Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés VII

A sorozat A pribék leánya című nyolcadik kötete február 17-től kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a FATUM ART Kft.-nél (Bp., XIII. Váci út 1-3.) és a KIADÓK HÁZÁBAN (Bp. III., Galagonya u. 2/A). A további kötetek hathetenként jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés VII. Kísértetkastély

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Spökslonet Copyright © by Margit Sandemo, 1993 All Rights Reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-06-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft

A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat hetedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Kísértetkastély Az ifjú Tancred Paladin holtra rémült fiatal lánnyal találkozik az erdőben, s – életében először – rögtön szerelmes lesz. Ám amikor a lány keresésére indul, egy olyan kastélyt talál, amely nem létezik, s benne egy aszszonyt, aki már hosszú évek óta halott. Lidércek tréfálkoznak vele, vagy az őrület fenyegeti? Esetleg a Jéghegyek Népének öröksége jelentkezik ismét...? Margit Sandemo "Jéghegyek Népe" című könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban, Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a bestsellerlistákat. Az írónő összesen 100 könyv alkotója.

GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.

1. fejezet KERESZTÉLY KIRÁLY HALÁLA UTÁN nehéz idők köszöntöttek Kirsten Munkra és gyermekeire. Hálásak lehettek előrelátó apjuknak, aki még idejében összeházasította lányait országa befolyásos nemesi családjának néhány sarjával. Legidősebb leányát, Anna Christinát Frans Rantzauval jegyezte el, akit rövidesen udvarmesteri rangra emelt. Ám a két szerencsétlen fiatal nem érhette meg esküvője napját. Következő lányát, az ellenszenves Sofie Elisabethet Christian von Pentzhez adta, aki addigra a kormányzóságon kívül egyéb udvari méltóságokat is betöltött. Tulajdonképpen nevezhették volna Dánia külügyminiszterének, ha ez a rang akkoriban már létezett volna. Mindnyájuk közül Leonora Christinának jutott a legjelentősebb és egyben legbecsvágyóbb férj, Corfitz Ulfeldt. Amikor összeházasodtak, Corfitz már királyi főudvarmester és főparancsnok volt. így férje jóvoltából Leonora országa legrangosabb hölgye lett. Elisabeth Augusta már nem volt olyan szerencsés, mint nővére. Férje, Hans Lindenov, egyszerűen semmire sem vitte. Christianének már jobb férj jutott, hiszen Hannibal Sehested szép jövő elé nézett. Nemsokára kinevezték Norvégia kormányzójává. Hedvig nevű leánya egy bornholmi birtokoshoz, Ebbe Ulfeldthez ment nőül. Férje később többször is megbánta, hogy Kirsten Műnk lányai közül választott magának feleséget.

Hannibal Sehested elkeseredésében egyszer elszólta magát, és állítólag ördögi teremtéseknek nevezte a nővéreket. „A Sátánnak való az ilyen asszony! Jobb is lenne, ha testvéreivel együtt elvinné a pokolba!” Kirsten Munk leányai sohasem mulasztották el hangsúlyozni felséges származásukat, és Dánia legelőkelőbbjei közé számították magukat. Ám azután megkoronázták féltestvérüket, III. Frigyest, és a fiatal Sofia Amalia lett a királynő. Frigyes alapos tisztogatást végzett az udvarban. Először Christian Pentztől szabadult meg. Még akkor szembekerültek egymással, amikor Frigyes csak trónörökös volt. Az ifjú király nem egykönnyen felejtette el sérelmeit, ezért az első adandó alkalommal leváltotta Pentzet, valamint megtiltotta neki, hogy az udvarnál mutatkozzék. Utána Ebbe Ulfeldtre került a sor. Vizsgálatot indítottak ellene, melynek során kiderült, hogy a legdurvább módon sanyargatja a birtokán dolgozó parasztokat. Egyhamar megszabadultak hát tőle is. És mindez még nem volt elég. Kirsten Munk leányaitól megvonták a grófnői címet, valamint megtagadták tőlük, hogy hintajukkal behajthassanak a palota udvarába, ami mindig is a legelőkelőbb dámák előjoga volt. A leányokat majd szétvetette a düh, természetesen Kirsten Munk is tombolt. Nagyanyjuk, Ellen Marsvin, aki IV. Keresztély halála után gyászba öltözött, már csak magában bosszankodott. 1649-ben meg is halt, úgyhogy nem kellett végignéznie, hogyan gyalázzák tovább családja becsületét. A legnagyobb megaláztatást Leonora Christina szenvedte el. Először is felesége volt Corfitz Ulfeldtnek, aki titokban szüntelenül hadakozott a királlyal az ország irányításáért. Mindezek mellett Leonora Christina naponta

megvívta a saját harcát a királynéval, hisz Sofia Amalia megjelenéséig ő volt az ország első asszonya. Kegyetlen viszályuknak csak haláluk vetett véget. A király minél hamarabb szeretett volna megszabadulni Ulfeldttől, először mégis Hannibal Sehested ellen fordult. Sehested a király embere volt, de az államtanács ragaszkodott ahhoz, hogy váltsák le Norvégia helytartóját. Leváltása után fény derült arra, hogy az egykori helytartó kezében van az összes norvégiai birtokok tizenhatoda és számos bánya. Arról már nem is beszélve, hogy működése alatt meglopta a királyi kincstárat, ugyanis az adó jelentős részét egyszerűen zsebre tette. Efölött már Frigyes sem hunyhatott szemet. A Hannibal Sehested ügy végére egyszer s mindenkorra pontot tettek. Az igazi szálka azonban Ulfeldt volt a király szemében. Akárcsak Leonora Christina a királynééban. 1649 JANUÁRJÁBAN LEONORA CHRISTINA váratlanul meglátogatta Cecilie Paladint. Az ifjú hölgy meglehetősen izgatottnak tűnt, szüntelenül fel-alá járkált a szobában. – Az a rettenetes német nőszemély mindent megtesz annak érdekében, hogy lehetetlenné tegyen – mérgelődött. Cecilie mindig is tudta, hogy Leonorának nincs túl jó véleménye a királynéról. – De várjon csak! Majd a férjem megmutatja nekik! Németalföldre készül. Majd ott bebizonyítja ország-világ előtt, hogy melyikük a bölcsebb, és hogy ki alkalmasabb az ország irányítására! – Ezek szerint az államtanács elfogadta az útitervét? – Az államtanács? Olyan embernek, mint Corfitz, nincs szüksége efféle intézményre! Természetesen vele

tartok. Fényes kíséretünk lesz az úton. Tulajdonképpen ezért kerestem fel önt, asszonyom. Mindig lojális volt velem. A férjemnek személyi titkárra van szüksége, egy olyan fiatal nemesúr személyében, aki megengedheti magának, hogy egész idő alatt mellette legyen. Manapság kevés ember akad, akiben teljes mértékben megbízhatnánk. Minden megváltozott, amióta az a német nőszemély betette a lábát, az udvarba. Arról nem is beszélve, hogy magával hozta az egész pereputtyát. Az ön fiára gondoltunk, őrgrófnő. Tancred járatos az udvari etikettben, emellett igazán csinos fiatalember… Cecilie villámgyorsan átgondolta az ajánlatot. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egyetlen fiát kiszolgáltassa a vakmerő szerencsejátékos Corfitz Ulfeldtnek. Nem szerette volna, ha Tancred is belekeveredik a király és főudvarmestere közti viszályba vagy éppen a két ellenséges asszony párharcába. Másfelől Leonora Christinát csecsemőkora óta ismerte, és mindig mellé állt, ha bajba került… Eddig sikerült megőriznie semlegességét, ami a Leonora Christina és a királynő között folyó küzdelmet illeti. Mindkét asszony okos volt, Leonora Christina ráadásul szép is, igazi elbűvölő nagyvilági dáma. A királynő, viszont fiatalságával, bájával és hatalmával kápráztatta el környezetét. A Braunschweig–Lüneburg-ház tagjai tehetséges, energikus és szenvedélyes emberek voltak. Sofia Amalia sem hazudtolta meg származását. Sajnos, néha túlságosan is elragadtatta magát, és Leonora Christina csípős nyelve sem javított a helyzeten. A két nő egymásra való irigykedése és féltékenykedése már-már elviselhetetlenné vált. Ha csak Leonora Cristináról lett volna szó, Cecilie talán nem habozik Németalföldre küldeni fiát. Ám

Tancrednak Corfitz Ulfeldtet kellett volna szolgálnia. Noha Corfitznak egyelőre sikerült mindenkiben jó benyomást keltenie és a nép is kedvelte, Cecilie tudta, hogy mindezek ellenére elviselhetetlenül erőszakos, önző és nem utolsósorban megbízhatatlan, aki ha szükségét látja, még a barátaival is szembefordul. Nem akarta, hogy Tancred a helytartó miatt a királyi család ellenségévé váljék. Alexander is minden bizonnyal ellenezné a tervet. Miért is nem volt bent férje a Leonorával folytatott beszélgetés alatt! Sajnos éppen a birtokon akadt dolga. Nem akarván tovább töprengeni, Cecilie gyors, kicsit talán meggondolatlan választ adott Leonorának. – Felséges asszonyom! – mondta a fiatalasszonynak, aki örömmel vette, ha így szólítják. – El sem mondhatom, mennyire megtisztelő a kérése, miszerint fiunk, Tancred legyen férje kísérője. Sajnos Tancred elkötelezte már magát. Megígérte sógornőmnek, hogy meglátogatja jütlandi birtokán. Néhány hónapot tölt majd ott, határozottan a sógornőm kérésére. Szegény asszony eltörte a lábát, és mivel egyedül él, szüksége van egy kis segítségre a birtok igazgatásában. Rajtunk kívül nincs senkije, akit megkérhetett volna. Nem utasíthatjuk vissza ilyen helyzetben. Leonora Christina szemmel láthatóan elkomorodott és hosszasan sajnálkozott, amiért Tancred nem tehet eleget a hívásuknak. Cecilie pedig azért fohászkodott magában, Leonora nehogy összefusson a folyosón Alexanderrel és Tancreddal. Tancredot meglepte anyja gyors döntése, csalódott volt.

– Anyám! Ezzel megakadályozta, hogy Németalföldre menjek és végre világot lássak! Ráadásul Corfitz Ulfeldt bizalmasa lehettem volna. Cecilie végigjáratta tekintetét fián. Tancred vitathatatlanul szép volt. Alig múlt huszonegy éves, fényes, fekete haja úgy volt nyírva, mint az apródoké. A királyi udvar hölgyei gyakran sóvár pillantásokat vetettek felé. Anyja éppen ezért örült volna annak, ha kis időre eltávolíthatja onnan. Soha nem heverte volna ki, ha fiát valamelyik kalandvágyó udvarhölgy elcsábítja. Szerencsére úgy tűnt, Tancred mit sem sejt vonzerejéről. Egyelőre apja volt a példaképe, és kizárólag a tiszti karrierje érdekelte. – És mindezek tetejébe elküldesz Ursula nénihez, aki olyan szigorú – panaszkodott Tancred. – Állandóan parancsolgatni fog és úgy kezel majd, mint egy gyereket. – Anyád helyesen járt el – tett pontot apja a vita végére. Hidd el, csak hátrányod származott volna belőle, ha belekeveredsz a király és udvarmestere között dúló viszályba. Ulfeldt az államtanács jóváhagyása nélkül utazik. Egyébként sem kell örökre Jütlandon maradnod. Mondjuk úgy két hónapot? – Két hónapot! Vesztegessem a drága időmet azon az unalmas helyen? – Hm – mosolyodott el Alexander. – Ne aggódj! Épp elég változatos lesz ott is az életed. Tancred válaszolni akart, de nem tudta, meddig mehet el. Nem akarta magára haragítani apját. Jobbnak látta, ha belenyugszik a megváltoztathatatlanba. – Ursula nőni tényleg eltörte a lábát? – Nem tudok róla – felelte megkönnyebbülten Cecilie. – Csak kifogást kerestem. – Akkor majd én gondoskodom róla, hogy eltörje – jegyezte meg tréfásan Tancred –, csak azért, hogy Ulfeldt

kémei ne csalódjanak, már amennyiben utánam küld valakit. – Aligha – jegyezte meg Alexander. – Nem tulajdonítasz becses személyednek túlzott jelentőséget? – Csak amekkora megilleti – felelte jókedvűen Tancred. JANUÁR VÉGÉN Leonora Christina újabb látogatást tett Gabrielshusben. Tancred nem utazott el Jütlandra. Egyelőre az ágyat nyomta. Lázas volt és náthás. Rettenetesen érezte magát. Úgy döntöttek, hogy március előtt semmi esetre sem engedik el. Amikor Ulfeldt és fényes kísérete végre elhagyta a fővárost, megkönnyebbülten lélegeztek fel. Ám Tancrednak mégis el kellett mennie a nénihez. Attól tartottak, hogy valaki kérdezősködni fog utána. De végül a két hónapból csak két hét lett. Ursula meglepődött, amikor megpillantotta csinos unokaöccsét. – Tancred! Micsoda kellemes meglepetés! Éppen akkor érkeztél, amikor a szokásos éves összejövetelünket tartjuk a szomszédainkkal! Segíts nekem felrakni ezeket a szalagokat a mennyezetre. Vigyázz a gyertyatartó üvegekre, néhol igazán lazán lógnak már a falon. Vidd ezt a létrát is! Tancred nem volt elragadtatva, de nekilátott a szalagok felerősítésének. A szobalányok izgatottan dugták össze fejüket, s mintha attól kezdve nagyobb lelkesedéssel végezték volna munkájukat. – Ha én ezt tudom – hangoskodott tovább Ursula néni. – Sajnos holnap el kell utaznom Ribébe, hogy végére járjak boldogult férjem rendezetlen ügyeinek! Sajnos az a

férfi, akiben annyira megbíztam egy életen át, becsapott és hazudott nekem. Tancred nem kételkedett abban, hogy az elhunyt férj valóban boldog lehet, amiért nem kell többé végighallgatnia Ursula cirkalmas monológjait. – Valóban szomorú – mondta Tancred ünnepélyesen, miközben igyekezett sajnálkozó képet vágni –, hogy a néninek éppen most kell elmennie és éppen egy ilyen szomorú ügy miatt. Remélem, Ursula néni nem veszített sokat? – Ne aggódj, jut még neked örökség – mondta szárazon az asszony. Persze csak tréfának szánta. Tisztában volt azzal, hogy Tancredot mennyire hidegen hagyja a gazdagság. Persze könnyű neki, még soha nem szenvedett hiányt semmiben. – Csak azért bosszankodom, hogy megtetted ezt a hosszú utat, és akkor… – Ne is törődj ezzel, Ursula néni! Tudod, beteg voltam a télen, és azért küldtek ide, hogy kipihenjem magam egy kicsit. Hidd el, nem fogok unatkozni. Otthon úgyis túlságosan szem előtt vagyok. – Csak nem szeretőt akarsz keríteni magadnak – kérdezte elképedve a néni. Észre sem vette, hogy Tancred tréfál vele. – Á, dehogy. Annyi más dolog van, ami érdekel, úgyhogy erről inkább lemondok. Ez az átkozott szalag mindig… – Tancred! – szólt rá elhűlve a nagynénje. – Az én házamban nem szokás káromkodni! Szegény fiú ijedtében majdnem elvesztette az egyensúlyát. – Hát káromkodtam? – Bizony, ahogy mondom! Azt mondtad, hogy… – és Ursula suttogva mondta ki a borzalmas szót: – Átkozott!

– Nem is tudtam, hogy ez káromkodás. Szerintem ez egy átkozottul jó kifeje… Ó, bocsáss meg! Megint kimondtam. Majd megzabolázom magam, nénikém. Azon leszek, hogy ilyen durva szavak ne szennyezzék be házad tiszta levegőjét. És mikor jössz vissza? – Nem tudom előre megmondani. De igyekszem, hogy még az elutazásod előtt itt legyek. – Semmi szükség rá, néni. Nem szeretném, ha miattam elkapkodnád a dolgot. Tudom, hogy milyen fontos neked, és jobb, ha komolyan veszed. – Az a baj, hogy éppen most vettem fel új szolgálókat. A régiek, szegények, már öregecskék voltak. Remélem, hogy megfelelő kiszolgálásban fogsz részesülni. – Megy majd minden, mint a karikacsapás – viccelődött Tancred és jókedvűen lepillantott a szobában tevékenykedő cselédlányokra, akik elragadtatva vihogtak. Ursula az egészből semmit sem vett észre. – Hogy vannak a szüleid, Tancred? Bizonyára említették, hogy add át nekem üdvözletüket. – Ó, bocsáss meg! Erről mindig megfeledkezem. Egyébként jól vannak. Apa szőlővel kísérletezik, nem túl nagy sikerrel, anya pedig azzal, hogy hetente többször is megverje apát. Úgy értem, sakkban. Anya örökké fiatal marad, pedig most már negyvenhét éves. Apa meg ötvennégy, ha nem tévedek. – Annyi, bizony. Apád az öcsém. Amíg kicsi volt, az én szárnyaim alatt nevelkedett. Ursula a gondolataiba mélyedt. Tancred is elkomolyodott. – Tudod, a szüleim olyan boldogok egymással. Remélem, az én házasságom is ilyen lesz.

– Igen – mondta távolba révedőn a néni. – Anyád egészen különleges asszony. Soha nem fogjuk megtudni, mennyi mindent tett Alexanderért. – Anya? – kérdezte elképedve Tancred, és ismét problémája támadt az egyensúlyozással. – Én mindig azt hittem, hogy ő lehet hálás apának azért, mert általa magasabb társadalmi osztályba került. Hiszen anya csak félig nemesi származású. Ursula fölsóhajtott. – Hát persze. Te nem tudhatod… Igyekezz, fiú és kösd össze a szalagokat, de ne erősítsd a csillárokhoz őket. Húzzuk keresztbe valamennyit a mennyezeten, vagy… – Hát igen – tűnődött Tancred. – Talán a nagyságos asszonyok némelyike ugrókötelezni szeretne… Reggeli után kilovagolt, hogy körülnézzen a környéken. Szüksége volt egy kis nyugalomra Ursula néni örökös kérdezősködései és a hangos ünnepi előkészületek után. Mindig szívesen lovagolta körbe Ursula néni birtokát. A bükkfák ágai még csupaszon meredtek az ég felé, némelyiken azonban már megjelent néhány rügy, a tavasz első hírnöke. A birtok mögött hatalmas fenyőerdő terült el. Amikor Tancred belovagolt a sűrű fenyvesbe, felhangzott a széncinkék tavaszt köszöntő nyitnikékje. A ló patái előtt májvirágok hajtották meg fejüket. Mennyivel korábban érkezik meg hozzánk a tavasz, mint nagymamához Norvégiába. Ikertestvére, Gabriella ott telepedett le. Tancred gyakran tűnődött nővére döntésén. Nyilván nagyon szeretheti Norvégiát, ha így választott. Őt személy szerint azonban a dán klíma jobban vonzotta.

Ahogy ott lovagolt a fenyő- és bükkfákból álló erdőben, boldogság és egyben nyugtalan kalandvágy öntötte el szívét. Talán vár még rá valami, mielőtt túl öreg lenne hozzá. Mert úgy harminc körül bizony már késő. Hirtelen megállt. Valami barna színű elrejtőzött előle a bozótosban. Valamilyen állat? Talán egy ragadozó? Tancred végére akart járni a dolognak, bár nem volt fegyvere. Hajtotta a kíváncsiság, a kielégítetlen vágy, hogy átéljen valami izgalmasat. Nem akart ártani az állatnak. Vajon hová tűnhetett? Nem lehet túl messze. Meghúzta a ló gyeplőjét és csendben figyelt. Mélységes csend vette körül. Az állat bizonyára ijedten lesi minden mozdulatát, és vár. Tancred összehúzta a szemét és tekintetével figyelmesen átkutatta a gallyak, borókabokrok, hatalmas fák és gyökerek kusza szövevényét… Megvan! Igen! Ismét az a barnás, kicsit vöröses valami villant fel előtte. Óvatosan lecsúszott a lóról és közelebb lopakodott. Milyen elővigyázatlan vagyok, gondolta. A lóval tökéletes célpontul szolgálunk bárminek ebben a helyzetben. Ami Tancred ruháját illeti, igaza is volt. Bíborvörös zekéje és nadrágja csak úgy világított a tavaszi erdő szürkeségében. A karjánál némi aranyszín villant. Körgallérja virító fehér csipkéből készült, amely többé-kevésbé eltakarta vállát. Lábán magasszárú bőrcsizma volt. A lódobogást pedig már messziről meghallhatta bárki. Amikor már csak néhány lépés választotta el az „állattól”, az ijedten csörtetett keresztül a bozótoson.

Tancred meglepődött a látványtól, és nem tudta, mitévő legyen. Egy lány volt az, barna ruhába és köpenybe öltözve. Könnyű léptekkel szaladt előtte, és pár perc múlva már messze bent járt az erdőben. Ám hosszú szoknyája minduntalan beleakadt a tüskékbe és kiálló ágakba, úgyhogy Tancred könnyűszerrel utolérte. Rávetette magát és megragadta a karját. – Engedj el! – könyörgött az. – Kérlek, engedj el! A lány piszkos volt, haja kócos, tele apró gallyakkal és fenyőtüskékkel. A ruhája elrongyolódott. Milyen bájos, ahogy csodálatos kék szemével rettegve néz fel Tancredra. – Ki maga? – kérdezte csodálkozva. – Csak nem azok közé tartozik maga is? A fiatal őrgróf még mindig erősen fogta a lányt. – Tancred Paladin a nevem, Ursula Horn grófnőhöz jöttem látogatóba, és azt hiszem, nem tartozom „azok” közé. Magas rangjáról persze hallgatott, hiszen a riadt szemű lány nagyon egyszerűnek tűnt. Miközben Tancred beszélt, a lány kihasználva az alkalmat, menekülni próbált. Mivel Tancred már nem fogta olyan keményen, sikerült is kiszabadítania magát. Utána gyorsan fölugrott és már szaladt is tovább. Ezúttal fölemelte a szoknyáját, hogy a bokrok ne akadályozzák a futásban. Tancredot pedig hajtotta a kíváncsiság, szeretett volna a dolog végére járni. Többet akart tudni az előle menekülő teremtésről. Egyre mélyebbre hatolt a sűrűben, és bár eszébe jutott, hogy nehéz lesz visszatalálnia a lovához, mégsem adta fel.

Szegényke talán azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni, tűnődött magában. Először mulatságosnak, aztán inkább elkeserítőnek találta a gondolatot. A lány hamarosan holtfáradtan zuhant le a zizegő avarba. Tancred felsegítette, de képtelen volt egyedül megállni a lábán. – Ne féljen tőlem – mondta neki gyengéden az ifjú. – Nem akarom bántani. Kicsoda ön? És miért kell rejtőzködnie? A lány nagy nehezen összeszedte magát. – Mollynak hívnak – suttogta. – Mollynak, uram. Egyszerű szolgálólány vagyok. – És kik azok, akiket emlegetett? A lány nyugtalanul tekintett körül. – Felejtse el, uram. Olyan férfiakra gondoltam, akik… Nos, tudja, akik „olyasmit” csinálnak a lányokkal. Tancred felnevetett. – De én nem vagyok olyan. Megengedi, hogy hazakísérjem? – Nekem nincs otthonom, uram. – De hát azt mondta, hogy szolgálóleány, ugye? A lány nagyon csinos volt. Tancred még soha nem látott hozzá hasonlót. Sűrű szempillájával ijedten pillogott. – Már nem vagyok az többé. Kidobtak. – Akkor mihez akar kezdeni? – Arra gondoltam, hogy a szomszéd községben keresek munkát, uram. Tancred elővett egy pénzdarabot. – Kérem, fogadja el. Így legalább nem kell éheznie. A lány arckifejezése meglepte. Szemében hirtelen fény villant, orrcimpái egy pillanatra kitágultak. A pénzt elfogadta, majd megköszönte Tancrednak. – Isten áldja érte, uram! Nagyon kedves öntől.

Az ifjú nem szívesen eresztette el a lányt. – Molly… Ha mégis történne valami, keressen fel! Még néhány hétig a grófnő birtokán időzöm. Utána viszszautazom Sjaellandra és nem látjuk többé egymást. A sarokszobában lakom, az ablakom a templomra néz. Megígéri, hogy megkeres, ha bajban van? A lány bólintott. – Megígérem. – Találkozhatnánk esetleg máskor is? A lány elkomorodott. – Jobb, ha nem, uram. Azért köszönöm a segítséget! És… – Igen? Úgy tűnt, mintha tétovázna. – Ne említse senkinek, hogy találkozott velem. – Természetesen, ha megkér rá – felelte Tancred, bár csodálkozott a lány kérésén. Elbúcsúztak és Molly pillanatok alatt eltűnt az erdőben. Tancred megtalálta a lovát, gyorsabban mint remélte. Fölült a hátára és gondolataiba mélyedve visszaporoszkált nagynénje előkelő birtokára. A nap hátralevő részében zárkózott volt. Molly bájos arcát nem tudta kiverni a fejéből. Úgy látszik, hogy a mi családunk mindig is hajlott arra, hogy rangban alatta álló emberekbe szeressen bele. Ott van az apám, a nővérem, no és a nagyapám, Dag Meiden is. Jobb, ha elfelejtem ezt a lányt, úgysem láthatom többé. De olyan szép szeme volt és olyan jó volt a karomban tartani… – Tancred! – Ursula néni éles hangja visszahozta a valóságba. – Nemsokára itt vannak a vendégek és te még nem öltöztél át!

Tancred fölsietett a szobájába, és ügy döntött, hogy aznap este kitesz magáért. Mohazöld bársonyruhája, szélén aranyszegéllyel, igazán pompásan festett rajta. Alóla kivirított fehér selyeminge, melynek gallérját és ujját csipkével díszítették. Amikor teljesen elkészült és megnézte magát a tükörben, kénytelen volt megállapítani, hogy öltözéke valóban kifogástalan. Még utoljára ironikus fintort vágott a tükörbe, majd lement, hogy a nénivel együtt fogadja a vendégeket. Ursula néni „szomszédai” nem éppen kisbirtokosok voltak. Kizárólag a környékbeli előkelőségeket hívta meg, csupa finom hölgyet és urat. Nem voltak túl sokan. Vendégei olyan grófi és bárói családok leszármazottai közül kerültek ki, akik legalább háromszáz évre visszamenőleg bizonyítani tudták nemességüket.. Ursula, mint az idős hölgyek általában, nagy örömét lelte fiatalabb rokonai kiházasításában. Gabriella házassága „azzal” a Kalebbel nem volt nagyon ínyére. Alexander többször is elmondta neki, hogy csak azért olyan bizalmatlan, mert még nem találkozott a fiúval. Ursula erre fölhúzta az orrát és azt mondta: „Úgy tudom, még csak nem is nemesi származású. Hogyan állhatnék szóba vele?” Most már csak Tancredban lehet minden reménye. Választottja meg is érkezett. Egy fiatal, német származású leány, apjával és anyjával. Családjuk holsteini eredetű, ami nem ritka a jütlandi grófok között. Ursula széles mosollyal köszöntötte őket. Nem késlekedett, a két fiatalt azon nyomban bemutatta egymásnak. A lányt Stellának hívták, és ugyancsak kellemes volt a külseje. Sápadt arcát sima, szőke haj keretezte. Szemöldökét meglepetten húzta össze. Amikor Tancred meghallotta, hogy családi nevük Holzenstern, majdnem elnevette

magát. Tudta, hogy a német név fordítása nem más, mint a mulatságosan hangzó „Facsillag”. Arról nem is beszélve, hogy a lány keresztneve, „Stella”, is csillagot jelent. Hogy ez milyen vicces, gondolta. A szülők figyelmét bizony elkerülte az egybeesés, amikor megkeresztelték. A grófi pár visszamosolygott Tancredra. Látszott rajtuk, hogy nem elleneznék leányuk és az ifjú házasságát. Ursula ugyanis nem feledkezett meg arról, hogy a szülők előtt utaljon tervére. Tancred a fogát csikorgatta, amikor kénytelen volt hosszas beszélgetésbe bonyolódni a családdal. Szerencséjére egy vele egykorú fiatalember kimentette ebből a helyzetből. Ursula már korábban bemutatta őket egymásnak, a következő megjegyzés kíséretében: „Tancred, ez itt Dieter. A nővéred férje lehetne, ha Gabriella nem azt a bányászt választja magának.” – Végre megvagy! – hallotta a szőke Dieter lelkes hangját. – Már régóta kereslek. Nénikém, bácsikám, bocsássatok meg, no és te is, Stella! Szeretnem egy kicsit elrabolni a lovagotokat. Meg kell tudnom egyet-mást a honi tisztképzésről. A szüleim sajnos ezt a kellemetlen hivatást szánják nekem. – És te nem akarod? – kérdezte Holzenstern báró. – Semmi kedvem elhagyni Jütlandot – mosolygott vissza az ifjú. – Különösen nem ebben a gyönyörű évszakban. Tancred nem értette, mit kedvelhet Dieter a szürke, hideg jütlandi tavaszon. De azért hálás volt, hogy kimentette az egyre kellemetlenebbé váló helyzetből. Dieter bizalmasan átkarolta a vállát és egy másik szobába vezette. – Látom, csodálkozol azon, amit mondtam. Nos, én sem a koratavasz kedvéért akarok maradni. Tudod, talál-

tam magamnak egy gyönyörű barátnőt – vallotta be őszintén. – De kérlek, ne beszélj erről senkinek. – Rokona vagy a Holzenstern családnak? – Csak szomszédok vagyunk. Ők Askingében laknak és az a szándékuk, hogy összehozzanak Stellával. Csakhogy engem most másvalaki érdekel. Ha megtudnák, hogy… Titokzatosan felnevetett. – De azért tényleg érdekelne a véleményed a tiszti pályáról. – Nem tudom, mit mondjak neked – kezdett bele Tancred tétován. – Apám családjában ez már hagyomány, úgyhogy számomra egyértelmű volt a választás. De mivel anyám élénk, kissé zabolátlan természetét örököltem, nem nagyon szeretem, ha parancsolgatnak nekem. – Őszintén szólva, ettől tartok én is. Mit is mondtál anyád természetéről? Zabolátlan? Ez igazán izgalmasnak tűnik! – Anyám norvég, ereiben a Jéghegyek Népének vére csörgedez. És ebben a családban már sok furcsa, szokatlan természetű ember született,. Én azért inkább a nyugodtabbak közé tartozom. Nos, mindezt félretéve, azt hiszem, mégis megpróbálhatod… Ezek után hosszasan ecsetelte a katonaélet örömeit és bosszúságait. A jó Ursula néni természetesen úgy rendezte, hogy Tancred és Stella egymás mellé kerüljön az asztalnál. Az asztal körüli zsongás nehézzé tette a társalgást. Tancred igyekezett szórakoztatni asztaltársnőjét, ám Stella vagy nagyon szégyenlős volt, vagy pedig buta és merev, mert Tancred tréfás megjegyzései hatástalanok maradtak. A mellettük ülők beszélgetése sem volt túl szellemes.

Ursula néni Holzenstern grófnővel csevegett. – Milyen kár, hogy nővérének, a hercegnőnek ilyen gyorsan haza kellett utaznia! Már annyira örültem, hogy személyesen is megismerhetem! Átkozottul sznob tudsz lenni, Ursula néni – gondolta Tancred, aki többet örökölt anyja családjától, mint sejtette. Teljesen elvakítanak a címek és a rangok. – Sajnos csak egy hétig maradhatott – kiabált vissza a hangzavarban a grófnő. Egy kapatos őrnagy Tancred felé ordította: – Ugye Paladin vagy, kedves fiam? – Az bizony – vallotta be Tancred. – Büszke lehetsz a származásodra – mondta az öreg és Stella háta mögött átnyúlva kedélyesen megveregette Tancred vállát. – A Paladinok ott harcoltak Barbarossa Frigyes mellett Jeruzsálem ostrománál. Ezt rosszul tudod – gondolta magában Tancred, II. Frigyes oldalán vettek részt az ötödik keresztes hadjáratban. De nem ellenkezett. Fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon az öreggel. Amikor végre felálltak az asztaltól, Tancred kelletlenül, vonzó arcán kényszeredett mosollyal mászkált szobáról szobára. Néhány vén pletykafészek már letelepedett a pamlagra, hogy kitárgyalják az elmúlt napok eseményeit. – Már megint a fiatal Jessicával van baj – hallotta Tancred. – Ha jól tudom, ismét megszökött. – Most már harmadszor – hangzott a válasz. – Mindent megtesznek azért a lányért, és így hálálja meg. Képzelje csak, nekik milyen kellemetlen lehet. Mit össze nem fecsegnek ilyenkor az emberek! És még ti mondjátok ezt, bosszankodott Tancred. Az egyik pletykafészek folytatta.

– Az a lehetetlen Molly téríti rossz útra a lányt. Minden felelősség őt terheli. Csak a Mindenható tudja, hogy mi mindent csinálhatnak ilyenkor, amikor senki nem felügyel rájuk! Tancred szíve nagyot dobbant, amikor Molly neve elhangzott. Megállt egy pillanatra, hogy megigazítsa cipőjét. Nem volt ínyére, hogy a vén hárpiák kibeszélik Mollyt. Mégsem szólt közbe, hisz jól emlékezett a lány kérésére, hogy senkinek nem említi találkozásukat. Hol lehet Molly úrnője, a fiatal Jessica? Bizonyára az erdő mélyén rejtőzik. Ezek után Tancredot már nem érdekelte az ünnepség. Türelmetlenül várta, mikor mennek el a vendégek. Sajnos senkinek nem volt sietős. Szerencsére a tálalóban néhány percre sikerült kettesben maradnia Ursula nénivel. – Mondd, néni, ki az a Jessica? Nagynénjét szemlátomást teljesen lekötötte a háziasszonykodás, először föl sem fogta, mit akar tőle Tancred. – Jessica? Miféle Jessica? Ó, az a szerencsétlen lány! Nem hinném, hogy érdekes lehet számodra. – Én sem hinném. De azért kíváncsi lennék, miért szökött meg. – Szerintem kalandvágyból. Néhány év óta rokonai gondozzák a birtokot és egyben róla is gondoskodnak. A birtok Jessica Cross szüleié volt, de amikor azok meghaltak a himlőjárványban, rokonaikra hagyták a birtokot, azzal a feltétellel, hogy pártfogásukba veszik a lányt és ügyelnek rá, egészen addig, amíg nagykorú nem lesz és tud magáról gondoskodni. Csakhogy Jessica lehetetlenül viselkedik. Egész biztos, hogy a szolgálója, az a Molly biztatja fel. Családjában különben is nemzedékről nem-

zedékre öröklődik valami gonosz tulajdonság. Tudnék mesélni neked olyan dolgokat, hogy… no de hagyjuk. Tancrednak most már elege volt abból, hogy soha senki nem nevezi meg Jessica nevelőszüleit. Mindenki csak azt mondja, hogy „ők”, meg „azok”. Zavaros ügy ez. – Mégis, hol lakik Jessica? – Tancred, muszáj ennyit kérdezősködnöd, amikor minden a feje tetején áll a házban? Nem láttad valahol a mártásos tálat? A szobalány dél óta képtelen megtalálni. Egyébként mi a véleményed Stelláról? Olyan, akár egy viaszbábu, dühöngött magában Tancred. Ám nagynénjének meggondoltabb választ adott. – Azt hiszem, annak a lánynak nincs humorérzéke. Egyáltalán nem értékelte az élces megjegyzéseimet, de teli torokból nevetett, amikor az egyik szolgáló belegabalyodott a bárónő hosszú köpenyébe. – Ami azt illeti, elég esetlenül viselkedett az a szolga – felelte Ursula néni, akinek annyi humorérzéke lehetett, mint Stellának. – De most már tényleg nincs időm fecsegésre. Egyébként miért érdekel téged annyira ez a Jessica Cross? – Azért, mert elvezethet Mollyhoz – gondolta Tancred. – Á, semmi különös – felelte, és megvonta a vállát. – Olyan furcsa ez a történet. Csak azt akartam tudni, vajon barátnője-e Stellának. Titokban remélem, hogy nem. A néni elmosolyodott és boldogan nézett Tancredra. Teljesen félreértette unokaöccse célzását. – Ez igazán kedves volt tőled. Menj és keresd meg Stellát… – Nem, néni. Szörnyen fáj a fejem. Jobb, ha most visszavonulok. Hiszen egy percet sem pihentem azóta, hogy ma reggel megérkeztem.

– Igazad van! Hogy én nem is gondoltam erre! Menj csak, feküdj le, majd inkább elmegyünk egyszer Askingébe látogatóba. Jó lesz? – Boldoggá tesz, nénikém – felelte Tancred, némi túlzással.

2. fejezet TANCREDNEK PERSZE esze ágában sem volt lefeküdni. Aggódott a „lehetetlen” Mollyért. Addig kell megtalálnia, amíg itt van a közelben. Félt, ha a lány elmegy, már nem lehet segítségére. Nem mintha bárki is veszélyes lehetne Molly számára, de sohasem lehet tudni. Jobb, ha előre felkészül az ember a nehézségekre! Amíg a vendégek vidám beszélgetés közepette a szalonban ücsörögtek, Tancred kimászott az ablakon és az erdő felé vette az irányt. Nem vitt magával lovat, úgy érezte, szabadabban mozoghat nélküle. Éjfél felé járt, amikor megtalálta azt az erdőbe vezető utat, amelyen délután is járt. A telihold olyan fénnyel árasztott el mindent, mintha nappal lenne. A fák kék árnyékot vetettek a földre, a gallyak ezüstösen csillogtak a holdfényben. Az avar néha megzörrent az arra járó állatok lábai alatt. Tancred igyekezett minél kevesebb zajt csapni, bár ez a száraz levéltakaró miatt nehezen ment. Milyen bolond volt, jutott eszébe. Hogy is gondolhatta, hogy itt rátalál Mollyra? Vagy Jessicára. Tancredet

kíváncsivá tette az ismeretlen lány személye. Mi oka lehet arra egy fiatal leánynak, hogy megszökjön otthonról? Ráadásul ilyen gyakran. Vajon tényleg Molly biztatja fel? És kik lehetnek a rokonok, akiket senki nem említett név szerint? Valószínűleg Molly is rájuk gondolt, amikor ijedten feltette Tancrednak a kérdést, hogy ő is közéjük tartozike. Talán Jessica örökségére fáj a foguk? Jobb, ha nem engedi túlságosan szabadjára a fantáziáját. Megállt egy pillanatra és alaposan körülnézett. Az erdő csendes volt. Elfelejtette megnézni, merre áll a Hold a néni kastélyához képest. Most már hiába átkozta hanyagságát. Arra emlékezett, hogy amikor elindult, még magasan fent járt, de melyik oldalon? Tancred képtelen volt megállapítani, merre kóborol. Az erdő mindenütt egyformának tűnt. Éppoly végtelen, misztikus és félelmetes. Mi lehet az? Egy vaddisznó? Volt belőlük bőven Dánia erdeiben, és igencsak kiszámíthatatlanul viselkedtek, ha az ember megzavarta őket. Nála pedig nincs fegyver. Nem értette, miért festi mindjárt az ördögöt a falra. Egy ideig még ott toporgott. Fogalma sem volt róla, mekkora az erdő. Csak abban lehet biztos, hogy korántsem végtelen. Ha nem kezd körbe-körbe járni a sűrűben, egyszer majd csak kitalál. Már az sem segített volna rajta, ha megfordul és hazafelé veszi útját, mert egész egyszerűen nem tudta, merre fekhet a birtok. Tancred dühösen ráncolta össze sötétbarna szemöldökét. Igazán nem szokott ilyen balgaságokat elkövetni!

Vagy már máskor is előfordult vele hasonló kellemetlenség? Ha őszinte akart lenni, kénytelen volt beismerni, hogy bizony nem mindig cselekszik megfontoltan. Az pedig végképp megnehezítette helyzetét, hogy még soha egyetlen lány sem érdekelte annyira, mint Molly. Hajtotta a kíváncsiság. És amikor utoljára látta a lányt, olyan kedves, gyengéd és védtelen volt. Tancredban mindez felébresztette a segítőkész lovagot. A Paladinok soha nem hagytak cserben senkit. Még mindig céltalanul botorkált az erdőben, lába alatt zizegtek a falevelek. Olyan ez az egész, mint Danténál a Pokol: hosszú, végtelen vándorlás, büntetés hajdan elkövetett vétkeiért. Kicsit később furcsa helyre bukkant. Ősöreg fák vették körül, ágaik sátorként borultak a földre. Törzsük fehér volt, nem nőtte be a szederinda, mint az erdő többi részén a fákat. Tancrednak az volt az érzése, mintha a zöld levélsátor manók és tündérek szállása lett volna. A Hold sugarai beezüstözték a száraz füvet és az indák szövevényét. Mintha egy halott világ pusztuló romjai között járna. Megállt egy pillanatra. Az ágak mögött valahol fény villant. A hold sugara egy keskeny ösvényre esett. A fák közt sötét árnyak suhantak. Tancred megbabonázva lépett az ösvényre. Évek óta senki nem járhatott erre. Minden olyan csendes, olyan élettelen volt. Mégsem állt meg egy pillanatra sem. Már hosszú ideje gyalogolt. Mollyt is szinte elfelejtette. Szerette volna megfejteni az ösvény titkát. A fák egyre öregebbnek tűntek, az ösvény két oldalán az erdőben néha zuhanás hangja hallatszott, mintha az ágak öszszeroppantak és lezuhantak volna az élet súlya alatt. Tancred most már idegesen tekintgetett fölfelé.

Ezért észre sem vette, hogy az ösvény közben elkanyarodott. Amikor ismét az utat figyelte, földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. Egy kastély állt előtte. Egy ősi kastély, amelyen meglátszott az idő pusztító nyoma. Ott állt némán a holdfényben. Az épületet körülvevő vizesárkot szinte teljesen benőtte a gaz. Ahogy Tancred jobban szemügyre vette, az egyik első emeleti keskeny ablakból halvány fény szűrődött ki… Lehetetlen, hogy itt emberek lakjanak, tűnődött. Álldogált még egy ideig, az erdő védelmező sötétjéből szemlélte a riasztó épületet, amelynek láttán szinte gyerekes félelem kerítette hatalmába. Majd hirtelen elszántsággal megindult körbe a vizesárok mentén. A másik oldalon, a kastély mögött kötött ki. Hol lehet a fény… Tétovázva ment tovább. Közelebb kúszott a vizesárokhoz, amely rothadás szagától bűzlött, és annak peremén járt körbe. A kastély bejárati oldalán teljesen más világ tárult a szeme elé. Egy tóra bukkant, amelyet inkább tavacskának kellett volna nevezni. A tó mögött tölgyes terült el. Mintha az út arra vezetne tovább. Messzebbre már nem látott el. Egy erdei kastély… Akárha valamely mese kellős közepébe csöppent volna. És Tancred egyre inkább mesehősnek érezte magát. Minden olyan hihetetlen, olyan valószerűtlen volt körülötte. Lehet, hogy a holdfény az oka, az hívta életre a kastély látomását a halott erdőben. Ám a hídra eresztett felvonóhíd valóságos volt. Imbolyogtak a sötét deszkák, amikor rálépett. Lenézett a vízre.

Vastagon borította a zöld moszat. Tancredot undor fogta el. Óvatosan lépkedett tovább. Talán Molly és Jessica rejtőzik a falak mögött? Nem elképzelhetetlen. A fény még mindig nem aludt ki az ablakban, és bevilágította azt az erdőrészt, ahonnan Tancred jött. Valószínűleg nem is sejtették, hogy valaki abból az irányból közelíti meg a kastélyt. Tancred mégis eljutott idáig. Mégpedig a titokzatos fénysugár segítségével. Végül minden nehézség nélkül áthaladt a hídon és kitapogatta az ajtót. Nehéz faajtó volt, de Tancred erősen nyomta, így sikerült belöknie. Az ajtó rettenetes csikorgással tárult fel. Az éles hang betöltötte a kastélyt, vagy legalábbis azt a termet, ahová Tancred bejutott. Túl sok nem látszott a teremből, a hold csak az agyontaposott kőpadlót világította meg. Feje fölött harci zászlók lógtak. Anyaguk szétfoszlott, elrongyolódott az évek során. Néhány pajzs lógott a falon. Rozsdás volt mindegyik, lehetetlen volt megállapítani, melyik család címerét festették rá. A terem végébe érve lépcsőbe ütközött. Tancred lépéseinek zaját visszaverték a falak. Lábujjhegyen osont fel a csigalépcsőn. Amikor felért, őszintén remélte, hogy az emelet padlója sem rejt magában semmilyen csapdát. Itt kissé világosabb volt, holdfény áradt be a kémlelőnyílásokon. Odament az egyikhez, hogy végre fentről nézzen körül a vidéken. Sajnos az erdőre néző falba vágták a nyílásokat, Tancred nem látott mást, csak a végtelen sűrűt.

Kiszámította, honnan jöhetett a fény. Egy sötét folyosón találta magát. Számítása beigazolódott, halvány fény szűrődött ki az egyik ajtó alól. Mitévő legyen? Rontson be a szobába, mint egy barbár? Nem. Jobb, ha udvariasan viselkedik. Bekopogott. Lusta hang felelt a szoba belsejéből. – Gyere be! Tancred nem tudta eldönteni, hogy magasabb férfihangot, vagy egy mélyebb nőit hallott-e. Kinyitotta az ajtót. Meglepetten tapasztalta, hogy szíve hevesen ver. Pedig igazán nem olyan, aki könnyen megijed a saját árnyékától! Ám a boszorkányos, elvarázsoltnak tűnő hely hangulata megviselte idegeit. Tancred elképedve nézett körül, amikor belépett. A szoba tele volt zsúfolva ódivatú bútorokkal. A falakat szőnyegek borították, a székekre és a padokra fehér báránybőrt terítettek. A kandallóban ropogott a tűz. A szoba közepén óriási, alacsony ágy állt, báránybőrrel takarták le ezt is. Az ágyról egy nő emelkedett fel. Gyönyörű volt. Díszes, földig érő sötétkék köpeny fedte a testét. Csillogó vöröses haja szabadon omlott vállára. Két, egymástól távol ülő szeme éhesen pillantott az ifjúra. Arccsontja széles volt és kiugró. Ahogy Tancred tekintete a nő pirosra festett szájára tévedt, az volt az érzése, hogy fiatalembereket eszik vacsorára. Az asszony szépsége elkápráztatta, de félelmet is keltett benne. A nőt szemmel láthatóan meglepte az ifjú megjelenése. Tancred végre képes volt kinyögni néhány szót. – Bocsásson meg, kegyelmes asszonyom – dadogta. El sem tudta képzelni, hogy szólítsa meg. A biztonság

kedvéért szólította így. – Megláttam a fényt az ablakban és kíváncsivá tett… Tancred Paladin őrgróf vagyok, és… Képtelen volt többet mondani. Az asszony szája vadállati mosolyra húzódott. Piros ajkai mögül elővillantak széles, hegyes fogai. – Tancred Paladin – mondta nevetve. Hangja mélyen és rendkívül érzékien csengett. – Valóban lovag? Nem a Brindisiből való Tancredhoz van szerencsém, a keresztes vitézhez? Nem, nem lehet. Ő olyan volt, mint egy tragédiahős. Hány éves vagy, fiatalember? – Huszonegy – mondta Tancred megigézve. – Huszonegy – nevetett a nő, miközben egyre szélesebbre húzta a száját. – Gyere csak ide, Tancred! Jó, hogy jöttél, már olyan magányosnak éreztem magam! Az asszony rátette kezét az ifjú vállára, úgyhogy az kénytelen volt leülni a széles ágyra. Ő is leült Tancred mellé. Testét illatfelhő lengte körül. Köpenye egy pillanatra félrecsúszott a térdén és látni engedte formás, elefántcsont színű, meztelen lábait. – Tancred, szép ifjú barátom… Iszol velem egy pohár bort? Olyan unalmas egyedül inni… – I… gen köszönöm – dadogta Tancred. Nem mert ellenkezni ezzel a félelmet keltő teremtéssel. Esze ágában sem volt felbosszantani. A nő kecsesen felemelkedett és odament egy asztalhoz, ahol a bor és a poharak álltak. Tancred már akkor észrevette, amikor belépett. Határozottan emlékezett arra, hogy két pohár és egy kancsó állt az odakészített ezüsttálcán. Hallotta, amint az asszony teletölti a két poharat, majd visszajön. Ismét helyet foglalt mellette, és ivás közben mélyen a szemébe nézett. Csodálatos a szeme! Mint két hideg drágakő. Tancred kábultan nézett vissza rá.

Nagyokat kortyolt a borból, tekintete közben az aszszonyra tapadt. A bor édes volt és fűszeres. Amikor belépett, szörnyen esetlennek érezte magát. A bor megtette hatását, Tancred lassan feloldódott. Szinte elállt a lélegzete, amikor a nő egyre közelebb húzódott hozzá. A levegő tele volt érzékiséggel és… Tancred nem tudta, minek nevezze. Fülledtséggel? Magának sem szívesen vallotta be. – Hány éves lehet? – futott át villámgyorsan az agyán. Valahogy kortalannak tűnt. Ha mégis találgatnia kellene, azt mondaná, hogy harmincöt. Érett, pompás asszony. – Az erdőn keresztül jöttél, ugye Tancred? Az ezüst ösvényen? Tancred bólintott. Ahogy ült az asszony, köpenye ismét szétnyílt egy kicsit. Tancredot kiverte a hideg veríték attól, amit a köpeny sötétjében látni vélt. A nő a köpeny alatt teljesen meztelen volt. Gúnyos pillantásokat vetett a fiúra, miután észrevette zavarát. Megfogta Tancred kezét és lassan befelé húzta, majd a csípőjére tette. Az asszonyból áradt az érzékiség. Tancred rettenetes zavarban volt. Szülei alaposan kioktatták, hogyan viselkedjék egy jólnevelt fiatalember, de az, hogy hasonló helyzetbe keveredhet, még nekik sem jutott eszükbe! Anyja gyakran intette a mások iránti tiszteletre. Istenem, segíts! – fohászkodott magában Tancred. – Meg… meg kell mondanom, hogy e téren még rendkívül tapasztalatlan vagyok – dadogta. – És egyelőre szeretném… szeretném megőrizni… a… Az asszony szívből jövően felnevetett. Tancred alig látott, és zúgott a feje.

– Árulja el a nevét! – motyogta Tancred és minden erejével azért küzdött, hogy ne veszítse el a fejét. – Salinának hívnak – suttogta az. Tancred körül forgott a világ. Elnehezült szemhéja alól halványan még látta, hogy az asszony feláll és a földre ereszti köpenyét. A fiú szeme előtt köd lebegett. Salina elefántcsont-fehér teste elmosódott, távolban felrémlő árnynak tűnt. A sápadt alakon valahol felvillant egy aranysárga háromszög… varázslatos szeme csillogott, és egyre közeledett felé… De Tancred agyára sűrű köd ereszkedett, fülében pedig zúgni kezdett valami. Kábultan zuhant egy különös, lidércnyomásos, mégis csodálatos álomba. Igyekezett fölfogni, ami körülötte történik, de gondolatai ólmos fáradtsággal omlottak Groteszk arcok vették körül, közelhajoltak hozzá, majd eltűntek, helyüket újabbaknak átadva. Szúrós szempár meredt rá a sötétből, majd megjelent egy hatalmas száj, egy hárpia emberevő szája, azután egy vigyorgó ördögarc, majd egy lófej, amely hozzá beszélt, a lónak diadalittas, szörnyű emberszemei voltak… és a látomások még sokáig követték egymást, egyenletes hullámzásban. A nő még mindig ott volt, föléhajolt és átölelte, nyilvánvalóan szerelmeskedni próbált vele, és Tancred képtelen volt rá, mert az asszony hideg volt, annyira, hogy csontja velejéig hatolt jeges érintése. Éhes, furcsa mosollyal szemlélte a fiút, és Tancred zuhant, zuhant az egyre mélyebb kábulatba. Alatta megnyílt a föld és az alvilág sötétje borult reá… Újabb gyötrő látomások kínozták, éppoly félelmetesek, mint az előbbiek, de már nem annyira összetettek Nyílt tér vette körül, jeges, hideg tér, amely kékesen, fehéren vibrált körülötte. Nagy, nehézkes csónakot látott,

amely egy kopár partról indult el felé. Kháron ladikja! – rémlett fel benne. Értem jön, hogy elvigyen az alvilágba! Segítsetek, segítsetek! Még nem akarok meghalni! A csónakos sápadt arcától élesen elütött fekete szeme. Tancredot a part felé vitték a Halál lován, amely csontos volt és imbolyogva járt. A csónakot még nem készítették fel a fogadására. Már elindult a partról, csak előbb valaki mást vitt el a Halál birodalmába. Mintha megállna messze, kint a vízen, egy meredek szikla közelében. A csónakos felállt, és egy hullát dobott a vízbe. Az élettelen testre nehéz köveket erősítettek. – Azt hittem, átviszik – szólalt meg hangosan Tancred. Megjegyzését rögtön megbánta, mert a csónakos szúrós pillantást vetett rá. – Miért hoztátok ide? Semmi keresnivalója itt! – hallotta az evezős hangját. A csónak még mindig erősen himbálózott, azután, hogy a halott testet kihajították belőle. A Halál lova elvitte a partról. Lassan, imbolyogva cipelte terhét. Hideg volt, egy csontváz keze érintette meg homlokát. Sohasem értek utol, gondolta Tancred. Tudom, hogy a Holtak Birodalmába visztek. Tudom, hogy közel vagytok hozzám. Csak nem számoltatok azzal, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottai rendkívül szívósak! Nem megyek veletek, érzem, hogy visszahív az Élet! Talán Tancred volt az egyetlen Tengel leszármazottai közül, aki sohasem vette komolyan az elődeiről mesélt furcsa történeteket. Most viszont valóságossá váltak a számára. Hálás volt, hogy az ő vérük csörgedez ereiben. Megborzongott, amikor rádöbbent, hogy sokáig csak egy hajszálon függött az élete. Sárgás arc meredt rá. Utána hosszú csend következett.

Visszazuhant a mélységes sötétbe. NYÖGVE TÉRT MAGÁHOZ. Szörnyen fázott. Valaki állt mellette és a nevén szólongatta. A feje nehéz volt, mintha ólomból lenne. Reszketett. Minden porcikája fájt, ha csak mozdult egyet. – Tancred! Mi van veled? Ébredj fel! Kinyitotta a szemét. Magas fák vették körül. Törzsüket láthatatlanná tette a hajnali köd. Fiatal férfi hajolt fölé. – Ismerlek téged valahonnan – mormogta Tancred. – Hát persze, hogy ismersz! Én vagyok az, Dieter. Mi a csudát keresel itt? Tancred felkönyökölt, fejét is felemelte nagy nehezen. Keservesem felsóhajtott, még ez az egyszerű mozdulat is hihetetlen fájdalmat okozott neki. Egy ló állt mellettük a tavaszi füvet legelészve. Dieter lovagláshoz volt öltözve. – Hol vagyok egyáltalán? – Ha egy kicsit jobban körülnézel, az erdő szélétől jobbra felismerheted a nagynénéd birtokát. Hogy egészen pontosan meghatározzam a helyzeted, a fűben fekszel, éppen az ösvény mellett, ahol lovagoltam. Az út körbevisz az erdő körül. Eltévedtél talán? – Így is mondhatnánk. Csak azt nem tudom, hogy kerültem ide! Lehet, hogy körbe-körbe járt az ösvényen? Nem, az lehetetlen. Akkor viszont… nem lehetett másképp, csak… úgy, hogy… Felült. Még mindig forgott körülötte minden.

Dieter igyekezett megmagyarázni a megoldhatatlan problémát. – Bizonyára körbe-körbe keringtél az erdőben. Később pedig egyszerűen összeestél a kimerültségtől. Teljesen át lehetsz fagyva. – Nem – jelentette ki határozottan Tancred. – Abban igazad van, hogy átfagytam, de nem ebben az erdőben jártam. Másképp nézett ki és egy kastély állt a közepén. – Kastély? Milyen kastély? – Egy romos kastély. Az erdő közepén, de nem ebben az erdőben! Holdfény világítja be a hozzá vezető utat. – Egy romos kastély? – kérdezte elképedve Dieter. – Az teljességgel lehetetlen. Nincs is ilyesmi a környéken. – De van, ha mondom! – Látomásod volt. – Igen, volt az is. Mégpedig elég szörnyű. De csak sokkal később. Előtte az erdőben jártam. Abban igazad van, hogy eltévedtem. Miközben a haza vezető ösvényt kerestem, egy keskeny útra bukkantam, amelyet megvilágított a Hold. Egyszer csak ott állt előttem a kastély. Ijesztő látványt nyújtott a romos épület az elvarázsolt erdő közepén. Kis tó is volt a közelben. – Miket nem mondasz! – mondta hitetlenkedve Dieter. – Bizony, így volt! – vágta rá gyorsan Tancred. – Minden olyan halott volt és a pusztulás szagát árasztotta. Az egyik ablakból fény szűrődött ki, úgyhogy bementem. Akkor találtam rá arra az asszonyra… – Egy asszony? – Dieter hangja megremegett, nyugtalanul pillantott körbe. – Káprázatos asszony volt… Tancred hirtelen elhallgatott. Teste lüktetett a fájdalomtól. Mi történhetett valójában?

– Borral kínált. Utána veszíthettem el az eszméletemet. Dieter némán figyelt. – Gyakran megesik veled, hogy… elveszted az eszméleted? – Hogy én? Még soha nem ájultam el! – Tancred… kezdett bele óvatosan Dieter. – Errefelé nincs olyan kastélyrom, mint amiről beszéltél! – De van! – Régebben ugyan volt egy, de… – Mit akarsz ezzel mondani? – Van egy helyi monda Ó-Askingéről. Tancred agya tompán forgott még egy kicsit. – Igen. Úgy száz éve építhették fel az újat. Most Holzensternék laknak benne, előtte a Cross család birtokában volt. De a régi kastély… a középkori várkastély… – Mi van vele? – Nos, az nem létezik többé. Kikezdte az idő, és eltűnt a föld színéről. Csak a monda őrizte meg emlékét. Tancred egyre jobban elsápadt. Több dolog miatt is rosszul érezte magát. – És miről szól a monda? Dieter keresgélte a szavakat. – A kastélyt megbabonázták. Éppúgy, mint körülötte az erdőt. Boszorkány lakott benne, egy valódi boszorkány. Mindenki elhagyta még a környékét is. Az asszony gyönyörű volt és vonzotta magához a férfiakat. Szerelmeskedett velük, majd eltaszította őket magától. Tancred bénultan hallgatta. Nehezére esett megszólalni. – Mi volt a neve a boszorkánynak? – kérdezte rekedten. Dieter a homlokát ráncolta.

– Nem emlékszem pontosan a nevére, de valami olyasmi volt, hogy… Messalina? Azt mondják, nemcsak nevében hasonlított az egykori császárnőhöz. Éppoly érzéki és gonosz volt. Tancred bólintott. – Salinának hívják. Egy ideig csöndben ültek. – Dieter, kérlek, kísérj haza a lovaddal. Rosszul érzem magam. Szó nélkül tették meg az Ursula néni kastélyához vezető utat. Amikor megérkeztek, Tancred leszállt a lóról és köszönetet mondott Dieternek. – Remélem, nem futok össze a nénivel! Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. – Álom volt az egész, Tancred! – nyugtatta meg Dieter. – Álom volt, hidd el! – mondta szinte már könyörgőn. Tancred az ajkába harapott. – Azt hiszem, igazad lehet. Belül azonban teljesen bizonyos volt az ellenkezőjéről. Belopakodott a házba, szerencséjére észrevétlenül eljutott szobájáig, és halkan magára csukta az ajtót. Ledobta csuromvizes ruháját, megmosakodott, és gyorsan ágyba bújt. Megpróbált semmire sem gondolni, attól félt, hogy különben megőrül. Reggel mintha Ursula néni hangját hallotta volna az udvarról. – Adjátok át üdvözletemet unokaöcsémnek! És viseljétek gondját, amíg távol vagyok. Istennek hála, gondolta Tancred félálomban.

Így legalább megúszom az askingei vizitet. Már a gondolattól is megborzongott, hogy órákat töltsön Holzensternéknél, holmi erőltetett társalgással. Vagy talán jobb, ha elmegyek? Csak így tudhatok meg többet Salináról! A hideg futkosott a hátán, ha az asszonyra gondolt. De… Egyszerre magához tért. Istenem, hova tette az eszét? Mit is mondott Dieter? Ó-Askingéről beszélt. Most Holzensternék laknak benne, de azelőtt a Cross családé volt évekig. Jessica Cross… Hát ezért menekült el Jessica! És Holzensternék azok a rokonok, akikre nagykorúságáig rábízták a leányt a szülei, mielőtt meghaltak a pestisjárvány idején. Jessicával együtt pedig Molly is megszökött. Az ő kicsi Mollyja! Levertségét mintha elfújták volna. Lement az ebédlőbe és szerényen megreggelizett a tegnapi ünnepség maradékaiból. Utána fölnyergelt egy lovat, de előbb még megtudakolta, merre vezet az út Askingébe. Elmondták neki, hogy az is az erdő szélén fekszik, de messze van, így nem láthatja Ursula néni birtokáról. Amikor már a szomszéd birtok felé tartott, eszébe jutott még valami. Megborzongott. Dietertől hallotta az ünnepségen. És most szöget ütött a fejébe. „Össze akarnak boronálni Stellával. De engem másvalaki érdekel. Ha tudnák, hogy…” Lehet, hogy Jessicára gondolt, vagy… Mollyra? Az utóbbi lehetőség elkeserítette.

A Salinával átélt rémálom szinte elfeledtette vele Mollyt. Most már ismét kellemes meleg öntötte el a szívét, ha Mollyra gondolt. Meg kell találnia, hogy megkérdezze végre, miért szöktek meg újra és újra otthonról. Csodálkozna, ha a lány érdeklődést mutatna az unalmas Dieter iránt. Hiszen ha összehasonlítja kettejüket, Tancred igazán felülmúlja Dietert! Eszébe sem jutott, hogy kissé elfogult az erényeik megítélésében. Nem csoda, hisz Tancred egész egyszerűen féltékeny volt. Az ifjú őrgróf valóban azt hitte, hogy elfogulatlanul ítéli meg a dolgokat.

3. fejezet NEM VOLT NEHÉZ megtalálni Askingét. Az udvarház új volt, nem olyan nagy, mint Ursula nénié, mégis lenyűgöző. Tancredot örömmel üdvözölte a Holzenstern házaspár és természetesen Stella is. A lány fehér ruhát viselt, a mely kiemelte viaszbábuszerű merevségét. Az ifjú őrgróf aggódva gondolt arra, hogy nem szabad túlzásba vinnie látogatásait. A grófnő minden mozdulata arról árulkodik, hogy szeretné már férjhez adni leányát. Nem mintha én méltónak érezném magam a kezére, mosolygott magában Tancred. Sajnos a Paladinok neve túlságosan vonzó az asszonyok számára, ezt már észrevettem. Istenem, anyám milyen bolond volt! Úgy ment

hozzá apához, hogy fogalma sem volt arról, milyen előkelő családba házasodott be. Jobb, ha Mollynak nem beszélek a származásomról. Szeretném, ha nem a rangomért szeretne meg. Szerelem… eddig még sohasem jutott eszébe ilyesmi. Ráadásul Mollyt alig ismeri, és csak rövid ideig tarthatta a karjában. Nem értette önmagát. De hát a szerelmen nincs is sok értenivaló! Vendéglátói közben bevezették az elegáns szalonba. A ház berendezése arról árulkodott, hogy lakói nem szenvednek hiányt semmiben. A bútorokat a legújabb divat szerint készítették, bár Tancred jobban kedvelte a régi stílust. Itt nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Holzensternék a család összes régi bútorát egyszerre cserélték le az új garnitúra kedvéért. Házigazdája jó vágású férfi volt, magas növésű, bár látszott rajta, hogy hajlamos a hízásra. Ruhája, Tancred ízlése szerint, túlságosan díszes. A gróf szemmel láthatóan arra törekedett, hogy koránál fiatalabbnak lássék. Felesége végtelenül unalmas teremtés volt. Tancred nem is nagyon emlékezett rá Ursula néni báljáról. Barátságos arckifejezése ürességet és merevséget takart. Mintha attól tartana, hogy a mosolygás letagadhatatlan ráncokat csal az arcára. Közömbös társalgásuk során kiderült, hogy az aszszony rendkívül előkelő származású. Unos-untalan célzott erre. Tancred sejtette, hogy nem mást akar bizonyítani ezzel, mint hogy Stella valóban megfelelő társ lenne egy Paladin számára. Ursula néni mintha azt mondta volna, hogy Holzensternné nővére hercegnő. Tancred fütyült a származásra. Mollyt szerette volna megkapni!

Merre járhat a lány? Házigazdája megkérdezte, lenne-e kedve bejárni vele a birtokot. A hölgyek nem tartottak velük, hidegnek találták az időt a kilovagláshoz. Tancred persze a gróffal tartott. Legjobb alkalom arra, hogy megpróbáljon kiszedni belőle egyet s mást. – Az udvarházuk… egészen újnak tűnik. – Igaza van. Az 1500-as évek végén épült. Alig száz éve. – És a birtok neve Askinge? Vajon az is csak százéves lenne? – Nem. Volt itt régen egy vár. Azt is így hívták, de hiába kerestem, nem találtam meg a romjait. Tancred kellemetlenül érezte magát. Remélte, hogy Holzenstern magyarázatot ad a rejtélyre. Tétovázva folytatta a kérdezősködést. – Lehet, hogy én megtaláltam a régi várat. A romjait. – Miket beszél? Hol? – Magam sem tudom pontosan. Tegnap este az ünnepség után sétálni indultam és eltévedtem. Hirtelen egy furcsa épület előtt álltam. Riasztó élmény volt. – Itt a környéken? Holzensternt láthatólag felzaklatta a dolog. Tancred megállt egy pillanatra és körülnézett. Az erdő kicsit távolabb feküdt tőlük, de amennyiben jól látta, kizárólag lombos fákból állt. – Nem biztos, hogy nem erre volt. Bár meglehet. Tulajdonképpen sejtelmem sincs róla, merre jártam. – Mit gondol, képes lenne visszatalálni arra a vidékre? – Aligha. Semmi kedvem visszamenni abba a megbabonázott erdőbe. Holzenstern kérdőn nézett rá.

– Kérem, meséljen többet arról az éjszakáról, persze ha nem zavarja! Tudja, Askinge története mindig is érdekelt. Biztos benne, hogy látta a romokat? – Erre akár meg is esküszöm – felelte Tancred. – Reggel találkoztam Dieterrel, és ő azt állította, hogy soha nem létezett a várrom. Neki pedig tudnia kell, hiszen itt született. – Dieter? Nem, dehogy. Később jött ide, mint mi. – Ez igazán érdekes. Még egy boszorkányról is mesélt nekem, aki bolondult a férfiakért. – Csak nem Salináról? Nos, a hölgy meglehetősen szép lehetett. Egy helybéli krónikás úgy ír róla, hogy: „A haja olyan volt, mint a lemenő nap fényében izzó felhők. Szemében olthatatlan vágy csillogott…” Istenem! Micsoda tökéletes leírás – gondolta Tancred. Egy pillanatra megszédült, legszívesebben elszaladt volna, olyan félelem kerítette hatalmába. – Gróf úr – jelentette ki bátran. – Az az érzésem, hogy Ó-Askinge elsüllyedt az idők homályába. – Mit mond? – állt meg Holzenstern gróf a legelő kellős közepén. – Hiszen maga látta! Tancred szerencsétlen képet vágott. – Igen, de mást is láttam. Találkoztam Salinával, a boszorkánnyal. Súlyos csend ereszkedett közéjük. – Mondja, ifjú barátom, tréfát űz velem? – Bár tréfa lenne az egész! – sóhajtott az őrgróf. – Én valóban találkoztam vele. Bent a várban. És az az aszszony… leírhatatlanul szép! Utána az erdő szélén tértem magamhoz, nem messze innen. Uram! Én mostanáig azt hittem, hogy megőrültem. De, tudja, elgondolkodtam a

történteken, és… azt hiszem, csak egy magyarázat lehet minderre… – Beszéljen, barátom! Semmit sem értek! – Tudja, anyai ágon a norvég Jéghegyek Népének nemzetségéből származom. Családunkban gyakran születtek olyanok, akiknek látomásaik voltak. Többet láttak a világból, mint általában a hétköznapi emberek. Emellett elképesztő dolgokra voltak képesek. Eddig soha nem gondoltam volna, hogy én is örököltem valamit e rendkívüli tulajdonságokból. De a tegnapi éjszaka… Tancred gondolataiba mélyedt. – Bizonyára úgy van, ahogy mondja! – nyugtatta meg Holzenstern. – Eddig a környékbeliek közül soha senki nem akadt a romok nyomára. Mit gondol, ha keresztülmegyünk itt az erdőn, megtalálná az ösvényt, amelyen elindult? Talán fölismeri a helyet is, ahol a romokat látta. Talán mégiscsak maradt ott valami. Néhány alapfal, amelyet azóta visszahódított a természet. – Nem hiszem, hogy megtalálom – mondta Tancred bizonytalanul. – Tudja, váratlanul ösvény nyílt előttem a holdfényben. Azt hiszem, hogy a valóságban nem létezik. Csak nekem tárult fel! A gróf köhécselt egy ideig. – Kísértetiessé kezd válni a dolog! Bár szeretném megtalálni Ó-Askingét, mégis örülök, hogy nem tartozom a „látók” közé. Semmi kedvem találkozni azzal a boszorkánnyal! – Nem lehetséges, hogy a régi épület ott állt, ahová az újat építették? – Nem. Az új kastélyt távolabb építették fel. Éppen Salina miatt. A régi vár környékén minden boszorkányságot, gonoszságot, ördögi erőt árasztott magából. A levegőt, a földet megmérgezte a boszorkány jelenléte.

Ezért földdel tették egyenlővé a romokat, sőt az egész környéket. Tancrednak eszébe jutott a Jéghegyek Népének völgyéről mesélt családi legenda. Az elátkozottakat mindenütt üldözik. Életében először érzett megértést különös felmenői iránt. Őt fűzte a legvékonyabb szál a család norvégiai ágához, a családi hagyományhoz. Kivéve persze Tarjei fiát, Mikaelt, aki még csak nem is sejtette, milyen furcsa nemzetségből származik. Tancred mindig is nevetségesnek találta ezeket a régi históriákat. Most azonban semmi kedve nem volt nevetni. Rádöbbent, hogy ő is közéjük tartozik. Jobbnak látta, ha témát váltanak. – Az ünnepségen hallottam, hogy van némi gondja ifjú rokonával. Ha jól emlékszem, Jessicának hívják. Viszszatért már? Holzenstern arca elvörösödött. – Nem, még nem jött haza. Szétküldtem néhány emberemet, hogy keressék meg, de magával vitte azt a lotyó Mollyt. Tancred legszívesebben fölpofozta volna a grófot, de visszafogta magát. – Mi oka volt Jessicának arra, hogy csak úgy megszökjön? – Oka? Semmi oka nem volt rá. Mindent megtettünk érte, ami csak tőlünk tellett! Feleségem elhagyta fényes holsteini kastélyát, csak azért, hogy unokahúga árván maradt leányát a szárnyai alá vegye. Amint nagykorú lesz, visszatérhetünk Holsteinba. De amíg ilyen felelőtlenül viselkedik, semmit sem tehetünk érte! A férfi hangja elcsuklott. Tancred attól tartott, még elsírja magát.

Ám Holzenstein a vártnál gyorsabban összeszedte magát. – Minden rendbe jönne, ha megszabadulnánk Mollytól, ő rángatja bele azt a szegény lányt a kalandokba. Eddig akárhányszor eltávolítottuk a közeléből, Jessica annyira kétségbeesett, hogy vissza kellett hívnunk a szobalányt. Tudja, Molly az egyetlen kapocs a régi időkhöz, amikor még a szülei is éltek. – Mégis, hová szoktak elszökni? – Ó, soha nem mentek messzire. Gyorsan vissza tudtuk hozni őket. De most rosszabb a helyzet. – Milyen régóta vannak távol? – Lássuk csak… tegnapelőtt tűntek el. Elég messzire juthattak ennyi idő alatt. Azért nem olyan messzire, gondolta Tancred, hiszen tegnap találkoztam Mollyval. Szörnyen ijedtnek tűnt… Újabb óvatos kérdést tett fel. – Mit is mondott? Tegnap tűnt el vagy tegnapelőtt? – Tegnap reggel fedeztük fel, de szerintem már tegnapelőtt elmentek. – Értem, Kedves uram, megígérem, hogy majd nyitva tartom a szemem. Ha bármi gyanúsat látok vagy hallok, értesítem önt. – Köszönöm. Igazán lovagias. Tudja, már kezdünk aggódni szegény gyermekért. – Megértem, miért. Most már igazán nem rabolom tovább a drága idejét. Köszönöm a kellemes beszélgetést. Örülnék, ha mielőbb viszonoznák a látogatásomat. – Szívesen. Tancred a lova felé indult, de félúton megállt. – És… megkérhetem, hogy senkinek ne beszéljen furcsa éjszakai látomásaimról? És Ó-Askingéről sem? Jobb, ha senki sem szerez róla tudomást.

– Éppen ugyanezt akartam javasolni, nagyságos uram – nevetett Holzenstern barátságosan. – Az emberek olyan könnyen elhisznek mindent. – Nem szeretném, ha a környékbelieknek rossz véleménye lenne rólam. Isten áldja! Hazafelé indult. Tekintetét végig az erdő szélére tapasztotta, remélve, hogy megpillantja Mollyt. Mi lenne, ha beljebb menne az erdőbe…? Nem! Abból elég volt egyszer is! TANCRED TOVÁBB MARADT távol, mint tervezte. Vacsoráját magányosan költötte el, és ezzel vége is volt a napnak. Visszavonult a szobájába, hogy végre alaposan végiggondolja a helyzetet. Most már biztos volt benne, hogy a Jéghegyek Népének furcsa öröksége miatt élte át a káprázatot az elmúlt éjjel. Minden kétséget kizáróan ÓAskinge romos vára és Salina jelent meg neki. Ám a vár és a boszorkány a valóságban már csak a múlt emléke. Tancredot pedig nem hajtotta tudományos kíváncsiság, hogy megtalálja és feltárja a romokat. Jobb, ha úgy tesz, ahogy Holzenstern is tanácsolta: elfelejti a kalandot. Inkább azt kell kiderítenie, mi lehet Mollyval és Jessica Crossal. Aznapi kutatásával nem ment valami sokra. Körbeszaglászta egy kicsit a Holzensternek birtokát, ennyi az egész. Hol keresse őket? Molly azt mondta, hogy a szomszéd községben akar munkát vállalni. De vajon melyikben a sok közül? Másnap korán reggel munkához lát. A gondolat föllelkesítette. Meg kell találnia a lányt!

Már éppen a csizmáját húzta le a lábáról, amikor eszébe jutott valami. A gróf egy helybéli krónikást emlegetett. Amennyiben létezik, bizonyára lesz mesélnivalója a számára! Vajon ki lehet az? Nem, nem keresi fel. Nem foglalkozik többet a kísértetkastéllyal. Az ablaktáblák felől apró zörej hallatszott. Mintha valaki kaviccsal dobálná az ablakot. Tancred egy ideig nyugtalanul ült az ágya szélén, majd elfújta a gyertyát és odament az ablakhoz. Az üveg vastag volt és homályos. Mégis, mintha egy ember körvonalait vélné felfedezni odakint! Az arcát lehetetlen volt kivenni, összemosódott, világos foltnak látszott. Őt figyelte. Csak nem…? Molly! Tancred kinyitotta az ablakot. Hevesen mutogatni kezdett a lánynak a nagy bejárati ajtó felé. Értésére akarta adni, hogy menjen oda. Molly nem sokat láthatott a fiúból, de szerencsére megértette, hogy mit akar. Tancred szíve a torkában dobogott, ahogy keresztülsurrant a néma szobákon, egészen a bejáratig. A ház minden lakója nyugovóra tért már, sehonnan nem szűrődött ki fény. A kulcs csikorogva fordult a zárban, Tancred dühösen gondolt arra, hogy még felébreszt valakit. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Karcsú, barna árny suhant be az előszobába. – Gyere! – suttogta Tancred és megfogta a lány kezét. Észrevétlenül visszamentek a szobába, bezárták az ajtót. Az őrgróf csak ekkor mert gyertyát gyújtani. Molly volt az! Az ő kicsi Mollyja!

Úgy érezte, minden erejével a lány védelmére kell kelnie. – Örülök, hogy felkerestél – mondta megkönnyebbülten. – Nyugtalan voltam miattad. Tancred gondolatban már annyit beszélgetett a lánynyal, hogy most önkéntelenül tegezte. Mivel Molly amúgy is szobalány volt, nem sértődhetett meg ezen. Tancred azonban nem a szobalányt látta benne, hanem az ő kicsi Mollyját! A lány zavartnak tűnt. – Vedd le a köpenyed – ajánlotta a fiú barátságosan. – Itt biztonságban vagy. – Nem, nem tehetem. Illetlenség lenne egy fiatalúr szobájában. Nem is lett volna szabad eljönnöm. – Ne törődj az illemmel, amikor válságos helyzetben vagy! De a lány csak nem vetette le kabátját. És még őt nevezték szemérmetlennek! – tűnődött Tancred. Odavezette a lányt egy pamlaghoz, és leültette. Maga is letelepedett mellé. – És most mesélj! – Ó, uram! Olyan zavarban vagyok! A barátnőm eltűnt! Tancred elgondolkodva nézte a lány vonásait. – Hol volt akkor, amikor tegnap találkoztunk? – Már akkor sem volt meg. Őt kerestem, ezért siettem annyira. – Miért nem kérted a segítségemet? – De hiszen nem ismertem, uram! Óvatosnak kell lennem. – Azt mondtad, hogy a szomszéd községben keresel munkát.

– Bocsásson meg uram, de muszáj volt mondanom valamit. Nem akartunk mást, csak elmenni innen. És akkor neki egyszercsak nyoma veszett! Azóta hiába keresem. Ön az egyetlen, akihez fordulhattam kétségbeesésemben. – Örülök, hogy bízol bennem. Mondd csak, miért szöktök meg újra és újra? A lány szeme elsötétült. – Ezt nem mondhatom meg. – Akkor hogy segítsek neked? Bíznod kell bennem! – Már mondtam, hogy éppen azért jöttem ide. – Vagy úgy. Bocsáss meg! Molly szörnyen bájos volt. Tancred gyönyörűnek látta. Gyanakodni kezdett magára. Valami furcsa érzés motoszkált a szívében, ha a lányra gondolt. Szőke haja most nem volt olyan rendezetlen, kiszedte belőle a belegabalyodott fenyőtűket és fűszálakat. Szeme csillogott, orra finom metszésű volt. A száját kicsit lebiggyesztette, leginkább egy szomorú kisleányra hasonlított. – Nos? – fordult felé Tancred bátorítón. – Elmondod? – Hát jó. Tegnap éjjel szöktünk meg. Először az istállóban rejtőztünk el, Askingében. Akkor eszembe jutott, hogy nincs nálunk egy garas sem, úgyhogy visszaszaladtam, hogy kerítsek valamennyit. Később, amikor visszaértem az istállóba, döbbenten tapasztaltam, hogy a barátnőmnek hűlt helye van. Ott toporogtam még egy ideig és a nevét suttogtam, de hiába. Reggel el kellett jönnöm onnan. Azt hittem, bevette magát az erdőbe, így ott kezdtem keresni. Csakhogy nem találtam. – De helyette megtaláltál engem – nevetett Tancred – Igen, uram – mondta a lány szégyenlős mosollyal az arcán. – Azóta is hiába keresem. Egész idő alatt az erdő szélén rejtőztem, Új-Askingénél. Ott volt ugyanis a

legtöbb esélyem arra, hogy megpillanthatom. Igazán nem értem, miért nem jött! – Askingében biztos nincsen – mondta Tancred. – Ma reggel jártam ott. Ne ijedj meg, csak szerettem volna többet tudni rólatok. – És megtudott valamit, uram? – Nem. Mi lenne, ha te is tegeznél? Engem Tancrednak hívnak, bár tegnap már bemutatkoztam. A lány bólintott. Zavarában nem mert ellenkezni. – Hát ez rendben van! – jegyezte meg elégedetten az őrgróf. Mit javasolsz, mi legyen a következő lépésünk? – Igazán nem tudom. Tancred várt és hallgatott. – Mi lenne, ha kicsit többet mesélnél magatokról? A lány megrezzent. – Azt nem lehet – suttogta. Tancred tovább várt. Molly végre rászánta magát. – Azt hiszem, fogva tartják. – Hogyhogy fogva tartják? Hát nem Askingében lakik? Molly sírvafakadt. – Éppen ezért szöktünk meg. Mert félt attól, hogy… hogy… valaki bántani fogja. Tancred átölelte a síró lányt. – Értsd meg – hüppögte –, az istállóban dulakodás nyomait fedeztem fel. – Szent Isten! – Tancred elsápadt a váratlan hír hallatán. Mennyi ideig voltál távol? – Említettem, hogy pénzért mentem vissza. Beletelt egy kis időbe, de, fogalmam sincs róla, meddig tarthatott. – Most már csak azt áruld el, miért akarták elkapni? És egyáltalán kik akarták elkapni?

– Nem tudom. Lehet, hogy egyvalaki tette, az is lehet, hogy többen voltak. Sok mindenért akarhatták elfogni. – Mondj legalább egy okot! A lánynak nem nagyon tetszett az ötlet. – Azt hiszem… nem, mégsem mondhatom el. Tudsz még várni? – Azért ez nem olyan könnyű. De bízhatsz bennem. – Köszönöm! Nem akarlak becsapni, Tancred, de minden okom megvan a hallgatásra. – Tegnap, az erdőben… amikor bemutatkoztam, olyan riadtnak tűntél. – Igen. Ursula Horn grófnő gondosan ápolja kapcsolatait a Holzenstern családdal. A fiatal őrgróf felnevetett. – Azt szeretné, ha feleségül venném Stellát. – Ne, az ég szerelmére, ne tedd! Nem házasodhatsz be olyan családba, ahol a gonoszság nemzedékről nemzedékre öröklődik! – Ursula néni is mondott valami hasonlót. De mi van Jessicával? Gondolom, mindez rá is vonatkozik? – Nem. Ebben tévedsz. Jessica családjának egy távoli ágáról van szó. Az asszonyom anyai ági leszármazottairól. Az ő apja és Jessica nagyanyja testvérek voltak. – Azt állítod tehát, hogy Stella ereiben is rossz vér folyik? – Egészen biztos vagyok benne. Különösen azok után, hogy a Holzensternek között is volt épp elég rossz vérű leszármazott. – Például? – Erről nem beszélhetek. Megígértem Jessicának hogy soha semmi rosszat nem mondok a rokonairól. Tetszik neked… Stella?

Tancred úgy hallotta, mintha némi aggodalom csendülne ki a lány hangjából. Mélyen a szemébe nézett kedvesen rámosolygott. – Nem, nem tetszik. Molly lesütötte a szemét. Elfordította a fejét, de ifjú észrevette arcán a mosolyt, hiába rejtegette. – Mit mondott rólam a gróf? – kérdezte alig hallhatón. – Nem sok jót. Olyan butaságokat fecsegett, ami rossz emberismeretre vall. – Kérlek, mondd el! Tancrednak nehezére esett a lány szemébe mondani, amit hallott. – Lotyónak nevezett téged és Jessicát is. A lány döbbenten nézett rá. – Milyen aljas tőle! – Egy dolgot nem értek – tűnődött hangosan Tancred. – Ha annyira rossz a grófi család és Jessica viszonya, miért nem térnek vissza holsteini kastélyukba? A lány ráemelte tekintetét. – Miféle kastélyba? – A grófnőnek van Holsteinban egy pompás kastélya. – Micsoda? Hiszen semmijük sincs! A nővére valóban egy herceghez ment nőül, de az gyorsan megszabadult tőle. A gróf pedig elkártyázta a családi birtokot, úgyhogy távozniuk kellett Holsteinból. Jessica szüleinek a kérése mentette meg őket, hogy költözzenek ide, és viseljék gondját árva leányuknak. Kicsit sok volt Tancrednak egyszerre, amit hallott. – Hát nem tudom, mit mondjak. Nekem úgy tűnt, egész jól igazgatják az askingei birtokot. – A felszínen mindenesetre így néz ki – jelentette ki határozottan Molly.

Tancred egyre kevesebbet értett. Furcsa látomása miatt még szétszórt volt. – Várjunk csak – mondta lassan. – Mit is mondtál? Ugye csak addig maradnak itt, amíg Jessica nagykorú lesz. A kérdés az tehát, hogy mikor lesz nagykorú? – Jövő hónapban. Tancred a térdére csapott. – Hogy lehettem ilyen vak? Jól tudják, hogy menniük kell, feltéve, ha nem történik valami Jessicával… – Pontosan – bólintott Molly. – Akkor ezért szöktetek meg? – Nem – mondta halkan a lány. – Fel sem merült bennünk ez a lehetőség. – Ezek szerint… más oka van? – Van néhány, de… erről kellemetlen beszélni… túlságosan személyes. – Sajnálom, hogy nem bízol bennem! – Dehogynem! – tört ki szegényke kétségbeesetten. – Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. De vannak dolgok, melyeket el kell hallgatnom előled, sőt, néha még hazudnom is kell. De hidd el, nem gonoszságból teszem! Jó okom van arra, hogy így cselekedjek. Kérlek, emlékezz erre. Nem szeretném, ha később valami miatt megbántódnál. – Emlékezni fogok – ígérte meg Tancred, akit már most is épp eléggé bántottak a lány szavai. Elhallgattak. Még mindig úgy ültek, ahogy előbb. Molly Tancredhoz bújt, a fiú pedig átkarolta. Tan érezte, hogy a lány feje elnehezül a vállán. Szegényke, jutott eszébe. Napok óta le sem hunyta a szemét. Odakinn jól átfagyhatott. Meg sem kérdeztem, hogy éhes-e! Hogy lehetett ilyen udvariatlan!

Óvatosan felemelkedett és kényelembe helyezte az alvó leányt. Odavitte vastag takaróját és betakargatta. Molly felriadt. – Nem tölthetem itt az éjszakát – motyogta félálomban. – Dehogynem! Ne félj, én a szomszéd szobában alszom majd. Valami összeszorította a torkát, ahogy a pamlagon kuporgó alakot nézte. Azután kilopakodott a konyhába és tányérra rakott néhány finom falatot, majd letette a lány mellett az asztalra. Valahol talált egy vastag függönyt és úgy döntött, takaró gyanánt ez is megteszi. Nem jött álom a szemére. Túlságosan élénk és izgatott volt. Mitévő legyek? – tűnődött. Szegény kicsi Molly bízik bennem. Ha nem lennék ennyire tapasztalatlan, már rég segíthettem volna rajta. Kérjek segítséget? Vajon kire számíthatok? Talán Dieter? Nem. Ő éppoly zöldfülű, mint én. Egyébként is jobb, ha nem legyeskedik Molly körül. Túlságosan jóképű. Micsoda badarság! Egyáltalán nem néz ki jobban, mint bármelyik, nemesifjú, akit ismerek! Mégis jobb, ha kimarad ebből a játszmából. Forduljak a várnagyhoz? Nem, köszönöm. Híresen gyanakvó a természetük. Csak akkor boldogok, ha kötelet tehetnek az ember nyakába. Bárki legyen is az! Bárcsak itt lenne apa! Ő mindig olyan magabiztos. Mindenki hallgatna a véleményére. És anya! Talán megfejtené annak rémisztő éjszakai látomásnak a titkát! Drága szüleim! Szükségem lenne rátok!

Tehetetlensége kétségbe ejtette. Molly csak rá számíthatott. Sajnos egyelőre nem ment sokra vele. Mi lehet a védtelen Jessica Crossal? Segítségre lenne szüksége? Bárcsak megkérdezhetné apját! Volt még valami, aminek nem örült túlzottan. Éppen utazása előtt, hosszú ideig ágynak döntötte egy megfázás. Most ismét érezte a kellemetlen tüneteket. Kapart a torka, feje elnehezült. Már csak az hiányzik, hogy visszaessen! Jaj, csak most ne! Az elmúlt éjszakát az erdőben töltötte, nem csoda, ha gyógyulóban lévő teste nem tudott ellenállni a megpróbáltatásoknak. Molly… Nem lehet ismét beteg! Most nem! Meddig sújtja még a sors ezzel az átkozott nyavalyával?

4. fejezet ALEXANDER CSODÁLKOZVA NÉZETT feleségére. Otthon voltak Gabrielshusben és a szalonban üldögéltek. – Kedvesem, mi van veled? Az éjjel nem aludtál, most pedig egy pillanatra sem tudsz nyugton maradni. Cecilie ingerülten felelt. – Magam sem értem, Alexander. Valami történik bennem, amit nem értek. – Mire gondolsz? – Talán emlékszel, hogy egyszer sikerült idehívnom Tarjeit, pedig csak gondoltam rá?

– Amikor beteg voltam? Igen, akkor beszéltetek valami ilyesmiről. – Alexander, ha elmondom, mi foglalkoztat, bolondnak fogsz tartani. Valami azt súgja nekem, hogy kerekedjek fel és látogassam meg Tancredot. – Cecilie -nevetett a férje –, hiszen csak néhány napja annak, hogy elment! Te, te tyúkanyó! – Igen, tudom, Csakhogy ennyire még soha nem voltam nyugtalan. Furcsa, erős késztetést érzek. Azért sem értem, mert Tancrednál eddig nem tapasztaltam, hogy bármit is örökölt volna családom érzékenységéből. Pontosan olyan józan ítélőképességű és tudatos, amilyen te vagy. Alexander elkomolyodott. – Azért azt se felejtsd el, hogy Tancred ugyanannak a különös népnek a leszármazottja, mint te. Nem értem, miért késlekedünk? – Alexander! – kiáltott fel megkönnyebbülten Cecilie. – Azt mondod, utazzunk oda? A férfi felállt. – Azonnal felnyergeltetek két lovat. Jól tudod, milyen sokra tartom a Jéghegyek Népéből valók megérzéseit. Cecilie átölelte férjét és fejét csendesen a vállára hajtotta. – Köszönöm – suttogta –, köszönöm. És ha nem igazolódik be az aggodalmam? – Ne izgulj! Most legalább okunk van arra, hogy látogatást tegyünk Jütlandon. Csak ellustulunk a sok itthonüléstől. TANCRED A BOSZORKÁNYRÓL, Salináról álmodott. Szörnyű álom volt…

Amikor felébredt, torka kiszáradt és fájt. Köhögni kezdett. Felült és levegő után kapkodott. Kellemetlen érzés öntötte el testét. Szomorúan tapasztalta, hogy ismét folyik az orra. Ajka dagadt volt és érzékeny, torka fájt. Testét hideg rázta. Amikor befejezte a köhögést, rájött, hogy miért is fekszik ebben a szobában. Szíve nagyot dobbant. Molly! Hogy fog segíteni rajta, ha ilyen szörnyen érzi magát? Kedvetlenül, hevenyészve felöltözött, majd kiment és halkan kopogtatott a saját szobája ajtaján. Odabent csönd volt. Megtörölte az orrát teljesen átázott zsebkendőjével, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Csalódnia kellett. A pamlagon nem aludt senki. A takaró is szépen elrendezve az ágyra volt terítve. Legalább a tányér üres volt. Bement és becsukta maga mögött az ajtót. Az asztalon papír hevert. Kedves, drága Tancred! Nem akarlak nehéz helyzetbe hozni, így inkább elmegyek, mielőtt a ház népe felébredne Egyébként sem akarok találkozni senkivel. Rajtad kívül mindenkitől félek. Napközben inkább elrejtőzöm. Ha látni szeretnél, gyere az erdő szélére, amikor vecsernyére harangoznak a templomban. Hűséges barátod. U.i. Köszönöm a finom ételt! Amikor vecsernyére harangoznak? De hisz az késő délután van! Mit csináljon egész nap? És mit csinál a lány egész nap? Elkeseredve kuporodott össze ágyán. Betakarta magát a vastag dunnával. Ennél okosabb egyelőre nem jutott eszébe.

A SZOLGÁLÓK gondosan ápolták. Bőven ellátták jótanáccsal és meleg itallal. Azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy orra élénkvörös és dagadt ne legyen. Szeme lázasan csillogott sápadt arcában: – Bárbit tehettek, csak tükröt ne tartsatok eléb. Deb akarob láddi a gyoborúságos ábrázatobat! Szóljatok, ha vecserbére haraggozdak! Valószínűleg megértették, mit akart mondani, mert megígérték neki, hogy figyelmeztetik. Amikor eljött az ideje, a nyomorúságos állapotban lévő Tancred békés harangszó kíséretében botorkált föl a megbeszélt helyre. Rohamokban tört rá a köhögés, amitől még rosszabbul érezte magát. Füle bedugult, hallójáratait zúgás töltötte be. Mintha fallal zárta volna el magát a külvilágtól. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elvesztheti egyensúlyát. Restellte, hogy ilyen állapotban kénytelen mutatkozni Molly előtt. De hát nem csaphatja be, egyébként is hiányzik neki a lány. Mi van, ha el sem jön? Akkor belehalna az aggodalomba! Az erdő szélén? Csak most jutott eszébe, mennyire pontatlan ez a helymeghatározás. Délután Dieter kereste fel, de az egyik szolgáló elküldte azzal a felvilágosítással, hogy ura beteg és ágyban kell maradnia, látogatókat sem fogadhat. Dieter számára nem maradt más választás, mint hogy jobbulást kívánva távozzon. Tancred mélységesen hálás volt a szolgálónak, hogy megkímélte egy fárasztó beszélgetéstől. Kimerülten követte az ösvényt, amely körbevitt az erdő körül. Jó néhány száz métert megtehetett már, ami-

kor a fák mögül vékony hangon szólongatni kezdte valaki. – Tancred – hallotta most már egészen közelről. – Bolly! – üdvözölte rekedten a lányt. Molly feje épp mellette bukkant elő a bokrok mögül. Jól elrejtőzött, az útról senki nem láthatta meg. – Bolly! De tagadd, szörgyed dézek ki! – szipogta az ifjú őrgróf. – Tancred! Csak nem te is megfáztál? Ha tudnád, milyen kellemetlenül éreztem magam a rekedtségem miatt! – De is bettegetőzz! Hisz az erdőbed alszol bár egy jó ideje! – szörnyülködött Tancred. – Deked is fáj a torkod? – Igen. És a mellkasom is. – Kedveseb, deb hagyhatlak itt egyedül! Veleb kell jöddöd! – Lehetetlen. Nem merek. – Bolly! Bég begfázva is bájos vagy! Éd bezzeg rébesen festek. – Nem, dehogy! Igazán jól nézel ki. – Igazád kedves vagy! El seb bodhatob, bilyen boldoggá teszel! Bocsáss beg, de deb berek közelebb beddi hozzád. Mélyen egymás szemébe néztek. Sajnos Tancrednak ismét folyni kezdett az orra, úgyhogy sűrű bocsánatkérések közepette elfordult, hogy alaposan kifújja. – Látob, hogy fázol. Jobb ledde, ha bégis veleb jöddél haza. Molly elsápadt. Tancred néha igazán nem értette a lányt. – Nem, nem lehet. Nem bízom senkiben. – Ha eggyire félsz, gyere csak a kocsisházig. Van ott egy szoba, abi üresen áll.

Molly hálás volt az ajánlatért. Addigra már besötétedett, úgyhogy gyorsan elindultak a birtok felé. Nyírfákkal szegélyezett árok mellett haladtak lefelé. Tancred aznap este megtette néhányszor a kocsisház és a kastély között levő utat. Mollyt egy nem túl kellemes, de száraz hálókamrában szállásolta el. A szolgálók az ablakból figyelték, amint kezében némi élelemmel és ágyneművel a házikó felé lopakodott. – Hisz szédeleg – állapította meg gazdaasszonyuk. – Szegény fiatalúr! – Segítenünk kell neki – jegyezte meg az egyik szolga. – Olyan fiatal és álmodozó még. A leányzónak bizonyára nincs hol laknia és ő megsajnálta. Tancred úr valódi lovag! Igazán nincs ebben semmi illetlenség. – Nézzétek! Megáll, hogy homlokáról letörölje a verejtéket. Azonnal ágyba kell kerülnie! – Igazad van. Majd mi kezünkbe vesszük a dolgok irányítását. Amikor Tancred visszaóvakodott, a ház öt tagú személyzete teljes létszámmal várta az ajtóban. – Uram – kezdett bele tapintatosan mondókájába az öreg szolga. – Biztosíthatom megértésünkről. Aggódunk becses egészségéért, emellett azt hisszük, hogy a fiatal hölgynek sem tesz jót, ha továbbra is rejtőzködnie kell. Tancred elvörösödött, majd felsóhajtott és szélesen elmosolyodott. – Bár begidt elrottottab valabit! Deb ellebzeb, hogy itt lakjék, csak sikerüljöb beggyőznötök őt is! Fél óra múlva már Molly is a ház egyik jól fűtött szobájában feküdt, száraz ruhában, meleg étellel maga előtt. – Beglátod biddeb rendbe jöb! Itt bideki olyab kedves, tudod Bolly! Azt bodtab nekik, hogy félsz

hazabeddi, bert valaki bántadi akar. A szebélyzetet bost cserélték le, úgyhogy deb isberhet föl sekki. A lány kétségbeesetten nézett Tancredra. – Remélem, gyorsan felépülünk. Utálom, ha Bollynak szólítasz! – Bocsáss beg – dadogta Tancred. – Menj és feküdj le te is. Látszik rajtad, hogy szörnyen lázas vagy! – Azt hiszeb, igazad vad. Te jól vagy? – Csodálatosan érzem magam, drága lovagom! Jó éjszakát és köszönöm! – Jó éjszakát, kedveseb! Csöndben kiment. Még egy ideig nagy boldogan állt a lány ajtaja előtt. Ám náthája gyorsan visszazökkentette a valóságba. Lehetetlenül apró zsebkendőit épp az imént cserélte fel egy kisebbfajta asztalkendővel. Csak némi nehézség árán tudta visszagyömöszölni a zsebébe, de egyébként kiválóan megfelelt a célnak. MÁSNAP MÁR nem folyt az orra. Egyszerűen eldugult. Torka menthetetlenül fájt továbbra is. Minden jel arra mutatott, hogy még egyszer végig kell járnia az ismert kálváriát. Legutóbb hetekig ágynak döntötte a betegség. Nagyon remélte, hogy most majd nem tart ilyen sokáig. Ezért egyezett bele, hogy egész nap fekve maradjon. – A kisasszonynak is azt ajánlottam, hogy ne mozduljon ki a meleg dunna alól – mondta Tancrednak az inas. Tancred egyetértett vele. Később azzal szórakoztak, hogy leveleket küldözgettek egymásnak. Először mind a ketten udvariasan és il-

lemtudóan másikuk hogyléte felől érdeklődtek. Később már szerelmes szavakat is papírra mertek vetni. „Jobb, ha nem törődsz velem”, írta Molly. „Nemes vagy és tiszta. Egy senki vagyok hozzád képest.” „Kedves Mollym! (Látod emlékszem még, hogy Molly vagy, M-mel!) Nem értem, miért gondolod, hogy én jobb vagyok nálad. Számomra te vagy a tökéletes tisztaság és szépség, valóságos Madonna! Molly, ha ismét egészségesek leszünk, sok mindent el fogok mesélni neked. Tudnod kell, hogy amíg nem ismertelek, nem érdekeltek a nők. Olyan, mintha egész életemben rád vártam volna.” Őszintén szólva Tancred e tekintetben túl rózsásra festette a valóságot. A szeme gyakran megakadt a csinos, fiatal lányokon, az viszont igaz, hogy kíváncsiságát pusztán szemlélődéssel elégítette ki. Életében először volt szerelmes, de most aztán fülig. A válasz nem váratott sokáig magára. „Egyetlen Tancredom! Bárcsak mindent elmondhatnék neked! De nem vagyok rá képes. Mégis azt szeretném, hogy tudd, mennyire kedves vagy nekem. Éjszaka telesírtam a párnámat…” Estefelé már mindketten jobban érezték magukat, amin semmi csodálkoznivaló nem volt, hisz kiváló ápolásban részesültek. Mégsem kelhettek fel. Tancred aznap éjjel végre nyugodtan aludt, olyan nyugodtan persze, amennyire eltömődött orra engedte. Rengeteg vizet ivott, így néhányszor ki kellett mennie. Egyébként mélyen aludt. Hajnalban viszont arra a rettenetes gondolatra riadt, hogy Jessica Crosst teljesen sorsára hagyták. Tenni kell valamit, de gyorsan. Míg ők betegen fekszenek és rajongó levélkéket küldözgetnek egymásnak, a szerencsétlen gyermek itt kóborol a környéken,

talán üldözői csapdába is ejtették azóta. Mollyn és Tancredon kívül nem számíthat senkire. Megpróbált fölállni. Ám ki tudja honnan, előbukkant a szolga és visszadugta a meleg dunnák közé. Idegesen és türelmetlenül ette meg finom reggelijét. Sietniük kell! Molly… el kell indulnunk! Tennünk kell valamit! De mit? Még be sem fejezte reggelijét, amikor zaj ütötte meg a fülét. Az udvarról jött. Kis idő múlva energikus léptek hallatszottak a folyosón. Kinyílt az ajtó. – Tancred, már megint beteg vagy? Megkönnyebbülés árasztotta el testét. – Apa! Anya! El sem hiszitek, mennyire örülök nektek! Cecilie letelepedett fia mellé az ágyra. – Hogy vagy? Tulajdonképpen azért jöttünk, mert az volt az érzésem, hogy hívsz minket. Valóban így történt? Úgy értem, próbálkoztál a gondolatátvitellel? Tancred elnémult. – Igen. Ezek szerint azt csináltam – mondta kissé ijedten. – Ajaj – mormogta Alexander. – Csak nem arra gondoltok ti is, hogy… – dadogta Tancred. – Hogy én is a „kiválasztottak” közé tartozom? – Nem, dehogy! Eszedbe ne jusson ilyesmi! – kiáltott fel Cecilie. – De tudod, nekem is vannak hasonló képességeim. Ezek szerint gondolatban is el tudjuk érni egymást. Mondd csak, bajban voltál? – Bajban voltunk – vágta rá gyorsan az ifjú. – Ki az a mi? – Molly és én. Molly is meg van fázva. A szomszédos szobában fekszik. Nagyon tisztességesen viselkedtem, apa! Semmi kifogásolnivalótok nem lehet.

– Ezt feltételeztük is.. – Még csak meg sem csókoltam. Persze nem is tehettem volna, mert akkor nem kaptam volna levegőt. Nagyon tele van az orrom – nevetett szégyenlősen az ifjú őrgróf. – Ugye nem azért hívtál minket, mert mind a ketten náthásak vagytok? – kérdezte türelmetlenül anyja. – Nem. A megfázás csekélység. Bár átkozottul kellemetlen. Szörnyűség történt! És tehetetlenek vagyunk. Jessica még kint bolyong valahol abban az ármányos erdőben. Rajtunk kívül senkije nincs, akire számíthatna. – Ez egy kicsit zavarosnak tűnik – összegezte a hallottakat Alexander. – Hol van a lány? Úgy értem, Molly, mert amint hallom, nem ő az egyetlen nőnemű ebben a históriában. Röviddel ezután a két beteg pokrócokba csavarba üldögélt Ursula néni szalonjában. Az újonnan jöttek előbb ittak valami meleget, és csak azután kérték meg a két fiatalt, hogy beszéljenek. – Szóval Askingében egészen furcsa dolgok történnek – kezdett bele a mesébe Tancred. – Mi az az Askinge? Kérlek, fogalmazz pontosabban – figyelmeztette fiát Alexander. Amikor végre elejétől végéig hallotta Holzensternék és az eltűnt Jessica Cross történetét, meglehetősen nyugtalannak látszott. – Ez nyilván még nem minden – állapította meg. – Molly, te miért hallgatsz? A lány lehajtotta a fejét. – Bocsássanak meg, de ennél többet én sem mondhatok. Az őrgróf egy ideig figyelte a lányt, majd fiához fordult.

– Miért nem hívtatok segítséget? El kellett volna menni a várnagyhoz. – Nincs bizalmam a várnagyokban – közölte Tancred. – Ebben igazad lehet – adta be apja a derekát. – Ezek szerint ezért próbáltál kapcsolatba lépni velünk, mert nem tudtátok egyedül megoldani a problémát? – hallatszott Cecilie meleg hangja. – Ó, többről volt szó – mondta lelkesen Tancred, megfeledkezve arról, hogy titkát meg akarta tartani. – Félelmetes dolgokon mentem keresztül megérkezésem éjszakáján. Felfoghatatlan élményben volt részem. Utána még sokáig rettenetesen féltem. – Mondd el! Tancred elmesélte, hogyan találkozott a riadt Mollyval, beszélt az ünnepségről, ahol megvitatták Jessica Cross eltűnését, és arról, hogyan indult éjjel a két lány keresésére. Elmondta, hogy eltévedt a kísérteties erdőben. Aztán meglátta a várromot, és megtalálta Salinát, a boszorkányt. Az asszony meztelenségét és felkínálkozását azonban elhallgatta. Rátért ijesztő látomásaira, majd arra, hogyan talált rá Dieter az erdő szélén. Dieter akkor azt bizonygatta neki, hogy semmilyen várrom nincs a környéken, de volt régen egy várkastély, amelyet Ó-Askingének hívtak és amelyben egy Salina nevű boszorkány lakott. Nem hagyta ki a gróffal való találkozást sem, mikor is Holzenstern egy helybéli krónikást idézve leírta Salina csodálatos külsejét… Tancredból áradt a szó. Egy szuszra elmondott mindent. Molly kerekre tágult szemmel hallgatta. Néha közbevetett volna valamit, de most nem figyeltek rá. Alexander mérges volt.

– Nem értelek, fiam. Feltétlenül beszélned kellett volna ezzel a krónikással. – Bocsássanak meg, hogy közbeszólok – hallatszott Molly bátortalan hangja. – Én nem ismerek semmiféle krónikást a környéken. Erre akár meg is esküszöm. Csak egyszerű parasztok laknak errefelé, a pap pedig nem foglalkozik ilyesmivel. – Micsoda? – csattant fel Tancred. De hiszen Holzenstern azt mondta, hogy… – Ez igazán érdekes – dünnyögte Alexander és hátradőlt a széken. Mollynak égett az arca. – Miért nem mondtad el nekem ezt, Tancred? A fiú lesütötte a szemét. – Mert olyan hihetetlennek tűnt az egész. Szégyelltem magam miatta. – Hát nem érted? Ha megkérdezel, elmondhattam volna neked, hogy Ó-Askinge igenis létezik. – Micsoda? – Tancrednak majdnem elakadt a lélegzete. – Ahogy mondom. Ott áll az Öregerdő közepén, pontosan Új-Askinge mögött. Jártam már arra néhányszor. Rosszul éreztem magam ott, úgyhogy nem csodálkozom, hogy Tancrednak sem tetszett. Valóban olyan furcsán világít arrafelé a Hold. – De miért hazudtak volna nekem? Dieter és a gróf… Alexander megenyhülve fordult fiához. – Mert csak néhány napra jöttél. Ursula elutazott, a szolgálók is újak. Könnyen kijátszhattak, hiszen nem volt kit megkérdezned. – De miért? És mi van a boszorkánnyal? – Erre én sem tudok válaszolni – mondta Molly csüggedten.

Szörnyen vonzó, ahogy ott ül, fülig pokrócba csavarva, jutott eszébe a fiúnak. Legszívesebben odament volna hozzá, hogy átkarolja, és megmondja neki, nem kell félnie, amíg ő a közelében van. Mégsem tette meg. Alexander hirtelen fölállt. – Nagyon betegek vagytok még, gyermekeim? Vajon nem kockázatos-e még kimenni velük az erdőbe? Mit gondolsz, Cecilie? Felesége tétován válaszolt. – A legrosszabbon már túl lehetnek. Ha melegen felöltöznek, talán… – Semmi kétség – kiáltotta Tancred, és hogy szándékát bizonyítsa, fölugrott székéből. A takaró közben lecsúszott róla, úgyhogy ott állt hálóruhában a szoba kellős közepén. A hirtelen mozdulat hatására elszédült. Mielőtt még elájult volna, Alexander gyorsan visszanyomta székébe. Tancred nem mert Mollyra nézni. Itt mindent roszszul csinál. Az udvarnál gáláns lovagként ismerték, itt pedig úgy viselkedik, mint egy pojáca. Éppen akkor halmoz hibát hibára, amikor jó benyomást szeretne kelteni. Talán éppen azért sikerül félre minden próbálkozása, mert bizonyítani akar? Alexander csöngetett. Amikor a szolga belépett, a következő paranccsal fordult hozzá. – Küldj valakit azonnal a várnagyért, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud! És nyergeljetek fel négy lovat a számunkra. – Parancsára, kegyelmes uram! Molly szemében elkeseredés és csalódottság tükröző Jött. Egy egyszerű bárót vagy grófot nem szólítottak volna kegyelmes uramnak. Ez a megszólítás csak egészen magasrangúaknak szól.

Tancred büszkén, ám kicsit szégyenkezve nevetett felé. Molly nem számíthatott erre, sejtette, mit érezhet most. – Milyen ember a várnagy? – kérdezte Alexander. – Azt hiszem, nem a legrosszabb – mondta Molly némi gondolkodás után. – Bár nem… persze még soha nem találkoztam vele… Nem fejezte be a mondatot, a többiek mégis sejtették mi lett volna a folytatás. Valami olyasmi, hogy „nem különösen kedves ember”. A várnagy nem váratott magára. Alexander pedig azon nyomban elmondott neki mindent. Közben a fiatalok felöltöztek és készen álltak a lovaglásra. – Molly, te mutatod majd az utat Ó-Askingébe – kérte Alexander. Azután megkérdezte a várnagyot, hogy ismeri-e a környéket. – Még soha nem jártam arra – felelte az. – Az ugyanis valamelyik grófi birtokhoz tartozik. De hallottam már róla. A durva vonású ember a köznépben bizonyára félelmet és tiszteletet keltett, ha megjelent köztük. De Mollynak igaza volt abban, hogy vannak nála rosszabbak is. Molly habozott. – A legrövidebb út Új-Askinge felől vezet, de azt hiszem… – Most inkább kerüljük el – szólt közbe Cecilie. – Nem tudnád esetleg azt az utat megtalálni, amerről Tancred jöhetett? – Szívesen látnám nappali fénynél azt a félelmetes ösvényt – jegyezte meg Tancred. – Talán elfelejteném gyötrő álmaim!

– Az Öregerdő valóban félelmetes – mondta Molly rekedten. Hangja elárulta, hogy nincs még rendben. – Jól van, megpróbálhatom. Bár Tancred is jó ideig járkált körbe-körbe, mire ráakadt az ösvényre. – Így igaz. Olyan voltam, mint egy riadt nyúl, ha felzavarják a vadászok az erdőben. Most már tényleg olyan, mint egy pojáca. Miket gondolhat róla Molly?! A leány rábukkant egy ösvényre, amelyen végül belovagoltak a sűrűbe. Tancred előtt akkor éjjel egy sajátos holdösvény nyílt meg, de nem ezen a környéken, abban biztos volt. Csöndben haladtak előre. Az ifjú már számtalanszor végiggondolta. a történteket, újabb és újabb magyarázatokat keresve. Csak nehezen tudta rendezni az eseményeket, még minden túl fárasztó volt számára. Egyvalamit azonban nem tudott kiverni a fejéből. Miért hazudott Dieter és Holzenstern Ó-Askingével kapcsolatban? Alexander és a várnagy egyetértettek abban, hogy előbb a várkastély rejtélyét kell megoldaniuk, és csak utána foglalkoznak Jessica Crosszal. Molly gyakran megállította lovát, tanakodott, vajon merre menjenek. Ezen semmi furcsa nincs, gondolta Tancred, még így is meglepte, hogy a lány milyen magabiztosan tájékozódik a sűrűben.. A fiatal őrgróf egyszer csak meglepetten fölkiáltott. – Itt kezdődnek azok az öreg fák! Nézzétek, pont olyan minden, ahogy elmeséltem! – Igazad van – erősítette meg véleményét Molly is. Már nagyon közel vagyunk.

– Ez lenne a varázsösvényed, Tancred? – hallatszott Cecilie hangja. Megálltak. – Találjátok ki! – viccelődött Tancred. Apja megborzongott. – Most már értem, miért kerített hatalmába a szorongás! A többiek is egyetértően bólintottak. Az ösvény a fölé boruló sötét lombok miatt holdvilág nélkül is éppolyan félelmetes, kísérteties hatást keltett. Szinte a végtelenbe veszett a fenyegető sötétségben. – Kellemetlen egy hely! – mormogta a várnagy. Némi borzongás után nekivágtak az útnak. Némán haladtak egymás nyomában. Nem szóltak egymáshoz, mégis mindannyian arra gondoltak, hogy ismeretlen veszélyeket rejthet még az út. Kétoldalt a sűrűben most is hallatszott a lehulló ágak keltette tompa reccsenés és puffanás. Tancred magában hálát rebegett azért, hogy ezúttal nincs egyedül. Annak pedig különösen örült, hogy nem ő lovagol leghátul. Most már azt sem értette, hogyan volt bátorsága akkor éjjel egyáltalán elindulni. Az ösvény elkanyarodott, és az öreg várkastély romja fenyegetőn emelkedett az út végén. – Isten óvjon minket – mormogta Alexander. – Szegény gyermekem! Igazán kedves apától, de másképp is fogalmazhatott volna, amikor Molly itt van a közelben! – Melyik ablakból szűrődött ki a fény? – kérdezte anyja. Tancred felpillantott az első emeleti kémlelőnyílásokra. Csak egyetlen ép ablak volt közöttük. – Ott fent – mutatott határozottan abba az irányba.

A többiek bólintottak. – Menjünk tovább – javasolta a várnagy. Ő is a látvány hatása alá került, mert halkan és titokzatosan beszélt. Megkerülték a romot, és amikor átértek a másik oldalra, leszálltak a lóról. – Javasolom, hogy egymás után menjünk be – mondta Alexander és aggódva a rozoga felvonóhídra nézett, amely némán borult a rothadó növények szagától bűzlő várárok fölé. – Esetleg a hölgyek itt is megvárhatnak minket. – Köszönjük, de nem – vágta rá gyorsan Cecilie. – Veletek tartunk! Molly is beleegyezően bólintott. Szegény lány nem érezte magát valami jól. – Tancred! – hallotta apja hangját. – Most már te vezetsz minket. – Tényleg itt mentél be? – nézett fiára hitetlenkedve Cecilie. – Láttam a fényt. Azt gondoltam, Molly és Jessica rejtőzött el a falak mögött. Cecilie kezével végigsimította fia arcát. – Hogy te milyen aranyos vagy! – mondta. Tancred, aki egyébként soha nem érezte kellemetlennek szülei kedveskedését, most sértődötten fordította el fejét. Megint csak azon járt az esze, hogy Molly mit gondolhat. Most már közelebbről látták a kapubejárót. Alexander végigjárt a falak mentén, és a piszkos harcizászlókat meg pajzsokat vizsgálta. – A címerekből ítélve nem egyszerű család lakott itt valaha… Úgy kétszáz évvel ezelőtt haltak ki. – Felmenjünk? – kérdezte a várnagy.

Kicsit félve indultak fel a csigalépcsőn, amely az első emeleti világos terembe vezetett. Tancred némán vezette őket tovább, majd megállt egy teljesen épen maradt ajtó előtt. – Ez az – mutatott rá. Hagyta, hogy a többiek menjenek előre. Hatalmába kerítette az ismerős félelem. Hallotta, amint megállnak a szobában. Némán körbejáratták tekintetüket. Tancred most már kíváncsi volt, utánuk eredt. – Ez lenne az a szoba? – kérdezte Alexander közömbösen. Tancred csalódottan nézett körbe. A szoba a bútoroktól eltekintve üres volt. A por vastagon borította be a padlót és a szoba sötét sarkait. Az óriási ágynak nyoma sem volt. De eltűntek az állatbőrök és a rengeteg bútor is. A szoba olyan volt, mintha évszázadok óta senki nem lakta volna. – Nem értem… – dadogta Tancred. – Ez nem lehet az a szoba. Bekukkantottak a szomszédos szobákba is. De mindenütt ugyanaz a látvány fogadta őket. Csupasz kőpadló és vastag porréteg. – Mégiscsak annak a szobának kell lennie – mondta végső tehetetlenségében Tancred. Visszamentek a szobába, ahol először jártak. Alexander végigjáratta tekintetét a mennyezeten és a falakon. – Úgy fest a dolog, fiam, hogy a Jéghegyek Népének vére folyik a te ereidben is. Ennek tudatában kell megítélnünk a helyzetet. Tancred elsápadt. – Azt mondod, hogy ezek szerint találkoztam Salinával? Hogy itt kísértett és én megláttam? Ez lenne a

magyarázat az erdőre is, amelyből csak úgy árad a varázslat és a gonoszság? – Nem lehet más, fiam – hallotta anyja elcsukló hangját. Molly a szoba közepén állt és a mennyezetet figyelte. – Itt nincs pókháló – jelentette ki nyugodtan. – Ezt hogy érted? – fordult hozzá a várnagy. – Úgy értem, hogy a többi szobában van pókháló, itt pedig nincs. – És a por? Azt mivel magyarázod, te lány? Molly letérdelt és megérintette. Cecilie követte példáját. – Hamu – állapította meg döbbenten. – Vajon ez mit jelent? – csodálkozott Tancred. – Csak nem azt akarjátok mondani, hogy a boszorkány és minden, ami itt volt, elégett és a füsttel együtt elszállt? Cecilie felemelkedett. – Nem. A természetes por könnyen helyettesíthető hamuval. A pókháló már nem ilyen könnyű eset. Tancred agyában fény gyúlt. Mélyet lélegzett. – Csak nem arra gondol anyám, hogy…? – Arra gondolok, hogy tanácsos lenne átkutatni a várat pincétől a padlásig. Talán megtaláljuk azokat a bútorokat. Ebben mindannyian egyetértettek. Nem volt könnyű feladat átkutatni az omladozó épületet. Rengeteg furcsa dologra bukkantak. Találtak bagolycsontvázat, régi felvonóhíd gépezetének maradványait, felismerhetetlenségig elrozsdásodott tárgyat, eldugott, kicsi helyiségeket, melyeket minden kétséget kizáróan latrinának használtak egykor… Végül a boltozatos pincében megtalálták az ágyat, darabjaira szedve. Ott voltak a kandeláberek, a faliszőnye-

gek és a báránybőrök is. Mellette egy előkelő hölgy ruhái és ételmaradványok. – Minden jel arra mutat, hogy valaki kis ideig ott lakott abban a szobában – állapította meg Alexander. – Most pedig minden itt fekszik széthajigálva. Vajon miért? És ki tehette ezt? – Salina – suttogta Tancred öntudatlanul. Mindenki ránézett. Alexander lassan az állatbőrkupac felé indult. Óvatosan emelte le egyiket a másik után. A többiek követték példáját. A várnagy egyszerre több bőrt is leemelt és akkor… Molly halkan felsóhajtott. Tancrednak zúgott a feje. Az asszony ott feküdt a bőrök alatt. Már halott lehetett egy ideje. Meztelen volt, kék köpenye épphogy csak eltakarta. Arcára torz mosoly fagyott, szeme üresen meredt felfelé. – Ez ő – mondta Tancred rekedten. – Salina. Molly a fiú karjába kapaszkodott. – Nem – suttogta. – Ez az asszony nem boszorkány. Mindenki ránézett. Molly még mindig a halottra meredt, akinek mellén seb tátongott, körötte megalvadt a vér. – Ő Holzenstern grófné testvére, a hercegnő! Kidobták, mert nagyon a terhükre volt. Mindenki azt hitte, hogy rég elutazott. – Nem mindenki – tűnődött Alexander. – Valaki nagyon jól tudhatta, hogy nem. A várnagy a halott fölé hajolt. – Két-három napja annak, hogy halott – állapította meg. – Mondja csak, őrgróf uram, amikor elhagyta a kastélyt, életben volt még ez az asszony? Tancred értetlenül nézett rá. Mit képzel ez az ember?

Cecilie fia mögé állt és bátorítóan megragadta a karját.

5. fejezet TANCRED ZAVARTAN, szinte könyörgően fölnevetett. – Csak nem gondolja, hogy…? Csak nem gondolja, hogy én követtem el? – Mondja el még egyszer, hogyan került el erről a helyről – jegyezte meg hidegen a várnagy. – De hisz nem tudom – dadogta Tancred. Ahogy már említettem, ez az asszony megkérdezte tőlem, innék-e vele egy pohár bort. Nem mertem nemet mondani neki. Utána furcsán kezdtem érezni magam. Kábult voltam és zúgott a fülem. Egyszer csak azt láttam, hogy az asszony felém indul és köpenyét leengedi a padlóra… – Erről eddig nem beszéltél – szólt közbe szigorúan Alexander. – Valóban. Kellemetlennek éreztem volna. Azután nem tudom, mi történt. Szörnyű, lidércnyomásos látomásaim voltak. Sokkal később, az erdő szélén ébredtem fel. – Ezt a mesét akarja elhitetni velem? – csattant fel a várnagy. Tancredot elöntötte a méreg. – Jó lenne, ha ezentúl jobban meggondolná, mit mond! Ez az igazság, bármennyire is nyomorúságosan hangzik! – Beszéljen tisztességesen a korona emberével – utasította rendre a várnagy és szúrós szemét Tancredra me-

resztette. – Azok az álmok… nem szerepelt bennük véletlenül egy kés is? Vagy az, hogy megölt valakit? – Nem! Ellenkezőleg! Én haltam meg álmomban. A Halottak birodalma felé tartottam. Szó sem volt késről. – Azért azt bevallja, hogy halálról álmodott? – Igen. De a sajátomról. – Hm – dünnyögte a várnagy. – Majd meglátjuk! Azt állítja, hogy nem tudja, mi történt azután, hogy… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam … szóval miután megitta azt a bájitalt? Vagy részeg volt? Tancrednak gombóc volt a torkában. Nehéz volt úgy beszélnie, hogy nyugodtnak tűnjék. – Már mondtam, hogy semmiről sem tudok! – Persze – mondta gúnyosan a várnagy. – Értem. – Miért vádolja a fiamat? Tancredot soha nem vezette gonosz szándék – lépett közbe Cecilie. Közben a mindig vidám Trondra gondolt, akit hirtelen megszállt családja rossz szelleme. Azután a szerencsétlen Kolgrim jutott eszébe. Cecilie felsóhajtott. Alexander sejtette, mi járhat a fejében. – Ki volt ez a hercegnő? – kérdezte Alexander. Az ő hangja is meg-megremegett. – A férje elzavarta otthonról. Holzensternék szintén… Vajon miért? – Nem volt jó ember – válaszolt Molly és lehajtotta a fejét. – Ezt hogy érted? Most a várnagy felelt a kérdésre. – Jó néhány feljelentésünk volt ellene. Többnyire dühös asszonyok tettek panasz nálam. Úgy tűnt, hogy… nem is tudom, hogy fejezhetném ki pontosan… szóval, nagyon szerette a férfiakat. – Vannak más asszonyok is, akik…

– Vele ez másképp volt. Neki egyszerűen meg kellett kapnia őket. Szüksége volt rá. – Már értem – mormogta Alexander. – Szóval ez volt a bűne. – Lehetséges. Egyébként sem volt túl jó a természete. Szeretett uralkodni az embereken, bántotta őket, élvezte, ha kigúnyolhat valakit. A végtelenségig önző volt. Cecilie még egy pillantást vetett a tragikus sorsú aszszonyra, mielőtt újra betakarták volna állatbőrökkel. – Csinos lehetett – jegyezte meg. – Igen, az volt – helyeselt a várnagy. – Ördögien csinos. Tancred bólintott. – És félelemétes! Én szörnyen féltem tőle. – Menjünk innen – javasolta szipogva Molly. – Azt hiszem, igaza van – mondta a várnagy. – Próbáljuk meg rendesen bezárni az ajtót, hogy amíg az embereimmel visszajövök, minden érintetlenül maradjon. Talán látogatást tehetnénk Új-Askingében is. Hangja fenyegetően csengett. Cecilie most már nem tett megjegyzést. Örült, hogy a gyanú elterelődött szeretett fiáról. Alexander és ő biztosak voltak benne, hogy Tancred nem követhette el a gyilkosságot, még akkor sem, ha megitatták vele azt a bódítószert. Másokat viszont nehéz lett volna meggyőzni fiuk ártatlanságáról. Molly másik úthoz vitte őket, amely egyben a kastélyhoz vezető fő gyalogösvény volt, és amelyre Tancred fölfigyelt azon az emlékezetes éjszakán. Szegény lány annyira kimerült, hogy Cecilie kénytelen volt segítségére sietni.

– Van valami kifogásotok az ellen, ha Mollyt visszaviszem Ursula birtokára? Ágyba kell kerülnie, mégpedig mielőbb. A férfiak beleegyeztek. Molly még elmagyarázta nekik, hogy jutnak el a legrövidebb úton Askingébe. Nem volt túlságosan nehéz odatalálni. Cecilie és ő ugyanazon az ösvényen lovagoltak viszsza. Tancred addig integetett utánuk, amíg a fák sötét lombja sátorként borult össze mögöttük. Kényelmetlenül érezte magát, félt, hogy örökre nevetségessé tette magát a lány szemében. Örült volna, ha Molly hősként ismeri meg, ám az utolsó néhány napban minden összeesküdött ellene. A három férfi gyönyörű tölgyligeteken keresztül lovagolt Új-Askinge irányába. Nemigen beszélgettek egymással, túl zaklatottak voltak az idegeik. Ha nem Tancred tette el láb alól a hercegnőt, akkor kicsoda? Valaki bizonyára berendezte számára Ó-Askingét, hogy ott tölthessék pásztoróráikat. Tancred megszólalt. – Most már emlékszem! Amikor kopogtattam az ajtón, az asszony azt mondta, hogy „gyere be”. Hangjában nyoma sem volt meglepetésnek. És két borospohár is elő volt készítve az asztalon. Alexander bólintott. – Bizonyára várt valakit. Ezt a feltételezést még a várnagy sem tudta cáfolni. Ismét hallgattak egy ideig. Egy tó mellett vezetett az útjuk. Nem volt túl nagy, de minden bizonnyal nagyon mély lehetett. Egyik oldalán meredek sziklák álltak a parton. Pontosan a part mellett haladtak.

Tancred váratlanul megállította a lovát. Apja és a várnagy értetlenül néztek. Tancred meghökkenten bámulta a vizet. – Mi van veled? – fordult hozzá apja. – Már láttam valamikor ezt a tavat! A fiatal őrgróf megpróbált visszaemlékezni. A többiek türelmesen várták. – Megvan! – kiáltott fel. – Erről hittem azt, hogy a Halottak Birodalmának folyója! Tudod, abban a szörnyű látomásban! Ide hozott a hátán a Halál lova… és… Istenem! Alexander leszállt lováról. A másik kettő követte példáját. – Még nem mesélted el pontosan fiam, miről is álmodtál. Csak annyit mondtál, hogy szörnyű Iidércnyomás gyötört, hogy a Holtak Birodalmába vittek, és hogy öröklött szívósságodnak köszönheted, hogy megmenekültél. – Igen. Először csak rémes arcok hajoltak fölém. Bizonyára csak lidércnyomás volt. Azután hideg lett körülöttem hirtelen… – Gondolom, kijöttél a kastélyból – bólintott Alexander. – Azt mondod, lovagoltál? – Igen. Vagy ültem egy kehes lovon, vagy egyszerűen a hátára fektettek. Csontos volt, nagyon csontos és ideoda imbolygott velem. – Folytasd! – Ide hoztak le a partra. Akkor azt hittem, hogy a holtak közé visznek. Már volt itt egy csónak. Biztos voltam benne, hogy rám vár. Pillantásuk önkéntelenül a partra tévedt, ahol egy kisebb halászcsónak ringatózott a vízen. – A csónak már útban volt a túlsó part felé – mondta Tancred hevesen, beszéd közben alig vett levegőt. – A

csónakos ott kötött ki, azoknál a szikláknál. A csónak mélyen ült a vízen. Akkor a férfi fölállt és kidobott valamit belőle. Élettelen testet, amelyre nehéz köveket kötöttek. A két férfi összeráncolta a szemöldökét. Tancred igyekezett meggyőzni őket. – Akkor valami olyat mondtam a csónakosnak, hogy azt hittem, át kell kelnie a vízen annak, aki már meghalt. Dühösen nézett le rám és valakihez odafordult. Rólam kérdezte őket. „Miért hoztátok ide, amikor semmi keresnivalója ezen a helyen?” Igen, ezt mondta. Azután egyre jobban eltávolodtunk a partról. Útközben csontsovány kezek értek az arcomhoz, az volt az érzésem, hogy még mindig üldöz a halál. – A fák csupasz gallyai hajoltak föléd – próbálta a rejtélyt megfejteni Alexander. – Bizonyára. Utána már csak arra emlékszem, hogy egy halottsápadt arc meredt rám a sötétből. Kerek volt és… Csak a hold lehetett az! – Nagyon is elképzelhető – vélte Alexander. – Nos, igen – hümmögött a várnagy. – Az az érzésem, hogy a fiatalembernek rendkívül mozgalmas éjszakája lehetett. Mindenesetre figyelemre méltó. – Maga is azt gondolja, hogy valóban megtörtént mindez? – Éppen ezt kell megfejtenünk. Hogy nézett ki csónakos? – Minden olyan torz volt az álmomban. Talán a méreg miatt. Nem tudok többet mondani. – Azt hiszem, mégsem megyünk Új-Askingébe – határozta el hirtelen a várnagy. – Ez most sokkal fontosabb. Megkeresem az embereimet…

– Mi pedig hazamegyünk, fiam – nézett Tancredra az apja. – Gyengének látszol még. Tancred örült apja javaslatának. – Hát, nem érzem magam valami jól. Mit gondolsz, miért mérgezett meg az az asszony? – Nem hiszem, hogy szándékosan tette – vélte Alexander. – Sok az olyan szer, amely bódulatot idéz elő. Arra pedig, hogy miért nem lepődött meg, amikor kopogtál, egyszerű a magyarázat. Várt valakit. Te pedig útban voltál. Altatót keverhetett az italodba. – Az az érzésem, Salina azzal próbálkozott, hogy… – Csak megszokásból. Elég volt számára, hogy férfi vagy. Ha nem sértelek meg a feltételezésemmel, az lehetett a szándéka, hogy elrejt valahol, amíg a szeretője ott van, hogy majd veled töltse kedvét, ha felébredtél. Tancred elhallgatott. Minden olyan zavaros volt. Ki lehetett az a szerető? És ki volt az, aki kidobta ÓAskingéből? Valaki ült mögötte a lovon, de kicsoda? – Menjünk haza – mondta ki végül hangosan. A várnagy követte őket, hogy összeszedje az embereit. Amikor kiértek az erdőből, kicsit távolabb Új-Askinge pompás épülete magasodott eléjük. A fák között lovagoltak tovább, hogy ne vegye észre őket senki. Az út végén elköszöntek a várnagytól. Amikor hazaértek, Tancred fáradtan lefeküdt. – Adjátok át az üdvözletem Mollynak – mormogta még, majd elaludt. SÖTÉT ESTE VOLT MÁR, amikor fölébredt. Felkelt és lement az ebédlőbe. Szülei éppen vacsoráztak. – Örülök, hogy felkeltél – nevetett felé anyja. – Gyere, egyél velünk. Jobban érzed magad?

– Sokkal jobban. Hol van Molly? – Alszik. Közben azon törtük a fejünket, mitévők legyünk. Apád végül úgy döntött, hogy elmegy az erdei tóhoz. Végére akar járni valaminek. – Veled megyek, apa – mondta Tancred. – Megfontoltad? – Jól érzem magam. Elmúlt a náthám… figyeljetek! Állítását alátámasztandó, orrán keresztül mélyet lélegzett. Kísérlete rettenetes köhögésrohamba fulladt. – Köszönjük a bemutatót, most már elhisszük, hogy nincs bedugulva az orrod – közölte szárazon Alexander. Tancred kiharcolta magának, hogy résztvehessen a vállalkozásban. Molly amúgyis az ágyat nyomja még, így aztán semmi kedve nem volt otthon maradni és várakozni. Csodálatos naplemente fogadta őket a tónál. A várnagy gondosan fel s alá evező embereinek kiáltásait viszszaverték a sziklafalak. Alexander és Tancred már a parton állt, amikor a király embere észrevette őket. Elébük sietett. – Még semmit sem találtunk – mondta kedveszegetten. – És ha ez így marad, akkor, uram, az álma valóban csak álom volt. – Legalábbis részben. Mert arra, hogy itt jártam, határozottan emlékszem. Minden részlet beleillik a látomásomba. – Volt azóta Új-Askingében? – kérdezte Alexander. – Nem. Minden figyelmemet lekötötte a tó átkutatása és a kísértetkastély rejtélye. Az asszonyt már elhoztuk onnan. Kapott egy tisztességes koporsót és a templom melletti kriptába helyeztük. A pap feloldozó imát mondott a bűnös asszony teste fölött. Késsel ölték meg, ahogy sejtettük.

– Mit gondol, kire várhatott aznap éjjel? – Tudja, túl sok férfi jöhet szóba. A környék mindenki bolondult érte. – Mégis az az érzésem, hogy van már gyanúsítottja. Igazam van? A várnagy bólintott. – Az a két férfi, akik szerepeltek. a fia történetében. Akik Salináról beszéltek neki. Holzenstern gróf és az ifjú Dieter. – De a hercegnő is Salinának nevezte magát! – vetette közbe Tancred. – Igen. Folytattam némi kutatást ez ügyben. Valóban létezik egy helybéli monda Salináról, a boszorkányról, aki Ó-Askingében lakott. Csakhogy ő öreg volt és visszataszító. Az a sejtésem, a hercegnőnek tetszett, hogy boszorkánynak nevezik. Izgató lehetett számára. A férfiak pedig összejátszottak vele. Valószínűleg megállapodott szeretőivel, hogy elterjesztik a hírt Salina visszatéréséről. Így teljes biztonságban érezhették magukat a régi romok között. – A feltételezése hihetően hangzik. Csakis így sikerülhetett távoltartani a kíváncsiskodókat – bólintott Alexander. Örült, hogy a várnagy végre levetette fenyegető álarcát. Így egészen okos és meggondolt embernek látszott. – Igen. Semmi kétségem nincs afelől, hogy mind Dieter, mind pedig Holzenstern gróf az asszony szeretője volt – folytatta a várnagy. – Persze rajtuk kívül még számosan lehettek. – Valami eszembe jutott – kiáltott fel lelkesen Tancred. – Dieter egyszer azt mondta nekem, hogy megpróbálják összehozni Stellával, Holzenstern lányával. Csakhogy őt másvalaki érdekli. Dietert rendkívül mulat-

tatta, mennyire meglepődnének, ha megtudnák, kiről van szó. Először azt hittem, hogy Jessicába vagy Mollyba szerelmes. Nem sejthettem, hogy éppen a hercegnőbe! Alexander hangosan tűnődött. – Nem lehet, hogy az a valaki, aki akkor éjjel ment látogatóba a hercegnőhöz, meglátta Tancredot, és féltékenységében végzett az asszonnyal? – Nem hiszem – mondta a várnagy. – Akkor egész biztos, hogy a fiatalurat sem kímélte volna meg. Tancredot kilelte a hideg, ha arra gondolt, hogy akkor éjjel hányszor kiolthatták volna életét. Leszúrhatta volna valaki vagy a méreg végezhetett volna vele. De az sem kizárt, hogy megfagyhatott volna, amikor otthagyták az erdőszélen, vagy összeszedhetett volna egy jó kis tüdőgyulladást… Kiáltás szakította félbe gondolatmenetét. – Mi történt? – fordult a várnagy emberei felé. – Azt hiszem, találtunk valamit! – hangzott a reményt keltő felelet. – Csakhogy nem tudjuk felemelni – mondta valaki más. – Szörnyen nehéz. Nem bírja el a csáklya. – Biztosak vagytok benne, hogy nem kő az? – Nem annak tűnik. A várnagy és még két másik férfi a szikla felé rohant. A csónak a vízen ringatózott. A holdfény megcsillantotta tükörképét a vízben. – Valahol ott lökte ki a csónakos az élettelen testet a vízbe – mondta Tancred. Nem tudtak kiállni a sziklára, túlságosan meredek volt mindenütt. De azért jól láthatták, mi történik közvetlenül alattuk, a csónak körül. – Knudsen nem tudna lemerülni? – kérdezte a várnagy.

Magyarázatából kitűnt, hogy az említett ember remekül úszik. – Hideg van, uram – vetette közbe egy fiatal férfi, aki szintén a csónakban állt. – Ha csak annyit teszel, hogy beakasztod a csáklyát, nyert ügyünk van – mondta neki a várnagy. – Nagyon mélyen van – dünnyögte Knudsen, de már le is vetette ruháját és beleugrott a vízbe. – Remélem, nem kapok görcsöt – kiáltotta feléjük. – Csak hozzászoksz – hallatszott a könyörtelen válasz. Knudsen káromkodott egyet, majd nagy levegőt vett és lemerült. Egy darabig még látták a felszín fölött kalimpáló lábát, majd az is eltűnt. Pillanatokon belül ismét kibukkant a feje a vízből. – Van lent valami, de az ördögbe is, szörnyen hideg a víz! Adjatok egy kést, hogy levágjam róla a köveket. Szegény fickó vacogott a hidegtől. – Ha kijössz, a vendégem vagy egy pálinkára – ígérte meg a várnagy. – Utána pedig hazamehetsz. Az ital felajánlása elég csábító volt, úgyhogy Knudsen újból lemerült. Ez alkalommal hosszabb ideig időzött a víz alatt. Tancred szíve hevesen vert. Nehéz volt elhinni, hogy álma maga volt a valóság. Felbukkant a férfi feje. – Segítsetek kimásznom! Utána pedig húzzátok erősen a köteleket! Csurgott róla a víz. Testét rázta a hideg. Tancred aggódva figyelte, nem volt biztos benne, hogy Knudsen megússza tüdőgyulladás nélkül.

A másik kettő nekifeszült a kötélnek. Nem volt könynyű dolguk, mert a súly nehéz volt, a csónak pedig ideoda himbálózott alattuk. Attól tartottak, hogy felborulhat. Lassan, nagyon lassan haladtak előre. Végre kihúzták. – Mélyen feküdhetett. Aki elsüllyesztette, tudta, hogy jó helyet választott – jegyezte meg a várnagy. A víz tetején alig láthatóan ott lebegett a test. Tancred elsápadt, amikor rájött, hogy mit lát… fehér lábak… hosszú szoknya… sápadt, élettelen, feldagadt kezek. Nem csoda, hisz napokig feküdt a tó fenekén. Azután feltűnt egy felpuffadt, sárgás arc… – Jessica Cross? – kérdezte Alexander. A csónakban álló férfiak szinte egyszerre válaszolták – Nem! Molly az, Molly Hansedatter.

6. fejezet TANCRED ELKÉPEDVE meredt rájuk. – Molly? – kérdezte értetlenül. – Mát hány Molly van errefelé? – mondta, és segélykérően apjára nézett. Alexander, aki végig mögötte állt, most fia vállára tette kezét. – Csak egyetlen Mollyról tudok az egész vidéken – mondta a várnagy határozottan. – Hogyhogy nem ismerte fel a lányt, aki velünk volt ma Ó-Askingében? – Csak három hónapja, hogy idehelyeztek. Néhányszor ugyan jártam Askingében, de mindig a hercegnő

kicsapongásai kapcsán. Akkor nem találkoztam sem Mollyval, sem azzal a másik leányzóval. A csónak kisiklott a partra. Tancred meglátta a csónak alján heverő nőt. Szóval, ő Molly. Bársonyköpeny volt rajta, és amennyire eltorzult vonásai alapján megállapíthatta, idősebb volt, mint az ő… Mint az ő kije? – De hát akkor ki az a lány, aki most otthon alszik Ursula birtokán? – kérdezte remegve. – Ő, akit… – Nem lehet más, csak Jessica Cross – felelte a várnagy. – Kezdem érteni az egészet. Furcsállottam ugyanis, hogy Molly, az egyszerű szobalány ilyen művelt és jó modorú legyen. Mindig tudta, hogyan viselkedjen. Fiam, neked soha nem tűnt fel ez? – kérdezte Alexander. Tancred maga sem értette, hogy lehetett ennyire vak. Már akkor észre kellett volna vennie, amikor pénzt adott a lánynak. Végül is alamizsna volt, és akkor Molly… azaz Jessica olyan furcsán nézett rá. – Nem felelte apjának. – Úgy látszik, a szerelem teljesen elvakított. Tancredban hirtelen harag lobbant. Jessica becsapta. A bolondját járatta vele! Játszott az érzéseivel! – Soha többé nem akarom látni – suttogta maga elé. – Ugyan, ugyan – figyelmeztette apja. – Először próbáljuk megfejteni a történetet. Hideg fejjel és tárgyilagosan. Kérlek, tedd félre még egy kis időre az érzelmeidet! – Hát nem érted, apa? Ő volt az első lány, akibe szerelmes voltam! – Tévedsz, fiam, megértelek. Ha szükséged van rá, járj egyet egyedül és hagyd elpárologni a mérged. De

fogadd meg a tanácsom! Ne menj vissza Ursula házába ilyen állapotban! – Egyáltalán nem megyek vissza – mondta Tancred elcsukló hangon. – Inkább térdig járom a lábam, de… – Jobb is, ha elmész – mondta apja ridegen. – Két szerencsétlen nő holttestére bukkantunk egyazon napon. Te pedig nem szégyelled magad és úgy nyafogsz, mint egy kamasz, akit vérig sértettek. Ahelyett, hogy azon tűnődnél, vajon miért cselekedett így szíved szép szerelme. Menj, legalább nyugodtan gondolkodhatunk! Tancred végképp összeomlott. Apja kimértsége magához térítette. – Bocsáss meg, apa! Ígérem, hogy nem panaszkodom többé. Kicsit csalódott vagyok. Nem érzem magam valami jól a bőrömben. – Ebben nem kételkedem. Én is így éreznék a helyedben. – Nézzük meg közelebbről a holttestet – ajánlotta a várnagy –, mielőtt elszállíttatom Új-Askingébe. MOLLY HANSEDATTERT hátulról verték fejbe Valószínűleg azonnal meghalt. A köpeny, amelyet viselt, Jessica Crossé volt, állította az a férfi, aki már többször megfordult Askingében. – Ezek szerint a mi kis barátnőnk köpenye eredetileg Mollyé lehetett – tette hozzá nyugodtan Alexander. – A feleségemnek feltűnt, hogy a köpenytől eltekintve a lány ruhája gazdagságról árulkodik. – Akkor sem látom, milyen összefüggés lehet a két gyilkosság között – jelentette ki Tancred, aki úgy döntött, ezentúl gondosan titkolja lelki sebeit.

– Pedig kellett, hogy legyen. Nem ölnek meg két aszszonyt ugyanazon az éjszakán csak úgy kedvtelésből – jegyezte meg a várnagy. Közben elérték az askingei birtok határát. A gróf szemmel láthatóan nem örült érkezésüknek. Tancred bemutatta társait. – Engedje meg, gróf úr, hogy bemutassam az apámat, Paladin őrgrófot és a várnagy urat. – Igen, már ismerjük egymást – mormogta Holzenstern a várnagy felé. – Csak nem Jessicáról hoztak híreket? – És Mollyról is. – Csak nem? – ámuldozott Holzenstern. – Csak nem találták meg őket? – Sajnálom uram, de rossz hírt kell közölnöm önnel. Molly Hansedatter halott. – Halott? – Leütötték, a holttestét pedig bedobták a birtokával szomszédos tóba. Jessica Cross pedig titkos helyen van. Csak így lehet biztonságban. Értelmes ember ez a várnagy, gondolta elégedetten Alexander. Stella némán, jól ismert merevségével állt szülei mögött. Szép volt, de hiányzott belőle minden elevenség. – Igazán nem értem – mondta a gróf. Mind a hárman döbbenten várták, mi következik még. – És ezzel még nincs vége. Grófnő, sajnálattal kell közölnöm, hogy a testvére, a hercegnő is halott. Leszúrták Ó-Askinge romjai között. – A testvérem? – bámult rájuk az asszony. – Hiszen rég elutazott!

– Minden jel arra mutat, hogy már régóta az elhagyott várban lakott. Az a gyanúm, hogy ez alatt az idő alatt el sem hagyta azt a helyet. – Felkavaró a története, uram – sápadozott a grófnő. – Mi folyik itt egyáltalán? – Éppen ezt igyekszünk megfejteni. Megengedik, hogy átkutassuk az istállót? – Az istállót? Ha gondolják – dünnyögte Holzenstern megadón. – Parancsoljanak! – Egyre inkább az az érzésem, hogy előbb Moll… azaz Jessicával kellett volna beszélnünk – mondta a várnagy, miközben átvágtak az udvaron az istálló felé – Azt hiszem, igaza van – bólintott Alexander. – Van néhány dolog, amire magyarázattal szolgálhatott volna mielőtt eljöttünk ide. – Örömmel venném, ha nagyságod továbbra is együttműködne velem ebben a szomorú ügyben! – Boldoggá tesz, ha megengedi – felelte Alexander – Annak ellenére, hogy a fiam alaposan belekeveredett. Végül is az ő álma vezetett nyomra minket, nemde? – Igen! Tanulságos éjszaka lehetett a számára. Ha már úgyis itt vagyunk, ki fogjuk hallgatni a Holzenstern családot. Alexander diplomatikusan megkérdezte: – Bizonyára őket is úgy hallgatja ki majd, mint másokat szokott. Külön-külön, hogy ne tudják kisegíteni egymást, ugye? A várnagy elképedt egy pillanatra, mert ő már csak a fal mellé szokott állítani mindenkit egy csoportba és úgy folytatja le a kihallgatást. Mégis gyorsan rávágta: – Hát persze! Természetesen úgy! Nem is olyan rossz ötlet, gondolta, okos ez az őrgróf. Egyébként nem volt túl jó véleménnyel az arisztokráciá-

ról. Nem mintha a népről más véleménye alakult volna ki. Az idősebb Paladin csavaros esze mégis lenyűgözte. És milyen jó megjelenésűek mind a ketten. Bár a fiú még zöldfülű egy kicsit. Mégis kedvelte Tancredot, minden bumfordisága ellenére. Az őrgrófnő igazán kellemes, elegáns asszony. Rendkívül eleven és jószívű. Kár, hogy nem tartott velük. No és Molly… vagyis Jessica pedig kedves, náthásan is bájos leány, aki semmit nem ért az egészből. Azért jó lenne néha tudni, hogy mit forgat a fejében! Ő is hozzájárult az események összekuszálásához. Remélhetőleg nem kell majd megvádolni semmivel. A zöldfülűnek bélyegzett Tancred új javaslattal állt elő. – Dieterrel nem kellene beszélnünk? – Hamarosan arra is sor kerül – felelte higgadtan a várnagy. Addigra már bent is voltak az istállóban, ahol az állatok szaga friss szénaillattal keveredett. – Nos – szólalt meg Alexander –, hol kezdjük a keresést? És mi az, amit keresünk? A várnagy maga sem tudta pontosan, de az volt az érzése, hogy azon a helyen kellene kezdeni, ahol Molly Jessicát várta, amíg az visszaszaladt némi pénzért. – Igaza van – helyeselt Alexander. – Szörnyen nagy ez az istálló! Jól tettük volna, ha előbb Jessicával beszélünk. Tancred nehezen szokta meg, hogy imádott Mollyját Jessicára keresztelték. Bár azt nem tagadhatta, hogy az új név jobban áll a lánynak. Viszont már egyáltalán nem tekintette imádottjának. Jessica kiesett a kegyeiből.

Találomra keresgéltek a prüszkölő lovak között. Úgy tűnt, az állatok nincsenek túl nagy bizalommal irántuk, így okosabbnak látták, ha visszatérnek az épületbe. – Gyere már – kiáltott Tancrednak Alexander. – Várj egy kicsit – hallotta a fiú hangját még mindig az istálló belsejéből. – Azt hiszem, találtam valamit! A két idősebb férfi megkönnyebbülten föllélegzett és visszasietett. Tancredot az istálló egyik sarkában találták, egy szerszámosasztal mellett állt. Faásót tartott a kezében, amelyet vassal vontak be. – Mintha vérnyomok lennének rajta – mutatta a szerszámot apja és a várnagy elé. – Igaza van. Bár ennek több oka is lehet. – Ha közelebbről megnézi, néhány hajszálat is felfedezhet rajta. Hosszú hajszálakat. A lószőr másképp néz ki. Kivitték az ásót a fényre. – Jó lenne tudni, hogy Mollynak milyen színű volt a haja. Sajnos a vízben minden árnyalat besötétül. De ha nem tévedek, ez a pár hajszál szőkésbarna, ugye? – Igen, nevezhetjük így is – egyezett bele Alexander. – Ügyes voltál, Tancred! Tancred szétzúzott önbecsülésének jólesett a dicsérő szó. – Itt ölhették meg Mollyt – állapította meg a várnagy. – Gyorsan végeztek vele. – Bár Jessica hosszú ideig keresgélt a házban, a holttest eltüntetéséhez idő kellett. Alaposan eltüntették, Jessica hiába kereste. – Kicsit furcsa az egész. A támadónak mindenképpen a hátsó ajtón kellett bejönnie. Nézzük meg közelebbről!

Odamentek. Kint már sötétedett. Feketén terültek el előttük a bevetetlen földek. Az erdőbe lovasösvény vezetett. – Ha azt használták, nem csoda, hogy gyorsan eltűntek – jegyezte meg a várnagy. Tancred megfontolandó ötlettel állt elő. – Bárki legyen is a gyilkos, segítőtársra volt szüksége. – Igen, ez így van – mondta Alexander. – Legalább ketten kellett, hogy legyenek. Van néhány kérdés, amire csak Jessica adhatja meg a választ. Jó lenne megtudni például, milyen minőségben volt Molly a házban… Tancred éppen mondani akart valamit, amikor érdes hang szakította félbe apja monológját. – Mit kerestek itt? Nagydarab, durva arcú ember állt az istálló ajtajában. – Gondolom, maga a lovászfiú – fordult felé a várnagy. – Lovászfiú? – hahotázott a férfi. – Én vagyok a nagyságos grófnő kocsisa. Hanem arra feleljetek, mi keresnivalótok van itt! Milyen jogon törtök be más emberek birtokába? – Én a várnagy vagyok. Ők pedig a segítőtársaim. Azért jöttünk, hogy kivizsgáljuk egy Molly nevű szobalány halálának a körülményeit. Feltételezzük, hogy itt az istállóban ölték meg. A másik oka annak, hogy itt vagyunk, a nagyságos grófnő testvérének a meggyilkolása. A kocsis erre már nem figyelt. Elsápadt. – Miket beszél itt? Hogy Mollyt megölték? Az én kicsi Mollymat? Istenem, ugye nem igaz? Kezével eltakarta az arcát és visszatámolygott az istállóba. Alexander, Tancred és a várnagy összenézett.

– És én már azt gondoltam, hogy elkaptuk az egyik gyilkost! A külseje alapján képesnek tartottam ilyesmire. Hát ilyen könnyű megítélni valakit – töprengett Tancred. Visszamentek az udvarra. Áthaladva az istállón nem látták a kocsist, de valamelyik sötét sarokból jól hallották vigasztalhatatlan sírását. Bementek az udvarházba. A várnagy a grófnővel akart először beszélni. – A nőket könnyebben szóra lehet bírni – mormogta, – Talán elárul néhány dolgot a férjéről. A grófné sápadtságát csak kiemelte a nővére halála miatt felvett gyászruha feketesége. A többnyire semmitmondó kedvességgel mosolygó grófnőnek nehezére esett rendezni arcvonásait. – Kezdjük egy mellékes kérdéssel. Milyen kapcsolat fűzte a kocsisát Mollyhoz? A grófnő meglepődött. – A kocsishoz? Miért…? – Szabályosan összeomlott, amikor értesült a szobalány haláláról. – Vagy úgy! Bizonyára feleségül akarta venni. De a lány nem akarta. – Milyen minőségben alkalmazták Mollyt? Holzenstern grófnő elfintorodott. – Mindig is Jessica szobalánya volt. Meg a bizalmasa. Molly gyakran megzavarta a ház nyugalmát. Fennhordta az orrát, kihívóan viselkedett, és Jessicán kívül másnak nem engedelmeskedett. Elkényeztette a lányt és ellenünk fordította. – Volt… szeretője? – Mollynak? Én nem tudok róla. De nem lepődnék meg, ha lett volna. – Hány éves volt?

– Nehéz megmondani. Huszonöt és harminc között lehetett. Már a Cross család idejében is itt volt. – Most pedig beszéljünk a hercegnőről! Holzensternné arca megrándult: – Semmi kedvem halottakról társalogni önnel, uram Nyugodjanak békében! – Ez rajtunk nem segít. Tudjuk, hogy több férfihez is kapcsolat fűzte. Önök pedig elzavarták. Megkérdezhetem, miért? Talán az volt az oka, hogy a házbéli férfiakra is szemet vetett? A grófnőnek elment a kedve a mosolygástól. – Uram, remélem, tisztában van azzal, hogy családunknak csak egy férfitagja van! Mégis kire gondol? – Pontosan arra, akire ön. Az asszonyt felzaklatta a várnagy szívóssága. – De hiszen a férjem megvetette őt! Éppen ő volt az, aki elkergette. Én nem haragudtam rá. Fölháborító a pimaszsága, több kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni. Isten áldja! Az asszony hangja elcsuklott a sírástól. Fölugrott helyéről és kisietett a szalonból. – Nem volt vele túl nagy szerencsénk – nézett Alexanderre a vámagy. – Talán a férjével többre megyünk, de előtte feltétlenül beszélni akarok Jessicával. – Tulajdonképpen én is – mondta Alexander. – Nem jutunk sokra a segítsége nélkül. A gróf arca hamuszürke volt, amikor belépett, keze remegett. – Egyelőre csak egy kérdésünk lenne önhöz. Remélem, kielégítő választ kapunk A gróf várt. A várnagy kíváncsian fordult feléje.

– Miért beszélte be az ifjú őrgrófnak, hogy ÓAskinge nem létezik? – Több válasz is adható a kérdésre. Bár kétlem, hogy bármelyiket is elhinné nekem, ugye? – Aligha. – Hát jó – sóhajtott fel a gróf. – Meg akartam akadályozni, hogy itt szaglásszon a környéken. – Mi oka volt erre? – Hát nem érti? – Nem egészen. Azzal tisztában vagyunk, hogy kalandja volt a hercegnővel. Nem is érdekelne minket, ha nem ölték volna meg! Ez viszont már érdekessé teszi a dolgot. A férfi arca elvörösödött. – Nem én voltam az egyetlen – fűzte hozzá gyorsan. – Ezzel is tisztában vagyunk. Mondjon neveket! – Nem tehetem, hisz az… – Az ifjú Dieter? – Igen, az ifjú Dieter is. – Mások is? – Feltételezem. De a többieket nem ismerem. Sajnálom. – Köszönöm, ennyi elég egyelőre. Azért később lesz még néhány kérdésünk. Küldje be, kérem, a lányát. – Hisz Stella mit sem tud az egészről! – Kérem, ennek az eldöntését bízza csak rám! Belépett a viaszbaba. Zaklatottsága most néhány emberi vonást csalt az arcára. Száját összeszorította. Gyönyörű volt. Tancrednak mégsem kellett volna a világ minden kincséért sem. A várnagy eddig többször is bizonyította ravaszságát. Sohasem tett fel fölösleges kérdéseket, például hogy tu-

dott-e arról, hol rejtőzik a nénje. Ezt úgyis letagadta volna. Ennél okosabbat kérdezett: – Molly a barátnője volt? – Molly? – sziszegte a lány. – Mit képzel? – Mondana nekünk valamit a fiatal Dieterről? Úgy értesültünk, hogy össze akartak házasodni. A lány értetlenkedve felhúzta a szemöldökét. – Szó volt róla. Ám én eddig nem adtam, a beleegyezésemet – Mit. tud Dieterről? – Dieterről? Itt laknak a szomszédos birtokon. Édesapja meghalt, az anyjával él együtt, de ő irányítja a gazdaságot. Egyébként báró. Az apja befolyásos ember lehetett. Ha másképp lett volna, a szüleim nem szemelik ki a számomra. – Jessica Cross és maga barátok voltak? – Hogyhogy voltak? Róla is úgy beszélnek, mintha halott lenne! – Nem, dehogy. Szóval? Stella tűnődött egy ideig. – Hát nem is tudom. Annyira mások vagyunk. A várnagy kérdezett még egy-két dolgot, majd elengedte a lányt. – És most induljunk Jessicához! – mondta határozottan. – Dieter várhat egy kicsit. AMIKOR VISSZATÉRTEK Ursula Horn birtokára, Cecilie azzal fogadta őket, hogy „Molly” még alszik. Nem volt más választásuk, mint hogy fölmenjenek a lány szobájába. Szegényke szánalmasan festett, csak az orra hegye látszott ki a vastag takaró alól. Tancred fájó szívvel nézte

a lányt. Bár inkább a rekeszizma szorult össze, mert a közhiedelemmel ellentétben a szerelmesek ezen a ponton a legérzékenyebbek, ha bánatuk van. – Üdvözlöm, Jessica Cross – köszönt a várnagy, mire a két nő riadtan nézett felé. Cecilie azért, mert még nem tudott semmit. – Remélem, megmagyaráz nekünk néhány dolgot, amit nem tudunk megfejteni! Mégpedig kielégítően! Tegye kérem félre a dajkameséket. – Honnan tudják, hogy én vagyok Jessica Cross? – suttogta elszörnyedve. – Mert megtaláltuk Mollyt. Halott. Leütötték istállóban, majd a tóba dobták. Nos? – Igen, halott – suttogta csendben a lány. – Szóval te tudtad? – tört ki Tancred. Szegény lány sírni kezdett. – Igen. Amikor visszamentem az istállóba, már halott volt. Félelmemben rejtőztem el az erdőben. Összevissza bolyongtam a sűrűben. Azt sem tudtam, mit csinálok. Erre nem számítottak. Egészen másra gondoltak. – De arra még volt időd, hogy köpenyt cserélj a halottal! – szólt hozzá Alexander szigorúan. – Nem, dehogy! – hallatszott az ágyból. – Éppen ezért rémültem meg annyira. Ugyanis Molly még akkor odaadta a köpenyét, amikor elindultunk. Az övé nagyobb volt és melegebb. Én neki adtam az enyémet. Így az, aki leütötte Mollyt, azt hitte, engem tesz el láb alól. Nagyon sötét volt odabenn. Csönd borult a szobára. Tancred szólalt meg végül. – Akkor miért mondtad nekem, hogy Mollynak hívnak? – Nem voltam teljesen magamnál. Azt hittem, úgy lesz jó, ha mindenki azt gondolja, Jessica Cross örökre

eltűnt. Reméltem, hogy valahol máshol új életet kezdhetek. – De ennek semmi köze Molly halálához. Ugyanis aki meggyilkolta, később feltétlenül rájött, hogy tévedett. – Tudom – sóhajtott Jessica. – De nem merték bevallani senkinek, hogy Molly halott, én pedig életben vagyok. Különben leleplezték volna magukat. – De azt már nem tudhattad, hogy ki fogja felfedezni Molly hulláját? Bizonyára semmi köze nem volt az egészhez. – Nem – felelte Jessica rekedten. – Láttam, amikor kihozták és feltették egy lóra. Az erdő szélén üldögéltem és a birtokot figyeltem. – Ezek szerint láttad, hogy ki az? – Nem, Sajnos nem láttam. Éjszaka történt. Csak anynyit láttam, hogy valaki ül a lovon, mögötte, a ló hátára vetve pedig van valami. – Jessica! Te ezek után sem mondtad el nekem az igazat! – mondta sértődötten Tancred. – Még mindig nem értesz meg! Egyszer elmondtam neked, hogy nem vagyok méltó hozzád. Most is csak ezt tudom mondani. Keservesen sírni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Fölkavarták az események. A várnagy folytatta. – Azt tudtad, hogy a hercegnő Ó-Askingében van? – Nem tudtam! De maga a tény nem lep meg. – Miért nem? Most már el kell mondanod mindent, Jessica – fordult hozzá komoly arccal Alexander. – különben téged gyanúsítanak Molly meggyilkolásával. A lány az ajkába harapott. Minden erejével azon volt, hogy magába fojtsa a sírást. Segélykérőn Tancredra pillantott, de az úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Cecilie sietett a segítségére. – Azt mondtad, hogy aki megölte Mollyt, annak tudatában tette, hogy te vagy az. Miért akart volna bárki megölni téged? – Ezt igazán nem… nem mondhatom el. Minden rosszaságuk ellenére törődtek velem… – A Holzensternekre gondolsz? Hát ők lennének azok, akik… A lány bólintott. – De nem tudom, melyikőjük. – Azt hallottam, hogy a jövő hónapban leszel nagykorú – szólalt meg a várnagy. – És akkor a Holzenstern család földönfutóvá válik. Ez már elég ok egy gyilkossághoz? – Soha nem volt arról szó, hogy elmennek – nézett rá szomorúan a lány. – De a birtok a tiéd lesz, ugye? – Eddig is az enyém volt. Ők csak igazgatták és vigyáztak rám. – Tehát valami egyéb okuk lehetett, te magad mondtad. Ki vele! A lány hevesen köhögni kezdett. Miután túl volt rajta, megszólalt. – Szeretnék néhány szót váltani az őrgrófnővel négyszemközt. Megengedik? – Nem, nagyon sajnálom – mondta kérlelhetetlenül a várnagy. – És Tancreddal? – Vele sem. – Személyes dologról van szó! – Kénytelen lesz mindannyiunk előtt elmondani! Jessica lesújtottnak látszott. Végül belevágott.

– Hát elmondom! De ha nehezen tudnák megemészteni, kérem fogják be inkább a fülüket és felejtsék el, amit hallottak! Holzensternék házassága nem olyan boldog, mint amilyennek tűnik. Szüleik akaratának engedelmeskedve házasodtak össze, de soha nem tudták elviselni egymást. Gondoskodtak egy gyerekről kötelességszerűen, de attól kezdve, ha jól tudom, semmi közük nem volt egymáshoz. A grófnőnek ez bizonyára megfelelt, mert ő nem annyira… szenvedélyes természet. Teljesen kielégíti a zsebkendők és az ezüstneműk számolgatása. No, és az udvari pletykák. Élvezettel beszél a más családokban történt botrányokról. Mindezt nem azért mondom el, mintha közönségesnek tartanám, a néném egész egyszerűen ilyen. Alexander bólintott. – Folytasd! Mit tudsz a grófról? – Hát igen… – Jessica tétovázott. – A gróf új vadászterületeket keresett magának. – Erre mi is rájöttünk. Ő maga vallotta be, hogy többször meglátogatta a hercegnőt Ó-Askingében. Minden bizonnyal ő tette az asszony számára lakhatóvá a romokat. Jessica egyetértett velük. – El tudom képzelni. Csakhogy a hercegnő szükségmegoldás volt számára… a gróf mást szeretett. – Mollyt? – Mollyhoz kutya-macska kapcsolat fűzte. Nem, a gróf mást szemelt ki magának. Több mint két évig próbálkozott megszerezni… – Ugye téged? – kérdezte csendesen Alexander. Jessica felsóhajtott. – Igen. Először szerelmet vallott nekem. Közben egyfolytában izzadt és remegett. Ez abban az évben történt;

amikor idejöttek. Nem, nem szolgáltathatok ki egy másik embert így… Hiába bocsátanának meg nekem, én soha nem bocsátanám meg magamnak! – Megértjük a kételyeidet, de sajnos be kell fejezned! Fontos. És számíthatsz a diszkréciónkra. Jessica nagyot nyelt. – Undorodom magamtól – suttogta. – Rettenetes volt, amikor elmondta, milyen szerencsétlen házasságban él a feleségével, és hogy én vagyok az első, igazi szerelme. Nem hittem el egy szavát sem. Megígérte, hogy keres egy helyet, ahol titokban találkozhatunk; Azt mondta, hogy boldoggá tesz, megnyitja előttem gyönyör kapuit…! Undorító volt! Megszöktem. És Molly velem együtt, mert megfogadta, hogy a gondomat viseli, és nem hagy el soha. Hamar ránktaláltak. A gróf továbbra sem hagyott békén, és én igyekeztem eltitkolni a rettegésemet. Soha nem tudtam volna megbántani. Talán túlzottan tapintatos voltam vele. Ez igazán nem nemes tulajdonság, hanem gyengeség. – Lehetséges – tűnődött Alexander –, de semmi esetre sem elítélendő gyengeség. – Köszönöm – suttogta szegényke. – Szörnyű évek voltak, uram! Könyörgő, szerelemre éhes tekintete mindenüvé követett. Ha csak egy pillanatra egyedül maradtunk, máris szorongatni kezdte a kezem. Minden fortélyomat latba kellett vetnem, ha nem akartam kettesben maradni vele. Télen már nem elégedett meg ennyivel, megpróbált megcsókolni. Mollynak köszönhetem, hogy nem sikerült. Szörnyen összekaptak miattam. Mollyt azonnal elbocsátották szolgálatukból. Kétségbeestem. Molly volt az egyetlen barátom és támaszom. Ismét szökni próbáltunk, de sikertelenül. A grófnőnek nem szólhattunk, mert igazán nem érdemelte meg, hogy fel-

fedjük előtte férje szörnyű titkát. Stella előtt is hallgatnunk kellett. – A két másik asszony nem figyelt fel semmire? – Nem. A gróf rendkívül elővigyázatos volt. Olyan volt ez a néhány év, mint a legrosszabb lidércnyomásos álom. Az állandó óvatosság, ugyanakkor a felszínen ügyelnem kellett, hogy barátságos legyek vele, de úgy, hogy ne érthesse félre! – Ismét szökni készültél? – Igen. A gróf rákényszerített. – Hogyhogy? – fortyant fel Tancred. – Stella az édesanyjával látogatóba ment valahová a szomszédba – szipogta a lány. – Én mit sem tudtam erről. Lefeküdtem a szobámban. Elaludtam. Az ajtómhoz nem volt kulcs, már jó ideje eltűnt, és sehol nem találtam meg. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a gróf rajtam fekszik… szabadulni próbáltam. Ó, milyen visszataszító volt! Sikítozni kezdtem, erre megijedt és elrohant. Átszaladtam Mollyhoz. Ő igyekezett megnyugtatni, de én szökni akartam. Nagy nehezen felöltöztetett, majd az istállóhoz rohantunk, hogy lovakat szerezzünk magunknak. Most már nagyon szégyellem, hogy ilyen fegyelmezetlen voltam. Egész testemben reszkettem. Molly azt hitte, fázom. Így cseréltünk köpenyt. Jessica szeme riadtan csillogott, amikor újra átélte annak az estének minden pillanatát. – És aztán? – A várnagy szívesen hallotta volna a folytatást. Jessica magához tért. – Molly azt mondta, hogy pénzre van szükségünk, különben nem boldogulunk. Én azonban nem hagytam abba az ordítást, mire ő megpofozott. Nem azért, mert bántani akart, de csak így tudott megnyugtatni. Valóban

abbahagytam a jajveszékelést. Mondtam, hogy tudom, hol van a pénz. Visszaosontam a házba. Egy félreeső úton mentem, hogy ne találkozzam azzal a… azzal a… – Folytasd – kérte Alexander. – A pénz nem volt a helyén. Még sokáig keresgéltem. Ideges voltam, a kezem remegett. Amikor visszamentem az istállóba, Molly már ott feküdt a szalmán. Éppen ő, aki mindig olyan kedves volt hozzám… Jessica ismét sírvafakadt. Némi időbe telt, mire öszszeszedte magát. – Pánikba estem. Túl sok volt mindez egyszerre. Félőrülten szaladgáltam az erdőben. Akkor jutott eszembe, hogy ha a gróf nem tudja meg, hogy élek, békén hagy örökre. Tudom, hogy valószerűtlen gondolat, de nem voltam magamnál, amikor kitaláltam. Ezért használtam Molly nevét. Gyűlöltem a sajátomét, mert bemocskolták. Minél messzebb akartam kerülni innen, de találkoztam Tancreddal és ő olyan kedves volt… én pedig szerettem volna újra látni… Ezért maradtam. – Szóval azt mondod, hogy nem a gróf akart végezni veled? – kérdezte a várnagy. – Vagy pedig aki megölte, valóban Mollyt akarta megölni. Tudhatta, hogy a te köpenyed van rajta. – Erre már igazán nem szolgálhatok magyarázattal. Jessica szégyenlősen Tancredra nézett. – Most már érted, miért mondtam azt, hogy nem vagyok méltó hozzád? Lerántottak a mocsokba, nem kerülhettem el, hogy beszennyezzem magam… – Igazat beszélsz? – szólt közbe gyorsan Cecilie. – Sikerült neki véghezvinni, amit tervezett? Jessica esdeklően pillantott rá. – Menjetek ki, légyszíves! – kérte a férfiakat Cecilie. A három férfi szó nélkül engedelmeskedett.

Cecilie megfogta a leány kezét. – Most már beszélhetsz, Jessica! A saját jövőd miatt kell megtenned. És a gróf miatt is beszélned kell. Gonoszul bánt veled, ezért bűnhődni fog. Ám ha sikerült megerőszakolnia, nincs számára kegyelem. – Muszáj? – Igen. – Nem tudom. Amikor felébredtem, rajta már nem volt ruha… Undorító volt, puhány és kövér… a kezével a testemet tapogatta. Oda nyúlt, ahová nem lett volna szabad. Utána valami keményet és forrót éreztem, ami utat keresett magának. Minden erőmmel ellenálltam, karmoltam, ütöttem és kiabáltam… Jessica lesütötte a szemét szégyenében. – Éreztél fájdalmat? – kérdezte Cecilie. – Fájdalmat? – Amikor az a valami utat keresett magának. Jessica elgondolkodott. – Azon kívül, amikor megragadott a durva kezével, nem éreztem fájdalmat. – Akkor, azt hiszem, nem sikerült neki tűnődött Cecilie. – Tudod, egy fiatal lány számára az ilyesmi fájdalommal járhat. Jessica csöndben feküdt az ágyban. Végre fellélegezhetett. – Hála neked, Istenem! – suttogta. – Valóban hálás lehetsz. Ugyanis ha megtörténik, lehet, hogy gyereket várnál tőle. Cecilie látta, hogy a lány az ájulás határán van. Megfogta az állát és megsimogatta. – Túl vagy rajta! És nem kell többé találkoznod a gróffal! – Istenem! Boldog vagyok, hogy nem történt baj.

– Meglátod, most már minden jóra fordul. – Olyan tisztátalannak érzem magam! – Erre semmi okod – nyugtatta meg Cecilie. – Úgy érzem, túlságosan is lelkiismeretesen cselekedtél. Már régen ki kellett volna adni az útját ennek a… – Molly is ezt mondta. De nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Inkább elszöktem. – Eleinte nem értettem, mi fűz az egyszerű Mollyhoz, akiről mindenki azt mondta, hogy szemérmetlen teremtés. De most már értem. Molly nagyon jó ember volt. – Igen – felelte szomorúan Jessica. Cecilie beengedte a férfiakat. Tancred egy szót sem szólt, zordonan leült a szőnyegre. Torkát sírás fojtogatta. Csalódott volt. – Úgy tűnik, semmi sem történt – nyugtatta meg őket is Cecilie. – A lánynak nem esett baja. – Hála Istennek – lélegzett fel Alexander. – Tudod Jessica, beszélgettünk egy kicsit odakint. Meg tudnád még mondani, hogy kik azok a szomszédok, akiket Holzenstern grófnő és a lánya meglátogatott? – Hát, két különböző helyen voltak. Stella Dieternél volt, a grófnő Wendelsékhez ment. – Wendelsék? Nem a gazdasági épületekkel szemben laknak? Akkor nem kellett messzire mennie. – Egy mérföldnyi utat tehetett meg. Ha önnek ez közel van, akkor… – A mi esetünkben igen – válaszolta a várnagy. – Szóval ez történt akkor éjjel. Lássuk, mi volt a következőn? Amikor Tancred céltalanul bolyongott az erdőben, nos… Mollyt akkor süllyesztették a tóba. Utána pedig egy ismeretlen lovas végiglovagolt vele a part mentén. Szóval ketten voltak. A csónakos, Tancred szerint, azt

kérdezte a lovastól: „Miért hoztátok ide, amikor semmi keresnivalója nincs itt!” – Végre megvan az összefüggés a két gyilkosság között – állapította meg Alexander. – Vajon kit várhatott a hercegnő, amikor Tancred váratlanul betoppant a várba? Holzensternt? Esetleg Dietert? Cecilie! Kérlek, vigyázz Jessicára, amíg mi kifaggatjuk Dietert. Lesz hozzá néhány kérdésünk! – Nem ennétek előbb valamit? – Enni? Kinek van most ideje ilyesmire? – kérdezte Alexander, és már lovagoltak is a báró birtoka felé.

7. fejezet DIETER NEM NEHEZÍTETTE a dolgukat. A fiatalemberhez gyorsan eljutottak a hírek, és bár késő volt, mégsem tért nyugovóra. Gondosan bezárta a szalon ajtaját, majd látogatói felé fordult. – Nem szeretném, ha anyám bármit is hallana a beszélgetésünkből. Kérem, foglaljanak helyet! Némi feszengés után Dieter törte meg a csendet. – Már vártam önöket. Gondolom, a hercegnő miatt szeretnének beszélni velem. – Nem csak miatta. Mollyról se feledkezzen meg! – Mollyhoz semmi közöm. Ami viszont a hercegnőt illeti, hajlandó vagyok mindent őszintén elmondani. – Ennek örülök – mondta a várnagy. – Kérem, fogjon bele!

– Hát… köztünk legyen szólva, egy ilyen Isten háta mögötti vidék meglehetősen unalmas tud lenni, ugye értik, mire gondolok. A hercegnő megjelenése valóságos felfrissülés volt ebben az álszent, bigott környezetben. A gróf és én tudtunk egymásról… – Egy pillanatra – szakította félbe a várnagy. – Csak önök ketten látogatták a hölgyet, vagy voltak mások is? – Hát az elején… szóval az elején az egész környék lázban volt. Botrány botrányt követett, ezért a hercegnőt kiutasították az egyházközség területéről. Holzenstern gróf egy nap azzal a javaslattal állított be hozzám, hogy vigyük az asszonyt Ó-Askingébe. – Mi az ördögért kereste fel a vetélytársát? Dieter lehajtotta a fejét. Megköszörülte a torkát, majd válaszolt a kérdésre. – Nos, a hercegnő igényeinek nehéz volt megfelelni. Egyetlen férfi soha nem lett volna képes kielégíteni az asszony vágyait. Társadalmi helyzetem megegyezik a gróféval. Távol állt tőle a gondolat, hogy holmi jöttmenttel osztozzék az asszonyon. – Most már értem. Ki rendezte be a szobát? – Együtt. Mindketten vittünk bútorokat, igyekeztünk lakályossá tenni a romos épületet. Az ágy természetesen mindig is ott volt, csak helyre kellett hozni. – Megbeszélték, ki mikor látogatja meg az asszonyt? – Igen. Minden második éjjel. Néha napközben is. – A hercegnő beleegyezett a döntésükbe? – El volt ragadtatva! Gondolják csak meg! Dánia nagy részén nemkívánatosnak nyilvánították a jelenlétét. Németországban sem volt jobb a helyzet. – Azért azzal remélem tisztában voltak, hogy ezt nem űzhetik a végtelenségig?

– Így van. Már kezdett elegem lenni. A grófnak is. Említette, hogy komolyabb tervei vannak. A hercegnő csak játékszer volt számára. Azt hiszem, rajta vezette le a feszültségét. Sajnálom, ha durván fejeztem ki magam. – Mi történt azon az éjszakán, amikor Molly meghalt? – Vasárnap volt, ha nem tévedek. Éppen én voltam soron. – Értesüléseink szerint aznap este Stella látogatta meg önt. Dieter felsóhajtott. – Igen. Már azt hittem, sohasem fog elmenni. Órák hosszat beszélgettek anyámmal számomra érdektelen dolgokról. – Utána mégis elment a várba? – A hercegnőhöz bármikor lehetett menni. – Másnap, ezek szerint, a gróf úr volt soron. – Igen. Korán reggel, amikor kilovagoltam, Tancredra találtam az erdő szélén. Eszméletlenül feküdt a fűben. Elszörnyedtem, amikor Salináról és valami várromról kezdett beszélni. A gróf, a hercegnő és én még idejében megegyeztünk abban, hogy elterjesztjük a régi történetet Salina létezéséről. Így akartuk távol tartani a kíváncsiskodókat Ó-Askingétől. Tancreddal egyszerű volt a helyzet. Mivel idegen volt a vidékünkön, könnyen elhitettem vele, hogy amit látott, valójában nem létezik. – Holzenstern ugyanezt tette! – szólt közbe Alexander. Az őrgrófnak sikerült megzavarnia Dieter gondolatmenetét. Rövid töprengés után folytatta. – Úgy látom, jobb, ha tényleg mindent elmondok. Éppen akkor értem oda a lovammal, amikor Holzenstern letette a fűbe az ájult Tancredot. Elmesélte, hogy fiú elju-

tott a várba, a hercegnő pedig valamilyen bódítószert kevert az italába. Éppen el akarta rejteni a fiút, hogy az ő távozása után elszórakozzon vele. Holzensternnek egyáltalán nem tetszett az ötlet, mivel mással már nem akart osztozni a hercegnőn. Ezért döntött úgy, hogy Ursula Horn birtokához közeli helyre viszi. Megegyeztünk, hogy mind a ketten hazudni fogunk majd, ha Tancred kérdéseket tesz fel. A gróf hazalovagolt, én pedig felébresztettem az ifjú őrgrófot. Némán hallgatták a történetet. Dieternek nyilván fogalma sem volt arról, vallomásával mi mindent bizonyít. Ezek szerint Holzenstern volt a lovas. A rejtély kulcsa a kezükben volt. Most már csak annak kell a végére járni, hogy ki volt a csónakos, vagyis ki az, aki Mollyt a tóba süllyesztette. Dieter szavai azt bizonyították, hogy a grófnak köze van a hercegnő halálához. – Ezek szerint másnap nem is ment el a várhoz – kérdezte ravaszul a várnagy. – Dehogynem! Tancred látogatása nem rettentett el. Hiszen elhitte a kísértetkastélyról és a boszorkányról szóló mesét. A várnagy még egyszer föltette a kérdést. – Valóban elment másnap éjjel Ó-Askingébe? – Igen. – Ugye a hercegnőt nem találta ott? – Dehogynem. Jókat nevettünk Tancred előző esti látogatásán. – Azt elhiszem! – szólalt meg Alexander némi töprengés után. Mindannyian tévedtek. A hercegnőt nem akkor éjjel gyilkolták meg, amikor Tancred ott járt. Az ismeretlen, akire a hercegnő várt, a gróf volt. Ám a hercegnő még másnap éjszaka is élt.

Dieter észrevette, hogy zavarban vannak. Várta a következő kérdést. – Mikor jöttél el a hercegnőtől akkor éjjel? – kérdezte Tancred. – Ez bizony jó kérdés – mormogta a várnagy, Tancred pedig elvörösödött büszkeségében. – Nos – folytatta Dieter a vallomást –, nézzük csak… Elég korán értem oda. Igaz, hogy már sötétedett. Igen, nem lehetett olyan későn, mert anyám még ébren volt, amikor hazaértem. – És a hercegnő? Életben volt, amikor elindult? – Természetesen! – És azóta? – fordult hozzá Alexander. – Látta azóta a hercegnőt? – Nem. A következő éjszaka a grófé volt. Tegnap éjjel pedig nem mentem oda. – Miért nem? – Mert anyámnak vendégei voltak és nekem kellett hazakísérnem a hölgyeket. Mire ezzel végeztem, már olyan késő lett, hogy semmi kedvem nem volt holmi fárasztó pásztorórához. – Az igazat mondja? – Esküszöm, hogy minden, amit mondtam, az utolsó szóig igaz. A vámagy felemelkedett székéből. – Köszönjük, nincs több kérdésünk. De abban biztos lehet, hogy még visszajövünk. Alexander is fölállt, ám úgy tűnt, hogy töri a fejét valamin. – Egy pillanat! Uram, nem emlékszik arra, hogy látott-e valakit bemenni a grófnőhöz, amikor az utolsó éjjel nála járt? Dieter alaposan végiggondolta a kérdést.

– Nem, nem láttam, de… – Nos? – Amikor kilovagoltam a várból… a ló hirtelen nyugtalan lett. Az erdőből pedig zajt hallottam. Akkor azt gondoltam, hogy vadállat járhat a sűrűben és az ijesztette meg a lovamat. De lehetett éppúgy egy menekülő ember is. Ebben nem vagyok biztos. A várnagy elégedetten bólintott. – Ha mégis ember volt, csak a hercegnő gyilkosa lehetett. Ugyanis amikor megtaláltuk, úgy két-három napja halott volt már. Aznap éjjel végeztek vele, amikor ön nála járt, uram. A báró felsóhajtott. – Felettébb kellemetlen gondolat. Miután látogatói elmentek, Dieter még sokáig tűnődött a hallottakon. Már rég maguk mögött hagyták az udvarházat, amikor a várnagy Tancredhoz fordult. – A hang, amelyet álmában hallott nagyságod, úgy értem a csónakos hangja, nem származhatott egy nőtől? – Dehogynem! Végig kell gondolnom… – Rendben. Csöndben vártak Tancred válaszára. – Nem. Férfihang volt – mondta végül határozottan Tancred. Biztos vagyok benne. Ráadásul láttam is. Szúrós szeme volt, arcvonásai eltorzultak, de férfi volt. – Abban a kábulatban nem is láthattad másképp – szólt fiához az őrgróf. – Elképzelhető, hogy egyébként ép, akár megnyerő is az arca. De a hangja döntő bizonyíték lehet. – Férfi hangja volt. Biztos vagyok benne. – Értem – mondta a várnagy.

– Várjunk csak – állította meg lovát hirtelen Alexander. – Különbözőképpen idézted fel az eseményeket, Tancred. – Igen? Észre sem vettem. – Nos. Először úgy mesélted el, hogy a csónakos, amikor meglátott téged, azt mondta: „Miért hoztátok ide?” Egy másik alkalommal azonban úgy fogalmaztál, hogy „Hogy került ez ide?” Melyik hangzott el valójában? Fontos lenne tudni. Tancred zavartan nézett apjára. – Gondolkodj nyugodtan – biztatta az. Csendes kora tavaszi éjszaka volt. Köd szállt a földekre. Néhol halvány fény világított a házak ablakából. A legtöbb helybéli már nyugovóra tért. Az emberek földműveléssel keresték a kenyerüket, és mindennap korán keltek, hogy idejében megfejjék a teheneket. Egyedül poroszkáltak az úton. A két idősebb férfi türelmesen várta Tancred válaszát. A fiú gondolataiba merült. Hirtelen fölemelte a fejét és határozott hangon azt mondta: – Úgy hangzott pontosan, hogy „Miért hoztátok ide? Semmi keresnivalója itt.” – Végre! – kiáltott fel Alexander. – Ezek szerint azt mondta, hogy „hoztátok”. Azaz tegezte őket. – Vissza tud emlékezni, hányan lehettek jelen? Hányan voltak magával, és hányan voltak a tavon? Tancred becsukta a szemét, hogy maga elé idézze a képet. – Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna – mondta szomorúan. – Nagyon nehéz pontosan felidézni… Még arra sem emlékszem, hogy ült-e rajtam kívül még valaki a lovon. – Szeme hirtelen felcsillant. – Azaz

mégis! Emlékszem, úgy ültem, vagy feküdtem, hogy nekitámaszkodtam valaminek. Tehát valaki nyeregben tartott, hogy ne essek le. És az a valaki csak Holzenstern lehetett. De rajta kívül nem volt velünk senki. – És a csónakban? – A csónakban is csak egy ember ült. De… – Igen? Tancred nem válaszolt azonnal. – Valami felrémlett bennem. A csónakban egyvalaki ült, de a parton, ott mintha lett volna még valaki. Nem láttam, ezért lehet, hogy tévedek. Viszont megéreztem a jelenlétét. Nem, nem merem biztosan állítani. – Hárman lettek volna? – kérdezte a várnagy. – Kérem, ne vegye biztosra ezt! – Jó, jó. Mégis olyat mondott, amin érdemes elgondolkodni. Mind a hárman benne lennének? Az egész Holzenstern család? – Éjszaka volt még, Tancred? – kérdezte az apja. – A hold fent volt az égen. – Persze. Különben hogyan láttad volna, hogy mi történik. Tancred megállította a lovát. – Nem. Nem lehet. – Miről beszélsz, fiam? – Nem lehettek Holzensternék. Ugyanis a háromból kettő biztos, hogy férfi volt. – Igazad lehet. Most meg a várnagy állt meg. – Knudsen – mondta és elhallgatott. – Knudsen? – kérdezte Alexander. – Hát nem ő volt az, aki lemerült a szerencsétlen Molly holttestéért? – Éppen erről jutott eszembe. Nem hiszem, hogy bűnös lenne bármiben. Ennek ellenére beszélnünk kell vele.

– Mit forgat a fejében? – Még nem tudom pontosan. Eszembe jutott valaki, akit esetleg kizárhatnánk a gyanúsítottak sorából. Bár lehet, hogy mégsem. Apa és fia kíváncsian néztek a várnagyra. – Most nem látogathatjuk meg Knudsent – vélte Alexander. – Bizonyára alszik. – Ma sokáig dolgoztak az embereim. Egyébként Knudsen ott lakik abban a házban, és ha jól látom, fény szűrődik ki az ablakán. Menjünk, sietnünk kell. Tancred semmit sem értett az egészből, mégis engedelmesen követte a várnagyot. Knudsen éppen lefekvéshez készült, amikor beállítottak. Már otthon volt egyszer, de csak ruhát váltott és már ment is vissza a tóhoz. A várnagy nem vesztegette az idejét, azonnal a lényegre tért. – Amikor lemerültél a vízbe, rögtön láttad, hogy Molly az áldozat? – Nem. Nem láttam. Végig azt hittem, hogy Jessica kisasszony az, mert az ő köpenye volt rajta. – De az arcát csak láttad? – Nem, mert a csuklya a fején volt, elöl pedig összehúzták, úgyhogy egyáltalán nem lehetett látni az arcát. Én téptem fel a csuklyát, és csak azután láttam meg, ki az. – Köszönöm, Knudsen, sajnálom, hogy ilyen kései órában zavartalak. Most már mehetünk. Amikor Új-Askinge felé vették az irányt, megszólalt Alexander. – Megint töri a fejét valamin, nemde? – Igen. Lehet, hogy tévedek, de ha nem, akkor nagyon kell sietnünk. – Azt hiszem, sejtem, mire gondol. Ugyebár a titokzatos csónakos személyére akar fényt deríteni.

– Eltalálta. – Arra gondol, hogy a csónakos maga sem tudta, kinek a holttestét süllyeszti a tóba? – Pontosan, kegyelmes uram! – Azt hiszem, az az ember mindenre képes. Félek, hogy valami még történni fog! – Úgy gondolja, hogy ő ütötte le Mollyt az istállóban, abban a hitben, hogy Jessica az? – Nem, nem hiszem. – Ebben egyetértünk. Hiszen akkor látta volna az arcát, amikor összehúzta a csuklyát. Lovaikat egyre gyorsabb iramra ösztökélték. – Jó néhány órája már, hogy itt jártunk – nyugtalankodott Alexander. – Azóta sok minden történhetett. Tancred nem értette, miért lett ilyen sietős hirtelen. Bevágtattak a sötét udvarba. – Ébresztő! Ébresztő! Itt a várnagy az embereivel! – kiabálta a várnagy. Leugrott lováról és teljes erőből verte az ajtót. Végre gyertyát gyújtottak odabenn. Az egyik szobalány ijedten dugta ki fejét az ajtórésen. – Hát nem zaklattak minket épp eleget délután? – fordult álmosan a várnagy felé. A férfi a lány után sietett. – Mindenki jól van? – Hogy jól vagyunk-e? Molly halott, a hercegnő halott, Jessica eltűnt. Mi kellene még? – Én Holzensternékre gondoltam. Ébressze fel őket, nyomban! – Mi ez a zaj? – hallatszott a gróf hangja az emeletről. Hamarosan mind a hárman megjelentek, hálóruhában.

– Én vagyok – mondta a várnagy. – Hol lakik a kocsis, grófnő? – A kocsisom? Mit akarnak vele? A várnagyot felbosszantotta az asszony értetlensége. – Feleljen a kérdésemre! – kiáltott az asszonyra. A családot megdöbbentette a durva hang. A szobalány válaszolt úrnője helyett. – A cselédházban lakik. De azt hiszem, hogy most éppen nincs ott. Láttam még az este az ablakból, hogy az erdő felé tart. Nagyon furcsán viselkedett. Egész nap az istállóban ült és hallgatott. – Az erdő felé? Pontosan mikor? – Nincs olyan régen. Éppen lefeküdni készültem. Eloltottam a gyertyát és röviddel utána maguk már dörömbölni kezdtek az ajtón. – Gyere ki és magyarázd meg, merre ment! Volt nála valami? – Egy kötél. Talán egy elkóborolt lóért indult. – Az erdőbe? Jobb lesz, ha sietsz és megmutatod! Miután a lány elmondta, merre menjenek, megsarkantyúzták lovaikat és heves vágtába kezdtek. Már meszsziről fölfigyeltek egy óriási bükkfára, amely a többi közül kiemelkedve nyújtózott az ég felé. Arra irányították a lovakat. Amikor odaértek, még hallották, hogy a férfi leugrik az egyik vastag ágról. Alexander előrelovagolt és rövid kardjával egyetlen csapással elvágta a kötelet. – Nem hittem volna, hogy nyomorék létére ilyen gyorsan tud mozogni, kegyelmes uram! – Ó… a lábam miatt! Ennek nincs semmi jelentősége. Siessünk! Nagy nehezen leoldozták a férfi nyakáról a kötelet. Tancred bénultan figyelt, másutt jártak a gondolatai. Ap-

ját most először nevezte valaki nyomoréknak a jelenlétében. Nehezen tért magához. Otthon egyáltalán nem volt beszédtéma, hogy Alexander Paladin sántít, illetve, hogy kicsit húzza a jobb lábát. Tudták, hogy apjuk súlyosan megsérült a harmincéves háború alatt, és később szüleik kemény harcot vívtak azért, hogy ismét járni tudjon. Méghogy nyomorék! Eközben a várnagy és Alexander azzal foglalatoskodott, hogy levegőt juttasson a félig már megfulladt ember tüdejébe. – Hagyjanak meghalni – suttogta. – Molly halott. Nélküle nincs értelme semminek. – Maga olyan fiatal még – mondta a várnagy. – Kezdje újra az életét valahol máshol. Jó kocsisokra mindenhol szükség van. Ezek szerint nem maga ütötte le a lányt? – Hogy én? Soha nem bántottam volna az én Mollymat! – Nem. De esetleg Jessica kisasszonyt igen. – Soha, soha! Én nem vagyok rossz ember! Baleset volt. Tudják, ő nem tehet róla. Csak meg akarta ütni és akkor ő elcsúszott és beverte a fejét a kőpadlóba. Utána szegény olyan szerencsétlen volt, hogy segítettem neki eltüntetni őt a tóban. Nem akartam, hogy nehézségei legyenek a baleset miatt… – No, no – méltatlankodott a várnagy. – Jó lenne, ha neveket is használna a történetében! A maga úrnője, Holzenstern grófnő azt állította, hogy meg akarta ütni Jessicát, de a lány megcsúszott és beverte a fejét a kőpadlóba. Maga segíteni akart a grófnőn, mert megsajnálta. Így fogta Jessica Cross holttestét és elsüllyesztette a tóba. Tudta, hogy senki nem hinne a grófnőnek. Emellett a grófnő megfenyegette magát, úgyhogy nem is volt más választása.

– Pontosan így történt, uram – mondta rekedten a kocsis. Kezével a torkát tapogatta. – Tudja, már voltam börtönben, de a nagyságos asszonynak sürgősen kocsisra volt szüksége, úgyhogy alkalmazott. Később viszont kihasználta, hogy ismeri a múltamat és sok mindenre rákényszerített. Mindig azzal fenyegetett meg, hogy ha nem engedelmeskedem, elárul és megfoszt a munkámtól. Most is kényszerített. A köpeny csuklyáját összevarrta, úgyhogy nem láttam az arcát. Egyébként is sötét volt. És egyszer csak kiderült, hogy az én édes Mollym volt az! Ó, Molly! Soha nem bocsátom meg neki. De magamnak sem. – Mondjon valamit arról az éjszakáról, amikor a lányt a tóba dobta! Valaki más is odament a tóhoz, mégpedig lovon, ugye? A férfi csak nehezen tudott beszélni. Látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. – Szörnyen megijedtem, mert a gróf volt az. Egy fiatalembert hozott a lován. Féltem, hogy meglát minket, de a grófnő… – Ugye a parton állt? – Igen. Az asszony megnyugtatta a grófot. Sokáig beszélt hozzá, de túl messze voltam, így nem értettem, mit mond. Akkor a fiú fölébredt és rám nézett. Félni kezdtem és rászóltam a grófra, hogy minek hozta ide, amikor semmi keresnivalója itt. A gróf erre sarkon fordult és ellovagolt. – Nocsak! A gróf ezek szerint nem tudta, hogy a lány halott? – Nem. Izgatott lett, amikor meglátott minket, de a grófnő lecsillapította. Mondom, nem tudom, miket beszélt neki.

– Bizonyára azt, hogy éppen Mollyt süllyesztik a tóba – mormogta Alexandernek a várnagy. – A gróf ki nem állhatta Mollyt. – Most már engednek meghalni? – Az isten szerelmére! Miket mondasz? – Akkor adjanak valamit inni! A várnagy előhúzott a zsebéből egy kis üveget. – Nesze – nyújtotta oda a kocsisnak. – Idd ki az egészet, szükséged lehet rá! Az üveget majd kérem vissza. Nos, akkor mesélj valamit a hercegnőről is! Mikor végeztetek vele? A kocsis fájdalmasan felnyögött. Amikor készen volt az ivással, visszaadta a várnagynak az üveget. Az ital szemmel láthatóan jót tett neki. – A hercegnőről nem tudok mit mondani. Csak anynyit, amit maguk is tudnak, hogy szerette a férfiakat. Istenemre mondom, nem én tettem! Vigyen el az ördög, ha hazudtam volna! Feltették a férfit egy alacsony lóra, és visszaindultak Holzensternék birtoka felé. Amikor megérkeztek, a szerencsétlen kocsist a szolgák gondjaira bízták. Határozottan megparancsolták nekik, hogy vigyázzanak rá, nehogy még egyszer kárt próbáljon tenni magában. – Szabadon engedi? – kérdezte Alexander a várnagyot. – Igen. Bűnhődött már eleget! Meg aztán kényszer hatására cselekedett. A családot nem kellett felébreszteni, nem feküdtek le újra, miután látogatóik elmentek. A keleti égboltot már rózsaszínre festették a nap első sugarai. – Stella kisasszony lefeküdhet – mondta a várnagy. – Neki semmi köze az egészhez.

A lánynak most is kifejezéstelen volt az arca. Miközben kiment, Tancred azon tűnődött, hogy vannak-e egyáltalán érzései. A fiatal őrgróf szörnyen fáradt volt már, de jelen akart lenni a rejtély megoldásánál, ami szerinte már nem váratott magára sokáig. A Holzenstern házaspár velük szemben foglalt helyet, ki-ki a maga karosszékében. A grófnő hatásos, ráncokba rendezett hálóköpenyt viselt. Száján a jól megszokott édeskés mosollyal várta, mi következik. A gróf nyugalmat erőltetett magára, de gyöngyöző homloka elárulta valódi lelkiállapotát. – Hajlandó bevallani, asszonyom? – fordult a várnagy a grófnő felé. – Ugyan mit? – kérdezett az vissza hűvösen. Úgy tűnt, nehéz lesz kibillenteni egyensúlyából. – Akkor kénytelen leszek én elmondani. Kérem, javítson ki, ha tévedtem valamiben. Vasárnap este Wendelséknél volt látogatóban. Amikor hazajött, bevitte a lovát az istállóba. Miközben a lóval foglalatoskodott, meghallotta Jessicát és Mollyt, akik az istálló felé tartottak. Jessica hisztérikus volt, mert az ön férje megpróbálta megerőszakolni. A gróf megadóan mormogott valamit. Felesége csak ennyit fűzött hozzá a hallottakhoz: – Szemérmetlen hazugság! Annak a gyereklánynak beteges a fantáziája! A várnagyot nem érdekelte az asszony véleménye, zavartalanul folytatta a történetet. – A lány, aki Molly köpenyét viselte, visszaosont a házba. Természetesen nem látták meg magát. A másik lány, akin Jessica köpenye volt, magának háttal leült. Azt hitte, valóban Jessica az. És akkor önben, asszonyom, fölébredt a bosszú. Eszébe jutott, hogy el kell hagyniuk a

birtokot. Egyik emberem érdeklődött Új-Askinge pénzügyi helyzetéről. Tisztelt férjének sikerült ezt a birtokot is tönkretenni. Tudta, hogy nem kerülhetik el a botrányt. Ám a legnagyobb kellemetlenséget mégsem ez okozza majd, hanem hogy a férje meg akarta erőszakolni ifjú rokonukat. Akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válna, milyen rettenetes házasságban élnek már évek óta. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nincs ínyére a házasélet, de megnyugtatjuk, e tekintetben megértjük önt. Nővére kicsapongó élete bizonyára megrémítette és teljesen érzéketlenné tette, már ami a férfi-nő viszonyt illeti. Nem akart olyan lenni, mint ő, csakhogy ezzel átesett a ló másik oldalára. Megértem a szenvedését, de ezzel még nem nyerhet bocsánatot a lány megölése miatt. Nem merném állítani, hogy féltékenységből tette. Úgy vélem, távol áll öntől az efféle szenvedélyesség. Inkább birtokféltésnek nevezhetnénk: senki másé ne legyen az ön férje. El tudom képzelni, amint ott áll az istállóban és hidegen, megfontoltan cselekszik. Az ütés jól sikerült. Maga pedig elszalad. – Muszáj végighallgatnom ennek az embernek a fecsegését? – fordult férjéhez a grófnő. Száját a szokásosnál egy kicsit jobban összeszorította. A gróf nem felelt. Arca bíborpiros volt. Hiszen ő szerette Jessicát. Rosszul esett neki, hogy felesége megpróbált végezni vele. A várnagy várt egy kicsit, de miután egyikük sem szólalt meg, folytatta. – Feltételezem, hogy látta, amint a másik lány visszatér, meglátja társát és kétségbeesetten beveti magát az erdőbe. A grófnő még mindig hallgatott.

– A halottat el kellett tüntetni valahogy. Visszament az istállóhoz, amennyiben nem volt ott egész idő alatt, és felfedezte tévedését. Mollyt ölte meg! Egyetlenegy ember segítségére számíthatott. Tudta, hogy mivel zsarolhatja kocsisát. Csakhogy éppen a kocsis szíve választottjával végzett! Kutyaszorítóba került. Ám kénytelen volt kockázatot vállalni. Összekötözte a lány csuklyáját, hogy ne látszódjék az arca, a kocsis pedig bekapta a horgot. Abban a hitben, hogy a köpeny alatt Jessica teste van, felvitte az erdőbe és elrejtette, amíg maga kiötlötte, mi módon szabadulhatnának meg tőle örökre. Tancred már képtelen volt követni a várnagy gondolatmenetét. Ennek ellenére összeszedte magát, szerette volna hallani a történet végét. – Másnap mindahányan Ursula Horn grófnőhöz voltak hivatalosak – folytatta a várnagy. – Nem maradtak túl sokáig, rögtön azután elmentek, hogy az ifjú Tancred visszavonult. Az ifjú őrgróf félálomban ült a helyén, de amikor saját nevét hallotta, fölkapta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy Holzensternék szinte vele egy időben távoztak. – Ön, asszonyom, amint hazaért, fölkereste a kocsisát, hogy az éj leple alatt bedobják Mollyt a nem messze levő erdei tóba. Meglepetésére egyszer csak fölbukkant férje, lován az ájult Tancreddal. El sem tudta képzelni, mit keres a férje ilyen későn az erdőben. Ó-Askinge felől jött, de magyarázkodása, hogy ájultan talált a fiúra, nem nagyon győzte meg. Ön közben csendben, hogy a kocsis ne hallja, elmondta férjének, hogy baleset történt, és hogy Molly haláláért ön a felelős. A grófnak nem volt más választása, mint hogy elfogadja a felesége cselekedetét, hiszen maga is pácban volt. Molly egyébként sem jelentett semmit a számára, sőt tulajdonképpen terhére volt

neki is. Így gyorsan ellovagolt. Másnap Ön egyfolytában azon tűnődött, mit kereshetett férje előző éjjel Ó-Askinge környékén. Nem tudom, miért kezdett el gyanakodni, hiszen a férje amúgy is minden második éjjel kimaradt. Lehetetlen, hogy egyszer sem vette észre. Talán eszébe jutott, hogy férje valaha érdeklődést mutatott nővére iránt, bár erről úgy sem lenne hajlandó beszélni nekem, ezért nem is faggatom. Nem tudta legyűrni kíváncsiságát, így másnap este, ez a gyilkosság utáni harmadik éjszaka volt, elment Ó-Askingébe. Látta, amint a fiatal Dieter távozik a kastélyból. Igen, asszonyom, Dieter hallotta önt… A várnagy itt nem mondott teljesen igazat, mert Dieter nem azt állította, hogy a grófnőt hallotta. – Bement a kastélyba, és ott találta a testvérét. Ön mindig félt a botrányoktól, Holzenstern grófnő, eltekintve mások botrányos ügyeitől, melyeken remekül szórakozott. A nővére, a hercegnő pedig mindenhol, ahol csak megjelent, felkavarta a kedélyeket. És akkor felrémlett önben, milyen könnyen kiderülhet, hogy a férjének is viszonya volt vele… Dieter könnyen rájöhet, fűzte tovább gondolatait. Kénytelen vagyok elmondani önnek, hogy Dieter végig tudott a dologról. Végre sikerült színt varázsolni az asszony arcára. Szeme dühösen csillogott, orcája kipirult, bizonyára a haragtól. – Hogy becsületén ne essék csorba (hisz talán Jessicával is ezért akart végezni), megölte a nővérét is. Kést döfött a mellébe. Utána levonszolta a pincébe, kitakarította a szobát, lépésről lépésre, gondosan hamut hintett a kőre, hogy porosnak lássék. Csak a pókhálókat nem tudta pótolni. És éppen ez tűnt fel nekünk, amikor a kastélyban jártunk. Csak ezután kezdtük keresni a nővérét.

A grófnő kiegyenesedett székében. – Végzett, uram? Igazán pompás történetet mesélt el nekünk! Egy dologról azonban megfeledkezett: hogy mindezt bizonyítania is kell. – Téved, asszonyom! Tancred látomása mindenre magyarázatot ad, Jessica pedig… – Jessica? – hallatszott a gróf rekedt hangja. – Igen, Jessica. Ne aggódjon, uram, biztonságban van. Távol az ön mocskos kezétől és felesége gyilkos kedvétől. Emellett kezünkben van a kocsis vallomása is. Föl akarta akasztani magát az erdőben. – Remélem, sikerült neki! – Idejében fölfedeztük és levágtuk a kötélről. Él, és hajlandó mindent tanúsítani. Attól tartok, a kedves férje is szívesen tanúskodna. Látja, asszonyom, van néhány érvünk ön ellen. Például az, hogy azt a nagy ágyat, ami Ó-Askingének abban a bizonyos szobájában állt, földarabolták. Erre csak egy nőnek lehetett szüksége, aki egyedül képtelen lett volna lecipelni az ágyat a pincébe. Nehezen tudná bizonyítani az ellenkezőjét. Tancrednak eszébe jutott, mit mondott Ursula néni. Szerinte Stella nagymamája révén rossz vér került a családba. A grófnő és a hercegnő példája ezt igazolni látszott. A gróf sem dicsekedhetett jó természetével, úgyhogy szegény Stella nem örökölt sok jót a szüleitől. Remélem, gondolta a fiú, azért kiheveri majd ezt a csapást és jó sora lesz. A grófnő fölemelte a fejét. – Megérdemelte! – kiabálta. – Isten a tanúm rá, mennyire megérdemelte. Kár, hogy nem sikerült végeznem Jessicával! Gyűlöltem, mert tőle függtünk mindenben. Nem bánom, hogy végül Mollyval végeztem helyette. Az pedig, hogy beledöfhettem a kést abba a cafatba,

valóságos kielégülés volt! Nem bántam meg semmit, megérte, bármi legyen is a büntetésem! Ezt ugyan nem túl nehéz kitalálni, gondolta Alexander. Hóhér kezére jut. De mi legyen a gróffal? Megbüntetik házasságtörésért és az erőszakoskodásért, de életét nem veszíti el. Kínvallatásnak vetik alá, megfosztják rangjától, esetleg dologházba küldik, de az is lehet, hogy nem. Miután kiszabadul, Jessica továbbra is ki lesz téve kéjsóvár rokonának. Ez pedig nem történhet meg, döntötte el határozottan Alexander. Beszélnem kell Ceciliével! ÉS CECILIÉNEK MOST IS helyén volt a szíve. Magával vitte a lányt Sjaellandra. Előrementek, hogy a lánynak ne kelljen végigszenvednie tovább a megalázó kellemetlenségeket, amivel a tárgyalás járt. Stella a birtokon maradt, szereztek neki egy intézőt. Jessicának nem volt kedve visszatérni Új-Askingébe. Minél távolabb akart kerülni még a környékről is. A grófnak megtiltották, hogy a birtokon mutatkozzék. Cecilie elrendezte, hogy Jessica megkapja Leonora Christina gyermekei mellett a nevelőnői állást. Különösen a kétéves Eleonora Sofia Ulfeldtnek volt szüksége odaadó gondozásra. A kislány gyakran betegeskedett. Megviselte, hogy a szülei Németalföldre utaztak. Jessicával gyorsan egymásra találtak. Alexander és Tancred Jütlandon maradt, amíg minden elrendeződött. – Megbocsátottad már Jessicának a „gyengeségét”? – A „gyengeségét” ? – kérdezte Tancred és lassan ízlelgette a szavakat. – Amennyiben arra gondoltál, hogy nincs bizodalma az emberekben, akkor azt kell felelnem,

hogy az a lány annyira megsértett, hogy soha többé nem akarom látni. – Ez bizony nem lesz nehéz. Édesanyád Gabrielshustől távol keres neki helyet. – Ennek igazán örülök. Ezek szerint nem tudja, hol lakunk, én ugyanis soha nem említettem neki a rangom és azt sem, hogy van egy kastélyunk. Azt szerettem volna, ha magamért szeret meg és nem a nevemet szereti bennem. Alexander némán figyelte fiát. Egy bárkán álltak és nézték, hogyan közelednek Sjaelland partjaihoz. Tancred vállát két erős kéz ragadta meg. – Figyelj ide, fiam! – szólalt meg apja. Tancred megijedt, mert még soha nem látta ilyen dühösnek apját. Arca egészen elfehéredett. – Figyelj ide, te önző bíró! Fölfogtad, hogy valójában mit mondasz? Te egy szóval sem említetted Jessicának, hogy ki vagy. De szerinted ez a legnagyobb rendben volt így. Még meg is magyaráztad magadnak, hogy jogos, ha hazudsz neki. Szegény lányt halálfélelem gyötörte, amikor találkoztatok. Önvédelemből hallgatott arról, ki is valójában. És ezt nevezed te megbocsáthatatlan bűnnek! – Alexander eltolta magitól fiát. – Bevallom, csalódtam benned! Semmi kedvem tovább beszélgetni veled! Tancred bénultan állt és távozó apja után nézett. – Istenem! Mit tettem? – kiáltotta kétségbeesetten. – Apám! Apám! Megkeresem őt és bocsánatot kérek tőle. Meg kell tudnia, milyen végtelenül szeretem! Alexander megfordult. – Remélem tudod, hogy nem lesz könnyű. Anyád megígérte neki, hogy soha senkinek nem árulja el, hová vitte. Egyébként sem hiszem, hogy lenne kedve találkozni veled. Alighanem nagyot csalódott benned!

Az őrgróf ismét elindult, Tancred szomorúan a korlátnak hajtotta a fejét. STELLA HOLZENSTERN végigjárta az askingei ház üres szobáit. Szülei elmentek, anyját nem akarta látni többé, apja börtönben volt, egyébként pedig megtiltották neki, hogy visszatérjen Askingébe. Jessica elutazott, a kocsis is otthagyta az udvarházat, nénje, a hercegnő és Molly halott. Dieter azóta nem mutatkozott. Mindössze néhány szolga járkált fel-alá a házban. – Egy nap úgyis megtalállak – mondta vontatottan Stella. A tükörbe bámult. Szép, sápadt arca érzéketlen volt most is. – Minden a te hibád. Köszönöm, Jessica Cross, akaratlanul is célt adtál az életemnek! Egy nap megtalállak, rejtőzködj akárhol! Erre esküszöm!

8. fejezet CECILIE ÚGY ÉREZTE, mielőtt elbúcsúzna Jessicától, el kell mondania neki valamit. – Tudod, nem olyan könnyű felnőtté válni – mosolygott a lányra. – A fiamnál ráadásul még tovább fog tartani, mivel eddig olyan könnyen megkapott mindent. Alexanderral azt szoktuk mondogatni, hogy csupa jótündér vette körül a bölcsőjét, amikor megszületett. Valóban szerencsés ember. Egészséges, gazdag, értelmes, csinos a külseje, bájos és jókedvű. Ezenkívül egy nagymúltú dán

nemesi család sarja. Eddig soha senki nem mondott neki nemet. Ezért nem tudta, hogyan viselkedjék veled. Jessica bólintott. Ő maga úgy érezte, hogy az elmúlt egy hét alatt tíz évet öregedett. – Az ikertestvérét, Gabriellát, teljesen más fából faragták – folytatta az asszony. – Neki harcolnia kellett azért, hogy elismerjék. Nem volt olyan csinos, mint a bátyja, és az a férfi, akivel eljegyezte magát, becsapta. Szíven ütötte vőlegénye gátlástalansága. Szerencsére elküldtem édesanyámhoz Norvégiába. Ott végre igazi emberi érzéseket ismerhetett meg. Először a szerencsétlenek iránti testvéri szeretetet. Utána szerelmes lett egy olyan férfiba, aki nemcsak hogy közrangú, de még családi neve sincsen. Alexander ennek ellenére beleegyezett abba, hogy összeházasodjanak. Első gyermekük halva született. Végül örökbe fogadtak egy kislányt, birtokukon pedig árva gyerekeknek kívánnak otthont építeni. Tancred soha nem értette meg, hogy Gabriella miért pazarolja az életét ilyesmire. Pedig éppen fordítva van, ő vesztegette idáig semmiségekre az életét. Remélem, most majd észhez tér! – Nem akartam Tancredot becsapni – mondta Jessica. – Csak egyszerűen így alakult. – Tudom. Ő ugyanezt tette veled. Meglátod, hamarosan belátja majd, mekkorát tévedett – vigasztalta Cecilie. – Akkor rádöbben majd, hogy milyen rosszul ítélt meg téged. Ha akarod, megadhatom neki a címedet. – Kérem, ne – felelte némi töprengés után Jessica. – Még nagyon sok mindent kell tisztázni magamban. Boldog lennék, ha újra kezdhetnék mindent, új helyen, ismeretlenek között. Most még túlságosan zavart vagyok. – Megértelek – nyugtatta meg Cecilie. Időtök sem volt arra, hogy megismerjétek egymást. Az a néhány nap

erre nem volt elegendő. Nincs még semmi, ami összekössön benneteket. – Azt hiszem, igaza van – felelte halkan a lány. OKTÓBERBEN Corfitz Ulfeldt fényes kíséretével visszatért a fővárosba. A sikeres útjáról szóló hírek meszsze megelőzték. De nevezhetjük-e valóban sikeresnek németalföldi útját? Meglehetősen nehézkesen indultak a tárgyalások. Dániának egy esetleges háborúban szüksége lett volna Németalföld segítségére. Ulfeldt azzal próbálta megnyerni őket, hogy vámmentességet ígért a németalföldi kereskedőhajóknak Öresund kikötőjében. Ulfeldt nagyvonalúnak bizonyult. Ha ellenállásba ütközött az arisztokraták között, boldog-boldogtalannak odaítélte Dánia legmagasabb kitüntetését, az Elefántrendet. Bizonyos megszorításokkal és engedményekkel ugyan, de szeptemberben végül aláírták azt a szerződést, amely Dániának védelmet, Németalföldnek pedig vámmentességet biztosított. Corfitz Ulfeldt úgy tért vissza hazájába, mint egy győztes hadvezér. Ám a látogatásnak megvolt az ára. Ulfeldt pedig egyáltalán nem volt takarékos, ami a költségeit illeti. Több mint 150 000 tallért költött el. Az államtanács örült a Németalfölddel aláírt kölcsönös védelmi szerződésnek, de azt, hogy Ulfeldt lemondott a vámokból származó bevételekről, nagy áldozatnak érezték. Most már az is bosszantotta őket, hogy a főudvarmester ebbe az ő jóváhagyásuk nélkül ment bele. Jessica és a kétéves Eleonora Sofia a hörsholmi kastély ablakában várták a kislány szüleinek érkezését. A kocsi még mindig nem tűnt fel a láthatáron.

Az elmúlt néhány hónap mozgalmasan telt Hörsholmon. Jessica hálás volt ezért, legalább volt lehetősége a felejtésre. Felnőtté vált e rövid idő alatt. Nyugodt külseje azonban sebezhető lelket rejtett. Szőke haja sötétebb árnyalatot kapott, keskeny, szomorú szeme pedig meghatotta az Ulfeldt környezetében előforduló fiatalemberek szívét. Ursulában, Alexander Paladin nővérében szövetségesre lelt. Az ő révén szerzett híreket Askingéről. Az intézővel is Ursulán keresztül tartotta a kapcsolatot. Az intéző rendkívül ügyesnek bizonyult. Néha megjelent Ursula birtokán és jelentést tett az askingei gazdaság helyzetéről. A grófnő pedig Ceciliének írt leveleiben beszámolt mindenről. Cecilie személyesen küldte tovább a leveleket Jessicának. Nemigen bíztak meg senkiben. Holzenstern gróf már nem volt a környéken, annyit tudtak róla, hogy Arhusben tengeti nyomorult életét. Stella gyakran hosszú utakra indult egyedül, de senkinek nem beszélt arról, hová megy és miért. Úgyhogy az intéző az elmúlt fél év legnagyobb részét magányosan töltötte a birtokon, amely még sohasem volt ilyen jó irányítás alatt, írta Ursula. Véleménye szerint Jessica nyugodtan hazatérhetett volna. De Jessica félt. Szívében még élt a rettegés. Megborzongott, ha eszébe jutott Ó-Askinge, az erdő és a magány… Komolyan azon törte a fejét, hogy Stellára hagyja a birtokot. Csak rá kellett szánnia magát a végleges döntésre. Új otthonában jól érezte magát. Boldog volt feladatával, szerette Eleonora Sofiát és remekül megvoltak egymás társaságában.

– Ott jönnek – csipogta a kislány. És valóban, a kocsi pillanatokon belül begördült az udvarba. Leszaladtak a lépcsőn. Leonora Christina, aki környezetét egyfolytában előkelő származására emlékeztető csúf, fekete kis kalapját most sem vette le, boldogan ölébe kapta legkisebb lányát. Miután anya és leánya kiörvendezte magát, Leonora Christina Jessica felé fordult. Egy pillanatra sem tette le gyermekét. – Ön az új nevelőnő, ha nem tévedek. – Mama, ő Jessica – cincogta Eleonora Sofia. – Horgoltunk neked egy nagyon szép ajándékot. – Milyen szépen beszélsz már, gyermekem! – mondta meglepetten anyja. Jessica meghajolt. – Jessica Cross vagyok. Cecilie Paladin őrgrófnő ajánlott erre a felelősségteljes feladatra, fenséges asszonyom. Az előző nevelőnő ugyanis férjhez ment. – Cross? Ezek szerint ön angol nemesi család leszármazottja? – Igen. Én vagyok a család utolsó tagja. – Hm… Leonora Christina arca felderült. – Milyen mesés utazásunk volt! Cecilie és a fiatal Tancred Paladin sajnálhatják, hogy az ifjú őrgróf ahelyett, hogy férjemmel tartott volna, inkább nagynénjét látogatta meg Jütlandon! Micsoda győzelem! Milyen pompával és alázattal fogadtak mindenütt! Az asszony besietett a kastélyba, hogy nagyobb gyermekeit is üdvözölje. Lánykáját is magával vitte, így Jessica egyedül maradt. Tétován álldogált az udvar közepén. Már megint Tancredra emlékezteti valaki! Egyre kevésbé fájt, ha rágondolt. Jessica legalábbis azt hitte.

Az ifjú emléke elhalványult benne. Már nem is tudta pontosan maga elé idézni arcvonásait. Látta sötét haját, magas termetét, de az arcát… Mégis Tancred volt élete első igazi szerelme. Ám egy félreértés véget vetett bimbózó kapcsolatuknak. Ulfeldték tulajdonképpen Koppenhágában laktak, ahol nagy házuk volt a Graabrödretorv közelében. Leonora Christina mégis jobbnak látta, ha kislánya vidéken, hörsholmi udvarházukban lakik. Gyakran nagyobb gyermekeit is elküldte ide jó levegőt szívni. Németalföldi útjuk után azonban az egész család Koppenhágába költözött. Corfitz Ulfeldt hiába várt hazájától elismerést tetteiért. Súlyosan csalódnia kellett. Sokan ellenük fordultak. Az államtanácsot fölháborították önkényes döntései, a kincstárnok pedig egyfolytában siránkozott a 150 000 tallér miatt, amit Ulfeldt az úton elpocsékolt. Amíg távol volt, megfosztották a norvégiai vámok felett gyakorolt ellenőrzési jogától. Hazatérte után szomorúan tapasztalta, hogy számos jogkörét ugyancsak megnyirbálták. Dühösen bevette magát a koppenhágai házba és másokat bízott meg ügyei kivizsgálásával. Amikor 1650 januárjában a király érte küldetett, azt üzente vissza: inkább megválik hivatalától, mint hogy engedelmeskedjék az államtanácsnak. A király harsány nevetéssel fogadta a választ, nem törődött tovább Ulfeldttel. Ám a viszontagságok még nem értek véget. Németalföld nem volt hajlandó elismerni a megkötött szerződéseket. Állítólag Ulfeldt hatalmas vagyont halmozott fel külföldön. A király Hannibal Sehestedet bízta meg az igazság kiderítésével.

Ulfeldt most már megrettent. Maga is látta, hogy sokan dolgoznak ellene. Senki nem értette meg és senki nem bízott benne. Leonora Christina pedig vigasztalgatta. Jó anyja volt gyermekeinek, de mindenekelőtt Corfitz Ulfeldt hitvesének tekintette magát. Fennhéjázó volt és arrogáns, mégis ritka az olyan hűséges és odaadó házastársi kapcsolat, mint az övék. Férje bármennyire is lecsúszott a ranglétrán, Leonora számára továbbra is hős és nagyratörő, meg nem értett államférfi maradt. Jessica Cross könnyen beilleszkedett Ulfeldték köreibe, amelyet „kis udvar”-nak is neveztek. Leonora Christina szívesen tagja lett volna a királyi udvarnak, ám a királynő folyamatosan megtagadta tőle ezt a kegyet. Nem maradt más lehetőségük, mint hogy saját udvartartásuk legyen. Jessica jól érezte magát Hörsholmban, de a koppenhágai házban is. Gyakran költöztek át egyik udvarházból a másikba, attól függően, hogy Eleonora Sofia egészsége hogy kívánta meg. Néha összefutott Ceciliével. Az őrgrófnő elmesélte, hogy Tancredot azóta hadnaggyá léptették elő, a hadseregben szolgál és úgy tűnik, végre benőtt a feje lágya. Megerősödött, megférfiasodott, viszont elvesztette hajdani tréfás kedvét. Senki nem értette, miért. Jessica nem merte megkérdezni, hogy megnősült-e már. Úgy emlékezett, mintha Cecilie egyszer azt mondta volna, hogy még keresi az igazit. Jessica szívében akkor remény gyúlt. Cecilie azt is hozzáfűzte: – Hagyjuk még keresgélni egy kis ideig! Jessica úgy gondolta, most már elárulhatnák neki, hol találja meg. Ám hangosan nem merte említeni. Beszélgetésük óta hosszú idő telt el. Ez idő tájt új szobalányt vettek fel Ulfeldtékhez.

Furcsa figura volt. Haja szőke, az arca gyönyörű, mégis ijesztően érzéketlen. A szakács gyakran mondogatta, hogy pontosan olyan, mintha aranyálarcot viselne. Ellának hívták és nem nagyon barátkozott senkivel. Lenézte a többi alkalmazottat, mintha ő más lenne, vagy csak véletlenül került volna ide. Soha nem ment fel a nappali szobákba, igaz, a konyhai személyzetnek ez meg is volt tiltva. Érdekelte ugyan, hogy kik laknak odafenn, kérdései mégis olyan semmitmondóak voltak, hogy kíváncsisága nem tűnt fel senkinek. Ha társai kicsit is figyelmesebbek, észrevehették volna, hogy Ella mennyire kerüli egy bizonyos személlyel a találkozást, ha az néhanéha letévedt a konyhába. Némán, szó nélkül végezte munkáját, bár szemmel láthatóan gyűlölte, amit csinált. Eleonora Sofia minden este erőlevest kapott, Jessica pedig egy bögre tejet. A kislány levesét Ella készítette el nagy gonddal, de mindig valamelyik cseléddel küldette fel. Jessica ébren feküdt az ágyában. Rosszul érezte magát. Elszorult a torka, megfájdult a feje, majd a szeme, mely később olyannyira lüktetett, hogy egy percre sem tudta lehunyni. Napközben úgy-ahogy magához tért. Elszörnyedve vette észre, hogy testét kiütések lepik el. Magányos volt, nem volt senki, akivel megoszthatta volna félelmét. Most ébredt rá először, mennyire egyedül van. ULFELDTÉK KOPPENHÁGAI PALOTÁJÁBAN nyomasztó volt a hangulat. A főudvarmester rosszkedve mindenkit megviselt, Jessicát is. Ulfeldt egyszeriben megfeledkezett az őt ért apró megaláztatásokról, intrikákról. A sors most már sokkal

keményebb kézzel nyúlt az egykori elbűvölő kegyenc, Corfitz Ulfeldt után. 1651-ben, újév második napján az egyik szobalány állított be a tálalóba, ahol Jessica és a cselédlányok reggeliztek. Gondosan becsukta maga mögött az összes ajtót, majd élénken a többiekre nézett. Látszott rajta, hogy valami nagyon izgalmasat akar mondani. – Botrány – suttogta. – Miket beszélsz? Miféle botrány? – kérdezte az egyik szobalány. – Pszt! Egy szóval se áruljátok el! Az uraság még nem tud semmit – kuncogott egy kicsit, majd folytatta. – Azt hiszem, már csak ők ketten nem tudnak az egészről. – Beszélj! – biztatták a többiek. A leányzó leült. – Kész őrültség az egész! De nagyon izgalmas! Ismeritek Dina Vinshofverst, ugye? A többiek bólintottak. Jessica is hallott már róla. Meglehetősen könnyűvérű nő, aki többnyire arisztokraták között forog. Jelenleg éppen egy holsteini tiszt, Jörgen Walter szeretője, azt mondják, gyermeket is vár a férfitól. – Most pedig figyeljetek! Nem fogtok hinni a fületeknek! Karácsony és újév között Jörgen Walter meglátogatta Frigyes királyt, és azt állította, hogy Ulfeldt meg akarja gyilkolni őfelségét! – Micsoda? – kiabálták elképedten a szobalányok. – Hiszen ez képtelenség! – vélte Jessica. – Pedig nem. Jörgen Walter megesküdött rá. És tudjátok, hogy kitől hallotta? Bizony, bizony! Dinától, aki azt állítja, hogy ebben a házban töltött egy éjszakát, mégpedig Ulfeldt úr ágyában! – Hihetetlen! – ámuldoztak a lányok.

– Állítólag kihallgatta Ulfeldt és felesége beszélgetését. Leonora asszony bement reggel az ura hálószobájába. Ulfeldt úr gyorsan a dunna alá bújtatta Dinát. Képzeljétek, mit érezhetett! Asszonyunk pedig előadta, hogy mérgezzék meg Frigyes királyt. Át is adott az urának egy méreggel teli flaskát. – Bolondság! – vélte Jessica. Még mindig szörnyű fejfájás gyötörte. – Pedig nem az! A király már el is küldetett Dina Vinshofversért, az pedig megesküdött arra, hogy minden, amit mondott, igaz! Jessica még mindig nem akarta elhinni. Ám két nappal később őt is az udvarba kérették. Nem értette, miért. Kiderítették, hogy ő is a városi házban töltötte az éjszakát. Eleonora Sofia nyugtalankodott és társaságra volt szüksége. Jessica még soha nem járt a királyi palotában. Legszebb ruháját öltötte fel. Döbbenten látta, hogy most szinte lötyög rajta. Izgalmában állandóan attól félt, hogy vagy túl későn érkezik oda, vagy túl korán. Végül úgy döntött, hogy nem vár tovább. Végigment Koppenhága utcáin. Szerencsére melegen öltözött, mert szörnyű hideg volt odakinn. Szíve a torkában dobogott, amikor elmagyarázta a kapusnak, mi járatban van itt. Libériás inas jött érte, fejével biccentett a lány felé, amivel azt kívánta jelezni, hogy kövesse. Átmentek az óriási belső udvaron. Jessica lába remegett, amikor beléptek a palotába. Éppen őrségváltás volt. A nagyterem előtt éppen akkor cserélték le az őröket, amikor Jessica odaért. Az újonnan jötteket egy tiszt vezette.

Amikor a tiszt megfordult, hogy elvezesse azokat, akiknek szolgálata véget ért, észrevette a lányt és udvariasan biccentett felé. Tancred volt az! Az őrgróf is megtorpant egy pillanatra és csodálkozva nézett a lányra, majd továbbindult, mintha semmi sem történt volna. Mint az őrség tisztjének, mindig meg kellett őriznie szenvtelenségét. Jessica pedig követte az inast, némán, felkavart lélekkel. Hát mégsem felejtette el? Ellenkezőleg! Hogy is gondolhatta, hogy ilyen könnyen elfelejtheti a férfit? Ceciliének viszont igaza volt. Tancred sokkal érettebbnek tűnt. Szélesebb lett a válla, arcvonásai megférfiasodtak. Látszott rajta, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. De vajon miért tűnt olyan szomorúnak? Milyen jóképű! Jessica, aki régebben inkább barátinak nevezhető odaadással tudott csak gondolni rá, most gyötrelmesen zakatoló szívvel döbbent rá, hogy Tancredból férfi lett, igazi, vonzó, érett férfi! És őbelőle? Egy beteg, lesoványodott, csúnya nőszemély. Annyira zavarba jött, hogy fogalma sem volt róla, merre vezeti az inas. Őszintén remélte, hogy kifelé is kíséretet kap. Amikor rájött, hogy nem a király színe elé vezetik, csalódást érzett. Később már örült neki. Az írópult mögül egy valószínűleg magasrangú, szigorú tekintetű férfi nézett rá. Jessica mélyen meghajolt előtte. – Ön Jessica Cross, Corfitz Ulfeldt gyermekeinek nevelőnője? – Igen. A férfi hangja elárulta, hogy Ulfeldték nem örvendenek közszeretetnek az udvarban. Megkérdezte, hogy a

házaspár városi házában tartózkodott-e azon a bizonyos éjszakán. – Miután sejtettem, hogy felteszi majd nekem ezt a kérdést, volt időm a gondolkodásra, nagyságos uram. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ott voltam. A férfi előrehajolt. – Állítólag egy nem a ház népéhez tartozó személy, azon az éjszakán, ugyanazon a folyosón tartózkodott. Hallott valami olyasmit, ami ezt bizonyítaná? Jessica a pillanatnyilag tőle telhető leghiggadtabb hangon a következőt válaszolta: – Bár sokáig kellett csitítgatnom a nyugtalan Eleonora Sofiát, ha lett volna valaki a folyósón, egészen biztosan hallottam volna. Ugyanis, ha valaki be akar menni az Ulfeldt házaspár szobájába, el kell haladnia Eleonora Sofia ajtaja előtt. – És a hálószobából nem szűrődött ki semmi szokatlan nesz? – A szobákat meglehetősen vastag falak választják el egymástól. Csak azt hallhattam volna meg, ha valaki felkiált, vagy ha eldördül egy fegyver. – Hallotta már a pletykákat? – Igen. – Felfigyelt valaha olyasmire, ami ezek igazát bizonyítaná? – Nem, semmire! Ulfeldték házassága hihetetlenül boldog, ezt jól tudják mások is. – Hogy az asszony odaadóan szereti férjét, mi is tudjuk. – Ha nagyságod kíváncsi jelentéktelen véleményemre, akkor azt kell mondanom, hogy a főudvarmester úr meglehetősen függ felesége szenvedélyes szeretetétől.

A magasrangú férfi mintha csak magának mormogná, azt mondta: – Remélhetőleg a főudvarmester úr megérdemli ezt a szeretetet. – Majd hangosan folytatta a beszélgetést. – Tudott, vagy hallott-e olyan összeesküvésről, mely királyunk ellen irányult volna? Jessica kiegyenesedett és kimérten válaszolt. Nehezére esett így viselkednie. – Nagyságos uram! Kérem, vonja vissza ezt a kérdést. Szomorúvá tett vele. Ellenemre van, hogy kenyéradóim ellen emeljek szót, ugyanakkor egy pillanatig sem maradnék olyan házban, ahol Őfensége személyét veszélyeztető terveket szőnek! A férfi alaposan szemügyre vette a lányt. – Rendben van. Köszönöm, hogy eljött. Most már elmehet. Beszélgetésünkről pedig hallgasson Ulfeldték előtt. Megértette? – Igen. Jessica megkönnyebbülten fellélegzett. Most először érezte, hogy mennyire legyengült a teste. Titokban remélte, hogy kifelé menet találkozik Tancreddel, de a férfi sehol sem volt. Az őrségváltás befejeződött, Tancred pedig bizonyára visszatért alakulatához. Mindenesetre Tancred megtudta, hol keresse Jessicát. Most már rajta múlott minden. Jessica rádöbbent, hogy a fiúnak nem is lesz olyan könnyű dolga. Hiszen ő a főudvarmester szolgálatában áll, míg Tancred a királyi gárda tagja. A két nagyúr között pedig ez idő tájt elmérgesedett a viszony. A király semmi esetre sem örülne annak, ha megtudná, hogy tisztjeinek egyike Ulfeldt házába járkál.

Ám még aznap este levelet hozott neki egy kisfiú. Jessica gyors pillantást vetett az aláírásra. Elégedetten sóhajtott fel, amikor megpillantotta Tancred nevét a levél alján. Munkáját félbehagyva felrohant szobájába. Nem volt szerencséje. Hamarosan megjelent az ajtóban Leonora Christina és kislányát kereste. Majd feljött az egyik szobalány, hogy lúdtollat kérjen tőle kölcsön. Utána pedig elérkezett a vacsoraidő. Jessica akkor már nem törődött senkivel és semmivel, leült és végigolvasta a levelet. Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy remeg a keze. Megpróbálta az asztalra tenni a levelet. Mivel a papírt összetekerték, kénytelen volt mind a négy sarkára nehezéket tenni, hogy végre el tudja olvasni. Kedves Jessica, olvasta Tancred írását. Kezdetnek igazán nem rossz! Nem is sejtheted, milyen régóta kereslek! Két éve már annak, hogy elváltunk a megrázó askingei események hatására. Jessica, kérlek, fogadd el őszinte bocsánatkérésemet. Most már tudom, hogy akkor mennyire megbántottalak. Azzal vádoltalak, hogy nem bíztál eléggé bennem és nem árultad el az igazi neved. Eközben megfeledkeztem arról, hogy én is hasonlóképpen cselekedtem. Bocsáss meg nekem, ha tudsz! Nagy kő esett le a szívemről, hogy mindezt leírhattam! Fogadd jókívánságaimat, barátod: Tancred Ennyi volt a levélben, semmi több. Fel sem ajánlotta, hogy találkozzanak. Viszont minden sorából barátság áradt. A legfontosabb, hogy végre életjelt kapott tőle. Tancred sem felejtette el. Ellenkezőleg!

Vajon most, hogy végre megkönnyebbült a levél megírása után, vajon befejezettnek tekinti az ügyet? Némi vívódás után Jessica is úgy döntött, hogy pontot tesz kapcsolatuk végére. Most már nyugodt lélekkel válhatnak el egymástól. ULFELDT SEMMIT SEM TUDOTT arról, mit mondott róla Jörgen Walter a királynak. Egy hideg februári reggel Jessica éppen a gyermekek hálószobája felé tartott. Ulfeldték komornyikja pedig akkor vezetett be egy előkelően öltözött hölgyet Leonora Christina szobájába. – Hogy nem sül le a bőr a képéről – mondta Jessicának az egyik szobalány, amikor a hölgy belépett úrnőjük szobájába. – Mi a csodát kereshet itt Dina Vinshofvers? A látogatásnak gyorsan híre ment. Az egész háznép izgatottan leste a fejleményeket. Nos, hamarabb megtudtak mindent, mint remélni merték volna. Leonora Christinát rendkívül felzaklatta a hölgy látogatása. – Corfitz! Corfitz! – visszhangzott dühösen a ház folyosóin. Jessica egy emelettel feljebb riadtan állt meg a hangra. A ház minden lakója ijedten húzta össze magát és várta, mi következhet még. – Mit gondolsz, mit tudtam meg Dina Vinshofverstől? Éppen az előbb járt nálam és elmesélte, hogy a hátsó kapu egyik kulcsát megszerezték azok az átkozottak. Végezni akarnak velünk, Corfitz! Corfitz Ulfeldt csendre intette feleségét, majd fojtott hangon, de indulatosan beszélgettek tovább.

Kicsit később megjelent a család lelkésze is. Dina őt is meglátogatta, hogy beszámoljon a gyilkossági tervről. Leonora Christina ismét Dináért küldetett, aki megesküdött arra, hogy a hír igaz. Bár most még azt is hozzáfűzte, hogy Jörgen Walter is támogatja a merényletet. Corfitz Ulfeldt ezek után képtelen volt uralkodni magán. Magából kikelve üvöltözött és parancsokat osztogatott a körülötte állóknak. Attól kezdve megbízható őröket állított a kertbe és a ház kapuihoz. A gyerekeknek megtiltották, hogy elhagyják a házat. Apja szigorú parancsa rosszul érintette a féktelen Eleonora Sofiát. Ulfeldt egyik barátja és tizenkét töltött puska társaságában bezárkózott a szobájába. Sokáig tartott ez a kellemetlen állapot, ami idővel mindenkinek az idegeire ment. Jessica elégedetlen volt, mert így semmi esélye nem maradt arra, hogy viszontlássa Tancredot. Pedig már az is eszébe jutott, hogy Cecilie Paladin segítségével talán újra találkozhatnának. Csakhogy ki sem léphetett az utcára. Corfitz Ulfeldt nem bízott senkiben. Volt még egy akadálya annak, hogy elhagyja a házat. Állapota egyre rosszabbodott, úgyhogy a házban mindenkinek feltűnt már, hogy beteg. Késő délután mindig fájt egy kicsit a feje. Ilyenkor csak rövid ideig tartott, ám éjszaka kegyetlen erővel tört rá. Fájdalom árasztotta el egész testét. Válla görcsösen összerándult, gerince szinte megbénult. Moccanni is képtelen volt. Rendszeresen elájult. Gyomrát mintha tűvel szurkálták volna. Bőrén egyre több kiütés éktelenkedett. Teste némán segítségért kiáltott. Bárcsak elmondhatná valakinek! De Jessica nem akart senkinek a terhére lenni.

Bizonyára nem ő volt az egyetlen, aki inkább csendben szenvedett, semmint hogy panaszával másokat zaklasson. Az Ulfeldt házban az idő tájt egyébként sem volt ideje senkinek arra, hogy a személyzetért aggódjon. Egészen más dolog kötötte le a figyelmüket. Corfitz Ulfeldt áprilisban a királyhoz küldte néhány emberét, abban a reményben, hogy védelmet kap tőle. De helyzetén ez sem segített. Szerette volna, ha a király kivizsgálja, valóban terveztek-e merényletet főudvarmestere ellen. Ulfeldt meglehetősen szerencsétlenül vagy túlságosan magabiztosan fogalmazott, amikor arra kérte a királyt, hogy paranccsal tiltsa meg embereinek a főudvarmester meggyilkolását. A király felajánlotta Ulfeldtnek, hogy embereiből őrséget állít háza köré. A főudvarmester bizalmatlanságában visszautasította őfelségét. Lépése csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Frigyes király éktelen haragra gyulladt és úgy döntött, egyszer s mindenkorra véget vet a pletykáknak. Corfitz Ulfeldt a legnagyobb megdöbbenésére azt a parancsot kapta, hogy hagyja el Koppenhágát. Hasonló sors jutott Jörgen Walternak is. Dina Vinshofverst. pedig elfogták. Soha, senki nem jött rá, mi lehetett az asszony indítéka, de a kihallgatás alatt váltig állította, hogy hallotta, amint az Ulfeldt házaspár a király meggyilkolásáról kovácsol terveket. Azt is állította, hogy ő soha egy szóval sem említette Ulfeldtéknek, hogy az életükre akarnak törni. Ezek után kihallgattak még néhány embert a főudvarmester szolgái közül. Jessica nem volt köztük. Szegény az ágyat nyomta. Képtelen volt felkelni, a betegség annyira legyöngítette. Minden porcikája fájt, moccanni is alig mert. Leonora Christina kicsit aggódott

az állapotáért, ám férje küzdelme minden figyelmét lekötötte. Gyorsan megfeledkezett Eleonora Sofia nevelőnőjéről. Izgatottan járta körbe barátait, hogy minél több hívet szerezzen imádott Corfitzének. Ezen okböl kérette magához Cecilie Paladint is, akinek ez nem volt túlzottan ínyére. Zavarosnak találta az egész ügyet, a Dina Vinshofversről, Jörgen Walterről és a főudvarmesterről keringő pletykákat. Ennek ellenére még mindig felelősséget érzett Leonora Christina sorsáért, és örült, hogy meglátogathatja Jessicát is. Legalább megtudja, még mindig jól megy-e a sora. Eközben „Ella” az egyik éléskamrában tevékenykedett. Egy titkos zugból kis üvegcsét vett elő. Alig hallhatón mormolta maga elé: „Sokáig fog tartani. Sokáig, nagyon sokáig. Csökkenteni kell az adagot! Olyan gyenge most, még a végén hamarabb bekövetkezik! Kevesebbet teszek bele… így ni! De mielőtt elpatkolna, megtudja, ki vagyok. Igen, meg kell tudnia! Mindent az arcába fogok vágni, mindent, amit ellenem elkövetett! Ez a cafat, ez a senkiházi Elcsábította apámat! Tönkretette családunkat! Minden egyedül az ő bűne!” Miután Cecilie végighallgatta a felzaklatott Leonora Christinát és mondott neki néhány óvatos, vigasztaló szót, megkérdezte, hogy találkozhatna-e Jessicával. – Kivel? – kérdezte zavartan Leonora Christina. – Ó persze! Emlékszem. Eleonora Sofia kedvenc dadájával. Azt hiszem, éppen betegeskedik. Igazán lekötelezne aszszonyom, ha bemenne hozzá és megnézné, hogy van. Én már semmire sem tudok odafigyelni. Hiszen hallotta. Az a nőszemély azt állítja, hogy a férjem szeretője volt. Az én Corfitzomé! Hát nem nevetséges? Cecilie elborzadt, amikor megpillantotta Jessicát.

– De gyermekem – szólította meg elhűlten. – Mi történt veled? Cecilie kedves hangja felszínre hozta Jessica minden elkeseredettségét. Végre feltört belőle a sírás. Sokáig zokogott. Miután abbahagyta, csak úgy dőlt belőle a panasz. Beszélt a titokzatos kórról, amely megtámadta testét, a fájdalomról, a csillapíthatatlan fejfájásról, vérző sebeiről, gyomorgörcseiről… Cecilie alig talált szavakat a döbbenettől. – De hát miért hallgattál erről? – Nem akartam senki terhére lenni. Olyan sok minden történt… – Valamit tennünk kell – mondta Cecilie határozottan. Várj csak, beszélek Leonora Christinával és utána visszajövök hozzád! Ceciliének nem volt szerencséje. A ház úrnője közben kikocsikázott, hogy tovább folytassa a család híveinek toborzását. Cecilie is befogatott. – Hajts haza, de gyorsan! – szólt a kocsishoz. – Gyógyszereket kell hoznom. Útközben azon tűnődött, hogy elkészíti azt a főzetet, amit Tarjei használt Alexander betegsége idején. A recept a Jéghegyek Népének titkai közé tartozott. Csakhogy nem úgy alakult, ahogyan tervezte. Miután kiszállt a kocsiból, beviharzott az ebédlőbe. Férjét és fiát az asztalnál találta. – Szegény kicsi Jessica szörnyen beteg. Mintha a halálán lenne. Megpróbálom elkészíteni Tarjei főzetét, és elviszem neki. Tancred fölugrott az asztaltól. – Nem hagyhatjuk ott!

– Nem hozhatjuk el, kedvesem. Nem érted, hogy most olyan törékeny, mint egy kínai porcelánváza? – Sohasem tetszett nekem, hogy annál a háznál dolgozik. Azok az emberek olyan… Hol a lovaglócsizmám? – Tancred! – Ide kell hoznom, mégpedig azonnal! Igazán nem értem önt, anyám! Hát elfelejtette, hogy Mattias néhány nap múlva meglátogat minket? Ezzel kirohant a szobából. Röviddel később lódobogást hallottak az udvarról. Alexander és Cecilie egymásra néztek. Pillantásuk sok mindent elárult. – Annak mindenesetre örülök, hogy végre visszanyerte életkedvét – mondta megkönnyebbülten Cecilie. – Igen. Elviselhetetlen volt már a búskomorsága. – Nem értem, mi gyötri már olyan régen! Emlékszel, milyen életvidám volt Tancred? Mindig kész volt a tréfálkozásra. De mostanában olyan… olyan emberkerülő lett. Mintha valahol máshol járna. És bizalmatlan lett velünk szemben. Tulajdonképpen ez fáj a legjobban. – Én is így érzek – szólalt meg némi tűnődés után Alexander. – És különféle dolgok tűnnek el a szobájából. Mintha pénzre lenne szüksége. – Tancrednak? – Nem tudom. Csak olyan furcsa. Rendkívül aggaszt! Cecilie kinézett a kertbe. – Talán nőkre költi? Vagy kártyázna? Ez igazán nem jellemző rá. Alexander, én nagyon félek! – Már kérdeztem, de mindig megtagadja a választ. Nem akar velem beszélni erről. – Adjunk neki még egy kis időt. Most Jessicával van elfoglalva. Talán ez kisegíti a kátyúból.

– Őszintén remélem – felelte Alexander bizonytalanul.

9. fejezet TANCRED BERONTOTT Ulfeldték „palotájába”, Leonora Christina ugyanis szívesen emlegette így udvarházukat. Az őrség először habozott beengedni az ifjút, hisz a történtek után nem bíztak a király embereiben. Végül mégis kinyitották neki a kaput. A fogadószobában Leonora Christina állta az útját. – Tancred Paladin, mi keresnivalód van ebben a házban? Anyád épp az előbb ment el és… – Jessicáért jöttem. – Nem viheted magaddal csak úgy… Jessica a lányom dadája! – Az a lány halálosan beteg, fenséges asszonyom! És nekem az az érzésem, hogy önök nem törődnek vele. – Még hogy halálosan beteg! Az lehetetlen – mosolygott sápadt arccal az asszony. – Tancred, remélem tisztában vagy azzal, milyen nagy megtiszteltetés számodra, hogy bebocsátást nyertél e ház falai közé. Hiszen a király szolgálatában állsz, és valaki az ő környezetéből férjem vérét kívánja ontani. Nos, kénytelen vagyok figyelmeztetni arra, hogy viselkedéseddel meg kell szolgálnod ezt a bizalmat. – Hol van Jessica? – vágott közbe Tancred. Leonora Christina összeszorította az ajkát. Meglehetősen barátságtalanul kiáltott a szolgák után, hogy mutassák meg ennek a „szájhősnek”, hol van Jessica szobája.

Tancred óriási léptekkel követte a szolgát, hosszú köpenye csak úgy lobogott körülötte. Amikor belépett, megállt a lány ágya előtt. – Uramisten! – mormogta maga elé. A lány szépen metszett arca megkínzott volt. Szeme mélyen bent ült üregében. Tancrednak az volt az érzése, hogy a lány nem lát rendesen. Mintha minden kisebb megerőltetés fájdalmat okozott volna neki. A cselédlány nem ment ki a szobából. Bizonyára úgy gondolta, a tisztesség úgy kívánja, hogy maradjon. Ám Tancred intett neki, hogy távozzon. A lány tétovázva nyúlt a kilincs után, végül valószínűleg azzal nyugtatta meg magát, hogy Jessica nyomorúságos állapota miatt nem történhet semmi tisztességtelenség a szobában. – Jessica, mi történt veled? – Nem tudom – suttogta a lány. Most végre látta, hogy Tancred mennyire megférfiasodott. Mély hangja ámulatba ejtette. – Öltözz fel gyorsan és már indulunk is hozzánk. Beszéltem Leonora Christinával. – Moccanni sem tudok… A férfi tétovázott. – Hol vannak a ruháid? -kérdezte végül. – A szekrényben, ott hátul. Tancred, én nem mehetek veled. Eleonora Sofiának szüksége van rám. Én nem… Tancred összeszedett mindent, ami csak a lányé volt, és beletette egy kisebb ládába. Utána egyszerűen betekerte a lányt egy vastag takaróba. – Leonora Christina kénytelen lesz megbocsátani nekem, hogy eltulajdonítom a takaróját – mormolta maga elé. Óvatosan felemelte a lányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy Jessica olyan könnyű, mint egy kismadár. Másik

kezével az utazóláda fogantyúját ragadta meg és már kint is voltak a szobából. Jessica kábult volt a fáradtságtól, fejét a férfi vállára hajtotta, miközben az a kapu felé sietett vele. Eszébe jutott, hogy Tancred még nem tudja, milyen súlyos az állapota, hogy testét vérző sebek borítják. Mit szól majd mindehhez? – Visszahozom, amint jobban van ismét – kiáltotta a bejáratnál összegyűlt csodálkozó embereknek. Bár tavasz volt már, estére mégis lehűlt a levegő. A félig eszméletlen Jessicát az őrök segítették feltenni a lóra. Megértőnek bizonyultak, mert még a takaró miatt sem szóltak egy szót sem, sőt, segítettek a lány köré tekerni. Csak az arca maradt szabadon. Miután az utazóládát is felerősítették a lóra, útnak indulhattak. Tancred hamarosan rájött, hogy csak lassan juthatnak előre. Szegény lány a ló minden lépésénél feljajdult, úgyhogy nagyon lassan és óvatosan haladtak tovább. Kocsival kellett volna jönnie, jutott eszébe a férfinak. Vagy anyának lenne igaza és jobb lett volna, ha nem teszi ki ilyen megpróbáltatásoknak? Most már nem tehet mást, mint hogy elvigye Gabrielshusbe. De ha ilyen csigalassúsággal mennek, órákig fog tartani az út. Jobb lenne, ha közben megállnának valahol. Vajon megteheti-e? Nem, tovább kell menniük, ha törik, ha szakad. Jessica eszméleténél volt. Szörnyen fájt mindene, mert Tancred erős kézzel tartotta érzékeny testét. Vállába és hátába minden lépésnél kibírhatatlan fájdalom nyilallt. Csak a feje nem fájt, pedig már késő délután van. Majd éjszaka… akkor ismét kezdődik… rossz volt rágondolni is.

Lopva Tancredra pillantott, egykori barátjára, akire oly sokat gondolt az utóbbi időben. Hiányzott neki. Most mégis mintha egy idegenre tekintene. Markáns arca semmit sem őrzött meg az álmodozó fiatalember vonásaiból. Most már nem merne vele tréfálkozni, vagy együtt álmodozni. Szinte hihetetlen, hogy ez a megkeseredett tekintetű férfi volt egykor az a náthás ifjú, aki szerelmesleveleket írt hozzá, és Bollynak nevezte. Erős volt és magabiztos, látszott rajta, hogy hozzászokott, hogy parancsokat osztogasson, amelynek mások engedelmeskednek. Nem, egy ilyen kemény férfi sohasem lenne náthás, tűnődött magában a lány. Ó, már megint ez a vérzés! Az utóbbi néhány héten többször is kínozta. E rendszertelenül jelentkező vérzések jobban aggasztották, mint a többi baja együttvéve. Mit tegyen? Inkább meghalna, mint hogy bármit is eláruljon erről Tancrednak. Olyan messze került tőle. A lány felsóhajtott, mire Tancred megállította lovát. Már régen maguk mögött hagyták Koppenhágát. Az út két oldalán szántóföldek, és alacsony erdők terültek el. – Hogy vagy? – kérdezte a férfi barátságosan. Jessica egész másról kezdett beszélni. – Köszönöm a levelet – suttogta bátortalanul. – Ó! Hát megbocsátottál nekem? – Már sokkal előtte. És te, meg tudsz bocsátani nekem? – Már akkor megbocsátottam mindent, amikor hazafelé tartottunk Jütlandról. Kerestelek, de anya szerint látni sem akartál azok után, ahogy viselkedtem veled. Tudod, akkoriban meglehetősen zöldfülű voltam még. Szegény lány fájdalmasan elmosolyodott. Ismét szédülni kezdett, képtelen volt felelni.

Az idegen, aki még mindig magához szorította, folytatta. – Azt gondoltam, talán némi magyarázattal szolgálhatunk egymásnak, azért kerestelek. Közben persze az is eszembe jutott, hogy megfeledkeztél az egész históriáról. Lehet, hogy neked nem jelentett semmit? A férfi könyörgő kérdését már alig hallotta. Képtelen volt gondolkodni. Minden elmosódott körülötte. Tancred óvatosan elindította lovat. Sötétség ereszkedett rájuk. A lány hallgatása mélységesen bántotta a férfit. Később sokkal tárgyilagosabb hangon szólt hozzá. – Jobb lesz Jessica, ha eljössz hozzánk. Abban a házban egyébként is nehéz volt elérni. Már régebben is próbálkoztam, de minduntalan visszautasítottak. Ulfeldt kétségbeesése elviselhetetlen lehet. A lány kicsit összeszedte magát. – Így van. Megaláztatását kivéve, megfeledkezett mindenről – felelte csendben. Bár Jessicának egyre nagyobb fájdalmat okozott az a testtartás, ahogy ült, vérzése miatt moccanni sem mert. Szorongott. Tancrednak igaza van abban, hogy ami akkor velük történt, nem bír túl nagy jelentőséggel. Csak éppen arról feledkezett meg, hogy mindketten életükben akkor voltak először szerelmesek. Agyára ismét köd ereszkedett, közel állt az ájuláshoz. Tancred érezte, ahogy a lány teljes súlyával nehezedik rá. Nem, ez nem mehet így tovább. Még a végén a karjai közt fog meghalni! Van itt a közelben egy fogadó. Nemsokára el kell érniük. De éppen abba a fogadóba menjenek, ahol…? Kényelmetlenül érezte magát.

Mégis. Jessicának pihenésre van szüksége. Most nem törődhet személyes gondjaival. Lehet, hogy már így is késő? Lehet, hogy súlyosbította állapotát azzal, hogy magával cipelte erre a fárasztó utazásra? Mivel a lány elájult, gyorsabb iramot diktált lovának. Amikor észrevette a fogadóból kiszűrődő fényt, megkönnyebbülten fölsóhajtott. Belovagolt az udvarra. Semmi kedve nem volt bemenni a söntésbe. Szerencsére a kocsmáros hamarosan megjelent és köszöntötte. – Tancred úr! Mi szél hozta erre ilyen későn? – Volna egy tiszta szobád a számunkra? Van velem egy lány, súlyos beteg. Ápolásra szorul, mellette kell maradnom. Nem, ne aggódj. A betegsége nem fertőző. Ez utóbbit Tancred is csak remélni tudta. Bár nem is lehet másként. Hiszen Jessica már nagyon régóta beteg, egy fertőzés azonnal elvitte volna. A fogadós megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Megtartotta Jessicát, amíg Tancred leugrott a lóról. Az öreg megpillantotta a lány arcát. – Uram segíts! Nagyon rosszul néz ki szegényke! És milyen könnyű… Fölébresszem a feleségem? – Nem, azt hiszem, egyedül is boldogulok. Pihenésre van szüksége, utána pedig folytatjuk az utat hazafelé. Tancrednak eszébe ötlött valami. – Itt van ő is? – Napok óta színét sem láttam – suttogta a fogadós. Tancred láthatóan megkönnyebbült. Jessicát a karjaiban vitte fel az emeletre. A hátsó lépcsőt használták, a fogadós úgy vélte, jobb, ha nem keltenek feltűnést az ivóban.

Szobájuk kicsi volt, de tiszta. Egyszerűen rendezték be. A fal mellett egy ágy állt, az ablak alatt pedig asztal és szék, más semmi. – Hozok meleg vizet, hogy meg tudjanak mosakodni. Éhes az úr? – Igen, hozzon valamit, és jól esne egy korsó sör. A lány nem hinném, hogy eszik valamit. A fogadós kiment, Tancred pedig lefektette Jessicát az ágyra. Akkor vette észre, hogy térdnadrágja véres. Istenem, gondolta, mitévő legyek most? Felkelthetné a fogadósnét! De nem. Nem teheti ki Jessicát ekkora szégyennek. Szerencsére Tancred elég érzékeny volt ahhoz, hogy fölfogja, hogy érezhette magát Jessica az út alatt. Bizonyára megriasztotta a vérzés, de mivel túl szemérmes, nem mert szólni neki. Hiszen Tancred idegen lett számára, idegen, erőteljes férfi. Szegényke mennyire félhetett, hogy ő felfedezi… Tancred választás előtt állt. Még mindig nem döntötte el, mit tegyen. Kemény katonaéletében eddig nem volt helye holmi asszonyi problémáknak. Szerencsére édesanyja még idejében kioktatta néhány dologra és gyengédségre intette. Ezek után képesnek érezte magát arra, hogy egyedül lássa el a lányt. Jessica számára mi sem fontosabb annál, hogy minél kevesebben tudjanak az egészről. Nagyot nyelt, majd lehántotta a lányról a takarót. Arcára volt írva az elképedés. A lányon csak hálóing volt, amely nem takarta el a testét borító gennyes sebeket. Látta, hogy szegényke igyekezett bekötözni sebeit. Most döbbent rá, hogy Jessicának egyedül kellett szembenéznie a felfoghatatlan betegséggel.

– Istenem! – suttogta a férfi. Meghallotta a fogadós közeledő lépteit. Gyorsan betakarta a lányt. – Nos? Minden rendben van, uram? – kérdezte az öreg. – Magához tért? – Nem, még nem. Van néhány tiszta lepedőd, amit nélkülözni tudnál? Kifizetem majd az árát, mert darabokra kell tépnem valamennyit, hogy ellássam a lány sebeit… Tancred nem akarta leleplezni egykori „Molly”-jának valós állapotát. Eszébe jutott, milyen félénk volt akkor a lány. Mennyire tekintettel volt rá mindig. Most neki kell hasonlóan viselkednie vele. A fogadós gyorsan visszatért a lepedőkkel. Tancred letörölte izzadt homlokát. Bárcsak itt lenne édesanyja! Ő igazán tudná, hogy mit tegyen. Meglepte saját tehetetlensége. Számára teljesen ismeretlen világgal került szembe. Itt semmire sem megy testi erejével és tekintélyével. ULFELDTÉK KOPPENHÁGAI HÁZÁBAN vacsorához készülődtek. Ella is elkészítette Eleonora Sofia és Jessica szokásos esti italát. A szobalány, aki fel szokta vinni a tálcát a hálószobába, odavetette neki: – Felesleges a tej: Ó, csak nem halt meg ilyen hirtelen – gondolta Ella. Pedig mennyi mindent a szemébe akartam vágni! Meg akartam kínozni a szavaimmal! Csak nem volt ennyire gyenge, hogy ilyen hamar végeztem volna vele?

– Miért nem kell Jessica kisasszonynak a tej? – kérdezte óvatosan. – Azért, mert elment. Egy szép férfi jött érte és ellovagolt vele. A szobalány felsóhajtott. – Te tréfálsz velem – mondta neki Ella. – Nem! Istenemre, igaz, amit mondok! Megszidott mindenkit, még az asszonyunkat is, hogy hagyta így legyengülni Jessicát. – Ki vitte el? – Azt én nem tudom. Mindenesetre megígérte, hogy visszahozza, ha felgyógyult. Remélem is, hogy Jessica visszajön, mert a kis Eleonora Sofia nagyon szerencsétlen nélküle. Egész nap csak sír és a dadáját keresi. De hát az elment. Úgyhogy ma este magad ihatod meg a tejet – mondta a lány és rábökött a korsóra. Aligha, gondolta Ella. Fogta a korsót és az utolsó cseppig kiöntötte belőle a tejet, majd gondosan elmosta. Forrt benne a düh. Nem is tudta, hogy Jessicának van barátja. Csak nem…? Nem lehetett más, csak az a kissé pimasz, de csinos fiatalember… mi is volt a neve? Tancred? Olyan régen történt minden. Mindenesetre Jessica visszajön. Így mondta a lovagja. Akkor viszont nincs miért aggódnia. Legfeljebb tovább marad egy kicsit. Bár a munka lealacsonyító és van része egyéb megaláztatásokban is. JESSICA LASSACSKÁN visszanyerte eszméletét. Ismeretlen volt számára a mennyezetet fedő fakazetta. Az ablak pedig kicsi volt.

Valaki föléhajolt és mosdatta. Milyen jólesik neki a meleg víz, és milyen gyöngéd annak a kéznek az érintése… Kinyitotta a szemét. Tancred! – Ó, ne – dadogta. – Semmi nem volt a keze ügyében, amivel betakarhatta volna magát. – Jessica! – hallotta a férfi megnyugtató hangját. – Meg kellett tennem. Mióta viseled ezeket a szörnyű sebeket? A lány szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna. – Először apró kiütéseknek tűntek. Azután egyre nagyobbak lettek és fölfakadtak. – De hát miért nem szóltál róla senkinek? – Nem mertem – suttogta szegényke. Mindig is ilyen volt, jutott eszébe Tancrednak. Soha senkit nem akart terhelni a problémáival. – Csíkokra hasítottam egy lepedőt – mondta Tancred. Megpróbálom bekötözni a súlyosabb sebeket. Jessica érezte, hogy a férfi az egyik lábát már bekötözte. Kellemes volt. Tancred elfogódottnak látszott. – Észrevettem, hogy… hogy vérzel – nyögte ki nagy nehezen. – Úgyhogy azt is kicseréltem. A lány elsírta magát. – Köszönöm – hallatszott nagyon halkan. A férfi megértően elmosolyodott, majd elfordult. – Nem kértem segítséget, mert nem akartalak kitenni egy újabb kényelmetlen helyzetnek. Mivel Jessica is belátta, hogy Tancredot a jószándék vezérelte, nem szólt semmit. Hagyta, hogy befejezze, amit elkezdett. – Hol vagyunk most? – kérdezte félénken. – Otthon nálatok?

– Nem. Egy fogadóban. Félúton vagyunk Gabrielshus felé. Nem mertem tovább lovagolni veled, kimerültnek látszottál. Így ni… Készen is vagyunk. Meleg dunnával takarta be a lányt. Jessica felsóhajtott. Tisztában volt azzal, mennyire sovány és visszataszító lehet a külseje. Éppen most, amikor szépnek kellene lennie. Gyorsan letörölte könnyeit, hogy Tancred ne vegye észre szomorúságát. – Nem tudod, mi lehet velem? Úgy félek. – Nem tudom, Jessica. Még soha nem láttam ilyen furcsa betegséget. Csak érjünk haza! Minden jóra fordul, hidd el! Néhány napig éppen egy orvost látunk majd vendégül. Ő biztosan magyarázatot ad majd mindenre. Kérsz enni valamit? – Nem, köszönöm. – És egy kis sört? – Azt kérek. Éjszaka van már? – Nem, de késő van. – Furcsa. Tudod, most nem fáj úgy a fejem. És a gyomrom sem. Ilyenkor mindig iszonyú fájdalom kerít a hatalmába és kínoz reggelig. Hihetetlen, hogy ma nem tör rám. Nehezére esett természetes hangon beszélnie a férfival. De igyekezett, bár még mindig szégyellte magát. – Hozok friss sört, ez már elvesztette az erejét. – Ó, igazán nem kell… De a férfi akkor már kint volt. Jessica behunyta a szemét. Teste ellazult, szégyenérzete is eltűnt lassan és helyén megjelent a nyugalom, a végtelen nyugalom. Hangokra riadt fel.

Az egyik Tancredé volt. Éppen az ajtó előtt beszélt valakivel. Mindketten dühösek voltak, különösen Tancred hangjából áradt gyűlölet és megvetés. – Hagyj békén! Hát soha nem lesz már nyugtunk tőled? A másik férfi idősebb lehetett. Érződött lágy, de fenyegető hangján. – Csak nyugodjon meg a fiatalúr. Tudod, mi történik, ha nem… – Nem érted, hogy nincs ennél több? – Dehogynem. Ez még csak a kezdet. – Hazudik! Ez nem lehet igaz! – Még hogy nem igaz? Bizonyítékaim biztonságban vannak. Találkozzunk mondjuk szombaton? Itt, ahogy megszoktuk. – Egyszer megölöm magát – mondta Tancred kétségbeesve. – Rosszabb az ördögnél is! – Csak egy szerencsétlen flótás vagyok, akinek valahogy meg kell keresnie a napi betevőjét. Azt pedig nem hiszem, hogy végzel velem, fiatalúr. Túlságosan jólnevelt vagy te ahhoz. Gúnyosan elnevette magát, majd gyorsan eltűnt a lépcsőfordulóban. Jessica hallotta, hogy Tancred mélyet lélegzik, mielőtt belépne a szobába. Igyekezett uralkodni magán, bár mosolyában volt valami kényszeredettség. Meghoztam a sört. – Köszönöm! Olyan jól érzem most magam! – Ennek igazán örülök. Ülj föl egy kicsit, úgy, óvatosan. Én majd megtámasztalak. Miközben a lány ivott, Tancred erős kezével fogta a hátát, nehogy visszaessen. – Köszönöm – suttogta Jessica és hátradőlt párnáira.

Tancreden látszott, hogy mondani akar valamit. – Jessica, kénytelen vagyok ebben a szobában tölteni az éjszakát. Nem merlek egyedül hagyni. Beleegyezel? A lánynak nagyot dobbant a szíve. – Hát persze – mondta nyugodtan. – Elég nagy az ágy, ketten is elférünk benne. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha mellettem maradsz. Tancred arca földerült. Jessica tapintatosan elfordult, amíg ő levetkőzött. Utána érezte, hogy a férfi is bebújik az ágyba és a fény kialszik. Csöndben feküdtek egymás mellett a sötétben és a mennyezetet bámulták. – Vannak fájdalmaid? – Nincsenek. Magam sem értem, miért. Eddig minden éjszakám gyötrelmes volt. Természetesen itt-ott érzek némi fájdalmat, de ez nem a szokásos. Tancred megfogta a kezét a dunna alatt. – Bizonyára a jelenlétem nyugtat meg ennyire – jegyezte meg tréfásan. – Igazad lehet. Már én is mondani akartam, de nem szerettem volna, ha elbízod magad. Ezzel be is fejezték a tréfálkozást. Megriasztotta őket a másik testi közelsége. Még egy ideig csendben feküdtek egymás mellett. – Sírsz? – kérdezte Tancred és a lány felé fordult. – Nem, semmi. Csak kissé elveszettnek érzem magam. – Talán a betegség miatt? – Amiatt is. Tudod, van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Túlságosan gyenge vagyok, képtelenség ellenük küzdeni. – Beszélj inkább róluk! – Nem.

– Jessica, éppen ez a baj veled. Magadba zárkózol, megőrzöd a gondjaidat. Nem bízol senkiben most sem, éppen úgy, mint amikor először találkoztunk. Akkor azt titkoltad el, ki is vagy valójában. Ulfeldtéknél is hasonlóképpen történt. Máig nem értem, hogy voltál képes hallgatni súlyos betegségedről? Persze azt sem értem, hogy senki nem figyelt fel arra, hogy rosszul vagy. – Ó, sokan mondták, hogy rendkívül sovány vagyok és felajánlották a segítségüket, de én visszautasítottam őket azzal, hogy nincs semmi komoly bajom. – Hát erről van szó. Meg kell tanulnod, hogy másokban is lehet bízni. – Nem érted, hogy számomra hihetetlen, hogy bárkit is érdekel, ami velem történik? Éppen ezért vagyok enynyire rosszkedvű. Úgy érzem, nálam jelentéktelenebb lény nincs is a világon! – Ezt meg hogy érted? – Annyira jelentéktelen vagyok, hogy az emberek keresztülnéznek rajtam, mintha üvegből lennék. Mindenki olyan erős, Leonora Christina, az anyád… mindenki! Néha még Ulfeldték cselédjei is magabiztosabbak és tudják, mit akarnak a sorstól. Én viszont nem tudom. – De csak azért nem, mert egyfolytában másokra vagy tekintettel. Ez igazán szép tőled, de azért még nem kell tönkretenned magad. Jessica ezen eltűnődött. – Ha jobban meggondolom, már nem vagyok olyan biztos abban, hogy önzetlenül teszem. Néha azt hiszem, azért teszem mindezt, hogy elnyerjem mások szeretetét. – Mi sem természetesebb annál, hogy cselekedeteinket nem mindig a tiszta önzetlenség vezérli – jelentette ki mély, férfias hangján Tancred. Jessica megnyugodott. – Ha alamizsnát vetsz a koldus elé, akaratlanul is megfor-

dul a fejedben, hogy azért teszed, mert jóságosnak és adakozónak kívánsz látszani. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy jelentéktelen vagy. – Nincs körülhatárolható jellemem, nincsenek céljaim. Nincs semmim. – Alábecsülöd magad és ezzel megalázol engem is. – Téged? – Te voltál az első szerelmem. Éppen ezért nem esik jól, ha hallom, milyen rossz ízlésem van. Jessica önkéntelenül elnevette magát. Teste még nem készült föl hasonló érzelemkitörésekre és heves fájdalom járta át. – Ó, jobb, ha még nem tréfálkozol velem, Tancred! Lüktet az egész testem a fájdalomtól. – Bocsáss meg, ezentúl igyekszem unalmas lenni. Megsimogatta a lány haját, majd visszadőlt párnájára. – Egyáltalán nem vagy unalmas, inkább feltűnően komor… Egészen más embernek ismertelek meg. A férfi nem válaszolt. – Nemcsak én zárkózom magamba. Ugyanez a te bajod is, barátom. – Igazad van – sóhajtott Tancred. – Látod, én mások szemében meglátom a szálkát, de a gerendát a magaméban nem. Bocsáss meg, kérlek! – Még mindig nem válaszoltál arra, amit kérdeztem – folytatta a lány hevesen… – Tudod… akaratlanul is fültanúja voltam annak a beszélgetésnek, amit azzal a viszszataszítónak tetsző férfival folytattál az ajtó előtt. Tancred sokáig nem válaszolt. – Bárcsak bízhatnék valakiben! De az egész olyan borzalmas és ijesztő, hogy már-már összeomlok a súlya alatt.

– Bennem persze nem bízol, mert én csak egy idegen vagyok számodra – mondta félénken a lány. – Ugyan már! Ne becsüld megint alá a szereped. Kérlek, ne tedd! Csak azért nem mondom el, mert most nagyon beteg vagy. Másra kell tartogatnod az erődet! – Tancred felsóhajtott. – Hiába szeretném megosztani veled a gondom, nem tehetem, mert másvalaki titkát őrzöm… – Pénzről van szó? Ez esetben segíthetek rajtad. Talán emlékszel még, hogy Askinge az én örökségem… – Nem, Jessica. A te pénzedet nem használhatjuk fel ennek a visszataszító ügynek az elintézésére. Ó, Istenem! Még beszélni sem szeretek róla! – Nem kényszerítelek. De ha szükséged van rám, bármikor a rendelkezésedre állok. – Köszönöm. És köszönöm azt is, hogy ilyen megértő voltál. De most már térjünk nyugovóra. A hangodon érzem, mennyire fáradt lehetsz. – Igen – mondta a lány, majd elmosolyodott. – Tancred? Tudod, olyan furcsa, hogy mi mindig fekvő helyzetben találkozunk egymással. Úgy értem, hogy… Szegény lány elpirult a sötétben. – Sejtem, mire gondolsz – nevetett a férfi is. – Először, amikor üldöztelek és te elestél az erdőben. Utána pedig mind a ketten megbetegedtünk. Még ma is nevetnem kell, ha eszembe jut. Valóban ritkábban álltunk szemtől szemben egymással… De hát… már két éve barátok vagyunk. Egyébként sem látok semmi erkölcstelent a kapcsolatunkban. Tancred oldalra fordult és megcsókolta a lány homlokát. – Most legalább hírbe hoztalak egy kicsit! Ezzel megfordult és pillanatokon belül jóízűen aludt, megfeledkezve arról, hogy Jessica vérző szívvel és égő orcával fekszik mellette az ágyban.

10. fejezet MÁSNAP REGGEL Tancred korán ébresztette fel. A férfi már utazásra készen állt. – Ha fel bírsz kelni, akkor jobb, ha elindulunk – suttogta. – Kifizettem a fogadóst is. Anya és apa bizonyára sokáig vártak ránk tegnap este. – Nyugtalanok lehetnek már. Azt hiszem, fel tudok kelni. Rosszul hitte. Alig bírta bebugyolálni magát a vastag takaróba. Lassan, tapogatózva botorkált ki a házból az udvarra. Ott kimerülten, lihegve a ló oldalának támaszkodott. Rosszullét környékezte. Szerencsére Tancred idejében a segítségére sietett. – Bolond vagy, hogy egyedül jöttél ki. Segítettem volna, ha megkérsz rá – bosszankodott a férfi. – Nem támaszkodhatom rád mindenben – lihegte a lány, majd érezte, hogy a férfi fölteszi a lóra. Amíg Tancred föl nem ugrott mögé, csak kókadozott a nyeregben. Utána görcsösen kapaszkodott megmentőjébe. – Szeretem a reggeleket. Ilyenkor minden olyan friss még – mondta Tancred ábrándozva. Jessica kinyitotta a szemét és igyekezett ugyanazt meglátni, mint Tancred. – De hisz köd van – motyogta. – Mindent köd takar. – Miket beszélsz, nincs is köd… te jó ég! Jessica, vigyázz, ne ess le!

NÉHÁNY ÓRA MÚLVA megérkeztek Gabrielshusbe. Az öreg Wilhelmsen azonnal kijött, ahogy felismerte Tancred lovának dobogását. Tancred kiemelte a nyeregből a lányt, hogy az öreg megfogja, amíg ő is leszáll a lóról. – Csak óvatosan! Olyan könnyű, mint a madártoll. Miután leugrott, zsibbadt karjába vette Jessicát, elindult a ház felé. Vérfoltos nadrágját igyekezett elrejteni Wilhelmsen elől. Kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Szüleivel a társalgóban találkozott össze. – Anya, vérzik – mormogta sápadtan. – Kedvesem! Jobb lett volna, ha nem hozod magaddal, hiszen eszméletlen szegény! – Abban a házban senki nem törődött vele – felelte hevesen az ifjú, miközben Gabriella szobájába vitték az ájult lányt. Cecilie már előző este előkészített mindent. – Miért késtetek ennyit? – Az éjszakát kénytelenek voltunk egy fogadóban tölteni. Jessica nem bírta már tovább. – Na de Tancred! Hogy voltál képes elvinni ezt a szegény gyermeket egy olyan nyomorúságos helyre? – Muszáj volt. Ha aznap éjjel nem pihenhet, talán már nem is élne. De én vigyáztam rá. – Ugyanabban a szobában? – Másként hogyan vigyázhattam volna rá? Anya, annyira tisztességesen viselkedtünk, hogy a templomi gyülekezet vénasszonyai is halálra unták volna magukat a társaságunkban. Egyébként is, miket képzelsz rólam? Hogy szörnyeteg vagyok? – Nem, dehogy, fiam! Azt pedig nem tudhatom, hogy a gyülekezet vénasszonyai mivel múlatják az időt. Fek-

tesd le ide. Így jó lesz. És légyszíves menj ki, amíg rendbehozom szegénykét. Tancred engedelmesen visszavonult. Egy pillanatra mégis megállt az ajtó előtt. Szívében, ahol hetek óta nem érzett mást, csak szorongást, mintha fölengedett volna a fagy, átadva a helyét valami kellemes, langyos érzésnek. JESSICA AZNAP megkönnyebbülten ébredt. Először nem értette, miért, aztán rájött, hogy nem fáj olyan gyötrően a feje. Hosszú hetek óta most először mozdította meg úgy a fejét, hogy szemgolyójába nem nyilallt éles fájdalom. Érdekes, hogy hetek óta először nem itta meg szokásos esti italát. A szoba, ahol felébredt, elegáns volt. Berendezéséből arra következtetett, hogy egy fiatal lányé lehet. Azonnal kitalálta, hogy csak Tancred ikertestvére lakhatott benne. Tancred neve felidézte benne az egész utazást. Ezek szerint, a férfi tényleg látta, milyen szörnyen vérzett. Ó, Istenem! Ugye nem láthatott meg semmit, ugye nem vette észre! Jessica kellemetlenül érezte magát. Óvatosan megmozdult. Korántsem volt vége minden szenvedésnek. De legalább nem fájtak annyira a végtagjai és a rekeszizma sem. Valaki kopogtatott az ajtón. Cecilie lépett be, kezében óriási tálcával. Jessica soha azelőtt nem látott ilyen bőséges reggelit. A tálcán tej, alma, vajjal vastagon megkent kenyérszeletek sorakoztak, rajtuk sajt és olyan nagy szelet sonkák, mint a tányér maga.

– Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezte Cecilie barátságosan. – Jól aludtál? – Köszönöm, remekül! És sokkal jobban érzem magam. Talán furcsán hangzik, mégis így van. – Ennek igazán örülök. Ha megeszed a reggelit, még jobban leszel. Mit gondolsz, fel tudsz már ülni? Jessica tétovázott. – Nem tudom… – Értem. Talán mégiscsak jobb, ha fekszel. Majd segítek az evésnél. – Azon tűnődöm, hogy… nem kaphatnék valami mást a tej helyett? Ulfeldtéknél esténként kaptam egy nagy korsó tejet. Utána minden éjjel fájt a fejem. Ma viszont remekül érzem magam. Talán a gyomrom nem bírja a tejet? – Igazad lehet. Gyakran hallottam olyan gyerekekről, akik nem ihatnak tejet. És azelőtt? Azelőtt sem itták tejet? – Dehogynem. Ezért találom én is olyan furcsának… – Akkor inkább hagyjuk a tejet. Legfeljebb beigazolódik a sejtésed. Hívatom a szolgálót és kérek helyette sört. Miközben Cecilie segített az evésnél, kellemesen elbeszélgettek. – Tancred olyan aranyos – folytatta Cecilie. – Tudom, hogy gyűlöli, ha bárki is aranyosnak nevezi. Én nem is a külsejére gondolok ilyenkor, hanem arra, ahogy viselkedik. Mindig is tudtam, hogy a szíve tele van gyöngédséggel és vágyakozással, ha rád gondol. Évekig gyötörte, hogy nem kérhetett tőled bocsánatot. Sokat tűnődött azon, vajon hogyan alakult az életed. Talán már hamarabb meg kellett volna adnom neki a címed. Tancred olyan éretlen és zavart volt még akkoriban, így joggal

féltem attól, hogy még képes és valaki előtt leleplezi a rejtekhelyed. Már csak az hiányzott volna, hogy rád találjon a kéjsóvár Holzenstern. Ami tegnap történt, ahogy Tancred kihozott Ulfeldték házából, talán számodra is bizonyítja, mennyire megváltozott. Jessica bólintott. Úgy gondolta, hogy ennél többet nem is várhat Tancredtól. Azóta bizonyára számos kedvese volt. Még nem merte megkérdezni sem Tancredtól, sem mástól, hogy sejtése igaz-e. Az ifjú őrgróf benézett hozzá délelőtt, de sietett, mert vissza kellett térnie koppenhágai csapatához. Olyan igéző volt a férfi, ahogy ott állt ágya mellett, hogy Jessica megkérte, maradjon még egy kicsit és üljön le mellé. – Tényleg sietnem kell – mondta, de a lány kérése örömmel töltötte el. Kicsit közelebb húzta székét az ágyhoz. – Hogy érzed magad? – Rég nem voltam ilyen jól – felelte Jessica mosolyogva. – Köszönöm, hogy idehoztál! – Hidd el, engem is megnyugtat, hogy velünk vagy. Apám épp az előbb mondta, hogy nagy felfordulás van Koppenhágában. – Csak nem az eltűnésem miatt? – kérdezte a lány tréfásan. – Természetesen nem – nevetett Tancred. – Amióta Dina Vinshofvers azt állítja, hogy Ulfeldték terve őfelsége meggyilkolásáról az utolsó szóig igaz, a főudvarmester elleni merénylet viszont kitalálás, a palota megint olyan, mint a felbolydult méhkas. Most ismét a király személyét fenyegeti veszély. A palota minden kapuját bezárták, az ágyúkat az utakra irányították és sokkal szigorúbban ellenőrzik a belépőket, mint eddig bármikor. Sokan attól tartanak, hogy a rettegés eláraszthatja az

egész országot. Corfitz Ulfeldt hívei közt sok az elégedetlen nemesember. Őket különösen alapos megfigyelés alatt tartják. Leonora Christina egyetlen fiútestvére, Valdemar Christian, ha jól emlékszem ez a neve, dühös, mert nem kap többé anyagi támogatást a királytól. Ezért őfelsége minden lépését figyelteti. Jessica képtelen volt levenni tekintetét a férfiról. Ismét kicsinek és gyengének érezte magát vele szemben. Igyekezett értelmesen válaszolni Tancrednak. – Dina Vinshofvers ügyesen játszott! Most már senki sem tudja, mi az igazság, amihez hozzájárul az őszintétlenség és a kölcsönös bizalom hiánya. – Igazad van – helyeselt Tancred, Jessica pedig mérhetetlenül boldog volt a dicséret hallatán. – A papok óva intenek mindenkit, hogy belekeveredjenek ebbe a zavaros ügybe, amely szerintük talán az utolsó ítélet előhírnöke. Abban igazuk van, hogy számos kellemetlenség származhat az efféle viszályokból, amit Dánia nem engedhet meg magának. A Svédország elleni háború veszélye fenyegetőbb, mint hinnénk. Az 1648-as békekötés eredményeképpen a svédek megkapták délen Brémát és Verdent, és ha meggondoljuk, hogy összesen mennyi területet nyertek el az előző háborúban, nyugodtan állíthatjuk, hogy Dánia svéd egérfogóba került. Nem engedhetjük meg magunknak a belső viszályt. – Bizonyára így van – fűzte hozzá komolyan a lány, akinek tetszett, hogy Tancred ilyen fontos dolgokat vitat meg vele. Ám jól tudta azt is, hogy a hajdani jütlandi napok könnyed vidámsága nem térhet vissza többé. Jessica úgy érezte, hogy ennek leginkább Tancred megváltozása az oka. Olyan zárkózott és feszült lett.

Elszenderedett, amint lovagja elhagyta a szobát. Arra ébredt, hogy valaki föléje hajol. Még soha nem látta ezt az arcot, mégis ismerősnek tűnt számára. Észrevette, hogy Tancredhoz és édesanyjához is hasonlít. Micsoda tekintet! Még soha nem látott ilyen szempárt. Melegség áradt belőle. Az arcról tükröződő mosoly biztonságot sugárzott. Jessica még nem tudta, hogy a Jéghegyek Népének legtisztább szívű leszármazottja áll vele szemben, akiben nemzetsége összes jó tulajdonsága testesült meg. Sokkal alacsonyabb volt, mint Tancred, és szemmel láthatóan idősebb is. Fénylő, sötétvörös haj keretezte arcát, azúrkék szeme csillogott. Orrát szeplők borították. – Jó reggelt – mondta norvégul. – Mattias vagyok, Tancred unokabátyja. Úgy hallom, rosszul érzed magad. Erről szeretnék beszélni veled. Leült az ágy szélére. Jessica megérezte, hogy bízhat benne. Látta, hogy a férfi valóban segíteni szeretne rajta. Ennek ellenére tétovázott. – Beszélj arról, amit érzel – határozta meg pontosabban Mattias, hogy mit szeretne hallani. – Látom, hogy lesoványodtál és hogy a hajad is hullik. Cecilie néném azt is mondta, hogy gyakran fejfájás gyötör. Pontosan hol szokott fájni a fejed? – A szemem mögött. Ha csak megmozdítom is a fejem, csillagokat látok. A mai az első nap a betegségem kezdete óta, hogy jobban érzem magam. – Igen, ezt már hallottam. És ezenkívül? – A vállam és a gerincem is szokott fájni. Az utóbbi időben pedig már mindenhol fájdalmat éreztem. A tér-

demben, a bokámban, a csuklómnál, az ujjaimban… mindenütt. Mattias levette róla a takarót. Gondosan megtapogatta vállát, nyakcsigolyáit. – Hát igen. A gyomrod nem fáj? – Dehogynem! Különösen éjszaka, ha előtte tejet ittam. Ezért ma már nem is ittam tejet. És jobban is érzem magam. – Néném említette, hogy vérzéseid is vannak. Jó lenne, ha erről is mondanál valamit. Jessica sokáig azt hitte, hogy képtelen lesz erről beszélni, Mattias meleg tekintete azonban megoldotta a nyelvét. Nagyot nyelt, szégyenében behunyta a szemét és halkan beszélni kezdett. – Nagyon erősen vérzek. És ami riasztó, hogy teljesen szabálytalanul. – Az az érzésem, hogy a betegséged az oka. Mióta tart már ez? – Nehéz megmondani. Három-négy hónappal ezelőtt kezdődhetett. – Olyan régen? És senkinek nem szóltál róla? Nos, talán az lesz a legjobb, ha mindjárt teszünk egy kísérletet. Azt mondod, hogy most jobban érzed magad. Meg mernél inni egy pohár tejet? Csak azért, hogy lássuk, valóban az volt-e az oka. Jessica beleegyezően bólintott. – Természetesen megpróbálhatjuk – mondta kissé remegő ajakkal. – Rendben! Máris belefogunk. Mennyi idő telik el a fájdalom jelentkezéséig? – Sajnos nem tudom. Ugyanis mindig akkor kezdődik, amikor elaludtam. A fájdalomra szoktam felébredni. De azt hiszem, úgy egy óra telhet el.

– Nos, egy óra múlva visszajövök. Kérlek, ne aggódj! Hidd el, talpraállítunk hamarabb, mint hinnéd. És szebb leszel, mint valaha! – fűzte hozzá tréfásan a fiatal orvos. Erre aztán Jessica, ha óvatosan is, de rámosolygott Mattiasra. Kezébe adták a korsó tejet. Egy ideig farkasszemet nézett vele, majd határozottan megitta. Cecilie ottmaradt vele és kicserélte az ágyneműjét. – Sajnálom, hogy így bepiszkítom a lepedőket – mondta szégyenlősen Jessica. – Emiatt igazán ne furdaljon a lelkiismeret! Valamelyik cselédlányom is tiszta ágyneműt húzhatott volna, de én úgy gondoltam, jobb, ha mi ketten intézzük ezt, hisz jó ideje ismerjük egymást. – Köszönöm – suttogta a lány. – Szemmel láthatóan jobban vagy, Jessica! A szemed sem olyan tompa fényű már. Az arcod pedig egyenesen megkínzottnak tűnt, amíg Ulfeldtéknél voltál. Megígértem Tancrednak, hogy átadom az üdvözletét. Holnap este megpróbál elszabadulni őrhelyéről, hogy meglátogathasson. Úgy viselkedik, mintha őt rendelték volna melléd őrangyalnak. Biztos a gyógyulásodban. – Minden tőlem telhetőt megteszek majd – nevetett Jessica. Még soha nem érezte magát ekkora biztonságban. Bárcsak itt maradhatna! De hát nem lehet sokáig terhére ennek a kedves családnak és a kis Eleonora Sofiát sem hagyhatja cserben. Mattias csaknem két óra múlva jött vissza. Jessica örült, hogy ismét a közelében van. Sokat gondolt az orvos különlegesen meleg tekintetére. – Nos? – kérdezte Mattias.

– Nem érzek semmit! – felelte Jessica boldogan. – Nagyon, nagyon régen éreztem magam ennyire jól. Persze még fáj a testem és szörnyen kimerült vagyok. Moccanni is alig bírok, de az elviselhetetlen, kínzó fejfájás eltűnt. – Akkor mégsem a tej lehetett az oka. Ennek örülök, mert most különösen szükséged van arra, hogy bőségesen egyél, mégpedig tápláló ételeket. – Ha nem a tej, akkor mi okozhatta? – Még nem tudom. Most, hogy egy kicsit előbbre jutottunk, adok neked orvosságot, ami javít az állapotodon. Mostantól fogva mindennap kapsz majd valami kásaszerűséget, ami őszintén szólva elég borzalmasan néz ki, és az íze sem lesz túl kellemes. Edd meg mégis, bármennyire is undorodsz majd tőle, hidd el, segíteni fog rajtad! – Bármit megennék, csak hogy meggyógyuljak végre – jelentette ki Jessica határozottan. – De mi lesz a visszataszító sebeimmel? – A kása olyan anyagot tartalmaz, amely gyógyírként hat majd arra is. Még egyszer elmondom, hogy egyél bőségesen abból, amit ezentúl eléd tesznek. Ceciliével közösen állítjuk össze, hogy gyorsan erőre kapj ismét, és hogy pótolja a vérveszteséged. – Mindent meg fogok enni az utolsó morzsáig. És nagyon köszönöm a segítségét. – Inkább tegeződjünk. Hívj csak Mattiasnak. – Ha jól értesültem, ön, azaz te báró vagy, ugye Mattias? A férfi felnevetett. – Olyasféle. Az anyám viszont igen alacsony származású. Ám szívében nemesebb sok arisztokratánál. Szinte istenítem őt. – Ez bizonyára kölcsönös – mosolyodott el Jessica.

– Örülök, hogy ilyen jó kedved van. Ez már a gyógyulás jele. – Sokáig rettegtem attól, hogy nem épülök fel ismét – vallotta be őszintén a lány. De most biztonságban érzem magam. Mattian elkomolyodott. – Értem, mire gondolsz. Amikor kilépett a betegszobából, Cecilie és Alexander kíváncsian várták a szalonban. – Mire jutottál? Mattias rosszkedvűnek tűnt. – Úgy van, ahogy sejtettem. Nem a tej volt az oka. Minden jel arra mutat, hogy lassan ható méreg került folyamatosan a szervezetébe. – Méreg? Teljesen megbolondultál, fiam! – Baleset is lehet. De ebben az esetben nem értem, hogyan történhetett. Talán a korsó, amibe a tejét öntötték, nem volt ónozva. – Az az érzésem, hogy valami egészen másra gondolsz – vélte Alexander. – Arra, hogy valaki szándékosan mérgezte meg. Mattias nevetett. – Tudod, hogy inkább a jót tételezem fel az emberekről. – Tisztában vagyunk ezzel. – Mi oka lehet bárkinek is arra, hogy megmérgezze Jessica Crosst? Talán ellenségei vannak Ulfeldték házában – Aligha. Jessica csöndes, visszahúzódó lány. Egyetlen ember üldözheti még mindig, Holzenstern gróf. De annak más oka van. – Mégis mi?

– Holzenstern finoman szólva bolondul a nőkért – mondta szárazon Alexander. – Értem. Mindenesetre belefogunk a kúrába. Meglátjuk, javul-e az állapota. Sajnálom szegényt, hogy azt a borzalmas kását mindennap le kell nyelnie! – No de Mattias! jegyezte meg Cecilie csipkelődve. – Mégsem beszélhetsz így Tengel nagyapánk leghatásosabb főzetéről. Sajnálom, hogy kénytelen voltam igénybe venni orvosi tudásodat, amikor pihenni jöttél hozzánk. – Nincs okod a bocsánatkérésre. Jessica titokzatos betegsége rendkívül érdekel. Emellett, ha jól sejtem, Tancred ugyancsak szívén viseli a lány gyógyulását. Cecilie elkomolyodott. – Tulajdonképpen nem tudom. Tancred mindig olyan hallgatag. Sohasem beszél a „szerelmi ügyeiről”. Nem tudom, hogy szerelmes-e vagy sem. Utoljára két éve beszélt ilyesmiről, amikor éppen Jessicába habarodott bele. De azóta… Annyira megváltozott, amióta igazán felnőtt. Nem hiszem, hogy ráismersz majd a régi bolondos fiúra! Ki gondolta volna valaha, hogy Tancredból egy megkérgesedett, magába zárkózó katona lesz? Pedig mindig tréfáskedvű volt, néha talán kicsit gyerekes is. – Furcsa lesz újra látni. – De most már inkább beszéljünk másról! Hogy van Gabriella? Mikor jönnek már el megint látogatóba? Pár perc múlva már elmélyülten beszélgettek a graastensholmi életről, Gabrielláról és Kalebről. JESSICA HŐSIESEN LEGYŰRTE a borzalmas kását. Nyelvével előretolta a szájában, mint az olyan ételeket, melyeket nem szívesen eszik az ember, azután sokáig forgatta, rágta, mielőtt végleg lenyelte volna.

És megtörtént a csoda. Szinte teljesen megszűntek a gyötrő fejfájások, a rekeszizmában pedig már semmi fájdalmat nem érzett. Mattias napjában többször bement hozzá és alaposan megmasszírozta a nyakát és a vállát. A kezelés nem volt kellemes, de javított Jessica állapotán. – Még mindig merevek az izmaid. Ez is a fejfájás miatt van – mondta a férfi. – Meglátod, hamarosan túl leszel a nehezén. Jessica élvezte a meleget árasztó kezek érintését. Masszírozás közben kellemes bizsergést érzett tagjaiban. Orvosa borogatta sebeit a jól ismert kásával, majd alaposan bekötözte őket. Jessicának nevethetnékje támadt, ha végignézett magán, a kötésektől pedig moccanni is alig tudott. Gyógyulása alatt leginkább annak örült, hogy kezdtek behegedni a szörnyű sebek. Néha még érzett fájdalmat, és továbbra is sovány volt, de szabálytalan vérzése végleg megszűnt. Tancred nem jött el másnap este, ahogy ígérte. Jessica hiába várta. Csak feküdt és a napot figyelte, amint mérhetetlen lassúsággal mozgott az égbolton. Megkérte Ceciliét, hogy hozzon neki egy tükröt… Hitetlenkedve látta, milyen szánalmas látványt nyújt. Mattiasnak igaza volt. A haja megritkult. Azért igyekezett szépen megfésülködni, bár gyér tincseivel nem sokra ment. Tancred csak nem jött. Jessica sírni szeretett volna a csalódottságtól. Pedig megtiltotta Mattiasnak, hogy aznap este bekenje. Úgy érezte, cserbenhagyták. És Tancred másnap sem jött. A következő nap Jessica engedélyt kapott arra, hogy felkeljen. Jólesett neki. Mintha kezdené visszanyerni erejét. És aznap este, miután Jessica már lefeküdt, megérkezett Tancred.

A lány szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta a férfi hangját a folyosón. Minden porcikája bizsergett az örömtől. Már jön is, hallja a lépteit. Jessica felült és megigazította a haját. Milyen erős, magas és jó kiállású Tancred! De kedvetlennek tűnik. Megpróbál mosolyogni, de igencsak kényszeredett ez a mosoly. – Isten hozott! Kicsit késtél, de mit számít negyvennyolc óra ide vagy oda! Tancred őszintén felnevetett. – Csak ennyit késtem? Tudod, az előkelő emberek mindig késnek egy kicsit, úgyhogy várnom kellett. Sajnos, más feladatot bíztak rám… – mondta, miközben leült az ágy szélére. – Nem lehetett valami vidám feladat, látszik rajtad. – Hát nem. – Ez az, amiről már beszéltél? – Igen – felelte Tancred, és szomorúan nézett a lányra. – Bárcsak elmondhatnám! De sajnos nem rólam van szó. Jessicát meghatotta a férfi elkeseredettsége. Közelebb húzódott hozzá és mintegy önmagát is meglepve, riadtan vette észre, hogy félénken megsimogatja Tancred homlokát. Megérintette! Még sohasem tett ilyet! Tancred gyorsabb volt, mint ő. Megragadta a kezét és megcsókolta a lány tenyerét. Hiába is próbálta volna kiszabadítani a kezét, a férfi erősen tartotta. – Ne nyúlj hozzám, csupa kása vagyok… Tancred csalódottan nézett le rá. – Hiszen alig értem hozzád…

A férfi elképedten nézte még egy ideig a lányt, majd hangosan felnevetett. Jessica vele együtt kacagott, örült, hogy ismét boldognak látja barátját. – Csak nem Mattias üldöz a szörnyű orvosságaival? – kérdezte még mindig nevetve. – Állandóan ezt használja, de Istenemre, eddig mindenkin segített. Inkább mesélj arról, hogy vagy. Anya azt mondja, hogy már sokkal jobban. Egyébként látszik is rajtad. Tényleg jobban nézel ki. – Mattias rengeteget segített – mondta Jessica csillogó szemekkel. – Igazán csodálatos unokatestvéred van! – Igen, már többször hálát adtunk az Úrnak, hogy Mattias a családba tartozik – közölte Tancred, de valahogyan furcsán nézett rá. Tekintetében gyanakvás és aggodalom tükröződött. Jessica először nem értette, miért, és a magyarázat később is hihetetlennek tetszett. Lehetetlen, hogy Tancred… – Ulfeldték eldöntötték a dolgot – mondta komolyan a fiú. – Kik? – Jessica először nem értette miről beszél. – És milyen ügyet? Ó, Ulfeldték! Milyen dolgot? – Ulfeldtet és Leonora Christinát feldühítette, amit Dina állított róluk. Vagyis, hogy Corfitz megcsalta feleségét és hogy meg akarták mérgezni a királyt. Azt hiszem, leginkább Leonora Christina háborodhatott fel azon, hogy férje megcsalta volna. Nos, Ulfeldt addig ügyeskedett, míg bíróság elé nem állította Dinát. Koppenhága városának tanácsa pedig úgy határozott, hogy a tárgyalást teljes nyilvánosság előtt folytatják le. Mégpedig a városháza előtt, a Régi piactéren. – Ezek szerint komolyan vették, amit az az asszony fecsegett?

– Sajnos Ulfeldték ügye túlnőtte a családi viszály kereteit. Természetesen Ulfeldt ellen titokban folynak a vizsgálatok. – Hogy lehet titok az egész, amikor te is tudsz róla? Tancred felnevetett. – Tudod, milyen könnyen terjednek a pletykák. Az ember azt hinné, hogy titkot lehet tartani, de… Sajnálom, hogy ilyen unalmas dolgokkal traktállak. Jobb lenne, ha pihennél egy kicsit. – Nem, dehogy – kiáltott fel kétségbeesetten a lány. – Persze te még nem is találkoztál a szüleiddel. Bocsáss meg, csak magamra gondoltam. – Már megint másokra vagy tekintettel – csóválta a fejét Tancred. – Jessica! Mikor tanulod már meg végre, hogy előtérbe helyezd a saját érdekedet? – Akkor azt kívánnám, hogy maradj mellettem egész éjjel – bökte ki meggondolatlanul. – Úgy értem, hogy… Ó! Már azt sem tudom, mit mondok. Az egész azért van, mert negyvennyolc órán át vártam rád. – Kedvesem – mondta a férfi és végigsimított a lány reménytelenül kócos háján. – Bárcsak másképp lenne… De nem, nem mondhatom el! – Dehogynem! – kérte Jessica. De Tancred csak rázta a fejét. – Mire gondoltál, amikor azt mondtad: „másképp”? – Csak arra, hogy Damoklész kardja függ a fejem fölött. – Kedves vagy, hogy nem akarod bevallani, hogy a külsőm taszít. – De Jessica! Hogy mondhatsz ilyet? – Tisztában kellett lenned vele, milyen szerencsétlen vagyok, már akkor is, amikor elhoztál Ulfeldtéktől!

– Egyáltalán nem vagy szerencsétlen és különben sem tehetsz róla – makogta Tancred meglehetősen összefüggéstelenül. – Mit gondolsz, ki volt már Jütlandon is szerencsétlen? Szeretnék elsüllyedni szégyenemben, ha csak rágondolok. Úgyhogy, hidd el, megértem, hogy érzed most magad. Kérlek, ne légy igazságtalan velem szemben! Sokkal jobban kötődöm hozzád azóta, hogy megismertem a gyengeségeidet. – Valóban? Igazat mondasz? – Halálosan komolyan beszélek, Jessica. Eddig még soha nem gondoltam arra, hogy bárkivel is megoszthatnám örömömet és bánatomat az életben. De mi ketten ismerjük egymást. Tisztában vagyunk a másik gyengéivel és elfogadtuk azokat. Ugye? – Így van. Jessica olyan boldog volt, hogy nem tudta, mit feleljen. Így csak nézte-nézte a férfit. – Anya mesélte, hogy levelet kapott Ursula nénitől. Azt írja, Holzenstern gróf meghalt. Túl sokat ivott Most végre szabadnak érezheted magad. Jessica egy szót sem szólt. Valahogy még a szánalmas Holzenstern halálának sem tudott örülni. – Szegény Stella! – mondta végül. – Igen. Valóban rossz lehet most neki. Ursula néni azt is írja, hogy Stella már jó ideje elutazott. Senkinek nem mondta meg, hová megy. A birtokkal egyébként minden rendben. Cecilie feje jelent meg az ajtóban. – Tancred, ha már befejezted Jessica gyámolítását, jöhetsz vacsorázni, különben minden kihűl. – Már megyek is – felelte és felállt. – Jessica, még ma este vissza kell térnem Koppenhágába. De ígérem, amint tehetem, meglátogatlak.

– Bármikor jössz, örülni fogok neked, mint most is. – Jó érzés, hogy hiányzom neked. Mire az ifjú őrgróf bement az ebédlőbe, a többiek már asztalnál ültek. – Szerinted hogy van Jessica? – fordult Tancred Mattiashoz. – Milyen betegség gyöngítette le ennyire?. – Ez nem betegség, kedves öcsém – felelte unokabátyja. – Semmi kétségem afelől, hogy szegényt megmérgezték. A gyomorfájástól kezdve minden erre utal. A végtagfájdalom, a hajhullás, sebek a testén, szabálytalan vérzés, mind, mind jellemző tünete az erős mérgezésnek. Teste azért gyengült le ennyire, mert már képtelen volt ellenállni. – Méreg? De hát miért? – Ezt sajnos nem tudom. Heteken keresztül, rendszeresen juttatták a szervezetébe. – Akkor soha többé nem hagyhatja el ezt a házat – erősködött Tancred. Cecilie felsóhajtott. – És mi lesz Leonora Christinával, aki naponta áraszt el a leveleivel és mindegyikben azt kérdezi, vajón. Eleonora Sofia mikor kapja vissza kedvenc dadáját. A kislány Jessica eltűnése óta csökönyös és kezelhetetlen, egyfolytában rá vár. – Ugye négyéves a kislány – kérdezte váratlanul Mattias. – A legtöbb gyerek így viselkedik ebben a korban. – Vajon Jessica mit akar? – tette fel önkéntelenül is a kérdést Tancred. – Ha jól sejtem, lelkiismeret furdalása van amiatt, hogy nem teljesíti a kötelességét. Éppen ezért fog visszatérni. – És mi van, ha tovább mérgezik?

– Ugyan, Tancred! Kinek állna érdekében, hogy megmérgezze az ártalmatlan Jessicát? Bizonyára véletlen volt az egész, és ezentúl majd gondosan ügyel arra, hogy mit eszik és iszik. Ha pedig újra kezdődik az egész elölről, már tudja, mit tegyen. MIHELYT KITISZTULT SZERVEZETÉBŐL a méreg, Jessica gyorsan felépült. Haja kinőtt, most rövid volt és sűrű. Alakja kikerekedett egy kicsit. Sebei begyógyultak, úgyhogy legnagyobb örömére Mattias már nem kenegette tovább. Lassan kezdett olyan lenni, mint mindig is volt, csinos és jókedvű. Tancred, amikor csak tehette, meglátogatta. Így sem találkoztak sokszor, bár Tancred gyakrabban tette meg a Koppenhága és Gabrielshus közötti hosszú utat, mint előtte bármikor. Szülei boldogok voltak, bár tisztában voltak azzal, hogy kinek szólnak a látogatások. Jessica állapota javult, Tancred mégis egyre feszültebb lett. Senkinek nem árulta el, mi kínozza és húzza magával a mélybe. Szüleit kerülni kezdte, ami mindenkinek nagy fájdalmat okozott. Júliusban Jessica végre visszanyerte régi erejét, sőt talán még jobban is volt, mint betegsége előtt. Mattias nyugodtan hazautazhatott Norvégiába, hiszen elégedett volt a lány állapotával. Másnap megjelent Tancred és könyörgött neki, hogy ne térjen vissza Ulfeldtékhez. A ház előtti parkban üldögéltek a sűrű lombú fák alatt, Cecilie kacsa- és libaúsztatója közelében. – Nem azért akarok visszamenni, mert Leonora Christina és a többi nevelőnő kéri ezt. Magam miatt is. Eleonora Sofiának szüksége van rám. Végre érzem, hogy

valakinek fontos vagyok! Rossz érzés mindenkinek az útjában lenni, semmit sem tenni, csak fölöslegesnek érezni magam. – De Jessica! – Így van, Tancred. Amióta a szüleim meghaltak, útjában voltam mindenkinek. Árnyként bolyongtam az emberek között. „No nézd csak! Itt van Jessica. Nem is vettem észre, hogy bejött!” Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom? De hát Askinge a tiéd! – Soha nem éreztem az enyémnek. Tudod, milyenek voltak, Holzensternék. Mindig is tudtam, hogy csak könyörületességből tartanak magunknál. – És most? A lány tűnődött egy kicsit. – Nem akarok visszamenni oda. Soha nem volt az otthonom. És itt sem lakhatom örökre. – Miért? – Tancred! Nem élhetek vissza a szüleid kedvességével! – Szó sincs erről! És én? Rám nem gondolsz, Jessica? A lány Tancred felé fordult és elgondolkodva nézte. – Hogy mi van veled? Az számomra is titok. Még mindig egy bezárt ajtó előtt toporgok. A férfi felsóhajtott. A kacsák harsány hápogással válaszoltak. – Jessica, szívem szerint megkérném a kezed. Csakhogy bajban vagyok… érted… és… De ha tehetném, már rég megkértelek volna. Tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyen zavaros leánykérést vártál tőlem, de… most legalább tudod, hogy mit szeretnék. – Köszönöm, Tancred, ez sokáig tartja majd bennem a lelket.

A férfi tenyerébe fogta a lány arcát és mélyen a szemébe nézett. – Jessica, tudom, hogy nincs jogom hozzá, hogy… – Ó, Tancred! – sóhajtotta lány. A férfi hirtelen elengedte. – Hogy a fenébe valljak szerelmet neked ekkora gágogás és hápogás közepette! Jessica jóízűen felnevetett, nevetése Tancredot is magával ragadta. – Gyere kedvesem, menjünk innen – mondta és megfogta a lány kezét. – Hazamegyünk. Ha végképp elhatároztad, hogy visszamész azokhoz a méregkeverőkhöz, indulnunk kell, mielőtt bezárják a városkaput. Anyám biztosan beszélni akar még veled. Cecilie szinte ugyanazt mondta neki, amit már Tancredtól is hallott. – Sajnálom, hogy így döntöttél. Alexandernek és nekem is nagyon fogsz hiányozni. Kicsit bánt, hogy abba a házba vittelek. Sem politikailag, sem pedig az egészségednek nem túl jó, hogy ott leszel most. – Köszönöm a kedvességét. Csodálatos volt itt. De csak elismételhetem önnek, amit már Tancrednak is mondtam. Nem fogadhatom el állandóan mások jóságát. Adni is szeretnék végre. – Jó hatással voltál Tancredra. – Valóban? – kérdezte bátortalanul a lány. – Így volt! Most megint kibillentette valami az egyensúlyából, és ha valakinek sikerül visszahozni őt a valóságba, csak te lehetsz az! Jessica lesütötte a szemét. – Még mindig nem bízik bennem. Cecilie megfogta a lány kezét.

– Tudom, hogyan érzel. Legalább annyit megtudtam most tőled, hogy a kemény, férfias külső még mindig egy önmagában bizonytalan fiút rejt. Jessica bólintott. – Nehezen viseli el, ha kudarcok érik. – Igen. Úgy látszik, még mindig éretlen egy kicsit. Megváltozik majd, meglátod! Mondtam már neked egyszer, hogy túlságosan könnyen kapott mindent az élettől. Nehezen birkózik meg azzal, hogy felnőtt, és felelősséggel tartozik sok mindenért. – Mindezek ellenére jószívű – védte meg szerelmét Jessica. – Ó igen! Ha majd komolyan veszi az életet, nagyszerű dolgokra lesz képes! Kérlek, Jessica, ne hagyd magára! Segíts rajta, ha tudsz, tudom, képes vagy rá! – Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék, de egyelőre nem hagyja – mondta könnyes szemmel.

11. fejezet CECILIÉNEK SIKERÜLT rábeszélnie Jessicát, hogy csak másnap induljon. A lány örömmel fogadta az ajánlatot, mivel Tancred is otthon maradt. Négyesben töltötték az estét. Tancred szokás szerint hallgatag volt. Jessica úgy vélte, hogy szüleit rendkívül megviseli fiuk visszafogottsága. Másnap, 1651 július tizenegyedikén, korán reggel a két fiatal elindult Koppenhága felé. Tancred feltétlenül el akarta kísérni Jessicát, nem tetszett neki, hogy egyedül akar nekivágni a hosszú lovaglásnak.

A férfi meglehetősen szótlan volt. Aggódó pillantásokat vetett a lovát kecsesen megülő lány felé. Jessica mindig nagyon egyszerűen öltözött. Ceciliével ellentétben őt nem érdekelte a divat. Tökéletesen kielégítette, ha a ruhája tiszta és jól áll neki. Tancred szerint gyönyörű volt. Talán nem csak azért, mert elvakította a szerelem. – Légy nagyon óvatos! – figyelmeztette. – Ügyelj arra, hogy mit eszel és hogy az edényeid ónozottak legyenek. Igyekszem minden héten legalább egyszer találkozni veled. Meg kell beszélnünk, hogy ezentúl hol találkozunk, mert én többé nem tehetem a lábam Ulfeldték házába. Jessica boldog volt. Félénk pillantásokat vetett a férfira, még mindig nem hitte el, hogy ez a férfi őt szereti. Már bent jártak Koppenhágában. Amikor a városháza elé értek, nagy tömegre lettek figyelmesek. – Mi lehet ez? – csodálkozott Jessica. Tancred megállította a lovát. – Állj meg! Ha az történik éppen, amire gondolok, más úton megyünk tovább. – Miért? – Emlékszel hogy végződött Dina Vinshofvers és Corfitz Ulfeldt pere? Ulfeldtet felmentették. – Igen, hallottam róla. Mindig is valószínűtlennek tűnt, hogy meg akarná mérgezni őfelségét! – Dinát viszont elítélték. Az életével fizet mindenért. Az a gyanúm, éppen erre készülődnek most. – Uramisten! – suttogta Jessica. – Igen. A városháza előtt fejezik le. Jessicának eszébe jutott az elegáns hölgy, akit akkor látott, amikor arcán gúnyos mosollyal éppen távozott Ulfeldték házából. Elképzelte, amint a szép fej lehull, a

tér kövezetére, s továbbgurul a durva köveken, míg a karcsú test élettelenül csuklik össze. Önkéntelenül is megragadta Tancred karját. A férfi közelebb lovagolt hozzá, izmos combja hozzáért a lányéhoz, erős kezével pedig átkarolta. – Menjünk – mondta csendben és megfordította a lovát. Jessica engedelmesen követte. Vajon, tűnődött Jessica, az emberek gonosznak születnek, csak elnyomják magukban a rosszat egy ideig, vagy jónak, és környezetük ébreszti fel bennük a gonoszt? Tudta, hogy legalább egy ember van a világon, aki jónak született és az is marad örökre. Mattias, Mattias Meiden az, a fiatal orvos, csodálatos, gyógyító szemével. Remélte, hogy Mattiasnak sok gyermeke lesz. Sokszor látott rossz külsejű alakok körül csoportosuló utcakölyköket. Kétségtelen, hogy tolvajokat, közönséges csavargókat faragnak belőlük. Micsoda visszaélés ez Isten művével, gondolta reménytelenül. Nem az efféle embereknek kellene sokasodniuk és benépesíteniök a világot! Miközben az olyanok, mint Mattias, esetleg családot sem alapítanak! Éppen akkor, amikor beértek az egyik szomszédos utcába, a tömeg fölmorajlott. Jessica becsukta a szemét és arra gondolt: olyan, mintha föllélegeztek volna. Mielőtt közel értek volna Ulfeldték házához, Tancred leugrott a lóról. – Nem kísérhetlek tovább. Jessica feléje nyújtotta karját, a férfi pedig lesegítette. Amikor a lány is mellette volt, átkarolta. – Vigyázz magadra! Ne feledd, hogy három nap múlva találkozunk lent a kikötőben a kocsmánál.

Jessica a mellére hajtotta fejét. Így álltak még egy ideig, nehezükre esett a búcsúzás. – Most igazán nem mondhatod, hogy a kacsák túlharsogják a vallomásod! – jegyezte meg tréfásan Jessica. – Nem, valóban. A lány várt egy kicsit, de mivel semmi nem történt, kiszabadította magát a férfi öleléséből és fölszállt a lovára. Tancred is felugrott a nyeregbe, még egyszer búcsút intettek egymásnak, majd ellovagoltak. Tancrednak néhány utcával arrébb eszébe jutott, mire is célozhatott Jessica a kacsahápogással. Vissza akart fordulni, de észrevette, hogy a lány már rég bent van a házban. Felbosszantotta saját ostobasága, majd kedvetlenül ellovagolt az egyhangú kaszárnya irányába. Jessicát örömmel üdvözölték. Nagy volt a sürgésforgás. Gyámolítottja sírvafakadt örömében, amikor megpillantotta. – Végre! Végre! – sóhajtottak fel többen is, mert Eleonora Sofia magatartása mindegyiküket megviselte. Leonora Christina izgatottan magyarázott. Gyönyörű sötétzöld színű, aranysujtásos selyemruhát viselt. – Csak azt kapta, amit érdemelt – ismételgette, hogy meggyőzze önmagát is. – Fejét egy póznára tűzték, bárki megtekintheti a városfalakon kívül. Testét pedig a pózna alá temették. Úgy hallottam, hogy Jörgen Waltert száműzik. Máig sem értem, hogy merték állítani, hogy az én drága uramnak bármi köze is volt ahhoz az olcsó nőszemélyhez? Isten legyen a lelkéhez irgalmas! Az is képtelenség, hogy mi felségsértést követtünk volna el! Nehéz időket hagytunk magunk mögött, Jessica. Sajnos nem tudtam úgy törődni a gyermekeimmel, ahogy szerettem

volna. Szegény Corfitz lekötötte minden figyelmemet. Örülök, hogy legalább Eleonora Sofiával nem kell már foglalkoznom. Olyan szenzibilis az a kislány! Leonora Christina szeretett idegen szavakat használni, különösen a francia kultúrát tisztelte, mint ahogy sokan mások a családjában. A királynéval e téren is folyton vetélkedtek, melyikük franciább a franciánál. – Tudod, a férjemet most rettenetesen idegesíti a gyermeksírás. Óriási nyomás nehezedett rá az utóbbi néhány hónapban. Corfitz Ulfeldt bezárkózott dolgozószobájába. A Jessica érkezése utáni néhány napon nem is jött elő. Volt még valaki, aki fellélegzett Jessica visszatértekor. Mostanra új tervet eszelt ki. Ella, a konyhalány nehezen palástolta örömét, annyira zaklatott volt, hogy mármár előtört belőle a hisztérikus nevetés. Már nem törődött azzal, hogy megmérgezze. Ördögi gondolatok jártak a fejében. De a lényege ennek is ugyanaz volt, oda akart állni Jessica elé, hogy mindenekelőtt szavaival kínozza meg. – Nemezis – suttogta maga elé. – Ez a nemezis, Jessica Cross! Július tizenharmadika sorsfordító eseményt tartogatott az Ulfeldt ház lakói számára. III. Frigyes a legnagyobb titokban vádiratot szerkesztett Ulfeldt ellen, amelyben pontokba szedték a főudvarmester bűneit. Belefoglalták azt is, milyen önkényesen bánt hivatalával, gyakran saját nyereségét helyezve az ország érdeke elébe. Nepotizmussal is vádolták, azaz hogy számos esetben előnyben részesítette rokonait és barátait. IV. Keresztély halála után Corfitz Ulfeldt volt Dánia egyedüli ura, egészen addig, míg fél-sógora, Frigyes meg

nem jelent a színen. Az öreg király halála után Ulfeldt bezárkózott annak dolgozószobájába és átnézett minden fontos dokumentumot, a király egész levelezését. A főudvarmester bármikor veszélyessé válhatott az új király számára. Igazán nem tudták felmérni, mik lehetnek a tervei, egy dolog azonban bizonyossá vált: Corfitz nem támogatta Frigyes királlyá koronázását, ő volt az egyetlen, aki annak idején nem írta alá az erről szóló egyezséget. A rossz nyelvek utána még sokáig azt suttogták, hogy Leonora Christina szerette volna magát királynővé koronáztatni… Ma már nehéz lenne megmondani, hogy mindez igaz-e. Egyvalami azonban bizonyos, Corfitz Ulfeldt és felesége hihetetlenül nagyratörők voltak, így nem nehéz elképzelni, hogy a terv megfordulhatott a fejükben. Frigyes gondosan titokban tartotta az Ulfeldt ellen készített vádiratot. Ennek ellenére kiszivárgott valami bizonytalan hír a főudvarmester száműzetésével kapcsolatban. Így július 14-én, éppen aznap, mikor Jessicának Tancreddal kellett volna találkoznia a kikötőben, az Ulfeldt ház leginkább nyüzsgő hangyabolyhoz volt hasonlatos. Iszonyatos gyorsasággal csomagoltak be mindent, amit csak lehetett, Leonora Christina utasításokat adott a cselédeknek, felügyelte, hogy gyermekeit megfelelően öltöztessék fel, férjét pedig többször is kénytelen volt afelől biztosítani, hogy igazságtalanság történik vele. Corfitz Ulfeldt túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy részt vegyen a készülődésben. A jajveszékelő családfőnek nem sok hasznát vették. Jessica kétségbeesett. Már alig várta, hogy találkozhasson Tancreddal. A férfi hamarosan ott várja a megbeszélt helyen, míg ő és vele együtt az Ulfeldt család házanépestül készen áll a hosszú útra, hogy a főudvar-

mester elkerülje a reá váró megaláztatásokat, ha nem éppen a kivégzést. Idővel ugyanis bebizonyosodtak az ellene szóló vádak. Ulfeldtnek nem volt más választása, mint hogy elmeneküljön Hollandiába, ahol előző látogatása alkalmával, az állam pénzén ugyan, de megvette magának a menedékjogot… Jessica persze keveset tudott ura terveiről. Neki csak annyit mondtak, hogy hosszú időre külföldre utaznak. Amikor végre egyedül maradt néhány percre, sietve papírra vetett néhány sort és kirohant a hátsó kapuhoz. A kapu előtt éppen egy fakereskedő vesztegelt ökrösszekerével. – Kérem! Kérem! – kiáltott felé kétségbeesetten Jessica. – Vigye ezt a levelet egy óra múlva a kikötőbe! Lent a kocsmában keresse meg a legszebb férfit. Kérdezze meg, hogy Tancred Paladinnak; hívják-e. Ha ő az, adja oda neki. Itt egy birodalmi tallér a fáradalmaiért! Egy birodalmi tallér sok pénz volt egy szegény fakereskedő számára, úgyhogy beleegyezően bólintott és megígérte, hogy megteszi, amire a kisasszony kéri. – És egy szót se szóljon erről senkinek! – suttogta Jessica, majd visszasietett a házba. TANCRED MÁR JÓ IDEJE üldögélt, az ízletes kosztjáról híres, Jávorszarvashoz címzett kocsmában, amikor odament hozzá egy idegen férfi. – Az úr Tancred Palladium? – Paladin. Igen. – Ezt a levelet küldi az úrnak egy kisasszony. – Köszönöm.

A férfi álldogált még egy kicsit, mire Tancrednak eszébe jutott, hogy kezébe nyomjon egy tallért. A fakereskedő nem panaszkodhatott aznapi bevételére. Két birodalmi tallér! Egy szobalány ennyit keres egy év alatt! Tancred homloka mind jobban összeráncolódott a levél olvasása közben. „Kedves, drága barátom! Ulfeldték még ma külföldre utaznak. Nekem is velük kell tartanom. Nem tudom, miért ez a sietség, mindent olyan gyorsan határoztak el. Hörsholmon keresztül Hammermöllen felé tartunk, ami nincs messze Helsingörtől. Ott vár minket majd egy hajó. Légy boldog, kedvesem. Kedvesemnek neveztelek, bár sohasem csókoltál meg. Nyugodtan megtehetted volna, azzal még nem hoztál volna hírbe. Nem az én hibám, hogy nem lehet már semmi köztünk. Sietve írom le ezt a néhány sort, élj boldogul: Jessicád” Tancred nem hallott az Ulfeldt elleni ítéletről, különben már rég figyelmeztette volna a lányt. Semmit nem értett. Csak azt fogta fel, hogy Jessicát örökre elveszítheti. Kicsit később már a tengerparton vágtatott őrült iramban, hogy megkeresse a lányt. Először Ulfeldték házához lovagolt, dacolva a hallgatólagos tilalommal, hogy a király emberei nem érintkezhetnek a főudvarmesterrel. Néhány otthagyott szolgától megtudta, hogy a menekülők úgy két órája hagyták el a házat. Kénytelen volt folytatni az üldözést. Feje üres volt, agyában egyetlen gondolat lüktetett lázasan: Jessica. De Hörsholmba is későn érkezett. Ulfeldték csak addig időztek vidéki házukban, amíg magukhoz nem vettek

még néhány értékes családi ereklyét és néhány hűséges szolgát, majd folytatták az utat. Nagyon sietős nekik, gondolta Tancred. Mi lesz, ha túl későn érkezem? Lehet, hogy éppen akkor indul el a hajó, vagy már csak bámulhatok utána a távolba? Akkor bérelek egy csónakot és utánuk megyek. Istenem! Miért késlekedtem ilyen sokáig? Besötétedett, mire Hammermöllenbe ért. A kikötőben fáklyák világítottak és emberek nyüzsögtek, csomagokat cipeltek a szárazföldről a hajóra… Tancred leugrott lováról, olyan gyorsan, hogy majdnem felbukott, majd lesietett a partra. Szerencséjére azonnal észrevette Jessicát. Éppen néhány gyermekruhát emelt fel egy ládáról. – Jessica! A lány felnézett. Arca felderült egy pillanatra, majd elkomorult. – Tancred! Teljesen megbolondultál? Itt olyasmi történik, ami veszélyes lehet számodra. Vigyázz, nehogy felfedezzenek a tömegben! – Gyere ide a kunyhó mögé! Amikor a lány mellette állt, a vállára tette a kezét. – Jessica! Nem utazhatsz el! Egyszerűen nem engedem! Megértem, hogy menni akarsz, hisz Ulfeldték menekülnek. Én már nem beszélhetem le róla, túlságosan elkeseredett lehet. De te nem tarthatsz velük! Ulfeldtet megbélyegezték, szerencséjének vége. Saját életed rontod el, ha most elmész. – Nem hagyhatom magára Eleonora Sofiát! – Neki ott vannak a szülei, a testvérei és számtalan szolga, aki bármikor rendelkezésére áll. Nekem nem ma-

rad senkim, ha elmész. Jessica, maradj velem – suttogta elkeseredetten a férfi. – Nem tudok nélküled élni! – Hiszen te is tudod, hogy semmi kedvem elmenni! Tancred kétségbeesésében egyre szorosabban ölelte magához a lányt. – Tudom, nincs jogom azt kérni tőled, hogy maradj. Hiszen csak a saját nyomorúságomat oszthatom meg veled, de… – Megosztanád velem a nyomorúságodat? – Ó, Jessica! Nem tudhatod, mit vállalsz, ha mellettem maradsz! Mégis erre kérlek, kedvesem, nem bírnám ki, ha elmennél. – Majd együtt harcolunk a nyomorúság ellen – mondta a lány reménykedve. – Hozom a ládámat. – A hajón van már? – Nem, azt hiszem még nem. – Siess! Kiléptek a kunyhó mögül. Tancred továbbra is árnyékban maradt, míg a lány elszaladt a holmijáért. Sajnos Leonora Christina éppen akkor ért oda, amikor Jessica felemelte az utazóládáját. – Hová mész, Jessica? – csattant fel úrnője élesen. – Nem tartok önökkel, felséges asszonyom – dadogta a lány riadtan, de egyenesen az asszony szemébe nézve. – Nem futamodhatsz meg éppen most! – Sajnos meg kell tennem. Feleségül megyek Tancred Paladinhoz. A férfi ugyan nem kérte meg a kezét, de Jessica érezte, hogy Tancrednak szüksége van rá, mint barátra. – Mi lesz Eleonora Sofiával? Sorsára hagynál egy gyermeket egy múló szerelemért? – A kislány gyorsan elfelejt majd engem. Egyébként pedig ott vannak neki a szülei és a testvérei. Én viszont

soha nem felejteném el Tancredot. Legyen boldog, felséges asszonyom, és sok szerencsét! Kérem, csókolja meg helyettem a kislányt! – mondta Jessica és kezében a nehéz ládával elrohant. – Állítsátok meg! – kiabálta Leonora Christina. A hajóról gyermeksírás hallatszott. – Jessica, Jessica! – sírta egy vékony kis hang. – Istenem, miért ennyire fájdalmas az élet? – nézett könyörögve kedvesére. Tancred megragadta a ládát, majd a ló felé szaladtak. – Ott vannak! Állítsátok meg őket! Lőjetek! – rikoltotta a király leánya. Nem, mégsem! Fogjátok el őket! De addigra már mindenki fenn volt a fedélzeten. Amúgy sem érték volna utol őket, mert mindketten felugrottak már a lóra és elvágtattak. – Gyorsan! Fedélzetre! Oldjátok el a köteleket! – hallották búcsúzóul Ulfeldt hangját. Jó ideje lovagoltak már, amikor Tancred megállította a lovát. Jessica az eseményektől kábultan, fátyolos szemmel nézett rá. – Istennek hála, hogy idejében érkeztem! Ha arra gondolok, hogy a hajó már a nyílt tengeren járt volna… – Hát, én is hálát adok Istennek a gyorsaságodért – mondta a lány, egész testében remegve. Ezek szerint megkaptad a levelem? – Igen. Légy áldott érte. Némán lovagoltak tovább. A férfi a lány vállára tette a kezét, Jessicának mindez most természetesnek tűnt. Csak az utazóláda volt útban. Nehéz volt és állandóan le akart esni. Egyébként meg hol a mellét, hol a combját nyomta. – Jessica, hallottam, amit Leonora Christinának mondtál. Komolyan gondoltad?

A lány nem válaszolt rögtön. – De kedvesem, az én dolgom, hogy döntsek erről? Pillanatnyi kétségbeesésemben mondtam, de ha jól emlékszem, eddig még nem kérted meg a kezem. Tancred válasza is váratott magára egy kicsit. – Igazad van, eddig nem kértem meg a kezed. Jól tudod viszont, hogy már régóta megtettem volna, ha nem lennék ilyen helyzetben. – Akkor mégis, mik a terveid velem? – kérdezte Jessica. – Mihez kezdjek most? Talán menjek vissza Askingébe és felejtselek el? Hidd el, olyan szívesen segítenék neked, ha hagynád. – Nem tehetem. Jessica már régóta meg akart tudni valamit. – Talán egy asszonyról van szó? Olyan helyzetbe hozott, ami kellemetlen számodra? Netán van már egy gyermeked? Ez az egyetlen dolog, amitől valóban félek. – Istenemre, szó sincs erről! – mondta rémülten a férfi. – Mégis, mit képzelsz rólam? Te vagy és voltál az egyetlen nő az életemben. Ezt magad is tudhatod. – És honnan kellene tudnom? Tancred felsóhajtott. – Szeretlek, Jessica! A férfi vallomása felmelegítette szívét, ám úgy döntött, hogy nem adja meg magát könnyen. – Szeretsz, mégsem bízol bennem. Egyébként szeretném tudni, hogy ezúttal hová tartunk? Meddig lovagolunk még a sötétben? – Gabrielshusbe megyünk. Bár azt hiszem, ma éjjel már nem érünk oda. Tízkor az őrhelyemen kellett volna lennem, de inkább vállalom a büntetést. Fontosabb vagy nekem mindennél. – Akkor… megint a fogadóba megyünk?

A férfi szorosan átölelte. – Nincs más választásunk. De nyugodj meg, tisztességesen fogok viselkedni. – Sejtettem – mondta halkan Jessica. SZÉL DAGASZTOTTA; a hajó vitorláit, így gyorsan Öresund magasságába értek. Stella Holzenstern magából kikelve állt a fedélzeten és dühösen nézte a távolodó partot. Elhagyta a szárazföldet, a hajó néhány nap múlva kiköt Németalföldön, Jessica pedig Dániában maradt. Stella igyekezett partra jutni, amikor megértette, mi okozta a nagy felfordulást. Ám addigra behúzták a pallót, a matrózok pedig visszatartották. Nem tudta palástolni csalódottságát. Mihez kezdjen Németalföldön? KÉSŐ ÉJJELRE JÁRT, mire találtak egy fogadót. Tancred megkérdezte, hogy kér-e saját szobát, mire Jessica kissé gonoszan megjegyezte: – Ha jól emlékszem, megígérted, hogy tisztességesen fogsz viselkedni. Ezért a jövőben veled szeretném tölteni azt a néhány órát, amit rám szánhatsz. Tancred ezek után jó hangosan kért egy szobát, maga és felesége számára. Jessica szíve egyszerre örült és vérzett e szavak hallatán. Tancred vacsorát is hozatott kettőjüknek. Némán költötték el vacsorájukat, és miután a fogadósné kivitte az edényeket, Tancred bezárta az ajtót. Jessica éppen az ablaktáblákat hajtotta be, amikor Tancred hátulról átkarolta.

– Mitévők legyünk, kedvesem?- kérdezte elkeseredetten. – Elfogadsz úgy is, hogy velem együtt súlyos terhet veszel a nyakadba? A lány megfordult és a férfi szomorú szemébe nézett. – Tudod jól, hogy nem érdekel. Ha valaki sokat jelent nekem, képes vagyok akár a lehetetlenre is. Csak azt nem bírom elviselni, ha szenvedni látlak, különösen ha nem tudom, miért. – Ha engem választasz, lehet, hogy szegénységben fogsz élni. – Nem félek a szegénységtől – Lehet, hogy megaláznak. Jessica végigsimított a férfi homlokán, ujját végighúzta szemöldökén és arccsontján. Tancred nem bírta tovább türtőztetni magát. Magához vonta a lányt és hevesen megcsókolta a nyakát, éppen a füle alatt. – Segíts nekem, Jessica, segíts! Nem bírom már egyedül viselni ezt a terhet! – Segítek, kedvesem, megígérem – suttogta kábultan Jessica. Megrészegítette a férfi közelsége. A következő pillanatban Tancred kereső ajka megtalálta a lány száját és elkeseredetten megcsókolta, mintha ezután soha többé nem látnák egymást. Jessica úgy érezte, mintha lángolna a bőre. Már nem tudta, melyik a saját és melyik Tancred teste. Ennek ellenére a férfi továbbra is izgató és titokzatos maradt számára. Tancred tért hamarabb magához. – Ne hamarkodd el a döntésed… – lihegte. – Előbb hallgasd meg… – Kész vagyok meghallgatni a történeted – mondta Jessica dobogó szívvel.

– Nem – mondta Tancred és elengedte a lányt. – Nem tudom elmondani, ha ennyire közel vagy hozzám. Jessica gyorsan körülnézett a szobában. – Levesszük a cipőnket és lefekszünk egymás mellé az ágyra. Így közel lehetünk egymáshoz, anélkül, hogy zavarna téged. Mintha két karosszékben ülnénk egymással szemben, minden testi kapcsolat nélkül. Tancred megfogadta a lány tanácsát. Mielőtt melléfeküdt volna, elfújta a gyertyát. – Nehéz belefogni. – Megértelek – nyugtatta meg Jessica. – Olyasvalakiről kell beszélnem, akit nagyon szeretek. Éppen ezért nehezen szolgáltatom ki még neked is. Jessica igyekezett megnyugtatni. – Az életünket könnyíted meg azzal, ha elmondod. – Ezt én is belátom. Mégis olyan nehéz! Tancred a lány fölé hajolt és egyik karjával átkarolta. – Másfél évvel ezelőtt kezdődött. Egyedül ültem egy fogadóban és vacsoráztam. Egyszercsak odajött hozzám egy ismeretlen férfi. A legszörnyűbb dolgokat mesélte azokról, akik a legközelebb állnak hozzám. Először azt hittem, hogy őrült, vagy részeg. De azt állította, hogy van a birtokában egy levél, amely mindent bizonyít. Legnagyobb megdöbbenésére Jessica érezte, hogy a férfi sír. Megsimogatta Tancred fekete haját, gyengéden és szeretetteljesen, ahogy mindig is szerette volna. – A férfi pénzt akart – folytatta. – Különben mindenkinek elárulta volna, mi áll abban a levélben. Iszonyatos botrány tört volna ki, ha csak egy része is kiderül. – Megmutatta neked a levelet? – Nem adta a kezembe, de felismertem a kézírást. – Lehet, hogy becsapott.

– Mondtam már neki ezerszer. De ilyenkor mindig azzal fenyeget, hogy nyilvánosságra hozza. Anyámhoz akar menni. Azt pedig nem engedhetem meg! – Ezek szerint apádról van sző? Tancred nagyot nyelt. – Igen, róla. Amit az a férfi állított, olyan valószerűtlennek tűnt, hogy a szemébe nevettem. Később megtudtam, hogy előfordulhat ilyesmi. Jessica várta, hogy mi derül ki az egészből, de Tancred még mindig nem merte kimondani. – Hogy hívják a férfit? – Hans Barth. Azt mondta, hogy élete legszebb éveit dologházban kellett töltenie, míg apám büntetlenül élt szabadon. Kárpótolni akarja magát a szenvedéseiért. Azt akarta, hogy apám fizessen neki. Engem akart felhasználni közvetítőnek. Tancred észre sem vette, hogy közben olyan szorosan fogja Jessicát, hogy az többször is felszisszent. – Mit mondott az a férfi az apádról? – kérdezte csendben a lány. Hallotta, hogy Tancred a könnyeivel küzd. Bizonyára kellemetlen egy ilyen férfinak, ha sírni látják, gondolta a lány. Éppen ezért igyekezett tapintatosan viselkedni. Tancred jó ideje magában hordozza ezt az óriási terhet, most pedig megviseli, hogy valaki előtt hangosan fedje fel a szörnyű titkot. – Azt mondta… Istenem, nem tudom kimondani! – Dehogynem. Tudod, hogy soha senkinek nem mondom el. Nagyon szeretlek, Tancred! Most, hogy biztos volt a férfi szerelmében, ő is be merte vallani szerelmét. Végtelen gyengédséget érzett Tancred iránt.

– Az az ember azt állította, hogy az apám… szeretője volt. Jessica azt hitte, rosszul hall. Minden egyébre számított, csak erre nem. Azt hitte, Tancred valami bűntényről fog beszélni, vagy királyellenes összeesküvésről, hűtlenségről, de ez… Nehezen szedte össze magát. – Első hallásra nevetséges rágalomnak tűnik az egész. De a szemedből látom, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint hittem. Tancred megtörölte az orrát. – Igen, véresen komoly az ügy. – Én semmit sem értek az egészből. Olyan hihetetlen! – Igen. De a társaim állítják, hogy előfordul ilyesmi. – Megvitattad velük? – Természetesen nem árultam el, hogy az apámról van szó. Csak a véleményükre voltam kíváncsi, általában. – Nem! – mondta határozottan Jessica. – Én még mindig nem tudom elhinni! Tancred fölsóhajtott. – Megbántam, hogy elmondtam neked. Jobb lett volna, ha nem teszem. – Nem, dehogy! Csak kérlek, adj egy kis időt! Jessica sokáig semmit sem tudott mondani. Kétségbeesetten igyekezett összeszedni gondolatait. Végül csak annyit fűzött hozzá: – Még mindig nem értem. Hihetetlen. Az apádnak két gyereke is van. Emellett isteníti anyádat, ezt bárki könynyen észreveheti. – Igen. Ezért gondolom, hogy a férfi hazudik. Ennek ellenére nem tudom eldönteni. Érted, miért nem állhatok ilyesmivel a szüleim elé? Kérdezzem meg apámtól, hogy… Nem, lehetetlen! Nem sérthetem meg őket. Emel-

lett a dolog annyira visszataszító, hogy képtelen lennék szóba hozni előttük. Hiába lennénk négyszemközt, még apámnak sem mernék előhozakodni vele. Anyámnak pedig még kevésbé! – Ezek szerint fizettél annak az embernek? – Mindenemet odaadtam neki, amim csak van. Az az átkozott pedig minden egyes alkalommal megígéri, hogy odaadja nekem a levelet. Most már tudom, hogy soha nem kapom meg. Természetesen kihívtam párbajra, hogy megvédjem apám becsületét, de az az ördög csak nevet mindenen. Esze ágában sincs kiállni. – Mikor találkozol vele legközelebb? – Holnap este. De már nincs mivel fizetnem. Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy megöljem. – Ó nem! – kiáltotta elszörnyedve a lány. Fölült és a sötétben elkezdte keresgélni az erszényét. Közben csendben sírdogált. Észrevétlenül letörölte könnyeit. Muszáj erősnek maradnia. – Mennyit követel az a gazember? – Mindig annyit, amennyi nálam van. – Elég lesz neki tíz tallér? Sajnos nincs több pénzem. – De Jessica! – Csak most az egyszer, hogy nyugton maradjon. Legalább lesz időnk kigondolni valamit. – Nem ijeszt el a történet? – Inkább határozottá tett. Persze megrázott, amit meséltél. És még mindig nem értek semmit. De annak örülök, hogy végre bízol bennem. Én pedig megígértem, hogy segítek rajtad. Igyekszem hideg fejjel végiggondolni az egészet. Apád feltűnően férfias jelenség, ezért gondolom, hogy hazugság az egész. – Bárcsak igazad lenne! – Meg kell szereznünk a levelet.

– Félek, hogy csak a gazember hulláján át juthatunk hozzá. – Mi lenne, ha leütnénk és elvennénk tőle a levelet? – Hogy képzeled? Hiszen mindig gondoskodik arról, hogy találkozásaink alkalmával ne legyünk egyedül. – Milyen a külseje? – Negyvenes évei vége felé járhat. Meglehetősen lepusztult. Szemei táskásak, szinte minden foga kihullott. Ennek ellenére igyekszik előkelően öltözni. Tulajdonképpen jóképű lehetett fiatalkorában. A modora simulékony, de van benne valami fenyegető. – Ezzel a szörnyeteggel lett volna viszonya apádnak? Képtelen vagyok komolyan venni. Mégis megértem kétségbeesésed okát. Hol szoktál találkozni vele? Csak nem abban a fogadóban, ahol együtt voltunk? – Igen, ott. Kivett magának egy szobát. Éppen amellett, amelyikben mi aludtunk. Jessica igyekezett megőrizni hidegvérét. – Akkor éjjel is ott volt, amikor mi megérkeztünk. Csak nem találkozód volt vele? – Nem, dehogy. – Ez talán éppen azt jelenti, hogy rajtad kívül más áldozatai is vannak. Tancred ezen eltűnődött. – Lehet, hogy igazad van. Miért töltene különben olyan sok időt azon a félreeső helyen? Ha nincs ellenedre, mégiscsak kölcsönkérném a tíz tallérodat. Más színben látok mindent, amióta elmondtam neked a titkot. Biztos vagyok benne, hogy találunk kiutat. Csak azt a levelet sikerülne megszerezni… Jessica nem felelt. Már tudta, merre keresse a kiutat. Csak éppen Tancrednak nem akart róla szólni.

– Szégyellem, hogy kölcsön kellett kérnem a pénzed. De belátom, hogy igazad van, időt kell nyernünk. Amint tudom, visszafizetem neked. – Valóságos pokol lehetett az életed, kedvesem. Megzsaroltak, ráadásul kételkedned kellett apád tisztességében. De ugye nem hiszed, hogy tényleg… – Bárcsak tudnám! A legnagyobb baj, hogy nem kérdezhettem meg apámat, anyámat pedig még kevésbé. – Megértelek. Tancred becsukta a szemét. – Ó, Jessica, drága barátnőm, olyan jó veled! Legszívesebben így maradnék az idők végezetéig! – Azt hiszem, jobb lenne, ha aludnánk egy kicsit. – Igazad van. Tőlem nem kell félned, tudom, mit kíván meg a tisztesség. – Igen, gondoltam – mondta Jessica kicsit bosszúsan. Amikor végre mindketten alváshoz készen álltak, megszólalt Tancred: – Jessica… feleségül jössz hozzám azok után, hogy ismered a titkom? – Ha ezt leánykérésnek szántad, akkor valami mást is kitalálhattál volna. A férfi elnevette magát. – Drága Jessica, rettentően boldoggá tenne, ha feleségül jönnél hozzám! – Igen, ez tényleg másképp hangzik. Ez esetben kimondom a boldogító igent. A férfi visszadőlt párnájára és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, kedvesem! Jessica várt még valamire. De mivel semmi nem történt, kénytelen volt újabb kérdést feltenni Tancrednak.

– Nem akarsz megcsókolni, hogy azzal pecsételjük meg eskünket? – Nem, nem merlek! Egy igazi lovag tudja, mikor kell megálljt parancsolni magának. Jessica úgy festett, mint az elégedett macska, akinek végre sikerült megfognia az egeret. Valahol legbelül azonban dühös volt kicsit vőlegényére. Szép dolog a lovagi erény, azonban vannak helyzetek, amikor rendkívül bosszantó tud lenni.

12. fejezet JESSICA ÉPPEN AZT TETTE, amire Tancred egyáltalán nem számított, sőt ha tudja, minden erejével azon lett volna, hogy megakadályozza. A tisztességes éjszakát követő másnap délutánján érkeztek Gabrielshusbe. Tancred későn ébredt aznap reggel, Jessica pedig nem akarta felkölteni. Örült, hogy a férfi így megnyugodott vallomása után. Tancred persze veszekedett vele, hogy hagyta ilyen sokáig aludni, de fölháborodása nem volt komoly. Szülei nagyon örültek, amikor megpillantották mindkettőjüket, csak éppen azt szerették volna tudni, mi történt. Tartered részletesen beszámolt Ulfeldték szökéséről. – Ezt azonnal jelenteni kell – mondta Alexander. – Mi a terved, fiam? Jó kérdés. – Azt hiszem, Koppenhágában már értesültek a fejleményekről. De ha apám hírnököt akar küldeni…

– Nem te lennél a legmegfelelőbb? Egyébként is azonnal jelentkezned kell az őrhelyeden, ha el akarod kerülni a büntetést. – Igen. De azért azt még el szeretném mondani, hogy megkértem Jessica kezét, és ő igent mondott. Beleegyeztek ti is? – Ó Tancred, ha tudnád, mennyire boldog vagyok! – lelkendezett Cecilie. – Már azt hittem, sohasem szánod rá magad. AMIKOR TANCRED MAR messze járt, Jessica nagy levegőt vett és bement a fiú szüleihez. Barátságosan fogadták. Elbeszélgettek kettejük jövőjéről, Tancred gyermekkoráról és a fiú furcsaságairól. Bár kellemes volt a hangulat, Jessica mégis észrevette a szülők szemében bujkáló aggodalmat. Nem értették, miért változott meg fiuk ennyire az utóbbi időben. Végre elérkezett a pillanat, amelyre már régóta várt. Cecilie felemelkedett. – Lemegyek a konyhába és megmondom a szakácsnak, hogy ma különlegesen finom vacsorát főzzön nekünk. Meg kell ünnepelnünk a nagy eseményt! Mikor végre egyedül voltak, Jessica Alexanderhez fordult. – Beszélhetnék önnel négyszemközt? A férfi nem értette, mit akarhat Jessica, de beleegyezően bólintott. – Hát persze! Talán Askingéről van szó? – Nem egészen. – Gyere, menjünk be a dolgozószobámba! Alexander bebicegett a lány előtt, majd miután becsukta mögöttük az ajtót, hellyel kínálta Jessicát.

– Nos? – mosolygott rá kedvesen. Jessica szörnyen félt. Mégis meg kellett tennie. Nem maradt számukra más kiút. Nagyot nyelt, majd belevágott mondandójába. – Tegnap este Tancred elmondta, mi gyötri oly hoszszú ideje. Alexander csodálkozásában félig felemelkedett a székről. – Mit mondasz? Azonnal hívom Ceciliét. – Ne, kérem, várjon egy percet. Talán később. Alexander visszaült. Türelmetlenül várta, mit fog mondani a lány. Jessica összeszedte minden bátorságát. – Nehéz belekezdenem. Tancred ráadásul megtiltotta, hogy akár egy szót is szóljak. Én mégis megteszem. Nincs más kiút. Alexander bólintott. Jessica ismét nagyot nyelt, és zavarában elfintorodott. Úgy döntött, nem kertel tovább. – Tancredot másfél éve zsarolja egy férfi. Egy bizonyos Hans Barth. Remélte, hogy Alexander majd semmit sem ért az egészből. Ám várakozásával ellentétben Alexander Paladin elsápadt. – Mit mondasz? Jessica azt hitte, hogy a férfi azon nyomban elájul, olyan fehér volt az arca. Azután lassan visszanyerte színét és ezzel együtt lélekjelenlétét, majd olyat tett, amire Jessica egyáltalán nem számított. Leendő apósa odarohant az ajtóhoz, feltépte és felesége után kiáltott. – Cecilie! Cecilie! Hangjából iszonyatos düh és kétségbeesés áradt.

Tancred anyja lélekszakadva rohant keresztül a termeken. – Mi történt, Alexander? – kérdezte lihegve. – Úgy kiabálsz, mintha összedőlt volna a világ! Belépett a szobába, elegánsan, fiatalosan, amilyen mindig is volt. Alexander elszürkülve ült székében. – Tancred bevallotta Jessicának, miért viselkedik olyan furcsán. Hans Barth zsarolja hónapok óta. Cecilie kénytelen volt megtámaszkodni az egyik szék támlájában. – Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Ó, kicsi Tancred! – sóhajtotta. Alexander úgy festett, mint egy görög dráma végzetsújtotta hőse. – Fiam! Fiam! Hát már a fiamat sem hagyja békén! – Te tudtál arról, hogy szabadon bocsátották? – Megfeledkeztem arról is, hogy létezett valaha. Ez az én nemezisem – jelentette ki Alexander, miközben fogalma sem volt róla, hogy ugyanezt mondta Stella Holzenstern, csak valaki mással kapcsolatban. – Istenem! Cecilie közben összeszedte magát. – Beszélj, Jessica! Kérlek, mondj el mindent pontosan! Majd megtudja, hogy igazi ellenfélre lelt Alexanderben. – Sajnos – kezdett bele Jessica –, Tancredtól megtudtam, hogy annak a szörnyű embernek a birtokában van egy levél. – Egy levél? – nézett Alexander meglepetten a feleségére. – De hát én nem is írtam neki levelet! – Én is mondtam Tancrednak, hogy nem lehet igaz – bizonygatta Jessica. – Csalás az egész! Nem lehet más!

Szegény lányt egyre jobban fojtogatta a sírás. Az ügy rosszabbul alakul, mint sejtette. A legfurcsább az, hogy Cecilie is tud mindenről. Jessica legszívesebben elszaladt volna. Jó lenne most Tancrednál lenni, de ő elment. – Biztos vagy abban, hogy nem… – kérdezte Cecilie a férjét. – Nem hiszem… – suttogta az rémülten. – Azaz, hogy egyszer… Istenem! Egyszer valóban írtam neki egy levelet. – De Alexander, hogy voltál képes arra, hogy… – Még az elején volt. Megköszöntem a… megértését és a segítségét – mondta végül elcsukló hangon. Jessica nem hitt a saját fülének. Cecilie leült a lány mellé. – Drága Jessica! Kérlek, segíts nekem és beszélj erről Tancreddal. Mondd el neki, hogy apját gyermekkorában olyan megrázó élmények érték, melyeknek rossz hatása csak felnőttkorában derült ki. Belekeveredett egy ügybe, amelyből sértetlenül került ki, míg Hans Barthot egy másik férfival együtt elítélték. Alexander nekem köszönhette a szabadságát. Éppen úgy mellette álltam akkor, mint ahogy most te is Tancred oldalán állsz. Érted? Jessica bólogatott. – Azt hiszem, igen. Egy kicsit. – Az a disznó! – tört ki Alexander. – Éppen az én tisztaszívű és ártatlan fiamra vetette ki a hálóját. Csakhogy Tancred tisztességes ember. Már értem, miért nem akart minket terhelni elkeseredésével. Sokat kellett fizetnie annak a…? – Mindenét, amije csak volt, eladta, hogy fizethessen – felelte Jessica. – Tegnap kényszerében tíz tallért kölcsönzött tőlem, hogy megfékezze azt a szörnyeteget. Ma

este fizeti ki neki. Azért tettünk így, mert időt akartunk nyerni. – Ma este? – kérdezte szárazon Alexander. – Hol? És pontosan mikor? Cecilie egy láda mélyéből előkotort tíz tallért és a lány kezébe nyomta. – Abban a fogadóban találkoznak, amelyik félúton van Gabrielshus és Koppenhága között. Azt már én sem tudom, hogy mikor. – Most pedig kérlek, mondj el mindent, amit Tancredtól hallottál – kérte még egyszer Alexander. – Szóról szóra. Legyen az bármennyire is kellemetlen rám nézve. – Elmondok mindent. De az elején szeretném biztosítani önöket arról, hogy sem Tancred, sem én egy szót sem hittünk el az egészből. Meg voltunk győződve arról, hogy a férfi hazudik. Hogy a levél mennyire árthat önnek, Tancred nem tudta… Jessica e bevezető után részletekbe menően elmondott mindent, amit Tancredtól megtudott. Alexander egyre jobban elsápadt. Amikor Jessica befejezte, felemelkedett székéből. – Azonnal visszajövök – mormogta feléjük. Kis idő múlva hallották, amint felfelé megy a lépcsőn. A két nő egymásra nézett. – Ennyire komoly a dolog? – kérdezte Jessica. – Alexander számára? Tulajdonképpen nem. Őt akkor felmentette a bíróság, ám ha a levél tartalma kiderül… Sajnos nem tudom, mi áll benne és hogyan lehet értelmezni.

Jessica szerette volna megtudni, hogy Alexander valóban Hans Barth „szeretője” volt-e, de nem merte megkérdezni. Attól félt, hogy a válasz túlságosan felzaklatná. Alexander sokáig váratta őket. – Mit csinálhat odafenn? – tűnődött Cecilie. – Mintha lépéseket hallottam volna a folyosóról – jegyezte meg Jessica. – Azt hittem, visszajön közénk… Megmerevedtek a rémülettől. Az udvarról patadobogás zaja hallatszott, félreismerhetetlenül. Odarohantak az ablakhoz, de már csak annyit láttak, hogy a férfi sebesen elvágtat. – Ó Istenem! – suttogta Cecilie. – A fogadóba siet – szólalt meg Jessica. Cecilie, akár egy kamaszlány, könnyed léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Jessica lent várt rá, míg alakja fel nem tűnt ismét. – Magával vitte a pisztolyát. Láttad, mennyire feldühítette, hogy valaki ki akarja használni a gyermekét. – Én vagyok az oka mindennek! – Te? Helyesen cselekedtél. Tancred nem mert velünk beszélni, és ez érthető. De most sietnünk kell, mielőtt valami baj történik. Jessica pillanatok alatt útra kész volt. Nemsokára a két asszony is a fogadóba vezető úton lovagolt. A HOSSZÚ LOVAGLÁS mindkettőjüket megviselte. Még azután is testükben érezték a lüktetését, hogy leszálltak a nyeregből. Gyalog mentek tovább, a lovakat a fogadótól távolabb egy fához kötözték… Elosontak a fogadó ablaka mellett. Bekukkantottak az ablakon. – Egyikük sincs bent.

– Jöjjön, asszonyom – suttogta Jessica. – Azt hiszem, tudom, melyik szobát szokta kivenni az a férfi. – Tancred nem azt mondta, hogy mindig ügyelt arra, hogy ne maradjanak négyszemközt? – De igen. Azért jobb lenne, ha megnéznénk. Hiszen nem Tancredot keressük most – emlékeztette Ceciliét. – Lehet, hogy megtaláljuk a levelet. Bár ebben egyikük sem hitt igazán. Az ivóból kitántorgott egy férfi. A két asszony gyorsan arrébb osont. – Itt áll Alexander lova – nézte az állatot riadtan Cecilie. – Még tajtékos, nemrég érhettek ide. Óvatosan mentek át a néptelen hátsóudvaron, majd fel a lépcsőkön. Egy ideig botorkáltak a sötétben. Merre is lehet az a szoba, tűnődött Jessica. – Ez volt a mi szobánk, akkor ez lehet… Bólintott, mintegy igazat adva magának. Valaki motoszkált odabenn. Cecilie határozottan odament és kinyitotta az ajtót. A látványtól a lélegzetük is elakadt. Jessica ösztönösen elfordította a fejét, majd erőt vett magán és újra odanézett. Alexandert látták, amint valaki teste fölé hajol. A zajra az ajtó felé fordult. Szótlanul bámult feleségére és Jessicára. – Alexander – suttogta Cecilie. – Alexander, csak nem… A padlón egy férfi feküdt, testét megkínozta a halál. Vér borította mindenütt. Ez hát Hans Barth, gondolta Jessica. Tancred helyesen írta le a külsejét. – Nem hiszem, hogy ő tette – szólalt meg hirtelen a lány. – Nála pisztoly volt. Cecilie megértette, mire célzott ezzel.

Ezt a férfit pedig leszúrták. Egymás után többször is testébe mártotta a tőrét valaki. Mennyire megváltozott! Milyen roncs lett abból a szép férfiból! Férje csak lassan tért magához. – Mit kerestek ti itt? – Téged követtünk. – Remélem, meg sem fordult a fejetekben, hogy azért jövök, mert vé… – Mi mást gondoltunk volna? Hiszen a pisztolyodat magadhoz véve hagytad el a házat, mégpedig sietve. – Csakhogy ezt nem én tettem. Megőrültetek? Alig pár perccel előttetek érkeztem meg! Istenem, félek, hogy… – Azt hiszem, ugyanarra gondolunk – suttogta Cecilie. – Meg kell keresnünk Tancredot. – Ezt tettem volna, de egyszerre csak megjelentetek. Édes fiam, mit tettél? Jessica magához tért kábulatából. – Várjanak! Nézzenek csak ide! A lány az asztalra mutatott. A fiókból vastag levélköteg kandikált ki. – Talán a levél? – kérdezte óvatosan. – Hans Barth soha nem vált volna meg ilyen fontos iratoktól – mormogta Cecilie. Alexander szinte alvajáróként az asztalhoz lépett és kivette a leveleket. Vér tapadt a köteg tetejére. – Nem az ő kezében volt utoljára. Valaki máséban – suttogta csendben az őrgrófné. Alexander alaposan átnézte. – Itt van – hallatszott tompa hangja. – Tedd zsebre gyorsan – mondta a felesége. – Akkor legalább nem kell belefolynunk semmibe. Most már

nincs itt semmilyen bizonyíték sem ellened, sem Tancred ellen. – Nem, nem ilyen egyszerű – szólt közbe Jessica. – A fogadós tudja, hogy Tancred és Hans Barth bizonyos időközönként találkoztak. És Tancred itt járt ma este. Egyedül a levél bizonyíthatja ártatlanságát. Négy levél van még itt különböző kézírással. Mindegyik véres volt. Szántszándékkal tették úgy, hogy valaki megtalálja. És Alexander úré is köztük volt! – Kérlek, hívj minket ezentúl anyának és apának – szólt hozzá Cecilie. – Köszönöm – mosolyodott el szórakozottan, máson tűnődve. – Már rég nem voltak szüleim. Nos, értitek, amit mondok? – Igazad van, kislányom. Tancred ártatlan. Valaki más tehette – helyeselt Alexander. – És ezen levelek írói sem. Összesen hat levélnek kellett itt lennie. – Remek az elméleted, Jessica – mondta Cecilie. – Tehát ha elvittük volna Alexander levelét, egyértelműen Tancredra terelődött volna a gyanú. – Pontosan. – Értesítenünk kell a hatóságokat – szólt közbe Alexander. – De mit tegyünk a levelekkel? Nehéz volt a döntés. A levelek bizonyították Tancred és a levelek íróinak ártatlanságát. De semmi kedvük nem volt hozzá, hogy a négy szerencsétlen embert, no és persze Alexandert, zaklatásnak tegyék ki. – A fogadósnak tudnia kell, kivel találkozott itt Barth – jegyezte meg Cecilie. – Beszélnünk kell vele. A leveleket pedig tartsd magadnál, Alexander. Majd meglátjuk, mi történik.

Lementek és beszéltek a fogadóssal, aki azonnal a várnagyért küldetett. A leveleket nem említették. – Már régóta sejtettem, hogy egyszer történni fog valami – jegyezte meg a fogadós. – Olyan sokan jártak hozzá és mindenki gyűlölte! Úgy tűnt, egyelőre jó irányba fejlődnek a dolgok. – Hányszor mondtam neki, hogy ez nem lesz így jó, de nem törődött velem. Az ivóban üldögéltek, amíg a várnagy átkutatta a szobát. Rajtuk kívül senki sem volt ott. A várnagy száraz, hivatalát buzgón ellátó ember volt. – Úgy hallom, a fiuk kapcsolatban állt a halottal. – Igen, mi is így tudjuk. – Itt járt ma este – mondta a fogadós. – Egy darabig együtt ültek. Nagyon zaklatott volt. Veszekedtek. Aztán a fiatalúr dühös lett és faképnél hagyta azt az alakot, majd elvágtatott Koppenhága felé. – És mit csinált a másik? – Üldögélt még egy ideig, majd felment a szobájába. – És azután? – Sajnos nem tagadhatom le, hogy Tancred úr visszajött később. Többször is megfenyegette Barthot, hogy végez vele. Persze nem ő volt az egyetlen. Alexander felsóhajtott és megmutatta a leveleket, de a kezéből nem adta ki. Beszámolt a zsarolásról, a vérfoltokról, és hogy milyen furcsa helyen találták a leveleket. – Nem olvastam el egyiket sem, várnagy uram – fejezte be mondókáját. – Ám sejtem, miről szólnak. Biztosíthatom, hogy emberi tragédiák rejlenek mindegyikben. Hans Barth. rossz ember volt. Kihasználta az emberek gyengeségét és saját hasznára fordította. Javaslom, hogy égessük el valamennyit, de előtte másoljuk le az összes aláírást, hogy ezáltal tisztázzuk a gyilkosság alól íróikat.

Ha úgy gondolja, ettől függetlenül fölveheti velük a kapcsolatot. – Tudja, uram, hogy törvényellenes, amit javasol. Bizonyítékokat nem lehet elégetni. – Ezeknek a férfiaknak semmi köze a gyilkossághoz. Egy levél azonban hiányzik. A várnagy alaposan meghányta-vetette magában Alexander szavait. Végül a következő kérdést tette fel: – És azt miből gondolja, hogy valamennyi levél írója férfi? Alexander tétovázott. – Egyik sem női kézírás. – Fogadós, jöjjön ide! – kérte Cecilie. – Ha megnézi az aláírásokat, képes lenne összekapcsolni az idejáró személyekkel? – És ha nincs aláírás? – kételkedett a várnagy. – Biztos, hogy van, különben semmi alapja nem lett volna a zsarolásnak. – Kezdjük el – javasolta a várnagy. – Ha így sem megy, kénytelen leszek elolvasni a leveleket. Kivétel nélkül! Alexander magában imádkozott. Ceciliét kérték meg arra, hogy elolvassa az aláírásokat. Kinyitotta az első levelet, amelyben ez állt: A te Arnéd. – Arne – olvasta hangosan. – Őt ismerem. Hétfőn járt itt – felelte a fogadós. – A következőt – kérte a várnagy. – Csak egy monogram áll itt: H. C. – mondta Cecilie. – Ó, Clingen lesz az. Őt már rég nem láttam. És így folytatódott tovább. Volt aki aláírta a teljes nevét, volt aki csak kezdőbetűit tüntette fel. A fogadásnak egy kivételével mindegyiket sikerült azonosítani. De

mivel nem az az ember volt a gyilkos, ennek nem volt semmi jelentősége. – Nos? – fordult Alexander a fogadóshoz. – Emlékszel valakire, aki gyakran járt ide, mégsem olvasták fel a nevét? – Hát… azt hiszem, mindegyik nevet felolvasta a nagyságos asszony. Persze Tancred úrén kívül. – Az a levél nálam van – mondta Alexander és megveregette a zsebét. – Megengedné, hogy azt is megtekintsük? – kérdezte a várnagy. Erre az őrgróf kivette a zsebéből a levelet és felmutatta az aláírást. – Igen… meglehetősen régi már a tinta. Hans Barth neve is rajta áll, köszönöm, elteheti. – Valakiről megfeledkeztem – kiáltott fel a fogadós. – Van még valaki… de azt nem tudom, hogy itt járt ma vagy sem. Várjanak! Megkérdezem a többieket! Kiment a konyhába, de gyorsan megtudta, amit akart. – A feleségem állítja, hogy itt volt. Éppen a fiatalúr után. – Mi a neve? A fogadás odament a várnagyhoz és a fülébe súgott valamit. Az tágra nyílt szemmel hallgatta, majd felpattant. – Hát ez nem lep meg. Kevés az olyan hirtelenharagú ember, mint ő. Köszönöm a türelmüket, őrgróf úr, mindannyian hazamehetnek. – És a levelek? – Most rögtön elégetjük valamennyit. Én sem vagyok olyan szívtelen, mint sokan gondolják. – Köszönjük, várnagy úr – fordult hozzá Cecilie. – Ha bízik a diszkréciómban, úgy szívesen visszaküldeném

valamennyit jogos tulajdonosának, vagy legalább közölném velük, hogy nincs okuk a további rettegésre. Ha a fogadós úr odaadja nekem a címeket… – Azt hiszem, igaza van, asszonyom – egyezett bele a várnagy, bár szívesen beleolvasott volna némelyikbe. De ilyen magasrangú emberek előtt, mint Paladinék, nem mert közönségesen viselkedni. – Csalódott lennék, ha most nem kapnánk el – igyekezett leplezni kíváncsiságát. – Azt az embert nem először vádolják gyilkossággal. De most nem menekülhet! – Hálásak vagyunk, hogy ilyen gyorsan végére járt az ügynek, kedves uram – mondta búcsúzóul Cecilie. – Ha egyszer arra visz az útja, látogasson meg minket bátran Gabrielshusben! – A legnagyobb örömmel, nagyságos asszonyom – felelte elbájolva a várnagy. Cecilie, aki tudta, hogyan csavarja ujja köré az embereket, folytatta. – Az ember nem találkozik minden nap olyan hivatalnokkal, aki ennyire diszkrét és tapintatos legyen. Higygye el, nehéz pillanatok voltak ezek számunkra. Isten áldja, uram! Jessica még mindig remegett, képtelen volt segítség nélkül lóra ülni. Alexander felsegítette. Amikor már biztosan ült a nyeregben, felzokogott. – Hidd el, megértünk – vigasztalta leendő apósa. – Mi sem érzünk másként. Holnap reggel belovagolok Koppenhágába és elmondom Tancrednak, hogy megszabadult vérszívójától. Beszélek majd neki Hans Barthoz fűződő viszonyomról és azt is elmondom, hogy Cecilie és te milyen hősiesen viselkedtetek ma este. – Nocsak – mosolygott felesége. – Rég nem kaptam már tőled ilyen dicséretet – mondta, miközben elindultak

hazafelé. – A mai nap igazi hőse Jessica. Tisztán és bölcsen gondolkodtál ma este – fordult a lány felé. – Az ember néha hihetetlen dolgokra képes azért, akit szeret. – Én is azt hiszem – suttogta Cecilie, majd pillantása találkozott Alexanderével –, én is azt hiszem, hogy így van. – A várnagy megígérte, hogy átkutatja Hans Barth városi szobáját. Talán így Tancred is visszakaphat valamennyit a pénzéből, de értéktárgyainak egy részét feltétlenül – mondta Alexander, majd valamit felesége fülébe súgott. Cecilie megértően bólintott. – Gyere, Jessica! Alexander megállította a lovát, a két asszony pedig továbbment. Hamar maguk mögött hagyták a fogadót. Sötét szántóföldek között lovagoltak.. – Tudod, Alexandert megviselték az események – igyekezett megmagyarázni, férje miért nem tart velük. – Hans Barth feltűnése felkavarta az elfelejtettnek hitt emlékeket. Sőt, a jóhíre is majdnem veszélybe került. Ne aggódj, hamarosan utánunk jön. Ezek szerint mégis igaz, borzongott meg Jessica. Szerencsére a friss éjszakai szél gyorsan kifújt a fejéből minden borús gondolatot. Boldog volt, rettenetesen boldog, hiszen segíthetett hőn szeretett kedvesén. És ami még ennél is fontosabb, rádöbbent, hogy nem gyenge többé, önmagára talált. Szinte hihetetlen, hogy az egykor félénk, elfogódott, árnyékszerű lány oroszlánként harcolt szerelméért.

13. fejezet A SZORONGÁS ÉS KÉTSÉGBEESÉS múltán Tancred visszanyerte régi énjét. Jókedvű volt, eleven és legfőképpen boldog. Sohasem tudták meg, mit mondott neki Alexander. A kívülállók csak annyit láttak, hogy az ifjú ismét bizalommal fordul apjához. Cecilie sírni szeretett volna örömében. Tancred ezek után szerette volna minél hamarabb megtartani esküvőjét. Képtelen volt tovább várni. Az pedig meg sem fordult a fejében, hogy akár egy ujjal is Jessicához nyúljon, amíg a pap össze nem eskette őket. Így Jessica kénytelen volt türelmesen kivárni a nagy pillanatot. Az esküvő megszervezése sok időt vett igénybe, ugyanis Cecilie minden rokonukat szerette volna meghívni. Most végre fényes ünnepséget tarthatnak! Gabriella és Kaleb esküvője, saját kérésükre, meglehetősen egyszerű volt: Cecilie most végre szeretett volna kitenni magáért. Gabriella és Kaleb is eljött, magukkal hozták fogadott lányukat, Elit is. Cecilie örült, hogy végre boldognak látja leányát, Tancred pedig kénytelen volt belátni, hogy Kaleb egyáltalán nem az a fajankó, akinek korábban hitte. Tarald és Yrja sem hiányzott a sorból és természetesen Mattias sem. Bár a fiatal orvos nemrég tért haza Dániából, azért szívesen vállalkozott még egyszer az útra. Kora ellenére Cecilie anyja, Liv is megjelent, testvére, Are kíséretében. Are kis családja sem maradhatott ki a nagy eseményből, így jelen volt még a fia, Brand, menye, Matilda és felnőtt unokája, Andreas. Végre együtt voltak ismét.

Azonban egyvalaki hiányzott, Tarjei fia, Mikael. Róla semmit sem tudtak. Alexander csak egyetlen rokonát hívhatta meg, nővérét, Ursulát. Jessica megpróbálta elérni Stella Holzensternt, de amint megtudta, unokatestvére még nem tért haza. Állítólag Németalföldön van, ugyanis a jószágigazgatónak onnan küldött levelet, amelyben azt írta, hogy sürgősen pénzre van szüksége. Jessica, bár magának sem vallotta be szívesen, megkönnyebbült. Hiába volt Stella az egyetlen rokona, nem volt bennük soha semmi közös. Stellából csak úgy áradt a hidegség. Jessica önkéntelenül is megérezte, hogy a lány nem szereti. Mindannyian boldogok voltak amiatt, hogy végre igazi lakodalmat tarthatnak. Ursula egész délután egyvalakivel beszélgetett. Saját bevallása szerint az a norvégiai férfi hihetetlenül okos, képzett és melegszívű volt. Csak akkor akadt el a lélegzete, amikor kiderült, hogy csodálata tárgya nem más, mint Kaleb, a „bányász”, ahogy ő eddig nevezte. Ám Ursula elég nagylelkű volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen és keblére ölelje rokonát. Az esküvő valóban pompás volt. Koppenhága szinte valamennyi előkelősége Gabrielshusben mulatott aznap. Meghívták Tancred tiszttársait és Alexander néhány régi barátját is. A ház ablakaiból áradó fény még késő éjjel is bevilágította a környéket. – Jessica – suttogta Tancred újdonsült feleségének, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Fáradt vagyok, azt hiszem, visszavonulok. Velem tartasz? – csipkelődött a férfi. – Igazán nincs ellenemre. Akkor… tűnjünk el!

Cecilie és Alexander megtiltott minden haszontalan ceremóniát, ami egyébként mindig megelőzte a nászéjszakát. Ilyen volt például az is, hogy az ifjú asszonyt a nyoszolyólányok vetkőztették le és öltöztették fel éjszakára, vagy az, hogy a násznépnek kötelező volt meggyőződni arról, hogy valóban együtt vannak az ágyban, egyéb ilyenkor szokásos durva tréfákról nem is beszélve. Senki sem szólt egy szót sem, amikor a fiatal pár eltűnt, csak sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra. Az asztalon találtak egy kancsó bort. Tancred töltött mindkettőjüknek, majd koccintott menyasszonyával. Jessica észrevette, hogy Tancred keze remeg, olyannyira, hogy egy kis bort ki is löttyintett a szőnyegre. De az ő lába is remegett. – Évek óta erre a pillanatra vártam! – suttogta a férfi. – Talán nem szemérmetlenség a részemről, ha elmondom, hogy én is így érzek – felelte pironkodva ifjú hitvese. Tancred szinte elájult a boldogságtól. – Ez igaz, Jessica? – Attól kezdve, hogy felbuktunk az erdőben. – Én is akkor kívántalak meg először! Tancred zavarában az asztal szélére tette a poharát, amely nagy csörömpöléssel összetört, a bor pedig szétfolyt a szőnyegen. Jessica már-már fel akarta takarítani, de még mielőtt megtehette volna, Tancred valami egészen meglepőt mondott. – Megengeded, hogy levetkőztesselek? A lány ünnepélyesen bólintott. – Bár azt hiszem, láttál már engem így egyszer – mondta, miközben a férfi megoldotta menyasszonyi ruháját. – Most azért jobban nézek ki, mint amikor Mattias rámtette azt a szörnyű borogatást.

– Már akkor is annyira kívántalak, hogy legszívesebben fölfaltam volna a borogatást, csak hogy teljes szépségedben lássalak. Jessica! Gyönyörű vagy – sóhajtott a férfi, amikor az alsószoknyát kivéve mindent lehámozott a lányról. – Köszönöm! Nincs ellenedre, ha felveszem a hálóingem? Szeretném tudni, hogy áll rajtam! – Rendben – nevetett fel a férfi és ráadta, majd az alsó szoknya is végképp a földre hullott. – Most olyan vagy, mint egy mesebeli hercegnő. Jessica felhúzta az orrát. – Nem hinném, hogy a mesebeli hercegnők annyira kívánatosak lennének. Én viszont az szeretnék lenni! Veszedelmes csábító! Ezen mind a ketten jót nevettek. – Több vagy annál – mondta Tancred –, egyenesen ellenállhatatlan! Jessica felkacagott, hogy zavarát valahogyan palástolja. – Tancred? Elfújnád a gyertyákat? Szeretnélek én is levetkőztetni, de azt hiszem, csak sötétben tudom megtenni – egyelőre. Tudod, félek egy kicsit. A sötétség bátorságot kölcsönzött mindkettőjüknek. Egyre izgatottabbak lettek és Tancred ruhái pillanatok alatt földre hulltak. Végül Jessica átkarolta férjét, Tancred pedig forrón megcsókolta. – Ó, Jessica! Kimondhatatlanul szeretlek! – nyögte a férfi. – Most már végre az enyém vagy! Végre az enyém! – Tancred, légy kedves hozzám. Mondtam, hogy félek még egy kicsit. – Majd… igyekszem – hangzott a szaggatott válasz. – Bár nem hiszem, hogy sokáig tudom még türtőztetni magam!

De addigra megtörtént, ami talán ráért volna egy kicsit. TANCRED AZ ÁGY SZÉLÉN ÜLT, arcát kezébe temetve. Szomorú volt és elkeseredett. – Nekem soha nem sikerül semmi – mormogta. – Mindjárt belehalok a szégyenbe! Jessica végigsimított meztelen hátán. Csak nehezen tudta visszafojtani mosolygását. – Olyan jól indult az egész, kedvesem. Pár percig kellemes volt. Majd meglátod, holnap még jobban sikerül. – Hát persze – felelte a férfi keserűen, de felesége érezte, hogy mindjárt visszanyeri tréfálkozó kedvét. – Tizennégy nap múlva talán képes leszek már arra is, hogy elvegyem a szüzességed, persze, ha beosztom az erőmet! Jessica, hidd el, én vagyok a megtestesült sikertelenség! – Ellenkezőleg! Hát nem érted, micsoda bók volt ez nekem, hogy nem tudtad visszatartani a… a vágyaidat, pedig hozzám sem értél? – Éppen ez az – dünnyögte Tancred. – Arról nem is beszélve, hogy tönkretettem a gyönyörű hálóingedet! – Ezen könnyen segíthetünk – mondta Jessica és már kezdte is levenni magáról. Tancred arca felderült. – Miért vágyakoznék utánad holnap estig? – Ez aztán a harci szellem – tűnődött félhangosan Jessica, majd átölelte férje erős vállát. – Most inkább feküdjünk egymás mellé és beszélgessünk a szerelmünkről. Azt hiszem, leginkább erre vágyik az ember a nászéjszakán. És nem arra, hogy megismerje… miként… működnek a férfiak. Persze, ha gondolod, megpróbálhatjuk

újra, hiszen olyan kellemes borzongás áradt végig a testemen. Azt hiszem, mégiscsak kedvem lenne hozzá… Tancred azon csodálkozott, hogyan képes Jessica ennyire megőrizni a lélekjelenlétét. Pedig a lány is csalódott volt egy kicsit. – Azt mondod, nem ellenzel egy újabb próbálkozást – mondta Tancred, aki addigra mellébújt és éppen azon mesterkedett hogyan szabadíthatná meg feleségét az átkozott hálóingtől. – Úgy érzem, most képes lennék bármire! – tette hozzá némi önelégültséggel. – Ennek igazán örülök – nevette el magát Jessica és átölelte a férfit. AZÉRT MÉGSEM VOLT Tancred annyira ügyetlen, mert Jessica teherbe esett, mégpedig a nászéjszakán. Ami azt illeti, nem ő volt az egyetlen, aki így járt, különösen abban az időben, amikor még erény volt szűzen férjhez menni. Amikor átlépték hálószobájuk küszöbét, még rettenetesen félt, ám Tancred rövid elkeseredési jelenete visszaadta önbizalmát. Úgy tűnt, képes megint összeszedni magát, amikor fontos dologról van szó. Szerencsére megőrizte humorát, aminek persze nem minden férfi örült volna. Tancred viszont épp olyan volt, mint Jessica, szeretett a legelképesztőbb helyzetekben is nevetni. Az utóbbi néhány évben egyiküknek sem volt lehetősége az önfeledt tréfálkozásra, most végre felszabadultan nevethettek megint. És Tancred úgy döntött, hogy nem vár még tizennégy napig, de egy percig sem. Jessica pedig megismerte a titkot, azt a fájdalommal teli örömöt, amit Tancred ajándékozott neki. Egész éjjel ébren feküdtek, egymást átka-

rolva és boldogok voltak, hogy végre egymásra találtak a szerelemben. HÁT EZ NAGYSZERŰ – kiáltott fel Cecilie egy ködös télvégi reggelen. – Hallottad már a jó hírt, Alexander? Nagypapa leszel! Mi lesz a gyerek neve? – Még nem tudjuk – nevetett Jessica. – Az apámat Thomasnak hívták… – Megint egy „T” – nevetett Cecilie. = Ez a betű úgy látszik újra és újra visszatér a családunkban. Nos? – Titokban mindig arról álmodoztam, hogy lesz egy fiam és Tristannak nevezem majd – mondta bátortalanul Jessica. – Ha nincs ellenetekre, Tristan Alexandernek kereszteljük majd a gyermeket. Feltéve, ha fiú lesz. – Tetszik az ötlet – nevetett Alexander. Végül is meg kell őriznünk családunk lovagi hagyományait. És ha lány lesz? – Abban az esetben a Lene Stephanie nevet kapná Liv nagymama és Jessica édesanyja után. De hívhatjuk Christiánénak is, ön után anyám – jegyezte meg Tancred. – Kérlek benneteket, drága anyám után nevezzétek inkább Lenének. Azt hiszem, ezzel nagyon boldoggá tennétek. A Christiánét pedig csak tegyétek félre a következő kislány számára. – Milyen telhetetlen, anyám – mosolyodott el Tancred. – De én azért megteszek mindent, ami tőlem telik. Ó – ábrándozott Jessica –, nekünk bőven elég lesz egy kis Tristan, egy Lene, egy Christiane és egy… – De Tancred – fordult fiához komolyan Cecilie. – Még soha nem beszéltél Jessicának a Jéghegyek Népéről?

– Hát, már említettem neki valamit, de ami nemzedékünkben már volt egy elátkozott gyerek. Gabriella holtan született lánya… nem hinném, hogy… – Jessica, kérlek, figyelj rám. A Jéghegyek Népének leszármazottai nem különösen termékenyek. Mindig kevés gyermekük született. Ez ellen sajnos semmit sem tehettek! – Ezt nem tudtam – mondta szomorúan Jessica. De hamarosan ismét felderült az arca. – Akkor kétszeresen szeretjük majd azokat, akik mégiscsak a világra jöttek! – Ebben nem kételkedem – fordult feléje Cecilie. GABRIELSHUSBE BEKÖSZÖNTÖTT A TAVASZ. Jessica gyakran sétálgatott a parkban. Tancred Koppenhágában volt az őrhelyén. Ragaszkodott ahhoz, hogy Gabrielshusben lakjanak, bár így a hét nagyobb részét egymástól távol kellett tölteniük. A főváros szerinte nem lett volna megfelelő hely egy várandós asszony számára. Éppen a park legfélreesőbb részén járt, amelyet a házból sem lehetett már látni. Csodálkozva vette észre, hogy egy asszony áll a gátnál, az alacsony világítótorony mellett. Ki lehet az, aki erre tévedt? Volt valami fenyegető az asszony egyenes tartásában. Jessica még mindig nem döntötte el, odamenjen-e hozzá. Egyedül volt a parkban. Bár épp az imént találkozott Wilhelmsennel, de az öreg az ellenkező irányba tartott. Azt a rókát vette üldözőbe, amelyik napok óta tizedeli a baromfiállományt.

Azonban az asszony már észrevette, ezek után nem tehet úgy, mintha ő nem látta volna. Figyelmeztetnie kell, hogy magánbirtokon jár. Az asszony egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte. Mintha éppen rá várt volna. Mit akarhat? Jessica kelletlenül indult felé. A parknak ezt a részét sűrű növényzet nőne be. Ligetként fogta körül a kert végében álló kis pavilont. Lehet, hogy ismeri azt az asszonyt? – Stella! – kiabálta messziről Jessica. – Te vagy az? Isten hozott! Jessica feléje szaladt. Stella nem mozdult, csak állt ott mereven, halottsápadt arccal. Még csak el sem mosolyodott. Igaz, sohasem tudott nevetni. – Mikor érkeztél? – kérdezte kedvesen Jessica. – És hol voltál ilyen sokáig? – Látom, ott van már a fattyú a hasadban – mondta Stella jéghidegen. – Sohasem fog megszületni. Jessica megtorpant a lépcső alján. Értetlenül nézett egyetlen még élő rokonára. – Mit mondtál? – suttogta kábultan. – Most meg milyen fickónak csavartad el a fejét? Lefeküdtél vele is, ahogy másokkal szoktál? – De Stella! Mi történt veled? – Tudd meg, hogy' az apám sohasem törődött veled. Csak kolonc voltál a nyakán. Persze te mindig is bolondultál a férfiak után. Ne félj, tudom, hogy el akartad csavarni apám fejét! Csakhogy nem sikerült. Ezért ölted meg anyámat! – Nem öltem meg az anyádat, Stella. Teljesen megbolondultál?

– Pedig megtetted. Te vagy az oka mindennek. Mollyt beöltöztetted a ruhádba, így ő halt meg helyetted. Hogy becsaptad szegény anyámat! Nem hagyhatta annyiban, hogy elcsábítottad apámat! A birtokhoz pedig semmi közöd. Bárcsak meghaltál volna! Jessica végre megértette, hogy Stella elméje tényleg megbomlott. Eszébe jutott, hogy a nagyanyjával is hasonló történt… anyjából gyilkos lett, a nagynénje nimfomániás volt, az apja pedig egy szerencsétlen szoknyabolond… Nem csoda, hogy Stella ide jutott. – Miért engem vádolsz ezekkel a szörnyűségekkel? – védekezett Jessica. – És a nagynénéd halála? – Az is a te hibád. Felgerjesztetted apámban a vágyat, de nem elégítetted ki. Szegény kénytelen volt a nénémhez fordulni. Anyámnak pedig végeznie kellett vele is. Remélem, érted! Jessica menekülni próbált, de Stella hangja megállította. – Várj csak! Nem szabadulsz meg tőlem olyan könynyen! Pisztoly is van nálam. Már régóta kereslek, Jessica Cross. Ez volt a kötelességem, mert én vagyok a bosszú, a sors igazságos angyala, a nemezis. Az a dolgom, hogy végezzek az olyan bűnösökkel, mint te vagy! Ulfeldtéknél már a kezemben voltál… – Hát te voltál? – Igen. Én mérgeztem meg a tejedet! – élénkült meg az addig szoborszerű arc. Visszataszító látványt nyújtott. – Közel voltál ahhoz, hogy végezzek veled! És akkor mindent elrontott az a lovagias idióta. Emlékszel Ellára? Hát én voltam. Persze te nem sokat törődtél a cselédekkel. Azután még egyszer túljártál az eszemen. Mennyire gyűlöltelek akkor! Elhitetted velem, hogy Németalföldre

tartasz! Azt terveztem, hogy a hajón intézlek el. El akartam mondani, milyen aljas vagy és utána beledobtalak volna a tengerbe! De akkor ismét színre lépett az az idióta és te megmenekültél. Hosszú hónapokat töltöttem abban a távoli országban, míg pénzhez jutottam. Elkeseredettségemben reményként világított, hogy egyszer valóban végezhetek veled! Most végre itt a pillanat. És én nem hibázom még egyszer! – Nem teheted! A gyerek… Tancred gyereke… – Éppen ezért kell meghalnia. Az a hősies idióta! Eszembe jutott, hogy elpusztítom őt is, de ez mindennél súlyosabb büntetés lesz neki! Nem mintha olyan szerelmes lenne beléd, csak a férfiak szentimentálisak a születendő gyermekeikkel szemben. Most fuss el, Jessica. Nagyon jó tréfa lesz, ahogy menekülsz a végzetes golyó elől, ide-oda ugrálva. Hiszen tudod, hogy jó lövő vagyok… Felemelte a pisztolyt és Jessicára irányította. – Megbolondultál, Stella, nem gondolhatod… Neked akartam adni Askingét, de ezek után… – Nem fogadok el tőled alamizsnát! Askinge mindenképpen az enyém lesz. Most pedig gyerünk, szaladj! Vadászni akarok. Jessica igyekezett összeszedni a gondolatait, de teljes ürességet érzett a fejében. A magzatra gondolt, Tancredra, a boldogságra, amely sohasem lesz az övék… Stella kihívóan feljebb emelte a fegyvert. – Nem túl vidám üldögélő nyulakra vadászni… ne légy már ilyen lusta! Lövés dördült. Jessica azt hitte, őt érte a golyó. De semmit sem érzett. Stella csuklott össze, szemében furcsálkodó kifejezéssel. Teste tompán puffant a világítótorony kőpadlóján.

Jessica összegörnyedve állt, kezét hasára tapasztva védelmezte gyermekét. A ligetből Wilhelmsen sietett feléje izgatottan. – Eltaláltam – lihegte. – Mindent hallottam, nagyságos asszonyom! Az az asszony bolond volt. – Ó, Wilhelmsen! – boruk az öreg nyakába Jessica és zokogni kezdett. A vén cseléd átkarolta. – Nem tehettem mást, ugye érti, asszonyom? Jessica hevesen bólogatott. – Köszönöm. Mindent el fogok mondani a bíróság előtt… – Ne gondoljon most erre, nagyságod! Én már öreg vagyok. Az életemnek úgyis hamarosan vége. Jessica ránézett. – Csakhogy Gabrielshus soha nem lesz a régi maga nélkül! Mindent megteszek, hogy megmentsem! WILHELMSENT RÖGTÖN szabadon engedték, amint fény derült Stella és a méregkeverő cselédlány, Ella azonosságára. Wilhelmsen önvédelemből cselekedett, nem volt más választása. Jobb lett volna, ha csak megsebesíti, de hát nem olyan könnyű ekkora távolságból pontosan célozni. Miután a Paladin család magához tért a borzalmas esemény után, Alexander jó áron eladta az askingei birtokot. Jessica soha többé nem akart visszatérni oda. Végül is mindenkit megnyugtatott, hogy fény derült Jessica titokzatos betegségére. A gyermek szempontjából sem volt ez mindegy. Tristan helyett egy pompás kislány született, akit megállapodásuk szerint Lene Stephanie-nak kereszteltek.

Liv repesett az örömtől, ahogy Cecilie előre megjósolta. Megígértette velük, hogy amint lehet, ellátogatnak a kicsivel Graastensholmra. Tancred a gyermeke születése után vált végleg komoly felnőtté. Továbbra is megőrizte tréfás kedvét, egyvalamit azonban megtanult: veszíteni is tudni kell! Ez az érettség legbiztosabb jele. Képes volt órák hosszat a csecsemő bölcsője mellett üldögélni. – Ugye rám hasonlít? – kérdezte újra meg újra. – Épp olyan elbűvölő a mosolya, mint az enyém, no és amilyen hanyagul ráncolja a homlokát… és amilyen odaadóan pihen a kebleden… pontosan olyan, mint én. Hát nem látod? Jessica kedvesen a vállára tette a kezét. – És mindezek ellenére remekül boldogul az életben – mondta férjének nevetve.

14. fejezet CORFITZ ULFELDT és családja nem maradt hosszú ideig Németalföldön. Svédországba mentek, Krisztina királynő udvarába, ahol remekül érezték magukat. II. Gustav Adolf leánya művelt, okos asszony volt. Nagyra értékelte a művészeteket és udvarában megfelelő helyet biztosított művelőik számára. Itt gyűlt össze lassan a család néhány tagja, így Ebbe Ulfeldt, Valdemar Christian gróf, valamint Leonora Christina öreg édesanyja, Kirsten Munk. Ulfeldt és anyósa azonnal hasznossá tették magukat. A mérhetetlenül

gazdag Ulfeldt 370 000 birodalmi tallért adott kölcsönbe a svéd királyi udvarnak. A dán király egykori főudvarmestere pontosan tudta, hogy éppen a Dánia ellen készülő háborúhoz kell a rengeteg pénz. A két ország között régóta feszült volt a viszony, Corfitz Ulfeldt mesterkedései pedig semmit nem javítottak rajta. Sőt, felajánlotta szolgálatait a svédeknek és nem átallott nyíltan Dánia ellen hangolni a svéd nemeseket. Haragja elsősorban persze III. Frigyes király ellen irányult. Ám Krisztinát jobban érdekelte a művészet és a vallás, mint a háború. Így nemsokára le is mondott a trónról unokatestvére, Karl Gustav, pfalzi fejedelem javára. Karl Gustav X. Károlyként vált ismertté a történelemben. És X. Károly a harcos uralkodók mintapéldánya lett. Ulfeldt nem késlekedett hívei közé állni. X. Károlyt elsősorban Kelet-Európa érdekelte, de nem hagyott kétséget afelől, hogy távolabbi tervei között a Dánia elleni háború is szerepel. Corfitz Ulfeldt pótolhatatlanná vált a svédek számára. Egykori hazájáról kifecsegett mindent, amit fontosnak tartott. Most végre bosszút állhat sérelmeiért. Hogy mire számított? Ki tudja. Talán azt remélte, hogy ő lesz a meghódított ország régense. Az is lehet, hogy tisztán látta helyzetét és tudta, soha többé nem teheti lábát dán földre. Ennek ellenére szívesen tetszelgett az áruló szerepében. Bár ő ezt másként nevezte. Úgy vélte, tartozik enynyivel a svédeknek, akik befogadták a száműzöttet. Gyűlölte Dániát, ahol lehetséges volt megalázni egy olyan tehetséges államférfit, mint ő. X. Károly délről akarta megtámadni szomszédját, hiszen Bréma, Wismar és Elő-Pomeránia svéd uralom alatt állt akkor. E három kis állam, ha nem is alkotott össze-

függő területet, mégis állandó veszélyt jelentett a dánok számára. A király azonban egyelőre halogatta a támadást. Dánia közben felfigyelt a veszélyre és megerősítette holsteini előőrseit. Tancred Paladint is odaküldték. Addigra már kapitányi rangra emelkedett. 1654 őszén, amikor Tancred az Elba partján állt őrségben, még nem fenyegette semmi Dánia biztonságát. Köd borított mindent, gondosan eltakarva a másik oldalon elterülő brémai püspökséget. Tancred hazavágyott Jessicához és Lenéhez. Kellemes melegség áradt el didergő tagjaiban, ha csak rájuk gondolt. Vajon mit csinálhatnak most? Maga előtt látta Gabrielshus barátságos fényeit. Bizonyára együtt üldögélnek mindannyian. Apa, anya és az én kedveseim, tűnődött. Lene Jessica ölében ül és képeket nézegetnek. Lene nagyokat pislog közben. Amikor elalszik, nagyapja, aki rendkívül elkényezteti, beviszi szobájába és dadája gondjaira bízza. És ő nincs otthon, pedig milyen szívesen kívánna neki jó éjszakát egy puszival… A folyón csónak siklik tova. Hallani, ahogy az evező felborzolja az amúgy csendes vizet. Tancred nem törődött a zajjal. Tudta, hogy barátja az, a fiatal Peder, aki éppen kedvesétől jön vissza a másik oldalról. Bár Dánia nem állt háborúban a svédbarát Brémával, egy katonának mégsem volt tanácsos fényes nappal egy szomszédos országban mutatkoznia. Ilyenkor tett jó szolgálatot a köd. Tancred továbbsétált. Maga mögött meghallotta Peder fojtott hangját. – Tancred! Merre vagy?

Megállt egy pillanatra és feléje intett. Peder odarohant. – Találd ki, milyen furcsa élményben volt részem! – Az az igazság, hogy nem merem – felelte megszokott tréfás modorában. – Nem, nem a kedvesemről van szó. Ülj le, elmesélem! – Köszönöm, de inkább állok – felelte Tancred, miközben aggódó pillantásokat vetett a harmattól nedves fűre. – Szóval. El tudod képzelni, milyen sűrű köd lehet odaát? Éppen visszaindultam volna, amikor eltévedtem. És egyszer csak te álltál előttem! Tancred meghökkent. Csak nem ismét családjának furcsa származása okozta a félreértést? – Ezt meg hogy érted? – kérdezte hangosan. Peder bólogatott, hogy elmagyarázza. – Ráadásul egyenruhában voltál. Majdnem olyan volt, mint ami most rajtad van, de mégsem teljesen. Akkor megkérdeztem tőled, hogy: „Tancred, mi a csudát keresel itt?” Mire te azt válaszoltad svédül: „Nem Tancrednak hívnak. De te ki vagy? Nem dán katona vagy véletlenül? Mit keresel itt?” Kicsit megijedtem, mert amit mondott, fenyegetően hangzott. Mégis ezt feleltem: „Csak a kedvesemnél voltam, zászlós uram.” Mert zászlós volt. „Nem akarok én ártani senkinek. De mondd, uram, biztos vagy benne, hogy nem te vagy Tancred?” „Meg is esküszöm erre, ha akarod. Mikael a nevem.” Ezt mondta. És akkor észrevettem, hogy sokkal fiatalabb, mint te. A családnevét sajnos elfelejtettem, mert szörnyen hosszú. Alig tudom elhinni, hogy két ember ennyire hasonlítson egymásra! Tancred izgatottan nézte társát.

– Mikael? Azt mondtad, Mikael? Csak nem Mikael Lind, a Jéghegyek Népének fia? – Miket beszélsz? Hogy találtad ki, hogy ez a neve? Csak nem ismered? – Nem – felelte Tancred a távolba révedve –, de van egy rokonom, akit így hívnak. Évek óta nem hallottunk róla semmit. Gyere, barátom, mutasd meg nekem azt a helyet, ahol találkoztatok! – Hát ez nem lesz nehéz. Ugyanis őt is kíváncsivá tette a neved. Feltétlenül látni akart. Bár nem tudta, hogy rokonok vagytok. A túlparton vár rád. – Akkor induljunk! – Csakhogy nem mehetünk át mind a ketten. Valakinek őrködnie is kell, nemde? – Igazad van. Egyedül megyek. Hol kötöttél ki? – Pontosan szemben. Van ott egy kis öböl, ott elrejtheted a csónakot. Pár perc múlva Tancred a másik parton állt. Az Elba itt hirtelen tóvá szélesedett. Nehéz volt pontosan az öböl felé irányítani a csónakot. Tancred magában imádkozott, hogy ne találkozzon útközben egy hajóval sem. Minden úgy volt, ahogy Peder mondta. Megtalálta az öblöt, és a köd elég sűrű volt ahhoz, hogy ne kelljen a csónak elrejtésével bíbelődnie. Felmászott a dombra, de nem tudta megállapítani, milyen magas lehet. Valahol távol kiabálást hallott. Egy női hang veszekedett egy megbocsátónak tűnő férfihanggal. Hirtelen egy magas férfi alakja vált ki a ködből. Díszes svéd egyenruhát viselt. Tancred megborzongott. Mintha önmagával állna szemben. Micsoda boszorkányos élmény!

– Ezt nem hittem volna! – mondta a svéd éppoly meglepetten. – Mikael – mondta Tancred elérzékenyülve. – Hiszen te vagy Mikael! A másik a homlokát ráncolta. – Tancred Paladin vagyok – nyújtotta kezét a dán fiatalember. – Te nem ismerhetsz, de én is a Jéghegyek Népéből származom. – Hogyan? – Milyen régóta keresünk, Mikael! Mennyit aggódtunk érted! Tudod, az én nagyanyám és a te nagyapád testvérek. Élnek még mind a ketten. A másik férfi arca váratlanul felragyogott, szeme könnybe lábadt. – Istenem! Én pedig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezen a világon! Önkéntelenül is átölelték egymást és boldogan nevettek. – Olyan kevés az időm. Még ma este visszavezényelnek Svédországba. – Svédországba? Hát ott laksz? – Igen. Követtem a mostohatestvéremet. Marca Christina közös gyámunk fiához ment feleségül. De inkább beszélj a rokonaimról! – Családunk Norvégiából származik. – Igen, ennyit én is tudok. Marca Christina elmesélte, hogy amikor hároméves voltam, nagyapám eljött Löwensteinbe egy fiatal pár kíséretében. – Azok a szüleim voltak – mondta izgatottan Tancred. – Mi Dániában lakunk. – Úgy látom, szétszóródott a családunk. Élnek még Norvégiában rokonaim?

– Igen, a nagyapád, Are. Vele él nagybátyád, Brand és a fia, Andreas, az unokabátyád. Ugyanazt a nevet viselik, mint te: Lind, a Jéghegyek Népének fia. Ó, nagyapád milyen boldog lesz, ha tudomást szerez a találkozásunkról! Mikael könnyes szemmel állt előtte. – Szívesen találkoznék vele, mielőtt túlságosan késő lenne! – Igazad van. Feltétlenül menj el Norvégiába, mégpedig amilyen gyorsan csak tudsz. És természetesen hozzánk is. – Majd megpróbálom. Sajnos Dánia és Svédország viszonya ezt egyelőre nem engedi meg. Hamarosan Ingennanlandba vezényelnek. Úgy tűnik, Alekszej cár szemet vetett a Keleti-tengeri svéd tartományokra. De megígérem, hogy elmegyek egyszer. Remélem, hamarosan békét kötünk és az ember szabadon járhat megint egyik országból a másikba. Tancred is észrevette, hogy Mikael sokkal fiatalabb nála. Alig múlhatott húsz. Első pillantásra valóban nagyon hasonlítottak egymásra. Ám ha közelebbről szemügyre vette rokonát, felfedezte, hogy Mikaelnek ívelt a szemöldöke, míg az övé egyenes vonalú. A mosolyuk is különbözött. Ők nem tudták, de leginkább dédapjukra, a jó Tengelre hasonlítottak, eltekintve attól, hogy Tengel vonásait démonira formálta a természet. Valahonnét a ködből kürtszó harsant. – Készülődnöm kell, hamarosan indulunk. Azért maradt még idejük néhány percnyi lázas beszélgetésre. – Fiatal vagy – mondta rokonának Tancred. – És máris a zászlósságig vitted. Mikael jót nevetett.

– Tudod, Gabriel bácsikám, Marca Christiana férje igen befolyásos ember. Izgalmukban lényegtelen dolgokról kezdtek beszélgetni. – Gabriel? – kérdezte Tancred. – Furcsa a te szádból hallani ezt a nevet. Tudod, a kastélyunkat Gabrielshusnek hívják, az ikertestvéremet pedig Gabriellának keresztelték. – Milyen furcsa! A Gabriel név nagybátyám családjában is végigvonul. Egyik ükanyja tizenkét gyermeket hozott a világra, és egyik sem érte meg közülük az egyesztendős kort. Akkor egy angyal szólt hozzá álmában, aki azt mondta neki, hogy következő gyermekét nevezze Gabrielnek. Az asszony megtette, és a gyermek életben maradt. Istenem, ilyenekről fecsegek, amikor olyan kevés az időnk. Ismerted az apámat? – Nem nagyon. Sajnálom, hogy éppen velem találkoztál, aki a legkevesebbet tudja a Jéghegyek Népének múltjáról. Apád rendkívüli ember lehetett. Tehetséges és jólelkű. Bizonyára tudod, hogy éppen családunk egyik végzetes sorsú tagja ölte meg, az unokabátyám. Szörnyű örökség a miénk, Mikael! – Jó lenne többet tudni erről. De most mennem kell. A kürt szava szólít. Nehéz elmennem, amikor még annyi mindent akartam tőled kérdezni. Hol laktok? – A te szűkebb családod Hársfaligetben lakik, az enyém közvetlenül mellette, Graastensholmon. Mindkettő Christianiához közel, Graastensholm járásban fekszik. Egyébként én Dániában élek, Gabrielshusnek hívják a helyet, Koppenhágától észak-nyugatra. Addigra negyedszer harsant a kürtök hangja. Mikael megragadta Tancred kezét.

– Most mennem kell. Mondd meg nagyapámnak, hogy meglátogatom Hársfaligetben. – És te hol laksz, Mikael? – kiáltotta utána Tancred, amikor rádöbbent, hogy a legfontosabbat nem kérdezte meg. – Nincs otthonom. Már két éve a hadsereggel járom az új svéd tartományokat. Nagybátyám pedig ide-oda költözött, attól függően, hová helyezték és hogyan lépett feljebb a ranglétrán. Tudod, ő igen magasrangú katona és hivatalnok egyben. Élj boldogul, Tancred! Soha nem fogom elfelejteni ezt a találkozást! – Isten áldjon! Viszontlátásra, mihamarabb! Nem bíztak benne, hogy kisebb lesz a háború veszélye. Egyre nőtt az ellenségeskedés a két ország között. Mikael még egyszer visszafordult, hogy búcsút intsen, majd alakja lassacskán beleolvadt a ködbe. Tancred kábultan állt a kietlen parton. Az ismeretlent rejtő pára egyre szorosabb gyűrűt vont köré. Lassú léptekkel ment vissza a csónakhoz. Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon nem látomás volt-e az egész? Valóban megtörtént mindez? Vagy megint a Jéghegyek Népének vére űzte furcsa játékát? Hogy néha megláthatta a láthatatlant? Messze, a köd mögül kürtök hangja, kerékcsikorgás, vezényszó hallatszott. Szerencsésen partot ért a holsteini oldalon. Mire visszapillantott, a folyóra is sűrű ködlepel borult.