem szerethet téged senki. – Hiszek neked – mondta komolyan a lány. – Most először vagyok egészen biztos az érzéseidben. Vallomásoddal megerősítettél a hitemben. Bizonytalan voltam, mert búcsú nélkül hagytál el. – Azóta már sokszor megbántam, hidd el! Elhallgattak. Lassan elhatolt a tudatukig, hogy nincsenek egyedül. Meghallották az éjszakai erdő neszeit. Eszükbe jutottak a haramiák, akik keselyűként lesik őket a lombok közül. Hogyan jutnak ki a völgyből? Mi értelme van ellenállni a vágynak, ha nemsokára úgyis meg kell halniuk? Veszélyes gondolat volt ez, ördögien veszélyes. – Nem – mondta Villemo, aki érezte, hogy kedvese fejében milyen gondolatok járnak. – Most te voltál az erősebb – mosolyodott el Dominic. Hangjában fájdalom csengett. LASSAN MÚLTAK AZ ÓRÁK. Az erdő is hallgatott, még egy apró kő sem hullott le a sziklafalon. Ennél magányosabbak már nem is lehettek volna. Sejtették, hogy a tisztás másik oldalán a halál les rájuk. Jöns vette át Dominictól az őrséget. Végre nyugovóra térhetett a két szerelmes.
Hátukat egymásnak támasztva aludtak. Ám álmukban, vagy talán már előbb, szorosan összebújtak. Dominic már nem húzta föl a lábát. Inkább átkarolta a lányt, hogy védelmezze a hideggel szemben. Dominic ébredt fel először. Döbbenten látta, hogyan feküdtek az éjjel. Amikor óvatosan kiszabadította magát a lány öleléséből, fölébredt Villemo is, akit szórakoztatott a félreérthető helyzet. Pedig semmi sem történt. Tisztességét védte a vastag dragonyosnadrág. A többiek még mindig mélyen, békésen aludtak. Vagy…? Szinte egyszerre ugrottak fel ijedtükben. Bár még tartott az éjszaka, nyár lévén épp elég fény volt már ahhoz, hogy útnak induljanak. A folyó felől köd szállt fel és ráborult a völgyre. A madarak is ébredezni kezdtek, de a dragonyosok csak aludtak tovább. Dominic félve rázta fel egyiket a másik után. Jöns álmosan nyújtózkodott. Hála Istennek, még életben van. És Folke? A riadt szemű fiú szerette volna, ha még aludni hagyják, ám nagy nehezen mégis fölült. Kristoffert már nem nagyon kellett keltegetni. Fölébredt társai lármázására. – Köszönöm, Istenem! – suttogta Dominic. – Ki a fene volt az, aki elaludt az őrségben? Rég alulról szagolhatnánk az ibolyát, ha rajtatok múlt volna! Szégyenkezve néztek egymásra. – Én annak rendje-módja szerint őrködtem – mondta Jöns –, azután fölébresztettem Folkét. Az említett reszketve bólintott, hogy ez bizony igaz. – Engem nem keltett föl senki! – jegyezte meg
csodálkozva Kristoffer. – Úgy aludtam át az éjszakát, mint egy liszteszsák. A kis csapat vádlóan nézett Folkéra. – Én… én ezek szerint elaludtam. – Te idióta! Fölfogtad, hogy… – Rendben van no – szólt közbe Villemo. – Mindannyian fáradtak voltunk. És szerencsére nem történt semmi. Folke világoskék szemével hálásan pislogott a lányra. Miután elcsitultak a kedélyek, leültek, hogy megegyék, ami elemózsiájukból megmaradt. – Úgy látszik, elmentek – jegyezte meg boldogan Jöns. – Lehet, hogy csak egy csavargó volt az, aki szemet vetett Göte lovára. És amikor megszerezte, ellovagolt a másik irányba. E magyarázatra a többiek arca is földerült. – Remélem, igazad van – mondta Dominic. – Valóban lehetett egy magányos vándor is, aki elrejtőzött előlünk a bozótban. És aztán azt kapta el, aki leghátul lovagolt. Valaki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Folke volt az. Ám Dominicot valami más kezdte nyugtalanítani. Jöns bűntudatos pillantása egyfolytában Villemo szemét kereste, s benne veszélyes tűz lángja gyulladt. Jöns próbálkozása nem kerülte el Villemo figyelmét sem. Vajon hogy fogadja majd? – tűnődött Dominic féltékenyen. Jöns jóvágású, erős legény. Villemo testében ég a vágy, és én nem csillapíthatom ezt a tüzet. Mi lesz, ha ő másnál keres vigasztalást? Csak azért, hogy vágyát csillapítsa végre. Kibírhatatlan volt a gondolat.
Beszélnie kell Jönsszel, bármennyire is kellemetlen. Jobb, ha figyelmezteti, hogy tartsa távol magát a lánytól. Bár nemigen hitte, hogy Jöns próbálkozni merne. Annál sokkal alázatosabb, megalkuvóbb ember. És tudja, hol a helye. Azzal is tisztában van, hogy a lányok vérét nemigen gyújtja fel. És ha mégis olyan helyzetbe kerül, amit nem szívesen hagyna kihasználatlanul? Iszonyatos erő van a fiúban, az elfojtott vágyról nem is beszélve! Jobb, ha Villemot figyelmezteti a lehetséges veszélyre. Ez a gondolat sem volt túl csábító. Lehet, hogy éppen azzal okozna tragédiát, ha a lány figyelmét fölhívná Jönsre. Hiszen Villemo mindig is megszánta a szerencsétlen embereket. Kristoffer felállt. – Itt az ideje, hogy valaki utánanézzen a lovaknak. Előző este a fák közé kötötték az állatokat, ahol dúsan burjánzott a fű. Csendben várakoztak. Jöns lopva Villemora pillantott és vágyakozva nézte a lányt. Folke pedig egyfolytában szipogott és az orrát fújta. Dominic teste még mindig lángolt, bár most tisztes távolságra ült a lánytól. Összerezzentek. A bokrok mögül Kristoffer kétségbeesett kiáltása hallatszott. Szegény fiú riadt ábrázattal rontott elő a bokrok mögül. – Eltűntek! Eltűntek a lovak! Úgy ugrottak fel, mintha bolha csípte volna meg őket. – Megőrültél? – kérdezte Dominic. – Esküszöm, hogy nem tréfálok!
Kristoffer pillantása meggyőzte őket arról, hogy a fiú igazat mond. Berohantak az erdőbe, de a lovak egykori jelenlétét a letaposott füvön kívül más nem jelezte. – Az ördögfattyak! – üvöltötte Jöns. Folke még mindig szipogott. Dominic arca megmerevedett. Villemo viszont aggódott az állatokért. – Gondoljátok, hogy gondjukat viselik majd? – A lovaknak igen! Légy nyugodt. Kevés lovuk van, ezért megbecsülik őket. Úgy fogják óvni, mintha aranyból lennének. – Nem tehetek róla, de én nem bízom bennük – csökönyösködött Villemo. – Én is aggódom a saját lovamért. Gyönyörű állat volt, még az erődben kaptam. Ám a lovak eltűnése megnehezítette a dolgunkat. El sem tudom képzelni, hogy jutunk ki innen nélkülük. Visszamentek a tisztásra. Jó időbe telik majd, mire gyalogszerrel eljutnak Älmhultbe. Lovak nélkül? Amikor vérszomjas rablók gyűrűje veszi körül őket? – Üljetek le – mondta nekik Dominic. – Valamit meg akarok beszélni veletek. – Nem lenne jobb, ha minél előbb eltűnnénk innen? – Ez most fontosabb, Kristoffer. Tudjátok, hogy miért küldtek minket Älmhultbe. – Igen, a láda miatt. – Igen, a láda miatt, amely királyunk, XI. Károly titkos iratait és terveit tartalmazza. A helyzetünk válságosra fordult, a láda bármikor a rablók kezébe kerülhet. – Vannak fegyvereink, amivel megvédhetjük ma-
gunkat. Ezt ne felejtsük el, uram – mondta határozott hangon Kristoffer. – Légy nyugodt, hasznukat vesszük még! De nem engedhetjük meg, hogy a láda a kezükbe kerüljön! Biztosak lehetünk benne, hogy kiszolgáltatnák a dánoknak. Viszont arra gondoltam, hogy… Közelebb intette magához embereit. – Minden bizonnyal most is figyelnek minket – suttogta Dominic. – El kell ásnunk a ládát. Így is megvan a veszélye, hogy észreveszik és kiássák majd, de még mindig nagyobb biztonságban van, mint ha magunknál tartanánk. A többiek bólintottak. Dominic halkan folytatta. – Ám mielőtt elásnánk a ládát, kivesszük belőle az iratokat. Ez megtéveszti őket egy ideig. Később az iratokat észrevétlenül akár egy kő alá csúsztathatom. Gyorsan kell cselekednünk, mielőtt ezek a sátánfajzatok elkapnak minket. – Annak nincs értelme, hogy kapkodjunk – vélte Villemo. Kristoffer egyetértett vele. – Húzódjatok még közelebb, hogy ne vegyék észre, amikor kiemelem az iratokat. Olyan szorosan ültek egymás mellett, amennyire csak lehetett. Dominic megpróbálta kinyitni a ládát, de azt gondos kezek alaposan lezárták. – Törje fel, uram – javasolta Jöns. Dominic megfogadta a tanácsot. Folke lelkes szuszogása közben a zár alá tette kését és fölpattintotta. Hallotta, amint társai csalódottan fölkiáltanak. Maga felé fordította a ládát. Üres volt.
Először semmit sem értettek. Szinte megbénultak döbbenetükben. Aztán Dominic lassan ráébredt az összefüggésekre. Majd Kristoffer arcán is látszott, megértette, miféle ármánynak estek áldozatul. – Von Leven kapitány – sziszegte Dominic. – Igen – mondta Kristoffer. – Mindig volt egy olyan érzésünk, hogy valójában dánbarát. És most, hogy jobban meggondolom… azért esett ránk a választása, mert tudta, hogy mi a svédekhez húzunk. Most már Villemo is értette, miről van szó. – Ezek szerint szántszándékkal a halálba küldött minket? – Így van – mondta csüggedten Dominic. – Emlékeztek a dán csapatra, amely éppen akkor ért a dombtetőre, amikor mi kilovagoltunk a várból? – Hát persze – felelte Jöns. – Meglehetősen kellemetlen volt. – Von Leven kapitány láthatta őket a toronyból. Ezért akarta, hogy olyan gyorsan útnak induljunk. Csak annak köszönhetjük, hogy megmenekültünk, hogy Villemo és az én rokonom jött utánunk a pajtába. Ha nem így történik, már rég halottak lennénk. – Göte már így is halott – emlékeztette őket Villemo. – Végeredményben az ő haláláért is Leven kapitányt terheli a felelősség. – A kapitány tudta, hogyha netalán megmenekülnénk a dánok elől, Göinge erdeiből már nem szabadulhatunk élve – vélte Kristoffer. – Agyafúrt gazember – dühöngött Jöns. – Csak kerüljön a kezem közé… Először megmondom neki a véleményem, és utána miszlikbe aprítom!
Társai nem kételkedtek abban, hogy Jöns komolyan gondolta, amit az imént mondott. – Megértelek – fordult felé Kristoffer. – Remélem, lesz rá alkalmad! – Bárcsak otthon lehetnék már! – jajveszékelt Folke. – Induljunk – állt fel Dominic. – Jobb, ha a ládát is magunkkal visszük, különben még azt hiszik, kivettünk belőle valami értékeset. Gyötrelmes volt a lefelé vezető út. Itt-ott csenevész fenyők kapaszkodtak a sovány, sziklás talajba. Jöns megsebesítette a lábát egy éles, kiálló kőben, de nem sokat törődött sérülésével. Vagy nagyon bátor, vagy Villemonak akar tetszeni, gondolta Dominic. Az én Villemomnak! Nem engedem, hogy bárki hozzányúljon! Sem ez a nagydarab fiú, sem pedig a haramiák! Dominic olyan erővel markolta a lány kezét, hogy az fájdalmában fölszisszent. Néhol barlangokat fedeztek fel, melyek akár a hegyi rablók búvóhelyei is lehettek volna. Másutt óriási sziklák mellett haladtak el. Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a hatalmas kődarabok éppen azon a helyen álltak meg. Villemo rettegve gondolt arra, hogy eszerint bármikor folytathatják zuhanásukat, magukkal sodorva mindent, ami útjukba kerül. Néhol olyan meredek volt a lejtő, hogy a lány beleremegett. Dominic megértette, hogy a Martha-szurdoknál szerzett sebeit tépi fel újra és újra a látvány. Ilyenkor egy pillanatra magához szorította kedvesét, hogy megnyugtassa. Kristoffer megcsúszott és egy jó darabon gurult le-
felé az éles kövek között. Szerencsére még idejében sikerült megfékeznie zuhanását. A többiek óvatosan utánaereszkedtek, szívükbe belopózott a félelem, hátha társuk halálosan megsérült az esés közben. Ám Kristoffer szemlátomást ép bőrrel megúszta a kellemetlen kalandot. Már egészen közelről hallatszott a folyó zúgása. Ettől valamennyien új erőre kaptak. Arra viszont nem szívesen gondoltak, hogy kicsit arrébb ugyan, de hasonlóan nehéz terepen kell majd fölkapaszkodniuk, hogy visszakerüljenek az ösvényre. Villemo nem bírt ellenállni és visszanézett. Szédítő magasságban tornyosultak előtte a szirtek. Alig bírta elhinni, hogy ekkora magasságból sikerült baj nélkül lejutniuk. – Mi lenne, ha végig a folyó mentén haladnánk? – tűnődött Kristoffer. – Már én is gondoltam erre – fordult feléje Dominic. – De csak akkor tudjuk végleg eldönteni, ha már lent leszünk a parton. Elképzelhető, hogy néhány helyen át is gázolhatunk a vízen. Itt mindenesetre nem tudunk visszamászni. A folyóparton mentek tovább. Fáradtan bukdácsoltak a kövek között, de ez sem volt nehezebb terep, mint a sziklafal, ahol leereszkedtek. A nap már a sziklák magasságában járt, de még nem érte el a völgyet. A kerülőúttal sok időt vesztegettek el. A lehető leghamarabb Älmhultbe kellett érniük. Vagy legalábbis átjutni Smålandba, hisz Älmhult jelentőségét vesztette számukra. Dominic képtelen volt megérteni a kapitány alattomos árulását. Hogyan szánhatta rá magát, hogy a halálba küldje
őket? Hatalmas, kiálló szikla torlaszolta el útjukat. Nem volt más választásuk, mint hogy beereszkedjenek a folyóba. – Át, a másik oldalra! – kiáltotta Dominic. Megfogták egymás kezét és láncot alkotva gázoltak át a vízen. A folyó sodrása meglehetősen erős volt éppen ezen a helyen. Villemo érezte, ahogy csizmája megtelik a kellemetlenül hideg vízzel. Már-már a hasáig ért. A lány fölszisszent. Ezt látva Dominic nem tudta elfojtani mosolyát. A folyófenék tele volt csúszós kövekkel. Jöns bele is merült nyakig a vízbe. Szégyenkezve tápászkodott fel, és lopva Villemora pillantott. Hát bizony jó lett volna, ha ezt nem látja a lány, tűnődött. Jellemző, hogy éppen vele történik ilyesmi és éppen akkor, amikor halálosan beleszeretett a legszebb lányba, akit eddig a hátán hordozott a föld. Tudta, hogy szerelme reménytelen, de úgy érezte, álmaitól nem foszthatja meg senki. A folyó sodrása egyre erősebb lett. Sokáig álltak egy helyben és küzdöttek a combjuk körül csapdosó hullámokkal. Ha csak egy lépést is tesznek előre vagy hátra, elveszítik egyensúlyukat. Tőlük nem messze egy zuhogóban folytatódott a folyó. Dominicnak nagynehezen sikerült belekapaszkodnia egy kőbe. Így tudtak átkelni a veszélyes szakaszon. Széles, kavicsos parthoz értek. – Itt megpihenhetünk – adta ki a parancsot Dominic. Senki sem ellenkezett. Holtfáradtan rogytak le a
nedves kövekre. Folke behúzódott a bokrok mögé. Bizonyára dolgát végzi, gúnyolódtak a többiek. Ha csak férfiak lettek volna a csapatban, nem szégyenlősködött volna ennyire. Ám Villemo jelenléte bizonyos kereteket adott együttlétüknek. – De ne menj messzire – kiáltott utána Dominic. Folke bólintott és eltűnt a folyóparti bozótban. – Mikor lesz már vége ennek? – sóhajtott fel Jöns. – Sejtelmem sincs róla – mondta egykedvűen Dominic. – De most már nem lehetünk túl messze a céltól. – Ha legalább áttekinthetnénk ezt a völgyet, de mindenhol csak fák, bozót, és magas, megmászhatatlan sziklák – elégedetlenkedett Kristoffer. – Én már nem is látom olyan megmászhatatlannak ezeket a sziklákat – nevetett Villemo. – Egyébként mintha egyre alacsonyodnának, és mintha a völgy is szélesedne előttünk. Villemo észrevétele új reménnyel töltötte meg a csüggedt katonákat. – Mondjátok, mennyi ideig tart ennek, hogy elvégezze a dolgát? – kérdezte Kristoffer. A többiek riadtan néztek össze. Villemonak nem tetszett a dolog. – Én szívesen utánanéznék, de nem akarom zavarba hozni Folkét. Úgyhogy jobb, ha közületek vállalkozik arra valaki, hogy megkeresse. A férfiak meg sem várták, míg befejezi, hanem megkerülték a sziklát és már a bozótosban voltak. Villemo a kiáltozásukra lett figyelmes. Folke előrebukva feküdt a sekély vízben. Valaki vízbefojtotta.
El sem tudták képzelni, hogyan történhetett, hiszen oly közel volt hozzájuk a szikla és az a néhány bokor. Villemo feljajdult, amikor megpillantotta szerencsétlen társát. Szegény, szegény Folke, pedig már majdnem otthon volt Älmhultben!
8. fejezet MIND MAGASABBRA emelkedett a nap. Éles sugarait visszaverték a hullámok. Villemo pislogva állt a parton. A férfiak megpróbáltak életet lehelni Folkéba, bár tisztában voltak vele, hogy igyekezetük hiábavaló. Villemo bénultan nézte őket. Hirtelen hangokat hallott maga mögül. Megfordult. Nem akart hinni a szemének. Látta, amint egy férfi összeszedi fegyvereiket, hóna alá csapja és már szalad is az erdő felé. – Ellopták a fegyvereket! – kiáltotta a lány. A férfiak odarohantak hozzá. Kristoffer ért oda elsőként. Még látta, amint a férfi botladozik a hat fegyver súlya alatt. A puskák ide-oda himbálóztak, némelyiket már el is vesztette. Amíg azon tűnődött, hogy felszedegesse-e a lepotyogott fegyvereket, Kristoffernek sikerült utolérnie. – Alávaló! Most megkapja a magáét Folkéért és Götéért! – ordította. – Kristoffer! Légy óvatos! – kiáltotta utána Dominic, aki Jönsszel együtt követte társát. – Többen is lehetnek!
– Nem érdekel! – ordította vissza a haragos legény. A haramia is jobb belátásra tért közben, és inkább otthagyta a két elejtett puskát, mintsem hogy Kristoffer kitekerje a nyakát. Kristoffer felemelte az egyiket. Már nem volt ideje arra, hogy megtöltse, de közelharcban még így is hasznát veheti, gondolta elégedetten. Dominic felkapta a másikat és felhúzta. Villemo hallotta, amint csizmájuk alatt megreccsennek a lehullott száraz gallyak. – Az ostobák! – mondta panaszosan. – Jöns, legalább te gyere vissza! Szerencsére Jöns meghallotta a kérést és felettébb megfontolandónak találta. Abban a pillanatban lövés dördült az erdő felől, és majdnem eltalálta a legény térdét. Ezek után már nem tűnődött tovább, inkább visszarohant. – Többen vannak! – kiáltotta Dominicnak. – Sejtettem. Valahonnan fentről lőttek! Kristoffer! Gyere vissza! De akkor már késő volt. Kristoffer életre-halálra küzdött ellenfelével. A többiek menedéket kerestek a golyók elől. Nem tehettek érte mást, minthogy reménykedtek a szerencséjében. Ha átgázolnak a mocsáron, a halál torkába rohannak. A haramiák az erdő felsőbb régióiból könynyen tüzet nyithatnak rájuk. Fogalmuk sem volt róla, mi történik Kristoffer és a haramia között. Semmit sem láttak. A szikla ugyan feljebb volt, de az erdő fái gondosan eltakartak mindent a szemük elől. – Tennünk kell valamit! – jajgatott Villemo. – Jó, de mit?
– Lopakodjunk át a mocsáron. – Ránk lőnek, ha csak megmozdulunk. – Uramisten! Hogy lehetett ennyire meggondolatlan? – Hát ez igaz. Most már csak azt szeretném tudni, mi hogyan keveredünk ki ebből a helyzetből? – Kristoffer nélkül? – Attól tartok, ezzel a lehetőséggel kell számolnunk. Ám Dominic rosszul ítélte meg a helyzetet. A bokrok között hirtelen Kristoffer borzas feje bukkant elő. Kimerült volt és véres. – Ne a mocsár felé, Kristoffer! – kiáltott rá Dominic. A férfi tétovázott. Bár messze volt tőlük, mégis jól látták diadalittas arcát. – Elkaptam – kiáltotta fölényesen. – És beledöftem a késem. Háromszor. Egyet Götéért, egyet Folkéért, egyet pedig a lovakért! Villemot rosszullét kerülgette. – Ó, csendesebben! – motyogta. Dominic megszorította a kezét, hogy megnyugtassa. Kristoffer úgy ítélte meg, hogy az erdő szélén északkelet felé a sziklák alatt nem vehetik észre őket a haramiák. – Nem is rossz ötlet – csillant fel Dominic szeme. – Gyerünk a folyóhoz. Utána pedig szorosan a sziklák alatt lopózunk tovább. – Mi lesz Folkéval? – Sajnálom, de rajta már nem segíthetünk. Villemo megértette. – Legalább egy imát mondj érte, Dominic! – kérte a férfit.
Az bólintott, majd intett, hogy húzódjanak vissza a sziklák védelmébe. Abban a pillanatban lövés dördült. A golyó fémesen koppant a fehér köveken. Villemo látta, hogy a lefelé rohanó Kristoffernek szánták. A haramiáknak sok időbe telik majd, mire leérnek ide. Addig talán lesz annyi idejük, hogy elmeneküljenek. Hol a vízben gázoltak, hol a keskeny parton szaladtak. Végül egy kis öbölhöz érkeztek. – Nézzétek csak! – mutatott Dominic az erdő felé. – A folyó pontosan az erdő széle mellett halad. Itt bevárhatjuk Kristoffert. – Szerintem már ott lehet – vélte Jöns. – Végül is a parton könnyebb szaladni. – Nagy segítség lenne számunkra, ha jó sűrű lenne ott az erdő – mondta Dominic. – Maradt egy fegyverünk, sőt kettő; ha Kristoffer megtartotta a magáét. Akkor jelentősen nőnek az esélyeink. Tovább indultak a vízben lábalva. Szorosan a sziklák alatt haladtak, hiszen semmi más nem rejtette el őket a rablók fürkésző tekintete elől. Néha ki kellett kerülniük egy-egy kisebb vízesést. Ilyenkor egyikük fölhúzott puskával a kezében vigyázta a többiek átkelését. A folyó lelassult, sík terepre érkezett. – Sajnos itt minden fedezék nélkül kell átmennünk. Bár nem hinném, hogy túl veszélyes lenne – hiszen ellenségeinket messze magunk mögött hagytuk. De azért jobb, ha nyakunkba kapjuk a lábunkat! Fáradtak voltak. Teljesen elcsigázta őket a folyóban, kiálló kövek között való bukdácsolás. A két férfi megragadta és maga mögött vonszolta Villemot. A lány tehetetlenül lógott rajtuk, már moccanni sem bírt a kimerültségtől. Halántéka lüktetett, olyan rosszul
érezte magát, hogy a folyó, az erdő és a sziklák táncoltak a szeme előtt. Alig érzékelt valamit a környezetéből. Végre biztonságba értek megint. Az erdő sem látszott olyan távolinak, ahol Kristoffer várja őket. Kristoffer várt ugyan rájuk, de nem olyan állapotban, mint remélték. Villemo elkínzottan kiáltott fel, amikor megpillantotta. Arcára tapasztotta a kezét és térdére roskadt, mint aki többet már nem bír elviselni. Kristoffer élettelen teste egy fán himbálódzott. Gyilkosai olyan gyors és felületes munkát végeztek, hogy Dominicnak nem is kellett elvágnia a kötelet. A holttest magától kicsúszott a hevenyészve megkötött hurkon. Dominic megpróbált életet lehelni belé, de kénytelen volt belátni, hogy hiába fáradozik. Kristofferrel egy késszúrás végzett, csak azért akasztották fel, hogy rájuk ijesszenek. – Nem bírom tovább! – jajgatott a lány. – Hiszen végeznek valamennyiünkkel! Sorban, egymás után! – Pedig bírnod kell – nézett rá keményen Dominic. – Nincs jogod hozzá, hogy ilyen könnyen föladd! Jöns közben hátára fektette az élettelen testet, mellkasára virágokat helyezett. A nagydarab fickó barátja mellett térdelt és zokogott. Amikor felállt, hogy néhány követ hordjon a halottra, golyó süvített el á füle mellett és abba a fába csapódott, mely mellett Dominic állt. El is találta volna. Egyetlen szerencséje az volt, hogy Villemo, amikor felemelkedett, valami fényes csillanást látott a levegőben és ösztönösen arrébb lökte a férfit.
A hadnagy remegve állt fel. – Gyertek! Meneküljünk innen! Visszamentek a folyópartra. Villemo mindkettőjükre támaszkodva tudott csak menni. Most már az erdő is rejtette őket. Ám Dominic mégsem érezte magukat biztonságban. Időről időre kutató szemmel vizslatta a sűrűt. A terep váratlanul emelkedni kezdett. Hamarosan eltűntek mellőlük a sziklák, Småland végtelen mezői terültek el lábuk előtt termékenyen. Micsoda felüdülés volt ez a látvány a komor sziklacsúcsok és sötét fenyvesek után! – Sikerült – nyögte Villemo és egy utolsó pillantást vetett a mögöttük bezáruló halált hozó völgy felé. – Igen. De ennek ellenére nem állhatunk meg. Villemo úgy érezte, hogy tüdeje bármikor szétpattanhat. Sokért nem adta volna, ha leroskadhat a fűbe. De belátta, hogy engedelmeskednie kell Dominic parancsának. Most már nyílt terepen folytatták útjukat. Lihegve botorkáltak a tűző napon, arcukba verejték csorgott. Dominic végre úgy találta, lepihenhetnek egy kicsit. – Megtöltöttem a fegyverem. Innen könnyen észrevesszük őket, ha mégis kimerészkednének. – Egyáltalán tudjuk, merre lehetünk? – kérdezte Villemo pihegve. – Nem nagyon. Mivel egyfolytában észak-keleti irányban jöttünk, előbb vagy utóbb lakott helyre kell érnünk. Talán éppen Älmhultbe. – Ne is említsd ezt a nevet – mormogta a lány. – Szerencsétlen Folke jut róla eszembe. Jöns nem szólt egy szót sem, csak titokban csodál-
ta a lányt. Villemo figyelmét nem kerülte el a férfi lázas pillantása, mégis úgy tett, mintha nem vette volna észre. Kicsit bosszantotta is Jöns lelkesedése. Szörnyen érezte magát az átnedvesedett, piszkos ruhában. Fel nem foghatta, hogyan tetszhet neki ilyen csapzottan, hajában a fenyőerdő összes tüskéjével. – Furcsa – törte meg a csendet Dominic. – Nem értem, miért végeztek sorban Götével, Folkéval, majd Kristofferrel, utána pedig Jönsre és rám is lőttek. Csak rád nem, Villemo. Pedig veled lett volna a legegyszerűbb elbánni. – Talán ők is látták, amikor fürdött – jegyezte meg szégyenlősen Jöns. – Igazad lehet – mormogta Dominic. – Persze, hogy látták, mint ahogy láttak mindent, amit csináltunk. Ezt soha nem bocsátom meg neked, Villemo. A lány lehajtotta a fejét. – Én azt hittem, senki nem lát meg. – Hát persze – jegyezte meg gúnyosan Dominic. Jöns egy szót sem szólt. Inkább emlékezetébe idézte a meztelenül fürdőző lány képét. Hirtelen észrevette, hogy férfiassága óhatatlanul is reagál ábrándképeire. – És mi van akkor, ha a haramiák is láttak? – kérdezte tőlük a lány. – Mi jelentősége van ennek, eltekintve attól, hogy én nem örülök neki? – Ha nem tévedek, kedvüket akarják tölteni veled, miután leszámoltak Jönsszel és velem is. – Menjünk innen! – állt fel bosszúsan Villemo. – Ha már kipihentétek magatokat, valóban jobb, ha elindulunk. Remélem, nincs már messze a legközelebbi falu. – Vajon ott biztonságban leszünk?
– Soha nem leszünk biztonságban ezen a határvidéken. A haramiák már Hallandba és Blekingébe is benyomultak. Csodálkoznék azon, ha éppen Smålandba nem jutottak volna el. – De hát Småland mindig is svéd terület volt! – Igen, de Småland Svédország egyik legszegényebb tartománya. Ha valaki azt mondaná az itteni parasztoknak, hogy jobb sorsuk lesz dán fennhatóság alatt, nem késlekednének az átállással – Olyan üres lett bennem minden – mondta bánatosan Villemo. – Tudjátok, sem Göte vagy Folke, sem Kristoffer nem jelentett nekem semmi különösebbet. Még arra sem volt időnk, hogy megismerjük egymást. De mégis az útitársaim voltak, elvesztésük szomorúsággal tölti el a szívemet. Borzasztó, hogy milyen körülmények között pusztultak el, és még el sem temethettük őket rendesen. Ott maradtak egyedül, abban a szörnyű völgyben. – Hidd el, mi is így érzünk. – nyugtatta Dominic. – Nem kell elfelejtenünk őket, azt nem érdemelnék meg. Mégis tovább kell mennünk. Azt felejtsd el, hogy meghaltak, úgy jobb lesz. A lány bólintott. Ám fejében még sokáig ott kísértett a három férfi árnyképe. Jöns már nem tudta tovább titkolni, mennyire fáj az a lába, mely még akkor sérült meg, amikor leereszkedtek a folyópartra. Sokáig nem törődött a fájdalommal, de a sok futás, bukdácsolás a folyóban a kövek között csak ártott neki. Azóta alaposan be is dagadhatott, érezte, amint csizmája egyre jobban feszül a lábán. – Ez nem mehet így tovább – mondta neki
Dominic. – Támaszkodj rám. Ha lakott helyre érünk, azonnal megvizsgáljuk a sebet. – Támaszkodj rám is – mosolyodott el a lány és Jöns másik oldalára futott. Siralmas látványt nyújtottak, ahogy fáradtan, védtelenül botorkáltak lefelé a fűben. A HARAMIAVEZÉR nem rejtette véka alá haragját. – Sikerült kijutniuk! Ti szerencsétlenek! Mi az ördögöt csináltatok? – Hárommal így is végeztünk – védekezett egyik embere. – Kevés. És ne feledjétek, hogy ők is megöltek közülünk egyet! Ha azt hiszik, hogy sikerült megúszniuk, akkor tévednek! Hallaryd felé tartanak. Mi pedig ott fogjuk várni őket. – De hát nem juthatunk oda anélkül, hogy észre ne vegyenek! – Ők gyalogszerrel vannak. Nekünk pedig van lovunk bőven. Lóval könnyen kikerülhetitek őket… vagy várjatok csak… én is veletek megyek. Az a fekete hajú szépfiú már nagyon bosszant. Valami tisztféle lehet. A másik csak egy bugris paraszt. Neki úgy kitekerjük a nyakát, akár egy libának. Aztán már csak a lány marad. Őt pedig érintetlenül akarom, megértettétek? – Igen, úgy lesz, ahogy akarod. De én azért félek attól a tiszttől. Veszélyes fickó lehet. – Persze! Gyáva kutyák! Jegyezzétek már meg végre, hogy a svéd tisztek gyámoltalan barmok! Ám valahogy vezérük hangja sem csengett most annyira magabiztosan. Elég keménykötésűnek látszik
az a tiszt. – Majd túljárunk az eszén, ne aggódjatok! A parasztlegénnyel csak akkor végzünk, ha őt már eltettük láb alól! – Mi lenne, ha egyszerűen utánuk lovagolnánk a mezőre és úgy végeznénk velük? Csak egy puskájuk van. Kicsi-Jon megvetően mérte végig embereit. – Tudhatnátok már, hogy a körmönfontabb módszereket kedvelem. A többiek bólintottak, hogy tudják. Vezérük valóban jobban szerette meggyötörni áldozatai idegeit, hogy utána kedvére megalázhassa őket. – Majd a hallarydi pap segít nekünk – mondta elgondolkodva a rablóvezér. – Már rég nem kértünk tőle szívességet, ugye? Hát most kiegyenlítheti a számláját! MIKÖZBEN VILLEMO és két lovagja a mezőn át tartott a falu felé, egy csapat lovas vágtatott ki észrevétlenül az erdőből és fordult északnak. Olyan messze voltak a fáradt vándoroktól, hogy azok nem vehették észre őket. Árnyként osontak be Hallarydbe. Egyikük elindult, hogy felkeresse a papot. Délután Dominic kétfős csapatával elérte a falu határát. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Villemo, aki addigra annyira elfáradt attól, hogy Jöns egész úton rátámaszkodott, hogy majdnem összerogyott. Dominic végignézett az aprócska falun. – Lehetetlen, hogy valamennyien ellenségesen viselkedjenek velünk. Hiszen mégiscsak svédek. Men-
jünk lejjebb, talán van a falunak fogadója, vagy ilyesmije. Jönsnek pedig segítségre van szüksége, mégpedig azonnal. A sötét színű faházak között gyorsan megtalálták a fogadót. Igen, megpihenhetnek náluk. Ott beljebb az udvaron van egy ház, kiadó szobákkal. A fogadós nyomban megmutatta nekik a házat, ahol ugyan csak egy szoba volt, de Villemo már nem törődött efféle aprósággal, hogy férfiakkal egy szobában kell töltenie az éjszakát. – Attól tartok, le kell vágnunk a lábadról a csizmát – mondta Jönsnek Dominic, miután megtapogatta a legény lábát. – Különben nem tudjuk levenni. Jöns beleegyezően bólintott. Hogy aztán később hogy lesz meg csizma nélkül, most nem foglalkoztatta. Hiszen nyár volt és különben is hozzászokott, hogy mezítláb járjon. Miután kimosták és alaposan bekötözték a sebet, átmentek az ivóba. Addigra a fogadós készített nekik valami egyszerű ételt. Villemonak még soha semmi nem ízlett ennyire, egyébként is mind a hárman úgy érezték magukat, mintha a paradicsomba érkeztek volna. Már sötétedett, mire befejezték az evést. Váratlanul egy pap lépett az asztalukhoz. – Látom, hogy ön a királyi hadsereg tisztje – mondta Dominic felé fordulva. – Futár vagyok – válaszolta kurtán Dominic. – Annál jobb! Van valami, amit feltétlenül Őfelsége tudomására kellene hoznom. Létfontosságú hír a birodalom számára. Mindez nem is tűnt olyan lehetetlennek. Az ilyen határvidékeken néha furcsa dolgok történnek.
– Megkérhetem, hogy kövessen a házamba, és nyugodt körülmények között mondhassam el a hírt? Villemo dühöngött. Amikor Hallarydbe érkeztek, még túl fáradt és éhes volt ahhoz, hogy bármi másra tudjon gondolni. Ám most, hogy végre csillapította éhségét, visszatért belé az életkedv. Ott ült Dominic mellett, térdét a férfiéhoz szorította, és majdnem elájult még a gondolattól is, hogy egy szobában, netán egy ágyban aludhat a férfival. – Rendben van, odamehetek… – mondta kedvetlenül Dominic. Ám egyáltalán nem volt ínyére, hogy Jönsöt és Villemot kettesben hagyja. De mivel Jönsnek komolyan megsérült a lába, úgy érezte, Villemo ártatlanságát nem fenyegeti veszély. – Remélem, hamar visszajössz – mondta neki a lány. Dominic hálás pillantást küldött felé. A lány ezek szerint aggódik. Dominic számára is nagy öröm lett volna, ha szobáját és ágyát megoszthatja vele. – Sajnos, amit elmondani készülök, meglehetősen hosszú és bonyolult. De bízom benne, hogy éjfél előtt viszontláthatják a futár urat. Ilyen közelről még elbűvölőbb ez a lány, gondolta Kicsi-Jon, akinek durva vonásait gondosan elrejtette a papi ruha. Nem is értem, miért képzeli, hogy bárkit megtéveszthet a férfiruhával? Rövid a haja. Vajon miért? Talán büntetésből? Vagy azért vágta le, hogy katonának adhassa ki magát? Nem valószínű. Hiszen a nők irtóznak attól, hogy levágják a hajukat. Most már feltétlenül az enyém lesz! Csak szabaduljunk meg a két lovagjától. A futár már keresztet is vethet az életére! – Bocsássanak meg, de nem rokonok önök vélet-
lenül? – kérdezte alázatosan. – Unokatestvérek vagyunk – felelte Dominic. – Nem túl fiatal az unokaöccse ahhoz, hogy katonának álljon? – Hát, ami igaz, az igaz. Valóban fiatal hozzá – vallotta be Dominic. – De az én vezényletem alatt áll. Meg hát rajtam kívül nincs is semmije. Mehetünk, atyám, ha nincs több kérdése. Még gyorsan kifizette a kocsmárost, majd nehéz szívvel kilépett a helyiségből. A SZOBA SZINTE EGYETLEN óriási ágy volt. Ebben kellett volna mindhármuknak tölteniük az éjszakát. Dominic úgy tervezte, hogy majd ő fekszik középen, ám távozásával mindez lehetetlenné vált, A szobában volt még egy széles asztal meg egy pad. No és néhány akasztó a falon. Ezen kívül semmi. Az ablakon nem volt üveg, csak valami vászonféle takarta el a nyílást. A félelmetes völgy után mégis úgy érezték magukat, mintha kastélyban lennének. Jöns nagy nyögések közepette kapaszkodott föl az ágyra. Villemoban viszont tombolt az erő. A falu békés hangulata és az étel új életre keltette. Most már nem kell többé férfiruhába bújnia! A fürdőházban megszabadult végre az út porától és természetesen a dragonyosruhától is. Haját is alaposan megmosta szappannal, és már útban is volt a ház felé. Azt a kék ruhát viselte, amit még a halászhajón gyömöszölt egy zsákba. Uramisten! Milyen gyűrött lett! Gyorsan kibújt
belőle és fölakasztotta, hátha kilógja magát. Csak ing és alsószoknya volt rajta, amikor bebújt az ágyba. Örült, hogy Dominic tisztán, illatosan találja majd ott. Nem félt Jönstől, tudta, hogy gyámoltalan fiú, aki ráadásul a végtelenségig tiszteli őt. Bizonyára fáradt szegény, sebesült lábáról nem is beszélve. Villemo túl élénk volt ahhoz, hogy el tudjon aludni. Mikor tér már vissza Dominic? Még mindig vibrált a bőre, ha arra gondolt, milyen szorosan egymáshoz bújva ültek az asztalnál. Vére nyugtalanul dobolt ereiben. Nemsokára itt lesz mellette! Valami azonban nem hagyta nyugodni. Nem tetszett neki az a pap. Igazán udvariasan, nyájasan, alázatosan viselkedett, mégis volt benne valami… Valaki hüppögött mellette. – De Jöns! Csak nem miattuk itatod az egereket? Most már nem fáj nekik semmi! Gondolj csak bele, mi lett volna Folkéval, ha visszatér Älmhultbe? Az a lány is csak egy álom volt számára csupán. No és Kristoffer? Túl nagy volt az önbizalma, de az akarata kevés ahhoz, hogy bármire is vigye az életben. Göte pedig… mit gondolsz, hány szerencsétlen lány életét tette tönkre zabolátlanságával? Villemo maga is sajnálta őket, de érezte, hogy Jönsnek vigasztalásra van szüksége. Megfogadta, hogy erős marad. – Én nem azért sírok, kisasszony! – szipogta a férfi. – De hát akkor miért? – Azt nem mondhatom meg. Villemo feléje fordult. – Biztos vagyok benne, hogy el tudod mondani – szólt hozzá szelíden. – ígérem, hogy türelemmel és
megértéssel hallgatlak végig. Felejtsd el, hogy nő vagyok, és öntsd ki a szíved! – De hiszen éppen az a baj, hogy nő! És ezt nem felejthetem el egy percre sem! – Nem értem. – Kisasszony, nekem még soha nem volt dolgom lánnyal. De most olyan szerelmes vagyok, hogy szinte fáj ott lent a nadrágom hasítékában. Villemo a takaró alatt kuncogott, annyira mulatságosnak találta Jöns szóhasználatát. – De kedves barátom – szólalt meg, amikor már nem fojtogatta a nevetés. – Ez igazán furcsán hangzott! A férfi ahány tekintetét kereste a sötétben. – Nem engedné meg, hogy?… Nem, hát persze, hogy nem engedheti meg. – Mit? – Szükségem van egy asszonyra, Villemo. Tudja, olyan a férfiember, hogy nagy szüksége van arra, hogy… szóval érti. Még soha nem teljesült be eddig a vágyam, és most már nagyon félek attól, hogy valami baj történhet. Villemo el sem tudta képzelni, hogyan vágja ki magát ebből a kutyaszorítóból. Eszébe sem jutott, hogy éppen ilyesmiről kell majd Jönsszel beszélgetnie. Mit mondjon egy férfinak, aki a kegyeit szeretné elnyerni, és meg van győződve arról, hogy belehal, ha nem teljesül be a vágya. Egy férfinak, aki magas és erős és éppen az ágyában fekszik vele? Az Isten szerelmére, Dominic! Gyere már vissza! De a pap megmondta, hogy éjfél előtt nem jön vissza. Pedig itt most nagy szükség lenne a közbelépésére.
A helyzeten az sem javított, hogy Villemo teste éppúgy lángolt, mint Jönsé, csak éppen másvalaki miatt. Mitévő legyen most? Hiszen mindig megesett a szíve az ilyen szerencsétleneken! Bensejében harc dúlt. Küldje el Jönsöt kemény szavakkal a pokolba? De akkor bizonyára megsérti szegényt. Vagy sejtesse, hogy együttérez vele? Hát ez sem túl jó ötlet. Sőt, veszélyes lehet. A férfi egyre közelebb húzódott hozzá, mintha bátorította volna a lány hallgatása, amit nem elutasításként fogott fel. Mitévő legyen? Uramisten! Mit mondjon egy ilyen érzékeny lelkű ifjúnak?
9. fejezet DOMINIC KÖVETTE papot a templom irányába. Ám még ki sem értek a házak közül, amikor valami zsákfélét húztak a fejére, kezét pedig összekötözték. Hiába volt Dominic erős és harcedzett, a túlerővel nem tudott szembeszállni. – Segíts rajtam – kiáltotta arrafelé, amerre a papot sejtette. – Gondoskodjatok arról, hogy ne tudjon pofázni – szólt a többihez Isten szolgája. Egy vastag szíjat helyeztek kívülről a zsákra és úgy meghúzták, hogy az fájdalmasan Dominic szája szélébe vágott. A zsák belsejében iszonyatos bűz volt, Dominicot ájulás kerülgette. Érezte, hogy lábát is öszszekötik, majd mint egy liszteszsákot, átdobják egy ló
hátán. Villemo! villant át az agyán. Ott van egyedül abban a házban a szerelmes Jönsszel! Másra nem is tudott gondolni. A férfiak egy szót sem szóltak egymáshoz. Valaki elébe ült a nyeregben. A lovak patájának hangjából arra következtetett, hogy a lovasok négyen lehetnek. Elrablói nem késlekedtek sokat, gyors iramban kivágtattak a faluból. Vajon mit akarhatnak a többiek, akik ott maradtak? Csak nem Villemo és Jöns következik most? Dominic félt, hogy beigazolódik a sejtése. Sokáig tartott az út. Már minden tagja elzsibbadt a lehetetlen testhelyzettől. A sötétség beálltával lassult az iram. Dominic igyekezett kihasználni az így szerzett néhány percnyi időt. Csuklóján lázas igyekezettel próbálta kioldani a kötést. Mint futárt kiképezték arra, hogy hasonló helyzetekbe kerülhet. Dominic sokat gyakorolta, hogyan sikerülhet megszabadulnia az igen agyafúrtan elhelyezett csomóktól. Csakhogy ez a kötél erősen feszült mindkét csuklójára. De Dominic nem adta fel a küzdelmet. Míg a ló hátán zötykölődött, szorgalmasan újra és újra próbálkozott. Megkönnyítette volna a helyzetét, ha leesik a lóról, ám a haramiák nagy gonddal erősítették oda a nyereghez. Egyáltalán hová tartanak? Dominicnak minden porcikája sajgott már, mire az egyik férfi megálljt kiáltott a lovaknak. – Hóóó! – hangzott a sötétben. Megállt a menet. Dominicot leemelték és durván az út szélére dobták. Valamelyikük tompán odakiáltott valamit társai-
nak. Dominic felismerte a pap hangját. Érezte, hogy egy újabb kötéllel körültekerik a testét. Ó, csak a kezét hagynák szabadon! Valahogy sikerült megúsznia, hogy hátrakötözött kezét még egyszer áttekerjék. Dominic ereiben megfagyott a vér, amikor rádöbbent, mit akarnak vele. A kötél végén, melyet a derekára tekertek, nehéz kő lógott. Mindig a vízbefúlástól félt a legjobban. Úgy vélte, nincs ennél rettenetesebb módja a halálnak. Idáig jutott gondolataiban, amikor felemelték, azután zuhanás következett… majd bezárult fölötte a víztükör. Nem merült túl mélyre. Most végre munkához láthatott. Útközben már majdnem sikerült kioldania csuklóján a csomót. Még néhány mozdulat, és kiszabadult a keze. Csuklója elzsibbadt, de most nem volt ideje önsajnálatra. Szerencsére zuhanás közben teleszívta a tüdejét levegővel. Sokáig tartott, mire megtalálta kését. Nem vették el tőle, annyira biztosan voltak a dolgukban. Határozott mozdulattal vágta el a derekára tekert kötelet. Arra már nem volt ideje, hogy lábát is kiszabadítsa és lehúzza fejéről a zsákot. Kénytelen volt így fölküzdenie magát a víz fölé. Egyre nehezebben bírta visszatartani a levegőt. Mivel nem tudta, hogy a haramiák elvonultak-e vagy sem, a biztonság kedvéért egyelőre csak az orrát dugta ki a víz fölé. A zsák megszívta magát vízzel. Ám anynyi ereje volt még, hogy kivárja, amíg a víz a zsák két oldalán lecsorog. Akkor végre mélyet lélegezhetett. Tüdeje már nem bírta volna sokáig. Vizet nyelt! Uramisten, most nem köhöghet! Ki tudja, hol vannak. Lehet, hogy még mindig a parton
állnak és azt figyelik, mikor nem száll már fel több buborék a víz aljáról. Kicsit később már ki merte dugni a fejét. A domb felől lovak patájának elhaló dobogását hallotta. Egyedül volt. Lába még mindig összekötözve, lehetetlenné téve számára az úszást. Fogalma sem volt róla, milyen messze lehet a part. Lába ismét lefelé húzta. Gyorsan alámerült, egy nyisszantás, és lába is kiszabadult a kötél szorításából. Nehéz feladat volt kiszabadítani a felső karját. Ahhoz kötözték ugyanis a zsákot. Pánikhangulat uralkodott el rajta, és elég sok vizet nyelt. Végül felhasította a zsákot, ezek után már könnyebben elboldogult a kötéllel. Fellélegzett. A part nem is esett olyan messze. Magas volt ugyan, ezt sejtette a zuhanás hosszúságából. Nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia. Egy ideig feküdt még a parton és mélyeket lélegzett. Testét hideg rázta az átélt lidércnyomástól. Helyzetén nem könnyített, hogy az éjszaka beálltával a levegő is lehűlt és nedvessé vált. Végre sikerült megszabadulnia a maradék köteléktől, melyek még mindig felsőkarján feszültek. Ezzel a zsák is végleg lekerült a fejéről. Körülnézett. Vajon hol lehet? Lenézett a víz irányába. Tó. Körülötte éjszakába borult táj. Az orra hegyéig is alig látott. Sokáig lovagoltak idefelé… Szerencsére emlékezett arra, melyik irányból hallotta a távolodó lódobogást. Csak annyi a dolga, hogy kövesse nyomaikat, akkor biztosan eljut Hallarydbe. No de gyalog?
– Istenem! Hálás vagyok neked, hogy megmentetted az életem! Kérlek, vigyázz a kedvesemre, amíg odaérek! Dominic rettenetesen félt attól a látványtól, ami esetleg fogadhatja. Jöns? Ó, tőle igazán nem számíthat segítségre! Vele gyorsan végeznek majd. És ha mégsem fogják el őket? Nos, Villemo helyzete Jöns mellett sem egyszerűbb. ÉS DOMINIC OKKAL aggódott a lányért. A fogadó kisházában Villemo nehéz óráknak nézett elébe. Szenvedélyesen vágyott Dominicra. Egyre jobban sértette a férfi elutasító magatartása, melyben ő nem az ésszerűséget, hanem a szerelem hiányát vélte felfedezni. Ugyanakkor itt fekszik mellette Jöns, majd elolvad a vágytól, hogy megkaphassa őt… Nem szerette ezt a helyzetet. Rendben van, Jöns csak egy buta parasztlegény. Csakhogy erős, izmos testű és árad belőle a férfiasság. És anélkül, hogy tudatában lett volna, megtalálta Villemo gyenge pontját. Könyörgött, hogy szánja meg végre a lány. Szóval Jöns egyáltalán nem volt visszataszító, sőt, rendkívül kedves, naiv, jóhiszemű és tapasztalatlan. – Értsd meg végre, Jöns, nem engedhetlek magamhoz! – mondta neki barátságosan. – Már eljegyeztem magam valaki mással. Meg kell őriznem számára ártatlanságomat. Inkább belehalok, mintsem… – Hát nem tudod egy kis időre elfelejteni? – kérdezte szipogva Jöns, miközben lapos mutatóujját a
lány csupasz vállához érintette. – Hiszen mi illenénk is egymáshoz. Te jóságos ég! – háborodott fel magában Villemo. Hogy illenénk már egymáshoz? Teljesen mások vagyunk. Én eszes vagyok és törekvő, a származásomról nem is beszélve. – Nem, Jöns. Sajnálom, de nem tudom elfelejteni. Most pedig feküdj vissza a helyedre. A férfi kétségbeesetten felzokogott és elfordult tőle. – No, no – nézett rá ijedten a lány. – Most meg mi bajod lett hirtelen? – Meg fogok halni – siránkozott a legény. – Meg fogok halni. – Szó sincs róla! – Villemo közelebb húzódott hozzá és óvatosan megsimogatta a homlokát. – Hogy mondhatsz ilyet, hogy meg fogsz halni? Jöns tőle váratlan határozottsággal fordult meg, és derékon kapta a lányt, arcát pedig kebléhez nyomta. – Tudod, hogy nem akarlak megbántani, nem akarlak, drága Villemo. De nem bírom már, hogy soha senki ne akarjon engem. – Ezt nem értem. – Nem szeretnek engem a lányok, és ez egyre veszélyesebb a számomra. Azt mondják, hogy ostoba fickó vagyok. Pedig már úgy szeretnék derékon kapni egyet és érezni az öléből áradó meleget. Nem bírom már sokáig visszatartani a vágyam… ha nem teljesülhet be, talán még szét is pukkad az… a… az a valami, no… hát tudod… – Jöns, én azt hiszem, semmi efféle veszély nem fenyeget – igyekezett véget vetni a rábeszélésnek a lány. – Szerintem te is segíthetnél magadon…
A legény döbbenten nézett rá. Elpirult. – Még hogy én magamon? Neem, Villemo. Ezt nem tehetem. Jól tudod, hogy bűn. Fekete lesz tőle az ember gerincveleje és még más is történhet… – Tudd meg, hogy ez butaság! Inkább egészséges, ha az ember kielégíti a vágyait, legalábbis néha – jelentette ki Villemo szakszerűen. – Hát azt már nem! Én nem akarom a pokol ezer kínját kiállni emiatt! Villemo, ha mégis… ha mégis megengednéd… csak egy kicsit… Ez már zsarolás! Dominic, hol maradsz ilyen sokáig? Jobb, hogy Jöns mit sem tud arról, hogy én is mennyire vágyom már arra, hogy kielégüljenek a vágyaim! De engem nem érdekel Jöns! Pedig igazán férfias jelenség! Nem tagadhatom, hogy hatással van rám. Biztosan csak azért, mert már annyira szeretnék… – Jöns, jobb, ha én most elmegyek. A férfi megragadta a karját. Nem durván, de határozottan. Szeme esdeklőn csillogott. – Nem mennék beléd… ígérem… csak közel szeretnék lenni hozzád. Istenem! Hogy tagadjam meg neki? Nem akarom megsérteni! Ha egy durva fickó lenne, könnyebb lenne a dolgom. De Jöns olyan szánalomra méltó! Miért éppen én vessem rá az utolsó követ? Ó, bárcsak ne lüktetne ennyire minden porcikám a vágytól! Légy észnél, Villemo! Légy észnél! Istenem, már itt is van! Rám akar feküdni! – Jöns, kérlek! Hallotta saját, erőtlen hangját. – Nem bántalak, nem megyek túl közel hozzád!
– Nem, azt meg is tiltom neked! Ezzel megtört a lány ellenállása. Feje majd szétpattant, azt sem tudta, hol van, fiú-e vagy lány. Teste nem akart mást, mint megszabadulni a benne égő vágytól. Dominic! Csakhogy ez nem ő, hanem Jöns. Jöns megpróbálta szétfeszíteni a lány lábát, de Villemo határozottan ellenállt. Dühösen oldalára fordult. Úgy feküdt ott, akár egy fadarab. Jöns pedig nagy igyekezettel próbálta elérni célját. Nem volt sem csábító, sem erőszakos. Egy ideig a nadrágjával matatott, majd lefeküdt a lány mellé és mellkasát annak kebléhez nyomta. A férfi teste tüzelt, akár egy kemence. Gondosan magukra húzta a takarót, hogy ne fázzanak. Villemo remegett. Egyszerre undorította és vonzotta a helyzet. Hiába is próbálná azt képzelni, hogy Dominic fekszik mellette. Jönsöt más fából faragták. Istenem, mit nem képzel ez? – Nem! – sikoltotta a lány. – Nem megyek beléd, megígértem! Villemo érezte, ahogy a férfi combjai közé szorít valami forrót. Érezte, hogy az a valami legtitkosabb testrésze felé igyekszik. Istenem, suttogta, Istenem! Ne engedd, hogy odaadjam magam! Nem lehet, hogy éppen ő… Közben akaratlanul őt is magával ragadta a vágy, és csak nagy erőfeszítések árán bírta rá magát, hogy ne tárja szét combjait a férfi előtt. Jöns erős keze a hátát markolta. Ezt nem úszom meg kék foltok nélkül, gondolta Villemo, miközben a férfi a fülébe lihegett. – Engedd meg, hogy…
– Nem! – mondta határozottan a lány. Pedig mennyire szerette volna megadni magát! Istenem, segíts! A testem nem engedelmeskedik többé nekem! Hát csoda, hogy annyi fiatal lány és érett asszony esett áldozatul a férfiak csábításának, még akkor is, ha nem akarták? Villemo úgy döntött, hogy ezentúl soha senkit nem ítél el emiatt. Soha többé! Jöns egyre erőszakosabb lett, de a lány nem engedelmeskedett. A férfi lihegése egyszer csak elhalt, nyugodtan feküdt mellette. Villemo combja közé kapott. Keze valami ragacsos dolgot érintett. – Ó, Villemo! – suttogta hálásan a férfi. – Istenem, milyen boldog vagyok! Villemo korántsem volt olyan elégedett, mint Jöns. Arról nem is beszélve, hogy végig kellett hallgatnia a férfi kettőjük jövőjéről szóló képzelgéseit. – Most már örökre együtt leszünk. Te és én! És meglátod, legközelebb már jobb lesz! Csak nem gondolja komolyan? – hüledezett a lány. Hát nem értett meg semmit az egészből? Láthatólag nem. Jöns még sokáig beszélt, ám Villemo képtelen volt felelni neki. Ám amikor a férfi diadalmámorban elaludt, gyorsan felkelt és magára kapta kék ruháját. Olyan rosszul érezte magát, hogy csak nagy nehézségek árán bukdácsolt le a lépcsőn. Átment az udvaron, majd bevette magát a fürdőházba. A kád, amelybe fürdővizét öntötték, még mindig ott állt. A víz azóta kihűlt. Nagy sietve levette ruháját, majd beleült a vízbe. Talált egy rongydarabot, amivel kíméletlenül dörzsölni kezdte bőrét. Remélte, hogy lemoshatja lelkéről is a szégyent, amely rátapadt.
Amikor kissé megnyugodott, kilépett a dézsából és ismét fölöltözött. Egy ideig még a fal mellett állt, Dominic nevét suttogva. – Nem tettem semmit. Csak segítettem egy szerencsétlenen, aki különben meghalt volna. Érintetlen maradtam, érted? Érintetlen! A tiéd vagyok, testestül-lelkestül. Persze, ha kellek neked egyáltalán. Úgy érzem, mintha beszennyeztek volna, Dominic! Mit tegyen Jönsszel, aki most jövőjüket tervezgeti? Miért nem érti meg, hogy ez volt az első és utolsó alkalom? Csak segíteni akart neki! Részéről ezzel be van fejezve. Jöns még képes és elhiszi, hogy ez az éjszaka mindennek a kezdete! Kénytelen lesz a lelkébe taposni, pedig épp ezt akarta elkerülni mindenképpen. Tompa puffanásra riadt fel, mely a házikó felől jött. De hát Jöns már régóta alszik… Amikor kilépett, észrevette, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva áll. Pedig egészen biztos, hogy ő becsukta. Jól látta, hogy a ház belsejében árnyak suhannak ide-oda. – Nincs itt – hallatszott egy durva, brummogó hang. – Nem baj, legalább a fickóval végeztünk. Előbbutóbb vissza kell jönnie. Mire a többiek visszajönnek a tótól, már el is kaptuk a lányt. Most viszont gyerünk! Arról azonban gondoskodtak, hogy az ajtó elé őrt állítsanak. Villemo alig akart hinni a szemének. Végre rájött, mi történhetett odabenn.
Jöns! Ó, a szerencsétlen, jámbor Jöns! El kell tűnnie innen. Csakhogy Dominic rábízta az iszákját, az pedig bent van a házban. Nem hagyhatja itt, hiszen Dominic minden holmija abban van. Meg kell szereznie valahogy. És Dominicot is értesítenie kell. Nem szabad visszatérnie ide, hiszen akkor vele is végeznek! Jöns, Jöns! Az ajtóba persze odaállították azt a nagydarab fickót! Nem surranhat be észrevétlenül. Villemo féktelen haragra lobbant. Egyre fortyogott, nőtt, emelkedett benne az indulat. Kísértetként lépett elő a fürdőház sötétjéből. Egyik kezét védekezőn maga elé emelte. – Tűnj el innen! – szólt a marcona rablóhoz olyan hangon, hogy annak megfagyott ereiben a vér. – Tűnj el innen, vagy átkot bocsátok rád, örökre! Örömmel látta, hogy a férfi ijedten fölemelkedik helyéről és hápogva, elszürkült arccal menekülni próbál. Torkából csuklásszerű hangok törtek fel, majd nyaka közé szedte a lábát és elrohant. Villemo sejtette, hogy a fickónak milyen látványban lehetett része. Hiszen ismét előtört belőle a Jéghegyek Népének félelmetes, a halandók szemében iszonytató ereje. Most már tudta, hogy olyankor támad fel benne az erő, amikor az őt ért megpróbáltatások túllépik számára az elviselhetőség határát. Tudta, hogy kevés az ideje. Fölrohant a lépcsőn és megragadta a két iszákot. Tekintetével kerülte az ágyat. Mielőtt kiment volna, lopva mégis odapillantott. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy rosszullét fogja el. Csakhogy a könnyek most már senkin sem segíte-
nek. A következő pillanatban már kint állt a kapuban. Sehol semmi mozgás. Azért jobb, ha óvatos lesz. Merre lehet a templom? Meg kell találnia a paplakot. Már éjfél is régen elmúlt, Dominic pedig sehol sincs. Nem, nem. Semmi baja sem történhetett. Könnyen ráakadt a templomra. Csakhogy odabenn minden sötét volt. Lehetetlen, hogy bárki is bent legyen. Kicsit arrébb egy nagy ház fehér fala világított a sötétben. Ott lakhat a pap, gondolta örömmel. Ahogy a házak mentén lopakodott, észrevette, hogy a templom udvarán nagy csapat férfi áll. Ahogy közelebb óvakodott, a hangjukat is jól hallotta. – Te teljesen meghibbantál? – kérdezte elégedetlenül az egyik. – Álmodtad az egészet! – Esküszöm – mondta egy másik hang –, esküszöm, hogy minden úgy van, ahogy mondtam. A szeme izzott a sötétben. Mint a macskák szeme. És azt mondta, hogy megátkoz, ha nem tűnök el. Boszorkány, mondom én, hogy boszorkány az a lány! – Hát ilyet még nem hallottam! Hogy lehet egy ember ilyen barom! Gyerünk, megkeressük azt a boszorkányt! – Én nem mozdulok innen egy tapodtat sem! – közölte a riadt hang. – Velünk jössz, ha tetszik, ha nem! A rablók pár házzal a leselkedő Villemo előtt mentek el. A lány közelebb osont a paplakhoz. Ott is sötét volt már, de csak itt tudhatta meg, merre ment Dominic. Rövid várakozás után feltűnt az udvaron a pap. Hosszú hálóinge a földet söpörte, kezében gyertyát tartott.
Csakhogy egyáltalán nem az a pap volt, akivel Dominic elment… Villemo dadogva mondta el, mi járatban van, és megkérdezte tőle, hogy járt-e nála egy férfi, akit Dominic Lindnek hívnak. A pap megrázta a fejét. – Úgy látom, azok a gazemberek már megint kihasználtak. Az az érzésem, rokona a haramiák kezébe került. Nem hinném, hogy még életben van. Villemo nagyot nyelt. Szörnyű üresség tátongott bensejében. Már majdnem sarkon fordult, amikor még egyszer a paphoz fordult. – Mondja csak, van itt a környéken valahol egy tó? – Tó? Igen. Elég messze. Északnak kell mennie. A tó! Istenem, segíts! Mit tettek ezek Dominiccel? – Hogy jutok oda? – Menjen egyenesen a mező felé. A falu szélén forduljon északnak. A hajnali fény majd útbaigazítja. Nem várom be a hajnalt, gondolta Villemo. Megköszönte a segítséget, szabadkozott, hogy megzavarta az öreg éjszakai álmát, majd elindult. Azon tűnődött, vajon hányan lehetnek a haramiák. Látott pár lovat a templomudvaron, no és azt a néhány embert a fogadónál. Vajon állítottak őrt a lovakhoz? Bizonyára nem, hiszen senkitől nem tartottak a faluban. Villemo odalopakodott a lovakhoz: Az állatok fölhorkantak, ahogy megérezték a szagát. Nini! Ott van Dominic lova! Hiszen ezek az ő lovaik! Lázasan kutatott a sajátja után. Megvan. Az a barna az, a lábán fehér foltokkal.
Barátságosan megsimogatta a lovak fejét, majd óvatosan leoldotta kantárjukat a fáról. Amikor már biztosan ült a nyeregben és Dominic lovának a kantárját is erősen fogta, kedvesen a többi ló közé csapott. Azok boldogan szaladtak tova, dúsabb legelőket keresve, mint amilyet egy templomudvar kínálhat. Villemo szíve repesett az örömtől, amikor látta, mint szélednek szét különböző irányban. Már nem volt olyan sötét. Keleten világosodni kezdett az ég alja. Mindez elég volt ahhoz, hogy Villemo könnyen rájöjjön, merre kell a tó felé indulnia. Rettegni kezdett. Igyekezett gondolatait elterelni Dominicról. Jönsre sem emlékezett szívesen. De neki legalább egyszer része volt abban az örömben, amit egy nő testi közelsége jelenthet egy férfi számára. Végül is nem bántotta meg. Még akkor sem, amikor a jövőjükről kezdett áradozni. Könny szökött a szemébe. Csak nem fog most sírni? Ám Villemot valami más miatt gyötörte a szomorúság. Kénytelen volt bevallani, hogy megkönnyebbült Jöns halálhíre hallatán. Ó, hogy is juthat eszébe ilyesmi? Bánkódott szegény fiú miatt, még akkor is, ha tudta, hogy Jönsöt semmi jóval nem kecsegtette az élet. Hiszen a lány, akire vágyott, nem lehetett volna az övé. Lassan világosodni kezdett. Bár egyelőre nem látott sokkal jobban, a reggeli fény láttán gyorsan viszszatért harci kedve. Az útmenti fenyők törzsét köd burkolta be, valahol egy árva madár hangja hallatszott. Csak nem bagoly?
Villemo megállította a lovakat. Tőle messze, a látóhatár szélén egy alak botorkált felé. Állat volna? Ember lesz az! És Hallaryd felé tart. Az ember egyre közeledett. Alakja kirajzolódott a fényben, Villemo figyelmes lett jellegzetes mozgására. Boldog mosollyal ösztökélte vágtára a lovakat. Amikor már közelebb ért hozzá, odakiáltott. – Van néhány eladó lovam az uraságnak! Dominicnak földbe gyökerezett a lába. Még mindig alig hitte el, hogy Villemo áll előtte. – Tényleg jó lovak. Próbálja ki, uram! – Köszönöm – nyögte ki végül rekedten a férfi. – No és mennyiért adja? – Egy csókért – mondta a lány komolyan. – Sajnálom, de azzal pillanatnyilag nem szolgálhatok. Ám ha a kisasszony megelégszik az örök szerelemmel… Villemo szeme könnybe lábadt a meghatottságtól. – Azt hiszem, jó ár egy ilyen pompás állatért. Dominic nyomban fölpattant a lóra. – Ráadásul a saját lovam! Hogy szerezted vissza őket? No és mi van Jönsszel? Villemo azt javasolta, hogy észak felé lovagoljanak. Dominic engedelmesen követte, mert sejtette, hogy a lány megtudott egy-két dolgot. – Jöns halott – mondta csendesen és megfogta a férfi kezét. Némán lovagoltak tovább. A mocsarak a hajnali fényben remegtek. A lovak kecses lába áttörte az út felett lebegő ködöt. – Mi történt veled, Dominic? Olyan vizes a hajad. A férfi elmesélte a történteket. Villemo még soha életében nem hallott ehhez foghatót. – No és veled, Villemo?
Villemo mindent részletesen elmesélt, kivéve persze azt, ami az ágyban történt. Nem szólt egy szót sem a vágyról, mely újult erővel kapott életre benne, amint megpillantotta a férfit. Hát soha nem múlik már el? Évekkel ezelőtt kapott lángra bennem és azóta ég, kiolthatatlanul. Meszszire űzött otthonomtól, előbb Dániába, majd Svédországba és eközben lángok, csak lángok tovább. Most pedig olyat műveltem, hogy nem merek a szemébe nézni. Akkora szégyen ez, hogy lassan nem mutatkozhatom az emberek előtt, nem érdemlem meg, hogy lássam a napot és a holdat. És mindez azért, mert ilyen elképesztő erővel áll ellen nekem! Dominic megcsóválta a fejét, amikor a lány befejezte kalandjának elmesélését. – Már megint használtad az erőd, Villemo! Jó, ha most már takarékoskodsz vele. Ki tudja, mi történik még? – Ne aggódj. Inkább azon tűnődj, hová rejtőzhetnénk el a haramiák elől. – Azt hiszem, elfelejthetjük őket. Ennyire északra már nem merészkednek. Ez már igazán svéd terület. – Ezek szerint szabadok vagyunk? – Igen, azt hiszem. – Dominic, én nem akarlak már megint a jövőről kérdezgetni. De még a holnapról sem. Szeretném végre kipihenni magam. Kiálltam néhány próbát, de ez felemésztette minden tartalékom. Ha nem állunk meg azonnal, félek, leesem a lóról. – Inkább álljunk meg – javasolta Dominic. – Magam is fáradt vagyok, nézd, hogy remeg a kezem! Gyere, keressünk valami pihenőhelyet. Tovább lovagoltak észak felé. Közben délibáb le-
begett a látóhatár felett és a sápadt hold végleg beleveszett a fénybe.
10. fejezet A NAP LASSAN felemelkedett a ködös látóhatár fölé. Dominic megállította a lovát. – Mit szólnál ahhoz a nyírfaligethez, ott a távolban a tó partján? Elindultak a megjelölt irányba. Villemo már-már elaludt a nyeregben. Dominic hangjára eszmélt fel. – Valóban gyönyörű – mondta álmos hangon. – Menjünk oda. Amikor odaértek, lerogytak a fűbe. Nem törődtek a lovakkal, hagyták, hadd legelésszenek szabadon. Messze lehettek az általában használt utaktól. Villemo úgy érezte, mintha évtizedeken keresztül mást sem csináltak volna, csak lovagoltak. A túlpartról darumadár hangját hozta feléjük a szél. Nyeregtakarójukat szétterítették a földön az árnyas fák alatt. – Jó lesz így? – Nem is lehetne jobb – mormogta a lány álomittas mosollyal, majd levetette magát a takaróra. Dominic betakarta a köpenyével. – Bújj te is alá – mondta Villemo. – Köszönöm, de van mivel takaróznom – jegyezte meg a férfi, majd tisztes távolságra leheveredett a lány mellé. – Látom, tartod a távolságot – suttogta alig hallhatón Villemo. Dominic csendben elmosolyodott.
Amikor már azt hitte, hogy a lány elaludt, óvatosan simogatni kezdte a haját. Ujjai lassan lecsúsztak homlokára, majd orrára, megérintették száját. Mindezt olyan finoman, hogy szinte csiklandozta a lányt. – Kedvesem – suttogta Dominic. – Milyen bátor vagy, édes kedvesem. Villemo kis idő elteltével megszólalt. – Mondjál még ilyeneket – suttogta félálomban. Szeme csukva volt, de arcát boldog mosoly öntötte el. – Mondjál még ilyeneket, légy szíves! Bár várj addig, amíg felébredek. – Hogyan? – kérdezte Dominic, aki pontosan értette, mit akar a lány. – Jó lett volna, ha ma éjjel suttogod a fülembe ezeket a szavakat. Dominic megdöbbent. – Miért éppen ma éjjel? – kérdezte. Ám Villemo nem válaszolt. Csak mosolygott. Megkereste a férfi kezét és arcához szorította. Elaludt. Dominicnak meglehetősen kényelmetlen volt így feküdni. Egy ideig tűrte, végül óvatosan kihúzta a kezét. Éppen akkor aludt el, amikor a Nap kitört a ködfelhő mögül és sugaraival melegíteni kezdte a földet. VILLEMO FELÉBREDT A Nap delelőre hágott. Az egyik ló közvetlenül feje mellett legelte a kövér füvet. Felült. Dominic a tóparton állt, mosakodott. Nadrágját feltűrte, mellkasa csupasz volt. Dominic. Együtt vannak megint. Ráadásul teljesen egyedül a vadon közepén. Útjukat, mely ide vezette őket, tra-
gédiák sora szegélyezte. Összeráncolta a homlokát. Hát lehetséges ez? Az a furcsa érzés… Mennyi nehézségen és megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, hogy kiérdemelje a férfi társaságát. És most? Hirtelen rádöbbent valamire. Teljesen egyedül volt Dominiccal. És most hirtelen olyan gyámoltalannak érzi magát. A férfi megfordult, észrevette, hogy a lány is ébren van már. Elindult felé, testén vízcseppek csillogtak. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte. – Inkább nyugat felé lovagoltunk, nem északnak. Látod a Napot? Máshol kellene lennie. Villemo nehezen szólalt meg, amióta rájött, hogy tart a férfitól. – És ez nagy tragédia? – Tulajdonképpen igen. Mert merre kellett volna mennünk? Nem. Erre még ő sem tud válaszolni. – Villemo, mi van veled? – kérdezte kedvesen és leült a lány mellé. De az a füvet bámulta, ahol éppen egy katicabogár küzdötte föl magát egy vastag fűszálon. Talán a kedveséhez igyekszik, gondolta Villemo. Neki is számtalan akadályt kell leküzdenie. – Villemo – hallotta Dominic hangját. – Nem… nem értem. – Mit? – Nem mondhatom meg. – Jobb lenne, ha megmondanád. A lány felállt.
– Menjünk tovább. Ám Dominic megragadta a karját. – Nem, addig nem, amíg meg nem mondod, mi bajod van. Villemo tétovázott. – Megengeded, hogy megmosakodjak előbb? Piszkos és izzadt vagyok. – Persze, menj csak. Itt megvárlak. Nem fogok leselkedni. Villemo biztos valami csípőset válaszolt volna erre, ha jókedvében van. Mondjuk valami olyasmit, hogy: Ahhoz kellene ám a bátorság. Ám most egy szót sem szólt, csak lebaktatott a vízhez. Amikor visszajött, a férfi lehúzta maga mellé és megfogta a kezét, ám a lány visszahúzta. – Most már komolyan aggódom – jegyezte meg a férfi. – Nem akartalak megbántani. – Mi történt? – Nehéz erről beszélnem. Egyébként is sok mindent lelepleznék ezzel. A férfi egy ideig csendben nézte. – Kérlek – szólalt meg végül. Villemo nem mert Dominicra nézni. – Számodra sem titok, hogy néha túlságosan szabadosan viselkedtem. – Szerintem nem. – Dehogynem. Vadásztam rád, Dominic. Ezt senki sem tagadhatja. Hajtott a nyugtalan szívem, a testemben tomboló vágy, melyet csak te olthattál volna el. Mindent feláldoztam azért, csak hogy veled lehessek. A lány egy pillanatra elhallgatott. Dominic egy percre sem vette le róla a szemét.
– Nem volt előttem olyan akadály, melyet ne tudtam volna leküzdeni. Én szabadítottalak ki a dán fogságból. Olyan dolgokat kellett csinálnom, melyről jobb lenne hallgatni, de most már nem lehet. Látta, amint a férfi kezével idegesen megmarkol egy fűcsomót. – Villemo, mit tettél? – kérdezte elfúló hangon. A lánynak nehezére esett megmondani az igazságot. – A kikötő parancsnoka… Koppenhágában… megkért valamire. – Nem! – suttogta a férfi. – Nem arra, amire gondolsz. Egyszerűen csak nézni akart. Dominic döbbenten nézett rá. – És te megengedted? – Hagytalak volna inkább fogságban? – Hozzád ért? – Még csak nem is láttam. Én pedig azt képzeltem, hogy te figyelsz engem. – Uramisten! Villemo, van még valami, amit el kell mondanod? – Csak az, hogy úgy vadásztam rád, mint egy utcalány. – Kérlek, ne mondj olyat, ami nem igaz. Őszinte vagy és bátor. Egész nap az jár a fejemben, amit elalvás előtt mondtál. Hogy inkább éjszaka suttogtam volna a füledbe kedves szavakat. Villemonak elállt a lélegzete. Mit mondhat még el? És mi az, amit még el mer mondani? És egyáltalán, miért kérdezi? – Egy kicsit lassabban – jegyezte meg. – Van még mondanivalóm. – Akkor bökd ki végre – mondta határozottan a
férfi. – Jöns. – Ó, nem! Villemo, ez nem lehet igaz! – Nem történt semmi. Csak éppen sikerült fellobbantania bennem a vágyat. Pontosabban te voltál az, mert csak rád gondoltam. Eltávolított néhány száraz fűcsomót, hogy a bogárka könnyebben haladhasson tovább. – Boldoggá tettem Jönsöt, Dominic. Boldogan halt meg, és én örültem ennek. De én nem voltam boldog, rád vágyakoztam. Úgy égett a testem, akár a Pokol tüze. Amikor éjszaka találkoztunk, csak az volt a szerencsém, hogy lovon ültem, hogy nem tudtalak megérinteni, különben… Most már elmondhatom, mi történt velem valójában. – Igen? – kérdezte a férfi, amikor a lány elhallgatott. – Most már nincsenek előttem akadályok. Mármár az az érzésem, hogy csak akkor tudlak szeretni, ha valami közénk áll. Bármit kibírnék, hogy elérjelek. Bármit… Szeretni tudtalak volna a Woller gazda pajtájában, mert nem érinthettük meg egymást. Mindig nyíltan, szégyentelenül bizonyítottam irántad való érzéseimet, ha nem tudtalak elérni. Most meg itt vagyunk, teljesen egyedül, és nekem még csak eszembe sem jutna, hogy elcsábítsalak. Kérlek, menjünk tovább! A férfi keze megragadta csuklóját. – Ezzel azt akarod mondani, hogy már nem szeretsz? – kérdezte szomorúan. – Ó, dehogy! Csak éppen az történt, hogy odalett a bátorságom. Olyan gyámoltalan vagyok, mint egy apáca. Már nem tudom elhitetni magammal, hogy sze-
retsz. Hirtelen rádöbbentem, hogy csak sajnálsz engem. Hogy a terhedre van a rajongásom… A férfi befogta a lány száját. – Ne szólj többet. Azt mondtad, hogy vágy lobbant benned, irántam. Most már nem vágyakozol? – Erre nem válaszolok! – De bizony válaszolsz! – hangzott Dominic fenyegető hangja. – Ne kínozz! – kérlelte a lány és szeme megtelt könnyekkel. – Felelj! – Miért? Miért kell válaszolnom? Hogy utána megint feddhetetlen Grál-lovag módjára elutasíts? Mint aki kiállta a próbát? Nem alázkodtam meg már eddig is épp eléggé? – Drága Villemo! Nem veszed észre, hogy meglehetősen egyoldalúan nézed a szerelmünket? Villemo robbanni tudott volna és nem is fogta vissza magát. – Hát mit képzelsz te? Fogalmad sincs róla, mit érzek valójában! Tudod mit jelent nekem, hogy láthatom a szemed csillogását, hogy érzem a gyengédséged, hogy hallhatom a hangod, hogy gyámolíthatlak, ha bajban vagy, hogy hozzád bújhatok, ha fáj valami, hogy beszélgethetek veled és osztozhatom a sorsodban? Ehhez képest semmit sem jelent a testi vágy… Dominic ismét a lány szájára tapasztotta kezét, meg volt győződve róla, hogy kíméletlen és durva szavakat fog az arcába vágni. Igyekezett megőrizni komolyságát, ám összeszorított száján végül mégis kibukott a nevetés. A következő pillanatban már mindketten nevettek. Őszintén és felszabadultan. Amikor Dominic valamennyire magához tért, a
lányhoz fordult. – Nagyon szeretlek, Villemo! És minél többet vagyunk együtt, annál erősebbé válik bennem ez az érzés. Ha nem vagy mellettem, állandóan rád gondolok és olyankor képzeletben megölellek és úgy szeretjük egymást, ahogy te is álmodozol róla. Sajnálom, hogy megint ezzel hozakodom elő, de egyikünknek erősnek kell maradnia. És úgy látszik, ezt a terhet rám rakta a sors. Bocsáss meg érte, kedvesem! A lány megnyugodva bólintott. – Most képes vagyok megbocsátani, mert józannak és nyugodtnak érzem magam. De ha újra fellobban bennem a vágy, akkor gyűlöllek az ésszerűséged, megfontoltságod miatt. – Megértelek – mondta a férfi és megszorította a kezét. – Indulhatunk? Felszedelőzködtek. Dominic észrevette, hogy a lány sugárzik a boldogságtól. Úgy tűnt, szükség volt már erre a megnyugtató beszélgetésre. Arról persze nem szólt egy szót sem, hogy ő maga mennyire szenved. Ha csak megérintette a lány finom, áttetsző, kicsit szeplős bőrét, az ő teste is lángra lobbant. Ha Villemo tudná, néha hogy mardossa belülről ez a láng! Dominic szerepe sem volt irigylésre méltó. Villemo már feltette lova hátára a nyeregtakarót, amikor kérdő tekintettel fordult Dominic felé. – Mégis, hová megyünk? A férfi komolyan pillantott vissza rá. Érezte, ha megmondja az igazat, megöli a lány szemében a boldogságot. – Előbb-utóbb sajnos elválnak útjaink – felelte.
– Nem, nem! – kiáltotta Villemo és arcáról valóban eltűnt a boldog fény. – Légy észnél, Villemo! Először is kezdjük veled. Tudja valaki rajtam kívül, hogy hol vagy? – Nem – horgasztotta le fejét szégyenkezve a lány. – Anya és apa azt hiszik, hogy a nagymamánál vagyok Gabrielshusben. Nagymama pedig azt hiszi, hogy hazautaztam a szüleimmel. – És mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire lelepleződik ez a csalás? Már régóta úton vagyunk. Mondhatni, hetek óta. Ez bizony így volt. És Villemonak rosszul esett volna, ha megint fájdalmat kell okoznia szeretteinek. – Esetleg írhatnék nekik – mondta határozatlanul. – Írni? Svédországból Norvégiába? – Igazad van. Elfelejtettem, hogy háború van. De hát akkor ők sem levelezhetnek egymással? – Dánia és Norvégia között, ha gyéren is, de jár a posta. Lásd meg végre az igazságot, Villemo! Haza kell menned, minél előbb! Stockholmba nem küldhetlek. Az semmit sem segítene a szüleiden, arról nem is beszélve, hogy a szüleim sincsenek ott. – És te? A férfi felsóhajtott. – Nekem vissza kell mennem. A svéd hadsereg tisztje vagyok. Ha így folytatom tovább, még azt hiszik, hogy megszöktem. Azt, hogy idejöttünk, még megbocsátják nekem, hiszen ravasz cselnek estünk áldozatul. Ám, ha ezek után sem térek vissza, akkor… akkor vége a király futárjának. – De én nem akarom! Veled akarok maradni! – Bárcsak mondhatnám azt, hogy várj türelemmel, majd később! – mondta szomorúan Dominic. – De
nem mondhatom. Félek, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. A lány lehajtotta a fejét. Úgy érezte, nem bírja elviselni a jövő hirtelen ránehezedő súlyát. – Képtelen vagyok tovább küzdeni, Dominic. Úgy érzem, rajtunk már semmi sem segít. Helyesen döntöttél. Nos, akkor merre indulunk? – Azt hiszem, nyugodtan folytathatjuk arra, amerre tegnap indultunk. Északnyugat felé. Így hamarosan a tengerparton lehetünk megint. Ott majd eldöntjük, hogyan tovább. – Szóval legalább addig együtt maradunk? – kérdezte megkönnyebbülten a lány. – Szerencse, hogy nem akarsz visszafordulni, hogy Göinge erdőségein keresztül jussunk vissza! – Nem, nem. Bár az az út kétségtelenül rövidebb lenne. Dominic megfogta a lány állát, kicsit megemelte, majd kézfejével gyengéden megsimogatta. Pár perc múlva már úton voltak a tengerpart felé. EGÉSZ NAP LOVAGOLTAK. Sokat beszélgettek útközben, sikerült egyre jobban megismerniük egymást. Közben a vidék is megváltozott. Halland nyílt mezői terültek el végtelenül a szemük előtt. Eddig sikerült elnyomni magukban az éhségérzetet, de kénytelenek voltak bevallani, hogy nem bírják tovább. Már korábban is elhaladtak néhány magányos tanya mellett. A lakott települések idővel megszaporodtak körülöttük, egyre több lett a ház, a megművelt föld, sőt itt-ott szélmalmok is ágaskodtak.
– Valahogy jobban érzem itt magam – nevetett fel Villemo. – Csak szörnyen éhes vagyok. Annyira, hogy lassan rosszkedvű leszek tőle! – Érthető – mondta Dominic. – Szerencsére még bőven van pénzem, mivel vigyáztál az iszákomra. Keressünk gyorsan valami fogadót! – Ez már bíztatóan hangzik! Még sokáig kellett lovagolniuk, mire akkora falut találtak, ahol templom is, fogadó is volt. A nap addigra már elérte a nyugati látóhatár szélét, de volt még egy kis idő sötétedésig. Amíg Dominic ellátta a lovakat, Villemo mögötte állt és figyelte: Már megint az a lehetetlen vágy! A férfi levette köpenyét, s a lány észrevette, hogy mellénye csak a combjáig ér. Csípőjén rézberakásos, vastag öv feszült. Nadrágja szorosan lábához tapadt, kiemelve izmos formáit. Csizmája a térdéig ért. Villemot már-már az ájulás környékezte, annyira vonzónak, csábítónak érezte a férfit. – Bemenjünk? – kérdezte feléje fordulva Dominic. A lány zavartan ébredt föl álmodozásából és bólintott. Le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy beférjenek az alacsony ajtón. A kocsma belsejéből áradó szag alaposan mellbevágta őket. Odabent félhomály volt. Villemo örült ennek, így legalább nem kellett megbizonyosodnia a kocsma tisztasági fokáról. Egy erőteljes asszonyság, aki a kocsmárosné lehetett, helyet kerített nekik a sarokban. Villemo hirtelen megint csodálatosnak látta a világot. Itt ült Halland tartomány közepén, egy apró fogadóban, oldalán Dominiccel. Nem értette, hogy kerülhetett ide.
Illetve értette; mindent kitartásának, állhatatosságának köszönhetett. Villemo rengeteget evett, de Dominicot sem kellett biztatni. Úgy érezte, mindketten megérdemeltek végre egy kiadós estebédet. Most, hogy ismét emberek vették őket körül ebben a lehetetlenül sötét ivóban, Villemo vágya föltámadt. Elnézte a férfi tiszta, magas homlokát, a néha arcába hulló, rakoncátlan hajtincseket, csillogó tekintetét és széles vállát. Anélkül, hogy észrevette volna, megrázta a fejét. – Mi van veled? – kérdezte a férfi. – A láz – felelte kifejezéstelen arccal a lány. – Már megint. Mondtam neked, hogy mindig csak akkor érzem, amikor külső körülményeink meggátolnak abban, hogy hozzád érjek. Ha egyedül vagyunk… elszáll minden bátorságom. – Azt hiszem, ez nem pusztán bátorság kérdése – mondta Dominic és ravaszul elmosolyodott. – Szerintem inkább a benned feltámadó női szemérem – fejezte be gondolatát, majd átnyúlt az asztal fölött és megfogta a lány kezét. – Talán… talán mégis van bennem is tisztesség? – Hát persze! Én ugyan nem tudom eldönteni, hogy lényed melyik felét szeretem jobban. Szabadosságodat, vagy félénk szemérmedet. Közben befejezték a vacsorát. Még üldögéltek egy kicsit és hallgatták a körülöttük ülő emberek zsongását. De mindez távolinak tűnt, mintha zárt térben lettek volna, ahol tökéletes a csend. Villemo testét elöntötte a forróság. Ajka kiszáradt, halántékán megfeszült a bőr, keblei megkeményedtek. Teste elnehezült…
Dominicra pillantott. Észrevette, hogy a férfi szeme lassan megtelik könnyekkel. – Mi van veled, kedvesem? – Nem bírom tovább, Villemo – suttogta. A lány szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Hát ennyire terhes számodra a jelenlétem? – Nem, dehogy – tiltakozott hevesen a férfi. – Ellenkezőleg. Képtelen vagyok arra, hogy elszakadjak tőled. Testem és lelkem egyaránt téged vár. – Ó, Dominic – sóhajtott fel panaszosan a lány –, menjünk innen! Jobb, ha egyedül maradunk egy kicsit! – Nem! Erősnek kell lennünk! Várnunk kell, amíg alábbhagy ez… a láz, ahogy te hívod ezt a furcsa érzést. Várjunk, amíg ismét tiszta fejjel leszünk képesek gondolkodni. Majd megragadta Villemo kezét, de olyan erősen, hogy a lány attól félt, összetöri a csontjait. Érezte, hogy a férfi térde szorosan az övéhez tapad. – Nem ülhetünk itt a végtelenségig – figyelmeztette kedvesét. – Nem éjszakázhatnánk itt? – Már kérdeztem. Minden szobájuk foglalt. És egy kicsit tovább kellene mennünk még ma este. – Rendben van – mondta kényszeredetten a lány. – Egyébként sem tetszik nekem ez a hely. – Nekem sem. Képtelen volt a férfi szemébe nézni. Inkább egymásba fonódó kezüket nézte. Szeme előtt lassan kirajzolódott kék ruhája kézelőjének apró, finom mintázata. Szegény anya mennyit dolgozott vele esténként… éppen a dániai utazásra varrta. A ruha azóta bepiszkolódott, inkább szürke volt, mint kék, az alja pedig rongyos.
A lelkem is hasonló, gondolta elkeseredetten. Egy meglehetősen részeg katona keveredett az asztaluk mellé. – Üdvözöllek, komám – ordította Dominic felé. – Ülj már egy kicsit közelebb a babádhoz, és szoríts nekem is egy kis helyet! Rémes itt dülöngélni a szoba közepén. Dominic belátta, jobb, ha engedelmeskednek kérésének. Nem volt kedve vitába keveredni ezzel a részeg alakkal. – No, végre – mondta a katona és nagyot huppant a padon. – Nem láttam, hogy… Fel akart állni, de Dominic visszatartotta. – Nem tesz semmit – felelte mosolyogva. – Egyébként sem vagyok a felettese. Futár vagyok. Örülök, hogy idejöttél, mert már nagyon kíváncsi vagyok a háború állására. Szolgálatom hosszú időre máshová szólított. Ha esetleg mondanál valamit a csapatok állásáról? A katona eleinte riadtan nézte Dominicot, de aztán visszatért a bátorsága és ezzel együtt harsánysága is. – Hát én nem tudok valami sokat. Halmstadból jövök, ahol azt hallottam, hogy a dánok elfoglalták Helsingborgot. Állítólag Malmöt is elfoglalták, de ezek csak amolyan kósza hírek. Egyébként az ellenség csapatai észak felé tartanak. Vajon Dominic véletlenül nyugtatta kezét a lány térdén? Vagy mert olyan szorosan ültek egymáshoz? A vékony anyag alatt izzott a lány bőre. Villemo riadtan gondolt arra, hogy a ruha alatt csak egy vékony ing van. Alsóruháit már nem volt ideje kimenteni a fogadóból a menekülés éjszakáján. Szerencse, hogy a cipője megvan.
– És Halmstadban mi a helyzet? – érdeklődött Dominic. – Hát, mindenki csak rohangál és a fejéhez kapkod. A városból sokan elmenekültek, mert féltek a dánoktól. Azt is mondják, hogy norvég csapatok is érkeznek majd, de hogy a szárazföldről-e, vagy a tenger felől? Senki nem tudta megmondani. Mindenesetre egy norvég bárkát már elfoglaltak. Azóta is a kikötőben vesztegel. Dániából tartott Norvégia felé. – Egy norvég bárka? Dániából? És mi a csudát akarnak vele? – Azt már én nem tudhatom – vonta meg a vállát a katona. – Egyébként nemrég vontatták a kikötőbe. Túl sok bárka nem közlekedett a két ország között, különösen ilyen zavaros időkben nem. – Milyen várost is említett, Halmstadot? – kérdezte lassan Villemo. Messzire van az innen? – Egynapi lovaglásra – felelte a katona. – Arrafelé mennek? – Igen – jelentette ki Dominic. – Vissza kell térnem a sereghez. A katona szeme felcsillant. – Portyázott egyet a hadnagy úr? – kérdezte bizalmasan. – Nem, nem – utasította vissza Dominic. – A göingei haramiák üldöztek. – És sikerült kicsúszni a kezük közül? Ezt már nevezem! – csettintett elismerően a nyelvével. Néhány részeg férfi egymásba kapaszkodva énekelni kezdett az ivó közepén. A vendégek egy része a falhoz szorult. Elviselhetetlenné vált a tömeg. A katona, aki eddig mellettük üldögélt, csatlakozott az éneklőkhöz. Szörnyen hangzott a daluk. Sörtől rekedtes hang-
juk pedig csak rontott az amúgy is rettenetes dallamon és szövegen. Ám Dominic most nem törődött ezzel. Egyre közelebb húzta magához a lányt. Valaki háttal nekik ráült az asztalukra, és onnan buzdította további éneklésre társait. Senki nem láthatta most már őket. Dominic végigsimította Villemo homlokát, megcirógatta állát. Tétova mozdulattal megfogta a lány állát, majd lassan maga felé húzta. Villemo körül remegett minden, amikor szájuk összeért. Istenem, segíts! Félek, hogy megszakad a szívem a boldogságtól. Lehet, hogy ekkora örömet már nem bírok elviselni! Szinte alig akarom elhinni, Dominic megcsókolt engem! Óvatosan, gyengéden érintette száját a lányéhoz. Villemo sem moccanni, sem levegőt venni nem mert. Félt, hogy megtöri a szent pillanatot. Kicsit jobban is megcsókolhatsz, gondolta türelmetlenül. És Dominic mintha megértette volna, mire gondol, mert szája csók közben mosolyra húzódott. Megragadta a lány vállát és biztonságot, szerelmet sugározva átkarolta és most már úgy csókolta, hogy Villemo sem lehetett elégedetlen. Mindjárt meghalok, gondolta a lány, és levegő után kapkodott. Biztos, hogy nem élem túl! Ilyen boldogságért az életével szokott fizetni az ember! Ám legnagyobb csodálkozására nem történt vele semmi. Amikor a férfi elengedte, lassan ocsúdott fel kábulatából, amiből a férfi könnyen sejthette, hogy csókja mit jelentett a lány számára. Villemo keze még mindig a férfi nyakába hulló fürtjeivel játszadozott… Dominic észrevette a lány nyugtalanságát. Nem tudta,
hogy lesz képes ezek után bármilyen kívánságát is visszautasítani. Villemo egész egyszerűen megbabonázta. A falak leomlottak közöttük. Képes lesz vajon még egyszer felépíteni? – Mit tegyünk, kedvesem? – suttogta a lány fülébe. – Én inkább nem mondok semmit – mondta az a férfi nyakához bújva. – Mondanod kell valamit, hiszen a te életedről van szó, emlékezz! Gyere, elmegyünk Halmstadba. Ha most gyorsan lóra ülünk, talán könnyebben szembenézünk vágyainkkal. Csak hiszed, gondolta gúnyosan Villemo. Ennek ellenére engedelmesen követte a férfit. Elnehezült testtel fúrta keresztül magát a tömegen. Dominic felsegítette a lóra. – Olyan lesz ez a lovaglás, mintha önmagunk elől menekülnénk. Én már nem bírok többet elviselni, Villemo! – Halmstad felé megyünk? – kérdezte fegyelmezett hangon a lány. – Igen. Jobb, ha nem is gondolunk másra! Az az érzésem, hogy a bárkán ott vannak rokonaink is. Ki kell hoznunk őket onnan. Számunkra ez lehet most az egyetlen cél. – Igen. Néma árnyként lovagoltak ki a fogadó udvarából. A nap már lebukott a látóhatár szélén, a vidékre lassan csend és sötétség borult.
11. fejezet – KÉNYTELENEK LESZÜNK EGÉSZ ÉJJEL LOVAGOLNI. – Igen – bólintott Villemo. De bizony nem így történt. Egy apró falucskában meg kellett állniuk, mert a lovaknak pihenésre volt szüksége. – Dominic! – szólalt meg Villemo. – Én igazán nem akarok ellenkezni, de nem szeretném ennél jobban meghajtani a lovamat. – Ez már nekem is eszembe jutott. – Mi lenne, ha felmennénk ahhoz a régi malomhoz? Ott biztos kövérebb a fű. Lehet, hogy fogadó is lesz arrafelé. – Rendben – felelte Dominic. Amikor felértek, hagyták, hogy lovaik szabadon legelésszenek. Az öreg malom kopott volt és romos, kerekéről tépett zászlóként csüngtek alá a rongyos vászondarabok. Egy fia ház sem volt a közelben. – Hát nem úgy fest, mintha más földjére tolakodtunk volna be – jegyezte meg Dominic. – Hallgasd csak! – figyelmeztette Villemo. – Vajon mi lehet ez? Csendben figyeltek a zaj irányába. A sötétség sűrű felhőként borult a vidékre. – Ez nagyobb lovascsapat. Dél felől jönnek – állapította meg Dominic. – Bizonyára a falu felé tartanak, hogy megpihenjenek a fogadóban. – Mintha részegek lennének – tűnődött Villemo. – Legalábbis a kurjongatásukból ítélve. – Reméljük, hogy svédek. Vagy talán dánok?
– Dánok, ennyire északon? – Miért ne? Ha már elfoglalták Helsingborgot? Onnan igazán nem tart sokáig az út. Mivel a fogadóban alszanak, számunkra ott Már nem marad hely. – Gondolod, hogy látnak minket onnan? – Hát, ha alaposabban körbenéznek, nincs kizárva. Jobb, ha behúzódunk a malomba. – Biztosan dánok – mondta a lány és Dominic után eredt. Eltűntek a malom árnyékában. Dominic egy ideig még babrált a zárral, ám a rozsdás lakat nem sokáig állt ellent. Az ajtó kinyílt és a férfi maga után húzta a lányt. Odabenn vaksötét volt. Villemo még sohasem tapasztalt ilyet. – Ne menj beljebb! – figyelmeztette Dominic. – Fogalmunk sincs róla, hogy néz ki a belseje. Nem tudok valami sokat a szélmalmokról. Az is lehet, hogy egy nagy lyuk tátong a közepén, vagy Isten tudja még mi minden. Megálltak, szorosan a falhoz tapadva, éppen az ajtó mellett. Dominic kitapogatta az ajtót és örömmel tapasztalta, hogy vastag pánt van rajta, amivel tökéletesen bezárhatja belülről. Megint egyedül voltak. Éppen olyan helyzetben, amit mindketten szívesen elkerültek volna. – Az jutott eszembe – szólalt meg a lány –, hogy állandóan összehoz minket a sors, bármennyire is küzdünk ellene. – Valóban küzdünk ellene? – nevetett fel kényszeredetten a férfi. – Te mindenképpen.
– Az a helyzet, Villemo, hogy már én sem küzdök olyan elszántan. – Köszönöm – mondta meghatottan a lány. – Ez igazán kedves tőled. – Kedves? – kérdezte az ifjú hevesen. – Amikor másra sem tudok gondolni, mint hogy egyedül maradjak veled? Istenem! Hány próbát kell még kiállnunk? A szélben néha megreccsent az öreg malomkerék. Kísérteties, ijesztő volt a hangja. Szorosan egymás mellett álltak. Válluk összeért. Dominic combja a lányéhoz simult. Villemo érezte a férfi testének gőzölgő forróságát. Nincs a ruhám alatt semmi, gondolta ijedten. Hirtelen őt is hatalmába kerítette a vágy. Olyan erővel szállta meg, hogy teste teljesen elnehezült. Mi lenne, ha a karjaiba vetném magam? – Nem – suttogta a férfi számára is hallhatóan. Menekülni próbált. A sötétben tapogatva indult el a fal mellett. – Villemo! – Kérlek, hagyj! Ne érj hozzám, mert megégetem a kezed. Aludni, aludni szeretnék. Nem tudlak tovább üldözni. Te képes vagy ellenállni, én pedig… – Nyugodj meg, Villemo – szakította félbe monológját a férfi, majd utána indult és megragadta a kezét. – Szerinted én még meddig bírom? – Engedj el! – figyelmeztette a lány. Csakhogy Dominic nem engedelmeskedett a kérésének. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy bár a férfi hozzá sem ért, érezte a testét. Dominic ziháló lélegzését fölerősítette a malom
üres belseje. Ez a szörnyű lüktetés a testében! Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Dominic imádkozik. – Édes istenem! Krisztusom! Ne hagyj cserben! Ne engedd, hogy fájdalmat okozzak kedvesemnek! Figyelmeztess a ránk váró veszélyre! Nem akarom megölni a szerelmemmel! Villemo hálás volt neki, hogy nem azt mondja: „az én bűnös szerelmemmel”. Hiszen ő maga a bűnnek még nyomát sem látta kettejük bensőséges kapcsolatában. Már nem tudta, kicsoda is valójában. Csak egyvalamit tudott. Azt, hogy Dominicnak teremtette a sors, hogy egymásnak rendelték őket az idők kezdetétől fogva. Most már csak várt, várt türelemmel… – Villemo – suttogta vágytól izzó hangon Dominic. – Már megint olyan furcsán csillog a szemed. – Érdekes – mondta kábultan a lány. – Azt hittem, csak olyankor esik meg velem, ha rettenetesen mérges vagyok. – Most sötétebben csillog. – Bizonyára a bensőm kisugárzása ez. Dominic, engedj szabadon és menj te is utadra! – Miért? Ugyan ki rendelkezik velünk? Uramisten! Dominic már nem áll ellen többe! – Gonosz Tengel, aki nemzetségünk tagjainak sorsát meghatározza. A malomkerék hirtelen fenyegetően reccsent egyet. Dominic szorítása engedett. A lány a helyzetet kihasználva menekülni próbált. A vér olyan gyorsaság-
gal áramlott ereiben, hogy attól félt, még szétpattannak a feszültségtől. Minden erejével küzdött a vágy ellen, miközben teste már felkészült, hogy magába fogadja a férfit. A férfi néhány ugrással mellette termett. Most már a karjaiba kapta, hiába védekezett a lány. Dominic ölében Villemoval letérdelt a földre. Már egyikük sem volt ura önmagának… Villemo olyan kábult volt, hogy nem is fogta fel, mi történik vele. Dominic fölhúzta a ruháját. Érezte, hogy a férfi keze bejárja, felfedezi a testét. – Ne! – suttogta öntudatlanul. Dominic meg sem hallotta kérését. Csókjaival borította a lány testét, miközben azzal próbálkozott, hogy vállát kiszabadítsa a ruha alól. Addigra Villemo is magához tért és ijedten vette észre, hogy meglehetősen türelmetlenül éppen a férfi övét próbálja kioldani. Az öv és a ruha egyszerre hullott a földre. – Mit csinálunk mi egyáltalán? – kérdezte, de már nem is számított arra, hogy kérdésére választ kaphat. Dominic a falhoz szorította. A férfi teste az övéhez tapadt. Most már ő is felbátorodott és igyekezett megszabadítani a férfit ruháitól. Álomittasan, lihegve simult a férfihoz. Amikor megérezte, hogy annak lüktető, kemény férfiassága combjához ér, majdnem eszméletét vesztette. Mintha minden ereje elszállt volna. Lába remegett. Fogalma sem volt róla, hogyan történt, de néhány pillanat múlva már a malom fapadlóján feküdt, ölében az elszánt ifjúval. Teste ösztöneinek engedelmeskedve cselekedett. Hallása tompult, valahonnan a távolból saját
nyögését hallotta, némi fájdalmat is érzett, de ez jelentéktelen volt ahhoz az örömhöz képest, amiben eközben része volt. Egy pillanatra mintha menekülni akart volna, de utána bátran fogadta magába a férfit újra és újra. Ujjai, ahogy a férfi bőrét érintették, külön életre keltek. Végigjárták Dominic izmos combjait, lebegő könnyedséggel simogatták hátát, vállát, majd megpihentek. – Ó, kedvesem – suttogta a férfi. – Egyetlenem! Milyen régóta várom ezt a pillanatot! Megfeledkeztek minden tilalomról, a világról, arról is, hol vannak. Földöntúli kábulatban lebegtek, ők, akik a veszély és a tilalmak ellenére megtalálták egymást. Még egyszer felkapta őket a vágy, majd hirtelen leengedte a valóságba. Előbb Villemo tért magához, majd Dominic. Nyögve roskadt a lány ölébe. – Ehhez képest mi lehet a mennyország? Súlyos szavak voltak ezek egy olyan hívő szájából, mint Dominic. Bár nem volt tapasztalt szerető, mégis tudta, mire van szüksége a lánynak. Nem használta ki önzőn Villemo testét. Most, hogy véget ért a kábulat, gyengéden átkarolta. A hátán feküdt, Villemo pedig állát a férfi mellkasára fektetve figyelte őt. Dominic egyik kezével a lány rövid haját simogatta, a másikkal védelmezőn magához szorította. – Kedvesem – suttogta. – Drága egyetlenem… Villemo boldogan kuporodott össze és még jobban a férfihoz simult, miközben az mutatóujjára csavarta rakoncátlankodó fürtjeit.
– Olyan boldoggá tettél. Most meleg és nyugalom van a bensőmben, amit nem éreztem addig, míg nem lettél az enyém. Addig csak marcangolt a vágy, kínzott fájó hiányoddal… – Mindent értek – suttogta a lány. Ennek meg kellett történnie, Villemo. És nem érzek magamban sem bűntudatot, sem kétkedést. – Én akár évekig követtelek volna, ha úgy hozza a sors. – Vállaltad volna a magányos éveket? Miközben hajt, gyötör a vágy? Hidd el, csak bánatban lett volna részed. Ez volt az egyetlen helyes út. Tudom, hogy nem kerülhettük el a sorsunkat. Minket egymás számára teremtettek. – Én is azt hiszem. – A jövő miatt pedig ne aggódj – folytatta Dominic. Ahogy Villemo a fülét a férfi mellkasára tapasztotta, a belülről jövő hang csiklandozni kezdte a bőrét. – Holnap első dolgunk lesz, hogy keresünk egy papot. Megkérjük, hogy adjon össze minket. – Ó, Dominic! – suttogta boldogan a lány. – De mi lesz, ha nem egyezik bele? Csak ránéz a rongyos ruhámra és… – Milyen kifogása lehetne ellened? Csak azt próbálja meg! Villemo megérintette a férfi nyakát. – Dominic, ugye te katolikus vagy? – Nem. Anyám ugyan szerette volna, de soha nem lett semmi az egészből. – De azért átvettél néhány jellemző vonást anyád vallásosságából? – Meglehet. Végül is rokonszenves számomra anyám mélyen vállalt hite. Sokkal megfoghatóbb és
megbízhatóbb, mint a miénk. A protestantizmus határai olyan átjárhatók, hogy könnyen ateistává válhat az ember. – Nocsak – jegyezte meg nem minden ok nélkül Villemo. A férfi gyorsan átkarolta. – Nem titok előttem az egyháztól való idegenkedésed, örökséged része ez is. Szerelmem viszont sokkal erősebb annál, mint hogy emiatt kialudjon. – Köszönöm – suttogta Villemo. – De nem tudom eldönteni, hogy ezt most kegynek vagy kegyelemnek tekintsem-e. Dominic halkan felnevetett. Egész éjjel a malomban maradtak. Először nem gondoltak erre, de váratlanul ismét hatalmukba kerítette őket a vágy és egymás karjaiban aludtak el. Reggel a nap beszűrődő fénye leleplezte a malom belsejét. Döbbenten néztek körül. Megfeketedett gerendák, rongydarabok és por, por mindenütt. Gyorsan kimenekültek a szabadba. A malomtól nem messze folyt egy patak, ahol alaposan megmosakodtak. Leporolták egymás ruhájáról a rátapadt port, és elüldögéltek még egy kicsit a napon, hajukat szárogatva. Úgy tűnt, nemsokára vége lesz a szép időnek. A nap előtt vastag felhők gyülekeztek kitartóan. Dominic megtartotta az ígéretét. Megkeresték az első falusi papot és arra kérték, sürgősen adja össze őket, mert Dominicnak harcba kell indulnia. A pap csodálkozva nézett először a Dominic előkelő származását igazoló papírokra, majd pillantása megakadt Villemo sajátos hajviseletén, amely egyértelműen a nőkkel szemben néha alkalmazott büntetési
módokra emlékeztette. A haj hosszúságából arra következtetett, hogy az a bizonyos dolog már rég történhetett, de akkor sem értette, mit akarhat az előkelő katona egy ilyen csavargólánytól? – Rokonok? – kérdezte óvatosan, mert szemük hasonlósága sem kerülte el figyelmét. – Igen, de csak negyedágon. Látom, tétovázik, atyám. Leendő feleségem nem utcalány. Ellenséges területeken keresztül jött utánam, ezért férfinak kellett öltöznie és levágnia a haját. Dominic idegesen csörgette pénzeszacskóját. – Nos? Az idő sürget. A pap a szeme sarkából figyelte Dominic kézmozdulatait. – Nem akarjuk azzal terhelni, hogy a templomban adjon össze minket – jegyezte meg Villemo. – Éppen úgy megfelelne az ön hajléka is. Jövendő férjem számára minden perc nagyon drága. Végül a pap beleegyezett kérésükbe. Felesége és kocsisa jelenlétében összeadta a házioltár előtt térdeplő Dominicot és Villemot. A lány a megfelelő helyen remegve kimondta a boldogító igent. Dominic válasza férfias határozottsággal csengett… Ünnepélyes hangulatban hagyta el Villemo a paplakot, oldalán újdonsült férjével, Dominic Linddel. Most már őt is Lindnek hívták. Gyermekeik is ezt a nevet kapják majd a keresztségben… Gyermekeik? Erre még nem is gondolt. Nem tudott aggodalom nélkül a gyermekáldásra gondolni… Mielőtt lóra ültek volna, Dominic karjába kapta és hosszan a szemébe nézett. A világ egy pillanatra eltűnt körülük. Villemo már nem szégyellte könnyeit. Szabadon folytak le arcáról. Dominic tudta, hogy a
boldogság könnyei ezek, hogy erre a rövid pillanatra elűztek maguk mellől minden félelmet és Gonosz Tengel árnyként rájuk telepedő átkát. RÖVID LOVAGLÁS UTÁN, még aznap délelőtt elérték Halmstadot. Hol lehet az a feltartóztatott norvég hajó? Útbaigazították őket. Utasait a fedélzeten tartották fogva. Villemo már messziről észrevette. Elsápadt a félelemtől. – Ez az a hajó, Dominic! Ez az, amivel nekem is útnak kellett volna indulnom. Isten adja, hogy valamennyiüket épségben, egészségben találjuk még! Dominic is izgatott volt. Kéz a kézben haladtak végig a parton a gondosan őrzött bárka felé. – Az én szüleim nem lehetnek a hajón, hiszen svédek – mondta elgondolkozva. – Bizonyára már útban vannak Stockholm felé. Ám ebben tévedett. Az őrtől megtudták, hogy Mikael és Annette szintén fogságban van, rokonaikkal együtt. A hajón szörnyű állapotok uralkodtak. A foglyokat nem élelmezték rendszeresen, nem volt hol tisztálkodniuk és már betegségek is felütötték fejüket közöttük. Az őr alázattal kísérte fel az előkelő tisztet és feleségét a hajóra. Utána rögtön visszatért helyére, ahonnan mindenkit egyaránt szemmel tudott tartani. Villemo és Dominic megjelenése nagy feltűnést keltett. Elképedve bámultak rájuk. Villemo gyorsan számba vette őket és megállapította, hogy valamennyien ott vannak. Az öreg Brand
ellágyulva nézett rá. Ott volt Andreas és Eli, meg a fiuk, Niklas. Aztán Mattias és Hilde és a szegény Irmelin. Villemo üdvözölte szüleit, akik Annette és Mikael mellett ültek. Istennek legyen hála! Anyja hangjára ocsúdott fel. – Villemo! Megmagyaráznád, hogy kerülsz ide? Azt hittem, nagyanyádnál vagy! – Nem voltam nála egy percig sem. Dominicot követtem. – Megmentette az életem – szólt közbe gyorsan a férfi, mert észrevette, hogy mindenki szúrós pillantásokat küld Villemo felé. – De mi van veletek? – Az volt a szerencsénk, hogy Annette és Mikael velünk voltak a fedélzeten – világosította fel őket Brand. – Az őrök bizonytalanok a szüleidet illetően, Dominic. Sejtik, hogy megbecsült embernek számítanak a svéd udvarnál. Ha ők nem lennének itt, már rég kitört volna a pokol! Így is keményen bánnak a külföldiekkel. Mindannyian hálásan pillantottak Mikaelre és Annette-re. – Örülök, hogy ismét velünk vagytok – mondta Kaleb. – Merre jártatok ennyi ideig? Dominic nagyot nyelt. – Van valami, amit meg kell tudnotok! Összeházasodtunk. Villemo mától a feleségem. Néma csönd fogadta a bejelentést. – Összeházasodtatok! – hasított a csendbe Niklas ideges hangja. – Összeházasodtatok? Hallottátok? Összeházasodtak! Ezek után Irmelin és az én kérésemet sem utasíthatjátok vissza. Irmelin Niklas mellé állt és megragadta a férfi kezét.
– Sem Dominicnak, sem Villemonak nem engedte meg senki, hogy így döntsenek! – Villemo! – nyöszörögte Gabriella. – Dominic, hogy voltál képes…? – kérdezte Mikael. – Hiszen tisztában voltál a tilalom okával! – Elkerülhetetlen volt, apám – mondta csendesen Dominic. – Még kibírtuk volna talán néhány évig, de előbb vagy utóbb meg kellett volna tennünk. Gabriella bólintott. Ő már régen belátta, hogy nem történhet másképp. – De mi lesz, ha gyermeketek születik? – hallatszott Mattias kétségbeesett kérdése. Villemo már alig bírta visszafojtani könnyeit. – Azt tettük, aminek meg kellett történnie. – Láthatjátok – fordult feléjük indulatosan Niklas. – Most már bennünket sem akadályozhattok meg! – Hát nem elég, hogy most értük aggódhatunk? – szólalt meg Hilde. Villemo hirtelen felnőttnek érezte magát. – Kedves néném! Közülünk csak egyvalakinek születhet átoksújtotta gyermeke. A másik megszabadul e teher alól. – Ez így van – jegyezte meg Irmelin. – Mielőtt folytatnánk ezt a vitát, van néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni veletek – szólt közbe Dominic. – Vissza kell térnem a királyhoz, aki jelenleg Skånéban van a seregével. Kérlek, vigyétek magatokkal Villemot. Niklasra és Mattiasra bízom. Ők ketten képesek lesznek majd gondoskodni róla, ha szerelmünket gyermekáldás kíséri. – Nem lenne jobb, ha velünk jönne Stockholmba? – kérdezte Mikael. – Most még nem – felelte a fia. – Nem tudom,
meddig tart még ez a háború. Most nagyobb biztonságban lesz közeli rokonainál. A. Jéghegyek Népének titkos gyógyszerei pedig Mattias őrizetére vannak bízva. Mindenki ugyanarra gondolt. – Tudom – folytatta Dominic –, Tengelnek nem sikerült megmentenie Sunnivát, bár minden tudományát latba vetette. Kolgrim születéséért életével fizetett. Csakhogy mi felkészültünk erre. Számolunk vele, mint esetleges lehetőséggel. Talán azóta az orvosok is bölcsebbek lettek egy-két dologban. – Ti már utazásról beszéltek. De hát nem szabadulunk innen olyan könnyen! – mondta fáradtan Gabriella. – Már soha nem fogunk hazajutni! – Erről én gondoskodom – jelentette ki határozottan Dominic. – Talán felhasználhatom a befolyásomat, mint királyi futár. Csak nyugodjatok meg. A többiek hol reménykedve, hol kétségbeesetten néztek vissza rá. Niklas még mindig Irmelin kezét szorongatta. – Szerezzetek nekünk egy papot – jelentette ki elszántan. – Most már senki nem beszél le minket a szándékunkról! Eddig erős voltam, mert féltettem az életét. Ám ha Villemo és Dominic szembeszáll a sorssal, akkor mi sem késlekedhetünk. – Igen – szólalt meg hosszú hallgatás után Irmelin is. – Végül is én rendelkezem a saját életemmel, vagy nem? Niklas nélkül pedig értelmetlen vergődés lenne csak. Érdekes módon mindenki az öreg Brand felé fordult. Mintha valamiféle döntést várnának tőle. Az öreg felsóhajtott. – Döntsek én mások sorsa felett? Meglehetősen
kellemetlen feladat. – Tudjuk, apám – szólt hozzá Andreas. – Ám most apám a családunk legidősebb tagja. Legalábbis itt a hajón. Brand csak a fejét rázta. – Emlékezz arra az éjszakára, amikor Sunniva meghalt. Testvéremmel a hársfaligeti házban feküdtünk, amikor nagyapánk, Tengel belépett hozzánk. Egy szót sem szólt Sunniváról, vagy Kolgrimról, aki éppen akkor született, csak szorosan magához ölelt bennünket és sírt. Utána azt mondta, hogy ne felejtsük el, mennyire szeretett minket. Utoljára láttuk akkor. Másnap reggel holtan találtuk nagyanyámmal, Siljével együtt saját szobájukban. Brand rájuk nézett. – Ti most azt kéritek tőlem, hogy valakit Sunniva sorsára kényszerítsek? Hogy családunkat új gond, bánat elé állítsam? – Bácsikám! Kérlek! – mondta szelíden Irmelin. Az öreg jóságosan rápillantott, majd bólintott. – A szerelem olyan erős, hogy minden gátat elsöpör maga elől. Niklas megszorongatta az öreg kezét. – Köszönjük, nagyapa! – Köszönjük, bácsikám – mondta Irmelin is. A többiek még fel sem ocsúdtak kábulatukból, amikor Annette Villemohoz lépett. – Drága gyermekem, üdvözöllek a családunkban! – mondta felindultan. – A fiam felesége! Legyetek boldogok, ezt kívánom! Villemo meglepődött. Mindig is azt képzelte, hogy Annette ellenségesen fog viselkedni menyével, bárki legyen is az. És a vadmacska természetű
Villemo bizonyára nem az a lány, akit szívesen képzelt volna el fia mellett. Ezek szerint képes volt palástolni valódi érzéseit. Annette mindig olyan meglepően viselkedik, tűnődött Villemo. Sohasem értette ezt a tartózkodó, kissé talán rideg francia asszonyt. Ennek ellenére boldogan ölelte meg újdonsült anyósát. Mindenki kifejezte jókívánságait a fiataloknak, és biztosították őket afelől, hogy melléjük állnak akkor is, ha átoksújtotta gyermekük születne. Amikor túl voltak ezen a ceremónián, váratlanul fölkiáltott Eli. – Nézzétek! Egy csapat katona közeledik! – Maga a halmstadi parancsnok – jegyezte meg Mikael. – Talán egy-két ima segít most rajtunk – dünnyögte. Annette megfogadta a tanácsát és gyorsan elmormolt néhány Miatyánkot és sűrűn vetette a keresztet is. A katonák egyenesen feléjük tartottak. – Hallom, hogy Őfelsége futárát tisztelhetem önben – mondta a parancsnok Dominichoz fordulva. – Igen, parancsnok úr. Délnek tartok, hogy csatlakozzam a királyi seregekhez Skånéban. – Kiváló! Azt hiszem, jobb, ha azonnal útnak indul! Éppen most kaptuk a hírt, hogy Gyldenlöve csapatokkal közeledik Norvégiából Bohuslännen át. Von Plöen egy kicsit délebbre akar csatlakozni hozzá. Mindkettőjük jelentős haderővel bír. Kérem, ne késlekedjen, az idő sürget! – Rendben! Továbbítom az üzenetet. De azért azt árulja el nekem, hogy miért tartják fogva ezt a bárkát? – Ellenséges területről ellenséges területre tartott.
– Uram! A bárka őrzése idő- és emberigényes. Gondolom, költséges a foglyok etetése is. Ezek az emberek ártatlanok. Ők például a szüleim, akik igen közel állnak a királyi családhoz. A többiek norvégiai rokonaim. Én békés természetű embereknek ismertem meg őket. Kérem, engedje útjára a hajót. Legalább jobban felkészülhetünk így a város esetleges megtámadására is. A parancsnok némi tépelődés után válaszolt. – Nos, a javaslata ésszerűnek tűnik – jegyezte meg, majd az őrhöz fordult. – A bárka szabadon elhagyhatja a kikötőt. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Lenne még egy kérésem… – folytatta Dominic. – Sürgősen papra lenne szükségünk, ön bizonyára tudja, kihez kell ilyen esetben fordulni. – Csak nem haldoklik valaki? – Nem. Sajnos nem mondhatok többet. Személyes természetű dologról van szó. Félt, hogy ha kiderülne a valódi ok, a parancsnok megtagadná kérését. Dominicnak még volt annyi ideje, hogy szerezzen egy kocsit, amely hazaszállítja szüleit Stockholmba. Minek menjenek Norvégiába. Saját hazájukban vannak, ahol kedvükre, szabadon közlekedhetnek. Elérkezett a búcsú órája. Mikael és Annette kiszállt a bárkából, a pap összeeskette Niklast és Irmelint. Villemo és Dominic egy percre magukra maradtak. Az ifjú asszony uralkodott magán, ám férje jól látta, hogy bensejében viharok dúlnak. Könnyeit már képtelen volt elfojtani. – Legszívesebben követtelek volna a háborúba –
suttogta. – Tudom jól – nevetett Dominic. – Ne aggódj, hamarosan viszontlátjuk egymást. Amint véget ér ez a szörnyű háború, elmegyek érted. – De ki tudná megjósolni, meddig tart még? A legutóbbi, ha jól emlékszem, harminc évig tartott. Nem túl kecsegtető kilátások. És bármi megtörténhet veled, hiszen a király futárja vagy. – Majd csak elboldogulok valahogy. Engem inkább az aggaszt, ami veled történhet. Nem szívesen gondolok erre, de ha eszembe jut, hogy akaratlanul is mit idéztünk elő, a hideg futkos a hátamon. Mi lesz, ha épp akkor nem lehetek melletted? – Jobb, ha ott leszel – fenyegette meg tréfásan a lány. – De talán nincs is okunk a félelemre. Nem hinném, hogy olyan egyszerű lenne gyermeket nemzeni. – Éppen erről van szó – mondta kétkedőn Dominic. – Az emberek féktelen örömükben cselekszenek, s meggondolatlanul végzetes tragédiák okozóivá válhatnak. Ránk, a Jéghegyek Népére pedig amúgy is száz veszély les. Imádkozni fogok érted minden áldott nap, Villemo. – Hát imádkozz – mondta szárazon a lány. – Bizonyára segít majd. A férfi gúny után kutatott a lány arcán, de azon nem látszott más, mint szomorúság. Szorosan, amennyire csak lehetett, hozzábújt férjéhez, mintha erőt és melegséget akart volna gyűjteni belőle a magány óráira. Sokáig álltak így, egymást ölelve mozdulatlanul. Amint a pap elhagyta a fedélzetet, a bárka útnak indult. A hajó utasai és természetesen a kapitány is mie-
lőbb norvég vizekre szeretett volna érni. Csak Villemo hagyta énjének egyik felét az ellenséges országban. A korlátnál állt még akkor is, amikor a svéd partok végleg eltűntek szeme elől. Dominic is elhagyta a kikötőt, hogy a király seregéhez csatlakozzon… – Dominic – suttogta. – Hallasz engem? Tudom, hogy képes vagy arra, hogy még ekkora távolságból is megérezd a jelenlétem. Dominic, gyere el értem mielőbb! Kérd meg Istenedet, hogy óvjon minden veszélytől. Boldog vagyok, hogy az én nevemet is imáidba foglalod majd. Most már nem aggódom! Fent egy sirály repült a part felé. Ám hirtelen megfordult, szárnya megcsillant a napfényben. Egyenesen feléje tartott. Villemo nem ijedt meg. Nevetett, amikor a madár szárnya könnyedén vállához ért. Mire fölnézett, már csak apró fehér folt volt a horizonton.
12. fejezet ELSŐ NAP NEM TÖRTÉNT semmi különös. Mindenki boldog volt, hogy végre hazatérhet. Az ég ugyan némileg felhős volt, de jó szél repítette a hullámok hátán a bárkát. Másnap már vastag felhőtakaró borította az eget. Minden pillanatban eleredhetett az eső. A tenger szélcsendes volt. A hajó csak lassan haladhatott. Egy héttel később még mindig Bohuslän szigetekkel tarkított partjainál jártak. Szünet nélkül esett az eső. A fedélzeten egyre rosszabb lett a hangulat. Mi-
vel még mindig ellenséges vizeken haladtak, nem mertek kikötni, pedig jó lett volna feltölteni készleteiket és ivóvizet felvenni. Az utasok között betegség is felütötte fejét, sokan attól sem riadtak vissza, hogy mások élelemkészletéből lopjanak. A Jéghegyek Népének családja szorosan összetartozott. Szerencsére valamennyien jó egészségnek örvendtek és élelmük is volt még bőven, amit igazságosan osztottak el egymás között, sőt némely rászorulónak is szívesen adtak belőle. Az öreg Brandra bízták az élelem beosztását. Családtagjai nagy gondoskodással vették körül, amit Brand némileg fölöslegesnek vélt. Belátta, hogy nem fiatal már, de azért még nem volt magatehetetlen. A Väder-szigetek magasságában jártak, amikor nyugtalanság lett úrrá a hajón. A kapitány inni kezdett, egyre többen betegedtek meg, köztük Brand apó is. Mattias és Niklas minden igyekezetével azon volt, hogy segítsen a szerencsétleneken. Mivel gyógyszerkészletük csökkenőben volt, csak súlyos esetekben használtak belőle. Amikor a Koster szigetekhez közeledtek, már majdnem három hete voltak úton. Irmelin és Villemo a korlátnál álldogált, a távoli, keleti partot figyelték. Lassan haladtak. Már nem jártak messze a norvég partoktól, ahol még fel kellett hajózniuk a hosszú fjordon, melynek végén fővárosuk feküdt. – Villemo – szólalt meg Irmelin. – Attól tartok, valami történt velem. Villemo átkarolta barátnőjét. – Azt hiszem, velem is. De még nem vagyok biztos benne. – Én viszont igen… Mit tegyek most?
– Semmit. Várjál. Egy ideig nem szóltak egymáshoz. – Tudod, hogy egyikünknek… – suttogta Villemo. – Igen. Remélem tudod, tiszta szívemből remélem, hogy nem történhet semmi bajod. De én magam sem szeretnék meghalni. Érted? – Hát persze. Én is éppen ezt érzem. Egyikünk sem kíván a másiknak szerencsétlenséget. – Nem. Villemo szipogni kezdett. – Bárcsak itt lenne Dominic! – Szegénykém! Niklas legalább mellettem lehet. – Tudja már? – Igen, ő már tudja. Megegyeztünk, hogy senkinek nem említjük, mielőtt hazaérnénk. – Én már el sem tudom hinni, hogy valaha hazaérünk. Ott van még a hosszú út a fjordon keresztül. – Hát igen – hajtotta le a fejét Irmelin. – Csak akkor köthetünk ki, ha átléptünk a határon. Addig pedig nincs se tiszta víz, se élelem. A betegeket is egyre nehezebb ilyen körülmények között ápolni. – Igazad van, jó lenne már kikötni valahol. A háború eseményeiről mit sem tudtak. Pedig röviddel azután, hogy kihajóztak Halmstadból, a dánok megostromolták a várost. A svéd helyőrség azonban sikeresen visszaverte a támadást. Dominicról sem volt hírük, sem arról, hogy a Norvégiában toborzott parasztsereg Bohuslänben és Västergötlandban fosztogatott. Aznap este utolérte őket egy másik hajó. Nem ez volt az első, amelyikkel útközben találkoztak. Számos hadihajó, halászbárka haladt el mellettük a déli vizek felé tartva.
Ám ez egészen szokatlanul nézett ki. Már az is furcsa volt, hogy egyenesen az ő hajójuk felé vitorlázik. Amikor közelebb ért és láthatóvá vált vitorlája is, az utasok riadtan néztek össze. – Uramisten! Kalózok – suttogta Kaleb elhűlve. – Sok jót nem remélhetünk tőlük. – Nem volt már így is épp elég szerencsétlenségben részünk? – kérdezte Eli, aki az utóbbi hetekben gyomorfájásokra panaszkodott. Hildét is megtámadhatta valami kór, éppúgy, mint az öreg Brandot. Szerencsére eddig nem gyengültek le túlságosan. Kaleb agyában egyik gondolat a másikat követte. – Túlságosan előkelő a ruhátok – figyelmeztette az asszonyokat. – Nehezen fogjátok elhitetni velük, hogy szegények vagytok. Jobb, ha értékeitek egy részét gondosan elrejtitek. Másik részét tartsátok kéznél, hogy kapzsiságukat valamivel ki tudjátok elégíteni. A család nőtagjai megfogadták a bölcs tanácsot. A férfiak pénzük egy részét rejtették el, de elől hagytak valamennyit, hogy a kalózok ne fogjanak gyanút. – Ennyire veszélyesek lennének? – tűnődött Villemo. – Jobb, ha nem ellenkezünk velük – világosította fel apja. – Ha rossz kedvükben találjuk őket, sok gonoszat művelhetnek velünk. Szerencsére többnyire inkább mohó, kincsekre vágyó emberek. A norvég partokhoz közeledve a békés utasok gyakran szembekerültek kalózokkal. Tevékenységükkel senki nem törődött, így szabadon vadászhattak újabb és újabb prédára. Voltak azonban bizonyos szabályok, melyeket többé-kevésbé betartottak. Kaleb remélte, hogy az ő esetükben is így lesz. Közelebb húzta magához feleségét és leányát,
zsebében készenlétbe helyezte pisztolyát. Az óriási kalózhajóról megcsáklyázták bárkájukat. Recsegett-ropogott a kis hajó, ahogy egyre közelebb húzták. Az utasok riadtak voltak. Asszonyok sikítottak, gyermekek sírtak. Villemo látta, hogy néhány kalóz lesiet a bárka belsejébe, onnan kiáltozás hallatszott. Észrevette, hogy négy marcona alak feléjük közeledik. Családja csendben várakozott a hajó tatján. Nem mutatták ki félelmüket, de belül valamennyien remegtek. A kapitány még arra az időre sem hagyta abba az ivást, amikor embereivel együtt foglyul ejtették. Utána a hajó egyik sarkából figyelte a fejleményeket. Hamarosan a kalózok vezére is feltűnt a fedélzeten. Nem volt nehéz rájönni, melyikük lehet az. Elárulta túlontúl díszes ruházata, színes selyemkabátja, csatos cipője, harisnyás lába. Arcvonásai durvák voltak. Szemében ravaszság csillogott. Mindezek ellenére nem volt csúnya férfi. Haja – azaz parókája – némi ápolást igényelne, töprengett Villemo. Míg emberei az utasokat fosztogatták, a kalózkapitány tetőtől talpig végigmérte a fedélzeten várakozókat. Pillantása megakadt Villemon. Odament a lányhoz és pálcájával megbirizgálta rövid, hullámos haját. – Miért? – kérdezte röviden, de érthetően. – A göingei haramiák előtt kellett eltitkolnom, hogy nő vagyok. A férfi szeme végigsiklott a lány testén. – Hát, nehéz lehetett eltitkolni. A hajó másik végéből veszekedés hallatszott. Az egyik férfi nekirontott annak a kalóznak, aki lerántotta felesége nyakából az ékszereit
A kapitány ennek láttán iszonyatos haragra lobbant. Egy szempillantásnyi idő sem telt bele, és a férfi holtan rogyott össze. – Mit képzel maga! – förmedt rá az öreg Brand. A kalóz fürgén a hang irányába fordult. – Te is így akarod végezni? – kérdezte az öreget, majd embereihez fordult. – Vegyétek el az értékeiket, az utasokat meg dobjátok a vízbe. – Ezt nem teheti velünk – szólalt meg Kaleb. – Egyszerűen nincs hozzá joga. Később még sokba kerülhet magának. A kalózkapitány most már valóban dühös volt. Szeme villámokat szórt, ahogy Kalebre nézett. Pillantását nem kerülte el, hogy milyen gyengéden, védőn szorítja magához Villemot. Arca torz vigyorra húzódott. Az utasok többsége riadtan várta sorsa beteljesülését. – Ha akarod, köthetünk üzletet – mondta Kalebnek a tengeri rabló. – A lányt kérem cserébe a többiekért. Az emberek riadtan kapták fel a fejüket. – Nem adom! – kiáltott fel Kaleb. – Nem adom a lányomat. Jobb, ha távol tartja magát tőle! Ha tudni akarja, Őfelsége XI. Károly futárjának a felesége. A svéd király pedig nem szereti, ha ellenkeznek vele. – Őfelsége csak rendelkezzen a maga portáján. A tengeren én parancsolok! Köpök rá, meg a futárjára is! Nos, mi legyen? Parancsoljam meg az embereimnek, hogy lássanak munkához? Kaleb és Gabriella riadtan fogták egymás kezét. A hajó másik feléről kiáltozni kezdett valaki. – Adjátok oda neki a lányt! Nem áldozhattok fel
mindannyiunkat érte! – Követünk valamennyien – súgta Villemo fülébe Niklas. – Igen – biztosította apja is. Villemo lassan feléjük fordult. – Apám, kérlek, nyugodj meg! Jusson eszedbe, hogy a Jéghegyek Népéből való vagyok. Családja kérdőn nézett rá. – Elfogadom az ajánlatod – mondta Villemo a rablónak. – Ne! – tiltakozott anyja. – Elfogadom, anyám. Megengedi, hogy búcsút vegyek a családomtól? Van néhány dolog, amit feltétlenül rendeznem kell velük. A kapitány savanyúan bólintott. Villemo intett családjának, hogy húzódjanak közelebb hozzá. Hátat fordított a kalózoknak, majd beszélni kezdett. – Emlékezzetek arra, hogy én is részesültem családunk különleges képességeiből. El sem hinnétek, mi mindenre vagyok képes. Eddig egy férfinak sem sikerült a közelembe férkőznie, ha nem akartam. Meg tudom akadályozni, hogy bármi rossz történjen velem. És még úszni is tudok. Drága szüleim, ne aggódjatok! Menjetek haza és otthon várjatok rám. Előbb-utóbb megérkezem. – De Villemo… – mondta Gabriella. – Nyugodjatok meg végre. Hatalmas erő lakozik bennem. Mit gondoltok, különben hogy bírtam volna elviselni a sors eddig rámmért csapásait? Utazzatok haza, ha eljön az ideje, megérkezem. – Villemonak igaza van – mondta Niklas nagy nyugalommal. – Erősebb, mint bárki közülünk.
– De Villemo… – figyelmeztette titkukra barátnője. – Kérlek – szakította félbe a lány. – Már döntöttem. Ki fogom bírni. Remélem, a szigetek között fogunk hajózni és akkor… Eddig senki nem járhatott túl Villemo Kalebsdatter eszén! – Kedvesem, ezt nem hagyhatjuk ennyiben – tiltakozott az apja. – Miért, mi választásotok van még ezen kívül? Talán haljunk meg valamennyien? Apja nem szólt egy szót sem. Majd mélyet lélegzett. – Hát akkor menj, Isten hírével! Bárcsak lenne Mattiasnál altatópor, belekeverhetted volna ennek a gazembernek az italába. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy elengedtelek. – Azt hiszem, mindannyian hasonlóan érzünk – mormogta könnyes szemmel az öreg Brand. – Mégis rákényszerülünk, hogy föláldozzunk téged, gyermekem. – Dehát nem áldoztok fel – nevetett Villemo. – Attól tartok, még éveken keresztül élvezni fogjátok a társaságomat. Apám, megint pénzre lenne szükségem. Hogy könnyebben hazakerülhessek, ha már kiszabadultam a fogságból. Hálás lennék, ha még a kését is odaadná. Persze csak végszükség esetén fogom használni. Kaleb óvatosan elővette erszényét és kését, majd észrevétlenül lánya zsebébe csúsztatta. – Megállok a norvég határnál – mondta halkan. – Fogadok néhány embert és visszajövök, hogy kiszabadítsalak. – Nem, nem – tiltakozott Villemo. – Egy perccel
sem maradok tovább ezen a nyomorult hajón, mint feltétlenül szükséges. Ne keressetek, mert csak az életeteket kockáztatnátok fölöslegesen. Nem lenne jó, ha azon kellene tűnődnöm, vajon hol várhattok rám. Menjetek haza nyugodtan. Élni fogok, mert most már túl sok szál köt az élethez… Kaleb nem értette meg a rejtett célzást. – Bárcsak helyet cserélhetnénk! De félek, hogy nem az én személyem érdekli ezt a rablót… Villemo kényszeredetten felnevetett. Szívét mélységes bánat járta át. – Dominic talán segíthetne rajtad – vélte Gabriella. – Nagy becsben van az udvarnál. – És hogy értesítenénk? Jobb, ha semmit sem tud az egészről. Isten veletek! Amennyiben a férjem még előttem Graastensholmra érkezne, adjátok át neki üdvözletem és nyugtassátok meg, hogy jövök. Irmelin, tudod! – nézett titokzatos arccal barátnőjére. A lány bólintott, majd elmaszatolt az arcán néhány könnycseppet. Villemo egyenként megölelte rokonait. A kalózok a legnagyobb kincsétől fosztották meg a Jéghegyek Népét. Amikor Villemo útra készen állt, megragadták a karjánál fogva és átvezették a másik hajóra. Gabriella kétségbeesetten fölsikoltott, ám Villemo kedvesen és bizakodón intett felé. Végül eltűnt a kalózhajó fedélzete alatt. A csáklyát visszahúzták, a bárka szabadon mehetett, amerre akart. Villemo elment. A család még sokáig nézett a másik hajó után. Az asszonyok sírtak, a férfiak szeme szomorúan csillogott. Úgy érezték, hogy elárulták a lányt. Kiszolgáltat-
ták egy gazember kénye-kedvének. – Pedig gyermeket hordoz a szíve alatt – nyöszörögte Irmelin. – Dominic gyermekét. Gabriella halálsápadtan fordult unokahúgához. – Mit mondtál? Miért nem mondtad hamarabb? – Már nem segített volna a helyzeten. És Villemo megtiltotta, hogy bárkinek is említsem. – Jézusom! – kiáltott fel Eli. – Mi lesz, ha egyedül marad a nehéz órákban? – Nem hiszem – jegyezte meg Irmelin. – Biztos vagyok benne, hogy minden erejével azon lesz, hogy időben hazaérjen. – Ó, Villemo! – suttogta Kaleb. – Nyughatatlan voltál mindig! Soha nem volt jó neked egy helyben. Mindig a kalandot kerested. – Hát igen – jegyezte meg szárazon Andreas. – Sok mindenért ő maga a felelős. – A nyugtalan szíve hajtja – mosolyodott el az öreg Brand. – Talán okosabban is viselkedhettünk volna. Csakhogy nehéz tisztán látni mindent, amikor minden utas életéért felelünk. Szomorúan bólintottak. Már nem örültek a hazatérésnek. A KALÓZHAJÓ délnyugatra fordult. Villemo így egyre távolabb került otthonától, viszont közelebb a szárazfölhöz. Kezét a tőr nyelén nyugtatta. Egyszer már megölt késsel egy férfit, és akkor megesküdött arra, hogy soha többé nem teszi. Most már nem volt ebben annyira biztos. Ám csak akkor használná, ha végképp rákényszerülne.
Úgy döntött, hogy nem adja meg magát. Bezárták a kapitány szobájába. A rablóvezér még sokáig a fedélzeten maradt, hogy irányítsa a hajót. Furcsa, hogy egyáltalán nem félt. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Nem gondolt másra, csak Dominic gyermekére. Túl kell élnie ezt a kalandot. Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzá, hiszen ő Dominic asszonya, senki másé. Dominic segíthetne rajta. Már máskor is megtörtént, hogy belőle merített erőt, akkor is, ha távol voltak egymástól. Villemo leült az egyik kényelmes székbe és behunyta a szemét. Dominic! Légy mellettem és védj meg a férfitól, aki be akarja szennyezni szerelmünket! Nem akarom megadni magam, de a tőrt sem használnám szívesen. Már nem vagyok egyedül, Dominic! Új élet csíráját hordozom a szívem alatt. Nem érdekel, hogy átoksújtotta-e vagy sem. Szeretem. Minden erőmmel azon leszek, hogy békésen a világra jöjjön. Dominic, segíts, hogy kiszabaduljak innen! Zaj hallatszott a lépcső felől. Villemo gyorsan fölállt. A zárban kulcs csikordult. Kinyílt az alacsony ajtó. A kapitány belépett a helyiségbe. – Végre kettesben vagyunk – jegyezte meg elégedetten és levette nadrágszíját. Kalapját hanyag mozdulattal az asztalra dobta. Villemo örült volna, ha leveszi undorítóan piszkos parókáját is. Lehet, hogy azért ragaszkodik ennyire hozzá, mert már kevés a haja? Nem tudta megállapítani, hány éves lehet. Talán negyven? – tűnődött a lány. Bőre durva volt és ápolatlan. Fogai rövidek és erősek. Tagadhatatlan, hogy volt benne valami brutális vonzerő, ami azonban Villemot telje-
sen hidegen hagyta. – Tudod, mire emlékeztetsz engem? – kérdezte a kalóz. – Egy vadmacskára. Téged bizony szórakoztató lesz feltüzelni. Látom a szemed csillogásán, hogy ellenkezni fogsz. Ne hidd, hogy nem örülök ennek. Annál édesebb lesz a győzelem! Tudod, az a tapasztalatom, hogy az efféle dacos lányok annál simulékonyabbak, kedvesebbek lesznek a végére. A legmakacsabbak pedig egészen bevadulnak, mire elengedném őket! Majd meglátod, babám! Egyre közelebb lépett a lányhoz. – Hogy te milyen szép vagy! Te vagy a legszebb mind között, akivel eddig háltam. Micsoda küzdelem vár ránk! Villemo még mindig nyugodtan állt. – Miért van állandóan a zsebedben a kezed? Csak nincs nálad fegyver? A lány hirtelen kirántotta a tőrt és a kapitány lába elé dobta. . – A tiéd lehet. Nekem nincs rá szükségem. – Nocsak! Hát ilyen könnyen megadod magad? – kérdezte csalódottan a férfi. – Szó sincs róla. Ám mielőtt megérintenél, jobb, ha megtudod, ki vagyok. Határozottan beszélt. Egy pillanatra arcok sokasága vonult el előtte. Érezte, amint teste természetfölötti erővel telik meg. Vagy helyesebb lenne alvilági erőnek nevezni? Villemo nem tudta eldönteni. Fontos, hogy a Jéghegyek Népének elátkozottai mellette állnak. Egyedül belőle nem sugározna ennyi erő. Segítségére siettek. Utoljára Sol arca villant fel előtte. Villemo ebből megértette, ki keltette életre örök nyugalmából az ősöket. Tudta, hogy nem ez az
első alkalom, hogy Sol kiáll mellette. Csak most sokkal nyilvánvalóbb volt a jelenléte, mint bármikor előtte. – Nos? – kérdezte a kapitány. – Ki vagy te? Mert ha már megint azzal a királyi futárral akarsz előhozakodni, jobb, ha bele sem kezdesz. Egyáltalán nem félek tőle. Sőt! Nagy örömömre szolgál, hogy taníthatok egyet-mást a kis feleségének. Gyere ide! Mivel Villemo nem engedelmeskedett, ő indult el felé. Ám a lány megállította, mielőtt még túl közel ért volna hozzá. – Én nem a férjemről, hanem magamról akarok beszélni. Mind a ketten különös családból származunk. Itt van mellettem, bár a valóságban tőlünk messze, Skånéban harcol. – Ne beszélj félre, gyermekem! Úgysem hiszek el semmit az egészből. Elszántan vetkőzni kezdett. Villemo mélyet lélegzett. Érezte, hogyan nő, duzzad benne a harag. Pillanatokon belül kitör a vihar. Ijesztően erősnek érezte magát. – Fejezd be! – parancsolt rá határozottan a férfira. A kalóz döbbenten nézett rá, mert a lány hangja valahogy furcsán csengett. Arcára ráfagyott a győzelemittas mosoly. – Mi az ördög? – kérdezte. – Mi az ördög van veled? A lány nem felelt, csak nézte a férfit. – A pokolba! Hogy izzik a szemed! Mit csinálsz egyáltalán! – Figyelmeztettelek – mondta Villemo kurrogva. – Adj nekem egy csónakot! Vagy jobb ötletem van. Tegyél azonnal partra!
– Na már csak az hiányzik! Villemo egyre erősebbnek érezte magát. Mivel valójában önmaga volt ilyenkor is, kedve támadt tréfálkozni. Csillogó szemével a parókára nézett és a vendéghaj hipp-hopp leesett a kapitány fejéről. A férfi felemelte a kezét és tar koponyáját tapogatta hitetlenkedve. Meglátta, hogy a parókája a földön hever. Lehajolt érte, ám az hirtelen felemelkedett és vad táncba kezdett a levegőben. Végül köpőcsészéjébe hullott. – Mi az ördögöt csinálsz te? – kérdezte idegesen és megragadta a lány kezét. Váratlanul felordított és elengedte Villemot. Rémülten nézte a tenyerét, amely vörös volt, tele hólyagokkal. – Te magad vagy a Sátán! – üvöltötte. – Boszorkány! Ki az a bolond, aki feleségül vett egy ilyet? – Ne aggódj érte! – felelte Villemo, ám érezte, hogy többé maga sem ura a helyzetnek. A férfi előrántotta kardját, és felemelte, hogy lesújtson vele. Ám egyszercsak ott termett valaki és Villemo védelmére kelt. Valami egészen megfoghatatlan dolog volt, mintha egy megrohadt csontváz kelt volna fel sírjából. Egy másik ijesztő alak figyelmeztetően felemelte a kezét. A férfi rettenetesen megijedt és leengedte a szablyát. Az alakok lekuporodtak a padlóra, egy ideig még ott tekeregtek, majd felszívódtak a porban. – Az embereim. Hol vannak az embereim… Most már Villemo is elképedve nézte az eseményeket. Már semmit sem tudott kiszámítani, többé
nem az ő akarata érvényesült. A kapitány az ajtóhoz sietett és megragadta a kilincset. Ám a rézkilincs ragacsos masszaként folyt ki ujjai között. Megfordult és félelemtől csillogó szemmel üvölteni kezdett. A levegőben furcsa szag terjengett. A falak nagyot reccsenve megrepedtek, a nyílásokon át titokzatos állatok özönlötték el a szobát. Némelyik csúszómászó volt, némelyik félig ember, félig állat. A kapitány azt hitte, megőrült. Valaki megérintette Villemo vállát. – Ne félj, leányom, te, aki unokám unokája vagy – szólalt meg egy mély hang. – Csak mi vagyunk itt, semmi bajod nem eshet. Szükségünk lesz még rád, de ezt már te is tudod. Egyike vagy a kiválasztottaknak. Villemo a démoni arcra pillantott, amely ijesztősége ellenére vonzó és szeretetreméltó volt. – Tengel! Te vagy az? A Jó Tengel! Villemo arcán addigra patakokban folyt a könny az örömtől és a meghatottságtól, hogy legendás hírű ősapja megszólította. Tengel még egyszer rámosolygott, majd eltűnt. Villemo még sokáig érezte vállán ősapja érintését. Villemo ismét a szobában folyó küzdelmet figyelte. A szörnyek körtáncot jártak a kapitány körül, aki nem üvöltött többé, torkából már csak krákogó hangok törtek fel. Arca sápadt volt, kezével a szívéhez kapkodott. A következő percben a padlóra rogyott és nem moccant. Megkövült, rettegő tekintettel meredt a mennyezetre. Megszűnt a furcsa szag. Az alvilági szellemek egyszerre szétfoszlottak a levegőben. A falon nem volt többé repedés, a kilincs is a helyére került. A földön ott feküdt a kapitány szablyája. A férfi kezén már
nem voltak sérülések. Az egész küzdelemnek semmi más nyoma nem maradt, mint a köpőcsészében virító paróka. Villemo egész testében remegett, fogai összekoccantak. Mindenki eljött, hogy segítsen. Megoldották helyette a problémát. Szörnyeket varázsoltak elő, hogy elkábítsák a kapitányt, de az ő valóságérzékét is. Vajon mennyi része lehetett ebben Dominicnak? Sajátos érzékenységével megsejtett-e valamit az eseményekből? Ő hívta elő a szellemeket, vagy Villemo maga? Esetleg Sol? Igen, neki nyilván több köze lesz a dologhoz. Gyorsan ki kell törnie ebből a rémálomból! Óvatosan kinyitotta az ajtót. Sehol senki. Becsukta maga mögött az ajtót, majd felosont a keskeny lépcsőn. Még világos volt, de a fényekből arra lehetett következtetni, hogy hamarosan beáll az est. Kidugta a fejét a nyíláson. Veszélyes vállalkozás! Ám a fedélzet szerencsére üres volt. Csak a kormányos állt a hatalmas kormánykeréknél és a vizet kémlelte. Azt viszont mindenképpen észrevette volna, ha Villemo felmerészkedik a fedélzetre. Menjen vissza a kapitány szobájába, amíg besötétedik? Képtelen lett volna rá. Képtelen lett volna megosztani a szobát egy halottal és az átélt eseményekkel. Egyébként is bármikor bekopoghat valaki, hogy a kapitánnyal beszéljen. Mégiscsak a fedélzet a veszélytelenebb. Még sokáig állt ott és a kormányost figyelte. Néha egy-egy kalóz is arra őgyelgett, ilyenkor összehúzta
magát olyan kicsire, amekkorára csak bírta. Egyre sötétebb lett. Távol lehettek a parttól. A kormányosnak volt egy rossz szokása. Időnként elfordította a fejét és a tengerbe köpött. Villemonak ez volt az egyetlen lehetősége. Ki kell használnia a rövid pillanatot, nincs más választása. Kicsit kételkedett abban, hogy sikerülhet. Mégis vállalta a kockázatot. A szeszélyes véletlen a segítségére sietett. A férfi már régóta lehetett szolgálatban, mert hirtelen kigombolta nadrágját, hogy szükségét elvégezze. Ez már elég idő volt ahhoz, hogy Villemo felsurranjon a fedélzetre. El akart bújni egy hordó mögött, de másképp döntött. Senki nem volt a közelben, csak távolabb az árbocnál álldogáltak néhányan, akik viszont nem láthatták meg addig, míg meg nem fordulnak. A korlátnál kötél lógott. Villemo odaóvakodott, majd amikor odaért, levetette magát a padlóra. Megvizsgálta a kötelet. Vizes volt. Egyik végét alaposan a hajóhoz kötözték. Villemo úgy vélte, a mentőcsónakot erősíthették vele a bárkához. De ha mégsem, akkor is jó lesz arra, hogy lemásszon rajta. Szerencsére a kormányos még nem végzett, így a lány észrevétlenül átmászott a korláton és lefelé kezdett kúszni a kötélen. A víz fölött megállt. Amerre csak nézett, szárazföld sehol. Talán a hajó másik oldalán többet látna… Ám kicsit előrébb mintha a part derengett volna fel előtte. Mégiscsak part lesz az, esetleg egy öböl. Csak kibírná, amíg eljut odáig! Keze már zsibbadt a hosszas csimpaszkodástól. Remélte, hogy a matrózok nem fedezik fel idő előtt a kapitány holttestét. Hiszen akkor azon nyomban a ke-
resésére indulnak. Mi lesz, ha megtalálják itt a kötélen lógva? Kénytelen volt a víz felett tartani magát; ha beleereszkedik a tengerbe, még nehezebb lett volna tartani a kötelet. A partszakasz már nem is tűnt olyan távolinak. Villemo kínjában becsukta a szemét. El sem tudta képzelni, mennyi ideje himbálózhat a kötélen. Számára mindenesetre végtelen hosszú időnek tűnt. A hajó egyszer úgy fordult, hogy sikerült hátrapillantania. A hajó mögött sziklák álltak ki a vízből. Egy percig sem késlekedett tovább. Beleugrott a tengerbe, majd erős karcsapásokkal igyekezett kikerülni a sodorvízből. A biztonság kedvéért a víz alatt úszott, nehogy valaki észrevegye a fedélzetről. Miután elfáradt, kidugta fejét a vízből. A hajó már messze járt. A part elérhető távolságban volt tőle. Szerencsére nem kellett annyit úsznia, mint az öresundi öbölben. Nem is lett volna annyi ereje. Teljesen kimerítette, hogy olyan sokáig kellett a kötélen csüggenie. Az elején a hátára feküdt, úgy úszott a part felé. Amikor visszanyerte valamennyire erejét, ismét a hasára fordult és erős karcsapásokkal úszott a sziklák felé, amelyek közelebb voltak, mint hitte. Végre leért a lába. Nagy nehezen kievickélt a keskeny partra, melyet magas sziklák öveztek. – Sikerült, kis barátom – suttogta boldogan. – Sikerült. Most már mehetünk haza. Abba a házba, ahol majd egykor meglátod a fényes napvilágot, és apáddal is találkozhatsz. Olyan kedves ember az apád… nem is sejted, milyen hatalmas erők siettek a segítségünkre!
13. fejezet SÖTÉT VOLT. Villemo nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Az ég koromfekete, sehol egy csillag, mely fényével világított volna. Még mindig a parton feküdt, a hullámok a lábát nyaldosták. Lehet, hogy az éjszaka emelkedik a víz, jutott eszébe. Jó lesz, ha keres magának valami biztonságosabb helyet. Már nem esett, de különösebben meleg sem volt. Villemo pedig csuromvizes. Fázni kezdett. Felállt és karjával körözött. Ide-oda szaladgált, hogy egy kicsit felmelegedjen. Ám egyre jobban fázott a nedves ruhában. Felkapaszkodott az egyik sziklára, hogy végre megtudja, hova érkezett. Sejtette, hogy azon a parton lehet, melyet még a hajóról vett észre. Dél felé keveredhetett, amennyiben Bohuslän partjai mentén haladtak tovább. A szikla meredek volt. Kénytelen volt levenni cipőjét és mezítláb, cipőjével a kezében mászott tovább. Végre felért a tetejére. Ám nem látott messzire. Föladta a küzdelmet, úgy döntött, megvárja a reggelt és akkor kideríti, hová érkezett. A sziklák között volt egy rövid, füves partszakasz, melyet szélfútta fenyők szegélyeztek. Alattuk fehér virágok világítottak a sötétben. Kamilla, állapította meg a lány. Villemo tépkedni kezdte a füvet. Amikor már elegendő gyűlt össze, levette ruháját, melynek nedvesen
semmi hasznát sem vette, lefeküdt és betakargatta magát a fűvel. Reszketve húzta össze magát, amikor feltámadt a tenger felől az éjszakai szél. Semmit sem fogok így aludni. Arról nem is beszélve, hogy alaposan megfázom, sőt a köhögésem is visszatérhet, amiből Mattias már kigyógyított egyszer. Hirtelen mindenféle eszébe jutott… Felnőtt nő vagyok már. Húsz esztendős. Ráadásul férjem is van, Dominic. És az első gyermekemet várom. Hiába mindez, mégis felelőtlennek és gyerekesnek érzem magam. Mindig is az a Villemo maradok, aki annyi bajt, bánatot okoz szeretteinek. Tekintete elkomorult. Ijedten gondolt vissza arra, ami a kapitány szobájában történt. Sok mindent nem értett belőle. Úgy döntött, jobb, ha egy időre elfelejti. Inkább igyekezett magában felidézni Dominic melegséget árasztó pillantását. Ez végre segített. Kemény nyoszolyáját puhának érezte, a szél már nem fújt olyan erősen és teste felmelegedett. Villemo elaludt. MÁSNAP HALÁLRA FAGYVA ébredt fel a madarak hajnali csivitelésére. A nap már felkelt, de még nem bújt elő a felhők mögül. Nem feküdhet itt tovább. Fel kell állnia, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Még nagyon korán volt. Az énekesmadarakon kívül senki nem kelt fel. Ám valahol messzebb, a sziklák mögött kell hogy legyen emberi település. És meleg. Ruhája még mindig nedves volt, reszketve húzta magára. Elindult a szárazföld belseje felé. Haza kell érnie Elistrandra. Ha igyekszik egy kicsit, talán még a
többiek előtt megérkezik. Micsoda meglepetés lenne! Föllelkesítette a gondolat és vidáman kúszott feljebb, egyre feljebb a meredek parti sziklákon. Amikor fölért a csúcsra, megállt. Az öböl valóban ezen a partvonalon húzódott. Ám a szárazföld belseje… A messzeségben felsejlettek Bohuslän partjai. Villemo egy szigeten volt. Iszonyatosan érezte magát. A sziget ugyan nagy volt, de Villemon ez nem sokat segített. Ráadásul sehol nem látta emberi település nyomait. Vagy mégis? Nem egy háztető húzódik meg ott beljebb, a fák közelében? Ha háztető volt, amit látott, akkor az egyetlen a szigeten. Egyébként teljesen lakatlan volt. Ám ha emberek vannak a szigeten, akkor bizonyára van csónakjuk is. Most, hogy kissé megvigasztalódott, gyors léptekkel haladt lefelé. A sziget közepe barátságosabb látványt nyújtott, néhol földművelés nyomait is fölfedezte. Amikor leért a sziklák alá, már nem látta azt a valamit, amit fentről háztetőnek vélt. Eltévesztette az útirányt. Végül úgy döntött, hogy tovább indul. Előbbutóbb ismét a partra kell érnie. Villemo megrezzent. Sűrű erdő szegélyezte a partot. A fenyőfák és a mogyoróbokrok között mintha meglátott volna valamit. Egy barna foltot. Talán egy jávorszarvas? Villemo félt a nagytermetű állatoktól. Nem túl biztatóak a kilátásai, ha kizárólag jávorszarvasok élnek a szigeten. Remélte, hogy medvék és egyéb fene-
vadak nincsenek itt. Gyorsan továbbsietett, újabb sziklára kapaszkodott fel. Remélem, a jávorszarvasok rossz hegymászók, gondolta ijedten. Pillanatokon belül elérte a másik partot, ahol a szélcsendes öbölben aprócska ház állt. Tetejéről nem szállt fel füst, sehol egy csónak, vagy halászháló… Minden olyan kihaltnak tűnt. Ezzel elszállt utolsó reménye is. Ennek ellenére óvatosan kopogtatott az ajtón, mielőtt belépett volna. Valaki válaszolt belülről. Olyan nyöszörgéssel, amit akkor hallatnak az emberek, ha képtelenek már a beszédre. Villemo kinyitotta az ajtót és belépett. Leírhatatlan szag csapta meg orrát. A szoba közepén ágy állt. Az ágyban egy ember feküdt, vagy pontosabban egy csontvázszerű sovány test. Ám a csontváz megmozdult és mélyen ülő szemével érdeklődve nézett a belépőre. – Ne nyúlj hozzám – nyöszörögte. – Hát nem fosztottatok ki eléggé? – Jó napot! – üdvözölte Villemo. – Nem akarok én innen semmit elvinni, öregapó. Ezen a szigeten úsztam partra, miután sikerült megszöknöm egy kalózhajóról. Az öreg megremegett. – Ó, azok a gazemberek! Elvittek innen mindent. Engem leütöttek és azóta nem tudok felkelni. Elvitték a csónakomat, a tehenemet és minden mást, amit csak találtak. Nem maradt egy falás ennivalóm sem. Itt hagytak magatehetetlenül elpusztulni.
– Nem fog meghalni, apó – nyugtatta meg Villemo. – Most már itt vagyok én is, majd segítek! – Isten áldja a jóságáért, kisasszony! Villemonak nem kerülte el a figyelmét, hogy a kalózok elvitték az öreg csónakját. Rossz hír, nagyon rossz hír, szomorkodott Villemo. Persze nemcsak nekem, hanem az öregnek is. De volt még valami, amire fölfigyelt. A tehenet is elvitték. – Mondja apóka, biztos abban, hogy a tehenet is elvitték? – Úgy kellett történnie, hiszen kint volt a legelőn szegény pára. Kényszerítettek, hogy áruljam el, merre találják. Szegény Csillag! Kalózebéd lett belőled. Az emlékek könnyet csaltak az öreg arcára. – Azt hiszem mégsem főzték meg a tehenet, apóka. Amikor a ház felé jöttem, láttam egy nagy barna foltot mozogni az erdőben. Persze, ha jávorszarvasok is élnek errefelé, akkor… – Jávorszarvas? Nem, nem. – Akkor az csak a maga Csillagja lehetett. Bizonyára ráijesztenek, így aztán messze szaladt és nem tudták elfogni. – Ó, Csillag, Csillag – motyogta az öreg. – Egészen elvadulhatott egyedül. – Mikor történt, hogy a… – Már régóta nem számolom a napokat. – Megpróbálom kitalálni, milyen régóta feküdhet itt. A Csillag miatt pedig ne aggódjon, majd én befogom megint. Azt hiszem, ennie kellene valamit, mégpedig hamar. Van valami, amit megfőzhetnék? – Nem tudom. Nem tudok felállni, mert rögtön szédülni kezdek.
– Egyedül lakik a házban? – kérdezte Villemo, miközben élelem után kutatott. – Teljesen egyedül. A feleségem két éve meghalt A rokonaim azt akarták, hogy költözzem be a szárazföldre, de én nem akartam elhagyni a szigetet! Itt születtem, itt is fogok meghalni. De azt nem gondoltam, hogy ilyen megalázó módon. – Megértem a bánatát. Hát, túl sok mindent nem találtam, csak ezt a kis lisztet. Majd főzök belőle valami kásaszerűséget. – Köszönöm a fáradozását, kisasszony. Villemoban felrémlett egy régi kép. Maga előtt látta a romerikei menedékházat, telis-tele szerencsétlen nyomorékokkal. Kását kellene főznie nekik, de képtelen rá. Maguknak kellett elkészíteni az ételt. Egy pillanatra megtorpant. Végül is mihez ért, azon kívül, hogy veszélyes kalandokba keveredjen? Villemo gyakran hallott olyan hősökről, akiknek alakját tisztelet és dicsőség övezte, amikor visszatértek a harcmezőről. Ám amikor megkezdődött számukra is a szokványos, hétköznapi élet, tehetetlenül álltak a feladatokkal szemben. Nem értettek semmihez, csak a harchoz, a veszély élvezetéhez. Életidegenek voltak. Csak nem ez a baj vele is? Őszintén remélte, hogy nem. Tüzet gyújtott az üst alá és nekilátott a főzésnek. Még szerencse, hogy az üstöt nem vitték el. Kissé rozzant volt ugyan, hiányzott az egyik lába is, de azért használható volt. Amíg felforrt a víz, rendbetette az öreget. Nem volt túlságosan élvezetes munka, mivel szegény már napok óta magatehetetlenül feküdt egyhelyben. Villemo gyengéden bánt vele. Hiába lett rosszul az
ágynemű szagától, undorát nem mutatta ki. Az öregnek is rettenetes szaga volt. A lányt leginkább romlott halra emlékeztette. De ezzel sem törődött. Tiszta ruhát keresett az öregnek, az ágyat pedig alaposan kiszellőztette. Végül maga is alaposan megmosakodott. Az öreg elégedettnek látszott a fejleményekkel. Jólesett neki a lány tapintatos gondoskodása. – A kisasszony valóságos angyal – mondta neki elismerően. Villemo felnevetett. – Hát, azért nem annyira. Egyébként férjes aszszony vagyok és gyermeket várok – fűzte hozzá büszkén. – Ez bizony nagy szerencsétlenség – dünnyögte az öreg. – Ellenkezőleg, a legnagyobb öröm! – felelte Villemo, bár sejtette, mire gondolhatott az öreg. A kása elkészült. Ugyan nem lett mestermű, de kellőképpen híg ahhoz, hogy az öreg könnyen megehesse. Lassan, óvatosan etette egy fakanállal, az apóka pedig hálásan pislogott rá, miközben evett. Egy pillanatra megállt, hogy pihenjen. – A kisasszony, vagyis a fiatalasszony, ugye jobb családból származik? Olyan előkelő a ruhája, és az arca is olyan finom vonású. Villemo felnevetett. – Az apám norvég földbirtokos, a férjem pedig a svéd király futára. Az öreg legszívesebben meghajolt volna előtte, de testhelyzete ezt nem tette lehetővé. Kikerekedett szemmel kérdezte: – És a kalózok mégis elrabolták?
– Igen. De a kapitány megjárta velem. Sikerült megszöknöm. De most inkább megyek és megkeresem Csillagot. Már régóta meg kellett volna fejni szegényt. – Ó, nem hiszem, hogy különösebben bánná, hogy nem fejtem meg. De nem enne előbb valamit a kisaszszony? – Köszönöm, azt hiszem, igaza van. De nem azért jöttem, hogy elegyem maga elől az ételt. – Ó, ha tudná, milyen boldog vagyok! Vége a magányomnak. Jólesik szót váltanom valakivel. – A kása szemmel láthatóan jót tett az öregnek. Soványsága ellenére kedves arcú öregember volt. – Azért a rokonai csak meg szokták látogatni? – kérdezte izgatottan Villemo evés közben. – Régen volt, hogy eljöttek. Néha elmegy errefelé egy halászhajó, de azt hiszem legutoljára ez is a feleségem halála előtt történt. Tudják, hogy mogorva vénember lettem, nem szívesen néznek felém. Egyébként a legközelebbi lakott part is sokkal északabbra van innen. Meg aztán nem tudom, miféle emberek lakják. Villemo nem örült a híreknek. – Muszáj visszamennem valamikor a szárazföldre. A családom aggódni fog értem. És a gyermekre is gondolnom kell… Biztos, hogy nincs már egy csónak sem a szigeten? – Nem. Elvitték azt az egyet, ami az enyém volt. Villemo az ajkába harapott, majd fölállt. – Van kötele, apóka? – Egy halásznál mindig van kötél. A tengerparton lesz, a kis kalyibában. Ha nem vitték el azt is. Villemo most már még jobban gyűlölte a kalózokat. Hogy voltak képesek megtámadni egy öregem-
bert! Bizonyos, hogy nem volt szükségük semmire, amit tőle elvittek. Mindezek után még le is ütötték, és magára hagyták. Villemo feltételezte, hogy azok a kalózok bántak el az öreggel, akik őt is elrabolták. Legalább a kapitány megkapta a magáét! – gondolta némi elégedettséggel. Szerencsére megtalálta a kötelet, majd ennek birtokában elindult, hogy megkeresse a tehenet. Fogalma sem volt róla, hogy szokás befogni az efféle elvadult jószágokat. Visszament arra a helyre, ahol már látta a tehenet, de Csillag azóta eltűnt. Villemo követni kezdte a félreérthetetlen nyomokat. Végül az egyik sziklaszorosban megpillantotta az állatot. A tehén egy darabig elgondolkodva figyelte, majd távozott. A vadászat egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Végül sikerült kijátszania a tehén figyelmét, és két szikla közé szorította. A tehén ezek után már nem tiltakozott. Nyakában a kötéllel engedelmesen követte a lányt. Villemo pedig diadalittasan hazavezette és bekötötte az aprócska istállóba. Az öreg boldogan mosolygott, amikor a jó hírt meghallotta. Most már csak az volt hátra, hogy Villemo megfejje a tehenet. Most volt hálás szüleinek, akik szigorúan ügyeltek arra, hogy minden tevékenységet megismerjen, amely egy gazdaságban előfordulhat. Eszébe jutott, milyen dühös volt mindig, amikor a cselédek felügyelete alatt azzal kellett bajlódnia, hogy tejet csaljon ki az állatok tőgyéből. Most persze nagy hasznát vette tudományának. Első nap egy csepp tejet sem adott szegény pára. Mivel napokon keresztül nem fejték, teje kezdett elapadni. Másnap már könnyebben ment a dolog, ami nagy
nyugalommal töltötte el a házikó lakóit. Az öreg még nyomta az ágyat, de már volt benne annyi erő, hogy új halászszerszámokat készítsen. Villemo pedig halászni járt. Gyakran ült a sziklákon, kezében egy hosszú horgászbottal. Ő helyezte el a varsákat, és a szakadozott, öreg hálót is kivetette. Fáradozása nem volt hiábavaló. Hálójukban gyakran találtak halat. Mivel közeledett az ősz, be kellett takarítani a gabonát, amit az öreg még tavasszal elvetett. Az erdőben gyökereket és bogyókat gyűjtött. Villemo, aki egyébként nem szerette a halat, most nem törődött azzal, hogy étrendjén elsősorban ez szerepel. A bogyókat vagy megaszalta, vagy lekvárt készített belőlük. Nem feledkezett meg arról sem, hogy Csillagnak szénát gyűjtsön télire, a gyökereket pedig gondosan elvermelte. Az öreg halász állapota a gondos ápolásnak köszönhetően sokat javult. Gyakran segített Villemonak. Kicsit tényleg bogaras volt, mint a magukra maradt öregurak többsége, de ha néha összekaptak is egy-két dolgon, remekül érezték magukat együtt. Villemo mindennap fölmászott a sziklákra és a tengert kémlelte. Csak kétszer látott hajót a parthoz közel. Az egyik ráadásul kalózhajó volt. A másik békésebbnek látszott. Ám hiába kiabált, integetett nekik, a fedélzeten senki nem vette észre. Csalódottan ment vissza a házba. Éjszakánként Dominicról álmodott. Gyakran beszélt hozzá, ám nem tudhatta, hogy a férfi érzékeli-e segélykiáltásait. Bárcsak lenne egy csónakja! Vagy legalább egy tutaja! Egyszer megpróbált építeni egyet. Vállalkozása
végül kudarcot vallott, mivel csak néhány használható deszkára tudott szert tenni. Az pedig kevés a tutajépítéshez. Kénytelen volt feladni terveit. NOVEMBERBEN DOMINIC váratlanul Graastensholmra érkezett. Kaleb és Niklas sokáig várt a lányra Bohuslän határán. Még svéd területekre is átmerészkedtek, de sehol senki nem hallott róla. Végül el kellett jönniük, mert Gyldenlöve csapatai, számos vereség után, viszszavonulóban voltak. Nem maradt más választásuk, mint a rossz hírekkel hazatérni Graastensholmra. És akkor beállított Dominic. A család tagjai a Hársfaligetben gyűltek össze. Végighallgatta a történetet és a bocsánatkéréseket. Mindenki önmagát hibáztatta a lány eltűnéséért. – Ne aggódjatok, Villemo él. – Él? – kiáltottak fel örömükben. – Igen, így van – nevetett Dominic. – Mint tudjátok, különös képességekkel rendelkezem én is, Villemo is. Képes vagyok arra, hogy megérezzem a jelenlétét, bármilyen messze van is. Érzékelem a nekem küldött üzeneteit. Sajnos Villemo nem érti meg az én üzeneteimet. Izgatott csend támadt a szobában. – Éjszakánként meglátogat – mondta Dominic. – Álmaiban látom, vagy talán félig éber állapotban is, nem tudom eldönteni. – Mit mond neked ilyenkor? – kérdezte Gabriella. – Nem szavakkal szól hozzám; az érzéseivel. Jelenlétével igyekszik megnyugtatni. “Ne aggódj értem, jól vagyok”, mintha ezt mondaná. Türelemre int ben-
nünket, még nem tud jönni, de nem szenved szükséget semmiben. Egyvalamit azonban nem értek. Valami furcsát érzek… – Talán hideget? Nem a Jéghegyek Népére utal valami? – kérdezte Brand. – Nem tudom eldönteni – vonta meg a vállát Dominic. – Azt hiszem legjobb, ha azonnal Bohuslänbe indulok. Talán jobban megértem, mi az, ha közelebb vagyok hozzá. Senki nem tartotta vissza. Jól tudták, mit jelent számára Villemo. Boldogok lettek volna, ha Dominic megtalálja a lányt. Reményt keltett szívükben a férfi kijelentése, miszerint Villemo él. Niklas vele akart tartani, de Dominic úgy vélte, jobb, ha egyedül indul útnak. Talán kevésbé feltűnő egyetlen lovas. Hamarosan megérkezett Bohuslänbe. Villemo meg is látogatta álmaiban, de még most sem tudta volna megmondani pontosan, merre lehet. Nehéz szívvel tért vissza Graastensholmra. Télre fölmentették a szolgálat alól, mivel golyó sebesítette meg. Így volt ideje, hogy Norvégiában várja meg, amíg hírt kap Villemoról. – MINDEN JEL SZERINT hideg telünk lesz az idén – mondogatta az öreg egyre gyakrabban, amikor beköszöntött a december. – Nagyszerű – mondta Villemo. – Akkor a tenger is befagyhat. – Talán. Nem minden évben fagy be. Tulajdonképpen már régen nem fagyott be. De reménykedjünk, mert a fiatalasszonynak segítségre lesz szüksége, ha
elérkezik az ideje. Alighanem, nyugtázta magában az öreg szavait Villemo, de egy szót sem szólt félelmeiről. – Ha úgy hozná a sors, hogy a víz befagy, a Csillaggal együtt magam is átkelnék a szárazföldre. Ha történne velem valami, hát szegény pára magára maradna a szigeten. Sajnálnám, mert úgy a szívemhez nőtt már. – Vannak rokonai, akik befogadnák, apó? – Az öcsém egykor Tanum közelében lakott, és mivel sokkal fiatalabb, mint én, még biztosan életben van. Csak szorítanak nekem egy kis helyet maguknál. – Örülnék neki, ha biztonságban tudhatnám, apóka. Mégpedig a szárazföldön. Az ablaknál álltak, s a fjordban dúló vihart figyelték. Január is eljött már… Villemo már nem tagadhatta volna le állapotát. Ám a nagy hideg csak nem akart beköszönteni. Február meghozta számukra a hideget. Vastag, ropogós hó telepedett mindenre. Szinte csikorgott a hideg. Csillagot behozták a házba, nehogy megfagyjon odakint. Szörnyű hideg volt. Már nem tudták, mit húzzanak magukra, hogy ne fázzanak. Egy nap kimentek a partra. – Lám, lám – mondta örömmel a halász. – A part mentén már befagyott a víz. – De távolabb még nem – jegyezte meg Villemo. – Isten adja, hogy ne enyhüljön az idő! Másnap reggel már vastag sávon befagyott a tenger. Készülődni kezdtek az útra. – Uram, kérlek, tartson még egy kis ideig a hideg! Ne hagyd, hogy fölolvadjon a jég! És a jég napról napra terjedt, vastagodott.
– Nézze csak! – kiáltotta az egyik reggel izgatottan Villemo. – Teljesen befagyott a tenger! – Légyen türelemmel a fiatalasszony. Még nem elég vastag a jég. Várnunk kell. – De van időnk a várakozásra? Lehet, hogy már az éjjel olvadni kezd! – Nem, nem. Talán a hó eshet. De a havazás váratott magára. Két nappal később már elég vastag volt a jég a fjord vizén. Az öreg nagyot sóhajtott. – Na – mondta ünnepélyesen –, elérkezett az időnk. Készen áll minden? – Már régóta – felelte Villemo. Kicsit később már kint baktattak a fehér csendben. Jobb lett volna, ha mégis esik a hó, gondolta Villemo. Ijesztő a lábam alatt látni a jég alatti világot. Úgy tűnt, Csillagnak nem tetszik a szokatlan kirándulás. Ezért patájára bőrdarabokat erősítettek, és a szemét is bekötötték. Lassan mentek az állat két oldalán. Támogatták szegény párát, nehogy elcsússzon. Villemo fázott vékony köpenyében, melyet egy régi takaróból varrt magának. Az öregnek sem ment könnyen á járás a csúszós jégen. Egyszer sem fordult vissza útközben, pedig egész életét hagyta maga mögött. Villemo szíve majd kiugrott a helyéről örömében. Hazafelé tart! Testében megkapaszkodott az új élet. Érezte, hogyan helyezkedik, mocorog benne. Néha eszébe jutott, hogy átoksújtotta gyereket hord a méhében, de ilyenkor gyorsan elhessegette a zavaró gondolatot. Cipője vékony volt ekkora hideghez. Ám gondosan körbetekerte néhány meleg ronggyal, fejére pedig
sálat tekert, melyet egykor az öreg felesége hordott. Haja időközben megnőtt. A jég néha reccsent egyet a lábuk alatt, de amikor már túljutottak a fjord közepén, biztonságosabban haladtak megint. Csípős szél fújta az arcukat. Hamarosan esni kezdett a hó. Az egyre jobban feltámadó szél fülükbe, nyakukba, ruhájuk alá fújta a jeges havat. Kicsit megdöntött testtel mentek, hogy legalább arcukat védjék a jeges tűszúrások elől. Volt egyszer hasonló álma… tűnődött a lány. Mi is volt az? A Jéghegyek Népéről álmodott. Furcsa, apró falucskáról a tágas tundrán. Különös zászlókat, törzsi jelképeket lengetett a szél. A népnek el kellett hagynia otthonát. Jeges pusztákon vonultak előre az ismeretlen fele… Ősapái voltak. Akik életben maradtak közülük, Norvégiában telepedtek le. Köztük volt egy boszorkánymester is, a rossz földi megtestesítője. Gonosz Tengel. Most már sejtette, mit érezhettek menekülő ősei. Az asszonyok egyike-másika talán gyermeket várt, éppúgy, mint ő. Mennyire retteghettek attól, hogy elveszíthetik gyermeküket. Szerencsére előtte már nem áll olyan hosszú út. Lépésben haladtak, végtelen lassúsággal. Már majdnem besötétedett. Félig vakon kutatták, merre lehet a part. Tisztában voltak vele, hogy a jég sohasem húzódik egészen a szárazföldig. A vízszint ingadozása miatt egy keskeny sávon nem tud befagyni a víz. A szigeten ezt úgy oldották meg, hogy egy ajtót fektettek hídként a víz fö-
lé. Ezen hajtották át óvatosan a tehenet is. Most nem számíthattak segítségre. – Menjünk arrébb egy kicsit. Mintha ott nem lenne olyan széles. – Szegény Csillag – mormogta az öreg. – Ne aggódj, majd én vigyázok rád. Nem fogsz beleesni. Villemo jól sejtette, valóban keskeny hézag volt csak a jégen. Kénytelenek voltak levenni a tehén szeméről a kendőt. Egyikük húzta, másikuk tolta szegényt. Így sikerült nagy óvatosan átmenteniük a szárazföldre. Villemo érezte, hogy megerőltette magát. Éles fájdalom nyilait a hátába. Rettenetesen megijedt. Korai lett volna még, hogy megszülessen a gyerek. Csak tavaszra várta. Már nevet is adott neki. Ha lány lesz, Dominic kérésére a Christiana nevet kapja, Dominic nagynénje, a jószívű Marca Christiana után. Azt még nem döntötték el, milyen névre keresztelik, ha fiú lesz. Mindenesetre olyan nevet akartak választani, mely közel áll nagyapja nevéhez, a Kalebhez. Villemo azóta tudta már, mi lesz fia neve, de mélyen hallgatott róla. Néha beszélt gyermekéhez. Kitalált egy nevet számára, amelyen ilyenkor szólongatta. Karl-Ingridnek hívta. Úgy érezte az apró élet az egyetlen biztos kapocs, amely most Dominickel összeköti. Örömmámorban úszott, amikor végre megérkeztek. Csendben követte az öreget, a szárazföld belseje felé. Nem akarta az öreggel megosztani örömét. Félt, hogy megsérti, hisz kellemes hónapokat töltöttek együtt a szigeten. Mégis boldog volt, mert egyre közelebb ért otthonához. Gyakran eszébe jutott, mi történhetett Dominickal a háborúban. Lehet hogy megsebesült, vagy… de en-
nél messzebbre nem kalandoztak gondolatai. Lehet, hogy már nincs is háború? Villemo teljes szívből kívánta, hogy így legyen. Nagy nehezen járható útra találtak. Bizonyára ez az út, mely az északi területeket összeköti a déliekkel. Megpillantottak egy házat. Addigra annyira átfagytak, hogy kénytelenek voltak ottmaradni éjszakára. Itt tudták meg azt is, merre menjenek a tanumi mezők felé. Délnek kellett indulniuk, míg Villemo útja innen már észak felé vezetett volna. A jó Csillag számára bizony némi meglepetéssel szolgált, amikor idegen istállóba kötötték. Ott ugyanis más tehenek is voltak rajta kívül. Szegény pára nagy izgalomban töltötte az éjszakát. Még kérője is akadt. Másnap reggel Villemo utoljára fejte meg Csillagot. Majd búcsút vett az öreg halásztól, és megkezdte hosszú vándorlását hazafelé. Az út első részén szekéren vitték egészen Skeeig. Utána már csak a maga erejére számíthatott. Magányosnak érezte magát. Szerencsére nála volt apja erszénye, állapota pedig megvédte a férfiak közeledésétől. A többi vándor gyakran segítségére sietett. Vagy felvették maguk mellé szekerükre, vagy pedig megengedték, hogy hátuk mögé üljön a lóra. Így jutott át a határon, majd egészen a norvégiai Östfoldig. Nagyon lassan haladt, de legalább saját hazájában volt már.
14. fejezet NEM KÖNNYITETTE MEG A DOLGÁT az időjárás sem. Megszűnt a hideg, helyette nyálkás, esős napok köszöntöttek be. Helyzetén nem segített, hogy ráadásul megfázott. Mellkasába egyre többször éles fájdalom nyilak. Moss közelében betért egy fogadóba. Megszámolta a pénzét, és csalódottan állapította meg, hogy már csak pár garasa van. Nem csoda, hiszen a gyermek érdekében eddig mindig rendesen étkezett és tiszta helyen szállt meg. Kétségbeesésében megkérdezett egy kocsist, hogy nem vinné-e el Graastensholm járásba. Azt ígérte, hogy szülei majd busásan megfizetik fáradozásáért. A kocsis azonban megvetően méregette. – Azt hiszed, bedőlök neked, te kis cafat? Villemo összeráncolta a homlokát. Fáradt volt ahhoz, hogy haragra gyulladjon. Nem értette, miért ilyen udvariatlan vele a kocsis. Szó nélkül hátat fordított neki, majd betért a fogadóba. A fogadósné rögtön azt kérdezte tőle, hogy tud-e fizetni. Kellemetlen, szúrós tekintetű asszonyság volt. Útja során hozzászokott az efféle kérdésekhez. Kirakott elé néhány pénzdarabot a pultra, az asszony intett neki, hogy kövesse. A szobában még tükör is volt. Villemo ijedten szembesült önnön külsejével. Most már megértette a kocsis udvariatlanságát. Maga is elszörnyedt tükörképe láttán. Testét a bő köpeny védte, melyet a takaróból varrt.
Szépnek éppen nem lehetett volna nevezni. Egyébként is szakadozott volt már és lyukas. Sálja hasonlóképpen lerongyolódott, de legszörnyűbb mégis az arca volt. Sovány a hiányos táplálkozástól, szeme pedig két gödör mélyén ült és tompán fénylett. Haja zilált és fénytelen, szája szegletéből eltűnt a csibészes mosoly. Iszonyatos fáradtságot érzett. Köhögése visszhangzott a helyiségben. Még a végén ágynak dől, mint azok után, amikor Dominickal kiszabadultak Woller fogságából. Nem, ezt nem engedheti meg magának. Haza kell mennie, hogy viszontláthassa férjét. Olyan gyorsan nyomta el az álom, hogy már nem is volt ideje levetkőzni. Ami ezután következett, csak ködös álomképként maradt meg emlékezetében. Egy nap a fogadósné ordítozására ébredt. – Hát mit képzelsz te? Talán örökké akarsz itt aludni? Állj fel, egy ilyen utcalány csak ne feküdjön fizetség nélkül az ágyamban! – Már fizettem – suttogta Villemo. – Egy éjszakára, igen! Az pedig már régen volt. Ne hidd, hogy hagyom, hogy itt szüld meg még a fatytyadat is! Ott volt egy másik asszony is. Megsimogatta az arcát. – Haza kell mennem! – suttogta alig hallgatóan. – Persze, persze. Próbálj, meg felállni. Le kell mennünk a lépcsőn… – Hová viszel? – Egy másik házba. – De nekem haza kell mennem. Nem üzenhetnék a rokonaimnak?
Az asszony felnevetett. Teljesen fogatlan volt. – Gondolod? Hol laksz? Christiania szeméttelepén? Levezették a lépcsőn és ő képtelen volt ellenkezni. Lábai rogyadoztak, alig bírt állni. Kimentek az utcára. Meleg volt, a hó is elolvadt már. – Engedjetek el, megyek egyedül – tiltakozott Villemo. – Haza kell jutnom. – Nem, nem. Velem jössz a szegényházba. Odavaló vagy, nem egy ilyen takaros fogadóba. Takaros? Villemonak erről más volt a véleménye. A gonosz fogadósné ott állt mögöttük és ordítozott. – Már rendeltem koporsót. A legegyszerűbb feketét. Többet nem érdemel. De hát legyen az ember néha könyörületes! Bementek a másik házba. Komor, beesett arcok lestek rá. A földön koszos szalma. A gyerek? Még megvan. De hogy vigyázok én rád, kicsikém?! Kifogytam az erőmből, már csak betegséget adhatok neked. Dominic, tönkretettem mindent. Bocsáss meg nekem! Még mindig nagyon szeretlek… DOMINIC AZNAP ÉJJEL hagyta el Graastensholmot, hogy Villemo eszméletét vesztette. Arra riadt álmából, hogy Villemo bajban van. Kétségbeesetten segítséget kért tőle. Ideje indulnia! Most már Niklast is magával vitte. Sejtette, hogy nagy hasznát vehetik még barátja gyógyító, meleget
árasztó kezének. Ellovagoltak Christianiáig, onnan pedig Ostfold felé tartottak. Dominic már nem érzékelte Villemo segélykérését. Csak mélységes csend érkezett hozzá. – Uramisten, Niklas! Azt hiszem, nagy bajban van! És nem tudom, merre keressem! Niklas nem szólt egy szót sem. Néhány idegfeszítő óra állt mögötte. Irmelin gyermeke korábban született meg. Mattiasszal együtt küzdöttek az asszony életéért… Végre megszületett a gyermek, kicsikén és védtelenül. Aprócska fiú volt. Azonnal meleg ruhába tekerték és éjjel-nappal a tűz közelében tartották. Eli, Hilde, Gabriella felváltva vigyázott rá, míg anyja viszszanyerte erejét. Csöppnyi, szőke hajú, formás gyermek volt. Az ő fia. Ám ez azt jelenti, hogy Villemo gyermeke… Sem ő, sem Dominic nem akart végére járni ennek a gondolatnak. DOMINIC HIRTELEN megállította a lovát. – Arra! Arra kell mennünk! Niklas, nagyon kell sietnünk! – Hol lehet? Délnek haladtak. Betértek minden fogadóba, minden lóváltóállomásra. De nem tudtak meg semmit. Dominic kezével takarta el az arcát, hogy képes legyen Villemora összpontosítani. Fölnézett. – Azt hiszem, már nincs messze – mondta tétován. Niklasnak gyanús volt valami. – Az az asszony, az utolsó fogadóban… mindig
kerülte a tekintetünket. – Visszafordulunk – határozta el Dominic. – Én mintha félelmet éreztem volna azon a helyen. Jobban oda kellett volna figyelnem. Pillanatok alatt visszaértek és elcsípték az aszszonyt. – Van egy fiatal asszony a fogadóban? – Engedjetek el! – mondta az fölháborodottan. – Nem olyan volt, mint aki iránt ilyen finom uraságok érdeklődhetnének. Utcalány volt az, pedig nagyon bizonygatta, hogy ő előkelő, meg efféle. – Mit mondott, emlékezz vissza, azt ajánlom! – förmedt rá fogcsikorgatva Dominic. – Mit mondott, honnan jön? – Au! Ez fáj! Azt mondta, hogy férjes asszony, de én egy percig sem hittem neki. Ott volt a hasában már a fattya is. Dominic elsápadt. – Au! És a ruhája rongyokban lógott róla. Egész idő alatt azt akarta velem elhitetni, hogy van otthona. – És hová akart menni? – fordult hozzá most Niklas. – Már nem emlékszem rá. Valami furcsa nevű helyre. Biztos csak kitalálta az egészet. – Graastensholm? Elistrand? – Igen, azt mondta. Még sok pénzzel tartozik nekem. Itt feküdt heteken át, beteg volt. Elijesztette a többi vendégemet a köhögésével. – Ez csak ő lehet – mondta elszürkült arccal Dominic. – Hol van most? Az asszony szemében ravasz fény csillant. Ezek gazdag urak, gondolta. – Sokba volt nekem az az asszony. És nem min-
denért fizetett – nyafogta. – Hol van most? – Meg kellett szabadulnom tőle. A szegényházba vitettem. Ott van, ha még él. Dominic szeme szikrákat szórt dühében. – Az az asszony a feleségem volt, és te a szegényházba küldted! Hol van az a… ház? – Megkapom a pénzemet, vagy nem? Igazán nagyon könyörületes voltam vele. – Ebben kételkedem. De itt van, nesze! Elégedett vagy? Az asszony mohón számolta az aranyakat. – Menjenek le az úton, utána forduljanak balra. – Ha már nincs életben, nem úszod meg szárazon – kiáltotta vissza Niklas. Dominic nem mondott semmit. Arca megmerevedett a félelemtől. – Ha él, kérlek ne szólj neki semmit Irmelin gyermekéről! Most még ne… Niklas beleegyezően bólintott. VILLEMO FÉLIG ÖNTUDATLAN állapotban feküdt. Naponta egyszer élelmet adtak neki egy mély edényben. A gyerek kedvéért igyekezett minél gyorsabban bekanalazni a visszataszító ételt. Keze remegett, a kanál minduntalan kiesett belőle. Tudta, hogy csak a halálára várnak. Hallotta, amint azt beszélik egymás közt, hogy a sarokban lévő hely hamarosan fölszabadul. De nem halhat meg, mi lesz akkor a gyermekkel! Él még egyáltalán? Ha igen, akkor az a legnagyobb csoda. Olyan csendben van egy ideje. Már nem rugdos olyan vidáman.
Hangokat hallott. Már képzelődik is. Mintha Dominic és Niklas lenne a közelében. Egészen közel lehet a vég. Hacsak már rég át nem lépte a halál kapuját. Valaki gyengéden megfogta a kezét. Valaki, akinek olyan hangja volt, mint Dominicnak, kedvesen beszélt hozzá. – Villemo! Fáradtan nyitotta ki a szemét, ám azon nyomban be is csukta. Már látomásai is vannak. Valaki fölemelte. Hát így jut az ember az égbe? Pedig neki nincs joga ahhoz, hogy oda kerüljön. Ő a Jéghegyek Népének megszállottjai közé tartozik. – Olyan könnyű, mint a madárpihe – szólalt meg Dominic hangja szomorúan. – Pedig állapotos. Niklas, azonnal haza kell vinnünk! – Szerzek egy kocsit. – Rendben. Nem értett semmit. Kocsiban ült. Bárcsak ne zötyögne ennyire! A gyerek! Valaki ült mellette és átkarolta. Előtte is ült valaki. A kocsi mögött lódobogás hallatszott. Zörgés, egyfolytában ez a zörgés. Mégiscsak az égbe viszik? De egy ilyen zörgő kocsiban? – Élek még? – kérdezte. – Azt hiszem – felelte egy vidám hang. Dominicé. – És Karl-Ingrid? – Karl-Ing…? Ó, már értem. – A gyerek életben van, Villemo – felelte Niklas. – Megitattunk tejjel és még néhány dologgal, amit már hetek óta nem ehettél.
– Niklas a mellkasodra tette gyógyító kezét. Úgy tűnik, hatott, mert már nem köhögsz olyan szörnyen. – Hol vagyunk? – Éppen most hagytuk el Christianiát. Hazafelé tartunk. – Tényleg igaz? – mosolyodott el a lány. – Ezek szerint nem álmodom az egészet? Ti tényleg itt vagytok, velem? És a gyermek is él? Hazamegyünk, Dominic pedig itt van mellettem! – Minden az utolsó szóig igaz, Villemo – nyugtatta meg férje. Szeme könnybe lábadt. – Ha akarod, magamhoz ölellek. Uramisten! Hisz csont és bőr vagy, kedvesem! Az ölelés fájt. Tehát nem álmodik. Villemo felzokogott. AMINT MEGÉRKEZTEK, Villemot azonnal ágyba dugták. Mégpedig a saját ágyába, Elistrandon. Mindannyian meglátogatták, kényeztették, simogatták. Irmelin gyermekéről egy szót sem szóltak. Villemo persze észrevette, hogy milyen karcsú Irmelin. – Mi lett? – kérdezte csendesen egyik este, amikor egyedül voltak a szobában. Barátnője elfordította a tekintetét. – Fiú. Korán jött világra, de most már nem kell érte aggódni. Alvnak neveztük el, mert olyan kicsike és finom. Villemo mosolygott. – Észre sem veszed, és már óriás lesz belőle. Akkor már nem biztos, hogy örülni fog a nevének.
Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Villemo Irmelin pillantását kereste. – Azt mondtad, egészséges, ugye? – Igen. Villemonak ennyi elég volt. Megszorította Irmelin kezét, majd folytatta. – Örülök a gyermekednek, Irmelin. – Köszönöm. Majd gyorsan hozzátette. – Niklas és Mattias bácsi melletted lesznek, ha itt az ideje. Már felkészültek mindenre. Villemo képtelen volt felelni. Bólintott egyet. A GONDOS ÁPOLÁS HATOTT. Villemo már nem volt olyan sovány, fel is kelhetett. Dominic még mindig Graastensholmon volt. Nem érdekelte a háború. Minden vágya az volt, hogy Villemot és a gyermeket magával vigye Stockholmba, ha már kibírják a hosszú utat. Nyakán már begyógyult a sérült ín. De már nem tudta olyan könynyedén forgatni a fejét, mint előtte. Ám mindezt lényegtelennek tartotta. Egy áprilisi délelőtt készülődni kezdtek Elistrandon. Dominic Villemo mellett maradt, amíg ki nem zavarták, mert felesége nem akarta, hogy ott maradjon. Pedig gyakran megesett, hogy a férfiak jelen voltak a szülésnél, feleségük mögött ültek és tartották asszonyukat. Villemo nem akarta. Épp eléggé kellemetlen, hogy Mattias és Niklas is bent van. Az utolsó percekig viccelődött velük. Ám amikor valóban beindultak a fájások, zsörtölődni kezdett.
– Átkozott történet – mondta feldúltan. – Nem értem, mi a fenének kell ennyit szenvedni, amikor az ember csak a kötelességét teljesíti azzal, hogy újabb gyermeket ajándékoz Istennek! – Villemo! – szólt rá szigorúan anyja. – Ilyet nem illik mondani. – De amikor annyira fáj! – Tudom. Te sem születtél könnyen! Villemonak eszébe jutott, hogy anyjának ő volt a második gyermeke. – Anyám, önnek született egy átoksújtotta gyermeke. Mégsem halt meg. – Nem, valóban így van, kislányom. De közel álltam hozzá. – Attól tartok, hogy nekem is olyan gyermekem fog születni. Ugye a képtelenül széles válluk miatt halnak meg az anyák? – Igen. – De ugye nem mindegyikkel fordul elő? – Nem. Egyébként Mattias és Niklas gondoskodott orvosságról, arra az esetre, ha nehézségeink támadnának. – Miféle szerek azok? – Hát azt hiszem… Villemo felnyögött. – Mégsem vagyok rá kíváncsi. Hol van Dominic? – Valahol kint – mondta anyja remegve. – Apáddal. – Értem. De azért olyan furcsa, hogy a férfiaknak csak az öröm jut az egészből. – Attól tartok, most ők sem érzik magukat túl rózsásan. Tudod, nem valami vidám dolog tehetetlenül szemlélni, hogy milyen bajt okoztak.
Villemot egyre hevesebb fájások rohanták meg és már nem volt kedve beszélgetni. – Már nem tart sokáig – mondta Mattias sápadt, elgyötört arccal. Niklas Villemora tette a kezét. – Nyugodj meg, Villemo! Nem lesz semmi baj. – Hát persze – mondta Villemo csöppet sem nyugodtan. Eszébe jutott, mi mindenen ment keresztül, amióta Dominic felesége lett. Volt néhány kellemetlensége. Hirtelen felvillant benne, ami a kapitány szobájában történt. A szellemkép megnyugtató, meleg mosolya. Ugyanaz az arc, amit évekkel ezelőtt az öreg Brandnál látott, egy apró festményen. Boldogan gondolt a halálra, legalább újra találkozhat vele. Lassan felébredt öntudatlanságából. Nagy nyüzsgés volt körülötte. – Kedveseim – mormogta. – Úgy tűnik, mégiscsak halhatatlan vagyok! – Ne légy olyan beképzelt, Villemo – hallotta Dominic hangját. – Te hogy kerülsz ide? Ha jól emlékszem, megkértelek, hogy… – Az már régen volt, Villemo. Azóta szülők lettünk. Mi ketten. – És kinek a szülei? – kérdezte aggódva Villemo. – Egy tündéri kisfiúnak – mosolygott rá anyja – ha egy kicsit megerőltetnéd magad és felnéznél, még talán láthatnád is. Villemo fáradtan nyitotta ki a szemét. Valamennyien az ágy körül álltak. Mattias és Niklas büszkén tekintettek le rá. Az ágy másik oldalán észrevette szüleit. Arcuk sugárzott a boldogságtól. Az
ágy lábánál Dominic állt, kezében aprócska csomagot tartva, majd felemelte, hogy Villemo is lásson belőle valamit. – Iszonyatosan sovány szegényke – mondta gyorsan Gabriella. – De ezen könnyen segíthetünk. Villemo először csak két kifelé kandikáló, vékony kezecskét látott. Azután megjelent előtte egy keskeny arcocska. Nagy szeme volt a gyermeknek. Színét nem láthatta, mert a kis poronty szorosan becsukta. Haja koromfekete. Gyönyörű kisfiú! – Láttam a szemét – mondta Dominic. – Sötétbarna lesz, akár anyámé, vagy Gabrielláé. Egyébként az hiszem, rám hasonlít. Ugye? Talán korai volt még hasonló kijelentéseket tenni. – Nagyon szép – mondta óvatosan Villemo. – De nem értem, miért… – Most már megmondhatjuk neked is, Villemo – mondta édesanyja. – Levelet kaptam bátyámtól, Tancredtól. Egy hete, hogy megérkezett, de nem beszéltünk neked róla. Leányának, Lenének kislánya született. Teljesen hétköznapi csecsemő, mint a mieink. Christiánának nevezték el. Ahogyan te is nevezted volna a lányodat. – Még mindig nem értem. – Ez azt jelenti, hogy mindegyikőtöknek szerencséje volt. Csak arra kérlek benneteket, hogy több gyermek ne legyen a családban! Mert akkor már nem menekültök a végzet elől. Villemo és Dominic egymásra néztek és bólintottak. Örültek egészséges fiuknak, nekik ennyi is elég volt. – De hát még ott van Tristan – jegyezte meg Villemo.
Gabriella tekintete elkomorodott. – Úgy tűnik, Tristan valahol összeszedett egy igen súlyos betegséget. Nem lehet gyermeke, legalábbis a család orvosa így véli. – Ez borzasztó – szomorodott el Villemo. – Hát ezért viselkedett mindig olyan furcsán? – Igen. Évekig együtt élt a betegség tudatával, de nem mert szólni senkinek. – Ez azt jelentené, ha nekünk nem születik több gyermekünk, akkor a mi generációnkban nem lesz átoksújtotta gyermek? – Soha ezelőtt nem fordult elő ilyesmi – jegyezte meg Mattias. – Istennek legyen hála – suttogta Domine. – Itt van az öreg Brand, Villemo – mondta Gabriella. – Szívesen megnézné bátyja, Tarjei dédunokáját. Beengedhetem? – Igen, hogyne! Brand belépett és alaposan szemügyre vette az újszülöttet. Gyönyörűnek találta. – És mi lesz a neve? – kérdezte Gabriella. – Arra gondoltunk, hogy Kaleb nevéhez hasonlót választunk, de még nem döntöttük el. – Apám, kérem bocsásson meg nekem, de én már eldöntöttem, hogy hívom ezentúl a fiamat. Még Dominic sem beszélhet le erről. – Mire gondoltál? – érdeklődött Dominic. – Nekem egy szót sem szóltál erről a változtatásról. – Tengel lesz a neve – közölte Villemo olyan hangon, mely nem tűrt ellentmondást. Döntését mély csend fogadta. – De hát…? – kérdezte anyja zavartan. – Volt már egy gonosz Tengel a családban, és egy
jó. Mind a ketten megszállottak voltak. Legyen végre egy harmadik, egy boldog földi halandó! A többiek bólintottak. Bár nem is sejtették, mi késztette valójában Villemot arra, hogy ezt a nevet válassza. Brand volt a legboldogabb közöttük. Ő maradt az egyedüli a családban, aki még találkozott Tengellel. Soha nem tudta elfelejteni. – Biztos vagyok benne, hogy nagyapám örülne a döntésednek – mondta megindultan. – Nagyapám gyakran említette, hogy nem lenne szabad senkit így hívni, mert ez a név eddig csak bajt, bánatot okozott viselőjének. Pedig nem volt teljesen igaza. Hiszen jól tudom, milyen boldog volt nagyanyámmal, Siljével. Büszke lenne rá, ha tudná, hogy ez az apró gyermek az ő nevét kapta. Villemo nem kételkedett az öreg szavaiban. – Megkaphatnám egy kicsit a fiamat? – kérdezte tréfásan, Dominichoz fordulva. Férje képtelen volt egy pillanatra is letenni újszülött gyermekét. – Igen, persze, bocsáss meg, hogy így megfeledkeztem magamról! Villemo végre kezében tarthatta az apróságot. Óvatosan megsimogatta a fejecskéjét. Igaz lenne, hogy nem született átoksújtotta gyermek a családjukban? Vajon teljesen biztosak lehetnek ebben? Hiszen Trond esetében is az történt, hogy csak később törtek fel belőle rossz hajlamai… Szorosan magához ölelte a kicsit. Biztosak lehetnek benne? És vajon mire választották ki Niklast, Dominicet és őt magát? Meddig kell még küldetésükre várniuk? Miközben Villemo biztonságban feküdt ágyában,
a Sátán már megérkezett a földre és néhány helyen otthagyta lábnyomát. Csak eddig még senki nem figyelt fel rá.
A sorozat A sátán lábnyoma című, tizenharmadik kötete október 18-tól kapható a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., vidéken a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok hírlapárusító üzleteiben és pavilonjaiban, illetve a postahivatalokban, valamint egyéb alternatív könyv- és lapterjesztőknél. A sorozat kötetei postán vagy telefaxon is megrendelhetőek a kiadó címén (lásd a kötet végén található megrendelő lapokat).
CESAM HUNGARY Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18. Fax: 269-5257
Kedves Olvasó! Sorozatunk eddig megjelent köteteit – ha eddig nem tudott másképpen hozzájutni – postai utánvétellel is megrendelheti. Ehhez elegendő az itt található megrendelő lapot kitölteni, és borítékba téve elküldeni a CESAM HUNGARY könyvkiadó székhelyére (Budapest, 1063 Kmety György u. 18.) vagy postacímére (Budapest 62., 1385 Pf. 823.). A megrendelés telefaxon is elküldhető (269-5257). A megrendelő lapon az egyes könyvcímekhez tartozó kis négyzetekbe kérjük beírni az adott kötet, illetve kötetek kért példányszámát.
