A sorozat A magányos lovag című kilencedik kötete március 31-töl kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a FATUM ART Kft.-nél (Bp., XIII., Váci út 1-3.) és a KIADÓK HÁZÁBAN (Bp. III., Galagonya u. 2/A). A további kötetek hathetenként jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Bödelns dotter Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © András Katalin, 1994 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Árpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-10-1 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat nyolcadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónõ alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelõ történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A pribék leánya Hilde a hóhérsegéd leánya, akit ezért megvetnek, gúnyolnak és kerülnek az emberek. Magányosan él apjával, mígnem egy napon négy nõi holttestre bukkannak ócska kunyhójuk közelében. A szörnyû gyilkosságok teljesen felforgatják Hilde életét, ezek révén ismerkedik meg a Jéghegyek Népébõl való Mattias Meiden báróval és Andreas Linddel…
GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet A HÓHÉR SEGÉDJÉT sokféle néven emlegették. Hívták bakószolgának, pribéknek, alsintérnek, nyiffantósegédnek – és kuvikembernek. De bárhogy nevezték is, szívből utálták és megvetette őt mindenki. A hóhér iránt éreztek legalább némi, gúnnyal és borzongással vegyes tiszteletet. A segédjére azonban ez nem állt. Ő az aljanép legalja volt, csúszómászó féreg. Többnyire az éppen elítélt, vagy a már büntetésüket nyögő bűnözők népes táborából választották ki a pribékeket, ezért sokuknak hiányzott a füle, vagy kivágták a nyelvét. A keze meg a lába viszont megvolt mindegyiknek, hiszen anélkül nem tudtak volna dolgozni. Kerülniük kellett a napvilágot, mert az emberek kővel dobálták őket vagy utánuk köptek. Bizonyára innen ered a „kuvikember” elnevezés is. A graastensholmi hóhérsegéd sem volt kivétel, leszámítva, hogy neki meghagyták a nyelvét és a fülét is, mivel – sok más társához hasonlóan – maga kérte, hogy a büntetés helyett inkább pribéknek szegődhessen. Sokat próbált, mogorva ember volt, görnyedt hátával naphosszat az erdő szélére épített, alacsony háza körül járkált, és az emberek miatti rosszkedvét a lányán, Hildén töltötte ki. Joel, a kuvikember ugyanis valaha, fiatal korában nős volt. Gyenge jelleme azonban a bűnözés útjára vitte, majd amikor szembe kellett néznie a büntetéssel, ijedtében könyörögve kérte, hadd lehessen hóhérsegéd. A fegyházban kötött ki, ott várt, amíg felszabadul egy hely és betöltheti kétes hivatalát. Mire egy év
múlva kiengedték, a felesége már meghalt, és neki egyebe sem maradt, mint egy tizenegy éves lánygyerek és egy viskó az erdő alján. El volt keseredve és legszívesebben mindenen és mindenkin bosszút állt volna, ezért a hóhérsegédi állást hálával, sőt egyenesen kárörömmel fogadta. Nem vette számításba, mivel jár ez a mesterség, így azután elkeseredettsége egyre nőtt az évek során, míg mostanra ádáz gyűlöletbe fordult. És mindez ki máson csattanhatott, mint a lányán. Hilde időközben felnőtt. A falubeliek nagyritkán látták, amint a lakóházból az istállóhoz siet, vagy az erdőben szedett gyümölccsel igyekszik hazafelé. Ám sohasem ment az emberek közelébe, és nem mutatkozott az apja ivócimborái előtt sem, akik régebben hébe-hóba megfordultak náluk. Most már senki sem látogatta az apját, megelégelték gyomorbajos szitkozódását. Ha olykor mégis megjelent valaki náluk, csakis azért, hogy megbízást hozzon az apjának. Hilde pedig ilyenkor elrejtőzött. 1654-ET ÍRTAK. Hideg, nyirkos tavaszi nap volt. Andreas Lind a Jéghegyek Népéből egy darabka eddig műveletlen földet szántott fel a Hársfaliget határában lévő erdőben. Már évekkel ezelőtt kinézte magának ezt a területet, s egyre gyakrabban ötlött eszébe, hogy itt jó zsíros lehet a föld. Úgy látszott, nem túl köves a talaj, és a bozót is olyan ritkás még, hogy könnyen ki lehet irtani. Az idén azután nekilátott. Andreas most huszonhét éves volt, de feleséget még nem hozott a házhoz. Valahogy nem jött össze.
Megnézte ugyan a lányokat a faluban, de egyikük sem dobogtatta meg a szívét igazán. Akkor már jobb így az eke szarvát fogva a ló nyomában lépkedni, és elnézni, hogyan fordulnak ki a szép fekete göröngyök a földből. Jó kis föld ez, nem vitás. Legjobb lesz árpát vetni bele… Az ekevas kőbe ütközött, Andreas megállította a lovat. A kődarab nem volt túl nagy, izmos karjával könnyedén emelte föl és vitte ki a szántóföld peremére. Nem ment mindjárt vissza, hanem felmászott a sziklákra, ahonnan elétárult a falu képe. Lentről, a szántóföldről semmi sem látszott. Letelepedett egy gömbölyű gránitsziklára és öszszekulcsolta kezét a térdén. Takaros épületeivel a Hársfaliget egészen jól festett innen. Apja, anyja és nagyapja is dolgozott még a gazdaságban, és gondjuk volt rá, hogy minden tökéletes rendben legyen. A Hársfaliget ugyan nem tartozott az egyházközség legnagyobb birtokai közé, de azért ők már nagygazdáknak számítottak. Graastensholm is épp ilyen szemrevaló látványt nyújtott. Sőt, még inkább, hiszen már a méretei is nagyvonalúbbak voltak. De félő, hogy csak addig marad ilyen gondozott, amíg Tarald, Yrja és Liv tartja kézben. Ki tudja, mi lesz, ha majd a fiatal Mattias Meiden veszi át, aki orvos, és csakis azzal foglalkozik. No persze, ha… Csak sikerüljön felfogadni egy jó intézőt! Mattias sem nősült meg, pedig már a harmincadik évében járt. Andreas elmosolyodott. Ez a Mattias csuda figura, az embernek mindjárt jókedve kerekedik, ha csak rágondol. Igazan vétek lenne megházasodnia.
Azt tartják róla, hogy az egész emberiség hasznára jött a világra. A házasság leláncolná, nem jutna ideje más emberekre. Persze ez önző gondolat. Mattiasnak is kijár, hogy része legyen a szerelem élményében. Ámbár eddig semmi jelét nem mutatta, hogy hiányozna neki. Az erdő szélén, nem túl messze attól a sziklától, ahol most üldögélt, Andreas alacsony viskót pillantott meg. Megborzongott. Tudta, hogy ott lakik lányával a „kuvikember”: a pribék. Egy pillanatra felrémlett előtte egy nőalak, amint a pajta felé siet, de rögtön el is tűnik. Csakis Hilde lehet. Andreas még sohasem látta közelről. Hilde mindig is odatartozott, senki sem gondolt vele. Andreas emlékezett rá a nyári táncmulatságokról, amikor az éjféli naptól fényes éjszakákon összejött a fiatalság az erdei tisztáson. Azóta bizony már jó néhány év eltelt, emlékezete azonban megőrizte a képet: szótlan lányalak fenn a fák között, tisztes távolságra a jókedvű, lármás csapattól. Csak egy árnykép, a kuvikember lánya. Ha valaki túlságosan közel merészkedett hozzá, hogy gonoszkodjon vele, vagy kicsúfolja, már nyoma is veszett az erdő árnyai közt, és aznap éjjel többé nem mutatkozott. Ő, Andreas is kinevette a különös lányt. Most azonban némi lelkiismeretfurdalása támadt. Felnőtt, érettebb lett a gondolkodása. A falu csendesen lustálkodott odalent a szürkületben. A templom kissé megviseltnek látszott. A pap emlegette is, hogy az idén meg kellene reparálni a tornyát, de mindenki a süketebbik fülét fordította oda. Az efféle kiadásokra a parasztnak nem telik, gondolták magukban.
Pedig előbb-utóbb rá kell szánni magukat, mert még rájuk dől egyszer. A távolban Gabriella és Kaleb házának körvonalai is felrémlettek. Valóságos gyermekotthont rendeztek be a majorban. Saját gyermekekkel nem ajándékozta meg őket a sors. Egyetlen kislányuk halva született. De mivel édesgyermekét sem szerethette volna jobban senki, mint ahogyan ők szerették Elit, a legidősebbet, az emberek lassan el is felejtették, hogy nem az övék. Boldog család voltak. Andreas elmosolyodott: eszébe jutott, hogy pontosan tíz év a korkülönbség közöttük. Kaleb harminchat éves, Gabriella huszonhat, Eli pedig tizenhat. Ha a kislányuk életben maradt volna, most hatéves lenne. Talán jobb is, hogy halva született: Kalebnek és Gabriellának nehéz dolga lett volna felnevelni a Jéghegyek Népének gonosz lelkű ivadékát. Andreas a maga részéről bizonyosra vette, hogy egészséges utódai lesznek, úgyhogy lassan ideje lett volna a tettek mezejére lépni. Előbb azonban találnia kell egy alkalmas feleségnek valót. Semmiképp sem szabad elsietnie a dolgot. Andreas mélyet lélegzett és fölállt. Kinyújtóztatta tagjait, hogy még a csontja is beleropogott. Ideje folytatni, ha még világosban akarja befejezni. Sokáig dolgozott. Egy barázdát még fölszántok – gondolta magában. – Meg még ezt az egyet. Meg még ezt az utolsót… A fenyők csúcsára telepedő súlyos esőfelhők már megfeketedtek az estébe hajló szürkületben, amikor az utolsónak maradt kisebb darabhoz fogott hozzá. Azt még fel akarta szántani, mert szép darab föld volt, és a
gaz sem nagyon nőtte be. Egyszercsak puha akadályba ütközött az eke. Andreas újból próbálkozott. Nem ment. Valami útját állta a vasnak. Nem kő, nem is gyökér. Puhább annál. Andreas lehajolt és odébbemelt egy nagy rögöt. A földdarab készségesen engedett a fogásának, mintha csak nemrég tették volna oda. Úgy látta, valami rongyféle fekszik alatta. Vastag és sötét, talán nemezanyag? Elmozdított még egy földdarabot, s ekkor egy már jócskán oszlásban lévő arc meredt rá. Andreas hátrahőkölt, mint akit fejbevágtak, úgy érezte, az összes vére a lábába szállt. Villámgyorsan kiszabadította a földből az ekét, átemelte a hátborzongató akadályon és megrántotta a gyeplőt. Amikor az irtás végébe ért, kifogta a lovat, felpattant rá és szőrén megülve hazanyargalt. Jól tudta, hogy bármi volt is, amire bukkant, megszentelt sír nem lehetett. És megszenteletlen sem. Néhanapján ugyanis megtörtént, hogy a megtévedteket a templomkert falán kívül temették el. Balesetről sem lehetett szó, pestis sem pusztított a környéken már réges-régen. Akárki láthatta, hogy ezt alattomban művelték. Távolabbi következtetéseket Andreas nem akart levonni, amíg a holttestet meg nem mutatta valakinek. Milyen kár, hogy Dag Meiden járásbíró már nem él! Így kénytelen a várnagyhoz fordulni, akivel igencsak kevéssé rokonszenvezik. Majd elfelejtette Kalebet! Érte is elszalaszt valakit, hiszen Kaleb jól ismeri a törvényt. Ez jó ötlet.
A Hársfaligetben a házbeliek észrevették az őrült iramban közeledő lovast és kimentek Andreas elé. Are, a nagyapja, aki hatvannyolc évét meghazudtolva délceg, mint egy gavallér, mellette Brand, Andreas édesapja, biztonságot sugárzó megjelenésével, széles vállával, őszülő halántékával, meg az édesanyja, a jólelkű Matilda, aki mindig is jó húsban volt, és az évek múlásával csöppet sem lett karcsúbb… Csodálkozva néztek Andreasra, amikor leugrott a lóról. – Mi történt, Andreas? – kérdezte Brand. – Holtsápadt az arcod! – Egy hullát találtam fönn a szántóföldön. Biztosan megölték! Legjobb lesz, ha azonnal idehívjuk a várnagyot, nehogy azzal vádoljon minket, hogy elhallgattuk a dolgot. – Uram Jézus! Máris elszalajtom a lovászfiút! A várnagy a szomszéd faluban lakott, de nem túlságosan messzire tőlük. Csak át kellett menni a dombháton. – És Kalebnek is szóljon! – Jó, megmondom neki. Egykettőre megtudta a birtok összes lakója, hogy mi történt, s az emberek kisebb csoportokba verődve indultak az erdő felé. Némelyiket furdalta a kíváncsiság, mások elhatározták, hogy nem néznek majd oda, de összecsődültek mindannyian. A háziaknak iparkodniuk kellett, hogy elsőnek érjenek fel, még mielőtt valaki kárt tehetne valamiben. Fent az erdő szélén Andreas megállította a menetet. – Ne menjetek rá a szántóföldre, mert még összetapostok valamit és akkor meggyűlik a bajotok a vár-
naggyal! – kiáltotta. – Ha mindenáron látni akarjátok, akkor kerüljetek a sziklák felé! Brand és Are szemrevételezte a holttestet. – Undorító – mondta Brand. – Nem csoda, hogy meghűlt az ereidben a vér, Andreas. – Nézd ezeket a gyeptéglákat: milyen gondosan tették őket a helyükre. Alighanem tavasszal történt. Közben odaértek a kíváncsiskodók is, és szörnyülködve nézték a holttestet. Néhányuk arcszíne zöldesszürkére váltott, ők sietve távolabb húzódtak. – Ki lehet ez? – kérdezte a tehenészlegény. – Nőnek látszik – felelte Andreas. – Nem tűnt el valaki a községben? Senkinek sem volt tudomása ilyen esetről. Are továbbra is a füvet figyelte. Óvatosan lépett át a göröngyökön. – Idenézzetek! – mondta halkan. Mindenki feszült figyelemmel nézett arra. – A füvön kockák vonalai rajzolódnak ki. Mindegyik kocka egy helyére tett gyeptégla, igaz? A hallgatóság bólintott. Ezt nem volt nehéz felismerni. – És világosan látszik, hogy az idén történt. Ellenben nézzétek meg ezeket itt! Minden szempár követte Are ujját. A halott nő mellett még élesebb rácsos rajzolat tűnt elő a fűben. – Hajlandó lenne valaki odébbrakni ezeket? – kérdezte Are. Senki sem mozdult. Az egyik férfi, aki közelebb állt az erdőhöz, mint ők, felkiáltott: – Itt is látszanak kockák! – mutatta izgatottan.
Are és Brand odament. A férfi nem tévedett: néhány helyen hosszú sorban négyszögletes vonalak halvány nyomait lehetett kivenni. – Azt hiszem, meg kell várnunk a várnagyot – döntötte el a dolgot Are. – Idehívná valaki Mattiast? Mindenki tudta, hogy Mattiason Meiden doktor értendő. Két szolgálólány már szedte is á lábát – láthatólag megkönnyebbültek, hogy hátat fordíthatnak ennek az egész borzalomnak. – Hívjátok ide a papot is! – kiáltott utánuk Brand. Ez már kevésbé ígérkezett izgalmasnak. – Meg kell szenteltetnünk ezt a helyet, mielőtt valamilyen elkárhozott lélek a hatalmába kerít bennünket – magyarázta. Ekkor az asszonyok egy részének hirtelen eszébe jutott, hogy odakozmál az étel, vagy hogy a tehenek nem várhatnak tovább. A férfiak közül is elinalt néhány. Elsőként Mattias érkezett meg. A rokonszenves, szelíd tekintetű orvos most is mindenkire megnyugtatólag hatott. Nem akart hozzányúlni semmihez, amíg a várnagy nem nyilatkozik, mindenesetre ő is azt mondta, amit a többiek: a holttest egy nőé, aki néhány ősz hajszálából ítélve már nem volt egészen fiatal, és finom nemezből készült, jó minőségű ruhát viselt. Ellenben Mattias megtette, amitől a többiek viszszarettentek: kiemelte a nő feje mellett lévő gyepkockát. Többen eltakarták közben kezükkel az arcukat, de azután óvatosan kilestek az ujjaik között. Sejtésük beigazolódott: még egy holttest feküdt ott. Egy másik nőé, akit valószínűleg nemrégiben
tettek el láb alól. Hangyák és más rovarok özönlöttek szét egyébként szinte teljesen ép arcáról, amikor Mattias leemelte róla a földdarabot. Ezt a nőt az elsőnél valamivel fiatalabb korban érte a halál. Nem volt szép, és harmincöt év körül járhatott. A haja még mindig szabályosan göndörödő fürtökben keretezte arcát. Senki sem szólt. Tekintetük lassan a másik két pont felé fordult, ahol szintén kockák látszottak a fűben. – Nem! Hadd csináljon valamit a várnagy is! – szólalt meg Brand. Megérkezett Graastensholm háznépe is. Fent, az erdő szélén pedig, két-három kilométernyire, magányos nő alakját pillanthatták meg azok, akik fent ácsorogtak a sziklákon. Teljesen mozdulatlanul állt, és csodálkozva figyelte a csődületet. Maga a pribék nem mutatkozott. – Sötétedik – mondta Are és felnézett az égre. – Ilyenkor éjszaka sincs igazán sötét – dörmögte egy mély férfihang. – Nincs, viszont most felhős az ég. A várnagy és a pap csaknem egyszerre érkezett meg. Igencsak fújtattak, mire felértek a dombra. Mögöttük imitt-amott falubeliek közeledtek kisebb csoportokban. – Mi a szösz folyik itten? – kérdezte a várnagy mogorván. Német volt, mint a legtöbb várnagy, és rosszul tudott norvégul. Nagy ember, széltében és hosszában egyaránt, szellemi kapacitását illetően azonban kevésbé. A külseje, főleg apró disznószeme és vastag, petyhüdt ajka ellenszenvet váltott ki.
Az volt az ember benyomása, hogy mindenki részéről csakis gyűlöletre számított, és maga is kizárólag gyűlöletet adott cserébe. Állítólag a pénz volt a legnagyobb szenvedélye. A gazdagság és a hatalom. Ez nem éppen eredeti érdeklődésre vallott. Andreas beszámolt a történtekről. A várnagy arcáról lerítt a véleménye: mi mást is várhatna az ember a norvég parasztoktól? A pap kezét tördelte, láthatólag mélyen megrendült. – Elmondana egy imát a holtak lelki üdvéért, tiszteletes úr, hogy ne kísértsen bennünket tévelygő lelkük? – kérdezte Brand. – Még azt sem tudjuk, kik ezek az asszonyok – siránkozott a pap. – Nem imádkozhatom olyan emberek üdvösségéért, akik talán meg sem bánták bűneiket. – Dehogyisnem. Éppen ezért kell imát mondania értük – vetette közbe Are emelt hangon. – Jézus nem fordított hátat a bűnösöknek. Már az új pap is tudta, hogy ebben a faluban az ember nem szegülhet szembe a Jéghegyek Népéből való Tengel fiával. Rávillantotta szemét Aréra, és elmondott egy imádságot arról, hogy a boldogtalan lelkek nyugodjanak békében. Ettől mindannyian fellélegeztek. De csak egészen rövid időre, mert a következő pillanatban fejét felkapva megszólalt a várnagy: – Jézus Mária! Csak nem a…? De mindjárt nyugodtabb hangon folytatta: – Nem, hát persze, hogy nem. Mindenki hallotta szavait. Megérkezett Kaleb is, s bizalomgerjesztő arca láttán a parasztok közül sokan feléje húzódtak.
– Mire gondolt? – kérdezte Brand erélyesen a várnagytól. – Nem, az lehetetlen. – Bökje már ki! – Amott azon a kopár vidéken, a völgyekben… az utóbbi években szóbeszéd tárgya egy hímfarkas. Mi farkasembernek nevezzük. Körülbelül egy évvel ezelőtt széttépett női holttestet találtak arra. És láttak az erdőben egy háromlábú farkast… Egy kislány a szája elé kapta kezét, és felkiáltott: – Jaj, mama! – Egy farkasembert? – csattant fel Andreas dühtől szikrázó szemmel. – Ne riogassa már itt a népet! – Nem, nem. Mondom, hogy ez csak afféle szóbeszéd volt. – De hát úgy állunk, hogy négy megszenteletlen sir van ezen a helyen. Könnyen lehet, hogy mindegyik egy halott asszonyé. Hátha tényleg itt tanyázik. És magányos nőkre támad rá… Holdtöltekor… – szólalt meg egy lassú beszédű paraszt. Néhány fiatal lány elsikkantotta magát. Egyesek felnéztek a holdra, hogy lássák, kerek-e már, de a felhők eltakarták. Mások a hátuk mögé, az erdő mélye felé tekintgettek. – Háromlábú farkas? – csodálkozott egy férfi. – Hogyhogy háromlábú? – Hát nem tudod? – mordult rá a vámagy. – A farkasember olyan ember, aki holdtöltekor farkassá változik. Előfordul, hogy máskor is. És mivel ember, nincs farka. Ezért az egyik lábát hátranyújtja, mintha a farka lenne, és így csak három lábon tud futni. – Jujj, de borzasztó – ijedezett egy remegő hang a tömegben.
A várnagy szúrós szemmel nézett rájuk. – Úgyhogy, asszonyok, tartsátok szemmel az uratokat! Ha rájöttök, hogy éjszaka elhagyta a házat, szóljatok nekem. Alaposan vizsgáljátok meg a fogait! Esetleg észrevesztek köztük egy szövetszálat. Vagy vérnyomokat az arcán… Are csendben felsóhajtott. – És az áldott állapotban levő asszonyok ne mozduljanak ki esténként a házból – folytatta a várnagy –, mert ők különösen vonzzák a farkasembert! – Ugyan már, ne jártassa itt a száját! Elég volt ebből az ostoba handabandázásból! – intette le Andreas óvatlanul. – Ilyesmit csak otthon hallhatott, a saját hazájában. Nálunk Norvégiában nincsenek farkasemberek. – De még mennyire, hogy vannak – emelte meg hangját a várnagy és haragjában elvörösödött. – Nálatok még medvék is vannak, nőket és gyermekeket tépnek szét! Nálunk viszont nincsenek. – Igaza van – mondta Are higgadtan. – Már a vikingek idején is léteztek farkasemberek. De úgy gondolom, nincs értelme ezen vitatkozni, mikor még nem is tudunk semmit ezekről a halott nőkről. És kíváncsi lennék, hogy ha tényleg farkasember garázdálkodik errefelé, vajon miért cipelt ide idegen nőket? – Most jut eszembe – szólalt meg egy férfi. – Hogy is volt Gustav lányával, Randival? Elment cselédnek tavaly ősszel. Azt ígérte, hogy írni fog. Aztán nem írt. És karácsonyra se jött haza, pedig megígérte. – Estefelé indult útnak? – érdeklődött a várnagy. – Azt nem tudom. Kérdezze meg Gustavot. – Meg is kérdezem – zárta le az ügyet a várnagy.
Az erdő sötéten és némán ágaskodott mögöttük. Egyikük sem akart magában állni, összébbhúzódtak párba, vagy nagyobb csoportokba. A fekete esőfelhők ránehezedtek a fenyőfák csúcsaira. Ki tudja, mi rejtőzködik a fák között? Are felszólítására fáklyákat gyújtottak, hogy támogassák a halódó napvilágot. A Hársfaligetből és Graastensholmról ásókat kerítettek és óvatosan ásni kezdtek. A nézőközönség feszülten figyelte a szántóföldön zajló eseményeket, de egyre gyakrabban vetettek sokatmondó pillantásokat az erdő szélén álló magányos ház felé. A várnagy azonban a távolabbi környékre is gondolt. – Kiknek a tanyái vannak a környéken? – kiáltotta szigorúan. Éles hangja felverte a mező esti csöndjét. Mattias válaszolt. – A Hársfaliget és a graastensholmi birtok van a legközelebb. Meg a pribék háza. És fent az erdőben Klaus tanyája. – Klaus már régen meghalt – mondta a pap. – Rosa is, a felesége. – Igen, Jesper egyedül lakik ott, amióta a nővére férjhezment – közölte Mattias. – Más nem lakik errefelé? – Nem, legalábbis a közelben nem. – Hm. A várnagy igyekezett félelmetes arcot vágni, mint aki az emberek veséjébe lát. Szúrós tekintete végigpásztázott mindegyikükön: Arén, Brandon és Andreason, a Hársfaliget gazdáin, majd a graastensholmi
birtokon lakó Mattiason és Taraldon. Végül Andreason állapodott meg. – Az úr nyilván jól ismerte ezt a mezőt itt – állapította meg egy inkvizítor hanghordozásával. – Úgy van. De ha olyan ostobának hisz, hogy kiásom a saját magam által gondosan elrejtett holttesteket, akkor nem tudom, kettőnk közül melyikünknek ment el az esze – válaszolta Andreas epésen. Úgy tűnt, a várnagy felfogta a válasz logikáját. – Van egy új majorja is a famíliájuknak, ugye? Elistrand a neve, ha jól emlékszem. Ez a Kaleb… tulajdonképpen honnan jött? – Nem hinném, hogy őt bele kellene keverni a dologba – mondta Andreas kimérten. – Kaleb nagyon rendes ember, akit mindnyájan tisztelünk. De megkérdezheti őt magát is. Ott áll a háta mögött. A várnagy azonnal hátrafordult. Nem mindenkit ismert személyesen az egyházközségben. Kalebbel még sosem találkozott. Kissé visszahőkölt a szőke óriás láttán. – Egyébként Kaleb nagyon jó ismerője a törvényeknek, és segítségére lehet ebben az ügyben – tette hozzá Andreas csípősen. A várnagy valamit mormogott a dilettánsokról. – Szó sincs róla – mondta Andreas. – Kaleb Dag Meiden járásbíró mellett dolgozott, és később hosszú évekig tagja volt a tartományi gyűlésnek. Erre elhallgatott a várnagy, és nem is szaporította a szót, amíg az ásás tartott. Nem volt hozzászokva az efféléhez, így nagyrészt inkább Mattiasra, Kalebre meg a hársfaligetiekre bízta a dolgot. Erélyes hangja az övékét visszhangozta, elismételte szavaikat, mintha a sajátjai lettek volna. Senki sem lelkesedett különös-
képpen a várnagyért: önteltnek tartották és olyan embernek, akit csak az érdekel, hogyan lehet minél több pénzt kisajtolni mindenkiből. A mezőt határoló kősziklák töve felől fojtott kiáltás hangzott fel – Hé! Alighanem itt is van valami! Óvatosan eltávolították a füves földréteget. Ezúttal már bajosabban lehetett megállapítani, mit takar. Ahogy telt az idő, a testek csaknem eggyé váltak a földdel. – Nagyon sötét van – panaszkodott Mattias. – Igen, nagyon sötét van – ismételte a vámagy, mint a visszhang. – El kell halasztanunk holnapra a meggyilkoltak vizsgálatát. – Úgy van – helyeselt Kaleb. – De ma este még föláshatnánk, ami hátravan. A biztonság kedvéért. Egy óra múlva elkészültek az egész háromszögletű földdarab felásásával. Összesen négy női holttest volt eltemetve. Szúrópróbaszerűen néhány helyen mélyebbre is ástak, de nem találtak többet. Négy asszony. Az egyik mostanában halt meg, a másik is ez év tavaszán, csak valamivel korábban, kettő pedig még a tél beállta előtt kerülhetett a földbe. Egyikük valószínűleg az ősszel, másikuk még a nyáron. Vajon kik lehettek? Honnan jöttek? Ki segíthette át őket a másvilágra és vajon miért? Mattias, Kaleb meg a hársfaligetiek az utoljára talált két holttestről tanácskoztak, amikor a várnagy halkan magához szólította őket. A legutoljára, vagyis csak nemrégiben meggyilkolt nő fölé hajolt. Mindnyájan odamentek.
– Ide nézzenek! – dünnyögte a várnagy. – Ehhez mit szólnak? Már előbb félrekotorta a földet a nő egyik kezéről, és most egy piszkos zsinórt csippentett fel az ujjaival. – A kezére volt rátekerve – mondta. A zsinór hosszú volt. A várnagy feltartotta a feje fölé, de egy része még így is a földet érte. Are megfogta a zsinórt. – Csomók – mormogta maga elé. – Azok. Különböző zsinórokból fonva – tette hozzá vészjóslóan a várnagy. – Kilenc különböző zsinór. Szóval így állunk. A többiek mind nagyon elkedvetlenedtek. – Ezt tartsa titokban – figyelmeztette Are a várnagyot. Ha kitudódik, végképp megbolygatja az egész falut. Épp elég boszorkányper volt már itt, semmi szükségünk újabbra. Érje be a farkasember-meséjével. – De hiszen itt a megdönthetetlen bizonyíték! – tiltakozott a várnagy. – És tegnap elfogtunk egy boszorkányt a szomszéd faluban. Igenis boszorkányságról van szó! – Jó. Alaposan megvizsgáljuk majd a dolgot, de csak holnap! Ha most felkorbácsoljuk a hangulatot, az emberek esetleg önkényeskedésre ragadtatják magukat. Állítson ide őröket, a többieket meg küldje haza! A várnagy az ajkába harapott, de nem ellenkezett. Mire a népes csapat leballagott a rétekről, sötét éjszaka volt. Jesper azonban hiányzott közülük. Szegényes zsellérkunyhója olyan mélyen húzódott meg az erdő belsejében, hogy észre sem vett semmit az egész cécóból. Pedig mindenkinek az járt az eszében, hogy Jesper megveszekedett szoknyavadász.
A pribék sem mutatkozott. Apránként ki-ki betért a maga portájára, hogy azután másnap ismét összegyűljenek. Látszatra legalábbis. Csakhogy nem mindenki bújt be az ágyába. Éjjel innen-onnan sötét árnyak osontak fel az útra. A boszorkánycsomókról mit sem tudtak, más célpontjuk volt. Elrejtőztek az útelágazásnál, onnan lesték áldozatukat: a kuvikembert. Most aztán igazán jó okuk adódott, hogy rávessék magukat a gyűlölt hóhérsegédre. Ki lehetett volna nála alkalmasabb farkasember? Azonkívül… Tán nem ő lakott legközelebb ahhoz a helyhez? A falu igazságosztói kezükkel betapasztották a kuvikember száját, hogy elfojtsák kiáltozását. Senki sem sejtette, mi zajlik az útelágazásnál, ahol az éjszaka ködleánya tündértáncra készült. MÁSNAP KORÁN REGGEL, útban a kovácshoz az egyik lóval, amelyik elveszítette a patkóját, Andreas fekvő alakot pillantott meg az árokszélen. Azonnal ráismert a pribékre, pedig bizony alaposan ellátták a baját a nyomorultnak. Föléhajolt és megpróbálta felemelni. – Szaladj, és hajts ide vissza a szekérrel! – mondta a lovászgyereknek, aki szintén vele volt. – Még van benne élet. Azután elmész a lóval a kovácshoz, onnan meg a doktor úrhoz. Megkéred, hogy jöjjön föl a kuvikember házába. Én majd hazaviszem Joelt a szakérrel. Miközben a lovászgyereket várta, leült az út szélére, és a pribéket figyelte. Komor gondolatok kavarogtak a fejében.
Az a zsinór, amit az este az egyik halott asszony kezében találtak, mindegyiküket felkavarta a családban. Tisztában voltak vele, hogy ezen a ponton nagyon sebezhetők. Egyelőre csak a várnagy tud róla. De mi lesz, ha a hír elterjed a faluban… Andreas lenézett Joelra, a kuvikemberre. Ezt a szörnyűséget nyilván az éjjel művelték vele. Éppígy nyilvánvaló, hogy a dolog összefügg a szántás közben előkerült holttestekkel. Az emberek találtak egy bűnbakot, akin könnyen bosszút állhattak. Csakhogy a közhangulat nagyon is hamar átcsaphat máshová. Ha találnak másvalakit, akire lesújtsanak, képesek bármilyen bestialitásra. Ez csupán a kezdet – gondolta Andreas. Ez csupán a kezdet…
2. fejezet HILDE JOELSDATTER belépett az alacsony, sötét lakóházba. Most végzett az istállóban a reggeli teendőkkel, ami nem tellett sok idejébe, hiszen csak egy tehenük meg három csirkéjük volt. No meg egy macskájuk, amelyik macskamódra tette magát hasznossá a ház körül. Hilde átcserélte az istállóban használt rokolyáját a bentire, és megmosta kezét-arcát a dézsában. Mozdulatai lassúak, mélázóak voltak, akkor is, amikor később a szobát takarította, amely egyszerre szolgált tisztaszoba, konyha és hálóhelyiség gyanánt. Az egyetlen külön hálókamra az apjáé volt.
Még nem jött haza – állapította meg Hilde. A szomszéd faluból küldtek érte előző nap: pár állat tetemét kellett elföldelnie. Az efféle is a pribék feladatai közé tartozott. Arra számított, hogy még aznap este hazaér, de ezek szerint nem sikerült. Hilde az asztalon lévő erdei ibolyacsokrot néhány magányos kankalinra cserélte fel. Ma van a születésnapom – gondolta. Mi lenne, ha tortát sütnék, hogy megünnepeljük? Nem, inkább nem sütök… Amikor fiatalabb volt, minden alkalommal sütött valamit, de az apja annyit morgott a pazarlás miatt, hogy felhagyott vele. Úgysincs mit ünnepelni azon, ha az ember huszonhét éves. Legjobb elfelejteni az évek számát. Ujjaival óvatosan megsimította a virágokat. Tekintete elrévedt. Elszálltak az évek, és ő nem tudta, hová. Nyomtalanul tűntek el. Valaha álmai voltak. Vágyai. Sírt a magányos éjszakákon. Most már régóta nem sírt. És az álmait is elfeledte. Újra eszébe jutottak édesanyja szavai, amelyeket a halálos ágyán mondott: „Tarts ki apád mellett, Hilde! Neki csak te maradsz. Légy jó leánya!” Hilde megígérte, és valóban igyekezett is. De bizony néha nagyon megviselte, hogy apja örökké elégedetlenkedett. Nem vette észre, ha Hilde kicsinosította a szobát, már amennyire lehetett, nem értékelte a napi törődést sem. Ha viszont kifogyott a sör vagy a pálinka, mindennek elmondta Hildét, vég nélkül szitkozódott, amiért egy ilyen lusta nyavalyással verte meg az Isten.
No meg az a sok sérelem, amit szüntelenül felhánytorgatott! Hogy mit mondott ez meg az. Hogy mennyire lenézi őt mind. De majd ő megmutatja annak a sok ganénak! Évekkel ezelőtti sebeken rágódott még mindig, mint a kiszáradt csonton. Újra és újra felhozta ugyanazt, friss sérelmekkel vegyítve. Hildének pedig végig kellett hallgatnia. Ha rosszkor mondott igent vagy nemet, az apja dúlt-fúlt, napokig duzzogott és a kákán is csomót keresett. Hilde megállt, gondolataiba merült. Édesanyjának tett ígérete szent volt előtte. Soha nem jutna eszébe megszegni. Csak hát… Gondolatban végigfutott az utolsó éveken. Egyforma szürke volt mindegyik. Anélkül, hogy észrevette volna, szája keserű mosolyra húzódott. Eszébe ötlött az a nap, amikor apját meglátogatta valaki Krisztiániából. Az is hóhérsegéd volt. Koszos, öregedő férfi, utálatos látvány. És ő egy ideig mégis rá gondolt esténként, magányában. Mert mégiscsak egy eleven ember toppant be, férfi, az egyetlen, akivel hosszú évek óta találkozott Lám, milyen nyomorúságra juthat az ember. A házban nem volt tükör, de még egy ablaküveg sem, amiben Hilde megnézhette volna az arcát. Csak a tóban láthatta magát, ha lement a völgybe. Tulajdonképpen nem is tudta, milyen a külseje. Tizennyolc évesen úgy vélte, egészen tűrhető. Mostanában már nem járt le a tóra. A haja mindenesetre szép volt, azt tükör nélkül is megállapíthatta. A színe aranysárga, és még egyszer sem vágták le, úgyhogy amikor fésülte, a sűrű zuhatag leért egészen a térde hajlatáig. A homlokánál meg a
halántékánál csigákba göndörödött, lejjebb pedig egyre lazább hullámokat írt le. Hilde gondolatai lassú vizű folyamként követték egymást. Egyszer – de sok éve már annak! – táncmulatság volt az erdei tisztáson. Ő nézte, hogyan táncolnak a többiek, és úgy érezte, ólomsúlyok nehezednek a mellére. Hazafelé menet egy fiú beérte. Azt mondta, üljenek le a harmatos fűre beszélgetni. Hilde nem hitt a fülének. Valaki barátságosan szólt hozzá, egyáltalán, valaki szóba állt vele! A fiú nem volt éppenséggel Adonisz, arcát ellepték a pattanások, közöttük undorító, világos serték meredeztek. Hilde mégis megtette, amit a fiú kért: leült a fűre beszélgetni. Szavakat azonban nem talált, azok már régen kiszáradtak benne. A fiú keze Hilde derekára lopakodott, és arca szorosan hozzátapadt az övéhez. „Ugye nem mondod ezt el senkinek?” – suttogta. „Mert akkor kinevetnek és az egész falu engem fog csúfolni.” Hilde behunyta a szemét és mélyet lélegzett. Enynyire azért nem vagyok magányos! – gondolta. Felugrott a fiú mellől és elszaladt. Szempilláján a megalázottság és reménytelenség könnyei reszkettek. Hilde felrezzent, visszatért a mába. Valaminek történnie kellett az este a Hársfaliget előtti mezőn. Mennyi nép csődült össze! Nyilván találtak ott valamit. És tüzet is raktak, egész éjszaka égett. Neki azonban semmi keresnivalója nem volt ott. Nem tartozott közéjük. Valamikor régen, amikor az édesanyja még élt, még tudta, hogyan kell viselkedni az emberekkel. Még beszélgetni is tudott velük.
Mostanára már nem tudott. Mintha elfelejtette volna, hogyan bánjon a szavakkal. Apjával sem beszélt többé. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy kötelessége gondját viselnie, de soha nem mondott el neki semmit. Ha apja mérges volt, vagy rosszkedvű – márpedig legtöbbször az volt –, ő csak hallgatott. Csak a macska meg a többi állat hallhatta néha a hangját. Csak azok tapasztalhatták, milyen sok szeretet van a hangjában, még ha tompán is csengett a gyakorlás hiánya miatt. ANDREAS NEM TUDTA, mennyire súlyosak a pribék sérülései, mindenesetre volt még benne élet. Időnként fájdalmas nyögések hallatszottak a szekérderékból. Amikor behajtottak az erdőszéli kis házba, Andreas elámult, milyen tiszta és rendezett ott minden. Persze meglátszott a szegénység, ám minden a lehető legnagyobb gondosságról tanúskodott. Sehol egy csálé gerenda vagy deszka, amott elkerítve szinte megható, csöppnyi virágoskert, lustálkodó macska a küszöbön – ebben a házban szemre minden a legnagyobb rendben volt. Andreas bekopogott. Nem jött válasz. Odabent síri csönd. Andreas várt egy kicsit, azután bekiáltott: – Andreas Lind vagyok a Jéghegyek Népéből, Joelt hoztam haza. Súlyosan megsérült. Kis idő múlva léptek nesze hallatszott, majd hirtelen kitárult az ajtó, amit most távolodó léptek hangja követett.
Andreas óvatosan karjába vette az összevert férfit, aki erre hangosan feljajdult. Kiemelte a kocsiból, becipelte az apró, sötét szobába és lefektette az ágyra. Hallotta, hogy beljebb, a hálókamrában valaki rémülten kapkodja a levegőt. Ráért körülnézni a szobában. Minden ragyogóan tiszta volt, mintha épp az imént súrolták volna le. Néhány kampón női ruha lógott, így Andreas ráeszmélt, hogy ez valójában Hilde ágya. – Jó napot, Hilde. Akarja, hogy bevigyem az édesapját a hálókamrába? – kérdezte. Lassan kinyílt az ajtó, s nyílásában megjelent Hilde. Egy törlőruhát szorított az arcához, csak félénk szempárja látszott ki. Andreas még sosem találkozott a kuvikember lányával, s eléggé elcsodálkozott azon, amit látott. Meglepte Hilde termete. Nagyjából egyforma magas lehet Mattiasszal – gondolta. A ruhája és az arca – az a kevés, amit láthatott belőle – rendkívül jólápoltnak tűnt. Az egész lányból a tisztaság illata áradt. És micsoda hajkorona! Azok a szép, göndör tincsek az arca körül, a súlyos fonat a hátán! Andreas még sohasem látott ilyen hosszú és ilyen dús hajat. Bámulata egyre fokozódott. Ez a lány nap mint nap veszi a fáradságot, hogy szépséget teremtsen maga körül, miközben senki sem jön ide és senki sem látja. Már vagy tizenöt éve egy lélek sem tette be a lábát ide, leszámítva azt a kiállhatatlan apját, aki igazán nem lehetett valami lélekemelő társaság. Félszegsége ellenére döbbenetes erő lakozhat ebben a lányban – gondolta.
– Segítsen bevinni, jó? – szólalt meg a lehető legbarátságosabb hangján, megsejtve, micsoda iszonyú zavarban lehet Hilde. A lány szó nélkül megfogta apja lábát, és együtt bevitték a szűk hálókamrába. Alig fértek el benne. Hilde lopva Andreasra sandított. Egyszer régen felmászott a hegy tetejére. Nézte a tájat: ellátott egészen a fjordig, és bent a szárazföldön is messzire, elnézte a hegyek lankáit, amelyek egyre halványabban kéklettek, ahogy nőtt a távolság. Rejtélyes vágyakozás kerítette hatalmába, vonzódás valami felé, amit nem érhet el soha. Most is ugyanez az érzés fogta el. „Segítsen bevinni, jó?”, mondta a látogató. Neki, Hildének! Ugye nem volt semmi gúny és megvetés ezekben a szavakban? „Segítsen bevinni, jó?” Neki mondta ezt. Andreas volt az első fiatalember, akivel kapcsolatba került. Művelt, halk szavú, jó modorú. Tapasztalatlanságában olyan gyönyörűségesnek látta, mint egy földre szállt istent. Egyébként, ha nem szolgált is rá ekkora csodálatra, Andreas Linden bízvást megakadhatott a szeme akárkinek. Keménykötésű férfi volt, mint az apja meg a nagyapja, öles termetű, széles mellkasú. Arca erőt, de egyben jóindulatot sugárzott, mosolya melegséget és megbízhatóságot. Sötét haja és szemöldöke csak fokozta vonzerejét. Mintha szólt volna hozzá: valami összegyűrődött takarót emlegetett. Hilde serényen, s egyben bűntudatosan hajolt sérült apja fölé. E pillanatban belépett Mattias. Hilde megdermedt, riadtan nézett a két férfira. A törlőruha ismét az arca elé került.
– Ő Mattias Meiden, az orvos – magyarázta Andreas. – Én küldtem érte. Rokonok vagyunk. Hilde zavarodottan biccentett. A két férfi figyelmét nem kerülte el, milyen szép az arca. Ha nem is egészen fiatal már, vonásai finomak, klasszikus ívűek. Cseppet sem hasonlít az apjára. Mattias, akinek mély meghajlását Hilde fürge térdbókkal viszonozta, máris a kuvikemberhez lépett. Hilde tüstént melegvizet hozott a mosdótálban, és egy fehér ruhával apja arcát kezdte tisztogatni. Olykor ijedten pillantott fel a két férfira, mintha attól félne, mindjárt itt a hidegzuhany, mindjárt leteremtik valamiért, vagy csúfot űznek belőle. Mattias azonban barátságosan mosolygott, s tudvalevő, hogy senki sem tudott olyan megnyugtatóan mosolyogni, mint ő. Hilde válla kissé lejjebb ereszkedett, feszültsége és a felelősség miatti izgalma szemlátomást oldódott. A pribék felnyögött, egy percre magához tért. – Mi a rossebnek nyüvöd az arcom, ostoba liba! – sziszegte lötyögő fogakkal, feldagadt szájjal, és nyomban el is vesztette az eszméletét újra. Hilde ajkába harapott apja kegyetlenül összevert arca láttán. – Meg fog gyógyulni – mondta Mattias. A lány kérdőn nézett rájuk. – Biztosra veszem, hogy nem ő tehet róla – mondta Andreas, s Hilde szeme rögtön megállapodott rajta. – Nem nehéz kitalálni, mi történt. Az emberek őt okolják a holttestek miatt. Hilde önkéntelenül a rétre néző szűk ablaknyílás felé fordult.
– Igen, ott vannak. Tudott róla? – kérdezte Mattias. Hilde tagadólag rázta a fejét. – Nem mesélték a barátai? Négy nő holttestére bukkantunk. – Barátaim? – ismételte Hilde fakó hangon. Andreas és Mattias összenézett. Hát persze, a pribék lányával nyilván nem barátkozott senki. – Négy nőére? – kérdezte Hilda. Mostanra kissé felbátorodott, amiért egyikük sem gúnyolta, pillantása azonban kerülte az övékét, látszott, hogy változatlanul résen van. Mint a csiga, amelyik a veszély legkisebb jelére azonnal behúzza a szarvát. Beszédtől elszokott hangja berozsdásodott, hallotta maga is. Idegesen köszörülte meg torkát. – Igen, négy nő – válaszolta Andreas. – Meggyilkolták őket. Nem hallott vagy látott valami különöset a tavasszal, vagy tavaly ősszel? Hilde elgondolkodott. Most leplezetlenül figyelhették az arcát, hiszen válaszra vártak. Tekintete tűnődő volt, szomorkásan ábrándos. Különös reményvesztettség áradt lényéből, mintha merő tévedésből járna-kelne ezen a világon. Mindez megfért szépségével, tisztaságával és méltóságával, mely rokonszenvet ébresztett a szemlélőben. – Nem. Semmit – felelte bizonytalanul. – Ha eszébe jutna valami, szóljon nekünk – kérte Mattias. Hilde bólintott, és nyomban elpirult, mert ismét felvillant benne, hol a helye a társadalmi ranglétrán. Majdnem bocsánatot kért, amiért beszélni merészelt, de még idejében meggondolta.
Mattias összefoltozta a kuvikembert, amennyire lehetett. – Legokosabb lesz mindenkinek azt mondani, hogy az édesapja haldoklik – javasolta Mattias. – Az embereket felkavarta az ügy, és most bűnbakot keresnek. Ez a hír bizonyára fékentartja majd őket. Akik ezt tették vele, bűntudatot érezhetnek miatta. Mindenesetre néhány napig reteszelje be az ajtót! És… – Mattias egy pillanatig habozott – ne mozduljon ki a házból sötétedés után! Amikor Hilde megértette, hogy távozni készülnek, arca feszült, aggodalmas kifejezést öltött. – Ejnye, milyen figyelmetlen vagyok, hiszen még meg sem kínáltam önöket semmivel – mondta vagy inkább suttogta alig hallhatóan. – Hozok egy kis süteményt meg mézszörpöt. Menten elkészülök. Mindketten felfigyeltek rá, hogy igyekszik művelt emberek módján beszélni. Hilde máris felpattant, és mint a motolla, térültfordult a konyha meg az éléskamra között. A két férfi összenézett. Voltak annyira megértőek, hogy ne utasítsák vissza, noha máris körmükre égett számos teendőjük. Hilde izgatottan sürgölődött, de még milyen izgatottan! Szemében a várakozás fénye szorongató bizonytalansággal váltakozott. Elővette az ivóedényt, azután egy fatálat helyezett az asztalra, megpúpozva nagy műgonddal készített süteményekkel. Uramisten! – gondolta Mattias. – Ennyi mindent sütött karácsonyra! Csodaszépek! És a kutya sem látta őket. Mind megmaradt. Hilde ideges kézmozdulattal hellyel kínálta a férfiakat a szék gyanánt szolgáló farönkökön. Ő maga a
háttérbe húzódva aggodalmasan figyelt, nem szenvednek-e hiányt valamiben. Izgatottságában nem bírt nyugton maradni. Folyton odalépett az asztalhoz, hol a süteményes tálat tolta közelebb hozzájuk, hol a virágvázát igazította meg… A sütemény kőkemény volt. Andreas és Mattias azonban feltűnés nélkül belemártogatta a mézes szörpbe és nem győzte dicsérni. Hilde elfordította fejét, de a másik kettő látta, hogy szeme ragyog a boldogságtól. Ezért azután magukba erőltettek még néhány kősüteményt, mielőtt úgy gondolták, végre felállhatnak és megköszönhetik a vendéglátást. – Holnap újra eljövünk – ígérte Mattias. – Megnézzük, hogy érzi magát az édesapja. A lány bólintott. Előhúzott egy soványka erszényt, hogy kiszámolja a doktornak járó fizetséget, Mattias azonban mosolyogva elhárította. Erről majd később beszélünk. Alighanem jó párszor eljövök még, amíg az édesapja meg nem gyógyul. Isten önnel, Hilde Joelsdatter, és köszönjük a süteményt. A két férfi szótlanul lépdelt a szántóföld mentén, mindketten gondolataikba merültek. Nem kellett hátrapillantaniuk; hogy tudják, Hilde kinn áll az udvaron és követi őket a szemével. – Milyen keveset tud az ember akár a közvetlen szomszédairól is – szólalt meg egy idő múlva Andreas. – Bizony – felelte Mattias. – Jól tetted, hogy finoman utaltál a farkasemberre. Szem elől vesztvén őket, Hilde bement a házba. Csodálkozó tekintettel nézett körül odabent. Arra
gondolt, mennyi újdonságot élt át az elmúlt percekben. Itt ültek! Érezte, hogy ezek a farönkök soha többé nem lesznek ugyanazok, mint annak előtte. Könnyedén megérintettre a házfal gerendáit, amelyeknek a vállukat támasztották. Ettek a fatálból: kezük melege még mindig benne él. És itt állt Andreas Meiden, apám fölé hajolva. „Összegyűrődött a takarója” – mondta, és ketten együtt simítottuk ki. Látta a virágaimat a vázában. Kár, hogy nem szedtem többet. Holnapra majd… Holnap újra eljönnek. Vagy talán csak a doktor jön egyedül? Milyen kedves férfi. Ő talán el sem jön? A gazdaember nemigen ér rá össze-vissza mászkálni. Hilde megnézte apját. Még mindig aludt, ha ugyan nem volt eszméletlen. Kiment az udvarra és lenézett a Hársfaliget felé. ANDREAST ÉS MATTIAST már várta Brand azon a helyen, ahol útjuk éppen elvált volna. – Apa összehívta az egész családot, beszélni akar velünk – mondta. – Gyere velünk te is a Hársfaligetbe, Mattias! A család norvég ágának minden tagja Brand és Matilda szalonjában üldögélt. Matilda árpapogácsát kínált körbe, meg tejfölt hozzá. A két fiatalember összenézett és csendesen sóhajtott. Hilde karácsonyi süteménye súlyos koloncként nyomta a gyomrukat. Are felállt. Az ősz szakállú, tekintélyes nemzetségfő szólt hozzájuk.
– A négy holttest miatt kutyaszorítóba kerültünk. Szeretném megbeszélni veletek ezt az ügyet, mielőtt még a várnagy nekünk esik. Mindnyájan tudjátok, hogy ördöngösség dolgában nagyon is sebezhetőek vagyunk. Éppen ezért nekünk magunknak tisztán kell látnunk, miből indulhatunk ki, és ki azok, akik közülünk minden gyanú felett állnak. – No de apa! – csattant fel Brand. – Csak nem közülünk gyanúsítasz valakit? Te hiszel a farkasemberben? – Természetesen nem! Viszont mi vagyunk kéznél, épp ezért fontos, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Amelyikünk leginkább ki lehet téve a gyanúsításnak, mindnyájunktól elvárhatja a segítséget. Most is és máskor is. Nagyon nyugtalanít az a boszorkányzsinór. A többiek bólintottak. A tizenhat éves, nyurga, törékeny Eli kérdőn nézett Gabriellára, a nevelőanyjára, vehet-e még egy pogácsát. Gabriella szórakozottan intett, hogy vehet. A lányra ráfért egy kis hízás. Kaleb kissé szemrehányó arcot vágott, de nem szólt bele. Eli is, ő is kívül esett a gyanúsítható családtagok körén, Yrja és Matilda hasonlóképpen. Mind a négyen mélységesen együttéreztek azonban a többiekkel. – Sorra kell vennünk a Jéghegyek Népének leszármazottait, egyikünket sem hagyhatjuk ki – állapította meg Are. – Először is kizárhatjuk Ceciliét, továbbá Tancredet és a kislányát, Lenét, ez ugye nyilvánvaló? – Úgy van – helyeselt Gabriella. – Ugyanígy Tarjei fiát, Mikaelt is. – Ja igen, hogyne – mondta Are, egy pillanatra elkomorodva, mint mindig, amikor Mikaelre terelődött
a szó. – Aki az én részemről szóba jöhet, az Brand, Andreas és jómagam. Elfogadjátok, hogy Andreast kihagyhatjuk a számításból, mivel ő találta meg a holttesteket és kétségtelenül nagyon megrázta a dolog? Én még sohasem láttam ilyen zaklatottnak. – Úgy van, őt kizárhatod – hagyták jóvá a többiek. – Jó. Liv részéről felmerül saját maga, Tarald, Mattias és Gabriella. Nem felejtettem ki senkit? Nem, nem felejtett ki senkit. Mindenkit felsorolt Tengel és Silje leszármazottai közül. – Egyáltalán, miféle ördöngösségről van szó? – tudakolta Kaleb. – Mit jelent az a kilenc különböző zsinór összecsomózva? Are elmosolyodott. – No igen. Most jól jönne, ha megkérdezhetnénk a Jéghegyek Népének valamelyik átoksújtotta tagját. De ilyen már nincs köztünk. Egyedül Cecilie rendelkezik némileg szokatlan képességekkel, hiszen ért a gondolatátvitelhez. Ő viszont Dániában él, és aligha lehet fogalma a zsinórcsomózásról. Mattiast pedig, aki őrzi a Jéghegyek Népének varázsszerkészletét, bizonyára sohasem foglalkoztatta, mi van a birtokában, igaz, Mattias? – Igaz. Csak azok a szerek érdekelnek, amelyeknek a gyógyításnál hasznát vehetem. Ez sem kevés, de zsinórok nem tartoznak közéjük. – Azt hiszem, édes öcsém, megfeledkeztél valakiről – szólalt meg Liv szelíden, Aréhoz intézve szavait. Hetvenegy éve ellenére fiatalos és méltóságteljes volt ma is. – Elfelejted, hogy én is megtanultam sok mindent, jóllehet mindig igyekeztem hallgatni róla és száműzni magamból ezt a veszélyes tudást. – Te? – csodálkozott Are.
Liv szomorúan mosolygott. – Gondoljátok csak meg, hogy én a Jéghegyek Népe átoksújtotta tagjainak hét nemzedékét ismertem. – Hét nemzedéket? Hihetetlen! – képedt el Mattias. – Pedig igaz. Találkoztam Hannával, a boszorkánnyal. Mindössze hároméves voltam akkor, de emlékszem rá! Aki egyszer látta, többé nem felejti el őt soha. Élt akkoriban a Jéghegyek Népének völgyében egy másik asszony is, aki az ördöggel cimborák, őt azonban csak Silje ismerte, az édesanyám. Én sohasem láttam. Ő is Hanna nemzedékéhez tartozott. Lám, megfigyelhetitek, hogy ugyanazon az ágon többeken is kiütközhet az átkos örökség. Ismertem még Grimart, Hanna társát. Ő fiatalabb volt Hannánál, már a következő nemzedéket képviselte. Ez már kettő. A harmadik drága édesapám, jó Tengel. A következő a saját nemzedékemből Sol, az unokatestvérem, akit igazából az édesnővéremnek tekintettem. Trondot csak vidám, jólelkű kisfiúként ismertem, sejtelmem sem volt, hogy ő is örökölte a gonoszra való hajlamot. Csak jóval később tudtam meg. Liv hangja végtelen bánattal telítődött, miközben folytatta: – Kolgrimot mindnyájan ismertük. A Jéghegyek Népének egész gyászos történetében nincs még egy, akire olyan fájdalmas emlékeznem, mint szegény Kolgrimra. Végül pedig Gabriella halva született kislányát, aki az utolsó volt az elátkozottak sorában, mi szintén láttuk Aréval. Liv szünetet tartott. – Csendesen megtanultam sok mindent. Apámtól is, de a legtöbbet Sol nővéremtől, akit nagyon szeret-
tem. Sol szilaj volt és boldogtalan, mégis sugárzott belőle az életöröm és a vidámság. Szívesen mutatta be a tudományát, így azután számtalan dolgot megtudtam én is a boszorkánymesterségről. Persze eszembe sem jutna gyakorolni. – És a csomók? – kérdezte Yrja halkan. – No igen, a csomók – mosolyodott el Liv. – Semmi közük a halálhoz vagy az erőszakhoz. Akkor szoktak ilyen csomókat kötni, ha a szomszéd tehenének a tejét akarják elapasztani. Az efféle boszorkányságot én egyszerűen humbugnak tartom. Sol sem ismerte el soha. – Vajon miért tekerték azt a zsinórt a kezére? – kérdezte Tarald. – Nem tudom. Valószínűleg azt jelezte, hogy az asszony értett a varázsláshoz. Vagy legalábbis érdeklődött iránta. A többi holttesten is volt ilyesmi? – Igen, a várnagy talált valamit az első holttestnél. Annál, amelyiket ősszel áshattak el – válaszolta Are. – Egy keszkenőt szorongatott, valaha fehér lehetett. A várnagy szerint föld volt belebugyolálva. Liv kissé elmosolyodott. – Feltehetőleg temetőföld. Végképp ártalmatlan varázsszer. Beteszik a szeretett férfi ágyába, no persze nem árt, ha maguk is belefekszenek, és ettől a szerelem nem ismer határt. – Sol hitt ebben? – kíváncsiskodott Gabriella. – Inkább mulattatta. Tréfálkozott, hogy kinek az ágyába kellene betennie. De hogy hitt-e benne?… Azt sohasem mondta. Tudjátok, ez az egész boszorkánymesterség azon áll vagy bukik, hogy ki műveli. Ha én próbálkoznék ilyesmivel, abból semmi sem sülne ki. Sol viszont a puszta akaratával hihetetlen teljesítmé-
nyekre volt képes. Are meg én saját szemünkkel láttunk jó néhányat. Nem a külső eszközökön múlott, amit elért. Veleszületett képességének köszönhette. – És a Jéghegyek Népének elátkozottai mind rendelkeznek ezzel a képességgel? – Többé-kevésbé igen. Olykor ez az örökség tőrőlmetszett gonoszság formájában ütközik ki, máskor rejtett marad, mint Trond esetében… Hanna és Sol viszont döbbenetes varázserővel bírt, ahogyan valószínűleg apám is, csak ő nem akarta felhasználni. – Pillanat! – szólt közbe Gabriella – Azt mondtad, nagymama, hogy rejtett maradhat… Liv bólintott, s Are vette át a szót. – Éppen ez az, rátapintottál az érzékeny pontunkra. Ettől félek. Hogy esetleg van köztünk valaki, akit tudtunkon kívül ezekkel a gonosz hajlamokkal vert meg a sors. – Nem hiszem, hogy lenne – vágta rá mindjárt Yrja. – Nem, tényleg nem valószínű. Nos, ezért hívtalak össze benneteket, hogy sorra vegyük az eshetőségeket! – Az mindenesetre képtelenség, hogy anyáról és Are bácsiról hetven év alatt ki ne derült volna! – heveskedett Tarald. A többiek helyeseltek neki. – Köszönjük – mosolyodott el Are. – Akkor hátravan még Brand, Tarald, Mattias és Gabriella. – Gabriellát legyetek szívesek, zárjátok ki – javasolta nyomban Kaleb. – Hajnaltól napestig gürcöl otthon a sok gyerek körül, azután bezuhan az ágyba. Tudomásom szerint az elmúlt évben a lábát sem tette ki otthonról egyedül.
– Azért sem, hogy átmenjen a Hársfaligetbe, vagy Graastensholmra? – Gabriella? Hiszen úgy fél a sötétben, hogy a foga is vacog! Még az árnyékszékre is nekem kell kikísérni. – Én pedig ismerek valakit, aki a székben ülve alszik el minden áldott este – tréfálkozott Yrja. – Majdhogy bele nem kell trombitálnom a fülébe, ha azt akarom, hogy legalább másszon be az ágyába. A többiek elmosolyodtak. Tarald köztudottan meg-meghúzta esténként a pálinkás butykost, persze csak módjával. Ő mindig is gyenge láncszem volt a Jéghegyek Népéből származók sorában. Miközben legtöbbjüket nagy egyéniségnek lehetett mondani, kit pozitív, kit negatív értelemben, Taraldra inkább az ingatag és középszerű jelző illett. Egyedül Yrjának köszönhette, hogy megőrizte tartását. Senki sem vitatta kedvességét és jóindulatát, azt sem, hogy jól ért a gazdálkodáshoz, életét azonban bizonytalan döntések kísérték, állhatatlanság jellemezte és az a hajlam, hogy mindig a legkisebb ellenállás útját válassza, nem gondolva a következményekkel. Liv aggódó tekintettel vizsgálta egyetlen fiát. Ha valamelyikükről fel lehet tételezni azokat az iszonytató gyilkosságokat, akkor leginkább még Taraldról. Yrja azonban mellette áll, márpedig Yrja ritka egyenes természet. Ha gyanúja támadna férje ellen, akkor segítene neki, de nem olyan módon, hogy takargatja a vétkét. Ráébresztené, hogy gonoszságot művelt, elmagyarázná neki, miért, és rábírná, hogy vállalja tettét. Utána viszont foggal-körömmel harcolna a felmentéséért.
Jellemszilárdság ide vagy oda, a gondolat, hogy Tarald kéjgyilkos, teljes képtelenségnek tűnt fel Liv számára. Isten ments, dehogyis gyanúsítaná ilyesmivel. Csupán azért fordult meg fejében, mert a többiekhez alaptermészetüknél, egész vérmérsékletüknél fogva eleve a gyanú árnyéka sem fér. Az, hogy Yrja kezeskedik érte, egymagában elég súlyos érv a felmentéséhez. Tarald mint farkasember? Nem, ez már végképp badarság! Liv gyakran tűnődött gyerekein. Hogy Ceciliében mennyi erő lakozik! Igaz leánya a Jéghegyek Népének… Taraldot illetően azonban arra a következtetésre kellett jutnia, hogy széllelbélelt nagyapjára ütött, Jeppe Marsvinra, aki elcsábította a hajadon Charlotte Meident, majd nyomban kámforrá vált. – Nos, én pedig Brandot igazolhatom – szólalt meg zavartan mosolyogva Matilda. – Én az a fajta vagyok, aki minden pillanatban szemmel tartom az enyéimet. El sem tudom képzelni, mikor lett volna Brandnak alkalma nőket öldösni. – Már csak azért sem – fűzte hozzá Andreas –, mert hiszen előbb meg kellett ismerkednie velük valamikor. Úgy értem, nyilván nem véletlenül vetődik erre az Isten háta mögötti helyre négy asszony, hogy azután agyonverjék őket. – Hacsak nem boszorkányok voltak, akik errefelé szokták gyülekezni – jegyezte meg Kaleb. – Ejnye, ez igazán nem szép tőletek – berzenkedett Mattias. – Sorra elvetettétek az egyik lehetőséget a másik után. És vajon ki maradt utoljára? Én! Ti öszszeesküdtetek ellenem!
Erre mindnyájan elnevették magukat. Mattias mint elvetemült gyilkos? Egyszerűen képtelenség! Ilyen kedves, jószívű és ártalmatlan farkasembert bízvást nem hordott még hátán a föld. Ekkor belépett a szobába az egyik szolgáló. – A várnagy van itt – jelentette riadt pillantással. Amaz már meg is jelent az ajtóban. – Látom, összegyűlt a klán. Remek, legalább nem kell annyit utazgatnom. – Friss hírek? – kérdezte Andreas. – Semmi, azonkívül, hogy boszorkánysággal állunk szemben. – Kétlem – mondta Liv. – Különben miért tekerték volna magukra azokat a csomózott zsinórokat? – Azt kérdem én is. Teljesen indokolatlannak, értelmetlennek tűnik. Ha tényleg boszorkányok, akkor három csomót kötnek a zsinórra, és a hajukba fonják. Így jelölik meg magukat, és azt állítják, hogy maga a Sátán fonta a hajukba a Bloksberg hasadékban. A várnagy nagyot nézett. Időbe telt, mire összeszedte magát. – De hát pontosan így viselték! Mind a négyen. Én meg azt hittem, hogy manapság ilyen hajdísz a divat. Livnek elakadt a lélegzete. – Szóval boszorkányok voltak! Akkor mindjárt másképp fest az ügy! A többiek jól tudták, mire gondol: meglehet, hogy mégis a Jéghegyek Népéből tette valaki. Ha fogott az átok valamelyikükön, bizonyosan nem bír ellenállni az ördöngösség csáberejének. Ezidáig egyedül Jó Tengel volt erre képes.
Liv körüljáratta tekintetét a többieken. Are lett volna? Nem! A természetfölötti dolgok mérhetetlenül távol állnak tőle. Vagy azok közül valaki, akik kívülről kerültek be a családba? Netán Eli, ez a szerencsétlen sorsú kislány, aki Kaleb és Gabriella szárnyai alatt végre meleg otthonra lelt? Ugyan! Hiszen a saját árnyékától is megijed. Esetleg Yrja, a menye, akit úgy ismert, mint a saját tenyerét? Képtelenség! Matildát kevésbé ismerte, ez a tenyeres-talpas parasztasszony azonban még férjén, Brandon is túltett józanságával és földhözragadtságával. A várnagy szúrós szemmel nézett rájuk. – Köztudomású, hogy a jelenlévők nemzetségének egyes tagjai jónéhány kétes ügybe keveredtek az idők folyamán. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a körben kell keresni a borzalmas tettek elkövetőjét. Én pedig meg fogom találni! Liv felemelkedett ültéből. – Nem, nem és nem! Mielőtt uraságod betoppant, éppen ennek az eshetőségéről beszélgettünk, tudván tudva, hogy a mi családunkban olyan képességek öröklődnek, amelyeknek más emberek híjával vannak. Meggyőződtünk róla, hogy semelyikünk sem tette. Mi több, nem is tehette, mert nem lett volna rá alkalma. Uraságod faggathat minket, amennyit csak tetszik. Hamar belátja majd, hogy egyikünk sem maradhatott annyi ideig egyedül. A történet ugyanis nem úgy szól, hogy valaki felszalad az erdő aljára és fejbekólintja az első arra járó nőt. Már csak azért sem, mert a közelben nincs is út, így nem sétafikál ott senki. Azonkívül az illetőnek előbb meg kellett ismerkednie valahol ezek-
kel az idegen nőkkel, hacsak nem farkasember, és válogatás nélkül gyilkol minden holdtöltekor. A farkasember regéje azonban gyermeteg babona. Mit gondol, mikor ismerkedhettünk volna meg ezekkel az asszonyokkal? – Ki fogjuk deríteni, bárónő – közölte mogorván a várnagy. – Fogjon hozzá – bíztatta Liv és visszaült székébe. Mattias finoman köhintett egyet-kettőt. – Bocsásson meg – szólalt meg, angyalszemét a várnagyra emelve –, mint orvos, szívesen megnézném közelebbről a holttesteket. Esetleg meg tudnám mondani, hogyan ölték meg ezeket a nőket. – No persze, az jól jönne kelmeteknek – mordult rá a várnagy. – Csakhogy ezek a fehérszemélyek boszorkányok voltak, s mint ilyenek, haladéktalanul elégetendők. Ami már meg is történt. – Ó, szent együgyűség! – nyögött fel Andreas. A várnagy dühödt pillantást lövellt felé: – Végtére is tudjuk, hogy nem természetes halált haltak. Éles karmokból származó nyomokat találtam a testükön és a ruhájukon. Rontással és ördöngösséggel tették el őket láb alól, nincs ezen mit vitatkozni. – Mielőtt végleg eldönti, hogy közülünk tette valaki, talán másokat is számításba kellene vennie – háborgott Brand. A családtagok jól ismerték Brandot. Tudták róla, hogy haragtartó ember. Nagyon megharagudott a várnagyra, és mostantól többé nem állhatja majd. Sohasem bocsátja meg neki, hogy kivetette hálóját a családjára, amelyet ő annyira szeretett. – Nem feledkezem meg senkiről. Joel, a kuvikember és Jesper Klaussönn is megfigyelésem alatt áll.
– Joel, a kuvikember haldoklik – szólalt meg Mattias szelíden. – Ma éjjel a falubeliek közül néhányan megtámadták. Megeshet, hogy uraságodnak újabb gyilkosságra kell fényt derítenie. A várnagy dörmögött valamit a bajsza alatt, azzal hozzáfogott egyenkénti kihallgatásukhoz. Fél óra múltán bőszülten, döngő léptekkel hagyta el a birtokot. Egyetlenegy apró rést sem sikerült találnia ártatlanságuk bizonyítékainak falán. Távozása után a Hársfaliget lakói egyöntetűen állapították meg, hogy ritka nagy szamár. – Micsoda kérdéseket tett fel nekünk! – méltatlankodott Andreas. – Még én is ügyesebben elboldogultam volna a helyében. – Az biztos – helyeselt Are. – Én is épp erre gondoltam. Ennek az embernek fogalma sincs, miket hord össze. Ha a kuvikembernek és szegény balga Jespernek is ilyen dühödten ront neki, akkor jaj nekik. Ha rábízzuk magunkat erre a balfácánra, nemsokára mindannyian a bitófán himbálózunk. Andreas, körülszaglászhatnál egy kicsit saját szakálladra! Te elég eszes vagy hozzá. – Köszönöm – mosolyodott el amaz. – Csábító gondolat. Hozzá is fogok mindjárt. Mondd csak, nagyapa, hol tartózkodtál a gyilkosságok időpontjában? – Micsoda? Eltanultad a várnagytól, hogyan kell zagyvaságokat kérdezni? – mosolyodott el Are is. – Ellenben örülnék, ha Kaleb a segítségemre lenne. Ő jól ismeri a törvényeket. Kaleb készségesen vállalkozott. – Nagyszerű – nyugtázta Are. – Akkor legjobb lesz, ha sürgősen értesítitek Jespert, mielőtt még a
várnagy odaérne. Brand, kísérd el őket te is, Jesper régtől fogva a barátod. Brand megígérte, hogy segít. A családi kupaktanács feloszlott. Sokan szerették volna, ha Cecilie és Alexander is köztük van. Náluk elegánsabban és hathatósabban senki sem tudott elhárítani fondorlatos cselszövéseket.
3. fejezet JESPER MOST MÁR CSAK alkalmanként segített be a graastensholmi birtok istállójában, egyébként az uraságtól bérelt földjén gazdálkodott. Irtotta az erdőt, cipelte a köveket, s lassacskán egészen alkalmatos gazdaságot kerekített ki belőle. Taraldtól fizetségképp kapott egy borjút, meg egy csikót, amelyek azóta megnőttek, így jó hasznukat vette. A tehén már háromszor is ellett. Egyszóval: Jesper révbe jutott. Asszonyt azonban nem hozott a házhoz. Tekintélyes férficsapat vonult fel hozzá az erdő felé ezen a délutánon: Andreas, Brand, Kaleb és Mattias. Jesper éppen a földet szántotta, s jókedvűen integetett nekik. Az eke látványa, ahogyan utat vágott magának a földben, nyomasztó emlékeket ébresztett Andreasban. Már a nyelve hegyén volt, hogy rászóljon: „Vigyázz, egy hulla!” – Brand, öreg barátom! – kiáltotta Jesper és feléjük indult. – Látom, a gyereket is elhoztad. Meg a doktort. Meg Kaleb urat! Az áldóját!
Andreast bosszantotta, hogy „gyereknek” titulálják. – Nahát, Brand, te hogy megőszültél! – álmélkodott Jesper nem túl tapintatosan, mintha legalábbis az idő nem őrajta hagyott volna sokkalta mélyebb nyomokat. Betessékelte látogatóit a házba, amely félreismerhetetlenül magán viselte a legényélet jeleit – és szagát. Andreas legszívesebben behozott volna egy jókora vasvillát a trágyadombról, hogy kialmozza. – Nem ártana valami feleség után nézned, Jesper – jegyezte meg mindjárt. – Á, azt nem lehet, akkor nem járhatnék a lányok után! A férfiak tessék-lássék odébbkotortak néhány ruhadarabot meg egyéb lim-lomot, hogy helyet csináljanak maguknak, és leültek. – Mondd Jesper, hallottál róla, mit talált tegnap Andreas? A Jesper homlokába hulló fehér hajpamacsok alól ártatlan kék szempár szegeződött Andreasra. – Nem én! – Négy asszony holttestére bukkantam itt a közvetlen közelben, azon a kis darabka mezőn. A várnagy nemsokára idejön megkérdezni, hogy nem te ölted-e meg őket. Tudsz valamit erről az ügyről? Jesper eltátotta a száját, és egy darabig csak bámult egyikükről a másikukra, azután vérig sértve fakadt ki: – Micsoda? Hogy én megöltem valami fehérnépeket? Mi a nyavalyának öltem volna meg őket? – Hát, a vámagy esetleg azt hiheti, hogy nem kaptad meg, amit akartál, és dühbe gurultál.
Jesper mérhetetlen megvetéssel biggyesztette le ajkát. – Még hogy nem kaptam meg, amit akartam? Akármi legyek, ha erőszakoskodnom kell az asszonynéppel. Arra nekem soha nem volt szükségem. – Jól van, jól – békítgette Brand. – Azért ma már te sem vagy olyan ellenállhatatlan, mint régen. Való igaz: nem sok maradt meg Jesper ifjúkori csáberejéből. A szakállát mintha ollóval beretválta volna, a serték soha nem változó hosszúsággal meredeztek az arcán. Egypár foga is búcsút vett gazdájától, a ruhája meg ki tudja, mikor látott utoljára vizet. Jesper zavartan nevetgélve hagyta helyben Brand megjegyzését: – No igen, a lányok tényleg nem törik már úgy magukat utánam, az igaz. De hogy megöljek valakit? Ugyan már! Nem olyan fából faragtak engem! – Nem, ezt mi is tudjuk. Viszont a várnagy ostoba. Az a fajta, aki belekapaszkodik egy gondolatba, és akkor mindennek ahhoz kell igazodnia. Ne hagyd, hogy rád szálljon, Jesper – mondta Kaleb. – Én értek a törvényekhez, és rajta lesz a szemem, nehogy jogtalanul járjon el veled szemben. Kérd meg, hogy előbb velem beszélhess, azt nem tagadhatja meg tőled. Jesper egy kis harapnivalóval akarta kínálni látogatóit, de azok rögtön szabadkoztak, hogy most álltak föl az asztaltól. Ami egyébként igaz is volt. Távoztában Brand megismételte korábbi jó tanácsát. – Asszony kéne ide, komám. Gondold csak el, hány hervadó szűz és özvegyasszony sóvárog egy férfi után, akinek a gondját viselheti. – Hervadó szűz és özvegyasszony? Az smafu. Nekem frissen kellenek.
– Csakhogy hátha a fiatal leányzók is így vannak vele? Te sem maradsz fiatal az idők végeztéig. Az érett asszonyok különben is sokkal jobbak, próbáld csak ki! Jesper nagyot sóhajtott. – Hát, lehet benne valami. Amúgy is bajos innen lerohangálni és rátörni az ajtót a cselédlányokra. Egy csomó huszonéves nyikhaj lakik újabban a majorban, csupa zöldfülű, fogalmuk sincs, hogy kell megszorítani egy lány derekát. Viszont ők vannak kéznél. Szóval tényleg nem megy már olyan simán. Fejét félrebillentve eltöprengett, majd folytatta: – Tudok valakit, aki nem bánná… Mit gondoltok, kérdezzem meg? – Szerintem a lányok tisztességes udvarlásra vágynak, nem pedig kuncsorgásra, hogy rámászhass a szalmazsákukra egy éjszakára – felelte Brand. – És ha az egyik kikosaraz, van helyette száz másik. – Mondd, Jesper, te sose voltál szerelmes? – kérdezte Kaleb. Jesper szeme tágra nyílt. – Dehogyisnem! Mindegyikükbe! A többiek elmosolyodtak. – Jut eszembe – szólalt meg Mattias ráhunyorítva a vénülő szívtipróra –, ennyi év alatt sose pottyantottál el egy gyereket sem, miközben egyik leányzó ágyából a másikéba bújtál? – Á, nem – válaszolta Jesper fölényesen. – Drága édesapámat kitanította a ti Sol nénétek. Az ember csak összekever néhány virágot és nincs többé megesett lány. – Ez a recept jól jönne itt a környéken egyikmásik szapora családnak – mondta Mattias. – Aggó-
dom az egyik parasztasszonyért, ő most várja a tizennyolcadikat. – De ez már csak az utolsó lesz? – A természet törvényei szerint minden bizonnyal. Remélem, túléli. – Köss csomót a férje szerszámára – ajánlotta Andreas harapósan. Mattias elmosolyodott és ismét Jesperhez fordult: – De aztán ha megházasodsz, akkor egy időre elzárod azokat a virágokat a ládafiába, igaz-e? Képzeld csak el, mennyire örült volna Rosa anyó egy kisunokának! Jesper vizeskék szeme könnybelábadt. – Azt meghiszem. Szerencsére a nővérem legnagyobbik porontyát még láthatta. Milyen boldogan játszódott vele! Mattias már bánta, hogy elszomorította jámbor szomszédját. – Tudod, Rosa anyó és Klaus apó lelógatja majd a lábát egy felhőről és lenéz rátok a magasból. „Te anyjuk, látod, milyen derék gyerkőcei születtek a fiunknak?” „Hogyne látnám! Én mindig mondtam, hogy az a Jesper gyerek mindent meg tud csinálni, amit akar!” Jesper bizonytalanul vigyorodott el. A többiek kifordultak az ajtón, otthagyták, hadd gondolkozzon. Hátrafordulva látták, hogy a felhőket kémleli. – Költözz le Graastensholmra egy pár napra! – kiáltotta Mattias. – Hozd a jószágot is! Nem tanácsos egyedül maradnod idefönt! – Köszönöm, hogy felajánlotta! – integetett vissza Jesper. A farkasemberről szóló mendemondát végül nem említették neki. Nem akarták idő előtt megijeszteni.
– Hé, doktor úr! És mindig látják, hogy mit csinál az ember? – Á, nem! Az angyalok szemérmesek. Olyankor előveszik a szemellenzőjüket, tudod? Megfakult a nap, a szürkület egyre közelebb lopakodott hozzájuk, amint lefelé baktattak az úton. Mattias megtorpant. – Nem nézünk be a pribékhez? Kíváncsi lennék, hogy van. – Nem ártana – felelte Andreas. HILDE ELKÉSZÜLT az esti fejéssel Fogta a tejesdézsát, sarkában a macskával kilépett az apró istállóból és gondosan bezárta az ajtaját. Reménykedett, hogy reggeli látogatói, a két kedves fiatalember jóvoltából elterjed a hír, hogy apja megsérült és veszélyben van az élete. Ez ugyan nem felelt meg a valóságnak, hiszen az ütlegek rémisztő külső nyomai ellenére Joel jó erőben volt, Hilde azonban rettegett attól, hogy éjjel rajtuk ütnek a felbőszült parasztok. Amúgy, Isten bocsássa meg neki, Hilde gondolatai minduntalan elkalandoztak bajba jutott apjától. Vajon el tud-e rendezni mindent, mire a két férfi holnap újra eljön? A kenyértésztát mát bedagasztotta, kisúrolta az egész házat, a legjobbik pendelye is a kötélen szárad már. A haja frissen mosva, csak a tejszínt kell még lefölözni a tejről, majd azzal önti le nekik az erdőben szedett szamócát. Hildének földbe gyökerezett a lába. Mozgást hallott a fák felől. Egy állat volna? Megfordult és az erdő felé nézett.
Jaj, Istenem! Ezek emberek! Most mit csinálok? Hogy fogom megvédeni magam meg az apám? Ó, csak nem…? De bizony: a doktor közeledik Andreas úrral, és még két férfival. Node hogyhogy most jönnek? Pont most, mikor alig húzta ki a lábát az istállóból, ráadásul… Hilde teljesen kétségbeesett. Át tud még öltözni ennyi idő alatt? A következő pillanatban összerezzent. Ez meg mi? Járt itt valaki, miközben ő a tehenet fejte? Óvatosan közeledett az udvar közepén lévő furcsa tárgy felé. Jókora füves földdarab feküdt ott, s ráborítva egy korsó. A látványtól elakadt a lélegzete. Ki járhatott náluk? És ki akar nekik ennyire rosszat? Az ajtóra pillantott, de úgy tűnt, az ugyanúgy be van zárva, ahogyan ő hagyta. Köszönöm, édes Istenem, hogy épp most érkeznek a látogatók! Lefutott elébük, de még mielőtt leért volna, ráeszmélt, hogy két idegen is van velük. Mély bókkal üdvözölte őket, s a köténye csücske már oda is került az arca elé. Azok épp a léckaput akarták kinyitni: – Mi történt, Hilde? – kérdezte Mattias. – Mitől ilyen izgatott? – Nézzenek oda! – mutatott a földdarab felé, palástolni igyekezve zavarát. – Nézzék, ott, az udvaron! Valaki itt járt, miközben a tehenet fejtem az istállóban. Különös, hogy most, amikor két idegen is betoppant, a doktor és Andreas Lind mintha régi ismerősei lennének. Felmentek az udvarba.
– Ajaj! – dünnyögte Mattias. Kaleb értetlenül nézte. – Ez meg mi? – Rontás – felelte Brand. – Eléggé közismert formában. – És mit jelent? – Azt, hogy halálát kívánják a házban fekvő betegnek. – Rosszabbodott az édesapja állapota? – kérdezte Andreas. Hildének le kellett sütnie a szemét. Soha még egyetlen férfi sem nézett így egyenesen a szemébe. – Nem, szerintem jobban van. – Akkor hatástalan a rontás. Bemehetünk hozzá? – Hogyne, tessék csak. Köszönöm. Vajon rend van odabent? Jesszusom, a száradó fehérnemű! Hilde a vendégeket megelőzve besietett a házba, lerángatta a ruhát a kötélről és eldugta a kamrába. Mialatt a férfiak az apja ágyánál időztek, gyorsan levetette az istállói munkához használt rokolyáját. Csüggedten állapította meg, hogy az ünneplő ruhájához nem tud hozzáférni. Így a hétköznapi ruháját kellett felöltenie. Csalódott volt és elkeseredett. Mi lesz, ha már nem jönnek el holnap újra? Ő meg mindent olyan gondosan előkészített, csakhogy holnapra! A hálókamra ajtaja előtt meghallotta apja hangját. Igen nehezére esett a beszéd. – …fekszem egyedül, miközben az a semmirekellő lány az úrfikkal van elfoglalva. Kenyeret süt, másodszor a héten! A padlót sikálja, mikor én meg alig kaptam enni!
– Én úgy látom, hogy Hilde remek lány, és maga rengeteget köszönhet neki. Képzelje csak el, mihez kezdene nélküle! – mondta Andreas szemrehányóan. A pribék ajka lebiggyedt. – Nélküle? Nagyon is jó dolgom volna. Asszonyt hozhatnék a házhoz. Ki a csuda költözne be egy olyan házba, ahol a férfi öregecske lánya dirigál? Abból csak háborúság származik. – Ugyan már! Nem Hilde riasztja el innen az aszszonyokat – dünnyögte Andreas. – De szerezhetünk neki egy helyet, ahol egyedül lakhat. Igazán megérdemelné, maga meg kipróbálhatná, hogy boldogul magában. – Szóval ezzel nyaggatja az urakat? – sziszegte a pribék. – Nem lep meg. Itt nálam semmi sem elég jó neki. Pont olyan, mint az anyja: nagyképűsködik, zenéről meg virágokról, meg ilyen hülyeségekről szónokol. Képes volt megtanulni még a betűvetést is, Isten bocsássa meg neki. Az anyja tanította meg rá. Azt képzelte be magának, hogy avval majd viszi valamire. A négy férfinak kezdett elege lenni a kuvikemberből. – Forduljon hasra! – mondta Andreas kimérten. – Mattias megnézi a hátát. A pribék nagy nyögések közepette megfordult. – Nincs különösebb veszély. Holnap már föl is kelhet – magyarázták Hildének. Azután bemutatták neki Brandot és Kalebet. Hilde gombócot érzett a torkában. Bemutatás! Éppen úgy, ahogy édesanyja mesélte a finom emberek szokásairól.
Most aztán kutyaszorítóban volt. Kínálja meg őket a szamócával? No de négyüket? Ahhoz ez a mennyiség kevés. Vajon megkérheti őket, hogy holnap is jöjjenek el? Nem sokáig latolgathatta, mert becsörtetett a várnagy. Jobban mondva, Hilde nem is tudta, hogy ő az, csak a többiek annak szólították. – Lám-lám, ez aztán a népes küldöttség! Netán már sikerült is megvesztegetniük a kuvikembert, hogy tartsa a száját? – Oktalan beszéd – közölte Brand, akinek annyira bögyében volt a várnagy, hogy meg sem kísérelt udvariasan fogalmazni. – Láttam az udvaron, hogy valaki rontást akar hozni a betegre – jegyezte meg a várnagy. – Igen. Akkor rakták oda, amikor Hilde az istállóban dolgozott. Nem találkozott valakivel idefelé jövet? – Hogy én? Nem, senkivel. De az erdő nagy. A kuvikembert e beszéd hallatán páni félelem fogta el. – El akarnak veszejteni! – kiabálta. – Tudom, hogy el akarnak veszejteni, csak mert véletlenül láttam, hogy… – Mit látott véletlenül? – kérdezte a várnagy. – Á, semmit se láttam. – De igen! Ki vele, mit látott? – unszolta Andreas. – Ejnye no! A kihallgatást én vezetem – intette le Andreast a várnagy fontoskodva. – Nos, mit látott, Joel? – Semmit – felelte a kuvikember immár szelídebben. – Csak egy szekeret. Idelent állt az úton, valamikor a tavasszal. Mást nem láttam.
– Éjszaka volt? – kérdezte Brand. – Igen, késő este. A magamfajta csak sötétben jár odakinn – fűzte hozzá némi éllel a hangjában. – Látott valakit? – Nem, a kocsi üres volt. Csak ott állt. Amikor később megint megnéztem, már nyoma veszett. A beszélgetés folyamán Hilde mindvégig a háttérben állt, le nem véve szemét Andreasról. Úgy érezte, ilyen szép embert még sosem látott: szinte már fájt. A férfiakat teljesen lefoglalta apja mondandója, őrá ügyet sem vetettek. – És milyen volt? – Hogy milyen? Hát csak olyan, mint a többi szekér. Aztán meg nem is láttam jól a sötétben. – Hát a ló? – Mi van vele? – Hogy nézett ki a ló? – kérdezte Andreas türelmetlenül. – Azt nem tudom. Alighanem barna volt. – Hurrá! – dörmögte Kaleb. – És hallott valamit? – folytatta Andreas. – Egy hangot se. – Én viszont az előbb hallottam valamit – suttogta Hilde, s maga is meglepődött önnön szerénytelenségén. Minden szempár rászegeződött, így ismét kénytelen volt kötényébe rejteni arcát. – Most velem beszélnek – torkolta le az apja a szokásos nyers hangon, amelyet Hildével szemben használt. – Mondja csak, Hilde – biztatta Mattias. A lány hirtelenjében nem tudta, kire hallgasson. Végül először bocsánatot kért apjától, azután Mattiashoz fordult.
– Amikor kijöttem az istállóból, zajt hallottam az erdőből. – Emberi hang volt? Hilde nem válaszok azonnal. – Nem, inkább mintha valami a földön mászott volna. Négykézláb iszkolt el. Biztosan egy nagy állat. A többiek összenéztek. – Akkor pillantottam meg uraságotokat. Az ellenkező irányból jöttek. Kis ideig hallgattak, majd a várnagy törte meg a csendet. – Nocsak. Manapság a farkasemberek lovaskocsin furikáznak. Nem rossz – mondta csípősen. – Farkasemberek? – meredt rá Hilde. – Nem hagyná végre abba ezt a piszkálódást? – szólt rá Brand ingerülten. – Miféle farkasemberekről beszél az úr? – firtatta a kuvikember az ágyból. – Tudja, a mi imádott várnagyunk szeret boszorkányokról és varázslókról szóló meséket költeni, csak azért, mert a Jéghegyek Népe valaha, több generációval ezelőtt értett a boszorkánysághoz. Azt állítja, hogy azokat az asszonyokat szétmarcangolták. Badarság! – Azt az úr nem tudhatja! – mondta a várnagy, és láthatóan sértve érezte magát méltóságában. – Vigyázzon, nehogy az akasztófán végezze! – Még fenyegetőzik is – háborgott Brand, és egyszerűen hátat fordított a várnagynak. – Aki olyan korlátolt, hogy halottakat éget el, nehogy haláluk után megbabonázhassanak valakit, az nem alkalmas mások fölött ítélkezni. Még szerencse, hogy itt van Kaleb, aki törvénytudó ember és akiben megbízhatunk.
A várnagy levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal. – Várja ki a végét! – mondta vicsorogva. – Torkára teszem én még a kést! – Azt elhiszem. Ha egyszer belefészkelte magát valami abba a fafejébe, azt senki ember fia ki nem veri belőle. – Nyugtot szeretnék végre – szólalt meg a kuvikember panaszos hangon. – Beteg ember vagyok, nyugalomra van szükségem. A többiek elismerték, hogy igaza van. – Akkor holnap eljövünk, ahogy megbeszéltük – mondta Mattias távozóban, s ezzel nagy kő esett le Hilde szívéről. – Ne menjen ki este a házból! – figyelmeztette Andreas. – Zárkózzon be! – Igenis, köszönöm – suttogta Hilde, s bosszúságára önkéntelenül bókolt egyet. – Megkérhetném… az urakat, hogy… zárják be rendesen az istálló ajtaját? Ha esetleg… valami ördöngösség történne, akkor a tehenekre is sor kerül. – Bezárjuk, ne aggódjon – felelte Brand komolyan. – Akarja, hogy valamelyikünk itt maradjon éjszakára? Hilde arca rákvörös lett. – Ó nem, arra nincs szükség – mondta fojtott hangon, miközben pont az ellenkezőjét gondolta. Miután elmentek, Hilde az ajtó elé húzta a szekrényt. Újból kiteregetett, és lefeküdt. Esti imájában kérte az Urat, hogy védje meg a sötétség gonosz erőitől, azután összekuporodott az ágyon és megpróbált hűvös fejjel gondolkodni.
Te a pribék lánya vagy – magyarázta magának szigorúan. A legutolsó vagy a sorban. Senkinek sem kellesz. Hogyan is álmodhatnál olyan férfiról, aki a Hársfaligetben született? De igen! Hadd álmodozzak! Olyan kevés álom volt az életemben. Nem ártok vele senkinek. Hisz ez csak álom. MÁSNAP REGGEL MÁR korán kiugrott az ágyból, hogy mindennel elkészüljön, mire megjönnek. Lázas izgalom fogta el, miközben a jól megkelt tésztát dagasztotta. A kenyeret berakta a forró sütőbe és kisietett az istállóba. A házban mindvégig lábujjhegyen járt, nehogy apja felébredjen és kérdezősködni kezdjen. Odakint még sötét volt. Sehogy sem sikerült kinyitnia az istállóajtót, akárhogy kínlódott. Eszébe jutott, hogy tegnap látogatói bizonyára eltorlaszolták. Riadtan pillantott az erdő felé, de azután megnyugtatta magát, hogy az ilyen kísértetfélék hajnalban már aligha merészkedhetnek elő, különben is, miért éppen most jönnének ide. Régen elföldelték már azokat a halottakat megszenteletlen sírjaikba ott a mezőn. A legutolsó is legalább egy hete feküdt ott, mire rábukkantak, így mondta az a barátságos doktor, az a Mattias Meiden. Vajon akkor telihold volt? Hilde tovább bajlódott a zárral. Végre kinyílt az ajtó. Belépett, betolta a reteszt és meggyújtotta a lámpást. A sötét istállóban jóleső békesség honolt. A tehén barátságos pillantással üdvözölte, a macska a térdéhez
dörgölőzött. A csirkék fürgén tipegtek oda hozzá. Ezek itt a barátai. Mostanáig az egyedüli barátai. Bár nagyon igyekezett, a reggeli teendők elvégzése időbe telt. Hilde nem sokat törődött azzal, hogy életébe csupa rémséges esemény hozott most változást. Az eddig átélt és a még reá váró szürke napok vigasztalan folyamában ez a mostani kis szünet ajándék volt, és ő teste minden porcikájában érezte, hogy él. Ezek a kedves, megértő emberek… Andreas és Brand, a Jéghegyek Népének fiai. Meiden doktor. Meg az a nagydarab, szőke Kaleb, aki mellett olyan biztonságban érzi magát az ember. Milyen gazdag lett egyszerre az élete! Azt a négy asszonyt nem is ismerte, semmit sem tudott róluk, azon kívül, hogy meghaltak, s hogy ilyen szomorú véget értek. Miért kellene bűntudatot éreznie, amiért jó kedve van? Apját alaposan eltángálták; az nem vitás, de a veszély már elmúlt. Miért ne érezhetné magát végre eleven lánynak, mintha ő is az emberiséghez tartozna? Egyikük sem gúnyolta ki. Jó Uram, köszönöm neked, hogy kegyelmedben részesítetted legnyomorultabb teremtményedet! Kint már egészen kivilágosodott, mire végzett az állatok körüli munkával. Biztosan megsült már a kenyér. Csak elkészüljön mindennel, mire megjönnek! Az idegességtől reszketett a keze, így most meg bezárni nem tudta az istálló ajtaját. Apja még mindig aludt. Nagyszerű, így legalább több ideje marad. A kenyér tökéletesre sikerült. Na igen, sütni azt tud, az édesanyjától tanulta. Most kellene látnod a lányodat, mama! Vannak barátaim, tudod, mama?
Igaz, hozzám képest túlságosan finom emberek, de éppen a finom emberek viselkednek megértően, ők hajlandók beszélgetni velem, miközben a falusi nép csak gúnyolódni tud. Mostanáig azt hittem, hogy ez éppen fordítva van! Milyen szép ember, mama! Persze nem várok tőle semmit, de olyan jól esik sóvárogni. Olyan jó vágyni valaki után. Vajon ízlik majd neki a kenyér? A vajat frissen köpültem, az rendben van. A tejszín is szép habos… Amikor a nagyjával már elkészült, és apja még mindig nem mutatkozott, bekiabált hozzá: – Keljen föl, apám! A doktor azt mondta, ma már fölkelhet. Semmi válasz. Hogy tud ilyen mélyen aludni? Összekészítette a reggelit, azután megint bekiáltott: – Fölébredt, apám? Odabentről egy hang sem hallatszott. Hilde odalépett a hálókamrához és félretolta az ajtaját. Az első pillanatban nem is fogta fel, amit látott. Amikor megértette, hogy apja felakasztotta magát a tetőgerendára, kihátrált a szobából. Majdnem egészen a léckapunál tért csak magához, s ekkor eszébe jutott, hátha még él. Nem, az lehetetlen. Először is mindvégig csend volt, mialatt ő a házban tett-vett. Másodszor is legcsekélyebb jele sem látszott rajta az életnek. Az iszonyattól csaknem eszét vesztve rohant végig Hilde az úton a Hársfaliget irányában. Már bezörgetett az ajtón, amikor ráeszmélt, hogy nem ide kellett volna szaladnia, hisz a doktor
Graastensholmban lakik. Ösztönösen cselekedett, Isten a tudója, miért. Egy szolgálólány nyitott ajtót. – Apám felakasztotta magát! – kiáltotta Hilde zihálva. A szolgálólány, aki nem ismerte, kérdőn nézett rá, és bement a szobába. Kis idő múlva megjelent Brand. – Maga az, Hilde? Mit mondott? Az apja… Hildének csak egy bólintásra tellett az erejéből. A szeme könnybe lábadt. – Matilda! – kiáltotta Brand, mire azonnal kijött Matilda és Andreas is. Hilde letörölte könnyeit. Brand átölelte. – Maradjon itt Matildával és próbáljon megnyugodni! A fiammal majd mindent elrendezünk. Andreas, szólj gyorsan Mattiasnak! És szalaszd el a lovászgyereket a várnagyért! Hilde keze kissé felemelkedett. – Mit akar mondani, Hilde? – Nem, semmit. Butaság… Dehogynem. Mondja csak! Brand olyan barátságosan bíztatta, hogy suttogva, lesütött szemmel, de mégiscsak kibökte: – Rákészültem, hogy ma eljönnek hozzánk. Sütöttem kenyeret. Szedtem szamócát. Tejszín is van. Meg frissen köpült vaj. Meg egy sajt. Ott van minden az éléskamrában. Megtenné, hogy elhozza ide? Nem szeretném, ha minden megromlana. Én… még sosem fogadtam vendégeket… Erre meg Matildának lábadt könnybe a szeme. – Hát persze, Hilde. Meglesz minden.
Brand odaszólította az egyik tehenészlegényt és futva indult máris az erdő felé. Hilde pedig, akinek immár más dolga nem akadt, mint hogy üljön és várjon, heves zokogásban tört ki a szépséges szoba közepén, amelyhez foghatót azelőtt sosem látott. Matilda vigasztalta, amennyire tellett tőle, de hát ilyenkor nemigen tud mit mondani vagy tenni az ember. Hildének sikerült egy kissé magához térnie. Fátyolos szeme elrévedt, mint akinek messze járnak a gondolatai. – Szegény apa! – suttogta csendesen. Matildát kétségtelenül meglehetős földhözragadtság és gyér képzelőtehetség jellemezte, a nők észjárását azonban jól ismerte. Tudta, hogy e két szó több, mint csupán panaszos sóhaj. Joelt, a kuvikembert mindenki megvetette. Most pedig, amikor eltávozott az élők sorából, az egyetlen ember, akitől egy kis törődést kapott, inkább a kenyérrel meg a szamócával van elfoglalva, mint vele. Halálával tönkrezúzta Hilde életének legboldogabb pillanatát. A „szegény apa!” erről is szólt.
4. fejezet A LOVÁSZGYEREK AZZAL a hírrel jött vissza, hogy a várnagy elment otthonról, de a házvezetőnője értesíti majd, ha visszaérkezik. – Jobb is, ha nem okvetetlenkedik ott – jegyezte meg fagyos hangon Are.
Hilde lepihent a hársfaligeti ház régi szárnyának egyik szobájában. Az ágyon fekve a csodálatosan szép tapétában gyönyörködött, kíváncsi lett volna, ki festette. Annak az embernek nem mindennapi szépérzéke volt – gondolta. Meg sem fordult a fejében, hogy nő is festhette. A nőnek az ő tudatában megszabott szerepe volt. Sosem tapasztalt olyasmit, hogy egy nő mással is foglalkozhat, mint amire nevelték. Persze nem hallott a vasakaratú Siljéről és bölcs férjéről, Tengelről sem! A férfiak hamar visszaértek, és Hilde kiment elébük. Matilda szalonjában gyűltek össze, Andreas azonban hiányzott. Hilda furdalta a kíváncsiság, merre járhat. Mattias szelíd mosollyal fordult hozzá, amikor belépett a szobába. – Rendbetettük az apjaurát, Hilde. Ráadtuk a legjobb ingét és kifektettük a halottas szalmára a pajtában. Szólunk majd a templomszolgának, hogy segítsen Önnek a temetés dolgában. Andreas most hozzá indult, utána pedig Elistrandra megy. Szóval ezért nincs itt! Ez jó hír! Mattias meleg, vigasztaló tekintettel nézett rá. – Az édesapja még meleg volt, Hilde. Tényleg nem hallott semmit? –Nem, semmit… Istenem, biztosan akkor tette, amikor az istállóban voltam. – Igen, biztosan így történt – felelte Mattias és elfordult. – Elhoztuk az ennivalót, ahogy kérte. Nagyon finomnak látszik – tette hozzá futó mosollyal. – Találtam egy ruhát a szék támlájára készítve, elhoztam azt is. Gondoltam, hátha át akar öltözni, hogy ne kelljen egész nap abban járnia, amit az istállóban viselt.
Köszönöm – rebegte Hilde. Azonnal kisietett, hogy ruhát váltson. Hosszú haját is megfésülte és úgy hagyta kibontva. Igazán csinosnak találta magát, ahogy végignézett a ruháján. Az illendőség miatt is jobb volt így: a fekete rokolya a fehér blúzzal meg a fekete pruszlikkal jobban illett a gyászhoz. Ormótlan facipőjét megfelelő lábbeli híján egyszerűen levetette. Csak a szemem ne lenne így kisírva! Habár ezt bizonyára elnézik nekem – gondolta. ANDREAS BEFORDULT Elistrand kapuján. A házat Alexander építtette lenn a tóparton a lányának, Gabriellának meg a vejének. Jókora, tágas ház volt, ahova mindig besütött a nap. Andreas már messziről hallotta a játszadozó gyerekek csivitelését. Öten voltak, mindegyikük árva, akikkel komiszul bánt az élet. Krisztiánia nyomornegyedében akadtak rájuk. Amíg fel nem nőnek és a saját lábukra nem állnak, ott maradhatnak Elistrandon. Kaleb és Gabriella folytatták, amit Liv kezdett el, és láthatólag elégedettek voltak az életükkel. Andreast Eli fogadta a hallban. Őt a házaspár saját gyermekének tekintette. Változatlanul törékenynek és védtelennek látszott, a mosolya azonban azt mutatta, hogy lelke megbékélt, az alakja pedig imitt-amott már gömbölyödni kezdett. Lám, miből lesz a cserebogár – gondolta magában Andreas, aki nem számított erre a látványra. Egészen szemrevaló ez a leányzó! Ki hitte volna, amilyen ágrólszakadt kis béka volt. – Szervusz, Eli. Apád és anyád itthon van? – Itthon hát. Gyere be, Andreas bácsi!
Mi az, hogy „bácsi”? Persze, tényleg másodfokú unokatestvére volt Gabriellának. Eddig sosem zavarta ez a megszólítás, most ellenben túlságosan öregurasnak érezte. A háziak a szalonban fogadták. Eli kiment a kertbe a gyerekekhez. Andreas követte a szemével. – Hihetetlen, hogy megnőtt ez a lány! Felnőtt kisasszony, ahogy így elnézem. – No nem éppen, még csak tizenhat éves – mosolyodott el Kaleb. – Úgyhogy hátrább az agarakkal, vén szoknyavadász! Kaleb tréfának szánta szavait, Andreast mégis bántották, ami őt magát is meglepte. – Jó, jó – mondta kényszeredett mosollyal –, azért olyan hatalmas orgiákat nem csapok túl sűrűn. – Nem hát, Isten a megmondhatója – helyeselt neki Gabriella. – Liv és Are már aggódnak az utánpótlás miatt. Mi unokák nem valami jól vizsgáztunk. Tancrednak van egy szem lánya, ez minden. Mikaelről semmit sem tudunk, te és Mattias, ha így folytatjátok, életetek végéig agglegények maradtok, mi meg Kalebbel… hát mi kudarcot vallottunk. – Kolgrim pedig meghalt. Bizony ez tagadhatatlanul sovány termés. Sürgősen helyre kell hoznunk a dolgot – mondta Andreas és kezdte feltűrni a ruhája ujját, mint aki máris neki akar gyürkőzni. – Komolyra fordítva a szót, azért jöttem, hogy megbeszéljek veletek egy kellemetlen históriát. – Miről van szó? – kérdezte Kaleb. – Igazán edzettek vagyunk, ez az öt ördögfióka nap mint nap gondoskodik számunkra egy-két kellemetlen históriáról.
– Nos, éppen arra gondoltam, nem ártana nektek egy kis tehermentesítés. – Hm. – Hilde Joelsdatterről lenne szó. A kuvikember felkötötte magát. – Mit beszélsz? Mikor történt? – Ma reggel. – Furcsa – mondta Kaleb. – Nem az a fajta volt. – Nem. De minket most Hilde sorsa izgat. Nem lakhat odafönt egymagában, legalábbis most nem, amikor ennyi kísérteties dolog történik arrafelé. Szóval az jutott eszünkbe, megkérdezünk benneteket, nem költözhetne-e ide hozzátok. Vigyázhatna a gyerekekre. Kaphatna nálatok egy szobát, idehozhatná a holmijából, amire szüksége van, meg az állatait is. Egyelőre nem szóltam neki, először veletek akartam beszélni. – Tudod mit, ez remek ötlet! – mondta Gabriella. – Néha már úgy kimerülök estére, hogy az ijesztő. – Szerintem is jó megoldás – helyeselt Kaleb. – Szegény Hilde, mi minden szakadt egyszerre a nyakába. Hát persze, hogy lakhat nálunk. Legokosabb lenne most mindjárt idehozni. – Köszönöm, akkor megbeszélem vele. Sietek is vissza. – Veled megyek – ajánlkozott Kaleb. – Ez az ügy a kuvikemberrel nem tetszik nekem. – Nekem sem – toldotta meg Andreas, és kilépve a házból, szeme ismét megakadt Elin. A lány a parton üldögélt a gyerekek között. Andreas remélte, hogy hátrafordul és integet neki, de lassan kínossá vált, hogy minduntalan tekergeti a nyakát. Kaleb még gyanút fog.
HILDE EGYSZERRE pillantotta meg őket, amint felfelé igyekeztek a hársfasoron, meg a várnagyot, aki lóháton ügetett be az udvarba. Elnézte Andreast és elszégyellte magát, amiért nem apjának szenteli minden gondolatát, aki holtan fekszik egy pajtában, elhagyatva, magányosan. A férfiak sorban beléptek a házba. – Megkaptam az üzenetet – kiáltotta a várnagy. – Szóval mégiscsak a kuvikember tette! Nyilván nem bírta el a bűn súlyát. – Nem egészen így fest a dolog – szólalt meg Mattias csendesen. – Nem önkezével tette. – Micsoda? – hápogott a várnagy. Hilde összerezzent. – Előbb agyonütötték – folytatta Mattias. – Mindez egészen gyorsan történt, Joel feltehetőleg aludt, és nem is érzékelt semmit. – Nahát! – mondta a várnagy döbbenten. – És azután felakasztották? Hogy olyan látszata legyen, mintha… Mit mondjak, néha jól jön egy orvos. Ez volt az első elismerés, amit ennek az embernek a szájából hallottak. Hilde leült egy székre. – De kicsoda…? – A falubeliek, ki más? – vágta rá a várnagy. Nem sokat teketóriázott a következtetéseivel. – Nem valószínű – vetette ellen Andreas. – Ők túlságosan is megszeppentek. – Nos – szólt közbe ismét a várnagy, és elnyújtott hangon folytatta –, tegnap például többen is ott voltunk. Joel, a kuvikember kijelentette, hogy a tavasszal látott valami különöset. Egy kocsit és egy lovat. Netán
a kocsi meg a ló tulajdonosa akarta örökre elfelejtetni ezt az emléket? – Na, most aztán elég legyen! – torkolta le Brand indulatosan. – Négyen voltunk ott: a fiam, én, a doktor meg Kaleb. – No és Hilde – tette hozzá a várnagy közönyös hangon. Furcsa, hogy ő nem vett észre semmit! – Az én hibám – mondta Hilde. – Az egész az én hibám. Az istálló ajtaját bereteszeltem, amikor bementem fejni, a ház ajtaját viszont elfelejtettem. – Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket – mondta Andreas. – Hilde, maga nem lakhat ott ezek után egyedül. Gabriella és Kaleb érdeklődik, nem költözne-e hozzájuk egy időre. – Hogy jöhetnék én ah… – Szükségünk van magára – szólt közbe Kaleb bátorítóan mosolyogva – Gabriella és Eli nem győzi az öt gyereket most, hogy a pesztonkánk megbetegedett és itt kellett hagynia minket. Hilde lesimította a kötényét. – Csakhogy én egyáltalán nem értek a gyerekekhez. – Szereti őket? Ez a fő kérdés. Hilde visszagondolt a kavicsokra, amelyekkel meghajigálták. A kölykökre, akik elrejtőzve lestek rájuk a tanyájuk körül. A gúnyszavakra, amelyekkel csúfolták: – Nem tudom – válaszolta tűnődve. – Gondolom, vannak rendes gyerekek is. A többiek összenéztek és mindent megértettek. – A mi gyerekeink nem komiszkodnak – mondta Kaleb. – Csak lármásak. Talán megpróbálhatná, leg-
alább pár napra. Ha nem megy, kitalálunk valami mást. – Jó… Köszönöm – suttogta Hilde bizonytalanul. Borzasztó lenne egyedül lakni odafent az erdő alján. Akkor már inkább elviseli a gúnyolódást. Attól azonban nagyon félt, hogy terhére lesz másoknak. Vajon csak jóindulatúan segíteni akarnak rajta, vagy valóban szükségük van rá? A sors annyira megnyomorította már Hildét, hogy nem tudta eldönteni, merjen-e bízni ezekben a látszatra nagyon jólelkű emberekben. Főként pedig, hogy összekötheti-e velük az életét. – Most már végre tiszta vizet akarok önteni a pohárba – mondta a várnagy türelmetlenül. – Miért akarta volna valaki megölni a kuvikembert? Mit tudhatott? Azon a ködös szekérügyön kívül? – Apám mindig is sokat beszélt – felelte Hilde kitérően. – Az egyik fülemen bement, a másikon ki. – Gondolja, hogy hóhérsegédi minőségében tudomására jutott valami? – Fogalmam sincs. Mi volna az? – Említette valamikor a farkasembereket? – Emlékezetem szerint nem. – Pedig rettentően megijedt, amikor szóba hoztuk. – Ez természetes: Apám ijedős és babonás ember volt: – A farkasemberek nem szoktak embert akasztani – vetette közbe Brand. A várnagy sem kedvelte jobban Brandot, mint amaz őt. Inkvizítori tekintetét első számú ellenfelére szegezve éles hangon közölte: – Nem. Állatbőrben valóban nem. De az ember, akiben a farkas lakozik, éppenséggel begyulladhatott.
– Mindez csak feltételezés – mondta Kaleb. Andreas szólalt most meg, Hildéhez intézve szavait: – Beszéltem a pappal. és a templomszolgával. Megállapodtunk, hogy már holnap délután meglesz a temetés. A templomszolga feljön lovaskocsival, hogy elszállítsa apját utolsó útjára, a pap pedig várni fogja a templomban. Megszenteletlen földbe akarta temetni, de sikerült lebeszélnem róla. – Az édesapja nem lett öngyilkos – magyarázta Kaleb. – Ilyenformán a pap ezt nem teheti meg. – Én is ezzel érveltem – bólintott Andreas. – Ellenben Gabriella szeretné egy kissé rendbehozni a szobáját. Nos, ha lehet… – Alhatna Graastensholmon ma éjjel – mondta gyorsan Mattias. – Nálunk bőven van hely. – Hogyne, persze, semmi akadálya. – Én pedig szívesen hazakísérem, Hilde – ajánlkozott Andreas – és segítek levinni Elistrandra az állatokat meg a többi személyes holmit, amit oda szánt. Ugye, Kaleb, már ma leköltöztethetünk mindent? – Köszönöm! Köszönöm mindannyiuknak – hálálkodott Hilde meghatottan. – Olyan kedvesek hozzám… Kis híján elsírta magát. Szíve hangosan dobogott, amikor arra gondolt, hogy Andreas elkíséri egészen Elistrandig. Az bizony hosszú út. De Hilde nem bánta volna, ha akármeddig is tart. Ekkor az ajtóban megjelent Matilda. – Most pedig ünnepi eledel vár bennünket. Hilde vendégei vagyunk. A gyász ellenére sem feledkezhetünk meg arról, hogy Hilde ma Andreas és Mattias megvendégelésére készült. Ezért aztán övék az el-
sőbbség: elsőként ők szedhetnek maguknak. Reméljük, hagynak nekünk is pár szem szamócát. A kedélyes szavak feloldották a feszültséget. Étkezés közben nem győzték dicsérni a Hilde sütötte kenyeret, s folyvást azzal ugratták egymást, kinek szabad megkóstolnia a szamócát és kinek nem. Vajon így van ez megírva a sors könyvében, hogy az ember sohasem lehet maradéktalanul boldog? A boldogság olyan fogalom, amit Hilde azelőtt nem ismert. De most sem törhetett fel belőle ujjongva, hiszen az apja halála miatti kínzó érzés súlyosan nehezedett lelkére. Pedig ami a leggyötrelmesebb volt, az olyan mélységes mélyen bújt meg benne, hogy nem is hatolt el a tudatáig: valójában megkönnyebbülést érzett, hogy végre megszabadult attól a roppant tehertől, amellyel apja személye telepedett érzelmeire, szellemére, egész életkedvére. Bizony ennek a megkönynyebbülésnek a terhét is nehezen bírta el. KÜLÖNÖS ÉRZÉS VOLT ismét hazajönni az erdei házba. Hilde leszállt a szekérről. Andreas a kezét nyújtotta, hogy lesegítse. Amint a férfi erős kezét a bőrén érezte, megborzongott ijedtében. Nem mert a mező felé pillantani, bár maga sem tudta, miért, hisz mit is láthatott volna? Minél gyorsabban, hogy ne várakoztassa soká Andreast, összeszedett mindent, amit el akart vinni, a bögréjét, az édesanyja varrta terítőt, néhány tiszta ruhát, a facsöbröt, amit anyja még otthonról hozott magával… Apja pénzeskazettájánál megtorpant.
– Tegye csak el! – biztatta Andreas, észrevéve habozását. – Igazán becsülettel megszolgálta. Gondolom, egy krajcárt sem kapott soha, pedig éppen eleget robotolt itt. – Nem, soha – felelte Hilde és lassú mozdulattal a kazetta felé nyúlt. Be volt zárva, de ő tudta, hol a kulcs. – Nahát! – kiáltott fel elképedve, amikor kinyílt a kazetta fedele. – Gazdag ember volt! Andreas közelebb lépett. – Egy… kettő, három… majdnem négy birodalmi tallér! – számolta Hilde. – Mit csinálok ennyi pénzzel? Andreas elmosolyodott. Hogy mit csinál ennyi pénzzel? Szegény lány! – Hát, négy aranytallérral a háta mögött annyi kérője lesz, mint a pelyva! – mondta tréfásan. Hilde azonban komoly maradt. – No, de mire jó az, ha csak a pénzemért vesznek el? – Kedves Hilde, az a négy aranytallér a kegyed szemében talán mesés összeg, mint ahogy valóban nem csekélység, de azért gazdagságról szó sincs. Különben sem hiszem, hogy bárki is csupán a pénze miatt kérné meg a kezét. Önmagáért, a pénze nélkül is elég vonzó. Istenem! Ezt ő mondja! Hilde arca lángba borult, s a feje úgy zúgott, hogy a szeme előtt összefutott minden. – Most pedig lássuk az állatokat – javasolta Andreas tárgyilagosan. – Fogdossa össze a csirkéket meg a macskát, én meg majd gondoskodom a tehénről. Hilde magához tért.
– Jó. Máris – motyogta és kisietett az udvarra. Útban Graastensholm felé, a szekéren ülve egy percre sem bírt csendben maradni az izgatottságtól. – Igazság szerint nem is tudom, sírjak-e, vagy nevessek most, hogy elhagyom ezt a házat. Fájó érzés, természetesen az, és nem is merek hátrafordulni, és izgulok, hogy milyen lesz más emberek házában élni, de ugyanakkor jó érzés is. Képtelen lettem volna itt tölteni az éjszakát. – Azt megértem. De holnap délután vissza kell jönnie ide. – Igen – mondta Hilde halkan. – Az édesanyja bizonyára művelt asszony volt? – kérdezte Andreas óvatosan. – Ó igen! Rengeteget olvasott, és engem is megtanított olvasni meg írni, meg a történelemre, és mesét mondott és… Csak úgy buzogtak belőle a szavak. Megállás nélkül beszélt, mindent el akart mondani Andreasnak, aki hosszú évek hallgatása után megnyitotta a zsilipeket. A férfi csak ült és szótlanul hallgatta. Az édesanyjáról és később az apjával töltött évekről szóló beszámoló felszíne mögött megérezte egy olyan húr hangját is, amely magányról, elvágyódásról, sőt kétségbeesésről zenélt. Hilde természetesen nem említett ilyesmit, csak éppen elmesélte apró, szegényes élményeit: mesélt az őzgidákról, amelyek egyszer majdnem ettek a kezéből, a téli szélviharokról, amelyek majdnem lesodorták a háztetőt, az emberekről, akiket a házuk közelében látott… Andreas megállította a lovat. – Így ni. Megérkeztünk Graastensholmra. A tekintélyes épület láttán Hilde magára eszmélt.
– Jaj, Istenem, mennyit fecsegek! – mondta elvörösödve. – Szívesen hallgattam. Nézze, itt jön Mattias. Maradjon itt, én pedig leviszem az állatokat Elistrandra. – Megyek én is… – Nem, ma pihennie kell. Hosszú és nehéz napja volt. Viszontlátásra. Hilde elárvulva nézett a szekér után. – Isten hozta Graastensholmon – mosolygott rá Mattias. Hilde zavartan nézett fel rá. Ki ez az ember? Ja persze, a doktor, Mattias Meiden. A férfi olyan megnyugtató tekintettel nézte, hogy Hilde máris visszamosolygott rá, és követte a házba. „Viszontlátásra” – így mondta Andreas, s ez a szó éltette most Hildét. Bent a házban megismerkedett Livvel, Taralddal és Yrjával. A termek hatalmasak voltak, az egész tanyájuk sokszorosan elfért volna bennük. „Vajon az emberek mind ilyen jószívűek és nemeslelkűek volnának?” – gondolta csodálkozva. Eddig csak a gonoszság természetrajzát ismerte, most pedig csak a jóságét tapasztalta. Vajon az az oka, hogy meghalt az apja? Vagy mindig így van? Például ez a nemeslelkű idős hölgy, Meiden doktor apai nagyanyja. Létezhet szebb idős arc az övénél? Az életbölcsesség melege a szemében. A ráncok, amelyek csakis örömöt és jóságot árulnak el. Nem lehet kitalálni évei számát, mert erejében és mozdulataiban annyi nyitottság és fiatalosság rejlik. Azután a doktor szülei. Elegáns édesapja, aki mintha tekintélyesebbnek akarna látszani a valóságos-
nál, meg az édesanyja, akiből annyi szeretetteljes gondolkodás áradt, hogy Hilde csak jóval később vette észre csúnyaságát és idomtalanságát. De ez valahogy nem is számított: Yrja így is szép volt, csak az ő szépsége eltért a megszokottól. Hilde jól érezte magát a társaságukban, a hatalmas távolság ellenére, ami vendéglátói társadalmi helyzete és az övé között feszült. Borzasztóan szégyellte magát, amiért szünet nélkül fecsegett Andreasnak. Egyszerűen nem tudta abbahagyni, magától dőlt belőle a szó. Szerencsére Andreas nem haragudott meg rá. Legalábbis nem látszott rajta. Az istálló fölötti padlásszobák egyikében helyezték el. Amikor este átment oda, hogy lefeküdjön, Mattias egy középkorú, inkább kedves, semmint intelligens arcú férfival beszélgetett az udvaron. Jókedvű kék szempár nézett rá kíváncsian a minden égtáj felé meredező ősz hajtincsek alól. – Ejnye, de pompás leányzót dugdostok itt, Mattias úr! – ámuldozott Jesper, mert ő volt az. – Igen, ez Hilde – mosolyodott el Mattias. – Ma éjjel nálunk alszik, holnap pedig Elistrandra költözik. – Vagy úgy, értem. Mattias úr, én sokat gondolkodtam azon, amiről a múltkor beszéltünk. Szinte már rá is szántam magam, hogy megkérem a kezét annak az asszonynak, akire gondoltam. Most viszont nem is tudom… Mattias rögtön tudta, honnan fúj a szél. – Hilde nem neked való, Jesper. Valószínűleg teljesen tapasztalatlan. Ez bizony óvatlan megjegyzés volt! Jesper szeme nyomban felcsillant.
– Jó éjszakát, Hilde! – kiáltotta Mattias. Hilde lefekvéshez készülődött a hálókamrában, amikor halk kopogtatást hallott az ajtó felől. Abban a hiszemben, hogy valamelyik cselédlány lehet, s mivel még nem vetette le ruháját, kiszólt, hogy jöjjön be. Az ajtón Jesper lépett be, bocsánatkérő vigyorral az arcán. Hildének fogalma sem volt, hogyan viselkedjen ebben a helyzetben. Nem akart udvariatlannak mutatkozni, ugyanakkor érezte, hogy nem rendes dolog ilyenkor benyitni valakihez. Mindenesetre hadd mondja el, mi járatban van. – Hát, arra gondoltam, hogy hátha a kisasszonka magányosnak érzi magát – mondta Jesper az együgyű emberek megejtő ügyefogyottságával. – Magányosnak? Én? Hiszen én egész életemben magányos voltam! – Na igen, de sose lehet tudni, annyiféle nép van. Hátha valamelyik rosszban sántikál. Tudja meg a kisasszonka, Jesper majd vigyáz, hogy senki se bánthassa. – Köszönöm, ez kedves magától. De talán… – Az ördögbe, milyen gyönyörű haja van a kisasszonkának! – mondta Jesper és élvezettel simította meg Hilde haját. – És milyen gyönyörű a melle! Az efféle rajtaütéses támadás kevésbé bonyolult lelkivilágú leányok esetében mindig hatékonynak bizonyult, ezúttal azonban nem vált be. Hilde hevesen védekezett a mohó férfikéz ellen, csakhogy a szikra Jesperben már lángra lobbant. Nem kellett hozzá sok. – Ne féljen tőlem a kisasszonka! Értek én a lyányokhoz. Vagy százzal volt már dolgom. És mindenik meg volt elégedve!
Ha azt hitte, hogy ez a szám jó ajánlólevél, tévedett. – Legyen szíves, menjen el! – dadogta Hilde rémülten. – A szerszámon múlik minden – folytatta Jesper zavartalanul, s nem tudott betelni a karcsú derekú, feszes keblű, sudár termetű lány nézésével. – A lyányok mind azt mondják, hogy ezen a pikulán szívesen eljátszadoznak. Fogja csak meg a kisasszonka! Na, ne féljen tőle! Tudja, most vágyódik, attól ágaskodik ennyire. Hildét már nem érdekelte az udvariasság. Mivel a férfi elállta az ajtót, kétségbeesetten kiáltott segítségért. Mattias, aki most ért vissza az egyik betegétől, s épp a lovat kötötte be az istállóba, meghallván a kiáltozást, felrohant a padlásra. A meredek lépcsőfokokat szedve jól hallotta Jesper rekedt hangját Hilde segélykiáltásai közepette. A hőstetteivel dicsekedett, ecsetelte, hogyan mentette meg a „friccek földjén” Brand, Keresztély király és Tarjei életét, ő, az igazi férfi, akiben Hilde nyugodt szívvel megbízhat. Mattias egyszerre vette az utolsó három lépcsőfokot és feltépte az ajtót. Hilde a fal felé fordulva, arcát kezébe rejtve kiáltozott. A kamra közepén Jesper mutogatta büszkeségét. – Ejnye, Jesper! – szólt rá Mattias szemrehányó arccal. – Nem veszed észre a különbséget a csapodár lányok meg a finom hölgyek között? Húzd fel a gatyád és tűnj el innen! És többet be ne tedd ide a lábad! – Én csak… – dörmögte Jesper megszeppenve, s felrángatta a nadrágját.
– Ne haragudjon rá – nyugtatgatta Hildét Mattias, miután Jesper mögött becsukódott az ajtó. – Nem rossz ember ő, csak túlságosan jó véleménnyel van saját vonzerejéről. Egy barátságos nyakleves azonnal helyrebillenti. Hilde bólintott és megfordult, arcát továbbra is a kezébe temetve. – Ma éjszaka már nyugta lesz tőle, nem fog viszszajönni – mondta Mattias. Barátságos hangjába csúfondáros felhang vegyült, Hilde azonban érezte, hogy nem őt, hanem vele összekacsintva a tahó Jespert mosolyogja meg. – Mindenesetre a biztonság kedvéért vegye be kintről a kulcsot! – Jó. Köszönöm – suttogta Hilde. – Micsoda napja volt ma, kedvesem! – mondta Mattias gyengéden. Ezután sarkonfordult és elment. Hilde egész testében remegett, mikor végre ágyba került. Nem Jesperre gondolt, őt undorítónak és ugyanakkor nevetségesnek találta. Hanem a férfiakra, úgy általában. Sosem látott még férfit így meztelenül. Testét forróság öntötte el, furcsa bizsergést érzett, s keze szinte akarata ellenére lejjebb siklott a hasán… MÁSNAP REGGEL SZÉGYENKEZVE öltötte magára ruháját, s lement a fogadóterembe. Az ajtóban Mattiasszal találkozott, aki derűs volt és barátságos, mint mindig. Hilde lesütötte a szemét és a kedélyes reggeli alatt mindvégig szórakozottan válaszolgatott. Később azután, ahogy telt az idő és lefoglalták a hétköznapi teendők, nyugalma visszatért.
Minduntalan a Hársfaligetet leste, Andreas azonban nem mutatkozott, s Hilde látta, hogy a kocsija csak késő este jött vissza Elistrandról. A maga részéről szerette volna, ha Kaleb és Gabriella a lehető leghamarabb érte jön, mihelyst Gabriella elkészül a szobája rendbehozatalával. Milyen kedves itt mindenki! Ő pedig a napok végtelen hosszú során át el volt zárva minden emberi közösségtől, egyetlen társaságával, egy örökösen zsémbelődő méregzsákkal. S az a néhány kísérlet, amikor megpróbált kapcsolatba kerülni másokkal, csúfos kudarccal végződött. Graastensholm és a Hársfaliget olyan elérhetetlennek tűnt, hogy a közeledés lehetősége meg sem fordult a fejében. Délután haza kellett mennie, a temetés miatt. Ólomsúlyok nehezedtek a lábára, amint az erdőszéli ház felé lépdelt.
5. fejezet ANDREAS A FELLEGEKBEN JÁRT. Megfeledkezett mindenről: a szántás közben talált holttestekről, a farkasemberről, a fölakasztott pribékről. Szégyenletesen sokáig maradt előző nap Elistrandon, de ez volt élete legszebb napja! Ő, aki eddig mindig a nagybácsi leereszkedő hangján beszélt Elivel, most egyszeriben olyan nagy figyelemmel tüntette ki a lányt, hogy Kaleb tréfából összeráncolta homlokát és szigorú arcot vágva a családfáját kezdte firtatni, meg azt, mennyi aranya lapul a ládafiában.
Andreas elvörösödött, és igyekezett úgy tenni, mintha nem értené a dolgot. Uramisten, de boldog, de boldog! Eli tizenhat éves. Szóval eladósorba lépett. Az csak jó, ha a férfi lényegesen idősebb – az ő esetükben tizenegy évvel – hiszen akkor az asszonyka támaszkodhat az ő élettapasztalatára. Gabriella láthatólag meglepődött, de amilyen jó nevelést kapott, nem szólt egy szót sem. Ami pedig Elit illeti, ő örült Andreas érdeklődésének. Lelkendezve mesélt a kisborjúról, amelyet maga segített világra. Andreasnak ki kellett mennie vele az istállóba megnézni. Mintegy véletlenségből átkarolta a lány soványka vállát, úgy gyönyörködtek együtt a kisborjúban. Eli elbűvölő teremtés! Milyen kecses, milyen nőies, milyen bájos! Hogyhogy ezt eddig nem vette észre? Pedig nem volt ebben semmi csodálatos. A bimbó csak ezen a nyáron szökkent virágba. Andreas óvatosan közeledett hozzá. Úgy látszott, Eli mit sem tud a szerelemről, sejtelme sincs, mi az oka Andreas hirtelen támadt érdeklődésének. Idő kell hozzá, hogy ráeszméljen, Ő majd addig is biztonságot nyújt neki, Eli lassanként megismeri, – s egy szép napon talán felfedezi majd benne a férfit is. Természetesen rögtön megkérhetné a kezét Kalebtól és Gabriellától, és annak rendje s módja szerint összeesketnék őket. Ez azonban soha nem volt szokás a Jéghegyek Népénél, ők mindig szerelemből házasodtak. Egyedül Tarald képezett kivételt. Ő gyakorlati okokból vette feleségül Yrját, de nemsokára beleszeretett ő is. Nem csoda, gondolta Andreas. Yrját
egyszerűen nem lehet nem szeretni. Maga a született jóság, melegség és szeretet. Andreas tudta, hogy apai nagyapjának nővére, Liv rettenetesen boldogtalan házasságban élt valaha egészen fiatal korában, még mielőtt hozzáment imádott Dagjához. Ő azonban nem sokat hallott erről az első házasságról. Amennyire kikövetkeztette, a férfi erőltette mindenáron a házasságot Livvel, és telebeszélte a fejét. Mindenesetre Liv részéről aligha lehetett szó szerelemről. Nos, a Jéghegyek Népe az ilyen döntéseknél a szívére hallgatott. Az ő szíve pedig végérvényesen döntött Eli mellett. Most már csak türelmesen várnia kell. Nehogy elijessze. Amíg Eli a bácsikájának tekinti, reménytelen a helyzete. Ezen kell változtatnia. No de mégis hogyan? Kezdjen játszadozni vele, mint egy gyerek? Ostobaság volna. Majd az idő megsegíti. Csakhogy nem könnyű ezt tudomásul venni, ha az ember huszonhét évesen életében először érzi a szerelem édes mártíriumát. HILDE A SZÜKSÉGESNÉL jóval hamarabb indult el erdőszéli otthona felé. Különös érzés volt, hogy senki sem várja odafenn. Se tehén, se macska, secsirkék. Az apja pedig holtan fekszik. Egyelőre a templomszolga sem várható, nyilván csak jóval később jön majd. Néma csend ülte meg a szűk udvart. Lám, milyen gyorsan kihal egy ház – gondolta Hilde. Tétovázva nyitott be az üres konyhába.
A kemencében kihunyt a parázs. Legkedvesebb tárgyai Elistrandra vándoroltak. Csak a macska tányérja maradt itt. Biztosan adtak neki lent másikat, különben sem foghat a kezében egy tányért a halottasmenetben. Rövidesen újból fel kell majd költöznie ide. Ez a gondolat elborzasztotta. De hát mégsem lakhat örökké másoknál. Nem élhet vissza a jóságukkal. Kétségek közt hányódva indult el a pajta felé. Az illendőség úgy kívánta, hogy megadja apjának a végső tisztességet, elmondjon érte egy imát itt, ahol egész férfikorát leélte. Az erdő zúgott, recsegtek a fák, valami megnyikordult a ház sarkánál. Hilde félve nézett körül, de nem látott semmit. Bizonyára a magány erősítette fel a hangokat. Ólomsúllyal a lábán vánszorgott fel a pajtához vezető meredek utacskán, melynek köveit szinte teljesen belepte a moha meg a fű. Rendes tőlük, hogy felöltöztették és kiterítették az apját. Andreas… Andreas is segédkezett. Vajon eszébe jutott-e közben ő is? Egy szánakozó gondolat erejéig? Vajon átérezte-e, milyen bonyolult kapcsolat fűzte őt apjához, akit nem tudott tisztelni, bárhogy is szerette volna? A pajta öreg ajtaja csikorogva nyílt ki. Hány, de hány nyaláb szénát hordott már föl ide a hátán! Lovuk nem volt soha. Nyitva hagyta az ajtót, hogy bejusson némi fény. Hála Istennek ráterítették az ágytakaróját! Rettenetes lett volna látni az arcát, amint úgy eltorzult szörnyű halála pillanatában.
Habár a doktor azt mondta, már előbb meghalt. Ez a gondolat némi vigaszt öntött Hildébe. De hogy valaki rátört a hálókamrájában, az hátborzongató… Hilde letérdelt és félhangosan mormogva imával kérte az Urat, fogadja kegyelmébe apja lelkét. A padlásajtót meglódította a szél, résnyire maradt csak nyitva. Odabent szinte teljesen sötét lett újra. És add, hogy lelke nyugalmat leljen és többé itt e földön ne háborgassa… Valami neszezett az istállóban. Hilde oldalt pillantott a pajtához vivő néhány lépcsőfokra. Kint is szürke felhők borították az eget, így az ajtó nyílásán bebújó csekélyke napvilág nem sokat ért. Biztosan patkányok surranását hallotta, hisz más állat már nem lakott az istállóban. Hilde megpróbálta befejezni az imádságot. Lehajtott feje mellett apja lábának körvonalai kimeredeztek a szőrmetakaró alól. De hiszen sosem látott itt patkányt, amióta az eszét tudta! Most ismét meghallotta. Lopakodó mozdulatok, surranó léptek. Uram, te, aki megbocsájtasz a bűnösöknek, bocsáss meg boldogtalan fiadnak… Hilde megdermedt a rémülettől. Odalentről szimatolás, fújtatás, lihegés hallatszott, nehéz léptekkel osont valami a fal mellett… Megfeledkezett az imádságról. Egy percig dermedten térdepelt tovább, mintha teste görcsbe rándult volna, azután nesztelenül felállt. E pillanatban újabb zörejt hallott: egy szekér zörgését a léckapu felől.
Kirohant a pajtából, botladozva futott végig a köveken, le egyenesen a kerítéshez. Nem mert hátrapillantani, a világ minden kincséért sem fordult volna hátra. A sírásó döcögött felfelé kocsiján, savanyúképű, szikár, feketébe öltözött alak. – Jesszusom! Mi lelte a kisasszonyt?! – kérdezte. – Van valami az istállóban! – lihegte Hilde. – Egy nagy állat! A sírásó nem válaszolt, bizalmatlanul tekintgetett az erdő szélén álló pajta felé. Hilde a saroglyába kapaszkodva futott a szekér mellett, amint felkanyarodott az udvarba. – Hol találom az elhunytat? – kérdezte a sírásó, aki megtanulta, hogy a halottakról kegyeletteljesen illik beszélni. – A pajtában. A férfi leugrott a bakról. – Az istálló be van reteszelve. Hogy jöhetett ott be egy állat? Vagy talán fentről? – Nem, a pajta ajtaja is zárva volt, amikor ideértem. – Hát a tyúkólon át? – Nem, az is el van zárva, oda nem mehetett be semmi. – Nem lehet, hogy az az állat bennrekedt valahol? – De, az elképzelhető. – Biztos, hogy azt hallotta a kisasszony? – Persze, hogy biztos! A sírásó nem nézett Hildére, miközben komótosan kérdezgette. Szavai halkan visszhangzottak az erdő felől.
Leemelt egy jókora rudat a szekérről, melynek derekában dísztelen koporsó feküdt útrakészen. – Legjobb lesz utánanézni a dolognak. A kisaszszony hozhatná a másik rudat. Hilde engedelmeskedett. Érzékelte a hűvös távolságtartást a férfi viselkedésében. Ő a pribék lánya. A sírásó azonban megbízatást teljesített, így ki kellett bírnia Hildével egy darabig. – Nincs értelme lentről bemenni, mert akkor fönt kiszökik – mondta a lánynak kedvetlenül. Elindultak a pajta felé. Hilde remegett, mint a nyárfalevél. – Mit gondol a kisasszony, mi volt az? Milyen volt a hangja? – Hát… fújtatott és lihegett. Szaglászott. Meg morgott. – Talán egy borz? – Lehet. De annál sokkal nagyobbnak tűnt. Sokkal súlyosabbnak. – Hm… Barnabundás nincs itt a környéken, már száz éve nem láttak egyet sem. Úgyhogy azt nem hinném. Hildének feltűnt, hogy nem meri nevén nevezni a medvét. Ijedtében a lélegzete is elakadt. Kitárta a szénapadlás ajtaját. A halott változatlanul hevenyészett ravatalán feküdt letakarva. – Honnan jöttek a hangok? – kérdezte a sírásó. – A lépcső felől – mutatott oda Hilde. – Azt hiszem, felfelé igyekezett. – Fentről nem jöhetett ki, azt láttam volna az útról. Lent kell lennie. Fojtott hangon, szinte suttogva beszéltek.
A sírásó megmarkolta a rudat és óvatosan lemászott az ütött-kopott lépcsőkön. Hilde megbizonyosodott róla, hogy fenn a padláson nem rejtőzködik semmi, azután remegve utánament ő is, ügyelve, hogy szükség esetén azonnal vissza tudjon rohanni. A legalsó lépcsőn a férfi megállt. – Szép rendet tartott itt, az látszik – mondta. Úgy hangzott, mintha nem ezt várta volna a pribék lányától. Beljebb már nem ment. Hilde tudta, hogy a csöpp istállót onnan is jól be lehet látni. – Hát, itt nincs semmi. – Pedig biztos vagyok benne, hogy… A templomszolga a lépcső melletti fal felé nézett. Az egyik fagerendáról nagy szálka állt ki, arról szedett le valamit, ami ráakadt. Szürke szőrcsomót tartott a kezében, s kétkedő tekintettel vizsgálgatta. – Nagyon sötét van itt – dörmögte. – Mindenesetre olyan mint az ordas… No de ilyen magasan fönt a falon? Még sose láttam ilyen magasan… Rémülten pillantott fel Hildére. – A faluban az a szóbeszéd járja, hogy egy…egy… A kisasszony ugye nem várandós? – Hogy én? Micsoda? Ó nem, dehogy – mondta Hilde mélyen megbántva és felháborodva a gyanúsítás miatt. – Hát persze, bocsásson meg! Tudja, kisasszony, azt mondják, azokra a fehérnépekre feni a fogát. Jézus Mária! – mormogta a férfi és a földre ejtette a szőrpamacsot, mintha tűz égette volna meg a kezét. Azután elővette a kését.
– Hűvös acélpenge – suttogta és beledöfte a kést a pamacsba. – Nincs abban semmi furcsa, hogy a bereteszelt ajtón keresztül be tudott menni az istállóba. Ezek a szörnyetegek maguktól kinyitnak és becsuknak mindent. Jöjjön, tűnjünk el innen. Hilde azonban bátrabbnak bizonyult, mint hitte volna magáról. Felvette a földről a szőrpamacsot és észrevétlenül betette a rokolyája zsebébe. A templomszolga szinte már kegyeletsértő sebességgel cipelte fel az üres koporsót Hilde segítségével a pajtához. – Aligha találunk koporsóvivőt a temetőben, úgyhogy kettőnknek kell majd a vállunkra venni – mondta. Hilde szótlanul bólintott. Nem is várt segítséget a falubeliektől. Sőt, inkább attól tartott, hogy kellemetlenkedésükkel megnehezítik első látogatását a faluban. Amikor levette a szőrmetakarót apja holtesttéről, elfordította fejét, de azt azért észrevette, hogy nagyon szépen felöltöztették a hosszú fehér ingébe, a kezét pedig összekulcsolták a mellén. Hildének erősen kellett fognia, hogy be tudják tenni a gyatrán összeeszkábált koporsóba, valahogy azonban mégis sikerült úgy ügyeskednie, hogy ne lássa meg az arcát. Amikor rákerült a koporsó fedele, Hilde megkönnyebbült és alig hallhatóan felsóhajtott. A kuvikembert minden ceremónia nélkül lecipelték és felrakták a lovaskocsira. Megkezdődött utolsó földi útja, melyet az erdő mélyéről titkon egy keskeny szempár kísért figyelemmel.
SZITÁLT AZ ESŐ. Mattias Meiden Graastensholm kastélyának ablakában állt és nézelődött. – Ez borzasztó! – kiáltott fel egyszerre. – Micsoda? – kérdezte Yrja szórakozottan. – Nézze csak, anyám! Yrja az ablakhoz lépett. Tarald és Liv is követte példáját. Fentről, az erdő felől lovasszekér döcögött a templom irányába. Rajta koporsó, mögötte pedig magányos nőalak. – A kuvikember halottasmenete – dünnyögte Tarald. Tekintetük a templom felé fordult. A templomkert fala előtt jónéhány falubeli ácsorgott. – Gyülekeznek már a bajkeverők. Igazad van, Mattias, ezt nem hagyhatjuk! – szólalt meg Liv és már indult is ki a hallba, nyomában Mattiasszal. – Vezesd elő a legjobb hintót! – utasította Liv az egyik szolgát. – Rendben van az öltözéked, Mattias? Igen, ez jó lesz. Hát a tied, Tarald? – Felveszem a fekete kabátom – válaszolta a fia. Yrja már bele is bújt sötét köpenyébe. – Küldj el valakit a Hársfaligetbe! – javasolta Mattias. – Fölösleges – felelte Liv. – Nézd csak, most fogják be a lovakat a hintóba. Mattias elmosolyodott. A Jéghegyek Népéből valók mindig is egyformán gondolkoztak. – Kalebet és Gabriellát viszont értesíteni kellene Elistrandon. – Tőlük nem látszik a templom, de szándékukban állt odamenni, hogy találkozzanak Hildével. Valószínűleg eljönnek a temetésre is.
A kuvikember koporsóját szállító kocsi lassan haladt, úgyhogy csaknem egyszerre értek oda a templom kertjében lévő temetőhöz. A templom kapujában kis csoportokban álldogáltak a falusiak. Nem akartak bemenni, csak Hildét méregették szúrós szemmel, amint a szekér begördült a templom elé. – Hóhérfattyú! – csúfolódott néhány kölyök. – Mit keres a szentelt földben? – kiáltotta egy aszszony gyűlölködve. – Úgy van! A falon kívül földeljék el! Oda való! – toldották meg mások. Hilde még mélyebbre hajtotta le fejét. Ki kell bírnom – gondolta, s szívébe nem-testi fájdalom hasított. Nagyot nyelt és igyekezett felvértezni magát. Uram, Istenem, adj erőt! A gyülevész népség hirtelen elnémult. Graastensholm, és a Hársfaliget hintai fordultak be az útról. Az emberek nem tudták mire vélni a dolgot. Az első hintóból maga az öreg báróné szállt ki, utána egész családja. Köztük a fiatal doktor, akit mindenki szeretett a faluban… Eljött a Hársfaliget pátriárkája is a hozzátartozóival. A parasztok üdvözölték őket. E pillanatban déli irányból gördült a kapu elé egy fogat. Elistrand ura tűnt fel magasrangú hitvesével, az őrgrófnővel meg a nevelt lányukkal. Mit jelentsen ez? Mattias bátorítóan biccentett Hildének és előrelépett a halottaskocsihoz. Tarald, Andreas és Brand követte példáját. A kuvikember koporsóját két báró és két másik uraság emelte vállára és vitte be a templomba. A ko-
porsó mögött Hilde lépdelt, az idősebb és a fiatalabb Meiden bárónő, Elistrand őrgrófnője és hites ura, valamint Eli lányuk társaságában. Őket az egyházközség legtekintélyesebb férfiúja, Are követte a Jéghegyek Népéből, menyével, Matildával, Niklas Niklasson nagygazda leányával egyetemben. Néma csend telepedett a templomkertre és környékére. Ekkor súlyos kondulással megszólaltak a gyászharangok. A falusiak, akik azért mentek oda, hogy megpillantsák a pribék lányát és esetleg megmondják véleményüket róla és apjáról, végre magukhoz tértek az ámulatból, és belátták, hogy nem mereszthetik ott tovább a szemüket, mint a borjak. De mivel semmiről nem akartak lemaradni, behúzták a nyakukat, és lassan mind beszállingóztak a templomba. A kuvikembert ilyenformán szokatlanul nagy tömeg kísérte el a sírhoz. Egyetlen rossz szó sem hangzott el, sem a temetőben, sem később hazafelé menet. Hilde csendben állt apja sírjánál, és érezte, amint arcán végigperegnek a könnyek. Óvatosan felpillantott, Andreas Lindet keresve szemével. Andreas a sír szembenlevő oldalán állt az elistrandi kislány mellett, s amikor tekintete találkozott Hildéével, bátorító mosoly futott át arcán. Hilde ettől minden bánatát elfelejtette. Ujjongó boldogság érzése áradt szét benne. Andreas eljött, hogy vigasztalóan támogassa őt és megtisztelje az apját. Eljöttek mindannyian, s ezzel kifejezték, hogy egy ember élete, bármily nyomorultnak is tűnjék, megérdemli a tiszteletet. A rémálom ünneppé változott.
Hilde nem gondolt arra, hogy nem az apja kedvéért jöttek el a temetésre. Nem volt valami nagy véleménnyel magáról. Édesapja földi létének utolsó napján ő nem számított. A szertartás végeztével, amikor a tömeg feloszlott, ő pedig Kaleb úrral és az őrgrófnővel indulni készült Elistrand felé, sorban mind odajöttek hozzá a hintó mellé, és részvétüket nyilvánították. A falu népe és az uraságok egyaránt. Hilde pedig bókolva köszönte meg mindegyiküknek, és mentegetőzött, hogy nem tudja megvendégelni őket halotti torral, mert nem számított rá, hogy… Mindenki megértéssel fogadta. Amikor Andreas lépett oda hozzá és kezét erős tenyerébe fogta, Hilde szeme felragyogott. Abba az egyszerű „köszönöm”be, amivel válaszolt, megpróbálta belesűríteni mindazt, amit érzett iránta. Mindenkinek volt hozzá egy-két kedves szava. Az öreg bárónő azt tanácsolta, néhány napot a teljes pihenésnek szenteljen, Mattias pedig elmondta, hogy meg akarta kérni, legyen segítségére fárasztó munkájában ápolónőként, de azután mégis úgy gondolta, nyugodtabb és kellemesebb élete lesz Elistrandon. Hilde meg csak hálálkodott, s szeméből csorogtak a béke és a megkönnyebbülés könnyei. Mattias Meiden tapintatosan átnyújtott neki egy zsebkendőt. Túlesett hát a temetésen, s a hintóban letelepedett Eli mellé, akivel addig nem sok szót tudott váltani, de akiről érezte, hogy biztosan nagyon megkedveli majd.
6. fejezet
VALÓSZERŰTLEN ÁLOMNAK tűnt Hilde számára, hogy Elistrandra kerülhet. A szép, új, nagy ház, a kedves emberek, a gyerekek, akiket megvert a sors, most pedig itt játszadozhatnak a part mögött zöldellő réten… Régebben zsellérkunyhó állt ezen a helyen, a graastensholmi birtok alján, de már régen nem lakott ott senki. Alexander megvásárolta a pompás parti réteket Taraldtól, és házat épített leányának és vejének. Pontosabban építtetett, hisz sajátkezűleg egyetlenegy követ vagy gerendát sem tett hozzá. A Paladinok vagyonából bőven futotta arra, hogy másokkal végeztessék el a durvább munkát. Persze minden Kaleb és Gabriella kívánsága szerint készült. Hildének azonban az is nagyon sokat jelentett, hogy nem kegyelemkenyéren él Elistrandon. Dolgozott, mégpedig nehéz munkát végzett, ami egész napját igénybe vette. De fő, hogy érezte, szükség van rá és hasznát veszik. Nagyszerű érzés volt. Apja házában sem ült ugyan ölbetett kézzel, attól a munkától azonban csak elfásult, és nem járt érte köszönet, se biztatás. Itt senki sem gorombította le, pedig kezdetben elkövetett egy-két kisebb hibát. És itt kibontakoztak rejtett képességei. Az az adottsága, hogy életet teremtsen maga körül, hogy minden cselekedetébe szépséget, szinte már művészi minőséget vigyen. Elistrandon töltött napjainak egyik első éjszakáján azt álmodta, hogy az apja él. Álmában látta önmagát, amint behúzott nyakkal tesz-vesz a házban, egész teste apja panaszos zsémbelésére rendezkedett be. Hideg verítékben fürdött, amikor felébredt.
– Köszönöm neked, Istenem, hogy csak álmodtam – sóhajtotta megkönnyebbülve. Amikor felidézte álmát, megrémült. Voltaképpen nem is tudta, hogy ennyire nem állhatta apját. Hogy a halála ekkora tehertől szabadította meg. Együtt vigyáztak a gyerekekre Elivel. Hamar öszszebarátkozott vele. Eli olyan simulékony volt és önzetlen, úgy tudott örülni minden apró figyelmességnek. Mindjárt felragyogott a szeme, ha csak szólt hozzá valaki. Hilde érettebb, komolyabb természete ellenére remekül érezték magukat egymás társaságában. Eli örvendezett, hogy éppen ővele oszthatja meg a gyerekek körüli munka felelősségét, számára ez biztonságot, megnyugvást jelentett. Hilde ugyan nemigen értette a dolgot, de jólestek neki a szavai. Egy napon, miközben kis bokrétákat állítottak öszsze a réten, s a gyerekek a közelben játszadoztak, Eli elárulta Hildének, hogy szerelmes. – Ne mondd! – csodálkozott el Hilde. Az ő szemében Eli kissé fiatal volt még ehhez. – De bizony! – somolygott Eli. – Ez egy teljesen őrült szerelem! A papának és a mamának be sem merem vallani, mert elájulnának! Milyen csodálatos érzés! És azt hiszem, én is tetszem neki. Egyszeriben érdeklődni kezdett irántam, éppen ettől figyeltem föl rá. Hilde elmerengett. – Te voltál már szerelmes? – kíváncsiskodott Eli. – Most vagyok – mosolyodott el Hilde. – Életemben először. De erről nem beszélhetek, még neked sem. – Miért nem?
– Azt nem nehéz kitalálni. Én senkinek sem kellek, mindig is tudtam, hiszen a pribék lánya vagyok. Meg is békéltem már a gondolattal, hogy egész életemben magamra maradok. De az álmaim az enyémek, azokat senki sem veheti el tőlem. Meg a vágyakozást… – Ó igen, a vágyakozás! – sóhajtott fel Eli és lelkesülten nézett el a hullámok felé. – Olyan gyönyörű, olyan fájdalmas dolog a vágyakozás! Nem gondolod? – De igen. És keserű is. – Keserű? Én úgy képzelem, hogy a vágyakozás a leggyönyörűségesebb dolog. Ha már megkaptuk, ami után vágyakoztunk, akkor a törékeny szépség valahogy elillan. A beteljesülés olyan földhözragadt. Hilde ismét elmosolyodott. – Ez bizonyára attól függ, mi után vágyódunk. – Igen, persze – mondta gyorsan Eli. – Én a kézzelfogható dolgokra gondoltam. – És ha emberekre gondolunk? Mondd, ki… – Jaj, azt nem árulhatom el – suttogta Eli ijedten. – De ígérem, hogy te leszel az első, akit beavatok a titkomba. Mihelyt szerelmet vallott nekem. Furcsán hangzottak ezek az ünnepélyes szavak egy kislány szájából. De Eli már csak ilyen. Csapongó, érzelmes és melegszívű. Gabriellának és Kalebnek sok öröme telt benne, egy percre sem bánták meg, hogy magukhoz vették. Eli hozta a napsugarat az életükbe, körülötte forgott minden gondolatuk. Előfordult, hogy nem értették, kiről van szó, amikor valaki a nevelt lányukat emlegette. Éppoly elszakíthatatlanul hozzájuk tartozott, mintha az édes gyermekük lett volna.
Andreas csaknem mindennap ellátogatott hozzájuk, Hilde azonban nem merte átadni magát a reménykedésnek. Rettegett a csalódás lehetőségétől, amellett el sem tudta képzelni, vagy valaki érdeklődjön iránta. És mégis: hátha ez jelzés? Hogy olyan gyakori vendég a háznál. Gabriella sokat tréfálkozott Andreasszal és azon élcelődött, vajon mi vonzza ide Elistrandra. Ilyenkor Andreas szabályosan elpirult és idegesen nevetgélt. Egyik nap odament Hildéhez és suttogóra fogva hangját, így szólt: – A templomszolga mindenféléket fecseg a faluban. Azt mondja, egy farkasember környékezte meg a kisasszonyt a pajtában. Hildét szíven ütötte a kertelés nélkül kimondott szó: farkasember. Amióta csak Elistrandon lakott, egyfolytában azon igyekezett, hogy száműzze tudatából ezt az emléket. Felnézett a férfi arcába, amely most olyan közel volt az övéhez, hogy megszédült tőle. – Nem tudom, mi volt az, Andreas úr. Mindenesetre eltettem egy szőrcsomót, ami fenntapadt az istálló falán. Idehozzam? – Hát persze! Most mindjárt! Rohanvást indult Hilde a szobája felé. Nehogy megvárakoztassa Andreast! Még itt találja hagyni! Mire visszatért, Andreas Elivel diskurált. Milyen kedves mindenkihez! Izgatottan nyújtotta fel a tüskés, szürke szőrcsomót. – Kaleb! – kiáltotta Andreas. A két férfi az ablakhoz lépett, hogy jobban lásson. Eli ott maradt Hilde mellett, s olyan csillogó szemmel nézett Hildére, mintha összeesküvők volnának. Észre-
vette talán, hogy Andreasba szerelmes? Huncut, titokzatos pillantása erre utalhatott. Nem, az nem lehet… Andreas és Kaleb visszajött hozzájuk. – Hallom, hogy Gabriella nagyon elégedett a kisasszony munkájával – mosolygott Andreas Hildére –, óriási terhet vett le a válláról. – Köszönöm – bókolt Hilde. – No és mi a hely…? – Ehhez én is csatlakozom – szólt bele gyorsan Kaleb. – Jó érzéke van a gyerekekhez. – Kezdetben kissé tartott tőlük, nemde? – kérdezte Andreas. – Igen, mielőtt megismertem őket. Nincs túl sok tapasztalatom a gyerekekkel. Az itteniek szerencsére nagyon aranyosak. – Az az igazság, hogy nagy bestiák, de mostanában mintha már emberi vonásaik is lennének – mondta Kaleb. – Amikor hozzánk kerültek, minden felnőttben ádáz ellenséget láttak, akit meg kell lopni és be kell csapni, hogy talpon maradhassanak. A kis Jonas gyerek még kést is tartott magánál, és aki ellentmondott neki, abba megpróbálta beledöfni. – Tényleg ilyenek voltak? – ámult el Hilde. – Akkor le a kalappal! – Mi is úgy érezzük, hogy jó munkát végeztünk. És amióta a kisasszony megérkezett, majdhogynem földreszállt angyalként viselkednek. No persze az ördögszarvacskáik nem tűntek el, azt nem állítom. Hilde elpirult örömében. Gabriellával nem túl sok közös ügyük volt, az őrgrófnő a gyerekek szellemi épülésével foglalkozott. Hilde mindazonáltal nagyon megszerette a finom arcú, kecses kézmozdulatú, vékony, sudár hölgyet. Kalebet lekötötte a birtok igazgatása, többet nemigen mozdított a gyerekek nevelésén,
mint hogy megtestesítette számukra az apa személyét, és sok kunyerálás után néha megengedte nekik, hogy tartsák a lova gyeplőjét. – Nos, ideje hazamennem – szólalt meg Andreas. – Apám neheztel rám, amiért annyi időt szentelek a négy meggyilkolt asszony ügyének. Hildét bűntudat fogta el. Ó bizony nem sokat töprengett azokon az asszonyokon. De hát annyi minden történt az utóbbi időben, hogy a szíve nem bírta befogadni egyszerre. – Tényleg… hogy áll az ügy? Rájöttek, ki a gyilkos? – Nem. Gustav lánya előkerült. Levelet küldött, hogy munkát talált és elszegődött Östfoldba. Ez a nyom tehát hamisnak bizonyult. – Szóval mind a négyen ismeretlenek? – Igen. És az a babonás várnagy mindent tönkretett azzal, hogy elégette a holttesteiket. Andreason látszott, hogy mehetnéke van, így Hilde nem merte tovább feltartóztatni. Bánatosan nézett távolodó alakja után. A szőrcsomóról hallgattak mind a ketten. Kerülték, hogy szóba hozzák, ez Hildének is feltűnt. Igyekeztek minden másról beszélni. Akkor tehát tényleg farkasszőrt talált! Remélte, hogy kecskeszőr, habár a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy a kecske szőre jóval merevebb, és különben is, hogy kerülhetett volna oda? Félelem hasított belé. Mi történt volna, ha a sírásó egy kicsivel később érkezik? Hol lenne most Hilde Joelsdatter? Mattias Meiden minden nap átjött, hogy megnézze a gyerekeket, és mindig volt Hildéhez egy-két tréfás
szava. Hildének sokat jelentett a kedvessége, és a Mattiasszal való beszélgetés után ugyanazt a megnyugvást és örömöt érezte minden alkalommal. Nagyon rendes ember ez a doktor. Furcsa, hogy még nem nősült meg. Közeledett a holdtölte napja. A falu asszonyai aggodalmasan tekintgettek fel a kerekedő, hűvös korongra. Esténként kiküldték a férfiakat az istállóba, a gyerekeknek pedig megtiltották, hogy kilépjenek a házból. A tömeghisztéria egyre terjedt a faluban. Elszabadult egy farkasember, márpedig akkor senki sem tudhatja magát biztonságban. Hilde gyakran nézegetett korábbi otthona irányába. Elistrandról nem látszott a ház, de tudta, hogy ott áll fent az erdőfedte dombok mögött. Egész életét ott töltötte. Ki sem mozdulhatott a tanyájukról, kivéve, ha bogyót szedni ment az erdőbe. És mégis milyen idegennek tűnt most, milyen végtelen távolinak. Nem vágyott oda. Egyszer majd viszsza kell térnie, ha lejár a megbízatása Elistrandon. A gondolat lehangolta. A tehene egészen jól feltalálta magát új helyén. Társaságra tett szert, átbődülhetett a többiekhez az istálló túloldalára, s ha úgy hozta kedve, pörölhetett a mellette kérődző szomszédasszonnyal. Egyszóval, otthonosan érezte magát. Némi bizalmatlanság után a csirkéket is befogadták. Sőt, került melléjük egy kakas is. Ez ám a boldogság! Rosszabbul állt az ügy a macskával. Nem volt hozzászokva ehhez a nagy nyüzsgéshez. Folyton elbitangolt, vitte a lába az ismerős tájak felé, Hildének azonban eddig mindig sikerült félúton ráakadnia.
Most viszont kámforrá vált. Hilde megemlítette eltűnését Andreasnak, amikor a férfi szokás szerint megjelent délután. – Most az egyszer nem akarok utánamenni. Amíg fogyni nem kezd a hold – mondta. – Ne is, azt jól teszi a kisasszony. Én viszont szívesen felviszem a lóval, ha akarja. Hilde repesve nézett rá, s ebben a pillanatban Andreas mindent megértett. Jaj nekem, Hilde! Ez bizony kínos – gondolta magában. – Nagyon szépen köszönöm – rebegte Hilde ragyogó szemmel. – De nem vehetem igénybe ilyesmire a drága idejét. Azt hiszem, legjobb lesz kivárni, amíg a macska rájön, hogy otthon már vége a jó világnak. Hátha magától is visszajön? – És ha elkapja a róka? – Azt ugyan nem! Máskor is elbánt már rókával. De ha mégsem jönne vissza… Akkor is szeretném megköszönni a kedvességét, hogy felajánlotta. – Nincs mit – mondta Andreas egy árnyalattal tartózkodóbb mosollyal. Hilde bosszankodott saját szavain. Ahelyett, hogy köszönettel elfogadta volna ezt a visszahozhatatlan lehetőséget, hogy kettesben maradhasson vele, egészen összezavarodott, és védekező állást vett fel. Hogy helyrebillentse a dolgot, arról kezdett lelkendezni, milyen pompásan érzi magát Elistrandon. – Nem szoktam hozzá, hogy ennyi figyelmességgel vegyenek körül – mondta bizalmasan. – Voltaképpen nagyon félek az emberektől, de ez a félelem lassan megszűnőben van. Tudja, amikor egyedül éltem odafönn, volt egy képzeletbeli barátom, folyton vele
beszélgettem. Hogy férfi-e vagy nő, azt nem sikerült kiderítenem. Talán egy őrangyal, azoknak nincs nemük, igaz? Vele mindenről tudtam beszélgetni. Kissé hibbantnak tűnhettem, hogy magamban beszélek, de persze csak a macska meg a tehén hallhatta, azok meg nem számítottak. Jaj Istenem, most megint lyukat beszél a hasába! De nem bírt megálljt parancsolni a szavaknak. – Tökéletesen megnyugodtam abban, hogy egyedül fogom leélni az életemet, úgy értem, hogy nem megyek férjhez, épp ezért csodálatos dolog, hogy itt barátokra leltem, úgy értem, nem képzelem azt, hogy valakinek pont én kellenék, szóval így minden rendben is van… Andreas észrevette, hogy Hilde belefulladt a végtelen beszédfolyam örvényébe. Rettenetesen sajnálta. Hogyan segíthetne rajta? Anélkül, hogy Hilde félreértené? Kezét a lány vállára tette. – Mi mindnyájan nagyon megkedveltük, Hilde, és reméljük, hogy sokáig velünk marad. Holnap megint eljövök, és meglátjuk, visszatalált-e a macska. Hilde bólintott. Andreas meleg szavai ellenére úgy érezte, egy dézsa hideg víz zúdult a nyakába. Annyit beszélt, hogy Andreasnak félbe kellett szakítania, különben sosem indulhatott volna a dolgára. Eljátszotta a jóindulatát, amelyet azzal juttatott kifejezésre, hogy majdnem minden nap benézett Elistrandra. Micsoda csúfság! Biztosan elijesztette a fecsegésével! Andreas felszállt a lóra, s miközben elhelyezkedett a nyeregben, nagyot sóhajtott. Nem sikerült találkoznia Elivel, de most egyedül kellett maradnia, hogy gondolkozzon.
Mi a csodát csináljon? Miből olvashatott ki Hilde biztatást? Ámbár nincs szükség túl sok biztatásra, ha az ember szíve választott. Elég bátorítást jelenthetett, hogy olyan sűrűn járt oda. Igyekezett eltitkolni Eli iránti vonzalmát, vigyázott, nehogy a többiek észrevegyenek valamit. Szegény kis Hilde pedig félreértette! Andreast nagyon bántotta a dolog. Hilde azt próbálta ilyen körülményesen a tudtára adni, hogy nem vár el tőle semmit. Andreas azonban, miután éppen most fedezte fel, mennyi gyötrelemmel jár a szerelem, tudta, hogy a reménység gaz áruló, amely nem hagyja kialudni a lángot. Mit tegyen, hogy meg ne sebezze Hildét? Hamarosan, nagyon is hamar ráébred majd, kinek a kedvéért olyan gyakori vendég ő Elistrandon. Eli szemlátomást nem haragudott a buzgó érdeklődés miatt. Ugyanaz a fény csillámlott az ő szemében is, mint az imént Hildéében. Már csak ez hiányzott! Éppen ővele esik meg ilyesmi, mikor a lányok annyira nem érdekelték, hogy egynek sem udvarolt soha. Most aztán tessék : itt van egyszerre kettő is. Ez pont eggyel több a kelleténél. Nem ment haza, fellovagolt Graastensholmba. Mattiast otthon találta, és kérte, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Útközben ugyanis támadt egy ötlete, miként lehetne megmenteni Hilde méltóságát. Kertelés nélkül beszámolt Mattiasnak a történtekről. – Nem találod, hogy Eli túl fiatal hozzád? – kérdezte Mattias. – Nem – felelte Andreas szűkszavúan. – Betöltötte a tizenhatodikat.
– Persze, persze. Bizonyára igazad van, de az én szememben Eli még gyerek. Nehéz ügy ez Hildével. Mattias az íróasztalhoz lépett és dobolni kezdett rajta az ujjaival. – Mit szándékozol tenni? – Te segíthetnél nekem, Mattias. Nem tudnál úgy viselkedni, hogy úgy látsszon, nagyon de nagyon kedveled Hildét? Persze azért annyira nem. Akkor mégsem érintené olyan érzékenyen, ha majd kiderül a dolog köztem és Eli között. Úgy értem, nem érezné azt, hogy… ő senkinek sem kell. Mattias hosszan hallgatott. Úgy állt az íróasztal mellett, mint aki nyársat nyelt. – Szóval én lennék a vicelovag, igaz? – szólalt meg – Ugyan már, micsoda kifejezés! Pusztán csak arról lenne szó, hogy ne érezze magát végképp mellőzöttnek és elhagyatottnak. – És az én vigasztaló karjaimba vesse magát? Andreas végre belátta, milyen képtelen javaslattal hozakodott elő. – Bocsásd meg a tapintatlanságomat, kérlek. Nagyon ostoba ötlet volt, sértő mindkettőtökre nézve. Teljesen megzavarodtam, és az egész ügyet csak a magam szemszögéből láttam. Felejtsd el, jó? Mattias hátrafordult. Máskor oly derűs arcán ezúttal fáradtság tükröződött. – Nem. Azt fogom tenni, amit mondtál. Merthogy Hilde nagyon közel áll hozzám, és nem akarom látni a szenvedését. A mi kettőnk személye, a tied, meg az enyém, ebben a helyzetben másodlagos. Andreas megragadta a kezét.
– Köszönöm, barátom, köszönöm! Én is azon leszek, hogy a lehető legkíméletesebben történjen minden. Hilde nagyszerű teremtés. – Az – mondta Mattias csendesen. – Nagyszerű teremtés. HILDE A PARTON üldögélve figyelte a gyerekeket, nehogy valamelyik a vízbe pottyanjon. Ugyancsak lármásan játszott a három kisfiú meg a két kislány. Előző nap a felnőttek kénytelenek voltak komoly feddésben részesíteni őket, mert a fiúk az egyik kislánnyal fellopództak a pajtához, hogy megnézzék, mije van a szoknyája alatt. Az ügy meglehetős izgalmakkal járt, mert valójában egyikük sem tudta, hogyan fogjon hozzá. A bűnről meg a női méltóságról eldadogott intelmek sora után Kalebnek végül sikerült néhány egyszerű és keresetlen szóval elmagyaráznia a gyerekeknek, miért helytelen, amit tettek. Hilde megpillantotta a part felé közeledő Meiden doktort. Nyomban felderült az arca: a doktorral való találkozás mindig jótékonyan hatott rá. Melegség járta át szívét, elnézve, amint fürgén, mégis óvatosan rakosgatja lábát a fűben, gondosan ügyelve, nehogy letaposson egyet is a korai virágok közül. Ritka az ilyen ember, mint a doktor! Mintha az egész emberiséget a szívébe fogadta volna. Bárki hozzáfordulhat a bánatával, nála megértésre talál. Hilde meglepetésére a doktor letelepedett mellé a fűbe. A gyerekek azon nyomban odarohantak hozzá és a nyakába ugrottak, hogy szinte ki sem látszott a gyerektestek alól. Hilde lecsendesítette és megdorgálta
őket. A gyerekek ímmel-ámmal engedelmeskedtek, és elmentek máshová játszani. – Köszönöm – mondta Mattias és kifújta magát. – Aranyosak, de néha azért kifárad tőlük az ember. – Főleg, aki nem tud nemet mondani, igaz? – mosolyodott el Hilde. – Hát, tényleg nem szívesen mondok nemet semmilyen kérésre. – Ez elég súlyos teher lehet. – Néha bizony az. Hogy van, Hilde? – Mint hal a vízben! Kedves tőle, hogy szakít rám időt és beszélget velem – gondolta Hilde. Úgy helyezkedett el, hogy rálásson az útra. Ha esetleg jönne valaki… – Visszajött a macskája? – Hallott róla a doktor úr? Nem, nem jött vissza. – Várjon még egy kis ideig! – Várok. Azt mondják, ma éjjel holdtölte lesz. Andreas úr pedig megígérte, hogy pár nap múlva felvisz megkeresni a macskát. Vajon észrevette rajta a doktor, milyen gyönyörűség kimondania, hogy „Andreas úr”? Nem, nem valószínű. Némán ül, a gondolataiba mélyedve. Egész jóképű ez a doktor, ha nem is olyan férfias a külseje, mint Andreasé. Vörösesbarna haja lazán keretezi derűs, kissé szeplős arcát, sötét kékeszöld szemében benne fénylik a világ minden jósága. Cseppet sem magas, alig magasabb nála, Hildénél, ha egymás mellett állnak. Hilde gyakran gondolt úgy Mattias Meidenre, mint az Úr egyik angyalára, aki egy időre leszállt a földre, hogy segítse az embereket. – Hány éves is, Hilde?
A hangra Hilde összerezzent. – Huszonhét. Éppen azon a rémisztő napon töltöttem be, amikor a doktor úr meg Andreas úr összeverve hazahozták apámat. Mattias vékonyka bokrétává csippentett össze néhány búzavirágot és átnyújtotta neki. – Fogadja kissé megkésett jókívánságaim és nagyrabecsülésem jeléül! Hilde elfogódottan vette át a virágot. – Köszönöm – mondta nevetve. – De miféle nagyrabecsülésről beszél? Mattias arca komoly volt, csak a szeme csillogott, mintha enyhíteni akarná a kijelentés ünnepélyességét. – Ami a kisasszonyt nem mindennapi lelkiereje és érzékenysége okán megilleti. Ha módom lett volna, udvaroltam volna önnek. – Node doktor úr! – felelte Hilde bizonytalanul mosolyogva. – Ne mondjon ilyet egy olyan egyszerű lánynak, mint amilyen én vagyok. Még fejembe száll a dicsőség. – Komolyan gondolom, Hilde. – Azt… azt nem teheti – mondta Hilde feszélyezetten. – A doktor úr báró, én pedig… a pribék lánya vagyok. – A mi családunk tagjai sosem adtak a címekre. Tudom, hogy a legtöbb nemesi családban a férfi inkább meghal agglegényként, semhogy nőül vegyen egy nem nemesi származású lányt, de tőlünk Meidenektől ez távol áll. Mi, ha szabad ezt mondanom, szívesen kiruccanunk az élet sűrűjébe. Más az, ami visszatart. Hildében felébredt a kíváncsiság, nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Mi az a más? Mihelyt kimondta, érezte, mennyire szerénytelenül hangzik a kérdése. Mintha azt képzelné, csakugyan udvarolhat neki egy báró. A doktor azonban nem zavartatta magát. – Az olyasmi, amiről nem lehet beszélni. A gyerekek elcsitultak. Egy kupacban ültek a földön és azon igyekeztek, hogy trombitaszóra bírják a fűszálakat. Igencsak kellemetlen repedtfazékhangokat csalogattak elő. – Nincs még egy ember, akiből olyan jó férj és apa lenne, mint a doktor úrból – mondta halkan Hilde. – Mindig is csodálkoztam, hogy nem nősült meg. Ugyebár nem egészen fiatal már… – Harminc éves vagyok – nevette el magát Mattias. – Nem tudom, minek nevezné ezt. Aggastyánkornak? – Nem-nem, Isten ments – dadogta Hilde rákvörös arccal. Miért kell neki örökké ilyen baklövéseket elkövetnie! – Nos, velem egész egyszerűen nem lehet együtt élni, tudja, Hilde? – Hogyhogy nem? – kérdezte Hilde, akit egyre jobban érdekelt a dolog. Izgalmasan hangzott. Egy nő számára ez kihívás. – Hiszen a doktor úr tökéletesen kiegyensúlyozottnak tűnik. – Meglehet. Csakhogy ez sokba kerül nekem. Az élet lehetőségébe. Érti? – Nem akarja elmondani? – kérdezte Hilde csendesen és összekuporodott. Csupasz lábfejét szoknyája alá rejtette, karjával átkulcsolta térdét. Mattias habozott, de Hilde megérezte, hogy szeretné bizalmába avatni őt.
– Erről nagyon nehéz beszélni. Tudja, Hilde, volt néhány kellemetlen élményem, jónéhány évvel ezelőtt. Hilde várakozva hallgatott. Tekintetéből, melyet a férfira emelt, rokonszenv áradt. – Mindenki azt hiszi, hogy már régen túljutottam rajtuk. Hogy elfelejtettem őket. Apám és anyám azonban tudja, hogy nem így van. Nappal el tudom nyomni ezeket az emlékeket, éjszaka azonban rámtömek. Éjszakánként rémlátomások gyötörnek, Hilde. Kínlódom, kiabálok álmomban, ráadásul alvajáró vagyok. Anyám egyszer a gát közelében talált rám, és jónéhány más szokatlan helyen is. Hilde sokáig nem szólalt meg. – Milyen emlékek gyötrik? – kérdezte azután. – Be voltam zárva egy bányába. Két hosszú éven át. Amit ott láttam és átéltem, olyan mélyen beleivódott az emlékezetembe, hogy képtelen vagyok szabadulni tőle. És volt egy bátyám, egy féltestvérem, akit nagyon szerettem. Nem, túlságosan fáj erről beszélni! – Pedig talán segít, ha beszél róla. Istenem, de sokszor szerettem volna, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetek! Arról a sok-sok dologról, amit magamban kellett fojtanom. Szegény Andreas úr, amikor elvitt otthonról, csak ültem mellette és beszéltem, beszéltem magamról, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, érti, szörnyen kínos volt, és én rettentően szégyelltem, de nem tudtam fékezni magam. – Azt hiszem, szüksége volt rá, hogy kibeszélje magát. Andreas pedig kibírta. – Egyszóval, megértem önt, mert tudom, milyen terhek nyomhatják az ember lelkét. Nem gondolom, hogy éppen nekem akarja mindezt elmondani, de ha
mégis kitűntetne a bizalmával, ígérem, hogy senki más nem szerez róla tudomást. – Hol tanult meg ilyen szépen fogalmazni, Hilde? És ilyen okosan? Hilde zavarba jött. – Édesanyámtól sokat tanultam. Mindig rá szerettem volna hasonlítani. Úgy hiszem, hogy ha egy ember meghal, nekünk kell átvennünk a legjobb tulajdonságait. Nem szabad hagynunk, hogy ez a jó veszendőbe menjen. – Szép gondolat. Mindketten hallgattak. Talán arra gondoltak, hogy a kuvikember tulajdonságaiból bizony nemigen lenne mit átvenni. – Mi történt a bátyjával? – kérdezte Hilde halkan. – Ő a Jéghegyek Népének egyik szerencsétlen, elátkozott gyermeke volt. Nem tehetett róla. Megpróbált megszabadulni tőlem. Ő volt az, aki… Nem. Nem akarok rosszat mondani róla. Mattias nehezen nyerte vissza higgadtságát. – Bocsásson meg, kérem – mondta Hilde. – Nem kellett volna megkérdeznem. Mindenesetre most már tudom, hogy ön nem az a felhőtlenül boldog, harmonikus egyéniség, amilyennek kívülről látszik. – Nem, a legkevésbé sem. És most már bizonyára érti, hogy nincs jogom megnősülni. Nem tehetem ki a hitvesemet ennek az éjszakai pokolnak. Hilde felélénkült. – Szerintem csodálatos feladat lehet egy asszonynak, hogy csillapítsa az ön nyugtalanságát. A nők már csak ilyenek. Azt akarják, hogy valami értékeset nyújthassanak a férjüknek. És azt hiszem, a szerelem kedvéért bámulatos dolgokat képesek elviselni.
– Azt hittem, nem ismer egyetlen nőt sem – mosolyodott el Mattias. Hilde kissé meggörnyedt ültében. – Valóban nem. De ismerem önmagamat. Mattias rátette kezét Hilde térdére. – Nos, immár tudja, hogy van egy csodálója. És ennyi elég is, azt hiszem. Jobb, ha a dolog ennyiben marad. – Eli beszélt nekem egyszer a vágyakozásról – mondta Hilde merengve. – Szerinte az a legszebb. – Szebb, mint a szerelem? – Azt nem mondta. Ő inkább a kézzelfogható dolgokra gondolt. De azt hiszem, igaza lehet. Én tudom, mi a vágyakozás. Kínzó, fájdalmas érzés, de ugyanakkor gazdagabb lesz tőle az ember. És ön is ismeri, ugye? Tudja, hogyan tölti be a szívünket, mintha csupa üresség venné körül az embert, és minden belül sűrűsödne össze benne: a világ szépsége, az emberi közelség… Minden megvan az ember belsejében, és mégsem tudja elérni. Ön vágyik rá, hogy megossza valakivel a gondjait, de úgy gondolja, nincs hozzá joga. – Igen, valahogy így van. – Igazán kedves öntől, hogy az én személyemre utalt ebben az összefüggésben. Ez nagy örömmel és melegséggel töltött el. Remélem, talál egyszer valakit, aki méltó önhöz. – Úgy érti, nem ön lesz az, Hilde? – Ó nem, semmiképpen sem! Hogyan is említhet kettőnket egy lapon? Már mondtam Andreas úrnak, és most önnek is elismétlem: teljes mértékben kiegyeztem azzal, hogy magányosan kell leélnem az életem. – De a vágyakozást megőrzi?
– Igen. Meg az álmokat. Ezek adják az életem tartalmát. Illetve ez csak régebben volt így, mert mióta Elistrandra kerültem, mérhetetlenül gazdag lett az életem. Olyan boldog vagyok itt! Mattias felállt. – Ezt örömmel hallom. Most azonban mennem kell. Köszönöm a beszélgetést. Hilde is felállt. – Nekem van köszönnivalóm. Szeretném megmondani, hogy ön a legkiválóbb ember, akivel valaha is találkoztam! Mattias elmosolyodott. – Köszönöm, Hilde. Viszontlátásra. A doktor távoztával Hilde összeterelte a gyerekeket, hogy bevigye őket a házba ebédelni. Öntudatlanul mosolygott, amint áthaladtak a réten. Mattias szavai nagyon felzaklatták. A pribék lánya tetszik valakinek? Ő, akinek sohasem voltak barátai! Az utóbbi napok valóságos forradalmat jelentettek az életében. Jól tette, hogy nem árult el semmit Andreasról. Úgysem lehet belőle semmi, csak elszomorítaná vele ezt a drága embert. A szíve mélyén gyanú fészkelt: hátha a doktor csak vigasztalni akarta, vagy felvidítani. Végtére is nem baj, hisz a szavai tényleg végtelen örömmel töltötték el. És tudta, hogy este eljön Andreas. Mondta Elinek. Ha szerencséje van, válthat vele egy-két szót. De ha csak láthatja, az is határtalan boldogság. Milyen gyönyörű is az élet! Sose hitte volna!
7. fejezet A HOLD FELKÚSZOTT a fenyőerdő fölé. Egy ideig élesen kirajzolódtak a fenyőfák csúcsának körvonalai a sárga korongon, azután tovább emelkedett, és immár teljes pompájában díszelgett az éjszakai égbolton. Hilde az ablakánál állt és nézte. Amióta Elistrandon lakott, csodálatos biztonságban érezte magát. Rágondolni is rossz, hogy egyedül is lakhatna fent a szülői házban. Ehhez most végképp nem lenne bátorsága. Ő, akit azelőtt csöppet sem zavart az egyedüllét, újabban fél a sötétben. Habár ez nem is olyan különös. Milyen titokzatos a táj a holdfényben! A sudár borókák hosszú árnyékokat vetnek az Elistrand fölötti domboldalra, a kövek és fűszálak különös rajzolata kilép a háttérből. Hilde nem tudott elaludni a Mattiasszal folytatott beszélgetés után. Nem hitte volna, hogy a doktort ilyen súlyos gondok nyomasztják a ránehezedő emlékek miatt. Ő, Hilde, sok fájdalmas dolgot élt át, de ebben nem volt semmi furcsa. Valahogy úgy képzelte azonban, hogy a gazdagok és előkelőek élete felhőtlenül boldog. Az udvarlást persze csak tréfából mondta a doktor, de az biztos, hogy kedveli őt! Ez a tudat büszkeséggel töltötte el Hildét. Mi ez a mozgás az erdő szélén? Hilde a homlokát ráncolta. Egy árnyék kivált a többi közül és futva közeledett a borókák között. Nem, nem futva, inkább sántikálva, görnyedten.
Talán egy hatalmas kutya? Mi lehet az? Valamilyen állat, de nagyon furcsán viselkedik. Már el is tűnt. Nem! Ott van! Felfelé igyekszik a domb gerincére. Ide-oda cikázva lépked, és szimatol, keresgél. Hildét annyira lefoglalta a látvány, hogy észre sem vette, milyen hangosan kalapál a szíve. Az állat felért a gerincre, így Hilde most jól láthatta alakját. Az iszonyattól földbe gyökerezett a lába. Már értette, miért mozog olyan furcsán. Csak három lába van! Szőrös kutya-, vagy inkább farkasszörnyeteg, hosszú, lompos farokkal. Most irányt változtat, s közeledik Elistrand felé. Felzaklatott képzeletével Hilde érzékelte, az állat őfelé fut. Egész teste megdermedt. Kiáltani akart, de egyedül Eli szobája volt az övé közelében. A többiek az első emeleten, egészen távol laktak. Gabriella pedig halálosan fáradt volt az este… Mielőtt dönthetett volna, mit tegyen, metsző, sikoltásszerű hangot hallott. Az állat megijedt és eliszkolt. Újra nyoma veszett a fák között. Hilde fellélegzett. Vajon a holdfény okozta rémlátomás volt, vagy…? Hilde azonban biztonságban volt egy ház második emeletén, erős ablaktáblák és zárt ajtó oltalmában. És akit nem védtek házfalak? A BÁBAASSZONY HAZAFELÉ tartott, miután újabb emberpalántát segített erre a világra. Szókimon-
dó, józan gondolkodású asszony lévén mit sem törődött a farkasemberről meg a teliholdról terjengő hisztérikus fecsegéssel. Kis darabon az erdőn vitt keresztül az útja, de mivel a hold erős fénnyel világított, jól láthatta az ösvényt. Mi ez a zizegő-csoszogó hang? Már jó ideje hallja. Valaki vagy valami követi őt, az ösvény mellett, az erdőben. Amikor megállt, a lopakodó hang is elnémult. Talán csak a szoknyái susognak, ahogy leérnek a földre a lejtőn? Tovább haladt néhány lépéssel, azután hirtelen megállt. Nem, nem a szoknyái neszét hallotta. Ami követte, nem tudott olyan gyorsan megállni, mint ő. Egy pillanatot késtek a súlyos léptű tappancsok. Ugyan már! Méghogy tappancsok! – Ki az a tökfej, aki ijesztgeti itt a népeket? Gyere elő a világosra, nem félek tőled! – kiáltotta. Mintha a fekete árnyak között egy szempárt látna, amelyen sötéten csillan meg a holdfény. Talán csak képzelődés az egész, de ahhoz túl alacsonyan, hogysem emberi szem lehetne, ahhoz meg túl magasan, hogysem állaté. Egy óriási kutya lenne ott? Az egyházközségben senkinek sincs ekkora kutyája. Az asszony felkapott egy ágat és odavágta. A fák árnyékából fojtott morgás volt a válasz. Erre azután nyakába szedte a lábát. A legközelebbi ház messze volt, ő pedig hirtelen furcsán érezte magát a bőrében. Farkas? Itt a környékükön?
Emberemlékezet óta nem láttak egyet sem. Azonkívül ez a bestia túl nagy volt, legalábbis egy szokványos farkashoz képest. Ejnye, megint milyen sületlenségek járnak az eszében! Egyszercsak megpillantott valamit a szeme sarkával. Egy árnyalattal odébb fordította a fejét – és ekkor meglátta! Az állat kimerészkedett az ösvényre, s nehézkes, bicegő futással eredt a nyomába. Az asszony látta, hogy hiányzik az egyik hátsó lába. Pontosabban csak egy hátsó lába van, nyilván soha nem is volt kettő. Az asszony felsikoltott, s eszét vesztve iramodott le a lejtőn. Megbotlott a szoknyáiban, megpróbálta megemelni, szabadulni akart kötszeres ládájától, a szörnyeteg felé hajította, de nem talált. Végre kiért a síkságra. Istenem, Uram, add, hogy jöjjön valaki! – könyörgött páni félelemben. És a vérfagyasztó állat éppoly váratlanul, ahogy felbukkant, el is tűnt. Bizonyára megijesztette valami. A bábaasszony se nem látott, se nem hallott, csak rohant sikoltozva, míg el nem érte az első tanyát. MÁSNAPRA AZ EGÉSZ egyházközség értesült az esetről. A kovács nem győzte önteni az ezüstgolyóbisokat, annyi parasztnak kellett a flintájába. Biztos ami biztos, ez a legjobb orvosság az efféle pokolfajzatok ellen. A pap óva intette a népet prédikációiban a babonától, de hiába. A bábaasszony csak tudja, mit beszél! És
nem látta-e a kuvikember lánya is azt a bestiát? Többször is! A sírásó is megerősítheti. Aztán meg itt az a négy szétmarcangolt némber. Mivel magyarázza mindezt a tiszteletes úr? A graastensholmiak nem tudták, mit higgyenek. – Itt valami nincs rendjén – mondta Liv panaszos hangon. – Ez egyszerűen sok a jóból. Vagyis inkább a rosszból. Farkasember, boszorkányok, négy meggyilkolt asszony. – Nagyanyának teljesen igaza van – helyeselt neki Mattias. – Tegyük fel, csak a feltevés kedvéért, hogy a farkasember tépte szét azokat az asszonyokat… Ezt azonnal megcáfolhatjuk, mert a farkasember nem temeti el az áldozatát. Nem közlekedik lovasszekérrel, és nem fekteti be a hullákat szép rendben a földbe. Széttépi őket és kész. Még a néphit szerint is. Én nem hiszek az ilyesmiben. – Nem is. De ha tisztán elméletben gondolkodunk, fel kell tételeznünk, hogy az emberfarkas később, amikor újra visszavedlett emberré, ráébredt tettére, és sietve el akarta tüntetni a nyomokat – mondta Tarald. – Jó, de négyszer? – kétkedett Yrja. – És négyük közül senkit sem ismertek a faluban. – Nem értem az egészet – mondta Liv. – Semmit sem értek! – Idővel minden kiderül – zárta le a beszélgetést Tarald. – A kis Hilde mindenesetre most biztonságban van. Szegény gyermek! Mattias ugyan sem kicsinek, sem gyermeknek nem titulálta volna Hildét, egyébként azonban egyetértett apjával. Jó, hogy végre biztos helyre került, kedves emberek közé. Igazán megérdemelte!
NOHA A FÉL FALU puskákkal állt lesben, a következő néhány éjszakán semmi sem történt. Utána pedig már annyira megfogyatkozott a hold, hogy a legtöbben úgy gondolták, elmúlt a veszély. Mások azonban abból indultak ki, hogy a kuvikember Hildéjét meg a templomszolgát fényes nappal látogatta meg szörnyeteg, és jóval holdtölte előtt. Ők tehát kitartóan őrködtek tovább. Hildét nagyon felkavarta a bábaasszony elbeszélése. Szóval mégis létezik farkasember! És őrá, Hildére is szemet vetett. A gondolat olyan kísérteties volt, hogy értelme egyszerűen nem tudta befogadni. A gyerekek is hallották a híreket, és rájuk még rémisztőbben hatottak, mint a felnőttekre. Sokat segítettek nekik Meiden doktor megnyugtató szavai, aki változatlanul minden áldott nap benézett Elistrandra. Jóllehet a gyerekek miatt jött, inkább úgy festett a dolog, mintha Hildét látogatná meg egy kis beszélgetés kedvéért. Hilde rendkívül hálás volt neki ezért. Andreasszal ellenben alig váltott szót. Minden nap eljött és minden nap egyformán barátságosan üdvözölte őt, de valami megmagyarázhatatlan változás állt be a magatartásában vele szemben. Hilde nem tudta kitapintani, mi az. Nem lévén kezdeményező alkat, csak várta a fejleményeket, és örült, ha láthatta. Többre nem áhítozott. Andreas vágyálom volt, elérhetetlen, és éppen ettől olyan érdekes. Egy napon – Hilde éppen a lépcsőn jött lefelé –, feszült izgalom érződött a ház levegőjében. Gabriella zavartan nevetgélve jött felé, tenyerével kipirult arcát hűsítve.
– Ó, kedves Hilde, mitévők legyünk? Ez teljesen hihetetlen, egészen meg vagyok zavarodva. – Miért, mi történt? – kérdezte Hilde bizonytalan mosolyra húzva száját. – Képzelje, Andreas megkérte Eli kezét! Ez mégiscsak… Gabriella azonban cseppet sem látszott mérgesnek, inkább döbbentnek, mint aki képtelen felfogni a történteket. Hilde megtorpant, kezével erősen belekapaszkodott a lépcsőkorlátba. Nagyot nyelt, hogy mondjon rá valamit, de nem jött ki hang a torkán. Gabriella mindebből semmit sem vett észre. – Most éppen bent van, Kalebbel beszél. Eli pedig felrohant a szobájába, és nekem fogalmam sincs, hogyan vélekedik erről az egészről. Hilde egyszerre napnál is világosabban látta a dolgot. Hogy lehetett ilyen vak? Légvárat épített a vágyaiból, végig a saját vágyálmából indult ki, és nem látta, mi zajlik az orra előtt. Nagy nehezen visszatért a hangja. – Azt hiszem, Eli nagyon boldog – mondta uralkodva hangja remegésén. Nem vette észre, hogy Andreas és Kaleb időközben kijött a hallba. Folytatta, immár határozottabb hangon: – Eli meg én már beszélgettünk erről. Tudom, hogy ez a leghőbb vágya. Milyen könnyen ki tudta mondani ezeket a szavakat! Pedig az első pillanatban úgy érezte, kardcsapásként vág lelkébe a fájdalom. De rögtön utána meg is szűnt! A nyughatatlanság és a felajzottság, ami az utóbbi hetekben úrrá lett rajta, egyszeriben szertefosz-
lott, és kellemes nyugalom vette át helyét. Mindig is tudta, hogy Andreas sosem lehet az övé. Ekképpen a vágyálom nem volt más, mint édes gyötrelem. Most szabad. És tiszta szívéből kívánta, hogy Eli boldog legyen. Andreas meghökkent. Könnyekre számított, arra, hogy Hilde felront a szobájába és bevágja az ajtót. Ekkorát tévedett volna? Ilyen beképzelt lenne? Hilde észrevette a két férfit. Higgadtan és örömmel nyújtott kezet Andreasnak. – Gratulálok! – mondta meleg hangon. – Valaki most nagyon boldog! Andreas megköszönte. Ostobán érezte magát. Hogy ő mekkora tökfilkó! Képes volt elmenni Mattiashoz és kitenni egy ilyen kínos beszélgetésnek. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy Mattias itt áll Kaleb mögött az ajtóban, tudniillik ő is részt vett a „mint férfi a férfival” beszélgetésben.. Andreas látta, hogy Mattias érdeklődéssel figyeli Hildét. Ő is meglepettnek látszott, s ezen nem is volt mit csodálkozni, azok után, ahogy Andreas előadta neki a szegény Hilde boldogtalan szerelméről szóló történetet. Ennyire azért nem lehet jó színésznő senki – gondolták magukban mindketten. Hilde szemmel láthatólag nem szerelmes Andreasba. Ennek megkönnyebbülést kellett volna kiváltania mindkettőjükből, Andreas azonban igazság szerint csalódást érzett. Sértette a hiúságát. Elég nagyvonalú volt azonban ahhoz, hogy megmosolyogja önmagát.
Előkerült Eli is, meghallgatni szülei döntését. Félszegen és szorongva lépdelt le a lépcsőn, de a szeme ragyogott. – Hilde szerint nagyon boldog vagy, Eli – fordult felé Gabriella. – Igaz ez? – A papa… igent mondott? – suttogta Eli. – Csakis rajtad áll, Eli. A kislány egy percig szótlanul állt, szinte áhítatban, azután Kalebhez rohant és átölelte a nyakát. – Köszönöm! Köszönöm, drága papa! Ugyanez a szertartás Gabriellával is megismétlődött. – Olyan rendes tőletek, hogy nem néztek gyereknek! – lelkendezett, és úgy nézett ki, mint egy tízéves gyerek. – Tudjátok, az én szívem felnőtt érzéseket rejt! – Tudjuk – mosolyodott el Gabriella. – Csak nagyon megleptetek bennünket. Egyszeriben lett egy vejem, aki egy évvel idősebb nálam. Vigyázz Elire, Andreas! – Hiszen ismersz, Gabriella. Jól meggondolom minden döntésemet. Most pedig tudom, mit akarok! – Hűha, ez igen! – nevetett Hilde. – Én meg épp meg akartam kérni Andreas urat, hogy segítsen megkeresni a macskámat. Ebből már nem lesz semmi. – De! De! Máris indulunk – mondta Andreas lovagiasan. – Most? Nem vagyok én olyan szívtelen! – Hadd kísérjem el én, Hilde – ajánlkozott Mattias. – Mehetünk lóháton, akkor hamar visszaérünk. – Én még soha életemben nem ültem lovon – ijedezett Hilde. – Nos, akkor gyalog megyünk!
– Node bizonyára… – Semmi szerénykedés! Vagy én nem felelek meg, csak Andreas? – Ó, dehogynem! Akkor megköszönöm szépen. Már megint pukedlizett egyet. Jaj, de kínos! Átvágtak a réteken, elhagyták a templomot is. – Mondja Hilde, szerelmes volt Andreasba? – kérdezte Mattias, ajtóstul rontva a házba. Mit válaszolhat az ember egy ilyen kérdésre? Talán egy féligazságot. – Nem, azt nem mondanám. Inkább a férfiakba általában szerettem bele. Ön tudja, hogy egyedül éltem ennyi éven át. Vágyakoztam valami után, amit sosem éltem át. És akkor belép az ajtón egy mesébe illően szép fiatalember. Ez a látvány elkápráztatott, megbabonázott. De ha ön jött volna elsőként, ugyanúgy megbabonázott volna. – Tehát úgy érti, bármelyik férfi? – Azt azért talán nem. Nem, ez nem nevezhető szerelemnek. Hanem csodálatnak. Meg az én örökké tartó vágyódásomnak. – Azt mondja, hogy ez a vágy sosem teljesül be? – Nem, de hát ez természetes. – Miért volna az? Nem marad egész életére a pribék lánya, Hilde! Az apja emléke lassan feledésbe merül, ha az emberek megtapasztalják, hogy saját arca, saját értéke van. Márpedig ez az érték rendkívüli. Útjuk felfelé, az erdő irányába vezetett. A két szántóföld közötti árok mentén mentek, a gabona felért a mellükig. Hilde felkacagott.
– Furcsa látványt nyújthatunk. Két mozgó fej és váll a rozstengerben. – Tényleg. – Köszönöm a kedves szavait – mondta Hilde elkomolyodva. – Szeretnélek megkérni, Hilde, hogy ezentúl tegeződjünk. Hallani sem bírom ezt a doktorurazást. Tőled nem. Hilde kecsesen fejet hajtott, jelezve, hogy elfogadja. – Gyakran beszélsz a vágyakozásról – mondta Mattias. – Mindig vágyódtál? – Persze. De ahogy felnőttem, az álmaim jellege megváltozott. – Igen, ezt értem. Én is sokat álmodoztam. – Tényleg? – kérdezte Hilde és olyan hirtelen fordult Mattias felé, hogy majdnem egymásnak ütköztek. Mattias elmosolyodott. – A te álmaid milyenek? – Ilyesmiről nem lehet beszélni. – Dehogynem, nagyon is lehet. Ne felejtsd el, hogy orvos vagyok! – És az orvosok ilyen tekintetben különböznek másoktól? – Nem, azt nem hiszem. Maguk mögött hagyták a szántóföldet, kiértek az erdő peremére. A rozstáblák hullámzó tengerként ringatóztak a könnyű nyári szélben. – Pihenjünk egy kicsit, üljünk le ide a fűbe! – indítványozta Mattias. Letelepedtek. A júliusi virágok valóságos özöne vette körül őket: harangvirág, lóhere, százszorszép,
veronika, szurokszegfű, pajzsika, gólyahír, fényes fürtű bükköny. Hilde feszült volt és merev, hisz teljesen szokatlan helyzetben találta magát, s a férfi kérdései sem könynyítették éppen meg számára. – Beszéljünk az érzéseidről, egy magányos felnőtt nő érzéseiről! – Nem, ne beszéljünk! Miért akarod ismerni őket? – Mert kedvellek téged és érdekelsz! Hosszú éveken át robotoltál végtelen türelemmel és elképesztő önuralommal az apádért, akit a legnagyobb jóindulattal sem lehet könnyű esetnek nevezni. Pedig te egyáltalán nem ilyen vagy, Hilde! – Honnan tudod? – kérdezte Hilde kedvetlenül. Mattias ráemelte kékeszöld szemét, amelyből annyi szeretet sugárzott minden emberi lény felé. – Kedvesem, látszik rajtad, hogy úgy fel vagy töltődve, mint egy viharfelhő, amely mindjárt szétrobban a benne feszülő erőktől. Izzik az egész lényed. Látszik a szemeden, az arcod szigorú vonásain, feszült, hárító tartásodon és nem utolsósorban a járásodon. Tudod, a járásod annyi érzékiséget árul el, hogy aligha mernélek kiengedni a falu sóvár férfinépe közé. Hilde a térdére hajtotta fejét, hogy elrejtse arcát. – Nem szabadna ilyeneket mondanod. – De igazam van, ugye? Hilde nem válaszolt. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg. – Én nagyon keveset tudok a… mondjuk így: szerelemről. Meg is ijeszt. – Jesperre gondolsz? Arra, amit ő csinált? Újabb hallgatás. – Igen. Arra gondoltam.
Hilde váratlan hevességgel fordult Mattias felé: – Veled beszélhetek erről, mert te orvos vagy és annyi nyomorúságot láttál már, és mert annyi mindent megértesz, és mert… szétfeszít belülről valami, amit nem értek! – Pontosan erre céloztam, Hilde. Aggódom érted. Féltelek, nehogy egy ilyen Jesper-féle rávegyen, hogy elveszítsd a gátlásaidat és kitörj, mint egy vulkán. Hilde ismét félrefordította fejét. Nem tetszett neki, hogy a férfi így keresztüllát rajta. Jesper otromba közeledése olyan dolgokat váltott ki belőle, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartott volna. Ez a Meiden doktor túl sokat tud. – A szerelem sokkal-sokkal több, mint amit Jesper akart tőled. A szerelem szédítően gyönyörű lehet, érzékfeletti, olyan tiszta, hogy az angyalok is nyugodtan elfogadnák. – Tudom. Ilyen volt az álmaimban… néhány évvel ezelőttig. Akkor éreztem meg, hogy más arca is van. – Történt valami… különös? – Nem. A falubeli fiatalok táncoltak a tisztáson, őket figyeltem. Nagyon vágyódtam közéjük. Vágytam rá, hogy valaki magához szorítson. Nagyon egyedül voltam akkor, Mattias. Reménytelenül magányos. – Örülök, hogy Mattiasnak szólítottál – mondta mosolyogva a férfi. – És… te? – kérdezte Hilde, s most újra rá mert nézni Mattiasra. Te átélted a szerelmet, hogy ilyen szépen tudsz beszélni róla? – Nem, nem éltem át. Ahogy már mondtam neked, nem akartam belerángatni egy nőt az életembe. De a
hiánya időnként nagyon fáj, azt nem tudom megakadályozni. – Ismerem ezt az érzést – mondta Hilde. – És mostanáig sosem voltam szerelmes. Hogyhogy mostanáig? Hilde összerezzent. – Igen, Hilde, úgy értem, ahogy mondom. Ezért tettem föl neked ezeket a kínos kérdéseket. Azt hiszem, nagyon hasonlítunk egymásra, ami a tapasztalatlanságunkat illeti. De kettőnk közül te vagy az erősebb. – Hogyhogy? – kérdezte döbbenten Hilde. Mattias felállt. – Mert te érzelmileg nem kötődsz úgy hozzám, mint én hozzád. – Azt nem tudhatod – felelte Hilde és ő is felállt. Mattias a szemébe nézett, de Hilde arca kifürkészhetetlen volt. – Őszintén szólva magam sem tudom – tette hozzá némi habozás után. – Nos, ez legalább nem a halálos döfés – mosolygott Mattias. – Most pedig nem kínozlak több buta kérdéssel, nyugtod lesz tőlem. Csak azt akartam, hogy tudd, engem bármikor megtalálsz, ha kikívánkozik belőled valami. Azt akarom, hogyne légy magányos, Hilde! Ne menj máshoz, ha úgy érzed, szétéget belülről a tűz. Adj nekem esélyt, hogy bebizonyítsam, mennyire fontos vagy nekem! Mindezt mosolyogva mondta, de a szeme szomorú volt, és nagyon megindultnak látszott. Hilde sejtette, hogy nagy erőfeszítésébe került így megnyílnia egy másik ember előtt, aki sosem mutatott iránta különösebb érdeklődést.
Amikor az utolsó meredek lejtőn baktattak fel, Hilde természetes mozdulattal kezét nyújtotta a férfinak, mert nem akart lemaradni tőle. Ez az egyszerű mozdulat annyira meghatotta Mattiast, hogy majdnem könnyek tolultak a szemébe. Bensőséges örömmel és hálával szorította meg Hilde kezét. Hilde szólongatta a macskát, de az nem került elő. – Nincs is itthon? – kérdezte csalódottan. – Előbb kellett volna érte jönnöm. – Nem jöhettél előbb. Majdcsak meglesz. Letelepedtek a tornácra. – Nem akarsz bemenni? – kérdezte Mattias. – Nem. – Ugye nem szeretsz itt lenni? – Gyűlölöm ezt a házat. Nem is tudtam, hogy enynyire irtózom tőle. – Pedig egészen idilli a környezet. – Úgy találod? Ez az ijesztő fekete fenyőerdő, amely szinte agyon akar nyomni, hogy visszafoglalja magának az elrabolt helyet? Meg azok a fák között meglapuló rémségek, és az a sok rossz, amit idebent el kellett viselnem, az állandó küszködés, hogy távol tartsam a nyomort és a piszkot, a keserűség és a megaláztatások, amiket magamba fojtottam… Hilde szenvedélyes szavakkal beszélt, s Mattias megértette, hogy ezek is olyan érzések, amelyek évek óta mardossák belülről. – Ne haragudj, hogy éppen terád zúdítom az egészet, igazán nem ezt érdemelnéd. De olyan ez, mint amikor egy gát átszakad. Elmesélte, hogy nemrég azt álmodta, az apja él, és milyen boldogság volt arra ébredni, hogy csak álmodta az egészet.
– Szégyellem magam, Mattias. Mattias gyengéden megsimogatta az arcát. Hilde hangtalanul felzokogott. – Vigyázz, mindjárt elsírom magam – mondta gombóccal a torkában. – Épp eleget bőgtem a temetésen. – Senki sem róhatja fel neked. – Csakhogy nem a gyász miatt sírtam! – heveskedett Hilde. Valami arra késztette, hogy kíméletlenül kiszolgáltassa magát. – Hanem a meghatottságtól… hogy mindannyian olyan rendesek voltatok hozzám. – Kedves Hilde, egyenesen örömünkre szolgált, hogy rendreutasíthattuk azt a mocskolódó népséget Hilde visszatért oda, ahonnan beszélgetésük kiindult. – És a legutóbbi események óta…, hogy megtaláltam apámat… a gerendán lógva, meg ami azután történt, azóta ez a hely számomra kibírhatatlan. Hol a fenében mászkál az a nyavalyás macska? – csattant fel ingerülten. Mattias elmosolyodott. Megértette, hogy Hilde tűkön ül. – Tudtam, hogy te egy puskaporos hordó vagy. Megnézzem az istállóban? – Igen, köszönöm… Hilde is átment Mattiasszal az udvaron, de nem lépett be az istállóba. Megállt a nyitott ajtóban, félig bent volt, félig kint. – Tigriscsíkos a bundája? – kiáltott ki Mattias odabentről. – Igen. – Itt ül a „nyavalyás” macskád. Kétlem, hogy hagyja magát megfogni.
Hilde villámgyorsan bement és kihozta. A macska lustán cipeltette magát, lábát lógatva, mint egy közönyös foglyul ejtett sárkány a királyfi vállán. – Menjünk innen! – mondta Hilde idegesen. Kint az úton alaposan leszidta a macskát: – Ha még egyszer ideszöksz, úgy kell neked. Akkor felmondom a barátságunkat. Jóval odább, már a sík részen újból megszólalt: – Bocsáss meg, hogy káromkodtam, Mattias! Előjött a rosszabbik énem. Most a legrosszabb oldalamról is láthattál. Nem is hittem volna, hogy ilyen közönséges tudok lenni. – Teljesen megértelek, Hilde. Káromkodj csak, ha szükségét érzed, az könnyít a terheden! – Rendes vagy… A macska sértetlen. És teljesen nyugodt – jegyezte meg Hilde elgondolkodva. – Igen. Nincs itt már semmi ijesztő. – De van – felelte halkan Hilde. – Tizenhat évnyi megaláztatás. Mattias megsimította Hilde gyönyörű, hosszú haját. A macska zöld szemével rájuk bámult és csendben kimeresztette karmait.
8. fejezet A FARKASEMBER MIATTI izgalmak lassan lecsillapodtak, ahogy múltak a hetek. A várnagy időnként megjelent, hogy újabb kihallgatásokra kerítsen sort, de a négy boszorkány ügye megfeneklett. Újabb esemény nem történt.
Legalábbis, amíg a telihold fel nem kúszott a fekete augusztusi égboltra, hogy beragyogja fényével. Némelyik férfi újra elfoglalta leshelyét a padlásablaknál, a legtöbben azonban már feladták. Ha nem történik semmi, akkor mindjárt nem olyan izgalmas a dolog, s a fáradtság is megkövetelte a jussát. Ekkor egy napon ismeretlen férfi tűnt fel a faluban. Messziről érkezett, nem volt sem öreg, sem fiatal, sem alacsony, sem magas. Tetőtől talpig fekete öltözetet viselt, és azt mondta, a hatósággal akar beszélni. Nos, kissé bajos volt eldönteni, ki is a hatóság az egyházközségben. A várnagy ugyebár a szomszéd településen lakott, járásbíróság pedig Dag Meiden báró ideje óta nem működött a faluban. Mivel éppen istentisztelet folyt a templomban, azt tanácsolták az idegennek, hogy várjon, amíg kijön a nép Isten házából. Lesz ott pap is, nemesember is, meg egy Kaleb nevű, aki a törvények tudója. Kaleb ugyanis most az egyszer betette a lábát a templomba: hallani akarta, hogy a pap kihirdeti Elit és Andreast. Válogatott csapat állta tehát körül a jövevényt a templomdombon, hogy meghallgassa mondandóját. – A húgomat keresem, miatta jöttem ide – mondta az ember. Kaleb és Andreas összenézett. Gyorsan vágott az eszük. Megvolna az első nyom? – A húgát? Mi a neve? – kérdezte Kaleb türelmetlenül. – Augustine Fredriksdatter. Egy agderi nagygazda özvegye. Mindenki a fejét rázta. A pap is. – Miből következtet arra kegyelmed, hogy itt lehet? – tudakolta Andreas.
– Levelet küldött Krisztiániából – válaszolta az idegen. – Graastensholm egyházközségbe készült utazni. – Ez mikor volt. – Áprilisban. – És azóta nincs híre felőle? – Nincs. Kaleb karonfogta az ismeretlen férfit. – Nagyon fontos adalékkal szolgált nekünk. Jöjjön velünk a házamba, kap egy kis harapnivalót, azután közösen megbeszéljük ezt a dolgot. – Szóval tudnak valamit a húgomról? – Kegyelmed érdekében remélem, hogy nem. Mert ellenkező esetben szomorú hírt kellene közölnünk. De most induljunk a hintóhoz. Fél óra múlva mindnyájan Elistrandon ültek a szalonban. A pap is velük tartott, s eljött mindenki a Hársfaligetből és Graastensholmról, miután amúgyis Eli és Andreas eljegyzésének megünneplésére készültek. Kaleb elküldött egy embert a várnagyért. – Azt mondja, négy halott asszonyt találtak? – sápadt el az idegen. – És az egyházközség lakosai közül senki sem ismerte őket. A mi nagybecsű várnagyunk, amilyen körültekintő, elégette a tetemeket, még mielőtt bármilyen módon azonosítani lehetett volna őket. – Tényleg elégette őket? – Sajnos igen. Mondja csak, volt valami köze a húgának a boszorkánysághoz? – Isten mentsen! Az idegen szemlátomást megütközött ezen a feltételezésen.
– Április… – töprengett Andreas. – Akkor ő lehet az, akire elsőként rábukkantunk. Akinek nekimentem az ekével – gondolta, de ezt már nem tette hozzá. – Nem tudhatjuk, hogy a kegyelmed húga, Augustine Fredriksdatter köztük volt-e – mondta elgondolkodva Are. – De a feltevés kézenfekvő. Are fejedelmi pózban ült Kaleb legjobb karszékében. Valódi pátriárka a hosszú, fehér szakállával és hajával. Fiatalosan sűrű hajában megmaradt néhány fekete csík. Liv is megőszült, de mivel az ő haja eredetileg vörös volt, a fehér szín egészen más árnyalatát vette fel, mint az öccséé. Pompás szakálla ellenére Are nem hatott öregnek. Tartása egyenes volt, szeme fiatalosan élénk, habár életének tragédiái nyomot hagytak bánatos tekintetében. Mattias, aki csaknem mindvégig Hilde szemét kereste a magáéval, higgadtan szólalt meg: – Nekem azonban sikerült megszemlélnem a halottakat az esti szürkületben. Legalábbis annyira, hogy a külsejük többé-kevésbé megragadjon az emlékezetemben. Vajon hogy csinálta? – gondolták magukban a többiek. Nem sok emberforma vonás maradt azokon az arcokon! – Andreasnak igaza van – folytatta Mattias –, hogy az az asszony nem lehet, aki utoljára került a földbe! De az előző annál inkább. A fennmaradó kettő pedig a földben telelt át. Ugye a kegyelmed húga kissé már őszült? – Igen, úgy van? – És választékosan öltözködött?
– Igen, mindig! A húgom jómódban élt, a férje után. A többiek egymásra néztek, az jutott eszükbe, hogy talán ez volt az indítóok. – Ha jól emlékszem, hiányzott egy-két foga az alsó állkapcsán. A férfi előredőlt a széken. – Pontosan! Biztos, hogy Augustine volt az! Ismét visszadőlt a kanapéra. – Szóval akkor mégis meghalt! És ilyen tragikus módon… – Segít nekünk megtalálni a gyilkosát? – kérdezte Andreas. – Magától értetődik! Ha segíthetek valamiben… – Egészen biztosan segíthet. Mit írt a húga Krisztiániából? A férfi zavarba jött. – Nos, ez kissé kínos ügy… Nem nagy öröm elmesélni. – Számíthat a diszkréciónkra – mondta Brand. – Köszönöm. A húgom és én mélységesen különböző véleményen voltunk az utazása célját illetően… Nos, sógorom halála után Augustine gyakran érezte magát egyedül. A legszebb korban lévén, tekintélyes vagyon birtokában… nos, szeretett volna újra férjhez menni. A környékünkön nem voltak szóba jöhető férfiak, mi ugyanis tehetős emberek vagyunk, és ugyebár egy bizonyos színvonalhoz a húgom ragaszkodott volna. – Ezt megértjük – biztatta Liv. – Nos, úgy esett, hogy Augustine hallotta a hírét egy hölgynek, aki Krisztiániában él, és hogy is mondjam… nos, kapcsolatokat közvetít. Roppant diszkréten
zajlik a dolog, kifogástalan módon, semmi erkölcsbe ütköző fel sem merülhet. – Igen. Én is hallottam már erről a hölgyről. Nem madame Svanénak hívják? – kérdezte Matilda. – De igen. Madame Svane a neve. A húgom pedig elutazott a fővárosba, és felkereste. Tiltakozásom ellenére. A férfi láthatólag nagyon feszengett. – Egy darabig Krisztiániában maradt. Azután megkaptam a levelét, és ez az utolsó hírem felőle. Sokáig kutattam utána Krisztiániában és másutt is, de hiába. – Ami mármost a levelet illeti – vette át a szót Andreas –, emlékszik kegyelmed, mi állt benne? – Elhoztam magammal – felelte a féri és a zsebeiben kezdett kotorászni. – Hát ez nagyszerű – örvendezett Andreas. – Nem kellene mégis megvárnunk a várnagyot? – javasolta Tarald. – Azt a tökfejet? – háborgott Brand. – Éppen eleget ártott már az ügynek. Majd összefoglaljuk neki a lényeget, utólag. Hallhatnánk a levelet? – Igen. Augustine ezt írja: Kedves Bátyám! Vizitáltam a kitűnő madame Svanénál, aki mondhatom, originális fenomén. Mindazonáltal végtelenül hercigen viselkedett, s miután konstatálta, hogy nálam kizárólag a legnívósabb személyeknek van sansza, kommendált három abszolút korrektnek tekinthető urat is, hogy választhassak. Te jóságos ég, micsoda nyelvezet! – gondolták többen a jelenlévők közül. Kettővel már találkoztam, de egyikük sem igazán a gusztusom szerint való. Ellenben ma megismerkedtem
egy maximálisan potens úrral, aki kifogástalan gentleman, és igazán prominens famíliából származik. Ilyenformán holnap délután elutazom Graastensholmra, közelebbről megvizsgálandó egy esetleges frigy lehetőségét az illetővel. Hintóval jön értem, így végre megszabadulok ettől a mizerábilis kvártélytól. Mihelyt a dolog definitive eldől, hazautazom. Ne felejtsd el a… Nos, innentől már triviális intelmek következnek – mondta az idegen és zsebre tette a levelet. – Hm… Ez végre egy világos nyom! – állapította meg Brand. – Azóta bizonyára felkereste kegyelmed madame Svanét? A férfi lehorgasztotta a fejét. – Nem, nem kerestem fel. Mint említettem, mélységesen elleneztem, hogy a húgom látogatást tegyen egy ilyen műintézményben, és nem óhajtottam betenni a lábam az illető hölgy otthonába. Ezért egyenesen ide utaztam. Andreas felállt. – Hát akkor mire várunk? Kaleb! Mattias! Most azonnal ellovagolunk a fővárosba! Eli tekintete felhős lett. – Te Andreas! Nem a kézfogótokat ünnepelni gyűltünk össze? A tiédet, a mátkáddal. A tiszteletes úr is eljött… – emlékeztette fiát Matilda. – Dehogynem – mondta Andreas és leült Eli mellé. Nagyon szégyellte magát. – Bocsáss meg, kedvesem, túlságosan belelkesedtem. Eli elmosolyodott és megszorította a kezét. – Ti hárman igyekezzetek az evéssel – tanácsolta Gabriella. – Ha még ma be akartok érni a városba, rövidesen el kell indulnotok. Márpedig mindannyian
olyan kíváncsiak vagyunk az utazásotok eredményére, hogy nem bírunk holnapig várni. Mi többiek még elüldögélhetünk az asztalnál hármótok elmenetele után is. – És mi lesz a szép hosszú beszédemmel? – panaszkodott Kaleb. – Arról, hogy nem veszítjük el a lányunkat, hanem kapunk hozzá egy fiút is, meg még amit ilyenkor mondani szokás? – Majd rövidre fogod! – ajánlotta Gabriella. – Nem árt, ha tartalékolsz valamit az esküvőre is. Ha már az asztal alá ittad az egész násznépet, megtarthatod a maratoni beszédedet a falaknak. – Jó, igazad van. Legjobb lesz most rögtön elindulni. Az idegen ember felállt, néhányszor megköszörülte a torkát, azután belefogott a mondókájába: – Jó lenne, ha egyúttal annak is utána tudnának járni az urak, hogy… A helyzet az, hogy Augustine elég tetemes összegű készpénzt vitt magával… És miután én vagyok az örököse… Kibújt a szög a zsákból! – Természetesen – válaszolta kurtán Kaleb. – De attól tartok, arra már… rátette a kezét valaki. Az a bizonyos graastensholmi illetőségű gáncs nélküli lovag. A férfin most tényleg látszott, hogy szenved. – Ragaszkodtok hozzá, hogy éppen most utazzatok Krisztiániába? – kérdezte Liv aggodalmasan. – Azt mondják, iszonyú pestisjárvány tombol Koppenhágában és bármikor felütheti a fejét Krisztiániában is! Talán már el is ért oda. – Én semmit sem hallottam – mondta Mattias. Liv a kezét tördelte.
– Nagyon aggódom Ceciliáért és a családjáért. Alig alszom éjszaka. – Gabrielshus messze van Koppenhágától, nagymama – mondta Gabriella. – És apáék nagyon óvatosak. Gondolniuk kell immár a kis Lenére is. – Biztosan nincs veszély – nyugtatgatta nagyanyját Mattias is. – Én azonban nem tarthatok veletek, Andreas. Megígértem néhány embernek, hogy délután megnézem a beteg gyerekeiket. Kanyarójárvány van a faluban, és az idén elég súlyosnak látszik. – Természetesen elsősorban rájuk kell gondolnod. Kalebbal ketten is el tudjuk intézni. – Akkor veletek együtt itthagyom a terített asztalt – folytatta Mattias. – Sajnálom, kedves Eli, hogy tönkretettük a napodat. De később bepótoljuk! Most pedig emelem poharam az ifjú pár egészségére! Még ki sem ürítették poharukat, amikor bekopogott az a napszámos, akit Kaleb elküldött a vámagyért. Jelentette, hogy a várnagy nincs otthon, de a házvezetőnőjének azt mondta, másnap reggelre visszajön. A HÁROM FÉRFI ŰRT hagyott maga után távozásával. Hildének legalábbis nagyon hiányoztak. És már nem Andreas hiányzott neki leginkább. Nem mintha egyenes úton átvitte volna érzéseit Mattiasra. Erről nem lehetett szó, hisz ilyen hirtelen fordulatot nem vesznek az ember vonzalmai. Jó érzés volt azonban tudni, hogy valaki törődik vele, és Mattias Meidennél alkalmasabb őrangyalról nem is álmodhatott volna.
Ejnye, már megint angyalnak nevezi! Pedig jól tudja, hogy nagyon is emberi lény, az egyszerű halandók gyarló igényeivel, vágyaival, fogyatékosságaival. És mégis: csodálatos ember! Hilde az ablakból nézte, amint eltűnik alakja a dombok mögött, s önkéntelenül elmosolyodott. Mielőtt végképp elvesztette őket szem elől, a három férfi megállította a türelmetlenül toporgó lovakat, és rövid tanácskozás után búcsút intett egymásnak. Kaleb Andreasszal keletnek indult el, a kövesút felé, Mattias pedig az erdei falu irányába. AUGUSTINE FREDRIKSDATTER bátyjától megkapták madame Svane címét. Késő délután érkezett meg a két lovas Krisztiániának ebbe a jómódú emberek lakta utcájába. A madame személyesen nyitott nekik ajtót. Bepúderezve, illatosan és elegánsan, akár egy királyi naszád. Ruhájának bársonyanyaga ugyan kissé már megfakult, mindamellett kifogástalanul finom úrinő benyomását keltette. Házában mindenből a disztingváltság, műgond és gazdagság levegője áradt. Egy jól jövedelmező üzlet külső jelei. – Mivel szolgálhatok az uraknak? – kérdezte selymes-puha hangon, melyből csupa megértés sugárzott feléjük – Néhány kérdést szeretnénk Önnek feltenni, madame – felelte Kaleb, ugyanis megállapodtak, hogy ő viszi majd a szót. Idősebb is Andreasnál, no meg ismeri a törvényt.
– Parancsoljanak az urak! Bizonyára néhány tiszteletreméltó úrhölggyel óhajtanak ismeretséget kötni. Mármint házasság céljából, természetesen. – Ó nem, köszönjük szépen. Valóban sok jót hallottunk a madame segítőkész fáradozásairól, minket azonban egy kellemetlen ügy felderítésének szándéka hozott ide. Együttműködünk a hatóságokkal, és úgy tűnik, hogy egyik ügyfele galád módon visszaélt a madame jóindulatával. A hölgy arca bizalmatlanná dermedt. – Félre ne értsen bennünket! – avatkozott be gyorsan Andreas. – A lehető legnagyobb bizalommal viseltetünk a madame iránt. Csakhogy Önt is becsapta egy hitvány szélhámos. A madame leereszkedett az íróasztal mögötti székre, és hellyel kínálta vendégeit az asztal másik oldalán. Gyanakvása nem szűnt meg, de kész volt meghallgatni őket. Andreas belefogott. – Jómagam Andreas Lind volnék a Jéghegyek Népéből, ő pedig rokonom és barátom, Kaleb. Törvénytudó ember, hivatalt viselt a tartományi gyűlésben. Két hónappal ezelőtt a birtokomon négy, számunkra teljesen idegen nő holttestére bukkantunk. A madame-ot mintha darázs csípte volna meg. – A mai napon egy férfi jelent meg nálunk – vette át a szót Kaleb. – A húga után kutat, akinek még áprilisban nyoma veszett. A leírásból ráismertünk az egyik halott asszonyra. – És nekem mi közöm ehhez? Kaleb előredőlt a széken. – Ez az asszony előzőleg önnél járt. A bátyjához írt levelében említi, hogy Graastensholm egyházköz-
ségbe készül, vagyis a mi lakóhelyünkre, hogy találkozzon egy a madame közvetítésével megismert férfival. – Hogy a csodába…? – hápogott a madame. – Láthatnám azt a levelet? Magukkal hozták az urak? – Természetesen. Parancsoljon, madame. Andreas átnyújtotta a levelet, s a madame villámgyorsan végigfutotta. Látszott, hogy mélységesen megdöbbent. – Nahát, mondhatom! Az a finom úr! És mind a négyüket! – Hogy érti, hogy mind a négyüket? – kérdezte a két férfi kórusban. – Mindegyik ügyfelem, hölgyek és urak egyaránt, négy nevet kapnak tőlem, hogy módjuk legyen választani. Az illető úr hajadon hölgy vagy érettebb korú özvegyasszony ismeretségét kereste. Azt mondta, művelt, jó családból való, vagyonos hölgyet óhajt nőül venni, mivel maga is igen jómódú és meg akarja kímélni magát a szerencsevadászoktól. – Mikor járt itt? A madame elgondolkodott, majd kinyitotta az íróasztal egyik fiókját és a papírjaiban kezdett lapozgatni. – Tavaly július 30-án jelent meg nálam. Miután megállapítást nyert, hogy az általa közölt adatok megfelelnek a valóságnak, egy hét múlva visszajött, megkapta a négy nevet a címekkel, és gáláns összeggel megköszönte a szolgálataimat. Azóta nem mutatkozott. – Máskor is így szokott ez bonyolódni? – Igen. Én kínosan ügyelek a diszkrécióra. – No de nem kockázatos dolog ez?
– Mindenkinek írásban kell ígéretet tennie, hogy soha nem árulja el a tőlem kapott neveket. Senki sem élt még panasszal. Bajosan is tehették volna, ha mind úgy jártak, mint azok ott Graastensholmon… – gondolta Kaleb. – Nos, akkor szeretnénk megtudni a három másik nő nevét. – A három másik hölgy nevét – helyesbített rögtön a madame. – Úgy van. Ki kell derítenünk, életben vannak-e, avagy különböző időpontokban eltűntek ők is. A madame összeszorított ajkakkal adta át a három papírlapot. – Szeretném megkérdezni, madame – kezdte Andreas vontatottan, – hogy volt-e valami közük ezeknek a n… hölgyeknek a boszorkánysághoz. – A boszorkánysághoz?! – méltatlankodott a madame. – Mondja, uram, minek néz engem? Kerítőnőnek – gondolta Andreas, de nem mondta ki. – Bocsásson meg. Azért kérdezem, mert mind a négy halott csomózott boszorkányzsinórt viselt a hajában, amikor megtaláltuk őket. – Magától értetődik, hogy semmi a világon – közölte a madame vérig sértve. – Nem is értem ezt az egészet. – Mi sem. Még csak annyit: Hogy hívták azt a „finom urat”? A madame akkorát sóhajtott, hogy a mellkasa duplájára tágult. Végül újabb papírlapot vett elő a fiókból. – A lányom szerint, aki akkor fogadta, köztiszteletben álló név. Én ugyanis éppen elutaztam. Ki gon-
dolta volna… Tessék, uraim, olvassák : Meiden báró, Graastensholmi uradalom. SÖTÉT ESTE ÉRTEK csak vissza Elistrandra. A vendégek már elmentek, Gabriella, Eli és Hilde azonban őket várta a szalonban. A két férfi lehangoltan, komoly arccal lépett be. Egy szót sem szóltak. Andreas némán átölelte Elit, Kaleb kétségbeesett tekintettel nézett a párjára. – Mit végeztetek? – kérdezte végül Gabriella. – Úgy tűnik, a rejtély megoldódott. – Nem látszanak valami boldognak tőle – próbálkozott Hilde, de a mosolya megremegett. – Hát nem – mondta Kaleb. Lehuppant a kanapéra és kezébe temette arcát. Andreas állva maradt. – Annyira hihetetlen! Egész úton ezen tépelődtünk hazafelé jövet. Elmentünk az egyik meggyilkolt nő házába is. Tavaly ősszel tűnt el. Úgyhogy minden összevág. – Magyarázzátok el végre, mit tudtatok meg! – kérte Gabriella. A két férfi beszámolt madame Svanénál tett látogatásáról. – Egyébként a madame nem látta az illetőt, mert elutazott. A lánya beszélt vele, aki időközben Koppenhágába költözött. – De a nevét megkaptátok? – Meiden báró, Graastensholmról. Döbbent csend. – Tarald bácsi? – kérdezte halkan Gabriella, miután magához tért.
– Nem tudjuk – válaszolta Kaleb elkínzott arccal. – Két eset lehetséges. – Mattias alvajáró – mondta Hilde, nem érzékelve, hogy hangosan gondolkodik. – Honnan tud erről, Hilde? – csodálkozott el Kaleb. – Azt hittem, erről csak Taraldnak, Yrjának meg nekem van tudomásunk. – Elmesélte. A két férfi arcán jóindulatú mosoly jelent meg. Nem kerülte el a figyelmüket, ki körül forognak Mattias gondolatai. Bizony nagy szüksége volt most Hildének erre a mosolyra. Sápadt arca megdermedt a félelemtől. – Csak nem arra gondol, hogy… – szörnyülködött Gabriella. – Nem gondolok semmire! – felelte Hilde indulatosan. – Nem igazán ismerem Tarald urat, de meggyőződésem, hogy ez az egész, úgy ahogy van, rettenetes tévedés. – Szerintem is – mondta Gabriella. – Különben az este itt járt a várnagy. Holnap reggel visszajön. Mit mondjunk neki? – Igaz is, mit mondjunk a várnagynak? – töprengett Kaleb. – Mennyit áruljunk el neki? – Tarald bácsi és az ördöngösség? Cseppet sem illik össze – gondolkodott fennhangon Gabriella. – Mattiasszal sem – vetette közbe Hilde hevesen. – Szerintem valaki visszaélt a nevükkel. – Igen, igen, csak így történhetett! – hüppögött Eli. Nála mindig könnyen eltörött a mécses. Jaj, ez borzasztó, ez borzasztó! – Azért nem kell kétségbeesni – nyugtatgatta Gabriella és átkarolta Eli vállát. – Alszunk rá egyet, és
holnap eldöntjük, mi legyen a várnaggyal. Vele még sok bajunk lesz. – Az biztos – mondta Hilde. – Elnézést, hogy beleavatkozom, de… – Ön is a családunkhoz tartozik, Hilde – biztatta Andreas. – Vagy legalábbis hamarosan így lesz. Mit akart mondani? Hilde elpirult. Andreas célzása talán kissé elhamarkodott következtetésekre vallott. – Csak azt akartam kérdezni, vajon hogy jön ehhez az egészhez a farkasember. – Tényleg! Az kilóg a képből! – Nagyanyának igaza van – csatlakozott a gondolathoz Gabriella. – Sok ez a jóból. A farkasember sehogysem illik a képbe. Ha feltesszük, hogy Tarald bácsi volt az illető, hangsúlyozom, hogy ez csak feltevés, nos, akkor a négy asszonyért szép sorjában el kellett volna utaznia Krisztiániába a hintóján, átvedleni boszorkánymesterré, hűséges szolgálóivá tenni, azután átváltozva farkasemberré széttépni őket. – És elvenni a pénzüket – tette hozzá Kaleb tárgyilagosan. – A pénz lényeges szempont. A rokonok elmondták, hogy a másik asszony is felszerelkezett jópár birodalmi tallérral, mielőtt útnak indult, hogy találkozzon titokzatos kérőjével. Már írtunk a harmadik meg a negyedik asszonynak is. – Tarald bácsinak bőségesen van pénze – mondta Gabriella. – Mi szüksége arra, hogy férjemuramra ácsingózó özvegyeket raboljon ki? – Bizonyos körülményeknek talán túl kevés figyelmet szenteltünk – töprenkedett Andreas. – Például annak a boszorkányüldözésnek. Emlékeztek, mit mondott a várnagy? Hogy a szomszéd faluban elfogott
egy boszorkányt, előtte való nap, mint ahogy mi felfedeztük a holtesteket. – Igen, emlékszem – szólt Kaleb. – De nem egészen értem, mi a jelentősége ennek a mi négy halott asszonyunk szempontjából. Az ajtóban kipirult, verejtékes arcú, álmos szemű gyerkőc tűnt fel. – Úgy fáj a fejem! – panaszolta. – Gyere ide, Jonas! – nyújtotta felé a karját Gabriella. A szomszéd falu boszorkányáról mindnyájan megfeledkeztek. Andreas lényeges pontra tapintott rá, nem is sejtve, mennyi idegborzoló eseménynek tudták volna elejét venni, ha végigviszi a gondolatmenetet. – Jaj, kicsikém, te tényleg ijesztően nézel ki! – aggodalmaskodott Gabriella. – Én most hazamegyek – mondta Andreas. – Szóljak be Mattiasnak, hogy jöjjön el megnézni a gyereket? – Megtennéd? Köszönöm. Durva dolog kiugratni az ágyából az éjszaka közepén, de ha már olyan szerencsénk van, hogy a család egyik tagja orvos, éljünk is vele. – Andreas úr! Ugye nem említi neki, hogy… ő vagy az édesapja gyanúba keveredett? – sietett tisztázni Hilde. – Legalábbis egyelőre. Andreas ránézett. Hilde arca lángvörös lett. – Nem, nem állt szándékomban. Csak annyit mondok, hogy holnap kapunk választ. Az éjszaka folyamán megpróbálok kiokoskodni valami megoldást.
– Köszönöm! Lefeküdhetnek, ha akarnak – mondta Hilde a cselédeknek. – Majd én fennmaradok Jonasszal és beengedem a doktort. Mindnyájan elmosolyodtak. – Ez kedves, Hilde. Andreas elbúcsúzott, Hilde pedig bebugyolálta Jonast egy takaróba és lefektette a kanapéra. A többiek jó éjszakát kívántak Hildének és visszavonultak. Hilde a kisfiú lázrózsás arcát nézte. Jonas az a kis vadóc, aki zsebkéssel felfegyverkezve érkezett meg Elistrandra, készen arra, hogy megvédje magát az ellenségtől… Vajon hány éves lehet? Talán hat vagy nyolc? – Úgy fáj a fejem, Hilde! – Hozok hideg vizes borogatást. Mattias doktor bácsi pedig biztosan ad majd valamit, ami csillapítja a fejfájásodat. Máshol nem fáj? – Nem, csak mindenestül rosszul érzem magam. – Értem. És ha Mattias nincs is otthon? Itt üldögélhet egész éjjel? Most még nincs telihold. Ejnye, hogy juthat eszébe ilyen szörnyűség? Hilde igazán elborzadt önmagától. Végre patkódobogás hallatszott odakintről. Hilde felpattant, hogy ajtót nyisson. Mattias, mint mindig, irhamellényt viselt bő ujjú, nyitott nyakú fehér inge fölött. Ez fiatalos élénkséget kölcsönzött külsejének, amit kiemelt derűs, barátságos arca és kék szemének bizalomkeltő tekintete. Mellényét széles öv fogta össze. Szemlátomást örült, hogy Hilde nyit neki ajtót. – Még nem alszol, Hilde? Hol van Jonas?
Láttára a kisfiú halványan elmosolyodott. Mattias az utóbbi időben szokatlanul buzgó érdeklődést tanúsított az elistrandi gyerekek iránt… Hilde mellettük állt, miközben Mattias a kis Jonast vizsgálta és kedvesen tréfálkozott vele. – Hát ez bizony kanyaró – mondta a doktor és felegyenesedett. – Lesz mivel foglalkoznotok Elistrandon egy darabig. Mind az öt gyerek meg fogja kapni. – Súlyos? – Azzá válhat. De ha vigyázunk, nem olyan vészes. Minden nap benézek egy párszor. – Az jó lesz – mondta felvidulva Hilde. – Tényleg így gondolod? – kérdezte a férfi és Hilde arcát fürkészte. – Hiszen tudod. Mattias felvitte a kisfiút a gyerekszobába, és együtt betakargatták. Hilde főzött neki egy bögre meleg italt, amelybe Mattias különböző porokat kevert. – Jó Tengel varázsfőzete – mosolygott Hildére. – Mindig beválik. – Most pedig a jó Mattias lépett a nyomdokába. – Kedves vagy, Hilde. Gyengéden megfogta Hilde karját és az ajtó felé vezette. – Hilde a szomszéd szobában alszik, Jonas, keltsd fel nyugodtan, ha szükséged van rá – suttogta. Kimentek a szobából. Hilde lekísérte. Nagyon sajnálta Mattiast azért, ami másnap várt rá. Egyelőre azonban csak annyi telt tőle, hogy feltegye a világ legszokványosabb kérdését: – Megkínálhatlak valami innivalóval?
– Nem, köszönöm, haza kell mennem és ágyba bújnom. Hildének nem akaródzott elválni tőle, ezért kikísérte a kertkapuig. A sötétség bizalmasan ölelte körül őket. – Milyen fekete az éjszaka! Megtalálod az utat hazafelé? – A ló biztosan megtalálja. Szavak, szavak! Pedig annyira szeretné, hogy Mattias tudja, ő nem hagyja cserben, ő mellette áll, amikor a szörnyű vád elhangzik. – Mattias, én… Mattias Hilde szemét kereste a sötétben. – Folytasd csak, miért hallgattál el? – Nem, nem érdekes… – Dehogynem, engem érdekel! Megint elszökött a macska? És nem mersz megkérni, hogy kísérjelek el még egyszer? – Á dehogy, nem a macskára gondoltam! Az már megszokott itt. Biztosan rájött, hogy nem igazán vidám dolog egyedül tanyázni egy olyan helyen, ahol nem ad tejet senki. – Hanem mire gondoltál? Hilde nagyot lélegzett, de azután mégsem sikerült belefognia. Ekkor eszébe jutott a megoldás. – Megtennéd, hogy vársz itt egy kicsit… vagyis inkább nem is olyan kicsit? Hozok neked valamit. – Rendben van, várok. – Bejöhetsz, ha akarsz. – Nem, inkább rendbeteszem a lovat. Elég annyi idő? – Jó, sietek.
Hilde beszaladt a házba, belopódzott Kaleb dolgozószobájába, elcsent egy papírlapot és belemártotta a lúdtollat a tintatartóba. Sete-suta mondatok tolakodtak a papírra, – bizony rég volt, amikor az édesanyjától fogalmazásleckéket kapott. „Drága Mattias! Annyi mindent szeretnék elmondani Neked, de kevés az időm, úgyhogy ez biztos nagyon zavaros levél lesz. Azért írok Neked, mert nem bírok beszélni róla. Rettentő nehéz megmagyaráznom, mit érzek Irántad, mert nagyon-nagyon közel állsz hozzám, annyira, hogy egyenesen örülök, hogy nem kérheted meg a kezem, mint ahogy mondtad, mert akkor azonnal igent mondtam volna, és az mégsincs rendjén, hogy a világ legértékesebb embere pont a falu legjelentéktelenebb teremtését válassza, de hát nem tehetek róla, hogy olyan sokat gondolok Rád. Azt mondtad, Hozzád bármikor jöhetek, ha szükségem lesz valakire. Nekem azonban nem „valakire” van szükségem, hanem egy bizonyos megértő és gyengéd férfira, aki beavat a szerelem világának titkaiba. Arra van szükségem, hogy szeressen, és hogy neki adhassam azt a sok használatlan melegséget, ami felgyülemlett bennem. Nem nevezném szerelemnek, amit érzek, hiszen azt még nem ismerem, de annyit tudok, hogy egyetlen dologra vágyom csupán teljes szívemből: arra, hogy Veled legyek. Bocsásd meg a szemérmetlenségemet, de ezek a legőszintébb érzéseim. Mi a szerelem? Elég hozzá az, hogy az ember határtalanul szeret valakit, és olyan módon van rá szüksége, amiről nem illik beszélni? Nem tudom, nem vagyok benne biztos.”
Rémes a stílusa ennek a levélnek, Mattiast azonban holnap iszonyatos vádakkal fogják illetni. Éreznie kell, hogy ő hisz az ártatlanságában. Nagy szüksége lesz rá. Legjobban hű barátod, Hilde – kanyarította még oda a levél végére. Utólag restellte, hogy nem létező szót írt le, de már nem volt idő kijavítani a hibát. Mattiast így is túl soká váratta. Úgy érezte azonban, hogy egy utóiratot mindenképpen hozzá kell még fűznie: „Azt akartam, hogy Te, aki a legjobb barátom vagy, tudj a vágyaimról. Tudd, hogy milyen sokat jelentesz nekem. Egyszer a bennem égő tűzről beszéltél. Igazad volt. Most rettenetesen szégyellem magam. Ügy látszik, mégsem vagyok olyan szabad gondolkodású, mint gondoltam, de ezt a levelet most már így kapod meg.” Kisietett az összehajtogatott papírlappal a kezében. Mattias türelmesen várakozott lova mellett. – Tessék, tedd el, mielőtt meggondolom – mondta Hilde kifulladva. – Olvasd el, ha hazaértél! Nem lesz könnyű, mert tele van áthúzásokkal, meg hibákkal, és valószínűleg olvashatatlan, de nem akartalak sokáig váratni… Mattias elkomolyodott. – Akkor ez egyenesen a szívedből fakadt? Szépítés nélkül? – Ebben biztos lehetsz! – Hilde, te sírsz! Hilde észre sem vette, és nem is tudta megmagyarázni az okát. Nyilván Mattias sorsa miatti fájdalmában eredt el a könnye, aztán meg az a sok rossz is elcsüggesztette, ami mostanában körülötte történt.
– Nem számít. Igyekezz! Sarkon fordult, beszaladt a házba, bezárta maga mögött az ajtót és nekitámasztotta a hátát. Hallotta az eliramodó lópaták dobogását. Vajon helyesen tettem? – gondolta. Nem tévesztettem össze a szeretetet a részvéttel? Úgy volt, ahogyan leírta: nem tudta megfogalmazni, mit érez Mattias iránt. Csodálta őt, tisztelte, biztonságban érezte magát mellette. Szerette a tulajdonságait, ezt biztosan tudta. De vajon őt magát is? Mattias nem az a szembeszökően férfias típus, mint Andreas, aki olyan ellenállhatatlanul vonzotta. És mégis Mattiastól kérte, hogy segítsen kiszabadulnia a szenvedély fogságából, amely sok évi elfojtás után felőrlődéssel fenyegette. Tőle kérte, senki mástól. Vajon mert tapasztalta, hogy Mattias gyengéd, megértő és oly sok emberi gyarlóságot látott már? Vagy mert tudta, hogy nem fogja kigúnyolni őt? Vagy mert Mattias őszintén vonzódott hozzá? Vagy… azért, mert szerelmes belé? Nem tudta. – Istenemre, nem tudom, ez-e a szerelem – sóhajtotta. – Ha igen, akkor mi volt az, amit Andreas iránt éreztem? Az a lázas vágyódás, hogy láthassam. És hogy ez a láz olyan hirtelen múlt el, mihelyt megtudtam, hogy másnál járnak a gondolatai. Pusztán az okozta volna, hogy olyan ritkán volt részem a férfiak társaságában, így először csak vaktában keresgéltem? Csupán a test lázas állapota lett volna, semmi más? Ha igen, akkor Mattias iránti érzéseim mérhetetlenül gazdagabbak. Bárcsak bizonyosan tudnám! – Istenem! – suttogta. – Csak nehogy fájdalmat okozzak Mattiasnak! Semmit sem szeretnék kevésbé!
9. fejezet MÁSNAP DÉLBEN mindannyiukat Graastensholmra hívták. A meghívás senkit sem ért váratlanul. Hilde kicsit később indulhatott, csak el. Még segített megreggeliztetni a gyerekeket, majd a kicsi Jonas betegágya mellett üldögélt. A legényke ugyan jobban volt már, de a kanyarót sajnos ki kellett feküdni. Szerencsére Tengel sokszor alkalmazott készítménye most is bevált. Amikor már úgy érezte, hogy nélküle is menni fognak a dolgok, mindent a szolgálólányokra bízott és követte a többieket. A kastély folyosóira zaklatott hangok szűrődtek ki a szalonból. Mattias, aki meghallotta a bejárati ajtó csapódását, kisietett az érkező köszöntésére. Hilde még soha nem látta ennyire feldúltnak a fiatal orvost. Barátságos pillantása elsötétült az elkeseredéstől. – Az apámat gyanúsítják! Pedig ők is tudják, hogy hazugság az egész! Apa nem gonosztevő! – Tudom, kedvesem. Közülünk senki sem hiszi el. Ugye téged is megvádoltak? – Igen, de ennek semmi jelentősége, hisz tudom, hogy ártatlan vagyok és meg tudom védeni magam, ha eljön az ideje. Apa miatt aggódom. Annyira védtelen, képtelen szembeszállni ezzel a szörnyű várnaggyal. – Sajnálom, hogy így alakult. Mattias megérintette a lányt, mintha át akarta volna ölelni.
– Ezek szerint tegnap te már tudtál mindent? – Igen – bólintott Hilde. – Miért nem említetted nekem? – Kaleb akarta, hogy ne szóljunk, úgy érezte, időre van szüksége ahhoz, hogy felkészüljön a védelmetekre. – Igen, valóban megtesz minden tőle telhetőt. A várnagy viszont mintha föl sem fogná az érveit. Egyébként köszönöm a levelet! Hilde szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Ó, az a levél! – Ez volt a legszebb levél, amit valaha is kaptam! Köszönöm az őszinteséged. Alig tudtam elaludni a boldogságtól! Terveket kovácsoltam a mai napra…de sajnos a várnagy közbelépése mindent elrontott. Hangja keserűen csengett. – Mondd Hilde, azért írtad a levelet, hogy megvigasztalj? – Nem. De be kell vallanom, ha nem értesültem volna az apád és az ellened szóló vádakról, soha nem írtam volna meg. Csak azt szerettem volna, ha tudod, mit érzek irántad. Bár lehet, hogy néhol pontatlanul fogalmaztam. – Megértem a zavarodat, Hilde. Bizonytalan vagy. Én viszont annál biztosabban tudom, hogy mi… – Mattias! – hallották Are mély, oroszlánüvöltéshez hasonlatos kiáltását. – Hol tekeregsz ilyen sokáig? – Gyere – szólt Mattias a lányhoz és kézen fogta. Amikor beléptek, Hilde nem tudta eldönteni, vajon ő keres menedéket Mattiasnál, vagy az nála. Bizonyára mindkettőjüknek támaszra volt szüksége. Most már összetartoztak. És ez az érzés erőt adott nekik.
Jesper is ott volt a szalonban. Szegény pára reszketett, mint a nyárfalevél. Azt hitte, mindenki ellene esküdött össze. Hilde rá sem nézett. Nem felejtette el, Jesper mennyire közönségesen viselkedett vele. Augustine Fredriksdatter bátyja is jelen volt, valamint a Jéghegyek Népének kiterjedt rokonsága. A várnagy rosszkedvében volt. – Nocsak, megérkezett végre a pribék leánya is – mondta gonosz mosollyal az arcán. – Most már senki sem hiányzik ebből a híres gyülekezetből. Ne aggódjanak, engem nem tudnak becsapni! – Uram – hallatszott Liv fáradt hangja. – Már ezerszer elismételtem önnek, hogy sem a fiamnak, sem pedig az unokámnak nincs köze azokhoz a viszszataszító gyilkosságokhoz. A talpraesett bárónőt mintha elhagyta volna minden ereje. Magába roskadva ült székén, vonásait eltorzította a keserű aggodalom. Túlságosan nagy csapást mért rá a sors szerettei meggyanúsításával. – Valóban? – csattant fel a várnagy gúnyos hangja. – Akkor azt mivel magyarázza, hogy az urak valamelyike felkereste azt a „hölgyet” Krisztiániában? Yrja elvörösödött tehetetlen dühében. – Hát soha nem lelhet békét az én szeretett férjem? Nem sújtotta már eddig is épp elég tragédia az életben? Képtelenség, amivel vádolja. Biztos vagyok benne, hogy Tarald ártatlan! – No, és a fia, kedves asszonyom? – vágott közbe a várnagy. – A szolgák azt mondják, hogy alvajáró. Nincs igazam? Persze az is lehet, hogy az állítólagos alvajárás kiváló lehetőség visszataszító cselekedeteinek végrehajtására!
– Uram – szólalt meg Brand. – Ha ismerné Mattias Meident, meggyőződhetne arról, mennyire valótlanok sértegető állításai. Az unokaöcsém a legtisztességesebb ember, aki valaha erre a világra született. – No-no – dünnyögött magában Mattias. – Lehetséges – jelentette ki a várnagy. Elhatározta, hogy ezentúl még agyafúrtabb lesz. – Isten azonban jónak és rossznak egyaránt teremtette az embereket. Mindenkiben van valami rossz, mégha sokáig nem is mutatkozott meg. Ott lapul a lelke mélyén és egy nap felszínre tör… – Ez őrület! – mormogta maga elé Kaleb. – És… – folytatta különös hangsúllyal a várnagy – , találtam még valami érdekeset! Amikor legutóbb a Hársfaligetben jártam, ráakadtam egy kamrára, amelyben régi ruhadarabokat őriztek. És mit gondólnak, mit láttam ott? A várnagy nem bírta ki, hogy ne tartson egy kis hatásszünetet. – Nos, mi lehet az a fontos dolog, amit ott láthatott? – csattant fel türelmetlenül Brand. – Hát… egy farkasbundát! Egy óriási farkasbundát, még kucsma is volt hozzá. – Ó, Uram, adj nekem türelmet! – fohászkodott félhangosan Are. – Az az én farkasbundám, amit még apámtól, Tengeltől örököltem. Miért kell ezt is belekeverni ebbe a zavaros ügybe? Csak nem azt gondolja, hogy az a molyrágta farkasbőr ludas lehet valamiben? A várnagy összeszorította az ajkát és várt. Úgy tűnt, magában már eldöntött mindent.
Kopogtak a szalon ajtaján. Az egyik cselédlány lépett be, Mattiasnak hozott üzenetet az egyik környékbeli majorból, ahol megbetegedett egy kisgyerek. – Már megint a kanyaró – sóhajtott Mattias és felemelkedett. – Mennem kell. Az emberek nem vigyáznak eléggé a gyerekeikre. Azt hiszik, hogy a betegség gyorsan elmúlik, és kiengedik a gyerekeket. A szövődményekről persze mit sem sejtenek. Nálunk nem történhet meg az, ami Tönsbergben. Ötven gyermeknek kellett meghalnia teljesen fölöslegesen. Remélem, a várnagy úr beleegyezik abba, hogy távozzam? A várnagy bólintott, bár látszott, hogy nincs ínyére a dolog. Mattias még kedvesen intett Hildének, majd távozott. A lány számára Mattias nélkül üres volt a terem. Jesper nem bírta tovább. Úgy érezte, menten ráomlanak a kastély falai. – Én nem tettem semmit – szipogta, miközben könnyek folytak végig az arcán. – Nem tettem semmit! – Hiszen senki sem állította az ellenkezőjét – vigasztalta öreg barátját Brand. – Csak azt szeretnénk megtudni, hogy nem tapasztaltál-e valami furcsát. – Furcsát? De hát én semmit sem láttam! Ez az ember… – motyogta Jesper –, ez az ember, aki még a nyelvünket sem beszéli tisztességesen, nem tetszik nekem. Azt állítja, hogy Tarald úr és Mattias úr követték el a szörnyűségeket. Nem, várnagy úr! Egyikük sem! Hiszen náluk jobb urai még soha nem voltak a környéknek! Graastensholm és a Hársfaliget urait megbecsülik az emberek. Apám és anyám is náluk szolgált. Apám istállómester volt, de soha egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy máshová szegődjön.
– Köszönjük, Jesper – szólalt meg Liv. – Köszönjük, hogy ilyen határozottan a védelmünkre keltél. Aki csak ebben a teremben ül, tudja, hogy közülünk senki sem követhette el a gyilkosságot. Egyvalami azonban bizonyos, a gyilkos visszaélt a nevünkkel és… – Most már elég a fecsegésből – vágott közbe dühösen a várnagy. – Így egy lépéssel sem kerülünk előbbre. Báró úr, ezennel a törvény nevében… – Nem! – kiabálta Yrja. – Ezt nem teheti meg! – Nem tehetem meg? Hiszen ez a kötelességem… Hilde úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, amikor előállhat őrült ötletével. Remélte, hogy így fényt deríthetnek a titokzatos gyilkosságokra és megmentheti Mattias apját is az elfogatástól. Mindez olyan gyorsan játszódott le benne, hogy nem maradt ideje arra, hogy józan ésszel mérlegelje döntését. – Kérem, figyeljenek rám! – próbálta túlharsogni a hangzavart. Hirtelen mindenki feléje fordult. Még a szolgálók is rátapasztották kíváncsi tekintetüket. Hilde pontosan ezt akarta elérni. Biztos volt benne, hogy javaslatának hamarosan híre megy a környéken. – Én tudom, hogy ki a gyilkos! – jelentette ki határozottan. A jelenlévők alig akartak hinni a fülüknek. Pár percnyi döbbent csend után a szalon leginkább felbolydult méhkashoz volt hasonlatos. Hildét kicsit zavarba hozta, hogy mindenki őt figyeli, de most már nem hátrálhatott meg, folytatta, ahol abbahagyta. – Most még nem fedhetem fel önök előtt. Otthon van a bizonyítékom. Sajnálom, hogy eddig nem jutott eszembe!
– Mégis, miféle bizonyítékról van szó? – kérdezte szárazon a várnagy. – Nem kézzelfogható bizonyíték. Olyasmiről beszélek, amiről előbb magamnak kell megbizonyosodnom… Csak most vált világossá számára, mibe keverte magát valójában. Iszonyatos erővel tört rá a félelem. Viszont ha nem teszi meg, elfogták volna Tarald urat, Mattias apját. A várnagy pedig nem késlekedik senki elítélésével. Bármire kész lett volna, csakhogy véget vethessen ennek a históriának. Hildének ragaszkodnia kell állításához. Még nem tudta pontosan, hogyan jár a végére, de abban feltétlenül bizonyos volt, hogy nincs más megoldás. Egy dolog szólt a terv ellen: hogy saját bőrét kellett vásárra vinnie. – Még ma hazamegyek – mondta szorongó szívvel –, csak előbb meglátogatom a kicsi Jonast. Megígértem neki, hogy benézek hozzá, mielőtt beesteledne. De utána rögtön indulok… – Hilde! Hiszen ma telihold van – mondta neki Andreas, aki a puszta gondolatra is megborzongott. – Tudom. De nem tehetek mást. Egyébként sem hiszek a farkasemberekben. – Hiszen már láttál egyet – szólt a lányhoz csendesen Liv. – Talán nem is az volt. Beszélhetnék Kaleb úrral? – kérdezte Hilde. – És velem nem óhajt szót váltani az ifjú hölgy? – kérdezte gúnyosan a várnagy.
– Nincs ellenemre. Örülnék, ha Andreas úr is részt venne a beszélgetésben. Átmehetnénk egy másik terembe? Átvonultak a szomszédos szobába, ahol Hilde folytatta. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de valóban van bizonyítékom. Csak az a hátránya, hogy nem kézzelfogható dologról van szó. Van valami otthon, amiről eszembe fog jutni a hiányzó láncszem. Remélem, nem néznek teljesen bolondnak! – Kicsit zavaros a történeted, de azt hiszem, sejtem, mi jár a fejedben – nyugtatta meg Kaleb. – Csupa hasznavehetetlen zagyvaságot hord itt össze nekünk – mormogta a várnagy. – De esetleg körbenézhetnénk ott fenn, maga nélkül is. – Nem. Éppen ez az, hogy csak én találhatom meg a rejtély kulcsát. Emellett a környéken most már mindenki tudja, hogy ma este felmegyek. Talán az igazi bűnös megkísérli majd, hogy eltegyen láb alól. – Uramisten, Hilde! Ezt nem gondolhatod komolyan! – Dehogynem. Arra gondoltam, hogy ti pedig titokban őrködnétek végig az úton, amerre járok. – Lehetetlen! – mondta határozottan Andreas. – Még úgy is túl veszélyes lenne. Mattias soha nem engedné meg, hogy ilyesmire szánd magad! – Mattias nem tudhat meg semmit! – Épp ellenkezőleg! Hiszen Mattias a fő gyanúsítottaim egyike – tiltakozott a várnagy. – Talán csapdába csalhatjuk és… – Most már tartsa a száját! – csattant fel Andreas. – Miért nem akarja megérteni, hogy Mattias egy légynek sem tudna ártani? Hilde, az ötleted tulajdonkép-
pen jó, csak nincs elég emberünk, hogy figyeltessük az utakat. – Mit szólna az én embereimhez? Fölfüggeszthetem ma estig a Tarald úr elleni elfogató parancsot, ha Hilde magára vállalja a csalétek szerepét. – Nem, nem és nem! – tiltakozott még mindig Kaleb. – Mattias soha nem bocsátaná meg nekünk, hogy ekkora áldozatot kértünk Hildétől. – Mi sem bocsátanánk meg magunknak soha, ha történne vele valami. – Az viszont mellettem szól, hogy véget kell vetnünk valahára annak a sok szörnyűségnek, amely rettegésben tartja a környéket – szólalt meg ismét Hilde. – Nem mondom, hogy nem félek kitenni magam a veszélynek. A sötétség is elrémiszt, de belátom, hogy napvilágnál nem érnénk el semmit. Az utak túlságosan áttekinthetők. De a sötétség leszállta után… Ha lenne elég emberük ahhoz, hogy vigyázzanak rám az ösvények, az erdei utak és a szántók mentén… attól tartok, nem lesznek ennyien… – Ide rendelhetek még tíz embert a szomszéd egyházközségből, ha szükséges – ajánlkozott a várnagy –, amennyiben önök ketten, valamint Are és Brand úr is csatlakoznak… – Nagyapa már túlságosan öreg ahhoz, hogy ilyen veszélyes vállalkozásban részt vegyen – mondta Andreas. – De talán megkérdezhetnénk Jespert? – Jespert? Megörültél – álmélkodott Kaleb. – Hiszen még a saját árnyékától is fél! Viszont megkérdezhetjük a tiszteletest. Ő igazán nem mondhat nemet. – A sírásó is szívesen jönne – tette hozzá Hilde. – És azt hiszem, ennyi ember már elég lesz.
Most már mindannyian benne voltak a telihold éjszakájára szőtt nagy „összeesküvésben”. Falfehéren néztek egymásra, miközben részleteiben is megbeszélték a tervet. Hilde annyira reszketett, hogy állni is alig bírt. – Ne aggódj, vigyázunk majd rád. Valóságos láncot képezünk majd az utak mentén. Senki nem csúszhat rajta át anélkül, hogy ne vennénk észre. – Azon tűnődöm – mondta Kaleb –, hogy nem lenne-e bölcs tisztes távolból követni Hildét. Az ötlet megmelengette mindannyiuk szívét. Ám a várnagy lebeszélte őket. – Szó sem lehet róla. Azért annyira nem sötét az éjszaka. – Azt hiszem, igaza van. De az ellen ugye nincs kifogása, hogy fegyvert viseljünk? – Természetesen nincs – felelte a várnagy –, kivéve, ha nincs az embereik között olyan, aki egyből fegyvert ránt, ha egy kicsit megzörren a haraszt. – Majd óvatosságra intjük őket. – Én majd a szántóföldeltnél szervezem meg az őrséget – ajánlotta fel Andreas. – Azt hiszem, az lesz a legnehezebb. – Ó, köszönöm – sóhajtott fel megkönnyebbülten Hilde. – Hogy juthatott eszembe az egész? – Felejtsük el inkább a tervet? – kérdezte Andreas. – Elfelejteni? Amikor meg akarom menteni Mattias és édesapja becsületét? Ennél semmi sem lehet fontosabb! Kalebnek eszébe jutott valami. – Mi lenne, ha valaki mást küldenénk Hilde helyett. Én túlságosan magas vagyok, de Mattias például…
– Szó sem lehet róla! – mondta elégedetlenül a várnagy. – Először is Mattias gyanúba keveredett, másodszor pedig Hilde az egyedüli, ha nem tévedek, aki el tudja hozni nekünk a bizonyítékot a házból! – Ebben igaza van – adott neki igazat Hilde, pedig most nagyon közel állt hozzá, hogy bevallja, hogy a házban nincs semmiféle bizonyíték. – Én pedig az erdőt fedezem majd az embereimmel. Ott igazán sűrűn kell majd állnunk egymás mellett. Kaleb bólintott. – Brand és én majd a legelőn őrködünk. Viszont kénytelenek leszünk majd kölcsönkérni néhányat az emberei közül, várnagy. – A tiszteletes pedig a templomot és a környékét figyeli. A sírásó is ott lesz a közelben, ha szükség van rá – folytatta Andreas. – Van arrafelé néhány ijesztően sötét szeglet. Hiányzik még néhány ember, akik a templom után következő sík terepet figyelnék meg. Bevonhatnánk néhány embert a szomszédos majorokból. – Nem lesz ez túl veszélyes? – kérdezte a várnagy. – Mi van akkor, ha köztük van a bűnös, vagy ha túl gyorsan jár a kezükben a fegyver? – Andreas, te ismered a legjobban a környékbeli parasztokat – mondta Kaleb. – Válaszd ki közülük a legmegbízhatóbbakat. Úgy öt-hat embert. – Rendben. – De semmi esetre sem többet hatnál – fűzte hozzá idegesen a várnagy. Miután elkészültek a tervvel, azt javasolták Hildének, hogy kilenc óra tájban vágjon neki az útnak. Addigra ugyanis teljesen besötétedik.
A családot rendkívül fölzaklatta Hilde döntése. – Képesek lennétek egyedül elengedni? – kérdezte dühösen Gabriella. – Hilde bátor lány! – mondta Kaleb. – Kése is lesz. A családot nem avathatták be az igazi tervbe, ők nem tudhattak az út szélén őrködő fegyveresekről. Amikor már mindent megbeszéltek és minden kíváncsi kérdésre válaszoltak, ki-ki hazament Elistrandra vagy a Hársfaligetbe, a várnagy pedig elindult, hogy összegyűjtse az embereit. Mattias nem érkezett meg, aminek tulajdonképpen Hilde kivételével mindenki örült. Megígérték, hogy az ifjú orvost beavatják majd kellő időben a veszélyes tervbe, de csak akkor, ha már nem akadályozhatja meg Hilde útját. HILDE EGÉSZ DÉLUTÁN másra sem tudott gondolni, mint a rá váró megpróbáltatásokra. Azóta már ezerszer megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan ajánlkozott a feladatra. Már-már odament Kalebhez, hogy elmondja, meggondolta magát. De nem tette. Egyre csak Mattias és a fiú édesapja járt a fejében. Bárcsak beszélhetett volna Mattiasszal! Bárcsak ő is elkísérhette volna veszélyes útjára! Most nagyobb szüksége volt a férfira, mint eddig bármikor. De az orvost bizonyára a környéken dúló kanyarójárvány köti le, talán még nem is tud a tervről. Jonas betegágya mellett töltötte az időt, letörölgette a fiúcska homlokáról a verítéket és szórakoztatni próbálta. Várta, hátha megjelennek Jonas testén is a
jól ismert kiütések. Mattias azt mondta, hogy azonnal küldessen érte, ha a fiúcska köhögni kezd és a fülét fájlalja. Ám egyelőre úgy tűnt, Jonasnak nincs szükségé orvosi segítségre. Az egyik kislány viszont megkapta a fertőzést. Gabriella azonnal gondjaiba vette. A nap eközben lebukott a tó fölött. Hilde hátán végigfutott a hideg. Még most sem értette, hogy juthatott eszébe ilyen képtelenség. Andreas már rég elment. Kaleb szintén. Gabriella szerette volna tudni, hová megy ilyenkor férje, de az kitérő válaszokat adott. – Átmegyek Andreashoz. Csak egy kis beszélgetésre. – Hiszen vele voltál egész délután! – Tudod, hogy vannak dolgok, melyeknek soha nem lehet a végére érni – mosolyodott el Kaleb. Eli kíváncsi tekintettel mászkált a szobában. Sejtette, hogy valami nincs rendben. – Elkísérlek a szántókig – ajánlotta fel Hildének. Adná az ég, hogy jöhess, gondolta Hilde, de hangosan csak annyit mondott: – Nem, nem lehet. – Miért? – A szüleid soha nem egyeznének bele. – És neked megengedik? – Én találtam ki az egészet. Vigyáznál addig Jonasra? – Hát persze. Hilde, mire készültök, mondd! – Nem értelek. – Dehogynem. Apa olyan titokzatos. Anya pedig dühös, hogy nem avatja be a titokba.
– Igazán nem tudom, hidd el! Eli… – Igen? – Ha… ha Mattias ma este ide jönne… – Igen? – Megmondanád neki, hol vagyok? – Természetesen! Hilde nem szerette a titkolózást, bár érezte, hogy szükség van rá. Nem beszélhetett senkinek a tervről, még Mattiasnak sem. De ha esetleg Mattias megtudná, hogy hol van, még azelőtt, hogy elérné a templomot, akkor talán utána lovagolhatna… Istenem, de jó is lenne! Eli elment vacsorázni. Jonas elaludt. Hilde odament az ablakhoz és kinézett a sötétbe. Az égboltot felhők takarták. Hilde mégis tudta, hogy a telihold ott lapul a vastag takaró alatt. Úgy tűnt, sötét lesz aznap éjjel. Egy augusztusi éjszakánál pedig semmi nem lehet sötétebb. Messze fenn az erdőben vonítani kezdett egy kutya. Hangja felerősödött a hideg csendben. Olyan volt már, mint egy óriási vadállaté.
10. fejezet A LENTI FALIÓRA komótosan elütötte a kilencet. Mattias még mindig nem került elő. Gabriella a kislányok szobájában tartózkodott. Hilde elszaladt Eliért, hogy fölváltsa őt Jonas betegágya mellett. A ház olyan üresnek tűnt. A cselédek is végeztek már az aznapi munkával.
Hilde reszkető kézzel tette fejére nagykendőjét, két szárát pedig a derekára csavarta. Csendben elmondott egy imát, majd kiosont a házból. Még soha nem dobogott ilyen hevesen a szíve. Mintha ki akarna ugrani a helyéről. Őszintén remélte, hogy a férfiak időközben elfoglalták őrhelyüket. Tulajdonképpen már itt a ház körül is állni kellene valakinek, mégpedig csőre töltött fegyverrel. Nincs oka félelemre, igyekezett megnyugtatni saját magát. Andreas és Kaleb bizonyára elrendezett mindent. Talán még egy kis sört is vittek a legényeknek, hogy ne unatkozzanak várakozás közben. A szántók felé kell indulnia. A felhős égen hűlt helye volt a teliholdnak. Vagy fel sem kelt talán? Nem, az nem lehet. Hiszen látta még este, amikor kinézett az ablakon. Ezek a… szörnyek… csak teliholdkor bújnak elő rejtekhelyükről. Lehet, hogy a felhők miatt inkább rejtve maradnak… Hilde remélte, hogy másképp döntenek. Messze, fenn a templom mögött felsejlett az erdő sötétje. Hilde vissza akart fordulni. Képtelen végigmenni a félelmetes éjszakai erdőn. Mégis mitől fél? Hiszen egész életében az erdő mellett lakott. Miért félne épp most visszamenni a házukba? Hilde egy pillanatra behunyta a szemét, majd nehéz léptekkel elindult. Bizonytalanul lépdelt. Legalább egy gyertyája vagy egy fáklyája lenne! Édesanyám! – fohászkodott magában. Édesanyám, nézz le rám! Mindig kedves voltál hozzám, miért kel-
lett olyan fiatalon meghalnod? Miért kellett elmenni épp neked, aki csak jót cselekedtél, miközben a roszszak tovább éltek? Elhagyta Elistrandot, útja egyenesen a templom felé vezetett. Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak. Mattias nem jött el. Már nem visszakozhatott. Hilde csak most döbbent rá, mennyire számított a férfi támogatására. Remélte, hogy majd felháborodásában megakadályozza, hogy Hilde ekkora veszélynek tegye ki magát. Csakhogy a barátja nem jött. Lehet, hogy mit sem sejt az egészről? Most haladhatott el az első őrök mellett. Merre lehetnek a többiek? Milyen távolságra egymástól? Bárcsak valami életjelet adnának magukról! És ha nincsenek a helyükön? Ha senki nem vigyáz rá végig az úton? Megborzongatta a gondolat. Nem látott mást maga előtt, csak az erdőbe vezető hosszú utat. Hiszen rajta kívül senki sem jár erre… Tervük abból indult ki, hogy emberi lény a gonosztevő. És ha mégsem az? Vajon akkor is előmerészkednének a többiek? Vagy életüket féltve elmenekülnének? Vajon lesz bátorságuk lőni a kellő pillanatban? Vagy attól való féltükben, hogy esetleg őt találják el, nem szánják rá magukat a döntő lépésre? Hilde tartott az utóbbi lehetőségtől. Megállt a keskeny úton. Még nem késő, ha akar, visszafordulhat. És ha mégis ott figyelik őrei elrejtőzve az útmenti bozótosban… talán várjanak egész éjjel, hiába?
Ismét elindult. Hamarosan odaér a templomhoz. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a tiszteletes rászánta magát az éjjeli kalandra. Az új pap nem volt túl barátságos és meglehetősen távolságtartóan viselkedett mindenkivel. Képtelenség, hogy Hilde miatt kint fagyoskodjon fél éjszaka! Már a temetőfal is látszik… A lány lassan osont el mellette, mintha látott volna itt-ott álldogálni valakit a fal mögött. Szíve egyre hevesebben vert. Nem, mégsem. Csak egy magasabb sírkő tévesztette meg. Még az sem nyugtatná meg igazán, ha megpillantaná valamelyik őrét. Hiszen honnan tudná, hogy nem másvalaki az? Valaki, aki ártani akar neki? Kaleb azt mondta még az este, hogy a környék minden lakója értesült tervükről. Nem hinné, hogy éppen a bűnös ne hallott volna róla. Közben elment a templom mellett is. Túljutott az első akadályon. Bár ez volt a legkevésbé veszélyes. Messze a domb alján, a tóparti házban ott ült Eli és Gabriella a tűz kellemes melegénél. Biztonságban vannak a zárt ajtók mögött. Hilde is közéjük kívánkozott. Végighaladt a templomhoz vezető utat szegélyező fasoron. Lehet, hogy valamelyik mögött ott leselkedik a gyilkos? Vagy valamelyik fáról ugrik le rá? Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy a farkasok nem tudnak fára mászni.
Viszont ez esetben nem egy hétköznapi erdei vadról van szó. Megszaporázta lépteit. Minden fa mögött látni vélte a szörnyeteget. A fák mögött tágas szántók terültek el. Kiválóan alkalmas arra, hogy akár onnan támadjon. Hol vannak az őrök? Éppen ide nem állítottak senkit? Végre kiért a fasorból. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Az árokparton, ahol a rozsföldek kezdődtek, biztosan áll már egy őr. Nyugodtan indult meg arrafelé. És ha nincs ott? Nem. Nem szabad tovább képzelődnie. Muszáj kifújnia magát az újabb veszélyek előtt. Úgy érezte magát, mint a hajó, amely vihar után csendesebb vizekre érkezett. Hiszen itt van az őr – remélte – és a terepet is könnyebben áttekintheti. A faluban csend volt. Mindenki bemenekült háza védelmébe. Telihold volt. És ő vajon mit keres idekinn? Miért nem maradt Elistrandon? Inkább beszélgetne Gabriellával és Elivel… Augusztusban már hidegek az esték. Hilde egész testében reszketett, de inkább a bensejét feszítő izgalomtól. Nemsokára a keresztúton is túl lesz. Bárcsak odasúghatna valamit az útszéli őrnek, csakhogy megbizonyosodjon létezéséről! De nem szabad. Uramisten! A rozskalászok között ügyesen elrejtőzhet bármi. Csak egy ugrás és eléri őt. Senki nem tudja megakadályozni benne. Bíznia kell társaiban.
Azért furcsa, hogy eddig egyet sem pillantott meg közülük! Újra és újra fölmerült benne a szörnyű lehetőség, hogy nincs ott senki, senki, aki a védelmére kelne. Igyekezett másra gondolni. Eszébe jutott, hogy amíg nem találkozott Mattiasszal és Andreasszal, mennyire másmilyen volt. Valósággal elvadult. Elrejtőzött az emberek elől. Eltakarta az arcát. Senkit sem mert megszólítani. A két férfi barátsága elegendő erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy kilépjen a világ elé. Családjuk minden tagja természetesen és megértően viselkedett vele. Olyan volt, mint amikor a pillangó végre kibújhat bábjából, mert elérkezett a tavasz. Ember lehetett végre, éppen olyan, mint a többiek az egyházközségben. Bizalommal volt önmaga és a világ iránt. Azt pedig, bármennyire szomorú is, nem tagadhatja, hogy édesapja halála volt az egész folyamat elindítója. Vajon igazat mondott apja, amikor azt állította, hogy jobb lett volna neki Hilde nélkül? Hogy leánya csak kolonc volt a nyakában? Hogy még asszonyt sem vehetett maga mellé miatta? Lehetséges, hogy fölösleges volt a tizenhat év, amit apjára áldozott? Nem. Igazságtalanul ítéli el apját. Néha valóban elviselhetetlen volt vele együttélni, de apja képtelen volt meglenni nélküle. Nagyon jól emlékszik arra, amikor egyszer megbetegedett és hosszabb ideig nyomta az ágyat, apja milyen tehetetlen volt a segítsége nélkül. Még ebédet sem tudott főzni magának, a kis házban pedig iszonyatos rendetlenség uralkodott. Apja akkor megint inni kezdett. Pedig Hilde ígéretet tett anyjának, hogy vigyáz rá. Soha nem jutott eszébe,
hogy anyját hibáztassa elrontott ifjúságáért. Nem. Anyja valóságos szent volt számára. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Riadtan tekintett abba az irányba, ahonnan a zajt hallotta. Leguggolt és olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak bírta. Remélte, hogy a rozsföldekről most már senki sem veheti észre. Amikor megbizonyosodott afelől, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti, fölállt és folytatta útját. Szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Képes volt megkülönböztetni egymástól a fákat, bokrokat, útmenti sziklákat. Néha ugyan megbicsaklott a lába az egyenetlen árokparton, járása mégis határozottabb volt, mint az út elején. Már nem is annyira az keserítette el, hogy elvállalta a veszélyes feladatot, mint inkább az, hogy Mattiasszal nem találkozhatott indulás előtt. Lehetetlen, hogy épp ő nem tudott semmiről, amikor a környéken mindenki értesült Hilde kijelentéséről, hogy bizonyítéka van a gyilkos ellen. Mattiasnak hallania kellett volna a tervről, bárhol is lett légyen betegei között. Ő volt az egyetlen, aki lebeszélhette volna Hildét az esztelen éjszakai kirándulásról. De Mattias nem mutatkozott. Hilde ismét megállt. Miféle hangok voltak ezek ismét? Éppen akkor rúgott bele véletlenül egy kemény göröngybe, mégis tisztán hallotta az erdő felől jövő vonyításszerű hangot. Hiába torpant meg újra és újra, a hangot elnyelte a sűrű sötét erdő. Csak a szél zúgását hallotta a fenyves felől. Milyen kihaltnak tűnik most a vidék!
Hilde megértett valamit. Sejtette, mi lehet az oka. A vastag felhőtakaró felszakadozott néhol, és a keskeny repedéseken kísértetiesen világított keresztül a hold. A sejtelmes fény titokzatossággal vont be mindent. Hilde nem szerette ezt a különös csillogást. Egyáltalán nem nyugtatta meg felborzolt idegeit. Az egyre erősebb holdfénynél könnyen megláthatja őt bárki. Jobb volt a sötét. Akkor legalább biztos lehetett abban, hogy nem veszik észre. A felhőtakaró váratlanul ismét összezárult. Hildének még maradt annyi ideje, hogy alaposan megfigyelje a vidéket. Közelebb volt az erdőhöz, mint sejtette. Valami más kezdett motoszkálni a fejében. Szinte rettegve gondolt arra, hogy a fegyverhasználatban járatlan parasztok valamelyike a gyilkos helyett őt találja el a végső pillanatban. Mégiscsak jobb lenne, ha megint világítana a hold. Mi lenne, ha énekelne? Legalább hallanák, hogy merre jár! De akkor a farkasember is könnyebben rábukkanhat! Ó, Mattias! Miért nem jöttél el értem? Hilde elszörnyedve látta maga előtt az ég felé törő sűrű fenyvest. A várnagy embereinek volt idejük arra, hogy elfoglalják megfigyelőhelyüket. Szegény lány őszintén remélte, hogy mindannyian bátor, megbízható férfiak, ugyanis az út legnehezebb szakasza állt előtte. Eleinte az erdőszélen haladt. Így legalább lehetősége nyílik arra, hogy végszükség esetén kirohanjon a nyílt mezőre.
Ám az út hamarosan bekanyarodott a sűrűbe. Szerencsére a keresztútnál, ahol az erdei ösvény az Elistrandhoz vezető úttal találkozott, megritkultak a fák. Hilde nemsokára rátért arra a keskeny ösvényre, amelyet mindkét oldalról szorosan egymás mellett álló óriási fák fala szegélyezett. A lányt már csak az a gondolat éltette, hogy a dombtetőn, a tisztásnál Andreas és emberei ügyelnek a biztonságára. Kaleb megfigyelőhelyét már elhagyta, Elistrand ura a rozsföldeken vigyázott rá néhány társával. Miért nem vette észre, merre lehetnek? Talán, ha visszafelé megy majd. És ha nem vezet út visszafelé? Néhány napja még itt üldögélt Mattiasszal a virágok között. Hová tűntek vajon a virágok? Itt-ott fölfedezett még a sötétben is világító apró margarétákat. Milyen furcsa volt az a beszélgetés! Megdöbbentették a férfi kérdései. Mattiast lenyűgözte Hilde ösztönös érzékisége. Még soha nem fűzte férfihoz testi kapcsolat. Pedig amióta nővé érett, élt benne a vágy a szerelemre, a szó mindkét értelmében. A férfi bevallotta, hogy szereti. Hilde még most sem tudta elhinni, hogy igazat mondott. De hát akkor miért nem jött el? Esetleg csatlakozott ő is a többiekhez és most valamelyik őrhelyről követi figyelemmel minden lépését? Nem, ez nem lehet. Mattias soha nem engedte volna, hogy ekkora veszélynek tegye ki magát. Ha Mattias tényleg szereti, akkor miért nem… Hogy lehet az, hogy az őrök ilyen csendben tudnak maradni. Pedig egész sokan lehetnek… Vagy mégsem jöttek el?
Hilde most kezdett csak félni igazán. Fejébe ismét befészkelte magát a gondolat, hogy becsapták. Magára hagyták a sötét rengetegben. Mindenki más nyugovóra tért már és gondosan bezárta háza ajtaját. Csak Hilde van odakinn és rajta kívül még valaki… Azon kezdett tűnődni, vajon kinek a háza esik legközelebb az erdőhöz? Szerette volna tudni, hová menekülhet, ha titokzatos ellensége rátámadna. Igen! A Hársfaliget! Csak keresztül kellene szaladnia a tisztáson, ahol Andreas eltemette a négy áldozat holttestét. Vagy szaladjon inkább Jesper kunyhójába? Hiszen nincs ott senki. Jesper félelmében beköltözött Graastensholm biztonságos falai mögé. Bár Graastensholm sincs messze. Csak éppen nehéz lenne az erdő felől megközelíteni. Mégiscsak a Hársfaliget mellett döntött. Az is megfordult a fejében, hogy valószínűleg semmi esélye a fenevaddal szemben. Egy ember elől még megmenekülhetne, de a farkasember… Jól emlékezett még gyors, szökellő járására, ahogy Elistrandon titokban megfigyelte… Tudta, hogy nem élné túl a találkozást. Hilde megállt egy pillanatra. Az erdő fenyegetően vette körül. Mélyet lélegzett, hogy megnyugtassa magát. Tizenhat éven keresztül lakott az erdő közvetlen közelében. Miért fél most mégis ennyire? Remegő lábakkal folytatta útját. Bár sötét volt, könnyen rátalált az ösvényre, hiszen ismerte a járást. Ösztönösen érezte, merre kell mennie. A fák között halálos csend honolt. Ezért valóságos ágyúdörgésnek hallatszott, ha csak megzördült lába
alatt a haraszt, vagy valamelyik fáról apró gally potytyant le. Ilyenkor riadtan állt meg és nézett körül újra meg újra. Karja bénultan lógott testén, keze görcsösen ökölbe szorult. Háta lúdbőrös volt a rettegéstől. Nyakát olyan mereven tartotta, hogy belesajdult a feje. „Merre vagytok?”, szerette volna kiáltani: „Merre vagytok? Mondjátok már, hogy nem vagyok egyedül!”. Már megint az a furcsa zaj az erdőből. Csak valamelyik őr lehet az. Azt hitte, soha nem ér már véget az erdei út. Még a végén eltévedt! Nem. Mégsem. Kicsit messzebb már világosság szűrődik keresztül a sűrű fenyvesen. Végre kint van! És ezzel maga mögött hagyta az út legnehezebb szakaszát. No, és ha a bűnös mit sem tudott a tervről, és nem jön el, hiába a nagy előkészület? Lehet, hogy azért jutott el ilyen könnyen idáig? Megnyugtatónak tűnt a gondolat. Már csak fel kell mennie a dombon. A nyílt terepen már nem rejtőzhet senki. Legfeljebb távolabbról figyelheti egy csillogó szempár… Beért a ház ki udvarára. Téli estéken, fejés után mindig itt sietett keresztül… és reggelente is… Miért nem érzett akkor soha félelmet? Vagy akkor is félt? Akkor is így telepedett rá a rettegés? Képtelen volt visszaemlékezni. Valahol itt rejtőzött el Andreas. Igazán előbújhatna, csak egy pillanatra. Szerette volna érezni, hogy emberek veszik körül. Legalább odasúgnának neki valamit! Szíve a torkában dobogott.
Ott áll a ház… be kell mennie. Hiszen el akar hozni valamit. Meg kell tennie, hogy senki ne fogjon gyanút. Babrált egy kicsit a zárral. Andreas, mondj végre valamit! Vagy adj jelet! Senki sem moccant. Valaki feltörte a lakatot! Nem, ezt már nem bírja ki! Talán ott les rá az ajtó mögött. Ezt már nem bírja ki! Talán ők is megértik majd… Már-már elájult a félelemtől. Mi lenne, ha elsuttogná Andreas nevét? De vajon Andreas tudja, hogy ki rejtőzik odabenn? Ha időben elfoglalta az őrhelyét, talán láthatta, hogy… Hilde már semmiben sem volt biztos. Igen, Andreas itt van valahol. Mélyet lélegzett. Megkereste azt a lapos követ, amivel mindig lekapargatta a cipőjét, ha befejezte a fejést. A kő hidegsége nyugtatóan hatott idegeire. Végre ki merte nyitni az ajtót… Orrát kellemetlen szag csapta meg. Olyan furcsa, ismeretlen szag volt az. Emberszag, vagy… inkább olyan, mint a vadállatoké? Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Arra nem volt ideje, hogy tüzet rakjon, inkább keresgélni kezdett a sötétben. Pontosabban úgy tett, mintha keresne valamit. Megcsikordult egy ajtó. Hilde hálókamrájának ajtaja. Hilde ereiben megfagyott a vér. Felvillant benne egy emlékkép, apja holtteste, amint élettelenül csüng a keresztgerendáról. Csak nem ott rejtőzik az ismeretlen?
Hilde nem bírta tovább a feszültséget. Keresgélt még egy kicsit a faliszekrényben, majd nyugalmat erőltetve magára, távozott az elátkozott házból. Megkönnyebbülve szívta magába a friss, éjszakai levegőt. Tulajdonképpen örülnie kellene, hiszen félig teljesítette a feladatot. Most már csak vissza kell érnie valahogy. Andreas még mindig nem adott jelt magáról. Megtehetné végre. Nem, nem teheti. Hiszen a veszély nem múlt el. Vissza ugyanazon az úton… Mintha most könnyebb szívvel szánná, rá magát. Még idefelé jövet gondosan kiemelt két sövénykarót, hogy ha szükséges, arra menekülhessen. Most éppoly gondosan helyezte vissza, hogy esetleges üldözőjének útjában legyen. Amikor már távolabb járt, eszébe jutott, hogy inkább nem kellett volna visszatenni a két karót. Mert ha itt lent támadnák meg és Andreas gyorsan a segítségére akarna sietni, a karók mindenképpen csak akadályoznák a lejutásban. Már nem fordulhatott vissza. Megint az a zaj az erdő felől. Mintha egy nehéz, nagy testű lény utat törne magának a fák között. Forduljon vissza mégis? Vagy hívja Andreast? És ha csak egy jávorszarvas? Van belőlük épp elég errefelé. Hilde nagyot nyelt, majd folytatta útját. Ismét elcsendesedett minden. Az erdő fái kérlelhetetlenül ott magasodtak előtte. Most a legnehezebb szakaszon kell átjutnia először.
Egyre csak botorkált az ösvényen. Az orra hegyéig sem látott el. Mintha sötétebb lenne az erdő, mint idefelé. Minél gyorsabban át kell jutnia. Az egyedüllét kényszerképzete kerítette hatalmába. Hiába bizonygatta saját magának, hogy őrei vigyáznak rá, nem tudott megszabadulni félelmétől. Hirtelen az arcába csapott egy ág. Istenem! Letért az ösvényről. Merre lehet egyáltalán? És hová tűnt az ösvény? Ide-oda tapogatózott. Teljesen elhatalmasodott rajta a félelem. Nem járt már erre? Végre kicsit távolabb meglátta a kanyargó ösvényt. Elindult arrafelé. Ahogy az út irányába sietett, megbotlott valamiben. Talán egy mohos fatörzs az? De az nem lenne ennyire puha. Hogy ne veszítse el egyensúlyát, kénytelen volt megfogni azt a valamit. De hiszen ez egy ember! Hilde lélegzetét is visszafojtva tapogatta az előtte heverő testet. Vastag bőrzeke van rajta… és szakállas. A férfi hangosan szuszogott. Hilde megrázta, de az olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel. Sörszag áradt belőle. Szegény lány kétségbeesve gondolt arra, hogy őrei unalmukban leitták magukat és most részegen hevernek az erdő különböző pontjain. Még egyszer megrázta a férfit, de az csak horkantott egy nagyot és átfordult a másik 'oldalára. Hildének szörnyű gyanúja támadt. Lehet, hogy valaki belekevert valamit a sörbe. Talán altatószert! Akkor viszont tényleg egyedül van. Ezek szerint úgy tette meg odafelé az utat, hogy senki nem ügyelt testi épségére! Visszafelé sem lesz jobb a helyzet.
Talán a többiek, akik a templomnál és annak környékén vannak, nem ittak a sörből. És Andreas? Vajon ő is az igazak álmát aludta, miközben bent volt a házban? El kell tűnnie innen. Mégpedig minél előbb! Segítségre van szüksége, és arra itt nem számíthat! Kétségbeesetten tört keresztül a fák között. Ismét az ösvényen találta magát. Sietve folytatta útját. Leszegett fejjel ment előre, Elistrand irányába. Amikor felnézett, rémülten vette észre, hogy valami jön vele szemben. Megtorpant. Kése után kapott. Eszébe jutott, hogy egész úton hiányérzete volt. Nem érezte zsebében a kés súlyát. Hiszen otthon hagyta! Igen, ott fekszik a szobában az asztalán. Oda tette, amíg felöltözött. Nem értette, hogy lehetett ennyire figyelmetlen! Közben egyre közelebb ért hozzá a titokzatos jövevény. Nehéz mancsok taposták az ösvény füvét. Hilde segítségért kiáltott és rohant visszafelé az úton a tisztás irányába. Minél hamarabb ki kell érnie az erdőből… Vissza kell érnie régi házukba. Ha magára tudná zárni az ajtót… Az állat egyre közelebb ért hozzá, de Hildének még volt esélye a menekülésre. Bár, ha az állat megszaporázza lépteit, akkor… A lány erejét megkétszerezte a félelem. Már megint letért az ösvényről. Arcába ágak csapódtak, göröngyökön bukdácsolt keresztül. Már nem volt ideje visszafordulni, hogy megkeresse a helyes utat. Nem tehet mást, mint hogy tovább rohan és reménykedik.
Kendője beleakadt egy kiálló ágba. Megpróbálta kiszabadítani magát, de csak az lett az eredménye, hogy az út további részén a letört ágat is magával vonszolta. Közben egyfolytában segítségért kiabált, hátha valaki meghallja azok közül, akik nem szenderedtek el a sörtől. Miért nem végez már vele? Vagy örömet okoz neki, hogy kínozza? Hiába ismerte az erdőt, hirtelen mintha minden megváltozott volna. A fák ágai karokként fonódtak testére, a mohos kövek félelmetes lényekké változtak a tompa holdfényben. Hilde remélte, hogy a helyes irányba szalad. Minden bátorságát összeszedve hátra pillantott. A fenevad pedig követte, lihegve, hatalmas ugrásokkal. Nehéz testét szürke bunda borította, fülét hátracsapta, óriási állkapcsában éles fogak körvonala villant. Az állatnak csak három lába volt. Hilde ijedten rezzent össze a látványtól. Mintha kiáltásokat hallott volna. De addigra már azt hitte, hogy csak hallucinál. Rég el kellett volna érnie a házat. Valahogy eltévedt. Elfuthatott mellette. Most éppen a nagyerdő felé tartott. Minden ereje elhagyta. Már csak a félelem hajtotta. Maga sem tudta, mit csinál. Nem volt ura többé testének. A félelem és az iszonyat teljesen hatalmába kerítette. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy rohan, rohan a néma erdőben. Hátranézett. Az állat eltűnt. Szaladt még egy ideig, majd megállt. Kimerülten zuhant a földre. A tüdeje szúrt, lábát már nem is érezte
a fájdalomtól. Teste remegett. Képtelen lett volna akár még egy lépést is megtenni. Zihálva feküdt a mohos talajon. Nem értette az emberfarkast. Miért nem üldözte tovább? A távolból kiáltás hallatszott. Valaki a templom körül meghallhatta sikoltását. Válaszoljon neki? Most már nincs semmi vesztenivalója. – Segítség! – kiabálta erőtlenül. – Erre, erre! Segítség! Nem kapott választ. Becsukta a szemét és megpróbálta visszanyerni önuralmát. Tovább kell mennie. Nem maradhat itt. Tovább kell mennie! Kinyitotta szemét. A távolban egy sziklacsúcs villant fel előtte. Az égboltról eltűnt a felhőtakaró, a telihold éles fénye sugározta be az erdőt. Látta, amint valami felmászik a szikla peremére. Keskeny farkasszemek csillogtak felé a holdfényben. Most ugrik rám, gondolta Hilde eszét vesztve. Már csak annyi ereje maradt, hogy arcát eltakarja a kezével. Teste többé nem volt más, mint félelemmel teli, iszonyatos sikoltás. De nem történt semmi. Kis idő múlva bátortalanul felnézett. Az állat eltűnt. Helyén egy férfi állt. Hilde már majdnem felkiáltott örömében, de torkára fagyott a szó. A férfi félelmetes volt. Szeme mint a vadállatoké, teste aránytalanul magas, nem volt keze, csak két hatalmas mancsa, melyen éles körmök villantak. Arcát nem láthatta, mert ijesztő farkasbunda takarta.
A szörny pedig várt, összegörnyedve, ugrásra készen. Hilde most már tudta, merre jár. Ismerte azt az erdei sziklát. Sikerült annyira összeszednie magát, hogy váratlanul a szikla kiugró része alá guruljon, ahonnan hirtelen felállt, és beszaladt az erdőbe. A szörny észrevette, hogy eltűnt és folytatta az üldözést. Lihegésén hallatszott, hogy tombol benne a düh. Bárcsak elérhetné a hegyormot. Most már nem kiabált. Igyekezett a legnagyobb csendben maradni. A szörny messze mögötte volt még, és most nem mozgott olyan gyorsan, mint az előbb, állat alakjában. Hilde most már biztos volt benne, hogy igazi farkasemberrel van dolga. Egyre közelebb ért a hegyhez. Itt a tisztás, ahol áfonyát szokott szedni. Hilde szaladt, szaladt a bokrok mentén, amíg újabb sziklák nem tűntek fel előtte. Az egyik szikla alatt lyuk tátongott, pont akkora, amibe Hilde nehezen ugyan, de bele tudta préselni magát. Ott húzta meg magát, bár tudta, hogy a farkas megérezheti jelenlétét.
11. fejezet ARCÁRA PÓKHÁLÓ TAPADT. Nem ő volt az egyetlen lény, aki a szikla oltalmában keresett menedéket. Szörnyű kényelmetlen volt összekuporodva üldögélni, de legalább kívülről nem vehette észre sen-
ki. És Hilde számára ennél semmi nem volt fontosabb. Már csak egy dolog volt kérdéses, hogy a szörny még itt is megérzi-e a szagát. Hilde mindig is tiszta volt, tehát különösebb szaga nem lehetett. Ugyanakkor tudta, hogy a kutyák mindig megérzik az emberen, ha az fél tőlük. És a farkasok? Hilde valósággal remegett. Hiába próbálta önuralomra inteni saját magát, pedig tudta, hogy az életével játszik. Képtelen volt szabályozni a légzését. Talán az az oka, gondolta némi öngúnnyal, hogy túlságosan teltek a kebleim. Hirtelen meghallotta a farkasember lihegését. A szörny hangos szuszogással éppen valahol a közelben kereste áldozatát. Ó, ez nem lehet igaz! Most meg a pókháló csiklandozza az orrát! Mindjárt tüsszögni fog és nem tudja felemelni a kezét, hogy tompítsa a zajt! Szerencsére a tüsszentési inger gyorsan elmúlt, Hilde megkönnyebbülten lélegzett fel. Eszébe jutott Mattias. Vajon hol lehet? Ha jól tudja, Mattias birtokában vannak a Jéghegyek Népének titkos gyógyszerei és amulettjei. Csodálkozna, ha nem akadna köztük egy kis altatópor! Borzasztó, hogy már a kedvesére is gyanakszik, dorgálta meg saját magát. A szörny éppen rejtekhelyével szemben állt meg. Másra kell gondolnia, különben… Csak nem vette észre? Nem, de csendben áll és figyel. Mintha a lélegzését akarná hallani. Talán arra vár, hogy Hilde előmásszon? A lánynak szörnyű víziója támadt. Látta, amint az állat undorító mancsát bedugja a nyíláson és előránci-
gálja őt. Látta, amint ijesztő pofáját bedugja a nyíláson és… Megborzongott. Döbbenten vette észre, hogy sír. Milyen rég nem sírt már! Az egyedüllét és a félelem előcsalta elfelejtetnek hitt könnyeit. A szörny még mindig figyelt. De valami más kötötte le érdeklődését. A távolból kiáltások hallatszottak megint. Most viszont nem válaszolhatott. A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Nem. Csak képzelődik. Vagy mégis? A szörny hirtelen futásnak eredt. Vagy csak be akarja csapni őt? Így akarja előcsalni rejtekéből? Nem. Tisztán hallotta nehéz léptek távolodó zaját. Hilde ennek ellenére nem mert megmozdulni. Pedig most már biztos, hogy a közeledő hangok üldözték el a farkasembert. Istenem, legyen már vége, fohászkodott Hilde. Uralkodnia kell magán! Testét már-már zokogás rázta. Maradj nyugodtan! Feküdj csendben, figyelmeztette magát egyfolytában. Mi van, ha soha nem találnak rá itt? Ha megmentői nem vetődnek az erdőnek erre az oldalára? Mégis elsírta magát. Mit tegyen, ha itt hagyják az erdőben, teljesen egyedül? Istenem, küldd őket ide! Teltek-múltak a percek, és nem történt semmi. Hilde önmagával viaskodott. Kimenni viszont nem mert. Sőt, egyre jobban összehúzta magát a szűk hasadékban. Micsoda gyáva alak vagyok! Akár elébük is mehetnék. De nem merek! Nem bírok több izgalmat elviselni.
A hangok alapján már egészen közel lehettek. Hát ennyire mélyen bejött volna az erdőben? A sziklafal, ami alatt menedéket keresett, bizony messze van a tisztástól. Nem is érti, hogy volt képes ilyen sokáig futni! Most már tisztán hallotta, hogy egy hang a nevét kiabálja. – Hilde! Hilde! Az isten szerelmére, hová tűntél? Ne dőlj be neki, gondolta magában a lány. Egész biztos, hogy csak elő akar csalogatni. Csellel próbálja megszerezni azt, amit erővel nem sikerül. Most már két hang is a nevét kiáltozta. Nagyon közel járhatnak rejtekéhez. Talán ez az egyetlen esélye a menekülésre! Ha most nem szólal meg, elmennek! – Itt vagyok – nyöszörögte. Hangját szinte elnyelték a vastag falak. Ismét próbálkozott. – Segítség! Itt vagyok! A félelem és az óvatos öröm könnyei csorogtak végig arcán. Ha most sem hallották meg… – Hilde! – szólt az egyik hang. – Itt van, itt van valahol? Újabb hangok, majd siető léptek zaját vitte felé a szél. Hilde idegei már-már felmondták a szolgálatot. Talán most egyszerre végét ér ez a rémálom, gondolta, de nem mert igazán hinni benne. – Merre van? Ez Kaleb! – Nem tudom – felelte valaki izgatottan. – De biztos vagyok benne, hogy itt van valahol a közelben. – Szerintem is itt kell lennie – mondta egy harmadik. – Akár meg is esküdnék rá, hogy azt hallottam? „Segítség, itt vagyok!”
– Hilde! – próbálkozott Kaleb. Erős hangja áthatolt a sötéten. Hildét elöntötte a forróság, majd kiverte a hideg. Már csak az hiányzik, hogy elájuljak a végső pillanatban. – Itt vagyok – mondta szinte suttogva. – Itt vagyok! Egy ideig nem történt semmi, majd hirtelen lépéseket hallott. – Itt van valahol, de… Mintha a sziklából jött volna… A bokor mögött álltak. – Hilde? Merre vagy? Kérlek, gyere elő! Elmúlt a veszély! Mozdulni sem bírt. – Nem tudok… – Ott van! Gyerünk! – Megtaláltátok? Ez a hang! Olyan ismerősen csengett. Mattias! Végre! De hol volt ilyen sokáig? – Egy barlang van itt… A nyílásban egy barátságos arc jelent meg. – Itt van! Gyertek, segítsetek! Hilde hagyta, hogy kicibálják a hasadékból. Képtelen volt az önálló cselekvésre. A férfiak nem értették, hogyan sikerült bebújnia a szűk nyíláson keresztül. Hilde nem tudott felelni a kérdéseikre. Nem akart mást, csak aludni. Miután talpra állították, Kaleb elszörnyedve nézett végig rajta. – Úristen, Hilde – ennél többet nem tudott mondani.
Mattias átkarolta a lányt. – Most már biztonságban vagy. Hogy juthatott eszedbe ilyen képtelenség? És a többiek? Hogy egyezhettek bele? Hilde nem fogta fel a kérdéseket, csak sírt, sírt, mintha soha nem akarná abbahagyni. Közben alig állt a lábán, forgott körülötte a világ… Mattias vállára hajtotta fejét. Igen, ez jólesett. A körülötte állók pedig csak beszéltek, izgatottan, egymás szavába vágva. Hilde az egészből csak néhány gondolatfoszlányt tudott elkapni. –… az ösvény melletti bozótosban… az emberek egy óriási farkas nyomaira bukkantak… szinte inukba szállt a bátorságuk… Lassan magához tért. – Mattias? Miért nem jöttél hamarabb? Miért nem akadályoztad meg az egészet? Haza akarok menni! Talán kicsit kedvesebb is lehetett volna. De most nem volt olyan állapotban, hogy betartsa az udvariassági szabályokat. – A kanyarójárvány az oka. Majorról majorra jártam és egyszer csak azt vettem észre, hogy már a szomszéd egyházközségben vagyok. Utána azonnal Elistrandra lovagoltam. Elitől értesültem mindenről. Elborzadtam, amikor fölfogtam, milyen veszélynek tetted ki magad. Nem is értem, Kaleb, hogy engedhette meg? – Mi kicsit másképp láttuk a dolgot, Mattias. Egyébként Hilde védelmét is megszerveztük. Az embereink ott rejtőztek az utak mentén. Magam az országút és az ösvény találkozásánál vártam. Semmit sem értettem, amikor meghallottam Hilde kétségbe-
esett kiáltását fentről az erdőből. Azonnal a keresésére indultam, ám időbe tellett, mire ide értünk. Valaki más hozzátette: – Sajnos a várnagy és emberei átaludták az eseményeket. Hilde erre felkapta a fejét. – És Andreas? Mindannyian ránéztek. – Andreas? – kérdezte elhűlve Kaleb. Hiszen ott volt fenn a háznál. Hát nem találkoztál vele, Hilde? – Nem. Miért nem indulnak már? El akar menni innen, minél előbb. – Igazán furcsa – mondta nyugtalanul Brand. – Azt mondta, hogy majd jelt ad neked, hogy megnyugtasson. – Remélem, hogy úgy tett, ahogy mondod – jelentette ki vészjóslóan a lány. Most már erősebbnek érezte magát. – Nagyon jólesett volna. Végig úgy éreztem, mintha csak magamra számíthatnék. Hiszen olyan csendben voltatok. Ó, Istenem! Vigyetek el innen! – Menjetek csak, én megkeresem a fiamat – mondta nekik Brand és már indult is. – Rendben – felelte Kaleb. – Azért vigyél magaddal valakit. Jobb, ha nem mászkálsz ma éjjel egyedül az erdőben! Meg tudsz állni a lábadon, Hilde? Ha igen, visszamegyünk az ösvényre. A lány bólintott. Kénytelen volt Mattiasra támaszkodni, mert még mindig remegett. Elcsukló hangon számolt be félelmetes kalandjáról. – Azt mondod, hogy egyszerre láttál egy embert és egy farkast?
– Nem, nem. Nem. Azt láttam, amikor átalakult. Először a farkas meresztette rám riasztó tekintetét, már-már rám ugrott. Én becsuktam a szemem és sikítottam. Mire újból kinyitottam, a farkasnak nyoma veszett, ám ott állt előttem az a férfi. De nem is férfi volt igazán. Inkább egy szörny. Akkor hirtelen olyan erő szállt meg, hogy képes voltam idáig elszaladni. Jól ismertem ezt a helyet, ide jártam mindig áfonyát szedni. Ugye nincs a nyomunkban? – Nem, ne aggódj! Még szerencse, hogy ilyen jól ismered az erdőt – tette hozzá halkan Mattias. Hildének hirtelen az az érzése támadt, hogy nem hisznek neki. – Minden az utolsó szóig igaz! – bizonygatta kétségbeesetten. – Hiszen senki nem kételkedik a szavaidban! – nyugtatta meg Kaleb. – A várnagy egyik embere is hasonlót állított. Félálomban látta, amint egy óriási fenevad rohan el mellette lógó nyelvvel. – Tudjátok, miért aludtak el valamennyien? – Igen, a sör lehetett az oka. Miután ittak belőle, ólmos fáradtság vett erőt testükön. A férfi, akivel beszéltünk, nem ivott annyit, úgyhogy tovább bírta. A többieket viszont még nem sikerült felkelteni. – Lábnyomokat is találtunk – tette hozzá Kaleb –, egy hatalmas bestia nyomait… – Három lába volt? – kérdezte izgatottan Hilde. – Igen, olyasforma lehetett – felelte Kaleb. Hildét felmelegítette Mattias testi közelsége. Kaleb váratlanul lehajolt, majd felemelt valamit, ami megcsillant a holdfényben. – Mi az? – kérdezte Mattias.
– Éppen ezen tűnődöm. Hm, egy öv. Hosszú és keskeny… nem lehet, hogy te veszítetted el, Hilde, amikor áfonyát szedtél erre? – Nem úgy néz ki, mintha régóta itt heverne – vélte Hilde. – Nem, valóban. Látjátok ezeket a csomókat, no és a hurkokat? Sajátos rendszerben vannak elhelyezve. – Már megint valami boszorkányság? – nevetett Mattias. – Ti ketten, te és Kaleb, ugye nagyon jó barátok vagytok? – kérdezte Hilde. – Így van. Talán emlékszel még arra, amikor a bányában töltött évekről beszéltem neked? Ott találkoztunk sok évvel ezelőtt. Ez az, ami olyan szorosan egymáshoz köt bennünket. A lány most Kalebhez. fordult. – Téged is annyira megviselt az ottlét, mint Mattiast? Kaleb arca elkomorodott. – Annak, akit nem érintettek meg az ott töltött évek, nincs is lelke – felelte határozottan. Hamarosan kiértek az ösvényre. Egyik emberüket előre küldték, hogy próbálja meg felébreszteni a várnagyot és embereit, de a kísérlet szemmel láthatóan nem járt sikerrel. Mattias megvizsgálta őket. Hilde közben egyre szorongatta a kezét. Mattias csodálkozva nézett rá. – Bocsáss meg – motyogta szegényke –, csak még mindig félek egy kicsit. – Semmi okod rá, hidd el – nyugtatta meg a férfi. – De ha úgy nagyobb biztonságban érzed magad, fogd meg a köpenyem szélét. Hilde bátortalanul elmosolyodott.
A katonák egymás után ébredtek fel. Közben megjelent Brand és az embere, az álomittas Andreast támogatva. A várnagy is magához tért végre. Rettenetesen dühös volt az embereire, magára, az egész világra, de különösen Hildére. – Hogy a csudába futhattál be az erdőbe? – ordította. – Az ösvényen kellett volna maradnod! Ha betartottad volna az egyezségünket, nem történt volna semmi bajod, és azt a fenevadat is kézrekeríthettük volna! – De én… én – szipogta Hilde. Testét ismét rázta a feltörő zokogás. – De hiszen… nem tudtam… és észrevettem, hogy… hogy mindenki… elaludt… és… akkor eltévedtem… – Azt hiszem, tanácsos lenne más hangot megütnie – javasolta Mattias a várnagynak. – Hildét nagyon megrázták az események, úgyhogy semmi szükség arra, hogy olyasmiért is őt vádolja, amiről végképp nem tehet. – Bocsánat – mormogta a várnagy. – Képzelje csak el, milyen bosszantó, hogy egy futóbolond ilyen könnyen elrontotta a tervünket. Ó, kisasszony, kérem, nem önről beszéltem – tette hozzá a férfi most már sokkal udvariasabban. – Arra értettem, aki elkábított bennünket. Nem értem, hogy történhetett. – Nagyon egyszerű – szólalt meg Kaleb. Valaki altatóport kevert a sörbe, amit Andreas hozott otthonról. Csakhogy akkor még semmi baja nem volt, hiszen mi is ittunk belőle. Csak itt történhetett. Hol álltak a hordók? – Nem messze az ösvénytől – felelte az egyik katona. – Melyikőtök feküdt hozzá a legközelebb?
Az emberek gondolkodtak. – Senki sem volt hozzá túl közel – Ezek szerint valaki idelopózott a sötétség leple alatt és beletette? Ez bizony elképzelhető, vélték többen is. – Mikor ittatok belőle? – Először mindenkinek kijelöltük az őrhelyét. Azután összegyűltünk, hogy még egyszer megbeszéljük a teendőket. Ez közvetlenül Hilde érkezése előtt lehetett. Közben iszogattunk egy kicsit. – Andreas is veletek volt még akkor? – Mindenki ott volt, aki csak az erdőben, vagy feljebb a tisztáson őrködött. Akik a rozsföldeknél voltak, már nem jöttek el. Csak néhányan az erdő széléről. Nem hívhattunk oda mindenkit, most már azt mondom, szerencsére, pedig akkor még tréfálkoztunk is ezen. – Igen mondta keserűen Hilde. – Olyan hangosan kiáltoztak, hogy még a farkasembert is elijesztették. Mattias, hol van a lovad? – Miért kérdezed? – Mi lesz, ha a fenevad megtámadja? – A farkasemberre gondolsz? Őrt állítottam mellé. Egyébként az erdő szélén hagytam, ott, ahol a rozsföldek kezdődnek. – Helyesen tetted. A várnagy egy ideje bizalmatlanul nézett Mattiasra. – A doktor úr ugye ért az altatószerekhez? – Igen, de azt sajnos nem tudom megmondani, hogy az önök italába melyiket keverték. Bizonyára az egyik legerősebbet. – Nem erre gondoltam. Inkább az jár a fejemben, ki juthat a legkönnyebben hasonló szerekhez!
Mattias elmosolyodott. – Amennyiben rám akarja bizonyítani, hogy én tettem bele az altatót a hordókba, kénytelen lesz végigjárni az összes parasztkunyhót, amelyet az este folyamán végiglátogattam. Nem hinném, hogy lett volna időm egy hasonló kirándulásra. Tudja, több egyházközségben is megfordultam a nap folyamán. – Hm – dünnyögte csalódottan a várnagy. Hilde csendesen megszólalt. – Mehetünk már végre? Már látni sem bírom az erdőt. – Hildének igaza van – jegyezte meg Kaleb. – Mihamarabb ágyba kell kerülnie. – Rendben. Magammal vihetem Graastensholmra? Jobb lenne, ha állandó orvosi felügyelet alatt állna az első napokban. – Jól van – mosolygott a bajsza alatt Kaleb. – Majd megmondom otthon, hogy ne aggódjanak Hildéért – mondta még, majd felsegítette a lányt Mattias lovára. Miután az ifjú orvos is nyeregbe pattant, elindultak. Csendben poroszkáltak hazafelé. Mattias szemmel láthatóan tűnődött valamin. Hilde pedig egyfolytában arra gondolt, hogy miért haladnak ilyen lassan. Még mindig tartott az erdőtől. Mielőtt rákanyarodtak volna a Graastensholmra vezető útra, megszólalt Mattias. – Azt hiszem, Kaleb gyanakszik valakire. – Én is úgy láttam. Szerinted sejti már ki lehet az? – Igen. – Én is sejtem – mondta titokzatosan Hilde. – Csakugyan? És ki?
– Mielőtt beavatnálak a titokba, beszélnem kell Kalebbel. Nem szeretnék ok nélkül vádaskodni. Csak sejtem, ki tehette az altatót a hordókba. Olyan hihetetlennek tűnik! – Nem értem, hogy jöttél rá ilyen hirtelen? – Légy türelemmel. Kíváncsi vagyok, hogy ő kire gyanakszik. – Nehéz várni, de… jobban vagy már? – Miért? Szerinted nyugodtnak látszom? – Nem. Egész testedben remegsz. – Igen. Végre meleg és biztonságos helyen szeretnék lenni. Mondd csak, Mattias, te hiszel a farkasemberben? – Nem. És te? – Eddig nem hittem, de a mai este meggyőzött az ellenkezőjéről. – Tehát úgy képzeled, hogy a tettes előbb altatót kevert a sörbe, majd farkasként követett az erdőn át, végül farkasemberré változott, hogy végezzen veled? – Szörnyen hangzik, amit állítasz. De mi mást hihetnék? – Szerintem éppen ezt akarta elérni. – És neked mi a véleményed? – kérdezte a férfi felé fordulva Hilde. Észre sem vette, hogy arcuk egészen közel ér egymáshoz. – Én kihasználom a félelmedet, hogy közel lehessek hozzád. – Nekem pedig nincs erőm ellenállni – mosolyodott el Hilde. Graastensholmon kíváncsi kérdések özönével árasztották el őket. Kiáltásokat hallottak az erdőből, mesélték a kastélybeliek. Igazán nem tudták mire vélni a dolgot.
Mattias először is leültette Hildét a kandalló mellé. Miközben lehúzta a lány cipőjét és meleg nemezpapucsot adott a lábára, röviden összefoglalta a történteket. Mindenki néma döbbenettel hallgatta. – Micsoda szerencse, hogy Tarald ki sem mozdult egész este a kastélyból. Így legalább elejét vehetjük a további gyanúsítgatásoknak. – Így van – egészítette ki Liv. – Még néhány szomszédunkat is áthívtuk, hogy tanúskodjanak mellette. Épp az előbb mentek el. Tarald egy öblös karosszékben ült. Látszott rajta, hogy már ivott néhány pohárral. – És elkaptátok azt a szörnyeteget? – kérdezte csendesen. – Nem – felelte apjának Mattias. – De minden jel arra mutat, hogy hamarosan a kezünkben lesz. Anya, kölcsönöznél Hildének egy hálóinget? Még mielőtt Yrja egy szót is szólhatott volna, Liv már felállt. – Megkaphatja azt a hálóinget, amit Yrjának is kölcsönadtam egy egészen különös éjszaka alkalmából. Kicsit régimódi ugyan, de finomszövésű, és nem utolsósorban szerencsét hoz a viselőjének. Azért remélem, hogy Mattias ennek ellenére tudja, hogy hogy viselkedjen. A fiatalember elmosolyodott. Hildét elbűvölte a férfi mosolya. – Nagymama, hiszen ismersz. Gondolod, hogy van olyan lány, aki szívesen venne férjének egy alvajárót? Hiszen csak teher lennék a számára. Eddig is jól megvoltam magamban. De azért azt megmondtam Hildének, hogy ha tehetném, megkérném a kezét.
– Életemben nem hallottam ilyen furcsa lánykérést – nevetett Tarald. – És te mit szólsz ehhez, Hilde? – Eddig nem mondtam semmit – felelte bátortalanul a lány. – Tulajdonképpen nem értem Mattiast. Ha azt mondja, hogy a köztünk lévő óriási rangkülönbség az oka, megértettem volna. Mattias talán nem is sejti, hogy mit álltam ki tizenhat éven keresztül. Olyan emberrel éltem egy fedél alatt, aki csak ártott nekem. Így számomra nem lenne megpróbáltatás megosztani vele lidércnyomásos éjszakáit. Inkább megtiszteltetés lenne számomra, hisz szeretem. – Hallod, fiam? – kiáltott fel boldogan Yrja. – Végre kimondta valamelyikőtök a döntő szót. – De hát… – dadogta Hilde –, de hát én a kuvikember lánya vagyok! Mattias pedig báró… és orvos! Egyébként is olyan, mintha… – Kedves Hilde – szólt Yrja a tőle megszokott szelídséggel a lányhoz. – Hallgasd meg az én történetemet! Eikebyből származom, a környék legszegényebb családjából. Nálunk mindig annyi volt az éhes száj, hogy egyik napról a másikra tengettük életünket. – Én pedig Tengelnek és Siljének vagyok a lánya, akiket végigűztek egész Tröndelagon – mondta Liv. – Apám olyan családból származott, ahol apáról fiúra szállt a varázslás tudománya. Anyám annyira szegény volt, hogy apám adott neki kölcsön egy köpenyt, amikor először találkoztak, hogy ne fagyjon meg a dermesztő téli hidegben. Anyósom révén kaptuk a bárói címet valamennyien. Anyósom nem volt férjnél, amikor fia, Dag, az én férjem megszületett. Tarald első házasságát a kényszer hozta létre. Még ezek után is úgy gondolod, hogy olyan szörnyen előkelőek vagyunk?
Hilde elmosolyodott. – Nem. De én akkor is kívülálló vagyok. Soha nem hittem volna, hogy valaki szerelmes lesz belém. Ráadásul Mattias… aki annyira finom és… Szegény lány sírva fakadt, hiába küzdött minden erejével ellene. – Nem látjátok, mennyire fáradt? Mattias! Gondoskodj arról, hogy mihamarabb ágyba kerüljön. – Aludhatna az én szobámban? Nem lenne jó, ha egyedül maradna ma éjjel. – Kedves fiam! Harmincéves vagy. Most már igazán nem dönthetjük el helyetted, hogy mit tegyél és mit ne tegyél! – Rendben – mondta Mattias. – Gyere, Hilde! A férfi kézenfogta a lányt, aki még valami jóéjszakát-félét mormogott, majd ő is elindult felfelé a lépcsőn. Még elkaptak néhány hangfoszlányt a szalonban folyó beszélgetésből. – Hála Istennek! – sóhajtott fel Tarald. – Már azt hittem, valami baj van Mattiasszal. – Azt hiszem, igazán kellemes érzés lesz nagymamának lenni – nevetett Yrja. Tarald, akinek aznap este remek hangulata volt, még hozzáfűzte: – Már amennyiben a fiunk másra is rászánja magát és nem csak Hilde kék szemét csodálja majd egy életen át. Nem tételezem fel a mi „Szent” Mattasunkról, hogy különösebben heves szerető lenne. Ezek után Mattiasnak sikerült hallótávolságon kívül vinnie Hildát, akit azért elgondolkodtattak az öreg báró utolsó szavai. Talán éppen ez a baja Mattiasnak, hogy túlságosan kedves és gyengéd mindenkivel. Hi-
szen ő maga is azt állította, hogy a szerelem lehet más is, nemcsak a testet égető vágy. Úgy vélte, az az érzés szinte istenien szép lehet. Bizonyára igaza van, de azért… A férfi bátortalanul tessékelte be a lányt gyönyörű hálószobájába. A szoba sokat elárult lakójáról. Persze édesanyja ízlése is látszott, de Mattiasé volt a meghatározó. A fal mellett egy könyvespolc állt, tele könyvekkel. Hilde még soha nem látott ennyi könyvet. A szoba állapota a férfi rendszeretetéről árulkodott. Hilde megörült ennek, hiszen maga is szerette rendben látni a dolgait. De vajon nem túlzás-e ez egy férfi részéről? Az egyik sarokban egy kosárban kutya üldögélt. Amint beléptek, a kis állat szeretetteljesen nyalta végig Hilde arcát. Az ablakban kalitkát pillantott meg, benne egy sérült seregély. A szoba rendkívüli harmóniát sugárzott. Minden egyes berendezési tárgyat gondosan válogattak össze. Beljebb volt még egy szoba. Amikor Hilde bekukkantott, elámult a látványtól. Az apró helyiség polcai telis-tele voltak orvosságos fiolákkal, zacskókkal és gyógynövényekkel. A kutya jelenléte csodálatos módon megnyugtatta a lányt. Gyorsan megmosakodott és rendbe hozta magát. Mattias tapintatosan várakozott kint, csak akkor ment be, amikor Hilde már bebújt a csipkével díszített takaró alá. Ő maga az ablak alatti lócára telepedett. Hilde úgy vélte, hogy ez alkalommal nem is várhat tőle többet. Mattias beadott a lánynak egy enyhébb altatót. Már a szalonban említette, hogy mindketten altatót vesznek majd be, ő azért, hogy ne zavarja Hildét lidércnyomásos álmaival. Apja őszintén csodálkozott fia
döntésén, szerinte ezek után fölösleges egy szobában aludniuk. Liv persze Mattias pártját fogta, mondván, hogy a fiú mindig nemes gondolatokat táplál a szívében, bár lehet, hogy azok más szemében kevésbé gyakorlatiasnak tűnnek. Amikor elfújták a gyertyát és már egy ideje nyugodtan feküdtek, ki-ki a maga helyén, Hilde megkérdezte Mattiast. – Van valami, amit nem értek. Remélem, nem veszed rossz néven, ha megkérdezem? – Kérdezz csak nyugodtan! – Még amikor egyszer a virágok között üldögéltünk az erdőben, említetted, hogy addig nem nősülsz meg, amíg nem találtál gyógyírt lelki sebeidre. Ennek ellenére hozzáfűzted, hogy keresselek meg, ha a testemet olthatatlanul égetné a vágy. Miért mondtad ezt? Csak nem arra akartál kérni, hogy legyek a szeretőd? Mattias felkönyökölt a lócán. – Nem, kedvesem, soha nem kérnék tőled ilyet. Csak elviselhetetlennek tűnt számomra a gondolat, hogy másé is lehetsz. Tudom, hogy önző dolog volt részemről, de mentségemre szolgáljon, hogy elvakított az irántad érzett szerelem. Hilde nem felelt. Szeme már majdnem lecsukódott az álomtól, de volt valami, amit még feltétlenül tudnia kellett. – Mattias… Mi a valódi oka annak, hogy eddig még nem találtál magadnak szeretőt? A férfi hallgatott egy ideig. Majd hosszan felsóhajtott. – Téged nem lehet félrevezetni, Hilde. Igazad van, a lidércnyomásos álmaimon kívül másról is szó van. De mielőtt válaszolnék neked, engedj meg egy kér-
dést. Még mindig bizonytalan vagy abban, hogy mit érzel irántam? – Nem. Lehetek őszinte? – Kérni akartalak erre. – Szeretlek, Mattias. Szeretlek lelkemmel és testemmel. Akkor döbbentem rá, amikor hazafelé lovagoltunk az este. A családoddal folytatott beszélgetés pedig még jobban megerősített ebben. Amikor gyermekekről és hasonló dolgokról beszéltek, tudtam, hogy téged akarlak és senki mást. Mattias elmosolyodott, de amikor megszólalt, komoly volt megint. – Köszönöm kedvesem! Ezek után jogodban áll megtudni, mi a helyzet velem. Félek, Hilde! Felnőtt életem jelentős részét ezzel a félelemmel együtt kellett leélnem. Ezért is kerültem mindig a lányokat. Mielőtt megismertelek volna, nem érintett meg a szerelem. Amióta ismerlek, még jobban félek! – Nem értem, mitől félsz? – Nem is értheted. Hiszen eddig környezetedtől elzárva éltél. A bányában töltött évek miatt lehet, hogy képtelen vagyok a testi szerelemre. Hilde szempillái összecsukódtak az álom súlya alatt. Minden erejével küzdött, hogy még figyelni tudjon a férfira. – De… – motyogta – azt mondtad, hogy szeretsz engem… – Igen, de én arra céloztam, hogy… lehet, hogy képtelen vagyok… a… szerelmi aktusra… Hilde némán bámult a sötétbe, amerre Mattiast sejtette. – Most már értem. És meg is bizonyosodtál már felőle?
– Nem. Csak sejtem. Volt ott a bányában egy szerencsétlen fiú. Kaleb emlékszik még rá. Knutnak hívták. Együtt szöktünk meg hárman, csak ő meghalt, mielőtt Graastensholmra értünk volna. Szóval ő mondogatta mindig, hogy… elvesztette minden… férfierejét. Persze ő nagyon beteg volt. A mondat vége már alig hallatszott. Mattias igyekezett összeszedni magát. – Rám mindez olyan hatással volt, hogy beképzeltem magamnak, hogy velem is ugyanez történt. Ezt csak megerősítette egyik Tübingenben szerzett élményem. Egy diákmulatság alkalmával szerelmeskedni kezdtem egy nagyon vonzó lánnyal. Nagyon kedves volt hozzám. Simogatott, csókolgatott, de én hideg maradtam, mint a jég. Nem mozdult meg bennem semmi. Azóta kerülöm a lányokat. Félek, hogy bebizonyosodhat a tehetetlenségem. Ezért vagyok én mindenki számára a „kedves Mattias, aki az emberiségnek áldozza életét”. Tudod, ez a biztonságosabb út számomra. Hilde elszenderedett egy pillanatra, de gyorsan magához tért ismét. – Akkor miért kértél arra, hogy… jöjjek hozzád, ha a testem megkíván? – kérdezte kábultan. – Képtelen lennék elviselni a gondolatot, hogy más karjaiban ismerd meg a szerelem örömeit. Hilde fájdalmasan felsóhajtott. – Mattias, akkor miért vetetted be velem az altatót? És miért vetted be te is? Hiszen most fényt deríthettünk volna arra, hogy… igaz-e a sejtésed… – Kedvesem… nem akartalak zavarba hozni… ezt igazán megérthetnéd.
Hilde most már csak suttogni volt képes. Mattiasnak nagyon oda kellett figyelnie, ha érteni akarta, mit mond neki a lány. – Nem lenne egyszerűbb még… a házasságunk előtt fényt deríteni erre az apró részletre? Vagy talán az az elképzelésed, hogy szentek módjára éljük le egymás mellett az életünket, tisztán és ártatlanul? Hát nem veszed észre, hogy… Hilde elaludt. Mattias még ébren volt egy ideig. Még mindig a lócán könyökölt és a lány egyenletes, mély légzését hallgatta. Csendben föltápászkodott és odament az ágyhoz. A hold bevilágított az ablakon és ezüstös fénnyel vonta be az alvó Hildét. Mattias leült az ágy szélére és simogatni kezdte a lányt. Majd lehajolt és gyengéden megcsókolta az ajkát, majd gyönyörű haját. Ujjaival egy ideig babrált a takaró szélén, mintha le akarná húzni a lány válláról. Ám a hálóing fehérsége és nyaknál szorosan záródó csipkéi arra figyelmeztették, hogy tisztelje a lány ártatlanságát. Így Mattias megelégedett azzal, hogy a takaró alatt csodálja Hilde keblének egyenletes hullámzását. Mielőtt visszament volna ágyára, betakargatta a lányt és megcsókolta a homlokát. Még sokáig várt, hogy az altató hatása alatt végre álomba merüljön.
12. fejezet
AZON AZ ÉJSZAKÁN nem Mattiast, hanem Hildét gyötörték rémálmok. Miután az altató elvesztette hatását, lidércnyomásos képek sora kínozta a lányt. Egy koporsóban feküdt, egy valódi durva csiszolású fakoporsóban. Úgy látszik, szebbre nem tartották érdemesnek. A koporsó fedelét hatalmas állatmancsok kaparták, tépték. Hilde segítségért kiáltozott, de egy hang sem jött ki a torkán. Az állatnak lassan sikerült félig felfeszítenie a koporsó tetejét. A keskeny nyíláson át megpróbálta bepréselni szörnyű pofáját. Közben lihegett és a fogait csattogtatta. Gonosz tekintetét le nem vette Hildéről. Hiszen ez az apja! Apja eltorzult, farkassá vált vonásai! A fenevad eközben bepréselte mancsát és ruháját megragadva kiráncigálta Hildét. A szája habzott, fogai véresek voltak. Hilde kiabált, kiabált reménytelenül… Minden erejével menekülni próbált a fojtogató szorításból. – Hilde, Hilde! Nyugodj meg! Hiszen csak álom! Én vagyok az, Mattias! Már nem vagy az erdőben, velem vagy, Graastensholm biztonságos falai közt! Hilde fulladozva kapkodott levegő után. – Mattias, kedvesem, ne engedj el, tarts erősen a karodban! – Ne félj, vigyázok rád. Így, és most feküdj szépen vissza. Még éjszaka van. – Nem merek újra elaludni. – Milyen jó ilyen szorosan magamhoz ölelni téged – sóhajtott fel Mattias. – Milyen jó lett volna, ha mellettem vagy a legnehezebb órákban! Ide bújhatok melléd? Nincs mitől tartanod!
– Kérlek, bújj ide – mondta a lány még mindig reszketve. – Neked is aludnod kellene. – Szokatlanul sokat aludtam eddig is. Kényelmesen fekszel? Mattias átölelte, a lány pedig boldogan keresett menedéket kedvese oltalmában. – Igen, jól vagyok. Beszélj hozzám Mattias! Segíts felejteni – tette hozzá vacogva. – Hiszen alig tudok rólad valamit. – Mintha én olyan sokat tudnék rólad! – nevetett a férfi. – Hiszen te mindent… ó, igazad van. Az Andreas volt. Neki buta módon elég sok mindent elfecsegtem. – Kicsit féltékeny vagyok Andreasra – jegyezte meg csendesen Mattias. – Pedig semmi okod rá – vágta rá Hilde hevesen. – Ha igaz lenne, amit állítasz, akkor nekem pedig Eli miatt kellene féltékenykednem. De nem teszem. Ellenkezőleg. Örülök, hogy egybekelnek. – Furcsa, mert Andreas azt hitte, hogy te szerelmes vagy belé. – Azt hitte? – kérdezte elcsukló hangon Hilde. Nem tetszett neki a feltételezés. – Biztos vagy benne, hogy azt hitte? Igazán önteltség lenne a részéről… Mattias jót nevetett Hilde kitörésén. – Tudod mit? Nem érdekel, hogy mit gondol Andreas – igyekezett véget vetni a kellemetlen kitérőnek Hilde. – Inkább mesélj a tübingeni évekről. Az a lány igazán olyan szép volt? Mattias észrevette Hilde hangján, hogy féltékeny kedvese egykori kalandjára. Viszont örült, hogy a beszélgetés feloldja a lány görcsösségét és feledteti vele a rémálmokat.
Hilde könnyes szemmel hallgatta végig a bányában töltött évek történetét, hogy hogyan találtak egymásra Kalebbel és lettek elválaszthatatlan barátok. Kényelmesen befészkelte magát Mattias mellé és elnyújtózott, mint a biztonságra lelt kismacska. Utána ő volt soron. És Mattias valóban odafigyelt rá, nem úgy, mint Andreas. Beszélgetés közben egyre közelebb csúsztak egymáshoz. Hilde ismét elaludt, aminek Mattias nem örült különösebben. Nem értette, miért éppen ebben a pillanatban alszik el a lány. Csak az lehet az oka, hogy Hilde teljes biztonságban érzi magát mellette. Nem is baj, hiszen még nem szánta rá magát a döntő lépésre. Volt még valami, ami szörnyen kínozta. Mattias született lovag volt, ezért nem várhatta el Hildétől, hogy együtt háljon vele, mielőtt oltár elé vezetné. Ugyanakkor a lánynak joga lenne tudni, hogy Mattias képes-e őt szeretni. A hajnal fénye rózsaszínűre festette a szoba falait. Mattias keze elzsibbadt a lány fejének súlyától. Miután vigyázva kiemelte kezét, lassan a másik oldalára fordult és elaludt. Hilde hozzásimult, lábát a férfi combjára tette. Mattias testét forróság öntötte el. Boldogan megfogta Hilde mellkasán nyugvó kezét és megcsókolta. Végre elaludt. ANDREAS ÉS KALEB már korán útnak indult. Graastensholmon még javában reggeliztek, amikor az egyik cseléd bejelentette érkezésüket. – Mattias, attól tartok, ma kicsit hanyagolnod kellene a betegeidet. Farkaslesre megyünk. Mégpedig farkasemberére.
– De hát nem hagyhatom cserben a kanyarós gyerekeket! – Ebben van valami. Otthon Elistrandon is van három új beteg tegnap óta. Mégis velünk kellene jönnöd. – Majd én gondoskodom a kis betegekről – ajánlkozott Liv. – Ha elmondod, mit tegyek, Jesperrel végigjárjuk a majorokat. – Igazán kedves tőled, nagymama – örvendezett Mattias. – Tényleg jó lenne velük menni. – Én is szívesen elmennék – jegyezte meg Hilde. – Hát nincs még eleged a farkasemberekből? – kérdezte nevetve Kaleb. – Dehogynem. Viszont van egy ötletem azzal kapcsolatban, hol lehetne kezdeni a nyomozást. Ha jól tudom, neked is van gyanúsítottad, ezért szívesen beszélnék veled négyszemközt, ha lehetséges. Hilde a farkaskaland óta tegezte a család tagjait és barátait. Most már ő is közéjük tartozónak érezte magát. Kaleb beleegyezően bólintott és átvezette a lányt a szomszédos szobába. – Te hol kezdenéd? – kérdezte, amikor becsukta maguk mögött az ajtót. – Megtudnám, ki nem ivott a sörből. Bár az biztos, hogy a tettes is alvást színlelt, amikor az embereid rájuk találtak. – Erre nem is gondoltam! – És te? – Én annál a szíjdarabnál kezdeném, meg a zsinórnál, amelyet az egyik halott asszony kezében találtak és amelyre csomókat kötöttek. – Ki a gyanúsítottad? – Áruld el előbb te!
Hilde megmondta. Kaleb bólintott, majd ő is mondott egy nevet. A kettő egyezett. – Gyerünk. Nem szabad egy percig sem tétlenkednünk. Már csak az volt a baj, hogy Hilde nem tudott lovagolni. Szerencsére Mattias megoldotta a problémát azzal, hogy maga elé vette Hildét a nyeregbe. Átvágtattak a mezőn, egyenesen a várnagy udvarába. Ám az nem volt otthon, a szomszéd községbe ment, hogy elfogjon egy útonállót. Kaleb beszélgetésbe elegyedett a várnagy gazdasszonyával. – Mi történt azzal az asszonnyal, akit boszorkánysággal vádoltak? – Megégették. Bűnös volt. – Tudták is bizonyítani? – Még hogy tudták-e! Halmokban állt a bizonyíték! A gazdasszony egyszerű észjárású, beszédes kedvű asszony volt. Kint álltak a ház előtt. Az augusztusi nap kellemesen felmelegítette a levegőt. – Maga is látta a bizonyítékokat? – Úgy van. Az úr hazahozott néhány furcsa dolgot. – Netán zsinórokat, melyek tele voltak csomóval? – Azt is, meg szárított varangyot és egyéb szörnyűségeket. Az udvar végéből kutyaugatás hallatszott. – Úgy hallom, az urának kutyái is vannak. – Igen, valamennyi nagyon szép állat. – Három van, ha jól látom. – Ott van még Nero is.
– Nero? – Az úr kedvence. De azt nem lehet innen látni. – Hol van? – A hátsó udvarban. A várnagy nem akarja, hogy megijessze az erre tévedő gyerekeket. Pedig nincs ám igaza! A Nero olyan szelíd, akár a ma született bárány. – Megnézhetnénk? – Persze, jöjjenek csak! Megkerülték a házat. És valóban, a ház mögött volt egy kutyák számára elkerített rész. Csak egyetlen kutya üldögélt a kerítés mögött. Hilde visszahőkölt. – Ó, kisasszony! Ne féljen! Jöjjön és simogassa meg! Az asszony már bent is volt. A többiek nehezen szánták rá magukat, hogy kövessék. Német juhászkutya volt. Hatalmas termetű, testét sűrű, bozontos, szürke szőr borította. A kutya, amint meglátta őket, lelkes farkcsóválással loholt elébük és sorra mindegyikük kezét megnyaldosta. A gazdaszszony úgy gügyögött vele, mint egy kisgyerekkel. – Ugye, még nagyon fiatal? – kérdezte Andreas. – Bizony. A várnagy maga tanítja be. Szerintem túl keményen bánik szegény párával! Rossz nézni, ahogy uralkodik rajta. Ez meg engedelmeskedik neki. Van egy sípja is az úrnak. Azzal ad jelt a kutyának. „Gyere ide! Fuss haza! Fogd meg azt az embert!”, ilyeneket gyakorolnak. Úgy látszik, hasznára van, ha üldözi az útonállókat. Bár néha miket művel vele! A múltkor is egy szíjjal összekötötte a két hátsó lábát. Úgy kellett futnia Neronak. Csak tudnám, mire jó az ilyesmi? Csak kínozza vele szegényt. – Mikor gyakorolták ezt a mutatványt?
– Hát most, a nyáron. És ezek után még azt mondta ma reggel, hogy hamarosan végez szegény jószággal! Majdnem elsírtam magam. Kaleb megveregette a kutya oldalát. – Ha történne valami a gazdájával… ugye, gondját viselné Nerónak? – Örömmel! Bár Isten látja lelkem, hogy nem kívánom az úr halálát – tette hozza gyorsan az asszony. – Nálam lenne csak igazán jó dolga… mármint a kutyának. Visszamentek a ház elé. – Azt hallottuk, hogy a várnagynak van egy szép farkasbundája. Magam is szeretnék egy ilyet. Mit gondol, eladná nekem a gazdája? – kérdezte ártatlanul Andreas. Az asszony értetlenül nézett rá. – Azt mondja, farkasbunda? Nem, a gazdámnak nincs ilyesmije. De van néhány szépen kikészített farkasbőre. Lehet persze, hogy azóta varrt belőle valamit, mert a napokban láttam néhány keskenyebb darabot szanaszéjjel heverni. Titokban persze remélem, hogy nem látott neki egyedül szétszabdalni azokat a remek bőröket! – Sajnos nem tudjuk megvárni a vámagy urat – nevetett Kaleb az asszonyra. – Majd holnap reggel visszajövünk. Mielőtt végleg elbúcsúztak volna, Mattian még megkérdezte. – Tudja, én orvos vagyok. Azt hallottam, hogy a gazdájának egész komoly gyűjteménye van gyógyító szerekből. Igaz ez? Ez a kérdés végképp váratlanul érte az asszonyt.
– Sajnos erről nem tudok. De természetesen nála vannak azok a dolgok, melyeket a boszorkány házában kobozott el. Varázsszerek is! Az az asszony különösen a porokhoz értett! Még az ősszel nagyon rosszul aludtam. Ő pedig felajánlotta, hogy vegyek be egy kicsit a boszorkány altatóporából. Én nem mertem ellenkezni vele, így bevettem. Nemhiába gyanakodtam. Másnap késő délután ébredtem fel. Akár meg is halhattam volna! – Kipróbálta máskor is? – Isten ments! Hova gondol! Amikor már mindannyian nyeregben voltak, Kaleb odakiáltott az asszonynak. – Akkor eljövünk egy más alkalommal. De… ne szóljon semmit a gazdájának arról, hogy megmutatta nekünk Nerot! Nem szeretném, ha kellemetlensége lenne miattunk! – Nem, ne aggódjanak. Jó utat! Köszönöm a kellemes beszélgetést! Tudják, ritkán téved be hozzánk valaki! – Valóban? Azt hittük, a várnagynak sok barátja van! – Neki? Nemigen akar vele ismeretségbe kerülni senki. Van néhány hűséges embere, de senki rajtuk kívül. Hölgyek pedig még egyszer sem fordultak meg itt. – Értem. Köszönjük a kedvességét! Ég önnel! Amikor már jó ideje lovagoltak a melegben, megszólalt Hilde. – Még soha nem találkoztam jobban istenfélő aszszonnyal!
– Ennyire istenfélő asszonnyal – helyesbítette Mattias. – Egyébként igazad van. Nem is értem, hogy a várnagy miért épp őt vette fel? – Bizonyára derekasan elvégzi a munkáját – mondta Kaleb. – Meg hát nehezen kapna másikat helyette. – Mitévők legyünk most? – tűnődött Mattias. – Hogyan lehet elfogatni egy várnagyot? Hiszen éppen fordítva szokott történni. Ő tartóztat le embereket. – Azt hiszem, el kell mennünk Akershusbe. Most nem sokra mennénk a kerületi bíróval. – Azt hiszem, Hilde beavathatna minket is abba, hogyan jött rá arra, hogy a várnagy nem ivott a sörből! A lány szívét büszkeség öntötte el. Kihúzta magát Mattias előtt a nyeregben. Hihetetlen, hogy a környék három legfontosabb embere figyel rá, a kuvikember lányára. – Először is felbuktam az erdőben egy alvó emberben. Iszonyatos sörszaga volt. Később, amikor a várnagy alaposan megszidott és egészen az arcomhoz dugta a képét, nem éreztem rajta a sörszagot. – És te, Kaleb? Hogy jöttél rá, ki a tettes? – Talán emlékeztek arra, hogy azt az asszonyt, akit boszorkánysággal vádoltak, éppen egy nappal azelőtt fogták el, hogy mi megtaláltuk a hullákat. És ez valahogy nem ment ki a fejemből. Utólag aztán számolgatni kezdtem. A várnagy az egyik asszony sírjából kiemelt egy hosszú zsinórt, amelyre csomók voltak kötve. De azt, amelyik a másik asszony mellett volt, már nem mutatta fel. Ráadásul Liv elmagyarázta nekünk, hogy ha a két asszony boszorkány volt, találnunk kellett volna a hajukban egy olyan zsinórt, amelyre bírom csomót kötöttek. És mit válaszolt erre
a várnagy? Azt mondta, hogy ő bizony látta! Szerintem csak hazudott és ezért égette el a hullákat olyan sietve. – No és azért, hogy én ne vizsgálhassam meg őket, mert akkor fény derült volna a gyilkosság módjára – egészítette ki Mattias. – Azt állította, hogy valami szétszaggatta őket. Egy farkasember. Miért kevert bele éppen egy farkasembert? – Mert rögtönöznie kellett valamit – vélte Kaleb. – Gondoljátok csak meg! Szemtől szemben áll a meggyilkolt áldozataival, akiket saját kezűleg ásott el, a falubeliek meg ott tolonganak körülötte. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Aztán meghallja valahol, hogy a parasztok egy farkasemberről beszélnek. Ez megragadja a képzeletét és azonnal munkához lát. Ügyesen eltereli az emberek figyelmét a lényegről. Szert tesz a zsinórra a csomókkal. Tudja, hogy Jéghegyek Népének zavaros a múltja, ami a varázslást illeti. Aha! kiált fel magában boldogan, megtaláltam a tökéletes bűnbakokat! Egy óvatlan pillanatban belecsúsztatja a zsinórt az egyik sírba, egy kis földet kapar rá, és egyszercsak „váratlanul” megtalálja. – Képes volt még erre is – jegyezte meg Mattias, miközben határozott mozdulattal átölelte Hilde derekát. A lány nem ellenkezett, jól érezte magát ebben a helyzetben. – Nem elég, hogy Krisztiániában már egyszer visszaélt a nevünkkel! – Nos, valóban megnyerően hangzik, ha valaki Meiden báróként mutatkozik be – vélekedett Andreas. – Hiszen éppenséggel bizalmat akart kelteni, amikor kicsalta ezeknek a szerencsétlen asszonyoknak a pénzét.
– Igen. Valamennyien gazdagok voltak. Özvegyek vagy eladósorban lévő kisasszonyok. Vagy már útközben, a kocsiban megölte őket, vagy pedig sikerült valamilyen ürüggyel felcsalni őket a tisztásig, hogy ott végezzen velük. Érthető, hogy nem vitte egyiket sem a házába, sőt a szomszéd egyházközségben tette el őket láb alól, ott, ahol Meidenék birtokai vannak. Ezzel végképp minden gyanút elterelt magáról. – Csakhogy arra nem számíthatott, hogy Joel, a kuvikember meglátta a hintaját – folytatta a történet felidézését Andreas. – Joel halálát is úgy tüntette fel, mintha boszorkányság lenne a dologban. Amíg Hilde kint fejte a tehenet, beosont és fölakasztotta az apját, úgy állítva be a gyilkosságot, mintha öngyilkosság lenne. Így nem volt kizárható, hogy a kuvikember inkább végzett magával, semhogy megvárta volna, amíg a környékbeliek meglincselik. Csakhogy ez esetben még jókor megjelent Mattias, aki megállapította, hogy szó sincs öngyilkosságról. Most Kaleb vette át a szót. – Időközben pedig egy sor furcsa dologra tanította be a kutyáját. Kénytelen volt tovább táplálni az emberekben a hitet, hogy farkasember garázdálkodik a környéken. Hildére is ráijesztett, amikor apja holtteste mellett virrasztott. – Ezek szerint szándékosan hagyta ott azt a szőrcsomót? – kérdezte a lány elképedve. – Bizony! – jegyezte meg Kaleb. – Arra viszont nem számíthatott, hogy mi a magunk szakállára nekilátunk megkeresni a rejtély kulcsát. Hogy továbbra is rémületben tartsa a környéket, minden teliholdkor kijárt kutyájával az erdőbe. Így történt azon az éjszakán is, amikor a bába tartott hazafelé egy szülés után.
– Aztán nem történt egy ideig semmi – vette át a fonalat Mattias –, egészen addig, amíg az egyik halott asszony rokona váratlanul fel nem bukkant. – Mindez jó ok volt arra, hogy Taraldot és Mattiast gyanúsítsa a Meiden név miatt – fortyant fel Kaleb. – Ekkor állt elő Hilde a lélegzetelállító ötletével, hogy ismét előcsalogassa a farkasembert. Állította, hogy tudja, ki rejtőzik a farkasbunda alatt. És mi belementünk a kísérletbe. Pedig rosszabbul is elsülhetett volna. – Várjunk csak – jutott eszébe valami Mattiasnak. – Ezek szerint ő maga altatta el embereit és Andreast, a kutyát és a farkasember-jelmezt pedig már előre elrejtette valahol az erdőben… – Csak így lehetett – szólt közbe Hilde. – Mert már akkor egy kutya vonítását hallottam az erdő felől, amikor még csak Elistrandon voltam. Ő lehetett az is, aki betört egykori otthonomba, hogy megtalálja a bizonyítékot… – És amikor valamennyi embere elaludt, átöltözött, a kutyát pedig Hildére uszította. – Jó ideig várakozhatott, mivel te vigyáztál Hildére, amíg be nem ért az erdőbe – fordult Mattias Kalebhez. – Nem vesztettem szem elől egy percre sem, amíg a rozsföldek között járt – bizonygatta Kaleb. – Amikor mi keresni kezdtük Hildét, hazaküldte kutyáját, a farkasbundát elrejtette az erdőben és leheveredett a többiek közé, mintha ő is régóta az igazak álmát aludná. – A kutya! – Mi van Hilde? – kérdezte csodálkozva Kaleb.
– Hiszen a gazdasszonya azt mondta, hogy végezni akar vele. Mi ez, ha nem bizonyíték? – Ebben igazad van. Ezért kell még ma Akershusbe mennünk. A kutya igazán nem érdemelné meg, hogy ilyen sorsra jusson. És nem utolsósorban bizonyíték lehet még a várnagy ellen. Gyerünk Andreas, induljunk mielőbb! – Várjunk egy kicsit! – intette le Kalebet Andreas és az útra mutatott. Megállították lovaikat. Már fent jártak a legelők felé, de a kaptatóról még a fák közül is jól láthatták az utat. Három lovas közeledett. Amikor közelebb értek, észrevették, hogy a várnagy és két embere az. Mattias azonnal kiemelte Hildét a nyeregből. – Szaladj az erdőn keresztül vissza Graastensholmra apámhoz, és menj át a Hársfaligetbe is. Mondd meg nekik, hogy gyűjtsenek össze annyi embert, amennyit csak tudnak! Attól tartok ugyanis, hogy hamarosan nehézségünk támadhat. – Nem kellene… – Sajnos, elkerülhetetlen, hogy találkozzunk a várnaggyal. Nem rejthetjük el a lovakat. Nem hagyhatunk neki időt arra, hogy a kutyát eltüntesse. Meg a gazdasszonyának is kellemetlen lehet még, hogy sok mindent elárult nekünk. Siess! – Isten legyen veletek! – kiabálta még a lány búcsúzóul, majd eltűnt az erdőben. Amikor már jó messzire felkapaszkodott az emelkedőn, lódobogás ütötte meg a fülét, majd lázas suttogást hallott. Elrejtőzött a bokrok mellett. Bizonyára a várnagy és az emberei azok. Nincs semmi ok a félelemre, hiszen pillanatokon belül tovább lovagolnak.
Akkor végre visszamehet az útra, talán úgy gyorsabban hazaér majd. Hilde futni kezdett a bozótosban, pedig most nem kergette senki. Majd ismét megállt, fülelt, és újra futásnak eredt. Egy magasabb dombról visszanézett a kaptatóra. Még mindig ott voltak! Istenem… milyen fenyegető a kinézetük! Továbbsietett. Végre megpillantotta a graastensholmi templom tornyát, majd az egymástól távolabb álló majorokat. Milyen messze van még, sóhajtott fel elkeseredve. Fáradt volt, legszívesebben leheveredett volna a fűbe. Lódobogást hallott megint. Fölpattant. Csak nem visszafelé tartanak máris? Vagy talán a várnagy emberei azok? A biztonság kedvéért elrejtőzött a bokrok menedékében. A dobogás egyre közelebbről hallatszott. Nemsokára megjelennek a kanyarban. Már ott is vannak… De hát…? Hilde felugrott. Nem akart hinni a szemének. Andreas és Mattias lova vágtatott felé. Mi történhetett? Akaratlanul is hangosan feljajdult. Még időben elkapta az egyik ló kantárát, erre a másik is megállt. Mitévő legyek? Forduljak vissza? Nem, egyedül nem tehetem. Egyébként sem tudom, hogy kerülnek ide á lovak. Bárcsak tudnék lovagolni! Sokkal hamarabb célhoz érnék!
A ló kedvesnek tűnt. Végre rászánta magát és a mellette álló kőről nagy nehézségek árán felkapaszkodott. Görcsösen fogta meg a kantárt. Még csak nem is sejtette, hogy kell indulásra bírni egy lovat. – Haza – suttogta a ló fülébe, és egy kicsit megbökte az állat oldalát a cipője sarkával. És csodák csodája, a ló elindult. A másik a nyomában. Már csak arra kellett vigyáznia, hogy ne potytyanjon ki a nyeregből. Hilde ijedten nézte, hogy rohannak mellette a fák. Egyfolytában attól félt, hogy leesik, pedig a ki igazán nem vágtatott túl gyorsan. Ráadásul a nagy sietségben nem is ügyelt arra, hogy női módra ülje meg a lovat. Feltűrt szoknyája alól kivillant fehér- térde, de mit törődött ő most ezzel, amikor életről-halálról volt szó! Már jó ideje lovagolt, amikor észrevette, hogy Mattias lovát ülte meg. A ló éppen ezért Graastensholm felé vette az irányt, Andreas lova pedig hűségesen követte. Elcsigázva ért be az udvarra. Szerencsére elébesiettek, különben nem tudta volna, hogy kászálódjon le. Levegő után kapkodva mondta el a történteket. Tarald azonnal átlátta a helyzetet. A Hársfaligetbe átküldött egy lovászfiút, ő maga pedig sietve összehívta azokat az embereket, akik nem dolgoztak kint a földeken. Szerencsére aznap többnyire mindenkinek a majorban akadt dolga. A báró azzal az üzenettel küldte a fiút a Hársfaligetbe, hogy Are lovagoljon azonnal Akershusbe és onnan is hozzon segítséget.
Hildét megnyugtatta a készülődés látványa. Emellett Are volt az az ember, aki meg tudta győzni a helytartót kérésük igazáról. Tarald nyomban elvágtatott az embereivel. Hilde még látta, hogy kicsivel később egy másik csapat lovagol a Hársfaliget felől a megadott irányba. Majd észrevett egy magányos, tekintélyes külsejű lovast, aki Kelet felé veszi útját. Yrja oldalán ment vissza a házba. Mind a ketten kicsit izgatottnak tűntek. Mielőtt becsukták volna maguk mögött az ajtót, Yrja hátrafordult és azt mondta: – Azt hiszem, Eikebybe is küldtek egy lovast. Nem hinném, hogy cserbenhagynák Mattiast. Tudod, ő hozzájuk is tartozik. Emellett szörnyen büszkék rá. Mindkettőjük szemében könny csillant. Megható volt az emberek lelkesedése, ahogy gazdáik segítségére sietnek. . Hilde csak azt nem értette, hová tűnhetett a két ló lovasa. – Végül is hárman vannak három ellen – nyugtatta meg Yrja. – Lövést hallottál? – Nem. – Adjunk érte hálát Istennek! Talán egyenlő feltételekkel folytatják a küzdelmet. Bár a lovak engem is aggasztanak egy kicsit. Hilde a kezét tördelte. – Bárónő! Képtelen vagyok tétlenül szemlélni az eseményeket! Nagyon nyugtalan vagyok. – Ami azt illeti, én is szeretném tudni, mi folyik az erdő másik oldalán. Utánuk megyünk. – Ó, ez nagyszerű! Nem kellene értesítenünk az elistrandiakat?
– Dehogynem. Oda megyünk először. – Én… sajnos nem nagyon tudok lovagolni. Magam sem értem, hogy jutottam el idáig az előbb. – Majd mögém ülsz a nyeregben. Meglátod, nem lesz semmi baj. KICSIVEL KÉSŐBB a négy nő együtt lovagolt ki Elistrandról. Liv még mindig úton volt Jesperrel és a beteg gyerekeket látogatta sorra. Sejtelme sem volt róla, mi történik közben odahaza. Hildének tetszett Mattias családjának lelkes összetartása. Vajon mi lehet a kedvesével? Eli arca krétafehér volt. Már jó ideje jegyben járt Andreasszal, és már az esküvő napját is kitűzték. Gabriella Kalebért aggódott. Bár férje lova nem jött vissza, szíve mégis megtelt nyugtalan félelemmel. Yrja pedig egyetlen fiát féltette. Némán lovagoltak felfelé a kaptatón. Amikor már olyan messzire értek, hogy jól láthatták a szomszéd községet, leszálltak a lóról. A délutáni nap bearanyozta fényével a vidéket. Az erdőből kikanyarodó úton nem láttak senkit. A távolból kiáltások hallatszottak. Folytatták útjukat, de most már óvatosabban. A keresztútnál megláttak három embert. Eikebyből jöttek és az utat figyelték. – Mi történt? – kérdezte Yrja. – Ne menjenek közelebb – figyelmeztette Yrját egyik unokaöccse. – Úgy tűnik, a várnagy túszul ejtette Andreas urat. Azzal fenyegetőznek, hogy megölik, ha bármit is tesznek ellenük.
– Istenem! – jajdult fel Eli. – És a többiek? Ők hogy vannak? – kérdezte Gabriella. – Azt hiszem, úgy történt, hogy a várnagy letaszította Andreast a lóról. Mattias a segítségére sietett, közben a két másik martalóc elzavarta lovaikat. Kaleb úr leütötte az egyik gazembert, ám ezalatt a várnagy kést szegezett Andreas torkának és társával együtt visszavonult vele az erdőbe. Mattias utánuk eredt, Kaleb úr pedig segítségért lovagolt. Akkor találkozott a mi embereinkkel. Most szétszóródtak az erdőben és megpróbálják kiszabadítani Andreast. Minden kivezető úthoz őröket állítottunk, úgyhogy egy kisegér sem surranhatna ki anélkül, hogy ne vennénk észre. – Ugye a várnagynak nem sikerült visszavonulnia a birtokára? – kérdezte rémülten Hilde. – Nem. Kaleb úr oda is őröket állított. – És mi hogyan lehetnénk a segítségükre? – kérdezte Gabriella. – Jobb lesz, nagyságos asszonyom, ha itt bevárják, mi történik. – Hiszen órákba telhet, mire Are megérkezik a helytartó küldöttével! – jegyezte meg Yrja. – Ha egyáltalán küld valakit. A várnagy az ő embere, kötelessége védeni. – De nem a mi esetünkben, amikor négy asszony halála szárad a lelkén – fűzte hozzá Gabriella. – És egy hóhérsegédé – mondta csendesen Hilde. Letelepedtek az út szélére, ahonnan beláthatták egész vidéket. Ami nem volt sok, mert sűrű erdő takart mindent. A nap még mindig erősen sütött, a fák közt méhek döngicséltek, néha-néha madárrikoltás törte meg a csendet.
Hilde Gabriella mellett ült. Noha nem evett reggel óta, az izgalomtól nem érzett éhséget. – Hiányolunk Elistrandon – mondta Gabriella. Négyük között ő volt az egyetlen, akinek vérében valódi kék vér csörgedezett. Apja Alexander Paladin őrgróf volt, anyja Meiden bárónő. Emellett családjuk rokonságban állt a schwartzburgi hercegekkel. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy Gabriella nagyanyja, Liv, a Jéghegyek Népéből származott. Yrja, Eli és Hilde alacsony származásúak voltak, de gyermekeik már a Jéghegyek Népéhez tartoznak majd. – Mi a helyzet Mattiasszal? – kérdezte Gabriella. Hilde összerezzent. – Mattiasszal? Annyira lefoglalta a kedvese iránt érzett aggodalom, hogy mindenről megfeledkezett. – Magam sem tudom. – Úgy láttam, érdeklődik irántad. – Igen. Sajnos… nincs minden rendben. Gabriella a homlokát ráncolta.. Hilde és ő szinte egykorúak voltak, sőt Hilde egy évvel idősebb volt az őrgrófnőnél. – Mindig is volt egy olyan furcsa érzésem, hogy az unokabátyámmal nincs minden rendben – vélte Gabriella. – Ezt úgy értem, hogy Mattias túlságosan makulátlan, valósággal tökéletes. Hilde lehajtotta a fejét. – Csak nem a szerelmi életetekkel van baj? – Még ebben sem vagyok biztos – suttogta Hilde elkeseredetten. – Ne aggódj, nem kérlek arra, hogy áruld el a kedvesed. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy
Mattiasnak ezen a téren vannak gondjai – mondta kedvesen Gabriella és sovány kezével megsimogatta Hildéét. – Csak az olyan egyszerű embereknek, mint Jesper, és az apja, Klaus, nincsenek efféle problémáik. Minden gondolkodó ember szembetalálja magát egyszer ilyen gondokkal. Nagyanyám, Liv is mesélt valami hasonlót, amikor összeházasodott Dag nagypapával. Yrja a lábai miatt volt gátlásos. Én pedig azt képzeltem be magamnak, hogy soha senki nem fog szeretni, mert túlságosan sovány vagyok. A bátyámnak, Tancrednak is meg kellett küzdenie önmagával, bár az ő aggályai igazán csekélységek voltak. Egyébként éppen a bátyámtól tudtam meg, hogy a legszörnyűbb a szüleim esete volt! Most pedig mindannyiunk közül ők élnek a legcsodálatosabb házasságban. Te Mattiashoz tartozol. Soha senki nem szerethetné nálad jobban. Hildének jólestek a vigasztaló szavak, de tekintetét nem merte Gabriellára emelni. Az ifjú őrgrófnő pedig folytatta. – Sajnos nem tudom, mivel kell szembenézned, de meglátod majd, hogy a döntő pillanatban helyesen fogsz cselekedni. Tudod milyen érzelmes Mattias! Légy gyengéd és kedves hozzá! Hilde ránevetett. Még soha nem volt barátnője, akivel bizalmas dolgokról beszélhetett volna. Így nem tudta, mit szabad megemlítenie és miről jobb, ha hallgat. Ám Gabriella legalább olyan visszahúzódó volt, mint ő maga, így úgy döntött, nem fogja a feléje nyújtott kezet visszautasítani. – Köszönöm, emlékezni fogok a tanácsodra – biztosította Hilde. – Csupán egy dologban nem tudunk megegyezni. Mattias azt szeretné, ha érintetlenül ve-
zethetne az oltár elé. Én viszont úgy vélem, jobb lenne, ha még azelőtt kiderülne, hogy valóban összetartozunk, mielőtt örökre elrontanánk az életünket. Gabriella elgondolkodva nézte Hildét. – Azt hiszem, neked van igazad. Már csak rajtad múlik, hogy ő is belássa. Az az érzésem, a legtöbb asszony szerzett már némi szerelmi tapasztalatot, mielőtt befeküdt volna a nászágyba. Kalebbal és velem sem történt másképp. Tarald bácsinak első alkalommal igen gyorsan kellett megházasodnia. Brand esete volt a legrosszabb. Ő a legjobb szándékkal még óriási botrányt is okozott. Hildét meghatotta Gabriella őszintesége. – Köszönöm! Bárcsak visszajönnének már! Annyi mindenről szerettem volna beszélni vele! – Mattias és Kaleb még megúszhatják. De mi lesz Andreasszal? Szegény kicsi Eli! Eli aggodalma visszahozta őket a valóságba. Sokáig hallgattak magukba merülten a nyári délutánban.
13. fejezet VÉGÜL MATTIAS OLDOTTA MEG a válságos helyzetet. Sikerült bekeríteniük a várnagyot és embereit. Lent a völgyben zárult össze körülöttük a gyűrű. Amikor elfogták Andreast, kénytelenek voltak ők is leszállni a lóról. Kalebnek ennyi már elég volt, hogy kiegyenlítse hátrányukat az elűzött lovaik miatt. Csakhogy neki mind a három lovat sikerült elkergetni.
Így már sokkal nehezebben haladtak előre, különösen, hogy a fogoly Andreast is magukkal kellett cipelniük. Mattias végig követte őket, de sajnos egyelőre semmit sem tudott tenni unokatestvéréért. Viszont neki köszönhetően mindig pontosan tudták, hol tartózkodnak a szökevények. Amikor rájöttek, hogy minden oldalról körülzárták őket, felkészültek mindenre. – Ha csak egy lépéssel is közelebb jöttök, elvágom a torkát ennek a szemétnek – ordította a várnagy. Erre egyik embere Andreas torkának szegezte kését. A fiatalember arcát útközben csúnyán összeszurkálták a bokrok. – Mégis hogy akartok megmenekülni ebből a kutyaszorítóból? – kérdezte Tarald, aki Kaleb és a sápadt Brand mellett állt. Embereiknek már kiadták a parancsot, hogy semmit ne tegyenek elhamarkodottan. Még arról sem mertek szólni, hogy értesítették a helytartót, mert attól tartottak, hogy a várnagy bosszúból végez Andreasszal. – Engedjetek nekem szabad utat vissza Németországba – kiáltotta a várnagy. – Ha biztosítjátok, hogy sértetlenül kijutok az országból, egy ujjal sem nyúlok hozzá ehhez a zöldfülűhöz. – Ez a legkevesebb, amit elvárhatunk tőled – mormogta Tarald. Ebben a válságos pillanatban lépett közbe Mattias. – Szabad elvonulást kérsz mind a hármatok számára? A várnagy szemmel láthatóan elgondolkodott ezen. Mattias kihasználta tépelődését.
– Ti ketten norvégok vagytok! Ezenkívül ártatlanok a négy asszony és a kuvikember meggyilkolásában. Miért pártoljátok azt az embert, aki csak bajt hoz a fejetekre? – Fogd be a szád, te taknyos! – ordította a várnagy. A két másik azonban egymásra nézett. Az, amelyik addig Andreas torkához nyomta a kést, most leengedte a kezét. A várnagy dühösen kapott utána. Andreas kihasználva a helyzetet, hátrakötözött kezével megpróbált legurulni a dombon. A várnagy sem tétovázott, kezében kést szorongatva követte. Mindent megtett volna, csak hogy túszát újra megkaparintsa, hiszen az a menekülést jelentette számára. Ám a környékbeliek csak erre az alkalomra vártak. Rávetették magukat a gyilkosra és megkötözték. Mattias idegesen felnevetett. – Sajnálom, hogy ehhez kellett folyamodnom, de szinte biztos voltam abban, hogy sikerül kihasználnom a nép ellene táplált idegengyűlöletét. – Köszönöm neked – sóhajtott fel remegve Brand. – Megmentetted egyetlen fiam életét. Ezt soha nem fogom elfelejteni. – De bácsikám! – tiltakozott Mattias. – Csak nem képzeled, hogy egyedül nekem köszönheted az egészet? Emlékezz csak vissza rá, hogy már órák óta a nyomukban voltam, de nem mertem beavatkozni. De ennyi emberrel a hátam mögött már én is felbátorodtam. Ezen mind a ketten nagyot nevettek. Jólesett végre a többórás feszültség után elengedni magukat. A várnagynak már nem volt ilyen fényes kedve. A kisebb hadsereg elindult visszafelé.
Végre az asszonyok is meglátták őket pihenőhelyükről. Szorongó szívvel figyelték a büszkén vonuló menetet. Boldogan borultak egymás nyakába. Amikor Mattias végre kibontakozott anyja és rokonai szerető öleléséből, odasúgta Hildének: – Beszélnünk kell. Maradjunk le egy kicsit a csapattól, hogy kettesben lehessünk. Mattias mondott valamit szüleinek, majd csillogó szemmel a lányhoz fordult. Hilde engedelmesen bólintott. Megálltak. A férfi boldogan nézte kedvesét. – Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte a lány. Mattias átölelte Hildét. – Tulajdonképpen semmiről. Csak veled akartam lenni. Végig, amíg Andreas fogvatartóit üldöztem, te jártál a fejemben. Azt hiszem… nem tudok élni nélküled… Hilde! – Én sem – mosolyodott el a lány. – Kérlek, ne szolgáltass ki még egyszer ennek az érzésnek! – Ó, Hilde! Hát azt hiszed, hogy csak te szenvedsz emiatt? Amióta megláttalak, nincs se éjjelem, se nappalom. Mindenkinek szemet szúrt, hogy milyen gyakran járok Elistrandra. – Szerintem többször is jöhettél volna – nevetett fel a lány. – Akár oda is költözhettél volna, persze nem az én szobámba! Hilde még mindig nevetett, úgyhogy Mattias nem tudta, komolyan gondolja-e, amit mond. Ám a férfi mégis sejtette, mire gondol Hilde. Átölelte. Érezte a lány testében feszülő vágyat.
Uramisten! Vajon képes leszek-e… – gondolta Mattias, amikor először csókolta Hildét. A lány nem tiltakozott, boldog volt a férfi karjaiban. – Talán… jobb lenne, ha mennénk – dadogta és megpróbált kiszabadulni a testére fonódó karok szorításából. Félt, hogy nem bírja tovább elfojtani a régóta feltörni készülő vágyat. Nem akart szégyenkezni emiatt a férfi előtt. – Gyere – mondta Mattias és megfogta a kezét. Mentek egy darabot a Graastensholmra vezető ösvényen, majd megálltak megint. A templom a délutáni nap fényében fürdött. A lovasok már el is érték a torony hosszúra nyúlt árnyékát. Az út szélén düledező pajta bújt meg a nyírfák és kékeszöld törpefenyők között. Milyen szép itt, gondolta Hilde. Most viszont rajta a sor. Én már megtettem a magamét. Talán többet is, mint kellett volna! Mattias a homlokát ráncolta. – Mi volt ez? – kérdezte csodálkozva Hilde. – Nem tudom. Talán szellő, talán nevetés… Nem értem, mi ez a furcsa érzés, amely egy pillanatra hatalmába kerítette a testemet. Sejtelmük sem volt róla, hogy pontosan azon a helyen állnak, ahol a tizennégy éves Sol az ifjú Klausra várt, hogy kedvét töltse vele. Bár Hilde nem volt tisztában azzal, mire készül, úgy tetszett, hogy újra megtörténik a hatvan évvel azelőtt lejátszódott esemény. Mivel Mattias a gyönyörű boszorkány rokona volt, nem volt semmi furcsa abban, hogy Sol megjelent a szélzúgásban. – Gyere, üljünk le egy kicsit – javasolta Mattias. – Még meleg a fű.
Letelepedtek a pajta közelében. Nem pont ott, ahol annak idején Sol és Klaus, de épp elég közel ahhoz, hogy még érezzék a boszorkány jelenlétét. Lehet, hogy Sol akarta, hogy így történjen, vagy csak érezni akarták egymás közelségét? Mattias könyökére támaszkodva feküdt és egy fűszállal játszadozott. Bensejében eközben furcsa hangok szólaltak meg: „Miért késlekedsz, te mafla? Hát nem látod, hogy arra vár, hogy megérintsd?” Hilde hátradőlt és a feje alá tette a kezét. – Azt szeretném, ha minden ilyen szép maradna és harmonikus, egész életemben – mondta vágyakozva. Mattias hálás volt neki, hogy megtörte a csendet. Kezével óvatosan végigsimított a lány nyakán. Csábította a bőr fehérsége, a nyak finom ívelése. – Gyönyörű vagy, Hilde! Magad vagy a testet öltött szépség – tette hozzá rekedten. – Én? – kérdezte a lány zavartan, majd felemelkedett és megsimogatta a férfi bronzvöröses haját. – Azt hiszem, nem vagyok hozzád való – mondta a lány remegő ajakkal. Arca forró volt, keze remegett. – Neked egy gyengéd, kedves, türelmes nőre lenne szükséged. A férfi felnevetett. – Ha már itt tartunk, te is jobbat érdemelsz, mint amilyen én vagyok. – Nem illünk egymáshoz, mégis olyan végtelenül szeretlek – mondta Hilde a sírás határán. – Valóban ennyire szeretsz? Nem mertek egymáshoz közeledni. Lépteket hallottak a távolból. Szegény Jesper már megint rosszkor érkezett.
– Lám-lám, a doktor úrnak sikerülni fog, ami nekem nem – szólalt meg durva hangján a nagydarab, esetlen ember. – Hát ennek örülök, valakinek sikerül végre. Jesper minden további nélkül leült melléjük a fűbe. Csizmája lyukas volt, inge szakadozott a könyökénél. Mattias és Hilde nem tért magához az ámulattól. Jesper folytatta. – A fenébe is! Most már értem, hogy a doktor úrnak miért nem tetszett, amikor meglátogattam a kisasszonyt a szobájában. Értem én, magának akarta. Én pedig nem állok mások útjába. Bizony, én nem vagyok olyan. Sok szerencsét! – Köszönöm, Jesper – mormogta Mattias. Mindketten felültek. – De most már készülődőben voltunk mi is. Menjünk együtt az út hátralevő részén. – Hát, ha már elintézték, amit akartak – bömbölte Klaus fia tapintatlanul. – Én úgy láttam, hogy a kisasszonyban van még hajlandóság, uram. Biztos benne, hogy megkapta, amit akart? Tudja, én észreveszem az ilyesmit… – Köszönöm, tökéletesen érzem magam – mentette meg a helyzetet Hilde. – Menjünk, nemsokára leszáll az este. – Mondd csak, Jesper – szólalt meg Mattias, amikor már lefelé haladtak a lejtőn. – Hogy sikerült a lánykérés? – Remekül, uram, remekül! Hát, ami azt illeti, nem tétováztunk sokat. Nemsokára gazda leszek magam is, úgyhogy tavasszal egybekelünk. – Minden jót kívánok neked, Jesper! Igazán örülök!
– Persze, azért van egy kis hátulütője a dolognak. Miért ne lenne? Meg kellett ígérnem, hogy soha többé nem nyúlok máshoz. De hát ilyen az élet! Emlékszem egy lánykára, még Holdsteinban… – Holdsteinban? – Tudjátok ti, lent van az Németországban. – Ó, Holstein! – Hát az, na. Az a lány… nem is volt az már lány, a kis kanca… be volt az már tanítva! Hogy én mi mindent tanultam tőle! Zöldfülű voltam én még akkor… Jesper jót nevetett a felidézett emléken. De még mielőtt részletezte volna, hogy mi mindent tanult a holsteini leányzótól, Mattias közbeszólt. – Ha gondolod, megrendezheted nálunk az esküvődet! – Köszönöm. És a maguké mikor lesz? – Még… nem döntöttük el – felelte zavartan Mattias és titokban megfogta Hilde kezét. – De hamarosan, ne aggódj. – Hát ennek örülök! Nem érdemes túl sokáig várni az ilyesmivel _ mondta a 47 éves Jesper, aki gazdái óhajára és a környékbeli szülők nagy megkönnyebbülésére egyezett bele végre, hogy a házasság igájába hajtja a fejét. – Még mindig alig tudom elhinni, hogy a várnagyunk maga volt a farkasember! Ez a legnagyobb csapás, ami csak érhetett bennünket. – Nem volt ám igazi farkasember, Jesper – magyarázta Mattias. – Csak annak álcázta magát. A valóságban nincsenek farkasemberek.
– Az meg minek volt jó? – kérdezte panaszosan Jesper, akinek kicsit nehezére esett felfogni a várnagy agyafúrtságát. – Magam sem értem – nyugtatta meg Mattias, akinek nem volt kedve a magyarázkodáshoz. – Lám, már meg is érkeztünk. Most, hogy a veszély elmúlt, viszszaköltözhetsz erdei házadba. A lovász megvonta a vállát. – Jól éreztem itt magam. Bár bevallom, szeretek a magam ura lenni! Persze, most már másképp lesz. Asszony jön a házhoz! Jesper ezen hosszasan eltűnődött. Látszott rajta, hogy egész kellemesnek találja a gondolatot. Hildét hallgataggá tette a találkozás. Nem tudta feledni a pajtánál töltött percek hangulatát. Olyan furcsa volt az a szellő… mintha pókháló simult volna a homlokához… Ha Mattias családja látói közé tartozott volna, bizonyára eltűnődik azon, hogy ki látogatta meg őket titokban. Talán megérezte volna annak a tizennégy éves lánynak a jelenlétét, aki csibészes mosollyal az arcán üldögélt a napfényes délutánban. Lám, milyen kiszámíthatatlan a sors! Hisz éppen egykori szerelme unokája zavarta meg a kellemes pillanatot, amikor ismét beavatkozhatott volna leszármazottai életébe. Sol most talán azt gondolja, hogy a földi élet azóta sem változott sokat. A férfiak még mindig a hódító szerepében tetszelegnek, a nők pedig nem tehetnek mást, mint hogy elrejtik vágyaikat. A férfiak számára vonzó a nők elérhetetlensége, és a küzdelmes út, ami a szerelem beteljesüléséhez vezet.
IDŐVEL MEGÉRKEZTEK a helytartó emberei is. A várnagyot gyilkossággal vádolták, de természetesen előtte gondosan kihallgattak mindenkit, akinek bármi köze volt az ügyhöz. Késő estére járt már, mire a kihallgatásoknak vége szakadt. Így Mattias azt javasolta, hogy Hilde töltsön még egy éjszakát Graastensholmon. Kaleb kénytelen volt azzal a hírrel visszalovagolni Elistrandra, hogy Hilde társaságát még egy napig nélkülözniük kell. – Úgy tűnik, Hilde már soha nem jön haza – vélte Gabriella. – Bevallom, örülök ennek a változásnak. Legfőbb ideje, hogy Mattias eldöntse, mit akar. Hilde a Mattiaséval szomszédos szobában kívánta tölteni az éjszakát. Képtelen lett volna még egyszer a férfival közös szobában aludni. Pontosabban nem aludni. Hilde minden porcikájában érezte, hogy pihenésre van szüksége. Természetesen minden másképp alakult, mint ahogy Hilde elképzelte. A fáradtságtól könnyen szemükre jött az álom. Az éjszaka első felében nem is zavarta semmi nyugalmukat, de éjfél után… Hilde furcsa zajra ébredt. Csak nem segítségért kiált valaki? Mi ez? A farkasember? Nem, az lehetetlen, hiszen a várnagy már nincs szabadlábon. Először nem értette, hogy került a kastélyba. Kutyaugatást hallott. Ismerősnek tűnt neki. Újabb segélykiáltás. Végre rádöbbent, ki lehet az. Gyorsan magára kapott valamit és felkelt.
MATTIAST LIDÉRCNYOMÁS GYÖTÖRTE. Ott állt az óriási hegy előtt, melynek oldalán szűk lyuk tátongott. Mattias tudta, hogy nemsokára belökik a sötétségbe, ahol egy apró kő lehullása is az életébe kerülhet. Ismét a hátán érezte a hatalmas kőtömeg súlyát. Ki akart jutni a szűk nyílásból, de hiába tapogatott bármerre. Sehol egy ajtó, sehol egy repedés. Bezárták, bezárták egy barlangba, ahonnan nincs többé menekvés. Itt többnyire véget ért a rémálom és Mattias verítékben fürödve ébredt az ágyán. Ez alkalommal kicsit másképp történt. Gyengéd hang szólt hozzá a sötétben, kedvesen, vigasztalón. Ez nem anya hangja, tűnődött Mattias. Anyja barátságosan a vállára tette a kezét, de nem szólt hozzá. Csak Hilde lehet az. Hálásan ölelte át a lányt. Jól esett neki testi közelsége, mely megszabadította a lidércnyomástól. Félálomban Hilde forró ölét kereste és érzéki száját, hogy ismét érezze a lány szenvedélyes csókjait. Mattias nem tudta, hogy ébren van-e vagy álmodik, amikor végre megnyílt előtte Hilde öle. Akkor már nem sokat gondolkodott azon, vajon helyesen cselekszik-e. Maga csodálkozott a legjobban, amikor kiderült, hogy képes szeretni. Persze mozdulataiból hiányzott a gyakorlottság, Hildét pedig türelmetlen vágy fűtötte. Néha rémület, vagy idegesség vett rajtuk erőt, de végül többé-kevésbé elégedetten feküdtek egymás mellett. Mattias lényegében elégedett lehetett magával. Megfáradt gladiátorként feküdt az összegyűrt ágyne-
műn, miközben Hilde gyengéden simogatta sűrű, kócos haját. A lány szerette volna elrendezni zilált hálóingét, de nem volt szíve ilyen prózai mozdulattal megtörni a varázsát. Bár testében még parázslott a vágy, a nemrég átélt fájdalom nyugalomra intette. Nem tagadhatta, hogy boldogságába némi csalódottság is vegyült. Azzal vigasztalta magát, hogy életük hátralévő részében vár még rájuk néhány kellemesebben eltöltött éjszaka. JESPER FÉNYES ESKÜVŐJÉNEK napja is elkövetkezett. Mivel a lovászlegény nem tépelődött annyit, mint Mattias, gyermekük is útban volt már. Az egykori szoknyavadász olyan boldog volt, hogy már csak felesége érdekelte. Elistrandon és Graastensholmon is esküvőre készülődtek. Karácsony után, egy hét különbséggel tartották meg a lakodalmat. Természetesen a hársfaligetiek és Eikeby lakói is serényen résztvettek az előkészületekben. Eli és Hilde mindketten árvák voltak. Ám új családjuk örömmel fogadta őket. A nagy eseményre a család dániai ága is megérkezett. Tulajdonképpen miattuk hozták ilyen közel a két időpontot. Kettős esküvőt senki nem akart, hogy a fiatalok külön-külön részesüljenek ünneplésben. Közben valami furcsa dolog is történt. Are összehívta a Hársfaligetbe a család norvég ágát. Késő ősz volt már. A ház régi szárnyában gyűltek össze. Benedek mester festett üvegablaka színeire törte a lemenő nap sugarait. A falon még mindig ott voltak Liv, Dag, Sol
és Are gyermekkori arcképei, ami a jelenlévőket az elmúlt időkre emlékeztette. Már régóta nem született kisgyermek a családban. Elistrandon pedig idegen árvákat neveltek, de így legalább sikerült némi gyermekkacagást csempészni életükbe. A család idősebb tagjai remélték, hogy ez az állapot már nem tart sokáig. Senki nem sejtette, hogy Are miért hívta őket egybe. Meglehetősen oldott volt a hangulat. Hangosan beszélgettek egymással, míg Are mély hangja hallgatást nem parancsolt nekik. – Ma levelet kaptam a bátyádtól, Gabriella. – Tancredtól? – kérdezte Kaleb felesége csodálkozva. – Érdekes, hogy neked írt, bácsikám. Még mindig Holsteinben van? – Igen, de amikor a levelet írta, otthon volt szabadságon. Are hallgatott egy ideig. Elővette a zsebkendőjét, hogy amúgy öregesen kifújja az orrát. – Remélem, nem valami rossz hírt akarsz közölni velünk – kérdezte aggódva Liv. – Csak nem a pestis… – Nyugodj meg – nevetett felszabadultan Are. Mielőtt folytatta volna, megköszörülte a torkát. – Tancred találkozott Mikaellel! Tarjei fiával, akiről azt hittük, örökre eltűnt! A meglepetéstől mindenki egymás szavába vágva beszélni kezdett. – Olvasd már fel, kérlek! – hallatszott Liv hangja a zsibongáson át. Are pedig hozzáfogott. Ahogy megszólalt, hirtelen csend lett a szobában.
Kedves bácsikám! Gondolom nem vártad, hogy valaha is levelet fogsz kapni tőlem. Tudod, szerettem volna, ha nem másoktól értesülsz arról, ami elsősorban téged érint. Találkoztam elveszettnek hitt unokáddal, Mikaellel! Furcsa körülmények között találkoztunk, be kell vallanom. Most pedig halljad, mi is történt azon a ködös őszi estén. A történet hosszú volt, de érdekes. Tancred leírta, hogyan futott össze egyik társa egy ellenséges katonával, akit először az őrgrófnak nézett. Majd folytatta, hogy a kíváncsiságtól hajtva hogyan kereste fel még azon az éjszakán, ellenséges területen a svéd tisztet. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítottunk egymásra! Be kell vallanom, Mikael rendkívül jóképű volt, de mivel hasonlítunk, nem is lepődtem meg rajta különösebben. Csak a szemöldökünk és a mosolyunk különböztet meg egymástól. Sajnos kicsit meggondolatlanul viselkedtem. Csak amikor visszatértem a mi oldalunkra, akkor jutott eszembe, hogy elsősorban mit kellett volna kérdeznem tőle. Szerencsére ő mindent megkérdezett, amit tudni akart rólunk. Beszélgetésünk közben egyfolytában szóltak a kürtök, ami rendkívül zavaró volt, legalábbis számomra, hiszen egyébként is izgatott voltam a találkozás váratlansága miatt Nem tudom, hol találhatnánk rá megint! A szobában ülők csalódottan sóhajtottak fel. – Bizony kár, hogy nem kérdezte meg a fiú – bosszankodott Are. – Bár ki tudja, mi hogyan viselkedtünk volna hasonló helyzetben. Van azonban egy tény, ami segítségünkre lehet a felkutatásában.
Amikor visszaértem őrhelyemre, azonnal tollat fogtam, hogy leírjam mindazt, amit megtudtam Mikaelről. Íme olvasd: 1. Mivel Svédország háborúba száll az oroszok és a lengyelek ellen, Mikaelt, a zászlóst a seregben, Ingermanlandba vezényelték. – Az bizony messze van tőlünk – jegyezte meg Brand csalódottan. – A levélből az is kiderül, hogy Mikaelnek két éve nincs állandó lakhelye, mindig a legújabb svéd hódítások helyére vezényelik – jegyezte meg Brand. 2. Marca Christinát követte Svédországba, amikor unokanővére hozzáment a svéd főparancsnok fiához. A főparancsnok pedig nem más, mint Johan Banér sógora. Mikael egészen addig unokanővérénél és családjánál lakott, amíg nagykorú nem lett és meg nem nősült. 3. Marca Christina férje magasrangú hivatalnok és katonatiszt. 4. Azt is megtudtam, hogy Gabrielnek hívják, de balga módon nem kérdeztem meg a családnevét. Mikael érdekességként elmondta, hogy sógora családjában minden elsőszülött fiút a Gabriel névre keresztelnek azóta, hogy dédnagyanyja sorban elvesztette tizenkét újszülött gyermekét, míg egyszer álmában megjelent neki Gabriel arkangyal és azt tanácsolta, hogy következő gyermekének a Gabriel nevet adja. És csodák csodájára, ez a fiú életben maradt. Drága bácsikám, ennyit tudtam meg az unokádról. Mikael jó, egészségnek örvend, emellett éléseszű és művelt ifjú benyomását keltette. Elmondta, hogy amint körülményei lehetővé teszik, ellátogat a Hársfaligetbe és Graastensholmra. Mivel Svédország és Norvégia
hadban áll egymással, és Károly Gusztávnak köszönhetően ez még jó ideig így is marad, lehet, hogy hoszszú időbe telik, mire eljut hozzátok. Természetesen Gabrielhusbe is meghívtam Mikaelt, remélve, hogy sorsa egyszer elvezérli Dániába is. Ennyi, amit elmondhatok. Remélem kellemes hírekkel lephettelek meg. Kérlek, üdvözöld helyettem szeretett húgomat, Gabriellát, kedvenc sógoromat, Kalebet és a kicsi Elit! Hihetetlen, hogy már férjhez megy! Ráadásul Andreashoz. Amióta én is házas ember vagyok, öregebbnek érzem magam a koromnál. Jó volt hallani, hogy végre sikerült valakinek oltár elé csábítani Mattiast. Azt hittem, örökre agglegény marad. Különleges lány lehet a menyasszonya, hogy képes volt végrehajtani egy ekkora „hőstettet”. – Bizony így van – mormogta maga elé Mattias. Anya és apa remekül vannak és boldogok, hogy hamarosan Norvégiába mehetnek a két nagy eseményre. Anya csak azt nem érti, hogy nálatok miért mindig a tél kellős közepén van esküvő. Tudhatnátok, hogy ilyenkor nem olyan egyszerű átkelni a Skagerakkon. Jessica ölel mindannyiótokat. Kérlek mondd meg Liv nagymamának, hogy ne ókumlálgasson, mert Jessica nem vár újabb gyermeket. Követjük a családi hagyományokat és csak egy gyermekünk lesz nekünk is. Azonban megnyugtatok mindenkit, hogy az az egy valóságos kisoroszlán… – Honnan tudhatta, hogy én mivel foglalkozom gondolatban? – kérdezte elképedve Liv. A többiek ezen jót nevettek. Lene gyönyörű gyermek. Leginkább rám hasonlít, úgy beszél, mint a vízfolyás. Apám végtelenül elkényezteti. Ha nem születik fiúgyermekünk, ki fog halni a
Paladin név. Apát éppen ezért az foglalkoztatja, hogy engedélyezi Lenának, hogy utódai viselhessék a Paladin nevet. El sem tudom képzelni, milyen fogadtatásra találna elképzelése az udvarnál. Szerintem az egyetlen megoldás az lenne, hogy Lene házasságon kívül szüljön gyermeket, ha szerencséje van, fia születik, akin keresztül tovább él családunk neve. Éppen úgy, ahogy dédnagyanyám, Charlotte Meiden is tette. Bár lehet, hogy dédnagyanyám módszerét mégsem ajánlom Lenének. No, nézd csak! Néha az az érzésem, hogy a tollam magától írja a levelet. Ugye kicsit sokat fecsegtem? Kérlek bocsáss meg, eddig soha nem sikerült egy levelet sem befejeznem. Csak írom, írom és… lehet, hogy Te már nem is olvasod? Sokszor csókol odaadó híved: Tancred P. S.: Otthon vetettem papírra e néhány sort, éppen szabadságon vagyok. – Jóságos ég! – sóhajtott fel Gabriella. – Az az érzésem, hogy Tancred Ursula nénitől örökölte a beszédességét. Ő is órákon át képes beszélni! – Tancred igazán remek fickó – mosolygott Brand. – És jó híreket kaptunk tőle. Jobb, ha azonnal hozzáfogunk és megkeressük Mikaelt. – Hiszen Ingermanlandon van! – vetette közbe Tarald. – Igen. Valószínűleg nem is találnánk meg azonnal. Inkább azt kellene kideríteni, ki lehet Marca Christiana férje. Talán nem lesz olyan nehéz, hisz Mikael unokanővére maga is neves személyiség, főnemesi származású. – És hogy jutunk át Svédországba? – kérdezte kíváncsian Andreas.
– A helyzetet ismerve várnunk kell vele egy kicsit – szólt közbe Kaleb. – Nem hinném, hogy örömmel fogadnának minket. – Mindenesetre érdeklődnünk kell – mondta élénken Are. – Ha nem megy azonnal, megpróbáljuk később. Sajnos nincsenek ismerőseink Stockholmban, de majdcsak jutunk valamire. A fő az, hogy Mikael jól van. Remélem, nem halok meg azelőtt, hogy még egyszer találkoznánk. Már olyan régóta nyugtalanok az éjszakáim miatta. Most legalább tudom, hogy az unokám él, megnyugodhat a lelkem. Többet igazán nem várhatok az élettől.
14. fejezet EGY ÉVVEL KÉSŐBB Matilda és Eli a hársfaligeti házban ültek és varrogattak. Mellettük már néhány, apróságoknak való kész ruhadarab hevert. Liv, Yrja és Hilde is átjött, hoztak magukkal egy kis süteményt is Graastensholmról. Hosszas tűnődés után Gabriellát is meghívták. Eleinte nem voltak biztosak benne, hogy kellemes lenne a fülének, ha gyerekekről fecsegnének, ami elkerülhetetlen, hiszen Hilde és Eli gyermeket várt. Bár Gabriella Elit saját lányának tekintette, csak tíz évvel volt idősebb nála. Mégis, az számított, hogy nyolcéves kora óta ő nevelte. Gabriella nélkül amúgy sem lett volna igazi a találkozó. Istenem, az őrgrófnő nagymama lesz. Hihetetlennek tűnt egy kicsit, mert Gabriella még csak huszonnyolc éves volt…
Kalebbel egyedül éltek Elistrandon. Volt még két nevelt gyerekük, a három nagyobbat már elhelyezték jó családoknál a faluban. Volt ugyan segítségük a munkájukban, de Eli nagyon hiányzott nekik. Gabriella érzelgős asszony volt, bár kívülről mindig boldognak és kiegyensúlyozottnak látszott. Eli hiánya azonban megviselte. Szombat délután volt. A szeptemberi nap halvány sugarai besütöttek a szélesre tárt ablakon át. Körbeülték a szobát, mindegyikük igyekezett valamelyik ablakhoz közel kerülni. – Már nincs hátra sok időd – jegyezte meg Yrja Elit nézegetve. A lány arcán várakozásteljes mosoly jelent meg. Még csak tizenhét éves volt. Kicsi és törékeny még most is, mint a liliom. Mégis tudták, hogy szívós és kitartó. – Biztos vagyok benne, hogy fiad lesz – nevetett Liv. – Arenak három fia született, Brandnak és Tarjeinak is fiai lettek. Te sem leszel kivétel. – Nincs ellenemre – mosolyodott el ismét Eli. – Andreas sem keseredne el. De azért mégiscsak jobb lenne egy kislány! – Azt hiszem, örülnöd kell majd annak, ami lesz – jegyezte meg Gabriella. – A Jéghegyek Népének hálával kell fogadnia minden gyermekáldást, hisz tudod, hogy milyen kevés gyerek születik családunkban. Hilde csendesen üldögélt. Nyugalmat és boldogságot sugárzott. Örült, hogy gyermekkel ajándékozhatja meg férjét, és ennél nem vágyott többre. Neki hátra volt még néhány hónapja. Tudta, hogy Yrja és Liv az ő gyermekének varrja a ruhát, a gyö-
nyörű csipkés rékliket és ingecskéket. Az embernek nevetett a szíve, ha csak hozzáért. Eli odahajolt Gabriellához. – Jó lesz, ha sietsz azzal a pólyával, anyám – nevetett rá. – Még mielőtt túl kicsi lesz a gyereknek. – Most pont olyan vagy, Eli, mint az anyám, Cecilie. Ugyanezt mondta nekem, amikor a menyaszszonyi ruhámat varrtam. Soha nem tudtam jól varrni. Egyébként ezt a pólyát nem adom neked. Azt gondoltam, megtartom magamnak. – Ami azt illeti – nézegette gyakorlott szemmel a varrományt Liv –, nem éppen mestermű… – Úgy látom, nem értitek – mondta közömbös arccal Gabriella. – Nekem lesz rá szükségem. Mindannyian elhallgattak. – Rám is hatott a ti áldott örömötök. Ha nincs ellenetekre, én is szeretnék jelentkezni a gyermeket várók körébe. Kalebbel úgy számoltuk, áprilisban megszaporodik egy fővel a családunk… Gabriella bejelentése elképesztő hatással volt az asszonyokra. Hirtelen olyan zaj, zsibongás volt a teremben, hogy Are döbbenten dugta be a fejét az ajtón. – És még mi panaszkodtunk, Liv! – fordult boldogan nővéréhez. De Liv addigra már a szomszédos szobában üldögélt és sírt. HILDE VALÓDI KINCS volt a graastensholmiak számára. Tarald, akit mindig elkeserített fia érdektelensége a birtok ügyei iránt, most boldogan járt-kelt a kastély falai között. Hilde mindenüvé követte. Apósával
együtt vezették a gazdaság ügyeit. Hilde mindenütt örömmel dolgozott. Szívesen járt a földekre, tehenet fejt az istállóban, részt vett az éves munka megtervezésében. Láthatóan úgy élt, mint hal a vízben. Yrja kénytelen volt beavatkozni, mert aggódott a fiatalasszony állapotáért. – Nem terhelheted túl magad, lányom! Gondolj a gyermekedre! Hilde megfogadta a tanácsát és egy ideig kevesebbet vállalt. Mindent azért tett, hogy Mattias nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül fordulhasson orvosi teendői felé. Végre elérte, hogy befogadják a falubeliek. Eleinte rengeteg mendemonda keringett a környékén Mattias és a kuvikember lányának házasságáról. Túl jó a szíve a báró úrnak, tartották az emberek. Majd meglátja hamarosan, hogy mifélét vett oda magához! Ám az emberek véleménye lassanként megváltozott, amint közelebbről megismerték Hildét. Liv meghívta a szomszéd birtokosokat. Nem egyszerre, hanem szép sorjában, egymás után. A családias hangulatú vacsorák megtették a hatásukat. Nemcsak Hilde jó szívét láthatták meg, hanem osztozhattak vele a gyermekvárás örömében. Hamarosan már csak úgy emlegették a lányt, ha szóba került, hogy „a mi kedves barátnőnk, Hilde”. Többé már nem ő volt a kitaszított, aki félelmében elrejtőzött, ha csak emberek vetődtek a közelébe. Emelt fővel, boldogan járhatott-kelhetett. Amikor új hóhérsegéd érkezett a városba, és megtudta, hogy kisgyermekei vannak, azonnal meglátogatta őket egy nagy kosár ennivalóval. Attól kezdve mindig gondoskodott arról, hogy ne szenvedjenek
hiányt semmiben és ne övezze őket megvetés az emberek között. A GYERMEKVÁRÁS ÖRÖMEI még közelebb hozták egymáshoz a család nőtagjait. Liv különösen lelkes volt, hiszen hamarosan dédnagymama lesz belőle. Cecilie sorra írta a kíváncsi kérdésekkel teli leveleket. Sajnálta, hogy Jessica és ő nem vehetnek részt a nap mint nap adódó élményekben. A Jéghegyek Népét sújtó átoktól most nem félt senki. Hiszen Gabriella halott gyermekét már sújtotta az átok. Az ő nemzedékének többet már nem kellett tartania semmitől. Megegyeztek, hogy ha elérkezik az ideje, értesítik egymást. Egy októberi vasárnapon a hársfaligetiek fehér zászlót tűztek a ház falára. Elistrandon és Graastensholmon ebből tudták, hogy Elinek segítségre van szüksége. A tapasztalt asszonyok segítsége mindennél többet jelentett Eli számára. Valamennyien újra átélték egykori szenvedéseiket. Hilde csak később ment utánuk. A férfiakkal nem törődtek túl sokat aznap. Még Mattiasra sem tartottak különösebb igényt, de a bába jelenléte feltétlenül fontos volt. Eli remekül állta a sarat, és még éjfél előtt megszületett a Hársfaliget legifjabb örököse. Különösebben senki nem lepődött meg a jövetelén, hiszen számítottak arra, hogy fiú lesz. Volt azonban valami, ami váratlanul érte őket. Az újszülött haja szőke volt, vonásai pedig nem hasonlítottak a családban eddig megszokott vágott szemű csecsemőkre. Mindenkinek az volt a véleménye, a hogy a kicsi leg-
inkább Tarjeire hasonlít keskeny szemével, finom, mégis jellegzetes vonásaival. Andreas és Eli már előre megállapodtak a nevében. Eli apját Nilsnek hívták, Matildáét pedig Niklas Niklassonnak. Az öreg már Andreas születésekor megsértődött, hogy unokáját nem az ő nevére keresztelték. Ezek után, hogy elejét vegyék a további sértődéseknek, a csecsemőt a Brand Niklas Kaleb névre keresztelték, és úgy döntöttek, hogy mindenki Niklasnak fogja hívni. A tizenhét éves Eli remek anyának bizonyult. Egész nap sugárzott a boldogságtól. Hamarosan a kis csöppség lett mindenki kedvence. Apja, nagyszülei és dédapja, Are, álló nap csak kényeztették. Graastensholmon ellenben egyre nyugtalanabb lett mindenki. Hilde gyermekének már régesrég meg kellett volna születnie. – Mondd csak, Hilde – fordult feleségéhez egy este Mattias. – Csak nem karácsonyig akarsz várni azzal a gyerekkel? Saját tapasztalatból tudom, hogy annál rosszabb születésnapja nem is lehet az embernek! Ám Hilde nem várt addig. Éppen karácsony előtt néhány nappal felhúzták a kastély falára is a fehér zászlót. Ebből az asszonyok már tudták, hogy jönniük kell. A szülés gyorsan ment. Mattias kis idő múlva már karjában tarthatta újszülött kislányát. Örömmel állapította meg, hogy a gyermeknek barnák a fürtjei. Még azt is hozzátette, hogy nem látszik rajta, kire hasonlít igazán. A névválasztás is egyszerűen ment. Hilde édesanyját Ingának hívták, Mattiasét Yrjának. E két név alapján az újszülöttet az Irmelin névre keresztelték.
Yrja is keblére ölelte unokáját. Tarald kicsit viszszahúzódó volt aznap este. – Jobb lett volna, ha fiú, Mattias – mormogta bánatosan. – Jobb lett volna, ha fiú. – Ne aggódj, még lesznek gyermekeink – nyugtatta meg apját Mattias. – Tudod jól, hogy van ez a Jéghegyek Népénél. Tarald soha nem tudta megtanulni, hogy bánjon az egészen apró gyermekekkel. Két saját fiát is sokáig kerülte, Kolgrimet pedig különösen nehezen fogadta szívébe. És hogy ne tegyen különbséget gyermekei között, Mattiasszal szemben is tartózkodó volt. Néha-néha, amikor azt gondolta, hogy nem látja senki, odaosont a kislány bölcsőjéhez és hagyta, hogy az eljátszadozzon a mutatóujjával. Ilyenkor boldogan mosolygott a gyermekre, aki viszonozta örömét. Néha még csendben beszélgetett is vele. Amikor Gabriella is közel állt a szüléshez, Cecilie nem bírt tovább otthon maradni. Jessicával együtt még idejében hajóra szálltak, így ráért megcsodálni a féléves Niklast és a négyhónapos Irmelint. Ezek után bevonult Elistrandra és jobbnál jobb tanácsokkal látta el lányát és vejét. Elistrandon Cecilie érkezésével felpezsdült az élet. A Jéghegyek Népének legelevenebb tagja azonnal átvette a vezetést a család asszonyai között, és remek estéket töltöttek egymás társaságában. Dánia és Norvégia határán egyre válságosabbra fordult a helyzet. A család minden tagja aggódott Tancredért és Mikaelért, akik egymással szemben harcoltak, ki-ki a maga hadseregében. Tancred továbbra is Holsteinban volt, a svéd hódítások ellenőrzésére kiküldött csapatban. Az orosz cár addigra meg-
támadta Ingermanlandot. Senki nem tudta többé megállapítani, hogy merre járhat Mikael. Károly Gusztáv, a svédek királya leigázta Lengyelország jelentős részét. A lengyelek ellentámadásra készültek. Mindenki csak azt várta, hogy III. Keresztély, Dánia uralkodója mikor üzen hadat Svédországnak. Németalföld flottát ígért Dániának, amit Anglia nem nézett jó szemmel, és attól kezdve növekvő figyelemmel követte az országok közötti küzdelmet. Norvégia és Svédország határán is állandósultak a harcok. Jamtland, Harjedalan és Bohuslan környékén még sokáig nem lett béke. Norvégiában egyre több férfi rettegett a háborúban való részvételtől. Ez esetben Kalebnek, Andreasnak és Mattiasnak is mennie kellett volna. A családban még soha nem volt ilyen nagy az öszszetartás. Egy kora tavaszi napon Gabriella ideje is elérkezett. A fehér zászlót Elistrandon is kitették. Graastensholmon és a Hársfaligetben már napok óta lesték a várva várt jelet. Liv izgalmában annyira rosszul lett, hogy a távolmaradást fontolgatta. Ugyanakkor tudta, hogy unokája rossz néven venné, ha nem menne el. Összeszorított foggal szállt be a hintóba. Gabriellának annak ellenére, hogy ez volt a második szülése, nem volt könnyű dolga. Mattias szerint rettegett attól, hogy ismét halott gyermeket hoz a világra, ami megnehezítette számára a szülést. Liv még emlékezett unokája előző szülésére, milyen ijesztően gyorsan ment akkor minden. Ez most tovább tartott. Az idős bárónő ezt jó jelnek tekintette. Még a talpraesett Cecilie is falfehéren állt lánya mellett, úgy tűnt, a múlt eseményei benne is nyomot hagytak.
A szülések alkalmával az asszonyok nem egyszerre voltak a szülő mellett. Mindig kettesével váltották egymást és tartották benne a lelket a vajúdás hosszú ideje alatt. Kaleb rettenetesen érezte magát. Azt hitte, nem éri meg a holnapot. Ám kora hajnalban, három óra felé behívták felesége ágyához. Gabriella kimerültnek, de boldognak látszott. Karjában tartotta élénk, formás, sűrű fekete hajú kislányát. – Hiszen rám hasonlít! – örvendezett Cecilie. Hát nem látjátok? Bizony hasznára válik majd a gyermeknek – tette hozzá tréfálkozva. A többiek kénytelenek voltak neki igazat adni. Csak Liv hallgatott bölcsen. Nézte, nézte unokája karján a kis szívtiprót és nem szólt egy szót sem. Mielőtt Cecilie és Jessica visszatért volna Dániába, megtartották a keresztelőket. A három nagymama, Yrja, Cecilie és Matilda büszkén állt a fényesen kidíszített templomban. Az istentisztelet után Graastensholmra vonultak ünnepelni. Tarald örömében kicsit többet ivott a kelleténél, újra elmondta Mattias és Hilde esküvőjére irt ünnepi szónoklatát, és meleg szívvel köszöntötte Hildét új otthonában, valamint gyermekáldást kívánt neki. Szerencsére Yrja a kellő pillanatban visszaterelte a helyes irányba. Liv és Are átvonult a szomszédos szobába, ahol a három csöppség feküdt jóllakott nyugodtságban. – Te is látod, amit én látok? – kérdezte Liv csendesen. – Igen. Már régen felfigyeltem erre. – Ez eddig még soha nem fordult elő. – Tudod, ettől most valahogy nem félek – nevetett Are.
– Nem, szerencsére én sem. Azt hiszem, ők nem az elátkozottak közül valók. – Furcsa módon nekem is ez az érzésem. Mit gondolsz, a szüleik is észrevették már? – Azt hiszem, nem. Legalábbis nem szóltak róla. Hallgattak egy kicsit, majd Liv törte meg a csendet. – Gyönyörűek mind a hárman. És rendkívül különbözők. – Igen, igazad van. Jó lenne látni, hogyan cseperednek. Liv elmosolyodott. – Talán látunk még belőlük valamit. Hiszen a mi családunkban mindig sokáig éltek az öregek. – Azt hiszem, én kivétel leszek köztetek – mondta nyugtalanul Are. – Amikor az ember már nem lát új célt maga előtt, sorsa beteljesedett. Nekem már csak egyetlen álmom van. – Tudom, tudom kedves öcsém – bólintott Liv, azzal felemelkedtek és visszamentek a többiekhez. HILDE LEFEKTETTE IRMELINT. A kislánynak saját bölcsője volt, nem akartak egy ágyban aludni vele. Túl sok rémtörténetet hallottak olyan csecsemőkről, akikre álmukban ráfeküdtek a szülők, úgyhogy a kicsik megfulladtak. De a bölcső ott állt közvetlenül az ágyuk mellett, Hildének csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megringassa a bölcsőt, ha a kislány sírni kezdett. Mattias bebújt a takaró alá és elfújta a gyertyát. – Boldog vagy? – kérdezte feleségét.
– Nem is érezhetek másként. Mindent megkaptam az élettől, amiről még csak álmodozni sem mertem. Van férjem, akit teljes szívemből szeretek, van egy gyönyörű gyermekem és otthonom, ahol jól érzem magam és megbecsülnek… úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot nem kaphatok soha. Köszönöm neked. – Meghat, amit mondasz, de azt hiszem, nem nekem kellene megköszönnöd. – Talán legyek hálás a várnagynak? – kuncogott Hilde. – Hiszen az ő gonoszságának köszönhetően kerültünk össze. – Nem hinném, hogy igényt tart a köszönetünkre. – Valóban nem. Esze ágában sem volt bárkinek is jót tenni. Hilde eltűnődött valamin. – Mondd csak, létezik egyáltalán olyan név, amelyet Kaleb és Gabriella adott gyermeküknek? – Nem tudom. Furcsa név ugyan a Villemo, de nagymama egyetértett velük. – Kedves az a kislány – jegyezte meg Hilde. – Igazán nem szégyen bevallani. Van benne valami vadság, de a pillantása szelíd. Majdnem annyira, mint a tiéd. – Érdekes. Irmelin egészen más. Ő boldog, elégedett csecsemő benyomását kelti. Mennyire szeretem ezt a gyereket! – Örülök, hogy ezt mondod – sóhajtott fel megkönnyebbülten Hilde. – Tudod, szerintem Irmelinnek van a legmulatságosabb szeme, amit valaha is láttam. – Ebben egyetértünk – mondta Mattias és magához szorította feleségét. – De van valaki, aki még minket is felülmúl gyermeke dicséretével. A minap lent járt Jesper, hogy bemutassa csemetéjét. Hallanod
kellett volna, amint a nagy hangján büszkén elmondta, mi mindenre képes már a kis lurkó. Órákig elhallgattam volna, annyira jól szórakoztam rajta. – Sejtem, miféle előadás lehetett. És milyen a gyermek? – Szőke, mint az apja, de a szemei élénken csillogtak. – Jesper szeme is mindig csillog, csak kicsit zaklatottan. – Furcsa, hogy az ő családjának a története menynyire összefonódik a miénkkel. Azt mondják, az apja halálosan szerelmes volt Solba, és hogy azután Are feleségét, Metát szerette volna elvenni. Szerencsére Siljének sikerült összeházasítania őt az egyik cselédlánnyal. Jesper Are fiaival együtt nőt fel, és Branddal együtt harcolt a harmincéves háborúban. Most pedig végre megszületett az első gyermeke, ráadásul Andreas gyermekével szinte egyidejűleg. Kíváncsi vagyok, vajon a jövőben is ilyen párhuzamosan halad egymás mellett a két család élete? – Hát, érdekes lesz megfigyelni – nevetett Hilde. – Csak azt nem tudom, hogy örülnék-e annak, ha Irmelint Jesper fia venné nőül. Gondolom sejted, hogy nem a társadalmi különbségek miatt ellenezném. Én lennék az utolsó, aki ilyesmire vetemedne. Csak valahogy nem tetszik a gondolat. – Még mindig az zavar, ahogy Jesper veled szemben viselkedett? Ha jól sejtem, az apja ugyanezt tette Metával. Őt is rendkívül megrázta a férfi… hogyismondjam… nyíltsága. Are még időben közbelépett, éppen úgy, ahogy én is megtettem Jesper esetében.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy annak a családnak a férfitagjai fékezhetetlenné válnak nők jelenlétében? – Talán igen. Ó, nem! Ez nem lehet igaz! Irmelin már megint bömböl! Ha jól sejtem, ma éjjel sem alszunk valami sokat. – Majd én kiveszem – mondta Hilde, aki mint a legtöbb anya, félt, hogy a gyermeki ordítás idegesítené férjét. Mattias esetében alaptalan volt minden efféle aggodalom. Lelke éppolyan jó maradt családapaként is, mint bármikor előtte. Szívesen kivette a részét a dajkálásból, alig panaszkodott miatta. Úgy vélte, betegei majd várnak rá egy kicsit. Harmincegy évesen már érettebb volt az apaságra, mint a túlságosan fiatalon apává váló férfiak, akiket még fűt a vágy a világ megismerésére. Míg a család összes tagja boldogan leste az apróságok fejlődését, Are csak egyvalakire tudott gondolni, unokájára, Tarjei fiára, akit talán örökre szem elől vesztettek.
A sorozat A magányos lovag című, kilencedik kötete március 31-től kapható a hírlapárusoknál, vidéken a postahivatalokban, illetve a HÍRKER egyéb árusítóhelyen, valamint egyéb alternatív terjesztőknél. A sorozat kötetei postán vagy telefaxon is megrendelhetők a kiadó címén (lásd a 255. oldalon található megrendelő lapot).
CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18. Fax: 269-5257
