A sorozat Remény nélkül című tizennegyedik kötete november 15-étől kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.), a Kiadók Házában (Bp. Galagonya u. 2/A) és a Herkules Kft.-nél (Bp. XIII. Lehel u. 20.) A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma
Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (lásd a megrendelő lapokat a kötet végén). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Satans fotspår Copyright © by Margit Sandemo, 1983 All rights Reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1994 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-5-2 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat tizenharmadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A sátán lábnyoma Lábnyomai ijesztőek. Egy mezítelen és egy furcsa, azonosíthatatlan lábnyom. Talán az ördögé? Mindenkit megöl, aki az útjába kerül. Senki nem tudja, kicsoda valójában. A Jéghegyek Népének ősei Dominicot, Villemot és Niklast választják ki arra, hogy megállítsák ezt az ördögfajzatot. De hogyan tudnának ártalmatlanná tenni egy szörnyeteget, akiről az a hír járja, hogy halhatatlan?…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megigézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet A SÁTÁN ÚTJÁT KÍSÉRŐ első pusztítások a messzi régmúltban történtek, amikor Villemo hazatért utolsó barangolásából, hogy férje, Dominic és újszülött fia, Tengel oldalán végre nyugalmat találjon. A részletekről a Jéghegyek Népe még semmit sem sejtett, soha nem hallottak a Sátán lábnyomáról, mivel azon keveseknek, akik látták a Sátán nyomait, nem maradt idejük, hogy elmondják, mi is történt valójában. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg Norvégia lakói kezdtek felfigyelni arra, hogy valami megmagyarázhatatlan megy végbe országukban. Az első vészjósló jelek olyan messze bukkantak fel, hogy azoknak a híre el sem jutott Graastensholmig. Az ország mélyén, egy magas hegyek között fekvő völgyben, az akershusi kastélytól messze északra egy ismeretlen lény ereszkedett le a hegyekből. 1684-et írunk. Villemo fia és a nemzetség másik két gyermeke már betöltötte hetedik életévét. A távol eső hegyi völgyben, ahonnan ez a furcsa teremtmény elindult, két asszony haladt az úton. Hideg, csontig hatoló szél süvített. Szorosan magukra tekerték kendőiket, s szinte kiabálniuk kellett, hogy értsék egymás szavát. A széllel szemben előredőlve igyekeztek hazafelé. Egyikük lehajolt az út fölé és rámutatott valamire: – Látod? Ez az a nyom, amit már jó ideje követünk. A másik asszony, akit köszvény gyötört, nagy ne-
hezen lehajolt, majd fojtott hangon így szólt: – Ez úgy néz ki, mintha… Mit gondolsz, állat vagy ember járt erre? – Azt mondanám, mindkettő – válaszolta a másik, és furcsa érzés fogta el. – Igen, de az lehetetlen. – Éppen ez az, ami különös. Visszafordultak, hogy közelebbről szemrevételezzék a nyomokat, de észrevették, hogy ahogy jöttek, eltaposták őket. – Ahol lejt az ösvény, ott vettem észre őket először – mondta egyikük. Előttük az út beszűkült, és a nyomok eltűntek, így az asszonyok csak három nyomot tudtak megvizsgálni közelebbről, de azok elég tisztán kivehetők voltak. Egy csupasz emberi lábnyomot és egy nehezen azonosítható nyomot láttak. – Mezítláb, ebben az évszakban? – kérdezte egyikük hitetlenkedve. – Ez úgy néz ki, mint… – dünnyögte a másik. – Mennyei Atyám, Mindenható Isten, a mennynek és a földnek teremtője, szabadíts meg minket a gonosztól! Egyszeriben futásnak eredtek, fekete szoknyájuk csak úgy suhogott a szélben. Rémülten rohantak a falu felé. Lélekszakadva értek egyikük otthonához, és magukkal vitték az asszony férjét, aki hitetlenkedett és mérges is volt, mivel déli szunyókálásából rázták fel. De amikor odaért és meglátta a nyomokat, elsápadt. Letört egy fenyőágat, azzal kaparta ki teljesen a nyomokat. Aztán az ág másik végével keresztet rajzolt az út porába. – Ne beszéljetek erről senkinek – suttogta. – Meg kell akadályoznunk a faluból a tömeges elvándorlást
tavasz idején. Tegyetek kátrányból keresztet a házatokra és az istállóra, szereljetek zárat az ajtókra és gyújtsatok gyertyát ma éjjel. Most pedig menjünk a templomba imádkozni! NÉHÁNY ESZTENDŐ, MÚLVA egy délnorvégiai kis hegyi falu lakói ráébredtek, hogy valaki gonosz játékot űz velük. Elgondolkoztak azokon a különös haláleseteken, amelyek hirtelen következtek be az elmúlt két év alatt. Összefüggést fedeztek fel közöttük. A faluból senki nem lehetett a tettes, az illető valószínűleg a hegyekből ereszkedett le, hogy élelmet lopjon. Ha pedig a tolvajnak véletlenül a falu egyik lakója keresztezte az útját, az illető halállal lakolt. Formátlan cipőnyomokat találtak, nem is cipő, inkább valami csizmaféle volt az, talán hársfakéregből. A különös lábnyomok zavart és rémületet keltettek. Az egyik igen nagy, de szokványos lábnyom volt. A másik, a jobb lábnyom… Nem lehetett azonosítani, mi is az, sokkal kisebb volt, mint egy megcsonkított lábfej nyoma. Ekkor erős és bátor férfiak elhatározták, hogy meglesik a gyilkos tolvajt. Hanem az mintha szimatot fogott volna. Szimat, különös, hogy éppen ezt a szót használták mindannyian. Így jutottak arra a gondolatra, hogy valószínűleg egy állattal állnak szemben. Már a közelükben érezték, szinte a markukban volt, amikor aztán eltűnt, és soha többé nem látták a faluban. Mintha a föld nyelte volna el.
SZERTE AZ ORSZÁGBAN elterjedt a híre egy különös lénynek, aki elbujdokol az emberek elől, de éjszakánként megdézsmálja az éléskamrákat. Ezt a különös teremtményt még a kutyák sem ugatták meg, inkább vonyítva kitértek előle. Végig lehetett kísérni a szörnyeteg útját az egész országon keresztül. Déli irányba haladt. Kacskaringós útja mentén itt-ott megtalálták a nyomait. Ezekben magának a Sátánnak a lábnyomait vélték felfedezni. Márpedig a Sátán nyomát vér és halál övezi! Néha hosszú időre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az emberek boldogan fellélegeztek. De egy idő után újra rábukkantak a nyomokra, amelyek fenyegetőbbek voltak, mint valaha. Úgy tűnt, hatalmas az ereje. Az áldozataival különböző módon végzett. Néha azt is ráfogták, amit nem követett el. Az emberek olykor bűnbakként használták. Amikor eltűntek a juhok a legelőről, vagy amikor valaki agyonverte a szomszédját, mert nem tudtak megegyezni földjeik határának kijelölésében, akkor mindezt ráfogták a szörnyetegre. Ezek a hírek végül Graastensholmot is elérték. De Niklas nemigen törődött velük, mindig keringtek ilyen babonás hiedelmek a környéken. Az utóbbi években nagy változások történtek a majorban. Niklas apja, Andreas továbbra is a Hársfaligetben gazdálkodott, de egyedül, mert felesége, Eli meghalt. Az öreg Brand is elment a téli vihar idején. Egész télen harcolt a tüdőbajjal, míg végül kénytelen volt feladni a küzdelmet. Graastensholmon Mattias is megözvegyült. A régi, megszokott történet. A Jéghegyek Népe szívós, hosszúéletű nemzetség, ezért öreg napjaikra magányra voltak ítélve. Mattias szívből
örült, amikor lánya, Irmelin és veje, Niklas úgy döntöttek, hogy nála fognak lakni, mivel ő maga soha nem értett igazán a gazdálkodáshoz. Kaleb kivétel volt az alól, hogy csak a Jéghegyek Népe éri meg a magas kort. Gabriellával kettesben éltek Elistrandon, miután Villemo a családjával Svédországba költözött. A nemzetség összegyűlt, hogy megvitassák a jövőt, mivel két tanyának nem volt örököse. Arra a megegyezésre jutottak, hogy Irmelin és Niklas fia, Alv lesz majd az örökös. Ő fogja átvenni a Hársfaligetet és Graastensholmot. Neki kell majd irányítania Elistrandot is, mivel Villemo fia, Tengel Svédországban él. Persze mindez addig nem történik meg, amíg az idősebb nemzedék jobblétre nem szenderül. Svédországban Mikael is magára maradt. Egyrészt gyászolta elhunyt feleségét, Annettet, másrészt pedig élvezte az együttlétet fiával, Dominickal, és menyével, Villemoval, unokájáról, III. Tengelről nem is beszélve. Erős kötelék fonta össze őket, amióta a gyenge idegzetű Annette aggályoskodó figyelmeztetései elnémultak. Sokkal rosszabb volt a helyzet Dániában. Lene boldogan élt Orjannal és a lányával Skaanéban. De otthon Gabrielshusben Tristan nyugtalanul járt fel-alá az ijesztően üres szobákban. Cecilie túl volt a kilencvenedik évén, amikor meghalt. A jókedélyű, tréfás kedvű Tancred mindenki bánatára elesett a svéd-dán háborúban. Felesége, Jessica egy járványnak esett áldozatul. Tristan egyedül élt, és nem is állt szándékában megnősülni. Mire lenne az jó? Nem alkalmas a házasságra. Tristan azt jelenti: bánatra született. Soha senkire nem illett még ennyire ez a név. Itt is volt egy nagy
uradalom örökös nélkül, mivel Lene leánya, Christiana megelégedett apja házával Skaanéban. Két családot fenyegetett a kihalás veszélye: a Meiden nemzetséget, amelynek Mattias, és a Paladin nemzetséget, amelynek Tristan volt az utolsó tagja. Az, hogy a nemrég keletkezett családnév, az Elistrand, Kalebbel és Gabriellával szintén ki fog halni, már kevésbé volt tragikus. Hiszen Paladin volt a legősibb és legdicsőbb név. Tristan boldog volt, hogy nagyapja, Alexander nem érte meg, milyen sorsra jutott a neve. Mikael, a Jéghegyek Népének családfője, igencsak aggódott a nemzetség jövőéért. Az új nemzedéket mindössze hárman képviselték: Alv, Christiana és III. Tengel. Abban reménykedtek, hogy ők hárman majd családot alapítanak és sok gyermeket nemzenek. Ez azonban túl nagy kívánalom volt a Jéghegyek Népének sarjaitól, amely nem volt utódokban gazdag nemzetség. A hírek egy különös, láthatatlan lényről valahol Norvégiában nem nyugtalanították a nagy család tagjait. Legalábbis addig, amíg nem történt valami egészen különleges esemény, amely megdöbbentette és felrázta a Jéghegyek Népének egész nemzetségét. 1695-ben látták a furcsa teremtményt először. Egy hírhedt iszákos ember, Christianiától északra éppen hazafelé tántorgott egy holdfényes éjszakán. Félúton belecsúszott az árokba a margaréták és harangvirágok közé, majd elaludt. Nagyon rosszkedvűen ébredt. Az egész életet a pokolra kívánta. Arra gondolt, ő a legszerencsétlenebb ember a földkerekségen. – Az ördög vigye az egészet – mormogta heves
csuklás közepette. Ekkor lépteket hallott. Különös, egyenetlen lépteket. Egy koppanás, egy csosszanás, egy koppanás, egy csosszanás… A lépéseket hallva szinte kijózanodott. Szíve kalapálni kezdett, de nem volt teljesen ura a helyzetnek, mert a mámor megakadályozta ebben. Ez maga az ördög, értem jött, gondolta félig ijedten, félig elkeseredetten. Aztán arra gondolt, amit otthon gyakran hallott: veszélyes az ördögöt a falra festeni. Megpróbálta kinyitni a szemét. Csak a holdat látta az út végén, ködbe burkolózva. Onnan hallotta a lépteket. Tágra nyitotta a szemét, hogy tisztán lásson. Még a fejét is megrázta, de hirtelen hányingert érzett, így gyorsan felhagyott ezzel. Hanem ekkor megpillantott valami hatalmasat. Ez a valami éppen feléje tartott… Összekuporodott az árokban, megpróbált láthatatlanná válni. Soha többé nem fogok inni – gondolta. Édes Istenem, ha most megszabadítasz, ígérem, a te utadon fogok járni örökké! De az égben talán úgy vélték, túl késő megbánnia bűneit. Ez a „valami” hirtelen megállt felette az úton. Ott állt, és fejét ide-oda ingatta, mintha valamit szimatolna a levegőben. Az iszákos bénultan meredt rá az árokból, vacogott a foga a rémülettől és vékony, ijedt hangon kiáltás tört fel belőle. Hirtelen egy pillanatra minden elnémult, aztán újra lehetett hallani az egyenetlen lépteket, melyek egyre gyorsabban közeledtek feléje. A szörnyű és hatalmas alak fölébe hajolt. Teste eltakarta a holdat és az égboltot. Az iszákos hiába kiáltozott kétségbeesetten, senki nem hallotta meg a jajgatását.
AZ ÁROKBAN TALÁLTAK RÁ másnap reggel. Emberi roncsra leltek. A rájuk kimeredő szemek iszonyatos borzalmat fejeztek ki, zihálva, szaggatottan lélegzett, mintha megpróbálna valamit mondani. Mondani? Úgy kellett kihúzni belőle minden egyes szót, alig lehetett hallani, amit mond. Szívet tépően felkiáltott, amikor a félelmetes pillantásra emlékezett, mely reá szegeződött. Ő volt az első szemtanúja a különös lénynek, amely furcsa lábnyomokat hagyott maga után az út porában. Amikor kilehelte a lelkét, szánalmasan, még mindig az út szélén fekve, az emberek felálltak és rémülten néztek egymásra, majd a halottra. Nem volt valami szép látvány. Darabokra tépve, a nyakán szörnyű foltokat hagyott egy iszonyatosan erős karmokban végződő kéz. Mi történt valójában? Eltartott egy darabig, amíg magukhoz tértek és megértették, mit is hallottak. Attól féltek, ha elmesélik, az emberek kinevetik őket. De aztán a hír úgy terjedt, mint a futótűz. Eljutott Graastensholmig is, ahol újra összeültek a Hársfaligetben, hogy megvitassák, mit kell tenniük. Niklas hívta össze a nemzetség férfitagjait komoly beszélgetésre. Úgy gondolták, az asszonyokat egyelőre nem avatják be. – Egy hír gyorsan átalakul – jegyezte meg Andreas, Niklas apja, amikor fia aggódva mesélte el a történetet. – Igen, ez így van – értett egyet Mattias. – A hír idővel egyre ijesztőbb lesz, már-már hihetetlen. Még azt is mondták, hogy a legtöbb áldozat nem viseli magán az erőszak jeleit, csak úgy egész egyszerűen meg-
halnak. – Bizonyos dolgok azonban nyugtalanítanak – mormogta az öreg Kaleb Elistrandról. Gondterhelt kifejezés ült ki ráncokkal barázdált arcára. – Teljesen egyetértek veled, Kaleb bátyám – mondta Niklas. – Bizonyos jelek valóban nyugtalanítóak. Megérkezett a tizennyolc esztendős Alv. Bár ő is a Jéghegyek Népének leszármazottja, külsejében nem sok vonás utalt a rokonságra. Mint anyai nagyapja, Mattias, ő is kistermetű, vékonycsontú és szőke volt. Apjától, Niklastól ferde vágású szemét és kiugró állkapcsát örökölte. Ezenkívül a szája körül az a csintalansággal és huncutsággal teli tündéri vonás volt különös ismertetőjele. Míg Niklas inkább Graastensholmon tartózkodott, és az ottani gazdaságot vezette, fia, Alv általában nagyapjának, Andreasnak segített a Hársfaligetben. Úgy gondolta, ott veszik hasznát leginkább, s ebben a többiek is egyetértettek vele. – Ne haragudjatok, hogy elkéstem – lihegte. – Egy elromlott szerszámot kellett megjavítanom, a cselédek nem tudtak vele mit kezdeni. Hallottam, amit utoljára mondtatok. Hogy nézett ki tulajdonképpen ez a lény? – Ó, a hír elég hihetetlen – jelentette ki Andreas, a nagyapja. – Nem igazán hiszünk benne. – Jó, de én hallani akarom – erősködött Alv. Olyan riadtnak látszotok mindannyian, valaminek csak kellett történnie! Kaleb felegyenesedett. – Igen, gondterheltek vagyunk, valami ijesztő azért csak van ebben a történetben, amiről mindenki beszél. A részeg fickó az árokban ugyan nem tudta
magyarázatát adni, mi is történt valójában, de azok után, amit hallottunk, ez a furcsa teremtmény szörnyű nagy lehet. – Ember? – kérdezte Alv hirtelen. – No igen, az igazság az, hogy emberhez hasonlított a formája. – Igen, de azt mondják, maga a Sátán. Valóban a Sátánnal állunk szemben? A többiek mind az ifjú Alv felé fordultak erre a kérdésre. – Honnan kellene tudnunk, hogyan néz ki a Sátán valójában? – kérdezte tőle Kaleb. – A férfi csak a körvonalait látta a holdfényben. Kócos haja lecsüngött a vállára. Úgy tűnt, mintha a szörnyeteg páncélt viselt volna, acélkesztyűt és vértet. Karját és lábát bőrök fedték. A részeg fickónak nehezére esett elmondania, mit látott, de… Kaleb elhallgatott. – Folytasd! – kérlelte Alv. – Ennek a furcsa teremtménynek valószínűtlenül széles vállai voltak. A vállai végénél a ruházata felfelé kicsúcsosodott, mint az álló nyakú gallér. Mindenki ijedten kapta fel a fejét. Jól ismerték ezt a leírást… Alv hallgatott egy darabig, aztán röviden csak annyit mondott: – A páncélja volt ilyen, nem? – Igen, erre gondoltunk mi is. Ez a bizonyos teremtmény erősen sántított, de az iszákos nem látta a lábait az árokból. Amikor Kaleb újra elhallgatott, Alv megszólalt: – És az arca? Látta az arcát? – Igen, látta az arcát. Látta a szemeit. Tudnod kell, hogy a szörnyeteg eltakarta a holdat, így az arca ár-
nyékban volt. Hanem a szeme izzott, mint a tűz. Mintha az egész lény tűzzel lett volna tele, mely aztán a szeméből világított. Ezenkívül iszonyatos düh dúlt benne, amikor megragadta a férfit és kiemelte az árokból. Azután a fickó már semmire nem emlékezett. – Egyáltalán nem látta az arcvonásait? – No igen, azt állította, hogy ferde vágású szeme volt… Alv elkomorult, neki is ferde vágású a szeme. Kaleb folytatta: – A férfi még azt állította, hogy a szörnyeteg mintha kiszimatolta volna, hol rejtőzik. – Mint egy állat? – Ez egyáltalán nem meglepő – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Andreas. – Az egész környék pálinkától bűzlött. Ne túlozzunk. Hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy ez csak egy hír. Biztosan alaposan hozzátettek a keletkezése óta. – Egyetértek – közölte Mattias. – Nem kell azt a bizonyosat a falra festeni, mielőtt pontosan tudnánk, mi történt. Merre vette az útját aztán a bestia? – Azt mondják, Christiania felé ment. – Akkor a zsoldosok majd feltartóztatják. – Ezt kétlem – mormogta Niklas. Kaleb, aki bár betöltötte 77. esztendejét, de egészségét és szellemi frissességét megőrizte, így szólt: – Nekünk azonban nem kell komolyan vennünk egy részeges ember fantáziálását. – Nekem nem tetszik, hogy azt híresztelik, hogy egy kis északi völgyvidékről származik – mondta Andreas. Alv, aki tisztában volt azzal, hogy igen kedvelik, mint a család egyetlen norvégiai reménységét, felkiál-
tott: – De az ég szerelmére, ki ez a különös jelenség? Senki nem felelt. Andreas szólalt meg először: – Nem hiszem, hogy ebbe a dologba bele kellene kevernünk az égieket, Alv. Inkább felejtsük el az egész szörnyű történetet. – Nem – szakította félbe Niklas. – Nem azért hívtalak össze benneteket, hogy babonás hiedelmekről beszélgessünk. Kivett egy papírt a zsebéből, és így szólt: – Nem akartam ezt rögtön megmutatni, de úgy hiszem, komolyan kell vennünk, ami történt. – Mi van a kezedben? – kérdezte Andreas. – Egy levél, Villemo írta. – Villemo? – ismételte Kaleb. – Hogyhogy nekünk nem írt? – Néhány napja kaptam, nem értettem túl sokat belőle mindaddig, amíg nem hallottam arról, ami az iszákos emberrel esett meg. Rövid szünet után Kaleb megszólalt: – Olvasd hát fel a levelet! Niklas olvasni kezdett: Drága Niklas! Hogy megy a sorotok Graastensholmon, a Hársfaligetben és Elistrandon? Elhihetitek, sokat gondolunk rátok. Elárulhatom, hogy a te zabolátlan rokonod nyugalmat lelt itt, és remekül érzi magát. De gyakran álmodik arról, hogy nemsokára viszontlátja a régi, jól ismert vidéket. Nem félelmetes, hogy megöregedtünk? Te és Irmelin idén töltitek be a negyvenet, és jövőre Dominic már 43 éves. Olyan hihetetlen, hogy már 39 éves vagyok én, aki olyan fiatalnak érzem magam. Belül éppen olyan féktelen maradtam, mint 17 éves
koromban. Jobban mondva majdnem. No és a fiam, Tengel! Már 18 éves! Szinte hihetetlen! Látnod kellene, elbűvölő teremtés. Külsőre is egészen különleges és nagy egyéniség. Itt mindenki jól van és üdvözletét küldi. No de nem erről akartam írni. Niklas, mi történik most felétek? Dominic teljesen ki van kelve magából. Hisz tudod, hogy előre megérez bizonyos eseményeket, látnoki képességekkel rendelkezik. Mostanában nincs nyugalma, „Norvégiába kell mennünk Villemo”, hajtogatja egyre, „Niklasnak szüksége van ránk”. „Niklasnak?”- kérdezem – „Hogyhogy? Miért” Tegnap így szólt hozzám: „Eljött a mi időnk, Villemo. Az, amire kiválasztott minket a sors, most kezdődik. Norvégiába kell mennünk.” Drága Niklas, írj minél hamarabb, és meséld el, mi ez az egész! Végül is örülök, hogy részt vehetünk ennek a rejtélynek a megoldásában, bármi legyen is az. Mi ketten már gyerekkorunk óta várunk erre. És mivel egy látomásomban találkoztam a jó Tengellel, tudom, hogy hasznotokra lehetünk majd. Írj rögtön! Élvezetes lenne elszakadni az udvari élettől is. Biztosan nagyképűen hangzik, de úgy érzem, nem illek bele ebbe a környezetbe, ahol mindenki csak a cselszövésen töri a fejét és ügyeskedik, hogy előnyökre tegyen szert… Niklas felnézett: – A levél többi részét nem olvasom fel. Eddig még nem válaszoltam, mert nem láttam összefüggést a Jéghegyek Népe és a szörnyetegről szóló híresztelések között. De miután hallottam a részeges férfi leírását a
szörnyről… Kaleb felemelkedett: – És a levél után, amit Villemo küldött Svédországból! Dominic soha nem képzelődik, csak a látomásaira hallgat, vagy minek nevezzük őket. Válaszolj rögtön a levélre, Niklas, és kérd meg őket, hogy rögtön jöjjenek! – Írj, Niklas! Írj! – bólogattak a többiek. – Mi történt valójában? Kaleb, te jártál a Jéghegyek Népének völgyében. Mi a rejtély kulcsa? Minden szem rá szegeződött. Kaleb mélyen magába merült, mielőtt megszólalt: – Akkoriban még nem voltam olyan öreg, mint most – kezdett a mesélésbe. – A történetet nem mástól hallottam, hanem saját magam éltem át. Kaleb újra a szélfújta völgyben járt, a tröndelagi hegyek között. Tarjei, Baard és Bergfinn voltak a társai. Nem ismerték egymást régebbről, akkor ismerkedtek meg, amikor Kolgrimet próbálták felkutatni. Még emlékezett arra, mennyire csodálta Tarjeit, és arra, mennyire meg volt döbbenve, amikor megtudta, hogy Kolgrim megölte a tudós orvost. Emlékezett szóváltásukra is, a szél feléje sodort néhány szófoszlányt. Kolgrim azt kiabálta Tarjeinak, hogy látta magát a Sátánt, de Tarjei ellenkezett vele, és szerinte nem a Sátánt, hanem Gonosz Tengelt látta. Amikor mindezt elmesélte a többieknek, Andreas így szólt: – Jobb, ha nem kezdjük el feleleveníteni, mi is történt valójában. Niklas egy elhárító kézmozdulattal félbeszakította apját, és jelt adott Kalebnek, hogy folytassa, amibe belekezdett.
– Niklas, ha írsz Villemonak, kérd meg, hogy hozza el Mikaelnek a Jéghegyek Népéről írt könyvét. – Igen, feltétlenül. De mi is történt aztán, Kaleb bátyám? – Hol is folytassam? – sóhajtott az öreg. – Amikor hazaértünk a Jéghegyek Népének völgyéből, többet tudtam meg az egész történetről, és úgy gondolom, az a hely, ahol Gonosz Tengel találkozott a Sötétség Fejedelmével, a mi völgyünkben fekszik. A Kolgrim fiú is onnan szaladt lélekszakadva, és eszét vesztve kiabált. Elhallgatott, azután így folytatta: – Ugyanabban a völgyben temettük el Kolgrimet is, a mandragóra-gyökérrel együtt. Mindenki tudta, mire szolgál a mandragóragyökér, a család drága kincse, amely a Jéghegyek Népének tulajdonában volt időtlen időktől fogva. A mandragóra a legdrágább varázsfüvek egyike. A gyökere, melyet a Földközi-tenger vidékén „mandrakénak” hívnak, nagyon értékes. A gyökérnek emberi alakja van, oltalmazó amulettként használják, meg arra is, hogy elvarázsolják vele az ellenséget. Gazdagságot és szerencsét hoz a tulajdonosának, és biztos sikert a szerelemben. A Jéghegyek Népe számára a mandragóra soha nem jelentett védelmező erőt, épp ellenkezőleg. Ráadásul a szerencsétlen Kolgrimmel együtt temették a földbe. Alv elhúzta a száját: – Egy mandragóra? De ugye az nem változhat emberré? Kolgrim, talán ő… – Arra célzol, hogy a szelleme lehetett? – kérdezte Andreas. – Nem, ez nem túl szerencsés ötlet. Mindannyian elcsendesedtek. Akik ismerték
Kolgrimet, azon tanakodtak, vajon ő lehetett-e. Neki is ilyen válla volt. A szeme is hasonlít a leíráshoz, de soha semmi baja sem volt a lábával. Ezenkívül Kolgrim fiatal fiúként halt meg, 14 évesen, és egyáltalán nem volt magas termetű. – Miért kelt volna hirtelen életre? – kérdezte Mattias bizonytalanul. – Talán a mandragórának volt ilyen hatalma – vetette fel Alv. A gondolat túl valószínűtlennek látszott. A fiú, akit a varázsfűvel együtt temettek el, életre kel, férfivá sarjad és visszatér szülőfalujába, hogy bosszút álljon? Andreas elgondolkozott: – Nem, nem hiszem, hogy ő lett volna. Akkor már inkább Gonosz Tengel. – Nem – jelentette ki Kaleb határozottan. – Én hallottam, ahogy Tarjei és Kolgrim vitatkozott. Szóváltásukból világosan kitűnt, hogy Gonosz Tengel alacsony és csúf volt, csőrszerű orral. Mattias bólintott. – Úgy hírlik, Solnak is így jelent meg egyik látomásában. – Most már értem – szólt Andreas. – Két megoldás lehetséges. Vagy magával a Sátánnal állunk szemben, vagy pedig… Nem fejezte be a mondatot, Niklas tette meg helyette: – Vagy pedig a Jéghegyek Népe nemzetségének egy teljesen másik ágáról van szó. Ez a lehetőség nem volt túl szívderítő. Mindenki elkomorult. – Ez kizárt! – jelentette ki Mattias. – Hiszen mind halottak! Én máshogy próbálok választ találni a kér-
désre. Kaleb, nem te mondtad, hogy Tarjei és Kolgrim Graastensholmon a padláson járt, mielőtt a Jéghegyek Népe völgyébe indultak volna? – Igen, ez igaz. – Megállj! – intette le őt Niklas. – Erre már valamennyien gondoltunk a rejtély kulcsát keresve, de nem jöttünk rá semmire. Több nemzedék kutatta a megoldást, mindhiába. Hanem amikor Villemo felment a padlásra Irmelinnel, furcsa érzés kerítette hatalmába. Ebből arra következtettek, hogy Sol az, aki figyelmezteti őket, nehogy a padláson maradjanak, mivel tudta, hogy Villemo különleges tulajdonságai révén biztosan találna ott egyet s mást, de ez veszélybe sodorná! Márpedig Villemora a jövőben nagy szükség lesz. Rosszabbul végződött volna a dolog, ha Dominic megy fel a padlásra, mert ő erősebben megérez dolgokat. Mi hiába keresgélnénk, nem találnánk ott semmit. – Nekem kedvem lenne megpróbálni – mondta Alv fiatalos hévvel. – Én nem próbálnám meg a helyedben – intette le a nagyapja, Andreas. – Egyébként is, neked nincsenek látnoki képességeid. Hál' Istennek – fűzte hozzá. – Így van, ezen kívül bármi legyen is az, amit Tarjei és Kolgrim talált, veszélyes erők rejlenek mögötte, hisz jusson eszedbe, mindkettő halállal lakolt – szólt Kaleb. – Nem tértünk el nagyon a tárgytól? – kérdezte Andreas. – Gondoljátok, hogy a szörnyeteg errefelé tart? – Semmi jel nem mutat erre – válaszolta Mattias. – Azt híresztelik, hogy Christiania felé ment.
Ekkor megjelent a cselédlány. Ahogy belépett, mindenkinek felderült az arca. Mindig ez történt Elisa jelenlétében. Elisa Lars és Marit leánya az erdei majorból, Jesper unokája, Klaus és Rosa dédunokája. Ő is ott volt azon az éjszakán, amikor megtalálták a nemes Skaktavlot, aki megsebesült, és megmentették az életét. Akkoriban Elisa még csak egyéves, életvidám kislány volt. Most, húsz év múlva is ugyanolyan féktelenül boldog és könnyed teremtés. Szőke fürtök zuhataga foglalja keretbe a vidám kicsi arcot, amelyből csak a nagyon kék, élénk szemek és a fehér fogak látszanak ki. Talán nem túl éles eszű, de ez nem is fontos. Szellemi képességei így is messze meghaladják a kis major lakóiét. Gyors, de egyszerű az észjárása, a Hársfaligetben mindenki isteníti. Ő vezeti a háztartást, amióta a drága Eli meghalt. Róla kapta a nevét. Most Andreashoz fordult: – Hányan jönnek vacsorára, Andreas úr? – Mindenki, akit itt látsz. Elisa tréfásan megszámolta a jelenlévőket. – Akkor hatan. – Nem Elisa, hogy számoltál te? Csak öten vagyunk – szólt Kaleb. A lány elnevette magát, kacagása napfényt lopott mindenki szívébe: – Alvot én mindig kettőnek számolom, mert anynyit eszik. – De nem látszik rajta – mosolygott Andreas, aki elfogult volt unokája iránt. – Viszont teríts két fővel többre! Úgy hallottam, Irmelin és Gabriella is eljön. Amikor Elisa távozott, Kaleb megszólalt: – Várunk, amíg Niklas levelére megjön a válasz Villemotól és Dominictól?
– Természetesen – mondta Mattias. – A levélben hangsúlyozd, Niklas, hogy mindannyian akarjuk, hogy útnak induljanak, amilyen gyorsan csak lehet. – Igen, úgy érzem, sürget az idő – mondta Kaleb elgondolkozva. – Alig várom, hogy viszontlássam őket, és aggódom is értük. Hiszen számítottunk mi erre, ismerjük a sorsukat, de most mégis félek. Megborzongott. – Szegény gyermekeink – dünnyögte Andreas. Nem sejtette közülük senki, mi vár a Jéghegyek Népének nemzetségére. Ki fogja túlélni a harcot, és ki fog elvérezni.
2. fejezet EGY FORRÓ NYÁRI NAPON ért el az ismeretlen lény Christianiába. Már az első éjszaka azt állította egy fogadós, hogy furcsa árnyat látott elsuhanni az ablaka előtt, de mire kinézett, már nem volt ott semmi. – Hatalmas méretei voltak – mesélte a hatóságnak az akershusi kastélyban. – Onnét tudom, hogy az emberek, akik el szoktak menni a fogadó ablaka előtt, nem érnek fel annak még a felső széléig sem. De ez az óriási alak egy pillanatra az egész ablakot eltakarta, amint elsuhant. Nem tudta megmondani, pontosan mi lehetett, mivel az ólomüveg ablakokon nem lehet átlátni. Csak azt hajtogatta egyre, hogy félelem töltötte el, amikor meglátta, anélkül, hogy tudta volna, mi az oka. Nemsokára alakot nyert a félelme. Néhány nap múlva egy utcalányt találtak holtan a csatornában.
Nem mutatott semmi nyom arra, hogy megerőszakolták volna, de semmibe meredő szemében hihetetlen félelem tükröződött. Hamarosan különböző hírek kaptak szárnyra, az egyik képtelenebb volt, mint a másik. Egyetlen közös vonás volt bennük, mindegyik azt állította, hogy az áldozatok magával az ördöggel találkoztak. Bénító félelem lett úrrá a városon. A szörnyeteg éjszaka gyakran élelem után kutatott, s ha véletlenül meglepték a város lakói, halállal lakoltak. Az erőszaknak gyakran semmi nyomát nem találták az áldozatok testén. Úgy látszott, mintha egész egyszerűen halálra rémültek volna. De ha az áldozat túlságosan közel merészkedett a szörnyeteghez, akkor erőszakos halállal, általában tört nyakcsigolyával végezte. Néha csaléteknek élelmet tettek ki neki, miközben felfegyverkezve igyekeztek kilesni, mikor bukkan fel, hogy csillapítsa éhségét. De ilyenkor mindig távol maradt. Egy állat csalhatatlan ösztönével tudta, hogy lesnek rá. Különben sokan látták az utcán felbukkanni. Az éjszaka leple alatt merészkedett ki az utcára, nem tudták, hol rejtőzik napközben. A szűk és koszos sikátorokban könnyen előrejutott, és villámgyorsan el is tűnt, amint észrevették. Mindenki ugyanúgy írta le: hatalmas termet, vad külső. Azon kevesek, akik meglátták az arcát, váltig állították, hogy nem volt csúnya, vagy visszataszító, inkább kellemes, de olyan ijesztő, hogy soha, még véletlenül se jutna eszükbe azt kívánni, hogy újra viszontlássák. A páncélzata bőr volt, nem acél, ahogy korábban állították. A lába sokak érdeklődését felkeltette. Csak az egyik lábán viselt cipőt, vagy valami csizmafélét, a másikat bőrcafatokba bugyolálta, melyek belül talán
nyírfakéreggel voltak kibélelve, de ezt senki sem tudhatta. A másik lába meglehetősen rövid volt, így furcsa mozgása mindenkit megrémisztett. Ennyi ember még soha nem járt templomba, mint ezekben az időkben. Az emberek a protestáns egyház előírásaival dacolva szentképeket ajándékoztak a templomnak, hogy megszabaduljanak a gonosztól. A norvég ember hozzászokott már a pestishez, a járványokhoz, az éhséghez, a természeti csapásokhoz, a hivatal túlkapásaihoz, de arra még soha nem volt példa, hogy az ördög megjelenjen a földön és áldozatokat szedjen az emberek közül, még mielőtt azok evilági ideje lejárt volna. Nem látta az ég, hogy mi történik? Nem látta, hogy a pokol mindenható ura csúfot űz vele és lelkeket rabol, még mielőtt Isten ítélkezne felettük? Olyan üres lenne a pokol, hogy az ördögnek erőszakkal kell benépesítenie? Az emberek keserű csalódást éreztek. Mi értelme Istennek tetsző életet élniük, ha még az a reményük sincs még, hogy a fárasztó földi lét után jobb élet vár rájuk? A kátrányégetőknek jól ment a soruk, mivel az emberek kátrányból keresztet raktak a házukra, hogy távoltartsák a gonoszt. A legfurcsább az volt, hogy az áldozatokon nem látszottak erőszak nyomai. Arcukon azonban olyan ijedt kifejezés ült, hogy szinte biztosra vehető volt, hogy halálra rémültek. De arra senki sem mert gondolni, hogy a szörnyeteg ölni tud anélkül, hogy hozzáérne áldozataihoz. A sárga, izzó szemeknek nem lehet ilyen hatalmuk! Ha mégis, akkor valóban az ördöggel állnak szemben. Földi teremtmény nem tud ölni a puszta tekintetével! Önkéntes zsoldosokból kis csapat verbuválódott, melynek egyetlen célja a szörnyeteg
megsemmisítése volt. Kegyetlen, elszánt harcosok voltak, akik élvezettel gyilkoltak. Hittek a győzelmükben. Most végre olyan megbízást kaptak, amelyhez kedvvel láttak hozzá. De mivel a szörnyeteg messziről megérezte a veszélyt, nem volt könnyű puskavégre kapni. Egyszerűen csak szörnyetegnek nevezték, a furcsa lábnyomokat pedig a Sátán nyomának vélték. Vagy az ördög cimborájának nyomai lennének? A zsoldosok az utóbbiban hittek, az ördöggel nem mertek volna kesztyűt húzni. A biztonság kedvéért azért jól felfegyverkeztek. Talán egyedül a Jéghegyek Népe nem hitte, hogy az ördög műve az egész. De ők sem értették, honnan jött, és mit akar ez a gonosz teremtmény. A szörnyeteg furcsa módon a háziállatokat még éhében sem támadta meg. Inkább rendes ételt evett, sonkát, szárított halat, amit az éléskamrából lopott. – Kár, hogy nem szereti az állatokat – gondolta a zsoldosokból hirtelen felállított csapat parancsnoka, Dristig kapitány, aki meglehetősen durva és kegyetlen ember volt. Akár élő embert is kitett volna csaléteknek, hogy a szörnyet lépre csalja. De ez csak nem sikerült. A csapda, amit eddig állítottak, eredménytelennek bizonyult. A szörnyeteg elég okos volt ahhoz, hogy ne tudják kézre keríteni, főleg nem ilyen egyszerű módon. A városban senki nem mert kimenni éjszaka az utcára. Az utcalányokra rossz idők jártak. Az emberek már szinte nappal sem mertek kimerészkedni. A városból megkezdődött a tömeges elvándorlás. Dristig kapitány egyre nyugtalanabb lett. Kínozta, gyötörte, hogy nem sikerült elkapnia a szörnyeteget. Egyre csak egy terv járt a fejében. Ha állatcsapdával
nem lehet lépre csalni a szörnyet, akkor nincs mit tenni, egy embert kell feláldozni a cél érdekében. Tisztában volt terve kegyetlenségével, de elhatározta, hogy véghezviszi. Ez újra erőt és életkedvet adott neki. Ismert egy szegény nyomorék fiút, akit még a saját családja is megvetett. Olyan szerencsétlen volt, hogy nevet sem adtak neki. Mindenki csak Bicebócának hívta. Nem tudta a végtagjait mozgatni, artikulálatlan hangok jöttek ki a torkán, és ijesztő fintorokat vágott, amikor mondani akart valamit. Az utcában mindenki csúfolta és kinevette. A szülőknek annyi gyerekük volt, hogy nem volt idejük vele foglalkozni. Így előfordult, hogy Bicebóca ugyanazokban a rongyokban járt évekig, mire a szülők észrevették, hogy új ruhára van szüksége, mert a régi már lassan leszakad róla. Akkor meg elkezdtek siránkozni, milyen sok pénzükbe kerül a nyomorék gyerek és hogy megverte őket a sors vele. A szomszédok egyre azt hajtogatták, hogy Isten büntetése, de a szülők nem tudták, mit vétettek, hogy ilyen büntetést szabott ki rájuk az ég. Dristig kapitány mindössze két tallérért vásárolta meg a fiút. A szülők elégedettek voltak a nagyszerű üzlettel, és nem kérdezték, mire kell neki a nyomorék fiú. Bicebóca ekkor 11 éves volt. Megpróbálta szóra nyitni a száját, amikor a kapitány elvitte, de senki nem értette, mit mond. Senki nem látta a szemében a könynyeket, vagy ha látták is, nem törődtek vele. Amikor a kapitány elvonszolta magával, a szülei és testvérei összeültek, hogy osztozkodjanak a pénzen. DRISTIG KAPITÁNY a fal mellett, az árnyékba húzódva állt, és büszkén szemlélte művét. Három em-
bere egy kis piactér mellett feküdt rejtőzködve, csőre töltött puskákkal. A piactéren itatóvályút állítottak fel, melyet fáklyákkal világítottak meg. A tér közepén a fényben ott állt Bicebóca. Az itatóhoz kötötték ki a rossz lábánál fogva. A fiú jajveszékelését a kapitány meg sem hallotta. Már nem fogsz sokáig siránkozni ezen a földön – gondolta, és úgy érezte, jót cselekszik. Sokkal jobb dolgod lesz a mennyben, mivel az ilyenek, mint te, oda hamarabb bejutnak, mint az egyszerű földi halandók. Sötét éjszaka volt, az éj leple borult lassan a városra. Mindenkit elparancsoltak a környékről, csak a fáklya lángja világított a sötétben. Panaszos ordítás tört fel a fiúból. Ordíts csak, ordíts! – gondolta Dristig kapitány. Hadd hallja a hangod, akkor majd idecsalja a kíváncsiság. Gyűlöli az embereket, az már igaz. Itt pedig ezüsttálcán kap egyet. Magában jót derült a tréfás gondolaton. Te szegény üres fejű teremtés, semmit sem értesz az egészből. Bizonyára az ég akarata, hogy az olyanok, mint te, ne értsenek semmit, ne gondoljanak semmit, mivel azt mondják, az olyan férgek, mint te, az ördög teremtményei. Az ördög elátkozta azokat a szülőket, akik ilyen gyermekeket nemzenek. De most jól járnak vele! Nemsokára jön az ördög cimborája s elviszi az ő fattyát. A kapitány újra elvigyorodott, ma este hihetetlen, milyen jó kedvében volt. LENT A PIACTÉREN Bicebóca úgy érezte, hogy a tehetetlenség érzése agyonnyomja, és ismét felordított fájdalmában. Nem is sejtette, miért kötötték ki, mi rosszat tett, csak azt tudta, hogy magával cipelte egy férfi, akinek még a szeme sem állt jól.
Bicebóca hozzá volt szokva a veréshez, nem is ismert mást. Azt hitte, ő a legrosszabb gyermek a földkerekségen, és ezért nem szereti senki. Bicebóca nem volt olyan együgyű, ahogy gondolták, voltak gondolatai, csak nem tudta formába önteni őket. Senki nem segített neki, hogy ezt megtanulja. Szegény magányos lélek ki volt éhezve egy kedves szóra, barátságos pillantásra. Otthon hallotta a többieket a templomról beszélgetni. Ott az ember gyógyírt talál a szegénységre, betegségre, és vigaszt lel bánatára, mondogatták. Egyszer ő is elhatározta, hogy elmegy a templomba. Nem kevés idejébe telt, hiszen nehezen járt, többnyire csak csúszott-mászott. Nem szeretett ismeretlen emberekkel találkozni, mert azok legjobb esetben úgy bámultak rá, mint borjú az új kapura. Gyorsan keresztet vetettek, és összesúgtak a háta mögött. A legrosszabb esetben rávetették magukat, és mindennek elmondták. Egészen a templomajtóig merészkedett. Megkapaszkodott benne, felegyenesedett, s nagy nehezen kinyitotta. De ekkor meglátta a lelkész, dühödten elindult felé, és ütötte-verte, miközben azt kiabálta: – El innen, te ördögfajzat! Mit képzelsz, te fattyú, hogy mered megszentségteleníteni Isten házát? Bicebóca felocsúdott keserű emlékeiből. Félt, rettentő egyedül érezte magát, és nem értette, miért kötözték ide, de valami azt súgta neki, hogy ebből semmi jó nem származhat. A sötétből hirtelen neszezést hallott, vészjósló, sántító lépteket. Ez az ember éppúgy sántít, mint én – gondolta. De fenyegetés és gonoszság sugárzik a lépéseiből. Félek, jaj, úgy félek! Senki nem segít rajtam. A léptek a közelében haladtak el. Bicebóca érezte,
hogy valaki megáll az árnyékban, a szűk sikátorban és őt nézi. Érezte magán a tekintetét. Térdreesett. Soha nem tanult imádkozni, nem is volt kihez imádkoznia. Tehetetlenségében sírva fakadt. Még a sírás is szenvedés volt számára, mivel nem tudta arcizmait irányítani, így amikor sírt, arca furcsán rángatódzott. Hirtelen csend lett. Bicebóca megtörölte a szemét és hallgatózott. Érezte, hogy már nem figyelik. Az, aki eddig az árnyékban rejtőzött, már nincs ott, elmúlt a veszély. Ekkor átadta magát a fájdalmas zokogásnak. Mi is történt valójában? DRISTIG KAPITÁNY is ezt kérdezte magától. Ő is hallotta a lépteket, és már előre dörzsölte a tenyerét. Hallotta, ahogy a fegyveresek lőállásba helyezik magukat. De akárki is állt ott az árnyékban, bizony már eltűnt. Meglátta volna őket? Nyilván nem, hiszen az ágak jó búvóhelyül szolgáltak. Síri csend uralkodott a környéken. Valahol egy kutya vonított. A kis téren semmi neszt, még egy egér surranását sem lehetett hallani. Hirtelen elfojtott ordítás jutott el hozzá onnan, ahol a zsoldosok feküdtek. Egy hatalmas sötét árnyat látott az emberei fölé hajolni. – Lőjetek! Lőjetek! – kiáltotta. De már késő volt. Három rövid halálhörgést hallott gyors egymásutánban. Az árny lehajolt, azután újra az emberei fölé emelkedett toronymagasan, majd a sötétség felé vette útját. Dristig kapitány, akinek a neve merészet jelent, nevéhez méltatlanul viselkedett, amikor olyan gyorsan
elmenekült erről a helyről, hogy a lába alig érte a földet. BICEBÓCÁT szinte megbénította az, amit hallott. Ő sem látott semmit, inkább csak sejtette, mi történik körülötte. A szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Ha vadállat az, ami les rá, akkor idejöhet hozzá, és ő nem tud elfutni. Félelmében egyre jajgatott, rángatta a láncot, amellyel kikötötték, de eredménytelenül. Ekkor újra lépteket hallott. Valami kilépett a sötétségből és belépett a lobogó fáklya fénykörébe. Bicebóca meredten bámult abba az irányba, ahonnan a hangokat hallotta. Szeme kikerekedett, furcsa hangok törtek fel a torkából. Elkezdett rángatódzni a teste, ahogy mindig, amikor ideges volt. Karjaival ideoda csapkodott, a feje rángott. Kapálódzva leroskadt a földre. Az, ami félelmet keltett benne, most megjelent és megállt a fejénél. Bicebóca két lábat látott, annyira különböztek egymástól, mintha nem is ugyanazé az emberé lettek volna. Megpróbált felnézni, de mivel rángott a feje, nem látott tisztán. Egyre magasabbra nézett, de még mindig nem látott semmit, aztán hirtelen megpillantott egy arcot, iszonytatóbbat, mint amiről legrosszabb rémálmában álmodott. Látta, ahogy felhúzza felső ajkát, mint a mérges kutyák, és kivillantja a fogait. Mérgesen fújtatott. Szeme csodálatos fényben úszott. Bicebóca érezte, hogy ütött az utolsó órája. Könyörögve nyüszített, de a szörnyetegtől nem várhatott kegyelmet. Ezzel tisztában volt. Az ijesztő teremtmény fölébe hajolt. Bicebóca karjai közé fúrta fejét, és összekuporodott. Erős lökést
érzett, aztán már csak a gyorsan távolodó lépteket hallotta. Bár el sem hitte, hogy még mindig életben van, felegyenesedett. Körülnézett. Senkit nem látott a közelben. Nagy kínnal felült. A lánc nem húzta vissza! Elképedve vette észre, hogy már nincs az itatóhoz kötve, a lánc ott himbálódzott az egyik lábán. Eltartott egy ideig, amíg megértette, mi történt. Amikor aztán eljutott a tudatáig, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, elkezdett csúszni-mászni, kezével, térdével segítette magát. Nem tudta, hol van. Egy idő múlva kiért a világosságra, az úton embereket látott nagy, megrakott szekerekkel, ugyanabba az irányba siettek. Bicebóca még azt sem tudta, hogy hívják az utcát, ahol lakik. Ha tudta volna is, senki nem értette volna, mit akar kérdezni. Ezért az egyetlen, amit tehetett, az volt, hogy követte a szekereket. Így hagyta el szülővárosát, Christianiát, és így jutott el olyan vidékre, ahol még soha nem járt. Hol gyalogolt, persze a maga módján, hol pedig mászott, de a lánc állandóan ott lógott a lábán, így már messziről lehetett hallani, merre jár. Olyan volt, mint a pestisesek, akik kolompot viselnek a nyakukban. Bicebócának az emberek szemében nem is volt több értéke egy pestisesnél. A TÖMEGES ELVÁNDORLÁS rövid ideig tartott, mivel az emberek rájöttek, hogy a szörny elhagyta a várost. Dristig kapitány és csapata ekkor úgy gondolta, végre eljött az idő, hogy végezzenek a szörnyeteggel. A lény hihetetlen ostobaságot követett el, valószí-
nűleg azért, mert nem ismerte a Christiania körül fekvő vidéket. Elment Ladegaardsőre, amit Bygdönek is hívnak, abban a hiszemben, hogy elérte a szárazföldet. Márpedig egy szigetre ért, amelyet keskeny földnyelv kötött össze a szárazfölddel. Már többször tervbe vették, hogy feltöltik a sziget és a szárazföld közötti részt, de ez csak terv maradt egyelőre. Ladegaardsö csak egy sziget volt, semmi más. Hogyan jutott eszébe a szörnyetegnek, hogy éppen errefelé vegye útját, ez rejtély maradt mindenki számára. Feltételezték, hogy valamit keres. Mindenesetre most a markukban volt, hacsak nem tud úszni, vagy ha nem nyeli el a föld. Sokan megesküdtek volna, hogy az utóbbi fog bekövetkezni. A parancsnok, Dristig kapitány elhatározta, hogy fegyveres őrséget és ágyúkat állít fel a sziget végében ott, ahol a földnyelv összeköti a szárazfölddel. A zsoldosok másik része a sziget felkutatására indult, így alkalomadtán bekeríthetik a szörnyeteget, ha erre kerül a sor. Nem törődött azzal, hogy három, mindenre elszánt emberét elveszítette, hiszen egy sereg önkéntes közül válogathatott. A biztonság kedvéért három lelkész is velük tartott, de egyikük, aki Christianiában próbálkozott, roszszul végezte. Bátrabb volt, mint akármelyikük, közel merészkedett a veszélyhez, miközben magasra emelte a Bibliát és a keresztet, úgy, hogy azok már messziről látszottak. Eközben hangosan imádkozott, és ördögűző varázsigéket mormolt. Így ért el abba a majorba, ahol a szörnyeteget látták. Az emberek, akik az út távolabb eső részén álltak, csak azt látták, hogy a lelkész, amint belépett a major kapuján, ki is repült azonnal, mintha ágyúból lőtték volna ki. Aztán ott
feküdt az úton kiterítve, miközben hűségesen magához szorította a Bibliát. Senki nem kételkedett abban, hogy a szörnyeteg nagy veszélyt jelent a városra, sőt, az egész országra. A kapitány soha nem tért vissza a kis piactérre, ahol a nyomorék gyereket akarta feláldozni. Másokra hagyta a holt katonák eltávolítását. Nem érdekelte az sem, mi történt Bicebócával. Meg volt győződve arról, hogy a fiú meghalt. Ha pedig nem, akkor nyilván valaki megszabadította a láncaitól. A férfiak, akik ez alkalommal összegyűltek, hogy átfésüljék a szigetet, egy cseppet sem féltek a szörnytől. Abban a hitben éltek, hogy könnyű lesz elkapni a bestiát, ahogy ők nevezték. Ez végtelen butaságukról tanúskodott. A kapitány még sohasem szenvedett vereséget életében, ezért is nevezték Merész Kapitánynak. Jelszava az volt, hogy mindent el lehet érni brutalitással. Ő a keménység szót használta, de mondandójának lényege ugyanaz volt. A szigetet egy nap alatt fésülték át. A nap végén meg is találták a szörnyeteget. A sziget déli csúcsán, egy erdővel borított, kietlen területen rejtőzött. Dristig kapitány biztos volt benne, hogy a hajtóvadászat nem végződhet áldozatok nélkül, így már jó előre kiüríttette Ladegaardsöt. A sziget lakói mind elmentek, csodálva a bátor zsoldosokat, akik készek feláldozni életüket a hazáért. Az emberei többször látták a szörnyeteget, de nagy buzgóságukban elhibázták a lövést. 11 embere odaveszett, néhányan közelharcban. A többiek egyszerűen csak meghaltak, senki nem talált magyarázatot rá, hogyan. A kapitánynak ez alkalommal nem si-
került látnia a szörnyeteget, de meg volt győződve arról, hogy kézre fogja keríteni, tudta is, hogyan, csak lehetőséget kapjon. Végre a markában volt. A sziget távoli csücskében, a sűrű bozótosban találták meg. Önkéntes felderítőket küldött a keresésére. Természetesen szívesen ment volna ő maga, de akkor ki irányítaná a csapatot? A vérszomjas önkéntesek közül kettőt választott ki felderítőnek. Kemény, durva zsoldosokat, akik nem hibázzák el a lövést. A két kiválasztott eltűnt a bozót sűrűjében. A többiek lesben álltak, arra várva, hogy a bestia majd menekülni próbál. Akkor elkapják. De egyelőre semmi nem történt. Ekkor egyikük hirtelen felkiáltott: – Oda nézzetek! Ott van, fent a sziklán! Mindannyian felnéztek, és észrevették a guggoló alakot az ágak mögé bújva. Csendben várakozott, akár egy gonosz szellem, és az erdőt kémlelte. – Lőjetek! – kiáltotta Dristig kapitány az embereinek. – Túl messze van – válaszolták azok. – Majd én elkapom! – ordította magából kikelve a kapitány. Nem felejtette még el, hogyan próbált a szörny túljárni az eszén. Dühödt bikaként tört utat magának az erdőben. Mitől féljen, hiszen a szörny fegyvertelen. Amint lőtávolságba került, az erdőből hirtelen lövés dördült. Bizonyára a nyomkeresők egyike volt az, aki megfosztotta attól a dicsőségtől, hogy ő maga vegye célba a bestiát; – A fenébe – dörögte a kapitány. – Már majdnem elkaptam. Az alak a sziklacsúcson összeroskadt.
– Eltaláltam! – kiáltotta a felajzott lövész. – Az ördögbe, eltaláltam! Dristig kapitány odaért az embereihez. Egyikük győzedelmesen a magasba emelte puskáját: – Eltaláltam, nem halhatatlan, ahogy állítják! Ezzel bekerültem. Norvégia történelmébe, hős vagyok! Belenéztem a szemébe, a szemébe, amely… Itt elakadt a szava. A szeme hirtelen fennakadt, szája lekonyult, álla leesett. – Segítség – suttogta kétségbeesetten. Térdre rogyott, előre esett és kiterült. A szeme az égre meredt, tekintetében érthetetlen félelem tükröződött. – Halott? – kérdezte a kapitány. – De hisz még a bestia közelében sem járt! – Ő maga mondta, hogy belenézett a szemébe – dünnyögte a másik nyomkereső. Dristig kapitány megpróbált gondolkozni, de ideoda csapongtak a gondolatai. A szeme sarkából hirtelen észrevett egy hatalmas árnyékot. A szikla tetején ott magasodott a szörnyeteg. Kétszer akkorának tűnt, de ez valószínűleg csak érzékcsalódás volt. – Menjünk innen – súgta oda a másik harcos, a túlélő. – Visszavonulunk, de csak hogy új erőre kapjunk – mondta a kapitány határozottan. Mindamellett szokatlanul gyorsan távozott a helyszínről, hogy kikerüljön a sziklán álló gonosz teremtmény látószögéből.
3. fejezet A SVÉDORSZÁGI NÖRBY EGYKORI VADÁSZKASTÉLYÁBAN lázasan sürgölődtek. Dominic és Villemo Norvégiába készült, de az utazást hirtelen jelentették be, így most minden a feje tetején állt. Fenn a hálószobában Dominic a megfelelő útiruhákat válogatta, Villemo pedig nagy hévvel kutatott a saját holmijában. Kirámolta a fiókokat, a szekrényeket, s amire éppen nem volt szüksége, egyszerűen hátrahajította. A szobalány nem győzött rendet tenni utána. – Villemo – szólt Dominic türelmetlenül. – A lábamnál hevernek a fehérneműid. – Talán finoman célozni akarok ezzel valamire! – vágott vissza Villemo. – Van okod panaszra? – kérdezte Dominic kicsit neheztelően. – Nem, dehogy – nevette el magát megszeppenve Villemo. – Nem láttad az elegáns útikesztyűimet? – Nem azokkal gyomláltál múltkor a veteményesben? – Azért ennyire bolond még nem vagyok! Ó, de mégis, igazad van, teljesen elfelejtettem! – kis szünet után folytatta: – Jaj drágám, mit gondolsz, mi lesz? – A veteményeskerttel? – kérdezte Dominic, hogy bosszantsa egy kicsit. – Nem, a szörnyeteggel, amelyikről Niklas mesél a levelében. Teljesen feldúlt. – Vele bizonyára semmi, az már más kérdés, hogy mi lesz velünk. Majd abbahagyta a keresgélést, és kezébe fogta
Villemo arcát. – Csak annyit mondhatok, hogy egy különös teremtmény jelent meg a látomásaimban, s előre megérzem, merre jár, mire készül. Hála az égnek, hogy megkaptuk Niklas levelét, különben lassan megőrültem volna, hogy bár érzem, mégsem tudom biztosan, mi történik. Niklas levele csak megerősített előérzeteimben. – Pontosan tudom, mit érzel – mondta a felesége. Dominic fürkésző pillantást vetett rá. – Olyan fiatalnak látszol, Villemo, semmit nem öregedtél az utóbbi években. Villemo elkomolyodott. – Igen, én is észrevettem. Az apád is megjegyezte már. Olyan, mintha megálltam volna a fejlődésben. – Nem, ez nem jó kifejezés, hisz a gondolataid érettek. És olyan erős a személyiséged és a jellemed, hogy az ostoba udvarhölgyeket ideges csuklás fogja el, ha meglátnak. Félnek tőled, meg attól, hogy a királyi pár jobban kegyel téged, mint őket. – Tudom. Jó lesz végre ismét vidéki levegőt szívni Norvégiában, és elfelejteni ezeket az átkozott udvari ceremóniákat. No de nem akarok panaszkodni, Dominic. Voltaképpen élvezem is a cselszövéseiket és az udvari pompát. Dominic elmosolyodott, és merengve folytatta saját gondolatmenetét. – Nekem úgy tűnik, azért nem öregszel, mert az erődre, fiatalságodra szükség lesz még. – És most jött el az idő? – Alighanem… Villemo vette át a szót: – Dominic, van valami ijesztő a viselkedésedben
mostanában. A szemed… Dominic felsóhajtott. – Igen, igazad van. Félek. – A halál közelségét érzed, igaz? Beletelt némi időbe, mire a férfi válaszolt: – Igen; és a félelem lassan már beteggé tesz. Bárcsak itthon hagyhatnálak biztonságban! – Erre ne is gondolj! Szó sem lehet róla! Tudod, hogy én is éppúgy érintett vagyok ebben az egészben, mint te. – Sajnos. Csendesen kopogtattak az ajtón. Dominic apja, az álmodozó Mikael tapintatosan kérdezte: – Bejöhetek? – Hogyne! Jöjjön csak! – válaszolta Villemo. Ösztönösen körülnéztek a szobában, hogy nincs-e túl nagy rendetlenség, és megrémültek a felfordulástál. Villemo gyorsan összeszedte és a fiókba dugta a fehérneműit. Mikael belépett. Már betöltötte a hatvanat, őszült a halántéka, tekintete merengő volt. Hatalmas könyveket cipelt. – Itt vannak a Jéghegyek Népéről szóló elbeszélések. Kinyomtatva kisebbek lennének, de ez kézzel írt családi krónika. – Nagyon fogunk vigyázni rájuk, apám – szólt Dominic elfogódottan. – Szörnyű lenne, ha elvesznének. Mikael bólintott, majd megkérdezte, mikor indulnak. – Holnap reggel. Villemot úgy ellustította az udvari élet, hogy legszívesebben hintón utazna, de én szívtelenül kijelentettem, hogy erre most nincs időnk.
Lóháton hamarabb előre jutunk. – Az ifjú Tengellel majd vigyázunk egymásra, amíg visszajöttök – nyugtatgatta őket az öreg. Ha visszajövünk, gondolta Villemo szomorúan, majd így szólt: – Köszönjük a segítséget. Jó tudni, hogy legalább apámék biztonságban lesznek. – Aggódom – sóhajtott Mikael. – Mindannyian tudjuk, hogy csak ti oldhatjátok meg a rejtélyt, de nem számítottunk arra, hogy ennyire veszélyes lesz. Nem értem, honnan lehet tudni, hogy a bestia a Jéghegyek Népe nemzetségéből való? – Teljes bizonyossággal sehonnan. Csak sejtéseink vannak. Ezért megyünk Norvégiába. – Nem bántja az állatokat – jelentette ki Villemo gondterhelten. – Ez természetes – mondta Mikael. – Nem csoda, ha az ilyen elfajzott emberi lény az állatokhoz húz. Inkább közéjük tartozónak érzi magát. Nyilván gyűlöli az embereket. – Igen. Vagy lehet, hogy a vérében van a gyilkolás vágya. Dominic így szólt: – Ha Niklas levelét jól értettem, a szörnyeteg keres valamit. Látszólag tudja is, merre induljon, de aztán csak céltalanul vándorol ide-oda. – Nem tetszik ez nekem – mondta Mikael. Villemo ránézett, és megértően bólintott: – A viselkedése emlékezteti valakire, ugye? A nemzetségünkben is akadt már, aki Livóniában, hogy magányát megossza, egy kölyökkutyát szerzett magának. Tudta, hogy tartozik valahová, csak azt nem tudta, hol keresse otthonát, így egyre csak hontalanul bo-
lyongott. – Pontosan – szólt az öreg. – Aki a Jéghegyek Népének sarja, de elhagyja a nemzetséget, eltévelyedik. Örök keresésre van ítélve. – Ezért gondolja, hogy közülünk való? – kérdezte Villemo. – Igen, attól tartok. A szeme, a válla, és a viselkedése nagyon hasonlít a Jéghegyek Népének átokkal sújtott leszármazottaira. – De vajon honnan jött? – Ha én azt tudnám! Talán a nemzetség másik ágából, amelyről nem is hallottunk. Villemo gondterheltnek látszott. – De az, hogy mi kiválasztottak vagyunk Dominickal, ugye azt jelenti, hogy családunk veszélyben van, és nekünk a megmentésére kell sietünk? – Igen, így fest a dolog. Az udvarból a gyerekek vidám csivitelése hallatszott. – Nézzétek csak! – nevetett Dominic. – A kislányok már megint rávetették magukat Tengelre. Imádják őt. – Ez persze neki is tetszik, s bár azt állítja, hogy fárasztóak, nagyon büszke arra, hogy így odavannak érte – szól Mikael, aztán tovább figyelte, amint a 18 éves fiút üldözőbe vette három hat és tizenegy év közötti kislány. Utolérték, karonfogva húzták maguk után, s a fiú közben úgy tett, mintha nem bírna velük, és engedelmesen követte őket. – A csirkefogó – mosolygott Villemo. – Hogy lehet, hogy neked és nekem ilyen gazfickó fiunk van? – csengett büszkén a hangja. – Ne is mondd! – nevetett Dominic. – Nem is tu-
dom, kitől örökölte, hogy ilyen elbűvölően tudja kéretni magát. – Fel nem foghatom – mondta Villemo ártatlanul. Gyöngéd szeretettel figyelték fiukat, amint a kislányok egy frissítővel és süteményekkel megrakott asztal felé húzták. – Az a legrosszabb, hogy mindenki nagyon kedveli – sóhajtott Villemo. – Te nem tudtad így elnyerni az udvarhölgyek kegyeit, mint a fiunk. Legalábbis remélem. – Nem, én magam voltam a megtestesült erény. Anyám szigorúan nevelt. Igaz, apám? – Igen, anyád mindig tudta, mi a legjobb neked. Villemo összerezzent, ahogy anyósáról kezdtek beszélgetni. Minden jószándéka ellenére Annette soha nem tudta őt menyeként elfogadni. Nyíltan nem veszekedtek, csak finoman szurkálták egymást. Így Dominic soha nem gyanította, hogy ellenséges a viszonyuk. Villemo az ő kedvéért uralkodott magán. Ezenkívül tisztában volt vele, hogy nincs olyan meny a világon, aki Annette-nek megfelelt volna. Ezért amikor anyósa végleg megadta magát egy hosszan tartó gyomorbetegségnek, Villemo megkönnyebbült. Béke telepedett a házra. A legrosszabb a kis Tengel körüli vitájuk volt. Villemo akármit tett a fiúval, Annette mindenben csak a rosszat látta. Ráadásul szörnyen kényeztette unokáját, olyannyira, hogy Villemo félt, a végén még semmirekellő lesz a fiából. De most már jobbra fordult a helyzet. 11 éve, hogy Annette meghalt, azóta a fiú visszanyerte lelki egyensúlyát. Könnyelműnek és lustának tűnt, de ez csak a látszat volt. A felszín alatt komolyság és arany
szív rejtőzött. Még lehet belőle valaki. Dominic ijedten megragadta apja karját. – Mi történt? – kérdezte a másik kettő. – Apám, nagyon vigyázz a fiunkra! Egyszerre megjelent előttem valami. – Látomás? – kérdezték a többiek, és zavartan egymásra néztek. – Igen, a stockholmi kastélyt láttam lángokban égni. – Mit mondasz, fiam? – kérdezte döbbenten Mikael. – Tartsd itt, amennyire lehetséges – kérte apját Dominic sápadtan. – Tudom, hogy apródidejét a kastélyban kezdte el leszolgálni, de érdeklődd meg, nem tölthetné-e a szolgálatát más helyen. A lovagvárban, vagy máshol, csak ne a kastélyban! Különben nem utazunk. – Könnyen be tudom juttatni Tengelt más helyre. De mit értesz azon, hogy látomásod volt? – kérdezte Mikael csodálkozva. Villemo is meg volt lepve: – Látomásaid nem szoktak lenni! Inkább megérzel bizonyos dolgokat, node látomások! Dominic arca elkomorult. – Az utóbbi időben furcsa dolgok történnek velem. A múlt héten például azt kérdezted tőlem, hol van Tengel. Azt válaszoltam, hogy úton befelé, és nemsokára be is lépett, pedig nem tudtam, hol van, nem láttam egész nap. Vagy amikor apám a tollát kereste, már nem emlékszem melyik nap, meg tudtam mondani, hogy a szobában, az ablak szélén hagyta. – Igen emlékszem, csodálkoztam is akkor. – szólt az öreg. – Gondolod, hogy a látnoki képességeid erő-
sebbek lettek? – Igen, sokkal erősebbek! Ezért vedd komolyan azt, amit a stockholmi kastélyról mondtam. Még nem fenyeget a veszély, de ki tudja meddig leszünk távol Villemoval? – Bárcsak veletek tarthatnék! – sóhajtott Mikael. – Ezt mondja Tengel is – mosolygott Dominic. – Egészen meg van vadulva, hogy nem jöhet velünk. Hálásak vagyunk, amiért itthon maradsz vele. – Halálos veszélyt látsz? – kérdezte Villemo izgatottan. Dominic habozott egy darabig, majd így szólt: – Igen, halált látok. Még nem tudom, kire fog lesújtani. – Reméljük, a szörnyetegre – bizakodott Mikael. – Meglehet. Van még valami, ami zavarba ejt. – Mi? – kérdezte Villemo kíváncsian. Dominic megrázta a fejét, mintha szabadulni szeretne látomásaitól… – Gyakran látom magunkat, amint a szörnyeteg elé megyünk, és egész idő alatt az az érzésem, hogy négyen vagyunk. – Négyen? – szólt Villemo. – Az nem lehet, hiszen Niklasszal együtt hárman leszünk. – Igen, de még látok valakit, akit nem, vagy csak alig ismerünk. – Különös – felelte Villemo. Másnap reggel, mielőtt a nap a horizont fölé emelkedett; Villemo és Dominic kilovagolt Mörbyből. Mikael és unokája, Tengel hosszan integetett utánuk. A Lovasok vissza-visszafordultak egy utolsó búcsúpillantásra. Mikaelnek elszorult a szíve. Nem tudhatta, viszontlátja-e őket még valaha.
VILLEMO elég sokat gyötörte Dominicot az utazás miatt. Hintón szeretett volna menni, nagy kísérettel, de Dominic azt válaszolta, épp ideje, hogy elhagyja az udvari szokásokat, és hogy elfelejtse a kényelmes életet, amihez Mörbyben hozzászokott. Ő lóháton akart menni, mint mindig, hisz királyi futár volt. S ha a rablókkal szemben nem képes megvédeni asszonyát, akkor nem is érdemes harcba szállnia a szörnyeteggel. Amikor a hajnali szürkületben elhagyták a kastélyt, Villemo tűnődve ránézett. Dominic még mindig a király futára volt, de mostanában inkább kisebb távolságokat vállalt, mivel a családja közelében akart maradni. Még mindig jóvágású volt, akárcsak fiatal korában, ám arcvonásai megkeményedtek, férfiasabbak lettek, válla kiszélesedett. Villemoval ellentétben meglátszott rajta az idő múlása, de nagyon jól tartotta magát. Villemo szinte semmit sem öregedett. Igen közel kellett hajolni az arcához, hogy észrevegyék, már nem húszéves. Megdöbbentően fiatalnak látszott. Ez őt magát is megijesztette. Ismeretlen emberek 28 évesnek nézték, pedig már 39 volt. Villemo örült, hogy újra együtt utazhat Dominickal, mint a régi szép időkben, csak éppen most kényelmesebben. Nem a szabad ég alatt éjszakáztak, mint régen, hanem a legjobb fogadókban, és nem vonták meg maguktól a jó ételt, italt. Szokatlan volt, hogy az olyan emberek, mint ők, szolgálók és csomagok nélkül keltek útra. De Dominic a lehető legkevesebb holmit akarta magukkal vinni, úgy gondolta, így gyorsabban elérik céljukat. Meglehetősen sietett, mintha megmagyarázhatatlan félelem űzné,
hajtaná előre. Villemo lehetőleg igyekezett nem gondolni arra, mi vár rájuk… Dominic így szólt: – Először haza kell mennünk Niklasért, utána pedig… – Tudod, hol van a szörnyeteg? Dominicnak elbizonytalanodott a tekintete: – Mindig változtatja a helyét. Azt hiszem, ha közelebb érünk, többet tudok majd. Ezen az estén a Vänern tó melletti fogadóban kellett volna éjszakázniuk, de Dominic hirtelen meggondolta magát. – Mégsem itt fogunk megszállni – jelentette ki. – Miért? – kérdezte Villemo. – Nem tudom megmagyarázni, de nem gondolod, hogy hallgatnunk kellene a megérzésemre? – De, feltétlenül! Bár a legközelebbi éjszakai pihenőhely eléggé messze van, nem? – Persze, csakhogy itt valami nem tetszik nekem. Hatalmas ellenerőt érzek. – Akkor menjünk tovább. De azért kíváncsi lennék, milyen veszély rejtőzhet ebben a látszólag békés, nyugodt házban? Dominic felnevetett: – Ez jellemző rád! Úgy érzem, az életünk forog veszélyben. Arra gyanakszom, hogy ki akarnak rabolni minket. – De hiszen nem vagyunk előkelő ruhákban! – Ezt mondod te – nevetett Dominic, miközben megfordította a lovakat. – A köznép szemében viszont igen előkelőnek számítunk. – Erre nem gondoltam. Azért furcsa, hogy a Jég-
hegyek Népe nem előkelő nemzetség, ennek ellenére közülük sokan, kivéve engem, rangjukon felül házasodtak. – Igen, van valami bennünk, ami vonzza a nemességet – jegyezte meg Dominic tréfásan. – Node félre a tréfát. Ez főleg azzal magyarázható, hogy őseink, Silje és Tengel karolták fel a kisnemes fiút, Dag Meident. – És vér szerinti anyja, Charlotte Meiden vezette be utána a Jéghegyek Népét a magasabb körökbe – folytatta Villemo. – Azt hiszem, hálásak lehetünk ezért. Kiváltságosnak érzem magam, főleg ha látom, hogy körülöttünk a szegény emberek csak robotolnak, miközben a halál tizedeli őket. – Igen, kétségtelen, hogy kiváltságosak vagyunk. – Ráadásul most nehezebb idők járnak a nemességre. Egyre-másra veszítik el javaikat, birtokaikat. Ezért csak örülni tudok annak, hogy őfelsége nem ütötte nemessé apámat és engem, ahogy ez szándékában állt. Így középen helyezkedünk el a társadalmi ranglétrán, és ez elég kellemes. – Éjszakázzunk itt a környéken – határozott Villemo hirtelen. Ugyanis eszébe jutott, hogy barátaik élnek a közelben, akiknél megszállhatnak. Tőlük megtudták, hogy a fogadónak, ahol nem akartak megszállni, igen rossz híre van. Sok gazdag utazónak nyoma veszett már ott, kincseikre pedig jóval később a közelben bukkantak rá. Amikor ugyanazon az estén lefekvéshez készülődtek, Villemo megszólalt: – Tényleg jobban kifejlődtek a látnoki képességeid, Dominic. Így kellően fel vagyunk készülve. – Igen, édesem, és körülötted tisztán kivehető
fénysugár jelent meg. Aura. Nem kétséges, hogy elérkezett az idő. – Igen, a mi időnk. Csak azt nem tudom, mi lesz Niklas feladata? Mivel valószínűleg nem találomra választottak ki minket. – Nem bizony – felelte Dominic, és a sötét távolba nézett, mintha megpróbálna bepillantást nyerni a jövőbe. – Úgy érzem, sietnünk kell – suttogta, s félelem érződött a hangjában.
A GRAASTENSHOLMI MAJORBAN Irmelin ébren feküdt ágyában és a mennyezetet bámulta. Keze Niklaséban nyugodott, mintha nem akarná őt elengedni. Villemonak, Dominicnek és Niklasnak a rejtély megoldása jutott feladatául, az ő sorsa viszont az aggódó várakozás lesz. Alv fiuk többnyire a nagyapjánál lakott a Hársfaligetben, főleg amikor a földeken a munka dandárja volt. Graastensholmon csak ő, Niklas és Mattias maradt, no meg persze a cselédség. Tudta, hogy a többiek is osztoznak félelmében, hisz senki sem sejtette, mi fog történni. Gabriella és Kaleb az egész háznéppel együtt alig várta, hogy drága gyermekük hazatérjen Svédországból a sokévi távollét után. Hirtelen az a furcsa érzése támadt, hogy valaki bámul rá a sötétben. Tágra nyitotta szemét, körülnézett a szobában, de senkit sem látott. Niklas neki hátat fordítva, mélyen aludt. Talán az ablakon néz be valaki? Nem, az lehetetlen, hiszen emeleten laknak, és az ablakban sem látott árnyékot. Az emberek azt híresztelték, hogy a félelmetes
bestia köddé vált. Mindenki abban reménykedett, hogy visszatért oda, ahonnan jött. Senki nem sejtette, hol lehet. Egyszer már a nyomára bukkantak Ladegaardsön. De annak ellenére, hogy több mint 100 emberből álló őrséget és ágyúkat állítottak fel ott, ahol a szigetet földnyelv köti össze a szárazfölddel, a szörnyetegnek sikerült megszöknie az éjszaka leple alatt. Még a lépéseit sem hallották meg, csak a halottak maradtak utána, amikor áttörte az őrség falát. Aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az emberek mármár megkönnyebbülten fellélegeztek. Talán örökre eltávozott! Vérnyomokat találtak a sziklán, ahol eltalálták, ez azt bizonyítja, hogy nem sebezhetetlen. Irmelin nem tudott szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy figyelik. Újra az ablak felé nézett. A távolban annak a hegynek a körvonalai rajzolódtak ki, amelyen Kolgrim szeretett üldögélni, és elnézni a major felett; ilyenkor az egész vidék urának érezte magát. De erről Irmelin nem tudhatott, hiszen nem ismerhette apja fivérét, Kolgrimot, aki már 14 éves korában meghalt. Borzongás futott végig a testén. A hegy most fenyegetően emelkedett ki a távolból. Nem értette. Eddig akárhányszor kinézett az ablakon, a hegy békés látványa fogadta. Sokáig feküdt ébren. Bámulta a sötét hegyormot, aztán megfordult. Niklas hátához bújt és megpróbált elaludni. Kis idő múlva a szorongása is elmúlt. A LÉNY OTT ÁLLT A HEGY TETEJÉN a sötét éjszakában és tekintetét a majorra szegezte. Sokáig
bámult le rá, még az erdő széléig is kimerészkedett, hogy jobban lásson, bár nem tudta, miért. Valami oda vonzotta, de mivel nem volt lelke, nem is érthette, mi lehet az oka ennek a vonzalomnak. Volt még egy major egészen a közelben. Amikor az előtt ment el, nem fogta el ez a csábító érzés. Egy harmadik majort is látott, jóval messzebb, ahol egy hosszú tornyú épület magasodott. Elfintorította az orrát, amikor ennek a toronynak a szagát érezte a levegőben. Amikor pedig meglátta a hegyes, ég felé törőépítményt, a látvány undorral töltötte el. A közelben lévő major lent a tónál furcsa hatással volt rá. Mit kellene tennie vele? Rombolja le és pusztítson el minden ott élő férget? Nem, még nem. Először is… De nem tudta, mit tegyen. Végigsimított a vállán. A vérzés elállt, de a seb még mindig fájt. Egész testét sebek borították. Haza kell, hogy menjen. Haza? Nem volt otthona, csak egy helyszín, egy pont, ahol minden elkezdődött. Az éjszaka világos volt. Nem lelt nyugalomra, egyre csak bolyongott a vadonban, anélkül, hogy tudná, mit keres. Senki nem segített rajta. A hegy egyre vonzotta magához. Egy hegyi völgy az, amit keres? Miért bukkan fel emlékezetében újra meg újra egy kis hegyi völgy képe? Sok völgyet átszelt már, de egyikben sem érezte otthon magát. Talán vissza kellene térnie oda, ahonnan a kezdetekben elindult. Mi dolga ezen a sík vidéken a sok kellemetlen ember között? Sebei egyre jobban sajogtak. Üvölteni lett volna kedve. Teste lázban égett, végtagjai elzsibbadtak, de ki kell tartania, nem állhat meg!
Soha nem érezte még, hogy ilyen közel jár a célhoz, mint most. De akkor mit keres itt a sík vidéken, amikor hegyek között fekvő völgybe kellene, hogy vegye az útját? Mi vonzotta mégis ehhez a majorhoz? Mire jó, ha itt áll és bámulja, csupán az idejét vesztegeti és ereje is egyre fogy. Napközben csak úgy nyüzsögtek az emberek a majorban. Nem szerette az embereket. Éjszaka zárt ajtók mögé bújnak. Könnyen darabokra törhetné a zárakat, de nem tudta, mit is keres valójában. Ha betörne a házakba, újra ölnie kellene, s abba már egy kicsit belefáradt. Elfogta a vágy, hogy felgyújtsa az egészet, de valami visszatartotta. Mélyen a tudata alatt volt valami, ami irányította a cselekedeteit, mintegy súgott neki. Ám ez alkalommal nem tudta kihámozni az üzenet lényegét. Ez feldühítette. A messze távolban, keleten virradni kezdett. A szörnyeteg felhúzta felső ajkát és dühösen fújtatott. Nem szerette a fényt. Sötétben is kiválóan látott. Még egy utolsó, dühös pillantást vetett a majorra, és megfordult. Fájdalmas, de gyors léptekkel észak felé igyekezett, vissza a hegyek között megbúvó kis völgybe, ahonnan egyszer elindult. Talán ott megtalálná a rejtélyre a választ. Ott békében nyalogathatná a sebeit, anélkül, hogy az emberi férgek zaklatnák. Sebzett állatként kereste az utat a völgybe, ahonnan származott.
4. fejezet – SZAGOLJ CSAK BELE A LEVEGŐBE – mondta Villemo. – Érzed Graastensholm illatát? – No azért még jó nagy távolságot kell megtennünk, hogy odaérjünk – mosolygott Dominic. – Jól sikerült az utazás, nem gondolod? – kérdezte Villemo. – Nagyon jól, kellemes útitárs vagy. – És élettárs – tette hozzá az asszony, s megfogta Dominic kezét. – Úgy egy óra múlva odaérünk – jegyezte meg Dominic. – Nagyon jó lesz újra viszontlátni őket. Eltelt egynéhány év, amióta nem láttuk egymást. – Igen – komorodott el Villemo arca. – Szegény szüleim, már biztosan nagyon megöregedtek. Olyan kár, hogy Tengelt nem hoztuk el magunkkal! – Két éve itt járt egyedül. Felhők borították az, eget. 1695 nyara lassan kezdte átadni helyét az ősznek. Távolabb az úton gyerekeket láttak, amint kővel dobálnak valamit. – Ha állatot dobálnak, megölöm őket – morogta Dominic. Villemo tudta, hogy nem szó szerint gondolja, amit mond. Közelebb lovagoltak. – Te jó ég! – kiáltotta Villemo. – De hisz ez egy ember! Ha ugyan embernek lehetett nevezni azt a szerencsétlent, aki csapkodó karjával próbálta védeni magát. – Mit csináltok, fiúk? – ordította Dominic. A fiúk egy része elszaladt, a többiek maradtak.
Egyikük kicsit szemtelenül így felelt: – Ez egy szökött fegyenc. És megszállta az ördög. – Senkinek sincs joga, hogy kővel dobálja az embertársát – oktatta Dominic. Villemo már leugrott a nyeregből, és odaszaladt az árok szélén fekvő emberi roncshoz. Dominic a lovával riasztotta el a többi fiút. – Hogy van? – kérdezte. – Csoda, hogy még él – válaszolta Villemo éles hangon. Dominic jól ismerte ezt a hangot, akkor volt ilyen, amikor megindultságát próbálta palástolni. Zsebkendőjét az árokban lévő pocsolyában bevizezte, és elkezdte kimosni a szegény fiú sebeit. – A társadalom szerencsétlen gyermeke – szólt Dominic. – Ráadásul még kővel is megdobálják. Tudod, a világ gonoszsága végtelen. – A gyerekek tudatlanok. – De ne hidd, hogy csak ők bántják! Dominic is odament a szerencsétlenhez. – Hisz ez még gyerek! – tört ki belőle. – Igen, és bilincset visel az egyik lábán. – A láncot elszakította valaki, de a karika még mindig a lábán lóg. – Hogy képes valaki láncra verni egy beteg gyereket? A térde csupa vér, nyilván a térdén csúszott el idáig. Dominic felemelte a fiút. – És milyen sovány! Mikor evett utoljára, mit gondolsz? És a ruhái. Csupa rongy! – A nyomorúság láttán megremegett a hangja. – Hogy hívnak? – kérdezte. A fiú csak a fejét rángatta, megpróbált kinyögni valamit.
– Nem tud válaszolni – szólt Villemo. – Várj, hadd beszéljek vele én! Tudod, hogy vannak tapasztalataim e téren. Dominic tudta, hogy az ilyen gyámoltalan, segítségre szoruló gyermeknek a sorsát felesége nagyon a szívén viseli. – Tarts velünk – kérte Villemo gyöngéden a sebesültet. – A közelben laksz? A fiú hevesen rázta a fejét. – Hol laksz hát? Dominic számára érthetetlen hangok törtek elő a fiú eltorzult szájából. – Christianiában? – kérdezte Villemo. – Az bizony nagyon messze van, de újra visszatérsz majd oda, ígérem. Az újabb heves fejrázást kurrogó hangok áradata követte. Dominic nem tudta felfogni, hogy képes Villemo tolmácsolni a fiú „szavait”. Emlékezett arra, hogy néhány szerencsétlen sorsú emberrel, akiket Tobrönnben karolt fel, már beszélt ilyen módon, tehát volt gyakorlata. – A szüleid adtak el? Egy egyenruhás férfinak? Aki kikötött egy vályúhoz? – Ha nem láttam volna a láncot, nem hinném el, amit mond – dünnyögte Dominic. A fiú folytatta. – Jött az ördög? Egy szörnyeteg? – tolmácsolta Villemo. Összenéztek Dominickal. – Kezd érdekessé válni a dolog! – Mindez Christianiában történt? Hogy jutottál el idáig? Nem téphetted el magad a láncodat! A fiú egészen belehevült a mondandójába.
– Ne, ne olyan gyorsan, akkor nem tudom követni, amit mondasz – szólt rá Villemo, és leguggolt mellé. Az érthetetlen szófoszlányok most lassabban törtek fel a fiúból. – Biztosan kikötötték, hogy lépre csalják a szörnyeteget – mondta Villemo a férjének. – Micsoda borzalom! Milyen szívtelen alak lehetett az, aki így elbánt vele! Beszélj még lassabban, hogy megértselek! – fordult a fiúhoz. – A barátaid vagyunk. Hogy hívnak? A fiú megadta a választ. – Bicebócának? Ez nem lehet a neved! Nincs másik neved? Ó, Dominic, milyen gonosz a világ! No most mesélj el szép sorjában mindent! Bicebóca azon fáradozott, hogy érthetően beszéljen, de minél jobban erőlködött, annál érthetetlenebbé vált a beszéde. Amíg Villemo a fiú szavait tolmácsolta, Dominic vizet és kenyeret hozott a nyeregtáskájából. A fiú remegő kézzel kapott az étel után, és pillanatok alatt befalt mindent. Dominicnak erővel kellett visszatartania, hogy ne egyen túl gyorsan. – Nos, mit tudtál meg? – kérdezte aztán Villemotól. – Azt hittem, először rosszul értettem, amit mesélt, de ugyanazt ismételte el. Éjszaka kötötték ki, a közelben néhány férfi feküdt lesben. – Biztosan mesterlövészek – szólt Dominic. – Aztán hallotta, hogy a közelébe ért valaki, aki erősen sántított, és megállt a sötétben. – Folytasd – unszolta Dominic. – Ez igen érdekes. A fiú továbbra is feküdt, egyikükről a másikra nézett. Már nem gyanakvás volt a szemében, hanem a
barátság utáni vágy titkos reménye csillant fel benne. Életében először odafigyeltek rá, és megértették, amit mond. Az egész világ kinyílt előtte. Villemo folytatta: – Később halálhörgéshez hasonló hangokat hallott. Messziről valaki azt kiáltotta: „Lőjetek! Az ördögbe is, lőjetek!” Majd minden elcsendesedett. – Ez sok mindent megmagyaráz. Mondott valamit arról, hogyan ölték meg az áldozatokat? – Nem, csak hangokat hallott. A fiúnak igen szűkös a szókincse, de ez inkább korábbi környezetének, mintsem gyenge képességeinek tudható be. Értelmes kis fickó. Dominic arca elkomorult. – Ezt viszont soha nem tudta a környezete értésére adni. Vajon hány ilyen szerencsétlen él a földön? – Ne gondolj erre – vágott a szavába Villemo – mert csak elszomorodsz. Most jön a történet java. – Akkor hát folytasd! – Azt mesélte, hogy amikor a szörny belépett a fénybe, lenézett rá, és úgy fújtatott, mint egy dühös bika. Ő már biztos volt benne, hogy ütött az utolsó órája. A bestia azonban lehajolt hozzá, megszabadította láncaitól és eltűnt. Bicebóca (ó, milyen szánalmas név!) nem tudta, hol van, hisz saját utcáján kívül nem ismerte a környéket. Követte a városból kifelé igyekvőket. Útközben koldult, hogy ne haljon éhen, de legtöbbször verést kapott alamizsna helyett. Azt hiszem, az emberek félnek az olyanoktól, mint ő. Úgy gondolják, hogy… De hiszen tudod. Igen, Dominic tudta, hogy ördögfajzatnak nevezik az ilyen szánni való nyomorékokat, és ellökik őket maguktól, nehogy szerencsétlenséget hozzanak ottho-
nukra. Felemelte a csenevész fiút. – Velünk jössz – mondta gyengéden. – Majd meglátjuk, hátha találunk számodra otthont, ahol kedvesen és megértéssel fogadnak. Villemo tudta, mire gondol Dominic, s egészen meghatódott a szavaitól. A még Tobrönnben megsegített szerencsétlen betegek közül néhányan még bizonyára életben vannak, hiszen sok évvel ezelőtt, amikor rájuk talált és hazavitte őket, még egészen fiatalok voltak. Így lett Elistrand a kitaszítottak és gyámoltalanok menedékhelye. – De lehet hogy jobb, ha nem terheljük meg anyádat, hiszen már nem fiatal – mondta Dominic bizonytalanul. – Nem hiszem, hogy anyámnak alkalma lenne őt a szárnyai alá venni, mert ahogy a védenceimet ismerem, biztosan úgy tekintenek majd a fiúra, mint saját gyermekükre, és elhalmozzák szeretettel. – Erre nagy szüksége is lesz – mosolygott a férfi, majd maga elé ültette Bicebócát, és folytatták a lovaglást. A fiúnak nehezére esett nyugodtan ülni a nyeregben. Keze, lába rángatódzott, tekintete pedig szüntelenül Dominicot kereste, akinek kedvességével nem győzött betelni. Alig merte elhinni, hogy ilyen nagy szerencse érte. Túl sok volt ez egyszerre: figyeltek rá, meghallgatták, barátságosan beszélgettek vele. Ilyen emberek nem is léteznek. Talán meghalt és már a mennyben van. Nem, az nem lehet, hisz otthon mindig azt hallotta, hogy a magafajták az ördög fattyai. Elhatározta, hogy egyelőre vár, aztán meglátja, hogy mi lesz. Lehet, hogy ez csak csapda. Kis idő múlva Villemo megszólalt:
– Azt hiszem, meg kell változtatnunk véleményünket a szörnyetegről azok után, amit a fiúval tett. – Nem hiszem – felelte Dominic szárazon. – Csak azért tette, hogy bosszút álljon azokon, akik a háttérből lestek rá, hogy lelőjék. És ne feledjük, hogy rokonszenvezik az állatokkal. Villemo ránézett szegény fiúra. Bizony nem volt nehéz hasonlóságot megállapítani közte és egy sebzett állat között. Persze tudta, hogy a nyomorúságos külső érző emberi lelket takar, amely barátságra áhítozik Villemo azon kevesek közé tartozott, akik ez idő tájt megpróbálták felkarolni a fejlődésben visszamaradt embereket és tolmácsolni néha bizony alig érthető „szavaikat”. Bicebóca szellemileg nem volt visszamaradott. Találkozott ő már olyanokkal, akiket sokkal nehezebb volt megérteni. Akadtak, akik hosszú percekig csak egy-egy hangot tudtak kinyögni. Ilyenkor Villemo tűrőképessége igencsak próbára volt téve, mivel a türelem nem tartozott az erényei közé. Ezért minden elismerést megérdemelt, amiért odaadással hallgatta őket, bár néha legszívesebben megrázta volna a szerencsétleneket, hogy hamarabb kiszedjen belőlük valamit. A Jéghegyek Népének jellemző vonása volt az elesettek felkarolása. Olykor-olykor beállítottak egyegy ilyen teremtménnyel. Silje és Tengel Dagot meg Solt vette magához. Sol később Metát és Klaust vitte haza, és saját apátlan leányát nevelőszülőkre bízta. Liv nagy álma az árva gyermekek gondozása volt, ezt az álmát Mattias, Kaleb és Gabriella is osztotta. Villemo tehát egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Bicebócát szívesen fogadják majd Elistrandon.
EZ ÍGY. IS TÖRTÉNT. Ahogy megjósolta, egykori tobrönni védencei, akik most cselédként szolgáltak náluk, azonnal pártfogásukba vették a fiút, azt sem tudták, hova legyenek örömükben, Saját gyermeküknek tekintették. Villemo végre találkozhatott szüleivel. – Drága gyermekeim, Isten hozott mindkettőtöket – köszöntötte őket édesanyja, Gabriella. – Olyan jó végre viszontlátni benneteket. Nem sokat változtatok. Dominic, szakállt növesztettél, amint látom. Nagyon jól áll neked, egyetlen ősz szál sincs benne. Villemo, te ugyanúgy nézel ki, mint legutóbb. Nem látszik rajtad az idő múlása. Villemo csak nevetett. Összeszorult a torka, amikor apját, Kalebet meglátta. Jól bírta még magát, de nem lehetett letagadni, hogy bizony már betöltötte a hetvenhetet. Felesége, Gabriella tíz évvel volt fiatalabb nála, és ahogy Villemo várta, finom, őszhajú úri hölgy lett belőle, vonásai meglágyultak. Jól állt neki az öregség. Egyre öregebbek – gondolta Villemo. Nemsokára örökre eltávoznak. Elistrandon senki nem lakik majd, csak egy intéző. Talán Alv fogja irányítani a majort, amely korántsem olyan életteli, mint régen. Elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy nincs még egy fia, aki örökölhetné Elistrandot, gyermekkora szeretett helyszínét, a tenger felé lejtő szelíd lankákat. Minden úgy volt a házban, ahogy elhagyta. Emlékezett rá, hogy volt idő, amikor át akarta alakítani, de most nagyon hálásnak érezte magát, amiért erről akkor lebeszélték.
A hálószobája… Az ágya, amit ő készíttetett. Semmi nem volt belevésve a fájába. A legjobb volna, ha nem is lenne soha, gondolta. Meglehetősen gyerekes lenne például ezt belevésni: „Itt alszik a világ legboldogabb embere.” Villemo gondolataiba merült. Csakugyan boldog volt. A békés évekre gondolt, melyeket Dominickal, III. Tengellel és apósával, Mikaellel töltött Svédországban. Nagyon szép időszak volt. Vajon végképp elmúlt, s nem tér vissza soha többé? MIUTÁN KIPIHENTÉK MAGUKAT a hosszú út után, a nemzetség tagjai összejöttek Graastensholmról és a Hársfaligetből, hogy megvitassák a történteket. Dominic és Villemo részletes beszámolót kapott a szörny legutóbbi tetteiről. – A legfrissebb hírek szerint tehát eltűnt – zárta le Villemo a beszélgetést. Niklas hallgatott egy ideig, majd így szólt: – Itt járt. – Tessék? – kérdezte Dominic. – Néhány nappal ezelőtt megtalálták a nyomait az erdő szélén. Azóta nyoma veszett. – Láthatók még a nyomok? Villemoval szívesen megnéznénk. – Sajnos nem. Egy ostoba kapitány, akit Dristignek hívnak, durva zsoldosokból álló hadseregével… – Niklas, egy hadsereg legalább 600 emberből áll – javította ki Gabriella. – A csapata pedig úgy 30-40 zsoldost számlál.
– Jó, jó, igazad van. Mindenesetre idejöttek, mivel hallották a hírt, hogy itt járt és el akarták pusztítani. De ez eddig nem sikerült nekik, csak a csapatuk tizedelődött meg. Kezdetben százan lehettek. Néhányukat megölte a szörnyeteg, mások hazaszöktek. Valóban veszélyes lénnyel állunk szemben, Dominic. Már Dristig kapitány sem mutat olyan nagy lelkesedést a szörny felkutatására, mint kezdetben. Mindenesetre az ostoba zsoldosoknak sikerült annyira összetaposni a nyomokat, hogy már semmi sem látszik belőlük. – Nagy kár – szólt Villemo. – Most merre tartanak a „derék” harcosok? – Biztos a szomszéd tanyán, vagy valahol a közelben garázdálkodnak, és várják, mikor bukkan fel újra a bestia – felelte Andreas. Niklas gondterheltnek látszott. – Hallgassuk most meg Irmelin történetét. Mindenki a magas, szőke Irmelin felé fordult, aki ettől kissé zavarba jött. – Elég zavaros a történetem, de azért szívesen elmesélem. Négy-öt nappal ezelőtt éjszaka arra ébredtem, hogy valaki figyel. Először arra gondoltam, hogy valaki benéz az ablakon, de mivel az emeleten lakunk, ez lehetetlen. Ahogy kinéztem az ablakon, a közeli hegy körvonalait láttam kirajzolódni, hirtelen nagyon fenyegetően. – Utánanéztetek, hogy vannak-e nyomok a hegyen? – kérdezte Dominic. – Nem, még nem volt rá időnk. – Akkor rögtön evés után odamegyünk. Egy dolgot azonban nagyon szeretnék tudni: hány éves ez a bestia? Senki nem felelt.
– Nem tudjuk – válaszolta végül Mattias. – A kora még soha nem került szóba. Senki nem tért vissza élve a közeléből, így nem tudjuk, hány éves. – De igen, egyvalaki igen, Bicebóca – vágott közbe Villemo. – Alv, hozd ide őt, kérlek. – Rendes nevet kell adnunk szegény gyereknek – mondta Gabriella. – Igen, anyám. Látsz módot arra, hogy megkereszteljék? – Persze, megígérem. Alv egy tisztára mosott, csinosan felöltöztetett gyermekkel tért vissza, aki aligha lehetett ugyanaz a fiú, akit felszedtek az út porából. Pedig ő volt az. Szemébe új fény költözött, láthatóan elégedett volt új ruhájával és jelenlegi helyzetével. Villemo megfogta a kezét, és megkérdezte, mit gondol, hány éves a szörnyeteg? Bicebóca megpróbált visszaemlékezni, de akármennyire erőlködött, nem tudott válaszolni, egyre csak a fejét rázta. – Nézd meg jól a jelenlévőket. Olyan öreg volt, mint közülünk valaki? A fiú körbenézett. Kaleb, hogy segítsen neki, így szólt: – Olyan öreg volt, mint én? Bicebóca hevesen rázta a fejét. – Mint Alv? – kérdezte Villemo. A fiú hosszan bámulta a 18 éves Alvot, majd újra Villemora nézett, és nem tudta, mit feleljen. – Ez túl nehéz feladat számára – szólt Mattias. – Ráadásul lehet, hogy a szörny kortalan, akár több ezer éves – jelentette ki Niklas. – No most már elég – mondta Irmelin félelemtől
remegő hangon. Andreas higgadtan közölte: – Ha a Jéghegyek Népének eltévedt sarja, akkor igen nehéz megmondani a korát, ezt mindannyian tudjuk. Nézzetek csak Villemora! Rajta persze nem ül átok, nem kitaszított, hanem kiválasztott. De a kor szempontjából ez ugyanazt jelenti. Ki mondaná meg, hogy nemsokára betölti a negyvenet? A többiek egyetértően bólogattak. Dominic feltűnően hallgatag volt. Gabriella a vejére nézett és megkérdezte: – Mire gondolsz, Dominic? A férfi felrezzent és zavartan elmosolyodott. – Sejtesz valamit, ugye? – kérdezte Gabriella. Dominic így szólt: – Biztosan tudomásotokra jutott, hogy látnoki képességeim vannak. Pontosabban, hogy előre megérzek bizonyos dolgokat. Ezek a képességeim most hihetetlenül kifejlődtek. Azt hiszem, tudom, hol tartózkodik a szörnyeteg. – Tudod? – kérdezte Kaleb. – Hol? – Egészen pontosan nem tudom megmondani, de megérzem, mire gondol. Értitek? – Nagyjából. – Szeretném látni a nyomait. Az sokat segítene. Kár, hogy elmosódtak. Ezért fel akarok menni a hegyre Irmelinnel. Úgy tűnik, a szörnyeteg keres valamit. Bizonytalanságot érzek, amikor ráhangolódom a gondolataira. Nem tudja, merre keresgéljen. Most mindenesetre észak felé tart. – Egész odáig fel kell lovagolnunk? – ijedt meg Villemo. – Nem, nincs olyan messze. Északnak megy, az
igaz, de valami megakadályozza, hogy folytassa az útját. – Tudod, hogy mi? – kérdezte Mattias csendesen. – Nem. Azazhogy… Niklas, mindenesetre csomagold be a gyógyító füveidet! – Megsebesült? – suttogta Niklas. – Talán. Nem tudom pontosan. Úgy vélem, sietnünk kell. Nem azért, mert veszély közeleg, hanem azért, hogy ezelőtt az ostoba Lustig kapitány vagy hogy hívják előtt érjünk oda. – Dristig kapitány – szólalt meg Kaleb. – Egyetértek veled. Amíg nem tud rólatok, addig előnyötök van. Ebben tévedtek. Dristig kapitány közelebb volt, mint hitték. Nemsokára fülébe jutott a hír: hárman a Jéghegyek Népe nemzetségéből szerencsét akarnak próbálni, hogy megszabadítsák az embereket a szörnyetegtől. Ez nem tetszett neki. A jóhíre forgott kockán. Már eddig is elég sok csalódás érte. Senki nem foszthatja meg attól a dicsőségtől, hogy ő pusztítsa el a szörnyet. Ha ez sikerül, feljebb juthat a ranglétrán. Dicsőségre tehet szert. De ahogy a dolgok jelenleg álltak, még le is fokozhatják. Ennek nem szabad megtörténnie! A kapitánynak nagyratörő álmai voltak, csak ő tudta, mennyire nagyratörőek. Ebben holmi szörnyeteg nem akadályozhatja meg. Épp ellenkezőleg! A szörny megsemmisítése ugródeszkául szolgálhat az előrejutáshoz. Majd kiderítem, hogy ennek a három jómadárnak mi a terve, és milyen hasznuk származik abból, ha elpusztítják a szörnyet – fontolgatta magában.
IRMELIN ELKÍSÉRTE hármójukat a hegyre. Részben azért, hogy megmutassa azt a helyet, ahol úgy rémlett, mintha valami fenyegetőt látott volna, részben pedig azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nem járt arra. Ahogy felértek, szinte rögtön megtalálták a nyomokat. Irmelin megrémült. Az egyik nagy, szabályos lábnyom, a másik rövidebb, szabálytalan alakú, mintha egy rongyokba csavart lábé volna. – Nem csoda, ha a Sátán nyomának nevezik őket – mondta Niklas komoran. – Valóban – szólalt meg Dominic. Ő fogalmazta meg elsőként, amire mindannyian gondoltak: – Akár egy lópata is lehetne. – Vagy kecskeláb – fűzte hozzá Villemo. – Mind a kettőt emlegetik a Gonosz ismertetőjegyeként. – Pszt! Óvatosabbak is lehetnétek! – figyelmeztette őket Irmelin összeszorult torokkal. – Nem tudjátok, hogy nem szabad azt a bizonyosat a falra festeni? – Drágaságom – mondta neki férje, Niklas. – Mi nem félünk az ördögtől. Nem hiszünk a létezésében. Azért vagyunk halálra rémülve, mert úgy gondoljuk, a nyomok gazdája a nemzetségünkből való. Dominic lehajolt, és tenyerét a nyomok fölé tartotta: – Hallgassatok el egy pillanatra – kérte őket halkan. A többiek várakoztak. – Nos? – kérdezte Villemo, akinek nem volt erénye a türelem. Dominic felegyenesedett: – Világosan látom, hol van – jelentette ki meglepetten. – Útban a hegy felé. A hegy egyre jobban magához vonzza. Ő maga bizonytalan, nem tudja, jó
irányba halad-e. Hogy hívják azt a völgyet Norvégia közepén? – Gudbrandsdal? – Nem. Nincs Valdres nevű völgy? – De van – válaszolta Niklas. – Csakhogy nagyon messze innen – ellenkezett Villemo. – Én sem hiszem, hogy eljut odáig. Úgy érzem, nagyon dühös és kétségbeesett, amiért nem képes erre. – Hol van most? – Tisztán látom azt a helyet. Egy közeli hegy oldalában. A hegyre akar felmenni. – Hegy, itt a közelben? – kérdezte Irmelin. – A Nore-hegy – felelte Niklas, aki jól ismerte hazáját. – Nem tudom, mi a neve, de egy hegyet látok, amely egy kis folyó vagy tó felé lejt. – A Kröderen felé. – Talán – mondta Dominic. Svéd lévén nem tudott túl sokat Norvégiáról. – Mindenesetre most ott tartózkodik a hegy keleti oldalán. – Ott marad? – kérdezte Villemo. – Igen. Nem mozdul onnan egyelőre. Dühöng, amiért nem tud továbbhaladni és fájdalmai vannak. – Figyeljetek! Ha fájdalmai vannak, akkor nem hiszem, hogy a Sátánnal állunk szemben – mondta Villemo. Irmelin újra leintette, ahogy kiejtette a Sátán szót. – Nem tudom, kicsoda valójában – mondta Dominic elgondolkozva. – És ami még különösebb, ő maga sem tudja. – Látod őt? – Hogy látnám? Nem érted, hogy csupán az érzé-
seit fogom fel? Bele tudok bújni a bőrébe, így természetesen látom, amit ő lát, a környezetét, azt, ami körülveszi. De nem láthatom őt magát, mint ahogy saját magamat sem láthatom. Hát persze – gondolta Villemo. Alig ismert rá a férjére, amióta annak látomásai voltak. Tiszteletet érzett iránta. – Meg tudod mondani, mit érez most? – kérdezte halkan Irmelin. Dominic megborzongott: – Szörnyű gonoszságot érzek, tömény gyűlöletet. Mindenkit gyűlöl maga körül. Olyan fokú hideg megvetés ez, amiről eddig nem is hittem volna, hogy létezik. – Ez megegyezik azzal, amit a többiek mondtak korábban a Jéghegyek Népének átokkal vert tagjairól – szólt Villemo. – Érzéketlenek, gyűlölködők, megvetik az életet. Azt hiszem, ő még rosszabb, mint a többiek. – Ha tényleg a Jéghegyek Népének a sarja – tette hozzá Irmelin kételkedve. – Nem észlelsz semmi melegséget, emberséget? – kérdezte Villemo. – Nem, semmit. – Akkor hát csak a bosszúvágy fűtötte, amikor kiszabadította Bicebócát. Pedig már úgy bíztam benne… – Itt nincs mit remélni – jelentette ki Dominic határozottan. – Azt hiszem, a markomban van. Gondolatban követni tudom, akárhova is megy, és végül majd megtalálom. Van egy óriási előnyöm, hogy belelátok a gondolataiba. – A lelkébe – mondta Irmelin.
– Nem, nincs lelke. Egyetlen vágya a rombolás, és hogy megtalálja, amit keres. Villemo csodálattal bámult a férjére. Ez hát a feladata. Neki kell a szörnyeteg nyomára bukkanni. Niklas megbízatása is világos. A szörnyeteg megsebesült. Niklas ismeri a gyógyfüvek minden titkát, gyógyítani képes a kezével. És Villemo? Neki mit szabott ki a sors? Miért éppen őt választották ki a feladatra? Azért, mert benne több természetfeletti képesség szunnyad, mint unokatestvéreiben. Adottságait nem használta az utóbbi években, de jól emlékezett még leánykorának mozgalmas időszakára. Nem felejtette el azokat a furcsa eseményeket a kalózhajó fedélzetén… Niklas hangja rázta fel emlékeiből: – Úgy gondolom, már holnap reggel indulnunk kell. – Igen, nincs vesztegetni való időnk – helyeselt Dominic. – Az éjszaka azonban ki kell pihennünk magunkat, mielőtt útnak indulnánk. Irmelin megragadta Niklas karját: – Drágám, kérlek, ne menj! De már késő volt. Megérkeztek Elistrandra, ahol mindenki összegyűlt, hogy közösen hozzák meg a döntést. – Szóval észak felé akartok indulni – mondta Gabriella. – Hatalmas lakatlan területek vannak arrafelé. Nincs fogadó, szálláshely. – Anyám, már hozzá vagyunk szokva a szerény körülményekhez – nyugtatta meg Villemo. – Tudom, hogy fel kell vennetek a harcot az ellenféllel, akinek a hatalmát nem ismeritek – folytatta Gabriella. – Mivel igen rossz híreket hallottunk róla,
minden erőtökkel a feladatra kell összpontosítanotok. Ezért úgy döntöttünk, hogy szükségetek lesz valakire, aki a látszólag jelentéktelen gyakorlati dolgokkal törődik majd. Főzés, csomagolás, a ruházat és a lovak rendben tartása. – Nem akarunk szolgálót magunkkal vinni – tiltakozott Dominic. – Nem vállalhatjuk a felelősséget még egy ember életéért. Még kevésbé akarunk közületek valakit magunkkal vinni. – Nem kell közülünk magatokkal vinni senkit – szólalt meg Kaleb nyugodtan. – Mi már megvitattuk ezt a dolgot egymás között. A három kiválasztott egymásra nézett. – Megjósoltad, hogy négyen leszünk – dünnyögte Niklas Dominicnak. – Törődjünk hát bele. A másik kettő bólintott. – Kit választottatok? – kérdezte Niklas az egybegyűlteket. – Az egyetlent, aki szóba jöhet: Elisát – felelte Andreas. – De hiszen még kislány, és a Hársfaligetben is szükség van rá – ellenkezett Dominic. – Valamit nekünk is fel kell áldoznunk. Már beszéltünk vele. Majd szétveti a lelkesedés. Dominic behunyta a szemét: – Te jó Isten! – Nem hiszem, hogy rosszul választottak, Dominic – szólt Niklas. – Elisa valóban erős és bátor. Ígérjük, hogy távol tartjuk a szörnyetegtől, és hogy a haja szála sem fog meggörbülni. – Erre számítunk is! – szólt Andreas. – Nagy kincs a számunkra, mindannyian szeretjük! Mielőtt megvirradt, a négy kiválasztott már úton
volt észak felé. A majorban sokan könnyeztek utánuk.
5. fejezet AZT, HOGY MI VOLT ÁLOM és mi volt valóság abból, amit átéltek a hosszú úton, Villemo később nem tudta pontosan megmondani. Hiszen a megtörtént események némelyike is annyira valószínűtlennek tetszett… A majort övező hegygerinc körvonalai elmosódtak a hajnali derengésben. Még zöld volt a határ, de a virágok hervadt szépsége már jelezte az ősz közeledtét. Augusztus vége még elég meleg – de befejeződik-e addigra az utazásuk? Megálltak és arra fordultak, amerre az út az erdő mentén szelte át a hegygerincet. Olyan messzire jutottak, hogy Graastensholm és a Hársfaliget szinte eltűnt a ködben, Elistrand egyáltalán nem is látszott, csak a hegy és a templomtorony emelkedett ki a ködből. Erre az utazásra születtünk – gondolták. – Aztán mi lesz? Örökre el kell búcsúznunk otthonunktól, kedveseinktől? Villemo és Dominic gondolatai fiuk, III. Tengel körül jártak. Erős jellem, biztosan megállja majd a helyét nélkülük is az életben. Csak ne hiányozna nekik olyan nagyon! Bárcsak láthatnák az életben még egyszer! Niklas feleségére, Irmelinre, és fiára, Alvra gondolt. Hozzászokott, hogy többnyire körülötte vannak. Most úton volt egy ismeretlen feladat végrehajtása felé, hogy eleget tegyen annak a kihívásnak, amely
egész életében várt rá. Senki nem tudhatta, hogyan végződik majd az utazás. Dominic a halál szelét érezte. Mind a hárman gondolataikba merültek és szótlanul lovagoltak. Hátuk mögött kicsit messzebb lovagolt a negyedikük. A kis Elisa csak úgy ragyogott a lelkesedéstől. Lelkesedése nem lankadt akkor sem, amikor sűrű erdőkön lovagoltak keresztül, vagy amikor átkeltek a Drams folyón. Villemo bevárta és megkérdezte tőle: – Soha nem voltál még távol otthonról, Elisa? – Soha! Hiszen tudja, Villemo asszony, már akkor elkezdtem a Hársfaligetben szolgálni, amikor a drága Eli néni betegen feküdt. Amikor pedig meghalt, egyre több feladatot kaptam. Most pedig az egész háztartás az én vállamon nyugszik, bár csak 21 éves vagyok. – Úgy érzed, nem birkózol meg ekkora feladattal? – Nem, inkább büszkeség tölt el. Tudja, a szüleim már nem élnek, nyugodjanak békében. Andreas bácsi olyan a számomra, mintha az apám lenne. Vannak fiatalabb testvéreim, akik az erdőben, a régi házban élnek. El tudják már látni magukat, nincs szükségük rám. Így többé-kevésbé a Hársfaliget az otthonom. – De nem mentél még férjhez? – kérdezte Villemo mosolyogva. A két férfi visszafogta lovait és közvetlen mellettük lovagolt, hogy hallja a beszélgetést. A Drams folyótól nyugatra lovagoltak, még nem látták a Nore hegyet. – Nem, dehogy! Isten őrizz! Bár sok kérőm akadt. Andreas bácsi igen szigorú velem ezen a téren. Ugyanis megígérte szüleimnek, Larsnak és Maritnak, hogy jól férjhez ad. Addig, amíg ennek eljön az ideje,
kordában tart. Tudja, mit mondott?. – Mit? – Azt, hogy túl szép és értékes vagyok ahhoz, hogy akármilyen jöttmenthez hozzámenjek. Azt mondta, kincset érek. Felnevetett. Kacagásától visszhangzott a-környék. A többiek mosolyogtak. – Igaza van – helyeselt Niklas. – De néha azért bolondozol a fiammal. – Igen, néha kacérkodom vele. No nem mintha akarnánk valamit egymástól! Csak incselkedünk, ahogy a lányok és a fiúk szoktak. Sem a neveltetésünk, sem a rangunk nem azonos. Ezenkívül a szerelem sem mérgezett meg bennünket könyörtelen nyilával. Szépen mondtam? – Igen, nagyon. Elisa felsóhajtott: – Egy napon azért nagyon szeretném érezni a könyörtelen nyilait. Csodálatos lehet… Dominic elmosolyodott. A lány lelkesen folytatta: – Amikor kiválasztottak arra, hogy Villemo aszszonyt és Niklas meg Dominic urakat elkísérjem, alig akartam elhinni, milyen szerencsés vagyok. Villemo arca elkomolyodott: – Nem félsz a szörnyetegtől? Elisa felvonta a szemöldökét. – A szörnyetegtől? Ijesztően hangzik, amit mesélnek róla. Ünnepélyesen megígérem, hogy elbújok, amint megpillantom. Nem mintha hinnék benne! Szóbeszéd! De azért izgalmas. Képzelje, ha találkoznánk vele! – Te nem vagy veszélyben – nyugtatta meg
Villemo. – A feladatod csak annyi, hogy elláss minket. Mindenáron megakadályozzuk, hogy a szörnyeteg közelébe kerülj. – Magukat ellátni nem lesz nehéz. Ahhoz értek – mondta a lány magabiztosan, majd őszintén kibukott belőle: – Erre szükség is lesz, mert Villemo asszony soha nem értett igazán a háztartáshoz. Inkább nem eszik, mint hogy ételt készítsen. – Ez már igaz – dünnyögte Dominic. – Vezettem én már háztartást életemben – védte meg magát Villemo. – Amikor a lakatlan szigeten egész őszön át gondoztam egy öregembert. És Tobrönnben is keményen dolgoztam. – Szeretted csinálni? – Egy csöppet sem. Elisa boldog megelégedéssel hallgatta őket. Egyszer már megálltak enni, és megdicsérték, milyen finom ételt készített. Lova súlyos terhet cipelt, meg volt rakva minden jóval és könnyű szőttesekkel, amikkel éjszaka takaróztak. A többiek csak személyes dolgaikat vitték. Niklas még egy tarisznyát is, benne a Jéghegyek Népének legendás gyógyés varázsfűkészletével. Elisában felvetődött a kérdés: – Vajon minek hozta magával? – de nem töprengett sokat ezen, mert újra beszélgetésbe elegyedett Villemoval. – Dominic úr nagyon fess férfi – jegyezte meg halkan, úgy, hogy a többiek ne hallják meg. – Ha nem lenne Villemo asszony férje, biztosan kacérkodnék vele egy kicsit. No persze csak a tréfa kedvéért. Ennél többre nem gondolok. – Tudom, hogy tisztességes lány vagy – nevetett
Villemo. – Olyannyira, hogy ez kezd már kicsit unalmassá válni. Tudja, Villemo asszony, elég régóta jár az eszem a férfiakon. – Ez természetes. Én is ilyen voltam fiatal koromban. – Csakugyan? – kiáltott fel Elisa meglepve. – Nahát, milyen mulatságos. Ezek után merészebben folytatta: – Tudja, amikor még otthon laktam, éjszaka gyakran jöttek udvarlók az ablakomhoz. Ez így volt a legtöbb lánnyal. Megcsiklandoztak néha itt-ott, de akkor még túl kicsi voltam, csak dühöngtem rajta. Most viszont más a helyzet. Alaposan megnézem a férfiakat. Hosszan elidőzik szemem a testükön – suttogta. – Legtöbbször azonban olyan bő ruhát viselnek, hogy nem látszik semmi. Villemo tudta, hogy rá kellene szólnia a lányra őszintesége miatt. De mivel jólesően és mulatságosan különbözött sok finomkodó úri dámától, elnéző mosollyal hallgatta tovább. Elisa tovább fecsegett: – Dominic úr más. Jóképű, és milyen szép teste van! Csak szörnyen öreg hozzám, és persze nagyon szerelmes magába. Ezt olyan jó látni, mert úgy összeillenek! Ha lenne valaki, aki hasonlít Dominic úrra, csak fiatal! – A fiunk, Tengel itt volt két éve. Milyennek találtad? – Ő is jóképű, nem vitás, de még túl fiatal. Meg aztán a Jéghegyek Népe rangban nem illik hozzám, így nem is gondolhatok szerelemre, ami a nemzetség férfi tagjait illeti.
Felsóhajtott: – Én csak az egyszerű graastensholmi parasztfiúkra gondolhatok. Sok dicsérnivaló ugyan nincs bennük, de ők a hozzámvalók. – Van még időd választani, Elisa. Meglátod, nemsokára felbukkan egy fiatalember, aki megfelel az igényeidnek. – Tényleg? – kérdezte Elisa keserűen. – Talán egy házaló, aki a környékünkre vetődik? Az a baj, hogy belekóstoltam a finom életbe, míg a Hársfaligetben szolgáltam. Ezek a szegény parasztfiúk meg… No nem mintha valami kivetnivaló lenne bennük, az én hibám, hogy ilyen nagyravágyó lettem. – Nem hiszem, hogy nagyravágyó lennél – mosolygott Villemo, majd témát váltott. – Nézd csak, milyen gyorsan változik körülöttünk a vidék! Amint megpillantotta a gyönyörű tájat, Elisa elfelejtette a férjhezmenés körüli aggályait. Milyen hatalmas és szép is Norvégia! EGYIKÜK SEM SEJTETTE, hogy előző este Dristig kapitány beszélt egyik emberével, aki titokban kihallgatta hármójuk beszélgetését. – Azt mondták, észak felé tart a bestia? – kérdezte a kapitány. – Láttad a nyomait? No, akkor nincs más hátra, minthogy kövessük a nyomokat. Már ma este felkerekedünk, amíg világos van. A tábort bontották. A vérszomjas zsoldosok hegynek felfelé indultak. Röviddel napnyugta előtt pillantották meg a szörny nyomait, és sötétedésig követték azokat. Másnap folytatták az utat. Közben nyomot vesztettek, és eltartott egy darabig, amíg újra megta-
lálták. De így is előnyre tettek szert a Jéghegyek Népe kiválasztottjaival szemben. Dominicnak nem volt szüksége a nyomokra ahhoz, hogy tudja, merre jár a szörnyeteg. Látnoki képességei hihetetlenül felerősödtek. Teljesen bizonyos volt benne, hogy a szörnyeteg a Nore hegy felé vette útját. Sötétedéskor megálltak, Elisa elkészítette a vacsorát, amit felségesnek találtak. A lány határtalanul büszke volt, hogy rá vannak utalva. Jókedve sosem szűnt meg, nevetése felderítette a többieket is. Gyöngyöző kacagása elfeledtette velük minden aggodalmukat a szörnyeteggel kapcsolatban. Sokáig nevetgéltek és történeteket meséltek egymásnak. Aztán bebújtak a takarók alá. Csend borult a tájra. A tűz lassan pislákolni kezdett, azután már csak a parázs világított piros fénnyel… Villemo, aki Dominic és Elisa között feküdt, odabújt férjéhez, és élénken figyelt a vadon minden rezdülésére. Nagyon kell vigyáznunk Elisára – gondolta. Olyan jó és közvetlen. A természetességéről nem is beszélve. Kevés hozzá hasonló embert ismerek. Az éjszaka csendjét éles madárfütty hasította át. Az erdő állatai mintha összegyűltek volna a tűz közelében, hogy megbámulják a világukba betolakodó idegeneket. De nem merészkedtek egészen oda hozzájuk. Villemo érezte félénk közelségüket. NEHEZEN, ÁLOMITTASAN ÉBREDTEK Elisa éles hangjára. – Felkelni, hétalvók! A reggeli már réges-rég tálalva!
Gyorsan összeszedelőzködtek és elhagyták táborhelyüket. Sokat lovagoltak a nap folyamán. Egyre magasabbra értek. A természet lassú átváltozásának is tanúi lehettek. A fenyőerdőket nyíresek követték. Egyre ritkult a növényzet, míg végül felértek a kopár fennsíkra. A hangulatuk is megváltozott, egyre hallgatagabbak lettek. Érezték, hogy közelednek a célhoz, és a félelem hatalmába kerítette őket. A szótlanság még Elisára is ráragadt, akit megijesztett Dominic komolysága. Dominic továbbra is magabiztosan vezette őket a cél felé. Niklas egyszercsak megkérdezte tőle: – Érzed a közelségét? – Igen, és a hangulatát is. Először úgy éreztem, elgyötört és fáradt. Most valami mást érzek. Mintha védekező állásba helyezkedne. Nem értem, miért. – Egyre jobban közeledünk hozzá? – Igen. Nemsokára odaérünk. – Szólj időben, mikor álljunk meg. – Szólni fogok. Csendesen lovagoltak tovább. Elisa ámulva nézett körül. Soha nem járt még a hegyekben. Úgy érezte, Mintha a hatalmas csúcsok között megérintené az örökkévalóság. Ilyen lehet a mennyek országa. Ha hallaná az angyalszárnyak suhogását, azt hinné, odafent van. – NEM REJTI EL a nyomait – dörmögte Dristig kapitány. Szeme nyugtalanul csillogott. Fent voltak a Nore hegyen, jóval megelőzték a Jéghegyek Népének kis csoportját. A kapitány tudta, hogy nem jár messze
a céltól, mivel a nyomok egészen frissnek látszottak. Szíve hevesen kalapált az izgalomtól, no meg a hegymászástól, de ezt ügyesen palástolta. Eddig csak veszített a pokolfajzat elleni harcban. Kudarcaiból tanulva kiváló mesterlövészeket hozott magával, zsoldosai a legmodernebb fegyverekkel voltak felfegyverkezve. Bebizonyosodott; hogy a bestia nem sebezhetetlen. Ez megcsillantotta előtte a győzelem reményét. A gondolat, hogy mások is vadásznak a szörnyetegre, dühbe gurította. A zsoldosok látták, amint Villemoék kis csoportja a hegynek felfelé halad. Nem a nyomokat követték. Akkor hát honnan tudják, hogy odafent van a bestia? Két nő is van velük. Megőrültek ezek? A kapitánynál jobban senki sem tudta, milyen veszélyes ujjat húzni a szörnyeteggel. Felelőtlenség ebbe asszonyokat is belekeverni! A szörny az ő zsákmánya lesz. Senki nem foszthatja meg ettől a dicsőségtől. Ravasz kifejezés ült az arcán. Mi lenne, ha rászabadítaná ezeket az ostobákat a bestiára? Nyilván hamar végezne velük, és akkor övé lenne a zsákmány. Nincs vesztenivalója. Ha pedig ezek négyen minden várakozás ellenére győznének a szörny elleni harcban… Nos akkor… Ugyebár az emberre sok veszély leselkedik a vadonban, könnyen halálukat lelhetik, még csak nyomok sem maradnának utánuk. Miután négyüket elintézte, a legyőzött szörnyet győzedelmesen hazacipelhetné és besöpörhetné a dicsőséget. Őrnagy, ezredes, netán tábornok lehetne. Esetleg nemesi rangot kapna, és kineveznék birodalmi marsallá. Becsvágya nem ismert határt. Zsoldosai biztosan nem fecsegnének, ők is kivennék részüket a dicsőség-
ből. Álmodozását egyik embere suttogása zavarta meg: – Odanézzetek! Nem ő az ott a távolban? A kapitány sípolva lélegzett, arca kivörösödött az erőlködéstől, alig bírt megállni a csúszós hegyoldalon. Az alattuk lévő völgyben mező terült el, melynek egyik végében nem túl magas hegyoldal húzódott. A hegyoldalban bemélyedések voltak. Az egyikben egy összekuporodott alak ült mozdulatlanul, tarkóját a sziklának támasztotta. A távolság miatt nem látszottak a vonásai, csak az alakja. Mivel látták korábban, nem kételkedtek abban, hogy rátaláltak a szörnyetegre. Először azt hitték, alszik vagy halott. Nemsokára azonban megmoccant. – Bukjatok le – suttogta a kapitány. – Azt hiszem, nem látott meg minket. Lebuktak a sziklák mögé. A lovakat, mivel már úgysem vették hasznukat, lehajtották a hegyről. A fegyvereket alaposan megtöltötték. Ha lenne itt egy ágyú… – ábrándozott a kapitány, éppen telibe találhatnám. De lehetetlen lett volna idáig felcipelni egy ágyút. – Túl messze vagyunk – mondta. – Közelebb kell húzódnunk. – Honnan vegyük célba? – kérdezte egyikük. – A sziklamélyedésben ül, így nem tudjuk fentről megcélozni. Dristig kapitány elővette új szerzeményét, a meszszelátót, melyet az akershusi kastélyban kapott. Szeméhez emelte, de gyorsan el is kapta onnan. – A mindenit! Milyen csúnya látvány! Szerencsére alszik. Mesterlövészek! Látjátok azokat a köveket ott a mezőn? Odáig lopakodjatok el, onnan el tudjátok
találni, mielőtt felébredne. Mindannyian megértették az utolsó szavak jelentőségét. Egyiküknek sem volt túl nagy kedve újra találkozni a szörnnyel. Hűvös volt fent a hegyen, szinte áhítatos csend telepedett a környékre. A szörnyet lehetetlen lett volna kétoldalról bekeríteni, mivel az alattuk elterülő mező több mérföld széles volt. Az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha átszelik a völgyet, és a kövek mögül támadnak. Ott elég közel kerülhettek ahhoz, hogy puskavégre kapják. Dristig kapitány kiválasztott nyolc mesterlövészt. Megkapták a parancsot, bőszen bólogattak. A szörnyeteg aludt. Mitől kellene tartaniuk? Egy pisszenés nélkül osontak le a mezőre. Az út a kövekig veszélyesnek látszott, mivel nem volt semmi, ami mögé fedezékbe bújhattak volna, ha szükséges. Azonban legyőzték magukban a félelmet. Arra gondoltak, ilyen rövid távon a szörny nem árthat nekik. Ha mégis felébred és rájuk támad, van elég muníciójuk, hogy szitává lőjék. Felettük a magasban, a bárányfelhős égen hollók köröztek. A szél csak úgy süvített a hegyek között. A kapitány és emberei lélegzetvisszafojtva figyelték a mesterlövészeket. Amint a helyükre érnek, indulhatnak a többiek. A nyolc mesterlövész félúton járt, amikor a szörnyeteg hirtelen megmozdult, majd eltűnt egy szikla mögött. Olyan gyorsan történt mindez, mintha egy sütkérező gyíkot zavartak volna meg békés szunyókálásában. – Az ördögbe – fújtatott Dristig kapitány. Az emberek a mezőn a földre vetették magukat és
kezükkel eltakarták a szemüket. Csak egyikük ért el a kőrakás közelébe. Amikor már majdnem odaért, a szörnyeteg megmozdult, és a szerencsétlen egy szörnyű kiáltással, fejjel rázuhant a kőrakásra. Puskáját is kiejtette kezéből. – Az ördögbe – káromkodott a kapitány újra. Több mondanivalója nem volt. Ez alkalommal nem tartott velük a tábori lelkész, mivel tehetetlennek bizonyult a szörnyeteggel szemben. Így kedvére káromkodhatott. A kőrakás és a sziklákban lévő mélyedés között nem volt nagy a távolság. Így a mesterlövészek kiválóan célba tudták volna venni a szörnyeteget, ha az nem old kereket rögtön. Ismét sikerült túljárnia az eszükön. A kapitány dúlt-fúlt mérgében. A mezőn hasaló embereknek nem volt könnyű helyzetük, mivel senki sem tudta, hogyan végez az áldozataival. Néhányan közülük megpróbáltak visszafelé kúszni, a bátrabbak megpróbálták elérni a köveket. Közülük az egyik hirtelen jajkiáltással magasba emelte a kezét, majd síri csend következett. Már két emberem odaveszett – gondolta a kapitány. Ez így nem mehet tovább, soha nem tudjuk elkapni, ha így folytatjuk. Az utolsó halálhörgés megijesztette a többieket. Gyorsan fedezékbe vonultak. Hozzájuk hasonló fegyveres ellenséggel szemben kiválóan fel tudták venni a harcot, de itt varázslatról volt szó. Két zsoldos már majdnem elérte a kőrakást. Ők szándékosan hátat fordítottak a szörnyetegnek, de egymás után holtan estek össze. A kapitány behunyta a szemét és felnyögött. – Gyilkolni képes akkor is, ha hátat fordítanak neki! Tehát nem igaz a feltételezésünk, hogy a szemével
öl. A szörny újra előbukkant. Ott magasodott előttük, miközben lenézett rájuk. Alakja félelmet, erőt és fenyegetést sugárzott. A szél élesen süvített a sziklák között. A hollók zsákmányban reménykedve, hideg szemmel köröztek a tisztás fölött. – Várj csak, pokolfajzat! Egyszer úgyis elkaplak, még ha a világ végéig is kell, hogy kergesselek. Még nem ért véget a küzdelmünk – ordította a kapitány. Düh és csalódás volt a hangjában. – Legalább a drága fegyvereket itt hagyhatták volna az ostoba fajankók – szidta az embereit, hogy rajtuk vezesse le a mérgét. – Előrenyomulni! Hányan vagyunk? Huszonöten? Az elég. Két részre osztjuk a csapatot, hogy a hegyoldalnál kétfelől támadjunk rá. Így nem lesz ideje mindannyiunkkal végezni. A katonák kétkedve szemlélték a hegyoldalt. Nem volt nagy esélyük a túlélésre. – Valamelyikőtöknek biztosan sikerül majd puskavégre kapni – sziszegte a kapitány a foga között. Emberei hitetlenkedve néztek rá. Arra gondoltak, hogy a kapitány nemigen fog a csapat élére állni. Csak a dicsőséget akarja learatni. Ekkor bukkant fel Niklas és Dominic a távolban, kísérőikkel együtt. Hirtelen csend lett. A bestia feszülten várta, mi történik. Amikor a kapitány megpillantotta a jövevényeket, az ajkába harapott. – Itt aztán elszabadult a pokol – állapította meg Niklas, amikor közelebb értek.
6. fejezet – EZ BIZONYÁRA DRISTIG KAPITÁNY a vérszomjas katonáival – dünnyögte Dominic a társainak. – Hogyan bukkanhattak rá a nyomokra? Nem sejtette, hogy a kapitány egyik besúgója kihallgatta beszélgetésüket a graastensholmi hegytetőn. – Eredjetek innen! – kiáltotta nekik Dristig kapitány, és egy barátságtalan kézmozdulattal erősítette meg mondandóját. – Ez nem gyerekjáték! – Valóban nem! – kiáltotta vissza Villemo. – Csitt! Nem érdemes felhergelni őket. Odalovagoltak a zsoldosokhoz. Dristig kapitány, és életben maradt katonái megilletődve figyelték közeledésüket. Mi tagadás, lenyűgöző látványt nyújtottak. Dominic szokása szerint feketébe volt öltözve. A véletlen úgy hozta, hogy ez alkalommal Niklas is. Mind a kettő délceg, jóképű férfi. Látszott rajtuk előkelő származásuk. Finom arcvonásaikkal és különösen szemük színével magukra vonták az emberek figyelmét. A társaság nőtagjairól nem is beszélve. Micsoda szépség mind a kettő! Villemo szándékosan fehérbe öltözött ezen a napon. Ez a szín ragyogóan illett vörösesszőke göndör hajához és sárgászöld szeméhez. A kis Elisa szőke hajával, mely még hullámosabb volt, mint Villemoé, és ragyogó kék szemével maga volt a nyári napsütés. Fitos orra és szája mindig nevetésre állt. Alacsonyabb származását ruháján és egész megjelenésén is észre lehetett venni, de vitathatatlanul elbűvölő volt. Micsoda páros – gondolta a kapitány sóváran.
Összehúzta a szemét, majd megkérdezte: – Mit akar uraságod? – Ugyanaz a küldetésünk, mint maguknak – felelte Niklas. – A szörny elpusztítása? Azt kötve hiszem. Ekkor Villemo hirtelen hangokat hallott. Úgy érezte, mintha az egész világmindenség dalra fakadna. Visszatartotta lélegzetét, és felemelkedett a nyeregből. Megértette az üzenetet. Teljes bizonyossággal megvilágosodott előtte, mi is az ő küldetése. Ösztönei azt súgták, nem lesz könnyű véghezvinnie feladatát. – Mi történt, Villemo? Hirtelen felocsúdott, és észrevette, hogy mindenki őt nézi. – Nem, azt nem engedem! – kiáltotta éles hangon. – Mire gondolsz? – kérdezte Dominic óvatosan. – Megbocsátanak egy pillanatra? – fordult a katonák felé. – Meg kell beszélnem valamit a barátaimmal. Odébblovagoltak. – Nos, Villemo? – A kapitány el akarja pusztítani, de ezt nem szabad megengednünk! – Mit beszélsz? – kiáltotta Niklas, – Elment az eszed? Hisz megölt egy csomó embert! Mást sem csinál, csak gyilkol. Világos, hogy ártalmatlanná kell tennünk: – Igen, ártalmatlanná kell tennünk, de nem elpusztítanunk. Nagy különbség. Látomására emlékezve így folytatta: – Veszélyes, ez igaz. Nagyon nehéz lesz felvenni vele a harcot. De megbízatásunkat teljesítenünk kell. Dominic, te arra születtél, hogy nyomon kövesd, és beleláss a gondolataiba. Ez szinte a legfontosabb ah-
hoz, hogy feladatunkat teljesíteni tudjuk. Niklas, te arra születtél, hogy elnyerd, ha nem is a bizalmát, de a rokonszenvét. A tudományodra, gyógyító kezedre nagyon nagy szüksége van éppen most. – Igen, komoly sérülései vannak. Amennyire innen látni lehet. – Nekem jutott a feladat legnehezebb része – folytatta Villemo halkan. – Isten segítsen meg! – Mi a te dolgod? Villemo visszagondolt a látomására, majd így szólt: – Az én dolgom az, hogy egy új Jó Tengelt faragjak belőle. – Bolond vagy? – tört ki Niklasból. – Belőle? Dominic egyetértően bólogatott: – Ha minden várakozás ellenére sikerrel járnál is, a fejére vérdíjat tűztek ki és mindent elkövetnek azért, hogy vasra verjék és elpusztítsák. – Nem vagyunk képesek elpusztítani – emelte fel hangját Villemo, hogy meggyőzze barátait. A kapitány meghallotta szavait és felkiáltott: – Na ne mondja! Rosszul áll a szénája. Súlyosan megsebesült. – Csak látszólag – vágott vissza Villemo. – Újra felépül. Összeszedi magát és óriási veszélyt fog jelenteni a világnak. – Már most is elég rémisztő. – Még gonoszabb lesz – mondta Villemo röviden. Nem törődve a kapitánnyal és az embereivel, újra a barátai felé fordult: – Ha eléri célját, bár még nem tudja, mi az, csak tapogatózik, akkor nem lepne meg, ha halhatatlanná válna.
– De hát kicsoda valójában? – Nem tudom. Ő maga sem tudja. – Ez így van – erősítette meg Dominic. – Éppen ez a bizonytalanság, tanácstalanság a legjellemzőbb rá. Valamit keres, de nem tudja, hogy mit, és ez mérhetetlen dühvel tölti el. – Ezért gyilkol? – Részben igen, de a vérében van a gonoszság – válaszolta Dominic. – És egy ilyen teremtményt akarsz te Jó Tengellé változtatni? – kérdezte Niklas Villemotól. – Igen – jelentette ki az asszony elszántan, és elnézett a mező másik oldalán lévő sziklafal irányába. Dristig kapitány türelmét vesztette és odakiáltott nekik: – Kik maguk tulajdonképpen? Leszálltak a lóról és közelebb mentek hozzá. – Mi hárman a Jéghegyek Népe nemzetségéhez tartozunk – felelte Niklas udvariasan. – Negyedikünk egy kis tanyáról származik a majorságból. Nem tudjuk biztosan, honnan jön a bestia, de okunk van feltételezni, hogy a Jéghegyek Népe nemzetségének sarja ő is. Ezért kötelességünknek érezzük, hogy ártalmatlanná tegyük. – Soha nem fog sikerülni maguknak! Én és az embereim több hónapja próbálkozunk, pedig nem vagyunk maszületett bárányok. Egy pillantást vetettek a durva arcú katonákra, akik némán bámultak vissza rájuk. – Azt látom – mondta Dominic kétértelműen. – Nem vonom kétségbe a bátorságukat. De hány embert is veszített, kapitány? – Túl sokat ahhoz, hogy emlékezzek rá. Hanem
hogyhogy svéd létére felismeri a rendfokozatomat? – kérdezte csodálkozva. Ez tetszett a hiúságának. Dominic mosolyogva bemutatkozott. Dristig kapitány hátrafelé hajlongva így szólt zsoldosaihoz: – A svéd király futárja! Talpra, fickók! Tiszteeelegj! Egy ezredes áll előttetek, igen magas rangú személy. Csak úgy csörögtek a páncélok és fegyverek, amikor a katonák feltápászkodtak. A kapitány szinte meghatódott ilyen előkelő személy láttán, de nagyratörő terveiből nem engedett. Próbálkozzanak csak ezek a macskaszemű idegenek, a győzelem végül úgyis az enyém lesz – gondolta. A szörnyeteg fasírtot csinál belőlük, még mielőtt elérnék a kőrakást. Kár az ilyen szép emberekért… De mindig az erősebb győz. – Majd fedezzük magukat – mondta képmutatóan. – Nem, ne lőjenek! – jelentette ki Villemo. – Ezt megtiltom. Köszönjük a segítségüket, de élve akarjuk elfogni. – Élve? – a kapitány szemei kigúvadtak a meglepetéstől. – Megvan rá az okunk – közölte Villemo. – Segítenünk kell neki, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon. A kapitány nem hitt a saját fülének. Létezhet ilyen nagyfokú együgyűség? Azok közé a vallásos fanatikusok közé tartoznának, akik azt hiszik, hogy jó szóval és az örök élet ígéretével megválthatják a világot? Őrültek – füstölgött magában. Mit képzelnek ezek? De nem ellenkezett velük. Fussanak csak a halál karjába! Többet úgysem érnek. – Nem akarnak belenézni a távcsövembe, hogy
felmérjék a terepet? – Köszönjük, szívesen. Most láthatják, kivel állnak szemben. Nem akárki az, akinek ilyen korszerű messzelátója van – gondolta a kapitány. Niklas beállította a messzelátót, és elnézett a hegyoldal felé, ahol a szörnyeteg állt a sziklának támaszkodva. Azután szó nélkül továbbadta a távcsövet Dominicnak. – Valamit tart a kezében. – Igen, láttam. Egy kis méretű tárgyat – felelte Niklas. – Belelátsz a gondolataiba? – suttogta Niklas, hogy a kapitány ne hallja a szavait. – Azon töri a fejét, hogy mire készülünk. Kérlek, Villemo, nézd meg te is! Villemo halkan felsikoltott, amikor megpillantotta a szörnyeteget. Látta ijesztően széles, hegyes vállát. Egyfajta páncélzatot viselt. Csapzott haja vállára lógott. Vonásai élesek voltak, szája erőteljes és gonosz. Pofacsontja előreugrott. Látta sárgán, vadul csillogó ragadozószemeit. Biztosra vette, hogy a cserepes ajkak éles, villogó fogakat rejtenek. Lázas és fájdalmai vannak – gondolta. Olyan, mint egy vadállat. Villemo leeresztette a távcsövet és Niklasra nézett, aki már várta ezt a pillantást, és bólintott. – Mi az? – kérdezte Dominic aggódva. – Ismerjük ezt a fizimiskát – szólt Villemo. – Torzképe a Jó Tengelnek. Mindig arról ábrándoztam, hogy talán még élő alakban viszontláthatom. De nem számítottam arra, hogy ilyen körülmények között és ilyen űzötten – mondta. Hangjából fájdalom csendült ki.
Villemo átnyújtotta a távcsövet Elisának, akiből hirtelen hosszú, álmélkodó kiáltás tört fel. Leeresztette a messzelátót, szeme csillogott az elragadtatástól. – Milyen hihetetlenül szép férfi! Mint Dominic úr, csak kicsit vadabb a kinézete. – Szívből remélem – jegyezte meg Dominic szárazon. – De Elisa! Mégsem nevezheted ezt a bestiát szépnek! – háborodott fel Niklas. Villemo válaszolt a lány helyett: – Én meg tudom érteni, mivel van benne valami vad érzékiség. – Ugye? – sóhajtott fel Elisa. – Csak a nőknek van szemük arra, hogy észrevegyék. Még egyszer bele akart nézni a látcsőbe, de a kapitány úgy gondolta, elég a bámészkodásból és viszszavette. Dominic halkan így szólt: – Most megközelítjük, kapitány. A gondjaira bízzuk ezt a lányt. Magáé a felelősség, hogy tisztán és érintetlenül visszakerüljön Graastensholmra, ha nekünk bajunk esne. Befolyásos barátai vannak ott. Hacsak egy hajszála is meggörbül, csúnyán megfizet érte. Nézzenek a lovainkra is, amíg távol leszünk. – Úgy lesz, ezredes. Kölcsönadom a fegyvereinket. – Nem, köszönjük. Fegyverrel nem sokra mentek idáig. Elisa hevesen tiltakozott, velük akart tartani. – Hasznomat vehetnétek a jövőben is. Niklas a vállára tette a kezét: – Nem Elisa, szavunkat adtuk, hogy nem engedünk a veszély közelébe. – De hisz olyan nehezen boldogulnak nélkülem –
mondta könnyes szemmel. – Ha valami történne az úrékkal, soha nem tudnám magamnak megbocsátani. Mi lesz, ha megéheznek? – Azt hiszem, ez fenyeget bennünket a legkevésbé – szólt Dominic. – Felkészültetek? Niklas magához vette a tarisznyáját, különben semmit nem vittek magukkal. – Sok szerencsét! – kiáltotta a kapitány. Gúny és félelem volt a hangjában. Félelmet csak azért érzett, mert ha sikerrel járnak, ők aratják le a dicsőséget. De erre nem volt sok esélyük. Elindultak. A mező felé lovagoltak. A katonák utánuk néztek. Káprázatos látványt nyújtott a két magas, feketébe öltözött férfi, középen a fehér ruhás nővel. Elisa felsóhajtott: – Túl szépek ahhoz, hogy meghaljanak. – Maguknak köszönhetik, ha olyan ostobák, hogy még fegyvert sem akarnak magukkal vinni. Vágyakozva méregette Dominic szénfekete lovát. Az enyém lesz – gondolta, mivel egy percig sem hitte, hogy visszatérnek. A nap lenyugvóban volt, de azért sugarai még áttörtek a felhős égen. Még nem alkonyodott. Mivel a nap már lebukott a hegy mögé, a szörnyeteg nem látszott olyan jól, mint az imént. Van valami ünnepélyes a látványban – gondolta a kapitány. A három lovas, akik a rónaságon át a biztos halálba tartanak. Villemo a csendre figyelt. A hollók várakozón keringtek a halottak felett, nem akarták otthagyni a zsákmányt. Jelenlétük félelmet keltett az élőkben. – Mire gondol most, Dominic? – kérdezte Villemo.
– Felkészül a fogadásunkra. Valamit tart a kezében, nem tudom, hogy mit. – Fél tőlünk? – Nem, dehogy! – Mit érez még? – Megvetést. És csodálkozik azon, hogy mit keresel te itt ilyen ruhában. Fáradt, elgyötört és éhes is. – Kellett volna ennivalót hozni magunkkal. – Az majd a következő lépés lesz. Ahogy közelebb kerültek a kőrakáshoz, akaratlanul is lelassították lépteiket. Ha tovább mennek, bekerülnek a látószögébe. Erre nem nagyon vágytak. – Dominic! Ő belelát a gondolataidba? – Nem úgy tűnik. – Ez legalább biztató. Dominic megállt. – Most feszülten figyel. Felkészült a támadásra. Niklas, légy óvatos, téged szemelt ki legelső áldozatául. – A fenébe! Miért pont engem? – A tarisznyád miatt.. Nem tudja, mit tartalmaz. Feltehetően azt hiszi, fegyvert rejtegetsz benne. – Akkor inkább leteszem a földre. – Álljunk meg! Ne menjetek tovább! – figyelmeztette a többieket Dominic. – Hadd beszéljek vele – kérte Villemo. – Kérlek, parancsolj. Villemo nagyokat nyelt izgalmában. Egész teste remegett a feszültségtől. Érezte a szörnyeteg közelségét és a belőle áradó gonoszságot. Meglepő módon nem félt, inkább rendkívül izgatott volt, mivel tudta, nemsokára emberfeletti megpróbáltatással kell szembenéznie. Mégis olyan éber volt, mint még soha életé-
ben. Dominic is élesen összpontosított, hogy a szörnyeteg változó hangulatait érzékelje. Az asszony még soha nem látta férjét ennyire komolynak. – Ellenséges a hangulata? – kérdezte Niklas. – Csak úgy árad belőle a gyűlölet – felelte Dominic. – Eltökélt szándéka, hogy végez velünk, amint elég közel kerülünk hozzá. – Végez velünk? De mivel? – Nem tudom. Nem tudom, mivel gyilkol. – Nem igaz, hogy a pillantásával, hiszen én egyenesen a szemébe nézek. Ha igaz volna, már régen halott lennék – mondta Villemo. – Nem tudja, hogy jó vagy rossz szándékkal jöttünk. – Akkor gyorsan tennünk kell valamit, nehogy megtámadjon minket. Összerázkódtak, amikor Niklas elkiáltotta magát. Nem tudták, hogy ilyen erős hangja van. – Hallasz engem? – kiáltotta oda a szörnynek. – A barátaid vagyunk. Segíteni akarunk. A szörny fenyegető fújtatása hallatszott feléjük. – Én meg tudom gyógyítani a sebeidet – kiáltotta Niklas. Semmi válasz, csak a szeme szűkült össze. – Egy vérből valók vagyunk. A te oldaladon állunk. A szörny feszülten várakozott. Ekkor Dominic szólalt meg, enyhe éllel a hangjában: – Azon töröd a fejed, mi lehet a tarisznyában? Gyógyfüvek. Nincs fegyverünk. Arról ne is álmodj, hogy meg tudsz ölni minket. Főleg nem ekkora távol-
ságból. A bestia egyre nyugtalanabb lett. Dominic továbbra is követte a gondolatait. – Igen, olvasok a gondolataidban. Most éppen úgy határoztál, hogy először mégis engem ölsz meg, nem pedig Niklast. Dobd el, ami a kezedben van! A szörny hirtelen a háta mögé dugta a kezét. Felhúzta felső ajkát, miközben dühösen fújtatva vicsorított. Dominic odakiáltotta társainak: – Hasra gyorsan! Lehasaltak a földre. Valami tompán nekicsapódott a köveknek. – Milyen jó, hogy megérezted, hogy valamire készül ellenünk – suttogta Villemo a férjének. – Igen. Láttátok, mi volt az? – Valamit elhajított – felelte Niklas. – De minden olyan gyorsan történt, hogy nem láttam, mit. Pont akkor hasaltam le a földre. – Valamiféle lőfegyver lehet – mondta Dominic. Kicsi és kezdetleges, amit nem lehet nagy távolságra használni, de igen hatékony. Szívesen megnézném mi az, ami a köveknek csapódott. – Szó se lehet róla – súgta neki Villemo. – Nem veszíthetünk el. Nagy szükségünk van rád, hiszen tudod. Nem érzed, mi az, ami a kezében van? – Ahhoz, hogy megérezzem, mi van a kezében, sok időre lenne szükségem. Most nincs vesztegetni való időnk. Amíg ott áll, meg kellene próbálnunk a bizalmába férkőzni. – Ez a jelek szerint lehetetlen – dünnyögte Niklas. Villemo, aki arccal lefelé feküdt a fűben, karnyújtásnyira az egyik áldozattól, így szólt: – Niklas, nézz csak a halottakra! Azt hiszem, nem
haltak meg! – Mit beszélsz? Kicsit felemelkedett, hogy jobban lásson. – Igazad van. Eszméletlenek, de élnek. Lélegeznek, akármennyire is hihetetlen. – Hogyhogy? – csodálkozott Dominic. – Niklas, mivel magyarázod ezt? – Megmérgezték őket – felelte Niklas feldúltan. – De hogyan? Mit tudhat egy vadember a mérgekről? – Ne feledd, hogy a tudatlanok között vannak a legjobb méregkeverők – mondta Dominic. – Igen, de… Amennyire tudjuk, elzártan élt a világtól. – Ezt nem tudjuk biztosan. Származása rejtély számunkra. – Igaz. Mindenesetre a Jéghegyek Népének varázsfűkészletében vannak olyan mérgek, amelyeket ő használ. – Milyen méreg ez? – Valószínűleg több fűből keverték össze. – Mi történik az áldozatokkal? – Ha sokáig fekszenek így, külső beavatkozás nélkül, nemsokára meghalnak. – Meg lehet menteni őket? – Igen, de erre nincs most időnk. Azalatt könnyen elkaphat minket. – Nem erre gondoltam – mondta türelmetlenül Dominic. – Ha valamelyikünket eltalálja, meg tudod menteni? Van ellenmérged? – Az a méregkeveréktől függ, amit használ. De azért úgy gondolom, igen. – Akkor mostantól kezdve különösen vigyáznod kell magadra, mert ha téged talál el… – aggódott
Villemo. – Ne félj! Tudok magamra vigyázni. Hanem Dominic, tégy még egy próbát, „nézd” meg, mi van a kezében! Dominic behunyta a szemét, erősen koncentrált. – Túl kuszák a gondolataim, nagyon fel vagyok dúlva. Egy eléggé ódivatú fegyvert látok. Nagyon kicsi, meg van feszítve… – Mint egy csúzli, vagy parittya? – Nem, nem. Mit is használtak régen? Persze ennél jóval nagyobbat. Megfeszítették, mielőtt lőttek volna vele. – Nyílpuskát? – Pontosan. Egy ilyet tart a kezében, csak kicsiben. – Mérgezett nyilakkal? Meglehetősen fejlett szerszám. Miért nem látszik sérülés az áldozatokon? – kérdezte Villemo. – Valószínűleg tűvékony nyilakat használ, amelyek behatolnak a testbe. – Pfuj! Nem igazán tetszik ez nekem – mondta az asszony és undorral elhúzta a száját. – Mit tegyünk most? Olyan megalázó itt feküdni tehetetlenül. – Egyvalamit nem értek – mondta Villemo. – Sok esetben egyszerűen csak odament az áldozataihoz, és kézzel ölte meg őket. Miért nem teszi ugyanezt velünk is? Ez lenne a legegyszerűbb megoldás a számára, hiszen tudja, hogy fegyvertelenek vagyunk. – Azt hiszem, erre tudom a választ – felelte Niklas. – Észrevettétek, hogyan áll? Nekitámaszkodik a sziklafalnak, és csak az egyik lábára nehezedik. – A rövidebbikre – tette hozzá Dominic.
– Tehát nem tud elmozdulni a helyéről! – mondta Villemo boldogan. – Figyeljetek csak! Rátok gyanakszik. Ti már eljátszottátok a bizalmát. Most rajtam a sor. Felemelkedett, a többiek gyorsan követték a példáját. – Ne Villemo! – kérte Dominic féltő szeretettel. – Ne avatkozz bele! – Ne avatkozzam bele!? Hiszen ez a küldetésem, kedvesem! Már hogyne avatkoznék bele? Anélkül, hogy figyelembe vette volna férje szomorú ábrázatát, kissé fagyosan odakiáltott a szörnynek: – Hé te ott! Hallod amit mondok? Csak fújtatást lehetett hallani. – Ez minden, amit tudsz? – Ne hergeld fel! – kérte Dominic. – Hallgass ide! – folytatta Villemo. – Elfáradt a lábam. Kérlek, hadd üljek le ott azokra a kövekre. Akkor jobban tudunk majd beszélgetni is egymással, nem kell kiabálnom. Ígérem, nem megyek közelebb. Fegyvertelen vagyok, a barátaim a háttérben maradnak. Csak arra kérlek, hogy beszélgessünk egy kicsit. Semmi válasz. – Nagyon ki van fáradva – szólt Dominic. – A javaslatod csábító számára. Neki is jobb lenne, ha ülve tudnátok beszélgetni. Alig áll a lábán. – Felfogta egyáltalán, amit mondtam? – Persze. Nagyon jól ért minden egyes szót. – Tud beszélni? – Azt nem tudom. – Tudsz beszélni? – kiáltotta Villemo. Semmi felelet.
– Az is valami, hogy nem támadott rád – ismerte el Niklas. – Dominic, buta kérdés, tudom, de hatással vagyok rá, mint nő? – Nagyon is helyénvaló kérdés. Nem hiszem, hogy valójában felfogta, hogy nő vagy, de zavarba hozod. – Úgy gondolom, sietnünk kell – szakította őket félbe Niklas. – Nemsokára besötétedik. – Nos, akkor elmegyek a kövekig. Dominic, maradj a közelben, hogy tolmácsold a gondolatait. Niklas, vedd magadhoz a gyógyfüves tarisznyát. Szükségünk lehet rá. – Már nem tart tőle, nyugodtan magadhoz veheted – nyugtatta meg Dominic. – Mi a háttérben maradunk, nehogy azt higgye, meg akarjuk támadni. Villemo helyeslően bólintott, majd egy pillanatra a kezébe fogta Dominic és Niklas kezét, mintha erőt akarna meríteni, és elindult a kövek felé. A szörny éberen figyelt, de nem moccant. Villemo leült a legnagyobb kőre, ruháját szépen eligazította maga körül, és az ölébe rakta a kezét. Készen állt a harcra. Két ellentétes erő harca ez. Egyik küzdőfél sem ismeri az ellenfél erejét. Ez az a feladat, amelyre kiválasztották a Jéghegyek Népének ősei. Nem csoda hát, hogy az ellenfele is a Jéghegyek Népe nemzetségéből való. Erre született. Harminckilenc évet kellett várnia, hogy eleget tegyen küldetésének. Sokszor érezte már úgy, hogy eljött az idő. Talán azért, mert szeretett volna már túl lenni a küzdelmen. A múltban a Jéghegyek Népének nemzetségét nem érdekelték a világ dolgai. Másoktól elzárva éltek, csak a nemzetség ügyeivel törődtek. Villemo számára tehát világos volt, miért erre a feladatra választották ki
az ősei. Azért kell a szörnyetegből Jó Tengelt faragnia, mert veszélyt és pusztulást hozhat a nemzetségre. De ez nagy és felelősségteljes feladat. Senkitől nem kapott segítséget, hogyan lásson hozzá. Egyenlőtlennek tűnt számára a küzdelem. Félelem fogta el. Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak és védtelennek.
7. fejezet DRISTIG KAPITÁNY később úgy mesélte, hogy neki úgy tűnt, mintha a törékeny nőalakot fénysugár vette volna körül, ahogy ott ült a köveken. Azt azért hozzátette, hogy ez bizonyára csak a fehér selyemruha által keltett érzékcsalódás volt. A férfiakat, mivel feketében voltak, nem lehetett látni. A szörnyre ráborult a felette magasodó hegy árnyéka, így csak a magányos nőalak látszott. Szívszorító kép. Villemo gyors pillantást vetett hátra. Dominic ott volt a háta mögött, elég közel ahhoz, hogy hallja, amit mond, és hogy a segítségére siessen, ha szükséges. Niklas is ott állt, éberen figyelt. Közben feljött a hold, és sápadt fénnyel világította meg a tisztást. Villemo előrefordult, most jobban látta a szörnyet a holdfényben. De ha nem tudja, ki áll ott, azt hihette volna, hogy egy óriási farkas les rá ugrásra készen, összeszűkült, csillogó szemekkel, véres pofával, hátrafeszített füllel, soványan, kiéhezetten. Villemo elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Arra gondolt, amit a Jéghegyek Népének kiátkozott tagjairól hallott egyszer: „Némelyikük maga a
megtestesült gonoszság, a könyörületnek nyoma sincs bennük.” Igaz ami igaz, a bestia eddig nem a szelíd oldalát mutatta. Bár az is valami, hogy most hagyja őt nyugodtan ülni a köveken és nem bántja. Ez azonban azzal magyarázható, hogy fáradt, no és persze kíváncsi. Mélyet sóhajtott, majd így szólt: – Hallod, amit mondok? Hangja szokatlanul tisztán csengett, ez megnyugtatta. Érezte, ahogy feltöltődik erővel, a Jéghegyek Népe titokzatos erejével, úgy mint gyerekkorában, amikor fel kellett vennie a harcot ellenségeivel. Csakhogy azok az ellenségek, akik őt vagy közeli hozzátartozóját akarták bántani, közönséges halandók voltak. Hirtelen két dolog hasított belé: a szeme úgy izzik, mint máskor, amikor meg kellett védenie valamit. És hogy nincs egyedül. Nemcsak Dominicra és Niklasra számíthatott, hanem a titokzatos erőkre is, amelyek már korábban megsegítették. Ha megfordul, bizonyára jobban érezte volna, talán látta volna őket. De nem volt vesztegetni való ideje. Egyvalami azonban nem kétséges: ez a különös lény komoly veszélyt jelent a Jéghegyek Népére. – Hallasz engem? – ismételte meg. Természetesen nem érkezett válasz, de nem is számított rá. – Mire gondol most, Dominic? – kérdezte halkan. – Megriadt a szemed izzásától, és védekező állásba helyezkedett. Erre nem számított. – Nagyszerű – szólt Villemo, de azért nem volt túl jó kedve. Idegei megfeszültek, ajka enyhén remegett az izgalomtól. A szél vészjósló hangon süvített a hegyek között.
Villemo megpróbálta összeszedni gondolatait, majd segítségül hívta a láthatatlan erőket, és így szólt: – Hallgasd hát, amit mondok! Mi hárman a Jéghegyek Népe nemzetségéből származunk. Úgy véljük, te is közülünk való vagy. Őseink közül néhánynak ugyanilyen széles válla volt, mint neked, ezenkívül még sok minden másban is hasonlítasz rájuk. Olyan nagy a hasonlóság, hogy az már szinte ijesztő. Egyben azonban különbözöl tőlük. Ők mind kedves, jólelkű emberek voltak. Ez ugyan enyhe túlzás, de ha Jó Tengelre és Solra gondolunk, akkor valóban helytállóak a szavai. Most sem érkezett válasz. Szeme sarkából látta, ahogy a hollók keringenek felette, látta a zsoldosokat is a hegytetőn. Újra megszólalt: – Ha vetsz ránk egy pillantást, biztosan észreveszed, hogy sokban hasonlítunk egymásra. Niklasnak ugyanolyan ferde vágású a szeme, mint a tiéd. Vagy nézd meg Dominic fekete haját! Arról már hallgatott, hogy ez nyilván dél-francia beütés. Villemonak megvolt az a képessége, hogy elferdítse az igazságot, ha így gyorsabban elérte célját. – Meggyőződésünk, hogy közülünk való vagy. Megmondod hát, ki is vagy valójában? Fenyegető csend volt a válasz. – Nem tudja kicsoda – szólt Dominic. – Mondd meg hát, honnan származol? Semmi válasz. – Mire gondol most, Dominic? – Magas hegyek között fekvő kis völgyet látok a gondolataiban. Egy hegylánc rajzolódik ki a szemei előtt, jobbra és balra két kimagasló hegycsúccsal.
Nem tudja, hol fekszik a völgy, elég zavarosak a gondolatai. Vágyódik oda, vagy… Bevallom, nem igazán értem. Villemo az ajkába harapott. – Akarod, hogy meséljek a Jéghegyek Népéről? – kérdezte a sziklának támaszkodó sötét árnyat, majd így folytatta: – A Jéghegyek Népe egy idegen, távoli ország tundrás vidékéről származik. Gonosz varázslattal vádolták és elűzték őket onnan. Úgy vélték, veszélyt hoznak az ott élő emberekre. Féltek tőlük, volt is rá okuk. Néhányan közülük túlélték a hosszú vándorlást észak felé, és Norvégiában, Tröndelagban telepedtek le. Körülbelül három-négyszáz évvel ezelőtt egyik különösen gonosz ősünk, akit Gonosz Tengelnek hívtak, felhúzódott egy kis hegyi völgybe, melyet azóta a Jéghegyek Népe völgyének neveznek. A szörnyeteg továbbra is ellenséges csendbe burkolózott, de már nem állt, hanem ült, hátát a sziklafalnak támasztva. Villemo ezen felbátorodott. – A Gonosz Tengel egy napon lepaktált az ördöggel – folytatta Villemo, majd elmesélte a Jéghegyek Népének legendás történetét, melyet a nemzetség tagjai oly jól ismertek, és amely borzongással töltötte el őket. Mire a végére ért, leszállt az éjszaka. Minden jel arra mutatott, hogy a különös teremtmény érdeklődéssel hallgatta a történetet. Ezt Dominic is megerősítette, és közölte Villemoval, hogy a kis hegyi völgyről még többet szeretne tudni. Majd óvatosan hozzátette: – Nem hiszem, hogy többet kellene mesélned a völgyről – súgta Dominic. – Csodálkoznék, ha nem ott lenne elásva a rejtély kulcsa. – Úgy érted, onnan származik, csak nem talál
vissza? – Nem tudom, mivel ő maga se tudja. De azt hiszem, ez az a hely, ami vonzotta őt bolyongása során. – Akkor mit keresett Akershusben? – Szerinted mit? – kérdezett vissza Dominic szárazon. – Dominic, volt még egy dolog, amely felkeltette a figyelmét. Amikor arról meséltem, teste megfeszült, hegyezte a fülét, a szemében különös fény villant. – Igen, én is észrevettem. A varázsfüvek. Nem kellett volna megemlítened a Jéghegyek Népe féltve őrzött kincsét. – Tudja, hogy itt van nálunk? – Igen. Szívesen belenézne Niklas tarisznyájába. Tudasd vele, hogy Niklas a füveknek csak egy töredékét hozta magával. – Dominic, gondolod, ezért merészkedett Graastensholm közelébe? – Hogy a kincset megtalálja? Nem tudok rá válaszolni, Villemo. Mindenesetre amit eddig megfejtettünk, nem túl derűs jövőt jósol a Jéghegyek Népének. – Hát nem. Nem kellene mégis elpusztítanunk ezt a vadorzót? Mivé fog így fejlődni? – kérdezte Villemo. – Jó kérdés. Nem azt híresztelik, hogy a nemzetség eltévelyedett tagjai hihetetlenül magas kort érhetnek meg? Olyan magasat, hogy akár halhatatlannak is lehetne nevezni őket? Tegyük fel, hogy semmilyen fegyver nem fog rajta, és halhatatlan lesz. Szép kilátás a jövőre nézve. Talán ezért kívánja a Jéghegyek Népe, hogy átalakítsuk, hogy jó embert faragjunk belőle. – De hogy a fenébe? – mormolta Villemo, miközben a szörny felé pillantott. Az még mindig ott ült
összekuporodva, szemmel láthatóan minden erő elszállt belőle, épp csak annyira tartotta magát, hogy el ne veszítse eszméletét. Villemo így szólt hozzá: – A nemzetség eltévelyedett, kiátkozott tagjai, és a kiválasztottak gyakran természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Mi hárman bőven meg vagyunk áldva ilyen képességekkel, de mihez értesz te? Mély morgás hallatszott a sötétből. – Tudom, hogy nem bírsz válaszolni – szólt Villemo elég ingerülten. – Majd én elmondom, hogy mi mit tudunk. Niklasnak gyógyító keze van. Ha rátenné kezét a sebeidre, azok rögtön begyógyulnának. De ezt nem akarod. Aztán itt van Dominic, biztosan rájöttél már, hogy ő belelát a gondolataidba, tudja, mit érzel. Előre meg tudja mondani, mire készülsz. Én magam a varázsláshoz értek… Miközben ezt mondta, szívből remélte, hogy a Jéghegyek Népének szellemei vele vannak, Jó Tengel, Sol, Hanna, a boszorkány… Nem, Hanna nem, ő gonosz boszorka… – No és te mit tudsz? Majd én megmondom. Semmit, farkasszemű barátom. Ölni azt tudsz, az igaz, számos ember életét kioltottad eddig! – Villemo – figyelmeztette Dominic halkan. De felesége nem hagyta magát megfékezni. A szörnyeteg néma gyűlölete csak felbőszítette: – Azzal a kis játékszerrel ölöd halomra az embereket, amit a kezedben tartasz. Mi az? Mutasd! Amikor meghallották a szörnyeteg hangját, szinte a lélegzetük is elállt, úgy meglepődtek. – Te nem tudsz varázsolni! – mondta a szörnyeteg. Kellemetlen, érdes, rekedt hangja volt. Sütött belőle a
gyűlölet. Érezhetően nem szokott a beszédhez. Olyan hang volt, mintha egyenesen a pokolból jönne. Mintha maga az ördög cimborája szólna hozzájuk. – De igenis tudok! – felelte Villemo, miután magához tért a döbbenetből. – Hazudsz, átkozott némber! Te jó ég, mit tegyek most? Hogyan bizonyítsam be, hogy rendkívüli képességeim vannak? Most minden rajtam múlik. Ha sikerül meggyőznöm arról, hogy nem hétköznapi emberekkel áll szemben, akkor a markunkban van! De már olyan régóta nem próbáltam ki varázstudományomat embereken, hogy szinte azt sem tudom, hogyan kell… A szörny nagynehezen felemelkedett ültéből. Láthatóan fájdalmai voltak. Ennek ellenére diadalittas volt. Villemo iránti megvetéséhez nem fért kétség. Villemo is felemelkedett. Minden hiába – gondolta. Sejtelmem sincs, mit találjak ki. Az, hogy szeme szokatlanul erős fénnyel izzott, nem igézte meg a szörnyet. Nem úgy, mint a svéd-dán háború zsoldosait sok évvel ezelőtt. De amint ott állt és nem tudta, mitévő legyen, érezte, hogy az a megmagyarázhatatlan, titokzatos erő újra belé költözik, és egyre erősödik benne. Érezte a segítő szellemek közelségét, a Jó Tengelét, akivel egyszer már találkozott, s azóta sem tudta elfelejteni… Itt volt vele, kezét a vállán nyugtatta, úgy mint régen. Legszívesebben megfordult volna, hogy találkozzon a tekintetük, de tudta, hogy nem teheti, nem veszítheti el a szörny figyelmét. Solt is a közelében érezte, az örökké csipkelődő, tréfálkozó Solt. Nem tűnt úgy, hogy a szörnyeteg is észrevette a szellemek jelenlétét.
Nem szabad gúnyt űznöm belőle – gondolta Villemo. Nem úgy, mint régen azzal a kapitánnyal a kalózhajó fedélzetén, akinek a parókája végül a köpőcsészébe repült. Nem fogom megalázni, hadd őrizze meg önbizalmát. A többiek szeme elé, akik kíváncsian figyelték, mi fog történni, hihetetlen látvány tárult. Valóságos harcnak lehettek a tanúi, amely mintha órákig tartott volna, pedig néhány perc alatt zajlott le. Ott állt a törékeny, fehér ruhás nőalak, látszólag egyedül, de nem látszott rajta félelem. A zsoldosok úgy bámulták a történteket, hogy még a szájukat is eltátották. Elisa szemei kikerekedtek. Dominic és Niklas végre tanúja lehetett, mire képes Villemo. Eközben Villemo lázasan gondolkodott. Minden másodperc számított. Mit tegyek? Mivel igézzem meg? – töprengett. Bárcsak ura lenne annak a mindent legyőző derűnek, amely részben Soltól származott, részben pedig belőle áradt. Kedvem lenne valami ördögien gonosz, vagy teljesen őrült varázslatot kitalálni. Mi lenne, ha undorító csúszómászók egész hadát vonultatnám fel a lába előtt? De erről letett. Egyedül nem is lett volna képes ekkora varázslatra. Félre a tréfával, valami rémisztőt kell kitalálnia. Egész idő alatt úgy érezte, hogy testét majd szétveti a feszültség. Sistergett és szikrázott a haja, a ruhája. Ezt a feszültséget kellene levezetnie valahogy. Nem tudta, van-e benne elég erő, de érezte, hogy a Jéghegyek Népének szellemei mellette állnak. Villemo mélyet lélegzett. A gondolatok csak úgy
cikáztak a fejében. A kívülállók, akik figyelték, nem vették észre, hogy egy percig is habozna, mit tegyen. Úgy tűnt, mintha egész teste világítana az éjszaka sötétjében. Kinyújtotta a karját, ide-oda lengette, úgy látszott, mintha kék lángú tűzgolyók áradnának a tenyeréből a szörnyeteg felé, s amikor szinte már elérik, semmivé foszlanak az éjszakában. Eközben félelmetesen üvöltött a szél. Mintha orgonazúgás és harsonák tiszta hangja töltötte volna be a hegyekkel körülzárt tisztást. Villemo haja élénkvörösen lobogott az általa keltett viharban. A varázslat szemlélői alig tudtak talpon maradni az erős szélben. A szörnyet a tűzgolyók kékes lángja világította meg, ahogy ott állt, hátát a sziklafalnak támasztva, karjával próbált védekezni a tűzgolyók áradatával szemben. Felemelte kezét, hogy mérgezett nyilával Villemora lőjön, de az asszony rögtön kifújta kezéből a kis fegyvert. A szél hirtelen elcsendesedett, a tűzgolyók eltűntek. Villemo, mielőtt a szörnyeteg dühében rávetette volna magát, így szólt: – A Jéghegyek Népe nemzetségének minden kiválasztott tagja birtokában van rendkívüli képességeknek. Benned is biztosan rejlenek ilyen adottságok, csak nem tudod életre kelteni őket. Mi majd segítünk ebben. A mi küldetésünk az, hogy jó embert faragjunk belőled, aki különleges képességeinél fogva többet ér, mint a hétköznapi ember, és aki titokzatos erejét jóra használja. Ilyen volt ősünk, a jóságos Tengel, aki küzdött a benne lévő gonosz erőkkel, és akinek végül sikerült legyőznie őket. Mint ahogy neked is sikerülhet! De ez nem könnyű feladat, nagy önuralomra lesz
szükséged, te gyenge féreg! – Villemo! – szólt rá Dominic élesen. – Bocsáss meg – kiáltotta oda a szörnynek. – Visszavonom az utóbbit, hiszen valójában nem tudom, milyen erős a jellemed. Hajlandó vagy megengedni, hogy Niklas begyógyítsa a sebeidet? Aztán velünk jössz Graastensholmra. Úgyis arra jártál nemrég. A közelben lévő hegyről néztél le a majorra. Az az otthonunk téged is befogad, ha akarod. Niklas nem volt túlzottan elragadtatva a gondolattól, hogy ezt a torz teremtést hazaviszik, de megértette, hogy másképp nem megy. Bezzeg a szörnyeteg! Dühösen fújtatott, bár fújtatása mintha valamit enyhült volna. – Most közelebb megyünk – szólt Villemo. – Tudod ugye, hogy mi vagyunk egyetlen reményed? Segítünk, hogy meggyógyulj, családba kerülsz, bár tudom, ez érdekel a legkevésbé. Nem utolsósorban segítünk, hogy megtaláld a kis hegyi völgy rejtélyének kulcsát. Ahogy ezt kimondta, rádöbbent, hogy nem lett volna szabad megemlítenie a völgyet. Ha azt hitte, hogy a harc az ő győzelmével végződött, nagyot tévedett. A szörnyeteg többre képes, mint gondolták. Butaság volt részükről azt hinni, hogy nincs tisztában az erejével. Vagy talán egy pár perce még nem is volt? Félelmetes ordítás hangzott fel onnan, ahol a szörny rejtőzött. Saját szemükkel látták, hogy a vadállat hatalmas óriássá nő, teste, amelyet most jég takart, kékes-zöld fényben csillog. A jégóriás fagyba borította az egész vidéket. A hegytető zúzmarától fénylett, a kövek csak úgy csikorogtak a kemény hidegben. – Villemo segíts, különben halálra fagyunk! – kiáltotta Niklas.
Villemo gyorsan hátrafordult, és döbbenten látta, hogy nincs mit tennie. Dominic és Niklas bőre kékre fagyott, a hideg szinte a földhöz szegezte őket, szavuk is elakadt. Villemo, miközben barátai felé tartott, belenézett a Jégóriás ijesztően villogó szemébe. Karjaival átölelte a két férfit, majd ezt kiáltotta oda a szörnynek: – A szerelem és szeretet lángját nem olthatja ki a fagy jeges ölelése. Te, aki azt sem tudod, mi fán terem a szeretet, hogyan tudnál harcolni ellene? Fokozatosan áradt szét a meleg a férfiak testében. A szörny Jégóriásból visszanyerte eredeti alakját, a jégburok csikorogva zuhant le a hegytetőről. Villemo tudta, hogy az egész csak varázslat volt, semmi több, de az emberekre tett hatása nagyon is valóságos. Dominic és Niklas valóban érezte a jeges hideget, és meghaltak volna, ha szavaival Villemo nem oldja fel a varázslatot. – Köszönjük, hogy közbeléptél, Villemo, már közel voltunk a halálhoz – mondta Dominic. – Hát, azért nem adjuk meg magunkat olyan könynyen! – felelte az asszony. Újra odament a kövekhez, és így szólt a szörnyhöz: – Ellenálltunk akaratodnak, feladhatod a harcot. Most közelebb megyünk hozzád, emlékezz rá, hogy nem akarunk neked semmi rosszat. Dominic és Niklas egy lépést tett előre, jobban mondva tett volna, de nem tudtak elmozdulni helyükről. – Az ördögbe – sziszegte Dominic halkan. – Éreztem, hogy valamin még mesterkedik, de nem értettem pontosan, mit akar.
Villemo tudta, hogy szeme még mindig különös fényben tündöklik, mint mindig, amikor varázserejét hívja segítségül. Látta azonban a hegyoldalnál a hatalmas, izzó szempárt, mely most még erősebb és fenyegetőbb fényben égett. Villemo sejtette, hogy a szörnyeteg mindent megpróbál, hogy elpusztítsa őket. Mind a hárman érezték, amint elszáll belőlük az erő. Testük elzsibbadt, előre-hátra dülöngéltek. Legszívesebben lefeküdtek volna a földre aludni. – Így öli meg az áldozatait – döbbent rá Dominic hirtelen. – Hipnózissal. A halálba hipnotizálja őket. Az a kis fegyver a kezében nem játszik szerepet, az csak tartalék. A nyilak talán nem is mérgezettek. Áldozataival úgy végez, hogy azok nem ébrednek fel idejében a hipnózisból. – Hipnózist használ most velünk szemben is. Veszélyesebb, mint gondolnánk – mondta Villemo, de nagyon nehezére esett a beszéd. – Isten segítsen meg minket – suttogta Niklas. – Most végez velünk. Újra előbújt a hold, és ezüstkék fénnyel világította meg a tisztást. Ők ebből alig észleltek valamit, minden forgott körülöttük. A mámoros érzés egyre jobban szétáradt bennük, szinte megbénította őket. – Tégy valamit, Villemo! Gyorsan! – súgta Dominic. Szavai csak félig jutottak el az asszony tudatáig. Látta a hegyoldalnak támaszkodó fekete árnyat, az izzó szempárt. – Tengel! Sol! Segítsetek! – suttogta. Érezte, hogy a zsibbadás kicsit alábbhagy, és az erő visszatér belé. Megpróbált kiegyenesedni, és úrrá lenni fáradtságán. A szeme – gondolta. A szeme veszélyes. Nagy nehe-
zen felemelte karjait, nehezek voltak, mint az ólom. Villemo érezte, amint végtelen erő árad szét az ujjaiban, melyeket a szörnyeteg szemének szegezett. Hirtelen tűzgolyókat lövellt ki az ujjhegyéből a szörny szeme felé úgy, hogy az felüvöltött a fájdalomtól. Ebben a pillanatban megszűnt az a zsibbasztó érzés, amely megbénította őket, és a szikla felé kezdtek rohanni, ahol a szörny búvóhelye volt. Niklas a tarisznyáját is felkapta. – Ezt nem kellene magaddal hoznod – figyelmeztette Dominic. – Az ördögi lény a varázsfüveinkre pályázik. – Ahhoz, hogy meg tudjam gyógyítani, szükségem van a varázsfüvekre. Majd vigyázok, hogy ne kaparintsa meg a tarisznyát. – Sokan gyilkolnának azért, hogy megszerezzék a Jéghegyek Népe féltve őrzött kincsét. – Engem nem fog bántani – nyugtatta meg Niklas. – Ne aggódj! Villemo már odaért a szörnyeteghez, aki még mindig a kezébe temette arcát, és nyüszített a fájdalomtól. Erőszakkal térdre kényszerítették. Dominic felvette a kis íjat, amely leesett a földre, és messzire elhajította. – Meg kellene kötöznünk – javasolta Niklas. – Ugyan mivel? – kérdezte Dominic. – Nincs semmi a közelben, amivel megkötözhetnénk, és ha láncra vernénk is, széttépné a láncait. Tudták, hogy szörnyű nagy ereje van. Ha akarná, mindhármukat odébb hajíthatná, hogy kiszabaduljon. Villemo letérdelt elé, és elhúzta kezét az arcáról. – Megölhetsz minket, ha akarsz! – üvöltötte mérgesen. – Ám tudnod kell, hogy nem egyedül, hanem a
nemzetségünk ősei segítségével varázsoltam az előbb. Az ő szellemeik most is itt vannak velünk és elpusztítanak, ha nekünk bántódásunk esik. Belenézett a félelmetes arcba, de a szörny nem látta őt, mivel Villemo varázslata szinte teljesen megvakította. – Ősök! Hiszel bennük, te átkozott? – fújtatott dühösen a szörnyeteg, majd hirtelen tágra nyitotta a szemét, és szinte félig vakon Villemo háta mögé bámult. Mind a hárman arrafelé néztek. Egy elmosódott alakot láttak kint a tisztáson. – Tengel – suttogta Villemo, és melegség járta át szívét. – Jó Tengel! Amíg a jelenségre bámultak, egyre több alak lépett elő Jó Tengel háta mögül a sötétbe, és körbevették őt. Sol is köztük volt. A szörnyeteg behunyta szemét, hátrahajtotta fejét, és egy mély sóhajtással beletörődött sorsába. A hasonlóság közte és Jó Tengel között számára is megdöbbentő volt. Egyetlen különbség volt csak köztük: egyikük maga volt a megtestesült jóság, másikuk a megtestesült gonoszság.
8. fejezet A LÁTOMÁS SZERTEFOSZLOTT. Újra egyedül voltak. – Ülj le – mondta Niklas a bestiának, mielőtt még valami más jutna az eszébe. Azután átkiáltott a kapitánynak:
– Dristig kapitány, küldd ide a lányt, Elisát! Hozzon egy fáklyát is! Nehogy a zsoldosok közül küldj valakit, benneteket rögtön megöl, ha a közelébe értek. A kapitány bosszankodva hallotta, hogy egy fiatal lánnyal többre mennek, mint az ő marcona harcosaival. Hármójuk közül senki nem hitte egy percig sem komolyan, hogy egyedül győzték le a szörnyeteget. Arra sem gondoltak, hogy őseik szelleme, illetve a varázslat bírt el vele. Egész egyszerűen lázas teste és sajgó sebei kényszerítették térdre. Már nem bírt megállni a lábán, elkínzottan összeesett. – Nagyon fáj a szemed? – kérdezte őt Villemo aggódva. – Eredj a pokolba! – felelte a szörny. Villemo ideoda mozgatta tenyerét az arca előtt, amit a szörnyeteg gyanakvóan és mérgesen követett a szemével. – Hál' Istennek nem veszítette el a látását – szólt megnyugodva az asszony. Panaszosan süvített a szél, ahogy a fűszálakat borzolta. Az éjszakával beállt a hideg. – Nem akarunk bántani – szólalt meg Niklas. A szörny izgatottan fújtatott, miközben egy oldalpillantást vetett Villemora. A történtek után nem volt hozzá túl nagy bizalommal. – Megnézhetem, mivel lősz az emberekre? – kérdezte tőle Dominic. – Nem a fegyverre vagyok kíváncsi, azt elhajítottam, hanem arra, hogy nyilakat használsz-e. A szörnyeteg olyan fintort vágott, mintha méltóságán alulinak tartaná a kérdést. Kicsit büszke is volt, hogy olyat tud, amiről a többieknek fogalmuk sincs. Belenyúlt a zsebébe, és néhány tűvékonyságú apró
nyílvesszőt vett elő, amelyek nyírfakéregbe voltak bugyolálva. – Nehogy hozzányúlj! – intette Niklas Dominicot. – Mérgezettek? – kérdezte aztán a szörnytől. – Miért, mit gondolsz? – lihegte a szörnyeteg. – Nem gondolok semmit, csak kérdeztem – felelte Niklas nyugodtan. – Hogy a francba ne lennének mérgezettek? Naná, hogy azok! – Valóban? Ez érdekes. És hogy tettél szert méregre? – Mi a francnak érdekel az téged? – Ki tanított meg beszélni? – szólt rá Dominic élesen. – Egy biztos, nem volt valami művelt. A szörnyeteg egyre csak fújtatott. Niklas szólalt meg: – Nekem is van nyílvesszőre való mérgem a készletemben, a Jéghegyek Népe gyógyfüves gyűjteményéből. Nagyon kell értenie a dolgát annak, aki ilyen mérget tud keverni. Ki tanított meg rá? – Egy boszorka. – Ott, abban a völgyben? – kérdezte Villemo. – Igen. Na és aztán? Lehet, hogy Hanna volt? Nem, ez kizárt, hisz több mint száz éve halott – gondolta Villemo. De ki tudja, talán már akkor is élt a szörnyeteg. – Mi a neve a boszorkánynak? – Tudja a fene! Különben már nem él. Megöltem. – Gondolhattam volna – morogta Villemo. – No de itt jön Elisa. Egy fáklya lángja világította meg az eget az út szélén, és egyre közeledett, fojtó füstöt hagyva maga után. Nemsokára megpillantották Elisa kíváncsi tekin-
tetét. – Hogy érzed magad? – suttogta, és aggódva nézett a szörnyre. – Engem Elisának hívnak. Te jó ég! – gondolták a többiek. Nem fél tőle? Bár amikor megpillantotta, még szépnek is találta! Talán most majd megmásítja a véleményét. Egyelőre nem úgy festett. A lány tele volt lelkesedéssel. Megkérte Niklast, hadd segítsen a betegápolásban. A szörnyeteg gyanakvó pillantásokkal méregette. – Tartsd a fáklyát, Villemo! – kérte Niklas. – Azért nem muszáj megpörkölnöd a hajunkat. Villemo minden tőle telhetőt megtett, de nem volt könnyű dolga, mivel mindnyájan a felbőszült bestia fölé próbáltak hajolni. – Ez így nem lesz jó – mondta Niklas. – Menjetek egy kicsit arrébb. Így ni. Mit gondolsz, melyik sebed okozza a lázadat? A szörnyeteg nem akart válaszolni. Villemo elnézte, ahogy ott feküdt. A fáklya lobogó lángjában arca még félelmetesebbnek látszott. Csapzott haja hozzátapadt fejbőréhez. Annyiban legalább emberi, hogy nagy fájdalmai ellenére tud uralkodni magán – gondolta. Niklas észrevette, hogy a szörny ruháján és vastag bőrpáncélján nagy alvadt vérfoltok vannak az egyik válla fölött. Óvatosan levette róla a páncélt. – Ajaj, ez nem valami bíztató. Tudna valamelyikőtök vizet hozni? – Láttam egy kis patakot arrafelé – mutatott Elisa rögtön a távolba. – Hozhatok vizet a kulacsomban, úgyis üres. – Nagyszerű.
A szörnyeteg bizalmatlanul és lázban égő szemmel nézett Niklasra. Hangja rekedt volt a fájdalomtól: – Ez minden gyógyító tudományod? A sebeimet én is tisztára tudom mosni. A víztől még soha nem gyógyult meg senki. – Tényleg? No ne mondd. De ahogy így elnézlek, rádfér egy kis tisztogatás. Nem nagyon lelkesedsz a gondolatért, ugye? A szörnyeteg valószínűleg nem érezte ki a gúnyt a szavaiból, legalábbis nem látszott rajta. Elisa úgy sietett, hogy a vizet kicsit kilocsogtatta útközben. Amikor megpillantotta a sebet, együttérzően felsóhajtott: – Ó, ugye nagyon fáj? A szörnyeteg mogorván vicsorgott. – Ez fájni fog – figyelmeztette Niklas a beteget. – Remélem, jól tűröd a fájdalmat, mert nem szeretnénk, ha a tőled megszokott módon bosszút állnál rajtunk a fájdalmakért. Elfojtott nyögés tört fel a szörnyeteg torkából, amit ígéretnek vehettek. Dominic segített előkeresni a gyógyfüveket és egy gyógyító eszközt a tarisznyából. Niklas gondosan kimosta a sebet. A szörnyeteg meg se mukkant, de a pillantásából sütött a gyűlölet és a tehetetlen düh. Megalázónak érezte, hogy emberek segítségére szorul. A biztonság kedvéért jó messzire elrakták a tarisznyát. Nem mintha jelenlegi állapotában képes lett volna megkaparintani, de tudták, hogy fáj rá a foga. Nagyon kiszámíthatatlan volt, még Dominic sem mindig tudta, mire készül. Pattanásig feszültek voltak mind a hárman, csak Elisa mosolygott melegen, de a bestia vicsorogva elfordította tekintetét.
– Ezt a sebet nem tudom a legendás gyógyító kezeimmel orvosolni. A Jéghegyek Népének egyik csodatévő balzsamával fogom bekenni. Több helyen megsérültél, ugye? – Most jössz csak rá? – tört ki a szörnyből, és felhúzta ruháját, hogy megmutassa sebeit. – Idenézz! Meg ide! A térdemen is van! – Az ott egy lőtt seb – mondta Niklas. – Mindegyik az. – No, akkor kezelésbe vesszük őket. Ez nem volt könnyű. A gonosz bestia egész idő alatt szórta rájuk átkait. Legszívesebben felemelkedett volna és egy rúgással megszabadult volna segítőitől. Erre persze nem volt képes, mivel ereje fogytán volt, és heves láz gyötörte. A többiek kihasználták bénult állapotát, de megpróbálták olyan gyorsan ellátni, amilyen gyorsan csak lehet. Annyira csúnyák voltak a sebei, hogy Villemonak. többször el kellett fordítania fejét az undortól Egyszerre csak Elisa szólalt meg: – Niklas úr! – Tessék? – Dristig kapitány valami gonoszat forgat a fejében. – Gonoszat? – Igen, amikor velük voltam, hallottam, odasúgta egyik emberének, hogy amint ártalmatlanná teszik a szörnyeteget, végezni akarnak magukkal is. Egymásra néztek a fáklya fényében. A szörnyeteg gyanakvóan tekintett egyikről a másikra. – Szóval ezt mondta? – kérdezte Niklas. – Először is nem akarjuk megsemmisíteni, csak megfigyelés alatt tartjuk. Vagyis attól tartok, meg kell fosztanunk a
kapitányt attól a dicsőségtől, amelyről oly sokszor álmodott. Te pedig, heverésző gazfickó, áruld el végre, mitől van ilyen magas lázad, amely már több napja gyötör? Az biztos, hogy egyik eddig ellátott sebed sem okozhat ilyen heves lázat. Valamit rejtegetsz előttünk. Hol van még sérülésed? – Nem tartozik rád. – Ne kéresd magad, elküldjük a nőket, ha kényes helyen van. – A kacska lábát kellene közelebbről megnéznünk – suttogta Villemo. – Fogd be a szád, átkozott némber! – ordított rá a szörnyeteg. – Nekem is feltűnt, hogy nem tud mindkét lábára ráállni – szólt Dominic. – Igen, én is azt gyanítom, hogy a becsavart lábával lehet gond – bólintott Niklas. – Megnézhetjük? A szörnyeteg ekkor felemelkedett, és megpróbálta megragadni Niklas torkát. Villemo nem tudta, mire készül, csak azt érezte, hogy Niklasnak segítségre van szüksége, így szikraesőt varázsolt Niklas és a szörnyeteg kezei közé. Mind a ketten felkiáltottak az ijedtségtől. A szörnyeteg még jól emlékezett arra, hogyan vakította el Villemo a tűzgolyócskákkal. Mindenesetre tudtukra adta, nem akarja, hogy megvizsgálják a rövidebbik lábát. – Szégyenkezik miatta, azt hiszem – mondta Villemo élesen. – Úgy tűnik. No, ne légy ostoba! – szólt rá Niklas. – Így nem fogsz meggyógyulni. Segíteni akarunk neked. – Nincs semmi bajom. – Dehogy nincs! Villemo, nem tudnád őt elaltatni?
– Vigyétek innen ezt az átkozott nőszemélyt, különben mindannyiotokat megöllek! – Tényleg komolyan gondolja – dünnyögte Dominic. – Abból csak te húznád a rövidebbet – mondta Niklas a feldúlt szörnyetegnek. – Villemo, próbálj meg valamit csinálni! Csak semmi felhajtás, varázslatban volt ma már épp elég részünk. Próbáld meg elaltatni! Dominic féltőn megragadta felesége kezét. Ha itt valaki értett a hipnózishoz, az nem ő volt, hanem a bestia. Ha belenézne a szörnyeteg szemébe, iszonyú harc kezdődnék közöttük. De meg kell próbálnia, aztán majd eldől, kinek erősebb az akarata. Villemo azonban tudta, hogy nincs értelme próbálkoznia. Azt sem tudta, mi fán terem a hipnózis, kétségtelenül ő aludna el, ha bele kellene néznie a szörnyeteg szemébe. Ahelyett, hogy azt mondta volna: nem, erre nem vagyok képes, nyugodt hangon csak ennyit mondott: – Nem hiszem, hogy kényszerítenünk kellene bármire is… Remélte, hogy a többiek megértik, hova akar kilyukadni. A szörnyeteg felé fordult, és így szólt: – Ahogy akarod. Feladjuk a harcot. Niklas majd kikever neked egy erősítő italt, attól szinte magától meggyógyul a lábad. – És azután? – Itt hagyunk téged. Világosan értésünkre adtad, hogy nem akarsz velünk jönni, vagy egyáltalán hagyni, hogy segítsünk neked. Így lemondunk a terveinkről. Csalódottak vagyunk, az igaz, de belénk is szorult könyörület, hát békén hagyunk.
– Hogy a fenébe ne tettem volna a kedvetekre, én, aki hosszú évek óta nem beszéltem senkivel! Én nem fogadom el a segítséget, amikor itt fekszem, és hagyom, hogy kedvetekre játszadozzatok a testemmel? Mi a fenét gondolsz, átkozott boszorkány? – Én csak azt mondtam, hogy az lesz, amit te akarsz – felelte Villemo gyengéden, miközben legbelül ujjongott örömében. A bestia el volt keseredve, hogy egyszerűen csak ott akarták hagyni, de függetlenségét sem akarta feladni. Nem volt könnyű neki, hiszen nem volt hozzászokva, hogy mások rákényszerítsék az akaratukat. Elisa egész idő alatt mellette ült, megpróbálta vigasztalni és elhitetni vele, hogy barátok között van. De a szörny rá se hederített. Közben Niklas vízből és gyógyfüvekből italt kevert, amit a bestia óriási kortyokkal rögtön kiivott. Láthatólag nagyon szomjas volt. – Nem olyan jó az íze, de ez majd segít – magyarázta Niklas. Azt, hogy miben segít, már nem árulta el, de mivel megértette, miben mesterkedik Villemo, nem kétséges, hogy altatót kevert. A szörnyeteg ronda grimaszt vágott, majd durván szidalmazta Niklast, amiért nem tud összekeverni valami ihatót. Azután újra leheveredett a fűre. Nem volt más hátra, mint várakozni. Villemo fázni kezdett a lenge fehér ruhában, Dominic a vállára terítette köpenyét. Az asszony hálásan mosolygott. – Nem tudom felfogni, hogy tudsz ilyen esztelenül öltözködni – suttogta a férje. Villemo csak a fejét rázta. Hogyan is értenének a férfiak a nők öltözködési fortélyaihoz? A szép külső a
nőknek önbizalmat kölcsönöz. E mögé a külső, felszínes önbizalom mögé rejtik a belső bizonytalanságot. Villemo szorosabbra húzta magán a köpenyt. Alig bírta elhinni, hogy ami ma történt, nem álom, hanem valóság. Nem akart a karjába csípni, nehogy kiderüljön, hogy csak álmodik. Valóban képes volt ekkora varázslatra? Most úgy érezte, minden titokzatos erő elszállt belőle, újra hétköznapi ember lett. Azazhogy majdnem. Villemo nem tartotta magát szokványos embernek. Büszke volt arra, hogy a Jéghegyek Népe nemzetségének kiválasztottja. Dominic nem volt igazán nyugodt. Meg volt győződve róla, hogy küldetésük még nem ért véget. Nem múlt el még a veszély. Féltette hozzátartozóit, érezte, hogy a szörnyeteg minden gonoszságra képes, csak hogy kiszabaduljon. Feléjük irányuló gyűlölete most még erősödött. Kigúnyolta, megalázta, legyőzte egy asszony! Dominic továbbra is olvasott gondolataiban, érezte kétségbeesését. Az átkozott bestia azonban éppen az igazak álmát aludta. Hatott az altató. – Mennyi ideig fog aludni? – Nem sokáig – felelte Niklas. – Ha a vérszomjas harcosok rájönnek, hogy elaltattuk, jaj nekünk. Ezért csak egy kis adagot adtam neki. Most már csak azért imádkozzunk, hogy ne legyen túl ellenálló az altatószerekkel szemben. – Akkor sietnünk kell, nincs sok időnk – jegyezte meg Dominic. – Nem helyeslem, hogy szörnyetegnek hívjuk szegényt – mondta Elisa. – Hisz mégiscsak ember. – Úgy gondolod? – dünnyögte Dominic. A fáklya inkább füstölgött, mintsem világított. Villemo azon fáradozott, hogy el ne aludjon a lángja.
A hold sápadtan fénylett. Kevés csillag volt az égen, azokat is felhők takarták. Villemo elnézett a tisztás felett. Úgy tetszett neki, mintha az egész környék hirtelen fájdalommal telne meg. A fekete ruhás zsoldosok mintha a halál ajtónállói lennének a béke kapujában. Miért mindig fegyveres férfiak vétenek a béke, a jóság és a tisztaság szentsége ellen? – tűnődött elcsigázottan. Megpróbálta elhessegetni ezeket a komor gondolatokat. – Villemo, tartsd rendesen a fáklyát! – zavarták meg tűnődésében. Kezdték letekerni a bőrt, amibe a szörnyeteg rövidebbik lába volt bugyolálva. – A bőr megkeményedett a vértől. Dagadt a bokája, biztos az egész lába gyulladásban van – mondta Niklas. Mindegyikükön érződött az izgatottság. És ha egy lólábat vagy kecskelábat pillantanak meg, amint letekerték a bőrt? Az már túl sok lenne mára. Niklas letekerte a legbelső nyírfakéreg- és bőrréteget. Mindenki elcsendesedett. – Te jó Isten! – siránkozott Villemo. – Ó, szegény, szerencsétlen! – jajgatott Elisa. Találgattak, mi történhetett a lábával. Valószínű még gyermekkorában kapta a sebet, amit soha nem gyógykezeltek. Most, hogy annyit gyalogolt, heves gyulladás támadta meg a csonkot. Félő volt, hogy vérmérgezést kap. Úgy nézett ki, mintha lefűrészelték volna a lábfejét. Jobb magyarázatot nem találtak a látványra.
9. fejezet ELISA NEM TUDOTT BETELNI a legyőzött harcos látványával, aki most békésen szunyókált a lába előtt. A többiek ijesztően csúnyának találták, őt inkább elbűvölték a vad vonások. Hamvas arcocskáján végigcsorogtak a könnyek. – Szegény fiú, ki tette ezt vele – szipogta. – Fiú? Furcsa elnevezés, nem mondom – jegyezte meg Niklas. – Úgy gondoltam, amikor még kicsi volt – mondta a lány két csuklás között. – Persze most sem olyan öreg. – Úgy vélem, kortalan – szólt Villemo elgondolkozva. – Abban viszont igazad van, hogy inkább fiatalnak, mint öregnek látszik. – Ez igaz – erősítette meg Dominic is. Niklasnak nem volt ideje a szörnyeteg koráról vitatkozni. Iparkodnia kellett a seb kitisztításával, mielőtt még a bestia felébred. Elisa megsimogatta a sovány arcot: – Milyen magányos lehet! – Erről ő maga tehet – mormogta Dominic. – Igen is meg nem is – mondta Villemo. – Úgy vélem, ebben a környezete is hibás. Nyilván gyerekként sem volt angyal, de mivel mindenki keményen bánt vele, az emberek iránti gyűlölete egyre erősödött. Elisa letérdelt, és ránézett új imádottjára. Nem mintha korábban lett volna neki, kivéve persze a Jéghegyek Népe nemzetségét. Azt érezte, hogy hozzájuk tartozik. Jól ismerte családja történetét, amelyet oly büszkén meséltek szülei, és amely szintén kapcsoló-
dott a Jéghegyek Népéhez. Így nem volt meglepő, hogy ennyire szívén viseli a bestia sorsát, hisz az is a Jéghegyek Népéből való, csak eltévelyedett. Elisa meg volt győződve arról, hogy nem gonosz, csak magányos és boldogtalan. Szolgálni akarta őt és a barátja akart lenni, mint ahogy családja szolgálta mindig a Jéghegyek Népét. Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a többiek a szörnyetegen próbáltak segíteni. Nem akarta végignézni, ahogy a sebet tisztítják, de mellette akart maradni, fogni a kezét és vigasztalni, amikor felébred és fájdalmai vannak. Nem tudta volna szavakba önteni, mit érez. Életében először olyan erős, ujjongó érzés töltötte el, hogy majd szétvetette a szívét. A könnyei egyre csak potyogtak, de nemcsak a szomorúságtól, hanem az örömtől is. A számára szép férfiarc minden vonását magába szívta, legszívesebben odafeküdt volna mellé, a fejét a férfi mellére hajtva, ha annak nem lettek volna nagy fájdalmai. Ezt az embert a szívébe zárta, szinte eggyé vált vele. Nem tudta, hova legyen örömében. Elszaladjon? Táncra perdüljön a tisztáson? Legszívesebben az egész világ tudtára adta volna, hogy milyen csodálatos élményben van része. – Elisa – mosolygott Villemo csodálkozva. – Nevetsz és sírsz egyszerre. Mi történt veled? – Nem tudom, asszonyom. Minden úgy megváltozott. Olyan furcsa, bizsergető érzés költözött belém! – Ezen nem csodálkozom, ma feltárult előttünk egy másik, ismeretlen világ – helyeselt Villemo, aki nem egészen fogta fel, mi történt a lánnyal. – Ó, igen, pontosan – szólt Elisa merengve. Két különböző dologról beszéltek anélkül, hogy észrevet-
ték volna. – Nem túl rózsás a helyzet – mondta Niklas, miután megvizsgálta a sebet. – Azon tanakodom, hogy ne vágjuk-e fel. Te mit gondolsz, Dominic? – Ó, ne! – sikított fel Elisa. – Csak egy kicsit. Majd elfordítod a fejedet. Jó is, hogy vigyázol rá, így rögtön tudsz szólni nekünk, ha csak egy kicsit is megmoccan. A legapróbb arcrezdüléséről is tudni akarok! – Igenis, értettem – nyugtatta meg Elisa. Határtalanul boldog volt, hogy hasznát veszik. – Én is úgy gondolom, hogy el kell távolítanunk az elhalt szövetet – közölte Dominic Niklassal. – Emeld feljebb a fáklyát, Villemo, hadd segítsek Niklasnak. – Nemsokára kialszik – mondta az asszony. – Látom, próbálj meg takarékoskodni vele, amennyire csak tudsz! Újra a seb fölé hajoltak, amikor hirtelen kiáltás hallatszott a hegytetőről. – Hé, mit művelnek ott? Mit válaszoljanak, hogy ne szabaduljon el a pokol? – Megpróbálunk a lelkére beszélni – mondta Niklas, ami az előzményeket tekintve úgy-ahogy meg is felelt az igazságnak. – Ne zavarjon minket, mert könnyen dühbe jöhet újra. Most aránylag nyugodt. Dristig kapitány nem hagyta magát ilyen könnyen lebeszélni. – Nekem úgy tűnik, mintha ott lennének mellette. Niklas hirtelen rávágta: – Igen, mert egyikünket rabul ejtette, és most pró-
bálunk megegyezni. Vigyázzon, újra feldühödik! Végre elcsendesedett a hegytető. „Egyikünket rabul ejtette…” Niklas nem is tudta, mennyire fején találta a szöget. – Jól elhúztuk az időt ostoba fecsegéssel – mondta Niklas keserűen. – Most aztán akármikor felébredhet. Elővett egy borotvaéles kést, a lángok felé tartotta. Villemo elfordult, jobb, ha ezt nem nézi végig. Elisa továbbra is éberen figyelte a szörnyeteg arcát. Amikor belevágtak a húsába, arca hirtelen összerándult. – Jaj, mindjárt felébred – súgta a lány. – Még nincs itt az ideje. Biztosan csak a fájdalomra reagált. Az altatónak még hatnia kell. – Valószínűleg igaza van, Niklas úr, most újra mozdulatlan. Végigsimított az arcán, és valamit sugdosott neki, hogy megnyugtassa. A szörnyeteg nem mutatta jelét annak, hogy ébredezne. Niklas gyógyító balzsamot kent a sebre, tiszta rongyokba csavarta a csonka lábat, és egy ideig a kezében tartotta. – Azon gondolkodom, látta-e valaha a csonka lábát – tűnődött Villemo. – Én is erre gondoltam – szólt Niklas. – Olyan elhanyagolt. Az az érzésem, hogy undorodik vagy szinte fél a látványától. Óvatosan és ravaszul kell cselekednünk, ha felébred. – Igen, de mit tegyünk? Hogyan megyünk el innét? – Elő kell kerítenünk a lovakat – mondta Dominic. – Villemoval majd idehozzuk őket, de mit csináljunk, ha felébred a szörnyeteg? – Hát ez az. Nem szívesen lennék céltáblája a dühének – jelentette ki Niklas. – Kialudt a fáklya. Sies-
setek, hozzátok a lovakat! És az ég szerelmére, nehogy magatokra vonjátok a zsoldosok figyelmét! Ahogy a fáklya kialudt, koromsötét lett. Villemo és Dominic eltűnt a sötétben. Elisa és Niklas csak abban reménykedett, hogy Dristig kapitány nem veszi észre, mire készülnek. Niklasnak túl későn jutott eszébe, hogy Elisának kellett volna mennie Villemo helyett, mivel az asszony volt az egyetlen, akinek hatalma volt a szörnyeteg felett. Mire jutnának ők ketten a szegény kis Elisával a szörnyeteggel szemben? Niklas most csak azért imádkozott, nehogy felébredjen a bestia. Hangosan gondolkozni kezdett: – Mivel öten vagyunk, és csak négy lovunk van, az lesz a legjobb, ha Villemo és Dominic együtt lovagol. Elisa legszívesebben a szörnyeteggel lovagolt volna, de nem mert ilyen kéréssel előállni. Így csak enynyit szólt: – De mi lesz, ha megpróbál elmenekülni? – Nem hiszem, hogy olyan jó lovas, hogy ezt megkísérelné. Abban sem vagyok biztos, hogy ült már lóháton. – No és ha a ló megérzi, és ledobja a szokatlan lovast a hátáról? – Nem hiszem, úgy tűnik, jó viszonyban van az állatokkal. A mező másik végéről heves szóváltást hallottak. Valószínűleg a lovakon vitáztak. A kapitány durva harákolását lehetett hallani, Dominic nyugodt, hűvös hangon beszélt, bár szavaiból kiérződött az izgatottság. Villemo hangos és heves megjegyzéseivel folyt bele a beszélgetésbe. Nem értették, miről folyik a szó,
de annyit sejtettek, hogy nem barátságos csevegésnek a fültanúi. – Niklas úr – súgta Elisa. – Azt hiszem, most valóban ébredezik. Ó Villemo, bárcsak itt lennél – gondolta Niklas kétségbeesetten. A szörnyeteg felnyögött, és fejét lassan ide-oda mozgatva nehézkesen megmozdult. – Bárcsak meg tudnánk kötözni, akkor könnyű dolgunk lenne – dünnyögte Niklas. – De mivel könynyűszerrel letépi láncait, csak az időt vesztegetnénk. – Azért sem kötözhetjük meg, mert akkor nem lenne hozzánk bizalommal. – Így sem bízik bennünk – érvelt Niklas. Elisa a szörnyeteg fölé hajolt a sötétben. – Tudnod kell, hogy a barátaid vagyunk – mondta gyorsan, meleg egyszerűséggel. A szörnyeteg felkönyökölt. Egy pillanatra mind a hárman visszatartották a lélegzetüket. Elisa és Niklas a félelemtől, a szörnyeteg pedig azért, mert nem tudta, hol van. Még félálomban volt. – Elvesztetted az eszméleted – mondta Niklas gyorsan, még mielőtt elkezd azon tanakodni, miféle szerrel itatták le. Szaggatott lihegést hallottak, majd kitört belőle: – Mit műveltetek velem, átkozottak? – Hallgass, meghalhatják a zsoldosok! – Ki a francot érdekelnek azok a nyomorultak? Mit tettetek velem? – Meggyógyítottuk a sebedet. – Átkozottak! A többiek karnyújtásnyira húzódtak tőle. – Elüszkösödött volna a lábad, és meghaltál volna néhány héten belül – magyarázta Niklas gyorsan.
Ha ugyan halandó. Niklas nem tudhatta biztosan. Az már bebizonyosodott, hogy nem a pokol küldötte, hanem emberi lény, de a Jéghegyek Népe átokverte tagjai közé tartozik. A leggonoszabbak és legközönségesebbek közé. Niklas még gondolni sem akart arra, milyen titokzatos tulajdonságai lehetnek. Niklas gyanúja beigazolódott. A szörnyeteg önmaga előtt is tagadta csonka lába létezését. Megpróbálta titokban tartani. Azzal, hogy gyógykezelték a lábát, hallatlan bűnt követtek el, leleplezték szégyenét. Tulajdonképpen dühében rögtön el kellett volna pusztítani őket, de ezzel nyíltan bevallotta volna gyengeségét. A szörnyeteg fojtottan lihegett, nem tudta, mitévő legyen. Még mielőtt elhatározhatta volna magát, Niklas megszólalt: – Ott jönnek a lovaink. És velük együtt Villemo – gondolta megkönnyebbülten. Meg vagyunk mentve, ő fel tudja venni a harcot a vademberrel. Majd így szólt: – Megkapod Villemo lovát, aztán gyorsan elvágtatunk innen Graastensholmra. – Mi a fenét csináljak ott? Nincs szükségem a segítségetekre. Boldogulok egyedül is, mindig is boldogultam. – Jaj, ne nehezítsd meg a dolgunkat! – mondta Niklas fáradtan. – Megérkeztek a lovaink – kiáltotta Elisa megkönnyebbülten. – Idehozom magának Villemo lovát. Hol magázta, hol tegezte a szörnyeteget. – Itt a lovam, fogd – mondta neki Villemo. – Tudsz lovagolni? Remélem, mert szorít az idő, a kapi-
tány a katonákkal együtt nagyon haragos. – Eredj a pokolba! – hangzott a válasz. – Nem valami bő a szókincsed – felelte Villemo szárazon. – Itt a lovam, fogd, és ne csinálj cirkuszt! A szörnyeteg fekve maradt, valószínűleg azért, mert nem tudott felemelkedni. – Eredjetek a pokolba mind, mielőtt még fasírozottat csinálok belőletek! – Felesleges a fenyegetőzés, sokan pályáznak a bőrünkre – mondta Villemo. – Addig tétovázol, amíg ideérnek a zsoldosok. A szörnyeteg megpróbált felemelkedni, de nem volt benne erő. Az altató teljesen elgyöngítette. – Menjetek utatokra – mondta, – a katonák fegyvere nem fog rajtam. Nincs szükségem a segítségetekre. – Erősen le vagy gyengülve – szólt Niklas rábeszélőn. – Nem állhatsz még rá a beteg lábadra. – Most a horgomra akadtatok, jómadarak! – hallatszott a kapitány hangja a közelből. – A szörnyeteg az enyém, ezredes! A holttestetek majd kegyetlenségének bizonyítéka lesz. Mi pedig learatjuk a babérokat. Senki nem kételkedett a kapitány szándékának komolyságában. – Zsoldosok! Fegyvert vállra! Először négyükkel végzünk, aztán megkötözzük a szörnyeteget. Megvakítjuk, mivel a szeme a legveszélyesebb. Ne habozzatok, lőjetek! Ne legyen bennetek könyörület! Ilyen hencegő férgeknek pusztulniuk kell: Szerencsére azonban időbe telt, amíg megtöltötték a puskákat… – Mitévők legyünk? – súgta Niklas a többieknek.
– Mit nem adnék most egy jó ötletért. Villemo kiváló céltábla lesz, fényes, fehér ruhájában. Még mielőtt eszükbe jutott volna, mit tegyenek, vad, állati morgást hallottak a hátuk mögül. A szörnyeteg állt mögöttük. Szemük előtt óriásira nőtt, mármár egy hatalmas sziklatömbre hasonlított, amely ott magasodott a hegyoldal előtt. A szeme izzott, mint a parázs. Tehát lát a sötétben. Ők csak elmosódott foltoknak látták a zsoldosokat. Félretolta Niklast és Dominicot, majd gyors léptekkel a zsoldosok felé tartott. Olyan gyorsan ment, hogy úgy tűnt, mintha lebegne a föld fölött. A Jéghegyek Népének kis csoportja hallotta a zsoldosok rémült kiáltozását és a serény recsegést-ropogást. A szörnyeteg kettétörte és elhajította a fegyvereiket. Úgy látszott, beteg lábáról teljesen megfeledkezett. – Pucoljunk innen! – kiáltotta az egyik katona. – Gyorsan, mielőtt még minket is derékba tör. – Megállj! Lőjetek! – ordította a kapitány, de az emberei már visszavonulóban voltak, hogy biztonságba húzódjanak. A szörnyeteg nem sokat törődött velük. Felugrott Villemo lovára. Niklas Elisát tette fel a lóra, miközben magához vette a tarisznyáját, és ő is lóra pattant. Villemo és Dominic már lóháton ült. Niklassal az élen vad vágtába kezdtek, átszelték a mezőt, és délnek vették az útjukat. Egy percig sem hitték, hogy a szörnyeteg követi őket. Villemo már beletörődött ebbe, és inkább csak megkönnyebbülést érzett. A lovát sajnálta, de bízott benne, hogy a szörnyeteg jól fog bánni vele, hiszen nagy szüksége van rá.
Új Tengelt nevelni ebből a szörnyű teremtésből? Mit képzeltek a szellemek? Sokat gondolkozott azon, miért nem ők vállalták a feladatot, hogy jó embert faragjanak belőle. A válasz egyszerű: nem voltak erre alkalmasak. Eleven embernek kellett végrehajtania a feladatot, mégpedig nem akármilyen hétköznapi embernek, hanem Villemonak, a kiválasztottnak. Dominic és Niklas csak előkészítette számára a terepet. Ő volt az, aki találkozott Tengellel, Sollal és a többiekkel. Ők ráruházták az erejüket, így szembe tudott szállni a szörnyeteggel. Ő volt az egyetlen a földön, aki fel tudta venni vele a harcot. Legalábbis ezt hitte, de később bebizonyosodott, hogy tévedett. Dominic és Niklas nem mondott le a szörnyetegről, mint Villemo. Nem adták fel a harcot. Tudták, ha most el is hagyta őket, hogy felkutassa a kis hegyi völgyet, amely egyre magához vonzotta, Dominic könnyen újra a nyomára bukkanhat. Mindig tudta, merre jár. Elisa biztosan tudta, hogy nem hagyta el őket. Ő lovagolt utolsónak, és háta mögül egyfolytában lódobogást hallott. A szörnyeteg követi őket! Velük volt, amikor lejjebb értek és megjelentek az első fák, és a nap bearanyozta a hegyormokat. Velük volt akkor is, amikor erdőket szeltek át, ahol a fenyők tűlevele harmattól csillogott, és ahol a madarak elhallgattak ijedtükben, amikor meghallották a lódobogást. Velünk tart, ujjongott örömében Elisa. Követett minket egész idő alatt! Villemo is észrevette, és csodálkozva így szólt: – Dominic! A szörnyeteg követ minket. – Mit beszélsz? Ez aztán a meglepetés! Villemo azonban nem volt olyan lelkes.
– Nem bízom benne. Valamit fontolgat a fejében. Valószínű a tarisznyára, a Jéghegyek Népe gyógyfűkészletére fáj a foga. Ha ezt megszerzi, megsokszorozódik az ereje, halálos veszély hordozója lesz, mint a nemzetség kitaszítottjainak többsége. – Eddig is nagy veszély jelentett mindenki számára. – Ez igaz, éppen ezért kell rendes embert formálnunk belőle. Mindenesetre, ahogy így elnézem, nem vág túl vidám képet. Inkább dühös. – Én is úgy látom – szólt Dominic. – De azért a nehezén túl vagyunk, hiszen nem hagyott el minket. EGY KIS FOLYÓNÁL pihenőt tartottak. Fáradtak és éhesek voltak a kimerítő lovaglás után. Villemonak feltűnt, hogy a szörnyetegnek nehezére esik megzaboláznia a lovat. Nagy nehezen, komor ábrázattal sikerült lekászálódnia róla. Amíg a többiek nem győztek csodálkozni, hogy a szörnyeteg mégis velük tartott, Villemo rájött ennek igen egyszerű okára. Amint megtalálta a magyarázatot, úgy rájött a nevetés, hogy el kellett rohannia a táborhelyről. Amikor végre egyedül volt, átadta magát az önfeledt kacagásnak. A szörnyeteg egész egyszerűen azért követte őket, mert nem volt más választása. Gyakorlatlan lovas lévén ugyanis nem tudta irányítani a lovát. Hiába üvöltött torkaszakadtából, hiába rugdosta, a ló arra ment, amerre akart, ebben az esetben a többi ló után. Villemo ezt nagyon mókásnak találta. A rettegett szörnyeteg, aki nem tud elbánni egy lóval! Nem mert nevetni a közelében, mert nem hitte, hogy van humorérzéke, illetve hogy képes nevetni saját magán. Már-
pedig az, akiben nincs önirónia, szörnyű haragra gerjed, ha kinevetik. Elég sokáig tartott, míg visszanyerte önuralmát. Sőt nem is igazán sikerült neki. Ahányszor megpillantotta a szörnyeteget, elhúzódott a csoportjuktól, mert mindig rájött a nevetés. Elisa lépett oda hozzá: – Villemo asszony! Valami nem hagy nyugodni. Ő is ugyanolyan, mint a többi férfi? – Ez aztán a kérdés… – Majd hirtelen magabiztosan rávágta: – Igen, a legnagyobb mértékben. Visszaemlékezett, hogy amikor ott állt a hegyoldalban a közelében, férfiassága még őt is megigézte, pedig Dominicon kívül nem járt más férfiakon az esze. Milyen elmarasztalóan is vélekedtem eddig a szörnyetegről – gondolta. Arca elkomolyodott, és együttérzővé vált. Ránézett a morcos démonra és arra gondolt, hogy eddig félreismerte. Ha valóban olyan gonosz lenne, mint amilyennek mutatja magát, akkor dühében már biztos agyonverte volna a lovát, amiért nem tudta megzabolázni. Az állatok iránti vonzalmát gyenge pontjának lehetne nevezni. Közönséges és életveszélyes lény, ugyanakkor van benne valami sajnálatraméltó. – Nem, nem! – kiáltotta Elisa Niklasnak és Dominicnak. – Nehogy már az uraságok terítsenek meg helyettem! – Miért? Olyan jól áll nekik! – mondta Villemo. De Elisa odasietett, és nem hagyta őket tovább dolgozni. Gyorsan elővarázsolta a finomabbnál finomabb falatokat, amiket a Hársfaligetben, Graastensholmon és Elistrandon csomagoltak nekik az
útra. A legfinomabb falatokat a szörnyetegnek adta, úgy gondolta, szegény feje úgysem kóstolt még ilyen ínyencségeket életében. Mire Niklas szárazon azt válaszolta, hogy ebben téved, mivel jócskán megdézsmálta az éléskamrákat. Elisa könnyes szemmel védelmezte: – Úgy gondolom, sokkal kisebb bűn, hogy a gazdagoktól lopott élelmeket, mintha védtelen állatokat ejtett volna zsákmányul, hogy éhségét csillapítsa. – Ebben igazad van – ismerte el Niklas. De illemet nem tanult, az biztos. Miután befalta az ínyencfalatokat, amiket Elisától kapott, hozzálátott a többi étel bekebelezéséhez is. Villemo az ételek fölé tartotta a kezét, és így szólt: – Na most már elég. Másokra is gondolni kell! Megértjük, hogy éhes vagy, de mi is azok vagyunk. Megkaptad a részedet, és nem kell megijedned, hogy nem kapsz többet! Van bőven ennivaló, még sok is. – Átkozott nőszemély – morogta, de azért visszafogta magát. Aztán távolabb ült egy kicsit, és csöndesen folytatta a falatozást. – Niklas, tartsd szemmel a tarisznyát – dünnyögte Dominic. – Azt akarja megkaparintani. – Ne izgulj, kétélű kardommal vigyázok rá. Amikor befejezték az evést és lepihentek, miközben Elisa a legelésző lovakra erősítette fel az elemózsiát, Niklas így szólt a barátságtalan szörnyeteghez: – Most már igazán szeretnénk tudni, mi a neved. – A nevem? – kérdezett vissza az reszelős hangján. – Úgy van, hiszen nem hívhatunk örökké szörnyetegnek. Milyen névre kereszteltek? Mosolyra húzta száját, majd kitört rajta a nevetés:
– Méghogy engem megkereszteltek? Elisát elöntötte a boldogság, hogy nevetni látja. Szegény naiv kislány – gondolta Villemo. Nem látja, milyen gonosz a mosolya? De milyen vonzó lett hirtelen. Veszélyes, mint egy ragadozó, ugyanakkor határozottan jó ránézni. Niklas újra megkérdezte: – Minek hívtak hát ott, ahonnan származol? – Szörnyetegnek – felelte, és az arca újra elkomorodott. – Egyszerűen csak így? – Sátánfajzat, Ördögfióka, Fattyú, Bestia, Förtelem, Szörnyeteg. A többiek hallgattak, végül Dominic törte meg a csendet: – Akkor itt az ideje, hogy megkeresztelkedj, és… Villemo félbeszakította: – Nem hiszem, hogy beengednék a templomba. – Igazad van – mondta Dominic. – Milyen nevet szeretnél? – Áh, teljesen mindegy. A szörnyeteg megfelel. – Nem, nem vagyok hajlandó mégegyszer az életben szörnyetegnek szólítani. A Jéghegyek Népe nemzetségéből származol, Tengel névre kellett volna, hogy kereszteljenek. De mivel a fiunkat hívják így, erről már lemaradtál. Mit szólnál azonban egy másik, nemzetségünkben népszerű névhez? Miután derék embert kell, hogy faragjunk belőled, igazán szép nevet kellene adnunk neked. Mit szólnál, ha Liv után Livornak keresztelnénk? Régi telemarki név. – Biztosan valami ostoba némber volt! Nem, köszönöm szépen – tört ki a bestiából. – Az az asszony százszor annyit ért, mint te, nem
engedem, hogy bemocskold a nevét! – Jó, jó, elég, Villemo – csillapította feleségét Dominic. – Legyen akkor Ulv a neved – javasolta Villemo. – Ez a név farkast jelent, még illik is rád. – Ulv, Ulv… – próbálgatta Niklas. – Nem jó, nagyon hasonlít az Alvra, és mivel a fiamat Alvnak hívják… – Akkor mit szólnátok az Ulvhedin névhez? – kérdezte Villemo. – Régi, pogány név. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Dominic a szörnyetegtől. Arca közömbös volt, de úgy látszott, magában ízlelgeti a nevet. Hol egyikükre, hol másikukra nézett. Dominic számára nem volt rejtély, mit érez irántuk. Elisát figyelembe se vette. Villemot gyűlölte, mivel ő okozta a vereségét. Niklast úgy-ahogy tisztelte, mert meggyógyította. Dominic iránt bizalmatlan volt, nagyon nem tetszett neki, hogy a férfi olvas a gondolataiban. Dominic tisztában volt vele, hogy ő lenne az első, akit a szörnyeteg agyoncsapna, ha küzdelemre kerülne a sor. Miután elgondolkodott a néven a bestia, röviden biccentett, mintegy kinyilvánítva beleegyezését. Dominic felemelkedett, intett a szörnyetegnek, hogy maradjon ülve. – Mivel körünkben én vagyok a rangidős, az én feladatom, hogy megkereszteljelek. – Felemelte a kardját és a szörnyeteg vállára tette: – Ezennel az Ulvhedin névre keresztellek, amely a Jéghegyek Népének egyik ősi neve. Mostantól fogva senki sem fog többé szörnyetegnek szólítani.
Nem tette hozzá, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezek a szavak nem illettek az alkalomhoz. Vizet sem mert hozni, hogy annak rendje és módja szerint a fejére öntse, mert attól tartott, hogy ez dührohamot váltana ki belőle. Villemo és Elisa el volt ragadtatva a nem túl szokványos szertartástól. Még a lélegzetüket is visszatartották. Azt, hogy az újonnan megkeresztelt mit gondol az egészről, soha sem tudták meg, mert hirtelen lódobogást hallottak a Nore hegyi ösvény felől. – A Kétbalkezes Kapitány az, az embereivel – mondta Dominic. – Nincs vesztegetni való időnk. Semmi kedvem újra szóváltásba keveredni velük. Jelentéktelen banda. – Valószínűleg feladták a harcot – szólt Niklas. – Igen, de nincs időnk, hogy ennek utánajárjunk. Lóra, gyorsan! Ekkor történt a katasztrófa. Niklas először Elisát segítette fel a lóra, amely az elemózsiát cipelte. Aztán az értékes tarisznyát erősítette saját lova nyergére, ahogy szokta, és lóra pattant, remélve, hogy Dominic majd elintézi a többit. Mivel mindig ő lovagolt elől, nem várt a többiekre. A nagy kapkodásban nem erősítette fel jól a tarisznyát, és amikor elindult, a tarisznya leesett. Ulvhedin ezt rögtön észrevette. Ráadásul Villemo, mivel elfelejtette, hogy Ulvhedinnek kellene a lovára ülnie, nyeregbe pattant, és elügetett. Ezzel végzetes hibát követett el. Dominicnak sem tűnt fel semmi, így rögtön az asszony után eredt. Így a kis Elisának kellett útitárssal számolnia. A szörnyeteg, vagyis Ulvhedin felugrott mögé, elkapta a zablát, és elvágtattak.
– Jaj, nem, Szörnyeteg úr, nem erre mentek a többiek. – Te ebbe ne avatkozz bele! Most kiderült, hogy nagyon is értett a lovagláshoz. Villemo tévedett. Teljesen más okból követte őket az imént. Az erdő felé vették az irányt, és rövid idő után eltűntek. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a többiek felfedezzék, mi is történt valójában, de az a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy messzire jussanak tőlük. – Niklas! Állj meg! – kiáltotta Dominic. Niklas visszafordult, és döbbenten felkiáltott, amikor látta, hogy Villemo és Dominic a saját lován ül: – Te jó ég! Mit csináltatok? – A nagy kapkodásban elfelejtettük, hogy egy lóra kellene ülnünk. – Vissza kell mennünk a többiekért az erdőbe – felelte Dominic. – Vissza az erdőbe, gyorsan! – kiáltotta Villemo. – A katonák a nyomunkban vannak. Visszafordították lovaikat. Az erdőn keresztül lovagolva látták, amint a zsoldosok, mint valami kísértethadsereg elhaladnak mellettük. Lovaik dobogása egyre távolabbról hallatszott. – Nem voltak a katonákkal – állapította meg Niklas csodálkozva. – Biztosan elrejtőztek előlük – mondta Dominic. – Gyerünk! Niklas felkiáltott: – A tarisznya! Elvesztettem! Visszalovagoltak a folyóhoz, ahol a táborhelyük volt. – Elisa! Itt vagyunk! – kiabálta Villemo.
– Elisa! – kiáltották a többiek is, de nem érkezett válasz. Egymásra néztek, szemükbe ijedt kétségbeesés költözött. Elvesztették Ulvhedint, a tarisznyát a gyógyfüvekkel, de a legnagyobb veszteség Elisa volt. Cserbenhagyták Elisát, aki pedig vakon bízott bennük.
10. fejezet FENYŐÁGAK SZÁNTOTTÁK FEL Elisa hamvas arcbőrét, amint utat törtek az erdőn keresztül a Drams folyó felé. Mögötte ült Ulvhedin és szorosan tartotta a gyeplőt. Elisa annak ellenére, hogy a Hársfaligetben nőtt fel, nem volt filozofikus típus, ő a szívével gondolkozott. Így nem volt ura a helyzetnek. Két érzés között vergődött: a Jéghegyek Népe iránti hűsége és eziránt a furcsa teremtmény iránt érzett vonzalma között, amely nemrég csírázott ki benne. Kétségbeesetten próbálta összeegyeztetni a két érzést, de sikertelenül. Végtelen jóindulattal volt iránta. Durva viselkedését is megértéssel fogadta és megbocsátotta, mivel úgy gondolta, hogy mostoha sorsa faragta őt ilyenné. Néha azonban kemény próbát kellett kiállnia jóindulatának. Amíg eszméletlen állapotban feküdt a hegyen, olyan könnyű volt szeretni. De most, hogy ébren volt, bizony sokszor megijesztette a lányt furcsa magatartásával. Elég volt, ha csak ránézett, elöntötte a gyöngédség, szeretet, segíteni akarás, ugyanakkor taszította őt a férfi durva lénye, sárgán izzó szeme, melyből kö-
zöny és megvetés áradt. Önmaga előtt is be kellett vallania, hogy fél tőle, ugyanakkor arra vágyott, hogy a férfi észrevegye, melegen rámosolyogjon. De ez egyelőre elérhetetlen álomnak tűnt. A bozótos, amit éppen átszeltek, egyre sűrűbbé vált, így lassítaniuk kellett az iramot. Elisa a maga egyszerű módján úgy érezte, mintha zsírosbödönben tapogatóznának, ugyanis nemigen láttak semmit. Mivel most nem kellett arra figyelnie, hogy le ne essen a nyeregből, volt ideje mást is észrevenni, például most érezte először, hogy egy igazi férfihoz simul a teste. És micsoda férfihoz! Elisát úgy nevelték, hogy tartózkodó legyen a férfiakkal szemben, ahogy ez egy tisztességes lányhoz illik. Ezt nem is esett nehezére megtartani, hiszen eddig nem volt szerelmes. Még korai lett volna kijelenteni, hogy most az. Megigézték, elbűvölték. Úgy, mint egykor Siljét, akinek a szívét a jóságos Tengel ejtette rabul. Igaz, hogy Jó Tengelbe nem kevés gyengédség és jóság szorult, ugyanezt viszont nem lehetett elmondani Ulvhedinről. Egyetlen pozitív tulajdonsága az állatok iránti ragaszkodása volt. A kis Elisa mégis szenvedélyesen istenítette. Behunyta a szemét, és csendben élvezte azt a csodálatos érzést, amely szétáradt benne, amikor a férfi teste az övéhez simult. Ránézett kezére, amely a gyeplőt tartotta. Tele volt sebbel, ápolatlan is volt, mégis hihetetlenül vonzónak találta ezt az erős, férfias kezet. Titokban rápillantott a férfi combjára, amelyet bőrdarabok védtek a hidegtől. Az egyik csontos, nem túl tiszta térde azonban kilátszott a bőrdarabok alól. De ahogy mozgott a nyeregben, megrándultak az izmai és az inai. Elisa el volt bűvölve.
Hirtelen megszólalt: – De hiszen velünk van Niklas úr tarisznyája! Milyen mérges lesz, ha rájön. Kárörvendő nevetést hallott a háta mögül. – Ebben vannak a gyógyfüvei, nem tud meglenni nélkülük! – erősködött a lány. Ulvhedin nagy kegyesen így szólt az együgyű teremtéshez: – A fehér ruhás boszorkány maga mondta, hogy a kincs a Jéghegyek Népének kitaszított és kiátkozott tagjait illeti meg. Vagyis az enyém. Nem érted, te ostoba? – Jó, jó, de ez nem az egész kincs ám! – mondta Elisa ártatlanul. – A kincs Mattias uraság birtokában van, Niklas úr csak kölcsön kapott belőle egy keveset. – Vagy úgy! És a kincs többi része a nagy majorban van? Graastensholmon? Odamegyünk. Te mutatod majd az utat. Segítened kell, hogy megszerezzem a kincs többi részét, hiszen engem illet. Ezért vonzott valami titokzatos erő a majorhoz. Most már értem. Elisa mit sem tudott Trondról és Kolgrimról. Azt sem tudta, hogy a nemzetség elátkozott tagjai mind birtokolni akarják a kincset, szinte megszállottan kutatnak utána. Csodálkozott Ulvhedin szavain. – Nem igaz, amit mondasz, mert a kincset Mattias úr után Niklas úr örökli majd. Ezt mindenki tudja. – És mihez kezd vele? – fújtatott Ulvhedin. – Amilyen nyúlszívű! – De olyan kedvesek mindnyájan – erősködött Elisa. – Most, hogy ugyanoda tartunk, mint ők, lovagolhatnánk velük együtt. – Nekünk hamarabb kell odaérnünk – jelentette ki
kurtán Ulvhedin. Annak ellenére, hogy az erdőn át lovagoltak, Elisa tudta, hogy a rendes úttal csaknem párhuzamosan haladnak, mivel mindig délkeletnek és hegynek lefelé mentek. Nemsokára meglátta a távolból a heggeni templomtornyot. Nagyon kényelmetlenül ült. Ulvhedin teljesen előretolta a nyeregben, hogy neki legyen több helye. Ezt valószínűleg nem szándékosan tette. Útközben néha jól megragadta a lányt, hogy az le ne essen a nyeregből. Elisa már nem a lovaglástól félt, hanem ettől az érzelem nélküli szörnyetegtől, aki egyre több meglepetést tartogatott a számára. A többiek rekedtre kiabálták magukat a folyónál, végül feladták a keresést. – Éppen most, amikor már a markunkban volt – szólalt meg Villemo. – A pokolba vele! – mondta Niklas és a többiek egyetértően bólogattak. – Visszamehet oda, ahonnan jött. De Elisát nem veszíthetjük el! Ha itt hagyta a lányt ezen a lakatlan vidéken… Dominic, nem tudod, merre jár? – A gondolataiba, érzéseibe belelátok, de nem tudom, hol van. Meg tudnám mondani, merre jár, ha ő maga is a környezetére gondolna. Most csak annyit tudok, hogy egy bozótoson vágtat keresztül, dühös, de ugyanakkor győzelemittas. Vajon minek örül annyira? – Annak, hogy túljárt az eszünkön – felelte Villemo. – A tarisznyát is megszerezte, ezért követett minket, és én még azt hittem, hogy azért, mert nem tudja a lovát megzabolázni. – Ezért nevettél annyira? – kérdezte Dominic, aki jól ismerte a feleségét.
– Hát persze, de butaság volt tőlem. – Teljes mértékben – mondta a férfi szárazon. – Nincs sok nevetnivaló a bestián. – Igen, most már én is belátom. De tudod, nagyon ki voltam merülve a hosszú, fárasztó éjszaka után, szinte csak a fáradtságtól nevettem. – Biztosan. – Feltételezhetjük, hogy északnak tart a kis Elisával, ha nem dobta le máris a nyeregből – mondta Villemo kis idő múlva. Niklas már a lován ült, Villemo is készülődött, de Dominic állva maradt. – Nem északnak tart – szólalt meg. – Sőt azt hiszem, ugyanabba az irányba lovagol, amerre mi akarunk menni. – Honnan tudod? – Hogyhogy honnan tudom? Csak érzem, hogy dühös, amiért alig tud utat törni a bozótosban, és amiért olyan nehéz hegynek lefelé lovagolni. – És Elisa? – Őt nem érzem. Elvégre csak Ulvhedin gondolataiba látok bele. De a lány is oka lehet mérgének. – Mire vártok? – kiáltotta Niklas. Mindannyian lóra pattantak, és hegynek le vették az irányt. MIUTÁN átlovagoltak a hídon a Drams folyónál, és hegynek felfelé tartottak, Elisa változást vett észre Ulvhedin viselkedésében. Lassan haladtak a meredek emelkedő miatt, az erdő is igen sűrű volt. Ulvhedint egyszerre elöntötte a düh, anélkül, hogy a lány meg tudta volna mondani, miért. Hallotta, amint érthetetlen szavakat sziszeg erősen összeszorított fogai közül.
Keze remegett, ahogy fogta a lányt, néha erősen megszorította, hogy karomszerű körmeivel szinte fájdalmat okozott. Elisa tudta, hogy még mindig sebláza van. Először azt gondolta, hogy ezért viselkedik olyan furcsán. Ulvhedin hirtelen felkiáltott: – Az ördögbe! – majd érezhetően erőt vett magán, hogy lenyugodjon, de nem sok sikerrel. A lány továbbra is érezte izgatottságát. – Az ördögbe, mit művelsz velem, te lány? – tört ki belőle. – Én? Hiszen nem csinálok semmit. – Varázsláson töröd a fejed, megpróbálsz megigézni. Elisából kitört a nevetés: – De hisz én nem értek a varázsláshoz! Nem úgy, mint Villemo asszony. – Ne is emlékeztess arra az átkozott némberre! – Te pedig légy szíves, ne átkozódj – szólt rá Elisa ijedten. – Olyan rossz hallgatni. – Annál jobb. A férfi láthatólag nem csillapodott le. Már felértek a hegytetőre, félúton jártak, amikor Elisának újra feltűnt nyugtalansága. Ulvhedin addig megpróbált uralkodni az érzésein, de most már nem bírta megfékezni ösztöneit. Megváltozott, úgy tűnt, mintha kábulatban lenne. Keze a lány combjaira csúszott, lassan, szinte görcsösen simogatta a feszes combokat. Elisa visszatartotta lélegzetét. Kis idő múlva a férfi keze már a keblén nyugodott, mintha csak megpróbálná közelebb húzni magához a lányt. Elisának úgy tűnt, hogy Ulvhedin nincs egészen tisztában azzal, mit csinál… Mintha mámoros állapotban lenne.
– Légy szíves ne… – mondta Elisa halkan. A férfi érintésére nagyon kellemes érzés áradt szét a testében. Nem látta az arcát, csak felhevült lélegzését hallotta, és elképzelte, hogy szeme behunyva, szája félig nyitva van. Csodálatos érzés volt. A férfi egyik keze már újra a combjait tapogatta, megpróbálta felhúzni a szoknyáját. – Ne – szólt Elisa erőtlenül. A lábamat akarja megnézni – gondolta. De az mégsem illik. Csak ne lennék ilyen gyenge. Mégis ellenállt, megpróbálta visszahúzni a ruháját. Elisa öltözéke egyszerű volt, mint a cselédség nyári öltözete általában. Vékony cipőt viselt, a ruhája alatt nem hordott semmit. Kétségbeesve húzta lefelé a ruháját, hogy a férfi ne lásson túl sokat a testéből. – Ördögi teremtés, ülj a hátam mögé – nyögött fel, és hirtelen felemelte a lányt a nyeregből, majd maga mögé ültette. A lány meglátta az arcát. Szeme szép feketén sütött, homlokát kiverte a veríték, arca furcsa fintorba torzult, mintha fájdalmai lennének. Elisa félénken átfogta a derekát, miután a férfi nem túl finoman hátraültette a nyeregbe. Olyan hatalmas termetű volt, hogy Elisa szinte eltűnt a háta mögött. – Vedd el a kezed! – kiáltotta Ulvhedin. – Teljesen meg akarsz bolondítani? Elisa szíve a torkában dobogott, megpróbált megkapaszkodni a nyeregben, de nem sok sikerrel. – Leesem! – Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy! – ordított rá Ulvhedin. – Kapaszkodj az övembe!
A lány engedelmeskedett. De ahogy teste a férfiéhoz ért, annak keze újra felcsúszott a feszes combokon, egyre feljebb… – Légy szíves, hagyd abba – kérte Elisa csendesen. Azt már nem tette hozzá, hogy őt is bizsergető érzés fogta el. Ulvhedin megállította a lovat. Egy darabig csendben ült lehorgasztott fejjel, és szaggatottan lélegzett. – Ez varázslat – mondta fojtott hangon. – Mit művelsz velem? Nézd meg a kezem! Remeg! Nem akarom, hogy velem gyere, átkozott boszorkány, egyedül is boldogulok! Durván ledobta a lányt a nyeregből, és elviharzott, mintha puskából lőtték volna ki. Elisa halkan nyöszörgött. Egy nyírfa tövében feküdt. Egész teste fájt. Legjobban azonban hűséges szíve. Ulvhedin magával vitte az elemózsiát, nem beszélve a tarisznyáról. Mi lesz a többiekkel, ha leszáll az éjszaka, takaró és élelem nélkül? Az, hogy ő hogyan fog boldogulni egyedül a pusztaságban, eszébe sem jutott. Nem volt hozzászokva, hogy önmagával törődjön. Nagy nehezen talpra állt, szerencsére nem tört el semmije. Erőtlenül Graastensholm felé indult. Elisa megtagadta volna önmagát, ha szomorúságába nem vegyült volna bizakodás. Tetszem neki, különben nem próbálkozott volna – gondolta széles mosollyal az arcán. A FRISSEN MEGKERESZTELT Ulvhedin űzött vadként vágtatott keresztül a hegytetőn lévő erdőn. Lova erős volt, értette a dolgát, nem kellett sokat fog-
lalkoznia vele. Gondolatai egyre az iménti furcsa élmény körül jártak. Egész teste lázban égett. A benne izzó tüzet az sem enyhítette, ha jéghideg forrásvízre vagy az ellenségeire gondolt. Ulvhedin előtt nem volt idegen ösztöneinek efféle megnyilvánulása, de most valami másról volt szó. Egy fiatal, együgyű teremtés foglalta el gondolatait, a nyúlszívűek fajtájából, akiket korábban oly nagyon megvetett. Ennek a teremtésnek a közelsége mély hatással volt rá. Micsoda szégyen! Nem létezett a földön olyan ember, aki bármit is jelentett volna a számára. Hidegen és következetesen kiirtotta magából a ragaszkodás érzését. Ha visszagondolt mindarra, amin keresztülment életében, nem talált okot, hogy szeresse az embereket. A megvetés és hideg gyűlölet mélyről fakadt, szinte vele született. Tudta jól. Most már azt is tudta, a hegyen töltött keserves éjszaka után, hogy a Jéghegyek Népének kitaszítottjai közé tartozik. Arra született, hogy a Sátán küldöttjeként, annak megbízásait teljesítse a földön. Gonosz mosolyra húzta a száját. Nem is kezdte rosszul a küldetését. Ulvhedin a Jéghegyek Népéből. Tetszett neki ez a név. Nem is olyan ostobák ezek a fontoskodó fura szerzetek, akikkel beszélgetett. Beszélgetett… Ez először történt meg vele, amióta… Nem, nem szabad kora gyermekkorára gondolnia. Elfelejteni mindent! Kitörölni emlékezetéből a múltat! Nem érezte, hogy rokonságban állna ezekkel a hencegőkkel. Egyedül is boldogul, mint mindig. Nincs szüksége senkire.
Ez az ördögi láz a testében csak nem akar lohadni. Gondolatai egyre a rózsaszín, feszes combok körül jártak. Hogy miért, nem tudta pontosan, csak sejtette. Az ember olyan, mint az állat. Korábban is csodálkozott, amikor ez a furcsa tűz égette testét. Az éjszaka közepén édesen kínzó álmok ébresztették fel. Álmainak démonai annyiban hasonlítottak erre a fiatal lányra, hogy ők is mind nők voltak. Vajon átélheti ugyanazt a valóságban, mint az álmaiban? Nem, ez lehetetlen. Az álmok – álmok. No és az állatok? Gyakran látta őket az erdőben párzani. Anélkül, hogy észrevette volna, megállította a lovát. Végigsimított a testén. Igen, ezt érezte az álmaiban is. Ugyanez a hév fogta el magányos óráiban is, amíg férfivá serdült. Sokszor nem értette, mi történik vele. Mintha egy idegen erő kerítette volna hatalmába, csak arra törekedett, hogy megszabaduljon ettől a forró, szorító nyomástól. Hogy megijedt, amikor először történt meg vele! Azt hitte, belehal. De nem halt meg a rákövetkező években sem, pedig hányszor elfogta a vágy! Ennek a vágynak most Elisa lett a tárgya. Lélegzete akadozott, kiáltani, sírni lett volna kedve. Legszívesebben kitépte volna ezt a testét feszítő, vágyakozó fájdalmat… Felnyögött, megfordította a lovát és visszavágtatott. Hajtotta a lovat, amennyire csak tudta, attól félt, hogy nem talál rá a lányra. ELISA ott ült a fűben, és a darabokra szakadt cipőjét próbálta megjavítani, eredménytelenül. Szép, meleg idő volt, erősen tűzött a nap. Váratlanul lódobogást hallott.
– Hé, erre, erre, itt vagyok! – kiáltotta és felderült az arca. Ulvhedin hatalmas szörnyetegre hasonlított, ahogy megállította a lovát, és a hang irányába fordult. – Milyen kedves tőled, hogy visszajöttél, épp ideje volt, a cipőm darabokra szakadt… Elhallgatott. A férfi sötét, vészjósló pillantással nézett le rá a lóról. Furcsa hang tört fel a torkából, mély morgáshoz hasonló. Sokáig méregette a lányt, mintha szemrevételezné a zsákmányát. Végül leszállt a lóról, megállt a lány előtt, arcára ugyanaz a kifürkészhetetlen kifejezés ült ki. Elisa felemelkedett, de a férfi visszalökte az útra, majd letérdelt mellé. – Te nem olyan vagy, mint ők – mondta Ulvhedin fátyolos hangon. – Mint kik? – kérdezte a lány félénken. – Mint az álombéli nők – felelte amaz, szinte magánkívül. – Te nem lehetsz olyan, mint ők, te csak egy hétköznapi ember vagy. Elisa megkövülten ült, a férfi kinyújtotta felé a kezét, és megragadta a ruháját a nyakkivágásnál. Elisa úgy nézett rá, mint riadt kismadár az életét fenyegető kígyóra. Belenézett a sárgán izzó, ferde macskaszemekbe, és rádöbbent arra, amit egész idő alatt próbált elfojtani magában, hogy tulajdonképpen egy gyilkossal áll szemben. Emlékezett rá, hogy a férfi milyen kíméletlenül oltott ki emberéleteket, nem törődve a fájdalommal, amit okozott. A lányt elöntötte a kétségbeesés, amint erre gondolt. De őt most nem akarta megölni, legalábbis egyelőre nem. Vad, vágyakozó fény izzott a tekintetében. Elisa rádöbbent, mit akar. Most hát befellegzett Elisa
Larsdatter erényének – gondolta remegve. Azt is megértette, hogy sorsát nem kerülheti el, mégis könyörgőre fogta a dolgot: – Kérem uram, én tisztességes lány vagyok… Ahogy várta, a férfi rá sem hederített. Ulvhedin arckifejezése meglepte. Nemcsak vágyakozó volt ez a tekintet, hanem bizonytalan is. Nem, nem is igazán bizonytalan, inkább zavart. A férfi mintha zavarban lett volna, nem értette, mi történik vele, illetve nem tudta, mit kezdjen a lánnyal. A csillogó sárga szemek megállapodtak a haján. Nagy, durva kéz kapaszkodott a fényes hajfürtökbe. Eszébe jutott, hogy a szülei milyen büszkék voltak erényes lányukra. És Andreas úr, aki megígérte, hogy jól kiházasítja, akárkihez nem mehet hozzá. A Jéghegyek Népének minden tagja olyan kedves volt hozzá mindig! Bocsássatok meg mindnyájan! Nem az én hibám, ami itt történni fog – gondolta sírással küszködve. Semmit nem tehetek, legfeljebb megpróbálok élve kikeveredni ebből az egészből. A férfi még mindig, szinte magánkívül, erősen kapaszkodott a hosszú, világos fürtökbe, és egyre hátrább húzta a fejét. – Kérlek, ne ölj meg! Akkor nem tudok válaszolni a hívásukra… A szorítás felengedett. – Válaszolni. Mit akarsz ezzel mondani? Elisa egész testében remegett, megpróbálta szavakba önteni, amire gondolt, de általában nem tudta magát jól kifejezni. – Úgy gondoltam, ha meghalok és keresgélnek utánam, nem tudok a hívó szavukra felelni. Ez biztosan el fogja szomorítani őket.
Jaj Istenem, milyen helytelen szavakat használt! Olyan bután hangzott, amit mondott. Bárcsak megtanulta volna rendesen kifejezni magát! Az ijesztő, igéző szemek most egyenesen belenéztek a szemébe. Ettől a látványtól szinte megszédült. – Szeretem őket – szólalt meg Elisa vékony hangon, mintegy kiegészítve előző mondandóját. – Szereted? – kérdezte rekedt hangján, és hideg nevetés tört fel belőle. – Mi a fenét jelent ez a szó? Dühös, megvető mozdulattal ledobta a lányt a földre, és ezt kiáltotta: – Nem akarok hallani ilyen bárgyúságot! A következő pillanatban már a lányon feküdt. Elisa meg sem próbált védekezni, hiszen hiábavaló és veszélyes is lett volna. Ezenkívül a férfi minden durvasága ellenére még mindig gyengédséget érzett iránta. Újra meglepte a viselkedése. Eltartott egy darabig, amíg megértette, hogy Ulvhedin teljesen ösztönösen teszi, amit tesz, valójában nem tudja, mit kell csinálnia. Olyan volt, mint egy állat, akit születésétől fogva az ösztönei irányítanak. Reszketett a sietségtől. Elisa maga oldotta ki és húzta le a ruháját, hogy a férfi ne tépje darabokra. Ulvhedin felhúzta a szoknyáját, keze végigsimított a lány hamvas bőrén. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemsokára úgy megragadták a durva kezek, hogy azt hitte, örökre kék foltokat fog viselni a testén. Legszívesebben elsírta volna magát, de ugyanakkor úgy érezte, hogy megigézték, foglyul ejtették. Ulvhedin teljesen elveszítette önuralmát, valami ilyesmit mormogott maga elé: „Nem lehet olyan, mint az álom. Vagy mégis?” Harapdálta és egyre erősebben szorongatta a lányt,
miközben lehányta magáról ruháját. És ott magasodott teljes valójában a hím, aki megtalálta a befelé vezető utat. Elisából iszonyatos sikoltás tört fel. Hiszen az ő törékeny teste nem illett ehhez az óriás méretű démonhoz. De nem menekülhetett a szenvedélyes szorításból. Szörnyű fájdalommal fizette meg a szörnyeteg első találkozását a női nemmel. Gyöngédségnek nyoma sem volt abban, ahogy a lányt magáévá tette. Nyers erő áradt belőle. Szinte megszállottan törekedett arra, hogy sikeresen fejezze be a szerelmi aktust. Persze a „szerelmi” szó itt nem a legpontosabb megnevezés. Elisa agyában fekete hullámok dübörögtek. Alig hallotta, amikor Ulvhedin felhördült, csak a kibírhatatlan fájdalmat érezte. Azután Ulvhedin mozdulatlanul feküdt a lány mellett. Olyan heves volt a szívverése, hogy alig bírt levegőt venni. Egyszerre mérhetetlen fáradtság vett erőt rajta. Napok óta nem aludt semmit, hisz folyton menekült, a láz is gyötörte. Kimerítette ez a legutóbbi harc is a tisztáson. Az az átkozott küzdelem a tisztáson. Felháborodva emlékezett vissza, hogyan győzték le Niklasék. És az az ostoba némber! Merő gonoszságból hívta csak ostoba némbernek, hiszen fiatal volt és szép. Nem tudta volna megmondani a korát. Mindenesetre gyűlölte Villemot, amiért az ilyen csúfosan elbánt vele és megalázta. De bosszút állt! Megszerezte a Jéghegyek Népének kincsét, a tarisznyát, és… Nem bírt tovább gondolkodni. Leheveredett a lány mellé, akit megbecstelenített, és elaludt.
11. fejezet A TÖBBIEK éppen átlovagoltak a hídon, amikor Dominic megszólalt: – Mi van veled, Villemo? Olyan levertnek látszol. Az asszony végigsimított a homlokán. – Nem tudom, olyan furcsán érzem magam. – Fáradt vagy? – Ó, igen, halálosan. Miért, ti nem? – Persze, hogy fáradtak vagyunk, furcsa is lenne, ha nem volnánk. Majd két napja nem aludtunk semmit. De neked nemcsak ez a bajod. – Hát igen. Csalódott vagyok. Talán amiért kudarcot vallottam. – Nem vallottál kudarcot – szólt hátra Niklas. – Alaposan ráijesztettél, és beszélgettél vele. Ez előtted még senkinek sem sikerült. A te segítségeddel kitisztíthattuk sebeit, ezután pedig velünk tartott. Mindez nem elég, hogy elégedett légy? Nem sikerülhet rögtön minden. Hálás mosoly volt a válasz. – Félek, hogy megvert a szemével – mondta végül Villemo. – Úgy gondolod, megigézett? – kérdezte Dominic. – Igen. Nem szabad lebecsülnünk a képességeit, majdnem fagyhalált haltunk a „közreműködésével”. Ezenkívül ne feledjétek, hogy azok, akik belenéztek a szemébe, olyan hipnotikus állapotba kerültek, hogy soha nem ébredtek fel. Mint tudjátok, én elég hosszan belenéztem ezekbe a félelmetes szemekbe. Úgy érzem, mintha hatalmába kerített volna. Összeesem a fáradtságtól. Mire gondol most, Dominic?
Dominic félve nézett felesége sápadt arcára, és elgondolkozva csak ennyit mondott: – A szörnyeteg? Semmire. Egyáltalán semmire. Azt hiszem, alszik. De az előbb… – Igen, miért nem mondod tovább? – Nem, nem, semmi különös. Nem akarta elmondani, mit érzett: erőszakot, dühöt, kéjvágyat. – És mi van Elisával? – Vele van – felelte Dominic, hangjából kiérződött a kétségbeesés. Niklas hirtelen felkiáltott: – Dominic! Villemo leesik a nyeregből! Még időben sikerült elkapniuk az asszonyt, majd megálltak pihenni. Kicsit körülnéztek a környéken. Meglátták Elisa lovának a nyomait. Nem volt nehéz felismerni, mivel a graastensholmi major jellegzetes patkójával volt megpatkolva. A híd után olyan területre értek, ahol lehetetlen volt kivenni a nyomokat a földben. A talaj miatt. Legalábbis ezt hitték, de tévedtek. Ugyanis Ulvhedin és Elisa miután átért a hídon, hegynek felfelé lovagolt. A többiek viszont azt hitték, hogy a hegy melletti úton mentek, Tyri fjord mentén, mivel ez volt a legjárhatóbb út. Elfelejtették, hogy Ulvhedin nem mindig teszi azt, ami a legtermészetesebbnek látszik. Villemot a Tyri fjord melletti erdőben egy kis rétre fektették. Dominic aggódva kérdezte: – Hogy van a feleségem, Niklas? A gyógyításhoz értő rokon és jóbarát az asszony fölé tartotta kezét, majd így szólt: Bárcsak itt lenne a gyógyfüves tarisznyám! De annak már bottal üthetjük a nyomát. Egyébként, Dominic, nem olyan rossz a
helyzet, mint amilyennek látszik. Most majd lassacskán magához tér. Villemo kinyitotta a szemét, fáradtan rájuk nézett, majd elmosolyodott. – Csodálatos erő van a kezeidben, Niklas – mondta halkan. – Azt hiszem, beteg leszek egy darabig. – Nem folytathatjuk az utunkat – mondta Dominic Niklasnak. – Nem bizony. De minthogy a bestia alszik, és mi is halálosan fáradtak vagyunk, aludhatnánk egy keveset. – Igen, ez jó ötlet. Villemonak pihenésre van szüksége. Niklas még ott ült egy ideig mellette, a szeme és homloka fölé tartotta gyógyító kezeit. Miután Villemo közölte vele, hogy jobban érzi magát, leheveredtek a földre. Nem volt takarójuk, mivel Elisa lován maradt minden csomagjuk. Dominic a feleségére terítette köpenyét. Niklas saját köpenyébe burkolózott. Villemo közelebb húzódott a férjéhez. – Honvágyam van, Dominic – suttogta. – Nekem is. – Neked is? Emlékszel, milyen sokszor emlegettem, hogy Elistrand az otthonom, és gyakran gyötört a honvágy utána. Most azonban rájöttem, hogy az igazi otthonom Svédországban, Mörbyben van, melyet veled, a fiunkkal és az apáddal osztok meg. Az az én világom. Dominic hálásan ölelte át feleségét. Villemo korábban bírálta a svédeket és Svédországot, Norvégiát viszont csak dicsérte. Ez mindig bántotta Dominicot egy kicsit, de soha nem mutatta ki érzékenységét. Villemo a homlokát a férfi arcához szorította.
– Haza akarok menni a fiunkhoz, tudni akarom, jól van-e. Nem érdekel a szörnyeteg. Se kedvem, se erőm nincs, hogy átalakítsak egy ilyen reménytelenül gonosz teremtést. A legkönyörtelenebb gyilkos, akivel valaha találkoztam. Olyan undorító, hogy hányingerem van, ha rá gondolok. Hagyjuk meghalni! Mi dolgunk vele? Dominic közelebb húzta magához az asszonyt. – Nem szabad így gondolkodnunk, Villemo. Az okot, amiért meg kell mentenünk, csak sejthetjük. Ha talán nem is halhatatlan, de hosszú életű. Azt hiszem, ez az, amitől az őseink tartanak, mivel csak ártani tud, nemcsak a nemzetségünknek, hanem sok ártatlan embernek is. Ezért kell jó és derék Tengelt faragnunk – Ez lehetetlen. Erre magad is rá kellett, hogy jöjj – sóhajtott fel Villemo. – Egy szemernyi jóság sem szorult belé. – Ne mondd ezt, nem szabad most feladnod! – Jó, tegyük fel, hogy hosszú életű. De nem lehet elpusztítani úgy, ha például máglyán elégetnénk, vagy… – Drága Villemo, mire jutottak vele a marcona zsoldosok? Ki tudná őt felcsalogatni a máglyára? Nem: Neked jutott a feladat, hogy átalakítsd őt. És ehhez a feladathoz nagyon szépen láttál hozzá. – Azt hiszem, hatalma van felettem, Dominic – szólalt meg fáradt hangon Villemo. – Fél tőlem és gyűlöl. Varázslattal ugyan nem tudott rám hatni, de sikerült a hatalmába kerítenie. Csak azt nem tudom, hogyan. – Sikerült elérnie, hogy kételkedj saját képességeidben – mondta Dominic józanul. – Pedig te nem szoktad olyan könnyen feladni.
– Igen, ez igaz – gondolkodott el Villemo. Most csak undort érzek. – Majd elmúlik, ha kipihented magad. Niklas már alszik. Követjük mi is a példáját? Nemsokára elaludtak ők is. ELISA KINYITOTTA A SZEMÉT és körülnézett. A nap ugyanolyan magasan állt, tehát nem sokáig feküdhetett eszméletlenül. A lova a közelében legelészett. Egy súlyos kar nehezedett a testére. Kicsit felemelkedett, hogy megnézze, ki fekszik mellette, de ekkor hatalmas fájdalom hasított belé. – Ó, Istenem! Én szegény, bűnös teremtés, mit tettem? Mi lesz velem? Úgy érzem, soha sem fogok tudni talpra állni. Nagy keservesen oldalra fordult, és a mellette alvó férfira nézett. Szomorú mosoly tükröződött elkínzott tekintetében. Jó időbe tellett, amíg fel tudott állni. Nyöszörögve odavánszorgott lovához, levett néhány takarót, és Ulvhedinre terítette. A haját is kisimította a homlokából. A férfi nem ébredt fel. Elisa kicsit messzebb talált egy patakot, levetkőzött és megmosakodott. Sokszor úgy érezte, hogy mindjárt elájul a fájdalomtól, de végül sikerült felöltöznie. Felülhetett volna a lóra, és elhagyhatta volna kínzóját, de ez meg se fordult a fejében. Nem hagyhatja magára az erdő közepén. Mit szólna ehhez Villemo asszony és a többiek? Hiszen olyan fontos volt nekik, hogy hazavigyék magukkal Graastensholmra! Lefeküdt a takaróra Ulvhedin mellé, ügyelt arra,
hogy fel ne ébressze. Váratlanul megindultak a könynyei. Elveszett tisztességét siratta. Nem tagadta, hogy kezdetben ő is kívánta azt, ami megtörtént. De később nagyon rosszul sült el a dolog. Minden érzés és gyöngédség nélkül. Nem sokkal később őt is elnyomta az álom. MINDANNYIUK közül szerencsétlen módon Ulvhedin ébredt fel először. Feküdt egy darabig, kellemes zsibbadtságot érzett a testében. Nem emlékezett rögtön, mi történt. Egy takaró volt rajta. Ki tette ezt rá? Megfordult, és meglátta a lányt. Ott aludt mellette. Buta tyúk! Miért nem lovagolt el? Azt kellett volna tennie. Milyen szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak ezek a formák! A gömbölyű vállak, a karcsú derék, a formás csípő. Jó volt rajtuk pihentetnie a szemét. Kinyújtotta kezét, és megérintette a lányt. Soha nem volt még olyan csodálatos élményben része, mint az imént. Azt hitte, hogy ilyesmi csak az álmaiban, vagy magányos képzelgéseiben létezik. Ulvhedin érezte, hogy újra elönti a vágy. Amilyen állatias volt, vágyát a másikra való tekintet nélkül akarta kiélni. Felemelte a lány szoknyáját, és kéjes hang tört fel belőle. Kezével szétfeszítette a lány lábait. Elisa szinte az életéért harcolt. – Ne, nem lehet! Megölsz, ha még egyszer megteszed velem, nem érted? De Ulvhedin nem hallgatott rá. A lány kapálódzása még jobban felizgatta. – Már megmosakodtam, engedj el kérlek – próbálkozott Elisa naivul. Nem segített a könyörgő szó. Ulvhedin tette a dol-
gát. Nem felejtette el azt a csodálatos érzést, amelyet az imént élt át. Amikor befejezte, felegyenesedett. Elisát görcsös sírás rázta, magán kívül zokogott. – Ne bömbölj! – szólt rá durván a szörnyeteg. – Ülj fel a lóra! Elhatározta, hogy magával viszi, hiszen jó hasznát veszi a lánynak később is. Elisa nem tudott felállni, úgy érezte magát, mintha kerékbe törték volna. Ulvhedin türelmetlenül megragadta, és felrakta a lóra. – Ennivalót akartam készíteni magunknak – mondta Elisa sírva. – Ezt később is megteheted. Most inkább mutasd az utat a major felé. A csuklástól és a sírástól már nem tudott megszólalni. Erőtlenül Graastensholm irányába mutatott. Ulvhedin bólintott. Ő is úgy gondolta, hogy arrafelé kell menniük. A nap már lenyugodott, amikor felértek a Graastensholm közelében lévő hegytetőre. Erősen sötétedni kezdett. – Ott lenn fekszik a major – szólalt meg Elisa halkan. – Ezt én is látom. De hol őrzik a kincset? – Azt nem mondhatom meg. Ulvhedin erősen megszorította a lány karját. – Megparancsolom, hogy mondd meg – sziszegte a foga közül. – Au! Graastensholmon van, de nem tudom pontosan hol, mivel én a Hársfaligetben szolgálok. Ez fáj! – Dőlj előre! – Miért? Ulvhedin, aki évekig asszony nélkül élt, nem tu-
dott betelni az új élménnyel. Mivel órákig a lány mögött lovagolt, ahogy a teste hozzáért, újra megkívánta őt. Nem látta okát annak, hogy ösztöneit megfékezze. Arra gondolt csak, hogy vágyát kielégítse. A lányt erővel előre nyomta. – Azt mondtam, dőlj előre, és húzd fel a szoknyád! Nincs időnk arra, hogy leszálljunk a lóról. De itt is éppen olyan élvezetes lesz. – Ne! – kiáltotta Elisa. Érezte, ahogy Ulvhedin hozzákészül, érezte férfiasságának melegét és nedvességét. – Tedd, amit mondtam! – Az Isten szerelmére, kérem ne tegye! Mindent megteszek magának, csak ezt ne! Ez alkalommal olyan határozottan tiltakozott, hogy még a szörnyeteg is megérezte az elutasítást a hangjában. Még egyszer könyörgőre fogta a dolgot: – Tudja uraságod, engem mindig barátsággal és szeretettel vettek körül, ezért én nem is tudok mást nyújtani, mint szeretetet. Talán butaság ez tőlem… Arra kérem, most az egyszer könyörüljön meg rajtam. Vonzalmat érzek maga iránt, de a testem nemet mond. Talán így próbál védekezni a további fájdalmak ellen. Ulvhedin teljesen zavarba jött a szavaitól. Düh és csalódás fogta el. Önuralmát veszítve lelökte a lányt a nyeregből. – Nem vagy jó semmire! Mostantól fogva látni sem akarlak! – ordította, belevágta lábát a ló oldalába és elvágtatott. Nemsokára eltűnt Elisa szeme elől. A lány összekuporodott, karjára hajtotta fejét, és halkan nyöszörgött.
A KORA REGGELI órákban értek haza a többiek. Először a Hársfaligetbe lovagoltak, ahol minden csendes volt. Sehol egy lélek. Se a parasztokat, se a cselédséget nem látták. Senki nem dolgozott a földeken. Vad iramban folytatták a vágtát Graastensholmra. Amikor beléptek az ajtón, az emeletről halk sírás hallatszott. – Halló, ki van ott? – kiáltotta Niklas aggódva. Alv, a fia sietett le a lépcsőn csendesen. Rendszerint vidám arca most nagyon gondterheltnek látszott. – Legalább ti itt vagytok, hála Istennek! Már azt hittük, bajotok esett. – Mi történt itt? – kérdezte Dominic. – A nagyapa…. – Mattias bácsi? – kérdezte Villemo. Andreas jelent meg fent a lépcsőn. – Itt járt a szörnyeteg – felelte röviden. – Magával vitte a Jéghegyek Népének kincsét, a varázsfüveket. Mattias megpróbálta megakadályozni. – Nem lehet igaz! Te jó ég, megpróbálta megakadályozni? – ismételte elhűlve Niklas. – Megölte a szörnyeteg? Irmelin apja halott? – Nem. Mattias életben van. A szörnyeteg nem akarta megölni. De ahogy belekapaszkodott a zsákba, amelybe a szörnyeteg elrejtette a kincset érő füveket, a bestia megindult, és végighúzta Mattiast a lépcsőn. És mivel már nem fiatal… Már indultak is felfelé a lépcsőn. Mattias szobájában Irmelin jött eléjük. Potyogtak a könnyei, de ahogy meglátta őket, megkönnyebbülten Niklas karjaiba vetette magát. Mattias nagyon sápadt volt, de azért hálásan rámosolygott az újonnan érkezettekre. Niklas megvizs-
gálta sérüléseit, és máris hozzálátott, hogy gyógyító kezének segítségével enyhítsen fájdalmán. – Elisát hol hagytátok? – kérdezte Andreas. – Elisát? – kérdezett vissza Villemo. – Hát nincs itt? – Persze hogy nincs! Nem veletek együtt jött? – Nem, a szörnyeteg magával vitte. Dominic úgy érzi, sokáig vele együtt lovagolt a lány, aztán a szörnyeteg ledobta őt a nyeregből. Valószínűleg nem messze innen. – Mit beszéltek? – kiáltott fel Andreas. – Azonnal a keresésére kell indulnunk! Dominicnek nem volt ereje ahhoz, hogy elmondja, mi történt Elisával. Erre nem is lett volna ideje, mert ebben a percben egy elistrandi szolgáló esett be az ajtón. Lihegve így szólt: – Egy szörnyű teremtés járt ma reggel a birtokon. Azt hiszem, magával vitte Kaleb uraságot. – Apám! – kiáltotta Villemo. – Amikor a Jéghegyek Népének történetéről meséltél neki, magad mondtad, hogy Kaleb járt ott. Ez az alávaló bizonyára azért vitte magával, hogy mutassa az utat – magyarázta Dominic. – Jaj nem, ez nem lehet igaz. Apám már 77 éves, nem éli túl az északi utazást. Tröndelag olyan messze van! Anyámmal mi történt? – Gabriella asszony utánuk lovagolt, hogy megmentse Kaleb uraságot. Villemo hangosan felzokogott: – Jaj, mit tettem? – Te? – kérdezte Niklas csodálkozva. – Hisz nem te vagy a gazfickó kettőtök közül. Ígérem, ha a kezembe kerül Ulvhedin, nem leszek hozzá könyörüle-
tes! Magában azonban elkeseredetten ezt gondolta: „Hogyan is tudnék ártani neki! Sehogy!” Andreas cselekvésre szánta el magát: – Irmelin és Niklas, ti itt maradtok Mattias mellett. Alv és én megpróbálunk annyi embert összeszedni, amennyit csak tudunk, és Elisa felkutatására indulunk. Ti pedig a cselédekkel együtt Gabriella után lovagoltok, és hazahozzátok. Őrült nőszemély, hisz nemsokára betölti a hetvenet! Azok, akik nem kísérik haza Gabriellát, a szörnyeteg, de mindenekelőtt Kaleb felkutatására indulnak. Helyeslő csend kísérte szavait. Majd Niklas szólalt meg: – Valamennyi reményünk azért maradt: miután sikeresen szembeszálltunk a szörnyeteggel a Nore hegyen, nem oltotta ki senkinek az életét. Még csak meg sem próbálta. – Ez valóban reményre ad okot – szólt Andreas. – Miután rendeződnek itt a dolgok, be kell számolnotok az utatokról. Ezután elbúcsúztak egymástól. Egyedül Villemonak nem engedték, hogy részt vegyen a keresésben. Elistrandon ágyba fektették, Niklas altatóport is adott neki. Nagyon aggódtak az állapotáért. – Dominic! Hozd haza élve a szüleimet! – mondta férjének már félálomban. – Ígérem, hogy nem esik bántódásuk. De most aludnod kell. – És Elisa? – Őt bizonyára könnyen megtalálják, úgy érzem, a közelben van. – Ulvhedin pedig elmehet a pokolba – tört ki
Villemoból. – Ne izgasd fel magad! Aludj! Úgy tűnt, mintha küzdene az álmossággal, még ki akarta önteni a szívét, de hirtelen elnyomta az álom. Dominicre kint egész kis hadsereg várt, indulásra készen, felnyergelt lovakon. Néhányan a birtokon maradtak, hogy Villemora vigyázzanak. Gabriellára találtak rá először. Nem jutott messzire. Gyötörte a kétségbeesés Kaleb eltűnése miatt, és folytatni akarta a keresést. De amikor meghallotta, hogy Villemo otthon fekszik, és szüksége van a segítségére, megadta magát, és engedte, hogy hazakísérjék. Az is megnyugtatta, hogy annyian indultak a szörnyeteg és Kaleb felkutatására. A csapat könnyedén tudta követni Ulvhedin nyomait. Egyrészt Dominic segítségével, másrészt a szörny nem is csinált titkot abból, merre jár. Északnak lovagolt. Az úton itt-ott hallották, amint az emberek azt híresztelik, hogy egy ijesztő külsejű kísértetlovagot láttak ellovagolni egy öregemberrel a nyergén. Éjszaka is folytatták a lovaglást, hogy hamarabb utolérjék őket. Amikor pirkadni kezdett, megtalálták Kalebet. Az út szélén feküdt törött lábbal. Dominic óvatosan emelte fel apósát. – Mi történt? Hogyhogy szabadon engedte a szörnyeteg? – A terhére voltam – nyögte Kaleb. – Azóta itt fekszem, mozdulni sem bírok. Csúnya, száraz köhögés fogta el. – Itt feküdt egész éjszaka? – Igen. Nagyon hideg volt az éjjel. – Most majd hazavisszük. Villemo már várja. A szörnyeteget futni hagyjuk, maga fontosabb.
Az öregnek felderült az arca: – Villemo otthon van? Hál' Istennek. Nem esett baja? Dominic habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt: – Nem. A szörnyeteg nem próbálta megölni magát? – Nem. Ezen én is nagyon meglepődtem, mivel olyan sok szörnyűséget hallottam róla. Kegyetlenül és gonoszul viselkedett, az igaz, de nem próbált megölni. – Azt hiszem, ezt Villemonak köszönhetjük. Sikerült megzaboláznia a szörnyeteget, de ezt nem akarja belátni, állandóan azt hajtogatja, hogy kudarcot vallott. – Hát, nem ért el maradéktalan sikert. De meg kell hogy hallgassam az egész történetet. Dominic a többiek segítségével óvatosan felrakta az öreget a lóra, majd hazaindultak. ALV ÉS ANDREAS a többiekkel együtt a Hársfaligetből Elisa keresésére indult. Nagy területen szóródtak szét. Úgy vélték, hogy mivel nem láttak nyomokat az úton, a hegytetőn kell hogy keressék. Alv Andreast hívta kiáltozva, amikor megtalálta Elisát, kedves Elisáját. A lány most sem adta fel, egy nyírfaágra támaszkodva botorkált előre. Így sikerült majdnem hazavergődnie. Amikor meglátta azt a sok embert, akik mind féltő gonddal vették körül, kitört belőle a zokogás. Andreas karjaiba bújt, és csak úgy záporozott a könnye. – Drága gyermekem, mi történt veled? – kérdezte a férfi könnyes szemmel. Elisa nem tudott válaszolni, de nem is vártak tőle
választ. Nyírfaágakból gyorsan hordágyat ácsoltak, azon vitték haza, diadalmenetben. Elisa erőtlenül feküdt, egyre csak szipogott és arra gondolt, milyen jó újra jól ismert, kedves emberek között lenni. Alv elmesélte neki, hogy a többiek szerencsésen hazaértek, Mattias súlyos sebekkel az ágyat nyomja, és hogy a kincset magával vitte a szörnyeteg, Kaleb úrral együtt, akinek a keresésére Gabriella indult kétségbeesve. Elisa csak zokogott és olyan, de olyan boldogtalan volt! Amikor hazaértek a Hársfaligetbe, Villemo már nem aludt, Gabriellával és Niklasszal együtt elébük sietett. Niklas, miután megvizsgálta a lány lábát, így szólt: – Nincs különösebb baja a lábadnak, Elisa. Ki van ficamodva, de helyrejön, ha nyugodtan fekszel pár napig. Villemo kiküldött a szobából minden kíváncsiskodót, megköszönte a segítségüket, és nagylelkűen megengedte, hogy a konyhában egy igazán jót egyenek. Miután már csak a családtagok maradtak a közelben, így szólt Elisához: – Elisa, a ruhád nagyon véres. Mi történt veled? A lány szája sírásra görbült: – Megbecstelenített többször is. Úgy fájt, annyira fájt! – Ó Istenem! – nyögött fel Villemo, és kezével eltakarta az arcát. Andreas a karjába vette kis házvezetőnőjét, összeharapta a száját, de így is remegtek az ajkai. – Most aztán nem kerülheti el a halált – sziszegte Villemo. – Nem teszek keresztbe két szalmaszálat az életéért.
– Jaj, ne, néném, ne beszéljen így! – kérlelte Elisa. – Elment az eszed? – kérdezte Niklas elhűlve. – Nem rimánkodhatsz ezért a gonosztevőért! Most pedig be kell venned valamit, ami megakadályozza, hogy gyümölcse legyen ennek a szerencsétlen találkozásnak. Elfelejtette, hogy nincs már birtokukban a gyógyfüves készlet. Elisa felállt. – Nem, azt nem engedem! – tiltakozott hevesen. – Meg akarom tartani a… – Elisa, nem gondolod komolyan, hogy… – kérdezte Villemo. – De igen! Gabriella így szólt: – Az események ismétlődnek. A nemzetség asszonyai mindig könyörögtek a gyermekeikért, még akkor is, ha félő volt, hogy azokat átok sújthatja. Silje is így tett, a szegény kis Sunniva is. Továbbá Irmelin és te is, Villemo. Már elfelejtetted? – Nem, nem felejtettem el! De ez teljesen más helyzet. Egy pokolfajzat, aki egy ártatlan fiatal lányra veti magát, mindenfajta érzelem nélkül… Undorító! Elisa tiltakozásul felemelte a kezét. – Tudja Villemo asszony, nem akartam, hogy ezt tegye velem, könyörögtem, hadd őrizzem meg a tisztességemet. De valahogy vonzódom hozzá. Tudom, hogy vadember, szörnyeteg, mégis kedvelem. Bocsássatok meg ezért, nem tehetek róla. A többiek hallgattak. – Megigézett téged ott fenn a tisztáson – szólalt meg halkan Villemo. – Ez így van – erősítette meg Niklas. – Nekünk kellett volna felfigyelnünk bizonyos jelekre. De nem
értünk rá arra, hogy egy fiatal lány szívének titkait fürkésszük. Mi tartozunk neked bocsánatkéréssel. De most hadd adjak neked mégis valamit, hogy megakadályozzuk a katasztrófát. Villemo Niklas felé fordult: – Először is nem tudsz adni neki semmit, mivel pokolbéli barátunk mindent magával vitt. Másodszor nem érnek semmit az érvek egy olyan asszonnyal szemben, aki elhatározta, hogy világra hozza a Jéghegyek Népének sarját. Harmadszor pedig, egyáltalán nem biztos, hogy megtörtént a fogamzás. Niklas felsóhajtott és engedett. – Nos jó. De most aztán kifelé mindenki, hadd vizsgáljam meg Elisát. EGY NAPRA RÁ értek haza Kalebbel. A köhögése nem javult, sőt! Egyelőre nem tervezték, hogy Ulvhedin nyomába erednek. Erre később is ráérnek. Együtt akartak maradni azokkal, akik a szörnyeteg gonoszságának szenvedő alanyaivá váltak. Villemo Elistrandon járt, kint a határban már érezni lehetett az ősz közelségét. Az asszony az öszszeomlás szélén állt. Milyen eredményre vezetett az útjuk? Apja, Kaleb és Irmelin apja, Mattias, komoly sérüléseket szenvedett, állapotuk válságos volt. Senki nem tudta, hogy felgyógyulnak-e. Félelemmel gondolt vissza arra, hogy Dominic, még mielőtt útnak indultak, látomásaiban megérezte a halál fenyegetését. Egész idő alatt sejtette. De arra mégsem számítottak, hogy… Nem, erre nem szabad gondolnia! Elisa is megsérült, mind testileg, mind lelkileg…
Maga Villemo is sebet kapott. Az önbizalma szenvedett csorbát. Kételkedett saját magában, a képességeiben. Ez most fordult elő vele először. Hát Ulvhedin? Szabadon és akadálytalanul vágtat a Jéghegyek Népének völgye felé a kinccsel együtt. Nincs senki, aki fel tudná tartóztatni, aki felvenné vele a harcot. Szánalmas helyzet.
12. fejezet SZEPTEMBER TIZEDIKÉN meghalt Kaleb Elistrand. Két nappal később követte őt a halálba Mattias Meiden. Hosszú, tartalmas élete volt mindkettőjüknek. Még gyermekként ismerték meg egymást, amikor együtt robotoltak a kongsbergi bányákban. Barátságukat halálukig ápolták. Egy napon temették el a dán nemesi Meiden család utolsó sarját, és a sehonnai béresfiút, akinek még neve sem volt, amikor Graastensholmra került, így az Elistrand nevet adták neki. A temetés után csend telepedett a majorra, a földekre és az erdőre. Villemo megkérdezte édesanyját, nem akar-e velük Svédországba költözni. De Gabriella a fejét rázta. Az egykori őrgrófnő nagyon egyedül érezte magát, de már kiötlötte, mit tegyen. Először arra gondolt, hogy visszatér dániai birtokára, hogy unokaöccsével, Tristannal ossza meg magányát. De aztán rádöbbent, hogy Elistrand az ő otthona, itt vannak a barátai, Andreas, és nem utolsósorban Irmelin.
Irmelinnel együtt a kis Elisán akart segíteni, akinek a jelek szerint kisiklott az élete. Megbecstelenítették, lelkileg is súlyos sebet ejtettek rajta. A tetejébe senki nem tudta, hogy várandós-e vagy sem. Nagy szüksége volt most Gabriellára. Ott volt a sok szerencsétlen sorsú kitaszított is, Bicebócával az élen, akiket Elistrandon befogadtak. Villemo belátta, hogy édesanyjának itt a helye. Levelet kaptak Svédországból. Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt. A fiatal Tengel elköltözött a kastélyból, és az Oxenstierna családnál szolgált, Mörbyben. Gabriel Oxenstierna személyes titkára volt, és nagyon elégedettek voltak vele. Dominic apja, Mikael Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből, újra beletemetkezett egy regénybe, így megszűnt létezni a külvilág számára. Mivel a levél nem tartalmazott rossz hírt, Villemo és Dominic Elistrandon maradt, mert ahogy Dominic kifejezte: „még távolról sem teljesítették a rájuk bízott feladatot.” – Épp ellenkezőleg, minden rosszabbra fordult – mondta Villemo elkeseredetten. – Nem engedem, hogy így beszélj! – szólt rá Dominic határozottan. – Ulvhedin észak felé tart, ez igaz, de nem jut el Tröndelagba a tél beállta előtt. Meg kell várnia a tavaszt. – Honnan tudod? – Csendesen pihen valahol, Isten tudja hol. Dühös és csalódott, de nem tudja folytatni útját. Valami feltartóztatja. – Mi a szándéka a Jéghegyek Népének kincsével? – Nem tud mit kezdeni vele. Nem tudja elolvasni a recepteket, mivel soha nem tanult meg olvasni. Azt
sem tudja, mire valók a különböző gyógyfüvek és gyökerek. – Csak nehogy elhajítsa az egészet! – Nem, biztosan nem fogja. Számára nagyobb értéke van a kincsnek, mint bármi egyébnek. Azt hiszem, nyugodtan nézhetünk az elkövetkező idő elé. Nem jut át a hegyen, túl nagy a hideg. Úgy érzem, emberek próbálják feltartóztatni az úton. Megpróbálják elfogni. – Korábban soha nem tudták az emberek megakadályozni semmiben. – Most más a helyzet, mivel már nem öli meg őket. – Hál' Istennek, legalább ezt elértük! – Elérted, Villemo. Ne felejtsd el, hogy ez a te érdemed! – Kétlem, hogy hatással lennék rá – mondta az asszony keserűen. – Csak nem gondoltál arra, hogy feladd a küzdelmet? – kérdezte Dominic halkan. A hálószobában voltak, lefekvéshez készülődtek, szokásos meghitt esti beszélgetésüket folytatták. – Már nem gondolok arra, hogy feladom. Őszintén szólva, volt egy időszak, amikor komolyan fontolgattam, hogy meghátrálok. De azt hiszem, az emberiségnek tartozunk azzal, hogy folytassuk a harcot. – Ez így igaz. Van valami terved? – Igen, van. Jó is, hogy meg kell várnunk a tavaszt, mielőtt rajtaütünk, mert meg kell tudnom valami igen fontosat. – Mit? Villemo jelentőségteljesen ránézett: – Ahhoz, hogy fel tudjam venni vele a harcot, és
elbánjak vele, meg kell tudnom, kicsoda valójában. Dominic lassan bólintott. – Ebben teljesen igazad van. Én is gondoltam már erre, és… Lemehetnénk édesanyádhoz? Szeretnék tőle valamit kérdezni. – Hát persze. Gabriella a kis szalonban volt, amit annyira szeretett. Maga rendezte be az ízlése szerint, puha szőnyegekkel és kényelmes fotelokkal. Amikor Villemoék beléptek, gyertyafénynél ült, gondolataiba merülve. Amint meghallotta őket, felnézett, és rájuk mosolygott. Dominic hozzákezdett mondandójához: – Ha jól értettem, akkor amíg mi a Nore hegyen jártunk, elolvasták apám feljegyzéseit a Jéghegyek Népéről. – Igen, ez így van. Apád csodálatos mesélő. Nagyon érdekes volt ilyen formában olvasni a családról. – Nos, egyvalami nem hagy nyugodni. A nemzetség történetének arra a fejezetére gondolok, amikor mindenkit lekaszaboltak a Jéghegyek Völgyében. Mivel mi Villemoval megpróbáljuk megfejteni Ulvhedin származását, arra gondoltunk, hogy nem élhette-e túl valaki a mészárlást? Gabriella elgondolkodott. – Arra gondolsz, lehet, hogy valamelyik áldozatnak a leszármazottja? Anyai nagyanyám anyja, Silje rendszeresen vezetett naplót. A bosszantó csak az, hogy immár száz éve nyoma veszett. Pedig a naplójában biztosan választ találtunk volna a kérdésre. De Mikael feljegyzései szerint senki nem menekült meg. Itt van, olvassátok csak! Együtt keresték ki a fejezetet, amely a Jéghegyek
Népe túlélőiről szólt. A Hársfaligetben Tengel, Silje, Sol, Dag és Liv szerepelt, mint a nemzetség képviselője. – Úgy fest, a nemzetség többi tagja mind odaveszett, amikor feldúlták a völgyet – szólt Dominic. – Várj csak! Tengel húgára, Sunnivára Silje talált rá holtan Trondheimban. Sunniva még a nagy vérengzés előtt eljött a völgyből. Két leánya volt, de Silje csak Sol Angelicát találta meg. Mivel a másik leánygyermek eltűnt, azt híresztelték, a pestis vitte el. Nem lehet, hogy…? – Mondasz valamit, Villemo – tűnődött el Gabriella. – Bár nem hiszem, hogy egy anya képes elhagyni a csecsemőjét a pestis idején. De ha ebből indulunk ki… Sunnivától Ulvhedinig, az annyi, mint egy, kettő, három, hat generáció! Mindegyikben egy átokkal sújtott leszármazottal. Tudjátok, azért ez ijesztő következtetés! – Nem, most az egyszer hibásan számolt – javította ki Dominic. – Hadd emlékeztessem, hogy a mi águnkban volt generációnként egy-egy gonoszsággal fertőzött. Így Sunniva esetleges leszármazottait nem sújthatta az átok. Kivéve a legutóbbi nemzedéket, mivel sem III. Tengel, sem Alv, sem a skanei Christiana nem átokverte leszármazott. Ulvhedin viszont… – Igazad van! Először Tengelt, Solt, Trondot, majd Kolgrimet sújtotta az átok. A következő generációban az elsőszülött lányomat, de mivel ő meghalt, amikor született, helyette ti jöttetek a világra különleges képességekkel, hogy megküzdjetek a gonosszal. A következő, akin átok ül, Ulvhedin, az ismeretlen… Villemo számolni kezdett: – Tengel, Sol, Trond, Kolgrim, a nővérem, és
Ulvhedin. Hat nemzedék. Ez stimmel. De ha Ulvhedin Sunniva leszármazottja, akkor a Jéghegyek Népének számos utódja lehet szerte Norvégiában. – Isten őrizz! – mondta Gabriella, és borzongás futott végig rajta. Dominic ránézett Villemora. – Amikor Ulvhedin először bukkant fel itt a major körül, azt mondtad, hogy rá fogsz jönni, honnan származik. Volt valami határozott elképzelésed? – Igen, a te szavaidra épült az elgondolásom. – Mire gondolsz? – Nem emlékszel? Amikor fent jártunk a hegytetőn itt a major közelében és megtaláltuk a nyomait, te magad mondtad, hogy úgy érzed, egy kis hegyi völgy után vágyakozik. – Igen, tényleg. Már elfelejtettem, hiszen annyi minden történt azóta. Tisztán láttam magam előtt a völgyet. – Így van. Azután azon tanakodtunk, hogy a Jéghegyek Népének völgyét láttad-e, de azt mondtad, hogy Valdrest. – Igen, pontosan. – Arra gondoltam, hogy az őszi munkák idején ellovagolhatnánk arrafelé. Egyetértesz? – Persze, hogyne! Niklast is megkérdezhetnénk. – Nem, itt kell maradnia Irmelin mellett. Ez alkalommal úgysem lesz szükségünk a gyógyító tudományára. Gyógyfüvei amúgy sincsenek. – Nem, nem kelhettek újra útra, gyermekeim, nem engedem! – tiltakozott Gabriella. – Veszélytelen utazás lesz, ne félj. Vagy érzel valamit Valdresszel kapcsolatban, Dominic? – Nem, semmi különöset.
– Helyes. Új erőre kaptam – mondta Villemo elszántan. – Most majd elkapom az irháját, azok után, amit apával, Mattias bácsival és a kis Elisával tett. – Nem szándékosan ölte meg Kalebet és Mattiast – szólt Gabriella elgondolkozva. – Nem, de hibás benne. – Ez kétségtelen. És ami Elisát illeti… – Gabriella nehéz szívvel felsóhajtott. – Irmelin ma lent járt a Hársfaligetben. Megtudta, hogy Elisa várandós. – Ó Istenem, könyörülj a szerencsétlen teremtésen – suttogta Villemo behunyt szemmel. – Elisa boldog – folytatta Gabriella. – Sugárzó arccal jár-kel, akár egy madonna. Bolond az a lány, nem lehet megállni, hogy az ember ne mosolyogjon rajta. Bárcsak minden rendben menne. Ha átokkal sújtott gyermeket szül, és az meghal, nincs kedvem tovább élni. Belehalnék a szégyenbe, hogy a Jéghegyek Népéhez tartozom. – Én soha nem szégyenkeztem emiatt – mondta Villemo hevesen. – Inkább büszke vagyok rá. Ulvhedin egy kívülálló, betolakodó. Most majd elbánunk vele! Dominic a valdresi utazás tervétől szemmel láthatóan új erőre kapott. – Villemo, a hideg idő beállta előtt útra kell kelnünk – mondta. – Holnap indulunk – jelentette ki Villemo. Gabriella hiába próbálta visszatartani őket. Igazság szerint őt is furdalta a kíváncsiság, hogy többet tudjon meg Ulvhedin származásáról. Gabriella tulajdonképpen nem volt annyira dühös Ulvhedinre, bár szeretett férje elvesztéséhez a szörnyeteg nagyban hozzájárult. Gabriella tapasztalt volt
és megfelelő életbölcsességgel rendelkezett. Ezenkívül tudta, hogy Kaleb már régóta súlyos beteg volt. Ezt a többiek előtt titokban tartották. Hirtelen halálával egy hosszantartó, fájdalmas betegségtől szabadult meg. Ennek ellenére rettentően hiányzott neki a férje. Paladin őrgrófnő (ez volt a leánykori neve) nagyon magányosnak érezte magát. – De Villemo, nem szabad elpusztítanod, vagy megaláznod Ulvhedint – szólt rá szigorúan a lányára. – A te feladatod az, hogy rendes embert faragj belőle! – Jaj ne! – fordult el Villemo undorodva. – De, de, barátocskám. Ha erre képes vagy, nagy szolgálatot teszel a nemzetségünknek és az embereknek. – A legtöbb, amit tehetek, hogy eltörlöm a föld színéről azt a szörnyeteget. – Nem hiszem, hogy helyesen vélekedsz a dologról – mondta Gabriella lemondóan. Mielőtt útra keltek, elmentek Elisához. Gabriellának igaza volt: a lány sugárzott a boldogságtól. – Biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani a gyereket? – kérdezte Villemo aggódva. – Niklas bizonyára tud rajtad segíteni. – Nem, asszonyom, erről hallani sem akarok – mondta Elisa tágra nyitott, ijedt szemmel. – Elboldogulok egyedül is a gyerekkel. Andreas uraság megígérte, hogy itt maradhatok a Hársfaligetben, és minden segítséget megad majd nekem. Tudja, Villemo asszony, csak nem tudom elfelejteni, hogy Ulvhedin engem választott, a jelentéktelen kis Elisa Larsdattert! Villemo nem akarta felvilágosítani, hogy a szörny az első nőt, aki az útjába került, magáévá tette volna. Ehelyett csak ennyit mondott:
– Rendben van. Ha így akarod! De ígérd meg, hogy soha többé nem nevezed magad jelentéktelennek! Feltűnően szép lány vagy, és sokkal jobb sorsra érdemes. Elisa lágy és bölcs mosolyra húzta a száját. Villemo érezte, hogy vesztesen került ki a vitából, de ez szolgálta Elisa érdekeit. Nem sokra rá elindultak, hogy végére járjanak az új feladatnak, amely nem volt más, mint Ulvhedin származásának a felkutatása. NEM SIETTEK, bőven volt idejük. Lakatlan vidékeken lovagoltak keresztül, ahol sok volt a medve és a farkas. Dominic kellően felfegyverkezett. A Begna völgyét körülölelő meredek hegycsúcsok félelmet keltettek Villemoban, ahogy a völgy keleti részén fekvő úton lovagolt. A fenyegetően emelkedő ormok hatalmas, vén, gonosz manókra emlékeztették. Amikor felértek a hegytetőre és elnéztek a Valdres völgy felett, Villemo szinte beleszédült a gyönyörű látványba. Az útjukba kerülő tanyákon óvatosan kérdezősködtek a parasztoknál, hogy nem láttak-e a közelben egy emberformájú szörnyeteget. Erre az emberek gyorsan körülnéztek, és ijedten suttogták, hogy de bizony láttak. De annak már több évtizede, amikor messzebb, lent a völgyben rábukkantak a nyomaira. Dominic és Villemo folytatta a lovaglást, mígnem beértek egy Ulnes nevű csinos kis falucskába. Itt többet tudtak meg. Egy paraszt mesélte nekik, hogy úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy szörnyeteg garázdálkodott fent a hegyen.
– Pontosan hol? – kérdezték. – Hát azt senki nem tudja – felelte a paraszt és a nyakát vakargatta. Dominic felidézte látomását: – Jól emlékszem, hogy a látomás szerint egy völgyben lakott korábban, amely előtt hatalmas hegyek magasodtak. Az egyik balra, a másik pedig távolabb, jobbra állt. Papírt és tollat vett elő, hogy lerajzolja a hegyeket úgy, ahogy Ulvhedin emlékezetében látta őket. – Nahát! Ez a Hemse völgy a körülötte lévő hegylánccal! Balra Skogshorn, jobbra a Tröyms hegy emelkedik – kiáltott fel a meglepetéstől szinte egyszerre a paraszt és a felesége. Villemo és Dominic egymásra nézett. Igencsak meghatódtak. Ezek szerint jó úton járnak! – De merre találjuk ezt a völgyet? Kicsit tanakodtak, mielőtt válaszoltak: – A Bukono vagy a Grunke legelőnél kell legyenek. – Legelőnél? Tehát nem laknak ott egész éven át emberek? – kérdezte Villemo. – A Grunke legelőn igen – felelte lassan a paraszt. – Egy bolond gazda lakik ott fent. Azt mondják, hogy mindenféle szedett-vedett csőcselék talál menedéket az elhanyagolt birtokon az intéző és a megyebíró elől. De én úgy vélem, hogy Vestre Slidrébe és Rönbe kellene menniük, ott találkozhatnak olyan gazdákkal, akiknek Grunkén van legelőjük. Ha jól emlékszem, ők is észleltek valami különöset néhány évvel ezelőtt. Megköszönték az útbaigazítást és folytatták útjukat. Rönben találkoztak azzal a két asszonnyal és azzal a férfival, akik a különös lábnyomokra bukkantak
sok évvel ezelőtt. Ahogy mesélték, a nyomok gazdája a hegyekből ereszkedett le a völgybe. Másnap Dominic és Villemo fellovagolt a hegyre. Pontos útbaigazítást kaptak, hogyan juthatnak át rajta. Tudomásukra jutott, hogy hosszú az út odáig, de ezzel nem törődtek, hiszen eddig játszi könnyedséggel tették meg az utat. A hegy erőteljes őszi színekben pompázott. Jól fel voltak öltözve, de elbírták a meleg ruhát, mivel a nyárvégi nap már nem adott annyi meleget. – Milyen csodálatos látvány, Dominic! – ujjongott Villemo. – Hát nem káprázatos az aranysárga nyírfák és a tűzpiros levéltakaró együttes látványa! És a többi színárnyalat! Nem csoda, hogy Ulvhedin visszavágyik ide. Dominic bólintott. – Ezzel megtaláltuk zavarodottságának az okát. Ide visszavágyik, de nem ez a völgy vonzza, csalogatja magához, hanem a Jéghegyek Népének völgye, amely Tröndelagban fekszik. Azt még nem ismeri. Nem tudja a két völgyet megkülönböztetni egymástól, csak ösztönösen érzi, hogy nem ide kell jönnie. – Mélyen legbelül hajtja a vágy, hogy megfejtse a Jéghegyek Népének rejtélyét – szólt Villemo elgondolkozva. – Erre képes is, hiszen különleges adottságai vannak, ráadásul most a nemzetség kincse is nála van, a gyógyfüves készlet és a varázsigék. Ennek ellenére úgy érzem, mégsem ő az, akit kiszemeltek, hogy megoldja a rejtélyt. Nem gondolod, Dominic? – De igen. Egyetértek, ugyanis mérhetetlen gonoszsága hatalmas katasztrófához vezethet, ha megtalálja a rejtély kulcsát. Ezért választottak ki minket arra a feladatra, hogy ártalmatlanná tegyük.
– Igen, de ez lehetetlen, mivel ha nem is halhatatlan, de fantasztikus ereje van. Így a mi dolgunk az, hogy a gonoszságot jóvá formáljuk át benne. Aztán, hogy ez sikerül-e majd…? – Ha rájövünk származásának eredetére, akkor talán sikerül. – Én is ebben reménykedem. – Villemo, nézd csak! Ott egy ember nyírfarönköket rak a szekerére. Megkérdezzük? – Igen, gyerünk! A parasztgazda csodálkozott, hogy emberekkel találkozik ebben az évszakban fent a hegyen, és szívesen beszédbe elegyedett velük. Hanem amikor a szörnyetegről kérdezték, elhallgatott. – Nincs mit beszélnünk róla – komorodott el. – Az biztos, hogy ez a furcsa teremtmény nem Isten szolgája volt, inkább az ördögé. – Megértjük az aggodalmát – mondta gyorsan Dominic. – A mi feladatunk éppen az, hogy megszabadítsuk Norvégiát ettől a csapástól. De ehhez meg kell tudnunk, hogy kicsoda és honnan jön. Tud nekünk segíteni ebben? – Nem szívesen beszélek erről, de ha segítségükre lehetek… Látják ott azokat a házakat? Régen ott egész évben emberek laktak. De mivel az útjában voltak ennek a… nem akarom a nevén nevezni, szóval ez végzett velük. Akik túlélték, leköltöztek a faluba. Azóta nem lakik itt senki. Villemo bólintott. – Tudja, merről jött? A paraszt kinyújtotta egyik karját, és a távolba mutatott. Nem akart jobban belekeveredni a dologba. – Látják azt a tavat ott a távolban? Ha abba az
irányba mennek, eljutnak Bukonoba, majd Grunkéba. Kérdezzék meg az ott élő embereket. – Köszönjük a segítséget! Dominic adott neki egy tallért, és folytatták útjukat. Volt bőven idejük, a nap magasan állt az égen. Kiértek a hegytetőre. – Nézd, Villemo, a hegyeket! Ezek azok a hegyek, amiket lerajzoltam, illetve a látomásomban láttam – kiáltotta Dominic izgatottan. Megálltak egy pillanatra, hogy körülnézzenek. Valóban a Hemse völgyet körülölelő hegyek magasodtak előttük. A tó nagyobb volt, mint gondolták. Úgy érezték, soha nem kerülik meg. De késő délután végre kiértek egy eldugott hegyi legelőre. Az esti nap sugarai egy elhanyagolt faházra estek, amely megbújt a hegyoldalban. Ez volt az egyetlen ház a közelben. Olyan aprónak tűnt a hegyek között, hogy alig látszott. Ahogy jobban körülnéztek, a völgyben több ház romjait fedezték fel, amelyeket többnyire benőtt a fű és a hegyi növényzet. Tudták, hogy valamikor régen erre vezetett a Kelet- és Nyugat-Norvégiát összekötő út. Azóta már jobb utakat használnak, és ez feledésbe merült. De itt régen elég népes település lehetett. – Bámulatos – mondta Villemo a kilátásra. – De azért nemigen laknék itt télvíz idején. – Három mérföldre van a legközelebbi település. Fellovagolunk a hegyoldalban lévő tanyához? Villemo elnézett a tó felé. – Valószínűleg kint vannak a tavon és halásznak. – Igazad lehet. Látom, amint a parthoz közelednek. Lovagoljunk vissza a tóhoz. Csak nehogy útonállóknak véljenek minket!
Villemo ránézett férje sudár termetére és pompás ruhájára, amely megállta volna a helyét akármelyik udvarban. – Nemigen hinném, hogy úgy néznénk ki, mint az útonállók. Éppen akkor értek oda a tóhoz, amikor egy férfi és egy nő, nyilván egy házaspár, kikötötte a csónakot. Bőrük cserzett volt az erős naptól, testük izmos. Hallgatagok voltak mindketten. Olyan emberek, akik komisz körülmények között élnek. Villemo észrevette, hogy nagy mennyiségű salak csapódik ki a tó partjára. Ez azt jelenti, hogy az emberek itt régen vasat nyertek ki a mocsarakból. Ősrégi település ez. Hihetetlen! A házaspár csodálkozva, gyanakvóan méregette őket. Villemo és Dominic köszöntötte a párt és elmondták, mi járatban vannak. A paraszt és felesége egymásra nézett, majd a férfi kelletlenül így szólt: – Mi nem laktunk itt régebben. De jó nyomon jár az uraság. Valóban lakott itt egy ördögfattyú valamikor. – Fattyú? – kérdezte Villemo élénken. – Ez azt jelenti, hogy gyerekként? A férfi megpróbálta kikötni a kopott csónakot. A tó másik végén vízesés csobogása hallatszott, egyébként csend honolt a környéken. Amikor beszélgettek, visszhangzott a szavuk a tó felett. – Igen, gyerekként. – Itt született? – Azt mesélik. No de mindenki látta rajta, ki az apja. Dominic és Villemo hallgatott egy darabig, majd az asszony megkérdezte:
– Ki volt az anyja? Összerezzentek. – Az anyja meghalt. Belehalt a szülésbe. – Igen, igen, ezt sejtettük, de azt híresztelik, hogy egy varázserővel megáldott asszony tanította meg beszélni ezt a furcsa teremtményt. – Ő is halott. – Ezt is tudjuk – mondta türelmetlenül Villemo. – Abban a házban született, amelyikben maguk laknak? A házaspár gyorsan keresztet vetett. – Nem, dehogy! Isten őrizz! Már nincs meg a ház, amelyikben lakott. Mielőtt eltűnt, felgyújtotta. Dominic is kezdte elveszíteni a türelmét. – Nincs senki, aki tudna valamit mondani a gyermekkoráról? Haboztak egy darabig, majd a paraszt így folytatta: – Próbáljanak a Nordre Grunke legelőn kérdezősködni. Ott is új emberek laknak ugyan, hisz a régieket mind megölte. Hanem van ott egy öregasszony, akinek sikerült elmenekülnie a faluba. Most újra itt él, hisz az ördögfajzat régóta nem járt errefelé. – Azok az emberek is itt laknak egész évben? – Nem, csak itt legeltetnek. De késő őszig fent szoktak maradni a hegyen. A faluban nagyon rossz a legelő. – Messze van innen Nordre Grunke? – Csak amögött a hegy mögött. Útnak indultak. Villemo észrevette, hogy Dominic megváltozott. Tudta, milyen érzékeny, képes megérezni a régmúltban történt dolgokat. – Mit érzel most? – kérdezte férjétől. – Ez nagyon öreg település – válaszolta az feszül-
ten. – Annyi minden történt itt a múltban! – Például? – Szomorúság járja át a völgyet. Távolról valami zajt hallok. Egy réges-régi emlék. Azt hiszem, lódobogást és fegyverek csörgését hallom… Villemo kíváncsian várakozott. Dominic lassan folytatta: – Nincs semmi fenyegető a lovasokban, inkább valami tragikus és végtelenül szomorú. – És Ulvhedin? Dominic arca elfintorodott. – Amit vele kapcsolatban érzek, arról nem akarok beszélni. Nordre Grunkén még kihaltabb völgyre leltek. Itt is volt néhány üres telek és legelő, a hozzájuk tartozó házakkal és istállókkal. Csodálkoztak, milyen vének a házak. Kövekből és hatalmas farönkökből építették őket, néhányuk összedőlt, volt amelyiknek csak fűvel beültetett teteje szakadt be, mert nem bírta azt a hatalmas hótömeget, amely minden télen, mint valami ormótlan fehér óriás telepedett a házakra. – Látok arra egy házat. Lovagoljunk oda! Amíg arrafelé tartottak, Villemo izgatottan így szólt: – Olyan gyönyörű errefelé a vidék, hogy az már szinte kibírhatatlan. Ilyen sok gyönyörűség, és senki nem osztozik benne. A ház urai otthon voltak, és barátságosan fogadták őket. Étellel s itallal is megvendégelték a jövevényeket, ami nagyon jól esett nekik, mert már igen elcsigázottak voltak. Miután ettek-ittak, szóba elegyedtek az öregaszszonnyal. Meglepően friss volt szellemileg, de megle-
hetősen tartózkodó, amikor a szörnyetegre terelődött a szó. Amikor aztán Dominic megkínálta az Oxenstierna család legjobb pálinkájával (persze a fiát és a menyét is), megeredt a nyelve. – Igen, én még idejében elmenekültem, mivel láttam, hogy kinek a fattya a fickó! – Ott volt, amikor született? – Nem, de a szomszédasszonyom igen, és mivel jó barátnők voltunk, elmesélte, micsoda szerzet jött a világra. Már halott szerencsétlen. – Ő volt az, aki varázserővel rendelkezett? – Pszt! Ezt nem én mondtam. No de így igaz. Abban az időben… – Igaz is, mikor volt ez körülbelül? – kérdezte Dominic. – Lássuk csak… – Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. – Úgy húsz esztendeje is van annak – mondta végül győzedelmesen. Dominic és Villemo egymásra nézett. Ulvhedin tehát ilyen fiatal! Sokkal fiatalabb, mint gondolták. Egyidős Elisával. – Nos hát, abban az időben sok ember élt erre. Legtöbbjük csőcselék. A barátném, Isten nyugosztalja, a hatóságok elől menekült ide, mert boszorkányságért üldözték. Dominic és Villemo újra egymásra pillantott. Éppúgy tehát, mint a Jéghegyek Népének völgyében! – Hadd kérdezzek valamit – szakította félbe Dominic. – A halott barátnéd idevalósi volt? – Ó igen! Régi valdresi család sarja. – Rokonságban állt a gyermekkel, akit szörnyetegnek neveztek? – Nem, egyáltalán nem. Csak a szerencsétlen any-
jának segített, aki terhesen ide menekült. A várandós egyedülálló anyákat nem mindenütt nézik jó szemmel. – Tehát az anya belehalt a szülésbe. – Igen. Valósággal darabokra szakadt! Nem csodálom, hisz szörnyű csecsemőt hozott a világra, olyan volt a válla, mint… – Igen, tudjuk, hogy néz ki – szakította félbe Dominic. – A barátnője megkönyörült a gyermeken? – Igen, de ez végzetes hiba volt. Csak nyomorúságot és pusztítást hozott magával. Meg kellett volna fojtanunk, rögtön a születése után. – Nem hiszem, hogy ez segített volna – szólalt meg Dominic. – Hatalmas életereje van. – Aztán hogy felnőtt, hál' Istennek elhagyta Valdrest. De akkor már egyetlen élő lélek sem volt itt. Mindenkit megölt, volt akit csak a szemével. Gondolataiba mélyedt. Dominic körbekínálta az utolsó cseppeket a finom pálinkából. Jó helyre kerültek. – Nos, öreganyám, hallhatnánk az anya nevét? Az öregasszony összerezzent és felsóhajtott. – Igen, igen. Hogy is hívták? Olyan rövid ideig élt itt, és ez bizony már nagyon régen volt. Kezd romlani az emlékezetem. Hiába, öregszem… Hirtelen megszólalt a menye. – Nem maga mondta, hogy itt temették el annak idején, mivel nem akarták megszentelt földbe temetni? – Igen, így van! A barátném még keresztet is rakott a sírjára, amelybe belevéste a lány nevét. De aligha van meg már az a kereszt! – Megmutatná nekünk a sírt? A fia felegyenesedett:
– Majd én odavezetem magukat. Többnyire elkerüljük azt a helyet. – Köszönjük! Dominic már az ajtóban volt, amikor még visszafordult: – Tudja, hová való volt a fiú anyja? – Biztosan messziről jött. Beteg volt szegény és nagyon legyöngítette a hosszú vándorlás. Senki nem akarta befogadni. – Soha nem árulta el, ki az apa? – Soha, egy szóval sem! De nem volt nehéz kitalálni! Még mindig vannak lányok, akik a Gonosszal paráználkodnak. Nem mondom, hogy az rossz lehet… Az öregasszony elégedetten vigyorgott. Becsípett a pálinkától. Villemonak eszébe jutott valami: – Nem volt valami különös a fiú lábával? – Ó, ez szomorú történet – komolyodott el az aszszony. – Farkascsapdába lépett. Lehetett úgy négy-öt éves. Az emberek nem segítettek rajta, azt mondták, jobb, ha távol van. Négy napig volt a csapda foglya, anélkül, hogy ételt vagy italt vett volna magához. A csapdát csak szerszám segítségével lehetett kinyitni. A fiú erős volt ugyan, de nem bírta magát kiszabadítani. Villemo alig tudott szóhoz jutni. – Hogy szabadult ki végül? Elengedték? – Nem, abban reménykedtek, hogy elpusztul. Így a fiú saját maga szakította ki a lábát a csapdából. De meg kell hogy mondjam, véres bosszút állt utána. Dominic és Villemo csendesen hagyta el a házat. A nap éppen lebukott a hegy mögé, amikor az úton odaértek egy gazzal benőtt, érintetlen területhez. – Ez az a hely – mondta a paraszt, és dobbantott a
lábával. Dominic lehajolt, a magasra nőtt gazban elkezdett keresgélni. Keze megakadt valamiben. – Itt van valami… A többiek segítettek kitépni a gazt, ami alól egy korhadt, földdel betemetett kereszt került elő. Buzgón tisztogatták. A paraszt is kíváncsian segített. Dominic érzékeny ujjával egyenetlenséget fedezett fel a fában. – Itt állt valamikor a neve – mondta halkan. Felemelte a keresztet, és a lenyugvó nap sugarai felé tartotta. – Lehetetlen elolvasni, mi áll rajta. – Add csak ide nekem – kérte Villemo. Lassan végigvezette ujjait a szinte alig érezhető barázdákon, ahova egykor a nevet vésték be. Betűről betűre haladt előre. Nem minden betűt tudott megfejteni, de éppen eleget ahhoz, hogy megtudja, milyen név állt a fakereszten valaha. Sápadtan egymásra néztek. – Te jó ég! Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Villemo. – De… – Most már azt is tudom, ki volt az apa – mondta olyan halkan, hogy Dominic is alig hallotta szavait.
VISSZALOVAGOLTAK a faluba, ahol meg akartak szállni éjszakára. Villemo egyre csak a könnyeit törölgette. – Most már biztos, hogy segítesz rajta, ugye? – kérdezte Dominic. – Ulvhedinen? Hát persze, ez a kötelességem, és
minden vágyam. – Már nem akarod elpusztítani? – Nem, már nincs bennem bosszúvágy. Megenyhültem iránta. Őszintén szólva Dominic nem nagyon hitt a szavaiban.
13. fejezet ÚGY VOLT, AHOGY Dominic mondta: Ulvhedin nem tudott továbbjutni. De ebben nem a tél akadályozta meg. Dovrén keresztül még a hideg beállta előtt eljuthatott volna a tröndelagi völgybe. Nem is a sebei gátolták. Niklas nagyon szépen rendbe hozta a lábát, már nem volt gyulladásban. Ulvhedin óvatosan észrevételezte csonka lábát, már nem riadt vissza a látványtól, mint régebben mindig, ahányszor csak ránézett. Teljesen más oka volt annak, hogy nem folytatta az útját, ő maga sem tudta megmondani, micsoda. Először diadalittasan hagyta el Graastensholmot, birtokában a fantasztikus zsákmánnyal, a Jéghegyek Népének kincsével. Még az öreg Kalebet is magával vitte, hogy mutassa neki az utat. Kicsattanó jókedve kerekedett. Legyőzte az átkozott nagyképű bandát, ő volt a legerősebb! De az öreg nagyon nehezen ülte meg a lovat. Mindig lecsúszott a nyeregből. Ulvhedin belátta, hogy így soha nem fog eljutni Tröndelagig. Így meglehetősen kemény kézzel kikényszerítette az öregből, hogy elárulja a Jéghegyek Népének Völgyébe vezető utat és
kilökte a nyeregből. Sokkal kényelmesebben folytatta az útját. Ám egyre elégedetlenebb és rosszkedvűbb lett, ahogy észak felé haladt. Feltűnést keltett, amerre járt. Az egész keleti országrészben elterjedt a híre. Néha üldözőbe vették. Volt, hogy az elhagyatott tanyák előtt, ahol többnyire éjszakázott, összegyűltek a puskákkal, kapákkal, vasvillákkal felfegyverkezett zsoldosok és parasztok, hogy rajtaüssenek. Könnyedén megölhette volna valamennyit, de nem tette. Inkább felpattant a lovára és elvágtatott, miközben rosszul célzott golyók süvítettek el a füle mellett. Nem is egészen értette, miért nem öli meg az embereket. Az élelmet saját maga és a lova számára továbbra is lopta. Ez korábban nem jelentett problémát neki, de most ahányszor lopott, kellemetlen szorítást érzett a gyomrában. A gudbrandi völgyben valami visszatartotta attól, hogy folytassa az útját. Nem tetszett neki a gondolat, hogy nemsokára át kell lovagolnia a hegyen. Úgy tűnt, mintha ez megfosztaná valamitől, amihez ragaszkodik. Itt a völgyben egy nagy, elhagyatott tanyára lelt, amelyen egy kiváló állapotban lévő ház állt. A tanya egy falu felett feküdt, amelynek nem tudta a nevét, de nem is érdekelte. Túl jó búvóhelynek bizonyult ahhoz, hogy rögtön odébbálljon. Hirtelen úgy érezte, nem is olyan sürgős elérnie a Jéghegyek Népének völgyébe. Hosszabb ideig ott maradt az elhagyott tanyán. Lovának is talált istállót. Többször lejárt a faluba beszerző útra. Senki nem fedezte fel búvóhelyét. A tanyán végre elővehette a varázskészletet. De nem értett semmit a feljegyzésekből, nem ismerte a különböző füveket, így nem tudta használni sem őket.
Mégis mohó, kéjes érzés töltötte el, hogy ez most mind az övé. De mire jó mindez, ha nincs, aki megtanítsa a fortélyokra? Éjszakánként furcsa érzés gyötörte álmában. Nőre vágyott. Mivel soha nem ismerte a hiány érzését, így nem tudta a maga számára sem megfogalmazni, hogy Elisa hiányzik neki. Álmatlanul feküdt, egyik oldaláról a másikra fordult, hogy elhessegesse a vidám szempár, a nevetésre mindig kész, félig nyitott száj látványát. Egyre csak az aranysárga fürtökre gondolt, melyek zubogó vízesésként keretezték a piros orcákat. Álmai erről a csodálatos tüneményről mindig úgy végződtek, hogy az öröm kihunyt a sötétkék szemekben. Ulvhedin ekkor átizzadva felriadt álmából. Esténként lelopódzott a faluba. A fák között a sötétben rejtőzködve haladt. Volt a faluban egy fogadó, ahol egy asszony éjszakánként különböző férfiakkal hált. Ulvhedinnek nem volt nyugta az utóbbi időben. Egyre gyakrabban emlékezett arra a csodálatos élményre, amit a Nore hegytől a Graastensholmig vezető úton élt át. Keményen és brutálisan magáévá tenni egy asszonyt… Átélt-e ennél szebbet valaha is? Egyre erősebben fűtötte a vágy. Talán ez az aszszony… Egy este egyedül jött ki a fogadóból. Ide-oda támolygott az úton. Buja asszony volt, telt formákkal. Egyáltalán nem volt csúnya, és öreg sem. Ulvhedin előlépett a sötétből, és megragadta a karjánál. – Nagy ég! – mondta a nő akadozó nyelvvel. – Ez maga Őfensége.
Ulvhedin magával húzta a fák közé és lelökte a földre. Az asszony vihogott. – Hallottam ám rólad – kiáltott fel. – Te ijeszted halálra a parasztokat a környéken. Senki nem tudja, hol laksz. De én tudom ám! Ott, ahonnan te jössz, nagyon nagy a meleg, igaz-e? A pokol tüze melegít. Most pedig kedved támadt egy kis viháncolásra. Azt mondják, az ördög nagyon érti a dolgát. Rajta, láss hozzá, képes vagyok mindent befogadni. Ezután minden teketória nélkül lefeküdt és szétterpesztette a lábát. Ulvhedin a lába közé térdelt. A vigyorgó száj, amelyben nem nagyon váltak fogak, pálinkától bűzlött. Homloka fájdalmasan lüktetett. Egy lágy hangot hallott hirtelen: „Kérem, uram, ne tegye!” Az a gyöngéd kék szempár! A meleg szemek bocsánatot sugároztak, a lány megbocsátott azért, amiért megbecstelenítette. Elhessegette magától ezeket a fantáziaképeket, és ránézett az asszonyra, aki már készenlétbe helyezte magát. Szemtelenül vigyorgott, barna haja csapzottan lógott le a vállára. Lomhaság áradt elhasznált testéből. – Mire vársz? – kiáltotta türelmetlenül. – Mutasd meg, mit tudsz! Kezével a férfi felé tapogatózott. Az emlékek nem hagyták nyugodni Ulvhedint. „Hiszen szeretem magát!” A hűséges szemek, az a hang… – A pokolba! – kiáltott fel, és ellökte magától az asszony kezét, majd felugrott. Kedve lett volna a közönséges arcba vágni, amiért nem emlékképeinek asszonya, és amiért ő odáig alacsonyodott, hogy kikezdett vele. De nem tette, hanem elfutott, felugrott a lovára és visszalovagolt búvóhelyére. Sokáig ült mozdulatlanul, fejét reszkető kezébe
támasztva. Ulvhedin lazított a nadrágján, és lenézett testére. Felidézte a törékeny leánytestet, amelyet oly régóta nem tartott karjaiban. Érezte, ahogy férfiassága növekedni kezd. Érezte a lány karjait, amint átölelik a nyakát. Hallotta a sikolyát, látta halálosan sápadt arcát. Már nem gyöngédség áradt belőle, hanem félelem. Miért is lökte le a lóról? Magáévá kellett volna tennie ott a nyeregben. Fájdalmai voltak és kimerült volt? Na és aztán? Ulvhedin behunyta a szemét. Újra maga előtt látta a lány kerek, rózsaszín fenekét. Már nem tudott parancsolni ösztöneinek és fantáziájának. A falubeli asszonyra már egyáltalán nem gondolt. Miután végzett, ült még egy darabig és zihálva lélegzett. Nem ugyanazt érezte, mint máskor, amikor így magányosan könnyített magán. Most hiányérzet gyötörte. A lány utáni vágyakozás égette a testét, majd belehasadt a szíve. TELTEK-MÚLTAK a napok. Nyughatatlanul és dühösen járt-kelt fel és alá, amiért nem tudta elhatározni magát, hogy folytassa útját. Öklével az asztalra vágott. – Legyőztem az idiótákat. Megszereztem, amit akartam. Enyém a kincs. A fiatal leányzót magamévá tettem és legyőztem a hencegő asszonyt, aki azt hitte, mindent jobban tud. Éjszakánként izzadságban fürödve felriadt, és a magánytól úgy érezte, mintha agyonnyomnák a ház falai. Át kell kelnem a hegyen. Mire várok? Holnap indulok! De másnap mindig talált kifogást, hogy késleltesse az indulást. Vagy az időt találta kedvezőtlen-
nek, vagy a lovának kellett zabot szereznie, vagy pedig a lábát fájlalta. Gyakran kapta azon magát, hogy dél felé bámul a távolba. Akkor aztán olyan dühös lett magára, hogy bezárkózott a házba és egyre csak arra gondolt, mit fog tenni, ha elért a Jéghegyek Népének völgyébe, hisz nincs senki, aki megtaníthatná a varázsfüvek használatára. Ilyenkor feltámadt benne a remény: mi lenne, ha visszafordulna, és megkérdezné a nagyképűeket? Így hívta hármójukat, amióta foglyul ejtették és megalázták. Amikor aztán magához tért, és rájött, miről álmodozott, hangosan káromkodott, ordítva törtezúzta azt, ami a keze ügyébe került. Nem próbált meg többször nőt szerezni magának. Mit is kezdene egy nővel, mindig is boldogult nélkülük. Egyik éjszaka, december közepe táján szörnyű rémálma volt. Nem a piros orcájú parasztleányról álmodott, mint szokta, hanem a másikról, a fennhéjázóról. De most nem volt gőgös, mint általában. Barátságos volt. „Gyere, járjunk egyet, Ulvhedin” – mondta neki álmában lágy, kellemes hangon. Okos szeme csak úgy világított felé. „Derék és nagy ember válhat belőled, akire a hétköznapi emberek örökké emlékezni fognak. Neved bekerülhet a történelembe.” Álmában nem irtózott tőle, csak makacsul hallgatott. „Nézd csak!” – mondta, és a távolba mutatott. „Ez mind a tiéd lehet. Letelepedhetnél az egyik majorban. Niklas megtanítana a gazdálkodásra. Nem akarsz emberré válni, Ulvhedin?” „Úgy gondolod, hogy az emberek méltóak arra, hogy kövessem a példájukat?” – kérdezte gúnyosan. „Nézd meg a lábamat, a lőtt sebeimet!”
„Nehogy elkezdd sajnáltatni magad! Gondolj csak arra, mennyi gonoszságot műveltél, mennyi szenvedést okoztál! Mi a barátaid vagyunk, Ulvhedin. Melletted állunk, és segíteni akarunk, hogy le tudd győzni magadban a gonoszt.” Ekkor ő dühösen fújtatni kezdett. „Bízd rám magad, Ulvhedin! Én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud rajtad!” „Nem, soha!” – ordította. „Nem tudsz rajtam segíteni!” Átizzadva ébredt fel álmából. Saját félelemkiáltása még mindig visszhangzott benne. Ezen a reggelen végleg határozott. Most már elég! Összecsomagolta az élelmet és a takarmányt, két bot segítségével egy szánkószerűséget készített, amit a ló nyergéhez erősített. Fűzfavesszőkkel ráerősítette a szánkóra a csomagot és elindult észak felé. Szép volt az idő, így nem aggódott, hogy nem tud átkelni a hegyen. Egész nap lovagolt felfelé a hegyháton. Nem a mindenki által használt utat választotta. El akarta kerülni az embereket. Saját maga készítette kalibában éjszakázott a fenyvesben. Másnap úgy dél felé megpillantotta maga előtt Dovrét. Elfojtotta magában azt a gondolatot, hogy nem jó felé vette az irányt. Egyre az járt a fejében, hogy dél felé kellene lovagolnia, vissza Graastensholmra. Ugyanakkor régi vágya is fűtötte, hogy elérjen a kis északi völgybe. A Jéghegyek Népének völgyébe. Oda kell mennie! De nem tudta, mit is kezdjen ott. Kifárasztotta a bizonytalanság, hogy nem tudta eldönteni, merre induljon. Talán a nagyképű graastensholmi banda tudna rajta segíteni. Az öregember, aki legurult a lépcsőn, ami-
kor ellopta a kincset, bizonyára okos tanácsokat tudna neki adni. De lehet, hogy azóta már halott. Akkor senki sincs, aki segíthetne? Az ördögbe! Talán az az okoskodó Niklas meg tudná mondani, mire használja a különböző varázsfüveket, mivel úgy hírlik, ő örökli majd az egészet. Ó nem, a kincs most már Ulvhediné és senki másé. Majd megtanulja, mihez kezdjen vele. Majd ha odaér a völgybe, nyilván hirtelen látomása lesz, és mindent tudni fog. Igen, így lesz. Vagy mégsem? Nem kellene mégis tanácsot kérnie a többiektől? Viszszalovagolnia délre? Ostoba beszéd! Most, hogy már majdnem odaért? De nemsokára be kellett látnia, hogy még korántsem közelítette meg a célját. Amikor ugyanis elérte a fokstui mocsárvidéket, látta, amint a szél havat söpör le a hegytetőről. Nem sokkal ezután a hegyek vakítóan fehér felhőkbe burkolóztak, és elkezdett szállingózni a hó. Ulvhedin megállította a lovát. Ő kemény fickó volt, hozzászokott a zord időjáráshoz. Azonban mivel korábban soha nem volt lova, nem tudta, hogy egy ló mennyit bír ki. Semmi pénzért nem akarta elveszíteni. Sebaj. Valószínűleg csak egy futó hózápor, semmi több. Ezen a széles mocsárvidéken mindenesetre nem talál menedéket. Visszalovagoljon most, amikor már ennyire előrehaladt? Eszébe jutott, hogy egy menedékhely mellett haladt el idefelé. Egy félkör alakú kőház volt, nyírfaágakkal és fűvel a tetején. De ezt a menedékhelyet már régen elhagyta. Biztos talál egy másikat, kicsit messzebb. Tovább lovagolt. Kis idő múlva feltámadt a szél, és nagy fehér hó-
pelyhek gomolyogtak az arca és a nyaka körül. Hóviharba került. Nem volt elég melegen öltözve. De vajon a lova kibírja-e a hóvihart? A legfontosabb az, hogy megtalálja az utat. És ha csak egy helyben topog, körbe-körbe egész idő alatt? Megállt. Ha egyedül lenne, nem adná fel ilyen könnyen, de aggódott társáért, a lóért. Társ? Először használta ezt a szót. Valóban úgy érezte, hogy társra lelt. Milyen jó volt kimondani: társ. Még valaki járt a gondolataiban. Tudta a nevét is, hiszen bemutatkozott, amikor először találkoztak: „Jó napot, Elisának hívnak.” Milyen nevetségesnek érzi magát, ahogy visszaemlékszik erre. Egy másik alkalommal a sebein szörnyülködött a különös teremtés: „Ó Istenem, ugye nagyon fáj?” Elisa… Milyen lágyan hangzik ez a név. Mint egy könnyű nyári fuvallat. Az az átkozott lány. Soha nem találkozott még ilyen nevetséges és együgyű teremtéssel. Egy lány! Egy lány mégsem lehet a barátja. A lányokat csak elverni, darabokra szakítani lehet, aztán elhajítani. Haszontalan, semmirevaló népség! Anélkül, hogy észrevette volna, visszafordult a lovával. Szegény párát már teljesen befedte a hó. Ulvhedin újra érezte a szorítást a gyomrában, mint mindig, amikor a lányra gondolt. Ismét hallotta a szavait: „Mindent megteszek magáért, uram, de nem bírom már tovább, bocsásson meg!” Hol van az az átkozott menedékház? Órákig kereste a kis kőházat. Már Dovrét is elérte a hóvihar. Mindent fehér takaró borított. Egyre erősebben tombolt a hóvihar. A mocsár fölött a szél tölcsér alakban fújta a
hópelyheket, melyek táncoló, fehér óriásokra hasonlítottak. Ulvhedinnek le kellett szállnia a lóról, hogy jobban ráerősítse az elemózsiát a szánkóra. Majd folytatta a keresést, szinte semmit nem látott. Amikor az alkonyát kékes fénnyel világította meg a havat, ráismert a környékre, amelyen már egyszer keresztüllovagolt reggel. Erre kell hogy legyen a menedékház. Még sötétedés előtt rálelt. A hidegtől kékre fagyva szállt le a lóról és bevezette a házba, ahová nem hallatszott be a kinti ítéletidő tombolása. Úgy átfagyott, hogy alig bírta mozgatni elgémberedett tagjait. Talált egy kezdetleges tűzhelyet, feláldozta a két nyírfaágat, amelyből a szánkót tákolta össze, hogy egy kis meleget csináljon. Szénát adott a lovának, ő maga is evett valamit. Lassan a helyiség is felmelegedett. Az ajtóréseket és a falban lévő lyukakat betömte hóval, többször ránézett a tűzre, majd, lovára terített egy takarót, magának is keresett egyet és elaludt. Ulvhedin félúton érezte magát. Félúton a Jéghegyek Népének völgye felé, félúton vissza Graastensholmra, félúton észak és dél között, élet és halál között, a múltja és egy bizonytalan jövő között. Két ellentétes erő vonzásában érezte magát, és nem tudta, melyiket válassza. ÖT NAPIG TARTOTT a vihar. A legnehezebb a tüzelés volt. Eleinte sikerült elegendő tűzifára valót gyűjtenie a házban és a környékén, de az utolsó két napon nem talált semmit. Így nem maradt más hátra, odabújt a lóhoz, megpróbálták egymást felmelegíteni, miközben Ulvhedin minden fellelhetőt magukra terített.
Élelmük volt bőven, vizet a hóból olvasztott maguknak. A hatodik napon, amikor felébredt, súlyos csend telepedett a környékre. Lyukat vájt a hóba az ajtónál és kinézett. Tiszta volt az idő, a vihar elmúlt, de hideg volt. Tűrhetően hideg, amit ki lehet bírni. Hanem a hó betemette az utakat, az ösvényeket. Minden eltűnt a hótakaró alatt, nem látszott semmi. Mivel emlékezett, hol fekszik a ház, ahol meghúzódtak, így azt is tudta, merre van dél. Ulvhedin nem gondolkozott sokat. Mivel rajta volt a dél felé vezető úton, ez volt az egyetlen lehetséges irány, amit választhatott. Így van remény arra, hogy eléri az emberek lakta vidéket, ha azonban észak felé folytatná az útját, át kellene kelnie a Dovre hegyen, amelyről nem tudta pontosan, merre van. Előfordulhat, hogy napokig bolyong a hóban úttalan utakon anélkül, hogy előrébb jutna. Nem volt kétséges tehát, melyik utat választja. A hó nagyobb volt, mint gondolta, így csak lassan jutott előre. Az ennivaló még kitartott egy ideig, vize volt bőven. Hozzászokott az éhezéshez, nem kényeztette el a sors. Amíg az egész ország a karácsonyt ünnepelte, Ulvhedin nagy kínok között átjutott a hegyen. Lassan haladt, kerülőutakon, nem volt biztos benne, hogy jó irányba tart. Nem sokkal újév előtt leértek egy erdőbe. Nem ugyanaz az erdő volt, amelyen idefelé átkeltek. Itt is mindent hó borított, de nem volt olyan mély a hótakaró, mint feljebb, így könnyebben előrejuthattak. 1696 Szilveszter éjszakáján, persze a napról Ulvhedinnek fogalma sem volt, beértek egy kis faluba. Először életében a szomorúságtól elszorult a torka,
amiért nem kopoghatott be valamelyik tanyán, hogy lova és saját maga számára szállást kérjen. Újra egy lakatlan helyet kellet keresnie, de az első faluban nem volt szerencséje. Volt úgy, hogy leszállt a lóról, és hűséges társa mellett folytatta a vándorlást, amikor szinte járhatatlanná vált az út. Kímélte egyetlen társát és olyan melegen beszélt hozzá, ahogy még soha senkivel életében. Alv völgyében, Dovrétól messze keleten talált egy legelőt, fészerrel és istállóval. Itt megpihent egy darabig a lovával. Végre tető volt a fejük felett. Innen újra beszerzőútra indult, hogy elemózsiát lopjon, mivel elfogyott az élelmük. De néha szinte undor fogta el, amikor hozzálátott a lopott ételhez. Errefelé is havazott, de ez nem jelentett számukra nehézséget. A fészerben volt elég széna, tüzelőt pedig tudott vágni a közelben. Bőven volt ideje gondolkodni. Gyakran gyötörte az eddig elfojtott lelkiismeret, amikor arra a sok halottra gondolt, akiknek az életét ő oltotta ki saját kezével! Ellentétes érzések között vergődött. Egyik nap elfogta a gyűlölet és a bosszúvágy, hogy felkeresse a Jéghegyek Népének völgyét, másnap viszont önvád gyötörte, ami bizony nem illett egy magányos farkashoz. Bárcsak jönne már a tavasz, hogy folytathassa útját észak felé, Tröndelagba! De amikor eljött a tavasz, Ulvhedin már úton volt dél felé… Nem kérdezhetett meg senkit, merre van a Graastensholmba vezető út, de egyedül is rátalált. Egyszer csodálkozva tette fel magának a kérdést: „Valóban embereket gyilkoltam halomra? Mire volt az jó?” Kitől nyerhetne bocsánatot?
Arca azonban nemsokára újra elborult. Tudta, mit kell tennie, ha Graastensholmba ér. Ki kell kényszerítenie belőlük a kincs titkát. Meg kell hogy tanítsák mindenre a gyógyfüvekről, a varázsigékről. No és persze szívesen magáévá tenné a lányt még egyszer. A másik nagyképű nőszemélyt alaposan megbüntetné. A varázstudományát és emberszeretetét leszorítaná a torkán, lassan, élvezettel ölné meg. Nem, nem szabad ölnie! Hirtelen visszahőkölt a gondolattól. De mindent elpusztítana, amiben hisz. Egyszer s mindenkorra elsöpörné ezeket az átkozott ostoba nézeteit. Aztán, ha elvégezte dolgát, felkutathatná a Jéghegyek Népének rejtett erőforrásait. Ulvhedin erősnek érezte magát, tudta, titokzatos erőknek van birtokában. Szorosabbra fogta a gyeplőt, hogy gyorsabban haladjanak. Házak ajtajánál, fogadók ajtajában hallgatózott, hogy tudja, merre jár, és milyen irányban kell folytatnia útját. De legtöbbször az ösztöneire hallgatott, azok csalhatatlanok voltak. Ulvhedin a Jéghegyek Népének igazi sarja volt. De kinek a sarja? Ez Villemo és Dominic titka volt, és eddig senkinek sem árulták el származásának titkát.
14. fejezet Ó, HÁNYSZOR, DE HÁNYSZOR kérlelte Villemo Dominicot, hogy tegyenek már végre valamit! – Dominic, cselekednünk kell, én még semmit sem hajtottam végre a rám szabott feladatból!
– Nagyon is sokat tettél, Villemo, csak nem vagy tisztában vele. – De Dominic! Itt ülünk Elistrandon hónapok óta, hogy anyám magányában osztozzunk. Ez magában nagyon kellemes és fontos feladat, de nem kéne már hazatérnünk Svédországba Tengelhez? – Az otthoniaknak jól megy a soruk – mondta Dominic, és ivott a ház finom söréből egy pohárkával. – Rendszeresen kapunk tőlük levelet. Minden a legnagyobb rendben van. Norvégiában a helyünk, hogy bevégezzük megbízatásunkat. Villemo felugrott, és nyugtalanul ide-oda kezdett járkálni idegességében. – Így biztosan nem tudunk végére járni a ránk bízott feladatnak, ha itt ülünk egy helyben. Miért nem lovagolunk utána, hogy hazahozzuk? Dominic felsóhajtott: – Miért is nem adott a Jéghegyek Népe türelmet is a születésedkor? Mondtam már, hogy nincs más dolgunk, mint a várakozás. – Igen, igen, de azt mondtad, úgy érzed, nem haladt előre egy tapodtat sem. Valószínű, hogy Dovrénak az innenső oldalán van, és még nem kelt át a hegyeken. Nem érted, hogy a segítségünkre van szüksége? Talán bizonytalan és… – Lehet, hogy bizonytalan, igen. De csak megzavarnánk, ha elébe mennénk. Azokkal a gondolatokkal küzd, amiket te ültettél el nyomorult, torz lelkében. Időre van szüksége ahhoz, hogy mindezt feldolgozza. Ha most hirtelen felbukkanunk, lehet, hogy megmakacsolja magát és elvágtat Tröndelagba, a Jéghegyek Népének völgyébe. Az jó jel, ha nem mozdul. Most nyugalomra van szüksége. Majd időben szólok, ha
úgy érzem, hogy folytatja az utat észak felé. – Már egyszer útnak indult, nem? – Igen, akkor aggódtam is érte, de szerencsére szívós, és nem esett baja. – Úgy érzed, visszajön ide? – Nem tudom. Nagyobb a káosz a lelkében, mint valaha. – Igaz, hogy megszelídült egy kicsit? – Igen – mondta Dominic elgondolkozva. Lopva ránézett Villemora. Nem akarta neki elárulni teljesen, mit érez Ulvhedinnel kapcsolatban. Már nem Villemo volt az egyetlen ugyanis, aki hatással volt rá. A lova jelenléte például csodát tett vele. Ulvhedin szinte érző emberként kezdett viselkedni. Dominic nem látott bele teljesen a kusza gondolataiba, de megesküdött volna, hogy egy nő is lefoglalja gondolatait. De ki? Találkozott volna valakivel az észak felé vezető úton? Nem marad más hátra, mint a várakozás. Ki kell várniuk, míg Ulvhedin gondolatai lenyugodnak, és végre elhatározza magát. De ha helytelenül dönt és folytatni kívánja útját a Jéghegyek Népének völgyébe, aminek végzetes következményei lehetnek, akkor ők majd mindent bevetnek, hogy megakadályozzák ebben. ULVHEDIN TULAJDONKÉPPEN már régen elhatározta magát. Nem volt már kétely a szívében. Maga sem értette, vagy nem akarta megérteni, mi történik vele. Ahogy közeledett Graastensholmhoz, egyre erősödött benne a nyugtalanság. Úgy érezte, lova csigalassúsággal vánszorog, nem győzte nógatni. Ellenáll-
hatatlan vágy hajtotta, űzte előre. „A Jéghegyek Népének sarja, aki messzire került a nemzetségtől, örökké keresni fogja a lehetőséget, hogy visszataláljon a rokonaihoz.” De nem csak ez volt az, amiért vissza akart térni az övéihez. Sajgott a szíve. A barátság, meleg szó utáni vágy csírázott ki benne. Nem, ez túl erős szó. Valójában nem tudta megfogalmazni, mit érez. Nem is akarta. Megijedt saját érzéseitől. Még egy lény játszott jelentős szerepet átalakulásában: a lova. A hűséges, bátor állat, anélkül hogy meghátrált volna, követte a fagyban, az éhezésben. Ulvhedin számára ismeretlen volt a barátság fogalma, most azonban megtudta, mit jelent ez a szó. Önzetlenséget, hűséget. Az első gondolata a lova volt, amikor felkelt, és az utolsó, amikor aludni tért. Vigyázott arra, hogy lova semmiben ne szenvedjen hiányt. Az utóbbi időben az is megesett vele, hogy gyorsan és szégyenlősen megveregette a ló pofáját. Ezt az állat enyhe fejrázással hálálta meg. Ilyenkor a férfi arcvonásai megenyhültek és arra gondolt, hogy mások iránt is kimutathatná szeretetét, akik ezt viszonoznák is. Olykor-olykor erről álmodott. De hogy bevallotta volna önmaga előtt, hogy elérzékenyült? Ő, Ulvhedin? Soha! ELISÁRA GONDOS KEZEK vigyáztak a Hársfaligetben. Irmelin sokat segített neki, gyakran eljött, hogy meglátogassa. Villemoban is jelentős támaszra lelt. Gabriella azonban egyre zárkózottabb lett. Ahogy múlt az idő, egyre inkább érezte, milyen nagy veszteség érte Kaleb halálával, és egy szót sem akart
Ulvhedinről hallani. Bár tisztában volt vele, hogy Kaleb nem maradt volna sokáig életben, magában Ulvhedint tette felelőssé Kaleb és Mattias haláláért. Villemo és Dominic aggódva figyelte ezt a változást. Elisa, mint mindig, most is vidámságot árasztott magából. Buzgón tett-vett a Hársfaligetben. Dolgozni akart, ameddig még bírta. Így próbálta kifejezni háláját, amiért megértéssel vették körül. Védett sorsa ellenére nem kerülhette el, hogy a falu lakói nyelvükre ne vegyék. Idővel mindenki értesült állapotáról, és nem volt tanácsos elhagynia Hársfaligetet. Mivel a lelkész beszédében kipellengérezte a templomban, előfordult, hogy az úton hazafelé az aszszonyok durván sértegetni kezdték, a gyerekek kővel megdobálták. Andreas látogatókat kapott. Az egyházközség három tagjából állt a küldöttség. Ezek az emberek vezető szerepet töltöttek be a falu életében, így úgy gondolták, mindenki másnál több joguk van, hogy mások felett ítélkezzenek. Behízelegték magukat a lelkésznél, és szigorúan elítéltek mindenkit, aki vétett az egyház előírásaival szemben. A graastensholmi lelkész öreg, megfáradt ember volt, aki begyakorlottan szórta dörgedelmeit a szószékről. Sokat veszített hivatásának kezdeti lendületéből. Miután a szószékről elítélte, nem volt hajlandó többet vitázni Elisa Larsdatter bűnéről. A Jéghegyek Népe nemzetségével nem volt érdemes vitába szállni. Sok jót tettek a faluban, ezért mindenki tisztelte őket. A parókia legértékesebb tagjai közé számítottak. Igaz, furcsán gondolkoztak, az egyház helyéről a kereszténységen belül. Azt állították, hogy az egyház és a kereszténység két külön dolog. A lelkész nem volt hajlandó vitába szállni velük. Az egyházközség tagjai azonban igen.
Három jelentős férfiú érkezett tehát a Hársfaligetbe, feleségüket is magukkal hozták. Az asszonyok úgy gondolták, nekik is illik hozzászólni a dologhoz, ha már ilyen előkelő férjeik vannak. Andreassal közölték, szégyen, hogy ilyen lány járkel a házában. Andreas erre azt felelte, hogy nem járkel, hanem keményen dolgozik. Az ő munkája nélkül ő és unokája, Alv, meglehetősen elesettek volnának. – De bűnt hozott a házára – közölte az egyik férfi. – Nem tűrünk ilyen erkölcstelenséget az egyházközségünkben. A lánynak el kell mennie innen – tette hozzá a felesége is. – Dobd ki a házadból, különben gondoskodunk róla, hogy pellengérre állítsák a templom előtt! Erre már Andreas is kezdte elveszíteni a türelmét. – Elisát megerőszakolták. Nem tehet arról, ami történt. Keresztényi kötelességemnek tekintem, hogy a lánynak otthont adjak ezekben a nehéz időkben, amikor olyan szörnyű dolgokat kell átélnie mások jóvoltából, mint a megrágalmazás, megkövezés, és megvetés. Hallgattak egy darabig, majd egy másik férfi szólalt meg: – Igen, azt mondják, megerőszakolták. De nekem az a véleményem, hogy az a nő, akit megerőszakolnak, csak magára vessen. Addig csábítják a férfiakat, míg aztán, amikor arra kerül a sor, erőszakkal vádolják őket. – Elisa nem vádol senkit. – Andreas tekintete villámokat szórt. Az egyik asszony élesen megjegyezte: – De mit is tudunk mi az egész történetről? Csak a lány meséjét hallottuk. Nem lehet, hogy a ház urai maguk is szerepet kaptak ebben a történetben?
Andreas elvörösödött: – Hallgassanak ide! Én már betöltöttem a 69. évemet, és nem járnak a fejemben ilyetén gondolatok. Elisát akkor vettem magamhoz, amikor meghaltak a szülei, és saját lányomként akartam felnevelni. A lány azonban ellenkezett, és átvette a háztartás vezetését, amit remekül el is lát. – No és a fiatal uraság, Alv? – Amint mondja, ő még túl fiatal. Csak barátság és tisztelet van közöttük, mint uraság és szolgálólány között általában. Tudom, hogy semmi tiszteletlenség nem történt. Ezen kívül Alv nem is vett részt a szörnyeteg utáni végzetes hajszában. – A szörnyeteg. No persze. Nem csak kitaláció az egész? Nagyon könnyű ráfogni mindent, amikor az ember a saját felelőssége alól próbál kibújni. Ekkor Andreasnak végleg elfogyott a türelme, és kidobta őket a házából. Miközben dörgedelmes hangon tájékoztatta őket azokról a tragikus eseményekről, amiket a szörnyeteg látogatása váltott ki mindhárom majorban. Azt kiabálta feléjük, hogy ő felelősségteljesen védőszárnyai alá vette a lányt, míg ők csak ítélkezni tudnak felette. Neki kellett felszárítani a könynyeit, amikor csúnya sebekkel a testén tért haza, miután megkövezték, és miután a lelkébe is csúnyán belemartak a gúnyolódó szavak. – Menjetek haza és olvassátok a katekizmust! – zárta le a vitát, és bevágta az ajtót. Jó darabig eltartott, amíg megnyugodott. Ez volt az egyházközség tagjainak az első és utolsó látogatása.
AMIKOR A NYÍRFÁK a legszebb tavaszi színeikben pompáztak, Elisa minden nehézség nélkül világra hozott egy kisfiút, akit a nagyapja, Jesper után hirtelenjében Jonnak kereszteltek. Sokan eljöttek, hogy megcsodálják a kis jövevényt, akit Niklas és Irmelin segített a világra. Már nem tartottak attól, hogy átokkal sújtott sarjat fog a világra hozni, mivel nagyon vidám és kiegyensúlyozott volt egész terhessége alatt. Márpedig a Jéghegyek Népének eltévelyedett utódai nehéz terhességgel szokták jelezni érkezésüket. Mindenki ajándékokkal érkezett. Soha nem ettek még ennyi finom grízt a Hársfaligetben. Először a Jéghegyek Népének nemzetsége jött látogatóba, kivéve Gabriellát, aki köszvényre panaszkodott. Utánuk Elisa testvérei jöttek, akik eddig távol tartották magukat, mivel szégyenkeztek, hogy nővérük megesett. Eikebyből is jöttek látogatók, akik mindig a Jéghegyek Népe rokonainak tartották magukat. Végül a faluból is érkeztek kíváncsiskodók, kicsit haboztak, úgy kellett őket beinvitálni. Az egyházközség tanácsából nem jött senki. Ez láthatóan cseppet sem zavarta Elisát. Sugárzó arccal feküdt a gyermekkel a karján, és mindenkinek arról áradozott, milyen csodálatos kisfiút hozott a világra. Fiának, Jonnak olyan sötét volt a haja, mint amennyire szőke az övé. Szeme is sötétbarna volt. Mindenki csodálkozott ezen, kivéve Villemot és Dominicot. A látogatás után, mikor hazafelé tartottak Elistrandra, Villemo így szólt: – Még mindig úgy érzed, hogy úton van errefelé? – Igen, határozottan. Egyre jobban közeledik.
Kezdetben még mintha habozott volna, de most már biztos a dolgában. Úgy érzi, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. Egyre a lovát unszolja, hogy minél hamarabb ideérjen. – Megtalálja az idevezető utat? – Persze. Christianiát már megtalálta és… – Ennyire közel van? – Igen. – Ha úgy határozott, hogy idejön, akkor a jelleme is meg kellett hogy változzon. Másképp érez, másképp gondolkozik? – Aligha. Különösen rád dühös. Nagyon dacos. Nem fogja engedni, hogy betörd. – Akkor mégis mi vonzza ide? – kérdezte Villemo. – Nem tudom – mondta Dominic elgondolkodva. – Nem tud mit kezdeni a kinccsel. Nem tudja megfejteni a varázsigéket, a gyógyfüveket sem ismeri. A segítségünket akarja kérni, de… – Nos? – Tudod, furcsa, ellentmondásos érzései vannak a nőkkel kapcsolatban. Vad, szinte brutális, erotikus vágy hajtja, de mégis érezhetően vonakodik attól, hogy más nőkhöz nyúljon… – Más nőkhöz? Úgy gondolod, Elisát akarja újra a magáévá tenni? – Nem tudom. De valószínűnek tartom. – Te jó ég! Nem kínozta még eleget azt a lányt? – Hangsúlyoznom kell, hogy többnyire találgatok, ami az erotikus érzéseit illeti, mivel ügyesen leplezi őket. – Leplezi az érzelmeit? Tudja, hogy továbbra is belelátsz a gondolataiba?
– Nem, saját maga előtt leplezi, mintha szégyellné őket. – Ez azt jelenti, kedves férjem, hogy olyan érzések támadtak fel benne, amelyekről ő maga sem akar tudni. – Én is ugyanerre a következtetésre jutottam. Mindenesetre ne számíts arra, hogy változott a viselkedése. Ugyanolyan ördögi és alattomos, mint régen. – Nyugodj meg! Ezen a téren nem várok semmit. Annak azért örülök, hogy elmúlt rólam a fáradtság, amit neki köszönhettem. De még egyáltalán nem bízom meg benne. – Én sem – jelentette ki Dominic. – A munka neheze csak most kezdődik. Mindennek ellenére mégiscsak visszajött. Ezt ne felejtsd el! – Nem felejtettem el, csak aggódom anyámért. Nem tudom, hogy fogadja majd érkezésének hírét. Gondolod, hogy el kellene árulnom, ki Ulvhedin valójában? Dominic habozni látszott. – Várj még ezzel! Várd meg, hogyan alakulnak a dolgok. ELISA ERŐSKÖDÖTT, hogy gyermekét annak rendje és módja szerint templomban akarja megkereszteltetni. Andreas nem nagyon bízott abban, hogy ez sikerülni fog. Tudta, hogy házasságon kívüli gyermekeknek nincs joguk keresztelőre vagy áldásra. Nevük sem kerülhet be soha az egyházi anyakönyvbe. De Elisa ragaszkodott az elképzeléséhez. Már talpon volt, és újra belevetette magát a munkába. Ha fel-
sírt a kisfia, dudorászva elringatta, hogy a gyereksírás ne zavarja a többieket. – A szüleim is hívő emberek voltak – hajtogatta konokul. – Jézus maga mondta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyek országa.” Nem nyugszom addig, amíg a kis Jont meg nem keresztelik. Ha nincs megkeresztelve, elvihetik magukkal a gonosz hegyi szellemek. Andreas elhatározta, hogy beszél a lelkésszel. Miután alaposan megvitatták a dolgot, kiötlöttek egy közbülső megoldást, amibe Elisa végül belement. A gyermeket Graastensholmon fogják megkeresztelni. A lelkész eljön a majorba, de erről egy szót sem szólnak az egyházközség tanácsának! Mind összegyűltek Graastensholmon, Gabriellát kivéve, aki rájött, hogy a köszvény jó kifogás, ha valahová nincs kedve elmenni. Soha nem gyötörte köszvény, de most olyan zavar uralkodott az elméjében, hogy úgy érezte, ha ez így megy tovább, akkor lassan megőrül. A barna szemű, fekete hajú Jont szenteltvíz alá tartották, és Elisa megnyugodott. Velük maradt a lelkész a keresztelővacsorán is, amit barátságos keretek között tartottak. Amikor már a vége felé közeledett a kis ünnepség, az egyik szolgáló odaszaladt Niklashoz. – Niklas úr! Egy lovas áll kint a ház előtt. Azt hiszem, hogy… – Ulvhedin? – emelkedett fel a székéről Dominic. A szolgáló ijedten ránézett: – Az, akit mindenki szörnyetegnek nevez. Nagyon ijesztő pofát vág, Dominic úr! Ebben a pillanatban hangos csattanással bevágták a külső ajtót. Mindenki kiszaladt az előcsarnokba. Ott
állt velük szemben Ulvhedin. Nem szépítette meg a hosszú utazás. Komor arcot vágott, csapzott volt és piszkos. A haja fekete csimbókokban leért majdnem a derekáig, bőrruhája cafatokban lógott le róla. Nehéz pillanatokat élt át kint az udvarban a derék Ulvhedin. Úgy érezte, mintha kétfelé szakadna, ahogy felnézett a házra. Hogy megtörje azt a végtelen nyugalmat, amely lassacskán kezdte elfogni, azt kérdezte magától: „Mi a fenét csinálok én itt?” De nem volt ereje, hogy háborogjon. A hazaérkezés biztonságos érzése áradt szét benne. Be akarok menni, látni akarom őket – gondolta. Itt vannak mindannyian. Különösen vele akarok találkozni… A kék szempárt egész úton láttam magam előtt. Most majd biztosan azt képzelik, hogy feladom a harcot és velük akarok maradni. Hát nagyon tévednek! Csak azt akarom, ami megillet, aztán elmehetnek mind a pokolba! Sokat tépelődött kint az udvarban. Egyik percben sarkon akart fordulni és el akart menekülni, de ugyanakkor gyötörte a vágy, hogy itt maradhasson. Még mindig nem tudta, mit akar. Mivel kemény fából faragták, és mivel a nemzetség legjobban sújtott leszármazottai közé tartozott, mélyen gyökeret vert benne a gonoszság. Nem olyan egyszerű egyik pillanatról a másikra jó fiúvá változni. És Ulvhedin még korántsem javult meg, még mindig volt benne jókora ellenszegülés. Úgy volt, ahogy Dominic megmondta: Villemo egyszer már nyakon csípte, hogy derék embert faragjon belőle, de túl korán kicsúszott a kezéből. Még nem volt teljes a győzelem. Ezzel Ulvhedin is tisztában volt. Még mindig volt benne elég erő, hogy megküzdjön velük, és ezt meg is
akarta mutatni. Ezek az átkozottak, akik megtörték az ellenállását, rá kell hogy jöjjenek, vannak még rejtett tartalékai, amihez sem ők, sem a szelíd teremtés nem férhetnek hozzá. – Isten hozott itthon – szólalt meg Niklas higgadtan. Ulvhedin hangosan lélegzett, egyikről a másikra nézett. – Örülünk, hogy újra látunk – köszöntötte Villemo is. – Reméltük, hogy visszajössz. – Fogd be a szád – szakította félbe Ulvhedin. Iránta az érzelmei semmit sem változtak. – Ki ismeri közületek a varázsfüvek titkát? – kérdezte röviden. – Az apám belehalt a sérüléseibe, miután végighúztad a lépcsőn, és Villemo apja is halott, akit kihajítottál a nyeregből – szólalt meg Irmelin. Szemében felcsillant a sárgás fény, majd pillantása Elisán akadt meg. – Te ott! Te velem jössz – mondta röviden. – Hagyd békén – szólalt meg Andreas. Ulvhedin szeme szikrázott felé: – Az enyém. Szükségem van rá. Megragadta a lány karját. – Nem nyúlhatsz hozzá, Ulvhedin. Nemrég hozott a világra egy gyermeket – avatkozott közbe Villemo. Ulvhedinnek elakadt a lélegzete. Kifejezéstelen arccal bámult Villemora. – A fiadat – tette hozzá az. – Az enyémet…? – suttogta Ulvhedin. Semmit nem értett az egészből. – Igen. Ez így szokott lenni, amikor egy férfi egy asszony ölén keres menedéket – mondta szárazon
Villemo. Ulvhedin lassan Elisa felé fordult és hosszan, csodálkozva nézett rá. Pillantását a lány könnyes, kicsit ijedt, de boldog pillantással viszonozta. – Akarod látni? – kérdezte remegve. – Bent fekszik a szobában. Nagyon szép, hasonlít rád. Csak Elisa látott hasonlóságot a helyes kis babaarc és a torzszülött Ulvhedin között. Alvajáróként követte őket a szobába. Elisa kivette a gyermeket a bölcsőből és úgy tartotta, hogy Ulvhedin jól lássa az arcát. A kicsi, aki eddig békésen aludt, most nyugtalanul hunyorgott a fényben. Mindenki visszatartott lélegzettel figyelte, mi fog történni. Ulvhedin egyre a gyereket bámulta kikerekedett szemmel. Kinyújtotta nagy és bizony nem egészen tiszta kezét, és megérintette. – Az enyém? – suttogta rekedten. Elisa egy hajszálnyit közelebb tartotta a gyereket, hogy még jobban lássa. Megfogta a szép keresztelőruhát, amit Irmelin adott kölcsön a kicsinek. – Ma lett megkeresztelve, a lelkipász… – mondta Elisa buzgón. – Igen, igen – szakította félbe gyorsan Villemo Elisát, mivel úgy gondolta, egyelőre elég ennyit megemésztenie Ulvhedinnek. – Jonnak hívják – mondta aztán. – Elisa nagyapja után. Ajkai mozgásán látták, hogy a Jon nevet ízlelgeti. Senki nem mert szólni semmit, amikor Elisa odanyújtotta neki a gyermeket. Ulvhedin kezébe fogta a kisfiát. – Óvatosan, a kisbabák nagyon érzékenyek – oktatta halkan Elisa.
– Milyen pici – mondta Ulvhedin meghatottan. – Olyan, mintha nem tartanék semmit a kezemben. – Egy kis emberke – szólalt meg Alv váratlanul. – Neked köszönheti az életét, a te közreműködésed nélkül nem jött volna a világra. Mi a manó – gondolta Villemo zavartan. Milyen jól értesült ez az Alv az élet dolgairól. Persze nem csoda, hiszen az istállóban egész nap az állatok körül forgolódik. Elisa szemét elöntötte a könny a meghatottságtól, amikor meglátta fiát Ulvhedin karjai között. A kicsi szinte eltűnt apja hatalmas karjaiban. Elisa úgy gondolta, jobb lesz, ha visszaveszi féltve őrzött kincsét. Ulvhedin szemmel láthatólag szomorúan adta vissza a gyermeket. Másképp nézett Elisára, szemében csodálat tükröződött. Dominic észrevette, hogy már nem villan fel állatias fény a tekintetében. Úgy érezte, addig kell a vasat ütni, amíg meleg, hát így szólt: – Ulvhedin, nem tudnád gondját viselni Elisának és a fiadnak? Persze ez nem egyszerű dolog. Sok mindenről le kell mondanod, és sok mindent meg kell még tanulnod, hogy erre alkalmas légy. Ulvhedin lassan felé fordult. – Pfuj, milyen ostoba ötlet – mondta megvetően. Mégsem hangzott az elutasítás olyan meggyőzően, mint korábban. – Beszélhetnék Ulvhedinnel négyszemközt? – kérdezte Elisa. – Lenne bőven miről beszélgetnünk. – Természetesen – egyezett bele Irmelin, miután habozott egy kicsit. – Menjetek fel a kék vendégszobába! Ne, a gyereket ne vigyétek, aludnia kell! Amikor elmentek, a lelkész végre lélegzethez jutott a nagy ijedtség után.
– Micsoda szerzet! – mondta. Senki nem szólt semmit erre a megjegyzésre. Fent a szobában Elisa kicsit szégyenlősen így szólt: – Úgy örülök, hogy újra látlak! Már annyira vártalak! Ulvhedin hirtelenjében nem tudta, mit mondjon, illetve mit csináljon. – Te! – kezdte Elisa bizalmasan. – Ne törődj azzal, amit Villemo asszony mond! A fiunk már egy hónapos, már nincsenek fájdalmaim. Hozzám nyúlhatsz! Ennek ellenére Ulvhedin csak állt, megkövülten, ismeretlen volt számára az új Elisa anyaszerepben. Rekedt hangján végre megszólalt: – Nem mentem ám el a völgybe! – Jól tetted. – Visszajöttem ide. – Igen, nagyon hálás vagyok neked ezért. Óvatosan megérintette Elisa karját: – Nem háltam más asszonnyal. Nem akartam. – Ezt nagyon jó hallani, Ulvhedin – mondta Elisa örömtől csillogó szemmel. – Tudod azért, mert olyan jó volt veled utoljára. Elisát kicsit zavarba hozta ez a kijelentése, mert számára szörnyű élmény volt az együttlétük, mégis nagyon boldog volt. Tudta, ez nem jó pillanat, hogy szemrehányást tegyen Ulvhedinnek. Egyszer később majd mesél neki magányos óráiról, kétségbeeséséről, keserűségéről. Ahogy a férfi bánt vele akkor, az megingatta az emberek jóságába vetett hitét. De Elisa kész volt a megbocsátásra, pedig soha senki nem okozott neki annyi fájdalmat és bánatot, mint Ulvhedin. Elisa tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy a férfinak segítség-
re van szüksége. Szüksége van valakire, akiben megbízhat, aki az ő oldalán áll, feltétel nélkül. Végül is Ulvhedinnek köszönheti élete legszebb ajándékát, a fiát, Jont. Ezért csak ennyit mondott: – Azért mégsem volt az olyan jó. Nekem nagyon nagyon fájt, így nem tudtam kimutatni, mit érzek irántad. Ulvhedin nem tudta, hogyan fejezze ki magát, minden olyan szokatlan és új volt számára hirtelen. Volt még valami, amit úgy érzett, Elisának feltétlenül tudnia kell: – Senkit nem öltem meg azóta. A lány elismerően bólintott, de nem szólt. – Azt hiszem, tudom… úgy gondolom, tudom, milyen az, szomorúnak lenni. Úgy értem, hogy másoknak szomorúságot okozni. – Az, amit most mondtál, rettentő fontos – jelentette ki Elisa ünnepélyesen. Ulvhedin kezével a lány hajával játszadozott. Erről már oly sokszor álmodott. Elisa hozzábújt, olyan észrevétlenül tette, hogy a férfi azt hitte, ő vonta őt magához. Most nem szorította meg olyan fájdalmasan a lány derekát, mint egy évvel korábban, de óvatosnak sem lehetett nevezni. Elisának finoman jeleznie kellett, hogy mások is éreznek fájdalmat. Rögtön enyhült a szorítása. Arcát belefúrta Elisa hajába. Érezte, amint egy mélyről jövő, kellemes érzés árad szét a testében. Elfelejtette, mit akart tenni Elisával, és miért jött viszsza Graastensholmra. Fejében kusza gondolatok kavarogtak. Még mindig nyomta valami a lelkét: – Nem akartam megölni a két öregembert. Ez meg sem fordult a fejemben… – Azt hiszem, a többiek tisztában vannak ezzel,
Ulvhedin. Azt mondják, a Jéghegyek Népének átka olyan, mint egy betegség, nem több. Mi ez az érzés, amely meleg hullámokban árasztja el testét, hogy szinte fáj? Legszívesebben felordítana, szinte fojtogatja ez a melegség. Másra kell hogy gondoljon. Újra vad és kíméletlen akar lenni. De a következő kérdése mégsem hangzott hidegen és durván. – Biztos, hogy már nincsenek fájdalmaid? Nem így akarta kifejezni magát! Mi történt vele? Elisa rábámult. Ulvhedin tényleg megváltozott. Egy évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmit kérdezzen tőle. – Nem hiszem, hogy fájna, ha újra együtt lennénk a szülés után. De tudod, azért ez nem olyan könnyű… Bólintott. – Te… Elisa… Vonakodva ejtette ki a nevét. Milyen bizalmasan hangzott! Mennyire közel kerültek egymáshoz! – Mit akartál mondani, Ulvhedin? – Talán együtt maradhatnánk… Nem, nem tudom igazán. Nem vagyok képes gondolkozni. Újra megkívántalak. Közös pillantást vetettek a vendégágyra, majd Elisa elnevette magát. – Megpróbálhatjuk, de óvatosan. Ulvhedin bólintott. Még mindig csomót érzett a torkában, és ez megakadályozta abban, hogy kemény és férfias legyen. Hirtelen elöntötte a gyengédség ez iránt a törékeny teremtés iránt, aki még egy lehetőséget adott neki. Akarta őt, a karjaiban akarta érezni a melegségét. Érezni akarta, hogy egy másik emberhez tartozik. Szinte áhítatosan kezdte vetkőztetni a lányt. A jó
szándék megvolt benne, de olyan nagy volt a kísértés, hogy nem tudta teljesen féken tartani ösztöneit. Bár mindent megtett azért, hogy gyengéden bánjon Elisával, aki átadta magát neki, és melegen karjaiba zárta. A hirtelen rászakadt boldogságtól Ulvhedin úgy érezte, hogy szinte eszét veszti! ELISA FUTVA ÉRKEZETT a szalonba, ahol a többiek várakoztak. Félrevonta Villemot, és izgatottan suttogta: – Villemo asszony, tudja, mi történt? – Nem, elképzelni sem tudom. Elisa vigyázott, hogy senki ne hallja meg a szavait: – Újra együtt voltunk – suttogta. – És most egyáltalán nem fájt. Olyan csodálatos volt együtt, olyan csodálatos! Villemo tudta, hogy meg kellene feddnie Elisát a viselkedéséért, de aztán úgy döntött, hogy hagyja. Elvégre ez különleges nap. Elisa napja. Csak ennyit kérdezett: – Kedves volt hozzád? A lány zavartan mosolygott. – Hát, azt nem lehet mondani, de azt mondta, hogy én nagyon jó voltam. Úgy megváltozott, Villemo asszony! Ulvhedin az ajtóban állt. Sudáran és kifürkészhetetlenül. A többiek szótlanul várakoztak. Mintha észre sem venné őket, odament a bölcsőhöz. A gyermek édesdeden aludt. Remélték, hogy nem ébreszti fel. Sokan voltak a szobában, akik készenlét-
ben álltak arra az esetre, ha elöntené a düh. Ulvhedin álmodozva megérintette a gyermek arcocskáját. Aztán a többiek felé fordult. Tekintete Villemon állapodott meg. Nem lehetett tisztán látni, hogy tekintete álmodozó-e vagy szomorú. Ulvhedin és a szomorúság? Képtelenség! Lassan, szinte kelletlenül odament Villemohoz. Állt egy darabig előtte, mintha erejét az asszony erejéhez mérné, de már nem volt benne harci kedv. Behunyta a szemét, és elgyötörten, de jelentőségteljesen felsóhajtott. Majd kezével eltakarta az arcát és térdre esett Villemo előtt. – Taníts meg arra, hogy lehetek olyan, mint a Jó Tengel volt – kérte fáradtan. Villemo felzokogott a meglepetéstől. Mellétérdelt és levette kezeit az arcáról. – Ó, kedvesem, megtanítalak, ígérem! – És a kincs? Nem akarod elvinni a Jéghegyek Népének völgyébe? – kérdezte Niklas, aki Villemo mögött állt. Ulvhedin olyan képet vágott, mintha rossz álomból ébredt volna. – Az várhat – mondta csodálkozva. – Itt van velem a kincs, de már nem jelent számomra semmit. – Mi az, ami jelent számodra valamit? – kérdezte Andreas halkan. Először a bölcsőre nézett, majd Elisára. – Ők ketten. És ez az átkozott okoskodó nőszemély – fejezte be a mondatot Villemora mutatva. – Ő ültetett el bennem új gondolatokat. Többet is akart még mondani. Lélekről, családról, a vágyról, hogy hozzájuk akar tartozni, de túl nehéz volt szavakba önteni mindezt egy kezdőnek.
Villemo azt sem tudta, sírjon vagy nevessen. Nevetve átkarolta Ulvhedin vállát: Ulvhedin először életében elmosolyodott. Mindenki mosolygott a szobában. Elisa könnyei potyogtak az örömtől. Ükapja, Klaus családjának a sorsa, akik mindig hűségesen szolgálták a Jéghegyek Népét, végre összefonódott a nemzetséggel. MÁR CSAK GABRIELLÁT kellett meggyőzni Ulvhedin jószándékáról. Villemo egy napon komoly beszélgetésbe fogott anyjával. – Tőlem lehet akármilyen kedves, nem tudok neki megbocsátani – jelentette ki. – Ne próbáljon a szemem elé kerülni! – Anyám, Elisát feleségül vette, és a Hársfaligetben fognak otthont teremteni. Nem a legjobb megoldás, de egyelőre nem tudunk jobbat. Minden nap foglalkozom vele. Bizton állíthatom, Ulvhedin minden erejét összeszedi, hogy megtanulja, mi a jóság, és azt, hogyan kell emberek között viselkednie. Niklas a gyógyítás fortélyaiba próbálja beavatni… – Pedig nem kellene. – Bizalommal kell lennünk iránta, anyám. Ez nagyon fontos. Mindenki kész a megbocsátásra, és arra, hogy imádkozzon az életéért, ha ez szükséges. – Szükséges? Már hogyne lenne az, hiszen vérdíjat tűztek ki a fejére. – Igen, de még senkinek nem árultuk el, hogy nálunk van. – Az ilyesmi gyorsan kiszivárog. No és ami a viselkedését illeti, kezes, mint egy bárány? – Ulvhedin? Szó sincs róla! Néha úgy összecsa-
punk, hogy szó szerint szikrát szór a szeme. De nagy akarat van benne, és ez a legfontosabb. Isteníti a kisfiát és nagyon kedves Elisával. Ez még fontosabb. Igaz, hogy néha a tanulás közepén elvonul Elisával a színről, de idővel ezen a téren is telítődik majd. – Állat, gonosz bestia. Semmi több. Megölte a legderekabb férfiakat a családunkban. Miért kellett meghalniuk? Azért, hogy a szörnyeteg tovább élhessen? Ez szörnyen igazságtalan! – Maga mondta, anyám, hogy apa halálos beteg volt, és nem szándékosan ölte meg őket. – Igaz, nem közvetlenül, de az eredmény ugyanaz. Nem tudok megbocsátani, Villemo, ne kényszeríts olyasmire, amire nem vagyok képes. A megbánása és a javulási szándéka nem hat meg. Nevezhetsz makacsnak, önfejűnek, bárminek, aminek csak akarsz, de… Nem, nem vagyok rá képes. Úgy szerettem mindkettőjüket, Kalebet és Mattiast, a legderekabb férfiak voltak, akikkel valaha találkoztam. Ezek után Villemonak nem maradt más választása, mint hogy felfedje a titkot, ki is valójában Ulvhedin. GABRIELLA KÉT NAPIG ki sem mozdult a szobájából. Majd elindult a Hársfaligetbe gyalogosan, mint a vezeklő, hogy felkeresse Ulvhedint. Beszélgetésüket senki nem hallotta, de minden jel arra mutatott, hogy Gabriella nem árulta el Ulvhedinnek származása titkát. Gabriella kérésére Ulvhedin feleségével és fiával beköltözött Elistrandra még a nyár vége előtt. A család úgy határozott, hogy Ulvhedin veszi majd át a major vezetését, ha Gabriella meghal. Andreas nem örült, hogy elveszíti nélkülözhetet-
len házvezetőnőjét, de ebbe bele kellett törődnie. Elisa egyik húga vette át a háztartást a Hársfaligetben, nem ugyanolyan sikerrel ugyan, de idővel majd beletanul a dologba. Ulvhedin visszavágyott gyermekkora helyszínére, a valdresi völgybe, ahogy a legtöbb ember visszavágyik oda, ahol gyermekkorát töltötte. De Ulvhedin emlékei fájdalmasak voltak. Új otthonában biztonság vette körül, mindenki úgy fogadta, mint a Jéghegyek Népe nemzetségének leszármazottját, és itt kis családjára is jobban gondot tudott viselni. Nem akarta, hogy Elisa és fia, Jon a szép, de szinte terméketlen hegyi völgyben sínylődjön. Felelősséget érzett irántuk. Ez csodálatos érzéssel töltötte el az egykori kitaszított, magányos farkast. Gabriella, Niklas és Andreas azon tanakodott, hogy fel kellene keresniük régi barátjukat, a megyei táblabírót, hogy egyezségre jussanak Ulvhedin sorsáról. Azt akarták javasolni, hogy a hatóságok töröljék Ulvhedin fejéről a vérdíjat, vele született „betegségére” való tekintettel, vagy legalább adjanak neki esélyt az újrakezdésre. De aztán úgy döntöttek, mégsem alkalmatlankodnak egy ilyen magas rangú hivatalos személynél efféle üggyel. A továbbiakban titokban tartották Ulvhedin létezését. Azok, akik tudtak róla, elfogadták, mert Ulvhedin teljesen megemberelte magát. Veszélytelen volt. Azonban mindenki tisztában volt azzal, hogy ingoványos talajon járnak. Akármikor kiderülhet az igazság. Ha rálelnek rejtekhelyére, akkor jaj neki! Ulvhedin élete egy szalmaszálon függött, mindenki tudta ezt, beleértve őt magát is. Amikor erre gondolt, elfogta a kétségbeesés. Elviselhetetlennek tűnt számá-
ra a gondolat, hogy elveszítheti mindazt, ami számára az életet jelenti: Elisát, a kisfiát, családját, az otthonát. Ugyanakkor tudta, hogy jogosan akarják megfosztani az élettől, hiszen megszámlálhatatlanul sok embert megölt tudatlan állapotában. Igen, tudatlan állapotnak nevezte korábbi életét, úgy érezte, ködben tapogatózott. Nem ismerte a barátság, az összetartozás fogalmát. Nem látott különbséget élet és halál között. Csoda hát, hogy vadásznak a fejére? Dristig kapitány bosszújától nem kellett tartaniuk. Munka közben széttépte egy medve. Vele együtt neve is eltűnt a föld színéről, mivel utódja nem volt. Később néhány katona vette fel a Dristig nevet, ami merészet jelent, és amire a kapitány mindig oly büszke volt. Villemo és Dominic végre hazatérhetett fiukhoz Svédországba. Legfontosabb feladatuk az volt, hogy tudassák mindenkivel, ki hozta világra a szörnyeteget, a Jéghegyek Népe nemzetségének sarját, akit később Ulvhedin névre kereszteltek. Ennek érdekében meg is tették a szükséges előkészületeket. Tudták, hogy ez ügyben óvatosan kell eljárniuk, és bizony nem lesz könnyű dolguk. Azt, hogy sikerrel jártak-e, és Ulvhedin titkát majd egy másik történet meséli el.
A sorozat Remény nélkül című, tizennegyedik kötete november 15-étől kapható a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., vidéken a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok hírlapárusító üzleteiben és pavilonjaiban, illetve a postahivatalokban és a kézbesítőknél, valamint egyéb alternatív könyv- és lapterjesztőknél. A sorozat kötetei postán vagy telefaxon is megrendelhetőek a kiadó címén (lásd a kötet végén található megrendelő lapokat).
