BEAR GRYLLS KÍSÉRTETJÁRAT. Jaffa

Will Jaeger egész családja brutálisan gyilkosság áldozatává válik, ezért az egykori elitkatona a világ távoli szegletébe menekül, hogy felejteni tudjon és békét találjon. Egykori felettesei azonban rátalálnak, és arra kérik: térjen vissza egy utolsó megbízatásra. Will belegyezik, hogy expedíciót vezessen az Amazonasvidékére, ahol hamarosan rejtélyes, második világháborús repülőgépre bukkannak. Ám mint kiderül, a roncs olyasvalamit rejt magában, ami az egész világra veszélyt jelenthet… Ahogy megindul a küzdelem a dzsungel mélyén eltemetett titkokért, Will lassan ráeszmél, hogy a repülőgép egy régi kérdésére is választ adhat: megtudhatja, ki ölte meg a feleségét és a fiát. Az exkatona eltökélten szembenéz rég elfeledett, kegyetlen múltjával…

BEAR GRYLLS

KÍSÉRTETJÁRAT

Jaffa Kiadó Budapest, 2015

A fordítás alapjául szolgáló mű: Bear Grylls: Ghost Flight First published in Great Britain in 2015 by Orion Books, an imprint of The Orion Publishing Group Ltd. Carmelite House, 50 Victoria Embankment London EC4Y ODZ An Hachette UK company

Copyright © Bear Grylls Ventures 2015 Fordította: Kőszeghy Anna Hungarian translation © Kőszeghy Anna, 2015 Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2015 Minden jog fenntartva! Szerkesztette: Helfrich Judit Felelős kiadó: Rados Richárd Jaffa Kiadó www.jaffa.hu ISBN 978 615 5492 62 4

A könyvet néhai nagyapám, William Edward Harvey Grylls dandártábornok, a Brit Birodalom Rendjének tisztje, a 15. és 19. Királyi Lovasszázad katonája és a Target Force hadtestparancsnoka emlékének ajánlom. Sosem feledlek.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szívből köszönöm a Peters Fraser & Dunlop irodalmi ügynökeinek, Caroline Michelnek, Annabel Merullónak és Tim Bindingnak a korai piszkozatokhoz kapott értékes megjegyzéseket és töretlen támogatásukat. Köszönöm Laura Williamsnek, a Peters Fraser & Dunlop külsős ügynökének herkulesi munkáját. Hálás köszönet Jon Woodnak, Jemima Forresternek és az Orionnál mindenkinek: Susan Lambnek, Malcolm Edwardsnek, Mark Rushernek, Gaby Youngnak és a Grylls-alakulat összes tagjának. Külön köszönet az Avon Protectiontől dr. Hamish de BrettonGordonnak (aki a Brit Birodalom Rendjének tisztje és a kémiai, biológiai, nukleáris, radioaktív anyagok szakértője), amiért tanácsokkal és tudós megjegyzésekkel látott el a kémiai, biológiai és nukleáris fegyverek elleni védelemmel kapcsolatban. Köszönöm az Airlanderekről megtudott információkat és érdekességeket Chris Danielsnek és a Hybrid Air Vehicles cég összes tagjának. Külön köszönet dr. Jacqueline Borgnak, aki az idegrendszer betegségeinek, köztük az autizmus spektrumzavarnak is elsőrangú kutatója. Mindezeken túl hálás vagyok Anne és Paul Sherratnak a nácizmussal és a keleti blokkal kapcsolatos építő kritikáikért és tanácsaikért. A legnagyobb köszönettel természetesen Damien Lewisnak tartozom, mert segített életre kelteni mindazt, amire a nagyapám „szigorúan titkos" besorolású háborús emlékei közt bukkantunk. Egyszerűen nagyszerű, ahogyan a dokumentumokból történetet varázsoltál!

A SZERZŐ ELŐSZAVA Nagyapám, William Edward Harvey Grylls dandártábornok, a Brit Birodalom Rendjének tisztje, a 15. és 19. Királyi Lovasszázad katonájaként és a Target Force – a második világáború végén Winston Churchill jóvoltából létrejött titkos alakulat – hadtestparancsnokaként szolgált. A War Office által alapított legtitkosabb szervezet elsődleges célja az volt, hogy felkutassa és megóvja a nácik titkos fegyvereit, tudósait és magas rangú tisztjeit, hogy a szövetségesek oldalára állva támogassák őket az új világhatalom, a szovjetek elleni harcban. A családból senki sem sejtette, hogy a nagyapám szupertitkos hadtestparancsnokságot vállalt a T-Force kötelékében, míg soksok évvel halála után, az Official Secrets Act hetvenéves szabálya nyomán kutathatóvá nem váltak az akták – és ez sorozatos felfedezésekhez, majd e könyv megírásához vezetett. Nagyapám szűkszavú ember volt. Szeretettel emlékszem vissza a gyermekkoromban vele töltött időre. Pipázó, titokzatos, metsző humorú férfiként ismertem, akit tiszteltek a beosztottjai. Számomra mindig is Ted nagyapa marad.

Harper’s Magazine, 1946. október TITKOK EZREI Írta: C. Lester Walker Valaki nemrégiben levelet írt a Wright Field Légibázisnak, hogy tu domása szerint ez az ország jókora adag ellenséges hadititkot gyűjtött össze... és megtennék-e, hogy elküldenek neki mindent, ami a német sugárhajtású repülőgépekkel kapcsolatos. Az Amerika Egyesült Államok Légierejének légi dokumentumokkal foglalkozó hadosztálya a következőt válaszolta: „Már bocsánat, de ez van vagy ötven tonna.” Mindez ráadásul kicsiny hányada annak, ami ma kétségkívül az elfogott ellenséges hadititkok legnagyobb gyűjteményének számít. Ha azt hitte, hogy a hadititkok hatósával-hetesével bukkannak fel – és ki nem? –, akkor az ön számára is érdekes lehet, hogy ebben a gyűjteményben titkok ezrei lapulnak, irathalmok tornyosulnak, és még sosem létezett ehhez fogható... The Daily Mail, 1988. március A GEMKAPOCS-ÖSSZEESKÜVÉS Írta: Tom Bower A Gemkapocs-összeesküvés a háborút követően a szövetséges hatalmak közti gigászi küzdelem csúcspontja volt, mely a náci Németország javainak megszerzését tűzte ki céljául. Mindössze néhány héttel Hitler legyőzése után a Pentagon magas rangú tisztviselői „veszélyes náci”-nak minősített személyeket választottak tisztes amerikai állampolgárrá. Míg Nagy-Britanniában politikai viták akadályozták, hogy inkriminálódott németeket alkalmazzanak a gazdasági talpraállás érdekében, a franciák és az oroszok bárkit felvettek, bűneitől

függetlenül, az amerikaiak pedig sorozatos megtévesztésekkel hallgatták el náci tudósaik gyilkos előéletét. A német hadiipar fejlettsége egyértelműen megmutatkozik a szövetséges nyomozók jelentéseinek százaiban, akik nem átallották a németek „lenyűgöző eredményeiről" és „csodás találmányairól" beszélni. Csakugyan az nevet, aki utoljára nevet – Hitler, az ellenségein. The Sunday Times, 2014. december SZUPERTITKOS NÁCI TERRORFEGYVERGYÁR HELYSZÍNÉRE BUKKANTAK AUSZTRIÁBAN Írta: Bojan Pancevski Titkos földalatti komplexumra bukkantak Ausztriában, amelyet a nácik a második világháború végén építettek, s valószínűleg tömegpusztító fegyverek fejlesztésére, köztük atombombakísérletekre használtak. A hatalmas épületét a múlt héten fedezték fel Sankt Georgen an der Gusen városa mellett. Állítólag összeköttetésben állt a közeli B8 Bergkristall nevű föld alatti üzemmel, amelyben a Messerschmitt Me 262, az első működő sugárhajtású vadászrepülő is készült; ez a harci repülőgép a háború befejező szakaszában egy ideig veszélyeztette a szövetséges csapatok győzelmét. Feloldott titkosszolgálati akták és tanúvallomások egyaránt segítették a kutatókat az elrejtett bejárat megtalálásában. „Monumentális ipari épület volt, és minden valószínűség szerint a Harmadik Birodalom legnagyobb titkos fegyvergyára” – jelentette be Andreas Sulzer, az ásatásokat vezető osztrák dokumentumfilmes. Sulzer csapata történészekből áll, akik további bizonyítékokra leltek arról, hogy ezen a helyen Hans Kammler SS-tábornok

irányítása alatt tudósok munkálkodtak egy titkos projekten. Kammler vezette Hitler rakétaprogramját, a háború kései szakaszában London ellen bevetett V-2 rakéta kifejlesztését is beleértve. Kegyetlen és zseniális parancsnok volt, ő fejezte be a dél-lengyelországi auschwitzi koncentrációs tábor gázkamráinak és krematóriumainak tervét. Egyes források szerint az amerikaiak elfogták, és a háború után új személyazonosságot kapott. Sulzer ásatásait a helyi hatóságok múlt szerdán leállították, arra hivatkozva, hogy a szakemberek nem rendelkeznek engedéllyel a történeti helyszínen végzett kutatáshoz. Ő azonban biztos abban, hogy a feltárás a következő hónapban folytatódhat: „A koncentrációs táborokban gyakran emeltek ki a többiek közül foglyokat – fizikusokat vegyészeket és más szakértőket – a célból, hogy különleges képességeikből profitáljanak, s hogy e nagyszabású programon dolgozzanak. Tartozunk annyival az áldozatoknak, hogy végre megnyissuk a helyszínt, és feltárjuk az igazságot” – nyilatkozta.

1.

Kinyitotta szemét. Lassan. Szempilláról szempillára tépte szét az összeragadt, vastag vérréteget. Szilánkosan tört, mintha üveglap lenne bevérzett szeme előtt. Retináját úgy perzselte a fény, mintha lézerrel világított volna bele valaki. De kicsoda? Ki az ellenség? Ki a kínzója? És hol a pokolban lapul? Rohadtul nem emlékezett semmire. Egyáltalán, milyen nap van ma? És ha már itt tartunk, melyik év? Hogy került erre az istenverte helyre? Pokolian égette a napfény, de a látása – fokozatosan – kezdett visszatérni. Elsőként egy csótány körvonalazódott Will Jaeger előtt. Komótosan caplatott a látómezejébe, aztán homályos, idegen és irtózatos lényként betöltötte az egész teret. Jaeger – már amennyire meg tudta állapítani – oldalra fordított fejjel feküdt a földön. Azaz betonon. Amit vastagon borított valami ismeretlen eredetű, barnás mocsok. Ebből a szögből, elfordított fejjel, csak annyit látott, hogy a csótány egyenesen a bal szemgolyója felé tart. A dög kinyújtotta tapogatóit, ám az utolsó pillanatban eltűnt Jaeger látóteréből, és felmászott az orrnyergén. Ekkor értette meg, hogy a rovar a homlokára készül felkapaszkodni. De valahol a jobb halántéka táján, amely a legtávolabb esett a talajtól, és amelyről a legjobb kilátás nyílt, megtorpant. Első pár lábával és szájszervével nekiállt tapogatózni. Mintha keresgélne valamit. Kóstolgatna valamit. Jaeger érezte, amint a rovarszáj rágni kezdi, a húsába harap, és belemar. Érezte a dög fogazott állkapcsának reszelés, mohó

csattogásait, ahogy a bomló húscafatokat tépdeste le róla. Aztán – amikor néma sikoly hagyta el ajkát – felfogta, hogy tucatnyi csótány özönlötte el a testét. Mintha már rég holtan feküdne. A hányingerrel küszködve egyetlen kérdés villant belé: vajon miért nem hallotta a saját sikolyát? Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült megmozdítania a jobb karját. Kis lépés a világnak, nagy lépés Will Jaegernek. Váll- és könyökízületei minden egyes felemelt centiméternél hevesen tiltakoztak, izmai pedig ettől a szánalmas kis erőfeszítéstől is görcsbe rándultak. Totál nyomoréknak érezte magát. Mi a franc történt? Mit műveltek vele? Fogcsikorgatva, minden akaraterejét összeszedve a fejéhez vonta a karját, a fülére, majd kétségbeesetten húzogatni kezdte a koponyáján ide-oda. Egyszer csak... ízelt lábakra tapintott, pikkelyes, tüskés, rovarlábakra, amelyek rángatózva és lüktetve igyekeztek mélyebbre nyomakodni... a hallójárataiban. Kifelé a fülemből! Kifelé! KIFELÉÉÉÉ! Öklendezni kezdett, de a gyomra üres volt. Csak a halálközeliség átkozott fanyarságát köpte ki, az borította be a belső szerveit: a gyomorfalát, a torkát, a szájüregét, sőt, még az orrlyukait is. Úristen! Az orrlyukaiba is megpróbálnak bemászni! Jaeger megint felüvöltött. Hosszabban. Kétségbeesettebben. Nem halhatok meg így! Istenem! Add, hogy ne így végezzem, Ismét végighúzta a kezét a testnyílásain, hogy szabaddá tegye őket, de a csótányok izegve-mozogva rajta akarták levezetni rovarmérgüket. Végre a hallása is visszatért az érzékei közé. Előbb a saját kiáltásai visszhangoztak véráztatta fülében, majd tudatára ébredt egy ezzel egybeolvadó, másik hangnak, amely sokkal

rémisztőbben hatott, mint az agyvelejéből lakmározni szándékozó rovarok tucatjai. Emberi hang. Öblös. Kegyetlen. Kínokban tobzódó. A fogvatartója! A hangtól előtörtek az emlékei. A Black Beach! Az isten háta mögötti dutyi, ahol iszonyatos kínzások után minden foglyot kinyuvasztanak. Jaegert koholt vádak alapján, egy őrült, vérengző diktátor parancsára hajították ide. A pokol egyik bugyrába került. És ennél még az öntudatlanság komor csendje is jobb; bármi, csak ne a hetek óta tartó fogság egy kárhozatnál is szörnyűbb helyen, a börtöncellában. A sírboltban. Tudatosan terelte vissza a gondolatait a puhán és alaktalanul gomolygó szürkeség árnyaira, amelyek elrejtették őt, mielőtt valami – de vajon mi? – kirángatta a felfoghatatlan valóságba. A jobb karja egyre erőtlenebből mozgott. Végül a földre hanyatlott. Zabálják fel a csótányok! Az is jobb, mint... Ebben a pillanatban ismét akcióba lendült az a bizonyos dolog, ami felébresztette: a tenger hullámaihoz hasonlóan arcába csapó, jeges folyadék. Csakhogy ez teljesen más szagot árasztott, mint a jégtiszta, kristályillatú óceán. Bűzös szagot, fertőtlenítőt hírből sem ismerő, sós vizelőedény-szagot. Kínzója újból felkacagott. Csakugyan remek szórakozás. A rabok képébe vágni a hugyosvödör tartalmát – zseniális ötlet. Jaeger kiköpte a mocskos löttyöt. Aztán kipislogta lángoló szeméből. Legalább a csótányokat lemosta a maró húgy. Megfelelő szavakat keresgélt, hogy gondosan megválogatott káromkodást vághasson a fogvatartója pofájába.

Életjelként. Az ellenállás jeleként. – A kib... – kezdte káromkodássá formálni a szavakat, ami biztosan újabb verést jelentett volna egy gumibottal, amelytől már megtanult félni. Mert ha nem dacol, belehal. Számára nem maradt más, egyedül az ellenállás. De a mondatát nem fejezhette be. Torkára forrt a szó. Váratlanul egy végtelenül ismerős – baráti – hangot hallott, úgyhogy hosszú másodpercekig azt hitte, hallucinál. Halkan kezdődött, majd elszántságban és hangerőben is fokozódott. A ritmikus ráolvasás képtelen lehetőségeket villantott fel előtte... – Ka mate, ka mate. Ka óra, ka óra. Ka mate, ka mate! Ka óra, ka óra! Jaeger bárhol, bármikor felismerte volna ezt a hangot. Takavesi Raffara! Ő meg mit keres itt? Amikor a brit hadsereg rögbicsapatában játszottak, Raff eljárta a maori törzs hagyományos, meccs előtti haditáncát, a hakát. Mindig letépte a mezét, és ökölbe szorított kézzel előrerontott, míg szemtől szemben nem állt az ellenfél csapatával. Közben széles mellkasát döngette, megvetette tölgyfa lábát a földön, karja pedig olyan volt, mint egy faltörő kos. A többi csapattag – köztük Jaeger is – utánozta a rettenthetetlen és megállíthatatlan maorit. Raff ilyenkor felvette a harci testtartást: kidülledt szemmel, dagadt nyelvvel, fogcsikorgatva rohant előre. – KA MATE! KA MATEJ KA ÓRA! KA ORA! Élet vagy halál? Élet vagy halál? Amikor vállvetve küzdöttek a csatamezőkön, akkor is könyörtelennek bizonyult. Vérbeli harcos. Születése szerint maori, szíve szerint királyi tengerészgyalogos, akivel a fél világot bejárták és végigszolgálták. Jaeger legjobb barátja. Óvatosan jobbra sandított, a kántálás irányába.

Szeme sarkából meglátta a rácson kívül álldogáló óriást. Még a fogvatartó is eltörpült mellette. Raff úgy mosolygott Jaegerre, mint vihar után a felhők közül előbukkanó napsugár. – Raff? – A rövidke szót alig palástolt hitetlenkedéssel nyögte ki. – Bizony, én vagyok! – Micsoda mosoly! – Láttalak már szarabb állapotban is, haver... Mondjuk, amikor az amszterdami bárból vonszoltalak ki... Rád fér egy kis suvickolás, mert utazunk Londonba, méghozzá első osztályon! Jaeger csak bámult. Mit jelentsenek ezek a szavak? Hogy került ide Raff, pont az ő cellája elé? – Csapjunk a lovak közé! – jelentette ki Raff –, mielőtt Bors őrmester haverod meggondolná magát! – Oké, Bob Marley! – A kínzó hátba veregette Raffot, vidámságot erőltetve arcára a gonosz tekintete mögül. – Elvégre te vagy itt a főnök! Raffnak fülig szaladt a szája. Csakhogy Jaeger szerint Raff úgy volt képes valakire rámosolyogni, hogy az illetőben meghűlt a vér. A „Bob Marley” megszólítás minden bizonnyal Raff hajára utalt, mivel azt maori szokás szerint hosszú fürtökben viselte. És – mint a rögbipályán is sokan megtapasztalhatták – Raff nem szívelte, ha a haját becsmérelték. – Cellaajtót kinyitni! – hördült fel a maori. – Én és a barátom, Mr. Jaeger, ezennel távozunk!

2.

A

dzsip kifordult a biokói Black Beach Börtönből. Raff a

kormány fölé hajolt, és átnyújtott Jaegernek egy palack vizet. – Igyál! – Ujjával a hátsó ülés felé bökött. – Van még a hűtőtáskában. Vedelj, amennyi beléd fér! Pótolnod kell a folyadékot! Izzasztó nap áll előttünk. Aztán hallgatásba burkolózott, és a rájuk váró utazásra összpontosított. A csendet Jaeger sem törte meg. Mivel hetekig vendégeskedett a börtönben, egész teste sajgott, minden porcikája égett a fájdalomtól. Mintha mindig is ott poshadt volna abban a cellában, és egy egész élet telt volna el azóta, hogy autóban ült, s a bőrét perzselte Bioko trópusi napsugara. A kocsi minden döccenésére megvonaglott a fájdalomtól. A part menti keskeny bitumenes úton haladtak Bioko szigetének legfontosabb városa, Malabo felé. Az aprócska afrikai szigeten kevés volt az aszfaltút. Az ország olajából származó vagyon főként az elnök új palotájába vándorolt, hatalmas jachtflottáját bővítette, és svájci bankszámláit duzzasztotta tovább. Raff a kesztyűtartó felé intett. – Ott a napszemcsi, haver! Feltűnően szenvedsz. – Jól van, na, rég voltam napon! – Jaeger felnyitotta a kesztyűtartót, és előkotort onnan egy Oakley-nek látszó tárgyat. Egy pillanatig tanulmányozta. – Hamisítvány. Mindig is smucig dög voltál! Raff felnevetett. – Aki mer, az nyer!

Jaeger elgyötört arcán mosoly terült el, de pokoli fájdalom árán: úgy érezte, mintha évek óta nem csinált volna ilyet, és most kettéhasadna az arca. Az utóbbi hetekben már kezdte azt hinni, hogy sohasem jut ki élve. A számára fontos emberek közül senki sem tudta, hogy ott sínylődik. Kezdett beletörődni abba, hogy – nyomorultul és elfeledve – döglik meg a Black Beachben, és megszámlálhatatlan fogolyhoz hasonlóan az ő hulláját is a cápák elé vetik majd. Alig tudta felfogni, hogy élve szabadult. Fogva tartója egy sötét alagsori folyosón át vezette ki őket, ahol kínzókamrák sorakoztak. Némán haladtak el a vérfoltos falak mellett. A szemétlerakó és a cellákban elpusztultak hullái bűzölögtek itt – utóbbiak mind a tengerben végezték. Jaeger el sem tudta képzelni, miféle alkut köthetett Raff az ő szabadulásáért. A Black Beachet még senki sem hagyta el élve. Soha senki. – Hogyan találtál rám? – törte meg a csendet. Raff vállat vont. – Nem volt könnyű. Többen kellettünk hozzá: Feaney, Carson és én. – Aztán felnevetett: – Örülsz, mi? Jaeger vállrándítással felelt. – Már szinte barátok lettünk ezzel a Bors őrmesterrel. Kedves fickó. Ilyen férjet akarnék a húgomnak... – Végigmérte az óriás maorit. – Hogyan találtál meg? De főleg: miért? – Rám mindig számíthatsz, haver. Azért, mert... – Raff arca elkomorodott. – Szükség van rád Londonban. Szólít a kötelesség. Mindkettőnket. – Miféle kötelesség? Raff arca még jobban elkomorult. – Ha kijutottunk innen, felhomályosítalak. Ha meg nem keveredünk ki Biokóról, a dolog úgyis tárgytalan.

Jaeger alaposan meghúzta a palackot. A hűvös, tiszta víz édes nedűnek hatott az után, amit a Black Beach Börtönben volt kénytelen lenyomni a torkán. – Most mi következik? Kihoztál a Black Beachből, de ez még nem jelenti, hogy kiszabadultunk a Pokolszigetről. A helyiek így nevezik Biokót. – Hallottam hírét. Alkut kötöttem Bors őrmesterrel: a harmadik részletet akkor kapja meg, amikor mi már egy londoni járat üléseit koptatjuk. Csakhogy nem leszünk rajta, nem repülünk. Ő ugyanis azt tervezi, hogy a reptéren csap le ránk. Ott vár minket egy kis fogadóbizottság. Így azt állíthatná, hogy megszöktünk, de ő elfogott, és duplán kapná a zsét. Tőlünk is, és az elnöktől is. Jaeger megborzongott. Bioko elnöke, Honore Chambara volt az, aki elrendelte a letartóztatását. Körülbelül egy hónappal ezelőtt államcsíny történt: Egyenlítői-Guinea másik része felett zsoldosok vették át a hatalmat (Malabo, a főváros Bioko szigetén található; az ország többi része viszont az óceán túlpartján, az afrikai kontinensen terül el). Az államcsínyt követően Chambara elnök parancsba adta a Biokon élő összes külföldi állampolgár letartóztatását – na, nem mintha olyan sokan lettek volna. Jaegert is előállították a többiekkel együtt, albérletének átkutatásakor pedig rábukkantak katonai múltjának bizonyítékaira. Amint Chambara tudomást szerzett erről, rögtön arra következtetett, hogy Jaeger is az összeesküvők közé tartozik, tehát tégla. Kár, hogy nem így volt. Teljesen más – ártalmatlan – okokból tengette a napjait Biokón, de ez az elnököt nem győzte meg. Parancsára Jaegert is elhurcolták a Black Beach Börtönbe, ahol Bors őrmester gondoskodott arról, hogy megtörjék, és beismerő vallomást csikarjanak ki belőle. Jaeger feltette a napszemüveget,

– Mondasz valamit, a reptéren át tényleg nem jutunk ki. Mi a B terv? Raff rápillantott. – Úgy hallottam, tanárként dolgoztál itt. Angolt tanítottál a sziget északi végében lévő falucska lakóinak. Ellátogattam hozzájuk. Az ottani halászok szerint te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velük a Pokolszigeten. Megtanítottad a kölyköket írni-olvasni. Többet tettél értük, mint az elnök atyuska valaha is... – Itt szünetet tartott. – Előkészítettek egy kenut, amelyen Nigériába szökhetünk. Jaeger eltöprengett. Majdnem három éve élt Biokón. Elég jól összebarátkozott a helyi halászokkal. A Guineai-öbölben kenuzni végül is... nem lehetetlen. Annyira. – Nagyjából harminc kilométer – gondolkodott hangosan. – Néha még a halászok is megteszik ezt a távolságot, amikor nyugodt idő ígérkezik. Van térképed? Raff a Jaeger lábánál heverő kis pilótatáskára mutatott. Jaeger csillagokat látott, miközben lehajolt érte, de átkutatta a tartalmát. Megtalálta és kihajtogatta a térképet, aztán nekiállt tanulmányozni a terepet. Bioko az afrikai kontinens lecsöppenő fagylalttölcsérének pereménél található apró, dzsungellel benőtt sziget, amely kevesebb, mint száz kilométer hosszú, és nem egészen ötven kilométer széles. A legközelebb eső afrikai ország, Kamerun tőlük északra és nyugatra fekszik, Nigéria pedig ennél messzebb, nyugati irányban. Jó kétszáz kilométerrel délebbre található az eddig szintén Chambara elnök fennhatósága alá tartozó EgyenlítőiGuinea másik, szárazföldi része – ahol az államcsíny végrehajtói átvették a hatalmat. – Kamerun közelebb van – jegyezte meg. – Kamerun... Nigéria... – Raff vállat vont. – Mindenütt jó, de a legszarabb Biokón.

– Mennyi időnk maradt napnyugtáig? – fordult a barátjához Jaeger. A karóráját Chambara gorillái jóval azelőtt letépték, hogy Black Beach-i cellájába került. – A sötétség leple alatt átjuthatunk. – Hat. Egyetlen órát engedélyezek neked a hotelben: először vakard le magadról ezt a mocskot, aztán nyakalj be egy vödör vizet! Esélyed sincs a túlélésre, ha nem pótolod az elvesztett folyadékot. Mint mondtam: komoly küldetés áll előttünk. – Bors őrmester tudja, melyik hotelben szállunk meg? Raff felhorkant. – Nincs értelme bujkálni. Egy ilyen kis szigeten mindenki tud mindent. Ha jobban belegondolok, szinte otthon érzem magam itt. – Kivillanó mosolyán napfény csillant. – Bors még pár óráig nem fog nekünk keresztbe tenni, mert csekkolja, tiszta-e a pénz. Addigra bottal ütheti a nyomunkat. – Jaeger közben kortyolta a palackozott vizet, egyiket a másik után erőltetve le pergamenszáraz torkán. Az volt a bökkenő, hogy a gyomra diónyira zsugorodott. Ha nem a verésbe és kínzásba döglik bele, akkor hamarosan éhen hal. – Gyerekeket tanítottál? – sandított felé Raff sokat sejtetően. – Miben sántikáltál valójában? – Gyerekeket tanítottam. – Aha. Gyerekeket tanítottál. Közöd nincs a puccshoz, mi? – Elnök atyuska is ugyanerről faggatott, két verés között. Nagy hasznodat venné. – Oké, kölyköket tanítottál angolra valami halászfalucskában. – Kölyköket tanítottam – ismételte Jaeger. Aztán kibámult az ablakon. Az arcáról lehervadt a mosoly. – És ha ennyire érdekel, el akartam rejtőzni minden és mindenki elől. Gondolkodnom kellett. Azt hittem, hogy Biokón, ezen az istenverte, világvégi helyen senki nem talál meg. Bebizonyítottad, hogy tévedtem. A hotelben, a pihenő során szinte újjászületett. Lezuhanyozott. Háromszor. Harmadszorra már majdnem tiszta víz zubogott róla a lefolyóba.

Benyalt egy adag rehidrációs sót. Levágta öthetes szakállát, azonban a borotválkozásig már nem jutott el. Nem maradt rá ideje. Ellenőrizte a csontjai állapotát. Csodával határos módon csak kevés tört el. Harminchat éves, a szigeten folyamatosan edzett, azelőtt pedig – az elit katonaságnál töltött tíz évnek hála – erőnlétének csúcsára küzdötte fel magát. Ezek után hajították börtönbe, és talán ezek miatt tudott viszonylag sértetlenül kikeveredni a Black Beach erődjéből. Egy-két kéz- és lábujja törhetett el. Ebcsont beforr. Fürgén átvedlett egy másik cuccba, aztán terepjáróba pattantak, és keleti irányban, a sűrű, trópusi bozót felé tartva elhagyták Malabót. Jaeger eleinte a kormány fölé görnyedt, és – mint valami vén fészer – maximum ötvennel volt hajlandó hajtani. Figyelte, követik-e őket. Azon szerencsések ugyanis, akik Biokón autóval büszkélkedhettek, úgy vezettek, mint a GTA-ban. Ha bárki a nyomukba ered, egy kilométerről kipécézik. Amikor rátértek az északkeleti part felé kanyargó, keskeny földútra, egyértelművé vált, hogy senki sem követi őket. Ezek szerint Bors őrmester a reptéri búcsúra tippelt. Elméletileg nincs is más kiút a szigetről, hacsak valaki nem hívja ki maga ellen a sorsot – a trópusi viharok és a Bioko körül cirkáló, kiéhezett cápák óceánjában. Erre pedig kevesen vállalkoztak.

3.

Ibrahim törzsfő Fernao falucska tengerpartja félé intett. Olyan közel volt a víz, hogy a kis sárkunyhó vékony falán keresztül hallani lehetett a hullámverést. – Ott van hát a kenu! Tettünk bele ételt-italt... – A törzsfő itt szünetet tartott, és a kezét Jaeger vállára helyezte. – Sosem fogunk téged elfelejteni. A gyerekek pláne nem. – Köszönöm – mondta Jaeger. – Én sem felejtelek el titeket. A megmentőim voltatok... annyira, hogy nehéz szavakba önteni. A törzsfő a mellette álló alakra – egy ifjú, izmos férfira – pillantott. – A fiam Bioko legjobb tengerésze. Biztosan nem akarod, hogy mi vigyünk át komppal? Tudod, hogy szívesen megtennénk. Jaeger a fejét rázta. – Amint Chambara elnök tudomást szerez a szökésemről, minden elképzelhető módon bosszút akar majd állni. Ne adjunk fegyvert a kezébe! Itt búcsúzzunk el! Így lesz a legjobb. A törzsfő felkelt a székéből. – Három szép év, William. Insallah, átjutsz az öblön, onnan pedig elutazol a hazádba. Egy napon, amikor megtörik Chambara átka, Insallah, visszatérsz meglátogatni minket. – Insallah – felelte rá Jaeger. Kezet fogott a törzsfővel. – Én is szeretném, hogy így legyen. – Aztán körbepillantott a kunyhóban lévők arcán. A gyerekeken. A koszos, maszatos, félpucér, boldog gyerekeken. Ezt tanulta meg az itteni kölyköktől: a boldogságot. Tekintete a törzsfőre vándorolt. – Mondd meg nekik helyettem, amikor már messze járok! A törzsfő elmosolyodott. – Úgy lesz. Most menj! Sok jót tettél itt. Ennek tudatában távozz, könnyű szívvel!

Jaeger és Raff útnak indultak a tengerpart felé, a sűrű pálmafaligeten át. Minél kevesebb tanúja van a távozásuknak, annál kevesebb embert érhet utol a bosszú. Raff törte meg a csendet. Látta Jaegeren, mekkora fájdalmat okoz neki hátrahagyni ifjú védenceit. – Insallah? – tudakolta. – Ezekben a falvakban... muszlimok élnek? – Igen. És ők a legjószívűbb emberek, akikkel valaha is találkoztam. Raff alaposan végigmérte a barátját. – Három év magány Biokó szigetén, és így ellágyultál! Jaeger bágyadt mosollyal nyugtázta. Raffnak igaza lehet. Talán csakugyan így van. A part háborítatlan, fehér homokjához közeledtek, amikor odafutott hozzájuk egy alak, aki alig kapott levegőt. Mezítlábas, félpucér, rongyos kis sortot viselő, alig nyolcéves fiúcska volt. Arcán páni félelem. – Uram! Uram! – ragadta meg Jaeger kezét. – Chambara elnök emberei már közelednek! Apámat rádión figyelmeztették. Jönnek! Téged keresnek! Vissza akarnak hurcolni! Jaeger leguggolt. A szeme egy vonalba került a fiúcskával. – Kicsi Mo, jól figyelj: engem, senki sem hurcolhat vissza – azzal levette az Oakley-t, az egyetlen személyes tárgyát. A gyerek kezébe nyomta, majd összeborzolta koszos, drótszerű haját. – Lássuk, hogy áll! Kicsi Mo felvette a szemüveget. Olyan nagy volt rá, hogy meg kellett tartania a kezével. – Hűha! Vagány! – állapította meg Jaeger. – Rejtsd el jól, míg Chambara elnök emberei itt vannak... – Habozott egy kicsit. – Most pedig fuss! Fuss vissza apádhoz! Maradj a kunyhóban! Apádnak azt üzenem: köszönöm a figyelmeztetést! A gyerek egy. utolsó öleléssel búcsúzott, és alig akart elszakadni, de végül könnyes szemmel elrohant.

Jaeger és Raff a közeli bozótban kerestek menedéket. Meglapultak, egymástól suttogásnyi távolságra. Jaeger maga elé húzta Raff kezét, hogy megnézze, mennyi az idő. – Két óránk van naplementéig – súgta. – Két lehetőségünk van: az egyik, hogy most, fényes nappal törünk ki innen. A másik, hogy elbújunk, és az éj leszálltakor slisszolunk el. Ahogy Chambarát ismerem, előkeríti az óceánkémlelő gyorscirkáló hajóit, és katonákat is küld a faluba. Hajóval Malabo mindössze negyvenpercnyire van, tehát alighogy elindulnánk, a farvizünkön lennének. Vagyis nincs más választásunk, mint megvárni a jótékony félhomályt. Raff bólintott. – Haver, te élsz itt három éve, te tudod, hogy zajlanak errefelé a dolgok. De olyan búvóhely kell, ahol senkinek sem jutna eszébe keresni minket. – Körbepillantott a tájon, és a tekintete a part távolabbi szakaszán burjánzó, sötét növényzeten állapodott meg. – Mangrove! Kígyók, krokodilok, moszkitók, skorpiók, piócák és derékig érő sár! Épeszű ember nem akarna ott elbújni! – Raff a zsebébe túrt, és egy impozáns bicskát vett elő. Jaegernek adta: – Legyen kéznél, még jól jöhet! Jaeger kinyitotta, és végigsimította a tizenkét centiméteres, félfogazott pengét, hogy lássa, mennyire éles. – Újabb hamisítvány? Raff felszisszent: – Fegyverből nem engedek. – A nyomunkban vannak Chambara emberei – jelentette ki Jaeger –, kétségkívül azért, hogy visszahurcoljanak a Black Beachbe. Nekünk pedig... egyetlen késünk van. Raff elővett egy újabbat, amely kiköpött mása volt az előbbinek. – Becsüld meg, mert nem volt könnyű átcsempészni Bioko repterén... Jaeger elvigyorodott.

– Ja, ha mindkettőnknél van kés, akkor tényleg senki sem állhat az utunkba! Megindultak a pálmaligeten át a mocsár irányába. A vad, kusza gyökerek labirintusa kívülről áthatolhatatlannak tűnt. Raff hasra vágta magát, úgy kúszott előre a lehetetlennek tűnő réseken. Láthatatlan lények húzódtak félre az útjából. Jó húsz méter után állt meg – Jaeger szorosan a nyomában. Jaeger még felkapott egy száraz pálmalevelet a homokból, és eltüntette a nyomaikat. Miközben bekúsztak a mangrove sűrűjébe, felsöprögetett maguk mögött. A két férfi ezután bekente magát a mocsár alsó rétegét alkotó, bűzös, fekete sárral. Mire befejezték, csupán a fejük lógott ki a mocsárból, de azt is vastagon borította az undorító üledék. Egyedül a szemük fehérje különbözött a környezetüktől. Jaeger látta, amint a mocsár sötét felszíne bugyborékolni kezd, és megtelik apró lényekkel. – Még a végén visszasírom a Black Beachet. Raff egyetértőn felmordult, de csak mosolyától kivillanó fogai árulták el a koordinátáit. Jaeger végigpásztázta a fejük fölötti ágak katedrálisának boltíveit. A legnagyobb mangrove sem volt vastagabb egy ember csuklójánál, és mindössze hat méter magasra emelkedett. Ám ahol a gyökerek kitüremkedtek a sárból, és naponta mosta őket az árapály, nyílegyenesen nőttek, jó másfél méternél is magasabbra. Raff egy ágért nyúlt, és késének fogazott felével elfűrészelte a talaj szintjénél. Körülbelül másfél méternél is elvágta, majd az így készült botot átadta Jaegernek. Az szkeptikusan fogadta. – Krav maga – súgta Raff. – Botvívás Carter tizedessel. Rémlik valami? Faragd ki a végét! Jaeger elmosolyodott. Hogyan is felejthette el?

Nekiállt hegyesre farigcsálni a kemény, tömör fa egyik végét, szinte nyílhegy formájúra. Lassacskán rövid, éles dárda kezdett formálódni a kezei között. Carter tizedes a fegyverforgatás koronázatlan királya – nem beszélve a közelharcról. Ő és Raff is oktatta Jaeger alakulatát a krav maga elnevezésű hibrid önvédelmi sportra, amelyet egy Izraelbe költözött magyar fejlesztett ki. A kungfu és a nyers utcai verekedés keveréke; arra tanítja az embert, hogyan élje túl a valós támadásokat. De a legtöbb harcművészettel ellentétben a krav maga célja, hogy a lehető leggyorsabban befejeződjék a küzdelem, és az ember a lehető legsúlyosabb sebet ejtse az ellenfélen. Carter szavaival élve: „szisztémás sérülést” kell okozni. Nincsenek szabályok. Minden mozdulat a legérzékenyebb pontokat célozza meg: szem, orr, nyak, lágyék, térd. Iszonyatos erővel, A krav maga lényege: gyorsaság, agresszió, meglepetés; elsőként ütni, és improvizálni a fegyverek terén. Azzal ütni, ami a kezünk ügyébe kerül: faléccel, fémráccsal, törött üveggel... Vagy egy mangrovegyökérből faragott karóval. Chambara emberei szürkület után jelentek meg. Két tucat katona érkezett egy teherautón. Elözönlötték a tengerpart túlsó szakaszát, és szétszéledtek, hogy tüzetesen átkutassák a területet. Megálltak minden egyes fatörzsből vájt kenunál, és felborogatták őket, hátha ott lapul alatta a zsákmány. Egyértelmű búvóhely lett volna, éppen ezért rögtön kizárták a lehetőségek közül. A biokói fegyveres erők leadtak néhány sorozatot G3-as puskáikból, és több hajót kilyuggattak. Azonban a tetteikben nem igazán volt rendszer. Jaeger gondosan megjegyezte, melyik kenu nem kapott léket. A katonák secperc alatt megtalálták az útravalóval felszerelt járművet. Parancsszavak hangzottak fel a homokos tengerparton.

Két terepszínű egyenruhás katona rohant el a falu irányába, és egy perccel később már vissza is tértek, vállukon egy kicsiny alakkal. Lehajították a főnökük lába elé, a porba. Jaeger azonnal felismerte a parancsnokukat, egy tagbaszakadt, hájas férfit, aki gyakran tette tiszteletét a Black Beachben, vallatásokat és kínzásokat felügyelni. Bakancsával a földön fekvő alak bordáiba rúgott. Kicsi Mo elfúló kiáltást hallatott. Ám a tengerparti alkony elnyelte a hangját. Jaeger próbálta visszafogni magát. Úgy szerette a törzsfő fiát, mintha a sajátja lett volna. Okos tanítvány volt, vidám nevetése mindig feldobta őt. Ráadásul strandfociban is tehetségesnek bizonyult – ez volt a kedvenc időtöltésük az órák után. De nem csupán ez kötötte össze őket. Kicsi Mo sok mindenben a saját fiára emlékeztette Jaegert. Amíg volt fia.

4. – MR. JAEGER! – hasított egy üvöltés a gondolatai közé. – Mr. William Jaeger! Igen, emlékszem rád, te rohadék! Amint láthatod: a fiú nálam van! – Kicsi Mót durva kezek emelték fel a hajánál fogva, míg már csak lábujjhegyen egyensúlyozott. – Egy percet adok! EGYETLEN PERCET! Mutassátok magatokat, ti fehér ördögfajzat-ok! MOST RÖGTÖN! Vagy golyót repítek a kölyök fejébe! Jaeger összenézett a nagy maorival. Az hajthatatlan maradt. – Haver, jól tudod, hogy zajlik az ilyesmi – suttogta. – Ha mutatkozunk, az egész falut előveszik: nemcsak minket, hanem még Kicsi Mót is. – Jaeger szótlanul bámulta a távoli alakokat. Raffnak igaza volt, de a lábujjhegyen egyensúlyozó kölyök kiszolgáltatott látványától összeszorult a szíve. Megjelent előtte egy régi, eltemetett emlék: egy távoli hegyoldal és egy kés szaggatta sátorvászon... Azonban erős, nyugodt kar fogta vissza: – Nyugalom, haver, csigavér – suttogta RafF. – Nem viccelek: ha most előbújsz, mindannyiunkat kinyírnak... – Letelt az egy perc! – ordított a parancsnok. – ELŐJÖNNI! Most! – Jaeger hallotta az acél pengését az acélon, amint a töltény a tárba csapódik. A parancsnok felemelte a pisztolyát, és Kicsi Mo halántékához nyomta. – KEZDŐDIK A VISSZASZÁMLÁLÁS! Brit mocskok, nem tréfálok, utána lőni fogok! – A parancsnok a homokdűnékkel szemben állt, és fáklyáját a fűcsomók közt lobogtatta abban a reményben, hogy észreveszi Raffot és Jaegert. – Tíz, kilenc, nyolc... Új hang hasított végig a sötétedő tengerparton: a parancsnok szavait túlkiabáló sírás: – Uram! Uram! Kérem! Kérem...

– Hét, hat, öt... igen, fiú, könyörögj csak a fehér barátodnak a megmentésedért... három... – Jaegert ezalatt maori barátja lenyomta a sárba, s az elméje visszatért távoli emlékeihez: a sötét és fagyos hegyoldalban lezajlott kegyetlen támadáshoz, a fehér havat vörösre színező vérhez. Ahhoz a pillanathoz, amikor összeomlott az élete. Most pedig... Kicsi Mót látta maga előtt. – Kettő! Egy! VÉGE! És a parancsnok meghúzta a ravaszt. A torkolattűztől egy pillanatra az egész tengerpart fényárban úszott. Amint a fiú haja kicsúszott a parancsnok keze közül, a törékeny test élettelenül zuhant a homokba. Jaeger kínok közt fordította el a fejét, és nyomta a mangrovegyökerek közé. Ha Raff nem szorítja a földhöz, gyilkos szándékkal kirohan a búvóhelyükről, késsel és karóval a kezében. És meghal. És abszolút nem bánta volna. A parancsnok további utasításokat üvöltözött. Terepszín ruhás alakok rohantak minden irányba, a faluba és a part mindkét végébe. Egyikük a mocsár szélén állt meg. – Akkor hát folytatódik a mi kis játszmánk! — ordított a parancsnok, minden irányt fürkészve. – Hozzuk a következő kölyköt. Én türelmes ember vagyok, időm, mint a tenger. Örömmel nyírom ki az összes tanítványod, Mr. Jaeger, ha neked ez kell. Lépj elő! Vagy csakugyan az a nyomorult, gyáva fehér alak vagy, akinek hittelek? Bizonyítsd be az ellenkezőjét! Jaeger észrevette, hogy Raff megmoccan. Hangtalanul lopakodni kezdett előre, úgy siklott a sárban, mint egy hatalmas szellemkígyó. Hátrapillantott. – Kirohanás? – súgta. Jaeger rezzenéstelen arccal bólintott. – Gyorsaság, agresszió... – És a meglepetés ereje – fejezte be a mantrát Raff.

Jaeger követte Raffot. Közben elámult a nagy maori fürgeségén, aki úgy mozgott és vadászott, olyan nesztelenül, mint egy vérbeli ragadozó. Az évek folyamán Raff sok mindenre megtanította őt: a nyomkövetésre, a gyilkolásra és az ezekre való Összpontosítás képességére. De Raff maradt a mester – a legjobb a világon. Alaktalan árnyként olvadt ki a mocsárból, pont, amikor a partra vonszolták a második szerencsétlent. A parancsnok gyomron rugdosta a gyereket, az őr pedig vigyorogva nézte a kegyetlenkedését. Raff ezt a pillanatot választotta. A sötétség leple alatt odalopódzott a mocsárhoz legközelebb strázsáló, magányos őrszemhez. Bal kezének egyetlen villámgyors mozdulatával átkarolta az őr nyakát és száját, így az nem kiálthatott fel. Oldalra csavarta az állát, és ugyanebben a pillanatban a jobbjával markolatig döfte a kést a torkába, aztán elvágta az artériát és a légcsövet is. Raff még pár másodpercig szorongatta a legyőzött őrt, míg az kilehelte a lelkét, és saját vérébe fulladt. Végül csendben leengedte a testet a homokra. A következő percben ismét a mocsárban termett, véres kezében fogva a halott férfi puskáját. Lelapult, hogy Jaeger is kiférjen a szűk kijáraton. – Gyere! – sziszegte. – Menjünk! Jaeger a szeme sarkából mozgást vett észre. A semmiből egy alak körvonalazódott. Célhoz emelte puskáját, egyenesen Raffra irányítva a fegyvert. Jaeger elhajította a kését. Ösztönösen cselekedett. A penge átsuhant a szürkületen, és beleállt az illető gyomrába. Az felüvöltött. A puskája elsült, de nem talált, nagy ívben elkerülte a célpontot. Amint a fegyverropogás visszhangja elhalkult, Jaeger felugrott, és karóval a kézben kirohant.

Most ismerte meg a fegyverest. Rávetette magát, és a férfi mellkasába döfte a dárdát. Érezte, hogy a hegyes karó bordát tör, áthasít izmokon és inakon – úgyhogy tiszta erőből nyomta lefelé. Megragadta az elesett férfi puskáját, a homokhoz szegezte őt, s teljesen átfúrta a mellkasát és a vállát. Bors őrmester, egykori kínzója pedig úgy visított és vonaglott, akár az újévi malac – annyi bizonyos, hogy ő már nem menekülhet. Jaeger egyetlen laza mozdulattal felkapta a puskát, kibiztosította, és tüzet nyitott. A csőtorkolatból csak úgy szikráztak a sorozatok. Mellkasra célzott. A fejre célzás marad a lőtéri keretek közt – valódi tűzharcban mindig hasra ajánlatos célozni. Elvégre ez a legnagyobb felületű célpont, és a gyomorlövést kevesen élik túl. Végigsepert fegyverével a tengerparton, a parancsnok figuráját keresve. Látta, hogy a gyerek izeg-mozog, kiszabadul, és a közeli pálmaligetbe fut. Megvárta, amíg a parancsnok sarkon fordul, menekülésre fogja, és ráeresztett egy sorozatot. Nyomjelző lövedékei feltépték a sarkát, szétszaggatták a mellkasát. Közben az ellenség körében kitört a pánik, rettegés és tehetetlenség, mivel lelőtte a vezetőjüket. Rémülten rohangáltak a halálosztója elől. Mint egy lefejezett sárkány. Most kell kihasználni a pillanatnyi előnyüket! – Tölténycsere! – üvöltött Jaeger, miközben felmarkolt egy teljes tárat hajdani börtönőre zsebéből, és betárazta a fegyverét. – Menj, menj, menj! Raffnak sem kellett kétszer mondani. Egy pillanat alatt talpra szökkent, csatakiáltással előrerontott, Jaeger pedig lövésekkel fedezte. Ahogy a sötét, félelmetes maori

körvonalazódott, az ellenség frontvonala megbomlott: mindannyian futásnak eredtek. Raff körülbelül huszonöt méter után letérdelt, és célzott lövéssorozatba kezdett. Aztán odakiáltott a társának: – ROHANJ! Jaeger a vállára vetett fegyverrel felpattant a homokból, s valamennyi felgyülemlett dühét és bosszúvágyát beleadta a küzdelembe. Előrerohant, csak a szeme és a foga fehérje világított ki a mocsárbűz sötétjéből, amely bevonta őt tetőtől talpig. Végigviharzott a nyílt terepen, fegyveréből záporoztak a golyók. Nemsokára Chambara elnök utolsó embere is elfutott. Raff és Jaeger végigüldözte őket a pálmaligeten, és olyan pontosan céloztak, hogy hamarosan egyetlen élő ellenség sem maradt körülöttük. Csend ereszkedett a sötét homokpartra – leszámítva a haldoklók és sérültek jajkiáltásait. A két férfi nem vesztegette az időt, azonnal rátaláltak a törzsfő kenujára, és a hullámok közé vontatták. A nagy, vastag, fából vájt csónak ormótlan volt a szárazföldön, minden erejüket össze kellett szedniük ahhoz, hogy elvonszolják a hullámokig. Már éppen elrugaszkodtak volna, a mikor Jaeger intett Raffnak, hogy várjon. Visszabotladozott a hullámokon át a partra, és megtalálta a helyet, ahol a dárdája a homokba szegezett egy emberalakot. Kirántotta a fegyvert, vállára kapta a sebesült férfit, és visszament. Bedobta az eszméletlen börtönőrt a csónak aljába. – Változott a terv! – kiáltott oda Raffnak, mialatt beljebb eveztek a vízen. – Bors őrmester velünk tart! Előbb keletnek, aztán délnek megyünk. Chambara emberei feltételezik, hogy észak felé tartunk, Kamerunba vagy Nigériába. Eszükbe sem jutna azt gondolni, hogy pont ellenkező irányba megyünk, vissza az ő szigetükre. Raff beugrott a kenuba, hogy segítsen Jaegernek.

– Miért mennénk vissza az elnök atyuska poklába? – A szárazföld a cél. Igaz, hogy kétszer olyan messze van, de ők sohasem gondolnák, hogy arra vesszük az utunkat. Egyébként sem Chambara felségterülete már. Elfelejtetted? Csatlakozunk az összeesküvőkhöz, rájuk bízzuk a sorsunkat. Raff elvigyorodott. – Ka mate! Ka mate! Ka ora! Ka ora! Élet vagy halál? Élet vagy halál? Mire várunk még? A kenuban kieveztek az óceánra. Jaeger is énekelni kezdett, és nemsokára elnyelte őket a holdáztatta sötétség.

5. – Nagyszerű! Örömmel értesítem az urakat, hogy minden rendben lesz. Csak néhány telefonhívásba került. A hírük, úgy látszik, megelőzi önöket. Az előttük álló zömök, tömzsi alak – egy busafejű, vörös hajú, szakállas búr – erős dél-afrikai akcentussal beszélt. Fizikuma fiatalkori rögbizésről, masszív alkoholizmusról és afrikai bozótharcról árulkodott – mielőtt az évek és a köszvény felül nem kerekedett rajta. Csakhogy Pieter Boerke nem harcolni jött. Ő vezette a puccsot. És a keze alatt jó pár fiatalabb, rátermettebb ember készült a küzdelemre. – Még mindig tervezi Bioko elfoglalását? – tudakolta Jaeger. – A Wonga-puccs szinte ki sem bontakozhatott... Több évvel ezelőtt ugyanis történt már egy puccskísérlet Chambara elnök leváltására, de elbukott, és a neve utóbb a sikertelenség szinonimájává vált. Boerke felhorkant. – Én másféle hadműveletet tervezek: „győztes puccsként” fogják majd emlegetni. Chambarának vége. A nemzetközi közvélemény, az olajtársaságok és Bioko népe, egyszóval mindenki a bukását akarja. Nem csoda, elvégre a fickó egy vadállat. Embert eszik, főként a kedvenc börtöntöltelékeit... – Jaegerre nézett. – Képzelem, mennyire örül, hogy a Black Beachből akkor került ki, amikor, nem igaz? – Jaeger elmosolyodott, ami még mindig fájdalommal járt, három nap trópusi viharverés és a Guineai-öböl sós tengervize után. – A C130-as gépeimbe ebben a pillanatban is fegyvereket rakodunk – folytatta Boerke. – Ingajárat közlekedik Nigériából, készülünk a nagy bevetésre. Ha már itt tartunk, elkél pár magukhoz hasonló

erős ember, akik ismerik a terepet – végigmérte őket. – Lenne kedvük csatlakozni hozzánk? Jaeger Raffra sandított. – Nagy maori barátom szerint az Egyesült Királyságban van dolgunk. – Sajnos – morrantott Raff. – Mivel megismertük az elnök atyuska vendégszeretetét, nekem is kedvem támadt szétverni a birodalmát. – Hát persze! – hahotázott Boerke. – Utolsó esély, fiúk! Hasznotokat venném. Komolyan. Megszöktetek a Black Beachből... Ahonnan senki sem szökik meg! Két kihegyezett fogpiszkálóval és bornyitóval kiverekedtétek magatokat a szigetről... Háromnapos kenuzás után kopogtattatok nálam. Szó se róla, hasznotokat venném. Jaeger széttárta a kezét. – Most nem lehet. Biokóval végeztem. – Értettem – Boerke felállt, és úgy járkált fel-alá az íróasztala mögött, mint egy energiagömb. – Akkor a következő C-130-as kijuttat titeket. Nigériában tesz le, ott felszálltok a brit légitársaság Londonba tartó közvetlen járatára. Semmi cécó. Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy átadtátok nekem ezt a szarházit. Hüvelykujjával a válla mögé bökött. Bors őrmester bepólyálva és bilincsbe verve feküdt a terem sarkában. Raff megvetően nézte. – Nagyra értékelném, ha ugyanúgy bánnál vele, ahogyan ő bánt a barátommal, és még tégy rá egy lapáttal! Boerke mosolyt villantott. – Meglesz. Sok kérdésünk van hozzá. És ne feledjétek, mi délafrikaiak vagyunk, nem ejtünk foglyokat. Van még valami, ami tehetek értetek, mielőtt elválnak útjaink? Jaeger egy pillanatig habozott. Az ösztönei azt súgták, megbízhat ebben az emberben. Ráadásul bajtársak lettek,

fivérek. Bárhogy is volt, ha pénzt akar itt hagyni Fernao falu törzsfőjének, Boerke az egyetlen lehetősége. Előhúzott a zsebéből egy papírt. – Amikor átveszitek az uralmat Biokon, megtennéd, hogy odaadod ezt Fernao falucska vezetőjének? Számozott zürichi bankszámla, jelszóval, mindennel. Tekintélyes összeg van rajta, amennyit Raff fizetett Borsnak a szabadságomért. A törzsfő fia az életét adta értünk. A pénz nem támasztja fel, viszont jó kezdet lehet. – Vedd úgy, hogy megtörtént – bólintott Boerke. – És még valami! Nagy jót tettetek azzal, hogy idehoztátok ezt a szarházi Bors őrmestert. Kívülről fújja Chambara védelmi rendszerét. Ha ezekért a titkos információkért egy biokói gyereknek meg kellett halnia, iszonyúan sajnálom. Reménykedjünk, hogy az ő halálából új életek születnek! – Lehet, reménykedjünk... – sóhajtott Jaeger. – De nem a te gyereked volt, nem a te legkedvesebb tanítványod. – Hidd el, amikor Chambara elkotródik, minden biokói kölyökre fényesebb jövő vár. A pokolba is, ember, gazdag ország lehetnénk! Van olaj, gáz, ásványkincsek, minden. Eladjuk Chambara jachtjait, leszívjuk a külföldi bankszámláit, és ez már remek kiindulópont. Nos, még valami, mielőtt útnak indultok? – Lenne még egy dolog... – kezdte Jaeger. – Tudod, három évet töltöttem itt. Hosszú idő ez biokói viszonylatban. Egy szó, mint száz, kutattam egy kicsit a sziget történetéről, a második világháborús időkről. A háború vége felé a britek szigorúan titkos hadműveletet folytattak egy ellenséges hajó, a Duchessa megfigyelésére. Ez a teherhajó Malabo kikötőjében horgonyzott, mi pedig iszonyatosan törtük magunkat, hogy kémkedjünk utána. Felmerül a kérdés: miért? Boerke vállat vont. – Halványlila gőzöm sincs.

– Úgy tűnik, a hajó kapitánya rakománylistát közölt a biokói kikötői hatóságokkal – folytatta. – De nem teljeset: hatoldalnyi rakományt sorol fel, a hetedik oldal viszont hiányzik. Állítólag a malabói kormány épületének titkos széfjében lapul. Mindent megpróbáltam, hogy hozzáférhessek, hiába. Ha tiétek a főváros, megtennéd, hogy küldesz róla egy másolatot? Boerke bólintott, – Semmi pánik! Csak add meg az e-mail címed és a telefonos elérhetőséged! Kíváncsivá tettél. Mit gondolsz, mi volt az a rakomány? És miért érdekel téged ennyire? – Olyan sok mindent híresztelnek róla… Gyémánt? Urán? Arany? Ezekről találgatnak. Valami, amit Afrikában bányásznak, amire a náciknak sürgősen szükségük lett volna a háború megnyeréséhez. – A legvalószínűbb az urán – töprengett Boerke. – Lehetséges – mondta Jaeger. – A hetedik oldal bizonyítaná.

6.

Az MV Global Challenger a Temzén horgonyzott, árboccsúcsára súlyosan és komoran nehezedett az ég. Az őket a Heathrow repülőtérről Londonba vivő fekete taxi megállt a járdaszegélyen, Kerekei olajos tócsában fékeztek. Jaegernek átsuhant az agyán, hogy a taxiút árából egy teljes biokói osztály tankönyveire telne. És amikor Raff nem adott a sofőrnek annyi borravalót, amennyit az elvárt, szó nélkül elhúzott, és alaposan lefröcskölte a cipőiket a tócsa olajával. London, február. Vannak dolgok, amelyek sosem változnak. Majdnem mindkét repülőutat átaludta – szárazföldi EgyenlítőiGuineától Nigériáig egy zajos C-130-as Hercules teherrepülőn, aztán Londonig. A Lagos-London távolságot már keleti kényelemben tették meg. Csakhogy Jaeger tapasztalatból tudta, hogy a luxuskörülményekért egyszer még kérni fognak tőle valamit. Mindig ez van. Valaki fizeti az útjukat – koponyánként hétezer font pedig nem kevés. Mikor megpróbált Raffnál puhatolózni, a hatalmas, kedélyes maori különösen zárkózottá vált. Világos, hogy valakinek komoly szüksége van rá Londonban, és a pénz nem akadály. Raff viszont nem akar erről beszélni. Jaeger nem erősködött. Feltétlenül bízott a barátjában. Londonba érve tört ki rajta az ötheti Black Beach-i fogság, a küzdelem és az azt követő menekülés okozta fáradtság. Amikor felbattyogott a hajóhídra, minden végtagja úgy reszketett, mintha vénember lenne. Abban a pillanatban eleredt az eső. Az egykor sarki kutatóhajóként szolgáló Global Challengert a hadseregből való távozása után Jaeger tette meg az általa alapított Enduro Adventures székhelyévé maori barátjával és

még egy harcostársával. Az illető, Stephen Feaney, most ott állt a hajóhídon, és félig eltakarta a zuhogó eső. Kinyújtotta a kezét Jaeger felé. – Nem hittem volna, hogy sikerül megtalálnunk! Olyan vagy, mint a mosott szar! Éppen ideje volt. – Tudod, hogy van ez – vont vállat Jaeger. – Az a nagydarab maori... Chambara elnök már épp készült megenni őt, és valakinek muszáj volt megmentenie. Raff felhorkant: – Csakis! Mindhárman felröhögtek. Egy pillanatra még el is érzékenyültek. Az eső ezalatt a fedélzeten kopogott. Jó érzés – meghitt érzés – volt újra együtt lenni. Minden fiú álma, hogy a legjobb katonák közé tartozhasson. Jaeger, Raff és Feaney viszont odáig jutottak, ameddig csak kevesen, és olyan tetteket hajtottak végre, amiket kevesen. Ám az őrületes kalandoknak felhalmozódik a hatásuk. Néhány éve úgy döntöttek, hogy még erejük teljében otthagyják a sereget. Az adófizetők pénzén elsajátított képességeiket felhasználva megalapították a saját cégüket, az Enduro Adventurest, amelynek az lett a jelmondata: „A Föld a mi játszóterünk!” Jaeger agyából pattant ki a gondolat, hogy alapítsanak csapatot, amely a gazdagokat – üzletembereket, sportolókat és egy rakat hírességet – utaztat a Föld nevű bolygó legizgalmasabb, vadonban zajló kalandjaira. De Jaeger élete egyik napról a másikra váratlanul szilánkjaira hullott, ő pedig felszívódott. Ő lett az Enduro Adventures fantomvezére. Feaney kénytelen volt átvenni a pénzügyeket, Raff pedig az expedíciók ügyeit, holott egyiküknek sem ez volt a szakterülete. Jaeger kapitányi rangra emelkedett, ő volt hármuk közül az egyetlen tiszt. A seregben a D századot – egy hatvanfős SAS-

alakulatot irányította. A legfelsőbb vezetéssel dolgozott együtt, ezért otthonosan mozgott a gazdag üzletemberek köreiben. Feaney idősebb volt nála. Alulról küzdötte fel magát, és a tiszthelyettese lett. Ami Raffot illeti, a piálás és a verekedései miatt mindig hadilábon állt az előléptetéssel – nem mintha az óriás maorit ez annyira bántotta volna. A vezetőjétől megfosztott Enduro Adventures számára az utóbbi három év kritikus időszaknak bizonyult. Jaeger tisztában volt azzal, hogy Feaney a szíve mélyén neheztel rá, amiért Biokóra ment. Ám ha ugyanez Feaney-vel történik, valószínűleg ő is összeomlott volna. Idővel a tapasztalat megtanította Jaegernek, hogy minden ember tűrőképességének van határa. Amikor ezt elérte a maga életében, oda menekült, ahol az égvilágon senki sem kereste volna: Biokóra.

7.

Feaney

bevezette őket. A Global Challenger tárgyalója a

kalandjaik szentélye volt, a falon emlékek sorakoztak a világ minden tájáról. A fél világ hadseregének zászlói, elit alakulatainak jelvényei, sapkái, amelyeknek a létezéséről is csak kevesen tudtak; és mindenféle deaktivált fegyver, köztük egy aranybevonatú AK-47-es Szaddám Huszein erődjéből. De a Föld természeti csodái is megjelentek a falon: fényképek a legvadabb és legszélsőségesebb élőhelyekről: csontszáraz, szélfútta sivatagokról, jégkék, hófödte csúcsokról, perzselő napsugaraktól fénylő esőerdőkről. És az Enduro Adventures kalandorainak csoportképei. Feaney feltépte a bárpult mögötti hűtő ajtaját. – Sört? Raff felmordult. – Bioko után ölni tudnék érte. Feaney Raff kezébe nyomott egy üveggel. – Jaeger? Ő megrázta a fejét. – Kösz, nem. Semmit sem ittam Biokón. Mármint az első év után semmit. De a következő kettőben már tényleg nem. Egyetlen sör, és a padlóról kell majd felmosnotok... Vizet töltött magának, és mindhárman lezuttyantak a dohányzóasztal köré. Egy ideig beszélgettek, elmesélték egymásnak a távollétük alatt történteket, és Jaeger csak ezután terelte a szót a lényegre: arra, hogy miért kutatta őt fel Raff és Feaney a világ végén, és hogy tulajdonképpen mi okból hozták haza.

– Homályosítsatok fel erről az új megbízásról! Raff mondott pár szót róla, de tudod, milyen ez a maori: nem az a típus, aki lyukat beszél a hasadba. Raff a sörébe kortyolt. – Katona vagyok, nem ügyvéd. – Piás, nem szerelmes – kontrázott Jaeger. Hahotáztak. Három év telt el. Jaeger már nem volt az az expedíciókra szomjazó ifjú harcos, aki egykor. Komorabb, zárkózottabb lett. Magába fordult. Ugyanakkor néha előtört belőle a könnyed humor és a sármja, amely az Enduro Adventures kiváló vezetőjévé tette. – Hát, gondolom, sejted – kezdte Feaney –, hogy a cég, az Enduro nehéz helyzetbe került, miután te... – Minden okom megvolt rá – csattant fel Jaeger. – Haver, ezt nem tagadom. Isten a tanúm, hogy mindannyian... Raff ekkor felemelte hatalmas tenyerét. – Feaney azt akarja kinyögni, hogy minden okés. Ami megtörtént, megtörtént. A jövő pedig, legalábbis számunkra, egy vadonatúj megbízással kecsegtet. Bár az utóbbi hetekben mocskos fejlemények történtek. – Így van – bólintott Feaney. – Ez a rövidített változat. Néhány hónapja megkeresett Adam Carson, akire biztosan emlékszel, a Különleges Erők parancsnoka volt. – Adam Carson dandártábornok? Aha – hümmentett Jaeger. – Meddig is dolgozott velünk? Két évig? Parancsnoknak tehetséges, de nem kifejezetten kedveltem. – Én sem – zárta le a témát Feaney. – Mindegy, a szolgálat után Carsont megtalálta valami médiacég: a Wild Dog Media nevű filmes vállalatnak lett a marketingigazgatója. Ez nem olyan agyament dolog, mint amilyennek tűnik... A vadonban filmeznek: expedíciók, vadvilág, törzsek, effélék... Egy csomó mindenkit

alkalmaznak a hadsereg egykori katonái közül, ezek az ő embereik. – Úgy tűnik – bólintott Jaeger. – Carson ajánlatot tett, csábító ajánlatot. Az amazóniai esőerdő mélyén egy repülőgép roncsaira bukkantak. Minden valószínűség szerint második világháborús. A brazil hadsereg talált rá, mikor légi felvételeket készítettek a nyugati határaik legtávolabbi csücskében. Lényeg a lényeg: kinn van a francban. A Wild Dog pedig tepert a lehetőségért, hogy ő fedhesse fel, mit rejt az a roncs. – Tehát Brazíliában van? – érdeklődött Jaeger. – Na ja.... hát, igazából nem. Fogjuk rá, hogy pont a határon, ahol Brazília, Bolívia és Peru találkozik. Az egyik szárnya bolíviai, a másik perui felségterületen, a segge pedig a Copacabana tengerparton. Mindenesetre bárki tette oda, magasról szart az országhatárokra. – Az ezredben töltött időkre emlékeztet – jegyezte meg szemtelenül Jaeger. – Csakhogy ez nem merül ki ennyiben! Zajlott érte egy bandaháború, de az egyetlen katonaság, ami képes lenne valamit tenni az ügy érdekében, a brazil. És még nekik sem könnyű. Úgyhogy nekiálltak egy nemzetközi csapatot verbuválni, hogy felfedhessék a gép titkait. – Biztosan strapabíró gép – folytatta Feaney. – Carson többet tud erről, de legyen elég, hogy a repülő egy enigmába csomagolt rejtély, amit egy izébe rejtettek... vagy micsoda. Carson felajánlotta, hogy forgatócsoportot küld a teljes expedíciót megörökíteni. Hatalmas tévés esemény lesz, világszerte vetítik majd. Őrületes összegeket jelent. Akadtak rivális felajánlások, a dél-amerikaiak pedig egymást ölik érte... – Sok az eszkimó... – kezdte Jaeger. – ...és kevés a fóka – fejezte be Feaney. – És ha már itt tartunk, a vidék, ahol a géproncs fekszik, egy elég barátságtalan

amazóniai indián törzs otthona. Az amahuaka törzsé, vagy hogy is hívják őket... Eddig nem kerültek kapcsolatba a civilizációval. Boldogok így. Hajlamosak nyilakat lőni bárkire, aki a területükre téved. Jaeger felvonta a szemöldökét. – Mérgezett nyilakat? – Naná! Ami felettébb izgalmasan hangzik a küldetés szempontjából... – Feaney megállt. – Itt jössz te a képbe! A brazilok vezetik az expedíciót. A roncs lelőhelye szigorúan titkos, tehát egyik fél sem ejtheti pofára a többit. Bolívia számára Brazília olyan, mint Nagy-Britanniának Franciaország, mely esetben a peruiak a németek szerepét töltik be. Tehát az égvilágon senki nem bízik a másikban. Jaeger elvigyorodott. – Szeretjük az előbbi borait, az utóbbi autóit, és ezzel minden le van tudva? – Jól mondod – kortyolt sörébe Feaney. – De Carson agyafúrt. Maga mellé állította a brazilokat, és ez egyetlen dolgot jelent. Régen te tanítottad be a brazilok Különleges Erőinek kábítószer-ellenes osztagait, te vezetted a bevetéseket. Úgy tűnik, komoly hatással voltál rájuk az Andy Smith nevű helyetteseddel együtt. Bíznak benned. Feltétel nélkül. Neked kell tudnod, miért. Jaeger bólintott. – Evandro kapitány még ott van? – Már Evandro ezredes. Nemcsak hogy velük van, ő a brazil Különleges Erők parancsnoka. A legjobbjait mentetted ki a bajból, és ezt sohasem felejtette el. Carson megígérte, hogy vagy te, vagy Smith vezetitek az expedíciót. Lehetőleg együtt. Ettől az ezredes a mi oldalunkra állt, és a bolíviaiak meg a peruiak is belementek az egyezségbe. – Evandro ezredes rendes ember – jegyezte meg Jaeger. – Annak tűnik. Mindenesetre jó a memóriája. Ezért kapta a feladatot Carson és az Enduro. És ezért indultunk a keresésedre.

Az állapotodat elnézve pont jókor érkeztünk... – A tekintete egy pillanatra megpihent a barátján. – Szóval, ez komoly szerződést jelent. Több millió dollárt. Az Enduro gondjai egy csapásra megoldódnának. – Kecsegtető – pillantott rá Jaeger. – Túlságosan is az... – Lehet – komorult el a barátja arca. – Carson összeállított egy nemzetközi csapatot, amely felerészt nőkből, felerészt férfiakból áll, hogy a tévében is jól mutasson. Tömegek jelentkeztek, elárasztották Carsont. Téged nem találtunk sehol. Úgyhogy Smithy belement, hogy egyedül vezesse az expedíciót, mert azt hittük, téged elnyelt a föld... Jaeger arckifejezése továbbra sem változott. – Biokóra mentem angoltanárnak. Nézőpont kérdése... – Aha... – Feaney megborzongott. – Mindent előkészítettünk az amazóniai úthoz, a legizgalmasabb expedíció megkapta az engedélyeket, és mindannyian vártuk az eget rengető felfedezést. – Aztán a tévés főmuftik pattogni kezdtek – mordult fel Raff. –Egyszerűen túl sokat akartak! Mindig ez van... mohó szemetek! – Raff, haver, Smithy belement – tiltakozott Feaney. – Ő is egyetértett azzal, hogy bölcs dolog ilyet tenni. Raff újabb sörért indult, és közben annyit mondott: – Egy barát meggyilkolása árán... – Nem tudhatjuk biztosan! – kiáltott rá Feaney. Raff bevágta a hűtőajtót. – De, rohadtul biztosan tudjuk! Jaeger feltartott kézzel közéjük állt. – Azta! Csigalom, nyugavér! Elmondanátok, mi történt? – Raffnak igaza van – vette fel Feaney a beszélgetés fonalát. – A tévések mindig többet akartak, bevetés előtti fejezeteket. Úgy volt, hogy Andy Smith elviszi a kiválasztott csapattagokat a skót hegyekbe, és alaposan próbára teszi a képességeiket. Mint egy minikiképzés a Különleges Légi Alakulatnál. Kiszórni a puhányokat, és mindezt dokumentálni.

Jaeger bólintott. – Tehát Skóciába utaztak. És? Feaney Raffra pillantott. – Nem tudja? Raff határozott mozdulattal letette a sört. – Haver, félholtan vonszoltam ki a Black Beachből, egy-egy bicskával küzdöttük ki magunkat a Pokolszigetről, aztán cápák és trópusi viharok közepette verekedtük át magunkat a szárazföldre. Mégis, mikor tárhattam volna fel előtte? Feaney beletúrt tüsire nyírt hajába. Jaegerre sandított. – Smithy elvitte a csapatát Skóciába. A nyugati partra. Januárban. Brutális idő volt, kegyetlen. A holttestére a Loch Iver hasadékában talált rá a rendőrség. Jaeger szíve kihagyott egy dobbanást. Smithy meghalt? Érezte, hogy tragédia történt, azonban ezt nem gondolta volna. Smithy? Végtelenül nyugodt volt, és megbízható, mindig ott termett, ahol segítségre volt szükség. A legrosszabb helyzetben sem vesztette el a humorérzékét. Ritka az ilyen barát. – Smithy lezuhant? – kérdezte döbbenten, hitetlenkedve. – Lehetetlen. Elpusztíthatatlan volt. Úgy mozgott a hegyoldalakon, mint egy kőszáli kecske. A szobában csend lett. Feaney a sörösüvegre meredt, és ködös lett a tekintete. – A rendőrség szerint az alkoholszintje majdnem kiakasztotta a műszerüket. Úgy gondolják, ledöntött egy üveg Jack Daniel’st, felkaptatott a hegyre, és megbotlott a sötétben. Jaeger szeme szikrákat szórt. – Baromság! Smithy nálam is ritkábban ivott! – Haver, pont ezt mondtuk mi is a rendőrségnek... De ők ragaszkodnak a saját verziójukhoz: baleseti halál, öngyilkosságra utaló jelekkel. – Öngyilkosság? — robbant ki Jaegerből. — Mégis, mi a francért nyírta volna ki magát? Csodás felesége volt, és gyerekei!

Egy álomexpedíciót vezethetett! Ne szívassanak már! Öngyilkosság? Térjenek már észhez! Smithynek mindene megvolt az életben! – Jobb, ha te mondod el neki, Feaney – szólalt meg Raff, alig palástolt dühvel. – Mindent! Feaney láthatóan feszengve készült a mondanivalójára. – Mikor megtalálták, a tüdeje félig volt vízzel. A rendőrség szerint akkor lélegezte be, amikor ott feküdt az egész éjjel tartó esőzésben. Azt is állítják, hogy az eséstől szinte azonnal meghalt, kitörte a nyakát. Na, mármost: a holtak nem lélegeznek. Akkor kellett a tüdejébe jutnia, amikor még élt... – Mire akartok kilyukadni? – Jaeger egyik barátjáról a másikra pillantott. – Azt akarjátok mondani, hogy megkínozták? Hogy ennyi vizet itattak vele? Raff ujjai fehérré váltak a sörösüveg körül. – Félig vízzel telt tüdő? A holtak nem lélegeznek. Nem bizony! És van még valami – Feaney-re pillantott, de közben már majdnem széttörte szorításával az üveget. Feaney az asztal alá nyúlt, és előhúzott egy mappát. Kivett belőle egy fényképet, majd a barátja elé csúsztatta. – A rendőrségtől kaptuk. Amúgy is elmentünk volna a hullaházba lecsekkolni. Ez a jel, ez a szimbólum... volt Andy Smith bal vállába karcolva. Jaeger rámeredt. Jeges borzongás futott végig a gerincén. Néhai helyettese bőrébe vésve ott volt egy durván stilizált sas: két lábon állt, kegyetlen, kampós csőrét jobb oldalra fordította, kitárta a szárnyait, és a karmái közt különös kör alakzatot szorongatott. Feaney előrehajolt, és rábökött a fotóra. – Nem tudjuk hova tenni ezt a sasszimbólumot. Eddig senkinek sem jutott eszébe semmi. Pedig gondolhatod, hogy sok embert megkérdeztünk... – A barátjára pillantott. – A rendőrség szerint csak egy véletlenszerű álkatonai figura. És ők úgy

gondolják, hogy Smithy műve, öncsonkítás, ami az öngyilkosság melletti érveiket támasztja alá. Jaegernek elállt a szava. Alig tudta felfogni Feaney mondatainak értelmét. Képtelen volt levenni a szemét á képről. A látvány még a Black Beach borzalmait is felülmúlta. A sötét sast nézte. Minél tovább meresztette szemét, annál inkább érezte, hogy az elméjébe ég. Olyan iszonyatos emlékeket ébresztett fel benne, amelyeket mélyen eltemetett magában. Idegen volt, mégis ismerős, és azzal fenyegetett, hogy a régen elásott emlékképei üvöltve és szorongatón törnek fel újból.

8.

Jaeger

hóna alá kapta a súlyos csapszegvágót, és átmászott a

kerítésen. Szerencsére a kelet-londoni Springfield kikötő nem a biztonsági őreiről volt híres. Biokóról annyi tárggyal jött el, amennyit magán viselt. Kétségkívül nem volt alkalma megkeresnie a kulcsait – a kikötő bejárati kapujának kulcsát sem. De ott horgonyzott a hajója. Világos, hogy joga van betörnie a saját otthonába... A barkácsboltban vett egy csapszegvágót. Mielőtt elvált Rafftól és Feaney-től, negyvennyolc óra gondolkodási időt kért. Ugyanígy Carsontól, a Wild Dog Media marketingigazgatójától is. Két napot akart, hogy eldöntse, készen áll-e folytatni onnan, ahol Smithy abbahagyta: egy elátkozottnak látszó expedíció vezetésére Amazónia őserdeiben. Minden időhúzás ellenére tudta, hogy ez igazából nem is kérdés. A kocka el van vetve. Túl sok minden szólt amellett, hogy elvállalja. Kezdve mindjárt azzal, hogy tartozott Raffnak. A nagy maori megmentette az életét. Hacsak Pieter Boerke zsoldosai rekordidő alatt fel nem szabadítják Biokót is, ott pusztult volna el a Black Beachben, a halála pedig észrevétlen maradt volna a világ előtt – amelyből már teljesen kiiratkozott. Másodszor: tartozott Andy Smithnek. Ő nem olyan, aki hátat fordít a barátainak. Sohasem tenne ilyet. Kizárt, hogy Smithy önkezével vetett volna véget az életének, ezért utánajár a dolognak, hogy kiderítse, mi történt. Érezte, hogy barátja halála valahogyan összefügg az Amazónia mélyén rejlő gépronccsal. Mi más ok – mi más indíték – lehetne? Jaeger ösztönei azt súgták, hogy Smithy gyilkosát a felderítő csapat tagjai között kell keresnie. És ezt csak egyféleképpen

tudhatja meg biztosan: ha csatlakozik hozzájuk, és belülről kezd puhatolózni. Harmadszorra pedig ott van a roncs. Már az a kevés információ is, amit Adam Carsontól telefonon megtudott, felcsigázta. Nagyon megmozgatta a fantáziáját ez a gép. Amint Feaney próbálta idézni Winston Churchill mondását: „találós kérdés egy rejtélybe csomagolva, amelyet talány vesz körül”. Teljesen a hatása alá került. Valójában már döntött: igent mond. Teljesen más okból kért negyvennyolc óra haladékot: három helyre akart ellátogatni; három nyomozást lefolytatni; mindezt anélkül, hogy bárkinek egy szót szólt volna. Talán az utóbbi években vált ilyen bizalmatlanná... Soha többé nem tudott bízni senkiben. Lehet, hogy a Biokón töltött három év magányos harcost faragott belőle, aki csak egyedül érzi biztonságban magát. De talán jobb is így, mert biztonságosabb. Kizárólag így lehet túlélni. Jaeger ráfordult a kikötő körüli ösvényre, bakancsával a csúszós, esőáztatta kavicsot taposva. Késő délután felé járt, és a kikötő fölött szürkülni kezdett az ég. A mozdulatlan levegőben téli vacsorák illata terjengett. A látvány – a lerobbant, élénk színű hajók és a kéményeikből felszálló füst; a csatorna csupasz fáinak februári szürkéi – olyan ismerős volt, mégis furcsán idegen. Három hosszú év. Mintha egy életen át lett volna távol. Aztán megállt a kettes pontonnál, az ő hajója előtt eggyel. Annie bárkájában égett a villany, a régi fatüzelésű kályha zihálva köpte a füstöt. Felmászott a fedélzetre, és bedugta a fejét a hajókonyhába nyíló ablakon, – Szia, Annie! Én vagyok! Megvannak hozzám a pótkulcsaid? Kikerekedett szempár bámult vissza rá.

– Will! Istenem... de hol a csodában... Mind azt hittük... mármint, aggódtunk érted, hogy esetleg... – ...Meghaltam? – villantotta rá a mosolyát a férfi. – Nem kísértetet látsz, Annie. Elutaztam, Afrikában tanítottam. És most visszajöttem. A nő zavartan csóválta fejét. – Istenem... Tudtuk, hogy lassú víz partot mos... Na de három év Afrikában? Egyik nap még itt voltál, másnap meg minden szó nélkül... Annie hangjában nem kevés fájdalmat lehetett felfedezni, és egy csipet szemrehányást is. A szürkéskék szemű, hosszú, barna hajú Jaeger finom metszésű arcvonásaival és komolyságával kegyetlenül jóképű volt. A hajában alig akadt ősz szál, és fiatalabbnak látszott a koránál. Nem szokott a magánéletéről beszélni a kikötő lakóival – még Annie-vel sem –, viszont megbízható volt, és korrekt szomszéd, aki mindig készen állt segíteni hajóstársainak. A közösség büszke volt a jószomszédi viszonyra. Őt is leginkább ez vonzotta ide, és az, hogy a főhadiszállása ezáltal félig London szívében, félig a gyönyörű vidéki tájon található. A kikötő a Lee folyónál feküdt. Völgye zöld szalagként tekergőzött északra a nyílt mezők és lejtős lankák felé. Jaeger ide tért vissza a Global Challenger fedélzetén töltött munkanapja után, és itt kocogott a folyó menti ösvényeken, hogy kiadja magából a feszültséget, és visszanyerje a fizikai erejét. Soha nem érezte szükségét annak, hogy főzzön. Annie egyfolytában a saját készítésű finomságaival traktálta, amelyek közül a gyümölcsturmixot szerette leginkább. Annie Stephenson egyedülálló, harmincas évei elején járó csinos nő volt, aki a lányosán hippis stílust képviselte, és Jaeger azt gyanította, hogy tetszik neki. Ám az ő életében csak egy nő létezett. Ruth és a kisfia voltak a mindene. Addig a végzetes napig.

Akármilyen bájos szomszédnak bizonyult is Annie, és akármennyire élvezte is ugratni őt a hippi stílusáért, a nőnek esélye sem volt nála. A nő kutakodott egy kicsit, aztán átnyújtotta Jaegernek a kulcsait. – Még most sem tudom elhinni, hogy visszajöttél. Mármint... jó újra látni! Igazából ezt akartam mondani. Tudod, Bádog George kis híján lenyúlta és kisajátította a motorod. De a kályha még forró... – mosolyodott el. Feszült volt, mégis reménykedő hangon mondta: – Csinálok neked sütit! Jaeger vigyorgott. Azon ritka alkalmakkor, amikor nem kísértette a sötétség, nagyon fiatal és kisfiús tudott lenni. – Tudod, Annie, tényleg hiányzott a főztöd. Viszont... nem maradhatok sokáig. El kell intéznem pár dolgot. Bőven ráérünk sütizni és beszélgetni, miután visszajöttem. Jaeger partra szállt. Bádog George bárkája mellett elhaladva megeresztett egy cinikus mosolyt. Annyira jellemző erre a ravasz rókára, hogy kinézte magának a motorját. Pár perccel később felkapaszkodott a saját hajójára. Félrerugdosta a nagy halom száraz levelet. A bejárat vastag biztonsági lánca és a lakat még jól tartott. Lehajolt. Mielőtt távozott Londonból, mielőtt felszállt a világvégi járatra, ez volt az utolsó tette: leláncolta a bárkát. Közrefogta a láncot a csapszegvágóval, megfeszítette sajgó végtagjait, és elnyisszantotta. Lehullt. Elfordította Annie pótkulcsát a bejárati lakatban, és kinyitotta a hajó belsejébe vezető kétszárnyú ajtót. Ez egy temzei bárka volt, szélesebb és mélyebb, mint a közönséges csatornahajók, tehát több hely kínálkozott volna a lakterében a luxusnak. Nem így Jaegernél. A bárka berendezése meglepően egyszerű volt, teljességgel funkcionális. Alig néhány személyes tárgya akadt.

Az egyik helyiség volt az általa épített edzőterem, a másik pedig a spártai hálószoba. Egy kis konyha és egy nappaliféleség egészítette ki, a fapallókra szórt kopott rongyszőnyegekkel és párnákkal. A belső tér legnagyobb részét egy íróasztal foglalta el. Ha elkerülhette a hektikus ingázást a főhadiszállására, a Global Challengerre, innen dolgozott. Nem maradt sokáig. Felkapott egy szögre akasztott másik kulcscsomót, és kilépett az ajtón. A hajó orrában leszíjazva, gondosan lefedve pihent a Triumph Tiger Explorer motor, hű társa. Használtan vette jó tíz évvel ezelőtt, hogy megünnepelje a Különleges Erőkhöz való felvételét. Leszedte a ponyvát, és félregördítette. A második biztonsági lánc fölé görnyedt, elvágta, és már majdnem felegyenesedett, mikor neszre lett figyelmes, amely nem volt több, mint a nedves, síkos kavicson tapodó léptek zaja. A másodperc törtrésze alatt megpördült, keze köré tekerte a vastag láncot, félméternyit szabadon hagyva, legvégén a himbálózó lakattal. Megfordult, kezében a középkori láncos buzogány. Óriási alak tornyosult elé a sötétből. – Sejtettem, hogy itt talállak... – A férfi tekintete a láncra siklott. – Igaz, szívélyesebb fogadtatásra számítottam. Jaeger görcsbe rándult izmai elernyedtek. – Jól van, na! Megkínálhatlak teával? Van itthon hároméves tej és szikkadt teafilter. Beléptek. Raff körbepillantott a bárkában. – Csapás a múltból, haver... – Aha! Egykor szép időket töltöttünk itt együtt! Jaeger tett-vett egy kicsit a teáskannával, végül Raff kezébe nyomott egy bögre gőzölgő teát. – A cukor kőkemény. A keksz vajpuha. Gondolom, ezúttal kihagyod. Raff vállat vont.

– A tea viszont tűrhető. – A nyitott ajtón át a Triumphra pillantott. – Elviszed egy körre? Jaeger nem árult el semmit. – Tudod, hogy van ez: életem a száguldás. Raff beletúrt a zsebébe, és átadott neki egy papírcetlit. – Smithy családjának az új lakcíme. Nincs értelme a régit felkeresned. Az utóbbi három évben kétszer költöztek. Jaeger arca szenvtelen maradt. – Van különösebb oka annak, hogy elköltöztek? Raff vállrándítással válaszolt. – Jól keresett, amíg az Endurónak dolgozott. Terjeszkedtek, kellett a pluszszoba. Azt mondta, szeretnének még egy babát. – Nem kifejezetten utal öngyilkosságra. – Nem kifejezetten. Segítsek a mocival? – Aha, kösz! Ketten kitolták a Triumphot a kezdetleges hajóhídon a folyó menti ösvényre. Érezték, hogy az abroncs leeresztett. Fel kell fújni alaposan. Jaeger visszament a hajóra, és összeszedte a motoros felszerelését: a vízhatlan Belstaff dzsekit, a bakancsot, a vastag bőrkesztyűt és a nyitott sisakot. Végül felkapott egy sálat és egy második világháborúsnak látszó repülőszemüveget. Aztán kihúzott egy fiókot, kifordította, és letépte az aljára ragasztott borítékot Belepillantott: ezer font, készpénzben, érintetlenül. Zsebre vágta a bankjegyeket, bezárt, majd visszament Raffhoz. Elektromos kompresszorral felfújta mindkét gumit. Napelemhez csatlakoztatva hagyta ott a motort, így még a tél közepén is elég csepptöltést biztosított az akkunak. A Triumph néhányat döccent, aztán beindult Bebugyolálta a száját, feltette a sisakját, és leengedte a szemüveget a szemére. Különleges volt. Értékes. Nagyapja, Ted Jaeger viselte a második világháborúban, amíg egy titkos alakulatban szolgált. Sosem beszélt róla részletesen, ám a falát

díszítő fényképekből ítélve egy rakás távoli, háborús vidékre eljutott a nyitott tetejű dzsipjével. Jaegernek gyakran eszébe ötlött, hogy többet kellett volna faggatnia Ted nagyapát életében, miben is mesterkedett a háború alatt. Az utóbbi néhány órában sokadszorra bánta meg a mulasztását. Felült a motorra. Szeme Raff üres bögréjére tévedt. – Hagyd a hajón, légy szíves... – Oké... – felelte zavartan Raff, majd hatalmas tenyerét a kormányra tette. – Haver, láttam, ahogyan Smithy fotóját nézted. Bárhová is készülsz, bármit is tervezel, légy óvatos! Jaeger hosszan bámulta Raffot. De még így is mintha befelé figyelt volna. – Én mindig az vagyok. Raff erősebben szorította a kormányt. – Tudod, az a nagy helyzet, hogy néha meg kell bíznod valakiben. Egyikünk sem tudhatja, min mentél keresztül. Eszünk ágában sincs azt hinni, hogy tudjuk. De a barátaid vagyunk, a testvéreid. Ezt soha ne feledd! – Tudom. – Egy pillanatra elhallgatott. – Negyvennyolc óra múlva visszatérek, és választ adok. Utána gázt adott, felgyorsult a sötét murván, és eltűnt Raff szeme elől.

9.

Egyetlen

alkalommal állt meg a nyugat felé vezető úton. A

Carphone Warehouse-nál beszerzett egy okostelefont. Az Explorerrel állandó százharminc kilométer per órával haladt az M3-ason, de az A303-as letérő után, a kisebb, wiltshire-i utakon már belefeledkezett a vezetésbe. A hosszú autópályán elkalandoztak a gondolatai. Ritka az olyan barát, mint Andy Smith. Raffon és rajta kívül fél kezén meg tudta volna számolni őket. Most eggyel kevesebben vannak, és megesküdött, hogy kideríti, hogyan és miért kellett Smithynek meghalnia. A brazil kábítószer-ellenes bevetéseken szolgáltak együtt utoljára. Ő nem sokkal ezután hagyta ott a sereget, és alapította meg az Enduro Adventurest. Smithy maradt. Azzal érvelt, hogy felesége és három kisgyereke miatt nem engedheti meg, hogy elveszítse az állandó katonai jövedelmét. A harmadik brazíliai bevetésen az események különleges fordulatot vettek. Jaeger és az emberei elvileg csak azért voltak ott, hogy kiképezzék a Brigada de Operacoes Especiaist, a Brazil Különleges Hadműveletek Brigádját, rövid nevén B-SOB-ot. De olyan különleges kapcsolat alakult ki közöttük, hogy Jaegerék is úgy üldözték a kábítószer-kereskedőket, a narkósbandákat, mint a B-SOB tagjai. Amikor Evandro kapitány egyik B-SOB-alakulatának nyoma veszett, Jaeger és az emberei kezükbe vették a dolgok irányítását. Ez lett a brazil Különleges Erők történetének leghosszabb gyalogos őrjárata. Ő vezette, és ugyanennyi B-SOB-os társult hozzá. Megtalálták a narkósbanda bunkerét a dzsungel mélyén, néhány napig körbeszimatolták a terepet, végül iszonyatos rajtaütés következett.

A vérfürdőben az összes rosszfiút kinyírták. Evandro kapitány tizenkét katonájából nyolcat sikerült élve kimenteni, ami a körülményékét tekintve nem rossz arány. Az akció során maga Jaeger is hajszál híján meghalt, csak Andy Smith bátorsága és önzetlen tettei mentették meg az életét. Evandro kapitányhoz hasonlóan Jaeger sem felejtette el őket. Lekanyarodott a Fonthill Bishop lehajtóhoz az Explorerrel. A mesébe illő Tisbury falucska külső peremére érve jobbra pillantott Meglátott egy házikót az úttól kissé távolabb, amelynek halványsárgán égett az ablakaiban a fény, és gyászosan pislogott a rémisztő külvilágra. A Millside. Jaeger azonnal felismerte a Raff által megadott címet. Zsúpfedeles, mohával benőtt kunyhó, amit mindenütt kúszónövények borítottak. Saját patak és közel félhektáros telek. Smithy már akkor szemet vetett a házra, amikor ebbe a faluba költözött, hogy egykori parancsnoka és legjobb barátja, Will Jaeger közelében legyen. De mire megvehette álmai házát, Jaeger két éve eltűnt. Továbbment. Ki a faluból, és ráfordult a Tuckingmill és East Hatch felé menő girbegurba, hepehupás útra. Aztán a Londonba menő vasúti híd alatti útra kanyarodott. Gyakran utazott hidegben vagy esős időben vonattal a hosszú motorozás helyett. Reflektorfénye rávilágított a „New Wardour Castle” táblára. Jobbra fordult, ráhajtott a rövid felhajtóra, be az egyszerű kőoszlopok között. Abroncsai a kavicsos felhajtó nagy kanyarjához értek, ahol kísérteties őrszemként mindkét oldalon gesztenyefák sorakoztak. Wardour impozáns vidéki kúriáját az összedőlés határán vásárolta fel Jaeger volt iskolatársa, Nick Tattershall, aki rengeteg pénzt keresett a Cityben, és a pénzből visszaállította New Wardour Castle korábbi pompáját.

Több lakásra osztotta, és a legnagyobbat fenntartotta magának. Ám amikor a munkálatok végéhez közeledett, NagyBritanniára ismét lecsapott a gazdasági válság, és stagnált az ingatlanpiac. Az a veszély leselkedett Tattershallra, hogy mindent elveszít. Ekkor lépett közbe Jaeger. Megvette az első – még befejezésre váró – lakást, és a bizalma további vevőket vonzott a kastélyba. Olcsón jutott lakáshoz, olyan ingatlanvagyonhoz, amelyhez hasonlót egyébként sosem, engedhetett volna meg magának. Idővel meghitt családi otthonná vált. Hatalmas, tágas magánpark közepén feküdt, ahol béke honolt, és csupán néhány órás motor- vagy vonatút választotta el Londontól. Jaeger elintézte, hogy a munkáját egyrészt itt, másrészt a temzei bárkán, harmadrészt pedig a Global Challengeren végezhesse. Sosem volt sokáig távol a családjától. A monumentális mészkő homlokzat előtt parkolt le. Elfordította kulcsát a közös lakatban, a hűvös márványcsarnokba lépett, és elindult felfelé a lépcsőn. A legalsó fokra lépve azonban szívére nehezedett az emlékek súlya. Mennyi nagyszerű élmény tanúja volt ez a hely! Milyen boldogok voltak! Hogy lehet, hogy vége van? A lakás bejárati ajtaja előtt megállt. Tisztában volt azzal, mi vár rá. Összeszedte magát, elfordította a kulcsot a zárban, és belépett. Felkapcsolta a villanyt. A bútorok nagy részét lepedő borította, de hetente egyszer hűséges takarítónője, Mrs. Sampson eljött porolni és porszívózni, úgyhogy a lakása makulátlanul tiszta maradt. Jaeger egy pillanatra megtorpant. A vele szemközti falon hatalmas festmény lógott, egy rikító színekben pompázó, narancsbegyű madár, a rozsdáshasú rigó, Brazília egyik nemzeti

jelképe. Egy neves brazil művész alkotása, amelyet Evandro kapitánytól kapott különleges köszönetképpen. Jaeger nagyon szerette a festményt. Azért helyezte a bejárattal szemközti falra, hogy belépéskor elsőként erre essen a tekintete. Amikor Biokóra ment, meghagyta Mrs. Sampsonnak, hogy ezt ne takarja le. Nem tudta volna megmagyarázni, miért. Talán azt remélte, hogy hamarabb hazatér, és szerette volna, hogy a madár ott várja, és – mint mindig – üdvözölje őt. Balra fordult, belépett a tágas nappaliba. Semmi értelme nem lett volna kinyitni a masszív fazsalut, mert odakint koromsötét volt. Itt is felkattintotta a villanyt, és a tekintete megállapodott a falhoz tolt íróasztalon. Odalépett, és végtelenül gyöngéden félrehúzta a lepedőt. Végigsimított a bekeretezett fényképen lévő gyönyörű nő arcán. Ujjhegye ott maradt, szinte az üveghez fagyott. Aztán lehajolt, hogy a szeme egy vonalban legyen az íróasztallal. – Visszajöttem, Ruth. Három hosszú év után újra itt vagyok... – Végigsimította az üveget, majd a pillantása a védelmező anya oldalához simuló kisfiú képére tévedt. A fotón mindketten a kelet-afrikai Amboseli Nemzeti Parkban töltött vakáción vásárolt pólót viselték, rajta a „Mentsük meg az orrszarvút!” felirattal. Ez volt a család kedvenc állata. Jaeger sosem felejtette el a maszáj vezetőikkel átélt éjszakai gyalogos szafarit, amikor a zsiráfok, a gnúk és a hőn szeretett orrszarvúik mellett ballagtak a holdfényes szavannán... – Luke! Itt van apu... – motyogta. – El sem tudjátok képzelni, mennyire hiányoztatok! – Szünetet tartott. Súlyos csend nehezedett a falakra. – Csak az a helyzet... sosem utalt semmi arra, hogy éltek. Semmi életjel. Ha küldtetek volna valamit... bármi nyomot... akármit. Smithy mindenre figyelt, nyitott szemmel járt. Mindig. Ő megígérte, hogy szól... – Felkapta a fényképet, és magához ölelte. – A világ végére is elmentem, hogy rátok találjak. Az univerzum minden csücskébe benéztem, esküszöm. Semmi sem volt túl messze... De az az igazság, három

éven keresztül semmi nyomra nem leltem... – Végighúzta a kezét az arcán, mintha lemoshatná a hosszú, magányos évek kínjait. A szemébe könnyek gyűltek. – Az igazat megvallva... őszintén szólva... azt hiszem, eljött az idő... Eljött az idő, hogy végső búcsút vegyünk. Talán el kellene fogadnom, hogy végleg... elmentetek. Lehajtotta a fejét. Ajka a fényképhez ért. Megcsókolta a nő arcát, aztán a kisfiúét. Végül visszatette a képet az íróasztalra, és gyöngéden ráhajtotta a lepedőt. Képpel fölfelé – hogy lássa őket, és emlékezzen rájuk.

10.

Átment a nappali másik végébe, ahonnan ajtó nyílt az általuk zeneszobának nevezett terembe. Az egyik falat CD-kkel teli polcok borították. Levette Mozart Requiemjét, betette a lejátszóba, bekapcsolta a készüléket, és beindította. A felszálló hangoktól minden családi emléke előtört. Annyi idő után egy percen belül már másodszorra küszködött könnyeivel. Azonban nem engedhette, hogy összeomoljon, és gyászoljon. Még nem. Volt itt még valami, amiért jött. Valami nagyon-nagyon nyugtalanító. Ütött-kopott acélbőröndöt húzott ki a kottatartó alól. A tekintete egy pillanatra elidőzött a fedelére írt monogramon: „W. E. Jaeger”. William Edward, azaz Ted Jaeger. Nagyapja háborús bőröndje, amelyet nem sokkal a halála előtt ajándékozott neki. Mialatt a Requiem első ütős crescendója kiteljesedett, Jaegernek eszébe jutott, amikor Ted nagyapa beengedte őt a dolgozószobájába, titokban pöfékelhetett a pipán, és különleges, nagyszülő-unoka pillanataikban végigböngészték ezt a bőröndöt. Ted nagyapa örökké a fogai közt tartotta a pipáját; aromája Píayer’s Navy Cut és whiskys dohány. Szinte látta maga előtt, amint a nagyapja időnként füstkarikákat ereget, amelyek lágyan és légiesen hullámzanak az asztali lámpa fényében. Jaeger tehát kipattintotta a zárat, és felnyitotta a nehéz fedelet. Legfelül az egyik legkedvesebb emléke hevert: bőrkötéses mappa, rajta kopott, vörös betűk: „SZIGORÚAN TITKOS”. Alatta: „A 206-os Összekötő Alakulat parancsnoka”. Mindig is furcsának tartotta, hogy a mappa tartalma nem ért fel a borítón ígért izgalmakkal.

Mert második világháborús távbeszélők rádiófrekvenciás könyvecskéi, fontosabb tankok diagramjai, turbina-, iránytű- és motortervrajzok lapultak benne. Gyerekként lenyűgözték, azonban felnőttként megértette, hogy nincs köztük olyasmi, aminek különösebb köze lenne a borítóhoz, illetve ami olyan hihetetlen titoktartást követelne. Mintha a nagyapja csak azért válogatta volna össze a tartalmát, hogy ámulatba ejtse és szórakoztassa kamasz unokáját, de ne adjon ki bizalmas infót vagy igazán értékes adatot. Ted nagyapa halála után Jaeger megpróbált utánajárni ennek a bizonyos 206-os Összekötő Alakulatnak, hogy felgöngyölítse a történetét. De semmit sem talált. Nem volt róla említés sem az Országos Levéltárban, sem a Hadtörténeti Múzeumban, sem a tengerészeinél – ahol nyoma kellett volna, hogy maradjon (legalább hadinaplókban). Mintha a 206-os Összekötő Alakulat nem is létezett volna. Szellembrigád. Ekkor Jaeger talált valamit. Pontosabban: Luke talált valamit. Nyolcéves kisfiát ugyanúgy elvarázsolta a bőrönd tartalma – dédapja kommandóskése, viseltes sapkája és kopott vas iránytűje. Egy napon Luke mélyen beletúrt a bőrönd legaljára, és kihúzott egy gondosan elrejtett tárgyat. Jaeger most ezt a mozdulatot próbálta megismételni, padlóra borítva a bőrönd tartalmát. Egy csomó náci emléktárgy lapult benne: SS-jelvény kísérteties mosolyú koponyával; Hitlerjugendtőr, markolatán a Führer képével; és a Vérfarkas-mozgalom nyakkendője, amelynek mindenre elszánt náci ellenálló tagjai még az elvesztett háború után is tovább harcoltak volna. Néha azt gondolta, a nagyapja túlságosan belebonyolódott a náci rezsimbe, olyan sok emléktárgyat gyűjtött össze. Lehet, hogy a háború alatt vészesen közel sodródott a gonoszhoz és a sötétséghez. Megnyerték volna őt, ő pedig elfogadta az elveiket?

Jaeger képtelen volt elhinni, de nem tudta megejteni ezt a súlyos beszélgetést, mert a nagyapja váratlanul elhunyt. Egy pillanatig elidőzött egy feltűnően mutatós könyvnél. Majdnem elfelejtette, hogy ez is itt van. A gazdagon illusztrált, sokáig megfejthetetlen, középkori Voynich-kézirat egy ritka másolata. Különös, hogy a könyv – nagyapja íróasztalának állandó dísze – a halála után Jaegerre szállt a bőrönd tartalmával együtt. Ezt sem kérdezhette meg a nagyapjától: honnan ered a kísérteties és olvashatatlan középkori kézirat iránti őrület? Kiemelte a súlyos könyvet, felfedve egy, a bőrönd aljába rejtett, álcázott falemezt. Sosem tudta meg, hogy a nagyapja véletlenül vagy szándékosan hagyta-e ott az iratot, abban a reményben, hogy unokája egy napon megtalálja a titkos rekeszt. Mindenesetre ott volt ez is a rakat háborús emlék közé rejtve, és több mint három évtizede várt arra, hogy felfedezzék. Jaeger kipattintotta a falemez kis rekeszének zárját. Belenyúlt, és lapos, megsárgult borítékot húzott elő. Remegő kézzel tartotta maga elé. Valójában esze ágában sem volt belenézni, de a tudatalattija azt súgta, hogy muszáj. Kivette a papírokat. Gépírásos, az egyik oldalán megtűzött irat – ahogyan emlékezett rá. A fedelén vastag, Hitler náci rezsimjét idéző gót nagybetűkkel egyetlen szó állt: „KRIEGSENTSCHEIDEND” Jaeger némettudása leginkább a nulla felé konvergált, de egy szótár segítségével sikerült lefordítania a fedélen lévő néhány szót. A Kriegsentscheidend a nácik által kiadható legmagasabb titkossági fokozat. Közelítőleges brit megfelelője a „szigorúan titkos”. Alatta gépelt sor: „Aktion Werewolf – Vérfarkas-hadművelet”. Ezalatt pedig dátum, mely nem igényelt fordítást: 1945. február 12.

Végül ez: „Nur fur Augen Sicherheitsdienst Standortwechsel Kommandó” Azaz: „Kizárólag a Sicherheitsdienst Standortwechsel Kommandó láthatja.” A Sicherheitsdienst az SS és a Náci Párt Titkosszolgálata volt a sátán barlangja. A Standortwechsel Kommandó azt jelentette, hogy Relokációs Különítmény, ám ez a név semmit nem mondott neki. Mindkét rejtélyes kifejezésre, a Vérfarkas-hadműveletre és a Relokációs Különítményre is rákeresett a Google-ben. Angolul és németül is. Az égvilágon semmit nem dobott ki. Egyetlen utalás sem volt ezekre a kibertérben. És részéről idáig tartott a nyomozás, mert a tragédia – és a Biokóra menekülése – nem sokkal ezután következett. Egyértelmű, hogy a háború idején valahogyan az ő nagyapjának a kezébe került egy iszonyatosan titkos irat. De Jaeger emlékeit a következő lapon lévő információ idézte fel. Ez vonzotta Londonból Wiltshire-be, vissza az immár elhagyatott családi fészekbe. A legrosszabbat sejtve csapta fel a borítót. A legelső lapról fekete pecsétes rajz nézett vissza rá. Jaeger csak nézte, és forgott vele a világ. A félelmei beigazolódtak. Az emlékezete nem csalt. Nem káprázott a szeme. A fekete kép két lábon álló, kitárt szárnyú, stilizált sast ábrázolt. Csőre kegyetlenül kampós, karmai közt egy kör alakú jelkép, olvashatatlan felirattal.

11.

Jaeger leroskadt a konyhaasztalra, és elgondolkodott. Három képet rakott ki maga elé: az elsőt Andy Smith holttestéről, akinek bal vállába mélyen, véresen sasjelképet karcoltak; a másodikat ő maga készítette az okostelefonjával a Vérfarkas-hadművelet dokumentum belső borítóján lévő sasjelképről, A harmadikat a feleségéről és a kisfiáról. A seregben töltött idő alatt nem volt a házasság híve. A Különleges Erők kötelékében a hosszú, boldog házasság nem éppen gyakori jelenség. Minden hónap új küldetést hoz: elutazni a perzselő sivatagba, a párás dzsungelbe vagy a hófödte hegyekbe... Tartós romantikára alig marad idő. Ekkor viszont balesetet szenvedett. Az afrikai szavannákon egy ejtőernyős szabadesés közben elromlott az ernyője. Kész csoda, hogy túlélte. Hónapokig lábadozott a kórházban törött gerinccel. Igyekezett visszanyerni a testi erejét, és érezte, hogy a Különleges Erőknél meg vannak számlálva a napjai. Ez idő tájt, az egy évig tartó felépülés alatt ismerkedett meg Ruth-szal. A lány hat évvel volt fiatalabb, egy közös barátjukon keresztül ismerték meg egymást, és eleinte elég rosszban voltak, Ruth egyetemre járt, megrögzött környezetvédő és vadvédő aktivista volt, és úgy vélte, Jaeger az ő szöges ellentéte. Ami a férfit illeti, ő azt hitte, egy természetmániás lány megvetné az olyan elit katonát, mint ő. De Jaeger pengeéles humora és a lány harcias hozzáállása, illetve a szépsége végül közelebb hozta őket egymáshoz. Szerelmesek lettek. Egy idő után rádöbbentek, hogy igenis van, ami közös bennük. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek minden iránt, ami a vadonnal kapcsolatos. Ruth három hónapos terhes volt

Luke-kal a házasságuk napján, ahol Andy Smith volt a vőlegény tanúja. A fiuk születésével és az azt követő hónapok, évek során átélhették annak a csodáját, hogy önmaguk kicsinyített mását vezetik be a világ rejtelmeibe. Velük minden nap nagyszerű kaland és kihívás lett. Az elvesztésük sötét árnyát egyszerűen képtelenség volt elviselni. Nagyjából egy órán keresztül bámulta a három képet – a sárgás, penészes, második világháborús náci papírt; a rendőrségi fotót egy állítólagos öngyilkosról; mindkettőn ugyanazzal a sasszimbólummal; végül Ruth és Luke fotóját – mialatt próbálta kitalálni a köztük lévő összefüggést. Valahogy nem tudta elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy a sasjelképnek köze van a felesége és a gyermeke halálához... Azazhogy: eltűnéséhez. Megmagyarázhatatlan. Képtelen lett volna logikusan érvelni, de ott motoszkált benne az ok-okozati összefüggés. Mondhatná, hogy a katona hatodik érzéke – ám az idők folyamán hallgatni kezdett erre a belső hangra. Persze lehet, hogy ostobaság. Talán a Biokon töltött három év, öt hét Black Beachcsel megspékelve elvette az eszét, hatalmába kerítette a paranoia, és mint a sötét, maró sav, belülről pusztítja az elméjét. Alig emlékezett az éjszakára, amelyen a feleségét és a fiát elragadták az életéből. Nyugodt, téli éjszaka volt, csípős hideg, lélegzetelállítóan ünnepélyes. Gyönyörű. A walesi hegyekben sátoroztak, fölöttük a csillagfényes ég, Jaeger az ilyen helyeken volt a legboldogabb. A tűz elhamvadt. Utolsó tudatos gondolata még az volt, hogy bemászik a sátorba, összecipzárazza a hálózsákokat, mialatt a felesége és a fia közelebb csúszott hozzá melegségért. Őt is majdnem megölték. Telepumpálták a sátrat mérges gázokkal, amitől teljesen kiszolgáltatottá vált, ezért emlékeinek hiánya sem meglepő. Amikor magához tért, az intenzív osztályon ébredt fel. A feleségének és a fiának napokkal azelőtt nyoma veszett.

Nem értette – és ez megrémisztette –, hogy a sasszimbólum miképpen bolygathatott meg ilyen rég eltemetett emlékeket. A hadsereg agykurkászai figyelmeztették, hogy az emlékei benne lapulnak valahol. És egy napon minden bizonnyal előtörnek, felbukkannak, mint a viharos tenger által partra vetett faág. De miért egy komor sasjelkép fenyegeti azzal, hogy felszínre hozza őket?

12.

Jaeger egyedül töltötte az éjszakát a lakásában. Megint ugyanazt álmodta: amit Ruth és Luke eltűnése után olyan sokszor. Mint mindig, az álom addig tartott, hogy elrabolják őket, de a kép annyira élesen és tisztán jelent meg, mintha csak tegnap történt volna. Abban a minutumban, amikor a Sötét erő lecsapott, üvöltve riadt fel átizzadt ágyneműje fojtó szorításából. Kínozta a tehetetlenség, hogy képtelen odamenni és emlékezni, még az álma viszonylagos védelméből sem. Korán felkelt. Előkotorta a szekrényből a futócipőjét, és nekivágott a jégvirágos mezőknek. Dél felé indult, egy enyhén lejtős úton a völgyön át, melyet a távolban a Grove Coppice erdői szegélyeztek. Ráfordult az Ösvényre, amely nagy ívben kanyargott a fák közt, és gyorsabb tempóra váltott, megszokott földtaposós ritmusra. A kedvenc szakaszához ért, ahol a sűrű zöld eltakarta a kíváncsi tekintetek elől, és a magas fenyősor mindén zajt elnyelt. Hagyta, hogy a gondolatai a futás ritmusába rázódjanak, s lépteinek meditatív lüktetése megnyugtassa zaklatott elméjét. Mire a Pheasant’s Copse északi végén kiért a napfényre, pontosan kirajzolódott előtte egy terv. Wardourban egy gyors zuhanyzás után bekapcsolta a laptopját. Elsőként üzenetet küldött Evandro kapitánynak – azaz ezredesnek –, remélve, hogy az e-mail címe a régi maradt. A szokásos udvariassági körök után előhozakodott a kérdéssel: a Wild Dog Medián kívül melyek voltak azok a konkurens cégek, amelyek vállalkoztak volna az expedícióra? Megfogalmazódott benne, hogy ha valakinek, hát a rivális jelentkezőknek volt indítékuk Andy Smith meggyilkolására.

Aztán felkapta a felesége és a kisfia szeretett fényképét, gondosan visszatette Ted nagyapa bőröndjének rekeszébe a titkos dokumentumokat, bezárt, majd motorra pattant. Közepes tempóban haladt a Hazeledon Lane-en, mivel korán volt, bőven volt még ideje. Leparkolt Tisbury falucska Beckett Street-i csemegeboltja előtt. Kilenc óra felé járt, akkor nyitottak. Buggyantott tojást, füstölt bacont és feketekávét rendelt. Várakozás közben rápillantott az újságtartóra. A hozzá legközelebb eső címlapján ez állt: Közép-afrikai puccs – Egyenlítői-Guineában elfogták Chambarát. Jaeger lekapta, szeme a cikkre tapadt, s élvezettel falta a sztorit és a mennyei reggelit. Pieter Boerke nagyon tudott valamit. A „győztes puccs" méltó lett a nevéhez. Boerkének sikerült átszállítania az embereit a Guineai-öblön egy trópusi vihar kellős közepén. Szándékosan időzítette így, mert a helyi titkosszolgálat emberei – minden bizonnyal maga Bors őrmester – azt mondták, Chambara katonái akkor nem lesznek szolgálatban az ítéletidő miatt. Boerke emberei tehát lecsaptak rájuk az esőáztatta, süvöltő éjszakából Chambara őreit szó szerint villámcsapásként érte a dolog, a védelmük azonnal összeomlott. Az elnököt akkor kapták el a biokói reptéren, amikor a magánrepülőjén próbált volna menekülni az országból. Jaeger elvigyorodott. Lehet, hogy mégis megkapja a Duchessa rakománylistájának hetedik oldalát? Nem mintha ez lenne most a legfontosabb... Negyedórával később az ujjai egy csöngőre tapadtak. A Triumphot lent hagyta, a faluban. Felsétált a dombon. Előtte telefonon szólt Dulcénak az érkezéséről. Dulce. Édes. Smith feleségéhez remekül illett ez a név. Smith Brazíliában ismerte meg őt, a második kiképző bevetésükön. Dulce Evandro ezredes távoli unokatestvére volt, a

viharos szerelmet házasság követte, és Jaeger is megértette, miért csapott le rögtön Smithy Dulcéra. A százhetvenöt centiméter magas, fekete, izzó szemű, ragyogóan barna bőrű Dulce elképesztően dögös volt. Sőt, tökéletes feleségnek ígérkezett – amint ezt Jaeger a vőlegény tanújaként beszédében hangsúlyozta is, miközben tapintatosan figyelmeztette Dulcét Smithy férfias rossz szokásaira, de kiemelte kitartó hűségét. A Millside ajtaja kitárult. Ott állt Dulce gyönyörűen, mint mindig, komor arcán bátor mosollyal. Azonban friss gyászát képtelen volt palástolni. Jaeger átnyújtott neki egy ajándékkosarat, amit a csemegeboltban válogatott össze, hozzá a sietve megírt kártyát. Dulce feltett egy kávét, Jaeger pedig elmesélte három évének rövid történetét. Dulce férjével természetesen tartotta a kapcsolatot, ám elég egyirányúan: Smithy időnként e-maileket küldött neki, hogy még semmi újat nem tudtak meg eltűnt feleségéről és gyermekéről. A legjobb barátjával ugyanis megállapodtak, hogy a tartózkodási helye titokban marad, míg ő másként nem rendelkezik. Egyetlen kitétel volt: Smithy halála vagy egyéb módon történő alkalmatlanná válása esetén az ügyvéd feltárja Jaeger pontos koordinátáit. Úgy vélte, ez alapján talált rá Raff és Feaney, de nem törődött azzal, hogy megkérdezze. Smithy halálával mindez tárgytalanná vált. – Volt bármi arra utaló jel... – puhatolózott, miközben Dulce brazil ételspecialitását, a pastéis de natát ették –, hogy boldogtalan lett volna? Hogy véget vetne az életének? – Hogy gondolhatsz ilyet? – Dulce szeme szikrázott a latin dühtől. Mindig tüzes temperamentumú teremtés volt. – Hogy kérdezhetsz ilyet? Boldogok voltunk, annyira boldog volt...

Nem... Andy sosem tette volna azt, amit mondanak, hogy tett. Egyszerűen képtelenség. – Pénzügyi gondjaitok sem voltak? – próbálkozott Jaeger. – Nehézségek a suliban a gyerekekkel? Kérlek, segíts, igyekszem valami nyomra bukkanni! A nő a fejét rázta. – Semmi. – Nem ivott? Nem menekült a piához? – Jaeger, egy halottról beszélsz. Nem, amigo, nem ivott. A nő szemét fürkészte. Fájdalmas. Ködös. Gondterhelt. – Volt rajta egy jel – kezdte óvatosan. – Tetoválásféle, a bal vállán. – Miféle jel? – pislogott csodálkozva Dulce. – Nem volt rajta semmi, tudnék róla. Ekkor esett le Jaegernek, hogy a rendőrség nem mutatta meg a nőnek a fekete sas fotóját, amelyet a férje vállába vájtak. Talán jobb is így. Éppen elég traumatikus a helyzet, nem kell minden részletét feltárni. Úgyhogy gyorsan másra terelte a szót. – Az amazóniai expedícióról hogy vélekedett? Voltak gondok a csapatával? Carsonnal? A filmesekkel? Bármi... – Tudod jól, mit érzett a dzsungel iránt: imádta. Annyira lelkes volt... – Rövid szünetet tartott. – De volt valami, ami engem jobban aggasztott, mint őt... Még tréfálkoztunk is. Találkoztam a csapattagokkal, és ott volt ez a nő, egy orosz nő. Irina... Irina Narov. Szőke. Azt képzeli magáról, hogy övé a világ. Nem jöttünk ki jól egymással. – Folytasd! – sürgette a férfi. Dulce eltöprengett. – Narov úgy viselkedett, mintha ő lenne a vezér, mintha jobb lenne Andynél. Mintha át akarta volna venni tőle az expedíció irányítását.

Jaeger eszébe véste, hogy ennek az Irina Narovnak alaposan utána kell néznie. Sohasem hallott olyat, hogy valaki ilyen különös okból kövessen el gyilkosságot. De a pokolba is, nagy a tét! Nemzetközi tévéközvetítés, hírnév, plusz az azt követő pénzhalom... Mégiscsak van indíték. Észak felé tartott. Az Explorer falta a kilométereket. Valami furcsa okból kifolyólag a Dulcénál tett látogatás megnyugtatta. Megerősítette abban a hitében, hogy Andy életében minden rendben zajlott. Nem lett öngyilkos; megölték. Ő pedig levadássza a gyilkosait. Megígértette Dulcéval, hogy ha bármire – tényleg bármire – szüksége lenne neki vagy a gyerekeinek, akkor elég egy telefon, és ő ott terem. Hosszú az út Tisburytől a skót határig. Sosem értette, miért költözött ide a nagyapja testvére, ilyen távol a családtól és a barátoktól. Mindig úgy érezte, mintha bujkálna valami elől, de hogy mi elől, arról fogalma sem volt. A Langholmtól keletre fekvő, Hellmoor Loch alatt elterülő Buccleuch Felinél eldugottabb és megközelíthetetlenebb helyet ugyanis keresve sem találhatott volna ezen a bolygón. Az Explorer hibrid típusú motor. Amikor végre-valahára ráfordult az általuk „Joe bátya kunyhójának” nevezett kastélyhoz vezető ösvényre, nem tudott eléggé hálás lenni ezért a tulajdonságáért. Eleinte csak szitált a hó, ám amint haladt fölfelé, egyre zordabbá vált az idő. A „kunyhó" a Mossbrae Height és a Law Kneis félezer méter magas hegycsúcsai közé ékelt erdőrengeteg egyik tisztásán helyezkedett el, majdnem háromszáz méterrel a tengerszint felett. A vastag hórétegből megállapította, hogy napok óta senki sem ment végig ezen az úton.

A motor csomagtartójára erősítve hozott magával egy doboz élelmiszert: tejet, tojást, sonkát, kolbászt, zabpelyhet és kenyeret – az M6-osra fordulás előtt beugrott az utolsó Westmorland Servicesbe. Mire Joe bátya tisztására ért, már mindkét lábát letámasztva kellett haladnia, annyira belesüppedt a közel félméteres hóba és a buckákba. Nyáron a kastély kész paradicsom. Jaeger, Ruth és Luke alig bírtak innen elszakadni. Viszont a hosszú téli hónapok alatt... Joe bátya három évtizeddel ezelőtt vásárolta, a területet az erdőgazdaságtól. Többé-kevésbé maga építette fel a „kunyhót” – amely a nevével ellentétben impozáns épület volt. Odavezette egy kis patak vizét, és apró tavakat ásott – egyik a másikba zúgott. Minden csücskét ökoédenkertté alakította, és zöldségtermesztésre alkalmas árnyas zugokkal egészítette ki. A napkollektor, a fatüzelésű kemence és a szélerőmű által termelt áram révén majdnem teljesen önellátó lehetett. Vezetékes telefon és térerő sem volt, tehát nem tudott szólni a jöveteléről. A „kunyhó” oldalán lévő acélkéményből nagy, fehér füst gomolygott. A tűzifát ingyen hozatta az erdőből, és a házban mindig kellemes meleg volt. Kilencvenöt évesen Joe bátyának nagyon fontos volt a meleg – főként, ha ilyen ítéletidő tombolt. Jaeger leállította a motort, átmászott a hóbuckákon, és bedörömbölt a kapun. Többször meg kellett ismételnie, mire odabentről megszólalt egy hang: – Jól van, jól van, megyek már! – Aztán hallotta, amint elhúzzák a reteszt, és a kapu kitárult. A hófehér haj alól csillogó szempár nézett rá. Virult, sugárzott belőle az életerő, és úgy tűnt, az évek során mit sem vesztett egykori fényéből. Jaeger előkapta az élelmiszereket. – Gondoltam, jól jöhet.

Joe bátya végigmérte bozontos szemöldöke alól. Ted nagyapa halála óta Joe bátya lett a tiszteletbeli nagyapja, és ez a szerep igen testhezállónak bizonyult számára. Nagyon szerették egymást Jaegerrel. Amikor felismerte a váratlan vendéget, Joe bátya szeme felragyogott. – Will, fiam! Mondanom sem kell, nem számítottunk rád... Befelé! Gyere be! Dobd le azokat a vizes göncöket, míg én felteszek egy teát... Ethel odakint jár a hóban. Sétálgat. Nyolcvankét éves... vagy nyolcvanhárom? De még mindig úgy viselkedik, mintha tizenhat lenne! Ez Joe bátyára is érvényes volt. Jaeger már majdnem négy éve nem látta őt. Küldött ugyan neki rejtélyes képeslapokat Biokóról, azonban kevés konkrétummal. Csak hogy tudassa vele: él. És most váratlanul betoppan, itt áll a küszöbükön... Joe természetesen eléggé a szívére vette a dolgot. De ez is csak egy újabb nap Buccleuch Mooron. Eleinte a szokásos beszélgetés zajlott. Jaeger röviden elmesélte a Biokón töltött időt, Joe bátya pedig beszámolt Buccleuch legutóbbi négy évéről – ahol nem sok minden történt. Aztán rákérdezett Ruthra és Luke-ra. Egyszerűen képtelen volt magában tartani a kérdést, bár legbelül sejtette, hogy Jaeger neki szólt volna először, ha hall róluk bármit is. Ám Jaeger csak annyit tudott, hogy az eltűnésüket mindmáig rejtély övezi. Amint behozták a lemaradást, Joe bátya úgy nézett Jaegerre, hogy az egy kegyetlen inkvizítor és egy vidám udvari bolond keverékének is becsületére vált volna. – Ne próbáld bemesélni, hogy azért motoroztál ide a tél kellős közepén, mert be akartál vásárolni egy vénembernek! Értékelem a gesztust, de ki vele: miért jöttél?

Jaeger válaszul Belstaff dzsekijébe nyúlt, elővette a mobilját, és odalapozott a sasjelkép fotójához, amely a Vérfarkashadművelet dokumentumai közt szerepelt. Letette Joe elé a konyhaasztalra. – Bocs a modern technológia bevonásáért... Mond neked valamit ez a kép? Joe bátya turkálni kezdett a kardigánzsebében. – Ehhez nekem szemüveg kell... Aztán kezébe vette a mobilt, kartávolságra tartotta, és ide-oda forgatta. Láthatóan nem tudta kezelni, ám amint a tekintete megállapodott a rajzon, drámai változáson esett át. A másodperc töredéke alatt kiszállt belőle minden életerő. Holtsápadttá vált. Remegni kezdett, és végtelenül lassan az asztalra helyezte a telefont. Amikor Jaeger a szemébe nézett, olyat látott benne, amit még soha, és amiről sosem hitte volna, hogy nagyapja testvére érezheti. Halálfélelmet.

13. – T...udtam, tudtam... Ettől tartottam... – kapkodta a levegőt Joe bátya, és a csap felé bökött. Jaeger elrohant egy pohár vízért. Az idős férfi remegő kézzel elvette, ivott belőle, de a felét a konyhaasztalra döntötte. Mikor a pillantása újból találkozott Jaegerével, úgy nézett ki, mint akinek minden erejét kiszívták. Körbesandított a szobában, mintha idegen helyen lenne, mintha próbálná felidézni, hol van, és lehorgonyozni a jelenben. – Honnan a pokolból szedted? – suttogta a mobilon lévő képre utalva. – Ne, ne, ne válaszolj! Rettegtem, hogy eljön ez a nap. De nem hittem volna, hogy rajtad keresztül érkezik, fiam. Azok után, amiken keresztülmentél... – Zavartan bámulta a szoba sarkát. Jaeger azt sem tudta, mit mondjon. Távol állt tőle, hogy ennek a kedves idős embernek fájdalmat vagy aggodalmat okozzon. Miért is tenne vele ilyet élete alkonyán? – Fiam, legjobb lesz, ha most bevonulunk a dolgozószobámba – mondta Joe bátya, miután magához tért. – Nem szeretném, ha Ethel... bármit is megneszelne ebből. Attól még, hogy bátran lépked a hóban, ő sem a régi... Egyikünk sem. – Feltápászkodott, és a vízre mutatott. – Kérlek, hozd utánam! – Azzal a dolgozószobába indult. Jaeger a nyomában ment, azonban sosem látta még a nagybátyját ilyennek: hajlottá vált, szinte kétrét görnyedt, mintha a világ minden gondja az ő vállára nehezedne. Joe bátya felsóhajtott, ahogyan a száraz szél fúj a hegyek között. – Tudod, a nagyapád, én és a többiek... azt hittük, hogy a titok velünk a sírba száll. Tiszteletre méltó férfiak... Akik még ismerték, mi a becsület. Katonák, akik tudták, mit várnak el tőlük... Bezárkóztak a dolgozószobába, ahol Joe bátya az utolsó apró részletig kikérdezte őt mindenről, ami a jelen pillanathoz vezetett.

Amint Jaeger befejezte a történetét, az idős férfi a gondolataiba merült. Amikor végül megtörte a csendet, olyan volt, mintha saját magával társalogna, pontosabban a szobában kerengő többiek szellemével, akik már rég nem voltak az élők sorában. – Azt gondoltuk... azt reméltük, hogy a gonosz elbukott – suttogta. – Hogy mindannyian megbékélve jutunk a végső nyughelyünkre. Tiszta lelkiismerettel. Úgy hittük, eleget tettünk sok-sok évvel ezelőtt... Kopott, kényelmes bőr karosszékben ültek egymással szemben, körülöttük a falat mindenütt háborús emlékek borították. Fekete-fehér fotók Joe bátyáról egyenruhában, rongyos lobogók, híres jelvények, kés, ütött-kopott bézs sapka. Csak egy-két tárgy lógott ki a háborús emlékek sorából. Joe-nak és Ethelnek nem született gyermeke. Jaeger, Ruth és Luke váltak a fogadott családjukká. Fényképek díszelegtek az asztalon – főleg Jaeger családjáról, a „kunyhóban” töltött nyarakon –, és egy feltűnő könyv, amely nem illett a háborús dolgok közé. A Voynich-kézirat újabb másolata, amely azonosnak látszott a Ted nagyapa bőröndjében rejlővel. – És akkor ez a drága fiú – folytatta Joe bátya – megjelenik ezzel... Ein Reichsadler! – az utolsó szót nyomatékkal ejtette ki, és a telefont bámulta. – Ördög és pokol! A fiú szavaiból ítélve a gonosz visszatért... felhatalmaztok arra, hogy megtörjem a hallgatást? A kérdés válaszra várt. A vastagon szigetelt falak minden hangot elnyeltek, ám ami a szobában visszhangzott, komor figyelmeztetésnek tűnt. – Joe bátya, nem akartam tolakodni – kezdte Jaeger, azonban az idős férfi csendre intette. Láthatóan komoly akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy visszatérjen a jelenbe.

– Fiam, kétlem, hogy minden feltárhatnék előtted – suttogta. – Először is, nagyapád sosem egyezett volna bele. Csak ha kritikussá válik a helyzet. Viszont megérdemled, hogy egy-két dolgot megtudj... Kérdezz! Biztosan kérdésekkel érkeztél ide. Kérdezz, és meglátjuk, mit felelhetek! A férfi bólintott. – Mit csináltatok nagyapával a háború alatt? Anno megkérdeztem őt is, de nem nagyon beszélt erről. Mit csináltatok, aminek folytán ilyen dokumentumok kerültek hozzá? – és a telefonra mutatott. – Ahhoz, hogy megértsd, mit csináltunk a háború alatt, előbb értened kell, mi ellen küzdöttünk – válaszolta halkan Joe bátya. – Annyi év telt el, annyit felejtett az emberiség. Hitler üzenete egyszerű volt, és borzalmas. Tudod, a jelmondata az volt: „Denn heute gehort uns Deutschland, und morgen die ganze Welt!’ Ma miénk Németország, holnap az egész világ. Az ezeréves Reich globális birodalom lett volna, a Római Birodalom mintájára. Berlint Germániának akarták nevezni, és az lett volna az egész világ fővárosa. Hitler úgy gondolta, a német árja, felsőbbrendű faj, Übermensch. A Rassenhygiene, azaz fajhigiénia alkalmazásával meg akarták tisztítani Németországot az Untermenschtől, az alsóbbrendű embertől, hogy legyőzhetetlenné váljanak. Az Untermenschbe soroltakat dolgoztatták, rabszolgasorba vetették, és büntetés nélkül legyilkolták. Nyolc-, tíz-, tizenkét milliót... senki sem tudja pontosan, hány embert öltek meg. Ilyenkor hajlamosak vagyunk csak a zsidókra gondolni – folytatta Joe bátya. – De nem így volt, ez bárkire vonatkozhatott, aki nem a felsőbbrendű fajból származott. Mischling: félzsidó vagy kevert fajú. Homoszexuálisok, kommunisták, értelmiségiek, nem fehérek. Idetartoztak a lengyelek, az oroszok, a dél-európaiak, az ázsiaiak... Az Einsatzgruppen, az SS-halálosztag feltett szándéka volt, hogy kiirtja őket. És ott voltak azok, akikről azt mondták:

Lebensunwertes Leben. Élethez nem méltó élet. A testi és szellemi fogyatékosok. A nácik az Aktion T4 során őket is elkezdték legyilkolni. Gondolj csak bele, a fogyatékosokat! A társadalom leggyengébbjeit! És tudod, hogyan hajtották végre mindezt? Mindenféle ürüggyel összegyűjtötték a Lebensunwertes Lebennek tituláltakat egy speciális buszra, körbementék velük a városon, és kipufogógázt fújtak be, mialatt ők az ablakra tapadtak. – Az idős férfi Jaegerre bámult, és vonásai eltorzultak a félelemtől. – Nagyapád és én sokat láttunk mindebből a saját szemünkkel – Ivott egy korty vizet, és igyekezett összeszedni magát. – De ez nem pusztán a megsemmisítésről szólt. A koncentrációs táborok bejárata fölött ott virított a felirat: Arbeit macht frei. A munka szabaddá tesz. Nos, természetesen ez távol állt a valóságtól. Hitler birodalma Zwangswirtschaft, azaz kényszermunkán alapuló gazdaság volt. Az Untermensch révén elképesztő mennyiségű rabszolgával rendelkeztek, akiket milliószámra dolgoztattak halálra. És tudod, mi volt a legszörnyűbb? – suttogta. – Az, hogy működött. Hitler szempontjából legalábbis. Az eredményeik magukért beszéltek. Elképesztő rakétatechnológia, sugárhajtású repülőgépek, lopakodó tengeralattjárók, mindeddig ismeretlen kémiai és biológiai fegyverek, sötétben látó felszerelés... a németek majdnem minden területen elsőkké váltak. Fényévekkel jártak előttünk! Hitler fanatikusan hitt a technológiában – folytatta. – Emlékezz csak, a V-2-vel ők küldtek először rakétát az űrbe, nem pedig az oroszok, ahogyan azt manapság hinni szokták. Hitler tényleg komolyan vette, hogy a technológiával fogja megnyerni a háborút. És hidd el, a nukleáris fegyverkezési versenyt leszámítva, amelyet inkább szerencsével, mint tervezéssel nyertünk meg, mindez 1945-re majdnem bekövetkezett... Vegyük például a XXI típusú német tengeralattjárót! Évtizedekkel

megelőzte a korát. Mi még a hetvenes években is csak próbálkoztunk a lemásolásával. Háromszáz XXI U-Boottal könnyedén bekeríthette és megadásra kényszeríthette volna Nagy-Britanniát... A háború végére százhatvan ilyen hajója állt tengermélyi bevetésre készen. És ott volt még a V-7-es rakéta. Ahhoz képest a V-2 játékpisztoly. Háromezer méteres hatótávolságú, az egyik titkos idegmérgükkel, szarinnal vagy tabunnal felszerelve. Minden nagyvárosra képesek lettek volna halált hozni az égből. Én mondom, William, kevés híja volt... nem is annak, hogy megnyerjék a háborút, hanem annak, hogy elérjék a Tausendjahriges Reichot, így kényszerítve a szövetséges katonákat a béketárgyalásra. Ha így teszünk, akkor Hitler és a nácizmus, az ősgonosz megmarad. A Führernek és a fanatikusokból álló kemény magnak csupán az számított, hogy bebiztosítsák a Drittes Reichot az elkövetkező ezer évre. Kis híja volt... – Kimerülten felsóhajtott. – Sok szempontból a mi feladatunk lett, nagyapádé és az enyém, hogy megpróbáljuk őket megállítani.

14.

Joe

bátya turkálni kezdett az íróasztalfiókban. Aztán kihúzott

egy selyempapírba csomagolt tárgyat, és Jaegernek adta. – A Különleges Erők eredeti jelvénye, egy fehér tőr, és alatta: „Aki mer, az nyer.” Az ejtőernyősosztagaink szárnyjelvényével viselve később összeforrt a mostani szárnyas tőrré. Mint ahogyan már sejthetted, nagyapáddal a Különleges Légi Alakulat, az SAS kötelékében szolgáltunk. Észak-Afrikában, a Mediterráneum keleti tájain, és végül Dél-Európában. Nem volt ebben semmi felemelő. Értsd meg, fiam, a mi generációnk nem beszélt az ilyesmiről, ezért az osztagaink jelvényét és a háborús, történeteinket megtartottuk magunknak, és nem kérkedtünk velük... 1944 őszén, Észak-Olaszországban mindketten megsebesültünk – magyarázta. – Az ellenség területén folyt a hadművelet, a rajtaütés és a véres tűzharc. Kórházba evakuáltak, előbb Egyiptomba, aztán Londonba. Gondolhatod, hogy egyikünk sem akart gyorsan felépülni. Amikor felmerült a lehetőség egy szigorúan titkos egységhez való csatlakozásra, kapva kaptunk az alkalmon. – Joe bátya Jaegerre pillantott, és a szeme elködösült. – Nagyapáddal titoktartást kellett fogadnunk. De mindezek fényében... – előbb Jaeger, majd a telefon felé intett. – Nagyapád magasabb rangban állt, addigra már ezredessé lépett elő. 1945 januárjában az úgynevezett Target Force hadtestparancsnoka lett. Én pedig ennek a szervezetnek a vezérkari tisztje. Tévedés ne essék, fiam! Sohasem beszéltem erről senkinek. Még Ethelnek sem – az idős férfi igyekezett összeszedni magát. – A Target Force az egyik legtitkosabb haderő, ami csak létezett. Ezért van az, hogy valószínűleg még nem hallottál rólunk. Igen különleges küldetéssel bíztak meg: azzal, hogy felkutassuk a legfontosabb náci titkokat,

haditechnológiát, a Wunderwaffét, hihetetlenül fejlett hadieszközeiket, no meg a legjobb tudósaikat. – Most, hogy belelendült, már nem is akarta abbahagyni a történetét. Dőlt belőle a szó, mintha kétségbeesve próbálna megszabadulni súlyos emlékeitől és titkaitól: – A Wunderwafféra az oroszok előtt kellett lecsapnunk, akik akkor az új ellenségnek számítottak. A kezünkbe nyomtak egy feketelistát a kulcsfontosságú helyekről, gyárakról, laboratóriumokról, kísérleti helyszínekről, szélcsatornákról és tudósokról. A legkiválóbb elmék voltak, akik semmiképpen sem kerülhettek orosz kézre. Az oroszok viszont javában nyomultak nyugat felé. Versenyfutás volt az idővel... Alig orrhosszal győztünk. – Így bukkant rá nagyapa az iratokra? – érdeklődött Jaeger. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg. – A Vérfarkashadműveletről szóló jelentésre... – Nem jelentés az – mormogta Joe bátya. – Hanem a hadművelet terve. Egyébként pedig nem, egy ennyire titkos dokumentum... a legsötétebb bugyrokból származik, és kívül esik még a mi hatáskörünkön, a Target Force-on is. – Akkor honnan...? Az idős férfi csendre intette. – Nagyapád derék katona volt, félelmet nem ismerő, intelligens és erkölcsileg makulátlanul tiszta. A T-Force-nál töltött idő alatt egy olyan döbbenetesen sötét titokra bukkant, amelyről szinte sosem beszélt. Létezett egy csapat a T-Force-on kívül, az undorító sötétségben, amelynek az volt a feladata, hogy átmentse a legelitebb, leggyűlöltebb nácikat, az „abszolút érinthetetleneket” olyan helyekre, ahol a szövetségesek még hasznukat vehetik. Mondanom sem kell, nagyapád elképedt, amikor értesült erről. Sokkolta őt... – Joe bátya szünetet tartott. – De legfőképpen: megértette, milyen aljas terv, és mennyire elrontana minket, ha a hazánkba fogadnánk a gonoszok leggonoszabbjait. Ő úgy gondolta, hogy minden náci háborús

bűnöst a nürnbergi törvényszék élé kell állítani... De most olyan témához érkeztünk, amellyel kapcsolatban teljes titoktartásra köteleztek... – Lopva Jaegerre pillantott. – Megszegjem a szavam? Jaeger az idős férfi karjára helyezte a kezét. – Joe bátya, amit eddig megosztottál velem, máris sokkal több, mint amennyit tudtam, vagy reméltem, hogy megtudok. Joe bátya biztatón megütögette Jaeger kézfejét. – Fiam, értékelem a türelmedet és a megértésedet. Ez... ez iszonyúan nehéz... A háború végén nagyapád újra csatlakozott az SAS-hez. Illetve, akkor már nem létezett SAS. Hivatalosan közvetlenül a háború után feloszlatták. Nem hivatalosan azonban Winston Churchill, a legnagyszerűbb vezető, akit ország csak kívánhat, életben tartotta az alakulatot. Hála az égnek, hogy így tett! Az SAS mindig Churchill kegyeltje volt – folytatta. – A háborút követően titokban irányította, teljesen a háttérből, egy London belvárosában lévő szállóból. Európa-szerte titkos bázisokat hoztak létre. Céljuk az volt, hogy levadásszák és kiirtsák a nácikat, akik elkerülték az igazságszolgáltatást, főként a háború alatti iszonyatos kegyetlenkedések felelőseit. Talán hallottál már Hitler Sonderbehandlung-rendeletéről, melyben megparancsolta, hogy minden szövetséges foglyot át kell adni az SS-nek „különleges bánásmód”, más szóval kínzás és kivégzés céljából. Több százan tűntek el az úgynevezett „Nacht und Nebel”, az éjszaka és köd leple alatt szervezett rajtaütés során. – Joe bátya egy percre megpihent, mert kimerítette a múlt sötét bugyraiban való vájkálás. – Churchill titkos SAS-e arra vállalkozott tehát, hogy levadássza a még szabadlábon lévő nácikat. Mindet. Nem számít, mennyire jártak benne a korban. A Sonderbehandlung-rendelet egyenesen a Führertől jött. A náci rezsim legfelsőbb vezetése ott volt a nagyapád szeme előtt, de közvetlen összetűzésbe került azokkal, akiket a nácik biztonságba helyezésével bíztak meg.

– Tehát magunk közt harcoltunk? – hüledezett Jaeger. – Az egyik csapat igyekezett kiirtani a gonosz leggonoszabbját, a másik pedig próbálta őket kimenekíteni? – Nagyon úgy tűnik – bólintott Joe. – Nagyon úgy tűnik. – És meddig tartott ez az egész? – érdeklődött. – Ted nagyapa, akarom mondani Churchill titkos háborúja? – Azt hiszem, nagyapádnál nem ért véget. Egészen addig tartott, míg meg nem öl... halt. – Tehát azt a rengeteg náci tárgyat – óvatoskodott Jaeger –, az SS-halálfejeket, a Vérfarkas-jelvényeket a vadászat során gyűjtötte? Joe bátya bólintott. – Igen. Trófeák, ha úgy tetszik. Mindegyik egy-egy sötét emlékről mesél, egy gonosz haláláról. Mindnek meg kellett volna halnia, – És a Vérfarkas-hadművelet dokumentumaival mi a helyzet? – érdeklődött Jaeger. – Azokra is ugyanígy bukkant rá? – Bizonyára, valószínűleg. Sajnos nem tudom. – Az idős férfi nyugtalanul fészkelődött a karosszékben. – Keveset tudok erről. És mondanom sem kell, fogalmam sem volt róla, hogy a nagyapád megőrizte a másolatát, és rád hagyományozta. Csupán egyszer-kétszer hallottam, hogy említést tettek róla, aztán már csak suttogták, hogy létezett. A nagyapád... biztosan többet tudott. De magával vitte a sírba a legmélyebb és legsötétebb titkait. Túl korán szállt a sírba... – És a Reichsadler mit jelent? Minek a szimbóluma? Joe bátya hosszan bámulta Jaegert. – Az ott a mobilodon, nos, az nem közönséges Reichsadler. A sima náci sas szvasztikán ül – az idős férfi ismét a telefonra sandított. – Az ott.,. feltűnően különbözik ettől. A sas farka alatti kerek szimbólumot nézd! – megborzongott. – Egyetlen... szervezet használt ilyen szimbólumot, mégpedig a háború után, amikor a világban elvileg már béke volt, és a nácizmust

eltemették... – A dolgozószobában kellemes meleg volt, a kályha és a konyhából beáradó meleg is fűtötte, de Jaeger megborzongott a levegőjétől. Joe bátya sóhajtott, és kísértetiesen elnézett a messzeségbe. – Mondanom sem kell, hogy nem láttam ilyet... közel hetven éve. Boldog voltam, hogy nem láttam... – Itt megállt. – Ennyi. Félek, hogy már így is túl sokat árultam el. Ha igen, nagyapád és a többiek... remélem, megbocsátanak. – Tétovázott. – Van valami, amit muszáj megkérdeznem, fiam. Tudod te, hogy halt meg a nagyapád? Részben miatta költöztem fel ide. Egyszerűen nem bírtam ott maradni, ahol a boldog gyermekkorunkat töltöttük együtt. Jaeger a fejét rázta. – Csak annyit tudok, hogy váratlanul halt meg, túl korán. Tizenhét éves voltam, nagyon fiatal. Senki sem mondott többet. – És milyen jól tették... – Az idős férfi szünetet tartott, törékeny kezében SAS-sapkája jelvényét csavargatva. – Hetvenkilenc éves volt. Egészséges, mint a makk. Harcias, mint mindig. Azt mondták, öngyilkosság volt. Cső az autóablakon át, motor bekapcsolva, és kipufogógázba fojtotta magát, mert nyomasztották a háború traumatikus emlékei. Micsoda agyament ostobaság! – Szemében fellángolt a keserű düh. – Mi jut erről eszedbe? Cső az ablakon át... Biztosan tudod. Persze, az övé nem volt Lebensunwertes Leben, vagyis fogyatékos, élethez nem méltó élet. – Joe bátya kétségbeesetten nézett rá. – De ők így állnak bosszút... Jaeger felpörgette a motorkerékpárt. A bivalyerős, ezerkétszáz köbcentis motor mély dübörgéssel száguldott végig az éjszakában a kihalt autópályán. Miközben dél felé tartott az M6-oson, zakatoltak a gondolatai, és nem hagyta nyugodni a Joe bátyánál tett látogatás. Az idős férfi utolsó felfedett titka szíven ütötte.

Ted nagyapát holtan találták a kipufogógázzal teli autójában. Úgy tűnt, megfulladt. A rendőrség véleménye szerint a halál legvalószínűbb oka öngyilkosság. Kísérteties, hogy a nagyapja bal vállába különös jel volt belevésve: egy Reichsadler. Gyanúsan hasonlít Andy Smith halálának körülményeire. Jaeger még ott maradt a „kunyhóban”, ameddig ideje engedte. Visszahozta Ethelt a hóból. Elköltött velük egy füstölt heringes vacsorát. Ágyba kísérte mindkettejüket, mivel a nagyapja testvére elcsigázottabbnak és gondterheltebbnek látszott, mint valaha. Aztán elbúcsúzott, és nekivágott az útnak. Negyvennyolc órán belül személyes választ ígért Raffnak és Feaney-nek, Nem sok ideje maradt – főként azért, mert még egy helyre be kellett ugrania London előtt. Otthagyta tehát Joe bátya havas erdők közt megbúvó „kunyhóját”, remélve, hogy a ház elszigeteltsége védelmet nyújt a nagybátyjának és Ethelnek. A dél felé vezető, hosszú úton úgy érezte, mintha a múlt kísértetei ott süvöltenének fülébe a sötétben. Levadásszák. Nacht und Nebel. Éjszakán és ködön át.

15. – Ezen legeltesd a szemed! – Adam Carson az íróasztalra hajított egy rakás légi felvételt. Carson határozott, szögletes arcú férfi volt, éles elméjű és ravasz – igazi győztes típus. Tehetséges szónok. Jaeger nem nagyon kedvelte, de katonai parancsnokként becsülte. Hogy bízott-e benne? Erre nem tudott válaszolni. – ACordillera de los Diós: Isten hegyei! – lelkendezett Carson. – Majdnem akkora, mint Wales, teljesen feltáratlan dzsungel. Gigászi, négyezer-négyezer-ötszáz méter magas hegycsúcsok veszik körül, ködbe és esőbe vész. Vannak itt vad törzsek, katedrális magasságú vízesések, kilométeres barlangrendszerek, mély szakadékok, meredek hasadékok, talán még Tyrannosaurus-csordák is dübörögnek errefelé. Egy szó, mint száz: igazi „elveszett világ”. Jaeger tanulmányozta, és egytől egyig átlapozta a fotókat. – Tény, hogy nem a Soho... – Ugye, hogy ugye? – kacsintott Carson, és odavetett Jaegernek egy második köteg légi felvételt. – Ha még kételkednél, ezt nézd meg! Hát nem gyönyörű? Rejtélyes, egzotikus, formás, érzéki és dögös. A levegő szirénje ez a gép, amely háromezer kilométer messziről csábít magához minket, az eltelt évek számáról már nem is beszélve. Jaeger szemügyre vette a fotókat. A rejtélyes géproncs kiemelkedett smaragdzöld környezetéből, mivel a közvetlen közelében hófehérré változott az erdő. Holt erdő. Csupasz ágak nyúltak az ég felé, mint ezernyi csontos ujj. A holt dzsungel pedig kifakult és felkopaszodott. – Holt erdő – jegyezte meg Jaeger, és a rejtélyes roncs körüli kihalt növényzetre mutatott. – Van valami ötleted, mitől ilyen?

– Passz – somolygott Carson. – Biztos irtóra mérgező, de egy rakás anyag jöhet szóba. Természetesen lenne nálatok NBCöltözet és maszk. Komoly védőfelszerelés kell... mármint, ha tényleg úgy döntesz, hogy elmész. Jaeger elengedte a füle mellett az élcelődést. Tudta, hogy mindenki az ő válaszát várja. Letelt a negyvennyolc óra. Ezért gyűlt össze a Wild Dog Media Sohóban lévő irodájának plüss karosszékeiben Adam Carson, néhány tévés főmufti és az Enduro Adventures csapata. Úgy látszik, tévés körökben az ember csak akkor viheti valamire, ha a Sohóban – Nyugat-London puccos negyedében – bérel irodát, mert itt nyüzsög a média világa. Carson természetesen komoly babérokra tört, úgyhogy magán a Soho Square-en bérelt irodakomplexumot. – A gép feltűnően érintetlennek tűnik – jegyezte meg Jaeger. – Mintha ott szándékozott volna leszállni. Tudjuk már, honnan hová tartott, és melyik évben? Carson újabb fotósorozatot tolt az orra elé. – Nagyítások a jelzéseiről. Láthatod, hogy alaposan lekopott, de úgy tűnik, az amerikai légierő színeiben indult. Ennyire csak hosszú évtizedek alatt kopik el, úgyhogy második világháborúsra tippelünk. És ha így van, az kész csoda, mert igazi jelenség: évtizedekkel megelőzi a korát. Hasonlítsuk össze a C-130-as Herculessel! – folytatta a tévésekre sandítva Carson. – A C-130as modern szállítórepülő, a legtöbb NATO-haderő ilyet használ. Rejtélyes gépünk elejétől a végéig harmincnégy méter hosszú, míg a C-130-as csupán tizenkét méter, tehát közel háromszor akkora. Sőt, hat motorral rendelkezik, nem néggyel, és sokkal szélesebb a szárnyai fesztávolsága. – Tehát jóval nehezebb terhet vitt? – érdeklődött Jaeger. – Pontosan – bólintott Carson. – A második világháborús szövetséges harci gépek közül egyedül a Boeing B-29-es Superfortressre hasonlít, arra, amely atombombát dobott

Hirosimára és Nagaszakira. Csakhogy ennek itt teljesen más az alakja, aerodinamikusabb, áramvonalasabb. AB-29-es feleekkora volt. Nagyjából összegeztem is a fejtörőt: mi a fene ez? – Carson elmosolyodott. Magabiztosabban, kihívóbban. – Úgy neveztük: „a második világháború utolsó nagy rejtélye”. Tényleg az... – nagyon belelendült az üzletemberes monológba, hogy lenyűgözze a hallgatóságát. – Úgyhogy csak a megfelelő expedícióvezetőt várjuk – Jaegerre pillantott. – Készen állsz? Benne vagy? Jaeger végignézett a körülötte lévőkön. Carson: überbiztos benne, hogy megtalálta az emberét. Raff: kifürkészhetetlen pofa, mint mindig. Feaney: gondterhelt, elvégre az Enduro Adventures vagyona múlik rajta. A válogatott tévés bagázs: harmincas éveik elején járó fickók, igénytelen (vagy divatos?) rongyokban, akik tűkön ülnek, mert késélen táncol az ötletük. És ott üldögélt Mr. Simon Jenkinson, a levéltáros. Az ötvenes éveit taposó férfi messze a legidősebb volt köztük – temperamentuma, akár egy téli álmot alvó grizzlymedvének. Szakálla őszült, szódásüveg-szemüveget és molyette tweedzakót viselt. A gondolatai messze jártak. – És maga, Mr. Jenkinson? – pillantott rá Jaeger. – Úgy tudom, maga itt a szakértő. A LAAST, az Elveszett Repülőgépekért Régészeti Társaság Alapítványának tagja, és a második világháború történetét kutatja. Magától kéne hallanunk, mi lehetett ez a gép. – Ki? Én? – pislogott a levéltáros, mintha mély álomból riadt volna fel. Bajsza izgatottan összerándult. – Tőlem? Még hogy tőlem! Inkább ne... Nem vagyok jó szónok. Jaeger szívből felnevetett. Rögtön megkedvelte a fickót. Tetszett neki, hogy nem színlel, nem képmutató. – Enyhén szólva szorít az idő – vágott közbe Carson a tévésekre pillantva. – Beszélj a levéltárossal azután, hogy lerendeztük a kulcskérdést, jó? Azt, hogy benne vagy-e, vagy sem.

– Mielőtt döntök, szeretek utánajárni a dolgoknak – jelentette ki Jaeger. – Nos, Mr. Jenkinson, hogy vélekedik? Mi lehet ez? – Hát, ha már így rákérdezett... – köszörülte meg a torkát. – Létezik egy olyan gép, amelynek az adatai egyeznek ezzel, a Junkers Ju 390. Természetesen német gyártmány, Hitler agyszüleménye, nem meglepő. Elvileg ez vitte volna véghez az Amerika Bomber nevű projektet, Hitler Amerika ellen irányuló transzatlanti bombázásait a háború végén. – Bombáztak? – tudakolta Jaeger. – Érte találat New Yorkot vagy Washingtont? – Vannak jelentések ilyen bevetésekről – bólintott Jenkinson. – De egyik sem abszolút hiteles. Legyen annyi elég, hogy a Ju 390-es-nek minden adottsága megvolt ehhez. Repülés alatt történő üzemanyagpótlásra volt képes, a pilótát modern Vámpír éjjellátó szemüveggel látták el, amelynek köszönhetően éjjel majdnem ugyanúgy látott, mint nappal, és ezáltal koromsötétben tudott le- és felszállni a géppel. – Jenkinson egy légi fotóra bökött. – Látják ezt itt? A Ju 390 géptörzsén mini obszervatórium található. A legénység a csillagok állása révén nagy távolságokra navigálhatott, nem kellett radarra vagy rádióra hagyatkoznia. Egyszóval: tökéletes harci repülő volt a világ körüli, alattomban folytatott, lenyomozhatatlan repülésekhez. És igen, tökéletesen megfelel arra, hogy New Yorkra szarint dobjanak, ha ezt tervezték – majd zavartan hozzátette. – Ööö... elnézést a legutóbbi megjegyzésemért New Yorkról és a szarinról. Kissé elsodort a hév. Tudnak követni? – Válaszul mindenki buzgón bólogatott: meglepő módon éppen Simon Jenkinson volt az, aki lebilincselte a hallgatóságot. – Kevesebb mint egy tucat Ju 390-es készült – fűzte tovább a mondandóját. – Szerencsére a nácik még az Amerika Bomber program befejezése előtt elvesztették a háborút. Csakhogy, különös módon, egyetlen Ju 390-est sem találtak meg. A háború befejeződésekor

egyszerűen... nyomuk veszett. Tehát, ha ez egy Ju 390, akkor a legelső példány, amit láthatunk. – Van valami ötlete, mit keres egy német harci repülő Amazónia szívében, amerikai jelzéssel? – Halvány gőzöm sincs – tárta szét a karját őszintén a levéltáros. – Bevallom, éppen ez nem hagyott nyugodni, miközben az iratok közt kutakodtam. Az égvilágon semmi jel nem utal arra, hogy egy ilyen gép valaha is Dél-Amerikába repült volna. Ami az amerikai jelzést illeti: nos, az agyam eldobom! – Ha lenne bármi nyom, biztosan rábukkant volna, igaz? – faggatta Jaeger. A levéltáros bólintott. – Amennyire megállapíthatom, íme, a gép, amely nem létezett. Kísértetjárat. Jaeger vigyorgott. – Tudja, Mr. Jenkinson, magának nem levéltárakban kéne kutatnia, hanem tévéműsorok ötleteit kéne megálmodnia. – A gép, amely nem létezett – ismételte Carson. – Kísértetjárat. Zseniális! Will, felteszem, kíváncsiságod a tetőfokára hágott... – Pontosan – bólintott Jaeger. – Már csak egy utolsó kérdésem és egyetlen kikötésem maradt, melyek után minden bizonnyal elvállalom. Carson biztatóan intett. – Ki vele! A kérdés feltevésekor mintha bomba robbant volna a szobában. – Megtudtál azóta valamit Andy Smith meggyilkolásáról? Carson arca szenvtelen maradt, mindössze egy izomrángás jelezte, hogy a kérdés talált. – A rendőrség véleménye, hogy baleseti halál vagy öngyilkosság történt. De annak ellenére, hogy rossz fényt vetett

az expedícióra, mi összeszedjük magunkat, és továbblépünk – kis szünet. – Mi a kikötés? Válaszul Jaeger egy mappát tett az asztalra, amely színes prospektusokat tartalmazott, címlapjukon futurisztikus repülőgépekkel. – Ma reggel felhívtam a bedfordi Cardington Field hangárt, a Hybrid Air Vehicles cég központját. Gondolom, ismered Steve McBride-ot és a társait. – McBride-ot? Persze, persze! – felelte Carson. – Rendes, megbízható irányító. Mióta érdekelnek téged a hibrid repülők? – McBride azt ígérte, szereznek egy Heavy-lift Airlander 50est, a legnagyobb gépüket, amely körözni képes az amazóniai dzsungel fölött – Jaeger a tévésekhez fordult, a két brithez és a pénzeszsák amerikaihoz. – Lényeg a lényeg: az Airlander 50-es modern, héliummal, nem gyúlékony hidrogénnel töltött léghajó. Nem Hindenburg, nem fogja tűzlabdaként végezni. Százhúsz méter hosszú és hatvan méter széles – folytatta. – Kétféle feladatra fejlesztették ki. Az egyik: az állandó nagyterületi légi megfigyelés, ellenőrizni mindazt, ami odalent zajlik. A másik: nehéz terhek felemelése. – Itt hatásszünetet tartott. – Az Airlander hatvanezer kilogrammig terhelhető. McBride becslése szerint egy ilyenfajta harci gép feleennyit nyom, nagyjából harmincezer kilót, maximum ötvenezret, ha rakománya van. Ha Airlander 50-est használunk, szemmel tarthat minket, és egyúttal ki is emelheti a repülőgépünket a dzsungelból. Az amerikai tévés az asztalra csapott, és kijelentette: – Mr. Jaeger, kedves Will, ha csakugyan arra gondolsz, amire én gondolok, hogy gondolsz, akkor ez a javaslat király! Király! Ha bemerészkedtek oda, egyik gépet a másikhoz rögzítitek, és kiemelitek onnan, akkor én mondom, megduplázzuk a hozzájárulásunkat. És javíts ki, ha tévedek, Carson, de mi adjuk a lé legnagyobb részét. Ugye?

– Igen, Jim! – bólogatott Carson. – Az Airlander bevetésének semmi akadálya. Ha McBride azt állítja, hogy megfelel, és ti olyan rendesek vagytok, hogy fedezitek az ezzel járó pluszköltségeket, Jim, akkor ne csak a dzsungelbe hatoljunk be érte, hanem hozzuk is haza! – Megtudhatnék valamit? – óvatoskodott az egyik brit. – Ha, mint mondtad, egy Airlander képes a dzsungel fölött körözve kiemelni a géproncsot, miért nem teheti le a csapatot kapásból a roncsra? Most azt tervezzük, hogy ejtőernyővel, utána pedig többnapos gyaloglással közelítitek meg. Nem kímélne meg ettől az Airlander? – A kérdés jogos – sietett megjegyezni Carson. – De három érv is ellene szól. Először: tilos egy csapatot közvetlenül valami ismeretlen méreggel fertőzött területre engedni. Kész öngyilkosság. Biztonságos helyről nyomulunk be, ahonnan előbb meghatározzuk, majd felmérjük a veszélyt. Másodszor: nézzétek a roncs feletti terepet! Letört, száraz, szúrós ágak. Ha ide dobunk egy csapatot, rögtön felnyársaljuk a felét. Harmadszorra pedig – és az amerikai tévécsatorna vezetője felé intett – Jim ejtőernyős ugrást szeretne a drámaibb hatás kedvéért. Tehát tiszta, nyílt, biztonságos területre fogunk ugrani. Ezek miatt kell úgy megközelítenünk a gépet, ahogy terveztük, az általunk eddig talált egyetlen tiszta terepről.

16.

A

tanácsteremben ebédet szolgáltak fel – fóliával letakart

hidegtálakat. Jaegernek elég volt egyetlen pillantást vetnie rájuk, hogy eldöntse: nem éhes. Átslisszolt a szobán, és egy viszonylag félreeső helyen bekerítette a levéltárost. — Különös – vizsgálgatott Jenkinson egy feltűnően műanyagnak látszó szusidarabot. – Mindig ámulatba ejt, hogy tulajdonképpen az egykori háborús ellenfeleink ételét esszük... A levéltárba mindennap saját készítésű szendvicset viszek... érett cheddarral megbolondított chutney-s szendvicset. Jaeger elvigyorodott. – Lehetne rosszabb, hozhattak volna savanyú káposztát is. Ezúttal Jenkinsonon volt a sor, hogy elnevesse magát. – Touché! Tudod, kissé irigyellek, amiért elmész a dzsungelbe ezt a rejtélyes roncsot felkutatni. Persze, én szinte hasznavehetetlen lennék terepen. De akkor is... történelmet írsz. Átélheted. Kihagyhatatlan! – Szoríthatok neked helyet a csapatban – jegyezte meg Jaeger. – Megmondom, hogy csak azzal a feltétellel vállalom. A levéltáros félrenyelt egy nyers halcafatkát. Aztán kiköpte. – Köhömm! Elnézést! Förtelmes ez a szusi... – gondosan papírszalvétába tekerte, és letette egy polcra. – Ne, ne, ne, ne, ne... boldog vagyok az én papírkáim közt. – Ha már a papíroknál tartunk – kapott az alkalmon Jaeger – egy pillanatig felejtsd el, amit biztosan tudsz. Puszta találgatásra lennék kíváncsi. Azok alapján, amiket láttál és hallottál, mit gondolsz, mi lehet ez a titokzatos repülőgép? Jenkinson idegesen forgatta a szemét a vastag lencse mögött. – Általában nem szoktam találgatásokba bocsátkozni. Nem illik a szakmámhoz. De mivel így megkérdezted... Csak két

lehetséges forgatókönyvet tudok elképzelni. Az egyik az, hogy egy Ju 390-essel van dolgunk, amit a nácik amerikai jelzéssel láttak el, hogy feltűnés nélkül sertepertéljen. A másik elképzelésem pedig az, hogy ez egy szigorúan titkos amerikai harci gép, amelyről még nem hallott soha senki. – Melyiket tartod valószínűbbnek? – csapott le rá Jaeger. Jenkinson a szottyadt szalvétára emelte a tekintetét. – A másodikra kábé annyi esély van, mint hogy én valaha is megszeressem a szusit. Ami az első verziót illeti, meglepődnél, ha tudnád, milyen gyakori volt az efféle mocsokság. Lecsaptunk a gépükre, lecsaptak a gépünkre... Átfestettük az ellenfél jelzéseire mindenféle sötét ügylet lebonyolításához. Ők nemkülönben. Jaeger felvonta a szemöldökét. – Észben tartom. Most pedig teljesen másról kérdeznélek. Van egy rejtvényem a számodra. Talány. Valamiért úgy érzem, hogy kedveled az izgalmas rejtélyeket, viszont szeretném, ha ez kettőnk közt maradna, oké? – Nincs is jobb, mint rejtélyeken agyalni – bólogatott Jenkinson csillogó szemmel –, főként olyanokon, amik szigorúan titkosak. Jaeger lehalkította a hangját. – Adott két öregember, két második világháborús veterán. Valami titkos alakulatnál szolgáltak, iszonyúan hipertitkos alakulatnál. Mindkettőnek csakis háborús emlékek díszítik a dolgozószobáját, egyetlen tárgyat kivéve, amely az íróasztalukon lévő rejtélyes, középkori, olvashatatlan nyelven írt kézirat. A kérdés: miért? – Mármint, miért van mindkettejüknek példánya? – A levéltáros elmélyülten végigsimította szakállát. – Nincs ilyen irányú, komolyabb érdeklődésre mutató bizonyíték? Erre utaló művek? A jelenséget behatóbban tanulmányozó egyéb adalék? – Semmi. Ennyi. Ez az egyetlen kötet, amely ott díszeleg mindkét öregember dolgozószobájának íróasztalán.

Jenkinson szeme ragyogott. Láthatóan felcsigázta a dolog. – Létezik olyan, hogy könyvkód... – Elővett egy régi borítékot a kabátzsebéből, és írni kezdett. – A szépsége a letisztultságában rejlik, és abban, hogy teljességgel megfejthetetlen... egészen addig, míg ki nem derül, melyik könyvből dolgozott az illető. Lefirkantott egy látszólag véletlenszerű számsort: 1.16.47 / 5.12.53 / 9.6.16 / 21.4.76 / 3.12.9 / 7.13.8. – Képzeld csak el, hogy neked és a másik félnek is megvan ugyanazon könyv ugyanazon kiadása. Lássuk hát az elsőt! 1.16.47. Fellapozod az első fejezet tizenhatodik oldalát, és megnézed a negyvenhetedik sort. I-vel kezdődik. A következő: ötödik fejezet, tizenkettedik oldal, ötvenharmadik sor: D-vel kezdődik. Kilencedik fejezet, hatodik oldal, tizenhatodik sor: ismét I. Huszonegyedik fejezet, negyedik oldal, hetvenhatodik sor: Ó. Harmadik fejezet, tizenkettedik oldal, kilencedik sor: T. Végül pedig a hetedik fejezet tizenharmadik oldalának nyolcadik sora: A. Ezeket összerakva mit kapsz? Jaeger kibetűzte a szót: -L..D...I...Ó...T...A. Idióta? Jenkinson vigyorgott. – Te mondtad. Jaegerből kibuggyant a nevetés. – Nagyon vicces! Most buktad el az amazóniai invitációt! Jenkinson csendben röhögcsélt, a pocakja rázkódott. – Bocs. Ez jutott elsőként az eszembe. – Vigyázz, nyakig vagy a szarban! – Elgondolkodott. – De hogy van ez, ha a könyv egy megfejtetlen nyelven íródott? Akkor nem működik a kód. – De, de, de! Működik, ha van bármilyen fordítása. Fordítás híján lenne teljesen érthetetlen a hatbetűs szavunk. Úgy csak számok lennének összevissza... A fordítás újabb kódolási szintet ad hozzá. Mindkét személynél ott kell, hogy legyen az eredeti és a

fordítása is, hogy dekódolhassák az üzenetet. Egyszerűen zseniális! – Megfejthető az ilyen? – kockáztatta meg Jaeger. Jenkinson a fejét rázta. – Nagyon nehéz. A lehetetlenséggel határos. Ebben rejlik a szépsége. Tudnod kell, melyik könyvre utalt a két felhasználó, és jelen esetben a fordítását is meg kell szerezni. Ezáltal közel lehetetlenné válik a dekódolás, hacsak el nem fogják a két öreget, és kínozzák őket addig, míg el nem árulják. Jaeger végigmérte a levéltárost. – Piszkos fantáziád van, Jenkinson. Köszönöm az eszmefuttatást. És kutasd tovább a rejtélyes ronccsal kapcsolatos nyomokat! – Leírta az e-mail címét és a mobilszámát Jenkinson borítékjának a csücskére. – Bármilyen infónak örülnék. – Meglesz – mosolygott Jenkinson. – Végre valakit igazán érdekel!

17. – Kettős tükör – büszkélkedett Carson. Ezt használjuk arra, hogy megállapítsuk, melyik karakter a legvonzóbb a tévénézők számára. Vagy legalábbis ez az ostoba elmélet áll mögötte... – Jaegerrel egy elsötétített szoba hosszú üvegfalnak látszó része előtt álldogáltak. Túloldalt egy csapat tömte magát hidegtálakkal, és fogalmuk sem volt arról, hogy figyelik őket. Carson beszédmódja feltűnő fordulatot vett. Újra felöltötte a szerinte bajtársias katona szerepét. – El sem hinnéd, mennyit szaroztam, mire összehoztam ezt a csapatot! — magyarázta. – A tévés főmuftik őrülteket, sztárjelölteket és jó nőket akartak. Az ő szavaikkal élve: elsőrangú „szavazóanyagot”. Én exkatona típusúakat képzeltem el, akiknek legalább esélyük lenne a túlélésre. Ez a bagázs – azzal rábökött az üvegre – lett az eredmény. Jaeger kérdőn mutatott a szendvicstálakra, amelyekről az expedíció tagjai buzgón falatoztak. – Ők miért nem azt a felháborító... – ... szusit kapták? A vezetőség átka – dohogott Carson. – A miénk a botrányosan drága, emészthetetlen kaja. Bemutatom a csapatot, aztán javaslom, hogy szólj egy-két kedves, biztató szót... Carson rámutatott egy alakra az üvegen át. – A nagydarab Joe James. Új-zélandi, kiwi, az ottani SAS katonája volt. Élete során rengeteg baj társát elvesztette, kínozza a poszttraumatikusstressz-szindróma, innen a hosszú, zsíros haj és az Oszama bin Laden-szakáll. Mintha egy bicajos és egy csöves keveréke lenne – amit persze imádnak a tévések. De ne ítélj elsőre! Szívós és leleményes, úgy hírlik. A ketteske az a jóképű fekete faszi, Lewis Alonzo. Az amerikai haditengerészet egykori különleges műveleti katonája, SEAL. Mostanság testőrként

tengeti a napjait, de hiányzik neki a harc és az adrenalinlöket. Ezért jelentkezett a mókára és kacagásra. Az összes közül kábé a legmegbízhatóbb fickó. Ne merd ott hagyni Amazóniában! Ahogyan a jenkik nagyon is világossá tették a gyűlésen, ők állják a költségek oroszlánrészét. Kell amerikai a csapatba! Lehetőleg olyan, aki mindeközben hősiesen megmenti a világot, hogy lenyűgözze amcsi közönségét. Három. A francia Canal+ is a költségek jelentős részét állja, tőlük kaptuk az elegáns francia csibét, Sylvie Clermont-t. A brit fülnek szerencsétlenül hangzó CRAP-nél szolgált, a Commandos de Recherche et d'Action en Profondeur kötelékében, Olyan ez, mint a Különleges Légi Alakulat, a „különleges” jelző nélkül. A skót hegyi kiképzésen végig Diort viselt. És rohadt jól nézett ki! Valószínűleg a francia nőkhöz hasonlóan nem viszi túlzásba a tisztálkodást, de én még ezt is elnézném neki... – Felröhögött a saját poénján. Jaegerre pillantott, várta, hogy ő is hahotázni kezd. De még csak meg sem rezzent a szája széle. Carson nem csüggedt, vállat vont, és mivel olyan vastag bőr volt a pofáján, mint egy vízilónak, folytatta: – Négy. Ázsiai fickó: Hiro Kamisi. A japán NHK csatorna választottja. Nevéhez illően heroikus alkat. A Tokusa Szakuszen Gun, a japán Különleges Erők parancsnoka volt. Afféle modern szamurájnak képzeli magát, a szent ösvény harcosának. Háborús történészként szerzett magának hírnevet, főként a második világháború miatti japán bűntudat vitte bele. A magam részéről fel nem foghatom, miért érez bűntudatot. Mi győztünk. Ők vesztettek. Vita lezárva. – Carson ismét felnevetett saját magán, ezúttal azonban már nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak. Az üzenete világos volt: „Én vagyok itt a főnök, mondom, ami tetszik; és tetszik, amit mondok!” – Öt és hat: a két hosszú hajú férfi, bár az álluk még alig pelyhedzik: Mike Dale és Stefan Kral. Egy ausztrál és egy szlovák. Ők a Wild Dog Media operatőrei, értük nem kell aggódnod. Dolgoztak már vadonban és konfliktuszónákban, tudnak vigyázni magukra. A jó hír: ők állnak

majd a show-t megörökítő kamerák mögött, tehát nem lesznek útban. A rossz hír: kábé az apjuk lehetnél! – Carson röfögött. Szemlátomást ez volt a kedvenc poénja mind közül. – Hetes. Stefan Krakow, lengyel-német. A német ZDF csatorna nagybecsű választottja, volt GSG 9-es. Mi mást mondhatnék? Krakow sváb. Temperamentuma, mint a lajháré, humorérzéke pedig a hiénáéval ér fel. Makacs, borongós, igazi teuton karakter. Ha bebizonyosodik, hogy a gép német, egyfolytában az orrotok alá dörgöli majd. A nyolcadik a dögös latin Letícia Santos, akit a természetmániás brigád tukmált ránk. A brazil chica most a FUNAI-nál, az ő amazóniai indián ügynökségüknél dolgozik. Azelőtt a B-SOB-nál szolgált, Evandro ezredes haverod Brazil Különleges Erőinél. Most már nem fatörzseket ölelget, hanem amazóniai indiánokat. Az ezredestől férfit kértél a csapatodba, és megkaptad őt. Végül pedig Kilenceske. Gyere csak, gyere közelebb! Jó is lenne! Bizony, a szőke bombázóról beszélek. Őrjítő! Ő Irina Narov, az orosz Szpecnaz egykori tisztje, de már megkapta az amerikai állampolgárságot, és New Yorkban él. Hűvös, mint a jég. Vérprofi. Egyértelműen szemet gyönyörködtető látvány. Ó! El ne felejtsem: mindig magánál hordja a kését. Ne kezdj vele! Mondanom sem kell, hogy a tévések imádják, szerintük Narovnak köszönhetően robbanásszerűen megugrik a nézettség. – Jaegerhez fordult. – Szerény személyeddel együtt tízen vagytok. Szóval, hogy vélekedsz? Ölni lehetne egy ilyen társaságért, mi? Jaeger megborzongott. – Gondolom, már túl késő, hogy hátat fordítsak, és visszalépjek, Carson fülig érő szájjal vigyorgott. – Hidd el, imádni fogod! Te vagy a megfelelő személy, aki egységes csapatot faraghat belőlük! Jaeger felszisszent.

– Még valami! Szeretném, ha Raff lenne a helyettesem. Biztos kézzel segédkezne az irányításban, és segítene megbirkóznom ezekkel a válogatott idiótákkal. Carson a fejét rázta. – Sajnos ez lehetetlen. Én sem ismerek nála jobb harcost. Csakhogy nem az a diplomatikus alkat, és nem is túl szép látvány... A tévések eltökélten kitartanak a meglévő csapattagok mellett. Tehát Irina Narovval, a tiszteletbeli amcsival kell megbirkóznod, ő lesz a jobbkezed. – Ezen áll vagy bukik a dolog? – Bizony. Vagy a szőkeség, vagy az egész műsornak lőttek! Jaeger visszafordult a kettős tükörhöz, és hosszan nézte Irina Narovot, aki sejtése szerint a legvalószínűbb gyanúsított Andy Smith meggyilkolásának ügyében. Különös. Úgy tűnt, mintha a nő tudná, hogy figyelik, mintha az üvegen át is érezte volna magán Jaeger röntgentekintetét.

18.

A hajnal első csíkja megjelent a horizonton. Eljött az ideje, hogy a Lockheed Martin C-130J Super Hercules felszálljon. Irány az ég! Jaeger csapata indulásra készen állt. Jöjjön, aminek jönnie kell! Becsatolják magukat a repülő lehajtható üléseibe, felteszik a fedélzeti oxigénmaszkokat, és felkészülnek arra, ami vár rájuk. Hogy a világ tetejéről leugorjanak az ismeretlenbe. Ez volt az a pillanat, amikor Jaeger még egyszer, utoljára önmagára összpontosíthatott a küldetést, azaz a világraszóló expedíciót megelőzően, mielőtt a levegőbe emelkednek. A gép hamarosan elindul a kifutópályán. Zöld lámpa, zöld út. Nincs visszakozás. Teljességgel elkötelezték magukat. Ezek az utolsó percek, mielőtt mindenen úrrá lesz a túlélésért való küzdelem. Jaeger ezért előresétált a kifutópályán, hogy egyedül maradhasson néhány percre, mivel ez volt az utolsó lehetősége. Az elkövetkező napokban és hetekben biztosan nem lesz ilyen. Ezt csinálta a katonai elit kötelékében, és ezt teszi most is – megacélozza az idegeit, és felkészül az amazóniai expedíció vezetésére. A brazíliai Cachimbo Légibázisról szállnak fel, amely a Serra do Cachimbo szívében, a Füstölgő pipa-hegységben található. Cachimbo egyenlő távolságra van az atlanti partvidéki Rio de Janeirótól és Amazónia legnyugatibb dzsungeléitól, így innen indultak a célponthoz. Néha elfeledkezünk arról, milyen hatalmas ország Brazília, és milyen végtelenül széles az Amazonas-medence. Cachimbótól mintegy kétezer kilométerre keletre található Rio de Janeiro, és kétezer kilométerre nyugatra, a dzsungel legtávolabbi csücskében

pihen a rejtélyes harci repülő. A két pont között majdnem mindent sűrű erdő borít. A kizárólag katonai hadműveletekre fenntartott Cachimbo Légibázis tökéletes kapu az „elveszett világba”. Bónuszként Evandro ezredes, a B-SOB parancsnoka megtiltotta a felszállás előtti filmezést, mivel a Cachimbóról induló különleges küldetések miatt titkosnak volt minősítve a helyszín. Valójában Jaeger kérésére tette, akinek az agyára ment, hogy napi huszonnégy órában a pofájába lóg a kamera. Az operatőrök már két hete nyomon követték az expedíció csapatának minden egyes pillanatát, igyekezve valamennyi kialakuló konfliktust megörökíteni. Jaeger abszolút nem volt hozzászokva az állandó tolakodáshoz. Sőt, ott volt Irina Narov, az állítólagos jobbkeze, aki sejtése szerint az első számú gyanúsított Andy Smith meggyilkolásában. Miközben a csapat többi tagja úgy-ahogy elfogadta Jaeger személyét, Narov alig leplezte az ellenszenvét. Úgy tűnt, a szőke orosz bombázó a kezdet kezdetétől nehezményezi a jelenlétét. Rámenősségével Jaeger idegeire ment. Mintha azt várta volna, hogy Andy Smith kiiktatásával az ő kezébe kerül a vezetés, de ez a terve most dugába dőlt. Jaeger törött kéz- és lábujjai – a Black Beach-i szuvenírek – még mindig kínozták. Sínbe tették őket, és úgy vélte, ha elkerüli Narov kését, képes bármire, ami következhet. Nem igazán értette, miért ilyen ellenséges vele, viszont úgy gondolta, a dzsungel katlanában úgyis minden kiderül. Volt még egy csoportdinamikai jelenség, ami nem kerülhette el a figyelmét. Az elejétől fogva sercegett a levegő Leticia Santos, a brazil csapattag és Irina Narov között. Betudta annak, hogy két szépség rivalizálásának klasszikus esetét látja kibontakozni, amely várhatóan a szemkikaparós fejezettel fog majd folytatódni. Legbelül azonban valami azt súgta neki, hogy ez féltékenység, és hogy ő, Jaeger ennek az irigységnek és feszültségnek a forrása.

De elhessegette ezt a gondolatot. Egész éjszaka zuhogott, és most beleszagolt a napégette földre hulló hűsítő, trópusi zivatar jellegzetes illatába. Páratlan. Felidézte az első „erdei” élményeit – az SAS-ben így utaltak a dzsungelre. A dzsungelharcos-kiképzés az SAS-válogatás mérföldköve. Minden katonának át kell mennie ezen a kegyetlen teszten ahhoz, hogy az alakulat tagja lehessen. Jaeger akkor értette meg, hogy valahol legbelül ősi vonzódást érez az esőerdei lét iránt. A buja aljnövényzetnek, a sárnak és az esőnek tulajdonította, mivel ezek a gyermekkorát idézték fel – arra, amikor kölyökként összekoszolta magát az udvaron az apjával, Ted nagyapa fiával. A végtelen sártenger, az eső, a rosszkedv leküzdése és a köréje záruló dzsungel rögtönzésre kényszeríti az embert – Jaeger szeretett improvizálni, a folyamat közben kitalálni a dolgokat. Lehunyta a szemét, és nagyot szippantott a párás, nedves, földszagú levegőből. Megtöltötte a tüdejét. Ilyenkor hangolódott rá a belső sugallataira, a harcosok hatodik érzékére. Mindig hallgatott rájuk. Azóta, hogy gyerekkorában a wiltshire-i táj dombjai közt bóklászva hétvégenként sátrat vert az erdőben, és csak az eszére és a vadonra hagyatkozva élte túl mindezt. Apja útmutatása nyomán megtanult puszta kézzel pisztrángot fogni – végigfuttatni ujjait a lágyan gyűrűző vízen, lassan mozgatni a hal hűvös, pikkelyes oldalán, megcsiklandozni, míg meg nem adja magát, aztán villámgyorsan kicsapni a folyópartra. Megtanult nyúlcsapdát állítani, és vízhatlan basát – fedezéket – készíteni azokból a dolgokból, amelyek a jellegzetes brit erdőkben rendelkezésére álltak. Akkoriban a belső hangja bebizonyította, hogy érdemes hallgatni rá, mert mindig emlékeztette a természet törvényeire. Később, elit katonaként ugyanez az ösztön acélozta meg akaratát. Az SAS-válogatás alkalmával, a Tisztek Hetén minden más

jelentkezőtől eltérő tervet eszelt ki (a jelenlévők nagy mulatságára), de határozottan érezte ezt a hangot, és bízott benne. Jól döntött, mivel a két tiszt közül ő lehetett az egyik, aki azon a rideg télen átment a rostán. A belső hang tehát mindig jó tanácsot adott. Legalábbis mostanáig. Valami különös oknál fogva ez az expedíció megijesztette, bár nem értette, miért. A rájuk váró küldetés nem az ellenség vonalain belül zajlik, ahol fölényben vannak, több fegyverrel felszerelve. Képtelen volt megfogalmazni, hogy mi nyugtalanítja. Biztosan Andy Smith halála, és ami azután történt. Mielőtt eljött az Egyesült Királyságból, megszervezte Smithy temetését. De még Dulce és a gyerekek mellett gyászolva is nyugtalanságot érzett. A temetést követően, a toron ledöntött egy sört a nagy maorival, az pedig megosztott vele egy kulcsfontosságú részletet Andy Smith halálával kapcsolatban. A hotelszobában nem találtak erőszakos behatolásra utaló nyomot. A rendőrség véleménye, hogy önszántából ment ki, mászta meg a hegyet részeg lázálmában, és vetette le magát a szakadékba. Ha viszont nem öngyilkosság volt, akkor Smithy láthatóan nem tiltakozott az ellen, hogy gyilkosa belépjen a szobába. Ami arra utal, hogy ismerte az illetőt. Ismerte, és bízott benne. Az isten háta mögötti Loch Iver Hotelben szálltak meg, a hófúvásos január közepén. Szinte alig volt vendégük az expedíció tagjain kívül... ez pedig arra utal, hogy a gyilkost Jaeger csapatában kell keresni. Tehát: nagyon valószínű, hogy köztük van. Jaegernek megvolt a maga gyanúsítottja. De tartotta a száját, főként azért, mert nem akarta egyik csapattaggal sem tudatni, hogy őt vádolja. Irina Narovon kívül csak két emberrel nem alakult ki jó viszonya: a látszólag tévedhetetlen és pofátlan

operatőrökkel, Mike Dale-lel és Stefan Krallal, bár abban nem lett volna logika, hogy ők gyilkolásszanak. A média iránt érzett zsigeri gyűlölete miatt Dale-t és Kralt nagyszájú, üres fecsegőkként könyvelte el. Ugyanakkor ő is kiállhatatlanul és türelmetlenül viselkedett, valahányszor a képébe tolták a kamerát. Andy bizonyára lazábban vette a dolgot, és jól formálható filmalapanyag volt... vagyis legkevésbé az operatőrök kívánták volna a halálát. Akárhonnan nézte is a dolgot, meggyőződése volt, hogy a barátja megölésére – mivel biztos volt abban, hogy gyilkosság volt – az expedíció tagjai közt, a dzsungelben rejlik a válasz. Mindenképpen menni akart. Ideje túrabakancsot húzni, és egyszer s mindenkorra bizonyítékokat szerezni. Neki nem szokása, hogy félmunkát végezzen. Ha már elvállalta az expedíció vezetését, szívvel-lélekkel belevetette magát. Onnan folytatta, ahol Smith abbahagyta, és teljes gőzzel. Az őrületes előkészületek felemésztették minden percét, és alig maradt ideje másra. Arra, hogy sietve felhívja a szüleit a felszállás előtt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis visszavonultak Bermudára, az örök napsütés, a híres hurrikán és az adómentes élet szigetére. Gyorsan ledarálta nekik a lényeget: visszatért Biokóról, Ruth és Luke hollétéről továbbra sincs hír, most indul Amazóniába az Enduro Adventures expedíciójára, ja, és hamarosan meglátogatná őket, mert kérdezni szeretne valamit Ted nagyapa életéről és haláláról. Megígérte nekik, hogy rövidesen szakít időt arra, hogy láthassa őket. Aztán lerakta a kagylót. Inkább nem tárta fel előttük a gyanúját Ted nagyapa halálával kapcsolatban, mert úgy érezte, nem bölcs dolog az ilyesmit telefonon közölni, amit akár le is lehet hallgatni. Az ilyen témákról szemtől szemben, személyesen kell beszélni. Amint letudja az amazóniai melót,

felül az első, Bermudára tartó gépre, és beleveti magát a nyomozásba. A csapatával már egy teljes hete volt Brazíliában, élvezték Evandro ezredes és a B-SOB-alakulatok vendégszeretetét. Teltmúlt az idő, és a brazil forróság – a karakter és a klíma egyaránt – enyhítette a legnagyobb félelmeit. A sötét gondolatok, amelyek az Egyesült Királyságban kezdték hatalmukba keríteni, fokozatosan elhalványultak. Csakhogy Amazónia szívébe készülődve ismét eluralkodott rajta az aggodalom.

19.

Cachimbo

kifutópályája egy sűrű erdő völgyében húzódott, a

lejtő mindkét oldalát benövő buja növényzet áthatolhatatlan tengerében. Az első napsugarak ekkor kezdtek áttörni a vad ősén dő horizontján, és eloszlatták a lombkoronához tapadt ködfoltokat. A perzselő trópusi nap hamarosan elűzi a hajnal hidegét. Jaeger szakmájában az a mondás járta, hogy az őserdőhöz kétféleképpen szoktak viszonyulni: vagy gyűlölik, vagy szeretik. Akik gyűlölik, azok sötét, idegen, vészjósló helynek látják, klausztrofobikusnak, veszélyekkel telinek. De Jaeger a másik csoportba tartozott. Ellenállhatatlanul vonzotta az élet vad, átható, burjánzó nyüzsgése, a tekintélyt parancsoló trópusi esőerdő ökoszisztémája. Elvarázsolta az emberi civilizáció csapdáitól mentes vadon. A dzsungel valójában semleges – eredetileg nem ellensége és nem barátja az embernek. Azonban ha megismeri, ráhangolódik, és beleolvad a valóságába, akkor ideális barátja és menedéke lehet. Ennek ismeretében a Cordillera de los Dios – Isten hegyeinek – érintetlen tisztasága és távoli vadonja páratlan ezen a bolygón. És itt pihent egy titokzatos repülő is, a Cordillerák szívében. Jaeger fölött, a magasban magányos hárpia vijjogott. Válaszul az erdő faóriásainak egyikéről egy másik vijjogás hallatszott. A kemény trópusi fa kitűnt társai közül, mintegy negyvenöt méterrel emelkedett az erdő sötét és árnyas talajszintje fölé. Koronája áttörte a lombokat, és győztesen került ki a napfényért vívott küzdelemből. Sütkérezett a dicsőséges hajnal első sugaraiban. Uralta a vidéket.

Legfelső ágai ideális kilátóul szolgáltak a zsákmányra leső sasoknak. Jaeger végignézte szerteágazó ágait, amelyeket halvány rózsaszín virágok borítottak. Ez a fa virágzott egyedül. Magára vonta a figyelmet. Szivárványszínekben pompázott a méregzöld lombok sűrűjében. Jaeger meglátott egy fészket. A sasok párban keringtek. Biztos ott várják őket az éhes fiókák. Egy pillanatra sasnak képzelte magát, kétméteres szárnyfesztávolságú sasnak, amely magasan száll az erdő fölött. A közeli és távoli vadon fölé emelkedett, ahol a rejtélyes géproncs pihen. Éles szemével kiszúrta, amint több száz méterre onnan egy egér futkározik a talajon. Könnyedén észrevette a csupasz ágakat, amelyekből kiszállt az élet, és az elpusztult növényzetet is jól látta. Gondolatban még keringett a természetellenes látvány fölött. Minden mozdulatlan volt, élettelen, sőt, hátborzongató. Mi okozhatta ezt a pusztítást az erdőben? Miféle titkokat – miféle veszélyeket – rejt az a kísértetjárat? Hirtelen bevillant neki a Reichsadler... Az utóbbi napok őrült kapkodásában alig volt alkalma elgondolkodni a kegyetlen sasszimbólumon. Különös, hogy ez a fenséges madár egyszerre lehet jelképe a gonoszságnak és a nyers szépségnek, szabadságnak. Szun-ce, az ókori kínai bölcs azt írta A háború művészete című munkájában: „Ismerd meg ellenségedet!” A seregben ez Jaeger mantrájává vált. Megszokta, hogy olyan ellenféllel áll szemben, akit jól ismer, és akit ért. Olyannal, akit alaposan tanulmányozott a világ vezető hírszerző ügynökségeitől származó szatellitfelvételek, térfigyelő fotók és jelentések formájában. Lehallgatókészülékkel. A humán felderítés eszközeivel, amikor kémet vagy téglát építenek be a rosszfiúk területén.

Minden bevetés előtt biztos lehetett abban, hogy valóban alaposan ismeri az ellenségét – olyannyira, hogy esélye van a győzelemre. De itt és most úgy vágnak neki ennek a küldetésnek, hogy végtelen veszély leselkedik rájuk, és egyiket sem ismeri, egyiket sem érti eléggé. A kockázat – bármi is az – ismeretlen. Az ellenfél – bárki is az – arctalan. Idegen. Kétségkívül ez volt az, ami nyugtalanította, amikor belevetette magát a névtelen és ismeretlen veszélyek közé. De legalább most már tisztán látja mindezt. Most már legalább tudja. Ettől a felismeréstől kissé megnyugodott. Szembefordult a repülőgéppel. Magas, süvítő hangot hallott, amint a motor beindította az egyik óriási turbinát. Lassan, komótosan – mintha melaszbevonat lenne rajta – forogni kezdett a kampós élű propeller. Ekkor egy Land Rover repesztett végig a kifutót szegélyező, keréknyomokkal tarkított földúton. Jaeger arra tippelt, hogy érte jött, visszafuvarozni őt a várakozó géphez. Az autó lefékezett, és kilépett belőle a senkivel sem összetéveszthető Evandro ezredes. A százkilencven centiméter magas, fekete szemű, izmos, korát meghazudtolóan atlétikus B-SOB-ezredes semmit sem veszített méltóságából, amióta Jaeger mellett szolgált. Az ezredes döntött úgy, hogy végigcsinálja az SAS-kiképzés poklát, és a brit hadsereg ezredéinek képére formálja embereit. Jaeger végtelenül tisztelte őt ezért. – Itt az ideje, hogy belépj a gyomrába! – üdvözölte az ezredes. – A csapatod a felszállás utolsó előkészületeinél tart. Jaeger egyetértőn bólintott. – Biztosan nem tartasz velünk? Az ezredes mosolyogva válaszolt:

– Bevallom, ez minden vágyam. Az aktatologatás nem az én kenyerem. De ez a rang és a jelvények átka. – Akkor legjobb lesz, ha indulok. Az ezredes kinyújtotta a kezét. – Sok szerencsét, barátom! – Szerinted szükségünk lesz rá? Evandro ezredes vállat vont. – Amazónia. Várd a váratlant! – Várd a váratlant... – visszhangozta Jaeger. – Bölcs. Beültek a Land Roverbe, és visszarobogtak a pályán veszteglő Herculeshez.

20.

Jaeger

megállt a pilótafülke előtt. Fej bukkant ki a nyitott

oldalsó ablakon. – Az idő jónak ígérkezik a célzóna fölött – jelentette a pilóta. – Tizenöt perc múlva felhúzzuk a kereket. Megfelel? Jaeger bólintott. – Tudod, nem bírom a várakozást. Utálom a tökölést. A legénység amerikaiakból állt. A tartásukból és a viselkedésükből ítélve egykor a seregnél szolgáltak. A Hercules C130-ast Carson szerezte egy légifuvarozással foglalkozó magántársaságtól, és biztosította Jaegert afelől, hogy ők a legjobbak a szakmában. Teljesen megbízott bennük, hogy az ég azon pontjára viszik őket, ahonnan a csapatnak ugrania kell. – Milyen számot indítsak el a dobás alatt? – érdeklődött a pilóta. Jaeger elvigyorodott. A „dobás” az a pillanat, amikor Jaeger és csapata a rámpáról a süvöltő mélységbe veti magát, A légierőnél bevett szokás, hogy zene dübörög, miközben a nagy dobásra készülődnek. Ez felturbózza az adrenalinszintet, és megdobogtatja a pulzust, miközben a hadszíntérre való szabadesésre gyúrnak. Ezúttal a modern „elveszett világba” való rejtélyes zuhanásra. – Klasszikus zenét – javasolta Jaeger. – Wagnert! Mik vannak betárazva? Ugrózenének ugyanis mindig ilyet választott. Szembement az árral – már ami a bajtársai ízlését illeti –, de ez a stílus segített összeszedni a gondolatait. És most nagy szüksége volt az összpontosításra. Ő indítja az ugrássorozatot, irányítja a többieket. És nem egyedül ugrik.

Irina Narov később csatlakozott a csapathoz, így Andy Smith nem tudta elvégeztetni vele a szükséges HAHO-ismétlőkurzust. A High Altitude High Opening, azaz nagy magasságból nagy magasságban kinyitott ejtőernyővel végzett ugrás során a katonák kilométereken keresztül sodródnak a célpontjuk felé. Ők ezt a lejutási módot választották, Jaegerre tandem-HAHO-ugrás várt: kilencezer méteres mélységbe lendülni egy másik emberrel – Irina Narovval – a mellkasára szíjazva. Ezért is gondolta, hogy úgy kell neki az idegnyugtató zene, mint még soha. – Megvan az AC/DC-től a Highway to Hell – lelkendezett a pilóta. – A Led Zeppelintől a Stairway to Heaven, de van ZZ Top és Motorhead is. Meg pár Eminem, 50 Cent és Fatboy. Válassz, haver! Jaeger a zsebébe túrt, és felnyújtott neki egy CD-t. – Ezt kérném. A negyedik számot. A pilóta a CD-re sandított. – Wagnertől A valkűrök lovaglása? – horkantott fel. – Tuti, hogy ne a Highway to Hell legyen? – Azzal nekiállt az AC/DCszám ritmusát dobolni a Hercules oldalán. Jaeger elvigyorodott. – Azt tartogassuk a kivonásra, oké? A pilóta felsóhajtott. – Így buliztok ti, britek! Na, majd mi megmutatjuk nektek! Jaeger úgy vélte, A valkűrök lovaglása – amely az ikonikus Apokalipszis most című, vietnami háborúról szóló film vezérmotívuma – jól passzol ehhez a küldetéshez. Majdnem olyan, mint amilyet a pilóta választott volna. Jaeger mindig fontosnak tartotta, hogy a legénység is elégedett legyen. A pilótára és a társaira nehéz feladat várt: tíz embert kidobni a repülőből az ég megfelelő pontján, ahonnan elérhetik céljukat, egy apró, tiszta földdarabot tíz kilométerrel alább. Most a pilóta kezében van Jaeger és a csapat sorsa.

Odasétált a gép hátuljához, és fellépdelt a fedélzetre. Körbejáratta a szemét a raktér sötét belsejében. A padlószinti lámpák kísérteties, vörös fénnyel világítottak. Kilenc embert számlált, ő volt a tízedik. A hadseregben szokásos rendszerrel ellentétben ezúttal egyiküket sem ismerte igazán. Pár nap készülődés volt, semmi több. A csapata teljes felszerelésben pompázott. Vastag és súlyos Gore-Tex túlélőöltözetet viseltek, amit kifejezetten a HAHOugrásokhoz fejlesztettek ki. Kellemetlen viselet, mert a párás dzsungelbe érve a melegtől felforr benne az agyvizük. Enélkül viszont halálra fagynának a jeges kékségben végrehajtott hosszú zuhanás során. A közel kilencezer méteres ugrásmagasság háromszáz méterrel van magasabban, mint a Mount Everest – az örök fagy halálzónája. A hőmérséklet mínusz 50 Celsius-fok, és itt, ahol kereskedelmi járatok repülnek, félelmetes a szél ereje. Az erre kifejlesztett túlélőöltözet (plusz álarc, kesztyű és sisak) híján egy szempillantás alatt jéggé fagynának. Márpedig hosszú ideig fognak ejtőernyőzni. Azért nem ugorhattak alacsonyabbról, mert az összetett siklótérkép alapján a pontos céljuk megközelítéséhez mintegy negyven kilométert kellett sodródniuk az ernyőjükkel, de ekkora távolságot csak úgy tehettek meg, ha kilencezer méter magasságról indulnak. A HAHÓ még kamerán is fantasztikusan jól mutat. A Hercules rakterének közepén két nagy, papírguriga alakú konténer állt. Olyan nehezek voltak, hogy a padló teljes hosszán végigfutó sínpárra kellett erősíteni őket. A két legtapasztaltabb ejtőernyős, Hiro Kamisi és Stefan Krakow fogják magukat ezekhez szíjazni közvetlenül az ugrás előtt, és ezekkel siklanak a leszállózónába. Ezekbe pakolták a csapat felfújható kenuit és kiegészítő felszerelését – mindent, ami túl nehéz vagy ormótlan volt ahhoz,

hogy hátizsákba tegyék. Kamisi és Krakow fog hengerlovagolni. Ehhez hatalmas fizikai erőfeszítés kell, azonban Jaeger bízott mindkettejük képességeiben. Ennél nehezebb feladat csak őrá, Will Jaegerre hárult. De azzal biztatta magát, hogy már tucatnyiszor végzett tandemugrást, Irina Narovért pedig igazán nem fog parázni, hogy egy darabban juttassa le. Elhelyezkedett a csapatával szemben. A Hercules egyik oldalán lévő üléseken ültek ők, a másikon pedig az irányítóik, akiknek az volt a feladatuk, hogy biztonságban bocsássák ki őket a gépből. Mivel az expedíció tagjai rendesen elsodródhatnak egymástól, mindannyiuknak össze kell hangolni a tevékenységüket. Jaeger tehát úgy tett, mint a katonai hadműveletek esetén: fél térdre ereszkedett, és feltűrte a bal ruhaujját. – Figyelem! – kiáltotta. Túlkiabálta a repülő turbináinak zaját. – Egyeztessük az óráinkat! Az alakok súlyos öltözetükkel küzdve igyekeztek láthatóvá tenni az időjelzőiket Az órák egyeztetése a következőkben létfontosságúvá válik. A csapatuk és a fölöttük köröző léghajó néha a bolíviai időzónában tevékenykedik majd. A C-130-as legénysége Brazíliából tart kifelé, ahol egy órával előrébb járnak Bolíviánál, míg a Wild Dog Media londoni produkciós központja két órával van előrébb. Annak semmi értelme, ha Jaeger a küldetés befejezésekor kivonáshoz rendeli az Airlandert, de a csapata vagy a gép az időeltolódás miatt három óra késéssel fut be. A hadseregben a zéró idő az elfogadott világstandard, azaz a koordinált világidő – innentől fogva az expedíció is ezt fogja használni. – Harminc másodperc múlva Z idő szerint 5 óra 00 perc van! Minden tekintet a másodpercmutatókra szegeződött.

– Huszonöt másodperc... – figyelmeztetett Jaeger. Felnézett. – Rendben? Igenlő bólogatások jelezték a választ. Az ormótlan oxigénmaszk mögött mindenkinek csillogott a szeme. HAHOugrás előtt ugyanis különleges összetételű levegőt kell lélegezni, sűrített tiszta oxigént. Még az ugrás előtt el kell kezdeni, hogy csökkentse a légibetegség kockázatát, amely azonnal mozgásképtelenné teheti vagy meg is ölheti az ugrót. A maszkok miatt beszélni nem tudtak, de Jaeger szíve büszkén dobogott, mert a csapata láthatóan készen állt a Cordillera de los Diosban való bevetésre. – Tíz másodperc múlva Z idő szerint 5 óra 00 perc – mondta, és visszaszámolt: – Hét... négy, három, kettő. Most! A „most” szóra a csapat minden tagja egyszerre bólintott. Remek! Egyeztették az óráikat a Z időre. A karórája senkinek nem volt vacak, bár különösebben szuper sem. Az aranyszabály: minél kevesebb gomb és funkció, annál jobb. Nem kell millió beállításra képes óra. A kiálló gombok és kiugró számlapok gyakran letörnek, és beleakadnak mindenfélébe. Az SAS egyik jelmondata: „Egyszerűen nagyszerű!” Jaeger a legegyszerűbb, tompazöld brit hadseregbeli karóráját viselte. Alacsony fényereje volt, nem tűnt fel a sötétben, és nem volt rajta csillogó alkatrész vagy krómozott fém – semmi olyan, ami megvillanhat a napfényben, amikor a legkevésbé sem szeretné. A seregben töltött időkben más okból is ezt hordta. Nem akarta, hogy többnek higgyék egyszerű közlegénynél. Ha valaki az ellenség fogságába kerül, nem praktikus, ha olyasmi van nála, amivel kitűnik, vagy valamilyen szempontból kirí a többiek közül. A katonáival minden bevetés előtt „megtisztultak”: leszedték valamennyi jelvényüket, alakulat- és rangjelzésüket, és semmiféle személyazonosítót nem vittek magukkal.

Százada összes katonájához hasonlóan Jaegert is arra tanították, hogy szürke maradjon. Majdnem. Egyetlen kivételt tett. Mindig nála volt két, fóliával bevont fénykép a bal bakancsa talprésze alatt. Az első a gyerekkori kutyáját ábrázolta, a Ted nagyapától kapott skót juhászt, aki tökéletesen engedelmes, végtelenül hűséges kutya volt, és mindenhová követte őt. A másik Ruth és Luke fotója – a szíve mélyén még most sem tudta elfogadni, hogy eltűntek. A fénykép erősen ellenjavallt minden küldetésen, de van, ami fontosabb, mint a szabály.

21.

Miután egyeztették az óráikat, Jaeger odalépett az ejtőernyőscsomagjához. Belebújt a hevederbe, meghúzta a szíjakat, aztán bekattintotta a súlyos fém mellcsatot. Végül rögzítette a visszatartó hurkot a combja körül. Mintha egy óriási zsák szenet erősítettek volna a hátához... pedig ez csak a kezdet volt! A legelső HAHÓ-ugrásokat még úgy oldották meg, hogy az ugró hátára erősítették az ejtőernyőt, a felszereléssel teli, nehéz hátizsákkal együtt Ezáltal aránytalanul nagy súly jutott az ember hátára, és ha bármi okból elvesztette az eszméletét ugrás közben, a hátára csatolt tehertől a szabadeséskor hanyatt fordult. Igaz, az ejtőernyő automatikusan kinyílt egy adott magasságban, ám ha az ugró elájult, és közben hanyatt zuhant a föld felé, akkor alatta nyílt ki. A saját ernyőjébe esett, amely nedves szövetként vonta körül, tehát ugró és ernyője úgy csapódtak a földbe, mint egy meteor. Szerencsére Jaeger és csapata már az új, BT80-as ernyőt használta. Ennél az ugró nehéz, strapabíró vászonzsákja a mellkasra van erősítve, így a súly eloszlása révén még akkor is hassal zuhan a föld felé, ha elájul. Amikor magától kinyílik az ernyő, fölötte tárul szét – biztos életmentő. Az irányítók megigazgatták Jaeger felszerelését: megszorították a szíjakat, és itt-ott változtattak a terhe eloszlásán. Mindez létfontosságú. Az ilyen ugráskor ugyanis közel egy órán keresztül repülnek. Ha egyenlőtlenül van elosztva a súly, vagy laza a szíj, az egész teher ide-oda csapódik, véresre horzsolja a testét, és leszálláskor nem lesz egyensúlyban. Még csak az hiányzik, hogy sebes, felhorzsolt lágyékkal és vállakkal érjen földet a dzsungel kellős közepén! Forró, párás

környezetben a seb elfertőződik. Egy efféle sérülés az expedíció végét jelentheti a szerencsétlen ugró számára. Felhúzta vaskos sisakját. Az irányítók a mellkasához erősítették az oxigéntartályt, és a kezébe adták az álarcot, amely bordázott gumicsővel csatlakozott az oxigénjéhez. Arcát a maszkba préselte, és mélyet lélegzett, hogy ellenőrizte, légmentesen zár-e. Kilencezer méteren elég kevés az oxigén. Ha a palack egy pillanatra is kihagy, meghal. Amint a tiszta, hús oxigén elérte az agyát, elöntötte az eufória. Felhúzta a bőrkesztyűjét, rá pedig a vastag Gore-Tex védőkesztyűt, hogy megóvja a kezét a csípős hidegtől, amikor majd iszonyatos magasságban hasítja az eget. A bal vállára rögzített, csővel lefelé odaszíjazott Benelli M4-es vadászpuskával fog ugrani. Megtörténhet, hogy ugrás közben lezúg a hátizsák, és ez esetben létfontosságú, hogy kéznél legyen egy fegyver. Jaeger ezúttal nem számolt ellenséges fogadtatással a szárazföldön, mindazonáltal ott volt az a bizonyos vad törzs, amelynek a tagjaival még nem léptek kapcsolatba: az amahuakák. Legutóbb mérgezett hegyű nyilakkal adtak hírt a létezésükről, mikor egy csapat aranyásó bemerészkedett a területükre. A bányászok élve megúszták, így el tudták mesélni, mi történt. Jaeger nem hibáztatta az indiánokat, amiért ilyen elszántan védik a földjüket. A külvilágnak csupán illegális aranyásókat és favágókat köszönhettek, ezért Jaeger szívből együtt érzett velük, hiszen a bányászat és a fakitermelés környezetszennyezést okoz, és elpusztítja otthonukat, az erdőt. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy aki a területükre téved – beleértve Jaegert és csapatát azt ellenségnek tekintik. Főleg, ha egyenest az égből hull alá a törzs területére. Az igazat megvallva

fogalma sem volt, miféle ellenséggel kerül szembe a földön, de a kiképzése során megtanulta, hogy mindig legyen felkészült. Ezért választotta fegyvernek a vadászpuskát. Remekül lehet vele közelre lőni a dzsungelharcban, védekezéskor. Széles ólomlövedéket bocsát ki, tehát a sötétben, a buja növényzet takarásában is megfelel, nem feltétlenül kell jól látni és célba venni az ellenséget. Egyszerűen csak abba az irányba lendíti a csövet, és elsüti a fegyvert.

22.

Jaeger a szíve mélyén azért azt remélte, hogy ha találkoznak a törzzsel, békés kapcsolatot létesítenek. Iszonyatosan felvillanyozta, hogy esetleg a saját szemével láthat egy eddig érintetlen népcsoportot. Ha valaki, akkor ők ismerik az esőerdő titkait. Sok évszázad alatt felhalmozott tudásával ez az amazóniai indián közösség segíthet megoldani az ősi rejtélyt. Ormótlan felszerelésébe bugyolálva odébb csoszogott, és elfoglalta a helyét. Ő ült a rámpához a legközelebb. Elsőként fog ugrani. Utána pedig Narov. Ebben az ormótlan cuccban, beszíjazva, a terhe alatt úgy érezte magát, mint egy böhöm nagy hóember. Melege volt, izzadt, és gyűlölte a várakozást. A repülő rámpája csikordulva bezárult. A raktér árnyékos, sötét üreggé változott. Mint egy óriási acélkoporsó. Kicsit több mint négyórás út állt előttük, így, ha minden a terv szerint halad, Z idő szerint 9 óra 00 perckor érnek a célzóna fölé. Akkor mind a tízen kiugrálnak a gépből – khakiszín ruhában, sötét krémmel bemázolt arccal, mattfekete ernyők alatt lengedezve. Földet éréskor láthatatlanok és hallhatatlanok lesznek mindenki számára. Irtó drámai, nagyszerűen mutat a tévékamerák szemszögéből. Igaz, Jaeger jobban szeretett rejtve, teljesen észrevétlenül mozogni. A gép megindult, és gurulni kezdett a napszítta kifutópályán. Jaeger érezte a lassítást, a pattanásig feszült turbinák moraját, mialatt egy helyben pörgött a Hercules, és szembehelyezkedett a

felszállási iránnyal. Amikor még hangosabban feldübörgött a motor, Jaegert elöntötte az adrenalin. A pilóta az utolsó ellenőrzéseket végezte a fék kiengedése előtt. A raktérben égő repülőbenzin szaga terjengett, de Jaegernek mámorítóan tiszta oxigén szállt a fejébe. Teljes HAHÓfelszerelésében – öltözet, heveder, oxigénpalack, ejtőernyőszsák, sisak, álarc, szemüveg – iszonyatosan gúzsba kötve érezte magát. Csapdában. Nehezére esett logikusan gondolkozni. Az oxigéntől az ember olyan felfokozott idegállapotba kerül, mint amikor alaposan felönt a garatra – csak ilyenkor nem kell másnaposságtól tartani. A turbina hangja éles fordulatot vett, egy pillanattal később a gép meglendült, majd erőteljes gyorsulásba kezdett. Utána eltávolodott a talajtól, és felszállt a fülledt égbe. Jaeger belehallgatott a C-130-as hangosbeszélőjébe, hogy hallja a pilóta szavait. Ez mindig megnyugtatta ugrás előtt. – Sebesség: száznyolcvan csomó – szólt a hang. – Magasság: négyszázötven méter. Emelkedési sebesség... Most már csak egyetlen dolog árnyékolhatta be az odaútjukat: trópusi vihar a dzsungel fölött. Kilencezer méteres magasságban az időjárás viszonylag könnyen, az alacsonyabban tapasztalt időtől függetlenül megjósolható – jeges, erős szél, állandó hőmérséklet. Ám ha trópusi vihar tör ki a talajszinten, a földet érés lehetetlenné válhat. Tizenöt csomónál erősebb ellenszélben nehézségekbe ütközik a leszállás, az ernyőt ide-oda rángatja a szél emberi terhével együtt, és mivel a kiválasztott célzónájukat minden oldalról veszély fenyegeti, még kockázatosabb. Odalent kanyarog a fenséges Rio de los Dios folyó, a dzsungelt ez szeli ketté. Üledékéből egy különösen tekervényes szakaszon hosszú, keskeny homokzátony képződött, amelyen alig nőtt

növényzet. A hatalmas erdő kevés megközelíthető felszínének egyike, ezért választották a landolás helyszínéül. De nem hibázhattak. A keskeny homokzátony egyik végén az erdő magas fái által határolt folyó hömpölygött. Ha valaki arrafelé sodródik, felnyársalódik a fákon. Azonban ha a homokzátony másik végére fújja a szél, akkor beleesik a Rio de los Diosba, és lehúzza a súlyos csomag. – Magasság: ezerhatvan méter – jelentette a pilóta. – Sebesség: kétszázötven csomó. Utazómagasságba emelkedünk. – Látjátok azt a sávot a dzsungelben? – kérdezte a navigátor. – Azt a folyót követjük nyugat felé a következő több mint egy órában. – Értettem! – vette az adást a pilóta. – Gyönyörű reggelünk van. A beszélgetésüket hallva Jaegert émelygés kezdte kerülgetni. Pedig sosem volt légibeteg. A HAHÓ-felszerelése és a szíjak fojtogatták. A HAHO-kiképzés során számos próbát kellett kiállnia, hogy megállapítsák, hogyan tűri a magasságot, az alacsony oxigénszintet és a szélsőséges tájékozódási zavart. Kompressziós kamrába zárták, amely fokozatosan olyan körülményeket teremtett, mintha kilencezer méter magasból zuhanna. Kilencszáz méterenként le kellett tépnie az oxigénmaszkját, teli torokból kiüvölteni a nevét, a rangját és a számát, aztán visszacsapni a maszkot. Ezt viszonylag jól bírta. De aztán jött a rettegett centrifuga. Ez olyan, mint egy gigantikus mosógép, amely szteroidokat szed. Egyre gyorsabban pörgeti körbe, míg ájulás nem környékezi. Az eszméletvesztés előtt minden elszürkül, a szürke szín töredezett kaleidoszkópját látja. Tudnia kell, hogy mikor

kezd elszürkülni előtte a világ, hogy a valódi ugráskor is érzékelje ugyanezt, és kizökkentse magát a pörgésből. A centrifuga okádást indukáló horror. Jaeger megkapta emlékbe a róla készült felvételt. Nem túl vonzó látvány. Szeme kigúvad, mint a kaméleonnak, feje koponyaszerűvé válik, arca beesik, vonásait pedig pokoli kínok torzítják el. A centrifuga kis híján legyűrte, majdnem összeomlott. Természetimádó ember létére gyűlölt bemászni a zárt fémdobba, a fojtó acélkoporsóba. Olyan volt, mint egy börtön. Egy sírbolt. Gyűlölte a bezártságot és mindenfajta mesterséges korlátozást. A HAHO-felszerelésben való várakozást. Hátradőlt, lehunyta a szemét, és aludni próbált. Az elit katonáskodás első szabálya: akkor egyél és aludjál, amikor lehet, mert sosem tudhatod, mikor nyílik rá legközelebb alkalom! Kicsivel később arra ébredt, hogy gyöngéden rázogatják. Az egyik irányító volt. Először azt hitte, indul a banzáj, de körbepillantva látta, hogy az ugrótársai közül még senki sem indult a kijárat felé. Az irányító közelebb hajolt, és a fülébe üvöltötte: – A pilóta idejön, szeretne pár dolgot mondani! Jaeger odanézett, és pont látta, hogy egy alak megkerüli a pilótafülke hátsó, lehajtható ülésén gubbasztó navigátort. Biztosan a másodpilótára hagyta a gép irányítását – vélekedett Jaeger. A férfi odalépett, és Jaeger fölé hajolva túlkiabálta a motor zúgását. – Mi újság hátul? – Szundítottam. Szeretek profi legénységgel repülni. – Én is szeretem, ha az utasok tudnak szunyálni – bólintott a pilóta. – Az van, hogy... észrevettem valami furát. Gondoltam, szólok. Fingom nincs, mit jelent, de... Szóval, röviddel a felszállás

után olyan érzésem lett, hogy követnek minket. Egy Night Stalker mindig Night Stalker marad... Ha érted, mire célzok. Jaeger csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Csak nem a SOAR-nál szolgáltál? A 160-asban? – De bizony – morrantott. – Mielőtt kiöregedtem volna. A 160. számú Special Operations Aviation Regiment (SOAR), más néven a Night Stalkers Amerika elsőrangú titkos légi alakulata volt. Jaeger nemegyszer került ellenséges területre, ahol már nyomában voltak a rosszfiúk, de a SOAR harci alakulatai és mentőhelikopterei mindig kiszabadították. – A legjobb egység! – mondta elismerően. – Tisztellek titeket, fiúk! Sokszor kihúztatok minket a pácból! A pilóta a zsebébe nyúlt, kivett egy katonai érmét, és Jaeger kezébe nyomta. Nagyjából akkora és olyan alakú volt, mint a csokipénz, amit Luke-nak szokott ajándékozni karácsonyra. A karácsony különleges ünnep volt Jaegeréknél, egészen a legutolsóig, amelyre a tragédia árnyéka vetült. Az emléktől hirtelen szúrást érzett a mellkasában. A SOAR-érme hűs, vaskos és súlyos volt. Egyik oldalán az alakulat címere, a másikon pedig a jelmondatuk: „A sötétben halál vár.” Az amerikai hadseregben szokás az alakulatod érméjét egy bajtársadnak ajándékozni. Sajnos a briteknél ennek nem volt hagyománya. Megtisztelő ajándék. Elhatározta, hogy az expedíció során végig magánál tartja. – Úgyhogy körbenéztem 360 fokban – folytatta a pilóta. – És tényleg: egy kis civil gép emelkedett a horizontra, és jött mögöttünk. Minél tovább maradt a gépünk faránál, ahol nem láthattam, annál jobban gyanakodtam arra, hogy társaságunk van. Még most is követ minket, körülbelül hat kilométernyi távolságot tart, pedig már egy óra húsz perce repülünk.

A radarjelzésből ítélve olyasmi lehet, mint a Learjet 85 – folytatta. – Kicsi, fürge, áramvonalas, utasszállító magánrepülő. Akarod, hogy felhívjam őket, hogy szálljanak ki a seggünkből? Jaeger eltöprengett. Normál esetben egy így viselkedő repülő felderítésen van, hogy megtudja, miben sántikál az előtte haladó. Nem egy háború állt vagy bukott azon, ki rendelkezett jobb nyomkövetőkkel. Jaeger rühellte, ha kémkedtek utána. – Mennyi az esélye, hogy véletlen? Talán kereskedelmi járat, amely véletlenül ugyanarra a vektorra és sebességre állt, mint mi. A pilóta fejét rázta. – Nulla. A Learjet 85 tizenötezer méteren repül. Mi kilencezren vagyunk, ugrómagasságban. A pilóták különböző magasságokban szállnak, hogy csökkentsék a légtér konfliktusait. Ráadásul a Learjet jó száz csomóval gyorsabban szokott menni, mint a Hercules. – Lehetséges, hogy keresztbe tesz nekünk? – tudakolta Jaeger. – Az ugrásnál. – Hah! Egy Learjet egy Super Hercules ellen? – legyintett a pilóta. – Azt próbálja meg! – Jaegerre pillantott. – De itt lapul mögöttünk, ahol nem láthatjuk. Egyértelmű, hogy követ minket. – Hagyjuk meg őket abban a hitben, hogy nem tudunk róluk. Úgy több lehetőségünk marad. A pilóta bólintott – Lehet. Hadd találgassanak! – Talán baráti ügynökség? – kockáztatta meg Jaeger. – Látni akarják, miben mesterkedünk? A férfi vállat vont – Meglehet, De tudod, hogy tartja a mondás: „A találgatás az elcseszés anyja." Jaeger elvigyorodott. Ez volt az egyik kedvenc szólása az SAS kötelékében.

– Maradjunk annyiban, hogy bárki is ez, nem a Mikulás a megrakott szánjával. Tartsuk rajta a szemünket! Tudasd velem, ha változás áll be! – Értettem! – vágta rá a pilóta. – Addig is folytatjuk utunkat egyenes vonalú, egyenletes mozgással, hogy szunyálhass tovább!

23.

Jaeger

hátradőlt

és

aludni

próbált,

azonban

különös

nyugtalanság vett erőt rajta. Akárhogy is szemlélte a dolgot, nem tudta hova tenni a titokzatos repülőt. Betette a pilótától kapott Night Stalker-es érmét a zsebébe, jó mélyre. A keze egy összehajtogatott papírdarabhoz ért. Majdnem elfelejtette, hogy ott van. Röviddel Rio de Janeiro elhagyása után váratlan e-mailt kapott Simon Jenkinsontól, a levéltárostól. Mivel sem laptopot, sem okostelefont nem vitt az expedícióra, és esélytelen elektromosságot vagy térerőt találni ott, ahová tartanak, kinyomtatta. Megint elolvasta. Arra kértél, hogy tájékoztassalak, ha bármi izgalmasra bukkannék. Nos, a Kew Archives a hetvenéves szabálynak köszönhetően nemrég új mappát nyitott AVIA 54/1403 jelzettel. Mikor belenéztem, alig hittem a szememnek. Eszméletlen! Félelmetes! Azt hiszem, a hatóságok nem engedték volna kutathatóvá tenni, ha a cenzorok alaposabb munkát végeznek. Az egészről kértem másolatot, de ez mindig egy csomó időbe telik. Amint megkapom, e-mailben elküldöm a teljes anyagot. Az iPhone-nal suttyomban sikerült pár fotót készítenem a legizgalmasabbról. Az egyiket csatolom. A kulcsfigura Hans Kammler, azaz SS-Oberstgruppenführer Hans Kammler, ahogyan a háborúban nevezték. Hidd el: Kammler a kulcs.

A Nyugat-Londonban található, kew-i székhelyű Brit Nemzeti Levéltár sok száz évre visszamenően őrzi raktáraiban a brit kormány működésére vonatkozó iratanyagot. A szabály az, hogy bárki bemehet, és kikérheti a dokumentumokat, de másolatot

kell rendelni abból, amit elvinne vagy behatóbban tanulmányozna. Szigorúan tilos saját másolatot készíteni. Az a tény, hogy Jenkinson suttyomban fotózott az iPhonejával, lenyűgözte Jaegert, A levéltárosban több rejlik annál, amit első látásra gondolna az ember. De lehet, hogy a dokumentum volt olyan rendkívüli, Jenkinson szavaival élve „eszméletlen”, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megszegte a szabályt. Jaeger letöltötte a csatolt fényképet, a Nagy-Britannia második világháborús légügyi minisztériumából származó titkosszolgálati jelentés homályos fotóját. A tetején átlós pecsét: SZIGORÚAN TITKOS. Kulcs és lakat alatt tartandó, az irodából soha el nem vihető! Ez állt rajta: Lehallgatott üzenet, 1945. február 3. Fordítása: „A Führertől a Führer különleges teljhatalmú megbízottja, Hans Kammler, SS-Oberstgruppenführer és Waffen SS-tábornok részére. Tárgy: A Führer különleges megbízása. Hivatkozás: Aktion Adler-flug (Sasrepülés-hadművelet). Státusz: Kriegsentscheidend (szigorúan titkos). Intézkedés: Kammler a Führer teljhatalmú megbízottjaként vegye át a hatalmat minden német légügyi minisztériumi ügyosztály és köztisztviselő felett, szárazföldön és levegőben, repülőgép-elosztás és -fejlesztés terén és minden más ellátási ügyben, ideértve a repülőtéri üzemanyag- és terepszervezést. Kammler reichssportfeldi főhadiszállása váljon minden felszerelés- és tartalékelosztás központjává. Kammler vezényelje le a kulcsfontosságú hadipari ágazatoknak az ellenség karmaiból való kimenekítését. LKW Junkerseket (200. század) használva alapítson Relokációs Különítményi Beszámoló Központokat, melyek feladata a hadifelszerelés kimenekítése, az evakuáció és az előzőleg meghatározott biztonságos menedékekre történő szállítás – a redisztribúció távlati céljával.

Jenkinson magyarázatként még annyit fűzött hozzá:

Az LKW Junkers a Ju 390-es nácik által használt elnevezése. Jaeger utánanézett, mit jelent a „teljhatalmú megbízott” titulus. Annyit tudott kideríteni, hogy különleges megbízott, akire rendkívüli hatalmat ruháztak. Más szóval: Kammler lett Hitler jobbkeze és erős embere, akinek hatalmában állt bármit megtenni. Kegyetlen e-mail volt. Azt látszott körvonalazni, hogy a Hans Kammler nevű SS-tábornokot a háború végén a náci fegyverek kimenekítésével bízták meg, hogy a szövetségesek ne jussanak hozzájuk. Ha Jenkinson sejtése beigazolódik, ezt Ju 390-esekből álló repülőszázadokkal valósították meg. Visszaírt a levéltárosnak, és rákérdezett, vajon mit jelenthet a Kammler-mappa. De nem kapott választ, legalábbis az Amazóniába tartó C-130-as Herculesre szállás előtt már nem. Bele kellett nyugodnia, hogy az expedíció lezárásáig nem jut több információhoz. – Dobásig negyven! – A pilóta szavai térítették vissza a valósághoz. – Az idő szép és tiszta; útvonalunk változatlan. Jéghideg huzat süvített át a repülő rakterén. Jaeger összedörgölte fagyott kezeit, hogy felmelegítse őket. Ölni tudott volna egy forró teáért A Super Hercules mintegy 400 kilométerre keletre volt az ugrás tervezett helytől. Bonyolult számításokkal pontosan meghatározták az ég azon pontját, ahol ugraniuk kellett – figyelembe vették a szél sebességét, illetve irányát kilencezer méteres magasságban és a köztes magasságokban. Onnan mindössze negyven kilométer siklásra található a homokzátony. – Dobásig tíz – közölte a pilóta. Jaeger talpra állt. Látta, hogy a többiek is feltápászkodnak ülőhelyükről, és elgémberedve toporognak. Lehajolt, és nehéz zsákját a heveder elejére csatolta egy sor masszív acélcsattal, azaz karabinerrel. Amikor kiugrik, a zsák ott lóg majd a mellkasáról.

– Dobásig nyolc – szólt a pilóta. Jaeger zsákja nagyjából harmincöt kilót nyomott. Közel ennyi volt a hátára erősített ejtőernyős-felszerelés is. Plusz még volt nála tizenöt kiló fegyverzet és töltény, no meg az oxigénpalack. Összesen mintegy kilencven kilogramm. Több, mint a saját testsúlya. Jaeger százhetvenöt centiméteres magasságához vékony termet társult Minden izma tökéletesen ki volt dolgozva. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az elit katonák afféle monstrumok, emberhegyek. Persze, vannak olyanok – például Raff –, akik masszívak, de a többségük olyan alkatú, mint Jaeger. Karcsú, fürge és halálos, mint a leopárd. A vezető irányító hátralépett, hogy mindenki jól láthassa. Felmutatta öt ujját: Dobásig öt. Jaeger már nem hallhatta a pilótát, mivel lecsatlakozott a fülhallgatóról. Mostantól az ugrásig mindent kézjelekkel mutatnak nekik. Az irányító a jobb öklére fújt. Aztán szétnyitotta az ujjait, mint egy kinyíló virág. Feltartotta öt ujját, és kétszer mutatta feléjük. Ezzel azt jelezte, hogy a talajszinten a szél sebessége tíz csomó. Jaeger megkönnyebbülten sóhajtott fel: tíz csomóval menni fog a földre szállás. Nekiállt még egyszer utoljára megszorítani a szíjait, és ellenőrizni a teljes felszerelését. Az irányító felemelte három ujját Jaeger védőszemüveges arca előtt: három perc van hátra. Itt az ideje, hogy a tandemugráshoz összekösse magát Irina Narovval. Jaeger a Hercules hátulja felé fordult. Elindult. Fél kézzel felemelte nehéz zsákját, a másikkal a repülő oldalának támaszkodott. A lehető legközelebb kellett mennie a rámpához, mielőtt az ugrótársát is hozzászíjazzák. Felülről tompa, üreges puffanást hallott, melyet a gép visítása és egy jéghideg fuvallat követett. A rámpa kinyílt, lejjebb ereszkedett, és minden további centiméterrel erősebben fújt be a raktérbe a süvöltő huzat.

A forgó légcsavarszélhez közeledve tudta, hogy a hangszórókból most már bármelyik pillanatban felcsendülhet Wagner. Ilyenkor szokták a pilóták beindítani a zenét. Hirtelen vad gitárpengetés kezdődött, melyet egy pillanattal később dübörgő dobszó követett. Aztán őrjöngve felüvöltött az ikonikus rockbanda énekese... AC/DC: Highway to Hell. A pilóta Night Stalker volt a javából: eldöntötte, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogy ő akarja. Amikor az őrült refrén beindult, a vezető irányító odavezetett Jaeger elé egy alakot: Irina Narov, szíjazásra készen. Országút a pokolba... A pilóta – és a dal címe – látszólag azt sugallta, hogy Jaeger és a csapata retúrjegy nélkül utazik a kárhozatba. Csakugyan? Tényleg a pokolba tartanak? Odavezet az expedíció? Imádkozott, hogy a dzsungelben ennél azért jobb dolgok várják őket. De legbelül – a szíve mélyén – tartott tőle, hogy Isten hegyei között pokoli szenvedés vár rájuk.

24.

Jaegernek

minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a

tomboló zajt képes legyen kizárni az elméjéből. Egy pillanatig farkasszemet nézett az elé lépő magas, szép és izmos orosz nővel. Tökéletes formában van: sehol egy gramm fölösleg, ritka jó alakú. Nem igazán tudta, mit lát Narov szemében. Aggodalmat talán? Félelmet? Vagy inkább pánikot? Narov Szpecnaz-katona volt, amely leginkább az SAS orosz változata. Ennél fogva, egykori Szpecnaz-tisztként, muszáj jól bírnia a gyűrődést. Igaz, Jaeger is sok kiváló katonát ismert, akik a fagyos, sikoltó kékségbe való leugrás előtt összefosták magukat a rámpa szélén. Ebből a magasságból már világosan látszott a Föld gömb alakja, amely végighúzódott a ceruzavékony horizonton. Egy C130-as rámpájáról leugrani enyhén szólva is ijesztő. Ám ha ezt ráadásul a Föld atmoszférájának legkülső rétegéből tesszük, teljesen rábízzuk magunkat a sorsra. Rémisztő, mint a pokol. Narov jégkék, rideg szemébe nézve azonban nem látott mást, mint kifürkészhetetlen, rejtélyes nyugalmat. Döbbenetes ürességet, eltökélt csendet – mintha semmi sem tántoríthatná el a céljától – még egy kilencezer méteres ugrás sem az örvénylő mélységbe. A nő félrenézett, elfordult, és elfoglalta a helyét. Közelebb csoszogtak egymáshoz. A tandemugrásnál mindkét fél arccal egy irányba néz. Jaeger ernyője elegendő lesz a saját és Irina ugrásának lassítására. A kitáruló selyem lágyan repíti mindkettejüket egészen a

leérkezésig. Az irányítók odaálltak melléjük, és folytatták az egymáshoz szíj ázást. Úgy néztek ki, mint a kötözött sonka. Jaeger rengetegszer hajtott már végre tandemugrást. Tisztában volt azzal, hogy nem lenne szabad úgy éreznie, ahogy. Most ugyanis zavartan és kényelmetlenül feszengett a másik fél ilyen fokú közelségétől. Eddig tiszttársaival ugrott, harcos fivéreivel. Olyanokkal, akiket jól ismert, akikkel vállvetve tudott volna harcolni, ha úgy hozza a sors. Most viszont – ehhez a vadidegenhez szorosan hozzákötözve, aki ráadásul nő – egyáltalán nem érezte jól magát. Mindezek mellett Narov az a tagja volt a csapatának, akiben a legkevésbé bízott: az első számú gyanúsítottja Andy Smith meggyilkolásának ügyében. De Jaeger azt sem tagadhatta le, hogy a gyönyörű nő lenyűgözte őt. Akármennyire próbálta eltávolítani magától ezt a gondolatot, és az ugrásra összpontosítani, nem sikerült. A zene rátett egy lapáttal: az AC/DC őrjöngő dalszövege lüktetett a koponyájában. Maga mögé pillantott. Innentől minden olyan gyorsan történt... Látta, amint az irányítók kigurítják a két ejtőernyőhengert a géptest egészén végigfutó síneken. Kamisi és Krakow előretotyogtak, és imádkozó testtartásban a megrakott tartályok fölé hajoltak. Az irányítók ezután ráerősítették az ejtőernyőhengereket mindkettejük mellkasszíjára. A két ugró előregördíti a hengereket, és azokkal lendülnek ki, néhány másodperccel Jaeger és Narov után. Jaeger a napfényes üresség felé fordította az arcát. A repülő hangszóróiból áradó robaj hirtelen abbamaradt. A Highway to Hell véget ért. Pár másodperc szélfútta csendet követően új hangok töltötték be a teret. Az AC/DC pokla után hihetetlenül fenséges, emelkedett zene áradt szét a C-130-as légterében.

Egyedülálló. Összetéveszthetetlen. Klasszikus. Jaeger nem tudta visszatartani a mosolygást. A pilóta egy jó darabig hagyta bosszankodni, aztán a végén bizonyított: Wagnertől elkezdődött A valkűrök lovaglása, az ugrás előtti utolsó pár másodpercre időzítve. Jaeger kapcsolata Wagnerrel messzire nyúlt vissza. Mielőtt az SAS-hez csatlakozott volna, a Királyi Haditengerészetnél szolgált. Megtanult ejtőernyőzni, és A valkűrök lovaglása szólt a szertartás alatt, amikor megkapta a szárnyait. Sokszor vetődött már ki C-130-asból az SAS-beli társaival úgy, hogy a hangszórókból Wagner klasszikus zenekölteménye szólt. A brit légi alakulatok félhivatalos himnuszává vált. Nagyon illett az ugráshoz, főként egy ilyen küldetésen. Amint összeszedte az erejét a kiugráshoz, egy pillanatra átsuhant az agyán a nyomukban haladó titokzatos repülőgép. A C-130-as pilótája többször nem említette. Jaeger úgy okoskodott, hogy minden bizonnyal eltűnt, talán lefújták az üldözést, amikor a Hercules bolíviai légtérbe ért. Biztosan nem hiúsíthatja meg az ugrásukat, különben a pilóta nem engedélyezné, hogy végrehajtsák a műveletet. De elhessegette ezt a gondolatot. Előrébb lökte Narovot, és egy emberként csoszogtak a nyitott rámpa felé. Kétoldalt az irányítóik odaszíjazták magukat a nyílás széléhez, nehogy kivigye őket a süvöltő szél. A HAHO-ugrás titka abban rejlik, hogy mindig tudd, hol vagy a térben; tudd, hol vagy az ejtőernyőscsapatodon belül. Vezető ugróként létfontosságú, hogy közel tartsa magához a csapatát. Ha elveszít valakit, nem hívhatja fel rádióvevőn, mert a szél és zaj okozta turbulencia lehetetlenné tesz mindenfajta kommunikációt a szabadesés során.

Jaeger és Narov megállt a rámpa legvégén. Mögöttük a hátsó fedélzeten felsorakoztak a többiek. Jaeger szíve gépfegyverként dobogott, az adrenalinlöket égette az ereit. A világ tetejéről, a csillagos ég birodalmából bámultak lefelé. Az irányítók egy legutolsó gyors ellenőrzést végeztek minden ugrón, nehogy szakadt, összegubancolódott vagy szabadon lógó szíjak maradjanak rajtuk. Jaegernek ez már automatikusan ment: ellenőrizte, hogy Narov minden vele való érintkezési pontja jól és szorosan legyen rögzítve. A vezető irányító az utolsó utasítást kiáltotta: – Felszerelés ellenőrzése! – TÍZ OKÉ! – üvöltött a leghátsó alak. – KILENC OKÉ! Miután mindenki felkiáltott, hogy rendben van, hátba vágta az előtte állót. Ha nem így tett, tudhatták, hogy a mögöttük lévőnél valami gond van. – HÁROM OKÉ! – a Jaeger mögötti ugró a hátára csapott. Mike Dale, az ifjú ausztrál operatőr volt, aki őt és Narovot készült filmezni a sisakjára erősített minikamerával, amint kizúdulnak a gép nyitott ajtaján. Mielőtt torkára fagyott volna a szó, Jaeger kipréselt magából egy ordítást: – EGY ÉS KETTŐ... OKÉ! A sorban állók közelebb húzódtak egymáshoz. Ha túlságosan messziről indulnak odafönt az égben, a szabadesés folyamán elveszíthetik egymást. Jaeger a jelzőlámpára pillantott. Piros: elkészülni... Előrenézett Narov válla fölött. A nő szabadon maradt hajszálai az arcába csapódtak, és a hosszú, egyenes rámpa végén kiviláglott a fényes, tátongó égbolt. Odakint vakítóan tombolt az örvény.

Érezte, amint a szél a sisakjába kap, és kis híján letépi róla a védőszemüveget. Leszegte a fejét, és megacélozta az idegeit a következő lépéséhez. A szeme sarkából látta, hogy a piros lámpa zöldre vált. Az irányító hátrébb lépett, és elüvöltötte magát: – DOBÁS! Jaeger előrelökte Narovot, maga előtt tolva őt, majd ő is a levegőbe vetette magát. Egy emberként buktak alá a tátongó ürességbe. De amint elrugaszkodtak a nyitott rámpáról, Jaeger úgy érezte, mintha valami fennakadt volna, amitől vadul pörögni kezdtek, és elvesztették az egyensúlyukat. Rögtön felfogta, hogy instabil ugrást hajtottak végre. Féloldalasán indultak, és ettől pörögni kezdtek. Ennek rossz vége lehet.,. Jaegert és Narovot ugyanis beszippantotta a repülőgép légcsavarszelének kavargása, melynek örvénye kibírhatatlan sebességgel forgatta őket körbe-körbe. Miután a gép sodra kiköpte őket, vadul forogva zuhanni kezdtek a föld felé, mint egy hatalmas, zakkant búgócsiga. Jaeger igyekezett arra fókuszálni, hogy az ernyőnyitás másodperceit számolja. – Háromezer-három. Háromezer-négy... De miközben a másodperceket mondogatta magában, tudatosult benne, hogy egyre válságosabbra fordult a helyzet. Ahelyett, hogy lassultak volna, a pörgésük megállíthatatlanná vált. A legkínzóbb centrifuga kezdődött el! Csak ezúttal kilencezer méteren, a valóságban. Próbálta megbecsülni a perdületüket, hátha meghúzhatja a zsinórt. Ezt csak úgy lehet, hogy számolja, milyen gyorsan vált körülötte a levegő kékről zöldre, kékről zöldre, és így tovább. A kék az eget, a zöld az erdőt jelenti. Kék-zöld-kék-zöld,kék-zöld-kééééék-zöööööld-kééézööö.,. Zzzzzl

Mostanra már azért küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét, nem a látványt próbálta elcsípni.

25.

Az

ugróterv

szerint

a

szabadesés

folyamán

mind

összekapcsolódnak, és akkor nyitnak ernyőt, amikor Jaeger. így többé-kevésbé együtt szállingóznak alá, biztonságban és egymáshoz közel siklanak a célzónába. De ők ketten összekötve, pörgéssel katapultálva az égbe kezdték szem elől veszteni a többieket. Függőlegesen zúgtak lefelé, és közben egyre gyorsultak. Ahogy a sebességük fokozódott, nőtt a gravitáció ereje is. A szél hurrikánként tépte Jaeger fejét. Mintha hozzákötözték volna egy gigantikus, kipörgött szuperkerékpárhoz, amely egy dugóhúzó alakú csatornán zúg lefelé közel négyszáz kilométer per órás sebességgel. A szél hűtőerejét is figyelembe véve a hőmérséklet mínusz 100 Celsius-fok körül lehetett. És ahogy egyre durvábban pörögtek, Jaeger azt érezte, hogy fagyott szemgolyóira kúszik a szürke ájulás. A látása elmosódott, és zavarossá vált. Levegő után kapkodott, oxigénért. Égő tüdeje alig tudott elegendő gázt szívni a palackból. Érzékei – a helymeghatározás képessége, az éntudata – szép lassan cserbenhagyták. Oldalát baseballütőként csapkodta a vadászpuskája, amelynek lehajthatós agya minduntalan a sisakjához ütődött. Szorosan az oldalára erősítette, de szabadeséskor kilazulhatott, még instabilabbá téve őket. Ekkor már az eszméletvesztés határán volt. Bele sem mert gondolni, mit érezhet Narov. Pulzusa a fejében lüktetett, elméje úgy forgott a szédüléstől és a tájékozódási zavartól, mint a motolla, mégis észhez térítette

magát. Muszáj stabilizálni az esést! Narov őrá bízta az életét – a csapat minden tagjával együtt. Egyféleképpen tudja megállítani a pörgésüket. Most kell megtennie. – Ááááááááá! Karját a mellkasához húzta, aztán a kezét és a lábát egyszerre szétvetette a levegőben, szilárd csillag alakban, hátát a kibírhatatlan erőknek vetve, amelyek azzal fenyegették, hogy letépik minden végtagját. Izmai hevesen tiltakoztak a kínzó nyomás ellen. Átható üvöltést hallatott, míg kitartotta a pózt, próbálva lehorgonyozni kettejüket a borotvaéles levegő ellenében. – Ááááááááá! Legalább nem hallják, hogy üvölt a fájdalomtól, mert egyedül voltak idefent, a világ tetején. Sziklaszilárdan tartott kezével és lábával igyekezett négy léghorgonyt képezni, miközben a testét begörbítette a reménytelenül könnyű atmoszféra. Körülötte süvöltött a fagyott levegő, végtagjaiba belenyilallt a fájdalom. Bárcsak ki tudná tartani a csillag alakzatot addig, amíg stabilizálódik ez az őrült dugóhúzószerű zuhanás – mert akkor túlélhetik. Lassan, fokozatosan, kínok közt őrlődve érezni kezdte, hogy a forgás lassul. Végül megszűnt a pörgés. Felkavart elméjével összpontosítani próbált. Vakító kékség volt vele szemben. A kék egyenlő az éggel. Hatalmasat káromkodott. Rossz felé fordultunk! Gyilkos sebességgel, hanyatt zuhannak a föld felé. A sűrű dzsungel felé haladva minden másodperccel száz méterrel lesznek közelebb a halálos becsapódáshoz. Ha ebben a pozícióban nyitná ki az ernyőt, az alattuk nyílna ki. Azon

keresztül csapódnának a földbe – összegabalyodott selyemlepelbe bugyolált halottként. Bele az erdőbe, mintegy négyszáz kilométer per óra sebességgel. Biztos halál. Férfi és nő gyilkos ölelésben. Jaeger tehát pozíciót váltott: jobb karját az oldalához szorította. A bal vállát hátrafeszítve igyekezett megfordítani kettejüket. Zöldet kell látniuk! Sürgősen. A zöld egyenlő a földdel. Ám a manőver a lehető legrosszabb eredményt hozta: a hirtelen mozdulattól újból megpördültek. Egy pillanatig kis híján bepánikolt, és önkéntelenül is az ernyő kioldózsinórja után kapott. De leküzdötte, és visszakapta a kezét. Emlékezetébe idézte, hogyan tesztelték ezt újra meg újra egy speciálisan erre kifejlesztett bábuval a próbaugrásaik során. Ha pörgés közben nyit ernyőt, kihívja maga ellen a sorsot. Rohadtul kihívja. A szíjak szorosan köréjük fonódnának, mint mikor a gyerekek spagettit tekernek fel a villára. Baj van! A pörgés gyorsulásakor Jaeger erősebben érezte, hogy úrrá lesz rajta a teljes szürkeség. Megtört a nyomás alatt. Olyan volt ez, mint a szteroidot szedő centrifuga, de szélsőséges magasságban, kikapcsológomb nélkül. A látása eltompult, összezavarodott, elméje bágyadtan egyre messzebb sodródott, miközben ájulás környékezte. – Koncentrálj! – rótta meg magát. Káromkodott egy sort, és próbálta kiszabadítani gondolatait a mindent eltompító zavartságból. – KONCENTRÁLJ! KONCENTRÁLJ! Minden másodperc életbe vágó! Vissza kell mozdítania a testét csillag alakzatba, és Narovot is rávenni erre. Együtt nagyobb eséllyel stabilizálódnak. Csakhogy ilyenkor nem lehet kommunikálni, csak testbeszéddel és kézjelekkel.

Már készült megragadni a nő karját, és jelezni neki, amikor zavart érzékei egy vadul tiltakozó alakkal találkoztak. Irina Narov hadonászni kezdett, s Jaegernek fogalma sem volt, miért. A tompult zavartság közepette ezüstszínű csík villant fel a tiszta égen. Késpenge! Narov kése! Döfésre készen, őt akarja szíven szúrni! Jaeger azonnal felfogta, mi zajlik. Lehetetlen, de igaz. Narov most készül őt kilyuggatni a híres késével. Rögtön beugrott Carson figyelmeztetése Narovról: „Mindig magánál hordja a kését. Ne kezdj vele!" A penge vadul felé döfött. Sikerült kivédenie a szúrást a jobb karjával, a strapabíró, csuklójára szíjazott altiméterrel. A penge lecsúszott a vastag üvegről, azonban belesiklott a Gore-Tex ujjába. Jaeger érezte, hogy fájdalom hasít jobb alkarjába. A nő rögtön, az első ütéssel betalált... Néhány kétségbeesett pillanatig még blokkolt és hárított, mialatt Narov újra meg újra suhintott a késsel. Megint lecsapott, és ezúttal sokkal lejjebb döfött, világos, hogy gyomorba. Jaeger karja olyan volt, mint egy jégtömb. De csak a másodperc töredékével volt lassabb. Nem tudta kivédeni a késdöfést. Mikor a penge a hasfalába szűrődött, összegörnyedt a fájdalomtól. Már az sem számított, hol mártja bele a kést. Ha idefent vagdossa szét, háromszáz méter per szekundummal vagy gyorsabban zuhanva, Jaegerre a biztos halál vár. A kés fürge mozdulattal hatolt felé. De különös módon nem érzett fájdalmat a gyomrába mártott fegyver nyomán. Egyáltalán semmit. Azt érezte, hogy az őt Narovhoz rögzítő szíjak egyike elszakad.

A nő hátratette a karját, majd ismét lecsapott a borotvaéles pengével, és széthasította a vastag vásznat, illetve nejlont. Mikor a jobb oldalt befejezte, következett a másik. Számtalanszor hátrahúzta a pengét, és vagdosta szét a bal oldalukat. Még néhány döfés, és befejezi. És Irina Narov, a csapat jolly jokere, egy laza mozdulattal elpördült mellőle. Jaeger annyit látott, hogy szabadulása pillanatában a nő azonnal csillag alakba vágta magát. Amint végtagjainak köszönhetően lassulni és stabilizálódni kezdett, eltávolodott Jaegertől. Aztán egy csattanás hallatszott fentről, mint mikor egy hajó vitorláiba belekap a szél, és ejtőernyő lobbant az égbe. Irina Narov kinyitotta a tartalék ernyőjét. A másik test terhétől megszabadítva Jaeger túlélési esélyei sokkal kedvezőbbekké váltak, mint öt másodperce, amikor még a nulla felé konvergáltak. Hosszú másodpercekig keserves küzdelmet vívott azért, hogy leállítsa a saját pörgését, véget vessen a dugóhúzónak, és stabilizálja magát. Már két perce tartott a szabadesés, mire megkockáztatta a kioldózsinór meghúzását, amely 33 négyzetméternyi minőségi selymet terített ki fölé. Úgy érezte, mintha egy óriási kéz rántaná fel a vállainál fogva. Az iszonytató esésből lelassulni olyan, mintha egy autót őrült sebességgel falnak vezetnénk, és felpattannának a légzsákok. Az egyik pillanatban a közelgő halálos becsapódás a dzsungelbe, a másikban már a nyugalom, hogy az ejtőernyője megmentette az életét. Pontosabban: Irina Narov fürge késcsapásai mentették meg mindkettejük életét. Feltekintett, rendesen kinyílt-e az ernyő. Kinyújtotta a kezét, megragadta az irányítózsinórokat, és oldotta a fékeket, lehetővé téve, hogy teljes legyen a siklás. Hála istennek, jól működött.

A süvöltő forgószélben és a fülsiketítő szélviharban történt szabadesés után a környezete kifejezetten nyugalmassá vált. Csak egyszeregyszer csapott le széllöket a fölötte lévő csúszólapra. Egyelőre igyekezett lenyugtatni a szívét, és alaposan kitisztítani az elméjét, hogy koncentrálni tudjon. A másodperc törtrészére megkockáztatott egy pillantást az altiméterre. Ötszázötven méter magasan volt. Most fejeződött be a nyolcezer-négyszázötven méteres halálzuhanása a föld felé. Hat másodpercbe telt az ernyő teljes kinyílása. Ezek szerint tíz másodperccel azelőtt hajtotta végre, hogy közel kétszáz kilométer per órás sebességgel a földbe csapódott volna. Ennyin múlt. Ilyen sebességgel becsapódva nem sok maradványát tudták volna összeszedni a páfrányok és korhadt fák között, hogy eltemethessék. Gyorsan az égre pillantott. Narovon kívül egyetlen ugrótársát sem látta. Lefelé fordította sajgó, bevérzett szemét, és végigpásztázta az alatta elterülő bársonyzöld erdőt. Közeledett felé, s amerre a szem ellátott, sehol egy tisztás. Narovval valószínűleg több mint harminc kilométerrel odébb sodródtak a tervezett célzónától. A terv szerint nyolcezernégyszázötven méteren nyitották volna ki az ernyőt, és a maradék negyvenvalahány kilométeren siklottak volna a homokzátonyig. De az instabil ugrás és az azt követő gyilkos pörgés miatt ez tárgytalanná vált. A talpraesett és szívós Narovon kívül ugyanis a csapata minden tagját elvesztette. Ketten szelték át a forró, fülledt levegőt. Leszállóhely nélkül. Rosszabb már nem nagyon lehetett volna. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán a fegyvere akadt bele a Hercules rámpájába, az okozhatta a halálos pörgést. Hogyhogy nem vették észre az irányítók? Elvégre az a feladatuk, hogy

minden ugrónál megnézzék, nincs-e akadályozó tárgy vagy kilógó dolog, ami fennakadhat. Ráadásul emlékezett rá, hogy a kiugrás előtt saját kezűleg rögzítette a vadászpuskáját. Számos irányítóval dolgozott együtt az évek során. Egytől egyig abszolút profikkal. Tudták, hogy az ugrók élete múlik rajtuk, egyetlen apró mulasztás halálos lehet. Csak a szerencséjének, és – el kellett ismernie – Narov éles eszének köszönhették az életben maradásukat. Fel nem foghatta, hogy hagyhatták az irányítók, hogy a fegyvere szabadon lifegjen. Valami nincs rendjén. Bár az az igazság, eddig is túl sok minden volt gyanús. Először Smithy halála, azaz meggyilkolása. Aztán a nyomukban haladó rejtélyes gép. Most meg ez: valami beakadt a C-130-asból való kiugrás közben. Lehetséges, hogy az egyik irányító szántszándékkal intézte így? Jaeger nem tudhatta biztosan, de azért eltűnődött, mi jöhet még... Ha már itt tartunk, sok minden. Most például a legnagyobb kihívás... A földet érés. Az ernyőnyitás után a második legveszélyesebb pillanat a landolás. Minden esetben. Főként akkor, ha nincs megfelelő földterület. Ejtőernyős-oktatója egyszer azt mondta neki: nem a szabadeséstől halnak meg az ugrók, hanem a földet éréskor. Jaeger körülbelül ötven méterrel volt alacsonyabban Narovnál, mivel a nő korábban szabadult a pörgésből. Kétfős csapattá váltak. Az elsődleges szempont: együtt maradni landoláskor és azután – bármi következzék is. Jaeger tehát lassulni próbált, hogy a nő beérje. Fölötte Narov egy sor éles balfordulatot végzett az ernyője alatt, hogy gyorsan, minden egyes dugóhúzó-fordulattal csökkentse a magasságát. Jaeger továbbra is az ernyőjét

igazgatta, a fékzsinórt húzogatta, hogy kidőljön, és szelet fogjon az ernyője alá. Pár másodperc múlva halk surrogást hallott maga mellett, és megjelent Narov. A tekintetük összetalálkozott. A gigászi légi késelés ellenére szenvtelenül pillantott Jaegerre. Mintha mi sem történt volna. Jaeger feltartotta a hüvelykujját. Narov is. Jelezte a nőnek, hogy ő fogja vezetni a landolást. Az kurtán bólintott, mögé húzódott, és elhelyezkedett pár tucat méterrel Jaeger fölött. Alig száz méter lehetett hátra. Szerencsére kiképezték arra, ami következett: hogy az őserdő lombkoronájára hulljon. Egyáltalán nem könnyű végrehajtani az ilyet, csak a legtapasztaltabb ugróknak van esélyük. És Narov szabaduló mutatványából ítélve a nőnek minden esélye megvan a túlélésre. Fürkészőn tekintett körbe, egy kevésbé sötétzöld foltot keresve, amelyen áttörhetnének. A dzsungelre hulló ejtőernyős legtöbbször nem oda szándékozott volna leérkezni. Többnyire a meglőtt, repülés-képtelenné vált vagy kifogyott üzemanyagú gép legénysége ugrott ilyen terepre. Akik lombkoronára érkeztek, azoknak általában fogalmuk sem volt, hogyan kell az erdőt megközelíteni, és túlélni az ilyen landolást. A becsapódáskor a legtöbbször meg is sebesültek: eltört a karjuk, lábuk. De a legrosszabb csak ezután következett. Mert lehet, hogy az ugró keresztülvergődött, az ernyő azonban csak nagyon ritkán; fennakadt a legfelső ágakon, a terhe pedig félúton himbálózott az ágak és a föld között. A legtöbb esetben ez halált jelentett. A fennakadt ugrónak ugyanis három lehetősége maradt. Lógva maradni, és reménykedni a felmentő seregben. Kiszabadulni, és tízhúsz méter magasból a talajra zuhanni. Vagy egy közeli ágat megragadva lemászni a földre.

Meglehetősen gyakran választották azt, hogy úgy maradnak, mivel a többi öngyilkossággal ért fel. A sebesült, összezavarodott, kiszáradt, sokkos állapotban lévő, ragadozó rovarokkal borított ugrók tehát maradtak, és várták a segítséget. Általában napokon keresztül haldokoltak. Jaeger nem így képzelte el a sorsát. És Irináét sem.

27.

A kavargó ködön át, a horizonton húzódó sötét, ősfás terepen észrevett egy világosabb, zöldessárga foltot. Zsenge növényzet! Az ifjabb fákon több a levél, ruganyosabbak, süppedősek, kevésbé valószínű, hogy törnek, és hogy dárdaként nyársalják fel a szúrós ágvégek. Legalábbis ezt remélte. Az altiméterre sandított, amellyel kivédte a legelső, kibelezésnek vélt késdöfést. Még százötven méter volt hátra. Kicsatolta a hátizsák rögzítésére használt két fémcsatot. Nehéz terhe lehullott, tíz méterrel alá. Miközben vészesen közeledett az erdő lombkoronájához, még utoljára megnyomott egy gombot a csuklójára erősített GPS-en. Azért, hogy mielőtt elnyeli őket az erdő, iránypontként mutassa a koordinátáikat. Sejtette, hogy erre egyhamar nem lesz lehetőség. A becsapódás előtti utolsó pár másodpercben igyekezett ideoda igazgatni az ernyőt, hogy arra a világoszöld földdarabra érkezzen. Rohamosan közeledett a lombkorona. Erősen visszahúzta mindkét irányítózsinórt, hogy fékezze az ernyőt. Ha lelassulva elkerüli a fennakadást, könnyebben ereszkedik lejjebb. A következő pillanatban puffanást hallott: harmincöt kilós zsákja a legfelső ágakon landolt, szétzúzta őket, és eltűnt odalent. Jaeger felhúzta a lábát, és karjával védte az arcát, illetve a mellkasát. A bakancsa és a térde a hátizsákja nyomán áthasította a növényzetet. Hátát és vállát hegyes ágak szurkálták végig, aztán belezúgott a lenti sötétségbe. Magával rántott néhány vaskos ágat. Csillagokat látott a velük való találkozástól. Utána még pár métert zuhant, végül az ernyője

fennakadt a lombokon, és őt is megakasztotta. A hirtelen fékezéstől elállt a lélegzete. Suhogtak a levelek, törtek az ágak, és növények örvénylettek körülötte. Levegőért kapkodott. Mialatt ingaként lengett előre-hátra, nem győzött hálálkodni. Majdnem sértetlenül megúszta. Fentről reccsenés hallatszott, és nemsokára mellé hullt Irina Narov, szintén előre-hátra lengedezve. Lassan kitisztult körülöttük az erdő. Vakító nap tűzött át a lombkoronába ütött résen, és a felkavart levegőben napsugár csillogott. Csend volt. Mintha az őserdő minden élőlénye visszatartotta volna a lélegzetét attól való félelmében, hogy két idegen lény hullott a világukba. Az ingamozgás lelassult. – Jól vagy? – kiáltott oda Narovnak. Azok után, amiken keresztülmentek, ez az évszázad viccének is beillett volna. A nő megrántotta a vállát. – Élek. Láthatóan te is. Rosszabb is lehetett volna. Mégis, hogyan? – kérdezte volna legszívesebben, de tartotta a száját. Narov kiválóan beszélte a nyelvet, ám erős orosz akcentusa miatt a mondandója monotonnak és szenvtelennek hatott. Jaeger a szabadesés irányába intett, és lehengerlő mosolyt villantott rá: – Azért odafent egy pillanatra azt hittem, meg akarsz ölni. A késes akcióddal. A nő nagyot nézett. – Ha meg akartalak volna ölni, megöltelek volna. Erről Jaeger inkább nem vett tudomást. – Próbáltam stabilizálni magunkat. Valami becsípődött az ugráskor, és kioldotta a fegyverem. Ura voltam a helyzetnek, amikor te kivágtad magad. Ez aztán a bizalom!

– Vagy nem – Narov kifürkészhetetlen arccal bámulta. – Neked nem sikerült... – Félrenézett. – Ha nem szabadítom ki magam, végünk van. – Erre Jaeger sem tudott mit felelni. Ideoda mocorgott a hevederében, és próbálta felmérni az alattuk elterülő terepet. – Egyébként is, miért akartalak volna megölni? – folytatta a nő. – Mr. Jaeger, tanulj meg bízni a csapatodban! – Azzal az őserdő lombkoronája felé intett. – A kérdés az: hogy jutunk le innen? A Szpecnaznál erre nem képeztek ki. – Mert a tandemugrásból való késes szabadulásra igen? – tudakolta a férfi. – Profi mozdulatok voltak! – Az kiképzés nélkül is megy. Nem volt más választásunk, nem volt más lehetőség... – Itt egy kis szünetet tartott. – „Bármilyen bevetésen, bárhol, bármikor: a cél szentesíti az eszközt.” A Szpecnaz jelmondata. – Mielőtt Jaeger kitalálhatott volna valami frappáns választ, hatalmas reccsenés hallatszott felülről. Az alattuk lévő aljnövényzetre vaskos ág zuhant, amitől Narov egy méterrel lejjebb esett, mert ernyőjének egyik panele beszakadt a nyomás alatt. Jaegerre sandított: – Van valami ötleted, hogy jutunk le innen a zuhanáson kívül? Vagy megint én húzzalak ki a pácból? Jaeger idegesen rázta a fejét. Agyára megy ez a nő! De tény, hogy a levegőben produkált késes akció után egyre kevésbé hitte, hogy ő lenne Smithy gyilkosa. Mert – amint Narov éles ésszel rámutatott – tökéletes alkalma nyílt volna arra, hogy a késével felszabdalja őt. Persze nem árt, ha próbára teszi még egyszer. – Tudok egy kiutat – mutatott az ejtőernyőjük összegabalyodott csomóira a fák közt. – De ahhoz szükségem lenne a gyönyörű késedre. Neki is volt sajátja, alaposan hozzászíjazva. Az a Gerber, amit Rafftól kapott Biokon – különleges jelentéssel bírt, mivel azzal a pengével mentette meg akkor a barátja életét. A mellkasán átlósan átvetett tokban viselte, csakhogy ki akarta deríteni,

hajlandó-e Narov odaadni neki a kését, amellyel majdnem kibelezte őt. Habozás nélkül. – A késem kell? Ne merd leejteni! Hű társam. – Azzal hosszú késéért nyúlt, kicsatolta, élét a kezébe vette, és áthajította a kettejük közti kis távolságon. – Dobom! – figyelmeztette, amint a penge megvillant az árnyékon átütő napfényben. Az elkapott kés valahonnan ismerős volt. Egy ideig még forgatta a kezében a karcsú, tizennyolc centiméteres, fogazott, tűhegyes pengét. Semmi kétség: a Wardour Castle-i lakásban lévő kés kiköpött mása, ami Ted nagyapa bőröndjéből származik. Amikor tizenhat éves lett, a nagyapja megengedte neki, hogy kivegye a tokjából a kést, miközben teljes nyugalommal pöfékeltek a pipáján. Újra érezte a pipa aromáját, és szinte látta maga előtt a kés feliratát a markolatra vésve. Rápillantott Narov késére. Aztán elismerőn a nőre. – Hű! Fairbairn-Sykes küzdőkés! Második világháborús, ha nem tévedek. – Az – felelte Narov. – Mint az SAS kötelékében bebizonyítottátok, remekül lehet vele németeket ölni. Jaeger áthatóan nézte. – Gondolod, hogy németeket fogunk ölni? Ezen az expedíción? Narov erre kimondta ugyanazt, amit Jaeger pár hete Joe bátyánál hallott, szinte kifogástalan német nyelven: – Denn heute gehort uns Deutschland, und morgen die ganze Welt. Ma miénk Németország, holnap az egész világ. – Tudod, kétlem, hogy azon a repülőn még vannak németek – jegyezte meg némi szarkazmussal. – Hetvenvalahány év elteltével, Amazónia szívében... kevéssé valószínű. Narov rábámult.

– Schwachkopf! Idióta! Ne a szád járjon, expedícióvezető, inkább csinálj valamit, és húzz ki minket a szarból, amibe miattad kerültünk!

28.

Jaeger felvázolta Narovnak a tervet. A tartalék ejtőernyő, melyet a nő kénytelen volt kinyitni, kisebb és könnyebb, mint Jaeger BT80-ja. Amikor Narov fennakadt a faágakon, az ernyő csúnyán megtépázódott, ezért Jaeger azt javasolta, hogy először is stabilizálják magukat a két ernyő alatt egy biztos ponton, ahonnan a földre ereszkedhetnek. Miután elmondta, nekiláttak kiszabadítani a hátizsákokat, amelyek idáig az alattuk elterülő ágakon himbálóztak. A súlyos zsákok hangos puffanással landoltak az alattuk húzódó erdei talajon, számos növényrétegen át. Esélyük sem lett volna végrehajtani a tervezett mozdulatsort, ha harmincöt kilós cuccok lógnak a lábuk alatt. Megkérte tehát Narovot, hogy lendüljön felé, és ő is így tett. A fölöttük lévő ágakba kapaszkodva himbálóztak erre-arra, míg végül elkapták egymást az ingamozgásuk legnagyobb kilengésében. Jaeger lába Narov testére tapadt, csípője köré kulcsolódott, és szorosan átfogta őt. Aztán átkarolta a nő felsőtestét, és gyorsan összecsatolta kettejük mellkasán a két hevedert. Összekapcsolódtak az ernyőik közt félúton. De a tandemugrással ellentétben itt farkasszemet néztek – masszív karabiner, azaz egy D alakú, rugós fémgyűrű kapcsolta össze őket. Jaeger eléggé zavarba jött a pozíciótól és a közelségtől. Ráadásul a trópusi forróság, a vastag és nehéz túlélőszerkó meg a HAHO-felszerelés többi része is sokat tett azért, hogy felforrjon az agyvizük. A túlélésért persze bármit! Egy másik karabiner segítségével a zsinórzat aljánál a két ernyőt is összekapcsolta, ahol a legkeskenyebbek voltak. Aztán

paracordot vett elő, magas szakítószilárdságú khakiszínű zsinórt, ami olyan vékony, mint egy szárítókötél, azonban hihetetlenül sokat bír. A Specter paracord kétszázhuszonöt kilogrammig terhelhető, de Jaeger a biztonság kedvéért duplán kötötte meg. Kétszer átbújtatta egy sziklamászásnál is használatos kötélfogó szegen, hogy nagyobb legyen a súrlódás, és a felső végét az ernyőkre kötötte. A paracord többi részét gondosan kibontotta maguk alá, hogy leérjen az alattuk húzódó mintegy harminc méteren. Rákapcsolta a kötélfogót a mellkasi hevederére erősített karabinerhez, aztán hozzákötötte magukat a paracordból rögtönzött kötélhez. Ernyőiknél fogva lógtak a levegőben, de közben mindketten hozzá voltak erősítve a Jaeger által összerakott paracord kötélzethez. Eljött a pillanat, hogy elvágják magukat az ernyőiktől, és Jaeger leeressze mindkettejüket a kötélen a földre. Letépték a sisakot, álarcot és védőszemüveget, s hagyták, hogy az erdő talajára hulljanak. Jaeger mostanra már úgy izzadt, mint a ló. Érezte, hogy patakokban folyik róla a veríték, eláztatva a ruhája elejét, ahol a bőre Narov bőréhez tapadt. Akárcsak egy vizespóló-verseny, de ezúttal kettesben és intimebben. Érezte a nő testének minden kontúrját. – Mintha zavarba jöttél volna – jegyezte meg Narov. Úgy mondta, mint egy ténymegállapítást. – Ilyen közelség több okból történhet: 1) praktikus ok; 2) testmeleg átadása; 3) szex. Jelen esetben az egyes számú áll fenn. Összpontosíts a feladatra! Blablabla! – gondolta Jaeger. Csak én tudok úgy csapdába esni a dzsungelben, hogy az egyetlen társaságom egy rideg amazon? – Magadhoz csalogattad – folytatta Narov közömbösen, és a fejük fölé mutatott. – Nos, javaslom, hogy tempósan tedd, amit teszel! Jaeger felnézett. Pár méterrel a fejük fölött egy óriáspók lapult.

Tenyérnagyságú volt, és puffadt teste áttetszően, ezüstösen fénylett a homályban. Nyolc lába mint nyolc csontsovány kézujj tapogatózott Jaeger irányába. Kigúvadt, gonoszul vöröslő szempárt látott, és éhesen cuppogó, nyálkás állkapcsot. A pók közeledett, felemelte első pár lábát, és agresszívan meglengette. A legrosszabb, hogy mérges csáprágói is kivillantak, és lecsapni készültek. Jaeger előkapta Narov kését, hogy rövid úton elintézze vele a pókot, de a nő keze megálljt parancsolt. – Ne! – sziszegte. Előkapta tartalék kését, és anélkül, hogy kivette volna tokjából, keskenyebb végét a pók szőrös teste alá csúsztatta, majd messzire ellökte. A pók potroha forgás közben megcsillant a napon, aztán lebucskázott, és dühösen csattogott a csáprágóival, amiért keresztbe tettek neki. Narov le sem vette szemét a lombokról. – Akkor ölök, ha muszáj. És ha bölcs dolog. Jaeger követte a nő tekintetét. Temérdek arachnida mászott feléjük, az egész ejtőernyős-felszerelésük hemzsegett a pókoktól. – Brazil vándorpók. Phoneutria – mondta Narov. – Görögül: „gyilkosnő”. Valószínűleg egy fészekre estünk – Jaegerre nézett. – Ha az első pár lábukat emelik fel, az védekezés. És ha megvágod az egyiket, a szagával figyelmezteti a testvéreit, akik tényleg támadásba lendülnek. A mérgük PhTx3 idegmérget tartalmaz, amelynek a tünetei olyanok, mint az ideggázé: az izmok és a légzőizmok lebénulnak, aztán következik a fulladásos halál. – Elhiszem, halálszakértő.,. – motyogta Jaeger. A nő Jaegerre nézett. – Én feltartom őket. Te... te pedig... juttass le minket! A férfi a küzdőkéssel nekiállt elvágni az ernyő hevederét a zsinórzattal összekötő, vastag vászonanyagot. Ezalatt Narov is mindenfelé suhogtatta kését, újabb és újabb pókokat pattintva el.

Egymás után távolította el őket, de úgy tűnik, egy felett elsiklott. Az egyenesen Jaeger felé tartott, felemelte első pár lábát, csáprágója csupán néhány centire volt a férfi kezétől. Jaeger ösztönösen reagált: felé hajította a kést, amelynek hegyes vége megszúrta a pók hasát. Amint sebet ejtett rajta, a pók összegömbölyödve zuhant a mélybe. Ezután kattogó és csattogó fenyegetést hallott több száz arachnidától, amelyek érezték, hogy egy társuk megsebesült. Egy pókként rontottak rájuk. – Most aztán tényleg támadnak! – kiáltotta Narov. A nő a tokjából kivett késével csapkodott jobbra-balra, és vagdosta félre a vándorpókok sziszegő seregét. Jaeger minden erejét beleadta, és néhány utolsó nyisszantással sikerült kiszabadítania Narovot, aki már vészesen alacsonyan himbálózott, mielőtt a Jaegerhez csatolt karabiner feljebb vonta. Az első pillanatban megijedt, mert az ernyője kis híján megadta magát a kettős súly alatt, de szerencsére mégsem. A feje fölé nyúlt, és vadul nyiszatolni kezdte a zsinórokat, amelyek szinte azonnal engedtek. Mindketten kiszabadultak, és zuhanni kezdtek. Néhány másodpercig hagyta, hogy a paracord az ereszkedőnyolcason súrlódjon, míg el nem távolodtak a halálos arachnidák hadától, Akkor megszorította a fogást a paracordon, és jó erősen megmarkolta. Az ereszkedőnyolcas súrlódása lassította és tompította a zuhanást. Mintegy tíz méterrel a dühös pókokkal borított ernyőik alatt himbálóztak a paracordon. Phoneutriával az életben nem akar többé találkozni. Alig volt ideje ábrándozni. Utánuk vetette magát az első vonagló, ezüstös folt. Függőlegesen ereszkedett lefelé saját kötélzetén, az ezüstös, vékony pókselymen. Erre Jaeger elengedte a paracordot. Ismét zuhanni kezdtek Narovval.

29.

Alig

négy méter után fennakadtak. Narov HAHÓ-öltözetének

megtépázott szíja beakadt az ereszkedőnyolcasba, és beszorult. Jaeger nagyot káromkodott. A szabad kezével elkapta, és rángatni kezdte a szíjat. De közben azt érezte, hogy egy tompa, csontos lény dühös sziszegéssel a hajára hull. Borotvaéles penge hasított el, centiméterekkel a feje fölött. Amint a kés hegye a vándorpókhoz ért, az kínoktól gyötrődve engedett a szorításából, és legurult Jaeger fejéről. Narov kése folyamatosan csapkodott az árnyak között – vagdosta a pókokat, mialatt ő kettejük kiszabadításán igyekezett. Végül sikerült kirántania a szíjat, és ismét elindulhattak lefelé. – Nem adják fel egykönnyen – morrant fel, miközben leengedte a paracordot az ereszkedőnyolcason. – De nem ám! – bólintott Narov. Odatartotta a karját Jaeger elé, aki rögtön látta, hogy a nő balkezes, és a kézfején irtózatos, vörösesfekete csík éktelenkedik. Két nagy harapásnyom. A tekintetük összefonódott. A nő szeme könnyben ázott. – Ha egyet bántasz, mint rád támad – ismételte. – Az áldozatok elmondása szerint olyan fájdalmat élnek át, mintha tűz folyna az ereikben. Találó leírás. Jaeger szólni sem tudott. Narovot megcsípte egy leeső pók, és még csak meg sem nyikkant. Ami ennél is iszonyatosabb: az expedíció el sem kezdődött, és az egyik csapattagja máris életveszélyben van. – Van nálam ellenszérum – pillantott le. – A hátizsákomban. Le kell juttatnom téged gyorsan! Ameddig csak tudta, fellendítette a jobb kezét. A paracord elképesztő sebességgel zúgott át az ereszkedőnyolcason a föld

felé. Örült, hogy hozott saját kesztyűt, mert a kettős paracord borovaéles volt. Úgy intézte, hogy az ő lába érjen le előbb, és ő fogja fel az ütést. Egyébként a kötéllel és az ereszkedővel puhán ért volna földet. Csakhogy ez most versenyfutás volt a Phoneutriákkal és az idővel. Muszáj volt leérniük, hogy minél gyorsabban megkaparintsák az ellenszert. Tompa félhomályba érkeztek. A napfénynek csupán nagyon kis hányada szűrődik át az őserdő lombkoronáján a talajszintre. A fény közel kilencven százalékát elnyeli a fenti, napfényre áhítozó növényzet, ezért odalent, a földön félhomály uralkodik. Amíg a szemük hozzá nem szokik a gyenge fényviszonyokhoz, elég nehéz észrevenni a veszélyt... Például a pókokat. Majdnem biztos volt benne, hogy a vándorpókok nem követték őket idáig, de „jobb félni, mint megijedni" alapon felpillantott. A napfény furcsa pászmájában alig kivehetően sok száz baljós selyemszál tündökölt, és mindegyiken mérges pókok hada tartott feléjük. Hihetetlen, de igaz! A Phoneutriák még ide is követték őket. Narov már képtelen volt kitérni előlük. Miközben a pókok özönlöttek lefelé, Jaeger pár centivel odébb vonta Narovot az ereszkedőkötéltől. Felkapta a vadászpuskáját, a pókok felé fordította, és tüzet nyitott. Fülsüketítő volt a gyors egymásutánban dübörgő lövések zaja. A pumpálós működtetésű Benellinek hét darab kilenc milliméteres töltény van a tárában. Golyózáporral fogadta a pókokat. Tadamm! Tadamm! Tadamm/ Mire az utolsó töltény is elfogyott, a vándorpókok már szinte fegyver csövéhez értek, úgyhogy instant pókpüré vált belőlük. Azért kedvelte a Benellit, mert elég volt az ellenfél irányába

tartani, célozni sem kellett, és lőtt... Bár azt nem hitte volna, hogy pókok ellen fogja bevetni. Még visszhangzott az utolsó mennydörgésszerű lövések zaja, mert a vaskos fák minden irányból visszaverték a hangot. Ijedt majomkiáltásokat is hallott a magasból, azonban a főemlősök gyorsan elpucoltak az ellenkező irányba. A fülsüketítő puskaropogás rémisztően hangzott. Kétség sem fér hozzá, hogy ezzel a húzásával szétkürtölte az érkezésüket a szélrózsa minden-irányába... De a pokolba is! Muszáj volt igazi lőfegyvert bevetni a pókok hada ellen, és erre való a vadászpuska. Jaeger fellendítette a hátára a fegyvert, és kiszabadította Narovot az ereszkedőkötélből. Odébb vitte. A nő bakancsa csíkot húzott a rothadó leveleken és a homokos talajon. Nekitámasztotta egy fordított V alakú gyökérnek, amely egy masszív fa törzséből kígyózott lefelé. Az esőerdő homokra épített vár, mivel hártyavékony az alatta lévő föld. Erősen párás időben és forróságban az elhalt növényzet hamar rothadásnak indul. Az ezúton keletkezett tápanyagokat gyorsan felhasználják a növények és az állatok. Ezért az erdei óriásfák hálós gyökérzeten ülnek, gyökérrendszerük pedig csupán néhány centiméter mélyre hatol a tápanyagszegény talajban. Miután letámasztotta Narovot egy ilyenhez, elrohant a hátizsákjáért, Jaeger a seregben megszerezte az „egészségügyi katona” képesítést, ezért alaposan ismerte az idegmérgek hatásait. Az idegrendszert támadják meg, aminek eredménye, hogy az idegvégződéseknél folyamatos kisülések következnek be – innen a szörnyű rángatózás és vonaglás, ami már Narovon is mutatkozni kezdett. A halál többnyire a légzőizmok alulműködése miatt következik be. A szervezet tulajdonképpen megfojtja önmagát.

Ellenszerként a ComboPen nevű ellenszer háromszori, gyors egymásutánban való beadása szükséges. Ez enyhíti a mérgezés tüneteit, de a nőnek szüksége lehet még pralidoxim és avizafon hatóanyagra is a légzésfunkciókat irányító izmok működésének helyreállításához. Jaeger odahúzta a saját elsősegélydobozát, amiből fecskendőt és fiolát vett elő. Szerencsére jól bebugyolálta őket, úgyhogy a többségük túlélte a ledobást. Elkészítette az első, ComboPeninjekcót, és beledöfte a nőbe a hatalmas tűt, átszúrva otromba HAHO-öltözetét és terepnadrágját, hogy a szervezetébe juttassa az ellenmérget.

30.

Öt

perccel később már be is adta mindhármat. Narov

eszméleténél volt, azonban hányingerrel küszködött, zihált, és erősen rángatózott. Csupán néhány perc telt el a csípés és az ellenszer beadása között, de a pókméreg így is végezhet vele. Kivetkőztette a nőt a hatalmas HAHO-öltözetből, aztán igyekezett rávenni őt arra, hogy a lehető legtöbbet igyon a mellé tett kulacsból. Muszáj pótolnia a folyadékveszteséget, hogy a vízzel kimossa a szervezetéből a toxinok többségét. Jaeger is letépte a HAHO-t, erős vászon terepnadrágban és pólóban maradt. Tocsogott az izzadságban, és dőlt róla a víz. A páratartalmat nagyjából kilencven százalék fölöttinek vélte. Az elképesztő trópusi forróság ellenére alig párolog el a verejték, mert a levegő telítve van vízpárával. De a dzsungelben végig ez lesz, úgyhogy jobb, ha már most hozzászoknak. Jaeger megállt, hogy összeszedje a gondolatait. Z idő szerint 9 óra 3 perckor zúgtak bele a lombkoronába a közel végzetes szabadesés után. Egy órába telt lekászálódniuk a fák közül. Most fél tizenegy felé járhat. Alaposan benne voltak a pácban, olyannyira, hogy erre még ő sem számított, mikor indulás előtt sorra vette a legrosszabb eshetőségeket. Az egyik oktatója mondogatta régen az SAS-nél: „Egyetlen haditerv sem éli túl az első kontaktust az ellenséggel.” Milyen igaz! Főleg az Amazóniába zuhanást kilencezer méteres szabadesés után, gúzsba kötve egy orosz jégkirálynővel. Előkapta a saját hátizsákját, a hetvenöt literes zöld Alice Packet – egy amerikai gyártmányú Bergent, amelyet speciálisan a dzsungelre fejlesztettek ki. A nagy űrtartalmú hátizsákokkal ellentétben fémváza volt, amely öt centiméterrel eltartotta a

zsákot az ember hátától, hogy az izzadság lecsoroghasson – megakadályozva a hőkiütést, a csípő és váll kidörzsölését. A legtöbb nagyméretű zsák széles, a zsebeik kilógnak oldalt, szélesebbek az ember vállánál, tehát fennakadhatnak a növényzetben. Az Alice Pack viszont felül keskeny, alul széles, és az összes zsebe hátul található. Így Jaeger biztos lehetett abban, hogy ha ő átfér valahol, akkor a zsákját sem hagyja el. A hátizsákot erős, gumiból készült kenuzsákkal vonta be, amitől vízhatlanná vált, úszott a vízen, és védelmet biztosított az iménti harmincméteres zuhanás esetén. Áttúrta a tartalmát. A gyanúja beigazolódott: nem minden élte túl az esést. Thuraya műholdas telefonját például az egyik hátsó zsebbe tette, hogy könnyen elérje. A kijelzője betört, és a telefon nem reagált a bekapcsolásra. Volt tartalék Thuraya az egyik ejtőernyőhengerben, amellyel Krakow és Kamisi ugrott, de itt és most azzal nem sokra mentek. Elővette a térképet. Mázli, hogy a térképek viszonylag elpusztíthatatlanok. Fóliáztatta, hogy részben vízhatlan legyen, és a megfelelő oldalra lapozott – ami megfelelt volna, ha Narovval nem negyven kilométerrel távolabb landolnak a tervezett célpontjuktól. Ülésként használva a hátizsákját, a gyökérzetnek dőlt, és átlapozta a térképet oda, ahová a helyzetüket becsülte. A seregben szigorúan tilos meghajtani a térképet, mert ha netán fogságba kerül, az ellenséget rögtön rávezeti a célra. De ő most nem hadműveletet teljesít, ez civil dzsungelexpedíció. A csuklójára erősített GPS-ről leolvasta a koordinátákat, amelyeket nem sokkal a dzsungelbe zuhanás előtt rögzített. Hat számjegyű kódot kapott: 837529. A számot a térképre vetítve azon nyomban megállapíthatta a pontos koordinátáikat. Úgyhogy egy pillanatra eltöprengett a kilátásaikon.

A tervezett landolási ponttól, a homokzátonytól huszonhét kilométerrel északkeletebbre lyukadtak ki. Rossz, bár rosszabb is lehetne. Közöttük van a Rio de los Dios széles kanyarulata. Ha feltételezi, hogy az expedíció többi tagja a tervek szerint eljutott a homokzátonyra, akkor köztük és a többiek között ott kanyarog a folyó. Azt megkerülni lehetetlen – ez világos. Ugyanakkor huszonhét kilométert megtenni az áthatolhatatlan dzsungelen keresztül egy sebesülttel a vállán nem lesz sétagalopp, az is bizonyos. Abban egyeztek meg, hogy ha valaki nem érkezik meg a célzónába, a többiek még negyvennyolc óráig várnak azon a helyen. Amennyiben a hiányzó személy vagy személyek addigra sem érkeznének meg, akkor a következő RV- (randevú-) pont a folyó egyik jellegzetes kanyarulatánál lesz, onnan nagyjából egynapi járóföldre folyásirányban. Ezenkívül még két RV-pontot jelöltek ki egy-egy nap távolságra, a folyón lefelé. A Rio de los Dios arrafelé folyt, amerre haladniuk kell a géproncs eléréséhez – ez is nyomós érv volt amellett, hogy a homokzátonyt tegyék meg landolási ponttá. És ha arrafelé navigálnak a folyón, viszonylag könnyen vághatnak át az erdőn. De minden egyes RV-pont egyre nyugatabbra volt, egyre messzebb Jaeger és Narov koordinátáitól. A homokzátony volt a legközelebb, ami azt jelentette, negyven-nyolc órájuk maradt arra, hogy odaérjenek. Ha nem, akkor az expedíció nélkülük indul nyugat felé, ők pedig nagy valószínűséggel sohasem érik utol őket. Most, hogy a Thuraya telefonjának lőttek, nem tudott kapcsolatba lépni senkivel, hogy jelentse nekik, mi történt. Igaz, ha valahogyan életet tudna lehelni belé, akkor sem volt valószínű, hogy jelet fog. A műholdas telefonnak tiszta égbolt kell, ahol látja és érzékeli a szatelliteket, enélkül nem lehet üzenetet küldeni vagy fogadni.

Ha egyáltalán át tudnak kelni a Rio de los Dioson, vár rájuk egy kimerítő menetelés az őserdőben. Akadt még egy bökkenő, amire most jött rá (azon túl, hogy Narov számára a lehetetlenséggel határosnak tűnt egy ilyen út). Evandro ezredes a helyszín védelme érdekében szigorúan titokban tartotta a géproncs pontos GPS-koordinátáit; ezeket csak és kizárólag Jaegernek volt hajlandó elárulni, neki is közvetlenül a C-130-as indulása előtt. Meg kellett ígérnie, hogy titokban tartja, főként azért, mert nem tudta, kiben bízhat a csapattagjai közül. Úgy tervezte, hogy a homokzátonyra érkezéskor tárja fel a többieknek, amikor már eléggé egy hajóban eveznek. De a vészforgatókönyv kiötlésekor nem számolt azzal, hogy esetleg ő lesz az, aki nem jut el a landolási pontra. A dolgok jelenlegi állása szerint senki sem ismerte a géproncs helyét. Ami az jelenti, hogy addig juthatnak el, ameddig nélküle eljutnak. Narovra pillantott. A nő állapota egyre súlyosbodott. Jobb kezével megcsípett balját szorongatta, arcáról csörgött a veríték, bőre halálsápadttá vált. Jaeger a gyökérzetnek dőlt, és lassú, mély lélegzetet vett. Már nem csak az expedíció kimenetele forog kockán, hanem az életük is. Itt a puszta túlélés a cél. Az ő tettei döntik el, hogy Narovval életben maradnak-e.

31.

Narov tejfölszőke haját égszínkék hajgumi fogta össze. Szeme lehunyva, mintha csak aludna, vagy elájult volna. Erősen zihált. Jaeger ráeszmélt, hogy gyönyörű nő, és a tetejébe még védtelen is... Narov váratlanul kinyitotta a szemét. Belenézett a férfi kerek, gyanútlan szemébe, amely olyan volt, mint a vad viharoktól háborgó, jégkék tenger. Aztán láthatóan hatalmas erőfeszítéssel próbálta magához téríteni az elméjét, visszatérni a kínokkal teli jelenbe. – Erős fájdalmaim vannak – foglalta össze halkan, összeszorítva a fogát. – Egy tapodtat sem mozdulok innen. Negyvennyolc órád van, hogy megtaláld a többieket. Hagyd itt a hátizsákom: vizet, kaját, fegyvert, kést! Tűnés! Jaeger megrázta fejét. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – gondolkodott. – Unatkoznék egyedül. – Akkor tényleg Schwachkopf vagy! – sóhajtott fel, és amint kimondta, Jaeger egy árnyalatnyi mosolyt vélt felfedezni a szája szegletében. Most először látott a nőn valamilyen érzelmet, persze az alig palástolt ellenszenven kívül. Összeszorult a szíve. – Bár nem meglepő, hogy unatkoznál egyedül – folytatta a nő erőtlenül. – Tényleg unalmas vagy. Jóképű... viszont irtóra unalmas... A halovány mosoly görcsös rángatózásba fulladt. Jaeger a karjába vette a nő fejét. Tudta, mire megy ki a játék. Narov próbálja kiprovokálni, hogy magára hagyja őt, amint azt tanácsolta neki. Csakhogy a nő még nem ismeri őt eléggé. Ő nem szokta cserbenhagyni a barátait. Soha. A dilis barátait sem.

– Na szóval, a következőt fogjuk csinálni – jelentette be. – Kizárólag a legszükségesebbeket visszük magunkkal. Mr. Megtestesült Unalom fogja elcipelni innentől a sajgó seggedet. Mielőtt ellenkezni merészelnél, azért teszem, mert szükségem van rád. Egyedül én tudom a géproncs koordinátáit. Ha én elhullok, a küldetés lefújva. Neked elmondom őket, így a halálom esetén átveheted a vezetést. Világos? Narov megborzongott. – Hősies vagy. De nem fog menni. Annyit érsz el vele, hogy megfosztasz a hátizsákomtól, víz és kaja nélkül pedig meghalok. Tehát nemcsak unalmas vagy, hanem hülye is. Jaeger felnevetett. Kis híján meggondolta magát, és hátrahagyta a nőt. Aztán mégis inkább talpra ugrott, és egymás mellé tette a két zsákot, hogy kiválassza belőlük a legszükségesebbeket: elsősegélydoboz, negyvennyolc órára elegendő élelem kettejüknek, poncsó, amely alatt elalhatnak, töltények a vadászpuskába, térkép és iránytű. Két teli vizeskulacsot és könnyű Katadyn szűrőjét is bepakolta, hogy gyorsan ivóvizet nyerhessenek. Fogta a hátizsákját, a legaljára kenuzsákokat helyezett, amennyire lehetett, a könnyebb dolgokat tette alulra, a nehezeket – étel, ital, kés, machete, töltények – pedig felülre, hogy a teher legnagyobb része a vállán nyugodjon. A többi felszerelés marad, ahol van. Idővel úgyis benövi a dzsungel. Miután szétválogatta a cuccot, hátára vette a Bergent, és felkapta, illetve magára vette a vadászpuskáját is. Narov fegyverét ugyancsak a sajátja mellé lendítette. Végül a négy legfontosabb dolgot – a két teli kulacsot, a térképét és az iránytűjét – a derekán viselt katonai övre erősíthető zsebekbe dugdosta. Ezzel készen is volt.

A GPS hasonlóan működik, mint a műholdas telefon – szatellitről. A sűrű erdei lombkorona alatt aligha venné hasznát. Tehát majdnem harminc kilométert kell megtennie úttalan ösvényeken a dzsungelén át a jó kis lépésszámláló módszerrel – ezzel az idők kezdete óta létező navigációs technikával. Szerencsére az SAS a modern technológia korában is ezt használta, és erre képezte ki a katonáit. Mielőtt felkapta volna Narovot, elárulta neki a roncs koordinátáit. Jó párszor elismételtette és felmondatta vele, hogy biztosan emlékezzen rá. Tudta, hogy segít neki, ha érezteti vele, hogy szükség van rá. Pedig ő sem volt biztos abban, hogy sikerül. Ekkora távolság, ilyen terepen, ennyi teherrel – a legtöbben belehalnának. Nagyon is tisztában volt ezzel. Lehajolt, és felvette Narovot tűzoltófogással, úgy, hogy átvetette a vállán, arccal lefelé. A nő hasa és mellkasa közvetlenül a hátizsák tetején nyugodott, és felfogta a súlya nagy részét, amint Jaeger eltervezte. Megszorította a Bergen öv- és mellszíját, majd közelebb húzta a zsákot a felsőtestéhez, hogy a teher az egész testén, a csípőjén és a lábán is eloszoljon. Végül az iránytűre pillantott. Kinézett egy harminc méterre magasodó, feltűnő fát, és megtette első célpontjává. – Oké... – morrantott bár nem teljesen így terveztük, de indulás! – Ne már! – nyögött fel Narov a fájdalomtól eltorzult arccal. – Tényleg unalmas vagy, és idióta... Jaeger ezt elengedte a füle mellett. Magabiztosan nekivágott, és minden lépését számlálta.

32.

Will Jaegert körbezárták az erdő hangjai. A lombkoronában élő vadállatok rikoltásai, ezer rovar zsongása a bozótban és a békák kórusának ritmikus brekegése, amely előre jelezte, hogy nemsokára vizes talajra lép. Látta a felszálló párát és a saját verítékét is. Mégsem ez nyugtalanította, hanem a sorsuk alakulásán túl valami más. Úgy érezte, hogy egy szempár figyeli őket. Irracionális, de nem tudta leküzdeni. Mindent megtett, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyják maguk után, mivel az idő múlásával egyre biztosabb lett benne, hogy figyelik őket – és ez a gyanú szinte lyukat égetett a tarkójába és a vállába. Azonban iszonyúan lassan haladt a teherrel együtt, amelyet cipelt. A dzsungel sok szempontból a legkegyetlenebb vadon. A sarki hóban tulajdonképpen csak arra kell ügyelni, hogy melegen tartsuk magunkat. A navigáció gyerekjáték, majdnem mindenütt van GPS-jel. A sivatagokban az a legnagyobb kihívás, hogy megóvd magad a hőségtől, és az életben maradáshoz elegendő vízmennyiséget igyál. Éjszaka kell menni, nappal árnyékban pihenni. Az őserdőben azonban temérdek veszély leselkedik ránk egyszerre. Olyanok, amik sehol máshol: kimerültség, kiszáradás, elfertőződés, üszkösödés, tájékozódási zavar, sérülések, csípések, vágások, zúzódások, fertőzött rovarok és kiéhezett moszkitók hada, vadállatok, piócák, kígyók. A dzsungelben az ember örök harcot vív a közeli, fullasztó talajszinttel, míg a sarkvidéken és a sivatagban nyílt terület várja. Természetesen ne felejtsük el a gyilkos pókokat és az ellenséges törzseket sem!

Ilyeneken agyalt Jaeger, miközben a sűrű aljnövényzetet, a csúszós talajt és az alattomos földet tapodta. Orrlyuka telement a sötét, dohos rothadás szagával. A növényzet a Rio de los Dios irányában ritkulni kezdett. Hamarosan elérkeznek a folyó északi partjához, és ott kezdődik az igazi küzdelem... Minél magasabbra jut az ember a dzsungelben, annál könnyebb a terep, mert szárazabb lesz a talpa alatt a föld, és ezért gyérül a növényzet. De előbb vagy utóbb át kell kelniük a folyón, vagyis nem úszhatják meg a lejtősebb, sűrűbb, kuszább talajon való haladást. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, és felmérje az elé táruló látványt. Előtte mély szakadék bukkant fel, amelynek vize az esős évszakban minden bizonnyal a Rio de los Diosba zúdult. A talaj nedvesnek, mocsarasnak látszott, mint ami sosem látott napfényt. A vízmosást középmagas fák szegélyezték: törzseikből nagy, dárdahegyre emlékeztető kinövések álltak ki. Jaegernek volt szerencséje közelebbről is megismerkedni a dárdahegyű fákkal. (A dárda nem mérgező, de ez lényegtelen.) Dzsungelharcos-kiképzése során egyszer ráesett egy ilyenre. A kemény fa több helyen átszúrta a karját, és a seb hamar elfertőződött. Azóta csak „átokfának” nevezte őket. Veszélyes törzseik közt vastag indák kúsztak, rajtuk aljas, kampós tüskék. Jaeger előkapta az iránytűjét, és gyors számításokat végzett. A szakadék egyenesen dél felé vezet, amerre menniük kéne, de úgy döntött, jobb, ha elkerülik. Ezért nyugat felé pillantott, és a szeme megakadt egy magas, ősfás ligeten. Arrafelé vette az irányt. Ügyesen meg fogja kerülni a szakadékot, egy kicsit később fordul délnek, és közvetlenül a folyónál fog kilyukadni. Húszpercenként engedélyezett magának pihenőt – letette Narovot, kifújta magát, és ivott egy kortyot. De két percnél hosszabb időre nem állt le. Folytatta az útját.

Mászás közben feljebb rázogatta a vállán Narov súlypontját. Átsuhant az agyán, vajon hogy bírja mindezt a nő. Mióta elindultak, azóta egy szót sem szólt. Ha totál elvesztette az eszméletét, szinte lehetetlen átkelni a folyón. Akkor más tervvel kell előállnia. Negyedóra múlva már egy enyhe lejtőn csúszkált lefelé, majd megtorpant egy szilárdnak látszó növényfalnál. Szemközt, a messzeségben hömpölygő víztömeget vett észre. A napfény csillanása egészen odáig elért. Víz. Majdnem elérte a folyót. Őserdő. Évszázadok óta háborítatlan növényzet, amelyet általában magas lombkoronaszint és gyér aljnövényzet jellemez. De ahol a szűz őserdőt megbolygatják – például országút szeli ketté, vagy itt, ahol folyó vágja át – a kialakuló tisztásokon másodlagos növényzet üti fel a fejét. A Rio de los Dios napfényes alagutat hozott létre a dzsungelben, amelynek mindkét oldalán sűrű bozót húzódott. A Jaeger elé tornyosuló növényzet olyan volt, akár egy sötét, megmászhatatlan sziklafal, pedig kicsi, pálmaszerű bozóttal szegélyezett óriásfák, páfrányok és a talajig lengő indák alkották. Ilyen teherrel a hátán a lehetetlenséggel határos átvergődni rajta. Jaeger keletre fordult, és követte a folyó vonalát, amíg rá nem talált a megkerült szurdokra. Ahol a víz egykor a folyóba ömlött, ott a növényzet most nagyrészt kihalt, a sziklás part nem volt szélesebb az angol vidéki utaknál. Ez már megteszi! Itt átkelhetnek a folyón – ha Narov képes rá. Leemelte a nőt á válláról, és a földre helyezte. Az alig mutatott életjelet, és Jaeger egy iszonyatos percig azt hitte, a pókméreg legyőzte, míg ő átcipelte az őserdőn. De amikor megnézte a pulzusát, érezte a kínzó remegést és a végtagjait rázó görcsöket, ahogy a vándorpók mérge próbált mélyebbre jutni a szervezetében.

Ugyanakkor a remegés egyértelműen mérséklődött a korábbiakhoz képest, hatott tehát az ellenszer. De Narov semmilyen ingerre nem reagált, ködön át látta a külvilágot. Jaeger megemelte a fejét, hogy fél kézzel tartva arcát, vizet erőltessen bele. Egyet-kettőt kortyolt, de a szemét nem nyitotta ki. Jaeger a hátizsákjába nyúlt, és elővette a GPS-t. Muszáj, hátha elég tiszta eget érzékel ahhoz, hogy használható jelet fogjon. Pittyent, egyszer, kétszer, háromszor, és a kijelzőjén szatellitikonok tűntek fel. Jaeger megnézte koordinátáikat, és a GPS által megadott rács szerint a navigációja pontosra sikerült. Egy darabig nézte a folyót, és eltöprengett az előttük álló átkelésen. Négyszázötven méter, ha nem több. A feketés, lomha vizet itt-ott hosszúkás zátonyok szakították meg, de alig látszottak ki a hullámokból. Csakhogy némelyiken olyasmit vett észre, amitől az ideutazásuk előtt a leginkább tartott: a délelőtti napon sütkérező, vékony óriásgyíkokat. Az előttük fekvő lények az Amazonas leghatalmasabb ragadozói. Krokodilok. Pontosabban, mivel Dél-Amerikában vagyunk: kajmánok.

33.

A fekete kajmán – Melanosuchus niger – ötméteres hosszúságú is lehet, és négyszáz kilogrammot nyom, tehát több mint ötszöröse egy felnőtt férfi súlyának. Bőre vastag, mint az orrszarvúé. Természetes ellensége nincs. Ami nem csoda, gondolta Jaeger. Valaki egyszer úgy írta le: „a kigyúrt krokodil”. Ennél nagyobb, agresszívabb már nem is lehetne. Jaeger a kezdetek kezdetén elhatározta, hogy ezzel az állattal nem fog kikezdeni. Most eszébe jutott, hogy a fekete kajmánok látása viszonylag rossz, mert leginkább sötétben vadásznak. A víz alatt nem is igen látnak, főleg nem egy olyan hordalékos folyóban, mint ez itt. A vízfelszín fölé kell dugniuk a fejüket a támadáshoz, de akkor őket is észre lehet venni. A kajmánok gyakrabban használják a szaglásukat: ezzel szimatolják ki a prédájukat. Jaeger sietve megnézte a sebét, ahol Narov az őrült szabadeséses késelés közben megszúrta, amikor ő védekezni próbált. A seb már rég nem vérzett, de azért a biztonság kedvéért inkább nem fogja vízbe meríteni. Jobb ötlet híján, azzal kellett gazdálkodnia, amije volt. Lerakta a zsákját, kinyitotta, és kivette belőle az összehajtogatott kenuzsákokat. Kiürítette a hátizsákját, egyenlően osztva el tartalmát a két vízhatlan, béléshez hasonló kenuzsák között. Ezután az egyik kenuzsákot a hátizsákjába tette, felfújta, duplán lezárta, és gondosan összecsatolta a szíját, majd így tett a másikkal is. A hátizsák külső csatjait összekapcsolta a kenu zsákok csatjával. Utána fogta mindkettejük fegyverét, egy-egy hosszú paracordot kötött rájuk, és gyorsan kioldható csomóval a tákolmány két sarkához kötözte őket. Ha netán vízbe esnének, ki tudja őket húzni.

Ezt követően kivágott egy vastag bambuszt a vízparti bambuszligetből. A machetével másfél méteres rudakat hasogatott belőle. Késével megfelezett kettőt, így négy keresztfát kapott. Négy egész – másfél méteres – rudat egymás mellé fektetett, paracorddal hozzájuk kötözte ezeket a keresztfákat, és megszületett az egyszerű tutaj. A vízen lebegő kenuzsákokat pedig a sarkaihoz erősítette. A tákolmányt bevonszolta a sekély vízbe. Ráült, hogy kiderüljön, mennyit bír el. Simán megtartotta. A víz felszínén lebegett – terveinek megfelelően. Ezzel el is készült, ezért kikötötte a csónakot, és még szűrt egy kis vizet maguknak. Bölcs dolog mindig teli kulaccsal indulni, pláne ilyen izzadásos folyadékvesztés mellett. A Katadyn szívócsöve felszívott egy kevés piszkos, barna vizet, a szűrője pedig friss, tiszta vízsugarat lövellt a kulacsba. Jaeger annyit ivott, amennyit csak tudott, mielőtt színükig töltötte mindkét kulacsot. Már majdnem befejezte, amikor váratlan hangot hallott. Fáradt suttogás törte meg a bágyasztó hőség csendjét. Gyenge, kínokkal küszködő, rekedt suttogás. – Unalmas, hülye... őrült – súgta Narov. Magához tért. Végignézte a tutaj kipróbálását. – Kizárt, hogy rátegyél... Ideje elfogadnod az elkerülhetetlent, és egyedül útra kelned. Jaeger úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést. A tutaj két oldalára helyezte a fegyvereiket, úgy, hogy azok előre nézzenek. Aztán visszament Narovhoz, és letérdelt mellé. A kezdetleges tutajra mutatott – Narov kapitány, a hajója előállt! – Mosolyt erőltetett arcára. A gyomra összeszorult a gondolattól, hogy mi várhat rájuk, azonban mindent megtett, hogy palástolja az érzelmeit. – Most odaviszlek, és leteszlek a fedélzetre. Viszonylag stabil, de ne kapálózz, légy szíves, és ne lökd a vízbe a fegyvereinket! Biztató mosolyt villantott a nőre, ám az már alig tudott válaszolni.

– Helyesbítek – suttogta. – Nem őrült vagy, hanem klinikai eset... Bár, mint látható, nem vagyok vitatkozásra alkalmas állapotban. Jaeger felkapta. – Ez a beszéd, kislány! Narov elfintorodott. Túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy visszavágjon. Jaeger gyöngéden a tutajra fektette, és előtte figyelmezette, hogy húzza be azt a hosszú lábát. A nő magzatpózba kucorodott. A tutaj jó tizenöt centit süllyedt a súlya alatt, azonban így is a felszínen lebegett. Most felhúzhatták volna a vitorlát – ha van. Jaeger mélyebbre gázolt, maga előtt tolva a tutajt a vastag, cuppogó iszaprétegben. A víz langyos volt, olajos üledékkel teli. A bakancsa néhol rothadó zsombékokba ütközött, és faágak is ékelődtek a nehéz üledékbe. Minden lépésekor a bomlás során keletkező gázok sora bugyborékolt a felszínre. Mikor a víz a mellkasáig ért, elrugaszkodott. A sodrás erősebb volt, mint gondolta, gyorsan fogja őket lefelé vinni a folyón. De a vízben lapuló lények miatt szerette volna mihamarabb letudni a folyón való átkelést.

34.

Az első

nyílt vízszakaszon úgy rugaszkodott át, hogy mindkét

kezét a tutajon tudta tartani. Narov mozdulatlanul, összegömbölyödve feküdt előtte. Muszáj egyenes vonalban, egyenletesen haladnia, mert ha hirtelen megpördülnek, vagy megbillen a tutaj, akkor Narov biztosan legurul. A vízbe esés pedig halált jelent. Már túlságosan elalélt ahhoz, hogy védeni tudja magát, vagy hogy ki tudjon úszni, Jaeger a folyó mindkét oldalát végigpásztázta, és mivel egy szintbe került a hullámzással, különös ragadozószemszögből látta a világot Arra gondolt, hogy ilyen lehet kajmánnak lenni a Rio de los Dioson, amikor szinte elmerülve szeli át a vizet, és zsákmányra les. Elnézett jobbra, majd balra, hogy láthassa, ha feléjük közelednének a kajmánok. Húsz méterre voltak az előttük elterülő iszapzátonytól, amikor felbukkant az első. A mozgás vonzotta oda Jaeger tekintetét. Észrevette, amint száz méterrel feljebb a folyóba siklik. A szárazföldön esetlen, hatalmas lény halálos kecsességgel (és sebességgel) csusszant a vízbe. Jaeger minden izma pattanásig feszült a küzdelemtől. Ám ahelyett, hogy feléjük közeledett volna az árral, sarkon fordult észak felé, és felúszott körülbelül ötvenméternyit. Ott kikecmergett egy iszapzátonyra, és folytatta, amit elkezdett – a napfürdőzést. Jaegernek nagy kő esett le a szívéről. Ennek a kajmánnak biztosan nem korgott a gyomra.

Nem sokkal később a bakancsa már a folyómedret tapodta. Most már gázolva tolta a tutajt az első földdarabra, egy három és fél méter széles, mocsaras üledéksávra. A tutaj elé sietett, és rávonszolta a földdarabra. A végtagjai lángoltak a tehetetlen teher súlyától, a lába pedig minden lépésnél térdig süllyedt a fekete, cuppogós iszapba. A keze kétszer teljesen lecsúszott a tutajról, négykézlábra bukott, és tetőtől talpig beborította a bűzös iszap. Egy pillanatra eszébe jutott a mocsár, ahová maori barátjával rejtőztek Bioko szigetén. Csakhogy a távoli mangrovék közt nem voltak óriáskajmánok... Mire ismét mély vízbe értek, beborította őt a mocskos, fekete trutyi, a bomló szerves anyag. Az iszonyatos erőfeszítéstől gépfegyverként dübörgött a pulzusa. Úgy látta, hogy még két sekély iszapsáv van, amit nem lehet megkerülni, amit kénytelen átszelni. Az egyszer biztos, hogy amikor elérik a túlpartot, olyan lesz, mint a mosott szar. Ha elérik a túlpartot. Újból a folyóba gázolt, maga után húzta a tutajt, aztán visszakászálódott mögé, hason fekvő pozícióba. Amikor elrugaszkodott, és a folyó közepe felé tartott vele, az áramlat erősen belekapott. Jaeger minden erejét latba vetette ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa, miközben a lábával taposott, hogy tovább tudjanak haladni. A folyón lefelé sekélyebb volt a víz, de a part mentén gyorsabb lett az áramlat. Látta, hogy erősebb a sodrás, mert a sziklák körül fehér, vad víz hömpölygött. Még azelőtt kell átjutniuk, hogy belesodródnának ezekbe a gyors áramlatokba. A második iszapsávhoz közeledve Jaegert váratlanul megérintette valami: a jobb karjához dörgölőzött. Odanézve Narov kezét látta. A nő átfogta Jaeger kezét, és kissé megszorította.

Jaegernek fogalma sem volt, mit akarhat. Ezen a nőn képtelenség kiigazodni. De talán, esetleg a jégkirálynő szíve olvadozni kezdett. – Tudom, mit hiszel – suttogta a nő alig hallhatóan, a szervezetében tomboló toxinokkal küzdve. – Ez nem gyengédség... Figyelmeztetés. Az első kajmán... erre tart. Jaeger a csuklójával fogva le a tutajt, megmarkolta a fegyverek agyát, s mutatóujját a ravaszokon, a puskacsövet mindkét oldalon lövésre készen tartotta. Szeme a vízfelszínt fürkészte. – Hol? – sziszegte. – Melyik oldalon? – Tizenegy óránál – suttogta Narov. – Szinte egyenesen előttünk, tizenkét méterre, gyorsan siklik felénk. Pont ott, ahol Jaeger nem láthatta. – Kapaszkodj! – kiáltotta a nőnek. Baljával elengedte a fegyvert, kioldozta a jobb kezénél lévő vadászpuskára kötött csomót, felkapta, elengedte a tutajt, és alábukott, erősen taposva mindkét lábával. A tutaj szemközti sarkához érve látta meg a feléjük tartó, masszív, fekete állkapcsot. Öt méter hosszú, bordázott, pikkelyes, páncélos teste siklott mögötte. Fekete kajmán a javából! Igazi ragadozó. Jaeger pont akkor emelte fel a fegyverét, amikor a kajmán kitátotta hatalmas száját. Feltárult előtte az állat torka. Célozni sem volt idő. Közvetlen lőtávolságban meghúzta a ravaszt, és bal kezével pumpálva újabb és újabb töltényeket tárazott be. A lövéssorozat szétloccsantotta a hüllő fejét, de nem tudott megálljt parancsolni a teste többi részének... Igaz, azonnal meghalt az agyába csapódó ólomgolyóktól, azonban véres hullája a négyszáz kilogrammos állat lendületével ütközött nekik. Jaeger tüdejéből kipréselődött a levegő, a tutaj alá sodródott, a sötét és örvénylő víz pedig bezárult fölötte.

Eközben a felszínen a kajmán elejének véres csonkja iszonyatos robajjal csapódott bele és akadt fenn szétszakított állkapcsával a tutaj első rúdjaiba. Szeme mohón kiguvadt. A törékeny tutaj fenyegetőn oldalra dőlt, szinte kettétörte a becsapódás. Pár másodperccel később a kajmán mozdulatlan, élettelen hullája süllyedni kezdett. Az ingatag tutaj továbbsodródott. Az iszapos víz már Narov fejét és vállát nyaldosta. Ide-oda csapódott a sziklákon, míg végül elkapta egy gyors áramlat. A nő érzékelte, hogy süllyed. Izmai egy pillanatra megfeszültek, kapaszkodni próbált. De ekkora erőt már nem tudott kifejteni. Amikor Jaeger felküzdötte magát a felszínre, a tüdejéből még sokáig köpködte a Rio de Ios Dios bűzös vizét. Hosszan viaskodott az életéért a mélyben – úgy érezte, itt a vég. Odafent kétségbeesve kapkodott levegő után – minden porcikája oxigénért kiáltott. Mindkét oldalán kajmánok gyülekeztek, és bekerítették az általa kinyírt példány hulláját, A vér szag vonzotta oda őket. A folyóba merüléskor elvesztette a vadászpuskáját, tehát teljesen védtelenné vált... csakhogy a kajmánok ügyet sem vetettek rá. Hiszen ott volt lakomaként az egyik fajtársuk, és szinte megőrjítette őket a folyóban szétáradó vér szaga. Próbálta betájolni, hol lehet, de őt is magával ragadta az áramlat. Igyekezett óvni a mellkasát a sziklába csapódástól, a lábát maga előtt tartotta sodrásirányban, hogy bármi következik is, odébb rúghassa, a karját pedig az oldalához szorította, hogy egyensúlyban legyen. Amint kijjebb verekedte magát a vadvíz lassabb áramlataiba, 360 fokos fordulatot tett. Kereste a tutajt – csakhogy a körülötte hömpölygő folyón végignézve sehol sem látta. Teljesen

elvesztette szem elől a törékeny tákolmányt. Ereiben megfagyott a vér. Egyre elkeseredettebben kereste, azonban nyomát sem látta. Irina Narov elsodródott.

35.

Jaeger kivonszolta magát a folyópartra. Ázottan és erőtlenül térdre rogyott. A végtagjai lángoltak, a tüdeje levegőért könyörgött. A külső szemlélőt leginkább egy sárba mártott, félholt patkányra emlékeztette, nem emberi lényre. Nem mintha olyan sokan szemlélték volna. Órákon keresztül kereste Irina Narovot a Rio de los Dios mentén. Parttól partig végignézte a folyót, minden zugot felkutatott, és a nevét kiáltozta. De nem lelte nyomát sem a nőnek, sem a tutajnak. Ezután olyasmit talált, amitől előre rettegett: cafatokra tépett hátizsákjához kapcsolt kenuzsákját – fog- és karomnyomokkal. Az összetákolt tutaj megtépázott maradványai elsodródtak a sekély vízen. Az egyik közeli iszapzátonyon is nyugtalanító nyomra bukkant: az általa megóvni kívánt nő ázott, tépett, sáros égszínkék hajgumijára. Mindezek ellenére, ameddig csak bírta, nem hagyta abba a part menti keresőakciót, bár tartott tőle, hogy minden igyekezete hiábavalónak bizonyul. Attól félt, hogy a nő lecsúszott a tutajról, mialatt őt a mélybe rántotta a kajmánhulla. A folyó, az áramlat és a kajmánok pedig gondoskodtak a többiről. Nagyjából egy percen keresztül küszködött az örvénnyel, de ez idő alatt az ár elsodorta a szeme elől a tutajt. Ha egyben maradt volna, és a víz felszínén, biztosan kiszúrja a felbukkanásakor, és odaúszik. Elkapta és a partra vonszolhatta volna. Ha Narov még rajta van, megmenthette volna őt. Azonban minden jel arra mutatott... Bele sem mert gondolni, mi történhetett vele. Mert ahhoz nem fért kétség, hogy meghalt. Narov halott – a Rio de los Diósba fulladt, vagy széttépte egy kiéhezett kajmánhorda. Sőt, valószínűleg mindkettő...

És ő, Will Jaeger képtelen volt megakadályozni, hogy így történjen; nem tudta megmenteni. Feltápászkodott, és feljebb botladozott az iszapos partszakaszon. A pillanat sötét hevében eszébe jutott, amit a kiképzésén tanult. Túlélő üzemmódba kapcsolt. Nem tehetett mást. Elvesztett egy embert – Narovot de az expedíciója többi tagja itt van valahol a dzsungelben. Nyolc ember várja őt – minden bizonnyal még a messzi homokzátonyon s tőle függ az életük. Nem ismerik a célpont koordinátáit, a roncshoz vezető utat. És a további útvonal ismerete nélkül nem létezik kiút a vad „elveszett világból”, nincs hozzá haditerv. Nagyon is jól tudta, hogy egy olyan isten háta mögötti, elátkozottnak tűnő helyről visszavonulni, mint amilyen a Cordillera de los Dios, komoly tervezést és előkészületeket igényel. Ha Narov elvesztése megtanította valamire, akkor arra, hogy muszáj összeszednie a csapatát, és munkához látni. El kell vezetnie őket a géproncs lelőhelyére, csakhogy ehhez előbb el kell jutnia a homokzátonyra – még ha erre alig van is esélye. Folytatta az övére kapcsolt zsebek kiürítését. Nem tudta, mije maradt a folyón való átkelés káosza után. A hátizsákja használhatatlanná vált – széttépték a kajmánok, a tartalma kihullott azonban a kevés tárgyat sorra véve nem győzött hálálkodni. A legeslegfontosabb ugyanis – a nadrágzsebébe gondosan becipzározott iránytűje – ott lapult. Ezzel a szerkentyűvel már önmagában van esélye eljutni a távoli homokzátonyhoz, A nadrágja oldalzsebéből térképet halászott elő. Szétázott, megrongálódott, de még használható. Térkép és iránytű – kezdetnek nem is rossz. Megtapogatta a mellkasára szíjazott kést. Ott volt az is – pengéje gondosan a tokjában. A Rafftól kapott kés volt, amelynek

olyan nagy hasznát vette a Fernao falucska tengerpartján vívott gigászi küzdelemben. Ahol Kicsi Mót kivégezték. Mennyi halál! És most még egy: Irina Narové.

36.

Mit meg nem tett volna azért, hogy Raff legyén mellette! Ha a nagy maorit adják társául, Narov még most is élne. Persze, semmi sem biztos, de Raff tudott volna segíteni a gyilkos kajmánok elleni harcban, és egyikük vagy mindkettejük sértetlenül úszta volna meg az első támadást, megőrizve a tutajt és értékes rakományát. Most viszont egyedül van, Irina halott, és szembe kell néznie a tényekkel. Nincs más választása. Folytatnia kell az utat. Tovább turkált a cuccai közt. Az övén függött a két teli vizeskulacs, de a Katadyn szűrő elveszett. Volt nála egy kis vésztartalék élelem, a paracord, amit Narov és önmaga lombkoronából való leengedésére használt, illetve a vadászpuska két tucat tölténye. A töltényeket elhajította. Fölöslegesek, ha nincs hozzájuk puska. A felszerelés átnézésekor előbukkanó apróságok közt hirtelen megpillantotta a C-130-as pilótájától kapott fényes érmét. A napfényben felvillant a Night Stalkers jelmondata: „A sötétben halál vár." Pontosan: karmok, fogak és vérvörös halál vár a Rio de los Dios sötét folyamában. Lecsapott rájuk – Narovra biztosan. Nem mintha ez a pilóta hibája lett volna. A C-130-as vezetője pontosan a megfelelő helyen tette ki őket. És ez nem könnyű feladat. A katasztrófa, ami ezután következett, szintén nem az ő hibája. Az érmét apróbb tárgyaival együtt a zsebébe süllyesztette. A remény hal meg utoljára – mondogatta magának. Az utolsó, ami felett elidőzött, a szívébe markolt. Irina Narov kése. Miután levágta kettejüket az ereszkedőkötélről,

reflexszerűen a saját övébe dugta. A káoszban, és mivel Narov ilyen kiszolgáltatottá vált a pókcsípéstől, ez logikus lépésnek tűnt. Mindössze ennyi maradt belőle. Hosszan nézte a kést, tekintetét végigfuttatta az acélmarkolatba írt feliraton. Jól ismerte a történetét, mert a nagyapja késénél utánanézett. A Hitler által 1940 tavaszán megindított Blitzkrieg – a szövetséges csapatokat Franciaországból kivonulásra kényszerítő villámháború – utáni hónapokban Winston Churchill elrendelte egy különleges egység létrehozását, amely kegyelmet nem ismerő terrorhadjáratot indított az ellenség ellen. A különleges önkénteseket betanították egy, a briteknél akkor még nem szokásos hadviselési módra: a hirtelen, aljas, minden ütést engedélyező technikára. A gyilkolás és a csonkítás szigorúan titkos akadémiáján kitanulták, hogyan kell szúrni, vágni, hasítani – könnyűszerrel gyilkolni. Oktatóik a legendás William Fairbairn és Eric „Bill” Sykes voltak, akik hosszú évek alatt váltak az alattomban, közelről történő gyilkolás mestereivé. Sykes és Fairbairn a Wilkinson Swordtól rendelték meg a késeiket Churchill különleges önkénteseinek. Tizennyolc centiméteres, borotvaéles penge, amely nyirkos időben is kézre áll, és amelyet nehéz markolat és szúrós él jellemez. A Wilkinson Sword londoni futószalagjáról lekerülő küzdőkésekre rávésték: „The Fairbairn-Sykes Fighting Knife”. Fairbairn és Sykes megtanították a jelentkezőknek, hogy közelharcban nincs ennél gyilkosabb fegyver, és ami a legfontosabb: ebből aztán nem fogy ki a töltény. Jaeger nem láthatta Narovot ezzel hadakozni. Ám a puszta tény miatt, hogy ilyen kést hordott magánál – pontosan olyat, mint az ő nagyapja – máris közelebb érezte magához a nőt, pedig ahhoz sem jutott hozzá, hogy megkérdezze, honnan van, és mit jelent neki.

Vajon hogy jutott hozzá? Orosz Szpecnaz-veterán, brit küzdőkéssel? És az elejtett megjegyzés, miszerint „remekül lehet vele németeket ölni”? A háború alatt minden brit különítményes és SAS-katonát ilyen késsel láttak el; nem kétséges, hogy a híres penge alaposan kivette részét a náciölésből. De mindez sok évtizeddel ezelőtt történt, egy másik világrendben. Jaeger lecserélte erre az övén lógó kést. Egy pillanatra eltűnődött. Lehet, hogy rossz döntést hozott? Hiba volt ragaszkodnia ahhoz, hogy a sérült Narovot ne hagyja ott? Ha eleget tett volna a nő kérésének, és sorsára hagyja, akkor minden valószínűség szerint még most is élne. Azonban egyszerűen a génjeibe volt kódolva, hogy nem hagyunk hátra bajtársat – nőt sem, ha már itt tartunk. Egyébként is, meddig bírta volna a dzsungelben egyedül? Nem. Minél tovább agyalt ezen, annál inkább meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedett. Azt tette, amit tennie kellett. A nő így is, úgy is meghal. Ha otthagyja, még hosszabb kínhalál várt volna rá, ráadásul magára hagyatva. Igyekezett egy kicsit nem gondolni Narovra. Leltárt készített. Kimerítő út áll előtte: huszonvalahány kilométer a sűrű erdőn át, és csupán két liter tiszta vízből gazdálkodhat. Az ember több napig bírja élelem nélkül, a vízzel viszont más a helyzet. Szigorúan be kell osztania: minden órára egy korty, kilenc korty per üveg, legfeljebb tizennyolc óra gyaloglás. A karórájára pillantott. Alig két óra múlva lemegy a nap. Ha oda akar érni a homokzátonyhoz a randevú végéig, valószínűleg éjszaka is menetelnie kell, ami a dzsungelben kifejezetten az ellenjavallt dolgokhoz tartozik. Az éjfekete lombok alatt, a koromsötétben az orráig sem lát.

Nem maradt fegyvere, amivel védhette volna magát, csak két kés és a puszta keze. Ha veszélybe kerül, csupán egyetlen dolgot tehet: fut. De egyvalami most az előnyére válik: nincs Narov, nem lassítja a cipelés. Annyi tárgya volt összesen, amiben ott állt, tehát könnyen és gyorsan haladhat. Mindent összevetve, volt esélye az odajutásra. Bár azért tartott az előtte álló úttól. Talpra állt, tenyerébe vette az iránytűt, és tanulmányozta. Az első célpontja egy kidőlt fatörzs, többé-kevésbé egyenesen dél felé, amerre indulnia kell. Eltette az iránytűt, aztán lehajolt, és felvett tíz kicsi kavicsot. Zsebre dugta őket. Minden tíz lépés után áttesz egy kavicsot a másik zsebébe. Amikor mind átkerül, megtett száz lépést. Kitapasztalta, hogy bal lába hetven lépésével halad száz métert sima terepen, kevés teherrel. Teli zsákkal, fegyverrel és lövedékkel nyolcvan lépéssel teszi meg a százat, mert nehezebb súly alatt kisebb lépésekre képes. Meredeken fölfelé haladva akár száz lépésbe is telhet. A primitív kavicsáttevős módszer számtalanszor hasznosnak bizonyult nehéz, emlékezetes terepen meneteléskor. És a zsebből zsebbe rakosgatás legalább leköti a gondolatait. Még egyvalami volt hátra indulás előtt: elővett egy tollat, és bejelölte a koordinátáit. Mellé pedig odaírta: „Irina N. utolsó ismert tartózkodási helye." Így, ha valaha lehetősége lesz visszatérni ide, szakszerűen átkutatja a terepet a maradványai után, időt és embert nem kímélve. Legalább lesz mit visszaküldeni a családjának – nem mintha bármit is tudott volna arról, kik ők, és hol élnek. Elindult – lépett és számolt. Egyre mélyebbre jutott az erdőben, minden tíz lépés után áthelyezve egy újabb kavicsot a másik zsebébe. Egy óra elteltével itt volt az ideje, hogy megigya az első kortyot, és a térképre pillantson.

Bejelölte a helyzetét a térképen – két kilométerrel a folyóparttól délre –, az iránytűre pillantott, és ment tovább. Elméletileg az egyszerű lépésszámláló módszerrel meg tudja tenni az egész utat a dzsungelén át a homokzátonyig. Hogy két liter vízzel, fegyvertelenül menni fog-e, az más kérdés. Mialatt magányos alakját elnyelte az esőerdő homálya, ismét magán érezte az árnyak közül figyelő, titokzatos szempárt. Mégis haladt tovább a sötét, baljós erdőben. A bal keze beletúrt kaviccsal teli zsebébe, az ajka pedig a lépteit számlálta.

37.

Több

ezer kilométerrel távolabb, ugyanebben az esőerdőben

megszólalt valaki: – Szürke Farkas, itt Szürke Farkas Hat beszél – jelentkezett be. – Szürke Farkasnak, Szürke Farkas Hat. Vétel! Az illető egy rádió fölé görnyedt, a rádió pedig egy ideiglenes felszállópálya melletti terepszínű sátorban helyezkedett el. Minden oldalról lehajtó fák vették körül, és a szürke ég előtt hegyek magasodtak. A földút-kifutón pihenő szárnylapátú, fekete helikopterek sorakoztak. Az illető egyedül volt. A hely a Sierra de los Diosra hasonlított, de nem az volt. Hasonló, mégsem ugyanolyan. A dél-amerikai dzsungel, de magasan a hegyek közt, a távoli, háborítatlan vadonban, a vad, érintetlen Andok lábainál, ahol Bolíviába és Peruba nyúlik át. Tökéletes hely a hadműveletre, melynek gonosz célja örökre eltüntetni egy második világháborús harci gépet a föld színéről. – Szürke Farkasnak, Szürke Farkas Hat – ismételte a rádiós. – Vétel. – Szürke Farkas Hat, itt Szürke Farkas – szólt bele egy hang. – Vétel. – A csapat a terveknek megfelelően a helyén van – jelentette a Szürke Farkas Hatnak nevezett ember. – Várom a további utasításokat. Pár másodpercig hallgatta a választ. Bárki is volt ez a katona, egyetlen alakulat- vagy rangjelzést sem viselt egyszerű, drappzöld öltözetén. A sátor falán sem volt azonosító. Még a kifutón sorakozó helikopterekről is hiányzott a jel, a járatszám és a felségjelzés.

– Igenis, uram! – bólintott. – Hatvan újonc van kint terepen. Nem könnyen, de idehoztuk őket Néhány másodpercig az utasítást hallgatta, aztán elismételte, hogy biztosan jól értette-e. – Mindent megtenni azért, hogy megszerezzük a harci gép koordinátáit. Emberéletet sem kímélve keressük a pontos lelőhelyét. Értettem. Még egy rövid üzenet hangzott el, mielőtt a rádiós utoljára megszólalt. – Értettem, uram. Tízen vannak, és mindenki elpusztítandó. Nem hagyunk túlélőket. Szürke Farkas Hat. Vége. Azzal befejezte a rádióbeszélgetést.

38.

Jaeger térdre rogyott, és két kezével átfogta hasogató fejét. Az agya irányíthatatlanná vált, mintha az erőfeszítés okozta nyomás hatására bármelyik pillanatban kirobbanhatna a homlokából. Szeme előtt a csomós, tekervényes növényzet félelmetes szörnyek vonagló seregévé változott. A zavarodottság órákkal ezelőtt kezdődött, mikor a dehidráció kritikussá vált, ezután jöttek a hallucinációk és az egyre kínzóbb fájdalom, A folyótól távolodva alig akadt víz, és még nem esett – pedig Jaeger ebben bízott, az esőben. A vizeskulacsa rég kiürült. Utána, utolsó kétségbeesésében, már a saját vizeletét itta, hogy elkerülje a kiszáradást, de nagyjából egy órája teljesen abbamaradt a vizelés – és az izzadás is ami a szervezete közelgő összeomlását jelezte. Valahogy mégis tovább botladozott. Iszonyatos akaraterővel feltápászkodott, és rakta egyik lábát a másik után. – Will Jaeger közeleg! – üvöltött rekedt és tépázott torokhangon, amely visszaverődött a fölé tornyosuló erdőben. – Will Jaeger, jövök! Az expedíció tagjait akarta figyelmeztetni, akik reményei szerint a közvetlenül előtte húzódó homokzátonyon gyülekeztek. Imádkozott, hogy közeledjen feléjük, noha ez csak akkor lehetett igaz, ha maradéktalanul pontosan navigált. Amilyen állapotba került az utóbbi pár órában, már abban sem volt biztos, hogy jó helyen jár. Megtalálni egy kis tisztást a hatalmas dzsungelben – egy aprócska hiba az életébe kerülhet. Jaeger akadozva, hullafáradtan, sántítva botladozott tovább. Elméje sikoltott. De még mindig számolta a lépteit. Jobb kezében

szorongatta az apró kavicsokat, és amint egyenként átkerültek a másik zsebébe, jelezték az előrehaladását. Köztudott, hogy a dzsungelben nem lehet csakis légvonalban haladni, pláne nem olyasvalakinek, aki éjszaka is menni kénytelen. így lett a huszonhét kilométerből ilyen terepen negyvenötnél is több. Alig két kulacs vízzel herkulesi erőfeszítés. Újból kiáltani próbált. – Will Jaeger közeleg! Semmi válasz. Megállt, hogy csendben hallgatózzon, de fújtatott és dülöngélt a végkimerüléstől. Megpróbálta még egyszer, hangosabban. – Will Jaeger, jövök! Csend. Aztán egy üvöltés. – Állj, vagy lövök! Csapattagja, az exhaditengerész SEAL Lewis Alonzo jellegzetes hangját hallotta a fák közül. Engedelmeskedett az utasításnak, azonban elszédült, és térdre rogyott. Ötvenméternyire, a bozótból egy alak lépett elő. Az összetéveszthetetlen, terjedelmes, bivalyerős afroamerikai. Mike Tyson fizikumát, Will Smith külsejét és humorát egyesítette magában – legalábbis ilyennek ismerte meg a bevetés előtti két rövid hét alatt. Csakhogy most egy olyan Lewis Alonzóval. állt szemben, akinek a ravaszon volt az ujja, és a Coltja csöve őfeléje ásított. – Egy lépést előre, igazold magad! – ordította Alonzo agressziótól fűtve. – Egy lépést előre, igazold magad! Jaeger – maga sem tudta, hogyan – felállt, és előrelépett. – William Jaeger. Jaeger vagyok. Nem meglepő, hogy Alonzo nem ismerte fel. Jaeger hangját fáradtság fojtogatta – úgy kiszáradt a torka, hogy rekedten is alig tudta kimondani a szavakat. Öltözéke cafatokban lógott, az arca

feldagadt, vörös és véres volt a rovarcsípésektől meg a karcolásoktól. Ja, és tetőtől talpig iszap borította. – Kezeket fel! – kiáltott Alonzo. – Fegyvert eldobni! Jaeger felemelte kezét. – William Jaeger... Fegyvertelen vagyok, könyörgöm... – Kamisi! Fedezz! – üvöltött hátra Alonzo. Jaeger látta, amint a második alak kibontakozik a bozótból Hiro Kamisi, a japán különleges alakulat veteránja, aki Coltjával szintén az ő összegörnyedt testére célzott. Alonzo előrébb lépett lövésre tartott fegyverével. – Hasra! Kezeket szét! – Jézusom! Alonzo, barát vagyok! – tiltakozott Jaeger. A nagy amerikai válaszul közelebb lépett, és a sárba rúgta Jaegert. Az jól beütötte magát. Széttárt karokkal feküdt a földön. Alonzo körbejárta, és lecövekelt a háta mögött. – Válaszolj! – kiáltotta. – Miért jöttél?! – Megtalálni egy géproncsot, azonosítani, és kiemelni. – Nevezd meg a helyi kontaktot, a brazil tábornokot! – Khm, mármint ezredest – javította ki. – Evandro ezredes. Stefan Evandro. – Nevezd meg a csapattagjaidat! – Alonzo, Kamisi, James, Clermont, Dalé, Kral, Krakow, Santos. Alonzo letérdelt mellé, és farkasszemet nézett vele. – Egyet kihagytál. Tízen voltunk. – Nem hagytam ki... Narov meghalt. Elvesztettem őt, miközben a Rio de los Dioson próbáltunk átkelni hozzátok. – Úristen! – túrt bele Alonzo a tüsire vágott hajába. – Akkor már öt! – Leakasztott egy kulacsot övéről, és Jaeger kezébe nyomta. – Haver, nem fogod elhinni, min mentünk keresztül az elmúlt két napban! Ja, és úgy nézel ki, mint a mosott szar... – Ez rád is érvényes – kapkodott Jaeger levegő után, mikor átvette a vizeskulacsot. Kiakasztotta a gégéjét, és mohón, egy

hajtásra kiitta. Meglengette Alonzo előtt az üres üveget, aki odaintette Kamisit. Egyik kulacsot a másik után itta ki, amíg valamennyire csillapodott a szomja. Alonzo odakiáltott az árnyékban rejtőző harmadik alaknak. – Dale, gyereknap van! Hajrá! Forgass! Ekkor lépett ki Mike Dale miniatűr digitális kamerával a vállán. Jaeger látta a mikrofonnál villogó piros fényt, ami azt jelentette, hogy veszi őt. Alonzóra pillantott. Az bocsánatkérőn vállat vont. – Bocs, haver, de egyfolytában a fülemet rágta: „Ha Jaeger és Narov túlélik, muszáj felvennem az érkezésüket... Ha Jaeger és Narov túlélik, muszáj felvennem az érkezésüket.” Dale tőlük fél méterre megállt, és térdre ereszkedett, hogy a kamera körülbelül szemmagasságban legyen. Kitartotta pár másodpercig, aztán leállította a felvételt, amitől a vörös fény kialudt. – Ember, ilyen nincs még egy a világon... – suttogta. – Elképesztő! – Félig a kamera mögül Jaegerre kacsintott. – Hé, mi lenne, ha egy lépést hátrálnál a bokorba, és mondjuk úgy másznál elő, ahogyan az imént? Egy icipici újrajátszás, mert én arról a jelenetről lemaradtam. Jaeger mereven nézte az operatőrt. Dale... A húszas évei közepén járó, hosszú hajú, a maga mesterkélt módján jóképű kölyök – az a típus, aki ki sem lép az utcára háromnapos dizájnerborosta nélkül. Kicsit olyan volt, mint egy tollászkodó kakadu – valamiért ellenszenvet érzett iránta. De lehet, hogy mindez csak a kamera iránti zsigeri gyűlöletéből fakadt. Annyira tolakodó, a magánszférával nem törődő szakma... mint Dale, dióhéjban összefoglalva. – Icipici újrajátszás? – tudakolta rekedten. – Kétlem. És tudod, mit mondok? Ha ezután egyetlen másodpercet is felveszel ebből, fogom azt a kamerát, ezer darabra töröm, és megetetem veled.

Dale megadást tettetve felemelte a kezét – az egyiken még mindig ott lógott a kamera. – Oké, értem én! Pokoli dolgokat éltél át. Felfogtam. De Mr. Jaeger, pontosan azt kell megörökíteni, amikor a dolgok pokolira fordulnak. Ezt kell lekapni! Ez kell a tévének. – Ez... kell... a tévének? – nézett Dale-re. A benyakalt víz ellenére még mindig halálközeli állapotban érezte magát, úgyhogy esze ágában sem volt szarozni. – Te tényleg azt hiszed, az számít, kell-e a tévének? Dale... van valami, amit nem ártana megértened: ez már az életben maradásról szól, a túlélésről. A tiédről és a többiekéről. Ez nem sztori, ez az életed. – Ha nem forgathatok, a sorozatnak lőttek – tiltakozott – És a szponzorok, a tévés főmuftik elvesztik a befektetett pénzüket. – Nem a tévések vannak itt – hörögte Jaeger –, hanem mi. Ha egyetlen képkockát is felveszel azzal a cuccal az engedélyem nélkül, a filmednek vége. És, barátom, neked is.

39. – Ki vele, mi a fene történt itt? – tért a lényegre Jaeger. Leültették az Alonzo és a többiek által összetákolt ideiglenes táborban, ahol a sűrű növényzet találkozott a homokzátony földdarabkájával. A föléjük tornyosuló ágak árnyékot adtak – ami ezen a terepen még viszonylag kényelmesnek mondható. Előtte megejtett egy gyors mosdást a lomhán és vészjóslón hömpölygő folyamban. Az egyik ejtőernyőhengerből kivett egy napizsákot, és magához vette a gigászi dzsungeltúra után elengedhetetlenné vált alapfelszerelést: élelmiszer-porciók, palackozott víz, rehidrációs só és rovarriasztó. Kezdte magát embernek érezni. Az expedíció tagjai – illetve, akik megmaradtak közülük – összegyűltek egy megbeszélésre. De volt valami a levegőben, mintha láthatatlan, ellenséges erők ólálkodtak volna a tábor körül. Jaeger magához vett egy tartalék vadászpuskát az ejtőernyőhengerből, ám nem csak ő figyelte fél szemmel a dzsungelt, és tartotta egyik kezét végig a puskáján... – A legjobb lesz, ha azzal kezdem, amikor a szabadeséskor elveszettünk titeket szem elől – Alonzo az afroamerikaiak jellegzetesen mély, öblös hangján mesélt. Jaeger kitapasztalta, hogy Alonzónak ami a szívén, az a száján. Miközben beszélt, érezni lehetett, hogy szörnyű lelkiismeret-furdalása van a történtek miatt. – Elég hamar elvesztettünk titeket, úgyhogy én vezettem az ugrást. Szerencsésen földet ért mindenki, senki sem sérült meg, biztos talaj volt a talpunk alatt. Letáboroztunk, kipakoltuk a cuccot, őrszemet jelöltünk ki, és úgy gondoltuk: semmi pánik, megvárunk titeket itt, az első RV-n. De ekkor két táborra szakadtunk – folytatta Alonzo. – Ott voltak az enyéim, nevezzük őket Harcos Brigádnak, akik felderítő őrjáratot akartak

indítani arrafelé, amerre titeket sejtettünk. Hogy segítsünk az idejutás-bán, ha még életben vagytok.,. És ott volt a Zöld Brigád... Az James és Santos vezetésével arra akart elindulni... – Nyugat felé bökött a hüvelykujjával. – Úgy vélték, egy folyó menti indián ösvényre bukkantak. Mindannyian tudjuk, hogy valahol él itt egy indián törzs. Éreztük a tekintetüket a tarkónkon. A Zöld Brigád békés kontaktust akart velük létesíteni. Békés kontaktust! – ismételte széttárt karokkal. – Tudod, egy év után most jöttem vissza Szudánból, ahol békefenntartóként szolgáltam a Nubahegységben. Kábé a világ végén... Vannak ott nubai törzsek, akik még ma is pucéran kószálnak. De én megkedveltem őket. És egy leckét biztosan megtanultam: ha békés kontaktust akarnak, majd ők szólnak nekünk! – Megborzongott. – Egy szó, mint száz: James és Santos az első nap delén útnak indultak. Santos azt hajtogatta, hogy tudja, mit csinál, mert brazil, és éveken át foglalkozott az amazóniai törzsekkel... – Alonzo a fejét csóválta. – James tiszta dilis, teljesen meg van zakkanva. Üzenetet írt az indiánoknak, és képeket rajzolt hozzá! – Dale-re pillantott. – Mutasd csak a felvételt! Dale előkapta kameráját, kihajtotta az oldalsó kijelzőt, és végigpörgette a memóriakártyán tárolt digitális fájlokat. Benyomta a „lejátszás” gombot. A kijelzőn megjelent az üzenet közelről. A háttérben pedig Joe James magyarázott, erős ausztrál akcentussal: „Csá, Amazónia lakói! Ti békét akartok, mi is békét akarunk. Kössünk hát békét! – A kamera hatalmas Oszama bin Laden-szakállára és szikár kerékpáros vonásaira közelítette a fókuszt. – Belépünk a területetekre, köszöntünk titeket, és békés kontaktust létesítünk.” Dale elképedve csóválta fejét. – El tudod ezt hinni? „Csá, Amazónia lakói!" Mintha az indiánok tudnának olvasni a nyelvünkön! Tiszta dilis, túl sok időt töltött egy erdei kunyhóban. Filmvászonra okés, küldetésre csapnivaló!

Jaeger intett, hogy eleget látott. – Kissé kilóg a sorból. De ki nem? Aki száz százalékban normális, az nem lenne itt. Egy kis dili belefér. Alonzo megvakarta borostáját. – Jó, de ez a fickó, James, kissé túllőtt a célon. Mindegy, tehát útnak indultak Santossal. Huszonnégy órával később még mindig semmi hír, bár tragédiára utaló jel sem volt. Úgyhogy a Zöld Brigád második fele, a csigaevő Clermont és a német Krakow, akiről az életben nem gondoltad volna, hogy bizarr természetimádó, felkerekedett, hogy megkeresse Jamest és Santost. Nem lett volna szabad elengednem őket – sóhajtott fel. – Rossz előérzetem volt. De a pokolba is, sem te, sem Narov nem voltatok itt... Nem volt vezetőnk, sem vezetőhelyettesünk... Dél felé, egy órával Clermont és Krakow indulása után kiáltozást és puskaropogást hallottunk. Két irányból érkező lövöldözésnek hatott, mint egy rajtaütés és a választűz. Alonzo ekkor Jaegerre nézett. – Ennyi. Zöldségek vége. Vadászatra indultunk. Követtük Clermont és Krakow nyomait kábé egy kilométernyire, és ott, az aljnövényzetben nyomokra bukkantunk. Friss vérre... és jó pár ilyenre. – Azzal előhúzott valamit a zsákjából, és átadta Jaegernek. – Óvatosan, lehet, hogy méreg! – Jaeger megvizsgálta a kapott tárgyat. Vékony, gondosan faragott, körülbelül tizenöt centiméter hosszú favessző, melynek egyik végét kihegyezték, és valami sötét, nyúlós folyadékba mártották. – Mentünk tovább – folytatta Alonzo –, és újabb nyomokra bukkantunk. Megtaláltuk a táborukat is, de ők eltűntek. Dulakodásnak semmi nyoma, nem volt verekedés, vér vagy nyílvessző. Az égvilágon semmi. Mintha földönkívüliek teleportálták volna őket... – Itt megállt. – És ott volt ez is.,. – Egy használt töltényhüvelyt vett ki a zsebéből. – A visszafelé úton találtuk. Belebotlottunk – átadta Jaegernek. – 7,62 milliméteres. Minden valószínűség szerint általános célú

géppuskából vagy Kalasnyikov gépkarabélyból származik. Az biztos, hogy nem a miénk. Jaeger megforgatta a töltényhüvelyt az ujjai közt. Pár évtizeddel ezelőttig a NATO a 7,62 milliméteres kalibert használta. A vietnami háborúban az amerikaiak kisebb kaliberrel kísérleteztek, az 5,56 milliméteressel. A könnyebb tölténynek köszönhetően a gyalogoskatona több lőszert tudott magával vinni, ami nagyobb fenntartható tűzkapacitást jelentett. Ez létfontosságú az őserdei hosszú gyalogküldetéseken. Azóta az 5,56-os lett a NATO-szabvány, a homokzátonyra gyűltek közül senki sem használt már 7,62-es fegyvert. Jaeger Alonzó arcát fürkészte. – Azóta semmi hír róluk? Alonzo a fejét rázta. – Semmi. – Te mit gondolsz? – szegezte neki a kérdést. Alonzo arca elkomorult. – Nem tudom, ember... ellenséges erők ólálkodnak itt, annyi bizonyos, de egyelőre rejtély, hogy kicsoda. Ha az indiánok, akkor hogy lehet, hogy 7,62-essel járkálnak? Mióta használ ilyet egy elszigetelt törzs? – Meg tudod mondani, milyen volt a vér? – A rajtaütésnél? Kábé, amire számítottam: tócsákban állt, alvadt vértócsákban. – Sok volt? – tudakolta. Alonzo megborzongott. – Elég. Jaeger felemelte az imént kapott, vékony favesszőt. – Fúvócsőből lőtt favessző, köztudottan az indiánok fegyvere. Valószínűleg mérgezett a hegye. És tudjátok, mibe mártják? A kurare nevű erdei kúszónövény nedvébe, amely a rekeszizom működését állítja le, más szóval megfojt. Nem éppen kegyes halál. Tanultam erről pár dolgot, amikor Evandro ezredes B-

SOB-alakulatát képeztük ki. A törzsek a lombkoronában élő majmok vadászatára használják. A nyíl talál, a majom lehull, az indián pedig felszedi a zsákmányát, és visszaveszi a nyílvesszőjét. Mindegyik kézzel faragott példány, nem szokták elhagyni. De ami a legfontosabb: ha valakit kuraréba mártott nyíl talált el, belefúródik, mint egy tű, és szinte alig vérzik. És még valami! – Azzal a szájába vette a nyílvessző végét, és megnyalintotta a hegyére kent fekete ragacsot. A csapattagok közül többen megborzongtak. – A kurare az emésztőrendszerbe jutva nem mérgező – nyugtatta meg őket. – Csak akkor, ha közvetlenül a véráramba jut. Különös, de a kurarénak jellegzetesen keserű íze van. Ez pedig... arra tippelek, hogy karamellizált cukorszirup... – Mosolyt erőltetett az arcára. – Mi következik mindebből? – Végignézett a csapata maradékán. A marcona Alonzón, akinek nyílt tekintete kedélyes őszinteséget sugároz – igazi exhaditengerész SEAL. Kamisi hallgat, és várakozással teli, mint egy megfeszített íj. Dale és Kral: a média két üdvöskéje, akik tuti befutó filmet akarnak forgatni. – Nem mérgezett nyilakkal lőttek rájuk – válaszolta meg saját kérdését. – Fegyverrel, ezt bizonyítja a vér. Tehát, hacsak nem az elszigetelt törzs turbózta fel a fegyvertárát, rejtélyes erők munkálkodnak a háttérben. Abból ítélve, hogy ilyeneket hagynak hátra – felemelte a nyilat és minden igyekezetükkel próbálták eltakarítani a töltényhüvelyeket, az indiánokra akarják terelni a gyanút. – Jaeger egy pillanatig a nyilat bámulta. – Rajtunk és a törzsön kívül elvileg nincs itt senki. Egyelőre fogalmunk sincs, mi ez a titokzatos fegyveres csoport, hogy jutottak ide, és miért ellenségesek – komoran felnézett. – Viszont egy dolog biztos: az expedíció fordulatot vett. Öten elestek – mondta lassan, és a szeme szikrákat szórt. – Alig léptünk az erdőbe, máris elvesztettük a csapatunk felét. Mérlegelnünk kell a lehetőségeinket... alaposan.

Szünetet tartott. A szemében tűz lobbant fel. A négy katona közül egyiket sem ismerte igazán, mégis felelősnek érezte magát az eltűnésükért. A nagydarab, bolondos kiwi, Joe James nyíltszívűségét és bátorságát szimpatikusnak találta. És nagyon is jól tudta, hogy Letícia Santos tulajdonképpen Evandro ezredes követe a csapatban. Santos elképesztően dögös volt, mintha Tais Araujo brazil színésznő másik, dzsungelharcos énje lett volna: sötét haj, fekete szemek, latinos temperamentum, és ideális társaság – Irina Narov szöges ellentéte. Narov elvesztése már önmagában tragédia volt. De öt csapattag elvesztése mindössze negyvennyolc óra leforgása alatt... egyszerűen felfoghatatlan.

40. – Az első: úgy döntünk, a küldetés nem hajtható végre, és hívjuk a kivonó osztagot. Tudunk velük kommunikálni, ez egy landolásra alkalmas zóna, minden bizonnyal ki tudnak menteni minket innen. Elhagynánk a veszélyzónát, azonban hátrahagynánk a társainkat, és most még fogalmunk sincs, élve vagy halva. A másik lehetőség, hogy eltűnt barátaink keresésére indulunk. Feltételezzük, hogy életben vannak, míg bizonyítékot nem találunk az ellenkezőjére. Az előnye: jót teszünk a társainkkal, nem fordítunk hátat az első nehézség láttán. A hátránya: kicsi, alig felfegyverzett csapat vagyunk, és velünk szemben egy valószínűleg nagyobb tűzerejű csapat áll, fogalmunk sincs, mennyien vannak. – Szünetet tartott. – Van egy harmadik lehetőség is: folytatjuk az expedíciót, ahogy elterveztük. Gyanítom, de ez csupán megérzés, hogy ezáltal kideríthetnénk, mi történt eltűnt barátainkkal. Akárki támadt is ránk, vélhetően azért tette, hogy megakadályozza a célba érésünket. Ha folytatjuk az utunkat, kikényszerítjük a reakciójukat... Csakhogy ez nem katonai hadművelet – tette hozzá. – Ha az lenne, utasítást adnék. Civilekből álló csapat vagyunk, közösen kell döntést hoznunk. Meglátásom szerint három lehetőségünk van, szavazzunk róluk! De mielőtt nekikezdünk: kérdés, óhaj, sóhaj? Szóljatok nyugodtan, mert nem forog a felvétel! – Fenyegető pillantást lövellt Dalé felé. – Mert nem forog a felvétel, ugye, Mr. Dalé? Dale hátravetette hosszú, egyenes haját – Hé, megvétóztad a kamcsit, emlékszel? – Így van – körbepillantott, hátha lesz kérdés. – Szeretném megtudakolni – szólalt meg Hiro Kamisi halkan, alig hallható japán akcentussal, ám tökéletes angolsággal –, hogy ha ez katonai hadművelet lenne, te melyiket adnád utasításba?

– A harmadikat – vágta rá Jaeger gondolkodás nélkül. – Megtennéd, hogy kifejted az okát? – Kamisi igényesen, óvatosan beszélt, minden szavát gondosan megválogatta. – Ösztön ellen való – felelte Jaeger. – A stresszre és veszélyre adott normális emberi reakció a küzdelem vagy a menekülés. A kivonás lenne a menekülés. A rosszfiúk levadászása a küzdelem. A harmadik lehetőség a legváratlanabb, és abban bíznék, hogy közben lebuknak, kénytelenek felfedni magukat, és hibát követnek el. Kamisi kissé meghajolt. – Köszönöm. Jó magyarázat, amellyel egyetértek. – Tudod, haver, nem öt embert vesztettünk – sóhajtott Alonzo. – Hanem hatot. Andy Smithszel együtt hatot. Egy percig sem hittem el, hogy baleset volt. Most meg pláne nem. Jaeger bólintott. – Smithszel együtt hat. Mostanra már nem volt értelme eltitkolni a gyanúját Andy Smith meggyilkolásával kapcsolatban. A történtek után egyre biztosabb lett abban, hogy Smith gyilkosa az expedíció tagjain kívül keresendő. – Mikor tudjuk meg a koordinátákat? – vágott közbe egy hang. – A géproncs koordinátáit. Stefan Kral, csapatának szlovák operatőre kérdezett, erősen szlávos hangsúllyal. Jaeger végignézett rajta. Alacsony, zömök, szinte albínó. Ha Dale volt a szépség, akkor Kral sebes, himlőhelyes arcával a szörnyeteg. Bár nem látszott rajta, hat évvel volt idősebb Dale-nél, és már csak a koránál fogva is őt illette volna a főoperatőri poszt, Carson viszont Dale-re bízta a vezetést – érthető módon. Dale-t és Carsont ugyanabból a fából faragták. Dale ravasz, vagány és jó fej, igazi médiadzsungel-harcos. Kral viszont esetlen, kocka és örökké ideges. Elég különös, hogy pont a médiában próbál szerencsét.

– Mivel Narov eltűnt, Alonzo lett a helyettesem – válaszolta Jaeger. – Neki elmondtam a koordinátákat. – És a többiek? – érdeklődött Kral. Valahányszor megszólalt, félszeg mosoly terült el arcán, a téma komolyságától függetlenül. Jaeger úgy vélte, az idegesség teszi, de így is zavarónak találta. Sokszor találkozott a seregben Kralhoz hasonló, introvertált emberekkel, akik nehezen alakítottak ki kapcsolatot. Jaeger mindig feladatának tekintette, hogy felkarolja az alakulatába került ilyen fickókat. A végletekig hűségesnek bizonyultak, igazi démonok voltak a háborúban. – Ha a harmadik mellett döntünk, meg fogjátok kapni a koordinátákat – magyarázta. – Abban állapodtunk meg Evandro ezredessel, hogy akkor tárom fel őket, amikor elérjük a Rio de Ios Diost. – És hogy vesztetted el Narovot? – kérdezgette tovább Kral. – Mi történt? Jaeger rábámult. – Már elmondtam, hogy halt meg. – Szeretném, ha újra elmondanád – mondta Kral, és arcára kiült a félszeg mosoly. – Tudod, hogy tisztázzuk a dolgokat, hogy minden világos legyen. Jaegert még mindig kísértette a nő elvesztése, esze ágában sem volt újraélni, ami történt. – Irtózatos helyzet volt, ami tragédiába torkollt. Hidd el, semmit sem tehettem volna a megmentéséért. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy halott – folytatta Kral makacsul a kérdezősködést –, ha nem hiszed ugyanezt Jamesről, Santosról és a többiekről? Jaeger szeme összeszűkült. – Ha ott lettél volna... – kezdte. – De valamit biztosan tehettél volna érte, nem? Az első nap volt, éppen átkeltetek a folyón.

– Most eresszek golyót a fejébe? – üvöltött fel Alonzo. – Vagy csak azután, hogy kitéptük a nyelvét? Jaeger az operatőrre nézett, és fenyegető hangra váltott, – Különös, Mr. Kral, az a sanda gyanúm támadt, hogy interjút készítetek. De tévedek, ugye? És ez nem az, amire gondolok, igaz? Kral idegesen rázta fejét. – Én csak kérdezgetlek pár témáról, hogy tisztázzuk a dolgokat... Jaeger Kralról Dale-re pillantott: a kamera mellette feküdt a földön. A srác ujjai óvatosan a készülék felé vándoroltak. – Tudjátok, fiúk, én is szeretnék tisztázni pár dolgot – jelentette ki, és Dale felvevőjére meredt. – Ti ugyanis leragasztottátok a vörös fényt szigszalaggal. A kamerát a földre fektettétek, lencsével felém, és szerintem azóta vesz, hogy letettétek magatok mellé. – Dale-re emelte a tekintetét, aki láthatóan beleborzongott a pillantásába. – Nem mondom kétszer! Ez volt az utolsó figyelmeztetés! Ha még egyszer bepróbálkozol egy ilyennel, úgy feldugom a seggedbe azt a kamerát, hogy fogmosáskor tisztíthatod a lencséjét! Világos? Dale megremegett. – Aha, asszem. De... – Nincs de! – zárta le a vitát Jaeger. – Amikor befejezzük ezt az egészet, mindent letörölsz a gépről, amit felvettél! A szemem láttára! – De ha nem veszem fel a kulcsfontosságú pillanatokat, nem lesz mit vetíteni... – tiltakozott Dalé. – A megbízóink, a tévés főfőfő... Jaeger a tekintetével beléfojtotta a szót. – Ezek szerint még mindig nem érted. Magasról teszek a tévéseidre. Most egyetlen dolog számít: a lehető legtöbb csapattagomat kimenteni innen. És eddig öt, azaz hat embert vesztettünk, úgyhogy rosszul áll a szénánk! Az ilyesmitől dühbe

jövök – folytatta Jaeger, és ujjával a kamerára mutatott. – És ha én dühbe jövök, a tárgyak hajlamosak szétverődni. Úgyhogy, Mr. Dale, a pokolba is, kapcsold ki! Dalé fogta a kamerát, megnyomott pár gombot, és kikapcsolta. Rajtakapták, ám duzzogó arckifejezéséből ítélve még azt hihette volna az ember, hogy ő van megsértve, – Megbízol egy rakás idióta kérdéssel... – morogta oda Kral Dale-nek. – Te meg a hülye ötleteid... Jaeger már találkozott efféle alakokkal. Az elit katonái közül akadt, aki kipróbálta magát a médiában, a nagyvilágban, a valóság-show-kban. Későn döbbentek rá, milyen kegyetlen univerzum ez. Megcsócsálja, aztán száraz köpetként kiveti magából az embert. Ritka a hűség és a becsület. Vérre megy a játék. A Dale- és Kral-féléket – nem beszélve Carsonról, a főnökükről – hajtja valami, hogy – gyakran a többiek kárára – befussanak. Az ő világukban készen kell állni arra, hogy élet-halál döntéseket filmezzenek le – annak ellenére, hogy ígéretet tettek az ellenkezőjére, mert ez benne van a pakliban, így csapnak le a sztorira. Ha szükséges, bele kell mártani a kést az operatőrtársuk hátába is, amennyiben az a saját karrierjük javát szolgálja. Jaeger gyűlölte ezt az értékrendet, és leginkább emiatt érzett ellenszenvet a tévések iránt. Ezennel hozzáadta Kralt és Dale-t az olyan dolgok listájához, amelyektől óvakodni kell: mérges pókok, kajmánok, vad törzsek, most pedig egy azonosítatlan fegyveres csapat, amelynek a tagjai láthatóan véres tettekre készülnek. – Na szóval! Most, hogy tényleg kikapcsoltuk a kamerát, szavazzunk! Az első lehetőség: kivonulunk, és feladjuk az expedíciót. Ki szavaz erre? Minden kéz mozdulatlan maradt. Megnyugtató. Nem fordítanak hátat, és nem menekülnek el a Sierra de los Diosból.

41. – Nem bánod, ha kamerázok? – puhatolózott Dale. Jaeger épp esti mosakodása közben hajolt a víz fölé, oldalán a vadászpuskájával – mert sosem lehet tudni. A földre köpött. – Pofátlan vagy... Jó... Az expedícióvezető fogat mos. Lebilincselő. – Nem azért, muszáj lekapnom az ilyesmit is, mert hangulatos. Csak hogy lássák, hogy zajlik az élet ebben az... – a folyóra és az esőerdőre mutatott – ...izében. Jaeger vállat vont. – Tőlem! Figyelj, mert most jön a java: megmosom a koszos pofám. Dale folytatta a Rio de los Dios, mint Jaeger fürdőszobája című jelenet felvételét. Volt egy pillanat, amikor az operatőr a vízbe gázolt, a folyónak háttal, és a vízfelszínről vette őt. A kamera szinte Jaeger arcához ért. Úgy, de úgy szerette volna, hogy egy ötméteres kajmán tökön ragadja Dale-t! De sajnos nem erre úszkáltak. Alonzo kivételével – aki természetesen azonnal a rosszfiúk után eredt volna – mind ugyanarra szavaztak. A hármas számú lehetőséget választották, a terveknek megfelelően az expedíció folytatását. Jaegernek mindezt Carsonnal is le kellett rendeznie, de egy rövid Thuraya telefonhívással megoldotta. Carson világossá tette a saját álláspontját: semmi sem állhat az expedíció folytatásának útjába. Mindenki tisztában volt a kockázattal. Minden csapattag aláírta a szerződést, amelyben tudomásul vette a rá leselkedő veszélyt. Az az öt személy csupán eltűnt, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Carsonnak tizenkét millió dolláros globális tévéműsort kell levezényelnie. A Wild Dog Media vagyona – nem beszélve az

Enduro Adventures pénzéről – nagyban függött ennek a sikerétől Jaegernek mindenáron el kell juttatnia a csapatát a helyszínre, felfedni a titkokat, és – amennyiben kivitelezhető – kiemelni a rejtélyes repülőt az erdőből. Ha eközben bárkinek baja esne, a szerencsétlenséget feledteti a fantasztikus felfedezés – legalábbis így érvelt Carson. Elvégre ez a második világháború utolsó nagy rejtélye, és mint Carson emlékeztette, „a gép, amely nem létezett, kísértetjárat”. Különös, hogy milyen előszeretettel használja a sajátjaként Jenkinson kifejezéseit. Carson odáig is el merészkedett, hogy megdorgálja őt, amiért bizonyos felvételeket akadályozott – ezek szerint Dale felhívta, és bepanaszolta. Jaeger rövidre zárta a dolgot. A terepen ő vezeti az expedíciót, tehát a dzsungelben az ő szava a törvény. Ha Carsonnak valami nem tetszik, nyugodtan repüljön a Sierra de los Diosba, és vegye át a helyét. Carsont ezzel letudta. Ezután az Airlandernek telefonált. Az óriási léghajónak időbe telt, hogy ideérjen az Egyesült Királyságból, de már a fölöttük lévő körpályája felé igyekezett. Jaeger még a seregből ismerte a pilótát, Steve McBride-ot, aki biztos kézzel vezette az Airlander legénységét. Jaegernek még egy oka volt arra, hogy feltétel nélkül megbízzon az Airlander legénységében. Mielőtt elindult Londonból, alkut kötött Carsonnal: ha Raff nem lehet vele a szárazföldön, legyen a szeme és füle az égben. Carson beleegyezett, és ennek alapján a nagy maorit kinevezték McBride operatív tisztjévé az Airlanderen. Felhívta tehát a léghajót. Raff egyetértett vele az expedíció terveit érintő kérdésekben. Andy Smith haláláról semmi új nem derült ki — ezen Jaeger nem lepődött meg. De azon igen, ami Simon Jenkinsonnal történt. Betörtek a levéltáros londoni lakásába. Három dolog tűnt el: a Ju 390-es kísértetjárat mappája, az iPhone, amellyel nemrégiben

– suttyomban – fotókat készített a Hans Kammler-mappáról és a laptop. Jenkinsont megijedt, de akkor még jobban, amikor egyeztetett az országos levéltárral. A Hans Kammler-mappa jelzete AVIA 54/1403 volt. A National Archives viszont azt állította, hogy ilyen mappa soha nem is létezett. Jenkinson ugyanakkor a saját szemével látta. Még fotókat is készített róla a telefonjával... De mivel a lakását kirabolták, és a mappák felszívódtak a levéltárból, úgy áll a dolog, hogy az AVIA 54/1403-nak nyoma sincs. A kísértetjáratnak immár saját kísértetmappája is volt.

42.

Jenkinson megijedt, azonban nem rezelt be – tolmácsolta Raff. Pont ellenkezőleg: megesküdött, hogy visszaszerzi azokat a fotókat, bármi történjék is. Szerencsére jó pár internetes felhőre felküldte. Amint szerez egy pótszámítógépet, nekiáll letölteni őket. Jaeger logikusan kitalálta, hogy a Jenkinson-féle ügy egyetlen dolgot jelenthet: akárkivel állnak is szemben, az illetőnek elegendő hatalma és befolyása van ahhoz, hogy nyom nélkül eltüntessen egy teljes brit kormánymappát. Aggasztó fejlemények, de Amazóniából nem sokat tudott tenni az ügy érdekében. Megkérte Raffot, hogy tartsa rajta a szemét a dolgokon, és tájékoztassa a történtekről, valahányszor kapcsolatot létesítenek a terepen lévő csapata és az Airlander között. Mikor a folyóparton végzett, a tisztálkodószereit szorosan feltekerte egy kis tekercsbe. Másnap kora reggel indulnak a folyón lefelé, és a csónakokban kevés lesz a hely. Dalé már kifilmezte, magát, mert kikapcsolta a kamerát. Ugyanakkor Jaeger látta, hogy még ott lófrál, mintha mondani akarna valamit. – Figyelj, tudom jól, hogy kényelmetlennek érzed ezt az egészet – jelentette ki Dalé. – A filmezést... Ne haragudj az előbbiért. Nagyon tapló voltam. De a levágják a fejemet, ha nem forgatok eleget ahhoz, hogy show legyen belőle. – Jaeger nem felelt. Nem csípte a fickót, a sunyi filmezés epizód után pedig még kevésbé. – Tudod, van egy jó idézet a szakmámról – próbálkozott Dalé – a filmszakmáról. Hunter S. Thompsontól. Érdekel? Jaeger vállára vette a vadászpuskát.

– Csupa fül vagyok. – „A filmipar kegyetlen és sekély pénzárok, hosszú műanyag folyosó, ahol tolvajok és zsebmetszők rohangálnak, a jók meg hullanak, mint a legyek.” Lehet, hogy nem szóról szóra így van, de... a jók hullanak, mint a legyek. Remekül írja le a munkám. Jaeger Dale szemébe nézett. – Az én szakmámban is van egy hasonló mondás: „A hátba veregetés csak a késszúrás helyének terepszemléje.” Nézd, az együttműködéshez nem kell feltétlenül kedvelnünk egymást. De nem az a célom, hogy kitekerjem a nyakad. Ha betartható szabályokat találunk ki a terepre, menni fog anélkül is, hogy kinyírnánk egymást. – Milyen szabályokat? – Korrekt szabályokat, amiket ti is betartotok. Elsőként például: nem kell engedélyt kérned tőlem a filmezéshez. Filmezz, amikor jónak látod! Viszont ha azt mondom, hogy ne, akkor engedelmeskedj! Dalé bólintott. – Ez korrekt. – Kettő: ha bármelyik csapattag megkér, hogy ne vedd, engedelmeskedj neki! Idejöhetsz hozzám, hogy megerősítést kapj, azonban először is tartsd tiszteletben a kérésüket! – De ez azt jelenti, hogy mindenkinek de facto vétójoga van – akadékoskodott Dalé. – Nem, vétójogom csak nekem van. Ez az én expedícióm, ami azt jelenti, hogy te és Kral a csapatomba tartoztok. Ha én azt gondolom, hogy filmezhettek, mellétek állok. Nehéz, kihívást jelentő munkátok van. Tiszteletben tartom, és elfogulatlan döntőbíró leszek. Dalé bólintott. – Hát, jó. Asszem, nincs más választásom. – Nincs – vágta rá Jaeger. – A harmadik szabály: ha még egyszer bepróbálkoztok egy maihoz hasonlóval... úgy filmezni,

hogy megállapodtunk abban, hogy nem teszitek... a kamera a folyóban landol. Nem tréfálok. Öt embert vesztettem. Ne hergeljetek fel! Dale bűnbánóan széttárta a karját. – Mondtam, hogy bocsánat. – A negyedik és utolsó szabály – hosszan bámulta Dale-t –, hogy ne szegd meg a szabályokat! – Világos! – mondta a fiú, aztán elgondolkodott. – Lenne valami, amivel segíthetnél nekünk. Ha készíthetnék veled egy interjút, mondjuk, itt, a folyóparton, akkor átbeszélhetnénk a mai napot, amit nem filmezhettem le. Jaeger egy pillanatra eltöprengett. – És ha nem kívánok válaszolni? – Akkor nem kell. De te vagy az expedíció vezetője, te vagy a megfelelő ember erre a feladatra. Jaeger vállat von. – Oké! Csináljuk! Csak ne feledd, a szabály az szabály! Dale elvigyorodott. – Világos, világos. Dalé elrohant Kralért. Könnyű tripod állványra helyezték a kamerát, Jaegerre kis mikrofont csíptettek, hogy jól hallják, amit mond, Kral a kamera mögé állt, Dalé pedig interjú üzemmódba váltott. Leült a kamera mellé, és megkérte Jaegert, hogy közvetlenül neki mondja a válaszait, és próbáljon nem tudomást venni a képébe tolakodó kameráról. Ezután rávette Jaegert, hogy avassa be őket az elmúlt negyvennyolc óra eseményeibe. Az interjú során el kellett ismernie, hogy Dale tudja, mit csinál. Megvolt az a képessége, hogy kiszedje valakiből az információt, úgy, mintha az ember egy barátjával beszélgetne egy sör mellett a kocsmában. Tizenöt perc elteltével már majdnem a kameráról is elfeledkezett. Majdnem.

– Világos, hogy Irina Narovval olyanok voltatok, mint az egymásra lecsapni készülő ragadozók – kezdte Dalé. – Miért kockáztattál érte mindent az átkelésnél? – A csapatom része – felelte. – Legyen ennyi elég. – De megküzdöttél érte egy ötméteres kajmánnal – erősködött Dalé. – Majdnem meghaltál. Olyasvalakiért harcoltál, aki láthatóan nem csípett téged. Miért? Jaeger Dale-re bámult. – A szakmámhoz tartozik, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit. A következő kérdést! – Oké, következő kérdés – bólintott Dale. – Van valami ötleted, ki ez a rejtélyes fegyveres erő, és mit akarhatnak? – Passz! A Sierra de los Diosban elvileg nincs senki, csak mi és az indiánok. Hogy mit akarnak? Gondolom, a géproncs koordinátáit kideríteni, esetleg megakadályozni minket az elérésében. Minden más kizárt. Persze ez csak megérzés. – Durva lenne, ha egy rivális csapat is kutatna a roncs után – folytatta Dalé. – Mire alapozod a gyanúd? Ám mielőtt válaszolhatott volna, Kral fura, szipogó hangot hallatott. Jaeger már észrevette, hogy a szlovák operatőrnek megvan ez a rossz szokása. Dalé gyilkos pillantással pördült hátra. – Haver, én interjút próbálnék készíteni. Légy szíves, halkabban turházz! Kral nagyot nézett. – Én is! Én vagyok, aki a gombokat nyomkodja a rohadt kamera mögött, ha nem vetted volna észre. Nagyszerű! – gondolta Jaeger. Csupán néhány napja vannak az őserdőben, de az operatőrök már egymás torkának ugrottak. Mi lesz itt pár hét után? Dale visszafordult Jaeger felé. Az égre emelte a tekintetét, mintha azt sóhajtaná: „Jó ég! Hülyékkel vagyok körülvéve!”

– A rivális csapattal kapcsolatban mire alapozod a gyanúd? – ismételte. – Gondolj csak bele! – magyarázta Jaeger. – Ki ismeri a gép pontos lelőhelyét? Evandro ezredes, én, Alonzo, Ha mások is meg akarják találni, akkor követniük kell minket. Vagy rávenni valakit a csapatból arra, hogy beszéljen. Idefelé követett minket egy titokzatos repülő. Úgyhogy lehet, hogy... követtek, és veszély leselkedik ránk. Dale elmosolyodott. – Tökéletes, készen vagyunk – intett Kralnak. – Kikapcs! – aztán Jaegerhez fordult. – Szuper volt, remekül csináltad. Jaeger az ölébe fektette a vadászpuskáját. – Bírnám, ha kevésbé vájkálnál a dolgokban. Az lenne a legjobb, ha szép csendben, észrevétlenül filmeznétek minket. – Értettem – mondta Dalé. Tétovázott. – Ööö, mit szólnál ahhoz, ha naponta forgatnánk egy hasonló videonaplószerűséget? Jaeger a homokzátonyon a tábor felé indult. – Ha időm engedi, esetleg. Meglátjuk, hogy haladunk.

43.

A dzsungelre gyorsan leszáll az éj. A sötétség beköszöntével Jaeger rovarriasztót kent magára, és alaposan betűrködte a nadrágszárát a bakancsába, nehogy éjszaka apró csúszómászók lepjék el. Így aludt, felöltözve, bakancsban, vadászpuskával a karjai közt. Ezáltal akkor is készen áll, ha a sötétség óráiban éri támadás. De semmiféle előkészület nem tudta távol tartani a Sierrade los Dios legkegyetlenebb lakóit: a moszkitókat. Jaeger sohasem látott még hozzájuk fogható szörnyeket. Hallotta vad zümmögésüket, amint apró vámpírokként vinnyogtak körülötte, és a véres, fertőzött lecsapásra készülődtek. Simán átszúrták az öltözékét, és érezte, amint tűhegyes szívókák mélyednek belé. Sajgó végtagokkal mászott a függőágyba. A Narovért folytatott küzdelem és a magányos dzsungelátszelés teljesen kiütötte. Előző éjjel alig pihent. Biztos volt benne, hogy ezúttal úgy alszik majd, mint a bunda – főleg, mert Alonzo megígérte, hogy őrködik. Az ex-SEAL rutinból őrszemnek állt, és egész éjszaka a dzsungelt figyelte. Ha bárki bármi okból el akarta hagyni a homokzátonyt – esetleg el kellett végeznie a dolgát csak kettesével, párosán mehetett. Biztos, ami biztos, így mindenkinek figyelte valaki a hátát. A homokzátonyra sűrű, bársonyos sötétség borult, és vele együtt elkezdődött az éjszakai hangok kakofóniája: a kabócák vad, ritmikus, napkeltéig tartó pirregése – pirr, pirr, pirr; a nagyobb bogarak és más repülő rovarok nyüzsgő, dobogó döngicsélése; a víz fölött röptében vadászó óriásdenevérek alig hallható sikolya. A Rio de los Dios fölött, a sötétben a levegő megtelt a szárnysuhogásaikkal. Látta a körvonalaikat a súlyos lombokon

átszűrődő csillagok halovány fényében. Szellemalakjuk teljesen más volt, mint a szentjánosbogarak kísérteties, lüktető világítása. Ők lehulló csillagporként szóródtak szét a bársonyos éjszakábán. A folyópart mentén fluoreszkáló kék-zöld pontok csillantak elő a fák közül: néha eltűntek, és fényük kihunyt, amikor denevér csapott le rájuk. Ahogyan Jaeger négy emberére is lecsapott az erdő sötétjében ólálkodó, fekete szellemhatalom. Az éjszaka magányos óráiban Jaegert olyan kétségek kínozták, amiket a napfény óráiban gondosan rejtegetett. Alig pár nap telt el, és öten meghaltak. Valahogy meg kell mentenie az expedíciót, és az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogyan. De nem először került ilyen szorult helyzetbe. Mindig fordított a dolgokon. Rendelkezett valami belső erővel, amit pont az ilyen nehézségek alakítottak ki nála. A lelke mélyén élvezte a bizonytalan, létszámfölényes küldetéseket. Egyvalami biztos: a dzsungel rejti a választ mindenre, ami szerencsétlenség eddig történt velük. A rejtélyes géproncs helyszínén megtalálják a válaszokat. Ez hajtotta előre. Följebb csúsztatta a lábát a függőágyban, és kioldotta bal bakancsának a cipőfűzőjét. Lehúzta, belenyúlt, és kivett valamit a talpa alól. Egy pillanatra rávilágított az elemlámpával. A fény és Jaeger tekintete két arcon állapodott meg: zöld szemű, hollófekete hajú, gyönyörű feleségén és fián, aki az ő kicsinyített mása volt, és az anyjához bújt. Éjszakánként néha... gyakran... még mindig imádkozott értük. A Biokón töltött hosszú, magányos évek során mindvégig. És ezen az estén is, a Rio de los Dios homokzátonyának két fája közé erősített függőágyban. Tudta, hogy a távoli géproncsnál válaszokra lel, talán azokra is, amikre leginkább vágyik. Arra, hogy mi történt a feleségével és a fiával. A fotót ölelve elnyomta az álom. Mielőtt elaludt, úgy érezte, mintha fegyverszünetet kötöttek volna az itt zajló háborúban. A Sierra de los Diosban való

landolás óta most először nem érezte, hogy ellenséges szemek figyelik őket a dzsungel sötétjéből. Azonban tisztában volt vele, hogy ez csak ideiglenes állapot. Az első csatákat megvívták. Az első vereségeket elszenvedték. De a valódi háború még csak most kezdődik.

44.

Három napja csorogtak lefelé a Rio de los Dioson, és ez alatt a három nap alatt szinte őrületbe kergette az út következő szakaszán való tépelődés. Három napja haladtak nyugat felé az átlagosan hat kilométer per órával hömpölygő folyón. Az útjukból tehát már százhúsz kilométert megtettek. Jaeger elégedett volt a sebességükkel. Ez a távolság sokkal több idő, fáradság – és kockázat! – lett volna, ha szárazföldön indulnak el. A harmadik nap délutánjának közepe felé végre megpillantotta azt, amit látni akart: az „utak találkozását", ahol a Rio de los Dios találkozik a kisebb Ouróval, az Arany folyóval. A Rio de los Dios iszapos, őserdei, sötétbarna – majdnem fekete – hordalékával ellentétben az Ouro vize aranysárga, mert a hegyekből származó, homokos hordalékot visz. Ahol a kettő összeér, az Ouro hűvös, sűrű vize nem azonnal folyik össze melegebb, kevésbé sűrű társával – ezért láthatta Jaeger is, amit látott, a folyók lélegzetelállító szakaszát, ahol a fekete és a fehér egy kilométeren keresztül hullámzik egymás mellett, keveredés nélkül. Az „utak találkozása” után a kisebb Ourót végül elnyeli a Rio de los Dios. És azon a ponton a csapat mindössze három kilométer távolságra kerül a kötelező pihenőhelyétől. Mert előttük áthatolhatatlan akadály következik: a mintegy háromszáz méter mély vízesés. Az Ördög vízesése. Eddigi útjuk az erdő által körülölelt fennsíkon vezetett. Ahol törésvonal vágja el a fennsíkot, a Rio de los Dios a mélybe zuhan. Az ettől nyugatra elterülő táj háromszáz méterrel lejjebb található – egy sík esőerdő végtelen szőnyegén.

Végcéljuk, a rejtélyes géproncs nagyjából harminc kilométerre van az Ördög vízesésétől, ennek a sík dzsungelnek a mélyén. Jaeger előrefordította a kenuját, az evezője csendesen szelte a vizet, alig kavart hullámokat. Egykori királyi tengerészgyalogosként otthon érezte magát a vízen. Ő haladt elöl, hogy segíthessen a mögötte lévőknek a csalóka sekély részen átjutni. A következő lépésükön agyalt. Innentől létfontosságú minden döntése. Viszonylag békésen csorogtak lefelé a folyón – legalábbis az eddigi eseményekhez képest. De tartott tőle, hogy amint elérik a földcsuszamlás vonalát, az idilli, átmeneti állapot véget ér. Új fenyegetést érzett a levegőben: mély, öblös zúgás ütötte meg a fülét, mintha ezer gnú vágtatna lefelé az afrikai szavannán masszív dobogással. Előrepillantott. A horizontra emelkedő ködöt, pontosabban vízpermetet szúrta ki először a világ egyik legmagasabb és legfélelmetesebb vízeséséből, ahol a Rio de los Dios a mélységbe zuhant. Az Ördög vízesésén nem lehet élve lejutni – ez világosan látszik a légi felvételekből. Az egyetlen lehetséges út egy meredélyről lefelé vezető ösvény, de ez egynapi járóföldre északra van innen. Jaeger azt tervezte, hogy nemsokára partra eveznek, és az út utolsó szakaszát – beleértve a háromszáz méteres ereszkedést – gyalog teszik meg. Az Ördög vízesését körbejárni jókora kerülő, azonban meglátása szerint nem volt más választásuk. Minden irányból tanulmányozta a terepet, és a meredélyen levezető ösvény tűnt az egyetlen megoldásnak. Rejtély, hogy ki taposta ki. Lehet, hogy a vadállatok. Esetleg az indiánok. Vagy a vadonban kísértő felfegyverzett, ellenséges erők.

45.

Jaeger

második legnagyobb gondja az volt, hogy az út ezen

szakaszát tízfős csapattal képzelték el. Most, hogy öten maradtak, nem tudta, mi legyen az eltűntek felszerelésével. A kenukba befértek a cuccok, de a csónakoktól lecipelni őket egyszerűen képtelenség lenne. Hátrahagyásuk viszont egyenértékű az eltűntnek hitt csapattagok elhunytnak nyilvánításával – mégsem tudott mást kitalálni. Maga mögé pillantott. A kenuja egyenes vonalban vezette a többieket. Öt – úgynevezett Advanced Elements Convertible – csónakjuk volt, négy és fél méter hosszú, félbehajtható, felfújható expedíciós járművek. Kamisi és Krakow juttatták le őket az ernyőhengerbe csomagolva. A huszonöt kilós csónak körülbelül fél köbméteres kockára hajtható össze, de kinyitva kétszáznegyvenkilenc kilogramm felszerelést is elbír. A homokzátonyon kicsomagolták, lábpumpával felfújták, és felszereléssel megrakva vízre bocsátották őket. A háromrétegű, hasadásgátló szövetből készült hajótest ellenáll a legélesebb szúrásnak is. A beépített alumíniumrudaknak köszönhetően stabil; állítható, bélelt ülései pedig hosszas evezést tesznek lehetővé anélkül, hogy kidörzsölné az ember hátsóját. Mindegyik hat felfújható üregből állt, és légzsákjainak hála elvileg elsüllyeszthetetlen volt – és annak is bizonyultak a vadvízen, amibe belefutottak. Eredetileg öt kenut akartak vízre bocsátani, mindegyikben két-két emberrel. De mivel így megcsappant a létszám, úgy rendelte, hogy egyesével legyenek. Dale és Kral iszonyúan megkönnyebbültek, hogy nem kell három napon át összezárva egy hajóban evezniük.

Jaeger úgy gondolta, az operatőrök ellenségeskedése egy dologra vezethető vissza: Kral nehezményezte, hogy Dale lett a főnök. Dalé rendezhette a filmet, míg ő csak operatőrsegéd volt, ezért néha kitört belőle az irigység, Dale-t pedig halálra idegesítette Kral szerencsétlen szokása, a szipogás. Elég sok expedíciót vezetett már ahhoz, hogy tudja, a dzsungel tűzpróbájában a legjobb barátok is összeveszhetnek, és tudta, hogy valamit muszáj tennie a Dale-Kral villongás ellen, mert ez az egész küldetést veszélybe sodorhatja. Úgy látta, hogy a csapat többi tagja, Alonzo, Kamisi és ő remekül kijönnek egymással. Kevés dolog hozza össze úgy az alfahímeket, mint az a tudat, hogy váratlanul lecsaphat egy ragadozó ellenfél. A három egykori elit harcost egyesítette az ellenség gyűlölete – a filmesek viszont folyton egymás torkának ugrottak. Amikor Jaeger nyílhoz hasonló hajóorra az „utak találkozásának” vizét hasította – az egyik oldalon aranyfehér, a másikon tintafekete hullámokkal – arra gondolt, hogy a folyón majdnem boldog volt. Majdnem. Öt csapattag elvesztése természetesen beárnyékolta az útjukat. De a folyón evezés azok közé a tevékenységek közé tartozott, amelyek nagyon hiányoztak neki Londonban. Evezés, egy vad, távoli folyón, a Föld egyik leghatalmasabb dzsungelének szívében. A folyók a fény és az élet folyosói: vadállatok özönlenek a.partra, a levegő pedig madárszárnyak csapkodásától hangos. A kenu rugalmas összekötő pántja alól könnyen előkapható a legszükségesebb felszerelés. Jaeger a vadászpuskáját tette ide, csupán egy karnyújtásnyira. Ha egy kajmán megint bepróbálkozna, egy pillanat alatt előkapja, és ha kell, lelövi. De ezúttal úgy alakult, hogy a kajmánok távol maradtak, mert a kenuk voltak a folyó leghatalmasabb lényei.

Miközben csendben haladt a kenujával lefelé a folyón, megpillantott egy erős hím jaguárt, aki a prédájára készült lecsapni. A nagymacska végtelenül puhán lépdelt a part menti vízben, vigyázva, nehogy vízgyűrűt vagy zajt keltsen. Amikor a kajmán által be nem látható vonalba ért, odaúszott az iszapzátonyhoz, ahol a hüllő süttette magát. Jakaré kajmán volt, nem fekete – tehát sokkal kisebb. A jaguár a sekély vízből a zátonyra tette a mancsát, és rávetődött a kajmánra, amely az utolsó pillanatban megérezte a veszélyt: próbálta harapásra lendíteni az állkapcsát. Csakhogy a jaguár fürgébb volt: mancsát a kajmán vállára nyomta, bekapta a hüllő fejét, bőrébe mé-lyesztette a karmait, a fogait pedig az agyába. A csapástól a kajmán szörnyethalt. Utána a jaguár a vízbe rángatta, és kivonszolta a partra. Jaeger végignézte az egész vadászatot, és megemelte nem létező kalapját a nagymacska előtt. Párduc-kajmán: 1:0. Őszintén örült ennek a végkifejletnek. Az egyik ilyen óriáshüllővel vívott csatája után, Irina Narov elvesztése miatt határozottan meggyűlölte a kajmánokat. A folyón való utazás másik pozitívuma az volt, hogy Dale és Kral kenui a flottilla végén helyezkedtek el. Jaeger úgy vélte, mivel ők a legkevésbé tapasztalt evezősök, ők legyenek a legtávolabb a közelgő veszélyektől. Mi több, a pozíciójuknak köszönhetően jó messzire került Dale kamerájától. Ugyanakkor furcsamód a legutolsó napon már szinte hiányolta a felvevőhöz intézett szavakat. Különös, de a kamerához legalább beszélhetett, annak kiönthette a lelkét. Sohasem volt még olyan expedíción, ahol ennyire egyedül, társ nélkül lett volna. Alonzo remek helyettesnek bizonyult. Valójában sok szempontból Raffra emlékeztette. Az erős fizikumú egykori SEAL kétségkívül nagyszerű harcosnak tűnt, és idővel hű baráttá

válhat. Azonban nem volt Jaeger bizalmasa – legalábbis még nem. Hiro Kamisi sem. Érezte, hogy sok közös vonásuk van a hallgatag japánnal, aki a titokzatos Kelet szamurájainak értékrendje, a busidó szerint élt. De előbb őt is meg kéne ismernie. Kamisi és Alonzo is elszánt elit katonák voltak, és az ilyeneknek időbe telik, míg megnyílnak. Ám valójában ugyanez igaz volt Jaegerre is. Tisztában volt azzal, hogy a Biokón töltött három év alatt milyen magának való férfivá lett. Egyébként nem volt az a született magányos farkas – a senkiben sem bízó harcos csak megszokta az egyedüllétet, a saját társaságát, és néha egyszerűbb volt így élni. Egy pillanatra eltöprengett, milyen ember lehetett Irina Narov. Olyannak bizonyult volna, akivel beszédbe elegyedik egy idő után? Lelki társ? Nem tudhatta meg. Elvesztette őt, jóval azelőtt, hogy megismerhette volna – már ha egyáltalán ez lehetséges lett volna a nő esetén. Az ő személye híján a kamera vált bizalmasává, csakhogy ennek megvolt a hátulütője: a kamera kötelező tartozéka volt Dale, ami rögtön csökkentette a szerkezet megbízhatóságát. Mindazonáltal jelen helyzetben be kellett érnie ennyivel. Előző este, a part mentén felállított táborban Dale egy második interjút is készített vele, ami közben szép lassan megkedvelte a fickót. Dale-nek különös érzéke volt ahhoz, hogy rávezesse az alanyait a végtelenül őszinte megnyilvánulásokra, nyugalommal és méltósággal. Ritka adottság, amiért Jaeger akaratlanul is tisztelni kezdte őt. Az interjú után Stefan Kral még ott sertepertélt egy darabig. És amíg a kamera kellékeit pakolta el, minigyónást tett a homokzátonyon elkövetett sunyi filmezéssel kapcsolatban. – Remélem, nem veszed árulkodásnak, de úgy vélem, jó, ha tudod – kezdte azzal a különös, félszeg mosollyal. – A

lesifilmezés Dale ötlete volt. Megbízott a kérdésekkel, míg ő a kamerán tartotta a szemét. – Zavartan sandított Jaegerre. – Én mondtam, hogy nem fog menni, és átlátsz a szitán, ő viszont nem hallgatott rám. Azt hiszi, ő itt a Nagy Rendező, én pedig az Alantas Asszisztens, és ő dirigál, mit mikor forgatunk... – A hangjából sértettség csendült ki. – Több évvel vagyok idősebb nála, sokkal több dzsungelben filmeztem már, valamiért mégis ő parancsolhat nekem. Megbízhatsz bennem, nem lesz még egy ilyen húzása. Csak mondom. – Kösz – felelte Jaeger. – Majd nyitva tartom a szemem. – Három gyerek apja vagyok. És tudod, melyik mesét szeretik a legjobban? – folytatta Kral, miközben fura, félszeg mosolya az egész arcán elterült. – A Shreket. És tudod, mi jutott eszembe? Hogy Dale... az a rohadék Szőke Herceg. És úgy kihasználja! A média tele van női producerekkel, vezetőkkel és rendezőkkel. Ő pedig az ujja körré csavarja őket. A seregben töltött idő alatt Jaeger híres volt arról, hogy az elnyomottakból hősöket faragjon. Talán ezért is érzett rögtön szimpátiát az elnyomott Kral iránt. Aki kétségkívül az expedíciós filmes csapat szerencsétlenebb tagja volt. Ugyanakkor azt is belátta, miért Dale-t tette meg főnöknek Carson. A hadseregben is gyakran fiatalabb tisztek parancsolnak idősebbeknek és tapasztaltabbaknak – egyszerűen azért, mert bennük megvannak a vezetői adottságok. Carson helyében ő is ugyanígy rendelte volna. Mindent megtett azért, hogy megnyugtassa Kralt. Kijelentette, hogy ha bármikor komoly panasza lenne, hozzá fordulhat. De az expedíció végeztével már kettejük közt kell lerendezniük az ügyet. Ez létfontosságú. Az ilyen feszültség, az efféle lappangó sértettség tönkretehet egy expedíciót. Jaeger kenujának orra alatt a fehér és fekete víz koszos szürkévé vegyült, az Ördög vízesésének moraja pedig félelmetes,

fülsüketítő robajjá változott. Ez visszatérítette a jelen sürgetőbb problémáihoz. Partra kell evezni. Mégpedig gyorsan. Előtte, jobb felől, iszapzátonyt vett észre a lelógó faágak takarásában. Felemelte a kezét, intett a többieknek, és a kenuja orrát a zátony felé fordította. Mögötte ugyanígy tettek. De amikor előrelendítette az evezőjét, mintha mozgást vett volna észre a lombkorona alatt. Vadak lapulnak a parton? Szemét a fák sötétjébe meresztve várta, hogy a lény megint felbukkanjon. A következő pillanatban egy alak lépett ki az őserdőből. Ember. Mezítláb, pucéran – leszámítva fakéregből szőtt ágyékkötőjét és egyenesen Jaegerék irányába bámult. Közel ötszáz méternyi víz választotta el a vad, amazóniai indiántörzs egyik harcosától.

46.

Ahhoz

nem fért kétség, hogy a dzsungelharcos szándékosan

lépett elő. A kérdés: miért? Az indián kijött az árnyékból, pedig egész biztosan rejtve tudott volna maradni, ha akar. Az egyik kezében mesterien faragott íjat és nyilat tartott. Jaeger jól ismerte az ilyen fegyvert. Borotvaéles, durván fogazott, harminc centiméter hosszú bambuszból készülnek. A bambusznyíl egyik végét a tiki uba fa mérgébe mártják, amely véralvadásgátló, a másik végébe pedig papagájfaroktollat tűznek, hogy jó röptű legyen. Ha a nyílhegy talál, a véralvadásgátló miatt nem áll el a vérzés, és az illetőnek vége. Az indián fúvócső hatósugara alig több mint harminc méter – pont a lombkoronaszintig ér el. De az íjjal kilőtt nyíl négyszerötször ennyire képes. Ezzel a fegyverrel indulnak nagyobb zsákmányok elejtésére: kajmánra talán, jaguárra biztosan, és esetleg a területükre behatoló ellenséges emberre. Jaeger vészjelzést adott az evezőlapátjával, hogy figyelmeztesse a többieket, ha ők még nem vették volna észre. Kiemelte az evezőt a vízből, hosszában végigfektette a kenun, jobbját pedig a vadászpuskán nyugtatta. Másodpercekig csendesen sodródott előre, és meredten nézte az őt bámuló amazóniai indiánt. Az alak jelt adott: egyetlen kézmozdulat az egyik, majd a másik oldalra. További harcosok léptek elő balról és jobbról, hasonló öltözékben, ugyanúgy felfegyverkezve. Most már egy tucat harcost számlált, és minden bizonnyal további indiánok lapulnak mögöttük. Mintha csak Jaeger gyanúját akarták volna megerősíteni, a vezetőjük – mert annak kellett lennie – ismét intett: új parancsot adott. Kiáltás hangzott fel a parton.

Vadállatias, öblös, torokhangú üvöltés, amely azonnal csatakiáltásra váltott, és visszhangzott a hömpölygő folyón. Hihetetlenül erős dübörgés nyomatékosította, akárha óriásdobot vernének a dzsungel szívében, Kabumm-bumm-bumm, kabumm-bumm-bumm! A mély dübörgést visszaverte, fokozta a víz. Jaeger ekkor ismerte fel, mi adja ezt a hangot. Hallott már hasonlót, amikor Evandro ezredessel és B-SOB-alakulataival dolgozott együtt. Valahol, a fák mögött, az indánok tömör gyökerekhez ütik a csatabárdjaikat, és ettől mennydörögnek az erdő óriásai. Látta, amint az indián vezető felemeli az íját és a nyilát, és meglengeti az ő irányukban. A harci üvöltés egyre hangosabbá vált, a vezető a gyökérzet ütögetésének ritmusára rázogatta fegyverét. A gesztust – az egész rájuk tett hatást – nem kellett tolmácsolni: „Ne közelíts!” Csak az volt a bökkenő, hogy Jaegerék nem fordulhattak vissza. Az áramlattal szemben több mint száz kilométernyi folyam hömpölygött mögöttük, míg a másik irányban egyre közeledtek az Ördög vízesésének szakadékéhoz. Vagy kikötnek itt, vagy bajok lesznek. Aligha ez az első kontaktus létesítésének ideális módja. De úgy vélte, nincs más választásuk. Még néhány másodperc, és a törzs nyilainak hatósugarába kerülnek. A bennszülöttek pedig egészen biztosan mérgezett nyilakat használnak. Felemelte a vadászpuskát a kenuja elé, a folyóvízre irányította, és tüzet nyitott. Gyors egymásutánban hat figyelmeztető lövést adott le, amely ívet írt le a vízen, őrületes robajjal hasítva szét a hullámokat, permetet szórva a levegőbe. Az indiánok azonnal válaszoltak. Íjukat megfeszítették, és kilőtt nyilak záporoztak rájuk, de még nem érték el Jaeger kenujának orrát. Az indiánok fenyegető kiáltásokat hallattak, amitől Jaeger egy pillanatra azt hitte, a törzs nem hátrál meg, és felkészült a küzdelemre.

Esze ágában sem volt megütközni ezzel a civilizációt még nem ismerő törzzsel. De ha nincs más út, ő mindent meg fog tenni azért, hogy az utolsó szálig védje a csapatát. Hosszan farkasszemet néztek a törzs vezetőjével – mintha az akarat csatáját vívták volna a vízen át. Végül az indián ismét intett a karjával, ezúttal vissza, a dzsungel felé. A kétoldalt állók visszaolvadtak a fák közé. Egy szempillantás alatt váltak láthatatlanná. Jaeger nemegyszer látott már ilyen bűvészmutatványra képes törzset, de most is lenyűgözték. Soha senki nem tudta utánuk csinálni – még Raff sem. Csak a vezetőjük maradt ott mozdulatlanul, háborgó tekintettel. Egyedül állt Jaegerrel szemben, akinek a kenuja folyamatosan haladt a part felé. Látta, hogy az indián jobb kezével felemel valamit, és dühös kiáltással az iszapzátonyba szúrja. Hátrahagyta a tárgyat, mely leginkább egy dárdára kötött harci lobogóra vagy árbocszalagra hasonlított. Azzal sarkon fordult, és eltűnt. Azonban Jaeger nem bízta a vak véletlenre a partraszállást. Egyedül ment előre, Alonzo és Kamisi kétoldalt, kissé hátrébb követték, készenlétben tartva a gépkarabélyukat. Dale-t és Kralt, akik a kamerájukkal minden mozdulatot meg akartak örökíteni, hátraküldte. Jaeger tudta, hogy alaposan fedezik, és reménykedett abban, hogy az erőfitogtatása – a vadászpuskából ellőtt sorozat – távol tartja a törzset. Néhány erélyesebb evezőcsapás után az utolsó pár métert már sodródva tette meg. Felkapta a vadászpuskát, a vállához emelte, és széles, ásító csövét végigjáratta az erdő fenyegető árnyain. Mozgásnak semmi nyoma.

A kenu orra sárban kötött ki, megállt. Ő egy szempillantás alatt kipattant, jól megrakott csónakja mögé guggolt a vízben, és fegyverével végigpásztázta az előtte elterülő őserdőt. Öt percen keresztül maradt így mozdulatlanul. Vadászpuskája fölé hajolt, csendben hallgatózott és figyelt. Minden érzékszervével ráhangolódott új környezetére, kiszűrve az összes zörejt, ami természetellenes. Ha sikerül megállapítania az erdő saját neszeit és ritmusát – a dzsungel szívverését –, akkor kiszűrheti belőle mindazt, ami abnormális – az emberi léptek zaját vagy egy harcos íjának felhúzását. De semmi ilyesmit nem észlelt. Úgy tűnt, hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ment a törzs. Persze Jaeger egy percig sem hitte, hogy végleg. Készenlétben tartva a fegyverét, intett Alonzónak és Kamisinak, hogy közelebb jöhetnek. Amikor a kenuik már szinte egy vonalba értek az ő csónakjával, feltápászkodott a guggolásból, és átgázolt a vadászpuskájával a sekély, parti vízen – készen arra, hogy golyózáport zúdítson az ellenfélre. A homokon felfelé menet fél térdre ereszkedett, és végigfürkészte puskájával az előtte elterülő, sötét terepet. Odaintette magához Kamisit és Alonzót. Mikor mellé értek, följebb kapaszkodott a homokra, egészen az indián harcos dárdájáig, és kitépte. Az eltűnt brazil csapattag, Letícia Santos mindig egy gyönyörű, szivárványszínű selyemsálat viselt, rajta „Carnivale!” felirattal. Jaeger elég jól beszélt portugálul, mivel a B-SOBalakulatok kiképzésén megtanulta a nyelvet, és még mondta is a nőnek, hogy a sál remekül illik a forró, latinos vérmérsékletéhez. Az elmesélte, hogy a húgától kapta a múlt évi riói karneválon, és azért hordja, hogy szerencsét hozzon az expedíción. Az indián harcos dárdáján Letícia Santos sálja lobogott.

47.

Jaeger

hátizsákba pakolta a felszerelését, és közben gyorsan

összefoglalta a helyzetüket: – Egy: hogy jutottak elénk ilyen gyorsan, ha nem a folyón csorogtak lefelé? Kettő: miért akarják megmutatni Santos sálját? Három: miért húzódtak vissza? – Fenyegetésképpen. Csak idő kérdése, mikor csapnak le ránk – pislogott Kral, és Jaeger látta, hogy jellegzetes mosolyába aggodalom és rettegés vegyül. – Nagy a baj... nagyon nagy a baj... Jaeger ügyet sem vetett rá. Ő is szerette realistán szemlélni a világot, de Kralnak megvolt az a rossz szokása, hogy javíthatatlan pesszimistaként viselkedett, nekik pedig pozitív hozzáállásra és összpontosításra volt szükségük. Ha itt, az őserdő mélyén bepánikolnak, végük. Kivontatták a kenuikat a partra, ideiglenes tábort vertek, Jaeger pedig a lehető legfürgébben folytatta a felszerelés átcsoportosítását. – Azért tették, hogy tudják, hol vagyunk! – jelentette ki. – Innen követhetik majd a nyomainkat. Ezért is fontos, hogy gyorsan és csendben útnak induljunk! Végignézett a hátrahagyásra ítélt, vízhatlan ponyván, ahová a fölös felszerelést rakosgatta ki: ernyőket, csónakfelszerelést, tartalék puskákat. – Mindent, ismétlem, mindent, amire nincs szükség, hagyjatok a rejtekhelyen! Minden plusz gramm számít! Ha kétséged van, inkább hagyd itt! Az öt partra vonszolt kenun is elgondolkodott. – A csónakokat összehajtjuk, és eldugjuk. Innentől úgyis gyalog visz az utunk. A többiek egyetértőn bólogattak. Jaeger Dale-re pillantott.

– Kettőtöknél lesz egy Thuraya, a Wild Dog Media műholdas telefonja. Én viszem a másodikat. Alonzo, tied a harmadik. Három lesz, a többit elrejtjük. Ismét egyetértő bólintások fogadták. – Fiúk – nézett a filmesekre –, tudtok a fegyverrel bánni? Dale széttárta karját. – Csak az Xboxig jutottam... Kral felsóhajtott. – Szánalmas! Szlovákiában mindenki tud lőni – láthatóan büszkén folytatta. – Ahonnan én jövök, mindannyian járunk vadászni, főleg a havasokba. Jaeger felemelte a hüvelykujját. – Akkor kapj fel egy vadászpuskát és hat teli tárat! Az lesz kettőtök fegyvere. A legjobb, ha útközben felváltva cipelitek a cuccot, elvégre nektek még ott vannak a kamerák is. Kezébe vette Narov kését, ami a hátrahagyandó tárgyak közt hevert. Elméletileg visszajönnek az itt hagyott dolgokért, amiket a lehető leggondosabban rejtenek el egy csak általuk ismert ponton. Közben valójában ő maga sem hitte, hogy közülük bárki is visszatérne ide elhozni, amit hátrahagytak. Érezte, hogy amit nem visznek magukkal, az örökre itt marad. Meggondolta magát, és a szükséges cuccok közé tette Narov kését és a C-130-as pilótájától kapott Night Stalker-es érmét. Mindkettőnél az érzelmei vezérelték: sem a kés, sem az érme nem volt létfontosságú az eljövendőkben. De ő már csak ilyen babonás volt – jelentést tulajdonított a tárgyaknak, és nem egykönnyen vált meg az olyasmitől, amihez személyes élmények fűzték. – Legalább már ismerjük az ellenségünket – jelentette ki, hogy lelket öntsön a csapatába. – Ennél világosabban nem is üzenhettek volna. Akkor sem, ha a homokba írják. – Mit gondolsz, miféle üzenetet kívánnak a tudtunkra adni? – érdeklődött Kamisi, a tőle megszokott kimért, csendes

nyugalommal a hangjában. – Szerintem mindez többféleképpen is értelmezhető. Jaeger kíváncsian pillantott rá. – Santos sálja egy dárdán, a homokba tűzve? Véleményem szerint ez egyértelmű. „Ne közelíts, különben te is így végzed!” – Talán másféleképpen is lehet érteni – kockáztatta meg Kamisi. – Nem feltétlenül közvetlen fenyegetés. Alonzo felhorkant: – Akkor meg mi a fene? Jaeger leintette. – Mit gondolsz, mi? – Segíthet, ha az ő szemszögükből nézzük a dolgokat. Szerintem az indiánok megijedtek. Olyanok lehetünk nekik, mint a másik bolygóról érkezett földönkívüliek. Lepottyantunk az égből az ő elszigetelt világukba. Átsiklottunk a vízen a csodakenujainkon. Villámló botot hordunk, amivel a folyóba lövünk. Ha te még sosem láttál volna ilyet, nem rémülnél meg? És a félelemre adott elsődleges emberi reakció micsoda? A düh, az agresszió. Jaeger bólintott. – Folytasd csak, folytasd! Kamisi körbepillantott a többieken. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és őt hallgatta – vagy Dale esetében: filmezte. – Tudjuk, hogy ez a törzs a külvilágtól eddig csupán agressziót látott – jegyezte meg Kamisi. – A világgal való kevés kapcsolatuk csak olyanokkal történt, akik ártani akartak nekik: favágókkal, bányászokkal és másokkal, akik az ő területükre áhítoztak. Miért várnának mást tőlünk? – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Jaeger. – Szerintem kétféleképpen kell közelítenünk feléjük – jelentette ki halkan Kamisi. – Egyrészt, ezerszer éberebbnek kell lennünk, főként, mikor a dzsungelbe érünk, mert az teljességgel

az ő földjük. Másrészt, meg kell próbálnunk megnyerni az amahuaka törzset; úgy kell viselkednünk, hogy kiderüljön számukra, barátságos szándékkal jöttünk. – Az „ész és szív” politikája? – kacsintott Jaeger. – Az „ész és szív” politikája, pontosan. Hatalmas előnye van, ha sikerül megnyernünk ennek a törzsnek az eszét és a szívét. Hosszú, nehéz út áll előttünk. Az indiánoknál pedig senki sem ismeri jobban az erdőt. – Könyörgök, Kamisi! Térj észhez! – fakadt ki Alonzo. – Megölték a mieinket, és talán még fel is zabálták őket, mi pedig menjünk oda, és pacsizzunk le velük? Gőzöm sincs, mikor jöttél le a falvédőről, de az én világomban az agresszióra agresszió a válasz! Kamisi szerényen meghajolt. – Mr. Alonzo, mindig készen kell állnunk az agresszióra agresszióval válaszolni. Néha ez az egyetlen megoldás. Viszont arra is késznek kell lenni, hogy békejobbot nyújtsunk. Mert olykor az a megoldás. Alonzo a fejét vakarta, – Hát, nem tudom... Jaeger? – Mindkettőre fel kell készülnünk – jelentette ki Jaeger. – Hogy agresszióval feleljünk, és hogy békejobbot nyújtsunk. De senki se vállaljon felesleges kockázatot az indiánok felkutatásával. Ami történt, nem ismétlődhet meg! Jaeger rámutatott a felszerelés rejtekhelyére. – Kamisi, válassz ki innen olyan dolgokat, amik tetszenének nekik! Ajándékokat, amiket elvihetünk, hogy magunkhoz csalogassuk őket. Kamisi bólintott. – Összeállítok egy csomagot. Vízhatlan ponyvák, macheták, főzőedények... nagy hasznát veheti ezeknek egy elszigetelt törzs. Jaeger az órájára pillantott.

– Rendben. Most Z idő szerint 14.00 van. Másfél napi járóföldre kezdődik a szakadéktól lefelé vezető ösvény, de kevesebb is lehet, ha belehúzunk. Ha most elindulunk, holnap napnyugta előtt oda is érünk. – Elővette az iránytűjét, és felvett egy marék számlálókavicsot, mint a múltkor. – A lombkorona sűrűjében haladunk, tehát lépésszámláló módszerrel megyünk. Gondolom, akad köztünk olyan – itt Kralra és Dale-re sandított – aki nem ismeri ezt a technikát, úgyhogy ti maradjatok szorosan mögöttünk! De azért ne túl szorosan... – Jaeger magyarázatképp a többiekre pillantott. – Mert nem akarom, hogy összetömörülve könnyű célponttá váljunk...

48.

A

dzsungel átszelése Jaeger reményei szerint alakult. Útjuk a

törésvonal peremén, sziklásabb és szárazabb talajon vezetett, ritkuló erdőben, aminek köszönhetően elég tempósan haladtak. Az első éjszaka a dzsungelben vertek sátrat, s bevetették az új stratégiájukat is: megkettőzték az őrséget, és próbáltak az indiánokkal békés kapcsolatot teremteni. A seregben töltött ideje alatt Jaeger jó párszor kivette részét az „ész és szív” elve szerint végrehajtott küldetésekből, amelyek célja, hogy a világ bármely tájékán jó viszonyt alakítsanak ki a helyi lakossággal. Ők ugyanis felbecsülhetetlen értékű információkkal rendelkezhetnek az ellenség hadmozdulatairól, és ők ismerik a legjobb utakat annak bekerítésére. Logikus, hogy meg akarják nyerni őket. Hiro Kamisi segítségével kis csomagokat állított össze az indiánoknak, és felaggatták őket a tábor látótávolságán kívül található fák ágaira. Késeket, machetákat és serpenyőket – olyasmit, aminek ő is örült volna, ha történetesen a világ legnagyobb dzsungelének szívében élő törzs tagjaként születik, Kamisival nem szaroztak azzal, hogy Joe James leveléhez hasonlót rittyentsenek az indiánoknak. Az érintetlen törzsek kifejezetten ritkán olvasnak angolul. Szerencséjük volt: másnap reggelre több ajándék eltűnt. A helyükre pedig valaki – feltételezhetően az indiánok – cserébe ajándékokat aggattak: friss gyümölcsöt, állatcsontból faragott amuletteket, és egy valódi jaguárbőr tegezt. Jaeger felbátorodott. Megtörténtek a békés kontaktus első gesztusai. De az ébersége még így sem hanyatlott. Az indiánok biztosan a közelükben rejtőznek, és a csapata nyomát követik – ami nagyon is valós fenyegetés.

A második tervezett táborhely felé vezette a többieket a háromszáz méter magás szakadék peremén, az alattuk elterülő síkságra vezető ösvényen. Már sötétedett, mire megfelelő helyet talált a táborverésre. Megálljt vezényelt a csapatának. Lepakolták a zsákokat, és csendben rájuk telepedtek. Jaeger csendes őrséget vezényelt: tíz hosszú percen keresztül ültek a szürkületben, és figyelték az erdő neszeit. Mindenütt csend. Ezután intett, hogy tábort üthetnek éjszakára. Vakon tettek-vettek a leszálló sötétségben, nehogy a lámpáikkal felfedjék az indiánok előtt a pontos hollétüket. Amikor befejezték a táborverést, Jaeger és Kamisi újabb ajándékokat szándékozott kihelyezni, de természetesen – a biztonság kedvéért – tisztes távolságra a tábortól. Ezután Jaeger kicsomagolta zsákjából a poncsóját, és kikötötte négy fa közé, hogy vízhatlan ponyvát képezzen. Levetette átizzadt menetfelszerelését. A csapat minden tagja hordott magánál száraz váltóruhát: rejtőszín pólót, nadrágot és zoknit. Éjszakánként eljött a száraz ruha ideje – az a néhány értékes óra, amikor a szervezetük némileg regenerálódhat. A száraz órák létfontosságúak. Ha az ember bőre folyamatosan nedves, a forró, párás körülmények közt gyorsan rothadásnak indul. Mikor felöltötte a száraz ruhát, felkötötte függőágyát a poncsó alá. Ejtőernyőselyemből, kézzel varrott, erős, pillekönnyű és strapabíró. Két réteg selyemből állt: az egyikre ráfeküdt, a másikat pedig magára húzta, mintha bebábozódna. Kint tartotta a moszkitókat, és bent tartotta a testmeleget – mert éjjel a dzsungelben meglepően lehűl a levegő. A függőágy két zsinórjának végére üreges felével a fa felé egyegy félbevágott falabdát húzott, hogy a zsinórról csorgó víz ne áztassa el az ágy végét és fejét. A labda belsejébe rovarriasztót

fújt, amellyel a függőágy zsinórja átitatódott, és így nem másznak fel rajta a rovarok. Az iránytűjét száraz felszerelésének a zsebébe dugta. Ha menekülnie kéne éjszaka, muszáj, hogy nála legyen ez a létfontosságú tárgy. Nedves cuccait egy lezárható műanyag zacskóba tömte, és a hátizsákja fedele alá szíjazta. A zsákot a függő ágya alá rakta, tetején a fegyverrel. Hogy kéznél legyen, ha éjszaka szüksége lenne rá. Hat napja tartott az expedíció. A folyamatos erőfeszítés és éberség miatt mindannyian iszonyúan elfáradtak. De a száraz és vizes ruha cserélgetésének szigorú rutinja elengedhetetlen! Tapasztalatból tudta: onnantól, hogy valaki nem vedlik át száraz cuccba egy efféle hosszú expedíción – mert túl fáradt hozzá, vagy nem érdekli az illetőnek annyi. Ugyanez érvényes arra, aki engedi, hogy a száraz cucca átnedvesedjen. A lábfej üszkösödése és a lágyéki rothadás ugyanolyan váratlanul csap le és teszi mozgásképtelenné az embert, mint a pisztolygolyó. Mielőtt a függőágyában álomra hajtotta a fejét, gombaölő porral dörzsölte be a legérzékenyebb pontjait: a lábujja közét, a hónalját és a lágyékát. Ezek azok a helyek, ahol hajlamos megtelepedni a kosz, a nedvesség és a baktériumok, és ezek indulnak először rothadásnak, majd üszkösödésnek. – Reggel a csapat fordítva is eljátssza ugyanezt: átvedlenek szárazból vizes cuccba, becsomagolják a szárazat, teleszórják a zoknit és a többit hintőporral, aztán felkészülnek az előttük álló útra. Fáradságos rutin, ám ez az egyetlen módja annak, hogy a szervezet ilyen körülmények közt is rendesen működhessen. Végül ellenőrizte a mellbimbójára ragasztott tapaszokat. A vizes ruha folyamatos súrlódása ugyanis kidörzsöli az ember mellkasát. Új tapaszt vágott, rátette, a régit pedig gondosan a zsákja oldalzsebébe dugta. Minél kevesebb nyomot és hulladékot hagynak maguk után, annál nehezebb követni őket.

Mikor ezzel is megvolt, készen állt arra, hogy kitegyék az esti ajándékokat, amelyekkel az indiánokat megnyerhetik. Kamisivel megismételték az előző esti alakításukat: a megmaradt kincset alacsonyabb ágakra kötözték az erdő távolabbi csücskein. Utána visszatértek a táborba, hogy elsőként őrködjenek. Két éber, vigyázó szempár figyel majd egész éjszaka, kétórás váltásokkal. Elhelyezkedtek tehát, és minden molekulájukkal az érzékszerveikre összpontosítottak – főként a hallásra és a látásra, legjobb korai figyelmeztetőikre. Az őserdei túlélés titka a szó szoros értelmében vett éberség. Az éjsötét erdőre ráhangolódni egyfajta meditáció. Jaeger és Kamisi is ezt tették – meditáltak. Kitárták elméjüket a környezet összes változására, és minden fenyegető jelre kihegyezték az érzékeiket. Ha meghallják a leghalkabb neszt is, amely eltér a sötétben lüktető rovarok fülsiketítő dobbanásaitól, rögtön fenyegetőn kémlelnek körbe. Feszültség áradt szét bennük, amikor váratlanul egyszerre éreztek mozgást a sötétben. A komor bozót minden zajától hevesebben vert a szívük. Sok morbid állathang is visszhangzott az erdőben, melyeket Jaeger még sosem hallott. De ezen az estén meg volt róla győződve, hogy emberi hangot hall. Bizarr, kísérteties, velőtrázó sikoltások és jajszó hallatszott a fák közül. Bizonyos dzsungellakó állatok hasonló hangot adnak – főként a majmok. Csakhogy így jeleznek egymásnak az amazóniaí bennszülöttek is. – Hallod ezt? – suttogta Jaeger, Kamisi fehér foga megcsillant a holdfényben. – Igen, hallom. – Állat vagy indián? Kamisi Jaegerre nézett. – Szerintem indián. Lehet, hogy örömujjongást hallatnak az ajándékok láttán. – Jó lenne… – mormogta Jaeger.

Ám ezek a sikolyok nem hasonlítottak az általa ismert örömujjongásokra.

49.

Jaeger felébredt. Az éjszaka közepén. Eleinte nem értette, mi zavarta meg az álmát. Amint az érzékei kitisztultak, és képes volt a közvetlen környezetére fókuszálni, különös, baljós feszültséget érzékelt a tábor levegőjében. Szeme sarkából szellemalakot látott kilépni a fák közül. Szinte azonnal ráeszmélt, hogy tucatnyi ilyen alak surran ki az erdőből. Figyelte, ahogyan a kis híján meztelen alakok előtűnedeznek a sötétből, és hangtalanul besurrannak a táborba. Fegyverüket lövésre tartva, elszántan szökelltek egyik fától a másikig. Jaeger leengedte a kezét hűvös tapintású vadászpuskájához, átfonta rajta az ujjait, és felhúzta maga mellé a függőágyba. Rajta kívül csak Alonzo neszelt fel. Amint találkozott a tekintete a sötétben az afroamerikaival, szavak nélkül is megértették egymást. A csapat őrsége széteshetett, így az indiánok észrevétlenül belopózdhattak hozzájuk. A törzs sokszoros túlerőben van, ez világos, és gyanította, hogy az erdőben további titkos tartalékaik lapulnak. Az is világos, mi következne, ha Alonzóval most tüzet nyitnának. Vérfürdő, és a túlerő miatt az indiánok végül mindannyiukat lemészárolnák. Jaeger legyűrte magában a lövéskényszert, és Alonzónak is jelezte, hogy ne lőjön. Pár pillanattal később három alak bukkant fel mellette. A nesztelenül, mindössze fakéreg ágyékkötős, tollés csontamulettekkel ékesített férfiak mindegyike üreges facsövet – fúvócsövet – tartott kezében, amellyel Jaeger fejére céloztak. Közelharchoz ideális fegyver – és ezúttal abban sem kételkedett, hogy a sötét nyílhegy kurare.

Körülötte az expedíció többi tagja is lassan ráébredt arra a szörnyűségre, hogy fogságba estek. Csak Kamisi nem volt a függőágyában. Váltott őrséget álltak, mindig máskor cseréltek. Jaeger úgy gondolta, Kamisi lehetett őrségben, és ő nem látta meg a támadóikat. De miért egyedül őrködött? Ketten kellett volna őrt állniuk egész éjszaka. Bár mindegy is, Kamisi valószínűleg fogságba esett – akárcsak ők. Ám alig volt ideje ezen töprengeni. Kézjelekkel és erőteljes, torokhangú utasításokkal – melyek pontos jelentését nem ismerte, de értelmét azonnal felfogta – leparancsolták a függőágyból. Mialatt két indián fedezte a fúvócsövével, egy harmadik kitekerte a vadászpuskáját a kezéből. Össze kellett csuknia a sátrát, bepakolni a függőágyát és a poncsót, majd vállára kapni a hátizsákot. Azután határozott mozdulattal hátba vágták – alig félreérthetően jelezve, hogy mit várnak el tőle. Induljon, és az előttük álló úthoz vizes ruhába átöltözni már nincs idő. Miközben elhagyták a tábort, kiszúrta a parancsokat osztogató indián vezetőt, a harcos törzsfőt, akivel a folyóparton nézett farkasszemet. Csapatával együtt felsorakoztatták, és elindították őt a tátongó ürességbe. Mikor elhaladt előtte, a tekintetük összetalálkozott. Az indián kifürkészhetetlenül bámult a semmibe. Szenvtelen, komor, kiismerhetetlen szempár. Mint a jaguár pillantása. Vadász. Jaeger egy idő után Hiro Kamisi mellé ért, úgy menetelt tovább. A Tokusa Szakuszen Gun – japán Különleges Erőinek – veteránja képtelen volt a szemébe nézni. Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy az egész csapatot bajba – és lehet, hogy életveszélybe – sodorta.

– Sajnálom... – suttogta lehajtott fejjel. – A második őrségem volt az éjjel, csak egyetlen pillanatra hunytam le a szemem, és... – Mind kimerültünk – súgta Jaeger. – Ne emészd magad emiatt! De ki volt a társad? Hol volt ő? Kamisi Jaegerre pillantott. – Fel akartalak ébreszteni, csak végül hagytalak aludni. Azt hittem, elég erős vagyok ahhoz, hogy végigcsináljam az utolsó őrködést egyedül is. Tessék – indián fogvatartóikra mutatott –, íme, a következmény! Kudarcot vallottam harcosként. Büszkeségem szégyent hozott busidó örökségemre... – Figyelj, elfogadták az ajándékainkat – vigasztalta Jaeger. – Ami azt bizonyítja, képesek békés kapcsolatra. Szinte keresik. Nélküled mindez eszünkbe sem jutott volna. Úgyhogy ne legyen bűntudatod, barátom! Erősnek kell lenned... Jaeger szavait a fejére mért iszonyatos ütés szakította félbe. Az egyik indián észrevette, hogy beszélgetnek Kamisival, és jutalmul fejbe vágta a bunkósbotjával. Érthető. Nem pofázni kell, hanem menetelni. Amint távolodtak a táborhelyüktől, egyre több alak bukkant elő az árnyékból. Azonban megmagyarázhatatlan módon láthatatlanok tudtak maradni, még egész közelről is, amíg ők maguk nem akartak mutatkozni. Jaeger elég jól ismerte az elit haderők álcázási technikáit. Ő is napokat töltött távoli őserdei megfigyelőállásokon, ahol az arra járóknak szinte láthatatlan maradt. Csakhogy az indiánok nem egyszerűen rejtőszíneket használnak, ez annál sokkal több és komolyabb. Mintha valami megfoghatatlan erőt, energiát és képességet idéztek volna meg ahhoz, hogy eggyé olvadjanak a dzsungellel. Egy szigorúan titkos SAS-kiképzésen tanította őt egy olyan férfi, aki éveken át élt a világ legelszigeteltebb törzseivel. Az oktatás célja az volt, hogy megtanulják, hogyan mozogjanak és küzdjenek ilyen környezetben az indiánokhoz hasonlóan. Ám

azzal egy percig sem áltatták magukat, hogy maradéktalanul elsajátították volna ezeket a képességeket. Ezek a törzsek ugyanis hihetetlenül jól tudták, hogyan használják az Erőt. Jaeger – a helyzetét kihasználva – lenyűgözve figyelte a mozgásukat közelről. Nesztelenül haladtak, és még koromsötétben sem botlottak meg soha. Ellentétben a csapattagjai többségével, a tapasztalt katonákkal, akik egyfolytában hasra estek a gyökereken, és nekiütköztek a fáknak. Jaeger megtanulta, hogy a legjobb – és néha az egyetlen – esély a szökésre közvetlenül az elfogás után adódik. Ilyenkor a raboknak még van annyi energiája és lélekjelenléte, hogy elszökjenek, a fogvatartók pedig ebben a fázisban vannak a legkevésbé felkészülve és kiképezve a foglyaik őrzésére, mivel többnyire katonák, nem őrök – ez hatalmas különbség; Persze sejtette, mi történne, ha bármelyikük szökni próbálna: másodpercek alatt tele lennének mérgezett nyilakkal Menet közben számolta magában a lépteit. Egyik kezében az iránytűjét szorongatta, amelynek halvány fénye alig látszott a sötétben, a másikban pedig a kavicsokat, amelyeket egyik zsebéből a másikba rakosgatott. Életbevágó, hogy tudja, merre mennek. Kizárólag így lehet esélyük a szökésre.

50.

Hajnalodott már, mire az indiánok a falujukba vezették Jaegert és csapatát – nem mintha ebből bármi is látszott volna. Egy tisztás közepén állt az összetéveszthetetlen, fánk alakú, nagy, közös kunyhó. Zsúpteteje szinte a földre lógott, nyitott csúcsából vékony füstgomolyag kígyózott felfelé. A falut fák övezték, amely a levegőből láthatatlanná tette. Pont, amikor kételkedni kezdett, élnek-e itt emberek, hangokat hallott a magasból. Felnézett, és ott volt előtte a válasz. Valószínűleg védelmi okok miatt, ez a törzs a fák lombkoronájában rendezte be az otthonát. Húsz méterrel a föld felett, a legmagasabb fák koronájában, a legfelső ágak takarásában négyszögletes, építmények rejlettek. Indaszerű létrák vezettek felfelé, és némelyik kunyhó közt ingatagnak látszó légi folyosók bontakoztak ki. Jaeger hallott már ilyen törzsekről. Pápua Új-Guineában, egy expedíción látta a korowai törzset, amely arról híres, hogy a lombkoronában él. Eszerint nemcsak ők kedvelik a talajtól elrugaszkodott életmódot. A menetelük sora megállt. Mindenhonnan tekintetek meredtek rájuk. A felnőtt férfiak moccanás nélkül bámulták őket, a nők rettegve rohantak el, védelmezőn ölelve magukhoz a gyermekeiket. A koszos, pucér gyerekek ijedséggel vegyes kíváncsisággal kukucskáltak ki a fák mögül – csodálattól és félelemtől tágra nyílt szemmel. Elővánszorgott egy hihetetlenül vézna és görbe öregember. Kiegyenesedett, arcát Jaeger arcához emelte, és belebámult a szemébe, mintha olvasni tudna a gondolataiban. Jó darabig nézte őt, aztán váratlanul röhögve elfordult. Határozottan nyugtalanító élmény volt, szinte sértő.

Nem tudta, mit láthatott a gondolataiban az a vén indián, de ez a reakció meglehetősen összezavarta. Mostanra már minden irányból özönlöttek a dárdával és fúvócsővel felszerelt harcosok, míg végül teljesen körülvették Jaegert és csapatát. Végül előlépett egy másik alak – egy idősebb, őszes férfi. Amint beszélni kezdett, Jaeger rögtön tudta, hogy az illető tekintélyes, magas rangú ember. A szavai furcsán hangzottak. Magas cserregései, csattogásai és csaholásai madár- és vadállathangokra emlékeztettek. A balján egy ifjabb alak állt, aki nagyon hegyezte a fülét, és figyelte az öreg szavait. Bármi is folyik itt, Jaegernek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy őt és csapatát valamiféle próbának vetik alá. Mintegy két perc után az idős férfi elhallgatott. Az oldalán álló fiatalabb pedig Jaegerhez fordult: – Légy üdvözölve! – ejtette ki lassan a szavakat, teljesen érthető angolsággal. – Törzsfőnökünk azt mondja: ha békével jöttetek, legyetek üdvözölve, ám ha dühvel, és rosszat akarva nekünk vagy erdei otthonunknak, akkor halál vár. Jaeger egyik ámulatból a másikba esett. A külvilággal még sosem érintkezett népcsoportban hogy létezhet olyan, aki így beszél az ő nyelvén? Vagy hazudtak nekik, vagy enyhén szólva is félrevezették őket... – Kérlek, bocsássátok meg a döbbenetünket – szólalt meg –, de nekünk azt mondták, törzsetek még nem érintkezett a külvilággal. Négynapi járóföldre innen fekszik egy repülőgép, amelyről úgy gondoljuk, akkor zuhant le, amikor a világban nagy háború dúlt. Valószínűleg hetvenéves, vagy annál is több. Célunk, hogy rátaláljunk, azonosítsuk, és valahogyan kiemeljük onnan. Csakis ezért léptünk a területetekre, és teljes békében kívánunk áthaladni. A törzsfő mondott néhány szót, az ifjú pedig fordította Jaegernek. – Ti vagytok az erő, amely az égből hullott alá?

– Igen, mi vagyunk – bólintott Jaager. – Hányan hulltatok le? És hányan tűntek el közben? – Tízen voltunk – felelte Jaeger. – Egyikünket szinte rögtön, elvesztettük a folyón. Még ketten tűntek el aznap, és ketten a rákövetkezőn. Nem tudjuk, hol vannak, nem tudjuk, mi történt velük, de az egyik harcos... – Jaeger szeme a tömeget fürkészte, és megtalálta a harcosok vezérét – ezt hagyta nekünk a homokzátonyon,.. – Azzal előhúzta Letícia Santos sálját a zsákból. – Talán többet is tudtok mondani. Kérdését eleresztették a fülük mellett. A törzsfő és az ifjú néhány szót váltottak, majd újból hozzá fordultak: – Azt mondod tehát, hogy békével jöttél. Akkor miért hordasz olyan fegyvert, amilyet láttunk? – Önvédelemből – válaszolta. – Veszélyes állatok élnek az erdőben. És úgy tűnik, veszélyes emberek is ólálkodnak itt, bár nem tudjuk, kik ők. Az öreg szeme felcsillant. – Ha megmutatjuk az aranyunkat, kéritek? – kérdeztette a tolmáccsal. – Számunkra nem sokat ér. Megenni nem tudjuk. A fehér ember viszont harcol is érte. Jaeger tudta, hogy ez egy csel, próbára teszik. – Mi a repülőgép miatt jöttünk. Az az egyetlen küldetésünk. Az arany maradjon itt, az erdőben. Máskülönben csak bajt hoz rátok, amit mi semmiképpen sem akarnánk. Az öreg felnevetett, – Népünkben sokan mondogatják: amikor az utolsó fát is kivágták, az utolsó állatot is levadászták, és az utolsó halat is kifogták, a fehér ember rá fog jönni, hogy a pénz nem ehető. – Jaeger hallgatott. Bölcs szavak, nem fog velük vitába szállni. – És ez a repülő, amit kutattok... ha megtaláljátok, ez is bajt hoz ránk? – tudakolta az öreg. – Az aranyhoz hasonlóan lehet, hogy ennek

is jobb rejtve maradnia az őserdőben, hogy ne szerezze vissza a fehér ember, ami eredetileg az övé volt. Jaeger megborzongott. – Lehet, de nem hiszem. Ha mi kudarcot vallunk, jönnek majd utánunk mások. Ami elveszett, meglett. És az igazat megvallva, még mi vagyunk a legjobbak, akikkel összehozhat titeket a sors. Úgy tudóm, a repülő tönkretette maga körül az erdőt. És ez – körbemutatott a dzsungelén – a ti otthonotok. Több mint otthon. Az élet. A valóság. Ha elvisszük a repülőt, az erdőt sem mérgezi tovább. Jaeger hagyta, hogy hallgatás következzék. Az öreg megfordult, és a közös kunyhóra mutatott. – Látod a Szellemek házának füstgomolyagát? Lakoma készül. Kétféle okból rendezhetjük: vagy barátként üdvözlünk titeket, vagy elbúcsúztatunk egy ellenséget – felnevetett. – Akkor hát ünnepeljük a barátságot! Jaeger megköszönte a törzsfőnek. Bár szerette volna azonnal folytatni a küldetésüket, tudta, hogy ezekben a kultúrákban mindennek megvan a maga rendje és módja, ritmusa és ideje. Tiszteletben fogja tartani, és bízik a sorsában. És azt is tudta, hogy nincs más választása. Amikor Jaeger a törzsfőhöz lépett, egy csapat mellettük álló férfira lett figyelmes. Közöttük volt a harcosok vezetője, akivel a folyóparton néztek farkasszemet. Nem mindenki látszott elégedettnek a törzsfő döntésével: ezek a bennszülöttek már a dárdáikat hegyezték, arra készülve, hogy megtisztítják az ellenségtől az erdőt. Jaeger figyelme egy pillanatra ellankadt, így nem láthatta, hogy Dale előkapta a kameráját. Mire észrevette, a fiú már a vállához emelte, és beindította a felvételt. – Hagyd abba! – kiáltott rá. – Tedd el azt a rohadt kamerát! De késő volt. A baj megtörtént.

Áramütés szerű borzongás futott végig az összegyűlteken, mikor észrevették, mi történik. Jaeger látta, amint a törzsfő megkövülten, félelemtől kikerekedett szemmel Dale-hez fordul. Néhány szűkszavú parancsot adott, és azon nyomban dárdák hada vette körül az operatőrt, Jaegert és az egész csapatot. Dale lába földbe gyökerezett, mellkasához szorította a kamerát, és minden szín kiszaladt az arcából. A törzsfő odalépett hozzá. A kameráért nyúlt. Dale rémült arccal engedte el. Az öreg fordítva fogta meg, szemét a lencséhez nyomta, és belebámult. Hosszan körbejáratta tekintetét a gép belsején, mintha próbálná kideríteni, mit loptak el tőle. Végül átadta a szerkezetet az egyik harcosának, és szó nélkül továbblépdelt a Szellemek háza felé, A dárdákat leengedték. A tolmács megborzongott. – Soha többé ne csinálj ilyet! Ha mégis, eltörlöd vele mindazt a jót, amit tettetek. Jaeger lemaradt pár lépéssel, és bevárta Dale-t. – Még egy ilyen húzás, és megfőzöm a fejed, aztán megetetem veled! Vagy inkább a törzsfővel! Dale bólogatott. Pupillája kitágult a sokktól. Megértette, mennyire közel voltak a halálhoz, és most az egyszer hallgatott. Jaeger követte a törzsfőt a Szellemek házának füstös belsejébe. A kunyhónak nem voltak falai, csak a tetőt tartó oszlopai, de mivel a zsúp szinte a földig lógott, odabent árnyas volt, és sötét. Jaegernek beletelt egy kis időbe, míg a külvilág fényei után a szeme hozzászokott a félhomályhoz. De mielőtt ez megtörténhetett volna, kísértetiesen ismerős hang szólította meg: – Mondd, hogy nálad van a késem! Kis híján hanyatt esett. Erről a hangról hitte, hogy sosem hallja többé, most mégis a síron túlról szólt hozzá. Amint a szeme megszokta a homályt, észrevette a földön ülő, összetéveszthetetlen alakot. Jaeger elméje zakatolt, próbálta

felfogni, hogy juthatott oda, nem beszélve arról, hogyan lehet életben. Halottnak hitt társa ült ott: Irina Narov.

51.

Narov mellett még két ember üldögélt. Az egyik Letícia Santos, brazil csapattagja, a másik, óriási alak pedig Joe James. Jaeger szólni sem tudott. Őszinte döbbenetét az indián törzsfő is nagy érdeklődéssel szemlélte – érezte magán a vén törzsi vezető tekintetét, amint követte minden mozdulatát. Odasietett három emberéhez. – De hogyan...? – Egyikről a másikra pillantott, és hirtelen elmosolyodott. Joe James Oszama-szakálla talán még bozontosabbnak látszott. Jaeger kezet nyújtott. – Te szemét csirkefogó! Nem bírtam volna ki, ha nem látlak viszont! James, nem törődve a kinyújtott kézzel, hatalmas ölelésbe vonta Jaegert. – Haver, egyvalamit még tanulj meg: az igazi, férfias ölelést! Letícia Santos következett, aki a szokásos, őszinte latin hévvel vetette magát a nyakába. – Látod? Megígértem! Találkozhatsz az indiánjaimmal! Narov maradt utoljára. Odaállt Jaeger elé, szokásos, szenvtelen módján, kerülve a férfi tekintetét. Csupán pár centiméterrel volt alacsonyabb nála. Jaeger végigmérte a nőt. Amióta a folyóban elvesztette, a Phoneutria-csípés és az összetákolt tutajon való kuporgás óta rá sem lehetett ismerni. Kitartotta kezét: – A kést! Jaeger egy pillantással szemügyre vette a kezet. A nő bal kezét, amelyről a szörnyű daganat és a csípésnyomok szinte teljesen eltűntek. Kissé előrehajolt, hogy a fülébe súghassa: – A törzsfőnek adtam, muszáj volt. Ezt kérte az életünkért cserébe.

– Schwachkopf! – Csak nem mosoly bujkált a szája szélén? – Nálad van a késem. Ajánlom, hogy meglegyen! Különben a törzsfő lesz a legkisebb gondod. Az említett személy biccentett Jaegernek. – Itt vannak a barátaid! Legyél most velük! Mindjárt lesz étel és ital. – Köszönöm, hálás vagyok. Az öreg a tolmács felé mutatott, – Puruwehua veletek marad, míg otthon nem érzitek magatokat. Azzal kifordult a kunyhóból, és eltűnt a népe közt. Jaeger lezuttyant a többiekhez. Előbb James és Santos mesélték el a történetüket. A homokzátonytól körülbelül egyórányira vertek sátrat aznap, amikor a dzsungelben földet értek. Ajándékokat – elszórt csomagocskákat – aggattak a fákra, és vártak. Az indiánok csakugyan felbukkantak, de nem úgy, ahogyan elképzelték – az éjszaka leple alatt mindkettejüket foglyul ejtették. Elmasíroztak velük az indián faluba. A törzs tagjai ismerik az erdő összes titkos ösvényét, ezért fürgén és csendben haladtak. Jaegerékhez hasonlóan őket is kikérdezte a főnök: békével vagy dühvei jöttek-e, és a küldetésük céljáról érdeklődött. Amikor James és Santos már mindent elmondtak a törzsfőnek, amit csak lehetett, úgy érezték, minta valami íratlan, szóbeli vizsgán lennének. A törzsfő csak ezután engedte, hogy találkozzanak Irina Narovval. Külön tartotta őket, hogy ne tudják egyeztetni a történeteiket. Jaeger vallatásában volt egy harmadik csavar is: a törzsfő elrejtette a csapattagjait, hogy ellenőrizhesse, ugyanazt mondjáke. Világos, hogy nem ma jött le a falvédőről. Sőt, úgy viselkedett vele – és mindannyiukkal –, mint egy tapasztalt, vén róka.

– És mi van Krakowval és Clermont-nal? – tudakolta Jaeger. Körbenézett a Szellemek házában. – Ők is itt vannak valahol? Ezúttal a tolmács, Puruwehua válaszolt: – Sok mindenről kell beszélnünk. De a legjobb lesz, ha a törzsfő mondja el neked, mi történt a két eltűnt barátoddal. Jaeger a többiekre sandított, James, Santos és Narov komoran bólintott. Bármilyen sors jutott is nekik, valahogy úgy érezte, ennek nem lesz jó vége. – Hát te? – fordult Narovhoz, – Mondd el, hogy támadtál fel a halottaidból! Narov megvonta vállát. – Világos, hogy alábecsülted a túlélési képességeimet. Lehet, hogy titokban arra vágytál, ne éljem túl. A nő szavai a szívébe markoltak. Lehet, hogy jogos, amit mond? Lehet, hogy többet is tehetett volna azért, hogy megmentse? De amint visszagondolt az erőfeszítésére és utána a folyópart átfésülésére, el sem tudta képzelni, mit tehetett volna ezen kívül. Puruwehua, a tolmács törte meg a csendet. – Őt, a Ja-gwarát egy bambuszon fennakadva találtuk a folyón. Először azt hittük, megfulladt, ahegwera, szellem. De aztán láttuk, hogy a kajavuria csípte meg, a pók, amely felemészti az ember lelkét. Tudjuk, melyik növény a gyógyír – folytatta. – Úgyhogy a karjainkba vettük, és átcipeltük a dzsungelen ide. Aztán volt egy pillanat, amikor már biztos volt, hogy nem fog meghalni. A felébredés, a mae-mae pillanata... – Puruwehua Jaegerre emelte fekete szemét. Volt valami a nézésében: a vadászó nagymacska szenvtelen, határozott jaguárpillantása, amelyen nem lehet kiigazodni. Amely a prédáját figyeli. Sőt, jobban belegondolva, a tekintete valamiért... Narovot juttatta az eszébe. – Úgy látom, mérges rád – folytatta Puruwehua. – Mi úgy hisszük, ő szellemgyermek. Túlélte, amit senki más nem élt volna túl. Nagyon erős benne az a’aga, a

szellem – itt szünetet tartott. – Tartsd magad mellett! Szeretned kell ezt a Ja-gwarát, ezt a jaguárt! Jaeger zavarba jött. Találkozott már ilyesmivel elszigetelt törzseknél. Náluk ugyanis a gondolat és a tapasztalat mindenkié. Hajlamosak elmosni a határokat közös és magán közt – amit mások előtt tárgyalunk meg, és amit jobb négyszemközt megbeszélni. – Megteszem, ami tőlem telik – suttogta halkan Jaeger. – Nem mintha elég lett volna, ami tőlem telt... De árulj el nekem valamit, Puruwehua! Hogyan lehetséges, hogy egy elszigetelt törzs egyik tagja beszél angolul? – Mi amahuakák vagyunk, a szomszédos uru-eu-wau-wau törzs rokonai – felelte büszkén Puruwehua. – Mi és az uru-euwau-wau törzs ugyanazt a tupí-guaraní nyelvet beszéljük. Két évtizeddel ezelőtt az uru-eu-wau-wauk úgy döntöttek, kapcsolatba lépnek a külvilággal. Az idők folyamán elmondták nekünk, amit megtudtak: hogy a Brazíliának nevezett országban élünk. Azt is mondták, hogy meg kell tanulnunk a kívülállók nyelvét, mert előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül megérkeznek. Azt tanácsolták, hogy tanuljunk meg portugálul és angolul, mert az egyik az ország nyelve, a másik pedig a világé. Én atyám, a törzsfő legfiatalabb fia vagyok. A legidősebb fia a legügyesebb harcosaink egyike, akivel a folyóparton találkoztál. Atyám úgy gondolta, az én erősségem az ész, nem a dárdát forgató kar. Én az eszemmel harcolok. Az uru-eu-wau-wau törzsön keresztül apám tanulni küldött magyarázta Puruwehua. – Tíz évet töltöttem odakint nyelvtanulással. Aztán visszatértem. Most én vagyok a törzsem ablaka a külvilágra. – Örülök, hogy az vagy! – sóhajtott Jaeger. – Azt hiszem, ma az életünket mentetted meg... Az evés-ivás hosszan az éjszakába nyúlt. Időnként a törzs férfiai és asszonyai táncot lejtettek a Szellemek házának nyitott

közepén. Felkarjuk és lábuk körül hold alakú, erdei gyümölcsök magvából készült láncot – pequiát – viseltek. Ahogy egyszerre rázták a karjukat és a lábukat, a magok összezördültek, és ritmust doboltak a közelgő éjszakában. Váratlanul egy különös, vörös pasztával teli ivótököt tartottak elé. Először nem tudta, mit kell vele kezdeni. Letícia Santos mutatta meg. – A paszta egy bizonyos fa törzséből készül – világosította fel Santos. – A bőrre kenve hatásos rovarriasztó. – Úgy vélte, ez még nagyon jól jöhet. Megengedte, hogy Santos bekenje vele az arcát és a kezét, és élvezte a fellobbanó haragot (vagy féltékenységet?) Narov szemében. Ezután egy nagyobb tál járt körbe, benne szürke, átható szagú, habos folyadékkal. – Masata – magyarázta Santos –, az amazóniai bennszülött törzsek hagyományos alkoholos itala. Sértés lenne visszautasítani. Csak miután jó párat kortyolt a sűrű, meleg, rágós italból, akkor árulta el Santos, hogyan készül. Portugálul beszéltek, ezzel gyakorlatilag kizárva a többieket a beszélgetésből – Narovot is. Jaegerrel intim buborékot vontak maguk köré, és undorodva nevetgéltek azon, hogy mit ittak az előbb. A kotyvalékhoz a törzs asszonyai fogják a nyers maniókagyökeret – amely a burgonyához hasonló, keményítőben gazdag növény –, és alaposan megrágják. Az így keletkezett trutyit beleköpik egy tálba, felöntik vízzel, és pár napig erjedni hagyják. Az ebből kapott keverék a masata, amit ők megittak. Finom. A lakoma fénypontja a sült volt, amelynek mennyei illata betöltötte a Szellemek házát. Három óriási majmot forgattak a középen lévő tűzrakás fölött. Jaeger kénytelen volt elismerni, hogy ínycsiklandó, még ha a roston sült maki nem szerepelt is vágyott ételeinek listáján. Egyheti gondosan beosztott kétszersült után pokolian éhes volt.

Valaki felkiáltott. Jaegernek fogalma sem volt, ki lehetett. Narov bezzeg nagyon is jól tudta. Jaeger elé tartotta a tenyerét. – Harmadszorra és utoljára mondom: a kést! Jaeger megadást színlelve a hátizsákjába nyúlt, és elővette Narov Fairbairn-Sykes küzdőkését: – Az életemnél is többre tartom. Narov átvette. Kivette a tokjából, és hosszan, áhítattal nézte a pengét. – A másikat elnyelte a Rio de los Dios – suttogta. – És vele együtt ezer emlékemet – talpra ugrott. – Köszönöm, hogy visszaadtad. – A szemét elfordította Jaegerről, de a vallomása őszintének hatott. – Ezt tekintem az első sikerednek ezen az expedíción. Megfordult, és a Szellemek házának közepére sétált, Jaeger követte a tekintetével. Narov a tűzrakás fölé hajolt, kezében a tizennyolc centiméteres pengével, és nekiállt húsdarabokat nyiszatolni magának a sültből. Valami oknál fogva az amahuakák átengedték ennek a kívülállónak, ennek a nőnek, Ja-gwarának az első vágás jogát. Vastag hússzeletek jártak körbe, és hamarosan Jaeger is a szájában érezte a forró, kiadós étel ízét. Teli gyomorral, elégedetten dőlt rá a zsákjára. És az ételnél egy jóval fontosabb és értékesebb dolog miatt is megnyugodott. Tudta, hogy végre nem kell éberen őrködnie, mert a csapatát nem fenyegeti az árnyak közt ólálkodó, titokzatos ellenség. Egyetlen éjszakára megengedhette magának, hogy nyugodtan és elégedetten hajtsa álomra a fejét.

52.

Az ételtől és a biztonságérzettől elnyomta az álóm. Arra ébredt, hogy a tűzhely vörösen parázslik, és a lakoma véget ért. Magasan az égen különös csillag világított, és az egész kunyhót otthonos nyugalom töltötte be, amelybe egy csepp várakozás és kíváncsiság is vegyült. Jaeger látta, hogy minden tekintet arra a sovány öregemberre szegeződik, aki nemrég röntgenszemekkel vizslatta őt. Egy az amahuakák fúvócsövére hasonlító, de rövidebb és vékonyabb cső fölé hajolt, aztán beletömött valamit az egyik végébe. Jaeger kérdőn pillantott Puruwehuára. – A sámánunk – magyarázta – nyakwanát készít. Azt hiszem, ti úgy nevezitek, hogy dohány. De ez olyan, hogy... elfelejtettem a pontos kifejezést... látomásaid lesznek tőle... – Hallucinogén? – puhatolózott Jaeger. – Hallucinogén! – vágta rá Puruwehua. – A cebil fa pörkölt, őrölt magjából készül, amelyet összekeverünk az óriás erdei csiga kiszárított, porított házával. Aki felszippantja, transzba kerül, és láthatja a szellemek világát. Mi körülbelül fél grammot szoktunk felszippantani – elmosolyodott. – Te... ennek a törtrészével kezdd! Jaeger ledöbbent. – Hogy én? – Persze! Amikor ideér, az egyikőtöknek el kell fogadnia a pipát. Ha nem teszitek... akkor komolyan veszélybe kerül a ma esti barátság. – Én meg a drogok... – mosolyt erőltetett az arcára. – Elég bajom van anélkül is, hogy ki lennék ütve. Köszönöm, nem élnék vele.

– Te vagy a csapatod vezetője – folytatta suttogva Puruwehua. – Átadhatod ezt a megtiszteltetést másnak. De az ilyesmi... szokatlan, Jaeger vállat vont. – Jó nekem a szokatlan. Beújítok egy kicsit. Figyelmét a Szellemek házában körbejáró pipára összpontosította. Valahányszor megállt valakinél, az illető az egyik végét az orrlyukához illesztette, a sámán pedig belefújt a másik végébe. Pár percre rá énekelve, táncolva pattant fel, és az elméje messze járt, egy másik világban. – A nyakwanával kommunikálunk az őseinkkel és a szellemekkel – tette hozzá Puruwehua akik a dzsungelben élnek. Állatok, madarak, fák, folyók, halak és hegyek szellemével. – Az egyik kábultan dülöngélő férfira mutatott. – Az az ember elmesélt egy szellemektől hallott történetet: „Volt egyszer egy lány, aki holddá változott. Felmászott egy fára, de úgy döntött, az égen marad, mert a szerelme más nőt választott magának. Ő lett a hold..." Mialatt Puruwehua beszélt, a pipa egyre közelebb ért hozzájuk. Jaeger észrevette, hogy a törzsfő kíváncsian figyeli, mi fog történni. A sámán megállt előttük. Leguggolt, a dohányt egy sima fadeszkára szórta, és kezébe fogta a mesterien faragott pipát. Miközben az öregember előkészítette a dohányt, Jaegernek eszébe jutott egy másik pipa, amelyet réges-rég nyújtottak át neki, szinte egy másik életben... Egy pillanatra visszarepült Ted nagyapa wiltshire-i könyvtárszobájába, és az orrában érezte a Latakia dohány markáns aromáját. Ha a nagyapja képes volt odaadni neki, a kamasznak a pipát, talán elfogadhatja ezt a másikat is, amelyet egy másik öreg kéz készül átadni neki. Most. Egy pillanatra megingott. A sámán kérdőn ránézett. Ám alighogy megmozdult volna, Joe James szinte kirobbant közülük, hogy ő lehessen az első.

– Haver, már azt hittem, sosem kínálsz meg! – Azzal törökülésben lezuttyant a sámán elé. Hatalmas szakálla a földet verdeste. Megragadta a pipa felé eső végét, az orrába dugta, és nagyot szippantott. Pár másodperccel később a nagy kiwi elméje warp sebességfaktorra váltott... Hála az égnek, hogy James kitört! – sóhajtott fel magában Jaeger. Az utolsó pillanatban érkezett a gáláns segítség. Csakhogy a sámán egy tapodtat sem mozdult. Nekilátott kiszórni egy újabb dohányadagot, és megtölteni a pipát. – Két csapat vagytok – magyarázta Puruwehua. – Ők jöttek először, ők már kitárták elméjüket a nyakwana előtt. James nem először pipázik... Most jöttök ti, újak. A második pipa... a tiéd. A sámán felpillantott. Röntgenszeme, amely nemrég még a gondolataiban olvasott, ismét rászegeződött. Próbának vetette alá. Jaeger önkéntelenül is előrehajolt. Leküzdhetetlenül vonzotta a felajánlott pipa. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy ott ül az amahuaka sámán előtt, ahogyan az előbb James. Az elméje ismét elkalandozott a nagyapja dolgozószobájába. De már nem az a tizenhat éves fiú volt. Nagyapjához hasonlóan ő is vezető lett – más időben és térben, ám a közös ellenség összekötötte őket. Az alatta szolgáló férfiak és nők érdekében erősnek, megbízhatónak és józannak kell maradnia. Az indiánok szokásaitól és vendégszeretetétől függetlenül ő dolgozni érkezett ide, és eltökélte, hogy ez így is marad. Maga elé tartotta a kezét. – Gondolom, nagyon is jól tudja, hogy vannak démonaim – suttogta csendesen. – Most egy küldetést kell irányítanom, ezért ezeknek a démonoknak rejtve kell maradniuk, legalábbis addig, míg mindenkit ki nem juttattam innen, a dzsungelból, vissza az otthonába – itt egy kis szünetet tartott. – Nem fogadhatom el a pipát.

Mialatt Puruwehua tolmácsolt, a sámán Jaeger arcát fürkészte – mintha ő szabadon engedhetné Jaeger rémálmainak visszatérő démonait. Amikor Puruwehua végzett, kurtán bólintott, és szemében felfénylett a tisztelet. Leengedte a pipát. Eltelt egy kis idő, míg újra felébredt. Lehunyt szemmel feküdt a hátizsákján. Miután elnézték neki a pipa visszautasítását, valószínűleg ismét elszunnyadt. A teli has és a Szellemek házának melegsége mély álomba ringatta őt. Elméje teljesen kiürült, egyetlen hipnotikus képet kivéve, amelyet mintha a szemhéjára égettek volna. A vágyott jelenetet kétségkívül a sámánnal való találkozás hozta ki belőle. Kezdte azt hinni, hogy lehetetlen, mégis annyira valóságosnak hatott. Gyönyörű, zöld szemű nő karolta át a gyermekét. A nő halkan hívogatta Jaegert az eltűnt évek messzeségéből. A gyermek már nagyobbnak látszott, sőt, tulajdonképpen olyan magas volt, mint egy tizenegy éves fiú. És kiköpött mása volt William Jaegernek.

53.

De

nem sok ideje maradt agyalni a felettébb nyugtalanító

látomáson. A pipa mostanra már végigment a Szellemek házán, az amahuaka törzsfő pedig odatelepedett hozzá és a csapatához. Beszélni kezdett, Puruwehua tolmácsolt, mondandójának súlya pedig teljes figyelmüket lekötötte. – Sok holddal ezelőtt történt, olyan rég, hogy mi, amahuakák sem emlékszünk: megérkezett a fehér ember. Szörnyű fegyvert viselő idegenek merészkedtek a földünkre. Elfogták a harcosainkat, és elhurcolták őket a dzsungel távoli rejtekébe, ahol halálos fenyegetéssel arra kényszerítették őket, hogy vágják ki az erdőt, és hordják el onnan a fákat... – Jaeger először nem tudta, törzsi mítoszt hall-e, az amahuakák történetét, esetleg nyakwana ihletette látomást... – Ki kellett vágniuk a növényzetet – mondta a törzsfő –, és olyan simára lapítani a földet, akár a folyómeder. Mindez ellenkezik törzsünk hitével. Ha az erdőnek ártunk, önmagunknak ártunk. Mi és a föld egyek vagyunk, ugyanaz az életerő éltet. Ezalatt sokunk meghalt, de a terület lecsupaszítása is befejeződött, és megpecsételődött az erdő sorsa. – A törzsfő a nyitott tetőre és a fölöttük kitáruló, csillagos égre pillantott. – Egy éjszaka hatalmas szörny szállt le az egekből. Óriási füstölgő sas, vihar és sötétség! Leereszkedett arra a holtsávra, és odafészkelt. A gyomrából idegeneket költött ki, még több idegent. Megmaradt harcosainknak azt parancsolták, hogy súlyos zsákokat cipeljenek ki a szörny belsejéből. Fémdobok dübörögtek – folytatta –, és a légi szörny úgy szívta ki belőlük a folyadékot, mint egy hatalmas, éhes moszkitó. Mikor befejezte, ismét szárnyra kapott, és eltűnt. Még két ilyen érkezett, olyanok, mint az első. Mindkettő a tisztáson szállt le, folyadékot szívott,

majd felröppent arrafelé – mutatott déli irányba –, a hegyekbe. – Szünetet tartott. – Végül egy negyedik légi szörny is leereszkedett a sötétségből. Csakhogy ennek az utolsó, éhes moszkitónak már nem maradt elég vér. A dobok kiapadtak. Ott maradt, várt, és reménykedett. De kifogytak. A légi szörny fehér emberei alábecsülték az erdő hatalmát, nem ismerték a szellemek dühét és bosszúját azokon, akik bántották őt... A fehér emberre halál és kétségbeesés telepedett. Az utolsó kettő végül lezárta a fémszörnyet, és elindultak azzal a kevés tárggyal, amit elbírtak. A mieink a nyomukban maradtak. Ott vesztek az erdőben. Az évek során a dzsungel visszavette a tisztást, a fák magasan benőtték a légi szörnyet, és végül elfelejtette a külvilág. De az amahuakák emlékezetéből nem tűnt el, a történet apáról fiúra száll. És ezután még több sötétséget hozott. Azt hittük, meghalt. Hogy a fehér ember által iderepített lénynek már csak a teteme fekszik itt. Azonban ez... pontosabban, ami benne rejlik, még él! És még mindig tud ártani nekünk... – A törzsfő megállt. Beszéde közben Jaeger észrevette, hogy csapatának egyik tagja tűkön ül, úgy hallgatja a beszámolót: az illető a férfi minden szavára figyelt, és fellángolt szemében a tűz. Most először látta Irina Narovot igazán érdeklődni valami iránt, ami a nő esetében szinte az őrülettel volt határos. – Elsőként az állatok szenvedtek – vette fel újra a törzsfő a történet fonalát. – Mert némelyik a légi szörny gyomrába vackok és fészkelt. Ők megbetegedtek, és meghaltak. Mások iszonyatos torzszülötteknek adtak életet. Az arrafelé vadászó amahuaka harcosok, miután ittak a folyó vizéből, ágynak estek. A folyóvíz is elátkozott, mérgezett. Aztán az erdei növényzet pusztult ki az egész vidéken. – A törzsfő a legifjabb fiára mutatott. – Fiatal voltam még, annyi lehettem, mint Puruwehua. Tisztán emlékszem. Utoljára a fák estek a légi szörny áldozatául. Mindössze csupasz csontvázak maradtak: kifehéredett, halott fák, mint a napszítta csont. De tudjuk, hogy a légi szörny átka

még nem teljesedett ki. – A törzsfő átható pillantást vetett Jaegerre. – Tudtuk, hogy a fehér ember egyszer el fog jönni. Tudtuk, hogy akik érkeznek, a légi szörny csapását akarják majd elhárítani földünkről, egyszer és mindenkorra. Ezért parancsoltam meg a harcosaimnak, hogy ne támadjanak rátok, hanem hozzanak ide titeket. Azért, hogy próbára tegyelek, hogy megbizonyosodjak efelől. De sajnos nem vagytok egyedül. Egy másik csapat is átlépte földünk határát. Közvetlenül utánatok, mintha titeket követtek volna idáig... Attól tartok, őket kevésbé jó szándék vezérli. Attól tartok, új életet akarnak lehelni a gonoszba, amely a légi szörnyben tanyázik. – Jaegerben ezer kérdés merült fel egyszerre, de úgy érezte, a törzsfő még nem végzett. – Embereket állítottam a csapatra – jelentette ki. – Úgy nevezzük őket: Sötét erő. Okkal. Csapást vágnak a dzsungelen át a légi szörny lakhelye felé. Két harcosomat elfogták. A holttestükre felakasztva találtunk rá, különös figyelmeztető jellel a vállukon. Kemény küzdelem lesz – sóhajtott. – Túlerőben vannak, talán tízszer annyian, mint a tieid. Temérdek villámló bottal rendelkeznek, és rettegek, hogy lemészárolják a népem, ha ez nyílt háborúba torkollik... A dzsungel sűrűjében győzhetünk. De még akkor sem bizonyos. Ám a légi szörny pusztaságának nyílt terepén... a népemet lemészárolnák... – Jaeger szólni próbált, azonban a férfi csendre intette: – Csakis akkor sikerülhet, ha előbb érjük el a légi szörnyet, mint ők – pillantott rá ravaszul. – Képtelenség legyőzni a Sötét erőt, egyedül, képtelenség. Viszont ha elfogadjátok az amahuakák segítségét, sikerülni fog. Mi ismerjük az erdő titkos ösvényeit. Léptünk gyors. Csak bátor szívűek csatlakozhatnak ehhez a küldetéshez. Olyan ösvényen megyünk, amit csupán az amahuakák ismernek. Kívülálló sohasem kockáztatná meg ezt az utat – figyelmeztetett. – Ehhez ugyanis egyenest az Ördög vízesése felé kell tartani, onnan pedig... Onnan már a ti kezetekben van a sorsotok. De ez az egyetlen módja, hogy előbb érjünk a helyszínre, mint az a

bizonyos Sötét erő, és legyőzzük őket. Az erdő vezet és véd titeket – fejezte be ünnepélyesen. – Hajnalban elindul, aki készen áll. Puruwehua lesz a vezetőtök, és a két tucat legjobb harcosom is mellétek szegődik. Rajtatok múlik, elfogadjátok-e az ajánlatot, és ti döntitelc el, ki indul közületek erre az útra. Jaeger egy percig szólni sem tudott. Minden olyan hirtelen történt, és annyi kérdés ötlött fel benne. Joe James felelt meg elsőként: – Adjatok még egy szippantást a pipából, és követlek titeket bárhová! – vigyorgott. Nevettek. James fején találta a szöget. – Hadd kérdezzem meg – tudakolta Jaeger –, mi történt a két hiányzó csapattaggal? Mi hír róluk? A törzsfő a fejét ingatta. – Részvétem. A barátaidat elfogták, és halálra kínozták őket, Visszaszereztük a holttestüket, és elégettük. Ősi amahuaka szokás szerint összekeverjük a halottaink hamvait vízzel, és megisszuk, hogy örökké bennünk éljenek. De a barátaid hamvait megőriztük, tegyetek velük azt, amit jónak láttok... Részvétem, Mr. Jaeger. Jaeger a tűzbe bámult. Iszonyú veszteség! Még több jó ember esik áldozatul. Az ő parancsnoksága alatt. Szíve összeszorult a dühtől és a tehetetlenségtől. Megesküdött, hogy bosszút áll azokon, aki ezt tették. Válaszokra lel, és igazságot szolgáltat. Akkor is, ha önkényesen kell eljárnia. Az elhatározás erősebbé tette. Jöjjön, aminek jönnie kell!

54.

Jaeger a törzsfőre emelte komor tekintetét. – Azt hiszem, elszórjuk a hamvaikat az erdőben – azzal a csapatához fordult. – Ti pedig... a legjobb lesz, ha innentől egyedül folytatom a küldetést. A törzsfőnök harcosaival, de egyedül. Gyorsabban haladunk, és nem akarnálak még mélyebbre rángatni titeket a mocsok... – Jellemző! – vágott közbe egy hang. – Oroszlánszívű vagy, viszont az agyad, mint a majomé, amilyet most ettünk ~ mondta Irina Narov. – Úgy véled, te mindenkinél jobb harcos vagy. Magányos farkas. Magányos hős. Majd te egyedül. Mindenki más csak teher, kölönc a nyakadon. Képtelen vagy észrevenni másokban a jót Ez... ez olyan, mintha elárulnád az egész csapatot! Jaegert szíven ütötték a nő szavai. A felesége és a kisfia elvesztése után, illetve a Biokón töltött évek alatt bizalmatlanná vált másokkal szemben – ezt ő is jól tudta. De most nem ezért döntött úgy, hogy egyedül megy: attól félt, a többieket is elveszítheti csapatából, és hogy nem tudja megvédeni őket. – Ketten meghaltak – tiltakozott. – Ez már rég nem egy „elveszett világban” játszódó, felfedezős expedíció, hanem valami sokkal kegyetlenebb. Egyikőtök sem erre jelentkezett, amikor belement a játékba... – Schwachkopf... – Narov megenyhült. – Mint mondtam, miután kis híján lezuhantunk az ernyővel: tanulj meg bízni a csapatodban! És tudod, az elmúlt napokban kiérdemelted, hogy vezető légy. Kiérdemelted! Most bizonyítsd be, hogy méltó vagy a bizalmunkra. Arra, hogy higgyünk benned…

Mi a fene ütött ebbe a nőbe? Hogyhogy néhány mondatával ilyen hatást tesz rá? Azonnal a tárgyra tér, és magasról tesz a kötelező körökre. Körbepillantott a csapatán. – Na és a többiek? – Sima ügy – vont vállat James. – Szavazzunk! Aki menni akar, menjen! Aki nem, maradjon! – Így van! – csatlakozott Alonzo. – Önként jelentkezőket vigyél magaddal! És legyen egyértelmű, hogy nem szégyen, abszolút nem szégyen, ha valaki a maradás mellett dönt. – Oké! – állt rá Jaeger. – Törzsfőnök, megteszed, hogy vigyázol azokra, akik itt maradnának? Amíg le nem rendeztük az ügyet. – Szívesen látom őket – bólintott a férfi. – Otthonunk az ő otthonuk is, ameddig csak szeretnék. – Rendben, akkor önkénteseket várok – sóhajtott Jaeger. – Mindannyian tisztában vagytok a kockázatokkal... – Rám számíthatsz! – vágta rá James, amikor még be sem fejezte a mondatot. – Elég elcseszett vakáció... – morrant fel Alonzo –, de én benne vagyok, haver! Kamisi Jaegerre emelte tekintetét. – Egyszer már csalódást okoztam. Félek, hogy... – Jaeger megnyugtatásul a vállára helyezte a kezét. A japán szeme felcsillant. – Ha elfogadsz... Alonzo hátba vágta Kamisit. – Kamisi tesó azt akarja kinyögni, hogy JÖN! Dale a törzsfőre sandított, aztán Jaegerre. – Ha megyek, filmezhetek? Vagy kilyuggatnak a dárdáikkal, amint előhúznám a kamcsit? Jaeger Puruwehuára pillantott. – Biztosan meg tudjuk beszélni valahogy a törzsfővel és a harcosokkal...

Puruwehua bólintott. – A vének úgy hiszik, a kamera bezárja a lelküket. Az ifjabbakat viszont, a harcosokat, szerintem meggyőzheted. Dale habozott egy pillanatig. Látszott, hogy őrlődik. Menni szeretne, azonban retteg attól, mi várhat rá. Végül megborzongott, és kijelentette: – Hát, akkor ez lesz életem filmje... Jaeger Santosra nézett. – Letícia? Santos kicsit megvonta vállát. – Nagyon szeretnék menni. Csakhogy a szívem mélyén valami azt súgja, jobb lenne itt maradnom a.kedves indiánjaimmal. Mit gondolsz? Nem? – Ha úgy érzed, hogy maradnod kell, akkor maradj – Jaeger előhúzta a „Carnivale!” feliratú selyemsálat. – Tessék, a kendőd... Olyan, mint te: igazi túlélő! Santos meghatottan vette vissza a ruhadarabot. – De ezt neked kell viselned! Hozzon szerencsét az utadon! Jaegerhez hajolt, a nyaka köré fonta, aztán megcsókolta a férfi arcát Jaeger bármibe lefogadta volna, hogy Narov arcizma megrándult. Annál inkább eltökélte, hogy ezentúl viselni fogja. Bármit, amivel borsot törhet az orra alá, és amivel előcsalogathatja belőle az érző, emberi lényt. – Három gyermekem vár otthon – szólalt meg a következő csapattag, Stefan Kral. – Londonban. Pontosítok már nem ott. Elköltöztünk a varázslatos Lutonba, a reptérhez – gyilkos pillantást vetett Dale-re –, mert, ugye, asszisztensi fizetésből már nem engedhetem meg magamnak Londont... Csak azért is életben maradok, egy darabban térek haza – Jaegerre pillantott. – Nem megyek.

– Értettem – felelte Jaeger. – Érj haza épen, egészségesen, és legyél a gyermekeid apja! Sokkal többet számít, mint egy repülőroncs a dzsungelben. Ám ahogy kimondta, rossz érzés kerítette hatalmába. Leküzdötte. Egy teljes éven keresztül kutatott a családja után. Minden utat bejárt, minden követ megmozgatott, minden nyomnak utánajárt, minden bizonyítékot megvizsgált, és az égvilágon semmit sem talált. De vajon tényleg mindent megtett a felkutatásukért? Lehet, hogy pont akkor mondott le a családjáról és a saját életéről, amikor folytatnia kellett volna? Elhessegette magától a gondolatot. Óvatosan Narovra sandított. – Te? A nő mereven nézte. – Komolyan kérded? A férfi a fejét rázta. – Nem, dehogy. Irina Narov jön! Az amahuaka törzsfőnök az égre tekintett. – Megvan hát a csapatod! Napkeltekor, körülbelül három óra múlva indultok. Megmondom a harcosaimnak, hogy készülődjenek. – Lenne még valami! – szólalt meg egy hang. Narov egyenesen a törzsfőnökhöz intézte a kérdését. – Te jártál a légi szörny lelőhelyén? A törzsfőnök bólintott. – Igen, Ja-gwara, jártam, jártunk ott a fiammal. Ja-gwara. A név tökéletesen illett Narovhoz hihetetlen alkalmazkodó- és túlélő képessége miatt. – Mire emlékszel?- tudakolta. – Lerajzolod, amilyen jeleket láttál? A törzsfő rajzolni kezdett az ujjával a kunyhó homokos talajába.

Idővel, néhány elrontott verzió után félelmetesen ismerős szimbólum bontakozott ki: széttárt szárnyú sas, amelynek kampós csőre a jobb vállára hajlik, és különös kör található a farktollai alatt. Reichsadler. A szimbólum a géptörzs hátulján jelent meg, közvetlenül a repülő vége előtt. Ugyanez a jel volt a Sötét erő által foglyul ejtett és felakasztott harcosok bőrébe karcolva – tette hozzá még a törzsfőnök. Jaeger hosszan bámulta a rajzot. Elméje zakatolt. Érezte, hogy közelednek a befejezéshez, a leszámoláshoz. És hatalmába kerítette a rémület, mintha a sors minden irányból csapásokkal tenné próbára. Ő pedig tehetetlen. – Írás is volt a sas mellett – tette hozzá Puruwehua. – Lejegyeztem. – A következőt rajzolta a homokba: „Kampfeswader 200” and „Geswaderkomodore A3”. – Beszélek angolul, portugálul és a mi nyelvünkön. De ez itt... talán németül lehet? Narov halkan, alig palástolt gyűlölettel felelt: – Kissé elírtad, de a Kampfgesckwader 200 a Luftwaffe Különleges Erőinek repülője. A Geschwaderkommodore A3 pedig egy bizonyos Hans Kammler tábornok egyik titulusa, a járat parancsnokáé. Hitler után Kammler lett a náci birodalom legnagyobb hatalommal rendelkező embere. – Azaz: Hitler teljhatalmú megbízottja – vette át a szót Jaeger, emlékezetébe idézve a levéltáros titokzatos e-mailjét. – Hitler a háború vége felé ruházta rá ezt a címet. – Így volt – erősítette meg Narov. – Tudjátok, mit jelent az, hogy „teljhatalmú megbízott”? Jaeger vállat vont. – Afféle különleges megbízott?

– Sokkal több annál! A teljhatalmú megbízott a rezsimet illetően mindenben szabad kezet és teljhatalmat kapott, utólagos felelősségre vonás nélkül. Hitler után Kammler volt egy válogatottan aljas csoport legbefolyásosabbb és leggonoszabb tagja. A háború végére ezrek halála száradt a lelkén. A világ egyik leggazdagabb emberévé lopta magát, Értékes műalkotások, aranyhegyek, gyémánt, valuta... – sorolta Narov a nácik kifosztották a leigázott Európát, és minden kincsére lecsaptak, ami a kezükbe került. És a háború befejeztével tudjátok, mi lett Hans Kammler SS-Oberstgruppenführer és társai sorsa? – Narov szavaiból sütött a gyűlölet. – Eltűntek! Eltűntek a föld színéről. A második világháború legnagyobb rejtélye és botránya: mi történt Hans Kammlerrel és ebül szerzett vagyonával? Ki rejtegette őt? Ki védte meg? – Körbepillantott az arcokon, és izzó tekintete Jaegeren állapodott meg. – Ez a repülő... minden valószínűség szerint ez volt... Kammler magángépe.

55.

Hajnalhasadtakor

készen álltak az indulásra az amahuaka

faluból. Huszonnégy indián kíséri Jaegert és csapatát, köztük a törzsfő legfiatalabb fia, Puruwehua, és a legidősebb, a kiváló harcos, akinek neve Gwaihutiga. Ez az amahuakák nyelvén annyit tesz: „a vaddisznó csorda leghatalmasabb disznója”. Jaeger ezt különösen találónak vélte, elvégre a vaddisznó a dzsungel legértékesebb és legveszélyesebb állatainak egyike. Az amahuaka akkor válik férfivá, amikor ki mer állni eggyel, és megöli. Úgy tűnt, mostanra Gwaihutiga is elfogadta, hogy az apja nem szeretné felnyársalni a csapatot. Sőt, szerette volna siettetni az útjukat a géproncshoz, és megvédeni őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Jaeger tehát örömmel látta, hogy a törzsfőnök legidősebb sarja nem vesztett harci kedvéből, ám ezúttal a megfelelő ellenségen készül kitölteni a dühét. Dárdával, íjjal és nyíllal, fúvócsővel és bunkósbottal volt felszerelve. Nyaka körül rövid tollakkal díszített nyakéket viselt, Puruwehua elmagyarázta, hogy a gwyrag’waja minden egyes tolla egy csatában megölt ellenséget jelképez. Olyan ez, mint mikor a fehér ember rovátkákat húz a puskájába. Amikor odakint élt a külvilágban, filmeken látott ilyesmit. Az utolsó pillanatban változás állt be a csapat összetételében. Letícia Santos végül úgy döntött, mégis csatlakozik. Heves, latinos vérmérséklete nem hagyta nyugodni. Tetőtől talpig forróvérű volt, egyszerűen nem bírta nézni, hogy a többiek nélküle mennek el. A reggel folyamán Jaeger még rövid interjút adott Dale-nek és Kralnak, hogy megörökítsék az elmúlt huszonnégy óra

eseményeit. Ez volt az utolsó jelenet, amelyből Stefan Kral is kivette részét. Miután elpakolta a kamerát és a tripodot, a szlovák operatőr félrevonta őt egy négyszemközti beszélgetésre. Elmagyarázta, miért lép ki az expedíció kötelékéből. Már eleve nem lett volna szabad elfogadnia a szerződést. Évekkel idősebb Dalenál, sokkal több tapasztalattal rendelkezik a vadonban forgatott filmek területén, és csakis azért vállalta el, mert kellett a pénz. – Gondold csak el! – érvelt. – Engedelmeskedned kell egy olyan alaknak, mint Dale, miközben tudod, hogy jobb vagy nála. Profibb. Te hogy bírnád? – A seregnél is van ilyen, Kral – mondta Jaeger –, amikor a rang a tehetség fölé helyeződik. De néha tűrni kell egy darabig, és minden jóra fordul. Nem tartotta ellenszenvesnek az asszisztenst, bár az igazat megvallva nagy kő esett le a szívéről, mikor otthagyta őket. A szlovák operatőr egyfolytában sértetten járt-kelt közöttük, és úgy vélte, jobb lesz nekik nélküle. Dale biztosan mindig a kamerára tapad majd, ám inkább egy egyemberes filmbrigád, mint az egész napos marakodás. Egyiküknek mennie kellett – és a film érdekében jobb, hogy a szlovák lépett ki. – Bármi történjék is ezután az expedíción – szólt utána Kral – bármi... te ismered a döntésem okát. A legfőbb okát. – Mit akarsz ezzel mondani? Elhagysz minket. Szabadon beszélhetsz. Kral megrázta fejét. – Részemről végeztem. Sok szerencsét kívánok a választott ösvényhez! Te tudod, miért nem folytatom veletek. A két férfi viszonylag barátsággal búcsúzott, és megígérték egymásnak, hogy ha mindez véget ér, Londonban megisznak együtt egy sört.

Rengeteg amahuaka indián jelent meg a búcsúztatáson – szinte az egész falu. Amikor Jaeger a csapatával a dzsungel szélére ért, megfordulva szemet szúrt neki valami: Kral nyugtalanító arckifejezése. Eleget látta már a szlovák félszeg mosolyát, de a másodperc törtrészéig rajtakapta azon, hogy gyilkos tekintettel nézi Dale-t. Halványkék szeme elborult. Diadalmasan bólintott. Jaegernek nem igazán volt alkalma leragadni annál, hogy mit jelenthet ez a tekintet. Feltárult előttük egy ösvény – amely a gyanútlan szemlélőnek fel sem tűnt volna –, és azonnal elnyelte őket a dzsungel. Egyvalamin viszont eltöprengett. Több fordulóponton is úgy érezte – különösen, amikor a folyóparti incidens után Kral elmondta Dale suttyomban fiimezős tervét, hogy valami nincs rendjén. Csak most kristályosodott ki számára, miért. Kral viselkedésében volt egyfajta felsőbbrendűség. Az a tipikus „Mosom kezeimet!" hozzáállás. Túlontúl megjátszotta a jó szerepét, a méltatlankodó, hibátlan embert. Mintha lenne mit takargatnia. De arról már fogalma sem volt, mit. Elhessegette magától a gondolatot. A gyanút. A dzsungelbe érve döbbent rá, miféle gyilkos tempót diktálnak innentől az amahuakák. Lassú futásban indultak, ugyanazt a mély, ritmusos, öblös dalt kántálva. Minden erejét össze kellett szednie, hogy tartani tudja ezt a sebességet. Puruwehuára nézett, amikor mellé ért. – És a te neved mit jelent? Puruwehua szégyenlősen elvigyorodott. – A puruwehua... nagy, puha vörösesbarna béka, amelyiknek fekete-fehér foltos a hasa alja. Kövér béka ült anyám hasára, mielőtt megszült volna engem – felsóhajtott. – Nálunk ilyen dolgokról nevezik el a gyerekeket. Jaeger elmosolyodott.

– Szóval, egy nagyvaddisznó ült anyád hasára, mielőtt megszülte volna Gwaihutiga bátyádat? Puruwehua felnevetett. – Anyám fiatalon ügyes vadász volt, és egyszer megküzdött egy vaddisznóval. Beleszúrta a dárdáját, és megölte. Azt kívánta, hogy az elsőszülöttjébe költözzön bele a vaddisznó szelleme... – A sor elején futó bátyjára pillantott. – Gwaihutiga tényleg olyan. – És a béka, amelyikről elneveztek? Mi lett vele? Puruwehua sötét pillantást vetett Jaegerre. – Anyám éhes volt... megölte, és felfalta. – Hallgatagon siettek tovább néhány percig, aztán Puruwehua a magasba, a fák közé mutatott: – Az a gyümölcsöt evő zöld papagáj a tuitiguhu’ia. Háziállatként is tartjuk. Megtanul beszélni, és figyelmeztet, mielőtt jaguár készülne a falura támadni. – Nagyon hasznos – jegyezte meg Jaeger. – És hogyan tanítjátok meg beszélni? – Keress egy kary’ripohaga bokrot, vágj le róla egy levélcsomót, és csapkodd meg néhányszor a papagáj fejét! Már be is tanítottad. Jaeger felvonta a szemöldökét. – Ilyen egyszerű? Puruwehua nevetett. – Hát persze! Sok dolog leegyszerűsödik, ha ismered az erdőt! – Folytatták az útjukat, és elhaladtak egy korhadt fatörzs mellett Puruwehua végighúzta a kézfejét egy vöröses-feketés gombán, majd orrához emelte a kezét. – Gwaipeva. Különleges illata van... – Megsimogatta a hasát. – Finom étel. – A gyökerénél fogva kitépte, és beletuszkolta a vállán átvetett, szőtt tarisznyába. Pár futólépéssel később rámutatott a közeli fán gubbasztó, nagy, fekete rovarra. – Tukuru-vapa’ara. A tücskök királya. Addig rágja a fát, míg az ki nem dől.

– A fa mellett elsietve Puruwehua figyelmeztette Jaegert, hogy óvatosan haladjon az ösvényen, mert tekervényes indákon taposnak. – Gwakagwa’yva: tüskés vízi inda. A kérgéből készítjük a függőágyunk alapanyagát. A magháza banán alakú, és amikor szétpattan, a szél viszi el a magjait... – Jaeger egyik ámulatból a másikba esett. Mindig semlegesnek hitte a dzsungelt, de minél több titkát ismerte meg, annál inkább szövetségese és barátja lett. Kicsivel később Puruwehua a füléhez tartotta kezét: – Hallod ezt? Prrrikk-prrrikk-prrrikk, prrrikk-prrrikk? A gware'ia hangja, a nagy, barna színű, fehér begyű kolibrié, amelyiknek hosszú farktolla van. Csak akkor énekel, ha vaddisznót lát. Étel a falunak – mosolygott, és előkapott egy nyilat. Mialatt Jaeger keze a vadászpuskáért nyúlt, Puruwehua tolmácsból vadásszá lett. Nyilat illesztett az íjához, amely olyan magas volt, mint ő maga. Mert Puruwehua valójában alig egy-két centiméterrel nőtt alacsonyabbra harcos bátyjánál, és legalább olyan széles válla volt. Jaeger biztosra vette, hogy amikor összecsapásra kerül a sor, Puruwehua olyan békának bizonyul majd, akit nem könnyű legyőzni.

56.

A

távolban az amahuaka falura leszállt a csend. Elhagyatottá

vált. Egyetlen magányos alak kóválygott a fák tövében. A férfi a hajnali eget kémlelte, odébb sétált, ahol alig nőttek fák, ahol egyedül maradhatott. A zsebéből Thuraya műholdas telefont húzott elő, egy fatönkre helyezte, és az aljnövényzetben guggolva várakozott. A telefon egyszer, kétszer és háromszor is pittyent: talált elég műholdat. Az illető gyorstárcsázással egyetlen számjegyet ütött be. Kétszeri kicsengés után felvették. – Szürke Farkas. Beszélj! Kral fogai kivillantak, elmosolyodott. – Itt Fehér Farkas. Heten indultak két tucat indiánnal egyenest délnek, vissza a vízeséshez. Onnan egy, csak az indiánok által ismert ösvényen tartanak nyugatnak, a célponthoz. Előbb nem szólhattam, most viszont leléptem. A többi a maguk dolga. – Értettem. – Megerősítem, hogy ez Kammler SS-Oberstgruppenführer harci gépe. Tartalma többé-kevésbé érintetlen, már amennyire hetven-valahány év után ez lehetséges. – Értettem. – Megvannak a gép pontos koordinátái... – Kis szünetet tartott. – Megtörtént a harmadik átutalás? – Már ismerjük a koordinátákat. A térfigyelő drónunk megtalálta. – Príma – Kral elfintorodott. – Amiket én kaptam: 964864. – 964864. Azonos. – És a harmadik átutalás? – Ott lesz a zürichi számláján, ahogyan megbeszéltük. Gyorsan költse el, Fehér Farkas! Sosem tudhatja, mit hoz a jövő...

– Wir sind die Zukunft – suttogta Kral. – Wir sind die Zukunft – felelte rá a hang. A szlovák letette a telefont. A vonal másik végén lévő alak még sokáig nyakához szorította a telefont. Rápillantott egy bekeretezett fotóra az íróasztalán. Középkorú férfit ábrázolt, rajta szürke, krétacsíkos öltöny. Arca sólyomszerű, orra sasorr, szeme arrogáns, kéjes, korlátlan hatalomról és befolyásról árulkodó, amitől könnyed magabiztosság sugárzott belőle még ebben a korban is. – Végre... – suttogta az asztalnál ülő. – Wir sind die Zukunft. A kagylót füléhez emelte, és lenyomta a 0-t. – Anna? Kapcsolja, kérem, Szürke Farkas Hatot! Igen, most rögtön! Egyetlen pillanatig kellett várnia, amikor megszólalt egy hang: – Szürke Farkas Hat. – Megvannak a koordináták – közölte. – Egyeznek. Mindenkit elpusztítani! Senki sem élheti túl... Fehér Farkas sem! – Értettem, uram! – mondta a hang. – Tiszta munkát kérek, tisztes távolból! Használjátok a Predatort! Lenyomozhatatlan legyen! Náluk van a nyomkövető, álljatok rá! És a telefonokra is! Megtalálni őket! Mindenkit elpusztítani! – Értettem. De uram, ha a lombkorona alatt haladnak, gondjaink lehetnek a levegőből követéssel. – Akkor tegyétek, amit tennetek kell! Eresszétek el a vérebeket! És a közelébe ne engedjétek őket a géproncsnak! – Értettem, uram! Az ülő alak letette a kagylót. Egy pillanatnyi töprengés után előrehajolt, és lenyomott a laptopján egy gombot, hogy felébressze az alvó üzemmódból. Rövid e-mailt írt.

Kedves Ferdy! Megvan az Adlerflug IV. Hamarosan kiemeljük, elintézzük. Tisztító hadjárat folyamatban. Bormann nagypapa büszke lenne ránk. Wir sind die Zukunft. H. K.

A „küldés” gombra kattintott, aztán hátradőlt a széken, és összekulcsolta kezét a tarkóján. Mögötte, a falon lógott bekeretezett, ifjúkori képe, amelyen az amerikai hadsereg díszes, ezredesi egyenruhájában feszített. Az amahuaka indiánok vezetésével Jaegernek és a csapatának kevesebb mint feleannyi időbe telt visszajutni az Ördög vízeséséhez. Csupán egy kilométerrel lejjebb érkeztek a Rio de los Diós partjára, mint ahol elrejtették az expedíciós felszerelést. Az erdei lombok széléhez érve, ahol állandó ködpermet telítette be a levegőt, Puruwehua megálljt vezényelt. A folyó ködébe mutatott. Az eléjük táruló sziklát meredek szakadék vágta át, amelyet sok évezreden keresztül vájt a vízfolyam. Túlkiabálta a fülsüketítő robajt, amellyel a Rio de los Dios zúgott le közel háromszáz méterről az alattuk elterülő völgybe. – Arrafelé van az első szigethez vezető híd – jelentette be. – Onnan kötélen lendülünk. Még két lendülés két további evigwára, szigetre, és elérjük a túlpartot. Onnan sziklába vájt átjáró fut végig a vízesés homlokzatán lefelé, amelyet réges-rég vájtak ősapáink. Egy óra vagy kevesebb, és elérjük a vízesés alját. – Onnan mennyi még a géproncs? – tudakolta Jaeger. – Az amahuakák sebességével egy nap – Puruwehua széttárta karját. – A fehér ember tempójában... másfél nap, nem több. – Jaeger a meredély szélére lépett, és az első szigetet kereste. Nem látta, annyira jól el volt rejtve a híd. Puruwehuának kellett rámutatnia: – Ott – mutatott a karjával lefelé, egy keskeny, rozogának tűnő tákolmányra. – Pyhama, indakötél, amit a fára

mászáshoz is használunk. Folyami hídnak is bevált. Befedjük a gwy’va fa leveleivel, aminek a fájából a nyílvesszőinket faragjuk. Ehhez hasonlóan azok is szinte láthatatlanok. A csapat tagjai vállukra vették a hátizsákjaikat, és követték az indiánokat, akik egymás után csúsztak le a sziklafalon az átjáró felé. Előttük egy szédítő, labilis függőhíd ívelt át a szakadék első, tátongó szakaszán. Túloldalt egy sziklaszigethez rögzítették, amely az első volt a vízesés pereméről kiálló három szírt közül. A vízesés moraja miatt a beszéd hiábavaló lett volna. Jaeger tehát követte Puruwehuát, és a csapatából elsőként lépett a vészesen ingatag szerkezetre. Mindkét oldalon az indakötelet markolászta, és egyik lábát a másik után rakosgatta az egymástól lépéstávolságban elhelyezett fonott kötelekre. Egy pillanatra elkövette azt a hibát, hogy lenézett. Alatta hatvanméteres mélységben hömpölygött a Rio de los Diós barna folyama, amelynek kavargó, pezsgőfehér örvénye végül a szakadékba ömlött. Úgy döntött, innentől fogva legjobb csak előrefelé néz. A szemét Puruwehua vállára szegezve kényszerítette a lábát a léptekre. A híd felénél járhatott – a csapata mögötte összeverődve –, amikor megérezte. Váratlanul egy kegyetlen lövedék süvített át fölöttük a semmiből a folyó ködén. Suhanása eljutott Jaeger fülébe, széttépte a függőhíd közepét, és egy másodperccel később belehasított a Rio de los Dios vizébe, óriási csobbanással landolva a fehér vízben. Jaeger megkövülten nézte, ahogy a közelgő tragédia okozója átszeli az eget. A kilövés hangja a fülében dübörgőit, és visszhangzott az örvénylő vízen. Minden egyetlen szempillantás alatt zajlott: a híd vadul kilengett, kötelékein emberalakok csüngtek, halálfélelemtől kikerekedett szenímel. Jaeger elegendő Hellfire-rakétatámadást

látott ahhoz, hogy azonnal felismerje az éles, halálos süvöltést. De most először lett a célpontja. – HELLFIRE! – ordított fel. – HELLFIRE! Fedezékbe! Vissza a folyópartra! A fák mögé! Különös, ilyenkor jellegzetes jelenség, hogy életveszélyben az idő látszólag lelassul. Jaeger úgy érezte, mintha minden másodperc ezer évig peregne a szeme előtt. Agyán millió gondolat suhant át, míg maga előtt terelgette a tántorgó alakokat a dzsungel fedezékébe. Brazil Amazónia mélyén voltak, Acre állam legnyugatibb csücskében, Assis Brazil közigazgatási egységében, közvetlenül a perui határnál. Csak egyféle harci gép szállhatott föléjük. Csak egy pilóta nélküli drónnak van olyan hatósugara és annyi ideje, hogy addig körözzön a dzsungel fölött, míg rájuk nem talál. Jaeger tudta, mennyi időbe telik egy Predatornak – a világ elsőrangú hadseregei által leggyakrabban használt drónnak – újratölte-ni, és újra megtalálni a célpontot. Már a Hellfirerakétatűz is megingatja a gépet, megszakítva a videoösszeköttetést a pilóta nélküli harci gép távirányítójával. Stabilizálni és visszaállítani a videokapcsolatot hatvan másodperc. A következő AGM-114 Hellfire – a Predator maximum három ilyet bír el – bármelyik pillanatban lecsaphat. Attól függően, hogy milyen magasságban köröz – minden valószínűség szerint hétezer-hatszáz méteren —, a lövedék tizennyolc másodperc alatt csapódik a földbe, tehát legfeljebb ennyi idejük maradt fedezékbe vonulni. Az első Hellfire a kötélzetbe fúródott, nem robbant fel, azonban úgy szelte át a törékeny kis pyhama hidat, mint kés a vajat. Nem biztos, hogy másodszorra is ekkora szerencséjük lesz. Utolsóként a törzsfő legidősebb fia botladozott vissza – Jaeger őt is a part felé lökte. Aztán maga is a biztonságos dzsungel felé

fordult, bakancsa az indákat kereste, és rohant. Az erdő minden lépéssel közeledni látszott. – BE AZ ERDŐBE! – üvöltötte. – BE AZ ERDŐBE! A lombok nem fogják őket megvédeni a Hellfire-támadástól, arra kevés dolog képes. De a Predator nem lát keresztül a sűrű növényzeten, és így nem talál célpontot. Fokról fokra ugrott, és már csak ő maradt a hídon. Ekkor csapódott be a második lövedék. Érezte a lökést, és egy másodperccel később a lövedék süvítését is, mivel négyszáznegyven méter per szekundummal hasította a levegőt – a hangsebességnél is gyorsabban. A függőhíd kellős közepére hullott, amitől lángba borult az egész szerkezet, mialatt borotvaéles repeszek cikáztak mindenütt. Jaeger zuhanni kezdett. Utolsó erőfeszítésével megpördült, elkapta a pyhama korlátját, köréfonta a karját, és felkészült a becsapódásra. A híd azon fele, ahol ő volt, egy-két pillanatig függőlegesen lengett, mielőtt sziklaszigethez rögzített vége kiszakadt, és maradványai iszonyatosan, ostor módjára csapódtak a sziklafalnak. Jaeger minden erejét összeszedte. Nekiütődött a szikláknak, a rettenetes zúzódástól alkarjáról lejött a bőr, a feje kis híján katapultált. A homloka iszonyatosat reccsent. Új csillagkép jelent meg a szemei előtt, aztán elsötétült előtte a világ.

57.

Magához tért. Forgott vele a világ. Halántékába lángoló fájdalom hasított. A látása elmosódott. Háborgott a gyomra.

Lassan kezdett kitisztulni körülötte a tér. Fölötte sötétzöld lombok árnya. Őserdő. Lombkorona. Odafent. Védőpajzs. A Predator ellen. – Mindent kikapcsolni! – ordított fel azonnal. Próbált felkönyökölni, de minden oldalról kezek nyomták vissza a földre. – Kapcsoljatok ki mindent, a pokolba is! MINDEN NYOMKÖVETÖS KÉSZÜLÉKET KIKAPCSOLNI! Jaeger körbejáratta kába, bevérzett szemét rémült csappattagjain, akik ijedten tapogatták a zsebüket és az övtáskáikat. Levegő után kapkodott, mert megint fájdalmat érzett a fejében. – PREDATOR! – kiáltotta. – Hellfire! Mindent kikapcsolni! A POKOLBA IS! Mialatt üvöltözött, és vadul tekingetett körbe, a szeme megállapodott valakin. Dale a folyótorkolat legszélén guggolt fél térdre ereszkedve, rajta a kamerával, és a keresőbe merülve rögzítette drámai ébredését. Jaeger herkulesi erőfeszítéssel kitört a karok szorításából, és előrerontott. Tekintete szikrákat szórt, az arcát vér borította – egészen olyan volt, mint egy vadember. A torkából vadállati ordítás hangzott fel: – KAPCSOLD KI, A POKOLBA IS! Dale értetlenül pillantott fel. Az ő világa a kamera körül forgott. A következő pillanatban a nyolcvankilós William Jaeger rávetődött Dale-re, és rögbifogással mindkettejüket az erdőbe sodorta, a kamerát pedig az ellenkező irányba. A szerkezet egyet bukdácsolt, és eltűnt a folyótorkolat peremén.

Megállapodott egy keskeny sziklakiszögellésen. Egy másodpercre rá olyan süvöltés hangzott fel, mintha a pokol kapui tárultak volna fel, és egy harmadik rakéta zúgott a föld felé. A Hellfire a folyóködöt áttörve apró darabokra zúzta a sziklát, ahol Dale kamerája landolt. A detonáció szénné égette a keskeny perem környékén nőtt gyér növényzetet, de a fölötte húzódó sziklafal megóvta Jaeger csapatát a robbanás javától. Tölcsér emelkedett felfelé, és repeszözön árasztotta el a tájat. Fülsiketítő robaj visszahangzott a Rio de los Dios hatalmas hullámain. Amint a visszhang elhalt, viszonylagos csend telepedett a folyótorkolatra. Égett sziklák bűze és felperzselt növényszag terjengett a levegőben, a nagy erejű robbanószer fojtogató füstjével együtt. – Ez volt a harmadik Hellfire! – kiáltott Jaeger onnan, ahol az aljnövényzetbe vetődtek. – Valószínűleg ezen a gépen ennyi volt! NÉZZETEK ÁT MINDEN FELSZERELÉST, ÉS MINDENT HAJÍTSATOK EL! Alakok siettek a Bergenekhez, és rémülten borogatták ki a hátizsákjaikat. Jaeger ekkor Dale-hez fordult. – A kamerád rögzít dátumot, időt és helyszínt, ugye? Van beépített GPS-e? – Aha, de megkértem Kralt, hogy kapcsolja ki mindkettőn. Az operatőrök utálják, ha a dátum és az idő a filmre van égetve. Jaeger a szikla peremére bökött a hüvelykujjával, ahol Dale kameráját utolérte a végzet. – Bármit is csinált Kral, az nem volt kikapcsolva... Dale szeme a hátizsákjára szegeződött. – Van még egy kamera, a tartalék! – Akkor húzás a lombok alá, és kapcsold ki, most rögtön! Dale odarohant.

Jaeger feltápászkodott. Úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger. A feje és az alkarja lángolt a fájdalomtól, azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy agonizáljon. A saját zsákját is ellenőriznie kellett. Odabotorkált, és nekiállt kirakosgatni a tartalmát, Biztos volt abban, hogy mindent kikapcsolt, ám egyetlen apró mulasztás is könnyedén mindannyiuk halálát okozhatja. Öt perccel később be is fejezte. A Hellfire-támadás idején egyiküknél sem volt bekapcsolt GPS, műholdas telefonról már nem is beszélve. Fürgén haladtak, az amahuaka indiánok által diktált tempóban és úttalan utakon. Egyiküknek sem kellett navigációs eszköz, ráadásul mindvégig a lombkorona takarásában mentek, ahol a szatellitjelzés nulla. Maga köré gyűjtötte a csapatot. – Valami kiváltotta a Predator támadását – sziszegte, leküzdve a fájdalmát. – Amint előbukkantunk a lombok alól a vízesésnél, jelzés villanhatott fel a radarján. Ehhez műholdas telefon, GPS vagy efféle kütyü kell, amit rögtön érzékel. – És ha infravörös érzékelője van?- kockáztatta meg Alonzo Akkor a hőtérképpel kipécézhet minket... Jaeger megrázta fejét. – Nem. Harminc méter magas fák alatt nem. Ha ez lehetséges lenne, de nekem elhiheted, hogy nem az, mit látna? Elmosódott hőfoltokat. Ennyi erővel vaddisznó csorda is lehetnénk. Nem. Valamit követett, ami azonnali jelet adott. Jaeger Dale-re sandított. – Filmeztél az első Hellfire-nél? Be volt kapcsolva a kamerád? Dalea fejét rázta. – Hülye vagy? Azon a hídon? Így is összefostam magam! – Oké, mindenki! Ismételten ellenőrizzük a felszerelést! – adta ki a parancsot komoran. – Átnézni a hátizsákok belső és oldalzsebét, nadrágzsebet, ingzsebet! Tudjátok, mit? A gatyátokat is! Valami van nálunk. Meg kell találnunk!

Nekilátott még egyszer végignézni a hátizsákja tartalmát, aztán végigtapogatta minden zsebét. Ujja egyszer csak rátapintott a nadrágzsebébe dugott, sima Night Stalker-es érmére. Különös: elgörbítette, majdnem elhajlította az utóbbi percek káosza. Kihúzta a zsebéből. Sejtette, hogy megsérült, mikor a szétlőtt hídról a sziklának csapódott. Nézegette. Apró repedés futott végig a kerületén. Jaeger véres, beszakadt körmét ebbe a vájatba illesztette, és szétfeszítette az érmét. Kettéesett. Az egyik fele üreges volt. Nem hitt a szemének. Amit keresett, ott volt az orra előtt. Az érme belsejében ugyanis miniatűr elektromos áramkör lapult.

58. – „A sötétben halál vár" – mondta ki megvetéssel a hamis érme egyik felére nyomtatott Night Stalker-jelszót. – Hát, persze! Ha ilyet hordok magamnál! A közeli sziklához indult, ráhelyezte az érmét áramkörrel felfelé, és felmarkolt egy követ. Ezer darabra fogja törni, üllőkalapácsként fogja használni a két sziklát. Felemelte az öklét, hogy levezesse rajta minden dühét és az elárultság érzését, de egyszer csak lefogta egy kéz. – Ne! Van jobb megoldás – mondta Irina Narov. – Minden követőben van elem és kapcsológomb – elvette, és lepöccintett egy kis kapcsolót. – Ennyi, kikapcsolva, jeladás megszűnt. – A férfira pillantott. – A kérdés: honnan szerezted? Jaeger a markába fogta az érmét, mintha puszta kézzel széttörhetné. – A C-130-as pilótája adta, miután beszélgettünk. Azt állította, SOAR-veterán, Night Stalker. Ismerem őket, a legjobb alakulat. Eny-nyit mondtam neki... – Itt komoran szünetet tartott. – Nekem adta az alakulata érméjét. – Hadd tippeljek... – folytatta Narov hűvösen és ridegen, mint a sarkvidék. – A C-130-as pilótája nyomkövetőt adott neked, ez világos. Ezután mi beakadtunk a tandemugráskor. Legénységes, hogy az irányítók szántszándékkal intézték úgy, hogy pörgésből induljunk. A fegyveredet is kilazították, hogy még jobban destabilizálódjunk... – Narov elhallgatott, majd kijelentette: – A C-130-as legénységét gyilkossággal bízták meg, vagy azzal, hogy követhetők legyünk. És bárki nyomoz is utánunk az érme segítségével, meg akar minket ölni... – Jaeger bólintott. El kellett ismernie, hogy ez logikus feltevés.

– Miért akarnak pont most megölni minket? – gondolkodott hangosan a nő. – Nem várom el, hogy válaszolj, de ebben a pillanatban ez a millió dolláros kérdés. Volt valami Narov tónusában, amitől a férfi falra tudott volna mászni. Úgy beszélt, mint egy gép, mint egy robot. Határozottan idegesítette. – Örülök, hogy nem várod el, hogy válaszoljak – mondta rekedten. – Mert az a nagy helyzet, hogy ha a C-130-as pilótája csúsztatta oda nekem a nyomkövetőt, akkor végképp fingom nincs, ki ellenség és ki barát! Hüvelykujjával az indiánok felé bökött. – Annyi bizonyos, hogy ők az egyetlen bagázs, akikben bízhatok, ez az állítólag elszigetelt amazóniai törzs. Ami az ellenséget illeti, csak az biztos, hogy bámulatos felszereltséggel rendelkeznek: Predator, nyomkövetők és franc tudja, még micsoda... – Carson bérelte a C-130-ast és a legénységét? – tudakolta Narov. – Ő. – Tehát Carson is gyanús. Sosem csíptem, arrogáns Schwachkopf – Jaegerre sandított. – Kétféle van: aranyos Schwachkopf és szívből megvetendő Schwachkopf. Te... te az első kategóriába tartozol. Jaeger döbbenten pislogott. Ezen a nőn továbbra is képtelenség kiigazodni! Flörtöl vagy macska-egér játékot játszik? Mindenesetre úgy döntött, elfogadja a különös bókot. Alonzo bukkant fel mellettük. – Szerintem hívni kéne a hibrid járművet – javasolta a nagy afroamerikai. – Az Airlandert. Az ő feladatuk a légi megfigyelés, nem? Már biztos beizzították a kameráikat, kérdezd csak meg, mit láttak! – Valamit elfelejtettél – tiltakozott Jaeger. – Amint hívást indítok, seggbe lőnek egy újabb Hellfire-rel.

– Küldd üzenetben! – javasolta Alonzo. – Bursttel továbbítva. A Predator repülőgépnek kilencven másodpercbe telik a jelfogás és célkijelölés. A burst egy szempillantás alatt megvan. Jaeger eltöprengett. – Aha, azt hiszem, menni fog. – A szakadék szélére pillantott. – Odakint csinálom. Én, egyedül. Bekapcsolta a Thurayát, és gyors üzenetet írt. Csak akkor fogja a szatelliteket használni, amikor az elküldéshez kilép a fák alól. Az alábbi üzenetet írta: Koordinátáink: 964864. A telefont lenyomozzák, a csapatot megtámadták. Hellfire. Drón? Innentől kizárólag titkosított burstös üzenet. Mit lát az Airlander? Vége. Azzal odalépdelt a folyótorkolathoz. Kibújt a fák alól, kartávolságra tartva magától a Thurayát, figyelve a kijelzőn pittyegő szatellitikonokat. Abban a másodpercben, amikor a telefon használható műholdra lelt, s az üzenet elment, faeger azonnal kikapcsolta, és visszafutott a dzsungel fedezékébe. A csapat az árnyékban várakozott. Ahogy számlálták a másodperceket, a feszültség egyre nőtt. Eltelt egy perc Hellfire nélkül. Két perc. Rakéta sehol. – Letelt a három perc, haver – morogta végül Alonzo –, nem volt Hellfire. A burst, úgy látszik, bejön. – Igen – bólintott Jaeger. – Mi legyen a következő teendő? – Hadd ápoljam le a fejecskédet! – súgta neki Letícia Santos. – Túl helyes pofid van ahhoz, hogy bajod essen. Jaeger megadta magát, és engedte, hogy Santos tegyen, amit jónak lát. A nő megtisztította a karján lévő zúzódásokat, jódot tett rájuk, hogy fertőtlenítse, aztán vastag gézt tekert a homkoka koré.

– Köszönöm – mondta végül, amikor a nő befejezte. – Tudod, sokkal kellemesebb élmény volt így, mint a ronda, szakállas kommandósok kezében. Odasétált Puruwehuához, és egy-két percig elmagyarázta neki, mi történt. Az indiánoknak fogalmuk sem volt arról, mi az a Hellfire. Az égből lesújtó halálos csapás akár az isteneik villámaként is értelmezhető. Egyedül Puruwehuán látszott, hogy van némi fogalma róla, mert sok háborús filmet látott. – Magyarázd el nekik, mi ez – kérte Jaeger. – Szeretném, ha világosan tudnák, mivel állunk szemben. A Predator ellen mit sem ér a fúvócső és a nyíl. Ha úgy döntenek, hogy visszafordulnak, nem hibáztatom őket. – Az életünket mentetted meg a folyón – felelte Puruwehua. Életbeli adóssággal tartozunk neked. Mielőtt csatába indulunk, asszonyaink egy mondattal indítanak útnak, ami nagyjából azt jelenti: „Térj vissza győztesen, vagy sehogy!” Iszonyatos szégyen lenne visszatérni győzelem vagy halál nélkül. Egyértelmű, hogy veled tartunk.

59.

Jaeger szemében megkönnyebbülés csillant. Hatalmas érvágás lett volna elveszíteni indián barátaikat. – Kíváncsi vagyok. Elmondod, hogyan éltem túl a híd lezuhanását? – Az eszméletedet elvesztetted, de a karodat a pyhama köré fontad... – Itt a testvérére pilllantott. – A bátyámmal lemásztunk, és felhoztunk. Végül Gwaihutiga szabadított ki, és cipelt vissza ide. Jaeger döbbenten pislogott. Az indián visszafogott szavai halált megvető bátorságukat szándékoztak bagatellizálni. Nézte ezt az ifjú amahuaka harcost, Puruwehuát, aki már nem egyszerűen tolmács volt a szemében. – Te Dzsungel Legbátrabb Békája! Ez azt jelenti, hogy az életbeli adósság kölcsönös! – Igen – bólintott kurtán Puruwehua. – De Gwaihutiga? – csodálkozott Jaeger. – Nem ő volt, aki leginkább a halálunkat kívánta? – Apám másként rendelte, Koty’ar. – Koty’ar? – Koty’ar: ezt a nevet adta neked apám. Azt jelenti: „örök barát; barát, akiben mindig bízhatsz”. Jaeger hüledezve csóválta a fejét. – Inkább ti vagytok nekünk a koty’ar ok. – Az igaz barátság kölcsönös. Gwaihutiga is úgy gondolja, hogy a törzsünk tagja lettél – az indián Narovra pillantott. – Ahogyan a ja’gwara, a kicsi japán és a nagy Szakállember is. Jaeger totál meghatódott. Odament Gwaihutigához. Az amahuaka harcos Jaeger közeledtére felegyenesedett. Szemben álltak egymással. Ugyanolyan magasak voltak, ugyanolyan széles

vállúalc Jaeger kinyújtotta kezét Gwaihutigának, hogy kifejezze szívből jövő háláját. Az indián a kinyújtott kézre pillantott, aztán Jaeger arcára emelte tekintetét, amely olyan volt, mint egy sötét, kiismerhetetlen tó. Most is kifürkészhetetlen. Sokáig azt hitte, hogy a gesztusát visszautasítják. Aztán Gwaihutiga egyszer csak kinyújtotta kezét, megfogta Jaeger balját és jobbját, és a markába szorította mindkettőt. – Epenhan, Koty’ar – mondta. – Epenhan. – Azt jelenti: „üdvözöllek” – tolmácsolt Puruwehua. – „Üdvözlet a barátnak, akiben mindig bízhatok.” Jaeger szívét meghatottság öntötte el. Ritka az efféle pillanat. Szemtől szemben áll egy majdhogynem elszigetelt törzs harci vezetőjével, aki az életét kockázatta őérte, egy vadidegenért, egy kívülállóért. Egy pillanatra magához szorította Gwaihutigát, aztán ellépett. – Na tehát! Kinek van ötlete, hogyan jussunk le? – nézett körül zavarában. – Most, hogy a függőhíd rakétatámadás áldozata lett... – Pont erről beszéltünk – mondta Puruwehua. — A folyón nem tudunk átkelni, nem tudunk a lefelé menő ösvényre lépni. Az egyetlen lehetőség az az út, amit ti terveztetek, viszont az három nap kerülőt jelent, vagy még többet. Sokkal később érnénk célba, mint akiket megelőzni szeretnénk... – Akkor nincs vesztegetni való időnk! – ugrott talpra Alonzo. Haver, ha szükséges, rohamtempóban tesszük meg az utat. Indulás! Jaeger leintette őket. – Várjatok csak... várjatok... Végigpásztázta a köré gyűlt arcokat, és ördögi vigyor terült el az arcán. A Különleges Erőknél második természetükké vált, hogy a legváratlanabb és legmeghökkentőbb módszerrel járjanak

túl az ellenség eszén. Ezúttal váratlanra készült a javából... itt és most! – A rejtekhelyen ott vannak eldugva az ejtőernyőink. Tíz darab... – hatásszünet. – Hajtottatok már végre bázisugrást? – Egyszer-kétszer – szólalt meg Joe James. – Olyan durva, mint az amahuakák dohánya! – Én is ugrottam már – bólintott Letícia Santos. – Jó, de nem olyan izgalmas, mint a carnivalén táncolni. Miért? – A bázisugrás a kilencezer méteres HAHO-ugrás felgyorsított verziója. Sziklafalról vagy toronyról indul, nem C-130-asok rámpájáról, és töredéknyi idő van kinyitni az ernyőt. Jaeger szemében lángolt a tűz. – Mi is pontosan ezt fogjuk tenni. Felkapjuk az ernyőinket, és leugrunk az Ördög vízesésén. Beletelt pár másodpercbe, mire a szavai leülepedtek. Hiro Kamisi vetette fel az első, logikus kérdést. – Mi lesz az amahuakákkal? Puruwehuával, Gwaihutigával és harcos testvéreikkel? Felettébb... ostoba cselekedet lenne hátrahagyni őket. – Heten vagyunk, tehát van három fölös ernyő. És tandemben is levihetük többeket – Puruwehuára sandított. – Gondolom, mindig is szerettél volna úgy szállni, mint a topena. A sas, amit mutattál, a nagy fehér sas, amelyik ellopja a csirkét. – Mint a topena, igen – bólintott Puruwehua. – Szálltam már magasan, mint a topena, miután nyakwanát szívtam. Széles tengerek és távoli hegyek fölé emelkedtem, de ezek mind elmém magaslatai voltak. – Képzelem... – mosolygott Jaeger. – Ma viszont igazából repülni fogsz! Puruwehua tekintete szenvtelen maradt, a félelem legkisebb jelét sem mutatta. – Ha ez az egyetlen és leggyorsabb út lefelé, ugrunk.

– Hét embert biztosan le tudunk vinni közületek, de többet is, ha hajlandók egyedül menni – magyarázta Jaeger. – És így mi érhetünk el elsőként a roncshoz. – Ugrunk! – jelentette ki Puruwehua. – Akinek nem jut hely, a hosszabb úton megy, a ti utatokon. Onnan a Sötét erő nyomába erednek, és megtámadják őket. Bekeríthetjük őket. Gwaihutiga szólásra emelkedett – amit fegyverrázással nyomatékosított. – Bátyám azt mondja, hogy a mai események után bárhová követünk téged, még a vízesésen túlra is – tolmácsolta Puruwehua. – Új nevet adott neked: Kahuhara’ga. Ami annyit tesz: „Vadász”. Jaeger a fejét rázta. – Kösz, de a dzsungelben ti vagytok az igazi vadászok. – Szerintem Gwaihutiga nagyon is jól mondta – lépett közbe Narov –, elvégre a Jager németül ugyanezt jelenti, nem? Ma, az őserdőben másodszorra illetett téged ezzel a névvel amahuaka harcos, aki nem ismerhette a neved német jelentését. Ez jelent valamit... Mondjuk, azt, hogy kezdesz méltó lenni a nevedhez, Kahuhara’ga. Jaeger megvonta vállát. – Rendben. Bár jelenleg inkább zsákmánynak érzem magam. Szeretném elkerülni az összetűzést, bárkivel állunk is szemben. Ez úgy lehetséges, hogy elsőnek érünk a géproncshoz. Az pedig egyféle módon kivitelezhető... — A vízesésre pillantott. – Úgyhogy indulás! – Van egy kis gond – szólt közbe Narov. – A repülés oké, de a landolás nem. Eszem ágában sincs megint fennakadni a lombokon, hogy élve megegyenek a vándorpókok. Hová tervezed a leszállást? Válaszul Jaeger odavezette őket az Ördög vízesésének széléhez. Lepillantott, és a karjával odamutatott.

– Látjátok azt a dzsungel közepén lévő tavat a vízesés lábánál? Kezdetben alternatív földet érési pontnak gondoltuk, aztán különféle okokból elvetettük. Most nincs más választásunk, ott fogunk landolni! Azért mondtunk le róla, mert féltünk, hogy tele van kajmánokkal. Puruwehua, vannak kajmánok a vízesés lábánál lévő medencében? Puruwehua a fejét rázta. – Nem, kajmán nincs. Jaeger rábámult. – De valami van, ugye? – Piraihunuhua. Ti hogy nevezitek? Fekete hal, ami nagyobb halakat eszik, néha nagyvadakat... – Pirája? – Pirája! – vágta rá az indián, majd felkacagott. – Nincs kajmán... mert pirája van benne! – Haver, ki nem állhatom azt a halat – morogta Alonzo. – Ki nem állhatom. Leugrunk egy szikláról, lezúgunk a vízesésen, egy tavon landolunk, és élve felfalatjuk magunkat a világ legveszélyesebb halával! Tipikus Jaeger-dobás! Jaeger csillogó szemmel válaszolt: – Ó, nem, dehogy! Szorosan a nyomomban ugrotok, ugyanarra a vízfelületre, és minden rendben lesz! Mindenki! Ne maradjatok le! Nincs még strandidő. Bízzatok bennem, menni fog! Jaeger végignézett a csapata tagjain. Arcukról csörgött a veríték, mocskosak voltak, tele rovarcsípésekkel, a stressz és kimerültség pedig mély ráncokat vésett a homlokukra. A szeme az operatőrükön állapodott meg. Ő volt az egyetlen, aki előzőleg nem szolgált katonaként. Dale-nek hihetetlen képességei voltak, merész volt, és eltökélt. Csodával határos módon eddig még semmi sem győzte le. – A tartalék kamerán – mondta Jaeger – kapcsoljuk ki az időés helyszínjelzést! Amint ez megvan, külön megkérnélek arra,

hogy kamerázz. Azt akarom, hogy menjen a felvétel! És innentől fogva mindent vegyél fel! Szeretném, ha minden meg lenne örökítve, arra az esetre, ha katasztrófa történik. Dale bólintott. – Gondolom, te mész elsőnek, úgyhogy amint leugrasz az Ördög vízesésén, indítom a felvételt.

60.

Jaeger a peremen egyensúlyozott. Szorosan mögötte felsorakozott a csapat. Alatta, balról hatalmas víztömeg zubogott alá a vízesés pereméről, talpa alatt vizes volt a szikla. A zuhanó vízfalat nézve úgy látszott, mintha földcsuszamlás lenne. Arcát az üresség felé fordítva csak örvénylő ködöt és kavargó vízpárát látott, s persze a forró, trópusi levegő erőteljes felfelé áramlását. És Puruwehuát, aki szorosan hozzá volt kötözve, tandemben. A csapatából egy embert leszámítva mindenki tandemben ugrott, egy amahuaka harcossal alaposan összeszíjazva. Joe James, aki a legerősebb és bázisugrás terén a legtapasztaltabb volt, a testére erősített, összegöngyölt kenu pluszsúlyával ugrott. Narovnak ugyanis remek ötlete támadt, hogyan vehetnék hasznát a csónaknak, miután leugrottak a vízesésen. Dale, mivel filmre veszi az eseményeket, utolsóként indul. Nem volt katona, tehát a legkevésbé tapasztalt ejtőernyősük, és eleve nehéz dolga van az ugrások felvételével, ezért – hogy a feladatát köny-nyítse – Jaeger azt javasolta, ő kivételesen menjen szólóban. Előrehajolt tehát az ürességbe, és előrébb noszogatta Puruwehuát is. Az utolsó szünet, egy mély levegő, aztán átlendítette mindkettejüket a ponton, ahonnan nincs visszaút. Leugrottak. Várakozásához híven tényleg nem kellett nagyon elrugaszkodni a sziklaszélről, ahol álltak. A kiszögellés pont megfelelt, és Jaeger stabilan tartotta magukat az ugrás során. De azért Puruwehua becsületére vált, hogy nem pánikolt vagy

mozgolódott – ami megpördüléssel fenyegette volna őket. Nyugodt, harcos énje győzedelmeskedett. Amint gyorsulni kezdtek, elkapta őket a felszálló meleg, párás légáramlat, és ellökte őket a sziklafaltól a homályos, örvénylő fehérségbe. – Kétezer, háromezer... – számolt Jaeger magában. – NYITÁS! Sajátkezűleg csomagolta be a BT80-ast, ami nem jelentett jót, és félt, hogy az ernyő nem fog kinyílni. Ez esetben Puruwehuával pil-lanatok alatt menthetetlenül csuromvizesek és halottak lesznek. De ekkor megérezte az ismerős rándítást, amint a fölöttük kinyíló, széles selyembe kapott a levegő, és az ernyő lemezei fennakadtak a forró, gőzölgő atmoszférában. A zubogó víz morajlott a fülében, miközben az ernyő felrántotta őket a válluknál fogva, és ott lebegtek a fenyegető, párás fehérségben, százötven méterre a vízesés tetejétől. A másodperc törtrészéig azon kapta magát, hogy a szivárványszín falat bámulja, ahol a lehulló vízpermeten megtörtek a tűző nap sugarai. A pillanat elmúlt, ő pedig a nyílt dzsungel felé fordult. Jobb felé irányította magukat, amitől az ernyő egy sor lágy hurkot írt le a levegőben. Nagyon vigyázott, hogy kikerülje a fehér víztömegből áradó sűrű permetet, amely mellettük hullott alá. Ha odasodródnak, összeomlik alatta az ernyő, és mindkettőjüknek annyi. Dugóhúzóban közeledett az alattuk lévő tóhoz, Pirája. Will Jaeger nem sok mindentől félt, de attól igen, hogy élve felfalja egy tűhegyes fogú, szénfekete halraj. A pirája harapása a méretéhez viszonyítva erősebb, mint a Tyrannosaurus rexé volt, és háromszor akkora, mint a kajmáné. Gyorsan ellenőrizte kettejük fölött az eget: négy ernyőt számlált a levegőben, az ötödik pár pedig akkor rugaszkodott el a

sziklafalról. A csapata szorosan a nyomában volt – ahogyan tervezte; Lenézett. Nagyjából százhúsz méterre voltak a víztől, és vészesen közeledtek felé. Kicipzárazta a zsebét. Ujjai a gránát hűvös acélbevonatára fonódtak. A Biokón töltött három magányos év alatt tökélyre fejlesztette azt a képességét, hogyan üsse el az időt különféle tevékenységekkel. Egyrészt beleásta magát a Duchessa nevű, titokzatos, második világháborús teherhajó történetébe, amelynek a megkaparintásáért Nagy-Britannia látszólag mindent kockára tett. A másik időtöltése pedig az volt, hogy kipróbálta magát a halászat terén. A fernaói falusi halászokhoz csapódott, akik nem hagyományos halászhálóval, hanem dinamittal indultak halászni. Árt a környezetnek, árt a vadvilágnak, de tagadhatatlanul hatékony a halfogáshoz, illetve a hal vízből való kirobbantásához. Kivette tokjából a gránátot, fogával kihúzta a biztosítószeget, leszorítva a biztosítókart. Hálás volt Evandro ezredesnek, amiért gránátokat adott neki útravalóul, de azt azért nem gondolta volna, hogy úgy fogja felhasználni őket, ahogy. Mikor elérkezettnek látta az időt, és a távolság is kellően lecsökkent, elengedte a gránátot, amitől a forgatórugó elhajtotta a biztosítókart. Élesedve zuhant a vízesés aljára. Hat másodperc múlva robban, és addigra két méter mélyen lesz a víz alatt. Látta becsapódni. Az általa keltett vízgyűrűk végighullámzottak a tavon. Pár másodperc múlva robbant: fehér vízgomolyag csapott felfelé, és a kitörés után visszahullott a bugyogó vízfelszínre.

Mialatt a robbanás epicentrumába navigált, éppen hogy maradt ideje elengedni a második gránátot. Robbanószerkiképzője egyszer azt találta mondani, hogy a PE (Plastic Explosives) annak a rövidítése: „pont elég”, mielőtt bárki is azt kérdezné, megfelel-e egy robbantáshoz. A második gránát is felrobbant, de a felcsapó víz ezúttal már Puruwehua és Jaeger lábához ért. Döglött halak lebegtek a víz felszínén, hasukkal felfelé. Drukkolt, hogy így történjen. Bakancsa földet ért, és ezzel egy időben meghúzta a kioldózsinórt, ami lehetővé tette, hogy ledobja az ernyőt, és kiszabadítsa Puruwehuát. Balján Irina Narov ért a vízre, jobbján Letícia Santos. A következő másodpercben előtte Alonzo hullott alá, mögötte pedig Kamisi, mindkettőnek az oldalán tandemben egy-egy amahuaka harcos. Öt csapattag – az indiánokkal együtt tíz ember. Ideje partra evickélni. Miután odafentről alaposan tanulmányozták a vizet, Puruwehua mutatta meg a pontos landolási területet, és olyan helyet választott, amellyel szemközt egy evi-gwa, földnyelv nyúlt meredeken a folyó mély vizébe. Jaeger néhány erőteljes kar- és lábtempóval partra úszott. Felhúzódzkodott, és visszafordult, hogy lássa a többieket. Egyre több döglött hal bukkant fel, csapata pedig az indiánokkal együtt a szárazföld felé botorkált. Fölöttük Joe James jellegzetes alakja futott neki utolsó előttiként a csobbanásnak. Gwaihutiga volt hozzáerősítve, a törzsfő legidősebb fia. Az Advanced Elements csónak kötélre erősítve lógott alattuk. Elsőként a kenu esett vízbe, amit James és az indián követett. Ők is kicsatolták magukat, a part felé igyekeztek, míg James a hajót is húzta maga után. Dale maradt utoljára. A kiszögellésről felvette mindannyiuk ugrását, egészen az utolsó ember partra jutásáig. Akkor kikapcsolta a kamerát,

kenuzsákba tette, hogy szárazon és biztonságban legyen, és a zsákjába dugta. Jaeger figyelte, amint elrugaszkodik, kinyitja az ernyőt, és lágyan szállingózik a vízfelszínre. Hirtelen ordítást hallott: – Purug! Halak! Kiugrálnak! Puruwehua kiáltott. Jaeger követte az ujját a tekintetével. Csakugyan egy fényes, fekete hal pördült ki a vízből. A csillámló felszínen láthatóvá vált tátogó szája, benne két sor félelmetes, tűhegyes fog; szeme kikerekedett, feketén, mint a halál. Iszonyatos, miniatűr töltényfejű cápára hasonlított erős testével és kegyetlenül felfegyverzett állkapcsával. Jaegerék landolási pontján egy szempillantás alatt megtelt velük a bugyborékoló víz. – Piraihunuhua! – üvöltötték az indiánok is. De Jaeger már látta, amit látott: fekete pirájákat, akik rávetették magukat a gránátbecsapódástól halott és haldokló testvéreikre. Száz meg száz pirája hemzsegett a tóban. Dale egyenesen feléjük tartott. Jaegernek még átsuhant az agyán, hogy eldobja a harmadik kézigránátot is, de Dale túlságosan alacsonyan volt, felrobbant volna vele együtt. – Pirája! – üvöltötte oda neki. – PIRÁJA! – A lába alatti víz felé hadonászott. – Itt landolj! Itt! Kivonszolunk! Egy végtelennek tűnő pillanatig úgy tűnt, Dale nem hallotta, és egyenest a halál torkába tart. Abban az esetben egy perc alatt leszaggatják minden húsát. Ám az utolsó pillanatban hirtelen – túlságosan is hirtelen – balra kanyarodott, és Jaeger csapata felé lendült. Nagyon nagy sebességgel közeledett, és rossz szögben, amitől az ernyője a víz fölé nyúló lombokat súrolta. Amint a legfelső ágak széttörtek a súlya alatt, Dale azonnal fennakadt rajtuk, és ott maradt himbálózva a víz fölött.

61. – Szedjük le! – parancsolta Jaeger. Szavait belefojtotta egy magasból jövő reccsenés – a Dale-t megtartó legvaskosabb ág kettétörése. Az operatőr tovább zuhant lefelé, ernyője elszakadt, és egy másodperccel később a vízbe hullott. – Kihúzni! – üvöltött Jaeger. – KIHÚZNI! Dale körül mindenütt sötét árnyak surrantak ide-oda a vízfelszín alatt. Egyetlen harapás, és a piráják felismerik, hogy Dale ideális préda. Az üzenet végigyűrűzne a vízen, és eljutna az egész halrajhoz: „Egyél meg, egyél meg!" Alonzo és Kamisi álltak legközelebb. Rögtön beugrottak érte. Az ugrásuk pillanatában Dale velőtrázó sikoltást hallatott: – Úristen! Húzzatok kiiiiiiiiii! Mindössze néhány karcsapással elérték, megragadták a hevederénél fogva, és elkezdték kivonszolni a partra. Pupillája a rettegéstől – és a fájdalomtól – kitágult. Társai kihúzták a vízből. Jaeger lehajolt, hogy megvizsgálja Dale-t, akit számos helyen megharaptak a piráják. A fiú falfehér lett, főként azért, mert sokkot kapott, de ez érthető. Még pár másodperc, és teljesen beborítják a piráják. Jaeger megkérte Letícia Santost, hogy vegye kezelésbe Dale-t, miközben Alonzo és Kamisi is előálltak a maguk sebeivel. – Haver, ezek a dögök seggbe haraptak! – mordult fel Alonzo. – Kinek jut ilyesmi az eszébe? Joe James végigsimított hatalmas szakállán: – A pirájáknak, haver. Most már vissza ne menj! Megízleltek, és innentől rád vannak kattanva. Kamisi a combján lévő sebet vizsgálgatta.

– Azért kíváncsi lennék, vajon olyan finom-e ez a hal, mint amilyennek engem gondolt – Jaegerre sandított. – Úgy elkapnék egyet, és megkóstolnám... lehetőleg wasabi szósszal. Jaeger elmosolyodott. A történtek ellenére a harci kedv töretlen. Levadászta őket egy Prédátor és pár száz pirája, de ők élnek és virulnak. A soron következő feladatra összpontosított. – Narov, James, elő a csónakot! Hárman együtt kihajtogatták az Advanced Elements csónakot, felfújták, és vízre bocsátották. Nehezéknek követ raktak bele, és tettek mellé egypár felgöngyölt ernyőt rakományként. Aztán Narov behajította a hátizsákját, a fegyverét, és bemászott. Már majdnem elindult a Rio de los Dios sűrű dzsungelbe hömpölygő szakaszán, amikor odafordult Jaegerhez, és a férfi nyaka köré kötött „Carnivale!” sálra mutatott. – A nyomkövetőt nem ártana valamibe bebugyolálni – jegyezte meg –, hogy védje az ütődéstől. Törékeny, óvni kell. – Előrenyújtotta tenyerét. – Az a... felesleges giccs tökéletesen megfelel e célra. Jaeger a fejét rázta. – Attól tartok, nem tehetem. Letícia azt mondta, szerencsét hoz: „Édesem, ha elveszted a kendőt, az mindenkire szerencsétlenséget hoz!" Portugálul beszélgettünk, úgyhogy valószínűleg ez neked kimaradt. A nő összevonta a szemöldökét. Gyerekesen durcásan. Jaeger szíve megdobbant: felpiszkálta, végre felidegesítette! Úgy vélte, ez az egyetlen módja annak, hogy megfejtse az enigmát, amelyet úgy hívnak: Irina Narov. Narovval annyi minden nem stimmelt: a második világháborús késéhez való beteges ragaszkodása, a hibátlan némettudása, a Hitler öröksége iránt érzett zsigeri gyűlölete, és hogy olyan volt, mint egy nácizmusról szóló két lábon járó enciklopédia. Ezenkívül azt tapasztalta, hiányzik belőle az

empátia, és az érzelmi skálája enyhén szólva is korlátozott. Mindenesetre Jaeger eltökélte, hogy kideríti, mitől pöccen be Irina – nem beszélve a céljairól. Narov búcsúzás nélkül hátat fordított, és az evezőjét a pirájás vízbe merítette. Amikor elég messzire jutott – és az áramlat már vadul dobálta a kenuját –, a part felé evezett. Kimászott a csónakból, előkotorta a zsebéből a hamis Night Stalker-es érmét, bekapcsolta a követőjét, és összeragasztotta a két felét fekete szigszalaggal Ezután egy vízhatlan, lezárható zacskóba dugta, azt pedig a kenu egyik biztonsági rekeszébe. Már éppen készült vízre bocsátani a csónakot, amikor megtorpant. Átsuhant az agyán egy váratlan gondolat. Beletúrt a hátizsákjába, és elővett egy mobiltelefont, amit a vész esetén felmarkolandó zsákjában tartott. Mindig volt nála néhány mobil, ha netán veszélybe kerülne, és kommunikálnia kell – sosem lehet tudni. Bekapcsolta, és ezt is betette a lezárható zacskóba a nyomkövető mellé. Nem hitte, hogy a tartózkodási helyük ezer kilométeres körzetében akadna rádiótorony – de nem is ez számított. A jelkeresés egyszerű folyamata is elég lehet ahhoz, hogy érzékeljék, belőjék, és követni kezdjék... Dolga végeztével betaszította a kenut a folyóba. Az áramlat felkapta, és pillanatok alatt elsodorta a csónakot. A háromrétegű hajótestnek, a hat felfújható üregnek és a légzsákoknak köszönhetően biztosan fennmarad a vízen, bármibe ütközzön is a folyón. Felborulhat vagy fennakadhat sziklán, de ott is megmarad, ami azt jelenti, hogy a nyomkövető is adja a jelet. Narov a hátára vette a zsákját, felkapta a fegyverét, és visszaindult a csapat magjához – ügyelve arra, hogy távol legyen a víztől, a dzsungel fedezékében. Tíz perccel később ért oda Jaegerhez.

– Megvolnánk – jelentette be. – A Rio de los Dios innentől észak felé kanyarog. A mi utunk egyenesen déli irányba vezet. Azzal, hogy elküldtük őket ellenkező irányba, zavart keltünk az ellenség soraiban. Jaeger áthatón nézte a nőt. – Bárki legyen is az... – Igen – bólintott Narov. – Bárki legyen is az – szünetet tartott. – Odatettem még egy csekélységet, a kenuval együtt egy mobilt is küldtem nekik. Úgy vélem, ha jelet nem is kap, de lenyomozható. Jaeger elmosolyodott. – Nagyszerű ötlet! Reméljük, beválik! – Szürke Farkas, itt Szürke Farkas Hat! – jelentkezett egy hang. – Szürke Farkasnak Szürke Farkas Hat. A beszélő ismét a rádiószerkezet fölé hajolt, mint a múltkor, és a rádió is ugyanott rejtőzött, az ideiglenes felszállópálya mentén elhelyezkedő, terepszín sátorban. Minden irányból a dzsungel egyenetlen fái vették körül, egy sor jelzés nélküli helikopter sorakozott a földúton, fölöttük pedig sötét hegyek tornyosultak. – Szürke Farkas Hat, itt Szürke Farkas beszél – szólt bele a másik. – Uram, egy órán keresztül elvesztettük őket szem elől. A nyomkövető kihagyott... – A rádiós közben egy laptopra pillantott, rajta a Sierra de los Dios számítógépes térképe, itt-ott ikonokkal tarkítva. – Az Ördög vízesésének aljánál bukkantak fel ismét, és a folyón tartanak lefelé a dzsungelbe. – Tehát? – Lejutottak a vízesésen. A vízen csorognak folyásirányban, valószínűleg kenun, de észak felé. A repülőgép pedig... többékevésbé egyenesen délre van tőlük. – Tehát? Az alak megvonta a vállat.

– Uram, rossz felé tartanak, de fogalmam sincs, miért. Predatort irányítok a koordinátáik fölé, hogy amint láthatóvá válik az úszó célpont, képet küldhessünk róla. Ha ők azok, ott helyben kinyírjuk őket. – Mit értesz azon, hogy „ha ők azok”? Ki más lehetne? – Uram, azon a vízen elvileg senki más nem halad. Amint megvan a kép, ellenőrizzük, és végrehajtjuk a parancsot. – Ideje. Most pedig mutasd a felvételt az iménti rajtaütésről, a híd felrobbantását! – Parancsoljon! – Ujjak pötyögtek a laptop billentyűzetén, amitől új kép jelent meg a képernyőn. Szemcsés videó indult el. A Predator felvétele az előbbi Hellfire-rakétatámadásról. Az első rakéta függőhídba csapódása. A kép rázkódott, elfordult, aztán stabilizálódott, és egy pillanatra a hídba kapaszkodó, magányos alakra fókuszált. – Visszatekerni! – parancsolta a hang. – Azt a magányos alakot nagyítsd ki! Lássuk csak, kivel állunk szemben! – Uram! – A rádiós engedelmeskedett, kimerevítette a képet, majd ráközelített az arcvonásokra. – Több képet kérek ezekről a pillanatokról! – mondta szigorúbban, nyomatékosabban a hang tulajdonosa. – Titkosítottan küldd el őket! Egy perc múlva kérem! – Uram! – vágta rá a rádiós. – És Szürke Farkas Hat! Szeretném, ha legközelebb azzal kezdenéd: „Küldetés teljesítve...” Értetted? Gyűlölöm, ha váratnak, és ha sorozatosan csalódnom kell valakiben. – Értettem, uram. Legközelebb a Predator célba talál. – És ne feledd: az a gép sosem szállt fel, sosem létezett! Minden nyomát tüntessétek el, de természetesen csak azután, hogy visszaszereztük, amit keresünk. – Értettem, uram! A rádiós letette a kagylót.

A vonal másik végén a Szürke Farkas fedőnevű férfi visszasüppedt karosszékébe, és a gondolataiba merült. Az asztalán lévő bekeretezett fotót bámulta. Ő és a középkorú, krétacsíkos öltönyben lévő ember kísértetiesen hasonlítottak egymásra – arrogáns szem, abszolút hatalmat sugárzó arckifejezés. Apa és fia. – Feltűnően nehéz eset – morogta, mintha a fényképen lévő alaknak beszélne. A postaládájába üzenet érkezett. A titkosított email Szürke Farkas Hattól. Előrehajolt, és lenyomott egy gombot. Rákattintott a csatolt fájlra, amelyen egy kimerevített arc pillantott az ég felé. William Jaeger. Az alak hosszan, érdeklődve tanulmányozta a szemcsés képet. Arca elkomorult. – Ő az... – suttogta. – Egészen biztosan ő az. Ujja a billentyűzetre tévedt. Megnyitotta a személyes postafiókját. Vadul írni kezdett: Ferdy, valami aggaszt. Hamarosan képeket is küldök. Az Adlerflug IV-hez közeli egyik célpont arca. Szörnyen ismerős. Attól tartok, tényleg William Jaeger az. Azt állítottad, rajtaütöttél az embereiddel, és Londonon kívül tevékenykedik. Azt mondtad, életben hagyod, hogy „kínozza a családja elvesztése”. Én viszont bosszúpárti vagyok, Herr Kamerád. A Jaeger-féléken bosszút kell állni. Úgy tűnik, pont Amazóniában kutat a gépünk után. Reméljük, nem lép a nagyapja nyomdokaiba... Mint tudod, az öreg Jaeger nem hagyott békén minket. A tapasztalat megtanított arra, ne higgyek a véletlen egybeesésekben. Hamarosan küldöm a képeket. Wir sind die Zukunft. H. K.

A „küldés” gombra kattintott.

Tekintetét a képernyőn látható arcra emelte, aztán lehunyta komor szemét, és hosszan magába szívott minden életenergiát elméje tintasötét mélységeibe.

62.

Csillámlott az erdő. Mindenütt csöpögő, zubogó, hulló víz hangja hallatszott. Az alacsony, lombkoronára nehezedő felhők és a sűrű zápor miatt még kevesebb fény ért el a talajszintig. A hegyekből érkező viharoktól igazi csípős élt kapott a levegő. Az órákon át tartó, heves esőzés után pedig sötét, nyirkos és átázott lett a talaj. Jaeger bőrig ázott, de a szíve mélyén örült a változásnak. Miközben a sisakjáról csöpögött az eső, halkan áldotta a szerencséjüket. Puruwehua elmagyarázta neki, hogy ez a kyrapo’a, amely napokig tart, ellentétben az itt honos többi esőfélével. Mert volt kyrahi’vi – lágyan hulló eső, amely gyorsan eláll; ypyi – heves, szélfútta eső; kyma’e – amely legfeljebb egy napig tart, és utána hirtelen felforrósodik a levegő; kypokaguhu – szitáló, abbamaradó eső, alig több, mint a köd; illetve japa – eső és nap együtt, folytonos szivárvánnyal; valamint ezer más csapadék... Aki átmegy a brit Különleges Erők válogatásán, eleve esőszakértővé válik. Wales déli hegyei, a Brecon Beacons ugyanis kietlen, barátságtalan, szélfútta vidék, ahol az év háromszázhatvannégy napján esik. Jaeger emlékezete szerint azokban a halálos hegyekben még több eső létezik, mint az amazóniai esőerdőben. Nem győzte eléggé értékelni, hogy az emberi bőr nagyrészt vízhatlan. Puruwehua véleménye szerint ez kétségkívül kyrapo’a, az eső, amely napokig zuhog megállás nélkül. Jaeger legnagyobb megelégedésére.

Igaz, Dale, Alonzo és Kamisi sebeinek ez kifejezetten rosszat tesz. A vizes, koszos ruhához dörgölőző nedves, koszos kötés nem igazán segíti elő a halharapás gyógyulását. Ám ezúttal kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Mielőtt felszedelőzködtek a pirájáktól hemzsegő tó mellől – az Ördög vízesésének alján –, megkockáztatta, hogy üzenetet fogadjon az Airlandertől elküldött üzenetére. Raff válaszolt – röviden és velősen: Koordinátáitok megerősítve: 964864. Elfoglaljuk pozíciónkat. Predatort észleltünk tíz kilométerre északra a koordinátáitoktól. Szemmel tartandó: Kral, Narov. Figyelőállás. Vége. Emberi nyelvre lefordítva az üzenet nagyjából ennyit jelentett: az Airlander fölöttük fog körözni. Tényleg van legalább egy Predator drón az égen, bár az a tény, hogy tíz kilométerrel északabbra van, arra enged következtetni, hogy sikerült félrevezetni a folyón lefelé tartó, üres kenuval. A figyelőállás azt jelenti, hogy Raff a nap huszonnégy órájában figyelni fogja a Jaegertől érkező burstös üzeneteket. És nem mellékesen elárulta, ki gyanús a csapattagjai közül: Kral és Narov. Indulás előtt nem maradt ideje lenyomozni a csapattagjai hátterét. Andy Smith halála miatt úgy vélte, hasznos lenne, azonban egyszerűen kifutott az időből. Raffra hagyta a kutatást, aki kettejüket találta gyanúsnak. Kralt és Narovot. Ahogy telt-múlt az idő, egészen megkedvelte Dale-t. A szlovák operatőrt is megértette, aki tagadhatatlanul a Wild Dog Media balekja volt – ám eszerint volt valami a múltjában, ami gyanúra adhat okot. Azt sem felejtette el, hogy Kral nem kapcsolta ki a GPS-t Dale egyik kameráján sem. Vajon szándékosan nem? Megkérdezni nem tudta, Kral nem volt a közelében.

Ami Narovot illeti, ő olyan enigmába kódolt rejtély volt, mint maga a géproncs. Jaeger szentül hitte, hogy ez a nő még Winston Churchillt is zavarba hozta volna. Úgy érezte, mintha még kevésbé ismerné, mint az első találkozásukkor. Ennek ellenére eltökélte, hogy így vagy úgy, de megtöri a nő által maga elé emelt gránitfalat, és megtudja, mit rejteget. Vissza az esőhöz... Az eső jó, mert felhőből hullik – és a felhők védik az erdőt attól, ami odafent köröz. Mivel az égből árgus szemekkel figyelte őket az ellenség, Jaeger sokkal nagyobb biztonságban érezte magát az esőfelhők jótékony homályában. Védő takaró. Amíg kikapcsolva tartják az összes kommunikációs és navigációs eszközt, láthatatlanul és lenyomozhatatlanul mehetnek tovább. Próbálta magát az ellenfél parancsnokának helyébe képzelni bárki legyen is az. Az utolsó biztos nyom a csapatáról – a prédáról – egész biztosan az Ördög vízesésének pereméről származik. Ott érzékelhette az érme és a kamera GPS-jelét is. Egy óra kihagyás után egy lenyomozható jel és egy mobil mozgott a Rio de los Dioson. Az ellenség parancsnoka tehát biztosan abból indul ki, hogy ő és a csapata a vízen csorog tovább. Más nyom nem áll a rendelkezésükre. Jaeger erre a cselre bízta a sorsukat – amely Irina Narov zsenialitását dicsérte. Úgy vélte, hogy egy bölcs parancsnok – és nem szokta alábecsülni az ellenségeit – biztos, ami biztos alapon a felhők eloszlását megvárva lenyomozná a kenut, hogy kiderítse, kit vagy mit visz, miközben készülődne a végső Hellfire-rakétatámadásra. Szárazföldi alakulatainak viszont kétszeres tempót diktálna a géproncsig, hogy rátehesse a kezét. A verseny megkezdődött. Puruwehua számításai szerint a csapatuk most nagyjából egynapi előnnyel menetel az ellenség előtt. A géproncs kevesebb, mint tizennyolc órára van tőlük. Ha

minden a terv szerint halad, másnap reggelre odaérnek. Bár azzal nem áltatta magát, hogy az odavezető út sima ügy lesz. Az eső kihozza a dzsungel legjavát. Mialatt még mélyebbre küzdötték magukat, Puruwehua rámutatott néhány eső okozta változásra az erdőben. Akadt néhány világosan látható: a csapatuk folyamatosan derékig érő pocsolyában gázolt, azonosítatlan lények cuppogtak, szluttyogtak és siklottak a lábuk körül, és szivárványszínű vízisiklók úszkáltak az árnyak közt. Puruwehua egy különösen veszélyesnek tűnő példányra mutatott, amelynek a csíkjai fekete, kék és kétféle vörös árnyalatban pompáztak. – Ez ártalmatlan – mondta. – A mbojovyuhua kis békákat és apró halakat eszik. A harapása nem halálos. Az indián Jaegerhez fordult. – De óvakodj a nagy mbojuhuától! Olyan hosszú, mint öt férfi, és olyan vastag, mint egy kajmán. Fekete-fehér foltjai vannak. Ha megragad az állkapcsával, szorosan köréd fonódik, végül összeprésel. A nyomás minden csontodat szétroppantja. Addig szorít, míg érzi a szívverésed. Utána lenyel egy darabban. – Bájos – morogta Jaeger. – Óriáskígyó, rossz passzban. A piráják után ők a kedvenceim. Puruwehua elmosolyodott. Jaeger látta rajta, mennyire élvezi, hogy alaposan ráijeszhet a csapatra. – Bár a tenhukikiuhüa még rosszabb – tette hozzá. – Tudod, milyen? Ő egy szürke gyík, akkora, mint egy vaddisznó. A hátán fekete négyzetes minta húzódik végig. Lába akár az emberkéz, és szívókorongja is van. A harapása nagyon mérgező. Szerintünk minden kígyónál rosszabb. – Csak azt ne mondd, hogy esőben merészkedik elő... – Rosszabb. A vízzel borított erdő az otthona. Jó úszó, ügyes fáramászó. A szeme fehér, mint a szellemeknek, és ha farkon ragadod, az a kezedben marad. Így menekül a tenhukikiuhüa...

– Miért akarnám farkon ragadni? – vágott közbe egy hang. Alonzo. A nagy amerikai legalább annyira nem vágyott a gyíkkal találkozni, mint Jaeger. – Mert ízletes – felelte Puruwehua. – Ha elkerülöd a harapását, a tenhukikiuhüa olyan ízletes tud lenni, mint a hal és a csirke. Alonzo felhorkant: – Gyíkburger? Na ne már! A túlélőkaját csirkeízűnek szokás mondani. De Jaeger és Alonzo is jól tudta, hogy valójában nem az. Az eső által előidézett többi változás nem volt ilyen szembetűnő – csak az indiánok érzékelték. Puruwehua a talajban lévő kicsi üregekre mutatott, amelyekről Jaeger azt hitte, rágcsálók művei. Valójában a tairyvuhua otthona, a föld alatt élő halé, amely a sárban alszik téli álmot, és csak akkor bújik elő, amikor esni kezd. Alkonyat előtt egy órával leálltak vacsorázni. Mivel az amahuaka törzsfőtől megtudhatta, ki van a nyomukban – a Sötét erő –, szigorított evést rendelt el. Semmi tűz, semmi főzés, hogy kevesebb nyomot hagyjanak hátra maguk után. Csakhogy a szigorított evés nem túl élvezetes dolog. Ilyenkor fapofával elnyámmognalc egy önmelegítő katonai ételcsomagot – a főzés tilos. Ez az éhséget csillapítja ugyan, de a harci kedv nem jön meg tőle.

63.

Jaeger egy kidőlt fatörzsön üldögélve eszegette csirkés tésztának mondott vacsoráját, ami leginkább egy összeállt ragasztótubusra emlékeztetett. Eszébe jutottak a hippi Annie répatortái a londoni bárka mélyén. Biztosan ott is zuhog, gondolta bánatosan. Levezetésként elrágcsált egy marék száraz kekszet, de még így is kegyetlenül gyötörte az éhség. Alonzo Jaeger mellé hajította a hátizsákját, és lehuppant. – Aú! – ugrott fel azonnal a hátsóját dörgölve, ahol a pirája beleharapott. – Milyen érzés, ha seggbe harap egy hal? – tudakolta Jaeger. – Átkozott piráják! – mordult fel Alonzo. – Szarni sem tudok anélkül, hogy ne gondolnék rájuk! Jaeger körbepillantott a csöpögő növényzeten. – Végre ránk mosolygott a szerencse. – Az esőre gondolsz? A rohadt esőerdő tényleg kiérdemelte a nevét. .. Reméljük, eltart egy darabig... – Puruwehua szerint ez az eső sok-sok napon át szokott tartani. – Puruwehuának elhiszem – bólintott Alonzo, majd üres gyomrára csapott. – Haver, fel tudnék falni egy egész McDonald'sot. Dupla sajtos McRoyal sült krumplival és tripla csokishake... Jaeger elvigyorodott. – Amikor befejeztük, a vendégem vagy! – Áll az alku! – mondta, majd nyelt egyet. – Tudod, gondolkoztam. Nem gyakran van ilyen, ezért jól figyelj! Vadászik ránk egy Predator. A világon kevés kormány rendelkezik ilyen felszereléssel. Jaeger bólintott:

– Nem lehet brazil. Ha lenne Predator gépük, amit erősen kétlek, Evandro ezredes védene minket... – Alonzóra sandított. – A legvalószínűbb, hogy a te honfitársaid azok... Alonzo elfintorodott. – Haver, fogalmam sincs. Dél-Amerika mindig is a hátsó kertünk volt. Tudod, hogy van ez... sok ügynökség van, sok közülük a határon lavírozó gonosztevő. De akárki irányítja is a Predatort, megfordult már a fejedben, mit tesznek ezek az Airlanderrel? – Az Airlander biztonságban van – nyugtatta meg Jaeger. – Evandro ezredes B-SOB-bevetési státuszt adott neki. Ez terra incognita, a brazilok pedig hónapok óta repülőgépekkel figyelik a határ menti sávot. Az Airlander brazil felségjelzéssel repül, BSOB-színekben, mintha közönséges felderítésen lenne. – Gondolod, hogy beveszik? Hogy a rosszfiúknak fel sem tűnik a ránk állított léghajó? – Az Airlander háromezer méteres magasságban száll, a Predator kábé kétszer ilyen magasan. Az Airlander nem bujkál, a vak is láthatja. Sőt, még csak a közelünkben sem kell lennie, mert légi megfigyelési technológiája révén több kilométerről is szemmel tarthat minket. – Ajánlom, hogy igazad legyen, Jaeger, különben nekünk lőttek... Jaeger Alonzóra pillantott, aki az önmelegítős kaját tömte magába. – Tudnál szólni az érdekünkben? – puhatolózott óvatosan. – Bármilyen különleges egységnek, amely kideríthetné, ki a franc vadászik ránk? És ha már ránk engedte a vérebeket, nem szándékozik-e esetleg visszahívni őket? Alonzo vállat vont. – SEAL-tartalékos vagyok, törzsőrmesteri rangban. Ismerek ilyen téren dolgozó fickókat. De van fogalmad arról, hogy szeptember 11. után hány különleges ügynökség jött létre?

– Több száz? Alonzo felhorkant. – Jelenleg nyolcszázötvenezer szigorúan titkosnak minősített amerikai szervezet létezik, ezerkétszáz kormányzati ügynökség dolgozik titkos, többnyire terroristaelhárító hadműveleteken, és még kétezer magántulajdonban lévő társaság van. – Ez... ez hihetetlen! – csóválta a fejét Jaeger. – Őrületes káosz! – Nem, haver, mert ez a jéghegy csúcsa! A java még csak most következik – Jaegerre pillantott. – 2003-ban az amerikai elnököt rávették egy elnöki végrehajtási utasítás, egy úgynevezett EXORD aláírására. Az EXORD-dal áldását adta arra, hogy az a nyolcszázötvenezer ember saját kénye-kedve szerint járjon el, és minden engedély nélkül folytasson nyomozásokat. Tehát elnöki felügyelet nélkül. – Szóval az a Predator sok ezer ügynökségé lehet? – Aha, valahogy úgy – bólintott Alonzo. – És az a rohadék, aki ki akar nyírni minket, így ügyködik, a sötétből. Én mondom, senki sem tudja, mit csinál a másik. És egy ilyen EXORD után már senki sem gondolja, hogy joga lenne bármit is megkérdőjelezni vagy megkérdezni. – Lehidalok! – Bizony, – Jaegerre pillantott. – Tehát: de, körbekérdezhetnék pár embert, ami olyan lenne, mintha a szélbe hugyoznék... – Hatásszünetet tartott. – Úgyhogy volnál szíves még egyszer kifejteni a csapatkivonási stratégiánkat? – Az Airlandert egy masszív, rombusz alakú léghajóként képzeld el... – mondta Jaeger. – Mind a négy sarkán van egy-egy hajtómű, amelynek segítségével bármely irányba húzhat és vonhat: fel, le, előre, hátra és oldalra. A fedélzet az alsó rész közepén helyezkedik el két vékony légpárnás futómű közt, ami gyakorlatilag egy pár mini léghajó a hajótest két oldalán. – Felkapott egy kekszet, amibe még nem harapott bele, és

léghajóként végighúzta a levegőben. – Bármilyen magasságban, bármilyen irányban képes mozogni és lebegni. A ki- és bepakoláshoz rendelkezik csörlőkkel és darukkal. A fedélzetén ötven utas is elfér. A legjobb esetben megerősítjük, hogy biztonságos közelednie, alacsonyabbra száll, lebeg a dzsungel fölött, míg a géproncs köré hevedereket kötünk, és végül velünk együtt kiemeli őket. Ez a forgatókönyv arra az esetre, ha a rosszfiúk előtt érünk oda – folytatta –, és ha a földön megbirkózunk a mérgezéssel. Az Airlander lassú, körülbelül kétszáz kilométer per órával halad, de háromezer-ötszáz kilométert is képes megtenni egyszerre. Ami bőven elég a Cachimbo Légibázisra való visszajutáshoz, ahol Evandro ezredes vár ránk. A legrosszabb esetben a méreganyag öl, az Airlander nem tud minket kiemelni, mi pedig menekülünk, futunk az életünkért. Alonzo elmélyülten megvakarta állát. – Hát, nagyon remélem, nem a kettes verzió fog bekövetkezni! – Evo’ipeva! – kiáltott egy hang. Puruwehua lépett oda, és egy sötét, véres dögöt szorongatott az ujjai közt. – Nem tudom az angol megfelelőjét. Az eső csalja elő, vérszívó... – Pióca – sóhajtott Jaeger. – Átkozott pióca! Alonzo megborzongott. – Aha, és elnézve őket, igazi szörnyetegek! Puruwehua a saját lábára és ágyékára mutatott. – Mi, amahuakák nem hordunk nadrágot, hogy észrevegyük, és gyorsan leszedhessük. Ti viszont... nektek ellenőrizni kell! Jaeger és Alonzo egymásra néztek. – A szépségért szenvedni kell... – jelentette ki Alonzo. – Az én dákómon jó darabig elcsámcsoghatnának. Jaeger kelletlenül feltápászkodott. Kicsatolta az övét, az övtáskáját, és leengedte a gatyáját. Még a félhomályban is látta, hogy a lába és az ágyéka hemzseg a vonagló, fénylő lényektől, amelyek olyanok, mintha rövid, vastag csápok lennének. Hogy

gyűlölte őket! Tigrispiócák. Fekete testükön vad, sárga csíkok. Mostanra a normál hosszúságuk ötszörösére nőttek. Amikor az első felkúszott Jaeger nadrágszárán meleg és nedves helyet keresve, ahol megtapadhat, még nem volt nagyobb egy tollkupaknál. Most, néhány óra zabálást követően akkora lett, mint egy vértől duzzadt, vastag szövegkiemelő. – Öngyújtót? – kérdezte Alonzo. A leghatásosabban úgy szabadulhat meg a vérszívóktól, ha leégeti őket. A második leghatásosabb módszer, ha lefújja őket rovarriasztóval, és végignézi a haláltusájukat. Jaeger odatartotta a kezét az öngyújtóért. – Kérek! Tudta, hogy nem lenne szabad. A piócák nyála érzéstelenítőt tartalmaz, így az áldozat nem érzi a harapást. Feltapadás után egy hirudin nevű erős enzimet lövellnek a zsákmány vénájába, ami véralvadásgátló, és ezáltal folyamatosan táplálkozhatnak. Ha lángot tartasz hozzá, a pióca azonnal összehúzódik, visszahúzza a száját, és lehullik, de eközben beleüríti a gyomortartalmát a véráramba. Más szóval... visszahányja a vért az erekbe, mindazokkal a betegségekkel együtt, amelyeknek a hordozója. Jaeger viszont szívből gyűlölte a tigrispiócákat. Nem tudta leküzdeni a bosszúvágyat. Felkattintotta az öngyújtót, kisebbre vette a lángot, és nézte, amint az első duzzadt csáp sisteregve, rángatózva ég el. – Hellfíre-rakétákkal akarnak szétégetní? Én is örömmel égetem le magamról a piócákat! Alonzo felkacagott. – Legalább azt elmondhatjuk, hogy ebben győztesek vagyunk! Néhány másodperces kínzás után a piócák leestek, Jaeger lábából pedig ömlött a vér. A sebek egy ideig véreznek, de úgy vélte, megéri.

Kétszeresen is megkínozta őket: megfosztotta őket az értékes vérlakomától, és beledöglenek az égési sérüléseikbe.

64.

Alkonyodott, mire befejezték a piócák leperzselését. Jaeger úgy gondolta, üssenek tábort ott, ahol vannak. Körbeküldte az információt a csapatában. Ám amikor végignézett a sötét fákra felfüggesztett, eső áztatta függőágyakon és poncsókon, észrevette, hogy egyikük bajban van. Odaballagott Dale-hez, aki még nem vette le a nedves ruháit. Az operatőr, lábát a függőágynak támasztva, alvásra készen hátrahanyatlott. Magához ölelte filmes felszerelését, és éppen sűrített levegős fújókával törölgette le a kamerára rakódott kosz, mocsok és nedvesség legjavát. Kemény feladat ilyen körülmények közt is működőképesen tartani egy efféle felszerelést. Dale rendíthetetlenül végezte esti tisztogatási szertartásait, és amikor kimerült álomba merült, gyakran úgy szorította magához a kameráját, mint egy alvómacit. – Dale, fosul nézel ki – lépett oda hozzá. A függőágyból lekandikált egy fej. Az operatőr félelmetesen sápadtnak és nyúzottnak látszott. Egészen biztosan nem fedezte még fel a saját piócadagját, mivel csak a vizesből száraz ruhába való átvedléskor vette volna észre. – Kivagyok – motyogta –, letisztítom a kamcsit, aztán bedobom a szunyát. A kilenc nap dzsungelben menetelés mindenkit megviselt. Dale-t kétszeresen is, mert az expedíción való részvételen túl az egész megörökítése is őrá hárult. Míg a többiek tudtak egy kis időt szakítani az alapvető higiéniára, neki minden szabad percét a felszerelés tisztogatása töltötte ki: elemet cserélt, és egy külső meghajtóra mentette mindazt, amit felvett. Ráadásul a hátizsákján kívül a filmes cuccokat is cipelnie kellett. Jaeger többször felajánlotta neki, hogy osszák meg a

terhet, azonban Dale tiltakozott, és kifogásként azt hozta fel, hogy ezeknek a holmiknak mindig kéznél kell lenniük. Jaeger nagyon is jól tudta, hogy Dale büszke és elszánt operatőr – és tisztelte ezért. – Át kéne öltöznöd száraz ruhába – javasolta –, mert ha nem, véged. Dalé ránézett, és a szemében halálos fáradtság jelent meg. – Kivagyok, totál kivagyok. Jaeger beletúrt a zsebébe, és kivett egy energiaszeletet a vésztartalékából. – Tessék, edd meg! És van még valami, amit el kéne intézned. Hol is kezdjem... PIÓCÁK! A fiú most először került közelebbi kapcsolatba a vérlázító parazitákkal, és ez az első igen traumatikus élménynek bizonyult. Mivel rendszeresen állt le filmezni, és gyakran hajolt le a nedves erdei talajra, hogy alulról filmezzen, könnyű célpontot jelentett. Rekordtermést produkált. Jaeger átadta neki az öngyújtóját, és amennyire lehetett, segített a piócák levételében. Miközben a rettegő Dale a piócáit perzselte, Jaeger beszélgetést kezdeményezett, hogy elterelje az operatőr figyelmét. – És hogy mennek a dolgok Kral nélkül? Dale rásandított. – Őszintén? – Őszintén. – Igaz, többet kell cipelnem, mert azelőtt kettőnk közt oszlott meg a teher... viszont hatalmas előnye, hogy nem ócsárol egyfolytában az a ronda méregzsák, az az önző, megkeseredett pióca. Úgyhogy mindent összevetve jobb ez így... – Fáradtan elmosolyodott. – Azért kibírnám ezek nélkül a férgek nélkül. – Az biztos, hogy kezdettől fogva nem kedveltétek egymást. Mi volt az oka?

– Akkor elmondom az én történetem – mormogta Dale egy újabb kövér pióca pörkölése közben. – Ausztráliában születtem, de ez az akcentusomon nem hallatszik; mivel apám rendes angol bentlakásos iskolába járatott. Na, ott aztán a maradék ausztrálságot is kiverték belőlem... Az iskola a sportokról volt ismert. A gond csak az volt, hogy nekem egyik hagyományos sport sem feküdt, utáltam a rögbit, a hokit meg a krikettet. Szarul is játszottam. Egyszóval állandó csalódást okoztam apámnak. Csak két dologban tűntem ki. A sziklamászásban és a kamera kezelésében. – Nocsak! Sziklamászó társ? Én is azt bírtam a suliban! Ebben a kiruccanásban jól jöhet még. – De apám jónevű ügyvéd Sydney-ben – folytatta Dale – és amikor kijelentettem, hogy nem lépek a nyomdokaiba a jogi pályán, hanem a médiában szeretnék tevékenykedni, úgy fogadta, mintha drogdílerkedésen kaptak volna. Kitagadott. Úgyhogy belevetettem magam a média cápamedencéjébe, ráadásul Londonban, hogy duplán bosszantsam. Választhattam: azonnal elsüllyedek, úszom az árral, vagy hagyom, hogy felzabáljanak. Vadonban forgatott, veszélyes filmekre szakosodtam. De így is egyik napról a másikra élek. Nincs mese. Kral megengedhette magának, hogy elfusson az első nehézségek láttán. Én nem. Bizonyítani akarok a kételkedőknek... az apámnak. A veszélyes, kockázatos filmezés a munkám. Ha lelépek, mikor tetőfokára hág az izgalom, mi marad? Semmi. – Dale Jaegerre bámult. – Úgyhogy Kral cseszheti az irigységgel és a sértettséggel! Bár, az igazat megvallva, összefosom magam ezen a terepen... A piócátlanítás végeztével Jaeger felajánlotta, hogy átveszi Dale őrségét, hogy az végigalhassa az éjszakát. Ezúttal az ausztrál nem tiltakozott. Úgy tűnt, ez egy különös barátság kezdete... Őrködés közben Jaeger az éjsötétbe bámult, és arra gondolt, menynyire félreismerte ezt az embert. Dale merész, szabadúszó

hozzáállása és a megszokottól eltérő gondolkodásmódja olyan tulajdonságok, amelyeket Jaeger nagyra értékelt a katonáinál a hadsereg kötelékében. Ha a dolgok egy kicsit is másként alakulnak, Jaeger akár lehetett volna haditudósító-operatőr, Dale pedig elit katona. Mert Jaeger nagyon is jól tudta, milyen kevésen múlik egy ember sorsa.

65.

Őrjárata végeztével észrevette, hogy egyikük – Letícia Santos még ébren van. Odasétált a nőhöz, hogy szóljon neki a piócákról. Santos már rég orvosolta a problémát, és amikor a férfi óvatosan hozzátette, hogy a nemi szervei körül is ellenőrizni kéne, kuncogni kezdett. – Nyolc év B-SOB, öt év FUNAI – mosolygott. – Megszoktam, hogy átnézzem a testem. Jaeger elvigyorodott. – Megnyugtató. És miért váltottál? – érdeklődött, miközben lekucorodott a nő mellé. – A rosszfiúk üldözése után miért kezdtél el indiánokat menteni? – Két okból – felelte a nő. – Először is, rájöttem, hogy addig nem szabhatunk gátat a kábítószer-kereskedőknek, amíg nem védjük meg magát a dzsungelt. Mert ott zajlanak az ügyletek, ott bujdosnak. Ehhez az amazóniai törzseknek kell segíteni. A brazil törvények kimondják, hogy a földjük, az erdei otthonuk védett terület. Úgyhogy, ha kapcsolatot létesítünk velük, és óvjuk az indiánokat, azzal védjük a leginkább Amazóniát. – Itt Jaegerre pillantott. – Ha ez a te hazád lenne, és ilyen csodákat birtokolnál, mint az amazóniai esőerdő, te is biztosan óvni szeretnéd. – Persze! És a második ok? – faggatta tovább. – A B-SOB-s munkám miatt a házasságom tönkrement – suttogta Santos. – A Különleges Erőknél dolgozni nem éppen a boldog házasság receptje, nem igaz? Mindig készenlétben állni, titkolózni, nem tervezni előre, minduntalan lemondani a vakációt, születésnapot és évfordulókat. A férjem azt vágta a fejemhez, hogy sosem számíthat rám... – Itt megállt. – Nem akarom, hogy a lányom is ugyanezeket a vádakat mondogassa nekem, míg felnő...

Jaeger bólintott. – Megértem. Nem sokkal a családalapítás után otthagytam a sereget. Csakugyan nehéz ügy. Santos rápillantott a bal kezére, melynek egyetlen dísze az aranygyűrű volt. – Házas vagy? És gyereked is van? – Igen. Egy fiam. De... hosszú történet – elmerengett a baljós dzsungelbe. – Mondjuk, hogy számomra elvesztek ... – A szavait elnyelte a sötétség. Leticia a férfi karjára tette a kezét. Leplezetlen vonzalommal fürkészte az arcát. – Egyedül lenni nehéz. Ha valaha szükséged lenne egy barátra, aki meghallgat, tudod, hogy rám számíthatsz. Jaeger megköszönte, aztán feltápászkodott. – Ideje lepihennünk! Dorme bem, Leticia! Szép álmokat! Órákkal később verejtéktócsában, üvöltve ébredt, Függőágya vadul himbálózott az ide-oda hadonászástól, amivel próbálta elűzni az álmaiban felbukkanó rémképeket. A legutóbbi Wardour Castle-i éjszakán átélt rémálma ismétlődött meg. És megint odáig tartott, hogy a feleségét és a gyermekét elszakítják tőle, aztán leomlik egy áthatolhatatlan fal. Körbepillantott. A függőágyát olyan koromsötét vette körül, hogy alig látott tovább az orránál. Aztán lépteket hallott. Valaki vagy valami a sűrű bozótból közelített felé. A keze kirobbant a függőágyból a vadászpuska felé. Ekkor egy hang szólt hozzá a sötétből: – Puruwehua vagyok. Hallottam a kiáltásaidat. Jaeger megkönnyebbült. Valójában nem lepte meg, hogy az üvöltése felébresztette az indiánt. Puruwehua mellé kötötte a függőágyát. Jobb, hogy ő hallotta meg, nem valaki más – mert Jaeger mindannyiuk közül leginkább ebben az amahuaka harcosban bízott.

Puruwehua elhelyezkedett a függőágyában. – Az elfeledett emlékek... bennünk vannak, Koty’ar – suttogta. – Neked kell kiszabadítanod őket, neked kell odamenned. Jaeger a sötétségbe bámult. – Minden leszerelt katonának és bukott apának vannak rémálmai. – De te sok sötétséget hordozol – folytatta Puruwehua. – Sok kínt. – Hosszú hallgatás. – Tudsz fényt csinálni? – kérdezte Puruwehua. Jaeger felkapcsolta a fejlámpáját, de a függőágyon belül tartotta, hogy csak halványzöld fénnyel égjen. Puruwehua odanyújtott neki egy teli csésze folyadékot. – Idd meg ezt! A dzsungel gyógyíre, segíteni fog. Jaeger elvette, és megköszönte. – Ne haragudj, amiért felébresztettelek, harcos barátom. Most pihenjünk, és készüljünk a holnapra! Azzal felhajtotta a tartalmát. Azonban az áhított nyugalom csak nem akart eljönni. Ehelyett iszonyatos fájdalom hasított a koponyájába, mintha szemgolyón rúgták volna. Aztán az érzékei elmosódtak. Érezte, hogy kezek nyomják le, és Puruwehua jellegzetes hangja mormol valamit az amahuakák nyelvén. Szemhéja belső oldalán színek kaleidoszkópja robbant, és fokozatosan széles, sárga vászonná szelídült. Egy kép alakult és tisztult ki a szeme előtt. Hanyatt feküdt egy sátorban, ahol két hátizsákot összecipzározva, összebújva feküdtek a feleségével és a kisfiával. De valami felébresztette, és mély álmából egy walesi hegyi tél valóságába repítette. A fejlámpája fénye a fölöttük elterülő sárga vászonra esett, de közben próbálta azonosítani a zavar és fenyegetés forrását. Egy hosszú kés vágott lyukat a sátor vásznába. Azonnal ugrott, próbálta kiszabadítani magát a hátizsák fogságából, de ekkor szisszegést hallott a nyíláson bedugott csőből.

Sűrű gáz árasztotta el a sátrat, amitől hanyatt esett, és a végtagjai lemerevedtek. Látta, amint egy sötét, gázálarcos alak karjai benyúlnak, és egyetlen szempillantás alatt kirángatják a feleségét és a kisfiát a sátor melegéből a sötétségbe. Sikoltani sem volt erejük, mert őket is megbénította a gáz, mint Jaegert. Tehetetlenül nézte végig, hogy képtelen védekezni, és ami még fontosabb: megvédeni a feleségét és a gyermekét. Hangos motorbőgést hallott, sikoltásokat, ajtócsapódást, és azt, hogy valamit – vagy valakit – elvonszolnak. Emberfeletti erőfeszítéssel felemelkedett a sátorba vágott réshez, és kidugta rajta a fejét. Keveset látott, de eleget. A fagyon és havon megcsillanó reflektorfényben két alak körvonalazódott előtte: egy apró kisfiú és egy karcsú nő alakja a négykerék-meghajtású kocsi csomagtartójába hajítva. A következő pillanatban föléje hajolt valaki, és megragadta őt a hajánál fogva. Fölfelé fordította a fejét, hogy a gázmaszk szemvédőjén át láthassa a sötét, gyűlölettől izzó tekintetet. Kesztyűs kéz bukkant elő a sötétből, és hatalmas erővel – egyszer, kétszer, háromszor – belecsapott Jaeger arcába, akinek az orrából a hóra spriccelt a vér. – Jól nézd meg őket! – sziszegte a maszkos, és vadul a kocsi irányába csavarta Jaeger fejét. Szavai tompán hatottak, ám az értelmüket így is felfogta. Az alak kísértetiesen ismerősnek tűnt. – Emlékezz erre a pillanatra! A feleséged és gyermeked... a miénk! – A maszkos lejjebb hajolt, amitől a szájvédő Jaeger véres arcába préselődött. – Soha ne felejtsd el, hogy nem voltál képes megvédeni a feleséged és a gyermeked, Wir sind die Zukunft! Az üvegvédő mögötti, adrenalintól viliódzó szempár kikerekedett, és Jaegeren hirtelen olyan érzés lett úrrá, mintha már látta volna valahol az őrült tekintetű alakot. Ismeri őt, de mégsem. Mert nem tudott nevet rendelni a gyűlölettől eltorzult vonásokhoz. Pár pillanattal később a szörnyű jelenet, a

leírhatatlan emlék elhalványult, azonban előtte még egy kép égett a retinájába... Mikor végül magához tért a függőágyban, minden ereje elszállt. A támadóival kapcsolatos legmaradandóbb kép valójában nem lepte meg. Legbelül szinte sejtette – és rettegett tőle. Félt, hogy ez lappang a hófödte walesi dombok sötétjében. A sátorba hasító kés markolatába vésve komor, ikonikus kép villant fel: a Reichsadler.

66.

Puruwehua

az

éjszaka

óráit

Jaeger

függőágya

mellett

virrasztotta át. Csak ő értette, min megy keresztül, mert a kapott italba nyakwandt kevert, hogy előhozza mélyre temetett, iszonyú emlékeit. Tudta jól, hogy ez megrázza majd a fehér embert. Hajnalban egyikük sem beszélt a történtekről. Valahogy nem volt szükség szavakra. Jaeger reggelre morózussá és visszahúzódóvá vált. Beburkolózott a felidézett emlékekbe. Teste egyik lépést a másik után tette meg a párás, csöpögő dzsungelben, de gondolatban teljesen máshol járt: az elméjét egy felhasogatott sátor fedte be, valahol a jeges walesi hegyekben. A csapata nem tudta nem észrevenni a hangulatában bekövetkezett változást, bár csak kevesen sejtették az okát. A géproncs közelében – felfedezése már egy karnyújtásnyira volt tőlük – azt várták volna, hogy teljesen felvillanyozódik, és előretör. Azonban éppen ellenkezőleg: Jaeger beburkolózott sötét, személyes múltjába, és kizárt belőle mindenki mást. Már majdnem négy éve történt. Jaeger a Pen Y Fan Próbára, egy huszonnégy kilométeres walesi hegyi futóversenyre gyúrt. Karácsony volt, és közösen úgy döntöttek, hogy ezúttal szokatlan módon fogják ünnepelni: kempingeznek a walesi hegyekben. Tökéletes ürügy volt arra, hogy együtt legyenek a szabadban – amit a kicsi Luke nagyon szeretett –, és közben Jaeger is edzhessen. „Családi nyaralással egybekötött kalandtúra” – mondogatta tréfásan Ruthnak. A verseny rajtja mellett vertek sátrat, a hírhedt Pen Y Fan lábánál. A Pen Y Fan Próbát a brit Különleges Erők válogatása inspirálta. Az SAS-kiválasztás egyik legkeményebb fázisa, amikor a jelöltek felmásznak a szinte függőleges The Fan sziklafalon, leereszkednek Jákob lajtorjáján,

aztán rátérnek a kanyargós ókori római útra, amelynek a végéhez érve megfordulnak, és ugyanezt megteszik visszafelé. A Fan Dance néven elhíresült verseny brutálisan próbára teszi a gyorsaságot, az erőnlétet és az ügyességet. Jaeger adottságait. Bár a seregtől visszavonult, néha szerette magában felidézni, hogy mire képes. Akkor este egy nehéz edzésnap után tértek nyugovóra. A felesége és a fia is alaposan elfáradt a havas alföldeken való kerékpározástól. Jaeger következő emléke az volt, hogy egy héttel később az intenzív osztályon tért magához, ahol megtudta, hogy Ruth és Luke eltűntek. Megállapították, hogy az ellenük bevetett gáz Kolokol-1 volt, egy kevésbé ismert orosz szer, amely egy-három másodperc alatt fejti ki a hatását. Többnyire nem halálos — kivéve, ha az áldozat hosszabb ideig, zárt térben van kitéve neki, de Jaegernek így is hónapokig tartott a felépülés. A rendőrség Jaeger autójának csomagtartójában karácsonyi ajándékokat talált, melyeket már nem nyithattak ki. A négykerékmeghajtású autó keréknyomain kívül azonban semmi nyom nem vezetett a feleségéhez és a fiához. Úgy tűnt, indíték nélküli emberrablás, esetleg gyilkosság történt. Bár nem gyanúsították meg semmivel, néha Jaegert is gondolkodóba ejtette a nyomozás iránya, mert minél kevesebb indítékra és nyomra bukkant a rendőrség, annál inkább az ő múltjában vájkálva kerestek okot arra, miért akarhatta ő eltüntetni a feleségét és a gyermekét. Átnézték katonai múltjának papírjait, és lecsaptak minden szélsőségesen traumatikus eseményre, ami kiválthatta nála a poszttrauma-tikusstressz-szindrómát, a PTSD-t. Minden olyanra, ami megmagyarázhatja ezt a látszólag kiszámíthatatlan cselekedetet. A legjobb barátait is kihallgatták. Sőt, a családját – főleg a szüleit – is szünet nélkül arról faggatták, voltak-e problémák a házasságában.

Részben emiatt költözött Bermudára az anyja és az apja, hogy elmeneküljenek az állandó zaklatás elől. Addig maradtak, míg átsegítették a legszörnyűbb időszakon, de miután ő Biokóra dezertált, szülei is megragadták az alkalmat az újrakezdésre. Addigra már úgyis minden nyom eltűnt. Jaeger feleségének és gyermekének egy éve nyoma veszett, halottnak hitték őket, Will Jaeger pedig szinte beleőrült a szakadatlan keresésbe. Napokba, hónapokba, évekbe telt, mire eltemetett emlékei felszínre jutottak arról a sötét éjszakáról. És most a legutolsó emlékfoszlányát is fel tudta idézni – az amahuaka harcos és egy csésze nyakwanás itóka segítségével. Természetesen nem az egyszerű, régi Reichsadler volt a kés markolatán. Ugyanazt a változatot látta, amelytől a skót hegyek közt rejlő „kunyhójában” Joe bátya olyannyira megrémült. Miközben a fülledt dzsungelben lépdelt, eszébe jutottak a nagyapja testvérének iszonyatos rémülettel kiejtett szavai: „És akkor ez a drága fiú megjelenik ezzel! Ein Reichsadler! Ördög és pokol! A fiú szavaiból ítélve a gonosz visszatért!” Az amahuaka indián törzsfőnök elmondása alapján ezt a Reichsadlert véste két megkínzott harcosa vállába ugyanaz az Erő, amellyel ő és csapata most élet-halál harcot vív. Leginkább az nyugtalanította, hogy felismerni vélte a gázálarc mögül fenyegető hangot. Ám akárhogy törte is a fejét, sem név, sem arc nem ugrott be neki hozzá. Ha ismerte is valahonnan a legkegyetlenebb kínzóját, annak kiléte egyelőre rejtély maradt előtte.

67.

Másnap délben, dzsungeljárásuk tizedik napján kezdett ldszabadulni komor gondolatainak a fogságából. Bármelyik pillanatban megláthatják a géproncsot, és ez kirángatta a sötét, nyugtalanító múltból. Reggeli zaklatottsága ellenére a kezében kavicsokat és iránytűt szorongatott. Úgy számolta, hogy nagyjából kétezernyolcszáz méterre lehetnek a holt erdőszakasztól. Azon túl mérgező hullák kifehé-redett csontjai szegélyezik az útjukat egészen a repülőig. Ekkor az erdő szokatlanul lápos részéhez értek. – Yaporuamuhüa – jelentette ki Puruwehua, amint belegázoltak. – Elárasztott erdő. Amikor ilyen nagy a víz, piráják úsznak ide a folyóból, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. A sötét áradat Jaeger derekáig ért, – Kösz, hogy szólsz – morogta. – Csak akkor agresszívak, ha éhesek – nyugtatta meg Puruwehua. – Ilyen esőzés után bőven akad táplálékuk. – Mi van, ha mégsem? Puruwehua a legközelebbi fára pillantott. – Akkor gyorsan ki kell jutni a vízből. Kecses, ezüstös lény tűnt fel Jaeger mellett a kavargó vízben. Újabb és újabb ilyenek cikáztak tova, némelyik a lábához dörgölőzött. Hátuk selyemzöld, felfelé fordított sárga szemük volt, és két masszív, tüskés fogsoruk, – Körülvettek... – suttogta Jaeger. – Félelemre semmi ok. Ők jók. Nagyon jók. Andyrapepotiguhüa, vármpírhal, megeszi a piráját. Felnyársalja hosszú fogaival. – Ó! Oké, akkor tartsuk itt őket, amíg a géphez érünk.

A víz egyre mélyült. Szinte mellig ért. – Hamarosan úgy kell úsznunk, mint a pirau’ndia – elmélkedett Puruwehua a hal, ami függőlegesen tartja magát, és kidugja a fejét a vízből. Jaeger inkább hallgatott. Mindene tele volt a mocskos láppal, a moszkitókkal, a piócákkal, a kajmánokkal, a halfogakkal. Egy életre elege lett belőlük. Most már fel akarta kapni azt a géproncsot, kijuttatni a csapatot és önmagát, aztán újrakezdeni a családja utáni nyomozást. Nagyon várta, hogy befejeződjön az expedíció, és újból nekikezdjen. Biztosra vette, hogy ennek az őrült útnak a végén a felesége és a fia sorsára is valahogyan fény derül. Ha mégsem, akkor csakis azért, mert belehalt abba, hogy kiderítse. A fél élet – amit eddig élt – nem élet. Erre ébredt rá a látomásának köszönhetően. Miközben csendben gázoltak a vízben, Puruwehua tekintetét érezte magán. – Tisztábban látsz már, barátom? Jaeger bólintott. – Ideje visszavágni azoknak, akik el akarják pusztítani a világodat, Puruwehua, és az enyémet! – Mi ezt úgy mondjuk: hama – jegyezte meg komoran az indián. – Sors vagy végzet. Hallgatagon gázoltak tovább. Jaeger egyszer csak egy lény jelenlétét érezte maga mellett a vízben. Irina Narovot. A csapat összes tagjához hasonlóan ő is első számú fegyverét, egy Dragunov lövészpuskát szorongatva haladt előre, magasra tartva, hogy száraz és tiszta maradjon. Gerincpróbáló feladat, azonban a géproncs közelsége megkétszerezte kiapadhatatlan energiáit. Narov Dragunovja felettébb különös választásnak tűnt a dzsungel közepén, ahol szinte csak közelharc várhatott rájuk, de

ő ragaszkodott hozzá. Logikus módon egy behajtható válltámaszos változatot hozott, a kompakt, könnyű verziót. Ám Jaeger figyelmét nem kerülte el, hogy a nő által választott mindkét fegyver – a küzdőkés és a mesterlövészpuska – egyaránt az orgyilkosok eszköztárából való. Az orgyilkos, a magányos hacos. Volt valami Narovban, ami miatt kétségkívül különbözött a többiektől, ám Jaeger mindezt ismerősnek érezte. A fia, Luke legjobb barátja egy Daniel nevű kisfiú volt. Daniel rengeteg dologban hasonlított Narovra: könyörtelenül lényegre törően és nyíltan beszélt, néha az udvariatlanság határait súrolta. Sokszor nem értette a többi gyerek számára egyértelmű társasági érintkezés szabályait. És elképesztően nehezen teremtett és tartott szemkontaktust – csak akkor, ha valóban ismerte a másikat, és bízott benne, Danielnek időbe telt, míg megszerette Luke-ot, és bízni tudott benne, de amikor ez megtörtént, a leghűségesebb, legjobb barátok lettek. Mindenfélében versengtek egymással – rögbiben, léghokiban, még a helyi paintballteremben is. És mindez a legjobb barátok közti egészséges verseny maradt. Mindig kiálltak egymásért a kívülállókkal szemben. Amikor Luke eltűnt az életéből, Daniel teljesen összeomlott. Elvesztette egyetlen igaz barátját és harcostársát. Ahogyan Will Jaeger is. Ruth és Jaeger idővel összebarátkozott Daniel szüleivel is, akik elmondták nekik, hogy Danielnél Asperger-szindromát vagy enyhe autizmust állapítottak meg, de még a szakértők sem tudták, a spektrumon hol helyezkedik el. Az ilyen gyerekekhez hasonlóan Danielt is egyetlen dolog kötötte le, amiben brillírozott is: a matematika. És varázslatosan értett az állatok nyelvén. Jaeger felidézte a Phoneutriákkal való közelebbi ismeretségüket. Valami már akkor is gyanús volt, de nem tudta, micsoda. A nő úgy viselkedett, mintha jól ismerte volna a mérges

pókokat, mintha értette volna őket. És nem volt hajlandó gyilkolni egészen addig, amíg rá nem kényszerült. És ha valamiben, hát a vadászatban és a gyilkolásban kitűnt, ezt Jaeger is tudta. – Messze van még? – érdeklődött Narov, kirángatva őt a gondolataiból. – Mi? – A géproncs. Mégis, mi? Jaeger előremutatott. – Kábé nyolcszáz méterre. Látod azt a helyet, ahol a nap áttűz a lombokon? Na, ott kezdődik a holt erdő. – Már ott? – suttogta. – Wir sind die Zukunft – mondta ki hangosan a nyakwanavízió utolsó sorát. – Te beszélsz németül. Mit jelent az, hogy: „wir sind die Zukunft”? Narov lába földbe gyökerezett. Hosszan, döbbenten bámulta a férfit. – Ezt meg hol hallottad? – Visszhang a múltból... – Ez a nő miért mindig kérdéssel válaszol a kérdéseire? – Válaszolj a kérdésemre! Mit jelent? – A „wir sind die Zukunft” – ismételte Narov lassan, tagoltan -azt jelenti: „Mi vagyunk a jövő.” A Herrenrasse, a náci árják jelszava volt. Amikor Hitler megunta a „denn heutegehort uns Deutschland, und morgen die ganze Welt“ hajtogatását, előrukkolt a „wir sind die Zukunft”-tal. A nép pedig bevette. – Hogyhogy ilyen penge vagy a témában? – puhatolózott a férfi. – Ismerd meg ellenségedet... – dünnyögte Narov. – Gondoskodom arról, hogy ez így legyen. – Szinte vádlón pillantott Jaegerre. – A kérdés az: hogyhogy te ilyen keveset tudsz a saját múltadról?

68.

Azonban

mielőtt visszavághatott volna, iszonyatos sikítás

hangzott fel mögöttük. Megpördülve Leticia Santos rettegő arcát látták, és azt, hogy a következő pillanatban valami a víz alá vonja a nőt. Mikor újra felbukkant, kétségbeesve csapkodott a karjával, arcára kiült a halálfélelem, végül újból a víz alá került. Jaeger egy pillanatra láthatta, mi támadta meg. A masszív vízikígyó, amitől Puruwehua óvta őt. Odagázolt a vízben a nőhöz, a kígyóra vetette magát, megragadta a farkát, és közben minden erejével próbálta lefeszíteni a gyűrűit Santos testéről. Ilyen közel nem kaphatta elő vadászpuskáját, mert ha tüzet nyit, Santost is szétrobbantja az állattal együtt. A víz habzott és hullámzott, Santos és a kígyó teste pedig egyetlen testté olvadt össze, miközben a nő az életéért küzdött. De egy ilyen küzdelemből nem kerülhetett ki győztesen – egyedül. És akármennyire is igyekezett Jaeger ellentartani, a kígyószörny egyre erősebben szorította Letíciát. Ekkor a hátuk mögül váratlan dörrenés hallatszott. Egy mesterlövészpuska jellegzetes hangja. Ugyanabban a pillanatban, valahol az ember-kígyó fonat közepéből vér spriccelt fel, és amint a rakétalövedék telibe talált, szétszaggatott húscafatok repültek mindenfelé. Egy másodperccel később a küzdelem véget ért. A kígyófej lehanyatlott. Jaeger láthatta, hogy a koponya nagyrészt szétrobbant a nagy sebességű lövészpuska töltényének kimeneti pontján. A döglött gyűrűk fokozatosan lecsavarodtak a nő testéről. Jaeger Santos után kapott, majd Alonzo és Kamisi segítségével kiszabadították. Miközben a vizet próbálták kipréselni Santos tüdejéből, Jaeger hátrapillantott Narovra. A nő ott állt a mocsárban, vállán a Dragunovval, a második lövésre készen.

Santos magához tért, fuldokolva köhögött, a mellkasa zihált. Jaeger, Alonzo és Kamisi stabilizálták az állapotát, azonban súlyos sérüléseket szenvedett, és továbbra is remegett a támadás okozta sokktól. A két csapattag megegyezett, hogy felváltva cipelik az út utolsó szakaszán a géproncsig, Jaeger pedig visszalépdelt az emberei élére, Narovhoz. – Szép lövés volt – bökte ki ridegen, mikor ismét elindultak. – Hogy lehettél olyan biztos benne, hogy a kígyót lövöd szét, nem Letíciát? Narov jegesen végigmérte. – Ha valamelyikünk nem kockáztatja meg a lövést, a nő már halott lenne. Még a te segítségeddel is vesztésre állt. Ezzel viszont – és végigsimított a Dragunovon – legalább volt esélyem. Ötvenötven százalék, de az is több, mint a semmi. Egy golyó olykor életet menthet. Nem mindig életet vesz el. – Tehát feldobtad a képzeletbeli érmét, és meghúztad a ravaszt... – mondta a férfi, majd elhallgatott. Képtelen volt elhessegetni magától annak a gondolatát, hogy Narov lövése őt is simán eltalálhatta volna – ahogyan Santost is –, az mégis habozás nélkül lőtt. Született szerencsejátékos. Még nem tudta eldönteni, vérprofi-e, vagy pszichopata... Narov a válla fölött hátrasandított a meggyilkolt kígyóra. – Sajnálom az óriáskígyót. Csak azt tette, amit a természete diktált: vadászni próbált. Mbojuhua, azaz Boa constrictor imperator. A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény II. függelékében szereplő faj, tehát erősen veszélyeztetettnek minősül. Jaeger a szeme sarkából figyelte a nőt. Úgy beszélt, mintha többet számítana neki a megölt kígyó, mint Leticia Santos. Jaeger úgy vélte, ha ez a nő bérgyilkos, akkor tényleg egyszerűbb neki, ha csak az állatokkal törődik. A holtsávhoz közeledve emelkedőhöz értek.

Eléjük tárult a minden oldalról gyérülő növényzet. Naptól fehérre fakult, csupasz fatörzsek váltották fel a fákat, akár a katonatemetők végtelen sírjai. Fölöttük az egykor buja koronából száraz ágak összefonódása maradt, afölött pedig alacsony, szürke felhő nehezedett a tájra. Összegyűltek a zóna peremén, ahol elpusztult minden élet. Jaeger a fülsüketítőn doboló esőt figyelte, amely itt nem levelekről csepegett alá. Olyan természetellenesnek hatott ez a holtsáv... Szörnyen üres volt, és kiszolgáltatott. Puruwehua megborzongott mellette. – Az erdőnek nem szabad meghalnia – mondta őszintén. – Ha az erdő meghal, mi, amahuakák is vele halunk. – Ti nem halhattok meg, Puruwehua – suttogta Jaeger –, ne feledd, hogy ti vagytok a koty’arjaink. Szükségünk van egymásra. Mindketten a holtsávot bámulták. A messzeségben sötét, hatalmas tárgy bontakozott ki a felhők felé nyújtózó, csupasz ágak fedezékéből. Jaeger szíve hevesebben dobogott. Egy harci repülő alig kivehető körvonalai. Előző esti látomása ellenére – vagy talán éppen amiatt – türelmetlenül várta, hogy belépjen oda, és a terület felfedje titkait. Az indiánra pillantott. – Az embereid figyelmeztetnének, ha közeledne az ellenség, igaz? Harcosaitok a Sötét erő nyomában vannak, ugye? Puruwehua bólintott. – Így van. És fürgébbek vagyunk, mint ők. Jóval azelőtt figyelmeztetni fognak minket, hogy közelednének. – Mit gondolsz, mennyi időnk van? – kérdezte Jaeger. – Az embereim igyekeznek egy nappal korábban jelezni. Egy napkelte és egy napnyugta marad az elvégzendő feladatunkra.

69. – Oké! Mindenki lépjen ide! – szólította egybe a csapatát Jaeger. Emelkedőn álltak, úgy látszott, az áradás nem ért fel idáig. – Először is: egy tapodtat sem megyünk tovább teljes NBCöltözet nélkül! Azonosítanunk kell a fenyegetést Onnantól fogva tudjuk, mivel állunk szemben. Amint kiderül a mérgezés foka, tervet dolgozunk ki az optimális védelemre. Én megyek legelöl – folytatta –, hogy víz- és levegőmintát vehessek. Három NBCöltözetünk van. Amint kiderül, mi ez, rotációs rendszerben cserélgetjük magunk közt a cuccot. És minimálisra kell csökkentenünk a kontamináció lehetőségét. Itt verünk sátrat – tette hozzá –, itt függesztjük fel a függőágyakat, távol a halott talajtól. És hogy mindenki megértse, miért ilyen sürgős: Puruwehua szerint huszonnégy óra áll a rendelkezésünkre, míg befutnak a rosszfiúk. Az emberei elvileg előre figyelmeztetnek majd minket, de szeretnék biztonsági kordont vonni a helyszín köré. Alonzo, rád bíznám ezt a feladatot! – Úgy lesz! – helyeselt Alonzo. A távoli harci gép felé bökött. A hideg futkos a hátamon attól a roncstól, szóval, nincs ellenemre, ha nem látom belülről. – Jó lesz úgy, ha te is itt maradsz őrködni? – fordult most Letíciához. – Vagy készítsünk egy függőágyat neked? Őrületes csatát vívtál azzal a kígyóval. – Amíg nem kell vízbe lépnem, oké – felelte bátran Santos, aztán Narovra sandított. – És amíg a kattant kozák másfelé szegezi a fegyverét. Narov nem rájuk figyelt. Teljesen megbabonázta a harci gép. Képtelen volt róla levenni a szemét. Jaeger Dale-hez fordult.

– Gondolom, ezt mindenképpen fel akarnád venni. És félreértés ne essék, én is azt akarom, hogy dokumentáljuk. Elvégre hetven év után először nyitjuk fel a gép gyomrát. Muszáj filmre venni az ilyesmit. Tied a második NBC-öltözet, kövess engem! Dale vállat rántott. – Rosszabb már nem nagyon lehet. Egy pirájatámadást vagy piócákkal teli segget ez nem fog überelni. Pontosan ilyen válaszra számított tőle. Ami a szívén, az a száján. És mindez nem fogja megakadályozni őt abban, hogy megtegye, amit tennie kell. Most Narovra pillantott. – Sejtésem szerint te mindenkinél többet tudsz erről a harci gépről. Tied a harmadik öltözet. Segíts eligazodni azon, amit odabent találunk! – Narov bólintott, de a tekintetét a gépre tapasztotta. – Puruwehua, szeretném, ha az embereiddel belevetnétek magatokat az erdőbe, és riadóláncot alkotnátok. A többiek csatlakozzanak Alonzo biztonsági kordonjához! És ne feledjétek: tilos bármiféle kommunikációs eszköz és a GPS használata! Még csak az kéne, hogy odaintegessünk az üldözőinknek! Amikor mindenben megállapodtak, kibontotta a nukleárisbiológiai-kémiai védőfelszerelést. Mivel csak magukra kötve tudtak bármit is cipelni, három teljes felszerelést bírtak el, többet nem. A repülőből szivárgó toxikus anyag kétféleképpen lehetett veszélyes: belélegezve és áteresztő membránon, azaz bőrön át felszívódva. Könnyebb típusú NBC-öltözetet hoztak magukkal, a brit Avon cég gyártmányát. Az Avon közelharcöltözetek védik a testet a levegőben található szemcséktől és cseppektől, az arcot és a szemet pedig gázmaszk óvja, nehogy méreg kerüljön a tüdőbe.

Ennek része az Avon C50 maszk, amely elsőrangú cucc, és kiváló védelmet biztosít egyrészes, szorosan illeszkedő szemvédőjével. Rendesen felvéve gyakorlatilag minden vegyi, biológiai és nukleáris anyagtól – és a toxikus ipari kemikáliáktól is – véd, ami felöleli a géproncson található összes veszélylehetőséget. Sőt, a maszkokba adóvevőt építettek, úgyhogy a viselőik kis távolságban beszélgethettek is egymással. Amikor nagy nehezen belebújt a súlyos öltözetbe, egy pillanatra megállt. Eszébe jutott, hogy be kéne kapcsolni a Thurayát, megnézni, érkezett-e burstös üzenet, mivel az ormótlan maszk és kesztyű felvétele után ez már nem fog menni. Kitartotta nyílt terepre a készüléket, és csakugyan „üzenet” ikon jelent meg a kijelzőn. Aztán visszalépett a dzsungel fedezékébe, hogy elolvassa Raff levelét: Z idő szerint 8:00, minden szatfont felhívtam. +882 16 7865 4378 felvette, de lecsapta. Fedőnevet mondott (?), úgy hangzott: Fehér Farkas (?). Szláv akcentusú. KRAL? Jelentkezz, státusz- és helyzetmegerősítést kérek! Jaeger háromszor olvasta el, és próbálta felfogni az értelmét. Világos, hogy Raff aggódik a helyzetük és a státuszuk miatt, különben nem kockáztatta volna a hívásindítást. Muszáj egy gyors burstös válasszal megnyugtatnia, hogy mindannyian élve eljutottak a géproncsig. Mármint... Stefan Kral kivételével. Az üzenettől Jaegeren úrrá lett az érzés, hogy sötét fellegek gyülekeznek hátrahagyott szlovák operatőrük feje felett. Átpörgette a Thuraya gyorshíváslistáját, a csapattagok számát keresve. Elméletileg már csak három műholdas telefonjuk volt: Jaeger, Alonzo és Dale készüléke. A többit az Ördög vízesése fölötti rejtekhelyre dugták.

És csakugyan: a +882 16 7865 4378 az elvileg hátrahagyott Thuraya volt! Felidézte, mit csináltak aznap reggel Z idő szerint 8 órakor. Akkor szedték a sátorfájukat, és indultak útnak. Egyetlen csapattag sem tudta volna Raff hívását fogadni, de ha Kral elrejtett magánál egy Thurayát, simán felvehette a telefont az amahuaka falu tisztásán. Természetesen hívást is indíthatott. A kérdés: miért rejtett el magánál egy telefont? És – ha Raff jól értette, amikor beleszólt – miért van fedőneve, miért lett Fehér Farkas? És miért vágta le rögtön, amikor rájött, hogy Raff hívja őt az Airlanderről? Jaegert szörnyű gyanú kerítette hatalmába. Ha hozzáveszi, hogy Kral nem kapcsolta ki Dale kameráin a GPS-t, az egyetlen lehetséges következtetés, hogy Stefan Kral tégla. És ha a szlovák operatőr csakugyan áruló, Jaeger kétszeresen is elárulva érezte magát... annyira bevette az „elnyomott családapa” dumát. Odaintette Puruwehuát, és dióhéjban elmondta neki a fejleményeket. – Megtennéd, hogy az egyik emberedet visszaküldöd a faluba figyelmeztetni a törzsfőnököt? Tartsák ott Kralt, amíg kifaggatjuk! Nem mondom, hogy biztosan bűnös, de minden jel erre utal. És vegyetek el tőle mindent, csak a legszükségesebbeket hagyjátok meg neki, nehogy leléceljen! – Elküldök egy embert – bólogatott Puruwehua. – Aki a legfürgébb. Ha a te ellenséged, akkor az én népem ellensége is. Jaeger megköszönte, gyorsan üzenetet írt Raffnak, majd visszatért az előttük álló feladathoz. Előredöntötte a vállát, széthajtotta az Avon gázmaszk hátulját, és felhúzta a fejére jó alaposan, hogy a gumi légmentesen záródjon a nyakbőre körül. Végül megszorította a tartószíjakat, amitől az egész még közelebb került az arca vonalához.

A légzőlyuk szűrőjére tette a kezét, tenyerével légmentesen lezárva azt, és hatalmas lélegzetet vett, hogy a maszk szorosan az arcára simuljon, s biztosan jól záródjon. Ezután néhányszor levegőt vett a szűrőn keresztül, amitől a saját lélegzete szívó-fújó hangja szuszogott a fülében. Fejére húzta az öltözet csuklyáját, melynek a gumija rásimult a maszk szélére. Felrángatta a nagy gumicsizmát, amely teljesen bevonta a bakancsát, és jó szorosra kötötte a bokája körül. Végül, de nem utolsósorban felvette vékony, fehér vászonkesztyűjét, rá pedig a vaskos, gumiból készült védőkesztyűt. Világa innentől kezdve beszűkült, és arra korlátozódott, amit a gázmaszk búvárszemüveghez hasonlító szemvédőjén át láthatott. A kettős szűrő elöl és baloldalt helyezkedett el, hogy minél kevésbé akadályozza a látásban, de ő már most bezárva érezte magát. Egyre fülledtebb és forróbb lett a levegő. A három alak teljes menetfelszerelésben kilépett az élő erdőből az eléjük táruló átokföldjére.

70.

Elsőként a kísérteties némaság tűnt fel. Teljes NBC-öltözet és oxigénpalack vette körül őket, tehát inkább megérzés volt, hogy ahová léptek, az a szó szoros értelmében halott. A zöld lombú dzsungel csiripelő madarai és nyüzsgő bogarai után a holtsávba lépés fülsüketítő csendet hozott. Az eső szüntelenül kopogott Jaeger csuklyáján, és baljós ritmust dobolt légzése szívó-fújó hangja mellé. Mindenütt élettelen táj. A talpuk alatt rothadó ágak és fakérgek cuppogtak. Ahol a csizmájával félrelökte a törmeléket, rovarok bukkantak elő, amelyek újra teret hódítottak a holt természetben. Rengeteg hangya rohangált feldúltan a léptei nyomán. És előmásztak régi barátai, akikkel még a Black Beachben ismerkedett össze: a csótányok. Hangyák és csótányok. Ha valaha is katasztrofális világháború lesz, ahol vegyi vagy atomfegyvert vetnek be, minden bizonnyal a rovarok öröklik a Földet. Gyakorlatilag immúnisak az ember által készített mérgek többségére – valószínűleg még arra is, ami a géproncsból szivárog. A három alak csendben haladt tovább. Jaeger szinte érezte a mellette lépkedő Narovból áradó feszültséget. Pár lépéssel hátrébb követte őket Dale: jó nehéz lehetett neki rendes felvételt készíteni, mert a kezét gátolta a vastag kesztyű, a gázmaszk pedig akadályozta a látását. Tizenöt méterrel a roncs előtt álltak meg, ahonnan befogadták az eléjük táruló fenséges látványt. Félig eltakarták a kéreg és levél nélküli, üreges facsonkok, de így is egyértelműen látszott egy gigantikus repülőgép vékony, elegáns teste, amely majdnem hét évtizeden keresztül pihent a dzsungelben.

Útjuk embert próbáló küzdelmei után szólni sem tudtak az ámulattól. Még Dale is leengedte a kamerát, és megigézve bámulta. Annyi minden vezetett idáig, annyi kutatás, annyi tervezgetés, annyi találkozó, annyi találgatás, mi lehet ez a gép, és az utóbbi pár napban annyi halál és szenvedés – nem beszélve a rideg árulásról. Jaeger csodálattal nézte, és ledöbbent, hogy milyen érintetlennek tűnik. Mintha csak üzemanyagpótlás kéne, ami 1945 tavaszán elmaradt, és a hajtómű azonnal beindulna, hogy az egekbe szálljon. Meg tudta érteni, hogy Hitler miért Amerika Bomberként harangozta be harci gépét. Ahogyan Jenkinson, a levéltáros is megmondta, tökéletes lehetett arra, hogy szarinnal árassza el New Yorkot. Földbe gyökerezett a lába. Mit keres ez itt? Mi volt a küldetése? És ha az amahuaka törzsfőnök szerint ez volt az utolsó a négyből... mit szállított, mit szállítottak egykor? Jaeger egyetlenegyszer látott Junkers Ju 390-et, fényképen. Egy régi, fekete-fehér fotón, amit Jenkinson küldött neki email-ben. A gépről készített igen kevés képek egyike volt. Sötét, kecses, hat hajtóműves gép, olyan hatalmas, hogy mellette a katonák és legénység eltörpültek, mint a dolgozó hangyák. Rakétafeje egy kegyetlen sas oldalprofiljára hasonlított, áramvonalas pilótafülkéje volt, és lőrésszerű ablakok sorakoztak végig az oldalán. Az egyetlen komolyabb eltérés fénykép és valóság között mindössze a helyszín és a felségjelzés volt. Az a kép az utolsó ismert tartózkodási helyén mutatott egy Ju 390-et. A megszállt Csehszlovákia, Prága, befagyott, hófödte kifutópálya, 1945 egy csípős februári reggelén. Mindkét gép szárnyán fehér alapon fekete kereszt – a Luftwaffe szimbóluma. Ugyanez szerepelt a géptörzs hátsó részén is.

Csakhogy ezen a gépen a jellegzetes, vörös-fehér alapon ötágú fehér csillagos felségjel díszelgett: az Egyesült Államok légierejének jól ismert szimbóluma. Kiszívta a nap, és az időjárás viszontagságai miatt szinte teljesen lekopott, azonban ő és a társai egyértelműen felismerték. A négy hatalmas kerék óriási abroncsai elrothadtak, és némelyik defektes is volt, de még így is a válláig értek. A harci gép pilótafülkéje az egykori dzsungel lombkoronájának – ami mostanra száraz ágakká aszalódott – a harmadáig ért. Carson jól mondta, amikor a Wild Dog Media londoni főhadiszállásán azt fejtegette, hogy a modern C-130-as Hercules – amelyben a csapat repül – eltörpül a harci gép mellett. Az elsorvadt indák, a géptörzs köré fonódott kúszónövények és az ötvenméteres fesztávolságú szárnyra hullott száraz falevelek ellenére a repülő hihetetlenül érintetlennek tűnt – ékes bizonyítékaként annak, hogy eredetileg is itt akart landolni. Természetesen meglátszott rajta a dzsungelben töltött hét évtized. Egy-két szegecs berozsdásodott, és itt-ott levált a motorburkolat. A szárnyat és a géptörzset teljes hosszában nedves penész borította, a gép tetejére pedig holt páfrányok és epifiták maradványai hullottak. De a pusztulás csak a külsejét érintette. Szerkezetileg épnek tűnt: egy gyors szerviz, és Jaeger úgy vélte, akár fel is szállhatna, Odafentről hangos rikoltás törte meg a csendet: szivárványszín zöld papagájraj röppent át a holt erdőn, megtörve a hallgatást. Jaeger Narovhoz fordult: – Egyetlen út vezet befelé. – Szavait eltompította a gázmaszk, azonban a beépített rádiónak hála, tisztán hallották egymást. Végighúzta kesztyűs kezét a gép végétől a törzsön át a pilótafülkéig. Narov a maszkon át komoran bólintott.

– Előremegyek.

71.

Mivel

a hátsó kerék defektet kapott, a repülő végét csak úgy

közelíthették meg, hogy egy elszáradt fát használtak fellépőnek. A nő a gép tetejébe kapaszkodva felhúzta magát, és feljutott a lapos felületre. Jaeger követte őt, de előbb még megállt odafent, átvette Daletől a kamerát, és felhúzta az operatőrt a sima részre. Narov előresietett a gép gerincén, és eltűnt szem elől. A Ju 390-es géptörzsének alsó felülete laposabb volt, a felső viszont enyhe emelkedővé csúcsosodott ki. Jaeger erre mászott rá, és követte a nőt. Az apró léptekkel sietett végig a gép gerincén, óvatosan megkerülve a navigátor üvegboltozatú megfigyelőfülkéjét – az asztrodómot –, amely rögtön a pilótafülke mögött helyezkedett el. A navigátor ott végzi a csillagászati számításokat, hogy a gépet több ezer kilométer óceánon és dzsungelén keresztül irányíthassa. Jaegernek feltűnt, hogy az asztrodóm boltozata körüli gumiszigetelés néhány helyen szétrothadt, és egy-két üveglap behullott. A pilótafülkénél lecsúszott, és odaért Narovhoz, aki a repülő orra hegyén kapaszkodott meg. Narov és Jaeger elég kockázatos húzást hajtott végre: tizenkét méter magasan lavíroztak, a harci gép orra pedig áramvonalas volt, és a felülete csúszott, rajta hetven év dzsungeltörmeléke. Jaeger igyekezett a nagyját lerugdosni, hogy viszonylag biztos fogást találjanak. Fölöttük előbukkant Dale, kamerával a kezében, és leguggolt filmezni. Jaeger elővett egy adag paracordot NBC-öltözete zsebéből, feldobta Dale-nek, és intett neki, hogy kösse a pilótafülke

tetejéből kiálló rádióantennára. Dale aztán visszadobta a paracordot Jaegernek. Két hurkot kötött rá, amihez ő és Narov kapcsolódhatnak. Narov a két első ablaküveg egyikén bámult befelé. Látszott, hogy kesztyűvel próbálta letisztítani a kosz, penész és törmelék legjavát. A másodperc törtrészéig Jaegerre tekintett. – Úgy látom, nyitva hagyták az oldalablakot. Ott fogunk bejutni. Odanyúlt az ablaküveghez, kezében tartva kedvenc kését. Fürge mozdulattal beillesztette a pengét a rothadó szigetelésbe, és elfordította. Az ilyen gépek többnyire tolóablakosak voltak, hogy a pilóta beszélhessen a kifutópályán maradó legénység többi tagjával. Narov ezt próbálta kihasználni. Centiméterről centiméterre húzta visszafelé az ablakot, mígnem akkora rés támadt, amelyen bejuthatott. Ezután egy tekercs paracordot kért Jaegertől, amelyen leereszkedett a pilótafülke mellett, a gép oldalán, és berúgta az ablakot. Párducfürgeséggel mozgatva a csípőjét és a felsőtestét, beslisszolt a nyitott ablakon, egyetlen pillantást vetett Jaegerre, és eltűnt. Ő is megragadta a paracordot, körbelendült, és beugrott Narov után. Bakancsa nagyot kondult a pilótafülke fémpadlóján. Beletelt pár másodpercbe, míg a szeme megszokta a félhomályt. Először olyan volt, mintha visszament volna az időben. Persze valódi szagokat – a szűrőnek köszönhetően – nem érzett, de elképzelte a pilóta bőrülésének áporodott, dohos szagát, amely a széles repülőpanel számlapjainak átható, rozsdás alumíniumszagával vegyült. Mögötte a hátrafelé néző másodpilótaszék következett saját kis görnyedt alkóvjában, rengeteg kallantyúval és számlappal az

orra előtt. A másodpilóta ülése mögött, magasan az asztrodómban helyezkedett el a navigátori szék, utána pedig a sötétben egy válaszfal a pilótafülke és a raktér között. A harci gép belseje kísértetiesen újnak hatott, mintha csak néhány órája hagyta volna hátra a legénység. Egy kis bádogtermosz volt a pilótaszék oldalába dugva, mellette bögre, az alján odaszáradt kávémaradvány. A székre dobott szemüveget mintha csak az előbb hajította volna le a pilóta, amíg pár szót szól a raktériekkel. Az egész hátborzongató benyomást keltett. De hát mit várt? Ekkor az egyik szék fölé akasztott tárgyra lett figyelmes. Különös, szinte földön kívüli eszköz forgótalpon – a pilóta szeme elé emelhető. A másodpilóta székére nézett, s ott is egy hasonlót látott. Narov tekintetét érezte magán. – Látod, amit én látok? – kérdezte. – Zielgerdt 1229 Vámpír – bólintott Narov, – Ma infravörös éjjellátó szemüvegnek mondanánk. Koromsötétben való felszálláshoz és földet éréshez. A nőt láthatóan nem lepte meg a Vámpír. Jaeger azonban felnőttként is abban a hitben élt, hogy az éjjellátót az amerikaiak találták fel, és csak pár évtizeddel ezelőtt... Elképedt, hogy égy második világháborús német harci gépen egy még működő éjjellátó szemüveget találtak. A mögötte lévő navigátori asztalon egy szétporladt táblázat maradványaira bukkant. Mellette ceruza és körző. A fickó egész biztosan láncdohányos volt: egy halom rothadó cigarettavég borított egy benyelős hamutartót a Luftwaffe által kibocsátott biztonsági gyufa mellett. Egy mappából, amely bizonyára a navigátoré volt, régi, megsárgult kép lógott ki, Jaeger kivette. Légi fotó. Szinte azonnal rájött, hogy erről a kifutópályáról készült, amikor először vágták ki körülötte az erdőt, hetven évvel ezelőtt.

Német szavak voltak ráírva, az egyik az volt, hogy Treibstofflager, mellette pedig egy olajoshordó rajza. Világos, hogy üzemanyagraktár volt. A Treibstofflager természetesen kiapadt, látszólag örök időkre foglyul ejtve a harci gépet. Megfordult, hogy Narovnak is megmutassa, azonban a nő háttal állt neki, és testtartása titkolózást sugallt. Egy bőrtáska fölé hajolva lázasan lapozta át a benne lévő iratokat. Gesztusai elárulták, hogy megkapta, amiért jött, és hogy a bőrtáska tartalmától senki sem foszthatja meg. Valószínűleg megérezte magán a férfi tekintetét, mert lerázta a hátizsákját, beletömködte a táskát, és a gép raktere felé fordult. Jaegerre nézett, és amennyire álarc mögé rejtett arcáról leolvasható volt, a szeme csillogott a lelkesedéstől. Mégis volt benne valami titkolózó, védekező és bizalmatlan. – Megtaláltad, amiért jöttél? – szegezte neki a kérdést Jaeger. Mert elhatározta, hogy amint kiemelték a harci gépet, kifaggatja a nőt az iratokról. De most nem volt idő efféle összetűzésekre, Narov nem reagált a kérdésre. A gép hátulja felé bökött. – Arra megyünk, ott megtudod, miféle titkot rejt ez a repülő.

72.

Narov

a válaszfalra mutatott. Hosszúkás nyílást vájtak belé,

amelyet függőleges pozícióban lévő kilincs zárt le. Lefelé mutató nyíl jelezte, amit a mellette lévő német szavak: „ZU OFFNEN” Ennyit még ő is értett németül. A kilincsre tette kezét. Egy pillanatig tétovázott, benyúlt a zsebébe, és előhúzta a fejlámpát. Meglazította a szíját, s felhúzta a csuklya és az álarc fölé. Aztán lenyomta a kilincset vízszintesbe, és ettől a mozdulattól kitárult az ajtó. A Ju 390-es gyomrában teljes sötétség honolt Jaeger kesztyűs kézzel felkapcsolta a fejlámpát, melynek PetzI Xenon égőiből éles, kék fény áradt. Az égőpár fénye áthatolt a homályon, és lézerbemutatót tartott a barlangszerű belső térben a raktár sűrű ködére vetülve. A köd Jaeger felé áramlott, kísérteties indákat fonva köré. Még beljebb merészkedett. Magában elmosolyodott. Belépni tilos... Na persze! Mindig is imádta áthágni a szabályokat. A Ju 390-es belmagassága itt már elérte a két felnőtt férfi magasságát, szélessége pedig ennél is több volt. Amennyire megállapíthatta, a géptörzs teljes hosszában rakodóládák terültek el, amelyek a gép padlózatából kiálló acélkampókhoz voltak szíjazva, hogy a rakomány ne csúszkáljon repülés közben. Óvatosan tett egy lépést előre. Bízott az Avon NBCöltözetében, ugyanakkor félt az effajta ismeretlen veszélytől. A védőöltözet minden ismert méreganyagot felfog, de mi van, ha a gépen olyasmit tároltak, amit még nem sikerült kiküszöbölni? Mi van, ha ez csapda? A géptörzs hátrafelé lejtett, mivel a repülő vége alacsonyabban feküdt, mint az eleje. Jaeger lámpájának fénye a

törzs egyik oldalától a másikig ívelő ezüstös szálakra vetődött. Eleinte azt hitte, a gépet hátrahagyok által elrejtett buktató drótakadályra bukkant, amely robannóanyaggal van összekötve. Ekkor vette észre, hogy mindegyik egy még nagyobb geometriai minta része, amely a sötétség felé tekeredik. Pókháló. Miért vannak pókok mindenütt? – Ezért nevezik a Phoneutriát vándorpóknak is – hallotta a rádión át Narovot. – Bárhová eljutnak. Légy óvatos! Kését kihúzva Jaeger elé lépett. Annak ellenére, hogy egyszer már megcsípték, bátran és ügyesen hasogatta a hálót maga előtt, hogy utat vágjon kettejüknek. Egy balett-táncos kecses mozdulataival, piruettezve nyisszantotta el a selyemszálakat, s lökdöste a pókokat egyik és másik oldalra, Lenyűgöző. Jaeger figyelte, ahogy halad, és ismét megállapította, hogy vad és merész. Éppen olyan pontos – és halálos – mint a Phoneutriák, amelyeket zseniálisan igyekszik legyőzni. Követte a nő által vágott utat, aki a padlószint fölötti összes buktató hálóakadályt szétvagdosta. Közvetlenül maga előtt hirtelen hatalmas ládát vett észre. Olyan nagy helyet foglalt el, hogy úgy kellett átpasszíroznia magát, hogy továbbmehessen a géptörzsben lefelé. Azon tűnődött, vajon hogyan emelték fel a gépre. Csak valami komoly szerkezettel, mondjuk, emelődaruval rakhatták a harci gép hátsó rámpájára. Amikor alaposabban szemügyre vette, lámpájának fénye az oldalára írt betűkre esett: Kriegsentscheidend: Aktion Adlerflug SS Standortwechsel Kommandó Kaiser-Wilhelm Gesellschaft Uranprojekt – Uranmaschine

Alatta pedig a semmivel sem összetéveszthető, komor Reichsadler. Néhány szó – és a szimbólum – azonnal érthető volt számára, a hiányzó láncszemeket pedig Narovtól tudta meg. A nő odatérdelt, és saját lámpájának fényénél kibetűzte a szavakat. – Nos, nem meglepő... Jaeger leguggolt mellé. – Bizonyos szavakat értek – mondta Jaeger. – Kriegsentscheidend: a szigorúan titkosnál is titkosabb. SS Standortwechsel Kommandó: SS Relokációs Különítmény. De a többi? Narov felolvasta és lefordította a kifejezéseket. Jaeger fejlámpája megcsillant a nő álarcának üveglencséjén, – Aktion Adlerflug: Sasrepülés-hadművelet. Kaiser-Wilhelm Gesellschaft: Vilmos Császár Társaság, a nácik legfőbb atomkutató egysége volt. Uranprojekt: a Reich atomfegyvertervezete. Uranmaschine: Atomreaktor. Jaegerhez fordult. – Az atomprogram elemei. A nácik atomkísérleteket folytattak, hogy egy mind ez idáig elképzelhetetlen fegyvert tudjanak bevetni. A nő egy másik ládához sétált, amelyen hasonló szavak és ugyancsak egy Reichsadler szerepelt. Kriegsentscheidend: Aktion Adlerflug SS Standortwechsel Kommandó Mittelwerk Kohnstein A-9 Amerika Rakete – A felső két sor azonos – folytatta. – Alatta pedig: Mittelwerk a közép-németországi Kohnstein-hegységbe vájt földalatti komplexum. Hitler megbízásából Hans Kammlernek

ide kellett menekítenie a náci fegyverek és rakéták legjavát, miután a Peenemünde kutatóközpontot lebombázták a szövetségesek. 1944 tele és 1945 tavasza között a közeli Mittelbau-Dora koncentrációs tábor húszezer munkaszolgálatosa pusztult bele Mittelwerk megépítésébe. Végkimerülés, éhhalál, betegség... Halálra dolgoztatták, vagy amikor már túlságosan legyengültek ahhoz, hogy hasznukat vegyék, kivégezték őket. Narov a ládára mutatott. – Amint láthatod, Mittelwerk poklának nem vetett véget a háború befejezése. Jaeger az utolsó sorra nyomta kesztyűjét. – Mi az az A-9? – A V-2 folytatása. Az Amerika Rakete, amelyet úgy építettek, hogy több mint ötezer kilométer per órás sebességgel repüljön, és az amerikai szárazföldbe csapódjon. A háború végén működő szélcsatorna-változataik voltak, és sikeres próbarepüléseket hajtottak végre. Érthető, hogy nem akarták, hogy a Birodalommal együtt az A-9 is véget érjen. Jaeger látta, hogy Narov még sokkal többet tud ennél. Így volt ez az expedíció kezdetétől fogva. Most pedig elképesztő felfedezések sora tárult eléjük egy évtizedekig Amazóniában dekkoló, amerikai jelzésű, titkos német harci gép formájában, amely minden jó érzésű ember szerint náci horrorrakományt szállított. És mindez egyáltalán nem lepte meg Irina Narovot.

73. Továbbmerészkedtek a sötétben. A géptörzsben elviselhetetlenné vált a hőség, és a diszkomfort-érzetük fokozásáról az ormótlan öltözet, illetve a maszk is gondoskodott. Igaz, Jaeger egy percig sem kételkedett abban, hogy az NBC-öltözet életmentőnek bizonyult – volt valami a levegőben, és ha Narov, Dale vagy ő védelem nélkül óvakodtak volna be ide, ezekben a pillanatokban már biztosan kínok közt haldokoltak volna. Sietve hátranézett Dale-re. Az operatőr éppen egy hordozható elemlámpát szíjazott a kamerára, és felkapcsolta, hogy megfelelőek legyenek a fényviszonyok a filmezéshez. A harci gép gyomrát elöntötte a szinte késhasította fény-árnyék. És minden szegletéből szörnyű, világító szempárok bámultak rájuk: Phoneutria-szemek. Jaeger szinte arra számított, hogy vakító fényük felébreszti a legénység szunnyadó szellemét, akik előlépnek az árnyból, és lövésre tartott Luger pisztolyokkal védik legsötétebb titkukat az utolsó szál emberig. Felfoghatatlan, hogy ez a gép és minden titka ilyen elfeledve és elhagyatva nyugszik. Narov egy harmadik láda előtt is leguggolt, és azonnal érzékelni lehetett a viselkedésében bekövetkezett változást. Miközben a feliratot olvasta, a lélegzete is elakadt, úgyhogy Jaeger örömmel látta, hogy még Narov is képes meglepődni. Ő is odahajolt, és rápillantott a láda oldalára festett szavakra: Kriegsentscheidend: Aktion Adlerflug SS Standortwechsel Kommandó Plasmaphysik – Dresden Röntgen Kanone

– Ezt nem gondoltuk volna – suttogta a nő, majd Jaegerre pillantott. – Minden sor világos, de az utolsó? Érted a harmadikat? Jaeger bólintott. – Plazmafizika, Drezda. – Pontosan. Ami a Röntgen Kanonét illeti, annak nincs pontos megfelelője. Lehet Halálsugár vagy közvetlen energiafegyver. Részecskét, elektromágneses sugarat lő, vagy akár hanghullámot is. Úgy hangzik, mint egy sci-fi, pedig régóta rebesgették, hogy a nácik rendelkeznek ilyennél, és bevetették a szövetségesek repülői ellen. – Narov Jaegerre emelte a tekintetét a maszk szemvédőjén át: – Úgy tűnik, igaz. És a végsőkig ragaszkodtak a Röntgen Kanonéhoz. Jaegerről ömlött a veríték. A hőség elviselhetetlenné fokozódott, és az izzadsága kezdte bepárásítani a maszkja belsejét, elhomályosítva látását. Úgy vélte, ideje, hogy a gép hátsó részébe jutva megpróbálják kinyitni az oldalajtókat a repülő végében. Miközben még mélyebbre küzdötték magukat, Narov további ládákra hívta fel a figyelmét, amelyek a hihetetlenül fejlett fegyverarzenál újabb bizonyítékai voltak. – BV 246-os siklóbomba. Kétszáz kilométer hatótávolságú, érzékeli a célpont radarjelét. Fritz X távirányítású rakéta, hőérzékelős, illetve radar- és rádióérzékelős robbanófejjel. Gyakorlatilag a modern okosbombák elődei. – Leguggolt egy hosszú, alacsony ládasor mellett. – Rheintochter RI: föld-levegő irányított lövedék a szövetséges bombázók kiiktatására. X4: levegő-levegő rakéta, melyet a pilóta irányít a célpontra. Feuerlillie: Tűzliliom, távirányítású légvédelmi rakéta. – Aztán megtorpant egy rakás kisebb csomag előtt. – Sehund aktív éjjellátó felszerelés! Az infravörös fényszóróval együtt használták, korlátlan hatótávolságú... Itt pedig az IG Farben által gyártott lopakodó-felszerelések, a Schwarzes Flugzeug, azaz „Fekete

repülőgép" programhoz. A modern lopakodók előfutárai... íme, az XXI lopakodó tengeralattjáró bevonatának anyaga! Ez a bevonat elnyelte a radart és a szonárt, gyakorlatilag észrevétlenné téve az XXI-et – Jaegerre pillantott. – Az XXI olyan forradalmi újítást jelentett, hogy a kínai haditengerészet által gyártott másolat, a Ming tengeralattjáró még ma is használatos. És az orosz Projekt-633, az ő Romeo tengeralattjárójuk is az XXI egy az egyben másolata, és végigkísérte a hidegháborút. – Leporolt egy újabb ládát, hogy láthassa az arra írtakat. – Szarin, tabun és toman: a leghatékonyabb náci idegmérgek, amelyeket ma is készleten őriznek a világ nagyhatalmai. 1945-ben nem volt ellenük védelem. Leginkább azért, mert a létezésükről sem tudtunk... – Narovnak a lélegzete is elakadt. – Mellette... egy láda biológiai hatóanyag. A biológiai fegyverprogramjuknak Hitler a Blitzableiter fedőnevet adta: „Villámcsapás”. A náci tudós, Kurt Blome agyszüleménye volt. Folyamatosan tagadták a létezését, rákkutató programnak álcázták, de íme, az egyértelmű bizonyíték a Blitzableiter létezésére: pestis-, tífusz-, kolera-, anthrax- és nephritisalapu ágensek. Egyértelmű, hogy a háború utáni folytatást tervezték. Mire a gép végébe értek, zúgott a feje a fullasztó hőségtől és a felfedezésektől. Hitler haditechnológiába vetett feltétlen hite – hogy minden ellenére megnyeri a háborút – olyan eredményeket produkált, amiket Jaeger sosem gondolt volna. Az iskolában és a Királyi Tengerészgyalogság kiképzőközpontjában is, ahol a tiszti főiskolát végezte, úgy tanították neki, hogy a szövetségesek katonailag és haditechnológiai szempontból is győzedelmeskedtek náci ellenfeleik fölött. Ám ha ez a harci gép mérvadó lehet, a tanulmányai nem kifejezetten a valóságot tükrözik. Távirányítású rakéták, lövedékek, okosbombák, lopakodó repülőgépek és tengeralattjárók, éjjellátó felszerelés, vegyi és

biológiai fegyverek, Halálsugár... A rakomány a nácik döbbenetes fejlettségéről tanúskodott.

74.

A

Ju 390-es hátsó rakodónyílásai a német mérnöki precizitás

tipikus példái voltak. Kétoldalt körülbelül két méter magas, kifelé nyíló szárnyas ajtók. Kettős fémrúd reteszelte le őket, amely a padló és a plafon mélyedésében végződött. A pántok és a zárszerkezet olajozottnak látszott, ezért remélte, hogy könnyen elmozdul. Elfordított egy kart, amely alig hallhatót nyikordult, engedett, és kinyitotta az ajtót. Jaeger tiszta erőből nekidőlt, és a következő pillanatban kitárult. Ezzel egy időben a gép gyomrában terjengő, gyanús köd szivárogni kezdett kifelé. Jaeger meglepődve látta, hogy a köd nehezebb, mint a levegő. Kifolyt a gépből, a földre kígyózott, és pocsolyába gyűlt, mint valami mérgező leves. És amikor a gázfelhőre rávetült a napsugár, belülről világított, szokatlanul fémes csillogással. Eszébe jutott, hogy kísérleteket is kell folytatnia: meg kell határoznia a szivárgó mérgezés mértékét. Annyira lekötötte a kutakodás, hogy ez majdnem kiment a fejéből. De erre még ráér. Kezd meggyulladni, úgyhogy szusszannia kéne egy kicsit a friss levegőn. Leült a szárnyas ajtó egyik oldalán, Narov pedig mellé. Szeme sarkából a filmező Dale-t leste, aki a lencséjével próbálta a drámai felfedezés minden másodpercét rögzíteni. A nyitott félajtón beszűrődő fényben az egyik közeli láda oldalán egy MANPAD rajzát vette észre. Lehajolt, hogy szemügyre vegye. Csakugyan: vállról indítható föld-levegő rakétát ábrázolt. Narov kiolvasta a ládára írt szöveget: – Fliegerfaust Szó szerint: „pilótaököl” A világ első vállról indítható föld-levegő lövedéke, melyet szövetséges repülőre

lőttek. Hála az égnek, a Fliegerfaustot túl későn találták fel ahhoz, hogy megfordítsa a háború kimenetelét. – Szürreális... – mormogta Jaeger. – Ennyi mindenben elsők voltak... egy életbe telik, mire minden titkot sorra veszünk. – Mégis, mi olyan meglepő? – kérdezte Narov a holt dzsungel fehér fatönkjeit bámulva. – Hogy a nácik ilyen harci gépekkel rendelkeztek? Igen, és ennél sokkal többel is. Ha alaposan átvizsgáljuk a repülőt, ki tudja, mire bukkanunk még. – Szünetet tartott. – Esetleg azon lepődtél meg, hogy amerikai felségjelű? A szövetségesek támogatták a náci fegyverzet, a Wunderwaffe átszállítását a föld másik felére. A háború végén új ellenséggel álltunk szemben: szovjet Oroszországgal. „Az ellenségem ellensége a barátom” tipikus esete... A legfelsőbb vezetés áldását adta a náci relokációra, ezért szállt ez a gép US AF-színekben. Akkor a szövetségesek, az amerikaiak uralták a légteret, senki más nem jutott volna át. A háború befejezésekor elkezdődött az oroszok elleni verseny – folytatta. – Azáltal, hogy megkaparintottuk magunknak a titkos náci technológiát és a tehetséges tudósaikat, meg tudtuk nyerni a hidegháborút, nem beszélve az űrversenyről. Akkoriban így magyaráztuk, ez volt rá a mentségünk. – De ki az a „mi”? – csodálkozott Jaeger – Te orosz vagy. Magad mondtad, hogy a háború végére ti lettetek az ellenség. – Nem tudsz te semmit – sóhajtott Narov. Hosszan hallgatott. – Talán orosznak tűnök, de brit vér csörgedezik az ereimben. A te országodban születtem. Az őseim németek voltak. Most New Yorkban élek, a szabad világ polgáraként. Tehát ellenség vagyok? Jaeger félig bocsánatkérőn vállat vont. – Honnan tudjam? Semmit sem mondtál magadról. – Nem ez a megfelelő alkalom – jelentette ki Narov, és a Ju 390-es rakterére bökött. – Egyetértek. De mesélj még... a gépről!

– Vegyük csak például a Mittelwerk földalatti műveket – folytatta lelkesebben Narov. – 1945. május elején az amerikai erők lerohanták, és az első V rakétákat az Államokba szállították. Mindössze néhány nappal ezután futottak be a szovjet hadsereg tisztjei, és elfoglalták, mert a szovjet megszállási zónában feküdt. Az amerikai Apolló-űrkutatási program a V-2-es technológiáján alapult. Vagy vegyük Kurt Biomét, a Blitzableiter vezetőjét! A náci biológiaifegyver-program ilyen fokú fejlettségének egyik oka, hogy több ezer koncentrációs táborbeli foglyon tesztelték. A háború végén Biomét elfogták, és a nürnbergi törvényszék elé állították. De felmentették. Ezután alkalmazták az amerikaiak, és hadsereg vegyi részlegénél dolgozott egy szigorúan titkos fegyver programon. Üzletet kötöttünk – mondta Narov leplezetlen keserűséggel. – Igen, a legaljasabbakkal, a leggonoszabb nácikkal – Jaegerre nézett. Hallottál már a Gemkapocs-hadműveletről? – A férfi nemet intett. – Az amerikaiak által kitalált fedőnév több ezer náci tudós Amerikába szállítását jelentette. Új nevet, személyazonosságot és befolyásos pozíciókat kaptak, amennyiben hajlandók voltak új uraiknak dolgozni. A briteknél is volt hasonló, de jellemző brit iróniával Darwin-hadműveletnek nevezték... A rátermettebb győz. Mindkét projekt teljességgel bizonyíthatatlan volt – folytatta. – A Gemkapocs-hadműveletet még amerikai elnöki szinten is tagadták. – Itt megállt. – De a tagadásnak akadtak még komolyabb szintjei. Az Aktion Adlerflug, azaz Sasrepülés-hadművelet ennek a gépnek minden ládáján szerepel. Az Aktion Adlerflug Hitler agyszüleménye volt, hogy a technológiájukat olyan helyekre szállítsák, ahol felhasználható a Birodalom újjáépítésére. És ezt a tervet mi, szövetségesek elfogadtuk, amennyiben együttműködtek velünk a szovjetek ellen... Lényeg a lényeg: egy olyan harci gépen ülsz, amely a világ legsötétebb összeesküvésének titkait rejti. Olyan szinten titkolták el akkor és most, hogy az ezzel kapcsolatos brit és amerikai iratok többsége – nem beszélve az oroszokról – a mai

napig nem kutatható. Kétlem, hogy valaha is feloldják ezt a státuszt – vont vállat. – Szóval, igazán nem kéne meglepődnöd. Akiket te jónak hiszel, azok alkut kötöttek az ördöggel. Mindezt az általuk fontosnak hitt elvekért, a szabad világ boldogulásáért.

75.

Jaeger a Ju 390-es rakterében sorakozó ládákra mutatott. – Hát ezért hihetetlen! Ez a harci gép a náci hadititkok legnagyobb gyűjteményének kiállítása. Annál fontosabb, hogy kiemeljük innen, és elvigyük valahová, ahol... – Ahol mégis, mit csinálunk? – vágott közbe Narov, és ridegen ránézett. – Feltárjuk a világ előtt? Ezeknek a gépezeteknek a többségét már feltaláltuk. A Röntgen Kanonét, a Halálsugarat például tökélyre fejlesztették az amerikaiak MARAUDER néven. Ez egy mozaikszó, és azt jelenti: mágnessel gyorsított gyűrű, amellyel ultramagas irányított energia és sugárzás érhető el. Gyakorlatilag fánk alakú, mágneses úton összetartott plazmát lő. Villámlabdát. Szigorúan titkos programnak nyilvánították – folytatta Narov. – Más szóval: ez a titkok Szent Grálja. Ahogyan a MARAUDER elődje, a náci Röntgen Kanoné is. Úgyhogy, William Edward Michael Jaeger, nem fogjuk ezt a felfedezést a világ elé tárni. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a megmentéséért. A jó ügy érdekében. Jaeger Narovra bámult. William Edward Michael Jaeger? Mi a fenét akar ez az ő teljes nevével? – Az a helyzet, hogy millió kérdésem van – mondta, a gázmaszk fújó-szívó hangját is túlharsogva. – A legtöbb téged érint. Mi lenne, ha elárulnád, honnan tudsz ennyit? És ha elmondanád, amiket tudsz? Sőt! Légy szíves, áruld már el, ki vagy! Honnan jöttél? Kinek dolgozol? Ó, igen, és honnan van a küzdőkés? Amikor Narov megszólalt, tekintetét a holt erdőre szegezte. – Egy-két kérdésedre talán válaszolok, amikor biztonsággal kijutottunk innen. Ha biztonságban kijutottunk. De most...

– Ja, és az iratokkal teli táska... – vágott közbe a férfi amit a pilótafülkéből csentél el. Nem mondanád el, mi van benne? Repülési nyilvántartó? Táblázatok? Ennek és a többi gépnek a tervezett célja? Narov elengedte a kérdéseit a füle mellett. – Ebben a pillanatban, William Edward Michael Jaeger, azt hiszem, be kell érned annyival, hogy ismertem Edward Michael Jaegert, a nagyapádat. Vagyis Ted nagyapát, ahogy mindannyian neveztük őt. Tanítónk és vezetőnk volt. A nagyapáddal dolgoztam, pontosabban az ő emlékéért, az ő örökségéért – Narov kihúzta kését. – És ezt a kést is a nagyapád hagyta rám. Kíváncsian vártam az élő utódával való találkozást Továbbra is kíváncsi vagyok. Nem tudom, az utódban megvan-e minden, vagy bármi, amit Ted nagyapa remélt. – Jaegernek leesett az álla. Mielőtt kinyöghetett volna valami válaszfélét, Narov folytatta: – Nagyapám helyett nagyapám volt. Nekem nem lehetett nagyapám... – A találkozásuk óta először, Narov Jaegerhez fordult, és egyenesen, áthatóan a szemébe nézett. – És tudod... mindig féltékeny voltam a vele való kapcsolatodra, és arra, hogy te szabadon követhetted az álmaidat. Jaeger felemelte kezét. – Hé! Bocsánat, hogy élek! Narov elfordult. – Hosszú történet, nem biztos, hogy én készen állok. Ha te készen állsz is... most nincs még itt az ideje... Szavait elnyelte az adóvevőből felhangzó kiáltás, amely a Ju 390-es gyomrában is visszhangzott. – Áááá! Szabadítsatok ki! Szabadítsatok ki! Jaeger megpördült, és azt látta, hogy Dale belebotlott a legvastagabb pókhálóba. Az operatőr annyira a lencséjén át nézte a világot, hogy nem látta, hová lép. Beborította a ragacsos szövet, bár azért továbbra is markolta a kameráját, és csapkodta le magáról a selyemszálakat meg az arachnidák hordáit.

Jaeger a segítségére sietett. Nem tartotta valószínűnek, hogy a Phoneutriák kesztyűn és maszkon át is csípnének. – Vélhetően az NBC-öltözet is elég vastag ahhoz, hogy távol tartsa őket, azonban Dale ezt nem tudhatta. A rémülete nagyon is igazinak tűnt. Jaeger vastag gumikesztyűjével lesöpörte róla a pókok tömegét, és félrecsapdosta ruganyos, sziszegő alakjukat a sötétbe. Narov segítségével kiszabadították Dale-t, aki még mindig reszketve szorongatta a kameráját. Miközben kivonszolták őt az összegabalyodott pókhálók káoszából, Jaeger megértette a fiú rémületének valódi okát... A selyemszálak összegubancolt csomójában ugyanis egy csontváz hevert – hústól megfosztott arcán iszonyatos rettegés, csontjain pedig egy SS-tiszti egyenruha rothadó cafatai. Jaeger rábámult a halottra – kétségkívül a Ju 390-es egyik utasára –, és megszólalt a fülében egy hang. A rádióból. – Nem az átkozott pókoktól szartam be... – lihegte Dale. – Hanem a náci faszi ölelésétől! – Látom, látom – nyugtatgatta Jaeger. – Tudod, mit? Hozzá képest szinte jól nézel ki! Na, lássunk munkához! Jaeger nagyon is jól tudta hogy közel egy órája téblábolnak a gép fojtogató gyomrában. Itt az ideje továbbmenni. De miközben Dale-t és Narovot visszavezette a pilótafülkébe, belévillant a felismerés: ki kell nyomoznia, hogy a gépben rejlik-e a felesége és a kisfia hollétére a válasz. Mert Ruth és Luke eltűnése szétválaszthatatlanul összefonódott azzal, amit most felfedeztek. A Reichsadler – a gonosz szimbóluma – mindenütt felbukkant ezen a gépen és Jaeger családjának elrablásánál. Eljött hát az idő, hogy nyomozni kezdjen.

76.

Jaeger a még élő erdő peremén állva tájékoztatta csapatát. Lewis Alonzót, Hiro Kamisit, Leticia Santost, Joe Jamest, Irina Narovot, a filmező Mike Dale-t, Puruwehuát, Gwaihutigát és indián harcostársaikat. Levette a gázmaszkját, hogy beszélni tudjon, azonban magán hagyta a súlyos NBC-öltözet többi részét. – Nos, mindenki tudja, mi következik! – jelentette ki a feszültségtől és a kimerültségtől érdes hangon. – Hamarosan megkezdjük a kiemelést. Az Airlander legénysége úgy becsüli, egy órába fog telni a harci gép kiszabadítása. Ennyi időt kell kiharcolnunk. Tegyetek meg mindent, hogy visszatartsuk a rosszfiúkat, de semmi hősködés! Az első számú cél: életben maradni. És ne feledjétek: mindjárt véget ér ez az egész, és kijutunk innen. Felnézett a gigantikus léghajóra, amely eltakarta előlük a napot. Az Airlander tiszteletet parancsoló látvány volt, kevesebb mint harminc méterrel lebegett a letöredezett ágak fölött, mint valami felhőkből lógó, hatalmas, fehér bálna hasa.. Négyszer olyan hosszú volt, mint a Ju 390-es géptörzse, és tízszer olyan széles, gömbszerű hajótestét mintegy százezer köbméter héliumgáz töltötte meg. Mellette szinte eltörpült a harci gép. Az Airlander kapitánya nem kockáztatta, hogy alacsonyabbra ereszkedjen, mert a holt erdő legfelső ágai kihegyezett dárdaként me-j redtek az ég felé. A léghajónak ugyan intelligens bevonata van, ami j befoltozza a keletkezett lyukat, ám a sorozatos lékek így is kataszrófát okozhatnak. No meg ott van a Ju 390-esből szivárgó ismeretlen toxin, amelynek hatásait az Airlander legénysége nem kívánta közelebbről megs tapasztalni.

Raff legutóbbi, reggeli burstös üzenete szerint a közvetlen közelükben nem találhatók drónok. A kenu – rajta a nyomkövetővel és az iPhone-nal – úgy tűnik, jó messzire csalogatta az üldözőiket északi irányba. A Predator legalábbis lekerült az Airlander videójáról, és amúgy is elrejtette kétezerötszáz méternyi felhőréteg. Csakhogy a léghajó radarja – s persze négy hajtóműve – infravörös eszközzel és elektronikusan is beazonosítható. Elég egyetlen jel, és a Predator lecsap rájuk. Versenyfutás az idővel, életre-halálra. A tizenegyedik nap reggele volt – ha minden a tervek szerint halad –, a viszonylagos civilizációba való visszatérés előtti utolsó reggel. Legalábbis Jaeger, Narov és Dalé számára... Az elmúlt tizennyolc órában a csapata versenyfutást vívott az idővel és az ismeretlen ellenséggel. Az előző nap estéjén egy magányos amahuaka indián érkezett, és aggasztó híreket hozott. A Sötét erő kevesebb, mint tizennyolc órára van, ám ha egész éjjel rendületlenül menetelnek, még ennél is hamarabb ideérhetnek. Hatvanvalahány felfegyverzett katona közeleg. A nyomukban lopakodó indiánok próbálták őket lelassítani, ám a fúvócsövek és nyilak semmit sem értek a gépfegyverekkel és a gránátvetőkkel szemben. Az indiánok erős magja továbbra is követi és hátráltatja őket, de csupán ennyit tehetnek az ügy érdekében. Jaeger és csapata lázasan dolgozott, és ezalatt számos dolog világossá vált. Elsőként: a harci gépből áradó toxikus szivárgás valamiféle sugárzó higanyplazma. Ennél pontosabban nem tudta meghatározni, mivel az érzékelőfelszerelés nem ismerte ezt a fajta fenyegetést. Működési elve, hogy az érzékelt vegyi anyagot a betáplált ágensekkel hasonlította össze. Bármi is volt, nem szerepelt a listán. Ez pe-; dig azt jelentette, hogy senki sem merészkedhet a

harci gép közeiébe anélkül, hogy felöltené a teljes védőfelszerelést. A második: annak ellenére, hogy az Airlander le tudta engedni két emelőszíját, amiket Jaegerék odakötöttek a szárnyak és a Ju 390-gép-törzs találkozási pontjához, az egész csapatot nem tudják ezúton kiemelni az őserdőből. Az Airlander még valahogyan meg tudta volna oldani, hogy mindegyiküket felhúzza hatvanvalahány méteres magasságba, de nem állt rendelkezésükre elég NBC-öltözet, sem elegendő idő, hogy cserélgessék a meglévőket. Az indiánok az éjszaka leple alatt szétküldték a kémeiket, és az utolsók nem sokkal hajnal előtt futottak be azzal a hírrel, hogy az ellenség kétórányira van, és rohamléptekkel közeledik a gép felé. Jaeger tehát elfogadta az elkerülhetetlent: felosztotta a csapatát. Az erős mag – Alonzo, Kamisi, Santos, Joe James, Puruwehua, testvére, Gwaihutiga és fél tucat amahuaka harcos – elfoglalta a helyét a harci gép és a rosszfiúk között. Gwaihutiga önként jelentkezett arra, hogy vezeti a rohamot. Indián harcosainak többségével elindul, és irányítja az első támadást. Puruwehua, Alonzo és a többiek alkotják a géphez közelebbi, második védőfalat. Így akarnak a kiemelést végzőknek időt nyerni. Jaeger, Narov és Dale a Ju 390-esben utaznak, amit az Airlander húz ki a dzsungelból. Legalábbis így tervezték... Dale-t azért választotta, mert valakinek meg kellett örökítenie a repülőgép kiemelését. Ő maga azért ment, mert az expedíció vezetőjének az expedíció céljánál kell maradnia, ami ez esetben a gép és annak kiemelése. Letícia Santos kérte, hogy ő lehessen a harmadik utas, mivel brazil, és a gépet brazil felségterületen találták. Vitatkozott Narovval egy darabig, aki viszont ragaszkodott imádott repülőgépéhez. Jaeger vetett véget a vitának.

Kijelentette, hogy Santos maradjon inkább a saját céljánál, az indiánok védelménél. Előhozakodott azzal a bölcs érvvel, hogy ők hárman már be vannak öltözve, és az NBC-maszk, kesztyű és öltözet átvétele megfertőzné azokat, akik kicserélik. A kockázat reális. Logikus, hogy aki már felöltötte, az utazzon majd a gépen. Ebbe vonatkodva Santos is beleegyezett. – Alonzo, te leszel a főnök – folytatta Jaeger. – Puruwehua megígérte, hogy mindent megtesz azért, hogy biztonságban kijuttassanak titeket innen. Visszatértek majd az amahuaka faluba, és onnan a szomszédos törzshöz mentek. Az a törzs kapcsolatban áll a külvilággal, és rajtuk keresztül hazajuthattok. – Értettem! – vágta rá Alonzo. – Puruwehua, a te kezedben van az életünk. – Hazajuttatunk titeket – felelte egyszerűen Puruwehua. – Ha minden jól megy, a gép elvisz minket a Cachimbo Légibázisra. Útközben üzenek Evandro ezredesnek, hogy vonjon kordont egy leszállópálya köré, ahol a Ju 390-es letehető, és elszigetelten tartható addig, amíg a rakományát biztonságba nem helyeztük. Mindez egy ezernégyszáz kilométeres út lesz, ami minimum hét órába telik az Airlandernek, vagy többe, ha terhet cipel – bökött hüvelykujjával a Ju 390-es irányába. – Amennyiben Hans Kammler SS-tábornok és a csatlósai nem pakolták túl, a tervünk kivitelezhető, és estére Cachimbón leszünk. A megérkezésünkkor egyszavas burstös üzenetet fogok küldeni: „SIKER". Remélhetőleg lesz annyi műhold az utatok során, hogy megkapjátok. Ha nincs üzenet, valami gond van, de addigra ti már csak egyetlen dolgot tartsatok szem előtt: hogy biztonságban kijussatok a dzsungelból, aztán pedig haza. – Az órájára pillantott. – Oké, kezdjük! Érzékeny búcsú volt, azonban szorított az idő, ezért rövidre fogták.

Gwaihutiga odalépett Jaeger elé. Megismételte az Ördög vízesésénél tett mozdulatát, amit akkor csinált, miután megmentette Jaegert a függőhídon. Átfogta a kezével Jaeger kezét, de ezúttal új szavakat is mondott. – Pombogwav, ekiy’ra. Pombogwav, Kahuhara’ga. Azzal sarkon fordult, a harcosai élére állt, és gyors iramban elkocogtak. Torkából harci ének tört fel, harcostársai is bekapcsolódtak, és ezt harsogták a fák között. Jaeger kérdőn pillantott a tolmácsára. -A Pombogwav azt jelenti: „búcsú" – magyarázta Puruwehua. – Az eki’yrának szerintem nincs pontos megfelelője. Azt jelenti: „apám fia” vagy „bátyám". Úgyhogy azt mondta: „Búcsúzom, bátyám.” A Kahuharagát te is tudod: „Búcsúzom, Vadász." A törzzsel való találkozása során nem először Jaeger végtelenül meghatódott. Puruwehua ezután búcsúajándékot adott neki: a fúvócsövét. Ő is törte a fejét, milyen hasznos tárgyat adhatna viszonzásul, ami Puruwehuának és a bátyjának illő köszönet lehet mindazért, amit értük tettek. Végül a Gerber kés mellett döntött, amellyel Fernau falucskából kiküzdötte magát. – Ennek a késnek története van – magyarázta, miközben az amahuakára erősítette az övszíjat. – A messzi Afrikában harcoltam vele. Megmentette az én életemet és az egyik legjobb barátom életét. Téged is a legjobb barátomnak tartalak, téged és egész népedet. Puruwehua kihúzta a kést, és ellenőrizte a penge élét. – Mi úgy mondjuk: kyhe’ia. Éles, mint a hosszában kettészelt dárda Jaegerre pillantott. – Ez a kyhe’ia már ontotta ellenség vérét. Ismét így lesz, Koty’ar, ígérem. – Puruwehua, köszönöm neked, köszönök mindent – mondta Jaeger. – Ígérem, egy napon visszatérek. Visszajövök a faludba, és mennyei sült majmot ropogtatunk majd a Szellemek házában. De csak ha nem csempészel az italomba nyakwanát!

Puruwehua felnevetett. Megígérte, hogy többé nem tesz ilyet. William Jaegernek nem fog pszichotróp szereket szórni az italába. Jaeger egyesével átölelte a csapattagjait. Az egyiküket különösen szorosan, Leticia Santos pedig viszonzásul magához vonta a „Carnivale!” sálnál fogva, és adott neki egy brazil csókot. – Légy óvatos, jó? – suttogta a fülébe. – Főleg azzal a... ja’gwarával, Narovvai vigyázz! És ígérd meg, hogy eljössz velem a legközelebbi riói karneválra! Akkor... iszunk és táncolunk! Jaeger elmosolyodott. – Randizunk... Aztán a Lewis Alonzo vezette, de az amahuakák által irányított csapat felkapta a hátizsákokat és a fegyvereket, majd eltűnt a dzsun-j gelben.

77.

Raff burstös üzenete rövid és velős volt, mint mindig: Az Airlander készen áll! Kössétek be magatokat! Három perc múlva, Z idő szerint 8.00-kor emelünk. Az utolsó utáni pillanatban, gondolta Jaeger. Az utóbbi pár percben ugyanis fegyverdörgés hallatszott északi irányból, ahonnan a Sötét erő közeledését várták. Előbb heves puskaropogás – úgy vélte, csapatának lesből kilőtt lövedékei aztán irtózatos erejű választűz – mely a jellegzetesen gyors, önműködő rajfegyver lövéseinek és az erőteljesebb általános célú géppuska keverékének tűnt, gránátok tompa dörrenéseivel. Az ilyen fegyverek szönyű pusztítást végeznek a dzsungelben. A rejtélyes Sötét erővel kapcsolatos sejtései beigazolódtak: komoly fegyverekkel rendelkező alakulat, akik az utolsó emberig harcolnak. És a csapata minden igyekezete ellenére aggasztó sebességgel közelednek a gép felé. Az idő vészesen fogy, az Airlander száznyolcvan másodperc múlva megkezdi a kiemelést, Jaeger a maga részéről pedig már alig várta, hogy a levegőbe emelkedjenek. A Ju 390-es sötét gyomrába sietett, becsukta és elreteszelte a rakodónyílást. Aztán előrerohant, végigszlalomozott a ládahegyek köpött, és alaposan bezárta maguk mögött a nagy ajtót. Dale és Narov már kinyitották a pilótafülke oldalablakait, hogy amint mozgásba lendülnek, a huzat kivigye a mérgesgázokat. Jaeger az egykori pilótaülésen helyezkedett el, és bekötötte a biztonsági övét, illetve a mellszíjat. Dalé mellette, a

másodpilóta ülésében foglalt helyet, hogy ideális pontból vehesse fel a gép dzsungelból való kiemelését. Narov a navigátort asztal fölé hajolt. Jaeger azonnal kitalálta, miben mesterkedik. A Ju 390-es pilótafülkéjéből megkaparintott táska iratait tanulmányozta. Amikor óvatosan odasandított, a megsárgult lapokon német szavakat látott. Neki mindez kínai. A borítóról azért felismert egy-két kifejezést. A szokásos „szigorúan titkos” pecséteket és az Aktion Feuerland címet. Iskolai német tudása is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: a Feuer azt jelenti: „tűz”, land pedig azt: „föld”. Tehát „Tűzföldhadművelet”. Alatta pedig: ,,Liste von Personen", Ez egyértelmű: „A személyek névsora”. Mind ez idáig az összes Ju 390-es gyomrában tárolt ládán azt látta: „Aktion Adlerflug", Sasrepülés-hadművelet. Akkor most hogy jön ide éz az egész „Aktion Feuerland”, Tűzföldhadművelet? És miért érdekli Narovot ennyire – sőt, szinte kizárólagosan? Csakhogy ezen most nincs idő agyalni. Az Airlander által megkísérelni próbált emelés, a Ju 390 és teljes rakományának elszállítása több tényező együttes kombinációjával válhatott valóra. Az egyik az úgynevezett aerosztatikus erő – a léghajó héliummal töltött hajótere könnyebb a levegőnél. Másodszorra a tolóerő révén, a léghajó négy hatalmas hajtóművének segítségével, amelyeket egy-egy kétezerháromszázötven lóerős, óriáspropellert működtető gázturbina hajt. Ez már önmagában olyan, mintha négy nehézsúlyemelő helikopterre szíjaznák a harci gépet, és mindent beleadnának. Harmadszorra pedig az aerodinamikai emelés útján, amelyet az Airlander laminált szerkezetű hajóteste biztosít. Keresztmetszete egy közönséges repülőgép szárnyához hasonlít: tehát az alja laposabb, a teteje íveltebb. Alakjának köszönhetően

az emelési munka negyven százalékát elvégzi, de csak miután az Airlander elindult előre. Az első félszáz méteren ugyanis függőleges emelés zajlik, és addig minden teher a héliumra, valamint a hajtóművekre hárul. Jaeger hallotta, amint az Airlander hangja az alig hallható dorombolásból fülsüketítő robajjá erősödik az emeléshez készülődve. Négy hatalmas forgólapátja ilyenkor vízszintesen helyezkedik el, hogy a lehető legnagyobb függőleges vonóerőt fejtse ki, amint kiszabadítja a gépek A légörvény viharossá vált, mindenütt száraz ágak kavarogtak. Jaeger úgy érezte, mintha egy óriáskombájn mögött állna, amely egy széles gabonamezőn haladva kiköp mindent, ami az útjába kerül. Az ő arcába. Sietve csukta be az ablakot, és intett Dale-nek is, hogy tegyen így, miközben tucatjával süvítettek befelé a korhadt faágak. Kétség sem fér hozzá, hogy közelednek az egész őrült expedíció legkockázatosabb pillantához. A Ju 390-es rakománnyal megrakva ötvenháromezer kilogramm. Az Airlander hatvanezer kilogrammot képes felemelni, tehát elvileg menni fog, ha Hans Kammler és a társai nem pakolták túlságosan tele a gépüket. Jaeger teljességgel megbízott a Ju 390-esre rögzített kötélzetben. Bízott az Airlander kapitányában, Steve McBrideban is. A legfontosabb kérdés az volt: kiszabadulnak-e a holt ágak fogságából. És az, hogy a dzsungelben töltött hét évtized rozsdásodása és rothadása után kiállja-e a német repüléstani precizitás az idők próbáját. Egyetlen apró hiba is katasztrofális következményekkel járhat. A Ju 390-es és vele együtt talán az Airlander is meteorként csapódna a földbe. Az éjszaka leple alatt kidöntötték a legnagyobb fákat: plasztikbombát kötöztek a törzsük köré, és felrobbantották őket. Csakhogy korlátozta őket az idő és a rendelkezésükre álló

robbanószer-mennyiség. Áz elszáradt lombkorona közel fele így is érintetlen maradt. A legvaskosabb, legkevésbé korhadt törzseket szétrobbantották, azokat, amelyek a legnagyobb akadályt jelenthették. Abban reménykedtek, hogy a megmaradt fák már szétporladtak belülről, és amint az Airlander kiszabadítja a gépet, eltörnek. A hajtóművek zúgása elviselhetetlen süvoltéssé fokozódott, légörvénye pedig orkánná. Jaeger biztosra vette, hogy a léghajó húzóereje most éri el a csúcspontját. Ekkor érezte meg, hogy odafentről valami zuhan lefelé. Sötét, egyenes árny csapódott a pilótafülkébe. Egy vaskos fatörzs hullott a Ju 390-es szélvédőjére az ablaktáblák találkozásánál. A táblákat összekötő, függőleges acél a csapás erejé-tői behorpadt, és a masszív átlátszó műanyag is. Az ág kettétört, és lehullott, azonban egyenetlen törésvonal maradt utána a szélvédő közepén – mint a villámcsapás. De a szélvédő még bírta. Jaeger fejében még visszhangzott a csattanás, amikor újabb, súlyos, szélfútta törmelék esett a Ju 390-es fémbevonatára – úgy érezte, mintha egy óriási acéldobba lenne bezárva. Hosszú, zúgó rezgés futott végig a géptörzsön, amint a köré rögzített, vastag emelőkötélzet beleremegett a hajtóművek keltette légörvénybe. Egyértelmű volt, hogy az Airlander minden alkatrésze pattanásig feszül az emelésben, és hogy a harci gép is küzd a saját szabadulásáért. A pilótafülkét hirtelen vadul a föld felé taszította valami, a gép hátsó kereke pedig nagyot pördült, és kiszabadult. A géptörzs vége kiemelkedett, lerázva magáról a rárakódott törmeléket és faágakat. Most már csupán a négy kettős kereke – nyolc kolosszális abroncs – volt a földön. A hatalmas gép megrázkódott, mintha

óriási madár lenne, amely ki akarja szabadítani a karmait egy bűzös mocsárból, és felszállni az égbe. Néhány másodperccel később olyan hang hallatszott, mintha egy irdatlan nagy tépőzárat téptek volna szét, és a Ju 390-es a levegőbe emelkedett. Olyan lendülettel szabadult ki, hogy Jaeger visszacsapódott az ülésébe és a szíjak kötelékébe. Pár másodpercig az óriási gép úgy emelkedett felfelé, mintha nem hatna rá a Föld gravitációs ereje. Csakhogy centiméterről centiméterre közeledett a száraz lombkorona szúrós ágaihoz. Azok árnyékot vetettek a repülőre, a géptörzs első fele pedig iszonyatos súrlódással szántotta végig a legalsó ágakat, amíg körülbelül húszméteres magasságba nem értek. Jaeger a lökéstől lezúgott a székről, és a vállába hasított a biztonsági öv. Minden irányból kísérteties gallyak ragadták meg a pilótafülkéi, mintha egy óriás akarna benyúlni, és földhöz vágni őket. Miközbe a gép utat tört fölfelé, váratlanul egy, a szokásosnál is vaskosabb fúródott be az átlátszó műanyag oldalablakon, kis híján kiverte Dale kezéből a kamerát, és Jaeger irányába döfött. Ő lebukott. Az éles ágvég pontosan oda fúródott, ahová nemrég még a fejét támasztotta. A becsapódástól az ág kettétört, és ott maradt kilógva a gép ablakából. Jaeger érezte, hogy a léghajó húzóereje csökken. Gyorsan balra sandított. Ekkor látta meg, hogy a Ju 390-es bal szárnyának óriási propellere – egy felnőtt férfi kétszerese – fennakadt az ágakon. Pár pillanattal később a holt lombkorona úgy behálózta a gépet, hogy az döccenve megállt. Ott lógtak beragadva, huszonhét méterrel a föld fölött.

78.

A

Ju 390-es még hosszú másodpercekig himbálózott a

lombkorona fogságában. Jaeger hallotta, hogy odafent a hajtóművek moraja megváltozik, és az örvény lágy szellővé szelídül. Egy pillanatig azt hitte, a pilóta feladta, és elismeri, hogy győzedelmeskedett a holt erdő. Ez esetben ő, Narov és Dale baromi gyorsan szembe találják magukat a hatvan-valahány fős ellenséggel. Kockáztatott. Bekapcsolta a Thurayát. Azonnal burstös üzenet jelent meg Rafftól: A pilóta tolatni fog, hogy előretörve, a hajótest húzóerejével kiszabadíthasson. KAPASZKODJATOK! Jaeger kikapcsolta a műholdas telefont. Az Airlander hajóteste adja emelési erejének majdnem a felét, ezért a tolatás és a másodszori nekifutás közel megkettőzi az általa kifejtett erőt. Jaeger még figyelmeztetőn odakiáltott a többieknek, és alighogy kimondta, hirtelen változás állt be a Ju 390-re kifejtett erő irányában. Aztán a léghajó felgyorsított előre, tiszta erővel. A Ju 390-es metsző élei holt fába hasítottak, hegyes rakétafeje pedig lukat fúrt az erdőbe. Jaeger és Dalé a műszerfal alá buktak, mert a pilótafülke lövedékként szelte át a trópusi nap által kifakított faágak kuszaságát. Néhány másodperccel később a lombkorona feltűnően ritkulni kezdett. Fény árasztotta el a pilótafülkét. A fenséges harci gép hangos súrlódással kiszabadult, és katapultált az égbe. Jobbról és balról korhadt fa és törmelék zúdult le a szárnyairól és a tetejéről az erdőre! Amint a lombkorona fogságából kiszabadult, esetlenül lendült előre, túl azon a ponton, ahol közvetlenül az Airlander alatt volt,

majd hátra, egészen addig, míg a léghajó fedélzete alá nem került. Amint az ingamozgás viszonylag lelassult, az Airlander nekiállt felvonni a gépet. Bivalyerős hidraulikus emelők húzták a Ju 390-est, amíg az Airlander árnyékába nem ért. Szárnya a légpárnás leszállórendszer alján nyugodott, a hajó légpárnaszerű csúszótalpain. A Ju 390-est tehát rögzítették az Airlander aljához. Miután biztonságosan odaerősítették a repülőt, az Airlander kapitánya kiszámolta a megfelelő magasságot, és a legmagasabb fokozatba kapcsolt hajtóművekkel megkezdte a felemelkedés hosszú folyamatát A Cachimbo Légibázis felé vették az irányt Mindössze hétórás út. Jaeger a pilótaülésbe gyömöszölt, hetvenéves termoszért nyúlt, és diadalmasan odatartotta Narov és Dale elé: – Kávét valaki? Erre még Narov is elmosolyodott. – Uram! Nincs itt a repülőgép – ismételte a Szürke Farkas Hat fedőnevű alak. Ugyanazon a távoli és névtelen dzsungelbeli kifutópályán beszélt, mögötte sorakoztak a helikopterek, propellerélükkel fölfelé, parancsra várva, küldetésre készen. Az illető folyékonyan, ám erős akcentussal beszélt angolul – torokhangon, megnyomva bizonyos mássalhangzókat, ahogyan az némelyik kelet-európaira jellemző. – Hogyhogy nincs ott? – dörögte a vonal másik végén a hang. – Uram, csapatunk megérkezett az adott koordinátákra, a holt erdőbe. Valami nehéz tárgy nyomaira bukkantak. Széttört, száraz ágakat találtak. Uram, az a benyomásom, hogy a gépet kivonták a dzsungelból. – Mégis, mi? – kérdezte Szürke Farkas hüledezve. – Uram, fogalmunk sincs!

– Ott kering egy Predator. Érzékelők bekapcsolva. Hogyhogy nem szúr szemet, ha egy Boeing 727-es méretű repülőgép kiemelkedik a dzsungelból? – Uram, a Predator innen északra keringett, várta a tiszta látóteret a nyomkövető pontos helyzete fölött. És háromezer méterig felhő borítja a légteret. Azon semmi sem tud átlátni. Bárki is emelte ki, minden kommunikációs eszközt kiiktatott, és kihasználta a borult időt – szünetet tartott. – Uram, csakugyan képtelenségnek tűnik, de higgye el: a gép eltűnt. – Jól van, akkor a következőt fogjuk tenni... – Szürke Farkas hangja jeges nyugalommal szólt, – A rendelkezésetekre áll néhány Black Hawk. Szálljatok fel, és vizsgáljátok át a légteret! Megtaláljátok, ismétlem: megtaláljátok azt a repülőt. Megszerzitek, amit meg kell szerezni. Utána pedig elpusztítjátok a gépet. Világos? – Értettem, uram. – Feltételezem, mindez Jaeger és a csapata műve. – Én is úgy vélem, uram. Hellfire-t eresztettünk a folyónál észlelt koordinátáikba. A nyomkövetőt és a mobilt pedig... – Jaeger lesz az! – vágott közbe a hang. – Biztosan ő az. Mindenkivel végezni. Nem maradhat tanú. Megértetted? És annyi robbanóanyagot eresszetek abba a gépbe, hogy egy repesz nem sok, annyi se maradjon belőle! El kell tűnnie a föld színéről, egyszer és mindenkorra. Ezúttal ne cseszd el, Kamerád! Minden embert kivégezni! Mindet kinyírni! – Értettem, uram! – Rendben, szálljanak fel azok a Black Hawkok! És még valami: én is odarepülök a koordinátáitokra. Túlságosan fontos ez, nem bízhat tóm csupán... amatőrökre. Enyém az Ügynökség egyik sugárhajtásúja. Öt órán belül ott leszek. Vlagyimir lebiggyesztette az ajkát. Amatőrök? Hogy gyűlöli az amerikai megbízóját! De jól fizet, és nagy eséllyel véres mészárlást csaphat.

Az elkövetkező órákban pedig ő, Vlagyimir Usztanov megmutatja a Szürke Farkasnak, mire képes az, akit amatőrnek nevezett.

79.

Jaeger

átfutotta az új burstös üzenetet, majd kikapcsolta a

műholdas telefonját. Így hangzott: Evandro ezredes azt mondta, lesz fertőtlenítőkamra. Várható érkezési idő: Z idő szerint 16.30. Légi kíséretet kapunk az út hátralévő szakaszára. Az órájára pillantott. Z idő szerint 9:45 volt. Hat óra negyvenöt percük van, mielőtt Ieszállnak Cachimbo légibázisának azon részén, amelyet a brazil Különleges Erők parancsnoka jelölt ki számukra. A fertőtlenítőkamra azért fontos, hogy Jaeger és a csapata teljesen megtisztuljon... és idővel a gép is. Sőt, még légi kíséretet is küld, hogy terelgesse őket – valószínűlég egy-két gyors sugárhajtású repülőt. Minden nagyszerűen alakul. A következő órában egyre magasabbra emelkednek, hogy az Airlander elérje háromezer kilométeres maximális magasságát. Minél magasabbra jutnak, annál ritkább az atmoszféra, tehát annál üzemanyag-hatékonyabbá válik a léghajó ~ ami létfontosságú ahhoz, hogy kitartson Cachimbóig. Végre kijutottak a felhőtakaróból. Napfény tűzött be a pilótafülke ablakán. Csak most tudta alaposabban szemügyre venni, micsoda nagyszerű látványt nyújtanak: a sci-fibe illő léghajó és a kecses, második világháborús repülő összekapcsolódva. Az Airlander lekerekített alsó része alól a Ju 390-es szárnyvégei körülbelül tizenöt méternyire lógtak ki, és vékonyodtak el keskeny késpenge élben. Jaeger úgy vélte, a szárnyak is aerodinamikus emelőerőt fejtenek ki, és miközben az

Airlander közel kétszáz kilométer per órával hasít előre, segítik a léghajót a célba jutásban. Mivel Narov az irataiba temetkezett, Dale pedig javában filmezett, Jaeger nem tudott mást tenni, mint csodálni a kilátást. Habos, fehér felhőtakaró húzódott alattuk a horizonton, fölöttük pedig a széles, kék égbolt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta utoljára eltöprenghetett a történteken és a jövőn. Narov és az ő megdöbbentő kijelentései – hogy ismerte a nagyapját, együtt dolgozott vele, szinte családtagként viszonyult hozzá – alapos nyomozást kívánnak. Ezzel egy rakás bizonytalanság merült fel. Amint földet érnek Cachimbón – és biztonságban vannak, mint Narov mondta –, alaposan elbeszélget vele. Mert hatezer méteres magasságban, rádiókon és szűrőkön keresztül aligha tudna magánbeszélgetést folytatni, nem ez a megfelelő alkalom. Első számú feladata kiagyalni, mi legyen a Ju 390-essel és a rakományával. Egy második világháborús náci harci repülőn vannak, Hitler legfontosabb hadititkainak gyűjteményén, amely amerikai színekben virít, brazil felségterületen pihent, de ennyi erővel lehetett volna bolíviai vagy perui is, és egy valóban nemzetközi csapat segített a kiemelésében. A kérdés tehát: ki formálhat rá jogot? Jaeger úgy vélekedett, a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a világ szinte összes titkosügynöksége lecsap Cachimbóra, amint a felfedezésük kitudódik. Evandro ezredes ügyes szervező, biztosan a hatalmas légikomplexum olyan csücskét választja ki, amelyik távol esik a fürkésző szemektől – a nyilvánosságtól és a sajtótól egyaránt. Minden valószínűség szerint ezek a titkosügynökségek követelnék, és végül elérnék a teljes médiazárlatot, míg meg nem egyeznek abban, milyen verziót tárjanak a világ elé. Jaeger tapasztalatai szerint általában így mentek a dolgok.

Az amerikai kormány teljességgel tagadná egy ilyen gép támogatásában való részvételét, csakúgy, mint a többi második világháborús szövetséges hatalom – például Nagy-Britannia –, amelyek kétségkívül szintén bűnrészesek voltak. Mint Narov megsúgta, a Ju 390-es gyomrában tárolt technológia legalább egy része valószínűleg még mindig titkos, és biztosan annak is kell maradnia. Muszáj tehát kihagyniuk a nyilvánosság elé tárandó adatokból. Már szinte látta maga előtt, miféle sztori kerül a sajtóba: A második világháborús repülőgép hetven évig szunnyadt elfeledve az amazóniai esőerdőben. Felségjelzése teljesen lekopott, de az biztos, hogy kevés ilyen gigantikus repülő szelte az eget. A gépre rátaláló merész kalandorok rögtön felismerték a Junkers Ju 390-est, azonban nem is sejtették, miféle lélegzetelállító rakományt rejt, és miket tár fel előttünk Hitler náci rezsimjének végső haláltusájáról... Kammlert és a csatlósait úgy állítják majd be, mint akik a technológiájuk legjavát igyekeztek menteni a Harmadik Birodalom düledező romjaiból a szövetségesek tudta nélkül... Vagy valami ilyesmi. Ami a Wild Dog Media tévéshow-ját illeti, Dalé őrülten forgatott, tudván, hogy lecsapott élete sztorijára. Az Indiana Jonesnál is többet kaszáló, lebilincselő túlélőshow-ról pedig azt gondolta, lesz, amilyen lesz. Nem igazán volt kedve a Harrison Ford-karaktert játszani, ugyanakkor Dale túl sok interjúanyagot gyűjtött össze róla. Ami megtörtént, megtörtént – így van ez a filmmel is. Szinte már látta maga előtt a tévésorozat vágott változatát, amely adásba kerülve bőszen hallgat a rakomány egy részéről, nem beszélve az amerikai felségjelzésről... De el kell ismerni, csakugyan izgalmas műsornak ígérkezik.

A másik, amit biztosan ki kell majd hagyniuk Dale filmjeiből, az őket üldöző Sötét erő. Akadt elég dráma az elszigetelt törzzsel és a dzsungelbeli „elveszett világ"’-életérzéssel – ezek inkább illenek a közös családi tévézésekhez. Úgy vélte, mostanra a Sötét erő is lefújhatta a keresést, mert a préda kicsúszott a markukból. De a legalább a Predator és a felfegyverzett alakulat nem hagyott bennük kétséget afelől, hogy valami amerikai székhelyű, rossz oldalra állt ügynökség állhat emögött. Mert ha ennyi homályos ügynökséget engedélyeznek, és abszolút hatalmat adnak nekik, elszámolási kötelezettség nélkül, akkor számítani kell a pofára esésre – ahogy a szakmában mondani szokás. Valahol, valamikor elszabadul a pokol, és az ügynökségek túllépik a határt.

80.

Ha a Sötét erő lefújta is a vadászatot, ő aligha teheti ugyanezt. A megérzései csalhatatlannak bizonyultak: az expedíció végén csakugyan rátalált Andy Smith gyilkosaira. Biztos volt abban, hogy Andyt azért kínozták meg és lökték le a szakadékba, mert a Sötét erő akart először eljutni a repülőgéphez. További két csapattagját – Sylvie Clermont-t és Stefan Kralcowot – is megölte ugyanez a Sötét erő. Bosszút fog állni. Elsősorban azokon, akik elrendelték a legjobb barátja meggyilkolását, másodsorban pedig a két expedíciós tag kínzásáért és kivégzéséért. Ígéretet tett Dulcénak Andy Smith egykori wiltshire-i otthonában – és ő nem hagyja cserben a barátait. De elsőként biztonságban ki kell juttatni a Lewis Alonzo vezette csapat maradékát a Sierra de los Diosból, ami logisztikai rémálomnak ígérkezett. És mindezek mellett időt kell szakítania a válaszok keresésére, amelyekre a legjobban vágyik, amelyekre a leginkább szüksége lenne... amelyek elvezethetik eltűnt feleségéhez és gyermekéhez. Valahol ott motoszkált benne egy érzés, hogy Ruth és Luké él. Nem volt rá bizonyítéka, csupán a pszichotróp ital által előhozott emlékek, mégis meg volt róla győződve, hogy a sorsukra itt, ezen a gépen rejtőzik valahol a válasz. Álmodozásából egy vállára tett kéz ébresztette fel. Dale. Az operatőr bágyadtan rámosolygott. – Hogy érzed, tudnál pár szót mondani? Összefoglalásként, hogy milyen érzés most itt ülni ennek a gépnek a pilótafülkéjében, kifelé szállni a dzsungelból, hogy megmutasd a világnak... – Oké, csak röviden.

Dale a beállításokkal pepecselt, mikor Jaegernek feltűnt, hogy Narov hirtelen felkapja fejét az iratok közül. A ledarált pilótafülke leghátsó ablakaiból kilátás nyílt a gép két oldalára. Narov megbabonázva bámult ki rajtuk. – Társaságunk van – harangozta be. – Három Black Hawk helikopter. – Biztosan az Evandro ezredes által küldött kíséret – bólintott Dale. – Jaegerre pillantott. – Fél perc! Még ne kezdd el a dumát, előbb lekapom őket! Átcsusszant a gép másik oldalához, és filmezni kezdett. Jaeger követte. Csakugyan, három koromfekete helikopter sorakozott fel az Airlander mellett, a léghajó jobb oldalától mintegy százötven méterre. A helikoptereket nézve baljós érzés lett úrrá rajta. Mattfekete rejtőszínre festett helikopterek, sehol egy jelzés vagy azonosító szám. A brazil légierőnek voltak Black Hawkjai. Lehet, hogy jelöletlen, lopakodó változatai is – de Jaeger nem ilyesmit várt. Az lett volna logikus, ha Evandro ezredes gyors sugárhajtású gépeket küld Cachimbóról – mondjuk, F-16-osokat –, hogy biztonságban, diadalmenetben kísérje haza őket. Jelöletlen lopakodó Black Hawkok? Jaeger sejtette, hogy valami nem stimmel. A Black Hawk komolyan felfegyverzett, leginkább katonaszállító gép, és aligha van benne annyi szusz, hogy eljusson a Cachimbo Légibázisig. A helikopter támadó hatótávolsága alig hatszáz kilométer, feleannyi, mint amennyi kéne. Ez nem lehet Evandro ezredes kísérete. Narov felé fordult. Összenéztek. Aggodalmasan megrázta fejét. Valami nem stimmel. Narov is ugyanúgy tett.

Felkapcsolta a Thurayát, és felhívta Raffot. Már nem volt értelme a kommunikációs eszközök kiiktatásának. Vagy baráti kíséret – mely esetben biztonságban vannak –, vagy megtalálta őket az ellenség. És bármelyik is, nincs értelme többé rejtőzködni. Abban a pillanatban, amikor a műholdas telefon szatellitet érzékelt, a kincsengés után egyből felvették. De nem Raff hangja szólt a vonalba. Bejövő rádióhívást hallott attól, aki a rejtélyes Black Hawkokat vezette. Raff Thuraya telefonnal továbbította Jaegeréknek az illető hangüzenetét. – Jelöletlen Black Hawk nyíltan hívja Airlandert – szólt a hang. – Erősítse meg, hogy hall engem. Jelöletlen Black Hawk hívja Airlandert. Erősítse meg, hogy vette és megértette! A „nyíltan” annyit tesz, hogy kódolatlanul, általános üzenetforgalmú rádiófrekvencián, minden repülő által érzékelhető csatornán. Különös... A pilóta mintha enyhe keleteurópai, oroszos akcentussal beszélt volna, és az erős torokhang... Narov kiejtésére emlékeztette. Narov a telefonból jövő hangra tapasztotta a fülét, és a pillanat törtrészére összefonódott a tekintetük. A férfi olyasmit látott Narov szemében, amit sosem gondolt volna, hogy fog. Rettegést.

81.

Jaeger sietve bepötyögte az alábbi burstös üzenetet. Hallgatom a beszélgetést. Abban a pillanatban, hogy elküldte, megszólalt a nagy maori tekintélyt parancsoló hangja: – Black Hawk, itt Airlander. Igen, vettem. – Kivel beszélek? – tudakolta a Black Hawk kapitánya. – Takavesi Raffarával, az Airlander parancsnokával. Én kivel beszélek? – Mr. Raffara, itt én kérdezek. Nálam vannak az ütőkártyák. Adja Mr. Jaegert! – Nem. Én vagyok a gép parancsnoka. Rajtam keresztül folyik a beszélgetés. – Ismétlem: adja Mr. Jaegert! – Nem. Rajtam keresztül folyik a beszélgetés – nyomatékosított Raff. Jaeger csak annyit látott, hogy a legelső Black Hawk tüzet nyit. Félelmetes, hatcsövű, ötvenkaliberes Gatling-puskából, GAU19-esből lőtt, és a helikopter alatti légtér három másodpercre elsötétült az üres töltényhüvelyektől. Az alatt a három másodperc alatt több mint száz páncéltörő lövedéket lőtt ki, ami olyan vastag, mint egy kisgyermek karja. Bár jó kétszázhetven méterre süvített el az Airlander fedélzetétől, az üzenete így is világos volt: képesek vagyunk százszor ennyivel darabokra szaggatni. – A következő sorozat már a léghajóba megy – folytatta a Black Hawk parancsnoka. Adja Jaegert!

– Nem. Jaeger nincs a léghajóm fedélzetén. Raff igen gondosan válogatta meg szavait, mert tulajdonképpen igazat mondott: Jaeger nem a léghajó fedélzetén tartózkodott. – Jól figyeljen rám, Mr. Raffara! A navigátorom kijelöl egy tiszta területet százötven kilométerre keletre, 497865-nél. Szálljanak le ott! És tévedés ne essék: landoláskor minden csapattagját számba vesszük. Erősítse meg, hogy felfogta-e az utasításaimat! – Várjon! Jaeger bejövő üzenet hangját hallotta a telefonján. Válasz? Megírta a feleletét: Ha lekényszerítenek, mind meghalunk. Ellenállni! – Black Hawk, itt Airlander – szólt ismét Raff. – Nem. Terveinknek megfelelően haladunk a célunk felé. Nemzetközi csapat vagyunk, civil expedíción. Ne akadályozza, ismétlem, ne akadályozza ezt a gépet! – Ez esetben pillantson a vezető helikopterünk nyitott ajtajára! – tájékoztatta a Black Hawk parancsnoka. – Látja azt az alakot az ajtóban? A drágalátos indiánjaik egyike. Sőt, csapattagokkal is szolgálhatunk... – Jaegernek zakatolt az agya. Ha az amahauakák és a csapata a Black Hawk fedélzetén van, az ellenség valószínűleg lerohanta az egyik védőgyűrűt, és néhányukat élve fogta el. Onnan pedig könnyedén felvonszolhatták őket a helikopterre, a Ju 390-es egykori leszállóhelyét használva kifutópályaként. – Úgy sejtem, néhányan ismeritek ezt a vadembert – folytatta megvetően a parancsnok. – A neve azt jelenti: „nagy disznó”. Igen találó. Nézzétek, hogy repül!

Egy másodperccel később egy alak hullott alá a Black Hawk ajtajából. Jaeger még ekkora távolságból is láthatta, hogy az amahuaka harcos néma kiáltással zuhan a mélységbe. Testét gyorsan elnyelte a felhőtömeg, de még felismerni vélte a nyakán lévő tollnyakláncot, a gwyrag’waját, amelynek minden tolla egy-egy csatában meggyilkolt ellenfelet szimbolizált. Amint Puruwehua bátyja örökre eltűnt a szemük elől, Jaegert keserű düh öntötte el. Gwaihutiga az életét mentette meg a függőhí-don, most pedig minden valószínűség szerint azért taszították a halálba, mert ő és csapata a saját bőrét próbálja menteni. Öklével a falba bokszolt, és iszonyú feszültség háborgott a lelkében. – Van még vadember – folytatta a Black Hawk parancsnoka. – Minden egyes percben, amikor nem változtatnak irányt a 497865-ös koordináta felé, kilökünk egyet. Ó, és utána következik az expedíciós csapat! Tegyék, amit parancsoltam! Térjen le! Indul az egy perc! – Várjon! Jaeger telefonján ismét üzenet villant fel: Válasz? Narovra és Dale-re pillantott. Mégis, mit tegyen? Válaszul Narov meglengette előtte az iratokkal teli táskát. – Van valami ezen a gépen, ami kell nekik – jelentette ki. – Nem lőhetnek le. Jaeger a Thuraya billentyűzete fölé vitte a kezét, és arra kényszerítette magát, hogy leírja, amit le kell írni. Amikor lenyomta a „küldés" gombot, gyomorforgató érzés lett úrrá rajta. Sértetlenül akarják a gépet. engedelmeskedj! Ellenállni!

Nem fognak

lelőni.

Ne

– Terveinknek megfelelően haladunk a célunk felé – szólt Raíf hangja a vonalba. – És figyelmeztetem: minden lépésüket felvesszük, szerverre közvetítjük, és azonnal az internetre kerül — ez nem volt teljesen igaz, csupán a Raffra jellemző improvizáció és blöff. – Felvétel készül, ezért bíróság elé fognak... – Baromság! – vágott közbe az ellenfél parancsnoka. – Jelöletlen Black Hawkok vagyunk, maga seggfej! Az nem kifejezés, hogy nem lehet minket lenyomozni. Mi nem létezünk. Gondolja, hogy szellemeket cipelhet ítélőszék elé háborús bűnökért? Seggfej! Térjen le, vagy nézzen szembe a következményekkel! A vérük a maguk lelkén szárad... Újabb pálcikaember hullott alá a helikopterből. Miközben az alak kapálózva zuhant a vakító kékségbe, Jaeger próbálta kiűzni elméjéből a gondolatot, hogy Puruwehua odalent a dzsungelben éppen szörnyethal. Nem tudta megállapítani, melyik indiánt löki halálba a Black Hawk legénysége, de a halál az halál, a gyilkosság pedig gyilkosság. Elméje sikoltott. Hány ember vére szárad a lelkén...! – Haladunk – folytatta a Black Hawk parancsnoka. – Kettőt már elhasználtunk a vademberből. Egy még maradt. Engedelmeskedik az utasításomnak, Mr. Raffara, vagy ez is megtanuljon repülni? Raff nem felelt. Ha eltérnek a megadott útvonaltól, és leteszik az Airlandert, illetve vele együtt a Ju 390-est a megadott koordinátákra, akkor végük. Tudták jól. Krav maga-kiképzésen mindketten megtanulták, melyik két parancsnak tilos önszántukból engedelmeskedni. Az egyik a helyváltoztatás, a másik a megkötözés. Mindkettő az öngyilkossággal határos. Ha most engedelmeskednek egy ilyen utasításnak, senki nem éli túl. Mikor felemelte a tekintetét, egy harmadik alak hullott ki a tűző nap elé, karjaival pedig kétségbeesve próbálta megragadni a felhőket. Jaegernek eszébe jutott egy emlék. Puruwehua, amikor

azt mondta, repült már úgy, mint a topena, a hegyek fölé emelkedő, nagy fehér sas. „Szálltam már magasan, mint a topena... – mondta a vízesésnél. – Széles tengerek és távoli hegyek fölé emelkedtem...” Az emlék szinte elviselhetetlenné vált. – Nos, Mr. Raffara, most következnek a különlegességek. A második felvonás. A csapattársak. Elsőként tekintsenek az ajtónál álló alakra! Nem igazán akaródzik neki repülni. Térjen le, különben egyirányú jegyet kap az „elveszett világba”! – felröhögött a saját viccén. – Indul az egy perc... Jaeger szatfonja jelzett: Válasz? Jaeger tejfölszőke hajat látott megcsillanni a napfényben, miközben a férfit tuszkoltak a Black Hawk nyitott ajtajához. Bár Stefan Kralt árulónak hitte, nem lehetett benne teljesen biztos. És ha arra gondolt, hogy a férfit hazavárja a családja, összeszorult a szíve. Valahogy kisajtolt magából egy választ: Figyelmeztesd: Evandro gépei úton vannak. Húzd az időt! – Terveinknek megfelelően haladunk a célunk felé – jelentette ki Raff ismét. – És figyelmeztetem, a brazil légierő kísérete közeleg... – Ó, mindent tudunk B-SOB-s barátaikról – szólt közbe a parancsnok. – Azt hiszik, a legmagasabb körökben vannak ismeretségeik?! – röhögött. —El sem hinnék, nekünk hol! Mindenesetre az ezredes gépei jó másfél órára szállnak innen. Engedelmeskedjenek, különben még többen halnak meg!

– Nem – jelentette ki Raff. – Terveinknek megfelelően folytatjuk az utunkat. – Akkor hát közelítünk egy kicsit – mondta a Black Hawk parancsnoka. – Hogy jó utat kívánjatok a barátotoknak! A három helikopter összezárt, megtartva a szoros formációt, mígnem már csak kétszázötven méterre lehettek az Airlanderrel összekapcsolt Ju 390-től. Mikor elhelyezkedtek, a szlovák operatőr jellegzetes figuráját a Black Hawk nyitott ajtajának küszöbére toloncolták. – Utolsó esély... – szólt reszelős hangon a parancsnok. – Térjen le, ahogy parancsoltam! – Nem – szögezte le Raff. – Folytatjuk az utunkat. Egy másodperccel később kihullott Kral. Mialatt a test hangtalan sikollyal a föld felé bucskázott, keresztül a csendes, kék égen, hallotta, hogy Dalé kidobja mellette a taccsot, Jaeger teljesen összeomlott. Akár áruló volt, akár nem, egy ifjú apa élete... senki élete sem érhet véget így.

82. – Gratulálok, Mr. Raffara! – örvendezett a parancsnok – Sikerrel kivégeztette hat barátját. Az utolsó felhőlovagjelölt pedig... Miss Santos! Ó, igen, mind tudjuk, mennyire szeretnek a brazil lányok lovagolni... Térjen le, Mr. Raffara! Engedelmeskedjen a parancsnak! Különben a gyönyörűséges Miss Santos halála egy életen át kísérteni fogja. A telefon jelzett: Válasz? Jaeger a kijelzőt bámulta. Az agya pörgött, mint a motolla. Ám akárhogy nézte is a dolgot, nem maradt más lehetősége. A gyilkolásnak véget kell vetni! Nem hagyhatja, hogy Letíciát kivégezzék. De mi mást tehetne? Szabad keze akaratlanul is a nyakára vándorolt, a „Carnivale!" sálra, amit Letícia kötött a nyakára. Hirtelen ötlete támadt, majd biztosabban megállapodott a gondolataiban. Eszement, őrült szikra, azonban úgy vélte, ez a legjobb, amit tehetnek. A következő üzenetet pötyögte a Thurayába: Tégy úgy, mintha engedelmeskednél. Térj le! De állj készen! Hallotta Raff hangját, amint a vonalba szólt: – Igen, engedelmeskedünk a parancsnak. Letérünk. Becsült érkezési idő az adott koordinátákra tizenöt, ismétlem: tizenöt perc múlva. – Nagyszerű, Mr. Raffara! Örömmel látom, hogy megtanulta, hogyan kell életben tartani a csapattagjait...

Az utolsó szavakra Jaeger már nem figyelt. Karon fogta Narovot, kinyitotta a Ju 390-es rakterébe vezető ajtót, és a gép végében lévő ládához rohant. A Fliegerfaust nevű, vállról indítható lövedéket tartalmazó, hosszúkás láda fölé hajolt. A késéhez kapott, de akkor jutott eszébe, hogy azt Puruwehuának ajándékozta... Narov viszont ott termett, és nekiállt Fairbairn-Sykes küzdőkésével széthasogatni a ládát. A vastag szíjak lehulltak, és miután kifeszegette a szögeket a késsel, ketten együtt félretolták a láda fedelét. Belenyúltak, és kiemelték a két meglepően könnyű rakétavető egyikét. De most nem a súly számított, hanem a működési elv. A legtöbb modern, vállról indítható rakéta elemmel működik, elektromosan. Ha a Fliegerfaust is hasonló elven alapul, akkor az elemei rég lemerültek, és nekik végük. Jaeger azonban abban reménykedett, hogy a második világháborús ököl egyszerű, mechanikus elven alapul, és még használható. A fogantyúját és a hátsó kioldógombját nézte meg alaposan. Vállára vette, és szeméhez emelte a távcső hűvös acélját: egyszerű fémrács futott végig a tetején, ezen át lehetett célozni. Reményeihez híven a Fliegerfaust teljesen mechanikusan működött. Ráadásul alaposan megolajozva rakták el, makulátlanul tisztán. Még a puskacső is sima és kristálytiszta volt. Hét évtizeden keresztül hevert egy dobozban, de miért ne működhetne tökéletesen. Narov kivette a kilenc darab húsz milliméteres, húsz centiméter hosszú lövedéket tartalmazó tárat, Jaeger a vállához emelte a fegyvert, a nő pedig beletette a rakétavető csöveibe a lövedékeket, amelyek jellegzetes puffanással értek a helyükre. – Ha meghúzod a ravaszt, két sorozatot lő – magyarázta Narov sietve. – Az első négy lövedéket minden második csőből egyszerre lövi ki, utána pedig minimális késleltetéssel még ötöt.

Jaeger bólintott. – Mindkét fegyverre szükségünk van. Kibiztosítva, megtöltve. Elbírsz a másikkal? Narov szemében gyilkos fény villant. – De még mennyire, Kahuhara’ga. Előkészítették a második rakétavetőt is, aztán odahuzódtak a Ju 390-es rakterének rakodónyílásához. Csupán egy órával ezelőtt zárta le, az erdőből való kiemeléshez készülve. Nem hitte volna, hogy hamarosan ki kell csapnia, méghozzá azért, amit most forgat a fejében. Fogta a Thurayát, és azt írta: Két Black Hawkot megtámadunk a Ju 390-es hátuljából. Santos gépét nem. Légy készenlétben! Telefonja felvillant: Igen. Jaeger Narovra pillantott. – Készen állsz? – Készen – mondta a nő. – Az enyém az, amelyik kilenc óránál van, a tied, amelyik három óránál! Santos gépére ne lőjünk! – Narov kurtán bólintott. – Amint kirúgjuk az ajtót, tűz! Odanyúlt, és elhúzta a reteszt. Visszaült a repülő padlózatára, és megtámasztotta, magát. Narov is ugyanígy tett. A Black Hawk parancsnoka nem sejthette, hogy a Ju 390-esben is ül valaki. De megtudja. – MOST! Jaeger és Narov tiszta erőből az ajtóba rúgott. Kitárult. Jaeger féltérdre emelkedett, vállán a Fliegerfaust. A legközelebbi Black Hawk nem több mint száznyolcvan méterre volt. Az egyszerű vas látcsövet a pilótafülke vonalához emelte, gyors imát rebegett, hogy a fegyver működjön, és meghúzta a ravaszt.

Négy lövedék robbant ki, melyek nyomán hatalmas füstgomolyag keletkezett a Ju 390-es rakterében. Jaeger célra tartott, és egy másodperccel később kilőtt az öt maradék lövedék. Mellette Narov is célzott, aztán kilenc lövedék hasított át az égen a másik Black Hawk felé. A páncéltörő és nagy erejű robbanószeres rakétákat a végükbe fúrt apró lyukak stabilizálják. A rakéta által kibocsátott kis mennyiségű gáz ezeken a lyukakon keresztül szivárog, és pörgeti a lövedékeket a saját tengelyük körül. A pörgés teszi lehetővé, hogy a rakéta célra tartson – ugyanúgy, ahogyan a fegyverből kilőtt golyót a cső huzagolása pördíti meg. Jaeger öt lövedéke félrement, négy azonban telibe talált. A húsz milliméteres lövedékek nyomán szürke füst gomolygott a Black Hawk oldalából, miután a páncéltörő hegy áttörte a fémborítást. Egy másodperccel később a nagy erejű robbanószer felrobbant, és belülről bombázta szét a helikoptert – tűzforró, éles repeszdarabokkal. Az ütés kivitte a pilótafülke ablakát, betörte az oldalablakokat, és az ott ülők testét szétszaggatták a repeszek. A helikopter nemsokára letért a pályájáról, végül meredek zuhanásba kezdett, és mérges füstcsíkot húzott maga mögött. A kettes számú célpont még rosszabbul járt. Mikor a szükség megkívánta, előbújt Narovból a mesterlövész – vagy bérgyilkos. Nyolc lövedéke talált, csupán egyetlenegy pattant le a célpontról. Úgy látszott, legalább az egyik húsz milliméteres rakéta a Black Hawk üzemanyagtartályát érte. Tele volt hatszáz kilométeres támadórepülésre elegendő repülőgázzal, tehát volt minek égnie odabenn... Narancsszín lángok csaptak ki belőle, és egy szempillantás alatt óriási, vakító tűzlabdává változott. Jaegerig is elértek a tűz és a robbanás epicentrumából kilövellő égő repeszek. Egy pillanatig még a fölöttük lévő Airlandert is fenyegették a lángok, de végül az égő törmelék a felhőkre hullott, majd eltűnt a szemük elől.

A második Black Hawk szétrobbantott maradványa meteorként zúgott a föld felé. A két helikopterből mindössze egy sötét füstgomo-lyag maradt a forró trópusi levegőben. Már csak egyetlen Black Hawk állt szemben a nyílt égen a Ju 390-essel összekapcsolt Airlanderrel. A megmaradt Black Hawk élesen elkanyarodott, igyekezve távol maradni a további rakétalövedékektől. Nem mintha tudtak volna többet lőni. Narov és Jaeger kifogytak a Fliegerfaustokbői. Ráadásul Letícia is ott volt a helikopteren, és Jaeger nem akarta őt is feláldozni. – Mr. Rafarra, ezt még nagyon meg fogja bánni! – üvöltötte a hang dühében. – Most szépen elkezdjük kilőni a hajtóműveit! – Ha megteszi, lezuhanunk – vágott vissza Raff és velünk együtt a drágalátos repülője is. Belecsapódik a dzsungelbe... Azonban beléfojtotta a szót a megmaradt Black Hawk GAU19-eséből kitörő halálpontos tűz, sorozatlövéssel borítva be az Airlander jobb első hajtóművét. A Ju 390-es iszonyatosan jobb oldalra dőlt Jaegerékkel, mintha a léghajó egyik motorja darabokra esett volna szét. Az Airlander legénysége bizonyára nagy nehezen igyekszik három hajtóművel fenntartani őket és magukat. Változtatnak a vontatás irányán és erején, és héliumot pumpálnak előre-hátra az Airlander három hatalmas hajótestébe, hogy a meglőtt léghajó terhe kiegyenlítődjön. – Airlander Black Hawknak – jelentkezett Raff. – Ha még egy hajtóművet kilő, repülésre alkalmatlanná válunk ekkora teherrel, és kénytelenek leszünk megszabadulni a Ju 390-estől. 3000 méterről ledobjuk. Kopjanak le! – Kétlem – vágott vissza a parancsnok. – Mert azon a hajón is vannak emberei, és nem hiszem, hogy hagyná őket lezuhanni. Engedelmeskedjen az utasításaimnak, különben kilövöm a második hajtóművet. Üzenet jelent meg Jaeger telefonján:

Válasz? Fogalma sem volt, mit feleljen. Kifogyott az ötletekből. Patthelyzet.

83. Kegyetlenül eltalálta az Airlander bal hátsó hajtóművét. Jaeger és Narov már visszarohantak a pilótafülkébe. Mindhárman érezték a Ju 390-es gyomorforgató balra rándulását, amikor a második mo-tor is kiiktatódott. Black Hawk harmadszorra is tüzet nyitott GAU-19-eséből. Néhány másodpercig az óriás léghajó őrületes küzdelmet vívott önmaga kiegyenlítéséért, mivel a két megmaradt hajtómű az Airlander ellentétes végén és oldalán volt: próbáltak egyensúlyozni a lehetetlen súllyal. Mikor megtalálta új egyensúlyát, világossá vált, hogy már nem tudja megtartani eddig hordozott terhét. A léghajó sebessége ugyanis rögtön drámaian lecsökkent, mivel megfosztották előrehúzó erejének felétől. Egyre alacsonyabbra ereszkedett. A Ju 390-essel az alján egyenesen a katasztrófa felé tartott. A Black Hawk új pozíciót vett fel. Mögéjük repült, kitérve a Ju 390-es pilótafülkéjének látóteréből. Jaeger egy pillanatig sem hitte, hogy.a parancsnok lefújta volna a támadást... De akkor miben sántikál? A Thurayán üzenet villant: BH mögétek megy. Közeledik bal szárnyatok csúcsához. Átszállni készülnek? Jaeger az üzenetre meredt. Hogy mi? Kisandított a bal oldali ablakon. Csakugyan: a helikopter pilótája az ő bal szárnyuk széléhez közelítette a gépe ajtaját. Az ajtóba tömörülve láthatóvá vált egy tucat nehézfegyveres katona NBC-öltözetben és oxigénpalackkal. Megjelent mellette Narov.

– Csak azt próbálják meg! – sziszegte, amint meglátta a fekete alakokat. Azonnal megmarkolta Dragunov puskáját, hogy leterítsen bárkit, aki a Ju 390-esre készül-lépni. – Ne! – nyomta le puskacsövét Jaeger, – Most még fogalmuk sincs, hol bujkálunk. Ha lősz, tüzet nyitnak a pilótafülkére. Darabokra szaggatnak. – Akkor hadd lőjem le a pilótát! – kérlelte Narov. – Legalább őt... – Ha leszeded, odaül a másodpilóta, és úgy is kinyírnak. Egyébként is, Santos ott van a gépen. – Néha el kell venned egy életet azért, hogy megments egy másikat – válaszolta Narov hűvösen. – Vagy ez esetben: elvenni egy életet azért, hogy megments sok másikat. – Nem! – rázta hevesen a fejét. – Biztos van jobb megoldás! Kétségbeesve pillantott körbe a pilótafülkében. Szeme a navigátori ülés alá rejtett poros csomagokon állapodott meg. Ez állt rajtuk: Fallschirm. Bár nem tudott németül, remélte, hogy ennyit ért. Odanyúlt, és felkapta. Cselekedj kiszámíthatatlanul! Meglengette Narov előtt. – Ejtőernyő, ugye? – Ejtőernyő, és...? Jaeger az ablakon kinézve láthatta, amint az első fekete ruhás alak kiugrik a Black Hawk nyitott ajtaján, és guggolva landol a Ju 390-es szárnyán. Nem sokkal később odaugrott egy második, és biztos léptekkel csuszorogni kezdtek a szárnyon – mivel a léghajó sebessége az eddigi törtrészére csökkent, Jaeger odahajított egy-egy Fallschirmet Narovnak és Dalenek, majd magának is elvett egyet. – Felvenni! ~ üvöltött, – Imádkozzatok, hogy ez a német cucc is kiállja az idők próbáját!

Miközben magukra szenvedték a német ejtőernyősfelszerelést, üzenet érkezett a Thurayára: Az ellenség a géptörzsedben gyülekezik. Robbanószert helyez el. A fekete ruhások ezek szerint arra készültek, hogy lyukat robbantsanak a Ju 390-es géptörzsének középső részébe, és ezáltal a raktérbe jussanak. Jaeger visszaírt: Ha a rosszfiúk mind átszálltak, engedj el minket! Engedj lezuhanni! Raff, kérlek, ne ellenkezz! Tudom, mit teszek. Válaszul Raff csak ennyit írt: Értettem. Találkozunk a Paradicsomban! Hála az égnek, hogy Raff parancsolt az Airlanderen. Senki más nem engedelmeskedett volna feltétlenül ennek az utasításnak. Igaz barátok voltak, ezt a barátságot a sokéves katonáskodás legszélsőségesebb pillanatai kovácsolták ilyenné. A repülő végéből tompa robbanás hallatszott. A Ju 390-es beleremegett, amikor a robbanás embernagyságú lyukat szaggatott az oldalán. Jaeger szinte látta maga előtt a fekete ruhásokat, amint beözönlenek a sötét, füstös raktérbe, fegyverüket lövésre készen tartva. Jó pár másodpercbe fog telni, hogy kitisztuljon a látóterük, és a gép hátuljában keresni kezdjék őt és a társait. Amikor ezzel végeztek, akkor indulnak el a válaszfalhoz, és robbantanak másodszorra is. Ha a pilótafülke ajtaja zárva van, csak belülről nyitható, úgyhogy a kintieknek ott is robbantaniuk kell. Narovnak, Dale-nek és neki csupán másodperceik maradtak.

– Oké, a következő a terv! – kiáltott Jaeger. – Bármelyik pillanatban lekapcsolhat minket az Airlander. Az előre irányuló lendülettel eleresztett jobb repülőkhöz hasonlóan ez is felgyorsul majd, amint elengednek, utána pedig siklani kezd. Amint elvágnak minket, kidobjuk a maradék cuccot – a többi ejtőernyőre mutatott –, és ugrunk! Addig ne nyissátok ki az ernyőt, míg a felhőkbe nem érünk – folytatta –, különben a Black Hawk követni tud. Próbáljunk együtt maradni és összekapcsolódni. Ugrási sorrend: Dale, Narov, én. Készen álltok? – Narov bólintott. Harci láz égett a szemében, adrenalintól fűtve. Dale holtsápadtan, mintha ismét rókázni készülne, fölfelé tartott hüvelykujjal válaszolt. Jaeger elámult ezen a fiún: olyan dolgokat csinált végig, amitől a legharcedzettebb katonák is összefosták volna magukat, és még mindig állja a sarat. – Ne feledd a kamerát, illetve a memóriakártyákat! – üvöltötte neki. – Bármi történjék is, nem veszíthetjük el a filmeket! – Előráncigálta a megmaradt ernyőket, odalökdöste őket a pilótafülke oldalához, aztán kicsapta mindkét ablakot, hogy a lehető legnagyobb nyílásból tudjanak elrugaszkodni. Narovhoz fordult: – Hozd az iratokat, bármit is rejtsenek! Jó alaposan szíjazd magadra a táskát, el ne veszííí... Utolsó szavait már nem mondhatta ki. A Ju 390-es émelyítő szabadesésbe kezdett. Jaeger úgy érezte, gyomortartalma a szájához közelít. A repülő megkezdte a zuhanást. Az Airlander elengedte őket, és néhány borzalmas másodpercig a Ju 390-es függőlegesen zúgott lefelé. Aztán a szárnyai a levegőbe kaptak, és meredeken, de lélegzetelállítóan siklani kezdett. – Ugorj! – ordított Dale-nek, miközben az első ernyőket tuszkolta ki az ablakon. Egyik Fallschirmet a másik után hajigálta ki a süvítő ürességbe.

Dale az ablakba kapaszkodott, kidugta a felsőtestét, és azonnal megdermedt. A légcsavarszél szinte letépte a mellkasát, de a lábai mintha a gép fémpadlójához ragadtak volna. Leblokkolt. Jaeger nem tétovázott. Erős karjával felkapta Dale lábát, felemelte, és tiszta erőből kitaszította a sikoltozó operatőrt a semmibe. Már kiáltásokat hallott a válaszfal mögül. A fekete ruhások újabb robbantáshoz készülődtek, a fal robbantásához. Narov a pilótaszékre pattant, megragadta a fülke tetejét, és kilódította a lábát az ablakon. Aztán visszanézett. – Jössz, ugye? Biztosan észrevette a Jaeger szemében felvillanó bizonytalanságot. Mert lelki szemei előtt megjelent ugyanaz a komor, téli éjszaka a hegyen, amikor a feleségét és a gyermekét elragadták tőle. Nem tett meg minden tőle telhetőt, vagyis nem tett semmit azért, hogy átkutassa a repülőt nyomok után, vajon ki és miért rabolta el őket. A gázmaszkos hang, melyet félig felismerni vélt, újból megszólalt a fejében: Soha ne felejtsd el, hogy nem voltál képes megvédeni a feleséged és a gyermeked. Wir sind die Zukunft! Mozdulni sem bírt, mintha odacövekelték volna. Válaszokra vágyott a legjobban. Ha hátrahagyja ezt a gépet, talán örökre elveszti őket. – Az ablakhoz! – sikoltott Narov. – DE RÖGTÖN! – Jaeger arcába egy puskacső ásított. Narov előkapta rövid csövű Berettáját, és a fejéhez tartotta. – Tudok mindent! – ordította. – Megölték a nagyapádat! Elrabolták a családodat! Valamelyik tetted váltotta ki ezt! Így fogunk válaszokra lelni! De ha a géppel együtt meghalsz, ők győztek! – Jaeger mozdítani próbálta a végtagjait. – UGORJ! – sikoltott Narov, akinek holtfehérré vált

az ujja a ravaszon. – NEM HAGYOM, HOGY ELDOBD AZ ÉLETED! Ekkor fülsiketítő robaj hangzott fel mögöttük. A válaszfal felrobbant, a pilótafülkét fojtogató, vakító füst öntötte el. A robbanástól Jaeger az ablaknak csapódott, és ettől észhez tért. Mialatt felkapaszkodott az ablakba, Narov megpördült, és a Berettával lövéseket eresztett a kirobbantott nyíláson beözönlő fekete ruhások tömegébe. A következő másodpercben Jaeger kilendült az ablakon, bele a süvöltő kékségbe.

84.

Az

ugrás

utáni

pillanatokban

csak

pörgött

és

pörgött

szabadesésben. Ahogyan a C-130-asbóI való halálközeli ugráskor is, széttárta a kezét és a lábát, hogy stabilizálja magát. Ezután delta helyzetű csúsztatást hajtott végre: a karját szorosan az oldalához szorította, a lábát kinyújtotta, hogy a lehető leghamarabb érjen a felhők fedezékébe. De gyorsulás közben egyfolytában ostorozta magát, amiért ilyen ostobán viselkedett. Narovnak igaza volt. Teljesen igaza volt. Ha ott döglik meg azon a gépen, kinek használt volna azzal? Legkevésbé a feleségének és a gyermekének. Felelőtlenség volt tétovázni. Ezzel Narov életét is kockára tette. A pokolba is! Azt sem tudja, Narov élve kijutott-e a gépből... és erről már nem bizonyosodhat meg a szabadesés őrületében. A Ju 390-es azóta folyamatosan gyorsult, amióta az Airlander elengedte. Mostanra közel háromszáz kilométer per órával szeli a levegőt, akár egy masszív kísértetnyíl. Csupán reménykedhet abban, hogy Narov élve kijutott. Nemsokára elnyelték a felhők. Amint a sűrű vízpára körbevonta őt, megkereste az ernyő nyitózsinórját, meghúzta... és imádkozott. Ha valaha, akkor most szívből remélte, hogy a nácik maradandót alkotnak... Nem történt semmi. Körbepillantott, hogy a megfelelő zsinórt húzza-e. Ezt nem volt könnyű megállapítani az örvénylő fehérségben, főleg, mivel úgy hullott lefelé, mint egy rongybaba. Azonban akárhogy is nézte, a főernyő beragadt. Ekkor, amint megpillantotta a közelítő földet, bevillant neki egy ejtőernyősmondás: Figyel, bemér; fordul, főernyő és

tartalék! Évekkel ezelőtt tanulta, mit kell tenni szabadesésben, vészhelyzetben, ha a főernyő csődöt mond. Az elvek ugyanazok, csak a szerkezet más – mondogatta magának. Az általa a tartalék ernyő kioldójának vélt zsinór után kapott. Régi szerkezet volt, de miért ne működhetne? Most vagy soha. Vészesen közeledett a föld felé. Iszonyúan erősen megrántotta, és a tartalék, a hatalmas, német selyem, amely hét évtizeden keresztül arra várt, hogy repülhessen, kilobbant fölötte az égen. A német gyártmányú szerkezetekhez hasonlóan ennél a Fallschirm-nél is a minőség volt az elsődleges szempont. Úgy nyílt, mint az álom. Élvezet volt alatta szállni... élvezte volna, ha nem lett volna ilyen feldúlt lelkiállapotban. A második világháborúban a németek hasonló ejtőernyőt használtak, mint a brit légi alakulatok. Magas boltozatú, gomba alakút, amely biztosan és stabilan áll a levegőben – ellentétben a laposabb, gyorsabb, manőverezhetőbb, modern katonai ejtőernyőkkel. Százötven méteres magasságnál került ki a felhőből. Első gondolata Dale és Narov volt. Elnézett nyugatra, ahol mintha egy földet ért ernyő jellegzetes alakját látta volna; Dale – úgy tűnik – landolni tudott. Aztán keletre pillantott. Pont akkor bukkant ki a felhők alól egy fehér folt. Narov! Más nem jár erre. Valahogy kijuthatott a Ju 390-es pilótafülkéjéből! Az ernyő alatt himbálózó test mozdulataiból ítélve nagyon is életben van. Mindkettejük pozícióját az eszébe véste, aztán maga alá pillantott. Sűrű dzsungel. Logikus landolási pont sehol. Mindig ez van! Miközben a lombkorona felé közeledett, a Ju 390-esre gondolt. Háromezer méter magasból egy felgyorsult repülő soksok kilométeren át képes siklani, ám egyértelmű, hogy a sorsa

megpecsételődött. Minden másodperccel gyorsabbá válik, csakhogy veszít a magasságából... Hamarosan háromszáz kilométer per órát is meghaladó sebességgel csapódik a dzsungelbe. A jó hír, hogy magával viszi a sírba a feketeruhásokat, mivel a megmaradt Black Hawk semmiképpen sem tudta kimenekíteni őket a gépről. Ő pedig az összes ernyőt kihajította a pilótafülke ablakán. Az a szörnyű, hogy örökre megsemmisül. Vele együtt elvész mindaz a titok, amit hordozott, nem beszélve arról, hogy mérgező rakománya a dzsungelre hull. De mindezek ellen aligha tud bármit is tenni. Egy magányos, jelöletlen Black Hawk szállt le egy távoli, esőerdei kifutópályán. Szürke Farkas Hat fedőnevű parancsnoka – valódi nevén Vlagyimir Usztanov – kilépett a gépből, és a füléhez préselt egy műholdas telefont. Arca a nevéhez méltón szürke volt és elkínzott. Láthatóan megviselték az elmúlt pár óra eseményei. – Uram, felvázolom a helyzetet – magyarázta kimerültén. – Légierőnkből mindössze jómagam és négy katonám maradtunk. Képtelenek vagyunk bármiféle komolyabb hadműveletetre, – És a repülő? – kérdezte Szürke Farkas szkeptikusan. – Füstölgő roncs, több tucat kilométer dzsungelén szétszóródva. Egészen a becsapódásig követtük. – És a rakomány? Az iratanyag? – Bennégett a füstölgő roncsban, néhány tucat focipálya nagyságú területen, a harminchat legjobb emberemmel együtt. – Ha nem kaparinthattuk meg, jobb is, ha megsemmisült – tűnődött el. – Vlagyimir, végre teljesítettél egy parancsot! ' – Uram, két Black Hawkot és három tucat katonát vesztettem... – Megérte! – jelentette ki hidegvérrel Szürke Farkas. – Rendesen megfizettük őket a munkáért, úgyhogy ne várj tőlem

egy szemernyi együttérzést sem! Inkább arról beszélj, kijutott-e válaki a gépből élve! – Három alakot láttunk kibucskázni. A felhőkben nyomuk veszett. Hogy túlélte-e bármelyik, nem tudjuk biztosan. Kétlem, hogy lett volna ejtőernyőjük, de ha volt is, egy ismeretlen dzsungelbe hullottak. – De lehetséges? – szisszent fel Szürke Farkas. – L... lehetséges... – ismerte el Vlagyimir Üsztanov. – Lehetséges, hogy túlélték. Ami azt jelenti, lehetséges, hogy elhozták a gépről, amit kerestünk? – Lehetséges. – Én most visszafordítom a gépem – sóhajtott Szürke Farkas. – Mivel katonai haderőnk nincs, semmi értelme a hadszíntérre repülnöm. Azt parancsolom neked és a megmaradt katonáidnak, hogy utazzatok el egy kellően isten háta mögötti helyre vakációzni! De ne tűnjetek el szem elől! Maradjunk összeköttetésben! – Értettem. – Ami a túlélőket illeti, ha vannak, meg kell őket találni! Ha náluk van, amit keresünk, vissza kell szolgáltatniuk. – Értettem, uram. – A szokásos módon tartsuk a kapcsolatot! Mindeközben, Vlagyimir, toborozz új katonákat azok helyett, akiket ostoba módon elvesztettél. A feltételek ugyanazok... csakúgy, mint a küldetés. – Értettem! – Még valami: a brazil fogoly még él? Vlagyimir a Black Hawk padlóján fekvő alakra sandított. – Még él. – Tartsátok meg, hasznunkra válhat! Közben kérdezd ki úgy, ahogyan te szoktál kérdezni! Tudj meg tőle mindent! Egy kis szerencsével elvezethet a társaihoz! Vlagyimir elvigyorodott.

– Örömmel, uram! A Mexikói-öböl fölött száguldó Learjét 85 parancsnoka, Szürke Farkas újabb hívást indított. Titkos, szürke irodát hívott egy szürke falú épületkomplexumban, egy szürke erdő legmélyén, az USA keleti partjainál, a vidéki Virginiában. A hívást egy speciális épületben fogadták, amely tele volt a világ legfejlettebb jelfogó és nyomkövető rendszereivel. Az épület bejárad tánál díszelgő kis réztáblán ez állt: „CM – Division of Asymmetrie: Threat Analysis (DATA)". Elegáns, civil ruhás férfi vette fel a kagylót. – DATA. Harry Peterson. – Én vagyok – jelentette ki Szürke Farkas. – A Learjettel érkezem. Találd meg az egyént, akiről a fájlt küldtem. Jaeger. William Jaeger. Minden lehetséges csatornát használj: internet, e-mail, mobiltelefon, jegyfoglalás, útlevéladatok, bármi! Utolsó ismert tartózkodási helye: Nyugat-Brazília, a bolíviai-perui határsáv. – Értettem, uram! Szürke Farkas letette. Hátradőlt a széken. Tény, hogy a dolgok nem alakultak túl fényesen Amazóniában, de ez csak egyetlen csata., gondolta magában. A hosszú háború egy csatája a sok közül, és ezt a háborút 1945 tavasza óta vívják ő és az ősei. Csakugyan hátrány, ám behozható hátrány, meg sem közelíti a múltban elszenvedett vereségeiket. Az asztalon előtte fekvő vékonyka tabletért nyúlt. Bekapcsolta, és megnyitott egy fájlt, amely ábécésorrendben neveket tartalmazott. Lejjebb görgetett, és az egyik név mellé odaírt néhány szót: „Bevetésen eltűnt. Ha él, elpusztítani! FONTOS!” A név: William Jaeger. Mikor ezzel is megvolt, felkapott egy aktatáskát maga mellől, az asztalra fektette, és belecsúsztatta a tabletet. Lecsukta a táska

fedelét, hangosan kattant, aztán egy számkombinációval biztonságosan lezárta. Az aktatáska fedelén apró aranyszín betűkkel a következő állt: „Hank Kammler, C1A, igazgatóhelyettes”. Hank Kammler, alias Szürke Farkas áhítattal futtatta végig ujjait az aranybetűkön. A háború végén az apja kénytelen volt nevet változtatni. SS-Oberstgruppenführer Hans Kammlerből Horace Kramer lett, hogy könnyebben felvegyék a Stratégiai Szolgálatok Hivatalához, a mai CIA elődjéhez. Miközben a szamárlétrán lépdelt az Ügynökség legmagasabb pozíciói felé, Horace Kramer sosem felejtette el valódi küldetését: szem előtt bújni el, és átcsoportosítva újjáépíteni a Birodalmat. Mire apja eltávozott az élők sorából, Hank Kammler eltökélte, hogy átveszi a stafétabotot, és ő is a CIA-ben fog tevékenykedni. Kammler elmosolyodott ezen, keserűen, enyhe gúnnyal. Mintha bármikor is örömmel szolgált volna a CIA-nél, és feledte volna dicső náci atyái örökségét... Nemrég döntött úgy, hogy visszaveszi, ami jogos tulajdona. Hank Kramerként született, de a vezetéknevét Kammlerre változtatta, és ezáltal visszanyerte apai örökségét, amit ő, Hank Kammler jogos jussának tekintett. Azonban a névváltoztatás még csak a kezdet volt.

85.

Jaeger

elhelyezkedett ülésében, a biokói reptérre tartó,

csatlakozó járaton. A Londonból Nigériába tartó gép pont olyan volt, amilyennek elképzelte: gyors, közvetlen és kényelmes, bár ezúttal nem utazhatott első osztályon. Lagoson átszállt valami rozoga helyi utasszállítóra, hogy eljusson a Guineai-öbölből Egyenlítői-Guinea szigeti fővárosába. Amilyen váratlanul jött Pieter Boerke üzenete, annyira felkeltette az érdeklődését. Mintegy két héttel azután, hogy katapultált a dzsungelbe zuhanó, elátkozott, második világháborús repülőből, Jaeger kijutott egy viszonylag biztonságos helyre, Cachimbo Légibázisra. Boerkének ott sikerült őt utolérnie telefonon. – Megvannak a papírkáid! – örvendezett. – A rakományjegyzék hetedik oldala, a Duchessa rakományjegyzéke, amit kértél... Jaegernek nem volt szíve bevallani Boerkének, hogy jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy egy második világháború vége felé Bioko kikötőjében poshadó, ismeretlen teherhajóval foglalkozzon. Ezért arra kérte a dél-afrikai puccs vezetőjét, szkennelje be, és küldje el a papírokat. Csakhogy nem éppen azt a választ kapta, amit várt. – Nem, ember, nem tehetem – jelentette ki Boerke. – El kell jönnöd, a saját szemeddel kell látnod! Mert, barátom, ez nem egyszerűen egy papírköteg. Ez valami tárgyi... Olyasmi, amit nem tudok postán vagy e-mailen elküldeni. Hidd el, haver, ezt látnod kell! – Mégis, mi az? – tudakolta Jaeger. – Hosszú az út odáig, és az elmúlt pár hét után...

– Nos, legyen annyi elég – vágott közbe Boerke –, hogy én aztán nem vagyok náci. Sőt, gyűlölöm őket! Az unokájuk sem vagyok. De ha az lennék, messzire, sőt, a világ végére is elmennék... és talán sok embert kinyírnék azért, hogy ez sose kerülhessen nyilvánosság elé. Csupán ennyit mondhatok. Hidd el, Jaeger, muszáj idejönnöd! Jaeger eltűnődött azon, mit feleljen. Abból a feltevésből indult ki, hogy Lewis Alonzo, Hiro Kamisi és Joe James életben van, és Puruwehua elvezeti őket valahová, ahonnan visszajuthatnak a külvilágba. Majdnem biztosra vette, hogy Gwaihutiga halott – kilökték a Black Hawkból Stefan Krallal, árulónak tűnő operatőrükkel együtt. Letícia Santosnak nyoma veszett, sorsa ismeretlen. Evandro ezredes megígérte, mindent megtesz azért, hogy rátaláljon, és Jaeger sem kételkedett abban, hogy az ezredes és B-SOBalakulatai minden követ megmozgatnak majd. Merész húzása, amellyel az Airlandert rávette a Ju 390-es elengedésére, minden bizonnyal megmentette a léghajó legénységének életét – Raffot is beleértve. A Black Hawk kénytelen volt a siklórepülésbe gyorsuló repülőt üldözni, és az Airlander bedöcöghetett Cachimbóra. Dale második világháborús ejtőernyője fennakadt a dzsungel lombkoronájában, és megsérült, Narov pedig repeszt kapott a karjába, amikor a Sötét erő a pilótafülkébe rontott. Jaeger mindkettejükre rátalált a földön, és támogatta őket a menetelésben. Nem tudhatták, kijutnak-e élve. Jellemző, hogy Dale és Narov egyfolytában azt hajtogatták, csak zúzódás, és simán túlélik az előttük álló utat. Jaeger attól tartott, hogy a fülledt, párás esőerdőben, ahol alig van lehetőség pihenni, táplálót enni és orvosi felszerelést találni, fennáll a veszély, hogy a sebek elfertőződnek.

Megértette, hogy egyikük sem fogja komolyan venni az ő aggodalmait, de amúgy sem tehet értük sokkal többet. Vagy kijutnak saját erejükből, vagy elpusztulnak a dzsungelben. Rátaláltak egy kis forrásra, amit két napig követtek olyan tempóban, amit mindannyian bírtak. A forrás végül egy mellékfolyóhoz vezetett, az pedig egy nagyobb folyóhoz, ami hajózható volt. Szerencsére Jaegernek sikerült megállítania egy arra járó szállítóhajót, amely fűrészmalmoknak szállított fatörzseket a folyón lefelé. Háromnapos hajóút következett. Ezalatt a legnagyobb veszély az volt, hogy Narov kikaparja a részeg brazil kapitány szemét. Aztán ez is elmúlt. Amint Narov és Dale a fedélzetre léptek, a Jaeger által rettegett fertőzések többszörös erővel gyűrték le őket. Mire kalandos útjuk véget ért, és Jaeger egy helyi taxival Cachimbóra, majd a légibázis modern, szupertitkos kórházába vitette őket, mindkettejükön kitört a sebláz. Vérmérgezést állapítottak meg náluk. Ilyenkor a seb elfertőződik, és a teljes keringési rendszerre átterjed a szepszís. Dale állapotát súlyosbította az iszonyatos kimerültség. Intenzív osztályon fekszenek, és ebben a pillanatban is Evandro ezredes vigyáz rájuk, míg az állapotuk stabilizálódik. Miután a legkomolyabb veszélyből kiszabadította azokat, akiket ki tudott szabadítani – és mivel Leticia Santosért többet nem tehetett –, úgy vélte, megkockáztatja a Brazíliából Biokóra utazást. Elintézte, hogy az ezredes minden lépésükről tájékoztassa őt távollétében. Megígérte, hogy időben visszatér ahhoz, hogy együtt repülhessenek haza Narovval és Dale-lel, amikor azok ketten utazóképesekké válnak. Ezenkívül arra kérte Raffot, hogy biztos, ami biztos, állandóan őrködjön a kórtermük ajtaja előtt. Elutazása előtt elintézte, hogy kettesben maradjon Narovval, akit csak nemrég engedtek ki az intenzívről. Előtte belepillantott

a Narov által megszerzett iratokba. A németből ugyanúgy nem értett semmit, de az Aktion Feuerland, a Tűzföld-hadművelet szövegének többsége egyébként is egy véletlenszerűnek tűnő számsorral – Narov szerint titkosírással – íródott. És ha nem fejtik meg a kódot, nem tudhatnak meg sokkal többet a dokumentumokból. Az egyik alkalommal Narov arra kérte, tolja ki a székét a kórház kertjébe, mert érezni akarja a nap sugarait, és szívni akar egy kis friss levegőt... Amint egy eldugottabb részre értek, a nő beszélni kezdett arról, ami az elmúlt pár napban történt. Természetesen ehhez a második világháborúnál kellett kezdenie... – A saját szemeddel láthattad, miféle gépek sorakoztak a repülőn – szólalt meg erőtlenül. – 1945 tavaszára a nácik letesztelték az interkontinentális ballisztikus lövedékeket. A robbanófejeket szarin gázzal, pestissel és botulinumtoxinnal látták el. Csupán egy marék ilyen London, New York, Washington, Toronto és Moszkva városaira, s mindez elég lett volna ahhoz, hogy megfordítsák a háború kimenetelét. Ez ellen volt nekünk egy befejezetlen atombombánk... Fontos, hogy az atombombát egy dübörgő bombázórepülő szállította volna, nem a hangsebesség többszörösével száguldó, irányított lövedék. Nem létezett védelem a lövedékeik ellen. És az atombomba nem volt kész, az amerikaiak még csak a Manhattan-terv vége felé tartottak. A nácik kezében volt a legerősebb fegyver. Úgyhogy alkut ajánlottak a szövetségeseknek: tegyék lehetővé, hogy a Birodalom biztonságos helyre csoportosíthassa az erőit és vele együtt a legfejlettebb fegyvereit is. Ám a szövetségesek is feltételeket szabtak: „Oké, gyertek, hozzátok az egész Wunderwaffét! Egy feltétellel: ha mellénk álltok a valódi harcban, a kommunizmus ellen vívott, globális küzdelemben.” A szövetségesek belementek a legtitkosabb költözés támogatásába. Természetesen nem vihették Nagy-Britanniába vagy az USA-ba a

főnácikat. A közvélemény nem lelkesedett volna. Úgyhogy a „hátsó kertjükbe” vitették őket: az amerikaiak Dél-Amerikába, a britek egykori és akkori gyarmataikra: Indiába, Ausztráliába és Dél-Afrikába, ahol viszonylag köny-nyedén elrejtőzhettek, így hát új paktum jött létre. A kimondhatatlan paktum. A szövetségesnáci megegyezés – Narov szünetet tartott, és összeszedte az erejét a folytatáshoz. – Az Aktion Adlerflug, a Sasrepüléshadművelet a nácik legfejlettebb gépei és fegyverei áthelyezésének a fedőneve, ezért volt mindaz odaírva a Ju 390-es gyomrában lévő ládákra. Az Aktion Feuerland, a TűzfÖldhadművelet viszont... a legfontosabb embereik áthelyezését takarja. – Fájdalmas szemmel pillantott Jaegerre. – Sohasem találtunk listát ezekről az emberekről. A hosszas nyomozás ellenére sem. Reményeim szerint ez rejlik a repülőben talált iratokban, és valami arra mutató nyom, hogy pontosan hová helyezték az embereiket és a gépeiket... – Jaeger már majdnem kinyitotta a száját, hogy megkérdezze: mégis, mit számít ez hét évtized távlatából. Mindez nem újdonság. De Narov, úgy tűnik, olvasott a gondolataiban: – A mondás úgy tartja – közelebb intette, mert a hangja egyre halkult –, hogy a vér nem válik vízzé. A szövetségesek Iepaktáltak az ördöggel. Minél tovább marad titokban, annál hatalmasabb és pa-rancsolóbb titok lesz, végül legyőzhetetlen. Sejtéseink szerint a had-ügy, a pénzügy és a világ kormányainak minden szintjén ott vannak. Ma is. – A nőnek biztosan feltűnt Jaeger szkeptikus tekintete. – Azt hiszed, hogy mindez túlzás? – suttogta elszántan, – Akkor gondolj bele, mióta tart a Templomos lovagok öröksége! A nácizmus nincs százéves, a Templomosok kétezer évesek, és még most is léteznek. Azt hiszed, a nácik egyik napról a másikra csak úgy felszívódtak? Azt hiszed, akiket biztonságba helyeztek, hagyták, hogy a Reich véget érjen? Azt hiszed, az ő gyerekeik simán lemondtak arról, amit a jogos jussuknak vélnek? Úgy gondoljuk, a Reichsadler, amelyiknek különös, kerek jel van a farka alatt, az ő

szimbólumuk, az ő jelvényük – folytatta Narov. – És te is jól tudod, hogy ismét felütötte a fejét közöttünk a gonosz. – Jaeger egy pillanatig attól tartott, befejezte. A fáradtságtól hallgatott el, aztán valahogy mégis összeszedte erejét, és hozzátette: – William Edward Michael Jaeger, ha ezek után is kétségeid vannak, akkor mondok valamit, amit bizonyítéknak tekinthetsz. Emlékezz, ki akart nekünk keresztbe tenni! Három csapattagodat ölték meg, és rengeteg indiánt Van náluk Predator, Black Hawk és isten tudja, mi még. Feketében voltak, abszolút lenyomozhatatlanok. Gondolj bele, kinek lehet ekkora hatalma, illetve ki tevékenykedhet így, büntetlenül! A vér nem válik vízzé. Globális hálózatot építettek ki, és a hatalmuk egyre nő. De a hálózatuk ellen is létrejött egy hálózat, azzal a céllal, hogy megállítsa őket... – Narov megpihent, mert holtsápadt lett a kimerültségtől. – Nagyapád volt ennek a hálózatnak a feje. Akiket meghívott, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez, kést kaptak, az ellenállás szimbólumát, olyat, amilyet én hordok magamnál. De ki akarna méregpoharat elfogadni? Kicsoda? Az ellenség ereje egyre nő, a miénk hanyatlik. Wir sind die Zukunft. Hallhattad a jelmondatukat: Mi vagyunk a jövő. – A tekintete holtfáradtan Jaegerre vándorolt. – Akik rájuk vadászunk, nem élünk hosszú életet.

86. – Uram! Ébredjen! Uram, kér egy italt leszállás előtt? – ismételte a légiutas-kísérő harmadszorra. Jaeger fényévekre járt, a Narovval folytatott beszélgetésen törte a fejét. A nő nem árult el többet. Legyűrte a kimerültség és a fájdalom, úgyhogy Jaeger visszagurította a kórházi szobájába. Az utaskísérőre mosolygott. – Bloody Maryt kérek! Sók Worcestershire-szósszal, legyen szíves! Bioko reptere nem sokat változott, amióta legutóbb itt járt. Honore Chambara elnök korrupt, haszonleső őreit új biztonságiak és vámosok váltották fel, de egyébként az egész ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt. Boerke jellegzetes alakja várta őt a kijáratnál, és két tagbaszakadt óriás vette körül, akikben rögtön felismerni vélte a testőreit. Boerke nemrég űzött el egy zsarnoki diktátort, tehát nem igazán a diszkrét, alacsony fokozatú védelmet kedvelte. A délafrikai üdvözlésre nyújtotta kezét, majd testőreihez fordult: – Jól van, fiúk, kapjátok el! Irány a Black Beach Börtön! Jaeger minden izma megfeszült az ellenállástól, mire Boerke hahotázásban tört ki. – Nyugalom, ember, nyugalom! Nekünk, dél-afrikaiaknak kegyetlen humorunk van. Örülök, hogy újra látlak, barátom! A sziget fővárosába, Malabóba vezető úton Boerke elmesélte a puccs részleteit. A Jaeger egykori börtönőre, Bors őrsmester által szolgáltatott információk kulcsfontosságúnak bizonyultak – ez is szerepet játszott abban, hogy olyannyira igyekezett betartani az ígéretét, és viszonozni a szívességet. Megérkeztek a malabói Santa Isabel kikötőbe, és a vízparton elindultak egy vízre néző, hatalmas, koloniális épület felé. Jaeger

a szigeten eltöltött három év alatt rejtőzködő életmódot folytatott, ezért nem igazán fordult meg kormányépületekben. Boerke a páncélterembe vezette, ahol az egymást követő rezsimek országuk legkényesebb iratállományát tárolták – nem mintha Egyenlítői-Guineának olyan sok papírja lett volna a sufniban. Boerke rendelkezett, hogy a páncélterem ajtaját zárják be, és odakint a testőrei álljanak őrt. Ketten maradtak a hűvös, sötét, dohos helyiségben. Boerke kopott kartondobozt emelt le a szemközti polcról. Vastag iratköteg lapult benne. Lecsapta az asztalra. – Ezért – bökött a mappára – érdemes volt a fél világot átrepülnöd... – Aztán végigmutatott a helyiség polcain. – Bár a fele kukába való... Egyenlítői-Guinea vajmi kevés államtitkot rejteget... Mégis úgy tűnik, a sziget szerepet játszott a második világháborúban... főleg a vége felé. És én mondom, az agyad eldobod! – Boerke megállt. – Oké, egy kis történeti háttér. A nagy részét, gondolom, úgyis tudod, de ezek ismerete nélkül a mappa tartalma nem érthető. Akkoriban Bioko spanyol gyarmat volt, Fernando Pó néven. A háborúban Spanyolország elméletileg semleges maradt, és ezért Fernando Pó is. Gyakorlatilag azonban a spanyol kormányzat fasiszta volt, a nácik szövetségese. Az itteni kikötő uralja a Guineai-öblöt – folytatta Boerke. – Az óceán ezen részének birtoklása kulcsfontosságú volt az észak-afrikai hadszíntéri győzelemhez, mivel az összes pótfelszerelést szállító konvoj ezen az útvonalon érkezett. Német U-Bootok szelték ezeket a vizeket, és kis híja volt, hogy nem állították le a szövetségesek ellátmányait. A Santa Isabel-kikötő titkos U-Bootfegyver- és -üzemanyag-ellátó központ volt, a sziget spanyol kormányzójának jóváhagyásával, aki gyűlölte a briteket. 1945 március elején kezd érdekessé válni az ügy – Boerke szeme csillogott. – Fernando Póba befutott egy olasz teherhajó, az SS Michelangelo. Lehorgonyzott a kikötőben, és joggal vonta magára az itteni brit kémek figyelmét. Három ilyen illető

tevékenykedett a brit konzulátuson diplomatának álcázva magát, ide valójában mindhárom a Speciális Hadműveletek Parancsnokságálnak dolgozott. – Boerke Jaegerre pillantott. – Ugye, ismered a Speciális Hadműveletek Parancsnokságát? lan Fleming állítólag egy létező ügynökről mintázta James Bond karakterét. Hát, itt válik érdekessé a dolog. – Felcsapta a mappát, és kivett belőle egy régi fekete-fehér fotót, rajta hatalmas gőzhajó, közepén masszív kéménnyel. – íme a Michelangelo! De ha jobban megnézed, a Compania Naviera Levantina színeiben van. Ez egy spanyol hajótársaság. A Compania Naviera Levantinát egy bizonyos Martin Bormann alapította – magyarázta –, akit leginkább Hitler bankáraként ismernek. Egyetlen céllal: hogy elszállítsa a náci hadizsákmányt a világ minden csücskébe, egy semleges hatalom, Spanyolország zászlaja alatt. Bormann a háború végén eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Sosem bukkantak rá. Bormann legfőbb feladata az volt, hogy felügyelje Európa kifosztását. A nácik minden aranyat, valutát és műtárgyat felhalmoztak Németországban, amit csak össze tudtak rabolni. A háború végére Hitler egész Európa, de talán az egész világ legvagyonosabb embere lett. A valaha ismert legnagyobb műgyűjteményt hordta össze. Bormann feladata volt elintézni, hogy a vagyon ne vesszen el a Birodalommal együtt – Boerke a mappára csapott. – Fernando Pó a náci zsákmány tranzitpontja lett. 1945 januárja és márciusa között öt, rabolt zsákmánnyal teli szállítmány érkezett a Santa Isabel-kikötőbe. U-Bootokra pakolták, azonban a további sorsukról semmit sem tudunk. Ezt a szakaszt a Speciális Hadműveletek Parancsnokságának ügynökei nagy részletességgel dokumentálták – jegyezte meg Boerke. – De tudod, mi a durva? A szövetségesek semmit, az égvilágon semmit sem tettek azért, hogy leállítsák a pakoló nácikat. A nyilvánosság előtt hajórazziákat emlegettek, és közben valójában az égvilágon semmiben nem gátolták őket. A Speciális Hadműveletek Parancsnokságának ügynökei kis fogaskerekek voltak a nagy

gépezetben: fel nem foghatták, miért nem tartják vissza ezeket a szállítmányokat. És én magam sem értettem, egészen addig, míg a mappa tartalmának utolsó néhány oldalára nem lapoztam. Itt jön a képbe a Duchessa. – Boerke újabb fényképét szedett ki. – íme, ő: a Duchessa. Látod, mi a különbség közte és az előző hajó közt? Ő is a Compania Naviera Levantina színeiben hajózott, de ő teher- és személyszállító. Úgy van kialakítva, hogy utasokat és rakományt is képes szállítani egyszerre. Minek egy teher- és személyszállító, ha a rakománya felbecsülhetetlenül értékes műtárgyak sokasága és Európa összerabolt aranya? – Komor pillantást vetett Jaegerre. – Megmondom! Mert legfőképpen utasszállításra használták... – Papírlapot csúsztatott Jaeger elé. – Ez a Duchessa rakománylistájának hetedik oldala, amely két tucat utast említ, csupán számsorok formájában. Nevek sehol. Persze mindez még nem elég ahhoz, hogy iderángassalak Biokóra... jól mondom, barátom? Szerencsére az ügynökeitek igen alapos munkát végeztek. – Boerke kihúzott még egy fényképet, és átadta neki: – Nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal, kik voltak a legfontosabb menekülő nácik 1945 tavaszán. Ezt a fotót valószínűleg a Speciális Hadműveletek Parancsnokságának egyik ügynöke lőtte, a kikötőre néző brit konzulátus ablakából. Hát nem elbűvölő egyenruha? – kérdezte Boerke gunyorosan. – Hosszú bőrkabát, combig érő bőrbákancs, halálfej... – Végigsimította sűrű szakállát. – Az a bökkenő, hogy ebben a ruhában mind ugyanúgy néznek ki. De ezek a menekülő nácik legjava, annyi bizonyos. Ezer százalék! És ha megfejted a kódot, ami a nevüket rejti, bizonyíték is lesz a kezedben. – És hova a pokolba mentek innen? – kérdezte hüledezve Jaeger. Boerke válaszul megfordította a fényképet. – A hátulján dátum szerepel: 1945. május 9., két nappal azután, hogy a nácik aláírták a szövetségesek előtti feltétel nélküli kapitulációt. Pont innentől nyomuk vész. Vagy azt is a kód rejti...

Ember, jó ideig tanulmányoztam a mappa tartalmát. Amikor a kirakós darabjait összerakosgatva rádöbbentem, hogy mit tartok a kezemben, meghűlt bennem a vér. – Boerke a fejét csóválta. – Ha mindez csakugyan így van, és ebbe a páncélterembe aztán nem juthatnak hamis iratok, akkor ez felülír mindent, amit eddig igaznak hittünk. A teljes háború utáni történelmet. Szó szerint őrület... Próbálok nem belegondolni. És tudod, miért? Mert rettegek, ha csak rágondolok. Kétlem, hogy az ilyenekből később békés birkapásztor lett volna... Jaeger Hosszan bámulta a fényképet. – De ha ez a SOE mappája, hogy kerülhetett Fernando Pó spanyol kormányzójának kezébe? Boerke felkacagott. – Nevetni fogsz: a kormányzó rájött, hogy az állítólagos brit diplomaták valójában kémek. Úgy döntött, betörést színlel a konzulátuson, és ellop minden iratot. Nem túl sportszerű, bár az sem az, hogy diplomataként pózoló kémeket küldtek a szigetére... Ismered a mondást: „Vigyázz, mit kívánsz!" – tolta oda Boerke az egész mappát. – Barátom, te kérted. Ezennel a tiéd.

87. Boerke nem volt az a túllihegős típus. A biokói kormány épületének levéltárából származó mappa a dél-afrikai ígéretéhez híven döbbenetes és leleplező volt. És mikor Jaeger átvette és betette a kézipoggyászába, eszébe ötlöttek Narov szavai: „elfogadni a méregpoharat"... A táska és benne a mappa iszonyatos súllyal nehezedett rá. Újabb eleme a kirakósnak, amelyért a Sötét erő biztosan ölni tudna. Miután eltette a mappát, követte Boerkét. A dél-afrikai ugyanis felajánlotta, hogy körbevezeti őt a szigeten, mielőtt a londoni járata elindul. További hihetetlen meglepetéseket ígért – bár Jaeger elképzelni sem tudta, mi múlhatná felül a kormányzati mappát. Malabóból kelet felé indultak, a sűrű, trópusi bozótos felé. Mire Boerke befordult a parton végigfutó keskeny földútra, Jaeger már tudta; hová tartanak. Fernaóba, oda, ahol három hosszú évet öltött a halászfalu gyerekeinek angoltanáraként. Kétségbeesve törte a fejét, mit mondhatna a törzsfőnek, akinek fiát, Kicsi Mót megölték, amikor ő és RafFa tengerparton küzdöttek az életükért. Nem egészen két hónapja történt, ám Jaeger számára egy emberöltőnek tűnt. Boerke valószínűleg észrevette, hogy a tekintete elborul. Felnevetett. – Jaeger, nyugi! Most következik... a meglepetés! Amint bekanyarodtak az utolsó kanyarban, Jaeger döbbenten látta, hogy valamiféle fogadóbizottság várja őket. Ahogy közelebb értek, úgy tűnt, mintha a legtöbb, ha nem az összes falulakó összegyűlt volna... miért? Őt üdvözölni? Azok után, ami történt, nem érdemel ilyet, semmiféle üdvözlést.

Két pálmafa közt, a földút fölött kézzel festett transzparens díszelgett: ÜDV ITTHON, WILLIAM JAEGER! Amint Boerke lefékezett, és egykori diákjai elözönlötték az autót, gombócot érzett a torkában, Boerke és az őrei hagyták, hogy az apró kezek kivonszolják őt a kocsiból a főnök házához. Jaeger felkészült a keserű viszontlátásra. Az erős napsütés után a sötét helyiségbe lépve egy ideig semmit sem látott. A közeli tengerpartról ismerős hullámverés hallatszott a sárkunyhó vékony falai közt. Kinyújtotta a kezét, azonban a főnök barátságosan meglapogatta, és átölelte. – William Jaeger... William Jaeger, üdv itthon Fernao falucskában, örök otthonodban! A főnök a könnyeivel küszködött. Jaeger nem kevésbé. – Insallah, jól utaztál? – kérdezte. – A szökésed után nem tudhattuk, te és a barátod átjutottatok-e a vízen, – Insallah – kezdte Jaeger –, Raff és én túléltük azt, és azóta sok más kalandot. A főnök elmosolyodott. A kunyhó sötét sarkába nézett. – Jöjj! – parancsolta. – Elég sokáig várattuk Mr. Jaegert. Ebben a pillanatban a sarokból kirohant egy alak, és Jaeger karjaiba vetette magát: – Uram, uram! Milyen jó, hogy itt vagy! És nézd! – A kisfiú a homlokára tolt napszemüvegre mutatott: – Még ez is megvan! A napszemüveged! Az Oakley! Jaeger hátratántorodott. Alig hitt a szemének. Kicsi Mo feje körül hatalmas kötés volt, de él. Megölelte, és nem győzött betelni azzal, hogy a fiú túlélte. De egyúttal beléhasított a pótolhatatlan hiány – a saját fia, Luke hiánya, aki Kicsi Móval nagyjából egykorú lenne. Ha élne... Boerke remek időzítéssel csatlakozott hozzájuk, a főnök pedig elmesélte Kicsi Mo csodálatos megmenekülésének történetét.

– Istennek és neked köszönhetjük ezt a csodát, William Jaeger. És természetesen Boerkének. A szökésed éjszakáján kilőtt golyó lepattant a fiam koponyájáról. Otthagyták, mi pedig rettegtünk, hogy belehal. És persze pénzünk sem volt, hogy olyan kórházba küldjük, ahol megmenthetik az életét. De akkor megtörtént a hatalomátvétel, és felbukkant ez az úr – mutatott a főnök Boerkére –, egy számokkal teleírt cetlivel. Ami egy bankszámlát rejtett, amin te... pénzt hagytál. Azon a pénzen és Mr. Boerke segítségével elküldtük Kicsi Mót Afrika legfejlettebb kórházába, Fokvárosba, ahol megmentették. Csakhogy hatalmas összeg volt, túl sok maradt belőle – mosolyodott el a főnök. – Úgyhogy vettem belőle új csónakokat a régi, ellopott, szétlőtt példányok helyett. Utána pedig úgy döntöttünk, hogy új iskolát építünk. Rendes iskolát. Ne a pálmafák alatt kelljen tanulniuk... És, ha Mrs. Topeka hajlandó előbújni, bemutatom a tanárnőt is, akit állandó jelleggel alkalmazunk. Egy csinos helyi fiatal nő lépett elő, és félénken Jaegerre mosolygott. – Minden gyerek nagy szeretettel beszél magáról, Mr. Jaeger. Igyekszem továbbvinni a jót, amit elkezdett. – Természetesen az ifjú tehetségek tanítóinak mindig van hely... – sietett hozzátenni a főnök. – És Kicsi Mo nagyon hiányolja a strandfociórákat. Bár valami azt súgja, küldetésed visszavezet téged a nagyvilágba, és talán ez így is van jól... – A férfi szünetet tartott, – Insallah, William, rátaláltál a helyes ösvényre. Komolyan rátalált volna a helyes ösvényre? Eszébe jutott a baljós harci gép, a dzsungel mélyén szétszóródott törmeléke, Irina Narov és a drága kése, Ruth és Luke, az eltűnt szerettei. Elég sok ösvény tárult elé egyszerre, de talán valamiért mégis egyfelé vezetnek.

– Insallah – mondta végül. Megborzolta Kicsi Mo haját. – Viszont egyvalamit tegyetek meg, kérlek! Hagyjátok betöltetlenül azt a tanári állást! Sosem lehet tudni... A főnök megígérte, hogy így lesz. – Eljött hát az idő – jelentette ki. – Gyere, és tekintsd meg saját szemeddel a helyet, amit iskolának választottunk, A tengerpartra néz, ahonnan csodával határos módon elszöktetek. Szeretnénk, ha te tennéd le az alapkövét. Úgy gondoltuk, JaegerBoerke Iskolának nevezzük el, mert nélkületek nem jöhetett volna létre. Boerke döbbenten rázta a fejét. – Megtisztelő, de nem. Elég, ha csak William Jaeger nevét viseli. – Én... csak követ voltam. A helyszínlátogatás megható pillanat volt. Jaeger letette az alapkövet, amelyre a falakat emelik majd, és Boerkével ott maradt az ilyenkor kötelező lakomára. Végül búcsút kellett venniük. Boerke még egy meglepetést tartogatott számára a szigeti körútjukon, és a gépét is el kellett érnie. Boerke Fernaóból nyugati irányba indult, Malabo felé. Mikor rátért a part menti útra, Jaeger már szinte biztosan tudta, hová mennek. És tényleg a Black Beach komplexumába kanyarodtak be, új és hatékonyabbnak tűnő őrök által szélesre tárt kapuszárnyakon. Boerke egy magas fal tövében leparkolt, majd Jaegerhez fordult. – A második otthonod, mi? Még mindig börtönként működik, de a foglyok kicserélődtek, a kínzókamrák pedig üresek. A cápák majd’ éhen vesznek... – Hatásszünetet tartott. – Van valami, amit megmutatnék neked, és még valami, amit visszaszolgáltatnék. Kiszálltak a kocsiból, és beléptek a börtön sötét épületébe. Jaeger le sem tagadhatta volna, hogy rossz érzés lett úrrá rajta ott, ahol egykor szó szerint szarrá verték, és kis híján az agyából

lakmároztak a csótányok. De a pokolba is: az ember így győzheti le a saját démonait! Szinte rögtön tudta, hová vezetik. A régi cellájához. Odaértek, és Boerke végighúzta az ujját a rácsokon, hogy a benti alakot némileg magához térítse. – Bors, íme, az új börtönőr – mutatott Will Jaegerre. – Ejha, Bors, most aztán fordult a kocka! – Cellája új foglyának arcán iszonyatos rémület tükröződött. – Nos, ha nem viselkedsz nagyon-nagyon példásan – fuvolázta Boerke –, átadlak Mr. Jaegernek, aki csak itt, csak most, csak neked személyre szabott kínzást talál ki... – Jaegerre sandított. – Jól mondom? Jaeger megvonta a vállát. – Hát jó... Talán még fel tudom idézni a legdurvábbakat abból az időből, amikor még más volt a leosztás... – Hallottad ezt, Bors? – csattant fel Boerke. – És tudod, mit, ember? A cápákról úgy hírlik, nagyon-nagyon kiéheztek már. Vigyázz, barátom! Nagyon-nagyon vigyázz! Hátat fordítottak az egykori börtönőrnek, és az iroda felé vették az útjukat. Útközben Boerke megtorpant egy izolált épűletszárnyhoz vezető oldalfolyosó előtt, és Jaegerre pillantott. – Tudod, ki lakik itt? – biccentett a folyosó felé. – Chambara. Szökés közben csaptunk le rá a reptéren. Beköszönsz? Ő rendelte el a letartóztatásodat, ugye? – Ő. De ne zargassuk! Bár az egyik jachtját elfogadnám – tette hozzá vigyorogva Jaeger. Boerke hahotázott. – Oké, felírlak a listára! Nem, nem! Mi nem fosztogatni akarunk itt... Hanem újjáépíteni az országot. Felballagtak a börtönirodába – oda, ahol Jaegert felvették a Black Beach lakói közé. Boerke intett az őrnek, hogy adja elő a „csomagocskát”, és Jaeger egy kis kötegben visszakapta a tárgyait – főleg ruhákat –, amiket a börtönbe hurcoláskor viselt övével szíjaztak össze.

Boerke átadta neki, – Azt hiszem, ez téged illet. Bors és a hasonszőrűek minden értékes dolgot elvittek, bár maradt néhány személyes tárgy, amiket, úgy vélem, szeretnél visszakapni. Aztán egy kisebb helyiségbe vezette, majd távozott, hogy Jaeger egyedül nézhesse át őket. A ruháit kapta vissza, és a régi tárcáját. A pénzt és hitelkártyát kilopták, ám ő a tárcának is örült. A felesége lepte meg vele. Üvegzöld bőr, a belső zseb alján az SAS jelmondatával: „Aki mer, az nyer.” Mikor kinyitotta, a szeme rögtön a tárca varrásának mélyén elrejtett titkos rekeszt kereste. Hála az égnek, a Black Beach őreinek idáig nem terjedt az agykapacitása. Egy kis fényképet húzott ki belőle, melyen egy gyönyörű, zöld szemű fiatal nő pirospozsgás babát tartott a karjaiban. Ruth és Luke, nem sokkal Luke születése után. A fotó mögött pedig papírcetli rejtőzött: Jaeger hitelkártyához való PIN kódja. Úgy, hogy senki más ne tudja megfejteni. Pofonegyszerű titkosítást használt: minden egyes számjegyhez hozzáadta a születési dátuma, 1979 számjegyeit. Így lett a 2345-ös PIN kód 3.12,11.14. Egyszerűen nagyszerű. Kód. Eszébe jutott a Wardour Castle-i lakásában heverő, régi háborús bőrönd és a benne rejlő könyv: egy teljességgel elfeledett nyelven íródott, középkori szöveg gazdagon illusztrált, ritka kópiája. Aztán beugrott neki a Wild Dog Media Sohóban lévő irodájában a gusztustalan szusi mellett folytatott beszélgetés Simon Jenkinsonnal, a levéltárossal: Jenkinson szeme ragyogott: „Létezik olyan, hogy könyvkód... A szépsége a letisztultságában rejlik, és abban, hogy teljességgel megfejthetetlen... egészen addig, míg ki nem derül, melyik könyvből dolgozott az illető.”

Jenkinson ezután lefirkantott egy véletlennek tűnő számsort... Belenyúlt a kézipoggyászába, elővette belőle a malabói kormányépületből származó mappát, és kinyitotta a Duchessa rakománylistájáról szóló papírnál, a hetedik oldalon. Végigfuttatta szemét a véletlenszerűnek látszó számsoron, és a gyomra lüktetni kezdett az izgatottságtól. Irina Narov felfedte előtte, hogy Ted nagyapa elsőrangú nácivadász volt. Abból a kevésből, amit Joe bátya képes volt vele megosztani, rájött, hogy Joe is segített a nagyapa küldetésében. Mindkettejük íróasztalán ott volt ugyanazon ritka, régi könyv, a Voynich-kézirat egy példánya. Lehet, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer. Talán a Voynich-kézirat a kód nyitja. Talán Ted nagyapa és Joe bátya megkaparintottak néhány háború végi náci iratot, és a vadászat részeként fejtegették a kódolt nyelvet. Ez esetben ő is megfejtheti a birtokában lévő kódolt szövegeket. Ha összeülnek Narovval és a levéltárossal, no meg a könyvekkel és a dokumentumokkal, lehet, hogy végre kihámozzák az értelmét. Jaeger elmosolyodott. Boerkének igaza volt: tényleg megérte a világ végére utazni ezért. Milliószorosan. A dél-afrikai ekkor kopogott és lépett be a szobába. – Na, ember, elégedettnek tűnsz. Mégiscsak volt értelme idejönni? Jaeger bólintott. – Leköteleztél, Pieter, az adósod vagyok. – Dehogyis, ember! Én tartoztam neked ezzel. Ennyi. Jaeger előkapta az iPhone-ját a táskából. – Két e-mailt gyorsan el kéne küldenem.

– Csak rajta! Ha van net – felelte Boerke. – A malabói elég szar. Jaeger bekapcsolta telefonját, belépett postafiókjába, és megírta az első üzenetet: Simon! Holnap reggel érkezem vissza Londonba. Lenne időd összefutni csak egy órára? Bárhol, én alkalmazkodom. Sürgős! Szerintem értékelni fogod a felfedezésünket. Várom a válaszod: Jaeger

Elküldte az üzenetet, bár csak az elküldendők közé került, mert jelre várt még, mikor belekezdett a második levélbe: Irina (ha szólíthatlak így), remélem, jobban vagy, és gyorsan gyógyulsz! Nemsokára indul a gépem Cachimbóra. Jó hírem van. Azt hiszem, megfejtettem a kódot. A többit személyesen. Üdv: Will

A „küldés" gombra kattintott. Pontosan abban a pillanatban jelezte a telefon, hogy valami Safaricom nevű helyi hálózatot érzékel. A küldő ikon néhány másodpercig csak forgott és forgott. Ám a telefon már nem látta a hálózatot. Majdnem kikapcsolta és újra vissza, mikor az iPhone magától sötétült el, és kapcsolt be ismét. Üzenet íródott a kijelzőre, amitől a hideg futkosott a hátán. Kérdés: Hogy találtunk rád? Válasz: A barátod mondta el, hol keressünk. A következő pillanatban feketére váltott a kijelző, majd előtűnt az iszonyatos, ismerős szimbólum: a Reichsadler:

Azonban ezúttal egy falra szegezett, horogkeresztes zászlón volt látható. Alatta pedig az összekötözött csuklójú és bokájú Andy Smith feküdt a csempén. A fejére szorított rongyból és a fölé döntött vödör vízből ítélve éppen vízpróbának vetették alá. Jaeger halálra váltan bámulta a fényképet. Biztos Andy Smith Loch Iverben lévő hotelszobájában készült, még azelőtt, hogy kivezényelték a viharos hegyfokra, lenyomtak a torkán egy üveg whiskyt, és letaszították a sötét szakadékba. Valószínűleg Stefan Kral volt az, aki rávette Smithyt, hogy egy ilyen kései órán ajtót nyisson kínzóinak. Smithy keveset árulhatott el a vallatóinak, legfeljebb a gép közelítőleges helyét, mivel Evandro ezredes akkor még nem közölte velük a pontos koordinátákat. Szavak íródtak a kép alá: Add vissza, ami a miénk! Wir sind die Zukunft. Add vissza, ami a miénk! Mindez csupán egyetlen dologra utalhat: a pilótafülkében talált iratokra. De honnan tudják, hogy Narovnál vannak, és nem porladtak szét a géppel együtt? Egyszerűen felfoghatatlan... aztán beugrott neki: Letícia! Biztosan rávették brazil foglyukat, hogy beszéljen. És mint minden csapattag, Letícia is tudhatta, hogy a gép pilótafülkéjében Narov kulcsfontosságú dolgot talált. Biztosan így történt... A kínzás hatására elmondta. Jaeger hangot hallott maga mögül. – Hé, ember, mi a fene az a cucc? – kérdezte Boerke, döbbenten bámulva a kijelzőjén megjelent képet. Szavai megtörték a transzt, és Jaegerbe iszonyatos felismerés hasított. Abban a pillanatban nagy ívben kihajította az okostelefonját az ablakon a lehető legtávolabbi bozótba, aztán felkapta a táskáját, megpördült, és ráordított Boerkére:

– FUSS! Az őrök is! MOOOST! Kirohantak az irodaszárnyból, odaüvöltve az őröknek, hogy siessenek utánuk. Boerke vezetésével lehúzódtak az egykori kínzókamrákba, pont akkor, amikor a Hellfire lecsapott. Oda, ahol a telefonja hevert. Hatalmas lyukat ütött a börtönfalon, összedöritve a szomszédos irodaépületet, ahol Jaeger és Boerke beszélgetett az imént. Az alagsorban egyiküket sem érte találat, az őröket sem. Ám ő már nem áltatta magát: a börtönben, amelyben majdnem a halálát lelte, a Sötét erő ismét rátalált. William Jaeger vadászból ismét prédává vált.

89. Szerencsére Malabón bőven akadt internetkávézó, és Boerke tanácsai alapján Jaeger kiválasztott egyet, ahonnan dióhéjban üzenetet küldött: Minden nyílt kommunikációt szüneteltetni! Utazás tervek szerint. Visszatérés megbeszélés szerint. W. J.

a

A magánéletben is mindig azt a seregben használatos mondást tartotta szem előtt: „Készülj fel, vagy készülj a kudarcra!” Mielőtt elhagyta Cachimbót, alternatív utat és kommunikációt talált ki pontosan erre az esetre – ha a vadászat folytatódna. Ügy okoskodott, hogy az ellenség kettős játékot játszik: visszaköveteli a dokumentumait, vagy kinyír mindenkit, aki tud róluk. Ideális esetben mindkettőt egyszerre. Egyik e-mail címén – amelyhez a Narovból, Raffból és furamód Dale-ből álló erős mag is hozzáfért – elkezdett írni egy üzenetet, de csak a piszkozatig vitte el. Raff, Narov és Dale tudják, hogy azt a soha el nem küldött piszkozatot kell elolvasniuk, amely így lenyomozhatatlan. A piszkozat egy pár nap múlvára tervezett találkozó részleteit tartalmazta egy előre megbeszélt helyen. Ha nem íródik újabb, ezt felülíró üzenet a piszkozatok közé, akkor a találkozó érvényes. És az „utazás a tervek szerint” utasításból mindhárman érteni fogják, hogy az Evandro ezredes brazil titkosszolgálatoknál lévő barátaitól kapott új útlevelüket használva kell az Egyesült Királyságba repülniük, ha szükséges, brazil diplomatának álcázva magukat – Evandro ezredes ilyen eltökélten akarta őket biztonságban hazajuttatni, és megoldani a Ju 390-es rejtélyét.

Jaeger a terveinek megfelelően utazott Biokóból Londonba. Nem lett volna értelme megváltoztatnia őket, főként, mivel ő is az Evandro által biztosított „tiszta” – elvileg lenyomozhatatlan – útlevéllel foglalta le a jegyeit. Londonba érkezve felpattant a Heathrow Expressre, elment Paddingtonig, és végül fekete taxiba szállt. Megkérte a sofőrt, hogy jó fél kilométerrel a Springfield-kikötő előtt tegye ki, mert gyalog szeretne hazamenni. Űjabb elővigyázatosság annak érdekében, hogy ne követhessék. A hajósélet számos előnye közül az egyik az volt, hogy Jaeger nem hagyott maga után lenyomozható lábnyomot. Nem volt közös költség, nem szerepelt a választási névjegyzékben vagy az ingatlan-nyilvántartásban, és úgy döntött, postaládát sem kér a kikötőbe. A hajó egy névtelen part menti cég nevére volt bejegyezve, csakúgy, mint a kikötő. Tehát a temzei bárkára simán szervezhetett találkozót. A kikötőbe menet beugrott egy lepukkant internetkávézóba, rendelt egy feketét, és megnézte annak a címnek a piszkozatait, amit a többiekkel együtt használtak. Két üzenet volt benne, az egyik Rafftól: pár órával későbbre halasztotta a találkozót, hogy mindenki kényelmesen odaérjen. A másikban nem volt szöveg, csak egy link. Rákattintott. Egy Dropboxhoz, azaz online adattároló felhőhöz vezetett. A Dropbox-mappában egyetlen JPEG képfájlt látott. Megnyitotta. Lassú volt a net, és miközben a kép töltődött, ő iszonyatos kínokat állt ki. Letícia Santos térdelő, meztelen alakja jelent meg; a nő kezét és lábát összekötözték. Szeme halálfélelemmel telve meredt a kamerába. Mögötte véres, szétszabdalt lepedő, rajta a jól ismert szavak: Add vissza, ami a miénk! Wir sind die Zukunft.

A betűket mintha emberi vérrel festették volna, Jaeger nem törődött azzal, hogy kijelentkezzen. Kirohant a kávézóból, ott hagyta a feketéjét, mindent, és azonnal elhúzta a csíkot. Valahogy még a piszkozatos levelezésüket is feltörték! És ha ez így van, ki tudja, milyen gyorsan képes egy Hellfire-t szállító drón föléje érni. Bár kétségei voltak afelől, hogy az ellenségnek megvannak az eszközei Kelet-London fölött is bevetni egy ilyet, de mint ismeretes: „A találgatás az elcseszés anyja.” Rögtön tudta, mit akar elérni ezzel az ellenfél. Próbára tenni őt. Jól ismert és bevált háborús módszer, a nácik Nervenkriegnek, azaz pszichológiai hadviselésnek nevezték. Gondosan megkínozzák annak érdekében, hogy elég sokáig maradjon egy lenyomozható helyszínen, ahol rátalálnak, és kinyírják. Vagy, ha ez nem sikerülne, addig provokálják őt, míg egyszemélyes hajtóvadászatot nem indít ellenük. És az igazat megvallva, a Nervenkrieg megtette hatását. A szívszorító képet látva alig tudta türtőztetni magát, hogy levadássza Letícia kínzóit. Itt és most. Egyedül. Rengeteg nyomon elindulhatna. Kezdetnek ott lenne a C-130as pilótája, aki neki ajándékozta a Night Stalker-es érmének álcázott nyomkövetőt. Carsonnál biztosan megvannak a fickó adatai, és ez önmagában elég kiindulópont lehet ahhoz, hogy a nyomába eredjen. Evandro ezredes új eredményeket ígért a saját kutatásaiból. De lassan a testtel! Hadrendbe kell állítani a csapatait, megtudni, amit ők megtudtak, megismerni a terepet, az ellenfelet, a kockázatot, és ezek alapján dolgozni ki egy új stratégiát! Valahogy magához kell ragadnia a kezdeményezést – proaktívan dönteni, nem pedig reaktívan, a pillanat hevében.

Megint a régi bölcsesség.,. Készülj fel, vagy készülj a kudarcra!

90.

Aznap este a levéltáros futott be elsőként. Jaeger a nap nagy részét a Triumph Explorerjével kettesben töltötte, mert villámlátogatást tett a Wardour Castle-i lakásában. Elhozta a Voynich-kézirat azon példányát, amit Ted nagyapa hagyott rá a háborús bőröndben. Felvette, és áhítattal az asztalára helyezte a vastag kötetet. Várta Simon Jenkinson érkezését. A levéltáros jó fél órával korábban kopogtatott, és mit sem változott a legutóbbi találkozásuk óta. Pont úgy nézett ki, mint egy téli álmot alvó grizzlymedve. Jaeger kérésére a nívós Foyles könyvesbolton keresztül sikerült beszereznie a Voynich-kézirat egyik fordítását. El i is hozta magával, gondosan becsomagolva. Még egy csésze teával is alig kínálhatta meg, mert a levéltáros azonnal rácuppant a Voynich-kéziratra és a biokói mappára. Letette maga elé a könyvet és a fordítást. Feltette szódásüvegszemüvegét, és nézegetni kezdte a Duchessa-lista véletlennek tűnő számsorait. Titkosírást fejt, gondolta Jaeger. Húsz perccel később Jenkinson felemelte a fejét a papírokból. A szemében győzelmi mámor. – Megvan! – harangozta be. – Többet is megcsináltam, hogy biztosra menjünk, nem hamis-e a legelső. Tehát az első név: Adolf Eichmann. – Tudom, ki volt – bólintott Jaeger. – De azért mondj még róla pár dolgot! Jenkinson a papírjai közül válaszolt. – Eichmann aljas gonosztevő volt. A holokauszt egyik kiötlője. A háború végén megszökött a náci Németországból, és Argentínában leltek nyomára az 1960-as években. A következő Ludolf von Alvensleben – folytatta Jenkinson. Jaeger a fejét rázta. – Ez a név nem ismerős.

– SS Gruppenführer, tömeggyilkos. Az észak-lengyelországi Halál völgyének vezetője, ahol több ezer ember pusztult el. – Jaegerre pillantott, – Elmenekült a háború végén, szintén Argentínába, ahol tisztes kort élt meg. A harmadik: Aribert Heim. Róla biztosan hallottál, a leghosszabb ideig elhúzódó hajtóvadászat célpontja volt. A háborúban Haláldoktornak hívták. A koncentrációs táborokban kapta a nevet, ahol kísérletezett a foglyokon – megborzongott. – Tudomásunk szerint ő is Argentínában bujkált. – Mintha lenne benne rendszer – jegyezte meg Jaeger. – Latin-Amerika... Jenkinson elmosolyodott. – Úgy bizony. Mielőtt azonban többet is mondhatott volna, a csapat hiányzó tagjai is befutottak. Raff bevezette Irina Narovot és Mike Dale-t a bárkába, akik az utazástól elfáradtak, bár meglepően jól néztek ki. Helyet foglaltak. Feltűnően jóltápláltak lettek az utolsó találkozásuk óta. Jaeger mindenkit üdvözölt, és aki még nem ismerte, annak bemutatta Jenkinsont. Raff, Narov és Dale egyenest Rióból repültek Londonba, oda pedig egy cachimbói csatlakozó járattal. Közel tizenyolc órája voltak úton, és hosszúnak ígérkezett az éjszaka. Jaeger erős kávét főzött, majd elújságolta a jó hírt: a könyvkód használható, legalábbis a biokói dokumentumoknál. Öt ember hajolt a Voynich-kézirat és fordítása fölé, miközben Narov elővette a saját papírkötegét, amit a Ju 390-es pilótafülkéjéből hozott el. A bárka levegője szikrázott a feszültségtől. Végre fény derül hetven év sötét titkaira és történetére? Narov fogta az első papírcsomót, és nekilátott. Dale előkapta a kameráját. Jáegerre nézett – Nem gond, ha forgatok nálad?

– Mi a fene ütött beléd? – ugratta Jaeger. – Előbb filmezz, aztán kérdezz! Dale vállat vont. – De ez az otthonod. Azért ez nem olyan, mint a vadonban forgatni. Mintha megváltozott volna. Érettség és őszinte aggodalom látszott rajta, mintha a javára váltak volna az elmúlt hetek szenvedései és megpróbáltatásai. – Hajrá! – biztatta jaeger. – Dokumentáljuk! Mindent. Mialatt Narov az Aktion Feuerland dokumentumaival foglalatoskodott, Dale felvételeket készített, Raff és Jaeger pedig őrt állt. Jenkinson hamarosan egy listát tartott Jaeger orra elé: a Duchessa rakománylistája hetedik oldalának teljes megfejtését. A leghírhedtebb alakokra felhívta a figyelmüket. – Gustav Wagner, ismertebb nevén a Szörny. Az ő ötlete volt a T4 program, a fogyatékosok legyilkolása. Ezután az egyik legnagyobb koncentrációs tábor élére került. Dél-Amerikába szökött, és még túl sokáig élt. – Ujjával egy másik névre bökött. – Klaus Barbie, azaz a lyoni hóhér, aki Franciaországban gyilkolta és kínozta embertársait. A háború után azonban... Jenkinson elhallgatott, mert egy nyurga alak kukkantott be a bárka résnyire nyitott ajtaján. A karcsú, hippisen csinos lányból áradt a harmincas éveik elején járó, öregedni nem akaró fiatalok kisugárzása. – Ő Annie, a szomszéd bárka lakója – mutatta be Jaeger a lányt. – Jó barát. Mielőtt Annie szólásra nyithatta volna száját, Narov a dokumentumok fölé hajolva azt motyogta: – Mint mindegyik. Will Jaeger és a nőcskéi... Vonzza őket, mint lepkét a gyertyaláng, így tartja a mondás, ugye? – Aki olyan répatortát süt, mint ő, elnyeri a szívemet – vette védelmébe Annie-t Jaeger a kényes helyzetben.

Annie-nek leesett, hogy Jaeger és a barátai elfoglaltak és zavarban vannak, úgyhogy átadta a süteményt, és sarkon fordult. – Aztán pihenjetek is, srácok! – mondta, és búcsút intett. Narov az iratai fölé hajolt, és ismét beletemetkezett a munkába. Jaeger szinte felnyársalta a tekintetével. Bosszantotta az iménti megjegyzés. Mi jogon sértegeti Narov az ő hajós barátait? – Kösz, hogy építed a jószomszédi viszonyt — jelentette ki végül. – Na tehát... Klaus Barbie – kezdte újra Jenkinson. A lyoni hóhér. A háború után védték őt a brit és amerikai titkosszolgálatok. Argentínába helyezték át Adler fedőnéven, a CIA ügynökeként. Jaeger felvonta szemöldökét. – Adler mint sas? – Sas – bólintott Jenkinson. – A lyoni hóhér egész hátralévő életében CIA-ügynökként működött, Sas fedőnéven... – Lejjebb pillantott a listán. – És ez, Heinrich Müllér, a Gestapo egykori vezére. Az egyik legbefolyásosabb náci sorsa is ködbe vész. Úgy tudni, de már ki is találhatjátok... Argentínába menekült. A következő: Walter Rauff, jelentős SS-parancsnok. Ő találta fel a gázkamionokat. Dél-Ameriká-ba szökött, tisztes kort ért meg. A temetését állítólag nagy náci összejövetelként ünnepelték. Utolsóként pedig — jelentette be – maga a halál angyala, Josef Mengele. Embertelen kísérleteket hajtott végre auschwitzi foglyok ezrein. A háború végén elmenekült... lepődjetek meg... Argentínába, ahol állítólag tovább folytatta emberkísérleteit. Szörnyeteg, nem ember az ilyen. És persze ne feledjük Bormannt! Martin Bormann, Hitler jobbkeze... – Hitler bankára! – vágta rá Jaeger. – Bizony ám – pillantott a férfira. – Összefoglalva: ez a náci gonosztevők listája. Különös, hogy a vezérük, Adolf nincs rajta... Állítólag a berlini bunkerében döglött meg. Bár a magam részéről

én ezt sohasem hittem el. – Jenkinson megborzongott. – Amióta az eszemet tudom, második világháborús iratok közt kutatok a levéltárakban. Elképesztő, milyen ipar épült a téma köré. De ehhez foghatót még én sem pipáltam. – Jenkinson az asztalon heverő irathalomra mutatott. – Sohasem láttam olyat, ami egyáltalán a közelébe érhetne... És azt kell mondjam, határozottan élvezem. Megengeditek, hogy fejtegessek még? – Vesd rá magad! – biztatta Jaeger. – Narovnak épp elég feladata lesz ma éjjel. De kíváncsi vagyok... mi történt azzal a Hans Kammler-mappával, amire a levéltárban bukkantál, és aminek néhány oldalát el is küldted? Jenkinson megremegett, és komoly aggodalom csillant a szemében. – Eltűnt. Köddé vált. Nyoma veszett. Még a felhőn sem találtam, egyetlen oldal sincs fent. A mappa, ami sohasem létezett... – Valaki minden követ megmozgatott, hogy eltüntesse – morogta Jaeger. – Így van – bólintott nyugtalanul a levéltáros. – Még valami! – szólalt meg Jaeger. – Miért használtak volna olyan egyszerű kódot, mint a könyvkód? A nácik rendelkezésére állt a hipermodern Enigma is... nem? Jenkinson bőszen bólogatott. – A rendelkezésükre állt. De a Bletchley Park kódfejtőinek hála, megfejtettük az Enigmát. A háború végére ezt a náci vezetés is jól tudta... – Elmosolyodott. – Lehet, hogy a könyvkód egyszerű, viszont teljességgel megfejthetetlen, ha nincs meg ugyanaz a könyv, vagy ez esetben a könyv és egyik fordítása, amin a kód alapul. Azzal odaült Narov mellé, és nekiállt megfejteni egy újabb kódot azzal az éles eszével.

91.

Az idő rohant. Raff és Jaeger nem igazán kedvelték a számokat. Ők inkább teát főztek, és odakint virrasztottak a fedélzeten. Nem mintha itt, a kikötőben kifejezetten számítottak volna valamire vagy valakire, ám azért voltak még életben, és játszhatták az élet nevű játszmát, mert kiképezték őket arra, hogy várják a váratlant. Ez a vérükben volt. Egy óra elteltével Dale is csatlakozott hozzájuk. Belehörpölt a kávéba. – Épeszű ember ennél több iratolvasást lefilmezni nem képes. – A filmről jut eszembe – töprengett Jaeger. – Carson elégedett? Vagy hajnalban lesz a kivégzésed? Dale vállat vont. – Fura, de nagyon meg van elégedve. Eljutottunk a gépig, és kiemeltük, ahogy ígértük. Az, hogy mellékesen sikerült elvesztenünk, számára csak annyit jelent, hogy nem lesz második évad. Miután itt végeztünk, nekem rohannom kell a stúdióba, megvágni a sorozatot. – Milyennek fogsz beállítani? – tudakolta Jaeger. – Ugye, a dadogásaimat és ööözéseimet kivágod majd? – Seggfejnek foglak beállítani – felelte Dale halál komolyan. – Ha megteszed, én végezlek ki hajnalban... – Ha megteszed, a filmnek is lőttek. Röhögtek. Kialakult köztük egy bajtársias kapcsolat, amit Jaeger az első találkozásuk alkalmával sosem gondolt volna. Éjfél felé járt, mire Narov megfejtette az első dokumentumot. Csakugyan a Voynich-kézirat volt a kulcsa, azonban ez így is

hosszas, fáradságos munkát kívánt. A nő kijött hozzájuk a bárka nyitott végébe. – Nagyjából a felét kisilabizáltam – sóhajtotta. – Lehidalok! Jaegerre pillantott. – Most már tudjuk, merre tartott az első három Ju 390, azaz AdlerflugI, II és III, illetve a mi repülőnk, az Adlerflug IV is, ha nem fogy ki az üzemanyag. Ami azt jelenti, pontosan tudjuk, hová rejtőztek el a nácik. Aktion Feuerland. Tudjátok, miért így nevezték? Tierra del Fuegóról kapta a nevét, a Tűzföldről! Hogy hol van a Tűzföld? Ahol Argentína legdélibb csücske földnyelvként az Atlanti-óceánba nyúlik. Engem nem lep meg, hogy erről az országról van szó... Mindig is ott bujkáltak a főnácik. De az iratból egy csomó más helyre is fény derül – folytatta. – További menedékekre. Azoktól csakugyan lehidal az ember... – Itt szünetet tartott, próbálta visszafogni a lelkesedését. – Tudjátok, eddig nem állt a rendelkezésünkre megfelelő hírszerzési és szakmai háttér ahhoz, hogy elvégezzük a küldetésünket. Hogy befejezhessük. Viszont a kód megfejtésével talán lehetséges. Mielőtt kifejthette volna, hogyan és miért, odabentről ujjongás hallatszott. Jenkinson. A kintiek sejtették, hogy valami eget rengető lehet, mert a levéltáros nem szokott feleslegesen pattogni. Berohantak. Jenkinson egy papírdarabot lobogtatott előttük. – Ez... ez... – kapkodta a levegőt – ez mindent megváltoztat. Könnyű lett volna átsiklani rajta ennyi szám közepette... De végre-valahára kezd összeállni a dolog! Rettenetes, hátborzongató értelmet nyer. – Reszkető ajakkal bámult rájuk. Izgatott? Zaklatott? Vagy retteg? – Nem sok értelme lenne elszállítani a zsákmányt, a legfontosabb embereket és a legjobb fegyvereket, a Wunderwaffét a világ végébe, ha nincs valami oka... Egy terv. Ördögi terv. Ez – lengette meg a papírt –, ez az! Aktion Werewolf Vérfarkas-hadművelet. A Negyedik Birodalom

tervezete. – Végignézett a hallgatóságán, és a szemében rémület csillant. – Ismétlem: Negyedik Birodalom, nem Harmadik. Negyedik Birodalom. – Döbbent csendben köré gyűltek. Olvasni kezdett: – „A Führer parancsára a Harmadik Birodalom hamvaiból az Übermensch (azaz a felsőbbrendű faj) feléledésünk érdekében tevékenykedik...” – Jenkinson végigolvasta az egész dokumentumot, amely felvázolta a Negyedik Birodalom tervét, valamint a szövetségesek legnagyobb gyengeségét: félelmüket a keleti blokktól és a kommunizmus megerősödésétől, amit fel akartak használni ellenük. A nácik a szövetséges győzelem ünneplésének idején afféle trójai falóként használnák ezt a paranoiát, amely révén túlélhetnek, előbújhatnak a rejtekhelyükről, és diadalmasan csapást mérhetnek az ellenfeleikre. A háborús évek során felhalmozott mértéktelen vagyont felhasználva „igaz nácikat” juttatnak a társadalom minden rétegébe, akik úgy tesznek majd, mintha a technológiájukkal új uraikat szolgálnák, holott valójában ellenük fordítják azt. A Wunderwaffe legígéretesebb gépeit ezentúl is tökéletesítik, azonban teljes titokban, a Negyedik Birodalomként újjászülető nácizmus szolgálatában. – „Senki ne becsülje le az előttünk álló feladatot! – olvasta az utolsó bekezdést. – A Vérfarkas-hadművelet nem hajtható végre egyik napról a másikra. Türelmesnek kell lennünk! Újra ki kell építenünk hatalmunkat és erőinket! A Führer és a Reich legnagyobb elméi titokban fognak munkálkodni ezen, és amikor a Birodalom, mint a porából feléledt főnix, felemelkedik, ezúttal az egész világon teszi, és nem lesz, ami útjába álljon. Sokan nem éljük meg ezt a napot – folytatta az olvasást Jenkinson –, ám a gyermekeink bizonyára látni fogják. Ők fogják magukhoz ragadni jogos jussukat. Az Übermensch beteljesíti végzetét. És a bosszú, az édes bosszú is eljő.” – Jenkinson lapozott, és átfutott egy másik lapot. – Azt írják, legfőbb embereiket beépítik a Stratégiai Szolgálatok

Hivatalába, a CIA elődjébe, az amerikai kormányba, a brit titkosszolgálatba, a világ vezető testületeibe... és így tovább. És mindezekre hetven évet adtak maguknak. Hetven évet a legnagyobb szégyentől, az 1945. májusi, szövetségesek előtti feltétel nélküli kapitulációtól számítva... – Jenkinson felnézett, és az arcára kiült a rettegés. – Ami azt jelenti, hogy a Reich bármelyik pillanatban feltámadhat, mint főnix a hamvaiból... – Megfordította a dokumentumot, hogy Jaegerék is láthassák. A második oldal legalján ismerős szimbólum állt: a Reichsadler. – Ez... ez a jelük. A Negyedik Birodalom szimbóluma. A sas farka alatti kör mentén is kódolt az írás, triplán, de megfejtettem. – Azzal elővette az ahhoz tartozó kis cédulát: – Dekódolva annyit tesz: „Die Übermensch des Reich. Wirsind die Zukunft ” Vagyis: „A Birodalom Felsőbbrendűi. Mi vagyunk a jövő.”

92.

Jaeger a kellemes, óceánkék vízen Irina Narovra pillantott, – A hullámod – kacsintott. – Ha van hozzá merszed... Mögöttük hatalmas víztömeg hömpölygött a csillámló, fehér homok felé, és a tengerparthoz közeledve egyre magasabb lett. – Schwachkopf! Versenyezzünk! – kiáltott vissza a nő. Megfordultak, és hevesen lapátolni kezdtek a part irányába. Jaeger hallotta, amint a füle megtelik a morajjal, aztán a szörfdeszkája végét felemeli egy erős lökés. Gyorsabban lapátolt. Próbálta meglovagolni a hullámot, és a részévé válni, miközben az a tengerpartot jelentő vékonyka földcsík felé zubogott. Felgyorsult, a deszkája lecsusszant a vízen. Ő könnyed mozdulattal talpra ugrott, de rogyasztott lábbal, hogy jobban tudjon egyensúlyozni. Amint felgyorsult, elöntötte az ismerős adrenalinlöket, és úgy döntött, szaltót csinál, hogy Narov láthassa, egy profival merészelt ujjat húzni. Vállával a víz fölé hajolt. A deszkája három és fél méteres vízfalon siklott felfelé, aztán odaért a habos, fehér csúcsra, ahol megpördült, hogy úgy csusszanjon le. Azonban alábecsülte, milyen hatással volt az izmaira öt hét Black Beach és majdnem ugyanennyi idő Amazóniában. Miközben igyekezett előrébb hozni a súlypontját, rádöbbent, hogy a lába teljesen merev. Ettől elvesztette az egyensúlyát, és egy pillanat alatt lesodródott. A hullámok elnyelték, lehúzták a mélybe, az örvénylő óceánfenékre. A víz elemi erővel vonta magához, ő pedig megadta magát. Csak így élheti túl az erőteljes lökést. Amikor először vitte a fiát szörfözni, azt mondta neki: „Nyugalom! Ha tíz másodperced van megmenteni a világot, te öt másodpercig iszogass tejet, és egyél

süteményt!” Így tanította meg Luke-ot arra, hogy a viharban is megőrizze a hidegvérét. Amikor a hullám lecsöndesül, tudta, hogy ki fogja lökni magából. Pár másodperccel később tényleg felbukkant a víz felszínén. Teleszívta a tüdejét levegővel, és keresni kezdte a deszkája szíját. Megtalálta, magához húzta, felmászott rá, és a part felé lapátolt vele. Narov a homokparton várta, a szemében diadalmas csillogással. A bárkán történt gigászi kódfejtő akció és a Vérfarkashadművelet feltárása óta egy hét telt el. A bermudai út Jaeger ötlete volt. Úgy tervezték, néhány napig feltöltődnek és terveket szövögetnek, miközben élvezik a szülei vendégszeretetét. Csata előtti erőgyűjtés. Bermuda egy apró brit tengerentúli terület az Atlanti-óceán kellős közepén, ideális a fürkész szemek előli elrejtőzésre. A szülei még csak nem is Main Islanden – a legnagyobb településen – laktak, hanem Horseshoe Bay-ben építették fel házukat, Morgans Point lélegzetelállító vidékén. Tökéletesen elszigetelt. Tökéletesen gyönyörű. Távol a Sierra de los Dios poklától. Annak ellenére, hogy a küldetésük – a hajtóvadászat – föllelkesítette, Narov kapva kapott az alkalmon, hogy elutazzon a kis szigetvilágba. Jaeger remélte, hogy itt, mindentől távol, a nő végre megnyílik, és hajlandó beszélni a múltjáról, hogy honnan ismeri a nagyapját. Londonban is igyekezett felvetni a témát, azonban Narovot körbevették a démonai. Bermudai kiruccanásuk arra is lehetőséget teremtett, hogy végre beszélhessen a szüleivel Ted nagyapa halálának körülményeiről – aminek nagyon itt volt az ideje. Tényleg idegenkezűséget sejtettek mögötte, csak Jaeger akkor még fiatal volt ahhoz, hogy ezt megértse vagy érzékelje.

Mivel a rendőrség képtelen volt bizonyítékokat találni, a családnak jobb híján el kellett fogadnia az öngyilkosságot – egyelőre. A gyanú viszont megmaradt. Várható volt, hogy az anyja és az apja nem úgy értelmezik a Narovval való odaérkezését, mint ő. Az apja még a dolgozószobájába is behívta „egy kis férfias elbeszélgetésre”... Az apja kijelentette, hogy Narov – bár olykor sajátos a modora –, nagyon szép nő, és jó érzés látni, hogy Jaegernek újra... barátnője van. Jaeger azért rámutatott arra az apróságra, ami elkerülhette az apja figyelmét: külön szobában alszanak. Mire az apja legyintett, hogy szerinte a külön hálószoba csak színjáték. A külvilág előtt. És mivel Jaeger felesége és kisfia majdnem négy éve eltűnt, azt is bevallotta, hogy szerintük is ideje volt. Ideje volt, hogy továbblépjen. Jaeger imádta a szüleit. Főként az apjától örökölte a vadon, a tenger, a hegyek, az erdők szeretetét. Egyszerűen képtelen volt bevallani neki, hogy még sosem érezte ennyire biztosnak: Ruth és Luke él. És valószínűleg azért tartotta ezt magában, hogy megkímélje a szüleit az újabb bizonytalanságoktól és a keserűségtől. Nem tudta volna szavakba önteni a megérzését. Hogy magyarázza el az apjának, hogy egy amazóniai indián testvérharcos által kutyult pszichotróp koktél hatására visszanyerte az emlékezetét, és vele együtt a reményt? A reggeli szörfözést követően visszasétáltak Narovval a házba. A szülei elmentek, Narov pedig zuhanyozni indult, hogy lemossa a bőréről és a hajáról a sót. Jaeger a hálószobájába ment, és előkotorta az iPadjét, hogy megnézze, mi hír a csapata többi tagjáról. Míg mindenki elő nem kerül Amazóniából, bizonytalan volt a következő lépésüket illetően. Természetesen a Reich felélesztésének ördögi terve – a globális náci hatalomátvétel –

nem feltétlenül jelentette azt, hogy ez már folyamatban van. De túl sok minden szólt emellett. A legrosszabbtól tartott. Először is: Andy Smith halála, aztán Jaeger és csapata üldöztetése Amazóniában. A Sötét erő minden tőle telhetőt megtett, hogy végezzen velük, és Örökre eltemesse a Ju 390-es kísértetjárat titkait. Globális jelenlétükhöz nem fér kétség. Komoly technológia és hadifelszerelés áll a rendelkezésükre. Sőt, egy hivatalos kormánymappa is nyom nélkül eltűnhetett a levéltárból. Bárhogy is szemlélte a dolgot, a Reich fiai csakugyan felütötték a fejüket. És úgy látta, ez senkinek sem tűnik fel, senki sem tesz ellene – az ő kis harcedzett csapatát leszámítva. Amikor Jenkinson megfejtette a Vérfarkas-hadműveletről szóló papírokat, kis híján elárulta nekik, hogy nagyapja háborús bőröndjében hasonló címen van egy dokumentum. Ám valamiféle megérzés visszatartotta. Ezt a kártyát még nem fogja kijátszani, csak ha eljön az ideje. Evandro ezredes segítségével készítettek egy olyan titkosított e-mail címet, amellyel az összes megmaradt csapattag viszonylag biztonságosan kommunikálhatott egymással – Leticiát kivéve. Evandro a legjobb embereit állította rá a nő felkutatására, és segített nekik az elraboltakat és megzsaroltakat támogató csoport is, amelynek tagjai az egész országot átvizsgálták, noha eddig minden nyom hamisnak bizonyult. Jaeger bekacsolta az iPadjét, és belépett a ProtonMailbe, az általuk használt, egymáshoz csatlakoztatott végpontú, titkosított rendszerbe. Az egyik üzenet: jó hírek Rafftól. Az elmúlt huszonnégy órában előkerült Lewis Alonzo, Hiro Kamisi és Joe James. Puruwehua és a szomszédos uru-eu-wau-wau törzs tagjai vezették ki őket a Sierra de los Diosból. Az állapotuk olyan volt, ami ilyenkor várható. Raff Evandróval azon ügyködik, hogy a lehető leghamarabb és legnagyobb

biztonságban juttassák őket haza. Jaeger visszaírt, azt tudakolva, van-e valami fejlemény Letícia Santosszal kapcsolatban. Bár tudta, hogy szinte semmi sem tehet, szeretett volna rögtön visszatérni Brazíliába, és csatlakozni Evandro ezredes keresőosztagához. Amint Bermudán végzett, ezt akarta tenni – ha időközben meg nem találják. Megesküdött, hogy megkeresi, és hazaviszi. A másik beérkezett üzenet a postaládájában Pieter Boerkétől jött. Már majdnem rákattintott, amikor kopogtattak az ajtón. Narov volt. – Elmentem futni. – Oké... – felelte, le sem véve a szemét a kijelzőről. – Ha viszajössz, beszélhetnénk arról, amire olyan kíváncsi vagyok: hogy honnan ismerted a nagyapámat. És hogy miért haragszol rám ennyire. Narov megtorpant. – Hogy miért haragszom rád? Már nem haragszom annyira. Igen, ezen a helyen talán beszélhetünk. Az ajtó becsukódott, ő pedig megnyitotta az e-mailt. Először is, töltsd le a csatolt fényképet! Ez is ott lapult valahol a páncélszekrény alján. Ha megvan, hívj fel Skype-on! Átirányítottam a mobilomra, ha nem lennék gépnél, úgyhogy mindig elérsz. Azonnal hívj! Ne szólj senkinek!

Jaeger úgy tett, ahogy utasította. Fekete-fehér, szemcsés fotó, tele-objektívvel készült. Ez is kétségkívül a Duchessát és a hajókorlátnál álló náci vezetők csoportját örökítette meg. Semmi szokatlant nem látott, úgyhogy a képet megnyitva hagyva felhívta Boerkét. A dél-afrikai nyugtalanul kapta fel.

– Nézd meg balról a negyedik fickót, a kép közepén! Látod? Azt ott. Az a grimasz, az a botrányos frizura, azok a ráncok. Nem emlékeztet valakire? Nem? Na, képzeld csak el az arcát egy apró, komikus Chaplin-bajuszkával! Jaegernek kihagyott a szíve. – Lehetetlen – suttogta. – Lehetetlen. Megfejtettük a kódot, és nem volt a listán. A főnácik igen, de ő nem. – Hát, jobban nézzétek meg! – komorult el Boerke. – Újabb kódfejtő szeánsz szükséges. Mert megeszem a szafarikalapom, ha ez nem az a rohadék Adolf! Ja, és még valami! A fénykép hátulján egy dátum pecsétje: 1945. május 7. Asszem, ennek a jelentőségét már magyaráznom sem kell... Mikor befejezték a beszélgetést Boerkével, Jaeger ráklikkelt a képre, és felnagyította. Az alak arcvonásait bámulva nem hitt a szemének. Kétség sem fér hozzá: a Führer kiköpött mása. Ami azt jelenti, hogy ott állt a Santa Isabel-kikötőben horgonyzó hajó fedélzetén, egy héttel azután, hogy berlini bunkerében állítólag fejbe lőtte magát. Egy darabig nem tudott a feladataira összpontosítani. Boerke felfedezése – vélhetően a Duchessa utolsó sötét titka – teljesen ledöbbentette. Az egy dolog, hogy bizonyosságot szereztek arról, a Führer helyettesei, az ördög földi csatlósai túlélték a háború végét. De más dolog bizonyítékot találni arra, hogy esetleg maga a Führer is. A ProtonMail keresőmotorjával belépett a régi, piszkozatos email fiókjába, amit feltörtek. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne nézze meg, és tudta, hogy a ProtonMailen keresztül a koordinátái szinte lenyomozhatatlanok. A svájci illetőségű ProtonMail állítja, hogy még az Amerikai Egyesült Államok Országos Titkosügynöksége (NSA), a világ legkomolyabb elektronikus megfigyelőrendszere sem tudja olvasni az ő szervereiken átmenő adatokat.

Új megkezdett levél lapult a piszkozatok közt. Több napja íródott. Jaegeren nyugtalanság vett erőt. A múltkorihoz hasonlóan szöveg nélküli volt, csak egy Dropbox-mappához vezető linket tartalmazott. Valahogy nem hitte, hogy a csapattagjai küldték volna. Egyre növekvő aggodalommal nyitotta meg a Dropboxot, és kattintott az első JPEG-fájlra, mert rettegett, hogy újabb iszonyatos fényképet kap Letíciáról az ellenség pszichológiai hadviselésének következő fejezeteként. De azt mondogatta magának, hogy muszáj látnia, mert talán az egyik szívszorító képen az ellenfél akaratlanul is elárul valamit a helyről, ami alapján Jaeger és társai elindulhatnak levadászni őket. Az első kép letöltődött: hat sor. Élvezkedünk a Paradicsomban, míg a szeretteink szenvednek? Kérdés: Honnan tudunk ennyit? Válasz: Kicsi Luke mondja el. Bónuszkérdés: Hol van most a kicsi Luke? Válasz: Nacht und Nebel. Nacht und Nebel – éjszakában és ködben? Gépfegyverként dobogó szívvel kattintott a második JPEG-re. Megnyílt. Egy valamikor gyönyörű, zöld szemű nő és egy kamasz holtsápadt, beesett arcát látta maga előtt, szemük körül éjfekete karikák. A leláncolt anya és fia egy náci zászló előtt térdelt, aminek a legnagyobb részét egy... Reichsadler töltötte ki. A felesége és a fia az International Herald Tribüné kiadását szorongatták. Remegő kézzel kinagyította, hogy láthassa a dátumot. Nem egészen

egyhetes újság. Bizonyíték, hogy mindössze öt nappal ezelőtt mindketten életben voltak. A fotó alatt újabb két sor: Add vissza, ami a miénk! Wir sind die Zukunft!

94.

Jaeger

elfordult. Háborgott a gyomra. Úgy elkezdte rázni a

hideg, mint életében soha, még a Black Beachben elszenvedett legszörnyűbb kínok közt sem. Lezuhant a székről, magzatpózba kucorodott, azonban így sem tudta levenni tekintetét a fényképről, amely megrengette a világát. Olyan képtelen és sötét hallucinációk kínozták, hogy azt érezte, szétrobban a koponyája. Hosszú ideig kuporgott az íróasztal előtt összegömbölyödve. Csendben hullottak a könnyei – de nem is tudatosult benne. Elvesztette az időérzékét. Kimerült, minden életerejét kiszívták. Végül visszatért a jelenbe, mert meghallotta, hogy nyílik a hálószobaajtó. Emberfeletti erőfeszítéssel visszakászálódott a székre, és az asztalra borult. Hátranézett. Irina Narov állt mögötte. A teste körül törülköző, a felső csücskét pont a melle fölött szorította meg. Lezuhanyozott futás után. Jaeger biztos volt benne, hogy alatta semmit sem visel. Nem izgatta. – Amikor a dzsungelben felnyársalódtuk, kifejtettem, miért kerülhet két ember intim közelségbe – szólalt meg a nő a maga közönyös, lényegre törő módján. – Ilyen közelség több okból történhet: 1) praktikus ok; 2) testmeleg átadása; 3) szex. Jelen pillanatban azt szeretném, hogy a harmadik okból történjen... – Jaeger nem felelt. Nem lepte meg a nő viselkedése. Mostanra megértette, hogy az szinte képtelen átérezni mások érzelmeit. Még az arckifejezés és a testbeszéd is rejtélyes módon felfoghatatlan volt számára. A nő az iPad felé lépett, és meglátta a

kijelzőn lévő képet. Kezét döbbenten a szája elé kapta. – Ó, te jó ég! – Az újság szerint – szólalt meg Jaeger, mintha egy nagyon hosszú és nagyon sötét alagút végéből beszélne – öt nappal ezelőtt készült. – Istenem! – kapkodta a levegőt Narov – Életben vannak! – A tekintetük összefonódott. – Felkapok valamit! – jelentette be Narov a zavar vagy kényelmetlenség legkisebb jele nélkül. – Dolgunk van. – Visszafordult az ajtó felé, de megtorpant, és Jaegerre sandított. – Bevallom, nem csak futni mentem. Találkoztam valakivel... aki információval szolgálhat Leticia Santos hollétéről. – Hogy micsoda? – hüledezett Jaeger. Próbált magához térni a döbbenettől és a zaklatottságtól. – Hol? És az isten szerelmére, kivel? És miért nem szóltál, hogy...? – Te nem akartál volna találkozni vele – mondta a nő határozottan – ha tudtad volna, kiről van szó. – Még hogy nem? – csattant fel Jaeger. Rábökött a kijelzőn lévő képre. – A Letíciához vezető nyom hozzájuk is elvisz! – Tudom, tudom – mentegetőzött Narov. — De egy órája még nem sejtettem, hogy életben vannak. Jaeger felállt. Valódi fenyegetés érződött a hangjából. – Akkor mondd meg, ki a franccal találkoztál titokban, és a mit mondott! Narov egy lépést hátrált. Védekező pózt vett fel, ám ezúttal nem volt nála kés. – A Bermudához egyik legközelebb eső szárazföld Kuba. Ez még mindig orosz terület, legalábbis a Kreml szemében. Egy informátorommal találkoztam... – Találkoztál a Külső Hírszerző Szolgálat egyik ügynökével? Köptél nekik arról, amit csinálunk? Narov megrázta fejét.

– Egy orosz maffiózóval, pontosabban egy drogbáróval találkoztam. Az egész Karib-térséget behálózzák. Mindenről és mindenkiről tudnak. Muszáj, ha el szeretnék adni a kokaint a szigeteken... – sértetten Jaegerre pillantott. – Ahhoz, hogy rálelj az ördögre, néha magával az ördöggel kell cimborálnod. – Na és mit mondott? – faggatta Jaeger. – Két hete kelet-európaiak egy csoportja bukkant fel Kubában. Szórják a pénzt, végigbulizzák az éjszakát. Eddig semmi szokatlan, viszont az informátoromnak feltűnt két dolog: 1) pénzért bármire kaphatók; 2) van náluk egy fogva tartott nő – Narov szemében fellobbant a tűz. – A nő... brazil. És a vezetékneve Santos. Jaeger alaposan végigmérte Narovot. Összetett személyisége ellenére olyan embernek ismerte meg, aki a hazugságra képtelen. Tökéletesen tud szerepet játszani, ám ha olyanról van szó, akiben bízik, elárulná az igazságot. – Oké – mordult fel Jaeger –, leszarom, hogy találtál rájuk. – A tekintete az iPad kijelzőjén lévő fényképre vándorolt. – Először megkeressük Letíciát, aztán... – Jéghideg, acélos ridegség öntötte el. Narov még sosem látta ilyennek. Megvan a csapat, megvan a nyom, és a legfontosabb: meg kell menteni a világot és a szeretteit. Visszafordult a nőhöz. – Pakolj össze! Utazunk! – Igen, utazunk – bólintott Narov. – Itt az ideje, hogy te, Will Jaeger Kahuhara’ga és én vadászni induljunk!

Will Jaeger visszatér...