Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn

A sorozat Nincs menekülés című hatodik kötete november 25-től kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp., XIII. Váci út 168.). A további kötetek hathetenként jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Dödssynden Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Árpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-04-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta és az AGORA Kft. Ára: 240 Ft

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat második kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget…

Halálos bűn Európában tombol a harmincéves háború, s magával sodorja a Jéghegyek Népének néhány fiát is. Jó Tengel unokája, a fiatal Cecilie Meiden pedig személyes gondokkal küszködik. Gyermeket vár – ráadásul egy nős lelkésztől. Cecilie hű barátját, Alexander Paladint is katasztrófa fenyegeti. A híresztelések szerint súlyos, megbocsáthatatlan bűnt követett el, amelynek büntetése halál… Margit Sandemo „Jéghegyek Népe” című könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban, Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a bestseller-listákat. Az írónő összesen 100 könyv alkotója.

GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozó-szemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a 16. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberei. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.

1. fejezet 1625 TELÉN Cecilie Meiden az előfedélzeten állva ügyelte, hogyan siklik be a hajó a koppenhágai kikötőbe, a rossz időjárás miatt jókora késéssel. A februári estén sötétség borult a városra és a kikötőre. A csípős hideg arra kényszerítette a lányt, hogy vastag kesztyűjét lehúzva, időről időre leheletével melengesse ujjait. Semmi kedve nem volt visszahúzódni a hajó kátránybűzös belsejébe, így inkább a fedélzeten tartózkodott még akkor is, ha szétvetett lábbal kellett egyensúlyoznia, amikor a hajó ide-oda imbolygott a hullámok hátán. Ennek ellenére remek érzés volt, amint folyton az arcába csapott a friss tengeri levegő. Aki a hajó orrában állt, úgy képzelhette, övé az egész világ. Cecilie keserű szájízzel idézte emlékezetébe az elmúlt hónapok eseményeit. Hogyan ronthatta el ennyire a saját életét? De vajon egyedül csak ő tehetett róla? Alexander Paladint többé látni sem bírom – gondolta, most már legalább századik alkalommal. Képtelen vagyok úgy a szemébe nézni, hogy ne kiáltsam az arcába, tudom, milyen titkos vágy emészti. Korábban nem is sejtette, mekkora fájdalmat okoz neki a szörnyű igazság. Mindeddig magának sem adott számot arról, mit is jelent számára Alexander. Jól emlékezett első találkozásukra. Épp hogy megérkezett a távoli, dán királyi udvarba, amikor elérte a kolera pusztításáról tudósító levél. A hirtelen rászakadt gyászhír miatt végtelenül szomorúnak érezte magát, nem is szólva az ellenséges környezet keltette félelemről és bizonytalanságról. Ekkor Alexander Paladin tévedésből benyitott

a szobájába, és rövid beszélgetésük során visszaadta az életkedvét. Azon nyomban megkedvelte a férfit. Alexander azóta támogatta őt, ahogy mondani szokta, a kis norvég lányt a királyi udvar ármánytól és gyanakvástól mérgezett világában. Ceciliét mindig mélységes öröm fogta el, ha a délceg testőrtiszt társaságát élvezhette. Alexander a király bizalmasa volt, és feltűnően elegáns, erős, tekintélyt parancsoló férfi. Sötét haja, nemes vonásai, fájdalmas mosolya… Jaj, mennyire rabul ejtette az a mosoly! Alexander Paladin mindig olyan zárkózottan, olyan tartózkodón viselkedett. Éreztette, hogy kedveli őt, de tovább nem ment Olyan férfi, akiben megbízhat – jóbarát, aki gondoskodott róla. De hát miért érzett olyan szörnyű fájdalmat, amikor megismerte a titkát? Ő, aki a Jéghegyek Népének és a széles látókörű Meiden családnak a leszármazottja, ne lehetne elég nagylelkű és megértő a szerencsétlen Alexanderrel szemben? Miért rázta meg annyira unokafivére, az ifjú Tarjei szájából hallott igazság? A nagy tudású fiatalember szokatlanul mélyen látott bele más emberek lelkébe, és végül felvilágosította arról, milyen titok lappang a háttérben. Mindez akkor történt, amikor Norvégiában meglátogatta a családját. És ő, ő hogyan reagált? Az igazság hallatán elszörnyedt és mély szomorúság fogta el. Ez természetes is. De muszáj volt-e Martin, a fiatal pap karjai közé vetnie magát? Csakis azért, mert az ugyanolyan szomorúan mosolygott rá, mint Alexander, és sokban emlékeztetett a katonatisztre? Cecilie életében soha semmit nem bánt meg annyira, mint azt a Martinnal történt rövid, heves találkozást. Mi-

lyen nyomorúságos is volt az egész! Két egyformán magányos és csalódott, szerelemre – vagy nyersen szólva: párzásra – kiéhezett ember kis időre egymásra talált. Megesett nő lett belőle. Ha valaha mégis férjhez menne, a jövendőbelije szemébe kellene néznie. Kénytelen lenne megvallani neki, hogy már nem szűz. Vajon mit szólna ehhez az illető? Azon nyomban hátat fordítana neki? A hajó közben befutott a kikötőbe. Noha az udvarban tudtak az érkezeséről, senki sem jött ki elé a rakpartra. Pedig ha jócskán megkésve ért is be a hajó, a királyi palotából könnyen észre lehetett venni az árbocok csúcsát. Kénytelen volt egymaga nekivágni a kivilágítatlan sikátorokon át vezető útnak, amelyen a sötétség oltalmát kihasználva válogatott csőcselék leselkedett. Balszerencséjére nem akadt olyan utas, akihez csatlakozva megtehette volna a palotához vezető nem túl nagy távolságot. Cecilie jól megmarkolta utazóládáját, mély lélegzetet vett, mintha ezzel merítene bátorságot, és partra szállt. Kelletlenül hagyta el a fáklyafényben úszó rakparton nyüzsgő embertömeget, és máris néptelen vidékre jutott. Elfogta a rémület. A Jéghegyek Népéből származó Sol, akire külsőre olyannyira hasonlítón, kihívásként fogta volna fel az egész éjszakai sétát. Sol valószínűleg boldog lett volna, ha megtámadják, csak hogy gyakorolhassa valakin különleges képességeit. Cecilie azonban nem rendelkezett a Jéghegyek Népének varázserejével, még ha közülük is származott. Egyes-egyedül saját csekély erejére számíthatott Időközben megtanulta az illemtudó viselkedés szabályait. Az udvarnál mindig maga volt a tökéletes úri-

hölgy. Csupán odahaza, gyengéden szerető családja körében engedett fel a méltósága. Hogyan vethette magát a pap karjai közé… Cecilie úgy horgasztotta le fejét, akár a rémült iskolás gyerek a tanító előtt. Borzalmasan szégyenkezett amiatt, ami a temető melletti fészerben történt. Egyetlen vigaszául az szolgált, hogy Martinius tiszteletes úr lépett fel kezdeményezően. Sohasem esik meg az a dolog, ha a lelkész nem fogja meg és nem sugdos a fülébe mindenfélét magányról és vágyakozásról. Mindez azonban gyenge vigasznak bizonyult. Engedékeny volt, sajnos túlságosan is! Cecilie könnyen maga mögött hagyta az út első szakaszát. Csupán néhány utcalány kiáltotta utána gyűlölködő hangon, hogy takarodjék el a körzetükből. A bajok akkor kezdődtek, amikor a királyi palota előtti utolsó szakaszhoz ért. Abban a keresztutcában, amelyen át kellett haladnia, olyan tömeg zajongott, amely csupán az éj leple alatt mutatkozott a szabadban; csavargók, részegek, ringyók és útonállók. Az utca közepén szalmából és mindenféle hulladékból rakott máglya körül melegedve szidták a világ nyomorúságát. Cecilie vonakodott ugyan, mégis kénytelen volt áthaladni az utcakereszteződésen. Torkában dobogott a szíve, ahogyan megpróbálta a lehető legkevésbé feltűnően a lábát szaporázva háta mögött hagyni az egész csőcseléket. Messze az utca végén, a palota előtti nyitott téren egészen másféle emberek tüzeinek fényei derengtek. A rémült lány számára az őrtüzeknél melegedő katonák egy teljesen más világ távoli hírnökeinek tűntek. Cecilie most már nem járt túl messzire a tértől, ő azonban úgy érezte, végtelen hosszú, veszélyekkel és

félelemmel teli utat kell még megtennie. Már csaknem elérte az utca torkolatát anélkül, hogy észrevették volna. Éppen akkor, amikor megkönnyebbülten fel akart lélegezni, mézesmázosan hízelgő hangot hallott a háta mögött, és egész testében megkövült a rémülettől. – Ki látott már ilyet? – szólt a hang. Cecilie érezte, amint valaki megragadja a kabátját. Gyorsan hátrafordult, és egy szemtelenül vigyorgó arc közepén tátongó fogatlan szájjal találta szemben magát. Azonnal felismerte, hogy most semmit sem segít, ha megjátssza az előkelően magabiztos ifjú nemes hölgyet. Itt az a szabály érvényesült, hogy szégyen a futás, de hasznos. Kitépte a kabátját a csavargó mancsából és futásnak eredt. A fogatlant két másik férfi követte. – Az erényét nyugodtan megtarthatja a nagyságos kisasszony, mi csak a ládáját akarjuk – gúnyolódott az egyik útonálló. Cecilie nem sietett az éjszakai rablók orrára kötni, hogy az erénye úgyis odavan, inkább minden erejét öszszeszedve a fából készült utazóládával oldalba vágta egyiküket. A csavargó megtántorodott és elvágódott a mocskos kockaköveken. Kerten azonban meg mindig ott voltak. Cecilie futásnak eredt, olyan gyorsan szaladt, amennyire csak hosszú szoknyái engedték. Az útonállók abban a pillanatban ragadták meg, amikor elérte a királyi palota előtti teret. Cecilie látta, hogy az őrtüzek által megvilágított téren lovaskatonák járnak fel-alá. Az egyik gazfickó befogta a lány száját és megpróbálta visszahúzni a sötét utcába, miközben a másik az útiládát akarta kicsavarni a kezéből. Ceciliének sikerült egy pillanatra kiszabadítania ma-

gát a rablók markából. Felsikoltott, de az egyik akasztófavirág ismét befogta a száját. Szerencséjére néhány lovaskatona meghallotta rövid, félig elfojtott sikolyát és azonnal rájött, mi történik. Odavágtattak, mire az útonállók csapot-papot otthagyva elmenekültek a girbegurba utcák menedéket adó sötétjébe. – Minden rendben van, kisasszony? – kérdezte egy szakállas tiszt. – Igen. Végtelenül köszönöm a segítségüket – motyogta kifulladva Cecilie, aki alig tudott megállni a lábán. Hirtelen újabb lovas bukkant fel mellette. – De hiszen ez Cecilie! – kiáltotta egy jól ismert hang. – Drága gyermek! A lány felnézett. A tűz fel-fellobbanó fényében meglátta a lovon ülő Alexander alakját. Ebben a pillanatban kizárólag végtelen örömet érzett a férfi láttán. Megfeledkezett a kapitány szörnyű titkáról, csupán kedves barátot látott benne, aki most csillogó mellvértet, fekete lovassági köpenyt, széles karimájú tollas kalapot és hosszú csizmát viselve oly tekintélyt parancsolóan magasodott föléje a nyeregben. – Alexander! – mosolyodott el a lány. A férfi lehajolt a nyeregből és megragadta Cecilie kinyújtott kezét. – Most jöttél meg Norvégiából? – Igen. Késett a hajó, és senki nem várt a kikötőben. Alexander a szája szögletében morgott valamit a gondatlan udvaroncokról. – Nem tudtam az érkezésedről – mondta. – Ezenkívül szemlére készülünk… – tette hozzá. Alexander várakozó bajtársai felé fordult és egy másik tisztnek adta át a parancsnokságot.

– A palotába kell kísérnem Meiden kisasszonyt – közölte. Ezzel leszállt a nyeregből és egy katonára bízta a lovát. – Milyen jó, hogy újra láthatlak, Cecilie – mondta barátságosan, miközben a palota kapuja felé tartottak. – Távollétedben üres volt Koppenhága. Hogy érezted magad Norvégiában? – Ó, Alexander, annyira jó volt egy időre hazatérni! A lány lelkes szavakkal ecsetelni kezdte, milyen is az élet a graastensholmi kastélyban. Alexander Paladin átkarolta a vállát. – Úgy örülök, hogy ilyen boldognak látlak, kedves barátném – mosolygott rá. Ceciliének csak ebben a pillanatban jutott eszébe a tiszt borzalmas titka. Feltűnően férfias megjelenése ellenére nem őrá, a nőre vágyott, hanem egészen másra. Öntudatlanul elhúzta a karját, Alexander pedig gyorsan elengedte. Némán haladtak el az őrség mellett a palota jobb szárnya felé. Amikor a lány ajtaja elé értek, a férfi hirtelen megállt és csendesen így szólt: – Megértettem, hogy mindent tudsz. Cecilie bólintott. A folyosón lógó lámpák gyengén bár, de mégis megvilágították Alexander arcát. A tiszt szeméből végtelen szomorúság áradt. – Ki mondta el? – Tarjei, az unokafivérem, Ő az a nagy tudós, akiről meséltem már neked. – Vagy úgy. És… hogyan fogadtad a hírt? Cecilie ügy érezte, szörnyű nehéz erről a dologról beszélni. A legszívesebben berohant volna a szobájába és magára csukta volna az ajtót, de tudta, hogy a szerencsét-

len Alexander mégsem érdemel ilyen bánásmódot. – Először egy kukkot sem értettem belőle. Úgy értem, abból, ami a… helyzetedre vonatkozott. Ilyesmiről még sohasem hallottam. Semmit sem fogtam fel, valóban semmit. Azután úgy éreztem, forog velem a világ… Elhallgatott. – És aztán? – kérdezte halkan, de határozottan a tiszt. – Végtelenül szomorúnak éreztem magam – suttogta Cecilie. Alexander jó ideig némán állt mellette, ő pedig a padlóra meredt, miközben úgy érezte, nyomban megszakad a szíve. – Az előbb azonban, amikor véletlenül találkoztunk – törte meg végre a csendet a férfi –, olyan boldognak tűntél. Vagy talán tévedek? Örültél, amikor megpillantottál. – Valóban boldog voltam. Mindenről megfeledkeztem. – És most mit szólsz hozzám? – Ezt meg hogy értsem? – Nagyon szeretném, ha jó barátok maradnánk, Cecilie. A lánynak kavargott a feje. El tud vajon viselni egy efféle barátságot? Elég erős ahhoz, hogy leplezni tudja undorát? Nem fogja-e megalázottnak erezni magát ez a szerencsétlen, ha észreveszi, micsoda néma szemrehányás és megvetés árad feléje bűnös szenvedélye miatt? Hirtelen eszébe jutott az a kínos élmény Martinius tiszteletessel, és rögtön elfogta a szégyenérzet. Ő vajon mire lehet olyan büszke? – Biztosíthatlak a barátságomról, Alexander – mondta remegő hangon. – Köszönöm, Cecilie.

A lány bizonytalanul elmosolyodott és a kilincs után nyúlt. A férfi azonnal megértette a szándékát, és búcsúzóul kezet csókolt neki. – Mikor utazol el Koppenhágából? – kérdezte távoztában Alexander. – Úgy érted, hogy Dalumba, a királyi gyermekek után? – Inkább Frederiksborgba, mert ott vonnak látogatóban. – Valóban? Nem is tudom. Holnap meg kell kérdeznem. – Feltétlenül érdeklődd meg! Szeretném, ha megmondanád. Jó éjszakát, drága barátném! Cecilie némán meredt utána, miközben délceg alakja eltűnt a hosszú folyosó félhomályában. Alexander mindig úgy viselkedett vele, akár egy Grál-lovag, Bárcsak ne árnyékolta volna be a gáncstalan lovag képét rút, bűnös, érthetetlen szenvedélye! Ceciliének még ott a nyitott ajtóban eszébe jutott, hogy elfelejtette megkérdezni tőle, miféle seregszemlére is készülődtek odalent a téren a katonák. MÁR MÁSNAP értesült a palotában keringő szóbeszédről. Alexander helyzete rendkívül bizonytalanná vált az udvarban. Csupán kimagasló katonatiszti erényeinek és a király kegyének köszönhette, hogy egyelőre megmenekült a legszörnyűbb megaláztatásoktól. Valamiféle per készülődött, de hogy pontosan miről van szó, azt nem tudta meg. Cecilie komolyan aggódott a boldogtalan Alexander miatt, mert mindennek ellenére mélyen együttérzett vele.

Alig néhány napja volt Koppenhágában, amikor felfedezte, milyen szörnyű helyzetbe került. Martinnal folytatott rövid és meggondolatlan kalandja ugyanis következményekkel járt. Cecilie úgy érezte, ez fiatal életének legborzalmasabb napja. Először kővé dermedt a rémülettől, de utána mégis áltatni kezdte a magát. Ugyanúgy viselkedett, mint bármelyik fiatal nő, aki meggondolatlan kalandba keveredett. Az egyik pillanatban olyan erővel kulcsolta össze a kezét, hogy csaknem felkiáltott fajdalmában, a következőben pedig lázasan próbálta elhitetni magával, hogy még nincs semmi baj, legfeljebb néhány hét múlva derülhet fény a helyzetre. Utána dühroham fogta el. Megátkozta és mindennek elmondta az ifjú papot, míg rá nem jött, hogy ót magát ugyanakkora felelősség terheli a történtekért, hiszen nem tanúsított ellenállást. Most azonban már nem lehetett visszacsinálni a történetet Valójában csupán két hét telt el azóta, hogy a temető melletti fészerben Martinnal találkozott. Egy pillanatra feltámadt benne a remény, hogy talán mégsem bizonyosság, amitől retteg. Ceciliének azonban volt annyi józan esze, hogy csakhamar belássa, mennyire súlyos a helyzete. Abban a pár napban, amelyet még a fővárosban töltött, gyöngyökkel kellett volna kihímeznie a király és Kirsten Munk leányának, Anna Catherinének egyik szoknyáját, de nem túl sok gyöngyszemet varrt fel. Zavaros homályba borult a minta, miközben lelki szemei előtt rémítő képek bukkantak fel. Születendő gyermekével

együtt gyalázat és kitaszíttatás lesz a sorsa… Cecilie felnyögött és megpróbált a hímzéssel foglalatoskodni. Három nap múlva lovaskocsin Frederiksborgba utazik. Addig valamiféle megoldást kell találnia kínos helyzetére, mert ha egyszer felfedezik, milyen állapotban van, valóban nem számíthat kegyelemre. A legjobb esetben csupán kidobják a királyi udvarból, de ha nincs szerencséje, még pellengérre is állíthatják. Utána pedig bukott nőként egész életére szóló megbélyegzés jut osztályrészéül. Ezen a reggelen ébredt a szörnyű bizonyságra. Gyengének és betegnek érezte magát. Aminek már egy héttel azelőtt be kellett volna következnie, nem történt meg. Pedig korábban milyen pontosan jött! Egész nap lázasan cikáztak fejében a gondolatok. A legvadabb terveket ötölte ki, de azon nyomban el is vetette őket. Noha ismert módszereket a magzat elhajtására – agyondolgozni vagy félholtra táncolni magát, súlyos terheket emelgetni, elmenni a javasasszonyhoz, különféle főzeteket inni –, nem úgy nevelték, hogy kioltson egy életet. Estére döntött, de ez sem töltötte el megnyugvással Bárcsak több ideje lenne és ne kellene ennyire sietnie! Most azonban egyetlen napot sem vesztegethet! Noha reszketett a félelemtől, összeszorította a fogát és felkereste Alexander Paladin házát. – A kegyelmes úr nincs idehaza – fogadta a hűséges inas. – A palota lovagtermébe hívták. Cecilie csaknem teljesen összeomlott a hír hallatára. – Értem. Mikor jön haza? – nyögte ki nagy nehezen.

– Nem tudom, méltóságos bárónő. Az őrgróf úrnak mostanában rengeteg dolga akad. Őfelsége háborúra készülődik a pápisták ellen, és nagy sereget gyűjt. Ceciliét e pillanatban kevéssé érdekelte, kivel hadakozik az ország. A katonafogdosók norvégiai üzelmeiről és két unokafivérének sorsáról fogalma sem volt, hiszen már előbb elhagyta Graastensholmot. A szerencsétlen lányt csupán a vészesen fogyatkozó idő foglalkoztatta. Bármennyire is viszolygott az őrgróffal való személyes találkozástól, most mindent megadott volna, ha beszélhet vele. – Most mit csináljak? – suttogta hamuszürkére vált ajkakkal. – Sürgősen beszélnem kell vele! Nem sürgősen, azonnal! – Ha bejönne a méltóságos kisasszony, elküldhetnék egy legényt a kegyelmes úr után – mondta vonakodva az inas. Ceciliének eszébe jutott a pellengér, ami igazán nem kecsegtetett túl sok jóval. – Nagyon köszönöm. Követte az inast az előcsarnokba, ahol hirtelen megfogta a karját és bizalmasan azt kérdezte tőle: – Mondja csak… ijesztő híreket hallottam. Igaz, hogy nagy veszély leselkedik az őrgróf úrra? Az inas arcán rémület tükröződött. Tudta azonban, mennyire szoros barátság fűzi Alexanderhez a lányt, és látta, milyen aggodalom árad a szeméből. – Bizony nagy veszély, méltóságos bárónő. A helyzet véresen komolyra fordult. Már csak néhány nap van hátra, azután mindennek vége. Cecilie bólintott. – A perre gondol?

– Arra. Cecilie némán tette meg az elegáns szalonba vezető utat. Az inas hellyel kínálta, aztán szó nélkül távozott. Noha az inas szavai megkönnyítették a fiatal nő dolgát, egyáltalán nem érezte úgy, hogy máris elérte volna célját. Jó ideig kellett várakoznia, ami nem hatott rá valami megnyugtatóan. Erezte, mennyire izzad a keze. Idegességében a szalon berendezésének legapróbb részletét is igyekezett emlékezetébe vésni, miközben nyugtalanul fel-alá járt a helyiségben. A szalon berendezése gyönyörű bútordarabokból állott. Alexander nyilván örökölhette a díszes reneszánsz székeket, a rengeteg drága könyvet, sőt még azt a világtérképet is, amelyen Cecilie nemigen igazodott ki. Bizonyára nagyon gazdag lehetett, most azonban egész vagyona sem segíthetett rajta Végre Alexander sietős léptei közeledtek az előcsarnok felől. Cecilie, aki éppen a családi arcképeket szemlélte, izgalmában csaknem sóbálvánnyá meredt. Érezte, ahogyan arcába tódul a vére. Görcsösen összekulcsolta a kezét és tágra nyílt, rémült szemmel bámult az ajtó felé. Most az a legfontosabb, hogy jól válogassa meg a szavait! Alexander amilyen gyorsan jött a szalonig, olyan lendülettel nyitott ajtót. Meglehetősen mogorvának tűnt. – Mit jelentsen ez, Cecilie? A fiú azt mondta, nagyon sürgős, én pedig fontos tanácskozásról jöttem el a kedvedért. A nő ijedtében teljesen megmerevedett. – Vissza kell menned? – Igen, méghozzá minél hamarabb. – Rám tudsz szánni egy félórát?

– Ha lehet, inkább fogd még rövidebbre, amit el akarsz mondani. Az államtanácsban nem voltak valami jókedvűek, amikor faképnél hagytam őket. – Bocsáss meg, kérlek – suttogta lesütött szemmel Cecilie. – Rövidre fogom a mondanivalómat, de nem olyan dologról van szó, amit kutyafuttában el lehetne intézni. Bárcsak több napom lenne rá! – Ülj le végre! – mondta barátságosabb hangon a férfi, miközben letelepedett az egyik karosszékbe. – Látom, nagy bajban vagy. Miről van szó? Milyen vonzó látványt nyújtott ebben a pillanatban, mennyire előkelő jelenség sötét hajával, tiszta tekintetével, nemes vonásaival! Mindennek azonban most semmiféle jelentősége sem volt. Noha Cecilie előzőleg gondosan kigondolta, hogyan hozakodik elő a mondanivalójával, egyetlen szó sem jutott eszébe. – Alexander… Ha most javasolok neked valamit, nehogy azt hidd, hogy ártani akarok neked vagy meg akarlak sérteni. A férfi összehúzta a szemöldökét. – Szó sincs zsarolásról – dadogta a nő. – Tudom, hogy bajban vagy, de ne felejtsd el, hogy én melletted állok! Alexander egyetlen szót sem szólt, csupán várakozó arckifejezéssel nézett rá. Cecilie azonban megérezte, milyen űr támadt közöttük előbbi sete-suta megnyilatkozása után. Mély lélegzetet vett és a lényegre tért. – A segítségedet kérem. Nagy szükségem van rá, mert kétségbeejtő helyzetben vagyok. Alexander kedvetlennek tűnt. – Pénzt kérsz? – kérdezte.

– Dehogy! Azt hiszem, viszonzásképpen én is tudok neked segíteni. Nem sikerült! – gondolta lehangolva, amikor látta, mennyire elkedvetlenedett utolsó szavainak hallatán a férfi. Cecilie összekulcsolta a kezét és mélyen felsóhajtott. – Tudom, milyen súlyos helyzetben vagy. Nem ismerem a részleteket, de… Rájött, hogy előző szavait ismétli. Mindezt elmondta már. – Folytasd – mondta hűvösen az őrgróf. – Szükséged van a segítségemre. Mire gondolsz? Cecilie nagyot nyelt. – Ki kell végre mondanom. Amikor karácsonykor otthon voltam, borzalmas ostobaságot követtem el. Olyasmit, amire semmiféle mentség sincs. Ma reggel rájöttem, hogy gyermeket várok. Alexander döbbenetében levegő után kapkodott. – Nemrég történt – folytatta Cecilie. – Alig két hete. Azt is tudom, hogy a… gyengeséged miatt kockáztatod az udvartól való elbocsátásodat, talán még a fejed is veszélyben forog. Történt egy és más a távollétemben, ugye? – Igen – felelte némi vonakodás után Alexander, és székéből felállva hátat fordított a fiatat nőnek, mintha nem bírná elviselni a tekintetét. – Talán még emlékszel a fiatal Hansra? – Hogyne. – Hans… elhagyott egy másik… férfi miatt. Milyen furcsán is hangzott, amit mondott! Akárcsak a normális emberek szerelmi bánata. – Tetten érték őket – folytatta Alexander. – Hans új

barátja kiadta a nevemet. Azt állítja, hogy Hans mesélt rólam. Cecilie megértette, milyen fájdalom nyomasztja a szerencsétlen őrgrófot. – És mi van Hansszal? – Annyi tisztesség maradt benne, hogy letagadjon. Én pedig eléggé hálás vagyok neki, amiért mindeddig így vallott. De senki nem hisz neki. Szörnyű helyzetben vagyok, Cecilie. Alexander ismét a nő felé fordult és visszaült a karosszékbe. Most, hogy elmondta, ami leginkább nyomasztotta, ismét a fiatal nő szemébe mert tekinteni. – Az ügyet néhány nap múlva tárgyalják, nekem pedig meg kell jelennem a törvényszék előtt, ahol a Bibliára kell megesküdnöm. Én azonban hivő ember vagyok, nem teszek hamis esküt – Még a király sem menthet meg? – Ő hisz nekem – egyelőre. Ha megtudja, hogy hazudtam neki, végem van. Cecilie bólintott, mert nem talált szavakat. Most értette meg, miféle gyalázat, megaláztatás várhat egy Alexanderhez hasonlóan magas állású emberre. Az a veszély fenyegeti, hogy nyilvánosan megkorbácsolják… – Ki volt az illető? – kérdezte csendesen Alexander. A lányt meglepte, hogy máris az ő bajára terelődött a szó. Egy pillanatra megfeledkezett arról, ami nyomasztja. Alexander felvillanó érdeklődése azonban jól esett neki. Szégyenében és önmaga miatt érzett undorában elfordította a fejét. – Családunk egyik jó barátja – telelte. – Egy lelkész, aki nagyon boldogtalan házasságban él és emberi meleg-

ségre vágyik. Az egész dolog egyébként nagyon gyorsan esett meg. Mennyire felesleges is volt! – Miért tetted, Cecilie? – Bárcsak tudnám! Abban a pillanatban nagyon szükségesnek találtam. Alexander hűvös mosolya ellenére láthatólag mulatott ezen a válaszon. – Igencsak sajátosan fejezed ki magad, de tudom, mire célzol. Az ilyesmit néha nagyon szükségesnek érzi az ember. Alexander sokáig behatóan nézett a nőre. – Bizonyára megérted, többet kell tudnom arról, milyen is az a férfi. Értelmes? – Hogyne! Finom és nemeslelkű. Lehetetlen helyzetben volt, a felesége ugyanis minden házastársi jogát megtagadta tőle. Őneki semmiért sem tehetek szemrehányást – Nagyon különbözik tőlem? – Dehogy, dehogy. Éppen ellenkezőleg – felelte buzgón Cecilie. – Bizonyos szempontból azért igen – mondta elvörösödve. – Értem már, mit terveltél ki – szólalt meg Alexander. – De biztos vagy benne, hogy felkészültél rá? – Különben nem jöttem volna ide. Hidd el, nem volt könnyű döntés! – Elhiszem, És mindezt ma reggel ötölted ki? – Biztosan megérted, hogy a tervemben az idő lényeges tényező. – Természetesen értem. De egyvalami azért aggaszt. – Mi lenne az? – Hogyan engedhettél éppen neki? – Miért éppen ez aggaszt? – Nem látod be? Gondolkodj el rajta, Cecilie!

Alexander megérthette, miért engedett Martinnak. Amiért emlékeztet őrá! A fiatal nő kihúzta magát. – Beismerem, hogy volt egy idő, amikor visszafogott magatartásod összezavart és elszomorított. Azonban minden veled kapcsolatos érzésem és reményem nagyon gyorsan elszállt, amikor Tarjei elmesélte, milyen hajlamok rabja vagy. – Ennek ellenére odaadtad magadat egy olyan férfinak, aki… legalább külsőre emlékeztet ram? – Nevezzük az utolsó lángocska fellobbanásának, ami azzal az ostoba cselekedettel ki is hunyt. Egészséges, erős és edzett vagyok, Alexander. Soha nem lennék a terhedre, mindketten élhetnénk a magunk életét. – Ez nem igazságos veled szemben. Fiatal nő vagy, és… Cecilie megelégelte Alexander nyilvánvaló ellenállását. Szégyenében elvörösödött és felállt – Bocsáss meg nekem – motyogta. – Felejtsd el tapintatlan viselkedésemet! Az ajtó felé sietett, de a férfi gyorsabb volt nála. Vasmarokkal ragadta meg a kezét, miközben égő szemmel meredt rá. – Az ég szerelmére, Cecilie, nehogy azt gondold rólam, hogy meg akartalak alázni! Téged, aki olyan kedves vagy nekem. A magam részéről tárt karokkal mondok igent az ajánlatodra. Vagy nem érted, hogy te vagy a fuldokló utolsó szalmaszála? Szavaid örömmel és reménynyel töltöttek el ebben a végzetes órában. Csak arra gondoltam, kicsikém, hogy nem tudod, mibe bocsátkozol. – Mi más választásom lehetne? – Igaz. Meg kell bocsátanod a vonakodásomat, rette-

netesen sértő lehetett rád nézve. Megkíméllek attól, hogy a segítségemért kelljen könyörögnöd. Nekem kell kimondanom azt, amit még nem ejtettél ki a szádon. Tudhatod, hogy a barátod vagyok, de sohasem leszek szerelmes beléd. A házasságunk… nem fog beteljesedni. – Tudom. Megleszek nélküle. Alexander elgondolkodva nézett a fiatal nőre. – Valóban? Nagy áldozat, talán nagyobb, mint gondolnád. – Tizennégy nappal ezelőtt jócskán megundorodtam a testi szerelemtől. Ez a viszolygás még jó néhány évig el fog tartani Alexander bólintott Ceciliére nézett, de úgy tűnt, mintha gondolatban messze járna. Cecilie némán húzta fel a kesztyűjét. Közben arra gondolt, mi várna rá, ha Alexander nem könyörült volna meg rajta. Természetesen hazautazhatna, amivel szégyent hozna szerető szülei fejére. Mindenki a járásbíró bukott lányáról beszélne… A szülei bizonyára megbocsátanának neki és gyermekestül befogadnák, akárcsak hajdan Solt és a kis Sunnivát. De elbír-e a család hírneve még egy ilyen botrányt? Charlotte nagymama egykor ugyancsak „fattyúnak” adott életet, aki történetesen a saját apám – gondolta kétségbeesetten. Azután az a szerencsétlen, átokverte Sol következett a boldogtalan Sunnivával, most pedig rajtam volna a sor. Még ha családi hagyomány is a törvénytelen gyermek, nem akarta felvilágosodott, nagylelkű szüleit még egy ilyen skandalummal megterhelni. Ennél is szörnyűbb dolog volna visszatérni a graastensholmi egyházközségbe, amelynek élén a nős Martinius tiszteletes áll. Cecilie soha többé nem akarta

látni a jobb sorsra érdemes ifjú papot. Igaz, derék és barátságos ember, nemes gondolkodású. Ám közösen elkövetett bűnük örökre elválasztotta őket egymástól. Nem is kötötte össze kettejüket más, csak a magány. Sőt, ha Martin házasságtörése kiderülne, akár mindketten a fejüket kockáztatnák. Gondolataiból Alexander hangja riasztotta fel. – Mielőtt elfelejteném: hogyan szándékozod elrendezni közös életünket? – Úgy értsem, teljesen gyakorlati szempontból? – Igen. – Ezt is végiggondoltam – válaszolta gyorsan Cecilie. – Ha megvalósítható, külön hálószobában kellene aludnunk. Egymás mellett, nehogy bárki is gyanút fogjon, de mindegyikünk hálószobája saját felségterületünk volna. Mindebben nem találsz semmi kivetnivalót, ugye? – Egyáltalán nem – mondta a férfi. – Egyeden dologra azért mégis megkérnélek. Megértem, hogy nem tudsz a hajlamaidon változtatni. Tekintettel lennél azonban rám annyiban, hogy nem vezeted be… a barátaidat… a hálószobádba? Ha megoldható, talán egy távolabb fekvő másik szobát használhatnál… erre a célra. Cecilie meglepődve tapasztalta, milyen nyíltan mer fogalmazni. De lepleznie kellett undorát, hogy tiszta vizet önthessen a pohárba. Alexander elgondolkodott a nő előbbi szavain. – Elfogadható teltételeket támasztasz – bólintott végül. – Nagyobb diszkrécióra van szükség, mint eddig. Nekem is sokkal óvatosabbnak kell lennem, noha Hans volt az, aki elővigyázatlanul viselkedett. Sohasem törődött azzal, látja-e valaki. A férfi arca újra fájdalmasan eltorzult, ami ismét

megdöbbentette Ceciliét. Úgy látta, Alexander szerelmi fájdalmában komorodott el. A fiatal nő akarata ellenére kissé meghatódott. – Ebben a házban nem tarthatjuk magunkat a fettételeidhez – folytatta Alexander. – Van azonban Koppenhágán kívül egy Gabrielshus nevű családi birtokunk, egyébként nem messze Frederiksborgtól. Odaköltözhetünk… – Nem lesz kellemetlen vidéken laknod? – Egyáltalán nem, sőt, örülök neki. Különben igazán tudhatod, hogy mindig szívesen pihent meg rajtad a szemem. Rendhagyó szépség vagy az álmodozó szemeddel és a rézvörös hajaddal. Szeretlek nézni. Nos, te megengeded, hogy szabadon találkozzam a… barátaimmal. És mi a helyzet veled? – Úgy érted, te is tapintatos viselkedést kérsz tőlem, ha a hátad mögött más férfiakkal találkozom? Vagy talán teljes hűséget követelsz meg tőlem? – Semmi jogom sincs ahhoz, hogy megtartóztatásra kényszerítselek, amikor ennyire nagylelkű vagy velem. – De némi tapintatot azért csak elvársz tőlem? Sőt azt is, hogy óvatos legyek a barátaim kiválasztásában? Alexander bólintott. Cecilie a férfi feszült arckifejezését látva elmosolyodott. – Éppen az előbb mondtam: nem fogok elsietve viszonyba bonyolódni valakivel. Amennyiben rokonszenvet éreznék egy másik férfi iránt, megbeszélhetjük a dolgot. Ennyire nyíltak lehetünk egymással. Pillanatnyilag azonban torkig vagyok minden férfival és a szerelmi kapcsolatokkal. Alexander mély lélegzetet vett Rendkívül elfogódott-

nak tűnt. – Nos, jó! Mondd csak, Cecilie Meiden, te szokatlanul erős akaratú kislány, akarsz a feleségem lenni? Tudatában vagy azoknak a nehézségeknek, amelyekkel házasságunk járni fog? A nő ajka megremegett. – Igen, Alexander, nagyon szívesen! Érdekből házasodunk ugyan össze, de sok a boldog érdekházasság. Alexander megragadta a fiatal nő kezét. – Azt hiszem, minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk. Amilyen kétségbeejtő helyzetben voltunk, úgy gondolom, ennél csak jobb jöhet. Elfogadható feltételeket alkudtunk ki. Ezenkívül valószínűleg nagyon hamar háborúba megyek. – Úristen! – kiáltott fel Cecilie. – Köszönöm, hogy így aggódsz miattam. Máskülönben nem lenne számodra tökéletes megoldás, ha a csatatéren maradnék? Cecilie szeme villámokat szórt. – Ez a legaljasabb dolog, amit valaha tőled hallottam! Eddig azt hittem, nem vagy képes ilyen viselkedésre! – Nehogy megpukkadj, te méregzsák! Egyáltalán nem tréfáltam, csak tárgyilagos megállapítást tettem. – Igazán tudhatod, mennyire nagyra tartalak. Nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat. Úgy tűnt, mintha ez a néhány szó felmelegítette volna a férfi szívét. – A magam részéről nem akarom otthagyni a fogam – mondta. Cecilie megkönnyebbülve mosolygott rá, de eszébe jutott, hogy lejárt a félóra. – Alexander, vissza kell menned!

– Ez most fontosabb, mint a rengeteg szócséplés az államtanácsban. De sajnos igazad van, vissza kell térnem közéjük. Hamarosan találkozunk! – sietett el. Cecilie egy darabig lehunyt szemmel állt a szalon közepén. Végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajta. – Köszönöm, édes jó Istenem! – suttogta. Nem volt teljesen bizonyos afelől, tényleg jó megoldás-e ez a házasság, mindenesetre tudta, hogy nem tökéletes. Tökéletes kiút azonban nem létezett azok után, amit Alexander meg ő elkövettek.

2. fejezet ALEXANDER PALADIN VISSZATÉRT az ország tanácskozó nagyurai közé, akik meglehetősen rossz néven vettek hosszú távollétét. Időközben a király is megérkezett. Alexander azonnal a tárgyra tért és a királyhoz fordult. – Alázatosan azzal a kéréssel fordulok Felségedhez, kegyeskedjek a tanácskozás után négyszemközt fogadni. – Helyt adok a kérésnek – bólintott IV. Keresztély, és fürkésző szemmel vizsgálta hű emberét, aki annyi boszszúságra adott okot, A haditanács immár zavartalanul folytatódhatott tovább. Mire véget ért, a királynak csaknem sikerült érvényesítenie akaratát – a Német-Római Birodalom területén zajló háborúba történő beavatkozást. Az államtanács után

a király egy kisebb helyiségbe vonult vissza Alexander Paladinnal. – Mi nyomja az őrgróf úr szívét? Mindkerten jól tudták, hogy Alexander élete a négy nap múlva kezdődő per kimenetelétől függ. – Felséges uram – mondta kimérten Alexander. – A tervek szerint tehát nekem is már a jövő héten Holsteinbe kell mennem a sereggel. Az idő szűkös, én pedig Felséged legkegyesebb engedélyéért folyamodom, ugyanis szeretnék megnősülni Ha lehetséges, már holnap. A király szeme kikerekedett a csodálkozástól. Egy pillanatra elképedésében csak tátogott, de azután erőt vett magán. – Ki a szíve választottja? – kérdezte lassan. – Cecilie Meiden bárónő. IV. Keresztély szeme felragyogott – Vagy úgy! A feleségem norvég udvarhölgye, vagy még inkább gyermekeink nevelőnője. Elragadó és okos lány, akire jómagam is felfigyeltem. Anyai nagyapja a legendás Tengel úr, aki nevezetes gyógyító hírében állt. Sohasem találkoztam vele személyesen, norvégiai embereim azonban dicshimnuszokat zengtek róla. Másrészt viszont nem tudom, nemes-e a családja? A Meiden ágon igen, bár náluk is rengeteg a rangon alul kötött házasság. Régóta jóban van Meiden kisasszonnyal, ugye? – Mióta csak megérkezett az udvarba, ami négy-öt évvel ezelőtt történt, felséges uram. – Bizony! Keresztély király egy pillanatig diadalmas tekintettel nézett ki a keskeny ablakon. Alexander rögtön tudta, miért vidult fel olyan hirtelen az uralkodó. Mint oly sokszor, újra összeveszett Kirsten Munkkal, aki szokásához híven

most is mindenki szeme láttára kezdett ki más férfiakkal. A király felesége évekkel ezelőtt, amikor még nem értesült az őrgróf körül keringő szóbeszédről, Alexander Paladinnal is megpróbálkozott. A tiszt azonban rendkívül nyersen visszautasította Kirsten asszony kegyeit és a király iránti házastársi hűségre figyelmeztette. Keresztély véletlenül a jelenet fültanúja volt. Amikor Kirsten aszszony Putifárnéhoz hasonlóan bevádolta az őt visszautasító férfit, a király hűvös hangos elmondta neki, hogyan is zajlott le valójában az a bizonyos jelenet. Kirsten Munknak arra hivatkozva sikerült kimentenie magát, hogy csak az őrgróf királya iránti hűségét akarta próbára tenni. Ettől fogva esküdt ellenségének tekintette Alexandert. Azért fakadt ki annyiszor Cecilie ellen, mert gyakran látta együtt az őrgróffal és úgy gondolta, hogy a fiatal norvég lány jobban tetszik neki, mint ő, a király felesége. A szépasszony ezt nem bírta elviselni. Számára hízelgőbb volt az a gondolat, hogy Alexander egyáltalán nem érdeklődik a nők iránt. A király azért derült olyan jó kedvre az őrgróf házasodási szándékát hallva, mert előre elképzelte, mekkora pofon is éri ezáltal Kirstent. Az uralkodó főembere felé fordult. – Kérésének helyt adok, őrgróf úr – mondta némi kárörömmel vegyes mosollyal. – De ragaszkodom hozzá, hogy a frederiksborgi kastély éppen most elkészült templomában, díszes ceremónia keretében fogadjanak örök hűséget egymásnak! – Még rágondolni is öröm, mit szól hozzá Kirsten, ujjongott magában a király. Már csak ez hiányzott – gondolta Alexander. – Megérdemeljük Felséged ilyen hatalmas kegyét? – kérdezte vonakodva. – Küszöbön álló elutazásom miatt határoztuk el, hogy azonnal egybekelünk. Meiden bárónő

az idő rövidsége miatt sajnos egyetlen rokonát sem tudja meghívni. – Természetesen megérdemlik! A menyasszonya úgyis Frederiksborgba készül, nemde? Az udvarmesterem majd mindent elrendez, kedves Paladin őrgróf úr. A királyt nem sok választotta el attól, hogy elégedettségében a kezét dörzsölje. Kirsten Munk iránti érdeklődése fokozatosan felszínessé vált. Az uralkodó felesége rendkívül vonzó nő volt – amit az illető nagyon is jól tudott –, és éppen szépségével tartotta rabságban a királyt. Kettőjük között régen megszakadt mindenféle mélyebb lelki kapcsolat. Egy udvaronc a következő találó jellemzést adta Kirsten Munkról: „Méltóságteljes megjelenésű, szép szőke asszony, de ha nem vigyáz, az idő múlásával meglehetősen elhízhat. Élénk, behízelgő modorú, szenvedéllyel vesz részt mindenfele mulatságban, játékban és táncban. Heves vérmérsékletű, szeszélyes, könnyen elveszíti az önuralmát, sőt rendkívül érzéki. Pénzsóvár és fukar hajlamú, távol áll attól, hogy jó anyának lehessen nevezni. Nagy különbségeket tesz gyermekei között. Mindenkit meglep azzal a szándékával, hogy a németországi hadjáratba kövesse férjét – ha egyáltalán lesz ebből a háborúból valami…” A legtöbben azonban úgy vélekedtek, Keresztély minden civódásuk ellenére egyfajta keserédes odaadással viseltetik felesége, Kirsten iránt. – Hetedhét országra szóló lakodalmat rendezünk! – kiáltotta az uralkodó. Alexander, akit némiképpen zavarba hozott a király hirtelen elhatározása, alig tudott kinyögni pár köszönő szót.

CECILIE A PALADIN CSALÁD birtokán, a Frederiksborghoz közeli Gabrielshusban helyet foglalt hálószobájának díszes íróasztala mellett. Még akkor is menyasszonyi ruháját viselte, amikor hozzákezdett a hozzátartozóinak szóló levél írásához. Enyhén remegett a keze, így kénytelen volt jónéhány szünetet közbeiktatni. Drága anyám és apám! Annyi mindent kell elmesélnem, hogy igazából nem is tudom, hol kezdjek hozzá. Nagyon sajnálom, hogy nem lehettetek itt a mai napon. Azonban szorít az idő, Alexander pedig hadba készül. Olyan szörnyű, hogy el is eshet… Hogyan írhat ilyesmit! Kihúzta ezt a mondatot és igyekezett némileg világosabban fogalmazni. Drága anyám, Alexander Paladin tegnapelőtt megkérte a kezemet! Én pedig tiszta szívből igent mondtam neki, mert nemeslelkű ember és jó barátom. Az esküvőnket azonban azonnal meg kellett tartanunk, mielőtt Alexander háborúba indul. Így nem tudtunk benneteket értesíteni, még kevésbé Graastensholmon megtartani a menyegzőt, ami nyilván a leghelyesebb dolog lett volna. Bárcsak itt lettetek volna! Drága anya, apa. Tarald és Yrja, ma összeadtak minket, őfelsége ragaszkodott hozzá, hogy legkedvesebb kastélyának, Frederiksborgnak templomában eskessenek meg. Milyen gyönyörű is volt! A királlyal az élen az egész udvar megjelent. A legkisebbikük, Elisabeth Augusta kivételével Őfelsége gyermekeit is elhozták. Mindannyian nagyon kedvesen viselkedtek, mert mélyen meghatotta

őket az ünnepélyes szertartás. Kis védenceim, akik a legközelebb állnak hozzám, a szegény Anna Catherine és a jóval önállóbb Leonora Christina a karzaton foglalhattak helyet, Alexander pedig… Cecilie ezen a helyen félbeszakította a levelet, miközben lelki szemei előtt megelevenedett a délelőtti jelenet. Alexander megnyugtatóan baráti tekintetére gondolt, miközben félénken állt mellette az oltár előtt. Jövendőbelije alig észrevehetően mosolygott az egész díszes komédián. Milyen pompásan festett a királyi muskétások egyenruhájában! Arra gondolt, hogyan is térdeltek egymás mellett, hogyan fogta meg Alexander a kezét, amikor félelmében és meghatottságában remegni kezdett az előkelő násznép előtt. Mennyire megijedt, amikor felolvasták férjének valamennyi címét és záporoztak az olyan nevek és címek, mint Schwartzburg, Lüneburg, Göttingen, Gottorp, őrgróf, gróf, herceg, és így tovább. Cecilie úgy érezte, mintha letaglózták volna. Valójában kihez is megy férjhez? Saját neve, a “Jéghegyek Népéből származó Cecilie Meiden bárónő” nyúlfarknyinak hatott Alexanderé mellett. És aztán… A legváratlanabb pillanat következett, amikor az esküvőt követő dús ebéd alkalmával összegyűlt bajtársai hírtelen felszólították Alexandert, csókolja meg ifjú feleségét. Cecilie nem vette észre, hogy a tolla foltot ejtett a papíron. Alexander sötét szeme éktelen haragra gyúlt. A legszívesebben kifakadt volna dühében, de valószínűleg észrevette, mennyire megsérti Ceciliét. Némileg megenyhült

a tekintete, amikor átkarolta és a terem közepére vezette. Nagyon óvatosan és gyengéden csókolta meg, miközben mindketten tudták, hogy az egész nem egyéb színjátéknál. Ceciliének eszébe jutott, milyen undort érez közben a férje. Erre a gondolatra olyan élettelenül és mereven viselkedett, akár valami fababa. Bárcsak néhány hónappal korábban került volna rá sor, amikor még mit sem tudott Alexander ferde hajlamairól! Akkoriban még végtelen boldogság fogta volna el mostani férjének csókjától, ezen a napon azonban csupán mélységes szomorúság és valami kimondhatatlan viszolygás lett úrrá rajta. Az egész udvar tapsolt, Kirsten Munk pedig megvető mosolyra húzta a száját. Cecilie némi kárörömöt érzett, mert eszébe jutott a róka meg a savanyú szőlő. Alexander ugyanis elmagyarázta neki, miért táplál olyan mélységes ellenszenvet a király felesége gyermekeinek nevelőnőjével szemben. Még ha Alexander nem is lesz valóságosan a férje, azért összetartanak és jól megértik egymást. Elviselik egymást – amíg nem kényszerítik olyan külsődleges cselekedetekre őket, mint az a csók volt. Elképzelte, hogyan őrjönghetett a kéjsóvár Kirsten asszony, amikor Alexander visszautasította. Nem csoda, hogy a legcsekélyebb alkalmat is kihasználta az őrgróf elleni áskálódásra és cselszövésre. Megsebzett hiúságára némi gyógyírt jelentenek a daliás tiszt ferde hajlamairól az udvarban közszájon forgó mendemondák. Mindez vigasztalóan hatott ugyan Kirsten asszonyra, de veresége miatt bosszúért lihegett. Cecilie magához tért hosszú merengéséből, a levélre nézett és élénk színekkel írta le a kölcsönkapott menyaszszonyi ruhát, az udvar pompáját és a virágerdővel borított

templomot. Ekkor kitárult a súlyos tölgyfaajtó, és Alexander lépett be. Cecilie erre igazan nem számított. Férje már előbb átengedte neki a nászszobát, ő maga pedig egy szomszédos helyiségbe vonult vissza. Az aránytalanul nagy mennyezetes ágyat a legfinomabb ágyneművel vetették be. A selyemből készült, súlyos takaró fölébe kézzel hímzett, áttört nászleplet terítettek. Az egyik sarokban illatos virágokkal teli váza állt, egy asztalon pedig borosüvegek és válogatott finom falatok várták az ifjú párt. Cecilie az elegáns hálóköntösbe öltözött Alexanderre meredt, aki a gyertyák fényében rendkívül vonzónak hatott. – Eszembe jutott valami – mondta szabadkozva Alexander. – Gyanút kelthet, ha nászéjszakánkon a szomszédos szobában lévő ágyat használom. – Bi… bizony – dadogta Cecilie. – Természetesen igazad van. De… – Így arra gondoltam, ma éjjel esetleg ebben a mély karosszékben alhatnék. – Ugyan már! Fáradt vagy? – Ellenkezőleg, nagyon is éber. – Én is. Fennmaradunk, valamivel pedig majd csak agyonütjük az időt. – Jó ötlet – mosolyodott el a férfi. – De… Mégis használnunk kellene az ágyat. – Igen – válaszolta engedelmesen Cecilie. – Nem játszhatnánk valamit? Alexander elfintorodott. – A sakk az egyetlen játék, amivel foglalkozom, az pedig nem való nőknek.

– Miért nem? Ismerem az összes lépést. – Köszönöm a felvilágosítást – mondta hűvösen a férje. – Nagyjából ez a leghelytelenebb dolog, amit egy valamirevaló sakkozónak mondhatsz. Az a néhány nő, aki eddig megpróbálkozott a játékkal, nem volt eléggé türelmes ahhoz, hogy kigondolja, mit kellene lépni. Valamennyien nagyon hamar túl akarnak lenni a partin, folyton nyafognak, miért nem léptem már és tökéletesen esztelenül játszanak. Ki tanított meg… a lépésekre? – kérdezte szelíd gúnnyal. – Az apám. Nem volt kivel játszania, így megtanított. – No jó, egy partit végigszenvedhetünk. Alexander kisvártatva egy elefántcsontból készült sakk-készlettel tért vissza. – A dán kelet-indiai társaságtól van – magyarázta. – Figyelmeztetlek azonban Cecilie, nem fogok „nagylelkűen” játszani, csak hogy te nyerjél. – Nem is örülnék az efféle szívességnek. – Jól van – felelte beletörődő hangon Alexander, aki nem tudta elfojtani sóhajtását, hogy ilyen unalmas bábulekaszabolós játszmát kell végigkínlódnia. Mialatt Cecilie felállította és egyenként megcsodálta a figurákat, Alexander az íróasztal felé nézett. – Látom, éppen levelet írtál. A családodnak? – Igen – mondta a nő és gyorsan összehajtotta a papírt. – Meglehet, férj és feleség vagyunk, úgy hiszem azonban, meg nincs itt az ideje annak, hogy kölcsönösen beavassuk a másikat saját bizalmas dolgainkba. – Egyáltalán nem szándékoztam elolvasni a leveledet – mondta hangjában némi sértődöttséggel Alexander. Cecilie a pokolba kívánta magát, amiért ennyire tapintatlanul viselkedett.

– Bocsáss meg – kérlelte tiszta szívvel a férjét, aki erre fájdalmasan elmosolyodott. A sakktáblát az óriási ágy közepén állították fel. Mindketten kényelmesen leheveredtek mellé. – Nem kellene…? – szólalt meg Alexander, kezével Cecilie menyasszonyi ruhájára mutatva. – Dehogynem! Milyen szórakozott is vagyok! Alexander türelmesen várt, miközben Cecilie a szomszédos öltözőszobában felöltötte hímzett hálóingét. Némi vonakodás után olyan szorosan fűzte be a nyakát, hogy alig látszott valami a merész kivágásból. Miután végzett az átöltözéssel, visszatért a nászszobába. Alexander tekintete nagyon kifejező volt. Szép vagy – sugárzott a férfi szeméből. Nagyon hódító, de nem kellett volna ilyen szemérmesen befűznöd a hálóingedet. Egyáltalán nem hozol kísértésbe. Cecilie legalábbis ezt olvasta ki férje arckifejezéséből. Elkezdték a játszmát Cecilie néhány lépés után rájött, miben sántikál a férje. Jói ismerte azt a módot, ahogyan a királynőjét és az egyik futóját támadásra indította. Alexander „susztermattal” próbálkozva könyörtelenül le akarta söpörni az általa gyenge kezdőnek vélt Ceciliét. A fiatal nő könnyedén elhárította a csapdát Alexandernek egyetlen arcizma sem rándult Úgy gondolta, Cecilie túl buta ahhoz, hogy észrevegye a cselt, és csak véletlenül lépett jót. Így ahhoz a módszerhez folyamodon, amelyet az első kísérlet kudarcánál szoktak alkalmazni a tapasztalt sakkjátékosok. A zöldfülűt színlelve, kockázatos helyre állította a királynőjét. Cecilie ezt a trükköt is jól ismerte, mert ő maga sokszor próbált ily módon csapdát állítani

Dagnak. Alexander cselének meghiúsítása most sem okozott semmilyen nehézséget. A férfi támadott, hogy egyszer és mindenkorra végezzen vele. Cecilie kénytelen volt elhárítani a rohamot, és még esélye sem volt arra, hogy ki tudjon bontakozni. Alexander elsáncolta a királyát, amivel lélegzetvételnyi szünethez juttatta Ceciliét. Hogy elterelje a gondolatait, így szólalt meg: – Őfelsége megemlítette Tengel urat, anyai nagyapádat. Valamikor te is beszéltél már róla. Ugye, rendkívüli ember volt? – Igen – válaszolta Cecilie, akinek sikerült végre kijönnie a második lovával. – Imádtam drága nagyapát, aki sajnos akkor halt meg, amikor alig néhány hete voltam Dániában. Azt hiszem, önkezével vetett véget életének és Silje nagymamát is megölte. – Miket beszélsz össze? – Ebben nem vagyok biztos, csak sejtem, mi történhetett. Mélységesen aggódhatott az én kis Kolgrim unokaöcsém miatt, aki a családunk átkos örökségének folytatója. Apropó… Nagyon csekély rá az esély, de mégis előfordulhat, hogy a gyermekem ugyancsak az átkos örökséggel jön a világra. Jól emlékezz rá, mit mondtam! Alexander szórakozottságában feleslegesen lépett az egyik paraszttal. – Sakk – mondta nyugodtan Cecilie. Alexander elfojtotta kitörni készülő káromkodását és biztonságba helyezte a királyát. – Nem mesélnél többet erről az átkos örökségről? Valamit hallottam ugyan róla, de nagyon keveset. – Hogyne. Gonosz ősapánk megátkozta saját leszármazottait. Azóta csaknem minden nemzedékben született

egy-egy átokverte utóda. Anyám és apám gyermekkorukban találkoztak még egy Hanna nevű boszorkánnyal és Grimarral, a vén banya unokaöccsével. Az utánuk következő nemzedékből a nagyapámat sújtotta az átok. – Csak nem? – Ő azonban jóra fordította az örökséget. Természetfeletti képességeit betegek gyógyítására használta. Szegény öreg valóban csodálatos ember volt – És utána kit sújtott még az átok? – A szüleim nemzedékéből a híres-neves Solt, anyám unokanővérét. – Róla hallottunk egyet és mást – mosolyodott el Alexander. – És a te nemzedékedből ki az? – Tengel unokái közül? – merengett el Cecilie, aki közben megfeledkezett a sakkjátszmáról. – Ez meglehetősen furcsa, ugyanis közöttünk nincs senki. A következő nemzedékből Kolgrim, a kis gazfickó, az én kedvencem biztosan az. Így azt hiszem, a gyermekemet nem sújtja a családi átok. De vajon van-e kiválasztott az én nemzedékemből? Néha már azt képzelem, magam vagyok az, bár különösebb adottságot még nem vettem észre. – Dehogynem – mondta száraz hangon Alexander. – Úgy sakkozol, akár egy férfi, és ezt vedd bóknak. – Kétlem, hogy ez valami nagy bók lenne – válaszolta Cecilie, aki szerint a nők a férfiakkal egyenrangú képességekkel jönnek a világra. – Ha tudnád, hányszor voltam kénytelen uralkodni magamon, nehogy rád szóljak, mikor lépsz már! Az előbb úgy értettem, a család átokkal sújtott tagjai a jövőbe látnak, más természetfeletti képességekkel rendelkeznek, vagy egyszerűen csak gonoszok. Mindegyikük nagyon fontos ismertetőjegye még a ragadozó módjára aranysárgán csillogó szem. Az én szemem

azonban nem ilyen. Alexander fürkészve nézett a feleségére. – Túl sötét van ebben a szobában. Eddig azonban semmi ragadozóra emlékeztető jegyet nem láttam rajtad. – Nyilván nincs is. Azért hiszem néha, hogy esetleg én is átokverte vagyok, mert mindenki azt mondja, menynyire hasonlítok Solra, a szép boszorkányra. Egyben rögtön hozzáteszik, hogy ő ezerszer szebb volt nálam. – Biztosan tévednek – mosolyodott el lovagiasan Alexander. – Köszönöm. Az ördöngösek közül azonban jó néhányan egyáltalán nem szépek! Hanna és Grimar állítólag szörnyetegekhez hasonlítottak. Születésekor a kis Kolgrim sem nyújtott valami kellemes látványt. Amikor találkoztam vele, elragadó kis gazfickó volt, aki sajátos vonzerőt gyakorolt a házban lakó nőkre. Noha borzalmasan viselkedett, a cselédlányok mindent elnéztek neki. Ez nem kecsegtet túl sok jóval! Tengel nagypapa sem úgy nézett ki, mint a többi ember. Kolgrimhez hasonlóan az ő születése is az anyja életébe került. – Ez nem történhet meg veled! – fakadt ki hevesen Alexander. – Mondtam már, nem hiszem, hogy különösebb veszély fenyegetne. Van azonban valami, amire jól emlékszem… – Mi az? – Silje nagymama mondott egyszer magában valamit, amikor ültében az unokáin pihentette a szemét, „Bizonyára tévedek” – suttogta. „Egyiküknél sem látom, hogy sárgán villogna a szeme.” Nyilván nem számolt velem, én azonban hallottam a szavait. – Úgy gondolod, hogy a nagyapád felfedezett nálatok

valamilyen erre utaló jelet? – Ez volt a határozott benyomásom. Talán csak úgy villant fel egyikünk szeme, mint a macskáé éjszaka. Igazából nem is tudom. – Hány unokája volt Tengelnek? – Hat. A szerencsétlen Sunniva, Sol lánya, az én unokanővérem azonban nem volt Tengel vér szerinti unokája. Ő belehalt Kolgrim születésébe. Úgy gondolom, Sunnivát nem lehet az elátkozottak köze számítani. Maradtunk öten: Tarald bátyám és én, meg a három unokafivérem: Tarjei, Trond és Brand. – Tarjei az a rendkívül eszes fiú, akiből minden valószínűség szerint híres orvos lesz? Nem lehet, hogy ő az? – Elképzelhető ugyan, de Tarjei volt nagyapa minden reménysége. Részemről nem hiszek benne, még ha kézenfekvőnek is tűnik. – Sakk – szólalt meg Alexander. – Te ravasz róka, jól félrevezettél! Cecilie kénytelen volt nagyon odafigyelni, hogy kiszabaduljon a királyát fenyegető csapdából. Amikor valahogy sikerült helyreállítani az egyensúlyt, így szólt; – Nagyon szép és jó, hogy a házasságunk révén feltehetően megmentettük egymást. Rémületemben és a nagy sietségben azonban teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy nem kívánt gyermeket tukmálok a nyakadba. – Éppen ellenkezőleg, kedves Cecilie! Nagyon szomorú voltam, amiért velem kihal a család. Miután az a pap bizonyára hasonlít rám, sőt derék és okos ember, te pedig ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkezel, azt hiszem, minden jóra fordul. – Ez nagyon kedves volt tőled. Mindig azt szoktam

mondani, hogy a lányok ugyanannyit érnek, mint a fiúk. Azonban ha lányom születne, nem vihetné tovább a te előkelő családod nevét. Mivel ez az egyetlen esély arra, hogy fennmaradjon, tényleg azt remélem, hogy fiú lesz. Alexander az ajkába harapott. Nem akart a feleségének válaszolni, nehogy megsértse. Cecilie pedig megértette, mire gondol. – A nővérem nem fog hinni a saját fülének, ha meghallja a nősülésem hírét – terelte másra a szót a férfi. – Nem tudtam, hogy nővéred is van. – Nagyon messze lakik, Jütlandon. Itt Gabrielshusban igen ritka vendég. Ceciliét meglehetősen felkavarta, hogy van egy sógornője, akiről semmit sem tud. – Több testvéred is van? – Ursula az egyetlen. Nem kell félned tőle – mondta nyugtatólag Alexander. – Noha teljesen eltávolodott tőlem, aranyból van a szíve. – Értem, mire célzol. Egyébként nem félek, csak arra gondoltam, hogy te sohasem beszéltél a családodról, miközben én egész idő alatt róluk fecsegek. – Azért mesélsz annyit a rokonaidról, mert nagyon szereted mindannyiukat. Bárcsak olyan családom lett volna, akikhez szorosan kötődhetem! Cecilie most leütötte Alexander egyik parasztját, amire a férfi sakkal felelt. A nő könnyedén elhárította a veszélyt, de rájött, hogy nagyon elkalandoztak a gondolatai. – Nem akarsz beszélni róluk? – kérdezte csendesen. Alexander megértette, mire céloz a felesége. – Nem! – kiáltotta hevesen. Mindketten a játékra összpontosították figyelmüket. Alexander bort töltött. Koccintottak, de közben egyikük

sem vette le szemét a sakktábláról. Valahol a közelben kettőt ütött az óra. Megy az idő – gondolta szenvtelenül Cecilie. Tulajdonképpen egész kellemesen érezte magát, sőt a kedve is megjavult, aminek hangot is adott. Alexander mosolyogva felelte: – Én is jól érzem magam. Nem akarsz enni valamit? – Majd utána. Először legyőzlek. – Vagy úgy? Akkor nem kellett volna a királynődet oda állítanod, ahová tetted, mert most kíméletlenül leütöm! Ceciliének éppen ez volt a szándéka, de természetesen nem kötötte Alexander orrára. A fiatal nő a bástyáival szokott támadni, amelyek most már szabadon törhettek előre. Alexander belesétált a csapdába. Minden előrelátás nélkül Cecilie második lovát is leütötte. – Figyelmeden voltál, Cecilie. Kezdesz kifáradni? – Sakk – mondta egyik bástyájával előrelépve Cecilie. Alexander egy darabig némán meredt a hatvannégy mezőre. – A fene egye meg – szisszent fel utána. Egyetlen dolgot tehetett: kénytelen volt elhúzni a királyt. Cecilie a bástya fölé emelte a kezet, hogy a bábuval lépve megadja Alexandernek a kegyelemdöfést, amikor egyszerre csak ingadozni kezdett. Nem akart Alexanderrel szemben fölényben lenni. Ezért teljesen céltalanul csupán egyik parasztját húzta előre. A férfi szeme azonnal felvillant. – Cecilie! Amit az előbb mondtam, rám is érvényes.

Sohasem bocsátanám meg neked, ha kíméletből hagynál nyerni. – Nem kíméletből, Alexander, hanem asszonyi számításból. De legyen, ahogy akarod. Visszavonhatom az előbbi lépésemet! – Ezt kell tenned – mondta fenyegető hangon Alexander. – Ilyen ostobaság meg egy ötéves gyereknek sem jutna az eszébe akkor, amikor három lépésben tönkreverhetsz. Cecilie engedelmesen visszarakta a parasztot, és második bástyájával lépett helyette. – Sakk – mondta csendesen. Alexander sokáig gondolkodott, nagyon is sokáig. Ceciliének jócskán maradt ideje arra, hogy alaposan tanulmányozza finom vonalú kezét és brokátból készült hálóköntösének mintáját. Tekintete egy pillanatra megpihent a gyertyákon, amelyek már csaknem csonkig égtek. Alexander helyzete kétségbeejtő volt, azonban nem állt szándékában feladni a játszmát. Hirtelen felfedezte, hogy van kiút, még ha nyaktörő is. Ejha! – csettintett elismerően Cecilie, – De éles az elméd, Alexander! – Nem kell gúnyolódnod – mondta a férfi, de láthatólag büszke volt magára. Előző lépése nemcsak felmentette a királyt, hanem ahhoz is megadta a lehetőséget, hogy később támadni tudjon, ha minden az elképzelései szerint alakul. Addig sajnos kénytelen volt elviselni számos értékes figurájának elvesztését. Most Ceciliének kellett sokáig gondolkodnia, miután egy ideig szabályos mészárlást végzett Alexander bábui közön. Végül megakadt, így leütött egy parasztot. Ez a lépése hibásnak bizonyult. Csupán azért ütötte ki

az említett bábut, mert attól tartott, hosszas gondolkodásával kiváltja Alexander türelmetlenségét. Hibájával veszélybe sodorta egyik kedves bástyáját. Kétségbeesetten igyekezett megmenteni, végül törekvését siker koronázta. Fél órával később mindkettőjüknek azonos számú bábuja maradt, és az állás is kiegyenlített volt. Cecilie kényelmesen kinyújtózott és így szólalt meg: – Untat, ha ennyire elnyúlik a végjáték. Ne állapodjunk meg döntetlenben? – Ahogy akarod – bólintott rá Alexander. – Köszönöm ezt a szokatlan játékot, Cecilie! Egy ideig komolyan tartottam a vereségtől, amit nem tudtam volna elviselni. Milyen fölényesen is láttam neki a játéknak! Cecilie csupán magában kuncogott, mert a maga részéről semmi kedve sem volt ahhoz, hogy legyőzze Alexandert. Néhányszor megtehette volna, de mindannyiszor időben megfékezte magát. Nagyon jó, hogy ilyen éles az esze, de nem akarta túlzásba vinni. Érezte, nincs még itt az ideje. – Jó ideig eltartott ez a parti – mondta ehelyett. – Bizony megéheztem, méghozzá az éjszaka kellős közepén, ami majdnem illetlenség. – De nagyon egészséges – mosolygott rá a férje. Alexander ezzel elrakta a sakktáblát és egy tálcán odahozta az ételeket. Jó ideig némán ettek-ittak. Mindketten érezték, mennyire erősödik az őket összekötő kapocs, a megértés és a barátság. Cecilie látta, hogy Alexander jó ideje tanakodik valamin. Egyszerre csak teljesen váratlanul így szólalt meg: – Mindig is pokol volt az életem, Cecilie. Jaj – gondolta a nő. Most el fogja mondani, miért ilyen. Bárcsak méltó lehetnék a bizalmára!

Érezte, amint torkában dobog a szíve.

3. fejezet ALEXANDER, AKI MINDIG oly zárkózott volt, ha őrá terelődött a szó, most bevallotta, milyen szörnyű az élete. – Meg tudlak érteni – bólintott Cecilie. – Azonban sok olyan dolog van, amit nem értek. – Én magam sem. – Mindig is ilyen voltál? Alexander fintorra húzta az arcát. – Nem tudom. Tényleg nem vagyok biztos benne. Miért kérdezed? – Tarjei elmagyarázott később valamit. Akik ilyennek születnek, sohasem változhatnak meg. Azok viszont, akik a külső körülmények hatására lettek… (Cecilie kénytelen-kelletlen használta ezt a szót, bocsánatot is kért miatta) perverzek, megváltozhatnak. – Alig hiszem. Ha az egész ilyen egyszerű lenne, nyert ügyem van. Részben igaza lehet, de a probléma bonyolultabb. Ismerek néhány olyan férfit, aki mindkét nem iránt érdeklődik. Egyikük családos ember. Titkos vonzalmairól mit sem tud a felesége, sőt az egész királyi udvar sem. Ceciliét természetesen furdalta a kíváncsiság, ki lehet az, de nem merte megkérdezni. Mindenkit igen jól ismert az udvaroncok közül… – És te magad? – kérdezte halkan. – Egyáltalán nem tudom szeretni a nőket! – Megpróbáltad már?

Alexander hallgatásba burkolózott. – Mesélj – unszolta gyengéden Cecilie, abban reménykedve, hogy türelme és megértése majd csak megoldja Alexander nyelvét. Mivel férje továbbra is hallgatott, megkérdezte: – Megveted magad, amiért csúnya dolgot követsz el? – Nem, számomra egyáltalán nem tűnik csúnyának. Számomra teljesen természetes, hogy férfiakat szeretek. A kívülállók viselkedése miatt szégyellem magam. – Teljesen érthető. Beszélhetek nyíltan? – Persze, – Kívánod őket? Úgy értem… a barátaidat? – Nem, nem, Cecilie, teljesen rossz irányba tapogatózol. Hogy érzel te, ha beleszeretsz valakibe? Rögtön megkívánod az illetőt? – Nem. Rokonszenvet érzek iránta, közös vonásokat veszek észre. – Pontosan erre gondoltam – bólintott Alexander. – Lassan belső kapocs alakulhat ki közöttem és egy másik férfi között. Így aztán, óvatosan, végtelenül óvatosan hosszú ideig tartó barátságon és bajtársiasságon kell keresztültapogatóznunk, amíg… együtt akarunk élni. – De hiszen ez pontosan olyan, mint a férfiak és nők között! – kiáltott fel Cecilie. – Bizony! Éppen ezt nem látják a többiek, a szerelmet, a meghitt viszonyt, az ösztönös megértést két ember között. – Mikor fedezted fel, hogy ilyen vagy? Az „ilyen” egy kicsit szegényes kifejezésnek tűnt ugyan, Cecilie mégsem talált más szót. Abban a reményben, hogy Tarjeinek részben igaza lehet, megkérdezte Alexandert, külső körülmények hatására len-e „ilyen”.

Reményei hiábavalónak bizonyultak. Keserűen kellett tudomásul vennie, hogy férjhezmenetele előtt teljesíthetetlen vágyakat dédelgetett. Alexander csak nagy sokára szánta el magát a válaszra. – Ebből a szempontból képtelen vagyok visszaemlékezni a gyermekkoromra – szólalt meg vonakodva, miközben felülve a párnájának dőlt. – Akárhogyan is próbálkozom, nem sikerül. Csak azt tudom, mindig is itt laktunk, sokan voltunk testvérek, de az 1601-es pestisben valamennyien meghaltak, csak Ursula meg én maradtunk életben. – Akkoriban még nem lehettél túl nagy gyerek. A férfi elmosolyodott. – Mindössze hatéves voltam. Tehát a férje harminchat éves. – Szegény szüleid – suttogta Cecilie. – Csaknem valamennyi gyermeküket elveszítették… – Igen, tízen haltak meg egyszerre. Anyám utána hisztérikusan vigyázott kettőnkre, főleg rám, mert én lettem az egyetlen, aki továbbvihette a család nevét. Sehová sem mehettünk, semmit sem csinálhattunk, mert anyám szerint mindenütt veszély leselkedett ránk. Cecilie arra gondolt, hátha emiatt tévelyedett el a férje, de azon nyomban rájött, hogy téved. Sok férfit úgy óvtak gyermekkorában, akár a hímes tojást, mégis teljesen normálisak lettek. – És az apád? Alexander összevonta a szemöldökét. – Alig emlékszem rá. Nagydarab ember volt, aki… Nem, nem tudom. Anyám gyakran sírt apám életében. Apám sok képet tartott a szobájában, én pedig nem szíve-

sen mentem be oda. – Milyen képek lehettek azok? Alexander elfintorította az arcát és vállat vont. Vagy nem emlékezett rá, vagy nem akart a kérdésre válaszolni. – Apád korán halt meg? – Igen. Már a járvány utáni évben. – És ml történt aztán? – Hát igen, aztán semmi különösebb dolog nem történt, amíg nem jutottam serdülőkorba. – Akkor a fiúk vagy a lányok érdekeltek? – Éppen erre nem tudok visszaemlékezni. Anyám azt akarta, álljak be tisztnek, ami megszokott dolog a mi köreinkben. A katonaságnál hallottam, amint bajtársaim a lányokról, a kalandjaikról beszélnek. Arra gondoltam, eljön még az én időm is, amikor tapasztalatokat szerzek ezen a téren. – Alexander nagyot nyelt. – Nem tudom, képes vagyok-e folytatni. – Próbáld meg! – kérlelte csendesen Cecilie. – Annyira szeretnék többet megtudni arról az emberről, akihez férjhez mentem. Úgy szeretnélek megérteni. A férfi bólintott, de a már csaknem csonkig égett gyertyák fényében látszott, milyen sápadt. Cecilie kinyújtott kezével kioltotta a hozzá közelebb eső gyertyát. Alexander azonnal követte példáját, így a szoba néma sötétségbe borult. Úgy tűnt, mintha a férfit bátorítaná a homály. – Volt közöttünk egy fiatalember – mondta lassan. – A tiszttársam. Első pillanattól fogva pompásan megértettük egymást, és jóban-rosszban összetartottunk. Gyakran találkozott lányokkal, és mindig ragaszkodott hozzá, hogy egyszer én is menjek el vele. Vonakodásomat félénkségként fogta fel. Én azonban nem vágytam nők tár-

saságára, tudod, Cecilie. Egyáltalán nem törődtem velük. Viszont egyre gyakrabban támadt kedvem arra, hogy megérintsem a bajtársamat, hosszú fürtjeit simogassam. Szerettem volna átölelni, amikor boldog voltam, vagy megvigasztalni, amikor lehangoltnak láttam, de még mindig nem értettem semmit. Egyszer sikerült elcsalnia két lányhoz. Úgy intézte, hogy kettesben maradtam egyikükkel egy kerti padon. Nagyon kedves és vonzó teremrés volt, engem azonban elfogott a rémület. Tudtam, mit vár el tőlem, így félszívvel udvarolni kezdtem neki. A végén már majdnem ott tartottam, hogy a csillagokat is lehozom neki az égből. – Nagyjából úgy viselkedtél, mint amikor először találkoztunk? – kérdezte Cecilie. – Akkor egyszerre voltál barátságos és visszahúzódó. A fiatal nő érezte, amint férje arcán futó mosoly jelenik meg a sötétben. – Valószínűleg úgy. Csakhogy amikor először láttalak, nem ijedtem meg. Nyilvánvalóan tetszhettem annak a lánynak, mert közelebb húzódott hozzám és bizalmasan a térdemre tette a kezét. Ekkor azonban heves viszolygás fogott el. Képtelen voltam nyugton ülni, végül fejfájást színlelve sietős búcsút vettem tőle. Csaknem rohanva tettem meg a kvártélyunkig vezető utat. Cecilie megérintene Alexander izzadságtól nyirkos kezét. Arra gondolt, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett férjének ez a vallomás, amely megindította és hálával töltötte el, amiért Alexander a bizalmába fogadja. Ebben a pillanatban tudta, hogy rendhagyó nászéjszakáját sohasem fogja elfelejteni. A védőpalástként rájuk boruló sötétséget, a különös, meghitt hangulatot… Nem tehetett róla, hogy egyszerre erős, majdnem el-

viselhetetlen szomorúság fogta el. Nem akart különösebb elemzésbe bocsátkozni, miért tört rá ez a végtelen hiányérzet. Csupán azt tudta, hogy az eredmény nagyon lehangolná. Alexander közben lelkierőt gyűjtve rövid szünetet tartott. – Lassan komolyan kezdtem csodálkozni azon, miért viselkedem ilyen furcsán – törte meg végül a csendet. – Ugyanis sokáig bántottak a barátom nőügyei. Legnagyobb elképedésemre beláttam, hogy féltékeny vagyok! Egyik este, amikor a kvártélyunkon borozgatva vidáman kártyáztunk, jókedvemben átkaroltam a barátom vállát. Ekkor forró vágy fogott el, bárcsak közelebbről is magamhoz ölelhetném. Noha rögtön elengedtem, az egész kártyajáték közben éreztem a közelségét. Gyorsan levettem róla a szememet, miközben kétségbeesésem nőttönnőtt. Hihetetlenül vonzónak találtam, ha csak rá gondoltam, boldog izgalom fogott el. Hirtelen rájöttem, hogy kívánom. Valamilyen korábban kapott feladatra hivatkozva otthagytam a játékot. A téli hidegben kimentem a tengerpartra. Egy zúzmara lepte fatönkre ültem le és arra gondoltam, bárcsak meghalhatnék. A szívem túlcsordult a fiatalember iránti szerelemtől. El tudod képzelni, mit éreztem akkor? Hallottam ugyan célzásokat arról, hogy vannak ilyen férfiak, én azonban mindaddig durva tréfának fogtam fel az egészet. Most pedig rádöbbentem, én is azok közé tartozom, akiken szívesen köszörülik nyelvüket a bajtársaim. Őrjöngő dühömben sírva fakadtam és megátkoztam magam. Undoromban véresre haraptam az öklömet, istenhez fohászkodtam, de könyörgésem nem talált meghallgatásra. Továbbra is forró vágy emésztett a tiszttársam iránt. Végül kérvényeztem az áthelyezésemet.

Kívánságomat teljesítették. Amikor értesültem róla, megkönnyebbülésemben felsóhajtottam. Inkább meghaltam volna, mint hogy leleplezzem magam előtte, ő nagyon hevesen érdeklődött a lányok iránt, jó barátot látott bennem, semmi mást. Cecilie úgy érezte, mintha örvény szélén állna. Mélységes részvét és kétségbeesés fogta el a szerencsétlen Alexander sorsa hallatán. Belátta, mennyire keveset is tud az emberi szenvedésről. – Mi történt azután? – kérdezte halkan. – Először mindent megtettem annak érdekében, hogy kiirtsam természetellenesnek vélt hajlamaimat. Meg sem tudnám számolni azokat az órákat, amelyeket otthon vagy a templomban imádkozással töltöttem el. Azt a fiatalembert azonban hosszú évekig szerettem, noha sohasem láttam viszont. Végül megpróbáltam elfogadni, hogy más vagyok. Miután beletörődtem a dologba, megnyugvást éreztem. Azonban az élő Istenre esküszöm, hogy soha még egy arcrándulással sem mertem leleplezni magam. – De hogyan tudtál… önmegtartóztatásban élni? – kérdezte dúlt hangon, hirtelen felegyenesedve Cecilie. – Úgy gondoltam, ha a szerzetesek így élnek, akkor én is képes vagyok rá. De azután találkoztam Hansszal… Cecilie feszülten várta, mit is fog mondani Alexander. A férfi sokáig gondolkodott. Úgy tűnt, mintha csupán nagy nehezen szánná rá magát a vallomásra. – Hans volt kettőnk közül a kezdeményező. Fiatal kora ellenére bőséges tapasztalatokkal rendelkezett ezen a területen. Az a mód, ahogyan rám nézett… Sóvárgó, tűnődő, egyszersmind hívogató tekintettel… Nem hittem

saját szememnek. Öröm volt ránézni, amit tanúsíthatsz, hiszen te is láttad. Csillapíthatatlan vonzalmat éreztem iránta, de egyidejűleg igyekeztem elfojtani a szenvedélyemet. Alexander nyelve fokozatosan megeredt, ám képtelennek bizonyult arra, hogy szabatosan beszéljen. Úgy tűnt, mintha egyszerre akarna mindent kiadni magából. – Hogy bírhattad idegekkel – suttogta Cecilie. – Az őrület határán jártam – ismerte be a férfi. – Tudom, mennyire bolond módjára viselkedtem akkoriban. Hosszú sétákat tettem a királyi palota folyosóin, hátha megpillantom, de kerültem az olyan helyeket, amelyekről tudtam, hogy biztosan összefutok vele. Rengeteget fecsegtem az udvarhölgyekkel, mert ki tudhatja… Ó, Cecilie, milyen borzalmasan féltem! Elfogott a rettegés… Egy napon aztán Hans odajön hozzám és megkérdezte, nem akarnám-e vele együtt meglátogatni néhány barátját. Nagyon vonakodva igent mondtam neki. Cecilie azt kívánta ebben a pillanatban, bárcsak égnének még a gyertyák. Szerette volna látni Alexander szemét, szerette volna, hogy a férfi leolvashassa a tekintetéből, milyen odaadással hallgatja. Mivel érezte, menynyire szüksége van most Alexandernek őrá, a sötétben tapogatózva megkereste a férfi kezét és megszorította. Úgy gondolta, Alexander nem örülne, ha hevesebben bizonygatná megértését. Alexander rövid szünet után így folytatta: – Hans mindent megértett! Átlátott rajtam, de nem tudom, mi módon. Tátin túlságosan is beszédesnek találta egyszerre rémült és kíváncsi tekintetemet. Így aztán megismerkedhettem a barátaival! Hozzám hasonlók voltak, és szép számban jöttek össze! Megemlíthetnék neked né-

hány olyan nevet, amelyek hallatán elállna a lélegzeted. Az elején borzalmasan feszélyezetten éreztem magam, de nagyon barátságosan viselkedtek velem. Meséltek az életútjukról, amely megdöbbentően hasonlított az enyémre. A legfontosabb azonban az volt, hogy fokozatosan megtanítottak az ép ésszel felfoghatatlanra. Megtanultam tőlük, hogy ne szégyenkezzem, ne leplezzem le magam kívülállók előtt. A legfontosabb törvény azonban így hangzik: Soha ne áruld el sorstársadat! Elmagyarázták, hogy a külvilág ítéletén a legnehezebb túltenni magukat. Egymás között azonban nagyon boldogok lehetnek, ha legyőzték a kétségbeesésüket. – Alexander olyan szorosan összekulcsolta a kezét, hogy ropogtak a csontjai. – Azon az estén Hans hazakísért – folytatta csendesen. – Többet nem akarok beszélni erről. – Nem is kell – mondta Cecilie könnyes szemmel, amit bizonytalan hangja a sötétben is elárult. – Így tehát Hans volt az egyetlen valóságos… kapcsolatod?! – Igen. Jó két évig tartott. A végén, mint tudod, majdnem rajtakaptak bennünket. Annyira elővigyázatlan volt, mintha külön élvezné a nyugtalanságomat. Talán azt képzelte magáról, hogy őt senki sem érheti tetten. A végén otthagyott egy nemrég Koppenhágába költözött férfiért. Az illető nem érzett lelkiismeret-furdalást, amikor megnevezett mint Hans előző barátját. Bukásában minél több sorstársát is magával akarta rántani. – A legtöbben bizonyára hajlanak az ilyesmire – bólintott Cecilie. – Így van. A per miatt sajnos már ma vissza kell térnem Koppenhágába. Ma? – csodálkozott magában Cecilie. Hiszen már pirkad! Mindjárt véget ér a nászéjszakám.

– Veled megyek – jelentette ki. – Inkább ne, Cecilie! Meglehetősen… kellemetlen lehet az egész. – Én azonban alátámaszthatom a vallomásodat. Azt mondod, nem esküdhetsz hamisan. Én nem vagyok enynyire finom lelkű. A Jéghegyek Népének mindig megvolt a saját vallása, amely józanabb, mint a meggyökeresedett kereszténység. De szükség van-e egyáltalán perre? Vajon a házasságkötésünk nem elegendő bizonyíték? – Talán. Mindenesetre súlyosan esik latba. A legtöbb ember számára valószínűleg ismeretlen jelenség a mindkét nem iránt érdeklődő férfi. Ha a bíróság tud róla, akkor a mi látszatházasságunk vajmi keveset ét Ellenkező esetben… Alexander hevesen megrázkódott. – Úristen! Egy dologról megfeledkeztünk! A te becsületedet is meg kell mentenünk, kedvesem! Cecilie értetlenül nézett a férjére, aki közben megygyújtotta az egyik gyertyát. Most egyszerre valószínűtlennek tűnt, hogy ez a délceg, erőteljes férfi a házastársa, aki az imént oly döbbenetes titkokat árult el az életéből. Ennek ellenére idegen maradt számára. Erre a gondolatra ideges feszültség fogta el. Ezzel a férfival fogom egész életemet megosztani – futott át rajta. Alexander felvett az asztalról egy éles kést és enyhén megvágta ujja hegyét. A sebből kiömlő vér a gyertya gyenge fényében majdnem feketének tűnt. – Állj fel – mondta a férfi. Cecilie zavartan engedelmeskedett Alexander bevérezte a lepedőt, nagyjából az ágy közepén. – Így – mondta elégedetten. – Holnap híre megy,

hogy Alexander Paladin és a szűz Cecilie között beteljesült a nász. Cecilie megkönnyebbülten lélegzett fel. – Köszönöm, Alexander! Nagyon körültekintő és elővigyázatos vagy. – Ez a pár csepp vér mindkettőnk segítségére lesz – mosolyodott el a férfi. Ifjú hitvese is elmosolyodott. – Azt hiszem, voltak már a miénknél unalmasabb nászéjszakák is! Alexander ugyanilyen derűsen nevetett fel. – De kínosabbak is! Köszönöm a barátságodat és a megértésedet, kedves Cecilie! – Segített rajtad valamit, hogy elmondtad, mi gyötör? Úgy értem, megkönnyebbültél egy kicsit? – Meghiszem azt! Valahogy tisztábbnak érzem magam. – Én is úgy érzem. Most már sokkal többet értek. Egy pillanattal ezelőtt megdöbbentem, amiért egyáltalán nem ismerlek. Egy idegen emberhez megyek férjhez, és igencsak rendhagyó házasságban fogunk együtt élni. Mindez terád is érvényes. Nem ijedtél meg attól, milyen jövő vár ránk? Alexander elgondolkodva nézett a feleségére. – Tegnap egy kis ideig aggasztott, de azután megnyugtattam magam. Komolyan úgy gondolom, hogy olyan házasságot, mint a miénk, könnyebb kézben tartani, mint a nem rendhagyókat. A mi házasságunk a másik fél iránti tiszteletre és megbecsülésre épül, ugye? Elkerüljük az intim együttélés során adódó érzelmi súrlódásokat. Nem kell féltékenykednünk, amiatt aggódnunk, hátha már nem szeret a házastársunk. Mindkettőnk tovább élhe-

ti a saját életét. Mert tudod, Cecilie, mindenkinek joga van egy kis zugra a lelkében, ahová nincs belépés mások számára. Sok házasság éppen emiatt lazul fel. Az egyik fél teljesen birtokolni akarja a másikat, nem tűri, hogy a házastársának megmaradjon a saját egyénisége. – Azt hiszem, a barátságunk nagyon értékes lehet – bólintott Cecilie. – Köszönöm a szavaidat, Alexander, most már nyugodtabbnak érzem magam. Tudod, szörnyen félek, hátha utadban állok! A férfi elmosolyodott, s mint ilyenkor mindig, melegség sugárzott a szeméből. – Nem kell félned. Ez azonban reám is érvényes. Nem fogok utadban állni. – Csak most veszem észre, milyen fáradt vagyok – mondta Cecilie. – Engem is kimerített a sakk és ez a beszélgetés – dünnyögte Alexander, – Próbáljunk aludni egy kicsit. Mindketten óvatosan lefeküdtek az ágy megfelelő felére, gondosan ügyelve arra, hogy egymástól minél távolabb legyenek. Cecilie rögtön elaludt. Kis idővel később az immár felszabadult és megnyugodott Alexander is mély álomba merült. AMIKOR REGGEL megjött az a bizottság, amelynek a frigy bekövetkeztét kellett ellenőriznie, az újdonsült házasok szorosan összekulcsolt kézzel feküdtek egymás mellett. Alexander Paladin hercegi nemzetségből származott. Ilyen magas rangú személyek házasságkötésekor az ország makulátlan hírnevű uraiból és hölgyeiből álló küldöttség ügyelte a nász beteljesedését. Régebben a tisztes

hölgyek és urak egész éjszaka a nászszobában tartózkodtak, IV. Keresztély korára azonban enyhültek az előírások. Cecilie és Alexander hálás lehetett, amiért ide fejlődtek a szokások. A szemlélőbizottság lábujjhegyen osont be a szobába és felsorakozott a hatalmas hitvesi ágy körül. Egy szót sem szóltak, nehogy megzavarják a szemmel láthatóan teljesen kimerült ifjú házasokat. Az erényes hölgyek és urak csak sokatmondóan bólogattak, mert mindent teljesen megfelelőnek találtak. Eszükbe sem jutott, miért égtek csaknem tövig a gyertyák.

4. fejezet CECILIE ALEXANDER MINDEN TILTAKOZÁSA ELLENÉRE vele ment Koppenhágába. Azt állította, hogy nála jobban senki sem segíthet a férfin. Alexander megértette ugyan, mit akar tenni újdonsült hitvese, Cecilie szándékával szemben mégis kifogásokat támasztott. – Nem akarom, hogy miattam hazudjál. – Haha! – kacagott fel Cecilie. – Ha a hozzátartozóimról van szó, a magam részéről lelkiismeret-furdalás nélkül bárkinek a képébe hazudok! Ebben a tekintetben nagyon hasonlítok Solra, bár ő állítólag sokkal tovább ment. A mendemondák szerint szíves-örömest megölte mindazokat, akik ártani akartak szeretteinek. – Köszönöm – rázkódott össze Alexander. – Úgy

gondolom, ilyen messzire nem kell elmenned. Egyben azonban engedett: Cecilie elkísérhette a tárgyalásra. A pert a királyi palota egyik termében tartották. Sok tiszt és előkelőség gyűlt össze. Cecilie számára fokozatosan derengeni kezdett, milyen fontos ember is Alexander Paladin. Sem a király, sem Kirsten Munk nem jelent meg, ellenben jó néhány magas rangú úr és hölgy személyében mindkettőjük kémei jelen voltak. Cecilie hosszú idő óta most látta először viszont Hansot. Bizony szép volt, az ő ízlésének túlságosan is szép férfi. Divatfi módjára felöltözve, hullámokba bodorított hajjal, kezén csillogó aranygyűrűkkel jelent meg a törvényszék előtt. Cecilie úgy vélte, mozdulatai túlságosan nőiesek. Alexander éppen ellenkezőleg, semmiféle nőies vonással nem rendelkezett, sőt nagyon is férfias jelenség volt. A Hansnál jóval idősebb másik férfi bőrét barnára cserzette a napsütés, mintha sokáig élt volna Dániánál naposabb tájakon. Már csak a füle körül nőtt némi haja, a mértéktelen sörfogyasztástól pedig oly sok más középkorú férfihoz hasonlóan hordó módján kidülledt a hasa. A szűk nadrágban nevetségesen ösztövérnek tűnt a lába, bőrmellényéhez pedig hatalmas csipkegallért vett fel. Úgy tűnt, mintha pocakja bármelyik pillanatban szétrepedne. Az idő múlásával a legtöbb öregedő úr így néz ki – gondolta Cecilie. A kövér sorsa már megpecsételődött. Mivel tetten érték, semmi sem menthette meg. Cecilie szánalmat érzett iránta, mégsem állhatta meg,

hogy ezt súgja Alexander fülébe: – Hogyan hagyhatott el Hans egy ilyen hájtömegért? – Pénzért – válaszolta ugyanilyen csendesen az újdonsült férj. – Egy egész kastélyt kapott tőle ajándékba. Akkor dúsgazdag ember, akiért nem kár – gondolta meglehetősen következetlenül Cecilie, hiszen Alexander is igen vagyonos volt. Azonban nagyon haragudott a kövérre, aki bukásában megpróbálta magával rántani Alexandert is. Az idegen és Hans ügyét már letárgyalta a bíróság. Most Alexanderen volt a sor, aki ellen a dagadt terhelő vallomást tett. Alexander előzőleg elmondta Ceciliének, hogy Hans a kihallgatások során fiatal korára hivatkozott. Állításai szerint a kövér mézesmázos szavakkal csalogatta magához, majd megfenyegette, ha nem enged neki. Nem valami erkölcsös eljárás a részéről, de emberileg érthető – gondolta Cecilie. – Meg akarod menteni Hansot? – suttogta Alexander fülébe. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól. – Nem tehetem. De megpróbálhatok úgy vallani, hogy ne kerüljön veszélybe az élete. Ő ugyanis tisztességes volt velem szemben. Kijelentette, hogy csak kérkedésből nevezett meg a kövér előtt. Világosabban szólva megpróbálta a saját bőrét menteni – gondolta magában Cecilie. Azonban nem mondta ki, ami a nyelvén volt, csak nyelt egyet. Rettegett attól, hogy Alexandert előtte hallgatják ki. Cecilie állítólagos fontos teendői miatt ugyanis előzőleg arra kérte a bírót, hadd tehessen még a férje előtt vallomást. A bíró egyébként jól ismerte a fiatal nő apját, a norvégiai Dag Meiden bárót, Cecilie pedig volt olyan

szemtelen, hogy erre hivatkozott. Ennek ellenére nem tudhatta, helyt adnak-e kérésének. Ha először Alexandert hallgatják ki, a férje azonnal nyakig van a pácban. Hamis esküre nem hajlandó – de biztosan magára vállalja Hans elcsábítását, hogy megpróbálja megmenteni a fiatalember életét. Ez nem történhet meg! Cecilie ijedten hallgatta az egymás után felvonultatott tanúk vallomásait. Valaki Alexander erényeit taglalta – igazi férfi és kitűnő katona. Mintha az utóbbinak bármi köze is volna a perhez! Néhányan úgy vélekedtek, Alexander sokszor igen gyanúsan viselkedett. Többen látták, amint Hans Barth reggelenként elhagyta a kapitány házát. Cecilie pokolba kívánta a fiatalember szemtelen könynyelműségét. Teljes szívével férje oldalán állt. Később egy udvarhölgy következett, akire azelőtt alig ügyelt fel. Ez a tanú ékes szavakkal ecsetelte, milyen odaadó barátság fűzi Alexandert évek óta Ceciliéhez. Legszívesebben a tanúk emelvényéhez futott volna, hogy átölelje a visszahúzódó udvarhölgyet. Elhatározta, hogy a jövőben minden lehetséges módon kimutatja iránta érzett háláját. Alexander inasa meleg szavakkal beszélt gazdájáról és határozottan tagadta, hogy bármilyen ferde hajlama lenne. Hamisan esküdtél – gondolta Cecilie. Az inasnak ugyanis tudnia kellett, hányadán áll az őrgróf. A hű szolga ugyancsak hangsúlyozta, mennyire jóban volt ura az ifjú hölggyel, aki alig pár órája a felesége. Utána egy udvaronc következett, aki beszámolt arról, hogy a vizsgálóbizottság tagjaként előző reggel Gabrielshusban megvizsgálta a nászszobát. Jelentése szerint Cecilie asszony szűzen érkezett oda, és a frigy betel-

jesült a nászéjszakáján. Szavai nyomósan estek latba. Egyszerre csak Ceciliét szólították, még Alexander előtt! Köszönöm, édes Istenem! – mondta magában, miközben a tanúk emelvénye felé tántorgott. Vagy még inkább: Köszönöm, jóságos bíró úr! Miután kikérdezték, kicsoda, a Bibliára tett kézzel kellett esküt tennie. Szerencséjére nem akadt meg a hangja, sőt még el sem vörösödött közben A bíró először azt kérdezte tőle, mióta ismeri Alexander Paladint. – Négy és fel éve, méltóságos uram – válaszolta Cecilie, aki ezalatt arra gondolt, remélhetőleg helyes címet használ. – És milyen sokáig udvarolt önnek? – Négy és fél évig nagyon jó barátok voltunk. Csaknem ugyanennyi ideje udvarolt anélkül, hogy ennek meg tudnám adni a pontos idejét. Az ilyesmi gyakran fokozatosan fejlődik ki. – Akkor miért nem kérte meg korábban a kezét? – Gyakran beszéltünk róla – füllentette minden gátlás nélkül Cecilie. – Először azonban haza akartam utazni, hogy felkészítsem a szüleimet és megtudakoljam, áldásukat adják-e a házasságunkra, ha Alexander annak rendje és módja szerint megkéri apámtól a kezemet. Évek óta ekkor voltam először otthon, örömmel fogadták Paladin őrgróf szándékát és tudatták, hogy tárt karokkal fogadják. Azonban sajnos nem volt ideje Norvégiába utazni, mert küszöbön áll a háború. Te jóságos ég – gondolta rémülettel vegyes csodálattal Alexander. Nőstényoroszlán módjára küzd értem! – A háború miatt házasodtak éppen most össze? – kérdezte a bíró.

– Természetesen! A férjemnek már a következő héten Holsteinbe kell utaznia. Senki sem tudja, mikor tér viszsza. – Akkor nem a jelenleg lefolytatott per miatt? – Számomra egyszerűen felfoghatatlan, miért keveredett bele – mondta felfortyanva Cecilie. – Ugyanolyan kevéssé értem az Alexander ellen felhozott vádakat, mint azokat a pletykákat, amelyek jó ideje a fülembe jutottak. Csakis valamilyen rosszakarója terjeszthetett róla ilyesmit. Talán egy visszautasított nő… Az udvarhölgyek köréből félig elfojtott kuncogás hallatszott. Kirsten Munk félresikerült csábítási kísérletéről a jelek szerint széles körben tudtak, és nem mindenki lelkesedett érte. Noha Cecilie nem ismerhette Solt, most Sol módján küzdött a szeretett férfiért. Persze fogalma sem volt arról, mi mindent örökölt Soltól. Alexander pedig elképedve meredt a feleségére, mennyire megváltozott. Dacosan kiegyenesedve állt a törvényszék előtt, miközben villámokat szórt a szeme. Alexander még sohasem látta ilyen szépnek a feleségét. Sötétvörös haja csillogott az ablakon át beszűrődő fényben, bőre pedig olyan volt, mint a liliom szirma. Néha még gyöngyhöz hasonló fogai is megvillantak, amikor fújtató macska módjára felhúzta az ajkát. Mennyire macskára emlékeztet! – gondolta meglepetten Alexander. A teremben mindenki látta, milyen gyönyörű ebben a pillanatban a fiatalasszony. Sajnos ugyanekkor Sol közönséges vonásai is felszínre törtek Ceciliében. Csaknem elszörnyedt, milyen vágyat érez arra, hogy trágár szavakkal illessen mindenkit. Csak nagy keservesen tudta megfékezni a száját. Hansot a leg-

szívesebben megölte volna. Olyan féktelen gyűlöletet érzett a szerencsétlen, ferde hajlamú fiatalember iránt, amit józan ésszel fel nem foghatott. Ugyanígy gyűlölte a többi jelenlévőt, akik önnön igazságukkal dicsekedve, a botrányos ügy fejleményein csámcsogva Alexander bukásában reménykedtek. A bíró más oldalról közelítene meg a tárgyat: – Ismeri Hans Barthot? – Természetesen! Nagyon jó barátunk. – Akkor ismeretes Ön előtt, hogy nevezett Hans Barth többször az őrgrófnál aludt? – Hát hogyne, akárcsak én! A teremben mindenki levegő után kapkodott, Alexander szemében pedig aggodalom jelent meg. Nem értette, mi jár Cecilie eszében. A bíró fakalapácsával az asztalra ütve próbálta lecsendesíteni a közönséget: – Szabad arra emlékeztetnem, hogy épp az előbb tanúsították az őrgrófnő makulátlan tisztességét? – kiáltotta. Miután némiképp megnyugodott a hangulat, ismét Cecilie felé fordult: – Talán megmagyarázná a bíróságnak, miért tettek az őrgróf úr házában reggelbe nyúló látogatást? – Készségesen, méltóságos uram. A férjem szenvedélyes sakkjátékos. Bizonyára ismeretes Ön előtt, hogy egy játszma nagyon sokáig eltarthat. Alexander játék közben az időről és a helyről egyaránt megfeledkezik. Nekünk pedig, akikkel felváltva sakkozott, nem az volt a dolgunk, hogy a késői órára, a pletykákra vagy alvás iránti szükségletünkre emlékeztessük. Cecilie közben őszintén remélte, hogy Hans tud sakkozni. Ezt sajnos elfelejtette megkérdezni.

– Ön is sakkozik, asszonyom? – kérdezte elképedve a bíró. – Igen. A bíró Alexanderhez fordult. – Ez igaz? Most az őrgróf emelkedett szólásra. – A feleségemnek remekül vág az esze. Sokkal keményebb ellenfél, mint Hans Barth, akit elfogadható játékosnak nevezhetünk, de egyébnek nem. Cecilie közömbös tekintettel nézett Alexanderre, hogy kitalálja, előbbi szavaival bosszút akar-e állni Hanson, vagy hazudik-e. Alexander azonban nyugodtan pillantott a bíró szemébe. Minden szava színigaz volt, ugyanis nem akart a bíróságon hazudni. Jó, akkor Hans legalább tud sakkozni. Cecilie futó pillantást vetett a fiatalemberre. Úgy tűnt, mintha Hans komolyan bosszankodnék, amiért egykori barátja szerint egy nő jobb sakkjátékos nála. Hurrá – gondolta kárörömmel Cecilie. – Nem rossz ötlet, hogy megtanította a feleségét a szabályokra – mondta félhangosan a bíró. – Már előbb ismerte őket, méltóságos uram. A játékra az apja tanította meg. – Ó, az én Dag Meiden barátom! – csillant fel az elnök szeme. – Ő is igencsak éles elméjű ember. Ezt a menetet legalább megnyertük – gondolta megkönnyebbülten Cecilie. Alexander ugyancsak elégedettnek tűnve ült vissza a helyére. A sakkepizódot befejezték. – Paladin őrgrófnő, most személyes kérdést kell feltennem – folytatta a bíró. – Észrevett valaha is természetellenes hajlamot a férjénél? – Soha!

– Biztos benne? Cecilie zavartan mosolygott vissza. – Tökéletesen, méltóságos uram. Sokkal inkább az ellenkezőjét tapasztaltam, amikor Alexander még a házasságkötésünk előtt sokféle módon kifejezésre juttatta a türelmetlenségét; Vajon honnan veszi a merészséget ahhoz, hogy ilyesmit mondjon? Cecilie mélységesen megdöbbent saját viselkedésén, és nem is mert Alexanderre nézni. A termen azonban megértő moraj futott végig. – Észrevett bármilyen természetellenes hajlamot Hans Barthnál? Meghiszem azt – gondolta Cecilie, de tartotta a látszatot. – Nem ismerem olyan jól, de… Nem. Gyakran társalogtunk hármasban, néha éles vitákat folytattunk. Azonban olyan tisztességtelen dolgokra, amilyeneket a pletykák állítottak, sohasem került sor és még csak nem is céloztak rájuk. A bíró nem tett fel több kérdést. Elbocsátotta Ceciliét, majd szünetet rendelt el, hogy átgondolja a dolgot. Cecilie nem találkozhatott a szünetben Alexanderrel, férje azonban óvatosan bizakodva rámosolygott a terem túlsó oldaláról, a fiatal nő pedig rögtön viszonozta. Rettegett attól a pillanattól, amikor Alexandernek kell vallomást tennie. Ha erre sor kerül, mindennek vége. Miért is nem tud füllenteni ez a makacs fickó? Alexander azonban erre képtelennek érezte magát Túlságosan tisztalelkű volt ahhoz, hogy Isten szent könyvére esküdve hamisan valljon. A bíró és a tanács tagjai a vártnál korábban tértek vissza a terembe. Most mindennek vége – gondolta

Cecilie. Az elnök nem ült le, csupán megállt a széke mögött. – Egyezségre jutottunk abban a kérdésben, hogy Cecilie Paladin őrgrófnő tanúságtétele után nincs alapunk e komédiává fajuló per folytatására. Valamennyien úgy látjuk, a vád alattomos orvtámadás volt Dánia egyik legkiválóbb nemesura, Alexander Paladin ellen. Őrgróf úr, ön szabad ember. Hála a sok felmentő tanúnak, elsősorban pedig a felesége vallomásának, távozhat a teremből. Minderre még akkor kerüli sor, mielőtt megtiltották volna, hogy bárki tanúvallomást tegyen a házastársa mellett vagy ellene. Hans felugorhatott volna, vadul tiltakozva a bíróság határozata ellen, a fiatalember azonban ülve maradt. Óvakodott attól, hogy tovább rontsa a saját helyzetét. – Ami Hans Barthot illeti… Ceciliét nem érdekelte Hans sorsa. Már távozófélben volt, hogy odakinn a folyosón átölelje a férjét. Eltartott egy ideig, amíg Alexander is megjelent. Nyilván hallani akarta, milyen ítéletet hozott a bíróság Hans ügyében. Végre ő is kijön. – Köszönöm neked, Cecilie! Nem is tudom, miképpen háláljam meg, amit értem lettél. Hans életben marad. Persze börtönbe zárják, előtte pedig megkorbácsolják, te azonban megmentetted az életét. Olyan boldog vagyok! Cecilie időben elfojtotta kitömi készülő dühét. Csakis Alexanderért harcolt, így nem kerülhette el, hogy Hansról is jót mondjon. Alexandernek azonban nem kellett volna emiatt olyan boldognak lennie!

CECILIE FOLYTATTA munkáját a frederiksborgi kastélyban, mert továbbra is udvarhölgy volt. Minden este azonban hintó vitte vissza Gabrielshusba. Szívesen üldögélt együtt esténként kettesben Alexanderrel, miközben beszélgettek vagy sakkoztak, a hitvesi ágyat azonban soha többé nem osztották meg. Egyszer megkérdezte a férjét, látta-e Hansot a per óta. – Dehogy láttam! Megbolondultál? Először is fogalmam sincs róla, hol tartják fogva. Másodszor ő vetett véget a barátságunknak, harmadszor pedig, még ha tudnám is, melyik börtönben ül, őrültséggel érne fel, ha meglátogatnám. Ezzel újabb gyanúnak tenném ki magam. – Szeretnéd látni? – Nem. Ma éjjel ébren voltam és gondolkodtam a dolgon. Rájöttem, hogy mindennek vége közöttük. Miután jó ideig nem láttam, a bíróság előtt majdnem undorítónak találtam. Hitvány ficsúr! Cecilie bólintott, mert neki ugyanez volt a véleménye. – Elég nehezen tudtam veled kapcsolatba hozni – ismerte be. – Nem vártam volna, hogy ilyen az ízlésed. – Amikor még jóban voltam vele, nem volt ennyire elpuhult – felelte Alexander. – Látszik rajta, hogy haszonleső köpönyegforgató. – Meghiszem azt – mondta Cecilie. A KIRÁLYI GYERMEKEK szépen cseperedtek. A négyéves Leonora Christine volt közülük a leginkább fejlett személyiségű. A legidősebbet, a szerencsétlen Anna Catherinét gyűlölte az anyja, amiért olyannyira hason-

lított felséges apjára. A többi leányka és az egyetlen fiú hihetetlenül gőgösen és szemtelenül viselkedett a személyzettel. Minderre anyjuk, Kirsten Munk, valamint tulajdonképpeni gondviselőjük, az anyai nagyanya, Ellen Marsvin tanította őket. A legpimaszabb a hatéves Sofie Elisabeth volt. A kiszámíthatatlan, féltékeny kislány gyakran kapott dührohamot. Ilyenkor veszélyesen tombolt, megkeserítve valamennyi nevelőnője életét. Anyja és nagyanyja rossz nevelésének köszönhetően később, felnőtt korában férjének, a jobb sorsra érdemes Christian von Pentznek életét tette pokollá. Cecilie nagyon ritkán látta IV. Keresztély trónöröklésre jogosult gyermekeit, akik Brandenburgi Anna Katalinnal kötött első, egyenrangú házasságából származtak. Ők jóformán sohasem tartózkodtak Kirsten asszony csemetéivel azonos helyen. Egyébkent jó néhányan megkérdőjelezték, érvényes-e a király és Kirsten Munk házassága. Forma szerinti esketésre ugyan sohasem került sor, a király azonban állhatatosan kedves párjának és törvényes feleségének nevezte Kirstent. Az asszony ezzel szemben fattyaknak nevezte saját gyermekeit. Cecilie voltaképpen kedvelte Keresztély királyt. Őfelségéről sok rosszat el lehetett ugyan mondani, azt azonban senki sem tagadhatta, hogy aggódó törődéssel veszi körül szeretteit. Példásan gondoskodott gyermekeiről, sőt még Kirstennel szemben is rendíthetetlen hűséget tanúsított. A király Kirsten asszony kétes viselkedése ellenére kötődött rangon aluli feleségéhez. Kirsten Munk azonban sohasem felejtette el, hogy IV. Keresztély első közös gyermeküknek elhunyt hitvese nevét adta. Cecilie szerint nagyreszt ezért gyűlölte annyira a szegény kislányt.

Kirsten Munk szigorú udvarmesternője jelenléte által továbbra is mérgezte a levegőt. Ceciliének jó néhányszor kellett megvigasztalnia két védencét. A rangidős udvarhölgy gyakran szidta össze vagy verte meg őket. Leonora Christinét azért büntette meg, mert a leányka mindig a saját véleményét hangoztatta, Anna Catherine pedig állandó bűnbak volt. Inkább kötelességérzetből, mint gyermekei iránti szeretetből néha maga Kirsten Munk is megjelent körükben. Amikor csak meglátta Ceciliét, aki a törvényszéken megmentette Alexander Paladin becsületét, csalódását és sertett hiúságát az ártatlan gyermekeken bosszulta meg. Amilyen kiszámíthatatlan volt, azt a gyermeket verte meg, aki éppen útjába került. Közben kiderült, hogy a király háborús tervei több időt igényelnek. Az ország nagyurai egyelőre nem akarták támogatni a király harci vállalkozását, így Alexandernek sem kellett rögtön Holsteinbe utaznia. Egy este a gabrielshusi kastély előcsarnokában a következő hírrel fogadta Ceciliét: – Ma megérkezett a nővérem és látni óhajt. A férfi rezzenéstelen arckifejezése eléggé sokatmondónak tűnt. – Úristen – mormogta Cecilie. – Segíts, Alexander! – Magad is elboldogulsz vele – nevetett keserűen a férje. – Én vagyok az, akit ki nem állhat. – De magatartása bizonyára nekem is szól – gondolta magában Cecilie. Remegő térddel nagy nehezen betámolygott a szalonba. AZ ALEXANDERNÉL néhány évvel idősebb Ursula

Horn grófnő hihetetlenül méltóságteljes jelenség volt. Simára fésült sötét haja öccsére emlékeztetett. Alexanderénál világosabb, szürkésbarna szeme jeges tekintettel mérte végig a belépő Ceciliét. A fiatalasszony igencsak megijedt sógornőjének arisztokratikus sasorrától és vörösre festett, egyenes vonalú szájától. Tudta, hogy Ursula Horn egy hősi halált halt német tengerésztiszt özvegye. Az sem kerülte el figyelmét, milyen arcot vág a gabrielshusi szolganép, ha uruk nővéréről esik szó. A fiatal nő tiszteletteljesen köszöntette nála idősebb és előkelőbb származású sógornőjét. Ursula mindössze kurta biccentéssel viszonozta Cecilie meghajlását. Alexander nesztelen léptekkel követte feleségét, és gyengéden a vállára helyezte kezét. Csupán nagyritkán fordult elő, hogy megérintette. – Bemutatom Ceciliét, Ursula. A nővére úgy tett, mintha nem hallotta volna előbbi szavait. – Mi okból ment férjhez ehhez az elfajzott alakhoz? – kérdezte éles hangon Ceciliétől. – A pénze miatt, esetleg a magas rangja vonzotta? – Szerelemből – válaszolta Cecilie, aki éktelen haragra gyulladt, egyelőre azonban fékezte magát. – Ne hordjon össze nekem ilyen dajkamesét! Úgyis rájövök, miért tette. Magdelone! – ripakodott rá az egyik komornára. – Már ez a csaló nőszemély parancsnokol a birtokon? Magdelone a fejét rázta. – Nem, kegyelmes asszonyom, azonban néhány hét elég volt rá, hogy megszeressük Cecilie asszonyt. – Hm – húzta el kétértelmű módon Ursula a száját. – Úgy hallottam, maga nevelőnő őfelsége és annak a

Kirsten Munk nevű némbernek a gyermekei mellett? Az utóbbi nevet végtelen megvetéssel ejtette ki. Legalább ebben az egy dologban egyetértünk – gondolta Cecilie. – Igen – felelte. – No, ez éppen megfelel magának. Saját gyermekre úgysem számíthat. – Reméljük, lesz az is – szólt közbe Alexander, miközben gyengéden megszorította Cecilie vállát. – Ne legyél még nevetséges is! – sziszegte Ursula anélkül, hogy öccsére nézett volna. – Nem állok szóba azzal, aki ennyire undorító módon becstelenítette meg a családunk nevét. Nem lesz gyermeketek, és ezt mind a ketten jól tudjátok. Ceciliében most azonban újra feléledt Sol öröksége. – Amit lehet, megteszünk – mondta a Jéghegyek Népének legdurvább hanghordozásával. Sógornője átható tekintettel meredt rá, majd azon nyomban sarkon fordult. – Ki nem állhatom, ha a szemembe hazudnak – mondta távozóban. – Nem tudom, milyen piszkos tervet főztetek ki, egy dologban azonban biztos vagyok: az én elfajzott öcsém, aki vele hasonszőrűekkel elégíti ki undorító vágyait, sohasem feküdne le nővel! Ceciliét egyszerre fojtogatta a düh és a mélységes csalódás. Életkedvét Alexander gyengéd hangja adta vissza. – Ne bosszankodj, Cecilie! Ursula nem ismeri kettőnk bensőséges barátságát. – Köszönöm – mondta a fiatal nő, mosolyt erőltetve arcára. – Úgy szeretném, ha befogadna a rokonságod. – Majd eljön annak is az ideje. Örülök neked és nagy-

ra tartalak. Minden egyes nappal nő irántad érzett nagyrabecsülésem. Nálad jobb élettársat nem találhattam volna. – Kissé közönséges voltam – bosszankodott Cecilie. – Megérdemelte – mosolygott rá a férje. – Szeretem, amikor vadmacskakent fújsz azokra, akik nem nyerték meg a tetszésedet. Ez a viselkedésed annyira eltér a szokásos modorodtól, egyszerűen nem értem, honnan veszed. Cecilie-Sol válasz helyett titokzatosan elmosolyodott. Forrón vágyott arra, bárcsak magával vihetné Alexandert Norvégiába, hogy bemutassa a szüleinek. A menetparancs azonban bármelyik nap megjöhetett, így a férfi nem hagyhatta el a dán főváros közvetlen környékét. Beköszöntött a karnevál időszaka. A király mulatni akart, kikapcsolódást keresve a fenyegető háború elől. Alexander és Cecilie is elment néhány bálba. Egy alkalommal a fiatal nő csupa idegen között állt. Egyszerre csak körülnézett, mert úgy érezte, mintha Alexander szemmel tartaná. Sejlése helytállónak bizonyult, mert a bálterem túlsó sarkából látta, amint a férfi feléje mosolyog. Noha élénk társalgásba bonyolódott néhány tiszttársával, azonnal Ceciliéhez sietett. Nem pusztán felesége iránt érzett kötelességtudatból, hanem mert hiányolta a fiatal nőt, akinek társaságában jól érezte magát. Az utóbbit különösen gyakran hangsúlyozta. Egy ilyen bálon hirtelen egy boldogan meglepetett hang Alexander nevét kiáltotta, amire mindketten hátrafordultak. Cecilie elképedt, amikor férjére tekintett. Alexander egy pillantás alatt elvörösödött, és olyan erővel ragadta meg a keze ügyébe eső első szék támláját, hogy minden csontja kilátszott.

Alexander nevét egy fiatal férfi kiáltotta, aki egy hölggyel az oldalán éppen feléjük tartott. – Milyen jó, hogy hosszú évek után itt látjuk viszont egymást, Alexander! – mondta örömtől sugárzó arccal az illető. – A hölgy a feleséged? Ő meg az enyém! Mi tudjuk annak módját, hogyan kell a legszebb lányokat kiválasztani! Cecilie most az egyszer tanúja lehetett, amint Alexander elveszíti a hidegvérét. Férje csak nagy nehezen szedte össze magát. – Cecilie, Ő Germund, akiről annyit meséltem neked, a legjobb ifjúkori barátom. Germund, jól feltételezted róla, hogy ő kicsoda. Bemutatom Ceciliét, a feleségemet. – Ő pedig Thyra, az én feleségem. Cecilie asszony, elhiheti, mennyire hiányzott Alexander! Annak idején valóban elválaszthatatlanok voltunk. Egészen addig, amíg el nem tűnt a férje; áthelyeztette magát egy másik ezredhez. Nagyon fájt ez a lépésed, mert borzalmasan hiányoltalak! Alexander kényszeredetten mosolygott. – Rögtön utána megbántam, de akkor már késő volt. A terem egyik sarkában leülve sokáig társalogtak. Cecilie rendkívül rokonszenvesnek találta Germundot. Thyra, a felesége is nagyon kedves teremtésnek tűnt, bár kissé hagyományos gondolkodásúnak ahhoz, hogy igazából megnyerje a Jéghegyek Népe egyik sarjának tetszését. Az alacsony termetű Germund gyors beszédű, élénk férfi volt. Nem lehetett igazán szép férfinek nevezni, mégis igen vonzó embernek látszott. Úgy tűnt, mintha Alexander felélénkült volna, amiért viszontláthatta régi bajtársát, a benne felgyülemlett feszültség pedig gyorsan semmivé oszlott.

E báli este után Alexander tekintetében megjelent valamiféle nyugtalan vonás. Hajszoltnak és szétszórtnak tűnt, néha csaknem ingerülten beszélt a feleségével. Cecilie végül összeszedte a bátorságát. – Mi van veled, Alexander? – kérdezte egyik este vacsora közben. – A legutóbbi bálra gondolsz? A férfi behunyta a szemét. Szenvedő arcával mintha arra akarta volna kérni Ceciliét, hagyja békén és törődjék inkább a saját bajával, de nem szólt semmit. – Talán – mondta félig elfojtott hangon hosszú szünet után. – Ő volt az, ugye? – Igen – mormogta Alexander. – Szeretnéd újra látni? – Mondtam már, Cecilie, hogy nem a puszta vágy miatt kívánok meg valakit. Ez a viszontlátás azonban feltépett egy régen behegedt sebet! Láthattad, milyen boldog a feleségével. Ezenkívül soha a legcsekélyebb sejtelme sem volt iránta érzett vonzalmamról. – Nem hívhatnánk meg hozzánk? – Minek? Képtelen lennék még egyszer átélni mindazt, amit egyszer már végigszenvedtem. Téged pedig sohasem tennélek ki efféle sértésnek. – Ő volt az egyetlen igazi szerelmed, ugye? – Bárcsak ne lennél ennyire jó megfigyelő – válaszolta csaknem dühösen a férfi. – Mindazonáltal igazad van. – Még mindig… vonzalmat érzel iránta? Alexander a rá különösen jellemző fintorra húzta el a száját – Sejtelmem sincs róla. Ezért szeretném kerülni a társaságát. Nem akarok még egyszer megbizonyosodni afelől, hogy… szeretnék a közelében tartózkodni. Még egy-

szer nem akarom átélni azt a döbbenetet, amely annak idején elfogott. – Akkor most nem éreztél hasonlót iránta? – Nem. Csupán a múlt miatti fájdalmat – Mostanában azonban nagyon nyugtalannak látszol. – Mi olyan furcsa ebben? Félek, sőt rettegek! Cecilie egy szót sem szólt többé. Fogalma sem volt arról, miképpen lehetne megoldani Alexander helyzetét. Ezen az esten azonban közelebbről meg nem határozható, fájó érzéssel tért nyugovóra. Sokáig ébren fekve bámulta a mennyezetet anélkül, hogy rendbe tudta volna szedni a gondolatait Néha azt kívánta, bárcsak kevésbé bonyolult egyéniség volna a férje. Ursula árgus szemekkel figyelte őket. Jól tudta, hogy külön hálószobában alszanak. Alexander azonban gyakran helyezte el különböző személyes tárgyait Cecilie hálószobájában, a fiatal nő pedig az ágy mindkét felén aludt. Úgy színlelte, mintha Alexander gyakran töltené nála az éjszakát. A házastársak mindig bizalmasan, csaknem odaadó szerelmesek módján beszéltek egymással, így Ursula semmibe sem köthetett bele. A király és Kirsten Munk legtöbb gyermekét visszavitték Dalumba, ahol anyai nagyanyjuk, Ellen Marsvin élt. A kis Elisabeth Augusta azonban nem volt teljesen egészséges. Mivel Cecilie a közelben lakott, őrá bízták a kislány felügyeletét. Egy március végi reggelen Ursula a reggeli mellett találta Ceciliét, aki sápadtan és kimerülten ült az asztalnál. Az ételnek még a láttára is borzongás fogta el. – Nem kellett volna már régen Frederiksborgba indulnod?

– Elküldtem egy szolgát azzal a hírrel, hogy ma nem tudok odamenni. – Beteg vagy? – kérdezte Ursula, aki már annyira elfogadta a sógornőjét, hogy tegezte. Cecilie szükség esetén bármikor szívesen füllentett. Ebben a tekintetben teljesen Solra hasonlított. – Alexander úgy gondolja, talán gyermeket várok, bár magam még remélni sem merem. Ursula a meglepetéstől kábán bámult rá. – Lehetetlen! – fakadt ki végül. – Te nem várhatsz tőle gyermeket! Cecilie képtelen volt válaszolni a sógornőjének, anynyira rosszul érezte magát. – Ha szabad kérdeznem, ki annak a gyereknek az apja? – érdeklődött metsző hangon Ursula. Cecilie nagy kínnal feltápászkodott az asztaltól. Bár szédülés gyötörte, mégis tiszta hangon szólalt meg. Végszükségben nagyot is tudott hazudni, és most ehhez folyamodott. – Most nagyon alattomos voltál! Elsősorban Alexanderrel szemben. Horn grófnő belátta, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt. Cecilie haragtól izzó tekintetének hatására lesütötte a szemét és gyorsan kiment a szobából. A fiatal nő azonban megértette, sógornőjét ez sem győzte meg teljesen. Áprilisban azután megjött a menetparancs. A hatalmas zsoldossereg és a néhány dán alakulat Holsteinben várta az indulást. Alexandernek nem sok ideje maradt arra, hogy elbúcsúzzék őszintén aggódó feleségétől, mert a kastély előtt lovas futár várt rá. Ceciliével sietve kapkodták össze, amire a férfinak szüksége lehetett a táborban.

Végül felült a lovára. Cecilie görcsösen igyekezett felszárítani néhány árulkodó könnycseppet. – Talán így a legjobb – mondta gyengéden a tiszt. – Ne mondj ilyet, Alexander! – kiáltotta a nő. – De igen. Amilyen gyakran csak tudok, írok neked – mosolyodott el szomorkásan a férje. – És közben ajándékozz meg egy szép kisgyerekkel! Ezzel útnak indult. Cecilie némán meredt a porfelhőbe burkolózó lovasok után.

5. fejezet AZ IFJÚ TARJEI kiéhezve, holtfáradtan bolyongott valahol a Német-Római Birodalom területén. Teljesen eltévesztette a Tübingen felé vezető utat – néha az járt a fejében, hogy valamikor egy másik életben járt ott egyetemre. Kikerült volna a hadműveleti területről – vagy csupán egy gyorsan fellángoló helyi csetepaté színhelyét hagyta maga mögött? Fogalma sem volt, mit gondoljon. Ahová csak bekopogtatott útbaigazítást és egy falat ételt kérve, rögtön bevágták előtte az ajtót, amikor meghallották idegenes hanglejtését. A helyi lakosság azt hitte, a rettegett zsoldosseregektől elszakadt katona. Az idegenben toborzott csapatok mindenhol gyújtogattak, raboltak és a nőkkel erőszakoskodtak. Tarjei egy ismeretlen erdőség kellős közepén kimerülten rogyott le az első útjába akadó fatönkre. Fogalma

sem volt, Németország melyik részen jár éppen. A halálát érző állat módjára az erdő mélyébe húzódott vissza. A fiatalember, korának egyik legígéretesebb orvosa, ekkor tizennyolc éves volt. Rettegett attól, hogy sohasem lesz képes felhasználni a tübingeni egyetemen, illetve Tengel nagyapjától tanultakat. Néhány értékes orvosságot elhozott hazulról. Keményen testéhez szorította tarisznyáját, amelyet akár élete árán is meg akart védeni. Készleteinek legnagyobb része odahaza, a Hársfaligetben volt, olyan titkos helyen, amelyet még nagyapjával együtt jelöltek ki erre a célra. Mi lesz, ha sohasem tér vissza Norvégiába és ha senki sem találja meg a rendkívüli kincseket? Ő, Tarjei felelt a Jéghegyek Népének szent örökségéért. Volt köztük jó néhány különleges anyag, mint gyíkbőr, sárkányvér (vajon honnan szerezték?), macska teje, csecsemő koponyája, de sok gyógynövényből és más anyagból készült ősi orvosság is. Hanna, a vén boszorkány Solra hagyta mindazt, ami a birtokában volt. Sol halála után Tengel vette át az ősi kincset, sőt maga is jelentős készleteket gyűjtött. Mindez Tengel örökségeként Tarjeire szállt. Az öregember idejekorán kedvenc unokája lelkére kötötte, találjon méltó örököst a családon belül, akire az orvosságok szállhatnak. Azonban szigorúan megparancsolta neki, nehogy az átok sújtotta Kolgrimra hagyja a kincset érő medicinákat. A méltó örökös aligha született meg. Az angyalian szelíd és kedves Mattias, Kolgrim féltestvére lenne az, akinek világra jötténél Tarjei maga segédkezett? De csak születik más gyerek is a Meiden és a Jéghegyek Népéből származó Lind családokban. Talán neki magának is lesznek gyermekei, sőt unokái!

Nem. Tarjei érezte, mindennek vége. Teljesen elhagyta az ereje, már ennivalót keresni sem volt képes. Mit is találhatna kora tavasszal az erdőben? Néhány szem mogyoró volt az utolsó táplálék, amit magához vett, azt is több nappal azelőtt. Tovább kell mennem – gondolta. Csak akad valaki, aki segít rajtam. Maga is tudta azonban, hogy mindez hiú ábránd. Az idegenekkel senki sem mert szóba állni, annyira rettegtek tőlük a szerencsétlen helybeli lakosok. A Jéghegyek Népének szent kincse… Tovább kell mennie! Először azonban aludni akart. Fáradt volt, halálosan fáradt… A talaj még a tél elmúltával is kőkemény volt. Tarjei érezte, milyen hideg a föld, de nem tudott semmit sem tenni ellene, és békésen elszenderült. Ekkor véget is ért volna a Jéghegyek Népe titkos örökségének története, ha hirtelen nem következik be valami teljesen váratlan esemény. Tarjei félálomban hallotta, hogy valaki nagyon meszsze tőle kiabál, azonban még a kisujja hegyet sem bírta megmozdítani. A kiáltás vékony, dühösen türelmetlen hangtól származott. – Miért fekszel itt? – kérdezte németül az illető. – Felelj már, te buta ember! Tarjei megpróbált felkelni, de hiába. – Segítened kell! – sipította egyre türelmetlenebbül a hang. Valaki a vállát ráncigálta.

Végre sikerült kinyitnia a szemét. Fogalma sem volt, mennyi ideig feküdt a földön. Teste merev volt a hidegtől és továbbra is annyira kimerült, hogy még a kezét sem tudta felemelni. A tavaszi nap vakító fényében egy apró alak körvonalait pillantotta meg. – Úgy! Éppen itt az ideje – folytatta az ingerült hang. – Azt hittem, hogy meghaltál. – Már én is azt gondoltam – motyogta németül – Te meg ki vagy? – Nem mondhatod nekem azt, hogy te, buta ember! – mondta a csöppség, egy kilenc év körüli kislány. Tarjei észrevette, hogy a kislány bepiszkolódott ruhái rendkívül drága anyagból készültek, hajából pedig fenyőtüskék és száraz levelek állnak ki. – Ki vagy te? – kérdezte a leányka. – Ha gonosz zsoldos, akkor nem szabad segítened és nem is beszélek veled. – Nem vagyok zsoldos, hanem orvosnak készülő norvégiai diák, a háborúhoz pedig semmi közöm sincs. – Orvos vagy? Nagyszerű, mert eltörtem a lábamat. Eltörte a lábát és ilyen nyugodtan áll? Ugyan már – gondolta Tarjei. – Még nem mutatkoztál be, te orvos. – A Jéghegyek Népéből származó Tarjei Lind vagyok – motyogta fáradtan és bosszúsan az ifjú. – Micsoda gyerek! Azt követeli egy félholt embertől, mutatkozzék be! Azért mutatkozott be a Jéghegyek Népéből származó Lind néven, mert a család végül emellett döntött. A Lindet a Hársfaligettől kölcsönözték, a Jéghegyek Népe toldaléktól pedig annak ellenére sem akartak megválni, hogy Tengel nagyapa gyűlölte ezt a nevet. Évtizedekkel a

tröndelagi hajtóvadászat után rég nem akadt olyan ember, aki emlékezett volna a boszorkányok és varázslók rettegett nemzetségére. – A Jéghegyek Népéből származó Lind? Hiszen ez nemesi névnek tűnik – mondta nagy kegyesen az ifjú hölgy. – Úgy van – bólintott Tarjei, mert hosszú neve tagadhatatlanul nemesen csengett. – Téged pedig hogy hívnak? – Nem beszélhetsz így hozzám! – kiáltott fel a kislány, állítólag törött lábával nagyot rúgva a földbe. – Mert én Cornelia kisasszony vagyok, Georg von Erbach zu Breuberg gróf unokája. A szüleim meghaltak, ezért Juliana néninél lakom. – Most pedig azt akarod, hogy segítsek a lábadon? – Nem tegezhetsz, mert azt senkinek sem szabad! – Úgy beszélek, ahogy akarok – motyogta még mindig félig behunyt szemmel Tarjei. – Akkor inkább elmegyek – válaszolta a grófkisaszszony és azzal hátat fordított a diáknak. – Csak nyugodtan, így legalább nyugodtan halok meg. Te nem tudsz segíteni rajtam, mert öntelt és buta vagy. Őkegyelme, a kis Cornelia von Erbach zu Breuberg először arra gondolt, hogy otthagyja a szemtelen idegent, kíváncsisága azonban győzött megsértett gőgje felett. – Hogy én segítsek rajtad? Mit képzelsz, te közember? – Semmit sem képzelek. Menj utadra, te undok kis majom! Az ifjú grófnő vonakodva megállt. – Fáj valamid? – Semmim sem fáj. Csak éppen egy hete nem ettem,

és nem tudom, hol vagyok. – Nem értél? Koldus vagy? – kérdezte Cornelia kisasszony és egy lépéssel közelebb jött. – Ha koldus lennék, talán még élnék. – De hiszen te élsz! – Már nem sokáig. A kislány hallgatott egy darabig. – Ha összeilleszted a törött lábamat, hazajöhetsz velem és kaphatsz a konyhaajtóban ennivalót – szólalt meg végül. – Mint a koldusok? – Nem, hiszen nemesember vagy. Szerepelsz a Gothai Almanachban? – Biztos lehetsz benne, hogy nem. – Akkor csak köznemes vagy. Nem is tudom… – Egyen meg a fene! – Téged esz meg, te ostoba! Nos? Segítesz vagy nem? – Mutasd csak a lábadat! A kislány kényeskedve felhúzta szoknyáit. Tarjei megdöbbent a látványtól. A grófkisasszony lába nem tört ugyan el, térde alatt azonban rút seb tátongott. – Hát ezt meg hol szedted össze? – kiáltott fel döbbenten a diák. A kis majom észrevette, milyen benyomást tett Tarjeire a seb látványa és megjátszotta magát. – Megbotlottam egy fa gyökerében – mondta színésznőhöz méltó mozdulatok kíséretében. – Volt egy hülye kő mellette, amelyik felsértette a lábamat. – Régen történt? – Éppen azelőtt, hogy észrevettelek volna. – Nem sírtál?

– Én sohasem sírok. – Vagy úgy. Most azonban sietnünk kell. Gyere csak Tarjei remegő kézzel kereste elő kötszereit és sebkenőcseit. A kis Cornelia tágra nyílt szemmel bámult rá. A fiatalember hirtelen felnyögött. Elsötétült előtte a világ. – Teljesen elfehéredett az arcod – mondta szemrehányón a grófkisasszony. – Magadhoz kell térned és segítened kell rajtam! – Hadd pihenjek még egy kicsit… – Nem, láss hozzá! – Ennem kell. – Már megmondtam, hogy kapsz ennivalót. – Átkozott kis kígyó! – sziszegte Tarjei, aki mostanra teljesen dühbe gurult. – Nos jó, akkor majd meglátjuk, sírsz-e vagy sem. A sebedet ugyanis össze kell varrni, méghozzá azonnal. – Össze kell varrni? – Úgy bizony. Ülj csak le és szorítsd össze a seb széleit, hacsak nem akarod, hogy örökre rút sebhely maradjon a térdeden. A grófkisasszony nem tiltakozott. Különösen azután nem, hogy Tarjei felvilágosította, nehezen akad kérője, ha sebhelyes marad a térde. Összeszorított fogakkal nézte, amint Tarjei ínból készült cérnát fűzött be egy halcsontból való sebvarrótűbe. – Au! – kiáltotta sértett hangon a kis főúri lány. – Megszúrtál! – Persze, hogy megszúrtalak. Akarod, hogy összevarrjam, vagy nem? És még te nem sírsz soha! – Varrd csak, te buta ember, majd összeszorítom a fogam.

A diáknak remegő kézzel, hosszú szüneteket tartva nagy nehezen sikerült összevarrnia a sebet. A kislány egész testében megremegett, amikor Tarjei beleszúrt kékvérű sarjhoz méltón bársonyos bőrébe. Kétségbeesetten összeszorított fogakkal nyöszörgött az összesen három öltés alatt. Tarjei nem mert ránézni, azonban akarata ellenére csodálta a grófkisasszonyt, amiért ennyire fegyelmezetten viselkedik. Végül illatos kenőcsöket dörzsölt a sebre és bekötözte a kislány formás lábacskáját. Miután befejezte a seb ellátását, kimerülten hátrahanyatlott, időt hagyva az ifjú grófnőnek arra, hogy felszárítsa esetleges árulkodó könynyeit. Cornelia kisasszony jó ideig hallgatott. Megpróbálta eltitkolni, milyen leírhatatlan fájdalmat érez a lábában. Egyszerre csak nagyot nyelt és felegyenesedett. – Tulajdonképpen egészen szép vagy – mondta, végigmérve a diákot. – A magad módján – tette hozzá. – Köszönöm! – mondta gúnyos hangon Tarjei. – És mit szólsz hozzám? Nem tartasz szépnek? A fiatalember üggyel-bajjal ránézett. Cornelia kisaszszony ifjú kora ellenére olyan volt, akár valami mesebeli hercegnő. Bájos arcát, nagy, sötét szemét és dacos szájacskáját keretező göndör fürtjei a háta közepéig értek. A szeme sarkától a füléig húzódó két elmaszatolt csík arról tanúskodott, hogy mégiscsak hullatott pár könnyet. Furcsa is lett volna az ellenkezője – Megjárja – vélekedett Tarjei – Olyan vagy, akár egy frissen sült cipó. – Buta vagy! – Annyira azért nem, mint te. – Megmondom Juliana néni férjének. Ő az erfurti vá-

rosparancsnok, és majd megkorbácsoltat téged. – Aha! Így szokott elbánni mindazokkal, akik segítenek neked? No jó, most már csak feszesebbre húzom a kötést a térdeden és készen is vagyunk. Egyébként igazán bátran viselkedtél. A bók boldoggá tette a kislányt. – Gyere – mondta kezecskéjét nyújtva a diáknak, hogy talpra segítse. – Hiszen még a saját lábadon sem tudsz megállni! Majd én viszem a tarisznyádat. – Inkább én – mondta egy fába kapaszkodva Tarjei, miközben igyekezett megbizonyosodni afelől, bírja-e erővel a távolban élelemmel kecsegtető úticélig. – Meszsze van? – Ugyan! A domb túloldalán. Keserves gyalogút következett. Majdnem egyforma lassúsággal sántikáltak a grófi kastély felé. A végén lépésről lépésre kellett támogatnia a kislánynak a fiatalembert. Cornelia szemmel láthatóan élvezte, hogy megjátszhatja az irgalmas szamaritánust. Ez a szerepe láthatóan újdonságot jelentett az elkényeztetett, beképzelt grófi csemete számára. Vagy talán helytelen ilyen módon megítélni a kislány viselkedését? Cornelia csupán egy olyan kor gyermeke volt, amelyben mélységes szakadék tátongott az arisztokrácia és a többi társadalmi osztály között. Ezen a téren csupán Meidenék hangoztattak rendhagyóan szabadelvű nézeteket. A kis Cornelia számára magától értetődően minden más, alacsonyabb helyzetű ember arra rendeltetett, hogy őt szolgálja. Tarjei, aki nem tanúsított magas származásának kijáró tiszteletet, lenyűgözte magatartásával a kislányt – vagy helyesebben szólva: Cornelia jó benyomást akart kelteni az idegen diákban, ezért öntudatla-

nul bár, de mégis leszállt a magas lóról. – Meg kell mondanom neked – szólalt meg a korábbinál békülékenyebb hangon Tarjei –, hogy kevés felnőtt férfi bírta volna ki olyan türelemmel a térde összevarrását, mint te. A grófkisasszony igyekezett közömbösen viselkedni. Mérhetetlen büszkeségében nem érezte helyénvalónak, ha örömmel fogadja a fiatalember bókját Tarjeinek tátva maradt a szája, amikor a domb tetejére értek. Az előttük húzódó völgyben csinos kis falu terült el, túlsó oldalán a földesúr várkastélyával. A völgy túlsó végén egy nagy város körvonalai sejlettek fel. Tarjei megkérdezte a kislányt, hogy hívják a várost. – Még ezt sem tudod? Erfurt! Ott is van egyetem! Most már legalább tudta, Németország melyik részén jár. A szász hercegségben, a katolikusak és protestánsok közötti határvidék kellős közepén. Nem csoda, hogy ádáz harcok dúltak ezen a tájon. – Katolikus vagy protestáns vagy? – kérdezte a grófkisasszonytól. – Csak nem képzeled, hogy katolikus vagyok? – méltatlankodott Cornelia. – Hiszen azok pápisták! Tarjei protestánsnak tartotta magát még akkor is, ha nem volt különösebben vallásos. Ha véletlenül katolikus területre kerül, nem számíthatott volna kegyelemre. Itt azonban szemmel láthatóan nem pusztított a háború. És milyen közel járt egy lakott völgyhöz! Csak egy nagyobbfajta domb választotta el tőle! Örökkévalóságnak tűnt, amíg elérték a várkastélyt körülvevő falba vágott díszes kaput. A diák a bejáratnak dőlt, levegő után kapkodva. – Gyere már – szólt rá érzéketlenül a kislány. – Mind-

járt megérkezünk. Nekivágtak a kínkeserves út utolsó szakaszának, most már csak a kastély tágas udvarán kellett áthaladniuk. Tarjei kénytelen volt a grófkisasszony vállára támaszkodni. Egyszerre csak több tucatnyi ember sietett ki az épületből. – Cornelia, drága gyermek, hol jártál? – kérdezte egy gazdagon öltözött ifjú hölgy; – Csak tavaszi virágokat akartam szedni, Juliana néni – mondta irgalmas szamaritánushoz illő méltóságos hanghordozással a grófkisasszony: – És eltörtem a lábamat, amikor elestem, de ez a szegény ember megreparálta. Megvarrta a bőrömet! Én pedig megmentettem, mert nemes ember és orvos. Több hete nem evett és nem zsoldos, de egy kicsit buta. Nagynénje odaért a kislányhoz és felemelte, miközben csókokkal borította el szájacskáját. Tarjei kénytelen volt a legközelebbi fának dőlni. Lassan összecsuklott, miközben fülébe csengett Cornelia elbeszélése, amellyel saját bátorságát ecsetelte. Tarjei semmire nem emlékezett mindaddig, amíg magához nem tért a kastély egyik szobájában. Egy heverőn feküdt, amely mellé finomságokkal megrakott asztalkát helyeztek el. Cornelia türelmetlenül várakozva ült a dívány fejénél. – Na végre! Szörnyű volt, ahogyan aludtál Be kellett vinni, és nagyon bután néztél ki, ahogyan a fejed lelógott a szolga válláról. Egyél! A kislányt időközben megmosdatták és tiszta ruhába öltöztették, így még bájosabb volt. Tarjei óvatosan fogyasztott a drága étetekből és a borból. Amikor csaknem végzett az étkezéssel, belépett

Cornelia nagynénje és a férje, akik von Löwenstein und Scharffeneck gróf és grófnő néven mutatkoztak be. A diák meleg, de egyben tisztelettudó szavakkal köszönte meg a vendéglátást. – Nekünk kell köszönetet mondanunk – mondta Georg Ludwig Eberhardsson von Löwenstein und Scharffeneck gróf, svéd és velencei szolgálatban álló ezredes, Erfurt városparancsnoka. – A kis Cornelia rendkívül önálló és makacs ifjú hölgy, aki gyakran a maga útján jár. Most azonban Önnek kell mesélnie! Rendkívüli orvosi tudásról tanúskodik, ahogyan azt a csúf sebet ellátta. Kicsoda Ön? Cornelia azt mondta, hogy nemesember, az akcentusa pedig idegen számunkra. – Norvégiából jöttem. A nevem Tarjei, tulajdonképpen Torgeir Lind. A Jéghegyek Népéből származom. Túlzás lenne azonban nemesembernek nevezni. Mindöszsze abban értettem egyet a kisasszonnyal, hogy valóban nemesi névként cseng. Az unokatestvéreim nemesek, a dániai Meiden bárói családból származnak, amelynek én nem vagyok tagja. Ennek ellenére büszke vagyok a Jéghegyek Népéből való Lind névre. Von Löwenstein gróf bólintott. – Tudjuk, hogy a norvég nemesség kihalt. Folytassa! – Valóban értek a gyógyításhoz. Atyai nagyapám Norvégia és talán egész Dánia leghíresebb orvosa volt. Jómagam először nála tanultam, azután a tübingeni egyetemre iratkoztam be. Oda tartottam, de a háború miatt nem tudtam folytatni utamat, és idegenes kiejtésem miatt senki sem nyújtott segítséget. – Ez nem csoda. Wallenstein zsoldosai kíméletlenül fosztogatnak. Egyelőre nem tud Tübingenbe eljutni. Megtisztelne azzal, hogy a vendégünk marad mindaddig,

amíg ki nem heveri megpróbáltatásait? – Semmiképpen sem akarok a terhükre lenni! Ebben az esetben engedjék meg, hogy hálám fejében megpróbáljam a kastély lakóinak betegségeit kezelni! – Ezer örömmel, Tarjei úr! – mosolyodott el a gróf. – Annyi itt a kórság, hogy akár egész életét eltöltheti vele. De eszembe jutott valami. Feltehetően Keresztély dán király vezetésével protestáns sereg gyülekezik, innen nem is nagyon messze. Ha beállna felcsernek, úgy fogadnák, akar az ég küldöttét. Ha akarja, beajánlom. Tarjei arca felderült. – Szíves-örömest! Köszönöm a jóságát! Az ezredes elhárítólag intett. – Legelőbb azonban megkérdezném, nem nézné-e meg újszülött kislányunkat, Marca Christianát. Úgy gondoljuk, nem teljesen egészséges és rendkívül aggódunk érte. – Máris – mondta Tarjei és felkelt, egy kissé túl hirtelen, mert szeme előtt elsötétült a világ, azonban hamarosan összeszedte magát. – Már sokkal erősebb vagyok – biztosított mindenkit, önmagát is beleértve. Mélyen meghajolt Cornelia kisasszony elölt. – Köszönök mindent! Teljesítetted az ígéretedet. Nélküled már halott lennék. Cornelia nagy kegyesen biccentett. Arca sugárzott a jóindulattól, nem állhatta meg azonban, hogy így ne szóljon: – Georg bácsi, be kell fognunk a fülünket, amikor felveszi a rossz szokását és azt mondja nekem, hogy te. Szegény ember nem ismer más megszólítást. Von Löwenstein gróf a kislány feje felett bátorító pillantást vetett Tarjeire.

Miután a diák megvizsgálta az újszülött Marca Christianát, kijelentette, hogy a csecsemőnek anyatejre van szüksége, mert a gyomra nem tűr el más ételt. – Sajnos nem sikerült dajkát szereznünk – mondta aggódva az anya. – A pesztonka kecsketejbe mártott finom cipót ad neki, ennél jobb étellel pedig tényleg nem tudunk szolgálni. – Nem jó – válaszolni elgondolkodva Tarjei. – Legalábbis neki nem, túlságosan érzékenynek tűnik. Nézze csak meg, milyen kiütés lepte el! Ön személyesen nem tudná…? – Én? – szörnyülködött a grófnő. – Szó sem lehet róla! – Ha meg akarja menteni a gyermek életét, ez az egyetlen, ami szóba jöhet. Kegyelmes asszonyomnak csak nem apadt el a teje? Juliana grófnő levegő után kapkodott, amiért efféle dolgokról kénytelen beszélni egy ennyire fiatal férfival. – Van tejed vagy nincs? – kérdezte a férje, von Löwenstein gróf. – V-van, de… – Ez az egyetlen megoldás – tárta szét a karját Tarjei. – Drága Juliana, gondolj a gyermekünkre! – könyörgött feleségének a gróf. – Gondold csak meg, mi történik, ha valaki megtudja! Botrány lenne, és mindenki kinevetne. Nem gondolod, hogy a szoptatás tönkretenné az alakomat? Tarjei arcán szemmel láthatóan tükröződött, milyen bosszús. – Kötve hiszem. De ha azt akarja, hogy a gyermek továbbra is betegeskedjék, esetleg satnya maradjon, legrosszabb esetben meghaljon, csak rajta! Öné a választás.

– Jaj, de kínos – vörösödött el a grófnő. – De ha senki sem látja, akkor… Férje arca felderült. – Mindenképpen tedd meg, Juliana. Nem halsz belé, ha valaki megtudja. Részemről azt hiszem, nagyon szép látványt fogsz nyújtani. Madonna a gyermekével. A rendkívül lehangoltnak tűnő grófnő némileg felderült férje utolsó szavaira. Végül lógó orral beleegyezését nyilvánította. A KIS MARCA CHRISTIANA már egy héttel később sokkal jobban volt. A kastély lakói, nemesek és szolgák sorban jöttek Tarjeihez. Mindenki segítséget kapott, bár néha képzelt vagy akár kiötlött bajokkal fordultak hozzá. A rokonszenves, szép arcú fiatal orvost ugyanis mindenki látni akarta. A kis Cornelia mindvégig mellette ült, miközben Tarjei a betegeket kezelte. A grófkisasszony sohasem mulasztotta el közölni, hogy a csodálatos képességű gyógyítót ő találta. Néha megpróbált parancsolgatni a diáknak, ilyen kísérletei azonban kudarcba fulladtak. Cornelia kénytelen volt mindig engedni, még ha egyidejűleg panaszkodott is és kijelentette, milyen buta a nagyszerű jövevény. – Nem kellene inkább a szabadban játszanod? – kérdezte egy napon Tarjei, aki Cornelia végleges engedélye birtokában immár tegezhette a grófkisasszonyt. – Nem, jobban szeretem nézni, milyen melegen nézel valakire, ha sajnálod. Miért nem sajnálsz engem soha? – Mert nagyon jó dolgod van. De mindig melegen nézek rád, kis barátom, mert szeretlek.

Cornelia arcocskája felragyogott örömében. – Te vagy az én barátom – suttogta áhítatosan. – Eddig sohasem volt barátom. Tarjei csak most döbbent rá, milyen magányosan is nőtt fel ez a gyermek barátságos, de szigorú rokonainál. Nem volt kivel játszania és bolondoznia. – Te pedig az én barátom vagy – mondta komoly hangon Tarjei. – A legjobb barátom. A kislány csillogó szemmel rábólintott. – A barátság nagyon szép dolog, Cornelia. A legszebb, ami létezik az életben. A legerősebb, de egyben legsérülékenyebb kapocs, ami két embert összeköthet. – Igen – szipogta ünnepélyesen a grófkisasszony, anélkül hogy teljesen értette volna, mit is mondott a fiú. NEMSOKÁRA HÍRT KAPTAK a nagy protestáns sereg elindulásáról. A dán király által vezetett had Holsteinből dél felé vonult. Cornelia vigasztalhatatlannak bizonyult, amikor Tarjeinek útra kellett kelnie. A diák leguggolt és karjába vette a kislányt. A grófkisasszony Tarjei vállához szorította fejecskéjét és szívszaggatóan sírt. Könnyeivel benedvesítette a fiatalember ruháját és hosszú haját. – Én sírok, Tarjei! Tényleg sírok, mert annyira szomorú vagyok. Így csak nem utazhatsz cl? A diák gyengéden megcsókolta a leányka haját – Hiszen barátok vagyunk, Tarjei – tett Cornelia még egy utolsó kísérletet. – Nem szabad elmenned! – El kell mennem, drága kisgyermek – mutatott a diák az udvaron várakozó felnyergelt ló felé.

– Akkor veled megyek. – Magad is jól tudod, hogy nem lehet. Egyébként bedugult az orrod. A kislány gyorsan megtörölte az orrát, de közben csupa maszat lett az arca. – Ugyan már, Cornelia! Van zsebkendőd? Zsebkendő természetesen akadt. Tarjei gyengéden megtörülte a grófkisasszony orrát, ezután meg kellett ígérnie, hogy azonnal visszajön, mihelyst vége a “buta háborúnak”. Miután útnak indult, a leányka egészen a kapuig a lova mellett haladt. Tarjei megfordult a nyeregben, búcsút intve a könynyező apróságnak. Isten veled, Cornelia – gondolta szomorkásan. Éppoly jól tudod, mint én, hogy soha többé nem látjuk egymást. Georg Ludwig von Löwenstein und Scharffeneck személyesen kísérte Tarjeit a szász hercegség területén előrenyomuló protestáns seregig, ahol a legfőbb vezérek jóindulatába ajánlotta az ifjú tudóst. Keresztély király hadában tárt karokkal fogadták a meglepően fiatal felcsert. Teljes tábori kórház állt rendelkezésére, sőt minden ez irányú kívánságát teljesítették. A Jéghegyek Népéből származó Tarjei Lind jól tudta, mire van szüksége a betegek ellátásához.

6. fejezet A PROTESTÁNS SEREG a holsteini Steinburgból hatalmas lemmingrajként hömpölygött Délnek. Főparancsnoka IV. Keresztély dán király volt, aki e tisztére nem

minden vita nélkül tett szert. A protestáns szövetséget alkotó Anglia, Brandenburg, Hollandia, Szászország, valamint az összes északnémet szabadváros igazából képtelen volt felfogni, milyen érdeke is fűződik Dániának ehhez a hadjárathoz, amelyet egyáltalán nem tekintettek vallásháborúnak, inkább nagyon is világi célú leszámolást láttak benne. Svédország és Franciaország továbbra is várakozó álláspontot képviselt. Keresztélynek végül családi összejátszás révén sikerült elérnie, hogy megválasszák főparancsnoknak. Tisztségét nem csupán saját két szavazatának, hanem fiának, Ulriknak, Schwerin püspökének, valamint brémai, verdeni és pfalzi rokonainak is köszönhette. Az előrenyomuló sereg két alvezére Johann Ernst szász-weimari herceg, a lovasság, valamint Johann Philipp Fuchs tábornok, a gyalogság parancsnoka volt. A Steinburgban táborozó hadsereghez fokozatosan csatlakoztak az északnémet vidékek lakosai, de váratlanul sok dán katona is érkezett. Alexander Paladin ezredesi rangban a lovasság egyik nagy létszámú alakulatát vezette, amely főleg ÉszakEurópa országaiból toborzott zsoldosokból állt. A sereg végén, a talpasok között menetelt a Norvégiában összefogdosott néhány szerencsétlen. Alexandernek sejtelme sem volt róla, hogy Graastensholmból hárman is erősítik a gyalogság sorait: a Jéghegyek Népéből származó fivérek, Trond és Brand, valamint a derék és engedelmes Jesper, Klaus fia. Egyikük sem tudta, ki állította fel a sereg legvégén egy sötét este a tábori kórházat… Csupán arról értesültek, milyen örömmel fogadták az új felcsert, ugyanis a különféle járványok máris felütötték a fejüket. Trondot, Brandot és Jespert színpompás egyenruhába,

vörös zubbonyba és sárga nadrágba bujtatták, így társaikkal együtt kiváló célpontot képeztek az esetleges ellenség számára. Muskétával és szuronnyal is ellátták őket, Brandnak és Jespernek azonban egyáltalán nem fűlt a foga a fegyverforgatáshoz. Trond volt közülük az egyetlen, aki kalandot látott az egész katonáskodásban. A két másik fiú keservesen sóvárgott az otthon melege után. – Úgy szeretnék egy lovat – szólalt meg Trond, amikor nyárra elérték Hamelnt, anélkül hogy ellenségnek akár a nyomát is látták volna. – Milyen szívesen vezetném akár a legkisebb csapat katonát is! – Akkor miért nem ajánlkozol rá? – fortyant fel Brand, akinek elege volt bátyja állandó nyafogásából. – Meg is teszem – ígérte meg Trond. – Már holnap! Brand és Jesper egy domb oldalán feküdve nézték, amint Trond nagy léptekkel távozik. Dúlt-fúlt magában, amiért a másik kettő oly kevés megértéssel viseltetett szíve vágya iránt. Brandot, Are legfiatalabbik és leglassúbb természetű fiát voltaképpen jóindulatú lélekkel áldotta meg a sors. Néha azonban felgyülemlett benne a méreg, s ilyenkor alaposan megmakacsolta magát. Tengel unokái közül ő volt az egyetlen haragtartó, aki ha megsértődött, hosszú ideig egy szót sem szólt. Amikorra mindenki elfelejtette, tulajdonképpen miért is sértődött meg, még mindig ezen rágódott, úgy gondolta, mindenkinek értenie kellene, miért is viselkedik így. Apjához hasonlóan nagydarab ember volt, széles arccsonttal. Mélyen ülő szemének színét igazából senki sem tudta volna közelebbről meghatározni. A lányokat még nem fedezte fel, hiszen alig töltötte be tizenhatodik élet-

évét. Tulajdonképpen túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy elvigyék katonának. Jesper, Klaus fia sok szempontból Brandra emlékeztetett, és jóban-rosszban összetartott vele. Lenszőke fején jól látszott, hogy anyja, Rosa fazekat rak a fejére és így nyírja le a haját. Egyazon évben született Tarjeivel, Are legidősebb fiával, de egyéb közös vonásuk nem volt. Jesperből mindenfajta rossz tulajdonság hiányzott. Számára felfoghatatlan volt a világ gonoszsága. Branddal szemben igencsak figyelt az útbaejtett falvakban és városokban felbukkanó lányokra. Esténként a horkoló, izzadság szagú katonák között forró vágyakozás fogta el a fehérszemélyek iránt. Ő sohasem mert volna úgy odakiabálni a nőknek, mint a zsoldosok. Mindig elvörösödött, majd félszeg, de egyben boldog mosollyal elfordította fejét, ha menet közben egy lány szemezett vele. Trond jelleme tökéletesen eltért a másik két fiúétól. Türelmetlen, gyorsan felfortyanó természete volt. Noha gyorsan vágott az esze, képtelen volt Tarjeihez hasonlóan gyakorlati célra fordítani. Túl nyughatatlan volt ahhoz, hogy be is fejezze, amit elkezdett. Tudta, őrá vár a hársfaligeti birtok öröksége, miután Tarjei, a legidősebb fivér semmiféle hajlandóságot sem mutatott a földművelésre. Azonban azzal is tisztában volt, hogy a gazdálkodói hivatást mintha egyenesen Brand testére szabták volna. A tizenhét éves Trond csupán a katonáskodáshoz érzett kedvet. Úgy gondolta, a tiszti pályát az ő számára találtak ki. Trondra mindig is rávetült bátyja, Tarjei árnyéka, akinek szellemi képességeit sohasem érte el, bármennyire is vágyott rá. Az a gondolat sem tűnt valami kellemesnek, hogy útjában áll öccsének. Netán Trond éppen azért akart

mások felettese lenni, mert így jobban megállta volna a helyét? Ő maga sohasem gondolta végig a dolgot. Ami a külsejét illette, jobban hasonlított Tarjeire, mint Brandra. Bátyjánál azonban alacsonyabbra nőtt, arcvonásai finomabbak voltak. Szürke szeme gyors pillantással mérte fel a környező világot, újabb meg újabb kalandokat keresve. Ezen az estén a két fivér köpenyébe burkolózva feküdt, kettejük között pedig az alvó Jesper foglalt helyet. – Miért nem ütközünk sohasem ellenségbe? – suttogta bosszúsan Trond. – Küzdeni akarok, meg akarom mulatni, mire vagyok képes. – Én viszont nem – súgta vissza Brand. – Semmi kedvem meghalni. – Ki beszél itt halálról? – kérdezte felkönyökölve Trond. – Magától értetődően az ellenség esik el, nem én. – Ez azért nem egészen magától értetődő. – Nem tartozunk a Jéghegyek Népéhez? Te is tudhatod, hogy majdnem halhatatlanok. – Nyilván eltúlozod a dolgot. Közülük néhányan rendelkeznek ugyan különleges tulajdonságokkal, mi azonban hétköznapi emberek vagyunk. Trond visszafeküdt a hátára. – Tudod, mi jár az eszemben? – mondta elgondolkozva. – Te is hallottál már róla, hogy a Jéghegyek Népének volt hajdan egy varázsfüvekből és egyebekből álló kincse. Ehhez állítólag egy mandragóragyökér is tartozik. De jó volna megszerezni! Azt hiszem, ha valaki megszerezné ezt a kincset, erőssé, halhatatlanná, talán még láthatatlanná is tehetné magát. – Haha – mosolygott kételkedve Brand. – Kötve hiszem. Méghogy mandragórával?

– Az egész kincs eltűnt, így kár gondolni rá. Brand sokáig hallgatott, végül nagyon lassan így szólt: – A kincs nem tűnt el. Azt hiszem, tudom, kinél van. – Micsoda? – hüledezett felugorva Trond. – Valaki megkapta volna nagyapától? – Igen. Úgy emlékszem, egyszer beszélt róla, csak mi akkoriban olyan kicsik voltunk, hogy fel sem fogtuk, mit mond. – És kinél lenne? – kérdezte Trond. – Tarjeinél. – Tarjeinél? Minek az neki? Elég okos egymagában is! Brand vállat vont. – Nem azt mondta akkor nagyapa, hogy Tarjei az egyetlen, aki helyesen bánik a kinccsel? Trond semmire sem emlékezett, ugyanis annak idején nem figyelt oda Tengel szavaira. – De hiszen Tarjei Tübingenben van, Németország déli részén! Csak nem vihetett mindent magával oda! Otthon rejthette el a kincset, méghozzá jól, mert én ugyan semmit sem láttam belőle! – Így lehet – mondta elgondolkozva Brand. – Bizonyára eldugta, nehogy hozzáférhessen az a bolond Kolgrim. Trond a sötétben testvérére nézett. – Néha valóban használod az eszedet, öcskös. Nyilvánvalóan igazad van. Tudhatod, hogy nagyapa mennyire igyekezett jót tenni. Én mégis úgy vélem, helytelenül cselekedett. A családban az olyan kiválasztottaknak van joguk a varázsszerekhez, mint amilyen Kolgrim. – Igaz – mondta Brand. – Azt hiszem, nagy igazság-

talanságot követtek el vele szemben. – Nekem is ugyanez a véleményem. – Mulatságos dolog lenne láthatatlanná válni! – nevetett Brand. – És állítólag egyéb varázslatos tulajdonságai is vannak a mandragórának! A legjobb azért mégis az lenne, ha az ember láthatatlanná válna. Gondold csak el, mit tehetne az ellenség táborában! – Meghiszem azt – nevetett Trond. A két fivér vad képzelgésekbe bocsátkozott, mit művelhetne az, akinek sikerült láthatatlanná tennie magát. AZ EGYIK FIVÉR ébren feküdt az éjszakában. Képtelen volt álomra hajtani a fejét. Ábrándokba ringatta magát és azon méltatlankodott, miért nem az arra érdemesek kapták örökül a kincset. Felült és a sötétben lobogó tábortűz felé nézett. Különös, mindaddig önmaga előtt is ismeretlen gondolatai támadtak. A fantáziájában megjelenő képek egyre ijesztőbbek, egyszersmind egyre vonzóbbak lettek. Olyan szédítően sötét mélységek felé csábították, amelyek mindaddig ismeretlenek voltak előtte. A mandragóra… láthatatlanná tesz… Jesper nyöszörögve fordult meg, lerúgva magáról a köpenyét Álomittas szemmel nézett körül. A másik rémülten kapkodott levegő után. – Mi bajod van, Jesper? – Vigyázz. – suttogta döbbenten Jesper. – Nagy macskát láttam álmomban! Vagy talán nem is macska volt, hanem egy óriási hiúz. Pontosan ott, ahol most ülsz. – Ne beszélj össze mindenféle ostobaságot!

– Esküszöm, hogy láttam! – Tényleg macskát láttál álmodban? – Nem pontosan macskát. De egy fénylő szempár pontosan úgy verte vissza a tűz fényét, mint a macska szeme. Pontosan olyan magasról villant rám, mint amilyen magasan a te szemed van. Az az állat valahol mögötted ólálkodik! – A nyelvi kifejezőkészség nem nagy erősséged, Jesper – igyekezett a másik az előbbi látványról elterelni a szót. – Ilyen rövid idő alatt háromszor ejtetted ki a pontosan szót. – Nem érted, hogy veszélyes lehet! Óriási nagy állat volt! A két katona körbejárta a dombot, de macskának vagy hiúznak nyomát sem találták. Jesper feldúltan feküdt vissza a földre. – Akkor biztosan rémálom volt. Pedig pontosan emlékszem… Gyorsan elhallgatott, mert ezt a szót már használta az előbb. A másik ugyancsak lefeküdt a köpenyére, miközben ajkán enyhe mosoly jelent meg. Tudtam! Tudtam! – gondolta félálomban. Tudtam, hogy egy vagyok a Jéghegyek Népének kiválasztottjai közül. Nagyapa is tudta, hiszen egyszer olyan furcsán nézett rám. Közülük való vagyok? Milyen nagyszerű érzés, hogy végre rájöttem! Ez azonban az én titkom marad. Senki sem tudhatja meg. AZ IFJÚ TROND MÁSNAP a többiek legnagyobb elké-

pedésére felkereste ezredparancsnokát, Kruse alezredest. – Micsoda? – mosolyodott el gúnyosan a magas rangú tiszt, aki ivócimborái társaságában éppen befejezte pompás vacsoráját. – Miféle gőgös norvég vagy te, hogy azt hiszed, tiszt lehet belőled? Honnan vetted a bátorságot? – Nincs ugyan sok tapasztalatom – váltotta be Trond. – De tudom, hogy rendelkezem a szükséges vezetői képességekkel. A finom ételektől és italoktól vidám urak jót nevettek rajta. – Kapsz egy feladatot – mondta derűs arccal Kruse. – Ha sikerül, beszélünk még róla. Sőt, két feladat is akad! Képes vagy rá? – Igen, alezredes úr – bólintott rá boldogan Trond. – Jó! Van néhány zsoldosunk, akikkel senki sem bír. Meg kell szelídítened ezeket a vadállatokat, ez az első feladat. Utána pedig felderítő úrra kell vezetned őket az első kis faluba, amely Hamelntől délre fékszik. Abban a fajúban állítólag a katolikusok előőrsei lapulnak. Ha sikerül híreket kapnod róluk anélkül, hogy az ellenség észrevenne benneteket, és a zsoldosok sem dúlják fel a falut – akkor tiszt leszel! Trond odavolt a boldogságtól. Kruse tiszttársait viszont aggodalom fogta el. – Nem lesz ez túl kockázatos vállalkozás? – kérdezték többen is, miután Trond kisietett a parancsnoki sátorból. – Ez a zöldfülű szörnyű bajt hozhat ránk. – Ugyan! Először is nem boldogul el azzal a népséggel, mert ott helyben laposra fogják verni. Másodszor, itt sok mérföldes körben egyeden katolikus előőrs sincs, mert Tilly még nem kapott parancsot az indulásra.

A Német-Római Császárság támaszát alkotó, ellenséges katolikus ligát Miksa bajor választófejedelem vezette. Legkiválóbb hadvezére az aszketikus, vallási fanatikus Tilly gróf volt, aki már 1622-ben egész Pfalzot meghódította a katolikusok számára. 1623-ban győzelmet aratott Braunschweig-Wolfenbüttel hercege felett, 1624-ben pedig hadai élén már Hessenben járt. Az északnémet protestánsok ekkor kezdtek felfigyelni rá. Tilly három dologgal büszkélkedett: sohasem ivott bort, sohasem “bujálkodott asszonyi állattal”, és sohasem győztek le csatában. A katolikusok másik nagy hadvezére, Friedland hercege, Wallenstein Tillynek mindenben szöges ellentéte volt. Legalább tíz országból összeszedett zsoldosai vezérük áldásával könyörtelenül végigdúlták a német birodalmat. Wallenstein szerette a fényűzést és a kegyetlenséget. Hogy táplálni tudja hatalmas seregét, megengedte nekik, hogy minden útjukba eső települést kifosszanak. Ő maga fejedelmi módon élt összerabolt kincseiből. Zsoldosai rajongtak érte. Sokan közülük – a tiszteket is beleértve – protestánsok voltak, de ezzel egyikük sem törődött különösebben. Fő céljuknak a meggazdagodást, a polgári lakosság kirablását tekintették. A komor arcú Wallenstein tűzben égő sötét szeme csaknem megszúrta azt, aki beletekintett. A kiszámíthatatlan hadvezér dühkitöréseitől minden alárendeltje rettegett. Wallenstein számára a katolicizmus nem volt egyéb üres szónál, minden bizodalmát a csillagokba helyezte. Számára az asztrológián kívül nem létezett más vallás. Wallenstein hadával túl messze járt ahhoz, hogy fenyegethesse Keresztély király seregét. A fiatal von Pappenheim ugyancsak a katolikus liga

hadvezére volt, de az ő neve csupán jó néhány évvel később vált ismertté. Keresztély király zsoldosai nem voltak sokkal jobbak Wallenstein hordáinál. A legrosszabb hírnévnek az a banda örvendett, amelynek ráncbaszedésével az ifjú Trondot bízták meg. Az említett csapatnak semmiféle harci morálja nem volt. Nagy létszámú, gyülevész civil népség kísérte őket, asszonyokat és gyermekeket is beleértve. A zsoldosok csakis akkor engedelmeskedtek bármilyen parancsnak, ha hasznot szimatoltak belőle. Trondot gúnyos vigyorgással fogadta tíz-tizenkét válogatott fickó, amikor még ugyanazon az estén felkereste őket. A fiatalember gondosan felkészült a feladat végrehajtására. Sejtette, hogy a zsoldosokkal nem babra megy a játék, ezért színpompás egyenruhájára különféle kitalált jelzéseket varrt fel. Ezeknek ugyan semmiféle jelentésük nem volt, mindenesetre jól mutattak rajta. Trondot elfogta a rémület, amikor meglátta, mit vállalt magára. A nyelvzavar sem könnyítette meg a dolgát. A díszes társaságban németek és olaszok is voltak, ezért egy tolmácsot is magával vitt. Az utóbbi Trondot mint őfelsége felderítőjét mutatta be. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a felderítőknek nem kellene ennyire rikító ruhába öltözniük. A háborúban díszesen, csaknem fényűzőn öltöztek a zsoldosok. Az álcázó szín akkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Ha valaki azzal áll elő, hogy ilyen célra netán alkalmasabb a csukaszürke vagy az olajzöld, gúnyosan kiröhögték volna, Trond azonban tudta, hogy rendelkezik vezetői tulajdonságokkal, még ha mindeddig ő volt az egyetlen, aki ezt el is hitte.

Akárhogy is volt, szeméből tekintély sugárzott, amikor habozás nélkül egy nagydarab, durva fickóra mutatott, aki a tábortűz mellett ülve éppen egy markotányosnőt ölelgetett. – Te – mondta hidegvérrel Trond –, te vezeted a többieket. Ösztönösen a megfelelő emberre mutatott, ugyanis az illetőt a gyülevész csapat hallgatólagosan vezérének tekintette. A marcona hadfi elengedte a némbert, miközben gúnyos fintorra húzta a száját – Hát ez meg miféle csodabogár? – kérdezte félig magában, hangja azonban bizonytalanul csengett. Trond rögtön észrevette, hogy képes irányítani a fickót. Az ifjú norvég a tolmács útján magyarázta el nekik, miféle feladat vár rájuk. Tekintélye csorbát szenvedett ugyan emiatt, azonban egyetlen pillanatra sem vette le szemét a zsoldosvezérről, aki pislogni sem mert. Trond igaza bebizonyosodott: vezetésre termett ember volt. Talán csak a háborúban, ő azonban ezt a fajta életet kedvelte. Most tekintélyt sugározva uralta a helyzetet. Az emberek általában határozottan lépnek fel azon a területen, amely valóban érdekli őket. Trondnak otthon, a Hársfaligetben semmiféle tekintélye nem volt, ugyanis mindenfajta mezőgazdasági munkát halálosan unalmasnak talált. A zsoldosok akaratuk ellenére hallgattak rá, mert az ismeretlen taknyos tudott a vezérükkel bánni, hangja lágyan ugyan, mégis tekintélyt parancsolón csengett, tekintetéből pedig komolyság áradt. – Szó sem lehet fosztogatásról – mondta a tejfelesszájú ifjú. – Óvatosan ki kell kérdezni a helybelieket, ezért meg kell nyernünk a bizalmukat Ha feldúljuk a házaikat,

nem bírhatjuk szóra őket – De majd ha kést szegezünk a torkuknak, akkor igen – vigyorgott az egyik zsoldos. Trond gyors pillantást vetett rá. – Mit érnénk vele? Az emberek rémületükben hetethavat összehordanak, hogy futni hagyjuk őket. Nekem olyan katonák kellenek, akik ügyesen ki tudják kérdezni a lakosságot és elég bátrak ahhoz, hogy fegyvertelenül menjenek az esetleges ellenség közé. A durva zsoldosok, akik egyébként nem hallgattak az efféle zöldfülűekre, berzenkedve bár, de rábólintottak. Fogalmuk sem volt arról, ki is ez a legényke. Egyenruhája elárulta, hogy olyan ezredbe tartozik, amely majdnem kizárólag dánokból áll, rangját azonban nem tudták kitalálni. A felderítő ugyan tiszteletet parancsoló cím, de hogy ilyen fiatal legyen…? Amiről beszélt, éppen elég izgalmasnak tűnt. Végre cselekednének valamit. A mindig egyforma, halálosan unalmas meneteléssel már torkig voltak. Trond elzavart néhány fickót azok közül, akik a zsoldosok sarkában lődörgő élősködőknek tűntek. Ily módon tovább nőtt tekintélye a zsoldosok körében, akik megvetették a nyers erejüktől való félelemből hozzájuk csapódó gyülevész népséget. – Itt a táborban nem akarok többé civileket látni, nőket és gyerekeket pedig főleg nem – folytatta Trond. – Ez hadjárat, nem pedig cigánykaraván. Az ilyen népség Wallenstein söpredékéhez illik. Ki velük! A zsoldosok és a nők morogni kezdtek. – Verekedni akartok, vagy elpuhulni az asszonyok szoknyája mellett? – kérdezte Trond. – Az ilyen katonáknak nem lehet hasznát venni. Találok helyettetek mást.

Ezzel sarkon fordult, mintha el akarna menni. – Várjon egy kicsit, nagyságos lovag úr – mondta lassan, hangjában némi fenyegetéssel a zsoldosok vezetője. Trond azonnal megállt. – Nos, jó! Te felelsz azért, hogy holnap reggel sorakozó után valamennyi katona készenlétben álljon. Személyesen Őfelségének jelentem, ha még egyszer civilt látok köztetek. – Ezzel gyorsan eltűnt, mielőtt a morgás lázadássá fajult volna. – Nem jöttek rá, ki vagyok – ujjongott magában, miközben visszatért az ezredéhez. Ha megsejtik, hogy egy graastensholmi parasztfiú bánt így velük, bizonyára miszlikbe aprítanak! TROND A MEGBESZÉLÉS SZERINTI IDŐBEN tíz zsoldosával jelentkezett Kruse alezredesnél. – Alezredes úr, őfelsége felderítője tíz válogatott emberrel ezennel szolgálatra jelentkezik. Jelentem továbbá, hogy a tábort megtisztítottam a civilektől. Készen állunk a feladat végrehajtására és várjuk az alezredes úr további parancsait. Kruse csaknem csuklani kezdett a döbbenettől, azonban őrizte a látszatot. Néhány szóval óvatosságra intette a kis csapatot, majd elbocsátotta őket. – Megáll az eszem – álmélkodott az egyik főtiszt. – Ez a fiú sem most kelt ki a tojásból. Láttad, milyen rangjelzéseket varrt fel a ruhájára? Kruse felnevetett. – Van sütnivalója! Kár, hogy ezek az útonállók péppé verik, ha rájönnek, hogy az egész csak beugratás volt. – De ha sikerül becsapnia őket, úgy gondolom, mégis

megérdemli az elismerést. – Mit is ígértem neki? – Hadnagyi rangot – ugratta Krusét a másik, aki tudta, mennyire becsípett tiszttársa előző este. – Te jóságos ég! Mit szól majd ehhez őfelsége? Tényleg megígértem neki a hadnagyi rangot? – Nem – mosolygott a barátja. – De kevés hiányzott hozzá. – Hála Istennek – lélegzett fel Kruse. – Ez a kinevezés szerencsére sohasem lesz időszerű. A fiú nem tudja teljesíteni a feladatát. A KIS CSAPAT MÁSNAP REGGEL jelentéstételre visszatért az alezredeshez, aki elképedve hallgatta Trond szavait. – Tudom, hogy Tilly Paderborn mellett táborozik – mondta türelmetlenül Kruse. – Már régóta ott van. – Néhány emberem azonban kósza híreket hallott arról, hogy állítólag menetparancsot kapott. – Micsoda? Csak nem Miksa választófejedelemtől? – Valószínűleg tőle. Tilly feltehetően Höxternél szándékozik átkelni a Weseren, alezredes úr. A magas rangú tiszt arca kifejezéstelen maradt – Mi a helyzet Wallenstein seregével? – Semmi hír sincs róla, alezredes úr. – Tilly elindult már? Trond az egyik zsoldosra mutatott, aki ezt mondta: – A falubeliek semmit sem tudtak róla, alezredes úr. A híresztelések meglehetősen bizonytalanok voltak. – Köszönöm! Jó munkát végeztetek! Azonnal értesítem őfelségét.

Kruse sarkon fordult, így nem adott lehetőséget Trondnak arra, hogy a kilátásba helyezett jutalomra emlékeztesse parancsnokát. Trond azonban nem érzett keserűséget az elmaradt előléptetés miatt. A nagyszerű eredmény feletti örömében táncra perdült két bajtársával. Brand és Jesper a bravúros vállalkozás hallatán ugyanúgy elképedt, akárcsak Kruse és a többi főtiszt. Kruse tiszttársai között volt Alexander Paladin is, aki ugyancsak jót nevetett a rettenthetetlen ifjú bolondon. Sejtelme sem volt róla, milyen közeli rokonságba került a vakmerő tejfelesszájúval. A híresztelések igaznak bizonyultak. Tilly készen állt az indulásra. A katolikusok hadvezére epekedve várta az istentelen protestánsokkal való leszámolást. Szokásához híven most is ájtatosan könyörgött Szűz Máriához, járjon közben az Úrnál annak érdekében, hogy döntő győzelmet arathasson az orcátlan eretnekek felett. Vele egy időben Keresztély király alvezéreivel együtt imába merülve fohászkodott Istenhez, támogassa őket az istentagadó, bálványimádó pápisták elleni küzdelmükben. Szegény jó Isten igencsak zavarban érezhette magát. 1625. JÚLIUS 18-ÁN Tilly gróf csapatai Höxternél átkeltek a Weseren, majd diadalmasan nyomultak előre a folyó mentén. IV. Keresztély mit sem tehetett ellenük, ugyanis két nappal a katolikusok átkelése után lezuhant a lováról és súlyos agyrázkódást szenvedett. Magatehetetlenül kellett szemlélnie, amint serege egyetlen puskalövés nélkül kénytelen visszavonulni. A protestánsok legna-

gyobb szerencséjére Nienburg erődje megállásra késztette Tillyt. A megerősített falak között a had némiképpen biztonságban várhatta a király felgyógyulását. A hosszú visszavonulás során világosan megmutatkozott, mennyire roszszul kiképzettek a csapatok, főleg a dánok. A zsoldosok soraiban a fegyelemnek nyoma sem volt. A protestánsoknak éppen ezért nagy szükségük volt a nienburgi falak nyújtotta lélegzetvételnyi szünetre. A Jéghegyek Népéből való Trondot káplárrá nevezték ki, ugyanis a hadnagyi rang természetesen túl nagy megtiszteltetés lett volna ilyen csekély tettért. A fiatalember azonban lovat is kapott, amire már régóta vágyott. Így elváltak útjai öccsétől, Brandtól és közös barátjuktól, Jespertől, bár továbbra is a közelükben tartózkodott. Trond szeme ragyogott a boldogságtól. Are és Meta középső fia, aki eddig mindenkinek útjában állott, végre valakivé vált. Megtalálta helyét az életben. Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy méltó maradjon a rendfokozatra. Trond mindent meg akart tenni további katonai karrierje érdekében.

7. fejezet A DÁNIAI FREDERIKSBORG kastélyában Cecilie igencsak makacsul viselkedett a főudvarmesternővel szemben. Ez alkalommal nem tud Dalumba menni. Gyermeket vár, és az utazás megerőltető lenne. Amúgy sem tudna a megszokott módon a királyi gyermekekkel bánni, mert

súlyos kockázatnak tenné ki magát, ha úgy emelgetné őket, mint eddig. A főudvarmesternő dühbe gurult. – Akkor menjen haza Gabrielshusba, méghozzá ahogy tud, őrgrófnő! Nincs szükségünk gyengélkedő személyekre az udvarban. Távozzék, mégpedig azonnal! – Már gondoltam rá, hogy befejezzem a munkámat, de a hintó csak este jön értem. – Sajnálom. Kölcsönözzön ki egy lovat az istállóból! – De hiszen ilyen állapotban nem ülhet lóra – kiáltott fel elszörnyedve az egyik udvarhölgy. – Mesebeszéd! – mondta a főudvarmesternő, aki Paladin őrgrófnénál magasabb rangú személynek tekintette magát, legalábbis amikor másoknak kellett parancsolgatni. Ezenkívül tudta, hogy egyaránt számíthat a nagyhatalmú Kirsten Munk és Ellen Marsvin támogatására. – Amikor áldott állapotban voltam, mindennap lovagoltam. Úgy hallottam, az őrgrófnő kitűnő lovas. Nyergeltesse fel Florestant! – De hiszen azzal a lóval nagyon kevesen tudnak bánni! – szólt közbe az előbbi udvarhölgy. – Jól lovagol vagy nem? – kérdezte éles hangon a főudvarmesternő Ceciliétől. – Más ló jelenleg nem áll rendelkezésre. Ha nem tetszik, mehet gyalog. Ilyen hosszú úton gyalogoljon? – Nem várhatnék, amíg értem jön a hintó? – Ön megtagadta a rendelkezéseimet. Nem volt hajlandó Dalumba követni a király őfelsége gyermekeit. Az ilyesmire nincs mentség. Kifelé! A főudvarmesternő végre megfelelő alkalmat látott arra, hogy bosszút álljon a dacos természetű norvég nőszemélyen, akit olyannyira kedvelt az udvari pereputty,

és aki a tetejében érdemtelenül lett az egyik legelőkelőbb család tagja. A legalja norvég köznemességből származó perszóna egy Paladint fogott meg férjének! A főudvarmesternő ennek meg a gondolatát is képtelen volt elviselni. Cecilie nagyot sóhajtott. Tudott ugyan lovagolni, de vajon meg tudja-e ülni Florestant? Más választása azonban nem maradt, hacsak nem akart gyalog menni hazáig. Ijedten szedte össze személyes holmiját, majd búcsút vett a szolgálólányoktól, akikkel egytől egyig összebarátkozott. A király Németországban tartózkodott, Kirsten Munk pedig mindenkit elképesztve követte őt a hadjáratba. A főudvarmesternő távollétükben teljhatalmat gyakorolt a palota személyzete felett. Udvari körökben arról pletykáltak, hogy IV. Keresztély és Kirsten asszony házassága látványosan megjavult, amiért az utóbbi követte felséges urát a háborúba. Kirsten mindenáron meg akarta osztani férjével a tábori élet megpróbáltatásait, aminek a családi otthon melegét kedvelő király igencsak megörült. Kirsten Munkot gyakran egyszerű szolgálólánynak nevezték. Ez súlyos tévedés volt, hiszen a valóságban mindkét ágon rendkívül előkelő családból származott. Apja, a hatalmas Ludvig Munk til Nörlund Norvégia helytartójaként nagy vagyont harácsolt össze, míg 1596ban a fiatal király le nem váltotta. Kirsten anyja, Ellen Marsvin Dánia leggazdagabb és legbefolyásosabb asszonyai közé tartozott, nem is szólva a ravaszságáról. Anya és leánya egyaránt cselszövő és fukar természetű volt, Kirsten azonban – szöges ellentétben anyjával – ostoba és felszínes is.

A legtöbb udvaronc a király feleségének hirtelen elhatározását, hogy követi férjét Németországba, nem a fellobbanó szerelem jelének, inkább kalandvágynak tekintette. A frederiksborgi kastélyban fellélegzett a személyzet, mert Kirsten asszony senkinek sem hiányzott különösebben. Amikor Cecilie lement az istállóba a Florestan nevű hátaslóért, a lovász igencsak elkomorodott. – Tartsa keményen, kegyelmes őrgrófnő, de ne nagyon! Nem könnyű bánni vele! – Nincs az istállóban más ló? – Az egész udvar vadászatra ment, kegyelmes asszonyom. – Akkor kívánjon sok szerencsét – mondta nyeregbe szállva Cecilie. – Később eljön valaki a lóért? – Majd elküldöm az egyik istállófiút. Sok szerencsét! Az utóbbira nagy szüksége volt. Florestan ágaskodott és kirúgott a lábával, Cecilie azonban elboldogult vele. Sokszor kellett küzdelmet vívnia az engedetlen lóval, amely Gabrielshustól teljesen más irányba akarta elvinni. Amíg a kastélyudvarba nem ért, valahogyan mégis minden rendben ment. Alexander valamennyi kutyája éktelen ugatással a birtok ifjú úrnőjének üdvözlésére sereglett. Florestan olyan vadul ágaskodott fel, hogy Cecilie képtelen volt visszafogni. A fiatal nő rémülten érezte, hogy lecsúszik a ló hátáról és a földre zuhan. A paripa a kapun át visszavágtatott Frederiksborg felé. A kutyák az arcát nyaldosták. Cecilie elhaló hangon segítségért kiáltott.

Alexander inasa kirohant a kastélyból, nyomában több mis szolgával. – Segítség – suttogta Cecilie. – Leestem a lóról. – Láttuk – mondta feldúlva az inas. – Bokros természetű ló volt. Miért…? – Arra kényszerítettek, hogy elhagyjam az udvart – nyöszörögte Cecilie. – Mert… mert nem akartam Dalumba menni… Ugye, jól tettem, Wilhelmsen? – Természetesen, kegyelmes asszonyom. Fogja meg a kezemet… Cecilie felsikoltott a fájdalomtól. – Úristen, a gyerek! Segítség! A rémült szolgák óvatosan a lakosztályába vitték, ahol a hatalmas hitvesi ágyra fektették. – Szaladjatok el a tudós asszonyért, vagy mi is a neve – rendelkezett az inas. – Siessetek! A fájdalom hullámokban öntötte el Cecilie testét. Estében a fejét is megütötte. Hirtelen elsötétedett előtte a világ. Amikor magához tért, úgy érezte, mintha késekkel hasogatnák a testét. Sógornője, Ursula az ágy fejénél ült. – A gyerek – suttogta rémülten Cecilie. – Elveszítem Alexander gyermekét… – Úgy, úgy – ismételgette gépiesen Ursula. – Feküdj nyugodtan. Mindjárt itt van a javasasszony. Minden rendben lesz. – N… nem – dadogta elfúlva a fiatal nő. – Nem lesz rendben… Érzem… Cecilie sírva fakadt. Nehéz, görcsös zokogás fogta el, amitől még elviselhetetlenebb fájdalom gyötörte. – Úgy szerettem volna… gyermekkel… megajándékozni Alexandert… ő pedig… annyira örült neki… Azt

mondta… hogy… nem hal ki… a családja… Most azonban… mindennek vége. Cecilie nem szándékosan vezette félre a sógornőjét. A magzatot Alexander gyermekének tekintette. Martinius tiszteletes úr közreműködését lényegtelennek tartotta, hiszen még a temetői fészerben is Alexanderre gondolt. A szándéka ellenére mélységesen megindult Ursula átölelte a sógornőjét. – Drága Cecilie – mondta elcsukló hangon. – Drága Cecilie! Cecilie görcsösen Ursulába kapaszkodott, mert a fajdalom újabb hulláma öntötte el. – Úgy szerettem volna boldoggá tenni. Mindig… olyan kedves volt velem… Azt akartam… Annyira borzalmas fájdalmat érzett, hogy egy szót sem tudott kinyögni. – Milyen szörnyeteg módjára viselkedtem veled – mondta zokogva Ursula. – Meg tudsz nekem bocsátani? És vajon Alexander? Gyűlöltem azért, amit a családunk becsülete ellen elkövetett, pedig rosszindulatú pletyka volt az egész! – Jaj, Ursula! – rebegte Cecilie. – Ursula! A fiatal nő kétségbeesetten felsikoltott. Úgy tűnt, mintha belülről darabokra szakadna a teste. Azt is érezte, amint ragacsos és nedves lesz alatta a lepedő. – Alexander! – sikoltott fel olyan erővel, hogy visszhangzott tőle a kastély. Ursula magához ölelte. – És én még nem hittem nektek – suttogta. – Nem hittem a szerelmetekben!

CECILIE TÖBB NAPIG képtelen volt felkelni. Fejsérülése miatt már attól is elszédült, ha megpróbált felülni az ágyban. Kinézett az ablakon. Félálomban feküdt teljesen érzéketlenül. Gondolatai folyton elkalandoztak, egyszerűen semmiben sem tudtak megkapaszkodni. Egyik este, alighogy elköltötte a vacsoráját, Ursula lépett be az ajtón és leült az ágya mellé. – Hogy érzed magad? – kérdezte őszinte aggodalommal hangjában. – Nem tudom – válaszolta Cecilie. – Tényleg, fogalmam sincs róla. Képeden vagyok bármit is érezni. Ursula megszorította sógornője kezét. – Mennyire igazságtalan voltam veletek, elsősorban Alexanderrel szemben! Cecilie lassan Ursula felé fordította a fejét és a szemébe nézett. – Nem – mondta csendesen. – Teljesen igazságtalan nem voltál. Alexandert súlyos megpróbáltatások érték. Sógornője arcán azonnal kiült a néma utálkozás. – Próbáld egyszer más szemmel nézni. Ursula! Alexander rendkívül boldogtalan ember volt! – Mostanra… kigyógyult… belőle? – Megpróbálja. Talán csak észrevetted, milyen boldogok vagyunk egymással? – Igen, igen. De… – Ursula! Kérlek, tegyél meg nekem egy nagy szívességet! Mesélj Alexander gyermekkoráról és kamaszéveiről! Tudod, ő maga nem sokra emlékszik belőle. – Miért érdekel? – kérdezte kitérően Ursula. – Mert végtelenül sokat jelent számomra. Azt hiszem,

életének ebben a szakaszában kell keresni a később történtek kulcsát. – Úgy érted, hogy a ferde hajlamú kéjencek iránt tanúsított érdeklődését? Jaj, mennyire visszataszító az egész! – Csak nem hiszed, hogy mindezt szándékosan akarta volna? Alexander éppen úgy undorodott tőle, mint te vagy én. – Undorodott? – kérdezte hangjában mélységes keserűséggel Ursula. – Kétlem. Nem, nem, Cecilie, Alexander mindig is olyan volt. Emlékszem… A grófnőt öccse hajlamaira gondolva olyan viszolygás fogta el, hogy hirtelen elhallgatott. – Ursula, kérlek! Meg kell tudnom. – Csak nem beszélhetek ilyesmiről! – Próbáld meg! Fújd el a gyertyákat, akkor talán könnyebben megy. Alexander ugyanis semmire sem emlékszik. – De hiszen emlékeznie kell rá! Olyan rettenetes volt, ami történt. – Talán éppen ezért nem emlékezik. Olyan szörnyűség eshetett meg vele, hogy még az emlékét is elfojtotta. – Nem csodálkoznék, ha így tett volna. – Nos? – kérdezte hosszú szünet után Cecilie. – Nem, tényleg képtelen vagyok rá. Ceciliét azonban már az a tény is felbátorította, hogy Ursula ülve maradt az ágya mellett. – Alexanderrel együtt mindenről beszéltünk, amire csak vissza tudott emlékezni. Ez egyikünk számára sem volt valami könnyű. Kezdetben én is úgy gondoltam, hogy mélységesen undorító dolog az egész. Nem tudtam megérteni, hogyan lehet valakinek hozzá hasonló érdek-

lődése. Alexander nem tehet róla, érted, ez olyan, mint egy betegség… bár nem hinném, hogy ő betegségnek nevezné. Egyébként csodálatos ember. A “csodálatos ember” nővére mereven bólintott erre, majd nagyot nyelt. – Megpróbálom, akármilyen visszataszító is. Belefogott az elbeszélésbe. Mesélt a testvéreiket elpusztító pestisről, az Alexandert bálványozó szerencsétlen anyjukról, végül apjukról, aki párját ritkító kéjenc volt. – Van valami köze ehhez a festményeknek? – kérdezte Cecilie. – Alexander beszélt egy festményekkel teli szobáról, ahova nem szeretett bemenni. – Fúj! Apánk szobájára gondolt. Azok a képek valóban undorítóak voltak, csupa kihívóan pucér, kéjtől duzzadó némbert ábrázoltak. Minek is nevezzem, mert művészetnek aztán nem lehet?! Talán piszkos fantáziájú férfiak képzelgésének. Anyánk gyűlölte azt a szobát. Apánk halála után személyesen vetette tűzre az összes mázolmányt. – Nem gondolod, hogy ezek a képek valamiféleképpen befolyásolták Alexander hajlamait? Ursula elgondolkodott. – Nem tudom, de aligha. Mindenesetre rengeteg verést kapott a szörnyű festmények miatt. – Hogyhogy? – Többször belopózott oda. Tudod, az a szoba tiltott terület volt számunkra. Miután Alexander néhányszor már bement, apa megparancsolta az inasának, mérjen rá nádpálcával tíz csapást – Egyszóval Alexander szívesen osont be azok közé a nyomorult képek közé?

– Nem tudom. De úgy gondolom, ez a történet lényegtelen. Én pedig nem úgy gondolom – villant át Cecilie agyán. – Úgy érted, hogy Alexander mindig is természetellenes hajlamokkal rendelkezett? – kérdezte fennhangon. – Úgy bizony. Alig töltötte be a tizenkettedik évét, amikor nagyon gyanús helyzetben kapták rajta. – Egy férfival? – Igen, méghozzá az inassal, aki apánk halála után is a szolgálatunkban maradt. Természetesen azonnal elbocsátották. Noha ártatlanságát hangoztatta, szörnyű büntetésben részesült. – Utána semmi sem történt? – Addig nem, amíg el nem kezdődtek a kósza híresztelések, hogy valami nincs rendben vele. Cecilie egy darabig a mennyezetre nézett, – Azt mondtad, tizenkét éves volt? Mikor verték meg, amiért bekukucskált abba a szobába? – Mikor is lehetett?… Az apánk halála előtti évben. – Alexander hat-hétéves lehetett akkoriban. Láttad, amint megverik? – Ilyen hosszú idő után erre már tényleg, nem tudok visszaemlékezni! – Azelőtt nem vettetek észre nála valami különöset? – Nem. – Miért maradt nálatok az az inas még apátok halála után is? – Sírva könyörgött anyámnak, hadd maradhasson a családunk szolgálatában. – Vagy úgy – szólalt meg elfúló hangon Cecilie. – Mert talált nálatok egy kisfiút, akit megronthatott. Elő-

ször megígérte neki, hogy nem kap verést, ha engedelmeskedik neki, utána pedig a nádpálcával fenyegette, ha eljár a szája vagy nem teszi meg, amit akar. A kisfiút érdekelték a meztelen nők képei, kíváncsi volt rájuk, akár a legtöbb gyerek ebben az életkorban. Azonban számára természetellenes dolgokra kényszerítették. Nem fordulhatott elő ez? Cecilie még sem várta sógornője válaszát, hanem gyorsan így folytatta: – Említetted, hogy Alexander valami szörnyűségen mehetett keresztül. Arra gondoltál, amikor tizenkét éves korában rajtakaptátok az inassal? – Igen. Borzalmas nap volt. Anyánk, aki addig imádta Alexandert, teljesen kikelt magából. Ütötte-verte a saját fiát és a legborzalmasabb szavakkal illette. Alexander több hétig egyetlen szót sem beszélt utána. Ursula kimerülten elhallgatott. – Valóban furcsán viselkedett – szólalt meg halkan egy idő múlva. – Bizonyára sokkot kapott és elfelejtette a gyermekkorát, miután hőn szeretett anyja tetten érte és véresre verte. Bizony, magam is kivettem a részem a verésből – fejezte be szégyenkezve Ursula. Cecilie válasz helyett csupán nyelt egyet. – Tényleg azt hiszed, hogy az inas megrontotta és azután visszaélt a helyzetével? – kérdezte csendesen Ursula. – Fogalmam sincs róla. Amit mondtam, nem egyéb puszta találgatásnál. – Nem tudnád megkérdezni az öcsémet? – Persze, hogy megkérdezem, amikor visszatér. Ha egyáltalán visszatér. Ceciliét ezen az estén új bizakodás fogta el. Hitt

Tarjeinek, aki annak ideién azt mondta, csak azok a ferde hajlamú férfiak gyógyíthatatlanok, akik ilyennek születtek. A fiatalasszony parányi esélyt látott rá, hogy Alexander talán kezdetben normális volt és ismét az lehet. Milyen bolond is az én szívem! – gondolta keserűen Cecilie. – Azért sem huny ki benne a remény! MIALATT NYÁRRA FORDULT AZ IDŐ, két levél jutott el hőseink kezébe. Az első Graastensholmból tette meg a Koppenhágáig vezető utat. Liv e sorokat írta Ceciliének: Drága kislányom! Gyermeked elvesztése szörnyű fájdalmat okozott idehaza. Milyen szomorú lesz jó férjed, ha megtudja! Mit mondjak neked, mit csináljak ebben a helyzetben? Bárcsak elutazhatnék hozzád és együtt lehetnék veled egy darabig! Dánia azonban háborút visel, és senki sem utazhat oda. Mindenek ellenére szerencse, hogy a sógornőd melletted van. Úgy gondolom, kissé nyers modorúnak tűnik, de bizonyára az a fajta ember, aki két lábbal áll a földön. Barátságos és megértő hangú levélben tudósított sajnálatra méltó állapotodról. Kérlek, üdvözöld nevünkben, és köszönd meg a levelét! Drága Cecilie, próbálj meg a jövőbe tekinteni! Szeretett Alexandered, akit olyannyira vágyunk megismerni, bizonyára hamarosan otthon lesz, mert egyszer minden háború véget ér, még ha ez a mostani hét éve tart is. Képtelenek vagyunk megérteni, miért avatkozik bele Dánia. Idehaza Graastensholmon és a Hársfaligetben az élet a megszokott kerékvágásában halad. Nagyon boldogok

vagyunk, amiért kis kedvenced, Kolgrim végre észhez tért. Nem is hiszed el, milyen barátságos és engedelmes tett, Kisöccsével, az elbűvölő Mattiasszal valóságos angyalként viselkedik, és valamennyi graastensholmi nő rajong érte. Nem tudom leírni, mennyire megváltozott. A születésekor támasztott aggodalmaink teljesen megalapozatlanoknak bizonyultak. Kolgrimból mára jó gyerek vált. Kötve hiszem – gondolta keserű szájízzel Cecilie. Miben mesterkedsz vajon, te kis sátánfajzat? Rájöttél, hogy több előnyöd származik abból, ha barátságos képet vágsz? Tarold és Yrja jól vannak. Egy tüskés ág megsértette ugyan eprészés közben Yrja kezét, de már rendbe jött. Az egyik szolgálólány csúnyán megvágta magát a konyhakéssel, a borbély pedig kocsikenőccsel kente be a sebét. Apa vagy Tarjei sohasem tett volna ilyesmit, de a lány sérülése javul. Metát borzalmasan megviselte, hogy két kisebbik fiát háborúba vitték. Are ugyancsak komor és folyton gondolataiba merül, noha korábban sem mutatta ki túlságosan az érzelmeit. A legrosszabb hír azonban az, hogy Tarjei felől semmit sem hallottunk. Küldtünk ugyan egy levelet a tübingeni egyetemnek, de visszajött. Tarjei sohasem jutott el odáig. Mindannyian mélységesen aggódunk miatta. Hallottál róla valamit? Szegény Klaus minden nap kiáll az út szélére. Azt nézi, nem jön-e az a kordé, amelyen Jespert, hőn szeretett fiát katonának vitték. Oly szomorú látványt nyújt a szerencsétlen, én pedig még vigasztalni sem tudom. Apád jól van, de nem tetszik, hogy agyondolgozza magát. Hazahozza az aktáit és éjszakába nyúlón töpreng a nehezebb esetein. Azonban mindenki úgy vélekedik ró-

la, hogy rendkívül igazságos járásbíró. Talán éppen ezért veszi hivatalát oly komolyan. Sajnos elveszítettük a mi jó papunkat, Martinius tiszteletes urat, akivel bizonyára te is találkoztál. Tudod, mennyire hadilábon állt a feleségével, de most úgy tűnik, mintha minden jóra fordult volna köztük. Nemrég zsíros préposti vagy esperesi állást kapott, azt hiszem, Tönsbergben. A felesége a végén megenyhült vele szemben, aminek igencsak örülünk, hiszen ez a derék ember megérdemli egy nő szeretetét. A jó papot valóban nélkülözzük. Lassan zárom soraimat. Azok a virágok, amelyeket elültettél, egy kivételével kicsíráztak. Mást tettem a helyébe. Fogalmam sincs róla, mi az, de szépen néz ki és vöröseslila. Drága kis Cecilie, ne gondolj többé vissza a történtekre! Tudhatod, hogy sok anyának meghal a csecsemője. Oslóban ismertem egy asszonyt, aki egymás után kilenc gyermekét veszítette el, ráadásul egyikük sem érte meg az első születésnapját. Előtted az élet, a Jéghegyek Népéhez tartozók pedig mindig is duzzadtak az erőtől. Apád ugyancsak sokszor üdvözöl. Gondolatainkban veled vagyunk. Ne felejts el levendulát tenni a ruhásszekrényedbe. Pompás az illata és távol tartja a molyokat. Sokszor csókol szerető anyád A másik levél még hosszabb ideig utazott; Alexander Paladinnak szólt és a király futárja vitte. Ursulának busás borravaló fejében sikerült rávennie a hírnököt, hogy eljutassa Alexanderhez a levelet. Alexander, aki egy tisztek számára rekvirált

nienburgi polgárházban lakott, csodálkozással ismerte fel nővére kézírását. Ursula évek óra nem küldött neki levelet. Enyhe félelem fogta el, amikor felnyitotta az írást. Kedves fivérem! Bizonyára elképedsz, amiért levélben fordulok hozzád, hiszen jő ideje nem a legjobb a kapcsolatunk. Itt az ideje, hogy változtassunk rajta. Térj végre a tárgyra – gondolta most már riadtan Alexander. A rossz sejtelmektől tompa fájdalmat érzett a gyomra táján. Kedves Alexander, Ceciliét baleset érte… A férfi szívébe fájdalmas nyilallás hasított. Leesett lovaglás közben és elveszítette a gyermeketeket. Mélységesen sajnállak mindkettőtöket. Nem mertem elmondani Ceciliének, de ha életben marad, kisfiatok lett volna, aki továbbviszi a Paladin nevet. Mindennek Kirsten Munk főudvarmesternője az oka, aki arra kényszerítette Ceciliét, hogy lovagoljon haza, mert nem volt hajlandó áldott állapotban Dalumba utazni. Ceciliét ott helyben elbocsátották és a legvadabb ló hátán kellett hazatérnie. Természetesen panaszt tettem, amiért meggyilkolták az örökösödet, őfelsége azonban nincs idehaza. Mégis remélem, hogy a főudvarmesternő illő büntetésben részesül, csak az a kérdés, ki foglalkozik az üggyel. Cecilie rendkívül csendes mostanában. Alig beszél, csak fekszik és kinéz az ablakon. Ma lát időre fel tudott kelni. Nem tudom, mit gondol vagy érez, de a gyermek elvesztésével közelebb kerültünk egymáshoz. Annyira derék teremtés, örülök, hogy éppen őt választottad. Meg-

próbálok a segítségére lenni, amennyire csak tudok és erőmhöz képest vigasztalni próbálom, de mit lehet ilyen helyzetben tenni? Az ember tökéletesen tehetetlennek érzi magát. Cecilie új fényben mutatta be a gondjaidat is. Én pedig beszéltem neki arról a rettenetes inasról, aki hosszú évekig kihasználta a veréstől való félelmedet. Azt is elmondtam neki, mennyire megvertek. Először, amiért belopóztál apánk szobájába, ahol azok az undorító képek voltak. Másodszor az inassal történt szörnyű jelenet után, amikor anyánk dührohamban tört ki. Mostanra beláttam, hogy semmiről sem tehettél. Meg tudsz nekem bocsátani, Alexander? A tiszt észrevette, hogy ujjai összegyűrték a levél sarkait. Gépiesen kisimította a vastag papírt. Gabrielshusban mindenki szívből szereti kedves feleségedet és vele együtt gyászol. A szolgák lábujjhegyen járnak, nehogy szükségtelenül zavarják. Ne essél kétségbe a gyermek elvesztése miatt! Még sok gyermeketek születhet. Nap mint nap sokat gondolunk rád, és együtt aggódunk Ceciliével miattad. Nagyon vigyázz magadra, ne keresd feleslegesen a veszélyt. Tudhatod, hogy szükségünk van rád. Odaadó nővéred Ursula Alexander leejtette a levelet, és a távolba vesző tekintettel kibámult az ablakon a nienburgi háztetőkre. Még sok gyermeketek születhet. Az ajtón ordonánc kopogtatott be. – Őfelsége haditanácsra hívja össze a főtiszteket, ez-

redes úr. A sereget harcra kész állapotba kell hozni.

8. fejezet KERESZTÉLY KIRÁLYRA IGENCSAK nehéz idők jártak. A dán uralkodó magatehetetlenül feküdt gyönyörű ágyában, amely baldachinjával és egyéb cicomáival meglehetősen nevetségesnek tűnt a nélkülözésekkel teli tábori élet közepette. – Fel kell kelnem – mondta türelmetlenül IV. Keresztély. – Felkelek és agyagba döngölöm Tillyt! – Egy hét múlva, felség – vélekedett személyi orvosa. – Felséged még nem rendelkezik a szükséges erővel. – Mondod te. Most azonban felkelek! – Idehívhatom a felcsert, így felséged vele is konzíliumot tarthat. – Felcser? Megtiltottam, hogy ilyen mészárosokat hívjanak a betegágyamhoz. – A seregnek figyelemre méltón jó felcsere van. Tanult norvég fiatalember. Magam is beszéltem vele. Biztosíthatom róla felségedet, hogy a fiú megdöbbentően nagy tudású. – Hm, norvég volna? – kérdezte a király, aki mindig rokonszenvvel viseltetett másik országával szemben. – Ott élt az egész birodalom legjobb gyógyítója, Tengel, aki sajnos meghalt mar. – Ez a fiatalember az ő unokája. A király felpattant, miközben úgy érezte, mintha ezer kés hasogatná a fejét.

– Au, au, végem van! – Ezzel visszahanyatlott párnáira. – Azonnal hívjátok ide! Látni akarom a fiút! A király elégedetten mosolyodott el. Tengel unokája! Nagyszerű! Jó ideig eltartott, amíg Tarjei a tábori kórházból a király szállására ért. A király orvosa bemutatta az ifjút az uralkodónak. – A Jéghegyek Népéből származó Tarjei Lind? – mondta a király. – Sohasem találkoztam a nagyapáddal… vagy mondjuk inkább, olyan egészséges voltam, hogy nem kellett érte küldetnem. Egyébként nemrég találkoztam egy másik unokájával, aki szeretett feleségem udvarhölgye. – Cecilie, az unokanővérem mindig meleg szavakkal beszélt felségedről. A király jól értette, amit az ifjú felcser nem mondott ki: Kirsten Munkról nem beszélt ugyanolyan meleg szavakkal. Tarjei ezután bemutathatta, mire képes. A király szent és sérthetetlen testének egyetlen porcikája sem kerülhette el, hogy Tarjei megvizsgálja. – Felséged mája nincs teljesen rendben – szólalt meg egy idő után. – Nincs? – kérdezte a király. – Komoly a dolog? – Egyelőre még nem, de némileg megnagyobbodott. – Mit lehet ez ellen tenni? – A panaszok az erős italokra vezethetők vissza, felség – válaszolta diplomatikusan Tarjei. – Hm – mormogta IV. Keresztély. – Nos, akkor kénytelen leszek rossz májjal élni. Az ifjú norvég néhány más kisebb bajt is talált. – Egyébként állíthatom, hogy felséged kiemelkedően

jó egészségnek örvend, ha figyelembe vesszük életkorát és a vállait nyomasztó hatalmas feladatokat. Tarjei szavai megnyerték a csaknem ötvenéves király tetszését. – Azonban… – folytatta szigorú hangon a fiatalember – felséged orvosa tökéletesen helyesen ítélte meg a helyzetet. Felségednek legalább még egyheti pihenésre van szüksége. – Közben Tillynek sikerül összegyűjteni valamennyi csapatát. Wallenstein serege pedig ott lapul valahol mögötte ugrásra készen. Isten a tudója, merre jár az az átkozott csillagjós. – Ez sajnos nem számít, mert felséged egészsége mindennél előbbre való. A fejsérülés végzetes következményekkel járhat, ha nem kezelik megfelelő ideig. A király berzenkedve egyezett bele, hogy egy hétig még ágyban pihen. AUGUSZTUS KÖZEPÉN Keresztély eléggé jó erőben érezte magát. Amilyen erélyes és merész volt, azonnal összehívta a haditanácsot. Rögtön utána megfújták a harci trombitákat. A Nienburgért vívott csata sohasem került a történelem lapjaira, ahhoz túlságosan jelentéktelen és zavaros összecsapás volt. A csetepaték egy teljes hónapig tartottak, de a két teljes sereg nem küzdött meg egymással. Tilly végül kénytelen volt visszavonulást fúvatni, Keresztély király pedig diadalittasan látott neki a meghátráló katolikus sereg üldözésének. Nienburg mellett történt, hogy a Jéghegyek Népének átokverte sarja megölte első áldozatát. A tusára a városon

kívül, az egyik domb oldalában került sor. A győztes áhítattal tekintett vérrel borított kardjára, miközben a leterített zsoldos holtteste a lábánál hevert. Megbűvölve meredt a kiontott vérre. Csillogó szemmel halk nevetésre húzta félre ajkát. – Halhatatlan és legyőzhetetlen vagyok – suttogta. – Valóban közéjük tartozom! Izgalomtól feldúltan lopakodott a bozótosba, hátha rábukkan még néhány pápistára. Mielőtt leszállt volna az este, öt újabb katolikust ölt meg – a többségükre hátulról támadt. Minden egyes alkalommal mélyebben izzott sárga fényben csillogó szeme. A muskéta iránt megvetést érzett, a véres kardpenge vonzotta csupán. A Jéghegyek Népének rossz szelleme végérvényesen győzedelmeskedett Tengel egyetlen átoksújtotta unokája felett. UGYANAZON AZ ESTÉN Jesper egy sebesült katonát kísért a tábori kórháznak használt otromba sátorba. – Jézusom! – kiáltott fel egyszerre a fiú. – Hiszen ez Tarjei! Te meg mit keresel itt? Tarjei ugyancsak csodálkozva meredt a másikra. – Csak nem a lovász fia? Hogyhogy…? A viszontlátás öröme nagy volt és őszinte. Tarjei még jobb kedvre derült, amikor két öccsét is köszönthette. Sokáig ültek a kórházsátorban, miközben mind a négyen hazavágytak. Azután több sebesültet hoztak, úgyhogy Tarjeinek vissza kellett térnie a munkájához. A három katonaruhába bújtatott fiatalember közül ketten nagyon megörültek, amiért viszontláthatták

Tarjeit. A harmadik csupán izgalmat érzett, mohó, várakozással teljes izgalmat… Miután Tilly csapatait visszaszorították Nienburg alól, a varostól valamivel délre újabb összecsapásra került sor. A küzdelem az éjszaka kellős közepén kezdődött meg és annyira váratlan volt, hogy Keresztély király táborában mindenkit felriasztottak a riadót fúvó kürtjelek. Tarjei ekkor már tizenkét órája dolgozott a tábori kórházban és éppen lefekvéshez készülődött. Az alvást azon nyomban el is felejthette. Utasítást adott segítőinek, hogy álljanak teljes készenlétben a sebesültek fogadására. Trond lova hátára pattant, éles hangon parancsokat osztogatva kis csapatának. Ő pontosan tudta, mit kell tennie. Jesper zavartan futkosott fel-alá, nem találta a nadrágját, míg végül Brand megállította és a kezébe nyomta. A nadrág mindvégig Jesper orra előtt feküdt. Mindketten a századukhoz siettek, Brand izgalomtól dobogó szívvel. Alexander Paladin nem törődött azzal, hogy felvegye sisakját és mellvértjét, csupán hosszú köpenyét kapta magára. Csapata élére vágtatott, hosszú, fekete haját cibálta az éjszakai szél. Katonái vonakodás nélkül követték, mert Alexander bátor és közkedvelt tiszt volt. A Jéghegyek Népének megvoltak a maga sorsdöntő éjszakái… Az egyiken Silje rátalált Dagra és Solra, majd találkozott Tengellel és Heminggel, a várnagy gyilkosával. A másodikon rátörtek a Jéghegyek Népének völgyére és Tengelék kivételével mindenkit legyilkoltak. A harmadik éjjel született Kolgrim, a szörnyű gyermek, akinek szerencsétlen anyja életével fizetett meggondolatlan szerelméért… Ezen az éjszakán is a Jéghegyek Népe több sarjának

dőlt el a sorsa. Egész éjszaka tombolt a csata. Alexander Paladin hamarosan bánhatta, amiért nem öltötte fel a vértjét. Néhány emberével együtt közelharcba bocsátkozott a katolikusok zsoldosai ellen. Már úgy tűnt, hogy Alexander csapata győz, amikor puskalövés dördült el. Alexander perzselő fájdalmat érzett a hátában, majd karját széttárva lecsúszott a ló hátáról. Két katonának sikerült ezredesüket estében felfognia. A tusa folytatódott. Az ágyúk bömbölése belevegyült a muskéták durrogásába és a sebesültek fájdalomordításába. Alexander azonban mit sem hallott az egészből. AMIKOR MAGÁHOZ TÉRT, gyertyák fénye világított az arcába. Meghaltam és virrasztanak felettem – gondolta. Azután megértette, hogy életben van és a kötözőhelyre vitték. Ismét behunyta a szemét. Végtelenül fáradtnak érezte magát. Egy nyugodt hang a hátába fúródott golyóról beszélt valamit. – Cecilie lesz az – gondolta, noha a hang férfié volt. Alexander sehol sem érzett fájdalmat, ezért egyáltalán nem félt. A mély hang nagyon nyugtatón és vigasztalón hatott rá. – Cecilie – idézte fel ismét felesége nevét Utána megint elhomályosodott előtte minden. ODAKINT A CSATATÉREN Jesper és Brand elszakadt

egymástól. A kétségbeesett Jespernek fogalma sem volt arról, hogyan kell harcolni, és nem is akart senkit sem megölni. Észrevétlenül otthagyta a csatateret, és a legközelebbi erdőbe húzódott vissza. Úgy gondolta, a fák között senki sem fedezi fel. Az éjszaka meglehetősen világos volt. Ha valaki alaposan kinyitotta a szemét, aránylag jól láthatott. Trond támadásba lendült az embereivel. Katonái azonnal teljesítették értelmes parancsait, mert már teljesen megbíztak vezetői képességeiben. Brand összeszorított fogakkal, kezében karddal, bekerítve harcolt. TARJEI HALÁLOSAN FÁRADTNAK ÉREZTE MAGÁT. Az utolsó műtét, egy hátsérülés nagyon nehéz volt. A látóhatár szélén pirkadt már, amikor kitámolygott a kórházsátorból, és egyenesen a közeli erdőbe ment. Nem is tudva, merre jár, felkapaszkodott a közeli alacsony domb tetejére, és egy nagy kő mögé húzódott. Itt legalább békében volt a szanitécek és a betegek elől. Fogalma sem volt róla, milyen jól látszik a domb túlsó oldaláról. Hirtelen felébredt. Valaki – helyesebben szólva valami – egyenesen feléje tartott. Először csodálkozva, majd elszörnyedve meredt arra a lényre, amely a földön csúszva közeledett hozzá a tábori kórházzal ellentétes oldalról. Úgy tűnt, mintha valami alvilági szörny, vagy a babonák legfélelmetesebb rémalakja, a Hullafaló lenne az. Hatalmas, fekete teremtmény, amely lassú léptekkel úgy mászik fel a lejtőn, mintha lába beleragadna a földbe és

minden alkalommal újra ki kell húzni a talajból. Nem tudta rendesen kivenni a szörnyeteg fejét, amely mintha valami hatalmas fekete lepel alá bújt volna. Tarjei moccanni sem bírt. Hiszen élek, nem vagyok halott, ne gyere ide! – akarta kiáltani, de egyetlen hang sem fért ki a torkán. – Ez csak rémálom – gondolta utána. – Rögtön felébredek. Elképzelte, milyen lehet a feléje kúszó szörny pofája. Hallott már arról, hogyan is néz ki a Hullafaló. Félig elrothadt arcából hosszú agyarak merednek ki… Ébredj már fel, Tarjei, csak rosszat álmodsz – mondta magának. A szörny ekkor ért fel a domb tetejére. A fekvő Tarjei fölé hajolva valóságos óriásnak tűnt. Az ifjú felcserre ragadozó állat módján csillogó szempár meredt a sötétben… – Nem! – ordított fel rémülten. – Megőrültél? Tarjei vagyok, a bátyád! Mi van veled, mit csináltál? – Igen – suttogta a visszataszító lény, lerántva magáról az arcát borító nyeregtakarót, amelyet egy döglött lóról szedett le. Nem a Hullafaló volt, hanem teljesen hétköznapi ember, Tarjei számára azonban a legszörnyűbb, amit el tudott képzelni. – Igen – suttogta újra a szörnyeteg. – Igen, Tarjei vagy. Te kaptad meg mindazt, ami engem illet! Miért nem ram hagyta Tengel, amikor tudta, hogy én vagyok méltó az örökségre? – Az Isten szerelmére, csak nem kísértet vagy? Tarjei azonban tudta, hogy nem kísértet áll előtte. Ez a szempár csakis a Jéghegyek Népe egyik gonosz tagjáé lehetett. Aggodalmában és kétségbeesésében csaknem meg-

szakadt a szíve. – Hol vannak, Tarjei? Ki vele, de gyorsan! Hová rejtetted a varázsszereket? Ide a sátorba? – Tudhatod, hogy sohasem árulom el, hová tettem őket. Nem juthatsz hozzájuk. Nagyapa… Tarjei támadójának szeme sárga fényben izzott. – Mondd meg! Két kíméletlen kéz ragadta meg Tarjei torkát, aki védekezésül minden erejét összeszedte. Mivel öccse mindig félő tisztelettel nézett fel reá, sikerült kiszabadítania magát a szorításból. Alig tántorgott le néhány lépést a domboldalon, amikor a szörnyű lény, aki tulajdon fivére volt, újból rávetette magát. – Hol vannak? – sziszegte a hang. – Add ide a mandragórát! Adj nekem mindent, mert engem illet! Ebben a pillanatban puskalövés dördült el majdnem Tarjei füle mellett. A szörny egész testében megremegett és lassan összecsuklott. Tarjei reszketve szabadította ki magát és bizonytalanul lábra állt. – Én lőttem – mondta Jesper gyermekes arcán tükröződő rémülettel. – Én lőttem le a puskámmal. – Köszönöm – nyögte ki nagy nehezen Tarjei, és keservesen sírva lerogyott halott öccse mellé. – Én lőttem – ismételte meg tágra nyílt szemmel Jesper. – Azt hittem, hogy egy pápista akarja megölni Tarjeit, erre öt lövöm le, a barátomat! Ezzel ő is könnyekre fakadt Tarjei összeszedte magát. – Jól tetted, Jesper, ne gondolj többé rá! Megmentetted az életemet, de őt is megmentetted attól, hogy kitaszítva, békétlenül és gonoszságban tengesse a hátralevő

idejét. – Olyan borzalmas volt a szeme – jajgatott Jesper. – Haza akarok menni. Egyszerre csak futva közeledett feléjük egy újabb alak, de a két fiatalember egyike sem bírt megmozdulni. Szerencséjükre nem újabb támadó volt, hanem a harmadik fivér. – Mi volt ez? – kérdezte lihegve. – Hallottam… Elborzadva meredt a holttestre. – Szentséges Isten, hiszen ez Trond! De hogy néz ki? A halott fennakadt szeme tompa, sárgás izzásban meredt a pirkadatba. – Átoksújtotta volt. Nagyapa tudta, hogy hármunk közül egyvalaki az. Cecilie egyszer elmesélte nekem. Hallotta egyszer, amikor nagymama magában beszélt róla. Brandnak fogalma sem volt róla, hogy hangosan beszél: – Igen, mert a mi nemzedékünkben is kellett egynek lennie… – Mindig is úgy volt a családunkban, hogy az átokverte gonoszok örökölték a varázsszereket – mondta elgondolkozva Tarjei. – Nagyapa azonban változtatott ezen a hagyományon, mert úgy akarta, hogy jó célra használják fel őket. Ezért tiltotta meg, hogy Kolgrimnak bármit is átadjak belőlük. Ezért nem akartam egyetlen szót sem szólni szerencsétlen fivérünk előtt a kincsről. Ezzel újra eleredtek a könnyei. – Megtámadta Tarjeit – dadogta Jesper, aki továbbra is magánkívül volt előbbi tette miatt. – Olyan volt, mint aki megtébolyodott! – De hogy történhetett meg, hogy ez lett belőle?

– A háború. Az öldöklés. A vér látványa – mondta komoran Tarjei. – Mindez szabadon engedte a benne megbújó gonosz erőket. Emlékeznünk kell rá, hogy Trond önként ment a háborúba. Valamilyen rossz hajlam már akkor is lappangott benne. Lehajolt és lezárta a halott szemét. Trond visszanyerte korábban megszokott békés arckifejezését. Hirtelen néhány tiszt bukkant fel a félhomályból. – Mi történt itt? Micsoda? Meghalt a legbátrabb ifjú harcosunk? Látnotok kellett volna néhány órával ezelőtt! Olyan kimagasló hősiességről tett tanúbizonyságot, hogy Kruse alezredes úr előléptetésre akarta felterjeszteni. Magam láttam, ahogyan legalább hat pápista ördög életét oltotta ki. Milyen kár érte! – Hősnek kijáró temetésben kell részesülnie – szólalt meg egy másik tiszt A három norvég ette semmit sem felelt. – A fivérünk volt – mondta végül csendesen Tarjei. A tisztek részvétüket nyilvánították, de egyikük rögtön utána Jesper felé fordult – Ez a lógós azonban foltot ejtett a sereg becsületén. Épp az előbb látták, amint dezertálni készül. – Nem, kapitány úr – vágta rá gyorsan Brand. – Ez volt az első ütközete, és nagyon megviselte. Sürgős dolog miatt kellett a bozótba mennie. A tisztek megvetően fintorogtak, Jesper pedig bizonytalanul mosolygott, hálásan, amiért a barátja megmentette. Trond holttestét díszszakasz vitte el, Tarjei pedig visszament az idomtalan nagy sátorban elhelyezett tábori kórházba. Minél több embert öl meg valaki, annál nagyobb

becsben áll – gondolta keserűen. Aki senkinek sem akar ártani, annak kitaszítás és megvetés jut osztályrészül. Brand és Jesper lehangoltan indult vissza a századához. Az előbb történt felfoghatatlan események annyira megrázták mindkettőjüket, hogy egyáltalán nem ügyeltek arra, merre is mennek. Egyszerre csak újra a lővonalban találták magukat. Egy eltévedt golyó eltalálta Jesper lábát. A fiatalember felordított a fájdalomtól és a félelemtől. – Meghalok – nyöszörögte a földön fetrengve. – Végem van! Anyám! Anyám, haza akarok menni! – Támaszkodj rám és fogd be a szád – suttogta Brand. – El kell mennünk Tarjeihez a kórházba. – Anya! Apám, drága apám – zokogta Jesper, miközben Brand vállára támaszkodva sántikált. – Nem akarok itt maradni. Minden olyan rossz. Nem akarom, hogy haragudjanak egymásra az emberek. Amire az államférfiak oly nagy szavakat használnak, ilyen egyszerűen is ki lehet fejezni. ALEXANDER PALADIN ismét felébredt. Kavargott a feje és minden összemosódott előtte. Továbbra sem érzett semmiféle fájdalmat. Fényesen sütött a nap. Maga körül jajveszékelést hallott. Megértette, hogy még mindig a betegsátorban van. Azon törte a fejét, milyen régen is hozhatták ide. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta heverne itt. Az alvadt vér undorító bűzét már korábbról ismerte, mert feküdt már hasonló sátrakban. Ez azonban szokatlanul tisztának tűnt. Noha alig tudta forgatni a fejét, annyit

észrevett, hogy itt nem fekszenek halmokban a lefűrészelt végtagok. Valahonnan a szabadból égett szag hatolt be. A csata szörnyű maradványait valószínűleg máglyán égették el. Úgy érezte, ólomszerűen nehéz a szemhéja, és elzsibbadt a karja. A lábát egyáltalán nem érezte. Alexander halványan emlékezett arra, hogy közben egy barátságos arc hajolt fölébe. Azon gondolkodott, hol látta már ezt a szempárt és ezeket az arcvonásokat, vagy még inkább, hogy kire hasonlítanak. Az illető szelíd hangon beszélt hozza, ő azonban képtelen volt válaszolni. Most ismét meghallotta ugyanezt a hangot, de olyan messze, a sátor túlsó végéből jött, hogy gyenge mormogásnál többet nem fogott fel belőle. Alexander visszasüppedt a jótékony szendergésbe. Valaki a közelében hirtelen felkiáltott. – Tarjei! – jajveszékelt az illető. – Tarjei, gyere ide! Most meghalok – egész biztosan! A szelíd hang olyan nyelven válaszolt a sebesültnek, amelyet Alexander csupán részben értett: – Nyugodtan, Jesper, minden rendben van veled. Tarjei? Alexander egyetlen pillanat alatt teljesen magához tért. Ilyen szokatlan név, mint Tarjei… Cecilie orvosi pályára készülő unokaöccse? Hát persze! Az előbb Cecilie norvég akcentusát hallotta. Az ő arcvonásait és szemét ismerte fel. Megpróbált kiáltani. Tarjei felfigyelt rá és odasietett. – Végre magához tért. Nagyon jó.

A fiatalember azonnal elnyerte Alexander rokonszenvét. Régen látott ennyire tiszta arcot és tekintetet. – Te biztosan Cecilie unokafivére, Tarjei vagy – nyögte ki akadozva Alexander. Az orvos elképedve bámult rá. – Igen. Ismeri? – Cecilie a feleségem – mosolygott a tiszt. – Nem is tudtam, hogy Cecilie férjhez ment. Karácsonykor láttam utoljára, amikor éppen… – Februárban esküdtünk meg. A nevem Alexander Paladin. – De hiszen… Tarjei képtelen volt leplezni döbbenetét. Alexander keserűen elmosolyodott. – Tudom, hogy megemlítette a nevemet. Te voltál az, aki elmagyarázta neki, mi a helyzet… velem, ugye? Az ifjú válasz helyett bólintott. – Mégsem értem, hogy történhetett – mondta végül bizonytalan hangon. – Érdekházasságot kötöttünk. Jómagam az akasztófát kockáztattam, ő pedig gyermeket várt. Megmentettük egymás becsületét. Ennek a fiatalembernek nyugodtan elmondhatta, hiszen Tarjei kezdettől fogva mindent tudott róla. – Cecilie gyermeket várt? Micsoda… – Igen. El ne áruld senkinek, hogy nem tőlem volt! Senki kívülálló nem tudhatja meg. – Természetesen hallgatok – válaszolta Tarjei, majd némi töprengés után nagyot hümmögött. – Mi az? – Nem, csak azon gondolkodtam… Cecilie karácsony táján teljesen megigézte egyik barátunkat, aki egyébként

sokban hasonlít rád. Cecilie végtelenül boldogtalan volt attól, amit elmondtam rólad. – Pap az illető? Tarjei bólintott. – Így történt – mondta Alexander. – Cecilie elveszítette a gyereket. Éppen most értesültem róla. – Szegény Cecilie – suttogta Tarjei. – Nekem is nagy fájdalmat okozott. Sajnálom a szerencsétlent, de magamat is. Arra készültem, hogy úgy fogadom a gyermeket, mintha a sajátom volna. Tarjei válasz helyett összehúzott szemöldökkel hallgatott. Alexander közben arra gondolt, hogy az ifjú orvos és Cecilie unokatestvérek. Maga sem tudta, miért is jár ez a fejében. – Nos? – húzta bizonytalan mosolyra száját. – Mi a helyzet velem? – Ezt én is szeretném tudni. Hogyan… Hirtelen Brand szakította felbe őket, aki az Alexander mellett fekvő Jespert jött meglátogatni. – Gyere ide, Brand és üdvözöld Cecilie férjét – szólt hozzá Tarjei. – Ő az öcsém. Hárman voltunk testvérek, Trond azonban… néhány napja elesett. Ez az ifjú hős pedig, aki melletted fekszik, Jesper, a szomszédunk fia. – Megsebesült, ezredes úr? – kérdezte Brand, aki meglátta Alexander köpenyét, amely egyszerű fekhelye mellett hevert a földön. – Hívjál Alexandernek, vagy talán nem házasodtam a családotokba? – Dehogynem. Légy üdvözölve közöttünk! – mondta lassan Brand. – Köszönöm! Éppen arról kérdeztem a bátyádat, mi bajom van.

Tarjei egy pillanat alatt kedves rokonból orvossá vedlett vissza. – Úgy látom, tudsz beszélni, mozgatod a fejedet, a szemedet és a karodat. Érzel fájdalmat? – Egyáltalán nem. Ettől féltem – gondolta magában Tarjei. – Tudod mozgatni a lábadat? – Nem is érzem – mosolygott rá Alexander. Tarjei mélységesen elszomorodva az ágy lábához ment és egy kés hegyével megbökte Alexander talpát. A beteg egyáltalán nem reagált. Tarjei nagyot nyelt. – Egy golyó a gerincedbe fúródott, Alexander. Megpróbáltam kiszedni, de túl mélyen van. Alexander számára rögtön világos lett, milyen komoly a helyzet – Tehát akkor… – Pillanatnyilag deréktól lefelé béna vagy. Az ilyesmi azonban megjavulhat. Várunk néhány napig, azután majd meglátjuk. Valamennyien feszengve hallgattak egy ideig. Alexander nagy nehezen összeszedte magát – És az ágyszomszédomnak mi baja? Bajtársa helyett Brand válaszolt. – Jespernek összezúzódott a lábában valamelyik csontja. Még soha senki nem szenvedett olyan súlyos sebesülést, mint ő! Tarjei azonban érzéketlenül azzal biztatja, hogy a sebe magától is meggyógyul, ha békén marad. Jesper legnagyobb baja a honvágy. – Teljesen értelmetlen dolog, hogy ebben a háborúban norvégok is részt vegyenek. Önként álltatok be katonának?

– Ugyan, kényszerből soroztak be. – Te is nagyon fiatalnak tűnsz – szólt Brandhoz Alexander – Beszélek majd az érdekedben, hogy a barátoddal együtt bekerülj abba az osztagba, amelyik Dániába viszi vissza a sebesülteket. Jesper arca felragyogott, de Brand is igencsak megkönnyebbültnek érezte magát. – Ha megérkeztetek Dániába, Ceciliénél lakhattok a házamban – folytatta Alexander. – Tudom, mennyire örülne neki. Téged azonban, fiatalember – fordult Tarjei felé – nem nélkülözhetünk. Alexander Paladin ezen az éjszakán ébren feküdt és elgondolkodott az életén, a múlton és a jövőn. Úgy gondolta, mindkét irányban nagyon sötét kép tárult fel előtte. A fekete éjszakában világító néhány fénysugár egyikét tiszti pályája jelentette, amelyen mindeddig elboldogult. Ugyanilyen fénysugárnak tekintette vagyonát és találkozását Ceciliével. Vajon mit fog szólni a felesége, ha a bénulása nem javul? Talán még megkönnyebbülést is érez? Ezt nem tudta Ceciliéről feltételezni. Egy újabb fénysugarat nem vett számításba: saját nemes jellemét, de ezen sohasem gondolkodott el. Szemével követte Tarjeit, aki lámpával a kezében még egyszer körbejárta a sebesülteket – Vele sohasem kerülhetek közeli barátságba – gondolta enyhe nyugtalansággal. Túlságosan hasonlít Ceciliére. Túlságosan hasonlít Ceciliére? Alexander maga sem vette észre, mire gondolt. Ellenkező esetben igencsak megrémült volna.

9. fejezet MÁR OKTÓBERRE JÁRT AZ IDŐ, amikor a betegszállítmány végre visszaindult Dániába. Köztük volt a Jéghegyek Népéből származó Brand és barátja, Jesper. Alexander Paladin viszont még mindig a táborban feküdt, Tarjei ugyanis nem merte útnak indítani. Az ifjú orvos többször próbálkozott azzal, hogy eltávolítsa a golyót új rokonának testéből, kísérleteit azonban nem koronázta siker. Közben megígérte Alexandernek, hogy a következő betegtranszporttal hazatérhet Senki sem tudta ugyanis, hogyan fordul a hadiszerencse. Pillanatnyilag minden megakadt. Keresztély király seregének nem sikerült kiűznie Tillyt Németország északi részéből. A látóhatáron azonban újabb fenyegetés bukkant fel. Wallenstein 20000 zsoldosa élén elfoglalta Magdeburgot és Halberstadtot, utána pedig vészes gyorsasággal közeledett a protestánsok serege felé. A protestáns fejedelmek sem jutottak egységre. Szövetségük minden eresztékében recsegett-ropogott. A katonákra, fegyverekre és pénzre vonatkozó ígéreteket sorra megszegték, JV. Keresztély pedig hirtelen teljesen elszigetelve találta magát. Egyelőre azonban jó kedélynek örvendett és szilárdan eltökélte, hogy legyőzi a császári hadakat. Azt már nem tette hozzá, hogy kizárólag a személyes becsvágy sarkallja. Jesper hevesen vágyódott vissza az otthon biztos melegébe, szerető szülei mellé. Szívesen ugrált volna fél lábon, ha így gyorsabban juthat előre. Úgy vélte, a betegszállító oszlop csigalassúsággal halad.

Brand nem volt ennyire türelmetlen. Folyton arra a szomorú hírre gondolt, amelyet odahaza át kell adnia. Tarjeivel megegyezett abban, hogy Trondot meghagyják annak a hősnek, akit a hadvezetés csinált belőle. A nehézség ott rejlett, nem jár-e el Jesper szája. A fiú megfogadta, úgy fog hallgatni, akár a sír. Brand azonban rettegett attól, nem állítja-e túl nagy próbatétel elé valamilyen nehéz helyzet a derék legényt. Hiszen egyetlen meggondolatlan szava felkelthette volna Trond szüleinek gyanúját. Félúton Dánia felé a sebesültszállító oszlopban kitört a vérhas, ami szörnyű állapotokat teremtett az amúgy is magatehetetlen sebesültek sorai között. Itt nem volt kéznél Tarjei. A sértetlen Brandnak segédkeznie kellett a betegek tisztántartásában, aminek az lett a következménye, hogy őt is elkapta a járvány. Jesper szerencsére mankón már tudott járni és vigyázott is magára. Az út mentén sebtében megásott sírgödrökben sok halottat kellett hátrahagyni. A nagybetegek egymás után csendesen szenderültek át hordágyukon a másvilágra. A járvány végül annyira megtizedelte soraikat, hogy aligha lehetett volna szervezett csoportnak nevezni őket. A húszegynéhány életben maradott ember egymásra támaszkodva tántorgott hazafelé. Brand olyan rosszul érezte magát, hogy reménytelen esetként hátrahagyták. Jesper állhatatosan kitartott mellette, miközben a többiek lassan eltűntek a végtelennek tűnő holsteini síkságon. – Most hős módján arra kellene kérjelek, hogy menj csak nyugodtan haza és ne gondolj többet rám – mondta szomorú mosollyal Brand. – Hiszen jó szüleid forrón várnak. Csakhogy én is nagyon szeretnék még egyszer

hazatérni, meglátni a drága Hársfaligetet. Amúgy sincs más, aki átvegye a birtokot. – Egy tapodtat sem mozdulok mellőled – jelentette ki eltökélten Jesper. – Köszönöm, drága barátom – mondta Brand. – De hogyan jutunk innen tovább? Te alig tudsz járni, én meg nem bírom visszatartani a hasamat. A vérhas egyébként korábban magát Jespert is megtámadta. Őnála azonban jóval enyhébben folyt le a betegség. A szívós parasztfiú Rosa mama kis kunyhójában megfelelő védettséget szerzett minden nyavalya ellen. Mostanra nagyjából egészségesnek lehetett volna nevezni, ha nincs a seb a lábán. – Nos, akkor megpróbáljuk – döntötte el a kérdést a holtfáradt Brand. – Valamit azért tanultam Tarjeitől. Emlékszem, amikor sok-sok éve nagyapával együtt otthon segédkezett a kolera alatt. Állandóan arról beszélt, hogy mindent ki kell főzni Nem értem ugyan, miért, de nem lehetünk olyan ostobák, hogy ne kövessük a tanácsait. Mindenesetre így nem mehetünk tovább. Pillanatnyilag moccanni sem birok. Tudnál itt a mezőn tüzet rakni és valami üstöt szerezni, amiben kifőzhetnénk a ruháinkat? A hosszú beszéd kimerítette a beteg minden erejét. Szíve úgy vert, akár a kovács pörölye, fülében pedig szörnyű zúgást érzett. Jesper tanácstalanul nézett körbe. Még hogy kifőzzék a ruháikat? Hiszen azokat nem lehet megenni! És honnan a csodából szerezzen üstöt? – Próbálj kitalálni valamit – suttogta Brand. – Ha sikerül, távol tartjuk magunktól a rosszat. Ezt mondta Tarjei annak idején. A felforralt vízzel magadat és engem is meg kell mosnod. Ezenkívül forralt vizet kell innunk.

Tiszta, forralt vizet, nem azt, amiben kifőzted a ruháinkat. Érted? – Nem – monda Jesper, akinek fogalma sem volt arról, miképpen lehetne megszervezni mindezt. Brand azonban ekkorra elaludt már. Jesper megpróbálta felrázni barátját, mert borzasztóan magányosnak érezte magát az éjbe boruló, elhagyatott vidéken. Végül lemondón nagyot nyelt és igyekezett megerőltetni lassan forgó agyát. Mit is mondott Brand? Brand az éjszaka kellős közepén egyszerre csak felébredt. A látványtól tágra meredt a szeme. Egy anyaszült meztelen alak sántikált körülötte mankójára támaszkodva. Brand maga is csupasz volt, de a hidegtől elgémberedett testét a közelben lobogó tűz melegítette. Eredetileg szép, mostanra azonban viharvert egyenruháik gyanúsan összeugorva a szomszédos bokrok és fák ágain lobogtak. – Jaj, Brand – kiáltott fel elragadtatva Jesper. – Már azt gondoltam, meghaltál. Látod, mindent úgy csináltam, ahogyan mondtad. – Hogyan sikerült…? – motyogta Brand, akinek kisebesedett az ajka és a szomjúságtól kiszáradt a torka. – Itt van egy kis víz, idd meg! Közben téged is lemostalak. Jesper elővette tábori kulacsát és bajtársa ajkához emelte. A víz nagyon meleg volt még, Brand azonban mohón szürcsölte. Kiszáradt teste folyadékra vágyott. – Visszaindultam, mert eszembe jutott, hogy elhaladtunk egy ház mellett – kezdett kalandjainak elbeszélésébe Jesper, s szeme felcsillant a boldog emléktől. – Egy lány segített rajtam. Olyan kedves volt. Mindent odaadott, amit csak kértem tőle. Megígértem neki, hogy visszavi-

szem az üstöt és a tűzszerszámot. Ugye nem baj, ha reggel magadra hagylak és mindent visszaviszek neki? – Dehogyis, vissza kell vinned. És köszönd meg szépen a segítséget! – Igen, mondott valamit arról, hogy tartozom neki, de pénzt nem fogad el. Szerinted mire gondolhatott? Mivel fizessek, ha nem pénzzel? Brand ekkorra újra elaludt. Jesper pedig leült mellé és azon töprengett, mit is fogadna el tőle az a lány. Amikor másnap reggel visszatért a házba, hamar megtudta, milyen viszonzásra is számít az a fehércseléd. Jesper örömtől ragyogó arccal kereste fel utána Brandot. Összegyűrt egyenruhája és haja csupa szalma volt ugyan, mégis repesett a boldogságtól, amiért végre igazi férfi. Nála büszkébb kakast keveset láttam – gondolta Brand, amikor megpillantotta a mankóján feléje sántikáló diadalittas, színpompás öltözetű alakot. Noha ingujja és nadrágszára összezsugorodott, zekéje pedig megfeszült a mellén, jámbor szeme ragyogott a boldogságtól. Brand többször, a legapróbb részletekbe menően volt kénytelen végighallgatni barátja történetét. A körülírást és a pontos ábrázolást nem Jesper számára találták ki. – Jaj, de finom, de csodálatos volt! – sóhajtott fel boldogan Jesper. – Egyszer ki kell próbálnod! Pontosan olyan… olyan… Végre megtalálta a megfelelő hasonlatot. – Mintha tejbegrízt ennél! Szegény Jesper nem tehetett róla, hogy csupán ez jutott neki élvezetnek az életből. Brand nem érzett különösebb vágyat. Különösen nem most, amikor az előbb majdnem az egész belseje kiszakadt.

Még egy éjszakát töltöttek a mezőn (Jesper visszasántikált a parasztgazdaságba, miközben Brand aludt, de a gazdasszony résen volt és elkergette). Mindketten tisztában voltak vele, hogy a következő napon tovább kell indulniuk. Szerencséjük volt, mert egy szekerével arra járó paraszt megkönyörült rajtuk. Brand egyetlen szót sem ejtett a vérhasról. Sebesült katonák voltak, a háború hősei, és a paraszt ennek megfelelően tekintett rajuk. Attól függően, találtak-e valamilyen járművet, amely felvette őket, naponta változó távolságokat tettek meg észak felé. Kezdetben Jespernek kellett intézkednie minden ügyben, ami a maga módján sikerült is neki. Mostanra megtanulta, mit várnak tőle a szolgálólányok, akik nagyon is szívesen ajánlottak fel egy falat ételt vagy éjszakai szállást a szénapadláson a délceg ifjúnak és bajtársának, hogy aztán izmos karját megcsípve pásztorórára hívják az istállóba. Azután Brand apránként felépült és ismét átvette a vezető szerepet. Jesper örült ennek a fordulatnak, ugyanakkor kissé sajnálta is önmagát. Nem volt kenyere a szó, azonban megtanulta, hogyan kell a lehető legkellemesebb módon a lányokkal bánni. Brand viszont hallani sem akart efféle módszerekről. A két fiút nagyon megviselte a hosszú út. Gyakran fagyoskodtak vagy bőrig áztak az őszi esőben. Az is előfordult, hogy napokig semmit sem ettek, de egyikük sem adta fel. A Nagy- és a Kis-Belten való átkelésre már nem futotta kevéske pénzükből. Egyenruhájuk azonban újból segített rajtuk, mert mindenki tisztelettel nézett a két viharvert fiatalemberre. Néhány napos várakozás után egy gazdag kereskedő kifizette a viteldíjat. A hajó szerencsé-

jükre közvetlenül Sjaellandba tartott, nem állt meg Fyn szigetén. Jócskán novemberre járt már, amire hosszas kérdezősködés után eljutottak Gabrielshusba. Cecilie természetesen rendkívül megörült érkeztüknek. Alexander és Tarjei egyaránt írt neki és bejelentette a két ifjú érkeztét. Éppen ezért mélységesen aggódott, miután a betegszállítmány nélkülük érkezett meg Koppenhágába. Tarjei elmagyarázta Alexander sérülésének jellegét és figyelmeztette, nem várhat javulást. Maga Alexander ugyancsak küldött egy levelet, ami mélyen felkavarta az asszonyt. Férje azt üzente neki, hogy most már szabad. Nincs többé joga hozzá, hogy magához láncolja, miután a házasságkötésüket indokló kényszerítő okok megszűntek. Cecilie gyermekének elvesztése után nyugodtan újból férjhez mehet, ő maga pedig soha többé nem merészkedhet olyan ingoványos kapcsolatokba, amelyek kétes hírbe hozhatnák. Cecilie nem tudott válaszolni a férjének, hiszen nem sejthette, meddig marad Alexander a tábori kórházban. Nem tehetett mást, mint hogy türelmetlenül, a férfi sorsa iránt érzett szomorúsággal várja hazaérkezését. Brand és Jesper néhány hétig Gabrielshusban maradt, mert össze kellett szedniük magukat a reájuk váró hosszú hajóutazás előtt. Brand elmesélte Trond tragikus történetét, hiszen Cecilie régóta tudta, hogy Tengel unokái között van olyan, akit az ősi átok sújtott. Alexander megírta, milyen hősi temetést kapott a szerencsétlen, aki vakmerően betörte a durva zsoldosokat. Brand elmondta, milyen szokatlanul mély barátsággal kötődik Alexander Tarjeihez, ami Ceciljének álmatlan

éjszakát okozott. Idegesen járt-kelt a hatalmas ház helyiségeiben. Végül úgy járta körül a lakosztályokat, ahogyan azelőtt Alexander szokta. Becsukta az összes ajtót és ablakot, valamennyi gyertyát eloltotta, végül a lakosztályukba vezető ajtót is lezárta. Cecilie valahányszor ezt a megszokott neszt hallotta, a biztonság érzete fogta el. Most azonban egyedül volt. Senki sem tudta, hazatére valaha Alexander. És ha igen…, akkor örökre ágyhoz kötőn nyomorék lesz. Cecilie ezt a helyzetet még el tudta volna viselni. Azt azonban már nem, ha Alexander gondolatait olyan valaki foglalja el, aki nagyon közel áll hozzá: saját unokafivére. – Jaj, Alexander, te szerencsétlennek született férfi – suttogta tehetetlenül Cecilie. EZEN AZ ŐSZÖN nem sok történt a fronton. Graastensholmban és a Hársfaligetben, illetve Klaus kunyhójában nagy volt az öröm, amikor a két fiú hazatért. Are és Meta korábban értesült Trond haláláról, így a legnehezebben túljutottak már és megkönnyebbülten várták legkisebb fiuk hazaérkezését. Nagyon büszkék voltak Tarjeire és végtelenül örültek, hogy életben van és jól megy a sora. Meta azonban gyakran sírt titokban afelett, hogy két “kisfia” közül csak az egyik jött haza. Számára Trond és Brand mindig is “kisfiúk” maradtak, Tarjeit viszont sohasem emlegette ilyen módon. Amikor Jesper belépett kunyhójuk ajtaján, mindenki örömujjongásban tört ki. Klaus letörölte könnyeit, majd behozta legjobb házi főzésű pálinkáját. Boldogságában teljesen az asztal alá itta magát, Rosa azonban elnézte viselkedését. Jesper ugyanis párját ritkítóan világlátott

ifjú lett, bár a haja olyan volt, mint a szénaboglya. Anyja rögtön a birkanyíró olló után nyúlt, de a két férfiú heves tiltakozást tanúsított. Először ünnepelnek és meghallgatják a fiú élménybeszámolóját! Az utóbbiból Jesper előadásában valóságos hősköltemény kerekedett. A végén mindenki szentül meg volt róla győződve, hogy nélküle elveszett volna a dán sereg. Húga áhítattal érintette meg Jesper hajdan szép egyenruháját, és tágra nyílt szemmel hallgatta a rengeteg ismeretlen országról meg városról szóló elbeszélést. Bátyja csak úgy dobálózott a nevekkel, amelyek hallatán a helybeliek aligha ismertek volna rá önnön lakhelyükre. Így Jesper szájában Braunschweigből Brönnsvik, Hamelnből Hammern, Paderbornból pedig Paddebon lett. Klaus meg egyre csak nógatta a fiút: – Azt meséld el újból, hogyan mentetted meg egyetlen puskalövéssel a király életét! Jesper ugyanis nem tudta teljesen tartani a száját, csak éppen változtatott a történet szereplőin. ALEXANDER PALADIN akkor érkezett haza, amikor Sjaellandon leesett az első hó. Cecilie a szabadban várta a hordágyat, Megragadta férje kezét, majd óvatosan letörölte az arcára szállt hópelyheket. Olyan csendesen suttogott hozzá, hogy Alexander alig érthetett meg köszöntéséből egyetlen szót is. Arca azonban derűt sugárzott, a férfi szomorú szeme pedig némán kérdezte: Hát nem hagytál el? Köszönetnyilvánításának így kettős értelme volt. A hosszú utazás rendkívül kifárasztotta, ezért azonnal ágyba fektették. Újra itthon… Ez a két szó önmagában

kiváló altatószernek bizonyult. Mielőtt Alexander hazaérkezett volna, inasa és Cecilie hosszú tanácskozást folytatott – mert tudták, hogy már úton van. – Miképpen rendezzük el a dolgokat? – kérdezte Cecilie. – Fogadjunk betegápolót, vagy úgy gondolja, hogy maga meg én elegendők vagyunk erre a feladatra? – Úgy hiszem, a kegyelmes úr nagyon értékelné, ha így lenne. Majd meglátjuk – gondolta Cecilie. Szilárdan eltökélte, hogy sajátkezűleg fogja Alexander gondját viselni, noha komor sejtelmei voltak afelől, hogy a férje határozottan szembe fog helyezkedni ezzel a szándékával. – Azt gondolom, nem kellene belekevernünk a nővérét – felelte gyorsan. – Szó sem lehet róla – vélekedett az inas. – A kegyelmes úr sohasem egyezne bele. Ursula már visszatért saját – vagyis elhunyt férjétől örökölt – jütlandi kastélyába, ahol a telet szándékozott tölteni. Cecilie megkönnyebbült, hogy a sógornője elutazott. Egyedül akarta fogadni Alexandert, amikor hazatér. – Úgy olvastam ki Tarjei leveléből, mintha a férjem állandóan ágyhoz lenne kötve – mondta Cecilie Wilhelmsen inasnak. – Így igaz, kegyelmes asszonyom. – Valóban szükség van erre? Olyan férfi számára, mint Alexander, hihetetlenül unalmas és megalázó lehet az ilyesmi. – Hiszen deréktól lefelé béna a kegyelmes úr – figyelmeztette az inas. – De a keze ép és egészséges. Sokáig törtem a fejem… Bárcsak székben tudna ülni!

– A kegyelmes úr nagyon magas és erőteljes felépítésű. Nem hiszem, hogy akár ketten is képesek lennénk felemelni. – Igaz – mosolyodott el Cecilie, futó pillantást vetve az aprócska inasra. – Egyébként egy sima szék nem sokat segítene. Sőt… Egy darabig hallgatott, majd így szólt a hű szolgához: – Wilhelmsen, egész éjjel ébren feküdtem és azon gondolkoztam, hogyan lehetne megkönnyíteni a férjem életét. Támadt közben néhány vad ötletem… Nincs kéznél a birtokon valamilyen alacsony, kis kocsi vagy…? Az inas döbbenten meredt rá. – Természetesen nem arra gondoltam, hogy kocsin húzzuk körbe. A kerekekre volna szükség! Ha szerezhetnénk négy kereket és rászerelhetnénk egy székre… Nem hangzik valami értelmes elképzelésnek. A szolga arca azonban felderült. – Beszélhetek a kováccsal, kegyelmes asszonyom. Nagyon ügyes fickó. – Akkor máris induljunk a műhelyébe – vágta rá Cecilie. – Mint már mondtam, van néhány ötletem. Hamarosan az egész birtok népe tudta, hogy a kovács valami furcsa alkalmatosságot eszkábál össze a kegyelmes úrnak. Alexander kedvenc, nagyméretű székét kivitték a kovácsműhelybe, a mester pedig körülnézett a kocsiszínben. Utána leszerelte a kerekeket az egyik kiskocsiról, amelyben annak ideién a főúri gyermekek húzták egymást. A kocsi alsó része jófajta, szilárd szerkezet volt. A szék átalakítása a birtok apraját-nagyját odavonzotta. Mindenki újabb és újabb ötletekkel szolgált, hogyan lehetne még jobban javítani a “széken”, amely kész állapotban idomtalan látványt nyújtott ugyan, de legalább

működött. Most pedig végre hazatért az uraság… Mialatt Alexander vacsorázott, Cecilie bement hozzá és elmondta neki, miben állapodott meg az inassal az ápolást illetően. – Szó sem lehet róla – mondta határozottan Alexander. – Felveszünk még valakit. – Én azonban segíteni akarok – makacskodott a felesége. – Ugyan miért? – kérdezte gyanakvón Alexander. – Azt hiszem, magától értetődik. A feleséged vagyok. Még ha a kapcsolatunk némileg el is tér a hagyományostól, a barátságunk vajon nem elég erős-e ahhoz, hogy elviselje a rám háruló megterhelést? Ezenkívül igencsak furcsának tűnne, ha nem segítenék neked. – Én azonban nem akarom, hogy egy nő ápoljon! Cecilie elkomorodott. – Úgy nézel rám, mint nőre, nem pedig mint a barátodra? – Is-is – válaszolta futó mosollyal a férfi. – Túlságosan nőies vagy ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam, viszont nem tudod, mivel jár az ápolásom. – Nagyon is jól el tudom képzelni. Megértem, hogy megalázott helyzetnek tekinted, amikor világéletedben büszke ember voltál. Cecilie lassan felállt a férfi ágya mellől. – Természetesen nem akarom magamat reád kényszeríteni. Ha nagyon ellenedre van, akkor… – Cecilie! Alexander megragadta felesége karját – Nem szabad ezt hinned! Valóban úgy gondolod, hogy megérted, mit érzek?

– Igen, Alexander – felelte gyengéden Cecilie. – Megértem. Lassan leült az ágy szélére, majd rövid vonakodás után lehajolt hozzá, arcuk összeért. Alexander átölelte, Cecilie pedig hosszú ideig ott maradt. A férfi tehetetlenül megértésért és vigaszért esedezett, míg a nő igyekezett megadni neki a kívánt választ. – Ha valóban képes vagy rá, akkor… – mondta végül akadozva Alexander. – Nem hiszem, hogy volna olyasmi, amit nem tennék meg érted – válaszolta Cecilie. – Akkor hát legyen. – Köszönöm, Alexander! A férfi hirtelen elmosolyodott. – Az első alkalomtól azonban nagyon félek! – Én is – ismerte be félénk mosollyal Cecilie. – Majd minden jóra fordul. – Ezzel felült és kisimította a haját. – Egyébként mi készítettünk neked egy meglepetést. – Ki az a mi? – csodálkozott rosszat sejtve Alexander. – Wilhelmsen meg én. Várj csak egy kicsit! – Én csak várni tudok – mormogta keserűen a férfi. Miután odahívta az inast és szólt neki, hozza be a meglepetést, visszament a férje ágyához. – Hol van most Tarjei? Alexander arca nem azt tükrözte vissza, amitől Cecilie tartott. – Ott maradt. Valóban tehetséges fiatalember és mennyire hasonlít rád! – Valóban? Ez sohasem jutott volna eszembe. – De bizony. Éppen emiatt nagyon kötődtem hozzá. – Köszönöm – mosolygott Cecilie, aki nem tudta, ho-

gyan értelmezze Alexander előbbi szavait. Az inas diszkréten a torkát köszörülte, mire Alexander feléje fordult. Hosszú ideig meredt a “járműre”. – Ez meg micsoda? – Neked szóló ajándék, Alexander – mondta büszkeségtől ragyogó arccal Cecilie. – Tőlem, Wilhelmsentől és a birtok egész népétől. Ugyanis mindannyian nagyon szeretünk téged, és igyekszünk minél inkább megkönnyíteni az életedet. Alexander feltámaszkodott a könyökére. – A régi karosszékem, kerekekre szerelve?… Micsoda idomtalan szörnyeteg! – tört ki hirtelen nevetésben. Cecilie arcáról lehervadt a mosoly. – Nem akarod kipróbálni? – Szerinted hogyan szálljak be ebbe a micsodába? – Ha a kegyelmes úr méltóztatik idenézni – mondta Wilhelmsen, közelebb tolva az ágyhoz a széket – erős kapaszkodókat helyeztünk el ide. Így a karja segítségével feltornászhatja magát a székbe, a mi segítségünkkel pedig elhelyezkedhetik benne. Alexander egyeden szót sem szólt, de látszott rajta, hogy mérlegel. – Ugye fel tudsz ülni? – kérdezte félénken Cecilie. – Ha fel vagyok támasztva, igen. Anélkül… tényleg nem tudom. – De mindig is erős volt a karod, nem igaz? – Hogyne. – Ezenkívül csináltattam egy megfelelő szerkezetet… – folytatta Wilhelmsen – oda, ahová a király is gyalog jár. Az inas tapintatosan a hálószobához kapcsolódó kiugró épületrész ajtajára mutatott.

– Azt mondjatok, hogy ha valaki tol, akkor tudok mozogni, vagy…? – Még meglátjuk. Mi azonban arra is gondoltunk, hogy a kegyelmes úr mindent sajátkezűleg el tudjon végezni. Eltekintve talán az ágyba bújástól, ami természetesen még nem megy. Alexander sokáig hallgatott és rendkívül meghatottnak tűnt. – Köszönöm – mondta végül – Megoldottátok egy gőgös ember legnehezebb gondjait. – Nem gőgös, hanem nemeslelkű – helyesbített Cecilie. – A nemeslelkű embereket nem bosszantják az efféle földhözragadt részletek. – Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a nemeslelkű emberek is emberek. – Te aztán mindenre találsz választ – dörmögte jókedvűen Alexander. – Már csak azt kell megnéznünk, tényleg olyan erős-e a karom, mint amilyennek hiszed. – Hamarosan olyan erős lesz – biztosítótű Cecilie. – A birtokról gyakorlatilag mindenki segédkezett a szék… meg a többi segédeszköz elkészítésében. – Köszönöm mindnyájatoknak – suttogta megindultan a férfi. – Tolmácsold valamennyiüknek legforróbb hálámat. Olyan jó oda hazajönni, ahol ilyen gondoskodás vesz körül! Az első napon az inas viselte Alexander gondját, utána azonban Ceciliére került sor. Az első feladat, amellyel meg kellett birkóznia, a férfi esti lefektetése volt. – Mondd el, hogyan akarod – mondta idegesen a nő. Alexander a feleségéhez hasonlóan kínosan feszen-

gett. – Cecilie, tényleg végig akarod csinálni az egészet? – Minden kezdet nehéz. Utána csak könnyebb lesz. Alexander nagyot nyelt. – Tarjei azt mondta, hogy minden este az egész testemet le kell mosni. Izzadok, ezért kisebesedhet a hátam. De ha rajtad a sor, ezt a mosdást kihagyhatjuk. – Még mit nem? – feleselt vissza Cecilie, jóval hetykébben, mint valódi hangulatából fakadt volna. – Voltál… kint? – Minden ilyesmit magam elvégzek – mondta röviden a férfi. Cecilie tudta, hogy a férje egész nap a ki-beszállást gyakorolta az ágy és a szék között. Mindez nagyon megviselhette a karizmait, de Alexander állandóan ezt hajtogatta: “El sem tudom mondani, milyen boldog és hálás vagyok a kerekes szék miatt!” Maga Alexander ugyancsak előállt néhány olyan apróbb javaslattal, amely a szerkezet tökéletesítésére vonatkozott, így a járműre az ügyes kezű kovács fékeket szerelt fel, amelyek segítségével Alexander rögzíthette a kerekeket. Öröm volt nézni, hogy legalább valami iránt érdeklődést mutat. Cecilie és Wilhelmsen gyakran nézett össze mosolyogva, amikor Alexander lelkesen magyarázta, miképpen lehetne még inkább javítani a kerekes széken. A ház urának jó közérzete rengeteget jelentett nekik. Cecilie előkészítette a mosdóvizet, óvatosan felhúzta Alexander rövid hálóingét. A férfi közben segédkezett neki. Most vagy soha! – gondolta Cecilie, egy pillanatra lehunyva a szemét, majd felemelte a paplant. A látvány elszédítette. Azt kívánta, bárcsak ne lenne

ennyire tökéletesen férfias Alexander. Akkor talán minden könnyebb lett volna. Alexander bőre majdnem kreol árnyalatú volt, ami családi örökség lehetett, mert nagyon hasonlított Ursulára. Mellkasát fekete szőr borította. Noha nagyon lesoványodott, egész teste izmosnak hatott, bár a lába a korábbinál vékonyabbnak tűnt. Hamarosan teljesen el fog sorvadni – gondolta szomorúan Cecilie. Jaj, Alexander, kedves, drága Alexander! Megpróbált nem rámeredni, miközben a szivaccsal csutakolta a férfi testét Maga Alexander mindvégig elfordította a fejét, mert nem akarta, hogy találkozzon a pillantásuk. Ő a férjem – gondolta Cecilie. Öt éve ismerem és egy éve vagyunk házasok. Mégsem láttam korábban meztelenül, és milyen zavartak vagyunk ebben a helyzetben. Vajon miért? Tulajdonképpen miféle házasság is a miénk? Ez a kérdés bizony indokolt volt. Cecilie örült, amiért más előtt rejtve maradt együttélésük titka. Vajon mi a helyzet Wilhelmsennel? Mindenesetre kutyahűséggel viseltetik az uraság iránt. – Úgy – mondta Cecilie Alexandernek. – Most fordulj meg! Segített neki, majd lemosta a férfi hátát, vigyázva, nehogy összevizezze az ágyat. – Nem valami szép ez a sebhely – szólalt meg. – Nem bizony. Tarjei kétszer nyitotta fel, hogy kiszedje a golyót, de nem sikerül neki. – Olyan mélyen ül? – Nem hinném. Szerinte éppen a gerincemnél van. – Érzel fajdalmát?

– Egyáltalán nem. Cecilie újra megfordította a férfit és mindent elrendezett az éjszakára. – Úgy! Minden nagyszerűen ment – mondta nem egészen természetes mosollyal. – Van egyéb kívánságod? – Nincs, így minden rendben van. Köszönöm, Cecilie, nagyon gondos kezekbe kerültem. – Jó érzés újból itthon lenni? – Mintha a mennyekben lennék. Biztonságban érzem magam veletek, Wilhelmsennel meg veled. – Nagyon örülök a szavaidnak. Jó éjszakát, Alexander! Gabrielshus sokáig várt rád üresen. – Köszönöm! Aludj jól, kedvesem! Cecilie elfújta a gyertyákat és kiment a mosdóvízzel. – Édes jó Istenem – suttogta odakint az ajtónak dőlve. – Uram, segíts elviselnem! Nem ezt a munkát, ezt örömmel végzem. De hiszen tudod, mire gondolok!

10. fejezet A NEGYEDIK ÉJSZAKÁN CECILIE észrevette, hogy Alexander szobájának ajtaja alól fény szűrődik ki. Egy darabig a különös módon vonzó fénycsóvára meredt, majd felkelt és kopogtatott az ajtón. – Gyere be – szólalt meg röviden és nem túl hívogatóan a férfi mely hangja. Cecilie nesztelenül lopózott be az alig használt ajtón. Alexander a szokott módon a hátán feküdt, de kezével eltakarta az arcát. Éjjeliszekrényén gyertya égett. – Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan a nő, noha

lakosztályukból semmilyen hang sem szűrődhetett ki. – Nem akartalak felébreszteni. – Én sem aludtam. Cecilie fázósan kuporodott össze az egyik karosszékben. Alexander kedvetlenül emelte fel a kezét. A gyertya gyenge fényében nagyon fáradtnak és megviseltnek tűnt. – Fázol ebben a jéghidegben – szólalt meg. Cecilie felszólításként értelmezte előbbi szavait. – Bebújhatok egy kis időre melléd? – Nem árt meg – mosolyodott el fásultan Alexander. Cecilie lábfejével megérintette férje lábszárát. Milyen ernyedt és élettelen – gondolta, rögtön elhúzódva tőle. – Jó meleg az ágyad. – Valóban? – mosolygott Alexander. – Így még sohasem feküdnünk egymás mellett. – Nem bizony. De nem én tehetek róla – gondolta az asszony. Alexander a paplan alatt megfogta a kezét. – Végtelenül sajnállak, úgy értem, a gyermek miatt. Nagyon bánt? Cecilie nem engedte el Alexander kezét, így a férje nem tudta elhúzni. – Igen is, nem is. Kezdtem gyengédséget érezni a kis lény iránt. Úgy éreztem, akad valaki, akinek szüksége van a gondoskodásomra és aki továbbviszi a családod nevét, ha fiúnak születik. Az lett volna szegény – gondolta Alexander. – Teljesen elfelejtettem az igazi apját, aki amúgy sem volt több barátnál. De mégis… Nem tudom. Épp az a tény, hogy a gyerek nem a tiéd volt, talán gondokat okozhatott volna.

– Ezt meg hogy értsem? – Én aggódtam volna, hátha mégis úgy tekintesz rá, mint valami kakukkfiókára. – Ugyan. – Meglehet, de mindig éreztem volna valami nyugtalanságot. – Úgy gondolod tehát, az a legjobb, ami történt? – Dehogy. Szörnyű tragédia volt, legfeljebb magamat vigasztaltam ezzel a gondolattal. Vagy… – Miért hallgattál el? – Ugye emlékszel, hogy egyszer meséltem neked Solról, a szép boszorkányról? Született egy kislánya, Sunniva. Sol képtelen volt szeretni a gyermekét, legfeljebb némi gyengédséget érzett iránta, ugyanis gyűlölte az apját. – De te nem gyűlölöd azt a szegény papot? – Nem. Csak részvétet érzek iránta, ami majdnem olyan rossz. Egy darabig mindketten csendben feküdtek egymás mellett. – Miért nem tudtál elaludni? – Ezt talán magad is kitalálhatod. – Bocsáss meg, nagyon ostoba kérdés volt. Alexander! A nővéred mesélt a gyermekkorodról. A férfi hevesen elfordította a fejét. – Minek rángatja elő a múltat? – Akkor mégis emlékszel rá? – Természetesen. Cecilie sértve érezte magát. – Hiszen azt mondtad nekem… – Drága Cecilie, nem hazudtam, legalábbis nem közvetlenül. Azt hiszed, hogy olyan erővel fojtottam el az

emlékeimet, hogy már nem tudok visszaemlékezni rájuk, ugye? – Így gondoltam. – De nem így van. Mindenre emlékszem – félelmetesen tisztán. Azokat az eseményeket el kell felejteni, világos? Megtiltottam önmagamnak, hogy valaha is megnevezzem őket. Sohasem léteztek, megértetted? – Értem, de nincs sok gyakorlati jelen… Alexander félbeszakította a feleségét. – Ezért mondtam, hogy nem emlékszem. – Most azonban, hogy mindent hallottam… – szólalt meg kisvártatva Cecilie. – Te Ursula előadásában hallottad, nem pedig az enyémben. Cecilie ismét elhallgatott, mielőtt újabb kísérletet tett volna. – Nem gondolod, hogy jogom van meghallgatni a te változatodat is? – Ugyan már, mi célt szolgálna? – A megértést. – Cecilie, te felállítottál egy ostoba elméletet, miszerint meg tudok változni. Ne ringasd magad hiú ábrándokba, mert ez sohasem fog megtörténni. Egyébként is, milyen jelentősége van most már? – Ne legyél ilyen elkeseredett, Alexander! Persze, nekem könnyű így beszélnem. Azért akarok a veled történtekről hallani, mert mint ember érdekelsz. Annyi rejtélyes hézag van az életedben. – Akkor engedd meg, hogy továbbra is némi félhomály övezzen! – Némi félhomály? Ha a férfi-nő kapcsolatra gondolunk, úgy hiszem, kezdettől fogva normális voltál. Gyak-

ran lopakodtál be az apád szobájába, mert szeretted nézni a meztelen nőket ábrázoló képeket. Az ilyen kíváncsiság természetes a kisfiúknál. Vagyis… – Ugyan már! – szakította felbe a férfi. – Teljesen félreértened. Egyáltalán nem szerettem nézni őket. – Akkor meg minek mentél be abba az átkozott szobába? – Mert az anyám kergetett be oda, hogy megijesszen és figyelmeztessen. Nézd meg azokat a visszataszító lényeket, mondta nekem. Óvakodj valamennyi nőszemélytől, kis Alexander, maradj itthon anyádnál! Maradj állhatatos és soha ne hagyd el őt! – Ezek szerint a tulajdon anyád kényszerítette rád, hogy ferde szemmel nézzél a nőkre? – Nem, Cecilie, a dolog ennél lényegesen bonyolultabb. De ezt ne tekintsd mentegetőzésnek! – Elismered tehát, hogy nem így születtél? – Hogyan tudhattam volna minderről hatévesen? Ebben a korban fütyül az ember a nemi életre! – Bizonyára igazad van. Mégis, hogy történt? Hol jutottál tévútra? – Miért tévelyedtem volna el? Nem tudod elfogadni, hogy olyan vagyok, amilyen? – Én csak azt szeretném tudni, mi történt. – Jaj, olyan bonyolult volt, én pedig nem emlékszem mindenre. Csupán töredékek jutnak eszembe. – Akkor mondd el azokat a töredékeket! – Ez a legszörnyűbb, amiben valaha is részem volt. Cecilie hallgatott, de némi remény ébredt benne. Most ugyanis Alexander szorongatta az ő kezét. Végül így szólalt meg a férfi: – Emlékszem, mennyire felt anyám attól, hogy egy

szép nap otthagyom. Bizonyos szempontból meg is értem. Csaknem valamennyi gyermekét elveszítette, apám pedig egyáltalán nem törődött vele. – Tényleg? – Egyáltalán nem. Tudod, egyszer, amikor anyám beküldött abba a festményekkel teli szobába, hogy megundorodjam mindentől, ami női, akkor… Nos, éppen ott volt az apám, méghozzá meztelenre vetkőzve, két pucér némber társaságában. Ezután parancsolta meg, hogy megbotozzanak. – Anyád tehát nem tudott azokról a ledér nőszemélyekről? – Nem tudom. Talán szántszándékkal küldött be oda, talán fogalma sem volt róla. Ez azonban lényegtelen a balszerencsém szempontjából. – Bizonyára. Végül is megvertek? – Nem. – Akkor igazam volt az inast illetően, aki parancsot kapott, hogy mérjen rád tíz csapást? – Nem ismerem az elméletedet, de megígérte, hogy nem bánt, ha… bizonyos szolgálatokat megteszek neki. Cecilie rábólintott. – Pontosan így gondoltam! Vagyis így kezdődött? – Igen. Pokoli hat év következett. Inkább el kellett volna tűrnöm a megveretést, de gyermek voltam és gyáva. Megtettem, amire kért. Kezdetben annyira undorítónak találtam, hogy betegnek éreztem magam, később hozzászoktam. Az inas a legszörnyűbb büntetési módokkal fenyegetett meg, ha eljár a szám, de rengeteg jutalmat ígért, ha megteszem azt, amit akart. A büntetések valójában nevetségesek voltak, én azonban buta gyerekként hittem neki.

– Egyszer aztán rajtakaptak benneteket? Alexander megdermedt erre a váratlan kérdésre. – Igen – felelte, miután valahogyan összeszedte magát. – Borzalmas jelenet volt, amit sohasem fogok elfelejteni, akárhogyan is igyekszem. Anyám kiegyensúlyozatlan lelkivilága akkor tökéletesen felborult. Valóban megbolondult, a következő évben pedig meghalt. Az ő haláláért ugyancsak magamat okoltam. – És az inassal mi lett? – Felakasztották. – Úristen, micsoda megpróbáltatásokon mentél keresztül! A férfi hallgatása egyetértésnek hatott. Cecilie gyorsan feléje fordult. – Most végre még jobban megértem a kétségbeesésedet, amikor felfedezted, hogy nem tudsz a lányokba beleszeretni, a fiúkba viszont annál inkább. – Így van. Mély nyomokat hagyott bennem, hogy az inas kisgyermekkoromban megrontott. Vagy talán azokról a fertelmes mázolmányoktól való undorom okozta. Esetleg apám nőügyei is közrejátszhattak benne, sőt anyám irántam tanúsított majomszeretete. – Netán mindez együtt? – Ez a legvalószínűbb. És ne zárjuk ki a velem született hajlamot sem! Nem tudhatjuk… Én nem hiszek benne – mondta magában makacsul Cecilie. Alexander amennyire csak képes volt, feléje fordult, majd figyelmeztetően megragadta Cecilie hosszú vörös hajfonatát. – Most megpróbáltad kideríteni, miért viseltettem így a nők iránt. Talán megtaláltad a választ, talán nem. Nincs

azonban okod rá, hogy lenézzed azokat, akik veled ellentétesen vélekednek a szerelemről. Neked, aki erős és megértő természet vagy, nem szabad elítélned őket! Neked végképp nem! Teljesen elég nekünk, hogy a hétköznapi emberek elítélnek, gyűlölnek, megvetnek és üldöznek bennünket. Érted, amit mondtam? Ceciliét sírás fojtogatta. – Hidd el, sohasem jutna eszembe, hogy bárkit is elítéljek – mondta gombóccal a torkában. – Közöttünk ugyanúgy vannak jó és rossz emberek, mint köztetek. A hajlamunk nem menti a gaztetteket. Legtöbbünk azonban hétköznapi, derék ember. Most talán elég jól megérted, miért nem leszek sohasem más. Nem is akarok az lenni. Ti oly szívesen “megszabadítanátok” bennünket, szerencsétleneket. Mi azonban nem vagyunk szerencsétlenek és nem akarunk olyanok lenni, mint ti. Amikor megbékéltünk a hajlamunkkal, boldogok vagyunk. Bárcsak ne háborgatnának bennünket! Ti okoztok súlyos gondokat nekünk, vagyis az ellenünk, a másmilyenek ellen folytatott könyörtelen hajtóvadászat. Számomra azonban az egész üldöztetés semmit sem jelent már. A jövőm… Kimerülten elhallgatott. Cecilie némán feküdt egy ideig, megpróbálta éreztetni együttérzését a szerencsétlen férfival. Végül lassan így szólt: – A táborban csak férfiakkal találkoztál. Éreztél vonzalmat valamelyikük iránt? – Nem – mosolyodott el Alexander. – Az egyetlen, aki iránt érdeklődést tanúsítottam, Tarjei unokaöcséd volt, őiránta is csupán azért, mert oly sok szempontból hasonlít rád.

– Akkor tehát érdeklődsz irántam? – szisszent fel Cecilie. Alexander megragadta a kezét. – Tudhatod, hogy igen. Mint a legjobb barátom iránt. Akárcsak te énirántam. – Igen – mondta csendesen Cecilie. – Akárcsak én teirántad. Legjobban tette volna, ha aludni hagyja a férjét, de nem akart véget verni e bensőséges órának, amikor Alexander végre kitárulkozott előtte. – Valóban semmit sem érzel a lábadban? – Semmit. – Egyáltalán nem? – Nem, deréktól, lefelé olyan, mintha halott lennék. Csupán néhányszor futott át valamilyen furcsa bizsergés a jobb lábamon. Cecilie a könyökére támaszkodott. – Akkor mégis éreztél valamit? – Drága Cecilie, annyira jelentéktelen volt az egész! Szóltam róla Tarjeinek, ő azt mondta rá, fantomfájások. Talán hallottál már róla? Akik elvesztenék a karjukat vagy a lábukat, hirtelen fájdalmat éreznek többé nem létező ujjaikban vagy lábfejükben. Különös jelenségnek tűnik, pedig teljesen hétköznapi. Én azonban még fájdalmat sem éreztem, legfeljebb némi bizsergést vagy viszketést. Nem volt erősebb annál, mint amikor egy hangya mászik végig rajtad. – De a lábad belsejében érezted? – Úristen, Cecilie, ne próbálj ismét belém beszélni valamit! Néha meglehetősen fárasztó vagy. Cecilie azonban már felkelt és az ágy lábához állt. Érezte, milyen hideg a padló, de ügyet sem vetett rá.

– Azt mondtad, hogy a jobb lábadban volt? – Cecilie, könyörgök! Csupán hiú reményekkel áltatsz mindkettőnket. A nő nem hallgatott rá. – Kölcsönkaphatom a papucsodat? Köszönöm! Hű, mekkora, de legalább nem fázik benne a lábam. Ujjaival végigtapogatta Alexander lábát, a lábujja hegyétől a combjáig, de a férje egyáltalán nem reagált. – Csupa kék folt marad utána – panaszkodott. Cecilie azonban nem adta fel. – Hajlítsd be a lábujjaidat! – mondta. – Ne butáskodj! – Hajlítsd be a lábujjaidat! Próbáld meg! Bizonyítsd be magadnak, hogy tudod, és kényszerítsd rá az akaratodat! Alexander egy darabig hallgatott. Cecilie férje arckifejezéséből láthatta, hogy valóban megpróbálja behajlítani a lábujjait. Azonban egyik sem mozdult meg. Cecilie a legkisebb mozgást sem érzékelte. – Ne gyötörj tovább! – Megpróbálkoztál már vele? – Mire jó ez az egész? Tarjei összevissza szurkált, de semmit sem éreztem belőle. – De vajon megkért rá, hogy használd az akaratodat? – Természetesen nem. Ami elhalt, az elhalt. – Nos, akkor mással próbálkozunk. Cecilie a talpánál fogva felemelte Alexander jobb lábát, majd hátrafelé nyomta. Másik kezével a tehetetlen lábszárat tartotta. – Feszítsd meg – kérlelte a férjét. – Minden akaraterődet erre összpontosítsd!

Alexander a foga között megeresztett néhány káromkodást. Cecilie örült, amiért nem értette őket. – Próbáld meg – könyörgött neki. – Azt teszem. – Nem teszed, csak dühös vagy rám. Akkor legalább puszta dühből próbáld megfeszíteni! – Még mindig nem érted? Nincs többé lábam. – De igen, van lábad! Hosszú és erős volt, azonban hamarosan olyan vékony lesz, mint valami virággyökér. Te, aki úgy vívtál, akár egy isten… – Az istenek nem szoktak vívni. – Alexander, tégy próbát, legalább az én kedvemért! Nem leszel jobban az állandó ágyban fekvéstől. – Milyen érdeked fűződik ahhoz, hogy megjavuljon az állapotom? Az, hogy új barátot találjak és megalázzalak? Bizonyára inkább azt akarod, hogy bénán és tehetetlenül feküdjek a hatalmadban. Így mindenesetre hű vagyok hozzád. Cecilie elengedte Alexander lábát, amely élettelenül hanyatlott vissza. – Most visszataszítóan aljasul viselkedtél! Nem tudod elképzelni, hogy a javadat akarom? Szenvedek, amiért ennyire elesettnek és szomorúnak látlak. Mi ebben a különös? Miért nehezíted meg az életemet, te átkozottul csökönyös szamár? Alexander szája szögletében mosoly jelent meg. – Most remek voltál, Cecilie. A haragtól lángoló szemeddel és a gyertya tényében csillogó hajaddal valamilyen csábítóan szép boszorkányra emlékeztettél. Cecilie elnevette magát. – Feltételezhetően Solra hasonlítottam. Ha a bőrében érzem magam, úgy káromkodom, akár egy kocsis. Bo-

csásd meg a szavaimat! – Nekem kell tőled bocsánatot kérnem, mert igazad volt, amikor ennyire megdühödtél. Nos, próbáljuk meg – mondta engesztelő hangon a férfi. Cecilie Alexander engedelmessége miatt érzett örömében ismét felemelte a férje lábát. Egy teljes óra hosszat próbálkoztak, eredmény azonban nem mutatkozott. Legfeljebb annyi, hogy mind a ketten tökéletesen kimerültek. – Valami jót mégis hozott – mondta Alexander, amikor Cecilie feladta a további kísérletezést – Most olyan fáradt vagyok, hogy pillanatokon belül elalszom. – Én is. Jó éjszakát, Alexander! Visszaadom a felmelegített és összetaposott papucsodat. Holnap újra megpróbáljuk, és utána minden este. – Rabszolgahajcsár – mormogta a férfi, de hangja nem volt többé olyan taszítóan elutasító, mint az előbb. Cecilie óvakodott attól, hogy megsimogassa. Tudta, hol húzódik a határ. CECILIE MEGTARTOTTA ígéretét. Mindennap bejött hozzá, mialatt Alexander az ágyában feküdt. Megszorította a lábát, arra kérte, próbálja megmozdítani vagy megfeszíteni. Változást ugyan sohasem lehetett tapasztalni, de a fiatalasszony mégsem adta fel. Alexander felhagyott a további tiltakozással. Bizonyára belátta, hogy ennyi erővel akár bele is törődhet a sorsába. Csupán arra volt kíváncsi néma dühében, meddig tart ki a felesége. Annak viszont örült, hogy az étkezéseknél az asztal mellett ülhet. Hihetetlenül ügyesen bánt a karjával. Es-

ténként sakkoztak vagy más játékokkal foglalták el magukat, napközben pedig körbejárták a birtokot. Ilyenkor Cecilie vagy az inas tolta a kocsit. Felesége néha a környéken lakó barátait is meghívta, hogy valamiféle változatosságról gondoskodjék a férje számára. Úgy tűnt, mintha Alexandert felélénkítették volna a vendégek – utána azonban gyakran lett úrrá rajta a rosszkedv. A vendégek olyan világról beszéltek, amelynek ő már nem volt részese. Az udvarból állandóan könyörögtek Ceciliének, térjen vissza a király gyermekei mellé, akiknek nagyon hiányzott barátságos, nyílt természete. Az őrgrófné azonban következetesen nemet mondott. Az ő helye most Alexander mellett volt. Néhányszor azonban magára hagyta a férjét, sőt látogatóba is ment. Úgy gondolta, nem nyomaszthatja állandóan a jelenlétével. Alexandernek alkalmat kell adni rá, hogy néha hiányozzék neki a felesége. Ilyenkor úgy tűnt, bevált a számítása. Alexander mindannyiszor felvidult, amikor viszontlátta. Sok mesélnivalója volt a birtokról. Nagyon elégedett volt, amiért minden nap sétálni vitték, és szívesen ült a napon. Cecilie jó jelnek tartotta, hogy legalább ennyi hiúság maradt benne. 1626 TAVASZÁN látogatóik érkeztek. Liv és Dag végre megvalósíthatták dédelgetett álmukat. Dániába utazhattak, hogy meglátogassák sorsüldözte leányukat. Így tekintettek rá, hiszen először elveszítette a gyermekét, majd férje nyomorékként tért haza a háborúból. Nem értették, hogy Cecilie alapjában véve boldog-

nak érzi magát. Alexandernek szüksége volt rá, sőt a fiatalasszony bizonyos pillanatokban úgy gondolta, valóban nélkülözhetetlen. Súlyos, megoldhatatlan gondját csupán a csendes, magányos éjszaka ismerte… Szülei Kolgrimot is magukkal hozták, akinek nagyon hiányzott hőn szeretett nagynénje. Cecilie mélységesen örült a viszontlátásnak, fel-alá járva csacsogott. Rengeteg dolgot óhajtott elmesélni, így megfeledkezett róla, mit is akart éppen odahozni. Alexander gyengéd mosollyal figyelte székéből. Liv semmit sem változott. Ugyanolyan melegszívű és megértő volt, mint korábban. Mivel a Jéghegyek Népéhez tartozott, a hétköznapi embereknél hosszabb ideig őrizte meg fiatalságát. Dag Meiden báró és járásbíró azonban igencsak megöregedett. Vékony haja megőszült, sőt fogyásnak indult egykor tekintélyt parancsoló pocakja is, ami miatt Cecilie utoljára oly nagyon bosszankodott. Apa öregszik – gondolta kétségbeesetten Cecilie. Mi lesz ebből a kedvesen méltóságteljes emberből, aki oly szórakozottan hallgatott minket, amikor Taralddal együtt felkerestük csip-csup gondjainkkal? Utána pedig mindent anyára hagyott. Negyvenöt esztendő telt el azóta, hogy a serdülő Silje egy késő őszi éjszakán rátalált a kétéves kislányra és az újszülöttre, akiket Sol és Dag névre keresztelt. Azon az éjszakán Tengel vette pártfogásába valamennyiüket. Ugyanakkor Silje megmentette az akasztófától a Jéghegyek Népének árulóját, Heminget, a várnagy gyilkosát. Heming, Sunniva apja és Kolgrim nagyapja vált Sol végzetévé. Dag és Kolgrim kivételével mostanra mindannyian

halottak voltak. Liv már Tengel és Silje szerelméből származott. Másik gyermekük, Are, Cecilie szerint mindig is kívülálló volt, noha Tengel halála után reá szállt a Jéghegyek Népének családfői tiszte. Cecilie Are három fia közül Tronddal és Branddal nem érzett túl sok közösséget, A legidősebbhez, Tarjeihez azonban mély belső rokonság fűzte. Trondot pedig utolérte a Jéghegyek Népének átkos öröksége. Cecilie mélységesen sajnálta a szerencsétlen fiút, de úgy gondolta, talán jobb, hogy ilyen gyorsan beteljesedett a sorsa. Dag és Alexander kitűnően megértették egymást, hiszen a székéhez kötött betegnek jól jött egy ilyen széles látókörű, művelt ember társasága. Maga Cecilie többnyire női dolgokról csevegett anyjával. Liv meglepődött, hogy ennyire boldognak látja egyetlen leányát. Meleg szavakkal szólt Alexanderről, akit végtelenül rokonszenves embernek talált. Milyen szörnyű tragédia érte! Cecilie természetesen soha egyetlen szóval sem árulta el Alexander rendhagyó érdeklődését, ezen a téren is rendíthetetlen hűséget tanúsítva nyomorékká lett férje iránt. Idejének legnagyobb részét azonban Kolgrim foglalta le. Liv az igazat írta meg Dániába: a fiúcska úgy viselkedett, akár a kezes bárány – amiben Cecilie igencsak kételkedett –, sajátos vonásaival pedig hihetetlenül vonzó lett. Isten legyen irgalmas azokhoz a szegény lányokhoz, akik felnőtt korában az útjába kerülnek – gondolta gyakran. Groteszk arckifejezése, amellyel születésekor mindenkit elborzasztott, még mindig megvolt. Azonban

Kolgrim esetében is igazolódott, hogy a legtöbb embert vonzza és csalogatja, ami idegenszerű és sajátságos. Túlságosan hosszú, résnyi szeme a macskákéhoz hasonló sárgás fényben villogott, fogai a megszokottnál hegyesebbek voltak. Háromszögletű arcából kiálltak széles pofacsontjai, álla pedig hegyes csúcsban futott össze. Göndör fekete haja a válláig ért. Cecilie úgy érezte, hogy a kisfiú gyíkszerű mozgásában van valami kellemetlen, vadászó jelleg. Kolgrim bálványozta a nagynénjét. Reggeltől estig Cecilién csüngött. Soha többé nem beszélt arról, mikor is mennek el a Főmanó ünnepére. Talán megértette, hogy mese az egész. Viszont órák hosszat képes volt hallgatni Cecilie kitalált történeteit, mintha színigazat hallana. Továbbra is nagyszerűen megértették egymást. Kolgrim jól tudta, hogy Cecilie az egyetlen olyan ember, aki képes elfogadni az ő gondolkodásmódját. Csak Cecilie ismerte az éjszaka, a sötétség, az árnyak országa iránti heves vágyát. Kolgrim képzeletében különös alakok népesítették be a fekete ország tájait, ahol a rossztett érdemnek számított, a jóra pedig mini ostobaságra tekintettek. – Mi jár éppen az eszedben? – kérdezte egyszer gyengéden Cecilie, észrevéve, hogy unokaöccse valamit forgat a fejében. Kolgrim válasz helyett elnevette magát és kereket oldott. – Hogy van a kisöcséd? – kérdezte más alkalommal. – Jól – felelte közönyösen Kolgrim. – Szereted az öcsikédet? – Nagyon! Mattias olyan kedves. Nézd csak, hogy hintázom ezen a faágon! Cecilie felnézett a fara, és megcsodálta Kolgrim

macskaügyességét. – Ugye, nemsokára hazajössz, Cecilie néni? – kérdezte az utolsó napok egyikén a kis ördögfióka. – Igen, mihelyt Alexander bácsi meggyógyul. Vajon mikor lesz az? – gondolta kétségbeesetten. – Eddig nem tudtam menni, mert nagyon beteg volt – tűzte hozzá. – De már most vágyódom rá, hogy viszontlássalak. A fiú gondosan végigmérte a székében tehetetlenül ülő Alexandert, aki felesége szüleivel beszélgetett. Noha Kolgrim szeméből gyermeki ártatlanság áradt, Ceciliét mégis kiverte a jeges veríték. Hirtelen azt kívánta, bárcsak utaznának már haza a vendégek. Habár előre tartott a búcsú napjától, Alexander szavai erőt öntöttek a szívébe. – Tudom, hogy Cecilie néha nagyon szívesen utazna haza Norvégiába – mondta férje az apósának és anyósának. – Majd valami módon elrendezzük a dolgot! – Úgy szeretném, ha te is velem tarthatnál – mondta Cecilie. – Meg akarom mutatni gyermekkorom valamennyi színhelyét és hazámat, Norvégiát. Alexander elmosolyodott. – Egyszer látni fogom – ígérte meg. – De még nem igazán tettem túl magamat az életemben bekövetkezett változáson. Szavait mindnyájan megértették. Cecilie és Alexander búcsút vett a Meiden házaspártól és Kolgrimtól, az elragadóan titokzatos kis manótól. Cecilie volt közülük az egyetlen, aki félelmet érzett, amikor a gyermek őszintének és ártatlannak tűnő szemébe nézett.

EZEN AZ ŐSZÖN, amikor Alexander már egy éve volt béna, hihetetlen dolog történt Gabrielshusban. A nagyvilágban ugyancsak fontos események zajlottak. Keresztély király tisztjeinek minden figyelmeztetése ellenére eltökélte, hogy a protestánsok (vagy inkább a saját) ügye érdekében elfoglalja Sziléziát. Egy kis falu, Lutter am Barenberge mellett azonban beleütközött Tilly hatalmas hadseregébe, amelyet még Wallenstein 5000 katonája is erősített. Keresztély király serege megsemmisítő vereséget szenvedett, katonái és tisztjei fejvesztve menekültek. Maga az Uralkodó utolsóként hagyta el a csatateret, miután hiába próbálta meg visszatartani embereit, és nagy gyászünnepséget rendezett a halottak búcsúztatására. Keresztély Fuchs tábornokra hárította a felelősséget, amiben talán részben igaza is volt. Hadvezére azonban nem védekezhetett a király vádjai ellen, ugyanis elesett a csatában. Ugyanez a sors érte utol Kruse alezredest is. Másfelől éppen Fuchs tábornok volt az, aki a legállhatatosabban könyörgött a királynak, nehogy most bocsátkozzék csatába Tillyvel… IV. Keresztély bátor hadvezér volt, azonban harci kedve nagyobb volt, mint hadvezéri képességei. Lutter am Barenberge után a király számára gyakorlatilag véget ért a látszólag soha véget nem érő nagy háborúban való részvétel. A későbbi események nem hoztak különösebb dicsőséget IV. Keresztély fejére. Tarjei, aki felcserként a Lutter am Barenberge melletti csatában is helytállt, rájött, hogy nincs is olyan messze Erfurttól. Ne látogassa meg a kis Corneliát?

Egyelőre azonban nagy szükség volt rá a megvert hadseregben. Noha a legtöbben fejvesztetten menekültek északra, Holstein felé, rengeteg sebesült maradt a harcmezőn. Először az a kötelesség hárult rá, hogy segítsen a nyomorultakon. GABRIELSHUSBAN EZALATT Alexander már több napja csendesen és visszahúzódón viselkedett. Cecilie végül nem bírta idegekkel. Egyszerre csak felcsattant ebéd közben: – Az ég szerelmére, mi van veled, Alexander? Csak nem szerettél bele Wilhelmsenbe, vagy…? – Ez rendkívül ízléstelen tréfa volt, Cecilie. – Elismerem, bocsáss meg! De mondd meg már végre, mi nyomja a lelked! Megőrjítesz az elkalandozó tekinteteddel és a furcsa válaszaiddal. Tegnap megkérdeztelek, mit akarsz reggelizni. Erre azt felelted, hogy az asztal alatt áll. Alexander elmosolyodott. – Tényleg ezt mondtam? Ne haragudj! – Miről van szó? – Ha biztos lennék benne, azonnal megmondanám. De annyira zavaros az egész. Cecilie szíve hevesen dobogni kezdett. A férfi nagyot sóhajtott és a villa után nyúlt. Cecilie megragadta a kezét. – Ki vele, Alexander? – Semmi érdekes, barátom. – Akkor meséld el, mi az az érdektelen dolog! – Jól ismerlek. Senki sem olyan makacs, mint te, amikor valamit a fejedbe veszel – nevetett a férfi. – Úgy

gondoltam, nem mondok el neked semmit, mert nem akartalak hamis reményekbe ringatni. – Jaj, Alexander – suttogta a nő. – Ne gondolj semmi jóra! Csupán arról van szó, hogy amikor a lábamat tornásztatod… – Egek! – kiáltotta csaknem felsikoltva Cecilie. – Nyerd vissza az önuralmadat! Továbbra sem érzek semmit. Legfeljebb úgy tűnik, jobban tudatában vagyok annak, hogy van lábam, amikor megpróbálom megfeszíteni. Cecilie tátott szájjal meredt rá. – Csukd be a szád – nevetett rá a férje. – Így nem nyújtasz valami szép látványt. Csak az akaraterőm nőtt, érted végre? Az eredmény továbbra is a nullával egyenlő. – Mind a két lábadban egyformán mondod, amit érzel? – kérdezte az örömtől zavarodottan Cecilie. – Jaj, azt akartam kérdezni, egyformán érzed mind a két lábadban? – Csak a jobb lábamban. – Igen, de hiszen… Nem érted, hogy ennek nagy a jelentősége? Ha mind a két lábadban éreztél volna valamit, akkor csak az akaraterőd tréfálkozott volna veled. Mindenképpen jelent valamit, hogy csak az egyik lábadban jelentkezett. – Igen – felelte szárazon Alexander. – Azt jelenti, hogy egész idő alatt csak a jobb lábammal törődtünk, mert ott éreztem azt a bizsergést. – Azóta nem éreztél hasonlót? Alexander először ivott egy korty bort – De igen – mondta tömören. Cecilie levegő után kapkodott. – Te pedig nem szóltál róla! Mikor történt? – Néhányszor. Pár héttel ezelőtt Azután a múlt héten.

Cecilie kényszerítette magát, hogy ülve maradjon. – Nem érted, hogy…? – Légy szíves, Cecilie, ne áltasd magad! Egyikünk sem viseli el, ha csalódás éri. Az asszony ebéd után mégis ágyba parancsolta férjét, és külön tornásztatta a lábát. Közben azonban semmi sem történt, Cecilie pedig a buzgóságtól és a csalódottságtól vezérelve talán túlságosan is erősen nyomkodta a tehetetlen végtagot. Alexander felnyögött fájdalmában. – Jaj! – kiáltott fel rémülten Cecilie. – Mit csináltam? Hol okoztam fájdalmat? – Az egész felsőtestemben, te hülye! – hörögte a férfi. – Most már szíveskednél békén hagyni? – Persze – mondta a felesége visszafektetve az ágyba a beteget. – Nagyon sajnálom, Alexander, nem akartam fájdalmat okozni neked. A férfi némán rábólintott. Cecilie magára hagyta, miután megbizonyosodott afelől, hogy az a kis csengő, amellyel őt vagy az inast hívja, keze ügyében van. Másnap azonban hihetetlen esemény következett be. Amikor Cecilie az elmúlt évben megszokott módon jenek lábujjait mozgatta, így próbálva életet lehelni beléjük, Alexander hirtelen meglepődve szisszent fel. – Mi volt az? – kérdezte figyelmesen az asszony. – Nem tudom. Pontosan olyan volt, mintha éreztem volna valamit! – Hol? Itt? Cecilie végigtapogatta Alexander teljes lábfejét. – Nem, most semmit sem érzek. A nő úgy érezte, minden ereje elhagyja. – Próbáld mozgatni a lábujjaidat! – mondta kimerül-

ten. Alexander megpróbálkozott vele. – Cecilie – suttogta. – Az akaratom megvan hozzá, erősebben, mint valaha! Úgy tűnt, mintha engedelmeskedett volna a lábam. Valóban így van? A nő áhítatosan meredt rá. – Nem látom – mondta alig hallhatóan. – Én azonban érzem, Cecilie! A fiatalasszony ismét megvizsgálta a kérdéses helyet, de semmilyen mozgást sem észlelt. Alexander kedvetlenül sóhajtott fel. – Mára hagyjuk abba, barátom! Cecilie óvatosan borította rá a takarót. Este azonban, amikor lefektette éjszakára, mégis felemelte a paplan végét, – Mozgasd a lábujjaidat, Alexander! – mondta, miközben úgy tűnt neki, mintha az eltelt év folyamán teljes szókincse ebből állt volna. – Ahogy akarod – legyintett a férje. Cecilie a lábára nézett, majd hirtelen lélegzetét viszszafojtva sikoltott fel. – Alexander! – rebegte elképedve. – Mi az? – Valami megmozdult! – Ugyan már! – Nem tudom, mi volt az. Csupán valamiféle parányi mozgás érzete. Akárcsak a nyárfalevél rezgése. Olyan gyenge volt, hogy még a helyét sem tudom megállapítani. – Uram – könyörgött Alexander. – Édes jó istenem, add, hogy ne tömje tele hazugságokkal a fejemet ez a nő! Cecilie azonban ekkor már messze járt. – Wilhelmsen! – visszhangzott az egész kastélyban. –

Wilhelmsen! Negyedórán belül a birtok egész népe értesült a nagy újságról. Mindenki egyszerre ujjongott az örömhír hallatán. Lelkük legmélyén azonban valamennyien tudták, hogy a végső győzelmet még nem vívták ki. Egy jelentéktelen kis rángás az uraság jobb lábában, amelynek pontos helyét csak találgatni lehet – ez volt az örömhír. A szolgák természetesen tudták, hogy a kegyelmes asszony azt az őrültséget vette a fejébe, hogy új életre kelti a kegyelmes úr elhalt lábát. Sokan közülük bosszúsan legyintettek ekkora bolondság hallatán. Most azonban mindenki hirtelen megfeledkezett arról, mit is szóltak a kegyelmes asszony próbálkozásaihoz. Valamennyien így kiáltottak fel: – No, nem megmondtam?

11. fejezet A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPON alig mutatkozott valami haladás. Az inas gyakran tartózkodott ura mellett, és Ceciliével együtt gondosan vizsgálgatták Alexander lábát. Egyetértettek, hogy olykor-olykor megrándul. Noha ennek észleléséhez meglehetősen nagy képzelőerőre volt szükség, mindketten szentül meg voltak győződve a maguk igazáról. Hamarosan azonban súlyos rosszabbodás következett be. Vagy tíz nappal az első apró mozdulat észlelése után

Wilhelmsen aggodalmas arccal lépett be Cecilie lakosztályának ajtaján. – Kegyelmes asszonyom, nem tetszik nekem az őrgróf úr háta. Cecilie azonnal követte a hű szolgát Alexander hálószobájába. Alexander hason feküdt. Cecilie apró vörös foltra figyelt fel a dereka táján. Férje biztosította róla, hogy nem fáj. – Valószínűleg megerőltettük – mondta aggódva Cecilie. – A holnapi gyakorlatokat kihagyjuk. – Muszáj? – mormogta tenyerébe Alexander. – Nocsak, már hiányoznak? – kérdezte elképedve Cecilie. Az inas azonban komoly hangon így szólt: – Azt hiszem, így lesz a legjobb, kegyelmes asszonyom. – De mi történik akkor, ha feladjuk, amit már megnyertünk? Amit már megnyertünk? – gondolta leverten Cecilie. Hiszen oly kevéske! Alexander háta másnap még vörösebb lett. A vörös folt a harmadik napon szabályosan begyulladt. A gyulladás tovább terjedt és deréktól felfelé mindenütt, ahol Alexander nem veszítette el az érzékelő képességét, fájdalmat okozott. Úristen – gondolta elszörnyedve Cecilie. Most mit csináljunk? Bárcsak itt volna Tarjei! Ezen a napon bezárkózott a szobájába és az ágyra feküdt. Hát talán ő maga nem a Jéghegyek Népéből származik-e? Nem örökölt-e sok mindent Sol tulajdonságaiból?

Éppúgy, ahogyan Tarjei Tengel gyógyító tudományát és emberszeretetét örökölte. Tengel és Sol egyaránt a nemzetség átok által sújtott tagjai közé tartozott. Vajon nem lehetséges, hogy Tarjei meg ő örököltek egy csipetnyit az előbbiek képességeiből, ami most nagyon elkelt volna? Mindenesetre ostobaság lenne, ha nem próbálná ki! Lehunyta a szemét. Tarjei, Tarjei, Tarjei – gondolva, unokafivérére összpontosítva minden akaratát. Mint valami mély kútba, úgy hatolt egyre lejjebb a föld mélyébe, míg tudata el nem hagyta a földet és eddig ismeretlen mélységeket ért el, ahol már csak az a gondolat létezett, hogy bárcsak itt lenne Tarjei. Ez az akaratátviteli kísérlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy Cecilie úgy aludt el, mint akit fejbe vágtak. Álmában egy reá szegeződő szempárt vett észre, amelyből ördögi huncutság sugárzott, majd egy mosolygó szájat. Ezt az arcot látta már valahol, mégpedig a hársfaligeti ház nagytermében. Persze, Sol arcképén, amelyet Silje festett. A szép boszorkányról, akire Cecilie oly nagyon hasonlított. Cecilie elmosolyodott álmában. TARJEI VOLTAKÉPPEN nem is volt nagyon messze. Miután mindent megtett a Lutter am Barenberge melletti csatában megsebesült katonák életéért, holtfáradtnak érezte magát. Hazavágyódott: lassan két éve nem járt otthon a Hársfaligetben. Tübingen várhatott. Egyelőre nem volt annyi ereje, hogy újrakezdje tanulmányait. Amúgy is annyi gyakorlati tapasztalatot szerzett, hogy az bőven pótolta az iskola-

padban elmulasztott éveket. Először azonban pihennie kellett, mielőtt nekivágott volna a hazafelé vezető hosszú útnak. Némi vonakodás után gyalog indult el a Löwenstein kastély felé. Túl erős volt a kísértés, hogy barátok között, fényűzés és bőség közepette pihenjen. Két nap múlva meg is érkezett. Bekopogott a hatalmas kapun. Kisvártatva az őr barátságosan rámosolyogva beengedte. Ez nem is volt meglepő, hiszen Tarjei előzőleg meggyógyította fájó tyúkszemét. Cornelia örömében zokogásban tört ki. Tarjei alig tudta lefejteni a nyakába csimpaszkodó kislányt. Üggyelbajjal megmagyarázta neki, mennyire kimerült. Cornelia nevelőszülei azonban megkönyörültek rajta és szobájába küldték Corneliát. Tarjeinek most már csak az életerőtől kicsattanó egyéves Marca Christianát kellett megcsodálnia, utána ágyba bújhatott. Másnap arra ébredt, hogy valaki a fülébe suttogja a nevét. – Tarjei! Alszol, Tarjei? – Igen. – motyogta. – Milyen kár – vihogott Cornelia, majd e tréfa hatására hangos ujjongásba tört ki. Az ifjú orvos felnyitotta a szemét. – Jó reggelt, drága kis barátom! – Reggelt? – csicseregte a leányka. – Hiszen mindjárt lemegy a nap! – Micsoda? – pattant fel Tarjei. – Átaludtam az egész napot? – Bizony. Már azon gondolkodtam, ne öntsek-e vizet a szádba, de aztán mégsem tettem. Kedves volt tőlem, ugye? A fiatalember felnevetett és átölelte a kislányt.

– Úristen, mennyire örülök, hogy láthatlak, Cornelia! Végre egy boldog, élénk kislányt láthatok a sok durva férfi, az erőszak és halál helyett! – Minden este imádkoztam, bárcsak visszatérnél – mondta Cornelia, aki végtelenül élvezte, hogy összeviszsza csipkedheti a váratlan vendéget. – Én mek pisztos voltam penne, hoty soha töppé nem látjuk etymást – motyogta a kislány ruhafodraival a szájában Tarjei. – Te vagy a legeslegjobb barátom – jelentette ki érzelmesen Cornelia. A diák nagy nehezen kiszabadította magát a szoknya fodrai és szalagjai közül. – Most azonban nem maradhatok sokáig. – Miért nem? – kérdezte panaszos hangon a leányka. – Mert a szüleim nem tudják, hol vagyok. Azt sem tudják, élek-e vagy meghaltam. Évek óta nem voltam odahaza. Cornelia megpróbált néhány könnycseppet kisajtolni a szeméből. – Nem akarom, hogy elutazzál. De azért sajnálom a szüleidet. – Nézd csak, micsoda haladás! Cornelia, a született von Erbach zu Breuberg grófnő másokra is tud gondolni! – Most csúnya voltál! – kiáltotta dacosan összeszorított szájjal a grófkisasszony. – Drága Cornelia, mind a ketten idősebbek lettünk. Én tizenkilenc vagyok, te pedig… tulajdonképpen hány éves is vagy? – Nemsokára tizenegy. – Akkor már mindkettőnknek okosabbnak kell lennünk. Bizonyára megérted, hogy haza kell utaznom.

Tudsz írni és olvasni? – Hogyne! Csak nem képzeled, hogy olyan műveletlen vagyok, mini az a sok ostoba paraszt odalent a faluban? – Hagyd abba, te átkozott kis kékvérű fióka! – ripakodott rá Tarjei és jól megrázta. – Részben magam is azok közé tartozom, akikről ilyen megvető hangon beszélsz. Nem akarok többé ilyesmit hallani tőled, különben vége a barátságunknak. Megértetted? A kis arisztokrata lánynak most igazi könnyeket sikerült hullajtania. – Ne szidd Corneliát – szipogta. – Jó leszek. – Rendben van. Tudsz levelet írni? – Igen – derüli fel a kislány. – Juliana néni megtanított rá. – Remek! Akkor azonnal írok neked, mihelyt lesz állandó címem. Te pedig válaszolsz nekem, ugye? – Jaj de jó? Most már levelezőtársam is van! Gyorsan utazz el, hogy mind hamarabb kaphassak tőled levelet! – Ezek a csapodár nők – dünnyögte magában Tarjei norvégul. A GRÓFTÓL LOVAT KAPOTT AJÁNDÉKBA viszonzásul mindazért, amit értük, különösen legdrágább kincsükért, Marca Christianáért tett. A ló jelentősen megkönnyítette utazását. Minden baj nélkül eljutott Koppenhágába, ahol egy Norvégiába induló hajóra várt. Tarjei úgy vélekedett, nem elég gyorsan halad hazafelé. Egyre erősebben képzelte el, hogyan várják odahaza a szülei, akik elveszett fiuk felett érzett bánatukban talán ágynak estek és minden órában meghalhatnak.

Ostobaság – csóválta a fejét és elhessegette magától a fantáziaképeket. Ekkor heves vágy fogta el, hogy meglátogassa Ceciliét. Hol is lakik? Gabrielshusban, de hogy jut el oda? Kiderült, hogy a kastély nincs is messze a dán fővárostól. Ha odavágtat, nem kési-e le a következő hajót? Egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy felkeresse Ceciliét. Úgy gondolta, természetesen illenék meglátogatnia az unokanővérét, ha egyszer már itt van. Mindig is jól érezte magát Cecilie társaságában. És vajon hogy van az a szerencsétlen Alexander? Tengeti az életét bénán, reménytelenül? Tarjei egy kikötői kocsmában szándékozott megszállni, azonban űzte a nyugtalanság, így megváltoztatta elhatározását. Felkapott lova hátára és vágtatva elindult Gabrielshus felé. CECILIE IMÁRA KULCSOLT KÉZZEL ÜLT Alexander ágya mellett. Őt nem olyan fából faragták, hogy jóban-rosszban segítségül hívja az Urat. Most azonban úgy gondolta, elegendő oka van azt kérnie tőle, tekintsen le az égből Gabrielshusra és gazdájára. Alexander lázrózsás arccal feküdt a hasán, nehogy nyomás érje a sebhelyet. Lehunyt szemmel kapkodott levegő után. – Cecilie – suttogta. – Igen, drágám. – Az is fáj, ha így fekszem. Fordíts a hátamra! – De…

– Beléáll a görcs a rekeszizmomba. Két napja fekszem a hasamon. Tedd, amit mondtam! Cecilie kelletlenül engedelmeskedett neki. Alexander arca eltorzult, amikor a hátán duzzadó sebhely a lepedőhöz ért. – Te – suttogta. – Valamiről beszélnem kell veled. – Itt vagyok, kedvesem. Wilhelmsen kocsit küldött a borbélyért, de az illető bizonyára maga is beteg. – Cecilie, tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy átadjam neked a családi ékszereket. Minden a tied, nekem pedig már régen át kellett volna adnom őket. – Ugyan már, biztosan Ursulát illetik! Alexander állhatatosan rázta a fejét. – Neki vannak saját ékszerei. Minden téged illet. Wilhelmsen megmutatja, hol vannak. – Jaj, Alexander, ne beszélj ilyen csekélységekről! Mit tehetek érted? – Semmit. Nézd, Cecilie, így lesz a legjobb mindkettőnk számára. – Nem szabad így beszélned! – kiáltott fel a felesége. – De igen, drágám! – nyögte ki nagy nehezen. – Kezdettől fogva elhibázott volt az egész életem. – Egyáltalán nem így van! – Sohasem szeretett senki. Anyám önös érdekből ragaszkodott hozzám. Az ifjú Germund, a bajtársam, sohasem sejtette, mennyire szeretem. Ami Hans Barthot illeti… nos, ő addig tartott ki mellettem, amíg hasznot húzott belőlem. – Csak nem adtál pénzt neki? – kérdezte döbbenten Cecilie. – Kisebb ajándékokat, egyszer kölcsönt is. Állandóan pénzhiányban szenvedett. Amikor nálam nagyvonalúbb

barátra talált, otthagyott. Így aztán… Ki marad még hátra? Cecilie a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – Ugyan, hiszen szeretlek, Alexander! Szeretlek, szeretlek! Jobban, mintsem el merném mondani. A férfi teljesen némán feküdt, miközben érezte, hogyan nedvesítik be Cecilie könnyei a hálóingét. – Cecilie – suttogta alig hallhatóan. – Ó, te szegény kislány! A beteg karja lassan lehanyatlott. Cecilie felállt az ágy mellől és eszméletlennek tűnő férjére nézett. – Uram, irgalmazz nekünk – suttogta tehetetlen kétségbeesésében. Hirtelen Wilhelmsen jelent meg az ajtóban. – Egy fiatal úr akar beszélni a kegyelmes asszonnyal. – Jaj, Wilhelmsen, ne most – szipogta. – Ki az? – Nem értettem teljesen a nevét. Valami Tar… Lind, vagy hasonló. – Tarjei? – kiáltott fel döbbenten Cecilie. – Hála neked, Uram! Közben felrémlett benne, hogy talán nem éppen a Jóistenhez kellett volna fordulni, amikor köszönetet mond a Jéghegyek Népének telepatikus képességeiért. Tarjei nem vesztegette az időt. Miután Cecilie akadozva elmagyarázta a helyzetet, megkérte Wilhelmsent, hogy a kastélyban fellelhető összes gyertyát helyezze el a ház urának ágya körül. Ezután óvatosan a hasára fordította Alexandert. – Mit tettél, Cecilie? – kérdezte elszörnyedve. – Tudom, hogy én tehetek róla – zokogott a szerencsétlen asszony. – Gyakorlatokat végeztünk a lábával. Az előbb hallhattad, milyen fantasztikus eredményeket ér-

tünk el. – Igen, igen – mondta türelmetlenül Tarjei; hangjából ki lehetett érezni, hogy egy cseppet sem hisz az állítólagos eredményekben. – Nemrégiben túl erősen hajlítottam vissza a lábát, Alexander pedig felordított és azt mondta, fáj az egész felsőteste. Ezután úgy tűnt, mintha némi eredménnyel járna, ha tornásztatjuk a lábát, bár alig lehetett valamit tapasztalni. – Nem csodálom! Cecilie lihegve folytatta: – Néhány nappal később Wilhelmsen kis vörös foltot látott ezen a helyen. Azóta csak rosszabbodik. Megpróbáltam természetfeletti módon kapcsolatba kerülni veled. És… – Sikerült – mondta tömören Tarjei. Unokanővére szóáradatára ügyet sem vetve, óvatosan tapogatta végig Alexander hátát. Úgy tűnt, mintha a bajok forrása pontosan a keresztcsontnál volna. – Az hiszem… – Mit? – Azt hiszem, elmozdult a golyó! – Jaj! Jaj, Tarjei, megöltem? – Nem sok hiányzott hozzá. Cecilie, meg kell próbálkoznunk a golyó eltávolításával. – Ugye, megteszed, Tarjei? – Hogy én egyedül? Segítened kell! Magának is, Wilhelmsen! – Ez csak természetes – mondta az inas, szederjesre vált ajakkal. – És ha meghal? – Elképzelhető, de ha nem próbálkozunk meg a műtéttel, biztosan vége.

Cecilie előtt elhomályosult a világ. Nem akart az orvosi beavatkozás részese lenni, főleg nem akkor, amikor Alexander fekszik a kés alatt. Úgy gondolta, nem bírja idegekkel, és ahhoz sem volt kedve, hogy felnyitva lássa férje testét. Másrészt mindent hajlandó lett volna megtenni, csak hogy Alexander életben maradjon. Tarjei máris parancsokat osztogatott. – Wilhelmsen, hozzon egy üveg pálinkát! Alexander eszméletlen, ami nagy előny. Azonban ha magához térne, el kell kábítani. Hozzászokott, mert kezeltem már így. Legelőször azonban mindannyiunknak alaposan meg kell mosakodnunk. Te pedig, Cecilie, fogd ezt a port. Csillapítja a vérzést! Keverd el egy tál meleg vízben, utána tartsd készenlétben itt az ágy mellett! A ruhám csupa por lett lovaglás közben. Wilhelmsen, hozzon valami tiszta ruhát! Az inas elképedve bámult Tarjeire. Hát ez meg miféle furcsa ötletekkel áll elő? Noha Tarjei úttörő volt az orvostudomány területén, mégsem bizonyult tévedhetetlennek. Például teljesen rendjén valónak találta Cecilie hosszú szoknyáját, amelyben rengeteg búvóhely kínálkozott a porszemek számára. Az inasnak sem kellett átöltöznie vagy kicserélnie az öszszepiszkolódott és átizzadt ágyneműt. Eszközei között azonban rendet tartott. Kis szekrénykéjéből, amelyet fél Európán át magával hurcolt, rövid idő alatt előszedte, amire szüksége volt a műtét során. Ám amikor egy hihetetlenül éles kést tartott az egyik gyertya lángjába, Cecilie érezte, hogy kiszáll belőle az erő. Bárcsak elfuthatna és mindaddig befoghatná a fülét, amíg Tarjei nem szól neki, hogy minden rendben van és

Alexander meggyógyult! De ő Silje unokája, nem futamodhat meg, mint valami gyáva nyúl. Cecilie nagyot nyelt. – Mit csináljak? Tarjei egy üres edényt és néhány szalvétát nyomott a kezébe. Az utóbbiakat a fehérneműs szekrényből vétette elő. – Ezekkel itasd fel a vért! Maga pedig, Wilhelmsen, tartsa a szemét Alexanderen! Ha szükséges, fogja le! Az inas bólintott. A betegszobában különös hangulat uralkodott. Alexander nemrég hatalmas ruhásszekrényt csináltatott, amelynek akkor újdonságszámba menő barokk stílusa erőteljesen szakított a merevebb reneszánsz formákkal. A sötétbarna szekrényt trombitáló, pufók angyalok és virágindák tömege díszítette. A kulcslyukat egy félrefordítható virág takarta el. A csavart tartóoszlopokkal és cirádás mintákkal ékesített hatalmas ágy ugyancsak barokk stílusú munka volt. Egyszer én is feküdtem benne – gondolta elkalandozva Cecilie. Most azonban Alexander feküdt az ágyban élet és halál között. A rengeteg gyertya jól megvilágította a beteg hátát. Látszott, mennyit kellett a karját használnia: a csúnya, gyulladt terület felett háta szokatlanul izmos volt. A szobában néma csend honolt. Tarjeinek hosszú időre volt szüksége, amíg szemrevételezte a műtéti területet, aztán belevágott Alexander hátába. Cecilie egy pillanatra görcsösen behunyta a szemét. Alexander meg sem mozdult.

A sebből vér és genny ömlött ki, Ceciliének pedig annyi dolga akadt, hegy megijedni nem maradt ideje. Tarjei utasítására a seb széleihez szorította a vérzéscsillapító szerrel átitatott szalvétákat. Jó néhányat kellett félredobni, mire alábbhagyott a vérzés. Az ifjú orvos intett, hogy segítsen az inasnak lefogni Alexandert. Ha most összerándul, mindennek vége. Tarjei a kés hegyével matatott a nyílt sebben. – Tényleg elmozdult – mondta félhangosan. Itt érzem az izmok alatt. – Ki tudod szedni? – Az élete kockáztatása nélkül nem, de szerencséje volt. A golyó másfelé is elmozdulhatott volna. Ha még beljebb hatol, lőhetnénk az egésznek. Ehelyett azonban napvilágra került, vagy legalábbis majdnem oda. Cecilie észrevette, hogy csikorog a foga. – Könyörgök, tégy egy kísérletet, Tarjei! – Máris. – Miért ennyire gyulladt a háta? – Természetesen a golyó miatt. Azt hittem, hogy a gennyel együtt a golyó is távozik a testéből, de nem így lett. Ugyanott hatolt be a testébe, ahol a gyulladás fellépett. Maradj nyugton, most meglátjuk! A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A bútorok meleg színekben tükrözték vissza a gyertyák lángját. Tarjei annyira fiatalnak hatott, hogy Wilhelmsent rettegés fogta el. Az inas nem ismerte az ifjút, sem a nagyapját, nem sejtette, mekkora tudás rejtőzik magas homloka mögött. Tarjei minden figyelmét a műtétre összpontosítva összeráncolta a szemöldökét. Fokozatosan hatolt előre a

seb belseje felé, miközben apró vágást ejtett a késsel. Cecilie aggódva látta, hogyan fogynak az odakészített szalvéták. Érezte, amint a rengeteg gyertya melegétől és az izgalomtól ellepi homlokát a veríték. Alexander még mindig mozdulatlanul feküdt. Annyira néma volt, hogy Cecilie rémületében a szája elé tartotta a tenyerét, vajon lélegzik-e egyáltalán. Megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott róla. Tarjei összeszorította a fogát, majd ujjai közé szorított valamit Alexander teste erőteljesen megrándult. – Megfogni! – lihegte Tarjei. A fiatal orvos minden izgalom ellenére boldognak látszott. Cecilie sejtette, miért. Alexander fájdalmat érzett, miután előzőleg már majdnem halott volt. Cecilie és Wilhelmsen megtette, ami telt tőlük. Minden erejüket összeszedve lenyomták Alexander felsőtestét. – Megvan – mondta Tarjei. – Már nem tart sokáig! Bal kezével lázasan keresgélt szerszámai között, majd egy görbe kést húzott elő. – Ezzel már jó néhány golyót kiszedtem – mosolygott a hüledező Ceciliére. A két segéd igyekezett vasmarokkal lefogni a most már magához tért pácienst. – Maradj nyugton – hajolt le hozzá Cecilie. – Itt van Tarjei és megtalálta a golyót. Feküdj mozdulatlanul! Alexander összeszorította a fogát. Cecilie érezte, hogyan feszül meg a férfi felsőteste és hogyan próbál meg ellenállni a szörnyű fájdalomnak. A mindent ellepő verejtéktől alig lehetett lefogni. – Nyugalom – szólt rá Tarjei.

Mondani könnyű! Wilhelmsen megtalálta a készenlétbe helyezett pálinkásüveget, és gyorsan teletöltött egy poharat. Alexander mohón megivott néhány korttyal. Ezt az eljárást nagyon is jól ismerte! Tarjei ezalatt kénytelen volt szünetet tartani, de szilárdan fogta a golyót. A sebből ismét ömleni kezdett a vér. Cecilie végtelenül óvatosan törölte fel mindazokon a helyeken, amelyekhez hozzáférhetett. Tarjeihez hasonlóan a vérzéscsillapító szerrel mindenhol, ahová csak ujjai elértek, bedörzsölte a sebet. Tarjei most újabb szerszámot, egy fogót húzott elő, amit Cecilie kezébe nyomott. A görbe késsel a golyó alá vágott, majd Ceciliétől átvette a fogót. Egy gyors, határozott mozdulattal belenyúlt vele a sebbe. Alexander felordított, most azonban már nem számított, megmozdul-e. A golyó Tarjei kezében volt! Az ifjú arca diadalmasan felragyogott, de csupán egyetlen pillanatra. – Gyorsan, Cecilie, szorítsd le ott az ujjaddal! A másik kezeddel állítsd el a vérzést. Nyomd, amilyen erősen csak bírod. Alexander ismét elveszítette az eszméletét, ami a műtét következő része szempontjából igen jókor jött. Ugyanez történt Ceciliével. Forogni kezdett vele a szoba, érezte, amint Wilhelmsen határozott mozdulattal megragadja a karját. Később saját szobájának egyik karosszékében tért magához. Alexander újra felordított. Tarjei kemény beavatkozásától nyilván ismét magához tért. – Lassan a testtel – szólt rá a fiatal orvos. – El kell mondanom neked, hogy tavaly több öltéssel varrtam öszsze egy kislány selymes bőrét. Veled ellentétben ő még

pálinkát sem ivott előtte. Fel sem szisszent, pedig csak kilenc-tíz éves tehetett. Alexander válasz helyett elkáromkodta magát, de utána összeszorította a fogát. Cecilie a műtét után bejöhetett hozzá. Tarjei kijelentette, hogy Alexandernek néhány napig hason kell feküdnie. A veszély korántsem múlt el, így az ifjú megígérte, hogy egy hétig a beteg mellett marad. Leguggolt Alexander ágya mellé úgy, hogy a beteg szemébe tudott nézni. Igyekezett úrrá tenni zavarán, amely korábban elejtett árulkodó szavai után fogta el. – Jól érzed magad? – kérdezte gyengéden. – Köszönöm, megvagyok – válaszolta a még mindig lázzal küszködő Alexander. – Ügyesek voltatok. – Lám, mit meg nem teszünk éned? – kérdezte tréfálkozva Cecilie. – Pihenj nyugodtan. Egyikünk állandóan a közeledben lesz. – Köszönöm. Miután Cecilie jó ideig kimaradt a beteggel való foglalatoskodásból, ő virrasztott először. Tarjei ezalatt lefeküdt a szomszéd szobában. Alexander ágya mellett mindkét oldalon egy-egy gyertya égett. Cecilie leült férje mellé, és elnézte a nyakába omló, enyhén göndörödő sötét fürtjeit Tudja – gondolta rosszkedvűen. – Saját magamat lepleztem le. De meg kellett mondanom, hiszen a halálán volt és azt hitte a szerencsétlen, hogy senkije sincs a teremtett világon. Jókora ostobaság volt tőlem, mert nem örült neki! Bizonyára kellemetlenül érintette, mert utána szánakozott rajtam. Engem azonban belső kényszer vitt rá.

Ő pedig kimutatta a háláját, amiért vele maradtam, noha elveszítettem a gyereket és nem volt többé szükségem a támogatására. Saját maga mondta egyszer, hogy boldog, még ha soha többé nem is merészkedhet tévutakra. Akkor tehát törődik velem, legalábbis úgy, mint valami jóbarát. Szerencse, hogy legalább nem árultam el titkos álmaimat. Magányos éjszakáimon elfog az iránta érzett, csillapíthatatlan, tiltott vágy. Ezt sohasem bocsátotta volna meg nekem! De vajon létezhet olyan bizalmas barátság férfi és nő között, mint a miénk? Nem hiszem. Előbb-utóbb átlépné a barátság és a szerelem között húzódó határt. Akkor pedig mindennek vége. ALEXANDER ÁLLAPOTA TÖBB NAPIG kritikus volt, s emiatt Gabrielshusban mindenkinek pattanásig feszültek az idegei. Leginkább talán Ceciliét viselte meg az állandó aggódás. Alexander azonban lassan-lassan lábadozni kezdett. Tarjei tíz nap elteltével kijelentette, hogy szépen gyógyul a seb, és rá már nincs szükség. Ezen a napon éppen levelet írt, amikor Cecilie belépett a szobájába, mert érdeklődni akart Alexander hogyléte felől. Ehelyett azonban így szólt hozzá: – Kinek írsz? Édesanyádnak? – Nem neki – mosolyodott el Tarjei, és letakarta a papírt. – Egy ifjú hölgynek. – No de Tarjei! – kiáltott fel tágra nyílt szemmel Cecilie. – Jaj de izgalmas! Ki ő és milyen a külseje? A fiatal orvos az asztalra könyökölt és elgondolkodott

a kérdésen. – Nagyon kedves. Hosszú, göndör, barna a haja. Hatalmas a szeme, a szája pedig nagyon öntudatos. A bőre olyan, akár a rózsabimbó… – Hiszen mindez nagyszerűen hangzik. Jó családból való? – Született grófkisasszony, aki igencsak a rangjához illő várkastélyban lakik. – És milyen a természete? Azt mondtad, öntudatos? – Meghiszem azt! Sőt gyakran tolakodó. – Hát ez nem tűnik valami biztatónak. – Így van, a tetejében pedig meg gyakran öntelten is viselkedik. – No de Tarjei! – És hamarosan betölti a tizenegyedik életévét. Cecilie az unokaöccsére meredt. Tarjei szeme jókedvében szikrát hányt. – Te gazfickó, jól beugrattál! – fakadt kacagásra Cecilie. – Én pedig örültem, amiért végre találtál magadnak egy lányt! – Végre? Hiszen még csak tizenkilenc éves vagyok! Cecilie komolyra fordította a szót. – Te mindig is felnőtt voltál, Tarjei. A fiatalember arcáról lehervadt a mosoly. – Igen. Nagyapa már sok évvel ezelőtt felnőttnek tekintett. – Így van. Rád bízta a Jéghegyek Népének kincsét, talán túlságosan is korán. De bizonyára tudta, hogy hamarosan meg fog halni. – Sok olyan titokra tanított meg, ami nem gyermekeknek való. De leginkább akkor váltam éretté, amikor Sunniva meghalt és Kolgrim a világra jött. Azon az éj-

szakán véget ért a gyermekkorom, Cecilie. – Szerencsémre akkor már elutaztam Dániába – bólintott a fiatal nő. – De alig hiszem, hogy túléltem volna azt a szörnyűséget. – Olyan volt, mintha… mintha a testet öltött rettegés tört volna utat az elátkozott világba. Valamilyen rémálom kerített hatalmába, a szerencsétlenség érzete. Egyszerűen képtelen vagyok elmondani azt az érzést. Halálra rémültem, Cecilie. Később azonban Kolgrim megváltozott. – Valóban? – kérdezte csendesen a nő. Tarjei lesütötte a szemét. – Régen nem voltam odahaza. Csak hallomásból értesültem, mennyire örülnek a változásnak. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Kolgrim csupán oktalan kisgyermek. Mindent egybevetve úgy vélem, szép jövő várhat rá. Majd otthon meglátom, jó irányba tudom-e terelni az érdeklődését. Már kíváncsian várom, hogy viszontlássam. Jaj, Cecilie, de jó lesz hazamenni! Unokanővére lassan összeszedte a gondolatait. – Azt akartam kérdezni tőled, mi legyen a tornagyakorlatokkal. Tarjei hosszasan töprengett. – Mégis úgy tűnt, mintha valóban jutottatok volna némi eredményre. Sikerült eltávolítani a legnagyobb akadályt, a golyót. Hadd gyógyuljon be nyugodtan a sebe! Majd ha már csak egy var lesz a hátán, újra megpróbálkozhattok a gyakorlatokkal, de… nagyon óvatosan. Nem tudhatom, mennyire károsította a golyó a belső szerveket, így ne táplálj túlzott reményeket! Cecilie bólintott Unokafivére ajkán enyhe mosollyal, álmodozva nézett ki az ablakon a park sárgálló fáira.

– Nem vagyok egészen biztos benne, de lehet, hogy korszakalkotó felfedezést tettél. A fiatal nő meglepetésében és örömében elpirult. – Hát ezt meg hogyan érted? – A golyó talán akadályozott valamit, nem tudom pontosan, mi lehetett az. Talán a vér áramlását? Oly keveset tudunk az emberi testről, de az biztos, hogy a vér a legfontosabb alkotóeleme. A vér irányítja a végtagokat és az érzéseket, a vér maga az életerő. Azt hiszem, a golyó megakadályozta a vérkeringést. Ezért satnyult és halt el a lába. Azt gondolom, az állandó tornásztatással egy kis életet leheltél belé. – Úgy értsem, felszabadítottam valami helyet a vér számára? – Nagyjából igen. Egyfajta csatorna keletkezhetett. Tarjei jó úton járt – csupán ott tévedett, hogy a vérkeringést összetévesztette az idegekkel. Azonban a maga korában csak kevés orvos értett meg annyit az emberi test működéséből, mint ő. Igaza is volt: Ceciliének sikerült fenntartania az életet az agytól a lábhoz vezető finom idegszálban, amelyre a testbe behatolt golyó nyomást gyakorolt. A fiatal nő végtelen büszkeséget érzett unokafivére szavainak hallatán. Legalább tett valamit szeretett Alexanderéért. Saját férjéért, akinek életét csakis úgy tehette viszonylag elviselhetővé, ha megértő jó barátja, aki mindig kéznél van, amikor Alexander csak a segítségét kéri, és mindannyiszor feltűnés nélkül a háttérbe vonul, ha útjában van. Végül eljött a búcsú pillanata. – Üdvözöld az otthoniakat, Tarjei! Mondd meg a hársfaligetieknek és a graastensholmiaknak, hogy Ale-

xander meg én hamarosan meglátogatjuk őket Tarjei arcán fájdalmas mosoly jelent meg. – Javíthatatlan optimista vagy, Cecilie, de azért átadom az üdvözletedet. CECILIE EGYELŐRE NEM VÉGZETT újabb gyakorlatokat Alexanderrel. Ehelyett hagyta, hadd hegedjen be a seb. A beteg dühöngött, amiért éjjel-nappal hason kell feküdnie. Hihetetlenül türelmetlen volt, amikor Cecilie – egyébként minden alkalommal saját kezűleg – kicserélte a kötést Az asszony sokáig nem értette, miért ilyen ingerült a férje. A seb kezdetben nagyon csúnya volt. Gyulladt szélei felduzzadtak, és erősen nedveztek. Ceciliét időről időre elfogta a reményvesztettség érzete. Úgy tűnt, mintha a seb Tarjei minden ígérete ellenére sohasem akarna begyógyulni, Alexander ingerültsége pedig mélyen aggasztotta. A fiatal nő gyakran sírdogált, miután ellátta a beteget. Fokozatosan mégis felfedezte, hogy a seb kiterjedése csökken, Alexander most már rövid időre a hátán is fekhetett, s ezért őszintén hálás volt. Egy napon – a beavatkozás óta már jó hónap telt el – Alexander egyszerre csak látni akarta. Cecilie úgy gondolta, férje hangja diadalmi fanfárként tölti be a lakosztályt. Gyorsan besietett a betegszobába. Alexander nyugodtan feküdt a hátán, szeme azonban ragyogott az örömtől. – Nézz ide, Cecilie!

Ujjával az ágy vége felé bökött. A vékony paplan megmozdult! Cecilie neves mozdulattal rántotta le, erre Alexander mindkét lábfejével rugdalózni kezdett. – Istenem! – suttogta a nő. Alexander válasz helyett csupán nevetett, azután felemelte jobb térdét. – Hát ehhez meg mit szólsz? – Szentséges ég! – rebegte lenyűgözve Cecilie. – Csak nem edzettél titokban? – Csak az utolsó néhány napon, különben engedelmes gyerek voltam. De tudod, miután Tarjei eltávolította belőlem a golyót, mindvégig biztos voltam benne, hogy újra jól vagyok. Ugyanis pokoli fájdalmat éreztem mind a két lábamban, mintha ezermillió hangya csípte volna őket. Különösen akkor, amikor a sebben kotorásztál. – Ezért nyöszörögtél olyan keservesen? – nevetett könnyáztatta arccal Cecilie. – Miért nem szóltál semmit? Annyira boldogtalan voltam, mert azt hittem, eleged van belőlem. Alexander rögtön komolyra fordította a szót. – Ez biztosan nem fog megtörténni. Csak egyszerűen nem mertem bármit is mondani, amíg nem bizonyosodtam meg arról, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás. Alexander megragadta felesége kezét és arcához szorította. – Köszönöm, Cecilie – suttogta. – Tiéd a legforróbb hálám és legodaadóbb szeretetem, amiért oly végtelenül türelmes, rendíthetetlen és bizakodó voltál. A szerencsés végkifejletbe vetett hited nélkül már régen mindent feladtam volna.

Ceciliét sírás fojtogatta. Torkára forrtak mindazok a szép szavak, amelyeket oly nagy örömmel gondolt ki. Amikor lassan magához tért, megkérdezte: – Csak a jobb lábadat emelted fel? Alexander egy ideig néma maradt. – Igen, Cecilie. A balt nem bírom felemelni. – De hiszen a lábfejedet tudtad mozgatni! – bizonygatta hevesen a nő. – A saját szememmel láttam, ahogyan integettél a lábujjaiddal! A férfi ismét elnevette magát Cecilie buzgóságán. – Igen, a bal lábfejemet tudom mozgatni. De a lábszáramban elromlott valami – Talán gyakorlatozással megjavul? – Lehet – mondta meggyőződés nélkül Alexander. E NAPTÓL ROHAMOSAN JAVULT a beteg állapota. Cecilie zokogásban tört ki azon a reggelen, amelyen férje remegő lábbal felállt az ágyból. Ő maga nem lehetett ekkor jelen. – Nem szabad látnod, amikor úgy omlom össze a lábad előtt, akár egy zsák! – jelentette ki a férfi. Wilhelmsen azonban büszkén jelentette, hogy a kegyelmes úr valóban állt egy pillanatig. A hűséges inas arról már nem beszélt, hogy mi történt utána. Karácsonykor Alexander már a saját lábán ment az ünnepi asztalhoz. Mankó volt ugyan a hóna alatt és két oldalról támogatták, de mégis. A teljes személyzet tapsviharban tört ki, amikor az uraság diadalmas arccal helyet foglalt székében. Bal lábát azonban erősen húzta. Cecilie sejtette, hogy jóvátehetetlen károsodást szenvedett.

Arra gondolt, mások sokkal súlyosabb sérülésekkel kerültek ki a háborúból. Alexandernek szerencséje volt. Vagy talán a szeretetteljes gondoskodás segítette elő a gyógyulását? Valószínűleg mindkettő.

12. fejezet FEBRUÁRBAN MEGHÍVTÁK őket egy Frederiksborgban tartott bálra. Alexander épp ekkorra dobta el mankóit. Vonakodva fogadta a meghívást, Cecilie azonban ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjenek. – Egyszer már végre ki kell mozdulnod, Alexander – mondta a felesége. – Bezárkóztál ide a birtokra. Csupán Wilhelmsent meg az én gyászos képemet látod, hébehóba néhány alkalmi vendéget. Szükséged van rá, hogy magadfajtákkal beszélj… Ez bizony rosszul megválasztott kifejezés volt. Cecilie elvörösödött és gyorsan elhallgatott. Alexanderen azonban nem látszott meg, hogy szívére veszi felesége szavait – Nagyon aggódsz miattam – mosolygott rá. – Elmegyünk, mert a tél nagyon kimerített téged. Ezért vedd fel a legszebb ruhádat, sót első ízben a családi ékszereket is. A diadém olyan gyönyörű, hogy felülmúlja a királyi hölgyekét is. Ha valaki méltó a viselésére, akkor te vagy az. Így is történt. Cecilie valóban királynénak érezte magát, amikor Alexandert még mindig gyengéden támogatva belépett a kastély kapuján. Az udvarmester fennhangon jelentette be őket, majd meghajoltak őfelsége előtt,

aki nemrég érkezett vissza a számára kétes érdemeket hozó hadjáratból. Nagyon sokáig tartott, amíg a király színe elé értek, így Alexander sántítása nem tűnt fel anynyira, Cecilie pedig élvezte, hogy minden pillantás rájuk szegeződik. Ezen az estén nagyon szép volt, szebb, mint amilyennek gondolta magát Enyhén ferde vágású szeme csillogott a megannyi kristálycsillár fényében, mélyvörös hajában pedig ragyogóan érvényesült az ékkövek ragyogásában szikrázó diadém. Hófehér bőréhez remekül illett a sötétkék, hátul felálló csipkegallérban végződő ruha és a zafír nyaklánc. Ceciliének rengeteg lovagja akadt ezen az estén. Alexander maga természetesen képtelen volt táncolni, azonban készségesen megengedte, hogy a nagy számban odajáruló uraságok felkérjék a feleségét. Cecilie az este előrehaladtával egyre élénkebben csillogó szemmel és kipirult arccal minden egyes tánc után visszament hozzá. Alexander eközben régi barátaival beszélgetett, akik közül néhányan hozzá hasonló hajlamúak voltak. Egy vele azonos korú báró félrevonta. – Hogy érzed magad, Paladin? – kérdezte könnyedén. – Van jelenleg kis kedvenced? Alexander rövid pillantást vetett Ceciliére, aki egy csodálattól tágra nyílt szemű fiatalember karján éppen a pavane lassú, méltóságteljes dallamára lejtett el mellette. – Nincs – válaszolt röviden. – Nem is csoda, hiszen sokáig ágyhoz kötött beteg voltál. Ugye, hamarosan meglátogatsz a birtokomon? Alexanderen a viszolygás enyhe hulláma futott végig. Szántszándékkal félreértette a meghívást.

– Köszönöm, nagyon szívesen eljövünk – mondta. A báró egyetlen arcizma sem rándult. Cecilie ezalatt az udvarban keringő pletykákról értesülhetett. A szóbeszéd szerint Kirsten Munk szemet vetett IV. Keresztély egyik német tisztjére, Otto Ludwig von Salm grófra, akiből ezen a télen lett udvarmester. Az ellenben tény volt, hogy a király legidősebb leányát, a kilencéves Anna Catherinét egyik kegyencének, a huszonhárom éves Frans Rantzau grófnak ígérte. Cecilie látta az ország legfőbb hatalmasságai közé felkapaszkodott ficsúrt, de nem tett rá különösebben kedvező benyomást. Az öncsodálat fényében sütkérező, felfuvalkodott ifjoncot uborkafára felkapaszkodott nevetséges alaknak találta. Szegény kis Anna Catherine – gondolta Cecilie. Mindig ő húzza a rövidebbet? A bálra a kislányt is elhozták. Rögtön odasietett egykori nevelőnőjéhez és hosszasan elbeszélgetett vele. Szegényke így csicsergett gyermeki elragadtatásában: – Látod, ott megy a vőlegényem/ Ugye, milyen szép? Cecilie egyetértett vele. Valóban szép fiatalember volt, sőt szebb is a kelleténél. Jelen volt a másik két kislány. Sofie Elisabeth és Leonora Christine is. Különösen az utóbbi kérlelte Ceciliét, térjen vissza hozzájuk. Az őrgrófnő azonban a fejét rázta – odahaza a férjének szüksége van reá. Ez nem volt teljesen igaz – Alexander mostanra már magában is nagyszerűen elboldogult. Noha Cecilie nagyon kedvelte a királyi gyermekeket, nem akarta újra az udvar ármánykodással teli légkörében tölteni mindennapjait. Kirsten Munknak időközben két újabb kislánya szüle-

tett, Hedvig és Christiane. Némileg rosszmájúan azt állították róla, a király azért ejti állandóan teherbe, nehogy hűtlen legyen hozzá. Kirsten asszony “házasságuk” tizenkét éve során tizenegy gyermeket szült, akik közül nem mindegyik élte meg első születésnapját. A trónörökös, a király “igazi” házasságából származott Frigyes herceg ugyancsak jelen volt. Mialatt atyja Németországban csatázott, részben ő látta el a régens feladatát. A herceg kormányzása nem fakasztotta örömkönnyekre jövendő alattvalóit. Frigyes tevékenysége az ivászatban és a nők elcsábításában merült ki. A rengeteg sörtől már fiatalon tekintélyes pocakkal büszkélkedett. A bál jócskán belenyúlt az éjszakába, Cecilie azonban nem akarta, hogy Alexander nagyon kimerüljön, így ők is távoztak, mihelyt a király otthagyta az ünnepséget. (Pontosabban, mivel úgy dülöngélt, akár a hajó a viharos tengeren, kitámogatták a teremből.) Alexander a hazáig vezető úton mindvégig némán ült a hintóban. Cecilie viszont nevetve csevegett a bálról, a hölgyek szép ruháiról és a terem pompás díszítéséről. Miközben lesegítette hermelinprémmel szegett köpenyét, egyszerre így szólt hozzá a férje: – Jót beszélgettél az ifjú Höchsthofennel? – Kivel? – Azzal a fiatalemberrel, akivel annyit táncoltál. – Annyit táncoltam volna valakivel? Vagy úgy, azzal a szőke ifjúval? Felszínes csevegést folytattunk, ahogyan az efféle összejöveteleken szokás. – Vagy úgy – mondta szárazon Alexander. Mialatt a késő éjszakai órán felszolgáltak nekik még egy pohár bort, Alexander elgondolkodva nézett rá, mintha valamin törné a fejét.

Másnap ugyanígy viselkedett. Harmadik nap szintén… Az ötödik nap estéjén így fakadt ki: – Tetszett neked Höchsthofen? Cecilie kénytelen volt megerőltetni az emlékezőképességét. – Ó, az a fiú! Kellemes fiatalember, akárcsak az öszszes többi. Alexander egy kettétört lúdtollal matatott. Az előbb még egyben volt! – gondolta Cecilie. Vajon mi jár az eszében? Hirtelen elfogta a rémület. Csak nem… Höchsthofen…? Nem, lehetetlen. Ezt nem bírná elviselni. A férfi következő szavai azonban meglepték. – Cecilie – mondta lassan. – Magányosnak érzed magad? – Talán látszott rajtam valami? – válaszolta nyugodt hangon, noha Alexander kérdése mélységesen felkavarta. – Nem, csak… Fiatal, de érett nő vagy. Természetes dolog, ha… Cecilie sokáig némán állt. Úgy érezte, mintha lélekben meghalt volna. – Akarod, hogy elutazzam, Alexander? Csak nem Höchsthofen jár állandóan az eszedben? A férfi szúrós szemmel nézett rá. – Miről beszélsz? – Nos, hadd fogalmazzak világosabban: Akarod, hogy Höchsthofen legyen itt helyettem? Ez a kérdés szemlátomást felháborította Alexandert. – Jóságos isten, dehogyis – kiáltott fel, és olyan gyorsan elhagyta a szobát, ahogyan csak rossz lábától telt. Azonban furcsa viselkedése tovább tartott. Másnap is,

azután is… Cecilie végül nem bírta idegekkel. Amikor Alexander egy este szokásához híven éppen az ajtókat zárta be, kicsordult a pohár. – Mi bajod van, Alexander? – Hogy érted ezt? – kérdezte láthatólag elképedten a férfi. – Három hete, a bál óta annyira furcsán viselkedsz. Ezenkívül állandóan Höchsthofennel gyötörsz. – Bocsáss meg – szólalt meg a férfi. – Csupáncsak aggódom miattad, Cecilie. – Miattam? Ugyan miért? Alexander nehezen találta a szavakat. – Természetellenes életet élsz, kedvesem. Csak akkor jöttem rá, amikor másokkal láttalak táncolni. Cecilie elszégyellte magát. – Sajnálom, ha szemérmetlenül viselkedtem volna. Nem ez volt a szándékom. – Dehogy, félreértesz. Azt gondoltam… Jaj nem, nem illik ilyesmiről beszélni. – Alexander, nehogy megint kimenj, mint a múltkor! Meg kell tudnom, mi jár az eszedben. Idegessé teszel, mintha valami rosszat követtem volna el. – Egyáltalán semmi rosszat sem tettél, drága Cecilie. Én csak a javadat akarom. A nő értetlenül nézett rá. – Nem érted, mire gondolok? – tárta szét a karját Alexander. – Tényleg nem értem. – Nagyon élénk, érett fiatal nő vagy… – Ezt mondtad már. – Így van, de az ég szerelmére, Cecilie, hát semmit

nem fogsz fel az egészből? Soha sem érezted szükségét egy férfinak? Szavai hallatán a nő sóbálvánnyá válva meredt rá, miközben érezte, hogy az arcába tódul a vér. Alexander megpróbált magyarázkodni, ami meglehetősen rosszul ment neki. – Úgy értem, amikor annak a papnak a karjai közé vetetted magadat, csak éreztél valamit? Cecilie képtelen volt válaszolni. Alexander bátran folytatta, tudván tudva, milyen érzékeny területre tévedt. – Mert azt mondtad, hogy nem szeretted, és hogy az ember néha szükségét érzi az ilyesminek. Felesége tehetetlenül roskadt le a legközelebbi székbe. – Nagyon szeretném tudni – mondta csendesen Alexander. – Miért? – Mert szívemen viselem a jó közérzetedet. Cecilie szeme előtt elhomályosult a szoba képe, anynyira erősen tódult fejébe a vér. – Amíg illőn melletted állok mint a feleséged és nem zavarom a köreidet… – Nem erről beszéltem. Rád, igen, terád gondoltam. Azt akarom, hogy tökéletesen boldog légy Gabrielshusban. Annyi szint vittél az itteni életbe… Hirtelen eszébe ötlöttek felesége előbbi szavai. – Azt mondtad, illőn? Tehát volt… szeretőd? – Hogyan gondolhatsz ilyesmire, Alexander? – kérdezte elgyötörten Cecilie. A férfi várt egy darabig, de nem vette le a szemét a feleségéről.

– Akkor hagyjuk a szeretőt – mondta csendesen – és visszatérünk a kiindulási pontra, vagyis a nő szükségleteire. Cecilie kellemetlenül érintve érezte magát és félrefordult. Közben azt kívánta, bárcsak máshol lenne. Alexander azonban könyörtelenül várakozott. – És ha így volt? Ha néha szükségét éreztem? – kérdezte Cecilie maró keserűséggel. – Mit tudsz vele kezdeni? Alexander egy pillanatig vonakodott, mielőtt csendesen, szelíden így válaszolt volna: – Segíteni neked. Ceciliének ez már túl sok volt. Felugrott a székből és a szobájába rohant. Egész testében remegve állt meg a helyiség közepén. Nem vette észre Alexander jelenlétét, amíg egyszerre csak a háta mögött meg nem hallotta a hangját. – Most már megérted, hogy három hetembe került, amíg összeszedtem a bátorságomat ehhez a kérdéshez? Cecilie hevesen bólogatott. – Te utaltál rá… – folytatta habozva a férfi. – Alexander, nagyon szégyellem magam! – Nem kellett volna szégyenkezned a kérdésem miatt, kedvesem. – Valóban azt hitted, hogy… a bálon… kedvet kaptam valamelyik férfira? – Nem hittem, hanem megijedtem. – Jaj, Alexander, úgy gondoltam, te jobban ismersz engem ennél! – Elfelejtettem a szavaidat, amelyeket akkor mondtál, amikor azt hitted, hogy a halálomon vagyok. – Remélem is. És mégis felajánlod a segítségedet?

Miképpen? – Ne térjünk ki a részletekre! Csakis ezt szeretném tudni: Vannak problémáid? Cecilie nagyot nyelt, majd vonakodva biccentett egyet és szégyenében elfordította a fejét. – Mi bánt? Hogyan? – Csak nem akarod erőszakkal kihúzni belőlem lelkem összes titkát? – Dehogyis, drága Cecilie. Azonban ahhoz, hogy segíteni tudjak, ismernem kell, mi hiányzik neked. Nem ismerem a női természetet. Nem értem a kívánságaikat, igényeiket, vágyaikat. Cecilie már csaknem szóra nyitotta ajkát, de meggondolta magát. – Nem bírom! Képtelen vagyok kiszolgáltatni magamat olyasvalakinek, aki viszolyog a nőktől. – Tőled nem viszolygok, Cecilie. Számomra barát, bajtárs vagy. Az ember pedig megértést tanúsít a barátai iránt, nemde? – De igen – rebegte a nő. – No, ki vele – szólalt meg Alexander hosszas hallgatás után. Cecilie kemény harcot vívott önmagával. Keze görcsösen markolta a hálóingét. Ismét nagyot nyelt. – Éjszakánként, miután aludni tértünk… – Nos? – Vonzódást érzek. Alexander nem válaszolt. Félig Cecilie háta mögött állt, így elkerülhették egymás pillantását. – Vágyódom – suttogta. – Jó, jó, de hogyan? Cecilie a kezébe temette arcát.

– Ne kérdezz ilyen ostobaságokat! Az egész testem tűzben ég. Olyan nehéz megérteni? Alexander óvatosan átkarolta felesége vállát. – Gyere, Cecilie. A nő még mindig eltakart arccal állt a szoba közepén. Alexander gyengéden felemelte és az ágyhoz vitte. Cecilie nem mert felnézni, csupán azt érezte, hogy a férfi mellette fekszik. – Csak mondd meg, mit tegyek, drága Cecilie! – Nem bírom! I Alexander óvatosan a hálóinge kivágásába nyúlt és meglazította a nyakán összefutó szalagot. – Akkor bólints, ha jó neked! – Alexander, nem szabad undort érezned! – Nem undorodom, drágám. Szép vagy, számomra pedig nagyon érdekes megtudni, hogyan éreznek a nők. Az egész annyira idegen előttem. – De te magad… semmit nem érzel? – kérdezte kényszeredetten Cecilie. – Persze hogy nem! De ne hidd, hogy kellemetlenül érzem magamat! Nevezzük kíváncsiságnak. Nem, ez utálatos szó. A baráti érdeklődés megfelelőbb kifejezés. Most jó? – suttogta. A hálóing alá nyúlt és gyengéden megérintette a nő mellét. – Nyilván nem tudok hazudni – válaszolta elgyötörve Cecilie. – Magad is érezheted, milyen libabőrös lettem. – Bizony nagyon érdekes, hogy egy nő melle megváltoztatja a formáját, összehúzódik és keményebb lesz. Vajon miért? – Talán azért, mert… Nem, Alexander, túlságosan szégyellem magam! Fejezzük be, mielőtt sok a jóból!

– Akarod, hogy megcsókoljam? – kérdezte a férfi. – Nem tudtam. Teljesen lehúzta a hálóinget Cecilie válláról és óvatosan megcsókolta felesége egyik mellbimbóját. Cecilie felnyögött – Nem! Nem akarom tovább! – De most érzel valamit? – Kérlek szépen! – Cecilie, nem akarom, hogy ébren feküdj éjszakánként és csupán azért szenvedj, amiért egy hozzám hasonló csodabogárral kötötted össze az életedet. Egész betegségem alatt odaadóan jóságos voltál velem. Add meg nekem azt az örömöt, hogy jó lehessek hozzád. A nő levegő után kapkodott. Alexander ekkor minden kérdezősködés nélkül felesége öléhez nyúlt. Cecilie a szöveten keresztül is érezte, mennyire forró a férfi keze. Nem tudta elkerülni, hogy össze ne ránduljon. – Ne! – kiáltotta fájdalmasan. – Menj vissza a szobádba, Alexander, könyörgök. Szégyenemben mindjárt elsüllyedek. Légy olyan szíves! Menj ki! A férfi elfojtotta sóhajtását és levette kezét a nő öléről. – Ahogy akarod, barátom. Bocsáss meg, ha udvariatlanul viselkedtem. Nem akartam rosszat tenni. Ezzel távozott, háborgó érzelmeinek zűrzavarában hagyva magára Ceciliét. A fiatal nő lassan, keservesen megfordult az ágyban, arcát a vánkosba temette, majd csendesen felnyögött: – Jaj, Alexander, te szörnyeteg! Ezzel felemelkedett; egy darabig az ágy szélén ült, majd az ajkába harapva összeszorította a lábát.

– Jaj, drágám – suttogta. – Nem bírom ki, nem bírom ki! – Tulajdonképpen mit várnak el tőlem? – lihegte. Ahogy némiképpen úrrá lett szégyenérzetén, leugrott az ágy széléről, majd remegő ujjakkal bekopogtatott Alexander ajtaján. – Gyere be – szólt a férje. Cecilie kinyitotta az ajtót. Pillantása az ágyban fekvő Alexanderre esett, akinek fejénél egy szál gyertya égett. Tanácstalanságából férje segítette ki. Szó nélkül helyet csinált neki az ágyban. Cecilie egy pillanatra lehunyta a szemét, majd szinte beugrott mellé, mintha attól tartott volna, hogy meggondolja magát. Alexander elfújta a gyertyát, így legalább a fény nem zavarta őket. A férfi keze ismét hozzáért, ő pedig félszegen feltárult előtte. Alexander keze számára mindeddig ismeretlen tájakon járt. Oly óvatosan simogatta a nő combját, hogy Cecilie úgy gondolta, belefullad a gyönyörbe. A férfi ismét a lába közé nyúlt… Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő összerezzent. – Hol? – suttogta. Cecilie félrefordította a fejét, mert szégyellte, amiért kéjt érez. – Cecilie, férj és feleség vagyunk! A nő némán húzta Alexander kezét a megfelelő helyre. Micsoda örömmel tette! – Olyan nehéz – suttogta akadozva a férfi fülébe. – Úgy értem, amiért nem vagy bennem. – Nekem azonban tetszik, különben nem kértelek

volna rá. Tudományos szempontból nézve én is élvezem. Cecilie kétségbeesésében az ajkába harapott. – Ne felejtsd el, hogy három hete akarom – mondta csendesen Alexander. – Amikor más férfiak karján láttalak, megértettem, mit vesztettél miattam. Én azonban nem akarlak az ő karjuk között tudni téged. A férfi szavai tűzként égették. Ha ez nem féltékenység, akkor vajon mi? – Még titokban Sem tudtam egyszerre rájuk és rád gondolni – suttogta Alexander. Milyen kellemes szavak egy kiéhezett lélek számára! – Nyugodj meg, Cecilie! Engedd el magad! Érzem, micsoda tűz rejlik benned. Légy oly jó… Alexander olyan gyengéden és óvatosan nyúlt hozzá, hogy Cecilie többé nem tudott ellenállni. Minden berzenkedését feladta, átölelte Alexandert és szédülve borította el csókjaival a vállát, miközben a férfi átsegítette a benne dúló viharon. Utána kimerülten nyúlt el, tenyerével takarva tűzben égő arcát. – Jó voltál, Cecilie – mondta gombóccal a torkában Alexander. – Szentséges ég, mekkora tűz lángol benned! Éjszaka nálam alszol? – Nem – motyogta a nő és felkelt az ágyból. Támolyogva bement a szobájába, becsapta maga mögött az ajtót, és belezuhant az ágyba. Mielőtt elaludt volna, hoszszú ideig remegve feküdt, mint akit kivert a láz. MÁSNAP REGGEL minden lehetséges ürüggyel húztahalasztotta, hogy viszontlássa Alexandert. Megmosta a haját, feltűzte, a szobájába kérte a reggelit

Végül már nem talált újabb kifogást Alexander a szépen berendezett nappaliban várta, ahol minden úgy maradt, mint a fiatalasszony ideköltözése előtt. Cecilie nem akarta megtörni a berendezés egységes stílusát saját ízlésének megfelelő ötleteivel. Amúgy apránként, mégis jól felismerhető módon itt-ott változtatott a ház bútorzatán. Először azonban minden esetben kikérte Alexander véleményét – Jó reggelt – mormogta, miközben igyekezett mellette tovasietni a következő szobába. Alexander azonban megragadta a karját – Nincs miért okolnod magadat, Cecilie – fogta suttogóra a szót, ugyanis a szobalány sepregetett a helyiségben. – Szemrehányást teszel nekem? Haragszol rám? Cecilie a fejét rázta. – Csakis magamat hibáztatom. – Ugyan miért? – Mert nem tudtam illedelmesen viselkedni. A férfi szemében mosoly villant. – Vannak olyan pillanatok, amelyekben az illem nevetségesnek hat. Megkérhetlek valamire? – Ugyan mire? – mondta rosszat sejtve Cecilie. – Mondd meg, mikor van újra szükséged rám! A nő hitetlenkedve meredt rá. – Meg akarod ismételni az egész nyomorúságos jelenetet? – Számomra nem tűnt nyomorúságosnak, hanem szép élmény volt. Szólsz majd? – Igen – mormogta Cecilie, csak hogy megszabaduljon tőle, és sietve elhagyta a szobát. Egy esti sakkjátszma helyreállította közöttük az

egyensúlyt. Utána Cecilie ismét képes volt mosolyogni és természetes módon viselkedni. Eltökélte magában, hogy a kínos élménynek még az emlékét is kitörli az emlékezetéből. Ezt azonban könnyű volt mondani. Napközben még megjárta, hiszen egy nagybirtok úrnőjeként rengeteg intéznivalója akadt. Álmaiban azonban ismét Alexander közelségét érezte, gyengéd kezét, forró bőrét… Esténként alvajáró módjára haladt át a férje szobáján. Heves szívdobogás közepette mindig felrémlett előtte Alexander arckifejezése, amikor felfogta, hogy lángra gyújtotta felesége érzékeit. Ennek ellenére három héttel később rendkívül megdöbbent, amikor félálmából egyszerre csak arra ébredt, hogy Alexander az ágya szélén ül. Az éjjeliszekrényen gyertya égett: valószínűleg a férje gyújtotta meg. – Egyszer sem jöttél be hozzám – mosolygott rá gyengéden, de bizonytalan arckifejezéssel a férfi. – Nem, én csak… – Nem érezted szükségét? Cecilie hevesen elfordult tőle, mert nem akarta, hogy Alexander a szeméből olvassa ki a feleletet. – Szabad?- mutatott a férfi az ágyra. A nő bólintott. – Tessék – suttogta, mert hirtelen úgy érezte, mintha megnémult volna. – Tehát nem vágyódtál férfi után azóta, hogy… bejöttem hozzád? – kérdezte. – Alexander, kérlek, úgyis tudod a választ! – fakadt ki Cecilie. – Tévedsz. Azóta minden este vártalak. Csodálatos élmény volt látnom, amint a mélyvörös izzásból lobogó

lángra fakadtál. Te azonban sohasem jöttél be. Szomorú és csalódott lettem, azt hittem, megharagudtál rám. – Dehogy haragszom rád, Alexander – mondta kétségbeesetten a nő. – Épp ellenkezőleg! Azonban nagyon igazságtalanul oszlanak meg az érzelmeink. Te hűvös fővel, cinikusan nézed a dolgot, míg én kénytelen vagyok teljesen kiadni magam. – Az ég szerelmére, Cecilie, nem vagyok cinikus! Csak nem képzeled ezt? Még egyszer add meg nekem azt az örömöt, hogy újra átéljem, hogy a segítségedre lehetek! Cecilie a férfi mellkasára hajtotta fejét. – Drága Cecilie! Én vagyok az, akinek szégyellnie kell magát, a tökéletlensége miatt. Amikor gyönyört érzel, élénk, meleg és szép vagy. Vagy kihunyt benned az érzékiség? Cecilie nem felelt. Alexander gyengéd, óvatos keze ugyanott volt, mint három héttel azelőtt. Cecilie azonban ez alkalommal rögtön engedett neki, oly erősen vágyott rá, hogy ismét átélje, amit úgysem tud letagadni. Zihálva szedte a levegőt, miközben térdét lassú, csaknem görcsös mozdulatokkal nyomta a férfi derekának. Pattanásig feszült a teste. Alexander a tetőpontig fokozta a kéjérzetét, most azonban forró hévvel, nyögdécselve élvezte ezt. Alexander szeme kitágult a csodálkozástól. Cecilie heves természete és élénk viselkedése ellenére gyakran csaknem hűvös, szenvtelen asszony benyomását keltette a legtöbb emberben. Azután túljutott a csúcsponton. Alexander átkarolta, mert meg akarta akadályozni, hogy ezúttal is elfogja a szégyen. Nem ismerte meg a

saját hangját, olyan csendesen szólt hozzá: – Köszönöm, drágám! Akarod, hogy itt maradjak egész éjszakára? Cecilie ismét a fejét rázta, de egy darabig remegve feküdt férje karjában, mielőtt válaszolt volna. Alexander homlokon csókolta és kilopózott a szobából. Nem érti, miért kértem rá, hogy távozzék – gondolta Cecilie. Nem látja be, mennyire nehéz eltitkolni előle az örömnek azokat az apró jeleit, amelyek mély, bizalmas kapcsolatra, sőt szerelemre uralnak. Mégis hálát érzett. Alexander mindent megadott neki, amire csak képes volt. Cecilie alig két nap múlva azzal lepte meg, hogy kezében hatalmas lámpással beállított hozzá. – Bejöhetek? – kérdezte elcsukló hangon. – Hogyne, drága Cecilie! Miután bebújt az ágyba, így suttogott Alexander fülébe: – Most bizonyára azt hiszed, hogy hatalmas szükségem támadt férfira? Alexander orra hegyével gyengéden megbökte a nő arcát. – Már tegnap este vissza kellett fognom magam, nehogy újra bemenjek hozzád. Ma pedig éppen ehhez készülődtem, de megelőztél. Köszönöm, amiért magad jöttél. Képtelen vagyok elmondani, mennyire örülök a jöttödnek. – Tudhatod, hogy nem bármelyik férfira van szükségem – suttogta férje fülébe Cecilie. – Senki másnak nem engedtem volna meg, hogy úgy nyúljon hozzám, ahogyan te. Alexander gyengéden félresimította a nő haját.

– Akkor tehát vágytál a közelségemre? – kérdezte nagyon csendesen. – A testem majdnem szétfeszül a vágytól – válaszolta alig hallhatóan Cecilie. Ezután egyikük sem szólt semmit. Csupán Cecilie lihegése hallatszott, amikor Alexander valami újjal próbálkozott, nyelvével a nő nyakán, keblén lefelé haladva. Cecilie nyöszörgött. Öle Alexander kezét várta, miközben ő maga a férfi hátán húzódó sebhelyet simogatta. Érezte, amint Alexander szájával ismét az arcát súrolja. A férje a rájuk kényszerített esküvői csók óta soha nem csókolta meg rendesen, és most sem tett így. Cecilie nem is csodálkozott rajta, hiszen a csók a szerelem jele… Megdöbbenésében hirtelen levegő után kapkodott, mert kéjes fájdalmat érzett. Alexander a testébe hatolt! A csodálkozástól kikerekedett szemmel meredt rá. Már kérdésre nyitotta száját, de a férfi leintette. – Pszt! – suttogta rémülten Alexander. – Egy szót se szólj! Cecilie megértette, milyen kényes ponthoz ért a férje. Egyetlen szó, egyetlen óvatlan mozdulat tönkretehette volna a hangulatot. Észrevette, milyen félelem tükröződik Alexander tekintetében. A férfi szinte megdermedt a történtektől, sőt sokáig lélegzetet sem mert venni. Majd lassan, egész testében remegve megmozdult. Cecilie meg sem mukkant, miközben torkában dobogott a szíve. Elöntötte a kéj, de kétségbeesetten próbálta eltitkolni. Alexander azonban észrevette Cecilie arckifejezését és megragadta a vállát. Ő engedett, és belezuhant a má-

mor szédítő örvényébe. Alig volt tudatában, csupán saját nyöszörgését hallotta. Mintha ködfátyolon át felsejlettek volna előtte Alexander teljesen megváltozott vonásai, érezte, amint a férfi is elengedi magát, azután semmint sem gondolt többé. Egy pillanatig lélegzetüket visszafojtva feküdtek egymás mellett. Alexander csakhamar felállt és magára kapta a köntösét. – Bocsáss meg – motyogta felismerhetetlen hangon, majd gyorsan távozott a hálószobából. Cecilie úgy feküdt az ágyon, mint akit elkábítottak. Ha most elhányja magát, sohasem bocsátok meg neki – gondolta. De nem így történt, A férfi talán nem tudta, milyen jól kihallatszik minden hang a zárt ajtó mögül, ugyanis leült a kis előszobában és sírva fakadt. Mélyből feltörő zokogása részvétet keltett Ceciliében. Szívesen kiment volna hozzá, hogy éreztesse vele, nincs egyedül. Alexander azonban inkább a maga útját választotta és egy ideig minden jel szerint egyedül akart maradni. Cecilie óvatosan visszalopakodott a saját hálószobájába és torkában dobogó szívvel hallgatózott. Ám semmiféle nesz sem szűrődött be hozzá, így fogalma sem volt róla, mit csinál éppen Alexander. MÁSNAP REGGEL mindjárt az ajtóban Wilhelmsenbe ütközött. – Az őrgróf úr nem akarta felébreszteni a kegyelmes asszonyt – jelentette a hűséges inas. – Üdvözletét küldi és azt üzeni, hogy egy időre el kell utaznia. Cecilién mélységes csalódás lett úrrá.

– Mikor jön vissza? – Nem mondta, de úgy hiszem, maga sem tudta. – És hova utazott? – Erről sem ejtett egyetlen szót sem. Akkor tehát elveszítettem – gondolta mélységes fájdalommal Cecilie. Szertefoszlott az álmom. Az utolsó akadály túl nehéznek bizonyult.

13. fejezet ALEXANDERTŐL semmilyen életjel sem érkezett… Hazulról azonban kapott levelet Cecilie. Graastensholm, az Úr 1627. évének április havában Drága Cecilie! Idehaza olyan dolgok történtek, amelyek hallatára eláll a lélegzeted! Brand, Are legkisebb fia rossz úrra tévedt. Szégyenbe hozta a högtuni Niklas Niklasson nagygazda leányát. Képzeld el, pedig Brand alig töltötte be a tizennyolcadik évét! Meta bezárkózott és senkivel sem akar beszélni, amiért ilyen szégyent hozott rá a fia. Are nyugodtan fogadta a dolgot. Nekiállt, hogy sört és pálinkát főzzön a lakodalomra. A hónap utolsó napján lesz az esküvő. Bizonyára megérted, mennyire szorít az idő. El kell jönnötök a menyegzőre, mert még Tarjeit is itt találjátok. Nagy vigasz szegény szülei számára, hogy itt van az a nyugodt természetű fiú. Hála Istennek, amiért jó férjed meggyógyult a szörnyű sebesüléséből. Az Úr útjai valóban kifürkészhetetlenek, ő pedig sohasem járt még itt, mármint a férjed.

Cecilie a zsebkendőjét gyűrögette fájdalmában. Hogy Alexander elmenjen az esküvőre? Hiszen fogalma sincs róla, merre jár! A levél így folytatódott: Tegnap beszéltem Aréval, akt őszintén aggódik Tarjei miatt. Szegény fiú szörnyű dolgokat élhetett át a háborúban. Gyakran vannak rémálmai, ilyenkor hangosan kiáltozik. Úgy tűnik, mintha álmában a “Hullafalót” látná, aki magával akarja ragadni a szerencsétlen Trond holttestét. Legalábbis hasonlót álmodhat, jómagam nem is értettem pontosan, mert Are szájából úgy hangzott, mintha Tarjei szerint a Hullafaló Trond volna. Nagyon sajnálom a szerencsétleneket, akiknek ilyen ifjan ennyi erőszakot és halált kellett látniuk! Apád és én egyaránt nagyon megkedveltük a te Alexanderedet. Már előre örülünk, amiért vendégül láthatjuk itt Graastensholmon. Ígérd meg, Cecilie, hogy mindketten eljöttök az esküvőre! Szerető anyád Ceciliét elfogta a honvágy. Minden reménytelennek tűnt előtte. Alexander nem tért vissza. Cecilie éjszakánként ébren feküdt, miközben a vágyakozás, nyugtalanság, düh és csalódottság érzése között ingadozott. Csalódott volt, hogy a férfi még azt sem mondta el neki, hová szándékozik menni. Amikor már tizennégy napja volt távol, levél formájában végre életjelet kapott a férjétől. Cecilie ekkor már arra gondolt, hogy szégyenérzetét sutba dobva Alexander barátai és ismerősei között kérdezősködik a férje után. Legnagyobb meglepetésére a levél keltezése a férfi

eltűnése utáni napra utalt. Tehát mégis mindent el akart mondani! A posta azonban ebben az időben teljesen megbízhatatlan volt, így nem ment csodaszámba, ha útközben valahol elakadt a levél. Gyorsan feltépte a borítékot, miközben remegett, vajon mi is állhat a levélben. Torkában dobogó szívvel fogott neki az olvasásnak. Drága kicsikém! Mit mondjak, mit írjak a lelkemben tomboló zűrzavarról? Legelőször is köszönöm az éjszakát! Arra kérlek, bocsásd meg hirtelen menekülésemet, de nem tehettem másként. Bizonyára megérted, hogy ami megtörtént, ugyanakkora megrázkódtatást okozott bennem, mint amikor rájöttem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Cecilie teljesen meg tudta érteni a szerencsétlen férfi lelkiállapotát. Sejtelmem sem volt róla, hogyan zajlott le az egész, és nem tudtam, képes vagyok-e egyáltalán lefeküdni egy nővel. Úgy hiszem azonban, mással, mint veled, sohasem sikerült volna. Bizonyára tudod, mit jelentesz nekem. Amikor Cecilie elolvasta ezeket a szavakat, öntudatlanul is elmosolyodott a boldogságtól. Annyira megrázott ez az élmény, hogy tisztáznom kell egyet s mást önmagam előtt. Nem hiszem, hogy azok közé tartoznék, akik könnyedén ingadoznak a két nem között. Azonban éppen most képletesen a levegőben lógok, és erősen érzem, választanom kell. Megérted, miért így cselekszem? Most sorban felkeresem régi barátaimat, mert tisz-

tázni akarom, mit érzek irántuk, Hans Barth börtönben van. Mindannyiszor, amikor csak eszembe jut, undort érzek iránta, így őt kihagyom. Viszont látni akarom Germundot, aki semmit sem tudott iránta érzett vágyamról. Utána meglátogatom egy régi barátomat. Az illető a frederiksborgi bálon kapcsolatba lépett velem. Azután elmegyek még néhány ismerősömhöz, akiket aránylag kellemes embereknek tartok. Hidd el, hogy beszélgetésen kívül egyébre nem fog sor kerülni közöttünk. Azonban osztóba kell tennem az érzelmeimet. Tudnom kell, hogyan is állok! Drágám, próbálj egy kis türelemmel lenni irántam! Nagyon nehéz és kényes helyzetben vagyok. Úgy érzem, mintha szakadék felett kifeszített cérnaszálon kellene végighaladnom. Emlékezz rá, amikor nem is olyan rég esküdtem rá, sohasem lennék képes bármit is érezni egy nő iránt! Ne aggódj, Cecilie! Örökké hálás leszek, ha megvárod Gabrielshusba való visszatértemet, amely után talán kudarcban lesz részed. Eddig nem tudtam, milyen leírhatatlanul jó érzés nővel, helyesebben veled lenni. Talán éppen emiatt kérdeztem meg öntudatlanul tőled, segíthetek-e rajtad? A válasz nyitjára rá kell jönnöm, ezért indultam útnak. Zűrzavaros, de odaadóan szerető férjed Alexander Cecilie teljesen kimerülve ejtette ölébe a levelet. Alexander tehát már az eltűnése utáni napon meg akarta nyugtatni. Nem ő tehetett róla, hogy az eltelt két hétben a pokol kínjait kellett kiállnia.

Az viszont igencsak kétesnek tűnt, hogy megnyugtatóan hatott-e rá a levél tartalma. ALEXANDER MÁR MÁSNAP hazaérkezett. Cecilie az ablakból látta, amint leszáll a lováról. A csípős tavaszi szélben kiment eléje a lépcsőfeljáróra. Alexander igyekezett a nő arckifejezéséből lelkiállapotára következtetni, – Üdvözöllek itthon – mondta kényszeredetten Cecilie. – Köszönöm! Megkaptad a levelemet? – Tegnap jött meg. – Csak tegnap? – fakadt ki a férfi, miközben a kaput kinyitni szándékozó keze elakadt a levegőben. – Akkor hát… semmit sem tudtál? – Nem – válaszolta Cecilie a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. Azonban torkát sírás fojtogatta és rettegett, hogyan is döntött a férje. – Jaj, drága Cecilie – mondta elszörnyedve Alexander. – Kerestél? – Éppen arra gondoltam, hogy megalázkodom és a felkutatásodra indulok, amikor megkaptam a leveledet. Bizonyára megérted, mennyire nyugtalan voltam. Részben aggódtam érted, részben… előre féltem a reagálásod miatt. Alexander látta, milyen sápadt a felesége és gyorsan beengedte a házba. – Jó napot, Wilhelmsen, újra itthon vagyok, akár a palackba visszabújt szellem. Hozzon egy üveget valami jó erős innivalóval és két poharat hozzá! Szolgálja fel a kis szobában és gondoskodjon róla, hogy senki se zavar-

jon! Miután Alexander töltött mindkettőjüknek és megvárta, amíg Cecilie iszik némi szíverősítőt, hátradőlt kedvenc székében, amely immár kerekek nélkül állott a helyiségben. Cecilie a párjában foglalt helyet, amely mostanra a “kegyelmes asszony széke” lett. A téli estéken ebben a szobában szoktak sakkozni. – Borzalmasan sajnálom, Cecilie, hogy két hétig gyötörtelek. Ha sejtettem volna, hogy semmit sem tudsz… Most azonban mindent elmondok neked. A fiatalasszony minden lelkierejét összeszedte. Úgy tűnt, Alexander is hasonló cipőben jár. Végül mély lélegzetet vett és belekezdett az elbeszélésbe. – Először régi bajtársamhoz, Germundhoz utaztam. Négy napig élveztem az ő és kedves felesége vendégszeretetét, csak hogy megbizonyosodjam az érzelmeim felől. Azonban féltékenységnek még a nyomát sem éreztem, a legcsekélyebb vágy sem fogott el. Érzelmeim iránta teljesen kihunytak. Amint tudod, ez volt a legmélyebb szerelmem. A férfi elmosolyodott. – Családi boldogságukat látva pusztán azt éreztem, de azt aztán nagyon erősen, hogy bárcsak veled lehetnék. Cecilie óvatos mosolyra ragadtatta magát, félve, hogy újabb megpróbáltatások várnak rá. Alexander felállt a székéből. – Túlságosan nyugtalan vagyok ahhoz, hogy egyhelyben üljek! Mégis ragaszkodtam a tervemhez, így folytattam látogatókörutamat. Mind a három barátomnál voltam. Egyértelmű meghívásokat kaptam tőlük. Sőt óvatosan megfogták a karomat vagy bizalmasan vállon veregettek.

Kimerülten elhallgatott. – És aztán…? – kérdezte egy idő múlva Cecilie. Alexander odament hozzá, felemelte és átölelte a vállát. – Drágám, nálad maradhatok annak ellenére, hogy szenvedtél miattam? Te vagy az, akihez tartozom. De ne feledd, Cecilie, hogy semmit sem tudok a jövőről. Nem hinném, de azért felbukkanhat egy olyan férfi, aki másfajta érzelmeket ébreszt majd bennem. – Egyetlen házas férfi vagy nő sem lehet biztos afelől, bármilyen is az érdeklődése, hogy nem gyullad-e újra szerelemre egy harmadik iránt – mondta lassan Cecilie. – Meglehet, az én esetemben azonban lényegesen rosszabbul fest a helyzet. Sokkal sértőbb rád nézve. Cecilie bólintott. – És mi történik akkor, ha… ez fordulna elő veled? – Semmi. Magától értetődően melletted maradok és elfojtom az illető iránti érzéseimet. – Ezt nem kívánhatom meg tőled. Tényleg azt hiszed, hogy megtörténhet veled az ilyesmi? – Nem. Jómagam száz százalékig meggyőződtem róla. – Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben? – Mert valami új történt velem – Arra gondolsz, ami legutóbb történt? – Nem. Valami sokkal erősebbre. – Mi lenne az? Alexander sokáig nézett a felesége szemébe, majd gyengéden magához vonta és megcsókolta. Hosszú, bensőséges csókja minden magyarázatnál beszédesebb volt. Amikor végre szétvált az ajkuk, a férfi meg szorosabban ölelte magához és mélyen meghatódva ezt súgta az

asszony fülébe: – Szeretlek, Cecilie. Tulajdonképpen régóta szeretlek, csupán a testi közösség, az érzéki szerelem hiányzott. Az irántad való szerelmem sokkal erősebb és valódibb, mint amit korábban éreztem Cecilie könnyeit törölgetve mosolyodott el. – Nekem bizonyára nem kell elmondanom, mit érzek irántad? – De igen, ki vele! – Rövid időre csaknem kihunyt irántad érzett szerelmem. Akkor történt, mielőtt elfogadtam volna a hajlamodat. Különben biztos, hogy egészen attól fogva szerelmes voltam beléd, hogy… Mindenesetre csaknem kezdettől fogva. – Drága, édes Cecilie! Mennyi rosszat követtem el veled szemben! – Tudhatod, milyen jól éreztem magam a társaságodban. Nyitott szemmel mentem férjhez hozzád. Egyikünk sem tehet róla, ha néha minden nehéznek tűnt. Csupán egyetlen dolgot nem értek – mondta Cecilie, még szorosabban Alexanderhez bújva. – Mi az? – Túl kényes ahhoz, hogy megkérdezzem. – Csak nem félsz tőlem? – Nem, de feszélyezettnek érzem magam. – Feleslegesen aggódsz. Mostantól őszintének kell lennünk egymással, ha hidat akarunk verni a közöttünk tátongó mélység felett. – Tökéletesen igaz, ám annyira személyes természetű dologról van szó, hogy nehéz elmondani. – Hallani akarom, Cecilie! Kimondhatatlanul boldoggá tenne, ha bizalmadba fogadnál.

Cecilie férje válla mögé rejtette arcát és mély lélegzetet vett. – Nos, ha így akarod, ám legyen. Hogyan tudtál anynyira hirtelen… magadévá tenni? – Egyáltalán nem volt hirtelen. Már második alkalommal, amikor együtt voltunk, éreztem, képes lennék rá. A vonzerőd, a szépséged és a tested olyannyira felizgatott, hogy minden magától történt. Az egész teljesen meglepett engem is. Cecilie elvörösödött és jobbnak találta, ha hallgat. – Így jutottam vissza azok közé, akikhez korábban is tartoztam, mielőtt mások nyomására eltávolodtam volna tőlük – mondta csendesen Alexander. – Igen – válaszolta gyengéden Cecilie. – Én is azt hiszem, így történt. Kezdettől fogva normális lehettél. Azt hiszem, az elmúlt nehéz évek mégis hasznosak voltak számomra. Nagyobb türelemre tanítottak, több megértésre azok iránt, akik valamilyen módon eltérnek a többségtől. Az ő szemükkel láttam a világot, éreztem a kívülállók megvetését és uszítását, és megértettem, milyen tehetetlen, aki más, mint a többi. – Így van, Cecilie. Én pedig kivétel vagyok. Elenyészően csekély azok száma, akik képesek megváltozni. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy sokan sohasem lehetnek mások, és ebben a tudatban kell élniük. Egyetlen mentsváruk a beletörődés. Máskülönben életük az önvád és a szégyenérzet poklában morzsolódik fel. Cecilie egyetértése jeléül rábólintott. – Most pedig beköltözöl hozzám, szeretett barátom? Az én ágyam a nagyobb. – Köszönöm, igen – bólintott rá Cecilie. – De azért szeretném megtartani a hálószobámat, mert a saját hol-

mimat valahol csak el kell helyezni, és amúgy is nagyon szépnek találom. – Ez csak természetes! Képzelem, mekkorára tátja majd Wilhelmsen a száját! – Kötve hiszem! Szerintem egyetlen arcizma sem fog rándulni De tudod, mi jutott eszembe? – Nos? – Azt hiszem, nagyon boldog lesz. – Én pedig tudom, hogy így fog történni, ugyanis nagyon nagyra tart téged. – Nemcsak téged, mindkettőnket. Jaj, Alexander, majdnem elfelejtettem valamit! Anyám külön megkért, menjünk el mind a ketten az unokaöcsém esküvőjére. – Csak nem Tarjei nősül? – Nem, Brand, az öccse. – Vele is találkoztam már. Kétlem, hogy eléggé érett lenne a házasságra. Cecilie zavarodottan mosolyodott el. – A Jéghegyek Népe és a Meiden család tagjai között csaknem hagyományszámba megy, hogy előre élvezik a házasélet örömeit. – Értem már – nevetett Alexander. – Ha egyébként elég idősnek tartották arra, hogy embereket öljön a háborúban, akkor a szerelemre is elég érett. Mikor tartják a lakodalmat? – Ó, Alexander, eljössz velem? Eljössz Graastensholmra és a Hársfaligetbe, mindazokra a nagyszerű helyekre, amelyeket meg akarok mutatni neked? Taralddal, az öcsémmel és Yrjával sem találkoztál még, nem is szólva a kis Mattiasról. Itt a levél, olvasd el magad! A férfi minden nehézség nélkül olvasta el Liv norvégul írott sorait.

– Április legvégén lesz? – kérdezte Alexander. – akkor bizony sietnünk kell! ÉPPEN IDŐBEN érkeztek meg az esküvőre, amelynek főszereplője akaratán kívül is Alexander lett. Túlságosan izgalmas személyiség volt ahhoz, hogy ne vegyék észre, a tetejében még a legelőkelőbb vendég is, aki Tarjeit és a Meiden bárói házaspárt egyaránt a háttérbe szorította. Alexander Paladin délceg alakja és előkelő rangja mellett a félénk mátkapár is csaknem eltűnt. A högtuni Niklas Niklasson nagygazda, akinek házában a lakodalmat ünnepelték, teljesen megenyhült, amiért ilyen előkelő vendégeket köszönthet asztala mellett, sőt rokonai között is. A derék ember csakhamar megfeledkezett arról, milyen hangon ordítozott nem is olyan régen a leányával, aki szégyent hozott ősz fejére. Végül a zavarában piruló és izzadó Brandot is elfogadta vejének. Matilda új színt hozott a hagyományokhoz kevéssé ragaszkodó Jéghegyek Népének soraiba. Jóságos természetű, gömbölyded (vagy csak most kigömbölyödött?) teremtés volt, akiből minden jel szerint remek gazdaszszony válhatott. Ebből a szempontból kitűnő nevelést kapott, sőt tekintélyes mennyiséget kitevő kelengyéjét ugyancsak maga varrta. Így nagyszerűen illett Brandhoz, aki maga is kissé földhözragadt egyéniség volt. Az esküvő pompásan sikerült, alig lehetett számba venni a nagyszerű nászajándékokat és másnap reggel az árokban fekvő részeg vendégeket. Jesperre, a lovász fiára a gazda terebélyes hitvesi ágyában bukkantak rá. A hívat-

lan hálóvendég igencsak nagy megütközést keltett, amikor a tiszteletre méltó házaspár a kimerítő nap után álomra akarta hajtani a fejét. Sohasem derült ki, mit is keresett Jesper a gazdag paraszt ágyában, hiszen túlságosan be volt rúgva ahhoz, hogy magyarázkodni tudjon. Alexander és Cecilie másnap reggel, még mielőtt a násznép magához tért volna mámorából, kiment a környező mezőkre. Lassan sétáltak a szép tavaszi napsütésben, miközben nagyon boldognak érezték magukat a másik társaságában. Ennyi ismerős és ismeretlen között még közelebb kerültek egymáshoz. Miután elhagyták Graastensholmot, csakhamar apró, sietős léptekre figyeltek fel. Amikor hátrafordultak, barátságos mosollyal leplezték el, hogy legszívesebben inkább négyszemközt maradtak volna. – Azt hittem, alszol még, Kolgrim – szólalt meg Cecilie. A fiúcska odafutott hozzájuk, ők pedig közrefogták. A hatéves gyermek arcocskája, különösen hollófekete szeme elragadó látványt nyújtott. Ha nem olyan széles a válla, nem látszott volna, hogy a Jéghegyek Népének egyik legfurcsább sarja. Cecilién rossz érzés lett úrrá, mert eszébe jutott, hogy Tengelhez hasonlóan Kolgrim is megölte születésekor az anyját. Tudta, hogy őrá magára szintén első sógornője, a szerencsétlen Sunniva sorsa várhat, ha egyszer gyermeke születne. Hármasban lassan Silje hársfasora felé haladtak. Alexander közben Kolgrimmal társalgott. A férfit és feleségét egyaránt megdöbbentette, milyen közönnyel viseltetik a kisfiú tulajdon apja, Tarald iránt. Úgy tűnt, mintha Yrját nagy nehezen elviselné. Kisöccséről, Mattiasról nagyon sokat beszélt. Cecilie azt gondolta, Kolgrim min-

den áron igyekszik kipuhatolni, miképpen vélekednek angyali testvérkéjéről. Cecilie volt a család egyetlen tagja, aki valóban megértette Kolgrimot – és egy pillanatig sem bízott a fiú jóindulatában. Ha valaha gyermekem születne – gondolta, sohasem engedném különös unokabátyja közelébe. Jól tudta, mennyire bálványozza őt Kolgrim, aki nagynénje saját gyermekében vetélytársat látna, Cecilie megkönnyebbült, hogy a furcsa szerzet atyai nagyszüleit, Dagot és Livet ugyancsak eltűrte, mert ellenkező esetben igencsak aggódott volna hőn szeretett szülei miatt. Azt sem hitte, hogy Brand és Matilda születendő gyermekének különösebben tartania kellene Kolgrimtól. Mattiasnak azonban… Köszönöm, Istenem, amiért minden jel szerint ilyen jó kapcsolatban van egymással a két féltestvér, gondolta, miközben öntudatlanul úgy megszorította a gyermek kezét, hogy a “kis manócska” elképedve nézett fel rá. – Hát igen, már csak három maradt meg Tengel elvarázsolt hársai közül – mondta Cecilie, amikor a fasorba értek. – Apa, anya és Are fája. – Melyek azok? – kérdezte Alexander, aki ismerte a történetet. – Pontosan nem tudom, de a három legöregebb és legnagyobb. Úgy látom, az egyik meglehetősen gyengélkedik – mondta nyugtalan hangon Cecilie. – Nézd, mi minden fekszik körülötte a földön! Ágak, kéregdarabok, rügyek… – Biztosan egy mókus – mondta Alexander, csak hogy megnyugtassa a feleségét.

– Meglehet. Cecilie azonban jól tudta, mennyire nem mer rágondolni, kié is az a bizonyos fa. Eközben felértek a hársfaligeti ház udvarára. – A régi szárnyban lakott egykor Tengel és Silje – magyarázta a férjének. – Most Tarjei otthona. Menjünk be hozzá! – Régóta lakik itt a család? – kérdezte Alexander. – Tulajdonképpen nem. Jómagam odafenn Graastensholmon születtem, de úgy hiszem, Are bácsi születése előtt még nem költöztek ide. Ő 1586-ban látta meg a napvilágot. Anyám sem itt született. – Hol lakott korábban a családod? – Meglehetősen titokzatos helyen. Állítólag valahol Tröndelagban a hegyek között. A Jéghegyek Népe völgyének nevezték azt a helyet. Mások azt állították róla, hogy “a boszorkányok és varázslók tanyája” volt. Kolgrim fülét hegyezve hallgatta szeretett nagynénje szavait. – Azon a helyen, vagy legalábbis a közelben idézte meg a Jéghegyek Népének őse, Gonosz Tengel az ördögöt – folytatta Cecilie. – Hogyne – mosolygott Alexander. – Emlékszem, amikor elmondtad a történetet. Gonosz Tengel valahol ott ásta el a varázsfőzetet tartalmazó üstjét. – Pontosan. Silje nagymama naplót vezetett a völgyben töltött évekről. – Szórakoztató lenne elolvasni! – Kötve hiszem – mosolygott Cecilie. – Nagymama drága jó teremtés volt, de az iskolázottsága némi kívánnivalót hagyott maga után. Azért mégis megkérdezem anyát, hol van az a napló. Jómagam sohasem láttam, le-

het, hogy régen kidobták. – Kár volna érte – vélekedett Alexander. Beléptek a ház előcsarnokába, amely a reggeli csendben a szokásosnál is jobban visszhangzott. – Micsoda műremek ez a mozaikablak! – kiáltott fel a meglepetéstől elragadtatva Alexander. – Egy öreg templomfestő tisztelte meg vele Siljét nagyon régen… Hirtelen egy alak bukkant fel mögöttük. – Jó reggelt – köszöntötte őket Tarjei. – Már ilyen korán talpon vagytok? – Akkor magadhoz tértél a tegnapi ivászat után – mondta Cecilie. – Remélem, nem ébresztettünk fel! – Ami engem illett nem iszom túl sokat – mosolygott az ifjú orvos. – Régóta ébren vagyok. Csak nem az őseink képeit nézegeted, Alexander? Ezek lényegesen szerényebbek, mint a tieitek. – Nem mondanám – rázta a fejét Alexander, aki ámulattal szemlélte Sol arcképét. – Ő a nagyanyám – húzta ki magát büszkén Kolgrim. – Igazi boszorkány volt! – Meghiszem azt – borzongott meg az előkelő vendég. – Solnak hívták, ugye? A fiúcska boldogan bólintott. – Most látom csak, mennyire hasonlítasz rá, Cecilie. Büszke lehetsz rá, milyen szép asszony volt a nagyanyád, Kolgrim! Én pedig köszönöm a közvetett bókot, Alexander – mondta magában Cecilie. Kolgrim most Alexandert szemelte ki kedvencének. – A nagyanyám varázsolni is tudott. – Erről is hallottam már.

– Én is tudok varázsolni. – Ne hordj össze tücsköt-bogarat, Kolgrim! – szólt rá Cecilie. – Azért is értek a varázsláshoz! – kiáltotta csaknem metsző sárga színben szikrázó szemmel Kolgrim. – Hiszek neked – mondta gyorsan Alexander. – Cecilie ugyancsak tudja, hogy tudsz varázsolni, csak ugratni akart egy kicsit. A fiú mérge erre a magyarázatra lelohadt egy kicsit. Alexander tovább nézegette az arcképeket. – Ez a szőke fiatalember pedig Dag. – Ma már nincs annyi szőke haj a fején! – jegyezte meg mosolyogva Tarjei. Ceciliének összeszorult a szíve. Nem akarta, hogy hőn szeretett apja megöregedjék. – Hát igen – mondta Alexander. – Livet nagyon jól fel lehet ismerni. Az utolsó pedig Are. A nagyanyád valóban kitűnően értett a festéshez, Cecilie. – Meg kell nézned a falfestményeit és a tapétáit is! Alexander így is tett, és kérlelni kezdte a feleségét, hadd vihessen egyet magával Gabrielshusba. Cecilie megígérte, hogy megbeszéli a dolgot Silje két gyermekével, Livvel és Aréval. Unokanővére diszkrét intésére Tarjei magával hívta Kolgrimot. A kisfiú nem tudott ellenállni az ifjú csábítóan hangzó ígéretének, amely varázslási tudományuk kicserélésével kecsegtette. Cecilie és Alexander megnyugodva hagyta el a házat, majd a mezőkön át a fák közé ment. Beszélgetésbe merülve egyre beljebb jutottak az erdőben. Végül elérték azt a titkos helyet a patak partján, ahol egykor macskája társaságában Sol varázslással foglala-

toskodott Az erdő nyugalmát, a madárdalt és a nap melegét élvezve letelepedtek a fűben. – Ismét úrrá lett rajtam az az érzés – szólalt meg a felhőkre felnézve Cecilie. Alexander egy fűszállal végigsimított a homlokán. – Miféle érzés? – Hogy már jártam itt. – Ez igencsak valószínű. – Pedig nem. Emlékeznék rá, amilyen nehéz eljutni ide. Itt nagyon jól érzem magam. – Én is. Ezen a helyen mindenkitől távol vagyunk. És éppen ott, ahol egykor varázsigéket mormolva Sol rakosgatta ki csodaszereit, fogant meg Alexander magjából a Jéghegyek Népének új nemzedéke. Sol bizonyára nagyon örült volna a helyszín kiválasztásának.

14. fejezet BRANDNAK ÉS MATILDÁNAK fia született, aki hozzájuk hasonlóan nagydarab legénynek ígérkezett. A Hársfaliget jövendőbeli örökösét Andreas névre keresztelték. Are és Meta átköltözött az épület régi szárnyába, hogy a fiatalok kényelmesen elférjenek. Tarjei visszatért Tübingenbe, hogy befejezze kényszerűen félbeszakított tanulmányait. A háború folytatódott, most azonban Svédország vette át a protestáns hadsereg vezetését. II. Gusztáv Adolf Keresztélynél sokkal tehetségesebb hadvezérnek bizonyult, így a vállalkozás a

siker reményével kecsegtetett. Alexander és Cecilie a külvilág viharaitól zavartalanul élte a maga életét Gabrielshusban. Gondolataik többnyire a születendő gyermek körül forogtak. – Igazi kis vasgyúró lesz – kacsintott Alexander a feleségére, aki krinolinszerűen széles szoknyájával igyekezett leplezni teste gömbölyödését. – Ne mondj ilyet, Alexander, mert nagyon megijesztesz! – komorodott el Cecilie. – A Jéghegyek Népébe tartozó vasgyúrók azzal a kellemetlen szokással rendelkeznek, hogy születésükkor megölik az anyjukat. – Korábban azt mondtad, hogy az utánad következő nemzedékben van már átoksújtotta családtag – emlékeztette óvatosan Alexander. – Hogyne, Kolgrimra gondoltam. De már előfordult több átokkal terhelt is egyazon nemzedéken belül. Fenn északon, a Jéghegyek Népének völgyében élt állítólag egy Hannával azonos korú nő, aki ugyanolyan szörnyű banya volt. Cecilie egy darabig gondolataiba merült, majd teljesen elkomorodott. Eszébe jutott, hogy ez lesz az első és minden valószínűség szerint egyben utolsó szülése. – A Jéghegyek Népe tagjainak sohasem volna szabad megházasodniuk – sóhajtott fel az asszony. – Én pedig úgy vélem, hogy a nemzetség tagjai szokatlanul vonzó emberek – mondta meleg hangon Alexander. – Egy sor értékes tulajdonságuk van, bátrak, emberszeretők, türelmesek… – Köszönöm – szakította felbe Cecilie a férjét. – Én azonban nem tréfálkoztam. – Tudom. Akármilyen nemű gyermekünk születik, egyformán

fogunk örülni neki – gondolta magában Cecilie. Istenem, hadd legyen fiú, Alexander és a Paladin név miatt! A felelősség terhe túl erősen nehezedett rá. Hirtelen dacos érzés fogta el. Bárcsak mégis lány lenne! Minden szeretetem őt illeti, sohasem fogja magát nem kívánt gyermeknek érezni, és egy kislány sokkal többet ér, mint… Kavargó gondolataiból Alexander hangja riasztotta fel: – Három kisfiú van a családodban. Így az a legvalószínűbb, hogy ismét fiad lesz. Cecilie arca egy szempillantás alatt tűzvörösre vált. – Ismét? Alexander levegő után kapkodott. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy nem tudtad. Anynyira sajnálom. Ceciliét nagyon érzékennyé tette az állapota, ezért zokogásban tört ki. – Tehát hiányzott a gyerek? – kérdezte csendesen Alexander. A felesége valahogyan összeszedte magát. – Tulajdonképpen nem. Ezzel azonban valóságosabbá vált. Fiú volt… úgy sajnálom szegénykét. Két olyan ember nemzette egy futó alkalom során, akik semmit sem jelentettek egymás számára, ő pedig sohasem láthatta meg a napvilágot. Szerencsétlen kicsike! – Teljesen megértem, mit érzel, drágám. Azonban meg kell próbálnunk másképpen nézni a dolgot. Ha most fiad születne és már volna egy… Akkor ebből bizony súlyos bonyodalmak származnának, ami az örökösödést és a hasonlókat illeti. Még akkor is, ha a sajátomként is-

mertem volna el az első gyermeket. – Értem – bólintott Cecilie. – Ez nem lett volna igazságos a második fiúval szemben, aki voltaképpen a te elsőszülötted lenne. – Pontosan így van. De az ellenkezője is igaz: Ha mindent a második fiúnak adunk, kisemmizzük az elsőt. Cecilie arca felderült egy kissé. – Így mégis az volt a legjobb, ami történt. Ha most fiunk születik. – Bízzuk Istenre – mondta Alexander. Ceciliét mindig meglepte férje vallásossága. Az Úr nem mindig volt valami könyörületes Alexander Paladinnal szemben – gondolta homlokát ráncolva. – Mi jár az eszedben? – kérdezte Alexander, aki észrevette, hogy Cecilie valamin töri a fejét. – Bizonyára eretnekül hangzik, – mosolyodott el Cecilie – de furcsa, erős érzésem támadt a graastensholmi erdőben, amikor ez a gyerek megfoganhatott. Úgy tűnt, mintha valami vagy még inkább valaki ott lett volna rajtunk kívül. Alexander vidáman tekintett rá. – Kolgrim biztosan nem, hiszen késő délutánig Tarjeivel volt. – Egyszerűen képtelen vagyok elmagyarázni azt az érzést. De éppen akkor annyira gondoltam Solra, a szép boszorkányra, ő korábban biztosan járt azon a helyen. – Úgy érted, meg lenne az a hely babonázva? – Vagy inkább megáldva, hiszen élet fogant ott. – Úgy van – bólintott Alexander. Cecilie nem mondta ki hangosan: De vajon miféle élet lehet az, amelynek fogantatásánál a Jéghegyek Népének egyik boszorkánya volt jelen? Sol, akit Hanna ne-

velt az ördöngösségre. Az előjelek nem sok jót sejttettek. Cecilje pillantása találkozott Alexanderével és látta, hogy a férfi ugyanarra gondol. A férje felemelkedett székéből és mögéje állt, mintha meg akarná védeni. De vajon hogyan tudná megóvni a belülről jövő támadástól? 1628 EGYIK HIDEG FEBRUÁRI ESTÉJÉN a gabrielshusi kocsis kapkodva fogott be, hogy a bábáért és a felcserért induljon. Hirtelen ugyanis sietősre fordultak a dolgok. A gyermekeknek tudniillik megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy előszeretettel jönnek éjszaka a világra. Alexander és Cecilie addigra sokszor ingadozott a biztonság és a félelem érzete között. Mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha elkábultak volna. Hiszen a Jéghegyek Népébe tartozó nők átokverte gyermeket hordhattak a szívük alatt, Cecilie magzata pedig nagynak ígérkezett. Cecilie már jóval előtte megtiltotta Alexandernek, hogy jelen legyen a szülésnél. – Nevezzél szégyenlősnek, félénknek, vagy aminek akarsz, de erre az időre szeretnék egyedül maradni, vagy majdnem egyedül. Amíg nem jön a bábaasszony, egy tapasztalt cseléd maradt az ágya mellett. Cecilie addigra többször esett kétségbe, mert úgy tűnt, küszöbön áll a szülés. Várakozása azonban csalókának bizonyult. Csupán több órával később jött el az ideje.

Ekkorra már a felcser is bent volt nála. Az utóbbinak ugyanis cseppet sem tetszett a dolog… Alexandernek hirtelen fülébe hasított Cecilie fájdalmas sikolya. A felesége mindaddig összeszorította a fogát, most azonban nem bírta tovább. Utána minden elcsendesedett, csupán a többiek dobogó lábainak zaja szűrődött ki. – Uram segíts! – könyörgött Alexander. – Könyörülj meg rajtunk, édes jó Istenem! Egyszerre csak… Olyan vékony hang hallatszott, mintha kenetlen kocsikerék nyikorogna. Alexandernek torkában dobogott a szíve. – Az én gyermekem – gondolta nagyot nyelve. – Teljesen új ember jött a világra, igazi Paladin. Aki az én vérem, a család legméltatlanabb és leginkább megvetett tagjáé! Felidézte a pillanatot, amikor Cecilie közölte vele azt a sejtelmét, hogy gyermeket vár, kettejük gyermekét. Jómaga sohasem hitt ebben, mert úgy gondolta, korábbi hajlamai miatt képtelen a gyermeknemzésre. Gyanúját megerősítette az a tény is, hogy teljes alsóteste oly sokáig béna volt. Hálát adok a csodáért, Uram! Most vajon bemehetek? Nem, Cecilie megtiltotta! De hiszen vége! Miért van akkora csend? Csak a gyerek sír, különben mindenki más néma. Istenem, irgalmazz nekünk! Nem kellett többé kételkednie. Az ajtó kinyílt és megjelent a bába. A derék asszony valami becsomagolt holmit adott a

kezébe. Úristen, micsoda pihekönnyű batyu! Hogyan lehetne bármi is benne? Vonakodva nézte meg, mit tart a kezében. Koromfekete hajcsomó. Sötétvörös arcocska. Két hihetetlenül apró, kapálózó kezecske. – Egy kis őrgrófnő, kegyelmes uram. A leánya. Alexander nagyot nyelt. Az ő leánya! Csalódottsága hamar elpárolgott. Miután karjába vette a csöppséget, tudta, milyen kapcsolat áll fenn máris közöttük. Gyengédséget és felelősséget érzett. Valami ellenállhatatlan szeretet kerítette hatalmába. Alexander elnevette magát, miközben elhomályosult a tekintete. Hogy nézett ki Cecilie – és mindössze ezt a pöttöm lánykát hordta a szíve alatt. Sok hűhó semmiért, de legalább megérte! Ismét elmerült az újszülött csodálatában. Az ajtóban hirtelen a felcser jelent meg. – Nem vagyunk kész, őrgróf úr. Még jön valaki! – Micsoda? – hüledezett az újdonsült apa. – Gyorsan jöjjön vissza! – szólt a felcser a bábaaszszonynak. Ikrek? Két kislányuk születik? A bába elvette tőle az újszülöttet és besietett a gyermekágyas szobába. Alexander a fülét hegyezve hallgatta a baba nyöszörgését. – Milyen sokáig hallgatott, miközben a karomban tartottam. Talán érezte, milyen biztonságban van apja keze között? Alexander legalábbis meg volt győződve róla. Cecilie ez alkalommal nem sikoltott fel, Alexander

azonban felesége félig elfojtott nyöszörgéséből tudhatta, hogy odabent történik valami. Csakhamar két vékony hangocska zaja keveredett össze. Mindkét gyermek él! Alexander még egyszer hálát rebegett a Mindenhatónak. Most már képtelen volt illedelmesen odakint maradni. Bekopogott az ajtón. – Még egy pillanat – szólt ki a bába. – Úgy. Most már bejöhet! Alexander besietett. Cecilie arca végtelen fáradságról árulkodott ugyan, szeme azonban boldogan csillogott. A felcser és a bábaasszony ugyancsak mosolygott, hiszen az ikerszülés mindig különleges eseménynek számít. A babonás emberek még ebben az időben is a boszorkányok mesterkedésének tartották, ha egyszerre két gyermek látta meg a napvilágot. Ezért előfordult, hogy megölték vagy kitették a másodiknak született csecsemőt. – De… hiszen nem is hasonlítanak egymásra! – fakadt ki Alexander. – Én mindeddig azt hittem, hogy az ikrek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás! – Ha ugyanabban a burokban születnek, akkor igen – mondta a felcser. – Ők azonban két külön burokban voltak. A másodiknak született gyermeknek sötét, vörösesen csillogó volt a haja, amely a nővére göndör fürtjeivel ellentétben egyenesen állt fel. Arcvonásaik ugyancsak különböztek egymástól. Egyébként mind a ketten jól fejlettnek látszottak. Alexander zavartan mosolygott. – Korábban arra gondoltunk, ha lányunk születik, szegény anyám után Gabriella névre kereszteljük. De mi-

nek nevezzük el a másikat? Lisának a te anyád, Liv után? Esetleg Leonórának? – Azt hiszem, őurasága nagyon meg volna sértődve ez esetben – mondta Cecilie huncut mosollyal a szeme szögletében. Alexandernek tátva maradt a szája, majd jóízűen felkacagott. – Azt akarod mondani, hogy… a második gyerek fiú? – Mi más volna? – kérdezte könnyedén Cecilie. Az újdonsült apa leroskadt a szülőágyra. – Mindent ilyen alaposan kellene tenned, Alexander – mondta gyengéden Cecilie. – De azért köszönöm. – Nekem kell köszönetet mondanom, drágám! Szerencsésen túlvagyunk rajta, ugye? – kérdezte a másik két ember felé fordulva Alexander. – Jobban nem is mehetett volna, kegyelmes uram – válaszolta a felcser. Cecilie és Alexander egyszerre gondolt arra a bizonyos elvarázsolt helyre az erdőben, ahol a két gyermek megfogant. Mégis jelen volt a hamiskásan mosolygó Sol és jól megtréfálta őket? De ez csak futó ötlet volt. Eltekintve a korán meghalt Trondtól, Tengel unokái közül most már Tarjei volt az egyetlen, akinek nem született örököse. És egyelőre nem úgy festett, hogy sietne a nősüléssel. LIV MAGÁHOZ HÍVTA Kolgrimot. – Hallottad? Cecilie nénikédnek, akit úgy szeretsz, két kisbabája született. Egy fiúcska és egy leányka. – Nagyon jó – mondta Kolgrim. – Hogy hívják őket?

– A kislányt Lisa Gabriella névre keresztelték utánam és a másik nagyanyja után. Nem tudtak azonban a Dag Christiannak megfelelő D-vel kezdődő nevet találni, így Tancred Christoffernek nevezték el a kisfiút. Tudod, a családunkban úgyis sok férfi neve kezdődik T-vel, akiket Jó Tengel után hívnak így. – Vagy Gonosz Tengel után. – Ugyan már! – És engem kiről neveztek el? Kolgrim figyelmét nem kerülte el nagyanyja alig észrevehető zavara. – Atyai nagyapád, Christian után kaptad a Kolgrim nevet. Ugye mulatságos lesz, ha a két kicsike idejön és játszhatsz velük? – Igen, nagymama. Hamarosan eljönnek hozzánk? – Ahhoz egyelőre túl kicsik még. – Cecilie néni üdvözölt engem a levelében? – Hogyne! Nézd, mit írt. Köszöntsd az én drága Kolgrimomat Alexander és jómagam nevében! Látod a Kolgrim betűt, ugye? Ez pedig Alexander bácsi betűje. – Mattiast nem üdvözölte? Liv egy pillanatig habozott a felelettel. – De igen, csak a levele egy másik részében. Kolgrim rábólintott. – Kimegyek egy kicsit, nagymama. – Csak nyugodtan. De öltözz fel rendesen, egyelőre a tavasznak még a nyomát sem érezni. Milyen jó, hogy ennyire szereti egymást a két féltestvér – gondolta Lív, miközben megölelte a kis kópét: Ügyelt rá, hogy Kolgrim megfelelően felöltözve hagyja el a házat, utána pedig bement Yrjához. Liv szeme meleg fényre gyulladt a hároméves Mattias láttán, A bű-

bájos fiúcska nyugodtan játszadozott falovával. Amikor észrevette a nagyanyját, szívhez szólóan gyengéd mosoly jelent meg az arcán. – Milyen különös kis teremtmény Mattias! – gondolta Liv. – Aki csak meglátja, ugyanazt mondja róla. Minden bánatuk ellenére jókedvre derülnek az emberek. Talán azért, mert a fiúcska tiszta lénye visszaadja a jóságba vetett hitüket?

KOLGRIM FELKAPASZKODOTT a Graastensholm mögötti hegyoldalra. Szeretett ezen a helyen lenni. Innen letekinthetett a házra meg a kastélyra, és a világ urának érezhette magát. Ezen a napon azonban gyilkos kedvében volt. Más gyermek az ő helyében talán ezt mondta volna: Mindennek vége. Senki sem szeret többé. Kolgrimnak azonban nem ilyesmi járt az eszében. – Most az utolsó kapocs is szétszakadt – suttogta. – Többé semmi sem köt hozzájuk. Szabad vagyok, szabad! Megfordult és még mélyebbre ment az erdőbe. Egy helyen megállt és tüzet csiholt egy tűzszerszámmal, amelyet előzőleg a konyhalányoktól csent el. Sárgán villódzó szemével a lángokba meredt. – Ostoba fajankók – suttogta. – Milyen könnyű megtéveszteni őket! Elegendő megjátszani a jó gyereket, máris leveszik rólam a szemüket. Ezzel háromfelé tört egy lehullott fenyőágat. Vékony darabjairól egyedül ő tudta, hogy valójában kisbabák Három kicsi gyermek. A fadarabokat egymás után a tűzbe vetette. Erre senki sem tanította. Kolgrim magától tette, amit

tett. Leguggolt és megvárta, amíg a három fadarab elhamvad. A kedves, engedelmes, jószívű fiúcska mosolygott. Kaján vigyorgása teljesen elváltoztatta arcvonásait, amelyek ismét olyanok voltak, mint születésekor. Tűzben égő szeme úgy szikrázott, akár a téli éjszakákon az erdő sűrűjében megbúvó ragadozóké.