A szerző eddig megjelent művei: Csapó!, Jaffa Kiadó, Appassionata, Jaffa Kiadó, A férjszelídítő, Jaffa Kiadó, 2008

A szerző eddig megjelent művei:

Csapó!, Jaffa Kiadó, 2009

Appassionata, Jaffa Kiadó, 2008

A férjszelídítő, Jaffa Kiadó, 2008

Póló, Jaffa Kiadó, 2007

Lovasok, Jaffa Kiadó, 2006

Riválisok, Jaffa Kiadó, 2006

Jilly Cooper

Pandora

Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jilly Cooper: Pandora Copyright ©Jilly Cooper 2002

Fordította: Gáti Éva

Olvasószerkesztő: Szendi Nóra

Hungarian edition ©Jaffa Kiadó, 2010

Minden jog fenntartva!

ISBN 978 963 9971 51 6

Felelős kiadó: Rados Richard Jaffa Kiadó www.jaffa.hu

PANDORA SZELENCÉJÉNEK LEGENDÁJA Pandora legendájának sok változata létezik. Azt a történetet használtam fel, amely a Prométheusz nevezetű hős halandó esetével kezdődik, aki vakmerően megrohamozta az Istenek otthonát, az Olimposz hegyet. Mintha csak egy különleges kommandós akciót hajtott volna végre, ellopta az addig az istenek kizárólagos birtokában lévő tüzet. A királyukat, Jupitert mélyen megrendítette ez a vakmerőség, nem utolsósorban azért, mert attól tartott, olyan eszköz került az emberek kezébe, aminek a segítségével megdönthetik az uralmát. Büntetésül utasította isteneit és istennőit, hogy alkossák meg a valaha létezett legszebb halandót: egy nőt, akit Pandorának hívnak. Ez azt jelenti: mindenben tehetséges. Aztán Jupiter megparancsolta a hírvivőjének, Merkúrnak, vigye el a tökéletes teremtményt Prométheusz bátyja, Epimétheusz házához. Az érzékeny fiatalember semmibe vette bátyja intelmét, hogy ne fogadjon el az istenektől semmiféle ajándékot, és azonnal feleségül kérte a bájos Pandorát. Egyetlen kikötése volt csupán, hogy soha nem nyithatja ki a szoba sarkában álló tölgyfa ládát. Az épphogy bekötött fejű Pandora azonban tele volt kíváncsisággal, és egy szép napon, mikor Epimétheusz vadászni ment, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kinyitotta a ládát. A világ összes ördöge és betegsége azonnal kiszabadult a belsejéből. Miután gonoszul összeszurkálták Pandorát és a visszatérő Epimétheuszt, szétszéledtek, és megfertőzték a Földet, az emberi fajnak borzalmas fájdalmat és szerencsétlenséget okozva. A még mindig könnyező, haláltusáját vívó Pandora és Epimétheusz kopogást hallottak a tölgyfa láda belsejéből, és kilépett belőle egy ragyogó, angyali mosolyú tündér – Reménynek hívnak – mondta nekik –, és azért jöttem, hogy nektek és az egész emberi fajnak vigaszt nyújtsak, és enyhítsem szenvedéseiteket.

SZEREPLŐK ALDRIDCE TÁBORNOK Larkshire főispánja – annyira unalmas, hogy a környéken Aneszteziológus tábornokként emlegetik. COLIN CASEY ANDREWS Anglia legnagyobb festője – saját bevallása szerint. A Belvedon Galéria művésze, egzaltált elképzelésekkel saját géniuszáról és szexuális vitézségéről. Hosszú ideig Galena Borohova szeretője. ZACHARY ANSTEIG Zac, a csavargó. Amerikai újságíró osztrák zsidó gyökerekkel. Vérszomjas szépsége és az őt körüllengő baljóslatú csend semmiképp sem a Muzsika hangja vidám hangulatát idézi fel az emberben. NEVILLE BAINES A limesbridge-i Szent Jakab-templom a lelkésze, mindenki Vasárnap Neville-ként ismeri. JEAN BAINES Unalmas, környezettudatos felesége, ismert nevén „Zöld Jean". RAYMOND BELVEDON Rendkívül sikeres műkereskedő, a Cork utcában működő Belvedon Galéria tulajdonosa. JUPITER BELVEDON Raymond legidősebb, dörzsölt, képmutató fia. Cambridge-ben végzett tanulmányai befejeztével a galériában kezdett tevékenykedni. HANNA BELVEDON Jupiter junói termetű szőke felesége, nagy tehetségű virágfestő. ALIZARIN BELVEDON Raymond másodszülött fia, óriási szociális érzékenységgel megvert zseni. Senki nem akarja megvenni hatalmas, gyötrelmekkel teli vásznait. JONATHAN BELVEDON Raymond roppant elbűvölő kisebbik fia. Lelkiismerettel egyelőre nem terhelt zseni. SIENNA BELVEDON Raymond idősebbik lánya. Erőszakos, tehetséges, vad gyermek. DICKY BELVEDON Raymond legfiatalabb fia – minden hájjal megkent fickó. DORA BELVEDON Raymond fiatalabbik lánya, Dicky lóbolond ikertestvére. JOAN BIDEFORD A Belvedon Galéria művésze, nagyszerűen küzd a saját neméért való rajongásával. Nem túl nagy lelkesedéssel ment hozzá Colin Casey Andrewshoz. MICKY BLAKE A New York-i Greychurch Múzeum Extrém Kiállításának kurátora. GALENA BOROHOVA Nagy tehetségű és kiállhatatlan, nimfomán cseh festőnő. SAMPSON BRUNNING Briliáns királyi tanácsos, arról híres, hogy távol tartja a Belvedon családot a börtöntől. RUPERT CAMPBELL-BLACK A brit díjugratósport fenegyereke, éppen annyira gyönyörű, mint amennyire szekáns; később vezető istállótulajdonos és tréner, aki felszínes módon kipróbálja magát a festészetben is. TAGCIE CAMPBELL-BLACK Imádott második felesége – egy angyal. ADRIAN CAMPBELL-BLACK Rupert öccse, menő, sikeres galériatulajdonos New Yorkban. XAVIER CAMPBELL-BLACK Rupert és Taggie örökbe fogadott kolumbiai fia. IAN CARTWRIGHT EZREDES Valamikori harckocsiezred-hadtestparancsnok, egy kicsi, de jól profitáló műszaki vállalat ügyvezető igazgatója Nyugat Yorkshire-ben. PATIENCE CARTWRIGHT Hűséges felesége – a közlegény. EMERALD CARTWRIGHT Idősebbik fogadott lányuk, ragyogóan szép és reménytelenül elkényeztetett szobrászlány. SOPHY CARTWRIGHT Patience és Ian fiatalabbik örökbe fogadott lánya, tanár, hatalmas testmérettel és elbűvölő személyiséggel. NAOMI COHEN Zachary Ansteig ügyvédje, épp olyan ambiciózus, mint eszes és gyönyörű. KEVIN COLEY Rémes állateledel-milliárdos, a Vau Vacsi elnöke. Befektetési műgyűjtő és a Brit Portré Díj szponzora ENID COLEY Túlsúlyos, fennhéjázó felesége.

EDDIE Raymond Belvedon csomagolómunkása. MR. CARADOC WILLOLCHBY EVANS Legfelsőbb bírósági bíró. FIONA Raymond Belvedon galériájának elbájoló, jól nevelt, féleszű titkárnője. GABLECROSS DETEKTÍVFELÜGYELŐ Szuperkopó. SÍ GREENBRIDGE Milliárdos amerikai fegyverkereskedő, komoly műgyűjtő. GINNY GREENBRIDGE Sí hadizsákmány-felesége, valamikori Miss New Jersey. LILY HAMILTON Raymond Belvedon nővére. HERMIONE HAREFIELD DÁMA Világhíres díva, borzasztóan fárasztó, mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. HARRIET Az Oo-ah! magazin ragyogó, vörös hajú riportere. ABDUL KARAMAGI Szaúdi amorózó, gyengéi a pikáns képek. KEITHIE Somerford Keynes barátja, kiváló a durva ügyletekben és időnként a betörésben. SOMERFORD KEYNES Rosszindulatú meleg műkritikus, ismert nevén Szúrós Somerford. ESTHER NIGHT Raymond Belvedon tündéri takarítónője. MINSKIJ KRASKOV Idegesítő orosz maffiózó, a műkereskedést kiegészítésképpen űzi, hogy gyanús ügyletekre gyűjtsön pénzt. JEAN-JACQUES LE BRUN Kiváló francia festő. NATACHA A Sotheby's ügyféltanácsadó részlegének elragadó tagja. SIR MERVYN NEWTON Rendkívül öntelt vegytisztító-milliomos. LADY NEWTON Előkelő felesége, csak a kertészkedésnek és a pekingi pincsiknek él. ROSEMARY NEWTON A lányuk – maga a megbízhatóság. PASCAL Amerikai belsőépítész. PATTI A Sotheby's ügyféltanácsadó részlegének másik elragadó tagja. GERALDINE PAXTON A művészvilágban mindenkivel kikezdő nimfomániás. PEREGRINE Sampson Brunning ügyvédbojtárja. GORDON PRITCHARD Nagyon egzaltált specialista. CHRIS PROUDLOVE A Sotheby's jóakaratú, fáradhatatlan sajtófőnöke. DAVID PULBOROUGH A Belvedon gyerekek vakációra alkalmazott, Cambridge-ben végzett házitanítója. Később nagyon sikeres, Pulborough néven saját galériát nyitó műkereskedő. BARNEY PULBOROUGH David fia, méretre szabott, kézzel varrott öltönyben járó agyafúrt naplopó. ROBENS Raymond Belvedon kertésze, sofőré, ügyes keze miatt szemet hunynak a szétszórtsága felett. MRS. ROBENS Régóta szenvedő felesége. Raymond Belvedon szakácsa, házvezetőnője – igazi kincs. ANTHEA ROOKHOPE Nagyon csábító ideiglenes alkalmazott, akit a szó minden értelmében állandósítanak a Belvedon Galériában. TAMZIN Raymond galériájának asszisztense 1999-ben – a „Félkegyelmű". TRAFFORD Jonathan Belvedon kimondhatatlanul ingerlékeny jó barátja és festőtársa. Fiatal Brit Művész. SLANEY WATTS Egy tüneményes New York-i, a Greychurch Múzeum reklámfőnöke. HENRY WYNDHAM A Sotheby's karizmatikus elnöke. ZELDA Amerikai diák. ZOE David Pulborough kissé alulértékelt asszisztense.

ÁLLATOK PAMACS Rupert Campbell-Black fekete labradorja. A PARANCSNOK Lily Hamilton fehér macskája. KÓRISTAFIÚ Trafford új-fundlandi kutyakölyke, pont olyan rosszcsont, mint a gazdája. DIGGORY Jonathan Belvedon éles fogú Jack Russellje. GRENVILLE Raymond Belvedon pettyes agara LOOFAH Dora Belvedon öntörvényű fehér-tarka pónija. MAUD Raymond Belvedon kék agara. SHADRACH, MESHACH ÉS ABEDNEGO Rosemary Pulborough vörösbarna macskái. VAKARCS Galena Borohova Jack Russellje. LÁTOGATÓ Alizarin Belvedon sárga labradorja, Rupert Campbell-Black Pamacsának ükunokája. Társasági előkelőség, remek táncos.

ELŐHANG 1944. augusztus 24-én hajnalban a Larkshire-i Könnyűgyalogság frissen előléptetett fiatal századosa, Raymond Belvedon a napfelkeltére várt a nyárfák közti csalitosban, hogy támadást vezessen az alatta fekvő Bonfleuve falu ellen. Körülötte nyugtalanul bóbiskolt a szakasza, a partraszállás1 óta ádázul harcoltak, átverekedték magukat egész Normandián, és már vagy három napja nem aludtak. Raymond túlságosan feszült volt az alváshoz, elemlámpával zuzmózöld bőrborítású Tennyson-kötetét olvasgatta: még májusban kapta huszadik születésnapjára a bátyjától, Viridiantól. A kötet, amelyet az egyenruhája mellényzsebében tartott, néhány nappal ezelőtt megmentette az életét: megakadt benne az orvlövész szívének célzott golyója. Az előzéklapba csúsztatva tartotta a családjáról készült fényképet. Az anyja, az apja, a nővére, a kikapós Lily – aki haditengerészeti segédszolgálatot teljesített – a mindig a figyelem középpontjában lévő Viridian köré csoportosult, aki egy kerti padon ülve nevetett, térdén az izgő-mozgó drótszőrű terrierrel, Herewarddal. A háttérben Rókavár látszott, a ragyogó, aranyló kövű családi otthon Larkshire-ban, Raymond eszébe juttatva a teniszlabdák pattogását, a diófa alatti csokoládétortát, a dolgozószoba ablakán kiszűrődő Beethoven-muzsikát, hogy az apja zsémbel a látogatók miatt, mert tönkreteszik a kertet, hogy az édesanyja beküldi a kardigánjáért, hiszen egyre rövidebbek az esték – a vidéki élet minden közhelye, amely háborús időkben annyira becsesnek tűnik. És a csillagos éjszakák olyan csendesek voltak Larkshire-ban. Ezzel szemben itt, mintha november 5-én megállt volna az idő, irtózatos, véget nem érő tűzijátékparti mennydörgött, dübörgött, villámlott, bömbölt és robbant körülötte mindenfelé, a felvillanó és cikázó fények folyamatosan megvilágították az eget, míg úgy nem tűnt, hogy az agya összepréselődött, mint valami szétrugdosott konzervdoboz. A levegő már fülledt és forró volt, de Raymond egyre csak reszketett. Nem csupán az előtte álló feladat miatti izgalom, hanem a tegnapelőtt történtek miatt is. Az átmeneti tűzszünet alatt lefirkantott egy levelet az Olaszországban szolgáló Viridiannek, és írt az orvlövész golyójának eltérítéséről. „A születésnapi ajándékod további jó szolgálatot tett nekem" – írta, amikor észrevette, hogy a rádiós üzenetet kapott, amit azonnal az adjutánshoz vitt. Raymond figyelte, amint komoran beszélgetnek, aztán azon tűnődött, ő csinált-e valamit rosszul, mikor az adjutáns megilletődött arccal odajött hozzá. Csak annyit mondott: – Rettenetesen sajnálom, Raymond. Rossz hírem van. Viridian elesett Cassino mellett. Részleteket nem közöltek. Az volt a legrosszabb, hogy látta maga előtt a postást, ahogy pedálozik a végzetes távirattal, és ő nem tudja felhívni a szüleit, hogy megvigasztalja őket. Mert hogyan is lehet túljutni egy ilyen szépreményű fiatalember elvesztésének fájdalmán? Mint elsőszülött fiú, Viridian örökölte volna Rókavárat a húszhektárnyi birtokkal, meg a családi üzletet, a Cork utcai művészeti galériát. Annyira könnyedén és magabiztosan vezette volna mindkettőt. A feladat most Raymondra hámi majd, pedig régóta kellemes kis egyetemi karrierről álmodozott, meg hogy művészettörténeti könyveket írogat.

1

Normandiai partraszállás: 1944. június 6.

Úgy érezte, hogy Hereward, a kutya is jobban felkészült az üzleti életre, mint ő. Annak idején annyira sajnálta a szegény, szégyenlős, dadogós VI. Györgyöt, amikor az imádott, ragyogó VIII. Edward fényes nyomdokaiba kellett lépnie. Most ő is ugyanebben a cipőben járt. És ő maga hogy fog továbbélni Viridian nélkül? Nagyon mélyen szerette bátyját, aki magabiztosan, kétségek nélkül élt, és soha nem zavarta, ha sokkal fiatalabb öccse ott lebzsel körülötte. Raymond a kezében tartott Tennysonra és a képen Viridian erős, napbarnított, nevető arcára meredve kétségbeesetten idézte fel a sort: „A halál sötétsége megszépül miattad…"2 Jaj, szerencsés, szerencsés halál. Raymond azt hitte, múlt éjszakáig iszonyú jól bírta, amikor az út szélén belebotlott egy szegény, magányos tehénbe. Nem akarta otthagyni halott borját, aminek a hátsó lábait elvitte egy bomba. Napok óta nem fejték meg, bőgött a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Raymond állatok közt nőtt fel, mellé ült, és megfejte. Csak miután befejezte, vette észre, hogy vörösesbarna horpasza, aminek odatámasztotta sötét fejét, teljesen átázott a könnyektől. A szakasza nagyon kedvesen bánt vele, többségük Larkshire-ból vagy a szomszédos Gloucestershire-ból vonult be, ismerték a szüleit és Viridiant. Nem sokat mondtak, de Treays közlegénytől, a helyi kovács fiától kapott egy négylevelű lóherét, Turner közlegény neki adta egy üveg Calvados maradékát, és Formby őrvezető, aki olyan megnyerő volt, mint az ördög, kikunyerált a közeli francia farmertől három barna tojást, és rántottát sütött Raymondnak vacsorára. A Viridian elvesztése miatti fájdalom még jobban megszilárdította Raymond eltökéltségét, hogy kötelessége biztonságban kihozni embereit az elkövetkezendő akcióból. Treays közlegény a hátizsákjára dőlve aludt el mellette. Raymond a keleten halványan derengő, vereslő fénytől rózsaszínnel kevert rozsdabarnának látta a fiú sápadt, borostától sötétlő arcát, hosszú szempillái lila árnyékot vetettek, a kezében félig megevett alma barnult. Bárcsak lenne nála kréta és papír. „Naponta legalább negyedóra hosszan rajzolnod kell" – szokta mondogatni az apja. – „Akkor majd rájössz, milyen rohadtul nehéz festőnek lenni." Raymond megint eltűnődött azon, hogy tud majd ezután Viridian nélkül élni, aki a művészeket és a műgyűjtőket is egyaránt elbűvölte. Soha még ennyire magányosnak és alkalmatlannak nem érezte magát. Bár nem vette észre, a szakaszparancsnok-helyettes, John „Pók" Webster, akinek az arca olyan kerek és vörös volt, hogy akár ő is felkelhetett volna a nap helyett, rajta tartotta a szemét. Raymond nyugalma aggasztotta Webster őrmestert. A Viridian árnyékában élő fiú állandóan azon erőlködött, hogy jól megfeleljen feladatának. Tényleg kiváló volt, bátor, mint az oroszlán, és a tisztek meg az emberei is egyaránt szerették. A fiatal tisztek többnyire idétlenül viselkedtek, Raymond ellenben kedvesen és szerényen, mint aki egyáltalán nincs tudatában, mennyire jóképű, és nyugalmában látszólag nem lehetett megrendíteni. Pók csak egyszer látta, hogy elveszítette a türelmét, amikor Turner közlegény vérszomjas fenevadnak nézte, és lelőtte az ajtóban feltűnő nagy, fekete vadászkopót. Raymond az órájára pillantott, és visszadugta mellényzsebébe a Tennysont. Lassan itt a támadás ideje: jobban teszi, ha felkelti a többieket. A félhomályban ezüstlepelként 2

Lord Alfred Tennyson (1809-1892), angol költő : In memoriam A. H. H.

csillogtak a harmattal borított mezők, a kukoricát gyenge szellő borzolta. A kis folyó távolabbi oldalán fekvő falu felett látta a kastély ködfátyolból kiemelkedő, szürke pöttyös tornyocskáit; azt beszélték, hogy Göring egyik kedvence, egy náci gauleiter3 telepedett meg benne. A szakasza pont ötkor indult neki. Raymond feladata az volt, hogy a gyümölcsösökön és a hátsó kerteken keresztül óvatosan előrehaladva jobbról támadjon. A gépfegyverek távoli ropogása azt sejtette, hogy a többi szakasz már támadásba lendült. Nincs vesztegetni való idő. –… tátogat, ím, a Halál, s poklokon átdübörög, nyargal a hatszáz."4 – mormolta Raymond. Mindig azon aggódott, hogy nem lesz képes ellenséget ölni, de Viridian elvesztésével megszűnt a bűntudata, és vak dühvel lőtt mindenre, ami az útjába került. Raymond a gránátrobbanásokat és a légvédelmi rakétalövedékek dermesztő süvítését hallva arra következtetett, hogy bekapcsolódott a tüzérség és a Királyi Légierő is. Egy füsttel telített kávéházon keresztül a romokban heverő főutcára verekedte át magát. Elhaladva egy halott kiscicáját sirató kislány mellett, felnyalábolta a gyermeket, és egy ajtóban szintén zokogó öregasszony karjaiba nyomva rohant tovább. Véres harcok árán a falu délre brit kezekbe került. Minden második házból németeket piszkáltak elő. Egy másik szakasz negyven hadifoglyot ejtett a folyó melletti csűrben. Ahogy a fejük fölé emelt kézzel egyenként előjöttek, Raymondot megrendítette, milyen fiatalok, és mennyire öregnek néznek ki; hajuk idő előtt megőszült a romok porától, kimerültségtől és elkeseredettségtől fáradt arcuk, mint valami legyőzött hajó legénységéé. Fornby szakaszparancsnok-helyettes, mintha ritka kincsre lelt volna, nagyon felderült, amikor egy elhagyott német szolgálati kocsiban snapszra akadt, és megkínálta Raymondot. Egy borzasztó elégedett századparancsnok éppen Pók Websterrel tárgyalt, akinek kerek, vörös arca teljesen bekormozódott. Pók vállon veregette Raymondot: – Nagyon szépen csinálta, uram. Raymond igen megörült, és meghatódott az elismeréstől, de gyorsan megkérdezte, hogy mindenki épségben van-e. – Attól tartok, azt kell jelentenem, uram, hogy Treays közlegény meghalt. Turner szakaszvezető megsebesült, de hála istennek csak felületi sérülés. A többiek megúszták. Amikor Pók észrevette, hogy Raymond arca megrándul, és a korom alatt teljesen lesápad, a folyó túlsó oldalán álló, egy telitalálat következtében lángoló kastély felé fordult. A legnagyobb bosszúságukra azonban semmiféle náci gauleiter nem mutatkozott. – Úgy tűnik, elrepült a madárka – jegyezte meg a századparancsnok. – Raymond, megtenné, hogy ellenőrzi, nem maradt-e bent valaki? Raymond, aki csak arra tudott gondolni, hányszor patkolta meg Treays közlegény a póniját, amikor kisfiú volt, dermedten nyomta be a kastély rozsdás kapuját, és keresztülfutott az elhanyagolt, sárguló pázsiton. Az ajtót berúgva egy elhagyott fogadószobába jutott, ahol egy sévres-i porcelántálban elnyomott szivarvéget talált, mellette egy harmadáig kiivott calvadosos üveget és egypár különleges, XIV Lajos korabeli bútort. Már éppen azon volt, hogy a kandalló feletti Hitler-portréba üríti a tárat, amikor elakadt a lélegzete a jobb oldali falon függő festmény szépségétől. Közelebb húzódva észrevette, hogy a kép tárgya Pandora szelencéje. Az égkék ruhát viselő, gyönyörű Pandora és jelentéktelen férje a fényesre polírozott tölgyfa ládából éppen hogy 3 4

Itt: a megszállt terület náci helytartója Tennyson: A könnyű lovasbrigád rohama (ford. Tellér Gyula)

kiszabadult ördögök szúrásaitól vonaglott fájdalmában. Tőlük balra a világosan felismerhető hét főbűn vonszolta magát kifelé az ajtón, morgolódtak, mint a részegek, akiket most dobtak ki a kocsmából. A jobb oldali ablakon keresztül látszott a holdfényben fürdő, szivárványszínű ruhába öltöztetett Remény alakja. Olyan drága és nyugodt volt, fenségesen sugározta egy másik világ ígéretét, amely olyannyira különbözött a Raymondot körülvevő véres mészárlástól és veszteségektől. A kép, különösen pedig a tölgyfa láda, olyan csodálatos volt, a színei ragyogtak, az arcok éltek, hogy Raymond, aki festmények közt nőtt fel, azt gyanította, lehetne akár egy Raffaello is. Közelebbről megvizsgálva észrevett egy latin feliratot: „Malum infra later", azaz: „A baj alant fekszik", amelyet aranybetűkkel pingáltak a festmény aljára. A baj rögtön be is tört hozzá, robbanások zajának és a társai figyelmeztető kiáltásainak formájában, és visszarántotta Raymondot a földre. Nem hagyhatta, hogy Pandora a tűz martalékává váljon, vagy visszakerüljön a nácik kezébe azok után, hogy meggyilkolták Viridiant és Treays közlegényt, esetleg, hogy egy nyárspolgár felakassza a radiátor fölé. Raymond felhajtotta a calvadosos üveget, elővette a kését, majd kivágta a képet a keretből, ahogyan az apja tanította neki. Kicsi volt, mindössze hatvanszor negyvenöt centi, könnyen feltekerhette, a festett felével kifelé, hogy ne törje össze a festéket. Körülnézett, hogy találjon valamit, amibe belerejtheti, és ráakadt egy piszkavastartóra, egy német első világháborús ágyúhüvelyre: ez volt a tökéletes megoldás és szuvenír. Raymond éppen hogy kimenekült a napfényre, amikor összedőlt az épület.

1. 1961.

Raymond olyan sikeres lett, amilyenről senki még csak álmodni sem mert. Az Európa felszabadítása miatti eufórikus állapot elmúlta, és egy rövidke cambridge-i tartózkodás után élvezetet talált abban, hogy a tekintélyes, de kissé unalmas családi galériát, a Cork utcában lévő Belvedont London egyik legsikeresebb képkereskedésévé változtassa. Kezdetben éjt nappallá téve dolgozott, hogy le tudja gyűrni Viridian elvesztése miatti fájdalmát, de ahogy egyre vakmerőbben és gátlástalanabbul tevékenykedett, fokozatosan kezdett megtetszeni neki a műkereskedelem. Úgy vélte, a drákói vámtörvények nem érdemelnek mást, mint hogy megszegjék őket. És nem kell túlságosan firtatni, honnan is származik egy-egy szép kép. Jó néhány mesterművet csempészett külföldre aktatáskája dupla fenekében, vagy hozott haza hajója egy titkos rekeszében, amikor szokásos nyári szabadságát töltötte. A téli síelés közben szerzett napbarnított színe is megszokottá vált, minthogy rendszeresen járt Svájcba, az illegálisan szerzett valutát a galéria svájci bankszámlájára helyezni. Londonban ájuldoztak a gyűjtők, amikor a Belvedon pincéiben tárolt régi mesterekre nagy ritkán pillantást vethettek. Raymond tudta, hol lelhet kincsre, és hová helyezze azt. Ha meghívást kapott egy előkelő házba, távozásakor a damaszttapétán mindig maradt egy halványabb négyzet, miután finoman meggyőzte a háziakat, hogy soha jobbkor nem válhatnak meg Velasquezüktől. Ahogy a galéria egyre sikeresebb lett, úgy érett Raymond is egyre partiképesebbé. Csak úgy ömlöttek hozzá a táncmeghívások; de amikor az elsőbálos lányok és édesanyáik szívét megdobogtatva a Hyde Park Hotel és a Claridge's báltermeiben cirkált, leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a neve bekerüljön az apák telefonkönyveibe: az

arisztokratákéba, akik lehet, hogy egy Gainsborough kifizetésével akarják túlszárnyalni az idény üzletét, vagy az újgazdag üzletemberekébe, akiknek útmutatásra volt szükségük, hogyan dekorálják a falakat frissen vásárolt nagy házaikban. Igazán elbűvölő fickó volt, egyáltalán nem vágott fel, meg lehetett bízni a tanácsaiban, és, ha úgy alakult, tényleg jó dolgokat adott el – még akkor is, ha, sajnos, semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy el akarná venni a lányaikat. Ez volt az egyetlen pont, amely vele kapcsolatban elkeseríthette a szülőket. Majdnem harminchét évesen még mindig nem sikerült megnősülnie, és örököst produkálnia. Az anyja tüdeje gyenge volt, az apja pedig alig várta már, hogy végleg visszavonuljon provence-i házába, és állandóan azzal fenyegetődzött, hogy a család legfontosabb bázisát, Rókavárat átadja Raymond nővérének és a férjének, aki azt tervezte, hogy otthagyja diplomáciai pályáját, amennyiben Raymond nem mozdul. Ő viszont romantikus alkat volt. Éppannyira nem tudott volna elvenni egy nőt szerelem nélkül, mint ahogy nem állított ki olyan festőt, akinek nem volt a csodálója. Raymond kiváló szimatával mindig előre megérezte, mi éppen a legkelendőbb, és nem csupán a régi mesterekre és az egyre emelkedő értékű preraffaelitákra specializálta magát, hanem élő művészekre is. Például egy harmincas éveikben járó házaspárra, Casey Andrewsra és Joan Bidefordra. Casey Andrews óriási, a cornwalli partokról készült, részben absztrakt tájképei már jó áron mentek, és 1961 kora májusában Joan olyan sikeresen mutatkozott be a Belvedonban, hogy Raymond úgy érezte, éppen ideje egy nagy partit rendezni, hogy megünnepeljék. Egy gyönyörű szombat estét választott ki erre az alkalomra – valójában Viridian születésnapját; a férfias Viridianét, aki mostanra már egy fél tucat örököst nemzett volna, ha nem szakad apró darabokra, amikor Monte Cassinóban harcra vezette az embereit, és még csak egy sír sem maradt utána, amire virágot lehetne tenni. A Joan Bideford partiját megelőző pénteken, kiállításának leszerelése közben Raymond és rakodója, Eddie órákat töltöttek azzal, hogy felakasztgassák Raymond legutóbbi felfedezettjének, egy Etienne de Montigny nevezetű franciának a képeit a hétfői zártkörű bemutatóra. Vajon az álmatlanságtól szenvedő Raymond Viridian halálának emlékét akarta kiirtani magából, amikor éjjel kettő körül lekóborolt a lakása alatt lévő galériába, és úgy találta, a képek elviselhetetlenül ízléstelennek és közönségesnek látszanak, majd kirángatta Eddie-t, a rakodót Battersea-ben lakó barátnőjének meleg ágyából, hogy újrafesse a mögöttük lévő tiszta fehér falakat? A képek szenzációsan néztek ki a két rétegben felvitt berlini kék emulzió adta háttér előtt, mintha az éjsötét tengeren sikló kivilágított óceánjárók lennének. Eddie egyáltalán nem bánta, hogy végigdolgozta az éjszakát és az egész szombatot. Az óránkénti hét shillingért este mulatni viheti a barátnőjét, majd másnap kialussza magát. Egyébként is, Raymond annyira klassz fej volt, örömöt jelentett neki dolgozni, még ha akadtak is őrült húzásai, és okvetlenkedett, ha a képek, mondjuk, egy milliméternyivel elcsúsztak. És megbecsülte az embert. Soha nem beszélt lekezelően, és a képek újrafelhelyezése közben olyan történeteket mesélt az istenekről és istennőkről, hogy meg kellett halni a nevetéstől. – Tudod, Eddie, az a nimfa, akit épp most hág meg a bika, valójában a francia mezőgazdasági miniszter felesége. Raymond odafent lezuhanyozott, és amikor előjött, szmokingjában úgy ragyogott, mint az Esthajnalcsillag. Lendülete megakadt egy pici olajkép előtt: bágyadt ifjút ábrázolt, amint egy pocsolyában meztelen, fehér tükörképét csodálja.

– Tökéletes – mormolta. – Le fog égni, ha nem veszi fel az ingét, maga pedig elkésik arról a partiról – pirongatta Eddie, miközben kivett egy halvány rózsaszín rózsát a recepciós pulton álló vázából, és Raymond gomblyukába tűzte. – Majd én bezárok. Ne hagyja, hogy Joan és Casey Andrews terrorizálják. A meghívóban az áll, hogy vinni kell egy üveg italt. – A fenébe! – Itt van ez a Jack Daniel's, amit az a jenki hozott, vigye magával! – Köszönöm, Eddie. – Raymond boldogan járatta körbe pillantását. – Emiatt a kék miatt minden másképpen néz ki. Nem tudom neked eléggé meghálálni. Hétfőn találkozunk. Amint kilépett a tizennyolcadik századi, fehér homlokzatú sorházból, amelyen a meleg szellő finoman himbálta a sötétkék Belvedon Galéria-cégtáblát, a Cork utca mentén cirkáló prostituáltak utána füttyentettek. – Ki ez az aranyos ficsúr? – kiáltotta egy vonzó szőke. Egy csinos barna lány elkezdte énekelni a Wooden Heart5 című popslágert, így könyörögve Raymondnak, hogy ne törje össze az szívét. Raymond nevetett, és táncolt vele néhány lépést, mielőtt üvegzöld Jaguarjába csusszant volna. A lányok a barátai voltak, gyakran lerajzolta, és hideg éjszakákon behívta őket a galériába egy pohár konyakra. Tavaly karácsonykor összefogtak, és ajándékoztak neki egy üveg Armagnacot. Ahogy Hampstead felé haladt, észrevette, hogy a váratlan hőhullám előcsalogatta a bárok előtt üldögélő, vagy a fehér és rózsaszín szirmokkal borított járdákon kéz a kézben kószáló szép párokat. Tudta, hogy az anyja el van keseredve Viridian miatt, ezért korábban hívta a szokottnál. – Annyira drága vagy, Raymond – remegett a hangja –, olyan csodálatos férj válna belőled. Tavasszal a nem túl fiatal férfiak már nem csupán ábrándoznak a szerelemről, gondolta erre bánatosan Raymond. Úgy érezte, túl sokáig volt bezárva a galériába, mint valami börtönbe, és elmulasztotta a tavaszt. A parkokban megbarnultak a krémfehér galagonyabokrok, a gesztenye gyertyái már eltűntek. De muszáj volt optimistának lennie, ahogy elhaladt a kobaltkék virágokkal pompázó lilaakáccal övezett házak mellett, és beszívta az eső áztatta orgona nehéz illatát. Eladott egy Reynoldsot a Nemzeti Galériának, és egy isteni Zoffanyt egy kanadai gyűjtőnek, Joan Bideford aktjai pedig olyan jól mentek, hogy a nála sokkalta híresebb férje most aztán lógathatja nagy, duzzadt, szeplős orrát. Casey és Joan, ahogy ismerték őket, rettenetesen visszataszító párt alkottak: kapzsi, egoista, szexuálisan mohó, egymásra és a többi festőre őrülten féltékeny emberek, úgyhogy Raymond a minél korábbi szabadulás reményében úgy intézte, hogy kilenc órára vissza kelljen mennie Mayfairbe, ahol egy gazdag műgyűjtővel és a barátaival vacsorázik: ezért is viselt szmokingot. Később a borozgatás és a sztriptízprogram keltette jó hangulatban majd elviszi őket a galériába, hogy megtekintsék Etienne de Montigny erotikus képeit, majd igyanak egy jót.

5

„Fából faragott szív”.

2. Raymond Joan és Casey vörös téglás, Viktória korabeli házához érkezvén az előszobában keresztülbukdácsolt a bicikliken és egy antinukleáris transzparensen. Az egyik legutóbbi tüntetésen Joant letartóztatták, mert megütött egy rendőrt Az a pletyka járta, hogy a Holloway börtönben eltöltött idő következtében alakult ki saját neme iránti szexuális érdeklődése. A nagy zsivajból ítélve a buli már jó néhány órája tarthatott. Egy kéthelyiséges, a Heathrow-ra néző, nagy tolóablakos műterembe zsúfolódtak be az emberek. A csíkos, hólabdaszerű lámpák éppen hogy adtak valami kis fényt. Joan és Casey még a falaikat sem világították meg, csak Joan aktjait és Casey komor tájképeit, a tintakék tengerbe nyúló világossárga sziklákat ábrázoló festményeket lehetett látni. Raymond elfelejtette, hogy jelmezes buli lesz. A festékfoltos padló ki sem látszott a sok pirospozsgás Rembrandt-önarcképtől, Bardot-tól, John F. Kennedytől, és a kókadt bajszú, kócos hajú Macmillanektől. Egy híresen nagyivó szobrászt harsány üdvrivalgással fogadtak, mert Margot Fonteynként fehér tütüben, balettcipőben érkezett, persze a szakállát nem borotválta le, és harisnyát húzott szőrös lábára. Raymond nagyon vágyott arra, hogy felhajthasson valami rendeset, mielőtt elvegyül a tömegben, de a tálalón gyöngyöző sajtok és szürkülő húsos piték mellett felsorakozó olcsó italok undort keltettek benne. Volt, amelyiken rajta lógott még az árcédula is. Jack Daniel's-es üvegét lóbálva pohár után nézett, de nem volt ideje tölteni, a házigazda észrevette. – Raymond Belvedon! – harsogta. – Pincérnek öltöztél, vagy valahová máshová is készülsz, mint rendesen? Mindenki feléjük fordult, mert Raymond neve összekapcsolódott a sikeres galériáéval. Aztán csak bámulták magasságát, szépségét, mosolya melegségét, amelyet lesütött, ezüstszín, bánatosan sóvár szemei meghazudtoltak. Mivelhogy egy bírálóbizottság nemrégiben megállapította, hogy a Lady Chatterly szeretője nem obszcén, Joan Bideford Mellorsnak, a vadőrnek öltözött be, bricsesznadrágot, fűzős csizmát és egy tweed kockás levágott dzsekit öltve magára, a vállán átvetve egy róka csüngött. A róka szeme nem sokkal volt üvegesebb az övénél. Egy tányéron, egy koktélpálcikákra fűzött kis sajt- és ananászdarabkákkal megtűzdelt fél grépfrútot egyensúlyozott, mint valami kínzóeszközt. Raymond sose tudott úgy ránézni, hogy ne Tennyson költeménye, A bosszú jusson eszébe, meg Sir Richard Grenville sebesült tengerészei: „Devonban a bideford-i férfiakat alant a hajófenékre fektettük." Raymond egyáltalán nem vágyott arra, hogy Joant bárhová is lefektesse. Csinos, nagy arca kárminpiros volt az italtól. Úgy döntött, nem csókolja meg hosszúkás, előreugró állát. – Csak azért ugrottam be, hogy gratuláljak neked. A kiállítás remekül sikerült. – Eladtatok valami tegnap óta? – érdeklődött Joan. – Nem? Hát, a havi csekkem sem érkezett meg ma reggel. Én meg a belemet is kidolgoztam, hogy kiverjem belőled azt a tizennégy képet, te pénzsóvár szuka, gondolta Raymond, aki még honoráriumot is fizetett, hogy legyen miből élnie, amíg elkészül egy kiállításra való vászonnal. De nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy vitatkozzon. Joan többet nyomott nála, ráadásul véreres gombszeme felderült a Jack Daniel's láttán. – Casey-vel szeretjük a bourbont, ne pazarold ezekre az iszákosokra. – Kiragadta kezéből az üveget, és egy afrikai maszk mögé dugta.

Szerencsére eltérítette a Daily Post műkritikusa, az Oscar Wilde-nak öltözött Somerford Keynes érkezése, akit Szúrós Somerfordnak becéztek gyilkos kritikái miatt. – Somerford! – ordította Joan. – Hoztál egy másolatot a darabodról? Raymondnak sikerült szereznie egy teáscsészét, és már majdnem ki tudta venni a Jack Daniel's-es üveget, amikor leszólította két csinos leányzó, akik viccesnek találták, hogy mindketten Lady Chatterley-ként jelentek meg. Felismerte őket: ők voltak Joan festményein az egymásba fonódó aktok. Mennyivel jobban néznek ki a festők modelljei felöltözve, gondolta. – Szia, te jóképű! – kuncogott az egyik. – Itt nem találunk egyetlen tisztességes farkat se, és egyikünk sincsen biztonságban Joantól és Casey-től. Nem akarsz átjönni egy másik buliba? – Sokkal jobban szórakoznál velünk – tette hozzá a másik. – Sajnos vacsorára vagyok hivatalos – sóhajtotta Raymond. – Tudjuk ám, hogy ki vagy – mondták kórusban. – Megmondanád más festőknek, hogy nagyon jó modellek vagyunk? Casey és Joan annyira fösvények. Aztán elvörösödtek, mert csillogó Neptunként, libegő ágyékkötőben, tagbaszakadt felsőtestére és vastag combjaira festett tengeri csikókkal és hínárral díszítve Casey Andrews tornyosult fölébük. – Az ifjú hölgyek majd később táncolnak veled – dörögte, és háromágú szigonyának nyelével elhessegette őket. – Most tűnés! Előreugró vörös szakállas álla majdnem összeért hatalmas, pörsenéses orrával; apró, dühös szemeivel és rakoncátlan göndör fürtjeivel pedig inkább emlékeztetett az oroszlánnal harcoló Herkulesre Raffaello rajzán, mint Neptunra. De vihart éppen olyan jól tudott kavarni. Milyen furcsa, gondolta Raymond, hogy a Pandora-kép – amelyről kiderült egyébként, hogy Raffaelló, és most főhelyen lógott Rókavárban – mennyire befolyásolja az emberekről alkotott véleményét. Casey Andrewsnak legalább hat főbenjáró bűne volt: büszkeség, harag, irigység, kapzsiság, bujaság és szemmel láthatólag a falánkság: bevágott egy hatalmas marhahúsos szendvicset, egy korsó vörösborral öblítve le. Casey úgy érezte, ahhoz is joga van, hogy minden nőt elcsábítson, az ő kiváltságuk pedig, hogy megadják magukat. Raymond rémálmaiban maga előtt látta, hogy öreg, szenilis kereskedő lesz, és sorra mutatják be neki az undorító Casey Andrews ivadékainak ezreit. Casey is, mint Joan, azonnal a pénzre terelte a SZÓL Adott-e el Raymond képet, van-e híre Rómából, és ha nincs, miért nem, és mi van az amerikai kiállítással. – Egy amerikai autókereskedést érdekel a St. Mawes-olajfestmény – számolt be Raymond, majd látva Casey megrökönyödött arcát, hozzátette: – És szeretnének még kettőt a tanácsterembe. De mint rendesen, Casey most sem volt elégedett az árral. Kereskedelmi vállalkozásoknak kétszer ennyit kellene fizetniük. – András Kálmán hívott meg ebédre – hencegett. – Jól fogod magad érezni. – Raymondnak nehezen sikerült elfojtania dühét. – András elbűvölő ember, és nagyszerű a galériája. Casey elviharzott. Nem messze két, római szenátornak öltözött műkritikus csodálta Joan grépfrút sündisznóját, amelyet az egyik kanapén hagyott. – Nem tudtam, hogy Bideford-szobrokkal is foglalkozik – mondta az egyik. – Ez egy klassz darab.

Raymond visszafojtotta nevetését. Annyira kedves és udvarias volt, hogy abban a pillanatban, amint Casey magára hagyta, tömegesen járultak oda hozzá: festők, akik meg akarták neki mutatni a munkáikat; gyűjtők, akik ingyenes tanácsot akartak, vagy állást a galériában a lányaiknak; kritikusok, akik dicséretet vártak egy-egy recenzióért. Casey visszatért, hogy veszekedjen még egy sort, de látván, hogy sokan veszik körül, megint kiment. – El sem tudom képzelni, hogy búja elviselni ezt a kettőt – mondta egy lágy, behízelgő hang. A Szúrós Somerford Keynes volt az. Úgy tűnt, minden félresikeredett rajta, pont az ellenkezője volt, mint aminek látszani akart, egyenes, homokszín fürtjei elütöttek Oscar Wilde középen elválasztott frizurájától, lankadt, szőke bajusza óriási, elálló felsőajkat takart, még a csokornyakkendője is lekókadt a melegtől. De mindentudó szemei olyan ravaszul csillogtak, mintha ismerné Raymond összes titkát, amit nem akar nyilvánosságra hozni. Somerford vonzalma a faragatlan munkásosztálybeliek iránt csak azt a vágyát palástolta, hogy a társasági hölgyek kedvencévé váljon – amelyek közé nem számította Joan Bidefordot. – Köszönöm, hogy olyan jó ismertetőt írt Joanról – mormolta Raymond. – Drága fiam, ha nem lennék odaadó híve, ellehetetlenítettem volna; azok a durva, zsíros testek! Meghazudtoltam magam, amikor a számra vettem Gauguin nevét. – Hagyd abba, megbolondítasz – harsogta a lemezjátszó. Egy hatalmas nőstény macska megfontoltan magáévá tette az egész szardíniapástétomot. – Hapsikáim, nem húzódnátok át a másik szobába? – parancsolta Joan. – Mennem kell – mondta Raymond, és béketűrően néhány lépéssel odább húzódott. – Francis Baconnel találkozom később a Muriel'sben – mormogta Somerford. – Nincs kedve csatlakozni? Raymond rémesen kimerültnek érezte magát, és nem is akart elmerülni Somerford alvilágában. – Úgy tűnik, napok óta nem volt alkalmam az ágyam közelébe kerülni – mentette ki magát – Amint végzek a vacsorával, belezuhanok. De ahogy lopva átpillantott a másik szobába, elillant a fáradtsága. Kalóznak öltözve, a zongorának támaszkodva állt a legszexisebb fiú, akit valaha látott. Körülbelül 180 centi magas volt, egyenes sötét haja elől frufruban lógott a homlokába, hátul pedig fekete szalaggal kötötte össze. Keresztben csíkos matrózblúza szélesebbnek láttatta vállát, csípője pedig keskenyebbnek tűnt a fényes fekete csizmába bújtatott sötétkék nadrágban. Arcát a nagyon magas arccsont feletti ferde metszésű, sötét szem uralta, fekete bajusza, vékonyka szakálla kiemelte nagy, durcás, piros ajkát. De vonzóvá provokatív testtartása tette, és az a mód, ahogy megvetően felvetette a fejét, mintha csak Sir Richard Grenville Bosszújának a fedélzetére készülne ugrani, hogy tőrével hadonászva minden élőt lekaszaboljon. Te jóságos isten, bámulta Raymond csodálattal. Aztán, amikor a kalóz az ablakban álló poharáért nyúlt, és a csíkos póló ráfeszült a hegyes mellekre és a kiugró mellbimbókra, Raymond rájött, hogy lány, bajszát-szakállát kormos dugóval mázolta oda, és az a néhány férfi, aki rendesen nem mutatott érdeklődést a női nem iránt, mind körülötte cirkált, mintha ösztrogén-tartalmú ánizsolajba mártották volna, hogy szexuálisan izgató legyen. – „Füstös képű, merész, fekete szemű királynő…" – mormolta Raymond, és ez alkalommal nem volt Viridian Tennysonja a mellényzsebében, megvédje a szívét Cupido nyilától.

– Sokkal inkább a La Popote egyik pincérnője – gúnyolódott Somerford. – De én sem bánnám megszúrni. – Ki ez? – kérdezte Raymond. – Galena Borohova, közép-európai Playboy-nyuszi, tavaly disszidált Csehszlovákiából. Az a pletyka járja, hogy lefeküdt a fél titkosrendőrséggel, amíg idáig jutott, túl sokat iszik, hogy felejtsen, és Párizsban nagy pusztítást vitt végbe. Casey és Joan egyenlő mértékben hülyültek meg, és harcolnak érte. Azt is hallani, hogy jó festő. Képviselőre van szüksége, aki a szárnyai alá veszi – sandított Somerford alattomosan a megbűvölt Raymondra. A kalóz éppen egy üveg rizlinget borított ki az ablakon, és ordibált: – Soha semmi jó nem származott Jugoszláviából! – azzal töltött magának még egy pohár vöröset. – Ez nagy pazarlás, édes Galenám. – Joan Bideford mögüle került elő, hatalmas, festékfoltos kezével felemelte a csíkos matrózblúzt, és megmarkolta a mellét. – Joan, húzz el! – Galenának mély, rekedtes hangja volt, mint a gordonkának, amely egész életében füstös éjszakai lokálokban játszott. És mivel Joan nem hagyta abba, Galena nyugodtan elnyomta cigarettáját a tapizó ujjakon. – Te szuka! – üvöltötte Joan. Leengedte Galena pólóját, és megcsókolta meztelen vállát. – De én ezért szeretlek. Galena megrázkódott, aztán vadul dühöngeni kezdett, amikor egy Picassónak öltözött férfi megpróbálta lefényképezni. Szlovákul üvöltött, kikapta a kezéből a gépet, és a falhoz csapta, hogy hatalmas reccsenéssel zuhant a földre. Mire Raymond keresztülverekedte magát a tömegen, Casey Andrews már kikísérte az ellenfelet, és az újratöltött vörösboros korsóval és egy újabb marhahúsos szendviccsel felfegyverkezve próbálta meg rávenni Galenát, hogy táncoljon. Vörös szakállát teljesen összevajazta és – morzsázta. Közelebb érve Raymond felfedezte, hogy Galena idősebbnek néz ki, úgy harmincéves lehet. Bizonyságképpen néhány ősz hajszálat látott feltűnni a fekete frufruban, és ráncokat arrogáns szája körül. – Ki ez? – érdeklődött Galena, és Raymond arcát vizsgálgatva kijelentette: – Már találkoztunk valahol. – Biztos, hogy nem. – Sosem tévedek. – Hová valósi? – Bohémiába. Raymond elmosolyodott. – Már értem. – Ki maga? – kérdezte türelmetlenül a lány. – Raymond Belvedon – szólt oda gyorsan Casey. – Joan és én az ő galériájában mutatunk be. – Maga szenzációsan alakítja a kalózt – dadogta Raymond. Istenem, hát így átnedvesedhet az ember? – Olyan országból jövök, aminek nincsen tengerpartja – mondta Galena. – Angliában, ha az ember maga alatt érzi magát, addig futhat, amíg el nem éri a tengert. Csehszlovákiából futva Ausztriában, Kelet-Németországban vagy Lengyelországban találhatod magad. Most, hogy itt vagyok, lehetek akár kalóz is. Észrevette, hogy valaki szalonnás-tojásos pitét cipel el mellette: beleszúrt egy jókora háromszögletű szeletbe a tőrével. Raymond képtelen volt levenni a szemét nagy, durcás szájáról. Kedve lett volna lemondani a találkozót a gazdag műgyűjtőkkel, és elcipelni a lányt az Annabel'sbe, de valószínűleg be sem engedték volna, mert nem viselt nyakkendőt.

– Somerford Gauguinéhez hasonlította a munkáimat – dicsekedett mindenkinek Joan. Ő és a szobában tartózkodó férfiak többsége arra készült, hogy rástartol Galenára, aki most éppen Casey-vel vitatkozott, miközben tojásos-szalonnás pitéjét falatozta, cigarettáját lóbálta, köhögött, bele-belekortyolt a vörösborába, és összehúzott, vizslató szemét állandóan Raymondon tartotta. Végül a Margot Fonteynnek öltözött részeg szobrász nem bírta tovább, és odapiruettezett Galenához. Karok, szőrös lábak és spanyol burgundis korsók kavalkádja látszott. A felháborodott Casey félrelökte. Margot Fonteyn megbillent, majd beleesett Joan grépfrút sündisznójába, és fájdalmasan felüvöltött. – Szerencsés fickó – dörmögte Somerford –, egyszerre ennyi tövis áll beléje. – Szegény ördög! – Raymond nagy szenvedések árán tudta csak visszafojtani a nevetését. Galena nem volt ennyire visszafogott. Csillapíthatatlanul röhögött, úgy tűnt, mintha a belsejében fortyogó láva buborékjai szabadulnának ki. – Raymond, nem úgy volt, hogy már réges-régen el kellett volna menned? – kérdezte célzatosan Casey. – Megyek is. – Látnia kell a munkáimat. – Galena felkapta Casey-nek a zongorán felejtett vázlatfüzetét, és kitépett belőle egy fél lapot. – Rajzoltam rá! – bődült fel Casey. – Egy nap még értékesebb lesz az aláírásom, mint a te összes rajzod – gúnyolódott Galena. Lefirkantotta a nevét és egy utcát, amiről Raymond még soha nem hallott, egy battersea-i telefonszámmal egyetemben, és beledugta a mellényzsebébe, majd kivette a rózsaszín rózsát a gomblyukából. – Csehszlovákiában szerencsétlenséget hoz, ha páros számú virágot kap az ember. Egy rózsa, az rendben van. Mivel Casey át akarta szúrni háromágú szigonyával, Raymond jobbnak látta, ha elspurizik.

3. Raymond a vacsorából semmire sem emlékezett. Két hatalmas száraz Martinit engedett le a torkán, és otthagyta az egész nyelvhalat, majd senkit nem vitt haza, hogy megnézzék Etienne de Montigny erotikus képeit. Valami suta ürüggyel, miszerint haza kell utaznia az ország nyugati részébe, a Hyde Parknál délre fordult, és tovább vezetett a folyó mentén. Még mindig rettenetesen meleg volt. Levette a szmokingját, nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját; az ingéből csavarni lehetett a vizet. Galena durva, nem igazán nyugis kertvárosi környéken élt. Rájött, merre lakik a lány, még mielőtt megtalálta volna a házszámot; az egyik második emeleti nyitott ablakból csak úgy üvöltött a Don Giovanni. Felrohant, nem is kellett igazán kopogtatnia, annyira hangosan kalapált a szíve. Galena egyik kezében pohárral, a másikban festőecsettel invitálta beljebb. A frufruja összetapadt az izzadságtól, és matróztrikója összemaszatolódott. Lerúgta új csizmáit, Casey vázlatfüzete és Raymond Jack Daniel's-es üvegének maradéka mellé tette, a szobában lévő egyetlen székre. – Casey az üvegből ivott, mint egy disznó, aztán adott egy nagy, nyálas csókot, mire pofon vágtam, és eltűztem. – Töltött Raymondnak egy műanyag pohárba. – Talán vissza kellene adnia a vázlatfüzetét. Azok a rajzok biztosan érnek valamit.

– Akkor jó. Úgyis szükségem van pénzre, hogy festéket vegyek. Galena szobája irtózatos volt, éppen csak az ágya fért el benne, meg a felhalmozott festővásznak, a festőállvány és egy rozoga asztal, amelyen a festékes tubusokat, ecseteket, palettákat és egy ósdi gramofont tartott. A Don Giovannin kívül az összes lemeze kelet-európai szerzőktől származott, Suktól, Bartóktól, Dvoráktól, Smetanától. Az ágy mellett felhalmozott könyvek kupacán legfelül Kafka Kastély című regénye ingadozott. A falon két nagy beázás között vázlatrajzok és túlságosan is sok felfirkált telefonszám volt látható. Vajon férfiaké? Donna Giovanna? Raymondot magát is megdöbbentette, hogy féltékeny. Galena visszament a festőállványához, és vastagon kente fel a festéket. Raymond a vászon felé sandított. – Megengedi? – Természetesen, ezért van itt, nem? És Raymondot ugyanaz a vérpezsdítő izgalom fogta el, mint amilyet a lángoló kastélyban érzett annak idején, mikor először pillantotta meg Raffaello Pandoráját. Galena képeinek témája szörnyű volt. Tanyák és egész falvak kettévágva a vasfüggönnyel. Az emberek és állatok pici darabokra robbantak szét, vagy halálra égtek a magasfeszültségű elektromos kerítéseken. – Gyerekként elrémisztett bennünket a taposóaknára lépő rókák, szarvasok, kutyák és macskák sikolya, a robbanások és földhöz csapódások hangjai – mondta tompán Galena. A képeket még vészjóslóbbá tette, hogy familiáris motívumokat is ábrázoltak: gólyafészkek az őrtornyok kéményén, virágládák, teleültetve narancssárga sarkantyúvirággal. Mintha csak a kommunizmus szörnyűségeinek és szürkeségének akarna ellenszegülni, Galena – akár Matisse – tobzódott a fényekben és a buja színekben. Az egyik hatalmas vászon láttán Raymondnak elakadt a lélegzete. A szlovák oldalon az elektromos kerítés felett álló őrtoronyból kaszabolták le az őrök a disszidenseket, hátha a taposóaknák nem végeznek velük. Mindenfelé sikoltó szájak, kapálódzó kezek, félelemmel telt szemek, szétszóródott végtagok látszottak. Az osztrák részen a ragyogó őszben mágnások egy csoportja fogolyvadászattal múlatta idejét. Egy lovas kocsi roskadozott a piknikkosarak és borosrekeszek súlya alatt. A kontraszt mindét oldal viselkedését még elítélendőbbnek láttatta. A kép a Guernica erejével hatott. Galena egy ecsetvonással meg tudta ragadni a szadista arroganciát. – Bámulatosak. Látta már valaki őket? – Senki. Prágában kizártak a főiskoláról, mert tüntettem a kommunisták ellen. A titkosrendőrség, a Volposz megfigyelt engem és a barátaimat. Bezárták az első két kiállításomat. – Galena feltette a lemezjátszóra az Eladott menyasszony első oldalát, amely nagyon karcos volt. – A dolgok kezdtek nagyon rosszra fordulni, az apámat politikai okokból letartóztatták, nem sokat volt otthon, az anyám már korábban meghalt. – Hogy menekült el? – Megismerkedtem egy volposzossal, aki elintézte, hogy a négy évvel fiatalabb húgommal átjussunk a határon. Galena az ablakhoz lépett, arcán könnyek peregtek. – Ahogy átértünk a másik oldalra, a testvérem aknára lépett, ami letépte a lábát, én pedig elájultam. Amikor magamhoz tértem, még hallottam a húgom utolsó sikolyait: a határőrök hagyták, hogy meghaljon. – Addig másztam, míg biztonságba nem értem. Egy vadásztársaság majdnem lelőtt a madarak helyett. Aztán elvittek ismerősökhöz Bécsbe. Az utolsó emlékem Csehszlovákiáról a testvérem sikolya. Erről szól a kép. – Rámutatott a nagy vászonra.

Raymond szerette volna megvigasztalni. Az arcán teljesen összekeveredett az elkenődött festék és a kormos parafa dugó nyomai. – Prágát elhagyva elárultam festő barátaimat, de hogyan is tudnám jelét adni a tiltakozásomnak, ha senki nem látja? Csehszlovákiában zsarnokság alatt éltünk. – A művészi lojalitás más – mondta óvatosan Raymond. – Úgy a jövőre, mint a jelenre nézve. Igaza volt, hogy idejött. Részvétem a testvére miatt. A zene mind hangosabb lett. Valaki dühösen dörömbölt a falon. Galena azonnal még feljebb tekerte a hangerőt. Raymond arra gondolt, ha boldog lenne, talán derűsebb képeket festene. Casey és Joan olyanok voltak, mint valami bolond boszorka és varázsló. Éppen arról merengett, hogy kimenti Galenát a karmaik közül, amikor megszólalt a telefon. Galena megragadta, az arcán egy pillanat alatt dühös grimasszá változott a bánat. Raymond még a szoba másik felében is hallotta a hívó üvöltő hangját, mintha az oroszlánházban elfelejtettek volna enni adni az állatoknak. A gúnyosan vigyorgó Galena eltartotta a fülétől a kagylót. – Azokat a csizmákat csak tegnap vettem neked! – ordította Casey. Galena végül feladta, és letette a telefont. – Átjön – mondta az elszontyolodott Raymondnak, aztán elnevette magát: – Úgyhogy nekünk mennünk kell. Vigyen el a tengerhez. – Hazaviszem Limesbridge-be, ott van folyó és hajó. A nyugatra vivő autópálya rendesen építés alatt állt, de aznap este, mintha konspirált volna vele, hogy minél gyorsabban teljesíthesse a kötelességét, nem volt sem útépítés, sem dugó. Ahogy végigszáguldottak a kihalt Farringdonon és Lechlade-en, a vidék belseje felé haladva, az egész olyan volt, mint a visszafelé játszott film. A gesztenye gyertyái még egyszer felragyogtak, végig az út mentén lengedeztek a palástfű fehér virágai, a galagonya krémszínű szökőkútként meredezett a mezőkön, és a vadfokhagyma beborította az erdőség talaját, mintha a fölöttük ragyogó Tejutat tükrözné volna vissza. Galena arcát indaként csíkozta be a bársonyszalag fogságából kiszabadult haj. Belekortyolt a Jack Daniel'sbe, részegen foszlányokat énekelt a cseh nemzeti himnuszból, és izmos combjait keresztbe fonta. Raymondot kínozta a vágy, hogy megsimítsa őket. Ennyire gyorsan még soha nem telt el a százhatvan kilométeres út hazafelé. Amikor leértek az Ezüstvölgybe, a sápadt lángnyelvekkel körülvett telihold bevilágította a szunnyadó Limesbridge6 falut, ami onnan kapta a nevét, hogy a Fleet folyót átszelő híd mindkét oldalát csodálatos hársfasor szegélyezte. A falut szintén hársfák vették körül, és a temetőben, amelyben Viridiant kivéve a Belvedon ősök pihentek, szintén. Az Anna korabeli7, egyhektárnyi fallal elkerített kerttel rendelkező Rókavár a falu nyugati végén feküdt, mellette még rengeteg házikó, csűr és legelő nyújtózkodott le a folyóig. Amikor Raymond és Galena felrobogtak a kocsifeljárón, a díszőrségben álló cseresznyefák utolsó szirmaikat hullatták a Jaguarra. A tiszafafolyosókon keresztül kőnimfák és kerubok kukucskáltak, hogy elsőként pillanthassák meg őket. A szomszédos temetőben növő vadfokhagyma szaga elnyomta a pergolákon és a ház északi részén felfutó rózsaszín klemátisz finoman édes illatát. Galena meztelen lábbal kelt át a kavicsos úton, imbolyogva billegett, mint egy kalózhajó. Az előcsarnok Cotswold-kő borította padlóját halványkék és bíbor szőnyegek, 6 7

„Hárshíd". Stuart Anna (1665-1714-ig uralkodott).

a falakat fényes, sötét lambéria fedte. A lépcsőházban félúton egy Matisse volt látható. A zöld táncosok ugyanúgy billegtek, mint ő. Galena közelről is megnézte, és rettenetesen igyekezett, hogy ne lássék rajta a megilletődöttség vagy az izgatottság később sem, amikor az egyik tüneményes szobából a másikba tántorogva elébe került Courbet virágos lánya, Pisarro havas tája, Leonardo oroszlánt ábrázoló rajza, Rossetti alattomban készített vázlata Tennysonról, vagy Rodin aktszobrocskája: olyan varázslatos művek, amiktől egyetlen vérbeli kereskedő sem bírna megválni. Tappancsok csattogása hallatszott, egy ásítozó kék agár nyargalt le a lépcsőn, a mancsa csúszkált a fényes padlón, hegyes farkával a falat verdeste. – Ez itt Maud – mutatta be Raymond, mialatt a szuka eksztatikus táncba kezdett körülötte. – Imád egész nap az ágyon heverészni, úgyhogy mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy utána ordítozzunk: „Hol van Maud, Maud, Maud?"8 – Olyan gyönyörű – mondta Galena. Letérdelt, átölelte Maudot, és selymes fülét morzsolgatta. – Olyan, mint Vencel kutyája a Károly hídon. Felismerte a Matisse-t, imádja a kutyámat. Mintha csak Bassanio sikerrel vette volna az akadályokat a vizsgán, amelyeket Portia9 állított, gondolta Raymond. A világoskékre festett és fluoreszkáló fényekkel felszerelt konyha kevésbé volt vonzó, mint a szobák. Ennek ellenére Galena itt is talált valami izgalmasat a hűtőben, azonnal be is falta a másnapi partira készített zöldségpástétomot, és megfelezte Mauddal a vadas csirkét. – Hogy szerezte ezt a házat? – Itt élnek a szüleim, ők holnap jönnek haza. – És a galériát? – Van, akiben megvan a nagyság, hogy alapítson, én örököltem, mert a bátyám elesett a háborúban. A lankadó pillák alatt látszó sötét kökényszemeivel Galena olyan, mint egy Raffaellókép, gondolta Raymond. Most éppen a másnapi pudingot támadta meg: a hat kék pohárban remegő halványsárga krém arra várt, hogy másnap megspricceljék csokoládéval. Azon tűnődve, hogy mi lesz a következő lépés, Raymond azt mondta: – Tanítson nekem valamit csehül. – Úgy kellene kérnie: mate znamost. – Ez mit jelent? – Van barátja? – Nos, van? Raymond remegni kezdett a boldogságtól, Galena pedig megragadott egy másik kék poharat. Az ablakon kinézve látta a sötét csalitosban eltűnő hold megvilágította gyepet, olyan puhának látszott, mint a legfinomabb halványzöld szőnyeg. – Ez egy hatalmas ház rengeteg földdel. Maga Lord? – Nem, dehogy. – Amikor a kommunisták 1949-ben átvették a hatalmat – a szomorúság hulláma megint elöntötte Galena arcát –, a nagy házakban élő arisztokraták elővették a csűrből az évek óta nem használt hintókat, felhalmozták rá az ingóságokat, és stílusosan, bátran mosolyogva elhagyták birtokaikat. Sosem fogom elfelejteni azoknak a kocsiknak és lovaknak a sziluettjét, ahogy vonultak végig a horizonton Ausztria felé. – Miért nem ment maga is? 8 9

Tennyson: Maud (ford. Babits Mihály) William Shakespeare: A velencei kalmár (ford. Vas István)

– Az anyám gondnok volt az egyik ilyen háznál. Nem akarta otthagyni az apám nélkül, aki nem volt otthon. Betörtek a kommunisták. Feltekerték a csillárokat és a központi fűtést, mielőtt nekiláttak a bornak a pincében. Aztán a legrészegebb lehajította a kiskutyámat az udvarra. Galena rettenetesen remegni kezdett, magához szorította Maudot, görcsösen cirógatta sima, kék szőrét. – Futballoztak a kiskutyával, röhögve halálra rugdosták. A kishúgom, Sylvie olyan aranyos kislány volt, hogy az anyám elbújtatta a mi lakrészünkben, de amikor a kicsi meghallotta a kutyus sikolyait, kirohant az udvarra, és rugdosni kezdte a katonákat. – A kozák ezredes egy perverz állat volt, aki nem bajlódott az anyámmal. Még én is túl öreg voltam neki tizenhat évesen, de Sylvie még csak tíz volt, őt megerőszakolta. Az anyám késsel támadt neki. A katonák megölték. Maud nem tudott elviselni ennyi tragédiát, és könnyektől áztatva kiillant a szobából. – Istenem, annyira sajnálom. – Raymond kivette a pudingot Galena markából, és lábra állította. Galena segélykérő jajgatással rogyott rá. – Megpróbáltam kárpótolni Sylvie-t. Lefeküdtem egy volposzossal, hogy el tudjunk szökni. Azt gondoltam, ha Nyugatra érünk, tudok majd festeni, és otthont teremtek neki. Miért őt tépte szét az akna, miért nem engem? Nem csoda, hogy a partin annyira feldühödött a fotóstól, gondolta Raymond. A Volposz kémei ott lehetnek minden bokorban. – Nekem korántsem volt olyan rossz, mint magának. – Raymond simogatta a kócos hajat, és próbálta megállítani a reszketést. – Az én bátyámat Olaszországban robbantották fel a németek. Az ember annyira bűnösnek érzi magát, ha ő a túlélő. Galena zokogása lassanként elcsitult annyira, hogy meg tudta ragadni a poharát, és rágyújtott egy cigarettára. – Hogy nézett ki a bátyja? Raymond bevitte a dolgozószobába. A kandallótól jobbra függött Viridian Rex Whistler által festett portréja, ő is a legutóbbi háborúban halt meg. A sors istennői féltékenyek mindenkire, aki ennyire tiszta szemű és magabiztos, gondolta Galena. – Nagyon szép: mint Sylvie – állapította meg – de az ő arca nem olyan kedves és okos, mint a magáé. Leeresztett fekete pillái mögül vizsgálódott, majd váratlanul Raymond farkához nyomta a kezét, és a fejét magához húzva átnyomta az ajkai közt bortól sötétlő nyelvét. – Most pedig mutasd meg a hálószobádat!

4. Raymond két lépcsőfordulón és sötét, kanyargós folyosókon vezette át, amíg el nem érték a Kék toronynak nevezett tornyocskában lévő hálószobába vezető meredek, csupasz lépcsőfokokat, ahol a lány előrelendült, és úgy ringatta fenséges fenekét, mint az árbocra mászó hajósinas. A csupasz padlót beezüstözte a holdvilág. A bíborszínű függönyökkel felszerelt baldachinos ágy felett a sötétkék, boltozatos mennyezetet csillagok borították. Amikor Raymond felkapcsolta az ágy melletti világítást, Galena észrevette, hogy a falakat kitűnő erotikus festmények borítják. – Ez volt a szüleim szerelmi fészke – magyarázta Raymond, és elkezdte kigombolni a kormos dugó maszatolta inget. – Hittek abban, hogy ha gyönyörű dolgokat néznek, gyönyörű gyerekeik lesznek.

Galena körbeszáguldott a szobában, kibámult mind a négy ablakon, hogy megnézze a templomtornyot megkoronázó arany szélkakast, a fekete tiszafasorokat, a borostyán borította romokat, az almafavirágok felhői felett pedig lelátott egészen a csónakházig és az ezüstösen csillogó folyóig. – Ez a torony nagyon jó a menekülőknek. El tudunk rejtőzni, ha jön Casey. Te jó ég! – fagyott rá a mosoly a lány arcára, ahogy megpillantotta a Raffaellót. – A tiéd? Raymond bólintott, elbűvölten figyelte, ahogy Galena Pandora égkék ruhájának redőit ujjaival megérintve ámulattal meredt a csodára, alaposan tanulmányozta a főbűnöket, legtovább a Reménynél időzött, és hitetlenkedve rázta a fejét. – Lélegzetelállító. Régóta a családod tulajdona? – Hát, elég régóta. Raymond ennyire még soha nem azonosította magát a Galenát fixírozó, élénkvörös köpenyt viselő Bujasággal. Nem tudta tovább türtőztetni magát, átvágott a szobán, és kihúzta hajából a szalagot: a fürtjei úgy omlottak a vállára, mint a kőrisfa hullámzó ágai. Ahogy a karjába vette kicsi, inas testét, megütötte orrát az izzadságszag, és érezte a hatalmas vásznak festésében meg cipelésében megerősödött izmait, a szájában pedig a cigarettafüst és a whisky ízét. Mintha Marseilles-ben szedte volna fel egy kikötői ivóban. Annak idején, külföldi útjai során, amikor illegális volt a férfiakat előnyben részesíteni a nőkkel szemben, azokat a saját nemével töltött gyötrelmes szerelmi légyottokat nem követte eksztatikus gyönyör, csak a bűntudat pokla égette. Most csupán eksztázist érzett. Lehúzta a csíkos trikót és a csípőnadrágot, letépnivaló fehérneműt azonban nem talált. Rettegett, hogy az erekciója esetleg lelankad, ezért egyre halogatott, próbálta késleltetni a dolgot. Lefektette a lányt a foltvarrott ágytakaróra, csókolta buja ajkát, abszurd módon felizgatta a dugóval festett bajusz helyén lévő kis borosta, ajkával végigérintette mindkét mellét, kiálló bordáját. Fehér hasa domborulatának alján a szeméremszőrzet olyan tüskésen emelkedett ki, mint a galagonyacsalit a hóban. Igaz, hogy Csehszlovákia körül nem volt tenger, Galena lábai közt azonban folyó bugyogott. Mikor végre benne volt, izmai polipként körbefogták, és máskor összehúzott szeme most szélesre tágult. – Gyönyörű Raymondom. Az ágy nyikorgása felgyorsult, mellei közt pattogott az aranykereszt, a dohányillatú, becézve suttogott szavakat egyre nehezebben lehetett érteni. Ahogy háborgó tengeren hánykolódó vitorlásként a vonagló Galenán imbolygott, Raymond úgy érezte, a lány tőrrel vájja ki a szívét. Aztán kivette szájából lerágott körmű ujját, és a fiút szorosan átölelve mélyen belemélyesztette karmait. Raymond kéjesen felnyögött, és elment. Nagyon, nagyon lassan tért vissza a földre. – Istenem, nagyon sajnálom. Azt akartam, hogy te menj el. – Túl sokat ittam – dünnyögte Galena. – Túl bódult vagyok hozzá, hogy elmenjek – nevetett fel lágyan, csókot lehelt a vállára, és álomba ájult Raymondot a reggeli misére szólító harang és a keleti ablakot sűrűn borító pókhálón keresztülhatoló napsugár ébresztette. A csupán az ő ingét viselő Galena az ágyon állt, és a Raffaellót bámulta. Az éjjeliszekrényen nagy csésze feketekávé és vajbameggydzsembe mártott, félig megrágott croissant hevert. Raymond megragadta erős, napbarnított bokáját, kezét felfelé csúsztatta, és elnézést kért, hogy olyan sokáig aludt, de Galena a festménnyel volt elfoglalva.

– Hésziodosz10 úgy írja le Pandorát, mint valami kotnyeles, minden lében kanál kíváncsi perszónát, aki az emberiségre szabadította a világ összes ördögét, mert annak ellenére kinyitotta a ládát, hogy megmondták neki, ne tegye. Hát aztán? Mindenki kinyitja a dobozokat. Kevés ajándékot kaptunk karácsonyra, de ahányszor Anyu elment otthonról, Sylvie és én átkutattuk a fiókjait, hogy kilessük, mit kapunk. A művészetet is a kíváncsiság élteti. Galena megvetően legyintett Pandora rovarok lepte, vonagló férje felé: – Ha Epimétheusz tudott volna uralkodni magán, és nem veszi el Pandorát, ahogy Prométheusz, a bátyja előre figyelmeztette, hogy ne tegye, egyik ördög sem szabadult volna ki, és tette volna tönkre a Földet. Ha Epimétheuszt csak a negyede eltöltötte volna annak a vágynak, ami engem, gondolta Raymond, ahogy popsijának finom bőrét simogatta. – És Raphael La Fornarina"11 arcát is Pandorának adta – tette hozzá Galena. És Raymond teljesen elveszett. Az elsőbálozók közül, akiket kötelességtudóan körbegördített a Claridge's báltermében, egyik sem hallott még soha Hésziodoszról, és nem tudta senki, hogy La Fornarina volt Raffaello utolsó, imádott szeretője. – „Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer akadályt!"12 – dünnyögte Raymond. Galena győzelemittasan ugrott ki az ágyból. – Tudom, hol láttalak azelőtt – kiáltotta. – Velencében. Bellini Krisztus megkoronázása című képétől balra van egy Jézus-portré, az arca vékony, az állkapcsa erős – futtatta végig az ujját Raymond arcán és a haja ilyen makrancos, vízzel nem lehet kordában tartani, az ajka gyönyörű – simogatta meg a fiú alsó ajkát –, és övé a világ legszomorúbb szempárja. Ha az arcába nézel, látod, hogy terül el rajta a fájdalom. Tudod, hogy szenvedni fog. Rajta kívül még nem láttam szexi Krisztust. Galena kortyolt egyet a kávéjából, majd letérdelt, és Raymond péniszét a szájába véve gyengéden szopni kezdte. Raymond azonnal feléledt. – Istenem, hol tanultad ezeket a trükköket? – Szükségem volt rá, hogy meggyőzzem a Volposzt. Az arcán megint végigfutott egy árnyák. – Most már semmi baj, drágám, ne gondolj többet rájuk! Egy csapásra megint megváltozott a lány hangulata. Félig megevett croissant-jának tetején végigfuttatva ujját pajkosan elmosolyodott: – Vajjal még sokkal érdekesebb dolgokat tudok csinálni. A kávé kihűlt Maud észrevétlenül elcsente a croissant maradékát. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte Raymond. Galena vizsgálódva ránézett. – Szeretnék ebben a házban élni, és azt, hogy egy nagy kiállításon állítsd ki a munkáimat, és vegyél nekem egy saját kutyát. De a lelkemnek szabadnak kell lennie. Ha egész éjjel festek, nem tudom abbahagyni, hogy vacsorát főzzek neked. Ne várd tőlem, hogy háziasszony legyek. Sose ejts csapdába! Raymond hátrasimította hosszú, fekete, sima haját. – „Isten szerelmet ad nekünk – idézte halkan –, valakit kölcsönöz, hogy szerethessük"13. Mindig szabad leszel. Nincs többé elektromos kerítés, őrtornyok, sem titkosrendőrség, sem bányák. Ott a folyó. – Kimutatott az ablakon. – Elvitorlázhatsz bármikor, ha akarsz, feltéve, hogy visszajössz. 10

Hésziodosz (i.e. 7. sz.) görög epikus költő La Fornarina - Fiatal nő arcképe (1518-1520). Margherita Lubi, Raffaello imádott szeretőjének portréja. 12 Shakespeare: 116. szonett (ford. Szabó Lőrinc) 13 Tennyson: J. S.-nek 11

Raymond szülei a legkevésbé sem vették a lelkükre az ebéd elpusztítását, és az összes vendégüket elvonszolták a Cheltenham úton lévő Szárnyaló pacsirtába, beleértve a Raymond ingét viselő Galenát is. Hamar megérlelődött bennük a vélemény, különösen az apában, hogy Galena imádni való, roppant tehetséges, és éppen megfelelő mértékben buzog benne az életerő és áll két lábbal a földön, hogy ellensúlyozza fiuk végtelen kedvességét és álmodozóan romantikus lovagiasságát Kritikai érzékük egy kissé ellankadt a megkönnyebbülés miatt, hogy Raymond végre elszánta magát. Vagy, ahogy Somerford Keynes mutatott rá tréfálkozva a szitkozódó Casey Andrewsnak a lényegre: – Azok az unoka után sóvárgó szerencsétlenek nem akarják észrevenni, hogy egy szajha ajándékozza meg vele őket. Casey annyira dühös volt, hogy otthagyja a Belvedont, és átmegy egy másik galériába, ha ez nem jelenti azt, hogy még kevésbé férhet hozzá Galenához. – Semmiképpen nem lesz neki elég egy férfi! – ordította Raymondnak. – Kénytelen leszel osztozni rajta. Joan Bideford megkönnyebbülve, hogy Galena nem szökött meg Casey-vel, sokkal higgadtabb volt. – Természetesen látjuk még egymást, drágám – mondta Galenának, belemártva párolt lazacát a hollandi mártásba, amikor a Ritzben ebédeltek. – De próbáld nem megbántani Raymondot, nagyon jó ember, és nem akarjuk, hogy bármi is megakadályozza a képeink eladásában. Én mindig csak a pénz miatt aggódom. Olyan jól megbirkóztál a dolgokkal, amikor nyomorogtál, édesem. Nem vagyok benne biztos, tudod-e majd kezelni, hogy gazdag lettél. – Szabad szellemnek kell maradnom – bizonygatta Galena, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy üveg pezsgőt.

5. Talán a Kék toronyban lévő erotikus képek nézegetésének köszönhetően Galena egy éven belül egy gyönyörű örökössel, Jupiterrel örvendeztette meg Raymondot, de még inkább a nagyszülőket. Galena kedvenc színéről, a karmazsinról elnevezett második fiú, Alizarin14 két évvel később érkezett Raymond viszonzásul gondoskodott Galena első kiállításairól, amelyek szakmailag és üzletileg is sikeresek voltak. Galenát a cseh tájék egyhangúsága után rabul ejtette Limesbridge és Ezüstvölgy. Elbűvölten kószált, lekapva a fával borított szakadékokat, a fehér gyümölcsösök fölött lebegő, folyó felől érkező párát, a Csizmás Kecskében üldögélő helybélieket, az ősi fák díszsorfala mögött megbúvó Rókavár derűs nyugalmát. Az örömmel festett, fényes képeket elkészültük után Raymond azon nyomban el tudta adni. A hatvanas években a galéria nyeresége az egekbe szökött. De ahogyan Joan Bideford megjósolta, Galena sokkal nehezebben birkózott meg a gazdagsággal, mint a nyomorral. Megvetette az üzleties gondolkodásmódot, és azt állította, hogy festő életében nagy képet még soha nem adtak el. Cáfolta, hogy szüksége lenne a munkára, erősen inni kezdett, és olyanokat hordott össze, hogy Raymond elvette tőle azt a sóvárgást, ami ahhoz, hogy nagy művész váljék belőle, feltétlenül szükséges.

14

Alizarin: a festőbuzér nevű növényből nyert festék

És ami még rosszabb, mialatt a kommunisták hamvába fojtották a prágai tavaszt, egy fiatal barátja az orosz brutalitás elleni tiltakozásul felgyújtotta magát, és meghalt. Galena szörnyű bűntudattól szenvedett, és a festményei újból kegyetlenné és gyötrelmessé váltak. Raymonddal azon ordítozott, miért kényszerítette, hogy elhagyja művésztársait? Aztán meg, hogy miért szedte rá Chamberlain a cseheket? És ő meg miért lett az aranykalitka foglya? Egyfolytában a Rókavárat festette, úgy, mintha a fák meredező csonkjai börtönrácsként vennék körbe, s önmaga is ott látszott minden ablakban, elkínzott arccal sikoltozva. Ezzel ürügyet talált Londonba menekülni, hogy Casey-vel és Joannal lógjon, hatalmas selyempárnákon heverészve ópiumot szívjon, kaviárt meg libamájpástétomot tömjön magába, és rekeszszám engedje le a torkán a drágábbnál drágább borokat – mivel a lelke nem csupán szabadnak, de igen költségesnek is bizonyult A letargia és kicsapongás ezen napjait végül még több bűntudat és eszeveszett munkaidőszak követte, amikor mindenkivel üvöltött, aki megzavarta, különösen pedig a kisfiúkkal és Raymonddal. A Belvedon Galériának pedig a hatvanas években látványosan jól ment, mert Raymond éjjel-nappal dolgozott, hogy elfelejtse házassága gyötrelmeit. Mert nem volt elég Galena állandó részeg handabandázását hallgatnia, hálátlanságát és mértéktelen költekezését elviselnie, de a nő ráadásul szadista módon hűtlenkedett is. Kezdettől fogva szántszándékkal felcsípte Raymond galériájának művészeit. Ezek közé nem csupán Casey és Joan tartoztak, de Etienne de Montigny is, az a jóképű francia, akinek félpornografikus képeit Raymond azon az éjszakén akasztgatta fel, amikor megismerkedett Galenával. Az ő révükön szerzett összes jövedelmét elveszítette volna, ha nem képviselte volna tovább őket. Aztán még rengeteg szerető követte őket a sorban. – Szükségem van új férfiakra – ordította Galena. – Untat, hogy mindig ugyanazt rajzoljam. Raymond hasonló módszerrel megbosszulhatta volna, ha Galena szexuálisan nem tiporta volna földbe szexuálisan. – Elég nagy vagyok neked? – esedezett a nászútjukon, amire ő gúnyolódva válaszolt: – Ha a jancsid ilyen vakarék, legyél szenzációs a nyalásban. A megalázott Raymond erősen próbálkozott, de émelygés tört rá, mihelyt ajka a vörösen tátongó, mosdatlan nyíláshoz ért, amit Galena visszautasításnak vett, és szexuális életük tönkrement. Néha, hogy segítsen neki felállítani, elmesélte, hogy a többi csodálatos szeretője hogy néz ki, és mit csinálnak vele, mire Raymond azonnal elsült, és még inkább Galena gúnyolódásainak céltáblája lett. A legtöbb férfi arcul ütötte vagy elhagyta volna, de a hatvanas években mindenki túl menő volt ahhoz, hogy beismerje, ha dühös vagy összetörték a szívét. És mint a példaképe, Artúr király, akinek a világa szintén a hűtlenség miatt omlott össze, Raymond még mindig szerette a feleségét. Mert ha mosolygott, kivirult a világ. Tudott elbűvölő, szórakoztató, játékos, gyengéd is lenni. Isteni, fantáziadús szakács volt. Telifestette a házat csodálatos, erős szláv színezésű freskókkal, fantasztikus történeteket mesélt a kis Jupiternek és Alizarinnak, akik teljes szívükből imádták. Raymond pedig egyenesen bolondult a fiaiért. Teljességgel lehetetlen volt, hogy egy válóper áldozataivá váljanak. Végül pedig ő is, mint Theo van Gogh, aki heroikusan támogatta és pénzelte szerencsétlen, őrült bátyját, kötelességének érezte, hogy biztosítson Galenának minden lehetőséget a mesterművek alkotásához, mert tudta, hogy képes rá.

Házasságuk egyik legválságosabb pontja 1970 kora júliusára esett. Raymond az előző esti veszekedéstől még mindig reszketve feküdt reggel négykor a karmazsinpiros függönyű baldachinos ágy szélén, hallgatta Tennyson „álomittas madarait", és elképzelte, hogy a félig behúzott sötétkék függönyök között bevilágító fehér fény jégcsapjai a szívébe fúródnak. Úgy kezdődött, hogy megbizonyosodott róla: Galenának új szeretője van. Jó pár napig Velencében időzött, s mikor hazajött, észrevette, hogy a hűtőben hagyott üveg pezsgő eltűnt. A szalonban talált orchidea minden bizonnyal nem a kertben termett. Egy teljesen új Lalique kristálytál állt az öltözőasztalán. Perdöntő bizonyítékként pedig Galena egyfolytában morgott, hogy Alizarin és Jupiter most a nyolchetes nyári szünidő miatt állandóan láb alatt lesznek. Miután az izgatott gyerekeket ágyba küldték, Raymond és Galena ittak egyet odakint a szürkületben. A folyó felől a réti legyezőfű édeskés, friss illata szállongott. A tiszafák sötétzöld válla fölött kacéran lengedezett a fehér és halvány rózsaszín rózsák zuhataga. Raymond a teraszon bóklászott, leszedte a muskátlik hervadt virágait, keresztüllépett a még mindig meleg kőpadlón öreg, fájós csontjait kinyújtóztató Maudon, és bejelentette, hogy a nyárra alkalmazott a fiúk mellé egy egyetemistát, hogy szórakoztassa, és rajzolni tanítsa őket, így Galena szabadon tud festeni. – Hol ismerted meg? – kérdezte Galena mézesmázosan, és rátöltött a harmadik italára. – Cambridge-ben, amikor előadást tartottam a preraffaelitákról. Ez a fiú, David Pulborough, művészettörténetet tanult a középiskolában, majd a Királyi Főiskolán, és őt jelölték ki mellém kísérőnek. Később vacsora közben – ütött agyon egy szúnyogot a keze fején – az Artúr-legendáról, festészetről és a szörnyű szünidei munkákról beszélgettünk, rá volt kényszerülve, hogy kiegészítse a járandóságát. A szülei Leeds mellett laknak. Úgy tűnt, hogy egy kicsit elnyomják. – Raymond megtapogatta ujjával a nílusi liliom földjét, s miután száraznak találta, az öntözőkanna után nyúlt. – Az apja a helyi önkormányzatnál van, a művészetet puhány dolognak tartja, és azt akarta, hogy David jogot hallgasson, vagy az orvosira járjon. Nem tette hozzá, hogy Davidnek vállig érő hullámos, vörösesbarna haja, hatalmas tengerkék szeme és sápadt bőre van, amely könnyen kipirul. Azt sem mondta el, hogy mennyire meghatódott, amikor David, aki nyilvánvalóan nincs jól eleresztve, ki akarta fizetni a vacsorát. – Aranyos fiú. Szeretni fogod – folytatta Raymond, és tudván, hogy Galena szereti, ha a valóságos embereket a festmények figuráihoz hasonlítják, hozzátette: – Teljesen úgy néz ki, mint János evangélista Raffaello Szent Cecília című festményén. – Mikor érkezik? – Holnap, vacsora előtt. Először azt hitte, Galena azért hallgat, mert el van ragadtatva az örömtől. De tévedett: egyszerre csak kirobbant. Hogy meri Raymond így meglepni, aztán elhúzza a csíkot Londonba, biztosan külföldre megy, és itthagyja őt, hogy esténként valami faragatlan taknyost szórakoztasson? – Hogy merészeltél egy ilyen nyikhaj spiclit alkalmazni, hogy kémkedjen utánam, és rajzolni tanítsa a fiúkat? A Hyde Park kerítésére akarod kiaggatni a rajzaikat? Maud gyűlölte a veszekedést, feltápászkodott, és bemenekült a házba. Galena dühének intenzitása arra utalt, hogy másfajta huncutságokat tervezett a szünidő első heteire; különösen az volt gyanús, hogy akkor ordított Raymonddal a legjobban, amikor közölte, hogy különben is indul Franciaországba. Semmi kétség, Etienne de Montignyhoz megy, gondolta kétségbeesetten Raymond.

– És te csak rohadj itt lent vidéken, hogy fogadhasd a kis buzidat, amikor holnap megérkezik – volt a végső ütése. – Honnan tudod, hogy biztonságos vele hagyni a fiúkat? Betört két tábla is, ahogy becsapta maga mögött az erkélyajtót. A Kék toronyban lassan kivilágosodott. Raymond a magas kéményeken ülő csókák fülsiketítőén rekedt károgását hallgatta, és még mindig reszketett. Alizarin és Jupiter majdnem annyira rajongtak a Raffaellóért, mint az anyjukért, és nem törődtek vele, hogy a jó ég tudja, kit találnak a gyűrött lepedőn, megragadtak minden alkalmat, hogy kora reggel a szüleik ágyába surranjanak, és megvárják, hogy az árnyak közül kiemelkedjen a Remény, Pandora és a banda többi tagja. Raymond állandóan arra vágyott, hogy szeretkezhessen a feleségével, és megpróbált nem neheztelni a fiúkra. Meghökkent, hogy Galena olyan jól tud aludni a szörnyű veszekedés után. Mivel fiatalkori természetes bájával rabjává tette Raymondot, nem érezte szükségét, hogy túl sokat törődjön magával, és jó pár kilóval nehezebb lett, mint a fiús kalóz, akit a férfi elvett. De még mindig mágnesként vonzotta, és Raymond nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megfogja a mellét. Galena dorombolt, és álmosan mosolygott, még nem ismerte fel a kezet. Bárcsak rá tudna hangolódni, hogy felálljon… De a következő pillanatban csapódott az ajtó, és bemasíroztak a fiúk. Raymond nagyot sóhajtott, és betakarta anyjukat. A nyolcéves Jupiter éppen az első, otthontól távol töltött iskolaévét fejezte be az előkészítőben, ennek következtében sokkal makacsabb, hajthatatlanabb és zárkózottabb lett. Lesütött, nyugodt, hamvaszöld szeme, sötétbarna haja és sovány, szeplős arca Raymondé volt, de hiányzott belőle az apja nyitottsága és nagylelkűsége. Jupiter, bár kritikus volt, közönyösebb, mint az anyja, és azt kívánta, bárcsak örökölte volna a tehetségét is. Alizarin viszont külsőleg Galenára hasonlított: fekete szemöldök, vágott, fekete szem, magas pofacsont és egyenes, fekete, leomló haj. Esetlen, nyakigláb, Jupiterrel egyforma magas. Örökölte apja kedves természetét, és aggódva ingadozott a szülei között, megpróbálva békét teremteni. Tudták, hogy az anyjuk nemsokára elmegy festeni, vagy, ami még rosszabb, Londonba, úgyhogy igyekeztek feltartani, és játékokat találtak ki a Raffaello ürügyén. Ma reggel Jupiter hangosan horkolva zuhant az ágyba. – Melyik főbűn vagyok? – A Lustaság – mosolygott Raymond. – Én ki vagyok? – Alizarin a magasba emelte hosszú, agárszerű orrát, és az ujját alája tette. – Én vagyok a Büszkeség. Olyan furán nézett ki, hogy Raymond és Galena elnevette magát. – Én vagyok az Irigység – vágott közbe Jupiter, és gonoszul öccse karjába csípett. – Ne legyél tutyimutyi – sziszegte, amint Alizarin sírni kezdett. Jupiter rettenetesen féltékeny volt a testvérére, túltett rajta mindenben, csak a rajzban nem, amiről tudta, hogy az anyjának a világon a legtöbbet jelenti. Utálta, hogy az anyja bolondul Alizarinért, és kicsi szlávjának hívja. Jupiter azt tervezte, hogy Alizarin a nyáron az ő kicsi szláv rabszolgája lesz. Alizarin csodálta és tisztelte a bátyját, aki az előkészítőben töltött iskolaév után tízszer erősebbnek bizonyult krikettben és úszásban. – Mesélj Pandoráról! – kunyerált, ahogy bebújt a takaró alá. – Gyönyörű nő volt, akivel kegyetlenül elbántak az istenek, mert egy pipogya fráterhez ment hozzá, aki nem tudta irányítani – vetett Galena egy gonoszkodó pillantást Raymondra.

– Mesélj a kétfarkú prágai oroszlánról – kérte Jupiter, de Galena az órára pillantva kiszállt az ágyból, azzal sem bajlódott, hogy betakarja magát. – Nincs időm, el kell érnem a gépemet. Alizarin több mint egy óráig könnyezett, hiába vágta fejbe Jupiter, hogy hagyja abba. Galena mindig azokhoz volt a legkegyetlenebb, akik a legjobban szerették.

6. David Pulborough nyara Belvedonékkal katasztrofálisan kezdődött. Azt mondták neki, hogy kedden este hat körül kell érkeznie, aznap reggel szökött meg Galena. Túl későn indult el Leeds melletti otthonából, és belefutott a szünidei forgalomba. A használt Ford, amiért túl sokat fizetett, és amit azért vett, hogy esténként meglóghasson Rókavárból, túlmelegedett a nemrégiben megnyitott M1-en. Hogy új, divatos trapéznadrágja ne söpörje a földet, befektetett egy pár magasított sarkú cipőbe, de hamar rájött, hogy nem tud benne vezetni, úgyhogy kénytelen volt mezítláb autózni. A melegben annyira felpüffedt a lába, hogy képtelen volt visszabújni a lábbelijébe, amikor ki kellett szállnia, bemenni kérdezősködni a kocsmákba és szervizekbe, megérdeklődni az utat, mivel otthon felejtette Raymond térképét. Mindezek tetejébe múlt szombaton szülői nyomásra beleegyezett egy hajvágásba Dot néni temetése előtt. David apja úgy vélte, a fia túlságosan puhánynak néz ki hosszú, lobogó fürtjeivel, és kétségkívül lefizette a helyi borbélyt, aki, megvárva, míg David egészen belemerül a Jennifer naplójába és az édeskés kulisszák szereplőjének álmodja magát, rettenetesen felnyírta oldalt és hátulról. Davidnek komoly kétségei támadtak, mert Jane Eyre-ként nyolc hétre elkötelezte magát Rókavárban. Azt várják tőle, hogy a konyhában egyen, vagy egyedül a szobájában, két gondozottjával? Vajon a magas, sötét hajú és rettenetesen jóképű Raymond átmegy Mr. Rochesterbe, és egész nyáron őt fogja zaklatni? Valószínűleg nem, most, hogy – mint Sámson – elveszítette sötétarany fürtjeit. Limesbridge bája a főutcán különböző szinteken magasodó összevissza házaival nem volt semmiféle hatással Davidre. A hörgő, füstölgő Ford éppen akkor adta meg magát az autófeljárón, amikor a templomóra negyed kilencet ütött. – Valami borzalmas alak jött – jelentette be Jupiter, az anyjához hasonlóan már előre sérelmezve, hogy egy idegen ellenőrzi minden mozdulatát a nyáron. Miután arról volt szó, hogy megvárhatják a korai, hét órai vacsorát, mind a két fiú éhes és ingerlékeny lett. De annyira nem voltak dühösek, mint Mrs. Robens, a szakácsnő, aki nem csupán azt sérelmezte, hogy a vacsoráját elrontották, hanem azt is, hogy veszélyben van a pozíciója a fiúk gondozását illetően. Raymond nem nagyon bánta a késedelmet, mert John Newcombe mahagóni színű végtagjainak gyönyörű cikázása a wimbledoni döntőben teljesen lekötötte a figyelmét. De ahogy kipillantott a dolgozószoba ablakán, majd elállt a szívverése. Emiatt hagyta, hogy a házasságában kitörjön a harmadik világháború? Szent János evangélistából egy izzadt, vörös arcú parasztlegény lett, a rettenetes frizura még jobban kihangsúlyozta vékony nyakát és rémesen elálló füleit. És szörnyű göncöket viselt, egyennyakkendőt, őzbarna műszálas trapéznadrágot olcsó, iskolai zakója mellényzsebéből tollkészlet kandikált elő. A piperkőc Raymond összerázkódott. – Menjetek, és üdvözöljétek! – szólt alig hallhatóan a fiúknak.

– Szörnyű volt a forgalom – mentegetődzött David, ahogy egy halom csomagot, és egy csokor kókadt mályvaszínű rózsát szorongatva besántikált a bejárati ajtón. – Remélem, miattam nem késték le a teát – De igen. A vacsora hétre készen volt – jelentette ki hűvösen Jupiter. – Megengedték nekünk, hogy tovább fenn maradjunk – tette hozzá kedvesen Alizarin. A két pudingformára vágott hajú, procc beszédű fiúval szembekerülve David elkövette első baklövését, azt feltételezvén, hogy a magasabb az idősebb. – Nyilván te vagy Jupiter – rázta meg szívélyesen Alizarin kezét –, a nagyszerű sportoló, és te vagy a művészkedő Alizarin – fordult Jupiterhez. – Már megint tévedett – affektált Jupiter. Te jó ég, a fiúk a legrettenetesebb yorkshire-i kiejtést fogják felszedni a szünidő végére, gondolta Raymond a dolgozószobából kijövet. Belvedon nagyi, aki irtózatosan sznob, bele fog őrülni. Aztán Raymond nagyon elszégyellte magát, és mosolyogva megrázta David izzadó kezét. – Szegény fiam, micsoda őrjítően forró napon kellett levezetnie idáig. Biztosan nagyon kimerült. Parancsol egy fürdőt, vagy egy jó pohár italt? – Egy gin nagyon jólesne. Ezeket apa évelő virágágyásából hoztam Mrs. Belvedonnak. – David meglóbálta a csokrot, amelyet az autópályán lévő benzinkútnál szerzett be, és máris hullatta a szirmait. – A feleségem elutazott. – Raymond megszabadította a virágoktól. – Nagyon fog örülni, ha hazaér. – Mikor jön már haza? – kérdezte Alizarin ezredszerre. – Jaj, fogd már be! – szólt rá Jupiter. Raymond szemét elöntötték a könnyek, amikor kinyitotta David ajándékát, és megpillantotta a kicsi, vörös bőrkötéses első kiadású Tennyson-kötetet, a Maudot. – Drága fiam, semmivel sem lehetett volna nagyobb örömet szereznie. „Enyém a Maud szíve, mennybeli üdve!"15 Tennyson a szenvedélyem, még az öreg agaramat is Maudnak hívják. – A kutya ernyedten heverészett az olívazöld kanapén, megcsóválta egy kicsit a farkát a neve hallatára. – Annyira találó. Nagyon köszönöm. David Alizarinnek egy polaroid fényképezőgépet hozott. – Nagyon hasznos, ha a fények változását festi az ember. Holnap megmutatom, hogy működik. Alizarinnek a szava is elakadt a gyönyörűségtől. Jupiter már kevésbé volt lelkes a fémdetektorától. – Csak a guberálók használnak ilyet. – Jupiter! – mordult rá Raymond. – Az ilyen régi birtokokon biztosan vannak a kertben és a templom körül elrejtve régi érmék – magyarázta higgadtan David. – Meg tudom alapozni az érmegyűjteményemet. Csodálatos ajándékok – mondta Raymond, és keresztülvonszolta Davidet a szalonon, ahol a kézzel festett, kankalinsárga japán tapéta minden négyzetcentiméterét felbecsülhetetlen értékű képek borították, és a nagy franciaablakon keresztül kivitte a teraszra. – Te jó ég – sóhajtotta David –, micsoda pompás kert! A pázsitot szegélyező virágágyásokat a kék összes árnyalatában pompázó szarkalábak, kármin csőrüket nyitogató, fenséges illatot árasztó királyliliomok uralták. A sötét fák és tiszafák alkotta sövények frivolan rózsaboát vetettek válluk köré. A mögöttük lévő gyümölcsöskertben már piroslottak az almafák. A völgy túloldalán a 15

Tennyson: Maud (ford. Babits Mihály)

házak lágy rózsaszínben játszottak, és a középkék eget lazacszínű vattapamacsfelhők borították, jelezve, hogy a nap lefelé vonul a Rókavárat az északnyugati széltől óvó fák mögött. – Bárcsak élne Cézanne, hogy megfesthetné ezt – sóhajtotta David. – Mintha az embernek csak ki kellene nyújtania a kezét, hogy elérhesse azokat a házakat. Köszönöm – vette el az italt Raymondtól. – Felteszem, Newcombe nyert. Aztán eszébe jutott, hogy Raymond rajong Tennysonért, és hozzátette: – Ha valaha megfilmesítenék Tennyson Bosszúját, a szikár, karvalyorrú, fényes, fekete bajuszú John Newcombe játszhatna Sir Richard Grenville-t…1616 – Tökéletesen igaza van – mondta az elbűvölt Raymond. – Annyira jó ez a vers: „Lord Howardom, és öt hadihajója elolvadt, mint felhők a nyári nagy melegben."17 – Jaaaj, de unalmas! – forgatta a szemét Jupiter. – Imádom a teniszt. – David gondolta, hogy dicsekszik valamivel: a Sorley Gimnázium csapattagja volt annak idején. – Jup, Aly, meg kell tanítsalak benneteket játszani! – Jupiter a nevem, és tudok teniszezni! – csattant fel Jupiter. – És farkaséhes vagyok. – Hagyd, hogy David magához térjen egy kicsit! – szólt rá élesen Raymond. A hatalmas mennyiségű jég és tonik David poharában nem enyhítette a gin brutális hatását. Kezdett magához térni – Használhatom a fürdőszobát, mielőtt leülünk vacsorázni? A földszinti mosdó a Belvedon generációk által elért sporteredmények ereklyéinek szolgált emlékhelyül. Látható volt, hogy Raymond apja Cambridge-ben hokizott, Viridian a Lord's csapatában hatost ütött krikettben a Rugby-Marlborough meccsen, a negyvenes években küldött, bekeretezett táviraton pedig arról értesített az elmosódott ceruzaüzenet, hogy „Raymond ma 120 pontot ütött az Uppingham ellen". A tükörtől balra egy újabban keretezett fénykép függött: Jupiter már a Bagley Internátus krikettcsapatának a tagja. David eldöntötte, hogy meg kell próbálnia megnyernie magának a kis seggfejet. Amikor a vacsoraasztalhoz ültek, rámosolygott Jupiterre: – Láttam, hogy bekerültél az iskolacsapatba. – Én vagyok a kapitányuk – mondta nagyképűen Jupiter. – Hát ez nagyszerű. Mit akarsz csinálni, ha felnősz? – Az országot fogom vezetni. – Ted nagyszerű dolgot vitt végbe – mondta David, aki a múlt hónapban teljesen magánkívül volt, amikor Edward Headi elsőként vált gimnazistaként miniszterelnökké. – Nagyon töri magát, hogy benyomjon minket Európába – mondta helytelenítően Jupiter. – Angliának, mint szigetnek, jobb lenne autonómnak maradnia. Hűha, gondolta David, aki éppen arra készült, hogy az új blézerjét óvandó a gallérjába dugja a szalvétáját, amikor észrevette, hogy a fiúk a sajátjukat a térdükre terítették. Körben, a falakon a Belvedonok arcképei gőgösen figyelték, hogy viselkedik az asztalnál. A panaszkodó Mrs. Robens a tárkonyos vajban úszó fényes, sötétarany csirkével hadakozott, és bár olyan gyászosan sóhajtozott, mint a nyolcas erősségű szél, nagyszerű szakácsnő volt. Hasábkrumplija ropogósra és barnára sült, akár a dobostorta teteje, és zsenge borsójának meg bébirépáinak olyan mentás édessége volt, amilyet sosem érezni a mirelitből készülteknél. A pillekönnyű kenyérmártás semmiben sem emlékeztetett arra a nehezen emészthető zabkásaszerűségre, amit az anyja készített. Aztán következett az almás pite, sűrű tejszínhabbal. David a félévet babkonzerven és szeletelt kenyéren vészelte át, és most kiélvezte az étkezés minden percét. 16 17

Sir Richard Grenville (1542-1591) I. Erzsébet idejében tengerész, felfedező, zsoldos. Tennyson: A bosszú - a flotta balladája

A vacsorát gyakori telefoncsörgés szakította meg. Alizarin ugrott oda minden alkalommal, arra várt, hátha értesítést kap, hogy az anyja rendben megérkezett, de nyomban letette a kagylót, ahogy meghallotta, hogy csak Galenát keresik, vagy nem szólt bele senki. Micsoda pazarlás ezt az isteni bort kiöntözgetni, gondolta David, amikor Raymond rettenetesen reszkető kezével felborította a Pouilly-Fumét. – Cheltenhamen keresztül jött? – kérdezte Davidet. – Most kérdezed harmadszor – gúnyolódott Jupiter Össze kell szednem magam, gondolta Raymond. Megkérdezte, érdeklik-e David szüleit a festmények. – Nem nagyon – sóhajtotta David. Az anyját, magyarázta, nagyon lefoglalja a város divatos részében üzemelő butikja vezetése. Az apja felelős a leedsi közlekedésért, amely rémesen forgalmas lett, mióta az utakon több kocsi jár. Alizarin zsibbadtra ásította magát. – Ágyba! – mondta határozottan Raymond. – Úgy volt, hogy körbevezetjük – tiltakozott Jupiter. – Gyere le, és pizsamában mondj jó éjszakát! – Szívesen megnéznék egy-két képet – mondta David. Raymond legnagyobb bámulatára David kilencven százalékukat felismerte: Raymond nagyapját Orpentől, az ő apját Augustus Johntól, a gondtalanul romantikus, és halálra fittyet hányó Viridiant Rex Whistlertől. – Ez egy Etienne de Montigny, ugye? – David megállt egy Galenáról készült rajz előtt. – Micsoda feltűnő asszony. – Ő a feleségem. – Akkor készült, amikor még nem voltak házasok – vizsgálgatta a képet David pajkosan. – Nincs rajta karikagyűrű. Etienne vonakodott ráfesteni. Raymond megpróbálta tréfára venni a dolgot. – Montigny különválasztja a szexet a lélektől – helytelenítette David. – Festőként csodálom, de nem érinti meg a szívemet. David szívből jövő hálát fedezhetett volna fel új főnöke arcán, ha nem fordult volna magának Raymondnak a portréja felé: lesült, napbarnított karját megmutató feltűrt ujjú, sötétkék, nyitott nyakú ingben ábrázolták, kékeszöld szemében boldog, magabiztos, derűs mosoly játszott. – Világosan látszik, hogy John Milton imádta magát – jegyezte meg David. – Akkor festette, amikor a Királyiba járt? – Nem, nem sokkal azelőtt, hogy megházasodtam. Te jó ég! Mennyire megöregedett, gondolta David, hiszen csak kilenc évvel ezelőtt történt. Valami nincs rendjén ebben a házasságban. A művész a következő olajfestményen a lila pázsitliliom hatalmas, lelógó csomóit püspöklilában virító potrohos püspökökké változtatta. Egy Cotswold-kőfalnak támaszkodva üvegből sört szopogattak, bagóztak és majd' felfalták a szemükkel a fiatal apácákat A kép szemétkedő, istenkáromló, és mégis valahogy furcsán gyönyörű volt. – Ez egy határozottan zavarba ejtő kép – rázta meg a fejét David –, de nagyon emlékeztet engem egy nagyszerű cseh festőre, Galena Borohovára. Visszajöttek a fiúk, a hőség miatt csak csíkos pizsamaalsóban. Jupiter szólalt meg: – Ő az anyánk. – Mikor jön vissza? – kérdezte Alizarin.

– Galena Borohova a ti édesanyátok? – kérdezte a meghökkenve David, aztán egyszerre mindent megértett, a fura firkákat a telefon mellett, a drága zafírkék kanapékat, az aranyozás egzotikus kelet-európai túlburjánzását, és a fejéhez kapott. – Hát persze, tavaly bemutatója volt a Belvedonnál. Soha nem álltak össze a részletek. – Aztán a pázsitliliom-püspökök felé fordulva: – Ez egy igazi mestermű. – Valóban az – mondta büszkén Alizarin, és megfogta David kezét. – Gyere, és nézd meg a mi szobáinkat. Anyu Noé bárkáját festette meg az enyémben. Jupiterében van Orpheusz és az összes állat. – Én is el tudom mondani – szólt rá Jupiter. Raymond megcsóválta a fejét, ahogy a fiúk elvezették Davidet. Bizonyára nagyon részeg volt aznap este a Királyi Főiskolán. Biztos volt benne, hogy megmondta neki, Galena a felesége. De nyugi, a lényeg, hogy a fiúk megkedvelték. Aztán még egy tüske fúródott a szívébe, amikor észrevette, hogy egy másik üres pezsgőspalack hever a papírkosárban. Nyáron Mrs. Robens mindig hétfőn takarította a nagy földszinti szobát. Azóta biztosan Galena valamelyik hódolója akarta megnézni a képeket Miután a fiúk lefeküdtek, Raymond kivitte Davidet és egy üveg Armagnacot a teraszra. Tudta, hogy nem itathatja le a fiút rögtön az első estén, de szüksége volt a társaságra és a vigaszra. A dolgozószoba ablakán kiszűrődött a Parsifalból a nagypénteki zene. A mozdulatlan levegőben úgy peregtek le a rózsaszirmok, mint a szabadon hulló pillangók. A kertből mindenünnen feléjük szivárgó varázsos illat arra emlékeztette Davidet, amikor az anyja kisfiúként keresztülvonszolta a Marshall & Snelgrove illatszerosztályán, azt állítván, hogy sem ideje, sem pénze, hogy ilyen veszélyes ócskaságokat vegyen. – Szerencsés, hogy ilyen hangosan szólhat magánál a zene – mondta irigykedve. – Egy nagyon süket öreg lelkész lakik a szomszédos paplakban. – Odabent fantasztikus képek vannak. Mi a titka a jó műkereskedőnek? – Emberfeletti energiája van – sóhajtott Raymond, és eszébe jutott az álmatlan éjszaka –, nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, még ha reménytelennek látszik is. Jó szeme van. Ezt az bizonyítja, hogy húsz év elteltével mennyivel többért adod el a képet. Szerencsések vagyunk, mert itt rengeteg hely van raktározásra. Az apám még a háború előtt vásárolt Turnereket, és a hatvanas évek elején csinált velük bombaüzletet. Azt remélem, hogy ugyanezt meg tudom tenni a preraffaelitákkal. Alapjában véve ez ugyanolyan, mint a részvényekkel, a jókhoz ragaszkodni kell addig, míg a piacon a legmagasabb árat el nem érhetjük. A homályban megint szépnek látta Davidet, nem volt már kivörösödve az arca, és a szeme hatalmas, bizalommal teli volt. – Élvezte a nyári félévet? – kérdezte Raymond. – Éppen a háború után jártam a főiskolára. Az ember boldog volt, hogy életben maradt, éjszakákat átbeszélgettünk, életre szólóan összekovácsolódtunk. – Kiábrándítónak találtam – dünnyögte David. – Már senki nem beszél az érzéseiről. – Aztán hallgatott egy picit, azt remélve, hogy Raymond a bizalmába avatja a házasságával kapcsolatban. – Azt képzeltem, hogy végigbulizta. – Pénz nélkül nem lehet pörögni – kesergett David. – Egyszer sem voltam éjszakai bárban, még csak be sem piáltam. Amikor megérkeztem, egy lány megkínált egy jointtal, én meg azt hittem, hogy csikk, és elnyomtam. – Nem kellett volna annyi ajándékot vennie nekünk. A nagypénteki zenét a lovagok bevonulása követte.

– Annyira gyönyörű – sóhajtotta David. – Úgy szeretném meghallgatni Melchiort18 a főszerepben. A felhők elvonultak a fejük felől, és felragyogtak a csillagok. – „… lángra gyúlt az ég élő zafírral.”19 – idézte David. Fejét hátrahajtotta, s míg nagy élvezettel kortyolgatta a brandyt, szórakozottan sorolta a különböző csillagképeket – Ott repül keresztül a Hattyú, a Sas, a Lant, a Medveölő, Herkules nagy léptekkel vonul a rossz irányba, és – döntötte hátra még jobban a széket – ott tűnik el a Nagymedve farka az erdő mögött. Raymond David nyakának bájos vonalát csodálta. Úgy döntött, igenis nagyon jól áll neki a rövid haj. Milyen hihetetlenül művelt fiatalember, gondolta kapatosan. Mennyit tud a csillagokról, a zenéről, a képekről, a költészetről, különösen pedig Tennysonról. – Nem tudok elképzelni ennél cso-cso-csodálatosabb helyet. – David egy kicsit dadogott, főleg akkor, amikor még sebezhetőbbnek és megnyerőbbnek akarta láttatni magát. – Az az este Cambridge-ben megváltoztatta az életemet. És a fiúk nagyszerűek – tette hozzá, de csak félig volt őszinte. – Örülnék, ha rajta tartaná a szemét Jupiteren – dünnyögte Raymond. – A jövő tanévben kollégiumi felügyelő akar lenni, és szegény Alizarin az egyetlen személy a közelében, akin gyakorolhat. – Tudom kezelni Jupitert. – David elnyomott egy ásítást. – Feküdjön le! – mondta Raymond. David hálószobája tökéletes volt. A baldachinos ágy sötétzöld selyemfüggönyei megegyeztek a főbejárat felett található ablakon lévőkkel. A rendkívül kíváncsi természetű David innen szemmel tarthatta a ki-bejárókat. A kavicsos út másik oldalán vízesés zuhant a medencébe. Galena a szoba Nílus-zöld falait a fák közül különféle, főleg ruha nélkül kikandikáló nimfákkal, szatírokkal lepte be. A páfrányosban nyulak és őzek bolondoztak. Hogy elbújhasson Apolló elől, Daphne babérrá változtatta magát. A falon ott függött még Galena madarakkal körülvett portréja John Bratbytől, egy Samuel Palmer-kép, amely a narancssárga hold alatt virágzó cseresznyefát ábrázolt, és egy kékes mályvaszín Sickert-festmény a Battersea erőműről. Az öltözőasztalon egy büszke kis Degas-ló poroszkált. A seregnyi szerető elrejtésére alkalmas ruhásszekrényben csak Raymond házikabátja lógott, a gomblyukában összetöpörödött kukoricavirággal. A sárguló művészeti magazinok lapjaival kipapírozott komódfiókokban David levendulára bukkant, és, a francba, ott voltak pedánsan behajtogatva a ruhái is. Bizonyára Mrs. Robens osont fel két fogás közt, és kipakolt helyette. David átrohant a szobán, kizipzárazta a bőröndje tetején nyíló zsebet, és megkönnyebbülten fellélegzett. Az újságkivágásokat és fénymásolatokat érintetlenül találta. David még mindig kalapáló szívvel lapozta át őket. A legnagyobb darab, az 1965-ös Sunday Times színes magazin mindent elmondott neki Galenáról és Raymondról. Aztán volt ott még egy kitűnő Eszményi Otthon, amely részletesen bemutatta Rókavárat és a csodálatos festményeket, különösen Galena és más Belvedon-művészek alkotásait, egy figyelő-beszámoló Galena legutóbbi kiállításáról, és egy hatalmas Raymond-életrajz a Telegraphban. 18

19

Lauritz Melchior - operatenor, neves Wagner-énekes. "John Milton (1608-1674): Elveszett paradicsom, barokk eposz (ford. Jánosy István)

Aztán volt egy újságkivágása a Timesből – David egész múlt éjjel azt a cikket memorizálta, ami a júliusi éjszakai égboltról szólt, meg egy rakás fénymásolat az Oxford Idézetszótár tízoldalas Tennyson-címszavából, amiből naponta megtanult harminc sort. David a Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? című lemezválogatást hallgatva kiismerte új főnöke zenei ízlését is. A preraffaeliták életrajzai pedig sokat fognak lendíteni a megítélésén, amikor holnap Raymond megmutatja neki a többi képet – Sej-haj, az élet jó, a műkereskedés nekem való – énekelte David. Milyen klasszul jövedelmezett a Leedsi Könyvtárban eltöltött jó pár nap – és ezentúl a jövőben inkább a „szórakozás", mint a „búslakodás" lesz a jelszava. Büszke volt magára, hogy annyi meglepődést tudott vinni a hangjába: „Galena Borohova az édesanyátok!" A kis seggdugasz Jupiterre muszáj lesz odafigyelnie, túl agyafúrt. David felemelte az egyik szőnyeget, talált alatta egy billegő padlódeszkát, és becsúsztatta a kivágásokat. David Pulborough heteroszexuális, de rettenetesen önző és számító volt. Annyira ki akart szabadulni Sorley alsó középosztálybeli kicsinyes világából (ahol az anyja valójában egy szövetboltban dolgozott, az apja pedig a városháza közlekedési osztályán volt hivatalnok), hogy készen állt kihasználni jó külső adottságait céljai elérése érdekében bármely nem képviselőjénél. A nőket spirituális szépsége vonzotta, különösen, hogy tökéletesítette a technikáját, amely szerint nagyon közel állt hozzájuk, és mélyen a szemükbe nézve erőszakosan hízelgett nekik. Arra is rájött, hogy szinte erőfeszítés nélkül lehet feljebb jutni a társadalmi ranglétrán, ha valami gazdag, előkelő öreg dáma játékszerévé válik, és akinek, ha szerencséje van, eszébe jut megemlékezni róla a végrendeletében. Cambridge-ben töltött első két évében az egymásról mit sem tudó házaspár, homoszexuális tanára és csinos, kielégítetlen felesége kegyeit élvezte. Csak annyit kellett tennie, hogy tanítás közben karjával gyengéden hozzádörgölődzött a felügyelő vállához, és máris kitűnő osztályzatokat szerzett, és meghívásokat kapott a puccos partikra, meg egy megtisztelő feladatot, hogy ő gondoskodjon a híres Raymond Belvedonról, amikor a főiskolára látogat. Petra, a tanár felesége nagyon követelődző volt az ágyban. Valójában a fiatal David olyan drámai fejlődést mutatott az ő gyámkodása nyomán, hogy fenyegetődzni kezdett, el akarja hagyni a férjét. David úgy akadályozta meg ezt a lépést – ami hatalmas botrányt robbantott volna ki, és veszélyeztette volna jövő nyárra esedékes diplomáját –, hogy rávette Petrát, adja neki kölcsön azt az 500 fontot, amit a szökésre szánt, hogy kifizethesse nyomasztó év végi adósságát. Ehelyett azonban arra herdálta el a pénzt, hogy megvette a használt Fordot – nagyon úgy tűnt, hogy veszteségesen –, új ruhákat szerzett be, és ajándékokat vett Belvedonéknak. David tudta, hogy Raymond vonzódik hozzá, de nem öreg dáma volt, hanem végtelenül elragadó férfi, aki mindenkinek be tudja mutatni a művészvilágban. Most két hónapig bőségben fogok élni, gondolta David, ahogy belemerült az illatos fürdővízbe. Odakint a vízesés úgy csobogott, mint a nyitva felejtett csap. Micsoda mámor, hogy nem üvöltöznek vele, amiért úgy hagyta. Amint szárogatta magát a puha, smaragdzöld törölközővel, és karcsú testét csodálta, ami sokkal jobban fog kinézni, ha lebarnul egy kicsit, hallotta, hogy Raymond Maudot becézgeti, és utolsó éjszakai sétájára viszi. David boldogan csusszant be a hűvös, fehér vászonlepedő alá. Az éjjeliszekrényen egy Tennyson-összes feküdt, egy rádió a Rádió 3-ra állítva, és egy rózsaszín, jeges keksszel teli harangvirágkék zománcdoboz.

Fogmosás után már nem szabad, hallotta az anyja rosszalló hangját, ahogy dacból beleharapott egybe. Az a vers, amit éjszaka az elalvás előtt szaval el az ember, gyakran tökéletesen felidéződik másnap reggel. „S ömlök, kapum Fülöp-tanya, Folyó bő áramába: Jön s megy bár emberfia, Nem élhet túl, hiába."20 Ahogy a kinti vízesés összefutott Tennyson csermelyével, mély álomba zuhant.

7. A következő néhány napban Davidet teljesen lekötötték Rókavár csodái: az isteni képek, a hatalmas könyv- és lemeztár, a regényes kert, a pajták és villák, amik közül a legszebbet elő is jegyezte magának, és Galena műterme balra, nem messze a régi erdőn keresztül. Segített Alizarinnek elkeríteni a patakot, amely keresztülvezette a vizet a ház alatt, le, a folyóig, és ezzel számtalan lehetősége adódott, hogy idézhesse Tennyson Csermelyét. Gyorsúszni is megtanította a fiút a medencében, amelynek csupa tükör volt az alja. Ráadásul vég nélkül hízelgett Jupiternek, és hagyta, hogy a kis gazember megverje teniszben, krokettben és sakkban – nem volt nehéz, mert majdnem minden reggel másnapos volt, miután éjszakába nyúlóan ittak és beszélgettek Raymonddal. Ahogy sejtette is, új főnöke óriási nyomásnak volt kitéve, és minden kedvessége ellenére lobbanékony természetű volt. Azonnal ordított, ha valaki elfelejtett vizet tölteni Maud táljába, vagy reggel olvasni kezdték imádott Times-t, mielőtt ő kinyitotta volna. Ha éppen nem ügyködött dolgozószobájában, a nap jó részét azzal töltötte, hogy a kertet tökéletesítette, mint Leonardo. A legfelső hálószobából ordítozott: – Robbie, ott még több karmazsinpirosra van szükség, és azoktól a bordó lángvirágoktól jobbra pedig egy foltnyi bíbor szigetre. Robbie, Mrs. Robens férje, a jó testfelépítésű, szórakozott tekintetű kéjenc nagyon féltékeny volt, hogy Raymond kedveli Davidet. Annak sem örült, hogy kövér, mélabús felesége sem győzte eleget dicsérni a fiatalembert: – A szobája ragyog, beágyaz maga után, felhozza a kertből a tányérokat, kaptam tőle egy doboz csokoládét, mert kipakoltam a bőröndjét, és tényleg elszórakoztatja a fiúkat. Mivel azért alkalmazták, hogy Jupitert és Alizarint rajzolni tanítsa, egyik délelőtt azt a gyakorlatot vezette be, hogy a hőség elől a pázsit szélén növő nagy keleti platán árnyékába vonuljanak. A gyöngymenta körül dongók köröztek. Maud a gazdája lángvirágait ellenőrizte, megpróbált rájönni, hol temette el a disznószeletét. Megint a nagypénteki zene ömlött ki a dolgozószoba ablakán, ahová Raymond azért vonult vissza egy halom diapozitívval, hogy megírja egy katalógus szövegét. – Mit rajzoljunk? – kérdezte Alizarin. – Lerajzolhatsz engem – mondta David. – Unalmas, unalmas, a rajzolás unalmas – énekelte Jupiter. 20

Tennyson: A csermely (ford. Ferenczi Andrea)

– Akkor nem, ha felfedezel valami újat az arcomban: a dolgokat mindig különféleképpen látjuk. Jupiter fintorgott és rajzolt egy Hitler-bajuszt. Alizarin fürkész szemmel, a nyelvét picit kiöltve a ceruzáját rágta. – Mesélj nekünk Pandoráról! – kérte. – Pandora problémái azzal kezdődtek, hogy az istenek feltalálták a tüzet – magyarázta David. – Nem akarták megosztani az emberekkel, azt hitték, megégetnék magukat, mint a gyerekek, vagy ami még rosszabb, lángra lobbantanák a mennyet, ahol az istenek élnek. – Ez nem Pandora – kötekedett Jupiter, és David haját jobbra fésülve a szeme elé rajzolta, ezzel elálló fület csinálva neki. – De igen. Prométheusz, aki nagyon bátor volt, lerohanta a mennyet, és ellopta a tüzet, mint valami olimpiai lángot. A te névrokonod, Jupiter – húzta fel David a szemöldökét –, az istenek királya olyan dühös lett, hogy bosszúból megalkotta a valaha létezett legszebb nőt… – Mint Anyu – szólalt meg Alizarin. – Csak amikor szépen öltözik fel – fitymálta le Jupiter. –… és elnevezte Pandorának – folytatta David. – Aztán megparancsolta Merkúrnak, a hírnöknek, hogy vigye el Prométheusz öccse, Epimétheusz házához. – Nahát, a te történeted másképpen kezdődik – tette le Jupiter a ceruzát, és figyelni kezdett. Alizarin a szemöldökét ráncolva hol lenézett a rajztáblájára, hol felpillantott David arcára, és folyamatosan rajzolt. – És Prométheusz kérlelte az öccsét, akit állandóan védelmezett – mint te Alizarint – mondta David olyan gúnyosan, hogy Jupiter elpirult –, hogy ne fogadjon el semmit Merkúrtól. De amikor Merkúr megjelent egy ennyire káprázatos lánnyal, Epimétheusz nem tudta megállni, hogy feleségül ne vegye – csak azt az egy feltételt szabta, hogy a lány nem nyithatja ki a polcon lévő koporsót. – A mi történetünkben láda van – károgta Jupiter, és egy Mick Jagger-féle ajakbiggyesztést rajzolt a Hitler-bajusz alá. – Miután kinyitotta a dobozt, és a kígyóknál meg skorpióknál is sokkalta rosszabb ördögök kirepültek, és összevissza csípték – folytatta David –, Pandora könnyekre fakadt, és azt kívánta, bárcsak hallgatott volna a férjére, Epimétheuszra – ahogy biztos vagyok benne, hogy anyukátok hallgat apukátokra. – Ő aztán nem – mondta Alizarin. – Mikor jön haza? Au! –hördült fel, amikor Jupiter megrúgta a krokettlabda-ütésektől már amúgy is piros bokáját. – Fejezzétek be! – fortyant fel David. Hála istennek, Mrs. Robens megjelent, hogy kihozza az ebédet. – Honnan tudtok ennyi mindent Pandoráról? – kérdezte David, és felállt, hogy megnézze a rajztáblákat. – Te jó ég! – Alizarin rajza briliáns volt. Hatéves létére hogy tudta elkapni az álszemérmesen lesütött pillákat, a számító ártatlanságot, a kíváncsiságtól remegő orrot, az érzéki alsó ajkat? Mintha egy igazmondó tükörbe nézett volna. – Ide nézzen! – vette el a tálcát Mrs. Robenstől, aki csodálattal bámult hol Davidre, hol a rajzra. – Sokkal inkább ön, mint saját maga! – kiáltott fel. – Alizarin, te egyszer olyan híres leszel, mint az anyukád. – Aztán látva Jupiter gyilkos arckifejezését: – Jupiter, a tied is nagyon jó. – Ez inkább absztrakt felfogás – jegyezte meg David a Hitler-bajszot és a kancsalítást szemlélve. Ne húzd fel magad, mondta magának.

A Parsifal befejeződött, és Raymond lesétált a kertbe a szobájából. – Micsoda gyönyörű nap. Bárcsak ne kellene Londonba mennem! – Majd öreg napjaiban Alizarin fogja eltartani – mondta David, akinek már elege volt Jupiterből. Alizarin valóban nagyszerűen megragadta David szépségét, gondolta sóvárogva Raymond, de a dicséretnek az lenne az ára, hogy Jupiter még jobban piszkálná az öccsét. – Mind a ketten nagyon szépen csináltátok – mondta őszintén, és aztán, amikor Mrs. Robens kicipelte a bazsalikomban eltett zöldparadicsomot, az újkrumplit és a majonézzel leöntött hidegcsirkét, így folytatta: – Ez aztán gyönyörűen néz ki. Mrs. Robens, lehetséges volna, hogy kihozzon egy üveg bort is? – Isteni volt – mondta később David a mosogatógépbe pakoló Mrs. Robensnek, amikor visszavitte a tányérokat. – Csak tegye le mellé – súgta Mrs. Robens. – Mr. Belvedon tói kaptam ezt a vacak mosogatógépet. Sehogy se boldogulok vele. Nem kockáztatom az ötszáz fontos kávéscsészéket. Ha elment, mindent elmosogatok kézzel. – Majd később megmutatom, hogy működik – súgta vissza David. Miután Raymond végre elvonszolta magát, és Robens kuglizni indult, David gyorsan ágyba dugta az ugyancsak ellenkező fiúkat, és sajtos makarónit meg gyümölcspudingot vacsorázott Mrs. Robensszel a konyhában. Egyszerre csak Jupiterre terelte a szót. – A kis fattyú szándékosan Alizarin háta mögé szerválja a labdát, és tegnap meg is ütötte a kicsi bokáját a krokettlabdával. – Elsőszülöttként Jupiter mindenkinek a kedvence volt – mondta Mrs. Robens, és teletöltötte almaborral a poharaikat. – Aztán jött Alizarin, beteges volt, és egyáltalán nem olyan csinos, de az anyja imádta. És annyira édes kis fickó – mint az apja. Azért kaptam Raymondtól ezt a mosogatógépet, mert azt mondja, túl sokat dolgozom. – Igaza van, ez egy gyönyörűen vezetett háztartás. Fantasztikus sütik, fantasztikusan csillogó bútorok – még soha nem laktam ennyire jól felszerelt vendégszobában. – Nem kell, ugye, hangsúlyozni, hogy egyáltalában nem lakott még vendégszobában. Mrs. Robens elpirult. – Friss házas korunkban jöttünk ide Robbie-val. Az öreg Mrs. Belvedon tanított be. Mint Raymondot, őt is csak az érdekli, hogy a vendégei kényelemben legyenek, és jól érezzék magukat. „Gondoskodj az én Raymondomról!" – kérlelt, amikor Raymond apjával Franciaországba költöztek. Galena nem az a kényeztetős fajta. Mrs. Robens a harmadik pohár almabor után beismerte, hogy csak Raymond és a fiúk miatt maradt. Témánál vagyunk, gondolta boldogan David. – Galena talán nem jó feleség? – Nem az én dolgom, hogy megmondjam… – De azért megmondta. – Az összes „privát" jelöléssel érkezett levél neki jött? – Fogjuk a kannát, és gőzöljük fel őket! – Egyetértek. Mindketten bűntudatosan ugrottak fel, amikor megcsörrent a telefon. David az előszobában vette fel. – Beszélhetnék, kérem, Mrs. Belvedonnal? – Előkelő, pattogó, könnyed, ugyanakkor furcsán arrogáns hang volt. – Attól tartok, elutazott. – Mikor tér vissza? – Nem tudjuk.

– Mondja meg, kérem, hogy Rupert kereste. – Ez biztosan Rupert Campbell-Black. – Mrs. Robens még jobban felfújta az arcát, egyre vörösebb lett – Idén, nyár elején volt Bathban, és részt vett a Nyugati show-n, aztán egyszer vagy kétszer felhívta – zűrös ügy, ha engem kérdez. Még nem töltötte be a huszonegyet, és Rupert Campbell-Black máris a brit díjugratósport fenegyereke lett: amilyen szép volt, annyira fafejű. – Mrs. Belvedon a nagyanyja lehetne – állapította meg döbbenten David. – Ez őt sosem akadályozta. Rupert Jupiter példaképe. – Úgy tűnik, a szörnyek tetszenek a kis szörnyetegeknek. – Kér kávét? – kérdezte Mrs. Robens. Mindketten érezték, hogy túl messzire mentek. – Bárcsak tudnék segíteni – sóhajtotta David. – Már segített. A fiúk sokkal boldogabbak, Raymond nyugodtabb, és többet van itthon. Annyira kedves, jó ember. Lehet, hogy Raymond a „tökéletes, nemes lovag", gondolta David rosszallóan, de mint a sakkban a lovas, oldalra húzódik, hogy ne kelljen konfliktusba keverednie. Már ki kellett volna a lelket is vernie Jupiterből Alizarin terrorizálása miatt, és Galenából, hogy elhanyagolja a fiúkat és a férjét. David fokozatosan nélkülözhetetlenné tette magát új főnökénél a palackok nyitogatásával, a napilapok házhoz szállításával, azzal, hogy segített neki a kutatásban a Régi mesterek-kiállításhoz, és tanácsokat kért tőle, hogy felélessze Raymond lerombolódott önértékelését. – Hogy szabadulhat meg az ember a lányoktól anélkül, hogy megbántaná őket? Aztán a telefonokat is magára vállalta, ő hárította el a gyűjtőket, festőket és háziasszonyokat, akik most, hogy Galena távol volt, mohón lecsaptak volna a jóképű szalmaözvegyre, s mind egyformán követelődztek. – Mr. Belvedon agyonhajszolta magát, nyugalomra van szüksége – mondta David mindegyiküknek. Megkímélte Raymondot a bántó hívásoktól is, amelyek Galena hódolóitól érkeztek; lerázta, és megpróbálta megkülönböztetni őket a különböző akcentusuk alapján: a franciát, a németet, a cornwallit és a pattogó arisztokratát. – Hol a francban van? – gyanította, hogy megint Rupert Campbell-Black telefonált. Mrs. Robens finom kosztjától kikerekedve David sortban mászkált, finom bőre karamellpuding színűre sült. – Raymond, engedhetek neked fürdővizet? – szokta javasolni, vagy rábírta, vegye le az ingét, hogy beolajozhassa, és érezte, remeg a vágytól a lassú, finom simításoktól. – Hogyan is gondolhattam, hogy David yorkshire-i kiejtése faragatlan? – tűnődött Raymond. Olyan rég volt már, hogy őt bárki simogatta volna. Csak képzelte, vagy David tényleg azért hajolt le, és kereste hosszú ideig a labdát teniszezés közben, hogy megmutassa lesült combjai felett kivillanó fehér fenekét? Szépérzékét zavarta David szegényes ruhatára, és ezért kiselejtezett egy csomó Harvie & Hudson inget, amelyek jól állhattak neki. David zsebe dagadt új fizetésétől, megvette Raymondnak Debussytől az Egy faun délutánja című prelűd legújabb kiadását, amelynek gyakran visszatérő témája a szexualitás feltámadása egy forró, nyári délutánon. Raymond hűden lett a Parsifalhoz, és újból meg újból lejátszotta a nagylemezt arról ábrándozva, hogy David csatlakozik a galériához, amikor egy év múlva végez Cambridgeben. Micsoda élvezet és nyereség lenne.

A harmadik hét elején, amikor már nem engedhette meg magának, hogy továbbra is otthon legyen, Raymond elrepült Aberdeenshire-be, ahol meghalt valami agglegény fazon, hatalmas képgyűjteményt hagyva hátra. A fiúk a barátaiknál időztek. Robenséknek szabadnapjuk volt. David elhatározta, hogy kémkedik. Bosszantotta, hogy a Kék toronyba vezető ajtó kulcsra van zárva. Miután terve nem sikerült, inkább Galena szobáját fedezte fel. Kihúzva egy nagy üveg Mitsouko parfüm dugóját, beszívta az édes, kesernyés, izgató illatot. Kinyitotta Galena ruhásszekrényét, végigtapogatta a ragyogóan színes selymeket és tafotákat, aztán majd kiugrott a bőréből ijedtében, amikor megszólalt a telefon. – Drága fiam – hívta Raymond Skóciából –, bárcsak itt lehetnél, micsoda nagyszerű vízfestmények! Holnap hét körül érek haza, de ha elfelejteném, be tudnál írni egy dátumot a határidőnaplómba? Sir Mervyn Newton utazik hozzánk Cornwallból a lányával, Rosemaryvel csütörtökhöz egy hétre, hogy a felesége hatvanadik születésnapjára vásároljon egy képet. Korábban megvett egy Casey Andrewst és egy Etienne de Montignyt, szóval ne feledkezzünk meg arról, hogy néhányat kiakasszunk. De lehet, hogy ez alkalommal valami régi mestert akar. Meghívtam őket vacsorára. Alig írta be David a dolgozószobában függő falinaptárba: „vacsora Sir Mervyn Newtonnal", amikor Raymond ismét telefonált, teljesen pánikba esve. – Éppen most hívott Galena, négykor száll le a Heathrow-n. Ez egy Air France-járat Párizsból. Hatig nem érek oda Birminghambe. Ki tudnál menni elé? Mrs. Robbie ott van? – Ma szabadnapos, de hagyott hideg vacsorát – nyugtatta meg David. – A fiúk hét előtt nem érnek haza. – Vidd a Rovert. David valami előkelőbbre vágyott, elvitte a Jaguar E-modellt.

8. A vidék éppen elérte azt az állapotot, mint amikor valakinek egy alapos hajvágásra van szüksége. A mezei sóskával tarkított sárgás fűszálak a földre hajolva vártak a traktorokra, amelyek a kiszőkült gabonán keresztül siklottak, és toronyszerű tömbökbe halmozták a bálákat a szomszédos földeken. Ahogy a hőmérséklet túlkúszott a harminchét fokon, a frissen vágott széna illata, ahányszor csak David lassított – ami persze nem esett meg túl gyakran – besurrant az ablakon. A Jaguar szuper volt, ha az ember rájött a nyitjára, hogyan bánjon vele. A Galenával esedékes találkozás miatt izgult és idegeskedett. Az volt a szándéka, hogy a hazafelé úton legalább megmondja neki, mi foglalkoztatja – úgy érezte, visszataszítóan bánik Raymonddal. Leparkolt a Heathrow-n, és berohant a férfi-mosdóba, hogy leöblítse magáról az izzadságot, és megfésülje a haját, ami, hála istennek, egy kicsit már megnőtt, ő maga pedig nagyszerűen le volt sülve. Inkább nadrágot kellett volna felvennie a kopott farmersort helyett, de Raymond annyira kérlelte, hogy siessen. Az érkezési csarnokban minden nő megnézte. – „Nyáridőben felérsz az égig, és megérintheted." – dúdolta boldogan David. A következő pillanatban mozdulatlanná dermedt. Miért nem mondta neki senki, hogy Galena legalább nyolc hónapos terhes? Nyomában festőállványokat, vásznakat, bőröndöket cipelő, vámmentes boltokban vásárolt áruktól roskadozó kocsikat toló férfiak kíséretében, hatalmas léptekkel vonult át a kijáraton. A kézitáskáját egy francia katonatiszt vitte. David azonnal felismerte tekintélyt sugárzó egyéniségéről, és a Mitsouko tömény, édeskés illatáról, amit ma délután már belélegzett a hálószobában. A balkezén jegygyűrű

helyett hatalmas rubin villogott. Skarlátszínű, ráncolt bő ing lobogott a mellén és felfúvódott pocakján. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt kipukkan. De nem tipegett, mint más terhes nők, hanem ólálkodott, mint valami vadász. – Mrs. Belvedon? – közelítette meg David óvatosan. Galena alaposan végigmérte, megszemlélte a szeplős homlokot, Raymond levágott nyakú, a sima, aranyszínű mellkast látni engedő kigombolt, kék csíkos ingét, és azonnal búcsút intett a hordárhadnak. – Jó, ha terhes az ember, kaptam első osztályt, pezsgőt, és ezt a rakás férfit, hogy cipeljék a cuccaimat – mondta Davidnek. Mély, rekedtes volt a hangja, és annak ellenére, hogy már majdnem kilenc éve élt Angliában, szláv akcentusa még mindig nagyon erősen érződött. David aggódott, hogy nem lesz elég a hely a csomagjainak: majdnem így is lett, háromszor kellett fordulnia a parkolóig. Csak akkor engedte meg magának, hogy másodjára is szemügyre vegye, amikor végre az autópályán robogtak. Közelebbről nézve egyáltalán nem volt szép. Régimódi smink, túl erősen kihúzott, súlyos szemhéj és túlzásba vitt, vérvörös rúzsozás. Széles orra alacsonyan lógott arcába, sötét haját ősz szálak csíkozták, és ráfért volna egy mosás. A Mitsoukón kívül testszag és brandy aromája lengte körül. Világos, hogy a pezsgőn kívül mást is ivott a repülőgépen. Az anyja meg lett volna döbbenve. Ellenezte, hogy a terhes nők igyanak és ilyen rövid ruhákat hordjanak. Galenának gyönyörű bokája volt, bár a lábán fekete szőrszálak meredeztek. David testvérének, Denise-nek várandósan úgy festett a lába, mint egy elefánté. Galena lebiggyesztett, vörös szájába cigit biggyesztett: nem kínálta meg, hanem tüzet kérve arra kényszerítette, hogy a számára ismeretlen műszerfalon gyújtó után kotorásszon. – Kellemes volt az útja? – kérdezte. – Dolgoztam. – Mikorra várja a babát? – Egy óra múlva. David lesápadt. Mi történne, ha a magzatvízzel tönkretenné Raymond imádott kocsiját? Lehet, hogy a leállósávon kell segítenie világra hozni az újszülöttet? Felgyorsított, majd lelassított, amikor a kocsi keresztülhajtott egy döglött nyúlon. Nem akarta, hogy a zötykölődéssel meggyorsítsa a szülést. Raymond és Mrs. Robens igazán szólhatott volna. Elhatározta, hogy hízelgéssel nyugtatja meg, és elmondta neki, hogy a házban lévő képei gyönyörűek. – Túl érthetőek. – De annyira szépek. – A nagyszerű műalkotásnak nem szabadna első pillantásra szépnek látszania. Gyűlölöm az első száraz Martinimet és az első gerjedelmemet. – Látván, hogy David arcán rémület jelenik meg, elnevette magát. – Hogy vannak a fiúcskáim? – Klasszul – édesek. – Jupiter, és az édes! – Galena összenőtt, éjfekete szemöldöke eltűnt a frufru alatt. – Nagyon intelligens – mondta határozottan David. – Tegnap a faluban majdnem megfojtott egy fiút, mert Alizarint csúfolta. – Utálja, ha megfosztják a munkájától – rázkódott meg Galena. – Lehet, hogy fejlődik. És Alizarin? – Ellágyult a hangja.

– Egy zseni, semmit nem kell tanítanom neki – mondta David, és a műszerfal felé nyúlt. – Ezt a rajzot rólam készítette. – Alizarinnak belső látása van: érzékeli, amit mások nem. – Galenának tetszett a vázlat, de rövidesen témát váltott. – Párizsban találkoztam Picassóval. – Te jó ég! – David majdnem lecövekelte a kocsit. – Milyen volt? – Nagyon öreg, de még mindig vonzó. Majdnem megerőszakolt. Bagoly mondja verébnek, gondolta David: Galena szeme le tudta volna perzselni mellkasán a szőke szőrzetet – Raymond mondta nekem, hogy maga kiköpött mása Raffaello Szent János evangélistájának… – Tényleg? –… a szüzek védőszentjének. David szerette volna, ha nem tesz ilyen kétértelmű megjegyzéseket. – Mikor lesz a következő kiállítása? – kérdezte. – Túlságosan hamar. Hogy van a férjem? – Csodásan, nem ismerek nála kellemesebb embert. – És én vagyok a legutálatosabb – nevetett Galena harsogva, egyik cigarettát a másik után nyomta el, az elsőt a kocsi padlóján. Ha kigyullad a kocsi, és megindul a szülés, majd a magzatvíz kioltja a tüzet, gondolta David kesernyésen. Lekanyarodtak az autópályáról, és úgy tűnt, a természet ünnepi ebédre terített Galena tiszteletére. Minden bodzabokrot hatalmas csipketerítők borítottak. A széleken mindenfelé tányérokat cipelő pincéreket utánzott a martilapu. – Volt egy nagy veszekedésünk Raymonddal, amikor bejelentette a maga érkezését – mondta Galena. – Dühös voltam, hogy idehoz egy buta fiatalembert, aki majd esténként halálra untat, de lehet, hogy meg fog felelni – nézett a szempillái alatt Davidre. Na, itt van neked Mrs. Robinson, gondolta önelégülten David. – De lehet – és Galena megint felkacagott azon a mély, torokból búgó nevetéssel –, hogy Raymond beszerzett magának egy kisfiú szeretőt? – Persze, hogy nem, egyáltalán nem erről van szó – fortyant fel David, és elvörösödött. Kétségbeesetten témát váltott, megkérdezte, milyen ajándékokat hozott a gyerekeknek. – Semmit, elfelejtettem. Raymondé lehet a brandy, csak egy kicsit ittam az üvegből. – Aztán, látva David rosszalló pillantását: – Angliában túl sok mindennel halmozzák el a gyerekeket. Gyerekkoromban szerencsés voltam, ha karácsonyra kaptam ajándékot. Davidnek sokba került helytelenítő magatartása. Galena kölcsönkérte az utolsó ötösét, hogy egy doboz csokoládét vegyen a fiúknak Cirencesterben, és a visszajárót is megtartotta, ami azt jelentette, hogy aznap este nem tud ellógni a Csizmás Kecskébe, ha Raymonddal veszekednének. Megérkeztek Rókavárba, és Galena bepattant a házba. – Hová kívánja, hogy tegyem ezeket? – kérdezte David morcosan, miután becipelte az összes holmit az előtérbe. – Azt szeretném, hogy nyisson ki egy palack vöröset. Átlapozta hatalmas halom postáját. Két, privát jelzéssel érkezett kék borítékot felbontva elfintorította az arcát, és a táskájába hajította a leveleket. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy David igyon vele egyet.

– Egy kicsit korán van, lehet, hogy a fiúk akarnak még teniszezni. – Ne finomkodjon! David teletöltötte a poharakat, Galena egy slukkra felhajtotta a magáét, felnyögött, és meglapogatta a hasát. – Jön a baba. Segítség! Szülni fogok. – Te jó ég, azonnal hívom a kórházat! De a következő pillanatban Galena felhúzta skarlátruháját, láttatni engedve erős, fehér combjait és a borhoz hasonló színű piros bugyiját, aminek a szélein kigöndörödött fekete fanszőrzete. Lapos hasán ott feküdt egy a derekára csatolt, hatalmas bőr övtáska. Azonnal kinyitotta, és harsogó nevetés közepette kimarkolt, és a levegőbe szórt száz meg száz bankjegyet, amelyek szanaszét röpködtek a szobában. – Ezek az én gyönyörű babáim. Eladtam nyolc képet. Így nem kell adót fizetnem. Amint a kanapéra hajította az üres táskát, kicsapódott az ajtó, és berohantak a fiúk. Alizarin meg sem tudott szólalni, izgatottan tátogott, aztán Galena karjaiba vetette magát. Jupiter megállt, és végigpillantott a zöld pénzszőnyegen. – Anyuci vadászni volt – gügyögte Galena, és egy maréknyi pénzt felmarkolva kettéosztotta közöttük. – A bank majd beváltja. David hozza a csokit, amit vettem nektek. Mondja, hogy nagyon jól festesz, drágaságom. – Rámosolygott Alizarinra. – Te pedig minden másban nagyszerű vagy – tette hozzá habozva Jupiternek. Tehén, gondolta David. Állítólag lenézte az üzleties gondolkodást, ehhez képest rendkívül jó érzéke volt hozzá. Egy percig elhalmozta a Fiúkat kérdéseivel, majd csöngött a telefon, és bement vele a dolgozószobába. – Etienne volt az – jelentette be, amikor tíz perc múlva előkerült, és majd beleütközött Raymondba, aki körül boldogan keringett a reumájáról is megfeledkező Maud. – Ne hagyd, hogy széttépje a pénzt! – kiáltott Jupiter rémülten, és David segítségével elkezdte visszasöpörni a bankjegyeket a táskába. Lehorgasztott fejük és sebesen mozgó kezeik fölött Raymond és Galena egymásra meredtek. Mint minden fehér bőrű angol, Raymond is sokkal jobban nézett ki lesült arccal. Hátrafésült haja, mint a fekete-szürke csíkos kordbársony, felső ajka merev, mint a papírmasé, elképedt, türkizkék szemét szürkés végű, hosszú, sötét pillák keretezték. Összekulcsolta kezét, hogy ne remegjen, amikor megcsókolja feleségét. – Nagyon barna vagy – ugratta az asszony. – Amíg én dolgozom, te szórakozol. Látod, nem te vagy a házban az egyetlen, aki képekkel kereskedik. Ötöt eladtam Etienne egyik barátjának, és hármat egy müncheni gyűjtőnek, aki még további négyet szeretne. – Ez rettenetesen jó – mondta lassan Raymond. – És elküldted értem Szent János evangélistát, aki majd halálra rémült, amikor azzal hülyítettem, hogy rögtön megszülök. – David felé pillantott. – Ez célzás arra, hogy szűziesebbnek kéne lennem? – Fennmaradhatunk vacsorára? – könyörgött Alizarin. – Ez azt jelenti, hogy túl korán kellene ennünk. – Galena az órájára nézett. – Jó pár óráig festeni szeretnék. Kilenckor vacsorázunk. Majd holnap fennmaradhattok. Most pedig segíthettek Davidnek felvinni a holmimat. Megragadva a vörösboros üveget, kilépett a teraszablakon. Micsoda ribanc, gondolta David, micsoda szörnyű, vonzó ribanc. Galena tizenegyig nem jött vissza műterméből, addigra David berúgott, a hullasápadt Raymond pedig már túl volt az evésen. – A festés a feleségemnek olyan, mint a kábítószer – mentegetődzött Davidnek –, valószínűleg nem dolgozott túl sokat külföldön, és most próbálja behozni.

9. Minden teljesen megváltozott Galena visszatérése után. Az étkezési idők elcsúsztak. Mindenki a figyelméért harcolt. Az egész ház remegett, mikor rosszul ment neki a munka. Az élet hol teljes búskomorságban, hol elviselhetetlenül egzaltált hangulatban telt. David zavarban volt: minél inkább nem tetszett neki, annál jobban el volt bűvölve. Mivel Galena későig dolgozott, a műterem lapos tetején aludt a csillagok alatt, aztán meztelenül sétált ki a kertbe, hogy fessen, ecsetjét a patakba mártogatva. Ahogy egyre elviselhetetlenebb lett a hőség, és megrepedezett a fold, David és Robens harcoltak egymással a locsolás privilégiumáért, hogy titokban megleshessék. A teste megvastagodott, nem volt többé olyan kívánatos, mint amilyennek ő maga gondolta, de Davidet megdelejezte, ahogy a vízben úszott, a medence alján visszatükröződött a feneke, és a fanszőrzete a víz tetején le-föl libegve úgy nézett ki, mint valami szőrös vízipatkány. David rövidesen olyan nélkülözhetetlenné tette magát Galenánál, mint mindenki másnál. Elhozta a festékét Bristolból, segített neki megfőzni a vasárnapi ebédet, mielőtt teljesen berúgott volna, cipelte a festőállványát és a vásznait, ha a környékre ment festeni, és később utána vitte a piknikkosarat, belélegezve a vadmenta illatát, mialatt a fehérbort hűtötte be a patakban. Egyik délelőtt a folyót rajzolta a fiúkkal. – A legtöbb busz elején „Searston" vagy „Cheltenham" tábla van, de képzeljétek el, hogy egy mesebeli buszra az van írva végállomásként, hogy „Messzebb" és ez az a hely, ahová ti el akartok jutni. Művészként mindig meg kell próbálnotok minél messzebbre jutni, és másképpen látni a dolgokat. Például azon az akácfán sárga van, ami miatt közelebbinek és melegebbnek látszik, de ha érzékeltetni akarjátok a távolságot, mint amennyire azok a hegyek vannak, adjatok hozzá kéket. A táblájára árnyék vetődött. – Maga jobb tanár, mint festő – ugratta Galena –, jobban tenné, ha belépne Raymondhoz a galériába. Másnap, amikor kinyitotta festődobozát, Galena talált négy sort David kézírásával: „Mikor először tűnt elém, drága volt, mint egy tünemény, kit azért küldött életem, hogy egy perc dísze ő legyen."21 Galena önelégülten mosolygott. Telhetetlen volt, az embernek soha nem lehet elég szerelmes pasija. David egy kis lüke öleb, de hasznos. Időközben Raymond tudatára ébredt annak, hogy mellőzve a galériát, a nyár túlságosan nagy részét lógta el Daviddel. Ahogy közeledett a július vége, elindult külföldre, hogy eladjon, és felújítsa a raktárkészletet. David hajnalban kelt, hogy kikísérje. A ragyogó, éles fény a fákat bearanyozva előrevetítette az őszt. – Hiányozni fogsz. – David eltúlzottan dadogott – Azt hiszem, Sir Galahad leszek: „Élj szeplőtelenül, beszélj igazat, javítsd ki a rosszat, kövesd a királyt – mi másra születtél volna?" Te vagy az én Artúr királyom. 21

William Wordsworth (1770-1850), angol romantikus költő: Tünemény (ford. Babits Mihály)

– Vigyázz az én Guinevere-emre. – Raymond próbálta nem elárulni, mennyire meghatódott. – Majd elhárítok minden Lancelotot. – Megölelte Raymondot, és egy gyors csókot nyomott az arcára. – Kérlek, gyere haza mielőbb! *** David lelkesedése csakhamar lehűlt, miután a hét további részében Jupiter példaképének, Rupert Campbell-Black wembley-i megdicsőülését kellett néznie. A Daily Mail szerint „Anglia legjobb képű férfiját" tinédzserek üdvrivalgása fogadta minden alkalommal, amikor a pályára lépett Egyszer csak váratlan kötelék keletkezett Jupiter és Galena között, aki túlordított akárhány kamaszt, ahányszor csak a férfi győzött. Raymond távozásának első estéjén, ahogy eltökélte, David Tennysont olvasgatott a teraszon, a félhomályban: „Csak egy hajadont szeretni – a „hajadon" egy kissé erős volt – Galena bizonyára közel negyven is elmúlt már – és nemes tettek éveivel imádni… „mert valóban nem ismertem kifinomultabb gazdát ez ég alatt… aki megfékezi a férfiúi alávalóságot"22 Nem volt szabad Galenával kikezdenie, Raymond a barátja volt. David szándéka azonban egy perccel később hirtelen módosult, amikor Galena a teraszra érkezett. A flamingórózsaszín, rövid, ujjatlan ruha rásimult forró testére, nemrégen fürdött, és a Mitsouko tömjénként lengte körül. Frissen mosott haja csillogott, és sminkje elkészítésénél ezúttal egy nagyszerű festőművész minden tehetségét bevetette. Most inkább a fogkrém illatát lehetett érezni rajta, mint a testszagét és a cigiét Tőle szokatlan módon egy még nedves vásznat cipelt, amelyet egy széknek támasztott. Egy ingatlanfejlesztő megvette a folyó másik oldalán fekvő, több száz különféle vadvirágot termő nagy mezőt, s az a hír járta, hogy házsorokkal akarja beépíteni. Galena festményén ugyanez a mező látszott, a rózsaszín fű beleolvadt az olívzöld erdőbe, és a Rupert Campbell-Black szemének ragyogó kékjét idéző égbe, amelyet a kerek hold uralt, amely úgy aranylott volt, mint azok a tányérok, amiket Mrs. Robens nem akart betenni a mosogatógépbe. – Lélegzetelállító – sóhajtotta David mutassa meg a tanácsnak, és sosem fogják megadni az ingatlanfejlesztőknek az engedélyt, hogy elpusztítsanak egy ilyen csodálatos helyet. De valójában csak arra tudott gondolni, hogy Galena miatta csípte ki magát az első estén, amelyet Raymond nem töltött otthon. – Mért tette azt a verset a festékesdobozomba? – kérdezte Galena. Ledobta magát a mellette levő székre, és kinyújtotta a lábát. Ahhoz elég világos volt még, hogy David lássa, nincs rajta bugyi. Gyorsan elkapta a tekintetét. Galena nevetett: – Várok. És David el volt veszve. Én küzdöttem ellene, küzdöttem, mormolta, de attól a pillanattól kezdve, hogy kisétált a Heathrow repülőtérről, rádöbbentem, hogy elvesztettem a csatát.

22

Tennyson: Guinevere

– Maga össze fogja törni a szívemet – ragadta meg Galena kezét, és a csókjaival borította. – Tudom, hogy így lesz, mert nagyon sebezhető vagyok, és maga meg én annyira nem vagyunk egy súlycsoportban. – A maga korában nagyon gyorsan összeforr az ember szíve – jegyezte meg Galena. – Az enyém soha! Engedelmes lovagja akarok lenni, és szolgálni mindenféle módon. – Kezdheti azzal, hogy kinyitja az üveget – gúnyolódott Galena. – És betelt a vázlatfüzetem, úgyhogy beugorhat holnap Searstonba, de első dolga az legyen, hogy felmegy a falusi boltba, és vesz nekem tampont. – Jaj, az nem megy – vörösödött el dühösen David, leginkább azért, mert elképzelte, hová kerül a tampon. Már éppen azon volt, hogy végigcsókolja a karját, a pokolba fiúkkal és Robensszel, akik az ablakon kinézve megpillanthatják, amikor mindent elrontott a telefoncsörgés. Galena eltűnt odabent. – Gyere azonnal – hallotta. – A műteremben várlak, siess, drágám! Kegyetlenül mosolyogva tűnt fel újra. – Ha szolgálni akar nekem – dorombolta –, szerezzen egy palack Dom Perignont, és Raymondnak, vagy bárki másnak, aki telefonál, mondja azt, hogy festek. – Dorbézol – füstölgött David. A megaláztatástól fuldokolva visszavonult a szobájába, és felfelé menet ellenőrizte a fiúkat. A hosszú, forró nap után kifáradva hamar elaludtak, nem lettek tanúi anyjuk hitványságának. A Rádió 3 közvetítette Beethoven Kilencedik szimfóniája sem tudta az ágyon heverő és cigarettázó Davidet megvigasztalni. Kétségbeesésében sétálni indult Mauddal. A hold gúnyos képe éppoly leselkedő volt, mint ő maga. Egy perccel később elsötétített ablakú, a Summertime-ot harsogó fekete Rolls-Royce viharzott fel a kocsibejárón. A hatalmas gesztenyefa mögé bújva, Maud pofájára téve a kezét, hogy ne ugasson, David látta, hogy a kocsi a Galena műterme felé vezető göröngyös úton halad. Ott aztán megpillantotta a sima, szőke hajat, a rideg, szoborszerű arcot: egy férfi ugrott ki, és lépdelt felfelé a lépcsőkön, Galena örömteli kiáltással üdvözölte. Ha Rupert CampbellRohadék-Black Angliáért tudott akadályt ugrani, nem jelenthetett neki gondot Galenára vetni magát. Aki tíz perc múlva volt olyan pofátlan, hogy visszamenjen a házba egy üveg whiskyért. – Ne legyen már olyan mogorva – piszkálta Davidet. – Tartsa csak a szép kis száját, és reggel ne felejtse el azokat a vázlatfüzeteket! Kitépte a naptár július oldalát, hogy legyen mire rajzolnia, és elment. Mint valami végső csapás, a kerten keresztülfolyó patak kiszáradt, nem volt vízesés, úgyhogy Davidet semmi sem ringathatta álomba. Reggelre Rupert elment, de mindenütt érződött a jelenléte. David éppen akkor ért vissza a boltból, ahol irtózatosan kínos helyzetbe került, amikor a rövidlátó tulajdonos nem volt képes megtalálni az árat David áruján, és a hosszú sorban álló, kacarászó nők füle hallatára elordította magát: – Anya, mennyibe kerül a tampon? David majd meghalt, különösen pedig, amikor Galena az egész éjszakai kefélés után rogyadozó lábakkal előmászott, és azonnal visszaküldte a Daily Telegraphért, amelyben egy cikk szerepelt Rupertről. Otrombán túlozva úgy írták le, „karizmatikus, mint egy újonnan felbocsátott Concorde". Rupert az elsőbálozók ábrándja, a díjugratás aranyifja, és persze igazi bajkeverő is volt, akire dörgedelmeket zúdítottak a templomban, és botrányokat okozott. És a szemétláda velem egyidős, borongott David.

10. Galena visszavonult a műtermébe festeni. Kétségek gyötörték, hogy jó irányba halad-e a festészete, és a vásznaikat a padlóra fektető, s azokra elmebeteg kacskaringókban fecskéket fröcskölő absztrakt expresszionisták hatására elhatározta, hogy a fanszőrzetét kobaltkék festékbe márga. Arccal lefelé ráfeküdt egy fehér papírra, és azon vonaglott éppen, amikor a férje legkevésbé kedves festője, Colin Casey Andrews bemasírozott. Casey beugrott a Cork utcai galériába, és megtudván, hogy Raymond külföldön van, elhatározta, hogy szerez magának egy pár jó napot Rókavárban. Galenát felkapva szanaszét fröcskölte a festéket az ágyon. Az ezt követő aktus után magát az ágyneműt is be lehetett volna keretezni. David még sosem találkozott ilyen arrogáns, kellemetlen, groteszk alakkal, mint ez a faragatlan óriás. Casey úgy bánt az egész személyzettel, mint a muzsikjaival, és állandóan Searstonba dirigálta Davidet, hogy Raymond számlájára libamájpástétomot, kaviárt és pezsgőt vásároljon. David rettenetesen elítélte: már elfelejtette, hogy finoman, de ő is kikezdett Galenával. Azzal töltötte az időt, hogy a fiúkat megvédendő, kirándulásokra vitte őket, míg Galena és Casey egymást festették, tivornyáztak, és a műterem lapos tetején szeretkeztek. Robens egy csomó időt töltött a tölgyfát metszegetve a létrán, hogy lássa az akciót. Mrs. Robens ajka teljesen elkeskenyedett, ahogy szünetet tartott, hogy egy kis nyugalmat találjon, még ha Daviddel tartott tiltakozó gyűlésről volt is szó. Ámbár ő olyan nagy „kincs" volt, hogy mindig kapott állásajánlatot. A hét elején a friss házas, és a háztartásban teljesen járatlan Lady Waterlane hívta fel Rutminster Parkból. Ennélfogva Mrs. Robens csütörtökön interjúra volt hivatalos, Galena elől úgy leplezve a dolgot, hogy megkérdezte tőle, nem kaphatnának-e Robensszel szabadnapot, meglátogatni az édesanyját. – Vegye ki az egész napot! – ordította Galena, aki torkig volt azzal, hogy kémkednek utána. Csütörtök délutánra Casey végre kiütötte magát a műterem padlóján, és Galenát elöntötte a bűntudat, hogy nem dolgozott; meg is mondta Davidnek, hogy senki ne zavarja. Először Jean Baines, a káplán prűd felesége szakította félbe, aki azért ugrott be, hogy szaglásszon, és kikuncsorogjon egy potyaképet a falufesztiválra. Galenát annyira feldühítette a tolakodása, hogy felkapta a tíz nappal azelőtt kezdett csendélethez használt gyümölcs maradványait, rohadt naranccsal és gránátalmával bombázva meg a látogatót. Aztán keresztülviharzott a házon, és leteremtette Davidet, amiért beengedte Jeant. – Hogy tudnék festeni egy ilyen őrültek házában?! – Van Gogh a legragyogóbb képeit menhelyen készítette, úgyhogy nyugi, Anyu – mondta Jupiter, fel sem pillantva a Fecskék és amazonokból. – Ne beszélj velem így! – harsogott Galena, aztán Davidet támadta le: – A Kék toronyban fogok festeni. Vigye eljátszani valahová a fiúkat! Aztán jöjjön vissza, és ne merészeljen felengedni senkit! Még öt perce sem telt el, hogy kitelepítette a fiúkat, amikor beviharzott egy elsötétített ablakú Rolls-Royce, és egy fiatalember ugrott ki belőle. Világosszőke haja, barna arca, keskeny, kék szeme, görög orra, és brutálisan határozott szája volt. Csak fehér inget és lovaglónadrágot viselt, mezítláb volt. Annak ellenére, hogy az újságokból ismerhette az arcát, a szépsége lélegzetelállító volt. A leeresztett ablakon keresztül egy vörös kabátot, rengeteg ezüstkupát és egy barátságos fekete labradort lehetett látni.

Davidet hirtelen elöntötte a forróság, izzadt, és nagyon bátortalannak érezte magát, mikor kiszaladt. – Mrs. Belvedon azt a parancsot adta, hogy senki ne zavarja. – Rám ez biztos nem vonatkozik. Rupert jó tíz centivel volt nála magasabb, sokkal szélesebb vállal, és jobban tudott verekedni. – El az utamból, kis törpe! Felkapta Davidet, megvetően odébb lökte, mint valami sorompót, és nekilódult a lépcsőnek. A következő pillanatban Galena leviharzott, és „Jaj, Rupert!"-felkiáltással a karjai közé vetette magát. Odalent David megfigyelhette, hogy Rupert hosszú ujjai azonnal a szoknyája alá csúsznak: – Van egy kis cuccom, szét fogja robbantani az agyadat. – Nem fogok lefeküdni, még csak hét óra van – veszekedett Jupiter, amikor visszajöttek. – Én sem – csatlakozott Alizarin –, meg akarom nézni Anyut a műteremben. Te jó isten, belebotlanak a részeg Casey-be. – A Kék toronyban van – mondta sietve David. – Akkor jó, benézünk hozzá. – Jupiter a lépcsők felé vette az irányt. Davidnek mentő ötlete támadt. Robens a tyúkszarzöld olyan undorító árnyalatára festette az egyik fészert, hogy Raymond megkérte Davidet, szerezzen egy Dulux színtáblázatot; most ezt lobogtatta a fiúk előtt. – Mindketten kaptok tőlem egy-egy fontot – mondta kétségbeesésében –, ha találtok a kertben minden színhez annyi virágot, amennyit csak tudtok. Most pedig spuri. David rettenetesen el volt keseredve. Lehet, hogy őrülten beleesett Galenába, de sokkal jobban imádta Raymondot, és gyűlölte, ha ilyesmik történnek egy családban, amelynek boldognak kellene lennie. Az ablakon kinézve odakint észrevette Rupert autóját: jobb lenne a fák közé állítani, mielőtt a fiúk észreveszik. Hála istennek a kulcs még mindig benne volt. 190 centis, felsőbb osztályba tartozó, és a Concordhoz hasonlóan magabiztos akarok lenni, és legyen egy elsötétített ablakú Rollerem, amivel annak a háznak a feljáróján parkolok, ahol kefélem a háziasszonyt, gondolta vágyakozva. A csengőt ugató Maud szakította félbe merengését. Nagy, öntelt, nagyon jól vasalt öltönyös, kopaszodó ember állt az ajtóban egy elég jelentéktelen lánnyal. – Attól tartok, egy kicsit korán érkeztünk – mondta a férfi. – Rémes történeteket hallottunk a forgalmi akadályokról és az ünnepi forgalomról, de nem volt annyira rossz. Davidnek majd megállt a szíve, mikor rádöbbent, hogy ezek bizonyára a tisztítókirály, Sir Mervyn Newton és a lánya, Rosemary, és azért jöttek, hogy Lady Newton hatvanadik születésnapjára képet vegyenek. – Félek, hogy Mrs. Belvedon még nem érkezett vissza külföldről. – Hamarosan megérkezik – mondta Sir Mervyn: nyilvánvalóan olyan fontos ember volt, aki nem szokott hozzá, hogy elfeledkezzenek róla. – Elüldögélhetünk a gyönyörű kertben – javasolta a jelentéktelen lány. – Annyira várjuk, hogy találkozhassunk Mrs. Belvedonnal. – Nahát! – Ahogy beléptek a sötét előtérbe, Sir Mervyn feltette bifokális szemüvegét, hogy megcsodáljon egy sárga-kék olajfestményt. – Ez egy Casey Andrews, az egyik legkedvesebb festőm, szeretnék kezet rázni vele.

Amíg nem tudod, mit művelt mostanában, gondolta David. Raymond távol tartotta a gyűjtőktől, mint valami gorillát a szafariparkban. – Menjünk ki a kertbe! – javasolta. – Hozok önöknek egy hideg italt. Eközben a Kék toronyban, a második kielégülést követően Galena különleges örömét lelte benne, hogy a képeket nézegető hosszú combú, aranybarna, meztelen Rupertet figyelje, és a vázlatfüzete után nyúlt. Bárcsak szobrászkodna! Rupert annyira szép volt, a szobrász vésőjére való alak: Borohova Rupertje ott állna Donatello és Michelangelo Dávidjai mellett. Az arcán tükröződő tökéletes nyugalom és imádni való mosoly ellenállhatatlanná tette. És ugyanolyan görög orra volt, mint a Raffaelló-kép Büszkeségének. – Klassz segg – mondta Rupert egy kövér Boucher-feneket csodálva. Galena elmagyarázta, hogy Raymond apjának elmélete szerint a gyönyörű képek gyönyörű gyerekek nemzésére inspirálnak. – Az én szüleim bizonyára Stubbs rókavadászatát bámulták, amikor megfogantam – mondta Rupert. – Nos, Raymondnál bevált a dolog. Jóképű pasi. Az ágyban milyen? Galena megvetően az ajtó fölött lógó Raffaelló-vázlatra mutatott, a Meztelen férfiak csatájára, amelyen egy csomó parányi péniszű katona harcolt nyilakkal és dárdákkal. – Azokhoz hasonlóan kétségbeesve csapkod összevissza. Vakarcs Vili. – Van, akinek aprócska jutott, de nekem nincs ilyen problémám – méregette Rupert elégedetten napbarnított hasát, és máris csodásan meredező hímtagját. – Colin Casey Andrewsnak sincs – mondta Galena, hogy megfricskázza az önérzetét. – Hm, Colin Casey Andrews – dörmögte Rupert, és kitöltötte a pezsgő maradékát. – Szerzel még egy üveggel? Nagyobb neki, mint az enyém? – Sokkal, de nem ilyen szép. Galena folytatta a rajzolást, szemét hunyorítva az arcát fürkészte, amikor Rupert a lába közé csúsztatta a kezét. A férfi azon tűnődött, az bűvöli-e el benne, hogy ilyen közönyös? Az ágyban fantasztikus, a legkisebb porcikádat is végignyalja, gondolta, minden jóban benne van, szív, mint az örvény, de még szopás közben is úgy érzed, azt tanulmányozza, hogy hullik a hajad az arcodba. – Vissza kellene hozni a kötelező katonai szolgálatot az olyan embereknek, mint te vagy – mormolta. – Vakarcs Vili édes ember, mindent megad neked, eladja a képeidet, rendelkezésedre bocsátja ezt az elragadó házat. Te meg csak sopánkodsz. – Mert rá nem vágyom. Impotens. – Lehet, hogy homokos, mint Adrian bátyám, aki egy művészeti galériában dolgozik. Lehet, hogy minden műkereskedő homokos. – Freud meggyógyította Mahler impotenciáját – jegyezte meg Galena. – Akkor kezelnie kellene Raymondot. – Freud meghalt, te hülye. Amikor hozzámentem Raymondhoz, mondtam neki, hogy muszáj szabadnak lennem, hogy azt csinálhassam, amit akarok. – Hogy csőbe húzd, és megcsald. – Rupert megrázta aranyfürtös fejét. – Nem tudnék egy hűtlen feleséggel élni. Felemelte Galena rajzát. – Ez jó, megtarthatom? – Majd ha szignáltam. – Az aljára firkantotta a G. B.-t. – Köszönöm. – Rupert nevetett. – Mindenkinek, aki lefeküdt veled, rá kellene tetoválni a szerszámára a G. B. monogramot. Hú, ez tényleg klassz. – Rupert csak most vette észre Raffaello Pandoráját az ágytól jobbra. – Vakarcs Vili ezt hol találta?

– Franciaországban, valami bolhapiacon. – Azt a kis bolhát, aki megpróbált idejövet megállítani, szintén vette? Ki az? – Valami David. Raymond alkalmazta a fiúk mellé magántanárként a nyárra. Féltékeny vagy? – Rá? Ugyan miért? – kérdezte hitetlenkedve Rupert. Majdnem jobban szeretem az arroganciája, mint a szépsége miatt, gondolta Galena, és kinyújtotta a karját. – Gyere vissza az ágyba! A szájának pia- és cigarettaszaga volt. Rupert azon elmélkedett, hogy Galenát kefélni olyan, mintha kocsmába menne az ember. Éktelen dörömbölés zavarta meg őket. – Tűnés, szarházi! – Rupert az ajtóhoz vágta az üres pezsgősüveget. – Mrs. Belvedon! Galena! – Tűnjön el! – Sajnálom, hogy zavarnom kell, de visszajöttek a fiúk, és Sir Mervyn Newton és a lánya, Rosemary egy félórája lent várnak. – Mondja nekik, hogy dolgozom. – Azért tették meg az utat Cornwallból, hogy magával találkozzanak. – Hát mondja meg Mrs. Robensnek, hogy kínálja meg őket valamivel, és szabaduljon meg tőlük! – Mrs. Robensnek szabadnapot adott. Elment meglátogatni a nővérét. Sir Mervyn úgy tudja, vacsorára hívták meg. – Jaj, hát oldja meg valahogy!

11. David a teraszról visszarohant a konyhába, miután ellátta Sir Mervynt és Rosemaryt még egy hatalmas adag itallal. Talán hagytak ott vacsorára valamit… De amikor kinyitotta a hűtő ajtaját, csak egy jókora nyers hal bámult ki rá, éppoly undokul vissza-utasítóan, mintha Mrs. Robens lett volna. Felhívta Raymond kedvenc helyi éttermét, a Szárnyaló pacsirtát, de közölték vele, hogy teljesen foglaltak. – Raymond Belvedon számára – tiltakozott David. Egy pillanatra elhallgattak, majd más hangon folytatták. – Van egy esküvői vacsoránk, de el tudnánk helyezni Mr. Belvedont az egyik privát termünkben, kilenc után bármikor. Még csak hét óra volt. Sir Mervyn kilencre már a szarkalábak közt fog heverni. – Hagyja csak! – csattant fel David. Ha gazdag és híres lesz, fogadkozott, kiürítik az éttermeket, hogy helyet csináljanak neki és vendégeinek. Izgatott vinnyogás rázta fel merengéséből, Maud kimászott a kosarából, és kibillegett a konyhából. Galenát és Rupertet másodszor is ajtódörömbölés zavarta meg. – Mrs. Belvedon! Mr. Belvedon itthon van. – A picsába! – Rupert az ablakhoz rohant. – Hú, annál is picsábba! A Rollsba zárt Pamacs, Rupert labradorja elunta magát, s látva, hogy Maud reumás lábaival táncolva boldogan üdvözli a gazdáját, kibújt a leeresztett, elsötétített ablakon, és most ott fickándozott vele a pázsiton. Raymond elolvasta Pamacs nyakörvén a bilétát: „Campbell-Black, Penscombe 204". Szóval ezért volt Galena mostanában olyan zavart. Galena leordította Davidnek, hogy egy percen belül lent lesz, majd megparancsolta Rupertnek, hogy ki ne mozduljon.

– Raymond átöltözik a gardróbjában, aztán lemegy képeket árulni. Az üzlet mindenekelőtt. Majd később kicsempészlek. Galena befújta magát Mitsoukoval, hogy elnyomja az aktus szagát, majd nem vacakolva hajmosással és fésülködéssel, beleugrott flamingórózsaszín ruhájába, és lerohant, majd kisietett a teraszra. – Bocsásson meg nekem, Sir Mervyn, kora reggel óta festek. – Megszorította Mervyn kezét, majd Rosemaryre nézett: – Bizonyára az ön bájos leánya. Miért üres a poharuk, miért nem szólt nekem senki, hogy jönnek? Kirúgom a gondnokomat. Magának tudnia kellett volna! – Dühösen fordult David felé. Szerencsére Raymond ebben a pillanatban lépett át a teraszajtón. Gyűrött volt az öltönye, nagy szüksége lett volna Sir Mervyn valamelyik tisztítójára, a szeme véreres, szürke az arca, de a mosolya olyan szívélyes, mint mindig. – Kedves barátom, mennyire jó látni önt, és téged, drága Rosemary. – Odament hozzá, és megcsókolta. – Nem szólt nekem senki, hogy jönnek – förmedt rá Galena. – Nem baj, mind egyben vagyunk – mondta nyugodtan Raymond. – Azért késtem, Mervyn, mert valami igazán szépet kerestem a drága Margaretnek. Menjenek le addig a raktárba, és nézzenek szét, amíg én megszabadulok ettől az öltönytől. David, drága fiam, kipakolnád a kocsit? Raymond újból erőre kapott, mire csatlakozott Mervynhez. A raktárnak használt csűr magas és komor volt. Más esetben Raymond kikapcsolta a felső világítást, és megszerkesztette a látványt: a gondosan megvilágított képet festőállványra tette, a színeit a konzolra helyezett, külön erre az alkalomra összeválogatott virágokkal emelte ki. Most egyenesen bele kellett vágnia. Látta, hogy Sir Mervyn a felhalmozott vásznakat böngészi át: némileg frusztrálta, hogy nincsenek beárazva. Az ember nem szereti beismerni, hogy a döntésben kevésbé befolyásolja a kép szépsége, mint az, hogy valószínűleg ugrásszerűen megnő majd az értéke. – Jó útja volt? – kérdezte. – Úgy vélem – mondta könnyedén Raymond. – Egy párizsi árverési csarnokban böngészve találtam egy Gainsborough-másolatként nyilvántartott képet. A zsigereimben érzem, hogy valódi. Alig várom, hogy elvihessem a restaurátoromhoz Londonba. De most foglalkozzunk Margaret képével. De Sir Mervyn véreres orra megvonaglott. – Milyen árra gondol? – Ha valódi lenne, körülbelül húszezerre. Valószínűleg nem az. Itt van valami, ami lehet, hogy tetszeni fog Margaretnek. – Raymond elővette léha felesége vadvirágos mezőt ábrázoló képét. – Nem akarom megmondani, kié, kortárs festő, nagyon tehetséges. – Gyönyörű – mormolta Sir Mervyn –, nagyon derűs. Leginkább kortárs munkákat vásárolt, de azt tartotta magáról, hogy a korai angol festészethez is ért. Egyébként is, az ember felesége nem mindennap hatvan, és Margaret volt a legfőbb támasza. – Vethetnék egy pillantást a Gainsborough-ra, nem baj, hogy még nincs megtisztítva. A kép egy csinos házaspárt ábrázolt; gyerekeikkel és egy dölyfös King Charles spániellel buja, ligetes tájban csoportosultak. A férj bricseszét megsárgította az idő. A spániel úgy nézett ki, mintha bosszankodott volna ezen. – Elképesztő – kapkodott levegő után David, aki bekukkantott, üvegekkel a kezében, hogy ellenőrizze, nem fogytak-e ki az italból.

Raymond intett a kezével, hogy elhallgattassa, és Mervyn felé mozdult: látni akarta, ki búja hosszabb ideig megszólalás nélkül. Raymond whiskyjében megolvadt a jég. – Érdekes – mondta Mervyn diplomatikusan. Raymond felriadt révületéből, és nyájasan mosolygott: – Valóban az. Megint hosszú csend állt be. – Láthatnám keret nélkül? – Természetesen. Sir Mervyn feltette bifokális szemüvegét, és mindkét oldaláról megvizsgálta a festményt. Mit keres? A Woolworth áruház árcéduláját: 5 shilling 6 penny, tűnődött David. Megfordult, és látta, hogy Raymond rákacsint. – Nincs szignálva – Mervyn fontoskodva fújta fel az arcát. – Az igaz, de a férj nagyon is úgy néz ki, mint Gainsborough a korai portréin. Ezek a művészek szeretik magukat is ábrázolni a műveiken. És ez egy nagyon bájos, szerető pár, mint maga és Margaret. – Ha Gainsborough, emelkedik az értéke? – Hát persze. De azt remélem, bárki is veszi meg, azt fogja értékelni benne, hogy nagyszerű mű. Mint jómagam, gondolta önelégülten Sir Mervyn. Az emberek természetesen elképednek, ha rájönnek, hogy vett Margaretnek egy Gainsborough-t. Raymond taktikát váltott. – Talán nem Gainsborough, de tudom, hogy Margaret imádja a kutyákat. Lehet, hogy egy tanítvány műve. A jövő héten már többet fogok tudni. Mervyn kortyintott egyet újratöltött töltött gin-tonikjából, és lebiggyesztette az ajkát. – Szeretném megkockáztatni. Raymond megint felemelte a kezét. – Nem, nem. Ezt nem engedhetem meg, várnunk kell augusztus végéig. És most lássuk, mi más tetszhet még Margaretnek? – Megígéri, hogy másnak nem adja el? – Ígérem. Mindannyian őszintén nevettek, mikor Sir Mervyn Raymond szemére vetette, hogy túl becsületes. – Sosem adnék magának állást a vállalatomnál. – Aztán felemelve Galena Vadvirágos rétjét, kijelentette: – Szeretném megvenni ezt a képet is. És ha már itt tartunk, nincs valami korai Casey Andrewsa? David el volt ragadtatva, sosem tapasztalta még, hogy ilyen finoman is lehet nyomást gyakorolni. A Sir Mervyn hatalmas pocakjából felhangzó mennydörgésszerű korgás rántotta vissza a földre. Rosemary pohara is kiürülhetett mostanra. Visszarohant a teraszra, és egyedül találta. Bizonyára Galena olyan pofátlan volt, hogy felment. – Parancsol egy Pimm'set? – Jaj, az nagyon finom. Menjek magával, és segítsek elkészíteni? David vacsora miatti pánikérzése egy pillanatra lecsillapodott. Belvedonék mindig a festmények figuráihoz hasonlították az embereket. Egy múló pillanatig boldogan ismerte fel Rosemary Newtonban Raffaello Szent György és a sárkány című képén látható otromba, szürke lovat. A képen a ló nyugodtnak látszott, majdhogynem magabiztosnak, mintha tudná, hogy a gazdája ügyesen forgatja a kardot, és nem fogja engedni, hogy a kegyetlen sárkány akár egy szőrszálában is kárt tegyen. Ugyanolyan vidám, okos, kerek, ámde kicsi szeme, göndör üstöke van, mint Rosemarynek, s olyan hosszú, fehér arca, amely bármikor lehet

derűs, pajkos, de sohasem szép. Amennyit látott belőle, Rosemarynek a teste is olyan fehér, erős, zömök volt, mint Szent György lovának. David úgy tippelt, hogy körülbelül huszonkilenc lehet. – Annyira kedves tőlük, hogy egyszerű, konyhai vacsorára hívtak bennünket – mondta, ahogy követte a fiút a konyhába. – Papa imád összejönni Raymonddal. – Aztán, David arcát látva: – Csak nem felejtették el, hogy jövünk? David elgondolkodott, mit is mondjon. – Hát, Mrs. Belvedon sem volt itthon, és valaki kitépte a júliust a naptárból. – Majd én segítek! – mondta élénk, előkelő lányiskolában pallérozott hangján Rosemary. – Szünidei munkás voltam síparadicsomi vendégházakban az utóbbi három évben. Nézzük, mit tudunk összeütni! Kinyitotta hűtőt. – Van itt egy klassz tengeri pisztráng – mondta. – Kibelezem, és levágom a fejét. – Egy másodpercig ügyes, fehér kezében ringatta a halat. – Körülbelül negyven percig fog tartani. Lássuk, találunk-e halüstöt. Szükségünk lesz egy fél üveg olcsó fehérborra és rengeteg fűszerre a kertből. Ismerek egy gyors majonézreceptet, abból csinálhatunk zöldmártást, amíg megfő a hal. – Kiások egy kis krumplit – mondta hálásan David. – És hozzon egy kis mentát is! Rosemary egészen csodálatos volt, és amikor Alizarin és Jupiter beténfergett a konyhába, miután magukkal cipelték Raymond fél egynyári ágyását, hogy összehasonlítsák David színtáblájával, az egekig magasztalta őket. Aztán, hogy Raymond és Robensék haragjának elejét vegye, a virágokat vázába tette, és a letört virágfejekkel feldíszítette az ebédlőasztalt. – Mindketten fennmaradhattok, és vacsorázhattok velünk – mondta az elragadtatott fiúknak. A teraszon felcsattanó nevetés zaja újból lecsalta Galenát. – Raymond gyakran beszél magáról, azt mondja, maga kiváló gyűjtő és műértő – hazudta Sir Mervynnek. – Pusztán csak a szépség birtoklásának öröméért gyűjtök – hazudott Sir Mervyn is. – Épp most vettem meg az ön Vadvirágos rétjét. Ahogy az egyik jó barátom, Paul Mellon szokta mondani, az ember egy ilyen kép előtt állva azt gondolja: mennyit érhet? – Valóban, mennyit? – dorombolt Galena. – Nagyon szívesen megismerkednék Paul Mellonnal. – Biztos vagyok benne, hogy el lehet intézni – hízelgett Mervyn. Raymond otthagyta őket és kiment a konyhába, ott találva Rosemaryt és Davidet Rosemary éppen a pisztrángot emelte ki a halüstből: – Hagyjuk hűlni, én majd lehúzom a bőrét. David, nem tudna egy kis uborkát szeletelni? – Elnézést a zűrzavarért – mentegetőzött Raymond. – Ti ketten, srácok, nagyon klasszak vagytok. – Ez legyen a mi titkunk – súgta Rosemary. – Nem szabad Papának megmondani, ő nem értékeli, ha elfeledkeznek róla. A vacsora tíz perc múlva kész. Odakint csörögtek a szarkák, és jókora, fekete felhők közeledtek, mint valami gengszterek. Egyre nőtt a forróság. Miközben Rosemary ráfektette a pisztrángot a salátalevél formájú nagy, zöld tálra, és feldíszítette uborkaszeletekkel meg ánizskaporral, David mesélt neki Prométheuszról, hogyan hozta el a tüzet a mennyekből egy kaporindában. – Milyen jó annak, aki így ismeri a görög mondákat – jegyezte meg Rosemary.

Tényleg nagyon aranyos, gondolta David, miközben figyelte, hogy keveri be az újkrumplit a felszeletelt mentába és olvasztott vajba. Rosemary maga a megbízhatóság. Ő biztosan nem felejtené el a fogorvosi előjegyzést, a gyűjtők feleségének és gyerekeinek a nevét, és hogy vacsorára hivatalosak. És ez az egész vegytisztítós buli nagyon megkönnyítené a társadalmi ranglétrán való feljebbjutást.

12. – Vacsora! – jelentette győzelemittasan David, aztán kétségbeesve felnyögött, mert megpillantotta a réten részeg ferdetoronyként dülöngélő festőt, Casey Andrewst. A szeme közlekedési lámpaként vöröslött, az arcán látszottak a lepedő gyűrődései, a testét épphogy elfedte Galena kikericssárga fürdőköpenye. Raymond arcán nyoma sem látszott bosszúságnak, pedig biztos lehetett benne, hogy Casey azért járt lent, hogy megkefélje a feleségét, és arra készült, hogy elcsessze más dolgait is. – Drága Casey-m – mormolta –, micsoda fantasztikus egybeesés. Éppen a képeidet mutatom Sir Mervynnek, tudod, nagy rajongód. Valószínűleg te magad szeretnéd megmagyarázni őket neki! – A képeim nem igényelnek magyarázatot – mondta öntelten Casey, és töltött magának egy hatalmas Scotchot. – Jobb lenne, ha máshol terítenénk – suttogta Rosemary. – És arzént tennénk a pisztrángjába – súgta vissza David, hagyva, hogy az ajkai hozzáérjenek a lány nagyon tiszta füléhez. – Papa borzong a gyönyörűségtől, hogy megismerkedhet egy ilyen híres festővel – kuncogott Rosemary –, de nem szörnyű egy alak? – Vacsorázni készülünk, Casey – mondta határozottan Raymond –, de azt hiszem, várhatunk még öt percet. – Akkor ihatok még egy gint – mondta Sir Mervyn. Raymond lemondóan vezette őket a raktárba. Mindketten olyan hatalmas egóval rendelkeztek, hogy nem merte őket egyedül hagyni. *** Mire visszajöttek, Galena megint felszívódott, de a vacsora már nem várhatott tovább. A fiúk teljesen elkókadtak, Casey és Mervyn berúgott. Raymond megkereste a feleségét: a Kék toronyban talált rá, a meztelen Rupertet rajzolta, aki úgy aludt, mint a fiatal Endümión23. A lábai hosszabbak voltak, mint Maudéi. Raymond nem tudta eldönteni, melyikük a szebb, Rupert, vagy az őt skiccelő Galena. Az ajtó melletti széken feküdt Rupertről egy még árulkodóbb kép, ez volt ráírva: „Orgazmus – július 26." Raymond arrébb pöckölte. Szóval ezért hiányzott a naptárból a július. – Mi a fenét művelsz? – sziszegte. – Úgy néz ki ez a hely, mint valami bordélyház. Először Casey, aztán Rupert – egyáltalán nem érdekel, milyen hatással van ez a fiúkra, Davidre és a személyzetre? – Megmondtam neked, szükségem van új modellekre. Ez itt – mutatott ceruzájával Rupertre – úgy ül nekem, mint a szikla, még nem láttam az övénél nyugodtabb arcot. 23

Örökké alvó halandó pásztor, a görög mitológiában a Hold szerelmese.

Raymond nagy nehezen visszafogta magát. – Kész a vacsora. Úgy képzelem, ő nem marad. Rápillantott a Raffaellóra, mégpedig az édes, megnyugtató mosolyú Reményre. – Hazudós szajha – mondta neki keserűen. Vacsora után kimentek, és még többet ittak. Casey ette meg a pisztráng nagy részét, majd rákattant a köménylikőrre. Sir Mervynt lenyűgözték az ebédlő falain látható portrék, és megkérdezte Casey-t, nem festené-e meg Margaret arcképét. Casey úgy gondolta, hogy Margaret bizonyára ugyanolyan közönséges, mint Rosemary, ezért azt válaszolta, hogy nem fest portrét. – Ne hülyéskedj, Casey – korholta Galena. – Szeretem annak a békazabálónak a munkáit, aki a Belvedonban állít ki – mondta Mervyn, aki nem ismerte a szakmai féltékenységet. – Etienne de Montignyről van szó? – Galena gúnyosan Casey-re pillantott. – Az a fickó, akinek olyan sikamlós cuccai vannak. – Aztán ellenőrizve, hogy odakint a teraszon Rosemaryt még mindig lefoglalja David: – Óvatosan, én távol tartanám a feleségemtől. Casey, aki képtelen volt elviselni a versenytársat, felállt, mint valami fekete felhő, s eltakarta a felkelő holdat. – Várjon egy percet, akarok magának mutatni valamit. Alizarin nem tudott aludni a lárma miatt, átosont a teraszra néző vendégszobába. Észrevétlenül meglapult a balkonon, és beleszimatolt a dohány édeskés illatába. A hold úgy nézett ki, mint egy citromszelet, ami arra vár, hogy belepottyanjon Sir Mervyn gintonikjába. Vajon miért olyan szomjasak a felnőttek? Nem is futkosnak annyit. Alizarin irtózott Casey Andrewstól. Olyan hangos volt és annyira undokul, durván viselkedett az apjával. Undorító is volt a szakállába ragadt ételmaradékkal és a taknyos, szőrös orrával, amit ma este egy darab büdös sajtba mártott, mielőtt vágott volna belőle magának. Alizarin összerázkódott. De az volt benne a legrosszabb, hogy kisajátította az anyját. Túlságosan gyakran látta hatalmas mancsát az anyja hátsóján csúszkálni. Alizarin mindent értő, nyugodt kisfiú volt, de tudván, hogy az anyja kedvence, mellőzve érezte magát. Balról redőnyzörgést hallott, galambok ütköztek neki, álmukból felverve: Casey tért vissza lármásan Galena műterméből. – Gyere, segíts nekem! – ordított oda Davidnek. – Óvatosan, még nem száradt meg a festék. Ki mondja, hogy nem tudok portrét festeni? – kérdezte dicsekedve, és egy fatörzshöz támasztotta a vásznat. A terasz egyik lámpája hatalmas, meztelen Galenát tárt fel. Mindenkinek elállt a lélegzete, döbbent csend következett. A félig nő, félig kecske Galena ajkai hosszú, sárga fogai fölé húzva visszataszító grimaszba rándultak, agancsos fejét szőlőlevelek keretezték, az egyik patája hasítékában Gauloises izzott, a köldöke alatt ruganyos, rózsaszín, alul véresre karmolt tőgyek lógtak. Még mindig döbbent csend volt. – Azt a címet adtam neki: Szezon idején – mondta nagyképűen bölcselkedve Casey. – Érdekes – szólalt meg elsőnek Sir Mervyn. Raymond remegett a dühtől. De a balkonon leselkedő Alizarin gyorsabb volt. – Ez egy szörnyű festmény – kiáltotta. És mikor mindenki felugrott és ránézett: – Az én anyukám a legszebb nő a világon, nincsenek hosszú fogai, és nem lóg a melle! És még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, egy egész doboz tyúkszarzöld emulziót borított a vászonra, és Casey Andrews felfelé fordított, dühös arcára. – Te fattyú! – hörögte Casey.

– Te kis burzsujszörnyeteg! – sikította Galena. – Hogy merészelsz elpusztítani egy nagyszerű műalkotást? – Egy vacakot! – harsant fel egy hang. A mezítlábas Rupert volt az, már felvette fehér ingét és lovaglónadrágját, és szélesen vigyorgott. – Estét, Raymond. Estét, Mervyn, bocsánat, hogy nem jeleztem vissza a szponzorálás ügyében, külföldön voltam. Te meg jól tetted! – kiáltott oda a remegő Alizarinnak. – Állati ügyes voltál. Aztán odasétált a csöpögő vászonhoz. – Ez a kép egészen félelmetes. Minden valamirevaló kecske beperelne téged, Casey. – Közelebbről is megvizsgálta azokat a kis részeket, amiket nem borított festék. – És azt hiszem, az ecsetvonásaid nem valami egyenletesek. Biztosan nem alkalmaználak, hogy lefesd az istállóajtóimat. – Hogy merészelsz! – üvöltötte Casey. – Látod, nagyon is könnyen. – Rupert sarkon fordult, sietve körülnézett, és gyorsan megkereste odébb mozdított kocsiját. A platánfa alatt talált rá, de várnia kellett az elégedett pofát vágó Maudtól hosszasan búcsúzkodó Pamacsra. Így Casey utolérhette, és megragadta az ingét. – Majd kirázom én a lelkedet! – Te meg mindjárt kifekszel! – Rupert megperdült, és ököllel Casey dühös arcába vágott. A magát Anglia legnagyobb művészének tartó festő azon a napon már másodjára terült ki. Egy másodperc múlva felesége, Joan Bideford dübörgött fel a kocsiúton Harley Davidsonján. – Gondoltam, hogy itt talállak, Casey – bömbölte. – Mr. Campbell-Black, kérhetek öntől egy autogramot? – kérdezte csodálattal Jupiter. – Micsoda bátor kis fickó ez az Alizarin – sóhajtotta Rosemary, mialatt Daviddel bepakoltak Mrs. Robens mosogatógépébe. – Szeretne sétálni egyet a kertben? – Igen, nagyon. – Aztán, amint hallótávolságon kívül kerültek: – Ugye, az a kép Mrs. Belvedonról készült, és két pasija is itt volt, Casey és Rupert? David bólintott. – Micsoda ringyó! Raymond annyira drága. Ő soha nem felejti el az ember nevét, és a partikon mindig csókkal köszönt. – Csodálatos ember – mondta David. Úgy találta, hogy Rosemarynek kellemes a hangja, egy kicsit rekedtes, de határozottan előkelő. Ettől felizgult. Miután Rupertet elbúcsúztatta, Raymond felment a fiúkhoz, és ott találta Rosemaryt, aki jó éjszakát akart kívánni Alizarinnak. – Bátor voltál, hogy festéket öntöttél arra a visszataszító emberre. – Megmutassam a róla készített képemet? – Kérlek. Rosemary nem jött rá, hogy Alizarin a Raffaelló-képen megformált Torkosság testére helyezte Casey vörös arcát. – Ez rettenetesen jó! – Nem tudta megállni nevetés nélkül. – Nagyon szeretném megvenni, elfogadnál érte két fontot? – Rupert Campbell-Black már adott egy tízest. Magáé lehet tíz shillingért.

– Azt hiszem, szükséged lesz majd egy valóban jó kereskedőre, aki az üzleti oldalt kezeli – mondta Raymondra mosolyogva. Rosemary hazavezetett szülei Oxfordhoz közeli házához. Mervyn nagyon részeg volt, nem tudta abbahagyni a nevetést. „Newtonra itta magát" – szokták mondogatni a kollégái. – A csehek már csak ilyenek. Rosie, most láthattuk, milyen az élet. Ez a Galena átkozottul vonzó nőszemély, jó festő, még többet fogok venni a dolgaiból. Rosemary már éppen meg akarta mondani neki, hogy szerinte Galena egy lotyó, mikor az apja hirtelen Rupertre tért át. – Az apja, Eddie, csodálatos vadász. Rupert reklámozni fog minket. Veszettül jóképű fickó. Rosemary arra gondolt, hogy David sokkal jobban néz ki, ráadásul még a telefonszámát is elkérte. Másnap reggel négykor dörgés, özönvíz ébresztett mindenkit Rókavárban. Raymond felkelés után ellenőrizte a kertjét, és elszörnyedve látta, hogy az összes szarkaláb kettétört, büszke, kék fejük lefittyedt. Galena David segítségével ebédet főzött: marhagulyást tejfölös nokedlivel és citrommal, meg áfonyaszószt. – Jól csináltad tegnap, Evangélista! – mondta ugratva, és gyors csókot lehelt az ajkára. David zaklatott volt. Lehet, hogy most kellene szedelődzködni, és visszamenekülni Yorkshire-be, kikerülni ebből a bűbájból. Bár szerzett egy monoklit, és bezöldült a haja, Casey Joannal együtt ott maradt ebédre, mintha mi sem történt volna. Desszertnek cseresznyés pitét kaptak. Alizarin ábrándozva számolgatta a cseresznyemagokat: – Gazdag ember, szegény ember, homokos, tolvaj. Galena elröhögte magát. – Az apád a homokos. Raymond lecsapta a szalvétáját, és kiviharzott a kertbe. David utánament, a folyó melletti csónakháznál találta meg, rettenetesen zokogott. – A szarkalábaim, a szarkalábaim. – Raymond zöld selyem zsebkendője után tapogatódzott. – Bocsánat a rémes feszültségért. David feszélyezetten veregette vállon. – Az én hibám. Arra kért, hogy vigyázzak Mrs. Belvedonra. Teljesen maga mellett állok, mint mindannyian. Ő egy lotyó. Raymond ránézett, szeméből patakzott a könny. – Ha eljössz Cambridge-ből, eljönnél hozzám, és dolgoznál a galériában? David arca felderítette a csónakház félhomályát, mint egy Leonardo. – Nem tudok elképzelni ennél csodálatosabbat. A drámák ellenére ez volt életem legszebb nyara.

13. Raffaello állítólagos születésnapjának és halálának évfordulóján, 1971. április 6-án Galena nem frankokból és német márkákból álló kispárnának, hanem harmadik fiának, Jonathannak adott életet. Öt héttel előbb született, életében utoljára érkezett valahová korábban. Elragadó, nemtörődöm Kos volt, mosolygott, evett és a bátyjaitól eltérően végigaludta az éjszakát. Mivel nem hasonlított Etienne-re, Rupertre, vagy Casey Andrewsra – sőt még Joan Bidefordra sem, ahogy a Daily Post kritikusa, Somerford Keynes epésen megjegyezte –, a művészvilág jóindulatúan elfogadta, hogy Raymondé – különösen pedig azért, mert úgy tűnt, a kis fickó sokkal jobban a varázsa alá vonta, mint a többiek.

A művészvilág attól még izgatottabb lett, hogy David Cambridge-et odahagyva belépett a Belvedonba, irigykedve azt feltételezték, hogy Raymond fiúja, és a drága fickó végre színt vallott. Az irigység fokozódott, amikor rájöttek, hogy az általuk ismert David fiúnak nemcsak csinos arca, de hideg feje is van, és nem ragadtatja el magát az aukciókon. És rengeteg az energiája. Hétvégenként, ha nem a Rókavárban lovagoltatta a térdén Jonathant, vagy irányította Jupitert és Alizarint, hogy a színskálának megfelelő őszi leveleket hozzanak, a vidéki galériákat és művészeti iskolákat járta új tehetségek után kutatva. Raymond a kemény munka és a Galena okozta tízévi álmatlanság miatt a végkimerültség szélére került. David viszont képes volt az új művészekkel vagy a műgyűjtőkkel éjszakákon át eszmét cserélni, ötleteket megvitatni, és reggel derűsen, élénken üldögélni az asztalánál. Raymond boldogan használta ki a fiú merész és fiatalos lelkesedését, élvezte friss látásmódjának előnyeit, és alkalmanként lecsillapította, ha túl nagy volt a mellénye. David elég hamar rájött, hogy Raymond korántsem tökéletes. Órákat volt képes eltölteni a családi festmények eladása felett aggódó öreg hercegnők könnyeinek törölgetésével, de miután megszerezte a képet, minden skrupulus nélkül haszonnal továbbadta. – Sose feledd – mondogatta Davidnek –, hogy határozottan nagyobb és maradandóbb élvezet a szépséget négyszer annyiért eladni. David élvezte, ha pénzt szerezhet a galériának, de sokkal jobban kedvelte az elköltését. Attól a perctől kezdve, hogy belépett, soha nem volt semmi készpénz a kasszában. Fiona, Raymond feltűnően szép, jó családból való, kissé együgyű asszisztense az idejét a csekkek készpénzre váltásával töltötte a környékbeli pubokban. David a hegyi birka ügyességével és kitartásával kapaszkodott mind feljebb a társadalmi ranglétrán, majmolta Raymond modorosságát, a kiejtését, csodálatos arcvizét, a nyugat-indiai citromkivonatból készült Trumper'st, az öltözködési stílusát. A műanyag holmik a szemetesben landoltak. Mint költséges ízlésű sznob, David nem tudott ellenállni a csábító szirénhangoknak, a Savile Row szabóinak, a Jermyn utcai ingeknek, a Soho éttermeinek, a Fortnum'snak, Hatchardsnak és a Burlington Arcade-nak, amelyek tömve voltak drága kis ajándékokkal a közeli Bond utcán korzózó, fantasztikusan elegáns, gyönyörű lányok számára. Hamar világossá vált előtte, hogy a keresetéből nem fog tudni megélni. Még mindig nem fizette ki Petrát, a tanárfeleséget, aki azzal fenyegetődzött, hogy bepereli. Egyre undokabbak lettek a bankügyintézői levelek is. Egy áprilisi délutánon, mikor Raymond büszkén tologatta a faluban az egyéves Jonathant, David Rókavárban megbeszélte a problémát Galenával. Végtelen büszkeséggel töltötte el, hogy az asszony megkérte, üljön neki modellt. Elhelyezte a szalon egyik ülőfülkéjében, és a térdére tette Vakarcsot, a Ruperttől születésnapjára kapott Jack Russell terriert. – Feleségre van szükséged – mondta Galena. – Ha elvehetnék valakit, aki olyan szexi, mint te, annyit aggodalmaskodnék miatta, hogy nem tudnék a munkára koncentrálni – morgolódott David. – Ha olyasvalakit választasz, aki egyszerű, gazdag, ügyes és kedves, akkor lesz biztonsági hálód, akihez hazamehetsz – mondta Galena. – A féltékenység hülyeség. Vakarcs mindenkit megkefél – folytatta, csókot lehelve a kiskutyára –, minden szukát, akivel csak találkozik, az asztallábat, a tiszteletes bokáját, de engem szeret a legjobban, és mindig visszatér hozzám. Mit érdekelne, hogy ki után fut? Bár amikor David külföldön járt, hasznossá tette magát azzal, hogy svájci bankszámlára helyezte Galena nem egyenes úton szerzett nyereségét, az asszony

kezdett belefáradni abba, hogy kifizesse David számláit, és gyanította, hogy Raymond is ugyanígy van ezzel. – Miért nem veszed el Rosemary Newtont? – Megfordult már a fejemben a gondolat. Az előző nyáron Davidnek nagyon imponált a lány higgadt talpraesettsége és az apja vegytisztítós vagyona. Több koncertre is elvitte, de kihúzta magát, amikor a lány bálba invitálta. Az ember nem táncolja el az utolsó keringőt Szent György lovával. – Nagyon helyes lány – mondta Galena tőle ritkán hallható lelkesedéssel. – Amikor Jonathan született, küldött nekem egy nagy üveg parfümöt és egy Tiffany keresztelőpoharat. Gyakran beugrik. Alizarin és Jupiter imádják. Nem szabad hozományvadásznak tűnnöd. – Összekevert egy kis vörös földet az égetett sziénával, és elkezdte festeni Vakarcs vörös mancsait. – A gazdagok megvetik a hozományvadászokat. Vidd szép éttermekbe, vegyél neki csinos fehérneműt, írj neki elbűvölő leveleket, hízelegj neki, kényeztesd. A férjemnél ez működött – tette hozzá alattomosan. – Azon az első nyáron egy pár napon belül a kezedből evett. – Ugyan már! – David elpirult. – Szeretem a főnököt. – De nem akarsz örökké a lába mellett pitizni. Vakarcs elunta magát, ki akart szabadulni David markából, hogy a tiszteletes cirmosa után vesse magát, aki a nárciszok közt bóklászott. – Tarthatnánk egy kis szünetet? – Még két perc. David feltételezte, hogy megéri. Galena képeket kezdett gyűjteni októberi kiállítására. Egy csinos portré nem fog ártani a reputációjának. Már látta maga előtt Somerford Keynes szövegét a kép történetéről: „Borohova festészetére a legnagyszerűbb hatást kétségkívül David Pulborough gyakorolta, itt az imádott Jack Russellel, Vakarccsal látható." Ha komolyan el akarja nyerni Rosemary kegyeit, szüksége van előlegre. – Tudnál kölcsönözni ezerötszázat? Jaj, te kis gazfickó! – Vakarcs, megpillantván a sétából visszatérő Raymondot, Maudot és a kis Jonathant, belemélyesztette körmeit David combjába, és kitűzött a szobából. – Nem baj. Kész. David már készült az elbűvölő bókra, hogy csak istennők tudnak halhatatlanságot adományozni az egyszerű halandóknak, és keresztülvágott a szobán, hogy megnézze az arcképet. A francba! A szuka csak Vakarcsot festette le, őt pedig teljesen kihagyta. Ráordít, ha nem lett volna annyira szüksége a pénzre. Galena készpénzben adta neki oda. – Légy óvatos, tisztára kell mosni. – Valószínűleg Sir Mervyn elintézi majd – mondta fanyarul David. Azon a nyárom az IRA hihetetlenül aktív volt Londonban. A legtöbb éttermet homokzsákokkal bástyázták körül. A harmadik randijükön a nyugodt légkör kedvéért David kocsival egy nagyon divatos, drága, Temzére néző étterembe vitte Rosemaryt. Csodálatos leveleket írt a számára, szavait bőségesen fűszerezve Lamartine-nal és Catullusszal. Adott neki egy csinos Ma Griffe fehérneműt, egy világoskék, lepkemintás Hermès sálat, és egy tengerészkék kasmírpulóvert a Burlington Arcade-ból, amelyeket Rosemary mind viselt aznap este. A lány divatos akart lenni, ezért vett magának egy fényes nadrágot, ami sajnos kiemelte zömök combjait. Megpillantván magukat a közeli tükörben, gyorsan betakarta a térdét az asztalkendővel.

David akkor hívta fel Rosemaryt, amikor a lány nagyon maga alatt volt. Éppen a harmincegyedik születésnapjának estéjén egyszerre két barátnőjével kapta rajta vagyontalan aranyifjú udvarlóját. David előzőleg kiderítette a részleteket, és megpróbálta megnevettetni, kocsija hátsó ablakára egy matricát ragasztva, amelyre nagy betűkkel ezt írta: „Hozományvadászok kitiltva". Rosemary mindenképpen nevetett volna a fiú tréfáján: tetőtől talpig bele volt esve. David, aki megszokta, hogy könnyedén meghódítja a nőket, felismerte kis, kerek, máskor vidám szemében a riadalmat, nehogy elárulja sóvárgását, és rendkívül meghatódott. Az étlapon kolosszális árak szerepeltek; sürgősen eredményre kellett jusson az udvarlással. Még nem kezdett ki vele, nem kívánta, és azt akarta, hogy a lány úgy higgye, őszinték a szándékai. Rendelt egy üveg Moët et Chandont. Rosemary idegei annyira fel voltak spannolva, hogy alig bírt enni. Filézett nyelvhalat rendelt, David pedig narancsos kacsát. Az éttermek már nem tudták megfélemlíteni, szakértője lett a sirálytojásnak, articsókának, spárgának, avokádókörtének. Többé már nem kérte, hogy melegítsék fel a póréhagymaszószt és a majonézt a rostélyoshoz. Éppen leszállították hajszálcsíkos, egysoros, első mérték utáni öltönyét, sokkal magasabbnak látszott benne, és öregítette is, csakúgy, mint a szemüveg, amit az étlap olvasásához tett fel. Lehet, hogy a kilencévnyi különbség nem áthidalhatatlan, gondolta Rosemary. David annyira jóképű volt, alig tudta megállni, hogy ne bámulja. Annyira édes, érzékeny az arca, és nagy, sötét szeme olyan nyílt, őszinte. Témájuk volt bőven: Belvedonék, az undorító Casey Andrews, Rupert Campbell-Black legutóbb elkövetett pimaszságai, és Fiona, Raymond ragyogó asszisztense, aki a bentlakásos iskolában negyedikes volt, amikor Rosemary végzős diákelnök. – Fiona minden pénteken ebédidőben lelép, miután hazatelefonált: „Anyu, el tudnád intézni, hogy megálljon a vonat?" – morgott David. A Carlisle expressz tényleg a szülei birtokán haladt keresztül, úgyhogy csak leugrott első osztályú kupéjából, és a réteken át szökellve már az urasági kastélyban termett. David megpróbált uralkodni a hangján, hogy ne érződjék rajta irigység és ellenségesség. Fiona az utóbbi időben visszautasította előlegkéréseit. – Annyira nehéz felfogású, de Raymond szereti a kapcsolatai miatt. – Egy liba – mondta Rosemary megkönnyebbülten, hogy Davidet nem nyűgözte le. – Apropó, szárnyasok: az enyém már meg is érkezett – mondta David. Te jó ég, istenien néz ki, de nem feledkezhet meg magáról, és nem ehet túl sokat, ha azt akarja, hogy szerelmesnek látszódjék. – Jó vicc – mondta Rosemary, ahogy a pincér eléje tette a nyelvhalat. Ekkortájt kezdett elterjedni Londonban a „macsó" kifejezés. David rápillantott Rosemary nyelvhalára, és a főpincért odarendelve hangosan lehordta, amiért nem vették ki a csontot. – Nem számít – mormolta Rosemary. – De igenis számít, a magadfajta lányhoz méltó éttermektől az ember elvárná, hogy ne hibázzanak. A főpincér utálta az újgazdagokat, hagyta Davidet pufogni, majd, amikor kifogyott a lélegzetből, és már az egész étterem odafigyelt, ennyit szólt: – Uram, nagyobb bókot nem is kaphattunk volna öntől. – Visszautasítom ezt a durvaságot. Válaszul a főpincér felemelte a nyelvhal felső részét. – A séfem úgy emelte ki a csontot, hogy ön észre sem vette.

David rettenetes, dühítő szégyent érzett, a kisfiút megint kinevették a játszótéren. Rosemarynek minden tapintatára és kedvességére szüksége volt, hogy megnyugtassa. – Csak azt akartam, hogy neked minden a legjobb legyen – dünnyögte a fiú. Meleg este volt, a kasmírpulóverben kipirosodott a lány arca. Mindketten megkönnyebbültek, hogy a kávét odakint szolgálták fel. Békülési szándékaként a főpincér felajánlotta a ház likőrjét az After eightjükhöz. A Temze Rókavárra emlékeztette Davidet: a túlsó oldal, amelynek fényei aranykígyókként hullámzottak a folyó tükrén, az egymást álmosan szólongató vízimadarak, a késő éjszakai csónakosok evezőinek vízbe merülése, a nedves növényzet illata. – Ebédelünk együtt holnap? – Én nem tudok – nyávogott Rosemary. – A Macskavédő Liga számára gyűjtök a Gloucester utcai állomás előtt. – Bőgni tudott volna elkeseredésében, különösen azért, mert David nem kért másik randit. – Olyan kellemes este van. – Rosemary a túlsó part égerfáinak ágai közül kiszabaduló újholdra mutatott. – Azt is elintézted, hogy előtűnjön? – Raymondtól rengeteget tanulok – mondta szórakozottan a fiú –, de egy nap szeretnék egy saját galériát. David még arra is gondolt, hogy a pincérrel fóliába csomagoltassa a kacsa maradékát Elspethnek, Rosemary anyja pekingi pincsijének. A kocsiban hazafelé együtt énekelte a Schubert-dalokat a magnóval. A sövényen élő gyönyörű vadrózsáról szólóban a szöveget elferdítve Röslein helyett Rosemaryt énekelt. Rosemary Chelsea-ben levő kis házának nyílászáróin zsalugáter volt felszerelve, hogy távol tartsa a betörőket. A lány feszengett, és hogy a világért se keltse azt a látszatot, elválja a csókot, gyorsan kinyitotta az ajtót, de David megragadta a jobb kezét – Ne me-me-menj! – dadogta, és feljebb lépett. – Nem bírom ki. Tudom, hogy rengeteg lánnyal volt már dolgom, de te annyira édes vagy. – Ne butáskodj! – cincogta Rosemary. – A szépség ott van a né-né-né-ző szemében, és nekem jó szemem van. Raymond szokta mondani. Nálad szebb lányt még sosem láttam. Elvesztem, Rosemary, tudom, hogy össze fogod törni a szívemet – Ne hülyéskedj! – Igenis, így lesz. – David a tenyerébe temette az arcát. – Mert beléd szerettem. Teljesen reménytelenül. A molylepke vágyakozik a csillag után. A családod tehetős, messze felettem állsz. – Nem vagyunk felfuvalkodottak – bizonygatta Rosemary kétségbeesve –, sokkal jobban szeretem az egyszerű embereket, mint az arisztokratákat. – Ne gúnyolódj! – mondta szenvedőn David. – Szeretlek. Amikor megpillantottalak Rókavárban, azt gondoltam: „Mikor először tűnt elém, drága volt, mint egy tünemény…" – Annyira szép – hüppögte Rosemary. – Én is szeretlek, amióta együtt főztük a tengeri pisztrángot. – Szeretsz engem? – hitetlenkedett David. – Nem tudom elhinni. Ó, drágám! A lány brandy- és After Eight-ízt érzett. A fiút meghatotta az esetlen rajongás és tapasztalatlanság. A kasmír alatt felfedezte a tömör, pompásan telt melleket, és a lány már kezdett felizgulni, amikor eltolta magától. – Akkor sem tudlak megkérni, hogy légy a feleségem. Csak huszonkét éves vagyok. Az egész fizetésem anya és apa támogatására megy el. – Jaj, te szegény! – Rosemary elszörnyedt. – Nem kellett volna meghívnod erre a csodálatos vacsorára, és azokat az ajándékokat venned nekem.

– Nem tudtam megállni. Raymondtól kapok egy kis jutalékot. A múlt héten eladtam egy Ingres-rajzot. – Ezért fogytál annyit, mert nem jut ennivalóra. Nem vagyok szegény – folytatta a lány könnyes szemmel –, van elegem mindkettőnk és a szüleid számára. Egyke vagyok, úgyhogy egy nap Papa pénze… – Egy nap vagyonokat fogok keresni. – Persze, hogy fogsz. David inkább még egyszer érezte volna azokat a csodálatos melleket, de úgy gondolta, elérkezett az ideje, hogy megkoronázza a pillanatot. – Nem kérhetem, hogy válj rám. Neked rengeteg gyereked kell, hogy legyen, meg egy nagy házad. – Nem akarok… De David már a kocsi felé haladt, és megkerülve azt, kinyitotta az ajtót, majd ahogy a lány kétségbeesve csetlett-botlott, tragikusan felkiáltott: – Viszontlátásra, drága Rosemary, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy lehúzzalak a magam szintjére! Amint eltűzött, azonnal bekapcsolta a Rádió 1-et, és a visszapillantó tükörben látta, hogy a lány sír. A kutya számára készített csomagot is az autóban felejtette, legalább megeheti, ha hazaér. David egész úton, bayswateri garzonlakásáig torkaszakadtából énekelte a Ki akar milliomos lenni?-t. Rosemary bánatosan rázogatta fémdobozát a Gloucester utcában. Nem volt egyáltalán abban a lelkiállapotban, hogy leszólítgassa az embereket, és egy félóra múltán még csak egy félkoronást és egy ír pennyt gyűjtött a Macskavédő Liga javára. Mi lesz így a szegény, gazdátlan jószágokkal? A vásárlók rápillantván elmenekültek előle, nehogy elkapja őket, miközben a viteldíjat előkotorásszák, és a metróállomás mélyébe merültek. Szörnyű déjá vu-érzés fogta el: valamikor régen, elsőbálozós korában, a fiatalemberek ugyanígy elfordították róla a tekintetüket, mielőtt besiettek a diszkóba. Fékcsikorgásra riadt fel. – Ó, Rosemary, szeretlek – énekelte egy fantasztikusan ismerős tenor. Rosemary elsírta magát. A könnyein keresztül lassan valósággá vált a mennyei látomás, Raymond sötétkék Jaguarjának ablakában egy fiatal Apolló arca derengett fel. A csomagtartó tele vásznakkal. – Ugorj be! – kiáltott David. Rosemary elvörösödött szégyenében, biztos volt benne, hogy mindenki őt bámulja. – Kettőig szolgálatban vagyok. – Pokolba a szolgálattal. Szállj be! Rosemary meg is tette, egyenesen David karjaiba. A fiú egyre csak csókolta, amíg úgy nem tűnt neki, hogy London összes felháborodott sofőrje hevesen dobogó szívének ritmusára tülköl. – Muszáj visszamennem – sóhajtotta, amikor David, ujjain a győzelem jelét mutogatva, végre elindult. – Nem muszáj. – A műszerfalban kotorászva elővette, és átadta neki Galena övtáskájának mosatlan tömítőanyagát. – Ez megment egy-két kiscicát. – Nem adhatod nekem ezt a rengeteg pénzt. – Foglaltam szobát a Royal Gardenben egy gyors menetre, de csak akkor, ha megígéred, hozzám jössz, hogy tisztességessé tegyük a dolgot. – Igen – lehelte Rosemary. A fiú felrobogott a szálloda bejáratáig, odahajította a kulcsot a portásnak, megragadta a kezét, és húzta befelé maga után.

– Még csak másfél férfival feküdtem le – dünnyögte Rosemary, ahogy David virágos Laura Ashley-jének kigombolásával küszködött. – Mit nem csinált a fél? – Nem állt fel neki. – Rosemary lecsüggesztette fürtös fejét. – Biztosan nem talált elég izgalmasnak. – Nem úgy, mint én – sóhajtotta David, ahogy a fehér mellek galambként rebbentek ki a még fehérebb melltartóból. – Én rémesen izgalmasnak talállak. – Aztán letérdelt: – Határozottan ez az egyetlen cica, amit meg akarok menteni. Később arra gondolt, hogy Szent György pacija olyan kellemesen meglovagoltatta, mint más még soha. – De nem szabad megmondanod senkinek – kötötte a lelkére –, amíg meg nem kértelek az apádtól. Egyszerűen csak megijedt, hogy beszámoljon a hírekről Raymondnak.

14. Miután Sir Mervyn összehozta a vagyonát, és előkelően nősült, szívesen látta a jó házból való fiatalembereket. Nagy örömmel szponzorálta Rupert Campbell-Blacket és imádott a Rupert díjugrató kamionjára festett „Jó, mint a Newton" szlogenre nézni, de szomorúan vette tudomásul, hogy Rupertnek esze ágában sincs megkérni Rosemaryt. Úgy látszott, a szegény lány talán soha nem megy férjhez. Sir Mervyn nagyon elkeseredett, hogy nem lesz fiúunokája, aki továbbvinné a vérvonalat, így nevének fennmaradása érdekében a műgyűjteménye rabjává vált. Egy nappal azután, hogy David és Rosemary ebédidőben a Royal Gardenben hancúrozott, reggel Sir Mervyn beugrott a Belvedonba. Szerzett egy Romney-t valami gyanús galériában, és most meg akarta tudni Raymond véleményét, hogy rendben van-e. Raymond a Trumper'snél vágatott éppen hajat. David sietve a felső fiókba dugta a bankmenedzser egyik újabb borzalmas levelét, és elég volt egy pillantást vernie a képre, hogy azonnal megmondja Mervynnek: máris viheti vissza. – Még mindig érződik rajta a terpentin illata, uram, valószínűleg 1972-ben, és nem 1772-ben festették – aztán, hogy hízelegjen Mervyn ízlésének –, de borzasztó jó másolat. – Honnan tudja, hogy ez egy másolat? – Olyan, mintha azt kérdezné egy farmertől, mi a különbség a szarvasmarha és a ló között. Mervyn rendkívül le volt nyűgözve. Megkérdezte, meghívhatja-e ebédelni, amíg a sofőrje elviszi a Romney-t a galériába, és jól megmondatja vele a véleményét. – Csak ha megengedi, hogy én fizessek, uram. – Ezt majd később megbeszéljük. Igazság szerint Raymond duplán be volt táblázva, David éppen arra készült, hogy felhívja a Ritzet, és lemondja főnöke Zöld Parkra néző kedvenc asztalát, de úgy döntött, fenntartja magának és Mervynnek. David nem csupán emlékezett arra, hogy gin-tonikot iszik, de Mervyn még soha nem találkozott olyan emberrel, aki a vegytisztítós üzletet ennyire érdekesnek találta volna. Mervyn csillogó, barnásrózsaszín koponyájára és arcára pillantva David megállapította, hogy nem ismer senkit, aki ennyire hasonlítana a körözöttre. És ha elveszem a lányodat, gondolta eltökélten, soha többé nem kell, hogy kenyérre kenjelek. A főbérlőnője Bayswaterben hepciáskodott a múlt havi lakbér miatt. A csészéjébe meredve, amelyben a kávé olyan fekete volt, mint Galena szeme, kortyolt egyet a Pouilly-Fuméből.

– Nekem kell meghívnom önt, uram, mert egy nagy szívességet szeretnék kérni. Állás az unokatestvére számára, gondolta lehangoltan Mervyn. Vagy az anyja nem tudja kivakarni a golyóstollfoltot a kabátjából. Egy pillanatig képtelen volt értelmezni a „megkérem a lánya kezét"-szavakat. – Tudom, hogy kilenc évvel fiatalabb vagyok, mint Ro-ro-rosemary – a fiú szemében könnyek csillogtak-, tudom, hogy voltak rossz időszakai más fickók miatt. De én szívből szeretem, és arra vágyom, hogy boldoggá tegyem, és biztosan tudom, hogy ő is beleegyezne. Valóban sokra fogom vinni a művészvilágban. – Türelmetlenül nemet intett az érdeklődő pincérnek. – Hacsak nem kíván egy brandyt, uram? – De igen, kérek – kiáltotta Sir Mervyn örömittasan. Margaret, a felesége hét évvel volt nála öregebb, és sokkal jobb családból származott nála. Soha nem volt hűséges hozzá, de ott volt neki a kerge (amellyel mostanában többet foglalkozott, mint a nemi életükkel), a pincsije, tavaly megkapta a nemesi címer is (nem kis munkába került megszerezni), és nagyon jól kijöttek egymással. David annyira őszintének látszott, amikor a jövőbeni terveit ecsetelte. – Szeretem a yorkshire-i embereket – mondta Mervyn. – Ók aztán a nevükön nevezik a dolgokat. Egyre könnyebb dűlőre jutni. David alig bírta megállni, hogy ne nevessen. Ragaszkodott ahhoz, hogy kifizesse a számlát a Galenától szerzett pénz maradékából. Készpénz, vette észre Mervyn. – Néha veszünk képeket – mormolta David. – Az emberek boldogok, ha készpénzt kapnak, még ha számottevően kevesebbet is. Ha érdekli… Tudom, hogy siet, uram, de ha valóban úgy érzi, hogy megkérhetem Rosemaryt, én nem haboztam, és vettem neki gyűrűt, csak úgy, ajándékképpen. – Rózsabimbócskám hogy érez? – kérdezte gyengéden Mervyn. – Az öreglány nem engedi szabadjára az érzelmeit. Nem úgy, mint a lovak, gondolta David. – Elismeri, hogy nem közömbös irántam: ez elég, hogy hozzám jöjjön. Tudom, hogy boldoggá tudom tenni, de nem is álmodom arról, hogy az ujjára húzzam ezt, amíg nem tudom biztosan, hogy ön meg Lady Newton beleegyezett. Sötétkék bársonytokban feküdt a hatalmas, szív alakú gyémánt, szintén Galena fizette. – Szép csiszolás – vizsgálgatta Mervyn. – Magam sem választhattam volna szebbet. Biztos vagyok benne, hogy Lady Newton ugyanígy fog örülni. Mit tervez, hol fognak élni? – Hát, Rosie-nak van egy kis háza, én pedig azt tervezem, hogy bérelek egyet odalent, Rókavár mellett. Úgy képzelem, Rosie hamarosan szeretne gyerekeket, és azt akarom, hogy ne legyenek az IRA tevékenységének közelében. Én pedig, ha meglátogatom őket, gondolta Sir Mervyn, elvihetem azt a kívánatos Galenát ebédelni. David pont tíz százalék borravalót adott a pincérnek, majd közölte, hogy vissza kell sietnie a galériába. Lelkiismeretes fickó, gondolta helyeslően Mervyn. – Magával megyek – mondta. – A sofőr elvisz minket. Mit mutatnak be? – Csodálatos preraffaelitákat lent, Casey Andrews-festményeket fent. – Nagyon tetszett, amikor Rupert lekevert neki egyet – ismerte be Mervyn. – Öntelt fajankó, hogyan is hiheti, hogy tetszhet egy olyan nőnek, mint Galena. – Én vagyok a legszerencsésebb, legboldogabb ember a földön – mondta David, amint végigsiklottak az Régi Bond utcán, és rádöbbent, hogy mostantól megengedheti magának az arra haladó összes gyönyörű lányt. Sej-haj, az élet szép, közel már a húsosfazék, dúdolta David a bajusza alatt.

Raymond éppen egy vörös hajú, zöld selyemruhást ábrázoló Rossettit vizsgálgatott, amikor David rátört a hírrel. Lesápadt, és elejtette a szemüvegét, de illendőségből azonnal összeszedte magát, melegen gratulált, és elküldte, hogy nyisson ki egy üveg pezsgőt, majd elmondta Mervynnek, milyen elbűvölő, kedves, szavatartó, okos férj válik majd belőle. – Galena, én meg a fiúk odavagyunk érte. Fiona, Raymond szépséges asszisztense kuncogott. – David, mintha a lottóötöst nyernéd meg. Később, mikorra már kiürült egy pár üveg, Rosemary is megérkezett, megkapta a gyűrűt, Mervyn pedig megvette a Rosettit. – Meg kell mondanunk a Mamának, utálja, ha kihagyjuk valamiből – mondta a csillogó szemű Rosemary. – Később át kell mennünk egy italra – tette le a telefont. – Úgy hallottam, Mama örül. A tadcasteri Pulborough-k közül való vagy? – kérdezte. – Nem, a Húzz-mindenből-hasznot-ami-a-szemed-elé-kerültek közül – dünnyögte Eddie, a rakodó, aki éppen akkor tért vissza a kiszállításból. – Csitt! – torkolta le Fiona – Igyál egy kis pezsgőt! Az arra járók a mulatságot látván azt hitték, hogy kiállításmegnyitó utáni fogadást tartanak, és az utcáról betérve megvettek Raymondtól egy Millais-t és két Casey Andrews-rajzot. – Tényleg szereted? – kérdezte Davidet Raymond. – Nem annyira, mint te Galenát, de azt hiszem, boldoggá tudom tenni. Boldognak is látszik. – David a galéria másik végében álló, kipirosodott Rosemaryre pillantott, aki éppen Fionával sugdolózott a Macskamentő Liga számára adott dollárkötegről, és majd megpukkadtak a nevetéstől. – Teljesen őszintén – folytatta Raymond karjára téve a kezét –, két évvel ezelőtt elajándékoztam a szívemet. Veled lenni, nálad dolgozni a legfontosabb dolog az életemben és Ró-ró-rózsabimbó semmiképpen sem fog ezen változtatni. Egyébként is, imád téged. Amikor Rókavárban megismerkedtem vele, azt mondta, hogy nem ismer nálad klasszabb pasit. – Remélem, számára te veszed át ezt a szerepet – mondta komoran Raymond, de egy kicsit jobb kedve lett. – Megtalálta a francos szerencséjét, ugye, főnök – zsörtölődött Eddie, ahogy a becsípett Davidet elvezették, hogy megismerkedjen Lady Newtonnal. – Remélem – tűnődött Raymond. – Feláldozta Aphroditét Mammon oltárán. Veszélyes eltaszítani az istennőt. – Jellemző, akárcsak Fiona: olyan emberekről fecseg, akikről még soha nem hallottam – morgott Eddie. – Nyissunk ki még egy üveggel! A jól kipárnázott rombuszhalra emlékeztető, csapott állú, dülledt szemű Margaret Newton sokkal kevésbé volt hiszékeny, mint a férje. Dom Pérignont nyitottak, tósztokat mondtak, megbeszélték a jövőt, és mire sorra került az izgalmas műgyűjtemény megcsodálása, David is berúgott, és rettegett, hogy elcsúszik a kiejtése. Helyette a pohár csúszott ki a kezéből, és a fényesített padlóra ömlött a pezsgő, amit szórakozottan Elspethtel, jövendőbeli anyósa pekingi pincsijével törölt fel. Istennek hála, Mervyn nem nagyon rajongott a felesége kutyájáért, s ezt különösen viccesnek találta.

15. David társadalmi és financiális okokból szeretett volna a lehető leggyorsabban és legcsendesebben megnősülni. Nagy megkönnyebbülésére a nagyanyja, tőle szokatlan tapintattal, júniusban meghalt, ami ürügyet adott arra, hogy szerény esküvőt tartsanak, amelyre még rokonokat sem hívtak meg. Hogy bátorítsa az esküvői ajándékot adni szándékozókat, Sir Mervyn koktélpartit adott a klubjában, a RAC-ban, ahová David meghívta cambridge-i és művészvilágbeli barátait. Ahogy a David fiú szerencséje virágzott, úgy Raymondra pokoli időszak köszöntött. A legforgalmasabb hónapjában, júliusban a friss házas Mr. és Mrs. Pulborough elindultak hosszú nászújukra Genfbe, Firenzébe, Velencébe és Kenyába. Egy hétre rá sokkal nagyobb csapás érte. Alizarint, aki soha nem volt túlságosan erős, reumatikus ízületi gyulladás támadta meg. Az orvosok remélték, hogy ki fogja nőni, de szeptemberben nem tudott beiratkozni Jupiterrel az előkészítő iskolába. Ez viszont azt jelentette, hogy ha nem a mankójával botladozott körbe, akkor a szülei ágyában feküdt, festett, olvasott, vagy a Raffaellót bámulta. Ettől Galena nagyon rosszkedvű lett. A kedvenc fia miatti rettenetes aggódásban még erősebben ivott, mint egyébként, nem tudott elég képet összehozni a régen várt októberi kiállításra, és nem láthatta a szeretőit. Hamar megelégelték a raplijait, és egymást váltották az Alizarin és a kis Jonathan baba gondozására alkalmazott dadák. Ennek eredményeképpen rászállt Raymondra, aki le volt törve David házassága miatt, és még mindig szenvedett Rupert, Casey, Etienne és Galena egész rajongói tábora iránti féltékenységétől. Óriási csapásként érte az is, hogy a dekoratív Fiona bejelentette: hat hónap szabadságot kér. Erkölcsi támogatást kell nyújtania a testvérének, aki az első gyermekét várja Hongkongban. Raymond megrémült. Utálta a változásokat. Rettenetesen nagy szüksége volt Fionára Galena kiállításának megszervezésében. Ismert minden embert, aki számit, és hogy hogyan kell szólítani őket a meghívóban. Volt ízlése, mindig a megfelelő virágokat küldte, és ki fogja megvenni az összes karácsonyi ajándékot? Ő ezekhez is kiválóan értett. – Nem hagyhatsz el engem. Szükségem van rád. – A testvéremnek is. Megkértem az ügynökséget, hogy küldjenek neked egy jó házból való, idősebb nőt. – Úgy hangzik, mint Margaret Newton – kesergett Raymond. Azon a hétfőn, amikor a helyettesnek meg kellett érkeznie, még borúsabb hangulatban került. Jonathan, bár imádni való volt, hatalmas pusztítást vitt végbe Vakarccsal, a Jack Russellel. Jonathan összetört jó néhány felbecsülhetetlen értékű porcelánt és üveget. Vakarcs megrágta a Davidtől kapott Maiul első kiadású példányát, és ami még szörnyűbb, Raymond címjegyzékét. Megint felmondott a dadus. Galena halálra gyötörte a férjét, mert cserbenhagyta, és nem vitte el a Cork utcába. – A galéria nem tud magától működni Fiona és David nélkül! – ordított rá végül az asszonyra. – A te rohadt meghívóidat kell kiküldenünk. Még mindig remegve érkezett meg a galériába, és nem tudta megtalálni a meghívandók listáját a címekkel; Fiona megígérte, hogy legépeli. Rosszkedvűen bontotta ki a postát. Az egyik borítékból David és Rosemary esküvői fotója esett ki. Rosemary nagyon megkönnyebbült, hogy nem kell viselnie az anyja fejdíszét, és boldognak, felszabadultnak látszott, mint a tengerparti szamár a legyeket távol tartó szalmakalappal a fején. Mellette David szívfájdítóan fiatalnak tűnt. Raymond felnyögött.

Sosem hitte volna, hogy valaki ennyire tud hiányozni. Ha visszajön a nászújáról, akkor is minden megváltozik. David most már Rosemaryben fog bízni. Az ajtón kopogtak, vagy Pandora dobozának belsejéből jött a hang? A Remény valószínűleg leugrott a Raffaellóról, és Londonba repült, hogy odaálljon az ajtóba egy olyan gyönyörű lány a képében, amilyet még soha nem látott. Rövid, szőke fürtök keretezték szív alakú, angyali szépségű, vadrózsaszínű arcát, amelyet nagy, búzavirágkék szemei uraltak. Puha, rózsaszín, mosolygó ajkai, és kicsi, pisze orra volt. Picurka alakja, mint egy tizenkét évesé, olyan benyomást keltett, mintha szivárványba burkolódzott volna. Biztosan megszakadt a szíve, meghalt, és most a mennyországban van. Miután ír volt az anyja, Raymond hitt a tündérekben. Aztán rájött, hogy a szivárványhatást a lila pulóver, a rózsaszín, foszforeszkáló sál és a foltmintás, pasztellszínű rövid szoknya okozza. – Mr. Belvedon – még a hangja is vékonyka, cincogó tündérhang –, Anthea Rookhope vagyok, a maga új helyettesítője. Te jó ég, pillanatokon belül tréfálkozni fog vele arról, hogy reméli, állandó lesz. Úgy tűnt, mintha egy pávapillangó lebegne felette a galérián keresztül. – Annyira izgatott vagyok. Tudom, hogy valaki idősebbet szeretett volna, és olyat, aki magániskolába járt – mosolygó ajkai kinyíltak, és megmutatták gyönyörű, kicsi, fehér fogait –, de én imádtam a művészeti iskolát, és mindig is galériában akartam dolgozni. Micsoda gyönyörű képek! – Csodálkozva nézett körül. – Ki festette őket? – Rory Balniel, az egyik fiatal festőnk – dadogta Raymond. – Franciaországban él, dühös, szenvedélyes dolgai voltak; most, hogy boldog házas, a feleségét és a gyerekeit festi. – Jaj, de szeretem a boldog házasságokat – sóhajtotta Anthea. – Nézze azokat az édes csöppségeket! Mr. Belvedon, maga fáradtnak tűnik, engedje meg, hogy főzzek önnek egy kávét. Csöngött a telefon. – Istenem, nem tudom, hogy működik ez a francos micsoda – nyögött fel Raymond. – Majd én felveszem – ajánlkozott Anthea, majd egy perc múlva elvörösödött, és rátette a kagylóra a kezét. – Mr. Casey Andrews azt állítja, hogy nincs kifizetve, mondjam meg neki, hogy nincs itt? Raymond megragadta a telefont. – Casey, kifizettünk téged, és hogyha nem tudsz civilizált hangot kiereszteni a dagadt fejedből, javaslom, hogy húzz el egy másik galériába. Mindketten felugrottak a taps hangjára. Eddie volt az. – Ügyes, Mr. B. Odamondó, jól megadta a vén csirkefogónak – aztán Antheá-ra pillantva elismerően füttyentett: – Kezdenek rendbejönni a dolgok! Valóban. Raymond a Connaughtban ebédelt egy ügyféllel, s amikor visszajött, látta, hogy Anthea végigdolgozta az ebédidőt. – Megtaláltam a vendégek listáját Mrs. Belvedon kiállítására: micsoda izgalmas emberek! Tényleg meghívja Paul McCartney-t és Rupert Campbell-Blacket? És felfedeztem egy csomó iktatnivalót is. – Hol találta meg? – Hát, egészen véletlenül találtam rá a szemetesben, egy jó nagy adag joghurt ömlött a fedőlapokra, de felitattam. Biztos vagyok benne, hogy Fiona nem gondolta komolyan, hogy kidobja mindet, csak rengeteg más minden járt az eszében, mielőtt elment

Raymond nem volt ebben annyira biztos. Anthea egyszerűen egyike volt azoknak az aranyszívűeknek, akik mindenkiben a jót látják. – És megtaláltam Mr. Casey Andrews csekkjét. – Te jó ég! – Nem, minden rendben volt. Félórával ezelőtt beugrott, én pedig előadtam neki, hogy új lány vagyok, és valószínűleg az én hibám volt. Nem is lehetett volna kedvesebb. Adtam neki egy kávét, és úgy ment el a csekkjével, mint egy kisbárány. Minden levelet hibátlanul legépelt, amit Raymond aznap délelőtt diktált neki. – Ezek nagyon szépek – mondta Raymond, amikor aláírta őket –, de a jövőben a Mr. helyett tudna Urat írni a borítékra? És jobban szeretem, ha azt úja a tetejére, hogy „Kedves Somerford", vagy „Kedves Lady X", valahogy bensőségesebb. Ma este egy unalmas vacsorán veszek részt, megyek, lezuhanyozom. Reggel találkozunk. – Adja ide a zakóját! Nem hagyhatom, hogy a jóképű főnököm lógó gombbal menjen el valahová. Raymond egy kis foltot törölt a gőzzel lepett tükörben, és azon tűnődött, tényleg jóképű-e. Mire végzett, Anthea az összes levelet újragépelte. – Már rég el kellett volna mennie, pláne, hogy metrósztrájkok vannak – mondta Raymond ledöbbenve. Megszokta, hogy Fiona ragaszkodott a buli idejéhez hat után. – Szeretek magam után üres irattálcát hagyni. – Anthea lábujjhegyre állt, és eligazította a gallérját a zakó alatt. – Nagyon csinos. Érezze jól magát az este! Köszönöm ezt a csodálatos napot. Másnap reggel hozott neki házi süteményt és egy üveg körtezselét. – Purley-ben lakom, ami annyit tesz, körtefás hely. Valóban nagyon lelkiismeretes gyermek volt. Soha nem vette ki az ebédidőt, kivéve, ha a galéria számára vásárolt. Forradalmasította Fiona hanyag iktatórendszerét. Elküldte Galena meghívóit, csináltatott egy Raymond-feliratos bögrét. Behozott egy kis tranzisztoros rádiót is. – Táncolhatunk majd, ha nem leszünk nagyon elfoglaltak. Annyira szerettem volna táncosnő lenni, csak túl kicsi voltam – magyarázta Raymondnak – de egy galériában dolgozni sokkal izgalmasabb. Rövidesen meglátszott nőies keze nyoma a galériában, a bemutatott képek kiemeléséhez párnákat, széktakarókat készített, gyönyörűen elrendezte a virágokat, amelyeket korán reggel munkába menet vásárolt a Covent Gardenben, aranyos kereteket talált Galena és a három gyerek fotóinak, hogy mindenki láthassa Mr. Belvedon gyönyörű családját. Raymond rádöbbent, hogy egyre kevésbé hiányzik neki David. Anthea karcsú volt, édes volt az illata, és megvetette az akkoriban divatos lebernyegeket és hosszú szoknyákat, inkább szűk, öves ruhákban és rakott szoknyákban járt, amelyek megmutatták gyönyörű lábát és keskeny csípőjét. – A nőiesség híve vagyok, nem a feminizmusé – mondogatta. A hét vége felé az ügynökség telefonált. Találtak Anthea helyére egy öregebb, tapasztaltabb nőt. – Jaj, ne – szisszent fel Raymond rémülten. – Mi mindannyian szeretjük, szeretnénk Miss hm… – Rookhope – súgta Anthea. – Miss Rookhope-ot olyan hosszú ideig, ameddig csak lehetséges. Mikor eljött a telefontól, Anthea adott neki egy kis puszit. – Rookhoppnak ejtik – kuncogott – egy Durham melletti kis falu után.

– Reménykének24 foglak hívni – mondta Raymond boldogan. – Egy otthoni képem egyik figurája után. Egy nap majd megmutatom. Nem szabad elfelejtenem, Rookhope-ot Rookhoppnak ejtik. – Csicska, hopp – mormolta Eddie, aki annyira nem rajongott érte. Világos volt, hogy Raymond rettenetesen odavan Antheáért. Eddie azt remélte, hogy David és Fiona távollétében megint a régi lesz a viszonyuk a főnökkel. Észrevette, hogy Anthea úgy kapcsolgatja ki-be a bűbájosságát, mint az elektromos vízforralót. Arra bezzeg soha nem emlékezett, hogy Eddie nem tesz cukrot a kávéba, és csak akkor kapott egy szelet házi sütit, ha Raymond is jelen volt. – Jól tudok hallgatni – mondogatta idióta, vinnyogó hangján, de mint David fiú, inkább érdekből tette, elraktározta az információkat, amiket majd később felhasználhat. Mindent magasztalt, bármit is tett Raymond, észrevette, ha karikás a szeme, ha más a nyakkendője, és nevetett a legidétlenebb megjegyzésén is. Fontosabb gyűjtők és művészek ugyanilyen elbánásban részesültek. Lehet, hogy el tudná bűvölni a madarakat is a fákon, gondolta Eddie, de nem hitte, hogy kihívná az állatvédőket, ha a földre esve szárnyukat törnék. Hátborzongatóan emlékeztetett Davidre. Ugyanolyan eszeveszetten szeretett volna megszabadulni tehetségtelen, nem túl jómódú, külvárosi származásától. Amikor David visszajön, nagy hatalmi harc fog dúlni Raymond kegyeiért. Eddie lement a pincébe, hogy elszívjon egy jointot, és lefényképezze a farkát az Anthea által rendelt új, ügyes masinán. Somerford Keynes, a démoni kritikus és Eddie nagy rajongója hallván a festőktől, milyen helyes a lány, ledöcögött a Belvedonba, hogy megnézze magának. – Nagyon kicsi – dünnyögte. – Napóleon is az volt – vágott vissza Eddie –, és ugyanolyan védtelen. Szeptember elején Galena felutazott Londonba. Egy partira volt hivatalos a Tate-ben, és egy délutánt töltött a Sassoonnál. Az eredmény: csillogó haja az egyik szemét eltakarva, féloldalasan hullott a vállára. Drámai smink, terebélyesedő csípőjét eltakaró, de még mindig izgalmas mellét kicsit láttatni engedő, hullámzó karmazsinvörös ruha egészítette ki a képet. Raymondnak ugyanúgy összeszorult a szíve, mint régen. Galena újabban egy csipetnyi kokaint tett a pezsgőbe, azt itta egész éjjel. Az egész művészvilág megjelent a partin. Mindenki szélesen mosolygott, és semmi jelét nem mutatta irigységnek vagy rosszindulatnak. Galena fürdött a figyelemben. Hónapok óta elő sem mozdult vidékről, és most kiszivárogtak olyan hírek, hogy egy új, izgalmas kiállítás várható. Amikor egy rettenetesen jóképű, fiatal pakisztáni – egy Khalid nevű festő – sétált be, mindenki elhallgatott. – Tetszene neked, ugye? – gúnyolódott Raymonddal Galena. Pontosan fél óra kellett neki. Ő és Khalid együtt távoztak a partiról. Raymond hazament a Duke utcai lakásba, amit azután vett, hogy a Cork utcai megtelt képekkel. Itt virrasztott egész éjjel, fortyogott benne a harag, a megaláztatás és a boldogtalanság, míg a gyászos hajnal el nem borította a koszos várost. Mit ér nélküle az élet? Amikor megérkezett a galériába, azt hitte, betörtek. Egy kis Watteau hiányzott a falról, de aztán rájött, hogy Anthea porolgatja a keretét. A főzőben kotyogott a kávé. A 24

Lefordíthatatlan szójáték, a hope „remény" szó becézett alakja: Hopey

papírkosárban hevert a kifacsart, kinyomott narancs héja, egy szalvéta tartotta melegen számára a croissant. Felismerte a Missa Solemnis Himnuszának kezdő taktusait, aminek a kottájára Beethoven azt írta: „ Szívből jön – és újból a szívbe jut". – Otthon ezt énekeljük a kórusban – magyarázta Anthea. – Hoztam magának egy szalagot. Mi a baj, nem volt jó a parti? Raymond vigasztalan kontrasztot alkotott az új, élénk színű párnákkal, ahogy lerogyott a kanapéra, a kezébe temette a fejét, és rázkódott a válla. – Galena egyáltalán nem jött haza. – Jaj, szegénykém. – Anthea odafutott, és átölelte. Olyan pici volt, mintha Alizarin vigasztalta volna: „Ne szomorkodj apu, kérlek, ne!" Eddie-nek szabadnapja volt, a galériában csend honolt. Amíg Anthea csirkelevessel és friss bazsalikommal fűszerezett paradicsomos szendviccsel lakatta jól, további részletek is kiderültek. – Kedvem volna a szemetesbe dobni ennek a szörnyű partinak a listáját – dühöngött Anthea. Vasutassztrájk tört ki. Anthea hazatelefonált. – Mr. Belvedon volt olyan kedves, hogy átengedi nekem a lakását, Anyu. Sokáig fog dolgozni és a galériában alszik, nagyon sok a dolgunk. Azt tervezték, hogy elmennek együtt vacsorázni, de egy üveg Chablis mellett újabb részletekre derült fény. – Nem tudom kielégíteni Galenát. A megvetése impotenssé tesz. Panaszkodik, hogy túl kicsi vagyok. – Milyen visszataszító. Én olyan pici vagyok, maga elég nagy lenne nekem. – Anthea közelebb húzódott hozzá a kanapén. – Túl öreg vagyok magához. – Egyáltalán nem, finom a megjelenése, és olyan alakja van, amit a legtöbb fiatalember megirigyelhetne. Raymond nagyon felbátorodott, rátette a kezét a vállára, azt várva, hogy megtalálja az angyalszárnyakat. Úgy érezte magát, mint egy műgyűjtő, aki egy drága figurát vesz ki a vitrinből, és csodálja, vizsgálgatja, és varázslatos felfedezést tett: hogy ő is tud örömet okozni neki. Túl tökéletes volt, olyan érzékeny, remegett a térdén, mint egy kislány, és engedte, hogy játsszon vele órákon át. – Végre van igazi apukám. Anthea két hétre tervezett helyettesítése hónapokra nyúlt.

16. Ragyogó, csípős október eleji reggel volt, az árokban száraz levelek zörögtek. A nap már nem sütött annyira, és nem állt olyan magasan, hogy szükség lelt volna a galéria zöldfehér csíkos napellenzőjére. Anthea látta a házak között ragyogó kobaltkék eget telefonálás közben. – Ezen a héten Kit Eskine-t mutatjuk be, Lord Partridge. Hatig vagyunk nyitva. Vacs… bocsánat, ebédidőben nem zárunk be. Remek, viszontlátásra. A kapcsolótábla hatalmat és tudást jelentett. Galena, akinek mára voltak várhatóak a képei, egyre undokabbul viselkedett vele. David fiú holnapra várható. Anthea a képeslapjait kitűzködte Raymond parafatáblájára. – Olyan vagyok, mint egy kávéautomata, húsz csészével csináltam ma délelőtt – tréfálkozott, amikor Raymondnak átnyújtotta az adagját.

– Nem kellett volna annyi műgyűjtőt lenyűgöznöd – mondta szeretettel Raymond, és visszavonult az egyik legőrültebbel és leggazdagabbal a belső irodába. – Kérem, ne zavarjanak! David fel volt dobva, hogy visszatérhet Londonba. A nászúja eléggé kellemesre sikerült. Rosemary meglepően könnyű társaságnak bizonyult. Jó kapcsolatokat épített ki Firenzében, Velencében, egy svájci bankban még többet helyezett el Galena pénzéből, mialatt a vadvirágokat csodálták Genfben, és élvezték a vadaskerteket. Bár egy idő után minden zsiráf egyforma. Hagyta még aludni ifjú feleségét, s mert nagyon szerette volna már megmutatni nászajándékát Raymondnak, feldübörgött vele a Picadillyn. Csak egy bézs malom tudta megállítani. Az őrülten integető Somerford Keynes volt az. – Drága fiacskám, élvezed a jólétet? Klassz volt a parti a RAC-ban. Tetszett az újdonsült feleséged, de hogy milyen rosszindulatúak az emberek! „Ott jön David és a nyugdíjalapja." – mondta valami tréfacsináló. Nem emlékszem, hogy kicsoda. „Te csak ne ócsárold!,, – vágtam vissza. „Egy i§ú embernek boldogulnia kell." – különösen most, hogy úgy néz ki, versenytársat kaptál a galériában. Raymond teljesen belehabarodott az új nőcijébe. David megdöbbent. Lehet, hogy titokban rajongott Raymondért, de utálta, ha a kívülállók azt hitték, hogy közöttük esetleg szexuális kapcsolat van. – Ne légy nevetséges! – szólt rá élesen. Somerford álmos krokodilszeme hirtelen megtelt rosszindulattal. – Mindannyian tudjuk, hogy te vagy Raymond fiúkája. Davidnek valahogy sikerült ellepleznie a dühét. Ahogy várta, mindenfelől áradt feléje az irigység, hogy pénzért nősült. Majd jól megmutatja nekik. A Cork utcában a hatvanas évek prostijait felváltották a parkolóórák. David szerencsére talált egy helyet, pont a Belvedon előtt. Micsoda jóképű barna pasi, és micsoda menő kocsi, gondolta Anthea, még egyszer ellenőrizve a fürgéit a recepciós asztal mellett lógó, általa vásárolt kis aranyozott tükörben. Mióta David hiányzik, mindig rengeteg pénz van a kasszában. – Raymond hol van? – kérdezte udvariatlanul David. – Egy ügyféllel foglalkozik. – Aztán, hogy David Raymond ajtaja felé igyekezett: – Nem mehet be. Nem tart sokáig. David összeszorította a száját. Fiona gyakran beengedett úgy embereket, hogy nem kellett volna. Raymond szeretett egyszerre csak egyvalakivel foglalkozni, hogy a partnerére irányuló vonzereje el ne illanjon. – Kér egy katalógust? – kérdezte Anthea. – A képekről szól. Én írtam a francos bevezetőt, gondolta David. Anthea visszatért az újságkivágásaihoz. David körbejárt, észrevette a rengeteg „eladva"-jelzést és megállt egy piszkosfehér bébit ölelő fekete lányt ábrázoló különleges akvarell előtt. Anthea elhatározta, hogy elbűvöli a barátságtalan idegent. Annyira jól nézett ki fehér öltönyében és a klassz, fénylő cipőjében. – Tetszik a kép? – Nagyon. David észrevette, hogy a Penhaligon Harangvirág nevezetű parfümjét használja, amit Raymond gyakran ajándékozott az ügyfelek feleségeinek.

– Hát, elárulok egy kis titkot, ez Mr. Belvedon kedvence – súgta a lány. – Tudom, hogy legszívesebben megtartaná magának, de gyönyörű limesbridge-i otthonukban már olyan sok kép van. Úgy vélem, már járt ott. – Sűrűn. – Bizonyára szeretne Mrs. Belvedon jövő héten tartandó magánbemutatójára meghívót kapni. Ha szépen megkérem Mr. Belvedont, biztosan be tudjuk magát csempészni valahogy. – Ó, milyen kedves – dünnyögte David. Szerette volna azt kiáltani: hadd áruljak el egy kis titkot, én vagyok Mr. Belvedon kedvence. A következő pillanatban Raymond előjött a hátsó szobából a gazdag, őrült, öreg műgyűjtőnővel, aki egy Daily Mirrorba tekert porcelán farkaskutyái szorongatott. – Ennek valóban hatalmas érzelmi értéke van – mondta neki a férfi. – Sajnos a közönség ízlésének még fejlődnie kell. De ne adja fel! Ki tudja, mi történhet. Nagyon köszönöm, megkérem az asszisztensemet, hogy kerítsen önnek egy táskát. Körülnézve észrevette Davidet, és felderült az arca. – Drága fiam, milyen jól nézel ki. – Te is. – David keresetlenül keresztülvágott a galérián, átölelte Raymondot, és két oldalról arcon csókolta. – Hogy boldogultál a rezervátumokban a vadakkal? – Casey és Joan után semmiség. Egyébként minden klassz volt, de nagyszerű, hogy megint itthon lehetek. Gyere, nézd meg az új kocsimat! Odakint állt egy olívzöld Aston Martin. – Nyári estéken fel sem tűnik, ha a fák alatt parkolsz – vigyorgott szélesen David. – Rosemary nászajándéka. – Te mit adtál neki? – kérdezte nevetve Raymond, bár nem tetszett neki a dolog. – Soha el nem múló tiszteletemet. – Meg kell ismerkedned Antheával. Anthea bíborvörös lett – mint a szétloccsanni készülő, elhajított paradicsom. Hogy volt mersze Davidnek bolondot csinálni belőle? – Fogalmam sem volt. Bizonyára azt hiszi, teljesen hülye vagyok. – Azt gondolom, nagyszerűen dolgozik. Képzeld, majdnem eladott nekem egy képet. Mégpedig a kedvencedet. – Anthea csodálatos – mondta Raymond a feszültségét leplezve. – Mit szólnának egy kis friss kávéhoz és házi sütihez? – kérdezte Anthea sietve, hogy visszanyerhesse fölényét. – Valami erősebbet kérek – válaszolt David. Az utóbbi pár hónapban a szájpadlását perzselő Bloody Maryket ivott fél tizenegykor, az égető napfényben. – Korai még kissé – affektált Anthea. David leintette. – Még mindig a kenyai időszámítás szerint működöm. Na, Raymond! Hol van Fiona? – Hat hónapra Hongkongba ment. – Biztosan rémesen hiányzik neked. – Most, hogy itt van Reményke, már nem. – Rámosolygott Antheára. – Reményke? – Mr Belvedon adta nekem ezt a becenevet, mert a durhami faluból származó nevemben is benne van a remény szó. – Hát, maga valóban hozott egy sor változást, a galéria úgy néz ki, mintha Laura Ashley rendezte volna be. Árulunk párnákat is?

Besétálva Raymond irodájába felemelte Galena és a gyerekek fényképét. Mindenkire egyenként rákérdezett, hogy bennfentességét hangsúlyozza, s teljesen megdöbbent, amikor meghallotta, hogy Alizarinnak reumatikus ízületi gyulladása van. – Rettenetes. Leutazunk Rosemaryvel, hogy meglátogassuk. Gondolom, nem túlságosan tesz ez jót Galenának. – Nem, egyáltalán nem, rettenetes időket élt át. Minden pillanatban várjuk a képeit. Eddie ment értük a kisteherautóval. David észrevette, hogy Anthea az ajtóban sertepertél. Hogy megszabaduljon tőle, megkérte, hozza be a partira meghívottak listáját. – Amint felfrissítettem – mondta ridegen Anthea. – Rosemary hogy van? – vágott közbe gyorsan Raymond. – Most fog hozzá a házkereséshez, valahol ott a közeletekben szeretne valamit. David minden mondatával igyekezett kirekeszteni Antheát, hangsúlyozva, mennyire közel állnak egymáshoz Raymonddal. Hogy a francba nem tudja már végre magukra hagyni őket? – Hol ebédeljünk? Elviszlek a Basil utcai Capitalbe. Csodálatos hely. Istenem, micsoda élvezet, ha az embernek bankszámlája van! – Csak holnapra vártalak – sóhajtotta Raymond. – El kell vinnem Somerfordot a Wilton'sba, meg kell puhítanom Galena kiállításmegnyitója miatt. – Kár – mondta könnyedén David, aztán Antheához fordult: – Jöjjön, ebédeljen velem – és alattomosan ránevetett Raymondra –, ha már a vén rókának sokkal fontosabb ügyei vannak. Anthea úgy elolvadt, mint mikrosütőben a vaj. – Még utol kell érnem azokat az újságírókat, akik nem jeleztek vissza, és azt mondtam Lord Partridge-nek, hogy nyitva tartunk estig. Talán Eddie tarthatná a frontot, ha visszaér. Raymond szemmel láthatólag összeomlott, hogy új kis barátnéja elmegy a régi kisbarátjával; el is szégyellte magát, végtére is egykorúak, és ugyanabba a társadalmi osztályba tartoznak. David a Jermyn utcai Jules bárba vitte Antheát. Óriási királykék koktélpoharat erősítettek kívülről a falra. A helyiség zsúfolásig telt a hatalmas gin-tonikok kortyolgatásába merülő, délutáni futamokat megbeszélő jól fésült, hajszálcsíkos öltönyben feszítő aranyiakkal. Mindannyian megbámulták Antheát, aki bevallotta Davidnek, hogy nem nagyon bírja az italt. Erre a fiú javasolta, hogy Pimm'set igyon, és alattomban rávette a pincért, hogy két adag gint töltsön a poharába. – Jó véresen kérem a steaket – jelentette ki. Ugyanúgy nem kedvelte a véres húst, mint a feketekávét, de azt kért, mert Raymond így szerette. – Rákkoktélra van kedvem, meg esetleg egy kis desszertre. A mandulatorta finomnak látszik – jegyezte meg Anthea. – Nem szabad tovább maradnunk egy óránál, Fiona rémesen sokat megengedett magának. Nem is titkoltan füstölgött az elődjére, és annak hibáit sorolva bizonygatta, hogy joggal mérges: – Rémes disznóólat hagyott maga után. – Nem szabad rosszat mondani a távollévőkről – bizalmaskodott David – Fiona pici agya egészen más dolgokon járt: Wibledonon, Henley-n, Ascoton, Goodwoodon, síelésen. Raymond szerette, mert feltűnően szép, és megfelelő ismeretségekkel rendelkezik. A feleségemnek, Rosemarynek különösen jó barátja. Aztán látva, hogy Anthea úgy érzi, lekezelően bánik vele, kedvesebben közelített:

– Raymond nagyon boldog önnel. Imádja a kis képeket, könnyű őket csempészni, és nem foglalnak sok helyet a galéria falain. Ugyanúgy szereti a pici, nőies hölgyeket. Maga mintha egy Fragonard-ról25 lépett volna le. – Igazi úriember – sóhajtotta Anthea, és kortyolt egy nagyot a Pimm'séből. – Olyan sok minden közös bennünk a korkülönbség ellenére: a komolyzene, a jó bor, a jó éttermek szeretete. Nyilvánvalóan sok időt töltöttek együtt Raymonddal az utóbbi időben. Arra is képes volt, hogy naprakészen beszámoljon Raymond családi életének legapróbb részleteiről, Galena rettenetes viselkedéséről és Alizarin betegségéről. – Úgy tűnik, a kis Jonathan az egyedüli fénysugár. Néha úgy érzem, Mr. Belvedon alig várja, hogy visszaérjen a városba. Rémesen el volt keseredve, amikor Vakarcs szétrágta a címjegyzékét. Készítettem neki újat. – Az Rs regiszternél a Rookhope-pal legfölül – ugratta David. Anthea rózsaszín ajka mosolyra görbült, de nagy, kék szeme komoly maradt. – Mr. Belvedon nagyon elveszettnek látszik. – Mert nem voltam itthon – mondta David kegyetlenül. – Ha tudtam volna, hogy Fiona nem lesz itt, korábban visszajöttem volna Kenyából – Azért megbirkóztunk a nehézségekkel – szólt sértődötten Anthea. – Csodásan helyettesített engem. Anthea a hervadt salátát és az öntetet turkálva rákocskák után kutatott. Úgy gondolta, David elbűvölő, meg kell vele barátkozni, de bízni nem szabad benne. Nagyon szerette volna kiemelni munkatársi értékeit, úgyhogy a második Pimm'set követően, amely a gyümölcsök kikanalazása után egy fogásnak is megfelelt volna, elmesélte, hogy Galena valami pakisztánival, a jóképű Khaliddal hagyta el a partit a Tateben. – Szegény Ray, úgy értem, Mr. Belvedon, úgy támolygott be másnap a galériába, mint valami alvajáró. – Azt hittem, már felhagyott az efféle csínytevésekkel. – David úgy belevágta kését a marhapecsenyébe, hogy kispriccelt belőle a vér. – A telefonban is elég szörnyetegnek tűnik – ismerte be Anthea. – Mindig Honának hív, és sosem mondja azt, hogy kérem vagy köszönöm. Visszamentek a galériába, Anthea kibillegett a mellékhelyiségbe. David felhívta Rosemaryt, és közölte vele, hogy munka után Raymonddal megy inni egyet. – Nyolc körül otthon leszek. – Lehalkította a hangját, és hozzátette: – Zűrjei vannak Galenával. – Szerencséje van, hogy ott vagy neki. Ebédeltél? Ellenőrizte, hogy Anthea még mindig hallótávolságon kívül van – valószínűleg rókázik –, és azt mondta, bekapott egy szendvicset. – Főzök neked valami finomat. Szeretlek, drágám. – Én is szeretlek, Rosie. Mivel Raymond régebben is megbízott Davidben, természetes volt, hogy egy pár ital után beismerje: beleesett Antheába. – Olyan drága, mint egy baba. Nem tudom, mi a műgyűjtők hívószava, az kellene legyen, hogy Anthea. Mind azért sereglenek oda, hogy őt lássák. Mindegyik festő őt akarja megfesteni, Casey és Joan teljesen megkótyagosodtak tőle. Sosem érezteti velem a koromat. Annyira édes és természetes. 25

Jean Honoré Fragonard (1732-1806) francia festő

– Természetes? – hitetlenkedett David. De Raymond meg sem hallotta. – Éppen olyan, mint Cophetua király koldusleánya – idézte boldogan. „A király palástban, s koronában lelépett, Hogy találkozzon vele és köszöntse; »Nem csoda – mondták a lordok Ő a napnál is szebb…« Egyik a bokáját, másik a szemét dicsérte…"26 A koldusleány komor volt, ellenkezett David, aki sokkal jobban szerette a felszarvazott Arthur királyt, mint a kéjvágyó Cophetuát. Raymond azt gondolván, hogy David egy kicsit féltékeny lehet, gyorsan hozzátette: – Annyira örülök, hogy visszajöttél, különösen, hogy segítesz nekem felhelyezni Galena képeit. – Rosemaryvel szeretnénk kölcsönadni a Vadvirágos rétet – mondta nagylelkűen David. Mervyn adta nekik, hogy megemlékezzen arról az estéről, amikor megismerkedtek. – Rajta lesz az „eladva"-jelzés, hogy meginduljon a gépezet, bár biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá szükség. Később Galena Tate parti-béli botlásán töprengve David arra jutott, alaposan az orrára kellene koppintani. Limesbridge körül néztek házakat a hétvégén, s ahogy megígérték, beugrottak Rosemaryvel Rókavárba, azt remélvén, hogy Raymond kiadja nekik a folyóra néző szép házat, és ajándékot vittek Alizarinnek. Mindkettőjüket megdöbbentette, milyen betegnek néz ki. A szülei veszekedései meglátszanak rajta, gondolta keserűen David. Míg Rosemary az Igazságos Williamet27 olvasta fel Alizarinnek, David és Galena fel-alá jártak a kertben. David szándékosan félreértelmezte az ő nagyon is valós aggodalmait Alizarainnel és a közeledő kiállításával kapcsolatban, és biztosította arról, hogy egyáltalán nem kell bűnösnek éreznie magát, amiért lelépett az elbűvölő Khaliddal, mert Raymond teljesen belezúgott az új asszisztensébe a galériában. Akkor Galena nem fűzött a dologhoz semmiféle kommentárt. A megnyitó előtt két nappal Galena legtöbb képe a helyére került. Miután Raymondnak fogalma sem volt, hogy Khalid valójában Somerford legutóbbi fiúja, ebéd közben a Wilson'sban megfőzte a kritikust egy előzetes bemutatóra. Sajnos éppen akkor hozott a vigyorgó Eddie egy további, teljesen új képet. – Nem a festék az egyetlen, ami nedves. Reggelt, Somerford! David Vakarcs bájos portréját bámulta, még mindig dühösen, hogy lehagyták róla. Körülnézve, és a képet meglátva, kitört belőle a nevetés. A Windsor-kastélyban található leghíresebb karikatúrák egyike, melyet Raffaellónak tulajdonítanak, az a címe, hogy A meztelen férfiak csatája. Ruhátlan harcosok csapatait láthatjuk, az egyik oldalon lándzsával, a másikon íjjal és nyíllal, egy páran csak pajzzsal felfegyverkezve. Mindegyik harcosnak rövidek a fürjei, és még rövidebb a pénisze, Raymondnak megvolt a rajz egy változata a Kék toronyban. Galena nyilvánvalóan bedühödött, hogy Raymond rákattant Antheára, egyszerűen lemásolta a képet, csak rátette a szeretőit. 26 27

Tennyson: A koldusleány Gyermekkönyvsorozat főhőse, a szerző: Richard Crompton.

Rajta volt Rupert Campbell-Black, Casey Andrews, Etienne de Montigny, Robens (bizonyára viccből), Somerford Khalidja, és mások, mind pompás felszereléssel. És, te jó isten, Raymond is ott feszített, a legkisebb farokkal, és mellette – Davidból kitört a nevetés – a „Newton Vegytisztító" feliratú hatalmas pajzsot rázogató potrohos Sir Mervyn. A vén kecske! Raymond és Somerford a galéria másik végében vizsgálgatták a Fleet folyó holdsütötte látványát, amikor David odaszólt: – Elnézést a zavarásért, azt hiszem, ezt nem tudjuk bemutatni. Raymond halálosan sápadt lett, egyetértett vele, hogy nem lehet, hacsak nem akarják kivívni az ügyészség vezetőjének haragját. – Rettenetesen hálás lennék, ha úgy tenne, mintha nem látta volna – könyörgött Somerfordnak, aki előrántotta a nagyítóját. – Mennem kell, szerzek cigarettát – dünnyögte David. A sarkon lévő telefonfülkéből felhívta az apósát – Egyedül vagy? – Mi az? Csak nem történt valami Rosie-val? David előadta, mi látható a képen. – Vissza fogjuk vonni. Mervynt majd szétvetette a düh. – Az a nő találta ki az egészet. – Látszik a vakbélműtéti heg és a tyúkszemtapasz. – Davidnek nagy nehézségébe került, hogy visszatartsa a nevetését. – És a köldököd felett egy Ámor-tetoválás. – Amelyet majdnem teljesen elfednek a hurkák. Én a helyedben letagadnám. Mervyn úgy döntött, inkább David kegyelmére bízza magát, mint hogy a kardjába dőljön. – A francba, micsoda szajha, csak egy kicsit szórakoztam. – Nyugi, nyugi, kézben tartom a dolgokat – csitította David, ami még rosszabbul hangzott. David elzárja a képet, természetesen neki is kínos. – Tényleg? Rendben lesz? – hadarta Mervyn. – Hát persze. Valójában nagyon jól kerültél ki ebből – folytatta. – Csak azt gondoltam, jobb, ha előre tudod. – Ami nem ér készületlenül, az ellen lehet védekezni – állapította meg szívélyesen Mervyn. – MI van a házkereséssel? – Raymond nem fogja hagyni, hogy a mienk legyen a folyóparti ház, a nővérének, Lilynek akarja adni. Mervyn hallgatott – A Raymond szomszédságában fekvő Régi parókiát éppen most dobták piacra – említette meg mintegy mellékesen David. – Gyönyörű ingatlan, sok munkát igényel, de nagyon jó befektetés. Rengeteg szoba van egy nagy család számára. – Ideálisnak hangzik. – Mervyn egyszer csak rájött, hogy verítékben úszik. – Ugye nem említettél Rosie-nak semmit? Nagyon közel áll az anyjához. – Persze hogy nem. – Mennyit kérnek a házért? – Kábé húszezret, és a többszörösét kell rákölteni. – Utazzunk le a hétvégén, és nézzük meg! – indítványozta Mervyn.

17. Somerford nagyon szerette a jóképű Khalidot, és egyáltalán nem volt olyan engedékeny, mint Raymond, hogy annyiban hagyja a dolgot. A kiállítás megnyitása előtti reggelen azt állította recenziójában, hogy Galena csak azért mutatkozhatott be a Cork utcában, mert rendkívül toleráns és művészi szempontból egyszerű ízlésű férje a galéria tulajdonosa. Lehet, hogy a múltban jó, ámbár öntörvényű dolgokat hozott létre, de az új kollekciója eredetieden szamárság. „Galena Borohova mindenkitől kölcsönzött" – hirdette a szalagcím. Sajnos Somerford előző este elment a Szépművészeti Társaság kiállításának megnyitójára, és nem vesztegetett el egy percet sem, hogy elmondja a többi befolyásos kritikusnak, micsoda szemetet állítottak ki a Belvedonban. Bizonyítékul szolgál, ahogy írta, hogy A meztelen férfiak csatáját visszavonták. A többi kritikus gondolkodás nélkül követte, még azok is, akik csodálták Galena képeit. A helyzetet rontotta, hogy a beszámolóikat a festőnő hat évvel korábban készült, szexi fotójával illusztrálták, ami biztosította, hogy mindenki elolvassa a lapot Galena annyira elkeseredett Somerford cikke miatt, hogy nem akart részt venni a megnyitón. Raymond épp igyekezte rábeszélni, mikor Casey telefonált, hogy beszámoljon a londoni esti lapokban megjelent még rosszabb recenziókról, amelyek említést tettek A meztelen férfiak csatájáról. Ez annyit jelentett, hogy Galena seregnyi imádója, aki elfogadta a meghívást, és vásárolt is volna, megijedt, hogy látható a képen, és nem jelent meg. Rupert Campbell-Black nem olvasott kritikákat. Londonban volt, hogy kihúzza a csávából az Év Lova bemutatót, és betért a kiállításra. Nagyot nevetett a Kék toronyban készült képen, amelyen meztelenül aludt, és megvette az anyjának karácsonyra. Megvásárolta a Vakarcsról készült akvarellt is, és legjobb meggyőződése ellenére leszólította a mályvaszín zsabós, harangvirág-törékeny Antheát A megnyitó totális csőd volt, csak a meztelen Rupertre, Vakarcsra és a Vadvirágos rétre került „eladva"-jelzés. Galena öngyilkos hangulatba került. Egyáltalán nem szokott hozzá az elutasításhoz, bár tudta, hogy nem dolgozott eléggé szorgalmasan, nem vesződött tájképeinek vagy modelljei karakterének alapos kidolgozásával. Inkább a technikára bízta magát, mint a szívére. A megnyitó után Raymond azonnal leutazott hozzá, hogy megvigasztalja, de ő teljesen elutasító volt – Miért nem figyelmeztettél, hogy Khalid Somerford fiúja? – Fogalmam sem volt. – Ha naprakész lennél a művészvilágban, tudnád. Itt nem tudom folytatni. Megőrjít a vízesés, a harangok a dobhártyámat szaggatják. Szegény Alizarin nem bírta elviselni anyja sírását, a szülei között botorkált ide-oda, és próbálta rendbe tenni a dolgokat. Bárcsak Raymond kiállna értem, borongott Galena. Másnap reggel Raymond egy szó nélkül visszautazott Londonba. Amikor Galena megpróbálta őt felhívni, Anthea nem akarta kapcsolni. A délelőtt közepén a már részeg Galena elhatározta, hogy felmegy Londonba. Bizonyosságot akart szerezni, látnia kellett, hogy a képei tényleg olyan rémesek voltak, mint ahogy Somerford állította, és meg akarta nézni magának Raymond új asszisztensét, akit a telefonon keresztül Violet Elizabeth Bottnak28 képzelt.

28

Kislánykarakter az Igazságos William-sorozatból.

Raymond és David elvitték Antheát egy hosszú ebédre az Overton'sba, hogy megünnepeljék tizenkilencedik születésnapját, és hogy megköszönjék neki kemény munkáját. Egy kiállítás létrehozása hatalmas érzelmi megterhelés. Lehet, hogy Galena rettenetesen indult, de még tizenkét nap hátra van, és novemberben behozhatják a veszteségeiket, amikor Joan Bidefordot állítják ki. – Fel kell szerelnünk Antheát egy erényövvel – ugratta David. Négy körül kitették a spicces, kuncogó Antheát a galériánál, amikor is Raymond és David elvittek egy aukción olcsón vásárolt Reynoldsot a Nemzed Arcképcsarnokba. Anthea elrendezte a Casey Andrewstól kapott rózsaszín krizantémokat, és letelepedett, hogy beragassza a legutóbbi kritikákat a cikkgyűjteménybe. Nem ismerte fel, amikor besétált a főnöke felesége. Lógó hajában több volt az ősz, mint a fekete, arca puffadt, fehér bőrét piros erek hálózták be. Híresen igéző szemét fekete szemüveg mögé rejtette. Amikor kinyílt a szőrmekabátja, Anthea látta, hogy a hóna alatt izzadságfolt van a fekete ruhán, amely körbetekeredett vastag derekán. De volt a járásában, meg a fejtartásában valami királynői. – Raymond hol van? – Galena lekapta a napszemüvegét, és feltárta vastagon kihúzott, dülledt, véreres szemét. Anthea majd leejtette a könyvet az újságkivágásokkal. – Éppen kiugrott, Mrs. Belvedon. Örülök, hogy megismerhetem, Anthea vagyok. A felé csapó bőrgőztől és rossz leheletétől majd megfulladt. Galena elhajózott a recepciós asztaltól, és hitetlenkedve tekintett körül, hogy megnézze a vásznait – És ez az, amit Somerford Keynes öntörvényű szemétnek nevez. – Nagyon dühös vagyok rá, meg a többi kritikusra is – tört ki Anthea. – Többen is vannak? – Nem akarom, hogy lássa őket. Ha nem volna egy kissé becsípve, igencsak megijedne Galenától, futott át Antheán. – Beragasztom a cikkeiket, hogy meglegyenek, és nem fogjuk meghívni ezeket a szörnyeteg disznókat a következő partinkra, amit Joan Bidefordnak szervezünk. Joan mindig nagyszerűen csinálja. Adhatok Önnek egy kávét? – Egy italt akarok, meg adja ide azokat a kritikákat. – Galena jól megbámulta Antheát, aztán körülnézett a galériában. – És mit keresnek itt ezek a virágok? Úgy néz ki, mint egy temető. – Én kaptam őket Ma van a születésnapom – affektált Anthea, miközben kinyitotta a bárszekrényt – Csak sherrynk és armagnacunk van, Mr. Belvedon ezeket issza. – Igazán kívánhatna a vén tehén boldog születésnapot – Mr. Belvedon és David éppen elvittek egy csodás ebédre – folytatta. – Nagyon vicces volt, mert ugyanazt az ajándékot vették nekem mindketten, fantasztikus Hermès sálat, amelyen híres festmények vannak. Davidé tengerészkék, Raymondé babakék. Casey pedig azokat a csodás krizantémokat küldte nekem. Hát nem édes pofa? Galena szenvedett előző este, hogy Casey nem vigasztalta, tovább folytatta az olvasást – Még Somerford is küldött nekem egy képeslapot – sóhajtotta Anthea. – Úgy gondolom, hogy csak tudni kell kezelni őt. Galena, nézze ezt a pici csipkekártyát, amit Raymondtól kaptam. „Drága Reményke! Köszönöm, hogy napfényt hoztál az életembe" – olvasta Galena. – Reményke? – kérdezte vészjóslóan. – A Reménynek nevezett tündér után, egy régi festőtől való képen, ami a maguk házában van. – Anthea töltött Galenának egy pici armagnacot – Elszorult ma reggel a torkom, hogy betöltöttem a tizenkilencet. Annyira öregnek érzi magát az ember. A tinédzserségem utolsó éve. – Aggodalmaskodva nézett Galenára.

– Szeretne leülni? Jöjjön, pihenjen meg a kanapén! Tetszenek az új huzatok? A kiállítására választottam, hogy a hely szép és nőies legyen. Hadd vigyem a poharát. Anthea olyan volt, mint egy kicsi, nagyon tehetséges pikador, aki a támolygó, öreg bikába vágja a dárdáit. Végül, mivel fogalma sem volt, hogy David hosszú ideig volt Galena imádója, hozzátette: – David annyira huncut fiú, folyton le akar fektetni. Azt mondta, amikor először megpillantott, megismerkedett a Waterloojával. Tudta, hogy össze fogom törni a szívét, mert túl jó vagyok neki. És még csak most jött vissza a nászújáról. Tudom, hogy Rosemary nagyon öreg, legalább harminc, és nem valami szépség. Valamelyik este innen hívta őt telefonon, és azt mondta: „Suffolkban vagyok egy festőnél. Hallod a madarakat és a mogyorót törő pici mókusokat?" Galena, meg voltam döbbenve. Abban a pillanatban, hogy letette a kagylót, elkezdte tördelni a kezét, és meghívott egy italra. Annyira édes és elbájoló. Mondtam, hogy vissza kell mennem Purley-be. Erre azt felelte, hogy elvisz, és hogy meleg az éjszaka, le kell hajtanunk a tetőt. Ezt a csodás Constable kártyát küldte nekem, fantasztikus szöveget írt bele. „Mikor először tűnt elém, drága volt, mint egy tünemény…", olvasta Galena. Remegett a dühtől, annyi armagnacot töltött magának, hogy kicsordult a poharából. – Kár, hogy nem volt itt a megnyitóján, klassz parti volt – sóhajtotta Anthea. –Rupert Campbell-Black vásárolt egy képet, és nagyon figyelmes volt hozzám. Tudja, csak huszonkét éves, egyidős Daviddel, aki összetűzött Ruperttel, amikor Rupert meghívott, hogy menjek vele inni egyet. – Aztán, hogy Galena lehúzta az italát, és újratöltötte a poharát: – Galena, azt hiszem, most már elég lesz. – És te pedig maga vagy az ördög – mondta Galena, és felkapva a kis bronz Degastáncosnőt, émelyegve kihajította a galéria kirakatüvegén.

18. Galena, mint a fűvel-fával összefekvő emberek többsége, képtelen volt tolerálni a hűtlenséget. Féltékenységtől őrülten ragaszkodott ahhoz, hogy Raymond rúgja ki Antheát, ha másért nem, a mérhetetlen pimaszsága miatt – Nem képes ilyen szemétségre – könyörgött Raymond –, hiszen még gyerek. – Adolf Eichmann is az volt egyszer. Egy gyötrelmes, könnyes búcsújelenetben Raymond megmondta a kétségbeesett Antheának, hogy azonnal el kell hagynia a galériát: – Galena újból meg akarja próbálni. Nem hagyhatom magára a nagy bukás után sem őt, sem a fiúkat, különösen most, hogy annyira instabil. Rettenetesen sajnálom. – Éppen, mint Tristan és Sharonban29 – sóhajtotta David igencsak jó hangulatban, hogy ilyesformán alakultak az események, figyelve, hogy zokogja végig Anthea a Cork utcát. Mintha a kiszáradt almafát lehetne a fölé ültetett futórózsával helyettesíteni, Raymond és Galena próbálkozása házasságuk rendbehozatalára hamar kudarcba fulladt. Galena nem tartozott ahhoz a generációhoz, amely tablettát használ, és rendszeresen elfelejtette visszatenni a pesszáriumát a dobozába. Ennek eredményeképpen a gumi kilukadt Vakarcs éles fogaitól, és februárban rémülten vette észre, hogy megint terhes. Az egészséges, férjezett nőknek azonban nem volt lehetőségük abortuszra, hacsak nem tudta valaki bizonyítani, hogy mentálisan instabilak – el kell ismernünk, ez nem lett volna túlságosan nehéz. 29

Szappanopera.

A kilenc hónap alatt Galena egyre mélyebb depresszióba süllyedt. Az orvosa megtiltotta neki az alkoholt, de amikor Raymond szörnyen kívánt pohár whiskyje nem érte el a kellő hatást, felfedezte, hogy az üveg kétharmadig vízzel van töltve. Másnap észrevette, hogy Galena zöld szájvizet kortyol egy üvegből. Kiderült, hogy mentalikőr. Az előző terhességei alatt Galena mindegyik gyerekének kifestett egy szobát, ezúttal azonban Orpheusz és elvarázsolt környezete nem jelent meg az új baba szobájának falain. Mind elmaradtak a szeretők is. Casey és Joan Ausztráliában festettek, Etienne de Montigny új szeretőt kerített, Rupert elvett egy Helen nevezetű amerikai szépséget, aki nagy rajongója volt Galenának, és még képet is akart tőle nászajándékba. – Bassza meg! – sikította Galena. Megkeseredett a viszonya kis ölebével, Daviddel is: képtelen volt neki megbocsátani, hogy megpróbálta ágyba vinni Antheát. Ez rettenetesen kényelmetlen volt, mivel Sir Mervyn megvette neki és Rosemarynek a szomszédos Régi parókiát. David elkerülte Rókavárat, a legtöbb idejét munkával töltötte Londonban. Rosemary az átépítő munkások felügyeletével foglalatoskodott, és gyakran látogatta meg Galenát Maga is gyermeket várt, de mindig talált időt arra, hogy játsszon Jonathannal és olvasson Alizarinnek, aki még mindig beteg lévén, el kellett viselje anyja hisztériáit. Rosemary leginkább Jupiter miatt nyugtalankodott, amikor a fiú hazajött a Bagley Internátusból. Zárkózott volt, rideg, és még mindig rémesen féltékeny az öccsére. Az, hogy megnyerte a történelemverseny első díját és sorra lőtte a gólokat, nem elégítette ki, hiszen az anyja állandó, akár neurotikus figyelmének a középpontjában szeretett volna lenni. Galena rengeteg időt töltött azzal, hogy sötét gondolatait örökítette meg a naplójában. Ragaszkodott az otthonszüléshez, hogy folytathassa az ivást, és továbbra is festett: gyászos hangulatú tájképeket, amelyeken viharfelhők és ragadozó madarak domináltak: kísértetiesen emlékeztettek Van Gogh utolsó búzamezőinek fekete varjaira. 1973. Október 7-én életet adott gyönyörű, majd háromkilós kislányának, Sienna Sylvie-nek, aki Rupert Campbell-Black jóslata ellenére nem vörösborral az egyik és cigivel a másik kezében született Két nappal később, míg Mr. és Mrs. Robens kivették a délutánt, Galena rejtélyes módon moziba küldte a dajkát. Egyedül maradt Alizarinnal és a bébivel Rókavárban, vérezni kezdett, és egy vértócsában találtak rá a holttestére a lépcső aljában. A tragédiára a vérfoltos Vakarcs hisztérikus vonyítása, és Alizarin kiáltozása hívta fel a figyelmet. A fiú ugyancsak rejtélyes módon be volt zárva a szobájába, és ízületi gyulladása ellenére valahogy ki tudott mászni a tetőre. Teljesen lebénult, képtelen volt elmondani a rendőrségnek, mi történt. Szegény Raymondot lecsukták huszonnégy órára, aztán elengedték. Nem volt bizonyíték, hogy hibázott volna. Senkinek nem tűnt fel, hogy Galenának tiszta volt a haja, ki volt festve és parfümöt is szórt magára, először tíz hónapja. A naplóját, amely nyomra vezethetett volna, és amelyet utasításai szerint 2000 októbere előtt tilos volt elolvasni, Raymond nővére, Lily, aki nemrégen költözött a folyóparti házba, elrejtette. Öngyilkosságra gyanakodtak, de bizonyítékot nem találtak. A halottkém ítélete szerint baleseti halál történt. Egy héttel később Anthea Rookhope hazafelé tartott egy spártai puritánságú spanyolországi társasutazásból, ahol egy férfi sem volt olyan úriember, mint Raymond. Már több mint egy év telt el azóta, hogy belépett a Belvedon Galériába, ahol életének legboldogabb heteit töltötte. Szegény, drága Raymond, mindennap imádkozott, hogy

legyen mersze otthagyni azt a rettenetes szajhát. De annyira megbízhatatlan volt, biztosan elvesztette a címét, pláne, hogy most már az ostoba Fiona újra neki dolgozik. A barcelonai repülőtéren sztrájkoltak, éjfélre a hőség elviselhetetlen lett, minden járat késett. Anthea már három órája várakozott. – Tűnés! – sziszegte egy agyafúrt hordárnak. – Nincs cipelnivalóm. Holnap el kell kezdenie az álláskeresést, bár egyszerűbb lenne, ha zárdába vonulna. Rettenetesen éhes és szomjas volt, de csak éppen annyi pénze maradt, ami elég volt hazáig, Purley-be. Ha a vonatok indulása előtt ér Angliába, nem engedheti meg magának, hogy taxit fogjon. Belepillantott egy félredobott Sunday Expressbe, felsikoltott, és lerogyott egy poggyászszállítóra. Mint kiderült, Galena a lépcsőn lezuhanva megölte magát. Megint részeg volt, gondolta Anthea. Gyásztól sújtott férje három kisfiúval és egy újszülöttel maradt magára. „A sógornőm depresszióba esett" – nyilatkozta Raymond nővére, Lily –, „de nagyon boldog volt, hogy kislánya született Mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy baleset történt" Képet is közöltek a feldúlt Raymondról Rókavár előtt, és egy korábbit, amelyen látszott a három fiú és Galena, aki Anthea képzeletében sokfejű szörnyeteggé változott, de mind szépek voltak, és boldognak tűntek. Még a gonosz Somerford Keynest is idézték: „Galena volt a legizgalmasabb festő a háború óta, művészetének csúcspontján érte a tragédia." – Tavaly nem ezt írtad róla – mormolta Anthea. Aztán a bőröndjét hátrahagyva rohant körbe, és aprót kunyerált: – Meghalt egy barátom, muszáj hazatelefonálnom! Rókavár száma mélyen kalapáló szívébe volt vésve. Talán nem kellene ilyen későn telefonálnia, az emberek mindig azt hiszik, hogy baleset történt De rosszabb baleset már nem történhetett azokkal a szegény gyerekekkel. – Halló, ki az? – A mély, dallamos hang rekedt volt a sírástól, és elküldte az újságírókat a fenébe. – Raymond, Anthea vagyok. Mélységes együttérzésem. – Jaj, Reményke, szükségem van rád, gyere azonnal! Anthea poggyászát és régi életét hátrahagyta Barcelonában. A repülőtéren Robens várta. Amikor Rókavárba érkezett, éppen a horizont felé emelkedett a nap, és melegíteni kezdte a hatalmas arany hársfákat Raymond kiszaladva a főbejáraton úgy érezte, mintha a világ minden szerencsétlensége őt szurkálná, és látta a saját Reményét kiemelkedni a Bentley sötét mélyéből. Anthea annyira soványnak, sápadtnak és betegnek látszott, és Raymond a fájdalma ellenére csodálattal látta, hogy a lánynak éppen annyira hiányzott, mint neki ő. – Jaj, drágám, ne hagyj el soha többé! Egyáltalán nem volt senki meglepődve, amikor Raymond ötvenedik születésnapján, 1974 májusában csendesen összeházasodtak a searstoni anyakönyvi hivatalban. Anthea húszéves volt A boldog házasságban élő David fiút 1987-ben érte az egyetlen csalódás, amikor negyven felé közeledvén rádöbbent a valóságra, hogy az elsőszülöttségi jogban hívő Raymond az egész üzletet a legidősebb fiának, Jupiternek fogja átadni, aki Cambridge után belépett a galériába.

David nem tudta elviselni, hogy a könyörtelen, arrogáns Jupiternek kell dolgoznia. Abból is elege volt, hogy lekezelték és kiküldték üveget nyitni, ha azt sugallta, „nem megfelelő" a festmény. Volt olyan érzése is, hogy Raymond túlságosan a maga érdemének tulajdonította az Etienne de Montigny retrospektív kiállítást a Tate-ben, pedig neki kellett az összes lóti-futi munkát elvégeznie. Viszont Raymondnak és Jupiternek az nem tetszett, hogy túl sokan hívták a galériát, és kérték Pulborough-t. Davidnek nagyon is sok volt a postája, és a kelleténél több kritikában jelentek meg egymás mellett a Belvedon és Pulborough nevek, amelyek annyit jelentenek, „meghökkentően gyönyörű képek", jegyezte meg Jupiter. Ezért 1987-ben David Raymond kapcsolataival és levelezési címjegyzékével otthagyta a Belvedont, és magával vitte a galéria legnagyobb festőinek a többségét Mivel Sir Mervyn 1986-ban meghalt, Rosemary öröksége zsákmányul esett, és elindulhatott David saját galériája, amelynek Pulborough lett a neve, és amely kihívóan pont szemben helyezkedett el a Belvedonnal a Cork utcában. Mind a két galériának jól ment a nyolcvanas évek művészeti robbanásában, túlélte a kora kilencvenes évek szörnyű gazdasági válságát, de Jupiter legnagyobb bosszúságára a Pulborough 1998-ban előnyre tett szert a Belvedonnal szemben. 1995-ben csatlakozott az üzlethez David fia, Barney, egy dagadt, hajszálcsíkos öltönyös semmirekellő, akinek részvényei voltak a Mayfair szerencsejátékklubban, amely hasznosnak bizonyult, ha szükség volt a Pulborough feketén szerzett jövedelmének tisztára mosására. Barney valóban nagyon agyafúrt volt. Raymond hat gyereke, köztük az 1990-ben Antheától született ikrek, Dicky és Dora úgy emlegették Barney-t és Davidet, mint Punchot és Judast30. Raymond még mindig szerette Davidet, bár feldúlta az árulása, és a két galéria meg a Limesbridge-ben élő két család közt éles és keserű verseny alakult ki.

19. 1998 1998-ban, egy csípős októberi reggelen, miközben Sir Raymond arra készülődött, hogy elhagyja Rókavárat, azt figyelte, hogyan szállingóznak alá gyors egymásutánban a hársfák aranylevelei, mintha azt szimbolizálnák, mennyi pénzt szerzett, és milyen sok nézőnek hozott lelki gazdagságot programjaival a galéria. Vigasztalóan megveregette az ágyban duzzogó foltos agarának a hátát, és egy pillanatig csodálta magát a gardrób tükrében. Hetvennégy évesen szikár alakjával, csillogó kék szemével, dús ezüstös fehér hajával még mindig ragyogóan nézett ki. Második felesége állandó hízelgésének és szakértő gondoskodásának köszönhetően valóságos piperkőccé vált, a pasztell nyakkendők, a mályvaszínű selyem zsebkendők, a citromkivonat-illat és az enyhén karcsúsított gyöngyszürke öltönyök voltak a gyengéi. Feltűnő megjelenése azzal a hittel párosulva, hogy bármilyen elé kerülő hallgatóságot szórakoztatnia kell, meg az a képessége, hogy jól tud hallgatni, és a legnehezebben megnyíló művészt vagy kritikust is szóra tudja bírni, az utóbbi tíz év egyik legnagyobb sikerét elérő televíziós szereplőjévé tették. Az ajtóban elbúcsúzott feleségétől és nyolcéves ikreitől, Dickytől és Dorától, akiknek iskolai szünetük volt. A puha napraforgósárga pulóvert és gyöngyöket viselő finom és törékeny Anthea negyvenöt éves korában még mindig lélegzetelállítóan szép volt, 30

Vitéz László-szerű bábdarabok.

egyetlen ráncocska vagy ősz hajszál nélkül. Raymond erősen megölelte, tudta, majd meghal, hogy vele tarthasson. De hat lóval sem lehetett volna elvonszolni otthonról, hiszen aznap délután tartotta a Limesbridge-i Fejlesztési Bizottság azt az értekezletet, amelyen megint Galena Borohova emlékművét vitatják meg. Mivel Galena halhatatlanná tette Limesbridge-et, és megakadályozta a beruházókat, hogy mindenfelé teleszórják házakkal Ezüstvölgyet (amelyet már kiemelkedő természeti szépségekkel bíró területté nyilvánítottak), a faluban felmerült az óhaj, hogy a főutcában szobrot állítsanak a tiszteletére. Raymondot is próbálták rávenni, hogy az egyik legszebb házát alakítsa át múzeummá, Galena-emlékhellyé. Anthea bosszantó érzéseket dédelgetett Raymond első feleségével kapcsolatosan, és sikerült megakadályoznia a nyilvános megemlékezést halálának múlt heti huszonegyedik évfordulója alkalmából. A szoborállítást is ellenezte azon a téves alapon, hogy fájdalmas emlékeket ébreszt Raymondban és Galena négy gyerekében. Semmiképpen nem akarta hagyni, hogy a Galena-hívő klikk a háta mögött megszerezze a helyet, úgyhogy most vonakodva intett búcsút a Bentley-ben ülő férjének és a sofőr, egyben kertész Robensnek. – Isten veletek, isten veletek! – Anthea valamikori nyivákoló, vékony hangja az évek folyamán előkelővé vált, különösen, mióta Lady Belvedon lett belőle, amikor múlt áprilisban Raymondot lovaggá ütötték. Valamikor a hónap elején nagy derültséget okozott, amikor bement a tömött vegyesboltba, és kérte a Times-t, majd kinyitva a társasági rovatnál felsikoltott: – Te jó ég, milyen zavarba ejtő, megemlékeztek a születésnapomról! Azért sem volt elragadtatva, hogy a rémes kertészruhát viselő, a fal túloldalán ágaskodó Rosemary Pulborough szarkasztikusan kérte a távolodó Raymondot, hogy adja át üdvözletét Davidnek, ha találkozna vele. – David határozottan mondta nekem, hogy Penscombe-ba megy – szólt át Rosemarynek. – Örömet okozott neki, hogy emlékeztetheti Rosemaryt, David rendszeresen a bizalmába avatja. Okot szolgáltatva ezzel, hogy Rosemary támogassa a Galena-emlékmű felállításának ötletét. Raymond sóhajtott egyet, és felhúzta az ablakot. Az autófeljáró alján Robens jobbra fordult, és elhaladt a Kapusház, Alizarin lakhelye (a kertje tele volt csalánnal), a Raymond rajongóinak leveleitől roskadozó vörös postaláda és Alizarin gömbölyded, sárga labradorja, Látogató mellett. A kutya céltudatosan gázolt keresztül a leveleken, csütörtök volt, szemétszállító nap, rengeteg jóféle falat várja a kilyukasztott fekete zsákokban. Raymond megint sóhajtott. A Limesbridge-i Fejlesztési Bizottság ma délután minden kétséget kizáróan megint panaszkodni fog Alizarin csalánja és Látogató kukázási szokása miatt. Az egész nap a fájdalmas emlékek felkavarodásából állt Mostanában sokat cikkeztek azokról, akik nemzed értékek tulajdonosai voltak, és vonakodtak felajánlani, hogy azok tetemes összegű adómentesség ellenében elérhetővé váljanak a nyilvánosság számára. Például Rupert Campbell-Black csak halogatott, kitérő válaszokat adott, míg ma végre beleegyezett, hogy elképesztő képgyűjteményét bemutassák a közeli, gloucestershire-i gyönyörű házában. Az eseményről Raymond tudósított a BBC-nek mint Rupert régi barátja, akinek számos képét eladta, hogy kifizethessen egy lovat vagy az esküvőjét, és engedélyt kapott az előzetes megtekintésre, mielőtt a tömeg beözönlene. Kissé elmosolyodott, amikor meghallotta az autórádióban, hogy az M4-esen 15 kilométeres sor vesztegel: nyilván az okozta, hogy a buszok tömegével indultak neki Londonból, tele

kíváncsi nőkkel és melegekkel, persze inkább az istenien jóképű Rupertet akarták megbámulni, mint a festményeket. Raymond visszatért szokásos reggeli tevékenységéhez: megnézte imádott Timesában a három rovatot, a válásokról, halálozásokról és az adósokról szólót, kifigyelte, ki az, akinek hirtelen felvitte az isten a dolgát, illetve pénzre van szüksége vagy meg akar szabadulni egy fontos képtől. Mióta megvigasztalta Rupert volt feleségét, amikor megölték híres karmester férjét, Roberto Rannaldinit 1996-ban, és jutalmul megkapta a feladatot, hogy eladja Murillo Madonnáját, amelyért rekordárat ért el, azt a becenevet kapta, hogy „az özvegyek segítője". A hátsó ülésen felszalagozott csíkos dobozban egy finom torta lapult, amelyet Rupertnél tett látogatása után a mostanában megözvegyült Clemency Waterlane-hez szándékozott vinni Rutminster Hallba, arra buzdítva a hölgyet, egyen, máskülönben elveszd az erejét. Egyúttal finoman arról is meg akarta győzni, az örökösödési illeték kifizetésének a legkönnyebb módja, ha megválik a Waterlane-Tizianótól. Nagy kedvence volt az anyakirálynőnek és Lady Thatchernek, hosszú ideje tanácsadója a királyi családnak és a konzervatívoknak, most pedig festőt keresett, aki megörökítené Vilmos herceget. Megérkezett Rupert házához, amely olyan volt, mint egy kéjvágyó szőke nő, lustán heverészve a bükkerdő narancssárga párnáján. A nyolcvanas évek elején Rupert átváltott a díjlovaglásról a nemzed akadálylovaglásra, majd belefogott a síklovaglásba is a kilencvenes évek elején. Rendkívül sikeres birtoka a háztól nyugatra feküdt Rupert nyilván meglépett a kíváncsi tekintetek elől. Raymond megkönnyebbült, hogy egyedül sétálhatott keresztül a szobákon a gyakran piszkos és gyengén megvilágított képeket csodálva, és elöntötte a sóvárgó, felkavaró, nagyon fájdalmas izgalom, olyan erősen látta viszont Galena múl ját. Rupert lépcsőházának tetején ott lógott Etienne de Montigny hatalmas olajfestménye. Ezen Galena mint Kirké szerepelt, amint sertéssé változtatja a férfiakat. Annak idején nagy veszekedés tört ki Rupert és közte, mert a férfi arról panaszkodott, a festményen nyereghátú disznók vannak: ezt a fajtát időszámítás előtt 2000-ben még nem tenyésztették, és visszakövetelte a pénzét Mellette lógott Casey Andrewstól a Vihar Exmoorban. A festő még huszonöt évvel Galena halála után is embertelen érzéketlenséggel állította az interjúkban magáról, hogy ő volt a legnagyobb szerelme. Raymond szégyellte, hogy nem rúgja ki Caseyt mint a galéria festőjét, de költői igazságszolgáltatásként legalább vagyonokat keresett az undorító vén kecskén. Aztán a lépcsőfordulóban – Raymond visszatartotta a lélegzetét, és a szíve hevesebben kezdett dobogni – ott volt Galena tündökletes rajza a meztelen Rupertről, ahogy a Kék toronyban, a bíborvörös baldachinos ágyban szunnyad. Raymond világosan emlékezett arra a meleg nyári estére, amikor Sir Mervyn váratlanul beállított Rosemaryvel, és Galena megparancsolta Rupertnek, hogy maradjon odafent Galena később elmesélte, hogy szeretkezett Ruperttel, és alkalmanként még azt is megengedte Raymondnak, hogy a Kék torony ajtajára szereltetett kétoldalú tükörben figyelje őt vele és más szeretőivel. Raymond életében akkor izgult fel a legjobban. Antheával nagyon boldog volt, számára első helyen állott, segített a karrierjében, és visszaadta az önbizalmát. Annyi mindennel tartozott neki, de ő soha nem tudott olyan tüzet gyújtani az ereiben, mint Galena. Rupert kikapcsolta a központi fűtést, hogy elbátortalanítsa a tömeget Raymond reszketett, aztán hirtelen felugrott, ahogy megszólalt a mobilja. Egy perc múlva

csatlakoznia kell a televíziós stábjához, de felvette. Anthea volt az, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. – A Newsnight arra kíváncsi, hogy ma este a városban vagy-e, Mervyn azt akarja, hogy lépj fel a Déli Part Show-ban a jövő hónapban, és sosem találod ki, mi történt. A Jó Háztartás velem akar riportot készíteni – kuncogott Anthea –, „a csodálatos feleségek jellemzőiről". El sem tudom képzelni, miért – Én nagyon is tudom, drágám, te csodálatos vagy. – Hát, ne felejtsd el átadni legszívélyesebb üdvözletemet Rupertnek. – Nem fogom. És Reményke, neked megjusson eszedbe bekapcsolni a riasztót, mielőtt elhagyod a házat. Bár Alizarin az autófelhajtó végén olyan mogorva volt, mint valami Kerberosz, nem nyújtott túl hatékony védelmet a betörők ellen. Most, hogy Raymond kultikus figurává vált, nem lehettek eléggé óvatosak. Raymond örült, hogy Anthea nem tartott vele. Teljesen bele volt zúgva Rupert-be, viszonzatlanul, ő pedig kínosan udvariatlan tudott lenni azokkal, akiket nem kedvelt. És természetesen nem viselte volna jól Galena töméntelen képét a falakon. Raymondnak ez másfajta fájdalmat okozott. Galena munkáinak az értéke az egekig emelkedett a halála óta. Anthea követelésére rengeteget eladott belőlük még 1974-ben. Ma egy vagyont jelentenének. Fájdalmára hagyta, hogy Anthea lefestesse Galena freskóit. Egyedül a szenvedélyesen védett gyerekszoba maradt érintetlen. Ahogy a terem végében állomásozó filmstáb felé haladt, útközben megcsodálta a Lucian Freud-képet. Meztelen, izmos férfit ábrázolt, aki egy törpeagár mellett feküdt, amely csíkos volt, mint egy selyemcukor. Raymond rádöbbent, hogy még mindig reszket Felidéződött benne, milyen rettenetesen végezte Galena. Szörnyű módon elvérzett, a kisbaba, Sienna, kékre ordította magát, és Alizarin soha többé nem ejtette ki az anyja nevét. Raymond a Kék torony derűsen mosolygó Raffaellója alatt ugyanúgy vértócsákat talált, mint a lépcső alján. – Jaj, istenem! – Raymondnak elakadt a lélegzete. Mert a falon ott függött Galena imádni való rajza Vakarcsról, a kis Jack Russell-ről, akit vértől mocskosan és vinnyogva találták meg a szoknyája alatt. A halála után Raymond nem tudott többé a Kék toronyban aludni, úgyhogy Anthea Mary Fox Linton31 segítségével kiüttette a falat az alatta lévő szinten, és egy gyönyörű hálószobát alakítottak ki. A Raffaello viszont a Kék toronyban maradt, elzárva mindenki elől, úgyhogy azóta senki nem látta, a gyerekeket kivéve, ha engedélyt kértek, hogy megnézzék, vagy ha Antheával egyre ritkábban és ritkábban odafent szeretkeztek. – Készen vagyunk, Sir Raymond. – A rendezője szólt – Jól van? Halálsápadtnak látszik. A sminkesek a hálószobában vannak. Hozok Önnek egy kávét. Fantasztikus gyűjtemény, ugye? Azt gondoljuk, hogy a Turnerrel kezdenénk. – És végezzük a Rubensszel. – Tudta, hogy Rupert szeretne túladni rajta. Ahogy Raymond befejezte a filmezést, a tömeg beözönlött, és megrohanták, mert sztár volt, és mert a televízión keresztül olyan kedvesség sugárzott belőle, hogy mindenki azt hitte, ismeri. Amint gyorsan autogramot osztogatott, hirtelen észrevett egy katalógusát nyújtogató, gyönyörű lányt. Elragadóan, bár városnézéshez teljesen alkalmatlanul öltözött fel: derékban szabott királykék-zöld csíkos bársonyruhában, sötét műselyem harisnyában és nagyon magas sarkú cipőben volt Hosszú, fekete, fényes preraffaelita haja, az augusztusi 31

Brit lakberendező, belsőépítész.

naplemente barackszínében ragyogó fehér bőre, picike orra, elmaszatolódott rózsaszín szája (mintha túl sok epret evett volna) és finom ibolyaillata volt. Ahogy azt figyelte, hogy írja alá a nevét, mintha nehezére esett volna felemelni vastag, sötétbarna pillák övezte, szemérmesen lesütött szemhéját. Aztán lassan felpillantott. A szemei olyanok voltak, mint két hatalmas, zöld közlekedési lámpa. Úgy tűnt, mintha el akarnák csábítani: gyere! Nézz mélyen a lelkembe! Szeress belém! Raymond meg volt babonázva. – Édes jó istenem, valakinek muszáj lefestenie magát, gyermekem. Az a sorsa, hogy az arca képeken megörökítve halhatatlanná legyen. – Éppen ellenkezőleg – válaszolt a lány meglepően élénk, elnyújtott hangon –, én akarom halhatatlanná tenni Önt. Azt mondta, Emerald32 Cartwright a neve. Éppen most fejezte be a Szépművészeti Főiskolát Chelsea-ben, szobrász, és soha nem mulasztja el megnézni a programját. – Meg akarom formálni a fejét, nagyon nemes. Megnézi a portfoliómat? – Hol van Rupert, hol van Rupert? – követelődzött a tömeg mögöttük. Egyre többen lettek, és percről percre türelmetlenebbé váltak. Akadt köztük meleg, London legexkluzívabb részéről való szépségek, ráncos banyák, őszi szünetüket töltő tanulólányok, és hamis betegállományban lévő titkárnők. – Hívja fel a galériát, és kérjen időpontot! – ordított át a kivörösödött Raymond a lármán átnyújtva Emeraldnak a kártyáját. – Miről szól a következő programja? – kiáltott vissza a lány. – Raffaellóról dolgozom egy dokumentumfilmen. A következő pillanatban egy gorillamaszkos, magas férfi nyomakodott keresztül a sikoltozó tömegen, és eltűnt a „privát"-feliratú ajtón. Rupert volt az, így kerülte el a rohamot

20. Raymond kimerültnek érezte magát, és nagyon hálás volt, hogy meghívást kapott ebédre. Rupert magánlakosztálya felé tartva nevetett, látva, hogy Somerford Keynes pipiskedve és szinte homorítva próbálja behúzni kövér hátsóját és hasát, hogy elővéve egy hatalmas nagyítót megvizsgálja Galena rajzát Rupert nagyon is nyilvános hátsójáról. Befelé menet találkozott össze Ruperttel. Nimród, a kuvasz és válogatott kutyasereg nyüzsgött hangosan és boldogan a gazdája körül, akit azonnal elszólítottak a telefonhoz, így Raymondnak lehetősége volt körülnézni. A ház meglepően kopott volt, az utóbbi 250 évben egy olyan család által összevissza beszerzett gyönyörű, csorba, gyakran elrongyolódott darabokkal, akik mindig jobban érdeklődtek a lovak, kutyák és egymás iránt. Anthea szorgos keze csodákat művelhetett volna. Raymond egy hatalmas olajfestményt csodált, egy gömbölyded fekete labradort, Alizarin sárga kutyájának, Látogatónak az ük-ük-nagyapját ábrázolta. Boldog volt, hogy láthatta Rupert gyerekeinek és unokáinak bájos pasztelljeit, a Belvedon egyik legsikeresebb festője, Daisy France-Lynch munkáit Daisy gyönyörű volt, mint ahogy az elbűvölő Emerald Cartwright is. Raymond most azon kapta magát, hogy egy másik szépség karolja át, majdnem olyan magas, mint ő. Egy

32

„smaragd"

másodpercig nekiszorult a lágy melleknek, hullámos, fekete haj csiklandozta, és elbűvölték Rupert felesége, Taggie ezüstszürke szemei és édes, izgatott mosolya. – Jaj, de jó, hogy ládák, Raymond! Biztosan átfáztál, szegénykém, szeretnéd Rupert egyik pulóverét? A szalonban klassz tűz van. Muszáj elrohannom, tudom, nagyon udvariatlan vagyok, de megígértem Biancának, hogy elviszem a Macskákra. Hagyok nektek itthon egy kis piknikféleséget. – Aztán lehalkította a hangját: – Úgy örülök, hogy itt vagy, és felderíted Rupertet. Teljesen ki van akadva ezektől az emberektől. Rupert jelent meg szalonban. – Itt van! – izgatott hangok hallatszottak az ablakban, egy másodperc múlva már meg is telt sikoltozó, izgatott arcokkal. – Tűnés! – vicsorgott Rupert Majdnem lerántotta a függönyt, ahogy összehúzta a szárnyait. Az ismerős, sötétkék helikopterrel eltűnő Taggie-nek és lányának látványa még jobban felizgatta a kedélyeket. Háta mögött a tűzhellyel, egy nagy pohár bordói, egy tál póréhagymaleves és házi barna kenyér után, a konyhaasztal mellett Raymond mindjárt sokkal jobban érezte magát. Rupert kicsapongó apja, Eddie a barátja volt, gyakran árult számára képeket, hogy kifizethesse különböző feleségeit és szerencsejáték-adósságait Éppen a háború után adott el Eddie-nek 5000 fontért egy Rubens-képet, a nimfáival fürdőző meztelen Dianát. Rupert érdeklődött, hogy tudna megválni tőle: tőkét akart szerezni lóvásárlásra. – Gyönyörű kép – lelkendezett Raymond, – Az apám nyilvánvaló okokból szerette, én ki nem állhatom a nagy, dagadt leszbikusokat Mennyit ér? – Öt-hat millió. Rupert füttyentett – Nem kéne aukciósházakba vinni. A Louvre, a Met és a Nemzed Galéria természetesen érdeklődni fog. Szólhatok egy szót az érdekedben. – Raymond igyekezett leplezni az izgalmát. Felhangoltsága átragadt Rupertre is, amint az asztalra helyezte a Stilton sajtot, a csillogó barackos kosárka süteményt és az üveg tejszínt. Nem volt ellenére Raymond haszonlesése. Az Öreg Vakarcs Vili hihetetlenül megbocsátott Galena miatt. Rupert úgy érezte, tartozik neki. – O.K. – mondta –, te intézed. Mialatt hanyagul megvitatták a megbízatást, és hogy milyen lovakat futtat a jövő hónapban Cheltenhamben, Rupert nagy sebesen lapátolta be a barackos sütit. Annyira finom volt, hogy Raymond falatonként kiélvezte. – A te Taggie-d fenséges szakács. Rupert Raymondhoz hasonlóan profitált rendkívül boldog második házasságából. Még mindig arrogáns, robbanékony, esztelenül viselkedő és elkényeztetett volt, de az édes, gyengéd Taggie megszelídítette, többé nem jött össze fűvel-fával, és nem vágyott őrülten a hatalomra. Csodálatos apa is volt és szenvedélyesen lojális barát. Hibátlan arcát az idő csak karakteresebbé tette, erőt és egy pár barázdát vésve rá, de fölösleges húst nem. A társaságában Raymond nem tudott másra nézni, csak rá. – Láttad azt a hihetetlenül szép, sötét hajú lányt? – kérdezte. – Azt hittem, hogy valaki a tieid közül. – Istenem, remélem, nem – bár az ember nem lehet elég óvatos a DNS-sel. Röviden beszéltek Rupert adoptált gyermekeiről, mindketten feketék voltak. A fiú, Xavier Raymond fiával, Dickyvel a Bagley Internátusba járt. Most épp vadászni volt.

– Nem lesz sokáig lehetősége – morgott Rupert –, Blair elcseszi az országot, illetve a „tanyavilágot", ahogy mondják. El tudod képzelni, hogy harcolunk a királyért és a tanyavilágért? Kíváncsi vagyok, most mit találnak ki a falkavadászatot ellenző szabotőrök. Xav be fogja őket perelni rasszizmusért, ha lehúzzák a lóról. Hogy van az a nagyon sikkes gyerek, aki leöntötte zöld festékkel Casey Andrewst? – Alizarin? Nehezen nevezhető már gyereknek. Harmincnégy éves, egy kilencven magas, és ragaszkodik ahhoz, hogy hatalmas vásznakon fesse meg különböző háborús zónákban az emberi szenvedést – valószínűleg megpróbálja kitörölni Galena halálának szörnyű emlékét. Tényleg nem kellene – tette hozzá, ahogy Rupert teletöltötte a poharát – Jót tesz neked, nem vezetsz – mondta Rupert, gondolatban hozzátéve, hogy Raymond nagyon gyengének látszik. – Túl van már Alizarin a reumatikus ízületi gyulladáson? – Többnyire. Bottal jár, és csak nyirkos időben sántít. – Raymond szomorúan rázta a fejét. – Nem tudok közel kerülni Alizarinhoz. És sosem fog megbocsátani Jupiternek, aki mindig is acsarkodott ellene, hogy ellopta és feleségül vette az egyetlen lányt, akit Al tényleg szeretett. Alizarin valamikor rettentő jóban volt Jonathannal. Most már elváltak az útjaik Alizarin kudarca miatt Nem tud eladni egyetlen képet sem, Jonathannak meg hatalmas sikere van. Jonathan rád emlékeztet, amikor még fiú voltál – folytatta Raymond mosolyogva. – Jól ki tudja használni, hogy sikeres és jóképű. Elég volt megrebegtetnie a szempilláit, és máris megfőzte a tanárokat az iskolában. – Köszi – válaszolta epésen Rupert. – Abból, amit olvastam, Jonathan a legtöbb idejét kritikusok üldözésével és szurkálásával tölti. És mi van a lányoddal? – Siennával? Vele van a legtöbb baj. Szegény drága Antheának nehéz perceket okoz. Abba kellett hagynom a Turder Díj becsmérlését, mert tavaly jelölték; de rém kínosan ütött ki a dolog. Sienna bemutatkozása, magyarázta, a testnedvek dicsőítésének trendjét követve a Tampontoronynak nevezett tákolmány volt. Használt tamponokból építette, amit vagyonos nők küldtek neki. A változó korban lévőknek megengedték, hogy csaljanak, és vörös tintába mártsák a magukét. – Ez nem vicces – tiltakozott Raymond, amikor Rupert nevetni kezdett. – Milyen határai maradtak a fiatal festők érvényesülésének? Siennát sokat fényképezték meztelenül motorozva Limesbridge-szerte. – Tudom, hogy zajos gyermekkoruk volt, de Antheával mindent megtettünk, hogy kárpótoljuk őket – mondta gyászosan Raymond. Nagy megkönnyebbülést okozott, hogy képes a Galenával közös gyermekeiről beszélni. Anthea előtt mindig kényelmetlennek érezte a dolgot. – Hogy vannak a te srácaid? – kérdezte. – Hallottam Marcus hangversenyét. Egyre jobb lesz. – Perdita az amerikai csapatban pólózik – mondta Rupert, és Raymond felé lökte a Stilton sajtot. – Tab mindenórás, aztán elkezd edzeni a sydney-i olimpiára – kapott egy nagyszerű lovat Wolfie-val (egy álom) most Franciaországban vannak. A fiú Tristan de Montigny legutóbbi filmjének a producere. – Szörnyen jól megy nekik – mondta irigykedve Raymond. – Kezdetben pokoli volt – ismerte el Rupert. – Minden Taggie-nek köszönhető, csodásan gondoskodó nevelőanya. – Anthea is csodálatos – mondta Raymond egy kicsit kevesebb meggyőződéssel, aztán a könny elöntötte a szemét – Sose szűnök meg csodálni, hogy egy ilyen édes lánytól, aki harminc évvel fiatalabb nálam, közel huszonöt éve tökéletes szerelmet kapok.

Rupert nem szólt egy szót sem arról, hogy Galena rémes, utolsó kiállításának éjszakáján a Rollsa hátsó ülésén volt egy perces kalandja vele. Raymond házigazdája szőlőt szemezgető, még mindig napbarnított ujjait figyelte, amelyek valamikor bizonyára sok örömet okoztak Galenának, és elöntötte az émelyítő vágy, hogy visszahozza Galenát. Megkérte Rupertet, hogy beszéljen a viszonyukról. De Rupert nyugtalan lett, vissza szeretett volna menni a birtokra. Felugrott, és kikukucskált az ablakon, a függönyön keresztül. – Te jó ég, jön Faszfej császár! Casey Andrews sietett a ház felé, nagy velúrkalapban és öves rövid kabátban billegett, mint egy dagadt keljfeljancsi. A tömeg azonnal megismerte Anglia legnagyobb festőjét. – Nagyobbak az árai, mint a vásznai – mondta keserűen Rupert –, és a legutóbbi kiállítása úgy nézett ki, mintha szabadon engedtél volna egy űrfegyverrel felszerelt orangutánt. A vén gazfickó csak azért jött, hogy lássa, oda vannak-e akasztva a képei, ahol mindenki láthatja őket, és megpróbál rávenni, engedjem lefesteni Taggie-t. Istenem! – Casey a Tate kurátora. – Raymond szomorúan rázta a fejét. – Szóval az embernek kedvesnek kell lennie vele. Úgy értem, le tudja tiltani bármelyik festőt, akit bemutatásra kiválasztanak. Alizarinnak reménye sincs azok után, hogy leöntötte festékkel. Rupert gorillamaszkjában kikísérte Raymondot. Nevettek, amikor meglátták a gyérülő rőt haját simogató, terebélyesedő csípőjén a ruháját igazgató David Pulborough-t a parkoló felől rohanni. – Már olyan előkelő, hogy nem utazik a sofőrjével egy kocsiban – jegyezte meg Rupert. – Hallanod kéne, hogy hasra esik, amikor valaki az újdonsült munkáspárti kormányból hívja, hogy megmondja, mit tegyenek a falaikra. – Az autófeljáróját kaviccsal boríttatta, úgy néz ki, mint a cafatokra tépett csirkemell – mondta Raymond. – Jaj, istenem, nem szabadna szemétkednem. – Valószínűleg késésben van, mert valami nagytermészetű leányzót kefélt – nyilvánította ki Rupert a megreformált kéjenc rosszallását – Azt hiszem, Geraldine Paxton az. Igen ő az – mondta Raymond, látván, hogy egy sovány szépség, azt tettetve, hogy a parkoló másik végéből érkezett, a kezében tartott tükörbe pillantva, kapkodva rúzsozza a száját és feléjük rohan. – Undorító szajha – tette hozzá Raymond szokatlanul rosszindulatúan. – De muszáj neki nyalni, mint Casey-nek, mert benne van a Művészeti Tanácsban és nagy a befolyása a Saatchira és a Tate-re. Geraldine, drágám, milyen öröm látni téged – szólt oda neki. – Meg kell halni Rupert képeiért. Ritka élvezetben lesz részed. Napot, David – köszönt ridegen. – Láttam korábban a feleségedet, üdvözletét küldi. Geraldine és David még Rupert biztonsági őrénél is komorabbá vált, amikor Robens, aki eddig a belépésre váró kígyózó sorban álló nőket nézegette, észrevette a gazdáját, és feljött érte a Bentley-vel. – Remélem, ma nem voltam túlságosan szemét – mondta halkan Rupert, és kinyitotta az ajtót Raymondnak. – Galena utálta volna az öregedést. Nem tudott férfihízelgés nélkül élni. Már kezdett nem valami jól kinézni. – Te sem vagy szép ebben a maszkban – ugratta Raymond, hogy elrejtse, mennyire meghatódott Rupert figyelmességétől. Aztán nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze: – Hiányzik? – Természetesen – hazudta Rupert – Köszönöm – dünnyögte Raymond, aztán erőre kapott, és hozzátette: – Lady Belvedon szeretettel üdvözöl.

Közben Anthea Larkshire-ben, a községházán megtartotta nem túlságosan készséges beszédét a Limesbridge-i Fejlesztési Bizottságnak. – A féljem előző feleségének rengeteg nem megfelelő férfibarátja volt, akikkel Rókavárban – nos, igen: orgiákat rendeztek. Tényleg azt akarják, hogy a településünkről az embereknek ilyesfajta dolgok jussanak eszébe? A sajtó nagyon szeret a ganéban turkálni, és nem engedhetem, hogy elszomorítsák Sir Raymondot. Végül is, már nem fiatal. Anthea háborogva gondolta magában, ha Galena élne, most lenne hatvanhat, egy püffedt, öreg borissza, aki nyomortelepen tengődne, és képtelen volna megbirkózni rettenetes gyerekeivel. De mert halott, mindenki idealizálja. Aztán ott volt ráadásul az undorító Rosemary Pulborough, még mindig kertészruhában, égnek álló szénaboglya haját pántba gyömöszölve. Daviddel rengeteget viccelődtek Rosemaryn, a „Börtönőr" gúnynevet adták neki, mert állandóan figyelte őket, és Antheát halálra bosszantotta, hogy a mostohagyerekei minden fenntartás nélkül imádták. Raymond küszködött az alvással, nem akart Robens előtt horkolni és elcsöppenteni a nyálát Nem lett volna szabad elfogadnia a harmadik pohár bordóit. Míg a Bentley legördült Rupert autóbeállóján, a Stubbs ecsetjére való derűs képet, a borostyánfák alatt legelésző fényes, gyönyörű lovakat figyelte, és keserűen gondolt arra az aggodalomra, amit a Galenától született gyerekei okoztak neki: Sienna túl sokat ivott, füvei-fával lefeküdt, és állandóan Antheával vitázott, Alizarin meggyötört és megközelíthetetlen, Jonathan mindig bajt kever. A múlt héten a nemi szervével kezdett vezényelni egy unalmas televíziós program alatt. A legrosszabb Jupiter volt, állandóan megkérdőjelezte apja minden döntését, és arra célozgatott, hogy legfőbb ideje Raymond nyugdíjazásának. – „Az ingatag trón jégtábla nyári tengeren…"33 – sóhajtotta Raymond. Jupiternek egyébként nem volt olyan jó szeme, mint Davidnek, nem tudott olyan ügyesen hízelegni az ügyfeleknek és udvarolni a fiatal művészeknek – ez lehetett az oka, hogy a Belvedon veszélybe került, és könnyen lemaradhatott a Pulborough-val szemben. Különös, hogy még mindig elszomorodik, ha Davidet látja. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Holnap felhívja a Nemzeti Galériát Rupert Rubense miatt, és valószínűleg az elbűvölő zöld szemű gyermek is felkeresi, hogy megmintázza a fejét. Kedvenc Tennysonját idézte: „…de az öregnek is van dolga, rangja; Jöhet még néhány nagy tett, amely illik Azokhoz, akik Istenekkel csatáztak."34 Raymond elaludt.

21. A zöld szemű lányt, Emerald Cartwrightot kisbabakorában fogadták örökbe olyan szülők, akik imádták, és reménytelenül elkényeztették az utóbbi huszonöt évben. 33 34

Tennyson: Királyidill Tennyson: Ulysses (ford. Szabó Lőrinc)

Emerald úgy érezte, hogy a sors nem bánt vele kesztyűs kézzel annak ellenére, hogy egy gyönyörű György korabeli házban nőtt fel Yorkshire-ben, istállókkal, teniszpályákkal, hosszú autófeljáróval meg mezőkkel, és annak ellenére sem, hogy egy divatos bentlakásos iskolába küldték délre, később meg művészed iskolába Londonba, ahol vett egy édes kis házat Fulhamben a húgával, Sophyval. Nagyszerű fantáziája volt, azt tartotta magáról, hogy Carmen és Scarlett O'Hara kereszteződése, s azt képzelte, hogy egy hercegnő lánya, akit a születésekor elraboltak. Az utána futó férfiak csapataiból nem szeretett bele senkibe, mert álmaiban őrizgette magát a hercegnek vagy egy nagy festőnek: meg volt róla győződve, hogy az igazi apja is az. Rupert Campbell-Blacknek rengeteg nőt csípett fel, mielőtt beleszeretett második feleségébe, Taggie-be. Lehetséges, hogy az első házassága idején, gondolta vágyakozva Emerald, kalandba bonyolódott valami sötét hajú szépséggel, aki túlzott büszkeségből nem mondta meg neki, hogy terhes, és a kisbabáját örökbe adta. Ha beképzeltségre díjat osztanának, mindig megnyerte volna az első helyet: úgy járkált a házban, hogy nem zavartatta magát a rámeredő tekintetektől. Egyedül Rupert érdekelte, csupán az ő képeit látta. Emerald kicsi volt, csak 152 centiméter magas. Amikor előtte a tömeg hirtelen sikoltozó csőcselékké vált, és mindenre elszántan nyomakodtak, hogy megpillantsák idoljukat, azon nyafogott, hogy nem lát semmit. A következő pillanatban két erős kéz ölelte körül pici derekát, felemelte, és láthatta Rupert fejének csillogó szőke hátsó felét, ahogy Fehér Nyúlként35 eltűnik egy ajtóban. – Az ördögbe, megint elmulasztottam. Drága arcszesz illata csapta meg az orrát, amelyben felismerte a CK One-t, és lenézve észrevette, hogy a kezek napbarnítottak, és gazdájuk nem visel gyűrűt. A földre visszatérve megpördült, és elállt a lélegzete: a feléje tornyosuló férfi húsz évvel lehetett fiatalabb Rupertnél, de majdnem olyan jóképű volt. A lány szeme a szegycsontjával esett egy vonalba. Fekete inge második és harmadik gombja közti nyílásában David-csillagot pillantott meg. Szénszürke bomberdzsekije kiemelte széles vállát, a fekete farmer különösen jól állt edzőteremben fejlesztett keskeny csípőjén és hosszú lábán. Felnézve fekete borostás, négyszögletes állkapcsot, előreugró, duzzadt alsó ajkat, sólyomszerű mefisztói vonásokat, sima, barnás arcszínt és a rezzenéstelen sárga szemeket keretező, sűrű, kunkorodó sötét pillákat látott. Bár rövidre nyírt fekete haját ősz szálak pettyezték, nem nézett ki egy nappal sem többnek harmincnál. Hú, gondolta Emerald, mintha Bagira lépett volna ki a Dzsungel könyvéből. Úgy mutatkozott be a párduc mély, doromboló hangján, hogy Zachary Ansteig, amerikai újságíró, és Rupert nyílt napjáról ír cikket a Mercury című New York-i művészeti magazinnak. – Ez a fickó olyan, mint a hamelni patkányfogó36 – mondta, elnyújtva a szavakat. – Ha besétálna ott abba a tóba, nem maradna Angliában egyetlen homokos és nő sem. Mi a művészi érdeklődési köre? – Főleg dinasztikus. Leginkább a családjáról és állatairól készült modern képeket vásárol. A többi, régi mesterektől származó tárgy az előző generációk szerzeménye.

35

Lewis Carroll Aliz Csodaországban című meséjének egyik szereplője. A Grimm fivérek által feldolgozott német népmese hőse. A furulyájának hangjára követik a patkányok, így menti meg Hameln városát

36

– Rengeteg Borohova van – jegyezte meg Zac, Galena Vakarcsról készült rajzát mustrálva. – Az Államokban kezd tényleg jelentőssé válni. Úgy hiszem, ő meg Rupert egy pár voltak. Emerald, aki nem akart úgy gondolni Rupertre, mint aki bárkinek is a párja önmagán kívül, azért nagyon örült, hogy Zac követte, és velejárt körül. És bár megvillantotta művészettörténeti tudományát, merész megjegyzésekkel kommentálva a képeket, pletykákkal traktálta Casey Andrewsról és Somerford Keynesről – aki majdnem a nyakát törte, úgy bámulta Zacet, amikor elhaladtak mellette de semmi reakció. Valami baljóslatú csend lengte körül. Úgy tűnt, hogy csak a képek érdeklik, minden egyes festményt alaposan megvizsgált, bemerészkedett a kordonnal lezárt szobákba is, mintha felderítést végezne, míg Rupert biztonságai emberei ki nem tessékelték. Jegyzeteket nem készített a cikkéhez. – Betörő vagy? – kérdezte Emerald. – Lehet – válaszolta Zac A lány elképesztőnek találta, hogy a tömeg nem őt, hanem Zacet bámulja – valószínűleg így kárpótolták magukat, hogy nem láthatták Rupertet, és elégtételt érzett, amikor David Pulborough szinte levetkőztette a tekintetével Geraldine Paxton háta mögött, amikor elhaladtak mellette. – Rá kellett volna kattannom arra a pasira – csipkelődött Zackel. – Az a hír járja, hogy nagyobb szám az ágyban, mint a képei, és a Pulborough mostanában sokkal csábítóbb hely a fiatal festők számára, mint a Belvedon. Ott van mellette a szeretője – a művészeti világ egyik legnagyobb mozgatója és kavarója. Az utolsó teremhez értek. A lebukó nap éppen olyan kíváncsi volt Rupertre, mint Emerald, bekukucskált a jázminfüggönyös ablakon, és csíkos foltokat vetett a csodaszép Cotchester katedrálist ábrázoló Constable-képre. Látni lehetett, ahogy a tömeg vigasztalanul az autóparkoló felé áramlik. – Próbáljuk megtalálni – könyörgött Zacnek Emerald. – Biztosan adna egy gyors interjút, ha a versenylovait és a birtokát dicsérnéd. Zac az órájára nézett, és nemet intett a fejével. – El kell érnem a vonatot Paddingtonba. Örülök, hogy megismerhettelek. Emeraldot bosszantotta a közönye, és magát is meglepte, hogy felajánlotta, visszaviszi Londonba, valójában ugyanis Dorsetbe készült táncolni. Amint a kocsi felé sétáltak, a mezőn keresztül fiatal fiú vágtázott sáros, szürke póniján, keresztülrepült a kőfalon és a kerítésen, és útban a birtok felé dölyfösen szétkergette az útjába eső embereket. – Ó biztosan Xavier, Rupert örökbe fogadott fia – lelkesedett Emerald. Ehhez a világhoz tartozom, mondta magának határozottan. A kocsijához, egy Golfhoz érve, amely illatozott az ibolyától, a lány betett egy CD-t – Abigail Rosen Csajkovszkij hegedűversenyét játszotta –, majd lerúgta a cipőjét. Annyira kicsi volt, hogy teljesen előre kellett húznia a vezetőülést, úgyhogy a hosszú lábú Zac csak a feje hátsó részét láthatta. Kivette smaragd fülbevalóját, és a Tiffany kereszttel meg a gyémánt számlapos Cartier órával együtt betette a hátsó ülésen lévő fekete bőr Dunhill dobozba. Gyorsan, de kitűnően vezetett. Egész idő alatt csöngött a mobilja, férfiak hívogatták, remegő hangon randevút kértek tőle. – Úgy látszik, emiatt van férfihiány Londonban – gúnyolódott Zac mindegyik fickó téged hív. Rupert képeitől távolodva beszédesebb lett.

Nem néztek egymásra, és Emerald meglepődve tapasztalta, hogy kitárja a szívét a kérdéseinek. Elmagyarázta, hogy ugyanúgy, mint Rupert fiatalabb gyerekeit, őt is adoptálták, de sosem érezte úgy, hogy beilleszkedett. – Platón hitt az örökbefogadásban – jegyezte meg Zac. – Azt mondta, hogy a gyereket sokkal jobban nevelik mások, mint a saját szülei, nem olyan magasak az elvárásaik. – Én csak annyit érzek, hogy nem a megfelelő családban vagyok – sóhajtotta Emerald. – Az örökbe fogadó szüleim egyenesek és közönségesek. Én ezt utálom, annyira magukba fojtják az érzéseiket. Jók voltak hozzám, ezért hálátlanságnak éreztem, hogy megkérdezzem, kik az igazi szüleim. – És egyébként kik voltak azok? – Az igazi apámnak ahhoz sem volt mersze, hogy alánja a születési anyakönyvi kivonatomat – mondta keserűen Emerald. – Valószínűleg egy isten volt, aki hattyúvá változott, vagy aranyzuhataggá, hogy megtermékenyítse az anyádat – ugratta Zac. – Olyan is vagy, mint egy istennő. Nehezen tudta volna arannyal szignózni a születési anyakönyvi kivonatodat. Emerald nem volt tréfálkozós hangulatban. – Gyakran gondolok arra, hogy valami magas beosztású ember lehetett, aki nem akart botrányt. Az anyám művészed galériában dolgozott Ha tudni akarod, milyen vaknak lenni, sétálj körbe csukott szemmel – tette hozzá keserűen. – De ha rá akarsz jönni, milyen örökbefogadottnak lenni, menj le a metróba, és nézd meg a közeledben ülő bármelyik párt: elegáns, ronda, vitatkozó, egymás kezét fogó – mind a te szüleid lehetnek. Akármelyik pasi, akivel jársz, lehet a bátyád vagy az apád. Befejezetlen szimfóniának érzem magam. – Emerald hangja megremegett. – Nincs múltam. – Csak a jövőd számít. Mikor Abigail Rosen belekezdett Csajkovszkij utolsó, dübörgő tételébe, Emerald elérte az autópályát, és jelképesen ő is ütögette a ritmust a lábával. – Mindig úgy érzem, anélkül száguldok a jövőbe, hogy tudnám, honnan indultam. Fogalmad sincs, ez milyen nehéz. – Hátranézett Zacre: annyira fitt, barna és flancos. – Fogadnék, hogy ragyogó családból származol. – A legtöbbjük koncentrációs táborokban tűnt el a föld színéről – mondta fakón Zac. – Nekem sincs múltam, ez tesz kettőnket olyanná, amilyenek vagyunk. – Te jó ég, bocsánat. – Emerald szégyellte magát, és abbahagyta az önsajnálatot. – Mindig azt mondják, hogy az adoptált gyerekeket kiválasztják, úgyhogy én is a választott nép tagja vagyok. Majdnem lecsúszott az útról, amikor Zac felemelte a sörényét, és meleg, simogató kezét a vállára tette. – Az iskolában csúfoltak emiatt – hadarta. – Azt mondták, azért vagyok olyan kicsi, mert nem az anyukám pocakjából jöttem elő. – Engem azért vertek, mert zsidó vagyok – csatlakozott Zac –, de nácinak is tartottak az enyhe osztrák akcentusom miatt (amiről azt feltételezték, hogy német). Aztán a rabbi elintézte, hogy járhassak dzsúdóra. Azóta senki nem tudott megverni – mondta sötéten. – Osztrák vagy? – kérdezte meglepetten Emerald. – Meg kell mondjam, rólad nem a Kék Duna, a Glüchwein és a Muzsika hangja édeskés képei jutnak az ember eszébe. London külső kerületéhez érve feléje fordult, és Zac furcsán csillogó macskaszemét figyelte. Az arcát narancssárgára festette az utcai lámpák fénye. Összezavarodott, és le volt nyűgözve. – Mikor mész vissza Amerikába? – kérdezte, és megdöbbent a csalódottságtól, amikor azt a választ kapta, hogy holnap.

A fiú most ásított, és arról beszélt, hogy korán akar lefeküdni. Emerald nem bírta ki. Muszáj felkeltenie az érdeklődését. – Láttad Raymond Belvedont? Olyan édes pasi, ő adta nekem ezt a névjegykártyát, azt akarja, hogy mintázzam meg a fejét. – A PBS-nél lehet látni a műsorait – mondta Zac. – Az Államokban egyszerűen imádják. Borohova a felesége volt. Ez megmagyarázza, miért járt ott. – A következő műsora Raffaellóról szól. Amint elérkeztek Hammersmithbe, Emerald, aki még soha senkit nem rohant le, ismét megdöbbent saját magán, amint hallotta, hogy megkérdezi Zacet, nem akar-e meginni vele egy italt Fulhamben. – Persze – mondta a fiú. – Felébredtem. Elkezdte már forgatni azt a Raffaellóról szóló programot Raymond Belvedon?

22. Emerald Fulham egyik legelbűvölőbb részén lakott, Parsons Greentől éppen jobbra. Cseresznyefák szegélyezték a pasztellszínű házak sorából álló utcát, amelyeknek picike, rőt szirmocskái futószőnyegként terítették be a járdát. A tizennyolcas számot halványkékre festették. Az aprócska előkertben csupán két, rémesen bűzlő kuka és a barnuló virágokkal teli ablakpárkánynak támasztott dinoszauruszforma bicikli volt látható. Az egész ház fényben úszott. – Elutaztam, úgyhogy nem tudom, a nővérem, Sophy itthon van-e – mondta Emerald, és kinyitotta az üvegzöld bejárati ajtót, majd visszahőkölt. – Sophy bizonyára egy lármás bulit csapott az ellenszenves tanár kollégáinak, és mindannyian elhúztak mozizni. – Körül mindenütt teli hamutartókat, félig üres üvegeket hagytak, az asztalon még mindig ott díszelegtek a pudingos tányérok. A mosogató a konyhában zsúfolásig telt koszos lábasokkal. Emerald remegett a dühtől, először félretárcsázta Sophy számát, de ki is volt kapcsolva. – Sophy biztosan félelmetes szakács – vigyorgott Zac, nyugodtan behabzsolva a pásztorpite maradékát. – Mindenféle semmirekellőkkel veszi körül magát! El vagyok ragadtatva, hogy nem kenyérhéjjal eteti őket – mérgelődött Emerald. – Nézd, a ruhái csak úgy oda vannak hányva a radiátorra! És a növényeim, amiket meg sem locsolt! Ferdén álltak a képek, nem volt tej, a lenti mosdóban elfogyott a WC-papír, a nappali szőnyege tele volt mindenütt italfoltokkal, a mosógép teletömve, és még mindig villogott, hogy ki kellene szedni, a szárító tetején pedig vastagon állt a por. – Szemét, szemét Sophy! – visítozta Emerald. A szobában körbejárkálva Zac megszemlélte Sophy balhés életének látható nyomait, és megcsodálta Emerald elegáns meghívóit, közéjük keveredve a Sophy-nak szóló, másnapos hangulatban fogant színes kártyák: „Drága Sophy, köszönjük a vad bulit!" Sophy szemmel láthatóan buliőrült volt. A hatalmas lovon ülő nagydarab, közönséges, kiálló csontú, vadászruhás nőt, és az ezredesi ruhát viselő karót nyelt, bajuszos férfit ábrázoló fotót tanulmányozva Zac láthatta, miért nem illik össze Emerald örökbe fogadó szüleivel. Úgy nézett ki, mint csivava a szelindekek között, mintha egy más bolygóról származott volna. A kandalló felett lógott még egy elég rossz akvarell a nagy, szürke György korabeli házról. – Az a hely, ahol lakunk. És a hülye tehén megitta az utolsó üveg pezsgőmet. Istennek hála a ruháim nem jók rá. Gyere, menjünk fel!

– Oda ne nézz be! – Az első lépcsőfordulóban becsapta az ajtót, hogy ne látszódjék az összedobált ruhakupac. – Ez Sophy szobája. A következő lépcsősor ahhoz az ajtóhoz vezetett, amelyen egy gobelin lógott, a következő szavakkal ráhímezve: „Menj el!". Egy egészen különböző világba léptek be, nyugodt volt és gyönyörű. A teljes padlózat fekete-fehér. A szoba egyik felében smaragdzöld függönyök, hatalmas ágy zöld-fehér csíkos ágytakaróval, ragyogó zöld és kobaltkék párnákkal megrakott fehér karosszékek. A csábító ibolyaillatra ott állt a magyarázat az öltözőasztalon, a Penhaligon Ibolya parfümének üvegei. A szoba hasonlóan rendes másik felében fehér oszlopok sorakoztak: a terrakotta és bronz oszlopfejeket Emerald mintázta, mégpedig káprázatos tehetséggel. Zac elámult, hogy valaki, aki ennyire csak magával foglalkozik, képes ilyen különleges és élettel teli dolgokat alkotni. Elszórva a szobában csuklyás barátokként álltak a folyamatban lévő munkák. Hogy ki ne száradjon az agyag, fekete vagy zöld műanyag zsákokba voltak húzva. A polcokon könyvek álltak Epsteinről, Michelangelóról, Rodinről és Picassóról, a falakon pedig a saját szobrukkal profilban szembenéző emberek fotói és gyönyörű rajzok lógtak. Zac egész más szemmel nézett Emeraldra. – Döbbenetes ez a cucc. Különösen megragadta egy fehér kontyos, drága idős hölgy furcsa módon regényesen ábrázolt képe. Az ölében kötés feküdt, és rózsaszín „Charlene"-feliratos kék pulóvert viselt. Kitárta a karját, és mosolygott. A festmény aljára zöld tintával Emerald azt írta: „Az igazi nagymamám". Zac füttyentett. – Atyaég, mit szólt az örökbe fogadó nagyanyád? – Nagyon dühös lett – mondta boldogan Emerald. – Nyertem vele egy iskolai díjat. Beletették a helyi újságba is. Felejtsd el Whisder anyját37. Emerald Igazi nagyija sokkal jobb kritikákat kapott. Cartwright nagyi egy szörnyeteg. Egyik nap azt mondta: „Hát nem kár, hogy egyik unokámnak sincs zöld szeme?" Anyu tiltakozott: „Emeraldé zöld." Erre Cartwright nagyi annyit mondott: „Én az igazi unokáimról beszéltem." Emerald elővett a hűtőből egy üveg Chablis-t, de hiába volt igazán profi ezüst dugóhúzója, annyira remegett a keze, hogy beletörte a dugót. Végül Zac vette ki. – Minden rendben, bébi. – Letette az üveget, és gyengéd kézzel végigsimított a haján. – Semmi nincs rendben – szipogott Emerald. – Nézz rá az apámra és az anyámra. – Egy másik fényképre mutatott: egy közönséges, karót nyelt, középkorú házaspárt ábrázolt, ezúttal estélyiben. – Fényévnyi távolságra vagyunk egymástól. A szoba másik felébe pillantva Zac észrevette az ágy felett lógó, ragyogóan kivitelezett festményt. Gyönyörű herceget és hercegnőt ábrázolt: erősen emlékeztettek Rupert és Taggie Campbell-Blackre, és ennek a képnek az aljára is oda volt valami írva zöld tintával: „Az igazi szüleim". Alatta egy macska rajza lógott, Zac ráismert Galena Borohova munkájára. Az asztalon egy zenedoboz, üvegtartóban, egy dagi zöld víziló és egy valaha fehér, sárguló kardigán. – Ezeket az ajándékokat az igazi anyámtól kaptam – magyarázta remegő hangon Emerald –, mielőtt túladott volna rajtam. Csak hároméves voltam. Micsoda nő az, aki megszabadul a babájától? – Nagyon bátor – mondta gyengéden Zac. Te jó ég, mennyire fel volt zaklatva ez a lány.

37

McNeal Whisder modern amerikai festő: A festő anyja

Mikor kipiszkálta a dugódarabokat, és kitöltötte a két pohárba a Chablis-t, megkérdezte, hogy egy ilyen törékeny és érzékeny valaki miért kötelezi el magát egy ennyire erőt kívánó foglalkozásnak, mint a szobrászat. – Ha adoptált vagy és kicsi, bizonyítanod kell magadnak. – Mikor kezdted? – Nyolcéves voltam, amikor bevittem a konyhába egy követ a lápról, és felkaptam egy kést. A szüleim féltek, amíg nem látták, hogy egy angyalt faragok. – Önarcképet – dünnyögte Zac. Emerald fel sem vette az iróniát. A mobil csörgése zavarta meg őket, valami fiatalember kereste Dorsetből, akinek a családja elvárta vacsorára a táncmulatság előtt. – Nem megyek. Amikor legutóbb nálatok voltam, az anyukád egész hétvégén Emelinnek szólított – csattant fel Emerald. Dühösen letette, majd meghallgatta az üzeneteit. „Emo, ide tudsz jönni?" „Csinálsz valamit csütörtök este?" „Szombaton lesz a Bramham Moor Vadászbál." „Jimmy bácsikám kíváncsi, meg tudnád-e formázni az unokatestvérem fejét Molly néni születésnapjára." Némelyik közülük úgy hangzott, mintha Hugh Grant puhatolódzott volna, a többieknek, akik valószínűleg iskolatársak voltak a művészed iskolából, közönséges kiejtésük volt. Lányok nem hívták Emeraldot, gondolta Zac. Emerald hagyta végigfutni a szalagot, hogy cukkolja. Zac nem reagált, felemelt egy Degas-könyvet. Hozzá sem nyúlt az italához. Emerald idegesen lehajtotta az egyik poharat, majd hamarosan a másodikat. Nem tölthetett magának egy harmadikkal anélkül, hogy iszákosnak ne tűnne. – Mi történt a családoddal? – csúszott ki a száján. Annak ellenére, hogy le volt barnulva, Zac arca úgy elszürkült, mint a sötét hajában lévő ősz tincsek. – Az anyámat internálótáborba, Theresienstadtba deportálták kétéves korában. A nagyanyám egy rövid ideig ott maradt vele, mielőtt elhurcolták volna Auschwitzba. Mami valahogy túlélte. A háború után a nagynénjéhez, Leah-hoz ment New Yorkba. Csak ő maradt neki a családjából. Zac olyan tárgyilagos hangon beszélt, mintha egy baseballmeccset elemezne. – Szegény anyukád – nyögött fel Emerald. – Fel tudta valaha is dolgozni? – Tavaly meghalt rákban – mondta szárazon Zac. – Kevéssel azelőtt elutaztunk Auschwitzba, és megtaláltuk a nagyanyám nevét és nyilvántartási számát az egyik emlékkönyvben. Úgy vélem, ez orvosolta a bánatát. Azt hiszem, a kemó terítette le, nem volt elég erős, hogy ellenálljon. – És az apád? – Bergen-Belsent élte túl – éppenhogy. Sokkal idősebb volt Anyunál, és néhány évvel a születésem után meghalt. – Édesanyád újra férjhez ment? Zac összerázkódott. – Vegyes házasságot kötött. A mostohaapám autószerelő volt, és vert engem. Emerald elsírta magát. – Ne haragudj, hogy fájdalmat okoztam. De te legalább tudod, kik voltak a szüleid. Sokkal borzasztóbb, ha nem tudod, kik azok. – Csak ha valaki azt mondja neked, hogy borzasztó. Zac keresztülvágott a szobán és átölelte, a szíve egy vonalban volt a lány fülével, hallhatta, milyen gyorsan ver. Nem úgy, mint az ügyeden barátaié, a kéz, amely lehántotta bársonyruháját és sötétkék pulóverjét, határozott volt. A fiú gyengéden eltolta magától, és leült az ágyra.

– Hadd nézzelek meg! Emerald Carmenként rátartian lehajtotta a fejét, fényes haja a mellén kígyózott. Hatalmas zöld szemét állandóan rászegezve nagyon lassan levette a rózsaszín csipke melltartót. Mi az ördögöt játszik most? Soha nem feküdt még le senkivel az ötödik vagy hatodik randiig, általában soha, de Zac elrabolta az összes akaraterejét. – Tedd a karod a fejed fölé! – parancsolta a fiú. Emerald büszkén, lassan megfordult. Törékeny testalkatához képest telt, kerek, magasan álló melle és feneke volt. Egyre sürgetőbben lüktetett és nedvesedett a lába köze. – Gyönyörű – mondta gyengéden Zac. – Az én kis Munch38-Madonnám. Gyere ide! Lassan csókolgatta a mellbimbóit: olyan kemények és vörösek lettek, mint a rózsabimbó, és gyengéden dörzsölte csiklóját a rózsaszín selyembugyin keresztül, amíg az ugyanúgy meg nem merevedett. – Nekem nem szabad – sóhajtotta Emerald. – Túl gyors. Ezeknek a dolgoknak lassan kell történniük… – De azon kapta magát, hogy az inget húzza le a fiúról. Hullámzó, sima, arany mellkasát csupán a szíve fölött húzódó hosszú forradás csúfította. – Jaj, Zac, gyönyörű vagy! Zac nevetett, tökéletes fehér fogsorának íve, titokzatos szeme, fel-lemozgó fekete szemöldöke nyugtalanítóan újból Mefisztóra emlékeztetett. De a válla olyan sima, erős és meleg volt, mint a délutáni napban csillogó bronz. Ahogy Emerald szobrászujjait egyre lejjebb mozgatva gyúrta, masszírozta, ő is felnyögött az élvezettől. Fekete farmerja a földre hullott, Calvin Klein alsója hamarosan követte. Emerald nem volt oda a péniszekért. Túl sok lilaakácfürtként lógó szerszámot látott a férfimodelleken, mindig úgy érezte, jobb, ha fügefalevél mögé rejti őket. Zacé olyan sima, nagy és erős volt, és olyan vidáman rugózott feszes hasa alatt, mintha alig tudná kivárni, hogy örömet okozzon neki. Felkapta, mint egy játék babát, és először a felső, majd az alsó ajkát csókolta, nyelve ráérősen fedezte fel a száját, becéző szavakat mormolt, és lefektette a fehér ágytakaróra. Aztán letépte róla a bugyit, fekete fanszőrzete felett a combjait kezdte csókolni, és arcát a puha, fehér húsba temette, izgatta, hagyta, hogy a nyelve minden nyílásba betévedjen. Aztán, hogy a lány már szinte az orgazmus határán volt, elhúzódott tőle és ugratta, míg az a folytatásért könyörgött. Mellé feküdt, mélyen tapogatta az ujjaival, vizsgálgatta, simogatta, paskolgatta hüvelykujjízületével, míg merev nem lett és kéjesen nem nyöszörgött. – Folytasd, drágám! – aztán még egyszer visszahúzta a kezét. – Kérlek, ne hagyd abba, folytasd! – könyörgött Emerald. Zac lejjebb csúszott az ágyon, és a nyelvét megint a lába közé dugta, majd azt mormolta, nem szabad hagyni kiszáradni, ugyanúgy, mint az agyagot. – Hagyd a hülye vicceidet! – csuklott el a lány hangja. Amikor már elégedett volt, hogy eléggé nedves, fölébe került, és csodálatos farkát belévezette, egyre mélyebben és mélyebben, egyik könyökén egyensúlyozott, jobb csípőjét bal kezébe fogva nyomogatta, simogató hüvelykje pedig nem mozdult el a csiklójáról. – Folytasd, bébi, gyere! Most már végre tudom, miről szól ez az egész, ámuldozott Emerald.

38

Edward Munch (1895-1902) norvég festő

Olyan mérhetetlen gyönyör fogta el, hogy kellett egy kis idő, mire rájött, hogy Zac már a szomszédos zuhanyozóban van. – Ez báámulatos volt – kiáltott ki neki. – Báámulatos. – A visszatérő Zac megcsókolta, majd ruháját a még vizes testére véve mondta: – Mennem kell. – Nem maradhatsz? – Egy fickóval van találkozóm, és nagyon korán indul a gépem. Emerald megrémült. – Mikor jössz vissza? – Valamikor. Majd hívlak. – Felemelt egy névjegykártyát az íróasztalon nyugvó kupacból. – Hogy szerezted azt a forradást? – A mostohaapám egy kést hajított felém. Mit vársz egy gojtól? – ezzel elment. Rohadék, gondolta Emerald, felemelt a mennybe, majd lepottyantott a pokolba. Azért is dühös volt, mert az ágyból kitámolyogva rájött, hogy elvesztette Raymond Belvedon kártyáját.

23. Emerald annyira dühös volt, hogy felkapta a telefont, és Sophyra öntötte a mérgét. – Ha valaki egy moslék iskolában dolgozik, nagyon kedves volna tőle, ha alkalmanként eltakarítaná maga után a saját maradékát. Annyira elfoglalta, hogy felsorolja Sophy vétkeit, hogy annak jó pár percet kellett hallgatnia, míg végre szóhoz jutott. – Emo, az Isten szerelmére, fogd már be, az ebéd közepén kellett hazajönnöm. Aput kirúgták, és úgy tűnik, elvesztettük minden pénzünket. Emerald akkor vette a bátorságot, és azért kezdett rumlizni, hogy nem neki mondták meg elsőként. – Én vagyok az idősebb testvér. Miért éppen neked mondanak el mindent az emberek? Másnap reggel Emerald felutazott Yorkshire-be, és rájött, hogy a dolgok még rosszabbul állnak, mint gondolta. Az apja, Ian Cartwright ezredes Pikely-in-Wharfedale-ben egy kicsi, nagyon jól jövedelmező gépészeti vállalkozás ügyvezető igazgatója volt az utóbbi tíz évben. Ian Cartwright egy tankhadosztály valamikori vezénylő tisztjeként sikeresen váltott át az üzleti életbe, mert okos volt, szorgalmas és nagyon egyenes, amivel megnyerte az ügyfeleket. Ámbár az őszintesége katonai nyerseséggel párosult, elvárta, hogy mások azonnal ugorjanak neki, és képtelen volt hízelegni meg eljárni inni a fiúkkal, amivel nem kedveltette meg magát az igazgató kollégákkal. Ezek aztán a múlt hónapban félrehívták, és meggyőzték, hogy az üzlet felvirágoztatása érdekében meg kell mondania az elnöknek, aki a vállalkozás tulajdonosa is volt, hogy menjen nyugdíjba, és adja át a legfőbb döntéshozatalt Ian nek. Egy átvirrasztott éjszaka után Ian ultimátuma sokkal nyersebben szólt, mint szándékozta. Az elnök, egy hiú, öreg gazfickó, aki szeretett esténként Chaucert felolvasni Ian feleségének, Patience-nek, érthető módon megdöbbent, és dühösen odament a többi igazgatóhoz közölni, Ian azt akarja, hogy elmenjen. Mire ők tagadták, hogy tudtak volna bármiről is. Ian másnap reggel ki volt rúgva. Miután Mr. Cartwright már nem támaszkodhatott a fizetésére, bevallotta a feleségének, hogy súlyos összegeket kockáztatott a tőzsdén, hogy fizetni tudja a bankkölcsönt a fulhami házra, amit imádott Emeraldjának és Sophynak vásárolt. Az volt

a legrosszabb, hogy a két lány nem értékelte impozáns Pikely Hall-beli házukat a rózsakertjeivel, teniszpályájával, úszómedencéjével, mezőivel és az anyjuk két vadászlova számára bérelt istállókkal sem. Ian az egyik szárnyat vállalati irodáknak használta, a kert e célból is csodálatos látványosságot biztosított. És most egy éjszaka alatt minden megsemmisült. Pikely Hallt ki kellett adni, a fulhami házat pedig piacra kellett dobni. Emerald anyjának legnagyobb bánatára a lovaktól is meg kellett szabadulniuk, és egy háromszobás lakást béreltek ki Shepherd's Bush egy lepukkant részén Londonban. Ironikus módon az aggasztotta a legjobban a családot, hogyan fog Emerald megbirkózni ezzel a változással. Abszolút hisztéria volt a válasz. Mindig becsmérelte az állandóságot és összetartozást jelképező Pikely Hallt, a szénszürke, hatalmas, régi stílusban épült, csupa csipkés, tornyocskás épületet, amelynek komorságát csupán a kúszónövények szelídítették, és amit az erős széltől a nagy rododendronágyások, tüskés arakurária és a magasan tornyosuló mamutfenyők védtek. De a bentlakásos iskolában imponált a többi lánynak, amikor ritkán hazaküldött leveleinek borítékjára odafirkantotta, hogy „Pikely Hall, Yorkshire". Emerald könnyezett, és másnap visszament Londonba. Január elejéig, addig a hétvégéig, amikor a szülei kiköltöztek, vissza sem ment Pikelybe. Dühös volt, hogy vonattal kell utaznia, mert imádott Golfját kénytelen volt eladni, és Leedsben beszorult a női mosdóba, amíg a csatlakozásra várt. Egy hatalmas feliraton az állt, hogy „Pelenkázó pelenkacseréhez felszerelve". Kár, hogy a szüleimet nem tudom lecserélni, gondolta keserűen Emerald. Amikor Pikely Hallba érkezett, bútorszállító kocsikat talált az épületnél, és hirtelen rádöbbent, hogy a csupasz fák és az alatta elterülő sivár lápos ellenére micsoda gyönyörű hely ez. Bárcsak el tudta volna hozni ide Zacet. Biztosan ledöbbentette volna egy ilyen ragyogó, öreg hely. Most már azt gondolhatja, hogy ő semmit nem ér. Vagy gondolná, ha venné a fáradságot és felhívná. Elöntötte az önsajnálat. Üldögélt a korláton, és bámulta a völgy másik felében álló fenyőfák sűrűjét és a buja, barna dombokat visszatartó kőfalhálót. Mi a fenéért nem festette meg a kilátást, amíg még volt rá lehetősége? Olyan hevesen zokogott, hogy elfogta a migrén, és ki kellett hívni a helyi háziorvosi, hogy váliumot adjon neki. – Szokott az édesanyjának migrénje lenni? – kérdezte az orvos aggodalmasan. – Nem tudom – szipogott Emerald –, miután adoptáltként ez nincsen rajta a kartonomon. Visszavonult, és lefeküdt, ráhagyva a pakolást a többiekre. A költöztető kocsikat szándékosan szombatra rendelték, hogy Ian Cartwright alkalmazottai ne kárörvendjenek, vagy ne érezzék magukat kínosan. A titkárnők és a középvezetők szerették lant, értékelték a tüskés külső mögött rejtőző aranyszívet. Amíg szülei szutykos bútorai eltűntek a szállítóautók mélyén, Emerald visszarohant, és elpazarolta a legjobb Dior rúzsát: beírta az álnok, újdonsült ügyvezető igazgató új, 1999-és nap táljának minden hétfőjére, hogy „Rohadj meg!" Mialatt anyjának imádott vadászlovait, Jake-et és Tobyt beszállították, hogy új otthonukba vigyék őket, Emerald Marilyn Monroe plakátból kivágott meztelen képét ráragasztotta az elnök tanácsteremben lógó portréjára, úgy, hogy szeplős, ingerült arca a színésznő feje fölött kukucskáljon ki. Amikor megmutatta az anyjának, Patience napok óta először nevetett, de aztán nem is tudta abbahagyni. A múltban Emerald mindig ellökte magától, most meg egyre csak zokogott, amikor Schrabot, a család büdös, öreg golden retrieverjét odaadták egy barátjuknak, mert

Patience-nek és Iannek dolgoznia kell, és nem volna helyes egy nagy kutyát egész nap bezárva tartani a londoni lakásban. Csapatostul érkeztek üveggel a kezükben a szomszédok, hogy elbúcsúzzanak az édes, dagi Sophy tói és a szüleitől. Emerald megint sírt. – Tőlem miért nem búcsúzik el senki? Biztosan azért, mert te, Sophy, a gimnáziumot választottad, és több helyi barátod van. És miért nem szerepel a nevem egyetlen jókívánságkártyán sem? Mi a fenének szerepelne, amikor te meg a kis Lady Szemétkedőt játszottad azon ritka alkalmakkor, amikor szíveskedtél itt megjelenni, gondolta dühösen Sophy. Szürke arcú, kivörösödött szemű szüleire nézett, ahogy ügyetlenül próbálták vigasztalni a hisztérikus Emeraldot, aki nem könnyítette meg a dolgukat azzal, hogy diákhitelének-törlesztését és hatalmas hiteltúllépését hozzácsapta apja többi adósságához. Miért kell Emeraldnak mindig a figyelem középpontjában lennie? *** Shepherd's Bushba érkezvén Patience Cartwright igyekezett kihozni a dologból a legjobbat. „Csak gondold azt, hogy éppen most menekültél el Boszniából." Legalább mind együtt lehettek, és Sophy olyan édes volt, hogy megelégedett a konyha melletti pici szobával, ami azt jelentette, hogy Emerald a közös kertre néző legnagyobb szobában aludhat és dolgozhat. Patience Cartwright egy kedves öreglány volt, nagy csontú, hangos, rosszul öltözött, borzasztó főzőtehetséggel és semmi érzékkel a háztartáshoz. Amikor tisztfeleség volt, nem kellett sokat törődnie vele. Derekasan megpróbált kijönni Ian kollégáival és a feleségeikkel, de sokkal jobban kedvelte a saját lovas barátait. Esténként és vasárnaponként a Pikely-templomban azért imádkozott, hogy Tony Blair ne törölje el a falkavadászatot. Kétségbeesett, hogy nem lehet saját gyereke, és egyenesen kivételezettnek tartotta magát, hogy örökbe fogadhatta Emeraldot és Sophyt, de amikor kiderült, hogy Emerald nehéz gyerek, magát hibáztatta, hogy rossz anya. Patience sosem volt híján bátorságnak. Eddig csak jótékonysági közösségeknek dolgozott, most állást talált a helyi kocsmában. A tulajdonos nagyon megsajnálta. Ötvennyolc éves volt, és úgy tűnt, jól tudja kezelni a pénztárgépet, éles hangja pedig jól jöhet zárásidőben. Bár Ian a költözés alatt jól tartotta magát, levezényelte a dolgot, mint valami hadi akciót – sőt, a költöztető kocsikkal is úgy bánt, mintha a tankjai lennének –, Londonba érkezve szétesett. Órákon keresztül csak ült a semmibe bámulva, és egyre a pecsétgyűrűjét forgatta. A rengeteg sehová nem vezető állásinterjú teljesen elcsüggesztette, végül is minitaxisofőrként kapott munkát. Súlyos fejfájás kezdte gyötörni, látszólag azért, mert meg kellett ismerkednie a londoni utcákkal és közlekedéssel, igazából pedig, mert erősen inni kezdett. Sophy csodálatosan viselkedett, besegített nekik a tanári fizetésével. Emerald rémes volt, sokkal többet siránkozott, mint régen. Sophy persze bemenekülhetett a gondok elől a tanterem izgalmába és nyüzsgésébe, de Emeraldnak semmije sem maradt, ami kiszakíthatta volna a rémálomból. Tudta, hogy megbízásra kellene vadásznia, portfoliójával körbejárva a galériákat. Még mindig nem látogatta meg Raymond Belvedont. De hogyan is tudna faragni a gyönyörű műterme nélkül, és mit szólna az október óta a gondolatait uraló Zac, ha látná, micsoda nyomortanyán él.

24. A pohár egy hideg szombat estén csordult ki márciusban, éppen a vasárnapi anyák napja előtt. Ian Cartwright bambán meredt a Daily Telegraph félig megfejtett keresztrejtvényére. A felesége, Patience paszternákos-karórépás birkanyakat főzött a Big Issue-ban talált filléres recept alapján. A lakásban undorító birkapörköltszag terjengett. Sophy, azt remélve, hogy elveszi az étvágyát a vacsorától, egy tábla Tobleronét rágcsált, és bizonyítványt írt. A papírjai beborították a kopott perzsaszőnyegnek azt a kis részét, amely még szabadon maradt a szülei ronda bútoraitól: nem engedhették meg maguknak, hogy raktároztassanak. Sophy nem szégyellte kövérségét, vidáman csúfolta magát Vaskos városnak. Édes arca, szép bőre, puha, szőke fürtjei voltak, és pompás mellkasa alatt derűs szív dobogott. Nagyszerű diplomata is volt. Hogy elkerülje a támadásokat, primitív iskolájában mindig azt mondta az aggódó szülőknek, hogy még a legkevésbé kötelességtudó gyerek is ragyogóan teljesítő drága tündér. „Jason igazán nagy mértékben járul hozzá az osztály munkájához" – írta éppen tiszta, gömbölyű betűivel az iskola tökfilkójáról. Nem Jason kőműves apja volt az egyeden, aki tanítás után odaoldalgott Sophy-hoz, és randevút kért tőle. Sophy vidáman pocskondiázta Emeraldot a háta mögött, de szemtől szemben a kedvére tett, hogy elkerülje a sikítós, hisztériás rohamokat, amelyek annyira elkeserítették a szüleiket. Most úgy tűnt, elkésett, a remegő Emerald kezében papírokat lobogtatva kicsapta a nappali ajtaját. – Hogy merészeltétek összezsugorítani a fekete, derékban kötős trapéznadrágomat! Kézzel akartam kimosni, és ti forró vízbe tettétek. Most öt centivel a bokám fölött van. Évek óra ez az első nadrág, amit vettem magamnak, hogy megspóroljam a harisnyát, és ti meg tönkretettétek. – Drágám, elég! – szólt rá az apja. – Sophy csak segíteni akart. – Mindig őt véded – ordított rá Emerald az apjára olyan hangosan, hogy nem hallotta az ósdi lift kattogását. A fénylő, vörös, kerek arcú, lenőtt ősz hajú Patience el akart menekülni a vihar elől. Jó ürügyet talált, s amikor kitette a szemetet, egy férfit talált az ajtóban. Bőrzakó, fénylő, őszülő hajához passzoló sötétszürke kasmírgarbó, és olyan fekete katonai nadrág volt rajta, amihez hosszú karok kellenek, hogy eléljék a zsebeket. Síelés közben szerzett mahagónibarnasága, furcsa, rebbenés nélküli, macskaszerű, sárga szeme volt, és a legfinomabb arcszesztől illatozott. Annyira jóképű volt, hogy Patience kis híján az alattuk lakó bájos meleg színészhez irányította, aki a legnagyobb örömére alkalmanként megkérte, hogy vigyázzon a cicájára. Aztán a férfi csodásan mély, rekedtes hangján megszólalt: – Azt hiszem, eltévesztettem a lakást. Emerald Cartwrightot keresem. – Nem, dehogy – kiáltott örömmel Patience, azt gondolva, ez a ragyogó idegen vagy akárki javíthat Emerald hangulatán. – Jöjjön be, én az anyja vagyok. Patience takarékosságból hétvégenként a régi ruháit hordta. Alul egy rongyos katonai trikót viselt, azon hosszú, hegyes gallérú virágmintás, lovagláshoz használt blúz, térdig érő tweed kertészszoknya, bordó macskanadrág és hálópapucs volt rajta.

A férfi mentegetődzött, hogy csak úgy betoppant, de elvesztette Emerald telefonszámát, és a fulhami ház előtt csak egy teherautót talált, meg cementes zsákokat az előkertben. – A kopogásra előjött egy pasi, ő adta meg a címüket, és üdvözletét küldi. – Milyen kedves – ömlengett Patience. – Micsoda édes házaspár, az ember sokkal többet elnéz, ha valaki jószívű… Emo a nappaliban van. Emo! Becsapódott az ajtó, még Zac tökéletes, hófehér fogai is összekoccantak, és berobbant egy tengerészkék topot és franciabugyit viselő fúria. – Biztos te tetted tönkre a trapéznadrágomat, anyu! Aztán mintha csak felkapcsolták volna a fényszórót, és letekerték volna a hangot, világosság ömlött szét Emerald arcán, és a sikításból hirtelen dadogó suttogás lett. – Zac, de örülök, hogy látlak, mit keresel itt? Ő az anyám. Istenem, miért kell Patience-nek olyan nevetségesen kinéznie? Emerald a szobáját rendezgette. Vetetlen ágyát lehajított ruhadarabok borították, úgyhogy kihúzott egy vörös selyemköntöst, és vonakodva bevezette Zacet a zsúfolt nappaliba. A szőnyegen fekvő Sophy a szétszóródott bizonyítványokat szedegette, amikor felnézett. – Jézus! – sóhajtott fel csodálkozva. Zac vigyorgott. – Nem egészen. Amikor Emerald bemutatta őket egymásnak, Zac félig gúnyolódva összeütötte a sarkát. – Sophy, Cartwright ezredes! Emerald most először vette észre a német kiejtés nyomát. Az apja, akinek az apja hadifogolytáborban halt meg, szintén észrevette, és kissé bizonytalanul feltápászkodott. – Örvendek a szerencsének – mondta hűvösen. – Apa, Zac újságíró New Yorkból, Rupert Campbell-Black nyílt napján ismerkedtünk meg – mondta Emerald, és körberohangálva kiegyengette a párnákat, felszedte a Toblerone papírját, kiürítette a hamutartókat. Te jó ég, ott van egy üres üveg az apja széke alá dugva. – Mit iszol? Vöröset, fehéret vagy whiskyt? – kérdezte. Emerald gobelinjét felemelve Zac leült a szófára, és whiskyt kért szódával. – Majd én hozom – ugrott fel Patience. Emerald elfelejtette, hogy Zac nem képes kitölteni a csendet, és másra hagyja a kezdeményezést. – A Mercury lehozta egyáltalán a cikkedet Rupertről? – motyogta. – Májusra halasztották. Gyönyörű, de nem túl barátságos, gondolta Sophy. – Min dolgozik? – kérdezte tőle Zac. – Értékelések. Tanár vagyok. Maga hova járt? – A Héber Iskolába New Yorkban, egyetemre pedig New Hamsphire-be. Zac azt gondolta, Emerald apja hadirokkant: csak bámult a levegőbe, kardigánja tele ételfoltokkal, és remegett a keze, amikor ellenőrizte, fel van-e húzva a cipzárja. Be is volt rúgva. – Segítek anyának az italokkal – mondta Emerald, és kétségbeesve kirohant a szobából. Patience az üres szekrényt bámulta. Aznap reggel még volt benne egy üveg vörösbor és egy fél üveg whisky. – A szemét apu biztosan megitta – sziszegte Emerald.

– Ne szólj neki – kérlelte Patience –, úgyis letagadja. – Nincs a házban egy csepp ital sem. Van valami pénzed? – Nem elég – sóhajtotta Patience. Odabent Ian és Zac kissé harapós hangulatban beszélgettek, Angliának a melbourne-i krikettgálán elszenvedett vereségét vitatták meg. – Stewart az egyetlen ütő, akinek van valami sütnivalója – panaszkodott Ian. – Fairbrother fölöslegesen foglalja a helyet. Hick pedig egy nulla. – Hussainből jó kapitány lehet – mondta szórakozottan Zac. – Hussainből? – tört ki az ezredes. – Anglia csapatát nem vezetheti egy fekete. – Aztán látva, hogy Zac furcsán néz: – A pofa kiütötte az első labdát. Zac élvezettel nézett Ianre. – Azt hiszem, rá fog jönni, hogy a második volt. – Nem tudtam, hogy a magafajta emberek ennyit tudnak a krikettről. – Úgy érti, zsidók? – kérdezte udvariasan Zac. – Nem, nem. – Ian arca még vörösebb lett. – Amerikaiak. Sophy nagyon sajnálta az apját, és megpróbálta visszafojtani a nevetését. Megkönnyebbült, amikor az anyja és Emerald visszajöttek. Patience bajt szimatolva mondta: – Nagyon remélem, Zac, hogy itt marad, és eszik velünk. Emerald az anyja mögött hevesen rázta a fejét. – Azt reméltem, hogy Emerald ráér eljönni velem vacsorázni – mondta Zac. – Micsoda mulatság, biztos vagyok benne, hogy nagyon szívesen elmegy – kiáltott fel megkönnyebbülve Patience. – Tudok beszélni a magam nevében – csattant fel Emerald. Nagyon nem volt trendi szombat este sehová sem menni. – Valójában éppen átöltöztem, hogy egy buliba menjek – folytatta nem túl őszintén. – De nem látszott túl izgalmasnak. Igen, nagyon szívesen megyek veled, köszi. – Nagyképű alak – mondta Ian, amikor Emerald ezüstflitteres kosztümben és tavaszi ibolyaillatba burkolódzva elment Zackel. – Attól félek, össze fogja törni Emo szívét – sóhajtotta Patience. – Csak ha csákánnyal veri szét – mondta gonoszkodva Sophy.

25. Odakint az ég gyászos galambbegyrózsaszín volt, a levegőben curry- és hamburgerbűz terjengett. Míg Zac leintette az arra ritkán előforduló taxit, egy csavargó tántorgott oda Emeraldhoz. – Adjon egy ötöst, kedveském! – Nekem kéne kérnem magától – mondta elutasítóan Emerald, és keresztülvágott az úton a taxi felé. Zac egy Sartoria nevű, különlegesen divatos étterembe vitte a Savile Row-ban. A vacsorázók süppedős, sötétbarna bőrkanapékon pihentek. Emerald első fogásnak mozzarella-, cukkini-, menta- és bazsalikomtálat kapott, annyira szépen volt elkészítve, hogy akár a falra is ki lehetett volna akasztani. Zac egy nagyon drága vörösbort rendelt, egy '95-ös szüretelésű könnyű Barolót. – És lassan idd – pirongatta, amikor Emerald hatalmasat kortyolt idegnyugtatóul. –Azt hiszem, ezekben a napokban jobban felspannolnak a borlapok, mint a pornográfia. – Ezért nem voltál elérhető?

– Elfoglalt voltam. Mióta találkoztunk, jártam Tokióban, Moszkvában, Párizsban, Buenos Airesben és az Ermitázsban. – És egy-két sípályán. – Ott is. – Zac, a vándor – mondta duzzogva Emerald. – Én sehol sem voltam. – Mi történt a yorkshire-i udvarházzal? Emerald még mindig a történteket mesélte, amikor a következő fogás megérkezett. Zac a villájára szúrta a lány mozzarelláját, és félrekotorta a cukkinit, hogy helyet csináljon a fésűskagylónak. – Ne várd, hogy azokkal is végzek. A zsidók nem esznek kagylóféléket. Apád miért nem fordult az Ipari Bírósághoz? – Azt mondja, nem tartozik a zúgolódó generációhoz. Nem úgy, mint a lánya, gondolta Zac. – Valamikor olyan macsós volt – sóhajtotta Emerald. – Nem bírom elviselni, hogy ennyire leépülve kell látnom, mint valami remegő kocsonyát, aki minitaxit vezet. – Remélem, ma este nem dolgozik – vigyorgott Zac. – Ez nem vicces. Igazán nem hibáztatom aput, hogy iszik. – Emerald lehajtotta a vörösborát. – Mindent elvesztettünk. – Kivéve a tehetségedet. – Elmúlt. Én is csak az üres levegőbe bámulok, mint apu. – Ne sumákolj, a tehetség nem múlik el, csak a kurázsi, hogy kihasználják. Emerald olyan egzotikusan szép volt, mint az asztalon álló üvegvázában lévő szellőrózsa, amely már majdnem az összes vizet felszívta. Úgy, mint neki, a virágoknak is igényük van az állandó utántöltésre, az ő esetében a vég nélküli helyeslésre és figyelemre. Aztán meg gondoljunk arra, kik a szülők, akiket ócsárolt: a faragatlan, csiricsáré madárijesztő és a vakbuzgó iszákos. Zac módfelett utálta Ian Cartwrightot, az a fajta goj volt, aki azt hiszi, rendkívül fasza dolog ügyes kis zsidó könyvelőt tartani, aki olyan agyafúrt, mint tíz majom. Ian antiszemitizmusának pont úgy bűzlött, mint a felesége kotyvaléka. Zac megrázkódott. Felemelte Emerald vadrózsaszín körmű fehér kezét, és törékeny csuklóját vizsgálgatta. – Biztosan jó vér csörgedezik benne. Gondoltál valaha arra, hogy megkeresd a szülőanyádat? Emerald nem tudott józanul gondolkodni, teljesen felizgatta az érintése. – Olyan lenne, mintha kinyitnám Pandora dobozát – dadogta. – Lehet, hogy hajléktalan vagy börtönben van, sőt, lehet, hogy prostituált. Lehet, hogy rám kattanna, és állandóan engem akarna látni. Lehet, hogy valami lepukkant házban lakik, bár annál, amiben mi vagyunk Shepherd's Bushban, rosszabb nem lehet. – Lehet, hogy pénzt akarna kölcsönadni – vigyorodott el Zac. – Rémesen közönséges nevet adott nekem. Charlene. – Emerald maga is megdöbbent a saját sznobságától. – Charlene a kedvesem. – Zac elnyomott egy ásítást. – Az lennék? – kérdezte Emerald. Nem volt biztos benne. Meg kell próbálja, és a változatosság kedvéért most nem magáról kellene beszélgetni. – Most meddig maradsz? – Holnapig, talán hétfőig. – Jaj, ne. – döbbent meg Emerald. – Bocsánat, csak meghökkentem. – Van egy jó zsidó mondás, „Jobb gyertyát gyújtani, mint sötétben szitkozódni." Később, mikor Zac elővette a tárcájából az Amex kártyáját, Emerald észrevette egy nagyon sötét hajú, jóképű férfi fényképét. Lehet, hogy Zac biszexuális, de régi pillanatfelvételnek látszott. A fiú olvasott a gondolataiban.

– A nagy-nagybátyám, Jacob – mondta olyan komoran, hogy Emerald megrázkódott –, a Gestapo gyilkolta meg. – Istenem, de szörnyű! – Mivel nagyon szeretett volna szeretkezni Zac-kel, megkérdezte: – Hol szálltál meg? – Lancaster Gate-ben, egy apartmanban. – Az útba esik hazafelé – célozgatott Emerald. Aztán, hogy a másik nem reagált, vett egy mély levegőt. – Segítesz nekem megtalálni a szülőanyámat? – Bármit, csak hogy az országban tartsa. – Egy művészeti galériában dolgozott, csak tizenkilenc éves volt, én 1973. július 7-én születtem. Otthon van egy pár irat erről. Tudom az örökbefogadást intéző egyesület nevét Yorkshire-ban. Látszott, hogy a téma egész egyszerűen untatja Zacet. – Amerikában a megfelelő információval és hitelkártyával könnyű. Születési anyakönyvi kivonatot akár telefonon is rendelhetsz. – Biztosra veszem, hogy az anyám már férjhez ment, és másképpen hívják – nyafogott Emerald. Már teljesen lerágta a rózsaszín rúzst a szájáról, az ajka sápadt volt és remegett, esedező szeme elhomályosult. – Anyát és apát nem kérhetem meg, hogy segítsen, mostanában van elég gondjuk. – Mi volt az anyád neve? – Anthea Rookhope-nak hívták. Csak a kávéfőző sziszegése zavarta meg a bekövetkező csendet, mialatt Zac visszatette a kártyáját és a számlát a tárcájába. Emerald nem tudott olvasni arca kifejezéséből: a győzelem, sajnálat és számítás keverékéből. – O. K., segítek neked. Vége volt a színházaknak, kifelé szállingóztak az emberek. Amint Zac és Emerald a Piccadillyn sétált lefelé, elmentek a Hatchards virágokkal, szalagokkal és Maeve Binchy-, Penny Vincenzi-, Rosamund Pilchner-könyvekkel, anyák napja alkalmából választható ajándékokkal zsúfolt kirakata mellett. – A fenébe is, elfelejtette – mondta dühösen Emerald. – A szemét Sophy emlékeztethetett volna. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan beéget. Az lesz az első dolgom reggel, hogy szerezzek Anyának egy üdvözlőkártyát. Neked eszedbe jutott? – Az anyám halott – mondta Zac olyan fagyosan, hogy akár jégvihart is támaszthatott volna az arckifejezése. – Jaj, istenem, részvétem. Annyira nem vagyok magamnál, mindent elfelejtek, miben is halt meg? – Rákban – vágta oda Zac, aki közben leintett egy taxit. Ahogy Emerald beszállt a kocsiba, rácsapta az ajtót. – Nem jössz velem? – hirtelen összezavarodott. – Hétfőn felhívlak, amikor már kigondoltam, hogy jussunk anyád nyomára. – Odaadott neki egy húszfontost, és bemondta a címet a sofőrnek: – Cowfield utca 5. – De te hová mész? – hüppögött Emerald. – Sétálni. A Hyde Park sarkáig szinte rohant. Felnézett, látta, hogy a csupasz fák felett csüng a majdnem teljes hold, az arca ugyanolyan édes, bölcs, mint az édesanyjáé, miután elvesztette csillogó haját. – Jaj, Anyu – nyögött fel Zac –, miért kellett elhagynod engem? Zac majdnem egész családját elpusztították a haláltáborokban. A példaképének, Jacob bácsikájának galériája volt Bécsben, a nácik zárták be. Jacobot később azért ölte meg a

Gestapo, mert zsidókat szöktetett ki a megszállt Európából. Így aztán a művészet Zac vérében volt, és a hitleri népirtás hatása mélyen a lelkébe égett. Mikor megözvegyült édesanyja másodszor is férjhez ment, a hároméves Zac goj mostohaapja nevét kapta, így lett Anderson. De tizenéves korának végén otthagyván az otthonát, a nevét Ansteigre változtatta, ami németül felemelkedést jelent. Ez hivatott szimbolizálni elmenekülését a nyomorból és mostohaapjának brutalitása elől, aki ivott, és mindkettőjüket verte. Már huszonkilenc éves volt, járta a világot, gazdag amerikai gyűjtők számára végzett felderítést, és művészeti magazinoknak írt cikkeket. Pszichiáter módra állandóan csak kérdezett, ritkán adott ki információkat magáról. A nők rettenetesen vonzónak találták sárga tigrisszeme, edzőteremben és dzsúdozás közben csodásan kidolgozott teste és megtévesztő nyugalma miatt, de Zacet jobban érdekelte múltjának tisztázása, és bosszút akart állni azokon, akik azt lerombolták. Külsőre nagyon keménynek látszott, és nem ismerte volna be, mennyire hiányzik neki a New York-i zsidó közösség melegsége és résztvevő bensőségessége. Amikor megengedhette magának, tudott kedves és fanyarul humoros lenni, de a szíve dühös volt és nyomorultul kietlen, mint Schubert Vándoráé. „Bárhol vagyok, ott nincs boldogság".

26. Másnap, ahogy megígérte, megkérte az űrlapot a Southporti Örökbefogadási Kapcsolatfelvétel-nyilvántartási Hivataltól. Ez volt az a hely, ahová a gyerekükről lemondó szülők leadták nevüket és címüket abban a reményben, hogy ha ezek a gyerekek keresnék őket, tudják, meleg fogadtatásra számíthatnak. – Ha mindkét felet nyilvántartásba veszik, a megegyezés után létrejöhet az újraegyesülés – magyarázta Zac. – Megadhatom a te Lancaster Gate-i címedet? – kérdezte Emerald, ahogy kitöltötte a nyomtatványt. – Nem akarom, hogy Anyu és Apu megtudják, miben mesterkedem. – Én elutazom. – Nem hagyhatsz el engem! Legalább azt engedd meg, hogy odaköltözzem, és rendben tartsam számodra, vagy adj egy kulcsot, hátha megérkezik a levél. – Nem – mondta határozottan Zac. – Időbe telik, amíg az űrlapot feldolgozzák, még hetekig nem fogsz hallani felőlük, addigra visszajövök. Bár mérges volt, hogy Zac visszautasította, Emerald nem tudta megállni, és teljesen belelovalta magát a dologba. – Képzeld el, hogy az igazi anyám minden születésnapomon, karácsonykor és tanévkezdéskor gondol rám. Biztos mindennap azon tűnődik, találkoztam-e Mr. Igazival. – Emerald a szempillái alól pislantott fel Zacre. – Tegnap az LBC-n egy nő azt mesélte, nem telt el egy nap sem azóta, hogy a lánya elmúlt tizennyolc, és hivatalosan keresheti az anyját, hogy ne leste volna a kopogást az ajtaján, vagy a telefoncsörrenést és a hangot, amely azt mondja, „Szia, anyu". Három héttel később április elején érkezett egy kedves levél Southportból, amelyben az állt, hogy legnagyobb sajnálatukra Anthea Rookhope nem szerepel a nyilvántartásukban, de amennyiben bejelentkezik, Emerald, illetve Charlene neve megtalálható lesz számára. Emerald előreláthatóan ingadozó hangulatban volt, az utolsó pillanatig azon tűnődött, vajon igazán meg akarja-e találni a szülőanyját. A lehetőség elillanása miatt teljesen összetört. Az Amerikából visszatérő Zac hihetetlen türelemmel folyvást biztatta, azt

mondogatva, hogy az Örökbefogadási Kapcsolatfelvétel-nyilvántartási Hivatal nem ismert széles körben, Emerald szülőanyja valószínűleg nem is tud a létezéséről. – Emlékezz vissza, más idők jártak, amikor születtél. A fiatal anyák lemondtak a gyerekükről, és nem várhatták, hogy valaha is látják őket vagy hallanak felőlük. Arra kényszerültek, hogy új életet kezdjenek. Emiatt gyakran külföldre is költöztek. – Meg kellene beszélnem ezt valakivel – nyávogott Emerald –, támogatóra van szükségem. – Itt vagyok neked én – mondta Zac. Az volt a következő lépés a keresésben, hogy elmentek a Nyilvántartási Hivatalba az islingtoni Angel közelében. – Minden házasságkötés és születés év és betűrend szerint van listába szedve – mondta Zac Emeraldnak. – Láttad az eredeti születési anyakönyvi kivonatodat, amelyben az állt, hogy az anyukád egy galériában dolgozott. Ezúttal próbáld a házassági anyakönyvi kivonatát megtalálni. Kezdd 1973. júliusától, amikor örökbeadás céljából lemondott rólad, és lapozd át a megfelelő köteteket, amíg rá nem találsz az Anthea Rookhope névre. Ha csak negyedannyira volt szép, mint te, hamar elkelt, nem tarthat túl sokáig a keresgélés. Ez a bejegyzés adja meg a házasságkötés helyét, idejét és a férje nevét – folytatta. – Akkor kikérheted a házassági anyakönyvi kivonatot, amelyen látszik a cím és a férj foglalkozása. Ha az illető orvos vagy ügyvéd, könnyen nyomon követheted. Ha tudod a vér szerinti anyád férjezett nevét, végig tudod követni a születéseket, amíg meg nem találod magad, és rájössz, van-e testvéred. – Mindez félelmetesen bonyolultnak látszik – zsörtölődött Emerald. – Sosem fogom megérteni, hacsak nem jössz velem. – Nem érek rá, Morgós Lisa, magad is boldogulsz – mondta határozottan Zac. Emerald duzzogva szállt fel az Angelbe tartó buszra. Hogy merészeli Zac morgással vádolni? Nem zsémbelődne annyit, ha gyakrabban szeretkezne vele, és megengedné, hogy a magánügyének tekintett lakásában maradhasson. Meleg tavaszi délután volt, a parkban hívogatóan bólogattak a nárciszok, minden virágba borult a tereken, de Emerald rémesen vacogott, mire odaért a Nyilvántartási Hivatalba. A biztonsági embereknek megengedte, hogy átvizsgálják a táskáját, figyelmen kívül hagyva a feliratot, hogy ki kell kapcsolnia a mobiltelefonját. A hatalmas, világos helyiségben a sarokban, körben ferdén elhelyezve polcok álltak „Halál", „Születés", „Házasságkötés" és „Örökbefogadás" feliratok alatt, zsúfolásig tele hatalmas, bőrkötéses könyvekkel. Minden zöld volt, a falak, a szőnyegek, a cserepes növények tömege, a nagy karosszékek. Ez a hagyományosan pihentető szín arra szolgált, hogy segítsen megnyugodni az eget rengető felfedezések izgalmai után. Még az olvasóasztalt is zöld linóleum borította, Emerald erre fektette a fazöld könyvet, amelynek a gerincén aranybetűs felirat állt: „Angliában és Walesben regisztrált házasságkötések, 1973. augusztus, szeptember és október". A neveket régimódi írógéppel írták, helyenként tintával jegyeztek be javításokat. Ramsey, Ralton, Reading, Rollinson, olvasta Emerald és Rainsworth, Ralph, Ramm, Reed, Roberts, Rookes, de Rookhope nem volt. Ügyetlen a keze remegett, ahogy a következő kötetért nyúlt, meg az azután következőért – még mindig nem járt szerencsével. Lehet, hogy a művésztanoncok valamikor a jövőben idejönnek, és meglátják az ő házasságkötését Zackel. Szobrász és vándor, álmodozott Emerald, ahogy leemelte az 1974. februártól májusig terjedő kötetet. Annyira imádta Zacet, boldogan fel is vette

volna a zsidó vallást. Mellette egy szakállas férfi céltudatosan nézte át a mostani születések kötetét. Lehet, hogy a felesége valami rosszban sántikál. Ramsey, Ralton, Reading, Rollinson, olvasta Emerald, és majdnem kiugrott a bőréből, amikor a megszentelt csendet kétségbeesett sírás törte meg. – Az anyám a halálos ágyán bevallotta, hogy 1949-ben lemondott a lányáról, hogy örökbe adja – mondta egy kétségbeesett ősz hajú asszony két kedves hivatalnoknak a terem másik végében lévő recepciós asztalnál. – Az volt az utolsó kívánsága, hogy az a gyermek tudja meg, mennyire szerette – zokogta. – A szociális munkások Walesben tudják, hol van, de nem akarják nekem megmondani. – Szégyen, gyalázat – rohant oda Emerald, ledobva a kezében tartott kötetet. – Azonnal fel kell fogadni egy ügyvédet – mondta, és átkarolta az asszony reszkető vállát. – Ő a testvérem – sírt a nő. – Most, hogy meghalt az anyám, csak ő maradt nekem a családomból. Eltelt egy pár másodperc, míg Emerald felfogta, hogy a kedves hivatalnokok arcán megjelenő rosszallás nem teljesen a walesi szociális munkásoknak, hanem neki szól, mert csörög a telefonja. – Nagyon sajnálom – mormolta, és csak annyit látva a mobil üres kijelzőjén, „bejövő hívás", rögtön arra tippelt, hogy csakis a névjegyzékben nem szereplő Zac lehet az. Elnyargalt a „Tengeri és konzuli házasságkötések" felirat előtt, hogy felvegye. – Befejezheted a vadászatot, bébi – mondta egy mély, örömittas hang. – Megtaláltam az anyukádat. – Te jó ég, hol van? – Vágódj be egy taxiba, megmondom. – Nincs semmi pénzem. – Kifizetem, ha ideérsz. – Hol vagy? Az első alkalommal adta meg a Lancaster Gate-i címet. – Ne felejtse el, szerezzen magának ügyvédet – kiáltott oda Emerald a kétségbeesett, ősz hajú nőnek, ahogy kirohant a napfénybe. Úgy érezte, hogy a mennybe került, amikor kilépett a toronyház gyönyörű lakásába vezető liftből. Zac egy üveg Poiully-Fuméval várta. – Ki az? Mondd meg, mondd meg azonnal! Zac egy percig ugratta, mint a dada a Rómeó és Júliában. Először nem találta a dugóhúzót, aztán szösz volt a poharakban. Majd elnevette magát. – Nem fogod elhinni. Adrian Campbell-Black ebédidőben felhívott, és Galena Borohováról kért információkat. – Mi köze neki ehhez? Ő nem az anyám. Az isten szerelmére, Zac! – Persze, de azt tudtam, hogy Raymond Belvedon felesége volt, úgyhogy kinyitottam a Ki Kicsodát, hogy megnézzem, melyik évben halt meg, és találd ki, ki a második felesége? – Ki, na ki? – Anthea Rookhope. Emerald azonnal leült a fekete bőrkanapéra. – És megbizonyosodtam, hogy az anyukád Limesbridge-ben lakik, Cotswolds egyik legszebb falujában, és most Anthea Belvedon, Sir Raymond Belvedon felesége. – Nem hiszem el! – kiáltotta Emerald. – Ez a sors keze! És még beszéltem is Raymonddal, az igazi apámmal Rupert Campbell-Blacknél. Annyira édes. És Istenem, ez azt jelenti, hogy Jonathan és Sienna Belvedon a testvéreim. Te jó ég! Úgy értem, ők

ketten a művészvilág szörnyeteg szuperkölykei. Jonathan annyira káprázatos, a diákok ingyen feszítik ki a vásznait, van egy műterme a Hoxton téren, meg egy vidéken. Sienna sem egy padlásszobában éhezik, fel van véve a Turnerre, nem csoda, hogy ilyen széplélek vagyok. Milyen csoda klassz férfi az apám, és ha ő Sir, én is megkapom a tiszteletbeli rangot? Emerald hisztérikus volt az izgalomtól, körberöpködött a szobában, mint egy tündér, bort kortyolgatott, és ömlött belőle a szó. Zac visszarángatta a földre. – Anthea az anyád, de nem hinném, hogy Raymond az apád. Körbeszimatoltam. Úgy tűnik, Anthea a hetvenes évek elején dolgozott a Belvedonban. Akkor Borohova volt Raymond felesége, aki 1973 októberében halt meg. Anthea nem ment hozzá 1974 májusáig, csendes polgári esküvőjük volt tíz hónappal a születésed után. Zac egy csomó fénymásolatot dobott le az asztalra. – Úgyhogy a négy Belvedon gyerek valószínűleg nem a vér szerinti rokonaid, de van két fiatal féltestvéred, Dicky és Dora. Egy kissé halványan látszik a fénymásolaton, körülbelül nyolcévesek lehetnek, és rettenetesen helyesek. Ezt is vettem a sarkon. Az áprilisi Jó Háztartásban volt egy színes cikk Antheáról. „Kicsi asszony, jó feleség", szólt a főcím. – Te jó ég, felismerem. – Emerald könnyei az oldalakra potyogtak, ahogy végignézte a képeket hasonlóság után kutatva. – Hát persze, Lady Belvedon! Mindig benne van a Hello!ban és a Fecsegőben. Istenem, gyönyörű és pici, mint én. Nézd, mennyivel kisebb, mint Raymond. Kíváncsi vagyok, ki az apám. Ha Raymond lenne az apám, biztosan elmentek volna a bíróságra, hogy visszaszerezzenek. Lemegyünk hozzájuk, és felborzoljuk az életét? Aztán a hatalmas tükörbe pillantva meglátta magát, és úgy döntött, hogy először is szüksége van egy hajvágásra. Az ablakon lenézve látta a Hyde Park bordó foltját barnásra és zöldre váltani. Mint valami ómen, a felhők hirtelen megálltak kelet felé menet, és visszafordultak nyugat, vagyis Limesbridge felé. – Úgy vélem, lassítanunk kellene – mondta Zac, és megtöltötte Emerald poharát – Tudom, hogy nehéz, de hagynunk kell, hogy Anthea hozzászokjék a gondolathoz. – De magánkívül lesz a boldogságtól. Zac a fejét rázta. – Csak 1976-ban kapták meg az örökbe fogadott gyerekek a jogot, hogy hozzáférhessenek a jegyzőkönyvekhez. Te 1973-ban születtél, ez Antheát azok közé a nők közé sorolja, aki nem számít arra, hogy felveszik vele a kapcsolatot. Bizonyára nem beszélt rólad Raymondnak. – Egy majd huszonöt éve tartó boldog házasságban? – gúnyolódott Emerald, s újból a Jó Háztartás képeit tanulmányozta. – Természetesen Raymond tud rólam. Végül megállapodtak, hogy Zac ír Antheának egy bizalmas magánjellegű levelet. – Közömbösre veszem a figurát. Csak annyit, hogy „Ismerek egy Charlene Rookhope nevű fiatal nőt, aki 1973. július 7-én született, és úgy véli, rokonságban van Önnel. Lehet, hogy nem az Ön családjából származik, de ha igen, szeretne érintkezésbe kerülni Önnel." Megadom a mobilod számát, ha alkalmatlan időben hív, mindig mondhatod, hogy később visszahívod. Emerald ragaszkodott hozzá, hogy azonnal postázzák, megcsókolta a borítékot, mielőtt beleejtette volna a postaládába, aztán Zac karjai közé vetette magát. – Annyira zseniális vagy. Menjünk vissza, és szerelmeskedjünk ünneplésképpen. Emeralddal dugni olyan, gondolta Zac, miután a lány elaludt mellette, mint a Szikláshegységben biciklizni, csodás kilátás, de minden munkát neked kell végezned.

Emerald később visszatérve Shepherd's Bushba még mindig őrülten fel volt dobva. Sophy, aki épp babkonzervet evett, és a Bridget Jones naplóját olvasta, elképedt, hogy a nővérét ennyire vidámnak látja. Miután a szüleik lefeküdtek, Patience kimerülten, Ian részegen, Emerald elmesélte Sophynak, hogy rátalált Anthea nyomára. Sophy meghökkent, és kérlelte Emeraldot, hogy őszintén valljon be mindent. – Apu, de különösen Anyu támogatni akarnak, hogy átsegítsenek téged ezen, meg lesznek bántva, ha nem tudnak semmiről. – Zac segít nekem, csak erre van szükségem – hárította el Emerald. – Hagyd, hogy a magam módján találjam meg az anyámat, aztán majd elmondom nekik is. Boldogok lesznek, hogy boldog vagyok. Meg kell találnom a gyökereimet. – Bármikor megtalálom a sajátomat, azonnal elviszem a tisztítóba. – Miért hülyéskedsz állandóan, mint Zac? – feleselt Emerald összeszorított foggal. – Meg kell találnom az igazi anyámat. – Nagy szart! – Sophy kijött a béketűréséből. – Az igazi anyád Anyu volt, aki etetett, ruházott, ápolt, amikor beteg voltál, és elviselte a kitöréseidet. – Te nem érzel kísértést, hogy megtaláld a családodat? – kíváncsiskodott Emerald. – Nincs szükségem másik családra – ült vissza Sophy. – Már van egy tökéletesen megfelelő. Emerald arra számított, hogy Anthea másnap felhívja, vagy legalábbis délben ott áll a küszöbön, és elszaladt, hogy megcsináltassa a haját, aztán az egész délután különféle ruhákat próbálgatott, amiket az új anyjával való találkozáskor akart viselni. De ahogy a napok mindenféle fejlemény nélkül teltek, végtelenül feszültté vált. Zac nagy kezének sok dolga akadt, hogy megnyugtassa, feszült pici testét olajjal masszírozza, gyertyákat gyújtott az illatosított vízzel megtöltött dupla kád körül, orgazmushoz juttatta, és arra az esetre, ha Anthea másnap esetleg kapcsolatba akarna lépni vele, hogy szép legyen, biztosította a kilencórás alvását, miközben a szomszéd szobában fel-alá járkált. A gondoskodás ellenére Emerald hangulati ingadozásai egyre szélsőségesebbé lettek. – A te ötleted volt, hogy először fel kell venni vele a kapcsolatot – tört ki belőle, aztán két perc múlva: – Természetesen bármilyen választ tudok kezelni. Minden, amit Antheától akarok, csak annyi, hogy megtudjam, ki az apám, és neki milyen egészségi problémái voltak. Természetesen tiszteletben fogom tartani a titoktartás iráni igényét. De sajnos az anyai szeretet iránya sosem egyenletes. Anthea sem Zac levelére nem válaszolt, sem nem telefonált. A második hét végén Emerald teljesen összetört, állandóan a telefonja után kapkodott. – Rosszabb, mint arra várni, hogy te hívj – dühöngött Zacnek, aki leült, és megírta a második levelet. „A lánya, Charlene szeretne találkozni Önnel. Nagyon büszke lesz rá." Úgy írta alá, mint „Daniel Abelman". Amikor erre sem érkezett válasz, és az április májusba fordult, kileste Raymond számát egy művészeti tudósító kollégája címjegyzékéből, és felhívta Rókavárat. A dühös Anthea lecsapta a kagylót. Másnap ajánlott levél érkezett Limesbridge-bélyegzővel. Rövidke írás volt benne. „Kedves Mr. Abelman! Több mint huszonöt évvel ezelőtt örökbeadás céljából lemondtam Charlene-ről, és már lezártam a történetet. A maga megkeresése felkavarta életem traumatikus szakaszának emlékeit, amelyeket örökre eltemettem. Charlene-nek minden jót kívánok, de látni nem

szeretném. Ha megint kapcsolatba akarna lépni velem, nem találok más lehetőséget, az ügyvédemtől fogok tanácsot kérni." Anthea kézírása egy kissé bizonytalan, állapította meg Zac. – Világos, hogy nem szólt Sir Raymondnak és a család többi tagjának. – Nem tudom elhinni – suttogta a teljesen összetört Emerald. – Ez nem egy bödön féreg, hanem egy bödön vipera, mind Pandora dobozából sziszegnek ki. Anthea elutasított engem, egyszer újszülöttkoromban, másodszor meg most vágott pofán. Szociális munkásokon keresztül kellene közelítenünk hozzá – dühöngött Zacnek –, akkor aztán nem kellene aggódnia, hogy megzsarolják vagy becsapják. Valószínűleg azt hiszi, hogy szélhámos pár vagyunk, különösen mert azt írtad alá, hogy „Abelman". Úgy belelovalta magát a hisztériába, hogy Zac kísértést érzett, hogy megüsse vagy kidobja, de újságíró lévén szerette volna tudni a történet végét. – Nem adjuk fel olyan könnyen. Az Oo-ah! magazinban, amely ugyanazokban a körökben terjedt, mint a Hello és az OK, meglátta a közleményt, amely szerint Sir Raymond és Lady Belvedon május végén nagy partit adnak Raymond hetvenötödik születésnapja alkalmából. Előtte a házassági fogadalmukat szándékoztak újfent megerősíteni ezüstlakodalmi szertartás keretében a limesbridge-i Szent Jakab-templomban. Nem csoda, hogy Anthea nem akarja, hogy ifjúkori botlása kiderüljön egy ilyen alkalomkor. – Te meg én más úton jutunk el Rókavárba. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez után a szörnyű levél után még lenne kedvem. – Dehogynem. Még megvan az a névjegykártyád, amit Raymond adott neked? – Elvesztettem. – Nem baj. Zac, Emerald legnagyobb rémületére, felhívta a Belvedont, és kért számára egy időpontot a következő keddre, huszonharmadikára, hogy megmutassa Raymondnak a portfolióját – De semmi igazán jót nem csináltam hónapok óta. – Itt az ideje, hogy nekifogj. Emeld fel a segged, és indítsd be a motort. – Lerajzolhatlak a hétvégén? – Csak ha bajnoki meccset adnak. Egy gyönyörű rajz visszaadta Emeraldnak az önbizalmát. A főiskolán a bulikon volt egy trükkje, fogott egy kis agyagot, és megformálta valakinek a fejét két óra alatt. – Ki akarom próbálni Raymondon. – A bálványod nehézfejű lesz – mondta Zac.

27. Jupiter Belvedon lemondott szobrászi karrierjéről, és csatlakozott apjához a galériába, mert rájött, hogy a testvérei tehetségesebbek. Jupiterből hiányzott Raymond vagy David éles szeme, de kiváló volt az üzleti érzéke, és zseniálisan értett a képek kiállításához és megvilágításához. De az apja jó szíve és az ingyenes tanácsadásra elpazarolt idő majd megőrjítette. Magas volt, finom vonásokkal, és mind a teste, mind az arca sovány, gyengének látszott, de a betérőt, aki Caravaggiót próbált lopni, úgy megütötte, hogy végigszánkázott a fél Cork utcán. Jupiter szerette kézben tartani a dolgokat, igyekezett megadni

mindennek a formáját. Tökéletesen uralkodott Hannán, bájos, szőke feleségén. Tervei közt szerepelt, hogy a modern festőkre koncentrálva társgalériát nyit a külvárosban, kiüti a nyeregből William Hague-t, teljesen átformálja a Tory Pártot és később az országot. Emerald időpontjának a reggelén Jupiter nem volt a legfényesebb hangulatban. Nem mintha Emerald abban lett volna. Ahogy a taxi leereszkedett a Bond utcán, balra fordult, majd ráfordult a Cork utcára, arra gondolt, huszonöt évvel ezelőtt az igazi anyja milyen gyakran járhatott ugyanezen az útvonalon. Ott volt a zöld-fehér csíkos napvédős, szép, kora tizenkilencedik századi épület, a kirakatában egy Casey Andrews-képpel. Erre járt Anthea szerelmes szívvel, gondolta Emerald, ahogy remegő idegekkel bevonszolta a két magnóliafa őrizte bejárati üvegajtón keresztül összehajtható asztalát, szerszámait, az agyaggöröngyöt és a portfolióját. A galériában zűrzavar fogadta. Levették Casey Andrews hatalmas olajvásznait, Daisy France-Lynch finom portréit készültek felrakni. A vásznak már a falhoz támasztva vártak a kiállításra. El fogok ájulni, pánikolt Emerald, de nem tudott elszaladni a cuccok miatt. – Igen? – Körülbelül a harmincas éveinek végén járó, magas, gőgösnek látszó férfi sietett ki a belső irodából. Nagyon hasonlított a Thomas Laurence megfestette Wellington hercegre. – Sir Raymond Belvedont keresem. – Hát, most nem fogja megtalálni – intézte el röviden Jupiter. Raymond éppen ellógott egy televíziós műsort készíteni, teljesen megfeledkezett róla. Lusta asszisztensük, Tamzin rosszul érezte magát, valószínűleg másnapos volt, és Jupiterre maradt a galéria. Egy perceken belül érkező fontos ügyfelet várt, Sí Greenbridge-et, az amerikai fegyverkereskedőt. Jupiter éppen zárni készült, hogy elvigye ebédelni. Ezért aztán rettenetesen barátságtalanul azt tanácsolta Emeraldnak, hogy tűnjön el, találkozzon szenilis apjával egy másik napon. Emerald megdühödött, és megpróbálta magát kibeszélni, hogy maradhasson. Még az is lehet, hogy ez a barátságtalan, jóképű, zsörtölődő pasi az első vérrokona. – Csak azt engedje meg, hogy megmutassam a portfoliómat – kérlelte, és kinyitott egy hatalmas, fénylő fekete könyvet, majdnem akkorát, mint saját maga. A Chelsea-i Képzőművészeti Főiskolán és a Brightoni Főiskolán készült munkák ragyogó bizonyítékul szolgáltak, hogy a fejei elképesztően jók. Bár éppen nem volt piaca a portréknak, hacsak nem valami fontos emberről készültek. Ráadásul bámulatosan szép is volt, rövid alsó ajkával, rémült szemével és fürtös fekete hajával megszólalásig hasonlított Rossetti Pandorájára. – Nem tudok több időt szánni magára – rázta le Jupiter udvariatlanul. – Bármelyik percben itt lehet az ügyfél, akinek rengeteg fala van, amire képeket akar tenni. Ha tíz percre le tudom foglalni, el is tudom adni neki azokat a képeket, de annyi minden más is lefoglalja a gondolatait, három hónapomba került, hogy ma idecsábítsam. Jupiter soha nem vesződött volna ilyen magyarázatokkal, ha a lány nem lett volna ennyire vonzó. Egy másodpercre Emerald szeme elsötétedett, vihar készülődött. Az első vérrokonom, gondolta. – Gyerünk, tűnjön el! – mondta Jupiter. De ahogy kinyitotta az üvegajtót, hogy kidobja a cuccait, megcsörrent a telefon. A szemét a lányon tartva, hátha megfúj egy képet, visszament a recepciós asztalhoz. – Belvedon Galéria. Jupiter beszél. – Egy rezzenéssel sem jelezte, amíg végiglapozta a polaroidokat, mennyire dühös.

– Persze. Megértem. Ma egész nap rémes a forgalom. Állapodjunk meg másik időpontban? O. K., hívjon, amint van egy perce. Bassza meg, bassza meg – mondta Jupiter, azon tűnődve, hogy hallatszott-e a káromkodás, mielőtt letette. Nem érdekelte. – Lemondta? –kérdezte Emerald. Jupiter bólintott. – Elillant. – Igaza volt, hogy azt mutatta, egy cseppet sem izgatja. Újból hívni fogja. – Amikor a világ üzéreinek a fele az ő fegyvereivel kereskedik? – sóhajtotta Jupiter. – Sí Greenbridge újabban bolondul a festészetért, kipenderítette az összes versenylovát, hogy a bokszukba is képet tehessen. – Nagyon sajnálom. Emerald behúzódott a világosszürke bársonykanapéra, kivillantva gyönyörű lábát a szűk mini bőrszoknyából. Jupiter csak feketekávét reggelizett. Csábító pörköltillat szállongott a Mulligan osztrigabár felől, ahol asztalt foglaltatott magának és Sínek. – Szeretne ebédelni? – maga is meghökkent, hogy ezt kérdezi. – Ráér? – Most már igen. – Inkább megmintáznám a fejét. – Tessék? – Csak egy pár órát vesz igénybe, ígérem. Egyébként is szerettem volna megcsinálni az apjáét Emerald nagyon rövid idő alatt hátrakötötte a haját lila selyemsállal, felállította az összecsukható asztalt a hátsó irodában, és a forgóállványra helyezve a kupac agyagot elnagyolt vonásokkal máris megformálta a fejet. Egy kisasztalon még több agyag állt egy fehér süteményestálon, és ott voltak a szerszámai is: kések, hegyes pálcák és kiszélesedő végű, hurkos botocskák, olyanok, mint a mesebeli sintérbotok. Jupiter eközben kinyitott egy üveg vörösbort, bezárta a kinti ajtót, és bekapcsolta az üzenetrögzítőt. – Lehetséges volna, hogy mozdulatlan maradjon az arca, és ne beszéljen túl sokat kezdetben, hogy láthassam, mi jön ki belőle? – kérte Emerald. Ez a férfi valószínűleg a bátyám, gondolta, mialatt a páfrányzöld szemekbe meredt, mintha valami tükör lenne. Olyan komplex, aszkétikus, kegyetlen arca volt, mint Robespierre-nek, vagy egy a tizenötödik századi Rómából való fiatal olasz kardinálisnak. Nem tudta megállni, kinyújtotta a kezét, mintha vak lenne, és remegve végigfuttatta a vonásain. Jupiter összerándult. Lehet, hogy dilis, vagy szeret tapizni. A lány már halálosan sápadt volt. – Bocsánat. – Emerald elpirult. – Ez segít érezni az arcot, amit megmintázok. – Egyik ujját végigfuttatta az áll energikus vonalán. – Azt akarom, hogy a munkámat érinteni is lehessen, ne csupán nézni. Mindketten felugrottak a telefoncsörgésre. Casey Andrews volt az, beledörgött a telefonba, mintha a Ring egyik óriása volna. Casey legutóbbi kritikái és az eladás nem sikerült olyan jól, mint remélte. – Manapság az összes tudósító az impresszionisták egekbe szökő árával és az öcsém, Jonathan szexuális életével foglalkozik – morgott Jupiter. Emerald szembehelyezkedve vele a halántékához illesztette fa tolómérőjét, és lemérte a sasorr nyergétől való távolságot, azt, hogy a bozontos szemöldökök milyen mesze vannak egymástól meg a hajvonaltól, aztán mért orrtól fülig, fültől szájig, és minden adatot átvitt az eszközzel az agyagkupacra. A múlt héten a Guardian úgy jellemezte, hogy „keskeny ajkú", ezért Jupiter megpróbálta teltebbé tenni a száját.

– Csodálatos szemek, csodás, erős arc – dünnyögte Emerald. – Olyan jó valaki idősebbet megmintázni. – S mosolyogva hozzátette: – Unalmas diákokhoz vagyok szokva. Jupitert elkápráztatta, hogy teljesen el tud merülni a munkájában. Évek óta először nézte valakinek az arcát két perccel hosszabb ideig. Emerald zöld szeme gyakorlatilag elbújt az összevont szemöldök és a sűrű, fekete szempillák mögött, azokon keresztül pillantgatott fel rá. A tekintete az arca és az agyag között repkedett, míg az anyagot vájta, formázta, vagy agyaghurkákat illesztett hozzá. Enyhén szétterpesztett fekete harisnyás térdei az övétől huszonöt centire lehettek. Az egyetlen Cartwright-ékszer, amit még nem zálogosítottak el, a smaragd, E-t formáló medál fel-le mozgott kasmírba rejtett mellén. Munka közben elmesélte, milyen szörnyűségeken ment keresztül a családja, és hogy az apját milyen kegyetlenül kitúrták egy tanácstermi puccs során. Jupiter fanyarul azt kívánta, bárcsak ő is ilyen könnyen meg tudna szabadulni Raymondtól. Amíg Emerald a szőnyegen kúszott-mászott körülötte, hogy mindenféle szögből el tudja kapni a karakterét, maga is megdöbbent, hogy azt ajánlja a lánynak, bemutatja a többi kereskedőnek és ügyfeleknek. Öntött magának egy pohár bort és megpróbálta meggyőzni, hogy ő is fogadja el az italt, de még mindig csak vizet ivott. – Nem bánja, ha egy kicsit közelebb jövök? Jupiter előrébb húzta a székét, majdnem összeértek a térdeik. Érezte az ibolya és szája kellemes illatát. Pulóverének puha zöldje Limesbridge harmatos pázsitjának színére emlékeztette. Az elején még türelmetlenül pillantgatott órájára: most már azt szerette volna, hogy az idő egyre lassabban és lassabban teljék. Fantasztikus volt látni, hogy a készülő fej sokkal emberibbé kezd válni, mint a sajátja. Ennek a férfinak törlesztési problémái vannak, és nem kellett volna megvennie Chester Terrace-ban a nagy házat, hogy a Tory Pártot elkápráztassa. Ennek a férfinak arra volt szüksége, hogy megcsípje Sí Greenbridge-et, megfékezze az apja költekezését, és többet adjon el, mint David Pulborough. Jupiter szerette Hannát, a feleségét, de hirtelen erős vágy fogta el a széttárt lábú lány mellének lágy vonala és rászegeződő szeme iránt. – Nagyon ügyesen nyugton tudott maradni. – Imádni való volt, ahogy fejét félrebillentve rámosolygott. – Kétségkívül Wellington hercegnek van a legnyugodtabb arca. A maga szemét nem csináltam meg elég mélyen ülőre. Az üzenetrögzítőn felhalmozódtak az üzenetek, Raymondot keresték az agármentőktől, televíziós producerek és újságírók üzentek, a NSPCC39 felkérte, nyisson meg egy vásárt, festők akartak pénzt tőle. Emerald most Jupiter sűrű, fekete fürtjein dolgozott – ez volt a férfi hiúságának egyetlen tárgya –, sűrűn felhordva a fej tetejére az agyagot. A haj még élőbbé tette a szobrot. Emerald mind gyorsabban és gyorsabban kapkodta a tekintetét, kis kezén a körmök egyre feketébbek lettek, mint Lily néniéi kertészkedés után. Már láttam valahol ezt a lányt, gondolta. Emerald a következő pillanatban hátradőlt, nyújtózkodott, és megmozgatta fájó ujjait és vállait. – O. K. Nagyon köszönöm. Beletelt jó néhány percbe, míg rájöttek, hogy dörömböléssel kísérve folyamatosan csengetnek. Kevin Coley, az állateledel-milliomos várakozott odakint. Belvedonék 39

NSPCC: A gyermekekkel szemben elkövetett kegyetlenkedést megelőző nemzeti társaság.

Ambivalens úrnak csúfolták azon bosszantó szokása miatt, hogy egy-egy jó ebéd után képet vásárolt, másnap pedig meggondolta magát. Kevin Jupiter portréjára pillantott. – A pokolba! Ki csinálta ezt? Fantasztikusan jó. – Én – felelte Emerald. Jupiter legnagyobb bosszúságára Kevin lármájára David Pulborough is átoldalgott szemközti galériájából. Tudta, hogy Jupiter nem tudja kitessékelni egy ügyfél szeme láttára, és azonnal elkezdett fecserészni Emeralddal. – Tényleg igazán elkapta a gazembert, a nemesi származású gazda minden arroganciája és ridegsége benne van. Természetesen megszépítette, Jupey arca ráncosabb, és a szemei közelebb ülnek egymáshoz. Emerald, aki folyamatosan simítgatta a felületet, erre megnézte a portrét – Még dolgoznom kell rajta. – Jupey, adj valamit inni nekünk – mondta Kevin. – Azért ugrottam be, hogy vessek egy pillantást Daisy France-Lynch új cuccaira. Azon gondolkodom, hogy megbízzam, fesse le a kis drágánkat és a feleségemet az üvegházban. – Daisy France-Lynch annyira divatjamúlt – affektált David, aki soha semmi jót nem mondott más kereskedők képeiről. – Mai szemmel nézve a képei túl szépek. – Valószínűleg ez lehet az oka, hogy minden képe elkel, mielőtt még megnyílna a kiállítás – vágott vissza Jupiter. – Eladtam ma délelőtt egy Sickertet a Nemzeti Galériának – dicsekedett David, ahogy végiglapozta Emerald portfolióját. – Ezek nagyon jók. Erről nyomtattatnia kellene pár képeslapot vagy posztert. Feltétlenül adja oda nekem a kártyáját. – Nekem is – tette hozzá Kevin, aki Daisy France-Lynch egyik vigyorgó angol szetterét csodálta. – Azon tűnődöm, hogy működne ez egy állateledeles dobozon. – Mi már találkoztunk valahol. Micsoda klassz, nagy csaj… – David megállt, hogy megcsodálja Sophy meztelen képét. – Megvan! Rupert Campbell-Black nyílt napján Az arcokat sosem felejtem el. – Aztán, mélyen Emerald szemébe nézve: – Amikor elment mellettem, azt gondoltam: „Mikor először tűnt elém, Drága volt, mint egy tünemény, Kit azért küldött életem, Hogy egy perc dísze ő legyen!" – Nagyon szép – sóhajtotta elvörösödve Emerald. Miután minden oldalról lekapta polaroid géppel Jupitert, most, mivel szegény volt, összeszedte a maradék agyagdarabkákat, hogy újból használhassa. Annyira klassz volt, hogy egy ilyen vonzó pasi leszólította, és megdicsérte. Emeraldnak tetszett David meleg, sötét szeme, és miután nem volt magas, nem érezte törpének magát mellette. – Klassz név, Emerald Cartwright. – A zöld kártyát nézegette, amit a lánytól kapott. – Jól lehet magát reklámozni, kedvesem. A hátsó irodából kilépve David észrevette, hogy az asszisztense hevesen integet neki az utca túloldaláról. Az egyik legjobb ügyfele beugrott, és költekező hangulatba került a jó ebéd után. – Majd hívom – mondta Emeraldnak David, és visszasietett a Pulborough-ba. Nemsokára Kevin Coley is követte, mondván, hogy majdnem biztosan megveszi az angol szetter rajzát. – Tegyél rá egy „eladva"-táblát, Jupiter! Daisy egy vagyont kereshet vele, ha kereskedelmi célra használjuk. Én is elkérhetem a névjegyét? – fordult Emeraldhoz.

Jupiter dühtől remegve töltött magának és Emeraldnak egy pohár bort, és megkérdezte, nem éhes-e. Emerald a szempillái alól rápislantott. – Kaphatnék még egy fél órát a portréra? Megint elhelyezkedett, de nem tudta palástolni a dühét. – Hogy a pokolba merészelt besurranni ide az a rohadék David Pulborough azok után, hogy orvul megszerezte a testvéremet, Jonathant, és leszerződtette egy kiállításra az őszre? – Tényleg? – kérdezte elámulva Emerald. – Ez szemétség. – Összetörte az apám szívét. Jonathan mindig a kedvenc gyereke volt – mondta keserűen Jupiter. – David egy vagyont fog keresni vele, ha ki tud belőle préselni valamit. Apunak sosem sikerült. Jonathannak nem fog tetszeni. Elismerem, szenvedés a munka, ha túl nagylelkű vagy elfogadni az előleget, mi legalább fizettünk neki, amikor képviseltük. David nem csak smucig, de nem is becsületes. És ami még elkeserítőbb, a bátyja ösztönző jelenléte nélkül Jonathan vad Fiatal Brit Művész barátai nem fogják törni magukat, hogy bemutassák munkáikat Jupiter tervezett külvárosi galériájában. – Ez Jonathan részéről rémes árulás – mondta dühösen Emerald, és képmutatóan hozzátette: – Az első mindig a család kell legyen. Megint lent volt a földön. A haja kiszabadult a lila szalagból. Amikor felnézett a férfi orcájára és állvonalára, hibátlan arcán egy pötty elmaszatolódott agyagdarabka látszott, mint valami szépségtapasz. Jupiter megdöbbent, mennyire szeretné letépni róla a ruhát. – Van barátja? – Van valami olyasmi. – Egy hegyes pálcát lengetett a még mindig nyitott portfolió utolsó rajza felett. – Milyen nemzetiségű? – kérdezte Jupiter. – Amerikai zsidó, Bécsben született. – Klassz arc lehet. Emerald megrázkódott. – Feltételezem. Folyton hetekre eltűnik, soha nem mondja, hogy szeret, nem bízom benne. Jupiter sóhajtott, és mondta, hogy ő sem bízik egyáltalán neveletlen húgában, Siennában és mogorva öccsében, Alizarinban, aki valamikor nagyon zseniálisan festett, de mostanra belefáradt, és groteszk, eladhatatlan szemetet produkál. – Alizarin képeit a fogorvosi váróban kellene kiállítani, hogy lássák az emberek, micsoda mulatság a fogfúrás. Emerald kuncogott. Annyira izgalmas volt Jupiter megmintázása, el is képedt, hogy teljesen elfeledkezett ereded küldetéséről. – Az anyja hogy birkózik meg ezzel a nagy családdal? – kérdezte ártatlanul. Jupiter – akinek az utolsó emléke az volt Galenáról, hogy annyira részeg, hogy be kellett zárni Raymond Bentley-jébe a Bagley Internátus iskolanapján – azt felelte, hogy az anyja meghalt. – Nevelőanyánk van. – Aranyos? – Emerald majdnem levágta Jupiter agyagszemöldökét, hirtelen annyira elkezdett reszketni a keze. – Csodálatos – mondta szokatlanul meleg hangon Jupiter. – Ő tartotta össze a családot, annak ellenére, hogy Alizarin és Sienna rengeteg gondot okozott neki. Mi ketten mindig jól kijöttünk egymással, és nagyon klassz Apuval, aki egy öreg hisztérika, és kordában kell tartani, de ő ezt mindig nagyon kedvesen csinálja.

Jupiter lapos hasa hatalmasat korgott. – Anthea tizennyolc éves korában jött helyettesítőként ebbe a galériába, és annyira szép volt, hogy az ügyfelek idecsődültek. Apu volt az első szerelme. Ő rakta össze a darabjait Anyu halála után. Lehet, hogy Raymond az apja. Emerald el volt ragadtatva. Nagyon hálás volt Jupiternek, hogy olyan édesen nyilatkozott Antheáról. Fél háromra több nézelődő is beszivárgott, Jupiternek el kellett kezdenie Daisy képeinek felhelyezését, és Emerald már majdnem befejezte a fejet. Jupiter belül teljesen fel volt dobva: minden műkereskedőnek ez az álma, hogy briliáns fiatal művészre találjon, akire még nem csapott le senki, és akit még olcsón meg lehet venni – és akit eszméletlenül meg akar dugni. De csak annyit mondott: – Jól alakul. Még egy ülésre szükség van. A múltban Jupitert azzal vádolták, hogy fantáziátlan ajándékokat ad. Emerald szobra, gondolta, tökéletes ajándék lesz az apja és Anthea ezüstlakodalma alkalmából. Mialatt Emerald műanyagba csomagolta a megvizezett fejet, Jupiter megemlítette neki a partit. Sok fontos műkereskedő és ügyfél lesz ott. Utánanéz, hogy Emerald és a barátja kapjon meghívót. Jupiter teljesen megfeledkezett arról, hogy tökéletesen makulátlan képet kell mutasson, ha ki akarja ütni William Hague-t, és át akarja venni a Tory Pártot. Azt javasolta Emeraldnak, hogy hagyja ott a fejet, és a holnapi befejezés után menjenek el valahová este. – Meghívom vacsorára, és megbeszéljük a karrierjét. Döntő fontosságú ez a meghívás, mentegetőzött maga előtt, hogy leszerződtethesse, még mielőtt David Pulborough rátenné azt a mocskos kezét. – Vigyázz, Limesbridge, jövök – dünnyögte Emerald izgatottan, ahogy beszállt a taxiba. – Az egyik fantasztikus idősebb fivér letudva, és még kettő hátravan. Ahogy elmentek a Ritz mellett, ki kellett ugrania, hogy berohanjon a női WC-be, ahol egyre csak hányt, aztán hazafelé kibőgte a lelkét a hatalmas megrázkódtatás és ideges feszültség miatt.

28. Két nappal később Emerald befejezte a Jupiter-portrét. Azután vele vacsorázott a Langan'sban, és szeretett volna minél többet megtudni Antheáról és Belvedonékról. Most az egyszer nem beszélt önző módon saját magáról, kivéve, amikor megköszönte Jupiternek, hogy megígérte, segít neki a karrierében. Jupiter félreértette sietős taxiba vágódását, azt hitte, meg akarja előzni, hogy ráugorjon, pedig csak meg akarta akadályozni, hogy hazakísérje, és felfedezze, micsoda lerobbant helyen lakik. Ettől azonban a férfi vágya nem csökkent. Másnap Emerald kiégette a szobrot, egy napig az égetőkemencében hagyta, majd kitöltötte a repedéseket karosszériagittel, és átfestette, mielőtt elküldte volna taxival a Belvedonba. Minél jobban közeledett az ezüstlakodalmi fogadás időpontja, annál hisztérikusabbá vált, mindenbe belekötött, kétségbeesetten takarított, egyre inkább Zac idegeire ment. – Jupiter meg fog gyűlölni, hogy átvertem – ordította túl a porszívó hangját, Zac lakását takarítva –, pedig én igazán kedvelem őt. Lehet, hogy Anthea tündérhercegnőnek néz ki, de belülről valószínűleg inkább a Hófehérke gonosz mostohája. Még jobban el fog utasítani, ha rájön, hogy befurakodtunk. Nem tudom, hogy Charlene vagy Emerald vagyok-e, vagy Belvedon, Cartwright vagy Rookhope. Be fog szippantani a nagy család,

akik nem foglalkoznak más emberek életével? El fogom veszíteni Anyut, Aput és Sophy t, akik a maguk ügyefogyott módján jók voltak hozzám? Zac ásított, lapozott a Művészeti Lapban, és a bourbon-szódájáért nyúlt. – Az isten szerelmére, kapcsold ki azt a rémes cuccot, ki fogod koptatni a szőnyeget – ordította túl a lármát. – Te és Anthea olyan húzd-meg-ereszd-meg vagytok. Az a személy, aki keres, a visszautasítás miatt majrézik, a keresett személy megtámadva érzi magát, és nem tudja kontrollálni az eseményeket. Anthea, ha meglát, egyszerre rendben lesz. – Honnan tudod? – Emerald dühösen odavágta a porszívót a padlószegélyhez. – Egyébként is, mi munkál benned? Te csak be akarsz jutni a Belvedon-házba, hogy megcsináld a cikkedet azokkal a festőkkel és kliensekkel. – Mi a fenéről beszélsz? – Kell hogy legyen valami magyarázata, hogy ennyire erőlteted a dolgot. Zac arca egy pillanatig olyan fehér volt, mint a Rothko40 mögötte a falon, aztán poharát legurítva felállt. – Hová mész? – El. Most lett elegem belőled. – Nem hagyhatsz el. Ki kell dolgoznom a tervet, te vagy az egyetlen, akivel megbeszélhetem. Sophynak semmi nem tetszik. Nem volt merszem elmondani neki, hogy betörünk Anthea partijára. Rohadt porszívó. Biztosan kiégett a biztosíték. Zac kihúzta a konnektorból a zsinórt, és bevágva maga mögött az ajtót, távozott a lakásból. Mi a fene baja van, tűnődött Emerald. Órákra bezárkózott a dolgozószobába, vég nélkül szörfözött a neten, katalógusokat és aukciós listákat böngészve, telefonon fecsegett németül, franciául, olaszul, sőt még oroszul is. Sokszor eljárt otthonról, eltűnt az edzőteremben, azokon a hatalmas gépeken engedte ki a haragját. Csodálatos tervezett ruhákat hordott, de mindig feketét, szürkét és tompa színeket, mintha bele akarna olvadni az éjszakába. Falta a német regényeket, a televízióban krikettet nézett, és úgy tűnt, hogy soha nem írt. A lakás tömve volt absztrakt szobrokkal és képekkel, de Zac személyiségének nyoma sem látszott rajtuk, azt sem lehetett tudni, az ő tulajdonai-e. Amikor Zac három óra múlva visszatért, rajtakapta Emeraldot, amint a levéltárcájában kutat. Erősen ráordított. – Ezt soha többé ne tedd! – Ki ez a nő? – Az isten szerelmére, az anyám! – Nagyon szép, de téged legalább a saját anyád nevelt fel. Jupitertől hallva, Anthea milyen drága, ráébresztett, mit vesztettem. Ahogy egyre bizonytalanabb lett Zackel kapcsolatban, annál többet követelt tőle. Két nappal a fogadás előtt még mindig azon rágódott, mit fog ajándékozni Raymondnak és Antheának. – Harmincdarabos ezüstkészletet – mondta Zac. – Ne hülyéskedj, és ráadásul még valami újat is kell felvennem. Nem tudok szembenézni Antheával, csak ha jól érzem magam. Az a probléma, ha az ember kicsi, nem vehet konfekciót, a szoknya a földet söpri, a blúz ingruha. Sosem találok semmit, hacsak nem egy top tervezőnél. Elvette Zac üres poharát, ő meg visszavette. – Lehet, hogy iszom még egy bourbont.

40

Mark Rhotko (1903-1970) amerikai absztrakt expresszionista festő.

– Jupiter ígért ezer fontot azért a fejért – kérlelte Emerald. – Kölcsönadnád addig nekem? Zac végül adott neki 300 fontot az ajándékra és a ruhára. – Nem lesz elég, gyere velem, és meglátod. – A Lord'sba megyek – vágott vissza Zac. Emerald durcásan elment, és a Bond utcán fel-alá járkálva beérte egy ezüst gyertyakoppantóval a Tiffanytól, és egy szép kártyával. Még rosszabb lett a kedve, amikor eleredt az eső, és begöndörödött a haja. Knightsbridge felé haladva semmit nem talált, ami illett volna rá, sem a Harvey Nicholsnál, sem a Harrodsban, úgyhogy továbbment a Joseph41 felé, és rátalált: ott lógott a fogason, zöld, bíbor és vörösbarna virágmintás testhezálló sifon fodros nyakkivágással és térdig érő szoknyával. Felvéve határozottan még elragadóbb volt, illedelmes, mégis csábító, és a zöldje kiemelte Emerald szemének színét, míg a bíborok és vörösek a fehér bőrét hangsúlyozták. Mit tett volna Charlene Rookhope, ha szüksége lett volna egy szép ruhára? Azelőtt még soha nem lopott, de nagyon meg volt zavarodva, s az is lehet, hogy Zacből akart valami reakciót kicsikarni: kezdett rémesen magába fordulni. Becsúsztatta a sifonruhát a Tiffany-zacskóba, az ezüst gyertyakoppantó mellé, s mivel volt még elegendő készpénze, vett magának egy ujjatlan, narancssárga Joseph pólót, az aprót pedig otthagyta. Annyira könnyen ment. Egy másodperc múlva már kinn is volt a szakadó esőben, és beszállt a taxi biztonságot adó mélyébe. Olyanfajta huncutságot követett el, amit Sienna Belvedon bizonyára nagyra értékelne, gondolta izgatottan, s közben átrakta a sifonruhát a josephes zacskóba. Ideges lett, amikor észlelte, hogy Zac krikettmeccsét elmosta az eső, és már otthon van, Raymond egyik műsorának videófelvételét nézi. – Sikerrel jártál? – kérdezte, és letekerte a hangot. – Nagyon is – mondta Emerald, és elővette a gyertyakoppantót. – Nagyon romantikus gondolat – vibráló lángot elfojtani a szenvedélyes éjszaka előtt Nézd csak! Ott van a drága mostohaapám! Kapcsold be! Raymond egy egykedvű agár kíséretében vonult körbe a Nemzeti Galériában. Világossárga nyakkendőt és csodásan szabott hajszálcsíkos öltönyt viselt. – Raffaello nem csupán csodálatos festő volt – magyarázta bizalom teljesen a kamerának –, de nagyszerű reneszánsz művészettörténész. Vasari szerint kedves és nagylelkű természete miatt nem csupán az emberek megbecsülését élvezte, de az állatokét is, akik állandóan követték minden lépését, és imádták őt. – Raymond szünetet tartott, és gyöngéden megérintette az agár csíkos fejét. – Ami pedig egy nem kifejezetten állatszerető országban megszívlelendő példa. – Raffaello jól kijött volna az anyámmal – mondta Emerald a hálószoba felé hátrálva, amint a kamera a Menet a Golgotára című kép büszke pejlovát pásztázta. Zac észrevette a Joseph táskát. – Mit vettél még? Emerald zavarban jött, azt motyogta, hogy kiárusítás volt a Josephben, és vett olcsón egy ruhát és egy pólót, majd besurrant a szobába. De az újságíró Zac felhívta a boltot. Kiderítette, hogy nem volt kiárusítás, berohant a hálószobába, és jó erősen pofon vágta Emeraldot.

41

Elegáns női ruhabolt Londonban.

– Nem kellett volna lopnod, az isten szerelmére! Többé ne csinálj ilyet, hülye kurva! Mi lett volna, ha lefényképeznek az Oo-ah! –nak, amikor ezt viseled az ezüstlakodalmi fogadáson? Felkapta a ruhát és a tárcáját, és az ajtót becsapva rohant el. Jóval éjfél után tért vissza, Emerald még mindig a kanapén szipogott. Zac hajának ősz sávjai feketék lettek az esőtől, az arca nedvesen csillogott. Hozzávágta a Joseph táskát. Benne volt a ruha. – Hogy intézted el? – dadogott Emerald. – Megmondtam, hogy véletlenül felkaptad, és az eladó szemébe néztem – mondta ridegen Zac. – Annyira meg volt hatva a becsületességemtől, hogy még engedményt is adott. – Te jó ég, annyira sajnálom. – Emerald lehajtotta a fejét. – Még soha nem loptam azelőtt – Szíveket kivéve. – Zacnek ellágyult az arca. – Nono, édesem, gyere ide! – Emerald átrohant a szobán, és a meleg, óvó karok közé vetette magát. Ez volt az egyetlen hely, amire igazán vágyott. – Bocsánat, hogy megütöttelek – motyogta Zac. – Mindketten feszültek vagyunk, de már közel a célhoz. Gyere, feküdjünk le! Emerald azonnal beleegyezett. – Szeretlek, Zac – suttogta, és másodperceken belül elaludt. Zac kisétált a fürdőszobába, a villanygyújtással sem bajlódott. Holdfényben ragyogott a márvány mosdókagyló, a nagyítótükör, az ezüsthátú hajkefék, a Calvin Klein üvegek. Az ablak felé közeledve Zac megpillantotta a holdat, nagy szemével bölcsnek látszott és elszántnak, mint aki soha nem akar meghalni. Zacet elöntötte a szomorúság, az ablakfélfához ütötte a fejét. – Eljutunk oda, Anyu, megígérem.

29. Ezüstlakodalma napjának reggelén Anthea korán ébredt, és örült, hogy kék eget lát. Meleg szellő lebegtette üveggyöngyökkel szegélyezett gyönyörű, új fehér vászonfüggönyét, amely csodás csilingelő hangot adott. Bár éppen most festettette át a ház nagy részét, ez a szoba volt a kedvence. A falakat fehér alapon bíbormintás tapétával borították újra, a halászó kínaiak, pagodák, papagájok, majmocskák és játékos delfinek alkotta tündérjátékot ábrázoló falborítást maga Nina Campbell tervezte. Nina, aki „majdnem barát"-tá vált, javasolta azt is, hogy a sötétítőfüggönyök szintén ugyanolyan bíbormintásak legyenek, a padlóra krémszínű tibeti szőnyegek, Anthea baldachinos ágyára pedig luxuskivitelű, még bíborvörösebb szegélyű, anyagukban mintás krémszínű vászonfüggönyök kerüljenek. Igézően szép szoba egy igézően szép hölgynek, gondolta önelégülten Anthea. Természetesen Galena kedvenc színe volt a bíborvörös, de ő rikító királykékkel és smaragdzölddel párosította. Szükség volt némi ízlésre – Nináéra és persze Andreáéra –, hogy az igazi lehetőségeket kihozzák a színből a fehérekkel és a krémszínnel. Anthea felsóhajtott. Micsoda tragédia, hogy a nők nem fogják tudni megcsodálni ma este az új dekorációt, amikor otthagyják kabátjaikat az ágyon, de a házban túl sok drága holmi volt, hogy a vendégek csak úgy felügyelet nélkül kószálhassanak. Az utóbbi huszonöt évben Anthea, ahogy mondogatta, igyekezett férje minden szeszélyét kiszolgálni. De tegnap éjjel, hogy biztosítsa a kilencórás szépségalvását a különleges nap előtt, kikergette Raymondot az öltözőszobába, mert horkolt. Raymond

megkönnyebbült, legalább hajnalig olvasgathatta kedvenc Tennysonját, és beengedhette az agarát, Grenville-t az ágyába. Körülbelül egy óra múlva, miután végzett a tornájával, Anthea lemegy, megrak egy tálcát ajándékokkal, völgyi liliomcsokorral, frissen facsart narancslével, fél-üvegnyi pezsgővel, és Sir Raymond ajtaja dalra fakad: „Boldog születésnapot!" Anthea nyújtózkodott. A házasságuk kezdetén Raymond egyik kedvenc szexjátéka az volt, hogy betette őt egy speciálisan erre a célra készített üvegvitrinbe, és úgy vizsgálgatta és simogatta, mintha egy sévres-i porcelán tehenészlány lenne. A vitrin most az ablak mellett állt, és Anthea kedvenc porcelánjaival volt tele. Azon ritka alkalmakkor, amikor szeretkeztek Raymonddal, felkapaszkodtak a lépcsőkön a Kék toronyba, úgy tűnt, ez még mindig felizgatta Raymondot. Amikor Anthea kötelességtudóan csúszkált le és fel a farkán, a Raffaellót bámulta a feje fölött, és a becenévrokonát, amint előbújik Pandora dobozából. Anthea megrázkódott, amint meglegyintette a valóság szele. Soha még nagyobb szüksége nem volt a ragyogó tündér segítségére. – Téged kérlek, Remény, és Istenem, tegyétek, hogy Charlene eltűnjön – és térdre zuhant. Mivel a legtöbb galériának kevés a forgótőkéje, meg Anthea és Raymond nem voltak olyan jól eleresztve, mint azt láttatni engedték, Anthea kötött egy csodás 100 000 fontos üzletet az Oo-ah! magazinnal: „Ezüstlakodalom az Ezüstvölgyben". Az Oo-ah! nem csupán 6000 fontos esküvői ruhájának, 3000 fontos kalapjának és az utána következő tánc báli ruháinak a 10 000 fontos számláját vállalta át, de kifizették a koszorúslánynak és az apródnak öltöztetett Dicky és Dora divatos halványlila ruháját is. Ráadásul Anthea néhány sorban értesítette a vendégeket, és – nem egészen a valóságnak megfelelően – azt mondta, mivel őt és Raymondot azzal a kérdéssel bombázzák, hogy mit akarnak nászajándékba kapni ezüstlakodalmuk alkalmából, ajándéklistát állítottak össze az Asprey'snél. Különösen tetszene nekik, ha imádott étkészletükből, az Ibolyából kapnának darabokat, aminek a kézzel festett mintája Anthea kedvenc virága. Mindenki Ibolya bögréket vett, darabját 48 fontért: a listán ez volt a legolcsóbb darab. Anthea bérelt egy lila-fehér csíkos sátrat, amelynek a belsejét régi mesterek motívumaival díszítették, s amely gyakorlatilag befedte a nagy pázsitot, amelyet Robens több hete tökéletesítgetett. Robens meglógott, mint Raymond is, mert Anthea az utolsó pillanatban úgy döntött, meg kell törni az egynyári ágyás különleges pasztellharmóniáját egy bitang nagy, vörös szegfűágyással. Anthea még több ellenséget szerzett azzal a döntésével, hogy másnap is használja a sátrat: a falubelieket és barátokat, akik hivatalosak voltak az ezüstlakodalomra, koktélpartira hívja meg. Közéjük tartozott a körzeti orvos is, akinek nem bocsátotta meg, hogy azt sugallta, Anthea pánikrohamait a változó korba lépés okozza. Ahogy telt a nap, egyre melegebb lett, az időjósok által jelzett vihar miatt egyre nőtt a fülledtség, és egyre magasabbra hágtak a kedélyek is Anthea Lynda Lee Potternek adott meggondolatlan interjúja miatt, ami aznap reggel jelent meg a Mailben. Először Galenát pocskondiázta: „Ha a férjecskédet első felesége szeretők tartásával megbántotta, biztosítsd, hogy négyszer jobban szereted, és hű vagy hozzá" – amivel felbosszantotta a nevelt gyerekeit. Aztán arról is nyilatkozott, hogy az élete az ikrek érkezésével teljesen megváltozott nyolc évvel ezelőtt: „Az én kis őszi kökörcsinjeim. O, micsoda boldogság az elsőszülöttedet a karodban tartani!"

Ezzel nem csupán Emeraldot hozta ki a sodrából, aki a Lancester Gate-i lakásban őrjöngő rohamot kapott, hanem az ikreket is, akik már lázadoztak rémes lila esküvői ruháik ellen, meg az Oo-ah! –ot, mert becsapottnak érezte magát. Az Oo-ah! minél többet akart kapni a pénzéért, lefényképezték Antheát, amint körbelibeg újonnan kifestett hálószobájában, meg ahogy a hatalmas virágkosarakat rendezi Galena még megmaradt pár képe előtt, illetve a pianínó előtt ülve Chopint játszik („született zongorakísérő vagyok"). És lekapták az új, szörnyen jó Emma Sergeantportréja előtt pózolva is, amelyen egy ezüst tunikában látható. Ezt adta Raymondnak összevont esküvői és születésnapi ajándékként. A kép most a Matisse-t háttérbe szorítva lógott az előcsarnokban, hogy az érkező vendégek megcsodálhassák, mielőtt kiterelik őket a kertbe, majd a sátorba. Az ülésrend is kétségbeesésbe kergette Antheát. Aznap reggel Somerford Keynes rátámadt a Timesban Colin Casey Andrewsra, úgyhogy ez a kettő nem ülhet egy asztalnál, és Somerford betörő barátját, a sűrűn tetovált és durva üzletekben utazó Keithie-t is távol kell tartani Anthea porcelángyűjteményétől. Keithie mindig hatalmas kézitáskákkal mászkált. Anthea dühöngött, mert jó barátja és szomszédja, David Pulborough magával hozza ronda feleségét, Rosemaryt, de Geraldine Paxtont is a Művészeti Tanácstól. Már úgyis túl sok partner nélküli nő volt. Istennek hála, a művészvilágban rengeteg a meleg, amely a fényképeken azt az illúziót fogja kelteni, hogy a nemek kiegyenlítettek. – Micsoda tragédia, hogy Rupert Campbell-Black influenzás – mondta éppen a karcsú, ragyogó hennázott hajú, régi jó barát Oo-ah!-riporternek, Harrietnek. – És ki a fene az az Emerald Cartwright és Zachary Ansteig? – visította. – Jupiter barátai, Lady B. – mondta Jean Baines, a lelkész felesége és Anthea legjobb barátnője, aki besegített Rókavárban, amikor a dolgok hektikussá váltak. – Igen? Akkor rendben van. Jupiter barátai, gondolta szeretettel, benne meg lehet bízni. Biztosan elbűvölőek, és nem okoznak bajt, amit Alizarin, Jonathan és Sienna ismerőseiről messze nem lehetett elmondani. Lehet, hogy Anthea kezdetben nagyon próbálkozott a mostohagyerekeinél, de aztán inkább elfoglalta magát a háztartással, mint hogy nekik kedveskedjen. Jonathanért odavolt kisfiú korában, de kiábrándult belőle, ahogy megnőtt, és egyre féktelenebb és szemtelenebb lett. Alizarin balos naplopó volt, aki ingyen lakott a Kapusházban, amit Anthea nagyon szeretett volna renováltatni, hogy nyaranként kiadhassa. És a sápadtnak nehezen mondható Sienna, széles, lefittyedő szájával, súlyos szemhéjával, sűrű, sörélesztőszín hajával kiköpött Galena volt, és Antheát szemtől szembe „Ibolyacsokornak" hívta. Apjuk és Anthea különleges napja ellenére hármuk közül egyik sem vette a fáradságot, hogy akár egy festékfoltos ujjal is segítsenek. Alizarin kétségkívül azért volt távol, mert valami ocsmány vásznon dolgozott, amit még a vágóhídon sem lehetett volna kiállítani – hogy bírt olyan arrogáns lenni, amikor a legutóbbi kiállítása is totális bukás volt… És mert Anthea kitiltotta a legjobb barátját, Traffordot (aki mindig mindent összehányt és tönkretett) a partiról, a nyomorult Jonathan szándékosan megfűzte Anthea rémesen illedelmes takarítóját, Esther Knightot, hogy az ebédidejében álljon neki meztelenül modellt. Mrs. Knight és Jonathan láthatóan kezdtek lerészegedni. Mindennek a tetejébe Sienna elviharzott a motorbiciklijével, hogy cigarettát szerezzen. A sátron az utolsó simításokat végző munkások ledobták a kalapácsot, ugyanis a rengeteg tetováláson és a mellbimbójában, fülében, orrában és nyelvében lévő

szegecseken kívül nem volt rajta semmi. A Limesbridge-i Visszhangba burkolózva ment be a vegyesboltba, és visszafelé kicsent egy üveg pezsgőt az ételszállítók hűtőládájából. Az ikrek, Dicky és Dora is kitettek magukért. Dickyt azzal csúfolták az iskolában, hogy egy őszi kikerics, Dora pedig el akarta vinni engedetlen póniját, Loo-fah-t egy lovasbemutatóra. Anthea torkig volt bagázzsal. De nyugodtnak kellett maradnia. – „Hogy hogyan is szeretlek? Hadd soroljam el"42 – mormolta, a verset ismételgetve, amit a templomban idézni fog. Hogyan is tudná magát megfelelő hangulatba hozni az ünnepélyes fogadalom-tételre és az igaz szerelem ünneplésére, amikor még Raymondból is elege van? A férje neheztelt, mert Anthea rosszakat mondott a Mailben Galenáról, és a partit női dolognak minősítve eltűnt a teniszpályán a három idősebbik fiával. Aztán meg dühös lett, hogy Alizarinnal jól kikaptak, először Jupitertől, majd a már részeg Jonathantól. Alizarin állandóan melléütött, amíg az Oo-ah! le nem kapta, ahogy Raymond üvöltözik a középső fiával. „Ez az év legszebb időszaka" – jelentette ki minden hónapban Raymond, de most, kipillantva a hálószoba ablakából, amíg tenisz után átöltözött, úgy látta, hogy a május vége tényleg a legelőnyösebb, és a természet igazán kitett magáért, és legszebb arcát vette fel Anthea partijára. Az utak, mezők és a templomkert turbolyától habzott. A galagonya, a medvehagyma és a cseresznyevirágok fokozták a menyasszonyi fehérséget. A virágoskert rózsaszín pompája alatt büszke fák nézegették tükörképüket a lustán hömpölygő folyóban. Galena vadvirágos rétjét kankalinok és boglárkák csíkozták. Az orgona illata mindent elnyomott a fülledt hőségben. Ez fájdalmasan emlékeztette Raymondot, hogy az évnek ebben a szakában hozta el Galenát először Rókavárba. Örömmel nézett le a virágágyására, csak Anthea rikító szegfűit nem kedvelte. Meg kellett volna tiltania, ahogy a mindenféle költekezését is meg kellett volna fékeznie. Túltengett benne a versenyszellem. A szomszédban lakó David még rosszabb volt. Bármikor megjelent egy filmes stáb Rókavárban, a hangot azonnal elnyomta a Régi parókiában bekapcsolt összes, mozgásba hozható gép lármája. Raymond látta, ahogy David kertésze átdobálja a csigákat a köztük lévő kerítésen, és a legszebb futórózsákat és iszalagokat átirányította a Pulborough oldalra. És David ellopta imádott Jonathanomat is, gondolta Raymond bánatosan. Anthea visítása visszarángatta a földre. A vázákat ürítette ki, hogy legyen mibe tenni az érkezőktől kapott virágokat, amivel neki és Raymondnak kívánnak majd sok boldogságot. A következő pillanatban a hennázott hajú Harriet robbant be: – Ebédszünetet tartunk, Lady Belvedon. Rögtön utána lefényképezhetjük, amikor a templomi szertartáshoz öltözik? – Vidd fel, hogy megcsodálja a Raffaellót – ugratta Sienna, aki azért jött, hogy ellopjon még egy üveget. – Fogd be, Sienna – sziszegte Anthea. – És ki tett turbolyát az asztalra? Nem fogom itt, a házban szétszórni. Hol az ördögben van Knightie? Már vissza kellett volna érnie. – Szépséges Knightie, így sincs okod fázni – énekelte Jonathan, ahogy körbetáncolt a műteremben a meztelen Mrs. Knighttal. Sienna az üvegével felfegyverkezve észrevette Dicky focilabdáját a pázsiton. 42

Elizabeth Barrett Browning (1806-1861): 43. portugál szonett (ford. Rónay György)

– Kapd el! – kiáltotta, és jó messzire berúgta Anthea szegfűi közé, Látogató, a labrador pedig utána vetette magát.

30. – Sir Raymond, fiatalabbnak látszol, mint azon a napon, amikor hozzád mentem – kiáltott fel Anthea férjének galambszürke nyakkendőjét igazgatva. – Te pedig sokkal szebb vagy – mondta őszintén Raymond. A Rókavártól százméternyire lévő ódon templomba a füvön keresztül lehetett eljutni. Szintén pompázott, nefelejcsekkel és turbolyával díszítették: Anthea egyáltalán nem bánta, hogy ott viszont szét van szórva. A drága Neville Baines, a limesbridge-i Szent Jakab-templom plébánosa, egy ötvenes évei elején járó lelkes hittérítő, ismertebb nevén Vasárnap Neville várt rájuk, hogy köszönthesse őket. Minden lében kanál felesége, Jean alakította a tiszteletbeli családanyát. Ő az egyházi férfiúval való házasságánál sokkal izgalmasabbnak találta, hogy alkalmanként Lady Belvedon számára dolgozhat. A helyiek Zöld Jeannek hívták a legmesszebbmenőkig korrekt környezettudatosságáért, ennek megfelelően lankadt olajzöldbe öltözött. Az őrületbe kergette, hogy Jonathan és Sienna képtelenek felfogni az üvegek újrahasznosításának fontosságát. Valójában Raymond hat gyereke közül csak Jupiter mutatott némi tiszteletet iránta; most éppen ő vezette végig nevelőanyját a templomhajón, mielőtt elfoglalta volna helyét a felesége, Hanna mellett a családi padban a későbbi felolvasáshoz az Elveszett paradicsomból. Galena többi csirkefogó ivadéka megvetően elutasította a családi páholyt, és a hátsó sorban randalírozott. A testhezálló bőroverallban feszítő Sienna felolvasta Anthea Lynda Lee Potternek adott interjúját: – „Mindig labdáztam a nevelt fiaimmal a szünetekben". Tényleg? – A krikettmostoha – mondta Jonathan, majd nagyot húzott a pezsgősüvegéből, és harsányan nevetett a saját viccén. Alizarin, mint mindig, most sem kötött nyakkendőt, a Rugbyből43 származó nyakravalóját Látogatóra, a labradorra applikálta, aki vigyorogva ült a pad mögött. Abban a pillanatban, amikor Vasárnap Neville belekezdett a házasság szentsége mellett kardoskodó beszédébe, a feldühödött nyoszolyólány és apród hátrament, hogy a féltestvérei közé üljön. Dora haragudott, mert megtiltották neki, hogy behozza Loofah-t a templomba, ledobta a csokrát, és azt mormogta: – Szarháziak. Dicky még mindig fortyogott a lila ruha miatt. Ha az anyja viselt volna fátylat, szívesen rálépett volna, hogy kitörje a nyakát. Kevésen múlt, hogy Alizarin meg tudta akadályozni, hogy eldobjon egy bűzbombát. – Még mindig mondhatnánk, hogy Látogató fingott – mondta Jonathan. Az egész sor dülöngött a röhögéstől. Szegény, szegény Anthea, ilyen szörnyetegekkel van megáldva, gondolta Zöld Jean, aki, mint káplánfeleség, sosem bocsátotta meg Galenának, hogy megdobálta rohadt naranccsal. Anthea elbűvölő volt Lindka Cierach ibolyaszín ruhájában és sápadt rózsákból komponált David Shilling kalapjában. Soha nem tudta megbocsátani a Rookhope rokonoknak, hogy nem támogatták, amikor Charlene-t megszülte, és ezért nem hívta meg őket az ezüstlakodalomra. Ez nem került sok nehézségébe, mert mindannyian 43

Bentlakásos iskola.

félelmetesen közönségesek voltak. Ezért minden szem száraz maradt a templomban, kivéve Raymondét, aki mindig sírva fakadt, ha Tennysont idézett – „Egyik a bokáját, másik a szemét dicsérte, más szőke haját csodálta, megint más szép fejét…" – szavalta gyönyörű, eleven hangján Anthea szemébe nézve. Egy kicsit átszerkesztette a szöveget a folytatásban: „Milyen édes arc, angyali báj, Melyet e föld sohase lát: Sir Raymond királyi esküt tett: E tökéletes lány úrnőm lesz." – Apu nem volt valami lovagszerű, amikor megismerkedett Antheával – sziszegte Sienna. – Vén bolond. – Elkeserít ez a gyülekezet – jelentette ki rosszallóan Dora, amikor felfedezte, hogy a kizárólagosságukat vadul védelmező Limesbridge-i Visszhang és az Oo-ah! fotográfusai ácsingóznak csak odakint –, azt vártam volna, hogy az egész sajtó itt legyen. – Ez a gyerek a legrémesebb dicséretbuzi – mormogta Sienna. – Mit gondolsz, kitől örökölte? – kérdezte Jonathan, miközben az összeszorított szájú Zöld Jeant figyelte, aki rosszul volt a papírpazarlástól, amikor a csillogó hajú Harriet konfettit szórt Raymondra és a fodros-bodros Antheára. És anyu meg odakint van a temetőben. Hogyan is tudna békében nyugodni ebben a lármában, gondolta keserűen Alizarin. Nyolc órára a templomba hívott vendégek már a pezsgőspoharuk fenekét tanulmányozták. Azt magyarázták, hogy Raymond íriszei sokkal különlegesebbek, mint Van Gogh-éi, és megcsodálták a régi mesterek képeinek másolatait a sátorban, köztük a Waterlane-Tizianót. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a művészvilág befolyásos személyiségei, mérgelődve, hogy kizárattak a házból, és megtagadták tőlük, hogy megnézhessék Raymond képeit. Jöttek még ügyfelek és csillogó hírességek, akik esetleg vásárolni akarnak majd, vagy a portréjukat megfestetni, és a rosszul öltözött és tehetős helyi köznemesség néhány tagja: a püspök és a főispán a feleségeikkel, akiktől Antheában felment a pumpa. Egy vonószenekart fogadtak fel, hogy könnyűzenei klasszikusokat és örökzöldeket játsszanak, mert Anthea szerette a báltermi táncokat, s már bele is fogtak az Oklahoma gyöngyszemeibe. Vacsora után majd átváltanak erősen megrostált popzenébe. Raymond átcserélte zsakettjét szmokingra, és egyedül üdvözölte az újonnan érkezőket Anthea – átöltözését megörökítette az Oo-ah! – megjelenéséig. A templomban is bámulatosan nézett ki, de valóban mindenkinek elállt a lélegzete, ahogy levonult a lépcsőn szivárványszínben irizáló, testhezálló elefántcsontszínt selyemruhájában. A fiús fürtöket rubinnal és aranylevelekkel egybefűzött hajfonattal tűzték fel. Tökéletes mása volt Raffaello Reményének. A zsúfolt teremben mindenki tapsolt és éljenzett, míg kiért a kertbe. Raymond egy percig szóhoz sem jutott. – Jaj, Reményke – motyogta –, milyen csodát tettél! Jupiter már nem volt annyira boldog. Nem akarta, hogy a világ megtudja, odafent egy Raffaellót rejtegetnek.

– Anthea, igazán briliáns vagy – és megcsókolta aranypúderes arcát –, soha még nem néztél ki elbűvölőbben. Mindazonáltal – mondta, lehalkítva a hangját a biztonság érdekében ne mondd el az Oo-ah!-nak, kinek is látszol. – Értem. – Anthea rámosolygott. – Az apád kedvéért tettem. – Ki itt belépsz, hagyj fel minden Reménykével! – dünnyögte Jonathan, meglátva mostohaanyját. A bőrét kasmírként simogató meleg levegő ellenére Anthea reszketett, amikor kiment a kertbe. A kapuban biztonságiak vigyáztak, de az erdőn keresztül, a folyón át is be lehetett törni a partira. – Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy Charlene váratlanul megjelenjen. *** A szúnyogok elől sok vendég a sátorba menekült, és az ültetési rendet tanulmányozta. Voltak, akik már elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Persze a rémesen arrogáns Belvedon gyerekek dacból más asztalt foglaltak le, hangosan dumáltak, viccelődtek. A pincérnők, akik sokat olvastak Jonathan csíny tevéseiről, el voltak tőle ragadtatva, mert, bár illetlen és manipulatív, de rettenetesen jóképű volt. Halálosan sápadt arc, ébenfekete, vastag fürtök, nagy, dacos száj, hosszú orr; hatalmas, sötét, fürkésző szemével mintha állandóan a bajt kereste volna, akár az autópályán keresztülugrani készülő telivér csikó. Most éppen szalvétára rajzolt gonosz karikatúrákat a vendégekről. Amint elkészült egy rajzzal, valamelyik pincérnő azonnal kikapta a kezéből, abban a meggyőződésben, hogy öregkorában még hasznos lehet. Harrietet ugyanúgy elbűvölte: – Melyik festőket csodálod a legjobban? – kérdezte őszintén. – Amanda, a volt barátnőm meg tudta volna mondani – sóhajtotta Jonathan –, de szétmentünk. – Jaj, istenem, miért? – Hülyébbnek tettettem magam, mint amilyen vagyok, és utálta, hogy elaludtam munka közben. Szükségem van a nyolcórás alvásra éjszakánként. – A nyolc kurvádra – dörrent rá Alizarin rosszallóan. Széles válla ellenére Alizarin magas és sovány volt. Tüskésre nyírt rövid haja, csontos, komor arca volt, Galena magas pofacsontjával. Fekete szemüveggel keretezett ferdevágású, sötét szemében annak az embernek az elfojtott gyötrelme látszott, aki felkínlódta magát az Everest csúcsára, és rájött, hogy nincs ott semmi. A Guardian legújabb, Koszovóról szóló hírei olvasása közben Hanna Belvedonra, Jupiter nagy, szőke feleségére pillantott. A mítosz, amely arról szólt, hogy a legidősebb fiú meg akarja ölni az apját, a második fiú meg akarja ölni az idősebbet, okvetlenül illett a Belvedonokra. Ahogy Jupiter legszívesebben megfojtotta volna Raymondot, mert rigolyás trotlinak tartotta, Alizarin meggyilkolta volna Jupitert, mert ellopta, és feleségül vette az egyetlen nőt, akit – persze Galenán kívül – valaha is igazán szeretett. Hanna jó pár asztallal odébb ült, tettette, hogy figyel Casey Andrews értelmeden szónoklatára, és sajnos tudatában volt annak, hogy nem működik a diétája, hogy fekete ruhája túl szűk, és hosszú haját már vágatni kellene. Harangvirágokat rajzolgatott az asztalterítőre, és vigaszt merített Alizarin komor, vad szenvedélyéből. A korábbi esküvői szertartás fájdalmasan felidézte a reményt és az izgalmat, amivel öt évvel ezelőtt fogadalmat tett Jupiternek, hogy soha nem hagyja cserben. A férfi nyugtalannak látszott. Figyelmetlen volt és csendes, s bár azelőtt ragaszkodott ahhoz,

hogy minden éjszakát együtt töltsenek, hirtelen azt javasolta, hogy Hanna maradjon lenn Limesbridge-ben a jövő héten, mert az időjárás-előrejelzés hőhullámot jósolt. – Útban van a baba? – Casey a Hanna hasán feszülő fekete selyemre bandzsított. Ő elvörösödve intett nemet. – A karrier fontosabb, mi? Nem akarja túl sokáig megszakítani. – Somerford megjelent – dudorászott Jonathan. Obszcénul dagadt óriáskígyónak rajzolta le az epés kritikust. A másik kezével a nővérét, Siennát simogatta, és megkérdezte: – Azon a szemét kritikán kívül miért akarja Casey megölni Somerfordot? – Somerford elhatározta, hogy Joan Bidefordról ír monográfiát Casey helyett – mondta Sienna. – Tényleg sokkal érdekesebb. Joan leszboszi kapcsolatban él egy svéd kalauznővel. Sienna mintha rút kiskacsának öltözött hattyú lett volna. Úgy tűnt, a testének minden egyes részét, amit nem fedett a bőr kezeslábas, piercingek borították. Klassz, hosszú, komlószínű haját éppen aznap délután festette be világosvörösre, hogy passzoljon lebiggyesztett ajkához és rágott körméhez. Egy nála sokkal elegánsabb vörös hajúnak, Harrietnek magyarázott épp a Saatchi Galériában tartott kiállításáról egykedvűen: az volt a címe, hogy Bucka néni, és Lily nénikéjének merev lábú, meztelen ábrázolásának halmaiból állt. – Olyan, mintha az ördög öregedését illusztrálná – mondta Sienna, és ásított egy nagyot. – Hogyan hajijuk a vén szatyrot a szemétdombra. – A nagynénédnek nincs ellenére, hogy meztelenül álljon modellt? – Miért lenne? Kapott tőlem egy hatalmas csekket a borzok megmentésére. Lily az én nagynéni hősöm. – Milyen terveid vannak a jövőre? – Beteszem őt egy vitrinbe egy üveg whiskyvel. Ha Damien44 eltehette savanyúságnak a birkákat és a cápákat, miért ne kaphatnék száz lepedőt a savanyított nagynéniért? – Rémisztő, hogyan tesszük taccsra idős polgártársainkat – mondta Harriet. Nem volt biztos benne, hová tegye Siennát. Senki nem nézhetett volna ki kevésbé mellőzöttnek, mint Lily néni, Raymond nővére, aki aznap délután halálra kereste magát a lovakon. Közel nyolcvanéves korára még mindig gyönyörű volt, ugyanolyan pazar ezüst hajjal és ragyogó, égszínkék szemmel, mint Raymond, és (Anthea legnagyobb bánatára) az öccse folyóra néző, legszebb házában lakott, és szívinfarktust okozott a White's & Boodle'snél, ha azzal fenyegetődzött, hogy megírja az emlékiratait. Fehér hajában a láncdohányzástól volt egy sárga csík, éppen egy üveg pezsgőt töltögetett magába, és szórakozásul teljes intenzitással mustrálgatott mindenkit – Mit adtál Antheának és Raymondnak ezüstlakodalmi ajándékként? – kiabált rá Jonathanra, aki éppen a bátyját, Jupitert rajzolta sunyi farkasként – Egy doboz Quality Streetet45, tetszenek azok a főkötős nők a fedelén. De Knightie-val majdnem az egészet megettük – Jonathan csókot lehelt Mrs. Knight felé, aki rövid és feszülős szobalányruhában a vendégeknek segített a helyüket megtalálni. A körbejárkáló Jupiter arcán ezt hallva önelégült mosoly jelent meg; egyébként magasan ő vitte a pálmát ajándéktéren az Emerald készítette fejjel. Lenézően hordozta végig pillantását a testvérein, és azt gondolta, ők személyesítik meg a főbűnöket. Nem volt tudatában annak, hogy maga is az Irigység és a Kapzsiság, és mióta Emeraldot megismerte, természetesen a Bujaság megtestesítője. A kompromisszumra képtelen 44 45

Horrorfilmsorozat hőse, az ördög fia. Édesség fémdobozban.

Alizarin a Büszkeség, az állandóan fortyogó Sienna a Harag, Jonathan, aki ceruzával a kezében, fejét Sienna bőrbe bújtatott vállára hajtva bóbiskolt, a Lustaság, a Jonathan exbarátnőjének fenntartott széken gazdája régi Rugby nyakkendőjében ülve vigyorgó sárga labrador, Látogató pedig természetesen a Falánkság. Úgy tűnt, hogy Látogató Alizarin barátságtalanságát igyekezett mindig kompenzálni, és a többi Belvedon gyakran kölcsönvette, ha szeretetreméltóbbnak akartak látszani a sajtóban megjelent képeken. Nevéhez méltóan Látogató mindennap végigjárta Rókavár különböző házait, Raymondtól sajtmaradékot, Antheától (aki meglepően odavolt érte) pompás teasüteményeket, Lily nénitől tortát és macskaeledel-maradékot kapott, sütitörmeléket Jonathantól, rántottát Mrs. Robenstől, és vastag hátsóját Hanna madárkalitkájával szemben is letette, hátha valami kiszabadul, és elragadhatja. Nagy ritkán Alizarin csekkjeit vitte el a bankba, ahol a bankmenedzser egy darabka kekszet adott neki cserébe. De Látogató azután is folytatta a csekkszállítást, hogy Alizarin megharagudott rájuk, mert túlköltekezése miatt korlátozták a kifizetést, úgyhogy most inkább postázta a még ritkábban előforduló befizetéseit. Látogató barnás szeme csakúgy ragyogott Már számtalan fickó nadrágszárát lepisilte, a séfet sem hagyva ki a mutatványból. Látogató szerette a partikat. Neki ez rengeteg ételmaradékot jelentett, mert a feszültségtől a Belvedonok gyakran elfelejtettek enni, pláne táncolni. Látogató ugyanis táncolni is imádott, körbeugrándozott a parkettán Dorával és Dickyvel, aki lila öltönyének Oo-ah!-beli megjelenésének lehetősége miatti bánatában berúgott, és még Lily néninél is részegebbnek látszott. A hasonló hangulatban lévő Xavier Campbell-Black szintén elázott.

31. Több mint másfél órája tartott az ivászat, a legtöbb vendéget már sikerült leültetni, felgyorsították a pincérnőket, és kezdték kihordani az első fogást, amikor Emerald és Zac megérkezett. Elkéstek, mert Emerald állandóan azt mondogatta, hogy ezt nem tudja végigcsinálni. Előző nap festett magáról egy akvarellt, egy magas híd szélén egyensúlyozott, amelynek több mint a fele léce hiányzott. Mögötte a parton kétségbeesetten integettek a rémült Cartwrighték. Messzebb sziklák és zuhatag látszott. Amikor Zackel lehajtottak az autópályáról, a hatalmas, vörös lemenő nap elsüllyedt a távolban. Ez az utolsó naplemente, mielőtt megismerem az igazi anyámat, gondolta. A szemét könnyek lepték el, ahogy hirtelen két érzés öntötte el egyszerre: a magányosságé, és a remélt hazatérésé. A hold hatalmas arany léggömbként lebegett a horizonton, és a nap akkor bukott alá, amikor a fehéren virágzó fák árkádja alatt áthaladtak. Kiemelkedett előttük a nagy, aranyszínű ház, és a sátorból fülsiketítő lármát lehetett hallani. – Arra készülök, hogy Pandora dobozát kinyissam. A világ összes ördögei rám fognak szállni és összeszurkálnak – nyögte Emerald, és felitatta púderes pamacsával arcáról az izzadságcseppeket. – A műszerfalon van szúnyogriasztó – mondta Zac nyugodtan –, de a te Ibolyád sokkal egzotikusabban illatozik. – Ne cukkolj már! – szólt rá Emerald. Estélyi táskájában volt egy kis zenélődoboz, azt játszotta, hogy „Egy, kettő, három, négy, öt, egyszer fogtam egy halat, élőt" Anthea adta neki búcsúajándékként háromnapos

korában, Patience a kiságya fölé akasztotta. Amint a parkolóból átsétáltak a kerten, azt figyelte, milyen gyönyörűen vannak megvilágítva a szobrok. – Zac, félek. – Dehogyis félsz. Egész este melletted leszek. – Zac ujjai körbefogták a könyökét, és keresztülrepítették a bejárati ajtón. – Rohanjak előre, és öleljem meg Antheát, vagy tűnjek nyugodtnak? – Egyik sem – ne feledkezz meg a tervünkről. Addig ne mondj egy szót sem, amíg el tud menekülni. Nyugi, csak légy önmagad! – Hogy lehetnék, amikor abban sem vagyok biztos, ki az az „önmagam"? Jaj, milyen csodás ház! Emerald körbenézett az előcsarnokban, és bepillantott a szalonba: aranyozott kerubokat látott az antik tükrökben ugrándozni, lenyűgöző képeket a sápadt terrakottafalakon, és rózsaszín bazsarózsákkal teleszórt, gazdagon húzott függönyöket. Legalább a megfelelő házban vagyunk, gondolta Emerald, amikor a szemébe ötlött Emma Sergeant Anthea-portréja. – Micsoda egy giccs! – Zac vigyorogva mutatott rá egy megvilágított felvételre: Anthea és Raymond a Buckingham-palota előtt. – Fogd be! – sziszegte Emerald. Igazi anyját akkor pillantotta meg először, amikor Anthea dühös pillantást vetett rájuk, amiért ennyire elkéstek. Már mindenki leült. A zenekar elkezdte játszani a Nézd, a győztes hős érkezik!–et. A vendégeket Zöld Jean vezette, hogy éppen időben kezdjenek tapsolni, amikor Anthea és Raymond kéz a kézben, uralkodói pompával elfoglalták helyüket az asztalfőn. A vibráló gyertyaláng már bevilágította az egész sátrat. Anthea dühe elpárolgott a rendkívül szép pár láttán. Felélénkült, mint a Cotswoldpatak februárban, és megragadta Zac kezét, amikor bemutatkoztak Emeralddal. – Micsoda jóképű fickó. Szeretem a Zachary nevet, és Sir Raymonddal egyszerűen imádjuk az Államokat, és természetesen Jupiter bármelyik barátját. Anthea most Emerald kis izzadó tenyerét vette pici kezébe. Elájulok, gondolta Emerald, a szívem kiugrik a mellkasomból. Ez az anyám, micsoda szépség, egy tündérkirálynő, ugyanolyan magas, mint én, az ikertestvérem néz a szemembe, csak az övé kobaltkék. De ha a karjai közé rogyok, ahogy szeretnék, hátrahőkölne. Szinte képtelen volt megszólalni. Anthea meghatódott, látván, hogy Emerald az ezüstpapírba csomagolt gyertyakoppantó csomagját tartó keze reszket – némely amerikaiakat tényleg elbátortalanít a nemesi cím. Elfogadta az ajándékot, és mint valami stafétabotot, gyorsan továbbadta az ott sertepertélő Zöld Jeannek. – Nagyon szépen köszönöm, Emerald. Nahát, maga ugyanolyan kicsi, mint én. Az Államok melyik részéből származik? – és mivel Emerald még mindig meg sem tudott szólalni: – Ragadjon fel egy pohár pezsgőt, és siessen be, éppen vacsorázni készülünk. Balra van az asztaluk Jupiteré mellett. – Aztán megpillantotta Keithie-t, Somerford betörő barátját, amint tömött táskával slisszol kifelé a szalonból, és odarohant. – Magukkal kettőjükkel később még beszélgetünk… Keithie! Nem is láttam, hogy megérkezett. Milyen jó, hogy el tudott jönni. Emerald megdöbbent, hogy azt gondolja Antheáról, milyen rémesen modoros. – Nagyszerűen csinálod – mormolta Zac. Amikor beléptek a sátorba, a helyiségre hirtelen csend borult, mindenkinek ott zakatolt a fejében: „Kik ezek?" A gomblyukukban rózsaszín szegfűt hordó, fehér szmokingos újgazdagok, azon felsőbb osztálybeliek, akiknek estélyi öltözetén már meglátszott az idő múlása, meg a

művészvilág egyöntetű pléhpofái mellett a teljesen feketébe öltözött (a hagyományos fehéret szénfekete frakkingre cserélte) Zac a számbelileg magasan fölényben lévő utóbbiak közé tartozónak látszott. De a művészvilág tagjai nem rendelkeztek Zac elegáns, karcsú alakjával, sem aranyszín arcának kemény vonásaival, sem nyájas, gondtalan mosolyával, amelyek ellentétet alkottak rebbenéstelen, figyelő, sárga szemeivel. – Húha! – mormolta Sienna. – „Tigris! Tigris! Éjszakánk erdejében sárga láng…"46 – Inkább olyan, mint egy Beverly Hills-i temetkezési vállalkozó – húzta el a szavakat Jonathan. Utálta, ha vetélytársa akadt. – De a barátnőjét nem rúgnám ki az ágyamból. Jupiter még mindig feléjük tartott, utat törve a székek sűrűjében, hogy üdvözölje őket; hűvös márványarcát most elöntötte a vér. Hát ő az, gondolta szomorúan Hanna Belvedon. Milyen esélyeim maradhattak? Jupiter teljesen összezavarta a lányt. Rettenetesen sápadt volt, reszketett, és először skarlátvörös táskáját, majd bíborvörös vállkendőjét ejtette le, így látni engedte karcsú, tündérszerű alakját. Jupiter láthatólag ugyanolyan zavarba jött. Lehajolva, hogy felemelje a lány holmiját, megtörte azt az élete folyamán megszokott szakmai tradíciót, hogy a szépséget fenntartás nélküli lelkesedéssel nézi. A lány jóképű barátja ezzel ellentétben teljesen higgadtnak látszott. Ilyen Adonisz kíséretében nem is biztos, hogy érdekli Jupiter. Hanna körbepillantva észrevette, hogy Jonathan és Alizarin abbahagyta a vitatkozást, hol lehetne a legmegfelelőbben elhelyezni az Elgin-márványokat, és a lányt bámulta. Aztán Alizarin, tőle szokatlan komolytalansággal, hozzávágott Hannához egy papírrepülőt „Te kétségkívül szebb vagy", állt a belsejében. – Honnan jött ez? – érdeklődött jeges hangon Jupiter. – Mi van benne? – Semmi – felelte Hanna, és amikor a pincérnők hada Schubert Pisztrángötösére felszolgálta az első fogást, a tengeri pisztránghabot rákkal és pezsgőmártással, apró darabokra szaggatta a papírt. – Bármilyen kis rés keletkezik ennek a házasságnak a felszínén, Alizarin azonnal rá fog mozdulni – jegyezte meg Lily néni a jobbján ülő Keithie-nek. – Jupiter végül szörnyű kancsal lesz, ha az egyik szemét Hannán, a másikat ezen az éppen besétáló különleges gyermeken akarja tartani. Hú, itt van az én vadnyugati hősöm. Még az én öreg szívem is izgalomba jön, amikor megjelenik. A figyelem átmenetileg Emeraldról és Zacről a még későbben érkező David Pulborough felé fordult. Neki csak százméternyit kellett gyalogolnia a Régi parókiáról, de szándékosan visszaállította az óráját, hogy mindig hatásos legyen a belépője. – Almaim férfiúja, talpig Armaniban – gúnyolódott Jonathan. – David, jaj de kedves! – Nyájasság találkozott a nyájassággal, ahogy Anthea felugrott a székéből, és odarohant, hogy üdvözölje. David visszahúzta a sátorhoz vezető felszalagozott folyosóra, és Jupiter észrevette, hogy Antheához hajolva szájon csókolja, miközben a szemével figyelte, Rosemary látja-e, mielőtt megfogdossa a mellét. Jupiter remélte, David ma este nem fog túl sok Belvedonügyfelet vagy – művészt ellopni. De a sátorba lépve a kellemetlen kis fráter odaintett Casey-nek és Kevin Coley-nak. Davidet a szeretője, Geraldine Paxton követte, a Művészeti Tanácstól. Tengerészkék selyem nadrágkosztümöt viselt, vérvörös volt az ajka, és annyi púdert kent az arcára, mintha liszteszsákba esett volna. Az internetet bújó nimfomániást, aki gazdagoknak osztogatott tanácsokat, hogy mit tegyenek a falukra, most az a kitüntetés érte, hogy 46

William Blake: A tigris (ford. Szabó Lőrinc)

Raymond jobbján kapott helyet, de bosszankodott, mert David túl messze került tőle. Anthea nem tudta biztosan, David milyen mértékben kötelezte el magát Geraldine-nak, de szívélyesen üdvözölte, tudván, hogy elkeseríti Rosemaryt. A kertből maga Rosemary lépett a sátorba. Miután közel huszonhét éve szenvedett az Anthea és David kőzd vonzalom miatt, már meg sem próbált szépnek látszani, és a folyamatosan megcsalt feleség sértett arckifejezését hordozta. Szent György lova elveszítette a ruganyosságát, és úgy festett, mint egy lovaglóiskolai hátasló, de felvidult, hogy a Belvedon gyerekek most hangosan kiabáltak felé: – Rosie, gyere ide, ülj ide közénk, elfoglalhatod Látogató helyét! – Rosemary, a maga helye itt van – mondta határozottan Zöld Jean. Rosemary tudta, hogy nem várhat jobb elhelyezést, mint a homokos Somerford és a melegként viselkedő Vasárnap Neville között, aki bálványozta Jonathant, és tudván, mennyire igényli az alvást, mindig letompította a templom harangjait, ha otthon volt. Mindkét férfi úgy érezte, hogy a rövidebbet húzta, amikor Rosemary mellé ültették. Az asztal másik oldalán ülő Joan Bideford, aki már visszatért Leszbosz szigetéről, nyilvánvalóan nem így találta, és ordított, mint egy fóka. – Helló, Rosie, még mindig annak a kis szarjankónak a felesége vagy? Rosie elfojtott egy mosolyt, és egyik ujjával a távolabbi asztalra mutatott, ahová Anthea, David főispánságra irányuló ambícióit ismerve, a két egyformán slampos nő, a püspök és a főispán felesége közé ültette. Aztán Rosemary megkereste a fiát, Barney-t, aki Daviddel dolgozott a galériában, és észrevette, hogy, nyilván szándékosan gúnyolódva, Anthea a helyiségben tartózkodó legcsinosabb lány mellé ültette. Barney a saját nemét részesítette előnyben, úgy nézett ki, mint a nagyapja, Sir Mervyn Newton halvány mása, és sok gyanús ügyletbe keveredett, hogy kielégíthesse kokain iránti igényét. Mint a legtöbb gyerek, akinek a szülők barátainak a gyerekeivel kell barátkoznia, Barney gyűlölte a Belvedonokat, akik csúfolták kövérsége miatt – Abban a pillanatban, amikor megláttalak, azt gondoltam, drága vagy, mint egy tünemény – suttogta Barney apja a püspök feleségének csipás szemébe nézve. Emerald látta maga körül a nagyszerű és kiváló, meg a hozzájuk dörgölődző személyiségeket, és azon tűnődött, vajon meg akarná-e valamelyikük mintáztatni a fejét. Tudta, hogy az asztalánál meg kellene nyernie a többieket, de az Antheával való megismerkedése után nem tudott világosan gondolkodni, és miután felborította a borospoharát, azt vette észre, hogy a szalvétáját vajazza. Ezek közül a férfiak közül bármelyik lehet az apám, gondolta. Kezdett valamennyire enyhülni a félelme amiatt, hogy elválasztották Zactől, aki nagyon jól érezte magát Hanna Belvedon és Joanna Lumley között. Emerald valamelyest megnyugodott, amikor felfedezte, hogy a húsos balfék a jobb oldalán David Pulborough fia, aki elláthatja rengeteg gonoszkodó pletykával. – Az ott Alizarin, az örökös gyötrődő. Összeférhetetlen szemétláda, arra vár, hogy elég híres legyen ahhoz, hogy eljátssza Dániel Day-Lewist47 – jegyezte meg rosszindulatúan Barney. – Hallom, hogy az apja éppen most szerződtette le Jonathant – Nagyon jót is tesz neki vele – fröcsögött Barney –, apa már szerzett is neki megbízásokat a Nemzed Arcképcsarnoktól, hogy megörökítse Rupert Campbell-Blacket és Hermione Harefield dámát, de Jonathan szart se csinált azonkívül, hogy elherdálta piára, drogra és nőkre az előleget. 47

Brit filmszínész.

– Nagyon jóképű – ismerte be Emerald Jonathant figyelve, aki kivörösödött szemének tanúsága szerint nemcsak részeg volt, de be is volt lőve. Egy csillogó, vörös hajú démon mellett ült, mindkét kezével őt tapogatta. Most éppen a vállára tetovált pacsirtát csókolgatta, bőr kezeslábasáról még lejjebb húzva a cipzárt, hogy látni lehessen feszes, kerek mellét és a mellbimbójában csillogó piercinget. Emerald meresztgette a szemét, hogy lássa, van-e gyűrűje, és rájött, hogy mindegyik ujján van ékszer. – Ki az, akit Jonathan gyömöszöl? – kérdezte meg Barney-t. – Ismerősnek tűnik. – A testvére, Sienna, és nem egészen azért csinálják, hogy megbotránkozást okozzanak. Ha van egy kis szerencséjük, egyikük elájul, mielőtt megszégyenülnének a táncparketten. Szerencsére az Oo-ah! távol volt, hogy lássa az erkölcstelen jelenetet, lefoglalta a boldog Látogató fényképezése, aki Anthea 3000 fontos esküvői kalapját viselte. – A Belvedonok nem sok nevelést kaptak – folytatta Barney, miközben befalta Emerald érintetlen pisztránghabját. – Raymond hozzászokott a művészek furcsa viselkedéséhez, azt hiszi, ez a normális. A gyerekek úgy nőttek fel, mintha csak úgy ki lennének hányva a világba, Galena egyáltalán nem törődött velük. A varázsa még a mai napig is hat, és teljesen rabul ejti őket. Ezek a testvéreim, gondolta Emerald. Még sosem találkozott ennyire borzalmas, ugyanakkor ennyire elbűvölő emberekkel. És Antheáról sem tudta levenni a szemét. Az egyik oldalán a püspök ült, a másikon a főispán, a két fénylő, kopasz fej összehajolt felette, úgy tűnt, két fényes biliárdgolyó ütközik egymásnak. – Lady Belvedon nagyon szép – sóhajtotta Emerald. Barney csak az anyjával, Rosemaryvel volt lojális, csakis vele kapcsolatosan akadtak illedelmes érzései. – Egy igazi kurva – közölte. – Lehetetlen! – Rettenetesen szerette volna megvédeni, de félt, hogy elárulja magát. – A legundorítóbb sznob – mondta szárazon Barney. – Aki nem tolja a szekerét a társadalmi előrejutásához vagy Raymond további gazdagodásához, azt durván elutasítja. Mint ahogy engem is eldobott, gondolta sötéten Emerald. A fogások közt Anthea au revoirt intve a szenilis püspöknek és a főispánnak, az asztalok közt járkált bájologva és csókokat hintve a levegőbe. – Figyeld meg, hogy csak a valóban fontosakkal bűbájos – pufogott Barney. – Nézd, hogy folyik a nyála az után a furcsa szemű fickó után. Meg kell mondjam, tényleg istenien néz ki. – Ő a barátom. A fullasztó meleg miatt a férfiak levették a zakójukat, és felnyitották a sátor kert felé néző oldalát. Az iszalag és az orgona nehéz, édes illata keveredett a medvehagyma illetlenül szexi szagával, mintha valami kurtizán lusta lett volna megfürödni, inkább jól beszórta magát drága parfümmel. A kankalinsárga hold előtt szürke csíkos, bolyhos felhők húzódtak. A távolban a sötét sövény mögött ott csillogott a Fleet folyó. Emerald szeretett volna lerohanni a domboldalon, és átúszni a hold megvilágította folyót a szabadság felé. Nem kellett volna eljönnie. De felpillantva azt látta, hogy Anthea továbbhaladt, és Zac a győzelem jelét mutatta felé az ujjaival. Vacsora után Jupiter udvarias beszédet mondott. – Gyakorol arra, hogy átvegye a Tory Pártot – fűzte hozzá savanyúan Barney. – Vannak átlagos házasságok és vannak pompás házasságok – kezdte Jupiter.

– Ez egy pompás házasság. Aztán Raymondot méltatta, amit nehéznek talált, mert lenézte az apját, majd Antheát, ami viszont könnyen ment neki. – Anthea csodálatos felesége apának, ezt az egész napot is az ő számára találta ki, csodálatos nevelőanya, csodálatosan kárpótol minket a saját anyánk tragikus elvesztése miatt. Nem tudom eléggé megköszönni neki. – Mi igen – kiáltotta Jonathan és Sienna. – Fogjátok be! – szólt rájuk Alizarin. – Hagyjuk meg neki a dicsőség óráját. Egy darabig nyugton maradtak, még akkor is, amikor Anthea felállt, s könnyeivel küszködve mosolygott az Oo-ah! kamerájába, persze kék szemfestéke azért nem kenődött el. Gyönyörűen megköszönte legkedvesebb nevelt fiának, Jupiternek, hogy mindig olyan készségesen mellette állt, és belekezdett a férje magasztalásába. – Körben, a falakon azokat a régi mestereket lehet látni, amelyeket Sir Raymond mentett meg a nemzet számára. – És szerzett szép kis vagyont magának – ordította Somerford Keynes, gyöngyházkeretes szemüvegével Raymond felé mutogatva. – Ez rosszindulatú, Somerford! – vetett feléje Anthea szemrehányó pillantást. – Igyunk Sir Raymondra! – Át sem lát az asztal túloldalára! – legyintett Sienna. – A csillagoknak köszönd, hogy genetikailag nem módosult – mondta Jonathan, és egy óriás Antheát rajzolt az asztalterítőre. – Gondold csak el, micsoda rémálom, két méter magas és nincs az a bogár, ami meg tudná ölni. – Csak azt bánom, hogy anya és apa nem élnek, hogy tanúi lehetnének ennek a csodálatos alkalomnak – folytatta csilingelő hangon Anthea. – Hülyeség – dörgött Lily néni Zöld Jean legnagyobb rémületére –, Anthea sosem engedte át őket a küszöbön. – Huhú! – ordította Sienna. Hangja magányosan csengett a leülő Antheát ünneplő tapsviharban. – Segíts fel, légyszi! – nyávogta Jonathan felé. De ő Emeraldot bámulta, aki mosolygott: úgy tűnt, mindenki szered az anyját. „Egyik a bokáját, másik a szemét dicsérte, más sötét haját csodálta, megint más szép fejét… – mormolta Jonathan. – Milyen édes arc, angyali báj, Ilyet még nem látott ez ország…" – Istenem – folytatta álmodozva –, hihetetlen ez a lány. – Egy újabb démon-Barbi – acsargott Sienna. – Mi történt a Nicolas Cage-hasonmás pasijával? Miután Jupiter kikergette a betörőt, Keithie-t az ebédlőből mind degeszre tömöttebb kézitáskájával, csodálkozva fedezte fel, hogy Zac odafent ólálkodik. – Csak a WC-t keresem – mondta nyájasan Zac –, ezeken az ódon helyeken könnyű eltévedni. – A kertben vannak hordozható WC-k – mondta ridegen Jupiter. Meg kéne mondani Robensnek, hogy motozzon meg mindenkit kifelé menet. *** Raymond bűnösnek érezte magát, hogy olyan csúnyán bánt Alizarinnel korábban a

teniszmeccsen, és a vacsora majdnem teljes ideje alatt arról próbálta meggyőzni Geraldine Paxtont a Művészed Tanácstól, hogy a második fia mellőzött zseni. – Bárcsak könnyedebb színeket használna, és elfogadna egy megbízást, hogy kiakaszthassuk néhány elfogadható képét is, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy a saját útján járjon. – Segíthetnék, ha ő és a testvérei abbahagynák a kritikusok ócsárlását – mondta Geraldine határozottan. Jupiter nagyon várta, hogy, mint szakértő a szakértőnek, megmutathassa új pártfogoltja, Emerald Cartwright által megformált fejét Geraldine-nak. Már túl voltak az est hivatalos részén, táncra kérhetné Emeraldot.

32. Raymond és Anthea megnyitotta a bált az Ez a fickó szerelmes belédre. Felfedezték, hogy ez volt a kedvenc daluk, amikor megismerkedtek. Raymond hozzáértő táncos volt, de a sok tenisztől nagyon merev. Anthea viszont majd meghalt, hogy megmutathassa magát. Amikor Raymonddal kimentek a táncparkettre, beleütköztek a nagyon magas, karcsú és erős Zacbe. A következő pillanatban Antheával forró pillantást váltottak, és a férfi magával ragadta, hogy táncoljanak. A karjai közt Anthea könnyedebb volt, mint egy pajkos tündér, s rövidesen már azt mesélte neki, ha nem lett volna olyan kicsi, balettozni mehetett volna. – A szólótáncosok és a többiek elefántnak látszottak volna mellettem. És maga, Zachary, honnan származik? Gyönyörűen táncol. – Hát, eredetileg Bécsből, azt hiszem. – Bizonyára szered a keringőt – kiáltott fel Anthea. – Jaj, én is nagyon, annyira különbözik ettől a modem valamitől, amikor valaki a partnere erős karjában körbeforog, annyira romantikus. – Honnan származik ennek a mesés ruhának az ötlete? – Zac megérintette a szivárványosan csillogó selymet, hagyta, hogy az ujja elkalandozzon, megsimítva alatta a kicsi melleket. – Egy festménynek a szereplőjétől – dünnyögte Anthea –, de zárva tartom a szám. – A maga szája – nézett le rá Zac – túl puha és szép ahhoz, hogy zárva tartsa. *** Jupiter felesége kék, szemrehányó tekintetét elkerülve egy hatalmas brandyvel erősítette magát, és arra készült, hogy felkélje Emeraldot, de Jonathan megelőzte. – Meg kell kapjam a telefonszámodat, mielőtt túlságosan kiütném magam. Modellt kell ülnöd nekem. Csuklója belső oldalára firkantotta Emerald telefonszámát, és a táncparkettre vezette, karját széttárva, mint Észak Angyala48, aztán magához szorította. – Nem bírom ki – nyögte Sienna, látván, hogy Jonathan csókot dobott Emerald sötét fejére, aztán felemelte az arcát, és ujjaival vadul simogatta, miközben erősen a szemébe nézett.

48

Antony Gormley 20 méter magas acélszobra, szárnyszélessége 54 méter, Angliában, Cateshead-ben található.

– El kell engedned, drágám – mormolta Alizarin, és közben a férje fellobbanása miatti fájdalmat figyelte Hanna arcán. Jupiter hallotta, amint David Pulborough magyaráz: – Meg vagyok döbbenve, hogy Raymond nem adott el mindent Az emberek készek arra, hogy akár az ár kétszeresét fizessék ki, és állandóan azt kérdezik, nem tudnék-e Casey Andrewst találni nekik. Téged megraboltak, Casey. Majd később még lesz idő megfojtani Davidet. Pillanatnyilag fontosabb, hogy leszedjem Jonathant Emeraldról, gondolta Jupiter. A mindig előzékeny Raymond visszament a helyére a nyugtalan Geraldine Paxton mellé. – A felesége valamikor hivatásos báltermi táncos volt? – kérdezte savanyúan, aztán azt gondolta: jaj istenem, David abbahagyta az üzletelést azzal a szörnyű Casey Andrewszal, és ide fog jönni, hogy felkéljen. David éppen Geraldine felé nyújtotta ujjait, amikor hirtelen meglátta a kis Dora Belvedont lila koszorúslányruhájában, és inkább őt kérte fel, hagyva, hogy lábujjhegyen körülötte pörögjön, és az Oo-ah! magazin lefényképezhesse őket, hogy mindenki azt higgye, milyen gondos, elbűvölő férfi. Így legalább lehetősége nyílt arra is, hogy alaposan megnézze közelebbről a Jonathannal táncoló hihetetlenül szép lányt. Úgy tűnt, a helyiségben lévő férfiak fele – a másik fele meleg volt – azért jött a táncparkettre, hogy őt láthassa. Aztán David rájött: ő volt az a bőr miniszoknyás lány, aki a múlt héten megmintázta Jupiter fejét. Állandóan a kert felé pillantgatott, és most az egyszer Jonathan úgy nézett ki, mint az istállófiú, aki a menekülő telivérre próbál felkapaszkodni. Amikor a zenekar megállt, hogy szünetet tartson, Jonathan mindkét kezével megfogta az arcát, és sötét fejét lehajtva, az ajkát a szájára nyomva egyre csak csókolta. Mindenki hujjogatott, a férfiak valahogy kelletlenül. Jupiter meg fogja ölni Jonathant, gondolta David örömmel. De lehet, hogy Emerald megelőzi, és elvégzi helyette a feladatot. – Milyen rohadtul bunkó vagy! – sikította. Eltaszította Jonathant, gyakorlatilag félrerúgta, és erősen arcon vágta, mielőtt kirohant volna a kertbe. Balkezes, gondolta irracionálisán Alizarin. Hol az ördögbe látta már őt azelőtt? A parti heteroszexuális szekciója lehet, hogy követi a szabadba, ha a zenekar vezetője, akit Zac félrehívott, bele nem kezd egy ábrándos hegedűszólóba, Weber Felhívás keringőre című művének nyitányába. Aztán hirtelen az egész banda elkezdte játszani a főmotívumot, a legmennyeibb tánczenét, amely felidézte Bécset, az izgalmat, a gyönyörű, felékszerezett báli ruhás nőket, ragyogó csillárokat és körbekeringő jóképű, frakkos férfiakat. Zac Anthea elé lépett, összeütötte a sarkát, és behúzta a parkettre. Az egész terem megállt, mert mindketten csodálatos táncosok voltak, gyönyörűen keringtek körbe az elbűvölően erőteljes, lüktető ritmusra. Mindenki tapsolt, és Látogató, a labrador, látván, hogy kell táncolni, peckesen ügetett a nyomukban Dorával és Dickyvel. Amikor Látogató a közelében ugrált, Zac lenyúlt, és megfogta először Dora, aztán Dicky kezét, és Antheához csatlakozva közbeforogtak. Ahogy szivárványszín ruháját megvilágították a fények, Anthea ragyogott, mint egy szitakötő, és olyan mámorosan boldognak látszott, hogy a teremben lévőknek az az érzésük támadhatott, hogy Zac egy kész családdal keringőzik. – El vagyok ragadtatva, hogy nem tanítja neki a kacsatáncot, egy, két, egy, két – motyogta Jonathan, bánatosan nyomogatva piros foltos arcát. – Szöktesse meg Reménykét, Herr Ansteig, és hagyja az isteni Emeraldot rám.

Amikor elhallgatott a zenekar, kiáltásokkal kértek ismétlést. Újból felcsendült a zene. Zac ezúttal hagyta Látogatóval ugrándozni Dorát és Dickyt, egyszer körbeszökellt Antheával a teremben, majd kitáncolt vele az illatos kertbe. Folytatták keresztül a pázsiton a rózsalugas és pergolák alatt, elhaladtak a megvilágított márványnimfák és bronzistenek mellett, le a sötét tiszafasáncokon túl a nyírott gyepre, kerülgették az almafákat a virágzó ágak palástja alatt, sebességüket csak a durva fű lassította. Zac egyfolytában csak vitte partnerét, testének forrósága és ereje húzta magával, amíg el nem érték az ezüst folyó melletti csónakházat. Anthea nevetve és tiltakozva csak fél gőzzel próbált menekülni. – Vissza kell mennem a vendégeimhez, Zachary, maga annyira macsó, micsoda isteni tánc volt! De Zac szorosan tartotta, és bevonszolta a csónakházba. Kemény, izmos testéhez szorította, Anthea térde engedett a nyomásnak. Meg fog csókolni, gondolta eksztázisban. – Nem szabad elszomorítanunk Emmát – mondta játékosan. Aztán sebesen dobogó szíve egy lökéssel hirtelen megállt, ereiben megfagyott a vér. Ha Zac nem szorította volna kezét a szájára, felsikoltott volna, amikor észrevette, hogy van valaki más is a csónakházban. A holdfény megvilágította pókhálós ablakkal szemben fekete sziluett remegett. – Azt hiszi, nem keserítette el eléggé „Emmát"? – mondta egy fojtott, remegő hang. Aztán, hogy Anthea nem reagált: – Szia, anyu, én vagyok a lányod, Charlene. Hogy a fenébe mondhattál le rólam? – Nem tudom, miről beszél – Anthea rémülten menekülni próbált, de Zac az ajtónak támaszkodva, feketén és fenyegetően, mint Emerald árnyéka, útját állta. Emerald magához tért. – Hogy merészeltél lemondani rólam – sikította –, visszakaphattál volna, amikor hozzámentél Raymondhoz! – Összetéveszt valakivel – hebegte Anthea. – Ó, nem, biztosan nem. Emlékszel a zenélődobozra, amit tőled kaptam? – Emerald meglengette Anthea rémült arca előtt. – „Egy, kettő, három, négy, öt, egyszer fogtam egy halat, élőt". Elfelejtetted a vízilovat és a fehér kardigánt, ami segített elaludni, mert a te szagodat éreztem? Anthea hirtelen összeomlott. – Nem tudtam, hol vagy, a szüleim kidobtak. Nem tudtam józanul gondolkodni, csak tizenkilenc éves voltam, pénzem nem volt, és kétségbeesetten okoskodtam azon, hogy tudnálak megtartani. – Nem elég erősen – sziszegte Emerald. – És miért mondtad Lynda Lee Potter-nek, hogy Dicky és Dora voltak az elsőszülötteid, és hogy micsoda boldogság volt őket a karjaid között tartani? – Mert őket hazavihettem! – Anthea mind hisztérikusabbá vált. – Tönkretette az életem, hogy lemondtam rólad. – Miért nem kerestél, mint más anyák? Miért nem tetted be a neved az Örökbefogadási Kapcsolattartási Nyilvántartásba, és miért nem vártad kétségbeesetten, reménykedve a kopogásomat az ajtón nap nap után? – Azt gondoltam, megzavarnám az életedet. Emerald sziszegett, mint egy kobra, amikor támadni készül. – Úgy érted, a te életedet. Aztán miért hajtottál el, amikor Zac megpróbált kapcsolatba lépni veled? Önző kurva. Megrémülve, hogy Emerald arcon üti, Anthea hátrálva beleütközött Zacbe, és felsikoltott. – És ki az apám? – visította Emerald.

A következő pillanatban mindannyian felugrottak, mert valaki dörömbölt a megvetemedett ajtón, majd Jupiter tűnt elő. – Mi a fene folyik itt? – Anthea az anyám – zokogta Emerald. A dermedt csendben hallani lehetett a zenekar hullámzó robaját, a békák kuruttyolását és a folyó hullámainak lágy csobbanásait. Jupiter arca halottsápadtra változott, a pókhálós ablakon keresztülvilágító hold miatt repedezettnek és ráncosnak tűnt, mint egy régi mester festménye. – Ez igaz? – kérdezte tompa hangon. – Ha ő mondja – Anthea hangja majdhogynem neheztelő volt. – Ne haragudjon, hogy becsaptam – fordult a szemében fellobbanó gyűlölettől megszeppent Emerald Jupiterhez –, de nem ismert volna el, és valahogyan be kellett kerülnöm a házukba. Anthea kihasználta az alkalmat, kirontott a csónakházból Jupiter mellett, felrohant a dombra, az egyik cipóét elvesztette, kétszer is beleesett a patakba, és teljesen összesározta magát. Biztonsági okokból az összes külső bejárat zárva volt, kivéve a sátorhoz vezető oldalsó ajtót. El kellett rohannia a párokkal teli táncparkett mellett, akik Robbie Williams Milleniumára suhantak: az ő boldogságuk éles ellentétben állt az ő sötét rémálmával. Ahogy keresztülviharzott a bejárad ajtón, az ijedt Zöld Jeannel találta szembe magát. – Anthea, minden rendben? Raymond mindenütt keresett. Az Oo-ah! fényképet akar rólad Látogatóval és a gyerekekkel. Hozzak egy italt? – De Anthea felviharzott az emeletre, és beleütközött Raymondba, aki rémülten vette észre, hogy lóg a haja, és a ruhája sárfoltos. – Valami baj van, drágám? Anthea eltolta az útból, és rávetette magát az új, krémszínű ágytakaróra, és olyan keservesen zokogott, hogy beletelt néhány percbe, míg Raymond valamit ki tudott hámozni hüppögéseiből. – Drága angyalkám, nem lehet ennyire rossz – Szörnyű gondolat ötlött az eszébe. – Csak nem ismerkedtél meg valakivel? – Nem, dehogy, sokkal rosszabb! Odalent a csónakházban van egy lány, aki azt állíja, hogy az én lányom. – És az? Az utóbbi huszonöt évben elhitette magáról, hogy a tisztaság és a hűség megtestesítője, és a mindenkivel összefekvő Galena ellentéte. Anthea még nem volt felkészülve, hogy lerombolja ezt a képet – Igen, de a tied is – sírt fel kétségbeesetten. Raymond megdöbbent. – Az én gyerekem? Mi az ördögért nem szóltál? – Akkor fedeztem fel, hogy terhes vagyok, amikor elhagytam a galériát. Tudtam, mennyire imádtad Galenát és, milyen kétségbeesetten meg akartad menteni a házasságodat. Annyira szerettelek, csak egy éjszakáig tartott a szerelmünk, esetleg kettőig, hogy amikor Galena visszatért, és azt mondta, szeret téged, nem tudtam volna tönkretenni a házasságodat. Anthea aranylevelekkel és rubinokkal teleszőtt hajpótlása kibomlott, leesett a dicsfény, az arcát kék és fekete szemfesték csíkozta. Rettenetesen reszketett, a hóna alatt fekete izzadságfoltok jelentek meg. – Galena nagy botrányt rendezett volna, ha rájön. Úgyhogy örökbe adtam a kisbabámat, az én Charlene-emet. – Anthea pici, remegő kezébe temette az arcát. – Annyira meg akartam tartani. Az adoptációs bizottság kegyetlen és ellenséges volt, azt

mondták, az isten megbüntet, ha meggondolom magam. Anyu és Apu kidobott. Jaj, Raymond… – Annyira zokogott, hogy megint összefüggéstelenül beszélt. – Drága gyermekem – sírt Raymond is. Felkapta a kék kockás takarót a szomszédos szobában lévő ágyról, és kicsi, reszkető teste köré tekerte. – Miért nem mondtad, amikor újra együtt voltunk? Elmehettünk volna a bíróságra. – Nem tudtam volna megtenni Charlene örökbe fogadó szüleivel. Nagyon kedves levelet küldtek, és egy sálat. Még mindig megvan. Nem tudtam volna összetörni a szívüket. Annyira meg akartam mondani neked. Ne hidd, hogy nem sírtam emiatt minden éjjel. – Milyen szörnyű titkot kellett hordoznod. – Raymond elővett egy lila selyemkendőt, és megtörölte mindkettőjük szemét. – De hazajött. Azon leszünk, hogy mindent bepótoljunk. Majd később elmondod a részleteket, de most menjünk, és ismerkedjünk meg vele. Hívd össze a családot a könyvtárba. – És a partival mi lesz? – nyávogott Anthea attól is tartva, mit fognak szólni rosszindulatú mostohagyerekei. – A pincérek majd gondoskodnak róla, hogy folyjék az ital. Annak a népségnek egyébként is van elég vitatkoznivalója hajnalig, a zenekar meg dupla fizetést kap. Hagyd menni a dolgokat a maguk útján. Távolról felszüremlett a Hit me baby one more time, és vad sikítozás, amikor egy pár keresztülrohant a pázsiton. – Jaj, Reményke, el sem tudom képzelni, min mentél keresztül. Anthea meglátta kivörösödött, feldagadt arcát a tükörben. Ő sem tudta felfogni. – Ebben a pillanatban nem tudok senkivel szembenézni – remegett. – Még mindig le vagyok sokkolva. Lemennél, és megnéznéd őt? – Természetesen, megyek, ne aggódj, mosd meg a csinos kis arcodat. Szólok Jeannek, hogy hozzon neked egy csésze teát. Ha Dr. Reynolds49 is a meghívottak között lenne, tréfálkozott magában megkönnyebbülve, adhatott volna Antheának egy injekciót. Nagy kő esett le a szívéről, hogy Anthea még mindig az övé. A pezsgőtől, a veszély közelségétől és az új fejleménytől, hogy van még egy lánya, teljesen elbódult. Milyen csodás hetvenötödik születésnapi ajándék! Raymond lesietett. Találkozott Zöld Jeannel, aki sóváran kíváncsi volt, hogy mi történt, és csak nagy nehezen tudta visszatartani az Oo-ah! harcra kész képviselőit, akik hallották a kétségbeesett sírást. – Lady Belvedon teljesen kimerült – mondta Raymond határozottan –, halálra dolgozta magát, hogy minden tökéletes legyen, úgyhogy lefektettem. Biztos vagyok benne, hogy elég anyaguk van. – Rámosolygott Harrietre. – De ha többre lenne szükségük, összehozhatjuk holnap. És maga megtenné azt a szívességet, hogy visz neki egy csésze teát? – fordult Jeanhez. A teraszon összetalálkozott a merev arcú Jupiterrel. – Anthea elmondta, Jupe. Hol van az új testvéred? – A könyvtárban. Egyikük sem vette észre Barney-t, aki kíváncsi volt, hogy hová tűnt Zac, és a sötétben lődörgött. Raymond szinte áttáncolt az előcsarnokon.

49

Tévédoki.

„Boldog szemű tündérhercegnő, halkabban jár a rókánál is"50, idézte boldogan, amikor besurrant a könyvtárba, amely azon kevés helyiségek közé tartozott, amelyeket Anthea nem változtatott át, és bezárta az ajtót. Az izgalomtól szinte a polcokról leugrani látszottak az első kiadások, bőrbe kötött klasszikusok. Úgy tűnt, hogy a festmények – amelyeket Anthea kiűzött a ház többi részéből – szereplői, köztük a varázslatos Stanley Spencer és egy homoszexuális hármas John Mintontól, abbahagynák, amit csinálnak, hogy egy sokkal izgalmasabb dráma tanúi lehessenek. Az elnyűtt, halványvörös kanapén kucorgott egyedül, csinos ruhájában az Antheához hasonlóan pici Emerald. Hamuszürke volt az arca, szeme lehunyva. – Drága gyermekem, légy üdvözölve itthon. – Raymond hangja mély és könnyektől elcsukló volt, aztán meglepetten szólt: – Hogyan! Mi már ismerjük egymást. Reméltem, hogy még találkozunk, hol is volt az? – Rupert Campbell-Blacknél – dadogott Emerald. – Kaptam magától egy autogramot Akkor fogalmam sem volt, hogy Anthea az anyám. Remélem, maga nem… – Természetesen nem. Raymond kinyújtotta a karját, Emerald zokogva zuhant belé. Raymond zsebkendőjén halványan érezni lehetett a citromkivonat illatát, a szmokingja nedves volt Anthea könnyeitől, és összefoltozódott az arcfestékétől. Emerald egy pillanatig kényeztette magát a férfi teste melegével, beleszédült a megkönnyebbülésbe, hogy nem haragszik. – Milyen jól fogadta – motyogta neki. – Nem akartam elszomorítani Lady Belvedont. Remélem, nem tettem tönkre a partit, és nem túl fájdalmas önnek, hogy feltűnt a lánya. – Az én lányom is – mondta Raymond, és elmesélte a döbbeni Emeraldnak, hogy ő az apja, és ecsetelte azt a rémálmot, amelyen Anthea keresztülment. Emerald nem tudta felfogni. Sokáig azt képzelte, hogy az apja Rupert Campbell-Black korú, még mindig fitt és férfias. Raymond ötven lehetett, amikor ő született. Most már nagyon öreg. De annyira kedves, mellé ült, átölelte, és a kezét simogatta. – Anthea csak azt tette, amiről azt gondolta, hogy a legjobb neked, kedvesem – mondta gyengéden. – Olyan anyának és apának adott át, akik vágytak rád, és imádnak. Amikor végre mi ketten összekerültünk az első feleségem halála után, úgy érezte, nem zavarhatja meg az életedet. Anthea mindig másokkal törődik. Nagyon hasonlítasz rá – tette hozzá és homlokon csókolta. – Láthatom? – kérlelte Emerald. Egy perccel később Emerald és Anthea egymás karjába omlottak.

33. Szegény Raymondnak jutott a mulatság kellemetlenebb része: elmondani a családnak az újságot. A parti már lecsengőben volt, de még mindig sok ember táncolt és ivott Rosemary Pulborough-nak el kellett viselnie, hogy a férje egész este flörtölt és udvarolt, s nagyon örült, ürügyet találva a távozásra: a teljesen elázott Lily nénit kellett visszakísérnie a házába. – Szeretnék elköszönni a bátyámtól és a feleségétől, de úgy tűnik, hogy felszívódtak odafönt, hogy megújítsák házastársi fogadalmukat – tiltakozott Lily. Anthea legalább nem Daviddel van, gondolta keserűen Rosemary.

50

Tennyson: Ábránd.

Dicky Belvedon a rengeteg keringőzés és mértéktelen pezsgőzés következtében éppen a bozótban rókázott, amikor hangos beszélgetés foszlányait hallotta a forró nyári levegőben. Leosont a csónakházhoz, és kihallgatta a veszekedés nagy részét, azt is, mikor Jupiter megtudta az igazságot. Visszarohant a sátorba, és ott találta a Siennával beszélgető ikertestvérét. Jonathan úgy bóbiskolt, mint a vombat a Pünkösdi Nyúl és a Kalapos uzsonnáján51. A vendégek az asztalok körül járkáltak, és tömték magukat a maradékokkal. – Anyu hol van? Mindenki őt keresi. – kérdezte Dora. – Biztos a WC-ben fényképezkedik az YSL hálóingében – mondta Sienna rosszmájúan. – Lent volt a csónakházban – lihegte Dicky. – Minek? – értetlenkedett Dora. – Fúj, lehánytad az ingedet! – Valami lány azt mondja, hogy az Anyu az anyja – zihálta Dicky. – Micsoda? – Jonathan azonnal felébredt. – Az a sötét hajú lány, akivel csókolództál, azt ordibálta, hogy az Anyu az anyja. Aztán jött Jupiter, és a lány mondta neki, ő megkérdezte Anyut, aki azt mondta, hogy igaz. – Ne hazudj már ilyen szemétségeket – vörösödött el mérgében Dora. – Anyu nem állíthatta ezt, mi vagyunk az elsőszülöttei, azt mondta a Daily Mailnek is. Sienna próbálta leplezni, mennyire izgatott, beledobott az egyik vizeskancsóba egy szalvétát, és elkezdte Dicky ingét törölgetni. – Biztos vagy benne, Dicko? – Teljesen. Anyu zokogva felfutott a dombra, követni sem bírtam, elveszítette az egyik cipőjét is. – Felmutatta a pici, magas sarkú kék szandált. – Hűha! – mondta Jonathan boldogan. – Ez olyan, mintha Szűz Mária lefeküdt volna az egész názáreti focicsapattal. Egy új mostohakistestvér. És milyen szép! Alizarin! – ordított keresztül a zenekar lármáján a bátyjának, aki hamarjában váltott egy-két szót Hannával. – Gyere, hallgasd meg a legújabb híreket, Antheának van egy szerelemgyereke. Alizarin visszatért az asztalhoz, és látva, hogy Dora és Dicky a könnyeivel küszködik, rászólt Jonathanra, hogy fogja be a száját. – Ki fogja felhívni Dempstert? – kérdezte megátalkodottan Jonathan, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy üveggel. – Neked kellene, Al, neked nagyobb szükséged van a pénzre, mint nekem vagy Jupiternek. Aztán megjött Jupiter, sápadtan a dühtől, hogy Emerald átverte, de tartotta magát – Látom, hallottátok. Apa hívat bennünket a könyvtárba, tíz perc múlva. – Akkor tankoljunk fel – mondta Jonathan. – Megmondom Hannának, fektesse le ezt a kettőt – intett Dicky és Dora felé Jupiter. – Már rég lekéstük a takarodót – felelték kórusban az ikrek. – Mi is megyünk, vagy elmondjuk Harrietnek az Oo-ah! –tói – tette hozzá fenyegetően Dora. – Ez azt jelenti, hogy két lánytestvérem van? A francba! – nyögött fel Dicky. – Ő csak olyan, mint egy féltestvér, mint én – magyarázta Sienna. – Velem közös az apátok, az anyátok pedig ugyanaz azzal a hogyishívjákkal. – Emeralddal. És én tudom is, melyik felét szeretném. – mondta Jonathan gonoszul. – Alizarin kapja a felső részt. A Belvedonok, azok után, hogy Anthea oly hosszú ideig trónolt erkölcsi magaslatán, boldogan értesültek kínos botlásáról, de örömük hamar elpárolgott, amikor Raymond

51

Lewis Carroll Aliz Csodaországban című meséjének szereplői.

könnyekkel a szemében közölte velük az örvendetes hírt, hogy Emerald az ő közös gyermekük. A Stanley Spencer52-képet bámuló Alizarin megpördült – Hány éves? – kérdezte gyanakvón. – Júliusban lesz huszonhat – mondta meggondolatlanul Jupiter, emlékezve, hogy vacsora közben arról beszélgettek Emeralddal, mindketten a Rák jegyében születtek. Hosszú, néma csend. Dicky a Raymond íróasztalán fekvő számológép felé oldalgott. – Szóval te összeszűrted a levet Antheával, amikor még házasok voltatok Anyuval – vonta le a következtetést tompán Alizarin. – Anyu állandóan bizonygatta, hogy így volt. Sosem hittem neki. A többiek megdöbbentek. Galena halála óta Alizarin még sosem beszélt róla. – Ez azt jelenti, hogy Emerald mintegy három hónappal idősebb, mint én – mondta dühösen Sienna. Jonathan levette a felső polcról a Sickert53-albumot. – Apa a tenyészmén, egy időben hágta Anyut és Antheát, és még mindig a megbántott férj szerepében tetszeleg – mondta vontatottan. Raymondot megdöbbentette a sok rosszindulat, és összezavarodott. – Nehéz időket éltünk az anyátokkal – dadogta. – Anthea belépett a galériába, és megvigasztalt. Esküszöm, hogy csak egyszer feküdtem le vele az irodai kanapén. – Undorító hímnemű – mondta Dora elborzadva. – Galena, vagyis az anyátok rájött, nem arra, hogy lefeküdtem vele, hanem hogy odavagyok érte, úgyhogy Anthea önzetlenül elhagyta a galériát, és csak azután vette észre, hogy gyermeket vár, és mivel nem hitt az abortuszban… – Jól hallok? – szakította félbe szörnyülködve Sienna. – És azzal mi van, amire engem kényszerített tizenhat éves koromban? – Te jó isten! – mondta alig hallhatóan Raymond. – Tényleg terhes voltál? – Dicky lelkesen nézett föl a számológépből. – Undorító nőnemű! – dörögte Dora. – Anthea megszülte a gyereket, minden vágya az volt, hogy megtartsa a kis Charlene-t, de úgy érezte, nem keserítheti el az örökbe fogadó szülőket, és huszonöt évig magában tartotta a szörnyű titkot. Három lilaorgona-ág összeszáradt, és a kifényesített asztalra hullatta pici szirmait. Hanna kezébe temette az arcát. Jonathan felállt, és töltött magának három-ujjnyi gint. – Mert nem te vagy az apa – mondta lassan. – Ilyen vad történetet még soha nem hallottam. Lehet, hogy megdugtad a titkárnődet, de alaposan rászedtek. Emerald és az a hímringyó barátja, a rabló, aminek én látom, ők főzték ki az egészet, hogy a piszkos kezüket rátehessék egy kis Belvedon-vagyonra. – Jonathan, kérlek. – Raymond megint majdnem elsírta magát. – Biztosíthatlak, minden igaz. – Csak Antheát mentegeted. Egyébként is, hogy jutott be ide Emerald? Ki hívta meg? – Jupiter – mondta Sienna. Alizarin a Rossetti alkotta Tennyson-rajz előtt álldogált; erre gyorsan Hannára pillantott. – Tetszett a portré, amit Emerald csinált rólam – vágott vissza Jupiter. – Azt akartam, hogy Apu megismerje. Nagyszerű tehetség, és én hívtam meg a barátját is. Egyébként ő hol van?

52 53

Stanley Spencer (1891-1959) angol festő. Walter Richard Sickert (1860-1942) német születésű angol impresszionista festő.

– Azt gondolta, csak útban lenne – mormolta Raymond. – A searstoni Püspöksüvegbe ment, holnap reggel majd telefonál. Klassz fickó. – És úgy hozta ide a bátyám fejét tálcán, mint Keresztelő Szent Jánosét – mondta Jonathan. – Én nem hiszem, hogy ezzel a lánnyal meg a barátjával minden rendben van. – Szinte a tükörképe Antheának – esdekelt Raymond. – De belőled semmi nincsen benne – alattomoskodott Sienna. – Belvedon nagyi csodálatos zöld szemeit örökölte. Varázslatos, hogy újra rátaláltunk. Azt akarom, hogy szeressétek és fogadjátok el az új nővéreteket. – Addig nem, amíg nem csináltat DNS-vizsgálatot – ellenkezett Jonathan. Dicky eddig szorgalmasan nyomogatta a számológép gombjait, végül felemelte a fejét. – Apu, ha ez a huszonötödik házassági évfordulótok, akkor csináltad föl anyut, amikor még nem is voltatok házasok. Miért nem használtatok óvszert? – kérdezte döbbenten. Jonathan harsogó nevetését ajtócsapódás szakította félbe, Alizarin elfelejtette bezárni. David Pulborough nem tudott tovább ellenállni a kíváncsiságának. – Családi kupaktanács? Nagyszerű a buli. Minden rendben van? – Persze – csattant fel Alizarin, aki utálta Davidet. – Most pedig tűnj el! – Gondoltam, szeretnétek tudni – mondta David tettetett aggodalommal –, hogy Casey Andrews úgy érezvén, hogy a háziak elhanyagolják, Somerfordot fenyegeti, hogy agyonveri egy krikettütővel. És neked, Raymond, sürgős hívásod van. Jonathan megragadta a kagylót. Fél perc múlva harsány hahotára fakadt. – A Daily Mail az. Mindent tudni akarnak Anthea szerelemgyerekéről. Csinálhatnak egy exkluzív tudósítást? David vörös arcából egy pillanat alatt kifutott a vér. – Természetesen – kiáltott Raymond. Bármit, csakhogy minél messzebb kerüljön gyermekei kollektív ellenszenvétől. – Azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hazajött a gyönyörű lányunk. – Valaki biztosan súgott a Mailnek – morogta Jupiter, és szemrehányóan körülnézett: meg kellett őriznie a tekintélyét Dora azonban dühösen fonta össze a karját. – Az én anyám. Nekem kellett volna beköpnöm a dolgot a sajtónak. Lehet, hogy fizettek volna annyit, hogy megvehessem a nyerget Loofah-nak. Hirtelen úgy tűnt, hogy némán mindenki Raymondra mutogat, mint valami gazemberre. Aztán egy ostorcsapásszerű villámlás és ágyúdörej erejű ropogás kergette a kanapé alá Grenville-t, és a megfélemlített, dagadt Látogatót is arra kényszerítette, hogy utána iszkoljon. Jonathan az ablakhoz lépett, és a királykék bársonyfüggönyt résnyire húzva látta a kertből bemenekülő párokat. Az ég végül megnyílt Odafönt eközben Anthea és Emerald gátlás nélkül kölcsönösen kiöntötték egymásnak a szívüket. Csevegtek, könnyeztek, ölelgették egymást, nem tudták megállni, hogy ne egymást nézzék folyton, míg, mint a képrestaurátorok, kipótolták az elmúlt huszonöt év hézagjait. Egy jó pár csésze Earl Grey-jel melegítettek be, ezt még több pohár pezsgő követte, aminek hatására szakadatlanul nevettek. Rájöttek, hogy a kacajuk teljesen egyforma, felfedezték, hogy mindketten balkezesek, migréntől szenvednek, utálnak nadrágot hordani és a kedvenc viráguk az ibolya. Emerald felkucorodott a krémszín borítású baldachinos ágyra a babák közé, megcsodálta a porcelánokat, Dicky és Dora pasztellrajzait, a hímzett párnákat, kikotyogta, hogy ő is kézimunkázik, és azt gondolta, hogy ilyen szép szobában még sohasem volt.

Anthea bedobta Raymond kék kockás paplanját a gardróbba, levette a szivárványos ruhát és a hajpótlékot. Most, hogy felöltötte bő, fehér pongyoláját, és könnyáztatta arcából kifésülte szőke fürtjeit, tizennégynek nézett ki. Megszédülve a megkönnyebbüléstől, hogy a csontváz végre kiesett a szekrényből – ráadásul milyen gyönyörű, tehetséges, művelt csontváz-, kapkodva újra előadta az eseményeket, hogy megmutassa, micsoda megaláztatáson kellett átmennie, és milyen szörnyű lemondásra kényszerült, hogy Emeraldnak jobb életet biztosítson. – Még csak tizenkilenc éves voltam, és szűz, amikor Raymond elvarázsolt. Egyetlen alkalommal feküdtem le vele, hogy megvigasztaljam, és terhes lettem. A szüleim kidobtak, nem volt hol laknom, nem volt pénzem, az volt minden vágyam, hogy neked jobb esélyt adhassak az életben, mint nekem jutott. A leányanyával abban az időben úgy bántak, mint valami szeméttel. Mind egyformák voltak, az anyaotthonban a nővérek, a szociális munkások, az örökbefogadási bizottságban az apácák. Anthea hangja egyre izgatottabb lett, a kinti özönvíz ütemére dobolt az ujjaival az ágytámlán. – Szegénykém – sajnálkozott Emerald. – De mesélj a család többi tagjáról! Te olyan szép vagy. Biztosan rengeteg ragyogó unokatestvérem, nagynéném és nagybácsim van. – Nem valami izgalmasak – mondta határozottan Anthea. – Akkoriban haldoklott rákban a nagyanyám, mindenki félt, hogy meg ne tudja a dolgot. Bő pulóverben kellett bemennem hozzá a kórházba. – Hol születtem? Mennyi volt a súlyom? – Emerald kétségbeesetten szeretett volna megtudni mindent. – Egy kiló nyolcvan deka voltál. A szülés rettenetesen nehéz volt, és sokáig tartott. Szörnyen kimerültem. Arra emlékszem, hogy még vetettem egy utolsó pillantást az ablakon keresztül a pici kezeidre, de nem tudom felidézni, hogy írtam alá a papírokat, és hogy mentem haza. Blokkoltam az egész szívfacsaró élményt. – Szegénykém – nyögött fel Emerald, és megsimogatta újdonsült édesanyja vállát. De egy elhaló, izgatott hang állandóan azt suttogta: én is szenvedtem, szörnyű időket éltem át. Antheát látszólag jobban érdekelte Patience. – Hát, külsőleg fel sem ér hozzánk – ismerte el álnokul Emerald. – Nagydarab, vörös arcú, lórajongó. Általában egy kantár lógott ki az ágyból, és kutyák feküdtek benne. – Fúj! – mondta Anthea. Ő csak a Nina Campbell tervezte vászontapéta mintájának majmait és papagájait engedte be a hálószobájába. – Mit mondott neked rólam? – A nevedet, meg hogy az örökbefogadási bizottságban azt mondták, hogy gyönyörű vagy és fiatal, meg nagyon bátor, és, hát, hogy egy galériában dolgozol. – Bátor voltam – ismerte el Anthea, és megtöltötte Emerald poharát. – Egy undorító garzonban vészeltem át a borzalmas időket arról ábrándozva, hogy gyönyörű, tágas otthonban nősz fel, ahol napfény ömlik be az ablakokon, amelyeket lehet, hogy az apád tervezett. – Apu katona volt – mondta meghökkenve Emerald. – Hazudtak nekem! – Anthea dühösen markolta meg a paplant. – Az örökbefogadási bizottságban megesküdtek, hogy egy elbűvölő építészhez és a feleségéhez kerülsz, akiknek nincs szükségük arra, hogy dolgozzanak, és rengeteget jótékonykodnak. Sohasem írtam volna alá a papírokat, ha tudom, hogy az egyik katonai helyőrségből a másikba hurcolnak. Begurul, ha rájön, hogy apu sofőr, az anyu meg kocsmában dolgozik, gondolta Emerald. Mindenáron témát akart váltani. – Mindig nehéznek tűnt, hogy az örökbefogadásomról beszéljek velük.

– A szüleim előtt még a nevedet sem ejthettem ki – erőltette viszont Anthea – Még Raymonddal sem beszélhettem rólad. Dickyt és Dorát megszülve aztán rádöbbentem, mekkora veszteség ért. Tettetnem kellett, hogy ők az első gyermekeim, mindenki tanácsokat osztogatott. Sikoltani szerettem volna, hogy már ezen túl vagyok, de a nyelvembe haraptam. Annyira igazságtalan. Amikor tizenkilenc voltam, bűnösen önzőnek tartottak volna, ha megtartom a kisbabámat, és megtagadom tőle a családi biztonságot, most a társadalom azt tartja bűnös önzésnek, ha odaadod a gyerekedet. Sosem győzhetek. Anthea, mint a megmentett hajótörött, nem tudta abbahagyni a fecsegést. – Azt mondták, majd túljutok rajta, de sosem sikerült. Belenéztem minden babakocsiba, mindennap gondoltam rád, különösen a születésnapodon. – Mikor is van az? – kérdezte szórakozottan Emerald. – Július kilencedikén. Nem, tizedikén. Nem is, nyolcadikán. Megpróbálsz becsapni – fortyant fel Anthea. Úgyhogy Emerald is dühbe gurult. – Valójában hetedike. – Aztán taktikát váltott. – Raymondot könnyű lett volna megkörnyékezni, még akkor is, ha házas volt. Biztos vagyok benne, hogy támogatott volna. Bizonyára rengeteg pénzhez juthattál volna. Ha valóban szerettél volna. – Persze, hogy szerettelek. Kilenc hónapig viselős voltam veled. Antheának olyan lapos volt a hasa, nehezen tudta elképzelni, hogy valaha ő fejlődött benne. – Bocsánat, azt hiszem, csak teszteltelek. – Emerald elnyomott egy ásítást, és megrázkódott. A mennydörgés elhalkult. Az esőcseppek kopogása mögött hallani lehetett az Amerikai pite távoli dübörgését. Anthea az órájára nézett. – Le kell feküdnöd. Bár Anthea a legszebb, sápadt rózsaszín szalaggal behúzott fehér hímzéses hálóingjét adta kölcsön neki, Emerald fanyalgott. – Hűha! – kiáltotta kárpótlásul, amikor Anthea a szobáját mutatta meg, ahol aludni fog. A falakon fák zűrzavaros tömege látszott, a zöld növényeken pedig istenek, nimfák, szatírok és erdei lények kukucskáltak keresztül. – Neked van a legcsodálatosabb ízlésed. – Sir Raymond első felesége csinálta – mondta hűvösen Anthea. – Szörnyen önimádó volt. Annyira szeretném átfesteni, de Raymond azt hiszi, művészi alkotás, és a gyermekei ragaszkodnak hozzá. Nem szabad elfelejtenem, hogy sose dicsérjem az első Mrs. Belvedont, gondolta Emerald, ahogy Anthea körbesuhant, megigazította az ágyat és felkapcsolta a villanyokat. – Nagyon kedves vagy. – Szeretem kényeztetni a vendégeimet. Emerald a nagy tükörben visszaverődő tükörképüket vizsgálta, és elhűlt, mennyire egyformák, kivéve, hogy a hajuk és szemük színe különböző. – Olyan vagy, mintha a húgom lennél. Anthea hirtelen minden tartózkodását levetve átölelte. – Holnap keresek neked valami szépet, amit fölvehetsz. Ígérd meg, hogy nem futsz el! – Nem, dehogy. Szeretnék maradni. Csak egy problémám van, Lady Belvedon-nak szólítsalak, vagy Antheának? – Remélem, Anyunak fogsz hívni.

Abban a pillanatban, hogy kiment. Emerald hívta Zacet, de nagyon dühös lett, mert ki volt kapcsolva a mobilja. Milyen rohadt önző tud lenni az ember! Annyira szüksége volt a bizonyosságra, hogy imádják és különleges, majdnem elcsábult, hogy felhívja Patience-t és Iant, de az ágy melletti órára pillantott. Bármennyire is odavannak érte a szülei, nem lennének boldogok, ha ötkor felébresztené őket.

34. Emerald rémülettől reszketve, izzadtan ébredt. Tőle jobbra, a falra Galena izmos Apollót festett, amint éppen Daphnét ostromolja, aki lassan babérfává változik: a lába egybeolvad az ágakkal, nagy szeme és kócos haja elvész a levelek között. Emerald Cartwright most változik Charlene Belvedonná? Védtelennek érezte magát, mintha most született volna, rettenetesen kimerültnek és különösen becsapottnak, mintha a kedvenc könyvéből készült filmet megnézve a karakterek mások lettek volna, mint ahogy elképzelte. Többé nem képzelődhet arról, hogy Rupert Campbell-Black helikopteren kimenti, ha a dolgok eldurvulnak. Úgy érkezetett Rókavárba, hogy azt hitte magáról, ő a sértett fél. Anthea azonban ellopta a szerepét. Nagyon fázott és a forró, jázminillatú fürdőben úgy érezte, hogy lemosta magáról egész Cartwright-múltját. A tükör elhomályosodott, többé nem láthatja, ki volt. Éppen befejezte a szárítkozást, amikor kinyílt a hálószobaajtó. Nem a kötözködő Jonathan, vagy a magyarázatra váró, sértett Jupiter volt az, hanem egy gömbölyded, sárga labrador sompolygott be. Látogató, tudván, hogy a felső szintre nem szabad feljönnie, az ágy oldalához nyomta a pofáját. Ha ő nem látja Emeraldot, gondolta, a lány sem látja őt. A farkát csóválva azt remélte, hogy az éjjeliszekrényen lévő kekszes dobozra irányíthatja a figyelmét. Emerald az ablakhoz futott, mert fütyülést hallott. Odalent az virágszirmokkal teli előkert pocsolyáktól fénylett. A csepegő, sötétzöld hársfák közt vörösesbarnán átderengett a Régi parókia. Egy rőt macska ődöngött a két birtokot elválasztó kerítésen. Mennyei hely, gondolta Emerald, miközben a párkányon álló kis Degas-lovat végigsimítva határozottan érezte, hogy ez az otthon, ahová tartozik. A fütyülés egyre hangosabb lett. A vízesés teknőjénél álló Alizarin Belvedon az Observert olvasta. Emerald úgy érezte, hogy miután átvágta Jupitert és Jonathant megpofozta, jobban teszi, ha Alizarint maga mellé állítja. A pokolba a ruhával és sminkkel, ő most már egy bohém Belvedon. Anthea csodás fehér hálóingjét maga köré csavarva, bíbor stóláját vállára terítve Emerald lerohant. Látogató mögötte galoppozott. Alizarin megállás nélkül festett, mióta a könyvtárbeli nézeteltérés után azonnal otthagyta a partit, és ki kellett szellőztetnie sajgó fejét. Mintha csak a Belvedonok illúzióinak szétrombolását jelképezte volna Anthea állítólagos erényéről, a múlt éjszakai eső és szél letépte a virágokat, és cafatokra szaggatta a pitypang nyilacskáit és a medvehagyma fehér csillagfürtjeit. A mohos vízmedencében zubogó ezüst-fekete csíkos víz Alizarint mindig Galena frufrujára emlékeztette. Az egész tegnapi esküvői cécó nagyon megkínozta. Anthea Lydna Lee Potternek tett piszkálódó megjegyzései az anyjáról további tőröket döftek a szívébe. És most ott állt az ajtóban Anthea lánya mezítláb és sápadtfehéren, mint a hálóinge. Mellére lógó fekete copfjával és bíbor stólájába burkolódzva úgy nézett ki, mint

Copethua király koldusleánya. Testének hullámzó gömbölydedsége és magabiztossága, ami miatt a férfiak ellenállhatatlannak tartották, Alizarint is, mint Zacet, Munch Madonnájára emlékeztette. Ez volt az oka, hogy Galena olyan mély kétségbeesésbe zuhant, tűnődött. Rájött, hogy Raymond teherbe ejtett egy másik nőt? – Nem az én hibám – tiltakozott Emerald, ahogy Alizarin rábámult. – Az anyám szűz volt, amikor az apád elcsábította. Csupa vér irodai kanapé, gondolta összerázkódva, mindenütt vér a Kék torony előcsarnokában, amikor Galena meghalt. – Nem én kértem, hogy megszülessek – mondta Emerald keserűen. Alizarin, a fivérek közt a legmagasabb, föléje tornyosult. Mindene, a fekete haja, melegítője, szakadt farmere és hatalmas kezei khaki és barna festékkel voltak telepettyezve, úgy nézett ki, mintha katonai álcát viselne. Borostás álla csontos; a szemét sötét szemüveg mögé rejtette, ami kihangsúlyozta nagy, tört orrát. A szája kemény és megingathatatlan. Felragyogott a nap, de egy bíbor-fekete felhő szolgált megfelelő háttérfüggönyül. Emerald számára egyszerre tűnt vadállatiasnak és rejtélyesnek., – Csatlakozhatok egy sétára? Felderíti az új birodalmát, gondolta sötéten Alizarin. – Igen. A bejárati ajtó jobb oldalán vannak a gumicsizmák. Az „Anthea"-feIiratos világoskék, gyerekméretű pár tökéletesen illett a lábára. – Miért jelöli meg Anthea a gumicsizmáját? – Emeraldnak sietősre kellett fognia a lépéseit, hogy utolérje. – Senki más nem tudná felvenni. – Nagyon szeret birtokolni. – Alizarin lenézett Emerald gyöngyház fehér választására. – Nem fogja hagyni, hogy osztozz vele. Tetszik vagy nem, meg fogod változtatni az itteni erőegyensúlyt. Anthea Dicky és Dora megérkezésekor azonnal tökéletesen mellőzte Siennát és Jonathant. Ők mind nagyon féltékenyek lesznek. Ahogy keresztülsétáltak a kerten, elhaladtak az elcsigázott élelmiszer-szállítók mellett, akik a poharakat szedegették össze a bokrok alól, és Alizarin megmutatta, hol van Jonathan és Sienna műterme, nem említve persze, hogy az valamikor Galenáé volt, majd Hanna és Jupiter házát, aminek összehúzták az ablakain a függönyöket. Látogató, aki az előző éjszakai dőzsölés után nem érezte jól magát, füvet rágcsált, és hangosan lefetyelt a pocsolyákból. Mielőtt elérték volna Lily néni folyóra néző házát, Alizarin jobbra fordult az erdőbe, ahol a felhőszakadás lejjebb nyomta a fák zöld mennyezetét. – Sokat kockáztatok, hogy az erdőbe megyek veled – mondta szemérmesen Emerald. – Te vagy az egyetlen a bátyáim közül, aki nem akar tőlem semmit. – Jupiter kikezdett veled? – Miután megcsináltam a portréját, együtt vacsoráztunk. Azt mondta, hogy a felesége nem szereti a szexet, de mind ezt mondják. – És? – Arra kért, hogy menjek el vele a házába, de inkább taxiba szálltam. Alizarin utálta magát, hogy kíváncsiskodik, a haragját Zacre és Emeraldra zúdította. – Rohadt dolog volt átverni Jupitert, és tönkretenni egy családi bulit. – Mi mást tehettem volna? Anthea háromszor is visszautasított, aztán eltiltó végzéssel fenyegetett. – Tényleg? – kérdezte meglepetten Alizarin. – Feltételezem, sok minden forgott kockán. Valószínűleg eszébe juttattad a veszteség miatt érzett fájdalmát, és a szégyent, amiért elhagyott téged. – Nagyon fair vagy – zsörtölődött Emerald. – Nem mindig – mondta Alizarin.

És rettenetesen jóképű, gondolta sóvárogva Emerald. Hirtelen jégdarabok hullottak alá, mintha jégkockákkal támadták volna meg őket. Alizarin szétnyitotta a zakóját, és magához húzta Emeraldot: érezni lehetett a terpentin és izzadság szagát, ahogy széles vállával megvédte a bombatámadástól. A lány hozzásimult, és azonnal olyan biztonságban érezte magát, mint amikor Raymond múlt éjjel átölelte. Mintha egy gyermeket tartanék a karomban, tűnődött Alizarin, és egyszerre csak fájdalmasan hasított agyába annak a babának az emléke, akit Hanna nem tudott kihordani, mert Jupiter ragaszkodott a terhesség megszakításához. A gyermekem most már hat lenne, gondolta Alizarin, és fortyogott benne a gyűlölet a bátyja iránt. A jégeső csak egy percig tartott, a gőzölgő erdő az összezúzott medvehagymától illatozott. Látogató hátát mintha hegyikristályok borították volna. Alizarin elengedte Emeraldot. – Klassz, ha az embernek van egy bátyja – mormolta a lány. – Szóltál már a szüleidnek? – Még nem. – Majd holnap a Daily Mail. Amint kiértek az erdőből. Emerald visszafojtotta a lélegzetét. A csillogó folyó alatt egy szürke ló talált menedéket az egyetlen fehér galagonya alatt. A birkák egymás alatt feküdtek, mint a százszorszép összecsukódott szirmai. A fák sápadt zöld kupolája a viharos szürke ég felé nyújtózkodott Aztán a nap előbújt, és a turbolyát földöntúli fehérbe vonta. Minden úgy csillogott, mintha egy gyémántsálat dobtak volna le a földre. – Borohova Ezüstvölgye – sóhajtotta izgatottan Emerald. – Az újságkivágásokban láttad? – csattant fel Alizarin. – Nem, szeretem a munkáit – tiltakozott Emerald. – A huszonegyedik születésnapomra kapott pénzből egy macskát ábrázoló kis rajzát vettem meg. Legközelebb elhozom, és megmutatom neked… – A hangja elbizonytalanodott. Alizarin felengedett. Ahogy elérték a Kapusházat, azt mondta: – Az a portré, amit Jupiterről mintáztál… Emerald megacélozta magát. –… nagyon jó. – Igen? – A szín visszatért az arcába, igéző zöld szeme kitágult az elragadtatástól. Most gyönyörű, gondolta Alizarin. Milyen szép lenne, ha boldog lenne. – Köszönöm – motyogta Emerald. – Sokat számít, mert te jól ismered Jupitert. – Ahogy te is, jobban, mint a legtöbb ember. Elkaptad a politikus vadállatot – vagy inkább a ragadozót – a felszín alatt. – Inkább téged szeretnélek megmintázni. – Nem, köszönöm. Az ajtó becsukódott utána. Emerald a szobájába visszaérve ott találta a dühös Antheát. – Huszonöt évig arról álmodtam, hogy ágyba hozom neked a reggelit. Azt hittem, megszöktél. Emerald lenézett a pirítósra: a vaj megdermedt rajta, a barna tojás mostanra már biztosan keményre főtt. – Nagyon sajnálom. Milyen nagyszerű! Visszamegyek az ágyba. – Teljesen átáztál. – Anthea dühösen vette szemügyre kipirult arcát, a rátapadó hímzést. – Csak nem hálóingben voltál kint?

– Alizarin körbevezetett. – Alizarin! – háborgott Anthea. – Ne akard az idődet egy ilyen szocira pazarolni. Állandóan olyan helyekre röpköd, mint Bosznia, hogy ne kelljen fizetni a számláit, aztán meg idegösszeomlással jön vissza – olyan durva és arrogáns. – Rólad szépen nyilatkozott. – És mivel kapcsolatban? – érdeklődött gyanakodva Anthea. – Neki csak egyetlen nő számít, Hanna. – Jupiter Hannája? – kérdezte halkan Emerald. – Alizarin Hannája volt hosszú évekig, aztán nagyon okosan úgy döntött, hogy Jupiter jobb választás. Alizarin bármit megtenne, hogy visszaszerezze. Te jó isten, gondolta rémülten Emerald. Hogy Alizarint maga mellé állítsa, azt hazudta, hogy Jupiter kikezdett vele. Jupiter azt sem említette, hogy a szex hiányzik a házasságából. Jaj, csak ne engedd, hogy Alizarin bármit is mondjon Jupiternek, aki annyira kedves volt vele. – Edd meg a reggelidet – dorgálta Anthea. Emerald ránézett a csészébe töltött kávé tetején úszkáló fölre, és majdnem elhányta magát. – A Daily Mail telefoninterjút akar veled tizenegy körül – folytatta Anthea. – Nem kellene említened ezt az Oo-ah! –nak, aki mindnyájunkat lefényképez a családi ebédnél. Ki kell választanod valami csinosát a ruhatáramból. És ma este partit adunk a helyieknek. Alig várom, hogy bemutathassam az új lányomat. Emerald teljesen kimerült, hirtelen úgy érezte, képtelen megbirkózni egy ilyen maratoni futammal. És hol a pokolban van Zac? – Hol ismerkedtél meg Zacharyval? – kérdezte Anthea, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Rupert Campbell-Blacknél. – Tényleg? – Anthea felragyogott. – Rupert rettenetesen régi barátunk. Aztán, amikor Anthea tovább kérdezősködött Zacről, Emerald elszégyellte magát, hogy olyan kevés információval tud szolgálni. Meg kell tanuljon figyelni – bár Antheával sokat gyakorolt. Azt sem vette észre, hogy Zac egy bőröndöt rejtett a csomagtartóba előző este. Amikor fél órával később bedörömbölt az ajtaján, vászonnadrágban és pólóingben volt, és bevezetés nélkül bejelentette, hogy a Heathrow-ra indul, és elrepül Moszkvába. Emerald teljesen pánikba esett. – Egyedül nem tudok megbirkózni az egésszel. – Maradj itt – parancsolta Zac. – A sok nehézség után, amin keresztülmentünk, hogy idáig eljuss… – Aztán tettette, hogy a kis Degas-lovat a zsebébe süllyeszti: – Lenyűgöző a zsákmány. Zacnek kifelé menet volt egy rövid párbaja Antheával, aki elvörösödött, amikor eszébe jutott a keringő a kertben. – Nagyon haragudnom kéne. Maga becsapott. – Csak azért, mert tudtam, Emerald mennyire elkeseredetten szeretne megismerkedni magával. – Mélyen a szemébe nézett, és szándékosan rekedtes hangon dünnyögte. – Ne akadályozza meg, hogy örüljek annak a táncnak. Emerald az esetem, és maga annyira hasonlít rá. Nagyon hivatalosan, és osztrákos rövidséggel kezet csókolt, és elment. Anthea elragadtatásában ragyogott. Raymond máris rajongott Emeraldért, mert azt állította, hogy olyan, mint Anthea. Viszonzásul nagyon klassz volt, hogy ő meg Zacnek tetszik.

A tizenegy személyes ebéd a diófa alatt csalódás volt az Oo-ah! és Anthea számára. Zac már elment. Alizarin visszatért a munkájához, a még mindig megbántódott Hanna és Jupiter nem jöttek el, Jonathan elaludt. Dicky és Dora lehetetlenül viselkedtek, Sienna pedig mackóruhában ült asztalhoz, és kihívóan Joanna Trollope A mások gyerekei című könyvét olvasta. Emerald alacsonyabb lévén már korábban észrevette a harapásnyomokat a nyakán; kíváncsi volt, Jonathan okozta-e őket. Raymond aranyosan bánt Emeralddal, végigvitte a fantasztikus képek és szobrok között. Nagyon öregnek látszott, különösen a napvilágnál, ahol Emerald észrevette, hogy a mellszőrzete ősz, ráncos az arca és májfoltok vannak a kezén. – Sienna, megmozdulnál? – kérdezte Anthea. A keze tele volt az ezüstökkel, amikor kijött a teraszajtón. – Meg akarok teríteni. – Aztán, mivel nem akart veszekedést az Ooah! –os Harriet előtt, hozzátette: – És köszönöm a gyönyörű sálat, amit kaptam tőled. Sienna arca, ami általában olyan volt, mint a nyakon csípett terroristáé, most sokkal kevésbé látszott mogorvának. – De ugye nem bánod olyan nagyon, ha kicserélem? – folytatta Anthea, és egy ronggyal letörölte az asztalt. – A színe egy kicsit rideg. – Úgy érted, te vagy túl rideg a színéhez. – Sienna! – dorgálta Raymond. – Hitem szerint ki kell mondani az igazságot – mondta Anthea sértődötten. – Csak a Charlene babával kapcsolatosan nem – gonoszkodott Sienna. – Takarodj! – ordította Raymond. – Nem tűröm, hogy a nevelőanyáddal pimaszkodj! – Legalább tudom, mikor vagyok nem szívesen látott személy – mondta Sienna megkönnyebbülten. – Megyek Londonba. – Jó neked. Elmehetek lovagolni Loofah-val? – kérdezte Dora. – Nem, nem mehetsz. A francba, nekem segíthetsz teríteni – robbant ki Anthea, aztán eszébe jutott az Oo-ah!: – Hajó leszel, fennmaradhatsz, és a partin körbekínálhatod a harapnivalót. Emerald szeme előtt fények villóztak. Az egyikkel, a jobbal semmit nem látott. – Rettenetesen sajnálom, úgy érzem, kezdődik a migrénem. Attól tartok, nem tudom végigcsinálni a partit ma este. – Csak Anyunak szokott migrénje lenni – mondta morcosan Dora. Ezek után az Oo-ah! feladta, és visszamentek Londonba. – Kérem a névjegykártyáját – súgta oda Dora, amikor kikísérte Harrietet a kocsijához. – Majd én postán mindent elküldök. Alizarinnak is rémesen fájt a feje, nem is tudott a munkájára koncentrálni, és képtelen volt nem gondolni Hannára. Sosem említette, hogy baj lenne a házasságával. Nagyon szégyellte magát, hogy mennyire felvidította Emerald beszámolója, és reménykedve ugrott fel, amikor kopogtak az ajtón. Kipillantott az ablakon, de csak Dora volt az. – Bejöhetek? Alizarin felsóhajtott, és letette az ecsetet. – Apu és Anyu új lánya nélkül valahogy meg tudok lenni – morgott Dora. – Most tényleg mindent felülmúlt. Látogató kinyitotta a szemét, és megcsóválta a farkát. – Kapok egy fontot, ha elviszem Látogatót sétálni? A délután folyamán érkezett egy fotós a Mailtől, és nagyon elszomorodott, hogy Emerald túl betegnek érezte magát a fényképezéshez. Szintén lehangolódott az a riporter, aki Sienna és Jonathan reakcióját akarta volna nyomon követni. De

mindkettőjüknek szerencséjük volt Dorával, aki az új nyeregre kapott pénzért cserébe pózolt Látogatóval. – Engem senki nem kérdezett, hogyan érzek Anyu és Apu szerelemgyerekével kapcsolatban – mondta nekik megindítóan. – A testvérem, Dicky tegnap éjjel négyszer hányt. Látogató háromszor. – Látogató helyeslően csóválta meg a farkát. – Az új nővérem meg most hány odafent. Sienna azt mondja, hogy az anyám ver minket, de csak egyszer pofozott meg engem, amikor én ráütöttem, mert nem engedte, hogy megnézzem a Patakpartot. David a Régi parókia egyik felső ablakából lepillantva annyira dühös lett a Belvedonokra, amiért olyan sok médiafigyelmet kapnak, hogy lerohant, és a felesége bal gumicsizmáját a tűzbe dobva bebüdösítette a környéket. Sienna majdnem végigsírta az utat a Keled negyedben lévő műterméig. Thatcher idejében volt főiskolás, és arra tanították, hogy ismerje a valós értékét, és adja el magát. Hogy az ember a művészvilágot kézben tarthassa, ellenszenvesnek kell lennie, mert csak akkor fogadnak el, ha képes vagy megdöbbenteni az embereket, és rosszul viselkedsz. Most komolyan dolgozott egy hatalmas vásznon: szenvedő állatokat festett, pandákat Kínában, majmokat a laboratóriumokban, ketrecbe zárt borjakat. Lassan haladt, mert állandóan elfogta a sírás. Az agresszív külső mögött Sienna egy elveszett kicsi lány volt, aki magát hibáztatta az anyja haláláért. Sokat ivott és rengeteg férfival lefeküdt, hogy kitörölje a fejéből a tényt, hogy reménytelenül szerelmes a bátyjába, Jonathanba. Mindig együtt álltak szemben a világgal. De most igazán meg volt rémülve. Látta, hogy viszonyult Jonathan Emeraldhoz, és tudta, hogy az élete már sosem lesz a régi.

35. Másnap reggel az Oo-ah! magazin munkatársai nagyon felbőszültek, látván, hogy a Daily Mail megelőzte őket, mivel megjelent benne egy exkluzív duplaoldalas tudósítás a „Lady Belvedon szerelemgyereke" főcímmel. Raymond hosszasan ömlengett a vele készített riportban, és Emeralddal is felvettek egy telefoninterjút: – Végre teljesültek az álmaim. Az örökbe fogadó szüleim mindent megtettek, de mindig kívülállónak éreztem magam. Ha annyira akartak engem, miért dugtak a bentlakásos iskolába? Az igazi anyukámmal annyira egyformák vagyunk. Imádjuk a ruhákat és az otthonunk csinosítását Mindkettőnknek nyolcas a mérete, művészlelkek vagyunk, rendmániások, rettegünk a lovaktól, és migréntől szenvedünk. Az anyám hat évvel volt fiatalabb, mint most én, amikor bátran örökbe adott, és folytatásképpen négy gyermek csodálatos nevelőanyja lett. Büszke vagyok rá. Úgy érzem, hazaérkeztem. Nyolc órára Rókavár szorosra zárt kapuja előtt vártak a sajtó és televízió képviselői. A hosszú sor egészen a főutcáig kígyózott. – Ez egy sokkalta jobb gyülekezet – jelentette ki Dora, és boldogan integetett ki az egyik operatőrnek a kocsiból, amikor Robens, a kertész iskolába vitte. Ha szerencséje van, és további dolgokra is fény derül, új kantárt, vagy akár még egy másik lovat is vehet. David Pulborough dühösen indult Londonba, és az állomásra menet erős kísértést érzett, hogy visszaforduljon, és a felesége jobb gumicsizmáját is a tűzre vesse. Alizarin az első fények megjelenése óta festeni próbált, és őt is ugyanúgy feldühítette a dudalárma. Mivel a kapuk zárva voltak, a riporterek a Kapuslak bejáratánál csengettek, úgyhogy Alizarin vödörrel öntötte le őket. Látogató nyüszített, hogy engedje ki: még

Doránál is jobban szerette a nyilvánosságot – a filmforgató csapat mindig kekszet is jelentett. Alizarin keserűen gondolta, hogy bármely pillanatban megkezdheti a teaosztogatást. Mint anyja fia, Alizarin annak szentelte az életét, hogy a rosszat helyrehozza, éppúgy, mint a húga, Sienna. Most éppen egy, a szerb főparancsnokságon elkövetett megdöbbentő kínzás képét festette meg. Egy forgószékbe ültetett fiatal albánt egyidejűleg korbácsoltak, kínoztak árammal, és fémsatuba fogva törték ki az ujjait. A kínvallatók arcán szexuális izgalom tükröződött, azén pedig, aki a falat tisztogatta, jámbor kíváncsiság. Szinte hallani lehetett a sikolyokat, és érezni a vér szagát. Minden egyes ecsetvonás maga volt a gyötrelem, de Alizarin úgy érezte, valakinek el kell mondania a világnak ezeket a borzalmakat. A falnak támasztott többi vászon tárgya is az embertelenség volt: élő emberi pajzs, koncentrációs táborban éhező albánok, szitává lőtt, a hegyoldalba fagyott civilek. Alizarin csak a múlt héten tért vissza Macedóniából, meg kellett festenie, mielőtt elhalványul a döbbenetet. A szobában terpentin és ázottkutya-szag terjengett. Alizarin erős fényű kórházi lámpák alatt dolgozott, mint a sebészek. A falon Galena palettája foglalt helyet, akár egy bíbor, világoskék, dús zöld és élénksárga, ragyogó szárnyú pillangó. Mellette ott lógott Galena szénnel készített önarcképe. A francba, valaki megint dörömböl az ajtón. Alizarin már majdnem kiöntött egy vödör vizet, amikor felismerte Jonathan kócos fekete fürgéit. A sajtósok teljesen megbolondultak Ahogy Alizarin beengedte, Jonathan bejelentette, hogy éppen most hallotta a kakukkot. – Biztosan Emerald költözik az új fészkébe. Jonathan a hosszú alvás után kitűnően érezte magát, Londonba készült, hogy bebizonyítsa, Emerald nem Raymondé. Vele tartott Diggory, rendkívül önérzetes Jack Russell kutyája, aki most Látogató körül csaholt, és zsémbelt, hogy kizárták az ezüstlakodalmi partiból, nehogy valakit megharapjon. – Ezek elképesztőek. – Remegve és sóhajtozva vizsgálgatta Alizarin vásznait. – És borzalmasak. Egy másodpercen belül sikoltoznék, ha valaki ezt csinálná velem. Alizarin egy hatalmas nagyítót tartott a szeme elé, amíg az egyik kínvallató arcából vakarta ki a festéket. – Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul. – Beszélni veled az új nővérünkről. – Dolgozom. Aztán Jonathan elkövette azt a hibát, hogy megmutatta bátyjának legutóbbi aktjait, amelyeknek Sienna volt a modellje. – A tartalom meg kellene lepjen. – A tartalom rendben van – vágott közbe Alizarin, aki nem tudott dicsérni, ha valami nem tetszett neki. – A kivitelezés az, ami rohadtul közönséges. Annyira csak magaddal vagy elfoglalva, hogy portréfestőként semmi jót nem tudsz kihozni magadból. – Mindig úgy gondoltam rád, mint a Büszkeségre – vágott vissza a sértett Jonathan –, de egyre inkább kezdesz Irigységgé válni. És abba kellene hagynod, hogy a munkásosztálynak fess, sosem fizetnek. Felnyalábolta Diggoryt meg a vásznait, és kivonult. Alizarin a kezébe temette lüktető fejét. Tényleg féltékeny volt Jonathan erőfeszítések nélküli sikereire, és szégyellte magát, hogy olyan kötözködő, de a rosszkedve nem múlt el. Jonathan a baseballsapkáját az orrára húzva elviharzott Ferrarijával az autópálya felé. A

pázsit szélén a turbolya eksztázisban hajlongott, mint valami fehér arcú vallásos csoport, ahogy a parázna keled szél fújta őket. Az ablakot eső verte. A hülye Alizarin még arra sem jött rá, gondolta Jonathan dühösen, hogy csak azért mentem át a Pulborough-ba, mert Jupiter nem volt hajlandó többé bemutatni A1 képeit. – Csak azért, mert nem akarod, hogy Alizarin pénzt keressen, és visszaszerezze Hannát tőled – ordította Jonathan Jupiternek. – Baromság – üvöltött vissza Jupiter. – Csak azért nem, mert nem tudom eladni a szemét képeket. – Akkor engem sem fogsz eladni – harsogta Jonathan. – Al zseni, csak idő kérdése, hogy mindenki rádöbbenjen. Raymond nagyon elkeseredett. Neki nem mondták el az okot, hogy Jonathan miért hagyta őket cserben. Jonathan Belvedont a legfinomabban szólva is világéletében bálványozták. Kényeztették a dadák, mindkét nembeli tanárai, később pedig a nők, s hajlott arra, hogy mindig a könnyebb utat válassza. Egyik délután bentlakásos iskolai szobájában, az ágyban fekve szívogatott, és eldöntötte, a legjobb módja annak, hogy a világ legragyogóbb nőit lefektesse, ha portréfestő lesz. Mostanra, huszonnyolc éves korára, sorban álltak a társasági hölgyek, modellek, színésznők, hogy lefesse őket. Szegény Alizarin napokat szenvedett egy-egy képpel. Jonathan összeütött egyet félóra alatt is, gyakran fényképről, vagy az asszisztense által felvett videóról. Nizsinszkijhez hasonló pompás és ösztönös művész volt, akinek „a technika csak a szolgája". Jonathan egy padlásszobában lakott Hoxtonban, ahol fiatal művészek, főleg lenge öltözékű csinos lányok falkája dolgozott mindenféléken, tájképeken, installációkon vagy portrékon, ahogy ő is kezdte. Mostanában túlságosan el volt azzal elfoglalva, hogy Armani öltönyökben álljon modellt a CQ magazinnak, piszkálta a kritikusokat, és a farkát mutogatta a tévében, így a munkára nem sok ideje maradt. Jonathannak sosem volt pénze, mert folyton piált, meg állandóan meghívta a barátait vacsorára, italra. Valamikor elválaszthatatlanok voltak Alizarinnal, egész éjjel festettek vagy buliztak, aztán a műterem padlóján heverve az Alpesi szimfóniát54 hallgatták, és várták a napfelkeltét. Jonathan szökése és sikerei, meg Alizarin teljes bukása miatt váltak szét útjaik. De ez nem akadályozta meg Alizarint, hogy ostorozza Jonathant, mert szemetet produkál és ad el. A Chiswick felüljárónál elakadt a forgalom miatt, felhívta Siennát, és nagyon lehangolta, hogy ő is dolgozik. – Az a szemét Emerald teljesen kiakasztott a Mailben megjelent interjúval – mérgelődött Sienna. – El kellett valamivel foglalnom magam. A haragját most a filippínókon vezette le, akik a kutyák törött lábait hátrakötik, a pofájukat konzervdobozba dugják és ostorral verik a testüket, hogy puha húsként lehessen eladni őket a piacon. – Ez annyira durva! – szipákolt Sienna dühében. – Merre tartasz? – Megszorongatni Davidet. Nem gondolod, hogy a völgy bikája Emerald apja? – Ezt a sorsot még neki sem kívánom. Közben a hosszú telefonbeszélgetésekre mindig féltékeny Diggory dühösen csaholni kezdett. – Később hívlak – ordította keresztül Jonathan a lármát. – Vacsorázzunk együtt! 54

Richard Strauss szimfóniája.

David Pulborough mindig kézben tartotta a dolgokat – igyekezett állandóan magához ragadni a kezdeményezést. Amint a régi mesterek forrása elapadt, rögvest a fiatal művészekre koncentrált Folytonos bizonytalanságban tartotta őket, nem adott elegendő előleget, nehogy biztosak legyenek abban, hogy felfogadja őket, és elbízzák magukat, meg csoportos kiállításba tette be őket, hogy táplálja a kollektív versenyszellemet. Lemásolta a Belvedon-hagyományt is, és kiadta a sokkal jobban kedvelt Pulboroughnaptárt, minden hónapra jutott egy festmény az alkotójának kis fotójával. Aki nem jól szerepelt vagy átvágta, kimaradt. David attól is megvadult, ha valaki privátim adta el a munkáját. Jonathant, a szabad szellemet, nem tüzelte a vágy, hogy David tulajdona legyen, tanácsokat kapjon tőle, vagy engedje átformálni magát. Minimális munkából akarta kihozni a legtöbb pénzt Miután megszerezte Jonathant, David azt szerette volna, hogy az egész ragyogó csapat kövesse őt. Igazán jó mulatság lett volna azt az éles nyelvű kis szukát, Siennát térdre kényszerítenie, és Trafford, Jonathan lakótársa sem igen maradhatott a Belvedonban azok után, hogy kitiltották az ezüstlakodalmi partiról. Az volt a legklasszabb dolog a fiatal művészekkel kapcsolatban, még az olyan gusztustalanokkal is, mint Trafford, hogy mindig gyönyörű lányok nyüzsögtek körülöttük. David egy alkalmat sem hagyott ki, bármikor elkapott bárkit Szerencsére a hátsó szobában lévő kanapé nem tudott beszélni. A hét főbűn közül még mindig ő volt a Bujaság, de egyre növekvő sznobsága nagyobb volt a mohóságánál is. A Pulborough annyira sikeres volt, hogy igazándiból már nem függött Rosemary-től, de szüksége volt az adományaira, ha róla elnevezett szobát szeretett volna a Tate-ben, és ha el akarta érni legfőbb ambícióját, hogy 2000-ben főispán legyen Larkshire-ben. És ha elhagyná Rosemaryt, mi más kifogása maradna, hogy ne kelljen elvennie a barátnőit, beleértve Geraldine Paxtont, aki felbecsülhetetlennek bizonyult, hogy ösztöndíjat és megrendeléseket biztosítson a protezsáltjainak? Jól ment a játék, de Emerald hirtelen felbukkant, és mindent elrontott. Jonathan délben ért a Pulborough-ba. Zoe, David asszisztense éppen a katalógus fülszövegeit gépelte. Sovány volt és jelentéktelen, hogy ne izgassa Geraldine-t. Őrülten bele volt esve Jonathanbe, és nagyon szégyellte, hogy a hétvégi vitorlázás után világosbarna fürgéi madárfészeknek látszottak. David hitt abban, hogy kevés választási lehetőséget kell adni a vásárlónak. A földszinti galéria legtávolabbi falán magában függött a folyóparton lévő párt ábrázoló Pissarro. A közeli asztalkán rézvázában lévő barackrózsaszín csillagfürt – egy trükk, amit Raymondtól tanult – a nő nyakláncának a színét ismételte. A hátsó szobában restaurátor hajolt egy nagy olajfestmény fölé: kikapargatta a két vadászterrier által széttépett nőstény rókát, és skót kockás sállal helyettesítette. – Manapság az emberek nem vesznek meg olyan dolgokat, amik véres sportokkal kapcsolatosak – sóhajtotta David. – De van egy terrierbolond színésznő, aki lehet, hogy ad ezért két lepedőt. Megvenné a te kutyádat. – David rábámult Diggoryra, aki visszabámult rá. – Szeretném, ha nem hoznád ide – folytatta fontoskodva David, ahogy Diggory átrendezte a David irodájában lévő fehér kanapén a lila selyempárnákat. David csodás tölgyfa íróasztalán nem Rosemary vagy a meleg Barney képe volt, hanem a lányáé, Melanie-é, aki az apjához hasonlóan pénzért házasodott. Melanie-tól jobbra ült egy zöld padon az önelégült David, a térdén lovagoltatva dagi unokáját.

Kétszer olyan fiatalnak látszott, mint a veje Melanie balján, aki a háttérben látszó hatalmas Erzsébet korabeli ház tulajdonosa volt. Közben Jonathan felemelte a legújabb Pulborough-katalógust, beleolvasott, és félredobta. – Túlságosan is átlátszó. Egy kicsit rejtélyesebbé kellene tenni, bevetni egy pár „döntő fontosságú", vagy „nagy hatású gondolatokban gazdag" kifejezést. Kaphatok egy italt? David az órájára pillantott. – Azt hiszem. Amikor Zoe kiment az üvegért, Jonathan rátért az Emerald-témára. – Nem tudom elképzelni, hogy Apu házasságon kívüli viszonyt folytatott volna Antheával. 1972 októbere körül itt voltál, és sokkal nagyobb kan voltál, mint Apu. Biztos vagy benne, hogy nem dugtad meg Antheát? – Az isten szerelmére, éppen akkor jöttem vissza a nászutamról. – David feje lilább lett, mint a párnák, és a ferde képeket kiegyengetve és a drapéria ráncait simogatva dühösen járkált körbe a galériában. – Az apád kétségkívül belebolondult, csakúgy, mint a kliensek és a művészei is, különösen Casey és Joan. – Nem stimmel a dolog. Apu nem az a fajta ember, akinek nem lehet elmondani, hogy terhes vagy. Még akkor sem, ha attól fél, hogy Anyu megtudja. Anyagilag támogatta volna Antheát, ráadásul imádja a gyerekeket, akkor is elfogadta volna Emeraldot, ha két feje van. Ragaszkodni fogok a DNS-vizsgálathoz. Köszönöm, angyalom! – Jonathan elvette a pohár Sancerre-t az elvörösödő Zoétól. – Diggorynak nincs valami rágcsálnivaló? – Nem tartunk – csattant fel David, és morcos pillantást vetett Zoéra, mert a fontos ügyfelek számára tartogatott drága bort pazarolta. Elmúltak azok a napok, amikor David habzsolhatta az édes süteményt, mint valami kiéhezett iskolás fiú. Pokolian bosszantotta, hogy hiába volt huszonöt évvel fiatalabb, Raymond megtartotta elegáns, vékony alkatát és ezüst sörényét. Jonathan visszatért volna az Emerald-ügyhöz, ha nem akart volna további előleget kicsikarni, amit David egyszer már visszautasított. – A galériatulajdonosok mindig azt hiszik, hogy a festők fekszenek a fa alatt, és berúgnak az előlegükből – morgott. – A művészek meg mindig azt gondolják, hogy a galériatulajdonosok Rolls-Royce-on furikáznak, és az ötvenszázalékos jutalékból élősködnek. Fogalmatok sincs, milyen rezsivel jár ez a hely – felelte David határozottan. Jonathan elővette a Siennáról készült két aktot. David, hogy magára vonja a karikaturisták figyelmét, modoros szokásokat vett fel, és mostanában rászokott a monokli használatára. Sienna testét is ezzel vizsgálgatta. – Miért csúfítja el a szépségét azokkal a szegecsekkel? – Azon gondolkodom, hogy ezeket Szegecstelep /-nek és //-nek kéne neveznem. – Ezek a lábak a végtelenbe tartanak – sóhajtotta David. Jonathan rejtélyesen mosolygott. – És érdekes helyről is indulnak. Mennyiért tudod ezeket eladni? – Semennyiért – mondta határozottan David. – Ő a nővéred, túl sok rumli lenne belőle. Mikor kezded el Rupert Campbell-Black és Hermione dáma képét? – Rupert mindig elfoglalt – panaszkodott Jonathan. – Meg attól rettegek, hogy Diggory eltűnik odalent Hermione dáma pinájában, és soha nem kerül vissza. Ez a baj a Jack Russellekkel. Majd megkérek valakit, hogy vegye fel videóra. – Személyesen téged akar – veszekedett David. – És a Nemzed Arcképcsarnok is többet akar tőled. – Brian Organ gyakran használja jegyzetként a fotókat.

– A fénykép csak részben igazít el. Az élő ülések mértéke mindig nagy hatással van a minőségre. Az ügyfelek is panaszkodnak – folytatta David szigorúan –, különösen a Művészed Tanács és a Tate, hogy nem fordítasz gondot a munkára. Ha szerencséjük van, megfestesz egy arcot vagy egy orrot nekik. – Nem értem, miért csinálnak ebből akkora ügyet – mondta durcásan Jonathan. – A nagy portréfestőknek, Raffaellónak, Van Dycknek vagy Reynoldsnak is hatalmas műtermi apparátusuk volt, valaki a kezet festette, más a ruhákat és a függönyöket, a lovakat meg lóspecialista. A fejfestő gyakran csak az arcot készítette el, de ő kapta a legmagasabb díjat, mert neki kellett hízelegni, hogy megszerezze a megbízatást, és utána ő vitte el a balhét – mint én. – Mostantól fogva én viszem el a balhét – mondta határozottan David. – Neked meg csak gürizned kell. A találkozónak vége szakadt, először is azért, mert minden percben megérkezhetett Minskij Kraskov, az orosz maffia rettenetesen gazdag és ördögi tagja, aki egy halom kábítószeres pénzt akart tisztára mosni, és David titokban akarta tartani a látogatását, másrészt mert Diggory hirtelen elhatározta, hogy felmászik David hajszálcsíkos lábára. – Tűnj el! – ordította David. – Ez a kis fattyú lehugyozta azt a Sisley-t! A falnak támasztott, nyárfaerdőt ábrázoló vásznon vékony erecske csordogált. – Ebből látszik, milyen igaziak azok a fák – mondta megátalkodottan Jonathan. – Ki innen! – ordította David.

36. Átnézve az utca másik oldalára, Jonathan látta a Belvedon körül kerengő lesifotósokat, amint a bátyját, Jupitert lesik, aki komoran aggaga fel a képeket a legújabb Joan Bideford-kiállításra. Olívabogyók Leszbosz szigetéről: mint a szendvicsek a kiállításmegnyitón, gondolta Jonathan. Előhúzta a farmerzsebéből Emerald címét, amit a csuklójáról előzőleg átírt egy darab papírra, és elindult Shepherd's Bush felé. A kivörösödött és dagadt szemű Patience-t találta otthon, véreres arcát bíbor foltok borították, teljesen kiborult a Mail Emeraldról szóló cikkén. Ian legurított jó pár pohár whiskyt, és elment minitaxizni. Az asszony imádkozott, hogy ne veszítse el a jogosítványát. Patience tudta, hogy az adoptált gyermekek gyakran megkeresik az igazi anyjukat, és az embernek nem szabad túlságosan ragaszkodnia, de soha nem gondolta volna, hogy ennyire fáj. Biztosan azért, mert elveszítették a házat, hogy bárban dolgozott, és hogy lant kellett lelkesítenie, aki utálta, hogy állandóan hízelegnie kell az utasoknak. Kegyetlen év volt, és nem tudta abbahagyni a sírást. A dundi Sophy ételmérgezésre hivatkozva kivett egy napot, hogy vigasztalja az anyját. – Mondtam Emónak, hogy ne csinálja – magyarázta dühösen Jonathannak. Jonathan tökéletes volt. Hozzászokott a vég nélküli krízisekhez Rókavárban, átkarolta Patience-t, és addig ölelte, míg abba nem hagyta a sírást. – Ez csak rövid ideig tart – nyugtatgatta. – Anthea rémes perszóna, Emerald hamar ki fog ábrándulni belőle. Csak egy pillanatnyi fellángolás. Elcsórt két üveg pezsgőt a buliból, és most kinyitotta őket. Diggory sokkal szívélyesebb fogadtatásra talált, mint a Pulborough-ban, és hamarosan Patience térdére kuporodott, sütit evett, és érdeklődve nézelődött. Zackel ellentétben Jonathan nem ijedt meg a túlzsúfolt nappalitól, a saját műtermére emlékeztette. Mindenütt Emerald képeit látta, a róla és általa készítetteket.

– Rémesen érzem magam, hogy Emerald nem volt hozzánk bizalommal – mondta bánatosan Patience. – Az örökbefogadási bizottságnál mondták nekünk, ha jó szülők vagyunk, a gyerekek sosem érzik szükségét, hogy megkeressék az igazi szüleiket. Ha az embernek nem lehet gyereke, állandóan bűntudat gyötri, hogy valami gonoszságot tett, amivel ezt kiérdemelte, és nem érzi méltónak és képesnek magát arra, hogy egy gyermekre vigyázzon, és eléggé szeresse. Felkapta az anyák napjára kapott üdvözlőkártyát, felkavarva vele a könyvespolc porát. – Rettegtem egy annyira különleges lénytől, mint amilyen Emerald. Majdnem leejtettem, amikor a kezembe adták. De a hét végére már teljesen beleszerettem. Annyira szép volt, és olyan gyönyörű kék szemei voltak, amikor megszületett. Emeraldnak neveztük el, mert ez volt az anyám második neve. – Sokkal jobb, mint a Charlene – mondta Jonathan, és megtöltötte a poharát. Diggoryt Spotnak hívták, amikor Battersea-ból megkaptam. – Milyen drága kis kutya. – Patience megpuszilta Diggory narancssárga-fehér fejét. – Tudom, elkényeztettük Emeraldot, hogy pótoljuk elveszített igazi szüleit, elárasztottuk a szeretetünkkel, engedtük neki, hogy azt csináljon, amit akar. De mindig is kiváltságosnak éreztük magunkat, hogy a miénk lehet. Annyira büszke vagyok rá. Nem hiszem, hogy akár a felét is ő mondta volna annak, amit abban a szörnyűséges cikkben összehordtak. Nagyon tehetséges – majd meglátja, milyen sokra viszi. Mindig tudtam, hogy túl buták vagyunk neki. Sophynak hányingere támadt az anyja lágyszívűségétől, a szemét az égnek emelte, és azon aggódva, hogy Patience berúg, kiment, hogy ebédet készítsen. Miután hétfő volt, senki nem ment vásárolni, és csak karfiolt talált, egy doboz rebarbarát meg egy darab száraz sajtot, rajta a saját fognyomaival. Készíthetett sajtos karfiolt. Kapott kölcsön egy fél liter tejet a felettük lakó meleg színészektől, akik olvasták a Mailt és nagyon együtt érzőek voltak. – Mondd meg Patience-nek, hogy van egy üveg Scotchunk, ami rá vár, amikor csak akarja. – Emeraldnak mindig olyan nagy elvárásai voltak – mondta Patience Jonathannak. – Nagyon izgatott volt, amikor Sophy megérkezett Belfastból. Figyelje meg, Sophy tipikus ír, aranyos és könnyen kezelhető, mindig mindenkinek a kedvét keresi. Mindenesetre, amikor megérkezett, Emerald egyik barátja kijelentette: „Az én kislány testvérem az anyukám hasából jött ki." „Az én kislánytestvérem – mondta Emerald büszkén – egy repülőgépből jött ki". Jonathan nevetett, újratöltötte Patience poharát, és hagyta, hogy folytassa, mert érdekelte, amit mond. Megtudta, hogy Emeraldot egy harrogate-i örökbefogadási bizottságtól kapták, és az anyja valóban Anthea Rookhope volt, aki egy galériában dogozott, de az apja neve homályban maradt. – Még álmunkban sem mertünk arra gondolni, hogy valaki olyan előkelő és okos, mint a maga apja – mondta alázatosan Patience. – Szeretem a műsorait. Ian, Emerald apja nagyon nem ért a művészethez. – Klassz pasi – emelt fel egy fényképet Jonathan –, és maga nagyon szép lovon lovagol. – Mindig azért imádkoztam, hogy Tony Blair ne állítsa le a rókavadászatot, de sajnos én hagytam abba. – Ebéd – jelentette be Sophy. – Remélem, nem bánja, hogy a konyhában eszünk. Jonathan nem evett azóta, hogy Knightie-val szombat délután együtt faltak a Quality utcában. Kétszer is vett a sajtos karfiolból, és háromszor a rebarbaramorzsából, és

szélesen rámosolygott Sophyra. Tetszett neki a kedvessége, aranyos, kerek arca, gyönyörű bőre, lágy hangja és enyhe yorkshire-i akcentusa. Sophy nem tudott hinni Jonathannak. Nála tündökletesebb férfit még sose látott, kedves volt, és egyáltalán nem félelmetes, mint Zac, aki hideg volt és barátságtalan, és nem tudta kimutatni az érzéseit, mint valami idomított ló. Sophy alig tudott enni, állandóan felugrált, hogy különböző szögekből vizsgálhassa meg Jonathant: micsoda szempillák, arccsont, micsoda imádni való álmos mosoly. – Te jó ég, öt óra van. – Patience feltápászkodott, hogy munkába készülődjön. – Mit gondol, nem kellene helyette megcsinálni a műszakját? – kérdezte Sophy. Jonathan a fejét rázta. – A diákjai közül többen beugorhatnak egy italra munka után, és beárulnák. Majd én elviszem. Elfuvarozta Patience-t, és még több üveggel tért vissza, majd folytatták az ivászatot Sophyval, és együtt szidták Emeraldot. – A szüleim teljesen le vannak égve, de a szemét Emerald még mindig kihúzza belőlük a hatalmas apanázst és a műteremhasználatot. És hazudott abban a szörnyű cikkben. Anya és apa mindent megadott neki, és teljesen elkényeztették, hogy kárpótolják az elvesztett vér szerinti szüleiért. És Emo volt az, aki ragaszkodott a bentlakásos iskolához, és sokként érte, hogy nem olyan szórakoztató, mint amilyeneket az olvasmányaiból ismert. Jonathan cseppenként adagolta neki, hogy verte át Jupitert, és Zac hogy keringőzött ki Antheával a vesztébe. – Nem a Kék Duna-keringő volt, hanem a Fleet folyó-keringő. – Istenem, bárcsak ott lehettem volna. – Sophy a vihar utáni ártatlan azúrkék éghez hasonlatos szemei teljesen bepárásodtak. – Mi vette rá, hogy felkutassa Antheát? – Biztos vagyok benne, hogy Zac. Akkor ismerkedett meg vele, amikor még gazdagok voltunk. Ez akkor történt, amikor Zac visszajött Amerikából, és észrevette, hogy Aput szíven ütötte, hogy Emerald elkezdte keresni a természetes anyját. – Antheán semmi nem természetes, kérdezd a fodrászát. Sophy kuncogott. – Zac erőltette a dolgot egész végig. – Biztosan azt hitte, hogy Apu gazdagabb, mint ő. Hogy lehet az, hogy te sokkal aranyosabb vagy Emeraldnál? – Sokkal unalmasabb vagyok. Inkább a helyi gimnáziumba jártam, nem Emerald felvágós bentlakásos iskolájába, mert nem akartam elhagyni Anyut, Aput meg az állatokat. Engem, mint második gyereket, szülőként sokkal lazábban kezeltek. Az egyetlen, amiért szívesen találkoznék a szülőanyámmal, hogy lássam, hogy néz ki, és megismerjem az egészségügyi hátteremet. Biztosan kövér volt. – Nagytermészetű szülőanya – vigyorgott Jonathan. – Van barátod? – Van, aki elkísérjen az operába. – Fogadjunk, hogy bicajjal jár. – Honnan tudod? Próbált rávenni engem is, hogy biciklivel járjak be az iskolába, de nem tudtam időben felkelni, úgyhogy befizetett az edzőterembe. Tegnap este lesmároltam az edzőt – vallotta be Sophy –, úgyhogy nem mehetek vissza. Aztán minden olyan zavaros lett. Diggory és egy újabb üveg társaságában sétálni indultak Barnes Commonba. Hervadt turbolya és boglárkák simultak a lábukhoz.

– Bárcsak lenne kutyánk – sóhajtotta Sophy. – Gondoltam arra, hogy állatorvos legyek, de nem voltam benne biztos, hogy fel tudom dugni a kezemet a tehenekbe. – Én egyébként állandóan ezt teszem – jegyezte meg Jonathan. Majd összeestek a nevetéstől. Később mindhárman beugrottak a kaszinóba a Mayfairen. Az emberek komor arccal kóvályogtak a ragyogó csillárok alatt. Csak a nők szakították el tekintetüket a pattogó golyóról vagy az ászokat rejtő kártyapakliról, hogy Jonathan egyre színesebb arccsontja előtt lobogó fekete fürtjeit megbámulják. Jonathan viszont egyre jobban odavolt Sophyért. Tetszett neki, hogy festetlen angyalarca ugyanolyan szép éjfélkor, mint déli tizenkettőkor. Rózsaszín gyöngyös táskájában sem tartott semmit, amivel felcicomázhatta volna magát, csak három csomag Silk Cut cigarettát. – Utálom, ha elfogy a cigim. – Jó dagi táska – mondta Jonathan, és megkínálta magát. – Erről jut eszembe, az a dagadt naplopó szmokingban ott a bárnál Barney Pulborough. A szomszédunk vidéken, és a ravasz nővéred mellett ült szombat este. Rólam valószínűleg egy csomó vitriolos dologgal traktálta. – Lehet, hogy féltékeny. – Sophy belekortyolt a pezsgőjébe. – Te egy ikon vagy. – Barney apja szerint átverem a közönséget – az ő tulajdona az engem képviselő Pulborough. – Jonathan halkabban folytatta. – Barney résztulajdonos, és a Pulborough itt mossa tisztára a furmányos üzleteiből szerzett piszkos nyereséget. – A kutyafáját! – mondta izgatottan Sophy. Barney valójában nagyon boldognak tűnt. Szombat este kihallgatta, mit mondott Raymond Jupiternek, és egy vagyonért adta el Lady Belvedon szerelemgyerekének sztoriját a Daily Mailnek. Most az egyszer elég barátságos volt Jonathannal. – Az a nagydarab szaúdi a rulettasztalnál apa ügyfele, úgy hívják, Abdul Karamagi – mondta halkan. – Aktokat gyűjt, és körülbelül fél millió fontot akar tisztára mosni, csak figyeld. A szaúdinak tele volt a keze zsetonnal, felét a pirosra, felét a feketére tette. A kerék körbeforgott, megállt az ezüstgolyó, a fekete jött ki, duplán fizetett, úgyhogy éppen annyi zsetonja lett, mint annak előtte. – Ha egy pár óra múlva beváltja őket, olyan tiszták lesznek, mint Anthea bugyija – mondta Barney. – Mi történik, ha a zéró jön ki? – Az ember imádkozik, hogy ez ne történjen meg. Bemutatlak – tette hozzá Barney. Abdul csokoládébarna szeme megenyhült, mikor megpillantotta Sophy arányos idomait. Már ő is hallott Jonathanról, és a Sophynak rendelt üveg ital és hatalmas tál füstölt lazac felett megbízta, hogy fesse le a lányt. Sophy beleszédült, milyen szakértelemmel bonyolítja le az alkut Jonathan. Lehet, hogy 80 000 font soknak tűnik, magyarázta, de egy szépen megfestett fan-szőrzet örök időre szól, mindazonáltal Abdul nagyon megtetszett neki, megcsinálná neki az aktot 60 000 fontért. – Fogd be, te is kapsz belőle – sziszegte oda, amikor Sophy tiltakozott, aztán Abdulhoz fordult: – És előlegül szeretnék húszezret. Egy perccel később Abdul engedelmesen beváltott néhány zsetont. Bánatára Sophyt nem tudta megvenni, sajnálkozott Jonathan, de a portrét leszállta június közepén. Amikor Abdul visszament az asztalhoz, Jonathan odacsúsztatott 4000 fontot Barney-nak. – Ugye nem kell elmondanunk az apádnak?

– Persze, hogy nem – válaszolta Barney, és amíg odatette nekik az újabb italokat, elmondta, hogy új barátja van, aki a Guy'sban nővérke. – Hogy hívják a páciensek? – kérdezte Sophy. – Charge nővér – somolygott Barney de imádja, ha csak „Nővérnek" hívják. – Azt hiszem, Barney aranyos – tiltakozott Sophy, ahogy kitámolyogtak a Berkeley térre. Úgy tűnt, körülöttük a nagy, sötét házak francia négyest járnak, míg a platánfák megvilágított törzse és ágai zsiráfként hajlongtak a levelek ketrecében. Jonathan 500 fontot csúsztatott Sophy melltartójába. – Nem vehetem el. – Ezzel kifizethetsz otthon egy pár számlát. Tudnátok mit kezdeni egy mosogatógéppel. – Nem vagyok képes meztelenül modellt állni. – Dehogyisnem, nincs szükség sok ülésre. Legalább lesz esélyem, hogy újra lássam, gondolta Sophy. Jonathan leintett egy taxit, lenyomta a tiltakozó Diggoryt a padlóra, hogy elférjen Sophyval az ülésen, és egész úton csókolództak a Hoxton téri raktárházban lévő műteremig. Otthon találták a zűrös lakótársat, Traffordot, aki lázasan dolgozott Hányás tréfa című képén. Édes kukoricát, zöld- és pirospaprikát vágott miszlikekbe, rászórta a vászonra, majd belakkozta. Traffordnak borotvált feje volt. A mellén egy „Nem fogod megbánni" tetoválás húzódott keresztül, és még Abdulnál is jobban csorgatta a nyálát. Sophyt Scottie-ra, egy okos, öreg kutyára emlékeztette, ahogy fűrészporos bundával hazajön a hentestől, szájában egy hatalmas csonttal. – A sajtó egész nap az új nővéredről harsog – mondta Jonathannak –, ahogy Sienna is. Nem valami boldog. – Te jó ég, elfelejtettem felhívni – nyögött fel Jonathan, éppen egy pacalkonzervet bontva Diggorynak. – A szuka – sikoltott fel Sophy: az Evening Standardet felemelve meglátta Anthea interjúját, amiben, mint Hős Anya tetszelgett. – „Tudtam, hogy Raymond szereti Galenát, és csak az elviselhetetlen magányosság miatt fordult hozzám. Ennek az eredménye lett az én Charlene-em. Természetesen hálás vagyok Patience és Ian Cartwrightnak, hogy vigyáztak rá, de csak köszönni tudom Istennek, hogy visszajuttatta a kisbabámat oda, ahová tartozik…" – olvasta fel dühösen Sophy. – Micsoda tehén! – Csak az újraegyesítési kísérlet egyik újabb szakasza – mondta Jonathan, Diggory tálját letéve. – Ne bosszankodj emiatt, drágám. Anthea kielégülést érez, mert végre talált egy hathatós magyarázatot. – Az új nővéred nagyon csinos. – Trafford meglátta Sophy válla fölött az újságba pillantva Emerald homályos képét. – Mikor akarod felhozni? A ragasztó és gyanta gőzétől Sophy szeme könnyezni kezdett. Diggorynak sikerült egy időben az ételét habzsolni, és az előtérben heverésző, Kóristafiúnak hívott hatalmas újfundlandi kölyökre morogni, aki egy Gucci papucsot rágcsálva járult hozzá az általános káoszhoz. A parafa tábla roskadozott a nőkről készített polaroid képektől. Sophy kétségbeesett, mert mind nagyon szépnek látszottak. Jonathan félrehívta Traffordot, és finoman megkérte, húzzon el. – Le akarok feküdni Sophyval. – Nézhetem? – kérdezte Trafford, aki az estéinek nagy részét pornófilmek bámulásával töltötte, de a valóságos akciókat jobban szerette. – Ha lemondasz arról a háromszáz fontról, amivel tartozom neked.

A műterem egyik szobájában lehetett megtalálni Jonathan háromszemélyes ágyát vásznak százai, egy hatalmas gardrób és egy kabáttartónak használt kitömött jegesmedve társaságában. A függöny hiányos volt. A szemben lévő házak ablakai, ahol főleg művészek éltek, még mindig világítottak. Jonathan a zseblámpával felszerelkezett Traffordot a gardróbba dugta. – Hogy tudok kimenekülni? – suttogott Trafford. – A nők utána általában kimennek a budiba – súgta vissza Jonathan –, akkor kiosonhatsz. – Szedsz tablettát? – kérdezte Sophyt két csók között, miközben a blúzát gombolgatta. – Jó, akkor hátulról foglak megdugni. – Bárcsak tudnál – sóhajtott Sophy. – Túl nagy a fenekem, és túl kövér vagyok. A legutóbbi barátom, az operarajongó előtti úgy csúfolt, hogy „Szófa". – Te vagy az én háromszemélyes szívecském – kuncogott Jonathan az ágyra fektetve Sophyt. – Nem voltam ennyire izgatott, mióta az elvarázsolt kastélyban jártam Limesbridge-ben. Sophy valóban hatalmas volt. Miután Trafford nem látta, mi folyik a lány hátsó felénél, felemelkedett a recsegő gardróbban. – Mi az? – zihálta Sophy, amikor a nehézkes légzést meghallotta. – Valószínűleg valamelyik kutya – mormolta Jonathan, boldogan merülve a hegynyi, puha húsba. – Pofa be, Diggory, pofa be, Kóristafiú! – Elhajította az egyik cipőjét Folytatták, Trafford pedig majd megőrült, hogy kivehessen valamit a ziháló testekből, felkapcsolta a lámpáját. – Ki az? – kiáltotta Sophy, és rémültében kis híján kiugrott kéjesen hullámzó bőréből. – A szemben lévő kupi lámpája – nyugtatgatta suttogva Jonathan. – A „Gestapo-szajha" az egyik specialitásuk, belevilágítanak az ügyfél arcába, és veréssel fenyegetik. Hú, de isteni vagy! A következő menet annyira felizgatta Traffordot, hogy a vásznakat felborítva majdnem kiesett a ruhásszekrényből. Jonathan dühödten visszacsapta az ajtót. De Sophy már annyira izgatott volt, hogy észre sem vette. Később, amikor a horkoló Jonathan fejét a mellére vonta, azon tűnődött, álmodott, vagy tényleg keresztülcsúszott egy férfi a padlón. Két utcával odébb Sienna az ágyban feküdt, és cigarettázott. Telefoncsörgés szakította félbe a munkát egész álló nap, mindig felvette, azt remélve, Jonathan az, de csupán az utána érdeklődő újságírók voltak Azt akarták tudni, hol van, és tündéri új nővére miért vágta pofon. Az utolsó hívás Dicky tői érkezett: kilopódzott az ágyából a Bagley Internátusban. – Minden fiú engem csúfol – hüppögte. – Ugye mami nem fog tőlem megszabadulni, mint Emeraldtól? Sienna letette a kagylót, és ő is zokogni kezdett. A fényes padlón a Standard megszenesedett maradványai látszottak: meggyújtotta a benne lévő Anthea-interjú miatt. A falon az a bekeretezett levél, amelyben Sir Nicholas Serota gratulált neki, hogy jelölték a Turner-díjra. Valamikor, amikor szomorú volt, azzal vigasztalódott, hogy emlékezetből lerajzolta Raffaello édes Reményét, de az ezüstlakodalom óta csak Anthea önelégült kis arcát látta maga előtt. És már semmi nem tudja megváltoztatni azt a tényt, hogy Jonathan túl elfoglalt az új nővérével ahhoz, hogy a régit felhívja. – Nyomorúságosan érzem magam – nyöszörögte Sophy másnap reggel, amikor belepréselte magát Jonathan legbővebb ingébe, hogy be tudjon menni az iskolába.

– Legalább úgy nézel ki, mintha hősiesen betámolyognál az ételmérgezés után – mormolta álmosan Jonathan. – Köszönöm nektek ezt a mennyei napot. – Sophy megcsókolta őt is, Diggoryt is. – Mi is élveztük. Ugye nem emlékszel, hol hagytam a kocsimat? A földrajzóra kellős közepén Sophynak sürgős hívása érkezett a testvérétől. – Anyu és Apu miért nem hívott, és kérlelt, hogy menjek haza? – kérdezte Emerald. – Hagyj engem békén! – kiáltotta Sophy, és lecsapta a kagylót. Az ezüstlakodalmat követő szombaton Anthea teljesen megszédült Zac Szentpétervárról, légipostán küldött gyengéd levelétől, amelyben elnézést kért fölényes viselkedéséért, és köszönetet mondott a felejthetetlen partiért. Nem mutatta meg Emeraldnak, aki nagyon elkeseredett, hogy csak egy közönyös, az Ermitázst ábrázoló képeslapot kapott Zac levele levendulaillatú lett, amikor elfoglalta helyét Anthea fehérneműs fiókjának hátsó részén. Megmámorosodott a gondolattól, hogy az arca most már olyan sokszor jelent meg az újságokban, mint a többi Belvedoné, meg hogy új lányát úgy tudja manipulálni, hogy egymás torkának ugrassza azokat az arrogáns, dacos bátyjait, ráadásul Sienna is megvadul a féltékenységtől. Azt is élvezte, hogy látta David Pulborought kocsonyaként remegni. Az elkövetkező néhány hét jó mulatságot ígér.

37. Jupiter Belvedon összezavarodott Állandóan irányítani akart, különösen, ha érdekelt volt valamiben. Büszkélkedett tökéletes házasságával, kész volt bármi áron megvédeni, egyetlen éjszakára sem engedte meg Hannának, hogy különváljon tőle. És most egy olyan testvér után epekedett, aki tetette, hogy tetszik neki, mert Antheá-hoz akart közel férkőzni. Bár fogadkozott, hogy csupán úgy gondol Emeraldra, mint piacképes vagyon-tárgyra, Hanna nem tudta abbahagyni a sírást. Könnyei arra a hatalmas vízfestményére potyogtak, amelyen pedánsan összegyűjtötte Galena kaszálójának összes vadvirágját, és a csillogó nedvességgel fokozta a vizes hatást. Jupiter sosem volt jó kommunikátor, nem tudta megvigasztalni. Otthagyta őt vidéken, és Londonba utazott, s mivel aludni sem tudott, végkimerülésig dolgozott. Isten tudja, micsoda Pandora-dobozt nyitott ki Emerald. Ő sem hitte többé, hogy Raymond lánya, mint ahogyan Jonathan sem. Hogy tudnák rávenni elvarázsolt apjukat a DNS-vizsgálatra? Ahogy múltak a napok, Jupiternek egyre inkább elege lett a galériába telefonáló újságírókból: az apját akarták meginterjúvolni a művészvilág kapcsán, és a hiú vén bolond nem vette észre, hogy csak Emerald után szaglásznak. Raymond kezdett hanyag is lenni. A BBC számára készített Fenséges Reneszánsz műsor körül felpörgött a munka, ami rengeteg kutatást jelentett. Nem ellenőrizte egy magángyűjtőnek eladott Turner-kép származását, s felfedezték, hogy egy houstoni múzeumból lopták, amely nagyon vissza akarta kapni. És ami ennél is rosszabb, sokkal több hazardőr ment a Pulborough-hoz, amely először került a kereskedők haszonmustráján a Belvedon elé. Raymond azelőtt azzal ért el sikereket, hogy ragyogóan tudott képeket eladni, vagy addig várni, amíg felment az értékük. Az utóbbi években azonban hatalmas összeget vett fel képvásárlásra, amelyek értéke aztán hirtelen lezuhant. A Rókavárban lévő képek közül sokra helyeztek már jelzálogot a kölcsön biztosítékául.

Jupiter megpróbálta meggyőzni az apját, hogy becsültesse újra a Raffaellót, hogy kölcsönt vehessen fel rá. Lehetett volna azt is választani, hogy eladják, vagy kiállításokra adják kölcsön, amely megháromszorozta volna az értékét. De a legjobb az lett volna a tőkeátruházási adó elkerülése érdekében, hogy Raymond átadja az üzletet a legidősebb fiának, Jupiternek. Raymond, aki nem bízott Jupiterben, majdhogynem hisztérikusan utasította vissza a javaslatot. Még csak hetvenöt volt, és az volt a legfőbb ambíciója, amit persze nem árult el Jupiternek, hogy odaadja a Raffaellót a Nemzed Galériának. Jupitert az is bosszantotta, hogy egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak a legutóbbi háborúban a nácik által zsidóktól rabolt műkincsek. Egyre több és több zsidó származású tulajdonos vagy leszármazottaik próbálták visszaszerezni a képeiket. Mi van, ha a Pandora is lopott? Raymond egy kissé mindig is ködösített, hogyanjutott hozzá a Raffaellóhoz, valami olyan történetet adott elő, hogy egy haldokló sváb adta neki a képet egy pohár vízért cserébe egy lángoló kastélyban. Végül felmerült, hogy valóban „igazi"-e a kép? A Vadkánból vészjelző pletykák szivárogtak ki, hogy az egyik leghíresebb Raffaellót egyáltalán nem a mester festette. Nem csoda, hogy Jupiternek az Emerald miatti megszállottságán kívül akadt oka az álmatlanságra. *** Ámbár a segítség a keze ügyében volt. A mérhetetlenül gazdag fegyverkereskedő, Sí Greenbridge, aki elhalasztotta az ebédmeghívását Jupiterrel azon a napon, amikor Emerald beügyeskedte magát a Belvedonba, visszatért Londonba, a Royal Ascotra és a nagy antik és műkincsvásárra. Sit a négy testőrén kívül elkísérte harmadik felesége, a valamikori Miss New Jersey, aki Pascallal, belsőépítészével, és annak végtelen számú szövetminta-kollekciójával utazott. A húszas évei vége felé járó Ginny Greenbridge-et csak azok a képek érdekelték, amelyek illettek a berendezéshez. Sí jó ötvenes volt. A durva, harcias, nagydarab ember, aki úgy nézett ki, mintha a szemöldöke meg-rándításával fel tudna törni egy széfet, komoly gyűjtő volt, és sok, mosásra váró millióval rendelkezett. Ezért aztán június elején a Belvedon és a Pulborough Sí pénzéért versengett, és próbálták egymást felülmúlni, ki tudná izgalmasabb módon szórakoztatni. Raymond egy nagyon előkelő koktélpartival rukkolt elő a galériában, a halvány, bordói színű falakon vezető művészeinek a képei voltak kiállítva, a vacsora utáni szórakoztató műsort pedig az alagsorban felaggatott régi mesterek jelentették. A nyirkos és gyászos este ellenére a galéria dugig telt. A cseverésző királyi fenségek, rocksztárok, és a Jupiter által lenyűgözni kívánt árnyékkormány miniszterei közt Sí hatalmas grizzlynek látszott, aki betört a játék macik piknikjére. A ragyogó lányok között Emerald volt a legtündökletesebb kis jégmadár kék Amanda Wakeley ruhájában, amely varázslatos szemét még zöldebbnek mutatta. Hivatalosan első alkalommal mutatkozott, mint Belvedon, és határozottan ideges volt. Meg is sértődött, mert mindannyian, Alizarin, Jonathan és Sienna is bojkottálták a partit, míg Jupiter nyilvánvalóan nem bocsátott meg neki, és még hajthatatlanabbnak látszott, mint szoborfeje, amit Raymond elmésen megvilágítva büszkén kiállított egy bemélyedésben, s belépvén mindenki kuncogva köszöntötte: „Jó estét, Jupiter!" Si, látva, hogy Emerald megrettent, ahogy megrohanták a lesifotósok, egy nehézsúlyú bokszbajnok fürgeségével berántotta az egyik sarokba, és masszív testével pajzsként védte, úgyhogy egyiküket sem tudták lekapni.

– Jaj, nagyon köszönöm – pihegte Emerald. – Mindig megrémülök a tömegtől. Olyan kicsi vagyok, félek, hogy agyontaposnak. Ez egy rémesen elegáns parti. Éppen most láttam bejönni Liz Hurley-t és Konstantin királyt. – Nagyon előkelő – válaszolta Sí érdes hangon, nagyon erős bronxi akcentussal. – El sem tudom képzelni, miért hívtak meg. Emerald nevetett. – Mert maga a világ legfontosabb embere. Si valójában nagyon szégyenlős volt, és annyira lefoglalta a fegyverüzlet, meg az, hogy vagyonokat keressen a szállodaláncaival, szerencsejáték-barlangjaival, újságjaival és televíziós állomásaival, hogy nem maradt sok ideje a társasági viselkedés elsajátítására. Ő is félt, hogy eltapossák, mert az emberek sosem közelítettek hozzá ok nélkül. Harcias, ősemberszerű arcát vizsgálgatva Emerald megállapította, hogy határozottan vonzó. Mindig szerette a gazdag, hatalommal rendelkező, idősebb férfiakat: apafigurákat – Sí esetében a keresztapa-figurákat. A sötét öltönyben, sötét ingben és gyönyörű, koronás fogaihoz hasonlóan fehér nyakkendőben akár egy harmincas évekbeli gengszterfilmből is kiléphetett volna. Nagyon barna és fitt volt, aranygyűrűs ujjai szépen manikűrözöttek, és semmi sem tudta elhalványítani a műtárgyak iránti vonzalmát. Megállás nélkül kérdésekkel bombázta a lányt, csak annyi időre hagyva abba, amíg teletöltötte a poharát. Érdekelték a szobrai, hogy milyen képek tetszenek neki, mindent megtudott megfoghatatlan New York-i barátjáról és finom, új családjáról. Sí biztonsági emberei jól beleolvadtak a tömegbe, egy percre sem véve le a szemüket a főnökükről. A többi vendég sem, kezdve az árnyékkormány minisztereitől, akik hatalmas adományokra számítottak a Tory Párt részére, a Greenbridge sugárhajtásúakon ingyenrepülésre pályázó hercegeken és hercegnőkön, no meg a Sivel közös fotóért sorban álló celebeken át a fotósokig és riporterekig, akik felmásztak a székekre és kanapékra, hogy láthassák Emeraldot a válla felett, és akik mind állásra vágytak Sí nagyon sikeres újságjainál. Még Antheának sem sikerült hozzá közel férkőznie, úgy ütődött neki a fekete hátnak, mint valami sápadt molylepke. – Mr. Greenbridge? – Egy pillanat! – szólt rá Si. – El kell vonnunk Emeraldtól – sziszegte a fehér arcú Jupiter. – Az ilyen Michael Portillo-féle embereket más sem érdekli, mint hogy megismerkedjenek vele. És rengeteg kép van, amit látnia kellene. – Sok idő lesz erre vacsora után – hárított lelkesen Raymond. – Ha Sí megbízza valamivel a drága gyermeket, egész életre megcsinálja a szerencséjét. Nézd, most éppen a te fejedet mutatja neki. Sit annyira lenyűgözte a portré, hogy odahívta a feleségét, Ginnyt, és javasolta Emeraldnak, hogy készítse el a szobrát, amíg Londonban tartózkodnak. Ginny nem szerette a versenytársakat, fintorgott, és azt mondta, jobban szeretné, ha Joan Bideford csinálna róla portrét, akinek élénk tónusai jobban illenek a Long Island-i biliárdteremhez. A leszbikusok egyébként is nagyon divatosak az Államokban. Anthea dühös lett, hogy Emeraldot elutasították, és félrehívta Ginny Greenbridge-et. – Drágám, én is egy sokkal idősebb férfihoz mentem feleségül. Ne felejtsd el, hogy ez a generáció hozzá van szokva, hogy ők parancsoljanak, és ki kell szolgálni őket mindenféle módon. Ha Sinek tetszik Emerald munkája… De Ginny Greenbridge elhúzott, hogy megpróbálja felolvasztani a jéghideg Jupitert. Anthea, miután megszokta, hogy mindig ő áll a társaság középpontjában, mint szexis kiscica, nem élvezte a partit. Sí türelmetlenül félrelökte, hogy megvédje Emeraldot. És

hogy merészel Raymond szemrehányást tenni neki, hogy 2000 fontot költött egy meisseni papagájra, amit a kerámiavásáron vett, amikor ő meg Krugot tölt mindenkibe? Még Sí testőrei is diszkréten döntögették magukba az italt, Ginny Greenbridge pedig úgy csillogott a gyémántoktól, biztosan kiürítette a Grosvenor Ház kirakatát Anthea azt is személyes sértésnek vette, hogy nem csupán Alizarin, Jonathan és Sienna, de a mostohamenye is bojkottálta a partit. Az Evening Standard éles szemű riportere rá is kattant erre. – Biztos, hogy Hanna Belvedon a galéria művésze? A galéria másik festője, Casey Andrews most a szokottnál is hangosabb és fellengzősebb volt. Bolyhos, gyömbérszín zakójának zsebéből egy üveg Krug dudorodott ki. Eltökélte, hogy Raymond új lánya a végzete. Nem fogta fel, Sí mennyire gazdag, kapásból félrelökte, és kihívóan nézett le Emeraldra. Raymond, látván, mibe ütötte Casey az orrát, odasuhant, és elmormolta, hogy rövidesen át kell menniük a Garrickbe, ahol asztalfoglalásuk van. Legnagyobb rémületére Sí a Rolexére pillantott. – Ginnynek és nekem el kell mennünk, nyolc harminckor találkozunk David Pulborough-val. – De úgy volt, hogy velünk vacsoráznak. Van néhány kitűnő dolog, amit később megmutatnék önnek – tiltakozott Raymond, és minden lélekjelenlétére szükség volt, hogy ne árulja el a dühét, különösen akkor, amikor a locsogó Casey kijelentette, hogy ma úgyis szabad, és boldogan elfoglalná Sí helyét a Garrickben. – És én meg Ginny helyét – süvöltötte Joan Bideford, és átölelte Emerald derekát. – Apu, attól tartok, én sem mehetek – mondta Jupiter, aki nem érezte magát képesnek arra, hogy szembesüljön a mennyel és pokollal, vagyis Emeralddal a vacsoraasztalnál. Egy pont Davidnek. Örömmel látta a Raymond arcára fagyott mosolyt, ahogy azt figyeli, Sí és Ginny testőreik esernyőinek védelme alatt, a jegyzetelő újságírók szeme láttára vonulnak át az esőben az út túloldalán húszméternyire lévő Pulborough-ba. Mivel Davidnek nem voltak olyan fényes kapcsolatai, mint Raymondnak, a Le Capriceban rendelt egy bensőséges kis vacsorát Rosemaryt nem hívták meg, mert a vendégek között volt David szeretője, Geraldine Paxton. Az ő gazdag félje, Maurice se gyakran kukkantott be. Mint aki ahhoz szokott, hogy tanácsokat osztogasson a tehetőseknek, mit tegyenek a falaikra, a szexuálisan nagyétkű Geraldine élvezte, ha hálára késztetheti a jóképű, fiatal szerencsevadászokat azzal, hogy nagyvonalú patrónusoknak mutatja be őket. Ezért David odarendelte a galéria legújabb, legdivatosabb művészeit, hogy Geraldinenak legyen kivel fecsegnie. Jonathan éppen Yorkshire-ből tért vissza, ahol Emerald múltja után kutatott, és inkább szeretett volna egy numerát a gyönyörűséges Ginny Greenbridge-dzsel, azt dünnyögte, hogy nem kedveli a Művészeti Tanácsot. – A pótcselekvés és a politikai korrektség mementói, akik azzal töltik az idejüket, hogy az adófizetők pénzét a barátaik által készített művészeti alkotásokra pazarolják. – Ezért akarom, hogy barátkozz össze Mrs. Paxtonnal – nyugtatgatta David. Barney-t is elrángatta a játékasztal mellől, hogy meggyőzze Pascalt, Ginny meleg belsőépítészét, milyen sok Pulborough-művész által alkotott munka illene a Greenbridge-ingatlanokba. Jonathan és Barney alig bírták megállni nevetés nélkül, amikor Ginny Greenbridge a galériába lépve előkapott egy kék-arany tányért, és egy kitűnő Burne-Jones55 mellé próbálva visszautasította a képet, mert a kékek Giunevere ruháján nem egészen illettek a jacht étkészletéhez. – Ő a volt Miss New Jersey – dünnyögte Barney. 55

Edward Burne-Jones (1833-1898) brit festő.

– Miss Új Ruha, és a dekoltázsában eltűnő Tiffany keresztből ítélve Miss Új Ékszer56 – mormolta vissza Jonathan. – Hogy van Charge Bisley nővérke? – Éjszakázik – negédeskedett Barney. – Hogy áll Abdul Sophy-aktja? – Majdnem kész – hazudta Jonathan. – Szeretem az olyan képeket, amikről azt érzem, hogy át tudnék rajtuk repülni, vagy keresztül tudnék rajtuk sétálni – mondta Si, a tigristől megszabadított Rousseaudzsungelt csodálva. – Hogy érezte magát az apám buliján? – kérdezte Jonathan. – Találkozott az új nővéremmel, Emeralddal? – Egészen elképesztő – ismerte be Sí –, és istenverte tehetséges. Sir Raymond csinál neki egy bemutatót októberben. Apa azt adja neki, amit én kaphattam volna meg, ha nem szököm át a Pulborough-ba, gondolta Jonathan, és megpróbálta eltitkolni, hogy majd megpukkad dühében. – Miután mi eljöttünk, Colin Casey Andrews teljesen rászállt – tette hozzá Si. – Legalább megismerkedik valakivel, akinek a sajátjáénál nagyobb az egója – sóhajtotta Jonathan. – Ezúttal miről panaszkodott? – Hogy a barátja távol van, és hogy a testvérei ellenségesek – mondta Sí szemrehányóan. – Ah – felelte könnyedén Jonathan. – Lehet, hogy többé nem is vagyunk a testvérei. Yorkshire-ben tegnap felkutattam egy öreg tyúkot, aki valamikor abban a kórházban takarított, ahol Emerald született. Tisztán emlékszik, hogy Antheát meglátogatta – Jonathan hatalmas szemei ártatlanul David irányába vándoroltak – egy nagyon csinos, szőke férfi; fiatal volt és nem túl magas, szóval nem tűnt az apámnak. David az italába merült. – Biztosan a bátyja volt – hadarta. – Hajtsuk fel, várnak a taxik.

38. Barney egy finom, háromfogásos vacsorára számított a Le Caprice-ben, és nagyon elkeseredett. Greenbridge-ék, mint minden gazdag pár, akik állandóan étteremben vacsoráznak, keveset ettek, és még kevesebbet ittak, kivéve a rengeteg ásványvizet. Sí füstölt pisztrángot és vesepecsenye-szeletet rendelt, Ginny spárgát és epret. Si nem értett a könnyed társalgáshoz, csak az érdekelte, hogy szedjen ki Davidból jó tippeket, időnként diktafonra rögzítve az információt. A hajszálcsíkos kosztümöt és sárga, török mintás nyakkendőt viselő csontsovány Geraldine Paxton egy tányér zöldséggel játszadozott. A mellette ülő Jonathan sorba állította a kólásüvegeket és botrányosan flörtölt vele, mialatt lerajzolta két menü hátlapjára először Ginnyt, majd Sít. Sinek karakteres arca volt, szögletes és erős. Bár alacsony homloka és előreálló állkapcsa Neander-völgyi vadságot kölcsönzött neki, bánatos, sötét szemei egy kivert elzászi farkaskutyáéra emlékeztettek. Si rájött, hogy amíg ő Davidet kérdezgette, a többiek már végeztek. Felemelte a steakkést és – villát, hogy nekiessen a füstölt pisztrángnak. – Si, halkés – mormolta David. Jonathan úgy érezte, megtette a kötelességét Geraldine-nal szemben, kifecsegte magát vele, és hálásan fordult a bal oldalán ülő Ginnyhez, aki a tejszínhab és cukor nélküli epret piszkálgatta. 56

Szójáték, a Miss New Jerseyt kiforgatva Miss New Dress és Miss New Jewellery.

– Mióta házas? –kérdezte. – Hat hónapja. – Boldog? – Valami olyasmi – Sí utolsó felesége meghalt, de nem beszélünk róla. Az analitikusom szerint Sí nagyon önző, hogy nem segít nekem feldolgozni ezt, és eltemetni a szellemét. Ezért a szomorú kutyaszemek, gondolta Jonathan. – Az rosszabb lenne, ha egyfolytában róla beszélne – mondta, és rácsos kerítéshez hasonló fekete hajat rajzolt Sí feje tetejére. A ceruzája hirtelen megszaladt, amikor a jobbján ülő Geraldine csontos keze az ölében lévő szalvétája alá csúszott, és Sí vékony, dzsigolós barkót kapott. – Az ügyfeleim úgy mondják, hogy a „kölcsönszemük" vagyok – dicsekedett Sinek megállás nélkül. – Segítek az embereknek, hogy művészi tárgyakat tegyenek a falaikra, nem úgy, mint a belsőépítész – és a meleg Pascal felé villantotta hatalmas fogait. – A művészet intellektuálisan stimulál, és vagyoni értéke is van. – Mindenkin megesik a szíve – kuncogott Jonathan Ginnyvel. – Sí folyton új házakat vesz, hogy elhelyezhessük a műtárgyainkat – mormolta vissza Ginny, és arra vágyott, hogy megsimíthassa Jonathan haját – olyan édes. Geraldine barátságosan szólt Ginnyhez. – Biztos vagyok benne, hogy tudok tanáccsal szolgálni Sinek és önnek. Szeretném bemutatni… De Ginny kitűzött a női mosdóba. – Ahányszor csak tönkremegy egy házasság, kibaszottul nagyot szakítok – súgta a meleg Pascal Barney-nak. – Az új feleség beköltözik, és az egész berendezést megváltoztatja, plusz ötvenmilliónyi új műtárgyra van szüksége, ami passzol hozzá. – Nem rossz. – Barney hagyta Pascalt beszélni, hogy hatalmas mennyiségű fehércsokoládé-szósszal leöntött skandináv szederfagylaltot tömhessen magába. Mivel Sí még mindig Geraldine hatása alatt állt, David elcsente Ginny székét. – Éppen most hívott Hermione dáma – mondta dühösen Jonathannak. – Megtudtam, ahelyett, hogy saját kezűleg vetted volna fel róla a videófilmet, egy doboz csokis sütivel elküldted hozzá azt az ellenszenves frátert, Traffordot. Hermione dáma egyáltalán nem volt elragadtatva, és azzal fenyegetődzik, hogy kiszáll. És Enid Coley még jobban el van keseredve a portréja miatt, szerinte soha nem festetted meg az arcát – Azt hittem, megcsinálta maga egy vakolókanállal – gúnyolódott Jonathan. – Ne bosszants! Ez így nem mehet tovább! – Én sem tudom így csinálni tovább – értett egyet Jonathan. – Ezeket legalább magam alkottam – tette hozzá, és átadta a két menükártyát az éppen visszatérő Ginnynek, aki teljesen lázba jött – Ó, istenem! Ezért majd meghalok, annyira hasonlít rám. Megtarthatom? Micsoda tehetség, nézd Sí, Jonathan igazi gentlemannek rajzolt meg téged. Sí annyira meg volt hatva ettől a csodától – és attól is, hogy Jonathan nem kezdett ki Ginnyvel (a legtöbb férfi ugyanis megtette) –, hogy azonnal megbízta, fesse meg a felesége portréját. – Meg tudná azonnal csinálni? – kérlelte Ginny. – Vasárnap Berlinbe utazunk. Mi Sivel igazi világpolgárok vagyunk. Jonathan megpróbálta visszafojtani a nevetését. – Persze hogy megcsinálja – válaszolt helyette határozottan David. – Majd én kigondolom az árat. Azt vártam, hogy Daviddel szórakoztató és könnyű lesz együtt dolgozni, gondolta sötéten Jonathan. Csak egy rohadék Hitler.

– Nem mondanám el akárkinek – közölte bizalmasan Sivel Geraldine –, de mi a férjemmel félmilliót adtunk a Tate-nek. – Sí tavaly negyvennégy milliót adott kulturális projektekre – szakította félbe lehengerlően Ginny. – És Sivel mi nem csupán pénzt adunk, hanem saját magunkat is. Si még mindig Jonathan rajzát nézte. – Azt mondták nekem, hogy a Norwich Iskola jó vásár. Eléggé tetszik az egyik festő, akit John Sell Cotmannek hívnak. – Csodálatos – értett egyet Jonathan. – Túl provinciális – mondta helytelenítően David. – Én nem foglalkoznék vele. – Én igen – mondta nyájasan Jonathan. – Az apámnak van otthon egy Cotman-je a Duncombe Parkról, azt ábrázolja, hogyan változnak át a fák. Lehet, hogy rászánja magát az eladásra. David annyira mérges volt, hogy véledenül túl sok borravalót adott Mivel az eső elállt, javasolta, hogy sétáljanak vissza a Pulborough-ba. Ahogy végigvonultak a vizes Jermyn utcán, Davidnek eszébe jutott, mennyire jól jött neki Raymond példája a hetvenes években, és melegen ajánlotta Sinek Raymond szabóit – akiket most már a sajátjainak tartott. – Kitűnőek, és méltányos áron dolgoznak. Csak mondja, hogy én küldtem – tette hozzá öntelten. – Mik a tervei holnapra? – A műtárgyvásárra megyek. Egy zsokét ábrázoló Degas-ra hajtok. Amikor a Cork utcába értek, David örömmel látta, hogy Jupiter és az asszisztense, Tamzin fáradtan szedik össze a poharakat, és dobják ki a részegeket. Az utca másik oldalán David elegáns titkárnője, Zoe már kitöltötte a kávét és a likőrt. Ginny, félrelökve az akvarelleket, Jonathan vagy fél tucat vásznát választotta ki. – A többi el van adva – mentegetődzött Zoe. – Jonathan munkájának az értéke az egekbe tart, most egy valódi befektetést csinált. – Azt a kisgyereket a rózsaszín strandlabdával egyenesen imádom – fordult Ginny Pascalhoz. – Tökéletes a játékszobába. – Nem tudtam, hogy vannak gyermekei. – Jonathan kortyintott egyet az italából. – Gondolkodunk rajta. Mostanában nagyon menő, ha az embernek babája van. – Fel vagyok kapva, kapkodják a műveimet – énekelte Jonathan, végigtáncoltatva Zoét a galérián. – Mrs. Greenbridge nem vette észre, hogy a rózsaszín strandlabda a kisgyerek pöcsének a vége. – Az isten szerelmére, el ne mondd neki – kuncogott Zoe. *** Az egyik kápolnaként kivilágított, meszelt falú hátsó szobában egy tízmilliós, hátrahajló Modigliani-akt lógott. – Mindenki odavan érte – dünnyögte David –, a Tate, a MOMA, a Getty, de azt akartam, hogy Ön lássa először. Aztán átnyújtott Sinek egy pohár Napóleon konyakot, amely többe került, mint a vacsora, és nyájasan hozzátette: – Boldog lennék, ha csatlakozhatnék önökhöz holnap a Grosvenor Házban. A kiállításokon a kereskedők bizonytalanok, ha valaki nem ismeri a dörgést. Bár jobbat úgysem találna, mint a Modigliani. Si elgondolkodva nézett Davidre. Lehet, hogy a felesége belsőépítésze ábrándjainak a kiszolgálója volt, de nem szerette, ha atyáskodnak felette.

– David, maga elkormányozhat az elegáns szabójához, megmondhatja nekem, melyik kést használjam, még azt is, hogy tartsam a farkamat, de azt nem, hogy milyen művet vegyek meg. David bíborvörös lett. – Csak javasoltam – hebegte. – Hát ne tegye – csattant fel Si. – A Modigliani egyáltalán nem fogott meg engem, és túl van árazva. Jonathan egyre jobban vonzódott Síhez, és maradni akart, hogy beszélgethessen vele. De nem kívánta túlságosan felbosszantani Davidet, és Geraldine is sürgetett egy kinyalást, úgyhogy felajánlotta, hazaviszi. Csak miután Barney elvonszolta Pascalt a játékbarlangjába, és útközben kitette a fáradt Ginnyt a Ritznél, küldte el Sí Zoét, hogy csináljon neki egy kávét, és fordult Davidhez: – Van otthon két Leonardo-rajzom, és egy Michelangelótól, de az álmom az, hogy legyen egy Raffaellóm. David szíve felélénkült. – Az én álmom pedig az, hogy találjak önnek egyet. Elkezdek tapogatódzni. – Csak óvatosan. Ha az emberek rájönnek, miben kereskedek, az árak az egekbe szöknek. Elővéve a szemüvegét Sí még egyszer megnézte a Modiglianit. Amikor megfordult, észrevette, hogy David keze Zoe szoknyájára simult, míg az letette a kávét az asztalra. – Mrs. Pulborough nem kedveli Londont? – kérdezte szándékosan. – Nem, vidéki lány – felelte őszintén David. – Csak a Chelsea Virágbemutatóra tudom felcsábítani. Tudja, az ő apja volt Sir Mervyn Newton. – Alig várom, hogy júliusban találkozhassam vele. – Valóban? – Sir Raymond megkért, hogy látogassuk meg Rókavárban. David bosszankodott, de nem volt olyan dühös, mint később Geraldine. Bár Jonathan azt gondolta róla, hogy követelődző tehén, tett egy kitérőt Hoxtonba, hogy megmutassa neki a képeit. Geraldine egész úton az ismeretségeivel dicsekedett. – A műkereskedelmi ipar a kapcsolatokra épül, Jonathan. Ha jól játszol, a labdád Európa legbefolyásosabb falának ütközhet. Amikor odaértek, Diggory és Kóristafiú dühösen morogtak, egy Hermès sálat próbáltak éppen szétcincálni. A derékig meztelen Trafford a mikroszkóp fölé hajolva saját spermáját rajzolta. Geraldine el volt bűvölve. – Egy ilyen egyre istentelenebb világban az ember saját teste az egyetlen identitási pont – kiáltotta. Trafford elvégezte szobája évi rendes takarítását, ami azt jelentette, hogy a közös műtermet használta szemeteskosárnak. Középen emelkedett a sörös- és kutyaeledeles dobozok, currys tálkák, csikkek, tizenkét hónap kinyitatlan számláinak és számlaegyenlegeinek, meg a Trafford által sikertelenül megdugni próbált modellek széttépett fotóinak halma. Mindezek tetején pornómagazinok csomóba gyűrt oldalai jelentették a habot. A művészek alkotta rendetlenség felvillanyozni látszott a kívülállókat. – Ez nagyon klassz – lelkesedett Geraldine a halom körül járkálva. – Van címe? – Paplan – röffentette oda Trafford a rajzába mélyedve. – Milyen találó! Lehet, hogy ez a Paplan I. Nem akarok erőszakosnak látszani, de eladó? Semmi kockázat… mennyibe kerül? – Százezer – mondta Trafford a hasára ütve. – Nagyon korrekt ár, féltucatnyi házat ismerek, ahol közép pond helyre lehetne állítani.

Jonathan kezdte unni a dolgot, és bement a szobájába, hogy megfelelő képeket keressen Geraldine számára. Geraldine-t azonban a szex jobban érdekelte. Követte, és az ágyra lökve letámadta, mint valami bokszoló. – Nem megengedett támadás, Jonathan – mondta néhány perc múlva élesen –, ha mozgatod a nyelvedet. Kapkodva levetkőztette a fiút, és Jonathan azon tűnődött, egyáltalán képes-e teljesíteni még több serkentő nélkül, amikor csöngettek az ajtóban. – Jonathan, ott vagy? – kiáltott egy hang a levélnyíláson keresztül. – Látom, hogy ég nálad a villany. Sophy Cartwright volt az, Jonathan iránti változatlanul nagy szerelmével. Jonathan beleugrott a nadrágjába, és elnézést kért Geraldine-tól. – A nővérem ugrott be – hát, ez majdnem igaz is volt –, maradj itt, amíg megszabadulok tőle. Sophy sajttortát, epret és egy üveg Tesco pezsgőt hozott, amiket Jonathan azonnal habzsolni kezdett. – Nagyon klassz, hogy láthatlak – mondta sóvárogva Sophy. Jonathannak csak akkor jutott eszébe Geraldine, amikor húsz perc múlva Sophy megkérdezte, min dolgozik éppen. – A francba, jó, hogy emlékeztetsz. Sajnálom, drágám, van valami, amit be kell fejeznem a szomszéd szobában. Itt van húsz font taxira. – Megint ömlött az eső. Jonathan szemétnek érezte magát, amikor kilökte a lehangolt Sophyt a hideg, nedves éjszakába. Trafford dühöngött. – Irigy kutya. Miért nem passzoltad át nekem Sophyt? – Pofa be – sziszegte Jonathan. – Hogy tetszhet jobban az a botsáska? – Ő most egy ledöfött botsáska. De jaj, a magára hagyott Geraldine, átlapozva Jonathan vásznait, dühösen fedezte fel rengeteg, különböző stádiumban levetkőztetett barátját. Nem mert kijönni, hátha Jonathan nővére ismeri őt vagy a férjét, Maurice-t. De amikor meghallotta, hogy csapódik a bejárad ajtó, dühödten kirohant, és ütni kezdte Jonathan fejét egy fallabdaütővel. Jonathan a földre esett, csendben kinyúlt, mint egy meztelen akt, halottnak tettetve magát. Szerencsére Diggory, aki kétségbeesetten nyalogatta gazdája arcát, hogy feléledjen, úgy döntött, inkább beleharap Geraldine elképzelhetetlenül sovány bokájába, aki sikítva kirohant az éjszakába. Odakint azonnal felhívta Davidet a mobilján. – Itt ragadtam Hoxtonban. – Sí még mindig itt van – hazudta David, és kihúzott egy szálat Zoe fanszőrzetéből. – Reggel majd felhívlak. – Mondd meg Sinek, hogy felfedeztem egy fontos művészt. Trafford még kétpumpányit felvitt a művére, majd tíz másikat a hóna alá kapva a Hoxton tér közepén érte utol Geraldine-t. Mint valami szánalomra méltó nagymama, teljesen átázva, imbolyogva integetett sovány karjaival. – Szeretné, hogy hazavigyem? – kérdezte Trafford. A sokkal korábban hazaérő Sí a feleségét még ébren találta. – Hívást várok Los Angelesből – mondta neki. – Menj, készülj el, drágám! Öt perccel később bement a hálószobába: Ginny szőke haját lófarokba kötve majdnem meztelenül, tornaruhában gimnasztikázott a nagytükör előtt.

– Egy, kettő, három, négy – számolt vékony, gyerekes hangon, ugráltak a mellei, röpültek a szoknya fodrai, suhogott az ugrókötél a levegőben –, öt, hat, hét, nyolc. – Szőke fanszőrzetére árnyék vetült. Nem jutott el a húszig.

39. Ahogy a hűvös június egyre esősebbé és hidegebbé vált, a maga útján járó és soha nem panaszkodó Alizarin Belvedon növekvő rémülettel vette észre, hogy megromlott a látása. A Rókavár főbejáratával szemben a medencébe zuhanó fekete-ezüst csíkozású víz, amely mindig Galena frufrujára emlékeztette, már csupán egy pacának látszott. A völgyben szokott barangolni sötétedéskor: kezdett elbotlani a kövekben, és gyakran félrelépett. Előző nap összetört egy nagyon értékes tárgyat, egy bögrét, amit Hannától kapott. A kórházi műtőslámpák, amiket azért szerzett be, hogy éjszaka is tudjon festeni, már egész nap égtek. Először azt hitte, hogy képzelődik, de egyre gyakrabban volt vakító fejfájása, és a bal szemének látótere határozottan szűkült. Annyi mindent kellett még megfestenie. Rettegett attól, hogy orvoshoz menjen, nehogy azt mondják, hagyjon fel a festéssel. Ehelyett inkább addig dolgozott, amíg össze nem esett. Egyetlen képet sem tudott eladni, és éppenhogy csak annyit keresett a heti egy napi tanítással a Searston Főiskolán, hogy etetni tudja Látogatót meg festéket vegyen. Szörnyű hírek érkeztek Koszovóból és Csecsenföldről, ott kellene lennie. De nem engedhette meg magának, utálta otthon hagyni Látogatót, és egy kis hang a fejében állandóan azt kérdezgette: vajon csak a számlák, végrehajtók és a Hanna utáni reménytelen vágyakozása elől menekülne el? A kegyelemdöfést az adta meg neki, hogy Raymond annak az elkényeztetett porontynak, Emeraldnak szervez bemutatót. Alizarin olyan hangosan nyöszörgött, hogy Látogató felébredt, és keresztüldöcögött a szobán, hogy egyik kövér lábát gazdája térdére tegye. Alizarinnak túl gyorsan kellett felnőnie. Gyermekként sok titkot ismert, amelyeket rendszerint kizárt a tudatából, de amelyek mostanában visszatértek rettenetes rémálmaiban. Ha megszabadulna Galena kínzó emlékétől, vajon kevésbé szörnyűséges, elfogadhatóbb képeket festene? Az ezüstlakodalom óta számos alattomos célozgatás jelent meg a médiában, hogy ki is volt valójában Galena fiainak az apja. Azt elfogadták, hogy Jupiter és Jonathan Raymondé, de a szóbeszéd szerint Alizarin apja a néhai Etienne de Montigny, a ma legnagyobbnak tartott francia festő. Magas, sovány, hajlott orrú és széles vállú volt, mint Alizarin. Galena egy héttel a halála előtt Alizarinnak adta Etienne egyik legragyogóbb, róla készült képét, amely a Kapuslakban lógott Galena palettája mellett, és amit Alizarin a világon semmiért sem adott volna el. Kilencéves volt, amikor Galena meghalt, ugyanannyi most Dicky és Dora. Mióta Emerald megérkezett, gyakran vigasztalgatta mindkettőt. – Au! – kiáltott fel Alizarin, amikor Látogató megkarmolta a combját a mancsával. – O.K., menjünk Londonba! Látogató boldogan csóválta a farkát, imádott kirándulni. A kiruccanás megalázóan kezdődött. A meglátogatott galériák közül egyiket sem érdekelték a képei. – Sokkal hamarabb leszel vakvezető kutya, mint gondolnád – mondta Látogatónak. Sűrű eső lassította le a közlekedést, késő délután lett, mire Alizarin bebátorkodott a Belvedonba. Raymond a BBC-be ment. Jupiter a hátsó irodában apja újabb hibáját próbálta orvosolni. Egy Baxter nevű férfi, aki Rolls-Royce-szal és sofőrrel érkezett, azt

állította, hogy a Savoyban szállt meg, és Raymond megengedte neki, hogy kölcsönvegyen egy bájos Millais-t egy pár órára, hogy megmutathassa a feleségének. Mostanra már kitudódott, hogy a Savoyban semmiféle Baxter nem szállt meg, és nyoma sincs a Millaisnek. Tamzin, Raymond asszisztense, egy újabb jól idomított, csinos hülyike, akit Jupiter csak Félkegyelműnek hívott, parancsot kapott, hogy senki ne zavarja. Fel sem ismerte Alizarint. – Mr. Belvedonnak nincsen ideje, hogy kéretlen munkákat nézegessen – közölte lenézően. – Miért nem küldi el diafilmen felbélyegzett, megcímzett boríték kíséretében gyorspostával? Alizarin dühös ordítása még Jupitert is kiráncigálta belső szentélyéből, de csak öt perce volt az öccsére, még itallal sem kínálta. – A dolgaid már így is sok helyet foglalnak el. – Aztán, belepillantva Alizarin vagy fél tucat képébe, félrelökve azokat hozzátette: – A műveidet egy kicsit gyűjtőbarátabbá kellene tenned. Ezt a Látogatót ábrázoló kis vízfestményt átveszem, ha nagyon meg vagy szorulva. – Baszd meg! – harsogta Alizarin. Annyira mérges volt, hogy végighajtott az egyirányú utcán, figyelembe sem véve a kétségbeesett ordibálást és dühös ökölrázást. Fájó fejét egy pillanatra lehajtotta a kormánykerékre. Három vagy négy órájába is belekerül, hogy a csúcsforgalomban visszajusson Limesbridge-be. Teljesen elkeseredve kelet felé hajtott Hoxtonba, ahol Diggory és Látogató boldogan üdvözölték egymást, Jonathan pedig úgy fel volt spannolva, mintha ostromállapot lenne. – David állandóan veszekszik velem, hogy fejezzem be a dolgokat, és éppen most húzott el Velencébe, hogy még jobban lebarnuljon, és még több milliót dugjon el a svájci bankjában. Traffordot letartóztatták, mert megpofozott egy fotóriportert, felajánlottam, hogy kifizetem az óvadékot, de azt mondta, hogy szüksége van pihenésre, és ha nyilvántartásba veszik, emelkedik a hitele az utcán. A múlt héten rendet csinált, bár nem is lehet észrevenni. A pornómagazinokkal megfejelt szeméthalom legalább már eltűnt egy megfelelőbb helyre. – Mi szél fújt Londonba? – kérdezte Jonathan, mialatt a szerelmes levelek és vázlatok zűrzavarában dugóhúzó után kutatott. – Hogy ne adjak el képeket, különösen pedig a Belvedonnak ne. – Alizarin megátalkodottan a szemétkosárba hajította Látogató akvarelljét, ami a bátyjának annyira tetszett. – Ugye, hogy Jupiter egy szar alak? – Bolond – értett vele egyet Jonathan. – Festek egy csoportképet azokról, akiket a legjobban utálok, beleértve Casey Andrewst és Somerford Keynest, az a címe, hogy Az ezredév gazemberei. Azon gondolkodom, hogy Jupitert is beleveszem. Sosem fogja neked megbocsátani, hogy kitágítod a határokat, és hogy Hanna jobban csodál téged, mint őt. Aztán, hogy Alizarin elvörösödött, és szerénykedve habogott, Jonathan folytatta: – Igen, ez így van. És Emeraldnak sem fogja soha megbocsátani, hogy átvágta, hogy meghívja az ezüstlakodalomra. Azt hiszem, meg volt róla győződve, hogy tetszik is neki. Hogy van Emerald? – kérdezte mellékesen. – Szétrobbantja a háznépet. – Az a jenki barátja előkerült? Alizarin tagadólag rázta a fejét. – Valószínűleg ezért olyan feszült. Jonathan nem talált dugóhúzót, kiöblített egy bögrét meg egy teáscsészét, és teletöltötte whiskyvel.

A testvérek, különösen most, hogy családi zűr tört ki, furcsán boldognak érezték magukat, hogy újból barátok. Jonathan feltette az Alpesi szimfóniát, amelyben Richard Strauss egy napot rajzol meg a hegyekben, ami a basszusok morajlásával kezdődik napfelkelte előtt. Alizarin észrevette, hogy a bátyja különösen elegáns, vadonatúj, fehér inget visel, még a vasalás is meglátszik rajta, és halvány égszínkék kockás, sötétkék, a hatvanas évek rocksztárjait idéző öltönyt. Amikor megtöltötte Alizarin poharát, Jonathan gondolkodóba esett. – Figyelj, nagy bajba kevertem magam. – Nincs semmi pénzem – mondta tompán Alizarin. – Nem, most az egyszer nem ezért. Egy óra múlva Hermione Harefield fog ülni nekem. Nem merem lemondani. Azután megbeszéltem Geraldine Paxtonnal, hogy találkozunk, különben sosem kerül semmim a Tate-be. Van egy megbízásom, amit legkésőbb holnap reggel kell leszállítanom, egy akt. Húszezer fontot már előre megkaptam, de még negyvenet kapok, amit megosztok veled, ha megfested helyettem. – Ne röhögtess! – robbant ki Alizarin, s arra gondolt, mi mindent tudna kezdeni 20 000 fonttal. Felkereshetné a megfelelő szemorvost, bespájzolhatna vásznat és festéket, megjavíthatná a lukat a tetőn, vehetne új nyakörvet Látogatónak, még Hannát is meghívhatná vacsorára, amikor Jupiter Londonban van. Az Alpesi szimfónia egyre hangosabb és hangosabb lett: a nap kitörni készült a havas csúcsok közül. – Jaj, Alizarin, kérlek, kétségbe vagyok esve. Mindig le tudtad másolni bárkinek a stílusát. Vagy egy hamisítót kell megfizetnem. – Ne légy hülye! – Huszonötezret adok. – Ki az? Csöngettek. – Ez ő. Richard Strauss napja fenségesen csökkenő oktávokban tűnt fel, amikor Sophy sugárzó arca megjelent az ajtóban. Az anyja tweedkabátja volt rajta a világossárga pánt nélküli ruha felett, és három üveg fehérbort, füstölt lazacot, tojásos lepényt cipelt, és egy doboz csokis kekszet Diggory számára, aki boldogan üdvözölte, a levegőben kalimpálva mind a négy lábával. – Sophy drágám! – Jonathan viselkedése szokatlanul szívélyes volt, és kerülte, hogy a lány szemébe nézzen. Sophynak az a szörnyű érzése támadt, hogy csak azért hívta ide, mert szüksége volt Abdul pénzére, de mosolygott, ahogy Jonathan fecsegni kezdett a nehézségeiről, de ezúttal, ahogy Alizarin észrevette, nem említette Geraldine-t. – Csak annyit kell tenned, hogy modellt állsz a hihetetlenül tehetséges bátyámnak – nyugtatgatta Jonathan. – Már megrajzoltam a vázlatot. Meg kell festenem Hermione dámát meztelenül. Az lesz a címe, a Várandós Madonna. A nyolcadik hónapban van, úgyhogy tényleg rá kell hajtanom. Remélem, nem pottyan ki a baba, sosem voltam valami jó fogó, meg hogy elég lesz-e festékem. Óriási nagy. Sophy, miután bánatában teletömte magát csokival, maga is óriásinak érezte magát, és nemcsak rettenetesen lehangolt, de döbbent és zavart is volt, hogy ez előtt a komor, dühös óriás előtt kell levetkőznie. Alizarin, látván elkeseredettségét, visszakozni próbált. De Jonathan annyira elbűvölő és erőszakos volt. – Egyébként is vigyáznotok kell a kutyára. Diggory szétrágja a vásznakat, ha magára marad. – Aztán odasúgta Sophynak: – Később visszajövök, tartsd melegen az ágyat! Alizarinnak odamormolta: – Csatára fel, helyettem is, csatamén! – És elsuhant.

Alizarin hamusápadttá vált. Sophy azt érezte a legszörnyűbbnek, hogy le kell vetkőznie. Legalább szuperül kirittyentette magát Jonathan számára, rózsaszínnel kilakkozta a lábkörmeit, minden porcikáját bekente testápolóval, csillogott a haja és nem látszott sehol vállpánt- vagy guminyom, mert a fiú megparancsolta, hogy ne legyen rajta alsónemű. Alizarin lekergette a nagy kanapéról Diggoryt és Látogatót, leterítette egy kék lepedővel, és elrendezte rajta Sophyt. A lány egy pillanatig majdnem elsírta magát, amikor megpillantotta a ragtapaszt a lábán: izgalmában megvágta magát. De ha egyszer Alizarin belelendült, kedves volt és nyugodt. A lány megfigyelte, hogy állandóan a szemüvegét törölgeti, folyton korog a gyomra, és kétszer is elnézést kért Sophy cipőjétől, mert azt hitte, hogy Diggoryba botlott bele. Aggódott, hogy a lány megfázik ebben a nyirkos, hideg időben, felpiszkálta a központi fűtést, de ahogy Sophy észrevette, ömlött róla az izzadság, inert nem volt hozzászokva a meleghez. Levette kockás ingét, amin már alig volt gomb, aztán sötét pólóját is, és akkor látszott, hogy zörögnek a csontjai. Bárcsak felhizlalhatnám, gondolta, s ugyanakkor megcsodálta szakadt farmerba bújtatott nagyon hosszú lábait. Majd meghalt, hogy megkérdezhesse, mi a véleménye Emeraldról, de nem akarta zavarba hozni. Alizarin nem beszélt, csak amikor megkérdezte, jól van-e, és időnként megjegyezte, hogy csodás a teste. – Csak egy kicsit túl sok van belőle – sóhajtotta Sophy. – Gondolom, hogy SzaúdArábiában, Abdul lakhelyén elférne a sivatagban. – Mióta ismeri Jonathant? – Négy hete és három napja. – Elpirult. – Meg kellett volna néznem a feliratot a falon. Legutóbb, amikor szeretkezett velem, olyan csodás volt az előjáték, hogy nem vettem észre, csak már utána, hogy közben a Kékfényt nézte. Le volt csavarva a hang. Az a rohadék mindenkit elbűvöl, gondolta dühösen Alizarin, és megússza újra meg újra. – Van jó is a dologban – ismerte be Sophy. – Valami érdekesről akartam beszélgetni vele ma este, úgyhogy elmentem a Raffaelló-rajzok kiállítására a Buckingham-palotába. – Annyira csodálatosak voltak – Sophy élvezettel nyújtózkodott egyet –, és fogalmam sem volt, hogy egy csomó Raffaellót más és más emberek festettek. – Mint Jonathan képeit – jegyezte meg szárazon Alizarin. – De amiket Raffaello maga alkotott, sokkal nagyszerűbbek. Úgy tűnik, valóságosnak ábrázolta az embereket, a tanítványok dolgai hozzá hasonlítva csokisdobozszerűek, mintha nagyon erősen hízelegni próbálnának. Bocsánat, maga ezeket mind tudja. Amíg besötétedett, mesélt neki azokról a gyerekekről, akiket tanított, és Alizarin is beszélt neki a diákjairól. – Nagyon bíznak az emberben. Ha egyszer elnyerte valaki a bizalmukat, akár a tűzbe is ugranának érte. Egyre gyengébben vannak eleresztve – folytatta nyersen. – Diákok egész generációját sosem tanították meg, hogy kell rajzolni és festeni, mert nem divatos. Videó, szerelési rajz, ez minden, a marketing sokkal fontosabb. A mi főiskolánkat bankmenedzserek igazgatják. – Bárcsak az én bankmenedzserem elmenne egy művészed főiskola igazgatójának – sóhajtotta Sophy. Egyre jobban csodálta, Alizarin milyen görcsösen koncentrál, megfeszült a teste, és hosszú pillás szemében tűz lobogott. Négyszer zavarta meg őket téves hívás. Alizarin nem akarta, hogy Sophy pozíciót váltson, ezért ő vette fel a kagylót, minden alkalommal kevésbé udvariasan.

– Valaki Mrs. Greenbridge-et kéri. Megint csengett a telefon. Ötödszörre dobta le az ecsetet és a palettát, keresztülrohant a szobán, és felkapta. – Nagyon sajnálom, Mrs. Greenbridge-et odafent dugja az ablaktisztító – vágta oda, és lecsapta. Sophy kuncogott. – Csak az ég tudja, mit indítottam el – morogta Alizarin. Aztán elmosolyodott, most először, vad vonásai megenyhültek, kivillantak gyönyörű fogai, és gyanakvó, dühös tekintete meglágyult. Egyáltalán nem csúnya, gondolta elbűvölten Sophy. Végre senki nem telefonált és zavarta meg a koncentrálásban. Időnként, mintha transzba esett volna, odasétált hozzá, és végigsimította a kezével, hogy memorizálja az orra hosszát vagy mellének ívét. – Nem valami jó a szemem – mentegetődzött. – A tapintásomra kell hagyatkoznom. Sophy egyre jobban remegett az izgalomtól. Amikor rátette a kezét a mellére, a bimbója azonnal kilőtt, hogy hozzáérjen. Pedig Alizarin nem is volt az esete. Kettőre már nem is tűnődött azon, mi történhetett Jonathannal. Négykor Alizarin rádöbbent, mennyi az idő, hosszan elnézést kért tőle és a kutyáktól, majd levitte őket pisilni. Sophy azon gondolkodva, milyen édes, kirohant, és megkereste az ételt, amit hozott. A túlfűtött műteremben a fehérbor már szinte felforrt, a tojásos pite elolvadt, a füstölt lazac úszott a szatyorban, de azért megterítette a piknikasztalt. Eufórikus hangulatban tömték magukba az ételt. Alizarin megállapította, hogy Sophy olyan, mint egy csokor luftballon a kertkapun, arra utalva, hogy odabent buli van. – Nagyszerű, hogy van valaki, akivel lehet beszélgetni – ismerte be. – Az ember megbolondul, ha naphosszat egyedül fest. Sophy még nem nézte meg a portrét. Kezdett odakint világosodni. Alizarin nem akarta behúzni a függönyöket, és még a halványodó csillagokat is engedte benézni, nehogy megtörjön a varázslat. A fényüknél fejezték be a kornyadozó pitét és füstölt lazacot, majd odaadták a csokoládés kekszet az ásítozó Látogatónak. Diggory még csak fel sem ébredt. Amikor hétre befejezték a festést, Sophy félig már aludt, csak a finom meleg és jó érzés ért el a tudatáig, ahogy Alizarin mellé zuhant. Alizarin viszont elképzelhetetlen békességet érzett, nem csupán azért, mert valami olyasmit alkotott, amiről tudta, hogy jó, hanem mert Sophy olyan volt, mint a nyári eső. Keresztülcsepeg a leveleken, és elszivárog azokig a növényekig, amelyeket soha nem ér a nedvesség, minden kivirágzik tőle, még a szomorú, feszült, rossz hangulatú Alizarin is. Jonathan kilenc körül ébresztette őket, a fürtjei nedvesek voltak a zuhanyozástól, és feldobódott az ébren töltött éjszaka után. Védekezésképpen és békeajánlatként croissant-t hozott és Sancerre-t, amit Geraldine hűtőjéből csent ki. Nagyon örült, hogy nem harapták meg, amiért elkésett. Kifejezetten el volt ájulva Alizarin képének szépségétől és ritka finomságától. – Fenséges – mondta lassan. – Belső szépség árad belőle, mintha anyát kereszteztük volna Renoirral. Látogató az egyetlen élőlény, akit ennyi szeretettel ábrázoltál. Rohadtul csodás. Elkapott, Sophy. – Felborzolta a lány haját. Sophy végre megnézte, és elsírta magát. Azt várta, hogy a szeme a hasa közepén lesz körök, kockák és bozontos, vörösesszőke fanszőrzet között, de Alizarin egy tökéletes, istenien sugárzó, modern Vénuszt faragott belőle, leomló aranyhaját csak egy rózsaszín

műanyag csat fogta össze, és vaskos lábán a ragtapasszal inkább dicsőítette a méreteit, nem takargatta. – Ilyen szép bókot még sosem kaptam, nagyon szépen köszönöm. – Lábujjhegyre állt, és csókolt lehelt Alizarin borostás állára. Jonathan ásított. Nagyon szép, még így korán reggel is, sötét karikákkal a szeme alatt, gondolta Sophy. De hirtelen úgy érezte, olyan, mintha csak a tanítványok festették volna, míg Alizarin a maga erejével és civilizálatlanságával valódi Raffaello volt. Lopva kivette a Látogatóról készült akvarellt a szemétkosárból, és a táskájába tette. – Mi volt Hermione dámánál? – kérdezte Alizarin. – Irtózatos. Hogy abbahagyja a fecsegést, azt mondtam neki, hogy az arca akkor a legszebb, ha mozdulatlan, a két ajka egymáson nyugszik, mint a szeretők. Sophy elkapta Alizarin pillantását, és elpirult. Hányinger fogta el, mikor Jonathan szignálta a vásznat. Aztán könnyedén annyit mondott: – Abdul délben repül, jobb, ha azonnal odaviszem. Olyan csodás, tízszer többet kell érte felszámolnom. Hogy az ördögbe csináltad, hogy a bal cicije így álljon? – Még mindig nedves a festék – morgott Alizarin. – Sophy is. – Jonathan a lába közé csúsztatta a kezét. Miután Sophy elhúzódott, és Alizarin megrándult, azzal sem törődve, hogy a lehalkítsa a hangját: – Tartsd magad melegen, drágám, nem maradok el sokáig. – Mennem kell – mondta Alizarin fakó hangon. Sophyt megdöbbentette, mennyire lehangolódik amiatt, hogy olyan gyorsan elpárolog az Alizarin és közte kialakult bensőséges hangulat, és eltűnik a festmény is. – Édes, ugye? – kérdezte Jonathan, amikor Alizarinnel a piszkos Ferrari és az öreg kisteherautó felé mentek. – Számodra túl édes is – mordult fel Alizarin. – De legalább szexuálisan nem tiltott gyümölcs. – Hogy érted? – Nem mondta? A zöld szemű szörnyeteg testvére. Amikor Alizarin dübörögve és füstölögve, a hátsó ülésen a vigyorgó Látogatóval elrobogott, Jonathan arra gondolt, hogy a bátyjára már ráférne, hogy új kocsit vegyen. Azonnal oda kell adnia a részét a Sophy-portréért. Aztán azon kezdett tűnődni, hogy tudná Hermione dáma portréját még tündöklőbbé tenni anélkül, hogy megfojtaná, és teljesen megfeledkezett a pénzről. Jonathan, aki alapjában véve jólelkű volt, a lakásba visszatérve ott találta Sophyt, aki a tőle telhető legjobban rendet rakott, és megtalálta a dugóhúzót. – Angyal vagy. Igyunk valamit. Mi a véleményed a bátyámról? – Isteni – és egy zseni. – Az. Bár sosem alkuszik meg. Senki nem dolgozik nála keményebben és a legkevésbé hatékonyan. Figyeld meg, ha szerez valami kis pénzt, azonnal el is szúrja. – Szered a diákjait. – És ők rettenetesen tisztelik. Még akkor is, ha egy kissé balosnak tartják. A1 politikailag nagyon merev, sosem lesz jó tory. Sophy nevetett, és elfogadott egy pohár vöröset. – Hm… Volt valaha nős? Jonathan elmesélte, hogy lopta el tőle Jupiter Hannát.

– Az egészben az a legrosszabb, hogy Hanna várandós volt Alizarin gyermekével, aki most körülbelül hatéves lenne. A rohadék Jupiter rávette, hogy vetesse el. A1 még mindig reménytelenül szerelmes belé. Kétlem, hogy valaha szeret majd mást. Jonathan felemelte az Evening Standardét, és a művészeti rovathoz lapozott. Egy perc múlva, amikor felnézett, észrevette, hogy Sophy sír. Szégyellte elmondani, hogy azért szomorkodik, mert valószínűleg sosem látja viszont Alizarint – milyen ostobaság, tizenkét óra alatt beleszeretni valakibe inkább bevallotta, hogy a dolgok rettenetesre fordultak. – A szemét Emo, úgy tűnik, ejtett minket. Apu iszik és taxizik, anyu sír, ahányszor csak apu elmegy, és elveszítette az állását kocsmában, mert folyton whiskys tonikot adott a vendégeknek. Sophy azt nem tette hozzá, hogy inkább oda kellene adnia a számlákra a fizetését, mint hogy füstölt lazacot és fehérbort vegyen belőle Jonathannak, akit az elragadtatott Abdul kifizetett. Rátukmált a modellállás díjaként még 500 fontot Sophyra, és mondta, meglátja, mit tehet még. Aztán, hogy a lány elment, felhívta Raymondot, és elmagyarázta neki, hogy Cartwrighték el vannak keseredve, hogy elvesztették Emeraldot. Raymondnak, akinek még a Jonathanénál is nagyobb szíve volt, ragyogó ötlete támadt. Antheával születésnapi partit terveztek Emerald számára július 7-én, hogy bepótolják az összes születésnapot, amit elmulasztott velük. Hívják meg Cartwrightékat is, Iant, Patiencet és Sophyt – csak le kell tisztáznia Antheával. Anthea, Raymond legnagyobb örömére, odavolt az ötletért. Micsoda kitűnő lehetőség a felvágásra és magamutogatásra. – De miután Cartwrighték szerényebb körülmények közt élnek, a férfi taxizik, az asszony meg kocsmában dolgozik, inkább tartsunk egy bensőséges kis vacsorát a nagy helyett, ami esetleg zavarba hozná őket – javasolta. Csak Pulborough-ékat és minket hívj meg, hogy minden család megismerkedjen egymással. Emerald már rosszmájúan elfecsegte, hogy Yorkshire-ban mindig Patience főzött a partijaikon: – Csak kitette a sült krumplit és a túlfőzött nyúlragus lábost a konyhaasztalra, és mindenkinek azt mondta, eszi vagy nem eszi, nem kap mást. Antheát elkapta a versenyláz, és kijelentette, hogy ő fog főzni Emerald születésnapi partijára. – Meg kell jegyezzük, hogy előtte együnk egy nagy uzsonnavacsorát – mondta Jonathan Siennának. – Gondolom, estélyi ruha, fekete nyakkendő lesz az öltözet. – Inkább monokli. Valaki pofon fog valakit vágni. – Kíváncsi vagyok, hogy sötét lelkű barátja itt lesz-e. – Azt ígérte, a születésnapjára visszajön.

40. Eközben Emerald egyre jobban megvetette a lábát Rókavárban. Bár irtózott elhanyagolt, lepukkant előző otthonától, visszament oda, hogy elorozza Anthea és Raymond számára a különböző életkoraiban őt ábrázoló fényképeit. Szerette volna elkerülni a kínos magyarázkodást, ezért olyan időpontot választott, amikor az egész család dolgozott. Raymondot sokkal jobban érdekelték a képek, mint Antheát. A legszebbiknek egy aranyos art deco teknőckeretet talált, és büszkén beállította a családi felvételek közé a fogadószoba nagyasztalára. A Belvedon gyerekeknek ez igencsak piszkálta a csőrét, állandóan hátrébb lökték.

Raymond listát készített azokról a gazdag és híres személyekről, akiket meg kell mintáznia a jövőre megrendezendő kiállítására. Már az egyik csűr műteremmé alakíttatását is elkezdte, és vett neki egy új autót. Ráadásul Emerald afféle helyi hírességgé vált, felkérték a falufesztivál megnyitására, hogy részt vegyen a Tatler fotózásán, és meghívták a Richard & July beszélgetős showba. A megbántott helyiek annyira utálták Antheát, hogy kicsinyes rosszindulatból helyette a lányát kezdték elárasztani vacsorameghívásokkal. Emerald így egyre beképzeltebb és fennhéjázóbb lett. Raymondot teljesen elbűvölte, állandóan Tennysont idézgette: „Makacs, pici tövisekkel felszerelt rózsabimbó, oly édes, minő csak angol levegőn terem." Anthea azonban már kevésbé volt elragadtatva. Huszonhat évvel ezelőtt egy ennivaló kis batyut hagyott el, aki mostanra kritikus, nagyképű fiatal nővé vált. Természetesen a házban mindenkinek megvolt róla a véleménye. Az első szerelem viszontagságaitól ellankadt Dicky csak annyit mondott: „De szar, még egy nővér." Dora pedig rettenetesen zokon vette, hogy a szüleinek rá már nem marad ideje, megszokta, hogy ő a szemük fénye. Ráadásul Anthea nem bocsátotta meg neki, hogy azt állította róla a Mailben, miszerint ő pofozkodik. – Apa egyszemélyes kiállítást szándékozik nyitni Emeraldnak – mondta Dora dühösen Lily néninek. – Nem hinném, hogy egy személlyel beéri. De különösen szegény Hanna volt teljesen maga alatt. Nem csupán virágokat festett, sikeres gyermekkönyv-illusztrátor is volt, mielőtt férjhez ment. Jupiter úgy érezte, ez az ideális karrier egy politikus feleség számára, otthon is végezhető, kreatív elfoglaltság. Valamikor nem akarta, hogy az asszony Alizarin közelében maradjon vidéken, míg ő dolgozik, ezért Hannának minden vasárnap este be kellett pakolnia a Volvóba, és Londonban kellett gondoskodnia Jupiterről, elkísérni a találkozókra, és vég nélkül szórakoztatni az ügyfeleket és a politikusokat, festésre így soha nem maradt ideje. Azokban a napokban vágyakozva gondolt a házassága előtti életére, amikor saját, aranyos kis lakása volt, imádott állása, meg nagyszerű jövedelme (Jupiternek rengeteg pénzre volt szüksége a Tory Párttal kapcsolatos ambíciói miatt, és igen szűkmarkúan bánt vele), ráadásul fél London, beleértve Alizarint is, szerelmes volt belé. Hannának mostanra már csak annyija maradt, hogy valamikor nagyon régen, még Emerald felbukkanása előtt, bármilyen otrombán is bánt vele, biztos lehetett benne, hogy a férje szered. Kedvetlenül vásárolgatott Searstonban, amikor egy antikvárium mellett elhaladva a kirakatban egy plakátra lett figyelmes: „Házasodj meg, és egy hétig boldog lehetsz. Vágj le egy disznót, és boldog leszel egy hónapig. Tervezz meg egy kertet, és örökre boldog leszel." Elsírta magát. Alizarint dühítette, hogy Hanna boldogtalan, és egyre növekvő ellenszenvvel figyelte Emeraldot. Sienna sértetten füstölgött. Raymond neki soha nem ajánlotta fel, hogy átalakíttat számára egy fészert. De amikor Lily néninek morgott emiatt, a nagynénje korrektül rávilágított, bizonyos, hogy Emerald még mindig nincs tisztában azzal, ki is ő valójában. Amikor Raymond felhívta a galériából, hogy eladták az egyik mellszobrát, Hannához hasonlóan sírva fakadt, és annyit mondott: – Fel kell hívnom Anyut. – És azonnal telefonált Patience-nek.

Anthea ezen nagyon felbőszült, és körmönfont bosszút eszelt ki. Állandóan azt kérdezgette Emeraldtól, hallott-e valamit Zacről, és azt javasolta, hívjon meg valaki mást július 7-re, ha netalántán a fiú nem mutatkozna addig. A szomszédos Régi parókián Rosemary Pulborough nem számított rá, hogy meghívják a férje által Sí Greenbridge-nek adott kis vacsorára. Még mindig ott motoszkált benne a sötét gyanú, amely szerint lehet, hogy Emerald David gyermeke. Akkor félig-meddig megkönnyebbült, amikor Galena meghalt, mert nagyon a befolyása alatt tartotta Davidet, de az ő basáskodását még mindig jobban kedvelte, mint Antheáét. Vele nagyszerűen telt az idő. Hárman Lilyvel sok derűs vacsorát töltöttek el együtt, ráadásul ő bezzeg sosem alázta meg, vagy közösítette ki. Rosemary emlékezett arra, milyen hamuszürkére sápadt David azon a huszonhat évvel ezelőtti októberi reggelen, amikor a könnyáztatta Raymond átbotorkált a Régi parókiára, és bejelentette, minden rendben lesz, mert Anthea úton van. És az óta a nap óta elmésen válogatott eszközeivel Anthea folyamatosan gyötri őt, minden alkalmat megragad, hogy a tudomására hozza, David valami titoknak a részese, és dicsőid mindenért, amit tesz, ugyanakkor nem képes elismerni Rosemary eredményeit, bármiről is legyen szó: a lánya, Melanie briliáns házasságáról, vagy a Galena emlékére kitenyésztett hóvirágról, amellyel első díjat nyert a Chelsea-i Virágkiállításon. De Rosemary kifundálta, hogy vesz elégtételt. Nemrégiben a Limesbridge-i Fejlesztési Bizottság elnökének jelölték, és június harmadik csütörtökjére tette az első összejövetelt a Régi parókián. Rengetegen vettek rajta részt, nem csupán azért, mert mindenki majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy láthassa Rosemary frissen átalakított konyháját, de érdekelte őket az is, hogyan viseli Lady Belvedon, hogy a sajtóban kiteregették a családi szennyest. Meglepődtek, mert ragyogott az önelégültségtől. Anthea korán érkezett, és nem meglepő módon nem volt ínyére az új konyha. Hogy tudott Rosemary ilyen rövid idő alatt ekkora rendetlenséget teremteni? A gerendáról hagyma, foghagyma, fűszerek és levendula lógott, a rongyosra olvasott szakács- és kertészeti könyvek egymásra dobálva, az asztalon pedig papírhalmok, gyerek- és macskaképek meg vadvirágokkal teli vázák sorakoznak. És az ember azt hinné, hogy Rosemary a falak gazdag, vörösesbarna, a frissen szántott larkshire-i mezőkhöz hasonlatos színét vöröstarka macskái, Shadrach, Meshach és Abednego kedvére választotta, akik fel és alá vonultak a hosszú faasztalon, mintha divatbemutatón mutogatnák pazar gyömbérszín bundájukat. És mit keres Joanna Trollope legújabb regénye kinyitva a tűzhelynél? Inkább sütött volna valami süteményt olvasás helyett. Boltban vett csokoládétortát kínálgat, és még süteményesvillát és szalvétát sem ad hozzá. Nevetséges, ahogy Rosemary haverkodva konyhai papírtörlőt nyújt a főispánnak, Aldridge tábornoknak, aki Melanie unalmas férjének valami unokatestvére. Végül pedig minek képzeli magát, úgy néz ki, mint valami hajléktalan, még mindig a régi kertésznadrágjában és David kiselejtezett ingében feszít. Hanna is elég nyomorultul fest, állapította meg Anthea. Megérdemelte, hogy elveszítette Jupitert, nagyon elhanyagolta magát. Hanna és az undorító szivarját pöfékelő Lily körülvették Rosemaryt, és mint a boszorkányszombaton a banyák, összedugták a fejüket, és megbeszélték, milyen vadvirágokat kell még Hannának megfestenie. Anthea idegrángást kapott tőlük. – Anthea, egy csésze teát? – kérdezte egy nagy, barna teáskannát rázogatva Rosemary. – Kamilla van? Nincs? Nos, akkor vizet kérek.

– Ugye, milyen szuper Rosemary konyhája? – ordította az örökké nyüzsgő Lily. A többiek kórusban helyeseltek. Egy pillanatig aztán mindenki arra vált, hogy Anthea is kinyilvánítsa a véleményét. – Hát, nyilvánvalóan nagyobbnak látszik így a helyiség – mondta kimérten, majd megkérdezte a főispánt: – Melyik vasárnap nyitja meg a házát, tábornok? Tavaly több mint ezer látogatónk volt. Persze özönlött a nép, mert meg akarta bámulni a kerten kívül Sir Raymondot is. – Idén Emeraldot fogják megbámulni – vakkantotta Lily. – Ültesd el az egynyári ágyásodba! Anthea bosszúsan szorította össze a száját. – Sicc! – kiáltotta, amikor Shadrach feléje lopakodott. Az ablak mellett függött Galena Vadvirágos rétje, Sir Mervyn adta Davidnek és Rosemarynek, éppen két bolttulajdonos csodálta. Anthea biztos volt benne, hogy Rosemary szándékosan a konyhában tartja az összejövetelt, hogy mindenki láthassa. Ha Galena élne, püffedt, vörös arcú iszákos lenne, dagadt, mint Falstaff, de mivel meghalt, hősöknek kijáró tisztelet övezte. Antheának kedve lett volna sikítani. Shadrach dorombolva Lily ölébe telepedett. – Kezdhetjük? – kérdezte Rosemary. Miután érintették a falufesztivált, amelyet Emerald fog megnyitni július 3-án, és hogy kétségkívül Limesbridge-é a „Larkshire Leggondozottabb Települése"-cím (feltéve, ha valaki rá tudja venni Alizarint, hogy vágja le a csalánt), megbeszélték, hogy a túlzott rovarirtó-használat kipusztítja a Larkshire hírnevét adó mezei pacsirtát, majd rátértek a Szükséget Szenvedő Úriemberek megsegítését szolgáló agyaggalamb-lövészet tervére. – Lőjük le az egész bagázst, és megspórolunk egy csomó kellemetlenséget – mondta kirobbanó röhögés közepette a Csizmás Kecske tulajdonosa. Aztán Rosemary megint elővette a régi lemezt, a Borohova-emlékművet. Makacsul kitartott amellett, hogy Galena halhatatlanná tette Limesbridge-et azzal, hogy majd tizenöt év alatt az otthonává varázsolta, és isteni képeket festett az Ezüstvölgyről. Ezek most a világ legnagyszerűbb képtáraiban lógnak, és megóvták a völgyet az ingatlanfejlesztőktől. – Úgy van! – kiáltotta Lily. Shadrach helyeslően dorombolt. Abednego vállalta a kockázatot, és elhelyezkedett Aldridge tábornok csontos combjain. – A világ minden tájáról érkeznek emberek, hogy tiszteletüket tegyék – folytatta Rosemary. – Bizonyos, hogy szobrot kell neki állítani a főutcán, és miért ne pályázhatnánk pénzért a Szerencsejáték Alapítványnál, és alakíthatnánk át Rókavár egyik épületét múzeummá a munkái számára? – Jó ötlet – mondta a Csizmás Kecske tulajdonosa. Ez a Mrs. Pulborough helyes nő, gondolta. Csak lefutott meccs. Kár, hogy annak a szarjankónak a felesége. Ezekben az összejövetelekben az volt az egyik élvezet, hogy meg lehetett bámulni Jupiter csinos feleségét, Hannát, de ma nagyon összetörtnek látszik. A máskor a térképek festett tavaihoz hasonló színű világoskék szeme sírástól duzzadt és piros volt. Anthea magában fortyogott, de felvette a mártírálarcot, és annyit közölt, hogy ő biztosan nem tudná feléleszteni Sir Raymond emlékeit Galena tragikus halálával kapcsolatban. – És miután már szállást nyújtunk Sir Raymond testvérének – bólintott hűvösen Lily felé –, valamint Jupiternek és a feleségének – most Hanna felé biccentett hidegen –, meg

Alizarinnak, ráadásul Jonathannak és Siennának, ha kegyeskednek befutni, múzeum számára már nincsen hely. Aldridge tábornokot csak úgy ismerték, Aneszteziológus tábornok, mert olyan unalmas volt, hogy mindenki elaludt tőle. A felesége változó kori problémái miatt az Erotikus Szemle előfizetésével kárpótolta magát.. Rettenetesen beleszeretett Antheába. – Senki nem tesz annyit a faluért, mint Lady Belvedon – recsegte. Zöld Jean, a tiszteletes felesége, aki szintén bele volt esve Antheába, és odáig volt, hogy őt hívták meg az ezüstlakodalomba, és nem a doktor feleségét, javasolta, hogy inkább Antheának emeljenek szobrot. – Kell valamit tennünk Galena emlékezetére – makacskodott Rosemary. Az összes boltos, a Püspöksüveg meg a Csizmás Kecske tulajdonosai hangosan helyeseltek, el akarták valamivel kápráztatni a turistákat. – Nem akarjuk, hogy Searston szerezze meg helyettünk az emlékművet – szólalt fel Lily. Ahogy a temetőben virágzó hársfa illata megcsapta, Rosemarynek hirtelen ragyogó ötlete támadt. – Ha Lady Belvedonnak nincs helye a Borohova Múzeum számára, és mivel a gyermekeink már kirepültek a fészekből – Rosemary elmosolyodott, ahogy lelki szemei előtt megjelent a dagadt Barney, amint felrepül, mint a karácsonyi pulyka –, miért ne alakíthatnánk át az üres fészerünket múzeummá? Mindenki harsogva ünnepelte a javaslatot. – Jaj! – nyögött fel Aneszteziológus tábornok, amint Abednego a combjába mélyesztve karmait elugrott. Antheát majd szétvetette a düh. Semmiképpen sem engedheti, hogy drága Davidjének megvetett felesége szövetkezzen Galena híveivel. – Ez teljességgel elfogadhatatlan! Végül is Galena egy Belvedon. Senki nem érthette, miféle harc veszi kezdetét, és mielőtt Anthea kardot ránthatott volna, Rosemary megígérte, hogy puhatolódzik a férjénél, és Geraldine Paxtonnál a Szerencsejáték alapítványi pályázat ügyében, és hogy miként lehetne a legjobban belevágni. – Kérjünk fel helyi művészeket, hogy terjesszék elő ötleteiket a szoborra – mondta az orvos felesége, akinek ezt a hétvégét muszáj volt távol töltenie, ki ne tudódjon, hogy nem kaptak meghívást a férjével Raymond és Anthea partijára. – És aztán megkérhetjük a legjobb három vagy négyet, hogy készítsenek maketteket. Lady Belvedon, feltételezem, az új lánya gyakorlott szobrász, lehet, hogy ő is benevezne. – És nagyon boldog vagyok, hogy felajánlhatom a fészert múzeumnak – mondta Rosemary. Majd meglátjuk, mit fog ehhez a férjed szólni, gondolta Anthea. – A menyem – bólintott Hanna felé – egy nagyon szép vízfestményt készít azokról a vadvirágokról, amelyek szerepelnek Galena Vadvirágos rétjén – és pici fehér kezével a falon lógó festmény felé intett. – Nem lehet, hogy Hanna vászna a községházán kiakasztva sokkal megfelelőbb emlékmű lenne? – Inkább a múzeumot tisztelné meg vele – mondta határozottan Lily. Az összejövetelt berekesztették, mert a tábornok megpendítette, hogy adjanak ki díjakat a searstoni cserkészeknek. – A kert nagyszerűen néz ki – mondta Rosemarynek, amikor utána ment a napsütésbe. – És Isobel megkért, hogy tudassam veled, ezret rendelt a Borohovahóvirágodból a sétányra.

Amikor Rosemary elpirult örömében, a tábornok odaszólt a mögöttük jövő Antheának: – Jó korán meg kellene rendelnie. – Lehet, hogy régimódi vagyok, de jobban szeretem, ha a hóvirágaim hóvirágnak néznek ki – negédeskedett Anthea. – Rosemary, szépeket hallani Melanie felől. – Miket? – érdeklődött Rosemary. – A babáról. Nem mondta neked? Jaj, de hülye vagyok. Feltételezem, hogy biztos akart lenni. Figyelj, mindig is David lánya volt. David annyira boldog. A főkapuban Hanna követte őket, rémülten nézett Antheára, és vigasztalóan Rosemary karjára tette a kezét. – Hanna, hallottad? Melanie várandós – ismételte meg Anthea. – Legfőbb ideje, hogy ti is rákapcsoljatok Jupiterrel. Bár az övön aluli ütések sikeresnek bizonyultak, még mindig forrt a dühtől. Hazafelé megállt egy kis időre a temetőben. A zuzmóval borított sírkőre a következő szavakat vésték: „Galena Borohova 1932-1973. Nyugodjék békében." Valaki egy csokor tündérvesszőt és vadrózsát hagyott a síron befőttesüvegbe állítva. Anthea hirtelen dühében félresöpörte, és belerúgott a sírkőbe is. Lépéseket hallott, körülnézett, és rémülten felnyögött. Alizarin a napot eltakarva tornyosult föléje. – Húzz el tőle! – dörögte. Hanna látta, hogy Látogató besurran csokis sütiért a konyhába, s rájött, hogy Alizarin is valahol a környéken lehet, így befordult a temetőbe, remélvén, hogy válthat vele egykét keresetlen szót. Aztán földbe gyökerezett a lába, amikor észrevette, hogy Antheával beszélget. Ő aztán azonnal telefonálna Jupiternek, hogy kikémlelte a titkos találkát.

41. Születésnapi partija közeledtével Emeraldon egyre jobban elhatalmasodott a paranoia. Meg volt róla győződve, hogy Raymondot, Antheát és Dickyt kivéve mindegyik Belvedon gyűlöli. Patience, Ian és Sophy bizonyára utálja azok után, hogy a sajtóban pocskondiázta és elkerülte őket az ezüstlakodalom óta. Mi lesz, ha a két család első látásra megkedveli egymást, és jogos felháborodásukban összefognak ellene? Még valószínűbb, hogy Belvedonék leszólják a rosszul öltözött, jelentéktelen és túlsúlyos Cartwrightékat. És miért hagyta cserben Zac, amikor az egészet ő találta ki? Úgy érezte, hogy a pszichiátere és testőre végleg szabadságolta magát. És most, négy nappal a születésnapja előtt, még ráadásul ott van az a rémálom, a hülye ünnepség megnyitása. – Szeretnék Limesbridge-ben mindenkinek köszönetet mondani, hogy olyan szívesen fogadtak. – Az indulás előtt Emerald a beszédét gyakorolta a szobájában. – Különösen új szüleimnek, Antheának és Raymond Belvedonnak – rámosolygott az ágyán terpeszkedő Raymondra, aki helyeslően bólogatott –, és csodálatos gyermekeiknek. A kis rohadékok, gondolta dühösen, különösen Dorára volt mérges, aki felhúzta az orrát, mert nem hagyta, hogy keresztülvonszolja a fellobogózott Limesbridge-en az őrült Loofah vontatta kétkerekűn. Úgy döntött, hogy inkább a folyón érkezik az ünnepségre Raymond hajóján. – Hogy merészelte az a szuka megtagadni Loofah-tól a nagyszerű lehetőséget, hogy lefotózzák? – mérgelődött Dora. Anthea már elment a vadvirágos rétre, ahol az ünnepséget tartották, csatlakozott a többiekhez és folyamatosan telefonált: – Hol az ördögben vagytok? Az országos lapok már várnak, kezdenünk kell.

– Egy perc, és ott vagyunk – nyugtatgatta Raymond, és pezsgőt töltött Emerald poharába. Amennyire Emeraldnak nem volt kedve a fesztiválhoz, annyira Raymond is vonakodott, bár beleegyezett, hogy szerepet vállal egy saját Antik Roadshow-val minden egyes műtárgy véleményezéséért két fontért, ami azt jelentette, hogy Larkshire összes kötekedő öreg tyúkja ott fog sorakozni, hogy felértékeltesse vele a vacakjait. – Gyönyörű vagy, drágám – biztosította Emeraldot –, csak rád néz az ember, és azonnal megfiatalodik. A lány a tükörbe pillantott. Igaza volt Raymondnak, valóban istenien nézett ki rózsabimbókkal kivarrott, fehér vállát szabadon hagyó, fodros nyakú, karcsú dereka körül hullámzó rakott szoknyás cigányruhájában. De összetört szívvel hogy nyissa meg az ünnepséget? – Hol van Zac? – nyafogott. – Majd eljön-vigasztalta Raymond. Csöngött a mobilja, hallani lehetett, ahogy Anthea belevisít. – Már úton vagyunk. Mivel Emerald olyan sokat késett, a vadvirágos réten már működtek a standok. A Belvedonok különféleképpen viszonyultak a dologhoz, volt, aki segédkezett, más inkább akadályozta a munkát. Jonathan még mindig szmokingban és rúzsfoltos ingben támaszkodott koszos Ferrarijához és gin-tonikot kortyolgatva múlt éjszakai kalandjainak részleteivel szórakoztatta rajongóit. Miután meglógott valami halálosan unalmas díjátadóról, hogy aludjon egyet, Geraldine Mercedese helyett egy meglehetősen elázott házaspár BMW-jébe tévedt. – Fel sem ébredtem addig, míg haza nem vittek, és csak azután fajultak el igazán a dolgok – sóhajtott Jonathan. A faképnél hagyott Geraldine pedig azóta is dühödt üzenetekkel bombázta. Jonathan a hóna alá vágta azt az Ian Rankin-krimit, amit Lily néni tett neki félre, és kisegítette Rosemaryt a könyves standnál. Tök részeg volt, máris rosszul adott vissza valakinek négy font ötvenet egy 50 pennys érméből. A mellette lévő „Szinte új" elnevezésű pultnál Anthea időzött, a Rosemary által vonakodva feláldozott kedvenc kék ruhát lobogtatva kiáltotta: – Becsületszavamra! Ebben senki nem látszana halottnak. Alizarin és Sienna úgy érezték magukat, mint a napfényre került bányalovak, egész éjjel dolgoztak. Sienna a műtermétől mezítláb jött át a gyaloghídon. Kivörösödött szemét sötét szemüveg mögé rejtette. Az állatok ellen elkövetett bűnöket ábrázoló hatalmas vászna tényleg nagyon megviselte. Múlt éjszaka a csimpánzokat festette az agyukból kilógó elektródákkal, ma este a tigrisek és leopárdok ülepébe dugott izzó pálcával azt fogja ábrázolni, lassú kínok közt úgy pusztulnak el, hogy a bundájukban ne essék kár. Egy pillanatig Jonathan látványával vigasztalódott, de hamar rádöbbent, hogy a bátyja csak azért vezetett le idáig, hogy Emeraldnak drukkoljon. Alizarin rémesen maga alatt volt, mert már nem tudta a tömegben kivenni az arcokat: azzal vádolták, hogy keresztülnéz az embereken. Hanna nyomorultul érezte magát, hogy rá sem hederít. Jupiter a hangosbeszélőt kezelte kedvetlenül, és nagy finnyásán mindenkivel kezet rázott, hiszen lehet, hogy a jövőben őt választják a terület tory képviselőjének. Dicky a hétvégére hazajött a Bagley Internátusból, és teljesen magára haragította az anyját, mert szőkére festette a haját, és középen választotta el, mint példaképe, David

Beckham. Sosem volt híján az üzleti érzéknek, most éppen vásári kikiáltóként arra buzdította a közönséget, hogy megbecsüljék Látogató testsúlyát. Amint Emerald megnyitotta az ünnepséget, és áradni kezd a hangszórókból a popzene, Dicky rögtön elkezdte beszedni a fejenkénti két fontot Látogató meg-táncoltatásáért. Látogató imádta a nyilvánosságot, és úgy pedálozott a két hátsó lábán, mint egy orgonista. Közben sűrűn száguldott oda a nagy lavórhoz, amiben a gyerekek almát pecáztak, és jó nagyokat kortyolt a vízből. Emiatt rémes viták keletkeztek, mert az emberek, akik már megbecsülték a súlyát, azt állították, hogy ettől nehezebb lett. – Ez a kutya legalább 125 kiló – kiáltott fel Jonathan, és egy ötöst hajított Dicky tálkájába, miközben hatalmas gin-tonikokat cipelt oda Knightie-nak és Mrs. Robensnek, aki képtelen volt elszabadulni a teakészítéstől, és akit Anthea nagyon felmérgesített, mert nem akart fizetni neki, mondván, hogy az egész rendezvény a jótékonyságról szól. Azzal nem volt kisegítve, hogy az egyházi hírekben „fáradhatatlan segítő"-ként emlegették. Telt az idő, az újságírók az órájukat nézegették. Zöld Jean még nem jött rá, hogy nem hívták meg Emerald szerdai születésnapi partijára, és megvette az egyik vázlatát Antheáról. A férjére, Nevillre pedig megharagudott, mert ő viszont Sienna aktját szerezte meg Lily néniről, akiért rajongott. – A sekrestyében kell majd kiakasztania – fröcsögött Zöld Jean, a Jonathan alkotta Sienna-aktot takargatva egy lepedővel, ami alá mindenki be akart kukucskálni, és amit a Csizmás Kecske tulajdonosa vásárolt meg. – Az ivóban fogom kitenni – mondta, és odaadott Jeannek egy marék tízest. Nagy volt az izgalom, mert a rövidlátó Aneszteziológus tábornok megvette Alizarin absztraktját, amit Jean fejjel lefelé állított ki. Azt hitte, hogy a sivatagban bandukoló tevékről szerzett egy festményt. – Nagy élvezet volt rajtuk lovagolni a sivatagi lovas hadtestnél – mondogatta mindenkinek. A show fő attrakciója azonban Hanna volt. Mind a tizenkét virágfestményét eladták, és elárasztották a megrendelések. David Pulborough, aki egy kellemes kamatyolás után végre megérkezett, és aki a reménybeli főszolgabírói címért való kampányolást úgy értelmezte, hogy a kezek helyett a meztelen karokat szorongatja, és a formás fenekeket csapkodja, kihasználva Hanna hatalmas sikerét, javasolta, hogy leszerződteti. – A feleséged annyira kelendő. Jobban tennéd, ha feladnád a Belvedon vezetését, és kitartatnád magad – mondta leereszkedően Jupiternek. – Utánozhatnálak téged – vicsorgott Jupiter. – Nosza! – kiáltott fel az arra haladó Jonathan. – Te pedig letörölheted azt a vigyort az képedről! – David kivörösödött arccal támadt Jonathannak. – Hogy merészelted otthagyni tegnap este Geraldine-t, és az ördögbe, mikor fejezed be végre Hermione dáma képét? – No, nézd csak – szakította félbe élénken Jonathan –, itt jön Apu az állítólagos lányával, éppen időben, hogy bezárják az ünnepséget. Milyen jogon néz olyan rohadtul büszkén a vén bolond, gondolta David, amikor Raymond a Larkshire Könnyűgyalogság fekete zubbonyában, amely még mindig úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, a parthoz húzott, kiugrott, és Emerald felé fordult, hogy kisegítse. – Hol voltatok, háromnegyed órát késtetek – rikácsolta Anthea, és lerohant a pázsitot keresztülszelő kis ösvényen. – Soha életemben nem aláztak meg ennyire. – Rendben van, épségben ideértünk – mosolygott Raymond, amikor az újságírók nekiestek.

Zac, a vándor még később esett be, éppen, amikor Emerald a beszédét tartotta. A lány annyira igyekezett, hogy mindenkinek köszönetet mondjon, és ne csináljon bolondot magából a Belvedonok előtt, meg hogy hallani lehessen a váratlanul felhangzó fülsiketítő zúgáson keresztül, hogy észre sem vette, hogy a rét szélén helikopter landolt, és kiugrott belőle egy vakító fehér öltönyös, lebarnult férfi. – „Misztikus, csodálatos, fehér, arannyal átszőtt brokátba öltözött"57 – sóhajtotta izgatottan Raymond. – Ezennel ezt az ünnepélyt megnyitottnak… Jaj, Zac! – sikította Emerald. Ledobta a mikrofont és a jegyzeteit, fekete szandálját lerúgta, s mintha a lazacrózsaszín kardvirágcsokrot tartó pukedliző kislányok ott sem lettek volna, elviharzott mellettük, át a réten, festett lábkörmei korallként villogtak a dús fűben, s egyenesen Zac karjaiba vetette magát, aki felkapta, körbeforgott vele, s csókolta, ahol érte. A Belvedon család tagjai különféleképpen fogadták a dolgot. – Fejezzétek be! – ordította Jonathan. – Ez egy templomi ünnepség, nem az Odeon mozi utolsó sorában vagytok. Te meg egy rémesen ronda alak vagy, gondolta Zac, észrevéve a gyűlöletet Jonathan arcán, míg a többiek tapsoltak és nevettek. Emerald élvezte a nekifeszülő Zac izmos testének erejét, és lassan visszanyerte a lélegzetét. – Olyan nagyon hiányoztál, maradj itt éjszakára, kérlek! – hadarta. – Nagyon kérlek, legyél itt szerdán a születésnapi partimon. – Persze. – Zac úgy mosolygott le rá, mint a melengető nyári nap. – Megmondtam, hogy itt leszek, ugye? Emerald boldogan fordult az újságírókhoz és a szájtátó közönséghez. – Ő a barátom, Zac – kiáltotta. Megint mindenki nevetett, s bár kissé sápadtnak, nyúzottnak, kimértnek és túlzottan sznobnak tartották, most mindannyian megállapították, hogy csillogó szemével, kipirult pofijával végül is nagyon szép. Zac kezet rázott Raymonddal, és beleegyezett, hogy olyan hosszú ideig marad, ameddig csak lehetséges. Odament Antheához, összecsapta a bokáit, kezet csókolt, és az mormolta: – Gyönyörű, mint mindig. – Ez Charlene napja. – Attól még maga gyönyörű. – Ó, Zachary! – Zac, nem találkoztál még a nővéremmel, Siennával – mondta élesen Emerald. – Sienna! – Zac őszi hársfalevélsárga szeme végigpásztázta, megnézte festékfoltos, agyagpöttyös, nagy hirtelen feltűzött haját, fekete szemüvegét, fültágítóit, hosszú agárorrát, egészségtelenül sápadt arcának foltjait, dühösen dacos ajkát, a tetovált vállát megmutató felsőt, a végtelenül hosszú lábait takaró rongyos farmert, és piszkos, meztelen lábát. – Sienna – ismételte meg gúnyosan. – Melyik sziénabarna, a nyers vagy az égetett? Egy kicsit mindkettő, gondolom. Sienna dühös volt, hogy rémesen néz ki, leszegte a fejét, és kétségbeesetten próbált valami frappáns választ kigondolni. Emerald megszabadította a kínlódástól. Erélyesen kézen fogta Zacet, és megkérte, jöjjön el vele megnézni a műtermét. – Emerald, kötelességeid vannak – mondta hűvösen Anthea. – Fél ötkor ki kell sorsolnod a tombolát. 57

Tennyson: Arthur halála.

Emerald elkeseredett arcát látva Zac ennyit mondott: – Muszáj, bébi. Anthea elhatározta, hogy nem hagyja magát félretolni, és körberángatta őket a szájukat tátó standosok közt, a valamikor az Oo-ah!, most az Independent buzgó, fiatal riportere, a hennázott hajú Harriet követte őket. – Ő az én Lily nénim – mutatta be büszkén Emerald, amikor megálltak az egyik könyves standnál. – Ezért utálom – súgta Sienna Alizarinnek. – Az én házam, az én testvéreim, az én apám, az én műtermem. – Csak tartozni akar valahová – felelte Alizarin megértően. – És ő pedig a kutyánk, Látogató. Ki kell találnod a súlyát – folytatta Emerald. – Ő tényleg szeret engem – tette hozzá, amikor Látogató a farkát csóválta. – Ő az én kibaszott kutyám – fakadt ki Alizarin. – Érted, mire utaltam? – mormogta Sienna. – Barney nincs itt? – kérdezte Anthea Rosemarytől. – Szomorú, hogy nem támogatja a falut. Hála istennek teljes létszámban megjelentek fiataljaink. – Szuka – dünnyögte Lily, és egy újabb nagy adag fehérbort töltött magának. – Mit mondtál? – érdeklődött Anthea. – Egész szép tömeg van itt – mondta bájologva Lily. – Lady Belvedon, hogy jönnek ki a kisebbik gyermekei az új nővérükkel, egyáltalán nem féltékenyek? – kérdezte Harriet az Independenttől. – Természetesen nem – mondta önelégülten Anthea. – Valószínűleg azért, mert mindig is szeretettel vettük körül őket, Dicky és Dora nagyon jól alkalmazkodnak. Dora itt most kocsikáztat, és éppen Lily nénit készül hazavinni. – Mielőtt a vén lotyó teljesen el nem ázik, tette hozzá dühösen gondolatban. – És Dicky egész délután pénzt gyűjtött Látogatóval. Megpróbáltuk beléjük plántálni az idősebbek iránti tiszteletet. Látogató pedig az utóbbi öt évben sorozatban nyeri a „Legjobb Háziállat" címet. Jöjjön, és nézze meg, éppen most lép a porondra! Ámbár idén a rettenetesen nagy darab női bíró másképpen gondolta. – A labradorod túl kövér – mondta Dickynek, amikor Látogatóhoz ért. – Diétáznia kell. – Magának is fogyókúráznia kell! – kiabálta vissza felháborodva Dicky. – Sokkal kövérebb, mint Látogató, maga rémes öregasszony. – És Látogatónak nem lógnak a mellei – ordította be a pálya széléről az ugyancsak feldühödött Dora. Jonathan majd kiköpte a gin-tonikját. Zac tekintete összetalálkozott Siennáé-val, és nevetésben tört ki. – Dicky! Dora! – sikította Anthea. „Lógó mellek" – írta Harriet az Independenttől. Raymond egyáltalán nem élvezte az Antik Roadshow-t. Egy tálcát bámult, amire egy tizennyolcadik századi párt nyomtattak, akik egy hosszú szőrű fehér kutyát sétáltatnak. – Attól tartok, nem Gainsborough festette. – Honnan tudja? – érdeklődött a méregzsák vén szatyor. – Nem is volt ott, amikor festették. – Ne felejtsd el, hogy fél ötkor húzod ki a tombolát – emlékeztette Anthea újfent Emeraldot. Szerencsére a kis kocsiján elviharzó Dora félbeszakította a prédikációt. Igyekezett megelőzni, hogy Loofah eltapossa a kiskanálban tojást egyensúlyozó versenyzőket. – Hóóó! Te rohadt állat! – visította Dora. – A francba, hóóó! – Lógó mellek – kuncogott a mellette zötykölődő Lily. Ekkorra már Zac és Emerald elmenekültek a gyaloghídon keresztül.

Fehér mellényüket villogtatva repkedtek a molnárfecskék ki-be a csónakházból, nagy ökörszemlepkék keringtek a réti fészekfű szőke csomói felett. Körös-körül a fű lelapult a szerelmeskedők súlyától. Zac belekarolt Emeraldba. – Emlékszel, amikor a múltkor itt voltunk a csónakházban? – Akárki is állítja, hogy a szülőanyád megtalálásával megnő az önbecsülésed, hülyeséget beszél – tört ki Emerald. – Gyere, nézd meg a műtermemet!

42. Emerald még egy koszos csűrben is rendet tudott teremteni. Az asztal alatt agyaggal teli zacskók, rajta pedig festékek sorakoztak pedánsan egymás mellett, üvegvázában lila és bordó szagosbükköny díszelgett, és egy régi cilinder tele volt ecsetekkel és hegyes ceruzákkal. Egy érzékeny és elbűvölő vázlat Raymondról a festőállványon arra várt, hogy megmintázzák a fejét. – Ez fantasztikus – mondta Zac. – Raymond annyira édes Felszereltet egy zuhanyozót, egy kicsi konyhát és egy színvonalasabb hálószobát. Pillanatnyilag csak ez van. A csupasz téglafal mellett fehér lepedővel és Emerald fulhami ágyáról származó palackzöld-fehér csíkos steppelt takaróval leterített régi dívány állt. – Tökéletesen megfelel – mondta gyengéden Zac. – Leszedem a rózsabimbóidat – tette hozzá, és lehúzta az egyik válláról a cigányruhát. Emerald megmerevedett. – Azt hittem, többé sose látlak. Soha nem hívtál, nem írtál nekem. A Belvedonok maguk az ördögök. Nem voltál itt, hogy megvédj. O, jaj… – mert Zac nagy, meleg, simogató ujjai az egyik kis melle alá csúsztak olyan finoman, ahogyan a kisfiúk emelik ki a tojást a feketerigó fészkéből. – Nem sétálhatsz be ide csak úgy, egyetlen magyarázó szó nélkül. – Dolgom volt. – Zac keze lejjebb csúszott. – És azt várod tőlem, hogy mindent elfelejtsek. – Csak fogd be! Felnyalábolta, a díványra dobta, kikapcsolta a derékszíját, és lezserül a tenyeréhez ütögette a bőrt. – Azt akarod, hogy rajtad használjam? Emerald szégyellte, hogy teljesen átnedvesedett az izgalomtól. – Nem, persze, hogy nem. – Valamikor kértél rá. – Vetkőztess le, Zac! A feje fölött áthúzta a ruháját, letolta a bugyiját, majd megcsókolta a molnárfecske mellénél is fehérebb hasát. Egy perccel később már ő is meztelen volt, mézszín, bronzos izmai megfeszültek. Emerald utolsó kósza gondolata az volt, soha nem lesz képes mindezt megszokni előjáték nélkül. Sápadt homlokán veríték gyöngyözött, fekete fürtjei röpködtek, nyikorgott a heverő, egy dongó kétségbeesve zümmögött a pók hálójába akadva. Emerald csukott szemmel, eksztatikusan vinnyogott. – Zac, ó, istenem! Zac mélyen beléhatolt, és egy pillanatra hagyta, hogy automatikusan történjen a dolog.

A koszos ablakon és az olívzöld facsúcsokon keresztül Rókavár magas kéményei között, a mohával fedett tetőn észrevette a róka formájú, fényes arany szélkakassal megkoronázott kis tornyot. – Elmegyek – nyögte Emerald, és megfeszülve remegett. Én pedig bejutok oda, gondolta Zac, és győzelemittasan rámosolygott. – Itt, sajnos, nem tudlak itallal megkínálni – mondta Emerald. – Zuhanyozzunk le odabent a házban, és körbevezetlek, amíg a többiek az ünnepségen vannak. Mesések a képek. Kéz a kézben sétáltak keresztül a néptelen pázsiton. A lány kérlelte Zacet: – Nem mehetnénk el valahova ma este? – Rendben, arra gondoltam, elhívnám Raymondot és Antheát is, hogy tartsanak velünk. Látva Emerald arcán, hogy nem tetszik neki a dolog, felemelte az állát, és végigsimította hüvelykjével az arcát. – Fontos, hogy az apukád és az anyukád elfogadjanak engem. Eljön még a mi időnk. Emerald jól látta a komolyságot a szemében. Kész elkötelezni magát, gondolta örömmel, ahogy a fiú gyönyörű szája az övéhez közeledett. Jupiter az egyik emeleti ablakból figyelt. Bement, hogy ellenőrizze, nincsenek-e betörők a házban, és az igazat megvallva leskelődni akar. Tíz perccel később, amikor Emerald kicsapta Sienna szobájának ajtaját, és felkiáltott: – Ebben a szobában alszik a larkshire-i Amazon, szép kis disznóól, ugye? –, ott találta Jupitert az ágyon ülve, amint éppen Sienna olvasólámpáját szerelte. – Mi a francot csináltok itt? – üvöltötte, ami azért volt nagyon ijesztő, mert rendesen annyira fegyelmezett volt. – Nem a déd ez a hely – még –, és ne szimatolj mások szobáiban! Takarodjatok! Remegett a dühtől. – Te jó ég, nem bocsátott meg neked – sóhajtotta Zac, amikor biztonságba értek Emerald szobájában. – Egyikük sem – nyávogott Emerald. – Nagyon egyszerű – mondta Zac. – A nők gyűlölnek, mert a pasijaik meg akarnak dugni, és a pasik gyűlölnek, mert nem feküdhetnek le veled. A vásár 5000 fontos rekordbevétellel zárult, de Anthea egyáltalán nem volt boldog. Dühöngött, hogy Emerald meglépett Zackel és elmulasztotta a tombolasorsolást. Mérges volt Dickyre és Dorára, mert rosszul viselkedtek, és a kimerült Raymondra, aki javasolta, hogy maradjanak otthon az ikrekkel, akik azért rosszalkodnak, mert mostanában alig látják a szüleiket. – Ne légy annyira önző! – szólt rá Anthea, Shalimart locsolva magára. – Magam is nagyon fáradt vagyok ahhoz, hogy bárhová is elmenjünk, de nem hagyhatjuk cserben Emeraldot és Zacet. Kétségbeesetten próbálta fenntartani a szívélyes, odaadó szülő látszatát, de közönyös hangjával, tekintetüket kerülő pillantásával, és hogy mást fogadott a kegyeibe, persze nem tudta félrevezetni az ikreket. Ezért aztán ametisztszín műselyem ruhájában, rózsaszín rózsával a hajában tündökölve Zacet rajongta körül, amikor később a teraszon üldögéltek és figyelték, ahogyan az ultramarinkék szürkület egybeolvad Raymond szarkalábjainak kék minaretjeivel. Raymond, aki közben már beszélgetett egy jót Zackel, és felfedezték kölcsönös vonzalmukat a bourbon és a krikett iránt, egy palack Moët-et is felbontott, hogy

megünnepeljék a fesztivál sikerét, és még Dickynek és Dorának is adott egy-egy pohárral. – Drágáim, nagyon ügyesek voltatok a kocsikáztatással, meg Látogató táncoltatásával. Emerald beszéde ragyogó volt, és nagyszerű, hogy mindenkinek eladták a képeit. – Alizarinét nem – jegyezte meg önelégülten Anthea. – A tábornok hamar meggondolta magát, amikor rendesen felállította, és úgy nézte meg. – Találjátok ki, kitől kapta a tippet – mormolta Jonathan, Ian Rankin könyvéből fel sem pillantva. – Egyébként jött egy magát megnevezni nem kívánó vevő, és kétszer annyit fizetett érte – mondta Sienna boldogan. A fákon keresztül látta a Kapusfülke fényeit. Alizarin biztosan keményen dolgozik. Neki is folytatnia kell a szegény, megkínzott tigriseket. A pezsgő mindig is gyengítette az elhatározását. Zac teljesen magával ragadta, ahogy elnyúlt, lábát feltette az asztalra, fekete inge kigombolva, sima, barna mellén csak úgy villogott a David-csillag. Csodálkozott, hogy miért nem húzza ki az őszülő szálakat sötét hajából, hiszen annyira hiú. Kifinomult szépsége mellett Jonathan egészen betegesnek látszott táskás szemeivel, rendkívüli sápadtságával és az öve fölött kibuggyanó hasával. Felnézett, és észrevette, hogy Zac vigyorog rá: a leereszkedő fattyú, csak mert olyan elhanyagoltnak látszik a kikent-kifent Antheához képest. Egészen tigrisszerű: idegen, ragadozótekintetű, éber. Szerette volna letörölni az önelégült vigyort az arcáról egy tüzes piszkavassal. „Milyen katlan, mily egek mélyén gyúlt ki a szemed?"58– tűnődött Sienna. – Mire gondolsz? – kérdezte Jonathan. – Milyen furcsa, hogy a tigrisek ragadozók, ugyanakkor veszélyeztetett állatok is. – Nem különösebben. Nem tudom elképzelni, hogy az antilopok és gazellák adománycsekkeket küldenének a „Mentsük meg a Tigriseket"-alapítványnak. Zac kortyolt egyet a bourbonjából, és Antheához fordult. – Mesés a kert. A Shalimarral vívott küzdelemben csatát vesztett a virágzó hársfa és jázmin illata. A sötét fákra rózsák kúsztak, a meztelen talpat csiklandozó borzaskata leomlott a lassan hűlő járókövekre. – Raymonddal szeretünk kertészkedni, ez a titok, és természetesen van személyzetünk is. Robens, a kertészünk ősidők óta velünk van, nélküle semmire sem mennénk. – Anthea szájából úgy röpködtek a közhelyek, mintha örök igazságokat nyilatkoztatott volna ki. – Robens valójában egyike a „nemes vadember"-eknek. – Nem szeretem Robenset – mondta élénken Dora. – A bokrok közt a fütyijét mutogatta nekem a múlt héten, olyan merev volt és vörös. Sienna és Jonathan elragadtatott pillantásokat váltottak. Zac próbálta visszafojtani a nevetését. – Miért nem szóltál nekem? – sikította Anthea. – Raymond, azonnal ki kell rúgnunk Robenset. – Emerald születésnapi partija előtt semmiképpen sem – közölte ridegen Jonathan. – Ne pimaszkodj! – szólt rá Anthea haragosan, de mivel nem akart összetűzésbe keveredni Jonathannal Zac előtt, vagy Robens fajtalankodását megvitatni az ikrek füle hallatára, ezért rájuk szólt: – Ideje lefeküdnötök, hosszú napotok volt. Zöld Jean telefonhívása szakította félbe. Arckifejezéséből, orgonaszín körömcipőjének ingerült kopogásából ki lehetett olvasni, hogy nagyon komoly az ügy. Általában nem 58

William Blake (1757-1875): A tigris (ford. Szabó Lőrinc).

szokta idegenek előtt lehordani Dickyt, aki máris úgy festett, mint egy zöldcitrom, de szörnyen utálta Alizarint: – Dicky, te vagy az ismeretlen vevő? – kérdezte a telefont lecsapva. – Dehogyis. – Ne hazudj! Mivel fizettél érte? Dicky először erősködött, hogy a születésnapi pénzéből. – Az nem lehetett elég. Jean azt mondja, száz fontot adtál neki. – Rohadt áruló – tört ki Dora. – Ne szólj bele! Füllentesz, Dicky. Honnan volt a pénz? – Látogató táncoltatásából. – A fiú keményen felszegte a fejét. – Mi kerestük. – A pénz a vásár haszna. – Mindenképpen ugyanodajutott a pénz – mondta ésszerűen Raymond. – Alizarin adományozta a képet. Valóban nem hiszem… – Raymond, hagyd, hogy ezt én intézzem. Dicky ellopta a pénzt. Vissza fogod adni a képet Jeannek. – Az enyém – ordította Dicky. – És hová szándékozod kifüggeszteni azt a förmedvényt? – A szobámba. Alizarin az egyetlen, aki egyáltalán törődik velem – tört ki belőle a zokogás, és berohant a házba. – És velem – értett egyet Dora, és eltűnt a szürkületben. – És velem – csatlakozott Sienna is, majd felhörpintette az italát. Kihátrált a teraszajtón keresztül, s ijedten hördült fel, ahogy elhaladt Emerald mellett, aki nem a legjobb formáját mutatta narancssárgában. Úgy nézett ki, mint aki nagy erőlködésében, hogy szép legyen, túlságosan kifestette magát. – Mi a fene van Siennával? – érdeklődött, ahogy kijött a teraszra. De ahogy édes pézsmaillata kloroformként elárasztotta őket, az automatikusan felemelkedő Raymond szürkén és reszketve visszaereszkedett a padra. Mi rémítette meg ennyire, hogy nem kapott levegőt, mint akinek mérges gáz érte a tüdejét? – Elnézést kérek mindenkitől, de valakinek ki kell állnia az elveiért – mondta megátalkodottan Anthea. – Charlene, isteni parfüm. Mi ez? – Zactől kaptam – felelte büszkén Emerald. – Mitsoukónak hívják. – Gratulálok, Zac! – mondta Jonathan vontatottan. – Senki nem mondta neked? Ezt a parfümöt locsolta magára az anyám. Még azon a napon is, amikor meghalt. Csak egy újabb hívás, ezúttal Casey Andrewstól, aki bejelentette, hogy fél órán belül beugrik, hogy elhozza Emerald születésnapi ajándékát, késztette arra Raymondot és a többieket, hogy elmeneküljenek vacsorázni. Mielőtt elindultak, Jonathan az előszobában félrevonta még mindig remegő apját, és megölelte. – Nagyon sajnálom, Apu. Nem kellett volna azt mondanom Anyu haláláról. Biztosan az illat kavart fel. Nem hiszem, hogy Zac kóser. – Kedves fickónak tűnik – mondta gyászosan Raymond. – Bárcsak mindenki abbahagyná a veszekedést. Szegény kis Dicky. Anthea ragaszkodik hozzá, hogy ne menjünk fel jó éjszakát kívánni. – Betakargatom, ha mind elmentetek. Nem bánod, ha felmegyek és megnézem a Raffaellót? Raymond egy pillanatra meglátta a mélységes fájdalmat kedvenc fia a szemében. – Persze, hogy nem. Maradj, ameddig akarsz. Csak aztán jól zárd be. Hiányzik neked Anyu? – Nem emlékszem rá ahhoz elég jól, hogy hiányozzon. Valószínűleg ezért vagyok olyan fárasztó… Istennek hála, hogy vagy, Apu.

43. Zac visszatérése nem hozta vissza Emerald boldogságát. Nagyon feldobta ugyan a nagy üveg Mitsouko, az első dolog, amit tőle kapott (kivéve a pénzt és a ruhákat, amiket kikövetelt tőle), de még jobban elmélyítette az ellentéteket közte és a Belvedonok között. Raymond nagyon kedves volt. – Hát persze, drágám, csak tévedés volt. A felesége viszont nevetségesnek találta, nem értette, miért öntötte Emerald az üveg tartalmát a WC-be. – Honnan tudhatta volna Zac, hogy Galena fürdött a cuccban, és a halála előtt egy héttel Raymondhoz vágott egy üveggel. Olyan régen történt már, az emberek túl érzékenyek. Emerald megijedt magától, rájött, hogy néha gyűlöli Antheát. Mindennap felfedezett valamit, amiben hasonló volt a személyiségük: egyformán szerették Chopint és Csajkovszkijt, sok alvásra volt szükségük, s az volt a legijesztőbb, hogy mindkettőjüknek tetszett Zac. Azon imádkozott, hogy Anthea csak jobban meg akarja ismerni a jövendőbeli vejét, s egyre azt hajtogatta, „Olyan boldog vagyok, hogy Raymonddal még mindig szerelmesek vagytok egymásba. Az emberben újraéled a házasságba vetett hit." Anthea annyira feszült volt, hogy sikítani tudott volna. Emerald visszatérése olyan elmúlt érzések zuhatagát élesztette fel, mint a bűntudat, szégyen, megbánás, szívfájdalom, és mindenekelőtt a rettenetes vágyakozás, az érzékiség fellobbanása, amit a Raymonddal való házassága alatt elfojtott. Attól még idegesebb lett, hogy Zac töprengően mosolygott a szemébe, túl sokat kérdezett, és mindenhol megérintette, ahol csak tudta. Anthea azért is ment hozzá egy nálánál jóval idősebb férfihoz, hogy soha többé ne kelljen a féltékenységtől szenvednie. Most mégis ettől emésztődött, mert Raymond, drága kollégája, David, kedvenc mostohafia, Jupiter, az ördögi Jonathan és még Dicky is nyilvánvalóan odavoltak Emeraldért. Az ember nem lehet rettenetesen féltékeny a saját lányára. Bárcsak Raymond ne beszélne folyton arról, hogy hatalmas összeget helyez el Emerald számára, hogy kárpótolja mindazokért az elmulasztott évekért, amelyeket kulturális ingerszegénységben kellett eltöltenie. – Képzeld el, milyen az, mikor a szemétdombon nő egy kecses virág. Anthea azzal szeretett volna felvágni, hogy ő csinálja meg Emerald ruháját a születésnapi partira, de mivel kevés volt az idő, elvonszolta lányát Lindka Cierach-hoz. A szerdai buli előtti kedden felmentek még Londonba apróbb dolgokért, és elhozták a ruháikat. Raymond kihasználta a lehetőséget, és elment az ügyvédjéhez Searstonba. Ettől a többi gyereke rendkívül izgatott lett. Zac is szabadon szaglászhatott a kertben, a csónakházban és az erdőben, tanulmányozta Rókavárat, a bedeszkázott ablakú melléképületeket, eldugott helyeket. Alkonyattájt keresztülkocogott a falun, és összeszedett egy pár üveg vörösbort meg marhahúsos vesepitét a Csizmás Kecskében, ahol megcsodálta Jonathan aktját Siennáról. A Kapusfülkénél végzett, és bekukkantott Alizarinhoz. Alizarinnak valójában rémesen rossz napja volt. Hanna egyre jobban elkeseredett Jupiter miatt, szeretetet és védelmet várt tőle, amit többé nem tudott felajánlani neki, mert szinte már teljesen megvakult. Ugyanezért igyekezett kiverni a fejéből, hogy egyre jobban tetszik neki Sophy.

Bűntudat gyötörte, mert hetek óta nem tudott dolgozni, és nem segített Raymondnak a közeledő partiban, ezért a szokásosnál korábban kelt, és megpróbálta egy hosszú lapát segítségével kihalászni a pici tóból az algákat. Ez olyan feladat volt, amit kisfiú korában mindig szeretett, sokkal inkább, mint a hajcsomókat kipiszkálni a lefolyónyílásból. Ámbár annyira rossz volt a szeme, hogy a vízililiomokat huzigálta ki, és Anthea úgy üvöltözött vele, mintha nyúznák. Csüggedten tért vissza a Kapusfülkébe, és ott találta a boldogságtól sugárzó Látogatót, amint éppen egy húsos pitét falatozott Eddie-vel, a csomagolóval, aki mentegetődzött, mert azért jött Londonból, hogy elhozza Alizarin összes képét a galériából. – Nem várhatunk tovább valami józan ítéletű vevőre – válaszolta ridegen Jupiter, amikor Alizarin dühösen felhívta. – Őszintén szólva túl sok helyet foglalnak. Legalább lesz tüzelőd a télen. A Kapusfülke előkertjében seregnyi csalán sorakozott, csípősek, mint ő maga. Eszeveszetten festett, hogy még kihasználja a nappali fény utolsó morzsáit, s káromkodva botladozott keresztül a lépcsőt és az előszobát elborító vásznak felett, hogy kinyissa az ajtót. – Mit akarsz? – mordult ki. – Meg akarom nézni a képeidet. – Zac egy zörgő műanyag szatyrot lóbált. – És azt gondoltam, hogy kedved lenne egy késői ebédhez. Alizarin remegett az éhségtől, és legyőzte a forró marhahúsos vesepite illata. – Gyere be! Odafönt előkeresett két tányért, kést, villát és egy pár papírpoharat, majd visszament a festőállványhoz. Emberi pajzsot festett éppen, egy szerb tankra erősített síró babákat – minden egyes kicsi arcocskát fájó gondossággal kidolgozott. Fekete füstfelhő és az égő faluban felkapaszkodó lángnyelvek alkották a hátteret. Amikor Zac elosztotta a pitét, sokkal nagyobb részt juttatva Alizarinnak, meg vörösbort töltött a papírpoharakba, észrevette, hogy a Balkánról, Sierra Leonéról, Csecsenföldről és Észak-Írországról szóló újságkivágások terítik be a padlót, oszlopokban állnak minden lehetséges felületen, beborítják a könyveket. Letette Alizarin mellé a kisasztalra az egyik poharat és a tányért, hogy Látogató el ne érhesse, majd elmerült a képek tanulmányozásában, és teljesen belefeledkezett. Még sosem látott semmi ennyire erőteljeset és szívbe markolót. Körbejárt, átverekedte magát Galena bútorain, amelyeket Anthea dobott ki, előhúzta és az eltűnő fénybe emelte a képeket, hogy láthatóvá váljon a varázslatos színek finomsága, s rövidesen felfedezte a holokauszt inspirálta korai munkákat a különleges, alkalmi tájképek vagy portrék mellett. Miután közel egy óra hosszat töltött csöndben a képek tanulmányozásával, előhúzta az utolsó vásznat, amelynek az volt a címe, hogy Az Anschlusß után, annak emlékére, hogy Hitler brutálisan bekebelezte Ausztriát 1938-ban. A festményen eső és szélvihar csapdosta magas, csontvázszerű, csupasz fák erdeje látszott. Csak egy-egy bükkfacsemetén és mogyoróbokron lógtak narancs- és aranyszínű levelek. Ha valaki vállalta a kockázatot, néha el tudott rejteni kincseket a nácik elől, gondolta Zac. – Ezek lenyűgöző, tökéletes mesterművek – mondta Alizarinnak könnyes szemmel. – Felhívom a régi főnökömet, Adrian Campbell-Blacket, övé a legjobb modern képtár New Yorkban. Alizarin mostanáig nem tartotta megbízhatónak Zacet, meg sem próbált meggyőződni az ellenkezőjéről, de most a képek iránti lelkesedése és megértése meghatotta, képtelenül megérintette, majdhogynem gyermeki hálára késztette. Észrevéve, hogy

Alizarin felfalta a pitét, és kiitta az egész vörösbort, Zac kinyitott egy újabb üveggel, és leült az ósdi, ingatag kanapéra a sarokban, nem zavartatva magát Látogatótól és az újságkivágásoktól. Ahogy beszélgettek, Alizarin abbahagyta az emberi pajzsot, és szórakozottan rajzolgatni kezdte Zacet. Ahogy romlott a szeme, úgy élesedtek a többi érzékszervei, a hangból kihallotta a hangulatot, szaglása megérezte a vágyakat. – Mit akarsz? – kérdezte. – Hogy érted ezt? – A jövetelednek semmi köze Emeraldhoz. Zac vett egy nagy levegőt. Valamiért megbízott Alizarinban. – Az üknagyapám, Reuben Abelman kiépítette a bútorüzletét Bécsben – kezdte óvatosan. – A fia, Benjamin sokkal nagyobb sikereket ért el nála, megengedhette magának, hogy a képzőművészet legyen a szenvedélye. Röviddel az Anschlusß után megjelent nála két fegyveres náci, és bevitte a pártközpontba, ahol megfenyegették, hogy lelövik, ha nem adja át a képeit és szobrait. Az ő és Rotschild gyűjteménye lettek volna Hitler vezér múzeumának első nagy szerzeményei. A dédapám nem teljesítette a feltételeiket. Másnap agyonverve találtak rá. A dédnagyanyámat haláltáborba küldték. – Dédapám házának kifosztása után a nácik a fiaira szálltak rá. Megakadályozták, hogy a nagyapám, Tobias folytassa ügyvédi tevékenységét, úgyhogy ő öngyilkos lett – Zac mély, rekedtes hangja megremegett, kétségbeesetten magányosnak hallatszott, mint a távolban dübörgő vonat robaja –, és elkobozták a testvére, Jacob művészed galériáját, őt pedig Mauthausenbe küldték. – Az Abelman családból mindenki elpusztult, kivéve Leah nagynénémet, Jacob feleségét, aki a háború elején elmenekült New Yorkba, meg az anyámat, aki gyermekként valahogy túlélte Theresienstadtot, és négyéves korában a nénihez került. Alizarin letette a ceruzát, az üveg után nyúlt, és megtöltötte Zac papírpoharat, egy hajszállal eltévesztve, úgyhogy a bor vérként folyt le az oldalán. – Az anyám sohasem szabadult meg a bűntudattól, hogy ő túlélte – folytatta Zac. – A nagynéném, Leah összejött más művészetkedvelő zsidó emberekkel, közben egyre csak várva Jacobot. A háború után hallotta, hogy elszökött Mauthausen-ből, de a Gestapo meggyilkolta. Zacnek gyönyörű az arca, gondolta Alizarin. Az összes sebhely belül van. – Amikor gyerek voltam, a nagynénim, Leah megmutatta a bécsi házunkról készült albumot, amit sikerült kicsempésznie. – Zac hangja már alig hallatszott, sima, aranyszínű arcán rángatódzott egy izom. – A padlót francia Aubusson és perzsaszőnyegek borították, a szobák tömve voltak tizennyolcadik századi francia bútorokkal. A polcokon és a beugrókban gyönyörű meisseni, sévres-i és drezdai porcelánok látszottak. A festmények izgattak fel a legjobban. Az előcsarnokban egy Frans Hals és egy Bonnard lógott, az ebédlőben pedig egy Renoir és egy Cranach. Csak Látogató horkolása, az óra ketyegése és Alizarin ceruzájának sercegése törte meg a csendet. Zac napbarnított színe szürkés árnyalatot kapott. – A nappaliban, a dédnagyanyám íróasztala felett függött egy Raffaelló. A dédnagyapám vásárolta, hogy kisegítse a játékadósságból az egyik barátját, egy kicsapongó grófot, az ő családjának a tulajdonában volt a festmény kétszáznegyven éven át. Kicsi, ötvenhatszor negyvenöt centis kép. Csak fekete-fehérben láttam, de színesben álmodom róla. A többi képről már letettem, vagy előkerülnek, vagy nem, de a világot felkutattam a Raffaello után. Zac nem mondta, hogy Rókavárban nyomra bukkant. A gyerekszoba falán ott volt az 1975-ös „preraffaelita" karácsonyi darab szereplőlistája bekeretezve. Azon látszott

Anthea Raymondtól kapott beceneve, „Reményke", meg szivárványszövésű ruhája, amelyet nehezen lehetett beazonosítani a fekete-fehér fotón. – Az Elveszett Műtárgyak Nyilvántartását már felhívtad? Zac nemet intett. – Attól rettegek, hogy felkeltem a figyelmet, és a kép eltűnik a süllyesztőben. Előbb meg kell bizonyosodnom, mielőtt lépek. Alizarinnak szurokfekete volt a szeme, az arcán nem látszott semmi érzelem, ahogy felkapta a nagyítót, hogy közelebbről megnézze a rajzát. Zac állkapcsát egy kissé erőteljesebbé kell tenni, a sárga szemek közelebb ülnek egymáshoz, ki kell törölni az ártatlanság legkisebb látszatát is. Zacre sandítva mondta: – Rengeteg zsákmányolt műtárgy van a múzeumokban, amelyeket nem fognak visszaadni. – Mintha a maffiát kérném, hogy javuljon meg – vont vállat Zac. – Mindenütt falakba ütközöm. A probléma az, hogy kifutok az időből. A rabolt műtárgyak tulajdonosai tudják, hogy a holokauszt túlélői egyre fogynak és kihalnak, mielőtt követelődzhetnének. És ha nem vagy Rotschild – folytatta keserűen – jogi úton nem kapsz elégtételt. Alizarin festeni kezdett, az ecsetjét egy dobozba mártogatta, amelyre az volt írva, „Mészáros pacal, bárány- és zöldségízesítéssel." Azon töprengett, melyik okkersárgát használja Zac bőrére, amely most már zöldes árnyalatot kapott. A szeme teljesen eltűnt az üregében. – Mi a festmény témája? – kérdezte Alizarin, bár tudta a választ. – Pandora szelencéje – felelte Zac. Elhatalmasodott a csönd. Alizarin vízzel locsolta a papírt, hogy könnyáztatta hatást étjén el. – Az alján egy latin mondás fut végig: „Malum infra latet"- tette hozzá Zac. – Ami az jelend, hogy „A baj alant fekszik" – mondta Alizarin. – Egészen közel vagy már. Csak ennyit akarok mondani. – Kösz. Hálás vagyok. – Zac megint majdnem sírva fakadt. – A jövő héten beszélek rólad Adrian Campbell-Blacknek. – Ez nem üzlet – mondta keményen Alizarin. – Csak hiszek az igazságban. Zac megpróbálta hangjának izgatott remegését és ujjongását visszafojtani, és megkérdezte: – Miért olyan zűrös a húgod? – Mint az anyád, bűntudattól szenved, hogy túlélő. – Alizarin egy kis vörössel melegséget festett Zac arcára. – Sienna kétnapos volt, amikor Anyu meghalt. – Aztán óvatosan folytatta: – Anyu kifestette nekünk a szobákat, mielőtt a bátyáim meg én megszülettünk, de Sienna számára nem adott semmit. Mi úgy tettünk, mintha Anyu boldog lett volna, hogy lánya született, de valójában túl részeg volt ahhoz, hogy törődjön vele, milyen nemű is az újszülött. Az ivástól a baba kis termetű lehet, és megsérülhetnek a szervei. Úgy tűnik, külsőre Siennával minden rendben van, de gyanítom, hogy a szívét érte a kár. Nyilvánvaló volt, hogy Alizarinnak nehezére esik az anyjáról beszélni. Hirtelen olyan elgyötörnek és kiszáradtnak nézett ki azok alatt az éles fényű műtőlámpák alatt, mint egy sebész kilencórás műtét után. – Sienna keményen dolgozik – folytatta. – Óriási felelősséget érez a világ, különösen az állatok iránt. Látogató egyetértése jeléül meglegyintette a farkát. – Találkoztál Emerald nővérével? – kérdezte Alizarin mintegy mellékesen. – A duci rottweiler nem nagyon rajong értem. Félremagyarázza a szándékaimat. – Nem ok nélkül – vágott vissza Alizarin. Kiürült a második üveg is. Autó gördült a feljáróra. Anthea és Emerald tértek vissza.

– Mennem kell – mondta Zac. – És tényleg meg vagyok őrülve a képeidért. Ha Alizarinnak jobb lett volna a szeme, és kinézett volna az ablakon, láthatta volna, ahogy Zac a holdfényben, arcán sátáni vigyorral eksztatikusan végigtáncol az úton.

44. Emerald születésnapjának reggele határozottan naposabb volt, mint Anthea személyzetének a hangulata. A falufesztiválért nem kaptak fizetséget, napokba tellett, míg fenekestül felfordították a házat, és isten tudja, meddig kell ma este dolgozniuk. – Rosszabb, mint eléggé kitakarítani a helyet az élelmiszer-szállítóknak, és rémesen meleg van – morgott Knightie, amikor telefonon megkérdezte, hogy állnak. – Emerald és Zac még ágyban vannak, Raymond a tűzijátékot ellenőrzi, és Robens gyakorlatilag kopaszra nyírta a pázsitot. – Anthea hol van? – Searstonban gyantáztatja a lábát. – Nyúzzák Reménykét – mondta derűsen Jonathan. – Ne felejtse el a szmokingot! – Alizarinnak kényszerzubbonyt kéne felvennie, hogy ne tudja leütni Somerfordot. El sem tudom mondani, mennyire várom ezt az estét. A következő telefont Zac vette fel. Dicky dühösen és könnyek közt mondta, hogy vége a tanításnak, és senkinek nem jutott eszébe érte menni. Zac firkantott egy üzenetet Antheának és Raymondnak, kölcsönvette Emerald új Golfját, s elindult a Bagley Internátusba. Mint tipikus amerikai, Zac elbűvölő volt a gyerekekkel, és hazafelé a napfényben fürdő tarló és a világos rózsaszín füzikecsomók mellett elhaladva a kisfiú hamar megvallotta neki, mennyire elege van az életéből. Utálta az Emerald körüli felhajtást az újságokban. Nagyon aggódott Anthea miatt, mert hülyét csináltak belőle. Zac mit gondol, azért felejtett el érte jönni, mert még mindig dühös, hogy szőkére festette a haját, vagy mert megvette Alizarin fordított tevéit? – Jó vétel volt – mondta Zac, egy Aston Martint előzve. – Ragaszkodj a képhez, egy nap rengeteget fog érni. Dicky egyre bizalmasabb lett, azt is bevallotta, hogy amiatt csúfolják az iskolában, mert olyan alacsony, mint Anthea. – Nem létezik olyasmi, hogy egyenlőség. A nők miért lehetnek alacsonyak, a férfiak miért nem, és miért nekem kell internátusba járnom, és nem Dorának? Otthon akarok lenni, mint ő, és nem akarok lemaradni a dolgokról. Apu és Anyu csak Emeraldra gondol. Bárcsak elmenne. – (Vagy néha velem is beszélne, gondolta vágyakozva Dicky). Megálltak tankolni, Zac vett Dickynek egy nagy csomag gumicukrot és egy számítógépesjátékot, és amikor folytatták az utat, mesélt neki az ükapja bécsi házában lévő titkos szobáról. – Az semmi – csipkelődött Dicky. – Rókavárban van egy titkos átjáró, lépcső vezet le a házból a kertbe és – sandított rá Zacre, tényleg nagyon megkedvelte – megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – Persze, megígérem, cserkész becsületszavamra. – Van egy titkos szoba Anyu és Apu hálószobája felett, úgy hívják, hogy Kék torony. Egy lépcső vezet fel oda. És hallottam, amikor Knightie és Anyu arról beszéltek, hogy Apu első felesége – Dicky elpirult – rengeteg férfival volt ott együtt. – Hogy lehet feljutni abba a Kék toronyba? – érdeklődött Zac, mintha mellékes lenne a téma.

– Nemtőm. – Dicky elbizonytalanodott. – Van valami jelszó, de én nem ismerem. A szoba Apu első feleségének volt a kedvenc helye, úgyhogy senki nem akar felmenni oda. *** Amikor Zac visszatért Dickyvel, Raymond és a szépségszalonból hazatérő Anthea áradozva mondtak köszönetet. Dicky azonnal elráncigálta az apját és Zacet teniszezni. Anthea a konyhában Emerald tortáját vonta be cukormázzal, és az esd ülésrenddel bajlódott. Saját magát két imádójával, Daviddel és Zackel szemben helyezte el, hogy csodálhassák a ragyogó, új Lindka kreációjában. Kezdett fülledté válni az idő, de ha melege lenne, még mindig levehetné a boleróját, és mutogathatná gyönyörű vállait. A legjobb lenne, ha a pótapát, lant a jobbjára ültetné, döntötte el – lehet, ha legközelebb a városban jár, ad egy kis minitaxi-engedményt; aztán a balján ott lehetne Si, az igazán tiszteletbeli vendég. A nagy mellű és ragadozókinézetű Ginnyt, Sí feleségét bárhová teheti, csak el Zac közeléből, ő ülhetne Jonathan mellett; és Geraldine, a sznob szuka mehetne a másik oldalára. Az undorító Casey Andrews, aki olyan rémesen ráhajtott Emeraldra, egész héten meghívásért kuncsorgott. Raymond férfiasan ellenállt a célozgatásainak, aztán elfeledkezett a dologról, és helyette meghívta a bosszúszomjas Somerfordot, aki mindig magával cipelte Keithie-t, a betörőt. Alizarint a lehető legtávolabbra kell helyezni Somerfordtól, hogy be ne vágja a szarkasztikus vén buzit a folyóba. Már nagyon régen történt, hogy az állateledel-milliomos Kevin Coley, Ambivalens úr előkapta a csekkfüzetét, hogy megvegyen egypár olajfestményt Alizarin első kiállításán, amikor Somerford félrevonta, és megsúgta neki, hogy semmit nem érnek. Kevin szokása szerint letett a vásárlásról, Alizarin pedig keresztülvágta Somerfordot Raymond kirakatüvegén, úgy, ahogy valamikor az anyja kivágta a Degas-t. Somerford undorító mérgének hála, a karrierje véget ért, mielőtt elkezdődött volna. És hová tegye Rosemary Pulborough-t? Rajongtak egymásért Alizarinnal, úgyhogy Anthea nem adta meg nekik azt az örömet, hogy egymás mellett üljenek. Hülyeség lett volna heteroszexuálisokat pazarolni egy olyan jelentéktelen valakire, mint Rosemary. Ülhet Keithie és Dicky közé – bár erről a helyről Dicky szabadon bámulhatja Emeraldot… aztán úgy döntött, inkább megkönnyebbülés, hogy Dicky nem lesz homokos. Te jó ég, Zac és a fiúk visszajöttek a teniszpályáról, nem voltak ott sokáig, fullasztó hőség van. Megigazította homlokán a nyirkos fürtöket, hogy még előnyösebben nézzen ki, és visszatért a több gondosságot igénylő időtöltéshez, a tortabevonáshoz. – Ne csinálj disznóólat az előtérben! – szólt ki Dickynek. Ámbár a vendégek valószínűleg be sem fognak oda lépni. Ez az őrjítő a nyárban, hogy az ember rengeteg időt pazarol a fényesítésre meg a virágok elrendezésére, és soha senki nem látja. Lehet, hogy be tudja csábítani Patience-t egy likőrre. – Dicky! – kiáltott ki Raymond a dolgozószobából – Gyere, és állítsd be a Sky-t, hogy nézhessük a krikettet. Ez aztán lefoglalja őket háromnegyed órára, gondolta Anthea. Nyilvánvalóan ugyanettől a gondolattól vezérelve slisszolt be Zac a konyhába. Annak ellenére, hogy le sem vette fekete melegítőfelsőjét, és úgy teniszezett, egyáltalán nem izzadt meg. – Az első születésnapja itthon – affektálta Anthea, ahogy a hófehér mázra rátette a zöld négylevelű lóherét. – Gyönyörű. – Zac szorosan mellette állt. – Csodálatos anyuka vagy. – Szolgálhatok neked valamivel? Zac egy pohár vizet kért. Antheának tetszett, ahogy elnyújtva azt mondja, „ví-íízet".

– A hűtőben van Evian, szolgáld ki magad. Nem könnyű feltenni ezeket a leveleket. A francba, ásítozva és fájós vállait nyomkodva az egész éjszakás munka után betámolygott Sienna is. Mint mindig, kócos volt a haja, és mindenfelé festék meg agyag borította. Jonathan egyik tojáshéjszínű, már gomb nélküli kimustrált ingét kapta magára, kilátszott hosszú, sápadt lába. Higanyként csillogott a köldökében egy gomb. Észrevette, hogy Zac kiveszi a hűtőből az üveg Evian vizet, és megkérdezte: – Miért nem kóstolod meg a csapvizet? Nem vagyunk rajta a fővezetéken, itt egyenesen a fend erdőben folyó patakból jön a víz. Bekukucskált a hűtőszekrénybe, és már majdnem kivett egy maroknyi rákot, amikor Anthea felsikított: – Hagyd azt! Estére van. Zac kinyitotta a hideg csapot, megtöltötte a bögrét, aztán megzavarta, hogy Sienna combjai közt megpillantotta a fanszőrzetét, kortyolt egy nagyot, és káromkodott, mert a forró víz megégette a nyelvét és a torkát. – Basszus, ez a meleg csap. – Itt mind a két csapból meleg víz folyik – mondta gonoszul Sienna. – Igazán jelképes – vágott vissza Zac. – Sienna, ez gonosz volt – sápítozott Anthea rémült hangon. – Bocsánat, Zac, engedd egy percig a vizet, olyan hideg lesz, mint az Északi-sark. – Mint itt valaki – fintorított Sienna Zacra, és kisétált. – Nagyon hálás lennék, ha nem vennél elő több törülközőt a szárítóból! – kiáltott utána Anthea. – Knightie talált hetet a szobádban ma reggel, és sok vendégünk lesz. A kis kurva – dühöngött. – Galena gyerekei olyan rémesek velem. Nagyon nehéz velük. – Van egy zsidó legenda, amely szerint a kígyó Ádám első felesége volt. – Jaj, ez nagyon klassz – kuncogott Anthea. – Te mindent értesz. – És ez a torta annyira gyönyörű – mondta Zac, és megint mögé húzódott. – Elmentem – mondta egy rideg, helytelenítő hang. Emerald volt az, visszafelé készült Shepherd's Bushba, hogy elvigye a szüleit és Sophyt a ruhapróbára. Mi a fene ütött Zacbe, hogy őt cserbenhagyva elment Dickyért, és jó pontokat gyűjt Raymondnál és Antheánál, töprengett mérgesen. Ő volt a báránykájuk, nem Zac. Ez az én születésnapom, háborgott magában. Senkinek nincs megengedve, hogy undok legyen velem egész nap. Miért nem ajánlotta fel Zac, hogy levezet helyette odavissza 400 tikkasztó kilométert? De nem merte megengedni a családjának, hogy felügyelet nélkül érkezzenek. Patience még képes, és madárijesztőnek öltözik. Zac kikísérte, de a konyhaablakból is jól látszó búcsúcsók el sem érte az arcát. – Akkor adom oda a születésnapi ajándékodat, ha visszaértél. Légy óvatos! – és a kezével megütögetve a kocsi tetejét, visszaszökellt a konyhába. Emerald hirtelen gyűlölte, hogy ott kellett hagynia Antheával. Az örökbefogadási kézikönyvekben senki sem figyelmeztette, hogy a vér szerinti anyád elcsábíthatja a fiúdat. Zac visszament a konyhába, hallgatta a dolgozószobából kiszűrődő hangokat, a labda és az ütő suhanását. Hosszú ujjai körbefonták Anthea karcsú derekát. Az asszony szíve hevesebben kezdett dobogni, és egyre nehezebb volt megszólalnia: – Sajnálom, hogy Emerald annyira indulatos. Teljesen elbűvölted. – Amikor a férfi ujjai felfelé kúsztak a bordáin, és a hüvelykujjai elkezdték simogatni és felemelni kicsi melleit, a négylevelű lóherének hirtelen támadt egy ötödik levele is. – Jaj, Zac – sóhajtotta Anthea. Próbált odébb mozdulni, de Zac szorosan fogta. – Azt reméltem, hogy feleségül veszed az én Charlene-emet. – Nem, amikor az anyjáért vagyok oda. – Zac Anthea sima vállába temette az ajkát.

– Nem bánthatjuk meg Charlene-t – nyögte Anthea. – Nem fogjuk – Zac hangja rekedtes volt, a lehelete forró, simogató keze a blúza alá kúszott –, ha tudunk szakítani egy kis időt, és találunk egy titkos szerelmi fészket egy mennyei órára. Anthea csak tessék-lássék fejezte be a torta tetején a „Boldog" feliratot. – Valami eszembe jutott – suttogta. – Azt mondom Raymondnak és Dickynek, hogy kezdődő migrénem van. Öt perc múlva találkozzunk a felső lépcsőfordulóban! Meghallván egy elektromos fogkefe zümmögését, Zac türelmetlenül megbújt az árnyékban, amíg Anthea be nem rántotta ragyogó karmazsinfehér hálószobájába. Áradt belőle a Shalimar-illat, és még mindig nedves volt a zuhanyozástól. Fodros fehérnemű feszült a testén. – Zac, bízhatok benned? – Hát persze. – Meg kell ígérned, hogy soha senkinek nem mondod el, amit láttál. – Megígérem, hogy rajtad kívül nem fogok észrevenni semmit. Anthea habozott. – Még mindig rémesen érzem magam Emerald miatt. – Emerald egy gyerek – sürgette Zac. – Te nő vagy. – Csak úgy ömlöttek ravasz szájából a közhelyek. – Te az vagy, ami Emerald lehetett volna, ha te neveled fel. Anthea imádta ezeket a közhelyeket. – Zac, csókolj meg! Zac egy pillanatra erősen rászorította ajkát az övére. – Kérlek, siessünk, rettenetesen kívánlak. – (Gyerünk már, te szuka, gondolta.) Anthea remegő kézzel ütött be egy sereg számot az öltözőasztalánál lévő ajtó mellett. Nem történt semmi. – Édesem – nyafogott. – Elfelejtettem a jelszót. – Mi az? – Zac alig bírta megállni, hogy meg ne fojtsa, ehelyett csupasz karjára tette meleg, határozott kezét. – Parsifal – valami hülye opera, amit Raymond szeret. Anthea újból bepötyögte. P-A-SZ. Hallották, hogy valaki lerohan a lépcsőn. – Siess! – sziszegte Zac. – Úgy van írva, hogy P-A-R. Ezúttal sikerült neki. Az ajtó kinyílt, majd puhán becsukódott mögöttük. Anthea felfelé vezette Zacet, és egy tükrös ajtón keresztül gyönyörűséges budoárba jutottak, egy mennyei, kék, csillagokkal borított boltozatos kis toronyszobába, ahol halványbíbor függönyös baldachinos ágy állt, és a falakon képek tömege lógott. – Attól tartok, egy kicsit dohos szag van itt – húzta fel az orrát Anthea, ahogy bezárta maguk mögött az ajtót. – De Knightie-nak esetleg rossz gondolatai támadnának, ha itt fent takarítana. Az összes, hiányos öltözetű férfiakat és nőket ábrázoló kép lélegzetelállító volt. Zac felismert egy Watteau-t, egy fantasztikus pici Tizianót, egy Boucher festette csodálatosan gömbölyded feneket és egy Beardsley-t, amin egy kéjenc nagyítón keresztül vizsgálgatta egy meztelen nimfa testét. – Atyaég! – mondta lassan. – Raymond hisz valami régi, olasz elméletben, amely szerint, ha a hálószoba falán gyönyörű emberek képei lógnak, gyönyörű gyerekeid lesznek. – Közülük is te vagy a legszebb. Ahogy rátapadt a szájára, Anthea elragadtatva hunyta le a szemét Zacé nyitva maradt és körbepásztázta a szobát, az ágytól jobbra megpillantva a Raffaellót – te jó ég, legalább tízmilliót ér –, és ragyogó szépségének láttán örömmámor fogta el. Remegni kezdett.

Mennyire reszket az izgalomtól, gondolta Anthea, tényleg odavan értem. – Vetkőztess le! – suttogta Emerald kislányhangján. Zac már annyira kitanulta a gyermeteg nők vetkőztetését, hogy elmehetett volna dadának is. A fehér hálóing lavinaként omlott alá, és utána zuhant a haját összefogó szalag is. Tényleg klassz alakja volt, mint egy tizenhárom évesnek. A melle olyan peckesen állt, hogy akár egy baseballsapkát is megtarthatott volna a bimbóin. – Ó, Zac – sóhajtotta, amikor megpillantotta, mekkora a hímvesszője. – Raymondé rémesen kicsi. Remélem, nem leszek túl szűk neked. Mintha az elefánt bedugná az ormányát az egérlyukba. – Ne aggódj, bébi – dünnyögte Zac. – Majd beléd siklok. Nyugi. Lenyomta az ágyra, szétsimította szőke, nedves fanszőrzetét, nyelvével megtalálta pici csiklóját, és gyengéden nyalni kezdte. A szemét felfelé függesztve életében először boldogan vizsgálgatta csodálatos színesben a Raffaellót, a Büszkeség bíbor köpenyének tökéletes redőit, azt, hogyan bámulja a Bujaság az égszínkék ruhát viselő Pandorát, és ahogy a Falánkság elcseni a pirosas zöldalmát az asztalról. – Ó, Zac, ó Zac! – Drága Anthea! Helyzetet változtatott, két ujját ki-be csúsztatva kényeztette Antheát, míg a sárga kanapén ásítozó Lustaságot tanulmányozta, akit vörös arcú Harag éppen hasba rúgott. A skarlátruhás Irigység Pandora pipogya férjét vizslatta haragosan, a Kapzsiság pedig zsebre vágott egy arany gyertyatartót, amint a többi főbűnnel együtt elhagyta a szobát. Anthea már annyira nedves volt, hogy Zac könnyedén beléje tudott hatolni. Anthea szétvetett lábbal ült rajta egy karosszékben: ekkor vette észre az ablakon bekukucskáló szárnyas fejfedős Merkúrt. Hasára fektette Antheát az ágyon, lassan végignyalta és csókolgatta gyöngyházfényű fehér lábait, amíg el nem érte gödröcskés fenekét, és megnedvesített ujját a végbélnyílásába csúsztatta. – Jaj, Zac – sikkantott fel kéjesen. – Olyan csintalan és imádni való, abba kell hagynod. De Zac csak Pandorát bámulta. És mialatt megfordította Antheát, gyengéden simogatva a mellbimbóit, és ingerelve a csiklóját, megfigyelte, milyen gyönyörűen van megfestve Pandora karja, amint kétségbeesetten felemeli, hogy védekezzen a világ bűneinek szúrásai ellen. Mintha csak grillen sülő húst fordítana meg, Antheát mechanikusan a hátára penderítette. Egyre gyorsabban és gyorsabban húzódott össze alatta, s feltűnt neki, hogy ugyanazt a nyávogó hangot hallatja, mint Emerald, amikor elmegy. De nem jelentett gondot, hogy maga nem jutott el a csúcsra, pláne, hogy később Anthea valahogy óvatosan lejjebb csúszott, és szopni kezdte. Így legalább lehetősége nyílt, hogy jól megnézhesse a Reményt szivárványszínű ruhájában. Dicsfény vette körül, feltűzött hajában rubinok villogtak, gyönyörű volt, mint Botticelli Vénusza, vagy mint az Urbinói Vénusz, édes, optimista arca szebben ragyogott, mint a mögötte világító hold. – Kis drágám, haza foglak vinni – mormolta Zac. – Ó, Zac, igazán? – dünnyögte Anthea teli szájjal. A péniszét kihúzva visszafektette a gyűrött lepedőre, és mélyen belé hatolva egy pillanatra megkönnyebbülve megfeszült, majd győzelemittas kiáltással kirobbant benne. Anthea a mennyországban érezte magát – az utóbbi években akkor volt legközelebb az orgazmushoz, amikor Lady Belvedonná vált a Buckingham-palotában. Nem ugyanattól az élvezettől kielégülve dőltek hátra az ágyban.

– Tökéletes vagy, mint egy kis Fragonard59. – Zac Anthea homorú hasát simogatta. – Raymond azt mondja, nagyon hasonlítok a Reményre. – Rámutatott a Raffaellóra, s ezzel ürügyet szolgáltatott Zacnek, hogy felállhasson. – Az ő ruháját viselted, amikor először találkoztunk – mondta tettetett csodálattal, s közelebb húzódott a képhez, megpróbálva rájönni, hogy lehet levenni a falról. Micsoda látvány hátulról is, gondolta ábrándozva Anthea. Raymondnak nagyszerű alakja volt hajszálcsíkos Savile Row öltönyében, de meztelenül eléggé rózsaszínűnek és ráncosnak bizonyult. Nem Zac lesz az egyeden, akinek művészi vonatkozásai vannak. – Szebb tested van, mint Michelangelo Dávidjának – kiáltott fel, és megsimogatta, majd keze két erős combja közé siklott, és a heréit cirógatta. De ahogy Zac az aranykeret felé nyújtotta a kezét, hogy a fényre emelje a Raffaellót, Anthea felsikoltott, és a keze görcsösen összeszorult. – Au! – üvöltött fel Zac. – Ezt miért csináltad? – Ne érj hozzá a Raffaellóhoz, a riasztó be van kötve a rendőrségre. – Hogy működik? – Izgalmában a fájdalomról is megfeledkezett. – A kép hátán van egy kis szenzor, ami bekapcsol, ha mozgatják. – Mint a csiklód. – Visszanyúlt, és Anthea lábai közé tette a kezét – Hol lehet kikapcsolni? – mormolta, és az ujjai egyre sürgetőbbek leltek. Anthea vonaglott a kéjtől. – Az ajtó bal oldalán lévő dobozban. – És a jelszó? – Ugyanaz az első négy betű, mint amivel ide bejutottunk. – Miért Parsifal? – kérdezte Zac, és azon töprengett, hogy valószínűleg fel tud kapaszkodni a tetőn át, és az ablakon keresztül kiviheti a képet. – Raymond kedvenc operája. – Anthea az ujjain sorolta fel betűket – És bár egy kicsit csalnunk kellett, P, mint Pandora, A mint Arrogancia, S, mint Sunyiság – nem, R következik, mint Rivalizálás, most jön az S, aztán I, mint Irigység, F, mint Falánkság. A mint Alattomosság és L, mint Lustaság. Ebből lesz a Parsifal. – Ügyes. – Zac felkelt körbekószált a szobában. Majd megőrült, hogy ott azonnal megragadja a Raffaellót, de a pókhálófüggönyös ablakon keresztül láthatta, hogy odalent a tűzijáték oszlopait kalapálják a földbe, Robens újfent lenyírja a felső pázsitot, és Lily néni pelyhes fehér macskája lepke után kapdos a gyöngymentában. Raymond lent volt, Sienna is valahol arrafelé, túl kockázatos lenne. – Zac, ugye tényleg szeretsz? – kunyerált Anthea, Emeraldhoz hasonlóan kikövetelve a szeretetet – A világ legboldogabb emberévé tettél – válaszolta őszintén. – Számomra ez óriási dolog. – Nekem maga a tökéletesség. – A tréningruhájából elővarázsolt egy fényképezőgépet – Édesem, holnap az Államokba megyek – Anthea rémülten feljajdult –, de visszajövök. Készíthetek rólad egy képet, amit a szívem fölött tartok? Anthea frissen gyantázott lábát szétvetve pózolt, kezét a feje fölé emelte, hogy a melle felemelkedjen. – Valami szenzációs! – sóhajtott Zac, ahogy a lencsét a felette függő Raffaellóra szegezte.

59

Jean-Honore Fragonard (1732-1806) francia festő.

45. Sienna gyakran idézte vissza a görög klasszikusokat, amelyeket Raymond olvasott neki gyerekkorában. Mindig Nausikaa volt a kedvence, egy hajadon, akinek Siennához hasonlóan három vidám agglegény bátyja volt, akiknek a bulikhoz mindig tiszta ingre volt szükségük. Míg egy forró délutánon kötelességtudóan ezeket az ingeket mosta a folyóban, a nádasban meztelenül rajtakapott egy jóképű illegális bevándorlót, akit Odüsszeusznak hívtak, s aki kapkodva olívalevelek mögé rejtette a péniszét. Zac bizonyára olyan, mint Odüsszeusz, fortélyos, csavargó, megalkuvó, mindenkit szeret és elhagy, gondolta Sienna, ahogy álomba szenderült azon a fülledt, fullasztó délutánon. Felébredve nagyot sikoltott: egy sötét alakot látott maga fölé tornyosulni. Aztán rájött, hogy csak a baldachinos ágya sötétzöld függönyös, vízszintes keresztfája az. Reszkető kézzel tapogatódzott cigaretta után, és elhatározta, soha többé nem megy aludni anélkül, hogy előtte ne pisilne. Kicsoszogott a lépcsőházba, és döbbenten látta, hogy a meztelen Zac lopakodik ki az egyik fürdőszobából. Észrevette őt, de még csak erőfeszítést sem tett, hogy eltakarja magát Anthea kedvenc növényei levelének egyikével. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavartatja magát, valószínűleg azért, mert szikár teste egyszerűen csodálatos volt. Most kivételesen izgatottnak látszott – Gondolom, a farkammal kellene köszönnöm neked – dünnyögte, ahogy beosont a szobájába. Anthea Dicky és Dora lelkivilága védelmében teljesen feleslegesen külön szobában helyezte el Zacet és Emeraldot. Ezért Sienna feltételezte, hogy Emeralddal hetyegett. Összefutott Mrs. Robensszel, aki a Cartwrighték számára kijelölt szobákat ellenőrizte, s megtudta, hogy Emerald még ebédidőben Londonba ment. Siennát hányinger fogta el. Lehet, hogy Zac Antheával volt? Az ágyára rogyott, és újból átélte az abortusz szörnyűségét, amit Anthea csináltatott vele tizenhat éves korában. – Nem szabad megmondanunk apádnak – mondogatta Anthea. A gyerek apja egy nagyon jóképű nős férfi volt, akivel Anthea rengetegszer együtt ebédelt, hogy megbeszéljék az „esetet", mielőtt rákényszerítette arra, hogy többé ne találkozzon Siennával. Amikor megszökött az iskolából, és könnyek közt felkereste az irodájában, nagyon piszok módon viselkedett vele. Lehet, hogy Anthea megint bedobta a régi trükköt, és ezúttal Emerald fiúját csaklizta el? Egy óra múlva, amikor Zac Anthea kocsijával Searstonba hajtott, látszólag azért, mert elfelejtett fekete nyakkendőt hozni, Sienna belopódzott a szobájába, megütötte az orrát az ablaka körül növő arany lonc édes, és a CK One erős illata; valószínűleg azzal fújta be magát, mielőtt elrohant. Sienna szórakozottan kihúzta a komód egyik fiókját, és ledöbbent. A fekete estélyi ing alatt talált egy pisztolyt, egy beváltatlan tízezer dolláros csekket Sí Greenbridge-től (a fegyverkereskedőtől magától), egy csomó amerikai pénzt, rengeteg 50 fontos bankjegyet, valamennyi jent és rubelt, és orosz, amerikai és osztrák útleveleket. Talált még egy rongyosra forgatott bőrkötéses Goethe-verseskötetet. Siennának csak kettese volt németből, nem értette meg, hogy fekete szarkalábas betűkkel valami Jacobnak ajánlotta a könyvet az apja, Benjamin 1925-ben, és nem tudta lefordítani az idézetet: „Öröm és bánat minden időkben együtt jár. Higgy az örömben, s merészséggel ötvözd a bánatot." Mi a fene folyik itt? Mióta ismeri Zac Sí Greenbridge-et?

Amikor Zac feldübögött az autófeljárón, a lány látta a füléhez tapadó mobilt, és villogó fehér fogsorát. „Tigris! Tigris! éjszakánk erdejében sárga láng…" Bármire is vadászott Zac, az nem Emerald volt. Rettenetes feszültség uralkodott a házban. A horizontot lila felhők borították, a völgy felett villámlás cikázott át, dörgés hangzott fenyegetően. Fullasztóan meleg volt. Raymond azon imádkozott, hogy az eső ne mossa el a tűzijátékot, s felhangosította kedvenc lemezét, hogy elnyomja Anthea morgását, hogy a gyerekei nem végezték el a számukra kijelölt feladatokat, és maga kényszerül elvégezni azokat. – Semmi értelme túl korán megvajazni a kenyeret, csak kiszárad – tiltakozott Sienna. Dora sírt. Koszosan jött vissza a lovaglásból, ezért megparancsolták neki, hogy zuhanyozzon le, és ne fogyasszon túl sok vizet, és véledenül megfullasztott egy pincebogarat. Dicky, hogy elterelje a figyelmet – bezabálta majdnem az összes rákot a hűtőszekrényből –, őt ugratta: – Egyedülálló szülő volt szegény, hátrahagyott négy nyomorult, árva pincebogárkát. Emerald Cartwrightékkal úton volt Londonból. Sophy egyformán ideges és izgatott volt, hogy újra láthatja Alizarint. Nem mert szólni a testvérének, hogy a fiú lefestette őt Emerald már attól is dührohamot kapott, hogy az óvatlan Patience elkotyogta, Jonathan elvitte Sophyt szórakozni. – Azért bízom benned, hogy befurakodj az új családomba? Emeraldnak a húga fekete ruhája sem tetszett, túl sok Sophy buggyant ki belőle. Hogy elejét vegye egy rémes veszekedésnek, és hogy ne szomorítsa el a szüleit, beleegyezett, hogy egy levélmintás ingruhát viseljen, egy amolyan derék nélküli zsákot, amit a szülői értekezletekre vásárolt. Azonban Sophy közel sem volt annyira ideges, mint Ian, aki rettenetesen szeretette volna, ha olyan állása van, amivel versenyre kelhet Raymonddal, vagy mint Patience, akit rábeszéltek, hogy ne vegye fel égszínkék selyemruháját, mert Anthea ugyanabban a színben lesz, és úgy néznének ki egymás mellett, mint Stan és Pan. A jó öreg kiskosztümnél maradt, a barna bársonyszoknya, torta alakú fodros gallérú blúzzal már nagyon szűk volt rá. Hogy tudott az anyja ennyit zabálni, amikor le voltak égve, dohogott magában Emerald. Aztán ráparancsolt, hogy pakolja be az ósdi borvörös taftruháját, bűzlött ugyan a molyirtótól, de legalább a Belinda Belville-nél csináltatták az ezüstlakodalomra, jóllehet van annak is már tíz éve. – Ki kellene tenned a címkét, hogy látni lehessen, hol készült – kuncogott Sophy. Nem fog menni az arcomhoz, borongott Patience. A lefelé vezető út rettenetesen meleg és tikkasztó volt, Emerald nem akart ablakot nyitni, hogy tönkre ne menjen a frizurája. Éppen alábukott a nap, amikor Rókavárba értek. Patience összességében rettenetesen lehangolónak érezte a hely tökéletességét. Sehol egy porfolt vagy hervadt fejű rózsa. És Iannel még soha nem voltak ennyire elbűvölően szépen, galambszürkére és barackszínűre festett és ragyogóan berendezett vendégszobában. A méhviasszal kezelt Vilmos és Mária korabeli60 asztalon a halvány narancsszínű rózsákkal teli váza mellett feküdtek a legújabb Régiségek és Figyelők példányai, és egy régebbi dátumú Tatler, Anthea képénél kinyitva. Az elektromos vízmelegítőnél szép, rózsamintás teáskészlet 60

A 17. század második felében uralkodó királyi pár.

gyógyfüves, koffeinmentes teafilterekkel. A fürdőszoba, mint egy drogéria: zsúfolásig tele Floris & Penhaligon termékekkel és fejfájást, másnaposságot elmulasztandó gyógyszerekkel: majd kiestek a szekrényből az Alka-Selzter, Anadin Extra, Ibuprofen és Rennie's tabletták. A szobájuk felé menet Anthea talált alkalmat, hogy megmutassa a saját francia drapériás hálószobáját: – Arra az esetre, ha eltévednétek. Ez a nagy, öreg ház olyan, mint a labirintus, de engem itt megtaláltok. Hogy nem származhatott Emerald egy ilyen csodálatos helyről? Hogy nem lehetett neki ilyen gyönyörű édesanyja? A Zac miatt még mindig sugárzó, fehér bodros pongyolát viselő törékeny Anthea rémisztően kedves volt. – Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm, hogy ilyen gondosan felneveltétek Charlene-t – mondta Patience-nek azonnal, ahogy magukra maradtak. – Sir Raymonddal annyira hálásak vagyunk. Tényleg nagyon jó munkát végeztetek. Mintha Emerald csak egy könyv lenne, amit anélkül adtak volna vissza, hogy a kádba ejtették volna, vagy behajtogatták volna a lapjait, gondolta keserűen Patience. A lábára nézett, és feljajdult, az autóscipője volt rajta. – A francba, otthon hagytam a fekete magas sarkúmat. Anthea rettenetesen szeretett volna már visszavonulni, (sohasem számított arra, hogy Ian és Patience előkelőek lesznek), és nagyon együttérzőnek mutatkozott. – Patience, adnék kölcsön egy párat, de nekem csak harmincötös a méretem. Felhívom a menyemet, Hannát, neki nagy lába van. Patience a tükörbe pillantva majdnem elsírta magát, amikor meglátta vörösre dagadt arcát. Látogató jobb házigazda volt Andreánál, Patience ágyára vetette magát, és a farkát csóválva az éjjeliszekrényen hagyott kekszes dobozt szuggerálta. – Látogató, lefelé! – sikította Anthea. – Jaj, kérlek, hadd maradjon! – könyörgött Patience. Szerencsére Anthea figyelmét elterelte a szörnyű hír, hogy Casey Andrews arrafelé tart, és be szándékozik ugrani. Jonathan éppen akkor érkezett, kikapta a kezéből a telefont. – Casey visszafelé tartott a cornwalli művésztelepről – tájékoztatta Antheát. – Mondtam neki, hogy elmehet a picsába. – Nem volt valami bölcs dolog – feddte meg Anthea. Aztán egyszerre csak rájött, ha megszökne Zackel, sosem kéne többé nyalnia az undorító Caseynek. Emerald szörnyen elkeseredett, amikor észrevette, hogy az anyja nagy lába kitüremkedik Hanna hátul pántos cipőjéből, s még inkább, mikor Patience a teraszra menet megállt, hogy megcsodálja a szalon képeit, és élénk, rekedtes hangján felkiáltott: – Bámulom a bátorságukat, hogy kiteszik a gyerekeik képeit. – Anyu – sziszegte Emerald –, ezeknek a festőknek a Tate-ben vannak a képeik. – A festés olyan szép hobbi – fordult Patience Raymondhoz. – Volt egy nagynéném, aki rettenetesen jól tudott macskákat festeni. – Lehet, hogy nem tudok sokat a festészetről – mormolta Ian Cartwright, és óvatosan elfordult egy lila akttól, aki a bal mellét átvetette a vállán –, de azt tudom, mi nem tetszik. – Én meg nem, ez a baj – sóhajtotta Sophy. – Nagyon könnyen befolyásolható vagyok, bármi tetszik, amiről valaki azt mondja, hogy briliáns. Ó, istenem, ne hagyd, hogy Apu belekezdjen az elefántszartémába, fohászkodott Emerald. – Te jó ég, ez rémesen életszerű – nyomult tovább Patience, Anthea portréját csodálva. – A szemeid tényleg követik az embert, hát nem? – És figyelmeztetnek, hogy senki ne hagyjon pohárnyomokat a bútorokon

– mondta az arra őgyelgő Jonathan, aki, mint Byron, nagyon romantikusan nézett ki zsabós fehér ingében és feszülő, fekete nadrágjában. – Nem volt időd lezuhanyozni – mondta szemrehányóan Anthea. – Ez igaz, de Apu majdnem összes citromeszencia parfümjét elhasználtam a földszinti budiban. Szia, drágám – csókolta meg Sophyt, aztán Patience-t is átölelte. – Hogy vannak a kedvenc hölgyeim? Megkötitek a nyakkendőmet? Kevertem külön nektek egy isteni zöld koktélt. Úgy hiszem, jobban szered a whiskyt – fordult Ian hez. – Még nem ismerjük egymást, de meg vagyok őrülve a lányáért, Sophyért. Bárcsak ő tanított volna iskoláskoromban. A páncélosoknál szolgált, ugye? Az apámnak van egy-két kapcsolódó vízfestménye a dolgozószobában, jöjjön, megmutatom. Amikor Jonathan karon fogta, egy pillanatra megbántottan húzta fel az orrát, aztán látszott, hogy felenged a fiú barátságos melegségétől, különösen, amikor az így folytatta: – Muszáj megismerkednie Lily nénivel. A férje diplomata volt, és mindenkit ismer. – Aztán odaszólt az ácsorgó Knightie-nak: – Kedvesem, tudna hozni Cartwright ezredesnek egy hatalmas Bell'st? Miért olyan undok velem, és miért olyan kedves az egész családommal, töprengett Emerald. – Felmegyek, átvedlem – szólt oda Patience-nek. – Remélem, lényegesen kedvesebbé – mormolta Jonathan.

46. Jonathan, a Káosz Ura elhatározta, hogy szórakozni fog, és zűrzavart kavar. Vacak zöld koktéljától a legtöbb vendég nemsokára alaposan elázott A nagy ablakok belső részénél az asztal roskadozott az ajándékok növekvő halma alatt. A tetején időzített bombaként ketyegett egy téglalap alakú, lapos csomag „Legdrágább Emeraldomnak, szívem minden szeretetével, Raymond" felirattal, amely idegesítően hasonlított a Raffaello méretére. Raymond tegnap elutazott az ügyvédjéhez – vajon átpasszolja Pandorát Emeraldnak? Belvedonék rémült pillantásokat váltottak. Anthea dühös volt. Azt akarta, hogy rá maradjon a Raffaelló, és ő lehessen az egyeden, aki tékozlóan viselkedik. Sophy percről percre kövérebbnek és slamposabbnak érezte magát. Emerald annyira siettette, hogy minél előbb elinduljanak Londonból, nem hagyott neki annyi időt sem, hogy beszáríthassa a haját, úgyhogy most szanaszéjjel állt. Csak annyit tehetett, hogy feltűzi. Úgy nézek ki, mint valami iskolai matróna, mint ami vagyok is, borongott. És még nevetségesebbnek érezte magát, amikor egy elbűvölő, platinaszőke, lebiggyesztett skarlátvörös ajkú, nagy, koromfeketére festett szemű nő masírozott be a teraszra. Teljesen feketében volt, felül testhezálló, ujj nélküli átlátszó topban, az ágyékát éppen takaró bőrszoknyában és térdig érő magas sarkú csizmában, amely kiemelte hosszú, karcsú combjait. Ő bizonyára Hanna, Jupiter felesége, gondolta Sophy, akiért Jonathan szerint Alizarin – teljesen érthetően – meg van őrülve. – Vedd rá, hogy utánozzon engem, és festesse szőkére a haját – morgott Dicky –, és fogadok, hogy őt nem fogja lebaltázni Anyu. – Drágám! – Jonathan abbahagyta az Iannel folytatott eszmecserét a háborús művészekről, és átrohant a teraszon. – Szenzációsan nézel ki. – Köszönöm – mondta a szőkeség, és szájon csókolta. – A nővérem, Sienna – magyarázta Jonathan a vörös rúzst törölgetve az elképedt Iannek és Patience-nek.

– Helló – bólintott oda Sienna. Majd elnézést kért, és magával ráncigálta Jonathant a pázsitra, a zafír szarkalábak sánca mögé. – Beszélnünk kell. – Persze – értett egyet Jonathan. – Jupiter szerzett vevőt a Raffaellóra, hallottam, amikor a dolgozószobában beszélgettek. Elorozza az egész pénzt, mi egy fityinget sem fogunk belőle látni. Ki kell menekítenünk innen. – Zacre még jobban oda kellene figyelnünk. – Sienna elmesélte, mit látott Zac inges fiókjában. Biztosan összeszűri a levet Sí Greenbridge-dzsel. Sí imádja a régi mestereket. – Mindenkin átgázol – sóhajtotta Jonathan. – De mindez lényegtelen, ha Apu már odaadta a hölgynek a Raffaellót a születésnapjára. Sí Greenbridge mindenkit megdöbbentett azzal, hogy a felesége, Ginny nélkül érkezett. Anthea égszínkék, pici bolerós, pánt nélküli ruhájában, a boldogság kék madarának képzelve magát berohant, hogy üdvözölje. – Si, Si, annyira örülök, hogy el tudott jönni. Ginny felfrissíti magát? – Nem jön el. Visszautazott az Államokba. – Sí felpillantott a lépcsőházba. – Az nem egy Henri Matisse? Valójában Ginny volt az a Mrs. Greenbridge, akiről Alizarin azt mondta a telefonban, mialatt Sophyt festette, hogy éppen az ablaktisztító keféli. Sí volt a hívó, aki ebből kiköveztette, hogy gyönyörű felesége nem a portréját festeti Jonathan-nal, ahogy állította. Ehelyett Pascallal hancúrozott, a belsőépítésszel, aki egyáltalán nem volt olyan meleg, mint amilyennek tettette magát, és hosszú ideje mintázgatta Ginny belsejét. Sí nem szerette a hűden feleségeket, ezért keserves tiltakozásuk ellenére feltette mindkettőjüket az első gépre. – Valószínűleg cementbe ágyazva – suttogta Sienna. – Sokkal könnyebb lesz képet eladni Sinek, ha Ginny nem utasít mindent vissza, ami nem megy a tapétához – súgta vissza Jonathan. – Szabad férfi, és milyen gazdag és macsó – gondolta örömmel Anthea. Lehet, hogy egy kissé öreg Emeraldhoz, de minden bizonnyal kiráncigálná az ivászatból a teraszon. A maga gengszter módján nagyon szexi, és ha venne egy pár klassz cuccot Emeraldnak, kárpótolná Zac elvesztése miatt – Annyira izgatott vagyok, hogy el tudott jönni. Csak maga és a legkedvesebb műbírálónk, Somerford Keynes nem családtagok a mi különleges családi összejövetelünkön. Még egy piros pont a Belvedonoknak, gondolta David megbántottan, ahogy gyorsan odament Antheához, miután bevonult Geraldine-nal és Rosemaryvel. Sötét napsütötte barnasága, amely alapvető egy olyan személynek, aki kopaszodik, még nagyobb hangsúlyt kapott egy sikeres eladási akciója során, a Távol-Keleten készült új, krémszínű szmokingjától. Anthea meg is jegezte, hogy ragyogóan néz ki. David önelégülten vigyorgott. Ravasz terve volt a továbbiakban aznap estére. Mint mindig, Emerald jött le utoljára. Vajon Davidtól örökölte, hogy mindig meg kell csinálnia a belépőjét, tűnődött Rosemary, ahogy Emerald úgy libbent be a teraszra, mintha egy más korszakból származott volna. Lindka ezúttal valóban kitűnő munkát végzett, ragyogó, mélyen kivágott sárgászöld-fehér csíkos tafota-ruhát tervezett féloldalas, fodros szoknyával, amelyből kidomborodott Emerald kígyózó csípője. Tejfehér arcát csak leheletnyi pirosítóval színezte, sima, piros ajka szaténszerűen csillogott, sötét haja pedig most az egyszer fel volt tűzve, hogy érvényesüljön hófehér nyaka, amelyen ott csillogtak a Belvedon-smaragdok, ugyanolyan gyönyörű zöldek, mint a szeme.

Sienna és Lily néni elszörnyedve horkantak fel. A smaragdok generációk óta a család tulajdonában voltak. Jonathan füttyentett – Drágám, boldog születésnapot! Gyönyörű a ruhád. – Antheától kaptam – mondta védekezően Emerald – Csodálatos nyaklánc. Zac ajándéka? – Az övét még nem nyitottam ki. Emerald tudta, hogy soha még nem nézett ki ennyire csábítónak, mégis halálosan kétségbe volt esve, mert Zacet többé nem tudta lángra gyújtani. A visszatérése óta kísérletet sem tett, hogy lefektesse. Még a kezét sem csúsztatta a ruhája alá, amikor felhúzta a cipzárt a ruháján. Rettenetesen szenvtelen volt. A szörnyeteg Jonathantól elfordulva belefutott Jupiterbe, aki még jobban megrémisztette – mintha á messzire hajított cigarettavégtől lángra lobbant tüze hirtelen belekapott volna. A férfi szeme égetett, az arca vonaglott a vágytól és gyűlölettől. – Beszélnünk kell a bemutatódról. – Vacsora közben? – motyogta Emerald. – Lehet róla szó. –Jupiter beszívta az Ibolya illatát, és megsimított egy elszabadult fürtöt. – Istenem, de tökéletes. – Jupiter, ne sajátítsd ki a húgodat! – mondta játékosan Anthea. – Szeretném, ha megismerkedne Somerforddal… Somerford, Charlene – a lányunk nagyon tehetséges. Később majd megmutatom egy-két mellszobrát. Somerford kivételesen nagyon nyájasnak látszott. Örömmámorban úszott, hogy őt és nem Casey Andrewst hívták meg, és persze örült, hogy Keithie-t a Csizmás Kecskében hagyhatta Coronation Streetet61 nézni, és így egyedül játszhatja kisded játékait Az ezüstlakodalmi partin Zac nagyon felizgatta. Anthea otthagyta Emeraldot Somerforddal, és elhívta Zacet, hogy összeismertesse Sivel. – Ismeri a lányunkat, Charlene-t, de a partnerét, Zachary Ansteiget még nem – mutatta be büszkén. – Mr. Greenbridge. – Zac összecsapta a bokáját és mosolyogva kezet nyújtott. Sí elfogadta, és visszamosolygott. – Zachary… Nem, mi még nem találkoztunk. – Hallottad ezt? – sziszegte Sienna Jonathannak. – Tettetik, hogy nem is ismerik egymást. – Sí fegyverkereskedő, valószínűleg ő látta el Zacet pisztollyal. Lily félrehallotta, és azt hiszi, műkereskedő, ezért még gyanúsabb – kuncogott Jonathan, és töltött Sienna poharába. – Lily kezd rettenetesen becsípni. – Én is – mondta Sienna. – Hogy tudtad a gyilkos koktélodat Emerald szeméhez passzítani? – És a nyakláncának itt kellene lennie – puszilta meg a lány nyakszirtjét Jonathan. – Higgy nekem, drágám, hamarosan itt is lesz. Egyre nagyobb lett a forróság, a kert illatai még bódítóbbá váltak, ahogy a lonc, jázmin és rózsa csatlakozott a fatuskókhoz és liliomokhoz az éjszakai illatorgiában. Leheletnyi szellő sem mozdult. Galambturbékolás hallatszott a hatalmas, remegő olajzöld fák éjfekete árnyékából, úgy tűnt, mintha a ház felé masíroznának. Grenville reszketett a közeledő vihar miatt. A kis Diggory tisztára nyalogatta Grenville szemét és orrát, mint egy fontoskodó anya, majd hirtelen ugatni kezdett örömében. 61

Népszerű angol szappanopera.

Végre itt volt. Sophy egy mohos urnának támaszkodva talált segítőre, amikor az ugrabugráló Látogató társaságában bekanyarodott a ház felől. – Itt van ez a nagy, tehetségtelen barom – súgta a dagadt Somerford, és fülgén Emerald mögé bújt, pajzsnak használva a lányt. – Nem tud festeni, nem tud rajzolni – könyöradományokból él. Remélem, Sí hozott magával testőröket. Szakadt berlini kék szmokingban és tiszta fehér ingben volt, amelyet teljesen félregombolt. Még Sinél és Raymond szarkalábjainál is magasabb volt úgy tornyosult a társaság fölé, mint Goya óriása. Nagyon sápadtnak, kimerültnek, dühösnek látszott, és nagyon sármosnak, gondolta Sophy, és azt kívánta, bárcsak lenne még alkalom, hogy egy ilyen elragadó férfi szikrázó beszélgetésekkel bűvöljön el. Legalább Látogató emlékezett rá, és odakacsázott, kivillantva töredezett fogsorát, és hátára fordulva olyan sebesen mozgatta kövér farkát, mint valami ablaktörlőt. Alizarin kapott egy nagy pohár vörösbort a hozzárohanó Knightie-tól, rámosolygott Sophyra, és már majdnem oda is ment hozzá, amikor Zac megragadta, és elvonszolta, hogy bemutassa Sinek. – Meg kell néznie ennek a fickónak a munkáját. Valami döbbenetes. Anthea képtelen volt leplezni Alizarin iránti utálatát, azonnal ott termett – Kénytelen vagyok megzavarni benneteket, nagyfiúk – bájolgott – Si, jöjjön, ismerkedjen meg a legnagyszerűbb műértőnkkel, Somerford Keynesszel. Somerford azonnal félrevonta Sit, és arról győzködte, hogy nem érdemes foglalkozni Alizarin képeinek a megvásárlásával. – Maga komoly gyűjtő. Ne szólja el a pénzét. Jupiter hallgatódzott, és szégyellte magát, hogy elégtételt érez. Mennyire igaza volt, amikor visszaküldte Alizarinnak a vásznait Csak két héttel voltak Szent Iván napja után, de már sötétedett, és feltűntek az első csillagok a sötétkék égen. Ian nagyon jól érezte magát, Lily nénivel azt találgatták, hány közös ismerősük van. David félrehúzta Sit egy tiszafás tisztásra. – Nagyon sajnálom, ami Ginnyvel történt. Vacsorázzunk együtt a jövő héten. Hogy segítsek elfelejteni őt, szerzek egypár elbűvölő fiatal hölgyet – Megint – gúnyolódott Jonathan, amikor odasiklott, hogy teletöltse Sí poharát. Sí nevetett David rettenetesen dühösnek látszott Anthea nagyra volt azzal, mennyire jó házigazda, bemutatta a slampos Patience-t és dagadt Sophyt a csontváz Geraldine-nak, „Mindannyian a városban laktok!" felkiáltással, de semmi közös témát nem találtak. Geraldine kétségbeesetten próbált megszökni, a szemei úgy forogtak, mint a lottógolyók. Rémesen félszegek ezek a Cartwrighték, gondolta Anthea, aki úszott a boldogságban. Hallatlanul mulatságos, ahogy Zac közömbösséget tettet, hogy mindenkit rászedjen. Azon tűnődött, lesz-e elég merszük fellopózni egy gyors menetre a Kék toronyba a tűzijáték alatt Charlene is édesen néz ki: Si, Jupiter, még Somerford is a kegyeiért versengnek. Antheát kevésbé gyötörte a bűntudat, hogy elorozta Zacet De most már jobban teszi, ha ellenőrzi, mi van az első fogással. – Fuss le a csónakházba, és gyújtsd meg a gyertyákat! – parancsolta szegény reumás Mrs. Robensnek. Nagyon remélte, hogy Lilly néni nem lesz túl részeg, hogy legyalogoljon háromszáz métert a terasztól a folyóig.

47. Egy kissé imbolyogva mind lecsődültek a csónakházba, és belélegezték a tündérfürt és a frissen kaszált széna ártatlan illatát.; A folyóparton az Idegenek a paradicsombant játszotta egy vonósnégyes. David dúdolgatott, de valójában a pokolban érezte magát. Hogy tehette vele Anthea, hogy nem ültette jobbról, vagy legalább balról maga mellé? Így most egész vacsora alatt képtelen lesz rajta keresztül Sivel társalogni. Másképp mennek majd a dolgok, ha főispánná avatják. – Anyu, itt a helyed – szólt Emerald Patience-nek. Én vagyok az anyja, gondolta Anthea, majd felrobbanva féltékenységében. De észrevette, hogy a rohadék Jonathan belerondított az ülésrendbe. Azzal kezdte, hogy felcserélte Zacet és Somerfordot, úgyhogy a hülye vén buzi lesz szemben vele, Sienna és Lily között. Másodszor felcserélte a saját helyét Alizarinéval, így a bátyja Hanna mellé került, ami miatt Jupiter felszabadul, és minden bizonnyal megismertetheti Geraldine Paxtont a Belvedon Galéria legjobb művészeivel. Jonathan most Sophy és a húga között fog ülni, így lehetőséget kap, hogy gyötörje Emeraldot Sienna gyötrődött, hogy Jonathan odébbállt. Világos, hogy még mindig odavolt Emeraldért. Sophy ugyanolyan nyomorultul érezte magát. Az apja kezdett túl harsányan nevetni, biztos jeleként annak, hogy részeg. Az anyja rémültnek látszott, mint az első osztályra tévedt turistaosztályos utas, aki reméli, hogy nem kapják rajta, ha eléggé meghúzza magát. És Alizarin, miután kezdetben felé mosolygott, most úgy tett, mintha egyáltalán nem emlékezne rá. Feltételezte, hogy rengeteg embert lefestett már. És mindezek tetejébe hitelt vett fel a héten, hogy megajándékozhassa Emeraldot egy lila selyemstólával, hozzátéve, hogy kicserélheti, és megtartotta a számlát. – Nagyon köszönöm – vetette oda Emerald. – Nem vagyok egészen biztos benne, hogy a lila a színem. Egy kicsit sápasztó. Meglátom, mihez passzol. Sophy csalódottságában sírni tudott volna. Miért dőlök be mindig? Miért hiszem mindig azt, hogy Emo másképpen fog viselkedni? Biztosan a biológiai anyjára hasonlít, gondolta saját gondolataitól megdöbbenve Sophy. Anthea maga volt az ördög. – Mozogj, Dagi, nem tudok átjutni – parancsolta Emerald, ahogy Sophy széke mögött oldalazott, hogy leüljön Jonathan mellé, aztán anélkül, hogy lehalkította volna a hangját: – Ugye, Anthea és Raymond milyen aranyosak? A vacsora tagadhatatlanul színvonalas volt. Az újonnan kacsatojásszínűre festett csónakház berendezése maga a tökély, sötétzöld gyertyákkal világították meg, és az egyik oldalát kinyitották a Fleet folyóra, amelynek rohanó vize a parton elhelyezett fáklyák vetette aranyhidakat fodrozta. Az asztalt a sápadtzöld borostyánnal összefont jázminnal és hortenziával díszítették, és mályvaszín szalvétával meg a bájos, zöldsötétlila Ibolya vacsorakészlettel dobták fel. Anthea tett róla, hogy mindenki megtudja: ő főzött. Lazactortácskákkal kezdte, saját bevallása szerint rákkal töltve, és hollandi mártással leöntve. – Fogj azonnal hozzá – utasította Patience-t és mondd meg, mi a véleményed. Alizarinon, Jonathanon és Siennán kívül mindenki kötelességtudóan állította, hogy szörnyen finom. – Az aranyszívét is beleadta – mormolta Jonathan, akinek a kedve az italtól a szélkakasostoronynál is magasabbra hágott.

A tortácskákat zsíros bárány követte tejszínmártásos spárgával; Patience úgy érezte, nyugtalanul forgolódik Jonathan zöld koktéljában. Ivott egy korty vörösbort. A balján ülő Raymond olyan hízelgően áradozott Emeraldról, hogy áruló módon azon tűnődött, vajon ugyanarról a személyről beszélnek-e. Emerald durván lefitymálta Ian és Patience születésnapi ajándékát, a generációk óta a család tulajdonában lévő gyöngy nyakláncot, az egyetlen ékszert, amit még nem adtak el. Gondolta, hogy persze nem tud versenyezni a Belvedon-smaragdokkal. Patience jobb oldalán Zac ült egyhangú fekete ruhájában – nem volt oda érte, főleg, hogy ő vezényelte le Anthea megtalálását. Nem tett semmiféle erőfeszítést, hogy bevonja a társalgásba, Jupiter feleségével, Hannával beszélgetett képekről, aki hiába viselt vidáman verdeső pillangót szőke, feltűzött hajában, még boldogtalanabbnak látszott, mint amilyennek Patience érezte magát. Szomorúan gondolta, hogy sokkal rosszabb feleség Antheánál. Lehet, hogy Ian nem bukott volna akkorát az üzleten, ha szebbé tettem volna a házat, és megkedveltettem volna magam az ügyfelekkel és a kollégákkal. Nézd csak Antheát, hogy mosolyog fel a gazdag és befolyásos Sí Greenbridge-re. Micsoda előny! Anthea kinézetben és modorosságban annyira hasonlított Emeraldra, Patience vágyott arra, hogy megkedvelje. Ian persze azt gondolja róla, hogy egy igazi baba. – Olyanok vagytok Emeralddal, mintha testvérek lennétek – mondogatta Antheának. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor öreg golden retrieverjük, Sohrab szukával találkozott. Patience azt várta, hogy bármelyik pillanatban előbukkan egy szőrös, integető aranyfarok az estélyi nadrágjából. Kérlek, istenem, imádkozott, hogy egy nap legyen másik kutyám. – Mrs. Cartwright, minden O. K.? – kiáltotta Jonathan, aki nagyon el volt foglalva, az egész bárányát Diggoryval és Látogatóval etette meg. Emerald örült, hogy Ian annyira jól kijön Antheával, és most Sivel dugta össze az orrát, gyilkos fegyverekről dumáltak. A saját terepén magabiztosnak látszott, olyan apának, akivel büszkélkedni lehet. – Cartwright egyáltalán nem egy tipikus taxisofőr – súgta Raymond a balján ülő Rosemarynek. – Hadi érdemkeresztet kapott Koreában. Az egyesített katonai krikettcsapat kapitánya volt. Szereti Matthew Arnoldot, volt egy Sohrab nevezetű kutyája, sokat tud a liliomokról – kedves fickó. – Valóban aranyosnak látszik – súgta vissza Rosemary. – Biztos vagyok benne, hogy a feleségét is láttam már valahol, nagyon jó ötlet, hogy meghívtátok őket. Ahogy elmosolyodott az asztalnál, elképedt, látva, hogy Sí Greenbridge visszamosolyog rá. Biztosan a mögötte sertepertélő, bárányt kínálgató kerekded Kinghtie váltotta ki az elismerő pillantást. De amikor körülnézett, Knightie sehol sem volt, és Sí még mindig mosolygott – biztosan spárga ragadt a fogai közé. Hanna már túl sokat ivott, halk hangon előadta Zacnek, a lelkesült hallgatóságnak, mennyire szeretne gyereket. – Harmincnyolc vagyok, és Jupiter a legidősebb fiú – ez már elég nyomós ok egy örökös nemzésére. – Gondolt valaha az örökbefogadásra? – kérdezte oda sem figyelve Zac. – Istenem, dehogy! – Hanna rémülten nézett Emeraldra, aztán rádöbbent, mit mondott, és bíborpiros lett. – Te jó ég, ez ronda volt. Nagyon sajnálom, ő a barátnője. Bár kissé elbátortalanodva, de fellélegzett, amikor Zac nevetni kezdett. Mintha őt izgatta volna legkevésbé, hogy Jupiter szinte élve falja fel Emeraldot a szemével. A vadvirágos rét alatt, a folyó mentén az emberek kifelé szállingóztak a Csizmás

Kecskéből „rohadt arisztokraták"-hangoskodást csapva, amikor meglátták a Belvedonestély fényeit. A lehetetlenül forró, párás levegőben felbátorodtak a szúnyogok, és olyan kegyetlenül csipkedték a vendégeket, mint ahogy a világ ördögei táplálkoznak Pandorából és Epimétheuszból. – Óriási izgalom volt a Nyugat-londoni Galériában – mesélte Somerford Siennának és Lilynek. – Kölcsönkértek egy tündökletes Botticellit az egyik velencei múzeumtól a reneszánsz kiállításukra, de ma kora reggel visszaléptek, mert egy francia zsidó család azt állítja, hogy a nácik lopták el a képet a nagyapjuktól Párizsban, 1942-ben. – Micsoda pech, kifizettél milliókat egy képért, és rájössz, hogy ötven évvel azelőtt emelték el, és vissza kell adnod – morgott Lily. – Mindkét fél jól ráfaragott – értett egyet Somerford. – Innentől kezdve a múzeumoknak és a szállítóknak is alaposan utána kell nézniük, honnan származik a gyűjteményük. – Imádnám, ha lenne egy Botticellim – sóhajtott Lily. – Magam Raffaellóért vagyok oda – ismerte be Sí az asztal túloldalán. – Arra hajtok, hogy legyen egy a birtokomban. Az asztal hirtelen elcsöndesült. Nekem azt mondta, ne mondjam el senkinek, gondolta dühösen David. – A mai vacsora ugyanúgy Raffaello tiszteletére van, mint Emeraldéra – jelentette be Raymond, aki szerette magához ragadni a figyelmet. – Agostino Chigi, egy ismert római üzletember, aki valamikor a pápákat pénzelte, és a rubinokat adta II. Gyula darájához, nagyszerű művészetpártoló is volt – mint az egyik tiszteletbeli vendégünk ma este. – Mosolyogva emelte poharát Sire. – Chiginek a folyó mellett állt egy villája lodzsával, ahol hatalmas vacsorákat adott. Egy alkalommal, hogy megspórolja a mosogatást, arra bátorította a vendégeit, hogy dobálják be aranytányérjaikat a folyóba. – Mi nem akarjuk eltékozolni kedvenc Ibolya tányérjainkat – selypegett Anthea, aki, miután beengedte Zacet a Kék toronyba, ideges lett, ha bármi utalás történt Raffaellóra. – Sir Raymond, tölts Patience-nek, üres a pohara! De a rohadék Sienna nem hagyta a témát. – Apu, hogy jön ide Raffaelló? – Chigi megrendelt tőle egy freskót a lodzsára. De Raffaello mással foglalkozott, és hozzá sem fogott a munkához. Ne felejtsük el, úgy páváskodott akkoriban Rómában, mint valami rocksztár. – Mi is ismerünk egy ilyet, ugyanakkor van a születésnapja. – David hátratolta a székét, hogy egy mosolyt villanthasson Jonathanra, de az rá se hederített. – Most, hogy kifestettük a csónakházat, ki fogja közületek megfesteni a freskónkat? – Raymond boldogan nézett körbe a gyermekein. – Nekem túl sok munkám van – mondta tompán Jonathan. – Alizarin esetleg? De Alizarin vérszemet kapott, és égett a vágytól, hogy verekedhessen: túlságosan el volt foglalva azzal, hogy Jupiterrel vitatkozzon a korábbi műtárgyrablásokról. – Elgin62 ellopta azokat a márványokat – ordította. – Elgin elhozta a márványokat, mert a görögöket egyáltalán nem érdekelték, és értéktelennek tartották – válaszolta hűvösen Jupiter. – Elgin jogosan állította, hogy isteni sugallatra cselekedett, hogy megőrizze a kincseket az utókor számára. – Vissza kellett volna juttatni a görögöknek, mert hozzájuk tartozik.

62

Thomas Bruce, Elgin 7. earlje (1776-1841). Nagy-Britannia rendkívüli nagykövete volt Konstantinápolyban. Az általa Londonba szállíttatott ún. Elgin-márványok többek közt az Akropoliszról származnak (szobrok, frízek), és a British Museumban láthatóak.

– Akkor nem, ha az embernek a művészet elsőrangú fontossággal bír. A British Múzeum nagy becsben tartja a márványokat, és így sokkal több ember láthatja őket – mondta megvetően Jupiter. Alizarin megragadta hatalmas kezével az asztalt. Aztán elüvöltötte magát: – Szóval, ha én boldogabbá teszem a feleségedet, jobban gondoskodom róla, és több embernek megengedem, hogy csodálja őt, meg van engedve, hogy ellopjam, ugye? – Talált! – csuklott Lily feldobódva. Nem tartozott Jupiter nagy hívei közé. – Mondtam, hogy Sinek kellett volna hoznia magával testőröket – mormolta vissza Somerford még lelkesebben, ahogy a két testvér dühösen felugrott. – Tartsd távol magad a feleségemtől! – mondta fojtott, haragos hangon Jupiter. – Mit mondott, hol élt a családja Bécsben? – kérdezte a kétségbeesett Hanna Zactől. – Az apám nagybátyjának volt galériája és lakása egy, a Szent István-katedrálisra néző gyönyörű, régi épületben a Singer és a Kartner utca sarkán – magyarázta vontatottan Zac, akinek nagyon tetszett a dolgok ilyetén fordulata, és aki látta, hogy Hanna esedezve Alizarin combjára tette a kezét. – A szövetségesek teljesen lebombázták – folytatta. – Most üzletek és irodák vannak ott. A dédnagyapámnak is volt egy mesés háza a negyedik kerületben, a Schwarzenberg-palotára néző Schwindgassén. – Gyönyörű hely – mormolta Hanna. Istenem, ne engedd, hogy Jupiter és Alizarin megöljék egymást! Mivel Jonathan utókban Zac két megnyilvánulását firkálta a csuklójára, Dorára maradt, hogy enyhítse a feszültséget. Székével a még mindig haragosan néző, és öklüket rázó bátyjai közé húzódott, és csípősen rájuk szólt: – Hűtsétek le magatokat, marhák, nem akarom, hogy teniszhálónak használjatok! Mindenki elnevette magát Jupiteren és Alizarinen kívül, aki még savanyúbb ábrázatot vágott, és leült. Dora elcsúszkált az asztal mellett, hogy beszéljen Patience-szel. – Mrs. Cartwright, Emerald mondta, hogy lovagolt az Év Lova Show-n. – Hát, az egyik évben második lettem akadálylovaglásban és harmadik rókavadászatban – ismerte el Patience. – Eljönne velem, és megismerkedne a pónimmal, Loofah-val? – kérlelte Dora. – Briliáns tereplovaglásban, meg sem tudom állítani, de nem tud a jobb lába miatt könnyűvágtázni, és leül, ha megszidom. A következő pillanatban Rosemary felkiáltott: – Nahát! Ez az „Erényes" Cameron. Csak most jöttem rá! Miután Rosemary és Patience felfedezték, hogy együtt jártak iskolába, harsogó nevetés közepette kezdtek el sztorizgatni a kollégiumról és a nem túl szigorú tanításról. Dora teljesen fel volt dobva, Raymonddal együtt, a térdén ülve hallgatta őket. – Tényleg rajzszöget tettetek a tiszteletes székére? – kérdezte csodálattal. – Attól tartok, igen – törölgette a szemét Patience. – Olyan kövér volt, hogy meg sem érezte – harsogott jókedvűen Rosemary. – És emlékszel, amikor levetkőztettük Miss Hintont? – Jaj, igen – kiáltotta Patience. – A szerencséden nőnek úgy kalimpáltak a lábai, mint egy dongónak, szörnyűek voltunk. És arra emlékszel, amikor a nyuszidat Miss Murdoch asztalába tettük? – Erényes, az a te hörcsögöd volt. – Miért hívod Anyut erényesnek? – érdeklődött jókedvűen Sophy. – Természetesen Patience maga az Erény – válaszolta Rosemary. Mindenki nevetett. – Mi volt a te beceneved? – kérdezte Dora. – Rózsabimbó, vagy valami hasonlóan nem rám illő.

– Inkább Penész. Fantasztikus, hogy egy iskola hogy képes két ennyire ronda nőt kitermelni – súgta Sinek Anthea, aki nem reagált. Túlságosan lefoglalja, hogy rémülten bámulja őket, gondolta Anthea. Önelégülten emelkedett fel, hogy megnézze, hogy áll a nap fénypontja. Az angyalgyökérfüzérekkel körülvett halványzöld vízililiomokban tálalt gyümölcsös mandulazselé több izgalmat és csodálatot fog kiváltani, mint a tűzijáték. A vonósnégyes a Varázslatos éjszakák átjátszotta. Anthea rámosolygott Zacre. Mivel Raymond is felállt, hogy intézkedjen a borokról a desszert mellé, Sí otthagyta a baloldalán ülő Geraldine-t, aki a még mindig dühös Jupiterre figyelt, és magáról megfeledkezve kopogott az asztalon. David sóváran vágyott arra, hogy megcsinálja az üzletét Sivel, felkelt, és tett egy kört, hogy elfoglalja Anthea helyét, de mire odaért, Sí már megelőzte, úgyhogy drága kapcsolatépítő idejét a saját szeretőjére kellett pazarolnia. Eközben Sí megkaparintotta Raymond székét, és az irattárcájából elővarázsolta a lovait ábrázoló fényképeket, hogy megmutassa Rosemarynek, Patience-nek és Dorának. – Sokkal édesebbek, mint az elázott feleségek. – Dora áthajolt köztük. – Milyen nagyszerű! Hogy hívják? – Intenzív – mondta Si. – Nem ő nyerte meg a nagydíjat tavaly? – ámult el Patience. – De, ő az én fiacskám. – Fogadtam Intenzívre – szólt oda Lily, aki még mindig Iannel volt összegabalyodva. – Köszönöm, Mr. Greenbridge.

48. – Mostanában soha nem látom az anyámat, annyira bele van esve Emeraldba – panaszkodott Patience-nek Dora. – Nagyon sajnálom – nyugtatgatta Patience. – Rengeteg évet kell bepótolniuk. Rosemary örömmel fogott össze Cartwrightékkal, tudván, hogy ezzel bosszantja Antheát. Jól hallhatóan javasolta, hogy menjenek el októberben Patience-szel Londonban az Öreglányok Egyesületébe. – Jaj, de jó, menjünk! – kiáltotta izgatottan Patience. – Először ebédelhetnénk a Reformban, éppen most lettem tag. – Én már akkor az iskolában leszek – mondta vágyakozva Dora. Mindenki megdöbbenésére, erre Sí megígérte neki, hogy az egyik Greenbridgerepülővel elviszi, és megmutatja neki a lovait a karácsonyi szünidőben. – És maguk, hölgyeim, szívesen csatlakoznának hozzánk? – Tényleg nagyon szívesen – mondta Rosemary. – Vajon mi lehet Biffy Milesszal? Anthea fortyogott. A felső középosztálybeli emberek rituáléit és társalgási témáit egyáltalán nem ismerte. Mintha csak kínaiul beszéltek volna. Ó, itt is van a csodálatos desszertje. – Te jó ég – mondta Jonathan a tányérjára pillantva. – Belvedon-smaragdot eszünk? A Csizmás Kecskéből kiebrudalt részegek nehezen tudták tiltakozásukkal túlkiabálni a mennydörgést. – Bárcsak te lennél a nővérem, és nem Emerald – mondta Dicky Sophynak. – Egyetértünk – dünnyögte egyszerre Jonathan, Sienna és Dora. Patience szerette volna kikiabálni, hogy Emerald igazából nem szörnyű, csak védekezővé és agresszívvá válik, amikor bizonytalannak érzi magát, és fél. Emo annyira

szeretetre méltó tud lenni. Patience kortyolt egy nagyot a desszerthez kapott finom borból, és a pohara a következő pillanatban megint tele volt. Nagyon remélte, hogy Emo és Jonathan majd jól kijönnek. Alizarin, akinek a neve olyan gyakran hagyta el Sophy száját, nagyon mogorva fickónak tűnt, elgyötört, sötét szemével mindenkit vizslatott, csak szegény Sophyhoz nem szólt egy szót sem. Jonathan húga is úgy nézett ki, mintha mindenkibe kést akarna döfni. Milyen kár, amikor olyan szép, a gyűrűk és szegecsek ellenére. Sienna az egész vacsora ideje alatt azt figyelte, hogy imádott bátyja teljesen belehabarodik Emeraldba, és a meztelen Zac képe is állandóan a szeme előtt lebegett, ami rémesen elkeserítette. Időnként elkapta a pillantását az asztal másik oldaláról, s látta, hogy a szája kissé gúnyosan félrehúzódik. Néha a szeme lustán végigfutott rajta. Siennának sohasem voltak gátlásai a nyilvános vetkőzéssel kapcsolatban, de hirtelen kényelmetlenül érezte magát, hogy ennyire átlátszó felsőben van, és folyton összefűzte a karjait a melle előtt, mint a focisták a csoportképeken. A gondolatát is gyűlölte annak, hogy Zac lefeküdt Antheával, és azt még jobban, hogy ő meg Sí is az imádott Raffaellójuk miatt vannak itt – Melyik a legkisebb főbűn? – kérdezte Jonathantól. – A Bujaság – felelte az, és csókot lehelt a lány vállára tetovált pacsirtára. Emerald bosszankodott, látva az elragadtatást Sienna arcán, és rémesen zavarba jött. Ő volt a szülinapos lány. Miért látszik úgy, hogy a Belvedonok többsége jobban kedveli a dagadt Sophyt és primitív, fénylő arcú anyját? Dora éppen most rángatta el Patience-t, hogy megismerkedjen a szörnyeteg Loofah-val. – Ne maradjatok el sokáig – szólt utánuk Anthea. – Apu beszédet akar tartani, és Charlene-nak, nagyon sajnálom, nem tudom másképpen szólítani, ki kell nyitnia az ajándékait a tűzijáték előtt. Anthea megint magára irányította a figyelmet, amikor megérkezett Emerald tortája, és mindenki lelkendezett, milyen szép. De senki nem mondta, hogy ő micsoda gondos anya, hogy elkészítette. Meg kellett volna hívnom Neville-t és Zöld Jeant támogatóknak, gondolta komoran Anthea. – Mit fogsz kívánni? – kérdezte Jonathan, amikor Emerald belemélyesztette a kést a fehér mázba. – Hogy te a folyó fenekén legyél, mint Chigi aranytányérjai – bökött oda Emerald. Raymond megpróbálta elsimítani a dolgokat, tartott egy szónokias, bájos beszédet, amelyben üdvözölte Cartwrightékat, különösen pedig Emeraldot. – Igyunk mindannyian az én drága, újonnan megismert leányomra. – A zöld szemű szörnyetegre – ürített poharat Jonathan. Mintha meg sem hallotta volna, Emerald felállt. – Szeretnék köszönetet mondani Raymondnak és Antheának, fantasztikus új szüleimnek, hogy ennyire csodálatosak hozzám. – Említsd meg Anyut és Aput – sziszegte Sophy. – És nagyszerű, hogy Anyu, Apu és Sophy is itt lehet. Az egész család velem van – tette hozzá Emerald. Alizarinnak mélységes bűntudata támadt, mert elkeserítette Hannát azzal, hogy felidegesítette Jupitert. Nézte az asztal túloldalán ücsörgő Sophyt, a rossz szeme miatt nem vette észre, milyen szörnyen áll rajta az a zöld, zsákszerű ruha, és azt gondolta, hogy imádni való, és mennyire aggódik mindenki miatt, amikor jól kellene magát éreznie. Gyakran felidézte azt a furcsa békességet, amit akkor érzett, amikor mellé dőlt Jonathan műtermében. Nagyon szerette volna felhívni, de nem tudott volna mit ajánlani

neki a szegénységen és a vakvezető kutya pórázán kívül. Egy vak festőnek annyi haszna van… Egy újabb mennydörgés mindenkit felugrasztott, de csak Robens volt az, talicskával legurította Emerald ajándékait. – Úgy néz ki, esni fog. Jobban tennéd, ha azokat a tűzijáték után bontanád ki – szólt rá Anthea. – Robens újból fel tudja vinni őket. – Csak az enyémet hadd nyissa ki – kérlelte Raymond. – Hinta-palinta, régi mestert kap Emeraldka – énekelte Jonathan. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyelt De kiderült, hogy Raymond ajándéka egy gyönyörű Augustus John63krétarajz, az egyik szeretőjéről. Mindenki ámulva csodálta. – Jaj, milyen mesés! – kiáltotta Emerald, és boldogan ölelte át Raymondot. – Nagyon kedves vagy. – Hahaha – súgta oda Raymond jókedvűen Siennának és Jonathannak –, fukar népség, azt hittétek, hogy valami más van benne. – Most pedig Emerald az én ajándékomat nyissa ki! – Jonathan átadott neki egy másik hosszúkás csomagot. De ahogy Emerald letépte a piros csomagolópapírt, amelyen a felirat gratulációt tartalmazott a nyugdíjazása alkalmából, mindenki rémülten kapkodott levegő után, mert a Raffaello kiváló másolata volt benne. – Mi ez? – kíváncsiskodott Lily, és feltette a szemüvegét. – Pandora szelencéje –, jelentette be boldogan Jonathan. – És majdnem mindannyian rajta vagytok. Emlékeztek, Botticelli a Medici család minden Pontosabb tagját megfestette A napkeleti bölcsek imádásában. Nos, ez a Szentségtelen család. Kivette a képet az elképedt Emerald kezéből, és felemelte, hogy mindenki láthassa. – Nézzétek, Emerald Pandora, ő nyitja ki a szelencét. Zac Ephimétheusz, nyilvánvalóan én vagyok a Lustaság, Látogató a Falánkság, nagy Al a Büszkeség, a mi kishúgunk természetesen – ujjával végigsimított Sienna dühösen grimaszoló arcán – a Harag, Jupiter a Kapzsiság – Jonathan nevetni kezdett –, drága mostohaanyánk az Irigység, de nyugodtan elcserélhetik Jupiterrel a bűneiket – Nem vagyok sem irigy, sem kapzsi – vinnyogott Anthea. – Honnan vetted a bátorságot? – dörgött Raymond. – Nem volt nehéz – mondta Jonathan. Tulajdonképpen el sem kellett volna mondani a megfejtést, a festmény nagyon élethűre sikerült. – A monoklis David itt a Bujaság, és Apu, láthatod magad, amint az ablakon bekukucskálsz, te vagy a sisakos Merkúr, a kukkoló. – Hallgass! – üvöltötte kivörösödve Raymond. – Ügyes munka – szólította meg Sí Zacet, aki nagyon nyugodt volt. – Ismerős valahonnan ez a kép – elmélkedett Somerford. – Mi az istent akarsz ezzel? – sziszegte Jupiter. – Tüntesd el ezt a szemetet! – Az enyém – ragadta meg Emerald a képet. – Köszönöm, Jonathan. – Látom, kihagytad a Reményt – jegyezte meg komoran Sienna. Nem értem, mi folyik itt, gondolta Ian Cartwright, de egyáltalán nem tetszik. Nem akarom, hogy ezek a banditák elrabolják az én Emeraldomat. Mindenki felugrott, megszólalt egy mobil. Anthea vette fel. – Rendben, egy perc múlva fent leszünk. Lennétek szívesek mind felmenni a teraszra, hogy megkezdhessék a tűzijátékot?

63

Augustus Edwin John (1878-1961) walesi festő.

– Pisilnem kell – mondta Sienna, és eltűnt a sötétben. – Nagyon részeg vagy – dorgálta magát hangosan. Amikor mind felfelé vonultak a házhoz, Anthea lopva Zac kezébe csúsztatta a kezét. – Fellopódzhatnánk egy gyors menetre a tűzijáték alatt? – Persze – suttogta Zac. – Nyitva hagytam a toronyajtót – súgta vissza Anthea. – Nagyszerű. A biztonság kedvéért jobb lenne, ha kikapcsolnád lent a riasztót. – Csak ellenőriznem kell, hogy minden rendben van-e a konyhában, és a vendégeim jól érzik-e magukat. – A tökéletes háziasszony – mormolta Zac, és a szájához emelte a kezét – Ne siess! Megvárlak. Anthea remegett a vágytól, ahogy ellibbent, de halálra rémült, amikor David megragadta, és a karjánál fogva beráncigálta a borostyánnal futtatott romfal árnyékába. – Muszáj beszélnünk Emeraldról. – Ne most – sziszegte Anthea. – Hát akkor holnap reggel. – Halló, rendben. Egy perc múlva fent leszünk – Jonathan éppen telefonált, amikor észrevette, hogy Anthea és David bújnak elő az árnyékból. – Anyu hol van? – kérdezte Sophy. Sarka a harmatos fűbe mélyedt, ahogy felfelé botladozott Emerald után. Nagyon sötét volt a tiszafák alkotta folyosóban. A csillagok az indigókék felhők vastag köpenye mögé bújtak. Sikítást hallva a két nővér futni kezdett. Az anyjukat a háztól megvilágított pázsiton találták. Be volt csípve, mint a csacsi, burgundi taftruháját a bugyijába tűrve, cipőjét lerúgva vágtázott körbe Loofah-n, Dora bíztatta. – Mrs. Cartwright, briliáns, megint jól váltott a jobb lábára, még egyszer! – És Patience ismét a pázsit közepére vágtázott a nagyon engedelmes Loofah-val, és egy tökéletes repülő váltást végrehajtva újból elindult Anthea legújabb színfoltja – a piros begóniák csoportja felé. Vastag, foltos combjai, nagy lába és vörös arca ellenére Patience úgy feszített a nyeregben, mint egy istennő. Jonathan, Rosemary, Si, Lily, Dora és Sophy helyeslően ordibáltak. De Emerald remegett a dühtől. – Anyu! – sikította. – Az isten szerelmére, szállj le! Patience azonnal lefékezett. Loofah túl sokáig viselte magát nagyon jól, elkezdte a szemét forgatni, és leült. Patience lassan lecsúszott a hátáról a fűre. – Nagyon sajnálom, elragadtattam magam. Olyan nagyon régen nem ültem már lovon. Ahogy a szorításból kiszabadult, Loofah is feltápászkodott, és kis gazdáját az istállók felé vonszolta. A következő pillanatban Jonathan zöld koktélja, összekeveredve három különböző borral és Anthea előkelő fogásaival megtette a hatását. Patience meggörnyedt, és körbehányta Anthea begóniáit. – Halló, mindjárt. Rögvest kidobjuk a taccsot – kiáltotta izgatottan Jonathan.

49. Ahogy a templom órája elütötte az éjfélt, a ház elsötétedett, kikapcsolták a díszkivilágítást, a fáklyákat és a gyertyákat elfújták, és az ébenfekete éjszakában arany és bíbor csillagokat szórva a völgybe felemelkedtek az első rakéták. Mind a vendégek, mind a folyóparton sorakozó falusiak ámulattal kiáltottak fel, ezüst szökőkutak, rózsaszín

római gyertyák és Katalin-kerekek következtek, összevissza piruetteztek, mint Van Gogh arany napjai. A színorgia szüneteiben azonban a kert sötétségbe burkolózott, lehetetlen volt észrevenni, kijön, ki megy. Jonathan és Sienna megállapodtak, hogy a fiú Sit köved, a lány pedig Zacet, de a házba visszatérve sehol sem találta a rohadékot. Nem kellett volna olyan fene sokat innia a vacsoránál. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a pánik, botladozott a lépcsőn, keresztülesett a szegélyköveken, időnként váratlanul felvillanó nimfákat, egyszarvúakat, kerubokat talált, de Zacet sehol. Visszaszaladt a házba egy rakéta királykék fényének sugarában. Az apját a teraszon találta, a remegő Grenville-t próbálta megnyugtatni. – Gyere, drágám, segíts nekem! – Nem állhatok meg – rohant tovább a szalonba és a lépcsőházba a franciaablakon keresztül. Lefelé siettében a sötét első emeleti lépcsőfordulónál lopakodó lépéseket hallott maga mögött, ezért gyorsított. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, Sienna megbotlott a következő lépcsőfokokban, aztán felsikoltott, ahogy összeütközött egy tömör izomköteggel, amely a másik irányból érkezett. Egy pillanatig levegő után kapkodott, majd belélegezve Raymond citromkivonat parfümjének illatát, a megkönnyebbüléstől és az elfogyasztott alkohol hatására eleredtek a könnyei, és zokogva omlott az izomkolosszus karjaiba. – Jaj, Johno, annyira megijedtem. Zac meglógott előlem, sehol sem találom. A bátyja teljesen elveszítette a kontrollt az ital és a narkó miatt. A következő pillanatban szenvedélyesebben csókolta, mint valaha, az egyik keze kikotorta meztelen melleit, a másik pedig bőr miniszoknyája alatt kutakodott, egyenesen remegő combjai közé nyúlt. És ő elolvadt az ölelésben, eksztatikusan levegő után kapkodott, ahogy a fiú a legközelebbi hálószobába vonszolta, és becsapta az ajtót. Nem bajlódtak a vetkőzéssel. A vágy úgy cikázott közöttük, mint a nyári villámlás, s az egész még izgatóbb volt attól, hogy tilos dolgot művelnek. Jonathan letolta a nadrágját, lerántotta Siennáról a bugyit, rádobta az ágyra, és máris rajta volt, összevissza csókolta az arcát, és gyengéden becéző szavakat súgott a fülébe. Aztán a lánynak elakadt a lélegzete, máris benne volt, és harsányan robbanó rakéták szállták meg a testét. Nem vágyott másra, csak hogy teljesen átadja magát. Egy pár perc múlva vége is volt az egésznek. Csak akkor döbbent rá, mit is tett, amikor ágyékának lüktetése csillapodott valamelyest. Kiengedte Pandora szelencéjéből a halálos bűnt, rettenetesen élvezte, soha többé nem tudja már visszagyömöszölni. – Te jó isten, Johno, nem kellett volna megtennünk. – Dehogyisnem. – Lassan, szerelemmel csókolta végig duzzadt szemhéját, orrát és az ajkait – Nem tehetek róla, muszáj szeretnem téged – mondta a lány elkeseredetten. Mindig is tudta, hogy sokkal jobb szerető bárkinél. De nem vette észre, hogy ennyire szikár, fitt és csodálatos teste van. Aztán a szegycsontján valami fémeset érzett, és kívülről fülsiketítő dörrenést hallott. Ahogy a hat legnagyobb rakéta hatalmas dobpergésben felrobbant, a függönyön keresztülhatolt egy villogó fénynyaláb, és egy ezüst Davidcsillagra esett. Mintha skorpió csípte volna meg, úgy üvöltött fel Sienna fájdalmában. – Te rohadék szemétláda, kihasználtad, hogy részeg vagyok! – Öklével ütötte Zacet, arcul vágta, aztán zokogva talpra szökkent. Átesett egy széken meg egy pár cipőn, ahogy az ajtó felé botorkált, és kimenekült.

Jupiter eközben a teraszon ült, és azt fontolgatta, mi legyen a következő lépése. A tűzijáték visszaütközött az alacsonyan szálló, sötét felhőkről, a fénysugaraktól a víz és a kert színekben úszott. Elhatározta, hogy ellenőrzi a házat, Siennához és Jonathanhoz hasonlóan neki is voltak gyanúi Zac szándékaival kapcsolatban. Felkattintotta a villanyt Raymond dolgozószobájában, és ott találta a kanapén Patience szörnyű viselkedése és Zac elpártolása miatti dühében zokogó Emeraldot. – Már nem szeret. Jupiter megállt, dölyfös, hűvös arcán valami talányos kifejezés jelent meg. – Szegény gyermek. Csöndesen becsukta az ajtót, lekapcsolta a mennyezeti világítást, és leült melléje. Elővett egy szürke zsebkendőt (Hanna jobban tudott vadvirágokat festeni, mint mosni), és letörölte az elkenődött szemfestéket halvány arcáról. – Zac nem érdemli meg, szar alak. – Jupiter, olyan bajban vagyok. – Nem feltétlenül kellene így érezned. Vigasztalóan a vállára vetett karja előbb közelebb húzta, majd acélbilincsként magához szorította. Ajka egy pillanat múlva már az ajkához simult, és a nyelvével kényszerítette, hogy nyissa ki a száját. Egyre mélyebbre nyomult, hogy a lány szinte öklendezett, és nem tudott kiáltani. Letépte válláról a gyönyörű ruhát, és szabad kezével megragadta a mellét. A megtévesztő, hűvös külső alatt Jupiter egy vadállat volt. Emerald megpróbált sikoltani, és térdével ágyékon rúgni, de a szoknyája túl szűk volt. – Pofa be, te kis szűz kurva! – hörögte. – Hetek óta ingerelsz. Ne is tettesd, hogy a testvérem vagy, mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Aztán szó nélkül tovább csókolta, s egy rémületes őrült erejével kényszerítette vissza a kanapéra. Éppen befúrta kezét a szoknyája alá, és merev ujjaival a lába között döfködött, amikor a szobát fény öntötte el, és egy csodaszép kék pillangóval ékesített szőke fej jelent meg az ajtóban. A rémítő, hosszú csendet csak a hatalmas, robbanni készülő petárda sziszegése törte meg. – Te jó ég, Jupiter, jaj nekem – nyögött fel iszonyodva Hanna, és becsapva az ajtót kitántorgott az éjszakába. Szegény Sophy közben a részeg Patience-t próbálta lefektetni. – Hányingerem van, rémesen rosszul érzem magam. Dora jött segíteni. – Hozzá vagyok szokva, a bátyáimat szoktam ágyba dugni – mondta, és megfogta Patience másik karját. – Fektessük le, én meg hozok egy tálat. – Hol van Dicky? – kérdezte Sophy. – Azt gondolta, anyu nem figyel rá, és megnézi az Elemi ösztönt. Micsoda rémes éjszaka, gondolta Sophy, amikor Patience elaludt végre. Lábujjhegyen kiosontak Dorával a szobából, és kétségbeesett zokogásra lettek figyelmesek. Lerohantak a lépcsőfordulóra, és megpillantották Hannát, Alizarin karjaiban. – Jupiter szerelmes Emeraldba – bömbölte. – Éppen most kaptam őket rajta. Hanna nagyon feldúlt volt, és Alizarin láthatólag megpróbálta kordában tartani a haragját. Mintha egy esőfelhő keresett volna menedéket a hatalmas, sötét vulkánnál. Alizarin Hanna haját simogatta nagyon gyengéden. – Undorító hímnemű, undorító nőstény! – dörögte Dora.

Alizarin felpillantott. Annyira rosszul látott… vajon csupán csak képzelte a fájdalmat és rémületet Sophy arcán? El kell menekülnöm erről az ördögi helyről, gondolta Sophy, miközben beléjük botolva átrohant a lépcsőház felé. Geraldine és Somerford a művészvilágban elfoglalt rettentő befolyásos pozícióiknak köszönhetően hatalmas tiszteletnek örvendtek, ezért most nagyon dühösek voltak, hogy csak úgy magukra hagyták őket a kertben. Persze nem kellett félteni egyiket sem, örömmel benne voltak mindenféle piszkos buliban. – Hallott már a Trafford nevű fiatal walesi festőről? – kérdezte Geraldine. – Van valami merész realizmus a munkáiban. Az egyik ügyfelem nem csupán a Paplan I. című installációját szerezte meg, hanem a legutóbbi videóját is, a Jaj, nagyi!–t, amely egy maszturbáló nagymamát ábrázol. Taszító, ugyanakkor érdekfeszítő. – Szeretném megismerni ezt a Traffordot – így Somerford. – Nem hiszem, hogy jó lenne étteremben vagy magánháznál találkozni vele – tűnődött Geraldine. – Akkor találkozzunk vele egy kocsmában. Raymond az eget bevilágító arany sziporkák fényében észrevette Jonathant, amint előbújt a bozótból. – Az isten szerelemére, menj, és válaszd szét Geraldine-t és Somerfordot – kérlelte –, nem hiányzik, hogy bármelyikük is ellenünk forduljon. – Lilyt viszem haza – szólt oda neki Jonathan – Jobban el van ázva, mint a jó öreg Cartwright mami. Szedd össze a vén hülyéket te magad, Apu! A tűzijáték idebent izgalmasabb, mint odakint, gondolta Anthea, vágytól remegve a Kék toronyban. Majd megőrült, Sí feltartóztatta, annyira meg akarta még egyszer nézni Raymond Cotman-festményét a reggelizőszobában, hogy Anthea azt hitte, talán rá akar ugrani. Ehelyett a férfi felkapott egy üveg Krugot, és visszatűzött a kertbe. És most Anthea gyors tisztálkodás után a szerelmére várt. Angliában hányszor van annyira meleg, hogy az ember alsószoknyában lehessen éjfél után? Nem akarta összekoszolni a gyönyörű új ruháját, ezért lent hagyta a hálószobában. Mivel David szokás szerint meglépett, Sí megkérte Rosemaryt, hogy várja meg a kis rózsalugasban, amíg szerez egy üveg pezsgőt. Aztán együtt nézhették a tűzijátékot. Rosemary nem az a fajta nő volt, aki egy egér láttán vagy hangos durranások hallatán azonnal egy férfi karjába esik, úgyhogy az életükről beszélgettek. David, aki látszólag azért osont vissza a Régi parókiára, hogy megmutathasson egy-két diát Sínek, visszafelé becsalogatta Raymondot a könyvtárba. A királykék függönyök nem voltak behúzva. A bőrbe kötött könyvrengeteg a polcokon mindig örömtelen, nyomorúságos ifjúságára emlékeztette, hogy Sorley-ben nőtt fel könyvek és képek nélkül. Amikor Raymond feléje nyújtott egy pohár armagnacot, arra gondolt, mennyire öregnek és fáradtnak néz ki a régi főnöke. Hetvenöt éves korában meg kell birkóznia hét gyereke gondjaival, ráadásul Antheával, aki mind közül a leggyermetegebb. – Nem akarlak idegesíteni – hazudta –, de az a kellemetlen szóbeszéd járja, hogy rejtegetsz egy fosztogatásból származó Raffaellót. Ezt hallani. Egy hatalmas skarlát és ezüst rakéta fénye világította meg a sötét szobát, amelyben csak Raymond szivarjának vörös izzása látszott. – Valamikor volt is, évekkel ezelőtt eladtam.

– Hát, te tudod. Ismerek valakit, aki félmillióért átvenné tőled. Még a következő római fáklya zöld fellobbanása sem tudta elrejteni a Raymond arcát elöntő pírt. – Ostobaság – dadogta. – Ez megér… úgy értem, bármelyik Raffaello legalább hússzor ennyit ér. Sértő feltételezés, hogy rejtegetek valami ilyesmit. David vállat vont, és kivett magának egyet Raymond szivarjaiból. – Csak, mint barátod figyelmeztetlek – mondta mézesmázosan. – Amint felkerül az internetre, vagy az Elveszett Műtárgyak Nyilvántartásába, a képnek semmi értéke sincs. – Kaptam valakitől – mondta sértődötten Raymond. – Az teljesen mindegy, ha eredetileg lopták. Én azonnal megszabadulnék tőle. – Mi a témája? – kérdezte Raymond elszorult torokkal. – Pandora szelencéje. A Remény egy tölgyfából bújik elő, és állítólag a legszebb nő, akit valaha megfestettek. Szivárványszínű ruha, a hajában rubinok. Azt beszélik, hogy eredetileg egy táblakép volt, rajta egy latin mottóval, amely azt jelend, hogy a „A baj alant fekszik". – David nagyon jól szórakozott. Ha Raymond nem lett volna annyira izgatott, eltűnődhetett volna azon, hogy tudhat David ennyi részletet. – Nem érdekel – vágta rá. – Csak azt mondom, amit hallottam – próbálta megnyugtatni David. – Ha bármikor hallasz valakiről, akinek van Raffaellója, tudasd velem. Van egy komoly vevőm rá. Legalább visszajön egy kis pénz neked is. Raymond félelemtől reszketve, kétségbeesetten indult Jupiter keresésére. Bejárta utána az egész házat. A komoly vevő bizonyára Sí, vagy az a rémes gengszter Minskij Kraskov, vagy Kevin Coley. Amikor a templom toronyórája elütötte a fél egyet, a tűzijáték pompás fénycsóvái hatalmas zöld betűkkel az égre írták, hogy „Boldog Születésnapot, Emerald", de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Hol az ördögben lehet Jupiter?

50. A Kék toronyban a még mindig Zacre várakozó Anthea hallotta a lenti hálószobából Raymond kétségbeesett kiáltozását: – Reményke, Reményke, merre vagy? –, és az ágy alá bújt. Szerencsére a férje nem jött fel az emeletre. Miután úgy vélte, hogy biztosan elment, Anthea reményét vesztve lemerészkedett. Zac nyilvánvalóan nem fog már felbukkanni. Talán nem tehet róla, de annyira biztosnak érezte ma délután. Belepréselte magát az égszínkék ruhába, amely annyira testhezálló volt, hogy nehezen tudta felhúzni a cipzárt. Éppen a sminkjét javítgatta, amikor észrevette, hogy elvesztette az egyik fülbevalóját. Felkapta az elemlámpát, amit a rövidzárlatokkor szoktak használni, és felrohant a Kék toronyba. Nem merte a villany felkapcsolásával magára vonni a figyelmet. Először a padlón futtatta végig a szemét, de a lámpa annyira erős fényt adott, hogy rögtön észrevette a rettenetes foltot Rémülten felnyögött, a szíve ólomnehéz lett, majd kiugrott a helyéről. A fénysugár lidércfényként ugrált sarokról sarokra. Semmi. Zac lophatta el, mielőtt ő ideérkezett volna? Nem ellenőrizte, hogy a helyén van-e, amikor korábban itt bujkált. Kihasználta, hogy beengedte a szobába? Honnan tudhatta volna máshonnan, hogy ott volt a Raffaelló? Hagyott valami bizonyítékot? A kétoldalú tükrös ajtót félig nyitva hagyva lerohant a lépcsőn, és az ágyára omolva azon elmélkedett, mit tegyen. Rettenetesen félt. Raymond sohasem fogja megbocsátani, ha rájön, és nem lehet többé Lady Belvedon. Az lesz a legjobb, ha azt tetted, hogy azért

vonult a toronyba, hogy felfrissítse magát, nyitva találta az ajtót, és felfedezte, hogy nincs meg a Raffaelló. – Segítség! – kiáltotta Anthea a lépcsőfordulóra rohanva, és beleütközött Jupiterbe. – Mi a baj? – Eltűnt a Raffaelló. – Bassza meg! – Jupiter benyomult a hálószobába, és felrohant a lépcsőn. – Hogy az ördögbe történt? Mikor láttad utoljára? – Körülbelül tíz napja vagy két hete. Félig nyitva találtam az ajtót, mikor idejöttem, hogy felfrissítsem magam. Nem Jupiter lett volna, ha nem nézte volna meg a falakon a többi képet. Az apja valóban gyűjtögetett. Odakint a fáklyák megint életre keltek, a teraszról hangok hallatszottak. – Miért nem szólalt meg a riasztó? – Fogalmam sincs. Együtt rohantak le. A pinceajtóban Jupiter meglátta, hogy a riasztó ki van kapcsolva, és káromkodva a mobiljához nyúlt. – Mit csinálsz? – kérdezte rémülten Anthea. – Hívom a rendőrséget. – Jaj, ne, Jupiter ne tedd ezt, kérlek! – A hangja szinte már sikoltott. – Lehet, hogy csak egy vicc. Sienna vihette el, vagy Jonathan, az után a hülye rajz után elképzelhető, vagy Alizarin, tudod, mennyire dühös volt, hogy Emerald megkapta a nyakéket és az Augustus Johnt – Anthea vadul remegett – Először kérdezzük meg a családot – kérlelte. – Ők mindannyian ismerik a toronyszoba kódját, és nem akarunk botrányt De Jupitert már kapcsolták. – Egy rettenetesen értékes kép eltűnését szeretném bejelenteni. Ebben a pillanatban lépett be Jonathan. Teljesen átázott, sáros volt a nadrágja és a cipője. – Lily annyira részeg volt, hogy beleesett a tóba. Soha többé nem keverek koktélt. Anthea észre sem vette, hogy Diggory lepisili az új függönyeit. – Ellopták a Raffaellót – suttogta. Jonathan arcáról lehervadt a vigyor. – Nem hiszem el, vagyis, te jó isten, dehogynem! – Menj, és szedd össze a többieket! – utasította Jupiter. – Mindjárt itt van a rendőrség. Szép lassan beterelték az összezavarodott embereket a könyvtárba. – Egy régi mester tűnt el a felső szobából – mondta nekik Jupiter. – Szeretném, ha mindannyian itt maradnátok. Raymond teljesen tébolyodottnak látszott. – Hogy vihették el az én drága Raffaellómat? Sienna ugyanolyan döbbent volt – Az nem tűnhetett el – zokogott hisztérikusan. – A Raffaello volt az utolsó kapocs az anyámhoz. – Jupiter, éppen az előbb mondtam az apádnak, hogy azt beszélik, nektek van itt egy fosztogatásból származó Raffaellótok – mondta önelégülten David. – Vajon a tulajdonos vette kézbe a dolgot? – Te vihetted el! – dörrent rá Raymond dühösen. – Úgy látszik, rohadt jól ismered a képet. Honnan tudtad, hogy a Reménynek rubinok vannak a hajában? – Apu! – figyelmeztette Jupiter. A következő pillanatban Zac jelent meg a teraszajtóban. Már nem volt nyájas és visszafogott, vicsorító, felingerelt, villogó szemű tigrissé változott.

– Hol lehet a Raffaelló? A faszom szerelmére, ki vihette el? – Mi közöd hozzá? – kérdezte ridegen Jupiter. – Az én képem, seggfej. – Ne légy nevetséges. – Az én dédapám falán lógott a kép 1938-ban. A nácik rabolták el. – És? – Igazolni tudom – ordította Zac. – Nézd, itt van a számla 1931. május 10. dátummal – lobogtatta Jupiter orra előtt –, és ez azt mutatja, hogy a dédapám vette a festményt egy osztrák gróftól, és itt van a bécsi galéria neve, ami lebonyolította az üzletet. És itt van az igazolás arról is, hogy a nácik elkobozták 1938-ban. – Szorgalmasan dolgoztál – szólt bele Jonathan. – Hamisak is lehetnek a papírjaid. Honnan tudhatnánk, hogy ugyanarról a képről van szó? – Például innen – dobott Zac egy halvány, fekete-fehér fényképet az asztalra. – Ebből nem lehet megállapítani – csattant fel Jupiter. – És ehhez mit szólsz? – Zac meglobogtatta a Raffaellóról készült tökéletes, színes képet, amit Searstonban hívatott elő aznap délután, s amin a Boucher is látszott a jobb oldalon. Úgy tűnt, Anthea mindjárt elájul. – Honnan szerezted ezt? – zihálta a teljesen ledöbbent Raymond. – Tippet kaptam. A hálószobájuk feletti szobában van. – Miért nem mondtál semmit? – veszekedett Jonathan. – Nem akartam, hogy eltüntessétek. – Kitől kaptad a tippet? – kérdezte a reszkető, hullasápadt Jupiter. – Egy újságíró sosem árulja el a forrásait – felelte szarkasztikusan Zac. Aztán bevadult, megragadta a hajtókájánál fogva Jupitert, és megrázta, mint valami patkányt. – Mit csináltál vele, te rohadék! A dédapámat agyonütötték azért a képért – Jaj, a lányom, jaj, a pénzem – gúnyolódott Jonathan. – Pofa be – üvöltötte Zac. A falhoz vágta Jupitert, és Jonathanért nyúlt Emerald a rémülettől bénultan kucorgott az ablakülésen, gyönyörű ruháinak fodrait Sophy lila vállkendője alá rejtette. Hirtelen eszébe jutott, hogy Zac feketeöves, és hallotta magát, amint az sikítja: – Ne bántsd! Zac bemosni készült Jonathannak, erre leengedte az öklét. – Valaki közületek csórta el – vicsorgott. – Biztosan belső munka volt a biztosítás miatt. – Hülyeség! – visította Sienna. – Te magad vitted el. A tűzijáték kénes szaga beszivárgott az ablakon. Talán az Ördög járt arra? Szerencsére megzavarták őket, Knightie dörömbölt az ajtón, és izgatottan jelentette be a rendőrséget. – Azt a klassz Gablecross detektívfelügyelőt küldték, aki 1996-ban rájött, ki Rannaldini gyilkosa – súgta Antheának. – Mindenkit elkap. Aztán, hogy Anthea még jobban elsápadt: – Lady B., vissza fogja kapni a képét. A rendőrség érkezése megfordította az eseményeket. Alizarin betapogatódzott az oldalajtón. Sophy észrevette, hogy fű tapad a cipőjére, és sáros a nadrágszára, lehet, hogy elesett? Már levetette a szmokingját, pulóver volt rajta. Egy pillanat múlva Sí és Rosemary is bejött a kertből, őket Somerford és Geraldine követte: egy jó bulit hagytak ott a csónakházban. – Lemaradtunk valamiről? – kérdezte izgatottan Geraldine.

Amikor Jupiter elmagyarázta, hogy eltűnt a Raffaelló, Sienna Sit figyelte. Egy másodpercig feldobottnak látszott, aztán a könyvtár túlfelén álló Zac elkeseredett, rángatódzó, hamuszürke arcát megpillantva az övé is rettenetesen elkomorodott. Eközben Geraldine és Somerford elragadtatva hasonlították össze Zac fekete-fehér képét a legújabb, színes felvétellel. – Határozottan ugyanarról a képről van szó, nyomozó – búgta Somerford. – Kiemelkedő festmény: Raffaello Pandorája. Évszázadok óta nincs meg. Ha nem tévedek, egy amerikai múzeumban, az Abraham Lincolnban van a másik fele. – Mit akar ezzel? – kérdezte mérgesen Jonathan. – A mi képünk önmagában is egész. – Raffaello idejében a táblaképeket néha úgy szerkesztették össze, mint a tolltartódobozt – folytatta rosszallóan Somerford. – Raffaello a tetejére festhette a Pandora-mítoszt a tréfás felirattal: „Malum infra latet", vagy „A baj alant fekszik". Ahogy valójában is volt. A fedőt a helyére tolva el lehetett fedni a doboz alján lévő festményt, amely egy olyan hölgyről készült, aki rengeteg gondot okozott Raffaellónak. – Ha az emlékezetem nem csal – kapcsolódott be Geraldine, aki nem tudott kimaradni semmiből –, a fiatal nőt Caterinának hívták, és La Smorfiosa – A Büszke volt a beceneve. La Smorfiosáról azt beszélik, hogy szépség volt… – Mint te – vágott közbe gavallérosan David. –… aki visszautasította Raffaello udvarlását. – Geraldine melegen rámosolygott. – Aztán bizonyára Pandorát elválasztották a másik felétől, Caterinától – töprengett Somerford. – Fantasztikus. – A gyűjtők és a múzeumok a világot is odaadnák, hogy a kezükbe kaparinthassák a képet. Nyomozó, vissza kell szereznie. – Geraldine meglobogtatta a színes fotót. – Hát, nem fogja tudni, ha tovább vesztegetjük az idejét holmi tolltartókról szóló mesékkel – robbant ki Sienna. – Az isten szerelmére, hagyjuk nyomozni a nyomozót. – Sienna, maradj csendben! – tört ki Jupiter, és elráncigálta Gablecrosst, hogy körbevezesse a házban. Közben Jonathan megszámolta, hányan vannak. Dora és Dicky eltűntek. Nyoma sem volt Patience-nek, Iannek és Hannának. Rajtuk kívül mindenki más jelen volt. Raymond éveket öregedett Anthea annyira reszketett, hogy Sophy felrohant egy kardigánért. De mikor visszajött a könyvtárba, Anthea éppen azt mondta: – Biztosan Cartwrighték vitték el, tudjuk, mennyire szegények. Patience megjátszhatta, hogy részeg, így talált ürügyet, hogy felmenjen lefeküdni, míg a tűzijátéknak vége nem lesz. – Mi nem vittük el a rohadt képét. – Sophy Anthea felé vágta a kardigánt – Sajnos az édesanyám kiütötte magát, az apám meg a krikettújságot olvasgatta a WC-n, gyakran órákra eltűnik így. Most már alszik. Egyébként sem tudja megkülönböztetni Raffaellót egy rinocérosztól. A családom még soha életében nem lopott el semmit – tette hozzá rém dühösen. Emeraldnak eszébe jutott, hogy lopta el a boltból a Joseph ruhát, és amikor a szeme összeakadt Zacével, elvörösödött Eközben Jupiter megmutatta Gablecross felügyelőnek a pincében lévő riasztót, amely ki volt kapcsolva. Megnézték a titkos folyosót is, amely fentről két lépcsőfordulón keresztül a kert templom felőli részébe vezetett, mindkét ajtót nyitva találták. A Kék toronyba vezető tükrös ajtó szintén lengedezett. Mialatt a Kék toronyban voltak, Jonathan rálépett egy kockás hajcsatra az ágy mellett. Ma reggel a mostohaanyján volt – de nem kívánta még elárulni őt.

– Ez egy kis festmény, a keretből kivágva és összecsavarva bárki becsúsztathatta a szmokingja alá – magyarázta. – Az ebédlő ablaka alatt talált lábnyomok betörésre utalhatnak – folytatta. – Erről jöhetett a tűzijáték alatt – latolgatta Gablecross felügyelő. – A tolvajok kapcsolhatták ki a riasztórendszert. Ki tud arról, hol lehet kikapcsolni? – Gyakorlatilag mindenki a házban. – Kik azok? – Az apám, a nevelőanyám, az egész személyzet, a testvéreim, Alizarin és Jupiter, a feleségem, Hanna. Hol lehet Hanna? – tűnődött. – A nővérem, Sienna. Az új testvérünk, Emerald Cartwright nem tehette. – Jupiter elmagyarázta az örökbe adást. – Hat héttel ezelőtt érkezett az életünkbe a barátjával, Zachary Ansteig-gel, akiről el kell magának mondanom, felügyelő, hogy azt állítja, övé a Raffaelló, a dédnagyapjától rabolták el Bécsben, 1938-ban. – Alia – mondta Gablecross. – Szóval maga úgy gondolja, hogy sokkal jobban érdekelt a Raffaello eltűnésének kinyomozásában, mint a barátnője természetes szülei? – Nem mondtam semmit. De egész nap a házban tartózkodott. Nem is, elment a testvéremért, Dickyért az iskolába, és ma délután is eltűnt valahová. – Belső munka lehet. Mit gondol, mennyit érhet? – Legalább négymillióra van biztosítva, de ennek a háromszorosa, négyszerese is lehet az értéke. Gablecross füttyentett. – Ki tudhatta a jelszót a titkos toronyba? – A közvetlen család. Valószínűleg a nővérem, Sienna, és Jonathan elfelejthették, lehetséges, hogy Alizarin is. Alizarin három órát töltött tegnap Zackel, gondolta komoran Jupiter. Lehet, hogy ő adta a tippet? – Ki más tudhatott még a festményről? – Az anyám szeretői járhattak fent huszonöt évvel ezelőtt – sóhajtotta Jupiter. – Rupert Campbell-Black, Colin Casey Andrews, Etienne de Montigny, Joan Bideford. – Aztán grimaszolt egyet. – Az anyámnak kitűnő ízlése volt, de nem hinném, hogy bármelyikük is a festményekre figyelt volna. – Feltételezem, hogy valaki felment a tetőre, és a padlásablakon keresztül mászott le – Gablecross a duplaágy mellett állt, és nézelődött –, de a pókhálók érintetlennek látszanak. Ellenőriznünk kellene mindenkit. Lementek, és látták, hogy Jonathan töltött a többieknek. – A biztosító meg fogja maguknak téríteni – mondta Sí Greenbridge Raymondnak. – Ők tudják, melyik maffiának mije van. – A rendőrségnek természetesen fogalma sincs. – Jonathan kihörpintette a brandys üveg maradékát. – Teljesen használhatatlanok bárminek a kiderítésében. A Yard lecsökkentette a műtárgy- és antik részleget két egyszerű nyomozóra. Az olaszoknak harminc is van. – Jonathan, fogd be a szád! – szólt rá Jupiter, és lekapcsolta a mennyezeti lámpát. És legközelebb nem fogok szemet hunyni, fiatalember, ha megint keresztülszáguld Limesbridge-en hajnali négykor, gondolta komoran Gablecross. – Kérem, találja meg a képemet – esdekelt Raymond szinte sírva. – Sir, valaki akarta az ön képét – mondta neki Gablecross. – A tolvajnak valószínűleg volt már elképzelése, kinek ad el egy ennyire értékes művet. Nyilván mostanra már messze jár innen, holnapra átcsempészi a határon, valószínű, hogy eladják a feketepiacon, vagy felhasználják fizetségként a drog-, illetve a fegyverkereskedelemben.

– Ne mondjon többet! – Jonathan Sí Greenbridge felé intett. – Gablecross detektívfelügyelő úgy véli, hogy a tolvaj a tetőn átjutott be a házba, kikapcsolta a riasztót, és tudta a jelszót, amivel bejuthatott a Kék toronyba – mondta kapkodva Jupiter. – Hacsak Anthea vagy Apu nem hagyták nyitva – mondta Jonathan. – Már hetek óta nem jártam ott – nyávogott Anthea. – Természetesen nem – mondta Jupiter. Alattomban kinyitotta a kezét, hogy csak a nevelőanyja láthassa, és megmutatta a kockás csatot. Antheának a rémülettől elállt a szava. Kártyavárként omolhat össze az egész világa, ha bárki is megtudja, hogy szeretkezett Zackel a toronyban, vagy ami még rosszabb, hogy hozzáférést biztosított a Raffaellóhoz. A rohadék, gondolta dühösen. Csak ürügy volt a meztelen fényképezkedés, hogy lekaphassa az imádott Raffaellónkat. Jonathan agya ugyanarra a srófra járt. – Ez el volt rendezve – mondta Zacnek. – A kezdetektől fogva eltervezted az egész dolgot, hogy ellophasd a Raffaellót. A komódjának a felső fiókjában van egy pisztoly, nyomozó, és rengeteg illegális valuta, nem is említve a három útlevelet. És egyáltalán nem hiszem, hogy Emerald Belvedon. – Hülyeség – harsogta Zac. – Miért bajlódnék azzal, hogy ellopjam a saját képemet? Megpróbáltam megtalálni – fordult Gablecrosshoz. – Kutassa át a szobámat, ha akarja. Míg Gablecross csicskásai elmentek, hogy vizsgálódjanak, Anthea gyorsan átgondolta a dolgot, és megkérdezte, nem válthatna-e vele egy-két szót magánügyben. A dolgozószoba asztalának másik oldalán ülve Gablecross azt gondolta, hogy nagyon szép. Finom vállai férfizakó után esedeztek, hogy felmelegítse őket. A szeme alatti árnyékok még jobban kiemelték színének kékségét; a férfi vágyott arra, hogy megvigasztalja. Anthea viszont kemény, szögletes, vöröses parasztarcot látott, amelynek vonásait a göndör, barna haj és a nagyon zöld. hosszú pillájú szemek lágyították. Teljesen Gablecross felügyelőbe akarta helyezni a bizalmát. – Hetekkel ezelőtt én hagyhattam nyitva az ajtót – ismerte be. – Sir Raymonddal alkalmanként fellopóztunk oda egy gyors menetre. A korához képest nagyon virgonc. – Az ő helyzetében én is az lennék – mondta elismerően Gablecross. – Emlékszik az utolsó alkalomra? Csak a lopás időpontját próbáljuk megállapítani. Anthea ámulattal sikkantott fel. – Most már emlékszem. Éppen akkor lopództam el, hogy onnan kukucskáljak ki az ablakon, amikor Emerald örökbe fogadó szülei megérkeztek. A ház elejét nem látni a hálószobánkból, de a Kék torony egyenesen arra néz. Nagyon ideges voltam, felügyelő, mégiscsak ők viselték a gondját az én Emeraldomnak huszonhat éven keresztül. – Világos – mondta megértően Gablecross. – És használta a kódot, hogy feljusson a toronyba? – Igen, természetesen, de lehet, hogy nem csaptam be az ajtót magam után, annyira kíváncsi voltam rájuk, hogy csak lerohantam, hogy üdvözöljem őket. – Hánykor volt ez? – Fél hét körül. – Ez nagyon értékes bizonyíték. David Pulborough rettenetesen fel volt spannolva. Ő, aki a festményeket drága árucikkeknek tartotta, és olyan keményen küzdött a jutalékáért, mint bármelyik Bond

utcai vénasszony a Zandra Rhodes64-cuccokért, soha nem tudta megérteni Belvedonék megszállottságát a Raffaellóval kapcsolatban. Talán túltaktikázta a dolgot? Arra késztette Raymondot, hogy kimenekítse a saját festményét, tudván, hogy rablásból származik, és hogy el tudja passzolni Sinek, aki a származással nem törődve valószínűleg kifizeti érte a teljes összeget. Vagy a vén bolond valóban nem tudta volna elviselni, hogy osztoznia kell? És Anthea vajon miről pusmogott Gablecrosszal? Raymond eszeveszetten járkált fel-alá. Jupiter listát készített, kiket kell először is felhívni, Jonathan mindenkit lerajzolt Alizarin rosszkedvűen bámult a levegőbe. Geraldine átfutotta a rá vonatkozó részeket a Művészeti Újságban. Somerford Raffaellóról beszélgetett Sivel, aki az ablakfülkében alvó Rosemary Pulborough-ra terítette a szmokingját. Látogató lehetetlenül kigömbölyödött a rengeteg maradéktól, s megérezve a feszültséget és a lehangoltságot, megpróbálta mindenkinek a térdére tenni kövér mancsát. Diggory vadászni ment. Grenville, az agár nagyon elfáradt, összeakadó szemekkel feküdt a sarokban. Sophy azt kívánta, bárcsak lenne valami nyugtatószere a görcsösen remegő Emeraldnak. Csak egy személy volt még rosszabb állapotban, Sienna. Hogy fekhetett le Zackel? Hogy felizgassák a körülöttük lévőket, Jonathannal állandóan smároltak a nyilvánosság előtt. Ha magukban voltak, mindent csináltak, kivéve a lényeget, nem akarták megkockáztatni, hogy teherbe essen. Ez csak a legsötétebb álmaiban fordult elő, és akkor is mindig szégyenkezve ébredt. De most e bástya egy pár pillanat alatt leomlott az ördögien manipulatív Zac miatt, akinek a tudomására jutott tiltott szenvedélye. Isten tudja, milyen hasznot fog ebből húzni. És akkor még nem is esett szó élete legszebb perceiről, amikor azt hitte, hogy ő Jonathan. Megint sírni kezdett. – Ez volt az utolsó kapocs az anyámmal. – Tudom, drágám – simogatta a haját Jonathan. – De többé ne beszélj erről. – A műtárgylopást a rendőrség úri bűnténynek tartja – mondta nagyképűen David. – Ami azt jelend, hogy téged nem fognak gyanúsítani – vágott vissza Jonathan. A rendőrség legnagyobb bánatára nem találtak semmit Zac szobájában. – Korábban volt ott egy pisztoly, esküszöm – tiltakozott Sienna. – És mit kerestél te a szobámban? – kérdezte komoran Zac. Emerald hirtelen felébredt kábultságából. Keresztülfutott a szobán, és vadul arcul csapta Zacet. – Te rohadék! – visította. – Nem csoda, hogy olyan gyorsan rátaláltál Antheára. Mondtam neked, hogy az eredeti nevem Rookhope, valószínűleg megnézted az újságkivágásokat, és a kezdetektől tudtad, hogy ez Anthea leánykori neve. Csak az a rohadt kép kellett neked. Hát, jól elkéstél, örülök, hogy valaki az orrod elől lopta el. – Nagyon sajnálom. – Zac hamuszürke arcán a kipirosodó ujjnyomok mellett egy pillanatig a megbánás kifejezése is átsuhant. – Bárki, aki megtanult ennyire gyűlölni, mint mi tettük, soha nem tud újból szeretni. Emerald tiltakozóan bámult rá, felzokogott, és kirohant a szobából. – Mr Ansteig, szeretnénk önnel néhány szót váltani – mondta Gablecross. Szóval úgy tűnt, mintha Anthea kívánsága lett volna, amikor másfél óra múlva felment Zachez, és éppen csomagolni látta. – Te áruló! – sziszegte. – Hogy merészeltél felhasználni? Mit gondolsz, hogy érzem most magam? – Jól, és alaposan megkefélve – mondta brutálisan Zac. – Mit csináltál a képemmel? – Hozzá sem értem. 64

Zandra Rhodes (1940-) híres londoni divattervező.

– Felmentem a Kék toronyba a tűzijáték kezdete után tizenöt perccel, és akkor már nem volt ott.

51. Raymondnak csütörtök reggel súlyos terhet jelentettek házigazdai kötelességei. Meg volt hatva, hogy Anthea egész éjjel zokogott a Raffaello elvesztése miatt, de bosszankodott, hogy vigasztalhatatlannak bizonyult, és nem kelt fel reggel. Emerald és Sienna sem jelentek meg, hogy segítsenek. Mrs. Robens mélyen megbántódott, mert Anthea arra célzott, hogy ő, Robens és Knightie lophatták el a Raffaellót, és nem jöttek dolgozni. Somerford és Geraldine arra számítottak, hogy előételként frissen sült finn tőkehalat és vesét kapnak, de be kellett érniük égett kiflivel és neszkávéval. Ám semmi nem ronthatta el az örömüket, hogy részesei lehettek az évtized legnagyobb rablásának: a témával még évekig uralhatják a művészvilágot. Az is hízelgett nekik, hogy a hírhedten goromba és türelmetlen Sí Greenbridge – kétségkívül megkönnyebbülve, hogy megszabadul attól a bánatos Rosemarytől – rengeteg időt töltött velük, fantasztikus kapcsolatot, és kissé homályos hírnevet biztosítva. Valószínűleg azért is hálás, hogy alibit biztosíthattak neki. Raymond olyan ideges volt, hogy kiborított egy csésze kávét – Ironikus, hogy azt terveztem, odaadományozom a Pandorát a Nemzeti Galériának. – Kétlem, hogy ezzel a kétes származással elfogadták volna – aljaskodott Somerford. – Hogy magyaráztad volna el, honnan szerezted? Ian Cartwright csatlakozott hozzájuk, és szokásával ellentétben leerőltetett egy csésze kukoricapelyhet. Mivel nagyon megalázó sajtót kapott kirúgását követően, amikor Emerald felkutatta Antheát, rettegett attól, hogy megint magával ragadja a nyilvánosság örvénye. Most, hogy már józan volt, úgy döntött, egyáltalán nem kedveli a Belvedonokat. Gyűlölte, ahogy behálózták Emeraldot, s bár Raymond kedves fickónak látszott, jobb nem bízni az olyan fazonokban, akiknek sok könyvük van. Azért hívták meg őket, hogy találkozzanak örökbe fogadott leányuk természetes szüleivel, foglalta össze tömören Gablecrossnak. Sem ő, sem a felesége soha nem hallottak a képről, fogalmuk sem volt, hogy itt van a házban. Haragudott Patience-re, amiért hányt, és örült, hogy rémes fejfájás gyötri büntetésül. Patience hangosabban nyögött, amikor az ajtaján kopogás hallatszott. – Gyere be! Dora hozott egy pezsgőtablettát. – Próbálja meg ezt magában tartani, Mrs. Cartwright. – Jaj, drága gyermekem, nagyon köszönöm. Igaz, hogy elloptak egy értékes képet? – Annyira elkeserítő. – Dora Patience ágyára rogyott. – Elaludtam Lufi istállójában, míg arra vártam, hogy vége legyen a tűzijátéknak, nem akartam egyedül hagyni, hátha megijed. Fel sem ébredtem reggelig, és a szüleim még csak nem is kerestek. Nem tudom eldönteni, a Bajba Jutott Gyerekek szolgálatot hívjam fel, vagy a sajtót. Megszállhatnék maguknál Londonban? Sophyval rajtakaptuk Hannát és a bátyámat, Alizarint, hogy smárolnak, aminek a másik bátyám, Jupiter nem fog örülni. Meg az én szegény drága kis Sophym sem, gondolta Patience. Sophy majdnem az egész éjszakát a tébolyodott Emerald vigasztalásával töltötte, aki azt siratta, hogy teljesen elszigetelődött – Anyu taccson van. Apu teljesen olyan, mint egy kísértet. Raymond elment ebédelni, Anthea agyonsírta magát Biztos vagyok benne, hogy volt valami közte és Zac között Négy

használhatatlan szülő. Zac volt még közülük valamennyire apaszerű. Annyira szeretem őt, Soph, mielőtt idejöttünk volna ebbe a házba, az enyém volt, és most elhagyott. Annyira szeretem Alizarint, gondolta Sophy, amint fáradtan simogatta Emerald vállát sosem volt az enyém, és ő is elhagyott. Ian alig tudta visszafojtani türelmetlenségét, hogy elmenekülhessen ebből a pokolból, úgyhogy Emeraldnak fel kellett kelnie, és visszavinnie a család többi tagját Londonba. Raymond volt az egyeden, aki majdnem könnyezve búcsút intett nekik a zuhogó esőben. – Nagyon sajnálom, hogy így alakult Attól tartok, Anthea túlságosan szomorú ahhoz, hogy búcsút mondjon. Emerald drágám, ugye visszajössz ma este? Antheának szüksége lesz rád. – Ettől Patience és Ian nem lett nagyon boldog. – Lehetséges volna, hogy elköszönjek Alizarintól? – kérdezte Sophy elvörösödve. – Azt hiszem, dolgozik, mint Sienna is. Átadom nekik az üdvözletedet. A dühösen zokogó Sienna bebörtönzött lovakat festett, akik negyvennyolc órán keresztül zötykölődtek egy levegőtlen, rázós kamionban étel és víz nélkül. Egy halom törött végtag gubancaként ábrázolta őket. Alizarin az úgynevezett koszovói „Szabad zónát" festette: színes ruhájukkal éles kontrasztot alkotó fehér arcú emberek ezrei bámultak keresztül reménytelenül a menekülttábor szögesdrót kerítésén. Alizarin hallotta, hogy egy autó vadul keresztüldübörög a pocsolyákon, és befröcsköli az ablakát Kinézett. Homályosan felvillant egy szőke haj keretezte, gyászos, rózsaszín arcocska, és azon tűnődött, könnyeket vagy esőcseppeket látott csillogni rajta. *** Gablecross felügyelő elkapott már gyilkosokat, erőszaktevőket, pedofilokat. Sajnálattal állapította meg, hogy kevés az ideje a Raffaello megkeresésére, ezért beugrott bölcs, öreg barátjához, Lily Hamiltonhoz, akinek ugyanúgy a lóversenyzés volt a szenvedélye, mint neki. A Folyóparti kunyhó nevű háza felé haladva Gablecross megcsodálta a sötétvörös rózsákat, a halványsárga mályvákat, és az első, ég felé emelkedő lángvirágokat az előkertben. Megmosolyogta az ősrégi Triumph-jának hátsó ablakába felhalmozott mackógyűjteményt, és az anyósülésen biztonsági övvel bekötött, Douglas nevezetű kitömött borzot. Lily veszélyes sofőr volt – soha nem téveszti el a kamionokat, szerette mondogatni az unokaöccse, Jonathan –, csak azért tudta megújítani a jogosítványát, mert rendkívüli népszerűségnek örvendett a helyi rendőrőrsön. Antheát azzal is fel tudta bosszantani, hogy Knightie és Robensék állandóan ingyen túlóráztak, mert Lily sutit adott nekik, és szimpatizált velük, ragaszkodva hozzá, hogy leüljenek, és nézzék vele a lóversenyközvetítést, vagy a Kilroy, illetve a Richard és Judy izgalmas részeit. Lily az édesanyjától óriási ír vonzerőt örökölt, amit az angolok gyakran számításnak tartanak, pedig végtelenül kedves és őszinte szívükből ered. Közel harminc évig volt egy diplomata felesége, a házát a világ minden részéből származó berendezési tárgyakkal bútorozta be. Volt ott vízfestmény a Boszporuszról és az olasz tavakról, afrikai maszkok, kopott, indiai elefántcsont paraván az unokahúgai és unokaöccsei által készített festményekkel. Olyan laza otthon volt, ahol a könyvekről mind hiányzott a védőborító. Az ablakpárkányon madárleshez használt távcső feküdt. Ugyancsak nagy kedvencei, a vázában pompázó vadvirágok a kisasztalra hullatták szirmaikat.

Annak ellenére, hogy hülyére itta magát előző este, és belepottyant a kis tóba hazafelé, Lily hat óta fent volt, és úgy érezte, hogy tizenegykor már nincsen túl korán egy félüvegnyi pezsgő kinyitásához, amelyen megosztoztak az unokaöccsével, Dickyvel, aki nem tudta levenni a szemét Sienna Lily-aktjáról, amely kivilágítva a piros lakkozású pianínó felett hivalkodott. – A rendőrség azt feltételezi, én vittem el a Raffaellót – borongott Dicky. – Az adósságaim miatt. Száz évig is eltart, amíg visszafizetem a falufesztivál szervezőinek az Alizarin festményére kiadott pénzt. És olyan rémes bizonyítványt kaptam, hogy sose lesz jó állásom, ha felnövök. – Elsápadt, amikor meglátta Gablecrosst. – Jobb, ha megyek. Anyu már idegeskedhet miattam. – Csak remélheted – horkant fel Lily, ahogy a fiú kislisszolt. Gablecross nem fogadta el a pezsgőt, de Lily a konyhából visszatérőben, ahol pirítóst készített neki áfonyadzsemmel, a kávéscsészéjébe öntött egy kisüveg brandyt. – Köszi. – Gablecross nem tudott felkelni a kanapéról, mert Lily hatalmas fehér macskája, Parancsnok hangosan dorombolva keresztülfeküdt a combján. – Mit tudsz felidézni a tegnap estéből? – kérdezte Lilyt, aki a pezsgő maradékát a poharába öntve rágyújtott egy szivarra. – Nem sokat – sóhajtotta. – Rosemary Pulborough hívott fel, onnan tudtam meg. Nyilvánvalóan a kis minden lében kanál férje szólt Raymondnak, hogy egész London arról beszél, hogy a Raffaellót ellopták. Nem tudom megérteni ezt a hűhót a rabolt műtárgyakkal kapcsolatban – csóválta a fejét. – Raymond a Raffaellót egy égő kastélyból mentette ki. Amikor én Parancsnokot megmentettem – mosolygott szeretettel a macskájára, aki fehér szőrrel borította Gablecross sötétkék nadrágját –, olyan sovány volt, mint egy gebe, és mindentől rettegett. Nincs az az isten, hogy visszaadjam. Az emberek az SS körül is nagy faksznit csapnak, de ez is csak olyan, mintha valaki a Gárdában szolgálna. Jó, jó, öreg vagyok – mormogta, amikor Gablecross felhúzta a szemöldökét. – Megengedhetem magamnak, hogy politikailag inkorrekt legyek. – Semmi ötleted sincs, hogy ki tehette? – Semmi – mondta határozottan Lily. – A vadvirágos réten cigányok táboroztak tegnap este. Egymillió fontot érő műtárgy van a birtokukban. – Úgy néz ki, hogy belső munka, betörésnek feltüntetve. – Gablecross beleharapott a félbehajtott pirítósba. – Lábnyomok az ablak alatt, a titkos folyosóra nyíló ajtó nyitva hagyva. – Még mindig eljárást kezdenél? – Lily jó nagyot kortyolt a pezsgőjéből. – Valószínűleg nem, ha a tolvajt rá lehetne venni, hogy visszaadja. Másrészt – folytatta az ujjáról a lekvárt nyalogatva – ez az amerikai, Zachary Ansteig, aki azt állíja, hogy a kép az övé, nyilván hivatalos útra tereli az ügyet. Amerikában az ilyesmiért félmillió dollár lehet a büntetés, vagy öt év börtön. Mi a Királyságban nem vagyunk ennyire szigorúak a fosztogatásból származó műtárgyakkal kapcsolatban, de kellemetlenségek adódhatnak. – Lehet, hogy csak dacból tették – mélázott Lily. – Az egész család felbolydult Emerald megérkezése miatt – micsoda zavaros gyermek. – Sí Greenbridge és Somerford Keynes egymásnak igazolnak alibit – mondta Gablecross. – Mindkettejük lefizethetett valakit, hogy ellopja – javasolta Lily. – Somerford fiúja egy betörő, és azt kell hinnem, hogy Mr. Greenbridge kétes alakokkal szűri össze a levet. Rosemary nem vesződne azzal, hogy ellopja, van saját pénze. David könnyen elvihette. Emlékszem, amikor Jonathan hazakísért, láttam egy kis fickót visszasurranni a Régi parókia felől. – Aztán, hogy Gablecross jegyzetelt: – Szövetkezhetett Antheával, évek óta

nagyon odavannak egymásért. Anthea rajong Zachary Ansteigért is: láttam, amikor a kezét az övébe csúsztatta, ahogy felfelé sétáltak a csónakházból. – Gyönyörű nő – sóhajtotta Gablecross. – Azt hittem, jobb ízlésed van – szólt élesen Lily. – Borzasztó anya, és ha Raymonddal valami történik, egy-kettőre kitesz innen engem. Jupiter tehette a biztosítás miatt – folytatta –, rendkívül pénzsóvár, és nagyon küzd a jogaiért. Jonathan és Alizarin krónikus pénzzavarban szenvednek. Jonathan olyan gyorsan elkölti, ahogy szerzi. Számára az egész csak tréfa, álmában sem jutott volna eszébe, hogy Jupiter hívja a rendőrséget. – És mi van azzal a punkkal? Hisztériázott. – A drága Sienna csak összezavarodott. Mivel az a szóbeszéd járta, hogy a kép fosztogatásból származik, a család bármelyik tagja elvihette, hogy ne kerüljön vissza az eredeti tulajdonosához, így ragaszkodnak egymáshoz. – És Jupiter felesége? – Rettenetesen boldogtalan, Jupiter nagyon szorosan fogja, a házasságuk meddő. Jupiter Emeraldért van oda. Nem tud aludni, a háza körül kering hajnali háromkor. Nem csupán madarak megfigyelésére használja a távcsövet, gondolta Gablecross, aztán azt mondta: – A közvélemény azt tartja, hogy ez az Ansteig és Emerald együtt vannak. – Biztos vagyok benne, hogy nem. Zac csak kihasználta őt. Egy ilyen gyönyörű valaki számára nagyon megalázó, hogy csak felhasználják. – És Cartwrighték? – Ők biztosan nem lehettek. Rémesen becsületesek, és nem tudhattak a Raffaellóról, hacsak Zac nem árulta el nekik, de világos, hogy nem dúl a szerelem köztük. Ian Cartwright utálja. Retteg, hogy elveszi Emeraldot. – Ansteig nagyon kellemetlen alak – mondta Gablecross. – Beismerte, hogy fontolgatta: maga csórja el, aztán valaki megelőzte. De nem mondta el, hogy csinálta azokat a fotókat a képről. – Kérsz még kávét? – Lily feltápászkodott a székből. – Nem, ne kelj fel. Házi szabály: ha az öledben macska ül, maradj nyugton. Szörnyű sokat kellett innia, hogy annyira berúgjon, hogy beleessen a tóba, gondolta Gablecross. A szeme és a bőre tiszta volt. Semmi jelét nem mutatta a másnaposságnak. Lehet, hogy Jonathannal szűrték össze a levet. – Tudod, hogyan lehet bejutni a Kék toronyba? – kérdezte. – Tudnom kéne – nevetett Lily. – Ott vesztettem el a szüzességemet. – És a szolgákkal mi van? – érdeklődött zavartan Gablecross. – Mr. Robenst a vacsora alatt leküldték a pincébe borért. Kikapcsolhatta a riasztót? – Nem hibáztatnám, Anthea olyan vacakul fizeti. De azt hiszem, Knightie és Robensék túlságosan is félnek Galena szellemétől, különösen éjfélkor, nem kockáztatnák, hogy felmenjenek a Kék toronyba. Lily felemelte a látcsövet. Már előbújt a nap, a fény vakítóan verődött vissza a folyóról. – A múlt héten láttam egy jégmadarat. Te jó isten, itt van Rosemary, mondtam neki, hogy ugorjon be. A szél kipirosította Rosemary sápadt arcát, csillogott a szeme, és egy gyönyörű, ezüst art nouveau nárcisz csillogott rémes barna kosztümjének a hajtókáján. – Micsoda izgalom! – kiáltotta, és az asztalra tett egy üveg Sancerre-t meg egy doboz sajtos rudat. – Éppen most találkoztam Zöld Jeannel a kisboltban, rémesen odavan, hogy kimaradt a tegnap esti mulatságból, nem is tudott a szemembe nézni. Zöld Jean a tiszteletesünk felesége, felügyelő, mindig kikutatja a kukákat, és kirohan az eldobható pelenka és az újra nem hasznosítható papírtörlő ellen. Rosszabb, mint Látogató. Farkast

emlegettünk – kuncogott, ahogy Látogató be-sompolygott. – Helló, drágaságom. Éppen időben jöttél, kapsz sajtos rudat. – Fogával feltépte a celofánt. – Ittál? – kérdezte Lily. Rosemary tagadólag rázta a fejét, majd hallgatói ámulatára: – Úgy vélem, Sí Greenbridge-nél kellemesebb férfival még nem találkoztam. Éppen most küldött nekem egy e-mailt, és meghívott engem és Erényes Cartwrightot a Le Manoir-ba. – Ő adta neked ezt a brosst? Biztos vagyok benne, hogy láttam már. – Nem, Geraldine – Rosemary felkacagott. – Mielőtt a férjem felhozta volna a bátyádnak a rablott Raffaelló-témát, nyilvánvalóan hazaráncigálta Geraldine-t egy gyors numerára, és az ostoba vén szatyor otthagyta borravalónak a brosst az éjjeliszekrényemen. Csütörtökön a továbbiakban a rendőrség kikérdezte a gyanúsítottakat, és megvizsgálta a bizonyítékokat. A lopás túl későn történt ahhoz, hogy a lapokban megjelenhessen, de ebédidőben teljes létszámban előkerültek az újságírók, amikor is a feldúlt Raymond ellátta őket teával és Mrs. Robens süteményével, és kérlelte őket, segítsenek neki megtalálni a Raffaellóját. Pénteken reggel Jupitert rettenetes sokk érte. Nem volt kétsége, hogy a rendőrség sokkal többet is tesz, mint a Raffaello felvételét az Elveszett Műtárgyak Nyilvántartásába, ezért hatalmas összegre számított a biztosítótól. Így aztán majd megőrült dühében, amikor felfedezte, hogy Raymond, valószínűleg mert tartott a riasztócsengő kikapcsolásától, a hatvanas évek eleje óta nem emelte a fel a biztosítási értéket, amikor is csak 80 000 fontra biztosította a képet. Ez azt jelentette, hogy a biztosítók, akik nem foglalkoztak képekkel 100 000 font alatt, semmiféle erőfeszítést nem lesznek a feltalálására. Jupiter meg tudta volna fojtani Raymondot, de pillanatnyilag fontosabb volt megtalálni Pandorát, és bebizonyítani, hogy nem Zacé. A gyanú ténylegesen Zacre terelődött, amikor megtalálták a tóban a Raffaello keretét, tele az ujjlenyomataival. Azonban Zac eltűnt. Mint Sienna, Em araid és Jonathan is. Nem véve figyelembe a rendőrség kérését, hogy maradjanak ott, a világ négy égtája felé futottak. Hogy elmeneküljön Jupiter szörnyű haragja elől, Raymond Londonba iszkolt. Anthea, miután azt hazudta, hogy a Kék torony ajtaját hat harminckor hagyta nyitva szerda este, rettegett, hogy a rendőrség talál valami nyomot, és rájön, hogy korábban ott feküdt le Zackel. Vágyott arra, hogy valakit hibáztathasson, ezért a dühe Alizarin ellen fordult. – Biztosra veszem, hogy benne van – fröcsögött Jupiternek. – Mondta a rendőröknek, hogy a tűzijáték alatt hozott nyugtatószert Látogató számára a Kapusfülkéből. Könnyen kölcsönvehetett volna Grenville tablettáiból, és mindenki tudja, hogy Látogató potrohos testében nincsenek idegek. Alizarin valójában Hannával volt, az egész tűzijátékot az ő vigasztalásával töltötte. Jupitert sajnos a felháborodott Dora tájékoztatta, hogy Hannát és Alizarint bizalmasan összeölelkezve találta. – Beszélnünk kell vele, mielőtt Apu hazaér – mondta Jupiter keserűen. Az Irigység és a Kapzsiság, a két ragadozó, ő meg Anthea lementek a kapusfülkébe. Alizarin a Szabad zónás képén dolgozott, alaposan kimunkálva minden egyes szenvedő arcot egy hatalmas nagyító segítségével. – Micsoda rendetlenség! – nézett körül szörnyülködve a műteremben Anthea. – És mikor fogod levágni a csalánt? – Az biztosít menedéket a pávalepkéknek. Meg vagyok lepve, hogy Emerald nem keresett még ott menedéket.

– Ne ízléstelenkedj! – Anthea nem derült jobb kedvre a fal mellé támasztott lélegzetállítóan szép Zac-portré láttán sem. Az ablakpárkányon felejtett marhahúsos szendvics felett legyek keringtek. Anthea összerázkódott. – Mit akartok? – érdeklődött Alizarin. – Nincs innivalóm. – Kedd este hosszú időt töltöttél el Zackel – vágott közbe Jupiter. – Kérdezett a Raffaellóról? – Mondta, hogy keresi. – Miért nem figyelmeztettél minket? – sikított Anthea. – A fickó képe volt, az isten szerelmére. – Rohadtul nem az övé – tört ki Jupiter. – Feltételezem, te adtad neki a tippet. – Azt mondtam neki, hogy már közel jár. Nekünk mindez itt van. – Alizarin Rókavár felé mutatott az ecsetjével. – Az ő családja minden elvesztett. – Hogy merészelted! Ha nincs semmije, hogy engedhette meg magának azokat a csináltatott ruhákat, és hogy repülgethetett körbe a világban? – dühöngött Anthea. – És milyen jogon beszélsz te arról, mink van? Ki fizeti az egészségbiztosításodat, a segélyedet, a könyveidet? Az apád fizeti az adójából. Te semmivel nem járulsz hozzá. Hogy merészelsz ilyen moralizáló hangot használni? Tudom, hogy Raymond támogat. Az isten szerelmére, harmincöt vagy, nem tizenöt. Csak tűnj el innen, te undorító here! Legalább ráteheti a kezét a Kapusfülkére, és kiadhatja üdülőknek. – Elvesztettük miattad a Raffaellót – mondta Jupiter. – Fogalmad sincs, milyen nehézségek vannak a galériában? Antheának igaza van. Ha van benned tisztesség, összecsomagolsz, és eltűnsz. Alizarin túl büszke volt ahhoz, hogy tiltakozzon. De miután elmentek, rémülten ölelte át Látogatót. Körbepillantva megnézte a képeit, amelyeket olyan nagy szeretettel festett, de a világnak még nem tetszettek. Figyelte, ahogy a hold aranyból ezüstbe fordul, és azt gondolta, milyen szép lenne, ha Sophyval öregedhetne meg, és láthatná szőke haja őszülését, aztán rádöbbent, hogy sír. Reggelre elment, csak Galena palettáját, Etienne de Montigny róla készült rajzát, fél tucat vásznat és Látogatót vitte el. Hagyott annyi pénzt, hogy ki lehessen fizetni a tejesembert, Látogató állatorvosi számláját és Knightie számára valamennyit, hogy tegyen virágot Galena sírjára Londonból visszatérve Raymond elszörnyedt, amikor meghallotta, hogy Alizarin kiköltözött. Miért hagyta őt el Raffaello és az összes gyereke? Anthea azt felelte erre, hogy Alizarin elismerte, ő árulta el a kép helyét Zacnek. Aztán azt hazudta, hogy egy veszekedés után Alizarin maga döntött úgy, hogy elmegy. – Kell a művészeknek az ilyen seggbe rúgás – mondogatta, amíg átpaterolta Alizarin képeit és Galena bútorait az egyik dohos és poros hátsó épületbe. – Lehetetlen, hogy valaki még harmincöt éves korában is otthon lakjon. Egy nap még hálás lesz. A festőknek, akik a Kapusfülkét üdülővé alakították, az volt az első feladatuk, hogy lefessék a falakat, amelyeket Alizarin festővászonnak használt. Dora és Dicky emiatt el voltak keseredve, és Látogató is nagyon hiányzott nekik. Kinek adják a maradékot? Ki lesz Diggory főnöke, és ki fogja szegény ideges Grenville-t vigasztalni? Dora bosszút állt, rúzzsal összevissza firkálta az előtérben a tapétát, mire az anyja „teljesen zavarodott"-nak nyilvánította, akinek „pszichiáterre van szüksége". – El fogok válni az anyámtól – mondta haragosan Dora Harrietnek az Independenttől. – Elmondom neked az összes mocskos dolgot, ha annyit fizetsz, hogy megvehessem a tapétát. – Nem engedhetjük meg magunknak.

– Akkor elmegyek a Starhoz. – Jó, hát akkor rendben. Jupiter sokkal bűnösebbnek érezte volna magát, hogy kidobták Alizarint, ha Hanna nem pattant volna meg a hír hallatán. Összepakolt, és elment az anyjához Norvégiába. A dühös Jupiter azt képzelte, hogy Alizarin csatlakozott hozzá. De mindent a maga idejében. Pontosabbnak érezvén a Raffaello visszaszerzését, mint a feleségét, elrepült Genfbe. Itt elment a szabad kikötőbe, a vámmentes zónába, amely tele volt készpénzzel, értékekkel, képekkel tömött széffiókokkal. Azon imádkozott, bárcsak valamelyik családtag bedugta volna a Pandorát a Belvedon-páncélterembe, de amikor megérkezett, nem talált semmit, csak David Pulborough-val és az egyik ügyfelével, az orosz maffiózóval, Minskij Kraskovval futott össze, akik az Ermitázsba tartottak, és útközben körbeszimatoltak.

52. Jonathan meg volt róla győződve, hogy Zac és Sí összeszűrték a levet, ezért felhívta a Mercuryt, egy New York-i művészeti magazint, amelynek állítólag Zac dolgozott, és rájött, hogy ő soha nem írt nekik, de a csoport Sí tulajdonában van. Elhatározta, hogy még többet megtud Zacről és a Raffaello 1944 előtti sorsáról, s augusztus elején elrepült Bécsbe. Emerald születésnapi vacsoráján Zac elejtette, hogy a dédnagyapjának volt egy háza a Schwindgassén. Jonathan egy nyomornegyedben reménykedett, és bosszúsan vette tudomásul, hogy az utcán gyönyörű, sápadt okkersárga, erkélyes és nagy kertes házak sorakoznak, Bécs egyik legrégibb és legelbűvölőbb részén. Az utca végén volt látható a Schwarzenberg-palota, egy ragyogó barokk épület saját parkkal, csodás nyilvános kertekkel övezve. Jonathan nem vidult fel Zac családjának régi házától sem. A jelenlegi tulajdonost, egy jól táplált szőkét azonnal elbűvölte Jonathan gyámoltalan mosolya és tüzes fekete szeme, és elismerte, hogy a háború előtt lakott itt egy zsidó család, de nem kívánta részletezni, milyen segítséggel ebrudalták ki onnan őket. Mintha csak szerencséden sorsukat siratta volna, hirtelen óriási cseppekben eleredt az eső a felettük gomolygó nagy, szürke felhőkből. Mivel Bécs őrületes hőséghullámtól szenvedett, Jonathan örült a váratlan hideg zuhanynak. Boldogan tocsogva haladt el a Goethe, Mahler, Schubert utcákon a színházak, a Henry Moore-szobor és a nagyszerű Károly-katedrális jégzöld kupolája mellett, megállt, hogy belehallgasson a Bécsi Filharmonikusok vidám lármájába, az esti előadásra próbáltak. Minden oldalon múzeumok és galériák, sok közülük Jonathan egyik kedvenc festőjének, Gustav Klimtnek a munkáit mutatta be, az arannyal gazdagon díszített végzet asszonyait, amelyekkel megbotránkoztatta a századforduló Bécsét. Valójában az egész kerület tökéletes környezet volt a művészetrajongó, felvilágosult burzsoá zsidó családok számára. Jonathan lelkendezett: holnap Klimt-portyára indul. Ma sokkal sürgősebb tennivalói voltak, és addig csúszkált, amíg el nem érte a Singer Strasse és a Kärtner Strasse sarkán azt a pontot, ahol Zac nagyapai nagybátyja, Jacob galériája állt a másik csodálatos templom, a Szent István-katedrális árnyékában. A szövetségesek által rommá bombázott csodálatos épület helyén most üzletek és lakóházak álltak. Már éppen meg akarta keresni a portást, amikor a szíve dupla sebességgel kezdett dobogni. Mert ázott nyárfalevélként a bejárati ajtó elé sodorva, teljesen feketében megpillantotta a saját végzet asszonyát.

Szerencsére volt ideje visszanyerni a hidegvérét. Emerald annyira maga alatt volt, hogy meg sem lepődött a viszontlátáson. – Azt reméltem, nem téged talállak itt, hanem Zacet – hüppögte. – Lehet, hogy sosem szeretett engem, de én nem tehetek róla, még mindig szeretem. Tudom, hogy vénkisasszonyként végzem. Sophynak korán kell férjhez mennie, mindig is igénytelen volt. Anthea húszévesen lett feleség. Még anya is, aki úgy néz ki, mint egy ló, szerzett férjet huszonnégy éves koráig. Megfogadtam, hogy huszonhét éves koromig férjhez megyek, kevesebb mint egy évem van addig. Tudom, hogy pártában maradok. – Megszakíthatom ezt az önsajnálat-áradatot? – vágott közbe Jonathan, akinek nehezére esett rezzenéstelen arccal hallgatni. – Azt a szót mondom, hogy „Raffaelló", ami héberül azt jelenti, hogy „Isten megsegít", úgyhogy veled minden O.K. lesz. És egyébként sem akarsz menyasszony lenni, igazán nem a te színed. – Jaj, fogd be, csak azért bukkantál elő, hogy gorombáskodj. Kipirosodott a szeme és vöröslött az orra, hátrafésült haja elázva lógott. Jonathan roppantul felvidult, hogy ennyire jelentéktelennek látszik. Úgy érezte, így még inkább képes lesz végbevinni a játszmáját. – Mit keresel itt? – érdeklődött a lány. – Dolgozom – és remélem, több mindenre rájövök a Raffaellóról. – Feléje nyújtotta a kezét. – Kezdjük újra. Mint testvérek. Tudtad, hogy az „igen" és a „nem" Bécsben is ugyanazt jelenti? Nem csodálom, hogy Zac ravasz volt. – Ne heccelj! – morgott Emerald, de abbahagyta a sírást. – Nincs hova mennem. Hogy visszanyelje a bizalmát, bár Jupiterhez hasonlóan ő is meg volt róla győződve, hogy nem testvérek, a szomszédos szobába jelentette be a szállodájában, ami egy csendes kis utcában volt, a háta mögött borostyánnal ellepett kis udvarral. – Nem kell bosszankodnod, hogy a forgalom zaja felébreszt. Gondolom, kipakolsz, és leveszed ezt az átázott göncöt, aztán majd együtt felfedezzük a várost. Micsoda lélegzetelállító város volt ez. Minden egyes épület a bécsiek féktelen életszeretetét ünnepelte. Minden szegélyről gránátalma gurult lefelé, levelek hajtottak ki, kerubok szökelltek, izmos óriások birkóztak, lovak ágaskodtak, címeroroszlánok emelgették a mancsukat. – A császári múlt imádata már szinte halottgyalázással ér fel – mondta Jonathan, mikor aznap este a parkra és a szökőkutakra néző elbűvölő étteremben vacsoráztak a Schwarzenberg-palotában. Emerald most az egyszer farkaséhes volt, és gyorsan bekebelezte a chablis-mártásban főzött homárt, amit galambpástétom követett. Úgy látszott, Jonathan tele van pénzzel, vette észre Emerald, mert Dom Perignont rendelt, majd párját ritkító vörösbort, mintha el akarta volna kápráztatni. De a viselkedése összezavarta; máskor gyakran ért hozzá, most egy ujjal sem, kivéve, amikor visszarántotta egy kamion elől, mert ő megfeledkezett arról, hogy az osztrákoknál jobbkéz-szabály van. És ma még nem is ivott, a Dom Perignon volt az első. A fiú általában sápadt arca kiszínesedett, a szeme tiszta volt, s a táskák alatta, meg a pocakja majdnem teljesen eltűnt. Szándékosan néz ki fantasztikusan, csak hogy elcsábítson, gondolta mérgesen Emerald. – Miért festettél meg engem Pandorának? – Mert Pandora azt jelenti, „mindenben tehetséges", és mert Hésziodosz szerint ő volt a legszebb nő isten teremtményei közül. – Aztán, hogy Emerald önelégülten mosolygott, hozzátette: – De ugyanakkor egy buta, közönséges minden lében két kanál is volt, aki nem tudta megállni, hogy ki ne nyissa a dobozt, és ezzel mindenki életét tönkretette. – Tényleg elcsesztem a dolgokat a családod számára? – kérdezte Emerald döbbenten.

– Teljesen, de végül jóra is fordulhat a dolog. – Nem tehetek róla. – Dacosan tette egymás mellé a kést meg a villát, s megmondta Jonathannak, hogy elvette az étvágyát. – Azt mondják, hogy válságos pillanatokban az örökbefogadottak arra kényszerülnek, hogy megkeressék a valódi szüleiket. Elveszítettük a csodálatos házunkat Yorkshire-ban, a biztonságom, a gyökereim egy szempillantás alatt eltűntek. – Zöld szemét elöntötte a könny. – Sophy mondta, hogy utáltad a yorkshire-i házat, és soha nem mentél oda. Edd meg a homárodat, és ne butáskodj! – A szuka Sophy, hogy merte? Jonathan ránézett. – Ugyan, Emerald – mondta szelíden. Egy pillanatig rámeredt, majd a fiú csodálkozására elnevette magát. – Hát persze, tényleg utáltam, de mint státuszszimbólumot szerettem. – Jó kislány. – Jonathan az enyhülés láttán megveregette a vállát, de amikor a lány doromboló macskaként odahajolt, megacélozta magát, és elvette a kezét. Éjfél közeledett, mire Jonathan elrendezte a hatalmas számlát, s úgy tűnt, hirtelen sürgősen haza akar jutni. – Rám fogja vetni magát – gondolta Emerald, és rémülettel vegyes izgalommal kocogott utána a járdán. A félelme beigazolódott, amikor a fiú felvette mindkettőjük kulcsát a recepción, és beterelte a nyikorgó art deco liftbe. Érezte, hogy borgőzös lehelete a haját borzolja, és a homlokát melengeti, s a lift oldalába simult. De amikor Jonathan kinyitotta előtte a szobaajtót, egy gyors jó éjszakát odavetve elköszönt tőle. – Rohanok pornócsatornát nézni. Éjszaka öt perc ingyen van, és ha éjfélkor kapcsolódsz be, összeadódik, és tíz percet kapsz. Viszlát reggel. – És Emerald bosszúságára vidáman arcon puszilta, és betűzött a szobájába. Ahogy teltek a napok, a viselkedése nem változott, higgadtan és teljesen testvéri módon bánt vele. Együtt fedezték fel a katedrálisokat, galériákat, osztrigát vettek a piacon, ettek baracklekvárral gazdagon töltött csokoládétortát, bejárták Bécs erdeit, és esténként elmentek a Bécsi Filharmonikusok hangversenyeire. És szüntelenül rajzolták egymást. Jonathan sokszor eltűnt, belevetette magát a poros archívumokba, nem árulva el Emeraldnak, hogy nem csupán a Raffaello múltját kutatja, hanem Zacét is. A második hét végén Emerald pánikba esett, mert nem jött meg a vérzése. – Tudom, hogy terhes vagyok, és Zac az apa – dühöngött. – Nem akarok egyedülálló szülő lenni, mint Anthea, tönkretenné az életemet. Hol mehetnék itt abortuszra? Te persze biztosan ismersz egy jó orvost – undokoskodott. Jonathan elgondolkodva nézett rá. – Drágaságom, hogy ítélheted el Antheát, mert kisbabakorodban megszabadult tőled, ha nem vagy felkészülve arra, hogy a magadénak legalább esélyt adj? Emerald elpirult. – Nézd, milyen szörnyű életem van. Sokkal jobb lett volna, ha meg sem születek. – Mindenkit megkíméltél volna egy csomó fejfájától. Este találkozunk. Emeraldot pokolian idegesítette, hogy Jonathant állandóan hívják a barátai, vagy SMSeznek neki. Jonathan viszont szégyellte magát, hogy féltékenységet érzett, amikor megtudta, hogy David Pulborough jövőre egy nagy bemutatót tart Traffordnak, és akit a maszturbáló nagymamát ábrázoló Jaj, nagyi! című videójáért egy rangos díjra jelölték. Jonathan megfogadta, hogy nem pazarolja el a tehetségét, de csak Emeraldot akarta

festeni, amikor órákon át kávéházakban vagy borozókban üldögéltek az újbort kóstolgatva. – Giacometti szerint, aki heteket töltött azzal, hogy a családtagjait fesse – mesélte Jonathan –, „A kaland, a nagy kaland az, hogy az ember minden egyes nap valami újat fedez fel ugyanazon az arcon." Ahogy múltak a napok, és a parkokat kezdték elborítani a sárga levelek, s a hegyek felől újból hideg levegő közeledett, Jonathan észrevette a kis ráncokat Emerald szája körül, amikor mosolygott, és a piros foltot a bal orrlyukánál, amit igyekezett alapozóval elkendőzni, meg a sóvárgó szomorúságot a szemében, amely mélyzöldre váltott, ha nem figyelt. Jonathan megunta a fürtjeit, és egyik nap rövidre vágatta a haját. – Próbálsz Zacre hasonlítani. – Emerald megrémült magától, hogy ezt mondta, de csak azért, mert annyira meglepte homlokának és halántékának szépsége, és az újonnan kilátszó állának és nyakának ereje és bája. – Bocsánat, hogy szemétkedtem – mormolta. – Csak kétségbe vagyok esve, hogy nem jön meg. Kéne egy kis Prozac. – Antizacre lenne szükséged, csak a menstruáció előtti tünetektől szenvedsz. Ahogy megjósolta, a következő nap megérkezett a ciklusa. Emerald félelmetes rumlit rendezett, mondván, hogy rettenetesen szeretett volna gyereket Zactől. – Legalább lenne valakim, aki rá emlékeztetne. – Ne légy ostoba! – szólt rá Jonathan – Azt kaptad, amit akartál. – Fogalmad sincs, mennyire fontos egy adoptált gyerek számára az első igazi vérségi kapcsolat. És elfogyott a tamponom. Jonathan! – de ő kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót. Húsz perc múlva ért vissza, a lányt könnyek között találta. Az ágyra dobta a tamponos dobozt. – Tessék. Hosszú dugó két rövid láb közt. – A lábam nem rövid, és rémes görcseim vannak. Jonathan bekapcsolta a vízforralót, megtöltötte a forró vizes palackot, és kivett egy kis üveg gint a minibárból. Beletöltötte egy pohárba, és öntött rá tonikot. – Citromra nincs szükséged, elég savanyú vagy. – Miért vagy olyan gonosz velem? – nyávogott Emerald, ahogy a fiú bedugta az ágyba, és gyengéden masszírozni kezdte a hasát. – Ah, ez annyira jó. Honnan tudsz ennyi mindent a nőkről? – Muszáj volt, meg kellett próbálnom, hogy az anyja is legyek Siennának. Szegény drágámnak tízéves korában jött meg. Anthea nem törődött azzal, hogy felvilágosítsa. Jupiter, Al meg én iskolában voltunk, amikor ez történt. Sienna sikoltozva jött ki a WCből, azt hitte, elvérzik, Mrs. Robbie-nak kellett intézkednie. Tudom, hogy Siennával nehéz lehet, de azon vitatkoznék, hogy ki okozott több nehézséget a másiknak, Anthea neki, vagy ő Antheának. Az élete maga volt a pokol – magyarázta, amíg a kezével kimasszírozta, és elűzte a fájdalmat. A gin ütős volt. Jonathan észrevette, hogy Emerald szempillái úgy esnek az arcára, mint bozontos varjúszárnyak. Jaj, csak feljebb, vagy lejjebb csúszna a keze. Emerald rémülten vette észre, hogy ezért imádkozik, míg le nem döntötte az álom. Amikor felébredt, Jonathan már elment, és odakint besötétedett. A fiú becsúsztatott az ajtaján egy rajzot, ő volt az, a halálos ágyán, és az volt alá írva, Békeidő.

Amikor Jonathan jóval éjfél után visszatért a szobájába, Emerald vázlatfüzetének egy lapját találta, bedugva az ajtaja alatt. Csodálatos Krisztus volt Jonathan vonásaival és dicsfénnyel övezve, a hóna alatt bárány helyett Diggoryval. Emerald alája azt írta., Jonathan Belvedon önarcképe. Jonathan hallotta, hogy a szomszédban megy a televízió, és a pornócsatorna bekapcsolása helyett töltött magának egy nagy whiskyt, végigfeküdt az ágyán, és a levegőbe bámult. Bárcsak itt lenne Diggory és felvidítaná. Ki a franc vihette el a Raffaellót? Reggel úgy ment el a hotelből, hogy nem szólt senkinek, s mire visszajött, az összes ruhája gyönyörűen ki volt mosva és vasalva, a kupac tetején egy cetli látszott: „Sajnálom, hogy egy hülye tehén voltam. Legalább megtanultam, hogy kell itt mondani, hogy tisztítószalon." Emerald úgy érezte, egyre jobban összezavarodik. – Vonzónak találsz? – kérdezte. – Eléggé. – És amikor a lány csak bámult rá, elmosolyodott, és hozzátette: – Nagyon is. De Jonathan nem lépett. Mintha vegetáriánus farkassal élnél együtt. És ahogy az augusztus szeptemberbe fordult, Emerald rádöbbent, hogy egyre inkább vonzódik hozzá, és amikor eltűnt az archívumaiba, rettenetesen hiányzott. Az egyik meleg délutánon elvitte őt a Központi temetőbe, egy ragyogó parkba, ahol két és fél millió ember nyugodott, és ahová sétálni, beszélgetni, mókust és verebet etetni jártak a bécsiek. – Csak amikor halott vagy, akkor tudod meg igazán, mit jelent Bécsben lenni – magyarázta Jonathan, miközben fűre szálldogáló sárgásbarna levelek csodálatos árnyait és az egyre soványodó lombozatot figyelte. A zenészek parcellájában rengeteg nagy zeneszerző sírját látták: Johann Straussét, az apáét és a fiúét, Beethovenét és Brahmsét. Jonathan felhívta Emerald figyelmét a mohos emlékműre, amelyen a szemüveg nélküli Schubert a mennybe érkezik, s csodálkozva néz, amikor a mosolygó angyal babérkoszorút helyez rakoncátlan fürtjeire. – Őrá is ráférne egy olyan hajvágás, mint a tiéd – ugratta Emerald. – Schubert soha életében nem kapott semmiféle elismerést, várnia kellett, míg a mennybe jut, ahogyan Alizarinnak is valószínűleg. Körülnézett, és most az egyszer nem az önsajnálat könnyeit látta Emerald szemében. – Ez nagyon szomorú. Alizarin annyira jó? – Egy nap majd azt tartják, hogy egyike a legnagyobbaknak. – Te is lehetnél – tiltakozott Emerald váratlanul komolyan. – Én? – csodálkozott Jonathan. – Csak elpazarolod a tehetségedet, és bolondozol. Annyira édesnek és szenvedélyesnek látszott, ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy ne kapja a karjaiba. Ehelyett a sírok sokaságára meredve mondta: – Rémisztő, hány embert temetnek el állítólag élve. Az a szóbeszéd járja, a bécsiek egy csengőhöz erősített madzagot tettek a koporsóba, hogy riasztani tudják a külvilágot. És amikor Emerald megrázkódott, hozzátette: – Holnap meglátogatjuk a Von Trappsházat. – Mesés – sikkantott fel Emerald – A muzsika hangja az egyik kedvenc filmem. – Tudom. – Honnan? – Mert Anthea kedvence is az.

Néha megbeszélték, mi történhetett a Raffaellóval. – Mit csináltál a tűzijáték alatt? – Lilyt vittem haza, beleesett a tóba. – Biztos vagy benne, hogy nem te estél bele? Vizes voltál, amikor visszajöttél a házba. – Mindig el vagyok ázva. – Ne hülyéskedj. A Raffaello keretét a nádasban találták meg. Biztos vagy benne, hogy nem valami jó viccet csináltál? És hogy lehet, hogy most olyan jól vagy eleresztve? – Nyertem a kaszinóban – mondta sértődötten Jonathan. – Tényleg, mostanra már alig maradt valami – figyelte a szeme sarkából. – Vissza kell mennem Londonba, hogy időben befejezzem Hermione dáma portréját az Extrém Kiállításra. – Mikor indulsz? – hápogott Emerald. – Holnap. Tényleg bántja, gondolta örömittasan, ahogy a szín eltűnt Emerald arcáról. A visszafogottság meghozta gyümölcsét. – Rohadt Jupiter – tört ki a lányból. – Ha kifizette volna azt a mellszobrot, még egy héttel tovább maradhatnánk. Az utolsó estén a parkra néző kedvenc éttermükbe mentek, a Schwanzenberg-palotába. Mindenki őket bámulta, de csak egymással voltak elfoglalva. – Nem akarok visszamenni Londonba – morgott Emerald. – Emlékszel, amikor először táncoltunk, megcsókoltalak, és te pofon vágtál? –kérdezte Jonathan. – Annyira részeg voltál, ki tudtalak volna ütni. – Mit gondoltál rólam? – Azt, hogy jelentéktelen vagy. Mindenről azt gondoltam, ami nem tetszett Antheának. Jonathan nem tudta megakadályozni, hogy a keze ne mozduljon meg, hogy megsimogassa az arcát, de sikerült intésbe fordítania, mintha a számlát kérné. Amikor hazafelé ballagtak, a zöld kupolák felett úszó hatalmas aranyhold, a horkanó lovak és a holdfényben fürdő istennők mutatták az utat. Emerald megkérdezte: – Miért voltál olyan fölöslegesen goromba hozzám a születésnapi partimon? – Azt hittem, Apu neked adja a Raffaellót, hogy kárpótoljon az örökbeadásod miatt, és mert nem ő nevelt fel Antheával. Ez valami hülye, rögeszmés dolog volt… – Féltél, hogy elveszíted az örökségedet. Jonathan lehajtotta a fejét, az arca sötétben maradt. – Nos? – Attól rettegtem, hogy gazdag leszel, és Zac, a szerencsevadász nem tudja majd megállni, hogy el ne vegyen. – Micsoda szörnyűségeket beszélsz. – Annyira meg voltam rémülve, hogy elveszítelek – motyogta Jonathan. – Tessék? Emerald annyira el volt azzal foglalva, hogy hitetlenkedve keresse a pillantását, hogy megbotlott a járdakőben. Jonathan elkapta, és a lány a karjaiba omolva esengett: – Kérlek, kérlek, csókolj meg! – S aztán, hogy nem tette, próbálta tréfával elütni a dolgot: – Azt hittem, a húgaid a specialitásaid. Jonathan durván ellökte magától, majd fejét hátravetve ökölbe szorított kezét a melléhez nyomta. – Addig egy ujjal sem érek hozzád, amíg nem csináltatsz apasági vizsgálatot. – Miért vagy benne annyira biztos, hogy nem vagyok Belvedon?

– Mert ki nem állhatnám, ha az lennél – mondta szomorúan. Az arcát két kezébe véve hüvelykjével a pofacsontját simogatta, és figyelte az imádni valóan megrökönyödött arcon játszó ezüstös fényt. – Szeretlek attól a pillanattól kezdve, hogy besétáltál a sátorba Apu és Anthea ezüstlakodalmi partiján – suttogta –, de tudom, mennyire fontos az adoptált gyerekeknek, hogy saját gyerekük legyen. Egy húgomat már megkínoztam azzal, hogy túl közel kerültem hozzá. Abban a pillanatban, hogy megvan a teszt, és bebizonyosodik, hogy nem vagy a testvérem – bicsaklott meg a hangja –, sosem engedlek el többé. Reménységgel tele tértek vissza Angliába.

53. Sienna eközben Rómában és Firenzében járt, Raffaellókat nézegetett, és a démonaival küzdött. Szeptember közepén visszatért dolgozni a külvárosba, és október elején elrepült New Yorkba az Extrém Kiállításra, amely korábban már elképesztette és felizgatta a brit publikumot. A Madison Avenue-n a rendkívül tekintélyes Greychurch Múzeum három hatalmas terme adott otthont negyven Fiatal brit művész nyolcvannégy kiállítási tárgyának. Közöttük a legbotrányosabbak nem Sienna installációi voltak, a Tampontorony és a Bucka néni, hanem Az ezredév gazemberei, amelybe, mint várható volt, Jonathan belevette Casey Andrewst, Somerford Keynest, a bátyját, Jupitert és egy sor konzervatív politikai nagyságot, akiknek Jupiter elkötelezte magát. Egy nagy falmélyedésben biztosítottak helyet Jonathan installációjának Hermione dámáról, aki minden percben iderepülhetett. Hatalmas izgalom övezte Trafford melegjogi nyilatkozatát, amely egy hatalmas, ráncos, dicsfénnyel övezett végbélnyílást mutatott be, az volt a címe, hogy Szent lyuk. Sienna az utolsó pillanatban maga is felszólalt az állati jogokkal kapcsolatban a Vágóhíd című különlegesen erőteljes festményével, amelyen egy közvágó-hidat festett meg, egy dagadt üzletembert mutatva be, aki fejjel lefelé lóg elvágott torokkal a szállítószalagon, és lassan elvérzik. Sienna jobban szerette volna a témát mozgó installációval feldolgozni, de túl kevés ideje maradt. A Greychurch-be érkezve a szokásos megnyitás előtti morgolódás közepén találta magát, a művészek azért zsörtölődtek, hogy a munkájuk nem a megfelelő helyen áll, rosszul van megvilágítva, helytelenül van felállítva, és azon töprengtek, vajon elég szoros-e az őrzés. – Egyébként is, ki akarná ezt a szart ellopni – dörmögték az őrök, akik előre látták a megnyitóval kapcsolatos forrongást. Miután ellenőrizte a Vágóhíd felhelyezését, Sienna beugrott a rendkívül merész Manhattan Galériába, amelynek Adrian Campbell-Black, Rupert öccse a tulajdonosa, aki szintén Raymond régi barátja. Adrian vonásai finomabbak voltak, mint Rupertéi, a haja világosbarna, a szeme sápadtszürke, de ugyanaz a görög orr és sima, folt nélküli kreol bőr, ugyanolyan elegánsan viselt öltöny. A galéria belülről hófehér volt, mint valami jégkunyhó, s benne a tulajdonos a legszebb látnivaló, bár nem sok versenytársa akadt. Az egyetlen kiállítási tárgy egy gyantába ágyazott hatalmas birkaürülék volt. – Senki más nem fogja ezt megvenni, csak a múzeumok – panaszkodott Sienna, ahogy átvett egy pohár bort. – Ez az, amiben tévedsz, drágám. – Adriannek ugyanolyan könnyed, gyors beszéde volt, mint Rupertnek. – Ezen a héten hármat is eladtam. Az installációk nagyon mennek.

Hogy el tudják helyezni ezeket a hatalmas kinövéseket, a gazdagok egymással versenyeznek, hogy a házaikat nagyobbra építsék, mint a Buckingham-palota. – Jonathan, a bátyám elkészítette Hermione dáma nyolcméteres meztelen szobrát az elején ajtóval, úgyhogy bele tudunk mászni. – Ez nagy siker lesz. – Adrian végighúzott egy porolót a birkaürüléken. – Itt imádják Hermione dámát, ma este énekli a Metropolitanben Arabellát, először, mióta megszületett a kisbabája. Annak ellenére, hogy tíz évvel öregebb, és kábé negyvenöt kilóval több, mint ami a szerephez megfelelő lenne, nem kapni jegyet sem szerelemből, sem pénzért. – Rázkódott a nevetéstől, aztán beismerte: – Én inkább az operába megyek. Életem szerelme, egy Baby Spinosissimo nevű tenor is benne van ugyanabban a produkcióban, fantasztikusan néz ki. Az exe, Isa Lowell most Rupertnek dolgozik, és ő meg valamikor Tabitha férje volt – a családunk annyira vérfertőző. – Semmi hír a Raffaellóról? – kérdezte szórakozottan Sienna. – Nem túl sok, az óriási publicitás ellenére. A múlt héten beszéltem telefonon Jupiterrel, ő mondta, hogy a rendőrség nem lett okosabb, és az egész család elhúzott külföldre. Ahogy Sienna nyugtalanul mászkált körbe a szobában, Adrian észrevette, mennyire fáradtnak és betegnek néz ki, az arca makacs és komor, teljesen elcsúfították azok a gyűrűk és szegek. Pedig elragadó lehetne. – Jól vagy, csibém? Rengeteget fogytál. – Jól vagyok. Te jó isten! – Az asztalon végiglapozva a diaképeket és polaroidokat el volt ragadtatva, hogy Alizarin képeit látja. – Döbbenetesek – ismerte el Adrian –, mint Galena képei, annyira élők, csak jobban átérzettek, a fénykezelése pedig zseniális. Feltétlenül kapcsolatba lépek Alizarinnal, és beszélek vele egy bemutatóról jövőre. Raymond azt mondja, hogy elbujdosott valahová. Van valami ötleted, hol lehet? Sienna öröme Alizarin elismerése hallatán csak rövid ideig tartott. – Ki készíttette ezeket? – Zachary Ansteig. Zac neve úgy hatott rá, mintha tüzes billogot nyomtak volna a vállára. – Teljesen meg van őrülve ezekért – folytatta Adrian. – Jó, hogy a szegény fiú már elvetette a gondolatot, hogy kezdjen valamit a Raffaellóval. – Mennem kell – állt fel Sienna. – Sok szerencsét az Extrémhez – mondta Adrian. – Nagy durranás lesz. Az erkölcsös többség már feni a kését. – Semmi Pekinghez képest – mondta Sienna, amikor a férfi kinyitotta neki az ajtót. – Ott néhány művész holttesteket állított ki. – Mi meg mindig be tudjuk mutatni Geraldine Paxtont. Vigyázz magadra, drágám! Sienna visszament a Central Park déli részén fekvő Cameron Hotelba: mindegyik Extrém-művészt ott szállásolták el. Szokatlan csend fogadta, és még a szeszes ital sem fogyott el a bárban. Sienna nagyon elkeseredett, amikor rájött, hogy Jonathan nem jelentkezett még be. Ehelyett a postafiókjában volt egy üzenet Slaney Wattstól, az Extrém sajtófőnökétől. A sajtó érdeklődik Sienna munkái iránt. Elérhetővé tudja-e tenni magát holnap szemtől szembeni interjúra és fotózásra? Sienna elkedvetlenedett. Az utolsó hét napot és éjszakát a Vágóhíd befejezésével töltötte, s miután ma korán reggel repült, az utolsó dolog, amire vágyott, egy médiaroham volt. A bálban észrevette Traffordot és a többi FBM-et65, amint éppen kiütni 65

Fiatal Brit Művész.

készültek magukat. Előbb fel kellene hívnia Alizarint, mielőtt csatlakozik hozzájuk. De ahogy elővette a mobilját, mindent elfelejtett, men prédára vadászó nagymacskaként Zac surrant be a hallba. Feltűrt gallérú sötétszürke felöltő volt rajta, már elveszítette napbarnított színét, de sárga szeme ugyanolyan töprengően járt körbe az előcsarnokban. Sienna elfelejtette, milyen halálosan elbájoló is volt. El akart osonni a lift felé. Akkor Zac meglátta és rámosolygott, ő pedig nem tudta megállni, odabotladozott hozzá, és megköszönte, hogy segített Alizarinnak. – Nem tesz semmit, a fickó egy zseni. Jaj, ez a mély, rekedtes, simogató hang. – Jonathan hogy van? – tette hozzá gúnyosan. – Fogalmam sincs – nyögte ki Sienna elvörösödve. – És Emerald? – Fogalmam sincs. Egy pillanating vizsgálódva, töprengve bámultak egymásra. – Az irodám itt van a sarkon, gyere át, meghívlak egy italra. Sienna fekete bőrkanapékat, sápadtszürke falakat és szőnyegeket, műtárgyakkal teli számítógépeket, doromboló, ragyogó személyi asszisztenseket várt, meg halkan pittyegő laptokokat, a falakon Jackson Pollockokkal66. Ehelyett kicsi, koszos irodában találta magát internet-hozzáféréssel és faxgéppel Az asztalokat, polcokat és minden szabad felületet elöntöttek a régi mesterekről írott könyvek, művészeti magazinok és katalógusok. A hámló falakon a Pandoráról és a többi elrabolt családi képről készített felnagyított fotók látszottak, amelyeknek Zac a nyomára akart jutni. Az íróasztal alatt, a padlón mindenütt dobozok és dobozok, tele hivatalos levelekkel és fénymásolt dokumentumokkal a világ minden táján fellelhető levéltárakból. Olyan volt, mint valami raktár, portól és papírtól bűzlött. Egyetlen dolog utalt gyengédségre, egy gyönyörű, szomorú szemű nő és egy nagyon sötét hajú, élénk, jóképű férfi halvány fényképei. – Anya, és a nagybátyám, Jacob – mondta Zac, és elővett egy üveg vörösbort az iratszekrényből. Amíg italt töltött neki, meghallgatta a mindenféle nyelven hagyott üzeneteit, és végigfutott a faxain. – Megtaláltad már a Raffaellót? – kérdezte Sienna. Zac tagadólag rázta a fejét. – Kihűltek a nyomok. – De még mindig folynak a próbálkozások. – Körülnézett a szobában. – Szerintem nem. Feltételezem, hogy a bátyád Bécsben szaglászik utána. – Emeralddal – válaszolta tompa hangon Sienna. – Megérdemlik egymást. Mit akarsz ma este csinálni? – Öt óta fent vagyok. Angliai idő szerint. – Nem fekhetsz le estig. Csak így tudsz egy kiadós éjszakai alváshoz jutni. Szeretnél elmenni a Metbe? – Sosem kapsz jegyet. Adrian azt mondja, hogy minden jegy elkelt. – Fogadunk? – Zac nem vette le az arcáról a szemét, amíg felemelte a kagylót. Félretetetett két zsöllyejegyet, és megkérdezte, nem akar-e visszasietni a szállodába, és átöltözni, aztán az órájára pillantva hozzátette: – Negyvenöt perced van. – Miért kéne? – kérdezte a lány gonoszkodva. – Nincs semmi oka – vigyorgott Zac. – Minden szem rád fog tapadni. 66

Jackson Pollock (1912-) amerikai absztrakt festő.

És valóban, őt nézte mindenki, ahogy a csinos fejét magasan tartó Zac nevetve bekísérte a gyémánttal telerakott, kiöltözött közönség oroszlánbarlangjába. Miután Sienna figyelmét egy rövid időre elvonták a hatalmas Chagallok a bejárat mindkét oldalán, majdnem meghalt zavarában. Nem tudta elhinni, hogy ennyiféle változata létezik a kis fekete ruhának. Illatfelhő borította el a termet, mint forróságban a Rókavár kertjét. – Miért nem mondtad, hogy ez egy premier? – sziszegte. – Nem kérdezted – mormogta Zac. Mivel különlegesen jóképű volt, mindenki azt nézte, kivel van, megdöbbentek, hogy olyasvalakivel, aki ennyire ápolatlan, festetlen arcán két folt, karikák és szegek, és feltűzött szalmaszőke hajában egy ujjnyi sötét lenövés látszott, amely Emerald szülinapi partija óta zöldes árnyalatot kapott. Jonathan levágott nyakú rózsaszín inge és szakadozott farmer egészítette ki a képet. Próbált meglógni, de Zac szorosan fogta a csuklóját. A rohadék még akkor is vigyorgott, amikor leültek a helyükre. – Ott van Adrian Campbell-Black, a páholyából integet. – Zac visszaintett. – Baby Spinosissimónak van egy kisebb szerepe, ő Matteo. Egy bámulatos részeges orosz művész, Mihail Bulgakov énekli Mandrykát. Babyvel utálják Hermione dámát, szóval botrány lesz. Aztán tudva, hogy Sienna megalázva érzi magát, végigfuttatta ujját a merev arcocskán. – New Yorkot megszállták a celebek – mondta gyengéden. – Ha megnyitják az Extrémet, az egész nézőtér a lábaid előtt fog heverni. Tudom, hogy Strauss egy szörnyű, vén náci – tette hozzá majdhogynem bocsánatkérően, ahogy átadta neki a programot –, de a zenéje csodálatos, és a sztori Bécsben játszódik. Milyen erősek a bécsi gyökerei, gondolta Sienna. Istennek hála, a hatalmas csillárok elhalványultak, és visszahúzódtak a mennyezetbe, az emberek többé nem láthatták. Emerald biztosan tudta volna, hogy kell felöltözni, gondolta keserűen. Sienna egész életében operát hallgatott, leginkább Wagnert, az apja dolgozószobájából ömlött a zene, és elfogulatlanul élvezhette. Csodálkozott, mennyire tetszik neki az Arabella. Az önelégült és ragyogó Hermione dámának csak a szemöldökét kellett felemelnie, hogy a közönség hatalmas tapsviharban törjön ki. A hangja tündökletes, a színpadi viselkedése visszataszító volt, mindenkit háttérbe szorított, és annyira messzire énekelt a színpad elején, hogy az orosznak fel kellett másznia a földszinti páholyokhoz, hogy visszaénekelhessen. Az egyik duettnél Sienna látta, hogy a nő jól bokán is rúgja, és a félhomályban egyszerre csak nevetni kezdett, és a szeme találkozott Zacével. – Adrian fiúja – súgta Zac, és a ragyogó, enyhén dekadens kinézetű hadnagyra mutatott, aki Arabella nővéréért volt oda, és aki most szándékosan Hermione dáma lábujjait taposta. Hosszú lábainak kevés volt a hely, ezért Zac Sienna felé dobta őket. A lány rémülten húzta félre az övét. Hiába az időeltolódás miatti fáradtság, lehetetlen volt elbóbiskolni egy tigris mellett, de magával ragadta a gyönyörű zene és a történet is, amelyben egy sor félreértés után győz az igaz szerelem, és Arabella kiköt az ő hajlíthatatlan földesuránál. Ahogy felzendült az ováció, és rózsaszín szegfűeső zuhogott, Zac elkapott egy et, és Sienna kezébe nyomta. – Hermione a következő fél órában ki akarja élvezni a tapsot, úgyhogy menjünk. A taxiban Sienna megkérdezte, hogy a végén Arabella miért adott Mandrykának egy pohár vizet.

– Amikor Ausztriában egy nő igent mond a leánykérésre, „igen" helyett hagyományosan megkínálja a fickót egy pohár kútvízzel – mondta Zac, és szárazon hozzátette: – Bizonyára emlékeztet téged a forró vízre, amivel ivóvíz helyett becsaptál Rókavárban. – A meleg helyzetekben otthon vagy – vágott vissza Sienna. – Hová megyünk? – Vacsorázni, enned kell. – Aztán, amikor a lány tiltakozott: – Az utolsó felvonásban olyan hangosan korgott a gyomrod, hogy elnyomta a cintányérokat is.

54. Zac a Négy évszakba vitte. Sienna kétségbe volt esve. Mindig vágyott arra, hogy elmehessen oda, és most úgy nézett ki, mint egy csavargó. A Négy évszak ugyanezen a véleményen volt, és nem akarták beengedni, mert farmert viselt, úgyhogy Sienna nyugodtan kigombolta, és kilépett belőle. Jonathan rózsaszín inge félig befedte a combját, odaadta a farmert a hápogó ruhatáros lánynak. – Most jobb? – Sokkal – helyeselt Zac. Körülvették őket a pincérek. A vacsorázók közül sokan, beleértve néhány nagyon drága kinézetű, csinos nőt, megálltak, és odaköszöntek neki, kétségkívül elcsodálkoztak, mit is csinál egy ilyen teremtéssel. Nyilvánvalóan nincsen pénzszűkében, állapította meg Sienna, amikor megérkezett egy üveg látványos Zinfandel. Lehet, hogy rosszul ítélte meg, valójában érzelmi okokból akarta megtalálni a Raffaellót, és nem a pénz miatt. De nem szabad elgyengülnie. Azután, ahogy viselkedett, nem volt rá oka, hogy bízzon benne. Bátorságát vesztve hatalmasat kortyolt a borból. – Lassan idd – nyugtatta Zac, aztán, hogy Sienna rosszallóan vetette hátra a fejét: – Természetesen bécsi vagyok, és abban hiszek, hogy a bort, a nőket, és a dalt komótosan kell kiélvezni. Különösen a nőket. – Gúnyosan nézett a szemébe, majd a szájára. Az nem volt ráérős, az a villanásszerű összeolvadás a tűzijáték éjszakáján, gondolta elvörösödve Sienna. Erezte, hogy a vágytól bizsereg a lába köze. Az éhgyomorra fogyasztott italtól gyorsan megeredt a nyelve, és máris azon kapta magát, hogy azt magyarázza Zacnek, miért szereti a Raffaellót olyan szenvedélyesen. – Én voltam az egyetlen anya gyerekei közül, aki nem feküdt a karjaiban, és nem nézte onnan a napfelkeltét. Valahogy arról fantáziáltam, hogy a saját gyerekemnek megmutathatom… – Elcsuklott a hangja. – De ez nem fog megtörténni. Bezárkózott, amikor Zac arról győzködte, hogy szerezte meg Raymond a képet, válaszul a kérdésére, hogyan vesztette el a nagybátyja. A körülöttük boldogan vacsorázó emberek csevegése elhalványult, amikor a szörnyű történet kiderült. – Miért nem menekültek el, mielőtt Hitler bevonult? – kérdezte rémülten Sienna. – A kivándorlóknak csak a tulajdonuk tíz százalékát engedték magukkal vinni, mint ma Zimbabwéban. Azt hiszem, azt remélték, a dolgok jobbra fordulnak. – Mit gondolsz, mi történt a Raffaellóval, miután a nácik elrabolták? Zac az érintetlen pohár fehérbort vizsgálgatta. – Úgy vélem, Göring szerezte meg, a dagadt szemétládának nyolc, kincsekkel tömött háza volt. – Mint Sí Greenbridge-nek – mondta alattomosan Sienna. – Milyen a kapcsolatod vele?

– Képek után nyomozok, amikor túl elfoglalt, hogy saját maga vadásszon – mondta Zac, és felemelte az étlapot. – Libamájat kérek és bécsi szeletet, mert bécsi vagyok – tette hozzá ravaszul. Sienna megkönnyebbült, hogy megint tudja gyűlölni, dühös volt magára, hogy legyőzték, és habozott. Hogy tud ilyen ételeket érinteni? Fogalma sincs, mennyit szenvednek szegény libák és szarvasmarhák? Megemelte a hangját. Az emberek rájuk figyeltek. – Ugyan kérlek. – Zac elnyomott egy ásítást. – Fogadok, hogy neked nincs kifogásod az élő állatokon végzett kísérletek ellen – tört ki Sienna, és felállt. – Dehogyis nincs. – Zac megint elkapta a csuklóját, s addig szorította, amíg ő össze nem rándult, és le nem ült újra. – De amikor Anyu rákban haldoklott, helyeseltem volna bármely kísérletet akármilyen élő dolgon, hogy a fájdalma kevésbé szörnyű legyen. Sienna mogorván nézett rá, majd elpirult, és elnézést kért. Hosszan hallgattak, Zac töltött a poharába. – Először Anyu nem nagyon bánta, hogy meghal. Mondta, hogy az élet nem sokat ér. – Nem valami hízelgő rád nézve. – Nem így van. Bűnösnek érezte magát, hogy túlélte a haláltáborokat. És szegények voltunk. Engem nem zavart. Hogy ne fázzak, egész nap ágyban maradtam, és rengeteget olvastam. A nagynéném, Leah vitt el múzeumokba. – Az apád milyen volt? – Egyetemi professzor volt. Túlélte Auschwitzot, szóval valamiképpen kapcsolatot jelentett az anyám anyjával, de sokkal öregebb volt, gyenge az egészsége, és nem tudott dolgozni. Kétéves voltam, amikor meghalt. Anyu másodszorra hozzáment egy gojhoz – leginkább azért, hogy legyen, aki támogatja őt, engem meg Leah nénit, gondolom. Megfizetett érte. Szadista rohadék volt. Zac már halálsápadt volt, reszketett a keze, amikor rá nem jellemzően hatalmasat kortyolt, és visszatette a poharat. – Gondolom, különben nem tudta volna kihasználni a velünk élő Leah-t. Nem tudott volna úgy verni minket anyuval, ahogy csak akart. Miután Leah meghalt… Zac hirtelen abbahagyta. Ezekről a dolgokról még soha senkinek nem beszélt. – Mi történt? – kérdezte Sienna. – Végül otthagyott minket – mondta komoran Zac. – Aztán anya a halála előtt egy évvel megismerkedett a második nevelőapámmal. Úgy vette el, hogy tudta, rákos. Azt akarta, hogy küzdjön ellene. Nagyon szerette. Sienna szerette volna megfogni a kezét. – Sajnálom – motyogta. Zac felemelte a poharát. – Mindkettőnk édesanyjára – mondta gyengéden. – A tiéd annyira jó festő volt. Zac visszahívta a pincért, és Siennának tésztát rendelt erdeigomba-mártással, aztán ratatouille-t, és végül, kis mosollyal az arcán, kardhalat és cézársalátát saját magának. – Nehogy azt mondd, hogy kegyetlen módon szúrják le a Cézárt – mondta vontatottan. Sienna nevetésben tört ki. Valamiképpen tetszett neki, hogy ugratja, és megrémült a gondolattól, hogy egyre jobban megkedvelte. A második üveg után, kávézás közben, kibukott belőle: – Miért kóvályogtál meztelenül a lépcsőházban Emerald születésnapi partijának délutánján? Zac elgondolkodva nézett rá: – Megkeféltem a mostohaanyádat. – Te jó isten. – A feketekávé kiömlött a fehér abroszra. – Az isten szerelmére, miért?

– A Kék torony volt az egyetlen, amit nem vizsgáltam át. Úgy véltem, csak ott lehet a Raffaelló. Akkor kellett volna ellopnom. – Hogy tudtad meggyalázni apám vendégszeretetét? Ő tényleg szereti Antheát. – Tudom. Minden más tekintetben tökéletes ízlése van. – Hagyd már abba a szemétkedést – tört ki Siennából. – Tudtad, hogy a tóban talált kereten ott voltak az ujjlenyomataid? – Ez tény? Megpróbáltam odavinni a Raffaellót az ablakhoz, amikor fent voltam. Anthea sikítozott, hogy be van drótozva. – Meg sem fordult abban a kemény, őszülő fejedben, hogy Anthea csábított fel téged oda, hogy rajta legyenek az ujjlenyomataid a képen? Hogy maga is ellophatta? – Összejátszhatott Daviddel – tűnődött Zac. – Láttam a Régi parókia felé osonni azután, hogy elkezdődött a tűzijáték, rögtön azután, hogy elindultunk a csónakházból. Kíváncsi vagyok, vajon ő Emerald apja? – Ne válts témát. Hogy tudtál lefeküdni Antheával, amikor Emeralddal volt kapcsolatod? Szegény Emerald, nincs bűntudatod? Zac egyáltalán nem érezte magát bűnösnek. – Emerald rám telepedett. A hangjában mindig vágyakozás volt valaki vagy valami után, amit nem tudtam megadni neki. Rohadtul követelődző, csakúgy, mint az anyja. – Gyengéden megrángatta a Sienna szemöldökében lévő gyűrűt. – Egyikükkel sem volt olyan jó lefeküdni, mint veled. – Hogy merészeled? – pattogott Sienna. – Vissza akarok menni a Cameronba. A taxi oldalába húzódott, pajzsként magához szorította a farmerját, és nem akart beszélgetni a hazafelé úton. Úgyhogy Zac nem is figyelt oda rá, Mandryka részét énekelte a szerelmi kettősből. „Ha a falumból való lány lennél, Elmennél az apád háza mögötti kúthoz, És húznál nekem egy csésze tiszta vizet, hogy megkínálhass vele az ajtóban, s a jegyesed lennék Isten és ember előtt. Ó, gyönyörűségem!" – Baszódj meg – zokogta Sienna a taxiból kipattanva, és berohant a Cameronba. Ahogy keresztülszáguldott a halljon, látta Traffordot és a többi FBM-est a bárban, még mindig ittak. – Sienna! – üvöltöztek, mialatt ő a liftbe ugrott. Mint egy robot, megdöbbent magától, amikor az emeletére érve rágott körmű ujjával megint megnyomta a földszint gombot. De amikor a lift elérte a célját, az ajtók kinyíltak, és mint a színpadi függönyök mögül előtűnő gonosztevők valami sötét, Jakab korabeli tragédiában: Zac és Sí Greenbridge állt ott nevetve, sötét borostájukból sátánian villogott elő a fogsoruk. Míg Sienna a lift oldalához húzódott, Sí rátette nagy, aranygyűrűs kezét Zac vállára, és kiterelgette a bejárati ajtón keresztül a várakozó limóba. Sienna megrémült. Zac elcsalta őt az operába és vacsorázni, hogy Sí testőrei átkutathassák a szobáját, vagy hagyjanak valami szörnyű, ostoba kelepcét? Milyen titkokat árult el a Raffaellóról? Odafönt kapkodva húzott ki minden fiókot, vizsgált át minden szekrényt. A táskája nyitva feküdt az ágyon. Nem emlékezett rá, hogy kinyitotta volna, valaki megpiszkálta a zárat. Hála istennek nem volt erkély, amin fel lehetett volna mászni, csak a Central Park fái integettek a holdfényben. A betörők egyetlen bizonyítékául talált egy óvszert és egy csokoládét a vetett ágyban, a párnáján. Látogató szereti a csokoládét, gondolta bánatosan. Amikor felhajtotta az

ágytakarót, majdhogynem azt várta, hogy ott találja komor, véres fejét. Lánccal is bezárta az ajtót, minden széket nekitámasztott, de kimerültsége ellenére nem tudott elaludni a félelemtől.

55. Szerencsére az elkövetkezendő néhány napot kitöltötte az Extrém Kiállítással kapcsolatos interjúk sora. Világméretű botrányt okozott, szenátorok, magas rangú egyházi vezetők nyilvánították obszcénnak, és a felbőszült kritikusok annyira egyetértettek, hogy a Greychurch Múzeum szubvenciója is veszélybe került. Másrészt Hugh Grant más hírességekkel és a közönséggel egyetemben elözönlötte a kiállítást, hogy lássák, mi miatt is van ez a nagy hűhó. Más kritikusok, köztük Somerford Keynes is, aki dagadt lábát kapkodva éppen időben érkezett a nyitó partira a Concorde-dal, ellenkezőleg, magasztalták a kiállítást, hogy bátran szembesít a félelmeinkkel. A feministák imádták a Tampon-tornyot, és azt gondolták, hogy a Bucka néni szellemes és kifejező. Sienna munkáját különösen jól fogadták, jelentős műnek tartották Trafford Jaj, nagyi! videójával együtt. A Vágóhíd Siennából állatvédő ikont teremtett. A kritikusok fejen állva vizsgálgatták a szörnyű szállítószalagról lógó üzletemberek rémült arcát. Ugyanolyan sokat beszéltek a Szent lyukról is. – A melegjogiak azon gondolkodnak, hogy ráteszik a levélpapírjukra – dicsekedett Trafford, aki, mióta megérkezett, még nem józanodott ki. David Pulborough lazán, nyakkendő nélkül, szűk farmerba és edzőcipőbe öltözött, hogy a fiatalság körébe tartozónak lássák. Azt bizonygatta, hogy Traffordot bemutatja a következő tavasszal. Mosolyogva kellett elrejtenie a megrökönyödését, hogy sem Jonathan, sem a Várandós Madonna nem jelent meg a nyitópartin. Az Extrém a FBM szuperkölyke nélkül egy kicsit olyan volt, mint a Hamlet herceg nélkül. Ez azért fordulhatott elő, mert Jonathan Angliában nem tudott elszakadni Emeraldtól, és ragaszkodott ahhoz, hogy elvigye a Harley utcába, és addig a szobában maradjon, amíg el nem végezték a DNS-vizsgálatot, hogy ne tudjon csalni. – Most már csak az a dolgunk, hogy Apu orra alá dörgöljük. – De én szeretem az apádat – tiltakozott Emerald, amikor kivitte a Heathrow-ra. – És ha nem ő az apám, nem leszek Belvedon. Gyötrelmes volt elválni tőle, de olyan magas hőfokon izzott egymás iránti vágyuk, hogy kockázatos lett volna a médiacirkusz elé tálalni. Hogy Trafford New Yorkban volt, Jonathan biztonságban érezte Emeraldot Hoxton-beli műtermében, s így dolgozhat a szobrain, amiket már megrajzolt, és kisebb lelkesedéssel ugyan, de gondoskodik Diggoryról. A Concorde-nak hála, Jonathan amerikai idő szerint reggel tízre a szállodába ért. Nem nézte meg faxüzeneteinek tömegét, felment a szobájába, kinyitotta a bőröndjét, és majdnem elbőgte magát. Emerald ragaszkodott hozzá, hogy becsomagoljon helyette, frissen vasalt ruháit selyempapírba csomagolta, a piperetáskájába érzékeny fogakhoz való fogkrémet, Angol páfrány arcszeszt és borotvát tett. Egy lapos csomagra rátűzte a Gustav Klimt Judith című festményéről készült képeslapot. A hátuljára írt is: „Drága Jonathan! Nagyon vágyom arra, hogy szeressenek, de hiányzik a belső biztonságérzetem, hogy el tudjam fogadni. Kérlek, viseld el, míg megtanulok bízni. Köszönöm, hogy kibírtad velem az utóbbi három hónapot, ami a hülye viselkedésem ellenére életem legszebb időszaka

volt. Sok szerencsét az Extrémhez! Mellékeltem valamit, amitől még jóképűbb leszel. Kérlek, gyere haza gyorsan, szeretlek, Emerald" Elvörösödött örömében, és mámorosan táncolt körbe a szobában a lapot újra és újra elolvasva. A csomagban egy acélkék Harvie & Hudson selyeming lapult. – Francba az Extrémmel! – Mindent bevágott a bőröndjébe, amikor a gutaütött David Pulborough felhívta. – Hol a pokolban voltál? A Várandós Madonna tegnap késő este érkezett meg, a pocakja nem fért át a bejárati ajtón. Egy tucat melósra volt szükség, hogy keresztülemeljék a felső ablakon. Valami csoda folytán a sajtó nem szagolta meg. Hermione dáma nagylelkűen beleegyezett, hogy ma délután jelen lesz a leleplezésen, és a kiállítás kurátora, Micky Blake még kegyesebben beleegyezett, hogy frissítőt szolgáljanak fel a sajtó képviselőinek. – Visszamegyek Angliába. – Befejezted ezt a baszakodást? – David a leendő főispánsághoz egyáltalán nem illő nyelvezetet használt. – Vonszold le ide a seggedet, és mutasd meg nekünk, hogy működik ez a kibaszott dolog. Hogy elkerüljék a ragadozó újságírókat, illetve a „Fúj!" és a „Menjetek haza, istenkáromló britek!" feliratú plakátokat lobogtató erkölcsi fölényben lévőket, a hátsó ajtón keresztül csempészték be Jonathant. Mire egy csomó villanyszerelő és asztalos felállította a Várandós Madonnát, és a behúzott kék függönyök és a biztonsági őrök védelmének pajzsa mögött elrendezték, jól benne jártak már a délutánban. David, akinek tervei voltak Hermione dámával kapcsolatban – hallotta, hogy úgy baszik, mint a menyét még mindig szándékosan lazán volt öltözve a rettenetesen szűk farmerban, és nyakkendőt sem kötött. Nagyon irritálta, hogy sztárművésze hivatalos öltözékbe vágta magát. – Honnan van ez az öltöny? – Armani. A Vogue-tól kaptam, modell voltam, ezt adták tiszteletdíjul. – Én ilyenre nem adok fizetséget – förmedt rá David –, nekünk másfajta tiszteletdíjban kell megállapodnunk. – Aztán, amikor úgy látszott, hogy Jonathan meg akar lógni: – Gyere. A média szeretne egy kellemes órát, mielőtt Hermione dáma megérkezik. Jonathan késését izgalom és titokzatosság lengte körül, mindenki azt várta, hogy részegen lép be a sajtószobába, káromkodni fog, előveszi a farkát, összemaszatolja az ablakot, pofán vágja és kidobja az összes kritikust, aki pocskondiázta (ők golyóálló mellényben érkeztek). Ámulatukra azonban, Jonathan józanul, frissen borotválva, élénk szemmel és kifogástalan öltözékben vonult be. Nem csupán lenyűgözően szép volt, de higgadt, összeszedett, rettenetesen tárgyilagos, és nem készült vérlázító kijelentéseket tenni sem az Extrém okozta botránnyal, sem a Raffaello hollétével kapcsolatban. A FBM-ek, akik már három napja verték a tam-tamot, s Jonathanra vártak, hogy vezesse őket legényes csínyjeik véghezvitelében, keserűen csalódtak. – Senkit nem ismertem még, aki a Concorde-ról józanul szállt volna le – morgott Trafford. – Most az a korszerű – mondta az elképedt CBS riporternek –, hogy a test az alapvető. Mivel senki sem hisz a túlvilágban, az egyén teste és minden, ami ebből ered, az egyetlen szentély: a takony, a nyál, a hányadék, a könnyek, a genny, a spermium, a szar, a húgy, a menstruációs vér a szentségek – nyúlt háromszoros adag brandyjéért és Benedictine-jéért Trafford.

– Mennyire igaz – csatlakozott bámulattal az arra járó Geraldine Paxton. – Köszönöm, Mr. Trafford – mondta a CBS riporter elhaló hangon. – Meg tudná mondani Jonathan Belvedonnak, hogy készen vagyunk? Trafford szünetet tartott, míg a 4-és Csatornába tartottak az interjúra, félbehagyta a beszélgetést Jonathannal, aki éppen végzett a New York Timesszal. – Eladtam nyolc példányt a Jaj, nagyi!-ból, és hat Szent lyukat. – Nagyszerű, Traf. – Jonathan letette a csésze kávét, és elővette a mobilját. – Látod azt a vöröset ott? Slaney, a múzeum PR-osa – folytatta Trafford, aztán, annak a nagy művésznek az arroganciájával, aki bárkit megtömhet: – Ma este velem fog vacsorázni. Ötszáz dollárért elbújhatsz a szekrényemben. – Édes vagy – mormogta Jonathan, ahogy bepötyögte: „Reménytelenül hiányzol." – Nézd csak, ott van Sienna. Sienna épp most szenvedett el egy rémes NBC-kihallgatást a Pandora elrablásáról, és egyre jobban idegesítette, mennyit beszélnek a rablott műkincsek növekvő bírságáról, meg hogy napbarnított, sötét alakok követik. Majdnem elbőgte magát megkönnyebbülésében, amikor meglátta Jonathant. Új szépségétől meg elállt a lélegzete. De annak ellenére, hogy a haját simogatta, elismerte, hogy hiányzott neki, és megkérdezte, mit dolgozik, hamarosan világossá vált, hogy egy szavát sem hallja. Az sem érdekelte, hogy mindenki a Raffaellóról találgatott, meg az sem, hogy Sí besompolygott a hallba. Csak akkor merevedett meg az arca, amikor Zac nevét említette. – Megölöm azt a szemetet, mert bántotta Emót. – Hogy van? – Csodálatos, egy angyal, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittük. – Aztán meghallotta a dupla pittyegést, és előkapta a mobilját. – „ÖRÖKRE A TIÉD, MRALD" – olvasta a vállán keresztül Sienna. – Jonathan, hagyd abba a fecserészést – szólt oda David. – A Sky News akar interjút veled, aztán meg a Vanity Fair. – Viszlát, szívecském! – Megpaskolta Sienna arcát, újból elolvasta az üzenetet, és elrohant. „Magam vagyok már e kerek földön s e nagy vizén, búm senkiért se kesereg, mint értem senki sem."67, idézte szomorúan Sienna. Jonathan annyira odavolt Emeraldért, hogy elfelejtette – ahogyan a család többi tagja is –, ma van Sienna huszonhatodik születésnapja. Olyan sokáig volt távol. Amikor Jonathan még szerette, nem volt szüksége a barátaira. Most keményen dolgozott azon, hogy túl legyen rajta, nem foglalkozott velük, nem vette fel senkivel a kapcsolatot. Próbált nem bőgni. Teljesen átázott, és képtelen volt taxit fogni, nagy nehezen visszajutott a szállodába, és imádkozott, hogy valakinek eszébe jusson. A levélfiókjában volt egy vörös boríték, benne egy alvó cica képe. „Drága Sienna!" – olvasta. – „Sok szerencsét a kiállításodhoz, és boldog születésnapot! Rövidesen találkozunk, remélem. Szeretettel, Patience (Cartwright)." A vén tyúk. Sienna az ajkába harapott. Milyen furcsa, hogy annak a lánynak az anyja, aki neki annyi boldogtalanságot okozott, az egyeden, akinek eszébe jutott. – Miss Belvedon, ezt éppen most hozták. A recepciós egy csomagot nyújtott át neki. Letépte az arany papírt, és megérezte a kasmír puhaságát, majd egy fekete garbót húzott elő, Rosemarytől és Lily nénitől. A kártyán boldog születésnapot kívántak, és kérték, hogy hamarosan jöjjön haza. Biztosan Rosemary árulta el a barátnőjének, 67

George Gordon Byron (1788-1824), angol romantikus költő: Childe Harold zarándokútja (ford. Tóth Árpád)

Patience-nek. De ki hozta el a csomagot? Nem volt rajta bélyeg. Valószínűleg valami csoda folytán Jonathannak eszébe jutott, és meglepetést szervezett későbbre. A fehér kártyára sötét árnyék vetült. Sienna belélegezte a CK One illatát, körülnézett, s elakadt a lélegzete a rémülettől, amikor észrevette a közvetlenül mögötte tornyosuló Zacet. Odakint edzett, érezte a testének forróságát, a sötétzöld tréningruha cirógatását. A haja fénylett az izzadságtól. – Boldog születésnapot! – mondta Zac, észrevéve a könnyeket és félelmet a szemében, és hogy az arca sápadt és sérülékeny a gyűrűk és szögek fegyverzete ellenére. Siennát elfogta a klausztrofóbia, a recepciós pultnak támaszkodott. Zac megsimította a kasmírt. – Szép garbó. – Rosemarytől és Lilytől. Emerald anyjától is kaptam egy lapot. Senki másnak nem jutott eszébe, mert olyan szörnyeteg voltam – hüppögött Sienna, és a lifthez rohant. Zac lezuhanyozott és átöltözött az irodájában, taxiba szállt, és az Extrém Kiállításra ment. Az épületben ott nyüzsgött az izgatott média és a közönség, Hermione dámára vártak. Zacet melegen üdvözölte sok barátja a művészvilágból, beleértve más múzeumok kurátorait is – a többségük meleg volt –, akik beugrottak, hogy vessenek egy pillantást Jonathanra a CBS-interjúban. – Gyakran tovább tart kigondolni a címet, mint elkészíteni magát az installációt – mondta fesztelenül Jonathan. – Először A díva fehér sziklái, illetve az Anyaméh kilátással voltak a lehetőségek, de a Várandós Madonna tűnt a legmegfelelőbbnek. Mindjárt meglátják. – Feltételezem, hogy segítő teamet alkalmazott. Melyik részét csinálta maga? – Az arcát és az ágyékát – vigyorgott Jonathan –, meg a kék ereket a mellén. –Zacet észrevéve megkeményedett a hangja. – Mi a francot csinálsz New Yorkban? – Itt lakom – csattant fel Zac. – Csak emlékeztetni akartalak, hogy ma van Sienna születésnapja. – Jaj, istenem. – Jonathan cigarettája majdnem meggyújtotta a haját, amikor a homlokára csapott, aztán a CBS-stábhoz fordult: – Sajnálom srácok, mára ennyi. – Johnny, Johnny, Johnny – szólongatták a mikrofonok mindenfelől. – Kotródjanak! – mondta Jonathan. Amikor Sienna dagadt szemét eltakaró sötét szemüvegben, új pulóverében keresztülverekedte magát a kiállítók szobájába, mindenki tapsolt, és azt énekelték: – Boldog születésnapot, drága Sienna! Jonathan elővarázsolt egy színjátszós órát, amit a gépen vett Emeraldnak idefelé, s megkérte Slaney-t, a múzeum sajtósát, hogy csomagolja be neki. Slaney kilógott, és vett egy hatalmas csokor fehér rózsát rózsaszínnel díszítve, egy szivárvány tortát, amit Jonathan kidekorált Smarties cukorkával, meg egy nagy kártyát, amit aláírt. Ilyen bőkezű ünneplés láttán Sienna majdnem összeomlott. Felcsatolta az órát, és kirohant a WC-be, hogy vizet adjon a rózsáknak, és gyorsan kisírja magát. Mire visszament, dugók pukkantak. Micky Blake, a múzeum magas, sovány, halottsápadt kurátora örömmámorban úszott, hogy az utolsó három napban 300 000 látogatójuk volt, és boldogságában pezsgőt nyittatott. Sienna felemelt egy poharat, és megölelte Jonathant. – Milyen csodálatos ajándékok! – mondta meghatottan. – Azt hittem, elfelejtettél. Jonathan enyhén elpirult, ahogy a lány válla fölött találkozott a pillantása Zacéval. – Basszunk be! – indítványozta Trafford.

– Megint – mondta Slaney csípősen. – Egy fickó éppen most akarta megvenni a Vágóhidat – közölte Siennával. – Csupán az a probléma, hogy két hét múlva megy vissza Oroszországba, és csak a kiállítás vége előtt akarja elvinni. – Nem tudom – Sienna szemét hirtelen elöntötte a rémület. – Először akarok készíteni egy másolatot. – Felnézve először vette észre Zac jelenlétét, és hogy a férfi elgondolkozva figyeli. – Ki hívott meg ide? – Azért jöttem, hogy megnézzem a kiállítást, imádom az ilyesmit. – S miután ellenkezni látszott: – Hoztam neked ajándékot. A Decca Arabella-felvétele volt, a címszerepben Kiri Te Kanawával. – Klassz – dünnyögte Sienna. – Tényleg nagyon kedves, és köszönöm a minapi vacsorát. – Vacsora? – Jonathan megütközve fordult meg. – Te lefekszel az ellenséggel? – Ne ostobáskodj! – dörrent rá Sienna, és elvörösödött dühében. – Kigondoltam, lehet, hogy inkább élveznéd Arabellát, ha egy megfelelő színésznő énekelné, és nem egy hájpacni – mondta Zac mosolyogva. – Az isten szerelmére, fogd már be, és rakd el azt a CD-t – szólt rá Slaney, ahogy befejezte a telefonálást. – Hermione dáma elindult a Waldorfból. Megyek, és megszervezem a spontán ünneplést. – Jonathan, csatlakozol Hermione dámához, végigkíséred az épületen, és megmutatod neki a művedet? – kérdezte az éppen belépő Geraldine Paxton, aki azt gondolta, hogy Hermione dáma egy beképzelt tehén. – Vagy a Várandós Madonna mellett fogadod? – Mikor csinál Jonathan egy guggolót is? – kérdezték kórusban a látogatóban lévő kurátorok. – Mind majd meghalunk, hogy lássuk azt a helyes feneket.

56. Semmi sem dobta fel annyira Hermione dámát, mint az újságírók hada. Lila Chanel kosztümjében ragyogóan nézett ki, a fülében és a nyakán hatalmas ametisztek lógtak, kerek szemű, rózsás arcát puha, barna fürtök keretezték, nagy hátsóját gondosan bíbor stóla mögé rejtette. A kiállítás bejáratánál elidőzött vagy húsz percig, még a Keresztény Tudományos Figyelő és az Osh Kosh Gazette is le tudta fényképezni. Aztán az ünneplő tömeggel közölve, hogy nincs idő autogramra, keresztülvonult a múzeumon, észre sem véve még a legmegdöbbentőbb kiállítási tárgyakat sem, amíg oda nem ért a sajátjához, amely még mindig világoskék függönnyel volt letakarva. Örült, hogy nehezen elérhető művészét ilyen csinosan és jóképűen látja parádézni, szájon csókolta Jonathant, összekenve rubinpiros rúzsával, amit aztán a fiú dühösen törölt le a mandzsettájával. Ez lesz a bevágás, amit Emerald láthat ma este a tízórás hírekben. – Jóemberek, jóemberek! – Hermione összeütötte a kezét, megfogott egy pohár pezsgőt, beleivott, aztán megvárta, míg a lehető legtöbb ember gyűlik össze a teremben. – A legnagyobb örömmel leplezem le ezt a jelentős munkát. A kék függöny lassan lecsúszva először a rózsaszín hasat tárta fel, amely úgy nézett ki, mint a földgömb, amikor még minden Angliához tartozónak látszott. Aztán előtűnt Hermione többi része is, teljesen meztelen volt, csak az arany dicsfény ragyogott rajta, a keze imádságra kulcsolva, súlyos, kékeres mellét a karjaival tartotta. A meglepetéstől elakadt az emberek lélegzete, visszafojtották a nevetésüket, aztán mindenki majd kiugrott a bőréből, ahogy a mosolygó, vörös ajkak hangosan belekezdtek: „Valamikor David király városában…"

Végül, ahogy az üveggyapot Hermione énekelt: „Mária volt a szelíd anya, és Jézus Krisztus az ő kisdede…", halk berregés hallatszott, mintha egy hatalmas kakukkos óra ütni készülne. Majd a hatalmas pocakon kicsapódott egy láthatatlan ajtó, és kipattant a dicsfényben fürdő, mosolygó, integető Jézuska, hogy aztán megint visszaugorjon. Döbbent csend támadt. Aztán Hermione összecsapta a kezét. – Bravó, Jonathan, bravó! Úgyhogy mindenki tapsolt és éljenzett, a sajtó megvadult. Még az eleinte aggódónak látszó Jonathan is mosolygott és pózolt Hermionéval. Jézuska ki-beugrált. David sugárzott, nem mozdult Hermione mellől, ami pokolian irritálta Geraldine-t. – Jonathan, miért nem készített olyan installációt, amit Kakukkos fasznak lehetne nevezni? – morgott a mellőzött Trafford. – Állandóan ki-be ugrál a nadrágjából. Sienna tanúja volt bátyja diadalának, elment, hogy keressen még egy kis pezsgőt. Odafelé megijedt, amikor meglátta Zacet, amint a Vágóhidat tanulmányozta. – Gazemberek, könyörtelenül leölitek az állatokat – csattant fel. – Ugyan már, édesem, hagyd abba egy kicsit! – Karon fogta, és visszavitte a sajtószobába, ahol a FBM-ek kezdtek megint elázni. A fáradhatatlan Slaney már a mobilján lógott, egy egyházi vezetőt győzködött. – Eminenciád valóban elítéli. Ez iszonyatos. Hajlandó lenne faxolni a New York Timesnak?… Igen, Szűz Mária anyaszült meztelen, és a gyermek Hermione dáma hasából ugrik ki. Szánalmas, ugye? Ebben a pillanatban Geraldine rohant be a helyiségbe. – Sienna! Hol van Sienna, gyere gyorsan! – kiáltozott izgatottan. – Vallási fanatikusok vagdossák össze a festményedet. – Micsoda! – suttogta rémülten Sienna. – Araboknak látszanak, nyilvánvalóan azért dühösek, mert megtámadtad őket, hogy milyen módon ölik az állatokat. – Micsoda fantasztikus sztori – kiáltott Slaney, és letette a kardinálist. Sienna, a Düh, a hét főbűn egyike kiviharzott az előcsarnokba. Egy kaftános férfit vett észre hosszú, görbe késsel: ráugrott, és sikítva, verekedve próbálta meg kiütni a kezéből a fegyvert. – Segítsenek! – ordított Zac, aki a lány után rohant, és megpróbálta megragadni a fegyvert, ugyanakkor leráncigálni Siennát a férfiról. A következő pillanatban Jonathan érkezett futva, nyomában az újságírók és Hermione dáma, rémülten rikoltozva, hogy elveszíti a figyelmet. Sienna még mindig a földön hempergett, érezte az arab izmos testének erejét, leheletének bűzét, látta az őrület izzását, ahogy barna szemét forgatta. – Hagyd békén a képemet, te szadista állat! – üvöltötte. – Megöllek! – Ahogy acélbetétes bakancsával megrúgta, az arab felordított fájdalmában. Amikor Zac, Jonathan, Trafford, Slaney és a rengeteg biztonsági őr szétráncigálta őket, és rájuk csatolta a bilincset, David előbújt a Tampontorony, Somerford Keynes meg a Szent lyuk mögül, s Hermione dáma abbahagyta a sikoltozást, Micky Blake, a kurátor idegesen előoldalgott, hogy felmérje a kárt. – Hagyja! – zokogott Sienna, vadul rángatva a bilincset. – El tudom készíteni a másolatot, megvannak a vázlataim. Kérem, hagyja! A Vágóhíd cafatokban lógott. A kép hátulján lévő szürke védőréteg össze volt karistolva, mint egy gyerekcipő talpa. A tetején jobbra ki volt hasítva belőle egy szelet. Sienna kétségbeesve nyögött fel, és Zacre rogyott. Akkor a férfi keze megszorította a vállát. Mert a lehámozott védőréteg alól teljes ragyogó szépségében előbukkant a rámátlan Raffaelló.

– Te jó ég! – Somerford kizökkent lusta kényelmességéből, és előrekacsázott. – Ez a Pandora. Micsoda istennő! – Az újságírók is előretolakodtak, eszeveszetten fotózták a képet és a harcolókat. – Vissza! – ordította Jonathan, aztán fagyosan, mint az északi-sarki január, Micky Blake-hez fordult: – Ez a kép az apámé. Múlt nyáron lopták el. Valami tréfacsináló, tudván, hogy a húgom részt vesz az Extrémen, nyilvánvalóan úgy döntött, hogy az ő képe mögé rejtve csempészik Amerikába. Úgy tűnt, Zac felocsúdott. – Azt hiszem, a testvéred volt a csempész – vicsorgott. – Ő volt annyira oda, hogy nem tudja majd megmutatni Pandorát a gyerekeinek. Sienna összerezzent, és elhúzódott tőle. Szirénázás hallatszott, és berobogott a rendőrség. De amint Micky Blake belefogott, hogy elmagyarázza a helyzetet, Zac még mindig dühtől remegve félretolta. – Ez az én képem, a dédnagybátyámtól lopták el 1938-ban Bécsben – mondta a rendőröknek, és a belső zsebéből előhúzta a takarosan összehajtogatott fényképmásolatokat, dokumentumokat, és még a Művészeti Magazin „Vásárlók, vigyázat!" oldalát is Pandora fotójával. – Ez a Raffaello – mondogatták egymásnak ámulva a rendőrök. Sí annyira ismert volt Amerikában, és a zsákmányolt műkincsek témája olyan nagy érdeklődésre tartott számot, hogy a Raffaello elrablása rendkívüli hír volt annak idején. Micsoda fordulat, hogy New Yorkban került elő. – Ez az apám képe – hüppögte Sienna. A rendőrség helytelen viselkedésük miatt egész héten neheztelt az FBM-re. Rubin őrmesternek elég volt egyetlen pillantást vetnie Sienna szegecsekkel, gyűrűkkel dekorált, egészségtelenül szürke arcára, vacak fekete ruhájára és acélbetétes bakancsára, hogy megállapítsa, sokkal veszélyesebbnek látszik, mint az arab, s mindkettőjüket letartóztatta. – Én meg viszem a festményt – mondta Zac. – Egy nagy frászt – Jonathan előrelépett. – Egyikük sem viszi el – mondta határozottan Rubin őrmester. – Megy az államügyészhez, hogy beazonosítsák, majd zárolják. – Rab mester – sóhajtotta Jonathan. – El kellett hoznom – motyogta kétségbeesetten Sienna. – Annyira rettegtem, hogy Zac vagy Sí jut be előbb. Az volt a legrosszabb pillanata, amikor dobozba rakván a képet Remény kék szeme szemrehányóan pillantott rá, hogy vízhatlan anyaggal borította be. – Ne vegyék őt el! – ordította. – Soha többé nem fogom látni. A mogorva, idegileg összeroppant Zac a vállára tette az egyik kezét. – Maradj nyugton, bébi, minden rendben. – Rohadtul nincs minden rendben – csattant fel Jonathan. – Átverted Emeraldot, ne kezdd most a húgommal. Tűnj el! Eközben Hermione dáma túl sokáig maradt háttérben. Látván, hogy vette el Zac a kést, meg hogy sokkal jóképűbb, mint Jonathan, sietve beleavatkozott a küzdelembe. – Segíthetek, őrmester úr? – Miért, Hermione dáma? – Rubin elvörösödött. – Mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk. – Letartóztatják a testvéremet – tiltakozott Jonathan.

– A tábornok biztosan nem Fogja. – Hermione mély hangja körülbúgta az eszeveszetten kattintgató újságírókat, ahogy rájuk ragyogva átölelte Sienna vállát: – Ez az ifjú hölgy öreg barátom, a legkiválóbb műkereskedő és televíziós személyiség, Sir Raymond Belvedon lánya. Meg vagyok győződve az ártatlanságáról. – Hölgyem, a mi dolgunk, hogy ezt kiderítsük. Annak ellenére, hogy Angliában már éjfél volt, David örömmel ébresztette fel Raymondot. – A jó vagy a rossz hírrel kezdjem? A Raffaellót megtalálták. – Jaj, hála istennek. – Úgy hallatszott, Raymond nem nagyon könnyebbült meg. – Rendben van? Semmi komolyabb sérülés? – Semmi, amit ne lehetne helyrehozni. – Hol találták meg? – Sienna vásznai mögé rejtve. Pont olyan jó a csempészésben, mint az öreg apja. – Te jó ég, szegény gyerek, mi történt vele? – Letartóztatták. A képet zár alá vették. Zac a dokumentumait lengeti. Fel kell készülnöd a harcra, ha vissza akarod szerezni. A zaklatott Raymondot azonnal hívta a Sun, ahogy letette a kagylót. – Sir Raymond, a Raffaellót a lányánál találták meg. Benyújtja a számlát, vagy ez belső munka volt a biztosítási összegért? Amikor a rendőrőrsre értek, Sienna először igyekezett kimagyarázni magát. Valaki gonosz tervet szőtt ellene. De nagyon fáradt volt, át is ázott ebédidőben, és most fázott, a zsaruk meg nagyon okosnak bizonyultak, s egyébként is túl sokáig kellett megtartania a titkot. Majdhogynem megkönnyebbült, hogy beszélhetett. Látták, hogy rettenetesen kimerült, az egyik kezét Rubin őrmester, a másikat Smithfield rendőr tartotta. Ellátták jó forró, édes feketekávéval és rengeteg cigarettával. Előadta, hogy Emerald születésnapi partiján rengeteget ivott, és hirtelen nagyon bátornak érezte magát. – Úgy tettem, mintha pisilnem kellene, aztán keresztülszáguldottam a kerten, kikapcsoltam a riasztót, felrohantam a Kék toronyba – tudom a kombinációt, de a bejáratát már nyitva találtam, levettem a Raffaellót a falról, és nyitva hagytam magam mögött az ajtót. Kivágtam a keretből, feltekertem, s eldoboltam vele a himnuszt… Lehet, hogy még mindig be volt rúgva a születésnapi pezsgőjétől? – Aztán a padló alá dugtam, és lerohantam, visszakapcsoltam a riasztót, bedobtam a keretet a bokrok közé, és visszamentem a buliba. Az egyik vendég a begóniák közé hányt, szerencsére mindenki rá figyelt. Sienna halványan elmosolyodott. Most már meleg van, húzta le a pulóverjét, és kivett még egy cigarettát Rubin őrmester dobozából. – Úgy tűnik, vad buli volt – jegyezte meg Smithfield rendőr. – Az. Később, az este folyamán a mostohaanyám felfedezte, hogy nincs meg a kép. – Eszébe jutott, hogy mit művelt Zac és Anthea még korábban aznap, és hirtelen elöntötte a boldogtalanság. – Aztán a bátyám kihívta a rendőrséget. Mindenki gyanús volt. Zac túlságosan is megfelelő időben vette elő az iratait. Egyáltalán nem hiszem, hogy az ő képe lenne. Csak a pénz érdekli. Körülbelül tízmilliót érhet. Rubin őrmester füttyentett. – Szóval hová tette a tízmillió fontos bankjegyét? – Betekertem egy újságba, és magammal vittem Olaszországba. Aztán elkezdtem festeni azt a képet, amit az arab összevagdosott. Olyan hátborzongató a témája, hogy

nem tudtam elképzelni, hogy valaki ellopja, tehát mögé rejtettem a Raffaellót. A vámosok még csak egy pillantást sem vetettek rá. – Jó is, hogy börtönbe megy – mondta keményen Rubin őrmester. – Elpazarolta a rendőrség idejét. – Nem igazán, csak egy napig voltak nálunk. – Aztán következett a rengeteg papírmunka. A britek meg vannak győződve róla, hogy belső munka volt a biztosításért. – Jó ég, vissza kell fizetnem – nyögött Sienna, aztán felderült. – Hála istennek rettenetesen alulértékelték a biztosítási összeget. A mostohaanyám mostanra már elköltötte volna ruhákra a tízmilliót. Mindkét rendőr látta most már Sienna ernyedt teste szépségét az atlétája és a katonai nadrág alatt. Pokolian szexi, mégis rémesen sebezhető a kemény és kihívó külső mögött, állapították meg. – Valójában miért vitte el a Raffaellót? – kérdezte Smithfield. – Mert a miénk. Látták, mennyire gyönyörű, nem tudtam volna elviselni, hogy valaki másé legyen. – Kér valamit enni? – kérdezte Rubin őrmester, és kikapcsolta a magnetofont. – Lehet. Mindig utáltam a rendőröket, de maguk nagyon kedvesek. – Gondolja, hogy Hermione dáma hülyített minket? – kérdezte Smithfield.

57. Másnap reggel, hála istennek, Hermione dáma uralta a lapokat. Siennát elvitték a bíróságra, és óvadék ellenében kiengedték: Jonathan és Adrian Campbell-Black tették le a hatalmas összeget. Az igaz, hogy az útlevelét elvették, és meghagyták, hogy maradjon az Államokban, míg az amerikai és a brit hatóságok megállapodnak, hogy Angliában (ha egyáltalán) vagy Amerikában állítják bíróság elé. Később aztán szükségszerűen polgári peres eljárásban dől el a Raffaello tulajdonjoga. Amikor visszaértek a szállodába, Jonathan töltött Siennának egy nagy adag whiskyt, és bejelentette, hogy visszamegy Angliába. – Nem hagyhatsz itt. – Adrian gondoskodik rólad. A múzeum azt mondja, annyi ideig maradsz, ameddig csak akarsz. Jó nagy reklámot csaptál nekik. És világszerte ajánlanak bemutatókat. – Nem érdekel. – Dehogynem, bébi. Allel komolyan jók vagytok. Kábé egy hét múlva visszakapod az útleveledet. Nagyon szerencsés vagy, hogy nyilvántartásba vettek. Nem lesz olyan parti, amire meg ne hívnának – mint O. J. Simpsont. – Zac hol van? – kérdezte szomorúan Sienna. – Pezsgőt bont, gondolom. Trafford megígérte, hogy kicsinálja, ha a közeledbe merészel kerülni. És, drágám, próbáld elkerülni az újságírókat, az ügy a bíróság előtt van. Jonathan vacakul érezte magát, de vissza kellett mennie Emeraldhoz. Mielőtt elindult Angliából, írt Raymondnak, és elnézést kért, amiért olyan sokáig maradt Bécsben, és hogy képtelen volt tudatni vele, hogy megismerte, és imádja Emeraldot. Meg volt róla győződve, hogy a bizonytalansága abból ered, hogy kétségek gyötörték afelől, igazán Belvedon-e. – Rá kellett vegyem, hogy csináltasson DNS-tesztet. Te is csináltatnál egyet? Van egy Bredin nevű rendes ember a Harley utcában. Jonathan Sienna cserbenhagyása miatti bűntudata elpárolgott, amikor Emerald a karjába vetette magát a Heathrow-n. Ibolyaillatú, selymes fürtök lengedeztek a válla

fölött, sápadt arcát a hóban napozás során szerzett pír színezte. Új magas sarkú fekete csizmája szexi skarlát ajkát tíz centivel közelebb emelte az övéhez. Jonathannak sikerült megállnia, hogy ne csókolja halálra. A hazafelé úton végig izgatottan fecsegett: hogy csinált tavaszi, illetve őszi nagytakarítást a műtermében, hogy vitte sétálni Diggoryt, fejezett be két mellszobrot, és ma estére készített neki ördöghalat és kagylós pitét. Csak miután elhaladtak a Lucozade épület mellett, amelynek a tetején aranyló folyadékkal teli palack villogott, fogott bele a kérdezősködésbe. Jonathan dicsérte Siennát a bátorságáért, hogy ilyen hosszú ideig titokban tudta tartani a Raffaellót. Emeraldot bosszantotta két további kijelentése, miszerint az a „rohadék Zac" Siennával ment szórakozni, meg hogy a „drága Patience" küldött Siennának születésnapi üdvözlőlapot. Hirtelen feléledt a régi jó féltékenység. Jonathan még mindig Sienna után epekedik? Zac, aki Emeraldot dobta, most szintén őrá vágyakozik? Patience jobban szereti Siennát? Emerald nem tudta elviselni, hogy osztoznia kell. Szürke, fényes nap volt. Az esőcsatornákban összegyűltek a levelek. Az első fagy már megcsipkedte az ablakokban álló virágládák növényeit. Amikor odaértek a műteremhez, Jonathan nem volt benne biztos, miért esett a hangulat. Diggory fergetegesen üdvözölte. Áradozva dicsérte a mellszobrokat – az egyik kifejezőbb volt, mint az eredetije – és a természetellenes rendet. Meg fogja valaha is találni itt a dolgait? Emerald egy percig a golyóstollát kattogtatta, majd kitört. – Hogy lehetett Sienna annyira felelőtlen, hogy kitáncolt a Raffaellóval, ezzel szégyent hozva a családra? Mindenkit gyanúsítottak miatta. Mind azt hittétek, hogy Zackel összefogva benne voltam a dologban. Zacet majdnem letartóztatták. Sienna mindig csak magára gondol, és a drágalátos munkájára. – Ót hibáztatod? – kérdezte fagyosan Jonathan. – Egyikünknek sem jutott eszébe a születésnapja. – S ahogy Emerald érdektelenséget tettetve hangtalanul dudorászni kezdett, rászólt: – Hagyd abba! Csak olaj volt a tűzre, hogy bűntudatot érzett Sienna cserbenhagyása miatt, meg hogy képtelen teljesen kipréselni Emeraldból a rosszindulatot. – Csak jusson eszedbe – üvöltötte –, Siennának soha nem volt anyja, csak az a szemét Anthea, aki hat hónap alatt több figyelmet fordított rád, mint Siennára egész életében. Neked meg ott volt Patience, illik hozzá a neve68, hogy kibírta veled. Ő az egyik legaranyosabb nő, akit valaha ismertem, imád téged, mint Ian is, és mindenre büszkék, amit csinálsz. Hiányzott Patience valaha a karácsonyi miséről, a kézilabdameccsről vagy az iskolai színielőadásról? És gondolj a pozitívumokra, a bentlakásos iskolára, a művészeti iskolákra, a firenzei utakra, a gyönyörű ruhákra, a fulhami házakra, a gyors autókra. Az egész család a te nyávogó hangodra ugrált. Amikor az apád tönkrement, csak azon izgatta magát, hogy milyen hatással lesz ez rád. – Hagyd abba, hagyd abba! – Emerald a kanapéra rogyott, és befogta a fülét. – Őszintén szólva nem tudod letagadni, hiába bizonygatod, kitől örökölted a természeted. Semmi nem ragadt rád Ian és Patience kedvességéből, és az erőfeszítéseik, hogy jóravaló emberi lényt faragjanak belőled, hiábavalóak voltak. Ugyanolyan szemétláda maradtál, mint Anthea. És rohadtul szerencsés vagy, hogy adoptáltak. Ha Anthea nevelt volna fel egy egyszobás lakásban, Purley-ben, nem boldogult volna veled, és bedugott volna egy gyermekotthonba, ahol valami érzéketlen, szakállas kecske molesztált volna.

68

Patience: „türelem".

Emerald annyira összetört, hogy kirohant a műteremből. Az utcán két focizó kisfiú abbahagyta a játékot, és rémülten figyelte, amikor sírva fakadt. Jonathannak igaza volt. Hogy lehetett olyan rosszindulatú Siennával, akinek ellopta a bátyját? Jonathan eszeveszetten járkált fel-alá, észrevette a pitét, a gyertyákkal megterített asztalt, az újkrumpli tetején lévő mentát, a virágokat mindenfelé. Az ágyon tiszta volt az ágynemű, Emerald még az ablakot is megpucolta. A papírkosárban megtalálta egy zöld bőröv maradványait, amit bizonyára Diggory rágott darabokra, de Emerald nem csinált belőle ügyet. Kirohant, beleütközött, amint éppen visszafelé rohant, teljesen kisírta a lelkét, és elnézését kérve hüppögött. Jonathan a karjába kapta, és megnyugtatta, mondván, mennyire sajnálja, és hogy imádja, s mindketten feszültek, mert minden pillanatban megkaphatják Raymond és az ő DNS-tesztjét. Raymond, aki soha nem tudott megtagadni semmit a kedvenc fiától, kötelességtudóan elballagott a Harley utcába, de mivel nem tudta volna elviselni Anthea hisztijét, hogy nem bízik benne, nem szólt neki. És ha nem ő Emerald apja, akkor kicsoda? És mit számít ez ahhoz képest, hogy elveszítette imádott Pandoráját? Úgy gondolt rá, hogy valami New Yorki börtöncellában reszket, mint Grenville, ha bezárják. A Belvedonok homlokegyenest különbözően vélekedtek a Raffaello megtalálásáról. Jupiter haragudott Siennára, mert ellopta tőle az elsőszülöttség jogát, de mindig is gyakorlatias volt, lépéseket tett a biztosítás visszafizetésére, és a jövő tavaszi polgári perrel kapcsolatban. Lily néni, Dora és Dicky úgy érezték, hogy Sienna nagyon bátor és talpraesett volt. Anthea mélységesen elítélte. Hogy tudott Sienna hallgatni, amikor mindenki gyanúsított mindenkit, beleértve a nevelőanyját is? Az is jellemző, hogy a szerencsés Sienna óvadékát egy olyan ragyogó, egyedülálló fickó tette le, és adott neki szállást, mint Adrian Campbell-Black. A második feleségek hajlamosak szaglászni. A mellőztetése miatt, és mert rá akart jönni, mi folyik körülötte, Anthea mindig belenézett mostohagyermekei naplójába. Mostanra már felnőttek, a Raymondnak küldött, „személyes" megjelölésű leveleiket olvasta el. Vágyott arra, hogy dühös lehessen, és elkeserítette, hogy Alizarin nem könyörgött még pénzért. Most is majd meghalt, hogy láthassa, mi van abban a levélben, amire Jonathan azt írta: „szigorúan bizalmas". Napokig összevissza kereste, amíg rá nem talált Raymond íróasztalán a londoni lakásban – el volt dugva a zöld itatós alá s kis híján elájult. A hátuljára Raymond ráfirkantotta, „Mr. Bredin, Harley utca 28. Október 15." Nyolc nappal ezelőtt. Anthea pityeregve kapta elő a mobilját. – Beszélnünk kell, de nem telefonon. Délben találkoztak a Cavendishben lévő Szent Jakab Hotel egyik sötét sarkában. Abban a hitben, hogy az ember mindent könnyebben elér, ha szép, Anthea elbűvölően festett kis lila Parma kosztümjében, finoman Shalimartól illatozott, bíbor körme illett a Royale koktélhoz, amit szürcsölgetett. – Cukor! – kiáltott fel, amikor keze reszketése miatt rálöttyintett egy pár cseppet a blúzára. David előrántott egy vörös selyem zsebkendőt, s megszokásból végigsimított a combján, ahogy felitatta az italt.

– Nos, mi van? Döntő fontosságú ebédem lesz fél óra múlva. – Jonathan rávette Raymondot, csináltasson DNS-tesztet, hogy rájöjjön, ki Emerald apja. – És? – David kiitta a martiniját, és intett a bárfiúnak, hogy keverjen még egyet. – Rá fognak jönni, hogy nem Raymond – mondta remegő hangon Anthea. – Na és, nem fognak rájönni, ki az. – De Raymond dühös lesz, hogy hazudtam neki, és tudni akarja majd, ki az. Meg fogom mondani neki, hogy eltöltöttünk együtt egy szenvedélyes éjszakát, amikor el voltam keseredve, hogy Galena kirúgott. Elmagyarázom, hogy vigasztaltál engem, közel kerültünk egymáshoz, és ennek az eredménye lett a kis Emo. Meg kell neki mondjam, hogy te vagy az, különben meggyanúsítja Eddie-t, a pakolót. Mindent kidolgozott, gondolta sötéten David. – Kiálltam érted huszonhét évvel ezelőtt, a házasságomat és az állásomat kockáztattam – vágott közbe. – Raymond neked megbocsát, mint mindig. – De a szörnyeteg gyerekei nem. David, kérlek! Koktélhagymát a szembe, gondolta David, ahogy a bárpultos eléje tette a következő száraz martinit. Most úgy érezte, hányni fog, ha meg kell innia. – Raymond elég jól megdughatott, ha elhitte, ő Emerald apja. – Csak egyszer feküdtem le vele, még csak belém sem hatolt. Azt hittem, így biztonságos. Egy pillanatig sem feledkeztem meg arról, hogy Emerald a tied, csak azért mondtam Raymondnak, hogy ő az apa, hogy te ne kerülj bajba. – A hangja hisztérikus lett. A pultos felnézett, és sóhajtott. Mr. Pulborough megint sántikál valamiben. David megerőltette magát, és megpaskolta Anthea kezét. – Nyugi, ne ismerj be addig semmit, míg Raymond meg nem kapja az eredményt, és nem beszéltél velem. Mennem kell. Majd hívlak. David privát szobát foglalt egy másik titkos feladathoz, de amikor az Igor Herceghez ért a Bury utcán, Casey már a bárban ült, nagy hangon egy üveg Pouilly-Fumét rendelt, és első fogásnak libamájat, mert itt mindig ezt ette Galenával. Olyan jellegzetes volt a harsogó hang, hogy a közeli galériákban mindenkinek meg kellett neszelnie, hogy David a Belvedon sztárfestőjének elcsábításán ügyködik. – Megbocsátom, hogy elkéstél, és dupla adagot rendeltem – jelentette be Casey, és mogyorót lapátolt a szájába. Casey nagy művésznek tartotta magát, és ennek megfelelően viselkedett. Tengerészkék munkászubbony volt rajta, amely eltakarta a pocakját. Svájcisapka pipiskedett őszesfekete, bozontos haján, mint a téli pázsiton egyensúlyozó csiga. Arcának szakállal és bajusszal nem fedett része ráncos és vörös volt a kicsapongástól, de még mindig úgy érezte, hogy isteni joga van minden nőre. Most is éppen a csinos bárpultosra pislogott. Davidnek olyan hányingere támadt, hogy csak csapvizet tudott inni, de arra még képes volt, hogy megmutassa Casey-nek Az ezredév gazemberéről készült fényképet: ezen Jonathan hatalmas pénisznek ábrázolta kollégáját. – A kis szaros! – ordított Casey, hogy a bárban minden pohár beleremegett. – Ezzel megyek egyenesen az ügyvédemhez. Gondolj csak arra a vagyonra, amit ez a család nekem köszönhet. – Belefoghatnánk? – sürgette David, látva, hogy Raymond két kereskedő barátja, Tim Bathurst és Johnny Van Haeften nyitnak be az ajtón.

– Raymond természetesen nem tud semmiről – folytatta David, ahogy a legjobb szék felé terelgette Casey-t, és harmadszor is töltött a Pouilly-Fuméből. – Csak magával törődik, és a televíziós műsorával. Sosem lehet az ember sztár egy másik sztár mellett, csak szürke eminenciás. – David masszírozta Casey izomlázas karját. Casey-nek végtelen hosszú volt a kívánságlistája. Jelentős díjakat akart, kiállításokat szerte a világon, beleértve a Tate életmű-kiállítását, négyszeres árat a képeiért, a Raymondénál nagyobb műsoridőt a televízióban, és aranytálcán Emerald Belvedont (lehet, hogy Pulborough: David érezte, hogy csorog végig a hátán a veríték az izgalomtól). – Nem szeretnéd megfesteni Hermione dámát? – kérdezte. – A Nemzeti Arcképcsarnok semmiképpen nem veszi meg a Várandós Madonnái, de a te portrédra lecsapnának. Hermione dáma nagyon lelkes. – Imádni való mellei vannak. – Casey szájában összefutott a nyál, ahogy letették elé a libamájat. Milyen jó, hogy Pulborough nem iszik. Volt egy üveg csodálatos Mouton Cadet Rothschild a vadja mellé. – Mit szólnál egy csendes kis vacsorához Emerald Belvedonnal a jövő héten? – kérdezte kásás hangon Casey. – És Hermione dámával, meg esetleg Nick Serotával. Vagy, ha Hermione dámának nem akaródzik, csak Emerald lenne ott, te meg jómagam. Muszáj megfestenem az ifjú hölgyet. A vékony pirítós eltűnt a libamáj jókora mennyisége alatt, amit Casey ráhalmozott. David látta lelki szemei előtt, ahogy Emerald ugyanígy nyomódik össze Casey otromba teste súlyától. A festő leöblítette a hatalmas falatot egy óriási korty Pouilly-Fuméval, a szakállát teljesen összekente vajjal és a pástétommal. Tényleg ki fogja bírni ezzel az undorító szatírral az elkövetkezendő húsz évben, tűnődött David. Másrészt a múlt héten kifizetett 300 000 fontot két Hockney-ért, amelyek hamisnak bizonyultak, és Barney, akinek vevőket kellett volna felhajtania, nem produkált mást, csak éttermi számlákat. Ha Rosemary kidobná, szüksége lenne Casey-re. – Biztos vagyok benne, hogy Hermione dáma megtisztelve fogja érezni magát – hízelgett. – És égek a vágytól, hogy Galena emlékirataihoz hozzáférjek – folytatta Casey. – Tudom, hogy még mindig a makacs vén kurva, Lily Hamilton markában vannak. A maga Rowenája jóban van Lilyvel, ugye? Mondja meg neki, hogy szóljon egy-két jó szót az érdekemben. A Belvedon Galéria bajbajutott. A David terjesztette pletykák szörnyűnek bizonyultak. Attól félve, hogy az árukészletet túl magasra becsülik, a bank felmondta a hatalmas kölcsönt, és utasítást adott, hogy szabaduljanak meg mindentől, amit nem bocsátottak aukcióra. A vevőket pedig nyugtalanították a zsákmányolt Raffaellóról szóló újsághírek, elveszítették a bizalmukat a galériában, és elmaradtak. Hátha a többi kép is rablásból származik. Raymond beletemetkezett a Botticelli-műsorba, Jupiter gondolatait pedig csak az foglalkoztatta, hogy Hanna elhagyta. Egyikük sem tartotta szemét a dolgokon. Nyugodtnak kell maradniuk, mondta Jupiter az apjának, és a februári Casey-kiállításra kell koncentrálniuk, amely egy csomó bevételt fog hozni. Október végén azonban Casey megrengette a művészvilágot bejelentésével, hogy közel ötven év után elhagyja a Belvedont, és a kiállítását, a raktáron lévő képeket és megduplázódott vevőkörét átviszi az utca túloldalára. Sajtókonferenciát hívott össze, és a Pulborough marketingképességeit magasztalta. David P. –nek már hosszú várólistája

volt a képeire. A Belvedon elvesztette a tekintélyét, és zsidó barátai iránti szolidaritásból nem szeretne olyanokkal dolgozni, akik rabolt műtárgyakkal kereskednek. A Belvedon Casey-bemutatójának katalógusa már ki volt nyomtatva, már készültek a megnyitó meghívói. – Be kell pereljük – füstölgött Jupiter. Akkor rontott rá Casey elpártolásának hírével az apjára, amikor az Grenville-t sétáltatta a Kensington kertben. A zaklatott Raymond azonnal felhívta Casey-t, és egy olyan hosszú, agresszív monológot kellett végighallgatnia, hogy Grenville elunva magát elrohant a bokrok közé nyulat hajkurászni. Szegény Raymond végül megsüketült az egyik fülére, és Grenville úgy vezette a pórázára tekeredve, mint valami bénult égimeszelőt. Jonathan elszörnyedt, amikor beugrott a Belvedonba – hátha már megérkezett valahogy a DNS-vizsgálat eredménye hogy az apja mennyire megöregedett és lefogyott hirtelen. Raymond gyönyörű kezén kidudorodtak az erek, ahogy nehézkesen megpróbált válaszolni a rajongói és kéregető levelekre, amelyek mindig elöntötték a műsora után. „Kedves Ray! (olvasta Jonathan az apja beesett válla fölött) Kaphatunk egy szignózott rajzot az aukciónkra? Őszintén szólva sosem nézem a műsorát. A nap meccse sokkal jobban érdekel. Lehetek annyira szemtelen, hogy azt is megkérdezzem, nem kérné-e meg a híres barátait, hogy adományozzanak szignózott tárgyakat, és vagy ön, vagy ők ingyen irányítsák az aukciót?" Raymond sóhajtott, és félretette a levelet. „Kedves Sir Raymond! A szüleim tönkrementek, és nem tudják tovább fizetni a művészeti iskolai tandíjamat." „Kedves Sir Raymond! Pipálja ki a megfelelőt: boldogan adományoznék 1000 / 5000 / 20000 fontot önnek." Raymond szemei előtt összefutottak a számok. „Kedves Sir Raymond! Az Agármentő Egyesület nevében…" Raymond elővette a csekk-könyvét. Gazdasági okokból Jupiter kikapcsolta a fűtést. Csak a csekkírás tudja felmelegíteni az embert. – Ezek a levelek a véredet szívják – mondta rosszallóan Jonathan. – Miért vagytok mindketten úgy lelombozódva? – Casey itthagyott minket – nyögött fel Raymond. – Hát, csakhogy megszabadultunk tőle! Jonathan annyira jóképűnek és gondtalannak látszott tengerészkék ingében, hogy Jupiter elvesztette a béketűrését. – A te rohadt hibád! Te heccelted fel Casey-t, amikor mondtad neki, hogy tűnjön el Emerald partijáról. Dühbe gurult, hogy Joan Bidefordot tettük a jövő évi naptárunk címoldalára. – Nahát, helyet kapott a jövő évi naptárban – álmélkodott Jonathan. – Ne hülyéskedj! És ami Az ezredév gazembereit illeti… – Te is rajta voltál, meg Somerford is. Azt hittem, Casey majd megtiszteltetésnek érzi, hogy a társadalmi elithez tartozhat. – Fogd be a pofád! – harsogta Jupiter. – Nem kényeztettük eléggé. – Raymond szomorúan bólintott. – A második jelentős festő idén, akit elvesztettünk, ki volt a másik? – Jonathan – mondta komoran Jupiter.

– Emerald kipucolta a műtermemet – mondta sietve Jonathan. – Gondoltam, ez tetszeni fog. – Átnyújtott Raymondnak egy kitűnő vízfestményt, amin Grenville nyújtózott el a kanapén. – Drága fiacskám! – Raymond a fény felé tartotta. – Ér annyit, mint egy Cecil Aldin, Degas, sőt, akár egy Stubbs. Láttam a Várandós Madonna fotóját, rettenetesen mulatságos, szeretném, ha még több ilyesmit csinálnál. Amint Jupiter kiviharzott a hátsószobából, és szándékosan bevágta maga után az ajtót, Raymond hozzátette: – Nagyon jó, hogy visszajöttél. – Aztán lehalkította a hangját: – A tesztem eredményének most már bármelyik nap meg kell érkeznie. Mondd meg Emeraldnak, ugyanúgy imádom, akármi is az eredmény. Gyertek át mindketten holnap este, és vacsorázzunk együtt a lakásomban. Anthea Londonban lesz, hozatunk valami klasszal a Fortnumból.

58. A Limesbridge felől fújdogáló meleg nyugati szél kívánt nekik szerencsét. Már igazán hullani kezdtek a levelek, hatalmas arany kukoricapelyhek borították a parkokat és a járdákat, mintha a fák elhatározták volna, hogy még november előtt teljesen levetkőznek. Esett, és a törzseik fényesen csillogtak a lámpafénynél. Az emberek utánuk fordulva megbámulták a kéz a kézben csak egymást látó Jonathant és Emeraldot, amint keresztülvágtak a Szent Jakab téren. Emerald jádezöld tollboája néha skarlátvörös száját érintve a nyaka körül lengedezett. Jonathan annyira biztos volt az eredményben, hogy a zsebében ott lapult a különleges, négy smaragdból négylevelű lóherét formáló gyűrűt rejtő kis fekete bőrtok. Ellenőrizte Mr. Bredint. Tegnap elsőbbséggel elpostázták Raymondnak az eredményt. Csak Emerald rettegett. Ha Raymond az apja, örökre elveszíti Jonathant. Fölfele menet a liftben Jonathan két kezébe fogta a pici, hideg arcocskát. – Érdemes volt a várakozás minden pillanatáért – mondta gyengéden. – Ma éjjel addig szeretkezem veled, amíg be nem köszönt a hajnal. A csillagok nem mernek majd elbújni, nehogy lemaradjanak valamiről, és a nap visszavonul, tudván, hogy örökre elmulasztotta a legtökéletesebb egybeolvadást. Szeretlek. – Megpuszilta remegő ajkát, amikor a liftajtó kinyílt Raymond lakásánál. Rendesen, ha belépett egy új helyre, Emeraldnak az volt az első dolga, hogy megnézze a képeket. De most sietve megcsókolta Raymondot és Antheát, berohant a nappaliban lévő ablakhoz, s hogy elrejtse idegességét, a Parlamentre és a Szent Jakab Parkra nyíló csodálatos kilátásról fecsegett Aztán tágra nyílt szemmel, kipirulva visszaperdült. Ez mind az enyém lesz, gondolta örömmámorban úszva Jonathan. Mivel egy fiatalabb feleségnek arra is gondolnia kell, hogy korosabb párja mellett egyre gyakrabban kell részt vennie gyászmiséken, Anthea feljogosítva érezte magát, hogy egy vagyont költsön David Shillingnél az ilyen alkalmakhoz illő tüneményes éjkék tollkalapra, amely most ott hevert az előszobaasztalon. Jonathan nem tudta megállni, hogy fel ne tegye, és maga köré tekerte Emerald tollboáját, hogy megnevettesse. Aztán észrevette, hogy Anthea nagyon önelégültnek látszik, és mintha jeges kéz markolt volna a szívébe. – Igazán örülök, hogy egy klassz, hosszú vakációt töltöttetek Bécsben, jó nektek – mondta. – Vannak azért még jó hírek – mondta Raymond. – El tudjuk ezt intézni magunk között, ugye? – Aztán, hogy a dugó kipattant az üvegből: – Ne foglalkozzunk most Raffaellókkal és Casey Andrewsokkal.

– Miről beszélsz? – kérdezte dermedten Jonathan. – Éppen most kaptam meg a DNS-teszt eredményét – lobogtatott Raymond egy táblázatot; a kanyargó, fekete vonalakat akár Moholy-Nagy is festhette volna. – Emerald biztosan az én lányom. Úgyhogy nincs több kétség – folytatta boldogan és töltött a négy pohárba. – Egy kicsit sértve érzem magam, Emerald és Jonathan, hogy kétségbe vontátok a szavamat – Anthea jóindulatúan rájuk mosolygott –, de megértem, hogy százszázalékos bizonyosságot akartatok. – Határozottan a pofára esés esete – mondta lassan Jonathan. Emerald tompa robajjal elájult, leborított egy vázát, a skarlát és bordó szellőrózsák szanaszét hullottak. – Elöntötte a megkönnyebbülés és a boldogság – mondta elégedetten Anthea. Jonathan, még mindig Anthea frivol tollkalapjában, úgy nézett ki, mint Picasso könnyező asszonya. Felnyalábolta a húgát, átcipelte a másik szobába, majd az ágyra fektette. Egy pillanatig meredten lenézett rá, majd végigsimította kezével halottsápadt, merev arcát, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. Aztán kis csókot lehelve ajkára visszament a szalonba, és őrjöngeni kezdett – A hetvenes évek szerelem- és békehirdetése egy nagy szar! – ordította. – A picsába az elnéző társadalmatokkal! – Aztán Anthea ellen fordult. – Ha nem szálltál volna rá az apámra, amikor még anya férje volt, semmi nem történhetett volna. Az undorító házasságtöréseddel teljesen leromboltad az életünket Emeralddal. – Ki innen! – ordította vissza Raymond – Ne merészelj így beszélni Antheával, te elkényeztetett kölyök! – Ti rontottátok el az életet a számunkra. – Hozd vissza a kalapomat – sikította Anthea, ahogy a fiú a lift felé botladozott, megnyomta a földszint gombot, és alászállt a pokolba. A könnyek végigömlöttek az arcán, háborodottan belegyalogolt a Piccadilly forgalmába, elvesztette Anthea kalapját, és figyelte, hogy tűnik el a 22-és busz kerekei alatt. Emerald zöld tollboája elégedetten tekeredett a jó kis délutáni balhé után, és belecsusszant a kanálisba. Kísértést érezve, hogy a Savile Row rendőrőrsön végezze be életét, fürtjei közt a boldog napokra emlékeztető két levéllel végül a Pulborough-ban találta magát. – Hajában szőlőlevél – mormolta David, aki éppen a Magándetektív beszámolóját olvasta Casey szökéséről – „a patkánykirály elhagyja a süllyedő hajót" –, és New Yorkból várt egy telefonhívást, mielőtt elmegy vacsorázni. Jonathant annyira elöntötte a boldogtalanság, hogy mindent elmondott Davidnek. – Szeretem Emeraldot, és ő a húgom. David még nem kapott hírt Antheától. Hirtelen úgy érezte, megmenekült. – A múltban ez nem tartott téged vissza – szemétkedett. – De most már rohadtuk Sienna és én befejeztük, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Emerald apa lánya. Davidnek sem. Raymond nagyon jól tette, hogy játszadozott Antheával. Mióta Emerald feltűnt, David folytonos rettegésben élt, hogy kiderül, ő az apa. Az utóbbi három nap, mióta Antheával találkozott, maga volt a rémálom, már látta, hogy mond búcsút Rosemary millióinak és a főispáni pozíciónak. Mivel fösvény volt, nagyon bosszantotta, hogy igazságtalanul kellett fizetnie huszonhat évvel ezelőtt a yorkshire-i szállodaszámlákért, a vonatjegyekért, a nőgyógyászért, Anthea szülés utáni támogatásáért, a spanyolországi vakációjáért, nem is említve, hogy rengeteg embert kellett megvennie, hogy befogják a szájukat, és Rosemary

meg ne sejtse a dolgot, különösen, hogy az ő pénzét használta. Erre mind nem volt szükség, megvágták és átverték. Hála istennek soha nem egyezett bele, hogy aláírja a születési bizonyítványt. Anthea most majd meglátja! Képtelennek tűnt, de egy picurka része kívánta, bárcsak Emerald apja lenne, és most Vakarcs Vili nem járkálna körbe peckesen, mint egy vén tenyészkos. David a haragját Jonathanra zúdította. – Nem tudom elhinni, miért csinálsz ekkora hűhót – mondta durván. – Ahogyan a művelt apád állandóan idézgeti: „Nyugodt a reggel, semmi zaj, nyugodtabb búhoz illene…"69. Ez már megtörtént veled valamikor. Legalább nagyobb mélységet kap a munkád. Egyébként sem felelnél meg Emeraldnak. – David visszatette a Casey-ról szóló újságcikkeket a kék celofándossziéba. – Túl szabados vagy, túl jelentéktelen. Emeraldnak valaki állandóra, felelősségteljesre, lehetőleg sokkal idősebbre van szüksége. – David megnyalta vigyorgó ajkát. – Mint te – suttogta rémülten Jonathan. – Ne merészeld az ujjadat sem emelni rá, te rohadék. – Ne légy nevetséges! – nyugtatgatta David. – Először is fel kell hívnom, bár szüksége lesz testőrre – Casey vásznon akarja halhatatlanná tenni. – Én már megörökítettem – vágott közbe Jonathan. – Mondd meg a baromnak, hogy maradjon tőle távol. – Kétlem, hogy te „halhatatlanná" tetted. Tönkretetted a karrieredet, mindenütt bohóckodtál, ittál, nőztél, borsot törtél mindenki orra alá. – David felemelte bordó övsálját, éppenhogy csak körülérte a derekát. Többet kell mozognia, kocoghatna a parkban Emeralddal, neki is edzésre van szüksége, hogy elfuthasson Casey elől. – A cuccaidra már senki nem kíváncsi – folytatta, belepréselve magát a szmokingjába. – Nem kaptam megrendelést sem a Várandós Madonnán, sem Az ezredév gazembereire. A lábaid előtt hevert a világ, de az ízlés változik. Mindenki a legújabb dolgokat követeli, de ez többé nem te vagy. – Ezer köszönet – mondta Jonathan, aki egy szót sem hallott. – Egyedül kell hagynom Emeraldot. – Neki most már ott van Raymond és Anthea – mondta savanyúan David. Aztán látván, hogy Jonathan majd meghal, és nem akarta elveszíteni, mint festőt, csak azért akarta sokkolni, hogy jobban dolgozzon, kedvesebben hozzátette: – A Vogue azt tervezi, hogy Kate Mossból múzsát farag. A Chapman testvéreknek, Tracey-nek, Gary Hume-nak és Sam Taylor-Woodnak jól megy a dolog, téged is akarnak. – Nem érdekel. – Kate Moss nem érdekel? Rossz passzban lehetsz. – Alizarinnal kell beszélnem – motyogta Jonathan. – Ugyanezen ment keresztül Hannával. Külföldre utazom. – Nos, ne felejtsd el meghagyni a címedet – vigyázz magadra, drága fiam! Jonathan kitámolygott az éjszakába. *** A Szent Jakab-i Duke utcában Anthea elernyedt a feléledt, de nagyon zaklatott Emerald beismerésétől, hogy reménytelenül szerelmes Jonathanba. – Azt hittem, Zacet szereted.

69

Alfred Tennyson: In memoriam A. H. H. (ford. Kosztolányi Dezső)

– Zac csak egy gátlástalan opportunista. Jonathan a legkedvesebb, legédesebb, legdrágább férfi. – Ami Zacet illed, egyetértek, de nem hiszem, hogy Jonathan hűségesebb… – Mint az apja! Utánad futott, amikor Galena bolond férje volt – hisztériázott Emerald. – Éppen itt fogantam? Megtudta Galena valaha is, hogy elcsábítottad a férjét a házastársi ágyból? – Mit merészelsz! – Anthea feldühödött, és pofon vágta a lányát – Itt az ideje, hogy valaki megtanítson, hogy kell viselkedni, ifjú hölgy. – Hát az nem te leszel! Mivel semmi pénzt nem hozott magával, Emerald majdnem az egész utat végigfutotta Shepherd's Bushig, közben elvesztette a táskáját és a cipőjét. Éppen véget ért a Szerinted honnan jössz?, amikor Patience meghallotta, hogy odalent csöngetnek. A bejárati ajtónál emelte fel a kagylót. – Halló – szólt bele. Semmi válasz. Kísérteties volt a csend éjszaka, amikor Ian taxizott. Isten tudja, mi vitte rá, hogy lemenjen kinyitni a kaput. Aztán Patience kétségbeesett zokogást hallott, a torkában dobogott a szíve, amikor megnyomta a nyitógombot. Lelopódzott az alsó három lépcsőfokon. A következő pillanatban Emerald zuhant a karjaiba. – Jaj, Anyu, Anyu, bocsáss meg, hogy olyan szemét voltam, segíts, kérlek! Belvedonék nem élvezték az ezredfordulót Bármennyiszer is fejezte ki Anthea megkönnyebbülését, hogy mostohagyerek-mentes karácsonyuk van, Raymond még mindig a Raffaello és a galéria sorsa miatt emésztette magát, és nem tudott hozzászokni az ilyen kis létszámú családi összejövetelekhez. Csak Lily, Dicky és Dora – akiknek egyébként már ágyban kellett volna lenniük – köszöntötték velük az újévet. Grenville a barátai, Látogató és Diggory támogatása nélkül idegösszeomlást kapott a tűzijáték miatt, amely már napok óta tartott Ahányszor csak Raymond kicsalogatta a kertbe, és felrobbant egy újabb rakéta, Grenville azonnal visszarohant a házba. Dicky és Dora egyaránt szomorkodtak a bátyjaik és nővéreik hiánya miatt. – Még Emerald is hiányzik – mondta csodálkozva Dora. – Nekem is – sóhajtott Dicky. Anthea és Raymond régi barátaikat, Pulborough-ékat még egy italra sem hívhatták meg. David még mindig büntette Antheát, mert átverte, Raymond pedig nem bocsátotta meg Davidnek, hogy elszedte tőle Casey Andrewst. Jonathan boldogtalanságtól zavarodottan kóborolt Bécs utcáin. Úgy érezte, őt gúnyolják a forralt bort iszogató, éneklő mulatozók, amikor megpróbálta felidézni az Emeralddal töltött boldog időket. Bezárta magát a szomorúság bécsi koporsójába, és nem volt benne csengő, hogy kiszabadítsák. Angliában szilveszter napján elloptak egy Cézanne-tájképet az Ashmoleanból, ami felélesztette a műtárgyak ellopása feletti szitkozódásokat, és ez nem sok jót jelentett Sienna számára. Még mindig New Yorkban volt, de nem csatlakozott Adrian CampbellBlackhez, a barátjához, Babyhez, meg a haverjaikhoz, akik Connecticutba mentek, egy buliba. Ehelyett lázasan dolgozott, hogy elég képet tudjon összehozni egy kiállításra: szüksége volt a pénzre a bírósági tárgyaláshoz. Dora és Dicky egyre jobban hiányolták Alizarint és Látogatót. – Fel akarom hívni őket, hogy boldog új évet kívánjak – sírdogált Dora. – Látogató mindig megismeri a hangomat telefonon keresztül.

Jupiter háza is sötétségbe borult. Mióta London-szerte elterjedt a híre, hogy van egy új, ragyogó, partiképes fiatalember, egy elsőszülött, Rókavár majdani örököse, és pompás politikai karrier várományosa, Jupitert meghívásokkal bombázták. A millennium éjszakáján egy dögös elvált asszony hívta meg a Temzére néző lakásában tartott partira, hogy megnézze a Tűzfolyót. De a tűzijáték éles fényeit figyelve, ahogy a nő felékszerezett karja az övébe fonódott, Jupiter rájött, hogy a szíve romokban hever. Mennyire értelmeden volt az élet Hanna nélkül! Szarul érezte magát – megint és otthagyta a partit, mint Hamupipőke, s most egyedül ivott a galériában, és megpróbálta felaggatni a képeket a január 2-án nyíló kiárusításra, amitől valami pénzt remélt. Már összetörte egy vízfestmény üvegét, és nem volt elég ereje, hogy a helyére emelje a hatalmas Landseert. Csak Alizarin lett volna képes rá. Jupiter kortyolt még egyet az armagnacos üvegből. – Boldogtalan új évet, Jupiter – köszöntötte magát. Ha nincs ez a hülye büszkesége, könyörgött volna Hannának, hogy jöjjön vissza. De meg volt róla győződve, hogy Alizarinnal van. Elkeseredésében felnyögött, amint elképzelte, hogy nevetgélnek Látogató bolondozásán, hogy szeretkeznek, hógolyóznak a menyasszonyfehér norvég tájban. Bement a hátsó szobába, hogy kihozza a két holland gyümölcscsendéletet, amik jól néznének ki egy csoportban a Boucher-fenékkel – a Kék toronyból rabolta el –, amikor hallotta, hogy csengetnek. A monitorra pillantva örömében elakadt a lélegzete. Mert az üvegajtó mögött ott állt Hanna, látta édes arcát, bársonykapucnival keretezett dús aranyhaját. Jupiter kirohant a kiállítási terembe, aztán felnyögött csalódottságában. Nem Hanna, túl fiatal, de ismerős. Aztán rájött, hogy Emerald duci húga, Sophy az, mindkét kezében chardonnay-t lóbálva. – Borzasztóan sajnálom – dadogta. – Erre jártam, és arra lennék kíváncsi, van-e valami híre Alizarinról. – Jöjjön be! Egy kis rendetlenség van. – Egy buliban voltam. – Sophy nyilvánvalóan részeg volt, leszegte a fejét. – Én is – mondta Jupiter. – Ez olyan fontos időpont, hirtelen nem tudtam elviselni, hogy számomra lényegtelen emberekkel legyek – motyogta Sophy. – Én meg képeket akasztottam fel – magyarázta Jupiter –, de nem tudom megállapítani se róluk, se másról, hogy egyenesen állnak-e. Hogy van Emerald? – kérdezte, és adott neki egy pohár armagnacot. – Szörnyen. Még sosem láttam ekkora boldogtalanságot. – Sophy előadta a DNSsztorit. – Csodálatos volt Emóval. Azelőtt sosem szerették, vagy nem volt igazán szerelmes. Ettől sokkal jobban értékeli Anyut és Aput. Olyan boldog család lennénk, ha… – Sophynak megbicsaklott a hangja – Ha nem lenne annyira szerelmes Jonathanbe, és nem lennénk annyira szegények. – Szegény Jonathan – mormolta döbbenten Jupiter, aki annyira el volt foglalva a saját szomorúságával, hogy nem is vette észre, mi folyik körülötte. – Csak annyit hallottam, hogy volt egy veszekedés – ez nálunk nem szokatlan –, és hogy Jonathan meglépett külföldre. – A fejét rázta. – Én sem hittem, hogy apa lánya, különben sosem kezdtem volna ki vele. – Nem kell, hogy bűnösnek érezze magát, mindenki beleszeret Emóba. – Bárcsak Hanna ne kapott volna rajta bennünket!

Jupiter egy rémes aktot helyezett fel a falra, aztán meg levette. Ki az ördög vesz meg egy ilyen szörnyűséget? – Mi történt Alizarinnal? – Sophy könyöke az asztalra koppant, visszahúzta. – Antheával kidobtuk. – Jupiter csodálkozott magán, hogy beismeri. – Mindig féltékeny voltam rá. Ő örökölte anya tehetségét. Rám csak a kaviár szeretetét hagyta. – Maga rém jó szervező – vigasztalta Sophy, és észrevette, hogy Jupiter széken fekvő szmokingján egy ragyogó cseresznyeszín vonás villog. – Elegem van a galériavezetésből – folytatta. – Apa imádja megőrizni a képeket a nemzetnek, én a nemzetet akarom megőrizni. – Megvédhetné a torykat. Az apám biztosan magára szavaz. – Sophy nem állta meg, hogy meg ne kérdezze. – Hogy van Hanna? Jupiter egy székbe rogyott, s elkeseredetten a kezébe temette az arcát. – Biztosan Alizarinnal van, senki nem hallott semmit egyikükről sem. Hülyeség volt megkérdeznem, gondolta Sophy. – Alizarin sokkal tisztességesebb nálam – mondta tompán Jupiter. – De magához ment feleségül – makacskodott Sophy. – Maga különlegesen vonzó. És szörnyen olyan, mint Alizarin, gondolta vágyakozva, ahogy Jupiter kócos hajával, résnyire húzott szemével ránézett Hanna igazán összezavarodhatott. – Különlegesen vonzó – ismételte meg jelentőségteljesen. Te is, állapította meg csodálkozva Jupiter. A különleges színei miatt olyan, mint egy korai francia, vagy inkább egy korai angol rózsa. – Az asszisztensem, Tamzin nem tudott visszajönni Gstaadból, beleszeretett a síoktatójába – mondta Sophynak. – Nincs kedve nálam dolgozni a hét hátralévő részében? Kiárusítást tartunk. – Ó, dehogynem. Milyen nagyszerű, köszönöm. – Ezzel is közelebb kerülhet Alizarinhoz. – Nézze! – állt fel. – Egy ember van a bejáratnál, roskatag, mint egy nagy, fekete, sebesült tehén. Megkínálhatom egy itallal? – Te jó ég, dehogyis, alszik. Ne bátorítsa – szólt rá Jupiter. Ha ő vezetné az országot, kipucolná az összes élősködőt az utcáról.

59. Kevés volt az esély, hogy Jupiter rájöjjön, a kemény tél beköszöntével a saját bátyja a szabad ég alatt hál, körülbelül egy kilométernyire tőle a Központ környékén. Miután kitették a Kapusfülkéből, Alizarin portréfestészetből tengette magát a Leicester téren. De kreol bőrével, fekete hajával, magas pofacsontja felett hunyorgó sötét szemével inkább menedékjogért kuncsorgó balkáni menekültnek látszott, aki feltehetően minden átverős trükköt ismer. Nagyon sok drogdíler és bűnöző adta ki magát utcai festőnek, és azzal fenyegetődztek, hogy megverik a vevőket, ha nem fizetik meg a szokatlan árakat. Ennek következtében a rendőrség állandóan megbüntette Alizarint, és elkobozták a festőfelszerelését. Éppen karácsony előtt dobta ki a főbérlőnője, mert nem tudta fizetni a lakbért. Most már három hete a szabadban aludt Az összes könyöradománya arra ment el, hogy ennivalót vegyen Látogatónak és a csavargóknak, aki modellt álltak neki. Túlságosan büszke volt a kolduláshoz, felhalmozott egy csomó rajzot abban a reményben, hogy eladhatja őket. Nem segített a dolgon, hogy az utolsó szemüvege is eltört egy pofozkodásban, és a látása annyira rosszabbodott, hogy csak halvány formákat látott. Ráadásul állandóan

gyilkos fejfájás gyötörte. Rémesen megalázó helyzeteken kellett keresztülmennie, amikor véledenül a női WC-be nyitott be a Tottenham Court utca környékén, meg leesett a mozgólépcsőről, Látogatóval a kezében. Többé nem merte megkockáztatni, hogy metróval utazzon, ezért gyalog ment mindenhová, és csak egyszer egy héten járt zuhanyozni nyilvános fürdőbe. Január második szerdájának estéjén a hőmérséklet mínusz hét fok alá esett. Alizarin csak a bolyhos, kis növekvő holdat tudta kivenni az égen, amint egy puha fekete felhő dunyhája mögé készült bújni. Maga is hasznát tudta volna venni egy dunyhának, annyira összefagyott a keze, már a ceruzát sem tudta tartani. Betakarta ősrégi nagykabátjával Látogatót, akinek a szőre úgy megnőtt, hogy sárga huskynak látszott, és ideiglenes menedéket talált a Charlotte utca végén. Följebb az utcában voltak a Saatchi & Saatchi központi irodái, az alapítójuk soha nem vette meg egy képét sem, és a Négyes Csatorna, amely gyakran alkalmazta az apját. Kínzó bor-, fűszer- és fokhagymaillat szálldogált felé a Charlotte utcai hotel felől, és Raymond egyik kedvenc törzshelyéről, a Pescatori halétteremből. Mintha pinceablakból nézelődött volna kifelé, a szeme előtt vonultak el a csipkemintás, hórihorgas lábak, bársonyköpenyek, ezüstflitteres szoknyák, halszálkamintás, élükre vasalt nadrágok, csillogó bakancsok, farmerok és sportcipők, s belélegezte a kölni édes illatát, drukkolt a frissen egymásra találtak csókjainak a hazafelé útra. – Taxi! – ordította az ajtónálló. Alizarin már három iskolatársát és Jupiter két volt barátnőjét is látta. De egyikük sem vette észre, boldogan beszélgettek, és átléptek rajta. Ne rontsd el a kellemes estét a lehangoló nyomorúsággal. Éjfél elmúlt. Köhögés rázta a testét, és az utolsó metró dübörgése remegtette meg a járdát. Alizarin a másik oldalára fordult. Annyira sovány volt, hogy a bomberdzseki és a régi pulóver nem számított védelemnek a gyilkos hideg ellen. Mielőtt a levest szállító kocsik hazamentek, kiügyeskedett egy tál pulykalevest Látogatónak. Később, amikor a McDonald's bejáratánál melegedtek, egy távozó vásárló kidobott egy félig megevett hamburgert a csatornába. Látogató egy pillanatig visszatartotta magát, a farkát csóválta, hátha Alizarinnak nagyobb szüksége lenne rá, s aztán, miután gazdája beleegyezően bólintott, befalta. Alizarin soha nem tudott aludni, ha Látogató nem kapott enni. Mikor egy szállón ágyért folyamodott, bizalmasan azt tanácsolták neki, hogy vigye öreg barátját a battersea-i állatmenhelyre. – Kutyával semmi esélye szállást kapni. Erre Alizarin azt ordította, hogy neki Látogató az egyetlen esélye, már régen a Temzének ment volna, ha ő nincs. Egy, a Middlesex Kórház közelében lévő mellékutcában keresett menedéket, és belebújt a hálózsákjába. Kitapogatta az óráját: csak Braille-lel tudta leolvasni éjszaka, mennyi az idő. Egyre jöttek kifelé az emberek a klubokból, a kanálisba hánytak, káromkodtak, mert a taxisok nem akarták felvenni őket. Alizarin hallotta Látogató farkának tompa puffanásait, ahogy a többi csavargó letette az övé mellé a hálózsákját Különösen felgyorsult a hang, ha piszkos pitemaradékkal kínálták. Alizarint hatalmas termete miatt nem piszkálta a hajléktalantársadalom. Tisztességes volt, kedves és rendelkezett a képességgel, hogy meghallgassa az embereket, ami hasonló szeretetre inspirálta a diákjait. Szerzett barátokat, miután az utcára került, nem munkakerülő élősködőket, hanem csendes, elkeseredett embereket, akik hozzá hasonlóan szintén elveszítették az életüket.

Alizarin mindig vidáman és panasz nélkül rendezte el a nagykabátját Látogatón, és a hálózsák zsinórjait összehúzva maga körül arra várt, hogy a lélegzetével bemelegítse. A gondolatai vágyakozva kalandoztak el Rókavár és a frissen sarjadt téli árpára száraz levelekből takarót terítő sövény felé. Aztán Sophyról ábrándozott, és édes puhasága emlékével zuhant álomba. Fülsiketítő lárma ébresztette. A csavargók gyakran berúgtak, és verekedésbe keveredtek. A legjobb, ha nem avatkozik közbe az ember. De a sikítozás egyre hangosabb lett. Alizarin kidugta a fejét, és alig kapott levegőt a hidegtől. Az utcai világításnál csak vadul mozgó, árnyékos formákat látott, és csak annyit tudott kivenni, hogy egy nő hajlik a szemeteskuka felé, szoknyája a melléig felhúzva. Egy férfi dugta. Biztosan menstruál, fehér combján patakokban folyik a holdfényben feketének látszó vér. A látvány szörnyű emlékeket ébresztett benne. Alizarin azon kapta magát, hogy sikoltozik, ordít és zokogva kéri, hogy hagyják abba. Reumás lábával Látogató is feltápászkodott, és ugatni kezdett. A férfi káromkodott kihúzta hímtagját a nőből, odább tántorgott és vadul rugdosni kezdte Alizarint. Elájulhatott. Arra eszmélt, hogy egyre jobban elhatalmasodik a fejében lüktető fájdalom, és Látogató nyalogatja az arcát – a drága Látogató mindig mellette áll. Egy részeg valahol messzebb egy üres konzerves dobozt rugdosott. Alizarin hallotta a kukásautó surrogását, a kukák robaját, az összegyűjtött üvegek összekoccanását. Aztán, ahogy fokozatosan kezdte visszanyerni az eszméletét, rémülten tapogatódzott körbe. Nem csupán a segélykönyvét a vázlatfüzetét, Etienne Galenáról készített rajzát és az ő palettáját lopták ki a hálózsákból, de semmit nem látott. Valószínűleg még mindig sötét volt, de az első metró már megrezegtette a járdát Hallotta a takarítógép sörtéinek surrogását, ahogy kiseperte a piszkot az árokból, az újságcsomagok tompa puffanásait, biztosan már közeledik a reggel. Ahogy telt az idő, felidéződött benne az éjszakai rémség, és reszketett félelmében. Biztosan a fejét ért rúgás miatt Édes istenem, add vissza a látásomat! Ha megvakult, hogy tudja majd etetni Látogatót? Hallotta, hogy jönnek-mennek a kocsik a Middlesex Kórházból, és léptek közeledtek. Nagyon megalázó volt, hogy nem találta a sapkáját, amit felfordítva kitehetett volna. Kénytelen volt reszkető kezét kinyújtani. – Kérem, segítsenek, vak vagyok – dadogta. – Még egy azok közül a koszovói ingyenélők közül – mondta egy haragos hang. – Miért nem maradtál a saját országodban? – Kibaszottul angol vagyok – hallotta magát Alizarin kiabálni. A jéghideg verítéktől átázva még jobban fázott. A következő pár, a cipősarkaik kopogásából ítélve nők, szintén leszólták, azt mormolva, mennyire undorító, hogy a munkakerülő fickók szegény öreg kutyáikat használják koldulásra. – Ez az én kutyám, és etetnem kell – üvöltötte Alizarin. Aztán, hogy a cipősarkok sietősen távolodtak, eszébe jutott, hogy a többi csavargótól hallotta, az emberek gyakran visszajönnek, ha kedves vagy velük, és hozzátette: – Legyen szép napjuk! Morajlott a metró, a járdát léptek népesítették be, buszok dübörögtek, mentőautók száguldottak a Middlesexbe. Alizarin cigarettafüstöt lélegzett be, amikor a következő járókelő mellette haladván felgyorsította a lépteit. A következő puhatolódzva, megmegállva közeledett, kölnivíztől illatozott – Segítsen, kérem, segítsen táplálni a kutyámat – kéregetett Alizarin. Hosszas hallgatás következett. Aztán egy rettenetesen megdöbbent női hang finom skót akcentussal mormolta: – Azt hiszem, a kutyusa eltávozott.

Hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy ellenőrizze Látogatót? Annyira el volt keseredve, hogy nem lát, csak ez foglalkoztatta. Alizarin kapkodva kinyúlt, átölelte Látogató bozontos testét, a nevén szólongatta, várta a farkcsóválás ismerős puffanásait, és rádöbbent, hogy hideg és merev. – Ne halj meg, Látogató, kérlek, ne! Föléje hajolt gubancos szőrét szétfésülve, kétségbeesve hallgatódzott, leste, nincs-e egy aprócska szívdobbanás, de semmi. – Kérlek, istenem! – Vigasztalan üvöltése talán még a limesbridge-i temető halottait is felébresztette. A kedves skót hölgy elsírta magát, majd csatlakozott a két titkárnőhöz, akiknek bűntudata támadt, mert dologkerülő népségnek titulálták, és visszajöttek egy doboz Pedigree-vel. Az egyik megpróbálta vigasztalni Alizarint, a másik rendőrt hívott. Gordon Pritchardról, a szívspecialistáról azt beszélték, akkora megbecsülésnek örvend, hogy az isten is hat lépéssel mögötte jár, ha vizitet tart. A kórház felé haladt Rollsával, amikor a forgalom feltartóztatta. Leengedte az ablakot, látva, hogy tömeg gyülekezik valami baleset körül. – Segíthetek? Egy pillanatig a férfi egy felfelé néző bozontos, sárga kutya fölé hajolt. Szürke arcán könnyek peregtek. Mint Munch Sikolyán, tágra nyitott szája maga volt a kétségbeesett fájdalom mélységes gödre. – Alizarin? – szólt ki rémülten Gordon Pritchard. – Alizarin Belvedon? Pritchard gyakran megfordult Rókavárban, régi mestereket vásárolt Raymondtól, és ő gondoskodott róla öt évvel ezelőtt, amikor szívzöreje volt. – Alizarin, én vagyok. – Pritchard kiugrott a Rollsból. Csak akkor vette észre, amikor Alizarin nem ismerte fel, hogy teljesen vak. Amikor megpróbálta rávenni, hogy kórházba menjen, a legfőbb akadályt az jelentette, hogy Alizarin nem akart megválni Látogatótól. Olyan hatalmas ereje volt, hogy senki nem tudta elráncigálni a kutyáját tőle. Köhögve és könnyekben fuldokolva egyfolytában csak Sophyt szólongatta. Pritchard felhívta a Szent Jakab-i Duke utcai lakást, de nem vette fel senki a telefont, ezért kétségbeesésében a galériát tárcsázta. Sophy a postát bontotta, átadta a kagylót Jupiternek. – Értem, értem. Rettenetesen sajnálom. Azonnal ott leszünk. Ahogy letette a kagylót, szörnyen elkezdett remegni. – Hanna? – suttogta Sophy. – Nem, Alizarin. Az utcán lakik – megbicsaklott a hangja –, és, úgy látszik, vak, és Látogató éppen most halt meg. Te jó isten, hogy tehettük ezt vele? – Aztán összeszedte magát: – Oda kell mennem hozzá. – Mehetek én is? Feledték a kiárusítást, az ajtó bezárását, csak futottak végig a Cork utcán, fel a Regent utcán, az Oxford utcán keresztül. Csúcsforgalom volt, mindenütt kiárusítás, de sehol egy taxi. Félrelökdösték az útból a vásárlókat és az eladókat, végigvágtattak a Mindenszentek temploma és balról a BBC mellett, majd lerohantak a Mortimer utcán. Jupiter sokkal fittebb volt. Sophy úgy érezte, szétrobban a tüdeje, ahogy futott mögötte. Még mindig tömeg vette körül Alizarint. Két rendőr, egy csomó ápolónő, egy mentőápoló és Gordon Pritchard próbáltak a lelkére beszélni. Úgy ült a földön, mint egy gyerek, hatalmas játék mackót ringatva. Ölében Látogatóval maga volt a fájdalom szobra. Sophy a könnyeivel küzdött, de nem volt szabad még jobban elkeserítenie. – Alizarin, én vagyok az. – Jupiter megsimogatta a vállát.

Sophy térdre esett. – Alizarin, Sophy vagyok – pihegte. Rettenetesen fájó fejére tette a kezét, és a mellére vonta. – Rettenetesen sajnálom. Hálát adok Istennek, hogy megtaláltunk. – Sophy? – Alizarin elképedve nézett körül. – Tényleg te vagy az? Jaj, Sophy. – Tényleg én vagyok. Oda bemegyünk, drágám, minden rendben lesz. Be kell jönnöd, és valami meleget kell innod. – Nem hagyom itt Látogatót. Ő vigyázott rám. Ha elviszik, soha többé nem fogom látni. – Alizarin gyámoltalanul futtatta végig a kezét Látogató pofáján, simogatta a szőrét, selymes füleit. – Békésnek látszik. – Sophy hangja elcsuklott a könnyektől. – Csukva van a szeme, a farka meg olyan, mintha arra készülne, hogy csóválni kezdje, ha a mennybe ér. – Biztos vagy benne, hogy halott, és nem csak egy trükk, hogy a menhelyre vigyék? – Esküszöm. Gondját viseljük a testének. – Elővett egy pokrócot a mentőautóból, és a durva gyapjút Alizarin beesett arcához dörgölte. – Ebbe fogjuk betekerni. – Egyenesen Limesbridge-be viszem, és Maud mellé temetem – csuklott el Jupiter hangja is. Csak Sophynak sikerült kiszabadítania Látogatót Alizarin szorításából. Mellhártya- és tüdőgyulladással került kórházba. A testén nem maradt hús, ami megvédte volna a hidegtől. Csak hatalmas ereje mentette meg. Sophy kezét szorongatva egyfolytában félrebeszélt. Galena vérrel borított testéről vizionált. – Nem tudtam vigyázni sem rá, sem Látogatóra. Csak azért fagyott halálra, mert nem tudtam mit enni adni neki. Jaj, Sophy. – Tizenöt éves volt, drágám, öreg volt már, azért halt meg. Ahogy a morfium hatni kezdett, Alizarin elvesztette az eszméletét. Jupiter döbbent volt. Éppen azon töprengett, hogy az ördögbe szállítja haza Látogató testét, amikor csengett a mobilja. – Mi a fene van? – kérdezte Rupert Campbell-Black. – Elmentem az apád galériájába, hogy szerezzek valami alkalmi vételt Ricky France-Lynch születésnapjára, de senkit nem találtam ott, az ajtó nyitva, a képek a falon. Megkísértett a gondolat, hogy kiszolgáljam magam. Amikor Jupiter elmesélte neki a történteket, Rupert nagyon megértő volt, és felajánlotta a helikopterét. Végül is Látogató Rupert imádott fekete labradorja, Pamacs ükunokája volt. Gordon Pritchard azonban nem tudta le ennyivel a Belvedonokat. Beajánlotta Alizarint a legjobb szemspecialistához, aki azonnal beutalta az intenzívre, s nagyon kellemetlen öt percet szerzett Jupiternek. – Mi a franc történt? – Veszekedtünk a Raffaello miatt. – Jupiter enyhén elpirult. – Azt hittem, hogy Alnek viszonya van Hannával. Anthea meg át akarta alakítani a Kapusfülkét üdülőháznak. Együtt dobtuk ki. – Anthea mindig egy szuka volt – mondta Pritchard. – Júniusban már tudta, hogy meg fog vakulni. Nem mondta senkinek. – Istenem. – Csinálunk néhány tesztet, de nem jósolok semmi jót. – Ideje felhívnom apámat – mondta Jupiter. Raymond influenzával és makacs köhögéssel nyomta az ágyat, és teljesen elkeseredett,

nem utolsósorban Látogató halála miatt is, akit nemcsak Grenville, de az egész család nagyon szeretett. – Jupiter később lehozza a testét – mondta Raymond Antheának. – Pritchard akadt rá Alizarinra, aki a szabad ég alatt aludt a Mortimer utcában, mínusz hét fokban. Pitchard azt állítja, hogy te és Jupiter dobtátok ki. Ez nem lehet igaz. – Persze, hogy nem az. Tudod, milyen paranoid és sértődős Alizarin. Jupiterrel enyhén kérdőre vontuk, hogy ő adta-e fel Zacnek a Pandorát. Al duzzogott, és elviharzott. Raymond lesütötte a szemét. – Szegény öregfiú, szegény drága Látogató. Hozzá kell mennem. – Nem mehetsz, lázad van. Én megyek – sóhajtotta Anthea, mintha nagy áldozatot vállalna –, és visszahozom. Fogadnunk kell egy ápolónőt, a félévi szünetig aludhat Dicky szobájában. Anthea elkapta a következő vonatot. Alizarint rá kell venni, hogy hazajöjjön, mielőtt a sajtó szagot fog erről a kártékony sztoriról. Jupiterrel is meg kell állapodniuk, hogy ugyanaz legyen mindkettőjük története – de Jupiter nem vette fel a mobilját. Egyébként is, mondogatta magának, mialatt a vonat dübörögve elhaladt a szürke, fagyott mezők mellett, Alizarin volt az, aki megszökött. Amikor megérkezett a Middlesexbe, miután kipirosította az arcát és lelocsolta magát Shalimarral (mindig is azt tartotta Gordon Pritchardról, hogy nagyon vonzó), megdöbbent, hogy ott találja Emerald kövér húgát, félreérthetetlen helyzetben. Szörnyen nézett ki. Feldagadt a szeme, a haja fésületlen, és bizonyára Cartwrightéknak kémkedik. – Jupiter hol van? – érdeklődött Anthea. – Visszaviszi Látogató testét Rókavárba. Mostanra már otthon lehet. Rupert CampbellBlack elvitte a helikopterén. Anthea dühöngött. Nincs lehetősége, hogy egyeztesse a sztoriját, és elvesztette az esélyét, hogy Rupert Campbell-Black azt tudja meg. Alizarinból mindenféle csövek lógtak ki. Halálosan sápadt és beesett volt az arca, mint a keresztről éppen levett Jézusnak, Sophy pedig a körülötte lebzselő Máriák nyüzsgő, szenteskedő csapatát képviselte. – Hogy van? – kérdezte Anthea. – Alszik. – Sophy a szájára tette az ujját. – Hatalmas adag morfiumot kapott. – Azért jöttem, hogy hazavigyem. – Hát nem tudja. – Sophy elveszítette a türelmét. – Maga kidobta, és ennek eredményeképpen tüdőgyulladást kapott, úgyhogy nem fog sehova se menni. Miért nem húz el innen? Anthea kitartott volna az elhatározása mellett, ha meg nem jelenik Gordon Pritchard, elráncigálta egy kisszobába, és még kellemetlenebb öt percet szerzett neki, mint Jupiternek. Azok után, hogy annyi mindent tettem ezért a családért, gondolta Anthea, amint kiviharzott. És még csak fel sem hívhatja Davidet, hogy legyen, aki együttérez vele. Jupiter estére ért vissza a Middlesexbe. Rettenetesen kimerültnek látszott, az arcáról eltűnt minden szín, kivéve a hatalmas lila karikákat a szeme alatt, de már nyugodtabb volt. Eltemette Látogatót a gyümölcsösben Maud mellé. Raymond ragaszkodott hozzá, hogy kibotorkáljon fürdőköpenyében. – Nem mondtam meg neki, hogy Al vak. Pillanatnyilag nem tudna ezzel mit kezdeni. Van valami ennivaló? – Nem vagyok éhes.

– Én sem, de ölni tudnék egy nagy adag whiskyért. Menjünk vacsorázni. – Aztán, amikor Sophy az alvó Alizarinra pillantott: – Még évekig nem ébred fel. Jupiter a szokott helyére vitte: a Mulligansbe a Cork utcában. Egymás mellé ültek a padon, ami miatt könnyebben tudtak beszélgetni. Sophy póréhagymalevest rendelt, mert az étlapon az volt a legolcsóbb; Emeraldtól hallotta, hogy Belvedonék tönkrementek Jupiter kérte, hogy ne butáskodjon, ezért aztán mindketten ír gulyást ettek savanyított vörös káposztával, s rengeteg vörösborral. Sophy egyfolytában sírdogált, Jupiter a kezét fogta. – Tudom, fel kellene hívnom Siennát és Jonathant, de jobban örülnék, ha az öregfiú pillanatnyilag békében maradna – mondta Jupiter, aztán vett egy mély lélegzetet: – Nézd, van egy ötletem. Casey Andrews kiállítása február második felében lett volna programon. De megszökött, úgyhogy helyette Alizarint állítom ki. – Ez csodálatos – sikkantott fel Sophy, és átölelte Jupitert, aztán rémülten visszahúzódott. Reggel hat óta nem mosakodott, és aggodalmában, meg a Londonon keresztüli rohanás miatt rémesen megizzadt, és úgy érezte, bűzlik, mint a borz. De ahogy elhúzódott, Jupiter belekapaszkodott. – Tamzin, apa bombázó titkárnője semmi jelét nem adja, hogy vissza akarna jönni Gstaadból. – Kérlelni kezdte: – Csak úgy tudunk Álnak igazságot szolgáltatni, ha segítesz nekem. – Te jó isten, nagyon szeretném. Február 16-án lesz vége a félévnek, azután szabad vagyok. Jupiter rendelt két hatalmas brandyt. – Holnap neked iskola van, hazaviszlek. – A kórházban azt mondják, nem maradhatok éjszakára. – Sophy hangja megremegett. – Olyan rémes lenne, ha felébredne, és nincs ott Látogató, és azt sem tudja, hol van. – Annyira szégyellem magam – dünnyögte Jupiter. – És mert nem Hannával volt, mintha egy hatalmas, mérgezett tüskét húztak volna ki a szívemből, és most újra tudom szeretni. *** Sem ő, sem Sophy nem úsztak a boldogságban, amikor egy pár nap múlva a vizsgálatok kimutatták, hogy Alizarinnak egy Norfolk-szindróma nevezetű nagyon veszélyes és ritka daganata van, amely egyre jobban nyomja az agyát és a látóidegeket. Az orvosok nagyon keveset tudtak az állapotáról. – Az egyetlen reménye – ismerte be Gordon Pritchard négyszemközt Jupiternek – az operáció, amit az Államokban tudnak elvégezni, de vagyonokba kerül. Az igazságot lehetőleg el kell hallgatni Raymond elől, gondolta Jupiter, de Alizarin más, túlságosan intelligens, és füle van, hogy megérezze az ember hangjából, ha hazudik. Ezért még fontosabbnak látszott, hogy a februári kiállítás sikeres legyen.

60. Jupiternek csak egy hónapja maradt a dolgok elrendezésére a február 15-re beprogramozott megnyitóig. Mrs. Robenstól fülest kapott, mikor nincs otthon Anthea és Raymond, és levitte a galéria kisteherautóját Sophyval Limesbridge-be. Amikor áthaladtak a hídon, látta a csupasz fák börtönkerítése mögött Rókavárat – az anyja képeinek gyakori témáját. Hanna vajon csapdában érezte magát? Ha Raymond egyszer meghal, az övé lesz a ház, de mit számít ez, ha nem tudja Hannával megosztani?

Nőtt a szomorúsága, amikor elhaladtak a Kapusfülke mellett. Az első kertben a csalánokat felváltották a csinosan elrendezett virágágyak és egy taliga, amelybe mályvát és árvácskát ültettek. Egy tory plakát mögött csipkefüggöny lengedezett. Alizarin világgá futna, ha meglátná. Jupitert megint elfogta a bűntudat, hogy kidobták. Rövidesen megújult elszántsággal szedték össze Sophyval a gyakran penészes, a megmentőik elől rejtőző vásznakat a ládákból, csűrökből, fazekasműhelyből, kinti mosdókból. Ezeket berakodták, és utána felmentek a padlásra, ahol korai képeket találtak, amelyek nemcsak munka nélküli bányászokat, vagy hajóépítőket ábrázoltak, hanem kutyákat, gyerekeket, még teniszmeccseket is, s amelyek valahogy megmenekültek Anthea karmaitól. – Hála istennek fél a pókoktól, ritkán jön fel ide – mondta Jupiter. – Ki ez? Nagyon szép – sóhajtotta Sophy, amikor a fej nélküli hintaló mögül előhúzott egy ragyogó aktot, akinek a szőke fanszőrzete szív alakúra volt formázva. Aztán elpirult dühében, mert rájött, hogy Hanna. Jupiter arcán nem látszott semmi érzelem, amikor a képet tanulmányozta. – Mikor házasodtatok össze? – dadogta Sophy. – Kilencvennégyben. – Aztán hosszas hallgatás után: – Meg tudod határozni Alizarin festményei alapján. Egyre sötétebbek lesznek, nincs több ipari látkép, csak a szörnyűségek gyötrő katalógusa, kegyetlenség kegyetlenségre halmozva. Lépéseket hallva a lépcsőházban, Jupiter az órájára pillantott. Nem akart összetalálkozni Antheával. De csak Dora volt, tele tervekkel, hogy lehetne egy labradorkölyke, amit ő gondozna, amíg Alizarinnak szüksége nem lesz egy vakvezető kutyára. – Igazándiból csak azt akarom mondani, hogy Dicky komolyan le van égve, miért nem állítjátok ki a Fordított tevéket? A következő hetekben, amikor Sophy nem tanított, a meghívókkal és a sajtónyilatkozatokkal foglalkoztak, a sebtében összehozott katalógust korrigálták, kereteztek, felhelyezték a képeket, a világítást, látogatták Alizarint, aki nem engedte, hogy a család kifizesse a privát szobát. Most egy szembetegekkel és súlyos operáción átesettekkel teli kórteremben volt. Sötétségbe zárva biztosan megőrjítette a zaj. A kiállítás lehetősége egyáltalán nem rángatta ki a kétségbeesésből. Biztosan nem fognak annyi képet eladni, hogy ki tudja fizetni az operációt. Tudatában volt, hogy elveszítette az önkontrollját, amikor ráakaszkodott Sophyra aznap reggel, amikor Jupiterrel rátaláltak. Félelmetesen fölényesen viselkedett vele, ha bejött, hogy felolvasson neki a Guardianből, vagy becipelje neki Patience elég vacak süteményét meg a fréziákat: ha már nem lát, legalább illatokat érezzen. Abbahagyta volna a látogatásait, ha Alizarin kedvenc nővérkéje, a fekete Molly Malone el nem árulta volna, hogy rettenetesen várja a jövetelét. – „Hol van Sophy?" – kérdezgeti egész álló nap. *** Az utcán lakó Alizarin története eljutott a lapokba is. Hajléktalan barátai a Charlotte utcából piszok jól tudtak interjút adni a Finom Fickóról. Dora is kipakolt. A Sun az ő sztorijaival volt tele, arról, hogy Látogató testét éppen úgy szállították haza Rupert Campbell-Black helikopterén, mint Diana hercegnőt, és ígértek neki egy csokoládébarna labradorkölyköt, amint Anthea nem figyel oda.

Bár Alizarin sztorija elhomályosította az időközi választásokat és egy rocksztár coming outját, nem tett jót a Belvedonok imázsának se. Nem csupán egy gyanús Raffaellót rejtegettek, de a sajátjaikat is elhanyagolták. Közben izgalmas fejlemények alakultak Hoxtonban. Jonathan girhes barátja, Trafford, mostanában Geraldine Paxton protezsálja, elnyerte a 20 000 fontos Whistler-díjat a Baszóhalomért. Ez egy legószerűen összefonódó, meztelen férfiakból álló két és fél méter magas torony volt összegabalyodó alakokkal, amelyek egyszerre voltak „kihívóak és megdöbbentőek". Társasjátékról is beszéltek. Trafford Jonathan szerint inkább szolgált volna egy bölényt, nem szerette Geraldine-t – vén koldusasszony az aranyifjak földjén –, és Sienna Belvedon hosszú, felgyűrűzött és szegecsekkel kivert fehér teste után vágyakozott. Még inkább hiányoztak neki a vidám mulatozások a szépség bátyjával, aki túlságosan maga alatt volt, mert nem tudta elvenni Emeraldot, és nem tért haza Bécsből. Egy késő novemberi reggel Trafford átvett egy telefonüzenetet Jonathan számára Abdul Karamagitól. A szaúdit annyira elbűvölte az akt, amiről azt hitte, Jonathan festette, azt akarta, hogy a fiú repüljön el a Közép-Keletre a magánrepülőgépén, és fesse meg hét számjegyű összegért a kedvenc kancáját. Trafford barátságosan elmagyarázta, hogy Jonathan hosszabb időre külföldre távozott, és elfogadta a megbízást. Biztos volt benne, hogy megdolgozott a pénzért. Abdul kancája még ingerültebb volt, mint a Bécsbe távozó Jonathan. Trafford mindazonáltal elég bűnösnek érezte magát, és rávette Abdult, aki arra vágyott, hogy elismerjék, mint kifinomult ízlésű gyűjtőt, hogy induljon a Brit Portré Díjért a Shepherd's Bushi Sophyval – az akt ezen a címen futott. Január elején Trafford és Jonathan cimboráinak csapata (közülük senkinek sem volt fogalma arról, hogy Alizarin festette) elhozta az aktot Abdul házából, és elszállította a Gower utcában lévő Brit Arcképcsarnokba. A 25 000 fontos díj nyertesét a Dorchesterben fogják nagy vacsora keretében kihirdetni Valentin napján. – Senki ne szóljon Jonathannak – rendelkezett Trafford. – Akkor nem fog csalódni, ha nem nyer. A 700 induló között ott volt Alizarin Látogatóról készült portréja is, amelyet Dora és Dicky nevezett be tréfából. Magát a díjat a Vau Vacsi kutyaeledel-vállalat szponzorálta, amelynek az elnöke, Kevin Coley mostanában lett munkáspárti főrend. Kimaradt az életéből, hogy a társadalmi létrán díjugratás- vagy lovaspóló-szponzorálással küzdje feljebb magát; Lord Coley a nyolcvanas években a művészetek felé fordult, és Raymond szakértelmének segítségével csodás képgyűjteményt épített fel. David Pulborough és Geraldine Paxton nagyon szerették volna elcsábítani Lord Coleyt mint vásárlót Raymondtól, s ők voltak a zsűri tartópillérei. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy manipulálták a többi bírát, azon az alapon, hogy ők a „szakértők", s rengeteg kitűnő ebédet fogyasztottak el számlára. Természetesen azt akarták, hogy Jonathan nyerjen, mert a Pulborough Galéria művésze, bár az októberi lecseszés után Jonathan nem válaszolt David hívásaira. David akkor is nagyon dühös lett, amikor meglátta Sophy varázslatos aktját. Jonathan megint elfelejtette kifizetni a jutalékot, Abdul bizonyára jó zsíros tiszteletdíjat adott neki. Ezt azonban korrigálni lehet, ha egyszer Jonathan hazacsábul, hogy átvegye az első díjat. A többi zsűritag kávéivással és kekszropogtatással egybekötve már két napja egymás idegeire ment a múzeum tárgyalótermében, és nagy nehezen leszűkítették a kört David négy művészére, beleértve Jonathant és Casey-t, amikor megjelent még egy bíró, Casey

Andrews volt felesége, Joan Bideford. Egy rémes hóvihar tartóztatta fel Peruban. Szénszürke kosztüm volt rajta, Guard nyakkendő, és őrmesterként azt harsogta, az egész társaságnak szemészre lenne szüksége, hogy ilyen szemetet válogattak össze, és kidobott hármat David festőinek művei közül. Az egyik a volt férjének Margaret Jayről festett olajképe volt. – Hallom, hogy átvitted a vén köcsögöt – dörögte Davidnek –, de meg fogod bánni! Szerinte a nevezők közül csupán Daisy France-Lynch Tabitha Rannaldiniről készült portréja, Jonathan Sophy-aktja és Alizarin Látogatót ábrázoló képe ért valamit. Kevin Coley el volt bűvölve. Joan Bidefordhoz hasonlóan ő is szerette a szép nőket, rengeteget megvett valamikor Joan erotikus aktjai közül, amelyeknek igen magasba szökött az áruk. Bízott az ítéletében, és nagyon szerette volna, hogy a gyönyörű kutyaportré nyerjen. Akkor Látogató vidám pofáját tehetné az összes Vau Vacsi konzervre. A többi zsűritag is egyetértett, kivéve a „szakértőket", Geraldine-t és Davidet, akik azt állították, hogy Látogató úgysem fogja megtisztelni a versenyt. – A kutya tragikus körülmények között éppen most pusztult el – mondta csendesen Geraldine. – A közönség számára nem lesz elérhető. – A gazdája sem – makacskodott David –, és szerintem a fickó nem is fog festeni többé. – Annál inkább neki kellene adni a díjat – dörrent rá Joan. – Micsoda üzenete lenne az isteni színekkel ábrázolt gyönyörű, duci nőnek – erősködött Geraldine. – A háj egyébként is feminista téma. Jonathan aktjának sokkal nagyobb művészi értéke van, mint a testvére labradorjának. Joan szivarra gyújtott, és még egyszer ránézett Sophy álmatag mosolyára és homokszőke fürtjeire. – Sajnálom, Kev, a labrador csodálatosan van megfestve, de ennek annyi előnye van, hogy majd szétveti az energia, megdöbbentően magabiztos. Sosem hittem volna, hogy Jonathan képes egy ilyen ártatlan, minden megfontolást nélkülöző líraiságra. Joan a homlokát törölgette. A Shepherd's Bush-i Sophyt hirdették ki győztesnek, Látogató került a második helyre, a harmadikra Daisy France-Lynch – az előző évben ő nyert. Joan még azt is megengedte, hogy Casey negyedik legyen. – Láthatom a vén, hiú gazember pofáját, amikor rájön, hogy nem ő nyert. David megdöbbent saját magán, hogy egyetért Joannal. Casey-nek kezd túl nagy arca lenni. Geraldine elment, hogy felhívja Bécsben Jonathant. Trafford jó szerető, de keveset fürdik, és Jonathan sokkal jobban nézett ki, amikor New Yorkban látta az Extrémen. Jonathannak a koszos kis albérleti lukban tyúkszem nőtt a fenekére. A kutyaház méretű szoba összes berendezése egy keskeny ágy, egy rádió és vagy száz vászon volt, amelyekről Emerald sápadt, fehér arcának sóvárgó változatai néztek rá különböző háttérből. Nem sikerült előásnia semmi terhelőt, amivel tönkretehette volna Zac igényét a Raffaellóra. Nyár óta semmit nem adott el, le volt robbanva. Kikészítette a féltékenység, hogy Trafford elnyerte a Whistlert és médiasztárrá nőtte ki magát. Eldöntötte, hogy nem vesz egy liter whiskyt, és nem lúg be, mert a lakbér kifizetése másnap volt esedékes. Bekapcsolta a rádiót. A Bécsi Filharmonikusok fogják játszani Csajkovszkij Hatodik szimfóniáját. A műsorvezető hangját hallotta: – Ironikus, hogy mielőtt Csajkovszkij megírta volna legnagyszerűbb munkáját, elvesztette az önbizalmát, mint zeneszerző. „Szükségem van arra – írta a bátyjának, Modestnek –, hogy újból higgyek magamban." – Drága Csajkovszkijom – sóhajtotta Jonathan. A nyitó fagottszóló egyre hangosabban versenyzett a telefoncsengéssel.

– Jonathan, Geraldine vagyok. – Jaj, hagyj békén! – Ne butáskodj! Éppen most nyerted meg a Brit Portré Díjat és huszonötezer fontot. – Hogyhogy? – Trafford benevezte az egyik aktodat. – Melyiket? Sokat csináltam. Rózsás fény játszott az utca hársfáin. Egyszer majd vesz egy olyan inget, mint a bíbor és fehér, eső áztatta szirmú krókuszok. – A Vau Vacsi fizeti a repülőutat – győzködte Geraldine. És 1000 kilométerrel közelebb leszek Emeraldhoz, gondolta Jonathan. – O. K., megyek. – Ne szólj senkinek, hogy te nyertél. A sajtó csak annyit tud, hogy beválogattak. Jonathan kezdett felderülni. Lehet, hogy egyáltalán nem olyan erkölcstelen, elfeledett művész. A BP Díj nagyon tekintélyes. Remélte, hogy Emerald büszke lesz rá. Arra is lehetősége nyílik, hogy találkozzék Alizarinnel.

61. A Dorchester bálterme zsúfolásig telt. A Vau vacsi lógója, egy vidám keverék díszítette az összes étlapot, amely narancs-zöld színekben ragyogott, mint a pódium feletti fakutya70 is. A beválogatott képeket később mutatják be a nagy monitoron. A leendő főispán asztaltól asztalig szökdelt szmokingos vállakat masszírozva, meztelen hátakat simogatva, kedveskedve, kapcsolatokat építgetve – David, a nagy színész. – Nem árulok el titkot, ha annyit mondok, hogy valaki a Pulborough-ból nyert. A Jonathan jelöléséről szóló volt éppen az a hír, amelyre Raymondnak szüksége volt. Nem látta drága fiát október óta. Ezért Belvedonék az első sorban foglaltak asztalt. Anthea viszont paranoiás lett. David még mindig haragudott rá, mert hagyta, hogy azt higgye, ő Emerald apja. Jupiter, aki mindig is gyengédnek és segítőkésznek mutatkozott, most átállt Alizarin oldalára. Amikor legutóbb találkozott Jonathannal, a fiú kurvának nevezte, és ellopta a David Shilling kalapját, most pedig ő nyeri a díjat. Isten tudja, mire vetemedik. Antheát az is bosszantotta, hogy David a jobbra lévő asztalhoz ültette a Belvedon legtöbb nagy kliensét. Az újonnan lovaggá ütött Lord Coley téglavörös arcával és előrefésült, ősz hajával úgy nézett ki, mint a szalmában hentergő disznó. A múltban mindig rászállt Antheára, most önfeledten fecsegett Sí Greenbridge-dzsel és Rosemary Pulborough-val, aki pofátlanul jobban nézett ki a szokásosnál galambszürke ruhájában. Sí jobbján a rettenetes Geraldine ült a még szörnyűbb Trafforddal. Remélhetőleg Trafford berúg, és mindnyájukat megsérti. Anthea még nem látott a Baszóhalomnál undorítóbb dolgot. Trafford mellett ült fuksziaszín estélyiben Kevin rémes felesége, Enid, aki örömmámorban úszott, hogy Lady Coley lett belőle. Rettenetesen leereszkedően viselkedett Antheával, amikor sorban álltak a ruhatárnál. – Milyen kínos, hogy az utcán lakó mostohafiára a kanálisban találtak rá – harsogta. – És mi igaz abból, hogy rabolt műtárgyak voltak a padlásukon? Mindenki feléjük fordult.

70

Angolul Cheshire cat – vigyorgó figurája az Aliz Csodaországban című könyvből lehet ismerős a magyar olvasónak.

Anthea Emeraldra is haragudott, aki egyszerűen megtagadta, hogy eljöjjön: nagyon rossz lenne Jonathannal találkoznia. Emeraldot a Shepherd's Bush-i Sophy sem tette boldoggá. – Sosem mondtad, hogy modellt ültél Jonathannak – dörrent rá. – Valahogy elfelejtettem – motyogta Sophy. – Lefeküdtél vele? – Jaj, dehogy – hazudta Sophy, aztán őszintén: – Sosem érdekelte igazán senki rajtad kívül. Sophy azért aggódott, hogy meglincselik Jonathant, ha kitudódik, hogy Alizarin festette a képet. David, Geraldine és Lord Coley döbbenetére Jonathan járatát törölték, és csak akkor ért oda a Dorchesterbe, amikor a vendégek már a mangó- és gyömbérfagyijuk utolsó falatjait nyalogatták, és kiszállingóztak pisiszünetre. Jonathanon Emerald kék inge volt és szmoking, de nem hiányoztak a mandzsettagombjai. Idegeskedett, hogy szembe kell néznie a családjával, és vívódott meg örült is egyben, hogy Emerald velük lehet, úgyhogy meghúzódott a kisteremben, és a zsűrit rajzolta. Lord Coley David asztalán keresztül a butuska Rosemaryvel beszélgetett, és nagyon elégedett volt, mert hosszasan cseveghetett Sí Greenbridge-dzsel. Ha Pulborough-ékkal vacsorázol, biztosan szerzel valamilyen új ismeretséget. Somerford úgy gondolta, hogy nem nagy szám, ha Casey Andrews nyeri el a díjat, jobb téma után nézett a rovata számára, és megállt Sí székénél. – Igaz, hogy azt tervezi, felépíti a Greenbridge Múzeumot Detroitban – kérdezte –, és a város javára megtold műtárgyakkal? – Milyen emberbaráti gesztus! – kiáltott Geraldine. – Remélem, megengedi, hogy javaslatokat tegyek. – Rohadt jó lépés, hogy előbbre jusson, Sí – morogta Trafford a pénzt és a kétes hírnevét egy időben moshatja tisztára. – Trafford! – dörgött rémülten David. Geraldine úgy nézett ki, mint aki rögtön elájul, de Si, aki különösen jó hangulatban volt, elröhögte magát – Fiatalember, emlékezni fogok erre a megjegyzésre, amikor legközelebb azt akarja, hogy megvegyem a képét. – Lord Coley és én – vágott közbe Lady Coley, aki elhatározta, hogy övé lesz az utolsó szó – érezzük is, hogy kötelességünk jövőre bemutatni a gyűjteményünket Csak még azt nem tudtuk eldönteni, hogy nevezzük. – Mit szólna a Gazdag Pöcsök art nouveau-jához – mormolta Trafford, és bekebelezte az asztalra kirakott összes minyont, majd leöblítette egy üveg Barsackal. Dobpergés terelte vissza az embereket asztalaikhoz. Casey Andrews a szakállát fésülgette, és láthatólag a díj átvételére készült. Ahogy elhalványultak a fények, Rosemary boldogan érezte, hogy Sí hatalmas keze az övére kulcsolódik, és acélos combjaival hozzásimul. Boldog volt, de hitetlenkedett (lehet, hogy csak nyújtózkodik?), és odébb húzta a lábát. Sí lába azonnal követte. A karcsúnak és kecsesnek látszó, ezüstbe öltözött Geraldine – olyan volt, mint a vesszők, amiket Anthea szokott karácsonykor festeni, gondolta Jonathan – a pódiumra emelkedett hogy átadja a díjakat. – Tisztelt Lord – nagy mosolyt villantott Lord Coley-ra –, hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a tizedik Brit Portré Díj átadása alkalmából, amit nagylelkűen a Vau vacsi szponzorál.

Ezután Jonathan már nem tudta kivenni, mit mond. – Bár a beküldött anyag kilenctizedét visszautasítottuk, bla-bla-bla, el voltunk bűvölve a rendkívüli tehetségektől, bla-bla-bla, hogy fennmaradjon a figuratív festészet, bla-blabla, Lord Coley, akinek a művészetek iránti óriási szenvedélye tette lehetővé, hogy létrejöjjön ez a verseny, bla-bla-bla… Jonathant annyira lefoglalta, hogy Kevin Coley tokáját lerajzolja, fel sem nézett a képernyőre, amin hangos ünneplés közepette megjelentek a nyertes művek. – Be kell ismernem, hogy ez Lord Coley kedvence – kiáltotta Geraldine a lármán keresztül, ahogy a vidám, sárga pofa feltűnt a képernyőn. – Látogató! – horkant fel Raymond döbbent örömmel. – De a nyertes személyéről, akit hosszú ideig a művészvilág vadócának tartottak, a zsűri véleménye osztatlan maradt – folytatta Geraldine még nagyobb taps és hurrogás közepette. Casey vigyorgott, és újrafésülte a szakállát. – De az évek folyamán bámulatosan megérett, és erre az alkalomra egy kiemelkedő géniusz alkotását produkálta – hirdette ki Geraldine győzelemittasan. A következő pillanatban a Shepherd's Bush-i Sophy ragyogott fel a képernyőn. Egy másodperc döbbent csend után felzengett a tomboló hurrázás és füttyögés. – Ez Emerald húga – kiáltott fel elszörnyedve Anthea. – Miért nem tesz valamit a bikinivonalával? – És a Brit Portré Díj 2000 nyertese – kiáltotta Geraldine – Jonathan Belvedon. A vázlatfüzetből felnézve Jonathan megpillantotta Alizarin arcképét, és úgy érezte magát, mint a példaképe, Byron egykor: „elefánt taposott a szívére". Egy pillanatra sem árulta el csalódottságát. Csak annyi időre állt meg David asztalánál, hogy felhajtson egy harmadnyi üveg pezsgőt, majd cigarettával a kezében felballagott a pódiumra, és nyájasan mosolygott. A reflektorok éles fénye megmutatta betegesen sápadt arcát, és hogy fogyott vagy 10 kilót. A Belvedon-asztalnál ülők jól ismerték ezt a mosolyt, és idegesen várták, mi következik. A színpad szélén tubarózsák lengedeztek, arra várva, hogy felemelje őket. De Jonathan egyszerűen csak megragadta a mikrofont. Fél percbe telt, míg a tapsviharon át hallatni tudta a hangját. – Abdul Karamagi jóhiszeműen megrendelte tőlem Sophy portréját – jelentette be nyugodtan. – Nem volt időm, úgyhogy a testvérem, Alizarin húzott ki a csávából, és festette meg helyettem Sophyt. Egyetlen dologban működtem csak közre a képpel kapcsolatban: szignóztam. Innen a kiemelkedő géniusz műve. Geraldine úgy nézett ki, mintha rögtön infarktust készülne kapni. – Alizarin mindig a saját útját járta – kiáltotta a lármán keresztül Jonathan –, soha nem húzódozott semmitől, soha nem kötött kompromisszumot. Nem ismerek senkit, aki nála többet dolgozna, és a divatot figyelmen kívül hagyva, a maga sajátos, egyéni módján folytatja a munkáját. Nagyszerű, hogy bemutatkozhat az apám galériájában, a Cork utcában, és hogy egy még nagyobb kiállítása lesz egy év múlva a Campbell-Blackben, New Yorkban. – Örülök, hogy átvehetem a nevében a díjat, és beválthatom a csekkel – Jonathan mindkettőt elvette a tanácstalanul tátogó Geraldine-tól –, megakadályozandó, hogy még nála is szegényebb művészeknek adja. Köszönöm. A Belvedon-asztalra pillantva még egyszer megbizonyosodott, hogy Emerald nincs ott, s csak annyi időre állt meg, hogy elvegyen még egy üveggel David pezsgőjéből, és sem jobbra, sem balra nem nézve, fülsiketítő tapsvihar és egy kevés hurrogás közepette

kirohant a Park ösvényre. Itt félretolta az újságírókat, és taxiért intett, hogy meglátogassa Alizarint. Pezsgő, gyönyörű emberek, lágy világítás és semmitmondó, vidám, rosszindulatú fecsegés arról, hogy kinek a képei mennek igazságtalanul jobban, mint másokéi – ezek után a kontraszt irtózatos volt. A túlzsúfolt kórterem vakító neonlámpái alatt, a többi reménytelenül szenvedő ember között úgy tűnt, hogy Alizarin a részévé vált annak az üldözött világnak, amelyet állandóan ábrázolt. Milyen jól megörökíthette volna a helyszínt, ha látott volna. Csíkos pizsamájában, a soványsága kihangsúlyozta kampós orrával, csukott, világtalan szemével, a Belvedon-pillák seperte beesett arcával Alizarin akár holokausztáldozat is lehetett volna, akikről Jonathan Bécsben annyira rögeszmésen olvasott. Jellemző, nem izgatta túlságosan a hír, hogy nyert. Nem volt semmi különleges vagy ereded Sophy képében. Nem erőltette meg a képzeletét – Mindenkit meghökkentett. – Csak azt mutatja, milyen vacak ízlésük van. És a huszonötezer nem elég a műtétre. – Holnap sokkal többet szerzel. A ma este után seregleni fognak a megnyitódra. – Látogatót ez nem hozza vissza. – Jaj, Al! Az ő képe lett a második, ami még tíz lepedőt jelent Casey Andrews megőrül, hogy egy kutya veri meg. – Ez már valami. – Alizarin halványan elmosolyodott. – Jó, hogy eljöttél. – Látni akartalak. Jonathan észrevett az éjjeliszekrényen egy Valentin-kártyának firkált lapot, amin a nyíl nem talált bele a szívbe, és majdnem elsírta magát Aztán eszébe jutott, hogy nem fizette ki Alizarin részét Sophy portréjáért Meg kell valahogyan szereznie a pénzt. – Nyissuk ezt ki! – vette elő a belső zsebéből David pezsgőjét. – Hogyisne! – A szemben lévő ágynál egy pácienst átkötöző nővér megragadta az üveget. – Alizarin pillanatnyilag rendkívül erős gyógyszereket szed. Ideje, hogy eltűnjön. Készülünk lekapcsolni a villanyt. Már Alizarin is kikapcsolt.

62. Alizarin megnyitóján már reggel kilenckor egy hatalmas felirat hirdette: „A Brit Portré Díj 2000 nyertese és második helyezettje." Raymond asszisztense, Tamzin, a bombázó, aki Gstaadból is kiszimatolta a bulit, sötétbarnára sülve visszatért hathetes tanulmányújáról. Miután szorosan csokorba kötött fehér nárciszokat helyezett el üvegvázákban mindenfelé a galériában, halálra idegesítette Jupitert. Körbetelefonálva barátait Heinz, a síoktató szexuális vitézkedését ecsetelte. – Egyáltalán nem zavart, hogy egy csepp hó sincs. Később, amikor Sophy padlót fényesített, fekete cipőpasztával a kereteket polírozta és a falakat fehér festékkel igazítgatta, Tamzin a körmét lakkozta. – Tudod, Sophy, művészed iskolába akartam menni, de anyuék nem engedtek, mert azt mondták, rá fogok szokni a drogokra, és beírattak egy titkárnői tanfolyamra. – Nem nagyon látszik rajta – dünnyögte Jupiter, aki még vett további hat villanykörtét, és éppen a fényüket igazgatta különböző képekre. – Az isten szerelmére, Tamzin, kezdje hívogatni az újságírókat! – Csak kiugróm egy szendvicsért. Sophy, kérsz valamit?

Sophy a fejét rázta, idegességében nem tudott volna enni. Jupiter végtelenül fel volt ajzva, hozott egy magnót, és harci zajokat játszott, hogy megteremtse az atmoszférát. Úgy tűnt, a puskaropogás és a gránátrobbanások nagyon is jól fejezik ki és festik alá Alizarin viharosan sötét képeit, amelyek most voltak először helyesen megvilágítva, és csodásan néztek ki. A földszinti teremben előkelő helyet kapott a Fordított tevék, borostyánként és üvegkvarcként csillogott. A felirat szerint a Hőhullám című művet Dicky Belvedon adta kölcsön a kiállításra. – Az egész csodálatosan néz ki – nyugtatgatta Jupitert Sophy. A Cork utcán vad északi szél söpört végig, és a betegesen sárgára változott ég havat jósolt, amiről Tamzin azt állította, hogy Gstaadban hírét se látta. A rossz időjárás biztosan visszatartja a vidéki vevőket, gondolta szomorúan Sophy, amikor kiment a taxihoz, hogy bevigye a két rekesz vörös- és fehérbort, meg a nagy cheddar sajttömböt, amiből a vendégek majd darabokat törnek. Amikor visszament, Tamzin a Standardét lobogtatta felé. – Benne vagy az újságban. „»Az én bátyám festette a nyertes festményt« – ismerte be a FBM rosszfiúja" – hirdette a hatalmas főcím. – Te jó ég! – Sophy rámeredt a saját még nagyobb meztelen testére, amely elfoglalta a középső lapokat, s látta az aláírást: „Sophy, a hatalmas dobás". Ha a lógás miatt nem bocsátották el eddig, az igazgató ezért biztosan kirúgja. Nem csoda, hogy válságos helyzetben van az oktatásügy Angliában. – Legalább a megnyitóhoz kapcsolódik – mondta Tamzin egy szivacstartó zacskót rázogatva. – Mindjárt fél hat. Megyek átöltözni. A járdák jegesen csillogtak az utcai lámpák fényében. Jupiter éppen az elvirágzott magnóliafát igazgatta, amikor Anthea telefonált. Már a londoni lakásban vannak, de Raymondnak felment a láza, legyőzte az influenza, és nem foga tudni végigcsinálni. – Tényleg nem hagyhatom itt az öregfiút – halkította le a hangját Anthea. – Annyira csalódott vagyok. – Hazug rohadék – tette le a kagylót Jupiter. – De Apu nélkül könnyebb lesz, sokkal jobban izgul, mint a művészek. Hála istennek, Alizarin sem volt ott, mindig nagyon durván viselkedett az újságírókkal. Akkor sem lett volna boldogabb, ha nem lett volna vak, ha meglátta volna, hogy mennyi korábbi, Hanna elvesztése előtti munkáját állították ki. Jaj, Hanna, sóhajtotta Jupiter. Sophy, észrevéve, hogy jobban reszket még a tűzijátéktól rettegő Greenville-nél is, rábírta, hogy vegyen odafent egy forró fürdőt. Belül még Jupiternél is nyugtalanabb volt. Ha ma este nem adnak el képet, Alizarin örök sötétségre lesz ítélve. Próbálta magát elfoglalni, hogy elfojtsa idegességét, kinyitotta az üvegeket, kitette a kék üveg hamutartókat, kifényesítette Jupiter cipőjét. Amikor a férfi hátrafésült hajjal lejött, adott neki egy jószerencse-nyakkendőt, fekete macskákkal teli vörös selymet. – Mesés. – Jupiter felkötötte. – Istenem, szükségünk is lesz rá. David Pulborough rettenetesen dühös volt. Geraldine-nal komplett idiótának látszottak előző este. Mindketten gyűlölték Alizarint, és most ő bizonyult nyertes művésznek. Davidnek nem lesz többé kit pocskondiáznia. Bosszúból elhatározta, hogy ellenpartit szervez az utca túloldalán, a Pulborough-ban Casey Andrews jövő heti kiállításának megnyitója előtt, és a kiválasztott újságíróknak bemutat néhányat a legutóbbi képeiből. Ezért fél hétre David, Geraldine, Casey és

Somerford Keynes, mint valami boszorkánygyülekezet, kifelé leskelődött, és dühösen látta, hogy a hóesés ellenére mennyi ember érkezik a Belvedonba. – Jupiter és Raymond arca buzérvörös lesz az este végére – szemétkedett Somerford. – Egyetlen képet sem fognak eladni. Az ezredév bukása lesz. David ki-kiugrált az utcára, eltéríteni az ismerős kritikusokat és beszámolóírókat. Szemétláda, gondolta Jupiter. A Belvedon három emeletét rövidesen ellepték az ügyfelek, művészek, más kereskedők, újságírók, és gyönyörű emberek, akik inkább egymást mustrálgatták, nem a képeket. Abdul Karamagi az elsők között érkezett, elragadtatva a nyilvánosságtól. Mindenkinek azt mondogatta, hogy Sophy bozontja71 hamarosan olyan híres lesz, mint a Botticelli-Vénusz. Sophy, akiről mostanra már kis híján lecsúszott a fekete csipkeruha, amitől Emerald eltiltotta a huszonhatodik születésnapi partija előtt, nagyon zavarban volt, hogy rengetegen fotózzák. Jonathan teljes vállszélességgel Alizarin mellé állt, a szokásos sajtóhisztéria vette körül, különösen az előző esti félreértés miatt – Mikor festette a képet Alizarin? Hol van most? Hol van Raymond, és mi van a Pandorával? – bombázták kérdéseikkel az újságírók. – A polgári bírósági tárgyalás, amelyet meg fogunk nyerni – mondta határozottan Jonathan április második felében esedékes. Sienna tárgyalása – őt is egészen biztosan felmentik – pedig március elején lesz. – Mondtam, hogy ne szórakoztasd a sajtót – sziszegte Jupiter. – Miért mormolja állandóan mindenki azt, hogy „érdekes"? – súgta Sophy Jonathannak. – Mert ha leszólsz egy képet, köteles vagy beszélni a festő anyjával, aki jól hátba vág – súgta vissza Jonathan. – Ha azt mondod, csodálatos, a festő legjobb barátjával kell beszélned, aki féltékeny lesz, és még nagyobbat kapsz tőle. Sokkal könnyebb semlegesnek maradni, és azt mormolni, hogy „érdekes". – Érdekes – dünnyögte Sophy. – Emerald hogy van? – kérdezte Jonathan, mintha csak mellékesen érdekelné. – Próbál dolgozni. – Tegnap miért nem jött el a díjkiosztóra? – Azt hiszem, féltékeny volt, hogy engem festettél meg, és nem őt. Jonathannak egy kicsit megdobbant a szíve. Ezt úgy veszi, hogy Emerald még mindig szered. A főszereplők közül sokan még csak most érkeztek, úgymint Lord Coley, aki nagyon elégedett volt magával: „Kiválasztottuk tegnap a megfelelő festőt, A1 Belvedon a helyére került.", vagy mint Minskij Kraskov, a rettegett maffiavezér, aki állítólag szereti az ijesztő festményeket Egy kis moraj támadt, amikor Sí Greenbridge bevonult, éberen, mint mindig, testőrök vették körül, úgyhogy nem kellett vele udvariaskodni. Jupiter szorult helyzetbe került. Siennától megtudta, hogy látta, amikor Sí és Zac egymással beszélgettek New Yorkban. Csábítást érzett, hogy ajtót mutasson Sinek, de szüksége volt rá, hogy vásároljon, és ezzel erre ösztökéljen más gazdag emberszabásúakat is, úgyhogy széles mosollyal az arcán ment eléje, hogy üdvözölje. – Kérek majd segítséget, ha szükségem lesz rá – csattant fel Si. Fáradtnak és feszültnek tűnt.

71

Szójáték, a Shepherd's Bush (a pásztor bokra) helynév Sophy's Bushra ferdítve.

Sajnos nyilvánvaló volt, hogy a gyűjtők is és a sajtó is további buja aktokat vártak, mint a Shepherd's Bush-i Sophy, tekintet nélkül a bikinivonal meglétére, vagy hiányára. Az emberek hangosan beszélgettek, hogy túlharsogják a géppuskaropogást és bombázást, de senki nem vásárolt Jupiter sosem gondolta volna, hogy a galéria tekintélye ekkorát zuhan. Az emberek könyökkel bökdösték egymást, amikor készenlétben tartva mérgezett hegyű tollaikat, Somerford és a talpnyalói a Pulborough-ból óvatosan, hogy el ne csússzanak, átvágtak a havon. Befelé menet Somerford összetalálkozott Judy Collinsszal, a Tate huszadik századi tárlatának vezetőjével. – Semmit nem fog itt találni – mondta neki rosszindulatúan. – Én inkább beugranék a szemközti Pulborough-ba, és igazi művészeket nézegetnék. – Nekem ez tetszik – mondta Judy Collins, és odasétált a Fordított tevékhez, hogy alaposabban megnézze. Egy kis kavarodás támadt, amikor megjöttek Alizarin diákjai. 2000 fontot gyűjtöttek egy képre a diákklubba, hogy megalakítsák az Alizarin Társaságot. Le voltak sújtva, hogy ő nincs jelen. – Micsoda lehetőséget szalasztott el a fényképezkedésre – sóhajtotta Tamzin. A kiállítás látványosan lerombol mindent, amit valaha elértünk, gondolta Jupiter, de ez sem tud engem annyira elkeseríteni, mint a fájdalom, hogy Hanna nincs itt, hogy fogja a kezem, nevessen ezen velem később vacsora közben, és simogassa a sebeimet az ágyban. A ma este lila szemeteskukának látszó Lady Coley a Kutyacsillagok című bájos vízfestményt csodálta, amely Látogatót mutatta, amint a Nagymedve uralta éjszakai égre bámul, és amit Sophy az Alizarinnel való megismerkedésének éjszakáján kimentett Jonathan papírkosarából. – Tracey harmincéves lesz a jövő héten – emlékeztette a férjét, aki azonnal megkérdezte az árat. – Attól tartok, már elkelt – pihegte Sophy, és kapkodva rátette az „eladva" jelet. Még ha Jupiter meg is öli, nem tudná elviselni, hogy Coley-éknál legyen Látogató. Jupitert azonban egy magas szőke nő érkezése zaklatta fel. Szenvedő arcán könnyek peregtek, mint szürke sziklákon legördülő vízesés. A haja hótól fehér. Annyira lefogyott az arca, hogy úgy nézett ki, mint egy vihar elől menedéket kereső Viktória korabeli lelenc gyerek. Jupiter összeszorított fogakkal igyekezett nem összeesni, keresztülverekedte magát a tömegen, megragadta a szőke nő kezét, behúzta a hátsó irodába, és bezárta az ajtót. – Azon aggódtam, hogy senki nem fog eljönni – zokogta Hanna. – Alizarin miatt? – kérdezte keserűen Jupiter. – Nem, miattad. Annyira bátor vagy, hogy megrendezted neki ezt a kiállítást. – Aztán lepillantott a pocakjára. – Közel hét hónapos állapotos vagyok, és tőled, te idióta. – Jaj, drágám. – Jupiter keze lecsúszott, remegő ujjai szétterültek a hasán, aztán felvándoroltak a mellén keresztül a nyaka hátsó felére, és ajkaihoz vonta a nő száját – Nem hagyhatod ott az embereket a megnyitó közepén. – fogadjunk? Annyi mindenért kell bocsánatot kérnem tőled – mormolta Jupiter. Tamzin eltűnt odafenn Abdullal. Jonathan begerjedve, dühödt korcsként vicsorogva üldözte Somerfordot. Sophy maradt ott vezető eladónak. De ki venne bármit is? Si elhatározta, hogy megvásárolja az egyik nagy Macedónia-olajképet, ami a többi főszereplőt is befolyásolta, már nyúltak is a csekkfüzetük után, amikor a nepper hirtelen megpillantotta Davidet és Geraldine-t a Pulborough kirakatában. A következő

pillanatban kitűzött a mögötte rohanó testőrökkel egyetemben a galériából, és limójával eltűnt az éjszakában. A többi nagykutya is azonnal eltette a csekkfüzetét, és a parti elkezdett lanyhulni. A fehér- és vörös hadsereg a roham áldozatává vált, az érett cheddar pedig úgy nézett ki, mint egy romba dőlt termeszvár. A szép emberek a mobiljukon lógtak, és azt akarták megtudni, hol van még buli, ahová mehetnének. Az újságírók kezdték elpakolni a kameráikat és a jegyzetfüzeteiket. Semmi nem kelt el, egy üres szög várakozott reménykedve, hátra rátűznek néhány sárga elismervényt. Somerford még mindig Alizarint pocskondiázta, Jonathan meg éppen hátba akarta vágni, amikor Sophy izgatottan szólt: – Ezt nézd! Egy magas, szmokingos férfi közeledett dideregve a Cork utcán, aranyhaja csillogott a holdfényben. A galéria elcsendesedett, amikor Rupert Campbell-Black besétált. Minden, amit Sophy az önhittségéről és káprázatos szépségéről hallott, igaznak bizonyult, de ő máris szerette, mert volt két gyereke, akiket imádott, és akik ugyanúgy adoptáltak voltak, mint ő. Rá sem pillantva a vendégkönyvre, visszautasítva az italt, Rupert felemelte a katalógust. A tömeg csendben szétvált, ahogy körbecirkált a teremben, gyorsan és alaposan megnézett minden képet, mintha csak csikókat vizsgálgatna a tavaszi vásáron. Sophynak még idejében sikerült levennie az eladva jelzést Látogató portréjáról. Rupert megállt előtte, és halványan elmosolyodott. – Ez mennyibe kerül? Sophy vett egy mély lélegzetet. – Ötezer font – pihegte. Jupiter, aki 500-ra becsülte, másodszor is megöli. – O. K. – mondta Rupert, és továbbment. Túloztam, gondolta szerencsétlenül Sophy. Amikor Rupert még egyszer végigjárta a termet, megint magasba szöktek a hangok. Ezúttal bejelölt egy-két tájképet a katalógusban, és a leginkább gyötrelmes képekből is választott, de sajnos Látogatót nem. – Mondtam, hogy ezek tartanak számot a legnagyobb érdeklődésre – mondta egy katonasapkás férfi, aki korábban leszólta ezeket a képeket, mondván, hogy groteszkek. Rupert odaadta Sophynak a megjelölt katalógust. – Köszönöm. Elmegy, gondolta keserűen Sophy. – Kérem, vegyen valamit, hogy bátorítsa a többieket – kérlelte. Egy pillanatig Rupert arca semmiféle érzelmet nem mutatott, aztán azt mondta: – Megjelöltem azokat, amelyeket nem kérem, a többit elviszem – aztán, látva Sophy hitetlenkedően boldog pillantását, elmosolyodott. – Biztos benne? – Nagyon is – mondta Rupert. Az öccsétől, Adriantól kapta a tippet, aki a legtöbb képet el akarta vinni a New York-i galériájába. – Gondolja, hogy Jupiter enged nekem valamennyit? – kérdezte. – Tudok adni magának tíz százalékot – mondta Sophy nagyvonalúan. – Tizenöt – javasolta a férfi. – Tizenkettő és fél – válaszolta Sophy. Te jó ég, rövidesen olyan kicsinyesen fog alkudozni, mint egy szőnyegárus. – Rendben. – Rupert elővette a csekkfüzetét. – Adok foglalót, és kifizetem a Kutyacsillagokat. El szeretném vinni magammal megmutatni a fiamnak, Xavnek, akinek van egy fekete labija. A kiállítás végén elviszem a többit.

Pokoli felfordulás támadt, úgy szaporodtak az eladást jelző piros pöttyök, mint a skarlátos kiütés, és csak úgy röpködtek a sárga elismervények a tartóra. Lord Coley kemény konfliktusba bonyolódott Ruperttel még évekkel ezelőtt, amikor viszonya volt Rupert legjobb barátjának a feleségével, de mint üzletembert elismerte, és azonnal vett három tájképet. Abdul kettőt. Minskij Kraskov elhappolta a kínzó képeket, és semmit nem hagyott a Tate huszadik századi tár-latvezetőjének. Tamzin levonult. – Éppen most beszéltem a Chapman fivérekkel – hol van Rupert Campbell-Black? Jaj, nézzék, mindegyik nárcisz kinyílt Hanna és Jupiter remegve jöttek elő a hátsó szobából, de csillogó szemmel hallgatták a hihetetlen hírt, és rövidesen előhúzták Alizarin többi képét is a raktárból. Mindent eladtak. Még az érett cheddar a maga szoborszerű formájában is elkelt 800 fontért. Sophy kacagni kezdett, és rájött, hogy nem tudja abbahagyni. Somerford, aki meg nem torolt sérelmeket dédelgetett Ruperttel szemben még Galena idejéből, elhatározta, hogy ír Alizarinról egy lelkes beszámolót. „Alizarin Belvedon munkája borongós és harsány, de minél tovább szemléli az ember, annál több erőt lel benne vizuálisan és emocionálisan" – írta a csekkfüzete hátuljára. Hirtelen mindenki a színek dinamikus használatáról és a képek egyedülálló komplexitásáról, eredetiségéről és energiájáról kezdett beszélni. Judy Collins félretetette a Fordított tevéket. – Meg tudnák kérdezni Dicky Belvedontól, hogy nem készül-e eladni? Csodálatosak a színei. – Dicky tízszeresen vissza tudja majd fizetni a vásári adósságot, és vehet egy Aston Martint – ujjongott Jonathan. És Aneszteziológus tábornok meg fog pukkadni. A szobán át odament Ruperthez, és megköszönte neki, hogy megvette Alizarin képeit. – Van egy csomó képem az anyádtól – ismerte be Rupert. – Véletlenül nem te vagy Alizarin apja? – mormolta Jonathan. Rupert nemet intett csillogó aranyfejével. – Alizarin jóval azelőtt született… Hm… Hogy megismertem volna az anyádat. Én Etienne de Montignyre szavaznék. – Nézd – Jonathan elpirult a bátyád, Adrian fantasztikusan kedves a húgommal, Siennával. Ő az, aki elvitte a Raffaellót. Kérhetek tőled egy óriási szívességet? – Majdnem biztosan nem – válaszolta gyanakvóan Rupert. – Sienna sosem ismerte az anyánkat – kérlelte Jonathan. – Én csak kétéves voltam, amikor meghalt. Alizarint annyira sebzett, egyáltalán nem képes beszélni róla. Jupiter sosem szerette valami nagyon. David kizárta őt az életéből, nem fog róla mesélni, nehogy megbántsa Antheát. Lily néni és Rosemary csak a társaságból ismerték. Sienna kétségbeesetten szeretne információkat róla. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az én visszaemlékezésem a megfelelő. – Lehet, hogy nem, de biztosan nem csupán szexuálisan érintkeztek. A tárgyalás már nemsokára elérkezik, és szörnyen maga alatt van. És te is, szegény fiam, gondolta Rupert Jonathan sovány, komor arcára, és nagy, riadt szemére nézve. – Ha legközelebb Amerikában leszek, elviszem ebédelni – adta meg magát. – De nem ígérek semmit. Mindenki Ruperttel akar beszélgetni, de neki is megvan a képessége, mint Zac-nek, hogy elriassza az embereket, gondolta Sophy, amikor átadta neki a becsomagolt Kutyacsillagokat.

– Köszönöm – mondta ünnepélyesen Rupert. – Élőben sokkal szebb, mint a katalógusban, és azok a cicik szenzációsak. – Ott van az a fattyú Campbell-Black – dörögte Casey Andrews nagy, vörös orrát a Pulborough kirakatüvegéhez nyomva. – A régi szép időkben mindig Galena körül lógott. David nagyon nem volt megelégedve a sikeres tranzakciókat látván, és behúzta Geraldine-t és Casey-t a hátsó szobába, hogy elfogyasszanak még egy üveg Veuve Clicquot-t. Most, hogy Somerford átólálkodott a Belvedonba, meg tudják beszélni az este igazi célját: egy Borohova-emlékmű emelését Limesbridge-ben. – Anthea még mindig húzza az időt – magyarázta David. – Mindig is utálta Galenát, de a közvélemény annyira erős, hogy nem legyőzhetetlen. – Hogy behízelegje magát galériája újonnan szerzett művészéhez, azt mondta, Geraldine-nal úgy vélik, hogy ő lenne a legalkalmasabb az emlékmű elkészítésére. – Bensőségesen ismerted Galenát. Picassóhoz hasonlóan egyszerre vagy festő és szobrász. Casey abbahagyta a Ki kicsoda a művészvilágban? lapozgatását, ahol a róla szóló fejezet majdnem olyan hosszú volt, mint a szakálla. – Természetesen meg fogom csinálni az emlékművet. Rendelni kellene Portland követ, mostanában az a legtartósabb. Amint tudod – villantotta rá sárga fogsorát Geraldine-ra –, az emlékirataimon dolgozom, hozzáteszem, szenzációs lesz. – Aztán öntelten lebiggyesztette az ajkát. – A világnak tudnia kell, hogy Galena életében én voltam a nagy szerelem. – Egyáltalán nem meglepő. Annyira dinamikus vagy – mormolta Geraldine. – Te voltál az egyeden? – kérdezte ártatlanul David. Casey odatartotta a poharát, hogy töltse újra. – Az egyetlen komoly – Raymond természetesen egy buzi. – Nem nyugtalanít, hogy elszomorítod a családot? – nyávogta Geraldine. – Egyáltalán nem – harsogta Casey. – Raymond meggárgyult, és nem tartozom semmivel azoknak a kárörvendő mihasznáknak. – Kicsámpázott a nagyterembe, és megpillantotta Rupertet azzal a mihasznával nevetgélni, aki Emerald születésnapi partiján elküldte őt a francba. – Belvedonék megérdemlik, amit kapni fognak. Mikorra javasolják leleplezni az emlékművet? – 2002 elején – mondta Geraldine. Elegendő ideje lesz, hogy megdolgozza a Művészed Tanácsot és a Szerencsejáték Bizottságot, hatalmas tiszteletdíjat biztosítson Casey-nek és egy szép kis jutalékot magának és Davidnek. – De a hivatalos utat betartva – folytatta David negédesen –, hogy megvásároljuk Limesbridge és Larkshire hallgatását, akik e pénz felét leteszik, ki kell írnunk egy nyílt pályázatot. – Az emberek imádják a versengést – győzködte Geraldine Casey-t, látva arcán a nemtetszést. – Biztos vagyok benne, hogy a Nyugati Napilap ki fog adni egy díjat – bizonygatta David –, és lehet, hogy Nigel Reynolds is ír róla valamit a Telegraphban, szóval mondhatjuk, vannak embereink, hogy eséllyel belefoghassunk. Az exfeleségednek valószínűleg tetszeni fog a botrány. Te jó isten, a Brit Portrén maga volt a dögvész. A húsz legjobb bemutathatja a portfolióját. Kiválasztjuk a három legjobbat a tiéden kívül, akik maketteket készítenek. Aztán júliusban kihirdetjük a nyertest, aki természetesen te leszel.

– Jobb, ha mindent hivatalosan csinálunk. – Megtöltötte Casey poharát. – Mutasd, hogy te kezdeményezted a versenyt, mind egy sokoldalú művész, és ez csodás publicitást fog neked biztosítani. Bármit, csak elvonják Casey figyelmét az utca túloldalán látható kavarodásról, amikor is az újságírók a jégen csúszkálva rohantak, hogy lefényképezhessék a távozó Rupertet. – És ne feledd, Belvedonék sehol sem lesznek az áprilisi tárgyalás után. – Geraldine felemelte a táskáját. – Mindjárt visszajövök, aztán nem megyünk el vacsorázni? Amint eltűnt, David elejtette, hogy főispán lesz áprilisban. – Tökéletes meglepetés, bizonyára a barátaim lobbizták ki. Azon tűnődöm, megkérhetlek-e, hogy lefess a jelvényeimmel a Régi parókia előtt? – Csak akkor, ha elintézed, hogy megcsinálhassam azt az aktot Emerald Belvedonról – mondta pajkosan Casey.

63. Bár imádott felesége visszatért, a baba útban volt, és túljutottak egy kolosszálisán sikeres kiállításmegnyitón, Jupiter szégyellte, hogy titokban még mindig haragszik Alizarinra, amiért nem volt hálásabb. – Egy rettentő nagy csekk lesz hamarosan útban, hogy ki tudja fizetni Amerikában a műtétet – morgott Sophynak, amikor másnap reggel a poharakat mosogatták –, de Al soha nem fogja ezt méltányolni. Tizenöt éve vezetem a galériát. A világon mindenütt adtam el műtárgyakat, hajnaltól késő estig dolgoztam. De még nem hallottam azt a szót, hogy köszönöm. – Köszönöm – mondta Sophy, és arcon csókolta. – Isteni volt a parti, és köszönöm, hogy adsz lehetőséget Alizarinnak, hogy újra lásson, és köszönet az isteni Joy üvegért. Olyan az illata, mint a júniusi kertnek. Alizarin közben rábírta kedvenc ápolónőjét, Molly Malone-t, hogy vegye fel a betegsegélyét. Jupiter így másnap reggel meglepődött, mert kapott egy hatalmas üveggel a kedvenc kaviárjából, és egy csillogóan színes „köszönöm" kártyát, amit Molly választott. Amikor a következő héten Sophy Joytól illatozva, kezét kézkrémmel jól megpuhítva, ha Alizarin esetleg megfogná, bement hozzá tanítás után, nagyon harapós kedvében találta. Lehet, hogy szomorú volt, mert Hanna visszatért Jupiterhez. Azon morgott, hogy a postája csak el nem ismert művészek és jótékonysági szervezetek pénzt kéregető leveleit tartalmazza. – Még a limesbridge-i Konzervatóriumból is kaptam kolduló levelet. Amikor Sophy felolvasta neki az újságcikkeket, nem szólt semmit, még arra sem, amit Somerford Keynes írt: „Valamikor úgy ábrázoltam Alizarin Belvedont, mint egy romlott festőt. Tévedtem. Átértékelem minden szavamat. Az érzékenység fogott meg a legutóbbi kiállításán, még a legszörnyűbb jelenetek ábrázolásánál is kedvességbe mártja az ecsetjét." Sophy felnézett, és észrevette, hogy könnyek peregnek Alizarin szegény vak szeméből. Megragadta a kezét. – Gyönyörű írások. – Tudom. Egy sikeres kiállítás lökést ad, hogy újrakezdd, de én ezt már – Alizarin hangja megbicsaklott – nem tudom megtenni. – Majd az operáció után. – Csak tíz százalék esély van, hogy sikerül. – Veled megyek.

– Állásod van. Nem hagyhatod magukra azokat a gyerekeket. – De igen. Meg fogják érteni. Te vagy nekem a legfontosabb. – Jól megvagyok magamban – csattant fel Alizarin. – Adrian Campbell-Black megígérte, hogy talál segítőt nekem New Yorkban. Sienna értem jön a repülőtérre. – Akkor is menni szeretnék – könyörgött Sophy, de elengedte a kezét. – Nem. Csak tűnj el – mondta durván Alizarin. – Mindent köszönök, de holnap elmegyek, és rengeteg dolgom van. Sophynak sikerült addig visszatartania a sírását, amíg a kórterem ajtaja be nem csapódott mögötte. Aztán felüvöltött. A drága Molly Malone utánarohant, és egy hatalmas, mályvából meg sárga és piros őszirózsából álló csokrot lengetett – Alizarintól van – mondta. – Rávett, hogy levigyem a kórház boltjába, és maga válogatta őket. Sophy mégis rettenetesen elkeseredve ment haza. Másnap reggel Alizarin hálásan mondott köszönetet az ápolóknak és az orvosoknak, hogy olyan kedvesek voltak hozzá. Aztán kivezették a kórházból, és egy percig élvezte verítékező arcán a lágy esőt: eszébe jutottak a limesbridge-i nedves utak, érezte a vadfokhagyma selymes simítását, amely nemsokára teljesen ellepi az avart. – Várja a taxi, Mr. Belvedon. A továbbiakban minden sötétben maradt. Elöntötte a félelem, ahogy a sötétség alagútjában haladt, kedves hoszteszek vezették egy másik alagúton keresztül a repülőgépre, mintha örökre elnyelte volna egy bálna gyomra. Az ablak mellé ültették, hogy „élvezze a kilátást". Amint felemelkedett a gép, megint visszarepült Limesbridge-be. A virágok súlyos illata betöltötte a meleg júniusi estét. – Mr. Belvedon, mit parancsol inni? – kérdezte az utaskísérő. – Két pohár pezsgőt kérünk – mondta Sophy édes, remegő hangja a mellette lévő ülésről.

64. A gyönyörű márciusi reggel ellenére Rosemary Pulborough rossz hangulatban volt. Forbes, a kertész nemcsak az édes illatáért a konyhaablak alá ültetett labdarózsa bimbóit nyeste le, hanem lekaszálta a pázsit szélén nevelgetett fekete és rózsaszín liliomait is. És a szenvedéseit fokozandó David többet nőzött, mint valaha, és ami még lesújtóbb, Anthea és a férje közt nyilvánvalóan megtört a jég. Anthea ma reggel még egyszer közeledett hozzá is, megosztotta vele a fontos információkat Melanie második babájáról, aki minden pillanatban megszülethet, és tőle tudta meg a fájdalmas hírt is, hogy Sí Greenbridge nyilvánvalóan Londonban van, tegnap beugrott a Pulborough-ba. – A legelfoglaltabb emberek mindig találnak időt – mondta rosszindulatúan Anthea. David olyan haragra gerjedt a nyilvános megaláztatás miatt, amikor Alizarin nyerte el a Brit Portré Díjat az elmúlt hónapban, hogy elráncigálta Rosemaryt a Dorchesterből, mielőtt ideje lett volna elbúcsúzni Sí Greenbridge-től. Mivel Sí azóta sem vette fel vele a kapcsolatot, egyre inkább meggyőződött arról, hogy csak képzelte azt a nyomást a lábán, és hatalmas kezének melegét az övén. Kivágta a Hellóból David, saját maga és Sí fotóját, aki büszkén átkarolta a vállát a díjkiosztón, és az irattárcájába rejtette a hitelkártyák, cicák és Melanie első babájának pillanatfelvétele mögé. Davidnek pillanatnyilag muszáj volt rendesen viselkednie vele, mert áprilistól főispánként szüksége lesz feleségre. Még jobban elkeseredett a kilátásra, hogy

kabátkákban, szoknyácskákban és kis fekete ruhában kell szenvednie az örökkévalóságig. Össze kell szednie magát. Fél tizenkettő, és még mindig pongyolában flangál. Az arckrémet bemasszírozva a fürdőszobatükör előtt azt kívánta, bárcsak Sié lenne az arcán és a nyakán végigsimító kéz a sajátja helyett, és olyan gyengéden simogatná, ahogy odakint a könnyező fűz első cikkcakkos levelei a liliomok fehér szirmait. – „… lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer."72 – mormolta Rosemary, és annyira elmerült a szomorú gondolatokban, hogy először meg sem hallotta a telefont. – Rosemary? – Csak egy hang nyomta meg így a második szótagot. – Itt Si. – Aztán, hogy ő meg sem tudott szólalni örömében: – Sí Greenbridge. – Jaj, ez nagyszerű! Sértődött nyikkanás hallatszott, amikor Rosemary térdei megbicsaklottak, és Abednegóra esett, aki a napfényt élvezte az ablakülésben elnyújtózva. – Bocsánat, drágám. – Van ott valaki? – Csak az egyik macskám. – Ráérsz egy ebédre? – A mindenit, hát persze! – Érted megyek. – Ne – sikkantott Rosemary, megpillantva Lady Belvedont a nárciszokkal vacakolni a szomszédban –, Anthea otthon van. A nyelvébe harapott. Micsoda elbizakodottság azt hinni, hogy Sí valami titkolnivalót tervez. De a kedve az egekbe szökött, amikor a férfi azt mondta: – Jesszus, persze, hogy nem akarunk muníciót szolgáltatni a szukának. Hol van valami biztonságos és csendes hely a közeledben? Rosemary agya hirtelen üres lett, mint a sima kék ég odakint. Végül kinyögte: – Itt van a Grasshopper & Sixpence a Limesbridge-Rutminster úton. – Ott találkozunk negyed kettőkor. Ha egy pár percet késnék, rendelj egy üveg Krugot. Rosemary letette a kagylót, örömében hátravágta a fejét, vett egy mély lélegzetet, és átölelte magát. Ezután minden elromlott. Éppen lezuhanyzott, megmosta a haját, és kiüldözte a dezodorral Abednegót a fürdőszobából, amikor megérkezett Zöld Jean, az aeroszol ellensége, hogy használt cuccokért lobbizzon és gyógyteát szürcsöljön. Zöld Jeant a doktor felesége követte, aki a Mentőcsónak Egyesületnek gyűjtött. Vele tartott a foxterrierje, aki azonnal felkergette a fára Shadrachot. Mire Rosemary lecsalogatta, a haja, amit nem tudott beszárítani, szanaszéjjel állt, mint a fonnyadó napraforgó. Egy csinos új melltartó jó formát kölcsönzött neki, de ha az ember egy bizonyos kor után felszorítja a melleit, a dekoltázsa olyan ráncos, mint egy ausztrál lecsapolt terület. A teste nem látott napot múlt szeptember óta, de a kertészkedés és az időjárás piros halászhálót hagyott sápadt arcán. Nem vagy valami vonzó zsákmány, mondta magának borúsan, a Régi parókia öreg hajótöröttje. Na, de legalább volt egy csodaszép, fodros krémszín selyemblúza a barna bársonykosztümjéhez. Az ujjai annyira remegtek, hogy megszúrta magát, amikor feltette a kámeabrosst, és teljesen összevérezte a selymet, helyette a rémes szürke puplint 72

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok (ford. Szabó Lőrinc).

kellett felvennie. Mire szedett Sinek egy csokor nárciszt és tubarózsát, már háromnegyed egy volt Kirohant, és rájött, hogy a kocsi akkumulátora lemerült. Ez a büntetés a bűnös szándékaiért Csak az jöhetett szóba, hogy elviszi David új, hatalmas Range Roverjét. Olyan csúnyának érezte magát, hogy képtelen volt a visszapillantó tükörbe nézni. De ahogy óvatosan manőverezte a hatalmas emeletes tankot a kanyargós larkshire-i dűlőutakon, lehetetlen volt nem derűlátónak lennie. A házak kalapjaik mellé a sárga aranyeső virágait tűzték. A sirályok hópelyhekként csapatosan keringtek a gazdag barna földeken dolgozó traktorok felett. Kankalin, kökörcsin és vérehulló fecskefű keretezte pici napocskákként az út két oldalát. – Látni fogom Sit, látni fogom Sit, látni fogom Sit – énekelte Rosemary Beethoven Ötödik szimfóniájának utolsó taktusaira. Amikor felvezetett a Grasshopper és Sixpence-hez, rémülten nyögött fel, meglátván, hogy egy motelt választott. Mit fog gondolni Si? Odabent az önkiszolgáló éttermet üresen találta, feltehetőleg mindenki a környező bungalókban volt elfoglalva. Az ezüstfedőt emelgető, és időnként a betegesen sárga marengócsirkét kevergető, unottnak látszó pincérnő még csak nem is hallott a Krugról. Sínek semmi jele. Megpillantván az ősrégi Roverjüket méltóságosan vezető Aneszteziológus tábornokot és feleségét a mögöttük dühösen dudáló konvojjal, Rosemary az előcsarnokban egy fotelba rogyott, és a Financial Times mögött keresett menedéket. Aztán majd kiugrott a bőréből, amikor a harmadik oldalon Sí meredt rá ellenségesen, és nagyon elfoglaltnak látszott ahhoz, hogy bárkit is ebédelni vigyen. A főcím szerint ő volt „Midász király". – Bocsánat, hogy elkéstem. A lengőajtón keresztül a komor arai Sí lépett be, tengerészkék kabátjának felhajtott gallérja beárnyékolta már amúgy is sötéten borostás állát. – Én sajnálom – kezdte Rosemary, aztán lehalkította a hangját, hogy meg ne sértse a személyzet érzéseit –, hogy egy ilyen olcsó odút választottam. Annyira ideges volt, hogy amikor felállt, felborult a táskája, és a tartalma a földre borult. A következő pillanatban Sí mellette termett a földön. Ahogy felszedte a kis puha fedelű Matthew Arnold-verseskötetet, a Brit Portré Díjkiosztón készült kép esett ki belőle, amin együtt látszottak. Sí komor vonásai megenyhültek, ahogy örömében elmosolyodott. – Ugyanezt a képet vágtam ki. És én is levágtam Davidet. Mindketten négykézláb voltak, s mivel Rosemary ámulatában tátva maradt szája olyan közel került az övéhez, Sí gyengéden megcsókolta, aztán közelebb húzódva erősebben. – Imádom, ahogy újabban megcsinálod a hajad – simította végig a fejét. – Igazándiból nem is sikerült beszárítanom. Jaj, Si, én csak messziről láttam azelőtt, sosem vettem észre, hogy ez egy motel… Nem akarom, hogy azt hidd… – Sosem volt jobb ötleted. – Sí megsimogatta a kezét. – Mennyire vagy éhes? – Nem nagyon. – Én sem. Kiveszek egy szobát, és rendelek egy üveggel, meg valami szendvicset. Aztán, látva a rémületet Rosemary arcán: – Minden rendben, csak beszélgetünk és smacizunk. Nem nagy dolog. Sí nagyon megörült a virágcsokornak, kibontotta az ezüstpapírból, és egy fogmosó pohárba állítva a hatalmas ágy mellé tette. Ennek akkora fejtámlája volt, mint valami

utazó opera állványának, telefonnal, kapcsolókkal a lámpákhoz, klímaberendezéshez, zenelejátszókhoz, a falon függő televíziókészülékhez, az elektromos sötétítőkhöz, és volt egy gomb, amivel az ágyat lehetett felemelni, ha elfáradt az ember. A Moët egy kis csapóajtón keresztül érkezett. Rosemary kuncogva ki akart mindent próbálni, mialatt Tiger Woods lendítéséről, Sí új lovairól, a légiforgalmi társaságáról, és ami a legjobb, epekedő csókok közt arról beszélgettek, mennyire hiányoztak egymásnak. Sí hatalmas volt és erős, úgy érezte magát a karjai közt, hogy ugyanolyan törékeny, mint Anthea. A második pohár után már majdnem minden ruháját levetette, és a rózsaszín fényben a húsa egyáltalán nem látszott hurkásnak, pláne hogy bebújt a takaró alá, és Sí addig simogatta és győzködte, mennyire szép teste van, amíg abba nem hagyta a remegést. – Amikor először láttalak, azt gondoltam, micsoda perzselően vonzó férfi. Te mit gondoltál? – Ez az a nő, akivel az életem hátralévő részét eltölteném. – Jaj, Si. – Rosemary a párnába temette égő arcát – Olyan csúnya vagyok. – Gyönyörű vagy – vágott közbe Si. Aztán maga felé húzta, hogy belenézhessen az arcába: – Nagyon kemény gyermekkorom volt, az anyám ivott, és vert engem, nem volt semmi pénzünk, de az apám ígért nekem egy kiskutyát, aztán hosszas könyörgés után elvitt a kutyamenhelyre. A lárma és ugatás közepette megpillantottam egy barna keveréket, kilenc- vagy tízéves lehetett, akit senki nem akart hazavinni. Hónapok óta volt már ott, tapintható volt a nyomorúsága és a magányossága – lemosolygott Rosemaryre, megsimogatta az arcát –, s azt mondtam, ez az enyém lesz. – Napsugárnak hívtam, és még nyolc évet élt. Nála édesebb, kedvesebb, szeretőbb kutyám soha nem volt. Állandóan csóválta a farkát. Ő tette elviselhetővé a kamaszkoromat. – Egy pillanatig beszélni sem tudott. – Életem legsötétebb napja volt, amikor meghalt. Azóta is Napsugarat keresem. – Vau-vau – dörmögte Rosemary, hogy elrejtse, mennyire meghatódott, és elfordította a fejét, hogy megcsókolhassa a férfi ujjait. – És ahogy szeretve lett, gyönyörűvé vált – tette hozzá gyengéden Si. Rosemary nem tudta elhinni, hogy egy olyan férfinak, aki állandóan rohan, rengeteg ideje van, hogy az ő mellét, köldökét, és a combjait egészen a fagydaganatos lábujjaiig végigcsókolgassa. – Sajnálom, időre van szükségem – motyogta a feszültségtől mereven. – Csitt, édesem, nyugi. Fanszőrzetének fekete erdejét bajusznak használva Sí még inkább banditának látszott. Vastag aranygyűrűi karcolták a mellét, ahogy simogatta. Nem szabad csalni, mondogatta magának. Ez az igazi valóság, nem szabad. – Ó, Ó, Óóó. Jaj, Si! – kiáltott fel hirtelen, ahogy ámulattól és meglepetéstől remegve átzuhant egy szikla felett az isteni, meleg óceánba. De rövidesen megint elfogta a rémület. Világos, most rajta van a sor, hogy Sínek örömet adjon. Rettenetesen amatőrnek és gyakorlatlannak érezte magát. Idegesen és gyanakvóan, mint a kisgyermek, akit figyelmeztettek, hogy ne fogadjon el édességet idegentől, szopni kezdte. De a merevsége hamarosan fellazult, és utat engedett a gyönyör élvezetének. – Édesem, ez nagyon jó, de én benned akarok lenni.

– Nem hiszem, hogy belém tudnál hatolni – ismerte be Rosemary. – A nőgyógyászom azt mondja, hogy a nők egy bizonyos kor után becsukódnak, ha nem használják őket, mint a lelakatolt és madárparajjal benőtt rozsdás, régi kapuk. – Ez hülyeség. Egyébként úgy fel vagyok húzva, hogy elsülök, mielőtt bejutnék. Mindketten tévedtek. Utána Sí rendelt még egy üveggel. – Mit csinálsz? – kérdezte, amikor Rosemary a tükörben vizsgálgatta magát. – Azt nézem, hogy nem változtam-e arannyá, Mr Midász. A csiklómat használhatnám fáklyának sötét éjszakákon. – Ne csúfolódj! – Visszahúzta az ágyba, és harapófogóba fogta a karjával. Csak mintegy mellékesen kérdezte meg: – Mi történik azokkal az őrült Belvedonokkal? – Jaj, rengeteg minden. Jonathan még mindig azzal próbálkozik, hogy a bírósági tárgyalásra előásson valami ocsmányságot Párizsban, Berlinben vagy Bécsben, azt hiszem. Jupiter rémesen izgatott a baba miatt, és úgy bánik Hannával, mint egy talált Leonardóval. – És mi van a vakkal? – Alizarinnal? Megoperálták. Jonathan, Sienna és Sophy mind vele voltak. Kivették a daganatot. Most türelmesen várnia kell, hogy kiderüljön, visszatér-e a látása. – Rosemary sóhajtott. – Micsoda tragédia. Az a kígyó Zachary Ansteig vette a bátorságot, és küldött neki egy gyümölcskosarat. Jonathan kivágta a kórházablakon. Szegény kis Sophy dühbe gurult emiatt. Fogyókúrázik, és napokig élhetett volna belőle. Jonathan szerint lehet, hogy mérgezett volt, mint a Hófehérkében. – Mi van azzal a zűrös lánnyal? – Siennával? Hat hónap felfüggesztettet kapott. Az ügyész megpróbálta rábizonyítani, hogy azért vitte el a Raffaellót, mert tudta, hogy rablott. De nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, és nagyon jól állta a keresztkérdéseket. – Szerencséje van, hogy a Királyságban állították bíróság elé. – Sí töltött Rosemary poharába. – Az Államokban tényleg a földbe döngölnek műtárgycsempészetért. Az öregfiú hogy van? – Rémesen hiányzik neki a képe. Si a könyökére támaszkodva simogatta az ujjával Rosemary lapos hasát. – Először is, hogy szerezte? – A háború alatt találta, valami égő kastélyban. A larkshire-i könnyűgyalogságnál volt. Az unokatestvérem, Nicky ugyanannál a hadosztálynál szolgált, mielőtt összevonták volna a rutshire-i önkéntes lovassággal. Leo Cooper kiadott egy rettenetesen jó ezredtörténetet. Mindenesetre Raymond a szakaszával elfoglalt egy falut, és ráakadt egy telitalálatot kapott, lángokban álló kastélyra. – Ez hol volt? – Valahol Normandiában. Rossignols kastélynak hívták, mert ott a fülemilék nagyon édesen énekeltek. A háború után újjáépítették, és szállodává alakították, és Aranykakasnak nevezik, mint ami te is vagy – tette rá Rosemary gyöngéd kezét Sí péniszére. – Egyszer négyesben megszálltunk ott, amikor Anthea hozzáment Raymond-hoz. A falut Bonfleuve-nek hívják. Valójában nem volt valami bon73. – Rosemary megrázkódott – Rajtakaptam Davidet és Antheát egy fügefa mögött csókolódzni, ez még jobban

73

„Kellemes".

elrontotta a dolgokat Hála istennek Raymond soha nem jött rá. Én meg rengeteg Calvadosszal érzéstelenítettem magam. – Szegény drágám. – Sí keze felfelé siklott, ujjaival a vörösesbarna mellbimbó körül körözött. – És Raymond mesélt neked arról, hogy fedezte fel a Raffaellót? – Raymond valójában betört a kastélyba, felfedezett valami haldokló nácit, adott neki egy pohár vizet, és odacipelte, hogy egy utolsó pillantást vethessen a Raffaellóra. Cserébe ő meg odaadta neki ajándékba. Rémesen romantikus. Raymond kivonszolta volna a nácit a kastélyból, ha nem hal meg. Álmában sem jutott eszébe, hogy a kép Zac családjáé, micsoda undorító egybeesés. Olyan régen volt. Ha a náci Raymondnak adta, biztos, hogy az övé? – Nem tudhatom. Biztosan egy vagyonba fog neki kerülni, hogy törtvényesítse. Szeretlek – jelentette ki ünnepélyesen. – Mit szólnál egy ismétléshez? Rosemary imádta, hogy Sí nem engedte neki, hogy egyedül vezessen haza: követte a Mercivel, bár ő is túl részeg volt a kocsikázáshoz. Isten tudja, mit gondolt a szegény sofőr, akinek el kellett vinnie Rosemaryt és a Range Rovert a Régi parókia kapujáig, hogy ki ez a kuncogó, locsogó nagyi mögötte. Belekerültek a csúcsforgalomba, majd kikerültek belőle. Limesbridge sárga házai az alkalomhoz illően felhevültnek és kielégültnek látszottak a nap utolsó sugarainak vörös fényében. Rigók, vörösbegyek, fekete rigók mondtak köszönetet a gyönyörű napért. Hazaérve Rosemaryre ismét rászakadt a realitás. Nyolc üzenet várta a rögzítőjén. Mielőtt meghallgatta volna őket, csengett a telefon. – Egész délután próbáltunk utolérni – mondta öntelten és örömittasan Anthea. – Elfeledkeztél a Limesbridge-i Fejlesztési Bizottság üléséről. Nekem kellett elnökölni. David és Geraldine is eljöttek. Kidolgoztuk a Borohova-emlékműverseny részleteit – Anthea nyilvánvalóan nagyon örült, hogy visszaszerezte Davidet, és most éppen mellette állt az ötletnek –, és David olyan elfoglalt lesz a plusz főispáni funkciókkal, hogy azt akarják, vegyem át én a kincstárnokságot. „Mert te kincs vagy", mondta David, és ettől Aneszteziológus tábornok rettenetesen féltékeny lett. Ez azt jelenti, hogy Anthea és David rengeteget fog együtt ebédelni, gondolta Rosemary – és huszonhat éve most először nem bánta. – Gerry olyan édes – folytatta Anthea. – Azt akarja, hogy a versenyt nyitottá tegyük. Mint én a lábamat, gondolta Rosemary, és óvatosan letette a kagylót az ablakpárkányra, hogy ellopózzon megetetni a rémesen nyávogó és panaszkodó macskákat. Amikor öt perccel később ismét felemelte a kagylót, Anthea még mindig fecsegett. – Elvetettük a Galena Múzeum-ötletedet. David az anyját akarja a pajtába költöztetni. – Hogy melegen tartsa magát, és a fejét a szárnyai alá dugja, szegényke – énekelte Rosemary, és letette. De azért elöntötte a veríték. Hogyan is tudott hat órán keresztül eltűnni, elcsórva David kocsiját, amikor a férje Geraldine-nal a térségben volt? Egyáltalán észrevette, hogy hiányzik a kocsija? Nem érdekelte. Éppen egy üveg Sancerre-t nyitott ki, amikor David fröcsögve hívta. – Hogy tudtál megfeledkezni a Limesbridge-i Fejlesztési Bizottságról? Geraldine direkt ezért jött le. És kaptam egy dühös telefont a Larkskire-i Élettől, hogy kettőkor interjút kellett volna készíteniük veled, mint jövendőbeli főispánfeleséggel, de senkit nem találtak otthon. – Bocsánat, elfelejtettem.

– Hogy tudsz ilyen önző lenni? Azonnal hívd fel őket, és alázkodj meg! És feltételezem, hogy elfelejtetted azt is, hogy Casey pénteken eljön hozzánk, és megfesti az arcképemet. Rosemary dacosan töltött magának még egy pohárral, amikor megint csöngött a telefon. Emerald volt az. – Kérhetnék egy óriási szívességet, Mrs. Pulborough? David éppen most szólt nekem a Borohova-emlékműversenyről. Nagyon szeretnék indulni, és tenni valamit, hogy örömet szerezzek Belvedonéknak, hogy kárpótoljam őket, amiért tönkretettem az életüket, különösen Jonathanét. – Remegett a hangja. – Szobrot akarok készíteni Galenáról, és megpróbálom elkapni a karakterét. – Milyen jó ötlet. – Megkérhetném Antheát, de azt hiszem, nem örülne neki, és tudom, hogy magát nagyon szerette Galena. Átmehetek, és kaphatnék magától ötleteket? – Természetesen – felelte Rosemary elpirulva. – Rengeteg fényképem van, meg Lilynek is. Felmegyek Londonba a jövő héten. Várjon, utánanézek. A táskájába nyúlt, kihúzta bíborszínű szatén könyvjelzőjét a naptárból, kinyitotta, és majdnem leejtette a kagylót, mert Sí az egész hetet áthúzta, és odafirkantotta, „Imádlak, soha ne változz meg." – Ezen a héten is meg tudnánk csinálni – mondta Emeraldnak. A pokolba Casey-vel, ő meg David el tudják látni magukat. – Kényeztessük magunkat, és meglátjuk, bejutunk-e az Ivyba. Amikor Anthea elhúzta a lépcsőpihenő függönyeit, és kinézett a Régi parókia kertjére, látta, hogy Rosemary, kezében egy hatalmas, gyömbérszínű macskával, körbetáncol a pázsiton. A buta vén banya biztosan megbolondult – „… megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok."74 – énekelte Rosemary. Aneszteziológus tábornok még mindig dühös volt, hogy David eltérítette a Borohovaemlékműgyűlést, beugrott a Csizmás Kecskébe egy pohár sörre, és megcsodálni a falon Sienna aktját. Hallotta, a helybéliek arról fecsegnek, hogy látták David Pulborough Range Roverjét ebédidőben a Grasshopper és Sixpence előtt parkolni. – Sose piszkíts a saját fészkedbe. – A fickó egy modortalan fráter – értett egyet a tábornok boldogan.

65. Sem Zac, sem a Belvedonok nem készültek még fel az ügy lezárására, a Pandora sorsát eldöntő ügyet csak áprilisban, a húsvét utáni negyedik kedden készültek tárgyalni Mr. Caradoc Willoughby Evans bíró elnökletével. Sok bíró utasította vissza tisztelettel az ügyet, úgy érezték, túl sokat tivornyáztak Raymonddal a Garrickben ahhoz, hogy pártatlan ítéletet tudjanak hozni. Megkönnyebbülten, hogy Siennát nem ültették le, hogy bár Alizarin még mindig vak, túlélte a félelmetes operációt, és hogy április elején Hanna megszülte gyönyörű kisfiát, Viridian Edmundot, akiért az egész család teljesen odavolt, Belvedonék nem bajlódtak túl sokat ügyük bizonyítékainak összegyűjtésével.

74

Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Bíztak nagyon sima beszédű jogi képviselőjükben, Sampson Brunningban is. A kalapból nyulat elővarázsló, tiszteletre méltó és híres George Carman egyetlen riválisa, Sampson híressé nőtte ki magát azzal, hogy mindenből kimentette a Belvedonokat, attól kezdve, hogy dagadt kritikusokat hajigálnak át üvegajtókon, a legutóbbi esetig, a Raffaello csempészéséig. Nem volt kétségük, hogy Sampson megint győzedelmeskedik. Sampsonnak sem lett volna, ha Sienna nem tenne mindenkinek keresztbe. Csak a jóisten tudja, hogy tartotta ezt az önfejű, slampos, hálátlan kis csavargót távol a börtöntől, dörgött Jupiternek. A tárgyalása közepén Sienna előadást tartott a bírónak az állatok jogairól, hogy a holokauszttal összehasonlítva az ő sorsuk sokkal rosszabb. Mr. Willoughby Evans bíróról köztudott, hogy rajong a csinos, nőies, szeretetre méltó nőkért. Siennának rohadtul meg kell tanulnia az udvariasságot. Sienna már megalkotott egy írásos nyilatkozatot a polgári perhez, és előadta a saját verzióját az eseményekkel kapcsolatban, remélvén, hogy az ügy ezzel véget ér. Sampson egyáltalán nem lepődött meg, hogy Zac oldala nem fogadta el a nyilatkozatot, és kifejezte abbéli óhaját, hogy vessék keresztkérdések alá a bíróságon. – Miért csinálják ezt? – érdeklődött Jupiter. – Egyszerűen nem hiszik el azt a történetet, amit Sienna legutóbb előadott, mármint hogy nem tudott arról, hogy a Pandora fosztogatásból származik. Ahogy kinéz, valószínűleg azt gondolják, hogy drogért és pénzért lopott. – Ugyan már, Sampson… Muszáj Siennának megjelennie? – Természetesen, vagy még tízszer rosszabbul nézne ki a dolog. Csak tisztességes hangon kell beszélnie. Garázda, nemtörődöm viselkedése ellenére Sienna nagyon megrémült, hogy a legutóbb akár börtönbe is kerülhetett volna, és rettegett attól a kilátástól, hogy a bíróságon megint megkínozzák. Durcásan beleegyezett, hogy a húsvét előtti kedden együtt ebédel a Ritzben Rupert Campbell-Blackkel. Húsz perc késéssel futott be, és szándékosan szörnyen nézett ki. Festékpöttyös haja loncsos tincsekben lógott, egy formátlan, ujjatlan fekete top látni engedte tetovált karjait, fekete, kitérdesedett vászonnadrág ráncolódott a poros edzőcipők felett. Az étterem hatalmas ablakain át látni lehetett a park platánfáinak első olívzöld leveleit. Ártatlan frissességük szomorú ellentétet alkotott Sienna betegesen szürke arcával, és az éjszakai munkától és könnyektől kivörösödött szeme alatt húzódó kék karikákkal. A drasztikus súlyvesztéstől szögekkel, gyűrűkkel dekorált arca még feltűnőbbé vált. Rupertnek ugyanúgy nem volt kedve feljönni Penscombe-ből egy ilyen szép napon, és csak azért volt ott, mert a bátyja, Adrian és Jonathan megkérték. – Tényleg nagyon jó gyerek, segítségre van szüksége. Először is fürdésre lenne szüksége, gondolta savanyúan Rupert. A teremben ülők közül, akik felismerték, azon pusmogtak, vajon nincs-e valami törvénytelenség a felbukkanásában. – Mit kér inni? – Vizet, nem maradhatok sokáig. – Ne legyen nevetséges. – Rupert rendelt magának még egy whiskyt és egy pohár pezsgőt Siennának, aki nem kérte az étlapot, és a felajánlott kosár kenyeret. – Nem vagyok éhes. Mit bámul? – Haragosan nézett Rupertre. – Magát. Azt hittem, csak Alizarin lakott szabad ég alatt. Sienna felnézett a plafonra, ahol festett girlandok, hangszerek és boldog, pici rózsaszín felhők úszkáltak a türkizkék égen.

Rupert hosszasan hallgatott, aztán belefogott: – Minél tovább nézem a bátyja képeit, annál inkább tetszenek. Az lenne a dolgom, hogy eladjam Adriannak, de nagyon csábít, hogy kiakasztgassam a legtöbbjét. – Hátha visszajön a látása, és a képeinek a magasba emelkedik az értéke. – Maga rosszindulatú, nem igaz? Sosem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom Antheát, de most igazán szánom, hogy maga a mostohalánya. Rupert a számláért intett, de hirtelen zokogás hangja ütötte meg a fülét, és könnyeket látott csillogni a Sienna orrában lévő gyémánt mellett. – Nem szabadna sírnia, a sós víztől berozsdásodik a fém, mint a hajóroncsok a tengerfenéken – mondta nem túl kedvesen. – Nagyon sajnálom. Nem jöttem rá, milyen bajban vagyok. – O. K. – Aztán, amikor megérkezett a pincér: – Inkább egy üveggel hozzon, ne pohárral. A pincérek az évek folyamán hozzászoktak, hogy Mr. Campbell-Black könnyező nőkkel ebédel, és kötelességtudóan úgy fordították a székeket, hogy Siennával a teremnek háttal üljenek, és ne figyeljen rájuk senki. – Gondolja, hogy felcsinálta? – sziszegte a Tatler szerkesztője a chilei nagykövet feleségének. Sienna hüppögve mondta el Rupertnek, mennyire retteg, hogy megint meg kell jelennie a bíróságon. – Tudom, hogy Zac szerez valami olyan ügyvédet, aki darabokra szed engem. Sampson meg van róla győződve, hogy kötelességem ott lenni, olyan nagy hatással voltam a múltkor is. Rupert olyan kedvesnek mutatkozott, hogy a harmadik pohár, és egy kis finom paradicsommártásos provance-i zöldség után mindent elmondott neki. – Hogy az ördögbe sikerült Zacnek lefotózni a Raffaellót a Kék toronyban? Sienna a Zöld park fái közé nézett, mintha szájról olvasva akarná megérteni a mókusokat. – Lefeküdt Antheával. – Jézus! Vissza akarta szerezni a Raffaellót. Ezt mondja ezt el Zac ügyvédjének, ha nem okoz nehézséget. – Nem lehet, Aput megviselné. Mostanában nagyon gyenge. Rupert töprengve nézett rá. – Elfogad tőlem néhány tanácsot? Ha meg akarja nyerni az ügyet az apja számára, szedesse ki ezt a fémboltot az arcából. Őszintén, úgy néz ki, mint egy ócskavastelep. – Én így fejezem ki magam – mordult rá Sienna. – Semmi köze hozzá. – Biztosan. – Rupertnek egy arcizma sem rándult. – De az én koromban lévő emberek, vagy az idősebbek, akik közé Mr. Willoughby Evans bíró is tartozik, rémesnek találják. – Miért kellene alkalmazkodnom, hogy valami öreg bírónak örömet szerezzek? – Mert vissza akarja szerezni a Raffaellót, és mert az apja eléggé meg van bántva. – Pont maga mondja. Anyuval annak idején eleget bántották. Hallgattak. Most aztán kisétál, gondolta szomorúan Sienna. Elöntötte a vágyakozás. – Tényleg kedvelte anyát? – Imádtam. Ellenállhatatlan, megalkuvást nem ismerő, botrányos, az ágyban szenzációs – mert nem törődött semmivel. A festés mindig fontosabb volt neki. Én is így voltam ezzel, a díjlovaglás volt a legfontosabb, a győzelem és a lovak voltak mindig az elsők. Jól összeillettünk, a tizennyolc éves fickót nem izgatta semmi. Élveztük egymást, kötelezettség nélkül. Anyu szerencsés volt, gondolta Sienna.

Amikor a pincér elébük tette a két tányér szarvasgombás spagettit, Rupert azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki a kópéságokat, amiket Galenával véghezvittek. Sienna felemelte a villáját. – Istenem, mégis éhes vagyok. Adott anyának egy Jack Russelt, akit Vakarcsnak hívtak. – Úgy van. – Természetesen nem mondta el, ki után nevezte el a kutyát. – Miért szakítottak? – Megnősültem, és megpróbáltam legalább egy hétig jól viselkedni. Valahogyan egyformák voltunk, mindketten gyermekkorunkban sérültünk meg. Az övé a kommunisták alatt sokkal rosszabb lehetett. – Mint Zacé – mormolta Sienna hangosan gondolkodva, aztán elpirult. –A múltja miatt annyira sérült, hogy nem tud hű lenni magához. – Jóképű? – Olyasmi, bár nem az esetem, szexi és veszélyes. – Mogorva arcát hirtelen felderítette a mosoly, és látni engedte gyönyörű fogait. – Egy kicsit olyan, mint maga. Rupert vigyorgott, és töltött a poharába. – Ez isteni – sóhajtott Sienna. – Azt hiszem, nem kellene szarvasgombát ennem. – Csak gomba. – Gondoljon arra, hogy szegény disznóknak kell kitúrniuk. – Élvezik, mint a kopók – mondta furfangosan Rupert. – Ugyan, hallgasson! – Sienna arca kiszínesedett. – Észrevette a falon a Raffaellót, amikor szeretkezett az anyámmal? – Őszintén szólva semmit nem vettem észre rajta kívül. Bár egyszer azt mondta, hogy ugyanolyan görög orrom van, mint a Büszkeségnek. – Kíváncsi vagyok, tudott-e róla a többi szeretője, és vajon nem valamelyikük árulta el Zacnek. Jaj, istenem! – Kétségbeesve temette arcát a kezébe a gondolattól, hogy látni fogja. Rupert meglepődött, mennyire meghatja ez a festékfoltos, körömrágta kéz. – Ha leveszi az arcáról ezt a páncélinget, sokkal szebb lesz, mint Galena – és sokkal jobban haza tudná hozni a Raffaellót. – Gondolja, hogy győzni fogunk? – Igen. Mindenki nagyon szereti az apját, az esküdtek nem hiszik el, hogy valami rosszat tett, és bármennyire is nem kedveli Sampson Brunningot, ő a legjobb, és nagy meglepetéseket tud okozni. Rupert optimizmusa azonban nem bizonyult jogosnak. A legutóbb hozott reformok megváltoztatták a polgári peres eljárások levezetését. Az eljárás felgyorsult. A tanúknak írásos nyilatkozatot kellett benyújtaniuk a vonatkozó dokumentumok, születési bizonyítványok, fényképek, számlák, hitelesítések csatolásával, hetekkel a tárgyalás előtt, hogy a másik fél tanulmányozhassa azokat. Ezek után, ha sem a felperes, sem az alperes nem készek az ügy lezárására, mint ahogyan sem Zac, sem Belvedonék, az ügy tárgyalásra kerül, de nem az esküdtszék, hanem egyetlen bíró előtt, aki megkap minden nyilatkozatot és dokumentumot, úgyhogy minden anyag a rendelkezésére áll, amelyre mindkét fél építeni szándékozik. Ha már a tárgyalás megkezdődött, mindkét félnek meg van engedve, hogy az ügy tisztázására behívott aktuális tanúkat keresztkérdéseknek vessék alá, és megpróbáljanak hézagokat találni egymás tanúvallomásaiban. Ez annyit jelent, hogy abban a pillanatban, amint az ügy tárgyalása elkezdődött, a drámai, új bizonyítékok előráncigálása – miként a Sampson-féle nyúl elővarázslása is – az ellenfél idegesítése céljából tilos. Ez csak akkor lenne megengedett, ha a kérdéses fél bizonyítani tudja, hogy

a bizonyíték éppen akkor került napvilágra, például egy addig lappangó tanú feltűnése a kutatás közben. Ez tisztességesebb eljárásnak tűnt. De Belvedonék számára azt jelentette, hogy Raymondnak nem áll rendelkezésére jóindulatú esküdtszék, illetve Sampson sem tud meglepetéssel előrukkolni. Ugyanakkor a nagyobb anyagi erőkkel bíró félnek kedvezett. Zac Sí ügyvédhadseregével hónapokat töltött a bombabiztos bizonyíték előállításával. Ezzel szemben a rémesen legatyásodott Jonathan egymagában kutakodott poros, külhoni levéltárakban, abban a bizonyosságban, hogy Zac nem tudott annyi mindent felhalmozni, és megígérte, bár eddig még nem sikerült, hogy valami áttöréssel rukkol elő. Ennek eredménye aztán hosszas telefonos veszekedés lett a tárgyalás előestéjén, a feldühödött Jupiter az éppen Párizsban tartózkodó Jonathant azzal vádolta, hogy nagyon is kiérdemelte a Lustaság becenevet. – Csak vesztegetted mindenkinek az idejét, hogy Európa összes fővárosában berúghass. – A húsvét miatt minden zárva van – ordította vissza Jonathan. – Nem jutok be a nyilvántartási hivatalba holnapig. – Rohadtul késő, holnap kezdődik a tárgyalás. Megint átvertél minket. Jupiter lecsapta a telefont, dühös hangja hallatán Raymond remegve keresett menedéket a szomszédos templom családi padjában. Ízületi gyulladása ellenére letérdepelt az Anthea hímezte halványkék, Belvedon-keresztes térdelőpárnára, és azért imádkozott, hogy Alizarin visszanyerje a látását, hogy a kisbaba, Viridian hagyja egy kicsit aludni Jupitert és Hannát, Doráért és Dicky ért, akik dühösek voltak, hogy nem vehetnek részt a bírósági tárgyaláson, és Siennáért, Emeraldért, de legfőképpen Jonathanért, hogy találjon inkább mást, akibe beleszerethet. Szinte még a Raffaello elvesztésénél is rosszabb volt kedvenc fiának a hiánya, tudta, hogy az életét ő döntötte romba. Raymond azt is kérte Istentől, nem valami derűlátóan, hogy nyirbálja meg a felesége költekezését. Mivel meg volt róla győződve, hogy utána már nem tud ruhákat venni, s úgy gondolta, hosszabb ideig tart a per, Anthea új holmikat vásárolt Lindka Cierachnál. Most is kalapokat próbálgat odafent. Raymond sóhajtott. Rettegett a keresztkérdésektől. Egyre erőtlenebb. Gyűlölte, hogy ott kell hagynia a rügyező kertet, de különösen imádott Grenville-jét. Más volt már, mint amikor Látogató jelenlétével meg tudta nyugtatni kedvenc agarát. Látogató mindig annyira várta a húsvétot – imádta a csokoládét. A hatalmas vázákban díszelgő vadcseresznye szirmai már a templom padlójára peregtek. A harangvirágok, amelyeket Lily szedett, hervadoztak. Mint én, gondolta Raymond. Lehet, hogy a tárgyalás csak néhány napig fog tartani. „Csaták istene, eddzd meg katonáim szívét…"75, imádkozott Raymond. Hozd vissza Raffaellót és a Reményt az életembe! Kissé elmosolyodott, amikor észrevette a „didi" szót, amit Jonathan vésett bele a padba körzővel egy unalmas mise alatt. Nagy nehezen felállt, ritmikus dobogást hallván. Grenville lekísérte a gazdáját, és vágott farkát a templom kapujának verdeste. Raymond a Régi parókia felől hallatszó csörgést már nem tudta olyan könnyen beazonosítani. Ha átlesett volna a falon, látta volna David Pulborough-t, amint a főispáni karddal a masírozást gyakorolja.

75

Shakespeare: V Henrik, IV felvonás, 1. szín (ford. Németh László).

Az erdő mögött leszálló nap barackszín sugarat hagyott a horizonton, csodálatos függönyt vonva a különböző zöldben pompázó új levelekre. Raymond a vízmosást körülvevő égszínkék nefelejcsek áradatában és a nyárfák közt éneklő vörösbegyek hangjában gyönyörködve belélegezte a kábítóan balzsamos illatot. Vágyott rá, hogy a kertjében találjon enyhülést, de eszébe jutott, hogy a holnapi tárgyalásra szerencsét kívánó többszáznyi rajongói levél várja, amelyeket meg kell válaszolnia. *** Londonban Zac szüntelenül az utcákat rótta, és ugyanazt a naplementét nézte, amit Raymond. Bűntudat gyötörte, hogy csak fájdalom és félelem idején fordul Istenhez; előhúzott a bőröndjéből egy gyűrött bársonykipát, és a Great Portland utcai zsinagóga felé indult. Fáradt volt, mert Sí ügyvédeivel hetek óta azon dolgoztak, hogy a bizonyítékaik legkisebb kétségeit is kizárják. Duzzogott, mert a hétvégét az Alpokban síeléssel akarta tölteni, hogy kitisztuljon a feje, és kidolgozza magából az agressziót, de az ügyvédje, Naomi Cohen megakadályozta. – A napbarnította bőr gazdagnak láttat. Ugyanezen okból kifolyólag megparancsolta neki, hogy tegye félre drága ruháit, és holnap vacak, tűcsíkos konfekció poliészteröltönyben, olcsó, fehér nejloningben és rémes, sáiga nyakkendőben jelenjen meg, mint valami pancser középvezető. A Rolexét is otthon kell hagynia, és egy bérelt Vauxhall-lal kell érkeznie Sí helikoptere, vagy még inkább Mercedese helyett. Bár Sí közelről szemlélte az eseményeket, egykedvűen beletörődött, amikor Naomi azt javasolta, a korai szakaszban maradjon távol a bíróságról. – Az isten szerelmére, ha Sí megjelenik, nem fogsz szűkölködőnek látszani – mondta Zacnek. Sienna kiröhögi a lelkét, gondolta dühösen Zac. Miért szivárog be állandóan a gondolataiba, mint a tábortűz füstje? Az esti imaidő már a végéhez közeledett, amikor belépett a zsinagógába, amely zsúfolásig telt lehajtott fejű, a rabbi erős hangjához csatlakozva halkan mormoló férfiakkal. Nők ritkán vettek részt az esd imán, és mindenkor a galérián vagy az elfüggönyözött oldalsó részben kellett ülniük, hogy ne vonják el a férfiak figyelmét. Sienna soha nem egyezne bele, hogy így mellőzzék. A rabbi belekezdett a kaddisba, a halottakért szóló gyönyörű emlékező imába, amely minden istentisztelet végén felhangzik. Olyan sok halottja van, akikre emlékezni kell: Zacre ránehezedett elvárásaik súlya – Reuben; Banjamin és Ruth; Leah és Jacob; a nagyszülei, Tobias és Sarah, az apja és az egész családja, és mindenekelőtt beesett szemű anyja, Rebecca, a halála előtt ugyanolyan csontsoványan, mint a haláltáborok többi áldozata. Holnap szellemhadseregként kísérik majd, ahogy csatába indul. Elégtételt szerzek nektek, ígérte. Kérlek, Istenem, engedd, hogy hazahozzam a Raffaellót. Muszáj megkeményítenie a szívét, tudván, hogy Siennáét összetöri. Fájdalmas üvöltése, ahogy elvették tőle New Yorkban a Pandorát, kísértette Zacet, mint az anyja elképzelt sikolya, amikor az ő édesanyját vitték el Auschwitzba. Volt a levéltárcájában egy a London Timesból kivágott kép a szakadt farmeros, tetovált Sienná-ról dacos alperesként a bíróság előtt. Nagyon megkönnyebbült, hogy a lánynak nem kellett börtönbe mennie. Nem tudta volna elviselni, hogy ez a szabad lélek le legyen láncolva. Miért is piszkálja annyira a csőrét? Drága Istenem, engedd, hogy kijózanodjam, imádkozott Zac.

A rabbi a kaddis végéhez közeledett. – „Reménységünk az Isten – csatlakozott a gyülekezet mély hangjaihoz héberül –, engedd nekünk, hogy beléje helyezzük a bizalmunkat, és küzdjünk az elkövetkezendő napért, amikor elismerik az Ő uralmát, és imádni fogják a világon mindenütt". Még kántáltak, amikor elhagyta a templomot. Megígérte, hogy elviszi az ügyvédjét, Naomit vacsorázni. A szülei Németországból menekültek a háború alatt. Angliában született és tette le az ügyvédi vizsgát, de a fele családját, mint az övét is, a nácik ölték meg, örökségül hagyva rá, hogy égető szükségét érezze a borzalmas hibák helyrehozatalának. Bár szakértője volt a műtárgyak visszaigénylésének, és már számtalan régi mestert szerzett vissza múzeumoktól zsidó ügyfeleinek, ilyen kaliberű és ekkora nyilvánosságot kiváltó esete még nem volt. Zac méltányolta, hogy a jó ügyért harcoló jogi képviselők rettenetesen fel vannak spannolva. A naplementéből már csak egy sötétvörös karima látszott nyugat felé, mintha a holnapi csatában kiömlő vért jelképezné. Naomi nagyon jól nézett ki, de remélte, nem várja, hogy ma este lefeküdjön vele, a lány félszegségét enyhítendő.

66. Egy napsütötte húsvétvasárnap délelőtt fél tízkor Raffaello Pandoráját becsomagolták egy légkondicionált, selyembéléses ládába, berakták egy rendőrségi mikrobuszba, majd motorkerékpárosok és rendőrautók kíséretével, tavaszi zöld lombok alatt, turbolya szegélyezte keskeny utakon szállították át a 15 kilométernyire fekvő searstoni raktárból. Végső célja a már zsúfolásig megtelt bíróság volt Larkminsterben. Sienna korán érkezett, fent rejtőzött el a karzaton. Megrendelték tőle, hogy a főbb résztvevőkről naponta készítsen vázlatot a Telegraph számára. Biztos volt benne, hogy csak azért őt kérték meg, mert Jonathant és Alizarint nem tudták elérni. Alig tudott rajzolni, annyira remegett a keze arra a lehetőségre, hogy látni fogja Zacet. A bíróság egy operaház, egy kápolna és egy osztályterem módfelett teátrális kereszteződése volt. Úgy sorakoztak a bordóra kárpitozott ülésekkel elválasztott sötétre polírozott sorok, mint valami amfiteátrumban. Szemben a bírósági pulpitus hatalmas tölgyfa pultként emelkedett. Mögötte helyezkedett el a bíró impozáns, vörös bőr karszéke, majd utána a királyi címert felemelő, faragott, domborított oroszlán és az olajos simaságú unikornis látszott, mancsaik és patáik közt sötétedett a mottó: „Honi soit qui mal y pense", azaz „Átkozott, aki itt rosszra gondol". A pulpitus előtt fekete köpenyben ült az írnok meg a törvényszéki szolgák, dokumentumokat olvasgattak, és ellenőrizték a magnót, amely minden egyes keserű szót rögzít. Az ügyvédek ülése előtt helyezkedett el egy jogi könyvekkel, élénk színű gyűrűs dossziékkal, ciklámenszín szalaggal átkötött iratokkal zsúfolásig rakott nagy asztal. Fölötte mikrofonok lógtak, mint hatalmas kőrisfabimbók. Az újságírók bepréselődtek a bal oldali sorokba. Jobbra velük szemben állt a tanúk padja, mint egy nagy réz golyóstollbetét, amely csak arra vár, hogy Zac belekerüljön, gondolta keserűen Sienna. A napsütésben hatalmas tömeg sereglett össze, hogy üdvözölje Raymondot: az ő éljenzésük szakította meg merengését, és szomorúan konstatálta, hogy a drága lélek mennyire összetört, Anthea pedig épp ellenkezőleg, vidámnak és csinosnak látszott fuksziarózsaszín kosztümjében és mályvaszín csíkos David Schilling kalapjában. Amikor végre beértek, leültek jogi képviselőjük, a simára nyalt hajú, élénk arcszínű, kék szemű és négyszögletes kivágású fekete talárt és kiugró, szőke szemöldökére hulló parókát viselő, fontoskodó Sampson Brunning és csoportja mögötti sorban.

Az ügyvédek öltözőjében Sampson felmérte Naomi Cohen skarlát, telt ajkát, büszke, sápadtarany sasorra felett az egyik oldalról a másikra fésült fényes, fekete haját. Észrevette finom bokáját és a fekete talár meg a fehér zsabós, magas nyakú ing alatt domborodó kebleit. Megkülönböztetően fagyos: bizonyára ideges, hogy egy olyan jogi képviselővel kell összemérnie magát, mint jómagam, gondolta rosszindulatúan Sampson. Mint ő, Naomi és Zac is a Fekete Hattyúban szállt meg Searstonban. Valószínűleg le tudja majd a harmadik éjszaka fektetni, gondolta Sampson, amikor mogorva, elgyötört kliense iránti rajongása elmúlik. Á, Jupiter is befutott az utolsó pillanatban. Sampson őt tartotta az egyetlen józan Belvedonnak. Sienna nagyszájú csibész, Jonathan, aki képtelen volt összehozni az ígért bizonyítékot, haszontalan kokszos. Jupiter becsusszant a mostohaanyja mellé, s annak ellenére, hogy hidegséget sugárzott, nagyon aggódott a Raffaello elvesztése miatt, amely most még jelzálogként szerepelt, de a bank azonnal érvényesíti a jogait, ha Zac nyer. Raymond még mindig nem fizette vissza a 85 000 fontot a biztosítónak, és isten tudja, még milyen költségek merülnek fel. Jupiter azért késett, mert a közeli aukciósházban megnézett egy árverést, ahol az egyik sötét sarokban kifigyelt egy lehetséges „szunnyadót", amely a művészvilág zsargonjában azt jelen ti, hogy fel nem fedezett mestermű. Imádkozott, hogy David Pulborough el legyen foglalva a főispánkodással, és ne vegye ő is észre. Titokban bekapcsolta a mobiltelefonját, és ellenőrizte, mi van Hannával és a kis Viridiannal, aki épp békésen aludt, miután egész éjjel ébren tartotta őket. A teremben feltámadt az érdeklődés, amikor Zac és Naomi bevonultak, és figyelmen kívül hagyva a sziszegő Belvedonokat, a bal oldali pad felé indultak. Naomi reszkető kézzel kibontotta az iratokat rögzítő ciklámenszínű szalagot, és félretolva a bíróság által odahelyezett vizeskancsót, elővett egy üveg Eviant. Gondolhattam volna, hogy Zac egy csini ügyvéd oldalán fog feltűnni, gondolta dühösen Sienna. Az sem meglepő, hogy az undorító, nagyképű, simulékony, kéjvágyó Sampson Brunning, aki engem annyira elítélt, olyan örömmel fogja bámulni Naomit, mint a róka, aki éppen most örökölt egy tyúkólat. Sienna bosszúszomjasan kezdte mindkettőjüket rajzolni, de a krétája átvette felette az uralmat, és kettősük helyett Zacet vázolta fel. Még az olcsó, fényes öltöny, vagy a kénsárga nyakkendő sem tudta elfedni a szépségét. A Belvedon-sorban mindenki kuncogott és mérgelődött, amikor Lily néni becsattogott a folyosón. Figyelembe sem véve a táblát, amely hirdette: „a bíróságon tilos az étkezés", hozott magával egy üveg brandyt és egy kilós bödönnyi jeget. Fent kell tartaniuk egy széket Rosemarynek, ő hozza később a pikniket. Zac nyugtalanul kigombolta rémes ingét, és meglazította a még rondább nyakkendőt. – Gombolkozz be! – sziszegte Naomi. – A múzeumok meghunyászkodnak, ha ez a lány közeledik – mormogta Somerford Keynes, aki legalább két ülést elfoglalt a sajtópáholyban, és egészen elmerült a David Lee-nek, a Művészeti Hírek szerkesztőjének mesélve, hogy a kollégáival a Frick76 és a Nemzeti Galéria segítségével hitelesíttesse a Raffaellót. – Á, itt is van. Amíg Pandorát kicsomagolták a dobozából, isten tudja, milyen új ördögöket kiszabadítva, Raymond alig tudta megállni, hogy fel ne zokogjon. Lily néni a térdére tette

76

New York-i művészeti központ.

bütykös kezét. Sienna káromkodott, ahogy a könnyei a vázlatfüzetére potyogtak. Még Jupiternek is gombóc volt a torkában. A bíróságon mindenki majd kitörte a nyakát, hogy vethessen rá egy pillantást, amint két rendőr egy vörös bőrpadra helyezte a terem hátsó részében, és rengeteg zsaru őrködött minden ajtóban. Tiszta színei még a távolból is ragyogva csillogtak. Mint Cophetua király koldusleánya, gondolta Jupiter, az ember hirtelen megérti, miért is van a felhajtás. A falióra nagymutatója közeledett a tízhez. – Mindenki álljon fel! – kiáltotta a csinos, szőke teremszolga. Mint az egymás mellé zsúfolt könyvek, a teremben lévők is összeszorultak, és nehezen emelkedtek fel, amikor a hosszú nevű, vörös taláros, gömbölyded, de lenyűgöző kis ember, Mr. Caradoc Willoughby Evans bíró a bordó bársonyfüggönyön keresztül belépett, és ragyogó piros karszékébe segítették. Miután a bírák parkra néző szálláshelyén szalonnás tojást, véres hurkát, gombát, pirítóst és narancsdzsemet reggelizett, nagyon örült a tömegnek. Mindig jól jön a jó pont az önéletrajzában. Úgy néz ki a parókája, mintha egy nagy csomó fű fagyott volna meg a fején, gondolta Sienna, és sebesen rajzolt. És dagadt, kerek arca meg pislogó szeme miatt úgy festett, mint a Vízipatkány, harmincévnyi piknikezés után Vakonddal.77 Aztán nem tudta megállni, hogy sikítva fel ne vihogjon, amikor a bordó bársonyfüggönyön keresztül az arcán fontossága tudatának kifejezésével David Pulborough lépett be kardját csörgetve, fehér ingben, sötétkék frakkban, térdnadrágban és fekete harisnyában ragyogva. A főispán kötelezettsége volt a Legfelsőbb Bíróság bíráinak meglátogatásáról gondoskodni, és részt venni a tárgyalásokon, különösen akkor, ha ilyen érdekfeszítőek, mint ez is. Odalent Lily néni horkanva felröhögött. Raymond még gondterheltebb lett. – Ti ketten! Maradjatok már csöndben – sziszegte Jupiter dühösen, amikor David a haját simogatva helyet foglalt Willoughby Evans mellett, készségesen megigazgatva a bíró mikrofonját, és egy pohár vizet öntve neki. – Biztos vagyok benne, hogy mond értünk egy-két jó szót – suttogta Raymond a szemét törölgetve. – A fenét! – Jupiter megkocogtatta Sampson vállát. – Nem tiltakozhatunk? Davidnek az a szándéka, hogy bogarat ültessen a bíró fülébe, és megpróbál képeket rásózni. Willoughby Evans vett egy van de Veidét hat hónappal ezelőtt a Christie'snél. A körülötte uralkodó jókedvről és zúgolódásról megfeledkezve Antheának dagadt a keble. David még soha nem látszott férfiasabbnak. Elképzelte, ahogy kirántja a kardját, és párbajra hívja Zacet, hogy őt megvédje. Willoughby Evans azonnal kérte, hogy hozzák elé a Raffaellót, aztán a fejét ingatta. Nem csoda, hogy a férfiak kész voltak ilyen szépségért harcolni. Még soha nem látott ennyire különlegesen gyönyörű arcot, mint a Reményét. – Ez biztosan a Lustaság, ez meg a Fösvénység. – E mellett a kép mellett éltem harminc évig, és még csak nem is tudtam a létezéséről – hazudta David, és közelebb hajolt, hogy vessen rá egy pillantást. – Mint a királykisasszony a toronyban. A tárgyalás Naomival kezdődött. Tömören bemutatta a Raffaello útját Bécsből New Yorkba. Gablecross detektívfelügyelő volt az első tanú, aki röviden előadta, hogyan hívták Rókavárba júliusban, amikor jelentették, hogy a festményt ellopták, hogyan 77

Szereplők Kenneth Grahame skót író Békavári uraság és barátai című híres meseregényéből.

találták meg az Extrém Kiállításon, és most, hogy a searstoni rendőrség birtokában van, a rendőrségi tulajdoni törvény alapján szeretne útmutatást kapni, hová diszponálják. Gablecrosst Somerford Keynes követte. A hatalmas kritikus éppenhogy befért a tanúk padjába, kéjvágyó szemét Zacen legeltetve, saját fontosságának tudatában a képet körülbelül 1512-re datálta. – Fatáblára készült. Pandora meséje a doboz tetejét képezte, amelynek az aljára Caterina portréját festette, a büszke szépségét, akiről azt beszélték, hogy Raffaello viszonzatlanul imádta. Innen van a felirat: „Malum infra latet", vagyis „A baj alant fekszik". – Somerford lenézett Zacre. – A tizenhetedik században – folytatta – a két képet tartalmazó doboz a római kardinális, Aldobrandini tulajdonában volt, aki egy bécsi diplomáciai küldetés során bemutatta egy ausztriai mágnásnak, Heinrich von Berthold hercegnek. Az ő leltárlistáján szerepelt mindkét kép 1695-ben. – Somerfordnak összefutott a nyál a szájában egy ilyen fenséges személyiség emlegetésétől. – Intellektuális faszverés – morgott Sienna, dühödten vázolva Somerfordot a tanúk padjában, mint kis cserépből kidagadó emberevő növényt. – A fedelet – folytatta Somerford – valószínűleg a tizennyolcadik század végén választották le a másik képről, amikor mindkét képet áttették fatábláról vászonra, hogy elkerüljék a karcolásokat, szút és az időjárás okozta károkat. Caterina most a washingtoni Abraham Lincoln Múzeumban lóg, Pandora pedig a Berthold család kastélyában maradt Magyarországon vagy kétszáznegyven évig, mielőtt eladták a bécsi Benjamin Abelmannak körülbelül tízezer fontért. – Mennyire értékelné most a képet? – kérdezte Willoughby Evans. – Aukción valószínűleg nyolc- és tízmillió között menne el. Mindenkinek elakadt a lélegzete, és elkezdték a nyakukat nyújtogatni. A rendőrök közelebb húzódtak Pandorához. Naomi Cohen megigazította a parókáját, és Sampson Brunning engedélyét kérve adott még további magyarázatot az eseményekhez. – Ausztria Hitler számára a leggyűlöltebb ország volt, mert a Linzi Szépművészeti Akadémia nem vette fel hallgatónak. 1938-ban a titkosrendőrsége ezért Bécsbe költözött, megalázta és letartóztatta a zsidókat, és elrabolta a kincseiket. Benjamin Abelman gyűjteményét az elsők között kobozták el. Willoughby Evans bíró úr eközben a laptopjába jegyzetelt, bizonyítva, hogy a bírók is érthetnek a számítógéphez. Micsoda eset, gondolta boldogan. Gyönyörű a kép, és gyönyörű nőket csodálhat, ha a tárgyalás unalmasra fordulna. Lady Belvedon ragyogó. Kicsi volt, és Willoughby Evans kedvelte a kis nőket, de tetszett neki Naomi Cohen csillogó, fekete szeme is. Ha belelendül, a hangja elveszíti harsogó, magas, idegesítő élét. Meg kell hívnia vacsorázni őt és Sampson Brunningot a bírák vendégfogadójába valamikor a hét folyamán. Peregrine, Sampson Brunning gyakornoka szintén a laptopjába merült, azt sugallva, hogy a bizonyíték után kutat, de pasziánszozott. Most Zac következett. Naomi biztatóan rámosolygott, ahogy szörnyű, sárga nyakkendőjét betűrve felállt, hogy megesküdjön a Bibliára. Gyűlölöm, gondolta Sienna, és Naomit fekete taláros varjúnak ábrázolta. Zac annyira sápadt volt, hogy fehér ujjpercei nem is látszottak, amikor megragadta a tanúk padjának karfáját, de szenzációsan adta elő magát. Csak ritkán mutatta ki agresszivitását és bosszúvágyát, mint a nedves levelek alatt megbúvó és elhaló petárda. Mindenki számára nyilvánvaló volt a Raffaello iránti imádata, és az is, hogy kétségbeesetten szeretné visszaszerezni.

Mozdulatlan arca, érzelmektől remegő mély, rekedtes hangja könnyekre indította a bíróságot, ahogy előadta, hogyan verték agyon Benjámint, amiért megpróbálta elrejteni a Raffaellót, hogyan kellett Benjamin hetvenöt éves feleségének fogkefével felmosnia a járdát, mielőtt törékeny testét a krematóriumba dobták volna, és milyen hősiesen esküdött meg Jacob bácsi, hogy megbosszulja őket a festmény visszaszerzésével, ám ehelyett meggyilkolta a Gestapo a zsidók kicsempészéséért, mielőtt imádott Leah-jához csatlakozhatott volna az Államokban. Ezt már mind hallottam a Négy évszakban, gondolta Sienna, most nem fogom sajnálni. Úgy döntött, hogy Zac nem is annyira sárga lángú tigris az éjszakában, mint inkább egy korlátolt, fáradtan lángoló unikornis, aki bárkibe képes beleszúrni elölről vagy hátulról a szarvát. – Mit gondol, mi történt a Raffaellóval, miután elkerült az ön nagybátyjától? – kérdezte Naomi. – Hitler elrendelte, hogy minden, Ausztriában elkobzott holmi maradjon az országban, hogy megalapozza az ő új Führer Múzeumát Linzben, de úgy vélem, hogy a Raffaello Göringnél, a rögeszmésen kapzsi gyűjtőnél kötött ki, akinek sikerült átmenekítenie rengeteg rabolt festményt a saját privát gyűjteményébe. A Rarinhall-ból, Göring udvarházából a háború után kapott jelentések szerint a Raffaello az odaszállított dolgok listáján szerepelt Azután került kérdőjel a neve mellé. – Göring nem sokat tudott a festészetről – folytatta megvetően Zac –, és nem érzékelvén a valós értéküket, gyakran a legkülönlegesebb képeit adta át a bizalmasainak. Egy Raffaellóról már lemondott egy Watteau kedvéért, a Krakkóból elrabolt Fiatalember portréjáért. Lehet, hogy a Remény és Pandora nem voltak elég kövérek a birodalmi marsall kezdetleges ízlésének – mutatott elragadtatott hallgatósága felett a képre. – Visszament Velencébe? – kérdezte gyengéden Naomi. – Visszamentem a családi lakásba, a Singer utcába és Jacob galériájához. Mindkettőt lebombázták, és modern épületeket építettek a helyükbe. – Zac egy pillanatra sápadt és beesett szemű El Greco-figurává változott, és nem tudott megszólalni. – Egész életemben veszteségérzetem volt – suttogta végül. – Csak a Raffaello maradt meg a múltamból. Zac számára jól sikerük a délelőtt. – Szegény fiú. Rémesen letörtnek látszik – sóhajtotta Raymond. – Ösztöndíjat kellene neki adni a Királyi Színművészeti Akadémiára – horkantott Lily néni. A bíró szünetet rendelt el, és magával vonszolta a csörömpölő Davidet ebédelni, ami miatt a Belvedonok nagyon feszültek lettek. A bíróság előtt fényképészek és riporterek rohanták meg Zacet. – Még mindig harmincmilliárdnyi rabolt műtárgy hiányzik – mondta nekik. – Elhatároztuk, hogy erkölcsi győzelmet fogunk aratni, úgyhogy a mi esetünk igazi támogatást fog nyújtani a többi zsidó családnak az igényük benyújtásához. Au! – üvöltött fel, amikor valaki erősen bokán rúgta. – Remélem, nyolc-tíz millióval fogod támogatni az ügyüket – gúnyolódott egy hang. Dühösen megpördült, és egy sima, barna arcbőrű, ragyogóan szép lányt látott, sörélesztőszínű haját francia csatba fogva viselte. Gyönyörűen szabott sötétzöld kosztümöt viselt. Sienna volt az, szögek és gyűrűk nélkül, elrejtett tetoválásokkal; három napot töltött a napágyon, hogy színt kapjon, és egy nyugodt, fiatal nő benyomását kelthesse a bíróságon.

– Nem sajnálod, hogy a te oldalad kihagyta, hogy keresztkérdésekkel bombázzon engem? – kérdezte, és Zac arcába nevetett, mielőtt elhúzott volna Raymond után, hogy zöldséges tésztát, és egy nagy vodka-tonikot vegyen magához a kocsmában. Zac teljesen összetört. A délután folyamán aztán már nem is tudta összeszedni magát. – Mi a fene történt Siennával? – sziszegte oda az ugyanúgy elképedt Antheának. – Rupert Campbell-Black elvitte a Ritzbe, és megmondta neki, hogy vegye ki a fémeket az arcából – mondta elragadtatva Jupiter. – Fogadok, nem ez volt az egyetlen dolog, amit levetetett vele – jegyezte meg mérgesen Anthea. Azt is észrevette, hogy David egész délelőtt azon az elbizakodott Naomi Cohenen legeltette a szemét. Az élet nagyon nehéz. A hosszú, forró délután Sampson Brunning keresztkérdései szétszedték Zacet. Miért változtatta a nevét Ansteigre? Nem szégyelli, hogy az anyja meghalt, mielőtt egy apasági teszt vagy Zac bebizonyíthatta volna, hogy tényleg ő Benjamin dédunokája, és nem egy pénzre áhítozó senki? Naomi felállt. – Ez nem megfelelő kérdés – kiáltotta felháborodottan, aztán lesütött pillái alatt Willoughby Evansra pillantva –, ahogyan ezt tanult barátom is jól tudja. – Egyetértek. Mr. Brunning – szólt rá Willoughby Evans – ön tudja, hogyan kell viselkedni. Tegyen aszerint. – Elnézést, uram – mondta szerényen Sampson. Megkérdezte, miért élt vissza Emerald bizalmával, arra használva fel őt, hogy befurakodjon a Belvedon-házba, és nagylelkű vendégszeretetüket elfogadva körbeszimatoljon. – Az isten szerelmére, vissza akartam kapni a képemet – Hogy tudta lefényképezni a Raffaellót? Zac elgondolkodva nézett át a rémült összeszorított ajkú Antheára. Boldogan bedobta volna a nevét, de Sí és Naomi lebeszélték, ez csak még nagyobb csirkefogónak tüntetné fel. – Emerald születésnapja volt. Lady Belvedon bizonyára összezavarodott, mert először találkozott Emerald szüleivel, és nyitva felejtette a Kék toronyba vezető ajtót. – Aha. Úgyhogy elfoglalta a hálószobáját. – Sampson vitriolba mártotta a nyelvét ebédidőben. Az ember azt hihette, Zac legalábbis az anyakirálynőt erőszakolta meg. – Az egyik családtag azt mondta, hogy már közel járok. Mindenütt ellenőriznem kellett. – Persze, tízmillió nagyon hasznos lehet. – Nem számít a pénz. – Ismeri azt a mondást, hogy hiszem, ha látom? – sóhajtotta Sampson. – Miért nem vitte el azonnal a képet? Mindenki felugrott, ahogy Lily telefonja megcsörrent. – Halló? – Lily úgy tartotta, mint egy felrobbanni készülő bombát. – Lily! – sziszegte rémülten Anthea. Az egyik teremszolga megkocogtatta Lily vállát, és az ujjával intette, hogy nem szabad. – Rosemary volt – jelentette be Lily, és kikapcsolta. – Nem tudja megtenni. Pillanatnyilag nagyon bizonytalan. David kivételével mindenki elfojtott egy mosolyt. Peregrine folytatta a pasziánszozást a laptopján. – A rablás éjszakáján beismerte – erősködött Sampson –, hogy soha nem szerette Miss Cartwrightot, és őt is meg mindkét családját csak kihasználta.

– Mondtam – felelte tompán Zac hogy bárki, akinek annyi oka van a gyűlöletre, mint nekem, képtelen szeretni. – És azt is beismerte, hogy maga bátorította, hogy megkeresse az igazi szüleit. – Azt hiszem. – Sötét és hideg, mint a sír – állapította meg Lily, és kortyintott egyet a flaskájából. A délután végére Sampson akkor sem tudta volna jobban befeketíteni Zac jellemét, ha korommal dörzsöli be.

67. Peregrine, Sampson gyakornoka fenntartva laptopját, hogy pasziánszozhasson, a vonalazott írólap tetejére írta, hogy „második nap". A hőmérséklet lezuhant. Szürke és borús nap volt, a bíróság épületében mindenütt égtek a lámpák. Siennának kellett elsőként a tanúk padjára lépnie. – Ne engedd őt a sajtó közelébe – kérlelte Sampson Jupitert –, mert elveszítjük minden előnyünket. Sienna horgolt, égetett narancsszínű kiskosztümben jelent meg a bíróságon. Az újságírók tetszést nyilvánító füttykoncertje kísérte a belépését, és Rupert küldött neki egy hatalmas virágcsokrot. „Láttam a televízióban, szenzációsan néz ki. Menjen, és semmisítse meg őket!", írta a kártyára. – Siennám, vízbe teszem neked – mondta imádattal Peregrine. Van egy pár fickója, gondolta dühösen Zac, amikor elhaladt mellettük a tárgyalóteremben. Sienna Rupert virágjától függetlenül is repesett az örömtől. A Daily Telegraph szerkesztője, Charles Moore éppen most küldött egy faxot, amelyben közölte, hogy nagyon tetszettek az ötödik oldalon, a tárgyalásról írott tudósítás mellett megjelent rajzai. Willoughby Evans bíró írnoka is megkérdezte, hogy a főnöke megveheti-e az eredetit. Ezen ő látszott, Sampson, az új főispán, aki Naomira kacsingat, amikor az éppen Zacet, vagyis inkább egy arrogáns, fejjel öklelőző egyszarvút kérdez ki a tanúk padján. – Nincs is tokám – panaszkodott Sampson. – Nincsenek ennyire közel ülő szemeim – füstölgött Naomi. – Azt hiszem, a hasonlóság páradan – mondta Willoughby Evans, aki abszurdul előnyös színben tűnt fel. David már kevésbé; azt kérdezgette, vajon Siennának szabad-e engedni, hogy további rajzokat készítsen, „figyelembe véve, melyik oldalon áll", tette hozzá nyomatékkal. – Ó, nem hiszem, hogy bármilyen módon befolyásolni tudna egy karikatúra – mondta Willoughby Evans, barátságosan rámosolyogva Siennára, amikor a tanúk padjára lépett. Miután feleskették, és megmondta Sampsonnak, hogy nem kíván semmit hozzátenni a nyilatkozatához, Naomi vette át. Nem érdekelte sem Zac, sem más elfogultsága: harcra készült. – Miss Belvedon, miért lopta el a Raffaellót július 7-én éjszaka? – Pandora közel hatvan érig volt a családunkban – fogott bele határozottan Sienna. –A bíróság hallott arról, hogy Emeraldot rávették, keresse meg a természetes szüleit. A Pandorát elvenni tőlünk olyan lenne, mintha a gyereket kiszakítanák örökbe fogadó szülei karjaiból, akik őt szerették, és felnevelték. – A múzeumokban az emberek elsétálnak a képek mellett. Mi mindennap megnéztük Pandorát, és együtt éltünk vele. Lehet, hogy Zac múltját képezi, de egy része az

anyánkénak is, akit elvesztettünk. Négy művészt inspirált: a két bátyámat, engem és az édesanyámat. Az ő képei tele voltak fénnyel: látnivaló, mennyire befolyásolta Raffaelló. Sampson Brunning örömmámorban úszva nézett fel rá. Micsoda változás. Lehet, hogy inkább őt kellene lefektetnie Naomi helyett a harmadik éjszakán. – A bátyáim az anyám karjában feküdtek, amikor megvilágította a fény – folytatta Sienna. – Először a holdat láthatták, majd az elefántcsont ruhába öltözött Reményt, majd Pandorát halványkékben, abban a színben, amelyik először emelkedik ki a sötétségből. Sienna háttal a képnek festett le minden kis részletet. – Az anyám meghalt, mikor kétnapos voltam, úgyhogy nekem magamnak kellett megtanulnom, hogy szeressem a Raffaellót. – A keze a karfát szorította, nehogy összeessen. Besötétedett. Odakint felhőszakadás ráncigálta a vadgesztenyék gyenge leveleit. Willoughby Evans keze megállt a laptopján. – Szeretne öt perc szünetet, hogy összeszedje magát? – kérdezte szeretettel Siennát. Sienna a fejét rázta. – Jól vagyok. Jó tanú, gondolta Naomi, de még nem vagyunk kint az erdőből. Aztán érezte, ahogy valaki hozzáért a talárjához, és hallotta Zacet, amint a fülébe súgja: – Ő egy rosszindulatú boszorkány, intézd el! – Miss Belvedon – kérdezte Naomi –, valójában miért lopta el a Raffaellót? – Mert rettegtem, hogy másvalaki teszi meg. Zachary Ansteig napokig szimatolgatott körbe a házban. Rajtakaptam a felső hálószobákban, úgyhogy átkutattam a komódját, és találtam… – Sienna az ujján számolta a tételeket. – Rendszeresen átkutatja a vendégek szobáját? – Nem gyakran, de nem is mindennap találok a lépcsőházban meztelen vendéget osonni a délután közepén. – Vágott egy grimaszt Zac felé, aki visszavicsorított. – Azon aggódott, hogy elveszít egy tízmilliós képet? – Nem, egy képet, amit imádok. És Naomi így ostromolta tovább, míg ki nem jelentette: – Az a gyanúm, hogy azért lopta el a Raffaellót, mert rájött, hogy rablásból származik. – Az apám házában sok kép van – válaszolta gúnyosan Sienna. – A kilencven százalékukról fogalmam sincs, hogy honnan származik. Úgy éreztem, hogy Pandora veszélyben van, úgyhogy elhoztam. Ebben a pillanatban egy napsugár vetődött be az ablakon, egyenesen az arcára. Raymond, aki elbóbiskolt, felébredt. – Galena! – lihegte. – Anyu! – mormolta idegesen Jupiter. Tényleg nincs menekvés, kérdezte magától borúsan Anthea. – Sienna drágám, ügyes vagy. – Sampson úgy döntött, hogy megbocsát a tokáért, és átölelte. Naominak azon a délutánon sem ment jobban, amikor Emeraldot kellett keresztkérdéseknek alávetnie, aki rettegett a megjelenéstől, és csak a remény éltette, hogy Jonathan feltűnik a bíróságon. Emerald elámult, mennyire hiányzik neki Sophy, mióta a testvére Amerikában tartózkodott. Ma Sophy, a megbízható, kedves, megnyugtató lenne a legmegfelelőbb társaság számára. Patience, félvén, hogy bárpultos állása bizonytalan, nem mert kivenni egy napot, tehát Emerald egyedül érkezett.

Mind a sajtó, mind a közönség őt akarta fényképezni, azt várták, hogy egy ragyogó szépség tűnik fel, és mindenki megdöbbent, amikor egy elgyötört kis szellemet láttak tavalyi, virágos Joseph ruhában, ami lötyögött rajta. Sápadt arcán a rúzs és a pirosító olyan volt, mint a smink a vízihullán. A hírek, amelyek szerint Jonathannak nyoma sincs, megadta a végső döfést. Elhaló hangon mondta el a bíróságnak, hogyan ismerte meg Zacet. – Csak akkor kezdte erőltetni, hogy keressem meg az igazi anyámat, amikor rájött, hogy Lady Belvedon az. – Tudna hangosabban beszélni? – érdeklődött Naomi, amikor a tetőn és az ablakokon kopogó eső szinte teljesen elnyomta Emerald hangját. – Lehet, hogy meg tudná igazítani Miss Cartwright mikrofonját – utasította a bíró, és Emeraldra mosolygott. – Sir Raymond és Lady Belvedon azonnal elismerték, hogy ők a szüleim, és Zackel együtt a szívükbe zártak – motyogta Emerald. – Ezután Zac egyre távolságtartóbb lett. Azon az éjszakán, amikor a Raffaello eltűnt, nagyon dühös lett, s beismerte, hogy sohasem szeretett, és csak kihasznált engem, hogy bejuthasson a házba. – Fúúj! – kiabálta Sienna a galériáról. – Rohadék – értett egyet Lily, és a jeget csörgette a poharában. Zac a körmét vizsgálgatta, az arcán rángatódzott egy kis izom. Tagadja-e Emerald, kérdezte Naomi, hogy Zactől hatalmas érzelmi és anyagi támogatást kapott, hogy megtalálhassa gazdag családját? Emerald nem tagadta. – Nem vett-e egy gyönyörű ruhát az ezüstlakodalomra? – De igen. – És más szép ruhát? – Igen – suttogta Emerald. – Valójában nem ő tette maga elé a bőségszarut? Az új életében nem vigasztalta-e Sir Raymond és Lady Belvedon ajándékokkal, saját műteremmel, saját szobával, egy Augustus Johnnal, feltűnő autóval, Lindka Cierach ruhákkal és a születésnapjának estéjén a Belvedon-smaragdokkal? A családban még attól is féltek, hogy esetleg Sir Raymond átadja önnek a Raffaellót. Azt hiszem, szerencsésnek gondolta magát, és nagyon is élvezte a dolgot. – Egyáltalán nem élveztem, mert tudtam, hogy Zac nem szeret, és Pandorához hasonlóan én is kinyitottam egy férgekkel teli ládát, szerencsétlenséget hozva az új családomra, akik annyira szerették a Raffaelójukat. Hirtelen rádöbbent a valóságra, hogy Jonathant úgysem fogja látni, elöntötte az önsajnálat, könnyekben tört ki, amely szívet tépően visszhangzott a mikrofonban, és bejárta a termet Szegény kis jószág. Nem volt a teremben egy férfi sem, aki, Willoughby Evans-hez hasonlóan ne akarta volna kirántani David kardját, és a padon átnyúlva párbajra hívni Zacet, a modortalan frátert. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire rajongott azért a bájgúnárért – dohogott Lily, Antheának nyújtva az üvegét, hogy húzza meg. – Nekem sem – válaszolta Anthea, és rémülten eltolta magától a flaskát. Én vagyok az egyetlen, aki vigasztalásra szorul, háborgott. Zac sokkal jobban átvert engem, mint Emeraldot. Willoughby Evans rövid szünetet rendelt el. Az újságírók kirohantak telefonálni. Sienna leszáguldott a galériáról a női mosdóba, mielőtt sorba kellene állni. Éppen pisilt,

amikor meghallotta a jellegzetesen éles, nyávogó hangot. Biztos az a tehén Naomi Cohen jött be. – Milyen elbizakodott volt Emerald Belvedon, amikor azt hitte, hogy Zac valaha is elveszi őt – folytatta az éles hang. – Zac sosem fog gojt elvenni. Ahogy az apám morogta mindig, több zsidót veszítettünk el a vegyes házasságokkal, mint az egész holokauszttal. Miért késztet ez az információ arra, hogy felvágjam az ereimet, tűnődött Sienna. A szünet után Anthea következett a tanúk emelvényén. Ma még szebb, gondolta Willoughby Evans, amikor Anthea a százszorszépek-kel díszített kis David Shilling szalmakalapjában a tőle telhető legjobban játszotta a csalódott, anyósszerepétől megfosztott anyát – A hosszú időre elveszített lányom nagyon törékeny állapotban volt, amikor megpróbált beilleszkedni az új családjába. Annyira szerelmes volt Zacharybe. Mi mindannyian úgy fogadtuk, mintha a saját fiunk lenne. De a reményeink homokra épültek. Miért kellett összetörnie Emerald szívét? Helytelenítő dünnyögés vonult végig a termen. A Shalimar halvány illata megcsapta Willoughby Evans orrát, ahogy Anthea előhúzott egy kis csipkekendőt, és óvatosan megtörölgette a szemét. Micsoda baba, gondolta Willoughby Evans. A Daily Mail egyik riportere keresztülfurakodott a galérián, és boldogan vette észre, hogy szorosan Sienna mellé került. Az is nagyon tetszett neki, hogy a lány egy könnyező krokodilt rajzol, aki százszorszépes szalmakalapot egyensúlyoz a fején. Sienna elkapta a pillantását, és kuncogva keresztülhúzta egy vonallal a rajzot. – Az egész ország és a sajtó is határozottan a maga oldalán áll – mondta a férfi. – A Ladbrokes78 három az egyhez fogadást ajánl a Belvedon-győzelemre. Magam is tettem száz fontot ma reggel. Bármennyire is joga van Zacnek a Raffaelló-ra, úgy jön ki az ügyből, mint egy hitvány gazember. Mindannyian nagyon várjuk, hogy az apja álljon holnap az emelvényre. A maguk malmára fogja hajtani a vizet. Zac az újságírókat lerázva zuhogó esőben hajtott el a bérelt Vauxhall-lal Larkshire-be. Az autórádióban hangosan dübörgött Mahler Kilencedik szimfóniája, az utolsó darab, amit a Bécsi filharmonikusok az Anschlusß előtt játszottak. A múlt héten Simon Rattle vezényelte ugyanezt a szimfóniát a Mauthausenben, a szörnyű haláltáborban elhunytak emlékére adott koncerten. Ez volt az a hely, ahonnan Jacob nagybácsi valahogyan elmenekült. Zac tudta, hogy cserbenhagyta Jacobot, az anyját és az egész szellemcsaládot. Tudta, hogy visszataszítóan viselkedett Emeralddal és Antheával, és hogy Naomi visszautasítva érezte magát, mert nem mozdult rá. Világos, hogy el fogja veszíteni a Raffaellót, és soha nem látja viszont Siennát. Még Sí is cserbenhagyta, elhúzta a csíkot valami ügyben Münchenbe. Zac egy csöpögő, zöld erdő szélére húzódott, hogy megnézze a nedves naplementét. A hullámzó felhők és a mezőn legelésző bárányok mind tűzben égtek. Idén még nem hallotta azt a rohadék kakukkot. De ahogy a Mahler elcsendesedett, élesen, közel, mélyen az erdőben egy kakukk kezdett énekelni, mintha egy fuvola gyakorolná a tökéletes harmadot: kakukk, kakukk – egy re ömlött a hang, végigvisszhangzott az ázott zöldön, mintha csak elnézést kérne a korábbi hiányzásáért.

78

Angol szerencsejáték vállalat.

Zac könnyekig meghatódott, és hátravetette fájó fejét. Össze kell szednie magát a szellemhadsereg kedvéért. Lehet, hogy Raymond holnap elcseszi. A mobilja pittyegése hozta vissza a földre. A képernyőre nézve megkönnyebbülten sóhajtott fel. „Ne emészd magad tovább, bibsikém – írta Sí –, megtaláltam Trebichet Münchenben, beleegyezett, hogy bizonyságot tesz. Ne szólj senkinek, amíg holnap oda nem érek."

68. A harmadik nap visszahozta a jó időt, és kétszer annyi ember üdvözölte Raymondot, amikor megérkezett a bíróságra. A mellényzsebében ott lapult a Viridiantől kapott Tennyson-kötet, hogy elhárítsa a képletes nyilakat. Gyengébbnek látszott, mint valaha, megint álmatlanul töltötte az éjszakát. Világoskék ingének nyaka kétujjnyival bővebb volt, mint azelőtt, és a jobb keze fájdalmasan felduzzadt – megpróbálta a rajongói levelek egyre növekvő áradatát megválaszolni. Anthea nagyon csinos volt, szegény gyerek, állandóan Galenának szólította Siennát. Az újságok egész reggel azt sugallták, hogy az ügy Belvedonék javára fordult, de Jupiter, Sampson és Sienna feszültek voltak, amikor összegyűltek a tárgyalóterem melletti folyosón, egy koszos helyen, ahol csöpögött a radiátor, kornyadoztak a növények, és a koszos zöld szőnyeget a remegő kezű tanúk telefröcskölték kávéval. – Gondolod, hogy apa túl szenilis, hogy tanúskodjon? – kérdezte Jupiter, aki szokásával ellentétben elővett egy cigarettát. – Remélem, nem – sóhajtotta Sienna. – Naomi Cohen éppen most surrant itt el, ördögien rosszindulatúnak látszott. – Azért lehet, mert rajtakaptam Zacet, amikor kijött a hálószobájából hajnali kettőkor – mondta Sampson. Sienna elfordult, és kinézett az ablakon. A szemben lévő irodaházban embereket látott gépelni, fecserészni, fénymásolni, ülésezni, és irigykedni kezdett nyugodt életükre: nem szenvednek attól a szörnyű kíntól, ami őt nyomasztja. Zac és Naomi. Az előéletét tekintve ez várható volt. Miért fáj ennyire? „Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt. Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín."79, idézgette magában. Hangosan ezt mondta: – Á, egy Merciből éppen most özönlött ki Sí Greengbridge a rengeteg testőrével. Szar, gondolta Jupiter. Remélem, nem az én szunnyadó remekművem miatt van itt. – Ki kell osonnom, az utcában lejjebb van egy aukció – mondta Sampsonnak. – Raymond nem veszi észre, hogy nem vagy itt – nyugtatta meg Sampson. – A délelőtt nagy részét a tanúk emelvényén fogja tölteni. Willoughby Evans azt kívánta, bárcsak ne ivott volna tegnap este olyan sok portóit, és ne hallaná a főispán megjegyzéseit. Raymond lehengerlő vonzerejét kommentálta. – Valamikor nagy hatással volt a vámtisztekre – vetette oda David féltékenyen. – Mielőtt kitört volna a politikai korrektség, Raymond volt a legsikeresebb csempész Európában. – Ezt meg se hallottam – csattant fel Willoughby Evans –, és maga sem mondott semmit. Nem kedvelte Davidet, mint ahogy mindenki, aki a csatos cipőjében emelőt viselt, eleve gyanús volt.

79

Caius Valerius Catullus (i.e.1.sz.): Gyűlölök és szeretek (ford. Devecseri Gábor)

Davidnek ugyanúgy nem tetszett, hogy először látta a feleségét a bíróságon, és Rosemary a Belvedon-oldalon ült, hogy felvidítsa Raymondot. Rengeteg pirosítót tett sápadt arcára, és kuncogva húzta meg Lily flaskáját. Túl feltűnő, pávakék kosztüm volt rajta. Csak ő szokott ruhákat venni, a felesége csupán növényekre költött. Rosemary repesett az örömtől. Sí egy pár napig külföldön tartózkodott, de megígérte, hogy ma Larkshire-ben lesz. David Range Roverje már szinte a Grasshopper és Sixpence berendezéséhez tartozott. Sí nagyon indiszkréten postán küldött neki egy aranynégyzetekből álló karkötőt, mindegyiken egy-egy parancsolattal a tízből. Kivéve a hetediket: „Ne paráználkodj", amelynek a másik oldalára azt vésték nyomtatott betűkkel: „kivéve Sí Greenbridge-dzsel". Rosemary nem tudta elképzelni, hogy létezik ekkora boldogság. Tíz óra volt. – Mindenki álljon fel – kiáltotta a teremszolga. – „És ágyú jobb felől, és ágyú bal felől… tátogat, ím, a Halál…"80 – mormolta Raymond. Ahogy belépett a bíróságra, irányt változtatott, s nem a tanúk emelvénye felé tartott. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a Raffaello felé tart. A rendőrök védekezően közelebb húzódtak, de Raymond nem törődött velük, a képre meredt. Elvesztette volna az eszét, tűnődött rémülten Jupiter. – Sir Raymond – sziszegte Anthea őlordsága vár. – Elnézést. – Raymond szelíden visszament a tanúk padjához, hogy felesküdjön. – Csak megszoktam, hogy mindennap látom. – Sir Raymond, mondja el a bíróságnak, hogyan szerezte a Raffaellót – kérte melegen Sampson. Belvedonék és Sampson visszafojtották a lélegzetüket, de Raymond tökéletes előadást tartott, bevetette ragyogó ír kedvességét és a televíziós megasztár vonzerejét. Mire odáig ért, hogyanjutott el a háború sújtotta Franciaországba, hogyan tisztították meg a Falaisevölgyi csatateret a szegény halott katonáktól és lovaktól – Elviselhetetlen volt a bűz, kedveseim –, hogyan botlott bele egy náciba az égő palotában – akiből már lassan kiszállt a lélek –, és adott neki egy pohár vizet, majd emelte le a Raffaellót, hogy a német még egy utolsó pillantást vethessen rá, a bíróságon egyetlen szem sem maradt szárazon. – A rettenetes háború közepette két ellenség, mint testvérek, egyesültek. – Raymond gyönyörű, ezüstös hangja úgy rezgett, mint az oboa. – Egy kicsit beszélt angolul. Az utolsó szavaival köszönetet mondott, megáldott, és nekem adta a Raffaellót. – Bárcsak megtartotta volna a kötelezvényt – dünnyögte Jupiter Lily néninek. Az apja mindig addig pletykálkodott a taxisofőrökkel, míg sosem kapott számlát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, úgy érezte, rendben van, ha a kérdéssorozatok közt kisurrant, és eltűnt a Lower Fresh utcai aukciósteremben. Naomi megkezdte a kikérdezést, és Raymond rövidesen boldogan ecsetelte, hogyan vágta ki keretéből a Raffaellót, és tekerte fel egy töltényhüvelybe. – Felismertem, hogy ez egy Raffaelló, mert az apám 1941-ben elvitt egy a Vöröskereszt javára rendezett kölcsönkiállításra. Lady Hampshire kölcsönzött egy Raffaelló-vázlatrajzot a Pandorához. – Azt hittem, hogy apu a bolhapiacon vette – mormolta Sienna Archie-nak a Mailtől, mialatt kormoránnak81 ábrázolta az apját. – Édes, ugye? – Sir Raymond, ön a tanúvallomásában azt állította, hogy nem volt arról tudomása, hogy a Raffaello lopott – erősítette meg Naomi. – Fogalmam sem volt.

80 81

Tennyson: A könnyű lovasbrigád rohama (ford. Tellér Gyula) Az angolban a kormorán szó átvitt értelmű jelentése kapzsi, telhetetlen ember.

Az izgatott morajt hallva Rosemary körülnézett, és a szíve majd kiugrott Sí Greenbridge láttán, aki napbarnítottan, hatalmasan és rá nem jellemzően becsületesnek és csöppet sem maffiózónak látszóan jött be, és felé vigyorgott. Kék, kigombolt ing, téglavörös nadrág, hatalmas aranygombos blézer volt rajta, és az a kék sál, amit tőle kapott. – Itt van Si, és van pofája ránk mosolyogni – borzongott meg Anthea. Sít az egyik éles eszű jogászfiúja követte, aki becsusszant a Naomi mögötti sorba, megérintette a talárját, amikor bele akart kezdeni a következő kérdésébe, és átadott neki valami papírokat. Naomi türelmetlenül pillantva le rájuk drámaian belefogott. – Uram! Willoughby félretette a laptopját, és a szemüvege felett rámeredt. – Igen, Miss Cohen. – Nagyon sajnálom – hazudta a győzelemittas Naomi –, hogy meg kell szakítanom ennek a tanúnak a kikérdezését, de éppen most kaptam az üzenetet, hogy egy valószínűleg életbe vágóan fontos új tanú jelentkezett, akinek a tanúvallomása döntő jelentőséggel bírhat az ügyben. – A jogtanácsosom átadta nekem a nyilatkozatát – kiabálta túl az izgatott morajt, és a papírt Willoughby Evansnak, aztán a döbbent Sampsonnak nyújtotta. – Kérhetnék szünetet? Willoughby Evans összevont szemöldökkel átfutotta a dokumentumot, és Raymondhoz fordult. – Rettenetesen sajnálom. A felperes új bizonyítékkal állt elő. Konzultálnom kell mindkét féllel. Miután esküt tett, és a tanúvallomásának közepén tart, Sir Raymond, megkérném, hogy igyon egy csésze kávét az egyik tanúk számára fenntartott szobában, és ne beszéljen az ügyről senkivel, én meg rövid szünetet rendelek el. – Természetesen. – Raymond jókedvűen mosolygott. Be tudja fejezni a keresztrejtvényt a Timesban, meg az Ulyssest: „… jöhet még néhány nagy tett, amely illik azokhoz, akik Istenekkel csatáztak." Amint elhagyta a termet, mindkét fél a pulpitushoz vonult. – Uram – füstölgött Sampson felháborodva, aki elfeledkezett arról, hogy annak idején sokkal súlyosabb trükköket is bevetett –, teljességgel szabálytalan, hogy új bizonyítékokkal álljanak elő az ügynek ebben a kései fázisában. – Megértem tanult barátom aggodalmait – mondta leereszkedően Naomi –, de szeretnénk behívni von Trebich őrnagyot, uram, Feldstrasse ezredes egyik barátját, aki 1944-ben rangidős tiszt volt a Rossignols-kastélyban. Döntő bizonyítéka van a Raffaellóról. Nem volt tudomásunk a hollétéről tegnap estig, amikor hathetes tunéziai útja után hazatért. Nagyon igyekezett, hogy ma reggel azonnal iderepülhessen. – Az időzítés teljességgel helytelen, uram – vágott közbe Sampson. – Éppen akkor, amikor ügyfelem, idős ember, aki könnyen összezavarható, a tanúk emelvényén áll, és nem tudok vele tárgyalni. – Attól tartok, nem, Mr. Brunning. Ahogy egy nála idősebb ember sem… – mondta Willoughby Evans ridegen. – Elnézést, uram. – Az én feladatom, hogy kiderítsem az igazságot – folytatta Willoughby Evans. – Ha ennek a tanúnak fontos mondandója van, haljuk. – Azonnal szeretném von Trebich őrnagyot szólítani, amint befejeztem Sir Raymond kihallgatását – mondta Naomi.

Amikor elkezdődött a vita, Rosemary azonnal kirohant elszívni egy cigarettát a női mosdóba, hogy megnyugtassa az idegeit, és hogy bepúderezze fénylő arcát. Nagyon meleg volt a bíróságon. A csipetnyi skarlátszín helyett a neki nagyon jól álló, új barnásrózsaszín, Lust márkájú rúzst vitte fel éppen, amikor meglátta a magáé mellett Anthea rosszalló tekintetű tükörképét. – Nem kellene itt dohányoznod, Rosemary, emiatt vannak azok a kis ráncok a szád körül. Bár van egy csodálatos új szájfény, ami nem megy bele a ráncokba, úgy hívják, hogy Nincs tévelygés. – Kár, hogy Davidén nem próbálhatom ki – kuncogott Rosemary, aki túl sokat kortyolgatott üres gyomorra Lily flaskájából. Anthea elhúzta a száját. – Hiányoztál megint egy Borohova-emlékmű-értekezletről múlt pénteken. – Az ördögbe, tényleg? Úgy tűnik, Geraldine és David eltérítették az egész ügyet. – Először is, a te ötleted volt, hogy bevonjuk őket és a szerencsejátékpénzt. – De a Belvedonok közül senkivel sem lett egyeztetve. – Rosemary befújta magát a múlt héten Sitől kapott Trésorral. – Elnézést, Rosemary. Én Belvedon vagyok. És azt is láttam, hogy Sinek integettél. A helyedben vigyáznék vele. – Én abszolút kedvesnek találom – mondta Rosemary élesen. – Nem a barátunk. – Miért is nem? Elég képet vesz. – Mert a fegyverkereskedelemből származó piszkos pénzével támogatja Zacet. Csak nem gondolod, hogy az a kis féreg meg tud magának engedni egy ilyen pereskedést? Sí csak azért tűnt fel valami nácival, hogy megszégyenítse Sir Raymondot. Te jó ég! Rosemarynek a hideg futkosott a hátán. Végtelen boldogságában nem vette észre az összefüggést. Sí sohasem említette, hogy ismeri Zacet. Milyen szörnyen terhelő részleteket mindhatott el az ágyban? Még a párnák is beszélni tudnak. A tárgyalóteremben Naomi kisimította a talárját, és a füle mögé tűrte fényes fekete haját, mielőtt visszatette a parókáját. – Sir Raymond – szólt kedvesen Naomi –, a tanúvallomása szerint a szakasza augusztus 24-én foglalta el Bonfleuve falut, és ön talált egy haldokló, ismeretlen nácit a közelben lángoló Rossignols-kastélyban, ahol ő önnek adta a Raffaellót. – Úgy van. – Mennyi idős volt az a férfi? – A negyvenes évei elején járhatott, nehéz megmondani, a háború öregíti az embert. – Ez ő? – Naomi elővett egy szemcsés, töredezett fotót. Raymond feltette a szemüvegét. – Megint csak úgy gondolom, nehéz megmondani, az arca fekete volt a füsttől. Naomi vett egy mély lélegzetet: sasorrával és ádáz szemével olyannak tűnt, mint a lecsapni készülő karvaly. – Sir Raymond, tíz nappal azelőtt, hogy a szakasza elfoglalta Bonfleuve-t, a kastélyban élő és a területért felelős rangidős náci tiszt, Feldstrasse ezredes a közeledő szövetségesektől félvén egy biztonságos házba költözött. Raymond elképedve nézett rá. – Nem, kedvesem, téved. Ha nem Feldstrasse – így mondta? – ezredes adta nekem a képet, bizonyára valamelyik másik náci volt ott elszállásolva.

– A kastélyban elszállásolt összes többi német már elmenekült addigra – mondta győzelemittasan Naomi –, és mindegyikőjüket elfogták. Egyedül Feldstrasse ezredes beszélt angolul, őt a magas rangú tisztek számára fenntartott hadifogolytáborba küldték, mire ön a kastélyhoz érkezett. Egyáltalán nem haldokolt, és maga nem hagyta, hogy egy utolsó pillantást vessen Pandorára. 1946-ban kiszabadult, és 1970-ben halt meg autóbalesetben. A béke is öregít. Raymond arca elszürkült, úgy tűnt, reszket. – Nem lehet igaz – dadogta. – Valaki más kereshetett menedéket ott. A tanúk emelvénye a világ legmagányosabb helyévé változott. Raymond olyan sokszor elmondta a maga változatát, majdnem el is hitte már. Sí Greenbridge körülpillantva észrevette a kollektív rémületet mind az újságírók, mind a közönség tagjainak arcán. – Édes istenem, szegény Raymond – dünnyögte Lily. – Édes, édes – sóhajtotta Anthea, és egyáltalán nem neheztelt, hogy rés keletkezett Raymond tisztességének páncélján. Rosemary felpillantott Davidre, és látta, hogy félrehajtott fejjel mutatni akarja, mennyire megdöbbent, és aggódik, de nehezen tudta palástolni az örömét. Gyűlölöm, gondolta zsibbadtan. És az én szégyenletes indiszkrécióm tönkretette a legdrágább barátot. Siennának a galérián eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor Grenville és Diggory széttépték a nyulat, mielőtt elvehette volna tőlük. Naomi az apját szaggatta darabokra. A bíróságon zűrzavar támadt. Az újságírók megragadták a mobiljukat, és a vészkijáraton kipréselődve összetalálkoztak Jupiterrel, aki az ellenkező irányból futott be. – Mi az ördög történik? – Attól tartok, az apját földbe döngölték. *** A szünet után Naomi sztártanúját szólította a tanúk padjára. Von Trebich őrnagy a tunéziai naptól barnára sült, magas, karcsú, hátrafésült ősz hajú férfi volt, pávakék szeméhez jól illett a kék selyeming gondosan kötött lila selyemsállal, amit egy nagy, gyöngyös melltű fogott össze. Kitűnően szabott halványszürke öltöny volt rajta. Mozgásában természetes báj volt, és drága, citromillatú parfümtől illatozott. A németeknek van stílusuk. Micsoda vonzó öregfiú, sóhajtott Anthea. – Heil Hitler! – prüszkölt felháborodottan Lily. Még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a teremben. – Von Trebich őrnagy, mennyi ideig ismerte Heinrich Feldstrasse ezredest? – kérdezte Naomi. – Közel harminc évig. – Milyen kapcsolatban álltak? – Heinrich a szeretőm volt. Egy emberként esett le a bíróság álla a csodálkozástól. Willoughby Evans sorra félreütötte a billentyűket, beleértve a „töröl" gombot is. Párizs elestekor ismerkedtek meg, folytatta Trebich, amikor a németek örömmámorban úsztak. – Szerelmünket titokban tartottuk. A Führer a homoszexualitást még a zsidóknál is jobban kárhoztatta. Lehet, hogy kiszivárgott valami pletyka. Heinrich karrierje sokkal lassabban haladt, mint várta volna, és a Rossignols-kastélyba száműzték, hogy felügyelje

Franciaországban a Bonfleuve körüli területeket, a normandiai partraszállás után egyre veszélyesebb helyet. Könyörögtem neki, hogy hagyja ott. Naomi aztán részleteket olvasott von Trebich őrnagy viharvert, vörös bőrkötésű naplójából. „Augusztus 10. Heinrich ma este telefonált, elhagyni kényszerült Rossignolst. Hallani lehet az ellenséges tüzet, ellepik egész Franciaországot. Látjuk még valaha egymást?" – Naomi piros körmű ujjai rengeteg oldalt átlapoztak. „Augusztus 18. Heinrich fogságba esett, tudott velem beszélni, rettenetesen boldog, hogy biztonságban van." Naomi letette a naplót. – Szóval hat nappal azelőtt elfogták, hogy Sir Raymond szakasza elfoglalta volna a falut? – kérdezte Trebichet. – Jóval, jóval előbb. – Mit érzett, amikor elhagyta a kastélyt? – Fájt a szívem, hogy olyan sietségben volt, nem tudta magával vinni a Raffaellót. „Jaj, drága Pandorám, hogy hagyhattalak ott, hogy tűzben égj el?" – írta egy későbbi levelében. Látja, Fräulein Cohen, itt van. Hitetlenkedve bámult az egész bíróság. Raymond kővé meredt. Zac nem bírt a Belvedonokra nézni. Rémes hányingere támadt, hogy egy náci tanúbizonyságában kell megbíznia. – Először is, mikor szerezte Feldstrasse ezredes a képet? – mosolygott Naomi. Úgy tűnt, Trebich melle dagadt a büszkeségtől. – 1941 elején. A birodalmi marsalltól, Hermann Göringtől kapta ajándékba, aki ebben az időben rettenetesen népszerű és imádott figura volt, csodálatának és ragaszkodásának jeleként – mondta Trebich melegen. – Heinrich rengeteget tudott a műkincsekről, és hatalmas vonzerővel bírt. Nagyon büszke volt, hogy a birodalmi marsall figyelemre méltatta. – A háború után sosem gondolt arra, hogy megkeresse a képet? Trebich megrázkódott. – Minek? Úgy tudta, hogy a kastély porrá égett. – Lehetségesnek tartja, hogy odaadta egy angol katonának? – Soha. – Trebich ezúttal úgy rázta meg magát, mint Grenville fürdés után. – Tudta Feldstrasse ezredes, hogy a képet az Abelman családtól rabolták el? – Természetesen nem. Őszintén boldog volt, hogy egy ilyen különleges kép birtokosa lehet. – Ki volt az örököse? – Én. Elbűvölő felesége volt, korábban halt meg nála, gyerekük nem volt. Mindent rám hagyott. Te jó ég, gondolta Jupiter. – Hogy érzi magát németként, hogy tulajdonosa egy rablott műkincsnek? –kérdezte Naomi szórakozottan. – Szégyellem magam – válaszolta csendesen Trebich, és lehajtotta ezüstös fejét. – Még ha jogom is van rá, egy ilyen képet erkölcsi kötelességem visszajuttatni jogos tulajdonosának. Nem tudnék lopott képet kiakasztani a falamra – tette hozzá kenetteljesen. – És tudom, ha Feldstrasse ezredes ma is élne, és tudná a kép elrablásának történetét, vissza akarná juttatni Zachary Ansteignek. Von Trebich őrnagy Zacre mosolygott, ő pedig a padlóra meredt. – Csak azért, mert Zac olyan rohadtul jóképű – sziszegte oda Sienna Archie-nak a Mailtől. – Sí Greenbridge valószínűleg megkente ezt a buzi nácit, és hamisította a dokumentumokat.

– Köszönöm, von Trebich őrnagy – mondta örömmel telve Naomi. Sampson megtett minden tőle telhetőt. Ha ez egy ennyire értékes kincs volt, miért nem vitte Feldstrasse magával? – Miután nem volt műkereskedő – válaszolta Trebich fennhéjázva –, Heinrich nem tudta, hogy lehet egy képet kivágni a keretéből, és összetekerve elrejteni egy töltényhüvelyben. „Honi soit qui mal y pense" – írta dühösen Sienna. Hová juttatta ez szegény apját? Raymondot rövid időre visszaszólították a tanúk padjára, és gyorsabban kapitulált, mint a franciák 1941-ben: összetörve és könnyezve ismerte be, hogy ellopta a képet az elhagyott kastélyból. – Gyűlöltük a nácikat. Éppen akkor ölték meg a bátyámat, Viridiant. Húszéves voltam. Életemben nem láttam még ennél szebb képet. Hogy hagyhattam volna elégni? Sajnálom, hogy hazudtam – tette hozzá elkeseredetten. – Én csak egy bolond, hiszékeny öregember vagyok, aki szerette a képét. – Ön csak egy nagyon kapzsi vénember – mondta keményen Willoughby Evans –, aki valami olyasmit akart a falára akasztani, ami nem volt az övé. – Nem, ő nem olyan! – sikoltozta Sienna váratlanul felvillanyozódva a galériáról. – Bárki megtenné ugyanezt, aki szereti a képeket. Egy csomó őr vonszolta ki, és Willoughby Evans szünetet rendelt el másnapig, úgyhogy mindenki visszanyerhette a lélegzetét.

69. Amikor elhagyta a bíróság épületét, Zac Siennába botlott. – Hogy merted megalázni az apámat? – kiáltotta a lány, és mielőtt Sí testőrei megakadályozhatták volna, kétszer is arcon vágta. – Már látom, hogy el tudod felejteni a nácik iránti gyűlöletedet, amikor a segítségükre van szükséged, te rohadt képmutató. Rókavárban Belvedonéknak szörnyű éjszakájuk volt. Raymond csak a levegőt bámulta, és remegett félelmében. – Hogy tudtalak mindnyájatokat cserbenhagyni? Annyira sajnálom. – Semmi értelme sajnálkozni – szólt rá Anthea. – Azzal hoztál szégyent mindnyájunkra, hogy hazudoztál a te korodban. Éppen most beszéltem telefonon a kis Dickyvel, kétségbe van esve. Jupitert gyötörte a bűntudat, hogy kilopódzott az aukcióra, és ettől még gonoszabbul viselkedett. – Apu, mi a francért nem mondtad el rögtön az igazat? Felkészülhettünk volna. És hol a pokolban van Jonathan? Jupitert teljesen elborította a féltékenység. Jonathan csak arra alkalmas, hogy felvidítsa Raymondot, és most még erre a feladatra sem volt képes, mert eltűnt. Istennek hála, hogy itt van neki Hanna és a kis Viridian. Istennek hála, hogy hét évvel ezelőtt legalább arra rávette Raymondot, hogy átadja neki Rókavárat, úgyhogy a bank nem veheti el. Eszébe jutottak a kocsija hátuljában lévő szunnyadó műremek, lehet, hogy végül is egy Constable.82 Elhatározta, hogy elmenekül ebből a jajongó, fogat vicsorgató társaságból, és felutazik Londonba, hogy a restaurátor elkezdhesse a munkát. 82

John Constable (1778-1837) angol tájképfestő.

Rókavárban aznap éjjel senki nem aludt. Sienna a zokogó Dorát próbálta vigasztalni. – Apu nem éli túl a börtönt, pláne, ha nem viheti magával Grenville-t. Naomi együtt vacsorázott Willoughby Evansszel és Sampson Brunninggal a bírák szálláshelyén, és csodálatosan érezte magát. Ahogy az egész nap halálos betegeket ápoló nővér ki tud kapcsolni az esti partin, nekik is sikerült, hogy félretegyék az ügyet. Másnap reggelre már csak annyi volt hátra, hogy a két fél jogi képviselői elmondják záróbeszédüket, és hogy Willoughby Evans valószínűleg elhalassza az ítélethirdetést hétfőig. Sampson elég öreg volt ahhoz, hogy hazafelé menet melegen gratuláljon Naominak. – Elmondjuk a beszédeinket. Willoughby Evans vissza fogja adni a képet Zac-nek. A történetnek vége. – Bárcsak Zac hálásabb lenne – sóhajtotta Naomi. – Még mindig dühös, hogy Trebich tanúvallomásában kellett bíznunk. Odaát a Régi parókián Rosemary nem tudta abbahagyni a sírást. Hála istennek David nem volt otthon, sikeres rendőröknek adott díjátadó vacsorát. Sí teljesen elárulta. Ugyanakkor ő meg elárulta Belvedonékat. Anélkül, hogy beszámolt volna a bonfleuve-i Aranykakasban eltöltött hétvégéről, amikor először feküdt le Sível, a férfi nem tudott volna von Trebich őrnagy nyomára jutni. Felugrott a telefoncsörgésre. Sí minden szabályt megszegve az otthoni telefonon hívta. – Te rohadék – ordította Rosemary. – Rávettél, hogy megszegjem a kilencedik parancsolatot, és hamisan tanúskodjam a felebarátaim ellen. Soha többé nem akarlak látni! *** Zac fel-alá járkált hotelszobájában, Sienna elgyötört arcától üldöztetve. Naomi gyorsan elaludt. Részegen jött haza, örömittasan, hogy a padlóba döngölte a Belvedonokat, és mert látta magát a Sky Newsban, amint csinosan kisétál a bíróságról. Kár, hogy az újságírók előtt nem szabad beszélni folyamatban lévő ügyekről. De Zackel beszélt. Mint a baseballbajnok a nyertes meccs után, felidézte az összes diadalittas mondatot, minden momentumot. Most kiélvezi a jól megérdemelt alvást. Zac kétségbe volt esve. Nem igazán bántotta, hogy Antheát vagy Emeraldot elszomorította. Sí elmesélte neki (Rosemarytől hallotta, aki segített Emeraldnak a szobormakett elkészítésben), hogy a lány már túl van rajta, és most Jonathanért bolondul. De rémesen érezte magát Sienna miatt. Ahogy az elgyötört Raymondot a parkoló felé vezette, és káromkodva kiáltott az újságírók felé, Cordéliát juttatta eszébe a Lear királyból: „Ifjú s oly őszinte csak, mylord."83 Még mindig ott érezte tenyerét az arcán, és maga is meglepődött, mennyire lesújtotta, hogy Raymondot ennyire megalázva látja. Az öreg fickó tényleg nagyon rendes volt vele, bourbont szerzett be, ha tudta, hogy ő száll meg náluk. Péntek reggel még rosszabbul érezte magát: a lapok keresztre feszítették Raymondot. „Mr. Kapzsi"- harsogta a Sun.

83

William Shakespeare: Lear király, I. felvonás, I. szín (ford. Vörösmarty Mihály). Az idézet válasz Lear ezen mondatára: „Oly ifjú s oly szívetlen."

Mac a Mailben úgy rajzolta meg a Raffaellót, hogy Raymond dolgozószobájának falán lóg, rajta mind a hét gyereke, és azt kérdezik: „Apu, mit csináltál a háborúban?" Rókavárban a család képtelen volt magába erőltetni a reggelit, amikor csöngött a telefon. Dicky igazgatója volt az. – Szegény Dicky annyira retteg, hogy felismerik az újságokban, hogy leborotválta azt a gyönyörű haját – számolt be Raymondnak felháborodva Anthea. – Hülyeség – tört ki Dora –, Dicky csak kifogást keresett, hogy úgy nézhessen ki, mint David Beckham. Miért olyan szörnyű mindenki Apuval? Ő lehetne a London ég84 hőse. Amikor Robens karján lefelé botorkált a lépcsőn a Bentley-hez, Raymond összecsuklott, és lerogyott. Dr. Reynolds, bár nem hívták meg az ezüstlakodalomba, tíz percen belül ott termett. Végül annyit mondott, hogy Raymond sokkos állapotban van, és kimerültségtől szenved. Semmiképpen nem mehet a bíróságra. – Muszáj – suttogta Raymond. – Az emberek azt fogják hinni, hogy ennyire pipogya vagyok. – Nem fogják – mondta Sienna. – Ha Willoughby Evans kihirdeti az ítéletet ma délután, érted jövök. – Itthon maradok, és ápollak – jelentette ki Dora, aki, mivel tegnap bánatában nem csinált házi feladatot, boldogan hiányzott matekról és hittanról. – Akkor elvihetem sétálni Grenville-t. – Mi fogunk ápolni Viridiannal és Dorával – mondta Hanna. Azért jött át, hogy mindenkinek szerencsét kívánjon. – Mindnyájatoknak mennetek kell – tette hozzá, és megcsókolta Jupitert, aki éppen visszaérkezett Londonból, a restaurátortól. Sienna nagyon aggódott, tudva, hogy otthon kellene maradnia, de elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy nem láthatja Zacet. Az esőt és napsütést ígérő napon a sápadt, világoszöld tavaszi levelek bizalommal nyújtózkodtak a borongós, lila ég felé. Belvedonék a bíróságot hatalmas izgalomban találták. Sampson gyakornoka, Peregrine abbahagyta a játékot, és fülig érő szájjal vigyorgott: – Jonathan fél órán belül itt lesz egy szenzációs, új tanúval. – Ki az? – érdeklődött Sienna. És amikor Peregrine a fülébe súgta: – Te jó ég. – Sampson éppen most győzködi a bíróságot, hogy Jonathan nem tudta megszerezni az áttörést jelentő bizonyítékot tegnap estig. Willoughby Evans nem utasíthatja vissza, miután mozgásszabadságot biztosított tegnap Naominak. Hála istennek Sampson nem kezdte meg a záróbeszédét. A következő pillanatban Sí Greenbridge, aki egész éjjel Rosemaryt próbálta telefonon elérni, de David miatt nem mert betörni a Régi parókiára, elrohant mellettük, kifutott a parkolóba, és egyedül elviharzott a Mercedesével. Naomi hirtelen elszigetelve érezte magát. Éppen csak sikerült bevennie két Alka-Seltzert, amikor Rupert Campbell-Black sötétkék helikoptere a pázsiton landolt. A Nyilvántartási Hivatal csinos levéltárosa Párizsban az előző este nagyon megsajnálta a jóképű fiatal angolt. Az utóbbi hónapban minden reggel ő jelent meg elsőnek, hogy megnézze az ellenállásról és a nácik korrupt műkincskereskedéséről szóló legújabban feloldott dokumentumokat, kapkodón lapozva át az ósdi írógépen írott, sárguló iratokat. Húsvét óta száraz köhögéstől szenvedett, aminek egyáltalán nem tett jót a por, és óráról órára sápadtabb és elkeseredettebb lett. Mindig ő hagyta el utolsónak a levéltárat. Már 84

Televíziós sorozat.

majdnem hat óra volt. Ideje kitenni. Meghívta volna szívesen egy pohár borra, és egy kis sétára a Bois-ban, ahol kicsókolhatná belőle a szomorúságot Felugrott a hangos füttyszó hallatán. Az angol izgatottan simította ki az irattartó hátuljába gyűrt összetekert papírokat. Sötét szeme fel-le pásztázott. Ledobta az irattartót, és a pulthoz rohant. – Hogy van franciául a „bingó"? – kérdezte Jonathan, aztán az óraütés hallatán könyörgőre fogta: – Ha szépen kérem, csinálna nekem ebből a levélből hat másolatot? – Ki kell tölteni a nyomtatványt. – Kitöltőm, amíg maga másol. Kérem! Amíg a másológéphez fordult, a csinos levéltáros rápillantott a náci sassal lepecsételt levélre, és azt olvasta: „Becses ügynökünket, a »Tigris«-t Párizsban meggyilkolták. A Gestapót hibáztatják, de a gyanú a degenerált festőre, Le Brunra terelődött." – Ez az utolsó reményem. Legközelebb meghívom egy italra – ígérte Jonathan, mielőtt eltűnt a meleg, tavaszi estében. Bár az ötvenes években Raymond kiállította Jean-Jacques Le Brun vízfestményeit a Belvedonban, mielőtt még a francia híres lett volna, Jonathan nem tudott bejutni hozzá. Az első hívására maga Le Brun válaszolt torz, megbicsakló, remegő hangon. Aztán már csak a házvezetőnő ment oda kétszer is a kaputelefonhoz, és egyre növekvő rosszallással a hangjában elmagyarázta, hogy monsieur Le Brun beteg, és nem tud látogatót fogadni. Le Brun magas, halványzöld tetejű montparnasse-i házának, mint az utcában a többi háznak is, volt még egy emelete, valószínűleg a műterem. A ház melletti nyílásban Jonathan látta a kertet, az alatt pedig a szomszéd utcában álló házhoz tartozó udvart. Lehet, hogy feladja, ha abban a pillanatban el nem olvassa Sienna üzenetét. „Apa teljesen összeomlott. Elvesztettük a Raffaellót. Ha bizonyítékkal már nem tudsz hazajönni, legalább azért gyere, hogy megvigasztald." Jonathan felrohant Le Brun utcáján, balra fordult, majd megint balra, amíg a 20-as szám tetején át meg nem pillantotta Le Brun halványzöld cserepeit. Hála istennek egy csapat diák nyitott ajtót, akik úgy gondolták, ez jó móka. Monsieur Le Brun valóban a házuk mögötti épületben lakik, és meleg estéken a kertben szokott üldögélni. Átsegítették Jonathant a vastüskékkel védett falon. – A rohadt életbe – mormogta, amikor elszakította először a nadrágját, majd az Emeraldtól kapott kék inget, és majdnem a férfiasságát is elvesztette, mielőtt a fehér íriszeken földet ért volna. Éppen kigombolta az inget, amikor hideg fémet érzett csupasz hátába nyomódni. – Es-tu un cambrioleur?85- kérdezte a telefonból már ismert reszelős hang. – Nem, festő vagyok, de nem akarom magának megmutatni a képeimet. – Köszönet ezért istennek. – A fegyver nyomása enyhült. Jonathan megfordult, és lenézett Etienne de Montigny óta Franciaország legnagyobb festőjének a fekete svájcisapka alól kilátszó figyelmes, aszott arcára. – A „Tigris"-ről, vagy inkább Jacob Abelmanról kell kérdéseket feltennem. Jonathan számára Le Brun hosszú, szomorú pillantása olyan volt, mintha egy elviselhetetlen hőhullám után felbukkant volna az első hideg, enyhítő szellő. – Tudtam, hogy egy nap eljön. – Az apámat, Raymond Belvedont keresztre feszítették – panaszkodott Jonathan. – A Pandorát elvették.

85

„Maga betörő?"

– Néztem a híreket, és a Le Monde-ban követtem a tárgyalást. Az apja ezt nem érdemli meg. Mindenki más előtt hitt a munkáimban, mint Jacob Abelman is. Le Brun bevitte Jonathant a festői kertbe: intenzív illatok, kísértetsápadt csillagfürt, orgona és tulipán. A fehér virágfürtök közt veranda rejtőzött, ahol méregerős feketét ivott és barackot hámozott éppen. A következő pillanatban palacsintasütőt lengetve berohant a házvezetőnő. – Minden rendben. – Le Brun elvette a fegyverét. – Kérem, hozzon nekünk még kávét és egy üveg konyakot. – Nem szabad innia, monsieur. – Ma este össze kell szednem a bátorságomat. A lemezjátszón Karita Mattila énekelte Strauss Utolsó négy dalát. Odabent a falakat fantasztikus képek borították, de nem volt idő a nézelődésre. Le Brun egy székre mutatott: – Üljön le, és mondja el, mit akar. Tíz perc múlva egyetértésre jutottak, hogyha Jonathannak sikerül szereznie egy ügyvédet, készen áll aláírni a tanúvallomását. – Sokkal jobb lenne, ha elvihetném magammal Larkminsterbe. Tudom, hogy ez nagyon megterhelő, de imádná a vidéket, ami az anyámat is inspirálta. „Nem a nap miatt vagyok fáradt – énekelte Karita Mattila –, arra vágyom, hogy a lelkemet a csillagos éjbe burkoljam." Le Brun hagyta, hogy Jonathan izzadjon, kísértetekkel teli kergébe meredt, nem akarta felidézni a múlt szellemeit. Aztán felhajtotta kis pohara tartalmát, és újratöltötte. – Elmegyek. Az utcán Jonathan felhívta Rupert Campbell-Blacket. – Kölcsönkérhetném holnap a helikopteredet? – Nem. Holnap hat lovam fut az ország különböző pontjain. – Megsemmisítik Aput. – Tudom. Rettenetesen sajnálom. Jól van, rendben, akkor vigyed.

70. Rupert helikoptere a Searston Megyei Bíróság előtt landolt féltizenegykor. Jonathan kiugrott, és leemelte Jean-Jacques Le Brunt. Letette a százszorszépes fűbe, megigazította a svájcisapkáját, aztán a sápadtarany város felé tárta karját, ahol a kastélyfalak körül folyó kanyargott, és katedrálisának tornya az alacsonyan szálló, tengerkék felhők felé nyúlt, mintha ki akarná lyuggatni őket, esőzuhanyt bocsátva a környékre. – Mondtam magának, hogy gyönyörű. – Jó ég! – Willougby Evans majdnem kiesett irodájának ablakán. – Tényleg elhozta Jean-Jaques Le Brunt. Nekem is van tőle otthon két vízfestményem. Kíváncsi vagyok, szignálja-e. Sienna Jonathan karjaiba rohant a füvön keresztül. – Hála istennek, hogy itt vagy. Sajnálom, hogy olyan szemét voltam. – De milyen szép lettél – mondta csodálkozva Jonathan, és miután biztos volt benne, hogy a betonon friss levegőt szívó Zac látja, szenvedélyesen szájon csókolta Siennát, mielőtt bemutatta volna Jean-Jacques-ot.

– Itt van az én újonnan szerzett, mesés jó barátom, monsieur Le Brun, vedd a gondjaidba, amíg én a tanúk emelvényén leszek. Tudván, hogy abban bízni lehet, megkeveri a dolgokat, az újságírók és a közönség hatalmas üdvrivalgással ünnepelte, amikor Jonathan letette az esküt. Még mindig Emerald – immár szakadt – kék inge és a rongyos nadrág volt rajta. Nagy, mosolygós szája most kemény vonallá húzódott, és sötét szeme veszélyesen csillogott. Halovány orcáján két piros folt égett, akár az eladást jelző piros pöttyök a képeken. Eladta magát az ördögnek, gondolta keserűen Zac. Jonathan az ő bosszúálló végzete, őt szered Sienna. Sienna odafent a galérián most úgy ábrázolta Zacet, mint jól fésült, nagy szemű egyszarvút, Jonathannak pedig olyan kusza sörényt és dühös tekintetet rajzolt, mint egy vicsorgó oroszlánnak. Nincs két olyan ember, aki ennyire gyűlölné egymást. Sampson időnkénti segítségével Jonathan úgy konferálta fel tanúvallomását, mint valami egyszemélyes show-t, bizalomteljesen beszélgetetésre, majdhogynem csevegésre vette a Figurát. – Miután az ügy nagy port vert fel – magyarázta –, bizonyos emberekről kiderülhetnek eltitkolt dolgok. Zachary Ansteig karizmatikus dédnagybátyját, Jacobot természetesen deportálták Mauthausenbe, de egy pár hónap után visszahívták. Mégpedig azért, mert a nácik a történelem legnagyobb műkincsrablási akcióját hajtották végre, és szükségük volt az ő szakértelmére az általuk összeharácsolt képek beazonosítására és értékelésére. A hüledező arcokra mosolyogva Jonathan folytatta: – Jacobnak hihetetlenül széles kapcsolatrendszere volt szerte Európában, elvezethette a nácikat a legjobb gyűjteményekhez. Amikor ez megtörtént, zsidó tulajdonosaikat haláltáborokba hurcolták – csóválta a fejét szomorúan Jonathan. – Hazugság! – Zac felugrott, és addig kiabált, amíg két rendőr vissza nem nyomta az ülésébe. – El kell hagynia a bíróságot, ha nem tudja összeszedni magát, Mr. Ansteig – rótta meg Willoughby Evans. – Hagyja Mr. Belvedont, hogy végigmondja a mondandóját. – Később Jacob letelepedett Párizsban – folytatta Jonathan ahol a nácik megengedték neki, hogy kereskedjék, feltéve, ha megkapják a képeket, amiket akarnak. A háború Franciaországban valójában isten áldása volt azoknak a kereskedőknek, akik kollaboráltak. – Jacob meg is fogadta, ahogyan a bíróságon már elhangzott, hogy bosszút áll meggyilkolt apjáért, és kinyomozza a Raffaello sorsát. Milyen kényelmes volt, hogy míg Hermann Göringnek dolgozott, belebotlott imádott Pandorájába. Ahogyan önöket már informálták, a Göring palotájába, Karinhallba szállított képek jegyzékén ott volt ez is, de aztán egy kérdőjel került a holléte mellé. A kérdőjel Jacob nagybácsi volt. Mivel a Pandora az ő családjának a tulajdona volt, természetesen jogosnak érezte, hogy visszaszerezze. Zac képtelen volt moderálni magát. – Lófaszt! – kiáltotta. – Azt már nehezebb megérteni, hogy két évvel később Jacob eladta a Raffaellót egy másik nácinak, Feldstrasse ezredesnek, aki büszkén kiakasztotta egy távoli kastélyban, és arról fantáziált, hogy maga a birodalmi marsall adta neki – mondta tettetett szomorúsággal Jonathan. – Uram, a tanút félreinformálták – kiáltotta Naomi, megrémülve, hogy Zac átrohan a termen, és megfojtja Jonathant. Mi az ördögért ment el Si, ahelyett, hogy itt maradt volna, és vigyázna Zacre? – Ez alaptalan spekuláció mindenféle bizonyíték nélkül – tette hozzá dühösen.

– Ezt kivéve. – Jonathan nyájasan mosolyogva valami szakadozott, halványsárgás papírt lobogtatott. – Itt van egy levél 1942. április 18-i dátummal, Jacob írta Feldstrassénak, találkozóban állapodtak meg Párizsban. Itt van Jacob elismervénye, és az elrabolt Pandora számlájának másolata: Feldstrasse ezredes jóhiszeműen vett egy képet, nem egy tál lencséért, hanem ötszázezer svájci frankért, ami mostani pénzben körülbelül harmincezer font. Úgyhogy – tette hozzá Jonathan ridegen – többé már nem Abelmantulajdon. A döbbent csendet csak egy autó motorzúgása törte meg, amire mindenki felugrott. Az újságírók elindultak az ajtók felé. Zac valahogy visszanyerte az önuralmát, de az arca összeesett, mintha villám csapott volna bele. Sienna nem bírt ránézni. Jonathan kinyúlt, elvett Sampsontól egy halom fényképet, és elkezdte átlapozni őket. Zac úgy érezte, mintha lovaglócsizmáikkal SS-tisztek rugdosnák halálra. – Itt vannak – mondta Jonathan barátságosan – a képek, amelyeken Jacob bácsi a Pandorát mutatja Feldstrasse ezredesnek, akiről köztudott, hogy a saját neméhez vonzódott, különösen az olyan jóképűekhez, mint Jacob. És itt van Jacob Göringgel – szép párt alkotnak, ugye? – Jonathan meglengette a fényképet. – Jacob annyira elbűvölő, vonzó volt, nem csoda, hogy Göring egyik kedvence lett, és éppúgy kihasználta a nőket, mint a leszármazottja, Zachary. – Uram, ez egyáltalán nem tartozik ide – szakította félbe dühösen Naomi. – Egyetértek – mondta határozottan Willoughby Evans. – Kérem, hagyja abba a vádaskodást, Mr. Belvedon. Nincs esküdtszék, nincs kit lenyűgözni. – Az is humbug volt, hogy Jacob csatlakozni akart Amerikában élő feleségéhez – Jonathan nem zavartatta magát. – Vigyázzon a nyelvére, Mr. Belvedon – szólt rá Willoughby Evans, aki mindazonáltal kedvelte azokat, akik felkeltették az érdeklődését. – Elnézést, uram – affektált Jonathan. – Ez az utolsó kép 1943-ból Göringről, Jacobról, és Jacob francia szeretőjéről, Georgette Le Brunról… – Jonathan felvont szemöldökkel, egy kicsit hangosabban megismételte a nevet: – Le Brun. – Szorgalmasan dolgozott – ismerte el Willoughby Evans, ahogy Daviddel alig palástolt kedvteléssel vizsgálgatták a gyönyörű Georgette-et –, de remélem, van más is, amivel bizonyíthatja állításai jogosságát. Hogy ennyi bizonyíték halmozódott fel ellene, Naomi egyre jobban szenvedett, különösen amikor Jean-Jaques Le Brun lépett a tanúk emelvényére. Levette a sapkáját, kopasz fejét májfoltok pettyezték, úgy nézett ki, mint a vörösbegy tojása. Vörös-fekete selyem csokornyakkendőt viselt, bajuszát csinosan háromszögbe fésülte kecskeszakállával. Szalonkabátjának hajtókáján a vörös Becsületrend-szalag virított. Nem akart leülni. – Mint a drága monsieur Poirot. Ugye milyen jól tartják magukat ezek a vén kecskék? – mormolta Anthea. – Emlékszem, a hatvanas években Le Brun megszállt Rókavárban – súgta Lily Jupiternek. – Milyen kedves, szomorú ember. Eszmét cseréltek Raymonddal, ki hogy szarvazta fel őket. Mi a fene történt Rosemaryvel, tűnődött. Úgy volt, hogy együtt ebédelnek a Georgeban. Lily már nagyon várta a marhahúsos-sörös pitét. Le Brun kitűnő angolsággal ismertette a bírósággal, hogy Jacob Abelman nagyon tekintélyes műkereskedő volt.

– Amikor a nácik elkobozták, és elégették a képeimet, mert degeneráltnak és obszcénnak tartották őket, igen nagy bátorságra vallóan bemutatta azokat bécsi galériájában. – Na ugye. – Naomi körbemosolygott, ahogy a hála könnyei lepték el Zac szemét. – 1942-ben – folytatta Le Brun – a feleségemmel, Georgette-el Párizsban éltünk, és újból találkoztunk Jacobbal. A Ritzben, a nácik kedvenc helyén szállt meg, és gyönyörű, prémgalléros kabátban, nyitott sportkocsiban furikázott feketén szerzett benzinnel. Jól ment neki. A képeimet betiltották. Nem voltam felkészülve rá, hogy kollaboráns legyek. Georgette és én nagyon szegények voltunk. Jacob javasolta, hogy bérlőként hozzánk költözne, és nagyon gálánsán viselkedett. Georgette gyönyörű volt. Imádta a selyemharisnyát, a csinos ruhákat, a jó ételeket. Rengeteget voltam távol, egy underground műteremben festettem, az ellenállásnak dolgoztam… – Le Brun hangja megbicsaklott. – Nem vettem észre, hogy beleszeretett Jacobba. Szegény öregfiú. Mindenki megsajnálta. – Milyen drága – mormolta Anthea. – Mennyi ideig lakott maguknál Jacob Abelman? – kérdezte Sampson. Le Brun kihasználta az időt, amíg ivott egy korty vizet. – Amíg az ellenállás meg nem ölte. A terem felhördült. Naomi felugrott. – Uram, a legnagyobb tisztelettel, ezt a tanút is félreinformálták. Jacob Abelmant a Gestapo gyilkolta meg. – Non, az ellenállás – ragaszkodott az állításához Le Brun. – Honnan tudja? – kérdezte Sampson kedvesen, és imádkozott, hogy az öregfiú ne veszítse el az eszét. – Mert én öltem meg – mondta Le Brun. Zac felugrott, aztán visszarogyott. Lily leejtette a táskáját. A flaskája és a jeges zacskó kigurult a földre. – Viszonya volt a feleségemmel – folytatta Le Brun. – Láthatja őket Hermann Göringgel azon a képen, amit Jonathan mutatott önöknek. – Ezért ölte meg? – kérdezte Sampson. – Nem, dehogy. – Le Brun savanyúan mosolygott. – Francia vagyok, mi elfogadjuk az ilyesmit. – A gyilkosság – folytatta – 1943. március 8-án történt. A szerelem óvatlanná tette őket. Azt mondta, hogy az anyjánál tölti az éjszakát Illiers-ben. – Gyerekként ott vakációzott Proust – mormolta Willoughby Evans a szemüvege felett lenézve. – Mostanra nagyon kiépült. – Így van, uram. Amíg elvolt, az anyja felhívott, elújságolni Georgette-nek, hogy a nővérének háromkilós kisfia született. Odahívtam három kollégámat az ellenállásból, az egyik egy kasszafúró volt Mind azt gyanították, hogy Jacob a hírhedt „Tigris". Betörtünk a szobájába, és találtunk egy titkos fiókot. Feltörtük, mint Pandora szelencéjét. – Az istenit! – Jupiter elfogadott egy kortyot Lily flaskájából. – Meghatalmazásokat találtunk – folytatta szomorúan Le Brun – Göringtől és Walter von Brauchitsch tábornagytól, aki a megszállt Franciaország egyik első katonai parancsnoka volt: felhatalmazták Jacobot, hogy anyagbeszerzőként beutazza Európát. Még a kelet-tiroli ellenállástól is volt egy. Világos volt, hogy Jacob kettős játékot játszik. Hirtelen meghallottuk, hogy berobog a kocsija… – Le Brun elsápadt. Megszorította a rézkorlátot. – Szeretne szünetet tartani? – kérdezte Willoughby Evans megértően.

– Non! – csattant a válasz. – Muszáj befejeznem. Hallottuk Jacob kocsijának a kipufogóját, kevés olyan járt Párizsban. Mindent visszadobáltunk, és az előszobában vártuk. Gyönyörű szőrmekabátjában lépett be, és Chanel No. 5-től, a feleségem parfümjétől illatozott. – Elvittük a fontainebleau-i erdőbe – mondta tompa hangon Le Brun –, ahol rövid, rendkívüli tárgyalást tartottunk. Mindent tagadott, és csak amikor felemeltük a fegyvereinket, akkor kérdezte: „Ki árult be?" – Le Brun reszkető kezével végigsimította homlokát – Egész életemben szégyellni fogom, hogy azt hazudtam, Georgette. „Akkor kész vagyok a halálra." – mondta Jacob, és mi megöltük. A termen átnézve Jonathan megpillantotta a legördülő könnycseppek csillogó nyomát Zac arcán, s elképedt magán, hogy hirtelen megsajnálta. – Egyébként Jacob együttműködése teljesen bebizonyosodott – sóhajtotta Le Brun. – A nácikkal lebonyolított összes üzletét feljegyeztem, az általa elraboltatott műkincsek és elárult tulajdonosaik listája is megvan. Osztrák lévén kifogástalan nyilvántartást vezetett. Még a Georgette-től kapott szerelmes leveleit is számon tartotta. Már arra is terveket dolgoztak ki, hogy Dél-Amerikába szöknek, ha a nácik elveszítenék a háborút. Sampson Brunningot letaglózta a történet és feltette a kérdéseket, amelyekre mindenki választ várt. – Miért volt Jacob neve a „Tigris"? – Mert gyilkolt, és ólálkodva járt, és il était beau comme un dieu86 – tette hozzá Le Brun szinte sóvárogva –, mint az ott ülő unokaöccse. Zac meredten a levegőbe bámult. – Hogyan reagált a felesége, amikor elmondta neki? – Azt kiabálta, hogy szereti Jacobot, és nem számít, hány zsidót ölt meg. Majd egy másik életben találkozni fognak, és akkor elmondja neki, hogy hazudtam. Aztán elhagyott. – Le Brun behunyta a szemét a hirtelen rátörő fájdalomtól. – Ma mondtam el először az igazságot. Naomi nem tudta megtörni Le Brunt, még azzal sem, hogy megpróbálta bebizonyítani, hogy féltékenységből gyilkolt, mert a jobb kiállású, gazdagabb és sokkal sikeresebb osztrák ellopta Georgette-et. – A hivatalos jelentések szerint – folytatta szemrehányóan – feltaláltak olyan iratokat az ellenállási mozgalom dokumentumai közt, amelyek szerint Jacob nem dolgozhatott a Gestapónak. – Azokat mi helyeztük el ott – mondta Le Brun fáradtan. – A Gestapo megtorlásul megölt már negyvenegyezer embert. A „Tigris" annyira értékes volt a nácik számára, hogy bosszúból mindenkit lemészároltak volna. Úgyhogy a belső zsebébe tettük a kelettiroli ellenállási mozgalom megbízólevelét. Lehet, hogy valamikor dolgozott nekik, de nem akkor, amikor ismertük. Igazi köpönyegforgató volt. Aztán Le Brun kihúzta magát, és nagy erőfeszítést tett, hogy hangosabban beszéljen. – Azért vagyok ma itt, mert Raymond Belvedon jó és tiszteletre méltó ember, akit ötven éve ismerek, s amikor megmentette a Pandorát a lángoktól, úgy tett, mint akármelyik művészetszerető ember. Nagyon sajnálom – fordult Zac felé –, hogy leromboltam egy fiatalember példaképét. Úgy látszott, mintha Zac transzból ébredne, megbotlott a saját lábában, tele volt

86

„Szép volt, mint egy isten".

rémülettel, a verítékcseppek könnyel keveredve peregtek le az arcán, a szeme besüllyedt. – Nem lehet igaz – motyogta egyre, ahogy hitetlenkedve körbepillantott, és az ülések közti folyosóra támolygott. A következő pillanatban kipattant a vészkijárat ajtaja, és Sienna viharzott le a vörös szőnyeggel borított lépcsőn. Willoughby Evans és a két tábor rosszalló megjegyzéseivel mit sem törődve átölelte Zacet, simogatta a vállát, szorosan tartotta, hogy testével életre keltse, és azt hadarta, hogy nagyon sajnálja. – Mi a francot csinálsz? – sziszegte egybehangzóan Jupiter és Jonathan, míg két rendőr elráncigálta a lányt. – Elég, Miss Belvedon – mondta Willoughby Evans, aki személy szerint odavolt Siennáért. – Azt hiszem, itt az idő, hogy berekesszem a tárgyalást, és ebédidőt rendeljek el. Micsoda különbség a tegnapi naphoz képest! Mindenki Jonathan vállát veregette, még Jupiter is. – Milyen kár, hogy Rosemary mindezt elmulasztotta – dörmögött Lily, és belekarolt monsieur Le Brunba, amikor a Belvedon csapat elviharzott a George-ba ünnepelni. Ebéd után mindkét fél megtartotta a beszédét. Zac nem maradt ott, hogy meghallgassa Sampsont, aki két nagy gin-tonik után győzelemittasan illesztette össze a szálakat. Abelmanék eladták a képet, nincsen semmi követelnivalójuk, magyarázta a bírónak. Trebich eskü alatt tett vallomásával búcsút mondhatott minden rá vonatkozó jogának. – De sajnálhatja – csuklott Lily, aki szintén fogyasztott némi gint –, nyolcmillióból már élete végéig tarthatna fiúkat. – Köszönöm, Miss Cohen – mondta Willoughby Evans, amikor a teljesen lelombozódott Naomi befejezte szónoklatát, aztán nyájasan rámosolygott a résztvevőkre: – Hétfőn kihirdetem az ítéletemet. Archie a Mail tői kölcsönadta Siennának a telefonját, hogy elküldhesse a Telegraphnak a vicsorgó, acsargó Jonathant és a kiglancolt, fújtató Zacet, amint a királyi címerrel körülfont, ovális Raffaellóét verekednek. – Rohadt jó rajz – mondta neki elismerően. – Megérdemled, hogy visszakapd a képedet.

71. Hétfőre a Landbrokes tartotta Belvedonék kettő az egyhez győzelmét, akik következésképpen emelt fővel indultak a bíróságra. Jupiter rettenetesen megkönnyebbült, hogy a galéria és Rókavár megmenekülni látszik, és ragaszkodott hozzá, hogy Hanna is velük tartson. Viridian babát, aki egész hétvégén azzal foglalatoskodott, hogy felvidítsa a nagyapját, Mrs. Robens gondjaira bízhatták, ő fekteti le. Raymond szörnyen szégyellte magát, hogy hazudott, és összeomlott a bíróságon. Úgy tűnt, minden megmaradt, a becsületét kivéve. Annak ellenére, hogy szinte haldokolni látszott, levágta kedvenc sárga korai kanárirózsáját, a gomblyukába tűzte, és Jonathan karján betámolygott a bíróságra. Meg lehetett jósolni, hogy nagyon megsajnálja Zacet. – Szegény fickó, megtudta azokat a rémes dolgokat Jacobról. Anthea különösen szépen, citromsárgába öltözött egy nagy, széles karimájú, középkék kalappal. Úgy érezte, hogy a győzteseknek joguk van elhomályosítani környezetüket.

Jonathan hat üveg Vevue Clicquot-t tetetett a hűtőbe, hogy később azzal ünnepeljenek. Lily néni két flaskát rejtett el az ülések közti folyosón, meg egy citromsörbet-keverőt. A mentát lecserélte, olyan, mint a fogpaszta, elrontja az ital ízét. Lily megígérte, hogy azonnal felhívja Dorát, amint megszületett az ítélet, remélhetőleg a tíz percben, amikor az Independent, a Guardian és a Mail telefonál, hogy megtudják Dora reakcióját. Felfedezte, hogy az anyja óriási kalapszámlát rejteget a fehérneműs fiókjában, és azt tervezte, hogy aukciót szervez, és a legmagasabb ajánlatért adja el. A második ló már biztosnak látszott. Raymond kedélye nagyban javult, hogy Jean-Jacque Le Brun maradt, és örömmel megismerkedett egy sor képével. Mindent összevéve Belvedonékat nagyon megkedvelte, különösen, a drága fiút, Jonathant: ő döbbentette rá, mennyire hiányzik neki, hogy nem lehetett fia. Csak Sienna nem tudott hova lenni. Bár a Telegraph majdnem fél oldalt szentelt az oroszlán és egyszarvú rajzának, amelyen az is látszott, hogy Willoughby Evans egy vödör vizet borít a peres felekre, úgy érezte, túl felületeses ábrázolása a pénteki tragédiáknak. A hétvégi lapoknak kellemetlenül nagy napjuk volt, azon csámcsogtak, mennyire megváltozott Sienna fellépése, és hogy nyilvánosan megölelte Zacet. Zac újabb Belvedonskalpot szerzett? Ezért sírt Emerald a bíróságon? A főcímek közt olvasható volt: „Rosszlányból finom hölgy87", illetve „Sienna, a nyárspolgár". Sem Zac, sem Emerald, sem Sienna sem voltak elérhetőek, hogy kommentálják az eseményeket. Csak számára lennék elérhető, ha felemelné a telefont, gondolta elhagyatottan Sienna. Amikor sebtében a karjaiban tartotta a férfit, visszaidézte a tűzijáték estéjének egész fenséges őrületét. A bíróság felé közeledve nagy tömeget látott jobbról: táblákat lengető zsidók követelték vissza az összes elrabolt műtárgyat. – Adja vissza Zacnek a Raffaellóját – kiáltotta egy ijesztő, szőkésbarna nő. – Ó, menjenek már a picsába! – vágott vissza Sienna. – És maguk is! – tette hozzá, amikor egy sereg újságíró megrohanta. Jól feldühödött, pedig ma a családja körében szándékozott ülni. David Pulborough szitkozódott. Szombaton Rosemary macskája, Shadrach végelgyengülésben elpusztult, és David azt hitte, különösen gondoskodó volt, hogy a teniszpálya mellett sírt ásott neki. Csak egy macska volt. De Rosemary egyfolytában sír, és nem akar este vele jönni az ezredvacsorára. És ami még rosszabb, úgy látszott, hogy a szomszédjai fényes győzelemnek néznek elébe. Öt perc volt hátra a kezdésig. Az előrejelzések szerinti áprilisi vihar megérkezett. A bíróság lámpái villództak. A kegyetlen keleti szél az ablakpárkányra sodorta a vadgesztenye leveleit. Jonathan nyugtalan volt, odasétált a Raffaellóhoz, hogy megnézze. A Remény és Pandora biztosan reménykedve izgulnak, hogy hazajutnak. Lustaság valószínűleg végigaludta sárga kanapéján az egész hercehurcát. Emerald örül vajon, hogy mostanában kevésbé lusta, töprengett Jonathan. Vagy csak azért sírt a tárgyaláson, mert még mindig Zacért lángol a szíve? Gyötörte a szörnyű kétség. – Ez az ítélethirdetés rémesen unalmas lesz – mondta Sampson a Belvedonoknak. – Végtelenül hosszan ügyeket és eljárásokat ismertetnek, és az eredményt nem halljuk meg, csak a legvégén. Ó, itt jön a Sötétség Hercege. Zac legalább már visszatért régi fazonjához, fekete Ray-Ban napszemüvegben, sötétszürke pólóban és puha, fekete bőrkabátban volt. Egy csomó testőr és a komor arcú 87

„Ladette to Lady" - a cikk címe utalás egy angliai televíziós vetélkedőre.

Sí követte. A zsidó tüntetők már betelepedtek a galériára, nagy tapssal köszöntötték őket. – A győzelemre, a trófeára – köpött ki Jonathan, amikor Zac becsusszant a bal oldali sorba. Naomi Cohen kimerültnek és lehangoltnak tűnt. A perek olyanok, mint a motorcsónakversenyek, a második befutónak nincs dicsőség. Megbűnhődik, hogy pénteken visszautasított, gondolta önelégülten Sampson. – Álljanak fel a bíróság előtt! – szólította őket a teremszolga, amikor a szélesen mosolygó Willoughby Evans előtűnt a bordó bársonyfüggöny mögül. – Hé, seriff! – Jonathan húzott egyet Lily laposüvegéből, és boldogan integetett a mogorván csörömpölő Davidnek. Az persze nem intett vissza. Willoughby Evans kimerült volt, de mámoros. Még soha nem volt ilyen nagy nyilvánosságot kiváltó ügye. Kis szerencsével elég jó pontot gyűjt össze, hogy a fellebviteli bíróságra jelöljék. Tetszett neki a gondolat, hogy a legfelsőbb bíró fekete és aranytalárját viselhetné. Ezen az ítéleten nagyon keményen dolgozott, körülbelül negyvenöt percig tart majd a kihirdetése. A reggeli füstölt heringje mellett egy pohár pezsgővel kényeztette magát. – Raffaello Pandorája 1931. augusztus 8-án került Benjamin Abelmanhoz, és 1938. április 12-én rabolták el Bécsből – kezdte zengő, walesi baritonján. – A kép tárgya Pandora szelencéjének kinyitása. Kétlem, hogy amikor Raffaello megfestette ezt a kitűnő képet, és ráírta, „A baj alant fekszik", a leghalványabb sejtése is lett volna, mennyire prófétaiak lesznek ezek a szavak. Az utolsó néhány napban az összes halálos bűn, a Büszkeség, a Lustaság, a Harag, az Irigység, a Bujaság – és amint Lily a citromsörbetet kutyulgatta –, de még a Torkosság is bevonult erre a bíróságra. – Zachary Ansteig családjának bizonyára elképzelhetetlen szenvedést kellett kiállnia – folytatta –, és amikor azt kereste, amiről hitte, hogy születésénél fogva joga van hozzá, kinyitotta Pandora ládáját, és kiengedte a különféle ördögöket, nem csupán Sir Raymond tekintélyét rombolva le, hanem a példaképéét, Jacobét is. – Sienna az apja kezébe csúsztatta az övét. – De mielőtt túl keményen elítélnénk ezeket az embereket, emlékezzünk L. P. Hartley88 szavaira: „A múlt idegen ország: ott másképpen mennek a dolgok." – Jacob Abelman – Willoughby Evans Zacre nézett – úgy jelenik meg előttünk, mint többfelé is kétkulacsos ember. De valamikor nagyon sokra tartott műkereskedő volt, és elég bátor ahhoz, hogy a betiltott műtárgyakat kiállíttassa a nácikkal. Az ausztriai ellenállási mozgalomban is dolgozott. Később csábította a hatalmas profit – mint sokan másokat is –, amit a nácikkal közösen rabolt kincsekből szerzett. De ne feledjük el, hogy ez már csak akkor volt, amikor úgy nézett ki, hogy a németek elvesztik a háborút, és a megszállt országokban mindenki, aki élt és mozgott, azt állította, hogy az ellenálláshoz tartozik. A náci és kommunista törvények kereszttüzébe kerülve az emberek olyan gyorsan váltogatták a hovatartozásukat, mint az ingüket. Nagyon zavaros idők voltak. Willoughby Evans Antheára meredt: nagyon szép volt citromsárga ruhájában. Szerette volna a gomblyukába tűzni. Megigazította a parókáját, összeszedte a gondolatait, és a nő bal oldalán a levegőbe meredő, szégyentől remegő, lesújtott, ősz szellem felé fordult. – Raymond Belvedon múlt péntekig a művészvilág egyik legcsodáltabb, legszeretettebb alakja volt. Emlékezzenek, a háború után mindenki majd megőrült a 88

L. P Hartley 20. századi angol író.

szuvenírekért. Amikor apám többekkel együtt felszabadította Belsent, jól emlékszik, hogy sok katona elszedte az őrök óráit, még az emberbőrből készült lámpaernyőket is hazavitték. – Willoughby Evans megborzongott. – Sir Raymond a Raffaellót egy lángokban álló, összeroskadt épületben találta. Ha nem mentette volna meg, egyikünk sem lenne ma itt. Tudta, hogy ellopott egy festményt, de ha beismeri, elvették volna tőle. És ha az ember meglátja Pandora szépségét, mint annak idején Szép Helénát az égő Trója tornyai közt, pontosan érti, miért mentek harcolni érte minden erkölcsi gátlás nélkül. Szóval megismétlem, senkit ne ítéljünk el túl keményen. – Látod, Apu! – Sienna megsimogatta apja arcát, és a keze nedves lett a könnyektől. – Nem tudom, merre halad az ítélet – mormolta Jupiter, amikor Willoughby Evans belefogott a hivatkozások, függelékek, tulajdonosi nyilatkozatok, kiegészítések, jegyzőkönyvek ismételt áradatának elősorolásába. Raymond az Ulysses olvasásával múlatta az időt: „Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár…"89, Jonathan a Vizt olvasgatta. Hanna torpedózott Lily nénivel. Jupiter remélte, hogy Willoughby Evans gyorsan lezavarja, éppen most kapott egy SMS-t, hogy hívja fel a restaurátort. Sienna édes kis mezei egérnek rajzolta Willoughby Evanst. Zac úgy néz ki, mint egy lebombázott város, gondolta. Aztán ráeszmélt, hogy Willoughby Evans éppen a férfi imádott nagybátyjáról beszél. – Jacob Abelman 1941-ben eltulajdonította a képet Hermann Göringtől. Mondhatnánk, a saját képét. Ő volt a fiatalabb fiú, a bátyja, Tobias öngyilkos lett. De Tobiasnak volt egy lánya, Rebecca, aki túlélte Theresienstadt borzalmait, és született egy fia, Zachary Ansteig. Azt gondolhatják, hogy Zachary Ansteig meggyalázta Belvedonék lányát és vendégszeretetét – Willoughby Evans szemrehányó pillantást vetett Zacre –, de csak a múltját és az örökségét kereste. Észrevéve, hogy Sampson a fejét csóválja, és parókájának hátsó felén a kis bojtok úgy lengedeznek, mint a bárányfarkak, Sienna gonosz patkánnyá rajzolta át a mezei egeret. De megenyhült kissé, amikor Willoughby Evans Jonathan Belvedon kitartását és merész vállalkozását dicsérte. – És senkinek sem volt kétsége a bizonyítékai alapján, és Miss Sienna Belvedon miatt sem – Sienna felnézett, és meglepve fogadta a helyeslő mosolyt – rögtön meglágyította a gonosz patkány szemét, és megvastagította a pofaszakállát –, hogy a Raffaello éppannyira része az ő múltjuknak is, és kapcsolatot jelent a halott anyjukhoz, éppúgy, mint Zachary Ansteignek. – Talált, süllyedt – mormolta Sampson. – Megértem, mennyire mélyen érintené őket az elvesztése – folytatta Willoughby Evans. – Nyolcmillió dollárnyira – dünnyögte Jonathan. – Nyertél, mélyen érintene. – Csitt – szólt rá Anthea, aki a Szent Lucián töltendő vakációt tervezgette. Raymond túl gyenge lesz az utazáshoz, de elvihetné magával Zöld Jeant hordárnak, az ő egyszerűsége mellett jobban kiragyogna a szépsége. Még több eset, még több tanúvallomás, még több felfoghatatlan szakzsargon. – A jog idegen ország – suttogta Jonathan Hannának –, ott másképpen mennek a dolgok. Az óra tíz negyvenre fordult. Besötétedett. Odakint az eső a vadgesztenyefa kis zöld ernyőin pezsgett, és lefröcskölte a riporterek jegyzetfüzetét. A fényképészek ráhúzták a kabátjukat a 89

Alfred Tennyson: Ulysses (ford. Szabó Lőrinc).

kameráikra. Willoughby Evans most lerótta tiszteletét az összes jogi képviselő képességei és igyekezete előtt, teamjeik kölcsönösen szakértelmükkel támogatták a munkáját. – Jaj, gyerünk már! – nyögött fel Jupiter. – A többi napon sokkal izgalmasabb volt – suttogta bocsánatkérőn Hannának. – Annyira szeretlek – tette hozzá. Mint az unalmas hangverseny közönsége, mindenki azt latolgatta, hány oldal van még Willoughby Evans kezében. Már csak kettő. Sienna megfogta Raymond kezét. Add, Istenem, hogy minden rendben legyen. – A fentebb megadott okokból kifolyólag a döntésem… – Itt van – mormolta Sampson, aki egy kis rózsaszín szalaggal játszadozott. Peregrine a füle mögé tette a rágóját, és abbahagyta a kártyázást – A festményt Benjamin Abelmantól vették el 1938-ban – hangsúlyozta Willoughby Evans –, de a nácik, akik ellopták, nem váltak teljes jogú tulajdonossá. Az utánuk következők sem nyerték el ezt a rímet. Ki tudja, Benjamin melyik fiára hagyta volna a képet, de országunk törvényei alapján az idősebb fiú örököl. A rózsaszín szalag kiesett Sampson kezéből. Jupiter halántékán szinte hangosan doboltak az erek, becsukta a szemét. Vesztettek. Sienna önkéntelenül felemelkedett a székéről, és látta, az ujjongó Naomi kezét Zac karján. Eltört a ceruzája, amikor visszaváltoztatta Willoughby Evanst gonosz patkánnyá. – Bár Benjamin fiatalabbik fia, Jacob Abelman visszaszerezte a Raffaellót, és eladta Feldstrasse ezredesnek – mondta határozottan –, valójában nem volt az övé, hogy eladhassa. Benjamin idősebb fiának volt egy lánya, akinek a fia, Zachary Ansteig a közvetlen örökös. Ahogy a zsidó támogatók örömmámorban úszó arcát megvilágította a bibliai lángként felvillanó villámlás, Willoughby hangja olyan ércesen zendült fel, mint egy kápolnaharang. – Ezért elismerem Zachary Ansteig jogát a festményre az 1931. április 12-i törvény alapján. – Aztán, hogy egy hatalmas dörgés rázta meg az épületet: – Sir Raymondnak soha nem volt jogalapja erre a festményre. Pokoli zűrzavar kerekedett. Belvedonékon kívül mindenki torkaszakadtából ordított. – Jaj, nem, nem, nem – suttogta Raymond. A torra ki kell majd nyitnunk azokat a Veuve Clicquot-kat, gondolta dermedten Jonathan. – Soha ne higgy – hukk – egy walesinek – motyogta Lily. Hogy merészelte egész héten át ez a kis Willoughby Evans kéjesen meregetni rám a szemét, miközben elvette imádott Raffaellónkat, gondolta dühösen Anthea. – Muszáj felebeznünk – sírta. – Rohadtul nincs semmi pénzünk – förmedt rá Jupiter. – Most már ki kell fizetnünk a perköltséget. Sí szemétgyűjtő repülős útjai miatt jó magas lesz a számla. Nem volt idő a könnyekre. Naomi és Sampson már ott is termettek a pulpitusnál, és a feltételeken vitatkoztak. Naomi fennhéjázóan követelte a perköltséget, és Sampson azon tűnődve, hogy Belvedonék ki tudják-e valaha is fizetni, panaszkodott, mert túl magasnak találta, részletesebb kimutatást szeretett volna. – Számomra ésszerűnek tűnik, Mr. Brunning. A költségek az események után esedékesek, nemde? – mondta Willoughby Evans, sikertelenül próbálva hallatni a hangját.

Sienna egészen kábultan üldögélt. A Zac utáni vágyakozása szinte megbolondította, és arra a gondolatra jutott, hogy nem is nagyon érdekli már a Raffaelló. A veszteség azonban úgy fejbe vágta, mint a lezuhanó ág. Zac ugyanolyan kifejezéstelen arccal sompolygott ki a zuhogó esőbe. Pürroszi győzelmet ért el, de példaképe darabokra tört, öröksége nevetség tárgyává lett. Nem volt arra szükség, hogy testőrök nyissanak neki utat az újságírók közt, a tömeg magától kettévált, amikor dühtől fortyogva keresztülvágott rajtuk, és eltűnt Sí Mercedesében. Miután Zac meginterjúvolásáról lecsúsztak, az őrjöngő média Belvedonékra vetette magát, Raymond gomblyukából kiverték a virágot, ami aztán letaposva hevert a sárban. – Nagyon sajnálom – motyogta zavarodottan Raymond a dühöngő vihar és égzengés közepette –, muszáj visszamennem Grenville-hez, retteg a villámlástól. A fotósok visszarohantak a bíróságra, rémesen szerették volna utoljára lekapni a Pandorát, mielőtt elcsomagolják. Hogy tud Pandora még mindig mosolyogni, tűnődött Sienna. – Te hazug szuka – mondta lassan.

72. Jonathannak könnyebb volt, hogy nem ment vissza Rókavárba. Nem tudott szembenézni Anthea mártíromságával, Raymond szenvedésével, Jupiter hideg haragjával, Sienna kétségbeesésével. Le Brun azért jött, hogy ünnepeljen, de most már úgy érezte, vissza kell mennie Párizsba. Jonathan ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Mivel Rupert visszavette a helikopterét, egy késő délutáni járatra szálltak fel, és a Chez Andréban vacsoráztak, ahol Jonathan egyre sötétebb és sötétebb hangulatba került. A bizonyíték utáni nyomozás legalább egy kicsit elvonta a gondolatait Emeraldról. Most pedig élve eltemetve feküdt sötét koporsójában, és nem volt csöngettyűje: nélküle a jövő ijesztően reménytelennek látszott. – Ne próbálj meg enni – mondta Le Brun azt Figyelvén, hogy a szegény fiú csak piszkálgatja a tányérján lévő kitűnő langusztát. – Kimerült vagy, szinte biztos, hogy a depresszió miatt. – Bárcsak – sóhajtotta Jonathan. Bárcsak egy kiadós éjszakai alvással túl lehetne Emeraldon. Aztán összeszedte magát, elnézést kért Le Bruntól, hogy átráncigálta Angliába, és ennyire fájdalmas dolgok bevallására kényszerítette. – És köszönöm, hogy megpróbálta megmenteni Apu tekintélyét. – Nem csak a Raffaello miatt szomorú – jegyezte meg Le Brun. – Dühös vagyok, hogy az a szaros Zac végül megszerezte. – Aztán mesélt Le Brunnak Emeraldról. – Mindenki arról papol, milyen előnyére szolgál az embernek, ha megtalálja a szülőanyját – mondta végül. – De senki nem figyelmeztet, micsoda pokol, ha valaki a saját bátyjába szeret bele. A nagyon hosszú nap ellenére Le Brun ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Jonathant poros kis szobájába, hogy megnézhesse a képeit, amelyek egytől egyig Emeraldot ábrázolták. Le Brun inni nem kért, és egy szót sem szólt, mert a szenvedés, amelyről tanúskodtak, rettenetesen kínzó volt, és Georgette elvesztésére emlékeztették. A fenébe, gondolta Jonathan. – Sajnálom, hogy untattam – motyogta. – Gondolja, elmúlik valaha a fájdalom? – Non – mondta velősen Le Brun. – Rendben. – A válasz kellemetlenül érintette Jonathant. – Fogok önnek egy taxit.

– Sosem múlik el, mert halhatatlanná tette azt a lányt és a boldogtalanságát. – Le Brun vigasztalóan tette Jonathan karjára a kezét. – Az emberek szíve állandóan összetörik, de csak keveseknek van zsenialitásuk, hogy portét készíthessenek erről a szenvedésről: Catullus, Szapphó, Housman, Yeats, Mahler, Munch, és most ezek… – És Le Brun körbemutatott a képeken. – Ezek különlegesen szépek. – Köszönöm. – Jonathan a könnyeivel küzdött. – Ez segít – sokat De soha nem adnám el Emeraldot a halhatatlanságért. – Mert maga fiatal. Én öreg vagyok és fáradt. – Le Brun nagyon hirtelen ült le az ágyra. – Holnap még beszélgetünk. Most hívjon nekem egy taxit! Jonathan bekapcsolta a mobilját, és látta, hogy Jupiter üzent. – Apának súlyos agyvérzése volt – mondta Le Brunnak remegve. – Úgy néz ki, hogy ez az utolsó éjszakája. Megyek a repülőtérre, útközben kitehetem? Az első British Airways-járat reggel háromnegyed hétkor szállt fel a Charles de Gaulle reptérről. A Heathrow-n Trafford várta, valahogy a szokottnál is rosszabbul nézett ki a Tate-ben megrendezett egész éjszakás nyitóbuli után. – Valami prűd alakok – jelentette be büszkén – szétszedték a Baszóhalmot, és letörték az összes farkat róla. Rohadtul jó hírverés. – Arra gondolt, hogy mosogatásra használt dörzsszivacsokkal helyettesíti a péniszeket, és átnevezi a művet Aszóhalomnak. Aztán ahhoz elég józan volt már, hogy észrevegye Jonathan vörös szemét és hullasápadt kinézetét, és hozzátegye: – Sajnálom az apádat. – Köszönöm. Bocs, hogy iderángattalak, de vissza akartam kapni a kutyámat. Lehet, hogy nagy volt a kísértés, hogy meglógjon a benzingőzös autóparkolóból, de az összes aggodalma szertefoszlott arról, hogy Diggory elfeledkezett róla, amikor egy narancs-fehér ágyúgolyó lőtt ki Trafford mocskos dzsipjéből, és vinnyogva, farkát csóválva nyalogatta gazdája sós ízű arcát. – Ne légy hozzám túl kedves – mormolta Jonathan. Diggory hasistól, cigarettafüsttől és mindenféle más aromáktól bűzlött. Nyilván ugyanúgy mindenben benne volt, bulizott, mint Trafford, aki, arra gondolván, hogy Sienna és Emerald otthon vannak, és vigasztalni kell őket, felajánlotta, hogy elkíséri Jonathant Rókavárba. Jonathan a fejét rázta. – Magam vezetek. Időre van szükségem, hogy megszokjam az árvaságot. – Az apád klassz fickó volt. Gyere, igyunk egyet! – Igyál helyettem is. – Jonathan Trafford reszkető kezébe nyomott egy üveg Bell'st. – Biztos, hogy jól vagy? – Minden rendben. Jonathannak azért háromnegyed órájába került, mire eszébe jutott, melyik emeletre parkolta a kocsiját. Mit kezdett volna Van Gogh a repcemezőkkel, tűnődött Jonathan, amikor feltette a napszemüvegét, hogy megvédje a szemét a forró, fehér ég alatt ragyogó sárga táblák villogásától. Amikor a fehér és rózsaszín szirmokat a szegélyárokba seperve bedübörgött Limesbridge-be, mindkét kezét a kormánykerékre szorítva azon imádkozott, hogy csak még életben találja az apját, hogy elbúcsúzhasson tőle. Ezért aztán megkönnyebbült kissé, amikor a szürke arai, végtelenül elkeseredett Sienna azzal fogadta, Raymondnak nem agyvérzése volt. – Valami enyhébb, úgy hívják, T. I. A. – Úgy hangzik, mintha valami olyasmi lenne, amit április 4-e előtt kell megvenni, hogy ne kelljen utána vámot fizetni.

– A tranziens isémiás attack rövidítése, átmeneti agyi keringészavar, és a stroke tüneteit produkálja. – Jól van? – Pár napig nyugalomra van szüksége, aztán elvégeznek rajta néhány vizsgálatot. Kérsz reggelit? – Egy italt szeretnék. – Jonathan kiment a konyhába, és töltött mindkettőjüknek a magával hozott vámmentes brandyből. – Hol vannak a többiek? – Jupiter visszaindult Londonba, hogy meglágyítsa a bankigazgatót. Anthea az ágyában zokog, próbálja a boldogtalan özvegy szerepét. Tényleg nagyon el van keseredve, mert kihallgatta, hogy Robbie és Lily arról beszélnek, mennyire fog Apu örülni, ha összetalálkozik Anyuval a mennyországban. – Megyek, megnézem Aput. – Lehet, hogy nem fog felismerni. Állandóan Galenának szólít, Grenville-t pedig Maudnak. Mekkora sértés, nem csoda, ha szegény Grenville nem akar enni. Apu azt hitte, hogy a múlt éjjel elfoglalták Limesbridge-t az oroszok, Vasárnap Neville pedig Borisz Jelcin, és megkínálta egy pohár vodkával. Jonathan vigyorgott. Az ablakon át látta, hogy a kis Diggory körbeszaladgál a kertben, és Grenville-t meg Látogatót keresi. – Hol van Alizarin? – Telefonált, éppen egy második operáció közepén van, és legjobb esetben sem tud visszarepülni a hónap vége előtt. – Szegénykém. – Jonathan átölelte Sienna vállát. – Minden a te válladat nyomja. Sienna a könnyeivel küszködött. Szégyellte, de csak arra vágyott, hogy Zac karja ölelje át, amikor pedig az apja haldoklik. *** Raymond a szobájában feküdt. Hozzá menet Jonathan összefutott Antheával, aki megrémült a brandys üveget és a két karton Gauloises-t látva. – Tilos inni és füstölni az apád körül. Rettenetesen beteg. Nem fog megismerni. Ma reggel arra kérte Lilyt, hogy tekézzen vele. Jólelkű lévén Jonathan úgy döntött, hogy a legegyszerűbb módját választja, hogy megszabaduljon Antheától. – Anthea szegénykém, látom, ki vagy ütve. – Hetek óta nem alszom; valójában hónapok óta, a tárgyalás miatt. – Gondolom. Menj, feküdj le. Én majd vele maradok. Antheának elkenődött a szemfestéke, és az egyik szemhéja kék volt, a másik lila, figyelte meg. A maga módján mégiscsak szerette az apját. Raymond elegánsan, mint mindig, kék-fehér csíkos Turnbull & Asser pizsamában feküdt átlósan keresztben az ágyban, hogy helyet hagyjon Grenville hosszú lábainak, aki bágyadtan csóválta a farkát, mielőtt leugrott Diggory üdvözlésére. Raymond arca felderült. – „Itt a fiam, jó Telemachusom"90 – idézte csodálattal. – Mondtam, hogy nem fog megismerni – undokoskodott Anthea. – Szia, Apu! – köszönt Jonathan, és rácsapta az ajtót. Mikor odahajolt, hogy megcsókolja az apját, sokként érte a sörtés arc látványa. Raymond soha nem volt borotválatlan. 90

Alfred Tennyson: Ulysses (ford. Szabó Lőrinc).

– Gondolom, hogy a kaszás nemsokára letarolja – mormolta elfintorodott arccal Raymond. – Apu, ne légy morbid, még nem haldokolsz. Kérsz egy italt? – Hogy Raymond nem kért, Jonathan töltött a saját poharába, és a székét közelebb húzva megfogta apja kezét. – Mindig szerettem ezt a szobát. A fal minden centiméterét a kedvenc képei borították: családi portrék, múltbéli sporteredmények, kutyák a gyepen, a barátok rajzai Raymondról: Lucián Freud, Francis Bacon, William Nicholson. A gardróbban megszámlálhatatlanul sok gyönyörű öltöny, ingek a szivárvány minden színében, remek kalapok. Az öltözőasztalon ezüstborítású hajkefék, mellettük a Jonathan által az előkészítő iskolában mintázott agyag cheshire-i macska… A szobát enyhe citromeszencia-illat lengte be. A CD-lejátszón a Parsifal pörgött. Az éjjeliszekrényen ott feküdt Viridian ütött-kopott bőrkötésű Tennysonja a szászkék váza mellett, amelyben a Lily szedte kankalin és boglárka illatozott. Bár Raymond arca összezsugorodott és szürke volt, a mosolya ugyanolyan édes maradt, mint mindig. – Remek, Larkshire kiütötte Rutshire-t. – Akarod látni az összefoglalót? – Jonathan az órájára pillantott. – Egy perc múlva lesz. – Nem, beszélni akarok. Jupiter és Alizarin jó fiúk, de nem túl briliánsak a másokról való gondoskodásban. Aggódom Lily miatt. Ráhagytam a házat, de nem biztos, hogy meg tud majd élni. Jupiter nagyon zsugori, és nem hiszem, hogy megengedi szegény Antheának, hogy sok ruhát vegyen. Bátorítsátok, hogy menjen újra férjhez. Annyira szép, szüksége van egy kedves fiatalemberre, aki gondoskodik róla, valakire, aki kedves lesz Dorával és Dickyvel is. – Hagyd abba, Apu! – szólt rá gyengéden Jonathan. – És aggódom Sienna miatt, újabban olyan kedves és szeretetre méltó, és a drága kis Emerald miatt, bárcsak jobban ismerném. Nagyon sajnálom őt is, meg téged is, az én hibám. – Egy könnycsepp pergett le az arcát átszelő ráncon. Nehezen lélegzett. – És ne hagyd, hogy szegény Grenville éhezzen, nincs oda Antheáért. – Apu, nem fogsz meghalni. – Ezt mondják, de én érzem. – Mindenről gondoskodom. A huszonegyedik század Van Dyckje leszek, és vagyont csinálok. – Jonathan olyan fáradt volt, mintha kifacsarták volna. – Nem, nem, túlságosan tehetséges vagy. Neked azt kell festened, amit akarsz. Ha Jupiter elad egy-két képet, elég lesz. A vackorvirág és az iszalag ablakon beszivárgó mézédes, karakteres illata visszarepítette Jonathant Le Brun kertjébe. Lehet, hogy nem is olyan vacak festő, Le Brunnak tetszettek a dolgai. – Ellenőrizd, hogy a leveleim meg legyenek válaszolva – kérte Raymond. – Jupiter szeret mindent lekicsinyelni, de ha az emberek voltak olyan kedvesek, és írtak, mondd meg nekik, rettenetesen sajnálom, hogy cserbenhagytam őket. – Nem, nem hagytad, figyeld csak, itt van a kakukk! – Milyen jó, hogy felbukkant – feküdt vissza örömmel Raymond. – Az a pasztell az apámról szörnyen jó, micsoda remek ember volt. Őt is cserbenhagytam. Te jó ég, mindnyájatok miatt aggódom, különösen a kis Viridianért. Az ózonréteg, most meg olvad a sarki jég. Nem akarom, hogy a németek lerohanják Európát, és ami még rosszabb, hogy a kínaiak elfoglalják az egész világot. Gondoskodnál Robensról és Estherről? Nem tudom, hogy Jupiter megtartja-e őket. Raymond levegő után kapkodott.

– Ne beszélj, olvasok neked. – Jonathan megnyomta az ismétlőgombot a CD-lejátszón, és felemelte a Tennysont. Az aranybetűs oldalak Arthur halálánál nyíltak ki. A király, mint Raymond, az út vége felé közeledvén visszatekintett. „A csillagok ragyogásában találtam meg Őt" – olvasta Jonathan –, „Nyomára akadtam virágzó mezőin is, De az emberek közt rá nem lelek." Ugyanezt mondhatnám én is, gondolta Jonathan, különben Ő nem tett volna minket Emeralddal testvérekké. Diggory egész nap Jonathan térdén pihente ki fáradalmait, míg Raymond az ásítozó Grenville-t figyelve időnként elszenderedett. Amikor felébredt, nagyon örült, hogy a Larkshire 270: 2-re vezet. – Zac szerette a krikettet. Tudod, nem lehet teljesen rossz: nincs egyetlen rokona sem, sajnálni kell a szegény fiút. – Én nem fogom – csattant fel Jonathan. – Nehéz alábecsülni a gyökerek fontosságát – sóhajtotta Raymond. – Nézd azt a tömeget ott a falon. Ha nem is foglalkozol velük, tudod, hol vagy. Szegény kis Emerald szétszakad köztünk és Cartwrighték között. Hagytam rá egy kis pénzt. Kérlek, gondoskodj róla! Jonathan csalárdul mosolygott, rágyújtott egy cigarettára, és felállt, hogy az ablakon fújja ki a füstöt. Az évnek ebben a szakaszában a lehanyatló nap megvilágította a sápadtzöld köd alatt ragyogó ébenfekete ágakat, és a halálra emlékeztette. A vörösbegyek és fekete rigók éneke térítette vissza. – Szent János evangélista – motyogta Raymond, ahogy a fia visszafordult az ablakból. Jonathannak olyan kedves volt az arca: beesett orcák, édes, érzékeny az ajak, göndör haj és még göndörebb pillák, amelyek keretbe fogják kökénybarna, kifejező szemeit – olyan, mint Raffaelló. – Amikor az ember haldoklik… – suttogta. – Te nem. – „Igazság ül a haldokló ember ajkán."91 Te mindig a kedvencem voltál – sokkal jobban szerettelek, mint Alizarint, Jupitert és Siennát, mind rémesen ravaszok és kritikusak. Imádom Dorát és Dickyt, de te annyira édes kisfiú voltál. – Nem voltam olyan jó kisfiú. – Maud is a kedvencem volt – suttogta Raymond, és megvakargatta Grenville fülét. – Nem kellene előtte mondanom, de Maud annyira édesen vigyázott a járókádra. Az egyetlen bűntette az volt, hogy a rácson hosszú orrát átdugva megrágta az éppen aktuális játékszert. – Raymond kínlódva köhögött, majd folytatta. – A Gauloises az anyádra emlékeztet. Nem vagyok benne biztos, hogy már alkalmas vagyok a vele való találkozásra. Jonathan elnyomta a cigarettáját, és az ágyra ülve megfogta az apja kezét. – Maud és Látogató már odafent vannak, ők majd vigyáznak rád. Látom, amint a Bentley-vel keresztülutazol a mennyországon, melletted Maud és Látogató, amint a nekrológodat olvasgatják a Timesban. Raymond halványan elmosolyodott.

91

Matthew Arnold (1822-1888), angol költő és kritikus: Sohrab és Rustum.

– A Bentley megbukott a műszaki vizsgán – motyogta. – Mindkettőnknek lejárt az ideje. Hirtelen elfojtott kiáltást hallatott, megrázkódott, megmerevedett, aztán nem vett többé levegőt. – Apu! – kiáltotta rémületen Jonathan. – Apu! Grenville odahúzódott, nyüszítve bökdöste a gazdáját, majd foltos fejét hátravetve vonyítani kezdett. Anthea Diggoryval berontott a szobába. – Mi folyik itt? – Azt hiszem, elment. – Jonathan lesújtva emelte karjába az apját. – Hívnod kellett volna minket, mindenkit elütöttél a lehetőségtől, hogy istenhozzádot mondhassunk… – Anthea sikoltozni kezdett.

73. Jonathan rettenetesen el volt keseredve, egészen kisírta a lelkét, annyira lesújtotta a fájdalom. – Túlságosan zaklatott – észrevételezte Lily néni –, csak azért, mert meghalt az apja… Anthea szintén fel volt dúlva. Mindig több figyelmet kapott bármelyik gyereknél, és mindig keresztülvitte az akaratát. Most ki fogja őt kényeztetni? Bár azért akadt, ami kárpótolta. Nagyon jól állt neki a fekete. Mindenki körülötte nyüzsgött, és most az egyszer kedvesek bántak vele a mostohagyermekei, még Sienna is. Áradtak a levelek is. Anthea kimazsolázta a Raymondról szóló hízelgéseket, és csak azt olvasta el, amiben őt is megemlítették. – „Lady Belvedon, ön csodálatos felesége volt Sir Raymondnak, fiatalon tartotta." – Vajon miért nem fojtom meg? – mormolta Knightie-nak Sienna. Ami igazán elszomorította Antheát, az az volt, hogy David tüntetően távol maradt. Az év elején, még amikor be akart furakodni a Borohova-emlékműverseny bizottságába, elbűvölő és figyelmes volt. Most, hogy Geraldine-nal átvették az irányítást, rá már nem jutott többé ideje. – Mindig azt mondtad, ha Raymonddal történik valami, te meg én együtt leszünk – hüppögte. Lehetnénk, ha belekapaszkodtál volna a Raffaellóba, gondolta David. Nagy szomorúságot okozott Belvedonéknak, hogy Raymonddal egy napon halt meg Searston parlamenti képviselője, Margaret Cassidy, a kedélyes tory, ismertebb nevén Miskatica92, és sokkal hízelgőbb megemlékezéseket kapott nála. Még az imádott Times is kritizálta Raymondot szégyenletes hazugsága, meg a bíróság előtti összeomlása miatt, és arra is célozgattak, hogy mértéktelenül szórta szét a magvait, rámutatva, hogy hét gyermeket és egy második feleséget hagyott maga után. Jó hír volt azonban, hogy Margaret Cassidy halálával minden bizonnyal felszabadult a képviselői hely Jupiter számára. Londoni útja miatt elmulasztotta az apja halálát, de bőségesen kárpótolta, hogy a szunnyadó műről kiderült, valóban egy édes kis Constable, amely tisztítás után valamivel többet fog érni egymilliónál, és ki fogja tudni segíteni Hannát és őt az örökösödési illetékkel kapcsolatosan. Margaret Cassidy temetése ugyanaznap délután volt a Searston-katedrálisban, mint Raymondé, de sokkal kevesebben vettek rajta részt. A limesbridge-i

92

Butch, azaz férfias nő.

Szent Jakabban minden centiméternyi hely foglalt volt. Londonból hatalmas drámára számítva csak úgy özönlöttek az újságírók, és Belvedonékat könnyek és hisztérikus kacajok közt találták. A helyi virágüzletet teljesen összekavarta a két temetés, annyira elárasztották őket megrendelésekkel. Ennek eredményeképpen Raymond rengeteg koszorút kapott „Drága Miskatica, örökké az emlékezetünkben élsz" felirattal, sőt volt még egy csokor liliom is „Drága keresztanya" szalaggal. Belvedonéknak szükségük volt egy kis vidámságra. Mind nagyon szomorúak voltak. – Drága Miskatica – sóhajtotta Lily néni –, utáltad volna ezt az időt. – Csípősen hideg volt, és a gyilkos keled szél megint letépte Raymond imádott virágait. – Miért nem tud az egész család egyszerre meghalni? – zokogott Dora. – És Loofah miért nem jöhet be a templomba, amikor Diggorynak és Grenville-nek pedig megengedik? – Mert Grenville azóta nem eszik, hogy Apu meghalt – mondta Sienna. David Pulborough dühöngött – nemcsak azért, mert a sajtó soha még ennyit nem foglalkozott Rókavárral, hanem mert az összetört Robenst és Eddie-t, a rakodót kérték fel, hogy csatlakozzanak Jupiter, Dicky és Jonathan mellé koporsóvivőnek, és nem ŐL Anthea az iskolai sapka alá rejtette Dicky leborotvált fejét. – Mindenki azt fogja hinni, hogy tetves – morgott Dora. Annyi médiakapcsolata volt ott a templomban, azt sem tudta, melyiknek adja el a legutóbbi pikáns részleteket. Az orgonista Raymond kedvend himnuszait és a Parsifalt játszotta. Az emberek verseket olvasgattak, és halkan beszélgettek. Jonathan azt figyelte, hogy a ragadozó újságíróhad, amely egy héttel ezelőtt keresztre feszítette az apját, most félrevonulva jegyzetel, és a magnójába dünnyög. Jelzett a mobilja. A szíve felvidult kissé, amikor ezt olvasta: „Drága Jonathan, őszinte részvétem, köszönj el helyettem Raymondtól. Még mindig szerelemmel, Emerald." Diggoryt Sienna térdére ejtve Jonathan, meghökkentve a búcsúimákba belefogni készülő tiszteletest, a szószék lépcsője felé indult. Fekete haja tengerészkék felöltőjére hullott, halálosan sápadt arcából csak úgy villogott a szeme. Istenem, mit akar csinálni, tűnődtek Belvedonék, ahogy megigazította a mikrofont, és arra várt, hogy az izgatott mormogás elüljön. – Tennyson volt az apám kedvenc költője – kezdte csendesen –, de ma egy korábbi költő, Shelley szavai sokkal megfelelőbbnek tűnnek. „Kiröppent ő éjünk árnya alól…"93 – Jonathan minden szót kihangsúlyozva nagyon lassan beszélt. „Irigység, kín, gyűlölet, sandaság, S a láz, mit ember gyönyörnek csúfol, Nem ér hozzá, s nem gyötri már tovább; Lerázta a föld ráfreccsent sarát…" Jonathan körülnézett, és megszorította a szószék oldalát – Témánál vagyunk – mormolta Jupiter. – Tudni szeretném, mit csinálnak itt maguk mind – kérdezte Jonathan. –A múlt héten az újságjaikban és a műsoraikban széttépték az apámat. A többiek a művészvilágból – különösen Somerfordra nézett fenyegetően – éttermekben, kocsmákban és galériákban mulattak kárörvendve a bukásán. Egy perc múlva be-özönlenek a házába, hogy a pezsgőjét nyakalják. 93

Percy Bysshe Shelley (1792-1822), angol romantikus költő: Adonais (ford. Somlyó György).

Teljes csend volt, amikor Jonathan kihúzott egy sárga rózsát a szószéket díszítő csokorból. – Az apám keményebben dolgozott, mint bárki, akit ismerek – mondta kihívó arccal. – A karizma94 egy lehetetlenül elcsépelt szó, arra használják, hogy rocksztárokat és FBMeket jellemezzenek vele, akik hülyére isszák magukat a bulikon. Valójában az irgalmasság, vagy inkább a báj, kellem szavakból származik. Jóságot jelent, és azt, hogy képes bármit felruházni a báj adományával. Az apám, mint tudják, majdnem hetvenhat évvel ezelőtt egy keddi napon született, a keddi gyerekek pedig köztudottan bájosak. Körülnézett, és meglepetve látta, hogy sokan sírnak, és majdnem elvesztette a fonalat. – Nincs senki ebben a templomban – a hangja egy pillanatra elhalkult –, akit valamikor ne érintett volna meg az apám kedvessége. Hogy egy másik költőt idézzek, emlékezzenek „…egy jó ember legjobb életére, kis, nem-fontos, de kedves, szívből fakadt tetteire."95 Úgy hogy a jövőben jobb lesz, ha csak szép dolgokat mondanak róla. Senki meg se nyikkant, amikor Jonathan leballagott a lépcsőn. De ahogy a Belvedonpad mellett megállt, hogy odaadja Antheának a sárga rózsát, és felkapja Diggoryt, Dicky felugrott, és elkezdett kiabálni, hogy Jonathannak igaza van, és vadul tapsolt. A következő pillanatban mindenki utánozni kezdte. Jonathan bénultan sétált ki a napfényre, az ünneplés hangjai még a fülében zengtek. Ahogy Raymond elvárta volna, mindenki visszatért Rókavárba, Jonathant kivéve, aki, látván, hogy a koporsó biztonságban a sírjába került Galena mellé, visszatűzött Londonba. Siennának elege volt a rendes viselkedésből, és elhatározta, hogy berúg, és úszik egyet az algával és levelekkel teli medencében. Odafelé összefutott David-del. Miért vetkőzted állandóan azzal a szörnyű szemével? Ha ő is a közelben van, nincs szükség vetkőzőkabinra. – Hallottam a Raffaellóról – mosolygott gúnyosan. – Mit? – Zac nem vitte haza. Egyenesen a Sotheby'shez küldte. – Micsoda! – Sienna egy kődelfinbe kapaszkodott. – Nem értem. – Piacra dobja a Régi Mesterek Vásárán júliusban. Sienna!… Sienna. A lány teljesen felöltözve gázolt bele a jeges vízbe, és eltűnt a levelek alatt. David egy pillanatig azt hitte, hogy nem jön fel. Lehet, hogy be kellene érte nyúlnia, hogy kihúzza – jó ürügy, hogy letapizza, gondolta David. De Sienna a szemében gyilkos indulattal, Ophéliánál sápadtabban emelkedett ki, a hajában alga zöldellt. – Rohadék! Áruló! Mennyire vissza akarta szerezni a múltját. Sivel együtt kezdettől fogva csak a pénzre hajtottak.

74. Rosemary távol maradt a temetésről azzal az ürüggyel, hogy influenzás, mivel még mindig le volt sújtva a szerencsétlenségtől, amit a Belvedonokra hozott. Emerald ugyanezen okból szintén nem ment el. Ha ő nem lett volna, soha nem vesztették volna el a Raffaellót, nem kellene olyan hatalmas perköltséget kifizetniük, és a teljesen összetört Raymond még ma is élne. Még nagyobb lett a bűntudata, amikor megtudta, mi áll a végrendeletben. Mivel Rókavárat a berendezésével együtt átadta Jupiternek, meg a galériát is ráhagyta, 94

A charisma szó a görög Kháriszok (latinul Gráciák) nevéből származik, akik a kellem, báj, szépség istennői, a művészet és az alkotás megtestesítői 95 William Wordsworth (1770-1850), angol romantikus költő: Sorok a tinterni apátság fölött (ford. Szabó Lőrinc)

Raymond azt a kikötést tette, hogy el kell tartania Antheát, Dickyt és Dorát. Raymond ráíratta Lilyre a házát, adott száz-százezer fontot Siennának és Jonathannak, Alizarinnak a vaksága miatt 200 000-et, Dickynek, Dorának és Emerald-nak fejenként 50 000-et, és Robenséknek, Knightie-nak és Eddie-nek, a rakodónak öt-ötezer fontot. Jupiter szerint ez túlságosan sok. Hogy az ördögbe fogja kifizetni Anthea kalapjait és Dora lovait? Emerald sikertelenül próbált túllenni Jonathanon. Hogyan is tehetné, az újságok állandóan tele vannak a dolgaival, különösen azzal az isteni kitöréssel Raymond temetésén. Hogy Raymond ilyen sok pénzt hagyott rá, még jobban el volt szánva, hogy valamit visszaad a Belvedonoknak. Ezért nagyon megkönnyebbült és felvillanyozódott, amikor bemutatta a portfolióját a Borohova-emlékműverseny bírálóbizottságának, és a száz indulóból kiválogatták. Három más jelentkezővel egyetemben kell megformálnia a megfelelő makettet júniusig. A július 6-án kihirdetésre kerülő nyertes fogja elkészíteni a szobrot. Patience látta, hogy Emerald éjjel-nappal dolgozik, és teljesen elbűvölte, hogy a lánya ekkorát változott. A most éppen elegáns és ragyogó Siennával ellentétben Emerald képes volt napokig kikészítetlenül, fésületlenül mászkálni. Az időnkénti hangulatkitöréseit nem tekintve csendes és szomorú volt. Rosemary és Lily csodásak voltak, fényképekkel segítették, és meséltek neki Galenáról. Ha a benyújtás határideje egy pár hónappal később lenne, gondolta Lily, Emerald elolvashatná Galena naplóját, amely a Folyómenti kunyhóban lapult, akár egy időzített bomba, amely csak 2000 októberében fog felrobbanni. Június elején Emeraldnak különösen rossz napja volt. Nyomott és forró volt az idő Londonban. A szobájában próbálta megmintázni Vakarcsot, Galena kis Jack Russel-lét egy rozoga asztalon, és a sírás fojtogatta, mert eszébe jutott róla Diggory és Jonathan. A szomszédos szobában az anyja és az apja az Európa Kupát nézve a tévé elé ragadtak. Portugália játszott, és a nagyszerű portugál játékosok kócos fürtjeikkel, nagy, kerek szemükkel, élénk arcjátékukkal és az egymást ugrató, komolykodó átadásaikkal, mielőtt elindultak volna a kapu felé, annyira hasonlítottak Jonathanra, hogy ettől még jobban sírni támadt kedve. – Édesem, telefonon keresnek – szólította az anyja. David Pulborough volt az, a hangja sima és hízelgő, mint a csorgatott méz. – Drágám, nagyon sajnálom, hogy valamelyik nap nem volt időnk beszélgetni. Az Emlékmű Bizottság egyszerűen imádta a portfoliódat. Gondoltam, tudnék adni egy pár tanácsot. Mit szólnál egy kis vacsorához holnap? És lenne alkalom, hogy híreket halljak Jonathanról, gondolta Emerald. – Hát persze. – Akkor az Igor Hercegben, nyolckor. A következő este még forróbb és kellemetlenebb volt. Az Igor Herceg pincéreinek megengedték, hogy levegyék hímzett szaténmellényüket, de fehér muszliningük így is a testükre tapadt. David egy hatalmas bambusznövénnyel takart oldalszobában foglalt asztalt. Emeraldot először meghatotta a kedvessége, ahogy a fehérbort a poharába töltötte, rendelt neki egy kis adag sirálytojást, galambpástétomot, párolt lazacot. De nagyon közel ült hozzá a vörös bársonyülésen, ami horzsolta meztelen combjának alját. Igazán lenyűgözően beszélt magáról, hogyan adott tanácsokat Derrynek, Cherie-nek és

Tonynak96, és hogy a múlt pénteken a királynő lánya mellett vacsorázott: – A jó ügyért dolgozik fáradhatatlanul, mint jómagam. Boldogan bemutatná Emeraldot, folytatta, és határozottan szándékában áll szólni egy jó szót az érdekében a versenyen, de a lánynak megfelelő tanácsokra van szüksége, ha sikeres akar lenni. Hogy kihangsúlyozza mondandóját, állandóan meztelen karjára és combjára tette a kezét, és a karjával a mellét súrolta. – Az enyémen kívül összetörted másvalaki szívét is – ugratta. – Casey Andrews arra vágyik, hogy lefessen. Teljesen elbájolta a szépséged még Raymond partiján. Modellt ülsz majd neki? – Undorító kéjenc – tiltakozott Emerald. – Jonathan azt mondja, forgó emelvényre állítja a lányokat, és körülöttük kereng, a szoknyájuk alá kukucskálva. – De gondolj a hírnévre – erősködött David. – Szörnyen nagy ugrás lenne a karrieredben. Éppen azon dolgozom, hogy legyen egy nagy kiállítása jövőre a Tate-ben. Képzeld, ha ott lenne a te portréd is. Ugyanakkor a galériában rendezhetnénk egy kis kiállítást a mellszobraidból. Mit szólnál, ha minden ülésre elmennék gardedámnak? David meggyőzően hunyorgatta a szemét, és bátorításul a fenekét simogatta, amikor Emerald megszólalt: – Nézd, ott van egy másik bíráló. Szerinted nem fogja azt gondolni, hogy etikátlan, hogy mi együtt vacsorázunk? Világosan látszott, hogy Geraldine pontosan ezt gondolja, amikor átvág az éttermen. – Helló, David, helló, „Rosemary" – mondta savanyúan. – Remélem, nem adod ki a titkokat – vágta oda, és csatlakozott a közeli asztaltársasághoz. Ha összekeverjük a bordót vörössel, körülbelül megkapnánk azt a színt, amilyenre David arca változott, gondolta Emerald. – Mi volt ez? – kérdezte. – Félreértett valamit, és azt hitte, Rosemaryvel vagyok – hebegett David. Emerald vett egy mély lélegzetet, a melle ingerlően emelkedett fel. – Jonathan hogy van? – Jól, gondolom. – Min dolgozik? – Új ötletei vannak. Nem tartotta szükségesnek, hogy elmesélje Emeraldnak, a kis kígyó éppen ma reggel küldött egy e-mailt, amelyben közölte, nem akar többé egy nagyképű szélhámosnak dolgozni. Davidnek kedve lett volna továbbítani a levelet az ügyvédjének. – Nem akarsz bejönni a galériába, hogy megnézd őket? – kérdezte. – Jaj, de igen. David a lazaccal érkező pincér kezébe nyomott egy 50 fontos bankjegyet, azt mormolta, holnap elintézik a dolgot, és kivezette Emeraldot az étteremből. Minél távolabb akart kerülni Geraldine-tól, aki a bambuszfa levelein át leselkedett, mint egy vietkong harcos. Emeraldot megrázta, hogy a Cork utcában lehet. Az utca túloldalán ott volt a Belvedon, teljes sötétségben, csak egy furcsa Joan Bideford-szobor állt megvilágítva a kirakatban. Annyira elszomorodott, hogy nem vette észre, David beszórta magát Paco Rabannéval, a haját pedig lesimította egy Ella Fitzgerald-CD alsó felével, mielőtt becsúsztatta volna a lejátszóba. Egy nagyon olcsó habzóbor üvegéből pattant ki a dugó. – Arról álmodtam, hogy a milyen jó a karodban – énekelte Ella. – Van itt valami, amit meg akarok mutatni neked – szólt ki David a hátsó szobából. 96

Tony Blair és a felesége.

Emerald besétált, és egy csodás, fehér kanapét látott, rajta egy csomó mályva és sötétlila párnával. Az asztalon David ezüstkeretes, főispáni uniformisban lekapott fényképe meg egy halom fax és polaroid mellett állt egy elbűvölő, keret nélküli vízfestmény Shepherd's Bush környékéről. – Jó minőségű pezsgő egy kifogástalan hölgynek – nyújtott oda egy poharat David. – És gyönyörködtetésül egy korai Turner. – Gyönyörű. – Emerald odament a képhez. – Megváltozott egy kissé, ugye? Rájöttél, hol lehet a szüleid lakása? Emerald érezte nyakán a leheletét, és a teste az övéhez simult, erre gyorsan megkérdezte, hogy láthatná-e Jonathan dolgait, remélve, hátha van benne kép magáról, ami Bécsben készült. – Mindjárt előveszem – ígérte David sokatmondóan, és eltűnt a raktár felé vezető ajtóban. – Sajnálom – kiáltotta ki egy perccel később –, biztosan Limesbridge-ben maradtak Jonathan vásznai. De van nálam valami sokkal izgalmasabb a számodra. Emerald megfordulva felsikoltott: Daviden nem volt más, csak egy szivárványszínű óvszer. Eszébe jutott, mennyire utálja Jonathan a kondomot – „mintha zokniban mosnál lábat" –, és kacagásban tört ki. David ezt beleegyezésnek értelmezte, és máris rajta termett: ó, micsoda ibolyaillat, micsoda puha, fehér bőr. Az egyik kezével nagy szakértelemmel kapcsolta ki a melltartóját, a másik tarantulapókként futott felfelé a combján. – Szeretem Jonathant – sikoltotta Emerald, ahogy David meleg szája az övéhez ért. Hátrazuhanva leverte az asztalon tornyosuló faxokat, polaroidokat és a vízfestményeket. – Túl jó vagy neki. – David legyűrte róla skarlát bugyiját. Pici, mint az anyja, gondolta izgatottan, ahogy további felfedezőútra indult. – Egy idősebb férfira van szükséged, aki irányít és kényeztet. Emerald elveszítette a türelmét. – Szállj le rólam, undorító féreg! – ordította, és vadul ellökte magától. David potrohos teste egy pillanatig az útjában volt, de ahogy futásnak eredt, és nekifeszült, félrehúzódott, mint egy megvetemedett ajtó. Megnyílt az út, és Emerald kiviharzott a Cork utcára. Anthea képtelen volt még egy éjszakát egyedül tölteni Rókavárban, színházba és vacsorázni ment egyik megértő barátnőjével, mielőtt visszahúzódott volna a Szent James Park melletti, Duke utcai lévő lakásába. Mivel mostanában mindig fázott, vett egy jó forró fürdőt. A városnak ez a része mindig arra emlékeztette, hogyan találkozott itt először Daviddel, és a félórákra, amiket sikerült lopva eltölteniük. Mostanában a férfi mindig elfoglalt Szomorúan nézett át a Szent Jakab Parkon. A fák már elvirágzottak, és utat engedtek a nyári zöld egyenruhának. Jupiter következő dobása az lesz, hogy eladja ezt a helyet, gondolta szomorkodva. Valami részeg támaszkodott neki a kapunak. Egyfolytában dörömbölt, egyre hevesebben. Anthea lement volna elintézni, ha nem lett volna ott erre a célra Gubbins, a portás. Végül felemelte a kagylót, és beletelt egy pár másodpercbe, mire ki tudta hámozni a nevet a hisztérikus zokogásból. Emerald végre beesett a lakásba, elkenődött a rúzsa, virágos ruhája cafatokban lógott rajta. David, hüppögte, kegyetlenül nekiesett. De úgy tűnt sokkal jobban el van keseredve amiatt, hogy elvesztette a bíborvörös vállkendőt,

amit Sophytól kapott, aki olyan nagyon nehezen engedhette meg magának, hogy ilyesmit vegyen, és a kis fekete, flitteres táskát Jonathan ajándékát. – Ha David elkezdi használni a csekkjeimet, visszadobják. Emerald először meghatódott, hogy az anyja annyira haragos. – A barom, a vadállat, a rohadék – dühöngött Anthea. Keresett a szörnyen remegő Emeraldnak egy vastag pulóvert, és főzött neki ez csésze kakaót. A lánynak nem volt mersze ütős italt kérni. – Sikerült… hm… beléd… hm… dugni a micsodáját? – Nem, de hogy. Emeraldnak eszébe jutott, ahogy akkor járt itt utoljára, amikor DNS-teszt bebizonyította, hogy Raymond lánya, és soha nem mehet hozzá Jonathanhoz. Olyan szörnyű volt ez a felismerés, hogy azóta semmi, még David szemétsége sem tudta hosszú ideig kiverni a fejéből. Anthea fel-alá járkált, az arca hirtelen megöregedett, és csúnya ellentétben állt a pongyoláját díszítő tavaszi virágokkal. A Szent Jakab Parkban daruk emelkedtek, mint baljóslatú madarak. A távolban a Big Ben látszott, olyan volt, mint egy kivilágított cukorszóró. – Most, hogy Sir Raymond meghalt, van itt valami, amit el kell neked mondanom – motyogta Anthea. Jobban remegett, mint a lánya. – Légy szíves, ne utálj nagyon! Te jó isten, milyen új ördögök fognak kirepülni Pandora szelencéjéből, tűnődött Emerald. Milyen édes ez a kép Jonathanról, rövidnadrágban és sapkában jön kifelé az oviból, lehet, hogy megpróbálja elcsenni, mielőtt távozik. – Amikor először kezdtem dolgozni a Belvedonban – mesélte akadozva Anthea –, imádtam Raymondot, gondoskodó volt, és úriember. Aztán David visszajött a nászútjárói lebarnulva és jóképűen, egy csodás sportkocsiban. Rémesen beleestem. Egyszerűen nem tehettem róla. Azután, hogy Galena kényszerítette Raymondot, hogy kirúgjon, rájöttem, terhes vagyok veled… – Anthea automatikusan végigsimította ujjaival a drezdai pásztorlánykát a komódon, nem poros-e. – Biztos voltam benne, hogy David gyereke vagy. David ezt elfogadta, és mindent kifizetett, a kórházi számlát, a szállást, azzal a feltétellel, ha megszabadulok tőled. Azt hittem, megenyhül, ha egyszer már megszülettél, de rémisztette a gondolat, hogy Rosemary és Raymond rájönnek, és elveszti az újonnan szerzett jómódot és a jó kis állását. – Rémesen szenvedtem, hogy oda kellett adjalak, azt gondoltam, elfeledteti velem a fájdalmat, amit az okozott, hogy David nem vesz el, de nem. – Anthea lehorgasztotta a fejét. – Azért mentem hozzá Raymondhoz, mert biztonságot jelentett. – És folytatódott a viszonyod Daviddel? – Igen – suttogta Anthea. – Szegény Raymond, szegény Rosemary – mondta döbbenten Emerald. – Rosemary törődhetett volna jobban is magával – vágott közbe Anthea. Ahogy a féltékenység zöld lángja fellobbant a kihűlt hamuból, Emerald nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. – Raymond nem volt valami izgalmas az ágyban – árulta el bizalmasan Anthea. – David pedig csodálatos, fantáziadús szerető… – Aztán, látva, hogy Emerald összerázkódik: – Jó, én így gondoltam. Mindig tudta, melyik gombot kell megnyomni. Mint a Hamupipőke divatos rendezője, gondolta Emerald, és próbálta nem elröhögni magát. Kezd olyan hülye lenni, mint Jonathan.

– Amikor feltűntél Zackel – Anthea eszeveszetten igazgatta a színes papírnehezékeket – nem tudtam elviselni, hogy mindig arra a szörnyű boldogtalanságra emlékeztetsz, amikor odaadtalak, és meg voltam rémülve…. – Hogy David elárul. – Igen. Annyira szégyelltem magam. Az ezüstlakodalmi partinkon csak magamra gondoltam, rettegtem, és hazudtam Raymondnak, hogy ő az apád, aztán egész nyáron a körmömet rágtam. A DNS-teszt rettentő sokk volt. Csodálkozott, hogy Emerald mosolyog. – David biztosan nagy rumlit csapott. – Így volt. Sosem fog nekem megbocsátani, és tudod – Anthea ámulva pillantott fel –, hirtelen már nem is érdekel. – Hurrá! – kiáltott fel Emerald. – Én ugyanígy viselkednék. Azért vacsoráztam ma este Daviddel, mert azt reméltem, hallok Jonathan felől – ismerte be. – Sosem értettem meg, miért nem vallottad be Raymondnak, hogy léteztem, de ha úgy hitted, Davidé vagyok, minden a helyére kerül. – Szegény Anthea. – Átölelte anyja kis vállát. – Micsoda rémálom lehetett neked. – Gyűlöltem, hogy hazugságban kell élnem – szipogott Anthea. – Ihatnánk valami erőset, hogy megünnepeljük? – Persze, van ott valami brandy és a bontatlan mentakrémlikőr, amit Raymond-tól kaptam karácsonyra. Mivel ez volt a vallomások ideje, Emerald vett egy mély lélegzetet, és elmesélte Antheának, hogy Galena szobrának makettjén dolgozik. – Valóban szükségem van a segítségedre, most, hogy bejutottam a négy közé. A legnagyobb csodálkozására Anthea lelkes volt. – Rókavárban van valamennyi ruhája a ruhásdobozokban, úgyhogy láthatod a méretét, és rengeteg kép is a rendelkezésedre áll. Sőt, lehet, hogy itt is van egy pár. Tudod, egy kissé kövér volt. Annyi megbeszélnivalójuk volt, hogy a rózsaszín hajnal betolakodott a szobába, mire a mentakrém elfogyott. – Reggelizzünk valamit. – Anthea félrelökte a hintaszéket, ahogy ki tántorgott a konyhába. – Amint a Pulborough kinyit, odamegyek, és elintézem azt a nyavalyást. Antheát hatalmas zűrzavar fogadta a Pulborough-ban. David korábban érkezett, és nem találta a Shepherd's Bush-os Turnerjét, és dühében a fiát, Barney-t, az asszisztenst, Zoét, a takarítónőt, Marlene-t, meg az irodai macskát vádolta, hogy ellopták. Az egész Cork utca a belső kirakatablakokat tisztogatta nem létező foltokat törölgetve, hogy jobban halljanak. Jupiter, Tamzin és Eddie szaporán porolgatták Joan Bideford meztelen szobrát. – Mindig azért panaszkodik, ha elsőnek nem a szemeteseket ürítjük ki, Mr P. – tiltakozott Marlene, a takarítónő. – Jön az amerikai lovasság – mormogott Jupiter, ahogy Anthea végigvonult a Cork utcán. – Hogy merészelted megpróbálni megerőszakolni a lányomat, te szemét disznó – kiáltotta, és beviharzott a Pulborough-ba. Erre aztán a Cork utcaiak úgy döntöttek, hogy kívülről is meg kell tisztítani a kirakatüvegeket – Azért jöttem, hogy elvigyem a stóláját. – Anthea kikapta az elkeseredett Zoe kezéből – És az új táskáját – ezt meg elragadta a még jobban elkedvetlenedett Barney-tól –, és a

vörös bugyiját, amit letéptél róla, te csirkefogó. Hogy tudtad megsérteni egy fiatal nő bizalmát? – Mr. P., ezt keresi? Biztos beleesett a papírkosárba – szakította félbe Marlene. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta Emerald piros bugyiját, a másik kezében a joghurtba és tésztába áztatott Turner lógott.

75. Nem sokkal Raymond temetése után az Evening Standardben megjelent egy hosszú cikk arról, mennyire örült a Sotheby's, hogy a Régi Mesterek Vásárán július 6-án ott lesz Raffaello Pandorája is. Ez nem volt teljesen igaz. A tárgyalás alatt megjelent újságokban látván a nagyszerű képeket Zacről, a Sotheby's munkatársai érthetően nagyon izgatottak lettek, amikor megkérte őket, hogy adják el a képet. Ámbár hamar rájöttek, hogy Zac nem egy a többi zsidó örökös közül, akik támogatást keresnek, hogy eladhassák a visszaszerzett műtárgyat. Ezek érzékenyek voltak, egy kissé félénkek, és zavarba ejtően hálásak minden tanácsért, az ingyenes felértékelésért és a segítségért a kutatásnál. Csak azért vettek részt múltjuk pontos feltérképezésében, mert más módon nem tudták kiegyenlíteni a hatalmas jogi költségeket, vagy mert egy Monetvagy Sisley-képet fizikailag nem lehet felosztani öt unoka közt. Ezek az örökösök olyan büszkeséggel, vágyakozással és imádattal beszéltek a képükről, mint egy egyedülálló anya, aki kénytelen örökbe adni gyönyörű gyermekét aki így szeretetteljes, megértő otthonba kerülhet. Úgy tűnt Zacet ezzel ellentétben csak az érdekelte, hogy minél több pénzt hozzon ki a dologból, amilyen gyorsan csak lehet, és semmi érzelmet nem mutatott a Raffaello irányában. Kezdettől fogva ragaszkodott a rettenetesen sok, 15 milliós kikiáltási árhoz, és ahhoz, hogy a képnek eladásra kell kerülnie a július 6-i aukción. A Sotheby's kérlelte, hogy várjon a decemberi nagy Régi Mesterek Vásárig. Akkor a katalógusborítóra rátehetnék a Raffaellót, készíttethetnének CD-ROM-ot, egy kemény fedelű könyvet promóciós célból, és győzedelmes körútra küldhetnék a képet a világ fővárosaiba, úgyhogy a főbb érdeklődők megnézhetnék. Erre Zac azt válaszolta, ha mindezeket a dolgokat nem tudják véghezvinni a július 6-át megelőző nyolc hétben, átviszi a Pandorát egyenesen a Christie'shez. A Sotheby's és Sí Greenbridge élesre vasalt öltönyű ügyvédei közt összekovácsolt szerződés brutálisra sikerült. A régi mesterek szakértőinek sem volt kellemes, hogy hajnalokig dolgoztak a katalógus lábjegyzetein, és a Raffaellót magasztaló kitűnő szövegeiket Zac darabokra tépte. A sajtó pedig ezenközben David ösztönzésére, aki licitálni akart a képre, és le akarta vinni az árat, felbátorodott, és elkezdett szóbeszédeket terjeszteni, miszerint lehet, hogy a Pandora csak egy tanulmány, és egyébként sincs a legjobb állapotban. A Sotheby's kedves és zseniális sajtófőnöke, Chris Proudlove javasolta, hívjanak össze sajtókonferenciát a pletykák megcáfolására. – Szórólapok, nagy művészeti magazinok és természetesen a televízió segítségével eljutunk mindenhová. A szakértőink, Richard Charlton Jones és Lucian Simmons aztán beszélnek a képről, a történetéről és kitűnő állapotáról. És önnek, Mr. Ansteig – mosolygott rá Chris Proudlove Zacre –, kiváló alkalom kínálkozik, hogy nyilatkozzon. A bírósági tárgyalás során és azóta is elég igazságtalan publicitást kapott. Most itt az alkalom, hogy nyíltan kiálljon, és előadja a történetet a maga szemszögéből. – Egyáltalán nem vágyom semmiféle bizonyításra – morgott Zac.

– Micsoda fenevad – sóhajtotta az egyik titkárnő vágyakozva, ahogy kivonult az épületből. *** Jupiter már nem bánta, hogy elvesztették a Raffaellót. A Constable-t nagyon jól sikerült eladni. A Kék toronyban lévő képek felértékelésekor meggyőződött arról, hogy egykettőt elpasszolva megoldódnak az örökösödési illetékkel és a galériával kapcsolatos gondok. Az Általános Kereskedelmi Vállalat el volt bűvölve Hanna virágfestményeitől, és kapott egy nagy megrendelést. A Searstoni Konzervatív Párt biztosította Jupitert, ha képes felügyelni vad családját, elfogadják a jelölését, és a kis Viridian mindenkire gyönyörű szemeket meresztett, kékebbeket, mint a tory kokárda. Jupiter arra is készült, hogy beköltözzön Rókavárba. Apja imádott Tennysoná-val együtt érezve: „Az a férfi az igazi konzervatív, aki lenyesi az elszáradt ágakat", ridegen közölte a családdal, hogy szeretné, ha karácsonyig kiköltöznének. Anthea már körülnézett a környéken, hogy keressen magának és az ikreknek egy házat, istállóval Loofah-nak. Minden Belvedon szörnyűnek találta Rókavárat Raymond nélkül, és nem tartottak igényt a szíveslátásra, meg hogy körbeugrálják őket – még Alizarin sem, aki végül június végén hazatért. Nem volt indokolt, hogy még mindig vak legyen, az amerikai orvosok úgy érezték, mindent megtettek. Ahogy megérkezett, Alizarin megkérte Sophyt, hogy vigye el Raymond sírjához, amit még mindig elleptek a virágok. A temetőben a hársfák is virágra borultak – a gyermekkor illata. Sophy látta a fekete szemüveg alól pergő könnyeket, és meg akarta vigasztalni, de, mint mindig, Alizarin elhárította. Megint az a fene nagy büszkeség. Alizarin nem tudott neki beszélni a fajdalmáról, hogy többé nem festhet, nem láthatja a sárga hársfavirágokat, vagy ami a legszomorúbb, nem láthatja az ő édes, bizalomkeltő arcát. Sophy mindössze huszonhárom éves volt. Mire jó egy festő szem nélkül? Ha Látogató még élne, átölelhetné, és megvigasztalódhatna. Bárcsak visszavonulhatna a Kapusfülkébe, hogy kisírhassa világtalan szemét, de Jupiter nem akarta kitenni a nyugdíjas bankigazgatót és feleségét. Jól fizető lakók voltak. Még mindig képtelenül meleg volt. Amint befejezték a vacsorát, Alizarin, azt állítván, hogy még szenved az időeltolódástól, visszavonult, és lefeküdt, otthagyva Sophyt és az egyetlen otthon tartózkodó családtagot, Jonathant tévét nézni. Jonathannak rémesen hiányzott Raymond, átölelte apja egyik régi pulóverét, és megpróbálta nem gyötörni Sophyt Emeralddal. Grenville zihálva és nyáladzva a lábuk körül sündörgött, érezte, hogy vihar közeledik, és nincs Raymond, aki megnyugtassa. Diggory a televízió alatt feküdt a kosarában, és biztos volt benne, hogy Sophy és a gazdája őt csodálják, ahelyett, hogy a késő esti wimbledoni közvetítést néznék. John McEnroe egyetlen játékost sem leszólva, elbűvölően, okosan és ésszerűen kommentálta a meccseket. Valamikor ő is visszataszító, nagyhangú kölyök volt, mint én, gondolta Jonathan. Lehet, hogy fejlődöm? – Mi az ördögöt kezdhetünk Alizarinnal? – kérdezte. – Azt hiszem, közel áll az összeroppanáshoz – sóhajtotta Sophy. – Olyan, mint azok a kőfalak, amelyeket feltölt az eső vízzel – vagy könnyel –, és hirtelen összeomlanak. Rémült sikolyok riasztották fel őket. – Jézus! – kiáltotta Jonathan, Diggory pedig kiugrott a kosarából, és dühösen ugatott

– Ez Alizarin. – Sophy teljesen elfehéredett. – Még mindig azok a rémálmok kínozzák. Felrohantak, és Alizarint az ágya szélén ülve találták, teljesen leizzadt, hatalmas testét rázta a zokogás, és Galena után sikoltozott és kiáltozott: – Azt mondta, ne szóljak senkinek! Sophy lassanként megnyugtatta. Jonathan fel-alá járkált. Alizarint a vendégszobában szállásolták el, aminek a falaira Galena Daphne babérfává változásának történetét festette. Minden fáról szatírok és vadállatok kukucskáltak – Alizarin egyiket sem láthatta. Úgy tűnt. Galena szelleme tért vissza, hogy megőrjítse. Jonathan megfogta a bátyja kezét. – Mi történt aznap délután, amikor Anyu meghalt? – kérdezte gyengéden. Alizarin először csak motyogni tudott valami csavargóról, aki valami nőt baszott meg, az pedig összevissza vérezte a járdát azon az éjszakán, amikor Látogató meghalt. – Kiáltozott, és nem tudtam segíteni rajta – bizonygatta Alizarin vadul. – Hirtelen nem láttam, hol van. – Folytasd. – Sophy megsimogatta izzadt fejét. – Anyunak sem tudtam segíteni. – Alizarin mély hangja hirtelen egy kisfiúévá változott. – Én akartam, de kizárt engem. Anyu vére szétfolyt, mint azé a nőé az utcán. Mind felugrottak, ahogy a villám fénye bevilágította a szobát, amit hatalmas dörgés követett Diggory Jonathan karjába rohant, a rémülettől megriadt Grenville eltűnt az ágy alatt. De most nem volt idő, hogy nyugtatót keressenek neki. Alizarinnak nagyobb szüksége volt a segítségre. Fokozatosan, akadozó szavanként bontakozott ki a történet. Alizarin egyedül volt a házban Galenával és a kisbaba Siennával. – Anyu azt mondta, nézzek tévét. Egész nap ivott, és ordítozott a telefonba. Hallottam, hogy egy kocsi csikorog a kavicson… Valaki felrohant a lépcsőn, Anyai rám kiabált, hogy maradjanak a szobámban. Aztán veszekedést hallottam… többet nem tudok mondani. Jonathan Diggoryval a karjában az égből aláomló vízfalat figyelte. Megpördült, kétségbeesetten tudni akarta az igazságot. – Az isten szerelmére, folytasd! – Utána könnyebb lesz – bíztatta Sophy, és próbálta megfékezni a férfi remegését Rémes nyugtalansága ellenére maga volt a mennyország, hogy a karjaiban tarthatta. – Anyu egyre jobban sikoltozott – suttogta Alizarin. – Felkaptam a fakardomat, és fellopództam a Kék torony lépcsőin. Azért ordítozott vele, mert kikezdett Antheával – Jonathan egy pillanatig ámulva nézett Sophyra –, aztán hallottam, amint azt mondja: „Állandóan morogsz, mindig elégedetlenkedsz, hogy soha többé nem kapod meg, hát jó, most rohadtul megkapod, ezt akartad." – Benyomtam az ajtót… Te jó isten… – Alizarin hatalmas kezébe rejtette zaklatott, eltorzult arcát. Sophy belecsimpaszkodott attól való rémületében, hogy elmegy az esze. – Minden rendben, Jonathannal itt vagyunk veled. – Azt hittem, megöli – mondta Alizarin ismét gyerekhangon –, rajta feküdt, baszta, mindenütt vér borította a padlót Rárohantam a kardommal. „Ki innen, undok kis féreg!" – ordította. „Menj innen!" – sikította Anyu újra és újra. Visszarohantam a lépcsőházba. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy ő bezárt a szobámba, és azt kiabálta: „El ne merd mondani senkinek, amit láttál!" Megpróbáltam segítségért kiáltani… – Alizarin elkeseredetten folytatta: – Aztán hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, Anyu megint sikoltozott, aztán az a rémes csattanás. Utol akarta érni, biztosan megbotlott a korlátban, és lezuhant a lépcsőn a kövezetre. – Jesszusom – mondta Jonathan. – A rohadék hagyta elvérezni.

Mintha csak érezte volna, hogy Alizarinnak nagyobb szüksége van vigasztalásra, Grenville remegve előbújt az ágy alól, és hosszú lábaival a férfinak dörgölődzött. – Kimásztam a tetőre – mondta kimerülten, de már a régi hangján Alizarin. – Esteledett, senki nem hallotta a kiáltozásomat. Szegény kis Sienna kiordította a lelkét, Vakarcs nyüszített. Végül a Régi parókia kertésze átjött, és kiengedett. Azt hitték, Anyu zárt be. Mindenki kérdezgetett, nem tudtam válaszolni, nem jöttek ki szavak a számon, még akkor sem, amikor Aput letartóztatták. Alizarin úgy nézett ki, mint egy koponya, az arca halálsápadt volt, a szeme teljesen besüppedt. – Ugyanez volt a csavargóval meg a nővel. – Elkeseredve rázta a fejét. – Őt sem tudtam megmenteni. Krisztusom, az lehetett a pillanat, amikor megvakultam. Többet nem tudok mondani. Jonathan tiltakozásra nyitotta a száját, de Sophy figyelmeztetően felemelte az ujját. – Nagyon jól csináltad – mondta Alizarinnak. – Jonathan hoz neked még egy-két pokrócot, és egy jó erős italt. Látod, drágám, milyen bátor kisfiú voltál. Jonathan vonakodva töltött egy dupla brandyt, és hozott egy párat Anthea altatójából, de mire visszajött, Alizarin furcsán nyugodtnak látszott, a szeme csukva volt. A rémisztő dörgés után a vihar visszavonult. Alizarin Grenville csíkos fejét simogatta, fájdalmasan emlékeztetve Jonathant a haldokló Raymondra. – Ki volt az a férfi? – kérdezte nyersen. – Rupert, Casey, Etienne? – Nem, dehogyis – tiltakozott álmatagon Alizarin. – A völgy bikája volt az. – Basszus. – Jonathan az ágy végére omlott, ahogy Alizarin félrehúzódott. – Sose tudtam, hogy David anyu szeretője volt. A piszkos gazember. Fuj! – Aztán elgondolkodott. – Kíváncsi vagyok, mikor kezdődött Sokkal fiatalabb volt anyunál. Mindig azt hittem, hogy apu volt az egyeden, aki odavolt érte, azért bocsátott meg az undorító féregnek annyi mindent. – Az apukád mindenkinek megbocsátott – sóhajtotta Sophy. Alizarin a következő napot majdnem teljesen átaludta, estefelé ébredt fel, megfürdött megborotválkozott, és rávette Sophyt, hogy menjen vele sétálni. Éppen lemenőben volt a nap. A száraz, kék égre a repülőgépek húzta bolyhos nyomok rajzoltak mindenfelé csókokat. A gerlék álomba kurrogták fiókáikat. Az előző esti zivatartól felerősödött a virágok illata. Alizarin alig győzte beszívni az édes illatokat, időnként hallotta a tiszafasor nyers susogását, Raymond csermelyének csobogását. Elborította a megbánás, hogy sosem nyílt meg az apjának, mindig ellökte magától, és most már késő. Sophy keresztülvezette a hatalmas pázsiton, majd körülnézett. – Hol vagyunk? – dörmögött Alizarin. – Látogató sírjánál. Maudé és Vakarcsé mellett – magyarázta Sophy a sírfeliratokat olvasva. – Aranyos fejfája van, tapintsd ki! – Rátette Alizarin kezét. – És micsoda gyönyörű szavak! – Senki nem beszélte meg velem – morgott Alizarin. – Mi áll rajta? – Látogató Belvedon, 1985-2000. – Sophy hangja hirtelen elcsuklott a sírástól. – „Nyugodj békében, kiskutya, a feltámadáskor legyen aranyfarkincád." Alizarin nem tudott megszólalni, tartotta magát, hogy össze ne essen. Sophy rettegett. Most, hogy visszajöttek Larkshire-ba, tudta, hogy Alizarin túlságosan is becsületes ahhoz, hogy továbbra is magához láncolja, és ki fogja adni az útját. Alizarinnak fogalma sem volt arról, hogy a fiókból egy nem éppen megfelelő, túl ünnepélyes vörös inget húzott elő, amit tőle kapott, és ami most rémesen kiemelte szörnyű sápadtságát. Az egészet félregombolta. Csak két hurokkal sikerült az övét

becsatolnia. Egyik lábán papucscipő volt, a másikon lukas talpú fekete mokaszin. Körbefordulva a gyönyörű kertben eszébe jutottak a vidám képek, amiket itt festett a családról és az állatokról. Sophy arra gondolt, mennyire kegyetlen a büntetése. Milton vakon is tudott írni, de Alizarin nem látott semmit, leginkább azt nem, hová tegye az ecsetét. Sophyt elöntötte a szánalom, és nem bírta tovább. – Szeretlek! – kiáltotta erős hangon – Ismerni akarlak, valóban szeretlek. – Nem kell kiabálni – csattant fel Alizarin. – Vak vagyok, nem süket. – Azt akarom, hogy Látogató is hallja, amit mondok – hüppögött Sophy. – Most, hogy már nem él, és nem tud gondoskodni rólad, helyette én akarok… Örökké… Engedd meg, kérlek! Alizarin kinyújtotta a kezét, míg el nem érte a lány kedves, duci vállát, és magához húzta. Érezte, hogy tiszta, puha haja csiklandozza összeszorított állát. Nem börtönözheti be élete végéig. Aztán felnézett, hogy isteni útmutatást kapjon odafentről, pislogva, és a szemét dörgölve, majd ide-oda tekintgetve – biztosan álmodik. Nem, ez nem álom. A fák felett, egy kicsit ködösen, de ki tudta venni a pici, arany holdsarlót. Egy sötét felhő mögül kandikált elő, pont úgy, mint Látogató farka, amikor kilógott a nappali kanapéja alól. – Az „aranyfarkinca". Látok. Visszakaptam! – Alizarin hangja izgalomtól remegett. – Látom a fákat, a felhőket, egy csillagot, és hogy az újhold pont olyan, mint Látogató farka. És, jaj, Sophy – csuklott el a hangja, ahogy az ajkát a homlokára szorította –, esküszöm, láttam, hogy csóválja. Látogató megáldott minket, jaj, drágám, drága Sophy.

76. – A lábam teljesen elgyengült, amikor megcsókolt – mondta később Sophy kuncogva Jonathannak. – Csak Alizarin elég erős ahhoz, hogy meg tudjon engem tartani. Jonathan rettenetesen örült neki. Még sosem látott két ennyire mámorosan boldog embert, ettől viszont a saját bánatát még nehezebben tudta elviselni. Olyan volt Emeraldot szeretni, mint a rákbetegség: az egyre növekvő fájdalom sosem múlik el. Bécs és Párizs maga volt a pokol, Londonban és Limesbridge-ben még rosszabb, mindenütt az ő szelleme kísérti, amely azonnal eltűnik, amint kinyúl érte. Alizarin látásának visszatérte reggelén, egy újabb álmatlan éjszaka után Jonathan fogott egy üveg pezsgőt Raymond pincéjéből, amely már valószínűleg Jupiteré, és elment meglátogatni Lilyt, aki nagyon gyengének látszott. Rettenetesen hiányzott neki Raymond, és miután ő lett azt úgynevezett családfő, hirtelen ijesztően öregnek érezte magát. Ennek ellenére nagyon tetszett neki, hogy Tony Blairt kifütyülte a Nőegylet, most pedig kirohant a vérengző sportok ellen. – És mit akarnak kezdeni a húszezer rókavadásszal? Nem látom, hogy Cherie és Tony megtartanának egy párt a legjobbakból. Jaj, de drága vagy! – Lily elfogadott egy pohár pezsgőt. – Annyira szeretek reggel kilenckor inni. Amikor Jonathan lehuppant a piros, rózsamintás kanapéra Douglas, a dagadt korcs mellé, Lily észrevette, hogy rettenetesen reszket. Szörnyen nézett ki, szürke volt és borotválatlan, a szája körül új, mély ráncok látszottak. Nem látszott többé huncutnak. – Úgy nézel ki, mint egy Francis Bacon97-festmény. – Biztosan. Beszélhetnénk Anyuról? 97

Francis Bacon (1909-1992) az emberi szenvedést brutális, testi mivoltában ábrázolta

– Gondoltam, hogy akarsz majd. – Ki az apám? Lily sóhajtott egy nagyot, majd meghúzta a pezsgőt. – Attól tartok, egy kissé szar lesz, amit hallasz. David Pulborough. Lily legnagyobb csodálkozására Jonathan Tarzan-üvöltést hallatott, és Douglast felkapva, a kisasztalt és a zongoraszéket felborítva körbetáncolt a szobán. – Nem látszol nagyon szomorúnak – korholta Lily. – Ha ez igaz, én vagyok a legboldogabb ember. – Visszazuhanva a kanapéra elmondta Lilynek, hogy nem tudta elvenni Emeraldot. – Igen, látom, hogy ez megoldhatja a problémákat – értett egyet Lily. – Sejtettem, hogy van valami. Nem mondhattam el előbb, mert Raymond téged jobban szeretett az összes többinél, és összeomlott volna. Davidet is szerette, ez még inkább apró darabokra zúzta volna szegény szívét. Amikor Jonathan a poharáért nyúlt, Parancsnok, Lily hatalmas fehér perzsamacskája a rémült Diggory pillantásától kísérve kis elefántként landolt Jonathan térdén. – Mi történt? – kérdezte, nem merve reménykedni. – David idejött a nyári szünidőre – kezdte Lily –, hogy korrepetálja a bátyáidat. Az anyád nem hált együtt az apáddal, volt valami vita köztük, ami ürügyet adott neki, hogy külön aludjon. Raymond sok időt töltött Londonban. Tudott Rupert-ről, Etienne-ről Casey-ről és Tom Cobbleigh nagybácsiról, mind örömet adtak anyádnak, ahogy azt megszépítően mondják, de Davidben valahogy megbízott, mert úgy tűnt, hogy a fiú kedveli, és ezért kivételezettnek és különlegesnek érezte magát. – Összeomlott volna, ha megtudja, hogy az anyád és David egész idő alatt összeszűrték a levet. Volt valami közös bennük. Da Davidnek mindig is rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy észrevétlen tudott maradni, mint a konyharuha a mosógépben. – Miután David elvette Rosemaryt, minden elromlott. Nem tetszett neki Galena kiállításának sikertelensége. A bukás megrémítette. Raymond volt olyan buta, hogy vonzódott Antheához. David is lefeküdt vele és azt hitte, ő ejtette teherbe. Az állítja, hogy ő fizetett mindent – valójában hatalmas összegeket kért kölcsön Rosemarytől és Galenától. Aztán mesélt Galenának Anthea babájáról, hogy bántsa, gúnyolódott vele, hogy elege van a követelődzéséből. Hogy még jobban megkínozza, elmesélte neki, hogy Raymond is lefeküdt Antheával. – Istenem, micsoda rohadék. – Jonathan letette a viharosan doromboló Parancsnokot, kinyúlt, és töltött a poharába. – Emiatt Galena visszakényszerült az apádhoz, de a fegyverszünet nem tartott sokáig. Galena túlságosan rá volt kattanva Davidre; nekem sokszor bevallotta. Az is kínozta, hogy kételkedett a művészetében, és egy kevésbé figuratív megközelítéssel kísérletezett. Csodálatos dolgokat csinált, de nagyon vágyott a biztatásra. David azt mondta neki, hogy elpuhult. Lily feltápászkodott, a szobán keresztül odabicegett az íróasztalhoz, és letérdelve kinyitotta az alsó fiókot, amely tele volt kék bőrkötéses naplókkal. Kiemelt egyet, és belelapozott, majd odaadta Jonathannak. – Ezt olvasd el. Megszegem az embargót, de az anyád megértené. Micsoda határozott, cikornyás írás, gondolta Jonathan, a naplót Parancsnokon egyensúlyozva. – „1970. szeptember 8. – olvasta. – Raymonddal hónapok óta nem szeretkeztünk. Istennek hála Davidért. Kezdetben csak a lábam körül lihegő kis öleb volt, mostanra a

melegsége, energiája és a szenvedélye rabszolgája lettem. Befészkelte magát a testembe és a szívembe." – Koraszülöttként jöttél a világra 1971. április elején – jegyezte meg Lily szárazon. – Nem kell jó matematikusnak lenni, hogy az ember rájöjjön. Akkoriban nem volt számológépük. Raymond, akárcsak Dicky, soha nem tudott összeadni. – Anyu és David, hát ez remek! – Jonathan a fejét rázta. – Amikor Bujaságnak ábrázoltam, ráhibáztam. – Valamilyen erő hajtja, hogy élvhajhász életet éljen, mint téged. – Hasonlítok rá? – kérdezte Jonathan egyszer csak döbbenten. – Olyan vagy, amilyenné Davidnek kellett volna fejlődnie. Okos volt és vonzó, de nagyon merev, elnyomott, alsó középosztálybeli közegből származik. Rókavárban ráérzett a zene, a könyvek, a képek és a szépség ízére, plusz Galena ölelésére és Raymond végtelen bizalmára. Úgy találta, a paradicsomba cseppent, és eltökélte, hogy nem fogja soha elveszíteni. – Apu nem azért szeretett engem a legjobban, mert olyan voltam, mint David? – A, dehogyis, azért, mert szeretetre méltó vagy. – És te továbbra is a nagynéném maradsz? – Ha továbbra is ilyen pezsgőt hozol nekem. – Lily szeretettel paskolta meg unokaöccse arcát, aztán sóhajtott – Nem akarom befeketíteni David személyét, de visszataszítóan alattomos volt. Ő árulta el a Raffaellót Sí Greenbridge-nek. – Nem lehet – mondta rémülten Jonathan. – Láthatta elégszer, amikor Galériát, aztán később Antheát kefélte, odafent a Kék toronyban. Pontosan leírta Sinek, és elmondta neki, hogy itt van a házban. Sí mondta Zacnek. Zac nem bízott Davidben, és ezért ellenőrizte Alizarinnál. – Te jó ég, honnan tudsz te ezekről? Lily ravaszul pislogott. – Sí elkeseredett hogy Rosemary nem akar vele soha többé beszélni, úgyhogy megkért, hogy közvetítsek. Rosemary rettenetesen kétségbeesett, hogy ő mondta el Sinek, hogy találta meg Raymond a Raffaellót a bonfleuve-i kastélyban. Azt hiszi, miatta vesztettétek el a képet. Nem jött rá, hogy a mocskos Dave már mindent elmondott Sinek. – Nem tudom elhinni. – Jonathan a kezébe fogta a fejét. – Azt próbálod nekem mondani, hogy Sí és Rosemary…? – Együtt voltak. – Lily kitöltötte az üveg tartalmát a poharaikba. – De Rosemary kidobta, mert azt hitte, hogy csak azért akart lefeküdni vele, hogy információt szerezzen. – Te jó ég, úgy látszik, mindenki halálra keféli magát, csak én nem – morgott Jonathan. – Változnak a dolgok. De Jonathant nem igazán érdekelte Sí és Rosemary. – Muszáj biztosra mennem – mondta lassan. – Nem merek reménykedni. Felteszem, még megvan apa DNS-profilja a Harley utcában, mióta megvizsgálták őt is Emerald miatt. Nekem csak annyit kell tennem, hogy odaügetek, és ráveszem őket, hogy gyorsítsák fel az eseményeket. Istenem, hogy tudta ezt David megtenni apával? – A Júdás-szindróma – jegyezte meg Lily. – Sokkal borzongatóbb a legjobb barátainkat elárulni – és mindig ők azok, akiket le akarunk győzni. – Én ezt nem tudom követni – merengett Jonathan. – Bár komolyan dühít, hogy Trafford kapott egy szobát a Tate-ben. – Diliszobát? – viccelődött Lily. Jonathan nevetett. Aztán egy kis szünet után: – Apa homokos volt? – Egy kicsit – ismerte el Lily. – De nem igazán tett semmit érte. Mint Tennyson kutyája, álmában vadászott. Sokkal inkább a szépség hozta lázba. Ezért is nem tudta

elviselni, hogy meg kellett válnia Pandorától, és ezért bolondult Davidért, aki rettenetesen jóképű volt, amikor először Rókavárba érkezett… – És valószínűleg ezért szerette meg azonnal Emeraldot – mondta Jonathan. Eközben Shepherd's Bushban Emerald úgy látta, hogy még soha ilyen nehéz dolga nem volt, mint a makett megformálása. Amikor megpróbálta elkapni Galena lobogó vitalitását, amely soha nem jött át a képeken, egyik próbálkozását a másik után kellett elvetnie. Nagyon kevés időt hagyott magának, és egész éjjel fent kellett maradnia a beadási határidő napja előtt, hajszárítóval keményítve meg az agyagot. Az is rettenetesen nehéz volt, hogy Vakarcsot jól kapja el: minden, Jack Russellekről szóló könyvet kivett a könyvtárból, de Vakarcs még mindig úgy nézett ki, mint egy disznó. Az egyik szobrász barátjának a Jack Russell kölyke még ült is neki a hétvégén, de a kis szörnyeteg körbefutkosott, megrágta az ecseteit és a cipőjét, és csak akkor maradt nyugton, amikor aludt. Úgyhogy a maketten Vakarcs fáradtan nyúlt el Galena lába mellett. Viszonzásul a szobrász kolléga kölcsönadta a kombiját a nagy napra, és a makettet hátul szivacshabra fektetve és nejlonba csomagolva Emerald nekiindult, hogy leszállítsa. A lefelé vezető út rémes volt. Annyira lefáradt, hogy attól rettegett, kiesik a kezéből a kormánykerék – és minden zöldellő levél Jonathanra emlékeztette, és a drága Raymondra, imádni való, szeretetre méltó apjára. Úgy tűnt, a templom körül álló magas és büszke fák meg vannak győződve arról, hogy egyedül ők felelősek azért, hogy az eget megtartsák. Majdnem egy éve nem járt már Limesbridge-ben, csak odaszállította volna a városháza nagytermébe a makettet, és fordult is volna vissza, ha Anthea nem kérleli, hogy először mutassa meg nekik Rókavárban. Anthea kezébe nyomott egy pár vörös rózsát, és idegességében majdnem leejtette a makettet, amíg az ebédlőasztalra helyezte. Jaj, segítség, gondolta, amikor Anthea sírva fakadt, túl ragyogóra csináltam Galenát. – Nem akartalak megbántani. – Nem bántottál meg, annyira szép. Minden: a harangvirág, a vizeskancsó, a kis alvó kutya, a muszlinruha, a nap felé emelt dölyfös, szláv arca… Anthea izgatottan szökdécselt az asztal körül. – A szalmakalap ferdén áll – tényleg ilyen rendetlen volt. Mintha csak itt állna. Raymond annyira büszke lenne. – Nem tudtam volna megcsinálni, ha nem ástad volna elő nekem azt a sok cuccot. Mrs. Robens bejött, és keresztet vetett, mint a portugál focisták. – Te jó ég, visszajött a sírjából. Aztán Emerald vált kővé, amikor régi ellensége, riválisa Jonathannál, és valószínűleg Zacnél is, besétált, festékesen, mint rendesen. Hogy fog reagálni erre az annyira szubjektív interpretációra? Meglepetésére Sienna ámulva tapogatta meg a vastag hajat, és a félrebillentett arcot. – Krisztusom, ez varázslatos. Úgy érzem, mintha végre találkoznék Anyuval. Ennek nyernie kell. Fantasztikusan fog kinézni a főutcán. Vakarcs imádni való. Rohadtul tehetséges vagy. Emerald hihetetlenül meghatódott, és boldog volt, meg sem tudott szólalni. – Galena nagyon erős és gyönyörű volt – mondta most Anthea sóvárogva. – Láthatjátok, Raymond miért imádta.

De Siennát Jonathan felvilágosította Galena és David hitszegéséről. Mindenki megdöbbent, amikor kitört: – Anyu gonosz tehén volt Apuval. Te százszor boldogabbá tetted. – Miért, Sienna? – Anthea elpirult, vörösebb lett Emerald rózsájánál. – Nem gondolhatod komolyan. – De nagyon is. Határozottan jobban szeretett, mint Anyut. – Ó, köszönöm. – Anthea megint közel állt a síráshoz, kinyújtotta reszkető kezét. Egy örökkévaló pillanat után Sienna kinyúlt, és megfogta. – Igyunk egy jót, és kívánjunk Emeraldnak szerencsét – mondta nyersen. – Nem merek inni – sóhajtotta Emerald –, a kocsi nem az enyém. *** Tudatában annak, hogy Anthea és Sienna majd meghaltak zavarukban, hogy beszéltek egymással, Emerald azonnal elindult, csak annyi időre állt meg, hogy hat halványsárga liliomot rakjon Raymond vadonatúj sírjára. Aztán valami sugallatra kétfelé osztotta a csokrot, és Galena mohos fejfájához támasztotta. Miután annyit agonizált az újjászületése kapcsán, nagyon megérintette Raymond első felesége. Limesbridge tele volt fényképezgető turistákkal. Miután leadta a makettet, elkocsizott az emlékmű számára kijelölt hely mellett, és imádkozott, hogy nyerjen, nem csupán azért, mert le volt égve. A vitás kérdések miatt a végrendelet még hetekig nem lép hatályba. Annyi időt töltött Galenával, teljesítenie kell a küldetést, amiért Raymond rátalált. Legalább a könnyei nedvesen tartották az agyagot. Túl kell jutnom Jonathanon, gondolta kétségbeesve. Bárcsak ne kellene visszajönnie Larkshire-be a jövő héten, mikor az undorító David Pulborough kihirdeti a győztest. Remélte, hogy a legutóbbi csetepaté miatt nem fog ellene ítélni. A szertartás július 6-án lesz, ironikusan a huszonhetedik születésnapja estéjén. Mennyire szeretett volna akkora már feleség lenni. Ahogy áthaladt a hídon, a nap a folyóparti füzek levelein csillogott Mekkora picsa volt a legutóbbi születésnapján – még abba is beleszólt, a szülei és Sophy mit vegyenek fel, és rendjénvalónak találta, hogy családi ereklyék és gyönyörű Augustus John ruhák legyenek rajta. És akkor meg volt szédülve Zactől, a Belvedon család ma már első számú közellenségétől – különösen, hogy a Raffaello 6-án este kerül árverésre. Mivel Sophy most boldogan élt Alizarinnal Putney Commonban, és mindketten rajongtak az új labradorkölykükért, Cartwrighték Sophy szobáját átalakíttatták egy pici műteremmé Emerald számára. Július 5-én éjfélkor még mindig fent volt, kétségbeesetten próbálta befejezni egy kubai örökösnő mellszobrát: a lány apjának készült, jövő heti ötvenedik születésnapjára. Fájt a háta, ugyanúgy, mint a keze, amely ragadt az agyagtól, mintha egy nyúlodút próbált volna kiásni vele. Az ablaknak ütődő lepkék hangosabbak voltak, mint Patience osonó léptei, ahogy hozott a lányának egy csésze kakaót. – Kérlek, feküdj le. Fél kilenckor el kell indulnunk, és még útközben be kell térnünk valahova. Apu nem késhet el. – Ian állásinterjúra készült, megpályázta az intézőséget a Larkshire-ral szomszédos megyében lévő Bagley Internátusban. Lehet, hogy valami csoda folytán megint lehet lova és kutyája. De Patience igazándiból csak arra tudott gondolni, hogy idősebbik lánya annyira kimerült és elkeseredett, hogy össze fog omlani.

77. Július 6-a hajnala nagyon meleg és gyönyörű volt, egy csepp szél sem sújt, egy foltnyi felhő sem látszott az égen. Az ennyire esős nyár után az erdők fortyogtak, és inkább kéknek, mint zöldnek látszottak, a farmerek pedig még mindig szénát kaszáltak. Patience hallgatta a gépek kattogását, ahogy kiköpték magukból a hatalmas pamutbálába csomagolt hengereket, és vágyakozva nézte a többi mezőn legelésző fényes szőrű lovakat. Ahogy keresztülvágtak Rutshire-en, és Ian öreg Volvójával egy kis útra fordult, amit Bagley Internátus útnak neveztek, Patience elmosolyodott az árpaföldből kiemelkedő nagy tábla feliratát olvasva: „Vidéken élni is lehet, nem csak csavarogni." Hogy tudott ilyen sokáig Londonban létezni, tűnődött. Kérlek, istenem, kapja meg Ian ezt az állást. A searstoni városháza aranyban fürödve, büszkén szundikált, mint az oroszlán a déli napban. A David és Geraldine által idehívott újságírók teljes létszámban voltak jelen odakint. A nagyteremben, a csillogó istennőkkel borított falú csodás helyiségben a színpadot sötétvörös bársonyfüggöny takarta, és már zsúfolásig telt, a résztvevők várakozva tekintettek az izgalmas eredményhirdetésre, és az utána következő italokra meg szendvicsekre. Patience átvette fekete magas sarkúját a parkolóban, és a teljesen együttműködő Emerald életében először vette észre, hogy az anyja szokatlanul csinos. – Klassz ruha. Anyu. Ez a kék tényleg jól áll neked. – Nem hagyhatlak cserben a nagy napodon. – Patience enyhén elpirult – Arra gondoltam, hogy később elmehetnénk teázni Bathba, és vehetnénk neked valami szépet a születésnapodra. Gondolkozz, mit szeretnél! Csak Jonathant, gondolta Emerald. Bement és el volt ragadtatva, hogy Belvedonék megtöltötték az első sorokat. Alizarin még mindig sötét szemüveget hordott, bár a látása egyre javult, és nyakkendőt is viselt, Sophy pedig csodásan nézett ki virágos estélyi ruhájában. És ott volt a mindenkivel magabiztosan kezet rázó Jupiter, öltönyén a hivalkodó, hatalmas kokárdával. Vele tartott a lebarnult és csodaszép Hanna krémszínű selyemben, fantasztikus gyorsasággal visszanyerve alakját, és a kis Viridian imádni való tengerészsapkában. Persze Jupiter őt sokkal szívesebben csókolgatta, mint más emberek gyerekeit. Anthea végre levetette a feketét, és nagyon jól állt neki a sötét rózsaszín az új bíborfehér csíkos, széles karimájú kalappal. Éppen Rosemary Pulborough-val kuncogott. Rosemarynek puhább, szőkébb és hosszabb lett a haja, citromszín kosztümjében és terrakotta szalmakalapjában pedig már-már ragyogóan festett. Lily néni a szokásos fejfedőjét, a magával ragadó karmazsinvörös cowboykalapot viselte. Még Sienna is megmosta a haját, és szoknyát húzott magára. Nagyon kellemetlenül érezte magát, mert mindenki kiöltözött, csak ő volt farmerban és bordó pólóban. Az legalább ment a szeme alatti karikákhoz. – Művésziesnek kell kinézned – nyugtatgatta Patience. Aztán Emerald rájött, hogy miért olyan elegáns mindenki, amikor David be-csörgött a főispáni sötétkék, zsabós bársonyruhában. – Csak ünnepi szertartásokon kellene viselnie ezt a csicsás ruhát – füstölgött Lily.

– Sok szerencsét, Emerald – szólt oda Mr. és Mrs. Robens, meg Knightie, akik izgatottan ültek egy sorban a Csizmás Kecske tulajdonosával. Mindannyian megállapították, hogy szegényke nagyon nyúzott. – A Belvedon-győzelemnek szurkolunk – harsogott Aneszteziológus tábornok. Zöld Jean a sor szélén feszengett, várva, hogy nemtetszését fejezhesse ki. Emerald a száját rágta, hogy ne látszódjék, mennyire letörte, hogy Jonathan nem jelent meg. Olyan kicsinek és sebezhetőnek tűnt, ahogy leült a hatalmas, őt fixírozó Casey és erőteljes Joan Bideford közé, akik mindketten tudták, hogy nyerni fognak. Casey mellett imádkozott csukott szemmel a negyedik döntős, egy indiai, akit Ranjit Chitajannak hívtak. Casey, aki a szakállát ijesztő narancssárgára festette be, azonnal javasolta Emeraldnak, hogy utána ebédeljenek együtt. – Én nem mennék vele – sziszegte Joan Bideford a másik oldalán –, megfizetteti veled a megtiszteltetést. Inkább igyunk egy pezsgőt, és együnk meg együtt egy szendvicset a szénaboglyák mellett. A négy pályamű zöld plasztikkal letakarva állt egy asztalon, a színpadon, két kisegítő egész reggel azt gyakorolta, hogyan kell lerántani róluk a leplet. Geraldine elintézte, hogy legyen egy hatalmas kivetítő, és körben a teremben monitorok, hogy mindenki láthassa, mi történik. Enyhe kis taps köszöntötte Geraldine és David feltűnését a színen. David egyáltalán nem volt olyan népszerű a vidéken, mint képzelte. Még akkor sem mosolyodott el senki, amikor majdnem keresztülbotlott a kardján. Mézesmázosan mutatta be Geraldine-t, megjátszva, mennyire nagy megtiszteltetés Larkshire-nak, hogy kitünteti jelenlétével az eseményt. Geraldine az a fajta nő volt, akinek még a bugyiján sem látszik egy gyűrődés sem, kifogástalanul nézett ki a halványszürke nadrágkosztümben. Elmondta a közönségnek, mennyire boldogok a főispánnal, hogy dicsőséget szerezhetnek Larkshire-nak, amennyiben Lady Belvedon közreműködésének köszönhetően, aki biztatta őket – mosolygott hűvösen Antheára –, megemlékeznek legnagyobb festőjükről, Galena Borohováról. – Négy kiemelkedő pályaművünk van – folytatta. – Galena erőteljes, de nagyon kifinomult művész volt. Mi is valami finom dolgot akartunk, hogy illusztráljuk különleges képességeit. Az első munka ennek a bámulatos kifejeződése a vitathatatlanul legnagyobb festőnk és szobrászunk, Colin Casey Andrews kezéből. Casey Andrews felállt, tapsoló kezét a levegőbe emelte. De a tapsvihar szinte azonnal elhalt, amikor a kivetítőn egy ijesztően felmeredő paletta jelent meg, a hüvelykujjnak való lyuk körül fanszőrzettel és hatalmas csecsekkel. – Mit akar ez jelenteni? – kiáltotta a Csizmás Kecske tulajdonosa. – Nem kérdezgethet – sziszegett rá Zöld Jean. – A nagy mű természetesen nem szorul magyarázatra – mondta nyájasan David –, de Mr. Casey Andrews palettája elvben Galenát szimbolizálja, a festőt, a mellek Galenát, a nőt, a lyuk pedig méhének termékenységét, mert annyi tehetséges gyermeket produkált. – Komoran bólintott Belvedonék felé. – Egy rakás szar – kiáltotta Robens. – Csend! – mondta dühösen David. A kis Viridian sírni kezdett. Sophy és Sienna kuncogott. – Rendkívüli géniusz munkája. Képzeljék el a hatását két és fél, három méter magasságúra felnagyítva – buzdított Geraldine. – Jonathan be tudja tanítani Diggoryt, hogy keresztülugorjon a lukon – súgta Hanna.

– Nagyon jól el fog férni a kijelölt helyen – mondta David. Emeraldnak eszébe jutott, hogy próbálta David a kijelölt helyre illeszteni szivárványszín gumis farkát, és majd kiugrott a bőréből, amikor megérezte, hogy Casey Andrews nikotinos ujjai a bal mellét cirógatják. Még akkor sem vette el a kezét tapsolni, amikor a felesége művét leplezték le. A fej és végtagok nélküli hatalmas, kerékpározó akt még nagyobb gúnykacajt és nemtetszést váltott ki. – Csak nem a maga bicaja? – ordította Robens. – Hogy vált sebességet? – kiáltotta Knightie. Joan Bideford feje sötétebb bíborra váltott, mint Emerald pólója. – Nyárspolgárok – dörögte. A kis Viridian még hangosabban bömbölt. – Máris jó kritikai érzéke van – büszkélkedett Jupiter. Sienna hátulról megbökte Emeraldot. – Te fogod elvinni – súgta oda. – Innen gyorsan tekerjünk tovább – törölgette a szemét Sophy. Ranjit pályamunkáját még hangosabban és rövidebben elintézték; az egy időben banánt evő és szaró majom nyilvánvalóan a művészi folyamatot volt hivatva szimbolizálni. Most mi jövünk, gondolta Emerald, drága jó Istenem, csak Belvedonéknak tetsszen. A zöld műanyag lepel lecsúszott, beleakadt Galena ecsetjébe, és a makett egy másodpercig veszélyesen megdőlt, mielőtt az egyik kisegítő odaugrott, hogy kiszabadítsa. Mialatt minden oldalról megmutatták Galenát a kivetítőn, mindenki hallgatott, aztán hatalmas ünneplésben törtek ki. – Ez az – ordította a közönség. – Nem akarunk szemetet Limesbridge-ben – szólalt fel Knightie. – És Emerald is Belvedon – kiáltott Sienna. – A többi csak az adófizetők pénzét pocsékolja – harsogta a tábornok, majd elhallgatott. Geraldine képtelen volt túlkiabálni a lármát, úgyhogy David vette át a szót. – Emerald Belvedon pályaműve igen kiváló, különösen egy ilyen fiatal, huszonhat éves nőhöz képest – mondta nyugodtan, amikor elhalt a zaj. – Az összes döntnök úgy érzi, hogy ígéretes jövő áll előtte. Emerald a kezébe temette égő arcát. – Ááá – hördült fel a közönség, ahogy a kamera az alvó Vakarcsra fordult. A kis Viridian göcögött a gyönyörűségtől. – Briliáns – ámuldozott Jupiter –, pontosan olyan, mint Anyu. Alizarin levette a sötét szemüveget, a többieken keresztül kinyújtotta a karját, és megveregette Emerald vállát. – Csodálatosan szép, és egészen olyan, mint ő – suttogta. Emerald ennek örült a legjobban. – Kérjük, maradjanak csendesen. – David Belvedonékra meredt. – Ez egy kitűnő munka, de a bírálóbizottság úgy érezte, hogy túl tematikus, túl valósághű, kétségkívül nagyon bájos, de hiányzik belőle a három másik pályamű fantáziája és ihlete. – Hülyeség – dörgött Aneszteziológus tábornok, a felesége és Zöld Jean rémületére. – Dolgoztam Mrs. Belvedonnak – kiáltotta Mrs Robens kivörösödve –, kiköpött mása. – Egyébként a bírák döntése már végleges – kiáltotta Geraldine, és érezte, hogy az eddig tett erőfeszítései a címlapra kerülésre nem voltak hatásosak. – A Galena Borohovaemlékműverseny Díjának nyertese Colin Casey Andrews, és ezennel az önök főispánja,

David Pulborough átadja a megbízatást, hogy kivitelezze a munkát, valamint a húszezer fontról szóló csekket. – Rohadt bunda! – bömbölte Alizarin. Az újságírók megvadultak, amikor Casey hangos fütyülés és némi halk taps kíséretében felvonult, hogy átvegye a csekkjét. Nemhiába volt a Scarstoni Nőegylet a Tony Blairt kigúnyoló nőegyletek élharcosa. Emerald eközben kisuhant az oldalajtón. Sienna utánarohant, és a suhogó zöld függönyök közé bújva találta meg, ott sírdogált. – Nagyon sajnálom, nem vagyok egy rossz vesztes. Nem bánom, hogy nem nyertem. Minden előjött megint, mind annyira kedvesek vagytok, meg sem érdemlem, és nem látom Jonathant. Minden rá emlékeztet, és annyira szeretem. Emerald elfogadta Siennától a felajánlott WC-papírt, hogy kifújja az orrát, aztán bevallotta: – Tavaly ilyenkor mindennél jobban szerettem Zacet, most jöttem rá, mekkora szemét. – Az – értett egyet Sienna, és komoran gondolt arra, hogy pont ma este adják el a Raffaellót az Új Bond utcában. – Egy hatalmas italra van most szükségünk.

78. Amikor Sienna kituszkolta Emeraldot a városháza kertjéből, hogy bevigye a napfényes főutcán lévő homályos Mackó és mézesbödönbe, az épületből még mindig rémes lárma hallatszott ki. Emerald lehuppant a bárszékre, felnézett a sorban ülő játék macikra, és próbálta visszatartani a sírást. Az én életemnek annyi, gondolta gyámoltalanul, soha nem jutok túl Jonathanon. – Köszi – motyogta, amikor Sienna átnyújtott neki egy nagy pohár pezsgőt. – Mi a fene ez? – kérdezte udvariatlanul, amikor a tulajdonos átadott neki egy szépen becsomagolt csomagot – Holnapig nincs születésnapom. Annyi ragasztószalag volt rajta, hogy évekbe tellett kibontani. Talált benne egy csodálatos, édes ezüstcsészét, a fogója oroszlánfejet formázott. Volt benne egy pici, Emeraldnak címzett boríték. Amikor ráismert Jonathan fekete betűire, remegni kezdett. Olyan homályosan látott a szemébe toluló könnyektől, hogy időbe telt, amíg ki tudta olvasni a benne lévő üzenetet. „Drága Emerald, a huszonhetedik születésnapod előtt akartál férjhez menni. Ha ez még mindig igaz, gyere át Limesbridge-be, a Szent Jakabba kettőre. A te szerelmed, többé már nem bátyád, Jonathan." – Nem értem, suttogta Emerald. – Megszédült, és megragadta a korlátot. Sienna kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa. – Apu nem volt Jonathan apja. – Te jó ég, hogy jött rá? – Hétfőn kapta meg a DNS-teszt eredményét. – Szegény Jonathan – suttogta megdöbbenve Emerald –, annyira szerette Raymondot. – Nem számít, Apu mindig az apja volt, tudta, hogy sokkal jobban szereti, mint akárki mást. – Akkor ki az apja? – Majdnem biztos, hogy David Pulborough. – Juj, az undorító kéjenc – Jonathan azt akarta, hogy Rupert Campbell-Black legyen az, de inkább akárki más, mint Casey Andrews – vagy Joan Bideford, ami azt illeti. Emerald elnevette magát. – Nagyon kivan?

– Nem, izgatott, ez azt jelenti, hogy elvehet téged, csak ez érdekli. Emerald Siennára meredt: az arcán könnyek peregtek. – De ez nagyon fájhat neked – dadogta. – Tudom, hogy te is szereted. – Úgy többé már nem, és tudom, hogy boldoggá fogod őt tenni. – Aztán, hogy Emerald meg sem szólalt: – Nem akarsz hozzámenni? – Jaj, dehogynem, mindennél jobban. – Hát akkor? – Szegény Sienna, el kell viselned engem, mint sógornődet. – Olyan szemét voltam – sírtak fel mindketten egyszerre, aztán féktelenül nevetve ölelték át egymást. Aztán Sienna válla felett Emerald megpillantotta a pub óráját, öt perccel múlt egy, és feljajdult. – Nem mehetek férjhez farmerban. – Persze hogy nem. – Sienna kézen fogta, és egy hatalmas játék mackó meg a rengeteg, végképp elégedetten vigyorgó vendég mellett elhaladva felvitte egy szobába, ahol volt egy nagy tükör, egy mosdókagyló, és a nyitott ablakon át a főutcára lehetett látni. Az ágyon, mint a babaruhák – Emerald szinte várta, hogy kartonpapírra legyenek tűzve –, feküdt a világos harisnya, a halvány rózsaszín melltartó és bugyi, a pici rózsaszín cipők, és a nyakán és az alján egy kicsit sötétebb rózsaszín tollal szegett, térdig érő hosszúságú, gyönyörű, halvány rózsaszín selyemruha. Egy pici kalapdobozban a tollakhoz illő fésű a hajába. A mosdókagylóban, hogy hidegen maradjon, a vízben egy csokor rózsaszín frézia állt. Az öltözőasztalon pedig egy nagy üveg Violetta. – Jonathan csinálta ezt? – hebegett Emerald. – Anthea és Patience segítettek egy kicsit a méretekkel. Tényleg szeret téged, ne sírj már! És az anyukák valóban elképzelhetetlenül jól összefogtak, hogy összehozzák a dolgot. És Rosemary P. és Lily is összefogtak, ők díszítették virágokkal a templomot, csodálatos. Jonathan rózsaszínt választott, mert azt gondolta, nagyon sápadt leszel a fehérhez, bár – Sienna kinyitotta a sminkkészletét – rengeteg pirosítót vettem. – Hál' istennek ma reggel mostam meg a hajam – hadarta Emerald. – Viszont egy órával tovább aludhattam volna. Jaj, drága, drága Jonathan. Nem tudom elhinni. – Akkor igyál még egyet! – töltötte meg Sienna a poharakat. – Zuhanyoznom kell. – David hogy fogadta? – kiabált ki a zubogó vízfüggönyön át. – Még nem tudja. Rosemary igen. Már elővette a nyújtófáját. Emeraldnak nagyon remegett a keze. Siennának el kellett tüntetnie a sötét karikákat, és ki kellett festenie a szemét. A rózsaszín ruha szépen állt rajta, senki nem venné észre, hogy túl nagy. – Egyszerűen istenien nézel ki – sóhajtotta Sienna, ahogy beillesztette a rózsaszín tollakkal díszített fésűt Emerald feltűzött hajába. – Mint egy kis indián nő. – Huszonöt perc múlva kettő, sietnünk kell – kérlelte Emerald. – Gondolom, Jonathan megvár. – Sienna kinézett az ablakon. – A kocsi előállt. Emerald a tollakat lefogva, a virágait szorongatva letipegett, és belefutott Ianba, aki éppen a fehér rózsát tűzte a gomblyukába. – Jaj, Apu, szóval te is benne vagy. Hogy az ördögbe került ide a zsaketted? – Jonathan hozta le tegnap este, úgy érezte, elrontotta volna a játékot, ha meglátod a csomagtartóban. Nagyon jól nézel ki, drágám – csókolta arcon Ian.

– Ne ríkasd meg megint – kérlelte Sienna. A lépcsőn lefele rohantában rázta bele magát szűk skarlát ruhájába, leérve megfordult, és megkérte lant, hogy húzza fel a cipzárt. – Nem fogod szeretni, ami ezután következik, de Dora ragaszkodott hozzá. Jobban teszed, ha iszol még egyet. – Odaadta Emeraldnak a poharat. A vendégek és fényképészek gyűrűjében odakint állt Loofah, gesztenyebarna foltjai ragyogtak, rosszindulatú szeme hunyorgott, rózsaszín szalagok borították a sörényét és a farkát, és fényes, sötétkék hámba volt befogva. Dicky kétségbeesetten kapaszkodott belé. – Jaj, ne! – Emerald rémülten visszahúzódott a pubba. – Olyan lesz, mint egy angyal – mondta vigyorogva Dora, egy hosszú ostort lobogtatva, indulásra készen a bakon. – Életem, halálom kezedbe ajánlom! – kiáltotta Sienna, felsegítve Emeraldot az ülésre, míg Ian a másik oldalon helyezkedett el. – Dickyvel az én kocsimmal megyünk – mondta kajánul Sienna. – Dicko, csapjunk a lovak közé! – Mi lesz, ha leül – nyávogott Emerald. – Nem fog, megérzi, milyen fontos az alkalom – mondta meggyőződéssel Dora. – És szereti a tömeget. Amint Loofah gyors ügetésbe fogott, úgy tűnt, a szavai meghallgatásra találtak. A searstoni főutcán egész úton emberek álltak meg integetni és ünnepelni. Dora kitűnően érezte magát. Már folyamatban volt, hogy eladja a történetet a Telegraphnak és a Standardnak, a templomkertben beszélte meg velük a randevút Ahogy a szabadtéren robogtak tova, rózsaszín és sárga futórózsával benőtt házak, autók között lavírozva és kutyasétáltatók mellett elhaladva, Emerald elővette Jonathan levelét, és újra és újra elolvasta. – Jaj, Apu, ez tényleg igaz, mióta tudod? – Csak egy hete. Jonathan úgy akarta, hogy meglepetés legyen. Nekem is van jó hírem, amíg odafent átöltöztél, kaptam egy hívást a mobilomra a Bagley Internátusból, felajánlották nekem az állást. Úgy tűnik, jó iskola, Rupert Caympbell-Black gyerekei is odajárnak. – A testvérem, Dicky is, ami rontja a statisztikát – mondta Dora, és nagyszerűen megelőzött egy szénabáláktól roskadozó teherautót. – Gyia, Loofah! Az igazgatónő egy szuka. – Papi, ez csodálatos, gratulálok – mormolta Emerald, és lefogta a tollait, mert egy pár sötét fürt kiszabadult, de csak arra tudott gondolni: ha nem halok meg előbb, hozzámegyek Jonathanhoz. Úgyhogy van Isten, és végre átmegyek a szivárvány alatt. Végre Limesbridge-be értek, látták a kanyargó folyót, Rókavár remegő fák közt átpislogó magas kéményeit. Loofah rájött, hogy már majdnem hazaért, végigrobogott a főutcán, és nem látták a Jupiter sovány, dölyfös arcát ábrázoló plakátokat szinte minden ablakban: arra buzdította az embereket, hogy a következő választáson szavazzanak a torykra. – Ez az állás legalább azt jelenti, hogy hozzá tudok járulni az esküvőhöz – Jézus Mária! – Kapta a kezét a szeme elé Ian, amikor Loofah lefordult a főutcáról a Templom utcába, és majdnem elütötte Rosemaryt és Lily nénit. Nem csoda, hogy ma reggel mindenki olyan szépen volt öltözve. Ez az első alkalom a boldogságra, hogy a család ünnepelhetett Raymond halála óta, csak Alizarin és Sophy nem voltak olyan jó hangulatban, de elhatározták, hogy jól fogják magukat érezni.

– Ez a kalap Rosemarynek ötszáz fontjába került – állapította meg Dora. – David fel fog robbanni. Ott álltak a sötét tiszafák és a magasba kapaszkodó, illatozó hársfák. Ott volt az arany szélforgós templom, örömtelien szóltak a harangjai. A korlátok mögött tolakodó tömegtől körülvéve ott állt a világ legsármosabb vőlegénye, olyan halálsápadtan, mint a zsakettja hajtókájába tűzött fehér rózsa, sötét fürgéi kivételesen szépen kifésülve. És gazdája (most az egyszer) kifényesített cipője körül ott ugrándozott a piros masnis Diggory. Leereszkedett az emelkedőn, és leemelte Emeraldot a kocsiról. – Hála istennek, élsz. – Na, szép – mondta Dora. – Gyönyörű vagy. – Jonathan a közeli tiszafa mögé húzta Emeraldot, és csókokkal hintette az arcát, kis híján lecsókolva Sienna sminkjét. – Nem akartam erőszakoskodni veled, tudom, hogy önteltség volt részemről – motyogta, ahogy levegőhöz jutott –, de annyira szeretlek. Hozzám jössz? – Feltétlenül – kapkodott levegő után Emerald, és aztán még jobban elakadt a lélegzete, amikor az ujjára húzta a négylevelű lóherét formázó, kis gyöngyökkel kirakott smaragdgyűrűt. – De édes, annyira szép. – Azon a napon vettem, amikor megkaptuk apa DNS-teszt eredményét. – Köszönöm. Nagyon szeretlek. – Emerald átölelte Jonathan nyakát. – Nem tudom elhinni, hogy mindezt te szervezted meg. – Aki rendesen még egy vizelést sem tud megszervezni a sörfőzdében, ahogy Jupiter szokta mondani – vigyorgott Jonathan, és megint Emerald ajkára tapadt. – Nem hiszem el, hogy ezt látom – dörmögte Sophy az anyjának, látva, hogy Emerald csillogó haja a vállára zuhan. – Emo éppen megengedi, hogy az arcát teljesen összemázolják a saját esküvője előtt. A szörnyen boldog pár csak akkor engedte el egymást, amikor Ian, aki új állásának tudatában parancsolgatni kezdett, megkocogtatta leendő vejének a vállát. – Nem várathatjuk meg a plébánost. Jonathan, evezz oda az első sor elé. – Nem mehetek veletek együtt végig a templomhajón? – tiltakozott Jonathan. – Nem – mondta Vasárnap Neville, és elővéve a hajkeféjét lesimította Jonathan fürgéit. – Induljon, Emerald egy perc múlva csatlakozik magához. Jonathan morogva és csókokat dobálva Emerald felé karjába kapta Diggoryt, és eltűnt a templomban, ahol Zöld Jean a szokatlanul tiszta Trafforddal veszekedett, mert üvegből itta a brandyt. – Ez O. K., tiszta – mondta Trafford, és átpasszolta Jonathannak. Odakint Anthea lerohanta a kábult Emeraldot, és megigazította a haját, a tollakat, a ruháját, kiigazította a rúzsát és a pirosítót, és bepúderozta fénylő orrát. Nem tudta megállni, hogy ne súgja oda: – Én választottam ezt a ruhát Jonathannal. – Gyönyörű, minden olyan gyönyörű. Mintha álmodnék. Emeraldnak csak egy pici ideje volt, hogy beszéljen Patience-szel, akinek rúzsos volt a foga, de ezt ellensúlyozta a Rosemarytől kölcsönzött gyönyörű, zöld kalappal. – Fantasztikusan nézel ki, Anyu. – Te meg istenien. Nagyon izgatott vagyok, drágám. Nem mondhattam el. Jonathan mindenkit megesketett a titoktartásra. Mindig annyira szerettelek, és apával nem is lehetne jobb vejünk. Nem mintha Alizarin ne volna remek fiú – tette hozzá gyorsan. Ó még mindig félelemmel vegyes tiszteletet érzett Alizarin iránt. – Anthea is csodás volt, ő készített ki engem is. Micsoda kedves ember. Egyikünk sem tett fel szemfestéket az alsó pilláira, hátha sírunk.

– Minden mesés – mondta Sophy. Hagyta, hogy Emerald kedvezőbb szögbe igazítsa rózsaszín sapkáját – mint Jane Austen, a nővérek végül testvérpárnál kötnek ki. Jupiter felesége pedig egész éjjel fent maradt, hogy parfétortát csináljon, tette hozzá, amikor Hanna megállt Emerald mellett, hogy megpuszilja az arcát, mielőtt bement volna a templomba. Az első sorban Trafford öntelten dicsekedett, hogy a Baszóhalom jelölést kapott az Etienne de Montigny Erotikus Díjra. – Ügyes vagy – mondta Jonathan. Nem érdekel, gondolta őszintén, nekem itt van Emerald, ő az egyetlen díj, ami számít. Miss Prattle, a falusi pletykafészek ragyogva, bár hívatlanul majdnem az egész negyedik sort betöltötte, úgy ült, mint egy őrangyal, és a hibák miatt háborgott: – A vőlegény és a násznagy dohányzik – sziszegte –, és annak a kutyának nem kellene bent lennie a templomban. – A kutya legalább nem dohányzik – forrasztotta a szót a torkára Jupiter. – Biztos vagyok benne, hogy az Alizarinnal lévő fiatal hölgy várandós. – Tényleg nehéz megmondani – jegyezte meg Jupiter, ahogy a molett Sophy bevonult a templomba. – És ki az, akit Jonathan ilyen sietve elvesz? – A húga – mondta Sienna édesen mosolyogva, amikor bepréselte magát Jupiter mellé. – Nézd csak, ki érkezett meg Párizsból! Mindenki megfordult, amikor a sugárzó Jean-Jaques Le Brun mindenfelé csókokat dobálva, boldogan telepedett le az első ülésen, amit Lily tartott fent neki. Ian Cartwright imádta a kék szarkalábakat és a halvány rózsafejeket a padsorok végén. Nem tudta elhinni ezt a boldogságot és szerencsés fordulatot, amikor karon fogta idősebbik lányát. – Nagyon büszke vagyok rád, drágám, Raymond Belvedon rettenetesen aranyos fickó volt, úgy érzem, most neki kellene bevezetnie téged. – Biztos vagyok benne, hogy a szelleme itt van – súgta Emerald. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy két családom lehet. Az orgona Bach Toccatáját kezdte játszani. A menyasszony ragyogó mosollyal vonult végig a templomhajón. – Nem mehet hozzá a saját bátyjához – sziszegte Miss Prattle, amikor Jonathan elindult felé, hogy elkísérje. – Nagyon hiányoztál – suttogta a fiú. A gyülekezet kuncogott, különösen amikor a fogadalomtételnél Jonathan kinyilatkoztatta, „egész testemmel nem győzök várni, hogy imádjalak." De amikor később letérdeltek, mindketten lehunyták a szemüket, és Istenhez könyörögtek, hogy segítsen, hogy igazán boldoggá tehessék egymást. – Miért olyan nyálasak az esküvők? – mormogta Dicky, amikor Anthea és Patience megint egymás szemét törölgették. Az esküvői szertartás után Jonathan a Miatyánk mind a négy versszaka alatt végig csókolózott a menyasszonyával, amíg Nevill meg nem kocogtatta a vállát. De fel is kiáltott: – Juj! – mert Diggory jól bokán harapta. – Diggory is nagyon fel van dobva, mert Jonathan szerzett neki kutyaútlevelet, hogy elmehessen velük a nászútra – suttogta Sophy. – Remélem, Emerald fog tudni lélegezni – súgta vissza Alizarin. Aztán megsimogatta Sophy arcát – Olyan csinos vagy. Mi is összeházasodhatnánk, ha akarod.

Sophy sugárzóan ránézett. – Nekünk nincs szükségünk gyűrűre. – Tam, tam, ta, taam, tam, tam ta, taam – harsogott a nászinduló. Még sose láttam két ennyire sápadt embert ennyire sugárzóan boldognak, gondolta Sienna, ahogy az egymással csacsogó vőlegény és menyasszony végigsétált a templomon. Nem bírom ki, gondolta. Nem tudok szépen viselkedni többé. Rátette a kezét szegény Grenville-re, aki az oldalhajóban álldogált remegve, örökké azt remélve, hogy a gazdája visszajön. Odakint Jonathan egy pillanatra elszakadt a feleségétől, hogy megcsókolja Antheát és Patience-t – Most már az anyósaim vagytok, majd úgy hívlak benneteket, hogy Vén Boszik. – Azt hittem, már régen így hívsz – mondta szárazon Anthea. A fotózás után Emerald megfogta Jonathan kezét, és odavezette Raymond sírjához, amelyre a rózsaszín fréziákat tette. – Csak azt akarom tudatni vele, hogy végül nem rontotta el az életünket. – Nagyon szeretem Jonathant, annyira közülünk való, nem úgy, mint az a hencegő Zachary Ansteig – magyarázta Ian, amikor kinyitotta a kertkaput visszafelé menet Rókavárba. – Egyetértek. – Anthea rámosolygott. – Gratulálok az új állásához, ami egyébként nagyon jó hír. Én is nagyon izgatott vagyok. Van egy rózsám, amit rólam neveztek el, sápadtarany, lazacrózsaszín csíkokkal. Úgy hívják, Lady Belvedon. – Ha olyan szép, mint te, rengeteget veszek belőle – mondta boldogan Ian, rádöbbenve, hogy újból vidékre költözve és az új állásával akár már meg is tehetné. Úgy volt, hogy Dora is csatlakozik Dickyhez jövőre a Bagley-be, gondolta Anthea. Biztos volt benne, hogy Ian megértő lesz, ha késik a tandíjjal. Bár lehet, hogy hamarosan lesz valaki, aki kifizeti a számlákat. Caradoc Willoughby Evans mindennap telefonált, és a rózsatermesztő is egy sármőr volt, csendes, gyönyörűek a kezei, és csillogó kék a szeme. Rókavárban nagyszerűen sikerült a parti, de Sienna hamar otthagyta. Nem tudta elviselni, hogy mindenki Zacet ócsárolja, és a gondolat, hogy ma este lehet, hogy a Sotheby'snél van, túl sok volt neki. Jonathan egy percre otthagyta Emeraldot, és megpróbálta eltántorítani. – Gondolod, hogy jó ötlet eladva látni a Raffaellót? Rettenetesen fog fájni. Maradj itt, és rúgj be. – Apu ragaszkodott hozzá, hogy addig integessünk az embereknek, amíg el nem tűnnek a szemünk elől. Pandora megérdemel ennyit. Apa is ezt akarná. – Mennék veled, és fognám a kezed – biztosította Jonathan. – Csakhogy nemsokára indulok a nászutamra. Sosem álmodtam volna, hogy ennyire izgatott leszek, ha zárt körben kell elővennem a farkamat. – Aztán, félreértve a Sienna szemében ragyogó szomorúságot: – Drágám, jól vagy? Nem vagy féltékeny ránk? Sienna vadul rázta a fejét, nem tudott megszólalni. – Jupiter Rupert Campbell-Black nevében fog licitálni, aki egy vagy két óra múlva érte küldi a helikopterét, miért nem mész vele? – javasolta Jonathan. – Vissza kell vinnem a kocsit Londonba – mondta Sienna. – Menj csak vissza! – Arcon csókolta. És legyél szörnyen boldog! Ne mondd meg senkinek, hogy elmentem, nem akarom megzavarni a partit. Amikor kifutott az autóhoz, elment a bozótosban rejtőző Dora mellett, aki teljesen belemerült egy telefonbeszélgetésbe.

– Harriet, csak azt akartam mondani, hogy a bátyám és a nővérem, Emerald egyáltalán nem követtek el vérfertőzést. Csak Grenville követte Siennát, szomorú ónixszemeivel kérte, hogy vigye magával: Sophy és Alizarin kiskutyája egész délután nyaggatta és harapdálta. – Elviszlek magammal, ahogy megoldottam a problémáimat – ígérte. – Most olyan állapotban vagy, hogy nem hagyhatlak ott órákra a műtermemben.

79. Sienna csak a kocsiban omlott össze, egész úton, az East End-i műterméig együtt zokogott az Arabella egyre hangosabb futamaival – az egyetlen ajándékkal, amit Zactől kapott. A második lemezt, amelyen a szerelmi kettős volt, már teljesen elkoptatta. Napok óta nem evett rendesen, és a visszapillantó tükörben észrevette, hogy egy nagy pattanás nőtt az állára, amitől még jobban sírnia kellett. A műtermében undorító disznóól fogadta, mindenütt koszos bögrék és tányérok hevertek. Megérdemelte a patkányokat – de nem olyanokat, mint Zac. Huszonnégy órákat dolgozott naponta, hogy visszafizethesse a bírósági költségeket, nem volt ideje rendet rakni. A nagy festőállványon látszólag befejezve ott volt a hatalmas vászon, a Sienna listája. Sienna nem tudta nézni a rengeteg szörnyű módját az állatok kínzásának, a fekete alsó részre és a kép szürke felére rászögezett egy lepedőt. A felső félen briliáns színű, gyógyult delfinek, bálnák, tonhalak, és más víziállatok úszkáltak vidáman egy ragyogó kék folyóban. A füves parton nyüzsgött mindenféle teremtmény. A fejük felett madarak repkedtek, voltak köztük még baromfitelepen nevelt tyúkok és a májukért hizlalt libák is, a szivárvány minden színében játszó vidám kavalkádot alkotva haladtak az Isten felé, aki karját széttárva üdvözölte őket a mennyország kapujában. Csak az Isten arca nem volt még meg. Sienna mindenféle változatot kipróbált: feketét, fehéret, öreget, fiatalt, férfit, nőt, még gyerekeket is, és mindet kivakarta a festőkésével, mert egyik sem tűnt jónak. Az Isten engedte, hogy az állatokkal azok a szörnyűségek történjenek, és nem adta neki Zacet. Ha a Raffaello már el lesz adva, összeszedi magát, és talál valami megoldást. Elgondolkodva kapta fel a bíróságon használt vázlatfüzetét, zömmel Zacről készült rajzok voltak benne, amiket a világ minden részére eladtak. A soha nem létező szerelmi viszony véget ért Akkor miért nyomkodják az ujjai állandóan a hangposta számait? Miért ellenőrzi percenként a mobilját, és alszik a faxgép alatt, ha esetleg valami csoda folytán ő akarna kapcsolatba lépni vele? Ma este lenne az utolsó alkalom, hogy lássa őt és Pandorát, aki el fog tűnni egy bankszéfben, vagy valami gazdag ember falán, hogy kérkedjenek vele. Fáradtan tette fel újból a második lemezt. Úgy érezte, tartozik annyival a Raffaellónak, hogy szépen nézzen ki, ezért lezuhanyozott. Olyan meleg volt, hogy a haja megszáradt egy pillanat alatt, s mert Zac még nem látta benne, visszatuszkolta magát a testhezálló, piros ujjatlan ruhába, amit az esküvőn viselt. Basszus! A pattanása még nagyobbra nőtt, keresztülragyogott az összes alapozón és korrektoron. Legalább megy a ruhámhoz, gondolta gúnyosan. – Ha a falumból való lány lennél – énekelte Arabella udvarlója, Mandryka –, elmennél az apád háza mögötti kúthoz, és húznál nekem egy csésze tiszta vizet, hogy megkínálhass vele az ajtóban, s a jegyesed lennék Isten és ember előtt. O, gyönyörűségem! Én meg Rókavárban a csapból folyó forró vízzel kínáltam, gondolta sötéten Sienna. A Sotheby's aukcióvezetője, Henry Wyndham hazalógott július 6-a délutánján. A

Raffaellóval együtt nyolcvannyolc másik képet is el kellett adnia, sok közülük nagy ritkaság és szépség volt, azon az estén tiszta fejre és nagy koncentráltságra volt szüksége. Később egy mély, angol, páfrányillatú fürdőben gyakorolta az emeléseket: – Tízmillió, tízmillió ötszáz, tizenegymillió, tizenegymillió ötszáz… tizenötmillió (Isten segedelmével), tizenhatmillió, tizenhétmillió… húszmillió (még inkább Isten segedelmével). Nem volt még ilyen izgatott 1998 júniusa óta, amikor eladta a Monet Giverny-i szénakazlait 19,8 millió fontért, ami rekordár volt egy Monet-ért. Bárcsak megnyugtathatná az idegeit egy nagy whiskyvel, de az ember nem ihat árusítás előtt. Észnél kell lenni, mosolyogni és bájologni, amikor az agyad pörög, mint a mókuskerékben teperő hörcsög. Ha senki nem licitál, könnyen elveszíti az ember a fejét – és nem szerette volna, hogy Zachary Ansteig baseballütővel eredjen a nyomába. Istennek hála, az aggodalmai, hogy senki nem licitál a Raffaellóra, szétoszlottak. A Nemzeti Galéria nem licitált, mert már volt elég gyönyörű Raffaellójuk. De legalább nem éltek elővásárlási jogukkal, amivel esélyt adtak a többi múzeumnak. Tudta, hogy az Abraham Lincoln Múzeum, amelynek a Pandora társképe a tulajdonában volt, nagyon szeretné megvenni, bár nem voltak valami gazdagok. A Sotheby'shez érkezve Siennát lerohanták az újságírók. – Sienna, fantasztikusan nézel ki. – Mivel akarsz meghökkenteni megint bennünket? – Nézz felém egy kicsit vidámabban! – Mennyiért fog elmenni a Pandora? – Nagyon szomorú ez a nap a Belvedon család számára. – Nagyon – csattant fel Sienna, és ellökte őket az útjából. Odabent a csarnokban hatalmas kék kínai vázákban zafír és bordó szarkalábak tornyai magasodtak, fájdalmasan eszébe juttatva Raymondot, ahogy az izgatott tömeg is, amelyben mindenféle nyelveken karattyoltak, s amelyben rengeteg barátja is ott nyüzsgött. Ott voltak a gondterhelt arcú, aszkétakinézetű, vászonöltönyös nagy amerikai kurátorok, akik ritkán emelték ki fejüket a középkorból; a kevély, vonzó olaszok, akiknek fájt a szívük, hogy a hazájuk nem elég gazdag, hogy visszaszerezzék a Raffaellót, de akik azért vidáman ölelgették a nyugodt, szakállas, tompa tekintetű dánokat és a nyakba hulló hajú, szívélyes németeket. És volt ott rengeteg zsidó, nagy kezüket feleségük villogó vállán tartották, nem annyira licitálni jöttek, mint inkább azt figyelték, milyen pénzügyi eredménye lesz az egyik első raboltműtárgy-pernek. A zsebórájukkal játszadozó, hivalkodó nyakkendős, öntelt brit műkereskedők pletykálkodva, párosával érkeztek, mindig ugyanolyan hosszú combú, aranyhajú szépségeket fogva közre. A nők még inkább igyekeztek feltűnni, mint a férfiak. Nem csak a celebek: Jerry Hall, Joan Collins és Joanna Lumley, de a tiszta, fénylő hajú feleségek és barátnők is, stólájuk lebarnult karjukra hullott, az arcuk pattanásmentes és sima, a nevük pedig már ott volt a szomszéd szobában lévő székeken a másnapi aukcióra is. A Sotheby's személyzete ugyanolyan elegánsan, bár sokkal hivatalosabban volt öltözve, csinos kis ruhákban vagy hajszálcsíkos öltönyökben suhantak ide-oda az ügyfeleiket nyugtatgatva és buzdítva. Nem csoda, hogy Raymond „ Simizők"-nek becézte őket. A licitálni szándékozók már regisztrálták magukat a kis tárcsákért, a katalógust lapozgatták, színessel megjelölték a tárgyakat, amiket megkívántak, és vizsgálgatták a fedőlapon látható Pandorát.

Hagyjátok abba a süketelést a képünkről, szerette volna Sienna kiáltani. Nem volt beszélgetős hangulatban, de Barney Pulborough ráköszönt, amikor leoldalgott a lépcsőn: nyájas, fakó arca izzadt, mint a cheddar sajt a melegben. – Az apám – tudósította boldogan –, titokban tárgyalt Zackel, hogy felverik a képet valami gyógyszermilliárdos számára. – Hát akkor a szemét legalább nem költi a tízmilliót az állatkísérletekre. – Apa versenyt akar. – Barney a korláton át az egyre növekvő tömeget figyelte. – Rengeteg nagymenő van itt, vagy telefonon keresztül licitálnak. A Sotheby's húszmilliót remél. Az a szóbeszéd játja – Barney lehalkította a hangját –, hogy Zac a legvérszomjasabb ügyfél, akivel valaha is dolguk volt, bár – nyalta meg Barney vastag ajkait – én nem bánnám, ha valaki megleckéztetné. Az emberek látták, hogy Barney tőle szokatlan módon megállított egy bámulatos lányt, s örömmel fedezték fel, hogy Raymond lánya, így odamentek hozzá, hogy részvétet nyilvánítsanak. – Nem lesz ugyanaz az öregfiú nélkül. – fiatalkoromban sokat segített nekem. – A művészvilág legbefolyásosabb alakja a háború óta. – Miért nem mondták meg neki, amikor még élt? – förmedt rájuk Sienna. Elfordult, hogy ne lássák, mindjárt elsírja magát, és Kevin Coley-ba meg Lord Didiererbe botlott, akik Raymondnak annyi fejfájást okoztak, mert állandóan meggondolták magukat, és szemét módon intézték az ügyeiket. Kevin és Enid Coley július 4-ét Amerikában töltötték, és Kevinnek ott kellett volna maradnia a Vau Vacsi nagy igazgatósági ülésén. Milyen macsós lett volna, ha az értekezlet közepén kihívják licitálni. El lehet képzelni, mekkora publicitást kapott volna az Államokban, ahol a Pandora iránt rendkívül nagy az érdeklődés, ha megjelenik, mint vevő. Másrészt Kevin tavaly lecsúszott egy klassz Stubbsról, amikor a repülőn ki kellett kapcsolnia mobiltelefonját az utolsó előtti bemondásnál. Az is nagy dicsőség lenne, ha ott volna az árverési csarnokban, és David Pulborough licitálna neki, és később lefényképeznék, amint átveszi a Raffaellót a Sotheby's elnökétől – így hát hazarepült. Most, mint elefánt a porcelánboltban, hangoskodva azt állította, hogy a fél szobával ismeretségben van. Mi az ördögért nincs itt David, hogy egyengesse az útját? – Üdv, Sienna – mondta, amikor felismerte az ismerős, nagyon megváltozott arcot. – Nagyon elegáns. Mikor lesz a gyászmise? – Maga rohadtul nem lesz rá hivatalos. – Látom, ez a lány semmit sem veszített a bájából – tört ki Lady Coley, ahogy Sienna elviharzott mellettük. Szerencsére mindenkinek lekötötte a figyelmét Rupert Campbell-Black érkezése: bronzbarnára volt sülve, mert Catterickben és Chepstow-ban futtatott, és vele tartott a felesége, Taggie, elbűvölően, mint mindig, fuksziarózsaszín ujjatlan ruhában és narancsszínű kasmírstólával. Rupert mogorva volt, Wimbledonba akart menni, de a bátyja, Adrian meggyőzte, hogy a Raffaello kitűnő befektetés. A telivérpiac aggasztóan ingadozott, a tőzsde egyensúlya felborulni látszott, az ingatlanárak a magasba szöktek, csak a régi mesterek piacának tetőpontja tartotta jól magát. – Ha egyszer betenném a lábam a Sotheby'sbe – sóhajtotta Adrian –, akkor emelkednének meg igazán az árak. – Míg egy olyan kispolgár, mint én… – vágott vissza Rupert. – El fogom adni nagyon gyorsan – biztosította Adrian. – Rengeteg múzeum ágaskodik, hogy lássa, mennyiért megy el.

Taggie és Rupert rövidesen csatlakozott Jupiterhez, aki már regisztrált tárcsáért, levetette a nyakkendőjét, és blézerre cserélte a zsakettet. Mindannyian Siennát keresték a szemükkel, ezért a lány behúzódott Julius Caesar mellszobra mögé. Rupert és Taggie nagyon kedvesek voltak hozzá a temetésen, de ebben a pillanatban nem tudta kezelni az embereket, ha rendesek viselkedtek vele. Bár kevésbé bánta volna, ha Ruperté lenne a Raffaello – legalább átmehetne, és láthatná. Izgatott kiáltozások közepette vakuk villantak. Sienna éppen kilépett Julius Caesar mögül, de vissza is ugrott, mert Zac sétált be egyedül. Előrehajolva a lány látta, hogy fehér inget és fekete nadrágot visel. Napszemüveg és borosta takarta el az arcát. Magasabbnak, soványabbnak, dühösebbnek tűnt. Valószínűleg tényleg megviselte, hogy kiderült az igazság Jacobról. De Sienna együttérzése csakhamar dühbe fordult. Zacet egy gyönyörű, lelkes nő kísérte. Ha a Raffaello sorskönyvében az van megírva, hogy ne adják el, nála a pokolba kerül, gondolta dühösen.

80. David Pulborough Bury utcai lakásában a Geraldine-tól kapott vésett, ezüst hátlapú hajkefével próbálta meg elrejteni egyre hátrébb húzódó hajvonalát, és a napján merengett. A Borohova-emlékműverseny díjkiosztó ceremóniája nem sikerült. Casey mostanra már biztosan beváltotta a csekkjét, de David nem volt benne biztos, hogy rá tudja venni a larkshire-i lakosokat, hogy elfogadják Casey befejezett szobrát. És nem is volt benne biztos, hogy ezt akarja. A díjkiosztó utáni ebédnél a rohadék Casey átadta neki a főispáni egyenruhás portréját. Casey tárgyilagosan lefestette felpüffedt arcát és a pocakját, a Régi parókiát viszont lekicsinyítette, és nem helyezett a képre egyetlen fűszálat, virágot, vagy ragyogó fát sem. David akár egy külvárosi sorház előtt is pózolhatott volna. Amikor ezt szóvá tette, Casey nagyképűen kijelentette, hogy csak azt tudja lefesteni, amit a belső szemével lát. David rettentő dühbe gurult: rájöhetett volna, hogy a közakaratnak engedelmeskedve Emeraldot illeti a díj. Ő hálás lett volna az előbbre jutás lehetőségéért. Geraldine-nal szeretkeztek egy csodásat egy mezőn Londonba hazafelé menet, de azt kívánta, bárcsak ne erőszakolná annyira a házasságot. Rosemary gazdag nénikéje halni készült, és Rosemaryre hagy egy szép summát: David majd meghalt, hogy elkölthesse. Az elmúlt pár napban egy álom formálódott meg a fejében. Felmegy a licittel 27 millióig Kevin Coley részére, ami azt jelenti, hogy 1000 000 vándorol a zsebébe tiszteletdíjként. Ha a dagadt disznó az Államokban maradt volna, David vidáman megduplázhatta volna a kliensei számát, mint a nőiét. Azt tervezte, Barney-t bízza meg, hogy licitáljon Minskij Kraskovnak, aki a Földközi-tengeren hajókázik, és meglátta volna, melyikük áll le előbb. Amikor Kevin ma este visszalépett, David elcsábult, hogy folytassa és maga vegye meg a Raffaellót. Még ha el is „passzolja" – a művészvilágban ez a zsargon a nagyon gyors eladásra –, igen szép kis hasznot tudna kihozni belőle, két- vagy hárommilliót – pláne, hogy volt egy új, rettenetesen gazdag dél-amerikai ügyfele, aki ráharapna. A galéria ragyogóan ment, és Rosemary nagynénjének a pénzével meg a legutóbb 1,5 millió fontra értékelt Régi parókiával rengeteg pénz állt a rendelkezésére. Mindezeket számba véve inkább kihagyta a Geraldine-nal való házasságot a számításaiból. Így aztán rettentő haragra gerjedt, hogy Rosemary, aki azt állította, valami helyi esküvőre megy, egyszerre csak beállított. Remélte, hogy nem hallotta meg a

telefonbeszélgetést, amiben Geraldine azt kérdezte, hogy először is mi az ördögéi t vette el Rosemaryt. – Ha elveszel egy gazdag, öreg tehenet – szellemeskedett –, azért délutánonként le tudod fektetni a szép fiatalt. – Ez undorító – mondta dühösen Geraldine, akinek még mindig szalmaszálak tapadtak a hajába. Hallván Rosemary lépteit az előszobában, David letette. De Rosemary nyugodtnak látszott, mosolygott, ahogy az ő ma esti jegyét tanulmányozta. – Szeretnék én is elmenni erre. Éppen most jósolták meg a rádióban, hogy a Pandora húszmillió fontot is hozhat. Szegény Belvedonék. Eau Sauvage-t spriccelve leégett arcára David azt mondta, nem tudott neki jegyet szerezni, és később Kevin Coley-val kell vacsoráznia. – Pokoli összecsapás lesz. – Hánykor adják el? David az órájára pillantott. – Nyolc húsz körül. Később megnézheted a híradóban. Nem szabad elfelejtenie, hogy ne álljon Geraldine-nal a televíziós kamerák elé. Öt perc múlva felsétált a Régi Bond utcán, elhaladt a gyönyörű ruhaboltok, galériák és a nagy ékszerboltok felett a melegben lobogó zászlók mellett. Anglia a legelegánsabb formájában, gondolta David dagadó szívvel. És ott volt mind közül a legelegánsabb, ahogy kiemelkedett a kocsiból, amikor a sofőr kinyitotta előtte az ajtót, és kamerák seregébe mosolygott, Geraldine. Csodálatos megkoronázása lehetne az életének. Ki kell gondolnia valamit. Nagyon jólesett neki, hogy az újságírók felé rohannak, hogy beszéljenek vele. – Jonathan Belvedonról… – kezdte Adam Helliker. – Galériánk egyik legizgalmasabb művésze – mondta nyájasan David –, Colin Casey Andrewszal együtt, aki természetesen ma megnyerte a Borohova-emlékműverseny díját. Most, ha megbocsátanak. Geraldine-nal nagy nehezen átverekedték magukat a Sotheby's küszöbén, amikor a feldühödött Kevin Coley nekik ugrott. – Hol a faszban voltál? Az egésznek mindjárt vége. A Raffaellón kívül minden régi mester gyorsan elkelt már. Az idősebbik Cranach szirénportréja, és a téli tájon korcsolyázó embereket, ugató kutyákat, a csillagok közt táncoló hópelyheket ábrázoló kis Grimmer hatalmas összegért ment el. Még soha ennyi összecsukható széket nem zsúfoltak be a főgalériába. Az emberek, különösen az idősebbek, vitatkoztak, zsémbeltek, és nem mozdultak jogtalanul bitorolt helyeikről, remélve, hogy az udvariasság győzedelmeskedik, de tévedtek. A többiek a nagy áfonyapiros fal alkotta patkóban tolongtak, és özönlöttek ki a szoba két kijáratán. Az emelvényen a Sotheby's vonzó, látszólag közönyös aukcióvezetője, Henry Wyndham, egy az eredetinél kócosabb, sokkal magasabb Hugh Grant, egy Michelangelo Dávidjával keresztezett zsiráf nézett velük szembe, a gyűrűs könyvét lapozgatva. Ebből tudta meg a számot, a nevet, a kikiáltási árat, és az árverési jutalékot. A Raffaelló, a sztártétel, a nyolcvankilences, utolsóként került eladásra, de számot tarthatott még az érdeklődésre egy El Greco, egy feltételezett Rembrandt és két gyönyörű Canaletto. A jobb oldali fal mellett sorakozott fel a fotósok és a televíziós operatőrök hada. Az aktuális licitálókat tilos volt fényképezni, hátha névtelenek kívánnak maradni, ezért a Sotheby's telefonos ajánlattevőinek teamjére koncentráltak. El voltak zárva, mint Rupert telivérjei a nagy, mahagónikarámba, s csak a vállukat és a frissen mosott hajú fejek

mozgását lehetett látni. A mindkét nembeli szépségek nevetgéltek, mindenféle nyelveken karattyoltak, figyelmeztetve a repülőgépen, tanácstermekben, Lamborghiniben, vagy Abdul Karamagi esetében gazdasági igazgatója lányán tartózkodó ügyfeleiket, hogy a megvásárolni kívánt tárgy nemsokára következik. David élvezettel mustrálgatta őket, a legszebbeket nevükön köszöntötte, és leült a kedvenc helyére, a teremben félúton felfelé a közpond átjáró szélén, a szemét Kevin mellett, aki bökdöste, és az ingujját rángatva kérdezősködött, azt akarva, hogy mutassa be mindenkinek. Kevinen túl Enid Coley terpeszkedett, mint egy szürke szaténruhás hatalmas víziló, elfoglalva a keskeny csípőjű Geraldine székének háromnegyedét. – A Learrel repültetek vissza az Államokból? – kérdezte Geraldine, aki szerette mutatni, hogy ért a repülőgépekhez. – Nem, dehogy – felelte Enid megütközve. – A Lear a szolgáké. A terem végében Rupert Campbell-Black egyre rosszabb hangulatba került, a zsebtévéjén a wimbledoni közvetítést nézte, és azon tűnődött, hogy az ördögbe keveredett ezek közé a paprikajancsik közé. – Ez a szar alak – meredt mogorván Kevin Coley bozontos ősz fejének hátuljára – majdnem tönkretette a legjobb barátom házasságát. Mindig is meg akartam fojtani. – Tökéletes alkalmad lesz, amikor ellenünk licitál a Raffaellóra – mormolta Jupiter, aki úgy hitte, fel kell tüzelnie az ügyfeleit. Az El Greco 8 millió fontért kelt el, utána egy édeskés Fragonard – lány kiskutyával – következett 1,5 millióért. – Angliában a kutyakölykök mindig tíz százalékkal többet jelentenek – jegyezte meg Jupiter. David most azzal dicsekedett Kevinnek, hogy licitálni akar a hatvanhetes tételre, egy különleges van de Veidére, amely a viharos, szürke tengeren hánykódó vitorlás hajókat ábrázolt. – Valójában az egyik új jó barátom, Mr. Caradoc Willoughby Evans bíró – David nagyot nevetett – kért meg, hogy tartsam nyitva a szemem. A licit élénken alakult, a van de Velde legalacsonyabb becsült árát azonnal felülmúlva felment egészen 120 000-ig, amit egy múzeum ajánlott. Akar David magasabbra menni, kérdezte Henry Wyndham. David a fejét rázta. Mindenki hátrafordult, próbáltak olvasni a Rupert mellett ülő szenvtelen, sovány arcú férfi gondolataiban. Jupiter hosszan várt, majd bólintott. – Egymillió-négyszázezer hátul. – Henry Wyndham udvarias kétkedéssel körülnézett. – Senki többet harmadszor? Amikor a kalapács lecsapott, Jupiter bekapcsolta a mobilját. – Halló, Caradoc – mormolta. – Megvan. Egy egész négytized millió. Ha megtisztítják, el fog ájulni. Később beszélünk. A machiavellista Jupiter halványan elmosolyodott, és visszafordult Ruperthez, hogy felpiszkálja. – Tudtad, hogy David Pulborough valamikor Anyu szeretője volt? – kérdezte lágyan. – És hogy majdnem biztos, hogy az öcsémnek, Jonathannak az apja? – Micsoda! – ordított Rupert, majd a hangját lehalkítva: – Az isten szerelmére, mikor? – 1970 nyarán. – Jesszusom – robbant ki Rupert. – Én is ott voltam… – Aztán eszébe jutott, hogy Taggie mellette ül: – És Casey Andrews meg Etienne is. Ez a kis kapcarongy kefélte Galenát? Bizonyára négyen tettünk ki egy egészet.

Felállt, hogy megnézze Davidet, és véletlenül majdnem licitált Rubens Öt bölcs szüzére, amely, úgy látszott, nem fogja túllépni a 300 000 fontos kikiáltási árat. – Galena és az a kis beképzelt szarjancsi! Nem hiszem el. Egy epres csendélet 50 000 fontért kelt el, mire mindenki rájött, mennyire éhes. Elmúlt nyolc óra, már csak egy maréknyi licit volt a Raffaello előtt. – Fogadjunk, hogy az a kis pöcs Pulborough összeszűri a levet azzal a rohadék Kevin Coley-val – dünnyögte dühösen Rupert. – Kev valószínűleg szintén járt Galena bugyijában. Jézusom! – Hol van Sienna? – súgta Taggie, aki nem tudta biztosan, miért dühöng a férje. Jupiter körülnézett. – Nem látom sehol. – Van barátja? – kérdezte Rupert Jupiter megrázta a fejét. – Nehéz napjai vannak. Jonathan megnősült, és ő mindig is bolondult érte egy kicsit. – Istennek hála, soha nem volt lánytestvérem – mondta Rupert. – Ha olyan szép lenne, mint a bátyám, Adrian, biztosan rástartoltam volna. – Aztán, hogy egy levágott fejű udvaronc ijesztő képe elkelt 20 000 fontért: – Ennek kellett volna történnie a rohadék Pulborough-val is. Sienna a fal mellett keresett menedéket a testes NBC-operatőr és a még kövérebb Somerford Keynes között. Jobboldalt a terem hátsó végében álló Zacet félig takarta ki az NBC kamerája és állványa. Két oldalán a két jól vasalt ügyvéd, akik összekalapálták a szerződést, és akik, ahogy mindenkinek elmondták, most megpróbálják őt átverni. Zacben ugyanaz a feszültség vibrált – az ölni készülő tigris –, amilyennek még Rókavárban megismerte. Jaj, miért nem lehetett ő az isteni, kemény testéhez simuló fehér ing, vagy az áfonyavörös fal, aminek látszólag hanyagul támasztotta a fejét? Úgy tűnt, hogy titokban keres valakit. Aztán sötét szemüvege, mint két pici telihold, rámeredt. Lehet, hogy csak képzelődik? Lehet, hogy csak ismeri az NBC-operatőrt? De Zac kifejezéstelen arccal hirtelen elfordult. – Min dolgozik? – kérdezte Somerford, visszaráncigálva a földre. – Egy nagy állatjogi projekten. Már majdnem kész, de nem tudom, kire hasonlítson Isten arca. – Rupert Campbell-Blackére? –javasolta Somerford. Sienna nevetett, majd fájdalmasan felnyögött, ahogy hangos éljenzések közepette a kék kötényt és fehér kesztyűt viselő fiatal hordár, tudatában annak, hogy ez volt élete legszebb pillanata, becipelte a Raffaellót, és tiszteletteljesen elhelyezte az emelvényen álló állványra. – „A vágy tárgya" – írta Somerford a jegyzetfüzetébe. – Sokkal ragyogóbb életnagyságban – mint maga – dünnyögte. Aztán, látva, hogy Sienna teljesen lesápad, tőle szokatlan kedvességgel hozzáfűzte: – Biztosan pokoli érzés ez magának. – Pandora annyira kicsinek és védtelennek látszik – motyogta Sienna. – Mint egy csodálatos kicsi kancacsikó, akit elragadtak az anyjától a lóvásártéren. Annyira hazavinném.

81. – Nyolcvankilences tétel, Raffaello Pandorája. – A Sotheby's aukcióvezetője lemosolygott az izgatott közönségre, mint a karmester a szimfónia kezdete előtt. – Kezdem a licitet tízmillió fontnál.

A Remény kikukucskált a kis festményből. Mind megvehetnétek, ha akarnátok. Hosszas csend támadt, csak a mobilok csipogását lehetett hallani, és a levegő megtelt elektromossággal. Aztán két, névtelen licitáló kezdte felfelé tolni az árat. Ezek valójában a Cannes-t elhagyó jachton utazó Minskij Kraskov és Dubajban a pénzügyi igazgatójának a lányáról éppen lemászó Abdul voltak. Mindketten utasításokat vakkantottak tört angolsággal a telefonba: Minskij a vörös Natachának, Abdul az ébenfekete kontyú Pattinek – a Sotheby's két szépségének a mahagóniketrecben. – Tízmillió. Tízmillió-ötszázezer, tizenegymillió, tizenegymillió-ötszázezer – hirdette ki Henry Wyndham, kis, álmatag szemével a termet pásztázva, nehogy valakit elmulasszon. – Tizenegymillió-ötszázezer a telefonban – ismételte. Aztán észrevette, hogy a Getty egy embere levette a szemüvegét, és licitet kezdeményezett, majd visszafordult a gyönyörű Natachához, aki még mindig a jachton üdülő Minskijjel fecsegett, és mondta neki: – Natasa, most tizenkétmillió ellened. Tizenkétmillión vagyunk. Minskij túl sokáig fontolgatott. Úgyhogy Rupert, hogy Jupiternek jelezzen, célzatosan elkezdte vizsgálgatni a körmét. Jupiter elkapta Henry Wyndham tekintetét, és bólintott. – Tizenkétmillió-ötszázezer hátul – kiáltotta ki Henry. Mindenki megfordult, vagy gátlástalanul felállt, hogy kitalálja, kié volt a licit. – Jupiter Belvedon csak Rupert Campbell-Black számára licitál – súgta David. Utálom azt a fattyút, gondolta Kevin, megrángatva David zakóujját. – Folytasd! – sziszegte. – Tizenhárommillió az átjáróban – mondta Henry, amikor David felvonta a szemöldökét, aztán a telefonosokhoz fordult: – Tizenhárommillió Natacha ellen. Minskij Kraskov Cannes villogó fényeit figyelte a Földközi-tenger sötétkék vízén át. – Ki az az átkozott ellenfél, aki ellenem licitál? – üvöltötte. – Nem tudom megmondani – felelte Natasha. – De tizenhárommilliót ajánlott maga ellen. Akar licitálni? – Inkább maga lenne ellenem. Műkereskedő vagy múzeum? – Lehetséges. Nem várathatja őket – A Getty az? – Akar ajánlani? – O.K. Natacha fellendülő kezében villogott az aranytoll. – Tizenhárommillió-ötszázezer a telefonban ön ellen, uram, biztos vagyok benne, van egy másik ajánlata. – Henry Wyndham Kevinre mosolygott, aki ismét David ruhaszegélyét húzogatta. *** Az amerikaiak, franciák és a dánok hallhatóan feljajdultak, miután a Nemzeti Galéria megszerezte a kedvenceiket, a nagy múzeumok fokozatosan kiléptek. Henry most már fokozta a drámát, véres versengésbe hajszolta a licitálókat. Tudta, hogy Kevin és Rupert utálják egymást, és David meg a Belvedonok közt sincs nagy szerelem. Ha a két fél közt közelharcot szervezhetne, a licitek az égbe emelkednének. David felment 17 millióig, Jupiter tizennyolcig, Minskij tizenkilencig, és ez így folytatódott.

Egy sápadt, megfeszített figyelmű nő az Abraham Lincoln Múzeumtól, akiké a Pandora párja, a La Smorfiosa is volt, arra várt, hogy 20 milliónál beugorhasson, de legnagyobb rémületére a licitösszeg meghaladta az övét. Sienna kinézett az ablakon át a tetőre, és meghökkent, hogy még mindig világos van. Kedve lett volna elmenekülni ebből a haszonleső pokolból egy tizennyolcadik századi, gondtalan tájképbe, és örökre elaludni egy falu főterén, vagy addig gázolni a náddal szegett folyóban, amíg a víz el nem lepi a feje tetejéig. Civakodás rángatta vissza a földre. Úgy tűnt, Minskij jachtja híd alá ért. – Attól tartok, hogy ügyfelem telefonja megszakadt… Kérem, váljanak egy percet – könyörgött Natasha. – Huszonnégymillió ellened, Natasha. – Volt egy kis él az aukcióvezető hangjában, ahogy teltek a másodpercek. – Ki vezeti ezt az aukciót? – szólt közbe David. Látva, hogy a feszültség egyre nő, Jupiter Rupertre pillantott, aki megint a körmét vizsgálgatta. Még egy millióval több végül is csak annyit ér, mint egy kétszobás lakás Chelsea-ben. Jupiter bólintott. – Huszonötmillió hátul. Az aukcióvezető feje feletti villogó hirdetőtábla Rupert licitjét mutatta dollárban, euróban, markában, lírában, meg svájci és francia frankban. Bármelyik valutában óriásinak látszott. Most úszik el az új tető, a gyerekek tandíja, a lovak fele és Penscombe is, gondolta rémülten Taggie. – Ez rettenetesen sok pénz – súgta. – Nem minden a pénz – vágott vissza Rupert. Davidnek az volt a szándéka, hogy 26 millió fontig megy fel – csak ennyi tudott felajánlani Kevin, s aki már most zöld volt. Aztán hirtelen David megpillantotta Rosemaryt, amint keresztülvágja magát a bal oldali bejáraton. Új, nagyon divatos, kék kosztüm volt rajta, az arcát csodás gyémántfüggők ragyogták be. Hogy az ördögbe tudta ilyesmire pazarolni a háztartáspénzt ezekben a nehéz időkben? Hála istennek ő és Geraldine tisztességes távolban ültek egymástól, köztük berlini falként magasodtak Coley-ék. David úgy kizökkent, hogy elfelejtette Henry Wyndham felé rántani a szemöldökét, és a Raffaello majdnem az újra csatlakozó Minskijé lett, aki közben felhívta az asztrológusát, és azt a tanácsot kapta, hogy ez a nap megfelelő a vásárlásra. Az így felbátorított Minskij elment 26 millió fontig. A kalapács nem vár. David kapkodva bólintott. – Huszonhétmillió az átjáróban – mondta diadalmasan Henry. Nagyon örült, hogy egy még menőbb résztvevő érkezett éppen Rosemary Pulborough oldalán. Sí személyiségéből annyi erő sugárzott, mintha egy hatalmas medve lépett volna be az erdőbe: a kisebb állatok tömege visszatartotta lélegzetét, és utat engedett nekik, hogy csatlakozhassanak a hátul lévő Zachez és az ügyvédeihez. – Rohadt szörnyeteg – súgta oda Sienna Somerfordnak. – Emlékszik, hogy azt mondta Emerald születésnapi partijának estéjén, mennyire szeretne egy Raffaellót? És mi a fenét flörtöl Rosemary egy ilyen szemétládával? Jupiter elment 28 millióig. Én nem bánnám, ha tanácsi lakásban kellene élnünk, de Rupert gyűlölné, gondolta keserűen Taggie, és kutyái sem lehetnének. David Rupertre nézett: harminc évet utazott visszafelé az időben. Megpróbálta elállni a Galena műterméhez vezető utat, és ez a csillogó szőke fattyú, ma is ugyanolyan

arrogáns és elragadó, mint akkor, felé szökellt a lépcsőn, és átugrott rajta, mint egy korláton. – El az utániból, kis törpe! David ugyanazt a dühöt érezte Jupiter iránt is, mint akkor, és ő sem csinált titkot az ellentétükből. Galena engem szeretett, gondolta David. Mintha megszállta volna valami. Félredobva minden megfontolást, mint a kabátot a viharban, felemelte a fejét, és egyenesen Henryre nézve felvonta a szemöldökét. – Huszonkilencmillió az átjáróban. Az izgalom hulláma söpört végig a termen, Kevin pedig rémülten húzkodta David ujját. – Mi a franc – suttogta –, túllépted a limitemet… – Már nem neked licitálok – súgta vissza David. Az egész világ rá fog jönni, hogy raktárra vásárol, és elfogadja, milyen ragyogóan megy a Pulborough-nak. Úgy érezte, mintha első dobásra nyert volna Twickenhamben. Ez felpezsdítette Abdult, az amorózót, aki már unta, hogy a pénzügyi igazgatója lányával töltse kedvét, megint az ébenfekete kontyos Pattivel fecserészett, akinek hirtelen felderült az arca, mintha restaurátor tisztította volna meg, piros körmei villogtak, ahogy a karját lendítette. Abdulnak el kell adnia egy pár olajkutat. – Harmincmillió a telefonban – mondta Henry, s nehezére esett, hogy ne ujjongjon. A terem pezsgett, a beszélgetés fellendült a licitek közti csend után. David ajánlott harmincegy és felet, Jupiter harminckettőt. David harminchármat. Ez már nem pénzkérdés volt. A Kapzsiságot félrelökte a Büszkeség, az Irigység és a Harag, ahogy mindkét oldalon harcba szálltak a kölcsönös utálat jegyében. Most már agarak voltak, akik a nyúl után vetették magukat. David már nem is bírta hallgatni a számokat, amiket licitált. – Harminchárommillió az átjáróban. Jupiter kérdőn nézett Rupertre, aki átpillantott Taggie-re. Egy csepp vér gördült le az állán: rémületében gyönyörű ajkába harapott. A valóság kijózanította. Rupert nemet intett a fejével. Harmincnégy a peches száma volt, rengeteg derbit meg kellett volna nyernie, hogy Taggie-t kárpótolja. – Biztos, egészen biztos? – húzta el a szavakat Henry, mintha csak egy újabb száraz martinire, és nem a harmincnégymilliós licitre akarta volna rábeszélni Rupertet. Jupiter mosolygott, és a fejét rázta, megpróbálva elrejteni keserű csalódottságát. Elúszott a nagylelkű tiszteletdíj, amit Ruperttől kapott volna. Bárcsak megengedte volna Raymond, hogy '99 májusában, jóval Emerald születésnapja előtt, eladja a Raffaellót. Taggie remegett megkönnyebbülésében, és átnyúlt Rupert kezéért. A férfi egy másodpercig dühösen meredt a levegőbe, aztán elmosolyodott, és az ajkához emelte az ujjait. Abdul elment 35 millió fontig. Campbell-Blackék és a Belvedonok a tűz közelébe sem jutnak, gondolta öntelten David, aztán örömmámorban magába csípett: a Raffaello az övé lesz. Azonnal el fogja adni, de egy pár napig azért a Régi parókia szalonjának falán fog lógni, és Rosemaryvel hatalmas partit adnak, hogy megmutassák a környéknek, kik is ők. Ahogy még egyszer Henry felé rántotta a szemöldökét, hatalmas tapsvihar tört ki. Az egész terem érzékelte a drámát. David nagyon közel állt a rekordhoz. – Feltételezem, nem kell a garast a fogához vernie Barney esküvője miatt – gonoszkodott Somerford Siennával, akit elfogott a rémület, hogy a kép Davidé lesz.

Hosszas konzultáció után Patti lemondóan rázta meg ragyogó, ébenfekete kontyát, Natacha éppígy vörös sörényét, vagyis Abdul és Minskij kiszálltak. David elvette mindenemet, apám mindkét feleségét, hagyta meghalni az anyámat, és most meg fogja kaparintani a Raffaellót… Sienna sikítani szeretett volna, felkapni az NBC kameráját, hogy rárohanjon. Zac körülnézve a termen megpillantotta elkínzott, keserű arcát, és Síhez fordulva rábeszélte valamire. – Senki többet harminchatmilliónál? Utolsó figyelmeztetés. – Henry felemelte a kalapácsot, szemével a tömeget fürkészte, mintha négylevelű lóherét keresne. Olyan könnyen el lehetett véteni egy licitet. Tőle jobbra egy óránál Sí Greenbridge aranygyűrűs keze emelkedett a magasba. – Harminchétmillió az új helyen – kiáltotta meglepett örömmel Henry. Megint kitört a tapsvihar, mindenki felhördült, és a nyakát nyújtogatta, hogy körülnézzen. Ennyi, gondolta kábultan Sienna, Sí elkapta. Pandora már az övé. De a Davidben rejtőző Guggenheim nem nyugodott. Már nincs mit fontolgatni, licitált megint. – Harmincnyolcmillió az átjáróban. – Megőrültél? – sziszegte Coley feje fölött Geraldine. A sajtó megbolondult, eszeveszetten jegyzeteltek, az összes operatőr kész volt megszegni a szabályt, hogy nem szabad fotózni a licitálókat. Az aukcióvezető lenézett az emelvényről. A jobb oldalán, ahová a sok jobbkezes árverési kikiáltó a kalapácsát ütötte, rengeteg karika látszott, mint esőcseppek nyomai a pocsolyában, a bal oldalon jóval kevesebb volt. Mosolyogva nézett Sire. – Harmincnyolcmillió ön ellen, Mr. Greenbridge. Si elment harminckilencig, David negyvenig. – Sí kikészíti a kis szarjankót – mormolta Jupiter elintézi a nagy arcát. Elkövetkezett a leghosszabb csönd, még a mobilok sem pittyegtek. – Elkelt tehát negyvenmillióért – mondta lágyan Henry Wyndham –, negyvenmillióért az átjáróban. Letaroltam a Belvedonokat és Rupertet, gondolta David örömmámorban úszva. Jaj, istenem, imádkozott Sienna. Sí Greenbridge Rosemaryre nézett, aki elmosolyodott, és bólintott. Ezek ketten tudnak valamit, gondolta egy pillanatra Sienna, elterelve a gondolatait. Si felemelte a kezét, megint felvillantak az aranygyűrűk. – Negyvenegymillió hátul. Örömkiáltás harsant fel a sajtószobából, a rekord megdőlt. Tapsvihartól zengett a szoba, mindenki dobogott, ujjongott. A lárma észhez térítette Davidet. A vásárlói prémiummal együtt 45 millió font felett lenne. A valóság megkövetelte a magáét. Dicsőségének fénye elhalványult, és egyedül érezte magát, rémült volt és fázott. Amikor lecsapott a kalapács, Sienna olyan keserves kiáltást hallatott, hogy még a vastaps lármáján, a féktelen zűrzavaron és üdvrivalgáson keresztül is meghallották, az emberek feléje fordultak, és egy spanyol műkereskedő keresztet vetett. Zac ellenben nevetett. Sit ölelgette, megcsókolta Rosemaryt, aztán az ügyvédek kezét rázogatta. Sienna sose látta még ennyire boldognak a Szemetet. A Raffaello megnégyszerezte a kikiáltási árat. Az újságírók feléledtek, és keresztülfurakodtak az előtéren Sí és az emelvény felé. – Le kell kapnunk, ahogy az aukcióvezető átadja a képet Mr. Greenbridge-nek. – Kérünk öt percet – mondta Chris Proudlove, a sajtóreferens, nem sikerülve elrejtenie az örömét. – Az oldalsó teremben fogjuk kiakasztani Pandorát. Ott

megkínáljuk önöket pezsgővel és szendviccsel. Aztán elkészíthetik a képeiket az elnök úrral és Mr. Greenbridge-dzsel. – Szólnod kellett volna nekem, hogy licitálni akarsz – mondta dühösen Kevin majdnem infarktust kaptam. Ki a francnak licitáltál? – Magamnak. – Mutass nekem egy helyes cicit. – Megint – csattant fel David. Elege volt már abból, hogy Kevin seggét nyalja. Most ő volt a főjátékos. De az emberek dühítő módon mindenhonnan özönlöttek Kevin felé, és neki nyilvánították ki részvétüket: a műkereskedők, a vevők, a Sotheby's munkatársai újfajta tisztelettel néztek rá. Biztosan sok pénze van, ha eddig eljutott. Jupiter úgy érezte, ledöntötte lábáról a csalódás. Mintha megjelent volna a saját esküvőjén, és rájött volna, hogy Hanna valaki máshoz megy hozzá, és még a koszorúslány is foglalt. Mindig rosszabb pezsgő után kijózanodni. Ugyanakkor Taggie-t és Rupertet együtt látva jobban örült, mint valaha, hogy ő és Hanna újra összejöttek. – Elmegyünk vacsorázni a Green'sbe? – kérdezte Taggie. – Hogy vigasztalódjunk? Még csak fél kilenc van. Mintha éjfél lenne. – Van egy briliáns ötletem – mondta Rupert, átkarolva Jupiter vállát, ahogy átverekedték magukat az oldalajtóhoz. – Te leszel a legjobb tory vezető, és kihúzod a pártot a mocsárból. Amint David és Kevin áttolakodtak a zűrzavaron, egyre több ember nyilvánította ki sajnálatát Kevinnek. – Pech, Lord Coley, majdnem megcsinálta – szólt oda Johnny Van Haeften. – Mit szólna egy ebédhez a jövő héten? – Sajnálom, hogy nem kapta meg, Lord Coley, jöjjön, igyunk egyet a szomszédban – javasolta Henry Wyndham. Rohadt Kev, gondolta dühösen David. Látta, ahogy Sit és Rosemaryt körbeveszik az újságírók. – Jobb, ha nem együtt megyünk el – mormolta Geraldine-nak. – Fél óra múlva találkozunk a Green'sben. Egyedül viaskodott tovább, és elhatározta, az lesz a legjobb, ha odamegy, és gratulál Sinek: végül is meg akarja tartani vevőjének. Sí szokatlanul frivol, élénk rózsaszín rózsás nyakkendője ismerősnek tetszett. Nem ma reggel látta a Searston High utcában? – Szép volt, Si. – Bocs a Pandora miatt. – Sí levigyorgott rá, aztán hatalmas medvemancsával büszkén ölelte át Rosemaryt: – És attól tartok, egy másik hölgyet is elrabolok tőled. Az utánuk érkező Rupert és Jupiter hitetlenkedő pillantásokat váltottak. – Hogy érted ezt? – hebegte David. – Úgy, hogy a gazdag, ronda, öreg tehenek számára is van még élet – kuncogott Rosemary. – Attól tartok, David, pofára estél. A döbbent csendet taps hangja törte meg. – Melletted vagyok, Anyu – kiáltotta örömmel Barney. – Már ameddig Sivel gondoskodtok rólam, és eltartotok. Amikor a gutaütéses David megpróbálta elráncigálni Rosemaryt a Bury utcába, Sí két testőre megragadta. A következő pillanatban Adam Helliker a Sunday Telegraphtól az orra alá nyomta mikrofonját. – Üdv, David, mi ez a pletyka arról, hogy maga az apja Jonathan Belvedonnak?

– Ne légy már olyan kibaszottul hülye, Jonathan Raymond fia. – Remélem, hogy nem, mert különben a saját testvérét vette ma délután feleségül – jegyezte meg John McEntee az Expresstől egy Evening Standardet lobogtatva. – Ezt nézze! – „Apa első felesége összefeküdt David Pulborough-val" – harsogta a képaláírás Dora és Loofah aranyos képe alatt. – No comment – rikácsolta Larkshire főispánja, amint az újságírók hada nekitámadt. Az oldalgalériában Sienna egy még nagyobb rumliba csöppent bele, a fotósok harcoltak egymással, hogy lefényképezhessék Sit és Rosemaryt, amint Henry Wyndhammel fecserésznek. Celebek, a művészvilág szellemi nagyjai vették körül őket, és estek neki a füstölt lazacnak, baconba göngyölt virslinek és a pezsgőnek, és azon igyekeztek a Pandora új tulajdonosához dörgölődzve, hogy rájuk is ragadjon egy kevés Midász aranyából. Mindenki a negyvenegymillióról csevegett, és ahogy a menyasszonyt mellőzik a saját esküvőjén, mert a vendégek túl különlegesnek érzik, hogy rájuk pazarolja az idejét, a Raffaello átmenetileg teljesen figyelmen kívül hagyva árválkodott a falon. Micsoda gyönyörű kép, gondolta az Abraham Lincoln Múzeum kurátora könnyes szemmel, nem kellett volna az igazgatótanácsra hallgatnom, és magasabbra kellett volna mennem. A következő pillanatban egy furcsa, csillogó szemű, sajnálatra méltóan sovány, fiatal nő lopakodott keresztül a szobán, és leemelte a képet a falról. – Ne érintse meg! – kiáltotta rémülten a kurátor. – Csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőle – zokogta Sienna, és mielőtt megállíthatták volna, halvány ajkát Pandora sápadt arcára és a Remény ragyogó homlokára szorította. Két kedves Sotheby's-hordár, akik nagy hívei voltak Raymondnak, elhúzták, és kicsempészték a Szent György utcai kijáraton a könnyező lányt. Az sem csalt mosolyt az arcára, hogy hallotta Davidet ordibálni: – Mondtam már maguknak, no comment – amint egy rakás csaholó újságíró üldözte végig a Clifford utcán.

82. Mire letért az autópályáról, Sienna már túl volt a könnyeken, túl az Arabella második lemezének édes-keserű vigasztaló zenéjén. A fák alagútján keresztül szivárgott a holdfény, és bepöttyözte a hosszú, ezüstutat. A füzike sápadt szellemei súrolták a kocsiját. A kombájnok dinoszauruszokként álltak éjszakai lesben a csupasz mezőkön. Ragyogtak a csillagok, mintha Jonathan túláradó örömében az éjszaka arcába vágott volna egy marék konfettit, de a hold fekete, bolyhos felhőkkel vette körül magát – mint a Raffaelló, egy seregnyi Zactől védelmezve. Amikor Sienna legurult az Ezüstvölgybe, a hold elsöpörte sötét környezetét, és kikapcsolva a csillagokat magányosan tündökölve elvitorlázott a gyöngyházszürke égen. A templom órája éjfelet ütött, amikor Sienna áthaladt a hídon. Nem nagyon érdekelte, hogy a krikettpályán, mint egy szentjánosbogárraj, egy helikopter landolt. Lehet, hogy Rupert tette ki az elkeseredett Jupitert. Sienna felhívta, és megkérte Mrs. Robenst, hogy hagyja nyitva a bejárati ajtót. Amint bement, Grenville kullogott le a lépcsőn; állandóan Raymondot várta. Csodára vár, mint én, gondolta Sienna, és karjába vette rémesen sovány testét.

Az esküvői fogadás után már összetakarítottak, kivéve a szanaszét hagyott poharakat és tányérokat. Az előszobában kusza írással firkantott cédulát talált: „A kamrában egy rakás kaja van. Nagyszerűen sikerült a buli. Remélem, nem vagy nagyon szomorú. Igyál egy klassz, forró puncsot. Reggel találkozunk, szeretettel, Knightie." Talált a hűtőben egy fél üveg pezsgőt, az üveg szájában ezüstkanállal. Töltött magának egy pohárral, lerúgta a cipőjét, és kivitte Grenville-t pisilni. A kertet elhanyagolták, mióta az apja meghalt. A száraz pázsit karcolta meztelen talpát. A virágok hervadoztak, lógtak a leveleik, a fejük lekókadt. A holdat most eltakarta a ház, amely a pázsitra vetette hosszú, éjfekete árnyékát, a kéményei mutatóujjakként figyelmeztették: „Menj el erről a helyről!" Nemsokára Jupiter háza lesz – egy nyugat-angliai üdülő, politikusok szállnak majd le helikopterrel, hogy egész éjjel ármánykodhassanak. Rupert nagyon sikeres tory sportminiszter volt. Jupiter nyilván már megkezdte a kapcsolatépítést. A forróság ellenére reszketett. Számára itt nincs hely. Miért is jött le ide? Még arról is elfeledkezett, hogy fogkefét hozzon magával. Az előszobában észrevette, hogy a falon egy újabb folt támadt: Jupiter elpasszolt még egy családi képet. Lábujjhegyen osont az emeletre, hogy fel ne ébressze Antheát, de a mostohaanyja szobájának ajtaját szokatlan módon nyitva találta. Aztán jutott csak eszébe, hogy Anthea nem akart az esküvő után magányosan aludni a házastársi ágyban, elment hát Zöld Jeanhez. Sienna bekukucskált, hogy még egyszer ellenőrizze, és észrevette, hogy a Kék toronyba vezető ajtó nyitva van. Felmászott a lépcsőn, eszébe jutott, hogy ugyanezt az utat járta be aznap éjjel, amikor ellopta a Raffaellót, és a második ajtót sem találta kulcsra zárva. Aztán, ahogy benyomta, majdnem megállt a szíve. Mert az ágy jobb oldalán, ahol mindig is függött, a holdfényben ott volt a Raffaelló. Biztosan valami csalás. Valaki kegyetlen játékot űz vele. Letette a poharát, keresztülrohant a szobán, felmászott az ágyra, eltolta a nagy halom Belvedon-katalógust, hogy közelebb férkőzzön. A Raffaello volt. A hold arcán egy pici karcolás látszott, amit New Yorkban az őrült kése okozott. Döbbenten megtapogatta a világ szárnyas ördögeit, a Harag máskor epés arcát, amelyet most holdfény vont be színével, megérintette a rémült Pandorát és Epimétheuszt, aki karját felemelve védekezett, hogy az átlátszó ruhás Remény el ne vakítsa. Árnyék vetődött az ágyra, Sienna felsikított, és megperdült. Az ajtóban egy férfi állt, fehér inge kihangsúlyozta vállának szélességét, a fekete nadrág pedig csípőjének szikárságát és lábának hosszúságát. Őszes haja ezüstösen ragyogott, a szeme két nagy fekete üreg, az arca kísértetiesen sápadt, mintha száz éve kóborolna álmatlanul a világban. – Hazahoztam Pandorát – mondta lassan. – Hagyd abba a hülyítést – szólt rá Sienna. – A házunkat is megvetted? Minden mást elvettél már, ami számít, az apámat, a jó hírünket, a Raffaellót. Egyébként hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – Sí adta kölcsön a helikopterét. – Miután a rohadék megvette a képet – sistergett Sienna. – Már Emerald születésnapi buliján is megmondta, hogy akar egy Raffaellót. – Helyettem licitált. Annyira feszült voltam, arra gondoltam, elcseszném, ha magam csinálnám. Sienna a fejét rázta.

– Nem értem. Miért vásároltad vissza a saját képedet? Micsoda ravasz buliban voltatok benne egész idő alatt Sivel? – A Raffaellóra vadásztunk. Amíg én ástam, Sí lármázott, hogy elterelje a gyanút. Zac tárgyilagosan beszélt, mély, rekedtes hangja meg se rezdült. – Szóval nem is voltál művészeti tudósító. – Egy évig, vagy kettőig nem. Teljesen lefoglalt a kutatás. Lépésről lépésre jött beljebb a szobába. Sienna rettenetesen félt, összekuporodva húzta meg magát a baldachinos ágyon, őrülten kalapált a szíve, gondolatai ide-oda cikáztak, mint az űzött vadak. – Miért lóg itt a Raffaelló, mint valami trófea? – Neked. – Zac hangja elcsuklott. – Láttalak az aukciós teremben. Annyira megbántottnak látszottál, nem tudtam eladni. – De az isten szerelmére, meg kell fizetned a vásárlói és az eladói jutalékot, és egy hatalmas összeget a szállításért, és a CD-ért, és a kemény kötésűért. Zac vállat vont. – Ez csak pénz. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Te voltál az egyetlen, aki a Pandorát magáért szerette. Én is magadért szeretlek téged. – Zac kétségbeesetten folytatta: – Attól a pillanattól fogva szeretlek, amikor rajtakaptál a fürdőszobából kijövet Anthea megkefélése után. Életem legrosszabb pillanata volt. Mint mikor a hóhért akasztják. A Raffaello nyomát követve megbasztam Antheát és Emeraldot a legcsekélyebb megbánás nélkül, csak hogy rájöjjek, végül is van szívem, nagy, mint az ököré, és lassan, fájdalmasan felengedett odabent. – Még mindig nem fogom fel – suttogta Sienna hátrébb húzódva az ágyon, a legközelebbi oszlopba kapaszkodva gyámolításul. – Meg kellett nyernem a pert – dadogta Zac. Már annyira reszketett, hogy meg kellett támaszkodnia ugyanabban az oszlopban, a keze a lányé fölé került. – Ha a te oldalad nyert volna, a többiek elkótyavetyélik a Raffaellót, és elosztják a pénzt egymást közt, hogy elköltsék: Jupiter a rohadék torykra, Jonathan felélte volna, Alizarin a szenvedő művészekre, Anthea kalapokra, Raymond egy Foussinre, vagy egy toscanai házra. Sienna látta mély elkeseredését, és a rá egyáltalán nem jellemző bizonytalanságot, szerette volna feljebb csúsztatni a kezét, hogy az férfiéhez éljen, de még mindig zsibbadt volt a hitetlenkedéstől. – Nem volt semmi reményem – mormolta Zac –, amíg oda nem jöttél hozzám a bíróságon, és át nem öleltél. Még a legsivárabb pillanatokban is, amikor rádöbbentem, mekkora áruló volt Jacob, biztonságban éreztem magam, mintha te lettél volna az anyám, aki visszatért a sírjából, hogy megmondja nekem: a rettenetes rémálom nem igaz. Akkor majdnem rád mozdultam, de rengeteg dolgot kellett még feldolgoznom. Most már elfogadom, hogy nem tudom Jacob tetteit megváltoztatni. Többé már nem akarom megfejteni a múltat, csak a jövő érdekel. Olyan közel volt, Sienna érezte a CK One-t és a leheletének enyhe borsmentaillatát. Egy bárányka bégetett odalent a völgyben, az anyajuh nyugtatóan brummogott neki. – Lehet, hogy a pert megnyertem – mindketten összerezzentek, amikor Zac reszkető keze szinte öntudatlanul az övére csúszott –, de mi értelme a világ második legszebb nőjét a falamon tartani, amikor én a legszebbet akarom? – Zac remegő ujjaival végigsimította Sienna arcának körvonalát. – Legyen egész éjjel az ágyamban, esténként üldögéljünk együtt a tűz mellett, együtt neveljük fel a gyermekeinket, és öregedjünk meg egymás mellett. Ne sírj, bébi, nem tudom elviselni. – Most már a te képed. – A hangja egy pillanatra annyira elfúlt, hogy nem tudta folytatni. – Ha véletlenül meg akarnád osztani velem az életedet, szerethetnénk együtt.

Ha nem, a tiéd marad. Nélküled minden értelmetlen: a képek, a pénz, a létezés. – A másik kezével félénken végigsimította a karját, aztán visszahúzódott. – Csak egy szót szólj, és abbahagyom. Aztán hogy Sienna, képtelen lévén megszólalni, hallgatott, Zac az ajtó felé fordult. Látva holdsütötte arcán a vigasztalanságot, Sienna felsírt. – Ne menj! – zokogta. – Soha többé ne menj el! Egy pillanatig rámeredt, könnyeket látott csillogni a férfi fekete pilláin, aztán az oszlopot elengedve, karját kitárva az övébe omlott. – Jaj, Zac – húzta magához remegő száját –, nem csak a Raffaello érkezett ma haza. Zac és Sienna túl fáradtak és boldogok voltak ahhoz, hogy el tudjanak aludni, találtak még egy üveget, és behívták az ágyba a boldog Grenville-t, majd figyelték, hogy világosodik lassan az ég, és kel fel a nap a Raffaellón. – Csak most jövök rá – mormolta Zac, végigfuttatta ujjait magas arccsontján és hosszú, súlyos szemhéján –, miért szerettem bele azonnal Alizarin balkáni képeibe: mert tele vannak olyan emberekkel, akik rád hasonlítanak. – Én pedig újra meg kell, hogy csókoljalak – sóhajtotta boldogan Sienna –, mert annyira szép vagy, és mert ez volt eddigi életem legbriliánsabb, legmesésebb szeretkezése. – Jobb, mint legutóbb – dünnyögte Zac, amikor végre lélegzethez jutott. – Azt hittem, te vagy Jonathan – kiáltott fel váratlan döbbenettel Sienna. – Éppen akkor loptam el a Raffaellót. Be voltam rúgva. Annyira ki voltam ütve, még Somerfordnak is hagytam volna, hogy rám másszon. – Dühösen dögönyözni kezdte Zac mellét. – Annyira szemét trükk volt. – Tudom. Ördögi volt. A kicsit még mindig véreres tigrisszemek megteltek nevetéssel. Siennának szokatlan volt a boldog Zac. – Istenem, ez nagyon jólesett. – Zac átkarolta a csípőjét, kezét végigsiklatva a derekán. – Olyan csodás tested van, és tökéletesen kapcsolódik az enyémhez. Mit csináltál akkor a Raffaellóval? – A padló alá dugtam, ahová el szoktam rejteni Anthea elől a füvet meg a cigit. Egyébként hová mentél, amikor belém botlottál? – Ellopni a Raffaellót. Furcsa lett volna, ha összetalálkozunk a Kék toronyban. Elintéztem, hogy Anthea mindent nyitva hagyjon a számomra, magát is beleértve – Zac gyászosan vigyorgott, ujjai néma dallamot játszottak Sienna bordáin. – Aztán találkoztam veled – ajkát a vállába temette –, és ebből kitalálhattad volna, milyen szenvedélyesen vágytam rád, annyira, hogy egy pár percre elfeledkeztem a Raffaellóról – pedig tudod, mennyire akartam. Sienna felemelte a fejét, hogy megcsókolja az arcát, s érezve, hogy megrezzen a szempillája, megkérdezte: – Mit csináltál, miután otthagytál? – Rájöttem, hogy nincs meg a Raffaello – és majd felrobbantam. Sí majdnem megölt, hogy elbasztam. Sienna még mindig össze volt zavarodva. – Nem értem, mi volt Sí szerepe. – Ő pénzelt. – Mire föl? A főnököd? – Nem – mondta Zac. Élvezettel cirógatta végig a testét, és gyengéden simított végig a melle alsó felén. – Neked van a legszebb cicid. – Ne térj el a tárgytól – perelt Sienna. – Mondd meg nekem, hogy kerül Sí a képbe?

– Ő az apám – mondta egyszerűen Zac. Aztán, hogy Sienna hitetlenkedve nézett rá: – Rendben, valójában a nevelőapám. Sí tényleg szerette anyát, négy évvel azelőtt vette el, hogy megtudtuk, rákja van. Először pitbullként harcoltunk egymással, de Anyu haldoklása idején, és azután is, törődött velem. Egyszerűen szeretem a fickót. Annyira kiborultam, ő javasolta, mint terápiát, hogy kutassam fel a Raffaellót. Mivel Sienna eltátotta a száját, Zacnek muszáj volt megcsókolnia, aztán így folytatta: – Sí nem akarta, hogy lecsapjak a Raffaellóra. Ő és Rosemary is figyelmeztetett, hogy keserűen meg fogom bánni, ha elmúlik a Jacob okozta fájdalom. Nem vették észre, hogy nekem csak egyetlen dolog számít, és az te vagy. Meg voltam győződve róla, hogy semmi reményem nincs. Ettől lettem igazán alávaló. – Zac füttyentett, és megrázta a fejét. – Küldenem kell a Sotheby'snek rengeteg láda Krugot, hogy bocsánatot kéljek. – Minek, rád fogják verni a vásárlói jutalékot és az összes költséget – ellenkezett elszörnyedve Sienna. – Nem érdekel. – Zac magára húzta. Sienna zihált, és megfeszült a gyönyörűségtől. – Valahogy majd visszafizetem Sinek. Egyébként is, én vagyok a leggazdagabb fickó a Földön, most, hogy már az enyém vagy. Grenville letűzött az ágyról, nem kívánván megvárni a további erotikus jeleneteket. Siennának még mindig túl gyorsan peregtek az események. – Képzelődöm, vagy Rosemary lesz a negyedik Mrs Sí Greenbridge? – Úgy fest. De csak egy Mrs. Zachary Ansteig lesz. – Zac felnézett, és a két kezébe fogta az arcát – Olyan szép vagy. – Kivéve ezt a pattanást – mondta Sienna hálátlanul, mert az agya hirtelen megint okvetlenkedni kezdett. Tényleg azt mondta Zac, amit mondott? – Ez egy aranyos pattanás. – Zac rásandított. – Emberibbé tesz, ha van rajtad valami tökéletlenség. Ahogy a lányt csókolta, és nyelve simogatva kalandozott a szája körül, Sienna érezte, amint isteni hímtagja felfelé ágaskodik. De ahelyett, hogy ráhúzta volna magát, sírással küszködött. Teljesen összezavarodva gurult le a férfiról. Zac látszólag érzéketlenül felemelte a poharát, és énekelni kezdte az Arabella szerelmi duettjét. – „Ha a falumba való lány lennél, Elmennél az apád háza mögötti kúthoz, És húznál nekem egy csésze tiszta vizet…" – Rongyosra játszottam ezt a dalt – dünnyögte Sienna. – Fogalmad sincs, milyen szerencsétlenül boldogtalan, és milyen reménytelenül szerelmes voltam beléd. – Csak azzal bizonyíthatod, ha hozzám jössz. – Az a tehén Naomi azt mondta, hogy te soha nem veszel el más vallását. – Ó, meggondoltam magam. Azt hiszem, meg kell mentened, legalább annyira, mint Grenville-t. Nos? Sienna felé fordult, sápadt arca hirtelen felragyogott. Aztán Zac rájött, nem csupán a boldogságtól vált pirossá. A felkelő nap vetett puha, rózsaszín fényt az arcára és a Raffaellóra. – Nézd csak! – mondta a képre mutatva, amelyen a karakterek életre keltek. Sienna is felugrott. Maga köré kapott egy nagy, narancssárga törülközőt, kiöntötte az ablakon a pezsgőt, s a poharat felragadva kiszaladt a szobából. Egy perccel később Zac hallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó. Hirtelen megrémült: lehet, hogy mégis elveszíti – az északi ablakhoz rohant, és elmosolyodott. Messze alatta látszott Sienna a lábai körül nyüzsgő Grenville-lel. Szétválasztva a páfrányokat, a poharat a forrás jéghideg vizével

töltötte tele. Felnézett, és rámosolygott: a narancssárga törülköző lecsúszott róla, ahogy nagy óvatosan visszahozta a poharat a házba.

EPILÓGUS Az Abraham Lincoln Múzeum Régi Mesterek Tárlatának ügyeletes ősöreg teremőre a lábát pihentette a zsúfolt, forró vasárnap délutánon. Amikor a félig nyitott ablakon beömlött a nap, egy fiatal diáklány ült le mellé a padra, és bemutatkozott. – Zelda a nevem. Maga nagyon szerencsés, hogy itt dolgozik, és mindennap láthatja ezeket a képeket. Az aggastyán elmondta, hogy soha nem tud belefáradni a látványukba, de hozzátette, hogy a galéria sose volt annyira forgalmas, mint amióta Raffaello Pandorája megérkezett. – Az a kis kép az ott, Zelda, a legsötétebb napokon is úgy ragyog, mint valami ékszer, mindig tömegek veszik körül. Évekkel ezelőtt volt egy nagy bírósági ügy miatta. – Mellette az az arckép szintén Raffaellótól van, nem? – kérdezte Zelda. – Persze. A Pandora párja – magyarázta az öregember átszellemülten. – Egy energikus fiatal szépség volt a modellje, Caterinának hívták, aki alaposan feladta Raffaellónak a leckét. Ő meg úgy becézte, „A Büszke". Amikor nagy ünnepséget rendeztek a két kép több, mint háromszáz év utáni újraegyesítése alkalmából, az emberek esküdni mertek volna, hogy könnyeket láttak A Büszke szemében. Valószínűleg csak a fények játéka volt. – Ez tényleg klassz – sóhajtotta Zelda. Amikor felmászott a padra, hogy jobban lásson, egy család jött be az oldalajtón, és a terem elcsendesedett. Hátulról a magas, ősz hajú fickó öregnek látszott. Biztosan magával hozta a lányát, gondolta Zelda, és a két tinédzser gyerekét, egy fiút és egy lányt. De ahogy a férfi megfordult, s mosolyogva intett az őrnek, Zelda azt mondta: – Húha! – , olyan szokatlanul élénk, fiatal arca volt, és valószínűleg csak a negyvenes éveiben járhatott. A család nagyon izgatottnak látszott, s mert olyan szépek voltak, mint a vizitáló angyalok, a tömeg a Raffaello körül utat engedett nekik. Az ősz hajú fickó a nő vállát átkarolva mutogatta a gyerekeinek, mit kell nézni a képen. – Kétszer-háromszor jönnek ide évente – magyarázta az öreg teremőr, és csokival kínálta Zeldát. – Igen boldog családnak látszanak, és mindig nagyon örülnek, ha láthatják a képet. – A nő ismerős valahonnan – mondta Zelda. – Persze, ő Sienna Belvedon. – Hűha! Ő nem brit? Hallottam már róla. – Hallania kellett – korholta az öreg teremőr. – Az ezredforduló táján elég sok vita kerekedett miatta. Egyházi és közéleti személyiségek háborodtak fel nem egy képe miatt, mind azzal fenyegetődztek, hogy visszavonják a közpénzeket az Királyságban. – Hallottam arról a képről. – Zelda szeplős homlokáét ráncolta. – Nem Látogató listája volt a címe? – Az volt az. Pokolian ellentmondásos kép – ismerte el az öreg teremőr. – Felhívja a figyelmet azokra a szörnyűségekre, amiket az állatokon elkövetünk. Az tetszett a legkevésbé a népeknek, hogy a szegény lelkek mind a mennybe érkeznek, és egy nagy, sárga kutyának ábrázolt Isten fogadja őket szeretettel. De a hűhó aztán lecsendesedett.

Most a huszonegyedik század egyik legjobb képének tartják. Mindig úgy gondoltam, hogy Látogató vicces név egy kutyának. Itt a vége – egy bolyhos faroknak.98 VÉGE

98

Lefordíthatatlan szójáték az angol furry tail (bolyhos farok), ill. fairy tale (tündérmese) kifejezésekkel.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Lehet, hogy az élet rövid, de a művészet, s ennélfogva a művészvilágról szóló Pandora című regényem hosszú. Ami ezt jelend, hogy rengeteg embernek kell köszönetet mondanom. Először is a Sotheby's rendkívüli segítőkészségét kell említenem, különösen Diana Keith-Neil igazgatónak vagyok hálás, aki nem csupán az elnöknek, Henry Wyndhamnek mutatott be, hanem Richard Charlton-Jonesnak, Lucian Simmonsnak, Natacha Chiaramonte-nak, Patti Wongnak és Chris Proudlove-nak is. A maguk területén mindannyian szaktekintélyek, és nem fukarkodtak sem az idejükkel, sem a tanácsaikkal. Sok műkereskedőtől kaptam fantasztikus segítséget azáltal, hogy megtudhattam, hogyan nyitják meg a kiállításaikat, elvittek magukkal aukciókra, csodálatos képeket láttam, és szaftos történetekkel szórakoztattak. Közéjük tartozik többek között Johnny és Sarah Van Haeften és az asszisztensük, Camilla Clayton, Tim Bathurst, Christopher Burness, Francis Kyle, Jay Jopling, William Darby, Peyton Skipwith, Edward Horswell, James Colman és Maurice Howard. Kitűnő technikai tanácsokkal és még több elképesztő sztorival látott el az elsőrangú képkeretező, Mark Wallington; Rungwe Kingdon és Claude Koenig, Gloucestershire egyik legpompásabb intézménye, a Pangolin Galéria és Öntöde birtokosai; a biztosítási fronton pedig Aaron Shapiro, Michael St. Aubyn, William Marler és Andrew Colvin. A Pandorában sok szobrászról és festőtől esik szó, úgyhogy rendkívül hálás vagyok kedves szomszédomnak, Anthony Abrahamsnak és a többi kiváló művésznek, akik megengedték nekem, hogy megszálljam a műtermeiket, és megosztották velem a titkaikat. Közéjük tartozik David Backhouse, Daniel Chadwick, Paul Day, Paul Grellier, Christopher Dean, Hamish Mackay, Caroline Wallace, Tory Lawrence, Charlotte Bathurst, Anna Gibbs-Kennet, Michael és Sybil Edwards és a nagyszerű Maggie Hambling. Kutatómunkám alatt Alan Hydes festette meg a portrémat a Yorkshire Televízió számára, a mellszobromat pedig Frances Segelman készítette el. Mindkét művész lehetővé tette, hogy felbecsülhetetlen értékű bepillantást nyerhessek az alkotás folyamatába, és abba, hogyan válik a végeredmény nemes szépséggé. A korábbi műveimben azzal vádoltak, hogy fiatal hősnőimet túlságosan vonzónak rajzoltam, de bárki, aki találkozott Emma Sergeanttal, Tanya Brettel vagy Georgie Taylorral, akik mindhárman óriási segítséget nyújtottak nekem, az tanúsíthatja, hogy nem túloztam a művészvilágot illetően. Legfőképpen pedig Sargi Mann-nak, az egyedülálló festőnek kell köszönetet mondanom, aki hősiesen folytatja a festést látása elvesztése ellenére. A Pandora megírásának az ő csodálatosan szép olajfestménye hatására fogtam neki. A hálószobánkban függ egy őszi arany mezőn keresztül tekergőző halványkék csatornát ábrázoló kép, amely, attól függően, hogy milyen szögből és a nap melyik szakában nézi az ember, folyamatosan új élményekkel varázsol el. Mindig meghat és meglep azon intellektusok nagylelkűsége, akik hajlandóak belépni a népszerű irodalmi művek alkotásának szórakoztató és kalandos világába. A Pandora a Pandora szelencéjének felnyitását ábrázoló, kitalált Raffaelló-kép címe. Megalkotása és a történelmi háttér felvázolása során a Nemzeti Galéria kurátora, a világ egyik legnagyobb Raffaello-szakértője, Dr. Nicholas Penny részesített roppant nagy megtiszteltetésben tanácsaival. David Jenkins, a klasszika briliáns monmouth-i mestere világította meg számomra Pandora és a Hét Főbűn misztériumát. Peter Clarkson, a Szabad Egyetem

reneszánszra szakosodott művészettörténet-docense végtelen számú, kevesek által ismert művészeti könyvet kölcsönzött nekem, és megengedte, hogy nyaggassam a kérdéseimmel. Denis Napier kijavította a latin nyelvben elkövetett hibáimat. Caterina Krucker, a modern nyelvek tanára pedig felfrissítette a franciámat és olaszomat. Ami pedig a művészeti intézményeket illeti, hálás vagyok Robert és Kate Gavronnak, John Coopernek, a Nemzed Arcképcsarnok volt oktatási vezetőjének, a Művészeti Tanács valamikori tagjának, Maggie Guillebaudnak, Christopher és Angela Dowlingnak a Birodalmi Hadügyi Múzeumból, valamint Francis Corner-nek a Cheltenham és Gloucester Főiskoláról. Mivel a Pandora egy nácik által elrabolt, zsidó tulajdonú műtárgyról szóló regény is, hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam, hogy éppen az írás megkezdése előtt ebédelhettem együtt a leleményes, folyton az újításokat kereső Tom Rosenthal-lal, aki nem csupán a modern festészet kulisszái mögé vezetett be, de azt is kigondolta, hogyan vált a képem a nácik zsákmányává. További információkért a Holokauszt Alapítványtól Karen Pollocknak és Rosie Bartonnak kell köszönetet mondanom; továbbá Constance Lowenthalnak a New York-i Műtárgy Visszaszerzési Bizottságtól, és Eva Rurznak, a rablott műkincsekkel kapcsolatos ügyekre szakosodott ügyvédnek. Különösen sokkal tartozom Ruth Redmond Coopernek, a Művészet és Jog Intézet igazgatójának, illetve a teamjének. Amikor 1999 októberében a „Művészet, jog és a holokauszt"-konferenciára tartottam, magam is áldozata lettem a paddingtoni vasúti balesetnek. Amikor végül megérkeztem a tanácskozásra, hihetetlen kedvességgel és együttérzéssel fogadtak; és ahogy a felszólalók egymás után azt ecsetelték, hogyan próbáltak a nácik megsemmisíteni nem csupán egy népet, hanem annak művészetét, kultúráját is, a nap folyamán korábban tapasztaltak alapján mélyen át tudtam élni a szörnyűségeket. Rendkívüli módon hálás vagyok a Brit Közlekedési Rendőrségnek, hogy a későbbiekben kimentették számomra a Pandora már elkészült fejezeteit a vonat roncsai közül. Az elrabolt műkincsekkel foglalkozó jog rendkívül összetett. Soha nem tudtam volna megbirkózni egy nagy bírósági üggyel kedves barátom, méltóságos Elizabeth ButlerSloss dáma, a családjogi tagozat elnökének és méltóságos Lord Hoffmannak, a Fellebbviteli Bíróság tagjának a tanácsai nélkül. Az utóbbi rendelkezésemre bocsátotta a Királyi Legfelsőbb Bíróság vezető bírájának híres ítéletét is egy rablottműkincs-perben. John Davies, Elizabeth Jupp, Hetty Cleave, Martyn Daldorph, Graham Ogilvy, Gillian Geddes és Michael Flint ügyvédek szintén segítettek nekem. Rendkívüli módon szerencsés voltam, hogy utazásaim során megismerkedhettem Jamie Tabor királyi jogtanácsossal, aki Norwichben bajlódott egy hosszú és kimerítő üggyel, mégis nagylelkűen arra áldozta az estéit, hogy a bírósági tárgyalásról szóló fejezeteimet olvasgassa, kiszűrve az ordító hibákat. Azonban, ahogy a Pandorával kapcsolatban minden más tekintetben is, csak annyiban fogadtam el bármelyik szakértő tanácsát, amennyiben illett a cselekményhez. Minden egyes hibát én követtem el, ami semmiképpen sem az ő szakértelmüket vonja kétségbe. Sokkal tartozom még Stephen Burrowsnak, a Királyi Legfelsőbb Bíróság biztonsági főnökének, Emma Macdonaldnak, Bob Parrynek és a Gloucestershire-i Megyei és Királyi Bíróság munkatársainak valamint a volt gloucestershire-i bűnügyi nyomozónak bűnesetekkel kapcsolatos enciklopédikus tudásukért. Az íróknak szükségük van földrajzi színterekre, ahová elhelyezhetik történeteiket. Mióta csak Gloucestershire-be költöztem, csábít és elbűvöl a helyi templom közelében fekvő két gyönyörű, régi ház. Rájuk alapozva született Rókavár és a Régi parókia a

Pandorában. Ezért szeretnék köszönetet mondani Simon és Mindy Readingnek, valamint John és Elizabeth Cowannek, amiért megengedték nekem, hogy szabadon kószálhassak csodálatos kertjeikben. Itt kell kihangsúlyoznom, hogy sem ők, sem aranyos családjaik semmilyen tekintetben nem hasonlítanak a történetemben szereplő Belvedonékhoz, illetve Pulborough-ékhoz. Ugyanígy köszönetemet kell kifejeznem Gloucestershire volt főispánjának, John Eyre őrnagynak; ő magyarázta el a tisztséggel együtt járó kötelességeket, illetve annak történelmi hátterét. De megint csak alá kell húznom, hogy ez a rendkívül elbűvölő és tisztességes férfi egyetlen közös vonással sem bír a Pandora szörnyeteg főispánjával. Tény, hogy a Pandorában minden egyes szereplő kitalált, élő személy nem szolgált mintául, kivéve persze a két kiválóságot, Joanna Lumley-t és a Sotheby's elnökét, Henry Wyndhamet, akik magukat adják a történetben. A szereplőim időnként megbetegszenek, majd varázslatosan felgyógyulnak. Felbecsülhetetlen, hogy Joe Cobbe-től, Sarah Morristól, Pat Pearsontól, Graham Halltól, Tim Crouchtól és Martin Joyce-tól bármikor kérhettem egészségügyi információkat. Ami az eleganciát illeti, a belsőépítész Nina Campbell találta ki hősnőm feltűnően szép anyjának hálószobáját, a csodás ruhákhoz és kalapokhoz pedig Lindka Cierach, Mariska Kay és David Shilling adták az állandó inspirációt. Az Aspreys, a Tiffany's, az Alfred Dunhill és a stroudi virágos, Robert Young szintén hatalmas segítséget jelentettek. Különösen meg kell köszönnöm Denise Deannek és David Risley-nek a Zwemmerstől, valamint Stephen Simpsonnak a Hatchardstól, hogy megbízhatóan rendelkezésemre bocsátották a szükséges könyveket. Az írók nem mindig várhatják el a szakmabeliek kedvességét. Ámbár nem sokan lehettek volna szívélyesebbek és segítőkészebbek, mint Lesley Garner, Nigel Reynolds, Will Bennett, David Lee, Bevis Hillier, Lucinda Bredin, Peter Harclerode, Matthew Collings, a nagyszerű Brian Sewell, Esther Oxford, John Hawkins a Gloucestershire-i Hírügynökségtől, Robert Pearson a Királysági Jogi Hírektől, valamint Peter Davies, Philip Jones és Maria Prendergast. Hálás vagyok a Művészeti Újságnak, a Művészeti Hírmondónak és a Csókának is, ők biztosították, hogy képben legyek az események időpontjaival kapcsolatban. Meg szeretném köszönni a Decca lemeztársaságtól Chris Woodnak az engedélyt, hogy idézhessek öt sort Richard Strauss Arabella című művéből, az ő fordításában; ugyanígy William Mann-nak is, hogy engedélyezte négy sor idézését Herman Hesse költeményéből, az Elalvásból, amely Richard Strauss Négy utolsó dal című művének szövegét alkotja. A Middlesexi Megyei Krikett Klub sajtósai, a Brit Díjugrató Egyesület, az Angol Tenisz Klub, a Wimbledon, a Konzervatív Központi Iroda, a Lordkancellár Hivatala és az Angelben található, islingtoni Országos Levéltár mind csodálatosak voltak, és bármikor szívesen álltak rendelkezésemre, és szolgáltak fontos információkkal. A Pandora másik témája az örökbe fogadott gyermek kutatása természetes szülei után. Bölcsességével és állandó segítőkészségével örök hálára kötelezett Marjorie Dent, aki valamikor a Phyllis Holman Richards Örökbefogadási Társaságot vezette, valamint a szociális munkások, Clodagh Howe, Sue Jacobs, June Sellars, valamint Felicity Collier, a Brit Örökbefogadási és Gyermekotthon-ügynökségek vezérigazgatója: ők tanácsaikkal és a tárgyhoz kapcsolódó hasznos szakirodalommal segítettek. Az alant felsorolt könyvek szerzőinek is lekötelezettje vagyok, mivel bepillantást nyerhettem általuk az elrabolt műkincsek, a művészvilág és az örökbefogadás világába. Peter Harclerode és Brendan Pittaway: Elveszett mesterek, Jonathan Petropoulis: A fauszti alku, Cynthia Saltzman: Doctor Gachet portréja, Roger Jones és Nicholas Penny:

Raffaelló, Matthew Collings: Blimey, Danny Moynihan: Bugi-vugi, Lillian Browse: A Cork utca hercegnője, Robert Lacey: Sotheby's, Harriet Vyner: Groovey Bob, John Richardson: A bűvészinas. Pan Hodgkins: Anyakönyvi tanácsadás, David Howe: Örökbefogadók és örökbefogadottak, Sarah Saffian: Ithaka. Mint mindig, a barátaim is állandóan ötletekkel láttak el. Köztük Dominique Bagley, Pussy Baird-Murray, Francis Bume, Ailsa Chapman, Sarah Collet, Mike Coppen-Gardner, Fran Cook, a nevelt lányom, Laura Cooper, Michael Cordy, Susan Daniel, Pam Dhenin, John Ferguson, Dorry Friesen, Glyn és Vanessa Hendy, Bill Holland, Ute Howard, TidI Jefferies, James Johnstone, David Laurie, Bruce és Janetta Lee, Ava Myers, John Parry, Patrick Scrivenor és Heather Ross. Sok évvel ezelőtt a bíróságról hazafelé tartva megismerkedtem egy elbűvölő, örömmámorban úszó nővel, aki mesélt nekem a lánya barátjáról, aki arra vágyott, hogy még negyvenéves kora előtt megnősüljön, és hogy ez milyen hatással volt az érintett családokra. Stroudnál szálltam ki, s még gyorsan megkérdeztem, felhasználhatom-e a történetet a Pandorában, de sajnos a nevét nem értettem. Bárhol is van most, szeretném köszönetemet kifejezni neki, és mindenki másnak, akit esetleg elfelejtettem. A kiadómnál, a Transworldnél mindannyian csodálatosan voltak hozzám mindenféle tekintetben, de szeretnék külön köszönetet mondani az elnöknek, Mark Barty-Kingnek, akinek a Pandorát ajánlottam, és a szerkesztőmnek, Linda Evans-nek, aki egyszerűen egy tündér, aki állandóan vigaszt és örömet, tanácsokat és támogatást nyújtott nekem. Richenda Todd szintén rendkívüli tördelőszerkesztő. Henry Steadman tervezte a csodálatos kemény táblás könyvborítót, amelynek elején a gyönyörű Pandora-mese festményét Chris Brown alkotta. Henry ugyanolyan gyönyörű új borítót tervezett erre a kiadásra is. Neil Gower a szép térképet rajzolta. Rettenetesen hálás vagyok Steve Rubinnak, a Broadway Kiadói Csoport Double-day Kiadó elnökének és New York-i ügynökömnek, Jane Gelfmannek, mert voltak olyan kedvesek, hogy az Amerikába küldött fejezeteket elolvasták. Nem tudok eléggé hálás lenni londoni ügynökömnek, Vivienne Schusternek kedvességéért, lelkesedéséért, megértő bátorításáért azokon a sötét napokon, amikor azt hittem, hogy a Pandorát soha nem fogom befejezni. A kollégái, Curtis Brown, Paul Scherer, Jonathan Lloyd és Euan Thorneycroft, megbízható helyettese mindig ott voltak, amikor szükségem volt rájuk. Ami az otthoni dolgokat illeti, egyedülállóan áldott vagyok. A személyi asszisztensemnek, Pippa Birchnek óriási hálával tartozom, hogy a szinopszis és az utolsó vázlatok oroszlánrészét legépelte, folyamatosan ellenőrizte, és kikeresgélte a tényeket és számokat. Pippának rengeteg ötlete volt, ugyanúgy, mint Annette Xuereb-Brennannek, Mandy Williamsnek és Caterina Kruckernek, aki hősiesen legépelte a kézirat fennmaradó részét, és nem bolondult bele az állandó javítgatásokba. Mindegyiküknek valóban a lekötelezettje vagyok – mint ahogy a kedves Ann Millsnek, a házvezetőnknek is, amiért olyan aranyosan és türelmesen igyekezte megőrizni a józan eszünket, és viszonylagos rendet tartani körülöttünk. Továbbá Phil Bradley-nek a Cornerstones vállalattól, aki rengeteg helyre elfuvarozott, míg a könyvet írtam, és mindig mindenhova időben odaértünk. Nem utolsósorban köszönetet szeretnék mondani drága családomnak, mert elviselték, hogy szégyenszemre hónapokig mellőztem őket. A férjemnek, Leónak, aki katonai ügyekben hatalmas lexikai tudással rendelkezik, a fiunknak, Felixnek és a feleségének, Edwinának, a lányunknak, Emilynek, a labradorunknak, Bessie-nek, a korcsnak, Hősnek és négy mindig vidám és jó magaviseletű cicánknak.