A sorozat Hóvihar című tizedik kötete május 12-től kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a FATUM ART Kft.-nél (Bp., XIII., Váci út 1-3.) és a KIADÓK HÁZÁBAN (Bp. III., Galagonya u. 2/A). A további kötetek hathetenként jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Den ensamme Copyright © by Margit Sandemo, 1983 All Rights Reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1994 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Árpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-11-X HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat kilencedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A magányos lovag A Jéghegyek Népéből való, magányos és boldogtalan Mikael Lind egész életében alávetette magát mások akaratának. Akkor is, amikor kényszerítették rá, hogy feleségül vegye a bigottan vallásos Annette-et, majd amikor a gyűlölt háborúba küldték. A végső csapás akkor éri, amikor idegen földön találkozik a titokzatos, feketeruhás hölggyel…
GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet A JÉGHEGYEK NÉPE sorsát különös hurkokat alkotó fonalakból szőtték. Az egyik ilyen fonál a graastensholmi járástól messze-messze, Franciaország legdélibb vidékéről, Béarnból, a Pireneusok lábától indult ki. A hatalmas dóm harangjainak zengése az egész kisvárost betöltötte. A templomtérről kikanyarodó hintó az aranyló napsütésben a település fölé emelkedő kastély felé indult. A kocsiban két nő ült egymás mellett: anya és tizenöt éves leánya. Az út porát nyelő rongyos pórnép alázatosan hajolt meg a díszes batár láttán. – Annette – szólalt meg az anya, egyetlen pillantásra sem méltatva a szegényeket. – Ne bámulj a csőcselékre! Emlékezz rá, mi történt, amikor a múltkor visszaintegettél nekik! – Igenis, anyám. – Noha a büntetés óta több nap telt el, Annette még mindig érezte arcán az anyai pofon sajgását. – Emlékezz rá, hogy az aljanép a mi alárendeltünk – folytatta ajkát alig mozgatva az előkelő hölgy. – Sohasem felejtheted el, hogy az egész város azért van, hogy minket szolgáljon. Te meg visszamosolyogsz, a tetejében pedig valami orcátlan ripőkre! Nem tanítottalak eleget… – De igen, anyám. – A fiatal lány tévedett, amikor azt képzelte, ezzel a válasszal elejét veheti az anyai kioktatásnak. Anyja kifejezéstelen hangon folytatta a már ezerszer hallott lecke ledarálását: – Hamarosan felnőtt leszel és természetesen ran-
godhoz illő módon férjhez kell adni téged. Más egyéb szóba sem jöhet. Tudod azonban, mi mindent kell nekünk nőknek a házasság igájában eltűrnünk. Elmeséltem neked, mit kellett kiállnom, amíg megboldogult apád életben volt. Mindaddig alá kell vetni magunkat a férfiak állatias kéjvágyának, amíg gyermeknemzésre képesek. Vésd azonban jól eszedbe: ennél többet nem szabad eltűrnöd! Nem vagy köteles elszenvedni, hogy ezen az áron élje ki undorító örömeit a férjed. Nagyszerű módszerek vannak rá, miképpen húzhatod ki magad alóluk. Panaszkodhatsz fejfájásra, még jobb, ha migrénre. Közben pedig imádkozzál a Szent Szűzhöz, hogy a férjed veszítse el visszataszító férfierejét, amikor már megtette a kötelességét és megnemzette azokat a gyermekeket, akiket akarsz! – De anyám! – kiáltott fel döbbenten a fiatal lány. – Várj csak, majd meglátod, hogy te is ugyanezt fogod kívánni. Különben nyomorúság lesz az életed, mert a férfiak olyanok, akár a kandisznók. Ha otthon nem kapják meg azt, amit akarnak, a szajhákhoz mennek. – De hiszen apa olyan kedves ember volt! Az anya a bátran szenvedő vértanúk türelmes mosolyára húzta száját. – Ugyan már, te nem ismered a férfiakat! A legelképesztőbb kicsapongásokra vetemedhetnek. Vigyázz, nehogy a férjhezmeneteled előtt valaha is négyszemközt maradj valamelyikükkel! Színes szavaikkal akármit hazudjanak, ne engedd elcsábítani magad! Könyörögj a Szűzanyához, hogy ruházzon fel lelkierővel! Máskülönben előbb-utóbb rád teszik bűnös kezüket. A férfiak tudják, miképpen vegyenek le a lábadról. Jusson eszedbe, a Mi Urunk minden lát! Em-
lékezz arra, hogy a Szent Szűz lenéz reátok! Légy hideg a saját férjeddel is és közben folyton imádkozzál! Soha ne engedj a szemérmetlen érzéseknek! Viselkedj állhatatosan, amint az istenfélő nőhöz illik! A férfiak közelségétől csupán a ringyók és más bukott nőszemélyek mámorosodnak meg. Ilyen szemérmetlen némber pedig csak nem akarsz lenni? Annette lehorgasztotta a fejét. – Dehogyis, mindig emlékezni fogok anyám szavaira. Az illemtanóra egyszerre csak valóban véget ért. Az előkelő dáma hirtelen egy kis öregasszonyra figyelt fel, aki zöldségekkel megrakott kosarával az úri kastély kapubejárója mellé ült le a földre. Azonnal megállíttatta a hintót, majd az ablakon kihajolva lekapta az ajtó mellé tűzött ostort és végigvágott vele a nyomorult teremtésen. Miután ily módon sikerült elűznie a szerencsétlen parasztasszonyt, elégedetten dőlt vissza az ülésen. – Most, hogy unokabátyád, Jacob de la Gardie fél évre meghívott új hazájába, még inkább akarom, hogy jól eszedbe vésd minden szavamat. Jacob ugyebár főudvarnagy, így csakis a legjobb körökben fogsz forgolódni. Másképpen sohasem engednélek elutazni abba a pogány országba. Nemes rokonod gondoskodik róla, nehogy bajod essék. Azt hiszem, megfelelő nevelésben részesítettelek, így minden rád leselkedő veszélyt elkerülhetsz. – Igen, anyám – bólintott Annette. – Amit a férfiakról hallottam, azok után egyet sem engedek magamhoz. – Jó az ilyet hallani – biccentett rá megnyugodva az anyja. – Tudod, legjobb lesz, ha egy időre eltávozol
innen, mert a hozományvadászok rájöttek, hogy szép Loupiac kastélyunk örököse abba a korba ért, amikor a mi köreinkben férjhez adják a leányokat. Mi pedig nem akarunk a vagyonunk körül legyeskedő szerencselovagokat, ugye? – Nem, anyám – bólintott rá a megfélemlített leány. Az élet azonban az ember valamennyi számítását keresztülhúzza. Annette még két hónapja sem volt távol, amikor utolérte anyja halálhíre. A lány így a „pogány országban” maradt legközelebbi rokonánál, mert még túl fiatal volt ahhoz, hogy megálljon a saját lábán. Erényes anyjának szavai azonban jó táptalajba hullottak. Alaposan megtanulta, miképpen viselkedik az igazi úrihölgy. A HÁRSFALIGETBEN EGYRE GYORSABBAN tűntek tova az évek. A Jéghegyek Népéből származó Are Lind legalábbis így érezte, hiszen egy elintézetlen dolog még várt rá itt a földön. Mikael, Tarjei fia, ismét eltűnt abban a ködben, amelyből akkor bukkant fel, amikor Tancred az Elba partján találkozott vele. Are minden rendelkezésére álló eszközzel kutatott unokája után. Sokat nem tehetett, ugyanis a dán-norvég birodalom és Svédország közötti hadiállapot hatalmas akadályokat gördített a keresés útjába. 1658-ban mégis hírét vette, hogy Christiania közelében él egy földbirtokos, akinek a nővére egykor Svédországba ment férjhez. Azt mondták róla, Stockholmban él. Are azonnal a földbirtokoshoz utazott. A Jéghegyek Népének feje ekkor hetvenkettedik életévében
járt. Valódi pátriárka lett belőle, hófehér haja és szakálla ellenére szálfaegyenesen járt. A földbirtokos barátságosan fogadta a tiszteletre méltó aggastyánt, de sokat ő sem tehetett. A Svédország és Dánia közötti elkeseredett háborúskodás miatt régóta megszűnt a postakocsi-forgalom. – Azért mondja csak el, mit akar tudni uraságod – biztatta Arét a birtokos. – A nővérem mindig sokat mesélt a stockholmi életéről, és jómagam is sokszor jártam náluk. Are minden különösebb remény nélkül előadta Mikaelre vonatkozó, igencsak hézagos ismereteit. Úgy őrizte Tancred levelét, mintha színaranyból készült volna. Óvatosan elővette és felolvasta azt a négy támpontot, amelyet Tarjei fiáról kaptak. – Hát igen, az első ponttal nem sokat kezdhetünk – vélekedett Are. – 1654-ben, úton Brémából Ingermanlandba, zászlós volt a fiú a svéd hadseregben. A második pont azonban többet ígér. Mikael Svédországba követte mostohanővérét, Marca Christianát, amikor férjhez ment ismeretlen gyámjuk fiához. Mindössze annyit tudunk még róla, hogy az illető Johan Banér sógora volt. Mikael még azután is a házukban lakott, hogy a mostohanővére férjhez ment. A földbirtokos felkapta a fejét. – Marca Christiana? Nagyon szokatlan név, de biztos hallottam már valamikor! Sajnos, fogalmam sincs róla, mivel kapcsolatban! Mindenesetre nagyon előkelő hölgy lehet. Are biccentett. – Azt meghiszem. Mert a harmadik támpont a levélben így szól: a férje mint katona és államhivatalnok egyaránt rendkívül fontos személy. És végül itt a ne-
gyedik támpontunk: a keresztneve Gabriel. Tancred pedig arról számol be a továbbiakban, hogy az illető dédapja után a család valamennyi elsőszülött fiútagjának a Gabriel nevet adják. Ennek a Gabrielnek az ükanyja ugyanis tizenkét újszülöttjét veszítette el egymás után. Egyszer aztán angyal jelent meg álmában és tudtára adta, hogy a következő gyermekét kereszteltesse a Gabriel névre. Ez a fiú pedig életben maradt. A földbirtokos arca azonnal felderült. – De hiszen ezt a történetet ismerem! A nővérem mesélte. Az Oxenstierna nemzetségben adják minden elsőszülött fiúnak az arkangyal nevét. Lássuk csak! Ez nem Axel Oxenstierna családja, hanem a grófi ág, a korsholmi és wasai Oxenstiernák. Tudja uraságod, több Oxenstierna família is van. Are úgy érezte, mintha a vigasztalan sötétségben reménysugár villant volna fel. Most legalább akadt valamiféle kézzelfogható nyom, amit követhetett. Bárcsak véget érne már ez az örökös háború! Mert ha sokáig tart, egyszer csak túl késő lesz. A nyugtalanság hajtotta, hiszen oly sok mindent akar elmondani unokájának. Ehelyett pedig tehetetlenül kell otthon kucorognia. A JÉGHEGYEK NÉPÉBÓL SZÁRMAZÓ MIKAEL LINDNEK nem is ment olyan rosszul a sora. Gyermekkorának végtelenül zavaros családi viszonyai után végre megállapodott az életben. Létezésének egyetlen szilárd támpontja mindvégig Marca Christiana volt. Annak, aki meg akart ismerkedni a fiatalember gyökértelen helyzetével, kész listát kellett
felállítania a szerencsétlen családi körülményeiről: 1. Szülei, fiuk első születésnapja előtt meghaltak. 2. A kis árvát anyja nagynénje, Juliana vette gondozásba, Mikael pedig nevelőanyja leányával, Marca Christianával nevelkedett. Az utóbbi tehát Mikael anyjának unokahúga volt. 3. Juliana férje meghalt, az özvegyen maradt aszszony pedig Johan Banérral kötött házasságot. 4. Juliana halála után Johan Banér, akinek első házasságából három gyermeke volt, harmadszor is megnősült, ezúttal egy előkelő német hölgyet vett feleségül. 5. Johan Banér is elhunyt, halálos ágyán azonban édes- és fogadott gyermekeit, így Mikaelt is nővére, Anna Banér gondjára bízta, aki Gabriel Oxenstiema af Korsholm och Wasa svéd birodalmi admirális felesége volt. 6. 1644-ben Marca Christiana nagyszerű partit csinált: férjhez ment a ház ifjú urához, Gabrielhez, Korsholm és Wasa grófjához, Mörby és Lindholmen bárójához, Rosersberg, Edsberg és Korporie urához. A fiatal főnemes hihetetlenül gyors karriert futott be. Még 1644-ben, huszonöt éves korában a finn Lappvesi járásbírájává nevezték ki. A következő évben már az upplandi ezred parancsnoka volt, alig valamivel később udvarmesterré nevezték ki, és ugyanilyen gyorsan kapaszkodott felfelé a hivatali ranglétrán. Gabriel példás módon igyekezett egyengetni Mikael előmenetelét, fényes tiszti pályafutásra szánva az ifjút. Természetesen fogalma sem volt róla, hogy ezt a hivatást egyáltalán nem a Jéghegyek Népe férfitagjainak találták ki. Közülük csupán Trond vágyott babérra a becsület mezején. Ennek érdekében minél
több ellenséges katonát igyekezett a másvilágra küldeni – Trond azonban a nemzetség elátkozott sarjai közé tartozott. A szelíd természetű Mikaelt ellenben nem sújtotta végzetük. Marca Christiana tökéletesen megértette érzékeny lelkű mostohaöccsét és igyekezett férje nagyratörő terveit mérsékelni, amikor Gabriel arról ábrándozott, milyen magasra hág egykor Mikael a katonai ranglétrán., A tehetséges, bár visszahúzódó és komoly fiú álmait egyikük sem ismerte. Arról a Mikaelt gyötrő ködös nyugtalanságról, amely elzárta a többi ember társaságától, senki sem tudott. Marca Christianának fogalma sem volt arról, mennyire mélyen befolyásolta Mikaelt a sok gyermekkori hányattatás. A fiatalaszszony vidám lényének a folytonos költözködések és az állandóan váltakozó nevelőszülők semmit sem ártottak. Mivel férje udvarmesteri tisztet töltött be, gyakran a stockholmi királyi palota egyik lakosztályában laktak. Mikael ilyenkor szokása szerint a palota üres termeiben csatangolt. Ezt nyugodtan tehette, az állandóan úton lévő Krisztina királynő ugyanis ritkán volt Stockholmban. Ha azonban a királynő nagy ritkán megjelent a királyi székhelyen, unokabátyja, pfalzi Károly Gusztáv is mindig a társaságában tartózkodott. Ő volt Krisztina kijelölt utóda, aminek nem minden főúr örült. Sokan ugyanis nem akarták, hogy a pfalzi grófok sarja foglalja el a svéd trónt. Mikael csendesen, egyfajta félálomban élt mindaddig, amíg be nem töltötte tizenhetedik életévét. Ekkor azonban sorsfordító események következtek be. Pontust és Jacob de la Gardie-t, a két nagy hadve-
zért és államférfit számos francia rokonuk követte Svédországba. Néhányuk eredetileg csupán látogatóba érkezett, azután ottragadtak, míg mások időlegesen tartózkodtak a számukra oly idegen országban. Jacob de la Gardie 1652-ben bekövetkezett halála után unokahúga, bizonyos mademoiselle Annette de SainteColombe tökéletesen magára maradt a svéd királyi udvarban. A grófkisasszony szülei ugyancsak halottak voltak, új gyámja, egy Dél-Franciaországban élő távoli rokona pedig haza akarta hívni. A vén kéjenc azt tervezte, hogy feleségül veszi gyámleányát és így megszerzi Annette hatalmas örökségét, amelynek legfényesebb ékköve Loupiac kastélya volt. Titokban reménykedett, hátha örököse születik – utódról ugyanis mindaddig nem gondoskodott. Annette azonban egyáltalán nem akart a visszataszító öregembernek engedelmeskedni. Marca Christiana keblére borulva gyakran zokogott. A két fiatal nő már csak azért is szorosan összetartott, mert mindketten idegenek voltak a svéd királyi udvar merev világában. – Mit tegyünk, Gabriel? – fordult férjéhez Marca Christiana. – A gyámja nyilván undorító, iszákos öregember, akinek arcát a sok vedelés és a francúz nyavalya torzította el. Csak nem szolgáltathatjuk ki ilyen sorsnak a szerencsétlen kis Annette-et? – Bizony kénytelenek leszünk így tenni – felelte szárazon Oxenstierna gróf. – A törvény akármelyik országban a gyámja oldalán áll. Ő rendelkezik a lány felett. Természetesen csak addig, amíg nem ment férjhez. Ebben az esetben megszűnik a gyámsági joga. – Akkor férjhez kell adnunk – csillant fel az élénk természetű Marca Christiana szeme. – Nem kell annak a vérbajos kéjencnek az orrára kötnünk, hogy meg-
kaptuk a levelét, amelyben visszarendeli a gyámleányát Franciaországba. Tűzről pattant felesége ötletét hallva Gabriel nem tehetett mást, mint hogy a fejét csóválja. – És kivel szándékozol összeboronálni mademoiselle Annetteet? – Erről… őszintén szólva fogalmam sincs. Marca Christiana lelki szeme előtt az összes fiatal udvaronc felvonult. A fiatalasszony fel-alá járt a kis szalonban, felajzva a gondolattól, hogy most eljátszhatja a mentőangyal szerepét. A most már birodalmi vadászmesteri rangot betöltő gróf időközben ugyancsak tanakodni kezdett a dolgon. – Miért ne Mikaelhez adjuk feleségül? A francia kislány jó parti, a maga módján pedig kedves teremtés is. – Mikael túl fiatal még a nősüléshez! – tiltakozott méltatlankodva Marca Christiana. – Hiszen csak a jövő héten tölti be a tizenhetet. Ez nem fog menni! – Miért ne menne? Hiszen Mikael lelkiismeretes, állhatatos fiatalember, és jól tudhatod, milyen felemás a helyzete. Nem nemes ugyan, de nem is teljesen közember. Megkaphatja a mörbyi vadászkunyhót, amely az év nagy részében amúgyis üresen áll. Addig pedig nem nyugszom, amíg nem lesz belőle katona. Amilyen magas és délceg, bármelyik ezredbe be tudom tenni… A „vadászkunyhó” egyébként drágán berendezett, tágas udvarház volt. Marca Christiana jól végiggondolta Gabriel javaslatát. Annette de Sainte-Colombe kétségkívül előnyös partinak tűnt. Jóllehet vakbuzgó katolikus volt és na-
gyon is szűziesnek hatott, Marca Christiana úgy vélekedett, hogy az ilyesmi idővel alábbhagy. Mikael Svédországban nem várhatott nemesi házból származó menyasszonyt, a polgárlányok neveltetése pedig rendszerint igencsak hiányosnak bizonyult. Egy bajbajutott francia nemes kisasszonnyal azonban teljesen más a helyzet. – De Mikaelnél idősebb, ugye? – kérdezte. – Nem sokkal, legfeljebb egy év lehet közöttük. Marca Christianának kezdett tetszeni az ötlet. – A gyámja minden bizonnyal őrjöngeni fog – mondta óvatosan. – Nem tehetjük ki a fiút a haragjának. – Nem érted, hogy ezen a ponton kapcsolódnék össze a házassága és a katonai pályafutása? A lehető leggyorsabban megesküsznek, Mikaelt pedig rögtön utána elküldjük valamelyik svéd uralom alatt álló területre, ahol úgyis állandóan nagy szükség van fiatal, erős katonákra, legfőképpen tisztekre. Én majd egyengetem a tiszti pályafutását. – De vajon Annette-nek nem kell a házasságkötéshez a gyámja beleegyezése? – Drága Marca, éppen ezt próbálom elmagyarázni. Ha Mikaelnek sürgősen a becsület mezejére kell távoznia, nincs idő a vénember beleegyezését kikérni. Jól tudod, hogy a szükség törvényt bont. – Az egész olyan, mintha valami lókupec kötne nagy ravaszul üzletet. Mégis azt hiszem, megtaláltad az egyetlen megoldást. Bár legelőbb Mikaelt kellene megkérdeznünk. – Ez csak természetes, de azért Annette-et is.
MIKAEL A KIRÁLYI PALOTA termeiben bolyongott: Amikor Krisztina királynő otthon tartózkodott, a fiatalember apródként szolgálta. Máskülönben az uppsalai egyetemen tanult, most azonban a nyári szünetben semmi dolga sem akadt. Végtelenül unalmasnak érezte a tétlenséget. Noha tulajdonképpen álmodozó volt, az ifjúság fékezhetetlen tettvágya perzselte, bárcsak használhatná már valamire testét és szellemét. Az egyik ablaknál megállt és kinézett a Strömmen vizére, amelyen a halászok apró csónakjaikból merítgették aránytalanul nagy hálóikat. Arcára kiült vigasztalan hangulata. Jómaga sem tudta volna megmondani, mitől támadt ennyire mélabús kedélye. A Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind magányosnak érezte magát, mintha utat tévesztett volna a világban. Ezek a gondolatok nem mindig lettek rajta úrrá, mert Marca Christiana és férje mellett egyébként kitűnően ment a sora. Komoly gondolatai akkor támadtak, amikor ilyen tétlenül volt kénytelen pergetni napjait. Voltaképpen hol az otthonom? – gondolta. Marca Christiana, anyám unokahúga az egyetlen rokonom. Főnemesi személy, én meg nem vagyok az. Anyám ugyancsak nagyon előkelő családból származott. Meghalt, amikor megszülettem. Apám nem volt nemesember, de állítólag rendkívül eszes ember volt. Hálás lennék, bárcsak egy töredékét örököltem volna szellemi képességeinek. Mikael ezen a ponton túlságosan szerény volt. Noha Tarjeivel nem vehette volna fel a versenyt, észbeli képességei igen jók voltak. A Jéghegyek Népéből származó Lind…? Különös név. Most bizonyára ő az egyetlen ember, aki viseli,
éppen ezért annyira gyökértelen. Ennek ellenére megmagyarázhatatlan módon kedvelte a családnevét, amelyre büszke is volt. Lelke mélyén rémlett valami egy délceg növésű, nemes arcvonású emberről, aki kisgyermekkorában egyszer meglátogatta őt. Ez a férfi, a Jéghegyek Népéből származó Are Lind, atyai nagyapja volt. Valójában nem is tudta, tényleg emlékszik-e rá vagy csupán Marca Christiana mesélt róla. Nagyapja, Are szerint a kis Mikael büszke lehetett a nevére. Sok furcsa dolgot mesélt a Jéghegyek Népéről, Mikael azonban egyetlen szóra sem emlékezett belőle. Valami nyomot mégis hagyhatott benne, mert amikor csak eszébe jutott ez a halvány kép, kínlódva próbált emlékezni nagyapja szavaira. A jó öreg mostanra bizonyára meghalt, így Mikael ismét egyedül állt a nagyvilágban. Ez a feltételezés súlyosan nyomasztotta, végtelen hiányérzete támadt, amikor erre gondolt. Merengéséből nevelőapja, Gabriel Oxenstierna sietős léptei riasztották fel. – Végre megtaláltalak, Mikael. Beszélni akarok veled. Mikael engedelmesen bólintott. – Nos, ne menjünk be a…? – Erre a célra a folyosó is kitűnően megfelel. Mondd csak, Mikael, ugye ismered Annette de SainteColombe-ot? Mikael arca előtt simára fésült haj alatt megbúvó sápadt arcocska sejlett fel, amelyen a sötét szempárt vastag szemöldök foglalta keretbe. A képzeletében megjelenő leány legfőbb jellemzője az volt, hogy állandóan keresztet vetett, de ez sem tette vonzóbbá félénk, szertartásosan unalmas személyiségét.
– Igen – válaszolta meglepődve. Gabriel Oxenstierna eltökélte magában, hogy nevelt fia lovagiasságára fog hatni. – Szegény kis francia lány súlyos helyzetbe került. A szülei meghaltak. Mint tudod, Jacob de la Gardie, aki itt Svédországban gondját viselte, ugyancsak elköltözött az élők sorából. Az új gyámja Franciaországban lakó távoli rokona lett, aki undorító, kicsapongó öregember. Ez a hitvány alak azzal fenyegeti szegénykét, hogy feleségül veszi. Nyilvánvalóan meg akarja szerezni a vagyonát, sőt bizonyára megpróbál örököst is nemzeni. – Hát ez nem sok jóval kecsegtet. – Nem. Gabriel pillanatnyi vonakodás után így szólalt meg: – Mi a véleményed Annette-ről? – Annette-ről? Hm… – vont vállat Mikael. – Őszintén szólva még sohasem gondolkodtam róla. Meglehetősen semmitmondó teremtés. Erénycsősz, de ettől még biztosan kedves lehet. Ez nem hangzik túl biztatóan, gondolta a gróf, de nem akarta tovább kerülgetni a forró kását. – Mikael, tudod, hogy… nem lenne könnyű számodra megfelelő feleséget találni. El tudnád képzelni Annette-et életed párjául? Mikael elképedve húzta össze merészen ívelt szemöldökét. – Nősüljek meg? Nem érne rá legkorábban öt év múlva? – A gyámja akaratát kijátszva – folytatta Gabriel Oxenstierna, tekintetét nevelt fiára szegezve. Mikael szeme felcsillant. – Vagyis meg kellene tréfálni a vén kéjencet? Per-
sze nem komolyan – mosolygott a grófra. – De igen, a lehető legkomolyabban. Marca Christiana és jómagam megvitattuk a helyzetet. Tudhatod, mennyire nagyra tartja Annette-et a feleségem. A kisasszonynak pedig tényleg rengeteg jó tulajdonsága van. Mikaelt mélységesen felkavarták nevelőapja szavai. Csupán most fogta fel a helyzet komolyságát. – De hiszen még tizenhét éves sem vagyok! És a kis francia leány mit szól hozzá? – Még nem kérdeztük meg. Gabriel ezután kifejtette a tervét, amely szerint Mikael hamarosan hadba vonulna, így az esküvőt lóhalálában meg kellene tartani. Levelet küldenének Annette gyámjának, amelyben előírásosan megkérnék a lány kezét, ugyanakkor hangsúlyoznák, hogy a halasztás nem jöhet számításba. Ha a válasz nem érkezik meg időben, az ifjú párnak akkor is meg kell esküdnie. A svéd birodalom súlyos helyzete miatt Mikaelnak azonnal hadba kell vonulnia. De hiszen én nem akarok háborúba menni! – gondolta kétségbeesetten Mikael. Egyáltalán nem is akarok katona lenni, tiszt pedig még kevésbé. Mi is akarok lenni…? Legfőbb gondja az volt, hogy nem tudta, tulajdonképpen mit is kezdjen magával. Akart ugyan tenni valamit az életben, de még mindig nem találta meg a helyét, Nagy buzgalommal látott neki uppsalai egyetemi tanulmányainak. Miután apja, Tarjei természetbúvár, matematikus és orvos volt, Mikael valamiféle ködös elképzelést dédelgetett magában, amely szerint ő fogja folytatni a munkásságát. Így akarta megörökíteni apja nevét, akinek művét oly tragikusan zárta le a
halál. Egyelőre azonban csak teológiát tanulhatott, miután mindenfajta egyetemi képzés ezen alapult. Akár természetbúvár, akár bölcselő, akár orvos akart lenni valaki, először a hittudományokban kellett elmélyednie. Mikaelnek ezért úgy tűnt, mintha állandóan egy helyben topogna. Ily módon még gyökértelenebbnek és hontalanabbnak érezte magát. Annette de Sainte-Colombe? Nem, nem és nem! Az istenfélő, szemérmes francia kisasszonyt végképpen nem akarta feleségül venni. Mindenesetre korai még nősülésre gondolni, túlságosan korai! Ugyanakkor jól tudta, hogy előkelő körökben a házasságokat az ifjú pár szülei vagy gyámjai hozták tető alá. Gyakran gyermekeket, sőt nem egyszer csecsemőket jegyeztek el az örökség miatt, vagy pedig ilyen módon igyekeztek véget vetni valamilyen régi családi viszálynak. Ő pedig tagadhatatlanul nehéz helyzetben volt ebből a szempontból, és Annette de SainteColombe kezéről még csak nem is álmodhatott volna. Mikaelnek mindazonáltal háborgott a lelke. Hiszen a szerelemről és a meghitt emberi kapcsolatokról megvoltak a maga nézetei! – Először talán őt kellene megkérdezni – javasolta óvatosan. – Így tehát legalább nem mondasz nemet rá – lélegzett fel a gróf. Mikael csinos arcán fájdalmas mosoly jelent meg. – Tudja, hogy mindenben engedelmeskedem kegyelmeteknek, akik mindig a javamat akarták. Ezenkívül… – Nos? – Ezenkívül még szórakoztató dolog is lehet, ha
elhalásszuk a csemegét a vénség orra elől. – Helyesen beszélsz, Mikael – mondta a gróf, átkarolva a fiatalember vállát. – Gyere, most megkeressük Annette-et…
A KIS ANNETTE DE SAINTE-COLOMBE gyorsan letörölte könnyeit és felállt a Madonna-szobor előtt elhelyezett imazsámolyáról, amikor az udvarmester, szeretetre méltó hitvese és nevelt fia belépett az ajtón. Végtelen megrökönyödéssel hallgatta végig javaslatukat. A Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind? Lehetséges volna, hogy az egyik legdélcegebb udvaronc feleségül akarná venni? Megszabadítaná rémálmától? Noha mindenki, aki csak nadrágot viselt, szörnyetegnek tűnt a szemében, úgy gondolta, még mindig ez az ifjú szörny a legkisebb rossz, ha már egyszer alá kell vetnie magát a gaz férfiak rettenetes kívánságának. A francia kisasszonynak torkában dobogott a szíve, alig mert Mikaelre nézni. Akarata ellenére mégis villámgyorsan végigmérte alakját. Arra a gondolatra, mi rejtőzhet az ifjú díszes ruházata alatt, heves viszolygás fogta el. Bűntudatosan elfordította az arcát és olyan behatóan meresztette Marca Christianára a szemét, hogy ismét könnyekben tört ki. – Hogyan is állunk? – kérdezte a gróf. – Hivatalosan megkérte a gyámod a kezedet? – Igen. Vagyis, ami a kérést illeti… Egyszerűen kijelentette, hogy néhány hét múlva idejön és mint a menyasszonyát visz haza. Itt van a levele. – Ezt a levelet még nem kaptad meg – jelentette ki határozott hangon Marca Christiana. – Semmit sem
tudunk a terveiről. Most pedig Gabriellel együtt levelet fogalmazunk neki. Kész tények elé állítjuk. Egy héten belül megesküsztök, Gabriel pedig rögtön utána hadba küldi Mikaelt. Így ha a gyámod megérkezik, semmit sem tehet. Ha egyáltalán eljön. Meglehet, hogy még otthon éri a levelünk. A fejünk fölött alkudoznak – gondolta Mikael. Nem akarom, nem akarom! És ő mit szól hozzá? Az előbb úgy nézett rám, mintha meg akarnám enni! Összeszedte magát és gyors pillantást vetett Annette-re, aki lehorgasztott fejjel, kisírt szemmel ült, miközben kezében nedves zsebkendőjét gyűrögette. Kissé merevnek és vérszegénynek tűnt, ahogyan szűziesen összeszorított szájjal, ellenségesen kiegyenesedve feszengett a székében. Egyáltalán nem az a lány, akit szabad akaratából élete párjául választott volna. Vele töltse el egész életét? Most már azonban nincs visszaút. Mikael sohasem volt képes megsérteni másokat. Porig sújtaná szegény leányt, ha innen visszatáncolna, és különben sem akart a nevelőszüleivel szembeszegülni. Annette fejében hasonló gondolatok kavarogtak: Ő vajon mit akar? Erről egyetlen szót sem ejtett. Mikael nem tűnik valami túl lelkesnek. De ha választania kell közte és vén rokona között, könnyű a dolga. Franciaországi gyámjára gondolva heves ellenszenv fogta el. Rokonának lelógó pocakja, horgas állkapcsa, paróka alá rejtett kopasz feje nem nyújtott valami vonzó látványt. A lány számára egész lénye visszataszító volt. Szeme mohón csillant fel minden fiatal fehérszemély láttán, az érettebb nőket pedig minden adandó alkalommal végigtapogatta. Az asztalnál nem
tett mást, mint disznó módjára zabált és vedelt, miközben gazdagságával és rangjával dicsekedett. Annette azonban kételkedett abban, még mindig valóban olyan gazdag-e a gyámja. Még Franciaországban hallotta, hogy a vén kéjenc eltékozolta családi vagyonát. Most pedig az övére fáj a foga… Mikael…? Megpróbált világosan gondolkozni, megfeledkezve arról a szörnyűségről, ami a fiú ruhája alatt rejtőzik. Mikael természetesen nem olyan gazdag, mint ő, nem is szólva a főnemességhez való tartozásáról. Jóllehet anyja, Breuberg grófnő a legjobb családból származott, apja közember volt. Annette számára ily módon ez a frigy jókora lecsúszást jelentett a társadalmi ranglétrán. Mit szólna hozzá az anyja, aki halálos bűnnek tekintette, ha valakinek nincs nemesi kutyabőre? Ennek ellenére halvány remény fogta el. Tudta, hogy Mikael derék ember. Kissé szórakozott természetű ugyan, és mindeddig bizony semmi érdeklődést sem tanúsított iránta. A lány sohasem látott Mikaelben olyan veszedelmet, amely az erényét fenyegetné. Most azonban hirtelen itt termett és megkérte a kezét. Annette teljesen zavarba jött. Gyorsan Marca Christiana felé fordult. Fölényesnek szánt, de a sok sírástól elfúló hangon ezt kérdezte tőle: – De vajon igaz hitű ember-e Mikael úr? – Hogyne – vágta rá a grófnő, mert hiszen az „igaz hit” meglehetősen tág fogalom. Annette-et mindazonáltal megnyugtatta a válasz. Mielőtt azonban jobban átgondolhatta volna, igencsak jellegzetes francia-svéd keveréknyelve ez a kér-
dés szaladt ki a száján: – Remélem, hogy nem szánalomból és együttérzésből készül lenni ez velem? Ha igen, sohasem tudnám elviselni! A grófi pár egy pillanatra elveszítette a lélekjelenlétét és segítséget kérve Mikaelre tekintett. Mikael összerezzent, de rögtön észhez tért: – Ugyan, ugyan, szó sincs róla! Régóta ez volt a leghőbb vágyam. Vajon hogy tudok úgy hazudni, mint a vízfolyás? Most aztán csapdába esett, amelyből nem volt menekvés. – De mit csinálunk a gyámjával? – szólalt meg aggódva Gabriel Oxenstierna. – Ezt a gondot még nem oldottuk meg. – Hát igen, a végén még beállít a vén bakkecske és pert indít – bólintott Marca Christiana. – Próbáljunk együtt gondolkodni, hátha eszünkbe jut valami. – Így van. Mindenesetre áldásunk rajtatok, gyermekeim. Ha tehát beleegyezel, Annette, fogjátok meg egymás kezét. Annette rémülten nyújtotta ki kis kacsóját. Mikaelt megérintve, egész testében megremegett, de visszanyerte az önuralmát. – Isten akarat – suttogta. A fiatalember alig észrevehető vonakodás után kulcsolta át a vékony kezecskét. A paktum megköttetett. Marca Christiana arcon csókolta a jegyeseket. – Az ég áldása legyen rajtatok, gyermekeim!
2. fejezet
ANNETTE ÉS MIKAEL HÁZASSÁGKÖTÉSE nyomasztó élménnyé vált mindkettejük számára. Noha az egyáltalán nem boldogító igent a lehető legszerényebb körülmények között mondták ki, hiszen Mikaelnek másnap hadba kellett vonulnia, a szertartásra mégis az alkalomhoz illően., ünnepélyes körülmények között került sor. A királyi palotába egy katolikus pátert hívtak, Annette ugyanis semmiképpen sem akart az udvari templomban, „az istentelenség házában” megesküdni. Mikael a Jéghegyek Népe legtöbb sarjához hasonlóan igencsak langyos érzelmekkel viseltetett a kereszténység iránt. Így számára teljesen közömbös volt, ki adja össze őket. Ha Annette ahhoz ragaszkodott volna, hogy jegyese katolizáljon, Mikael szó nélkül áttér, mert ezen tényleg nem akart vitatkozni. A kápolnát szépen feldíszítették friss virágokkal, a ceremónián a királyi udvar nagy része megjelent. Az esküvői ebéd pedig egész egyszerűen fenséges volt. Mindkét ifjú házast bizonytalanság nyomasztotta, úgy érezték, mintha végleg elveszítettek volna valamit. Persze ebben a korban megszokott jelenség volt, hogy a házasságkötést illetően az emberek szüleik akaratának engedelmeskedtek, és egyikük sem tiltakozott, mégis minden túlságosan gyorsan ment végbe. Egyáltalán nem ismerték egymást és a másik fél érzelmeit. Mikaelt valamiféle jótékony kábulat fogta el, mintha nem ő maga állna az oltár előtt, jóbanrosszban örök hűséget fogadva a francia kisasszonynak. Alapjában véve nem volt több rémült kamasznál, akinek zsenge életkoráról a jelek szerint mindenki más megfeledkezett.
Annette azon tanakodott, mit érez ilyenkor a többi mátkapár, akinek házasságát mások hozták össze. Vajon ők mire gondolnak életük nagy napján? Vajon várakozással eltelve igyekeznek minél boldogabbá tenni házastársuk életét? Avagy az anyagi előnyökön jár az eszük? Netán… az ismeretlen emberrel eltöltendő nászéjszaka lebeg a szemük előtt? Annette tudta, milyen kötelesség hárul reá, ezért készen állott arra, hogy feláldozza magát. Anyja mindezt idejekorán a fejébe verte. A nászéjszakáján nem védekezhet, mert férjének olyankor joga van feleségén kiélni bűnös gerjedelmeit. Annette-nek némán el kell szenvednie mindazt, amit csinál vele. Utána azonban… Akkor már ő, az asszony az úr a hitvesi ágyban! Érezte, hogy tenyerét hirtelen veríték lepi el. Amikor az előtte álló éjszakára gondolt, a félelemtől és a viszolygástól forgott vele a világ. Neki azonban bátornak kell lennie és el kell viselnie azt a sok szörnyűséget! A Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind öszszeszorított foggal ült mellette az asztalnál. Türelmesen állta ki az összes jókívánságot, a barátian biztató kacsintásokat és a reá váró éjszakára utaló „évődő” célzásokat. Mikael számára csaknem katasztrófával ért fel, hogy négyszemközt nem találkozhatott jövendőbelijével. Ha így történik, a személyes beszélgetés során esetleg barátság és bizalom jött volna létre kettejük között. Lopva Annette-re pillantott. Felesége sápadtan ült mellette, miközben remegve mosolygott, azonban nem nézett a tiszteletükre pohárköszöntőt mondó vendégek szemébe. Minden jel szerint egy árva szót sem
tudott kinyögni. Mikaelnek az asztal alatt biztatóan meg kellett volna fognia Annette kezét, erre azonban képtelennek érezte magát. Bizalomnak, az összetartozás érzésének a szikrája sem gyúlt ki közöttük. Jóval idegenebbek voltak egymás számára, mint amikor futólag találkoztak a királyi udvar különféle rendezvényein. Hagyja talán magára a feleségét, hátha így megkímélheti a kényszerű együttlét okozta lelki szenvedéstől? Sejtelme sem volt róla, hogy Annette-et nem a lelki szenvedés nyomasztja. Ezt mégsem tehetem – gondolta magában. Ha távoltartom tőle magamat, valószínűleg még rosszabb lesz. Magányosnak, elhagyottnak, megalázottnak érezné magát. De vajon miképpen zajlik le az előttük álló éjszaka, milyen irányt vesz a házasságuk? Milyen élet vár rájuk? VÉGRE AZ UTOLSÓ LÁRMÁS VENDÉG is távozott. Marca Christiana arcon csókolta Mikaelt és sok boldogságot kívánt neki, amire nagy szüksége is volt. A birodalmi fővadászmester erőteljesen megfogta az ifjú férj kezét és valami olyat mormogott a fülébe, vigyázzon a feleségére, aki remek parti… Azután kettesben maradtak Annette lakrészében, amely a „vadászkunyhó” kitatarozásáig az ifjú asszony otthonául szolgált. A nő hosszú ideig térden állva imádkozott Szűz Mária szobra előtt. Mikael, aki nem tudott franciául, egy árva szót sem értett belőle. Először úgy gondolta,
talán le kellene térdelnie a felesége mellé és vele együtt imádkoznia, de azután rájött, hogy a képmutatásnak is van határa. Miután Annette befejezte fohászát, tompa csend ereszkedett a szobára. Még mindig drága menyasszonyi ruháját viselve, egy karosszék peremére ült le. Finom csipkekézelőjét bámulta, amely valahogy elszakadt a vacsora folyamán. Művészien befont hajába igazgyöngyöket és szép fátyolt tűztek. Mikaelnek közben az járt a fejében, nem tudná-e a tenyerével átfogni felesége darázsderekát, de a próbához egyáltalán nem fült a foga. Jómaga a szoba közepén toporgott és nem tudta igazából, mit tegyen. Néhány lépést tett Annette felé, azután gyámoltalanul megállt a szoba közepén. Hitvese egyetlen szót sem szólt hozzá. Bárcsak már túllehetnék rajta! – gondolta Annette. Mikael azonban nem tudhatta, mire gondol. Mikael néhány perc elteltével megértette, hogy a nő részéről semmiféle segítségre sem számíthat. Neki kell kezdeményeznie, de vajon miképpen? Mélységes keserűséggel gondolt Annette-re, a nevelőszüleire, legfőképpen pedig önmagára, amiért birka módjára sétált be a neki felállított csapdába. Végül tehetetlenségében így fakadt ki: – Az a baj, hogy nem beszélhettünk egymással. Szavai jégcsap módjára még inkább lehűtötték a szoba levegőjét. – Igen – suttogta nagysokára Annette, aki közben állandóan finom keszkenőjét gyűrögette. Mit segített volna, ha beszélünk egymással? – gondolta Annette. Jól tudom, hogy a férfiak ügyet sem vetnek a nőkkel való társalgásra, úgyis csak egyetlen
dolog érdekli őket. Mikael kedvetlenül leroskadt a mellette álló karosszékbe. – Akkor beszéljünk most! A nő krétafehér arcán egy pillanatra a hitetlenkedő megkönnyebbültség érzése jelent meg. – Vajon miről? Mit akar tudni? Mikael már csaknem tombolt dühében. – Legelőször is mondd meg, óhajtod, hogy utamra menjek? Egyedül akarsz maradni éjszakára? Annette összerezzent, mert erre tényleg nem számított. Mit óhajt vajon ő?, járt az eszében. A fiatal férfi rezzenéstelen arcából azonban semmit sem lehetett kiolvasni. Ingerült volna a férje? Meglehetősen valószínű. Vajon mit csináltam rosszul? – tette fel magában a kérdést a félelemtől remegő Annette. – Nem, nyugodtan itt maradhat – válaszolta színtelen hangon. – Ha akar. Mikael az utóbbihoz semmit sem szólt, hanem ezt mondta: – Akkor folytassuk a beszélgetést. Miért mentél bele ebbe a… megállapodásba? Annette felnézett rá, mert még jobban megrémítette Mikael heves hanghordozása. – Úgy hiszem, világos, miért! Volt talán más választásom? – Köszönöm az őszinte választ! – mondta nyersen Mikael. – Úgy értettem, hogy… – Értem, mire célzol, nem szükséges magyarázkodnod. Magam is ugyanabban a csónakban ültem. Utolsó szavai hallatán Annette szeme tágra meredt. Mikaelnek az járt az eszében, hogy ennyire értet-
len és sértett tekintettel még életében nem találkozott. Furcsa módon meghatódott, így előrehajolt és meg akarta fogni Annette kezét, először azonban csak a könnyáztatta zsebkendőt markolta meg, amit aztán elfojtott káromkodással a padlóra dobott. Annette hiába próbálta kiszabadítani magát, mert a férje csak nem engedte el. – Annette – szólalt meg a férje, aki igyekezett ugyan barátságosan viselkedni, de érezte, mennyire mereven mosolyog. – Annette, ha tisztázni akarjuk a helyzetet, nyíltnak és őszintének kell lennünk egymás iránt. – De hiszen azt mondta… – suttogta a nő. – Tudom, mit mondtam. Hogy régóta vágytam rád. – Akkor tehát nem szólt igazat? Alig tudtam, ki vagy – szaladt ki majdnem Mikael száján. Amikor azonban látta, hogy húzza össze magát a szerencsétlen teremtés, megenyhült a szíve, és egyszerűen képtelen volt arra, hogy az arcába vágja az igazságot. – De igen, bizonyos szempontból igaz volt – füllentette, amit Annette szemmel látható megkönnyebbüléssel fogadott. A nő viselkedése meglágyította Mikael érző szívét. – Egy leányról álmodoztam – folytatta –, akivel valamikor megosztom a jövendőmet. Egyszer azután futólag megláttalak és ezt gondoltam: csak nem ő volna? De hiszen ez nem lehetetlen. Nézzük meg, ki rejtőzik néha erényes, néha kihívó külseje mögött. Tudod, ti, udvarhölgyek együtt meglehetősen felszínesnek hattok. Többet nem éreztem irántad. Annette annyira előrehajtotta a fejét, hogy a fáty-
lával a padlót seperte. – És te mit gondolsz rólam? – kérdezte Mikael. – Én… nos… – Légy őszinte! Képmutatással semmire sem megyünk. Bagoly mondja a verébnek! – szégyenkezett magában az újdonsült férj. Őszinte? – gondolta Annette. Emberbőrbe bújt szörnyeteg, aki mohó ujjaival máris szerencsétlen testemet markolássza. Kéjsóvár, buja alak! – Úgy gondoltam, ön délceg fiatalember – mondta szelíden. Nem voltam túlságosan szégyentelen? Csak nem bátorítottam fel? – De nem tápláltál irántam… különös érzéseket? – érdeklődött tovább Mikael. Vajon mit ért különös érzéseken? Tisztességtelen érzéseket? Annette nem hitte, mert a tekintetéből ítélve becsületesnek tűnt. Sajnos, szép szeme volt, nagyon is szép! – Nem – suttogta halálosan szégyenkezve. – Akkor legalább tudjuk, hányadán állunk. Mást szeretsz? – Ugyan már! – Én sem. Akkor tehát meg kell próbálnunk a legjobbat kihoznunk a házasságunkból, Annette. Nem mi vagyunk a világ első házaspárja, akit kívülállók hoztak össze. A nő megborzongott férje utolsó szavai hallatán, de azért igyekezett türtőztetni magát. – Ez nekem is eszembe jutott – mondta szendén selypítő hangon. – Mármint hogy azok mit éreztek és gondoltak közben.
– Végre egy önálló gondolat. Egyébként mindeddig merő rejtély vagy számomra. Ha már itt tartunk, légy szíves tegezni! A szerencsétlen nő válasz helyett bólintott. Gyorsan elfordította a tekintetét Mikael széles válláról. Közben az járt a fejében, mennyire megbotránkoztató módon vonzza a férfi szája. – Sajnálod? – kérdezte szelíden Mikael. Annette félénk vonakodás után válaszolt: – Miért? Hiszen nem mi felelünk ezért a helyzetért. A szívem azonban a torkomban dobog, hiszen nem ismerem önt. Ha arra gondolok, másképpen mi történt volna… – Valahogyan összeszedte magát, majd így folytatta: – Nem kell miattam bosszankodnia, tudom, mit követel meg tőlem… ma éjjel, én pedig alávetem magam. A Szent Szűz kezébe kell helyeznünk sorsunkat. Haragszik rám? Vagyis haragszol rám? – Nem tudom – válaszolta Mikael és elengedte felesége kezét. Felállt a karosszékből és az ablakhoz ment. Odakint Brunkeberg dombjainak körvonalait sejtette az éjszakában, amelynek végtelen feketeségét csak itt-ott szakította meg néhány fénysugár. A Strömmen vizén egy-két halász csónakjának lámpája pislákolt. – Tényleg nem tudom, Annette. Igazad van abban, hogy nem vagyunk felelősek, hiszen mindent a fejünk felett rendeztek el. Mi azonban mind a ketten engedelmeskedtünk, ugye? Hogy sajnálkozom-e a történtek felett? Nem ismerem a választ. Tudod, igazából sohasem tudtam, mit is kezdjek az életemmel. Egyfajta ködben élek, hagyom, hogy mások irányítsanak, én pedig engedelmeskedem nekik. Valami tökéletesen elromlott az egész életemben, csak éppen azt
nem tudom, mi. Különben jól megy a sorom, néha azt gondolom, nagyon is jól. Szükségét érzem, hogy harcoljak, hogy megküzdjek a nehézségekkel, tegyek valamit a szenvedő világért, ne nyugodjam, amíg el nem érem célomat, bármi legyen is az. Azonban mindent elrendeznek helyettem. A nevelőapám most például meg akar ajándékozni egy nagy házzal, jóllehet semmivel sem érdemeltem ki. Jó karban van, minden úgy megy, akár a karikacsapás, nekem semmit sem kell tennem vele. Azt akarja, lépjek katonai pályára. Ő majd egyengeti az utamat, így gyorsan hághatok fel a ranglétrán, pedig egyáltalán nincs hozzá kedvem. De vajon szólok neki bármit is? Ugyan! Eddig abból állt az egész életem, hogy kíméletesen viselkedem mások iránt. Jaj, csak meg ne sértsem őket! Néhány évet az egyetemen tanultam, ahol nagyon könnyedén mentem át a vizsgákon. Még az egyetem falai között is segít rajtam. Jót akarnak nekem, én meg mindent elfogadok, mert a nevelőszüleim örök lekötelezettje vagyok. Anyám! Segíts, hiszen semmit sem értek az egészből, forog velem a világ. Hiszen csupán barátságosan beszél hozzám, mintha vele egyenlő lennék! Mit akarhat? Mikor következik az a szörnyűség? – Most pedig megnősültél –, mert megkértek rá – állapította meg tárgyilagosan Annette. – Igen. Feleségül vettem egy rangban messze felettem álló nemes hölgyet. Azt pedig talán bizonyára tudod, hogy nem vagyok gazdag ember. Örököltem valamit szegény anyám után, és apámtól is jutott egy kevés. Anyagilag tehát megállok a lábamon. Akármit is gondolsz azonban rólam, jól jegyezd meg, hogy nem a pénzed miatt vettelek feleségül. – Ezt magam sem hiszem – vágta rá Annette –
Úgy gondolom, azért cselekedtél így, mert istenfélő, derék fiatalember vagy, aki engedelmeskedni akart jótevőinek; engem pedig szörnyű sorstól mentett meg. Felállt ültéből, majd az ablakon kibámuló Mikael mellé lépett. Férje lassan feléje fordult. – Biztosan így van. Nagyon megalázottnak érzed magad? – Megjárja. Megragadtam az utolsó szalmaszálat. Ezért azonban neked sem kell szégyenkezned. Annette gyorsan elhallgatott, mert megrémült előbbi szabados szavaitól. Mikael első ízben mosolygott őszintén ezen a napon. Kezébe fogta Annette arcocskáját, miközben igyekezett eltitkolni, milyen remegés fut végig rajta. – Akkor legalább egyformán állunk. Rosszabb lett volna, ha valamelyikünket a másik iránti boldogtalan szerelem gyötri. Ez lenne csak megalázó érzés! Annette óvatosan elmosolyodott, miközben sápadt arcán olyan gyengéd vonás jelent meg, amelyet Mikael fel sem tételezett róla. – A Szent Szűz megsegít. Mikael futó pillantást vetett az égi segítő szobrára, miközben azon járt az esze, vajon a kegytárgy az éjszaka további részében is ott lesz-e. Ami őt illeti, nagyon örült volna annak, ha kiviheti a szobából. Mindketten ismét az ablak felé fordultak, amely legalább semleges terület volt. Némán bámultak Brunkeberg, az egykori vesztőhely irányába. Jó öt percig mindketten némán álltak az ablaknál. – Örülök annak, hogy legalább most beszélhettünk egymással – szólalt meg csendesen Mikael. – Bizonyára megértetted, hogy nem tartozom azok közé, akik kíméletlenül kikövetelik úgynevezett jogaikat.
Felesége a rémülettől dideregve rábólintott. Most legalább a sok undokságra célzott, akármi is legyen az. Annette minden haladéknak örült ugyan, de akár a legszörnyűbb dolgot is hajlandó volt elviselni. Mikael nem merte elárulni, a valóságban mennyire gyámoltalannak érzi magát. – Mesélj végre magadról valamit, Annette! – kérte meg ifjú hitvesét. Annette vállat vont és gyermek módjára elfintorította az arcát. – Tudod – folytatta némileg határozottabb hangon Mikael, amivel csupán saját idegességét próbálta leplezni –, amikor ezelőtt néhányszor futólag láttalak, az a benyomásom támadt… Ezen a helyen gyorsan elhallgatott. Már a nyelvén volt, hogy így folytassa: „… olyan butuska kislány vagy, aki mindig megrökönyödik, ahányszor csak a hagyományostól elütő dologgal találkozik”. Azonban inkább megkímélte Annette-et. Megértette, mennyire érzékeny természetű a felesége. Inkább ezt mondta: –… mindig a bevett szokások és az egyház által kitűzött határokon belül maradsz. Ahányszor csak együtt voltál az udvarhölgyekkel, mindig ezt hallottam tőled: „Jaj, ilyesmit nem szabad tenni! Fúj, nem lehet így beszélni! Hogy járhat valaki ebben a ruhában? Nem illik.” Nem illik – ez a szavajárásod. Annette orcája rögtön lángvörösre változott. – Most igazán rútul viselkedtél! – kiáltott fel. – Illetlen dolgot mondtam? – Egyáltalán nem erre gondoltam! A nő húzta el száját enyhe mosolyra. Példáját Mikael is követte.
– Talán mégsem helytelen, ha tudom, hogyan illik viselkedni – mondta védekezően. Közben azonban halott anyja föléje magasodó árnyéka járt az eszében. Férje nem válaszolt. – És mégis feleségül vettél? – kérdezte nagy nyomatékkal Annette. – Azt hiszem, erről már beszéltünk. Egy darabig ismét hallgatásba merültek, miközben Mikael várakozó tekintettel nézett rá. – Igen, ragaszkodom a hagyományokhoz – ismerte be végül Annette. – Szeretem, ha szilárd erkölcsi szabályok szerint zajlik az életem. Támaszt jelent a vallás, előkelő társadalmi helyzetem. Hiszen otthon Franciaországban a városunkban magasan mindenki felett álltunk. Anyám kínosan ügyelt az illemszabályokra. Ha kislánykoromban csintalanul viselkedtem, egy vonalzóval rögtön a körmömre vágott. Abroncsszoknyát és magas csipkegallért kellett viselnem. Jaj, mennyire tele volt a testem a szoros fűző okozta sebekkel! Megtanultam a fegyelmet, noha igazából élénk természetű gyerek voltam. Mikael a fiatalabb udvarhölgyek viháncolásából ítélve készségesen igazat adott neki. – Anyám rendkívüli egyéniség volt – mondta álmodozva Annette. – Hihetetlen akaraterővel rendelkezett. Hogyan is mondjam… Noha szavakat nem talált, Mikael nagyon is jól elképzelte, milyén is lehetett az előkelő hölgy. Elnyomott és kordában tartott – gondolta, azonban nem mert hangosan megszólalni. Annette minden bizonynyal szent tehénnek kijáró tisztelettel tekintett elhunyt anyjára. A kis francia nőnek most már megeredt a nyelve.
Mikael közben azon tanakodott, nem kellene-e feltűnés nélkül az ágy felé terelgetnie a feleségét, de inkább elállt a szándékától. Továbbra is berzenkedett attól, amit öntudatlanul a hirtelen reá szakadt legkellemetlenebb kötelességnek nevezett. Így aztán tovább álldogáltak az ablak mellett. Mikael könyökével a párkánynak támaszkodva oldalnézetből szemlélte a feleségét, aki kezével az ablakkeretet markolva most is a Strömmen felé fordult. – Apámra alig emlékszem – folytatta Annette. – Korán meghalt, így anyám egyedül nevelt fel. Fokozatosan értettem meg, mennyire uralkodásra termett aszszony volt. Egyedül kormányozta a kastélyt és a birtokot. Amikor meghalt, egyik rokonát nevezték ki a gyámomnak. Én azonban Svédországban voltam, mert apám unokafivére, Jacob de la Gardie meglátogatott bennünket és meghívott magukhoz. Szegény anyám halála után inkább nála akartam maradni, mert a gyámomnál sokkal jobban kedveltem. Addig könyörögtem neki, amíg meg nem engedte, hogy velük maradhassak. A gyámom őrjöngött, de Jacob bácsival szemben, aki főudvarnagy volt, semmit sem tehetett. Most viszont Jacob bácsi is meghalt, én pedig hirtelen magamra maradtam. Ha a Szent Szűz nem állt volna mellettem, a szerencsétlenségtől bizonyára elemésztődöm. Micsoda fogalmazásmód! – gondolta Mikael. Annette színtelen hangon, meg-megakadva beszélt. A királyi udvarban nyüzsgő nemes kisasszonyok szokásának megfelelően úgy viselkedett, mintha elnézést kérne, amiért egyszer kénytelen komoly dolgokról beszélni. – És mi van a kastélyoddal meg a birtokkal? – A kastély nem az enyém, mert férjezetlen nő
nem örökölheti, én pedig a házasságkötésünk ellenére annak számítok. Egy hároméves kisfiúra szállt, aki távolról oldalági rokonom. – Nem a gyámodra? – Szerencsére nem, hiszen az az undorító vénség anyai ági rokon. – Vagy úgy. Mikael úgy vélte, tulajdonképpen kellemes helyzetbe került azáltal, hogy a feleségének nincs kastélya valahol Franciaország déli csücskében. Ez az örökség újabb kínos kötelezettséget rakott volna a vállára. Néha már az járt a fejében, nem lusta-e? Ezt azonban nem tartotta valószínűnek. Az élet iránt érzett közönyének más oka volt. – És a főudvarnagy özvegye, Ebba Brahe, nem is szólva seregnyi gyermekükről? Ők nem támogattak? – Ők a saját életüket élik. Amúgyis csupán szegény Jacob bácsi viselte gondomat. – Most pedig én – mondta némileg elképedve Mikael. Mindeddig tulajdonképpen nem mérte fel, mi szakadt a nyakába a házasságkötésével. – Igen – hajtott térdet előtte a felesége. A fiatalembert meghatotta ez a viselkedés, ugyanakkor azonban kínos érzés fogta el. Attól tartott, Annette-tel túl nagy felelősséget vállalt magára. A kis francia nő kényesnek, szeszélyesnek tűnt, olyan nemes hölgynek, aki hozzászokott, hogy kiszolgálják. – Most talán… megtisztelnél azzal, hogy mesélsz valamit az életedről? – kérdezte Annette. Szavai szépen hangzottak volna, ha nem zavart kuncogással fejezi be. Mikaelt nem hozta ki a sodrából ifjú felesége viselkedése.
– Hogyne – válaszolta. Először származásáról beszélt, majd a Löwenstein kastélyában, Marca Christiana szüleinél eltöltött időre tért rá. Gyermekkorának zűrzavaros hétköznapjai a harmincéves háború vérzivatarában teltek. Utána elmesélte, miképpen hányódott Marca Christianával együtt a különféle nevelőszülők között, míg végre Oxenstierna admirális otthonában révbe nem értek. Marca Christiana férjhez ment Gabrielhez, a tengernagy fiához… – Nagyon ragaszkodhatott hozzád – állapította meg Annette. – Marca Christiana rendkívüli egyéniség – bólintott elismerően Mikael. – Nélküle elvesztem volna. – Kezdem megérteni, mennyire gyökértelennek érzed magadat – mondta elgondolkozva Annette. – Furcsa érzés – tette hozzá gyorsan. – Úgy értem, az a furcsa, hogy egyszer valami komoly dologról beszélhetek, végre elmondhatom a véleményemet. Eddig csakis szamárságokról társalogtam, ebben igazad volt. Csupa üres, felszínes fecsegést folytattam. Most ugyan nem hatoltunk túl messzire az emberi lélek útvesztőjében – gondolta Mikael. De egyelőre ennyi éppen elég. Az a fő, hogy valamivel közelebb kerültek egymáshoz. Azonban továbbra is képtelen volt felfogni azt a tényt, hogy Annette a felesége! Már a gondolatára is forgott vele a világ. Amikor korábban elképzelte élete jövendő párját, bensőséges összetartozásról és gyengédségről ábrándozott. Hirtelen úgy érezte, mintha láthatatlan szálakkal, örök időkre gúzsba kötötték volna. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy Annette-nek ugyanez jár a fejé-
ben. Túlságosan különböztek. Sohasem fognak egymáshoz közel állni. Annak pedig még a gondolatát is elviselhetetlennek tartotta, hogy nemsokára át kell ölelnie Annetteet. Noha csinos és kedves nő, mennyire távol áll tőle! Ébren is eltölthették volna az éjszakát, ő pedig utána hadba vonul és bizonytalan ideig messzi földön katonáskodik. Noha a felesége rövid időre megkönynyebbülne, a szégyen érzete örökre mardosná. Hiszen olyan szörnyűséget csak nem követhet el vele szemben, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá a nászéjszakájukon! Mikael mély lélegzetet vett és hozzálátott a dolog gyakorlati megvalósításához. – Nem kellene talán ágyba bújnunk? Annette arca azonnal lángvörösre gyúlt. – De igen. Hogyne. Úgy tűnt, mintha a felesége rögtön sírva fakadna, ezért odalépett hozzá és kezébe fogta arcát. Olyan biztatóan nézett rá, ahogyan csak tudott, ilyen kényszeredett mosoly azonban mindeddig még nem telt ki tőle. – Kimegyek a szobából, amíg levetkőzöl – mondta Mikael. – Ha kész vagy, elfújnád a gyertyákat? Annette gyorsan rábólintott. Ne vágj már olyan képet, mint akit a vesztőhelyre visznek! – gondolta Mikael, azután elhagyta a helyiséget. Annette egy pillanatig némán állt a szoba közepén. Görcsösen összeszorította a kezét, ily módon próbálva meg úrrá lenni pattanásig feszült idegein. Mézesmázos szavai nem voltak egyebek puszta szemfényvesztésnél és álcázásnál. Most színre lép az igazi énje. A vérszomjas fenevad ráveti magát és… mit is csinál vele? Annette-nek valójában fogalma sem volt arról, mi vár reá. Anyja rémtörténetei mindig csak
közelebbi magyarázat nélküli homályos utalásokat tartalmaztak arra vonatkozóan, mire ragadtatják magukat a férfiak. Az udvarhölgyek fecsegése, sápítozással vegyes kuncogása sem volt több. Annette mindenre készen állott, akár arra is, hogy a férje késsel szurkálja össze. A kilátásba helyezett rémségeken kívül ott volt még a gyermekáldás homályos ígérete is. Ő maga személy szerint nagyon szeretett volna gyerekeket. Bárcsak elmagyarázta volna valaki, miképpen is függ össze az egyik dolog a másikkal! Miért olyan vonzóak a férfiak? És kik azok a szajhák? Gyorsan térdre borult a szobor előtt, majd bátorságért és lelkierőért esedezett. A férje másnap hadba vonul. HÁLA ILLESSE AZ URAT! Amikor Mikael visszajött, koromsötét volt a szobában, így vak módjára kellett az ágy után tapogatóznia. Közben megnyugodva állapította meg, hogy Annette a Madonna-szobor előtt égő gyertyát is eloltotta. Előtte minden bizonnyal hosszas lelki tusát vívott, Mikael azonban megértette a szándékát. Annette erényessége az égi és földi szemtanúk jelenlétét egyaránt megtiltotta. Az inge kivételével mindent gyorsan levetett és bebújt az ágyba, amelynek túlsó peremén Annette kucorgott. Isten legyen irgalmas mindkettőnkhöz! – gondolta magában az ifjú férj. Mikael nem volt faragatlan tuskó, először gyengéden időt engedett Annette-nek. Óvatosan cirógatta felesége haját, amíg a nő nem lélegzett olyan csendesen, akár az ember kezében tartott rémült kismadár.
Annette közben folyton imádkozott. Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum… Teremtőm, vajon mit csinál, mit akarhat? Benedicta tu in mulieribus, jaj, anyám, anyám! Miért nem beszélt erről? Hiszen egyáltalán nem is olyan, mint… et benedictus fructus ventris tui, Jesus. Jaj, ne! Egy időre megfeledkezett az imádságról. Mikael eleget tett feladatának, de az egész mégis kínos élménnyé vált, legalábbis Annette számára. Úgy tűnt, mintha a felesége ijedt, döbbent és – talán összezavarodott lenne? Vagy inkább tanácstalan, netán meglepődött? Noha Annette nem tanúsított ellenállást, frigyük beteljesedését nem lehetett boldognak nevezni. A férfi karja minden ízében megfeszülten kulcsolódott Annette vállára, ahelyett, hogy védőn átölelte volna. A nő alig merte megérinteni férje testét. Keze tehetetlenül nyugodott Mikael hátán, miközben fájdalmában összeszorította ajkát. Lehangolt és kábult volt, egyúttal szörnyű kétely gyötörte, nem utolsósorban Mikael szándékait illetően. – Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis peccatoribus, nunc et in hora mortis nostrae. Amen. Asszonyunk, szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen – rebegte. Amikor minden véget ért, Mikael hallotta, amint felesége arcát a párnába fúrva zokog. Kinyújtotta kezét és gyámoltalanul végigsimította a haját. Szólni azonban egyikük sem tudott. Több mondanivalójuk egymás számára nem volt. Mindketten saját kétségbeesésükbe zárva őrlődtek, gondolatban messze-messze a másiktól.
3. fejezet MIKAELT RÖVID KIKÉPZÉS UTÁN a Baltitenger mentén fekvő svéd birtokokra küldték. Kezdettől fogva gyűlölte a katonaéletet, s ezen az idő múlása sem változtatott. A korábbinál is szűkszavúbb és zárkózottabb ember lett belőle, akit társai kerültek – minden jel szerint így érezte magát a legjobban. Hazulról ritkán kapott ugyan levelet, azonban értesült arról, hogy Annette gyermeket vár. A hírt olvasva keserűen elnevette magát. Ilyen jelentéktelen, minden érzelemtől mentes esemény tehát egy új élet létrehozása! Annette-nek írt válaszlevelében kifejezte örömét gyermekük születése miatt, ami tulajdonképpen nem is volt igaz. A születendő gyermekhez érzelmi szál nem kötötte, úgy gondolta, semmi közük sincs egymáshoz. Nem tudta, vajon megkapta-e Annette ezt a levelet. Mikaelt gyakran helyezték át egyik helyőrségből a másikba. A legtöbb svéd birtokon megfordult már: először Usedom, majd Wollin szigetén, utána ElőPomerániába rendelték, végül Wismar következett. Két éven át egyre nyugatabbra vezényelték. Közben ritkán tartózkodott hadműveleti területen, aminek nagyon örült. Hosszas kerülővel újabb levél érte el. Gyermekük született, szép kisfiú. Annette elhatározta, hogy néhai nagyapja után a Dominic névre keresztelteti. Mikael válaszlevelében azt írta, nagyon elégedett a névválasztással, és alig várja, hogy hazatérhessen megnézni a
gyermeket. Ugyanazon az estén a csillagos égre tekintve eltűnődött. Ugyanolyan magányos leszel, mint én? – járt az eszében. Isten őrizzen attól, hogy az én magányomat, mélabúmat és vágyaimat örököljed, te szegény kisgyermek! Wismarban összeismerkedett a kvártélyául szolgáló ház kisasszonyával. A leányzó egyértelműen kimutatta, mennyire tetszik neki a délceg svéd ifjú. Mikael a maga kitérő módján barátságosan csevegett vele, sőt gyakran vetett rá lopva vágyakozó pillantásokat. Azonban megvoltak a becsületről alkotott elképzelései. Noha Annette teljesen közömbös volt számára, úgy vélte, köteles megtartani a feleségének fogadott örök hűséget. Így az egész történet véget ért, mielőtt igazából elkezdődött volna. Amikor végre bátorságot merített ahhoz, hogy félénken megcirógassa a leány arcát, ütött a búcsú némileg mélabúsra sikeredett órája. A kisasszony emléke azután elhalványult. Az ifjú hölgy hamarosan egy másik délceg katonával vigasztalódott. Krisztina királynő 1654-ben lemondott a trónról, majd áttért a katolikus hitre. A svéd korona a pfalzi hercegre szállt, aki X. Károly Gusztáv néven lett Svédország királya. Hamarosan háborúba keveredett, első két ellenfele Lengyelország és Oroszország volt. Mikael ekkor már Bréma mellett, az Északi-tenger közelében szolgált abban az őrezredben, amely a svéd felségterületeket járva ellenőrizte, rendben mennek-e a dolgok katonai téren. A szerencsétlen ifjú éppen emiatt sohasem maradt sokáig ugyanazon a helyen. Egy őszi estén a Jéghegyek Népéből származó
Mikael Lind az Elba partján összetalálkozott rokonával, Tancred Paladinnal. A váratlan találkozás teljesen felborította Mikael életét. Kétségbeesést érzett, amiért hamar el kellett hagynia állomáshelyét. Egységét a messzi Ingermanlandba helyezték át, ő pedig nem tudakolhatta meg azt, amiről értesülni akart. Tancred minden szavát spongyaként szívta magába. Végre valakinek érezhette magát! A Jéghegyek Népe nemzetségének tagjai, akik őrá hasonlítottak, Norvégiában és Dániában éltek. Találkozása Tancreddel felrázta. Az álmodozó természetű Mikael, aki falat emelt önmaga és a külvilág közé, egyszerre csak azt érezte, milyen hevesen és boldogan ver a szíve. Valóban léteznek olyan emberek, akik előtt feltárhatta a lelkét, természetes nyíltsággal beszélhetett velük, mert meg akarták érteni! Már nem jutott ideje rá, de eszébe sem jutott, hogy Tancrednek említést tegyen feleségéről és kisfiáról. Utólag bánta, amiért nem szólt róluk. Hiszen háborúban volt, bármikor csatába küldhették, ahol eleshetett… Fiacskája egy csapásra végtelenül fontossá vált számára. A Jéghegyek Népéből származó Dominic Lind. Csöpp gyermek, akiről a rokonai mit sem tudnak. Dominic otthona a Jéghegyek Népe között volt. Mikael ekkor még jobban meggyűlölte a háborút. Meg akart szökni, haza akart rohanni… Ugyan már – utasította el azon nyomban kétségbeesett tervét. Ilyet nem tehet, és amúgy sem tudna átkelni a Balti-tengeren. Anélkül, hogy bármit is tett volna előléptetéséért, egyre jobban emelkedett a ranglétrán. Kornétásból
őrmesterré, őrmesterből zászlóssá nevezték ki. Ingermanlandba sohasem jutott el. A derék X. Károly Gusztáv lengyelországi terveivel felébresztette az alvó orosz medvét. A cár hatalmas sereget gyűjtött messze keleten, mert gondoskodni akart róla, nehogy Lengyelország svéd „védelem” alá kerüljön. Svédország legnagyobb balti tartománya, Livónia az oroszok felvonulásának útjában állott. Mikael alakulatát erre a kulcsfontosságú vidékre helyezték át. Amikor a téli hónapokban megérkeztek Livóniába, a helybeliek a legyelek és az oroszok bevonulására egyaránt felkészültek. Az erősítésként érkezett svéd csapat elnéptelenedett falvakon haladt át, amelyekből a Lengyelország felé felvonuló oroszok közeledtének hírére elmenekült a lakosság. Mikael alakulatát éppen egy ilyen kiürült faluba kvártélyozták be. Túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy meg tudják állítani az orosz seregeket. Legfeljebb felderítésre lehettek képesek, hírt adva X. Károly Gusztáv seregének, amely Lengyelországban állomásozott, miután gyorsan bevette Varsót. A hideg, derült téli napok eseménytelenül követték egymást. Az oroszok közeledéséről semmi hír sem érkezett, noha tudták, hogy a hatalmas medve kijött a barlangjából. Mikael sokat csatangolt a kis faluban, a hólepte nyírfák között. Léptei alatt hangosan ropogott a hó az elhagyott vidéken. Néhány majorból nem menekültek el a lakók. Javarészt öregek voltak, akik már nem tudták elhagyni otthonukat. Mikael azonban sohasem látta őket, csupán a kéményekből felszálló füst árulta el, hogy a környékbeli lakosságból legalább hírmon-
dónak maradtak hátra. A maroknyi öregemberen kívül mindenki a tartomány biztosabb vidékeire húzódott vissza. Az égen vonuló madárrajokból ítélve vége felé közeledett a tél. Mikael gyakran állt meg magányos csatangolásai közben a tájat figyelve. Furcsa egy falu ez, gondolta. Távolról jövő, panaszkodó hangokat hallott, mintha a falu kegyetlen zsarnokság alatt senyvedne vagy átok sújtotta volna. Persze senki sem jajgatott, a keserves zajok csupán túlfűtött képzeletének termékei voltak. Mindennap egy hatalmas kastély előtt haladt el, amely a falutól kissé félreeső helyen feküdt. A régmúlt hősi évszázadok árnyait fantáziájában felidézve órákig csodálta a behavazottan is gyönyörű épületet. A kastély és a park minden szeglete szívszorítóan emlékeztetett a dicső hajdankorra. Livónia az egykor hatalmas Német Lovagrend ősi földje volt. Még ez idő tájt is számos leszármazottjuk élt a híres-nevezetes keresztesek valamikori tartományában. Mikael úgy hallotta, hogy ez a kastély és falu ugyancsak egy német főnemes birtokához tartozott. Jól tudta, hogy saját anyja szintén a német arisztokráciából származott, ám a hallottakból ítélve ő mit sem örökölt lelki tulajdonságaiból. Marca Christiana szerint csupán Mikael sötét szeme és ívelt szemöldöke emlékeztetett ifjan elhunyt anyjára, Cornelia von Breubergre. Szegényke igencsak élénk, szeszélyes természetű hölgy lehetett, aki úgy képzelte, körülötte forog a világ. A mélabús fiatalember egy percig sem hitte, hogy ezen a téren anyjára ütött volna. Marca Christiana jól ítélte meg, amikor úgy vélekedett, csaknem mindenben apjára, a Jéghegyek Népéből szárma-
zó Tarjei Lindre hasonlít. Csupán annyi különbséget lehetett tenni közöttük, hogy Mikael apjánál sokkal álmodozóbb alkat volt, aki folyton egy olyan világról képzelődött, amelyben sohasem járt. Ez a megállapítás bizony ráillett! Tancred Paladinnal történt találkozása után sejtette, hogy létezik egy másik világ, amelyben az addigitól merőben különböző élet vár rá. Családi gyökerei Norvégiába vonzották. Mennyire vágyódott oda! Találkozni akart a Jéghegyek Népéhez tartozó rokonaival, többet szeretett volna tudni önmagáról. Gyötörte az a kérdés, miért ennyire különös természetű, mi az oka annak, hogy örökké idegen a többi ember között. Marca Christianának volt valamilyen halvány emléke arról, hogy a Jéghegyek Népének vannak bizonyos szokatlan tulajdonságai. Nevelőanyja szerint Mikael apjának, Tarjeinek, rengeteg jó jellemvonása volt, ő azonban sohasem tudott kiigazodni rajta. Az utóbbi reám is vonatkozhat – gondolta keserűen mosolyogva Mikael. Milyen valószínű, hogy sohasem fogok kiigazodni saját magamon! A park kapuja előtt álldogálva hirtelen összerezzent. A homlokzati oldal erkélyén fekete ruhás alak állt. A titokzatos személy nő volt. A házzal és a behavazott vidékkel a háttérben kétszeres élességgel rajzolódott ki karcsú, tiszta feketébe öltözött alakja. Mégis lakik a házban valaki? A katonák nem kutatták át az üresnek tűnő kastélyt. A park nyitott kapujától a kocsifeljáróig terjedő hóban egyetlen lábnyomot sem tudott kivenni. Mikael egy pillanatig tanácstalanul állt a park ka-
pujánál, majd visszaindult a vigasztalanul hideg szállásra. Az égbolt felől a falu történetének ismeretlen tragédiáját elbeszélő panaszdal visszhangzott a boldogtalan ifjú fülébe. Bárcsak ne lenne ennyire élénk fantáziám! – gondolta, mire a keserves ének rögtön abbamaradt. – Lakik valaki abban a kastélyban a falu szélén? – kérdezte késő este egyik bajtársától. – Ott egy német főúri család lakott, de a bevonulásunk előtt mind egy szálig elmenekültek. Itt Livóniában mindig is nehéz volt a németekkel bánnunk. A porosz földbirtokosok sohasem ismertek el minket uraiknak, igaz, a lengyeleket sem. – És az oroszokat? – Kötve hiszem. Hallottam, milyen őrült ötleteket dédelgetnek. Az jár a fejükben, hogy felszabadulnak, ha majd az oroszokkal és a lengyelekkel halomra öltük egymást. – Ez meglehetősen valószínűtlen. Akárki is győz, kutyaszorítóba kerülnek. – Ezzel nem számolnak. Úgy gondolják, az oroszoknak Lengyelországra fáj a foguk, nem pedig Livóniára. Ha most az oroszok legyőznek bennünket, nekünk ki kell takarodnunk innét – mondta Mikael katonatársa. – Amilyen ostobák, még mindig a Német Lovagrend hőskorába képzelik magukat. – Ma láttam, amint egy nő áll a kastély erkélyén. – Kísértet lehetetett – mosolyodott el a bajtársa – Esetleg valami parasztasszony, aki ennivalót keresett a kastélyban. – Nem – rázta a fejét Mikael. – Egyáltalán nem parasztasszony volt. Ha létezik arisztokratikus megjelenésű hölgy, akkor a mai nőalak az volt.
– Úgy! Akkor bizonyára visszajáró lélek, vagy beszéltél is vele talán? – Dehogy, hiszen nem zaklathatjuk a helyi lakosságot, főleg azután, amit a katonáink korábban itt műveltek. Krisztina királynő dühöngött is miatta és megtiltott velük mindenféle érintkezést. Nem tudjuk, mit szól hozzá X. Károly. Krisztinánál sokkal kevésbé érzékeny, de legjobb lesz óvatosnak lenni. Ha még ott van az a nő, holnap meglátom, lehet-e beszélni vele. – Előtte azért imádkozd el a Miatyánkot! – mosolygott a bajtársa Mikaelre. ODAHAZA SVÉD FÖLDÖN az emberek megérezték, hogy az ország háborúban áll. Az államtanácsossá előléptetett Gabriel Oxenstierna követte az uralkodót a csatamezőre, most pedig Marca Christiana is útra kelt. A kor szokása szerint a főméltóságok magukkal vitték feleségüket a hadjáratokba. A magasrangú hölgyek az arcvonaltól messze természetesen mit sem láttak a háború borzalmaiból. Marca Christianát elragadtatta az utazás gondolata. Gabriel ígérete szerint, ha minden jól megy, Löwensteint, gyermekkora szeretett színhelyét is felkeresheti. Amikor férje a királlyal együtt hadba vonult, nem követhette, ugyanis harmadik fiával feküdt gyermekágyban. A gyermek most azonban már elérte az egyéves kort, így két testvérével együtt nevelőnők felügyelete alatt maradhatott egy időre. Marca Christiana ugyan előre sajnálta, hogy el kell válnia gyermekeitől, de egyetértett Gabriellel, hogy jót tesz, ha egy időre meglátogatja őt a harctéren. Az udvar cselszövései
gyakran fárasztónak bizonyultak, különösen annak, aki idegenből jött Svédországba. A grófnő többnyire Mörby kastélyában, Stockholmtól északra tartózkodott. Ha Gabrielt kötelessége az udvarba szólította, gyakran laktak a királyi palotában, Marca Christiana azonban jobban érezte magát a vidék csendjében. Annette ugyancsak Mörbyben lakott a kis Dominic-kal. Otthonukat, a „vadászkunyhót”, minden kívülálló inkább vadászkastélynak nevezte volna. Miközben Marca Christiana tömérdek útiholmiját csomagolta, egyszerre csak összehúzta a szemöldökét. Eszébe jutott ugyanis férjével folytatott beszélgetése, amelyre a gróf elutazása előtt került sor. – Gabriel – szólította meg akkor némi vonakodás után. – Nem kellene Mikaelnek végre hazatérnie? – Minek? Minél több ideig szolgál, annál gyorsabban emelkedik a ranglétrán. A tiszti rendfokozatokon kívül más is létezik az életben – gondolta Marca Christiana. De hiszen négy éve már, hogy Mikael hadba vonult! Sohasem látta a kisfiát! Nem is szólva arról, – folytatta, immár hangosan, de azon nyomban meg is akadt. – Mi jár az eszedben? – Egyáltalán nem tetszik, ahogyan az a francia vicomte folyton Annette körül legyeskedik, aki persze megtisztelve érzi magát. Az ilyesmi előbb-utóbb rossz vért szül. Gabriel ennek hallatán átjött a maga szobájából. Még mindig fiatalos és délceg férfi volt, akinek jól állt az Oxenstierna családra oly jellemző széles fekete szemöldök. Nagyon boldog házasságban élt a feleségével, aminek oka jó részben mindkettőjük erős egyé-
nisége volt. Vagy inkább ennek ellenére jöttek ki ilyen jól egymással? – Úgy gondolod? – kérdezte. – Nos, majd meglátjuk. Azt hiszem, Mikael most már Livóniában állomásozik. – Ott szálltok partra? – Nem, Stettinnél, de az is lehet, hogy Königsbergnél. Mindenesetre jókora távolságra a fiútól. – Kaptál valami hírt Mikaelről? – Azt mondják, jól megállja a helyét. Kötelességteljesítő, szűkszavú, kiváló katona. – De vajon jól is érzi magát? Ha néha levele jön, elég jól kiolvasom belőle, mit ír a sorok között. – Mesebeszéd! Mindig is élénk fantáziád volt. Nekem tetszettek a levelei. Katonásan szűkszavúak. Én azt mondanám, hogy Mikael kedvező irányban fejlődik. A saját katonaidőmből emlékszem rá. Marca Christiana befogta a fülét, mert már sok százszor hallotta ugyanazokat a történeteket. Most legalább újakkal bővül majd a repertoár! Miközben felidézte emlékezetében az előbbi jelenetet, mindvégig egy palackzöld lovaglóruhát tartott a kezében. Töprengéséből hirtelen az előcsarnokból visszhangzó lépések nesze riasztotta fel. Látogató jött. Amikor meglátta, hogy kisfiával együtt Annette lépett be, azonnal felderült az arca. – Gyere csak be, Annette, éppen a ruháimat csomagolom. Segíts kiválasztani, mit vigyen magával egy olyan asszony, aki a táborban meglátogatja hadba vonult férjét! Egy ideig a rengeteg szebbnél szebb ruha között válogattak, majd a szalonban leültek egy kis beszélgetésre.
Annette csillogó szemmel nézett a szőnyegen játszó gyermekre. Rajongott a kis Dominicért, egész életét betöltötte a kisfiú. Annyira bálványozta, hogy láttukra Marca Christiana néha figyelmeztetően csóválta a fejét.. – Egyikőtöknek sem használ, ha ilyen majomszeretettel babusgatod – szólalt meg. – Hiszen olyan pompás gyerek – mondta védekezően Annette. – Az igaz. Milyen kár, hogy Mikael nem láthatja, amikor még ilyen kicsi. Marca Christiana a fiúcska felé nyújtotta ki a kezét. A csaknem négyéves Dominic azonnal sietett hozzá. Úristen, hogy rohan az idő! – gondolta rémülten Marca Christiana. Mikor is vonult Gabriel hadba? Akkor mondtam neki, hogy Mikael négy éve katonáskodik. A kisfia pedig mindjárt betölti a negyedik évét! Annette féltékenyen nézte, amint Dominic átfogta nénikéje, Marca térdét. – Mikael? – mondta lassan Annette, mintha emlékezetében megpróbálná felidézni férje képét. – Igen, hogyne. De ugye leginkább reám hasonlít? – Nem állítanám – válaszolta lassan Marca Christiana. – Sokban az apjára emlékeztet, még inkább Tarjeire, az atyai nagyapjára. A haja persze a tiéd, de a szeme, Annette! Vajon kitől örökölte? Mindkettőtöknek sötét a szeme. A kis Dominicé pedig… Inkább elhallgatott. Annette-tel együtt csodálkozással vegyes nyugtalansággal nézett a szép kisgyermekre. – Mit szólna mindehhez Mikael? – mormogta Marca Christiana.
A gyermeknek volt egy még különösebb tulajdonsága, amire a grófnő már korábban felfigyelt. Miután észrevette ezt a sajátos vonását, több kísérletet tett annak ellenőrzésére, jól ítélte-e meg a kisfiút. Sejtése minden egyes alkalommal beigazolódott. Marca Christiana nem hitte, hogy Annette bármit is felfedezett volna ebből. A francia asszony elvakultságában csupán annyit látott, milyen kedves gyermek a kis Dominic és milyen jó dédelgetni. Marca Christiana gondolt valamire. Arra gondolt, hogy az ablakpárkányon hagyott tűpárnáját oda kellene hozni. Dominic, aki időközben visszaült a szőnyegre, különös színben játszó, világos szemével a grófnőre nézett. Utána feltápászkodott és az ablak felé indult. Kezével az ablakpárkányon tapogatózott. – Nem ott van a tűpárna – gondolta Marca Christiana. – Arra keresd – mondta magában. – Megvan! Dominic visszatért és a tűpárnát átnyújtotta a grófnőnek, aki szépen megköszönte és megdicsérte, hogy milyen ügyes fiú. – Okos kisfiú! – mondta Annette. – Láttad, hogy Marca néni az ablakpárkányon felejtette a tűpárnáját? Nagyon ügyes gyerek vagy! Sejtelmed sincs semmiről –, járt Marca Christiana eszében, te tudatlan, gyanútlan, hétköznapi fehérszemély! Vajon én rendelkezem a gondolatátvitel képességével? – tanakodott tovább. Csak nem vagyok boszorkány? Tudta azonban, hogy természetfeletti képességekkel egyáltalán nem rendelkezik. Csupán véletlenül jött
rá, hogy Dominic viszont igen. Mit szólna Mikael, ha látná a fiát? MIKAEL FEJÉBŐL NEM MENT KI a fekete ruhás, magányos nő alakja. Lakik-e valaki a kastélyban, és ha igen, nincs vajon segítségre szüksége? Másnap, amikor letelt a szolgálata, ismét odament. A behavazott úton az egyetlen nyomot ő taposta ki hosszas csatangolásai alatt. A kastély körül elterülő parkot kőfal vette körül, amelyen kívül karcsú, magas nyírfák nőttek. Mikael tekintete már messziről a hölgyet kereste, az erkély azonban üres volt. Maga sem tudta, csalódottságot vagy megkönynyebbülést érez-e. Vagy álomkép volt a fekete ruhás nőalak? Szokása szerint megállt a park kapujánál. Most azonban felfedezett valamit a hóban. A ház és a kapu között apró lábak nyoma húzódott. A nyomokat valamilyen kis állat hagyhatta hátra. Macska lett volna? Nem, a macskának más a lábnyoma. Akkor talán róka? Ahhoz túl kicsi és kerek a lába. A rókák pedig hosszú nyomokat hagynak a karmaikkal, és csaknem nyílegyenes vonalban mennek, mintha nem négy lábuk lenne. Ez az állat ide-oda támolygott haladtában, mintha részeg lett volna. A nyomok a házból a kapu felé vezettek és valahol a fal melletti bokroknál végződtek. A nő nem jelent meg az erkélyen. Az égboltot szürkésfehér felhőtakaró borította. Vajon ismét elered a hó? Mikael megesküdött volna rá.
Egyszerre csak keserves nyüszítésre figyelt fel. A vékony hang a bokrok közül jött. Mikael a hang irányába nézett. Félénk, imbolygó léptekkel egy kis teremtmény közeledett felé. Néhány hetes kutyakölyök volt. Farka bánatosan csüngött. Az állatka olyan benyomást keltett, mintha verést várna, ennek ellenére nem tudna letenni arról, hogy az emberek társaságát keresse. Mikael leguggolt és becéző szavakkal szólt a kutyushoz. Silje legtöbb leszármazottjához hasonlóan ő is jó szívvel viseltetett az állatok iránt, ez a szegény kiskutya pedig minden jel szerint sok szeretetre szorult. A kutyakölyök hosszas vonakodás után közelebb jött hozzá. Mikael nem tudta volna megmondani, miféle lehet, de afelől biztos volt, hogy nem valami faluszéli korcs, hanem olyan fajkutya, amilyet előkelő házaknál tartanak. Sajnálta, hogy nincs nála semmi ennivaló. – Gyere ide – mondta svédül, de a nyelv mit sem számított. A hanglejtést minden kutya megérti. – Gyere ide, kis barátom, nem kell félned tőlem! Az állatka a hátára fordult és a fiatalember kegyét keresve hozzádörgölődzött a lábához. Mikael felemelte, kezébe fogta mind a négy jéghideg talpát és gyengéden becézgette. A csöpp testet a hideg rázta. – Sokáig voltál kint a hidegben – mondta csendesen Mikael. – Látom, fiú vagy. Nagyon éhes lehetsz, hiszen minden bordád kilátszik és a hasad is beesett. A kastély felé nézett. Azonnal az eszébe jutott: most legalább kiváló ürügye támadt rá, hogy bekopogtasson a házba.
MINDEN LÉPÉSÉT HÁROM SZEMPÁR követte figyelemmel, neki azonban fogalma sem volt erről. – Vajon hogyan jutott ki a kastélyból az átkozott kutyafajzatja? – kérdezte egy ingerült német férfihang. – Azt hittem, már régen kitekerték a nyakát. Most pedig még ez a tolakodó svéd katona is beállít. Mit tegyünk? – Miért ne csaljuk lépre? – mondta a második szempár gazdája, aki történetesen a férfi felesége volt. – Ha barátságosan fogadjuk, előbb-utóbb elárulja, mit forgat a fejében a svéd király. Ha elmondjuk az oroszoknak, biztosan békén hagynak. – Remek! Erre a gyönyörű birtokra nagyon fáj a fogam. Unom már, hogy örökké mi legyünk a szegény rokonok. – Nekem pedig elegem van a mások kiszolgálásából – bólintott az asszony. Ezzel a harmadik személyhez fordult, aki nem volt más, mint a leányuk. – Brigitte, neked kell gondjaidba venned a svédet. Szedd ki belőle, amit a lengyelországi haditerveikről és az itteni helyőrségeikről csak tud. Kérdezd ki, mennyien vannak Livóniában. Minden jel szerint nem valami sokan. A fiatal lány gúnyosan vigyorogva bólintott. – Bennem megbízhattok! MIKAEL A KOCSIFELHAJTÓN ÁT a kastély bejáratához ért. A kutya kivételével előtte senki sem járt a hóban. Magához ölelte a remegő kutyakölyköt, miközben azon csodálkozott, miért éktelenítik el
olyan rút sebek a kis testet. A nyomokból ítélve a kutyus a hátsó oldali cselédbejáraton át távozott. Mikael azonban úgy gondolta, legjobb lesz, ha mégis a főajtón kopogtat. A kopogás zaja az egész épületben visszhangzott. Tőle jobbra volt az a bizonyos terasz vagy erkély, amelyen a fekete ruhás nőalak állt. Noha nem látott fel odáig, tudta, hogy biztosan emberi lábnyomok borítják. Éppen arra gondolt, hogy felhagy a várakozással és hátramegy az udvarba, amikor belülről gyors léptek hallatszottak, és egyszerre csak kinyílott az ajtó. A küszöbön álló fiatal lány kíváncsian nézett rá sötétkék szemével. Olyan szép volt, hogy Mikael egy pillanatra elveszítette a lélekjelenlétét. Némán bámult a szőke haj övezte bájos arcocskára. A csendet a leány törte meg. – Ó, uraságod megtalálta az én kis kincsemet – csicseregte és kivette a kutyakölyköt Mikael kezéből. Az állatka gyenge hangon nyüszített. A fiatal nő magához szorította és becézgetni kezdte. – Jaj, mi történt veled, drágám? – kérdezte elszörnyedve. – Hol kujtorogtál ilyen sokáig? Mikael megpróbálta elmagyarázni, miképpen akadt rá a kiskutyára. A német a szó szoros értelmében az anyanyelve volt, így ezen a téren nem akadtak nehézségei. – A kapunál akadtam rá és úgy gondoltam, egy kis ápolásra szorul. Meg akartam kérdezni, ebbe a házba való-e. – Igen, ez az én kutyuskám, aki több napja eltűnt már. De jöjjön csak be az úr és harapjon valamit, végtelenül hálás vagyok!
– Nos, igazán… – Tényleg jöjjön be, mielőtt észrevenné valami orosz kém! Bármikor itt lehetnek az átkozott vademberek. Ha úgy teszünk, mintha senki sem lenne otthon, talán nem hurcolnak el Szibériába. – De hát hogy lakhatnak télen fűtés nélkül egy ekkora házban? – érdeklődött Mikael. – Sohasem láttam a kéményből felszálló füstöt. – Egyszerű a válasz. A cselédházban húztuk meg magunkat. Olyan alacsony, hogy a füstöt elfújja a szél, mielőtt észre lehetne venni az út felől. Menjünk be a szalonba, ott talán kicsivel melegebb van, mert uraságod tiszteletére begyújtottuk a kandallót. A hatalmas előcsarnok olyan hideg volt, akár a jégverem. Mikael látta, hogy a falakat a Német Lovagrend zászlói és fegyverzetei díszítik. A fantasztikus, szarvakkal díszített fejfedők egyáltalán nem viking sisakokra, hanem a mesevilágból származó gonosz lovagokra emlékeztették. Az előcsarnokból kiérve egy másik hatalmas helyiségben haladtak át, ami valószínűleg a lovagterem lehetett. Majd egy barátságosabb szalonba nyitottak be. Noha a berendezése ennek is nagyon régi volt, meghitten otthonos benyomást keltett. Mikael nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, mintha álomvilágban járna, réges-régen tovatűnt időkben. A szalonban a leány szülei szívélyes szavakkal fogadták. Mikael némán figyelte őket. Az asszony alacsony és kövér volt. Biztos, hogy nem ő állt fekete ruhában a teraszon. Akkor nyilván Brigitte lehetett, noha messziről szemlélve a nőalak nem hatott fiatal lánynak. A titokzatos hölgy mindazonáltal a kisasszonynál sokkal
méltóságteljesebb jelenségnek tűnt. Úgy gondolta, a látszat mégis csal. A testes apa kopasz feje biliárdgolyóra emlékeztetett. Mosolya minden szívélyessége ellenére nem tűnt valami szívből jövőnek. Csakhamar belépett a család inasa is, akitől az aszszony frissítőt és valami harapnivalót rendelt az ifjú svéd katona számára. Mikael nem tudta elhárítani a meghívást, ugyanis mind a hárman túláradó barátsággal vették körül, miközben nem állott be a szájuk. A végén olyan finomságok kerültek az asztalra, amelyeket évek óta nem ízlelt. Még egyszer kénytelen volt elmesélni, miként akadt rá a kiskutyára. A fiatal lány ölében tartotta a kis állatot, Mikaelnek pedig közben az a benyomása támadt, mintha kétségbeesetten könyörgő pillantásokat vetne megtalálójára. Ám úgy gondolta, mindez nem egyéb merő képzelődésnél. A háziak elmondták, hogy ők az egykor hatalmas német lovagi nemzetség utolsó sarjai. Azért maradtak a birtokukon, mert attól féltek, hogy sorsára hagyva az ősök maradék öröksége is elvész. Inkább elrejtőztek a gazdasági épületekben. Elszánták magukat rá, hogy menekülés helyett inkább utolsó csepp vérükig harcolnak a kegyetlen oroszok túlerejével szemben. Mikael szeme szögletéből valamilyen mozgást észlelt balra fent maga előtt. Felnézett és látta, amint egy női alak jelenik meg az egyik fal mentén végig futó galérián. Már majdnem köszönt neki, amikor a nő mutatóujját szája elé téve és fejét rázva nyugalomra intette. Mikael házigazdái a galériának háttal ültek és nem látták az emeleten megjelenő hölgyet, aki minden jel szerint nem is akarta, hogy észrevegyék. Ő volt az a teraszon álló titokzatos nőalak! Kétség
sem férhetett hozzá. Aránylag fiatal, sápadt, született arisztokrata hölgyhöz méltóan sudár jelenség, talpig feketébe öltözve. Sajátos, meghatározhatatlan szépségét nem lehetett szavakba foglalni. Elmosódó és illékony volt, akár valamilyen hangszer utózengése. Mikael inkább a díványon helyet foglaló kövér asszonyság szavaira fülelt. – Tudja uraságod, a mi kis Brigitténk olyan egyedül érzi magát – mondta az. – Nagyon jól jön neki egy kis társaság, hiszen ebben a nyomorúságos faluban rajtunk kívül nem éli úri család. Mikael jól tudta, hogy kevés olyan vidék van, ahol akkora szakadék tátong a nemesek és a köznép között, mint éppen Livóniában, a Német Lovagrend egykori fellegvárában. Az urak az évszázadok folyamán keményen elnyomták a nyomorban tengődő parasztokat. Örömmel fogadta kérésüket, hogy ottléte alatt szórakoztassa társaságával Brigittét. Nála szebb lányt úgysem látott még, félénk mosolya pedig szívébe markolt. Mikael sohasem volt még szerelmes. Sejtelme sem volt arról, hogyan gyullad lángra a szerelmes ember szíve. A költők által megénekelt tünetek pillanatok alatt kiütköztek rajta, miközben az asztalnál ülve csupán üggyel-bajjal tudta nyomon követni a háziak szavait. Annyit felfogott az elbeszélésből, hogy a család neve von Steierhorn, és a keresztes hadjáratokig vezetik vissza családfájukat, amikor a Német Lovagrend a templomosokkal együtt a Szentföldön harcolt. A birtok történetét hallgatva bármely hallgatónak tátva maradt volna a szája. A kastélyt többször kibővítették és átépítették, az épület magja, az előcsarnok és a lovagterem pedig még azokból az időkből származott, ami-
kor Alekszander Nyevszkij súlyos vereséget mért a Német Lovagrendre az innen nem is olyan távoli Csúd-tó jegén. Hát igen – gondolta Mikael. Ez fogott meg, amikor erre sétáltam. A múlt lehelete. Amikor Brigitte szülei látták, hogy az ifjú zászlóst megragadta leányuk szépsége, sürgős teendőikre hivatkozva távoztak, előtte azonban megkérték Mikaelt, maradjon még egy darabig és szórakoztassa társaságával leányukat. Távozásukkal nem telepedett a szalonra kínos csend, mert Brigitte értett hozzá, miképpen kösse le csodálóját. Könnyedén csevegett, Mikael pedig úgy gondolta, ilyen jól még sohasem érezte magát. – Attól tartok azonban, Mikael úr – mondta a kisasszony, fintorra húzva szájacskáját –, hogy nem sokáig marad itt. Ezt a kietlen helyet mindenki otthagyja. Továbbvonulnak Lengyelországba? Mikael már csaknem felelt neki, ekkor azonban tekintete ismét a galériára tévedt. A titokzatos hölgy szorosan a falhoz húzódva mindvégig ott állott, most azonban az ifjúra nézve figyelmeztetően megrázta a fejét. – Lengyelországba? – mondta lassan Mikael. – Tényleg nem tudom, mert a parancs csak közvetlenül az áthelyezés előtt szokott megérkezni. Brigitte vállat vont és más tárgyra tért. A galérián álló nő ismét visszahúzódott. Mikael egy idő után ráébredt, hogy most már nem maradhat tovább, de a leány megkérte, jöjjön el másnap is, ha teheti. – Szíves örömest, Brigitte kisasszony. Felemelte a kutyakölyköt a lány öléből és óvato-
san megsimogatta. – Lássa el a sebeit – kérte meg a fiatal nőt. – És tisztességesen etesse is meg, bizonyára régóta semmit sem kapott. – Hogyne! Most azonban kikísérem az urat. Mikael a padlóra tette a kiskutyát. – Holnap visszajövök és megnézem, hogy vagy – ígérte meg az állatkának. Azzal követte Brigittét az előcsarnokba. – Ezek a lovagi páncélok valóban lenyűgözőek – szólalt meg, hogy egy kicsit húzza az időt. Ilyen hamar mégsem akart elválni ettől a bájos teremtéstől. – Ugye? Mindig borsózik a hátam a tisztelettől, amikor látom őket. Ez a fegyverzet például a családunk ősapjáé, az első Steierhorné volt. A másik pedig a család leghíresebb tagjáé, aki részt vett a csúd-tavi csatában. Nézze csak meg jobban, látszik a sérülésein, hogy viselője elesett a harcban. Ezt a harmadik páncélt pedig Wilfried úr viselte 1410-ben, a tannenbergi csatában, amikor a polyákok meg nem érdemelt győzelmet arattak a Német Lovagrend felett. Miután elesett a harcban, özvegye, a szépséges Magda, bezárkózott a házba. A hűbéreseivel együtt minden támadással szemben bátran megvédte a birtokot, amely a lovagrend vereségével szabad prédává vált. Ő azonban minden vésszel sikerrel dacolt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a birtoknak nem lesz semmi bántódása, halott férje miatti gyászában megszakadt a szíve. Mikael összevonta szemöldökét. – Mindig kételkedtem benne, hogy valaki belehalhat a gyászba. Hogy csak úgy kileheli a lelkét, mert úgy akarja.
– Ez úgy hangzik, mintha uraságod néha minden külső beavatkozás nélkül meg akart volna halni? – álmélkodott Brigitte. – Igen – válaszolta csodálkozva Mikael. – Korábban így volt, most azonban már nem gondolok ilyesmire. Ezzel elbúcsúzott a leánytól, de megígérte, hogy másnap újra eljön. Könnyed léptekkel ment vissza a kvártélyig. Még ha panaszos dalt zengett is az ég, a Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind nem hallotta, legalábbis most nem.
4. fejezet MIKAEL NEM TUDOTT másnapig várni. A szürkület beállta után kiosont a szálláshelyéről és a fehérbe öltözött falun át a kastélyhoz ment. Az épület csendesen állt a végtelennek tűnő síkságon. A földek fölé nyomasztóan tornyosuló égbolt a szürke és a kékeslila színek árnyalataiban pompázott. A kastélytól jobbra kezdődő nyírfaerdő a valahol keleten elterülő lápvidékig ért. Mikael számára úgy tűnt, mintha ebben az országban kimeríthetetlen mennyiségű nyírfa nőne. Tudta, hogy a láp túloldalán, az orosz határon a Csúd-tó terül el. Ebből az irányból várták a cár seregét, amely ki akarta űzni a svédeket Lengyelországból, hogy aztán maga foglalja el a pártharcok szabdalta, szerencsétlen országot. Amíg elérnek Varsóig, elegendő idejük marad arra, hogy feldúlják és elszakítsák a svédektől Livóniát. Mindez a cárok régi álma volt.
Mikaelt révedezéséből hirtelen egy hang riasztotta fel. – Este is erre jár, fiatalember? Az ifjú összerezzent és felnézett. A halk, úriaszszonyra valló hang a fekete ruhás nőé volt, akit már többször látott. – Bocsásson meg, kegyelmes asszonyom – hajolt meg Mikael a hölgy láttára. – Nem tudok betelni a látványával. Túl szép ahhoz, hogy megunjam. A nő gunyorosan mosolygott rá, mintha azon törné a fejét, vajon a kastély vagy Brigitte látványától nem tud elszakadni. Erről azonban egyetlen szót sem ejtett. – Gyönyörű bizony – mondta gyengéden. – Mindig nagyon szerettem, most azonban újabb veszély fenyegeti. – Svédország mindent megtesz azért, hogy megvédje birtokait, kegyelmes asszonyom. A már nem egészen fiatal, de csinos szempár merengve tekintett rá. – A veszély nem mindig kívülről jön, uram. Ezalatt mindvégig a parkba vezető kapunál álltak. A hölgy nem tessékelte beljebb Mikaelt, aki az egyre nagyobb sötétségben alig látta már a hölgy sudár alakját. Így elmosódva fiatalnak és szépnek tűnt. Mikael azon tanakodott, vajon hány éves lehet. Úgy gondolta, harmincöt biztosan megvan. A nő hirtelen határozott hangon így szólt hozzá: – Tulajdonképpen ki is vagy te? Hallottam ugyan, hogy bemutatkoztál, de ki rejtőzik a Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind neve mögött? – Hát, ezt tényleg nem tudom – mondta enyhe zavarral Mikael. – Leginkább talán egy gyökértelen,
tévelygő bolond. – Nem vagy bolond – vágott élesen a hölgy Mikael szavába. – Ami viszont a tévelygést illet, bizonyára igazad van. Tévútra kerültél, Mikael. – Tudom. Egyébként meglehetősen hétköznapi ember vagyok. – Nem vagy az – mosolyodott el a nő. – Nem, Mikael, egyáltalán nem vagy hétköznapi ember. Valószínűleg tudom, milyen családból származol. – Anyám Breuberg lány volt és a német főnemességből származott – mondta zavartan Mikael. A hölgy a fejét rázta. – Nem. A Breubergeknek semmilyen különleges tulajdonságuk sincsen. – Különleges? – kérdezte csodálkozva a fiatalember. – A Jéghegyek Népe állítólag sok különleges tulajdonsággal rendelkezik, én azonban alig tudok róluk valamit. Ennek hallatán a hölgy megnyugodva bólintott. Úgy tűnt, mintha Mikael szavain szórakoznék. – Igen. Rejtett erőtartalékok szunnyadnak benned. Keresd meg őket – és megtalálod a lelki békédet. – Ön Steierhornék rokona? – kérdezte óvatosan Mikael. – Nem – válaszolta határozottan a hölgy. – Ők az én rokonaim. Mikael megérezte a szavaiban megbúvó árnyalatnyi különbséget. – Akkor a kegyelmes asszonyé a birtok? – Igen – felelte, majd a fiatalember számára érthetetlenül rögtön hozzátette: – Aggódom miattad. – Utazz haza, Mikael! – kulcsolta össze kezét, kérlelve a hölgy. – A katonáskodást nem neked találták ki.
– Azt érzem, de nem tudom, hol az otthonom. A nő hosszasan elgondolkozva nézett rá. – Azt hiszem, tudom, mi a bajod. Végtelenül nyugtalanít az a sejtelem, hogy vár valaki rád. Házasember vagy? – Igen. És egy kisfiunk is van. Én azonban nem ismerem őket. A feleségemmel egy napig voltunk együtt, a fiamat pedig sohasem láttam. – Ők járhatnak folyton az eszedben – bólintott a hölgy. Mindketten gondolataikba merülve álltak egy darabig, amíg a csonttá fagyott Mikael össze nem szedte magát. – Ebben a nagy hidegben mind a ketten megfagyunk. Legjobb lesz, ha tovább sétálok. Köszönöm a kegyelmes asszonynak a kellemes beszélgetést. – Magam is köszönöm, kedves, különös Mikael! Vésd jól eszedbe: nem mind arany, ami fénylik! E furcsa intelem után előkelő hölgyhöz illően a fiatalember felé biccentett és visszaindult a házba. Vajon mire célzott utolsó szavaival? Mikael gondolataiba merülve tért vissza a gyűlölt katonaéletbe. MI AZ OKA annak, hogy valakit az öröm és a boldogság ellenállhatatlan érzése fog el, amikor egy bizonyos személyre gondol? Mikael esetében minden bizonnyal a szerelem volt. Sok fiatal lányt látott már anélkül, hogy megkívánta volna őket. Nős volt, bár igencsak különös házasságban élt. Szunnyadó érzékei azonban abban a
pillanatban felizzottak, amikor megpillantotta Brigitte von Steierhornt. Minden homályos vágyakozása kikristályosodva, egyetlen személyen csapódott le. Másnap, mihelyt kora délelőtt véget ért az őrszolgálata, szokott sétájára indult, most azonban határozott léptekkel tartott a kastély felé. Az idő ugyanolyan volt, mint az előző néhány napon: Az eget borító felhőkből csak nem akart eleredni a hó. Tétovázás nélkül az épülethez sietett és bekopogtatott. Maga Brigitte nyitott ajtót. A boldogan mosolygó leány ugyanabba a szalonba vezette be, ahol előző nap ültek. A helyiséget a jégveremnél éppen hogy melegebbe tette a falak mentén égő néhány szurokfáklya. Mikael szeme a kisasszony bájos alakjára szegeződött, miközben furcsa, szokatlan érzések fogták el. A hideg dacára kellemes, meleg hangulata támadt, bár úgy tűnt neki, mintha gombóc volna a torkában. – Hogy van a kutyus? – nyögte ki nagy nehezen. Brigitte arcáról azon nyomban lefagyott a mosoly. – A kutyus… Vagy úgy! – nyögte ki keservesen. – A kutyus? Ó, remekül! – Megnézhetem? A kisasszony ingerülten húzta össze finom szemöldökét. – Nos, anyámnál van bent, ő pedig még nem kelt fel. De üljön csak le, kedves Mikael, bizonyára megszomjazott… Olyan gyorsan sietett ki a szalonból, hogy bő szoknyái csak úgy suhogtak a levegőben. Mikael körülnézett a helyiségben. Az ablakok előtt lógó súlyos függönyök sötétvörös plüssből ké-
szültek, akárcsak a kerek asztalt borító terítő. Az egyik falat a család őseinek megfakult arcképei díszítették. A fáklyák fényében ki tudta venni néhányuk vonásait. A kandalló fölött hatalmas kard lógott. Mikael azon tanakodott, fel tudná-e emelni, amikor a galérián ismét megjelent a fekete ruhás hölgy. Szívélyes mosollyal köszöntötte a fiatalembert, majd így szólt hozzá: – Megtennél nekem egy kis szívességet, Mikael? – Természetesen, kegyelmes asszonyom. Szíves örömest. – Ha egyedül vagy… kimennél majd a kocsiszínbe? Az istálló mellett van, az udvar jobb oldalán. Ha bemégy az istállóba, a legbelső szögletében egy ajtót találsz. Törd fel azt az ajtót, és hozzál ki onnan valamit, ami nagyon értékes a kastély számára. A nő szavai elképesztették Mikaelt. – Igen, de… – Én nem vagyok elég erős hozzá. A rokonaimat pedig nem akarom megkérni rá, mert semmi közük sincs ehhez a dologhoz. Te azonban olyan erős és fiatal vagy; tennél nekem egy másik szolgálatot is? – Hogyne. A fekete ruhás hölgy éppen belefogott volna a magyarázatba, amikor kívülről Brigitte léptei hangzottak fel. A rejtélyes nő gyorsan ajkára helyezte az ujját és nesztelenül visszahúzódott. Mikaelt kellemetlenül érintette az előbbi jelenet. A ház lakói minden jel szerint hadilábon álltak egymással, ő pedig semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy valamilyen családi belviszályba keveredjék. Egyébként is, miféle módon tudna egyedül belo-
pózni az istállóba? Mit gondolnának róla? Legjobb esetben kidobják. Ő pedig nem akarta, hogy elkergessék, mert jobban meg akart ismerkedni Brigittével. A valóban jéghideg szalonban vacogott a foga. – Kivel beszéltél az előbb? – csodálkozott a leány. – Felkelt már a mama és a papa? – Nem, csak… – Vagy valamilyen szónoklatot gyakoroltál? – mosolygott rá Brigitte. – Gyere, ülj mellém! – paskolta meg hívogatóan a kanapé támláját. Mikael nem akarta megcsalni a feleségét. Túlságosan naiv volt ahhoz, hogy belássa, csupán a lány iránti vágya vonzza ide. Csak látni akarta és beszélgetni szeretett volna vele, élvezni a közelségét – úgy gondolta, ez minden. Brigitte egyáltalán nem viselkedett ennyire tiszta érzelmekkel Mikael iránt. Nagyon is jól tudta, mit csinál. A következő félóra során lángra lobbantotta a fiatalember szívében szunnyadó tüzet, miközben bizalmasan közelebb húzódott hozzá. Az ifjú ily módon jól látta Brigitte ruhájának a hideg ellenére is rendkívül merész kivágását. A lány csendes hangja ki nem mondott ígéreteket sejtetett. Mikaellel forgott a világ, mintha örvénybe került volna. Miről beszélgettek? Olyan közömbös dolgokról, amelyekre utána nem emlékeztek, legalábbis Mikael nem. Az ifjú katona tökéletesen megfeledkezett róla, hogy Brigitte olyan dolgokat kérdezett tőle, mint hogy hányan laknak abban a szörnyű kvártélyban, ahol szegény Mikael kénytelen meghúzódni, hogy hívják a svéd főparancsnokot és mit csinálnak, ha jön a lengyel vagy az orosz hadsereg. A leány szülei nem jöttek elő. Minden jel szerint
sokáig aludtak. Mikael végül mégiscsak kénytelen volt visszaindulni; a szálláshelyére. A kisasszony azonban szép szavakkal kérlelte, jöjjön el másnap is,. mert akkor nem esik olyan nehezen a búcsú. – Tudod, Mikael, annyira egyedül érzem magam ezen az isten háta mögötti helyen. Sokat jelent, hogy a saját köreimbe tartozó gavallérral társaloghatok. A fiatalember nem szólt közbe, hogy csupán anyai ágon nemesi származású. Nehéz volt bármire is figyelnie, amikor olyan közel ült hozzá, hogy belélegezhette édes illatát. Boldogságában minden benne szunnyadó védelmező ösztöne feléledt. – Ü-üdvözöld a k-kiskutyát – nyögte ki nagy nehezen. – Úgy lesz. A fiatalember örömtől kábultan tartott a park kapuja felé. A fekete ruhás hölgy már várta. Úgy állt, hogy a kastélyból nem lehetett észrevenni. – Kérlek, gyere el ma este, Mikael! Szeretnék néhány olyan javítási munkát elvégezni a birtokomon, amelyet a rokonaim feleslegesnek tartanak. Segítesz nekem? – Természetesen, kegyelmes asszonyom. Tíz óra előtt azonban nem lehetek itt, mert hamarosan szolgálatba lépek. – Nagyon jó – bólintott a hölgy. – Addigra a rokonaim már nyugovóra térnek. – Az istállóhoz menjek vagy a kocsiszínhez? – Olyan közel laknak az istállóhoz, hogy inkább várok rád és majd elkalauzollak oda. – Este tízkor itt leszek – ígérte meg Mikael a hi-
degtől vacogó fogakkal. Ej, mennyire nem volt kedvére való ez a megbízás! Őt azonban lovagiasságra nevelték. Egy hölgy kívánsága a szemében törvénynek számított. Ahhoz pedig kétség sem fért, hogy ez a nő igazi úrihölgy. Tulajdonképpen sokkal nagyvilágibb jelenség, mint Brigitte vagy az anyja – gondolta. Ez azonban mit sem számított. Brigitte csodaszép lány volt. Szegény Mikael túlságosan fennkölt érzéseket melengetett kebelében. Brigitte iránti odaadása mégsem volt olyan plátói szerelem, mint amilyennek elképzelte. Anélkül, hogy átgondolta volna, miért tesz így, gondosan tisztára sikálta egész testét, mielőtt elindult meglátogatni a lányt. Mikael csaknem egész addigi életében szerzetesi életmódot folytatott, ezért Brigitte szépsége és igéző magatartása láttán igencsak heves testi vágy fogta el. A szűziesen szende érzelmekkel csupán önmagát áltatta, miközben nem ismerte fel, valójában miért vonzódik annyira a kisasszonyhoz. NOS? – KÉRDEZTE BRIGITTE APJA. – Mindent kiszedtél belőle? – Amit csak akartam – fintorgott megvetően a lány. – Ilyen jóhiszemű birkával még sohasem találkoztam. Elmondta, mit tudott meg az ifjú daliától. – Még nem sikerült rávennem, hogy elmondja, mit tervez Lengyelországban és itt a svéd király, de ami késik, nem múlik. Holnap visszajön az én tejfölösszájú tisztecském. Igencsak jólértesült, mert ha jól értettem, a családtagjai magas állásokat töltenek be a
királyi udvarban. – Azért ne veszítsd el a fejedet! – figyelmeztette az anyja. Brigitte álmodozó tekintettel nézett a kövér aszszonyságra. – Nagyon kedves fiú – mosolygott. – Erre azonban nem lehet építeni. Egyébként érdeklődött a kutyakölyök felől. Holnap meg kell mutatnom neki. Hol van? – Tényleg, csak nem a föld nyelte el? – csodálkozott az apja. Az anya türelmetlenül vonta össze szemöldökét. – Megmondtam már az inasnak, hogy csapja agyon. – Ugyan, Mutti! – kiáltott fel a lánya. – Mit mondok akkor Mikaelnek? Az apa gyorsan meghúzta a csengőt, amire kisvártatva megjelent az inas. – Mi van, agyoncsaptad a kutyakölyköt? – Mihelyt megtalálom, azonnal megteszem – felelte az inas. – Megint megszökött a nyomorult. – Nem, nem – vágott közbe az asszony. – Nehogy agyonüsd! Keresd meg és adj neki tisztességes ennivalót, sőt, a sebeit is lásd el! Nagyon fontos, hogy így tegyél, mert holnap eljön az a nyámnyila svéd katona és meg akarja nézni. – Úgy lesz, ahogyan a méltóságos asszony akarja. – Hallottál valamit a faluban az oroszok terveiről? – Ma egy kalmár érkezett a faluba. Azt hallotta, hogy a cár a Csúd-tótól keletre vonja össze a csapatait. Hatalmas sereg gyülekezik. A három Steierhorn gúnyosan vigyorodott el a hír hallatán. A svédek haditerveit ismerve, semmi félnivalójuk sem lehetett a rettenetes orosz medvétől.
A LOPVA LESZÁLLÓ ESTE ÁLOMBA RINGATTA az elgyötört livóniai tájat. A mélykékbe hajló égbolt alatt észak felé szálltak a darvak. A fekete ruhás hölgy a külső kapunál várt Mikaelre. A farkasordító hidegre ügyet sem vetve, szokásához híven most is finom posztóból készült köpenyébe burkolódzott. Kortalan frizurába rendezett sötétszőke haját fedetlenül hagyta. Egyszerű öltözete ellenére királynőnél is méltóságteljesebb jelenség volt. – Gyere velem, Mikael! Szeretett birtokomat súlyos vész fenyegeti. Más ember szájából ezek a szavak dagályosnak hatottak volna. Együtt mentek a kastély bejárati ajtajáig. A hölgy félreállt, amíg Mikael kinyitotta az ajtót, majd szövétneket és tűzszerszámot nyomott a kezébe. Némán ment a fiatalember előtt, ám lovagias bánásmódhoz szokott előkelő asszonyként mindig megvárta, hogy Mikael minden ajtót kinyisson előtte. A fagyba és némaságba burkolódzott kastély pincéjébe vezető lépcsőn voltak, amikor Mikael megkérdezte a hölgyet, mi van a kiskutyával. A rejtélyes ismeretlen először értetlenül fordult az ifjú felé, majd szomorúan legyintett: – Ó, igen! Szegénykét végül csak megtalálták. Hiszen nem ők találták meg, hanem én – csodálkozott magában Mikael. – Különös – szólalt meg –, az a kis teremtmény valamiképpen meghatott. Elmondtam már, hogy van egy fiacskám, akit még sohasem láttam, de nem is gondoltam rá sokat. A kiskutya életre keltett bennem
valamilyen érzést, talán a védtelen lények iránti gyengédséget, az irántuk való felelősséget. Mostanában gyakran gondolok a fiamra. Úristen, micsoda hideg volt lenn, a boltívek között! A halvány fényben is látta, mennyire régen épült a pince. – Utazz haza, Mikael! Ezen a helyen semmi jó sem vár rád. De igen! – volt a nyelvén. Először érzem, hogy igazán élek. Brigitte keltett életre. A hölgynek azonban részben mégis igaza volt. Ezt az életmódot nem neki találták ki. – Hogyan menjek haza? Négy éve lidércnyomás az életem: egyik helyről a másikra löknek. Éjszakánként rémálmok gyötörnek, a lelkem felőrlődik tőlük. Nappal megpróbálom elzárni magam elől a külvilágot. Úgy érzem, mintha értelmetlenül peregne az életem. Fortyog bennem az elégedetlenség, sokszor vasmarokkal kell visszafognom magamat, nehogy tehetetlen őrjöngésben törjek ki. Nem bírom tovább. Így nem élhetek tovább! – De voltaképpen hol van a hazád? – Nem tudom – válaszolta Mikael, kezével végigsimítva a haján. – Svédországnak oly sokat köszönhetek. Anyám azonban német volt, gyermekkoromat a Német Birodalomban töltöttem. És hogy hova húz a szívem…? Norvégiába, olyan ellenséges országba, amelyet sohasem láttam. – Nem könnyű választás – mosolygott rá a hölgy, és máris áttért arra, mi célból jöttek le a dermesztően hideg pincébe. – Nézz csak ide, Mikael. Látod ezeket a gerendákat, amelyek a padlót támasztják alá? Ez a kettő rossz helyen van. Szilárd ponton dúcolják alá a
fenti helyiséget. Itt azonban, a boltívek melletti menynyezet beszakadással fenyeget. Neked jó a szemed, ugye látod, milyen igazam van? Az én ostoba rokonom nem fogja fel, mekkora veszély fenyegeti. Mikael a szövétnek pislákoló fényében közelebbről is szemügyre vette a pince állapotát. Az ősrégi falakon itt-ott rút repedések tátongtak, a döngölt földpadlón pedig elszórva terméskövek hevertek, amelyek az évszázadok során meglazulva a tartópillérekből vagy a mennyezetből váltak ki. Nem volt biztos afelől, igaza van-e a hölgynek, de úgy gondolta, a ház asszonya jobban ismeri az épületet, mint ő, a látogató. Még sohasem vette észre, hogy a kastélyban beomlással fenyeget a padló. – Mi van felettünk? – Néhány alig használt lakószoba – mondta a hölgy enyhe vállvonogatással. Mikael nekilátott ahhoz, amire a titokzatos aszszony megkérte. Nem volt valami könnyű dolog puszta kézzel nekiveselkedni a két súlyos gerendának, de az a tény, hogy a feketeruhás nő ott áll mellette és nézi, addig önmaga előtt is ismeretlen erővel ruházta fel. A hölgy közben egyáltalán nem vett tudomást a metsző hidegről. Jó egyórai munkájába került, amíg eltávolította, majd kijelölt helyükre illesztette a tartógerendákat. A munka végeztével a hölgy meleg szavakkal köszönte meg a segítséget. Ezután ismét felmentek az előcsarnokba, majd a hölgy a már megszokott módon a külső kapuig kísérte az ifjút. – A holnapi viszontlátásra – köszönt el Mikael. – Megint látogatóba jövök Brigittéhez. Bizonytalan volt afelől, szavai hallatán nem finto-
rodott-e el enyhén a fekete ruhás hölgy. – Ne feledkezz meg a kocsiszínről – mondta a rejtélyes nő. – Majd szólok neked, amikor észrevétlenül odamehetsz. Mikael némán bólintott. Kínosan érintette a kastély lakói közötti nyílt ellenségeskedés, a titkolózásról nem is szólva. Nem akarta, hogy labda gyanánt ideoda dobálják, azonban pártot választani sem volt képes. Szívéhez Brigitte állott ugyan a legközelebb, a tiszteletet parancsoló hölgynek viszont nem tudott ellenállni. Elbúcsúztak egymástól. Mikael visszament a kvártélyba, zavaros álmai közé. Ez az éjszaka minden eddiginél szörnyűbb volt. Úgy érezte, mintha vakító fehér ítéletidőben tántorogna, miközben vigyorgó rémpofák vonulnak előtte. Álmában maga a Hókirálynő ragadta meg jéghideg kezével, majd mélyen a szemébe nézett és a nyakán megcsókolva minden meleget kiszívott a testéből. Mikael nyöszörögve ébredt fel és jobban beburkolózott ócska kincstári takarójába, újra el aludni azonban már nem mert. A KIS SVÉD CSAPATNAK kevés dolga akadt, így a katonák sokat lógatták a lábukat. Mikael túl korán indult útnak, mert sarkallta a vágy, hogy viszontláthassa Brigittét. Miközben áthaladt a falun, rájött, nem érdemes ilyen korán beállítania a kastélyba. Steierhornék minden jel szerint sokáig ágyban maradnak. Így lelassította lépteit, miközben azon törte a fejét, mivel üthetné agyon az időt. Már régen észrevette, hogy a kastély közelében magányos kis torony mered a magasba. Valószínűleg
kis kápolnáé lehetett. Mindig érdekelték a régi épületek, így elhatározta, hogy megnézi az omladozó kápolnát. A kis templom sokkal rosszabb állapotban volt, mint ahogyan messziről látszott. Mikael más szögből tekinthetett a kastélyra, amely ebből a nézőpontból is ugyanolyan nagyszerű látványt nyújtott, mint a park kapuja felől. A kápolna ajtaja felé a hóban taposva az épület mindkét oldalán néhány sírra figyelt fel. Azon tanakodott, a bizánci vagy a római egyház szertartása szerint temetkeztek-e ezen a helyen. A sírok ugyanis olyan régiek voltak, hogy még a reformáció előtti időkből származtak. A kápolna bejárata elé a régen elkorhadt ajtó helyett néhány összeszegezett deszkát állítottak, hogy a szél ne fújjon be annyi havat. Az üres ablakokon keresztül azonban bőségesen jutott be hó az épület belsejébe. Mikael a deszkákat elmozdítva belépett a kápolnába. Belül valójában nem volt akkora a pusztulás, mint kívülről. A kápolna mégis csupasz benyomást keltett, ugyanis minden berendezési tárgyat eltávolítottak belőle. Jól látszott az oltár és a szószék helye. A kupacokban álló hó vastagon fedte a padlót, amelyen aligha állhattak valaha is padok. Ez a kápolna még azokban az időkben épült, amikor a hívek hol álltak, hol térdepeltek az istentisztelet közben. A padlóba besüllyedt hatalmas sírkövek alatt minden bizonnyal a birtok hajdani urai aludták örök álmukat. Mikael leguggolt az egyik legdíszesebb sírkő mellé és kezével lesöpörte róla a havat. A sírfeliratot ne-
héz lett volna egyébként kibetűzni, de a cirkalmas barázdákban megmaradt hó kiemelte a kőbe vésett ódon betűket. Mikael szótagolva silabizálta a régi németséggel bevésett szöveget. – Graf Huilfried von Steijerhorn… – Vagy úgy, ez lesz Wilfried lovag – mormogta maga elé. – Ez meg csak nem latinul van? Requiescat… vict… mort… – Túlságosan elmosódott ahhoz, hogy megértsem, nézzük inkább tovább… Gnaedige… Csak nem őkegyelmessége Magda von Steierhorn? Itt van egy nagy M betű. Ez meg mi a csoda? Geborene Aschenfelder. Ugyancsak előkelő család lehetett. Anno Domini MCDX. 1410, így van, ez a híres-neves pár. A tannenbergi hős és hűséges hitvese. Szóval hazaszállították a csatatérről, ami nem kis dolog. Kegyeletsértő gondolatát, hogy milyen büdös lehetett addigra az elhunyt, rögtön elfojtotta magában. Az egykori szentélyhez közelebb még az előzőnél is nagyobb sírkő feküdt, amelyet Mikael ugyancsak megtisztított a hótól. – Vagy úgy, itt a család őse, aki elesett a Csúd-tó jegén vívott csatában – suttogta. Megpróbálta elolvasni ezt a feliratot is, de két-három szónál többel nem boldogult. A betűk túlságosan elmosódottak voltak, a szöveg pedig amúgyis túl régen készült. Néhány egyéb sírkövet is végigtanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a kápolna valamilyen okból a XVI. század óta használaton kívül van. Talán a reformáció miatt hagyták magára? A bejáratnál mélyen és őszintén térdet hajtott. Nem a szent hely, hanem a benne nyugvók előtt rótta le ily módon kegyeletét. Némileg emelkedett hangu-
latban lépett ki a havas tájba. Visszafelé menet egy kis öregemberre figyelt fel, amik éppen fát vágott a füstölő kéményű viskó előtt. Mikael tudta, mennyire nem mutatkozik a helyben maradt kevés falusi, így ezt az öreget a kíváncsiság és az a vágy hajtotta ki a szabadba, hogy szót váltson egy másik emberrel. Barátságosan köszöntötte az apókát és odalépett hozzá. Az öregember némán meredt rá, de nem ment vissza a házikójába. Mikael nem ismerte a helyi köznép nyelvét, így a némettel próbálkozott: – Szép időnk van. – Igen, de esik majd hó. Legalább megértették egymás szavait. – Éppen a kápolnából jövök. Miért nem használják? Az öreg felnézett az égboltra. – Nem volt jó. Templom nagyobb. – Így van, de ez itt nem Steierhornék magánkápolnája volt? Úgy látom, mintha száz évnél is régebben magára hagyták volna. – Grófoknak kellett otthagyni. Túl sok volt baj. – Hogyhogy? – mosolygott Mikael az öregre. Az apóka ismét felnézett a magasba. – Biztosan esik hó. Mikael inkább témát váltott, mert megértette a célzást. – Kend nem hagyta el a falut, mint a többiek? – Én nem, hová menni vajon? – Nem fél az oroszoktól? – Livóniába volt sok úr. Egyik nem rosszabb, mint másik.
– Az üres faluból ítélve a legtöbben félnek az oroszoktól. – Nem volt sok, aki elutazott most. Emberek folyton elköltöz innen. Itt élet nem jó. De én lakok főutca másik oldalán, nekem nem van közöm hozzá. Az érdekfeszítő társalgásra kiéhezett Mikael egy fűrészbakra telepedett le, az öreg pedig a favágáshoz használt tönkre ült. – Mi baj van a főutcával? – kérdezte a fiatalember. Az öreg németsége nem volt éppen a legjobb, mindazonáltal meg lehetett érteni. Az apóka hirtelen visszafogta a hangját: – Én nem hallottam, de sokan faluban igen. Gyászmenet zaja. Ezen a helyen minden bizonnyal drámai események játszódhattak le. – Milyen gyászmeneté? – kérdezte Mikael. – Nem tudni pontosan. Talán Ingemund úr Csúdtó után, vagy Wilfried úr Tannenberg után. Lehet, hogy másik ősapa. Steierhorn grófok mindig voltak nagy vitézek. Büszkék hősökre családban. Emberek azt mondják, hallják, ahogyan hazajönnek csatából. Késő nyáron esőben hallani sok ember lépked, sok ló nyerít. Távolból dobolnak katonák. Persze faluban senki lát semmit. Halottas menet pedig megy fel főutcán kastély felé. – A nyár végén? A csúd-tavi csata olyan régen volt, hogy nem sokat tudok róla, de biztosan télen vívták. Azt mondják, a jégen is folyt a csata. A nevelőapám azonban az eszembe véste, hogy a tannenbergi csatára 1410. június 15-én került sor. Még ha kellemetlen érzés is a halottakra gondolni, félnivalójuk csak nincs?
Az öregember elfordította fejét. – Halottak nem jók. Ha kísértetek, kell vigyázni, nehogy jöjjenek túl közel. – A halottak nem árthatnak az élőknek. – Nem? Látható sebeket nem okoznak, de lelken igen. Mély, fájó sebet. Komoly betegség, neve búskomorság. Ezért költöz sok ember el faluból. – Akkor tehát Steierhornéknak nincsenek jobbágyaik? – De igen, fiatal Steierhorn gróf úr nagyon derék ember. Parasztok nem laknak már faluban. Mindenki elköltözött nyírfaerdőbe. Mikael önkéntelenül is a messzi nyírfaerdő felé nézett, de a tekintetét elálló viskótól még a tágas síkságot sem látta. Von Steierhorn grófot nem nevezte volna fiatalúrnak, de úgy gondolta, minden viszonylagos. Az öregemberrel összehasonlítva Brigitte kövér, kopasz apja valóban legényszámba ment. Mulatott az apóka szavain, kimutatni azonban nem akarta. – De ha a kísértetek serege a kastélyba tartott, akkor onnan is kellett valamit látni vagy hallani? – Soha. Gróf úr mondta, van teljes nyugalom. Úgy tűnt, mintha Steierhornék biztonságban éreznék magukat. Mikael elköszönt az öregtől és továbbindult. Sajnálta, hogy nem tudta mivel megkínálni, de most sem hozott magával enni- vagy innivalót. A keskeny főutca felé vette útját. Több olyan lábés keréknyomot talált, amelyet nem a svéd katonaság hagyott a hóban, tehát mindennek ellenére néhány lakó mégis maradt a faluban. A két oldalán házak sze-
gélyezte főutca elnevezését kissé fellengzősnek tartotta, ugyanis mellékutcák egyáltalán nem voltak. A hideg levegő a havazás előhírnöke volt, bár a tavasz már nem késhetett sokáig. Mikael magányérzetét fokozta az elhagyatott, csendes falura boruló égbolt kupolája. Sohasem látta olyan hatalmasnak az eget, mint éppen itt, ezen a végtelennek tűnő síkságon. Búskomorság? Nem szenved tőle ő maga is olyan sok éve? Brigitte… Túl merész vágy lenne, ha azt kívánná, hogy a bájos leányka elűzze mélabúját és magányát? Egyszerre heves vágyat érzett utána. Lépteit meggyorsítva a kastély felé indult.
5. fejezet A FEKETE RUHÁS HÖLGY a külső kapunál várt rá. – Ma este bemehetsz az istállóba – mondta. – Legfőbb ideje. Mikael némán bólintott beleegyezése jeléül, majd együtt indultak el a kastély irányába. Brigitte vállára vetett nagy kendővel futva igyekezett feléje, ami annyira meghatotta Mikaelt, hogy arcát elöntötte a pír. – Isten hozott – mondta a fiatal lány, kezét lovagja felé nyújtva. Gyengéden arcon csókolta, Mikael pedig örömében egész testében remegni kezdett. Brigitte egyetlen pillantásra sem méltatta az ifjú kísérőjét. A hölgy némán vált el tőlük, majd eltűnt a gazdasági épületek között. Ezek aztán hadilábon állnak egymással! – tűnődött magában Mikael. Brigitte ezen a napon is a szalonba kísérte, most azonban rajtuk kívül a kiskutya is ott volt. Noha a pamlag alá bújt, a lány előhúzta rejtekhelyéről és a karjába vette. – Nézd csak – mondta büszkén Brigitte, miután helyet foglaltak –, milyen szép kerek a hasa! Mikael a térdére ültette a csöpp állatot. A kutyakölyök összekuporodott a fiatalember ölében, miközben úgy remegett, mint akinek magas láza van. Noha hasa kidudorodott, Mikael mégis kitapinthatta összes bordáját. A jóllakottságtól eltekintve a kutyus igencsak szánalmas benyomást keltett. Szeme csipás volt, sebei nedveztek, sőt más baja is lehetett, mert ferdén tartotta
a fejét és lábával folyton a fülét vakarta. – Biztosan hamar felgyógyul – mondta legbájosabb hanghordozásával Brigitte. – Hogy hívják? Zavart csend. – Öö… Mikinek… Rólad neveztem el. – Azelőtt nem volt neve? – Igen, de másik nevet adtam neki. Te voltál az, aki megtalálta. A fiatalember elmosolyodott. – Szervusz, Miki – mondta gyengéden a kiskutyának, aki ügyet sem vetett a névre, azonban orrát Mikael könyöke alá dugta. Minden jel szerint itt biztonságban érezte magát. Remegése alábbhagyott, majd egy idő múlva félénken nyalogatni kezdte a látogató kezét. Mikael torka elszorult az állatka ragaszkodása miatt érzett meghatottságtól. Mikael szíve a torkában dobogott. Brigitte kacsójára nézett, amely a sötétvörös asztalterítőn még fehérebbnek tűnt. Tekintete a lány hattyúnyakára, innen keblének csábító domborulatára tévedt. Életében először olyan forró vágyat érzett egy nő iránt, hogy csaknem szétfeszült a mellkasa. Sokáig beszélgetett a bájos családdal, most rá is ért, mert egész délutánja szabad volt. Másnap reggel előtt nem kellett szolgálatba lépnie. Közben bealkonyult, az inas pedig kiváló vacsorát tálalt fel. A helyiséget némileg felmelegítette a rengeteg gyertya, illetve a falak mentén és a galéria korlátján elhelyezett szurokfáklya. – Szerencsére elegendő élelem van a házban – szólalt meg önelégült hangon von Steierhorn. – Nem kell a hűtlen parasztoknak könyörögnünk, méltóztas-
sanak földesurukat megszánni a betevő falattal. Mikael ennek hallatán rögtön arra az öregemberre gondolt, akivel a délelőtt folyamán beszélgetett. A köznép nyomorát emlékezetébe idézve kínosan feszélyezték a kövér gróf szavai. Az előkelő hölgy még a vacsora idejére sem jött rokonai körébe. Minden jel szerint külön háztartást vezetett. A kiskutya a szőnyegre pisilt, mire alapos szidásban részesült. Mikaelt kellemetlen érzés fogta el. Kivitte a szabadba az állatot, ez azonban most már mit sem változtatott a dolgon. Miután visszavitte a kutyakölyköt a háziakhoz, kijelentette, hogy vissza kell indulnia. Mind a hárman egymás szavába vágva marasztalták. – Ne menjen még el, maradjon még! – kérlelték. A gyanútlan ifjú nem is sejtette, milyen hátsó gondolatok forognak házigazdái fejében. Ehelyett azon tanakodott, mikor vonulnak már végre vissza Brigitte szülei. A szalon nagy állóórája kilencet mutatott. Egy óra múlva a kocsiszínből a birtok titokzatos asszonya részére el kell hoznia azt a micsodát. Brigitte iránt érzett szerelme csaknem testi fájdalmat okozott neki, miközben a lelkiismeret-furdalás nyomasztotta, amiért nem elég erős ahhoz, hogy végre útnak induljon. Hirtelen nagy zajjal valahol egy ajtó vágódott ki. A helyiséget jeges huzat járta át, amely kioltotta a gyertyákat, míg a fáklyák lángja riadtan csapongott. – Az ördögbe – dühöngött a gróf. – Sohasem tudjátok tisztességesen becsukni a balkonajtót? Megint
kinyitotta a szél. Hívta az inast, aki bezárta az erkélyre vezető, majd a külső ajtót, amelyen át Mikael az előbb kivitte a kiskutyát. Noha senki sem tett neki szemrehányást, megértette, hogy ő nem tolta rá a reteszt. Az inas újra meggyújtotta a kialudt gyertyákat, majd távozott. A helyzet megnyugodtával a gróf rátalált arra a kérdésre, amellyel kipuhatolhatja Mikaeltől a svédek Lengyelország és Oroszország elleni terveit. – Őszintén remélem – kezdett bele nagyot nyelve –, hogy a svéd hadsereg az oroszok előtt ér Krakkóba. Hiszen mi… Von Steierhorn grófnő egyszerre csak szimatolni kezdett. – Valami égett szagot érzek! – Mesebeszéd! Éppen az előbb aludtak ki a gyertyák, azoknak ilyen a füstje! – Ez büdösebb. A többiek is figyelni kezdtek. Semmi kétség, valami lángra kapott. – Hol lehet tűz? – kiáltott fel éles hangon a gróf. Egyszerre csak jól hallották a tűz rettegett sistergését és ropogását. Nagyon közel éghetett, fent a galérián, ahol az egyik fáklyából kicsapó lángnyelv meggyújtott valami éghető dolgot. Mindannyian felugrottak székükből. A grófnő, aki a legközelebb ült a galériához, futva indult a lépcső felé. Brigitte követni akarta, de megbotlott a kiskutyában. Átkozódás kíséretében akkorát rúgott belé, hogy a kis állat rémült vinnyogással a falnak repült. Mikael döbbenten emelte fel és próbálta megnyugtatni a kutyust. A kis állat még mindig szívszag-
gatóan nyüszített. Most már legalább tudta, ki sebesítette meg. Brigitte iránti virágzó szerelme azon nyomban elhervadt. A lány szüleinek nem volt idejük a kutyával foglalkozni, Brigitte azonban felfogta, hogy elveszítette az ellenőrzést mélabús, valóban izgalmas lovagja felett – aki éppen titokzatos melankóliája miatt volt anynyira érdekes ember. Többé-kevésbé őszinte kétségbeeséssel szabadkozott. – Jaj, mit tettem, nem láttam, hogy a kiskutya az, úgy gondoltam, valami cipő… – Siessetek! – kiáltotta a grófnő, aki közben felért a galériára. – Az egyik medvebőr gyulladt meg… Most már a férfi is a felesége mellett volt. Együtt próbálták eltaposni a galériát borító vadásztrófeába belekapott lángokat, amikor… Hihetetlen, szörnyű dolog történt. A fiatalok rémülten látták, amint a galéria inogni kezd. Tartóoszlopai összeroskadtak, vagy inkább a padló alá süllyedtek. Mikael lába előtt megnyílt a padló, miközben az ácsolt karzat félelmetes lassúsággal, recsegve-ropogva összeomlott. A galéria Steierhornék rémült ordításától kísérve szétesett, darabjai a bútorokat felborítva az egész helyiségben szerteszét repültek. Szerencsére a roncsok maguk alá temetve kioltották a lángokat, sőt maga a tűz sem lehetett igazán komoly. Mikael, aki egyik kezében még mindig a kutyakölyköt tartotta, a másikkal a rémülettől kővé vált Brigittét húzta a szalon túlsó végébe. Mindkettőjük fülében a szerencsétlenül járt házaspár borzalmas sikoltása visszhangzott.
Azután minden elcsendesedett. A lárma elültével és a por leszálltával a szalon padlóját gerendákból alkotott törmelékhalmaz borította. A galéria romjainak túlsó oldalán az inas hitetlenkedve meredt a szörnyű látványra. Brigitte sikítani kezdett a tragédia láttán. Mikaelnek nem volt ideje arra, hogy a lánnyal vesződjék. A rémülettől kapálózó kiskutyát az egyik épen maradt székbe ültette és nekilátott a törmelékhalmaz felszedéséhez. Az inas is magához tért döbbenetéből és segített neki. Brigittét ezzel szemben hisztérikus roham fogta el, így sok hasznát nem lehetett venni. – Legjobb, ha óvatosak vagyunk, mert különben a pincében kötünk ki – figyelmeztette Mikaelt a szolga. – A padló néhány helyen beomlással fenyeget. – Úgy – motyogta merev arckifejezéssel Mikael. – Láttam, amint egy kar nyúlik ki a roncsok alól. A torkát fojtogató rémülettől inkább nem gondolt a pincére. Üggyel-bajjal, lázas sietséggel sikerült először a grófot, majd a grófnőt kiszabadítaniuk a galéria roncsai közül. Bár különösen az asszony szenvedett súlyos sérüléseket, szerencsére mindketten életben voltak. Mikael és az inas a lovagterem egy-egy kerevetére fektette a házaspárt. Igyekezetüknek köszönhetően a gróf elég hamar magához tért. – Az a padló mindig is gyenge volt – magyarázta az inas. – Lent a pincében gerendákkal dúcoltuk alá, így mindeddig semmi baj nem történt. Mikael inkább elfordult. Úgy érezte, hogy a rémülettől zöld az arca.
A lovagteremben álló óra tízet ütött. – Talán legjobb volna, ha orvost hívnánk a grófnőhöz – javasolta az ifjú. – A legközelebbi orvos Rigában van – nyöszörögte a gróf. – Akkor elmegyek a felcserünkért és néhány katonáért, akik segítenek eltakarítani a romokat. Közben a grófnő is magához tért. Tiltakozóan próbált felülni, kísérlete azonban nem sikerült. – Megvagyunk segítség nélkül is – mondta összeszorított fogakkal. – A sérüléseim csupán enyhék. Bevertem a fejemet, és biztosan eltört egy-két bordám. Fáj, de… – Elboldogulunk magunk is – mondta a dühtől csaknem sziszegve a gróf. – Nincs szükségünk segítségre. – Meg kell mondanom, valóban hősiesen viselik a fájdalmakat – bólintott elismerően Mikael. Ezzel az inashoz fordult és felkapott egy épen maradt fáklyát. – Ellátná a sérüléseiket? Nemsokára visszajövök. Hozok kötszert és orvosságokat. Először azonban találkoznom kell valakivel… Utolsó szavai kimondása közben keserűen felnevetett. Távozása után a gróf nagy nehezen felült. – Nem hozhat svéd katonákat a nyakunkra! Hogy érzed magad? – kérdezte kínkeservesen feltápászkodó feleségétől. – Az ijedség volt a legrosszabb. Egyetértek veled, egyedül kell boldogulnunk. Nem mindenki olyan együgyű és hiszékeny, mint ez a tökfej. A katonák között nagyon jó megfigyelők is lehetnek. Még csak ez kel-
lett nekünk! – hanyatlott vissza fájdalomtól nyögve a kerevetre a kövér asszonyság. – De vajon hogyan történhetett ez? Egyszerűen nem értem. MIKAEL DÜHÖNGVE ROHANT KERESZTÜL az udvaron a kocsiszín felé. A sötétség ellenére már messziről meglátta a fekete ruhás hölgy karcsú alakját. Az ifjú reszketett a feldúltságtól. – Mit művelt? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Csaknem gyilkosság bűnrészesévé tett. Nem az Ön érdeme, hogy életben maradtak: A titokzatos nő gúnyosan elmosolyodott. – Túl nehezek – mondta tömören. – Nem kellett volna felmenniük a galériára. Mikael emlékezett rá, hogy a rejtélyes nő korábban jó darabig állt a karzaton. Abban igaza lehetett, hogy az ő testsúlya jóval kisebb, mint a pórul járt házaspáré. De mégis…! – Hiszen szabályos gyilkossági kísérlet volt! – ordította torka szakadtából. – Bizonyára megérti, hogy jelentenem kell a rigai kormányzóságon? – Úgy vélem, ez lesz a legjobb – mosolygott rá gúnyosan a hölgy, mintha Mikael kitalálta volna legrejtettebb szándékát. – Most pedig feltörnéd azt az ajtót, amelyet már említettem neked? – Nem – toporzékolt Mikael. – Többé nem akarok segédkezni kegyed ördögi terveinek kivitelezésében. – Nincs vesztegetnivaló időnk – mondta a hölgy, mintha nem hallotta volna a fiatalember előbbi dühkitörését. – Siess, menj be a kocsiszínbe! – Nem, megmondtam már…
A nő némán Mikael arcába meredt. Az ifjút fojtogató szédülés fogta el, amikor farkasszemet nézett a rá szegeződő különös szempárral. A rejtelmes hölgy bőre oly áttetsző volt, hogy a szeme körül kékes árnyalatúnak tűnt. Mosolyra húzta száját, ez azonban nem jóindulatú mosoly volt, hanem a győzelmében biztos akaraterő gúnyos kifejezése. Mikael dühösen sarkon fordult és bement a kocsiszínbe. Megvetette magát, amiért ennyire akaratgyenge, de most már csupán az az óhaj vezérelte, bárcsak elhagyhatná végre ezt az átkozott házat. Mielőtt orvosságokat hozna a sérülteknek, túl akart lenni ezen a feladaton is, majd ellátni a kövér házaspárt és aztán hátat fordítani nekik, mindörökre! A kocsiszín sarkából nyíló ajtót bizony lelakatolták. Kulcsnak nyoma sem volt. Megfordult, hogy megkérdezze a hölgyet, de ő addig már eltűnt a sötétben. A fáklya fényében szekereknél és hintóknál egyebet nem vett ki. Mikael felkiáltott mérgében és megragadott egy ott heverő baltát. Dühe megsokszorozta az erejét. Olyan hévvel találta el az ajtót, hogy a lakat kongva esett a földre. Berúgta a szétvert ajtót és belépett a kocsiszín mögötti sötét helyiségbe, amelyben régi lószerszámokat és egyéb kacatokat tároltak. Először alig látott valamit, de amikor a fáklyát felkapva megvilágította a lomtárat, döbbenetében tágra meredt a szeme. A helyiség túlsó végében a tartógerendákhoz szíjazva két gúzsbakötött férfi feküdt, szemlátomást igen rossz állapotban. – Te jó Isten, mi ez? – kiáltott fel Mikael és odarohant hozzájuk. Kése segítségével sikerült mindket-
tőjüket gyorsan kiszabadítani. A csaknem eszméletlen férfiak csupán arra voltak képesek, hogy a padlón elnyúlva elgyötört végtagjaikat pihentessék. Mikael körülnézett a kamrában. Előzőleg az udvaron felfigyelt egy kútra – itt pedig vödröt talált, amely viszonylag tiszta lévén, megfelelt a célnak. Kint az udvaron körülnézett, de a rejtélyes nő sehol sem volt. Mikael ismét a pokol fenekére kívánta, mert a segítségére most nagy szüksége lett volna. Milyen különös ember! Először gyilkosságot kísérelt meg – most pedig megmentett két életet, s mindezt az ő közreműködésével. Vagy talán valamilyen összefüggés állt fenn a két dolog között? Vajon von Steierhornék zárták be ide ezt a két szerencsétlent? És a fekete ruhás hölgy az utóbbiak pártját fogta? Vizet merített a kútból és visszasietett a kocsiszínbe. Az egyik férfinek sikerült ülő helyzetbe feltornásznia magát. Hálásan szürcsölte a jéghideg vizet. A másik férfit megitatni már nehezebb feladat volt, de végül ő is valahogy erőre kapott. – Kicsoda az úr? – kérdezte egyikük. Mikael nem értett ugyan ezen a nyelven, de a hanghordozásából megértette, mire kíváncsi. Bizonyára a köznép nyelvén, lettül szólalt meg. Ez a férfi egyszerűbb ruhát viselt, mint a másik: ebből Mikael arra következtetett, hogy a két férfi úr és szolgája lehet. Lassan tagolva megmondta, hogy csak németül beszél. Az előkelőbb öltözetű, igen fiatal férfi, akit nagyon megviselt a kényszerű fogság, erre így szólalt meg németül:
– Isten hálálja meg az úr jóságát! Már nem bírtuk volna sokáig. Mikael bemutatkozott és a kilétük felől érdeklődött. – Még ezt sem tudja? Von Steierhorn gróf vagyok, a birtok gazdája, ő pedig az inasom. Az öregnek tehát mégis igaza volt, mert az általa derék embernek nevezett gróf valóban fiatal. – De hiszen… – mondta elképedve Mikael. – Kik azok, akik itt laknak? A házaspár és Brigitte nevű leányuk? A gróf megvetően húzta el száját. – Rablólovagok, kalandorok! Jóllehet von Steierhorn a nevük, csupán távoli rokonok, akiknek egy lyukas garasuk sincs. Isten a tudója, miért jöttek ide látogatóba. Amikor híre jött, hogy az oroszok erre akarnak átvonulni és a faluból csaknem mindenki elmenekült, kihasználták a kínálkozó helyzetet. Leütöttek és magukhoz kaparintották a birtokot. Az a gazember inasuk eredetileg az én szolgám volt, de elárult. Természetesen az volt a szándékuk, hogy itt hagynak meghalni. Még egyszer végtelenül köszönöm az úr segítségét! – Ne nekem köszönje, hanem… Hirtelen meglátta az ajtóban álló rejtélyes hölgyet, aki erőteljesen megrázta a fejét, így Mikael inkább elhallgatott. Átkozott, titokzatoskodó nőszemély! – gondolta ingerülten. Voltaképpen mit akar? Elmondta a grófnak, mi történt a galériával, de saját részvételéről hallgatott, hiszen nem tudta, valójában mit is művel. – Akkor tehát megsérültek – mondta gúnyosan az igazi gróf. – Kész szerencse. Fiatalember, itt mellet-
tünk a cselédházban talál egy puskát. Töltse meg, utána mind a hárman bemegyünk a főépületbe. Nem lövünk, de az aljas csőcseléknek takarodnia kell, mégpedig azonnal! Mikael úgy tett, ahogyan az ifjú földesúr mondta. Abból indult ki, hogy a hölgy a gróf felesége. Korban megfelelhettek egymásnak, bár fogalma sem volt róla, miért akar a rejtélyes ismeretlen az eseményeken kívül maradni. Házastársi viszályukat lehetőleg intézzék el egymás között! Torkig volt az egésszel és minél hamarabb el akarta hagyni az átkozott kastélyt. Mire visszatért a kocsiszínbe, a gróf és az inas már lábra tudott állni. Mikaelre támaszkodva elindultak a főépület felé. Amikor áthaladtak az udvaron, Mikael észrevette, hogy végre havazni kezdett. Jó ideje eshetett már, mert mindenhol friss hó borította a régit. Feldúltságában előzőleg ügyet sem vetett a havazásra. A kölyökkutyának minden bizonnyal hiányzott Mikael társasága, mert kiment utána az udvarra. Most fájós füle miatt fejét ferdén tartva közeledett feléje. Mikaelhez érve a lábához dörgölőzött a hóban. A fiatalember lehajolt a kis állathoz. – Kié ez a kutyus? – kérdezte gyengéden. – A gróf úré? – Még mindig megvan szegényke? – mondta szánakozva az igazi gróf. – Betegen született, így nem lesz hosszú életű. – Mindazonáltal érző lélek – szólt közbe Mikael. – Lélek? Kutyával kapcsolatban sajátságos kifejezés. Nem volt mit tenni, éppen el akartuk pusztítani, de pont akkor ütöttek le az átkozott gazemberek. Mikaelt mélységes szomorúság fogta el.
A fenyegető puska segítségével Brigittét és az áruló inast megadásra kényszeríteni gyerekjáték volt. A kövér házaspár amúgysem tanúsított semmilyen ellenállást. Az igazi gróf arra kérte Mikaelt, küldjön a kastélyba egy tisztet néhány katonával, hogy börtönbe vitessék a betolakodókat. – Én pedig miképpen rójam le hálámat, fiatalember? – kérdezte a birtok gazdája, amikor Mikael majdnem útnak indult már. Mikael végtelenül fáradtnak érezte magát. Látni sem akarta Brigittét, az egyetlen leányt, aki iránt vonzalom ébredt benne. Minden szerelmes érzése kámfor módjára elpárolgott. – Nekem nem jár köszönet. Megelégszem azzal, ha kibékül a feleségével. – Kicsodámmal? – Nem tudom, ki az, mindenesetre ő a birtok úrnője. A gróf éppen összeráncolta a szemöldökét, amikor Brigitte így kiáltott fel: – De Mikael, egyetlenem, nem tehetsz ilyet! Nem érted, hogy ártatlan vagyok? Semmit sem tudtam, fogalmam sem volt róla! Az ifjú egy utolsó pillantást vetett a nyomorult teremtésre. Szerelme kihunyt, és nem is akarta, hogy újra életre keljen. Most már belátta, mennyire nem a szerelem vonzotta hozzá. Úgy kívánta, mint hím állat tavasszal a nőstényt. Ő pedig, amilyen ostoba volt, szerelemnek nevezte a puszta testi vágyat. Minden bizonnyal nem Mikael volt az első ember, aki összetévesztette a két fogalmat. Röviden meghajolt az ifjú gróf előtt és kifelé indult. Amilyen gyorsan csak lehet, távozni akart ebből
az átkozott házból. Az előcsarnokban a fal mellett ülő kölyökkutya értetlen szemmel meredt rá. – Viseld magad jól, kis barátom – suttogta elcsukló hangon és továbbhaladt a kijárat felé. Odakint azonban tanácstalanul állt meg. Ellentmondásos érzések lettek úrrá rajta. Sarkon fordult és visszament az épületbe. Felkapta és magához ölelte a kutyust. – Szükségünk lehet egymásra – suttogta az állatka fülébe. A kiskutya a világ legtermészetesebb dolgaként fejét Mikael vállára tette. Egyáltalán nem törődött vele, hogy a kvártélyukban nem tarthat állatot. Gyűlöletet érzett az egész emberi nemmel szemben, elhatározta, ezentúl úgy tesz, ahogyan jól esik neki. Nem tévedett: a fekete ruhás nő félúton a kastély és a külső kapu között várta. Amikor meglátta a rejtélyes, karcsú alakot, dühroham fogta el, mert nem tudta megbocsátani a pincében történteket. – Így tehát elválnak útjaink, Mikael – mosolygott rá a hölgy. – Nagyszerű! – mondta gorombán az ifjú. – Ha jól értem, többé nem tud mire felhasználni? – Egy gyenge, törékeny nőnek néha segítségre van szüksége ahhoz, hogy megvédje, ami az övé. Te pedig életet mentettél, nemde? Az utóbbit kénytelen volt beismerni, noha csaknem kioltotta két másik ember életét. A hölgy álmodozó tekintettel nézett rá. – Bárcsak tudnám, ki vagy, Mikael. Még sohasem találkoztam hozzád hasonlóan különös emberrel.
– Ugyan már, nincsen semmiféle furcsa vonásom! – De igen, sokkal inkább, mint gondolnád. Most pedig Isten veled. És fogadd meg a tanácsomat, ifjú barátom! Amilyen hamar csak tudsz, utazz haza! A nő könnyedén megérintette a karját, megfordult és visszaindult a kastély felé, amely a hajnal első sugarainak fényében még nagyobbnak tűnt. Mikael fülelni kezdett. Csak nem vadludak húznak tova? Nem. Az a magasból jövő, sajátos, panaszos hang volt, amelyet már korábban is hallott a végtelen síkságon elterülő faluban. Fogalma sem volt róla, honnan jön a hang, a szél rázza-e a fák ágait vagy pedig a távolból visszhangzik-e valami. Az elnyújtott, lassan elhaló akkordokban végződő rejtélyes zaj végtelen szomorúsággal töltötte el. Ilyen furcsa jelenséggel sehol máshol nem találkozott, csak itt, a Csúd-tó menti tőzeglápok vidékén. A kiskutya kapálózni kezdett és le akart ugrani. Mikael letette a hóba, hogy meggyőződjék róla, követni fogja-e. Épp felegyenesedőfélben volt, amikor egyszerre csak torkában dobogó szívvel meredt a hóra. A fekete ruhás nő már megkerülte a kastélyt és eltűnt a hátsó udvaron. Az utat borító friss hóban azonban csupán egyetlen pár nyom látszott. Mikael csizmájának lenyomata.
6. fejezet MIKAEL HANYATT-HOMLOK ROHANT a pirkadat gyenge fényében a kvártélyba, miközben fülében tébolyodottan verő szívének dobbanásai visszhangzottak. Ne gondolkozz, ne gondolkozz! – figyelmeztette heves szívdobbanása. Haza? Vajon hol van az otthona? Az a major, amelyet a svéd katonaság megszállt? Ahol minden, poloskától ellepett helyiségben egymás hegyén-hátán zsúfolódott össze tiszt és közkatona? Karjában nyüszíteni kezdett a kölyökkutya. Haza? Tulajdonképpen mi a haza? A szó mit sem mondott neki. Elfelejtette az értelmét. Úristen, mennyire gyűlölte ezt a falut! Úgy tűnt számára, mintha arra ítéltetett volna, hogy élete végéig itt tengődjék. Mintha nem is akarna elkerülni innét. Noha megpróbált nem gondolni rá, a kastély mégis folyton a fejében járt. Csak el erről az átkozott helyről, bárhová! Zihálva kapkodott levegő után. Nem akart riasztó élményeire gondolni, de bármilyen gyorsan is szaladt, az emlékek utolérték. Karjában újra felnyüszített a kiskutya. A szerencsétlen fiatalember lazított a görcsös szorításon, amellyel magához ölelte a kutyakölyköt. – Szegény kis állat – suttogta. – Szegény kis állat! Azonban hiába igyekezett, hogy gondolatait a nyomorúságos kis lényre összpontosítsa. Ezért volt – gondolta. Ezért kérdezte folyton, ki vagyok. Én láttam őt, ami nyilván korábban nem esett meg vele.
Istenem, ki vagyok? A Jéghegyek Népe!… Mit is mesélt Are nagyapa róluk? Nem igaz, amit átéltem. Csak álmodtam az egészet. A kastély azonban ott áll. Tudom, hogy mögöttem van. Ha megfordulok, látom a fehér nyírfaliget túloldalán, ahol a Csúd-tó lápvidékéről idetévedt vízimadarak rikoltoznak. Az előkelően félrehúzódó, gyönyörű úriház, a félelmetes kastély az ő életében bizonyára nem így nézett ki. Minden bizonnyal kisebb lehetett. Az ősi épület magja azonban még mindig megvan. Az előcsarnok és a lovagterem, ha nem tévedek? Ott állhatott, amikor megérkezett Wilfried lovag halálhíre. Talán kiment a falu főutcájára a Tannenbergből érkező halotti menet elé. Talán tényleg ő hallotta a fegyverek és vértek zörgését, a csendes, komor gyászmenet hangját. A harcosok otthonába vitték elesett vezérüket, akit hűséges felesége hazavárt… Nem csupán a vízimadarak rikoltoztak a kastély felett. Noha még mindig hallotta hangjukat, más is a fülébe jutott. Az a jajszó, amely egyszerre minden felől és sehonnét sem hallatszik. Az özvegyen maradt asszonynak utána minden lelki erejét össze kellett szednie, hogy az előrenyomuló győztesekkel szemben megvédje az ősi birtokot. Amikor erőfeszítését siker koronázta, elhagyta az életerő. Csak ekkor engedhette meg magának, hogy meggyászolja csatában elesett férjét és egyben búcsút mondjon az életnek, amely többé semmit sem nyújtott számára. Mikael most már elhitte a régi történetet. Tényleg bele lehet halni a gyászba, minden különösebb beteg-
ség nélkül. Ő, a hihetetlen akaraterővel rendelkező fekete ruhás hölgy képes volt rá. Magda von Steierhorn… Nem ejtette ki hangosan ezt a nevet, mégis úgy tűnt, mintha a gyász és kétségbeesés kiáltásaként zengene az elnéptelenedett falu felett. Szeretett birtokát ismét vész fenyegette, most azonban belülről. Az árnyékvilágból felemelkedve kénytelen volt tehetetlenül szemlélni, amint a betolakodó kalandorok hatalmukba kerítik az ősi házat. Ekkor azonban jött a Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind. Az árnyalak az erkélyen állva észrevette, hogy Mikael látja őt! Másnap megszólította az ifjút, aki válaszolt neki. Nem véletlen, hogy meglepődött! Ezután használta ki a gyanútlan fiatalembert, aki megfelelő testi erővel rendelkezett és elég jólnevelt volt ahhoz, hogy teljesítse egy előkelő hölgy óhaját. Ő nem tudta a tartógerendákat elmozdítani vagy a tűzszerszámot használni. Mikael azonban helyette megtette mindezt. Brigitte nem látta őt, amikor a kastély felé tartva találkoztak egymással. A szülei és az áruló inas sem vették sohasem észre. Talán kétszázötven éven át sem látta senki őt, akinek teste a kápolnában nyugodott, miközben szelleme az ősi birtokot vigyázta. Egyedül Mikael, a Jéghegyek Népének sarja látta a hazajáró lelket. Nem véletlen, hogy a hölgy jelenlétében mindig vacogott a foga. Nem véletlen, hogy elbírta az ingatag galéria. Mikael biztos volt benne, hogy a pokol fenekére szánta úgynevezett rokonait. A merénylet azonban kudarcot vallott.
A birtok jogos gazdájával, akit a bitorlók lassú halálra szántak, nyilván meg lehetett elégedve. Erre a gondolatra Mikaelnek békülékenyebb kedve támadt. Megmenthette két ember életét, noha két másikét csaknem elvette. A házat átjáró jéghideg fuvallat…, amely után tűz ütött ki. Megesküdött volna rá, hogy mindezt a kísértet rendezte így, noha fogalma sem volt róla, miképpen. Aligha gyújtotta volna fel szeretett kastélyát. Nem, mégis a véletlen műve lehetett. Kínzó gondolatai egyre hajtották. Kétségbeesett, mert mindez meghaladta józan eszét. Forgott vele a világ, miközben az eltelt éjszaka felfoghatatlan eseményei miatt félig-meddig betegnek érezte magát. Végre a gyűlölt kvártély elé ért. A kiskutyát bő köpenye alá rejtette. Az őr a jelszót kérdezte, ő pedig megmondta. Mivel a strázsa csupán közlegény volt, nem merte megszólítani Mikaelt, arckifejezésén azonban látszott, mi a véleménye az olyan tisztről, aki napkeltekor tér vissza a szállásra, sápadt, mintha szembetalálkozott volna a halállal, és a hideg rázza. Mikael belépett a lefoglalt házba, ahol éppen felkászálódófélben volt mindenki. Érthetetlen mormogással viszonozta társai köszönését és lerogyott az ágyára, amely mint tisztnek kijárt neki. Az izzadságtól bűzlő legénység amúgy a földre szórt szalmán aludt. – Mi bajod? – csodálkozott közvetlen ágyszomszédja, egy hadnagy. – Nem tudom – felelte Mikael, miközben elképedve meredt remegő kezére. – Hol voltál egész éjjel? Hát ez meg micsoda? Kutya?
Mikael még szorosabban ölelte magához a kis állatot. – Az enyém. Én vagyok az egyetlen ember, aki a gondját viseli. Ne vegyétek el! – Elég nyomorultnak tűnik. Érdemes felszedni egy ilyen ágrólszakadt kutyát? – Ő az enyém, az enyém – ismételgette Mikael dacosan, miközben felkönyökölt az ágyán. – Nem érted? Élet! Olyan élet, amelyet meg kell óvni ebben a pokoli világban… Bajtársa gyors léptekkel távozott a szobából. Mikael egész testében remegve visszahanyatlott nyomorúságos fekhelyére. Heves, öntudatlan mozdulatokkal simogatta a kiskutyát. A hadnagy hamarosan az őrnagyi rangban lévő parancsnok és a felcser társaságában tért vissza. – Mit jelentsen ez? – kérdezte az őrnagy. – Mi bajod van, Mikael? Nem tudott válaszolni. Foga vacogott, szeme védekezésre készen meredt a három másik férfira. Készen állt rá, hogy mindenáron megvédi a kutyakölyköt. – Össze kell szedned magad – mondta az őrnagy. – Arról kaptunk hírt, hogy a cár csapatai a Csúd-tónál táboroznak. Még ma útnak indulunk és lóhalálában Lengyelországba sietünk, mert figyelmeztetnünk kell a királyt. Utána pedig résztveszünk a hadjáratban. Mikael gondolatai zavarosan kavarogtak a fejében, miközben úgy érezte, mintha sikoly készülne feltörni a mellkasából. Hadjárat. Még több hónapot, talán évet kell így élnie. El a faluból, el akarok menni innen – távoznom kell! Most elkerülök ebből a faluból. De bele a háború kellős közepébe? Mocsok, élősködők,
nyavalyák, öldöklés, halál, durva tréfák, olyan emberek, akikkel mit sem törődöm, és ők sem velem, parancs, engedelmeskedni, parancsokat osztogatni, nem mehetek sehová, sehol sem lehetek egymagamban, nem tudom, mit kezdjek az életemmel, csak folyton engedelmeskedem a nevelőapámnak, balsors üldöz, értéktelen, értelmetlen élet, rossz helyre vetettek, kísértetekkel társalgok, Brigitte utolsó rongy – legyetek kímélettel, háború, háború, háború… – Nem! Valahonnan velőtrázó ordítást hallott, úgy ordított, hogy csaknem kiszakadt a tüdeje. Mintha kútba dobva szörnyekkel küzdött volna, akik le akarták oda nyomni. Sokan voltak, a fülébe kiáltoztak, az ő ordítása azonban túlharsogta az övékét, valahol egy kölyökkutya nyüszített rémületében, összekötözték a lábát, hátracsavarták a kezét, érezte, amint arcát könnyek lepik el, szégyellni való könnyek, ám nem tudta megállítani a zokogását. – Ne vegyétek el a kutyát! – üvöltötte. – Ne vegyétek el. Szüksége van rám. Egy katona behozta a szánalmat keltő kis állatot, Mikael pedig megkérte, tegye a lábához. A felcser ismét leült az ágya mellé. – Most pedig mesélj! Mikael érezte, hogyan bújik meleget és biztonságot nyújtó térdéhez a kutyakölyök. Ez a tudat megnyugtatta. – Történt valami… – mondta vonakodva. – Mármint a kastélyban. Olyan hihetetlen, hogy nem mesélhetem el, különben köznevetség tárgyává válnék. Laknak ott valakik. Oda kell mennünk és el kell fognunk néhány gazembert, akik megpróbálták megölni a
jogos tulajdonost és kezükbe akarták kaparintani a birtokot. Ígéretet tettem rá. A felcser hitetlenkedve nézett rá. – De hiszen rögtön távozunk innen. Nem gondolod, hogy a birtokos maga is el tudja intézni a dolgot? – De igen – mondta Mikael némi szünet után. Olyan fáradt, levert és zavarodott volt, hogy alig tudott beszélni. – Azért szólni kellene nekik. Megígértem… – Rendben van, amúgyis kiküldünk a faluba néhány embert, akik szólnak annak a pár ittmaradt szerencsétlennek, hogy most már tényleg jönnek az oroszok. – Tegyetek így! Azonnal! A felcser távozott, majd kisvártatva visszatért. – Szóltam az őrnagyunknak, már intézkedett – nyugtatta meg. – De mit csináljunk veled, Mikael? Nem vagy olyan állapotban, hogy hosszú utat tegyél meg lóháton. A rémület és a rosszullét hulláma járta át Mikael gúzsbakötött testét. Csak nem hagyják hátra? Itt, a faluban – amely fölé a panaszosan jajveszékelő égbolt borul? Azzal a lánnyal együtt, aki félrevezette – Brigittével? Az álnok némber emléke felháborodással, undorral és szégyenérzettel töltötte el. Örökké itt maradjon az elátkozott faluban? Ő, az egyetlen ember, aki ismeri az átok eredetét? – De igen – mondta rekedt hangon. – Ne hagyjatok magamra ebben a pokoli faluban. Veletek tudok jönni, megnyugodtam már. A felcser meglehetősen hitetlen képet vágott ezt hallva. – A te esetedben mégis azt mondanám, hogy négy
év túl sok volt neked. Vannak olyan zsoldosok, akik húsz évig nem látták az otthonukat, téged azonban más fából faragtak. Bizony nem te vagy a született katona. Isten a tudója, mire termettél, afelől viszont biztos vagyok, hogy a seregnek nem lesz sok haszna belőled. Majd gondoskodunk róla, hogy hazakerülhess. – Nem lesz lengyel hadjárat? – Legalábbis neked nem. Mikael visszahanyatlott az ágyra. – Hála Neked, Úristen! – Vagy úgy, most már a Jóistennek nézel – mosolygott rá gúnyosan a felcser. – A legények egész másnak mondanak, amikor a sebeiket varrom össze. Ezzel behívott néhány katonát. – Oldozzátok ki! A rohama véget ért. EGYRE NYUGAT FELÉ lovagoltak. Mikael kis kosarat készített a kutyus számára, így az vele tarthatott a hosszú úton. Minden idejét a csöpp jószágnak szentelte, tökéletesen elszigetelődve a külvilágtól. Társai nem törődtek vele. – A kutya miatt ment el az esze – sugdolóztak közben. Tévedtek: éppen az állatka mentette meg attól, hogy átlépje az ép elme és az őrület között húzódó határt. Mikael szíve legmélyén tudta, hogy a kutya voltaképpen szerelem nélkül nemzett fiát pótolja. Azt a gyermeket, akit sohasem látott és aki iránt rossz lelkiismeretnél egyebet nem érzett. Ha sohasem szerette a fiúcska anyját, hogyan nevezhette volna saját fiának a gyermeket?
MIKAEL KONIGSBERG MELLETT vált el katonatársaitól. Útközben találkoztak egy másik hajóval, amely gyászhírt vitt Marca Christiana és férje számára. Két fiatalabbik fiúk meghalt kanyaróban. Amikor Marca Christianához megérkezett a szörnyű üzenet, túl késő volt, nem utazhatott haza. Ismét gyermeket várt. Férje gondoskodott róla, hogy a poroszországi Marienburgban lakó rokonainál helyezzék el. Mélységes gyászban itt töltötte el terhessége végét. Kétségbeesést érzett, amiért nem tudott hazautazni megmaradt egyetlen fiához, miközben rémülten gondolt arra, hogy a halál talán legidősebb gyermekét is elragadja, mielőtt visszatérhetne hozzá. Amikor Mikael 1656 tavaszán megérkezett a Mörby melletti házba, mit sem tudott Marca Christiana tragédiájáról. Torkában dobogó szívvel ment be a kertkapun. Lassú léptekkel, kelletlenül tartott a ház felé. A jócskán megnőtt kutya szimatolva ugrált körülötte, miközben fél szemét állandóan szeretett gazdáján tartotta. Hónapok óta jóban-rosszban együtt volt vele. A hajó fedélzetén osztoztak a részeg katonák és matrózok gúnyolódásában, majd hol postakocsin, hol gyalog átvágtak fél Svédországon. Néha éheztek ugyan, Mikael azonban minden betevő falatját megosztotta a kutyával. A korábbi vadászkastély szép épület volt, hiszen Marca Christiana sohasem hagyta volna, hogy valami hitvány kunyhóban lakjanak. Főnemesi mértékkel mérve talán kicsinek tűnt, a köznépből azonban bárki fejedelminek mondta volna. Ez nem az én otthonom – gondolta Mikael. Hiszen
nem ismerem, akárcsak a nőt vagy… azt a gyermeket, aki benne lakik. Nem akarják, hogy idejöjjek. Nem látnak szívesen. Szorongva ment fel a lépcsőn és kopogtatott a bejáraton. Az ajtót nyitó szobalány rémülten kiáltott fel, amikor megmondta, kicsoda. Csaknem öt év telt el azóta, hogy tizenhetedik életévét éppen betöltött ifjúként hadba vonult. Az a személy, aki most belépett saját, bár ismeretlen házába, felnőtt férfivá serdült. Az odasiető Annette döbbenten meredt férjére. Az asszony magában hálát adott az égnek, amiért honfitársa, a vicomte előző nap látogatta meg. Noha semmi sem volt közöttük, a helyzetet félre lehetett volna érteni… Annette egyáltalán nem emlékezett rá, hogy ilyen magas, délceg ember a férje. Mikaelnek kitűnően állt az arcát borító szakáll. Erősebb és biztosabb fellépésű volt, mint azelőtt – szemének sugárzása azonban megijesztette Annette-et. Tűzben égő, ismeretlen élményektől elgyötört tekintete idegenül meredt a semmibe. Lerongyolódott, nyakravalója koszos volt, csizmája tele repedésekkel, vállára borított rövid köpenyét pedig porréteg borította. A nő ennek ellenére úgy gondolta, Mikael még sohasem tűnt ennyire férfiasnak. Idegen, mélabús férfi lépett be a házába és az életébe. Önkéntelenül is megborzongott az ijedtségtől. – Üdvözöllek idehaza – mosolygott rá, egész testében remegve. – Köszönöm. Mikael hangja ugyancsak mélyebb volt, mint azelőtt.
– Gyere be a szalonba! Annette a férje előtt ment, s azon törte a fejét, mit mondjon neki. – Ezt a házat… Gabriel bácsi ajándékozta nekünk – szólalt meg zavarodottan. – Nagyon szép. A felesége láttán semmit sem érzett. Finom jelenség a sötét szeme fölött ívelő szemöldökével. Talán nincs már olyan darázsdereka, mint öt évvel azelőtt. Elegánsan öltözött, szinte kínosan ápolt benyomást keltett. Mikael szívét elfogta a kétségbeesés. Örökké egyedül leszek itt a földön? – cikázott át agyán a szörnyű gondolat. A Mikaelt nyomasztó bajok közül elsőnek éppen most ez tárult fel előtte minden sivárságában. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát, amire nem ismert gyógyírt. Zavarát leplezendő, Annette lehajolt és megsimogatta a kutyát. Úgy tűnt, mintha őszinte szeretettel viseltetne az állatok iránt. Ezt a vonását mindenképpen felesége javára kellett írnia. Egy ideig görcsösen a kis Trollról beszélgettek. Mikael elmesélte, mennyire magára maradt, hogyan vitte magával Livónián, Lengyelországon, a Balti-tengeren és Svédországon át, amíg ide nem ért vele. – Valóban megrugdalták? – kérdezte döbbenten a nő. – Igen. Itt maradhat? – Természetesen! Ilyet nem kell kérdezned, hiszen ez a te házad! Ami Mikaelt illeti, ő maga nem így érezte. Miután Annette egy darabig a földön guggolt, egyszerre csak felállt, s arcán mosoly jelent meg.
– Vége van a háborúnak? – kérdezte. – Nincs vége, de engem hazaküldtek. A nő arcáról rögtön lefagyott a mosoly. – Csak nem vagy beteg? – Nem testi értelemben. Annette-et a hideglelés kerülgette. Csak nem elmebeteg? Mikael megértette, mitől komorult úgy el a felesége. – Túl sokáig katonáskodtam és… végül összeomlottam. Legjobb, ha tiszta vizet öntök a pohárba. – Nagyon fáradtnak nézel ki – bólintott nagyot nyelve Annette. – Igen, nyugalomra van szükségem. – Itt meg fogod lelni. Mikael látta a nő zavarát. Vajon hogyan helyezzen el egy beteg idegent ebben a kis házban? Annette hirtelen elfordult tőle. – De hiszen még nem is láttad… – Dominic! – kiáltotta a lépcső irányába. – Gyere csak le! Mikael felfigyelt rá, milyen szeretetteljesen, gyengéden cseng Annette hangja. Ennek ellenére némi félelmet hallott ki belőle. Miért? Vajon mitől tart a felesége? Odafentről sietős apró léptek zaja hallatszott. A lefelé vezető út felénél megálló négyéves forma fiúcska kíváncsian tekintett le az idegenre. – Dominic, ő az… apád – mondta Annette, nagy nehezen kinyögve az utolsó szót. Mikael most már megértette, miért olyan zaklatott a felesége. Szereti ezt a gyermeket. Most pedig attól fél, hogy elveszíti.
A kisfiú valóban szeretetreméltó volt. Mikael felé fordította kedvesen mosolygó arcát. Göndör, sötét hajában leheletnyi rézvörös árnyalat csillogott. Finom arcvonásai csipkével szegett drága bársonyruhájában még bájosabbak voltak. Mikael hirtelen öntudatlanul is ráncolni kezdte a homlokát. Milyen szeme van ennek a gyereknek? Ilyet még sohasem látott! Borostyánsárga színben szikrázik! A fiúcska mosolya egyre bizonytalanabbá és értetlenebbé vált. Mikael észbe kapott és közelebb ment hozzá. – Szervusz, Dominic – mondta nem egészen tiszta hangon. – Anyád sokat írt rólad. Örülök, hogy végre láthatlak. A fiú lejött a lépcsőn. Jólnevelt gyermekként mélyen meghajolt és Mikael felé nyújtotta kezét. – Jó napot, apám! E szavak hallatán Mikael úgy érezte, mintha dárdát szúrtak volna a szívébe. Az a gyermek, aki iránt soha semmit sem érzett, hirtelen életre kelt és most itt állt előtte. Mikael ettől a pillanattól fogva lelki szemével mindig látni akarta a fiát. Dominic neve immár nem puszta szó volt, amely… rossz lelkiismerettel töltötte el. Most eldől, megfelelő apa lesz-e. A kis Annette-nek nem szabad féltékenykednie rá, attól tartva, hogy magához csalogatja a fiút. Úgysem lenne képes rá, hiszen az asszony négy évnyi előnnyel rendelkezik. – Hoztam… magammal egy kiskutyát – mondta zavartan Mikael. – Nagyon kedves, nem akarod megnézni?
Miközben a már nem is olyan kicsi állat lassan megtörte a jeget, Annette kisietett a konyhába, hogy ételt rendeljen a férjének. Az elszörnyedt asszony úgy érezte, forog vele a világ. Leginkább saját gondolatai kavarták fel. Most döbbent rá, hogy lelke mélyén azt kívánta, bárcsak maradna messzi földön Mikael. Talán még halálhírének is örült volna. Ebben az esetben szabad lenne – olyan emberhez mehetne férjhez, akit először lenne ideje megismerni és megszeretni. Még inkább arra vágyott, hadd élhessen kettesben hőn szeretett fiával. Itt a házban férfira nincs szükségük! Amikor megértette, hogy szíve legmélyén mindvégig ez a gondolat éltette, önmaga aljassága miatti döbbenetében szédülés fogta el. Kénytelen volt a tálalóban leülni, amíg el nem múlt a rosszulléte. Mikael, aki mindvégig barátságos leveleket írt neki, egyáltalán nem ilyen bánásmódot érdemelt. Noha személytelenül közönyös soraiból távolságtartás áradt, soha egy rossz szót sem ejtett őróla, akinek az egész katonásdit köszönhette. Nem lehetek ennyire hitvány! – jajveszékelt magában. Senkinek sem kívánom a halálát! De hiszen nem is ismerem! – védekezett rögtön. Csaknem öt évvel ezelőtt eltöltöttünk egymással egy éjszakát. Nem voltunk egyebek két gyermeknél, akiket a kényszerű nász miatti rémület kerített hatalmába. Tulajdonképpen mihez fogjak most? Összeszedte magát és kiment a konyhába, ahol utasította a személyzetet, készítsenek tisztességes ebédet a ház hazaérkezett urának, majd görcsösen mosolyogva igyekezett megköszönni a szolgák jókívánságait.
Mielőtt visszament volna a szalonba, megállt az ajtó előtt és néhányszor mély lélegzetet vett. Kisimította szoknyája nem létező ráncait, majd megigazította a haját. Tudta, hogy nem különösebben szép, de méltóságteljes megjelenése és kecses alakja előnyös, legfőbb vonzóereje pedig nagy, rőtét szeme. Végül határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót és ajkán görcsös mosollyal belépett a szalonba. Mikael a padlón elragadtatottan kapálózó kutya előtt térdelt, miközben Dominic így szólt hozzá: – Apám sokkal nagyobb és piszkosabb, mint Henri bácsi. E szavak hallatán Annette ajkáról rögtön lefagyott a mosoly. Mon Dieu – gondolta. Nem beszélhet Henriról, most legalábbis nem! – Úgy látom, összeismerkedtetek – mondta gyorsan. – Mindjárt kész az étel… Ha addig talán lennél szíves megmosakodni és átöltözni, Mi-Mikael. Ejnye, milyen szokatlan volt kiejteni a nevét! Jókora nehézséget okozott, amíg megtanulta a név svéd kiejtését, ahol a hangsúly az első szótagra esett, de a két következőre is kijutott belőle. Született franciaként csaknem Mikellt mondott, bár legkönnyebben a Michel esett volna. Férje felegyenesedett, majd szálfatermetével föléje magasodott. Annette-et annyira megragadta férfias volta, hogy csak nagy nehezen tudott odafigyelni, mit is mond. – Te is mosakodj meg, Dominic, miután agyondédelgetted a kutyát. A fiúcska azonnal engedelmeskedett. – Nincs más ruhám, Annette – szólalt meg csende-
sen Mikael. – Ó! Igen, igen… nem is tudom. Itt nincs másik. Új ruhákat kell szereznünk neked. Mörbyben van… Zavarában elakadt a nyelve. – Természetesen megmosakszom – segítette ki Mikael a feleségét. – Megengeded, hogy ezekben a rongyokban üljek asztalhoz? – Hogyne! – válaszolta Annette, azzal ismét kisietett a konyhába, magára hagyva a férjét. Dominic is rendbehozta magát, majd hamarosan feltálalták az ebédet. Egyik felnőtt sem szól rá, amikor a kisfiú az asztalnál ülve etetni kezdte a kutyát. Annette attól félt, hogy Mikael úgy értelmezné roszszallását, mintha meg akarna szabadulni a kutyustól, a férfi pedig nem akarta tönkretenni a fiával éppenhogy elkezdődött kapcsolatot. Könnyen látni lehetett, milyen okos gyerek Dominic. Mikaelt némileg bosszantotta, mennyire kényezteti az anyja, a fiú azonban minden jel szerint nyugodtan viselte Annette túláradó gondoskodását. A kutya végül nagyszerűen elterelte a figyelmet minden egyéb témáról. Dominic ujjongva kacagott fel mindannyiszor, amikor Troll a kezéből evett. Mikael sokszor nézett maga elé, szeme ilyenkor mindig fia fürkésző pillantásával találkozott. Micsoda sárga szempár? Kitől örökölhette ezt a különös színt? És milyen… átható a kisfiú tekintete! Ez helytelen kifejezés – gondolta az ifjú apa. Inkább fürkésző. Vagy van rá jobb szó is? Mikael végtelenül fáradt volt. Csupán most, a hosszú út végén érezte, mennyire kimerült. Lelki fáradtsága szinte a földhöz szegezte. Nagy nehezére esett, hogy bármire is odafigyeljen.
Csak hosszas gondolkodás után tudott válaszolni, miközben ólmos súlyúnak érezte minden tagját. Kínos lomhasággal mozgó kezével alig találta meg a saját száját. – Apa nagyon fáradt – jegyezte meg Dominic. Annette a kanyarójárványról és Marca Christiana kisfiai szörnyű haláláról szóló hosszas, erőltetett beszámolója közepén tartott. Éppen arról beszélt, menynyire aggódott Dominic életéért. – Úgy látszik, rendkívül erős. Ő is megkapta ugyan a kanyarót, de… Mit mondtál, Dominic? Jaj, bocsáss meg, nem vettem észre. Ó, nem is tudom, hol fogsz aludni, Mikael? Itt csak… – Apa alhat az én szobámban – mondta Dominic. – Én megvagyok a mama ágyában is. Annette megkönnyebbülten lélegzett fel. – Így természetesen nagyon jó lesz. Dominic ágyában még te is elférsz. – Be… be… lehet csukni az ablakot? – nyögte ki Mikael. – I-igen, persze – válaszolta csodálkozva a felesége. – És a szoba az emeleten van? – Hogyne! – Nagyon jó! Annette gyorsan csengetett az egyik cselédlánynak, ágyazzon meg. Mikael most már annyira fáradt volt, hogy aggódni kezdett. – A k…k…kutya… – dadogta. – Gondját viseljük – nyugtatta meg Annette. – Ne aggódj miatta. Olyan dolga lesz, akár egy hercegnek. Mikaelnek tetszett, amiért a felesége nyilvánvaló szeretettel viseltetik az állat iránt. Ez a rokonszenv
nem Brigitte színlelt aggodalma és gőgicsélő komédiázása volt, hanem sokkal természetesebb viselkedés. – Köszönöm – mosolygott ereje végső megfeszítésével Annette-re. A cselédlány jelentette, hogy minden készen van. – Olyan udvariatlannak érzem magam, amiért… – kezdett magyarázkodásba Mikael. – Ne gondolj rá – vágta rá Annette. – Az a fő, hogy kipihend magadat. Azt akarom… Nagyot nyelt és így folytatta: – Azt akarom, hogy jól érezd magad. A férfi megviselt arcán lassan mosoly jelent meg. – Köszönöm. Efelől biztos vagyok. És… köszönöm, amiért ilyen kitűnően gondját viselted Dominicnak és ennyire jó nevelésben részesítetted! Először úgy gondolta, azt mondja: „a fiunknak”, de nem vitte rá a lelke. Ez a szó olyan meghitt viszonyra utalt volna, ami nem állt fenn köztük. Azt azonban látta, mennyire örül a dicséretnek Annette. Öt perccel később már aludt. Megfürödni már nem volt elég ereje. Amikor bemászott a hófehér ágyneművel megvetett ágyba, borzasztóan elégtelennek találta, hogy előzőleg úgy mosdott meg, mint valami macska. És hogy csapzott, mocskos haját… erre a tiszta párnára helyezze! Nos, most már semmit sem tehet. Ez volt az utolsó gondolata elalvás előtt.
7. fejezet ARRA ÉBREDT, HOGY a kutya az arcát nyalo-
gatja. Az ajtóban egy kisfiú állt. Hol is látta már ezt a gyermeket? Persze, hiszen ő Dominic, a fia! Micsoda furcsa szó! – Sokáig aludtam? – kérdezte reszelős hangon. A fiú odaszaladt az ágyához. – Egy napig, egy éjszakáig, és még egy napig. Most este van. – Te jóságos Isten! – Anya nyugtalankodni kezdett, amiért ennyi ideig aludt, apám. Hívjam ide? – Nem kell. Szólj neki, hogy hamarosan lejövök. Dominic rábólintott. – Gyere, Troll, gyere! Apa utánunk jön. A kutya tanácstalanul Mikaelre nézett, majd a fiúcska után indult. A férfi hallotta, amint lábuk alatt dobog a lépcső. Különös módon nem érzett csalódást, amiért a kutya átpártolt tőle a fiához. Éppen ellenkezőleg, örült, sőt enyhe büszkeség is elfogta. Örömet tudott szerezni a gyereknek. Úgy tervezte, aznap este udvarias csevegést folytat a feleségével, a kimerültség azonban ismét legyűrte és korán aludni tért. A következő napokon is többet aludt, mint amenynyit ébren volt. Képtelen volt fentmaradni, csupán arra vágyódott egész idő alatt, hogy minél előbb álomba merülhessen. Bosszantotta ugyan, amiért enynyire kimerült, de semmit sem tehetett ellene. – Bókként fogom fel, hogy ki tudod pihenni magad, de ne hívassak esetleg orvost? – kérdezte félénken Annette egyik nap, miközben asztalnál ültek. – Nem hiszem, hogy szükség volna rá. Mindennap
jobban érzem magam. Tudom, nincs semmi testi bajom, csak olyan fáradt vagyok. Annette némán rábólintott. Jóllehet a férje napról napra jobban lett, volt valami a szemében, ami nem tetszett neki és amit nem értett. Árnyéknak tűnt, vagy talán sötét foltnak? Nem tudta volna megmondani, mi lehet az. Mikael érezte, hogy a felesége figyeli. Dominicra pillantott. Tekintetük keresztezte egymást. A fiú rögtön félrefordult, Mikael mégis észrevette, hogy félénk, de boldog mosoly jelenik meg Dominic ajkán. Hiszen szeret! – gondolta meglepődve. Szeret a fiam! Pedig semmi olyat sem tettem, ami indokolhatná irántam érzett szeretetét. Pár nap múlva, amikor estefelé felébredt, lentről, a szalonból hangok szűrődtek fel. Majdnem két hete tartózkodott otthon, de csak terhére volt a családjának. Közelebbi kapcsolatba nem is került velük. Továbbra is állt az a fal, amely minden emberi közösségtől elválasztotta. Kiutat kell találnom ebből az elszigeteltségből – gondolta. De vajon miképpen? Tudom már, egyetlen módja van. Ezzel elszántan felkelt az ágyból és lement a szalonba. Vendégük volt, aki éppen búcsúzkodott. Annette, aki meglehetősen zavarodott arcot vágott Mikael láttán, bemutatta a távozni készülő látogatót. – Henri hamarosan visszautazik Franciaországba, és ott is marad egy ideig – magyarázta el az elegánsan öltözött vicomte jövetelének okát. – Ő tehát Henri – gondolta Mikael, miközben csaknem összeroppantotta a francia úr finom kis kezét. Rokonszenves embernek tűnik, én azonban aligha
találok vele közös témát. Jó is, hogy hazautazik, mert ahogy látom, csak franciául tud, én meg nem beszélek ezen a nyelven. Amikor Annette, honfitársának távozása után némileg feldúltan visszaült a helyére, Mikael így szólt hozzá: – Arra gondoltam, hogy elutazom, méghozzá Norvégiába. – Norvégiába? – kérdezte elképedve Annette. – De hiszen háború van, nem tehetsz ilyesmit. – Ugyan már, egész idő alatt több-kevesebb csetepaté folyt. – Így igaz, de rosszabbodott a helyzet. Henri elmondta, hogy Frigyes dán király aggódik X. Károly Gusztáv lengyelországi sikerei miatt. Megerősítették az őrizetet a svéd–norvég határ mentén. – Mire jó ez az egész háborúsdi? – nyögött fel Mikael. – Az erőszak az ész csődjének bevallása. Nem akarok senkinek sem az ellensége lenni. – Nem tartod fontosnak, hogy Svédország babérokat arasson a becsület mezején? Mikael erre válasz helyett megvetően fújt egyet. NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB MIKAEL is rájött, mennyire nem hétköznapi lény a fia. Ekkor már mindennap néhány órát a kertben ásott. Troll és Dominic buzgón figyelte minden mozdulatát. Mikael érezte, hogyan tér vissza testébe az erő. Az ágyásban guggolva megpróbált kihúzni egy vastag gyökeret. Bárcsak itt volna a kapa – gondolta. Sajnos elraktam valahová. Ekkor Dominic így szólalt meg:
– A veranda alatt van. Hozzam ide? – Nem, túl nehéz neked. Mindjárt el… Torkára forrt a szó, miközben elképedve nézett a fiára. Rádöbbent, hogy nem ez az első alkalom, amikor Dominic kitalálja, milyen kerti szerszámra vagy asztali edényre van szüksége az apjának, noha hangosan sohasem mondta ki. – Dominic – suttogta elfehéredett ajakkal. – Dominic, tényleg tudod, mire gondolok? A kisfiú tanácstalan arcot vágott. – Nem tudom, apa. Nem egészen értem, miről van szó. Most történt meg első ízben, hogy Mikael átölelte és szorosan magához szorította a fiát. Kétségbeesetten sóhajtott fel. – Fiam, fiam, mi lesz velünk? – suttogta. – Olyan képességeink vannak, amelyeket nem fogunk fel ép ésszel. Úristen, segíts rajtunk! Érezte, amint Dominic kis keze a nyaka köré kulcsolódik. – Ne érezze magát olyan magányosnak, apám. Szeretjük önt mind a ketten, anya meg én. – Honnan tudod, hogy magányosnak érzem magam? – Olyan nagy egyedüllétet érzek, ha a közelemben van. Mikaelt félelem töltötte el, azonban uralkodni tudott magán. – Köszönöm, Dominic, amiért ennyire jó vagy hozzám. Én is szeretlek, kisfiam. Tudod, elég nehezemre esik, hogy ilyen dolgokról beszéljek. Elengedte a gyermeket, miközben komolyan a szemébe nézett.
– Azt mondod, hogy anya is szeret engem? – Igen. De fél is apámtól. – Fél? Tőlem? – kiáltott fel megsemmisülten Mikael. – De hiszen az nem lehet! Ismét magához ölelte a fiát. – Olyan mulatságosan csiklandoz a szakálla – nevetett Dominic. – Miért visel szakállat, apám? Szavaira Mikael is elnevette magát és ragyogó szemmel nézett a gyerekre. – Minden férfinak joga van egyszer az életben kipróbálni, hogyan fest szakállasan. A körülmények határozzák meg, meddig marad szőrös. Úgy gondolod, borotválkozzam meg? A fiúcska félrefordította a fejét és gondolkozott a dolgon. – Nem hiszem. Jó így. Egyébként is mulatságos látni… – Akkor megtartom – mosolygott Mikael. Kéz a kézben indultak vissza a házba. Annette az ablakból látta, amint feléje tartanak. Apa és fia most egymásra talált, Noha örült neki, enyhe sajgás fogta el a szívét.
MIKAEL MEGJEGYEZTE Dominic szavait, miszerint Annette szereti őt. Többet beszélt a feleségével, kezdetben zavartan szabadkozva, később jobban megeredt a nyelve. Megpróbálta megérteni Annetteet, annak ellenére, hogy kétségbeejtően különböző emberek voltak. A köztük tátongó szakadékot áthidalni szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Annette a bevett szokások és vallási kényszerképzetek rabságában vergődött, Mikaelt pedig mindig az a fal zárta el tőle,
amelyet önkéntelenül maga köré emelt. Házaséletet nem folytattak, Mikael továbbra is Dominic szobájában lakott. Kínozta az a gondolat, hátha azt várja tőle Annette, hogy közeledjék hozzá vagy megvallja a szerelmét. Ugyanakkor nem akarta megzavarni, így saját önmagához híven most is másokra volt tekintettel. A házban uralkodó hangulat mégis sokat enyhült. Annette úgy vélekedett, jó, ha ilyen erős, nagydarab férfi van kéznél, aki minden olyan ház körüli munkát megcsinál, amire egy gyenge nő az ügyes személyzet ellenére képtelen. És férje szemmel láthatóan felépült idegkimerültsége után. Gyakran arra gondolt, bárcsak ne lenne annyira férfias Mikael. Nem segített az sem, hogy később leborotválta a szakállát. Sőt éppen ellenkezőleg, így is jól nézett ki. Annette gyakran ernyedtnek érezte magát a férje jelenlétében. Mindazonáltal nyilvánvaló, mégsem érzi magát otthon az én házamban – gondolta, öntudatlanul is sajátjának tekintve a „vadászkunyhót”. Mikael kísértetszerűen mozgott, udvariasan és figyelmesen viselkedett, mintha elnézést kérne, amiért leül valamelyik székbe. Henrival beszélgetni sokkal egyszerűbb dolog volt, hiszen ugyanazt a nyelvet beszélték. Franciaország és ami csak összefüggött vele, kimeríthetetlen társalgási témát szolgáltatott, Henri részéről pedig semmitől sem kellett tartania. A vicomte sohasem viselkedett volna disznó módjára, mert távol állt tőle az ilyesmi, amihez Mikaelnek viszont törvényes joga volt. Henri társaságában Annette önmaga lehetett, ezzel szemben Mikaelében nem!
Végül ott volt még az a különös, ismeretlen vonás a férje tekintetében, amely rémülettel töltötte el Annette-et. Apa és fia néhány rejtélyes közös tulajdonsággal rendelkezett. Sajátos kapcsolatukból Annette idegenként kimaradt. Képtelen volt felfogni, mi köti össze őket. Annette egyszer erre a megjegyzésre ragadtatta magát: – Bárcsak ne a Troll nevet adtad volna a kutyának, Mikael! Olyan… istentelen név. A fiúnak kára lehet belőle, ha ilyesmit hall. Mikael orrcimpája kitágult, de uralkodni tudott magán. – Miért, te minek nevezted volna el? Szent Péternek? Úgy gondolom, ez nagyobb istenkáromlás lenne – mondta, majd a közöttük tátongó szakadék miatt nagyot sóhajtva távozott a szobából. Ha Mikael elmondta volna Annette-nek a kétszázötven éve halott Magda von Steierhorn grófnővel történt találkozását, a francia nő dührohamot kap vagy megsértődik, amiért gúnyt űz belőle a férje. A férfi sokkal jobban belelátott Annette gondolkodásmódjába, mint ahogyan az sejtette volna. Megértette és meghatotta, milyen nehéz dolga van zavarában. Egyre gyengédebben viseltetett a kis teremtés iránt, aki történetesen a felesége volt. Nem Annette erőltette a házasságukat, és hát ő maga sem tett sokat annak érdekében, hogy a nő megkedvelje. Már őszre járt az idő, amikor egyszer az ablaknál állva nézték, hogyan játszik a kertben a kutyával a kisfiú. Gyengéden mosolyogtak a kint hancúrozó két gézengúz láttán. Az anyai boldogság hirtelen e szavakra ragadtatta
Annette-et: – Köszönöm, amiért megajándékoztál Dominickal! Alig ejtette ki ezt a száján, máris kínosan zavarodott arcot vágott. Mikael előtt világos volt Annette gondolatmenete. Akármilyen keveset is jelentett a felesége számára, kénytelen volt elismerni azt a tényt, hogy nélküle nem létezne Dominic, aki körül az élete forog. – Annette – szólalt meg bizonytalan hangon a férfi. – Akarod…, hogy több gyermekünk legyen? Mikael érezte, amint a nő hevesen megremeg. – Erre nem gondoltam – válaszolta Annette. Mikael látta, hogy hazudik, mert utána rögtön kereszten vetett. – Te akarod? – Nem tudom. Csak arra gondoltam, Dominicnak talán szüksége volna kistestvérekre, mielőtt túl nagy lenne a különbség. – Igen. Igen, ebben talán igazad van – mondta szelíden Annette. Közben mindvégig remegett a keze. Hosszú idővel ezelőtt egyszer kényszerből megosztották az ágyukat. Már nem is emlékezett pontosan rá. Akkoriban nagyon fiatalok voltak, és azóta mind a ketten sokat változtak. Annette tudta, mennyire helytelen, hogy nem közös hálószobában alszanak. Mégis minden alkalommal pánikba esett, amikor eszébe jutott különös házasságuk legkülönösebb vonása. Most pedig maga Mikael hozta szóba az egészet. Át akar költözni hozzá? Vagy helyette mondta ki mindezt? Napjaik abból álltak, hogy megpróbáltak rájönni, mit kíván a másik, miközben egyikük sem merte han-
gosan feltenni a kérdést. Most azonban gondolataik keresztezték egymást, mert Mikael így folytatta: – Annette, végtére is férj és feleség vagyunk. Nem próbálhatnánk meg egyszer, hogy nyíltan beszéljünk… –… bizonyos dolgokról? – fejezte be aggódó arccal a nő. Közben egy szobalány ment a kertbe a két jómadárért. Annette elfordult az ablaktól és a pamlagra ült, ahová Mikael is követte. – Nem az én dolgom… – mosolyodott el szégyenlősen a nő –, hogy bizonyos dolgokról beszéljünk. A férfi komoly arca egy pillanatra felderült. – Ijesztően távol vagyunk egymástól. – Igen. Én nem… tehetek róla. – Tudom, hogy nem. Tulajdonképpen mi a véleményed rólam, Annette? – Nem ismerlek. – De mit akarsz tudni rólam? Megpróbálhatnék beszélni magamról. Természetesen csakis akkor, ha érdekel. – Az érdekelne, ha… Nem, ilyesmit nem kérdezhetek – mondta gyorsan Annette. – Tehát foglalkoztatott valami? – mosolyodott el a férje. Annette elgyötört arcot vágott, szemét könnyek lepték el. – Semmi. – De igen – mondta Mikael, megfogva felesége kezét. Érezte, amint az megremeg, de Annette nem húzta el. – Egy barátnőm régen mondott valami ostobasá-
got, azon tanakodtam. Mégsem beszélhetek ilyesmiről veled – csúszott ki végül a száján. – Nem kellene mégis így tenned? Akkor talán jobban megértenénk egymást. Annette olyan pillantást vetett rá, amelyből világosan kiolvashatta: Mire jó ez az egész? Nem kívánom, hogy megértsük egymást! A következő másodpercben a lelkiismeretfurdalás kifejezése jelent meg a nő arcán. Most rossz, szívtelen feleség módjára viselkedtem – gondolta. Miután az ajkába harapott, kezével görcsösen megragadta a pamlag karfáját és mély lélegzetet vett, majd így szólt: – A barátnőm ugyanis azt mondta, hogy… a férfiaknak nagyobb igényük van… igen, arra… ami a nászéjszakán történt. Úgy véltem, szörnyen hangzik, de a gondolat azóta is gyötör. Igaz, amit mondott? Mikael felsóhajtott. – Honnan tudhatnám, nagyobb igényük van-e a férfiaknak, mint… Talán igen. Én azonban nem tudom biztosan. Elgondolkodva nézett a feleségére. Miféle barátnőre célzott? Nem az anyjáról beszél vajon, csak nem meri nyíltan bevallani? A nő bátran nyelt egyet. – Gyakran gondoltam arra, hogy… amikor ilyen sokáig hadban voltál… Nem találkoztál más lányokkal? Mikael elképedten meredt rá. – De igen – válaszolta lassan. – De ha arra gondolsz, nem feküdtem le velük. Annette arca lángvörösre vált. – Nem arra gondolok… Olyan ritkán írtál, ezért
fogalmam sem volt róla, mit csinálsz vagy hogy érzed magad. – Feldúltan sohasem szabad levelet írni, mert viszszaüthet az ember fejére. Mindenesetre folyton boszszankodhatsz a tartalmán. – Gyakran voltál feldúlt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel Annette. – Állandóan. Az egész katonásdi alatt fortyogott a lelkiismeretem és az igazságérzetem. – Most jobban érzed magad? – Megpróbálok megnyugodni – felelte a férfi. Úgy tűnt, mintha Annette örülne ennek a válasznak. A megszokottnál élénkebben így szólt: – Nagyon szép leveleket küldtél, Mikael. Kár, hogy nem írtál gyakrabban. Tényleg vártam rájuk. A férfit meghatották ezek a szavak. – Nem tudtam, hogy szépek. Csak a gondolataimat írtam le. – Akkor a gondolataid szépek. Az alkony utolsó sugarai beragyogták a selyemtapétával borított szobát, ahol ebben a pillanatban szokatlanul meghitt hangulat uralkodott. Troll kinyújtózott előttük, Annette finom cipőcskéjére helyezve fejét. Az asszony egyáltalán nem húzta el a lábát, ami Mikaelnek őszinte örömöt okozott. Messziről Dominic élénk tiltakozása hallatszott. A kisfiú nem akart vacsora előtt mosakodni. Mikael némi vonakodás után így szólalt meg: – Találkoztam egy leánnyal, aki egy ideig sokat jelentett a számomra. Annette megremegett, majd önnön viselkedésén bosszankodva ezt mondta: – Amikor végre mesélsz magadról egy keveset,
megharagudtam, amiért tönkreteszed a hangulatot. Mikael elfojtotta mosolyát. Annette bosszankodása mögött nem lapul-e némi féltékenység? – Hagyjam abba? – Dehogy, hallani akarom – válaszolta hevesen a nő. Semmi kétség nem fér hozzá, ez bizony féltékenység, vagy inkább sértett asszonyi méltóság! Némileg vonakodva belefogott az elbeszélésbe: – Először egy másik lánnyal akadtam össze, aki kimutatta érdeklődését irántam. A szépsége ellenére semmi kedvem sem volt hozzá. Ez még a kezdet kezdetén történt, én pedig bizonyos erkölcsi elvekhez ragaszkodtam, mint frissen nősült férfi, és senkit sem akartam megcsalni. Annette akkorát nyelt, hogy Mikael is hallotta. – A másik rosszabb volt – folytatta gondolataiba merülve a férfit. – Ugyanis heves vonzalom fogott el iránta. – Hűtlen akartál lenni? Házasságtörés bűnébe akartál esni? – Akkor nem így gondolkodtam. Fülig szerelmes lettem bele, vagy talán megbabonázott, nem tudom igazán. – Hogy hívták? – kérdezte jellegzetesen női módon Annette. – Brigittének, és rendkívül vonzó volt. Tudatosan nem akartalak megcsalni. Utólag értem már, hogy idáig fajulhattak volna a dolgok, ha tovább folytatódik ez a história. – Mi szakította félbe? – Troll. Brigitte vad dühében szándékosan belerúgott. Abban a pillanatban kihunyt iránta minden ér-
zelmem. Később más olyan dolgok is történtek, amelyek önmagukban ugyancsak lehetetlenné tették volna a kapcsolatunkat. Annette öntudatlanul lehajolt és megsimogatta a kutyát, Mikael pedig megállta nevetés nélkül. – Igaz az a dolog a férfiak igényeiről? – kérdezte hirtelen a nő. Ezt egyszer már megkérdezted – gondolta Mikael. Most aztán nagy zavarban vagy! Hogy kisegítse belőle és tiszta vizet öntsön a pohárba, így szólt: – Ha rám célzol, tudhatod, hogy a magam részéről sohasem foglak kényszeríteni. Annette-ből minden vallásossága és erkölcscsősz neveltetése ellenére kitört a francia nő: – De hiszen szabadon élhetsz a jogaiddal! Sohasem céloztam az ellenkezőjére. – Tudom – mondta Mikael, gyengéden megsimogatva a nő arcát. – Csupán egy kis időre van szükségünk. De őszintén szólva nincs ellenemre. Öt év önmegtartóztatás nagyon sok. – Akkor jöhetsz, amikor csak akarsz – mondta ünnepélyesen Annette. Remegő alsó ajkából Mikael látta, mekkora erőfeszítésébe került ez az ígéret. – Köszönöm. De most még kissé túl korai. Örülnék, ha mind a ketten akarnánk. – Igenis. Talán… – Miért hallgattál el? A nő a felismerhetetlenségig összegyűrte finom csipkekendőjét, majd vonakodva folytatta: – Dominicra gondoltam. Természetesen szobát cserélhettek, de gondold el, mi lesz, ha éjjel felébred és bejön! Szörnyű volna! Jaj, Annette – gondolta bosszúsan a férfi. Mégis
teljes életet kellene élnünk. – Nincsenek játszópajtásai? – Marca néniék vele egyidős kisfiával gyakran játszott, de meghalt szegényke. Milyen borzalmas élmény is volt, sohasem fogom túltenni magam rajta! – Megértelek – mondta gyengéden Mikael. – De nem játszhatna vajon a legidősebb fiukkal? – Deee… – válaszolta habozva Annette. – Dominic biztosan náluk lakhat néhány napig. – Kis idő múlva – tette hozzá gyorsan. – Igen, kis idő múlva. Tapasztalatom szerint, ha az ember bizonytalan afelől, megtegyen-e valamit vagy sem, rendszerint nem a válasz. És még valamit, Annette… Nem akarom, hogy részedről önfeláldozásnak tekintsd a dolgot. – Erre gondolnod sem szabad! Készen állok rá, hogy fogadjalak! Kötelességből vagy önként? – kérdezte magában Mikael, de több kínos kérdésnek nem akarta kitenni a feleségét. Aggódott amiatt, hogy Annette-et kizárólag a kötelességteljesítés vezérli. Jól megnézte: olyan mereven ült a pamlagon, mint valami élettelen bábu, miközben arcán kedvetlen, csaknem kétségbeesett kifejezés jelent meg. – Tulajdonképpen valódi szépség vagy, Annette – jegyezte meg csodálkozva. – Az enyhe alkonyi fényben lágyabbá válnak az arcod körvonalai. – Ugyan már! Tudom, hogy nem vagyok szép. Megmondták. – Kik mondtak neked ilyen ostobaságot? – Mondták. Már nem emlékszem rá, kik. Még zsenge ifjúkoromban történt. Mikael keserűen elmosolyodott.
– Ha kilencvenkilenc ember szépnek mond, egy pedig csúnyának, biztosan az utóbbira hallgatsz és neki hiszel, sőt, sohasem tudod elfelejteni a szavait. – Igen – mondta bizonytalankodva Annette. – Talán igaz, amit mondtál, Úgy gondolod, különben kemények az arcvonásaim? – Nem éppen kemények. Csak állandóan összeszorítod az ajkad, attól ennyire görcsös az arckifejezésed. – Aj, aj! Ezt jól megjegyzem. – Most már egészséges vagyok – állt fel Mikael a pamlagról. – Többé nem tudok idehaza tengenilengeni. Tennem kell végre valamit. – De hiszen nagy segítségemre vagy a kertben, a házban és a ház körül. – Igen, ez azonban nem több alkalmi csekélységnél. Csupán a katonáskodást tanultam ki, katona pedig végképp nem akarok lenni. – Elmehetnél néha vadászni – javasolta bátortalanul Annette. – Nem vagyok vadász – fintorodott el Mikael. – A vadász olyan ember, aki egy másik élőlény halálában gyönyörködik. Egykor tanultam az egyetemen, illetve épphogy belekezdtem a tanulmányaimba. Talán ismét megpróbálkozhatnék velük, ha alkalmas lennék a tudományokra. Nagyon szeretnék valamilyen foglalkozást folytatni! Sokat jelent az embernek az a biztonság, hogy ért valamihez és szaktekintély a maga területén. Bárcsak tudnám, mire vagyok jó! Annette értetlen tekintettel nézett a férjére. – Megint olyan kifejezéstelen a szemed, mintha a messzi távolba révednél. Nem szeretem, ha ilyen a tekinteted, mert megijesztesz.
– Igen – mondta álmodozva a férfi. – Igen. Bizonyára nem vagyok még teljesen egészséges. – De sokat javultál – próbálta megvigasztalni Annette mindkettőjüket. – Ó, Dominic hív. Bocsáss meg, mennem kell… Ezzel kisietett, talán örült is a kedvező ürügynek. Mikael alig hallotta felesége utolsó szavait. Az ablakhoz ment és kinézett a kertbe. Ismét bekövetkezett az, amit képtelen volt megérteni. Álmodozó szeme elől eltűnt a vidék képe, majd végtelen, zavaros űr tárult ki előtte. Távoli hangok jutottak el a fülébe, panaszos hangok kongó kiáltása. Nagyon messze valamilyen sötét alak vagy tárgy körvonalait sejtette a fehér ködben. Minden ilyen alkalommal ez a sötét valami egyre inkább közeledett felé. Egyszer talán kiderül, mi is az. Mikael testét hevesen rázta a hideg. Noha remegett az ismeretlen jelenség láttán, ugyanakkor különös módon vonzotta is. Ő pedig nem akart ellenállni, mert vágyódott arra, amiről sejtette, hogy pusztító erő. A végtelen űrt addig járták át az éles kiáltások, amíg végül kezével a fülét befogva igyekezett véget vetni a szörnyű zajnak. Testét kiverte az izzadság, amíg a roham alábbhagyott, ő pedig visszatért a megszokott hétköznapi létbe. Ekkor térdre zuhant és átkarolta a kutyát. Megértőnek és együttérzőnek találta, ahogyan Troll a füléhez dugja nedves orrát.
8. fejezet MIKAEL MEGPRÓBÁLTA folytatni kényszerűen félbeszakadt tanulmányait. Az uppsalai egyetem nem volt messze a házuktól, így összhangba tudta hozni a tanulást a családi élettel. Azonban hamarosan abba kellett hagynia az egyetemet, mert egyre gyakoribb különös rohamai lelkileg teljesen kimentették, ő pedig nem értette, milyen látomások gyötrik. Mikael és a külvilág között még mindig fal emelkedett, noha Dominic és Troll időről időre rést ütött rajta. Annette orvost hivatott, aki természetesen semmi bajt sem tudott megállapítani, mert rossz, kérdéseket tett fel. Érvágást javasolt, amire Mikaelt dühroham fogta el. Az orvostudomány nagyon keveset tudott a testi nyavalyákról, a lelki betegségekről pedig semmit. A hadseregtől állandóan afelől érdeklődtek, vissza tudna-e térni a szolgálatba, amire Mikael következetesen nemet mondott. A betegség kitűnő ürügyet szolgáltatott a katonáskodás elkerülésére. Időközben kapitánnyá léptették elő, noha semmivel sem érdemelte ki a rangot. Annette mérhetetlenül büszke volt a férjére, Mikael azonban csupán feszélyezve érezte magát. Különös házasságuk valahogyan mégis működött. Megpróbálták kihasználni azt a néhány területet, ahol mondanivalójuk volt egymás számára: a kisfiú és a kutya iránti szeretetüket, a házban és a kertben végzett munkát. Azonban ha bonyolultabb dolgokról esett szó és vitatkozniuk kellett valamin, nagy nehézségekbe ütköztek. A testi közeledéshez vezető első lépésekre egyikük sem szánta rá magát.
Mikael megpróbált mindig barátságos és jókedvű lenni. Csupán olyankor omlott össze, amikor esténként visszavonult a saját szobájába, vagy pedig roham tört ki rajta. Ilyenkor hosszú percekig képes volt tenyerébe rejtett arccal ülni, közben pedig kétségbeesetten törte a fejét, mi emészti belülről, teljes elborulással fenyegetve elméjét. Ugyanilyen kétségbeesést érzett, amiért ennyire tehetetlen az életben, amiért képtelen zöldágra vergődni, nem tudja, mit kezdjen magával, képtelen mások előtt kitárulkozni. Esténként olyan gonddal húzta be a függönyöket, hogy a legcsekélyebb fénysugár sem szűrődött be az ablakon. Dominic nagy segítségére volt. Ötéves kora ellenére is megértést és együttérzést tanúsított apja iránt. Mikor Mikael rosszul érezte magát – Annette előtt mindig megpróbálta eltitkolni búskomorságát – gyakran megesett, hogy Dominic bement hozzá, kis kezét apjáéba tette és csendesen ott üldögélt vele. Mikael jónéhányszor hálásan ölelte magához, miközben szemét könnyek lepték el. A fiúcskát pedig egyáltalán nem riasztotta apja furcsa viselkedése. A férfi Annette-ről alkotott véleménye megváltozott. Amikor a felesége nem vette észre, lopva figyelte. Szomorú tekintetével mintha megpróbálta volna megtalálni a nő lelkét felnyitó kulcsot. Azon töprengett, milyen ember az igazi Annette, aki az anyja által rákényszerített páncél mögött rejtőzik. Mikael félszegségével azonban aligha jöhettek volna rá bármikor is a titok nyitjára. Nem tudni, meddig tartott volna Mikael és Annette házasságának kölcsönös kíméleten alapuló szakasza, ha Gabriel Oxenstierna nem érkezik haza.
Miután néhány hónapig csöndesen figyelte, egy napon félrevonta nevelt fiát. – Tulajdonképpen mikor szándékozol visszatérni a szolgálatba? – Nem tudom – nézett a padlóra Mikael. – A legszívesebben abbahagynám a katonai pályát. A magasrangú férfiú arca rögtön pulykavörösre változott. – Abbahagynád? El akarsz szökni Őfelsége zászlaja alól? Gyáva vagy? Gyáva – gondolta keserűen Mikael. Gyáva lennék, amiért mások miatt négy évig senyvedtem a pokolban? Igen, talán éppen az utóbbi a gyávaság! – Nem, Gabriel bácsi. Beteg vagyok, komolyan beteg. – Az orvos egészen mást mond. – Nem tudom, mi van velem. Biztosan nem tudok emberek között élni. Sohasem voltam képes rá, de most rosszabb, mint bármikor. Attól félek, elnyel a fenyegetően előttem tátongó űr. Oxenstierna gróf egy darabig fürkészve meredt rá. – Ostobaság! Ilyen dajkameséről pedig többé hallani sem akarok. Nagy részben az én befolyásomnak köszönheted a kapitányi kinevezésedet, te pedig itt lopod a napot és semmit sem csinálsz! Látom persze, milyen jól karbantartod a házat, de ez nem lehet életcél Őfelsége seregének főtisztje számára. Károly Gusztáv király futárt küldött értem. A dánok ellen kell fordulnia. A nyomorultak attól tartanak, hogy előbb a Német Birodalmat, majd őket kebelezzük be, ezért a királyuk hadat üzent Svédországnak. X. Károly Gusztáv a valóságban lelkesedéssel fogadta, hogy kivonulhat Lengyelországból, amelyet
egyre nehezebben tudott tartani. Az uralkodó a következőképpen szépítette kudarcát: ezt a nyomorult országot annyira tönkretette a háború, hogy szegény csapataim egy szemernyi ennivalót sem találnak benne. Gabriel Oxenstierna folytatta prédikációját: – Őfelsége maga mellett akar látni, én pedig a király oldalán termek, amikor csak hív. Most azonban te is velem jössz, így rajtad tarthatom a szememet. Őfelsége hős katonáival majd kikúrálunk a búskomorságodból. Búskomorság? A szó rossz érzéssel töltötte el Mikaelt. Hol is halotta? A livóniai faluban egy öregembertől. Behavazott végtelen síkság. A csizmában fázott a lába. A viskóból füst szállt fel. Sírkő az ódon templomban… Halottak nem jók… – Meglátod, mennyire rendbe hoz majd némi elfoglaltság – mondta kedélyesen Gabriel Oxenstierna. – A hősi élet jónéhány anyámasszony katonájából embert faragott már. A gróf jó szándékkal vélekedett így, de saját körülményeiből indult ki. Az ő családjában minden férfi katona és államférfi volt. Mikael ezzel szemben ilyen örökölt hagyományokra nem hivatkozhatott. A szerencsétlen férfi hirtelen úgy érezte, eleve elrendeltetett, hogy így teljen el az élete. Mit segített volna rajta, ha ellentmond a nevelőapjának? Úgy vetették bele a katonaéletbe, mint valami malom örvénylő garatjába. Céltalannak találta, ha megpróbál a szélén megkapaszkodni, hiszen előbb-utóbb amúgyis a malomkövek közé csúszik. Keserű belenyugvással bólintva ígérte meg a gróf-
nak, hogy vele megy az újabb háborúba. Tulajdonképpen miért is berzenkedik ellene? Most már másfél éve volt otthon, és közben semmilyen változás sem következett be, azóta sem találta meg helyét az életben. UTOLSÓ OTTHON TÖLTÖTT estéjén bekövetkezett az, amitől régóta tartott: Annette tanúja volt újabb rohamának. Pedig minden szokatlanul kellemesen kezdődött. Az elutazása előtti izgatott hangulatban a szokásosnál tovább maradtak fenn. – Éhes vagyok! – kiáltott fel egyszerre csak Mikael. – Ilyenkor? Mindenki rég ágyba bújt már! – Menjünk ki a konyhába és készítsünk magunknak valami harapnivalót! – Méghogy mi? Ez szóba sem jöhet! – Vajon miért nem? – Hát tudod, vannak bizonyos elvek… Mikael az asztal felett előrehajolt. – Annette! Vannak bizonyos elvek, amelyek csupán arra valók, hogy felrúgjuk őket. Szóval te még ételt sem vagy képes készíteni. Akkor tulajdonképpen mit tudsz? Mikael szándékosan bosszantotta, mert mostanra kezdett kiigazodni a feleségén. Annette orcáján vörös foltok jelentek meg, a férfi azonban így folytatta: – Nos, akkor csinálok magamnak valamit, mint már oly sokszor. Annette felállt az asztal mellől. – Nem, természetesen tudok főzni. Otthon Fran-
ciaországban megtanultam. Gyere ki, csak akad valami. Legalábbis úgy hiszem – tette hozzá kuncogva. – Örülök neki – nevette el magát Mikael. – Utánadjövök. A konyha a személyzet birodalma volt, ahova a család ritkán szokott kimenni. Legfeljebb utasítást adtak, mit is főzzenek aznap. Annette nevetett, amikor beléptek a konyhába. Amikor azonban meglátta a hatalmas tűzhelyet és a falakra aggatott különféle serpenyőket, arcáról lefagyott a mosoly és gyámoltalanul nézett körül. – Nem igazodom ki – mondta élénken, némi szégyenkezéssel hangjában. – Ez azonban mindenesetre az éléskamra ajtaja. Együtt léptek be a szűk helyiségbe, ahol szokatlanul közel kerültek egymáshoz. Mikael, aki hozott magával egy lámpát, körülnézett az ínycsiklandó illatokat árasztó kamrában. – Itt legalább elegendő étel van – mondta. – Találtam egy tojással teli kosarat… – Jó, akkor levágok egy darabot a sonkából. Készíthetek egy francia omlettet. – Remek! A kenyeret, a vajat és a sajtot kivisszük. – Tudom, hol tartják a sört. De a tűz biztosan kialudt már. – A hamu alatt izzik még a parázs. Hadd szítsam fel a tüzet! Kis idővel később finom ételek sorakoztak a konyhaasztalon. Annette több-kevesebb szerencsével próbálta elkészíteni gyermekkori emlékeinek francia omlettjét. Igyekezetében elvörösödött és úgy sürgöttforgott, mint soha azelőtt. Amikor leültek az asztal mellé, Mikael elgondol-
kodva így szólt: – Ez nagyon hangulatos volt, Annette. Miért nem próbáltuk meg korábban is? – Nem illik az uraságnak, hogy… – vágta rá mereven, enyhe ijedtséggel hangjában Annette. – Jaj, bocsánat, bizony hangulatos! – javította ki magát. – Sohasem éreztem magam uraságnak! – De hiszen az vagy, és sohasem feledkezhetsz meg erről! – És ha így teszek? Talán itt lapul a hiba? – Miféle hiba? – Ugyan, felejtsd el! Kaphatok még egy kis sört? Annette bűntudatosan töltött neki. – Gondold csak el, mit szólnak ennek láttán holnap reggel a szolgák? – Természetesen mindent eltakarítunk magunk után! – Eltakarítunk? Megőrültél, csak nem kényszerültünk rá… Mikael magragadta és kissé fenyegetően megszorította felesége kezét. – Most mindent rendbe rakunk. Több ostobaságról pedig ne essék szó! – Ostobaságról? – suttogta elfehéredő ajkakkal Annette, de nem tiltakozott többé. Összeszorított szájjal, némán szedte le az asztalt és mosta el az edényeket. A munka legnagyobb részét azonban Mikaelnek kellett elvégeznie. Amikor csaknem elkészültek, Annette csodálkozva nézett a férjére, aki elcsendesedve állt a konyha közepén, élettelen szemmel bámulva az üres asztalt. Mikael nem látta Annette-et, mert ismét a sivár üres térben volt, ahol a panaszos hangok kórusa hal-
latszott. Rémület fogta el, de semmit sem tehetett ellene: elhagyta a hétköznapokat és megszokott életét. Amióta először pillantotta meg a ködben messzemessze csillogó ismeretlen valamit, az megnőtt. Ijesztő feketesége a hatalmas űr immár jelentős részét töltötte be. – Mikael! – szólt hozzá valaki a közelében rémült hangon. – Mikael, mi bajod van? Felelj végre! Homlokát kiverte a verejték, inge a testéhez tapadt. Egyszer el fog nyelni az a feketeség. Akkor pedig mindennek vége. Félek tőle vagy vágyódom utána? Azt hiszem, egyszerre mindkettőt… – Mikael! Milyen végtelen fáradtság… Mégis vágyódóm utána. Nem akarom folytatni ezt az egész nyomorúságot. Vágyódom a hosszú álomra. – Mikael, felelj végre! Segítségért megyek. A szerencsétlen lehunyta a szemét és fellélegzett. Tehetetlenül térdre borulva átkarolta Annette derekát, akinek rémületében földbe gyökerezett a lába. – Segíts, Annette! Úristen, segíts rajtam! – Megőrültél, Mikael? – Nem bírom tovább, Annette. Elpusztulok. Egyre gyakrabban tör rám. – Egyre gyakrabban? Ez? – Igen. Dominic tud róla. Ő megérti, hogyan érzem magam. – De… Annette-et elfogta a vágy, hogy megvigasztalja a szerencsétlent, másrészt ki akarta mutatni az előbb történtekkel szembeni viszolygását. Zavartan Mikael fejére tette a kezét. – Mikael… Nem vagyok elég erős. Félek!
Elfogta a sírás. – Úgy szeretnék segíteni, de nem tudok. Nem tudom, hogyan segítsek rajtad. Hiszen az egész dolog olyan… undorító! Mikael megértette, miért viszolyog a felesége. Az őrültek, elmebetegek a társadalom kivetettjeinek számítottak. Nem volt számukra hely, legkevésbé a jobb körökben. – Bocsáss meg, kedvesem – állt fel nagyot sóhajtva. – Szerencsére holnap elutazom. Annette figyelte, amint Mikael a gondtól és a magánytól földig sújtva kivánszorog a konyhából. Tudat alatt az alábbi gondolat fogalmazódott meg benne: – Anyám sohasem szólt róla, hogy a férfiaknak lelkük is van. Most akkor nincs lelkük, vagy mégis? Anyja könnyedén odavetett életbölcsességein repedések támadtak. Hiszen Dominic ugyancsak felnő és férfivá serdül. Akkor tehát elveszíti finom kis lelkét és undorító disznó lesz belőle? Amikor Mikael valamivel később elhaladt Annette szobája előtt, látta, amint felesége áhítatos imába merülve térdel a Madonna-szobor előtt. A szerencsétlen férfi keserű fintorra húzta el száját. ANNETTE VALÓBAN SZOMORKODOTT Mikael elutazása miatt. A francia kisasszonyt azonban annak idején más szellemben nevelték. A katonai pályára a dicsőség jelképeként tekintett. Nagyszerű dolognak találta, ha valaki a hazájáért csatázhat a becsület mezején – akkor is, ha történetesen hazája volt a támadó fél. – Így lesz a legjobb, Annette – próbálta Mikael
meggyőzni önmagát. – Habár nem élünk úgy, ahogyan házaspárként illenék, attól még barátok vagyunk, ugye? – Igen – suttogta könnyező szemmel Annette. – Gondját viseled Trollnak a távollétemben? A nő hevesen bólogatott. – Tudom, milyen gondosan neveled Dominicot. Nagyon hiányozni fog… fogtok mindannyian. Magához vonta és megcsókolta az arcát. Fájdalmasan elmosolyodott, amikor érezte, hogyan rándul össze a teste. Utána igencsak érzelmes búcsút vett fiától. Dominic sírt és szemmel láthatóan boldogtalan volt. A kutya ezzel szemben mit sem értett abból, hogy gazdája őt is megölelte. Így hagyta el Mikael azt a házat, ahol többékevésbé saját hibájából idegen maradt.
9. fejezet NORVÉGIÁBAN FAVÁGÁSRA INDULTAK a férfiak a graastensholmi erdőkbe. A Jéghegyek Népéből származó Lind család három nemzedéke vett részt a munkában: Andreason kívül apja, Brand és nagyapja, Are is fejszét fogott. Graastensholmról és Elistrandról Tarald és Kaleb jött velük, továbbá mindhárom birtokról jónéhány béres. Ezen a télen most utoljára mentek tűzifáért. A hó időnek előtte elolvadt, így a lovakra nehéz feladat várt. A megfelelő törzsek kidöntése sem ígérkezett könnyű munkának. Andreas felnézett a kiszemelt hatalmas fenyőfára.
– Isten a tudója, merre fog esni – szólalt meg. Némi vita és gondos becslések után úgy vélték, sikerült kisütniük, merre vágják a fát. Az erdő fejszecsapásoktól zengett. Egy darabig némán dolgoztak, közben néhány ember más alkalmas fák keresésére indult. Ezután a nagyfűrészt vették elő, majd újra a fejszékre került a sor. A fenyő fája a sok kedvezőtlen éghajlatú évnek köszönhetően rendkívül kemény volt. – Uram Jézus, dőlni kezd! – kiáltott fel egyszerre csak az egyik béres. – Máris? – Rossz irányba dől! – Nézzetek fel, a fe… – Apa! – kiáltotta Brand. – Vigyázz! Fuss! Tarald Are felé ugrott, aki hajlott kora miatt még mindig azon tanakodott, miről is van szó. Mindannyian félre akarták húzni az öreget, de csak Tarald volt elég közel hozzá. – Apa! Apa! – ordította rémülten Brand. – Úristen! A fa lezuhant. A hatalmas csattanás után halálos csend támadt az erdőben. – Isten legyen irgalmas – suttogta Kaleb. DOMINIC MESSZIRŐL ÉSZREVETTE. A fiú éppen a kutyával játszott a kertben. – Itt van apa! Megjött apa, Troll – hallatszott a gyermek vékony hangja. Mikael leszállt lováról és megölelte a feléje nyargaló két gézengúzt. Ellenállhatatlan öröm fogta el, hiszen ezek a csodálatos kis teremtmények örültek a
hazajövetelének! Ennyi örömöt alig tudott elviselni, alaposan szúrni is kezdett a szíve. Mégsem volt teljesen egyedül. Valakik örültek a létezésének. Ismét csodálkozás fogta el, amikor meglátta fia sárgán izzó szemét. Érezte, amint a gyermek átöleli a nyakát, majd forró leheletével illeti az orcáját. Mikael torkát mintha gombóc fojtogatta volna. A következő pillanatban a közben hatalmasra nőtt kutya mindkettőjüket feldöntötte. Nevetve hemperegtek az egyik virágágyás közepén. A lépcsőfeljáróban megjelenő Annette láttára Mikael bűntudatosan porolta le amúgyis viharvert egyenruháját. A nő félénk, merev mosollyal köszöntötte. – Isten hozott idehaza, kedvesem! Dominic várakozva nézett a szüleire, s ezt mind a ketten észrevették. Végül Mikael megcsókolta felesége kezét. Annette enyhén ugyan, de megremegett, ami rögtön az érzékeny lelkű Mikael kedvét szegte. Annette szeméből kiolvashatta, mennyire elszörnyedt láttára a felesége. Maga is tudta, milyen látványt nyújt, mert nemrég látta a saját tükörképét. Beesett szeméből eltűnt az életkedv. Csupán a fájdalom csillogott benne, névtelen, érthetetlen fájdalom. Szerencsére Annette most az egyszer nem fecsegett a dicsőséges háborúról. – Rossz volt? – kérdezte. – Lélekromboló és végtelenül értelmetlen. – Nagy győzelmet arattunk. – Valóban? – kérdezte egykedvűen Mikael. – De hiszen épségben hazatértél, ezért vagyunk annyira hálásak az Úrnak.
Az előcsarnokba érve Mikael ledobta magáról rövid köpenyét. – Kerestem a legádázabb harcot, Annette, ugyanis arra vágytam, bárcsak elpusztulhatnék. – De ha rátok gondoltam, visszatért az élniakarásom. Látni akartalak benneteket. – Nem beszélhetsz így! Méghogy a halált kerested? Ez rút dolog! – Az ember eljuthat egy olyan állapotba, amikor már nem törődik azzal, mi a rút és mi nem. – Mikael… Annette nem bírta tovább folytatni. Görcsösen összekulcsolta ujjait. A fiú közben kiszaladt, hogy segédkezzék a lovásznak, amint az istállóban lecsutakolja és megeteti Mikael lovát. – Nos, mi jár az eszedben? – Dominic holnap Mörbyben alhat, ha úgy akarod. A férfi elképedve meredt zavarában sírni készülő feleségére, aki inkább elfordította a fejét. – Úgy gondoltam, ma éjjel talán szeretnéd kipihenni magad? Jó ideig eltartott, amíg Mikael válaszolni tudott. – Igen, köszönöm – mondta végül. – Köszönöm, Annette! – Azt hiszem, sok mindenről zavartalanul kell beszélnünk – mondta lesütött szemmel az asszony. – Így van! Mikael bizonytalanul Annette vállára tette a kezét és magához vonta. – Ne itt, Mikael! Még megláthat valaki! – És akkor mi a fene történik? – fakadt ki a szerencsétlen férfi. – Sokkal különösebbnek tűnhet a személyzet előtt, hogy mi ketten sohasem…
– Ne káromkodj, Mikael! – Pokolba az egésszel – mondta sarkon fordulva a férje. Annette pár pillanatig úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, majd a férje után indult. – Bocsáss meg – mondta csaknem sírva. – Nem úgy gondoltam. Mikael megállt és nagyot nyelt. – Nekem kell tőled bocsánatot kérnem. A háború alatt kettőnkről álmodtam, így maradtam életben. A végén már azt gondoltam, ez a valóság. Tudom, milyen együgyű volt az egész. Annyira kiegyensúlyozatlan vagyok, Annette. Nem bírom elviselni, ha felboszszantanak. – Úgy sajnálom – mondta bűntudatosan a felesége. – Én is nagyon készültem a hazaérkezésedre. Hányszor fogadtam meg magamban, hogy megpróbállak megérteni. Most pedig, tessék, így láttam hozzá! – Nem bújhatsz ki a bőrödből – mondta fáradtan Mikael. – Nyilván nem is tudsz más lenni. Nem zaklatlak többé. Felejtsd el a leveleimet, úgy élünk tovább, mint eddig. Annette most már könnyekre fakadt, miközben kezével átfogta Mikael karját. – Nem, Mikael. Adj esélyt, hogy segíthessek rajtad! Annyira szeretném, és olyan kevéssé vagyok képes rá. – Persze, persze – ölelte át Mikael a nő vállát. – Holnap este megpróbáljuk. Akkor majd rendesen mindent megbeszélünk. Igazad van, most pedig aludnom kell. Nehéz léptekkel felment a szobájukba, ahol valamikor nagyon régen Dominic lakott.
Éppen a csizmáját húzta le, amikor fia jólnevelt gyermekhez illően bekopogtatott az ajtón. Amikor belépett, sárga szeme a szokásosnál is jobban csillogott a lenyugvó nap sugarainak fényében. – Hát te meg mi járatban vagy itt, Dominic? – kérdezte gyengéden mosolyogva Mikael. A fiú rövid ideig gondolkodott, mielőtt így válaszolt volna: – Itt az ideje, hogy elutazzunk, apa. Mikael nyugtalanul egyenesedett fel ültében, majd különös fia felé nyújtotta ki karját. – Igen, Dominic. Itt az ideje, hogy elutazzunk. – Nem szabad késlekednünk. – Nem bizony. Legfőbb ideje. Egyébként honnan tudod, fiam? – Nem tudom, honnan. Csupán érzem…, hogy indulnunk kell. Hova utazunk? – Nno… Csak most fedezte fel, mit is mondott a fia. Dominic nem tudott semmit az úticélról, azonban többes számot használt. – Én is jövök – mondta nyugodt hangon a kisfiú. Mikael már majdnem közbevetette, hogy Annettenek szüksége van egyetlen gyermekükre. Azonban miután Dominicra nézett, mindössze így szólt: – Legjobb, ha te is velem utazol. Anyát is megkérdezzük, nem tart-e velünk. – Nem akar, de azért megkérdezhetjük. – Hova akartok utazni? – kérdezte az ajtóban megjelenő Annette. – Haza – fordult hátra Dominic, akit Mikael még mindig átölelve tartott. – Haza? – kérdezte remegő hangon a nő. – De hi-
szen idehaza vagytok! – Így van, apának mégis haza kell utaznia, mert sürget az idő. – Dominic tudja, miről beszél – mondta mély hangján Mikael. – Norvégiába készülünk. Velünk jössz? – Mindketten megőrültetek? – kiáltott fel a francia asszony. – Mikael, ne tedd tönkre a fiút. Megtiltom nektek… – Anya, – szakította félbe a gyermek – tudom, hogy így kell történnie. Hamar visszajövünk, gyere te is velünk! Annette imádott fia szemébe nézett, és hirtelen ráébredt, nincs olyan eszköz, amellyel visszatarthatná őket. – Erről később még beszélünk. Gyere, Dominic, apa aludni akar. MÁSNAP MÖRBYBE KÜLDTÉK a fiút, aki tiltakozás nélkül, sőt lelkesen fogadta, hogy valamivel idősebb játszótársánál alhat. Annette már kora este kimenőt adott a cselédségnek, amit Mikael csupán csendes sóhajtással vett tudomásul. Úgy gondolta, ha a jövőben minden egyes alkalommal, amikor csak „beszélgetnek egymással”, eltávolítják a többieket a házból, nem nagyon lesz itt családi élet. Ma este azonban majd erről is szót ejtenek. Nem tagadhatta, mennyire ideges és ingerült. Annette gátlásai mindeddig feloldhatatlanok voltak. Megpróbálta kitalálni, mit is akarhat és mire is vágyik a felesége, ez azonban nem bizonyult egyszerű fel-
adatnak. Ami azt illeti, ő maga sem volt valami könnyű eset. Egyébként nagyon jól tudta, mire vágyódik Annette: arra, hogy a férje szépen a saját szobájába vonuljon vissza, mert így egymagában ajnározhatja imádott fiacskáját. Annette azok közé a nők közé tartozott, akik számára az anyasággal minden másnak vége szakadt. Az ilyen asszonyok akár a szemétdombra is kidobták volna a férjüket, akár valami elhordott cipőt. – Annette, – szólalt meg Mikael, megunva a végtelenségig elhúzódó vacsorát. – Beszélhetek nyíltan? – Persze – húzta fel szemöldökét a francia nő. A férfi előbb mély lélegzetet vett. – Szükségem van rád. Kétségbeejtően szükségem van a közelségedre, a rokonszenvedre és a megértésedre. Kell, hogy legyen valaki a világon, aki az oldalamon áll és kitart mellettem megaláztatásomban. – A megaláztatásodban? – Nem vetted észre, hogy elsenyvedőben vagyok? A nő a rémülettől tágra meredt szemmel bámult rá. – Csak nem leszel veszélyes? Mikael legszívesebben visszavonult volna. – Jóságos Isten, nem! – Nem iszol sokat, akkor tehát hogyan senyvedhetsz el? Csak úgy magadtól? Mikael egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nem tudom, drága Annette. Én mindössze a segítségedet kértem. Adj át valamit a tested melegéből! Éreztesd velem, hogy jelentek neked valamit! – A rendelkezésedre állok – horgasztotta le fejét
Annette. – Ennyi nem elég? – Nem. Nem elég! Nem akarok semmi olyat tenni, ami az akaratod ellen van. Azt akarom, hogy neked is örömöd teljék benne. Annette azonnal kővé merevedett. – Ilyen szégyenletes dolgot nem követelhetsz tőlem. Mikael kezdett kijönni a sodrából. – Miért nem? Talán nem a feleségem vagy? – De igen. Mondtam már, hogy a rendelkezésedre állok, de nem vagyok utcalány. A férfi kétségbeesése immár hatalmas méreteket öltött. – Nem érted, hogy megszerettelek? Ennyit sem vettél ki a leveleimből? A háborúban csak arra a pár szép pillanatunkra emlékeztem, amikor képesek voltunk együtt nevetni és éreztük, hogy valamiképpen összetartozunk. Hogyan beszélhetsz akkor utcalányokról? – Illenék tudnod, hogy tisztességes nevelésben részesültem. – Képzeld el, tudom – mondta Mikael. Kezdte elveszíteni a béketűrését. Annette azonban ügyet sem vetett a figyelmeztető jelekre. – A feleség kötelessége, hogy a férje örömét lelje… – Úgy gondolod, hogy eddig talán örömömet leltem benned? – fortyant fel Mikael. – Az Isten szerelmére, francia nő vagy, és a francia nők arról híresek, mennyire forróvérűek és a szerelem művészei… – Nem! – sikoltott fel Annette. – A feslettségükről híresek. Amikor erre gondolok, mindig szégyellem
magam, amiért franciának születtem. Mikael felpattant a székéből, megragadta Annette karját és maga után vonszolta a lépcsőn. – Segítség! Mikael, te megőrültél! – sikoltozott Annette. – Segítség! Van itt valaki, aki segítene rajtam? Mikael a fülsüketítő visításra ügyet sem vetve vállára kapta a nőt és meg sem állt a hálószobájáig, amelyben együtt kellett volna aludniuk, de az mindezidáig elmaradt. A dühtől teljesen elfehéredett az arca, miközben Annette sikoltozását túlharsogva üvöltötte – A végsőkig megtartóztattam magam, de most már nekem is elég! – Ezzel letépte a nő szoknyáját. – Mindvégig kíméletes voltam, mert mindig ilyen akartam lenni. Valamilyen jelet vártam tőled, hogy nem vagyok számodra kellemetlen. Te azonban soha, egyetlen mozdulattal vagy szóval sem mutattad ki, hogy törődnél velem. Miattad hosszú évek óta úgy élek, mint valami szerzetes. És mit kaptam mindezért cserébe? Egy olyan feleséget, aki fél tőlem, amikor egyetlen egyszer magamévá akarom tenni! Amilyen hirtelen jött a haragja, olyan gyorsan el is párolgott. A szoba közepén puszta alsószoknyájában remegő szánalmas kis emberi teremtményre nézett, aki némán, tehetetlenül lógó karral mintha a végítéletre várt volna. – Úristen – sóhajtott fel kimerülten Mikael. – Nem bírom tovább ezt a harcot. Visszamegyek a szobámba. Ma éjszaka, de akár örökre is biztonságban érezheted magad. A szerencsétlent minden maradék életkedve elhagyta. Reményvesztetten csapta be maga mögött az
ajtót. A szobájába érve ruhástul végigdőlt az ágyon és a párnákba temette arcát. Fejében vadul kavargó gondolatai azt súgták neki, hogy most már mindennek vége. Nem tudta, meddig feküdt így, amikor egyszerre csak valaki elhaló hangon a nevén szólította. Fejét félrefordítva a hang irányába nézett. Az mellett finom hálóingében Annette állt, keble elé tartott kézzel. – Mit akarsz? – kérdezte kifejezéstelen hangon Mikael. – Bocsánatot akarok kérni. Mindent átgondoltam. Helytelenül cselekedtem. Meg tudsz nekem bocsátani? A boldogtalan férfinak fogalma sem volt róla, képes lesz-e folytatni az egész komédiázást; de azért szokásához híven így válaszolt: – Természetesen. – Ú… újra… be… bejönnél h… hozzám? Megígérem, hogy semmi nehézséget sem okozok neked. Mikael felkelt az ágyból és a nő vállát megfogva mélyen a szemébe nézett. – Akarod, Annette? Amennyire a félhomályban látni lehetett, a nő szeme tágra nyílott a rémülettől. – Igen, vagy talán nem készültem fel rá? Nem küldtem el mindenkit a házból? Mikael keserűen felnevetett magában. – Bizony így tettel! Nos jól van, gyere! Amikor bebújtak a hatalmas hitvesi ágyba, Mikael intézte, hogy a fejük nagyjából egy magasságban legyen Mivel tavasz volt, az ablakokon át beszűrődő kevés fényben látta, mennyire tágra nyílt a rémülettől
a nő szeme. – Egyszer már egymás karjában feküdtünk – törte meg a csendet a férfi. – Olyan borzalmas volt? – Már nem vagy ugyanaz, mint akkor. – Valóban? – Egyáltalán nem vagy ugyanaz! Annak idején csinos fiatal fiú voltál, éppolyan rémült, akárcsak én. Most pedig nagy, erős és veszélyes vagy. – Ugyan, édes Annette, hányszor ismételjem el neked, hogy nem vagyok veszélyes. – Mégis haragra gyúltál… Tudom, hogy én tehetek róla – folytatta gyorsan, mielőtt Mikael bármit is mondhatott volna. – Akármit is teszel velem, mindenben engedelmeskedni fogok neked. A férfi éppen azon volt, hogy újra dühbe guruljon, de visszanyerte az önuralmát. – Mindenáron úgy állítod be az egészet, mintha áldozatot hoznál, erről pedig hallani sem akarok. – Nem erre gondoltam. Mikael belátta, hogy szavakkal semmire sem megy. Ehelyett gyengéden simogatni kezdte Annettenek a sötétben is kirajzolódó idomait. Csakhamar észrevette, mennyire útban van a nő hálóinge, így óvatosan lehúzta róla. Annette olyan képet vágott, mintha szégyenében rögtön elsüllyedne, a férfi azonban szorosan magához húzta, így nem látta a testét. Annette ettől észrevehetően megkönnyebbült. Mikael óvatosan megcsókolta a nő vállát, majd a nyaka következett. Annette a jelek szerint engedelmeskedett, mert olyan merev volt, akár valami fatuskó. – Elhiszed, ha most azt mondom, hogy szeretlek? – suttogta a férfi. – Hogy vágytam rád?
– Igen – felelte Annette annyira remegve, hogy Mikael csaknem hahotában tört ki. – Tudod, azt gondoltam, nagyon közel kerültünk egymáshoz – mondta csendesen Mikael. – Te meg én és Dominic. Az ittlétem végén úgy fogtam fel, hogy engem is bevontál a családodba. Éreztem, mennyire hozzátok tartozom, a háború szörnyűségei közepette álmokat kezdtem szőni. Arról, hogy egyszer igazi házastársak lehetünk. – De hiszen azok vagyunk! – Talán úton voltunk abba az irányba. Ha végül nem kell ismét hadba vonulnom, esetleg eljutunk odáig. Annette nem válaszolt. Elszörnyedve figyelte, amint Mikael olyan módon csókolja meg a nyakát és a vállát, amit úrihölgyi neveltetése következtében tűrhetetlennek tartott. Azonban előzőleg megígérte a férjének… A férfiak tudják, hogyan csábítsák el a nőket. Minden férfi ördögien ravasz disznó. Sohasem engedd, hogy a hatalmukba kerítsenek! Mikael nyelve hegyével a nyaka alatti mélyedésbe nyúlt. Olyan óvatosan és könnyedén, hogy Annette egész testét bizsergő remegés járta át. Nyugalmat erőltetett magára, lelke azonban teljesen felbolydult. Most pedig… megcsókolta az egyik mellbimbóját. Ez már mégiscsak sok volt. – Mikael – suttogta. – Ne csinálj ilyet! Ez rút dolog! A férfi kezének szorítása azonnal keményebb lett, kíméletlen ujjai valósággal belehasítottak Annette bőrébe. – Nem – sziszegte foga között Mikael, miközben
szeme éktelen haragra gyúlt. – Az álszent undorodon kívül ebben semmi rút sincsen! Minden további teketória nélkül végigcsókolta Annette testét, miközben az asszony remegve és csendesen nyöszörögve próbálta távoltartani magától. A békeszerető Mikael haragja most is gyorsan elpárolgott. – Talán megütöttelek? – mondta elszomorodva. – Olyat teszek, ami arra utal, hogy nem szeretnélek? – Nem. Bocsáss meg, Mikael, tényleg próbálom, de… – Akarod, hogy elmenjek? Annette erre a kérdésre elszörnyedt. – Ne menj el, ilyet nem tehetsz! – Kíméletes leszek – mondta a férfi. – Úgy gondoltam, időt adok neked, amíg kigyúl benned a szerelem tüze, de azt hiszem, nem számíthatok rá. – Jaj, Mikael, – szipogta Annette – annyira szeretlek. Nem érted? – Nem. Az ég szerelmére, hogyan is érthetném? – Akkor kezd el elölről! Nem fogok ellenállást tanúsítani. Mikael lemondóan ült fel. – Nem használnál más szavakat, Annette? Most már magam sem tudom, van-e kedvem hozzá. A nő a párnába rejtette arcát. – Jaj, Mikael, szörnyű vereséget szenvedtem! Ennek hallatán a férfi ismét Annette felé fordult. – Miket beszélsz? – Azt hittem, teljesen más lesz. Nagyon kérlek, ne menj el! Tégy még egy kísérletet! Mikael pedig hallgatott rá. Gyengéden, óvatosan közeledett hozzá, időt engedett a feleségének. Amikor
végre érezte, amint Annette keze a tarkójára kulcsolódik, tudta, milyen nehéz küszöböt léptek át. Ezután minden könnyebben fog menni. Amikor azonban kissé felemelte a fejét, látta, hogy Annette görcsösen szenvedve behunyta a szemét. Szája széle eltorzult, mintha súlyos áldozatot hozna a családi béke kedvéért. Mikael úgy érezte, végtelenül magára maradt a meghitt szerelmi aktus során.
ANNETTE AZONBAN AZT AKARTA, hogy reggelig maradjon nála. Mikael eleget tett a kívánságának, de közben gondosan behúzta a függönyöket. Utána fájó szemmel meredt a sötétségbe és egészen pirkadatig hallgatta felesége egyenletes lélegzését. Végül ő is elaludt. Aznap este Annette jóbarátja, Henri kereste fel őket. A nő valóságos díszlakomát rendezett honfitársa tiszteletére, mialatt Mikael elképedve figyelte, mennyire kivirult és egyszerre csak milyen szellemes csevegő lett a felesége. Annette gyakran nevetett, korábbi merev babaarcába élet költözött. Henri rokonszenves embernek tűnt, aki Mikael és Dominic kedvéért kegyetlenül kerékbetörte a svédet. Minden adandó alkalommal azonban Annette-tel együtt franciára váltott át, amiből apa és fia egy kukkot sem értett. Mikael ölébe ültette és szorosan magához ölelte Dominicot. Annette valami rejtélyes okból kifolyólag sohasem kedvelte, ha a fiú nála ült, így most is zavarodottan és bizonytalanul mosolygott rájuk. Erről azonban gyorsan megfeledkezett, miközben a nyalka vicomte elbeszélését hallgatta.
Annette napközben kétségbeesetten igyekezett úgy viselkedni, mintha együtt eltöltött éjszakájuk után minden a régi kerékvágásban menne tovább, ez a kísérlete azonban félresikerült. Viszont még reggel elhatározták, hogy Dominic ezentúl a régi szobájában alszik. Mikaelt megzavarta az a kitörő öröm, amellyel felesége Henrit fogadta. Azon tanakodott, nem csupán színlelésről van-e szó, de úgy találta, hogy sejtése nem igazolódott be. Annette most az egyszer igazi önmagát adta. A boldogtalan férfi nem is sejtette, mennyire élénk, pergő nyelvű nő a felesége. Noha csupán csacskaságokról társalgott Henrival, mindez nem számított. Mikael sokat adott volna érte, ha lett volna valakije, akivel ennyire fesztelenül cseveghet, vagy inkább ha ő maga így társaloghatna valakivel. Zavartan karon fogta a fiát és a kutyával hármasban esti sétára indultak. Egy darabig némán haladtak egymás mellett a sötétben. – Készen állsz rá, hogy holnap kora reggel útnak induljunk, Dominic? – Hogyne. – Mielőtt anya felébredne, elhagyjuk a házat. Az útiholmiról majd én gondoskodom. Az a fontos, hogy rögtön felkelj, mihelyt szólok neked, és csendben felöltözzél. – Miért nem szólunk a mamának? – Mert ma beszéltem vele. Ami őt illeti, egyáltalán nem akar abba a szerinte pogány országba utazni. Úgy gondolja, éppen eléggé nagy csapás, hogy a barbár
Svédországban kénytelen élni – mosolyodott el Mikael, majd ismét komolyra fordította a szót. – Arról pedig, hogy te is velem tartsál, nem akart nyilatkozni. Úgy vettem ki a szavaiból, nincs teljesen ellenére. Tudod, rettenetesen félt téged. Azt akarja, várjuk ki, amíg kedvezőre fordul az időjárás. Mi azonban nem várhatunk. – Így igaz, semmi vesztegetnivaló időnk sincsen. – Sejted, miért? – Nem. Csak azt tudom, hogy sietnünk kell. – Tudod, Dominic, azok az emberek, akik a Jéghegyek Népéből származnak, valami egészen különleges tulajdonsággal rendelkeznek. Ezért bízom abban, amit mondasz. Jómagam ugyancsak átéltem már néhány különös dolgot. – Mi volt az, apa? – Erről majd azután ejtünk szót, hogy beszéltünk a rokonainkkal. Hiszen én is oly keveset tudok minderről. Éppen ezért utazunk hozzájuk, hogy a titok nyitjára akadjunk. – Magunkkal vihetjük Trollt? – Nem, mert lóháton kell utaznunk. Egy ekkora kutya nem fér el a nyeregben, a hosszú úton pedig felsebezné a lábát. – Készen állok – ragadta meg apja kezét a kisfiú. – Becsomagolná a legjobb ruhámat, apám? – Be – bólintott meghatottan Mikael. – Anyának is írok még egy levelet, nehogy nyugtalankodjék. Amúgyis hamarosan visszajövünk ide. Dominicnak ehhez semmi hozzáfűznivalója nem volt. Mikael azon tanakodott, tulajdonképpen mennyit ért, helyesebben szólva érez meg az egészből a kisfiú.
MIKAEL MÉG NAPKELTE ELŐTT könnyedén felrázta a fiát. Dominic álomittasan nézett fel, de azonnal tisztában volt a helyzettel. Apja segített neki az öltözködésben, mert minden különös vonása ellenére mégiscsak kisgyermek volt. – Reggelizni nincs időnk – suttogta Mikael. – Készítettem némi útravalót, a ruháidat pedig a nyeregtáskába raktam. – Írt anyának, apám? – Igen, itt a levél, ide teszem az ágyadra. A fiú megnyugodva bólintott, mert a levél hosszúnak tűnt. Troll fékentartása igazi gondnak bizonyult. Kénytelenek voltak a konyhában színhússal megetetni, nehogy bánatában az egész házat felébressze. Mikael leguggolt hozzá és jó darabig átölelte a kutya fejét. Végül kilopakodtak az udvarra, ahol már felnyergelt ló várta őket. Hosszú, nagyon hosszú útra indultak. Mikael szorosan magához ölelte Dominicot, miközben némán imádkozott, ne fogja el újabb roham az út során. Mégis félelem emésztette, mert látomásai egyre gyakoribbá és szörnyűbbé váltak. Utolsó rohama az Annette ágyában eltöltött második éjszaka során tört ki rajta. Hihetetlen erőfeszítéssel sikerült elfojtania, így a felesége nem figyelt fel rá. A sötétség most már beérte. Az egész eget, az egész zavaros űrt betöltötte, mint valami elnyeléssel fenyegető óriási száj. Az pedig, ami korábban a távolban csillogott, most már egész közel ért hozzá. Most már tudta, micsoda, de névvel illetni nem merte. A rohamtól eltekintve az éjszaka eseménytelenül
telt. Előzőleg napközben Mikael minden személyes holmiját átvitték a hálószobába, Dominic pedig viszszaköltözött eredeti helyére. A fiú minden tiltakozás nélkül engedelmeskedett a szüleinek, sőt szépen ívelt ajkát még alig észrevehető, kifürkészhetetlen mosolyra is húzta. Mikael, mint már oly gyakran, most is azon töprengett, mi is mehet végbe a fiú fejében. Ő maga rendkívül bizonytalan volt afelől, miképpen viselkedjék Annette-tel. A felesége Henri távozása után is sokáig felajzva csevegett, majd. fokozatosan elcsendesedett. Miután ágyba bújtak, Mikael kinyújtott kezével megsimogatta a nő vállát. Amikor azonban észrevette, milyen gyorsan kővé dermed a teste, inkább békén hagyta. A roham jóval később következett be, miután Mikael előzőleg álmodott valamit. A szerencsétlen férfi biztos volt afelől, hogy Annette semmit sem vett észre. Most inkább azon törte a fejét, mit szól majd a levélhez a felesége. ANNETTE CSUPÁN ÓRÁKKAL KÉSŐBB ébredt fel, amikor Mikael és Dominic a vadászkunyhótól messze, egy fogadóban már reggelizett. Mikael nem volt mellette. A nő egy darabig csendesen feküdt az ágyban, majd kinyújtózott. Mivel semmi neszt nem hallott, felkelt és felöltözött. Emlékezett rá, hogy Mikael előző este ebédig kimenőt adott a cselédeknek. Noha nem tudta, miért rendelkezik így a férje, nem mert beavatkozni. De vajon hol lehet a család másik két tagja? Mint oly gyakran korábban, bizonyára most is sétálni indultak. A földszintre érve a konyhából jövő keserves nyü-
szítésre figyelt fel. Csak nem Troll az? Hogyhogy nem vitték magukkal, mint máskor mindig? Apa és fia hosszú sétáira a legfontosabb ürügy a kutyasétáltatás volt. Kiengedte a konyhából a kényszerű bezártság után leírhatatlanul megkönnyebbült kutyát, majd tanácstalanul nézett szét. Hol a csodában lehetnek? Felsietett Dominic szobájába. A helyiség várakozásához híven üres volt. Az ágy tetején levél hevert. Mikael szép kézírásával Annette állt a borítékon. Kellemetlenül bizseregni kezdett a gyomra és szúrást érzett a szívében. Mély lélegzetet véve hozzálátott az olvasásnak. Drágám! Az érzelmes jeleneteket elkerülendő, Dominic meg én teljes csendben elindultunk Norvégiába. Meg kell értened, hogy erre kényszerültünk, miután egyre inkább pereg az időm, nekem pedig egyszer találkoznom kell a rokonaimmal. Azért akarom, hogy Dominic is velem jöjjön, mert el akarom kerülni azt, amit gyermekkoromban átéltem: nem szeretném, ha ő is értetlenül, gyökértelenül hányódnék a világban. Ne nyugtalankodj, ő vissza fog térni hozzád. Tudhatod, mennyire szeretem a fiamat. Nem akarok neki semmi rosszat, így gondoskodom róla, hogy megfelelő kísérettel visszainduljon majd hozzád. Néhány hét múlva ismét nálad lesz. Neki veled kell maradnia. Nem vehetem el örökre, hiszen ilyen szívtelen mégsem lehetek veled. Én magam nem jövök vissza hozzád, drága, szere-
tett Annette. Nem csupán azért, mert a sötétség teljesen elnyelt, hanem miattad is. Tegnap láttam, milyen boldog és szabad voltál Henri társaságában. Ekkor megértettem, milyen kalitkába zártalak a magam búskomorságával és az egész házasságnak nevezett komédiával. Kedves barátom, nincs olyan szörnyű dolog, mint egy félresikerült komédia. Így lesz a legjobb, Annette. Te nem tudtad viszonozni irántad érzett szerelmemet. Hívő katolikusként nem válhatsz el tőlem, de özvegyasszonyként ismét férjhez mehetsz, ha te is úgy akarod. Tegnap este megkérdezted, miért függönyözöm el olyan gondosan az ablakokat. Egyikünkön sem segít, ha elmesélem, de méltatlanság volna elhallgatni a választ. Olyan rémálmok gyötörnek, amelyek livóniai élményeimmel függnek össze, ezek elmondására azonban nem érzek magamban lelkierőt. Lidércnyomásomból felébredve, ha a csupasz üveget látom, úgy érzem, mintha kezek tapogatóznának az ablaktáblán és egy sápadt arc meredne rám hatalmas, szúrós szemével. Ha látom, nem tudom, ellen tudok-e még állni neki vagy sem. Az utóbbi esetben be kell engednem az ablakon, ezt pedig nem tehetem! Magam is tudom, milyen ostobaságokat írok össze, hiszen odakint senki sem leselkedik, az én zavart agyam azonban már nem működik megfelelően. Kétségbeejtő helyzet, nem tudom, szégyenkezzem-e miatta vagy sem? Drágám, oly sok szerelemmel tudtalak volna megajándékozni! Azonban mindkettőnkben jóvátehetetlen károkat okozott a szigorú, bár jószándékú nevelés, amely egyikünk esetében sem vált be. Nyugodtan hagylak el, mert tudom, sokan vannak, akik a gondodat viselhetik.
Köszöntsd nevemben Marca Christianát és Gabriel bácsit! Az idő rövidsége miatt legutóbb nem nyílt rá alkalmam, hogy legalább Marca Christianát meglátogassam, Gabriel bácsi pedig amúgyis Dániában van. Köszönd meg, amiért magányos éveimben mellettem álltak! Marca megért engem, hiszen csaknem olyan körülmények között serdült fel, mint én. Isten veled, szerelmem! Viseld gondját a fiunknak, hogy boldog és szabad ember váljék belőle! A te Mikaeled Annette testét néma sikoly rázta meg. – Nem! Jaj nem – suttogta panaszosan. – Ez nem igaz, nem igaz! Mit tettél, Mikael? – És mit tettem én? – fűzte hozzá a következő pillanatban. – Jaj, Mikael! Önmaga számára is elképesztő módon most az egyszer nem Dominicra gondolt először. Céltalanul bolyongott fel-alá a szobában, miközben torkát feltörni képtelen sírás fojtogatta. Végül lesietett a lépcsőn és a csípős tavaszi időben amilyen gyorsan csak tudott, kezében a levelet tartva a mörbyi kastély felé indult. A kastély előcsarnoka kellemesen melegnek hatott a kinti időjárás után. Arra kérte az inast, jelentse be a grófnőnek, mert sürgősen beszélnie kell vele. Marca Christiana még nem kelt fel az ágyból. Szeretett reggel lustálkodni, főleg most, amikor Gabriel nem volt ide haza. Amíg az inas elment bejelenteni a váratlan látogatót, leült az előcsarnokban. Idegességében véresre harapta a hüvelykujját. A két fiú, a tizenkét éves Gustav Adolf és a négyéves Gabriel a hangok hallatán elébe jött. Fájdalmasan
nagy korkülönbség volt közöttük. Aki ismerős csak látta őket, rögtön eszébe jutott a két másik gyermek, akit olyan közönséges betegség ragadott el, mint a kanyaró. Gustav Adolf megkérdezte a francia hölgyet, nem jött-e vele Dominic is. Annette magára erőltetett mosollyal azt válaszolta, hogy a fia elutazott Mikaellel, de hamarosan visszatér. Utána azért fohászkodott magában Szűz Máriához, bárcsak igazat szólt volna az előbb. – A kegyelmes asszony köszönti a grófnőt és azt üzeni, hogy fogadni méltóztatik. Ha a méltóságos grófnő kegyeskedne követni… Noha egy többé-kevésbé közembernek számító férfi felesége volt, még mindig grófnői címét viselte. Marca Christiana az ágyban fekve reggelizett. – Jó reggelt, drága Annette, milyen kedves tőled, hogy ilyen korán útnak indultál! Rossz a lelkiismeretem, amiért még mindig itt lustálkodom, miközben fél tizenegy felé jár az idő. Jó, hogy Gabriel nem lát. De hiszen te rémültnek látszol, csak nem történt valami baj? – De igen – kiáltott fel hisztérikusan Annette. – Mikael elutazott és Dominicot is magával vitte! Marca Christiana félretolta reggelizőtálcáját és felemelkedett az ágyban. – Micsoda? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Itt van, olvasd el! Ez volt minden, amit hátrahagyott. Marca Christiana némán futotta át a levelet, majd döbbenetében a paplanra ejtette. – Miért nem beszélt velem erről senki sem? – kérdezte elkomorodva. – Gabriel csupán gyávának ne-
vezte. Méghogy Mikael beteg? Mi baja? – Nem tudom. És ő sem tudja. Csak annyit mondott, elsenyvedőben van. Amikor a minap visszatért, valóban borzalmasan nézett ki. Oxenstierna grófnő, a született von Löwenstein und Scharffeneck leány, szomorúan bólintott. – Amikor a múltkor itthon volt, a fiacskáim miatti gyászba belerokkanva nem igazán törődtem Mikaellel. Most azonban emlékszem, hogy már akkor sem hasonlított régi önmagára. Végtelenül… elgyötörtnek tűnt. – Így van, de az okát ő sem ismerte. Csupán arra panaszkodott állandóan, mennyire gyűlöli a katonaéletet. Nem akart még egyszer hadba vonulni. – Akkor mégis miért ment el az újabb hadjáratba? Miért nem beszélt Gabriellel? Annette lehorgasztotta fejét. – Azt hiszem, egyikünk sem értette meg, igazából milyen komoly a helyzet, a legkevésbé én. Úgy véltem, nagy dolog, ha már ilyen fiatalon kapitány és babérokat arat a becsület mezején. Sem Gabriel bácsi, sem én nem figyeltünk rá. – Nekem pedig megvolt a magam gondja – vette ismét kezébe a levelet Marca Christiana. – Az ablaktáblán tapogatózó kezek… Valóban ijesztő, amit leír. Micsoda szörnyű dolog. De mondd csak, kedves Annette, valójában milyen is volt a házasságotok? A fiatal nő szeméből könnyek buggyantak ki. – Akkor erről inkább ne beszéljünk! – mondta gyorsan Marca Christiana. – Most azonban cselekednünk kell. – Utána kell utaznom – szipogta Annette. – Ha mellém adna néhány megbízható szolgát, rögtön elin-
dulok a leggyorsabb kocsinkban. – Természetesen – ugrott ki az ágyból Oxenstierna grófnő. – Én nem jöhetek veled, mert szent esküt tettem, hogy ezentúl sohasem hagyom magukra a fiaimat, de minden segítséget megadok neked. Borzalmasan hangzik ez az egész történet. Idejében utol kell érned. Nem szabad, hogy kezet emeljen magára. Az öltözőszobába sietve kiszólt az ajtón: – Mi az a sötétség, amelyről azt írja, hogy elnyeléssel fenyegeti? – Sohasem értettem – felelte Annette. – Úgy gondolom, ő maga sem érti. – Mi a személyes véleményed? Valóban elhagyta a józan esze? Némi időbe telt, amíg Annette válaszra szánta magát. – Nem hiszem, hiszen olyan kedves és udvarias ember. – Jaj, kedvesem – mormolta Marca Christiana. – Mintha ez bármilyen biztosítékot jelentene! Mikael mindig is tépelődő és zárkózott természetű volt – mondta hangosabban. – Most azonban sokkal rosszabb a helyzet. Többször panaszkodott szörnyű rohamokra. Nem valószínű, hogy veszélyes lenne, de bizonyára nagyon szenved. – Te meg egy szót sem szóltál nekem – mondta szemrehányóan Marca Christiana, aki most már teljesen felöltözve tért vissza Annette-hez. – Gyere velem, most mindent elrendezünk! Jaj, Mikael, szerencsétlen mostohaöcsém és nevelt fiam! Hogyan hagyhattunk ennyire cserben? Milyen gondatlanul viselkedtünk veled szemben! Mindannyian csupán magunkkal vol-
tunk elfoglalva. Annette szívből egyetértett vele. – Különös módon Dominic miatt nem aggódom. Tudom, hogy Mikael mellett biztonságban van. Menynyit is féltékenykedtem rá, Marca néni! Milyen borzalmas! Magamnak akartam a fiút, nem tűrtem, hogy a saját apjával törődjön. Jaj, mennyi megbeszélnivalóm van Mikaellel! Azonnal utána kell indulnom! – Ne aggódj, mindent elrendezünk! Ismerem a norvégiai rokonsága címét, mostanra pedig a háború is véget ért. Annette fejében újabb gondolat fogant meg. A nap során most először fogta el aggodalom Dominic miatt. – És mi lesz, ha Mikael útközben megbetegszik? Mit csinál akkor a kis Dominic? Hozzátartozói miatti félelmében csaknem összerogyott. Marca Christianának minden meggyőzőerejét latba kellett vetnie a szerencsétlen teremtés megnyugtatásához. A grófnő lovaskocsival látta el Annette-et és három izmos szolgát adott mellé, nehogy valami baja essék a hosszú úton. Hosszú órákkal Mikael és a fiú után tehát ő is Norvégiába indult.
DOMINIC SOHASEM GONDOLTA VOLNA, hogy ilyen messzire mennek. Noha apja tőle telhetően igyekezett minél kényelmesebben elhelyezni a gyermeket, a nyolcéves fiú számára kimerítőnek bizonyult, hogy nap mint nap órák hosszat lóháton rázkódjon. Dominic gyakran elaludt Mikael karjában, mert untatta az egybefolyó mezők, tavak, legfőképpen pedig a végtelen erdők látványa.
Útjuk közben nem sok említésre érdemes dolog történt, eltekintve attól a bensőséges barátságtól, amely a közös megpróbáltatások hatására létrejött kettejük között. Mikael mindig igyekezett éjjeli szállást találni. Ha fedél volt a fejük felett, a kisfiú úgy zuhant álomba, mint akit agyonvertek. Ilyenkor megfogta apja kezét, mintha attól félne, hogy, Mikael megszökik tőle. A gyermek kétségtelenül végig rajta tartotta a szemét, mintha arra vigyázna, nehogy baj érje hőn szeretett apját. Mikael azt hitte, sikerült rohamait és rémlátomásait fia előtt eltitkolnia. Egyszer azonban, amikor már mélyen Norvégiában jártak, érezte, amint a hideg tavaszi napsütésben végigfut testén a rettenet. Ekkor Dominic aggódó hangon hirtelen így szólalt meg: – Megint rosszul van, apám? Mikael biztos volt afelől, hogy mindenfajta külső jelet sikerült eltitkolnia a gyermek elől. Hagyta, hadd menjen saját feje után a lova, mert ő maga semmit sem látott. A kisfiú azonban minden bizonnyal megérezte, milyen rosszul is van az apja. – Igen – válaszolta a szegény férfi. – De mindjárt elmúlik. A fiú egy darabig semmit sem szólt. – Sietnünk kell – mormogta később alig hallhatóan. Christianiába érve Mikael a hátralévő út felől érdeklődött. – A graastensholmi egyházközség nincs messze, – mondták a helybeliek – menjen csak ugyanabba az irányba és oda fognak érni.
Közeledünk a célhoz – gondolta Mikael. A hazafelé vezető hosszú utazásnak hamarosan vége. Huszonöt évig tartott, ugyanolyan sokáig, mint amióta élek. Nem sokkal azután, hogy utoljára érdeklődött az út felől, az alkonyi fényben már a házhoz vezető hársfasorban lovagolt. Úgy érezte, mintha áhítatában szétfeszülne a keble. A Jéghegyek Népéből származó Lind, azaz hársfa… Saját neve immár jelentéssel telt meg. Fia ugyancsak feszülten figyelve egyenesedett ki ültében. Mikael nem látott a szemébe, de tudta, hogy mint mindig, most is visszatükröződik benne a naplemente. Egy pillanatra megállította a lovát. – Hiszen ez a fa életveszélyes! – kiáltott fel egy kiszáradt hatalmas hársfa láttán, amely megroggyanva magasodott az út fölé. – Bármikor kidőlhet! Dominic semmit sem szólt erre, csupán csodálkozva szemügyre vette a fát, miközben Mikael megsarkantyúzta a lovát. EZEN AZ ESTÉN mindannyian a hársfaligeti házban gyűltek össze. – Cecilie és Alexander bármelyik nap megérkezhetnek – mondta csendesen Liv. Brand bánatos arccal rábólintott. – Hogyan történhetett ilyen szörnyűség? – suttogta. – Ezerszer feltettem már magamnak a kérdést, hogyan következhetett be? – Senki sem tehet semmiről – mondta Yrja, aki az elmúlt néhány hét alatt tíz évet öregedett. – Időről időre előfordul ilyen szerencsétlenség.
Az ajtóval szemben ülő Hilde összehúzta a szemöldökét és felegyenesedett. A többiek követték a pillantását. Két ember lépett be az ajtón, egy fiatal férfi és egy kisfiú. – Csak nem Tancred jött meg? – kérdezte Andreas. – Nem – mondta Gabriella. – Ez nem az én öcsém. Te jóságos Isten, mégis mennyire hasonlít rá! Nem volt kisebb elképedésük a gyermek láttán sem. A csendben tisztán ki lehetett venni Liv suttogását: – Istenem, ez minden bizonnyal… Csak nem Mikael? Tarjei fia? A délceg, bár megviselt és beesett szemű férfi végre megszólalt. – De igen. A Jéghegyek Népéből származó Mikael Lind vagyok. Ő pedig a fiam, Dominic. Egy pillanatig halálos csend honolt a helyiségben. Egy hang ezt suttogta: – Az Úr elvette, az Úr visszaadta… A döbbent rokonságból Brand volt az, aki elsőnek sietett oda hozzájuk. – Mikael! Drága bátyám egyetlen fia! Isten hozott benneteket! Nincs még két olyan ember, akit éppen most szívesebben látnánk! Szavaira üdvrivalgásból, örömkönnyekből és nevetésből álló hangzavar tört ki. A nagy ricsajból végül Mattias tisztán csengő hangja vált ki. – Mikael, foglalj végre helyet! Te pedig, Irmelin, szoríts helyet Dominicnak magad mellett a pamlagon! Most hallgassátok meg, ki kicsoda közülünk, hogy el
tudjatok igazodni. Először itt vannak legközelebbi rokonaitok: ez a nagy mackó, akinek őszbe vegyült a haja, Brand, apád öccse. A tagbaszakadt fickó, aki annyira hasonlít rá, az ő fia, Andreas, a te unokatestvéred. A mellette álló galambocska Eli, a felesége. Van egy fiuk, aki szokásához híven most is éppen süteményt majszol a konyhában. Az ő neve Niklas. Aztán itt van a család másik része, akik Graastensholmon laknak. Idejövet láttátok Graastensholmot, ugye? – Bizonyára az a kastély, amely mellett elhaladtunk. – Így van. Graastensholmon Brand nagynénje, Liv Meiden az úr, a tiszteletreméltó idős hölgy. Mikael enyhén meghajolt az öregen is szép aszszony előtt, Dominic pedig követte példáját. – Itt van még Yrja, Liv menye. Kezd bonyolult lenni? – Nem, egyelőre még nyomon tudom követni, ki kicsoda. – Én pedig Yrja fia vagyok, Mattias a nevem. Ő Hilde, a feleségem, a pamlagon ülő kislány pedig a mi gyermekünk, Irmelin. Mikael pillantása az imént bemutatottakra siklott. Mattias rendíthetetlenül folytatta a kiterjedt rokonság bemutatását. – Liv nagyanyámnak van egy lánya, Cecilie, aki Dániában él, az ő férje Alexander Paladin. Ami őket illet, bármelyik nap megérkezhetnek közénk. – Azt hiszem, valaki elmesélte nekem, hogy nagyon régen találkoztam velük. – Így van, Löwenstein várában, de te akkor még csak három éves voltál. Nos, Gabriella Cecilie és Alexander leánya. A világosszőke hajú férfi, Kaleb, Gab-
riella férje. Ők is a közelben, Elistrandon laknak. Van egy kislányuk, Villemo, aki Niklassal most éppen a süteményeket pusztítja a konyhában. Irmelin nem csatlakozott hozzájuk, bizonyára azért, mert sokat evett vacsorára. – De hiszen ez egy óriási család! – mondta elhűlve Mikael. – A felsorolásnak még korántsincs vége. Ceciliének és Alexandernek még egy fiuk is van, Gabriella ikertestvére. Tancred. – Igen, őt ismerem – bólintott Mikael. – Mesélt rólad. Tancred felesége Jessica: nekik is két gyermekük van: Lene és Tristan. Ceciliével és Alexanderrel együtt ők is bármikor megérkezhetnek. – Már most örülök a jöttüknek. Liv és még jónéhányan végig ezalatt álmélkodva vették szemügyre Dominicot. – Irmelin – szólt dédunokájához az öreg hölgy. – Hívd be a konyhából Niklast és Villemot! A kislány kisietett. Hamarosan két ötéves forma gyermek társaságában érkezett vissza. Mikael szeme elképedésében tágra meredt, amikor meglátta őket. – De hiszen… – Úgy van – mondta Liv. – Úgy gondoltuk, egyedülálló jelenség, hogy Niklas és Villemo szeme egyaránt sárga színben ragyog. Olyan családi vonásról van szó, amely egy nemzedéken belül korábban mindig csak egyvalakit érintett. Rajtuk kívül még egy ilyen gyermek volt, Villemo halva született nővére. Most pedig beállít még egy ilyen gyerek. Mit jelentsen ez? – Magam sem értem igazából – tárta szét karját
Mikael. – Majd ha megnyugodtak a kedélyek, mindent megmagyarázunk neked. Annyi mindenről kell beszélnünk. Isten áldjon meg, amiért eljöttél! – Dominic volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy azonnal útnak induljunk. Valamennyien fájdalmasan csodálkozva tekintettek a fiúra. – Most jut csak eszembe… – kapott a fejéhez Mikael. – Nem tudom, láttátok-e, de van a fasorban egy kiszáradt hársfa, amelyet ki kell vágni. Életveszélyesen megdőlt. Egyszerre kínos csend ült a szobára. – Azt a fát még nem szabad kivágni – mondta alig hallhatóan Liv. Dominic megfogta apja kezét és így szólt hozzá: – Apa… Mindannyian úgy elszomorodtak. Vajon miért? Valamennyiük előtt derengeni kezdett, hogy Dominic nem hétköznapi értelemben vett gyerek. Kívülálló személy csupán az elveszettnek hitt családtaggal való találkozás örömére figyelt volna fel, de ez a kisfiú többet is megsejtett az eseményekből. – És nagyapa? – kiáltott fel Mikael. – Évek óta reméltem, hogy viszontláthatom őt. Csak nem…? – Nem érkeztél túl későn, Mikael – mondta szelíden Liv. – Atyai nagyapád, Are öcsém, súlyos sebesüléssel ágyban fekszik. Amikor fát vágtak az erdőben, rázuhant egy fenyő. – Kezdek sejteni valamit – mondta Mikael. – Mikor is történt ez? – Csaknem egy hónapja. A családja körébe visszatért vándor gondolataiba
merült, majd bólintott – Dominic akkor jelentette ki, hogy ide kell sietnünk. Én pedig azt hittem, nekem szólt a figyelmeztetése. – Úgy látom, nem vagy egészséges, Mikael – mondta szelíd hangján Mattias. – Komoly a dolog. Mikael gyors pillantást vetett a fiára, majd könynyedén így felelt: – Nem hiszem. A többiek szavak nélkül is megértették. – Valamit azért meg kell tudnom – sóhajtott fel Brand. – Az erdei baleset gyászba borított minket. Liv néni fia, Tarald megpróbálta félrerántani apámat. A ledőlt fatörzs őt is eltalálta. – Akkor tehát…? – nézett végig Mikael a család tagjain. – Nem menekült meg. – Ő volt az édesapád? – fordult Mikael Mattias felé. – És Yrja… férje? – Így van. – Nagyon elszomorít, hogy ezt kellett hallanom. – Tarald három hete pihen a földben – mondta nyugodtan Yrja. – A fájdalmas sebből megszépült emlék lett. Most mindent megteszünk, hogy megmentsük Are bácsit. – Gyertek velem mind a ketten! – állt fel Liv. – Jelen leszek Are és svéd rokonainak találkozásánál. Matilda, Brand felesége van mellette. Felváltva ápoljuk. Ó, több mint húsz éve várja ezt a napot! Már kétségbe volt esve, amiért úgy megy el közülünk, hogy nem látott viszont téged. – Akkor tehát… reménytelen az állapota. – Attól tartok, igen – sóhajtotta Liv.
Are Tengel és Silje egykori hálószobájában feküdt, ahol később Mikael apja, Tarjei lakott. Aki csak elfért benne, most mind ott tolongott. A csődület láttán egy tenyeres-talpas asszony állt fel a betegágy mellől és némán feléjük biccentett. Úgy nézett ki, akár a megtestesült Földanya. Are mozdulatlanul feküdt az ágyban. Arca csaknem olyan hófehér volt, mint haja és szakálla, szeme azonban sötéten izzott. – Are – mondta gyengéden Liv. – Látogatóid érkeztek. Az öreg Mikaelre nézett, majd Dominic felé fordította a tekintetét, végül ismét Mikaelre pillantott. – Jó napot, nagyapa – mondta csendesen a fiatal férfi. Are szemét könnyek lepték el. Kinyújtott kezével megragadta unokája karját. – Tudtam, hogy egy napon eljössz – rebegte. – De nagyon féltem, hogy akkor már túl késő lesz. Kerestelek, fiam. – Én is nagyon vágytam ide – válaszolta Mikael. – A háború azonban minden szándékomat keresztülhúzta. Arénak nagyon nehezére esett a beszéd. – Légy áldott! – mondta szótagolva. – Légy áldott! Ő pedig a fiad, ugye? Látom, a Jéghegyek Népének valódi sarja. – Igen, ő Dominic. Francia nő az anyja, ezért kapott ilyen furcsa nevet. – A feleséged is veletek jött? – Most nem. Annette… Vajon mit csinál éppen? Henri karjaiban sírja ki magát? Bizonyára gyorsan megvigasztaló-
dik. Ha visszakapja Dominicot, szomorúsága egyhamar elmúlik. – Mikael, el kell mesélned az életedet – sürgette Gabriella. – Ne most – intette le Liv. – Nagyon fáradt, és a kisfiúnak is alvásra van szüksége. – Megkaphatják a szomszédos szobát – mondta Are. – A közelemben akarom tudni őket! Holnap pedig mindnyájan kibeszéljük magunkat, engem is beleértve! Az aggastyán szemében, amelyre már a közelgő halál nyomta rá bélyegét, új fény gyulladt ki. Mikael csak most fedezte fel, valójában mennyire fáradtak mind a ketten. Csupán nagy üggyel-bajjal tudtak ébren maradni vacsora közben. A többiek igen előzékenyen viselkedtek velük szemben, nem árasztották el kérdésekkel őket. Azután a hársfaligeti ház régi szárnyában lévő egyik szobában kaptak szállást. Mikael nem tudta volna megmondani, milyen is a helyiség légköre, mindenesetre tetszett neki, sőt tökéletesen megfeledkezett róla, hogy elfüggönyözze az apró ablakokat. A tavaszi éjszaka csendjébe csupán Dominic egyenletes lélegzetvétele keveredett. Mikael érezte, milyen nyugalom fogja el, miközben testét olyan nehéznek érezte, mintha az ágyat és a padlót áttörve rögtön a mélybe süllyedne. Hazaérkezett. Szívét boldogság töltötte el, amiért mindannyian ennyire természetes módon, ilyen örömmel fogadták. Már előre örült a következő napnak. Hirtelen hallotta, amint Dominic nevet álmában,
helyesebben nevetgél, mintha valakivel beszélgetve a másik szavain szórakozna. Ez jó darabig eltartott, miközben a fiú néha érthetetlen szavakat motyogott. Végül minden elcsendesedett. A szobára ráborult az éjszaka nyugalma. Mikael elszörnyedve érezte, hogyan tárul fel előtte a visszhangzó, végtelen, az éjszakánál is sötétebb űr. A fülében mennydörgő dobpergésről tudta, hogy nem egyéb saját szívdobogásánál. Behunyta a szemét, mert nem akarta a fekete ürességet látni – ez azonban semmi haszonnal sem járt, hiszen az egész szörnyű látomás belülről jelent meg előtte. Csupán annyit tudott, hogy az ott van a sötétben, egész közel hozzá. Olyan közel, hogy ha ki meri nyújtani a kezét, megfoghatta volna. Jaj, most már nagyon is jól tudta, mi az. Régóta tudta, de továbbra is vonakodott nevet adni neki. Olyan csalogató, szelíd és vonzó. Béke. Végtelen béke… Dominic! A villámcsapásként beléhasító gondolat visszahúzta. Az örök csend… Félelmében veríték lepte el homlokát, miközben szíve őrjöngve kalapált. Uram, ments meg! Olyan boldog vagyok most, amikor megtértem az enyéim körébe. A fiamnak szüksége van rám. Nem bírom tovább, összetör, lehúz, egészen le, amíg elérem a végtelen semmit.
11. fejezet MIKAEL BOTRÁNYOSAN KÉSŐN ébredt fel. Először nem is értette, hol van. Vastag gerendákból ácsolt alacsony mennyezet alatt, rönkfa-falak között. Nagyon régi, de mégis otthonos szobában… Dominic már ébren volt, várakozva, kissé félve nézett rá., – Jó reggelt – köszöntötte Mikael. – Bizonyára jó késő van – tette hozzá. A fiú arca mosolyra derült. – Nagy lótás-futás volt a házban – mondta. – Egy hölgy érkezett meg, aki mindenáron találkozni akart velünk, de a többiek megkérték, várjon ezzel, hadd, alhassuk ki magunkat. Most bizonyára az öregembernél van. – Az az öregember a dédapád, Dominic. – Kedves bácsikának tűnik. – Az is. Most pedig keljünk fel, nem akarom, hogy az a hölgy ágyban fekve lásson bennünket. Valamivel később a nappali szobában Ceciliével találkoztak. Cecilie ötvennyolc éve ellenére lenyűgöző jelenségnek tűnt hihetetlen életereje miatt. Dominic úgy vélte, ilyen szép öreg hölgyet sohasem látott még. Mégsem öreg volt, inkább… A fiú nem találta meg a megfelelő jelzőt, de a kortalan szóra gondolt. Mikaelnek nagyjából ugyanez járt a fejében. Nehezen tudta visszatartani a sírást, amikor azt látta, hogy Cecilie arcát örömkönnyek lepik el. Az őrgrófnő úgy magához szorította őket, hogy apa és fia alig kaptak levegőt.
– Tancred oly sokat mesélt a veled történt találkozásáról – mondta meghatottan. – Sohasem felejtette el. Hamarosan ő is megérkezik, milyen boldog is lesz! – Láttak már ilyet! – hajolt le Dominichoz. – Még egy gyerek, aki Tengel nagyapa sárga ragadozószemét örökölte! Megáll az eszem! Csak arra vagyok kíváncsi… – Vajon mire? – kérdezte Mikael. – Erről még később beszélhetünk. Micsoda szörnyűség történt szegény bátyámmal és Are bácsival! Azonnal útnak indultunk, de a temetésre persze nem értünk ide. Bárcsak tehetnék valamit Are bácsi életéért! Jaj, az az ágy… – Melyik? – Amelyikben fekszik. Benne találták meg Tengelt és Siljét, miután Tengel mindkettőjükkel végzett. Ott küzdött szegény apád, Tarjei a halállal, de fel kellett adnia. Utolsó szavai neked szóltak. „Köszöntsétek Mikaelt a nevemben és mondjátok meg neki, hogy nagyon szeretem!” Atyai nagyanyád, Meta, ugyanott halt meg. Nos, úgy látom, mindannyian megéheztünk. Milyen elképesztő gyorsasággal tudott más tárgyra térni! Mikael üdvözölte a nagyapját és beszélgetett vele, amíg el nem jött az ideje, hogy asztalhoz üljön. A ház új szárnyában, Matilda szép nagy szobájában terítenek. Lassan Graastensholmról és Elistrandról is megjött mindenki, hogy meghallgassák Mikael beszámolóját, illetve megismertessék a Jéghegyek Népének történetével. Mikael és Tancred újabb találkozása igencsak szívélyesnek bizonyult. A hatvanöt éves Alexanderből délceg öregúr lett, akinek a legújabb divat szerinti parókáját mindenki megcsodálta. A szép
Jessica gyermekei, Lene és a kétéves Tristan kiszaladtak a szobából, hogy a többiekkel játsszanak. Dominic azonban kénytelen-kelletlen bent maradt, mert neki is meg kellett hallgatnia a Jéghegyek Népének történetét, amit a többi gyermek többé-kevésbé már ismert. Arét a pamlagra fektették, Mikael pedig mellette foglalt helyet. Brand, akire Are után a nemzetség fejének tiszte várt, szólásra emelkedett. Józan, tárgyilagos férfiként nem engedte, hogy fantáziája elragadja, Mikael mégis úgy érezte, mintha nagybátyja elbeszélését hallgatva álomvilágba cseppent volna. Brand azzal kezdte, mennyire boldogok mindanynyian, amiért rátaláltak Mikaelre, aminek gyakorlati oka is volt. Tarjei fiaként Brand után neki kellett átvennie a Jéghegyek Népe családfői tisztét, amely róla Dominicra szállott. Elmondta Gonosz Tengel ősrégi legendáját, majd a Jéghegyek Népének völgyére tért ki, ahol Liv gyermekkorát töltötte és ahol a szerencsétlen Kolgrim halálosan megsebesítette Tarjeit, Mikael apját. Brand hosszasan időzött Tengelnél és Siljénél, a család legfontosabb őseinél: beszélt mindarról a sok jóról, amit életükben cselekedtek. Azonban a Jéghegyek Népe árnyoldalaira is kitért. Mielőtt Dominicot kiküldték volna a többi gyerekkel játszani, szó esett a különleges képességekre utaló, sárgán csillogó szempár örökléséről. – Nocsak! – kiáltott fel Mikael. – Mindig is tudtam, mennyire szokatlan fiú Dominic! – Vettük észre – válaszolta csendesen Liv. Ekkor küldték ki a fiút a rokon gyermekek közé. – Most véresen komoly dolog következik, Mikael
– figyelmeztette Brand. Szót ejtett az átokról, a Jéghegyek Népe sorsverte sarjainak szörnyű vonásairól, Jó Tengel küzdelméről, amelyet az öröklött gonosszal vívott. Kitért Hannára és Grimarra, akik egyáltalán nem küzdöttek az átkos örökség ellen. Sorrendben a jó és rossz tulajdonságok egyszerre nagyszerű és tragikus elegyét felvonultató Sol következett. Végül a gonosz áldozatául esett Trondról és Kolgrimról beszélt. – Csak nem… értitek úgy, hogy… Dominic – dadogta elszörnyedve Mikael. – Nem – válaszolta Cecilie. – Villemo és Niklas sem, a sárgásan villózó szemük ellenére. Ezt a jelenséget nem értjük, nekem azonban megvan róla a magam kis elmélete. – Rajtad kívül jónéhányunk felállított már ilyet – mondta Liv. – Ugye, hallottad, hogy minden nemzedékben születik egy elátkozott sarj? Legutóbb Gabriellát és Kalebet érte ilyen csapás, akiknek volt egy holtan született, súlyosan terhelt leányuk. A szörnyű emlék terhétől kimerülve hallgatott el, de most Are szólalt meg: – Gabriella és Kaleb, tudnotok kell, hogy van valami, ami hosszú évek óta nyomaszt bennünket. Úgy gondolom, napvilágra kell kerülnie az igazságnak, mert lényeges dologról van szó. – Nekem is ez a véleményem – szólt közbe Liv. – Mondd el te, Are! – A gyermek nem holtan született, Gabriella, de egészséges sem volt. Koraszülöttként jött a világra és nem lélegzett. Kitartó fáradozással talán megmenthettük volna. Mi azonban nem próbáltuk meg, nem öltük meg ugyan, de nem is mentettük meg az életét. Egy-
szerűen semmit sem tettünk. Mi ugyanis láttuk Kolgrim születését, majd azt, amit művelt. Az a szerencsétlen kislány még Kolgrimnál is szörnyűbb látványt nyújtott. A szobára mélységes csend borult. Gabriella öszszenézett Kalebbel, majd a férfi bólintott. – Az egyetlen helyes dolgot cselekedtétek – mondta keservesen Gabriella. – Ezért csak köszönet illethet benneteket. – Megkönnyebbültem, amiért ezt hallottam tőletek – sóhajtott fel Liv. – Higgyétek el, nagyon keserves időket éltünk át akkoriban Arével! – Akkor tehát az elméletem méginkább helytálló! – kiáltott fel Cecilie. – Ha a tiéd azonos az enyémmel… – mondta Liv. – Hadd halljuk! – Nos, született tehát egy igazi átokverte gyermek, de nem nőhetett fel. Így helyette pótlékul, mert nem akarom a bosszú szót használni, a külső jelek ugyanazon nemzedék három tagja között oszlottak meg. – Bolondságnak tűnik, – vetette közbe Andreas – mégis van benne valami. – Én azonban nem hiszem, hogy hármuk közül bármelyik gonosz lenne – vélekedett Yrja. – Mi sem – mondta Liv. – A gonoszság az első gyermeken ütött ki. Azonnal megértettétek volna, ha ismertétek volna Hannát, a vén boszorkányt. Az a szerencsétlen kislány maga Hanna volt, új alakot öltve. A mi kicsinyeink az átkos vonásokat kísérő többi tulajdonságot örökölték. Efelől akkor bizonyosodtam meg, amikor megláttam Dominicot, aki teljessé teszi a képet. – Miféle módon? – kérdezte Mikael.
– Ezt a kérdést meg tudom válaszolni – szólalt meg Mattias. – Amint hallottad, én felelek a Jéghegyek Népe titkos kincséért, a gyógyfüvekért, feljegyzésekért és varázsszerekért. Ha itt az ideje, kötelességem lesz örököst találnom, aki átveszi tőlem a kincs őrzését. Ennél azonban kevés egyszerűbb feladat van. Rólam Niklasra, Andreas fiára száll a feladat. Tudod, valamiféle erő van a kezében. – Ugyanaz a fajta gyógyító erő, amellyel apám, Jó Tengel is rendelkezett – bólintott Liv. – Egy ilyen kicsi fiú esetében természetesen még nem fejlődött ki teljesen. – És mi a helyzet Villemoval? – kérdezte Mikael. Gabriella enyhe mosolytól kísérve felsóhajtott. – Ő örökölte a szertelen vadságot, az élet szenvedélyes szeretetét. – Úgy van – bólintott Liv. – Milyen jól felismerem rajta Sol, és kisebb mértékben Cecilie ellenállhatatlan életörömét! – Végül pedig itt van Dominic, aki érzékenyen észleli mások kedélyállapotát. Mindez pontosan beleillik a képbe. Mesélj többet Dominicról, Mikael! – Jó. Előtte azonban szeretnék megtudni valamit: ki lakott abban a szobában, amelyben mi lakunk? – Miért kérdezed ezt? – mondta Liv. – Ma éjszaka álmában beszélt a kisfiú. Nem a szokásos motyogás volt, hanem valóban látott valakit és szót váltott vele. Úgy tűnt, mintha nevetne valakin és évődne vele. A néma csendet Liv suttogása törte meg: – Csakis Sol lehetett az! Abban a szobában Sol és én laktunk, amíg fel nem nőttünk. Nem az első alkalom, hogy újra megjelenik!
– A szelleme még mindig él – mondta könnyekkel a szemében Cecilie. – Senki sem látja. Azonban egyszer az erdőben Alexanderrel együtt éreztük a jelenlétét. – Hilde és én is felfigyeltünk egyszer rá – jegyezte meg Mattias. – Olyan volt, mintha csintalanul kacagott volna a szél. – Kolgrim pedig valamilyen módon kapcsolatba lépett vele – szólalt meg Kaleb. – Természetes, hiszen az unokája volt és Solhoz hasonlóan átokkal sújtott. Dominicnak azonban nem kell félnie tőle. Sol semmi rosszat sem követ el vele. – Nem nagyon tűnt ijedtnek – mosolyodott el Mikael, – inkább boldognak. – Olyan ember még nem élt a föld hátán, aki anynyira szerette volna a családját, mint Sol – szipogott Liv. – Teljesen nyilvánvaló, hogy újra meg újra felbukkan, hiszen igazi boszorkány volt. Megígérte Arének, hogy visszatér, az ő szavaival élve kellemesebb alakban. Sok vonását láttam viszont Ceciliében. – Így van – ismerte be az utóbbi. – Megértettem, milyen sok szorult belém Sol tulajdonságaiból. – Én is – mormogta Alexander. – Én is, drága kis boszorkányom! Cecilie úgy megcsípte a karját, mintha még serdülők lennének. – Most azonban rajtad a sor, Mikael – mondta Andreas. – Mesélj az életetekről! – Máris. De teljesen biztosak lehetünk afelől, hogy a gyermekeink megmenekültek a szörnyű átoktól? – Trondra gondolsz? – kérdezte csöndesen Brand. Mikael némán bólintott. – Igen, Trond – sóhajtott fel Are. – Ő a csontváz a
szekrényben. Milyen derék fiú is volt! Azután hirtelen… ismeretlen gonoszság tört ki rajta. – Apa előre tudta – mondta Liv. – Látta a jeleket, de mit sem tehetett. – A varázsszerek szabadították fel Trondban a rosszat – vélekedett Brand. – Az utánuk való vágy csábította gaztettekre Kolgrimot. Mattias, légy óvatos! Vigyázzatok mindannyian! A két másik gyermek előtt se szóljatok semmit, hiszen sohasem tudhatjuk! – Egyetértek veled – szólalt meg Gabriella. – Tudom, hogy Villemo nem rendelkezik gonosz tulajdonságokkal, de Trond sem volt ilyen. – Én is egyetértek Branddal – mondta Mikael. – A hallottakból úgy ítélem meg, ott leselkedik a veszély, hogy a többiek megtudhatják, kire száll a kincs. Jómagam egy szót sem szólok Dominicnak róla. – Helyes – bólintott Andreas. – A gyerekek természetesen tudnak a kincs létezéséről, azonban sohasem tudták meg, hogy Mattiasról majd Niklasra száll. Nagyon kedves mind a három! – mosolyodott el némileg álmodozva. Semmi gonoszság sincs bennük. Liv és Are összenézett. Ugyanaz a gyanú motoszkált bennük. A három gyermek egyike felől bizonytalanok voltak. Néhány jel tompa nyugtalanságra késztette őket… Olyan jelek, amelyek mindkét irányba mutattak. Liv és Are állhatatosan imádkozott, bárcsak jóra fordulna minden. Are a hiábavaló további töprengés helyett inkább Mikaelhez fordult. – Most pedig hadd halljuk a te történetedet! Mindenki kényelmesen elhelyezkedett a maga ülőhelyén. Matilda sört hozott és töltött a családtag-
oknak. – Mindig magányos voltam – kezdett neki Mikael az elbeszélésnek. – Olyan magányérzet gyötör, amely belülről jön és semmiféle barátság nem gyógyítja meg. – Ez a vonása Tarjeinek is megvolt – bólintott rá Are. – Őnála azonban ennyire nem alakult ki. Nehezen ment neki a beszéd, kínlódva kapkodott levegő után. Szelleme azonban tiszta volt, noha hátán és mellkasán olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy többé moccanni sem tudott. – Tegnap már meséltem róla, milyen zavaros gyermekkorom volt – folytatta Mikael. – Egészen addig, amíg Marca Christiana férjhez nem ment Gabriel Oxenstiernához. Utána hozzájuk költöztem. Nem tudtam, mi legyen belőlem, és igazából még ma sem tudom. Apámhoz hasonlóan megpróbáltam egyetemi tanulmányokat folytatni, de nem voltam valami jó diák. Nem nekem találták ki a tudományokat. Utána pedig végtelen szerencsétlenségemre Marca Christiana férje úgy gondolta, számomra is a katonatiszti pálya az egyetlen megfelelő hivatás, akárcsak őneki. Nem mondhattam nemet neki, mert mindig megpróbáltam a többi ember kedvében járni. – Vagy úgy, tehát a Jéghegyek Népe ilyen sarjai közé tartozol? – kiáltott fel Cecilie. – Szegény fiú! Mikael elmosolyodott. Sejtette, hogy Cecilie nem éppen a család legengedelmesebb tagja volt. – Amikor Bréma mellett találkoztunk, Dominic bizonyára megvolt már – fordult Mikaelhez Tancred. – Róla azonban egyetlen szót sem ejtettél. Természetesen nős vagy, ugye? – Igen, nős vagyok – válaszolta némi habozás után
Mikael. A szobában ismét csend támadt. – Úgy gondolom, néhány szót ejthetnél a házasságodról – mondta csendesen Liv. – Én… én nem megyek vissza. Gondoskodnátok róla, hogy Dominic biztonságos kísérettel visszatérjen a mörbyi kastélyba, amely Stockholmtól északra van? Annette, a feleségem végtelenül kötődik a fiúhoz. Egész életét a fiú tölti be. – És te mit csinálsz? – kérdezte Are. – Itt maradsz? – Nem sokáig maradok itt – felelte Mikael ugyanazon az elrévedő hangon, mint előzőleg. – Tovább kell mennem. – Hová? – Van még egy úticélom. Mivel Mikael elhallgatott, a csendet Cecilie törte meg: – Tehát nem éltek boldogan a feleségeddel? Mikael felsóhajtott. – Érdekházasságot kötöttünk, amelyet a nevelőszüleim hoztak össze. Én pedig szokásom szerint engedelmeskedtem. Az évek során rájöttem, hogy az engedelmesség visszaüt az ember fejére – sóhajtott fel még jobban a boldogtalan férfi. – Tarjei is így viselkedett – mondta Brand. – Örökké szenvedett, amiért mindig másokra gondolt. – Isten áldjon meg érte mindkettőtöket – mormogta Liv. – Ha jól veszem ki a szavaidból, ugyanígy viselkedtél a házasságod során is? – Nem. A feleségem egyáltalán nem zsarnoki természetű, hanem végtelenül gátlásos, én pedig nem akartam rákényszeríteni magam. Az évek során, míg
háborúban voltam, megszerettem olyan rémült kis embernek, mint amilyen. Én azonban csupán nyűg vagyok a nyakán. Hadd legyen szabad, így legalább férjhez mehet egy olyan férfihoz, akit szeret. Mikael látta, mennyire elszörnyedt szavai hallatán az egész rokonság. – Hát tudod, Mikael, az elmondottak nem utalnak valami élénk házaséletre – szólalt meg a csípős nyelvű Cecilie. – Csaknem kilenc évi házasságunk alatt összesen kétszer volt igazából a feleségem – fordult feléje Mikael. – Akkor valóban nem csodálkozom rajta, hogy mást talált magának – mondta inkább őszintén, mint tapintatosan Cecilie. – Bár nem rossz teljesítmény tőled, ha mindössze két alkalom közül az egyik során sikerült Dominicot összehoznotok! – Nem szégyelled magad, Cecilie! – ripakodott Liv a leányára. Mikael nem haragudott meg a kínos megjegyzés miatt. – Nem szabad megfeledkeznetek róla, hogy az idő túlnyomó részét hadban töltöttem. – De azért egy darabig itt maradsz ugye? – fogta meg Are az unokája csuklóját. – Persze – mosolygott szomorkásan Mikael a nagyapjára. – Igen, ha itt maradhatok. – Ameddig csak akarsz – mondta az öregember. – Otthon érzem magam. Életemben most először beszélhettem ennyire nyíltan az engem gyötrő bajokról. – Tulajdonképpen mi bánt, Mikael? – kérdezte Yrja. – Mindenki látja rajtad, hogy beteg vagy.
– Nem tudom, mi bajom – ismerte be a szerencsétlen férfi. – Soha sem voltam valami vidám természetű, de jónéhány éve kínzó mélabú gyötör. – Köze van a házasságodhoz? – Nem… Nem hiszem, bár a házasságom aligha javított rajta bármit is. – Nem hinném, hogy testileg volnál beteg – vélekedett Mattias. – Búskomorság gyötör. Búskomorság? Ismét ez a szörnyű szó! Mikael elhatározta, hogy mindent elmond nekik, mert ezek az emberek legalább megértéssel viseltetnek iránta. – Az egész akkor kezdődött, amikor Livóniában állomásoztam. Szabályos idegösszeomlást kaptam, amelyből sohasem épültem fel igazán. – Mi okozta az idegösszeomlásodat? – tudakozódott Mattias, az orvos. – A háború. A katonaélet. Tudjátok, az ember eljut egy bizonyos határig. – Ha annyira rosszul érezted magad, természetes, hogy a végén nem bírtad tovább. Mikael gondolataiba merülve válaszolt neki: – Az idegösszeomlásomat egy olyan különös esemény váltotta ki, amely előtte történt meg. Olyasmit éltem át, ami rémülettel töltött el. Elfogott a rémület, hogy más vagyok, mint a többi ember. Most, miután idejöttem, megértettem, hogy a Jéghegyek Népének vére űzött velem tréfát. . – Hallhatnánk, mi esett meg veled? – Abban a faluban, ahol állomásoztunk, volt egy régi kastély. Nagy birtok tartozott hozzá. A kastély parkjában állt egy romos kápolna… Mikael hosszú elbeszélését mindenki síri csendben hallgatta végig.
Are keze még szorosabban fogta boldogtalan unokájának csuklóját. – Te jóságos Isten! A holtakkal nem lehet játszani. – Ezt mondta az az öregember is, akivel a faluban beszéltem. Halottak nem jók. Okoznak nagy bajt, neve búskomorság. – Hozzád nyúlt az a fekete ruhás nő? – kérdezte Liv. Mikael megpróbált visszaemlékezni a szörnyű élményre. – Nem. De mégis hozzám nyúlt! Ez akkor történt, amikor utoljára láttam, Kinyújtotta a kezét és megérintette a karomat. – Mit éreztél közben? – Semmit. Viszont a közelében állandóan hideg volt. De ha azt mondjátok, hogy Sol szelleme visszajár közétek, akkor talán mégsem kell félnem tőle? – Nagy különbség van a kettő között – jelentette ki Liv. – Sol sohasem mutatkozik, de érezzük a jelenlétét. Ő pedig mindig a javunkat akarja. Az a livóniai nő gonosz lehetett! – Úgy van – bólintott elgondolkodva Mikael. – Mindenesetre erős. Hihetetlen akaratereje lehetett. – Szörnyen hangzik, hogy éjjelente megpróbál bejönni az ablakon – borzongott össze Hilde. – A kezével az ablaktáblán matat, miközben rád mered a szeme… Jaj! – De hiszen sohasem láttam! – mosolygott rá szomorú fintorral Mikael. – Az egész nem több puszta képzelődésnél. Azt képzelem, ha nem függönyözöm be az ablakot, akkor nem látom. De még ha nem is lapul odakint, ugyanilyen borzalmas, hogy efféle rémalakok jelennek meg a képzeletemben. Be kell ismernem, hogy beteges a fantáziám.
– Megértjük, mit érzel – bólintott Mattias. – Írd le a rohamaidat! – kérlelte Brand. Mikael megpróbálta érthető formában megfogalmazni, milyen az a sötétség, amely elnyeléssel fenyegeti. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, sikoltás hallatszott kívülről. – Úristen! – nézett ki Matilda az ablakon. – A kislányok megpróbálják a vizeshordóban megfürdetni Tristant! – Már megint mit csinálsz, Irmelin! – csapta össze a kezét Hilde. . – Bizonyára Lene találta ki, ismerem, mi telik ki tőle – csóválta a fejét Jessica. – Mentsétek meg az utolsó őrgrófot! – kiáltott fel Cecilie, Alexander felé kacsintva, akit végtelenül lefoglalt a Paladin nemzetség fájának legifjabb hajtása. A büszke nagyapa, aki ifjú korában ilyesmiről még álmodni sem mert, borzalmasan elkényeztette egyetlen fiúunokáját. Azért természetesen a két kislányról sem feledkezett meg. A család valamennyi fiatalabb tagja fejveszetten nyargalt ki, hogy a hatalmas hordóból kihúzza a rémült Tristant. A magatehetetlen Arén és természetesen Mikaelen kívül csupán Liv, Alexander és Brand maradt a szobában. – Beszélj végre, Mikael – szólt rá erélyesen Alexander. A család idősebb és tapasztaltabb tagjai előtt könnyebben ment a beszéd. Nyugodtan hallgatták, miközben Mikael a szemükről leolvasta, milyen aggodalommal tölti el őket szörnyű látomásainak elbe-
szélése. – Remélem, hogy itt jobban leszek – fejezte be csaknem szabadkozva. – Ugyanis a körötökben jól érzem magam. Egyszer pedig csak véget érnek az idegösszeomlásom utóhatásai. – Tudod, mi az? – kérdezte Brand. – Azt hiszem, igen, de nem merem az igazi nevén nevezni. – Elűzzük az árnyképeidet, Mikael – fogta meg Liv a szerencsétlen férfi kezét. – Még időd sem lesz arra, hogy rájuk gondolj. A többiek élénken helyeseltek. – Mond csak, beszéltél már becsületesen a feleségeddel a bajodról? – kérdezte Alexander. – Sokkal több eredménnyel jár, mint gondolnád. – Ezzel tisztában vagyok – válaszolta lassan Mikael. – Annette azonban alig igazodik el az életben. Tökéletesen félrenevelték, a tetejében pedig vakbuzgó katolikus, ami az ő esetében csak ront a dolgon. A többiek elgondolkozva néztek rá. – Különös tulajdonságokkal rendelkeznek a Jéghegyek Népének sarjai – mosolygott Liv, miközben a többiek visszajöttek és újra helyet foglaltak. – Nem csupán a család átokverte tagjait érik különös élmények. Például egyszer Cecilie és Tarjei akaratátviteli kapcsolatba került egymással. Mikael pedig nyilvánvalóan rejtett dolgokat lát. – Azt hiszem, Tarjeibe jónéhány természetfeletti képesség szorult – mondta Cecilie. – Valamit csak örökölt tőle a fia. Egyszer Tancred és én is efféle öszszeköttetésbe léptünk egymással. Ami engem illet, úgy gondolom; hogy Soltól szálltak rám ezek a tulajdonságaim.
– Mi többiek csupán hétköznapi emberek vagyunk – mondta Andreas. – Olyan unalmas alakok, hogy csak úgy ropog. – Bizony, bizony – mosolygott rá Eli. – Panaszkodott már erre valamelyikünk? Mikael olyan boldognak érezte magát e sok kedves ember láttán, hogy örömében csaknem szétfeszült a mellkasa. Megérkezett az övéi közé! Szeretett fia, Dominic ugyancsak megtalálta helyét e csodálatos család körében. ODAKINT A MAGTÁR PADLÁSÁN mindvégig élénk beszélgetés folyt. A nap hőse a Villemonál és Niklasnál négy évvel idősebb Dominic volt. A másik kettő úgy nézett fel rá, mintha felnőtt volna. Ő maga elképedt ezen, bár egyáltalán nem érezte kellemetlennek. Villemo vörösesszőke hajával és tejfehér bőrével minden jel szerint káprázatos szépségnek ígérkezett. Hajának és bőrének színével élesen elütött a Jéghegyek Népe nemzetségének többi tagjától. Nagyon szeretett volna Dominicnak tetszeni, ezért igencsak kellette magát. Unokafivérét izgatott suttogásával próbálta levenni a lábáról, miközben minden mozdulatát és arcvonását gondosan megtervezte. Niklas sokban Tarjeire emlékeztetett. Ferdevágású szeme, magas pofacsontja, rejtélyesen csillogó szeme, az a mód, ahogy lassú mosolyra húzta el a száját, a tragikusan korán eltávozott nagy tudóst juttatta mindazok eszébe, akik személyesen ismerték Mikael apját. Niklas békés természetű, meleg szívű fiú volt, de egyszersmind olyan benyomást tett, mintha féktelen hév
szunnyadna benne – akárcsak a látszólag kihunyt tűzhányóban. Dominic az a fajta ártatlan, melegszívű gyermek volt, akit mindenki szeret. Csaknem hisztérikusan aggódó anyjának majomszeretete és állandóan távollévő apjának hiánya egyaránt rányomta bélyegét a fiúra. Látszólagos nyugalma mögött bizonyos fajta ideges félelem vagy bizonytalanság rejtőzött. Dominic inkább érezte, mint értette az embereket. Éppen ez a képessége töltötte el csodálkozással és nyugtalansággal, hiszen még egy gyermek volt. – Mi vagyunk a kiválasztottak – magyarázta lelkesen Villemo, öntudatlanul ugyanazt a kifejezést használva, mint valaha Kolgrim. – Egyszer hallottam, hogy mindazok, akiknek sárgán csillog a szeme, valamilyen különleges adottsággal rendelkeznek. Niklasnak például meleg a keze! Nekem elhiheted, mert egyszer bevertem a könyökömet, ő pedig csak megfogta és azonnal elállt a fájás. A szokatlanul sötét hajú Dominic hitetlenkedve húzta össze a szemöldökét. Hajával nem ütött el a Jéghegyek Népe tagjaitól, bár külsejét részben francia anyjától örökölte. Villemo helyett inkább Niklas felé fordult. – Ez tényleg igaz? – Nem tudom, hogyan csinálom – bólintott az unokaöccse. – De így van, mindenesetre nagyon mulatságos. – És te, Dominic? – kérdezte macska módján törleszkedve Villemo. – Te is tudsz ilyet? – Igen – mondta némi gondolkodás után a fiú. – Azért más dolog, mint amit Niklas csinál. Gondolj csak valamire, én pedig kitalálom, mi jár az eszedben.
– Micsoda? Csináltál már ilyet? – Néhányszor igen. Próbáld csak ki! Villemo összeszorította az öklét és egész kis testét megfeszítette. Közben a szoknyája zsebébe rejtett süteményre gondolt. Dominic behunyta a szemét. – Négyszögletes, kicsi és világosbarna. Ennivaló, sőt finom is. Sötét helyre dugtad. Valami hamis dolog fűződik hozzá. Csak nem csented el? Villemo némán bólintott, miközben Niklas tágra meredt szemmel bámulta őket. – Itt lehet valahol a közelben – folytatta Dominic. – Azt hiszem, egy süteményre gondolsz, amit a zsebedbe dugtál. – Megáll az eszem! – mondta áhítatosan Villemo, zsebéből előhúzva a süteményt. – Hogyan tudhatsz ilyesmit! Dominicnak jólesett az elismerés. – És te mire vagy képes? – mosolyodott el. – Ó, én… – mondta kezét széttárva Villemo. – Rengeteg mindenre. Tudok a vizen járni, el tudlak varázsolni, láthatatlanná tudom tenni magam. – Valóban? Villemo enyhén meggörnyedt. – Nem, semmi különöset sem tudok – mondta lógó orral. – Még nem. De tudom, hogy ha nagy leszek, rengeteg mindenre leszek képes. Gondold csak el, mi mindent vihetünk véghez hármasban! DÉLUTÁN MIKAEL ARE SZOBÁJÁBAN meghallgatta, amint nagyapja hosszú életéről mesélt neki.
– Várj egy kicsit, nagyapa – kérte meg Mikael az aggastyánt. – Mit gondolsz, van a házban valami íróalkamatosság? Olyan érdekes, amit mesélsz, hogy szívesen leírnám. Arét kellemes meglepetésként érte ez a kérés. – Matilda bizonyára talál neked valamit. De nem tudsz mindent lejegyezni, hiszen ahhoz túl gyorsan beszélek. – Csak néhány fő támpontot vázolok fel, azután ráérek kitölteni az egész történetet. Azt is hozzáveszem, amit a többiektől tegnap és ma délelőtt hallottam. Örvendetes lehet, ha mindez megőrződik a jövő számára. – Nagyszerű ötlet. Mikael kiment a nappaliba, ahol Andreastól néhány ív kezdetleges papírt kapott, ami azonban megfelelt a célnak. Are nehezen lélegzett. Mikael óvatosan megigazította a párnáját, így az öregnek valóban kellemes délutánban volt része. Mikaelnek görcs állt a kezébe, mire szóltak, hogy kész a vacsora. Éjszaka olyan borzalmas rohama volt, hogy Dominic is felfigyelt rá. A kisfiú sírva ült apja ágya mellett, és hiába próbált segíteni rajta. Amikor Mikael ismét magához tért, kimerülten suttogta: – Drága kisfiam! Köszönöm a segítségedet! Nem állt szándékomban megrémíteni téged. – Apám, nem szabad úgy beszélnie, mint amit közben mondott! – Ugyan mit mondtam? – Engedj meghalni. Semmi mást sem akarok, mint pihenni. Meg akarom találni a békémet.
– Valóban? Ne törődj vele! Ilyesmit csak akkor mondok, amikor nagyon rosszul vagyok. Olyankor azt sem tudom, mit is beszélek össze. – De hol fáj? Talán a feje? – Nem, a lelkemben, ahol megtelepedett. Tudod, látok bizonyos dolgokat. – Ugyan mit? A fiú szemében mélységes aggodalom tükröződött. Mikael tudta, nem volna szabad elmondania, de azzal is tisztában volt, milyen nehéz Dominicnak bizonytalanságban élnie. A fiú pedig bizonyára nagyra értékeli, ha megosztja vele gyötrő gondjait. – Van valami, ami megpróbál magával ragadni – kezdett hozzá vonakodva a vallomásához. – Nagyon sokáig ködbe burkolózott. Az a ködfelhő egyre sötétebb, minél közelebb jön hozzám. Tudod, egyfajta űrben lebegek, azt hiszem, valaminek a határán. Most már ez az űr teljesen fekete, az pedig a sötétben egyre közelebb jön hozzám. Kezdem kivenni a körvonalait. Amit látok belőle, egyszerre tölt el félelemmel és örömmel. Valami mögötte megbújó csodálatos dolog vonz, ez az örömöm oka. Azért félek tőle, mert most már nem tudok kitérni előle. Egyetlen utam maradt hátra. Dominic, aki megérezte az emberek félelmét, néhány alkalommal pedig gondolataikat is, megszorította apja kezét. – Visszatartom apámat, nehogy megragadja az a micsoda – mondta, miközben szipogva törölgette könnyeit. – Nagyon-nagyon erősen fogom visszatartani, szorosabban, mint bárki más. Köszönöm, hogy mindezt elmondta nekem. Nagyon féltem apám miatt, de úgy gondoltam, nem kérdezhetem meg.
– Most már nem félsz? – De igen. Jobban félek, mint bármikor. Leginkább attól a szörnyűségtől, ami megpróbálja magával húzni a mögötte rejtőzködő szép felé. Ne higgyen neki, apám! De én megküzdök vele, vissza fogom tartani! – Köszönöm, drága barátom! Köszönöm, drága kisfiam! Mikael magához szorította a fiát, a gyermek pedig bemászott apja ágyába. Egyik karját Mikael feje alá téve, hogy meg tudja fogni, elaludt. Mikael sokáig ébren feküdt. Arcán súlyos könynyek peregtek alá. Nem akarta elhagyni pompás kisfiát. Mégis kénytelen volt rá. Most már képtelen volt tovább harcolni, mert tiszta szívéből kívánta, bárcsak vége lenne már. TANCRED PALADINT MÁSNAP mint őfelsége III. Frigyes király tisztjét Akershusba hívatták, hogy segítsen intézkedni a határvillongások során fogságba esett svéd katona ügyében. Tancred egy norvég tiszttel beszélgetett az erőd udvarán, ahol egy csoport szabadon bocsátandó hadifogoly gyűlt össze. – Mi szél hozta ide Norvégiába, őrnagy úr? – kérdezte tiszttársa. – Látogatóba jöttem a rokonaimhoz a graastensholmi kastélyba. – Tényleg? A norvég tiszt elképedt a hír hallatán. Meglepőnek találta, hogy Dánia egyik legelőkelőbb családjának
tagjának norvégiai rokonai is vannak. – A graastensholmi Meiden bárónő anyai nagyanyám – magyarázkodott Tancred. – Ő valójában a Jéghegyek Népéből való Lind lány, és ebből a családból van a legtöbb rokonom. Egy svéd fogoly lépett oda vonakodva hozzájuk. – Bocsásson meg uraságod, nem azt mondta, hogy a Jéghegyek Népéből való Lind? – De igen – válaszolta kimérten Tancred. – Ismertem egy ilyen nevű tisztet. Néhány évvel ezelőtt együtt szolgáltam vele Livóniában. – Mikael az – mosolyodott el Tancred. – Ő is ott van közöttük. Éppen ma reggel beszéltünk. – Mit nem mond az őrnagy úr? Mindig is kíváncsi voltam, mi lehet vele. Amikor utoljára láttam, borzalmasan beteg volt. Sohasem találkoztam még emberrel, akinek annyira felmondták volna az idegei a szolgálatot. Tancred egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a svéd szavait. – Elmondaná részletesen, mi történt Mikaellel? Amikor a fogoly befejezte elbeszélését, az ifjú őrgróf így kiáltott fel: – Jöjjön velem Graastensholmra azonnal! Elintézem, hogy kíséret nélkül mozoghasson Norvégián belül. Mikaelnek hallania kell a történetét!
UGYANEZEN A NAPON Mikael Graastensholmot és Elistrandot kereste fel. Csaknem pukkadásig teleette magát, mert a háziak nem tudták, mivel járjanak a kedvében. Hosszú beszélgetést folytatott a család összes tagjával, miközben buzgón jegy-
zetelt. Rengeteg elbeszénivalójuk volt. Kaleb és Mattias beszámolt a kongsbergi bányákban eltöltött szörnyű évekről Tancred jütlandi kalandjának történetét már előző nap meghallgatta. A sorban Hildének a farkasemberrel történt találkozása, majd Yrja és Tarald története következett. Utánuk Alexander mondta el háborús élményeit. A legtöbb mondanivalója természetesen a hetvenhét esztendős Livnek volt. – Milyen jó, hogy leírod mindezt – mondta az öreg hölgy. – Tudod, egykor anyám is vezetett naplót. A szüleim halála utáni zűrzavarban azonban eltettem valahová, mielőtt elolvashattam volna. Később sohasem került elő, biztosan kidobta valaki. Nagy kár érte, éppen ezért örülök, hogy mindent feljegyzel. – Úgy gondolom, érdekes foglalatosság – mondta csillogó szemmel Mikael. – Különösen fontosnak tartom, hogy meghallgathattam a te és a nagyapa elbeszélését, hiszen sok olyan embert ismertetek, akivel a mi nemzedékünk sohasem találkozhatott. Liv teljesen egyetértett vele. – Rengeteg olyan papírt kaptam Mattiastól, amelyre az orvosi feljegyzéseit írja – folytatta lelkesen Mikael. – Ma délután pedig talán letisztázom ezt a rengeteg macskakaparást, mielőtt elfelejteném, mit is tartalmaz. – Kitűnő! Legalább végre leköt valami! Az ilyesmi mindig élénkítően hat a mélabús kedélyre. Mikaelnek azonban nem sikerült valami sokat letisztáznia, Are pedig estére rosszabbul lett. Az utóbbi napok öröme és felfordulása túl sok volt neki. – Félek, hogy közeleg a vég – mondta komoran Brand.
– Semmi sem… – kérdezte. Mikael. – Semmi sem segíthet rajta. Mattias mindvégig megtette, ami telt tőle, sőt még Niklas is apára tette a kis kezét. Mattias azt mondja, csoda, hogy eddig életben maradt. Tudod, hihetetlen akaratereje van. A megérkezésed égi ajándéknak tűnt neki. – Hála a jó Istennek, amiért Dominic ilyen sürgősen ide akart jönni! Brand bácsi, ma éjjel virrasztok nagyapa mellett. – Ennek tényleg örülni fog. Niklas éjszakára beköltözhet Dominichoz, így legalább nem marad egyedül a fiad – Ez ellen bizonyára egyiküknek sincs semmi kifogása – mosolyodott el Mikael. AZ ÉJSZAKA CSENDJÉBEN Mikael nagyapja lihegő lélegzését hallgatta. Are tudta, hogy ott van mellette. Noha a beszédhez nem, volt már elegendő ereje, néha unokája felé pillantva fejezte ki jelenléte felett érzett örömét. Mikael nem akart elaludni. Hallgatta, hogyan üti el a földszinti óra az éjfélt. Are aludt, vagy talán elvesztette az eszméletét. Mikael enyhe irigységet érzett. Nagyapja boldog volt, megtalálta azt a békét, amelyet ő sohasem tudott meglelni. Különös gondolat! Vajon honnan származhat? A testét-lelkét átható borongás hozta tán magával. A félelem álnokul, apránként kerítette hatalmába. – Ne! – suttogta a szerencsétlen. – Ne most, ne most, nem bírom! Tudta, hogy üldöztetése a vége felé közeledik.
Érezte, hogy nem tud már mivel védekezni. Dominic… A fiam, Dominic! Kétségbeesetten próbált szeretett gyermekére gondolni, hogy így elhessegesse a riasztó látomást. Annette alakját felidéznie nem volt érdemes. A felesége mindenféle szempontból elérhetetlennek bizonyult. Viszont a fia… Dominicnak szüksége van rám. Nekem szükségem van Dominicra. Hiszen szeretem, nem elég, hogy… Ez sem segített rajta. Most már senki sem tarthatta vissza. Kálváriájának végére jutott. A sötétség egyre közelebb ért. Mikael kisietett a néma nappali szobába, nehogy megzavarja a nagyapját. A sötétség most már végtelen volt és az egész űrt betöltötte. Az ismeretlen valami benne lapult, most már felismerte. Csalogatta és maga felé húzta… Mikael térdre rogyott, mert a roham olyan erővel tört rá, hogy nem tudott megállni a lábán. Dominic… Ki az a Dominic? Semmit sem jelentő név, értelmetlen szó. Az jelentett számára mindent, ami után vágyott. A sötétség és a köd lassan eloszlott. Csodálatos színekben ragyogó táj vette körül, valahonnan szép zene hallatszott. A gyönyörű képektől a lélegzete is elállt. BENT A SZOBÁBAN DOMINIC ébren feküdt, miközben feltörő sírását igyekezett elfojtani. Apja ágyában Niklas aludt. Dominic örült ennek,
lefekvés előtt sokáig sugdolóztak. Most azonban tanácstalan és lehangolt volt. Most apánál kellene lennem. Szüksége van rám, mert ha egyedül marad, annyira elkomorodik. Nem jó, ha ekkora szomorúság gyötri. Nem tudom, mi az oka, de nagyon rossz. Igaz, mellette van a dédapa, így mégsincs teljesen egyedül. Apa azonban nélkülem nem boldogul. Nem tudom, mi lehet ez, de olyan, mintha szörnyű örvény húzna a mélybe. Pontosan úgy, mint amikor nagyon fél az ember. Apa, kedves jó apám! Én pedig nem mehetek oda! MIKAEL FELÉBREDT. Kimerülten feküdt a padlón, moccanni is képtelen volt. Sokáig maradt ebben a helyzetben, végül nagy keservesen feltápászkodott. Az győzött, a harc véget ért. Most már tudta, mit kell tennie. Attól a csodálatos látványtól mindössze egyvalami választotta el. Zsebéből papírba csomagolt port húzott elő. Régóta lapult ott anélkül, hogy ügyet vetett volna rá. Egyszer, amikor az ingétől nem érezte, mégis tébolyodott félelem fogta el. Amikor megtalálta – egy pillanatra félrecsúszott csupán – a megkönnyebbültségtől megbicsaklott a térde. Kiment a konyhába, vizet keresett és bevette a port. Végre! Végre megtette. Mikael lehunyta a szemét és lassan fellélegzett. Hihetetlen békesség kerítette hatalmába. Dominic? Ilyen nevet és ilyen nevű embert nem
ismert. Mindez immár az ő világán kívül esett. Csendesen bement a nagyapjához és melléje feküdt a széles dupla ágyra. Are egy pillanatra felébredt. Mikael megfogta a kezét. Az öregember ajkán nyugodt mosoly jelent meg. Szeretett unokája hosszú évek után ismét vele volt. Mikael valamivel később félálmában hallotta, amint a házon kívül nagyot reccsen valami, majd kisvártatva hatalmas csattanás következett. Dominic, aki időközben elaludt a másik szobában, felébredt a zajra. A kiszáradt hárs az a fasorban – gondolta a fiú és újra elaludt.
13. fejezet MÁSNAP REGGEL találták meg őket. Az agg családfő és sokáig hiába keresett unokája, Mikael kéz a kézben, békésen pihent egymás mellett. Andreas maga elé ültette Dominicot a nyeregbe, majd fejvesztve vágtatott Graastensholmra. A rémült fiút a szolgálók gondjára bízta. Néhány odavetett szóval közölte vele, milyen súlyos beteg az apja, de aggodalomra nincs ok. Andreas utolsó csirkefogónak érezte magát, amiért ilyen rútul hazudott, de jobb nem jutott az eszébe. Azonnal magával vitte Mattiast és Ceciliét, míg a többiek gyalog indultak a Hársfaligetbe. A Paladin család látogatásának során tulajdonképpen Elistrandon szállt meg, de éppen Livnél jártak. Mattias azonnal megvizsgálta az ágyban élettele-
nül fekvő két testet. – Are bácsi meghalt. – Tudjuk – mondta Brand. – A hársfa kidőlt az éjjel. De mi van Mikaellel? – Nem tudom. Elájult, de az is lehet, hogy már ő is meghalt. Nem tudom eldönteni. – Azt hiszem, bevett valamit. Láttam valamit a konyhaasztalon… Mattias kisietett a konyhába, majd hamarosan egy nyírfaháncsból készült kis tokkal jött vissza. – Ebben volt valamilyen por. Nézzétek, maradt belőle egy kevés! Megszagolta a maradék mérget. – Aha! Most legalább tudom, mi ez. – Tudsz segíteni rajta? – Attól tartok, már késő. A méreg felszívódott a szervezetében. – Elmegyek Niklasért – mondta Brand. Az ágynál álló Cecilie mindenkit fennhangon szidott, önmagát is beleértve. Időközben a lelkiismeret furdalástól hajtva a többiek is megérkeztek Graastensholmról. – Hiszen elmondta nekünk – jajveszékelt Liv. – Akkor történt, mialatt kimentetek Tristanért. Arról beszélt, hogy a felesége, aki vakbuzgó katolikus, újra férjhez mehet. A pápisták nem köthetnek újabb házasságot, kivéve ha meghalt a férjük vagy feleségük. Én pedig erre nem gondoltam! Utána szót ejtett valamiről, ami azzal fenyegette, hogy magával húzza. – Mi volt az? – kérdezte keservesen sírva Cecilie. A halott öccse mellett térdelő Liv megpróbálta elmagyarázni a szerencsétlen Mikael rohamainak mibenlétét, azt, amit nem akart néven nevezni.
– Ostobák! – zokogott Cecilie. – Mindannyian hatökrök voltunk! Hiszen Are bácsi kimondta. A holtakkal nem lehet játszani. Te, Mattias, ugyancsak pedzetted a dolgot, amikor a búskomorságra céloztál. Te pedig, anya, megkérdezted, hogy az a nő, Magda von Steierhorn megérintette-e. Mi meg nem értettük. – Micsodát nem értettünk? – Mi valójában „az”. Csak anyának, Alexandernek és Brandnak mondta el. Ha én is jelen vagyok, azonnal kitalálom. – Nos, találd ki! – mondta szelíden Liv. – Inkább mégsem találom ki. Könnyű utólag okosnak lenni. – Mégis mire gondolsz? – Természetesen a halálvágyra. Talán maga a kaszás jelent meg neki, talán Magda von Steierhorn, esetleg valami vonzó dolog. Ezt nevezted búskomorságnak, Mattias. Az orvost csupán félig győzték meg Cecilie szavai. – Azt hiszem, nénikém túlbecsüli a rejtélyt. Nem kell a természetfelettit kibogoznunk ahhoz, hogy megtaláljuk a megoldást. Talán a válasz magában Mikaelben rejlik… Rögtön elhallgatott, amikor Brand Niklasszal jött vissza. Liv azonnal Mikaelhez vezette a kisfiút. – Sokszor láttam, amikor apám, Jó Tengel ilyet csinált. Gyere, Niklas, tedd mindkét kezedet Mikael szíve fölé. Úgy, most pedig tartsd így és könyörögj az életéért! – De Liv néni… – Nem akarok olyat hallani tőled, hogy nem él már! Gondolj csak Dominicra, aki elveszítheti az ap-
ját. Ez nem történhet meg, Are pedig sohasem engedte volna meg, hogy Mikael ilyet tegyen. Mi többiek pedig… Nem halhat meg! Érted, amit mondok, Niklas? Az ötéves fiúcska zavarodott és szerencsétlen képet vágott, de azt tette, amire Liv megkérte. Az öregasszony túlságosan összetört volt ahhoz, hogy átgondolja, mekkora felelősséget rakott egy ilyen kicsi gyermek vállára. Matilda időközben kiszabadította Are kezét Mikael szorításából. – Ugyanolyan merev mindkettőjük keze? – kérdezte csendesen Mattias. – Nem – válaszolta Matilda. – Mikael keze nem annyira. A többiek megkönnyebbülve sóhajtottak fel. – Most aztán elkelnének a Jéghegyek Népének összes varázsszerei – szólalt meg Cecilie. Mattias felkapta a fejét. – Hilde! – kiáltotta. – Fuss vissza Graastensholmra, ahogy csak tudsz és hozd el az egész kincset, valamennyi gyógynövényt! Itt van a szekrény kulcsa. Hilde sietve távozott. – Ismered a kincs titkát? – csodálkozott Liv. – Sajnos nem – sóhajtott fel Mattias. – Nem akadt, aki megtanított volna a használatára. – Segítek neked, ahogy csak kitelik tőlem – ígérte Liv. – Én is – csatlakozott hozzá Cecilie. – Tarjei néhány dologra megtanított. – Életemben először kívánom, bárcsak én lennék Hanna – mondta Liv, rögtön elszörnyedve előbbi szavain. – Ő eligazodott volna a varázsszerek között!
Ezalatt a család fiatalabb nőtagjai gondosan felravatalozták Are holttestét, miközben szemükből könynyek csorogtak. Az öregembert, aki körül a Hársfaligetben forgott az élet, mindenki nagyon szerette. Noha halála senkit sem ért váratlanul, mégis nagyon fájdalmas volt. Nehéz volt megbékélni azzal a ténnyel, hogy mindörökre eltávozott közülük. – Ezt az ágyat azonban ki kell vinni – mondta Cecilie. – Csakis szörnyű emlékek fűződnek hozzá! – Ne hisztériázz, Cecilie! – ripakodott rá éles hangon Liv. – Mutass nekem egy olyan ágyat, amelyben nem halt meg valaki! Gondolj arra a sok szépre, arra a szerelemre, gyengédségre, amelynek mind a tanúja volt. Ebben az ágyban született Are és az egyik fia is, bár nem tudom, melyikük, nem is szólva a kis Niklasról. – Kissé elhamarkodottan beszéltem – csillapodott le Cecilie. – Egyiküket azonban máshová kell fektetnünk. Ki legyen az? – Mikaelt át kell vinnünk a saját szobájába, amely világosabb – válaszolta Mattias. – Fogjátok meg, legények! Én pedig Cecilie nénin kívül csak a nagymamát és a kis Niklast engedem be. – Azonnal jövök – mondta Liv. – Előbb azonban búcsút veszek Arétől. Kis idő múlva kijött a nappaliba, ahol Alexander éppen valamilyen feljegyzések között lapozgatott. Az őrgróf anyósa lépteit hallva felnézett a papírokból. – Azt olvasgatom, amit Mikael az elbeszéléseinkből leírt – mondta elképedve. – Nem sokat öntött ugyan tiszta formába, de Isten a tanúm rá, hogy csodálatosan ír a fiú! Hallgasd csak meg, hogyan kezd bele: „Mint a hárfa legmélyebb húrjának zengése vissz-
hangzik lelkemben a Jéghegyek Népének története…” A folytatás ugyanilyen gyönyörű. Mikael igazi költő, anyám! Liv szomorúan mosolygott vejére. – Talán éppen emiatt nem találta meg a helyét, akárcsak anyám, Silje. Bizonytalanul tévelygett, amíg nem kezdett festeni. Ami Mikaelt illeti… Talán későn fedezte fel írói tehetségét? Olyan hálás vagyok, hogy most te is ideutaztál! Az őrgróf átölelte a megtántorodó idős hölgyet. – Látod – mondta mély lélegzetet véve Liv, hogy kitisztuljon a hangja. – Nagyon nehéz egyedül maradni. Mindenki elhagy. Are meg én annyi mindenről tudtunk beszélgetni. Most már rajtam kívül te vagy az egyetlen a családban, Alexander, aki még a XVI. században született. Isten adjon neked hosszú életet! Ceciliének, a gyermekeidnek, végül, de nem utolsósorban pedig nekem nagy szükségünk van reád. – Értem – mondta gyengéden Alexander. – Anyám mindig számíthat rám. – Köszönöm! Én pedig azt hittem, nem kell újabb sorscsapásokat elszenvednem. Az utóbbi évek olyan nyugodtan teltek el. Most meg egyszerre… Először Tarald. Ha van valami, amit bármelyik anya vagy apa nem kíván, akkor az, hogy túlélje a saját gyermekét! – Nagyon is jól megértem! – Most pedig Are, holnap talán Mikael… Hogyan tudnám elviselni? Erre az őrgróf sem tudta a választ. Liv összeszedte magát és vejével együtt a pamlagra ült. Keze tehetetlenül pihent az ölében, miközben finom arcán szomorkás mosoly jelent meg. – Az utolsó hetekben sokat beszélgettünk Arével.
Tudta, hogy vége van, mégsem félt a haláltól. Mindig arról beszélt, mennyire vágyik rá, hogy viszontláthassa Metát. Noha nem volt különösebben hívő ember, biztos volt afelől, hogy halála után újra találkozni fog szeretteivel, a többiekkel azonban nem. Ha van igazság – mondta mindig – akkor nem látja viszont azokat, akiket nem szeretett. Egyfajta paradicsomban, ahogyan ő nevezte, másfajta létben hitt. Alexander némán bólintott. – Valóban oda vágyódott már – folytatta Liv. – Csupán az eltűnt Mikael miatti aggodalma tartotta vissza. Amikor unokája végre megérkezett, végtelen boldogság töltötte el. Arról beszéltünk, minden gondunk ellenére mégis milyen gazdag életet éltünk. Are pedig örült, hogy viszontláthatja Tarjeit, Trondot, anyát és apát, Dagot, a kis Sunnivát, a szerencsétlen Kolgrimot, Charlottét, Jacobot, nem utolsósorban pedig Solt. Úristen, mennyien haltak meg a családunkban, Alexander! – És anyám fél a haláltól? – Nem. Tulajdonképpen a haláltól szokott félni az ember? Nem szeretne-e inkább még egy kicsit élni, hogy lássa, mi történik? Még ha vonakodom is Aréhoz hasonlókat hinni, én is vágyakozom az én Dagom és minden szerettem után. Öregkorára elkerülhetetlenül magára marad az ember. Alexander elgondolva lapozgatta az asztalon heverő papírokat. – Mikael kezdettől fogva végtelenül magányosnak érezte magát. – Így igaz. Bárcsak Mattias tudna segíteni rajta! Akkor legalább megmutathatnánk Mikaelnek, menynyire érdemes élnie. De megjött Hilde a Jéghegyek
Népének titkos kincsével. Be kell mennem hozzájuk. Kívánj nekünk sok szerencsét, Alexander! – Egész szívemből! Anyósa után nézett, amíg az öreg hölgy el nem tűnt Mikael szobájában. A többiek ezalatt Arét ravatalozták fel. Brand azonban másképpen fejezte ki gyászát: kiment a fasorba, hogy felvágja a kidőlt hársat. Alexander az ablakon keresztül látta, amint megszállottként hasogatja a fát. Az őrgróf tehetetlenségében inkább kiment hozzá. Újabb fa dőlt ki. Abból a nyolc hársból, amelyet egykor Jó Tengel megigézett, mostanra egyetlen egy maradt. Forrón remélte, hogy az utolsó még sokáig állni fog. A családban senki sem nélkülözhette Livet, legkevésbé Cecilie. Alexander tudta, a felesége mennyire aggódik anyjának egészsége miatt. A tetejében távol is laktak egymástól. Ezért Cecilie igyekezett minél gyakrabban Norvégiába utazni, ahová most fájdalmas kötelesség szólította. Csupán Alexander tudta, mennyire megrázta Ceciliét bátyja halála, még akkor is, ha kifelé nem sokat mutatott gyászából. Az öreg Arének senki sem merte elmondani, hogy Tarald meghalt, amikor megpróbálta a kidőlő fa elől elrántani nagybátyját. Nem is öltöztek gyászba, mert tudták, Are sohasem fog többé lábra állni. Akkor minek gyötörjék a halálhírrel a nagybeteg aggastyánt? Üdvözöljétek Taraldot – mondta halálos ágyán Are. Családtagjai, akik kegyesen azt hazudták neki, Tarald megsérült ugyan és Graastensholmon fekszik, de már lábadozóban van, megígérték, hogy átadják az üzenetét.
Are boldogan halt meg, de Liv mégsem érdemelte meg ezt a sok csapást – gondolta Alexander. Mégis úgy gondolta, Liv bizonyos fokig büszkeséget érez, amiért Tarald megpróbálta megmenteni a nagybátyját. A báró sohasem volt valami nagy hős, életére a középszerűség nyomta rá bélyegét. Utolsó órájában azonban önfeláldozó cselekedetet vitt végbe. Brand azzal bízta meg Alexander Paladint, hogy hordja el a kivágott fa ágait. Az őrgróf semmi kifogást sem emelt a pórias munkával szemben, mert ez legalább elűzte komor gondolatait. ODABENT MIKAEL SZOBÁJÁBAN lázas mozdulatokkal borították ki az asztalra a jókora zsák tartalmát, mert vesztegetnivaló idejük nem volt. – Uramatyám – mormogta Cecilie. – Hogyan tudjuk mindezt rendszerezni? . – Itt vannak a feljegyzések – válaszolta Mattias. – Régebben megpróbáltam kibetűzni őket, de nem sokra jutottam. – Valaha apámmal tanulmányoztam a recepteket – mondta Liv. – Sol is sokat mesélt róluk. Néhány dologra még mindig emlékszem. Ceciliét ideges és az alkalomhoz nem illő kacagás fogta el. – Még ilyesmit is megőriztek? Nem sok erő maradhatott benne! – Ne kuncogj már, mint valami süldő lány! – szólt rá az anyja. – Ez a micsoda egy felakasztott gyilkosé volt. Sol szerint Hanna gyűjteményéből való. – Örvendek, de mire jó? – Terméketlenség ellen, de most nem erre van
szükségünk. Tedd már el azt az undorító kacatot, és nem bámulj rá olyan lenyűgözve, szégyentelen nőszemély! Ceciliét annyira megrázta Mikael sorsa, hogy kétségbeesésében bolondoznia kellett. Nagy nehezen öszszeszedte magát. – Ellenméregre van szükségünk. De ha megtaláljuk, hogyan erőltetjük belé? – Úgy kifáradt a karom! – panaszkodott bocsánatkérően Niklas a hátuk mögött. – Tarts ki még egy kicsit, – kérlelte Liv a kisfiút – hiszen derék gyerek vagy. Mindjárt megtaláljuk, amit keresünk. Mattias idegességében összevissza kapkodott a megannyi csodaszer között. – Tudom, hogy van itt valami… – Megvan az a recept, amelyre gondoltam – szólalt meg hirtelen. Liv kezébe vette a vékony, töredezett nyírfakérget, amelyre különös jeleket róttak. – Nem látok már túl jól. Mi áll rajta? – Egy fekete Tehén Teje – betűzte ki üggyel-bajjal Mattias. – Ne törődjünk a színével! Hozzatok tejet! – De ha így kell, akkor legyen így – erősködött Cecilie. – Nincs az istállóban egy fekete tehenetek? – De igen… Cecilie nem tűrt ellenvetést. – Niklas, pihentesd a karodat, és szóljál a tehenészlánynak, hogy fejje meg azt a fekete állatot és rögtön hozza ide a tejét! Mondd meg neki, hogy életet menthet vele! – Ezt mindnyájan tudjuk – suttogta Liv. – Foly-
tasd, Mattias! – Egy Untzia Sárkányvér.:. – Mi az, van jelenleg sárkány az istállóban vagy nincs? – érdeklődött Cecilie. Liv, aki tudta, hogy a lánya így szokta levezetni az idegességét, nem szólt rá. – A sárkányvér egyfajta gyógynövény, Cecilie – világosította fel inkább. Mattias nyugtalanul matatott a bőrzacskók és háncsdobozok között. – Éppen az előbb láttam… Megvan! – Tedd félre. Tovább! – Egy untzia kátrány… – Úristen, mindezt tömjük bele Mikaelbe? – kérdezte Cecilie. Mégis ő volt az, aki behívta Andreast és megkérte, hozzon a kocsiszínből egy kis kátrányt. – Most már csak néhány gyógynövény kell, azok megvannak. Egy szürkületben meggyújtott máglyából származó faszén… – Hát faszenünk nincs… Mégis van – mondta Liv. – Nem gyújtottak tüzet a domb tetején néhány nappal ezelőtt? – A felsorolt dolgokat egy pohár pálinkával kell elkeverni. – Eddig ez a legértelmesebb ötlet – mormogta Cecilie. – De hogyan illik össze a tej és a pálinka? Kóstoltam már étvágygerjesztőbb keverékeket is. A különféle hozzávalók beszerzésére gyorsan szétküldték a háziakat. – Nem tetszik a kátrány – mondta Mattias. – Nem hagyhatnánk ki? – Tegyél bele egyetlen cseppet – javasolta Cecilie.
Niklas visszatért Mikael mellé és újra a szíve fölébe tartotta a kezét. Az összes többi gyerek Gabriella felügyelete alatt Graastensholmon tartózkodott, Kaleb pedig átjött a Hársfaligetbe. Mattias elkészítette a keveréket, amely undorító bűzt árasztott. Ezután hozzáláttak, hogy nagy nehezen az eszméletlen Mikaelbe erőltessék a szörnyű kotyvalékot, amelynek gyógyhatásában tulajdonképpen egyikük sem hitt igazán. Mostanra azonban képletesen szólva ez a lötty maradt az utolsó szalmaszál. Az ablaknál álló Yrja hirtelen így szólalt meg: – Egy hintó közeleg a ház felé a fasorban. – Még jó, hogy felaprítottam azt a hársat – morogta Brand. – Most azonban nem fogadhatunk semmiféle látogatót – vélekedett Matilda. – Akárki is az, meg kell kérnünk, jöjjön vissza máskor. – Nem a környékről való – mondta Andreas, aki Yrja mellé lépett. – Annyira poros, hogy nagyon messziről jöhetett. – Menj ki, Andreas – kérte meg az apja. – Mondd meg nekik, hogy nagyon rosszkor érkeztek ide. Andreas kiment az udvarra és néhány szót váltott a kocsissal. Közben a bakról két másik szolga ugrott le, akik a kiszállásban segédkeztek ifjú úrnőjüknek. Az ablakon kibámuló rokonság ámulva látta, amint Andreas rendkívül udvariasan üdvözli az ismeretlen hölgyet, majd belekarolva az ajtó felé vezeti. – Hát ez meg ki a csoda? – álmélkodott Matilda. A szobába belépő fiatal nő zavartan állt meg az ajtóban ennyi ember láttán. – Annette Lind asszony – mondta kurtán Andreas.
– Úristen – suttogta Jessica. – Itt van a férjem? – kérdezte bizonytalan hangon a francia nő. – És a fiam? – Dominic biztonságban van a szomszédos házban – válaszolta meglehetősen nyers hangon Kaleb. – Mikael pedig kezet emelt önmagára. Annette felsikoltott és arcából kifutott a vér. Matilda azonnal leültette, miközben szigorúan rászólt Kalebre. – Még életben van – mondta Annette-nek. – A szomszédos szobában ápolják, de nincs sok remény rá, hogy magához tér. – Láthatom? – suttogta a váratlan vendég. – Könyörögve kérem! – Ha továbbra is így hisztériázik, nem – mordult rá Kaleb. – Emberelje meg magát! Annette némán bólintott, Matilda pedig a betegszobába vezette. A helyiségben lobogó gyertyák fénye vakítóan sütött a szemébe. Három ember fordult felé: egy jó házból való, biztos fellépésű hölgy és egy fiatal férfi, akiéhez hasonló gyönyörű szempárt Annette sohasem látott. Olyan jóság áradt a tekintetéből, hogy a szerencsétlen nőt heves vágy fogta el, bárcsak a vállára dőlve sírhatná ki minden félelmét, zavarát és kétségbeesését. A harmadik személy nagyon öreg, kecses hölgy volt. Annette figyelmét azonban ágyban fekvő férje kötötte le. Egy kisfiú ült mellette, akinek szeme Dominicéhoz hasonló fényben csillogott, kezét Mikael mellkasán tartva. Mikael nem nyújtott valami szép látványt. Ájult embert megitatni csaknem lehetetlen, sőt a betegre
nézve életveszélyes dolog. A barnásfekete boszorkányfőzet legnagyobb részét nem sikerült beléje tölteni, így a szörnyű lötty nyakát, állát és az ágyneműt mocskolta össze. Cecilie, aki azonnal megértette, kit tisztelhet a jövevény személyében, gyorsan letörölte a beteget. – Jaj, Mikael – suttogta tompán Annette. Pillantása az asztalra tévedt. Döbbenetében csuklani kezdett és azonnal keresztet vetett. – Jézus szentséges anyja! – rebegte. A csecsemő koponyája, az aszalt denevérek, egy kivégzett gonosztevő megszárított keze és sok más még egy hitetlen lelket is rémülettel tölthetett el. – Nem szabad azt tenniük… Hiszen ez… – Mindent meg kell próbálnunk – vágott a szavába Cecilie. – Mit tenne ön a mi helyünkben? – Imádkoznék a Szent Szűzhöz. – Segített eddig Mikaelen? – Mikael sajnos nem az egyedül üdvözítő anyaszentegyház híve, bár készségesen reverzálist adott. Isten Anyja azonban mindig az én oldalamon állott. Mikael ellenében? – gondolta magában Cecilie, de inkább így szólt: – Akkor imádkozzék hozzá! Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy életben maradjon. Annette szaván fogta. Letérdelt a betegágy mellé, átkulcsolta Mikael élettelen kezét és latin nyelven halk imába kezdett. Cecilie akarata ellenére is meghatódott. A két nő eltakarította az előbbi kezelés nyomait. Mattias Ceciliéhez hasonlóan ugyancsak megszánta a szánalmas kis teremtést, aki az ágy mellett térdelve imádkozott. Zsebkendőjével megtörölte az arcát, majd
szelíden a vállára tette a kezét. Annette sírástól kivörösödött szemével felnézett rá. – Úgy igyekeztem – szipogta töredékes svéd nyelven. – Siettem utána, ahogy csak tudtam. Mégis képes volt megtenni. – Tehát tudott róla? – Hátrahagyott egy levelet. Annette megpróbálta elnyelni feltörő zokogását. – Mindent félreértett. – Maga Mikael említette, hogy nem a házasságuk miatt jutott idáig. Súlyos búskomorság gyötörte. Gonosz erő kerítette hatalmába. Egy hazajáró lélek megérintette – mondta szelíden Liv. Annette, aki mindebből egy szót sem értett, tanácstalanul nézett rájuk. Cecilie nem volt olyan finom lelkű, mint az anyja. – Azért ön sem teljesen ártatlan abban, hogy idáig fajult a helyzet. – Cecilie, nagyon kérlek, ne most! – szólt rá csendesen Liv. Annette azonban lehorgasztotta a fejét. – Igaza van – suttogta Ceciliére nézve. – Porig sújt a felelősségtudat. Cecilie könnyedén Annette vállára helyezte a kezét. – Imádkozzék tovább, kislány! Ezzel legalább nem árt neki. Ki tudja, talán még segít is rajta! Ezek a szavak nagy elismerésként hangzottak Cecilie szájából. Annette kérdően nézett Niklas felé. Liv elmagyarázta neki, miért van itt a kisfiú. Ő a Jéghegyek Népe egyik különleges képességekkel
megáldott tagja. Niklasnak hívják és Dominic unokafivére. A kezében gyógyító erő rejlik. Annette azonnal keresztet vetett. – Az Úr csodája! Ilyen apró gyermek és már szent! – Nem egészen az – mormogta szárazon Cecilie. – A mi kis szentünktől némi csalafintaság is kitelik. Annette azonban nem hallotta meg a megjegyzést, hanem görcsösen megmarkolta a fiúcska kezét. – Mentsd meg, Niklas! Könyörögve kérlek! Mikael nagyon sokat jelent nekem, tudod. Az ötéves gyermek igencsak zavart arcot vágott erre az érzelmi kitörésre. Annette gyorsan elengedte a kezét. – Nem zavarlak meg az imádban, még ha eret… akarom mondani, protestáns módon is imádkozol. Imádkozzunk együtt. Niklasnak az járt a fejében, hogy az idegen hölgy furcsa dolgokat hord össze, de rábólintott. Még hogy ő imádkozik? A szobára telepedő néma csendet csak Annette suttogva elmondott imái törték meg. – Kimegyek pihenni egy kicsit – súgta oda Liv. A többiek beleegyezően bólintottak. Mattias és Cecilie holtfáradtan rogyott le egy-egy székbe. Egy idő után látták, hogy a kis Niklast csaknem elnyomja az álom. A gyermek valóban bátor és kitartó volt. A beteg mellé fektették úgy, hogy keze Mikael mellkasán pihenjen. Niklas rögtön el is aludt. Annettenek megfájdult a térde és felállt. Egy időre leült a másik két ember mellé. – Mit gondolnak? – kérdezte csendesen, remegő
szájjal. – Minden tőlünk telhetőt megtettünk, most pedig már csak várni tudunk. Még él, és mindenesetre az állapota nem rosszabbodott. – Jaj, Istenem, hogyan történhetett ez meg? Mattias elmesélte, miképpen találták meg Mikaelt halott nagyapja mellett fekve. – Ó, szegény Mikaelem! Önök… mindketten közeli rokonai? – Nem különösen. Az öreg hölgy, aki az előbb ment ki, a nagyapja nénje, Liv Meiden bárónő. Ő pedig Cecilie Paladin őrgrófnő, a leánya, én meg az unokája vagyok, Mattias Meiden báró, foglalkozásomra nézve orvos. Báró? Őrgrófnő? És ő még semmibe vette Mikael családját! Mint minden íri sarj, Annette is gondosan különbséget tett nemes és közember között. Végül is azért egyezett bele a házasságkötésbe Mikaellel, mert tudta, hogy a fiatalember anyja Breuberg grófnőként látta meg a napvilágot és a rendkívül előkelő Marca Christiana unokatestvére volt. Azonban még álmában sem jutott volna eszébe, hogy Mikael apjának családja is ilyen magasrangú tagokkal büszkélkednék. Mélységes szégyen fogta el, amiért tulajdonképpen mindig lenézte Mikael származását. Idejövet bizony elfintorítatta az orrát a szépen karbantartott, de nagyon szerény Hársfaliget látni, és arra gondolt, bárcsak legalább a szomszédos Graastensholmon laknának a rokonai. Mikael feleségére jeges fürdőként hatott az előítéleteiből való kijózanodás, ám hamarosan még komolyabb leckében volt része.
ANNETTE NEM TÁGÍTOTT Mikael betegágya mellől. Csupán üggyel-bajjal tudták rávenni, hogy legalább az étkezések idejére jöjjön ki a többiek közé. A szegény nő az éjszakákat is férje szobájában, az egyik karosszékben alva töltötte. A harmadik nap délelőttjén Cecilie bement a betegszobába, hogy szóval tartsa a szerencsétlen Annette-et. A család valamennyi tagja egymást váltotta a továbbra is eszméletlen beteg mellett. Mattias természetesen gyakran megjelent, hiszen ő viselte a felelősséget Mikael életéért. – Hogy vagy? – kérdezte barátságosan Cecilie. – Halálosan fáradt lehetsz. Annette, aki megörült az együttérző szavak hallatán, leült melléje. – Erre még gondolni sem volt időm – mondta. A francia nő szívesen kereste Cecilie társaságát, nem csupán azért, mert őrgrófnői címet viselt, hanem mert rokonszenvesnek találta a lényét. Cecilie kellemes, megnyerő, és őszinte ember volt. Ezen a napon talán őszintébben viselkedett, mint aminek Annette örült volna, és modora sem tűnt valami kellemesnek. – Miért nem mondta el, mi bántja!- sóhajtott fel Annette. Cecilie elgondolkozva nézett rá. – Vajon olyan benyomást tettél rá, mintha segíteni akarnál rajta? Nem éppen az ellenkezője történt? Nem zárkóztál el előle, amikor furcsán, búskomoran viselkedett? Részben miattad tett így, mert azt akarta, hogy tőle megszabadulva ismét férjhez mehess.
Szavai késekként hasítottak Annette lelkébe. – De hiszen ez nem igaz! Szeretem Mikaelt! Milyen jól esett kimondania! Neki, aki ilyesmit sohasem mert volna kiejteni annak a nagydarab, vad idegennek a jelenlétében, aki történetesen saját férje volt. – Akkor miért nem tudta meg? Miért érezte magát annyira magányosnak, hogy úgy érezte, még a felesége sem hallgatja meg? – Nem vallhattam meg neki a szerelmemet – szipogta Annette. – Annyira szerettem volna megmondani, hogy szeretem, de nem tehettem, mert nem volt szabad. – Ki tiltotta meg neked? – Az egyház. – Mikor tiltotta meg az egyház, hogy megvalljad férjed iránt érzett szerelmedet? Annette – gondolta Mikael. – Drága Annette, hallom a szavaidat. Mindent hallok, amit mondasz, de moccanni sem tudok. Még a szememet sem vagyok képes kinyitni. – De igen, ezt tanítja az egyház – mondta Annette. – Anyám… – Vagy úgy, megvan a bűnös! Mit mondott az anyád? – Azt, hogy… Nem, nem mondhatom el! – Mégis azt gondolom, hogy így kellene tenned – jelentette ki nyugodt hangon Cecilie, miközben szeme enyhén elfátyolosodott. – Drága gyermekem, te voltál a lehető legalkalmatlanabb nő a világon, akit Mikael csak feleségül vehetett! Mikael, aki olyan érzékeny, hogy szenved tőle. Ő, aki annyira könnyen sebezhető, aki olyan fogékony mások lelkiállapotára. Mikael, aki
mindig olyan mértékben akart másokra tekintettel lenni, hogy a végén összeomlott belé. Annette kezébe temette az arcát. Cecilie sajnálta ugyan a szerencsétlen francia nőt, de úgy érezte, most már könyörtelenül végig kell folytatnia a kínos beszélgetést, mert ezt a tudatlan kislányt fel kell világosítania. – Tulajdonképpen hogyan tettél eleget házastársi kötelességednek? – Sohasem tagadtam meg tőle… – Meglehet, így tettél, Mikael azonban végtelenül érzékeny az ilyesmire. De vajon mit adtál neki? A szerelem olyan dolog, amit anélkül adsz, hogy cserébe bármit is elvárnál a másik embertől. Cecilie néni, ne legyél ennyire kemény – gondolta Mikael. – Szegény Annette nem tehet róla. – Nem tehettem így – suttogta Annette. – Anyám rengeteg ocsmányságot mesélt a férfiakról. – Mit mondott róluk? – Hogy undorító… disznók, akik mézes-mázos szavaikkal elcsábítják a nőket, de nekem ellen kell állnom nekik. Nekünk, nőknek alá kell vetnünk magunkat a férjünk visszataszító gerjedelmeinek, de a gyermekszülésen kívül nem szolgálhatjuk ki rút kéjvágyát. Cecilie jó darabig némán ült a döbbenettől. – Ezek a te saját szavaid, vagy az anyád verte őket a fejedbe? – nyögte ki tágra meredt szemmel. – Anyám mindig erre tanított. Nagyhatalmú aszszony volt, aki mindent tudott, mindenki az ő tanácsát kereste, így hinni kell neki. Amit mondott, mindig helyesnek bizonyult. – És az apád?
– Nem, ő… Alig emlékszem rá. Sok rossz tulajdonsága volt. – Úgy véled, hogy Mikael undorító lenne? – Nem, nem undorító – rázkódott össze Annette. – Csak ijesztő. – Jaj, kedvesem! – sóhajtott fel Cecilie. – Alig ismerek Mikaelnél kevésbé ijesztő embert. – Meglehet, de olyan nagy. Olyan nagy és férfias. Annyira undorodom, ha… a közelemben van. – Miféle undort érzel? Valami olyan dologról van szó…, ami ellen küzdened kell?: Annette rémülten bámult rá. – Úgy értem, lélekben– tette hozzá Cecilié. – Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Ámen – suttogta Annette és gyorsan keresztet vetett. Annette, Annette – gondolta szomorúan Mikael. Cecilie megértette, hogy olyan pontig jutott el, ahonnét nem folytatja tovább, így másra terelte a szót. – Figyelj csak rám! Senki sem tudja, életben marad-e Mikael. De mit csinálsz, ha mégis felépül? – A bocsánatáért esedezem majd. Könyörögni fogok neki, hogy kezdjünk mindent elölről. Cecilie helyeslően bólintott. – Akarod, hogy életben maradjon? – Jobban, mint bármi mást! – tört ki újabb zokogásban Annette. – Mi a helyzet azzal a másik férfival? – Azzal a másik férfival? Jaj, Henrivel! Mikael tökéletesen félreértette az egészet. Hiszen idegen voltam a svéd királyi udvarban, ahol végtelen boldogságot éreztem, amiért egyszerre csak felbukkant egy honfi-
társam, akivel franciául beszélhettem. De hogy arra vágytam volna, hogy ő legyen a férjem? Hogy szerelmes lettem volna belé? Lehetetlen még csak a gondolata is. Éppen amiért teljesen veszélytelen, azért tudtunk olyan vidáman és fesztelenül beszélgetni. Méghogy Henrit szeretném, aki tökéletesen különbözik Mikaeltől! – nevetett keserűen Annette. Cecilie szeme rögtön felcsillant. – Most legalább leleplezted magadat. Csak most hiszem el, hogy szereted Mikaelt. Elmesélek neked valamit, amiről más nem tud. Rájössz belőle, mennyire fontos, hogy tudjál adni magadból a férjednek. Egykor én is olyan házasságban éltem, mint Mikael. Az értelmünkre hallgatva házasodtunk össze Alexanderrel, én azonban szerettem, Úristen, milyen szerelmes voltam belé! De szavak nélkül is megállapodtunk, hogy sohasem mutatom ki iránta érzett szerelmemet, amelyet nem akart viszonozni. Annette meglepetésében tágra nyílt szemmel bámult rá. – El tudod képzelni, milyen az, ha évekig élsz együtt valakivel és nem mutathatod ki, mennyire szereted? Képes vagy egyáltalán felfogni, milyen az, amikor éjjelente a közelsége utáni vágytól égve ébren forgolódsz az ágyban? – De miért volt így? Mást szeretett? – Nem – mosolyodott el Cecilie. Az okot nem árulhatom el, mert túlságosan személyes természetű. De biztosíthatlak, gyakran gondoltam rá, hogy végzek magammal. Alexander azonban súlyosan megsebesült a háborúban, nagy szüksége volt rám és… Nos, a végén egymásra találtunk, a szerelmünk pedig elmélyült és kölcsönössé vált. De még ma is küzdenem kell,
Annette. Nem arról van szó, hogy Alexander megcsalna, de sohasem lehetek biztos afelől, nem vesz-e újból erőt rajta a régi hajlama. Ezért állandóan le kell kötnöm az érdeklődését: Testestül-lelkestül oda kell adnom neki magam. Érted, mit mondok? – Milyen hajlam az? Nem értem… – Nem is kell értened, mert Alexanderrel a kettőnk magánügye. Annette döbbenten meredt. Ceciliére. – Az őrgróf úr? De hiszen olyan előkelő családból származik! Mi lehet az, ami… – Annette, úgy látom, egyetlen szót sem értettél meg abból, amit elmondtam neked. Most kezd csak derengeni előttem, mivel kellett Mikaelnek megküzdenie. Alexander szeret engem, ennyi elég nekem. Nagyon boldogok vagyunk egymással. – De… de… – Nagylelkűnek kell lenned, kislányom! Pazarold rá a szerelmedet! Mutasd ki, mennyire szereted! Ne merevedj meg görcsösen, amikor melletted fekszik és gondolkodás nélkül add oda magad, amikor beléd hatol! – Neeem! – fakadt ki megbotránkozva Annette. – Hiszen így csak a szajhák viselkednek! – Ugyan már, te szerencsétlen! Csakis az olyan szűk látókörű, álszent és kicsinyes nők nem viselkednek így, mint… Bocsáss meg érte, mint az anyád és amilyen eddig te voltál! Tulajdonképpen mi is történt az apáddal? Boldog házasságban élt anyáddal? – Apám? Ő… Annette megpróbált visszaemlékezni az apja halála utáni sugdolózásra és pletykákra… Akkor még nagyon kicsi volt.
– Azt suttogták, önkezével vetett véget életének. Anya pedig… diadalmaskodott, amiért szerinte apa gyáva embernek bizonyult… – mondta leverten Annette anélkül, hogy tudta volna, hangosan beszél. Amikor eljutott a tudatáig, mit is mondott az előbb, heves, fojtogató rosszullét fogta el. Anyja örült, amiért meghalt az apja, akit ő küldött a halálba! Ő maga is ugyanolyan szörnyű, kegyetlen gyilkosságot készült elkövetni, méghozzá Mikaellel szemben! – Jaj, mit tettem, Szűzanyám! – rebegte a sírástól fuldokolva. – Igen – szólalt meg aggódva Cecilie. – Pontosan így gondoltam. Kedves Annette – fogta meg a szerencsétlen fiatal nő karját –, nagy erőt ad neked a hited, amivel mi sajnos nem rendelkezünk. Imádkozzál csak égi anyádhoz, de szakíts végre földi anyád torz képzeteivel! Nehogy a vallás válaszfal gyanánt emelkedjék kettőtök közé! Annyit én is tudok, hogy a katolikus egyház sohasem tiltotta, hogy az emberek szeressék egymást, úgy értem, testi értelemben! Annette alvajáró módján fordult Cecilie felé. – Honnan tudja mindezt? Csak nem Mikael…? – Mikael mindössze annyit mondott, hogy képtelen vagy őt szeretni és házaséletetek emiatt nagyon sovány volt. Ő ugyanis nem akarta reád kényszeríteni magát. Annette félrefordította az arcát, miközben megpróbálta elfojtani a könnyeit. – Ó, Mikael – suttogta. – Térj vissza hozzám! Mikael ebben a pillanatban tökélte el, hogy szembeszáll a halállal. Nagyon hosszú idő óta először vágyódott az élet után.
14. fejezet A NEGYEDIK NAP REGGELÉN a beteg állapota némi javulást mutatott. Az este beállta előtt jól lehetett látni, hogyan lélegzik. Senki sem tudta, mi idézte elő a fordulatot. A kotyvalék, Niklas keze, Annette imái, vagy Mikael saját ellenállóereje? Az volt a fő dolog, hogy minden jel szerint túléli az öngyilkossági kísérletet. A megkönnyebbült Niklas sűrű köszönetnyilvánítások közepette visszamehetett a többi gyerek közé. Az ötödik napon Arét utolsó útjára kísérték. Mikael helyett Annette vett részt a temetésen, aki megértette, mire kérte volna meg a férje, ha eszméletén lenne. A francia nő igencsak álmélkodott azon az összetartó erőn és melegségen, amely Mikael családját jellemezte. Arra vágyott, bárcsak ő is közéjük tartozhatna. Helyesen látta, hogy a bennük lakozó közösségi érzés Mikaelből sem hiányzott, ezért vágyott annyira rokonai után. Elszigeteltsége nagyban hozzájárult feneketlen magányérzetének kialakulásához. És ő mit tett ez ellen? Erre még gondolni sem akart, inkább előretekintett a jövőbe. A temetésre Dominic is eljött. Talán benne is megvolt a családi összetartozás érzése, amellyel az utazásra serkentette apját? Hiszen a fiú ugyancsak ide akart jönni. Annette mostanra már mindenkivel megismerke-
dett és családi kapcsolataikkal is tisztában volt. Nem haragudott Ceciliére, aki oly sok kínos igazságot vágott a fejéhez. Az őrgrófnő továbbra is előszeretettel kereste Annette társaságát, de szemrehányások helyett most már inkább gyermekeiről és unokáiról beszélt neki. Cecilie annyira a bizalmába vonta, hogy még Alexander korábbi hajlamairól és nehézségeiről is elárult neki egyet s mást; úgy gondolta, nem árt, ha Annette többet hall róla. A francia nő szédülve vette tudomásul, hogy a világ nagyobb és bonyolultabb, mint gondolta. Bizony nem elég, ha vasakarattal tartja magát az anyja tanítása szerinti egyetlen helyes úthoz! Ceciliétől megtanulta, hogy a világon türelem is létezik, ami addigi neveltetésénél sokkal szélesebb látókört feltételez. Miközben Liv a sírgödör szélén állva végső búcsút vett öccsétől, hirtelen nyugtalanító érzés fogta el. Rögtön tudta, mi az. A svartskogeni férfiak is eljöttek a temetésre. Bár tisztes távolságból, mégis gonoszul hunyorogva méregették a gyászoló gyülekezetet. Ennek a gyűlölködésnek már sohasem lesz vége? Pedig mennyit tettek értük! A szörnyű história évtizedekkel korábban kezdődött. Dag kénytelen volt vérfertőzés miatt elítélni az illető család fejét. A vén gazembert lefejezték, a rossz gazdálkodástól csődbe ment birtoka pedig kalapács alá került. Az árverésről igazán nem Dag tehetett, mert akkor is sor került volna rá, ha a családfő nem fajtalankodik a saját leányaival. A kivégzett bűnös fiai azonban minden felelősséget a bíró nyakába varrtak, noha Dag mindent megtett annak érdekében, hogy fedélhez juttassa a földönfutóvá vált családot. Egy kis majort
adott nekik, amely Graastensholm közelében, magasan a hegy oldalában terült el. A szomszéd községben található elveszett régi családi birtok természetesen sokkal nagyobb volt. Az új major után ezentúl Svartskogenként emlegetett nemzetség tagjai azonban továbbra is a magukénak tekintették az elárverezett birtokot, és vészjóslón emlegették, hogy a gaz vérbíróék egyszer még megkeserülik… A kivégzett gonosztevő fiai közül már csak egy volt az élők sorában. A temető túlsó sarkában állva soha nem szűnő bosszúvágytól égő szemmel figyelte a gyászoló családot. Ez a férfi üres fecsegésnél többet azonban sohasem tett. Nála veszélyesebbnek tűnt a fia, aki tíz, illetve tizenkét év körül járó gyermekeivel ugyancsak a temető falának támaszkodott. Liv az ifjabb Svartskogentől félt igazán! Úgy tűnt, mintha egész pereputtyát az ő ki nem alvó tehetetlen dühe éltetné. Külső szemlélő a négy elvadult külsejű, rongyos Svartskogent olyan szegénynek nézte volna, akik nyomorúságuk miatt nem mernek a jómódú gazda temetésén részt venni, de mégis leróják az elhunyt iránti tiszteletüket. Tiszteletüket? Ugyan, gyűlöletüket! Méghozzá egy olyan jóságos emberrel szemben, mint amilyen Are volt. Liv megborzongott és igyekezett nem rájuk gondolni. Hazafelé tartva Brand éppen azt mondta Annettenek, amit a szerencsétlen francia nő oly szívesen szeretett volna hallani: – Segítenél Matildának és Livnek a halotti tornál? Fogadd a vendégeket és ügyelj rá, nehogy magukban üljenek valamelyik sarokban. Most már te is közénk
tartozol. Szavai mélységesen megindították Annette-et, aki csupán bólintani tudott a meghatottságtól. Visszaemlékezett arra a napra, amelyen először jött rá, hogy valóban szereti Mikaelt. Nem sokkal újabb hadba vonulása előtt bementek Stockholmba. A Kornhamstorg nyüzsgésében Mikael utat tört feleségének az árusok között. Amikor Annette egy pillanatra szem elől tévesztette Mikaelt, végtelenül magányosnak és tehetetlennek érezte magát. Férje, aki azonban visszajött érte, nyugodtan és barátságosan mosolygott rá, Annette-en pedig hihetetlen biztonságérzet és öröm lett úrrá. Mikael az övé volt, végre megbízhatott az erős férfiban! A jól ismert arc láttán hevesen dobogott a szíve. Azonban képtelen volt mindezt a férjével is közölni. Ehelyett egész este Szűz Mária szobra előtt térdelve azért imádkozóst, szabadítsa meg bűnös gondolataitól! Jaj, Mikael, miért nem a te emberszereteted vezérelt anyám gyanakvása és mások iránti megvetése helyett? EGY GRAASTENSHOLMI CSELÉDLÁNYT hagytak a beteg mellett, mert a ház népéből mindenki részt akart venni a temetésen. Mikael mostanra annyira magához tért, hogy folyadékot magához tudott venni. De mennyire gyenge és tehetetlen volt! Miután visszaérkeztek a halotti torra, Annette besietett hozzá és megköszönte a szolgálónak, amiért a gondját viselte. Az ágy szélére ülve megmarkolta a
férje kezét, miközben érezte, amint Mikael egyetlen egyszer, nagyon gyengén megszorítja. – Mikael! – suttogta megindultan a nő. –Örökké melletted leszek! Ugyanennek a napnak az estéjén Mikael kinyitotta a szemét és ránézett. – Annette – suttogta alig hallhatóan. – Azért jöttél ide…, hogy… magaddal vigyed Dominicot? – Nem, Mikael! – mondta szívből jövő hangon Annette. – Miattad jöttem ide. – Akkor tehát… igaz volt, amit… hallottam. Nem álmodtam. Mindent elmondott, amire ez alkalommal képes volt. Amikor azonban kimerülten behunyta a szemét, ajkán enyhe mosoly jelent meg. Annette lehajolt és óvatosan szájon csókolta, mintha valami tiltott dolgot cselekednék. De amikor még egyszer, csendesen és a szerelemtől eltelve megismételte, Mikael is szélesebb mosolyra húzta az ajkát. ANETTE MÁSNAP magához hívta a fiát. – Apa életben marad – suttogta, miközben görcsösen megmarkolta a fiú vállát. – Örül neki, anyám? – kérdezte komoly hangon Dominic. – Tudhatod, milyen boldog vagyok! – Nem tudtam – mondta csendesen a kisfiú. – Apa sem tudta. Annette érezte, amint rossz lelkiismerete a szívébe hasít. Mikael és Dominic együtt figyelték, törődik-e a férjével. Ő pedig…
Milyen hihetetlen sasszeme is volt a fiának! – Most már apa is tudja. Nagyon kedvesnek kell lennünk hozzá, Dominic. Te mindig is az voltál, de én… nem gondoltam arra, hogy kimutatom… Inkább elhallgatott és nem fejezte be a mondatot. – Bemehetek hozzá? – kérdezte a gyermek. – Ő kért meg rá. Dominic belépett a betegszobába, de a krétafehér arc és a beesett, sötét, tűzben égő szempár láttán ijedten állt meg az ajtóban. – Gyere ide, Dominic – suttogta rekedt hangon Mikael. A fiú közelebb lépett az ágyhoz. – Kisfiam – mondta nagy erőfeszítéssel a férfi – anyád továbbra is Svédországban akar élni. Én legszívesebben itt maradnék… – Én is. – Tudom. Mi már csak ilyenek vagyunk. De azért igyekeznünk kell másoknak is a kedvében járnunk. Így megígértem anyádnak, hogy mihelyst eléggé megerősödtem, visszamegyünk. Szegény Troll bizonyára kétségbeesetten keres minket. – Úgy van – derült fel a kisfiú arca. – Legjobb, ha hazautazunk. De ugye újra eljöhetünk ide? – Amilyen gyakran csak tehetjük. Mert itt van az otthonunk, itt lakik a rokonságunk. Összebarátkoztál egyébként a többiekkel? – Hogyne. Mindig együtt játszom Niklasszal és Villemoval, néha a többiekkel is. A gyerekek mind azt mondják, milyen nagy és ügyes vagyok. – Én is azt hiszem – mosolyodott el Mikael. – Eljöhetnek hozzánk látogatóba Mörbybe? – Ha úgy akarod, akár az egész család is.
Mikael kimerülten hunyta be a szemét, mert alig tudott beszélni már. – Dominic – suttogta. – Bocsásd meg, amit tettem! Nem én voltam, hanem gonosz erő költözött belém. – Még mindig ott van? – Nem tudom. Azóta nem vettem észre, de attól még ott lehet. Dominic megfogta apja homlokát. – Úgy gondolom, eltűnt. Apám már nem annyira szomorú, mint azelőtt. – Valóban nem vagyok az. Visszatért az életkedvem. Olyan sokan segítettek. Te, anyád, Mattias, Cecilie és a család tagjai, akik mind forró örömmel fogadtak. Azt hiszem, talán mégis a kis Niklas tette értem a legtöbbet. Tudod, amikor valamiféle révületben lebegtem élet és halál között, éreztem, amint a szívem fölött tartja a kezét. Talán buta dolog ilyesmit mondani, én mégis úgy hiszem, az a meleg űzte ki a halál fagyos leheletét a testemből. – Én is azt hiszem. – A halál fagyos leheletén nem azt az állapotot értem, amelyben nemrég voltam. – Tudom, apám. A másikra, a gonosz erőre gondol? – Igen. Egyszer találkoztam egy hazajáró lélekkel, aki megérintette a karomat. A kísértetek megpróbálják magukhoz vonni az élőket. Dominicot csupán félig győzték meg apja előbbi szavai. – Talán így van. De azt hiszem, apám saját maga volt, aki… Nem tudom, hogy mondjam. – Bizony igazad van. Gyávaság mindenért egy szellemet hibáztatni. Úgy éreztem, útban vagyok.
Semmit sem tudok, senkinek sincs szüksége rám. Először Troll mentett meg, akit megöltek volna, ha nem veszem magamhoz. Később te mentettél meg, mert apára volt szükséged. De később, amikor megértettem, hogy… Erről kár is beszélni, elmúlt már. Nem akarta azzal összezavarni a fia lelkiállapotát, hogy Annette nem akarta Henrit Dominic apjaként látni. – Nagyon értelmes fiad van, Mikael – szólalt meg hirtelen az ajtóból Cecilie, aki már jó ideje Annette és Mattias társaságában figyelte őket. – Dominic arra céloz, még ha nem is ismeri a szót, hogy halálvágy lakozik benned. Ez űzött mindvégig, nem pedig valami kísértet. – Nem halálvágyról van szó – rázta fejét Mattias. – Helytelen kifejezés, én inkább az élettől való félelemnek nevezném. Mikael rájuk nézett és lassan bólintott. – Mindkettőtöknek igaza van. De mégsem tagadhatjuk le, hogy igenis találkoztam Magda von Steierhorn szellemével, akinek sikerült megjelölnie engem. – Tökéletesen biztos vagy ebben? – kérdezte csendesen Mattias. – Természetesen, hiszen… – Várj egy kicsit, Mikael! Látogatóid érkeztek. Tancred ugyanis visszajött. Akershusből és magával hozott egy svéd altisztet, aki furcsa dolgokat mesél majd el neked. Mikael értetlenül nézett rájuk. Cecilie kiment a folyosóra és intett valakinek. Tancred lépett a szobába egy svéd egyenruhába öltözött férfi társaságában. – Hát te mit keresel itt, Sven? – kérdezte bágyad-
tan Mikael. – Hosszú történet, amiről később beszélhetünk még. De biztosan érdekel, mit láttam azon a livóniai birtokon. A többiek várakozva füleltek. – A kívánságodnak megfelelően néhányan elmentünk a kastélyba, hogy segítsünk a jogos birtokosnak. Láttuk, mi történt; így elküldtük a legközelebbi csendbiztosért, aki aztán gondoskodott a bitorlók tömlöcbe szállításáról. Mialatt az igazi gróffal és az inasával beszélgettünk, egyszerre csak egy hölgy bukkant fel. – Micsoda? Szép…, kortalannak ható, fekete ruhás, sápadt hölgy? – Pontosan ilyen volt. – Akkor hát te is láttad? – Mindannyian láttuk – mosolygott Sven. – A gróf nagynénje volt, a birtok tulajdonképpeni úrnője, aki helyett az unokaöccse igazgatta a gazdaságot. A betolakodók nem beszéltek vele, halálos ellenségükkel. Hiába próbálták megfogni és a grófhoz meg az inasához hasonlóan a kocsiszínbe zárni. A hölgy mindvégig túljárt az eszükön. – Ez… mégsem lehet így! Hiszen láttam a nyomokat. Úgy értem, nem láttam a hóban a lábnyomait. Mégis kísértet volt! – Sokat tanakodtunk rajta – mondta Tancred. – Úgy gondoltuk, megkérdezzük tőled, egymás mellett mentetek-e a kapu felé? – Nem emlékszem rá… – gondolkodott Mikael. – De mégis! Szorosan mögöttem ment. – Igen – bólintott Cecilie. – Mert hiúságában csak vékony cipőt viselt. Nem akart a hóba süllyedni, ezért
a lábnyomodba lépett, nyilván visszafelé is. A helyében magam is ezt tettem volna. Amilyen kicsi és vékony volt, alig hagyott különösebb lenyomatot a lába. Így történhetett, nem igaz? Mikael elképedten törte a fejét. Mégsem Magda von Steierhorn lett volna? Talán nem… – Mégsincs igazatok – mondta végül. – Ha nem hazajáró lélek volt, akkor mivel magyarázzátok későbbi látomásaimat? Az egyre sűrűbbé és sötétebbé váló ködöt, amely a végén rákényszerített, hogy a halált keressem? Mert „az”, ami megjelent előttem, éppen a hőn vágyott vég volt. – Már korábban megértettük, mire céloztál – mondta Cecilie. – Mikael – próbált Mattias a lábadozó beteg lelkére beszélni – nem fogod fel, milyen önpusztító hajlam bujkál benned? Egész életedben menekültél a valóság, mindenfajta nehézség elől. Mindig mások akaratának engedelmeskedtél, hiszen ez a legkényelmesebb, mert akkor legalább senki sem haragszik rád. Senki sem tagadhatja, menyi csapás ért életedben. Zűrzavaros gyermekkorodat boldogtalan házasság és a nem neked való pálya miatti rossz közérzet követte. Képtelen voltál megtalálni a neked megfelelő foglalkozást. Magda von Steierhornt egyfajta ürügynek használtad, amelylyel csak a megpróbáltatások előli megfutamodásodat leplezted. – Valóban ilyen kicsinyes történet lenne az egész? – kérdezte lógó orral Mikael. – Hiszen minden annyira… gyávának tűnik! – Nem nevezném gyávaságnak, ha mások javát a sajátod elé helyezed – mondta szelíden Cecilie. – Most azonban igencsak kimerültél. Mennünk kell.
Gondolkozz a hallottakon… és kezdj új életet, Mikael! Annette így szólt a fiához: – Hagyjuk pihenni apádat, Dominic. Sok mindent félreértett, de majd ha újra egészséges lesz, rengeteg dologról kell beszélnünk egymással, mert sokat kell tanulnom tőle. Mielőtt karon fogta volna a gyermeket, a férjére mosolygott. Mikael sokáig gondolkodott ezen a mosolyon, mert számtalan módon értelmezhette. Annette bocsánatot és megértést kért tőle, de egyben meg is ígérte, hogy igyekszik megváltozni. Sőt… most már biztos volt felőle: félénken megvallotta iránta érzett szerelmét. CSAKNEM A NYÁR VÉGÉIG maradtak Norvégiában. Mikaelnek hosszú időre volt szüksége, amíg felépült. Testi és lelki ereje egyaránt annyira elhagyta, hogy a szó szoros értelmében jóformán mindent elölről kellett kezdenie. A ködöt, az üres teret, a rémet azonban nem látta többé. Dominicra nagyszerű napok vártak. Pompásan játszott a Hársfaligetben, Graastensholmon és Elistrandon lakó öt unokatestvérével, a vele egyidős Lenével, az ötéves Niklasszal és Irmelinnel, a négyéves Villemoval és a kis Tristannal. A magányos Dominic, akit anyja úgy óvott, mint a hímes tojást, sohasem volt még ilyen boldog! Annette még egyszer alapos kioktatásban részesült – ezúttal Alexander részéről. Az indítékot Mikael mű-
vészi képességeiről alkotott, homlokegyenest eltérő nézeteik szolgáltatták. A francia asszony elszörnyedve bámult az őrgrófra. – Méghogy Mikael költő? Hiszen a költők mind mások jóindulatából élnek és nem jobbak a komédiásoknál! Ezt a szégyent nem tudom elviselni. Alexandert elfogta a pulykaméreg. – És kik szépítik meg a létünket? Kik építették és díszítették a házadat? Kik írják le szóban és zenében az életet és a világot? Kik örvendeztetnek meg vagy fakasztanak könnyekre, amikor a mindennapok szürke látóhatára fölé akarsz emelkedni? A művészek, vagy ha úgy akarod, a komédiások. Mit gondolsz, miért különbözik egymástól egy kastély és egy istálló berendezése? Az alkotó kezek munkája, az ihlet miatt! Ha nem lennének művészi tehetséggel megáldott emberek, minden egyformán szürke és szomorú lenne. Gyere csak velem! Annette válaszát meg sem várva a szalonba húzta a francia nőt. – Nézd meg ezeket az arcképeket! Mikael dédanyja, Silje festette őket. Ugyanő tapétakészítéssel is foglalkozott. Kaptam az egyik tapétájából, amely otthon Gabrielshusban a ház dísze lett. A legnagyobb elismerést aratta, királyok és királynék irigyeltek miatta. Liv, az anyósom, ugyancsak nagyon tehetséges festőnek ígérkezett. De nem vett ecsetet a kezébe, amióta egy férfi, aki ugyanolyan előítéletek rabja volt, akárcsak te, elvette tőle a kedvét. Tudom, hogy az általad oly nagyrabecsült Oxenstierna családban is akad néhány álnév mögé rejtőző költő, aki nem meri igazi nevén megjelentetni a verseit. Sohasem szoktál könyveket olvasni?
– Dehogynem szoktam, hiszen előkelő nevelésben részesültem. – Vagyis könyveket olvasni előkelő dolog, írni azonban nem? Tessék, itt vannak Mikael jegyzetei, meg az, amit letisztázott, mielőtt öngyilkosságot kísérelt volna meg. Azért emelt kezet magára, mert nem találta meg helyét az életben. Olvasd el, mit írt; és csak utána nevezd komédiásnak, ami egyébként ugyancsak nem megvetendő mesterség! Annette, aki a lehető legnagyobb tisztelettel viseltetett Alexander, a fejedelmi sarj iránt, megremegett a tőle kapott fejmosás után. Engedelmesen ült le és könnyes szemmel olvasni kezdett. Még ugyanazon az estén átment Elistrandra az őrgrófhoz és odaadta neki Mikael jegyzeteit. – Mikael megtalálta a helyét az életben – mondta alázatosan. – Mindenben támogatni fogom. Alexander gyengéden mosolyogva ölelte magához Annette-et. – Tudom, hogy így fogsz tenni. Neked sem olyan könnyű a dolgod, kénytelen vagy a feje tetejére fordítani a gyermekkorodban tanultakat. Megengeded, hogy holnap beszéljek a férjeddel az írásairól? A francia nő némán bólintott. Alexander másnap valóban felkereste Mikaelt és meggyőzte róla, folytassa az írást akár a Jéghegyek Népéről, akár más olyan tárgyról, amit szívügyének érez. Mikael nagyon megörült a dicséretnek, így lábadozása alatt minden családtaggal hosszasan elbeszélgetett életük menetéről. Ő pedig mindaddig írt és írt, formába öntve vázlatait, amíg esténként nem sajgott fájdalmában a karja. Amikor már rokonainak nem volt
mit mesélniük, saját fantáziáján alapuló regény írásába kezdett. Csillogó szemmel olvasott fel belőle, miközben mindenki dicséretekkel halmozta el. Hallgatóságát nem üres udvariaskodás késztette ilyen bókokra, hanem az őszinte elismerés, mert Mikael valóban remekírónak bizonyult. Mattias nem tiltakozott a hatalmas papírfogyasztás miatt, hanem csendben többet rendelt a méregdrága anyagból. Mikael lassan visszatért az életbe. Amilyen gyakran csak az időjárás megengedte, Annette-tel sétára indult a szép vidéken. Kezdetben csupán annyira futotta, hogy kis sétát tegyen a Hársfaligetben, később azonban már hosszabb utakra is indult. Még mindig nem folytatták le azt a beszélgetést, amelynek tisztáznia kellett volna a kettőjük között fennálló nézeteltéréseket. Ehelyett azonban Annette gondoskodása és törődése világossá tette Mikael előtt, milyen sokat is jelent felesége számára. Tulajdonképpen már csak egyetlen lerombolandó akadály állt fenn közöttük. – Itasd le, Mikael – mondta egyszer neki Cecilie a maga közvetlen módján. – Máskülönben sohasem tudsz az érzelmeire hatni. Mikael döbbenten bámult Ceciliére, aki megpróbálta meggyőzni. – Annette-nek meg kell szabadulnia minden gátlásától. Ez pedig soha nem fog sikerülni, ha továbbra is ilyen túlzottan kíméletes leszel vele. – Talán azt akarod, hogy erőszakoljam meg? – Nem, ez lenne a legrosszabb, amit tehetnél. Itasd csak le, ami rendszerint ugyancsak nem ajánlatos, de
ebben az esetben jóra fordíthatja az ügyeteket. Nem sokkal e beszélgetés után Paladinék visszautaztak Dániába. Mikael és családja is úgy gondolta, most már vissza kellene indulniuk Svédországba. A Hársfaligetben töltött utolsó napok egyikén Annette így szólt hozzá: – Mikael… Dominic a többi gyerekkel játszik. Ha hazaértünk, nem sokszor lehetünk együtt… Nem mehetnénk el utoljára sétálni a környékre? Közben… kibeszélhetnénk magunkat. A nő arcán aggodalom jelent meg, amit a férje nagyon is jól ismert. Jaj, Annette – gondolta. Nekem más terveim vannak! – De igen, nagyon szívesen – felelte. – Ne kérjük kölcsön Kaleb csónakját? – javasolta. – Kimehetnénk csónakázni a tóra. Annette kissé zavartan hallgatta végig Mikael ötletét. Ő nem éppen csónakázásra gondolt, de miért is ne? A csónakban viszonylag biztonságban érezhette magát. Már megint mi jutott az eszébe? Sohasem szabadul meg a gátlásaitól? Úgy tűnt, nem. Természetesen kölcsönkapták a csónakot, nem sokkal később pedig már a templom alatt fekvő kis tavon siklottak tova. Milyen nagyvonalú volt Mikael! Bort és kalácsot hozott, amivel megkínálta a feleségét. Annette kellemes bágyadtságot érzett, miközben lassan siklottak a vízen. Furcsa hangulat lett úrrá rajtuk. Annette kénytelen volt nevetni, miközben a csónak hátsó padján ülve ijedten húzta fel finom anyagból készült szoknyáját a
vízcseppek elől. – Egyedül vagyunk az egész világon – szólalt meg Mikael. Annette férjének evezőket markoló izmos kezére nézett. Oly mélyről jött a délceg és férfias Mikael hangja. A nő egyszerre érezte, hogyan fogja el ismét régi félelme. – Igen – suttogta és rögtön el is vörösödött. – Annette – szólalt meg a férfi. – Jó barátok voltunk mindvégig a Hársfaligetben. A felesége a franciákra jellemző hévvel vágta rá: – Igen, de azalatt, hogy… Amikor felfogta, mit mond, rémülten hallgatott el. – Gyenge és tehetetlen voltam? Ezt akartad mondani? Annette szégyenlősen hajtotta le a fejét. – Itt biztonságban vagy – mondta némi sértődöttséggel hangjában Mikael. – Nem így értettem. A férfi inkább más tárgyra tért. – Láttad, mennyi árnyalata van a ködnek? – kérdezte élénken. – Színe? – kérdezte értetlenül Annette, aki csak tejfehéret, legfeljebb némi szürkét látott. – Nem látod a pasztellszínek megannyi árnyalatát? Rózsaszínben dereng, ahol a nap sugarai a pára cseppjeire hullanak. Az a türkizbe játszó árnyék pedig mögötte lehet az égbolt. Annette hiába meresztette a szemét, mégsem látott semmit. Valóban művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember többet vegyen észre a dolgokból. Furcsán könnyűnek és érzelmileg felelőtlennek érezte magát. Közömbösnek tűnt számára, amit be-
szélt vagy cselekedett. A bor tehetett minderről. Nem lett volna szabad innia. Ismét férje kezére tévedt a pillantása. Álmodozni kezdett, ahogyan széles vállára, a ruha alatt duzzadozó, izmos combjára nézett… Ezt a férfit a karomban tartottam – gondolta zavartan. Én szültem meg a gyermekét. Valóban lehetséges mindez? Erőteljes vonású arcából szép, kedves szempár néz rá. Az ő hűvössége dacára mindig baráti volt a tekintete… Anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, térdre hullott a férfi előtt, átölelte a derekát és ölébe rejtette az arcát. – Engedd meg, hogy veled legyek, drágám – mondta sírva. – Taníts meg olyan nagyvonalú, megértő és szerető embernek lennem, mint amilyen te vagy. Én annyira fagyos természetű vagyok, Mikael. A férfi egy pillanatig tanácstalanul ült, azután behúzta az evezőket és maga mellé ültette a feleségét. Egyikük sem törődött vele, hogy közben vizes lett a szoknyája. Annette egész testében remegve, eltakart arccal kuporodott mellé. – Drágám – mondta Mikael gyengéden. – Hiszen szeretlek! – Én is szeretlek, Mikael. Csak olyan nehezemre esett kimondanom. – De most már megtetted. – Így van. És olyan jó volt. Annyi mindenért kell a bocsánatodat kérnem. – Nekem is a tiédet. – Valóban? – engedte el Annette a férje derekát. – Nagyon jól tudod, miről beszélek. Vagy talán
nem vontalak be állandó tépelődéseimbe és búskomorságomba? Még ha nem is ébredtem tudatára, ez is az önzés egyik formája. – Én sem akartam oly módon távolságot tartani tőled, mint ahogyan tettem. De annyi belém rögződött előítélet késztetett az ellenkezőjére. – Tudom, Annette. Mikael kezébe fogta felesége arcát. Annette lesütötte a szemét, arca pedig lángolt a szégyentől. Számukra odakint minden egyéb megszűnt, miközben némán ültek a kis csónakban. Mikael csendesen és óvatosan közeledett a nő ajkához. Olyan óvatosan érintette meg, mint levelet a szél lehelete. Amikor védőn átölelte Annette-et, érezte, ahogyan tarkójára fonódik a keze. Annette magától, sőt érzékelhető örömmel viszonozta férje csókjait! Mikael magában köszönetet mondott Ceciliének és a bornak. Szorosabban fogta át a feleségét, de nem mert túl messzire menni. Nem akarta megijeszteni éppen most, amikor Annette a legjobb úton volt afelé, hogy végre önmaga legyen. A csónak hirtelen megfeneklett. Annette azonnal elengedte a férjét, miközben úgy nézett körül, akár valami rémült állatka. – Partot értünk – súgta oda szerelmes mosollyal Mikael. – Jaj, megláthat valaki! – Akkor lásson meg az a valaki! Nem vagyunk talán férj és feleség? – Igen, de… Nem ill… Bocsáss meg! Bizonyára sohasem tanulok meg semmit. – Várj csak, megnézem, hol vagyunk!
Mikael füves területre lépett, amelynek hátterében borókabokrok körvonalait vette ki. Kis időre eltűnt a ködben, majd nevetve jött vissza a csónakhoz. – Semmi vész. A tó közepén fekvő kis szigeten kötöttünk ki, messze-messze minden más embertől. Annette megnyugodva sóhajtott fel. – Itt senki sem hallhat meg, kivéve, ha sikoltozni kezdesz. A felesége rémülten meredt rá. – Arra gondoltál…? – Magától értetődően nem. Mondtam már, hogy biztonságban vagy. – Hirtelen azt gondoltam, kellemetlen, ha meghallja valaki – mondta meglepetten Annette. – Úgy értem… – Hagyd abba a magyarázkodást! Mind a kétszer, amikor az öledben feküdtem, észrevettem, milyen kínos is neked az egész. Mind a kétszer úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb ember a világon, miközben mélységesen szégyelltem magamat. Soha többé nem akarom átélni ezt az érzést, így tökéletesen biztonságban lehetsz felőlem. – Mikael, hiszen annyira akarom! Egyszerűen csak nem tudom kimutatni az érzelmeimet. A férfi partra segítette a feleségét. – Cecilie előtt egyszer célzást tettél ilyesmire. – Hallottad, mit beszéltem? – kérdezte elszörnyedve Annette. – Igen, de moccanni sem tudtam. Egyáltalán semmire sem voltam képes. Arra céloztál, hogy a benned szunnyadó ösztönökkel kell harcolnod? Mikael a földre terítette a köpenyét és leült rá,
majd megkérte a feleségét, foglaljon helyet ő is. Annette csupán nagy vonakodás után tett eleget a kérésnek. – Drágám – mondta gyorsan a nő. – Ilyesmiről csak nem beszélhetek veled! – Akkor kivel? Talán Henrivel? – Ne említsd még egyszer a nevét! Kellemes modorú honfitársam, semmi más. Azt sem mondanám, hogy olyan volt számomra, mintha a bátyám lett volna. – Ez megnyugtatóan hangzik. De… Úgy érted, hogy hű maradtál hozzám? – Hiszen így kellett tennem! Anyám sohasem… – Az anyád torz érzelmű szerencsétlen nő volt. A sajátján kívül nemcsak jobb sorsra érdemes apád életét tette tönkre, hanem a miénket is. Felejtsd el, amire tanított! Mindazt, amivel teletömte a fejedet! – Cecilie ugyanezt tanácsolta, de nem könnyű így tennem. – Tudom. De te azt mondod, hogy szeretsz. Próbáld azt adni nekem, amit akarok! – Mire gondolsz? – Tudni, látni, érezni akarom, hogy szereted, ha karodban fekszem. Túl nagy követelmény talán, hogy élvezd is, de legalább próbálj ne olyan képet vágni, mint akit éppen kerékbe törnek! – Egyszer sem tettem így, de vajon tényleg kimutathatom, mit érzek? – Semmi sem tenne boldogabbá. Akkor legalább egyetértenénk valamiben. Annette nagyot nyelt. – Legközelebb megpróbálom. Most túl gyenge vagy hozzá…
– Honnan tudod? Félsz, Annette? – Igen – szipogta őszinte szégyenérzettől fűtve a nő. – Nos, ha nem akarod, várunk. – Nem erről van szó – mondta gyorsan Annette, amikor látta, hogy Mikael felállni készül mellőle. A férfi ülve maradt és szorosan magához vonta a feleségét. Alattomos hátsó szándékkal újabb bort töltött a poharukba, de Annette mosolyogva ivott belőle. – Édes Annette, nem erről akartál ma velem beszélni? – De igen. Azért mégsem gondoltam, hogy ilyen formában! – Biztos vagy benne? – Nem – válaszolta sírással küszködve a felesége. – Most már semmiben sem vagyok biztos. Úgy értettem, hogy a szerelemről, a nem érzéki szerelemről beszéljünk. – Természetesen ez is végtelenül fontos. De legalább itt nem találtunk már egymásra? Tudjuk, mit tart felőlünk a másik. Nagyon jól tudod, mi a baj velünk. – Biztosan így van. Képzeld el, Mikael, milyen az, ha kihúzzák az életelveidet a lábad alól. – Talán sírsz utánuk? – Egyáltalán nem, de mihez igazodjam? – Igazodj hozzám! – mondta határozottan Mikael. Újra megcsókolta Annette-et, majd lefektette a köpenyére és szabályszerű csábításba kezdett – a saját hites feleségével! Amikor Annette-nek egy pillanatra sikerült szabaddá tennie a száját, ezt súgta: – Biztos vagy, hogy sikerülni fog? – Amikor rólad van szó, hihetetlen dolgokra va-
gyok képes – mosolygott vissza Mikael. Annette megfogadta magában, nem ellenkezik többé a férjével. Teljes csendben fekve hagyta, hogy Mikael a testét simogassa. Egy idő után a bor keltette kellemes bágyadtságot érzett, és még mást is: Mikael közelléte kivételével közönyt a világ minden dolgával szemben. Senki sem láthatta őket, senki sem férkőzhetett közéjük, Mikael pedig szerette őt. A nő lankadtan nyújtózott el, és átfogta a férfi vállát. Ne gondolkozz, Annette! – mondta magában. Feledkezz meg mindenről, feledkezz meg az egész világról! – Vigyen el az ördög – szólalt meg hirtelen. – Micsoda…? – bámult rá értetlenül Mikael. – Csak az anyámra gondoltam – mormogta Annette futó mosollyal az ajkán. Mikael megértette, mire célzott a felesége. Újra forró csókokkal borította el a testét. Annette egyszerre csak boldog, gyöngyöző kacagásban tört ki. – Képzeld el, mi lesz, ha felszáll a köd! – Botrány – nevetett vissza a férfi. Milyen szép az élet! – gondolta Annette. A boldogság csodálatos mámorában érezte, amint Mikael levetkőzteti és utána birtokba veszi. Ostoba kifejezés! – villant az eszébe, de jobb nem jutott eszébe. Most már valóban a férfias, komolyan mosolygó Mikael felesége volt. A férje őt akarta és senki mást. Ez a gondolat édes balzsamként járta át a testét. – Jaj, Mikael, Mikael – suttogta elfúló hangon. Hamarosan észrevette, hogy előbbi szavaival méginkább lángra gyújtotta férje vágyát. Annette úgy érezte, mintha megtelne Mikaellel a teste, amihez ha-
sonló csodálatos élményben még sohasem volt része. Enyhe sóhajjal szorosabban ölelte át a férfit. Örök hála illessen a jó tanácsodért, Cecilie – gondolta Mikael. A bor nélkül sohasem sikerült volna így. A jövőben azonban nem lesz többé szükségük rá. Annette most már tudta, milyen tiszta és meghitt érzés Mikael szerelme, nem pedig valami undorító, bűnös hajlam. – Annette! – kiáltott fel hirtelen a férfi. – Ha meghaltam volna, sohasem élem át… ezt! Hogy önként vagy velem ilyen gyengéd! A nő megszorította Mikael vállát annak jeleként, hogy megértette előbbi szavait. A férfi utána úgy érezte, mintha vörös köd ereszkednék alá és cserben hagyná a gondolat. DOMINIC HÁROM JÁTSZÓPAJTÁSÁVAL a Graastensholm alatti úton sétált. – Jövő nyáron mindannyian Dániában találkozunk Alexander bácsiéknál – szólalt meg Niklas. – Ő maga mondta. – Szép lesz! – kiáltott fel Dominic. – Már előre örülök neki. – Én is – bólintott Villemo. – Fúj, szembejönnek azok az undorító Svartskogen kölykök, akik mindig olyan rondaságokat kiabálnak nekünk. Állandóan azzal fenyegetőznek, hogy egyszer bosszút állnak rajtunk és felgyújtják Graastensholmot meg a Hársfaligetet. – Ugyan már, csak a szájukat jártatják – vélekedett Niklas. Két sötét tekintetű kamasz: egy fiú és leány állta el
útjukat. Mivel idősebbek voltak a négy kisgyereknél, ezt ki is használták. – Takonypócok – mondta megvetően a lány. – Nem hiányzik az anyátok? Miért nem bőgtök? Villemo, aki senkitől sem félt, különösen akkor nem, amikor két olyan rettenthetetlen ifjú kísérte, mint Dominic és Niklas, macskaarcával a rongyos lányra sziszegett. – Miért nem mész haza a disznóólba moslékot lefetyelni? – Ugyan, Villemo! – kiáltotta döbbenten Dominic. – Nem mondhatsz ilyet neki, hiszen nem tehet róla, hogy szegények! – Kinek a bűne, hogy koldusbotra jutottunk? – vágta rá a lány. – A tiétek, gőgös graastensholmi átokfajzatok! A fivére, aki eddig hallgatott, fenyegetően közelebb lépett. – Még egy svéd is van köztetek? Szóval az ellenséggel cimboráltok? Megmondom az apámnak, biztosan örülni fog! – A háború véget ért – csattant fel Niklas. – Fogd be a pofádat, te sárgaszemű majom! Mindenki látja rólad, hogy az anyád az ördöggel hált. A szelíd Irmelin bátran odament a fiúhoz. – Boldog vagy, ha másokat bánthatsz? – kérdezte szomorúan. A két Svartskogennek tátva maradt a szája, de Irmelin így folytatta: – Miért nem jöttök velünk Graastensholmra játszani? Kaphattok gyümölcsszörpöt és süteményt. A fiú elképedve pislogott, mert nem tudta mire vélni a meghívást. Nővére azonban gyorsabban magá-
hoz tért. – Azt képzelitek, hogy játszanánk veletek, takonypócok? Menjetek a pokolba, ahányan vagytok! Ezzel magával vonszolta az öccsét. – Várjátok! – kiáltotta távoztában. – Apánk jól tudja, mit csinál egyszer majd veletek! – Tyű – borzongott Dominic. – Rá se ránts! – legyintett megnyugtatóan Niklas. – Mondtam már, hogy csak a szájukat jártatják. Villemo sárgán izzó szemmel bámult az erdőben tovatűnő két siheder után. – Egyszer mi is felnövünk – mormogta összeszorított fogakkal. – Ha mi, macskaszeműek felnőttünk, azt nagyon meg fogjátok keserülni, nyomorult csőcselék! Még meglátjátok, hitvány Svartskogen banda!
A sorozat Hóvihar című, tizedik kötete május 12-től kapható a hírlapárusoknál, vidéken a postahivatalokban, illetve a HÍRKER egyéb árusítóhelyein, valamint egyéb alternatív terjesztőknél. A sorozat kötetei postán vagy telefaxon is megrendelhetők a kiadó címén. (lásd a 255. oldalon látható megrendelő lapot).
CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18. Fax: 269-5257
Kedves Olvasó! Sorozatunk eddig megjelent köteteit – ha eddig nem tudott másképpen hozzájutni – postai utánvéttel is megrendelheti. Ehhez elegendő az itt található megrendelő lapot kitölteni, és borítékba téve elküldeni a CESAM Publishing Ltd. könyvkiadó székhelyére (Budapest, 1063 Kmety György u. 18.) vagy postacímére (Budapest 62., 1385 Pf. 823.). A megrendelés telefaxon is elküldhető (269-5257). A megrendelő lapon az egyes könyvcímekhez tartozó kis négyzetekbe kérjük beírni az adott kötet, illetve kötetek kért példányszámát.
