SORS ÉS ÖNISMERET. Belső erőforrásaink felfedezése. Jaffa Kiadó Affarone Kft

SORS ÉS ÖNISMERET Belső erőforrásaink felfedezése

Jaffa Kiadó www.jaffa.hu Affarone Kft. www.mesterkurzus.com

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Pál Ferenc Sorsunk dimenziói Ahogyan rendeztem a gondolataimat a sorssal, önismerettel, belső erőforrásainkkal kapcsolatban, elsőként az a felismerésem jutott eszembe, amire tavaly nyáron jutottam. 2009 augusztusán a helyi magyar katolikus közösség meghívott Helsinkibe, és aztán lett egy szabadnapom is. Nagy élvezettel tekintettem erre a napra, és az az ötletem támadt, hogy felülök egy komphajóra, és elmegyek Tallinnba. Egy nyolc-kilenc emeletes komphajóval keltem át a tengeren, és egyszer csak valami olyan világossá lett előttem, mint addig még soha. Ezzel szeretném elkezdeni az önismeretre vonatkozó megfontolásaimat. Egyszer csak nagyon tisztán megláttam azt, hogy hiszen az életem – sőt mondhatom így, mert ez mindannyiunkra jellemző az életünk három dimenzióban zajlik. Az egyik az egyedi és individuális dimenzió. Ez az, amit a mai ember a legerőteljesebben érzékel – de nemcsak ebben élünk, nemcsak ebben vagyunk benne, hanem az együttesség világában is. Az együttesség alatt azt értem, hogy mindenféle csoportoknak, családnak, közösségeknek, intézményeknek, nemzetnek vagyunk a tagjai. A harmadik dimenzió az egyetemesség, mindaz, ami az emberi létezésben közös sorsunk. A személyes életünk tehát az egyedi, az együttes és az egyetemes dimenzióban áll, és mind a háromban valamiképpen szeretne kibontakozni. Ez a három dimenzió egyszerre szükséges ahhoz, hogy az önismeretről a realitásnak megfelelően tudjak valamit mondani. Sőt! A három dimenziónak megfelelően az ÉN hármas természetéről is beszélhetünk: az individuális ÉN-ről, a társas ÉN-ről és az egyetemes ÉN-ről. Az ÉN egyetemességéről nagyon röviden megemlíteném, hogy közel hétmilliárd van belőle, így egy sereg általánosítható jellemzővel bír. Vajon nem lehetséges-e az, hogy napjaink egyik nagy nehézsége abban rejlik, hogy az önismeretet leszűkítjük az individuális, egyediségünket hangsúlyozó dimenzióra? Azt nagyon szépen feltárjuk, igyekszünk cizelláltan, árnyaltan, a lélektan és egyéb megközelítések segítségével megérteni, ugyanakkor szinte elfelejtkezünk az együttes, a társas dimenzióról, és sokszor elfelejtkezünk az egyetemesről is. Nem lehetséges-e az, hogy bizonyos nehézségeink, problémáink azért nem tudnak megoldódni, mert a valóságnak vagy a realitásnak, sőt az ÉN-nek az egészét kevésbé tudatosítjuk magunkban? Hiszen, ha feltesszük valakinek azt a kérdést, hogy „ki vagy te?”, akkor a legtöbben nemcsak az individuális jegyeinket soroljuk fel, hanem például olyasmit is, hogy feleség vagyok. De ahhoz kell egy férj! Vagy édesanya vagyok. Ahhoz meg gyerek vagy gyerekek kellenek! Ha pedig azt mondjuk, hogy magyar vagyok, ahhoz kell egy nemzet. Amikor tehát a legtermészetesebben válaszolunk arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk, akkor egyáltalán nem csak az egyedi, individuális jegyeinket mondjuk ki, és nem is csak azokkal azonosítjuk magunkat. Sőt, a szociálpszichológiai kutatások eredményei szerint erre a kérdésre a mi, egyébként rendkívül individuális kultúránkban is körülbelül 50-50 százalékban, de még inkább 60-40 százalékban a közösségi, társas kapcsolati jegyeket szoktuk megfogalmazni. Ha tehát úgy teszik fel a kérdést, hogy „ki vagy te?”, akkor az ÉN-be, az önazonosságunkba egészen természetesen belevesszük az individuális jegyek közé az együttességre és az egyetemességre vonatkozó jegyeinket is. Az önazonosságunk, identitásunk erre a három területre vonatkozik. Ebből világosan következik, hogy az önismeretben nem csak mint individuum vagyok benne. Nagyon egyoldalú is lenne úgy! Ahogy kitágítom a kört, arról gondolkodva, hogy ki is vagyok én, eszembe jut, hogy itt van a szívemben az anyukám, az apukám, az ikertestvérem, a barátaim – ők az életem részei. Már ha az individualitás dimenziójában állok. De ők is ugyanezt gondolják rólam – hogy Feri az életünk része. Tehát kölcsönösen részei vagyunk egymás életének, az egyetemességben állva pedig azt tudatosíthatom, hogy együtt valaminek, valakinek a részei, részesei is vagyunk. Nagyon fontos tehát, hogy amikor egyáltalán kimondom azt a szót, hogy „én” vagy „önismeret”, akkor ebbe a három dimenziónak minden ismérvét belegondolom-e, vagy csak az egyedi és individuális jegyeket értem alatta. Ahogy közeledtem Tallinn felé azon a hatalmas komphajón, arra gondoltam: dehogy fogom magamat kizárólag az individuális, egyedi jelekkel meghatározni – annál én sokkal több vagyok! És nem is akarok kevesebb lenni! Az önismereti csoportokban időnként szoktak rajzoltatni is, mert a rajz sokszor lényegesen pontosabban tükröz egy érzést vagy elképzelést, mint a fogalmak. Ha arra kérnélek benneteket, hogy rajzoljatok egy képet, amelynek az a címe, hogy ÉN – mi kerülne a papírra? Az a jó, ha nem gondolkodtok rajta! Erre ritkán szoktalak bátorítani benneteket, de higgyétek el, a rajznál nagyon hasznos nem gondolkodni. A ti rajzotokon mi szerepelne tehát? Ha csak az egyedi jegyeimre mondom azt, hogy ÉN, és ennek az ismeretét gondolom önismeretnek, akkor többé-kevésbé nem lenne más ezen a papíron, mint egy golyó. Valami kör, aminek esetleg van egy szép belső centruma. De ha azt mondom, hogy az ÉN ennél sokkal több, mert

egyedi, együttes meg egyetemes dimenziókkal is rendelkezik, akkor már nincs kedvem egy golyót rajzolni! Több vagyok, mint egy biliárdgolyó vagy focilabda! Egy neves szociálpszichológus azt mondja erre, hogy ha reálisan akarjuk megmondani, ki is az az ÉN, legalábbis egy korallzátonyt kellene rajzolnunk a papírra. Mindannyian egy-egy csodálatos korallzátony vagyunk, amelynek egy kis része a víz fölött van, nagyobb része rejtve, de gyönyörű a színe, árnyalt, élő összefüggésrendszert és fantasztikus szépséget jelenít meg. Az önismeret sokkal inkább ehhez a képhez kapcsolódik reálisan, mint egy golyó képéhez, még ha annak valami tetszetős középpontja van, akkor is. Egy másik irányból is hadd közelítsem meg ezt a kérdést, ami talán érdekes lehet nektek. (Mert azon nagyon sokat töprengtem ám, hogy mi lenne nektek érdekes!) Amikor a papnevelő intézetben voltam, az összes bölcs teológiai könyvben azt olvastam, hogy az ember vallásos lény. Aztán kikerültem az életbe, és egyszer csak észrevettem, hogy az emberek nem vallásos lényként, hanem spirituális lényként élnek, és élik meg önmagukat. Mi lesz így velem? Hat évig készültem arra, hogy vallásos lényekkel fogok találkozni, erre egy csomó spirituális lény jön szembe velem! Mit lehet ezzel kezdeni? Tudom, elég csacska módon fejezem ki magam, de a jelenség nagyon érdekes. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy az ember vallásos lény, akkor ezzel tulajdonképpen az együttesség dimenziójában állva jelentettünk ki valamit róla. Vallásosnak lenni: ez mindig jelent valami egyháziasságot, vagy legalábbis közösséghez, csoporthoz, népcsoporthoz való tartozást, valami közös vallásgyakorlatot, rítust, áldozatbemutatást, közösen elfogadott normarendszert, erkölcsiséget – megkerülhetetlenül benne van az a tartalom, hogy közös. Ezért a kereszténység természetszerűen úgy ragadta meg az embert, mint vallásos és társas lényt. Igen ám, de azóta sokat változott a világ! Ráirányult a figyelmünk az ÉN-re, mint az individualitást kifejező értékre, és egészen megmámorosodtunk tőle! Sosem felejtem el, ült egyszer előttem egy ötéves kis óvódás, le sem ért a földre a lába, ahogy lóbálta a széken, és lenyűgözve a következőt mondogatta: „Én, Én, Én!”. Ezt annyira élvezte ötévesen – nyilván valami sajátos reflexiója támadt arra, hogy mit jelent az, hogy ÉN. Valamit megértett. A reflexiónak az első fénysugara. Hát hogyne tudnám megbecsülni azt, amikor valaki ráismer az ÉN-re, mint egyedi, rendkívüli, egyetlen kincsre! De ilyenkor valószínűleg elsősorban az individuális jegyekre csodálkozik rá, mert egyébként egy ötéves gyerek nagyon pontosan tisztában van azzal, hogy a szüleihez tartozik, azon nem képed el, azt tudja, éli zsigerből. Fölismerve és rácsodálkozva arra, hogy mit jelent az ÉN mint az individualitás kifejeződése, és nem csak közösségekhez, csoportokhoz, intézményekhez tartozó valaki, fölfedeztük azt, hogy van egy másik dimenzió is. Ezt elneveztük spiritualitásnak. A spiritualitás tulajdonképpen mintha ugyanannak a világnak egy nagyon egyedi és nagyon egyetemes részét ragadná meg. A nagyon egyedit és a nagyon egyetemeset. Ezért lehetséges az, hogy amikor a szociológusok megkérdeznek bennünket, hogy egyházi módon vagyunk-e vallásosak, azt feleljük a legtöbben, hogy nem! Tudunk annál jobbat is! Egész Nyugat-Európában, így Magyarországon is egyre nő azoknak az aránya, akik azt mondják, hogy mi a magunk módján vagyunk vallásosak. Ez számomra egyet jelent: hogy spirituális lényeknek tartják magukat. A vallás tehát úgy ragadta meg a transzcendenshez való viszonyt, hogy az ember vallásos lény, ma azonban máshova került a súlypont, így lett az emberből spirituális lény. Sajnos, a vallásgyakorlatunkban – az egyházias vallásgyakorlatban is – az együttességnek a dimenziójában állva nemegyszer nem figyeltünk eléggé az egyedire meg az egyetemesre. Ma felszabadultan azt mondjuk, hogy végre kinőttünk ebből a gúzsból, és most aztán mindent beleadunk, figyelünk az egyedire és az egyetemesre is. De most az együttesség kezdett valahogy eltűnni – és úgy tűnik, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben... Valami hiányzik. Szinte meg sem tudjuk mondani, mi a baj, csak azt érezzük, hogy valami nem stimmel, mert az együttességeink válsága – a családé, a közösségeké, az intézményeké, az egyházaké, sőt az államoké is – ma már szinte természetes jelenség. Ha tehát önismeretről, sorsról, belső erőforrásokról van szó, akkor érdemes volna magunkat ebben a három dimenzióban látni, ezekből építkezni, és nagyon jó lenne ezt a három dimenziót egymással szemben nem kijátszani. Jó lenne, ha egyik sem akadályozna bennünket a másik kettő megélésében, hanem inkább egymást erősítenék. Vegyünk egy férfit meg egy nőt! Ha önmagukat csak az egyediségükben, individualitásukban fejlesztik és növesztik, és ennek az örömében élnek, mi történik akkor, amikor valamilyen egyezségre próbálnak jutni? Például azért, mert ez a férfi meg nő egy házaspárt alkot, vagy együtt élnek. Mit kínál az individuális dimenzióban való fölismerésünk vagy tapasztalásunk? Nagyon világos, hogy kell egy roppant erős férfi. Az mindenképpen kell. Az a férfinak is jó, a nőnek is. Jó, ha a férfi pontosan tudja, kicsoda, ha megtanulja önmagát egyediségében állítani, ha képes határozottan kiállni magáért. Igen ám, de mára megtanultuk, hogy a nőnek is ilyennek kell lennie! ő is képviselje magát! Ő se tanult kevesebbet! ő se értéktelenebb! Nagyon igaz is, hogy így van! De mi történik gyakran a társkapcsolatban? Egymásnak ugranak, és azt mondják: „úgy jön létre az egység és attól leszünk végül boldogok, hogy ütköztetjük az álláspontunkat.” A nézőpontok ütköztetése révén majd kompromisszumos megoldás születik – csak sajnos én nem látom, hogy ez elég lenne. Egyszerűen nem látom. Azt látom, hogy elfáradunk, megsebződünk, kiábrándulunk a sok ütközésben. A kapcsolatnak minden szépsége odavész abban, hogy két, az egyediség világában álló ember ütköztet azért, hogy egy kompromisszumig eljusson. Ha pedig megvan a kompromisszum, mi történik? Ülünk, és fájdalmasan azt mondjuk: harminc százalék odaveszett! Amikor két individuum ütköztet, és végül valami kompromisszumra jut, akkor nagyon sajátosan mégiscsak két vesztes van. Legföljebb azt mondják, na, azért csak nyertünk valamit, valami döntésre sikerült eljutni, valahogy továbbvisszük az életünket. Ha azonban tisztában vagyok azzal, hogy az önismeret, az ön azonosság társas, egyetemes és individuális természetű egyszerre, akkor egészen nyugodtan azt mondhatom: tudod, én ezt szerettem volna. De jó, hogy te is elmondod, hogyan szeretnéd! Nagyon fontos, hogy mindketten el tudjuk mondani az elképzeléseinket – és utána mindketten lerakjuk ezeket a kezünkből, úgy ahogy vannak. Száz százalékig lerakjuk, azután pedig föltesszük a kérdést: mi lenne nekünk jó? Azt már tudjuk, hogy mi az én célom. Azt is tudjuk, hogy mi a te célod. De egyvalamit nem tudunk: hogy mi a mi célunk. Van-e közös célunk? Van-e közös álmunk? Van-e közös vágyunk? Ahhoz, hogy a közös álom, a közös vágy, a közös cél megfogalmazódhasson, a két félnek tudnia kellene állítani magát egyedi individuumként, és utána ezt tudniuk kellene teljességgel lerakni. Nem azért, mert az egyéni cél rossz vagy önzés, hanem azért, mert éppen a személyes boldogságom része az, hogy van egy társam. Ez az én legszemélyesebb boldogságom része, a legszemélyesebb életem része! Ez a boldogság azonban, amire annyira vágyom, úgy tűnik, csak akkor realizálódhat, ha magamra nemcsak mint egyedire tudok tekinteni, aki ütközik és valami egyensúlyt hoz létre egy másik egyedi valakivel, hanem azt mondom, összetartozásban is vagyok, társ is vagyok! És elkezdünk megfogalmazni közös célokat, közös vágyakat. Vagyis az individuális ÉN-ről képes vagyok a társas ÉN-re helyezni a hangsúlyt. Egyszer egy házas közösségben beszéltem erről – akkorát sóhajtott az egyik feleség! Azt mondta, „szerintem mi évek óta egyetlen közös célt sem fogalmaztunk meg! Évek óta egyetlenegyet sem! Sőt, ha jól gondolom, akkor utoljára a házasságkötés előtt fogalmaztunk meg egyet-kettőt. Azóta csak egy dimenzióban próbáljuk látni magunkat, külön-külön.” Az életünknek nagyon sok kérdése, problémája azért nem oldódik meg, sok sebe azért nem gyógyul be, mert önismeret alatt az ÉN-nek csak egy dimenzióját értjük, éljük. Ilyen módon az életnek a kétharmadát nem vesszük számításba – hogyan is jutnánk el akkor a megfelelő megoldásra vagy cselekvésre? Abból szeretnék kiindulni, hogy mi, mindnyájan, akik most ezen a kérdésen töprengünk, tudjuk, hogy sebzettek vagyunk. Megkaptuk a magunk örökségét, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Volt egy fantasztikus teológiaprofesszorunk, ő azt mondta, amikor még fiatal papnövendékek voltunk, hogy „tudják, az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapja.” Nem értettük. Nem azért, mert egyikünk vagy másikunk a halálos sebet még nem kapta meg, hanem mert nem tudtuk, hogy már megkaptuk. Ez önismereti kérdés volt. Ahogy az önismeretben mélyültünk, rájöttünk, hogy én a halálos sebet talán már megkaptam... Ez a teológiaprofesszor azt mondta, az élet nem azon múlik, hogy a halálos sebet elkerüljük, megússzuk, hogy mázlink van-e – az élet akkor kezdődik, amikor az ember rájön, hogy a halálos sebet megkapta!

A kérdés pedig az, hogy akkor mit csinál. Ezzel szeretnék a továbbiakban foglalkozni. Amikor a családterápia kezdett megerősödni az Egyesült Államokban, John Gottmann amerikai családterapeuta kitalált egy kísérletet. Őt személy szerint az izgatta, min múlik, hogy egy házaspár együtt marad-e vagy sem. Ennek felderítésére elég komoly kutatásba kezdett: 650 házaspár életét kísérte figyelemmel tizennégy éven keresztül. Nem aprózta el. Egy tengerparti villát amolyan valóságshow-szerűen berendeztek és bekameráztak, Gottmann meg ott ült a kamerák mögött. Egy hétig éltek ott felváltva ezek a házaspárok, családok, ő pedig figyelte a kommunikációjukat. Amikor már húsz éve kutatta ezt a témát, azt mondta: „Talán nem tartanak nagyképűnek, de ha kommunikáció közben látok egy férfit meg egy nőt, öt perc elég ahhoz, hogy kilencvenszázalékos valószínűséggel megmondjam, együtt maradnak-e vagy sem.” Öt perc. Persze, ő ehhez rengeteget számolt, és folyamatosan dolgozta fel az adatokat. De ami a legszebb – és emiatt tartottam fontosnak e helyütt megemlíteni ezt a kísérletet –, a kutatásokból az derült ki, hogy az általa vizsgált 650 házaspár 69 százalékban krónikusan fönnálló vagy megoldhatatlan problémákat mutatott. Krónikus problémának Gottmann azt nevezi, amikor a konfliktus alapvetően a felek személyiségéből, értékrendjéből, értéktudatából, értékorientációjából fakad. Abból ugyanis nem fognak kilépni, mert éppen az jellemzi őket alapvetően. Gottmann azt állítja, hogy a pároknak közel 70 százaléka megoldhatatlan problémákkal él. Kik válnak el, és kik maradnak együtt? A válasz nagyon egyszerű. Ha a probléma fönnáll, krónikus, a gyökereket illetően adva van, akkor azok maradnak együtt, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Az életnek éppen itt kezdődnek az igazi nagy kérdései számomra: ahol már a halálos sebet megkaptuk, ahol egy probléma krónikus, megoldhatatlan, nem pedig ott, ahol mennek a dolgok erőből, vagy ahol a szerelem sodor bennünket. Amikor eljön hozzám egy házaspár, és egy ilyen témánál lyukadunk ki, nagy lelkesen szoktam nekik mondani: van egy örömhírem! Ez a probléma nem oldható meg! Ez az a kategória – John Gottmanntól tanultam, ő pedig nagyon tudja! Persze, ennek nem örülnek elsőre, de aztán elmondom nekik a jó hírt is: ha egy probléma nem oldható meg, azt nem is kell megoldani. Ez nagy felszabadultsággal szokott járni, mert már tíz éve ütik-vágják egymást. Ha ugyanis egy problémáról van szó, amit meg kell oldani, akkor vagy gyötrik, kínozzák egymást, vagy valamelyikük előbb-utóbb elszelel. Tényleg, ezt nem kell megoldani? – csodálkoznak rá. Ez zseniális! Mi a záloga, a kulcsa annak, hogy egy megoldhatatlan problémával, egy halálos sebbel képesek legyünk együtt élni? Számomra ez az igazán izgalmas kérdés! Schopenhauer, a nagy filozófus azt mondta: minden ember a saját határait a világ határainak tartja. Amikor eljutunk egy problémához, amiről megállapítjuk, hogy nem oldható meg az egyedi életünkben vagy a kapcsolatainkban, a családunkban vagy a közösségekhez, intézményekhez való viszonyunkban, akkor valójában nem egy megoldhatatlan helyzet elé kerültünk, hanem a saját határainkig jutottunk el. A saját határainkig eljutni ebben az esetben azt jelenti, hogy valamilyen összefüggésben látjuk az életet. Valahogy összeállt bennünk az élet, és ebben az összefüggésben ez a valaki, akiről azt mondom, hogy ÉN, eljut a határaiig. Tulajdonképpen erről van szó. Ezért nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez nagyon nagy különbség! Ugyanis, ha én azt mondom, hogy ez a helyzet reménytelen, akkor miért fogok innen felkelni? Az a gondolat, hogy az életben vannak reménytelen helyzetek, kapcsolatok, egészen embertelen számomra. Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet reménytelen, az élet most reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan, hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, mit kezdjek a reményvesztettségemmel. Így rögtön szabadsághoz jutok, míg ha a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőképességem alábbhagy. Éppen ezért szívből utálom azt a mondást, hogy a remény hal meg utoljára. Ez egy rettenetes mondat! Belegondoltatok már ennek a jelentésébe? Az ember reménykedik, reménykedik, pedig valahol az agya egyik zugában régen tudja, hogy úgyis teljesen mindegy. Mert végül a remény is meghal. Utoljára, de meghal. Ez olyan pusztító, hogy ha komolyan venném, nem volna kedvem fölkelni. A reménynek éppen más a természete. A remény természete nagyon szép. A remény természete az, amikor rájövök arra, hogy hogyan érdemes élni. Akkor azt mondom: ha engem kívülről senki sem erősít meg, akkor is így élnék! Ha nem simogatná meg a buksimat senki, akkor is ezt tenném! Ha nem tapsolnának, akkor is ezt mondanám! Egyszerűen azért, mert amikor este lefekszem az ágyamba, jólesik azt mondani, hogy így volt érdemes cselekedni. A reményben tehát nagyon sajátosan azt élem meg, hogy rátaláltam arra, hogyan érdemes élni. Ez nem azt jelenti, hogy a problémákat mind meg tudom oldani. Egy kicsit se jelenti azt! Azt sem jelenti, hogy nem egy halálos sebbel élek, mert azzal élek. Azt jelenti, hogy nagyon sajátosan a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő. Pilinszky János egyszer azt mondta egy lélektanász körben, hogy „tudjátok, az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Ez a felfogás számomra sokkal tágabbra feszíti a szabad cselekvés lehetőségét. Azzal ugyanis, amit problémának nevezünk, logikusan nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk megoldani. Ha van kutyám, le kell vinni pisilni. Ha problémám van, azt meg kell oldani. Azt mesélte nekem egy idős jezsuita: „Tudod, Feri, már negyven éve Japánban éltem, amikor megkaptam a diagnózist, hogy rákos vagyok. Leültem, és arra gondoltam: végül is hatvanvalahány évet éltem, az nem is kevés, de azért ez a betegség mégis rettenetes probléma.” Lázasan agyait ezen a problémán – és egyre rosszabbul lett. Már bent feküdt a kórházban, amikor egyszer csak feleszmélt az ágyában, és így szólt: „Én azt gondolom, hogy a rák nem probléma, hanem egy titok. Ha problémaként nézem, akkor megfeszítem az összes erőmet, és végül mégis veszítek. Ha problémának tartom a rákomat, akkor megpróbálom kiszakítani magamból, hogy megint egészségesen tudjak élni. Akkor gyűlölöm és utálom ezt a daganatot, és meg akarom oldani a problémát. Ide a sebészkést! Ez így nyilvánvalóan zsákutca lesz. Én azonban úgy gondolom, hogy ez nem probléma – ez egy misztérium. Az életnek egy titka az én rákom. Ha pedig egy misztériumról van szó, akkor meg kéne nézni, hogy mi is ez. Ha egy titok, akkor rá akarok csodálkozni – azért valami gyermeki maradt bennem hatvanévesen is! Azért a titkok érdekelnek! Bontsuk ki ezt a misztériumot! És azt mondtam, nahát, rák, ha jönni akarsz, akkor gyere! Tudom, hogy a mélyedben rátalálok valami kincsre, az életemnek a titkára!” Ahogy ez a szemléletváltás végbement benne, az orvosok legnagyobb csodálatára néhány hónapon belül teljesen meggyógyult. A gyógyulása óta több mint húsz esztendő telt el, ma már elmúlt nyolcvanéves. Addig, amíg problémának tekintette a rákot, nem sok esélye volt. Amikor azonban azt mondta, hogy ez a rettegett daganatos betegség az ő életének egy titka, egyszer csak valahogy minden megváltozott. A legtöbben, amikor egy megoldhatatlannak tűnő helyzet elé kerülünk, azt gondoljuk, hogy az ÉN beleütközött egy problémába – most azt valahogy meg kéne oldani, el kéne tüntetni, valamit azonnal csinálni vele! Vagyis magunkat fixnek tekintjük ebben a viszonylatban. Itt vagyok ÉN, és a problémával kell valamit kezdeni. Pedig fordítva is lehet – ha észreveszem, hogy a probléma arról szól, hogy eljutottam az ÉN határáig, az általam eddig elképzelt rendszernek, összefüggésnek a határáig. Ha ezt észreveszem, akkor nem én vagyok a biztos pont, és a probléma az, amit odébb kell rúgni vagy ki kell metszeni, hanem az ÉN-nek kellene fejlődnie, az ÉN-nek a határait kellene kibővíteni, kitolni. Valami olyasmit kellene az ÉNbe integrálni, amitől a problémát fölül fogom múlni. Mert a probléma csak egy adott összefüggésben probléma. Ha fölé nőttem, akkor nekem már nem az. Érthető ez? Ameddig abban az összefüggésben vagyok, probléma – ha fölé kerülök, nem az. Szeretnék mondani erre néhány példát, mert ez így elsőre túlságosan elméletinek tűnik, pedig valójában nagyon is gyakorlati kérdés. Eljött hozzám egy lány, és azt mesélte: „Tudod, Feri, amikor kislány voltam, engem nagyon sokszor megvertek, és apukám, anyukám gyakran mondta nekem, hogy rossz vagyok. Most már felnőtt nő vagyok, és még mindig ez az én problémám, az én nyomorúságom: hogy rossz vagyok! Ezt az anyám, az apám már megmondta nekem négyévesen, most meg itt állok harmincévesen, és rettenetesen boldogtalan vagyok. Hogy a szüleim mennyire jól látták ezt már a kezdetekben – és mennyire szörnyű így élni!”

Ez a történet az ÉN korlátairól, illetve annak az összefüggésnek a korlátairól szól, amelyben az illető éppen érzékeli magát. – Mikor mondta neked azt az anyukád, hogy te rossz vagy? Hogyan hangzott ez? – kérdeztem tőle. – Tudod, este, amikor még játszani akartam, mert annyira élveztem a játékot, az anyám mindig rám kiabált, hogy fejezzem be, elege van abból, hogy milyen rossz vagyok. Amikor meg este keveset kaptam enni, és szóltam, hogy még éhes vagyok, akkor jól megvertek. – Te, én nem látok itt rossz kislányt... – válaszoltam neki. – Itt egy kislány van, aki egyrészt kifejezi a szükségleteit, másrészt tele van életerővel meg elevenséggel. Én ilyen kislányt látok! Hol van itt a rossz kislány...? Ha ugyanis ő képes saját magát nem rossz kislányként, hanem eleven kislányként látni, aki kifejezi a szükségleteit, akkor egyszer csak minden megváltozik. Addig a helyzete megváltoztathatatlan, ameddig beleütközik annak a korlátaiba és kereteibe, ahogyan magát vagy az élet összefüggéseit elgondolta. De ha átkeretezzük ezt a történetet, egyszer csak a probléma fölé kerülünk. Hadd meséljek el egy anekdotát – a kedvenceim egyikét. Valaki felad egy újsághirdetést, miszerint áruba bocsátja a lakását. Rendes eladóként leírja az ingatlan összes paraméterét, amelyeknek egy újsághirdetésben szerepelniük kell: milyen komfortfokozatú, hol található, mekkora az alapterülete, sőt, még azt is beleírja a hirdetésbe, hogy hatalmas kert tartozik hozzá! A felsorolt paraméterekhez képest ráadásul nagyon olcsón árulja. Jön az első vevő, megnézi a lakást, és el van ragadtatva tőle. Egészen tágas, nagyon kényelmes, világos és otthonos! Ez nagyszerű! Már csak egyetlen dolgot szeretnék megnézni, mondja az illető, azt a bizonyos hatalmas kertet! A tulajdonos kinyitja a hátsó ajtót – ám ahogy kilépnek, szinte rögtön beleütköznek a kerítésbe. Éktelenül felháborodik a potenciális vevő. Ezt az arcátlanságot! Ezt a szemenszedett hazugságot! Hogy mert ilyen nyilvánvaló, azonnal szembetűnő képtelenséget beleírni a hirdetésbe?! Az eladó azonban kedvesen rámosolyog, és a következőt mondja: „Uram, nem történt tévedés. Ez a lakás valóban hatalmas kerttel rendelkezik – fölfelé.” Ennél a történetnél jobban nem tudom érzékeltetni, milyen az, amikor dimenzióvesztésben vagyunk. Amikor azt képzeljük, hogy az életnek a határai a mi elképzelt énünknek a határaival egyeznek meg, vagy annak az összefüggésnek a határaival, amelyben magunkat látjuk. Holott ezek nem a világ határai, hanem a sajátjaink. Gondoljunk csak a halálra mint kikerülhetetlen életeseményre. Az individualitásban állva nem csoda, hogy olyan gyakran halljuk: „Miért pont én?! Miért kell nekem meghalni, amikor mások tovább élhetnek? Miért éppen én betegedtem meg ebben a gyógyíthatatlan betegségben?” A „miért pont én” kérdések az önmagát csak egyediségében érzékelő, tudatosító ember kérdései. Amennyiben kitárjuk az életet az egyetemes felé, a halál többé nem az egyéni sorscsapásom, hanem az emberi létezés természetes, egyáltalán nem kivételes és rendkívüli, de attól még személyes történése. Ma azért olyan elviselhetetlen, megválaszolhatatlan és megoldhatatlan sok témánk, mert magunkat szinte kizárólag az individualitásunkban akarjuk megélni. Abból pedig ez következik! Viktor Emil Franki, a koncentrációs tábort túlélt kiváló pszichiáter írja egy helyütt, hogy a legtöbb sorscsapást, a legtöbb fájdalmat három dolog okozza az embernek. Az egyik a kontrollálatlan, ösztönös és reflektálatlan szerelmi élet. A másik a kontrollálatlan, ösztönös és reflektálatlan lelkiismeret. A harmadik pedig a kontrollálatlan, ösztönös és reflektálatlan istenképzet. Ettől a háromtól megyünk tönkre, ha ezek kontrollálatlanul, reflektálatlanul és ösztönösen garázdálkodnak bennünk, állítja Frankl. Papként jól látható, hogy az egyháznak óriási lehetőségei voltak és vannak a mai napig is, amivel csak többé-kevésbé sikerül élnünk. Ezt mind bátran el lehet mondani. Ugyanakkor az is igaz, hogy amíg az ember önmagát nemcsak egyes emberként, hanem vallásos lényként is látta, addig benne volt egy olyan közegben, amely megfelelő segítséget nyújtott abban, hogy a szerelmi élet, a lelkiismeret és az Istenről alkotott képzetek ne garázdálkodjanak teljesen elszabadult módon bennünk. Amióta a középső dimenziót elengedtük, és magunkat pusztán az egyediségünkben és – néha – az egyetemességben látjuk, azóta tulajdonképpen teret engedtünk ennek a háromnak, amelyek egészen kontrollálatlanul garázdálkodnak bennünk. Ez pedig rengeteg fájdalmat hoz erre a földre. Rengeteg fájdalmat hoz az életünkbe. Az önismeretet nagyon fontos feladatnak tartom, különösen sorscsapások idején, amikor a „miért pont velem történik ez” és az összes többi kérdésünk ízekre szed bennünket. Az önismeretnek ilyenkor valószínűleg óriási jelentősége lenne – de egy háromdimenziós önismeretnek! Mit mondhatnánk el ennek tükrében az ösztönös, reflektálatlan és kontrollálatlan szerelmi élet hatásáról az emberre? Elisabeth Lukas, Franki tanítványa, ez a nagyszerű analitikus írja az egyik könyvében, hogy tulajdonképpen az lenne jó, ha az élvezetünk a szeretetünknek a következménye lenne. Hogy az ember akkor válik valamiképpen egésszé, ha az élvezetei a szeretetének a következményei. Ez egy nagyon izgalmas gondolat! Ahogy ezen tűnődtem, rájöttem valami nagyon egyszerűre. A fogyasztói társadalom tulajdonképpen átvágott minket! Becsapott minket! Arra gondolok, hogy ha a személyiségünk alkalmas arra, hogy az életet élvezzük, akkor tulajdonképpen nagyon kevés is elég nekünk. Ha az életet alapvetően élvezhetőnek tartjuk, meglepően kevés is elég. Az egyik előadásomon kérdeztem a fiataloktól: gondoltatok-e már arra, hogy a kifli csücske a szátokban milyen finom tud lenni? Hogy az hogy tud ízleni? És ha még ahhoz tej is van! A következő előadáson már ott várt egy kifli az asztalon, hogy akkor ezt élvezzed, Feri atya! De nem adtam föl. Ha már az életet halálos sebbel, megoldhatatlan problémákkal együtt is szépnek és élvezhetőnek tartom, akkor nem volt más hátra, fölkaptam a kiflit, és azt mondtam: nézzétek, két csücske van! Rögtön kettő – hát nem szép az élet?! Mit akarok ezzel mondani? Ha nekünk ahhoz, hogy az életet élvezni tudjuk, állandóan élvezetekre van szükségünk, ez azt jelenti, hogy valójában nem tudjuk élvezni az életet. Az az ember tudja élvezni az életet, aki leül este, megeszik egy kiflit, és azt mondja: a csücske is jó, már az is remek, de ami belül van – az egyszerűen zseniális! Gyermekkorom ízei! Az élet élvezete bizonyosan nem az élvezeteken múlik, hanem a személyiségen. Ha tudom élvezni az életet, nagyon kevés is elég – ha nem, a sok is kevés. Erre mondta valaki, hogy vannak bőven olyanok, akiknek sok a pénzük, de csak kevesen gazdagok közülük. A múltkoriban egy olyan fiatalember keresett fel, aki elhagyta a feleségét. Azt mondta: „A feleségem egy csomó mindent nem ad meg nekem, nem úgy szeret, ahogyan nekem jó lenne!” (Senkit se szeretnek mindig úgy, csak megemlítem...) Ő ezen rettenetesen fel volt háborodva, mert a házasságnak mint boldogságintézménynek élt egy romantikus mítosza a szívében, ami kettejük kapcsolatában sehogy se akart beteljesedni. Nagy boldogtalanságában – mint ahogyan sokan mások is – egyebet se tett, csak lajstromozta a hiányait. Ez is hiányzik, meg az is hiányzik, sőt, most jövök rá, amaz is hiányzik! Napról napra hosszabbodott a lista, végül ott állt ezzel a rengeteg hiánnyal, és azt mondta: „Elegem lett, nem bírtam tovább, otthagytam a feleségemet, otthagytam a gyerekeimet! Éljen az egydimenziós élet!” így telt el két év, míg egyszer csak a fülébe jutott, hogy a felesége azt mondta egy közös ismerősüknek: „Eddig vártam rá, két évig kitartottam egyoldalúan, most elegem lett! Ha valaki nem vállalja a házassággal együtt járó közös terheket, az tényleg ne is éljen házasságban!” Ezt a fiatalembertől tudom, aki megrendülve jött el hozzám, és azt mondta: „Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna, és egy pillanat alatt megvilágosodott valami. Hogyan lehettem ilyen őrült! A mindennapjaimat az töltötte ki, hogy azon gondolkoztam, mi hiányzik – ahelyett, hogy tudtam volna, mire van szükségem! Most egy mondatban meg tudom fogalmazni, mire van valóban szükségem: a feleségemre meg a gyerekeimre. Semmi és senki másra!” Akármennyi hiányunk is van, egy ilyen tiszta felismerésre el lehet jutni. Véletlenül sem azt akarom mondani, hogy ugyan, mi hiányzik neked, ne siránkozz már, na, kapd össze magad gyorsan! Világos, hogy ez nem így megy. De azért ennek a fiatalembernek minden reális hiányérzete mellett született egy belátása – és szerintem valami nagyon fontosat látott meg. Vannak nagyon is reális hiányérzetek, sőt, amikor az önismeret elkezd felépülni, az rendszerint azzal kezdődik, hogy „ezt se kaptam meg, ezt is elszúrta az anyám, azt is elrontotta az apám, a nagyszüleimet meg aztán végképp hagyjuk!” Úgy indul, hogy feltolul bennünk rengeteg sérelem, félelem és fájdalom. Csak az a baj, hogy sokan megrekednek ezen a szinten, mert egy életet le lehet így is élni. Remélem, az utolsó pillanatig képes lennék együtt érző lenni

bárkivel, aki a halálos ágyán a sérelmeit, hiányait, a retteneteit meséli. De azért az életnek vannak csodás pillanatai is, amikor rájövünk arra, hogy nem csak mi kérdezhetünk rá az életre, hogy mondd, élet, mit adsz nekem? Mondd, élet, mit várhatok tőled? Hanem egyszer csak olyan helyzetben találjuk magunkat felnőtt emberként, hogy az élet kezd el minket kérdezni. Azt mondja: jól van, Feri, a szüleid elváltak – nagyon fájdalmas! De mi van ezután? Mit kezdesz vele? Sebekkel együtt is lehet növekedni! Azt akarom ezzel mondani, hogy van egy pont, ahol rácsodálkozunk arra, hogy nem csak mi provokálhatjuk az életet folyamatosan, hogy miért is nem kaptam meg, miért is vagyok ilyen szerencsétlen, miért büntet Isten?! (Egyébként nem büntet – de attól még kérdezni lehet ezt...) Vannak varázslatos pillanatok, amikor az élet ránk kérdez: jó, átestél egy bizalomvesztésen, de most dönthetsz, hogy miként lépsz tovább! És így nagyon szépen eljuthatunk a szabadságnak akár egy egészen pici morzsájáig. Mert lehet, hogy azt mondom, abban kicsit sem vagyok szabad, hogy ki volt az apukám és az anyukám. Eldöntetett. Abban sem vagyok szabad, hogy elváltak-e vagy sem, mert elváltak. Abban sem vagyok szabad, hogy neurotizálódtam-e, traumatizálódtam-e, mert megtörtént. De előbb-utóbb el tudok érni egy pontig, ahol szabad vagyok. Ahol – ha csak picike szabadságom is, de – szabadságom van. Ott pedig megragadható az emberi élet! Egy pici szabadságmorzsánál. Az életünk tele van tapasztalatokkal, de ki dönti el, hogy melyikre építem az életem? Én! Én dönthetem el! Vagyis mondhatom azt, hogy nekem nem adtak meg valamit a szüleim, de én megadhatom azt a gyerekeimnek. Engem nem dicsértek, de én megdicsérhetek másokat. És így tovább. Az ösztönös igazságérzetünk és reflektálatlan erkölcsi érzékünk nagyon szembetűnő módon nyilvánul meg az önsorsrontó magatartásban, életútban. „Nem érdemlem meg!” „Nincs jogom hozzá!” „Nem vagyok méltó rá!” A szemet szemért, fogat fogért logika nem engedi az életet a maga gazdagságában növekedni. Amikor papnövendék voltam, egyszer eljött hozzánk egy idős atya. Nagyon idős volt – és nagyon unalmas. Ott ásítoztunk, amikor egyszer csak mondott egy olyan mondatot, amiért azóta is összeteszem a két kezem, hogy meghallhattam. Jaj, maguk fiatalok! – mondta ez a nyolcvan körüli atya. – Maguknak állandóan istentapasztalatra van szükségük! Maguk nem is tudnak papok lenni, ha nincs mindennap valami istenélményük.” Ezen a ponton hihetetlen lendülettel felállt – egyszer csak az erő vele lett, mint az öreg Yoda mesterrel, amikor az űrhajót kell fölemelni –, kihúzta magát, szinte hallani lehetett, ahogy ropognak a csigolyái, és azt mondta: „Ide figyeljenek! Egy

emberi élethez egy istentapasztalat is elég – csak ki kell benne tartani!” Ezt mondta! Ez engem úgy megragadott, hogy el nem tudjátok képzelni, mert én is az a fiatal papnövendék voltam, aki azt mondta: istentapasztalatot ide! Még, még, még, nem futunk el, jöhet! És akkor ez az idős bácsi, aki már több mint ötven éve volt pap, azt mondta, hogy egy istenélmény elég egy életre – ha valaki arra az élményre építi rá az életét. Ezenkívül történhet vele bármi, szörnyűségek is, bebörtönözhetik, állíthatják kivégzőosztag elé – a kérdés csak az, hogy ő melyik élményét választja élete alaptapasztalatának. Ebben ugyanis szabadok vagyunk. Mint ahogy szabadok vagyunk abban is, hogy kiszolgáltatjuk-e magunkat egy életen át a bennünk élő, romboló istenképzeteknek, Istenről alkotott, egyoldalú fogalmaknak. Azt látom, hogy azok az emberek tudnak meggyógyulni – vagy a sebeikkel megtanulni együtt élni –, akik például a szüleikkel való történetüket valamennyire átdolgozták, átgyúrták. Ennek pedig általában része kellene legyen a szüleink elleni haragnak a megélése. Ha a szüleinkkel való kapcsolatot sok negatív élmény is terheli, és mégsem sikerül eljutni a haragig, akkor az irántuk érzett szeretetünk a harag elmaradása miatt nagyon akadályozott lesz. Ha azonban magunkat egy folyamatban, sőt egy folyamatnak látjuk – hiszen az ÉN nem egy statikus valami, nem egy biliárdgolyó, hanem egy élő korallzátony akkor ennek része lehet akár az is, hogy mondjuk, fél évig nagyon-nagyon utálom apát, mert tudom, hogy a harag megélése a megbocsátás elengedhetetlen föltétele. Ezért aztán, ha folyamatban gondolkodom, beleengedhetem magam a haragba is, és nem gondolom, hogy ezzel a szüleim iránt érzett tiszteletet megsérteném, mert úgy látom magam, mint egy olyan valakit, aki valahonnan valahova tart. Így már megengedhetem magamnak, hogy aktuálisan haragudjak is, majd ezen keresztülmenve egy sokkal mélyebb szeretethez és tisztelethez juthatok el. Különben megmaradok az ambivalenciáknál. Szeretem, de nem szívesen találkozom vele. Tisztelem, de nem szeretem. Tehát, ha a harag egy folyamatnak a részeként jelenik meg, akkor én ennek a folyamatnak a végén a kiengesztelődést látom. Akkor járunk el jól, ha sikerül a kiengesztelődésig, a megbékélésig, vagy egyszerűen csak az egyensúlyig eljutni a szüleinkkel, mert az önazonosságunk társas is, egyetemes is, nem csak individuális. Mindez lehetővé teszi, hogy ne csak a mának éljünk, hanem a mában legyünk. Aki a szüleivel nem engesztelődik ki, egy konfliktust hordoz, amely belülről szétmarja, ezt pedig nemcsak ő, de a következő nemzedék is szükségszerűen megsínyli. E helyütt egy másik fölismerésemet is hadd osszam meg veletek! Tudtátok-e azt, hogy az életben nincs egyetlen kapcsolat, egyetlen történés sem, amelyet nem ti fejezhettek be szabadon? Minden élettörténetet szabadon befejezhettek! Még azokat is, amelyekben a másik szereplő már nem is él ezen a földön. Ez furcsán hangozhat, de hadd hozzak rá példát. Sok amerikai filmben jelenik meg a vége felé egy felirat, hogy „tíz év múlva”. Tíz év múlva pedig ugyanazok a szereplők tűnnek fel a vásznon – lehet, hogy csak egyetlen percre, de azzal fejeződik be a történet, nem azzal a két órával, amit előtte láttunk. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az életünk minden történetét szabadságunkban áll befejezni, és újból befejezni úgy, ahogyan akarjuk. Az én szüleim nem élnek már, de ez egy kicsit sem lehetetleníti el azt, hogy beszéljek velük. Hogy beszélgessünk. Idebenn. Csodálatos élmény, amikor valamit felismerek például az anyukámmal való kapcsolatomban, és azt mondom magamban: „Te, anyu, én rájöttem valamire, és most szeretném megosztani veled is!” Vagy azt, hogy: „Bocsáss meg, micsoda marhaságokat csináltam, amikor serdülő voltam!” Ettől a pillanattól kezdve kettőnk története ezzel a fölkiáltással fejeződik be. Nem azzal, amikor ő meghal, hanem utána tíz évvel, amikor rá gondolok, és azt mondom, hogy „bocsáss meg, anya!” Vagy azt mondom: „azért, anya, itt belül még dühös vagyok rád egy kicsit, de több is veszett már Mohácsnál!” Tehát életem valamennyi történetét befejezhetem, a legfájdalmasabbat, a legnyomorultabbat, a legszívbemarkolóbbat is. Még ott is, ahol a halálos sebet megkaptam, van annyi szabadságom, hogy írjak egy utolsó jelenetet. Egy zárójelenetet. Én vagyok a rendező! Amennyiben három dimenzióban látok, arra is rájöhetek, hogy nem főszereplőnek kell lennem unos-untalan, ha nem rendezőnek a saját élettörténetemben, megengedve, hogy néha csak mellékszereplő legyek. Éppen ezért onnan tudhatjuk, hogy valaki elakadt a fejlődésben, ha egy élet történetét ugyanúgy képes elmondani ötven éven keresztül. Akkor ugyanazt a filmet rendezi egy fél évszázadon át, holott annak a kisfiúnak, kislánynak, serdülőnek, középkorúnak, idősnek a történetét meg lehetne másképp is írni. Úgy, hogy egyszerre fejezze ki és mutassa meg az egyedi, együttes és egyetemes, de roppant személyes életünk, sorsunk szépségét és értékét.

Dr. Csernus Imre Sors és önismeret Nagyon remélem, hogy meg fogom szolgálni azt, amit várnak tőlem, hiszen mindig az aktuális megmérettetés mutatja meg, hogy kiben mennyi erő van. Miközben gondolkodtam az előadásom témáján, az jutott villanásszerűen az eszembe, hogy „sors és önirónia”. Tudják, az önirónia és az önismeret szavak kísértetiesen hasonlítanak egymásra, és az is lehet, hogy nem csak hangzásukban. A fejlődéshez, belső erőforrásaink felfedezéséhez ugyanis az önirónia is épp olyan elengedhetetlen, mint az önismeret. Ennek az előadásnak azonban nem az önirónia, hanem az

elfogadás lesz a kulcsmotívuma. Mindig szívesen színesítem a mondandómat az életből hozott példákkal, és most is eszembe jutott egy ügyvédi irodában dolgozó paciensem, aki azért keresett meg, mert szerette volna fejleszteni az önismeretét, kijönni egy depresszív állapotból, és ennek kapcsán elkezdtünk beszélgetni az elfogadásról. Azt javasoltam neki, hogy menjen el segíteni egy kórház hospice-osztályára, ahol a haldoklókat ápolják az utolsó két-három hétben. El is ment, aztán nemrégiben kaptam tőle egy e-mailt, amelyben leírta, hogy beszélgetett egy olyan beteggel, aki mellett két-három hét alatt körülbelül hússzor üresedett meg az ágy, mert sajnos elég nagy ott a fluktuáció. A hölgy azt írta: ekkor döbbent rá arra, hogy amit ő elfogadásnak hitt önmagában a halállal kapcsolatosan, az valójában nem volt elfogadás. Bár nyilván tudatában volt annak, hogy egyszer el fog hunyni, igazából, a lelke mélyén nem fogadta el ezt a tényt, és csak ott, a kórházban következett be az, amit most már elfogadásnak hisz. Azért volt izgalmas ezt az emailt olvasni, mert megint csak kiderült, hogy aki a belső erőforrásait szeretné felfedezni, kizárólag akkor tud továbblépni, ha bizonyos folyamatokat, törvényszerűségeket elfogad. Aki erre nem képes, annál nem lesz változás. Éppen erről beszélgettem az előadásom előtt a Mesterkurzus egyik szervezőjével, aki elmesélte, hogy valaki odament hozzá, és azt mondta neki, hogy rengeteg a depressziós hölgy a rendezvényen. Nem tudom, hogy valóban így van-e vagy sem, de szeretném előrebocsátani: aki esetleg depressziósan jött ide, az minden bizonnyal úgy is megy el, nem valószínű, hogy a hangulata az én előadásomtól változni fog. Több okból sem. Először is előfordulhat, hogy kikerülhetetlenül felismeri azt a tényt, hogy ami bekövetkezett, azért ő a felelős, és ha ezt nem akarja elfogadni, akkor továbbra is kizárja az életéből a fejlődést. Az elfogadás alapvetően fontos lépés annak a számára, aki változni, változtatni akar, ám legtöbben még a szó jelentésébe sem gondoltak bele, ezért valójában csak a probléma felületét kapirgálják. Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy ennek az előadásnak a kulcsszava az elfogadás lesz. Az emberek zömmel azt hiszik, hogy ha elmennek egy pszichológiai előadásra, akkor majd meghallanak valamit, amitől jól fogják érezni magukat, sőt meg fog változni az életük. Rossz hírem van, hölgyek, urak: nem fog megváltozni. Számomra az igazán izgalmas kérdés inkább az, hogy amikor fáradtan hazaballagnak, vajon mi marad meg önökben a hallottakból? Amikor belenéznek annak az embernek a szemébe, aki otthon várja önöket, akkor mit fognak benne látni? A társukat, vagy pedig azt a haragot, gyűlöletet, amit iránta táplálnak? Milyen érzésekkel fognak szembesülni? Engedjék meg, hogy megosszak önökkel egy buddhista bölcsességet! „Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el.” Azért javasoltam ennek a bizonyos paciensemnek, hogy menjen be a hospice-hoz, mert ez sokat segít abban, hogy valaki szembenézzen a halállal, önmaga leendő állapotával, és azzal, amit félelemnek hívnak. Valamint még egy dolog történik ilyenkor: annak a felismerése következik be, hogy ő emberből van. Emberből lenni azt jelenti, hogy meg fogok halni – és ezt elfogadom. Az elfogadás, urak, hölgyek, soha nem egy feszült állapot. Nagyon sok ember hiszi, hogy az elfogadás szó azt jelenti, hogy „hát, nem tehetek mást, bele kell törődnöm” – ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, sem feszültség. Ott béke van. Belső béke és mosoly. Emberként boldogan, kiegyensúlyozottan, mosolyogva élni csak azok tudnak, aki elfogadják, hogy meg fognak halni. Azok már nem rettegnek többé a haláltól. A legtöbb ember, ha a halálra gondolj mondjuk az anyja halálára, az apja halálára vagy akár a gyereke halálára, akkor megdermed a rémülettől. Pedig tudják, ezekkel az életeseményekkel valójában mindig megmérettethetjük önmagunkat, hogy rendelkezünk-e azzal a belső tartással, amit kifelé mutatunk vagy sem. Annak elfogadása, hogy emberből vagyunk, hihetetlen munkával jár, mert szinte mindannyiunkban ott él a saját istenségünkbe vetett hit. Lelkünk mélyén meg vagyunk győződve a saját mindenhatóságunkról, miközben még egy amerikai vörösfenyő is tízszer tovább él, mint mi. Mi is a probléma azzal, hogy önmagunktól eltelve nem akarjuk elfogadni, hogy emberből vagyunk? Ha én nem akarom elfogadni azt, hogy emberből vagyok, akkor a belső erőforrásaimat nem fogom tudni maradéktalanul kihasználni. Ez, úgy gondolom, tény. Az emberek nagyon sokszor a depresszív állapot mögé bújnak, így akarják elkerülni a saját életük felelősségének a felvállalását. Ez azonban ócska kifogás, mert egy konkrét problémára adott érzelmi reakció nem valódi depresszió! Sokszor elmondtam már, hogy a valódi depressziónak és a valódi pánikbetegségnek soha nincsen oka. Az, ha valakinek egzisztenciális nehézségei vannak, ha elhagyta a partnere, ha meghalt valakije, mind-mind valamilyen racionális ok. Sőt, még az is ebbe a kategóriába tartozik, ha valaki lenyeli az érzéseit, és ahelyett, hogy önmagát fejlesztené, bűnbakot keres, és a saját nyomoráért másokat hibáztat. (Hozzáteszem: aki mindezt elköveti, az valójában nem felnőtt, és nem érdemli meg a boldogságot, mert nem vállalja a saját életéért a felelősséget.) Akárhogyan is nézem, az elfogadás kulcsfontosságú lépés a fejlődésben. Nemcsak annak az elfogadása, hogy emberből vagyok, hanem egy nagyon intenzív érzés, a fájdalom tiszta fejjel való átélése is. Amikor örömben lubickolunk, akkor nincs semmi probléma, az tetszetős, mosolygós állapot. De a fájdalom? A fájdalom az egy izgalmas sztori. A fájdalomhoz kétféleképpen lehet hozzáállni. Az egyik fajta hozzáállás a fájdalom öntudatlan elkerülése. Nem akarom, hogy fájjon, ezért előszeretettel nyelem a fájdalomcsillapítókat, az alkoholt, a nyugtatókat vagy akár az antidepresszánsokat. Nem merem kimondani a problémát, nehogy fájjon, nehogy kiderüljön, hogy ezért én vagyok a felelős, és hogy emberből vagyok. Tehát a felelősséget hárítom; Én nem tehetek semmiről, ó, én szegény, szerencsétlen, csak a körülmények áldozata vagyok! Nem merek beleugrani a fájdalmaimba. Mit mond erről egy buddhista gondolkodó? „Amikor saját akaratunkból egyre beljebb hatolunk félelmünk, gyengeségünk és bizonytalanságunk egyes övezeteibe, felfedezzük, hogy Mai hazugságokból, nagyon régi félelmekből és hamis ideákból épülnek fel arról, hogy mi tiszta és mi nem.” Tehát, ha valaki azt mondja, hogy a fájdalmat nem akarja vállalni, biztos, hogy igazat mond? Azt mondja, hogy nem akarja – valójában nem meri! Azzal hitegeti magát, hogy nincs megoldás, mert ez számára kényelmesebb, holott a megoldás ott van előtte! A mosoly lehetősége minden ember számára adott, de a mosolyt elérni csak következetes, kemény munkával lehetséges, miközben a tét belső erőforrásaink fejlesztése. Aki megdolgozik ezért a mondatért: „elfogadom, hogy emberből vagyok, és meg fogok halni, tudom, hogy az időm véges”, az felismeri azt, hogy téblábolni kockázatos sztori, és még kockázatosabb nem beletenni az élete összes szegmensébe mindazt, amit tud. A mosolytalan ember számomra olyasvalakit jelképez, aki az életébe nem teszi bele mindazt, amire képes volna. Ilyenkor számtalan probléma a félelmekkel ötvözött belső bizonytalanság eredményeként jelenik meg. Figyeljék meg, hogy az az ember, aki szívvel-lélekkel teszi a dolgát, és mer élni nap mint nap, az tud mosolyogni. A többiek nem. Persze, mindannyian használjuk az időnket, mert ég a gyertyánk, csak van, akinek az ideje feleslegesen múlik ahhoz képest, hogy mi lehetne belőle. A fájdalom tudatos megélésénél történik valami. Belegondolva a saját életembe, elmondhatom, hogy önmagamnak köszönhetően iszonyú sok pofont kaptam, mert bizonyos törvényszerűségekkel nem voltam tisztában, s közben megállás nélkül mutogattam másokra. Nem mertem vállalni az életem felelősségét, és nem akartam szembenézni azzal, hogy a gyávaság nagyon régóta belém ivódott. A mai napig is tudom, hogy adott helyzetben, ha nem vigyázok, képes vagyok a gyávaságra. Ezt a mondatot, amelyet most elmondtam önmagámról, akkor tudja elmondani bárki is, ha nap mint nap megvívja a harcát a félelmeivel – és győz! Az ilyen ember bele tud nézni önmaga tükrébe mosolyogva, és nem azt látja, hogy a félelmei megint legyűrték. Erre azonban csak az képes, aki fejlett önismerettel rendelkezik, és tudja, hogy nap mint nap szükséges önmagát csiszolnia.

Egy egész napos Mesterkurzuson, illetve egy Mesterkurzus-kötetben önök négy gondolkodó különböző állításaival szembesülhetnek, és azért is lehet nehéz dolguk, mert ki kell szűrniük azt, hogy a sokféle vélemény közül miben fognak mégis hinni. Mert a fejlődés hit nélkül szintén nem lehetséges. Ha átengedik a saját személyiségük szűrőjén a hallottakat vagy az olvasottakat, akkor bizonyos dolgok meg fognak maradni, más dolgok óhatatlanul kihullnak. Vajon mit fognak kiemelni, mi lesz a fontos igazából? Mennyire fogják megérteni, hogy az önismeret fejlesztése nem valami könnyed, szórakoztató tevékenység, hanem olyan irgalmatlanul kemény és fájdalmas munka, amit a legtöbben el sem tudnak képzelni? Az önismeret fejlesztése ugyanis együtt jár egy csomó kérdéssel, a kérdések válaszokat fognak eredményezni, a válaszok meg fájdalmakat fognak generálni. A legtöbben azért nem képesek arra, hogy mély önismeretre tegyenek szert, mert nem akarják elfogadni, hogy emberből vannak, és nem mernek tiszta fejjel beleugrani a fájdalomba. Pedig valójában a fájdalom a sokat szenvedett ember lelkének a tisztítótüze. Én így gondolom. A fájdalom egy megtisztulási folyamat. Ha én a fájdalmat át merem élni valamivel kapcsolatosan, akkor rögzül bennem, hogy legközelebb mire kell figyelnem ahhoz, hogy a hibámat ne kövessem el újra. Ha ugyanis újra elkövetem, akkor már tudatosan okozok fájdalmat, hiszen tapasztaltam, hogy adott cselekedetemnek mi a következménye. Ezt azonban nem szeretném, mert az időm véges, mint ahogy ezt is elfogadtam. Itt az összes mondat összefügg. Eddig csak néhány alapkérdést tisztáztunk – ezek után jön a mozgalmasabb rész. Emberként élek, ezért tele vagyok jóval és rosszal, kopok, öregszem, az időm véges, és folyton újabb problémákkal kell szembesülnöm. Mindezt el kell fogadnom, sőt, ki is kell jelentenem, hogy elfogadom. Az elfogadás szó hangos kimondása nélkül valahogy nem működik ez a folyamat, kevés, ha a gondolatot csupán önmagamban morzsolgatom. Be kell hogy valljam, csak vigyorogni tudok a frázisokon, amiket karácsony, az úgynevezett szeretet ünnepe előtt hallok, miközben szétnézve boldogtalan emberek tömegét látom hömpölyögni az utcákon, akik arcán nagyítóval sem találni az elégedettség vagy az öröm jeleit, csak feszültséget, félelmet, boldogtalanságot. Többek között ez is azért van, mert nagyon kevés az olyan ember, aki a rejtett erőtartalékait jól tudja kezelni, ezáltal önmaga szemében hiteles, mivel mind racionális, mind emocionális szempontból fejlett önismerettel rendelkezik. Nagyon kevés ilyen embert látok, de azért persze akad – el is mesélek egy ilyen példát. A múltkor, amikor éppen Győrből vezettem hazafelé, a rádióban egy internetes portálról volt szó. Ahogy ültem az autópályán, arra gondoltam, már megint valami sablonszöveget fogok hallani, de meglepetésemre egy pasi olyan fejlett önismeretről tett tanúbizonyságot, hogy rögtön kinyílt a fülem. A szivesseg.net közösségi portál alapítója saját magát így mutatta be: „informatikai cégem volt, de fiatalon iszonyúan önző voltam, ezért a cégem tönkrement”. Olyan szavakat használt, amilyeneket csak azok az emberek használhatnak, akik mernek beleugrani a fájdalmaikba. Képzeljék el, egy harmincvalahány éves pasi ki meri mondani azt, hogy az egoizmusa miatt ment tönkre a cége, és ezt meg is érdemelte! Arra gondoltam, ez férfi! Akkor létrehozta ezt a közösségi portált, ami arról szól, hogy az emberek ingyen, szívességből felajánlják másoknak, amivel rendelkeznek. A srác grafikus, van szabad kapacitása napi két órában – és tessék... Ahogy elmesélte, az emberek eleinte csak ajánlatokat tettek, de sokkal kevésbé mertek kérni. Most már ez kezd kiegyenlítődni. A személyiségfejlesztést illetően a következő nagyon fontos szempont: merni kell kérni! Dolgozom a Győri ETO utánpótlás-focicsapatánál, ahol szintén a belső erőforrások feltérképezésében segítek. (Tavaly volt a Nemzeti Sportban egy hosszú cikk arról, hogy a német futballválogatott – ismeretlen focisták tömege – miért lett ezüstérmes a világbajnokságon, amikor ezt senki sem várta tőlük. Hát azért, mert amikor az edzőjük, ez a Klinsmann nevű pasi négy éve elkezdett velük dolgozni, az erőnléti meg az egyéb edzések mellett kapásból két pszichológus segítségét is kérte.) Mostanában kezdtem el bizonyos szempontból stratégiát változtatni, és arról beszéltem ezeknek a 15-16 éves kölyköknek, hogy mi az a lelki teher, és mit jelent segítséget kérni. Elmagyaráztam nekik, hogy végül is kétféle intelligenciával rendelkezünk – az egyik a tárgyi tudás, a másik az érzelmi intelligencia. Az egyik segítségével az agyamba táplált információkat tudom tárolni, szintetizálni, felhasználni, a másik által pedig a velem történt pozitív és negatív érzéscsomagokkal tudok oldottan, nyugodtan szembesülni, azokért felelősséget vállalni, adott helyzetben kommunikálni ezekről. Magyarországon azonban az emberek nem akarnak beszélni arról, ami fáj nekik, hanem inkább hallgatnak. Elfojtják magukban, lenyelik a feszültségeiket. Akkor az egyik srác mögé álltam, megnyomtam a két vállát, és azt mondtam neki: tudod, amit az ember nem mond ki, amiről hallgat, amit elfojt, az teherként nehezedik a vállára. Hogyan lehet így focizni? Azt mondja a srác: hát, sehogy. Tudják, olyan izgalmas, hogy én egy 16 év alattival sokkal jobban tudok beszélgetni, mint egy 28 évessel vagy egy 36 évessel, aki, miközben nyomom a vállát, még mindig magyarázkodik, hogy de igenis így is lehet jól funkcionálni, én ezt meg tudom oldani, de... de... de! Remek, akkor nosza! Nyomom a srác vállát, ez a lelki teher. A lelki teher jó neked? Azt mondja, nem. Mondom, oké, akkor ezt kétféleképpen lehet megoldani. Van a B út, ez a hosszabbik: elkezdem gyűrni, gondolkodni, hogy mit csináljak a lelki teherrel, oldogatom, és végül sikerül is – nem kevés idő alatt. Az A út sokkal rövidebb, kevesebb idő és kisebb energia befektetésével járható meg – szerinted melyik a hatékonyabb? Azt mondja, az A. Ha van két srác, akik közül az egyik az A utat választja, a másik a B utat, akkor melyiknek marad több energiája a focira? Amelyik az A úton jár! Látod, a németek ezt az utat választották, és ez nekik kapásból vb-ezüstöt jelentett, mert a többiek egyedül próbálták megoldani a problémáikat, ők viszont mertek segítséget kérni. A segítség azt jelenti, hogy valaki eljön például hozzám, és én látom azt az utat, amelyen egy problémát rövidebb idő alatt lehet megoldani. Akkor elmagyaráztam a srácoknak, hogy a pszichológusok, pszichiáterek mivel foglalkoznak, és mit jelent, ha valaki segítséget mer kérni, nem pedig egyedül gyűri a dolgait. Kétségtelen, hogy a problémákat a B útvonalon is meg lehet oldani, több idő alatt, csak sajnos az életünk hossza licitálva van, miközben a rengeteg lenyelt negatív energia, lelki teher fokozza a különböző betegségek kialakulásának kockázatát, mosolytalan életet eredményez, ami kihatással van az önérvényesítésre, a munkahelyi megbecsültségre, a párkapcsolatra, a szülőkkel való viszonyra, mindenre, az egész életre. Érdekes, hogy ezt a 15-16 évesek – nem mondom, hogy mindenki, de elég nagy százalékban – pontosan megértik, miközben felnőtt embereknek nem megy a fejükbe sehogy sem. Azt is elmondtam nekik, hogy jól dolgozni csak akkor tudunk, ha önként fordulnak hozzám – és azóta, képzeljék el, egy csomó 15 éves srác magától keresett meg, nem úgy, hogy az edzője utasította, hogy „menj, ülj le a dokival”. Ők nem tudják még, hogy valójában megtették az első lépéseiket egy olyan úton, amelyen nagyon sok felnőtt soha nem mer elindulni, csak mutatják, hogy erősek, miközben a lenyelt lelki terhek következtében sajnáltatják magukat, és a sorsra hivatkoznak. Pedig a sors ott van a kezükben. Mert dönthetnének másképp is. De mivel nem mondták ki, hogy gyávák vállalni a fájdalmat, ezért nem is fognak fejlődni. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a nyomoromért a rendszer, a politika, a főnököm, a szüleim felelősek. Mindig a másik a hunyó. Ők soha. Izgalmas kérdések ezek, én kifejezetten szeretem az ilyen húsba vágó témákat. Szeretem felismerni, hogy aki a belső erőforrásait nem fejleszti, az, tetszik vagy sem, el fog veszíteni olyan alapvetően fontos állapotjelzőket, amelyek valójában mindenki számára nélkülözhetetlenek. Például nem meri kimondani azt, hogy a szülők többsége érzelmi szempontból nem nőtt fel. Én ezt ki merem jelenteni önöknek. A szülők jelentős része boldogtalan életet él, párkapcsolati szempontból feladta az álmait, és szakmailag sem azt csinálja, amit szeret. Miközben igyekeznek azt mutatni magukról, hogy erősek, úgy hazugság az egész, ahogy van. De elvárják, hogy tiszteljük őket. Miért is? A hazugságokért? Azért, mert azt az erőt, ami bennük van, inkább az önpusztításra használják? Azért, mert a külvilág felé mást mutatnak, mint ami odabent van? Ezért tiszteljük és szeressük őket? Ezért én nem tudom tisztelni őket. Mármint a saját szüleimet. Ahogy hazudoznak egymásnak, és játsszák azt, hogy családban élnek, miközben mind a kettő gyáva, és fél meghozni a döntést, ami régóta ott van a szemük előtt. Inkább hitegetik magukat. De nemcsak én járok ebben a cipőben, hanem sokan mások is. Azzal a különbséggel, hogy, mint mondtam, én megvívtam önmagammal ezt a belső harcot, bátor voltam kimondani, hogy ebből a szempontból nincsenek hiteles szüleim. Ebből a szempontból nem tudom őket tisztelni. És mivel ebből a szempontból nem is fognak merni változtatni soha, elfogadtam, hogy ebből a szempontból meghaltak. Jómagam nap mint nap azt tanulom tőlük, hogy milyen ne

legyek. Éppen ezért, mivel ezt felismertem, és elszakadtam tőlük, elengedtem őket, férfi létemre nem olyan hölgyet választottam, mint az anyám. És férfiként nem úgy viselkedem a párkapcsolatomban önmagammal szemben sem, ahogyan az apám viselkedik a mai napig is. Megszakítottam ezt a kört. Tényleg, aki nem szereti saját magát – mint az anyám, aki búvalbélelten mocorog állandóan –, az hogyan tudna szeretni engem szívből? Egy ember csak azt az érzést tudja mások felé nyújtani, amit belül, saját maga irányában érez. Racionális és emocionális szempontból is. Aki haragszik magára, mert gyáva dönteni, aki nem vállalja a felelősséget a saját életéért, az előbb-utóbb gyűlölni fogja magát, a sorsra mutogat, és siránkozik, hogy jaj, de szegény, szerencsétlen vagyok én, kilátástalan a világom! Majd elmegy egy orvoshoz, aki azt mondja, hogy kedves asszonyom, maga depressziós, és felírja a nyugtatókat, az antidepresszánsokat. Ő meg be fogja szedni, de ettől még továbbra is sajnálni fogja magát, még mindig nem fogja vállalni a felelősséget, miközben ketyeg az óra, és egyre közelebb kerül a cudar halálhoz. Majd végignézi ugyanezeket a folyamatokat a lányánál és a fiánál is. Vagy – jobb esetben – azt, hogy lehetett volna másképp is csinálni. De a saját bőrén nem fogja megérezni sohasem, hogy milyen az a másképp – mert neki ez nem jár! Valamelyik könyvben láttam egy fotót, amelyen egy pasi – talán valamilyen sámán, de biztosan olyasvalaki, aki pontosan tudja, hogy emberből van, tehát jóból, rosszból összetákolva, megfizette a fájdalmat, és tudja, hogy az eredményeket napról napra lehet csak elérni, csiszolni – úgy méreti meg magát, hogy egy pengére rádől a meztelen testével, és a penge nem szúrja át a hasfalát. Pedig a teljes testsúlyával ránehezedik a pengére. Tudják, sokféle út van, léteznek ilyen, számunkra elképzelhetetlen folyamatok is – ez az erő tudatos használata. És van az erő öntudatlan használata is, amikor például üldöznek, átugrom egy négy méter magas kaput, és megmenekülök. Másnap visszamegyek ugyanoda, mert emlékszem, hogy valami nagyot átugrottam, és megnézem. Próbálok ugrándozni, de a feléig sem jutok. Ezt meg hogy csináltam? Nem értem. Pedig sikerült! Tehát képes vagyok rá. Valójában mindannyian képesek vagyunk arra, hogy ezt a négyméteres kaput átvigyük, ráadásul tudatosan. Ez a négyméteres kapu azt a kérdést szimbolizálja, hogy az élet különböző területein ki fog nyerni – a félelmeim vagy én? A félelmemet csak úgy lehet legyőzni, ha bele merek ugrani, úgy, hogy tudom: fájni fog, és ezt elfogadom. Ez mindenképpen igaz, bármi is legyen a félelmem tárgya. Például nemet mondani az anyámnak vagy az apámnak. Vagy közölni a partneremmel azt, hogy vannak dolgok, amelyek miatt nem tudok rá felnézni. Amelyekben ő nekem kevés. Amelyek miatt, ha ugyanígy folytatja, nem fogom tudni őt szeretni és tisztelni. Mert sokkal jobb egy folyamatot elkapni, amíg még pici a fájdalom, mint megvárni, hogy a fájdalom hatalmasra nőjön. Az az ember válik magányossá, aki hagyja, hogy a félelmek legyőzzék. Mi vár arra, aki a félelmeit győzi le? Nyugalom. Béke. Mosoly. Büszkeség. Tartás. Gerinc. Ezt fogja elérni az, aki meri megmérettetni önmagát. Az első lépés: hangosan kimondani azt, ami van. Sajnos, ezután jön a következő lépés: elkezdeni következetesen felelősséget vállalni mind ezért, tudva azt, hogy a változás irdatlan kemény lesz, nagyon fájdalmas, és mindig választani lehet, hogy a B úton indulunk el vagy az A úton. És még valami: tapasztalatom szerint soha nem az az ember talál, aki keres. Az talál, aki nem keres, de becsülettel teszi a dolgát, hogy önmaga előtt tiszta tudjon maradni, betartva azokat a racionális és emocionális törvényeket, amelyeket önmagának állított fel. Amely törvények azt szolgálják, hogy ne ártson másnak, de önmagának se. Minden emberben irgalmatlan erő feszül, amit lehet önfejlesztésre és önpusztításra is fordítani. Elnyomni bizonyos folyamatokat és érzéseket, az mindig nagyobb energiát emészt fel, mint hagyni ezeket megnyilvánulni. Összességében tehát rengeteg energiát pocsékolnak el azok, akik elfojtanak – olyan energiát, amit lehetne önfejlesztésre is használni. Miért olyan nagy baj az, hogy esetleg fájni fog a változás? Szerintem nem baj. Amikor az ismeretlenbe ugrom bele, akkor nem tudom, hogy ami következik, az jó lesz-e vagy rossz, azonban egyet biztosan tudok: hogy mind a jóval, mind a fájdalommal megbirkózom. Akár pozitív, akár negatív élményben lesz részem, mind a kettővel elboldogulok, mert önmagamban elfogadtam a jót és a rosszat. A sikereket és a kudarcokat is fel tudom dolgozni, meg tudom oldani, sem az örömtől, sem a fájdalomtól nem félek. A fontos az, hogy amikor beleugrom az ismeretlenbe, érezzem azt, hogy merek élni – mert az élet szép! Csak mi akarjuk elhitetni önmagunkkal kényelmi okok miatt, hogy nem szép, de ez önbecsapás. Mint ahogyan az is, hogy szeretnénk mások lenni, mint a szüleink, és közben nem vesszük észre, hogy már réges-rég olyanok vagyunk. Abban a pillanatban olyanok vagyunk, amikor megfogalmazzuk azt, hogy nem szeretnénk olyanok lenni! Ha pedig az önfejlesztés során valaki nem teszi a megfelelő helyre az őseit, akkor a hibáikat sajnos újra el fogja követni. Egy emberben valójában olyan irgalmatlan erőtartalék van, hogy nap mint nap rengeteg fölé tornyosuló akadályt át tud ugrani. Azonban, ha a félelem nyer – én úgy vallom –, az ember megszűnik embernek lenni. Akkor szolga marad, és teljesen mindegy, hogy egy olyan főnök szolgája, aki kihasználja, megalázza, vagy egy olyané, aki legalább vigyáz, hogy ne bántsa meg a hiúságát. Ezért a fejlődéshez nemcsak annak az elfogadása szükséges, hogy emberből vagyok, és ez fájdalommal jár, hanem elengedhetetlen az éberség is. Az éberség azt jelenti, hogy aktuális helyzetben észreveszem azokat a folyamatokat, amelyek felém irányulnak, amelyek bennem bizonyos érzéscsomagokat váltanak ki, és gyorsan tudok ezekre reagálni. Régebben sok mindentől féltem. Például attól, hogy rákban fogok meghalni, mint az egyik nagyapám. Egészen addig féltem ettől, amíg rá nem jöttem, hogy a rák nem más, mint borzasztóan sokféle elfojtott, lenyelt negatív érzelem tömege. Nekem valószínűleg van erre genetikai hajlamom, de amióta ráébredtem arra, hogy én formálom a saját sorsomat, tehetek azért, hogy másképpen éljek, és elkezdtem az összefüggéseket összerakni a fejemben, azóta a fájdalmas helyzetekben nem hitegetem magam hazugságokkal, önáltatásokkal. Ilyenkor ugyanis a legtöbb ember elkezd nyüzsögni, hogy elterelje a figyelmét. Ha eldöntöm azt, hogy nem nyüzsgök, akkor fejest ugrom a fájdalom örvényébe, s hogyha ez azzal jár, hogy úgy érzem, kínomban szétszakadok – akkor járjon azzal! És ha fájdalmamban könnyek tolulnak a szemembe, akkor sírok. Zokogok. De merem megtenni! Utána megkérdezem önmagamtól: miért is sírtál? Azért, mert fáj. Ott voltak előtted az előjelek? Ott. Nem akartad ezeket észrevenni? Nem. Tehát balfasz voltál? Balfasz. Tehát legközelebb mit csinálsz? El fogod felejteni legközelebb is? Inkább írd le, hogy sose felejtsd el! Akkor leírom. Az önismeret valójában az érzelmi intelligencia fejlesztése, és annak következetes átültetése napról napra a gyakorlatba. Az önismeret az, ahol megszűnnek a szürke hétköznapok. Nemcsak a közlekedésben érvényes az, hogy ha végzetes hibát követek el, akkor meghalhatok, hanem ez bekövetkezhet akkor is, amikor hagyom, hogy a félelmeim teret nyerjenek. Ilyenkor valójában mindent elveszíthetek, amit addig elértem. Legfőképpen a méltóságomat. Mert ha az ember nem fejleszti az önismeretét, akkor csak idő kérdése, hogy mikor fogja elveszíteni a méltóságát önmaga előtt. De hát szükség van mindannyiunkra... Olyanokra is, akik elveszítik, olyanokra is, akik nem. Hogy tanulhassunk egymástól.

Dr. Kádár Annamária Mese a napfény ízéről - Utazás a belső erőforrások BIRODALMÁBAN Egyik kedvenc filmem A napfény íze Szabó István rendezésében, mely a sors és az önismeret bonyolult kapcsolatát, az önazonosság

keresésének történetét tárja elénk egy magyar zsidó család életeseményein keresztül. A három generáció leszármazottai mindannyiunk életében aktuális kérdésekre keresik a választ: elmenekülhetek-e a saját sorsom elől? Befolyásolhatom-e annak alakulását, és ha igen, akkor hogyan? Ki vagyok én? Megéri-e egy jobb élet ígéretéért elvágni a gyökereimet? Kiindulásként szeretném ismertetni a film cselekményét, legfontosabb szálait ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről gondolkodjunk. Nem az a szándékom, hogy végérvényes feleleteket adjak, inkább újabb nyitott kérdéseket fogalmazok meg, és megmutatom önöknek az én szemeimen keresztül a világot. A film üzenete egyértelmű: merd vállalni önmagad! De hogyan – és milyen áron? Sonnenschein Manó, akár a népmesék legkisebb fia, egy falusi kocsmáros gyerekeként, 12 évesen elindul szerencsét próbálni a fővárosba. Apja, Áron meghalt, amikor egy baleset következtében felrobbant a szeszfőzde. Az útravalóként kapott hamuban sült pogácsát apja órája, botja és a zsebében lapuló kis fekete könyvecske jelképezi, amely tartalmazza a gyógyfüvekből és virágporokból készült gyomorkeserű titkos receptjét. A család neve Sonnenschein, amelynek jelentése napfény, ezért a gyógylikőrt „A napfény ízének” keresztelik. A titkos receptnek köszönhetően Manó sikeres és vagyonos lesz a fővárosban, ahol gyerekeinek biztosítja a polgári létet: fiaiból ügyvédet és orvost, örökbe fogadott unokahúgából fotográfust nevel. Ám minden generációban megalkuvások sorozatának lehetünk tanúi. Manó a boldogság reményében megkéri unokahúga, Bettelheim Sára kezét, családja azonban megtiltja a frigyet. „Azóta sosem merte magát átadni a boldogságnak. Valahányszor eltöltötte lelkét az öröm, nyomban azt kérdezte magától: Mi lesz ebből? Milyen árat kell fizetnem ezért?” Fia, Ignác már szembeszáll apja akaratával, elveszi unokatestvérét, Valériát, aki mellett úgy érzi, hazaért, ám ő is megalkuszik a rendszer kedvéért. Jogászként csak akkor futhat be ragyogó karriert, ha megváltoztatja a nevét. Testvéreivel együtt szimbolikusan a Sors név mellett döntenek, melynek jelentése: „jóslat, végzet, feladat”. A sors az életkörülményeink szükségszerű alakulását jelzi, amit ebben az esetben a XX. század történelme testesít meg. Ekkor a dolgok szükségszerűen történtek, attól függetlenül, hogy mit választottak, éreztek vagy szerettek volna a szereplők. Vagy mégsem? Ignác császárhű bíró lesz, és a munka megszállottjává válik, tönkretéve magánéletét is. Felesége, Valéria teszi fel Ignácnak a kérdést, amit akár önmagunktól is megkérdezhetünk azokban az élethelyzetekben, amikor elakadunk, és nem tudjuk, hogy az elvárások sokféleségében melyikhez is alkalmazkodjunk. Miközben meg szeretnénk felelni, önmagunkat adjuk fel. „- Eladod a lelked, kinek akarsz megfelelni? – Megfelelni? Először... először is neked, és annak a tiszta, szép magyar szívednek. Aztán meg kell felelnem a családunknak, a rabbi nagyapánk szellemének, az áldott Tórának, aztán jön a császár, a liberális szellem, a római jog. Meg kell felelnem kormánynak és ellenzéknek, a saját igazságérzetemnek. Meg kell felelnem az öcsémnek, aki felforgatná a világot, és az apámnak, aki mindent a régiben akar hagyni. Tessék, ezeknek kell megfelelnem!” Az apa életüzenetei között van, hogy ne bízz senki másban, vizsgálj meg mindent magad, és ha meg akarod találni az életben a boldogságot, maradj mindig az, aki vagy. Ignác testvére, Ádám egy másik utat választ, és azt válaszolja: harcolj! Két különböző út, két különböző sorskönyv elevenedik meg előttünk. Míg Ignác problémája abból fakad, hogy nem tud megfelelni az elvárások sokféleségének, fia már nem hisz a hatalomban, csak saját magában és tehetségében. Ádám vívó lesz, de ahhoz, hogy igazi sikereket érjen el és nemzetközi bajnokságon vegyen részt, a vitézi klub tagjává kellene válnia, ahova nem vesznek fel zsidó vallásúakat. Ő emiatt alkuszik meg, és keresztelkedik át katolikusnak. A berlini olimpián a magyar csapat tagjaként olimpiai bajnoki címet szerez – ám ez nem menti meg attól, hogy fia szeme láttára halálra kínozzák a munkatáborban. Fia, Iván egész életében nem tudja megbocsátani magának, hogy nem volt képes apjának segíteni, emiatt a bosszú erejében hisz: titkosrendőrként részt vesz a tisztogatási akciókban. Egy ideig ő is behódol a rendszernek, de amikor identitását kellene megtagadnia, és egy jó barátjára kellene terhelő bizonyítékokat szereznie „cionista összeesküvés” vádja miatt, ellenáll. Részt vesz az 1956-os forradalomban, amiért elítélik, de miután kiszabadul, megtalálja szülei névváltoztatást igazoló papírjait. Az a tény, hogy ismét felveszi az ősi Sonnenschein nevet, Sors Ivánból Sonnenschein Ivánná válik, segít a belső békéje megtalálásában. Itt nem a név maga lényeges, hanem az, hogy megtalálja önmagát, és ezt vállalni is tudja a nevén keresztül. Rájön arra, hogy a világban való létezés nem jelentheti önmagunk feladását, a hagyományainkat, gyökereinket vállalni kell. Valéria alakja pedig azt mutatja meg, hogyan maradhat valaki hű önmagához, hogyan válhat a névváltoztatás csupán egy külsőséggé. A szereplők sokáig a sors által kimért kudarcok, csapások ellenére sem tudják levonni az élettapasztalataikból a jövőre vonatkozó tanulságokat, újból és újból megismétlődnek a generációs hibák. A lelki szenvedések nem csupán a gyerekkori traumákban, hanem a család történetében gyökereznek. Az önismeret, önmegértés egyik feltétele lehet a családtörténet megértése és elfogadása, a generációk közötti béke kialakítása. A borzalmas megfelelési kényszer mintha öröklődne, ezt csak Ivánnak, a dédunokának sikerül megszakítania. Ez azonban nem kizárólag az ő érdeme, hanem egy olyan tapasztalatnak köszönhető, amely generációkon keresztül érlelődött. Azok az értékek, amelyeket sikerül megmenteni a család tragédiáin keresztül: a választás szabadsága, a folyamatos megfelelés elutasítása, merni a saját döntések szerint élni, ami egyik legnehezebb életfeladat. Iván azért válik hőssé, mivel szakít a régi kényszerekkel, kiszáll az elfogadtatás harcából, és bár nincsenek valós alapjai, mégis bizalmat és reményt érez az újrakezdéshez. A film végén Iván kidobja a család régi emlékeit, kacatjait, jelezve, hogy új életet akar kezdeni. Egy kis füzetet is feldob a teherautóra, amely a Napfény íze receptjét tartalmazta. A recept elveszett, jelezve azt is, hogy ami az életünkben igazán fontos, az nem veszhet el soha. Ezek a gyökereink, az önismeretünk, a napfény által szimbolizált erőforrásaink. A történet a XIX. század végén indul az Osztrák-Magyar Monarchiában, és a XX. században zárul. A szereplők „a szeretet, a tolerancia és az igazság századának” hiszik a történelem egyik legkegyetlenebb időszakát. A változó korszakok, eszmények, ideálok és folyamatos csalódások azt a gondolatot erősíthetik meg bennünk, hogy bármennyire kecsegtető az asszimiláció, a gyökereinket nem szabad feladnunk, amit a film motívumaként felcsendülő Tavaszi szél vizet áraszt című népdal is jelképez. Az alkalmazkodás kényszere hatalmas mozgatóerő a kisebbséghez tartozók esetében, és a film története megannyi helyszínen aktuális lehet. Az egyik legfontosabb üzenetet Valéria fogalmazza meg, és adja át unokájának. Ő az, aki végigfényképezi a fél évszázadot, és azt próbálja meglátni a fényképein keresztül, a keserűségek dacára, ami az életben szép. Az a szemüveg, az a lencse, amelyen keresztül a világot látjuk, akár egész sorsunkat is befolyásolhatja. Azt a bölcsességet közvetíti a jellemén keresztül, hogy az élet hasonlatos egy kártyajátékhoz, és bár a leosztott lapok adottak, szabad akarat szerint játszhatjuk ki őket. A film mindhárom főhősét, a nagyapát, az apát és a fiút, a bíróvá lett Ignácot, a sportkarriert befutó, híres vívó Ádámot és Ivánt, a narrátort egyazon szereplő (Ralph Fiennes) játssza, ezáltal jelezve, hogy az identitászavar, az asszimiláció kedvéért feladott egyéniség problémája állandó a változó történelmi korszakokban, ahol pusztán a jelszavak, ígéretek és szlogenek cserélődnek. Miért is hoztam fel példaként ezt a filmet? Mindannyian valamilyen módon „Ignácok” vagyunk. A főszereplő útkeresése, próbálkozásai a mi életünkben is érvényesek lehetnek, nemzetiségtől és identitástól függetlenül. Simoné de Beauvoir(1) szerint az ember nem változtathatja meg az életét anélkül, hogy ő maga is meg ne változna útközben. A változás csakis egy hosszú folyamat eredménye lehet, amelybe belefér az útkeresés, a megtorpanások, a kudarcok és az újrakezdés is. Valahogy úgy képzelem a

sors és az önismeret kapcsolatát, ahogyan ez nagyon szépen megjelenik Márai Sándornál, A gyertyák csonkig égnek című regényben: az ember és a sorsa idézik és alkotják egymást. A végzet nem vakon lép az életünkbe, hanem azon az ajtón, amelyet mi tártunk fel, és amelyen mimagunk tessékeltük be. A sorsunk nem más, mint ami lényünkből és jellemünkből következik. Annál fájdalmasabb vágy, hogy más legyél, mint aki vagy – mondja az író –, nem éghet ember szívében, ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet sújthat, „mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk”. A napfény ízében a családtörténet lényegében egy hosszú önismereti folyamat, annak a taitoszi igazságnak a felismerése, hogy aki irányítani akarja sorsát, annak ismernie kell önmagát: lelkialkatát, ítélőképességét, tehetségét, hajlamait. Nem lehet ura sorsának az, ki önmagát nem ismeri. De mégis, hogyan ismerhetem meg önmagam? Van-e erre egy jól bevált, titkos recept, mint a napfény ízére? Az önismeret különböző szintjei nagyon szépen megjelennek Portia Nelson egyik versében. Akkor ismerem magam, ha miután beleestem egy nagy lyukba, nem erősködöm, hogy mindez nem az én hibám volt, nem teszek úgy, mintha nem látnám, nem kerülöm ki, hanem képes vagyok egy másik utcán végigsétálni. Vajon hányszor kell beleesnünk ugyanabba a lyukba, hogy elinduljunk egy másik úton? Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben I.

Sétálok az utcán. Egy mély lyuk van a járdán. Beleesem, elvesztem. Nincs segítség. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak. II. Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Újra beleesem. Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok. De nem az én hibám! Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni. III. Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesem... ez puszta megszokás. A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok. Az én hibám! Azonnal kijövök. IV. Ugyanazon az utcán sétálok végig. Egy mély lyuk van a járdán. Megkerülöm. V. Egy másik utcán sétálok végig. Olvastam egy jó kis történetet Andrew Matthews karikaturista és személyiségfejlesztő tollából, amely gyönyörűen összecseng a fentiekkel. Ő azt állítja, hogy mindannyian a saját sorsunk kovácsai vagyunk, mivel gondolataink vonzzák és megteremtik az életkörülményeket, és ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is. Ameddig nem tanuljuk meg a különböző leckéket, addig folyton ugyanazt kapjuk, legfeljebb különböző csomagolásokban. Az élet először kavicsokkal dobál, ha ezeket nem vesszük észre, akkor következik a tégla, a tégla után pedig a kőszikla. Visszatekintve nagyon jól tudjuk, hol és mikor nem vettük észre ezeket a jeleket – és még akkor is van képünk azt kérdezni: miért pont én? Mi kell ahhoz, hogy ezen a másik utcán sétáljunk végig? Egy közlekedési tábla, amely figyelmeztet, hogy vigyázat, lyukveszély? Valaki, aki erőszakkal elráncigál onnan, nehogy pórul járjunk? Valaki, aki megdob egy kaviccsal vagy téglával – végül pedig egy kősziklával? Azt hiszem, hogy pszichológusként a legnagyobb nehézséget az jelentette számomra, hogy nem akarhatom jobban a változást, fejlődést, az önismereti folyamat katalizálását, mint az, aki segítséget kér tőlem. Nem akadályozhatom meg, hogy a kliensem újból és újból beleessen ugyanabba a lyukba. Évek kellettek ahhoz, hogy megértsem: bár a lelke mélyén ő is tudja, látja, hol a probléma, mégsem tud rajta változtatni. A változás új erőforrásokat kíván, és a lélek törvényszerűségei más időszámítás szerint működnek. Úgy, ahogyan ez le van írva egy kedvenc Pilinszky-történetemben, amelynek címe: Hiábavaló volt? A költő barátja a debreceni állatkertiben járt, ahol egy német vándorcirkusz otthagyott két oroszlánt – az egyiket azért, mert öreg, a másikat, mert buta volt. Nem tudtak mit kezdeni a buta oroszlánnal, amely semmit nem produkált, csupán evett. Egy év múltán azonban váratlan fordulat következett be: a buta oroszlán megtáltosodott. A rács mögött elkezdte végezni a gyakorlatokat. Egy év késéssel, de hibátlanul, fizetség nélkül, sokszor csak önmagának is. Mi ebből a tanulság? Hogy ne keseredjünk el akkor, ha tetteinknek, szavainknak nincs pillanatnyilag hatása a másikra. „Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne.” Ami pedig késik, nem múlik – csak türelmünk legyen kivárni. Ezt én is saját bőrömön tanultam meg. Hogyan? Úgy, hogy beleestem jómagam is többször ugyanabba a lyukba. Pályakezdő voltam, iskolapszichológusként helyezkedtem el egy általános iskolában, Marosvásárhelyen. Ezzel egy időben osztályfőnök is lettem, úgy, hogy az osztályomnak hetente csak egyetlen órát, az osztályfőnökit tartottam. Meg akartam váltani a világot, bebizonyítani, milyen jó módszereim vannak, mennyire eredményes, ügyes vagyok, nem igaz, hogy a tojáshéj ott a fenekemen. Ám minél jobban próbálkoztam, annál kevésbé sikerült. Az osztályom az iskola rémálma lett, hetente többször betörték az ablakokat, és elképesztő történetekbe keveredtem. Pedig négy éven keresztül személyiségfejlesztő, önismereti csoportfoglalkozásokat tartottam nekik, a gyermekközpontú pedagógia híve voltam, úgy gondoltam, hogy a

gyakorlatban is alkalmazom a rogersiánus elveket, használtam a Gordon-módszert. Mégis, bármivel próbálkoztam, a helyzet csak egyre rosszabb lett. Nem az osztály hozzám való viszonyával, hanem a más tanárokhoz való hozzáállásukkal volt a gond, aminek az orvoslását azonban tőlem mint osztályfőnöktől, és mint illetékes szakembertől várták el. A gyerekek nem figyeltek, szórakoztak, állandóan különféle csínyeket követtek el. Az egyik diákom kémiaórán bedugta a nemi szervét egy kémcsőbe. Nagy cirkusz lett belőle. Hívattak az igazgatóságra, nekem kellett elmondani, mi történt, s hogy még színesebb legyen a kép, nem jutott eszembe, hogy mondják románul a kémcsövet. Ott álltam megsemmisülve. „Magát azért vettük fel az iskolába, hogy megoldódjanak a problémák! Úgy látom, azóta nemhogy megoldódnak, hanem mintha szaporodnának. Oldja meg őket, ezért fizetjük! Most fog doktorálni – csak van valami a tarsolyában, ami használ!” – mondta idegesen az igazgató. A következő osztályfőnöki órát végigsírtuk. Én azért, mert azt mondtam, tovább nem bírom, az osztályom azért, hogy ne hagyjam el, ne adjam át másnak őket. Lassan elkezdtek változni a dolgok. Így, tíz év távlatából már nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet. Nonkonformista társaság volt, akik nem bólogattak, nem alkudtak meg, és gyerekes csínyekkel álltak bosszút azokon, akiket nem szerettek. Megmondták szemtől szembe az igazat, kockázatvállalók voltak, nem riasztotta meg őket sem a rossz jegy, sem a pirossal bekarikázott hiányzás, sem a magaviseleti osztályzat. Nemrég osztálytalálkozót tartottunk. Felemlegették a régi órákat, az elfelejtett mondatokat, és azt mondták, „Őszi”, most már értjük, miről beszélt akkor nekünk... Az egyik diákom tanár lesz, és arra kért, küldjék neki a vizsgatanítására játékötleteket. Olyanokat, amilyeneket együtt játszottunk az általános iskolában, mert az olyan jó volt... Útközben kiderült, hogy a buta oroszlánok nem is voltak buták. Én voltam az. Aki nem tudott, nem mert akkor még elindulni egy másik úton, csak mert a többség másfelé ment. Valójában azt akartam kiölni belőlük, ami igazán értékes. Nem véletlen, hogy nyolcadikban azt a Wittgenstein-mondatot választották a csoportfotóra, hogy: „Az is kezdete már a jófajta eredetiségnek, hogy az ember nem akar más lenni, mint aki.” Mellettük négy év alatt megtanultam én is önmagam lenni. Kénytelen voltam felvállalni önmagam, mivel már mindenki más foglalt volt... A tanár-diák kapcsolatban elengedhetetlenül fontosnak tartom az önismeret kérdését, nemcsak a diák, hanem a pedagógus szempontjából is. Az egyetemen nemrég a pedagógus helyzetmegoldási képességéről beszélgettünk a diákjaimmal, és egy lány elmesélte az egyik általános iskolai élményét, amikor a tanárnak óra közben kiesett a protézise. Hogyan oldotta meg a helyzetet? Azt mondta a diákoknak, hogy vegyenek elő egy lapot, és ellenőrző dolgozatot fognak írni, mivel röhögni mertek. Kérdezték, hogy mi lehet ebben a helyzetben egy „jó” megoldás. Például az, hogy felveszed a protézist a kezedbe, összecsattogtatod, és azt mondod a diákoknak, hogy „ham-ham, mind megeszlek benneteket!”. Bármi, amin nevetni tudtok! Együtt. Ha már amúgy is nevetségessé váltál, akkor miért ne nevess az osztállyal együtt a sutaságodon, ügyetlenségeden? Az igazi önismeret ott kezdődik, amikor tudsz és mersz mosolyogni a saját hibáidon, kudarcaidon, amikor van benned önirónia. Aki nevetni tud önmagán, már jó úton jár ahhoz, hogy önismeretre tegyen szert – és megismerjen másokat is. Az önismeret felszíni rétegeiben van az adottságainkkal, képességeinkkel, céljainkkal kapcsolatos tudás, míg mélyebb szinten azoknak a vágyaknak és motívumoknak az ismerete, amelyek a viselkedésünket irányítják. Az önismeret társas szintje pedig azt fedi, hogyan látnak mások, milyenek vagyunk a különböző szerepeinkben. Ha folyamatosan csak azzal foglalkozunk, hogy mások milyennek látnak minket, és megpróbálunk rendre ennek megfelelni, akkor éppen a lényeget, önmagunkat veszítjük el. József Attilá-san elmondhatjuk, hogy jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, merthogy bennünk lakik, az bizonyos. Hol kezdjük? Hova érkezünk? Mit nyerünk, ha ennek birtokában leszünk, és mit veszítünk, ha nem? Ha megfelelő önismereted van, képes leszel az önmegvalósításra is. El tudod fogadni magad, és a másságot is, úgy, hogy az közben ne zavarjon téged. Nem akarsz az elvárásoknak megfelelni. Spontán leszel, mesterkéletlen. Autonóm. Nem akarod a többieket a saját hasonlatosságodra átgyúrni, el tudod fogadni a sokféleséget, a véleménykülönbségeket, és azt is, hogy mások teljesen másként gondolják ugyanazt. Nem mész bele értelmetlen vitákba. A humorod gondolatgazdag lesz, de nem ellenséges. Asszertíven képes leszel fenntartani a saját álláspontodat, és megérted a másik szempontját. Nem utolsósorban pedig pontos lesz a valóságészlelésed. Talán egyszer te is beöltözhetsz önmagadnak egy álarcosbálon, mint ahogy Coco Chanel tette. Ha a fejlődés útja ennyire kecsegtető, és nyitva áll mindenki előtt, miért indulnak el rajta olyan kevesen? Az önismereti csoport, a terápia is csak egy eszköz ezen az úton, egy a sok közül – a pszichológus vagy más segítő foglalkozású szakemberek ennek a folyamatnak csupán a katalizátorai lehetnek. Van olyan személy is, aki semmit sem tud nyerni ebben a folyamatban, hiába ajánljuk meg neki a lehetőséget. Mindez független a pszichológus szakmai képességétől és motiváltságától. Nincs „legjobb” módszer, és nincs legjobb motiváló eszköz. Érdekes az, ahogyan az ókori görögök tekintettek az önismeret és a sors kapcsolatára. A jóslat isteni beszédet jelentett, a jós a földi halandók és az örök életű istenek között állt. Míg az ember ismerete a jelenre támaszkodott, nem volt tisztában a múlttal és a jövővel sem, az életét egy labirintusban való bolyongásként élte meg. Az istenek fölülről tekintettek erre a labirintusra, ezért láthatták a jelent és a jövőt egyaránt. A jóslatok talányos, homályos, kétértelmű üzenetek voltak. Aki megfejtette a rejtett értelmet, az sikeres lett, aki félreértette, elbukott. Csak azok a jóslatok váltak igazakká, amelyek ellentmondó értelmezéseket tartalmaztak. Hérakleitosz azt mondta a jóshelyről, hogy az Úr, akié a delphoi jóshely, nem mond ki és nem rejt el semmit, hanem jelez. Ebben az értelmezésben a sors nem az eleve elrendeltetést jelentette, csupán egy jelzést, amelyet kizárólag úgy lehetett megfejteni, ha a jósda falán álló feliratot komolyan vették: Gnóthi szeauton! – Ismerd meg önmagad! Mert ha hiszünk benne, a jóslat valóban működni is fog. Akár igaz, akár nem, amit egy helyzettel kapcsolatban igaznak vélünk, az így vagy úgy megvalósul. Egy-egy jóslat csak azért válik valóra, mert az illető, akinek jósolták, annyira hisz benne. Ha Henry Ford híres mondatából indulunk ki -„akár azt gondolod, hogy képes vagy valamire, akár azt, hogy nem, mindenképpen igazad van” máris eljutunk az önbeteljesítő jóslat fogalmához. Robert K. Merton amerikai szociológus állapította meg elsőként, hogy ha valamit igaznak hiszünk, akkor úgy viselkedünk, hogy az eredeti álláspontunk beigazolódjon, még akkor is, ha a kiindulópont maga téves volt. Ezek szerint az elvárásoknak megfelelően fog alakulni a viselkedésünk, annak ellenére is, hogy ennek nincs is valóságos alapja. Nem egyszerűen egy adott helyzetre reagálunk, hanem arra, ahogyan érzékeljük, értékeljük ezt a szituációt, és arra, amilyen jelentőséget tulajdonítunk neki. A helyzetre adott válaszainkat nagyobb mértékben gondolataink, és nem önmagában a helyzet határozza meg. Ha úgy indulunk neki egy előttünk álló feladatnak, hogy „nekem ez biztosan nem fog sikerülni”, akkor eleve nem hajtunk annyira, mert már megelőlegeztük magunknak a kudarcot. Utána pedig önvédelemből elmondhatjuk: hiszen én megmondtam előre... A legjobb és a legrosszabb kifogás egyszerre. Robert Rosenthal a pszichológia eszközeivel vizsgálta meg az önbeteljesítő jóslat jelenségét, amelyet a „Pigmalion-effektus” kifejezéssel illetett. (Ennek eredete a görög mitológiában gyökerezik: a szobrász, Pigmalion kifaragta Galathea szobrát, és beleszeretett, majd Aphrodité közbenjárásával a szobor életre kelt a szerelmétől.) Egy iskola tanáraiban néhány gyerek teljesítményével kapcsolatosan pozitív elvárásokat alakítottak ki, ennek eredményeképpen a gyerekek osztályzatai ténylegesen javultak a tanév végére. A tanár elvárásai a diákokból az elvárásoknak megfelelő teljesítményt hívják elő. Ennek forgatókönyve: a tanárok elvárásokat alakítanak ki a diákjaikkal kapcsolatban, melyeket kommunikáció és metakommunikáció útján juttatnak a tudomásukra. A diák érzékeli és értelmezi a felé irányuló elvárásokat, és törekedni fog arra, hogy ezeknek megfeleljen. A Pigmalion-effektus lényege, hogy úgy kezeljük a másikat, amilyen a véleményünk róla, az elvárásunk vele szemben, ő pedig erre reagálva olyanná válik, amilyennek mi hisszük őt. Bizonyított tény, hogy azok a „hétköznapi” diákok, akiket tanáraik az átlagnál okosabbnak nyilvánítanak, vagy a szülők „csodagyereknek” tartanak, csakugyan szorgalmasabbak és okosabbak lesznek. Ugyanígy változtathatjuk, alakíthatjuk jó vagy rossz irányba a környezetünkben élőket. Az, hogy milyenek vagyunk, nagyban függ attól, hogy mások milyennek látnak minket, és hogy mi ennek meg akarunk felelni vagy sem. Ahogy a My Fair Ladyben Eliza Doolittle-ből is úrilányt faragnak, csupán azáltal,

hogy ezt a szerepet megelőlegezik neki. Ennek ismeretében egészen más megvilágításba kerülnek egy tanár szájából elhangzó olyan mondatok, mint például, hogy „hülyék vagytok, hazugok vagytok, nem lesz belőletek semmi!” Egyik legfájóbb emlékem kisiskolás koromból, amikor negyedik osztály elején, a nyári vakáció után mindenkinek be kellett számolnia arról, hogy mit olvasott. Amikor rám került a sor, elmondtam, hogy a Réztábla a kapu alatt(2) című regényt olvastam. Nem volt házi olvasmány, és nem is nekem való olvasmány volt, csak megvolt otthon a könyvespolcon a három kötet. Sorozatban ment a tévében akkoriban, kíváncsivá tett, hogy mi lesz a vége, így elolvastam. A tanítónőm rám nézett, és lesújtó hangon mondta: „Ülj le, Kádár, ne hazudj! Menjünk tovább, és te, Esztike mit olvastál?” Ott álltam könnyeimmel küszködve, csípte a torkomat a keserűség. Nem tudtam megvédeni magam. Leírtak... Utána sokáig azért küzdöttem, hogy ezt a címkét letépjem magamról. Hogy bebizonyítsam, nem vagyok hazug. Hogy tényleg elolvastam... Kutatások bizonyítják, hogy a sikeres gyerekek általános énképe az iskola végére is pozitív marad, míg a rosszul teljesítők általános önértékelése jelentősen csökken. Az alulteljesítők negatív énképe tulajdonképpen önmagát beteljesítő jóslatként működik: a gyengébb teljesítmény negatív énképet, erős szorongást, kisebb motivációt, külső kontrollt eredményez. Az emberek maguktól is megváltoztathatják a viselkedésüket ahhoz, hogy összhangba kerüljenek egy önmaguk által felállított igazsággal. Ha egy kísérleti állatnak kikerülhetetlen áramütéseket adunk, először kétségbeesetten próbál menekülni, míg végül feladja, mert rájön, hogy hiába próbálkozik. Ezt a jelenséget a tanult tehetetlenség kifejezéssel illeti a szakirodalom, és Martin Seligman amerikai pszichológus modellje szerint tartós és ismétlődő kontrollvesztés hatására áll elő. Embernél az áramütést az úgynevezett „sorscsapások” helyettesítik, és ha új helyzetbe csöppen, ahol ezeket már elkerülhetné, ahogy az állat, ő sem fogja megtenni, mivel már nem hisz abban, hogy befolyásolni tudja a vele történteket. Ha valaki többször is azt tapasztalja, hogy a tetteinek nincs hatása a környezetére, akkor passzívvá válik, és nem mer kezdeményezni, pesszimista módon szemléli az élet eseményeit, bolhából elefántot csinál, feladja, még mielőtt nekifogna megoldani a helyzetet. Ezek a minták már kora gyerekkorunkban kialakulnak, később szokásokká válnak, és úgy működnek, mint kognitív sémák, amelyek problémahelyzetek esetében aktivizálódnak. A jó hír az, hogy ezek a sémák módosíthatók – az optimizmus tanulható megközelítésmód. A tanult tehetetlenség ellentéte a tanult leleményesség, ami a pozitív pszichológia egyik alapfogalma. A pozitív pszichológia az egyéneket aktív döntéshozóknak tekinti, és a hangsúlyt az élet pozitív aspektusaira, a fókuszt az emberi erősségek, erények feltárására helyezi. A kutatások igazolják, hogy a bátorság, a jövőorientáció, az optimizmus olyan személyiségvonások, amelyek kapcsolatban állnak az élettel való elégedettséggel. Az optimizmus azonban csak egy adott pontig segít: a kontrollálhatatlan és megoldhatatlan helyzetekben káros is lehet, amikor a személy felemészti a hasztalan küzdelemben az erőforrásait, ahelyett, hogy egyszerűen kivonulna a helyzetből. Jóból is megárt a sok – még az optimizmusból is. A jövőorientáltság, a pozitív életfelfogás azonban elengedhetetlen erőforrás ahhoz, hogy növeljük a kontrollt testi és lelki egészségünk felett. A koherenciaérzés az összefüggések megértésének képességét jelenti, és azt fejezi ki, hogy a személy mennyire érzi azt, hogy a környezete történései bejósolhatóak, és a dolgok az elvárásainak megfelelően alakulnak. Kutatások bizonyították, hogy a magas koherenciaérzéssel jellemezhető személyeknek ötször jobb az életminőségük és tízszer jobb az egészségiállapotbecslésük. Tanulási helyzetben minden embernek elvárásai alakulnak ki azzal kapcsolatban, hogy a siker függ-e a saját viselkedésétől, vagy más külső erők – a szerencse, a véletlen, a sors – irányítják ezt. Rotter(3) volt az a pszichológus, aki kidolgozta a kontrollhely koncepcióját, rámutatva arra: mi, emberek különbözünk abban, hogy milyen mértékű ok-okozati kapcsolatot tételezünk fel viselkedésünk és annak következményei között. Aki külső kontrollos, azt hiszi, hogy semmilyen összefüggés nincs a cselekedetei és aközött, ami egy szituációban történik. A siker számára azt jelenti, hogy a sors az ő oldalára áll, a kudarc pedig azt, hogy kontrollálhatatlan erők irányítják a negatív életeseményeit, és úgy érzi, nem is érdemes tenni semmit egy szituációban. A belső kontrollos személy azt gondolja, hogy a pozitív és negatív életesemények összefüggésben állnak a saját akcióival, magabiztos, hisz a saját képességeiben, és bízik abban, hogy ha akarja, meg tudja változtatni mind a környezetét, mind a viselkedését. A szociális tanuláselmélet jelentős képviselője, Bandura(4) az énhatékonyság fogalmával írja le azt az összetett énmeggyőzési folyamatot, amikor a személy el tudja érni az általa kitűzött célt, mert képes a kívánt viselkedésre. Mindezt a korábbi sikerek és kudarcok, a fontos modellek, valamint a különböző megerősítések befolyásolják. A keményen helytálló vagy igennel válaszoló személyiség fogalma a lelkileg edzett, küzdőképes, elkötelezett, érdeklődő, kontrollképes személyt fedi, aki bátor és optimista, le tudja küzdeni a világ kihívásait, lelkileg és fizikailag egészségesebb, társas kapcsolataiban is hatékonyabb. Ő az, aki nem szemlélődik, hanem elejébe megy a kihívásoknak. Nem várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön, hanem lelövi, megfőzi – és mind megeszi vacsorára. Az önismeret szempontjából az egyik legnagyobb kihívás megtanulni a kudarc értelmezését, mivel életünket nem a kudarcok mennyisége alakítja, hanem az a mód, ahogyan ezeket kezeljük és feldolgozzuk. Ahhoz, hogy megküzdésünk eredményes legyen, olyan személyiségdimenziókat is meg kell vizsgálni, amelyek megerősíthetnek, belső erőforrásként működhetnek a fenyegetettségekkel, kihívásokkal szemben. A testi egészségkép kibővíthető az Oláh Attila által leírt pszichológiai immunrendszer fogalmával, amely nehéz élethelyzetekben biztosít védettséget. Ezt olyan személyiség-összetevők alkotják, amelyek révén nő az énhatékonyságunk, és az önszabályozás hatékonysága is. A pszichológiai immunrendszer tizenöt összetevője három alrendszerbe szerveződik, biztosítva a világgal való pozitív viszonyulás kialakítását, a szociális erőforrások irányítását és a feszültségek kezelését. Ezeket ismertetem röviden a következőkben. A pozitív gondolkodású személy hisz az események kedvező alakulásában. Az erős kontrollképesség a Rotter-féle belső kontrollos személy fogalmát takarja, aki képes az ellenőrzése alatt tartani az eseményeket. A koherenciaérzék teszi alkalmassá a személyt az összefüggések megértésére, azt a hitet takarja, hogy a belső és külső környezet változásai előre jelezhetőek. Az öntisztelet körébe tartozik a pozitív önértékelés, a büszkeség és az önjutalmazás. A növekedésérzés által a személy megéli saját fejlődésének folyamatosságát, a kihívásvállalás és a feladatok rugalmas vállalásának képességével rendelkező személy bele tud feledkezni tevékenységeibe, nyitott a fejlődés és az új iránt. A leleményesség magába foglalja az életterveinket, valamint azt, hogy az élet természetes része a változás és az erre való reagálás, ami rokonítható a keményen helytálló személyiség fogalmával. Az énhatékonyság-érzés segíti az egyént céljai megvalósításában, a társas mobilizálás pedig elengedhetetlen a kapcsolatteremtésben, a környezeti erőforrások felhasználásában. Szociális alkotó-képességünk a csoportépítésben, a szervezésben, az együttműködésben hatékony. A szinkronképesség biztosítja, hogy minden energiánkat a választott probléma megoldására koncentráljuk, a kitartás pedig azt, hogy a tevékenységet minden gátló körülmény ellenére is folytassuk, elviseljük a frusztrációt, és késleltetni tudjuk a vágyainkat, kívánságainkat. Az impulzivitáskontroll hozzájárul az ösztöneink megfékezéséhez és a legjobb viselkedés kiválasztásához. A kudarcok és a negatív érzelmek elviselését teszi lehetővé az érzelmi kontroll képessége, az ingerlékenységgátlás pedig biztosítja az indulatok, a düh és a harag feletti kontrollt. Milyen belső erőforrások segíthetnek bennünket az önismeret útján? Hogyan tanítható a belső kontrollképesség, az énhatékonyság, hogyan lesz valakiből keményen helytálló személyiség? Hogyan alakítható ki a pszichológiai immunrendszer? Szerintem nagyon korán kell ezt elkezdeni, és olyasvalamivel, ami amennyire egyszerű, annyira nagyszerű, hiszen csodákkal van tele. Egy életre belém vésődtek gyerekkoromnak azok az emlékei, ahogy édesanyám az ágyam szélén ül és mesél, ahogy megelevenednek a mesehősök, lejátszódik a belső szemeim előtt a cselekmény, valamint az érzés, amely mindezt végigkíséri. Ez az egyik legfontosabb erőforrás, aminek köszönhetően az lettem, aki ma vagyok.

A mesét hallgató gyerekben kialakuló belső képeknek hatalmas jelentőségük van, mivel ez az érzelmi tudás, a mesékbe kódolt információk, szimbólumok elraktározódnak a jobb agyféltekében, és később is hozzáférhetővé válnak, mint a legmélyebb életbölcsességek. Ez a tudás erőforrásként jelenhet meg a krízis- és problémahelyzetekben is. A népmesék hol volt, hol nem volt világa rokonítható a lelkünk legmélyén élő valósággal. A mese a főhős fejlődési folyamatát követi végig, egy valóságos metamorfózisnak lehetünk tanúi, ahol a megpróbáltatások, küzdelmek, fordulatok hatására a hős teljesen megváltozik, kicserélődik, újjászületik. A mesekutatók, Bruno Bettelheim és Verena Kast is kimutatták, hogy minden mesében megtalálhatóak a fenyegetés, a menekülés, a fordulópont és a felgyógyulás elemei. Ezeken keresztül a mese a legegyszerűbb és legmélyebb módon segít élni, mivel szimbolikusan képes megválaszolni az élet nagy kérdéseit, köztük a felnőtté válást és a fejlődést is. A mesében megtalálhatjuk mindazon erőforrásokat, amelyek szükségesek a nehézségek leküzdéséhez, emiatt alkalmazzák ezeket a gyógyításban és az élet útvesztőiben a meseterápia során, mivel bennük az egyensúly megbomlása természetes folyamat, a csoda pedig természetes esemény. Hogyan érthetjük és élhetjük meg ennyire intenzíven, mélyen ezt a világot gyermekként? Piaget(5) elméletében a gyermeki gondolkodás óvodáskori szakasza a műveletek előtti szakasz. Ebben az életkorban a varázslat a világ természetes része, és a gyermek egocentrikus meggyőződése, hogy ő maga vagy cselekedete minden dolgok okozója. Megszemélyesíti és olyan tulajdonságokkal ruházza fel a tárgyakat, amelyekkel csak az élőlények rendelkeznek (animizmus), a dolgokat, a természeti jelenséget emberi alakban jeleníti meg (antropomorfizmus), érvelésében a cél és az ok helyet cserél, gyakran mondja és gondolja például azt, hogy azért havazik, hogy tél legyen (finalizmus), és azt gondolja, hogy minden az emberi alkotás eredménye (artificializmus). Piaget Lévy-Bruhl elméletéből kiindulva azt állítja, hogy kétféle gondolkodásmódunk van: az inkoherens, illogikus, mágikus, valamint a koherens, logikus, racionális gondolkodás. Az intuíció, az empátia és a váratlan felismerések a jobb agyfélteke világához tartoznak, szemben a racionalitás dominanciájával, a bal agyfélteke működésében. Ez a világhoz való érzelmi és kognitív hozzáállás kettősségét rejti, az egyikről a másikra való átváltás a fejlődés során történik meg. Persze, itt nincs szó abszolút váltásról, és arról, hogy ha egyszer átkerültünk az egyikből a másikba, akkor örökre ott is ragadunk. A mágián, a varázslaton alapuló világnézet, szemlélet- és gondolkodásmód nem igényel magyarázatot. Amikor krízishelyzetben vagyunk, megtorpanunk, elbizonytalanodunk magunkban és képességeinkben, gyakran múltbeli erőforrásokhoz nyúlunk vissza. A hagyományos hindu orvoslásban a lelkileg sérült embernek egy olyan mesét adtak meditáció céljára, amelyben az ő egyéni problémái testesültek meg, megadva ezzel a lehetőséget arra, hogy megtalálja ezekre a megoldást. Fejlődésünk, önismeretünk a népmesei égig érő fa megmászásához hasonlítható. Ez az életfa az én elképzelésemben hasonlít egy kicsit a Klimt festményein látott kacskaringós fához. Mászol a törzsén felfelé, kapaszkodsz az ágakba. Ahogyan a Benedek Elek-mesében is olvassuk, a fának akkora levelei vannak, hogy mindegyiken elfér egy-egy ország, és nem lehet tudni, melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára. Csak azt tudod, hogy bárhol is legyen, és bármilyen kicsi és szerencsétlen is vagy, le fogod győzni. Örülsz annak, hogy te vagy az a kiválasztott személy, aki elindulhat ezen az úton. Ennek a mesének bármelyik változtában állandó elemeket lelhetünk fel: a kiskondás vasingben, gatyával felszerelkezve, jóslatok, álmok vagy átok által irányítva elindul visszaszerezni az elrabolt királykisasszonyt vagy a fiatalító gyümölcsöt a királynak. A Hold, a Nap, a Szél anyja ebben segítőtársak, hozzájárulnak, hogy megszerezze a táltos lovat. Ez nem egy meleg és gyerekmesei világ, hanem olyan, ahol küzdeni kell! Akárcsak a mindennapjaink. Szerintem Az égig érő fa című mese a beavatás, a felnőtté válás és az önismeret története. Ennek a fának a gyökérzete a lenti világba kapaszkodik, koronája pedig az eget súrolja. A kiskondás megküzd a sárkánnyal a táltosa segítségével, hogy bölcsen és felnőtt férfiként térjen vissza oda, ahonnan elindult. Ez akár a mi utunk is lehet, ha merünk élni az erőforrásainkkal, és el merünk indulni az önismeret ösvényein. Eszembe jutnak és ebben a keretben értelmezhetővé válnak Weöres Sándor gyönyörű mondatai A teljesség felé című, Hamvas Bélának ajánlott kötetből: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Alattad a gyökereid, az önismereted, fölötted a sorsod, benned az erőforrások. A hit, hogy kibírod, hogy képes leszel rá, hogy megvalósíthatod, hogy leküzdöd a sárkányokat és minden veszedelmet. Hiszen magaddal vitted útravalóként a hamuban sült pogácsádat. Ha nem is egyedül leszel képes minderre, ott lesznek a segítőtársak. Önmagad beutazása valójában a mindenség beutazása, mivel ha szétbontjuk önmagunkat, belénk tódul a világ, és ha a személyünkké vált világot is tovább bontjuk, akkor tódul belénk a teljesség. Ezt a folyamatot azonban nem lehet sürgetni. A jungiánus elemző és mesemondó szerző, Clarissa Pincola Estés Farkasokkal futó asszonyok: Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba című könyvében „A négy rabbi” című mese is szépen szimbolizálja, hogy az idő előtti tudás veszélyes, ezért néha várni kell. Négy rabbi szeretne az Istennel találkozni, az angyalok fel is röpítik őket a hetedik mennyországba, és ott át is élik az Istent. A találkozás hármat négyük közül nagyon megrendít, mivel összeomlott az Istenről alkotott elképzelésük. Az írónő azt mondja, hogy a tudás olyan, mint a hegymászás: időnként várni kell, amíg a hegy egy része elérkezik hozzánk, megtölt minket – és akkor megérthetjük a lényeget. Eric Berne(6) szerint életünknek meghatározott forgatókönyve, sorskönyve van, amit már a legkorábbi életévekben a szülők „duruzsolnak” a fülünkbe, s ez egy olyan sajátos szemüveggé válik, amelyen keresztül figyeljük és éljük az életeseményeinket. A sorskönyvünkbe az is beletartozik, hogy kívánt gyerekek voltunk-e vagy sem, és az is, hogy milyen nevet adtak nekünk, milyen néven szólítanak bennünket. Ez egy öntudatlanul működő fantáziakép, amit gyerekkorunkban kialakítunk, és életünk végéig magunkban hordozunk – egy olyan hosszú távú életterv, amely végzete felé hajtja az egyént. Bár a sorskönyv alapját mindig a szülői programozás adja, lelki fejlődésünk során legtöbbünknek önállóan is sikerülhet függetlenítenünk magunkat a sorskönyvünktől. Ennek újraírásában segíthet a mese a maga varázslataival, hőseivel, amelyek kézzelfogható mintákat kínálnak fel nekünk a nehézségekben, kiapadhatatlan erőforrásként működve az életünkben. A mindennapok varázslatában való hit a gyermeki világképben gyökerezik. Einstein is azt állítja: vagy úgy élhetjük az életünket, hogy abban hiszünk, hogy a világon semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy minden az. Én ez utóbbit választottam. Az úgynevezett szerendipitás az értékes dolgok megtalálásának képességét jelenti. A szó eredete a Szerendip három hercege című tündérmeséből ered, melynek szereplői véletlenül olyan dolgokat fedeznek fel, amelyeket nem is kerestek. Én ezeket látom varázslatoknak. Nem abban az értelemben, hogy állsz, várod a csodát, és nem teszel semmit, hanem miközben egy úton haladsz, észre tudod venni a felkínálkozó lehetőségeket, tudod, hogy nem kell az egyenlet minden ismeretlenjének ismertté lennie, mert a végén így vagy úgy összeáll a megoldás. Ami pedig a legfontosabb: el mersz indulni. Ha ennek a képességnek a birtokában vagyunk, akkor hagyjuk, hogy egy láthatatlan erő is irányítsa az életünket, talán még jobban, mint ahogyan mi tudatosan képesek volnánk erre. Az önismeret is megkívánja a szerendipitás képességét, mivel a félelmek és a függőségek miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy részletekbe menően akarjuk megtudni, mi az, ami ránk vár, arra vágyunk, hogy valaki magyarázza el az út minden állomását, nehézségeit, „recepteket” adjon, és győzzön meg bennünket, hogy az utazás biztonságos lesz. Valójában soha nem lesz az, mivel aki erre az útra lép, annak szüksége lesz kockázatvállalásra és kezdeményezőképességre. Bár sok minden segíthet bennünket, ezen az úton minden szertartás csak segédeszköz marad. A lelki fejlődés és az önismeret útján semmi sem szabadít meg az erőfeszítésektől és a kérdőjelektől, az utat önmagunknak, önmagunkban kell végigjárni. Azt, hogy mit is jelentenek a csodák, számomra legszebben Papp Lajos szívsebész professzor egyik története testesíti meg, egy szívműtét előtt álló nőről, akinek a leletei alapján kevés esélye volt a túlélésre. Egy fiatal orvos azonban hitt a „varázslatban”, és arra kérte kollégáját, a híres

szívsebészt, hogy segítsen a betegnek. Az orvos csak egyetlen dolgot kérdezett a nőtől: hisz-e abban, hogy életben marad. A beteg jelezte, hogy igen, hisz. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy megoperálja. „Ez nem racionális döntés volt, hanem inkább intuíció” – állította. A beteg hat napig eszméletlenül feküdt, lélegeztetőgép tartotta életben. Az orvos naponta többször is meglátogatta, és a fülébe súgta: megígérte neki, hogy nem hagyja cserben, élnie kell, van esélye, nem szabad föladnia! A nő, amikor egy hónap múlva távozott a kórházból, megköszönte az orvos mondatait. Szinte percre pontosan tudta, hogy orvosa mikor volt nála, és mit súgott a fülébe. Mivel nem voltak életfunkciói, nem láthatott a szemével és nem hallhatott a fülével, hanem valami egészen mással érzékelte a körülötte zajló eseményeket, amiről mi nem tudunk. Ugyanúgy, ahogyan egyes betegek beszámolnak a szív újraindításának élményéről, annak ellenére, hogy a tudomány mai álláspontja szerint nem érezhetnek semmit, sőt nem is élhetnek. A hétköznapi csodák sokszor és változatos formákban működtek az én életemben is. Hiszek abban, hogy lelki fejlődésünket befolyásolja egy tudatos, akaratunkon túli erő is. Évekkel ezelőtt megnyertem egy tanulmányutat egy Párizs mellet ti kis településre. Elindultam, mint Jutka a nagyvilágba, azt sem tudtam, tulajdonképpen hova is kell elérnem, kik lesznek ott, és miről is fog szólni a képzés. A szerencsés véletlenek csodálatos története volt ez az életemben. Adódott egy lehetőség, megírtam a pályázatot, és útra keltem. Leszálltam a repülőről, és véletlenül pont arra a HÉV-hez hasonló RER-re ültem fel, amelyik ott állt meg, ahova nekem mennem kellett. Minden gond nélkül megtaláltam a települést, az utcát, a házat, holott a tájékozódási képességem olyan gyenge, hogy még itthon is sokszor eltévedek. Így kezdődött. Amikor véget ért a képzés, egy friss ismerőssel elindultunk megnézni a versailles-i kastélyt, úgy, hogy aznap délután indult a repülőm. Vettem belépőjegyeket, szuveníreket, végül nem maradt nálam egy árva fitying sem, csak a repülőjegyem. Miközben a reptér felé haladtam, baleset történt egy metrócsomópontban, aminek következtében fél órát várakozott a mi szerelvényünk is. Bár percre pontosan kiszámítottam, mennyi időre van szükségem, hogy odaérjek, a baleset teljesen felborította a terveimet. Akárhonnan is néztem, valami nagy csodának kellett történnie ahhoz, hogy odaérjek. Természetesen hittem abban, hogy ez meg is történik. Leszállva a metróról, még egy autóbuszra kellett volna felülnöm, hogy elérjek a célállomásra. Mivel a járat tízpercenként indult, ez az alternatíva elúszott, de észrevettem, hogy a megállóban, a sorompó előtt egy fekete Mercedes várakozik. Feltéptem az ajtót, bedobtam a csomagot, és mondtam a sofőrnek, hogy gyorsan vigyen el, mert ha nem, lekésem a repülőmet! A mai napig emlékszem a megrökönyödött arcára, viszont elég meggyőző lehetettem, mert elvitt, sőt drukkolt is, hogy elérjem a gépet. Átjutottam az útlevélellenőrzésen, és szaladtam a kerekes bőröndömmel a check-in pointig. Ott azonban közölték velem, hogy az a busz, amely a repülőhöz szállítja az utasokat már elment, és gyalog nem indulhatok utána. Tehát még nem szállt fel a repülő, de nem értem el, a hölgy pedig minden erőfeszítésem ellenére meggyőzhetetlen volt. Teljesen ledöbbentem, hogy nem sikerült, pedig hány akadályon keresztüljutottam. Pörgött az agyam, mit is csináljak. Aztán kétségbeestem. A csoda, a varázslat szertefoszlott. Még annyi pénzem sincs, hogy visszamenjek Párizsba! Onnan meg hova is forduljak? A nagykövetségre? Mit kell ilyenkor tenni? Fogalmam sem volt. Először is felhívtam a férjemet, és szóltam, hogy lekéstem a gépet. Elég nagy hangerővel beszélhettem, mert amikor befejeztem, akárcsak egy angyal, egy szőke nő állt mellettem, és magyarul szólt hozzám. A hölgynek üzlete volt Budapesten, egy napra jött csak Párizsba, hogy exkluzív ruhaboltjába egyedi báli ruhákat vásároljon. Rámutatott egy ablakra, ahol megpróbálhatok intézkedni, mivel előző alkalommal ő is ott cserélte át a jegyét. Nem szabályos, mondta, de nem is lehetetlen, csak meggyőzőképesség kell hozzá. Új erőre kaptam, elmentem a megjelölt helyre, ahol kezembe nyomtak egy telefonkagylót. Valamilyen „főnökkel” beszéltem, francia tőmondatokat gagyogtam. Baleset. RER. Elment a repülő. Pénzem nincs. Haza kell mennem. Segítsen. Kérem. Fapados járattal érkeztem Párizsba, és miután az „eredeti” repülőm felszállt, rá negyvenöt percre business elásson érkeztem Budapestre. Gondolhattam volna erre, amikor ott rohangáltam kétségbeesetten? A nő, aki segített, Ferihegyen parkolt, és el is vitt a barátnőm lakásáig, akinél megszálltam, mielőtt hazautaztam volna Erdélybe. Még taxiba sem kellett ülnöm! A csoda megtörtént. Nem úgy, ahogyan én gondoltam, de megtörtént. A napfény íze olyan gyógylikőr, amelyet mindannyian használhatunk, amikor elakadunk, és életünk fontos kérdéseire keresünk választ, amint az égig érő fán, a fejlődés útjain kapaszkodunk fölfelé. Mint mindenre, erre is több recept létezik. Én a saját, jól bevált receptemet adom meg önöknek, ami egyszerű, és „házilag” is elkészíthető: önismeret, belső erőforrások, mesék – és egy csipetnyi varázslat. Hogy miből mennyi? Amennyit „felvesz”, adagolás ízlés szerint. Egy biztos, az íze édesen keserű. De finom...

Popper Péter Belső erőforrásaink Nem győzöm elégszer hangsúlyozni azt, hogy a közgondolkodásnak mindig van valami monomániája. Ez régebben az akaraterő volt, most a vízcsapból is az önismeret folyik. Feltételezem, hogy a kötet többi szerzője mindent leírt az önismeretről, amit érdemes leírni, ezért én inkább a belső erőforrásainkkal kívánok foglalkozni. Az Egyesült Államokban, a Stanford Egyetemen évekkel ezelőtt végeztek egy érdekes kísérletet. A Mesterkurzuson már volt szó a hipnózisról, és talán azt is említettem, hogy a Stanford a hipnózis egyik fellegvára a világon. Ezt a kísérletet is két gyakorlott, kiváló hipnotizőr végezte. Ennek keretében kiválasztottak néhány olyan személyt, akikkel korábban már dolgoztak, tehát tudták, milyen erősen hipnábilisak. Az egyik hipnotizőr elvonult velük egy zárt helyiségbe, ahol a jelenlevők felét hipnotizálta, a másik felét nem. Akiket hipnotizált, azoknak azt a feladatot adta, hogy sürögjenek-forogjanak, nyissák ki az ablakot, eresszék meg a vízcsapot, keressenek meg valamit a földön – tehát egy cselekvéssort szuggerált nekik, amelyet folyamatosan kellett végrehajtaniuk. A társaság másik részét pedig, akiket nem hipnotizált, megkérte arra, hogy nyüzsögjenek, ahogy akarnak, a lényeg, hogy ne álljanak meg egy percre se, folyamatosan végezzenek valamilyen tevékenységet. A kísérlet elindult: a hipnotizáltak sürögtek-forogtak, mert hipnózisban voltak, és ezt a szuggesztiót kapták, de a nem hipnotizáltak is ugyanúgy nyüzsögtek, mert őket meg megkérték rá. Akkor bejött a szobába a másik hipnotizőr, akinek az volt a feladata, hogy állapítsa meg: a veszettül nyüzsgő emberek közül ki van hipnózisban és ki nincs. Kiderült, hogy egy rendkívül tapasztalt szakember sem tudja megállapítani, hogy a nyüzsgő emberek közül ki nyüzsgött hipnotikus szuggesztióra, ki pedig saját akaratából és elhatározásából. Ez óriási meglepetés volt! Persze, ha valakit kiemeltek a csoportból, és külön vizsgálatoknak vetették alá, akkor már meg lehetett állapítani, de addig, amíg csoportban tevékenykedtek, nem lehetett megmondani, hogy ezt külső hatásra teszik-e, avagy saját elhatározásukból. Bármilyen öreg róka is volt a hipnotizőr, ezt nem sikerült megkülönböztetni. Ezen a kérdésen érdemes elgondolkozni, mert messzire vezet: vajon miért nem lehet megállapítani, hogy egy ember szabad akaratából vagy valamely külső befolyás hatására cselekszik? Tessék ezt a kérdést átvinni a társadalmi mozgásokra. Miért teszi valaki azt, amit nem ő maga akar, hanem valaki más? Miért is kerül például egy – vagy sok – ember pánikba? A pánik belőlük jön, vagy kívülről szuggerálják? Például a válságban vagy háborúban végzett pánikcselekvéseket az egyén maga akarja, vagy külső befolyásolások sodorják bele? Ez a társadalmilag érdekes kérdés: hogy mit tulajdoníthatunk az ember saját akaratának, és mit egy konformista nyomás, egy szuggesztió, egy sugallat hatásának. Ha egy lépéssel tovább gondolkozunk, ki fog derülni: ahhoz, hogy egy embernek saját akarata legyen, önálló elképzelése magáról, a világról, egyéni szerepéről és magatartásáról a társadalomban, ahhoz kell valami, amit úgy hívnak, hogy Én. Ego. Egy személy Énje vagy egója az, ami az embert belülről

mozgatja pszichésen. Vannak különböző dolgok, amelyeket szeret, amelyek csábítják, más dolgokat utál vagy undorodik ezektől, van, aminek az irányában közömbös – tehát ez egy szelektív funkció a magatartás és a viselkedés szempontjából. A nagy kérdés az, hogy mióta van Énje az embernek. Az Én ugyanis különféle részfunkciókban nyilvánul meg. Például abban, hogy észreveszem magam a világban. Egy állat nem veszi észre, hogy ő, mint jelenség, létezik. A tükör egy állat számára semmit sem jelent, és nem is reflektál saját magára, legfeljebb egy másik állatnak nézi. Ha például egy állat megijed valamitől, és elszalad, akkor miután megmenekült, a dolog lezárul a számára. Számomra, az ember számára nem zárul le, mert én elkezdek reflektálni önmagamra, vagyis ítélkezni magam fölött – nem vagyok-e például túlságosan gyáva, hogy egy ilyen szituációban elszaladtam? Az állatnak nincs ilyen problémája önmagával. Az Én reflexióját önmagára úgy hívják a keleti misztikák, hogy az ember kiszakadása egy kozmikus harmóniából. Ha az embernek van önreflexiója, akkor ítélkezni is tud önmaga fölött, dicsérni is tudja magát, megbocsátani is tud magának – ezek mind speciális emberi funkciók, amelyeknek az a feltétele, hogy valakinek Énje legyen. Egója. Ez az, amitől a keleti bölcseletek annyira szeretnének megszabadulni, ugyanis reinkarnálódni, újjászületni az Ego miatt kell. Az Ego vágyik a létezés örömeire és szenvedéseire, egyáltalán: önmaga konstatálására. Egy olyan lény, amelynek nincs Énje, nem születik újra. Még a kedvenc kutyusom sem fog újraszületni, nem lesz belőle egy második Lurkó, mert nincs Énje. Már látszik, hogy itt lassan az Én köré kezd csoportosulni a probléma. Hipnózisban ugyanis az történik, hogy lebénítják az ember Énjét. A saját Én helyére belép a hipnotizőr Énje, ő adja az utasításokat, a szuggesztiókat, ám ezt a hipnotizált úgy éli meg, mintha az a saját akarata volna. Még poszthipnotikus szuggesztióban is. Tehát ha azt az utasítást adom valakinek mélyhipnózisban, hogy felébredésed után tíz perccel nyisd ki az ablakot, akkor ébredése után tíz perccel ki fogja nyitni az ablakot – pedig ekkor már nincs hipnózisban! Ha pedig megkérdezem tőle, miért nyitottad ki az ablakot, akkor azt fogja válaszolni, hogy fülledt a szoba, kell egy kis friss levegő. Vagyis úgy fogja megélni a szuggesztiót, mint a saját akaratát, holott azt kívülről kapta. Mindezt azért taglaltam ilyen hosszan, mert most jön a dolognak tulajdonképpen a nehezen felfogható része. Megismételném az alapkérdést: mióta van Énje az embernek? Egy Neander-völgyi vagy cro-magnoni ősember ugyanis nem biztos, hogy olyan lelki-szellemi fejlettségi szinten állt, hogy Énje lehetett volna. Ezt elkezdték kutatni a történészek meg a pszichológusok, és találtak egy határvonalat, amelyet történetileg körülbelül 3800-4000 évvel ezelőtt lehetne meghúzni. Úgy gondolom, nem követ el nagy hibát, aki azt mondja, hogy annak az emberiségnek, amely ennél régebben élt, nem volt Énje. Ez elsőre fantasztikumnak hangzik, hiszen hogyan lehet bebizonyítani, hogy valóban volt a társadalomnak egy olyan fejlődési korszaka, amely még Én nélkül zajlott? Erre nem kínálkozik más út, mint a szövegelemzés. Elkezdtek 3800-4000 évnél ősibb szövegeket elemezni pszichológiai, lingvisztikai és grammatikai szempontok alapján, és egyszer csak nagy meglepetésre kiderült, hogy ezekben az ősi szövegekben nem jelenik meg egyetlen olyan utalás sem, hogy az emberek valamit akarnak, valamit elhatároznak magukban! Mondok példákat, jó? Itt van ez a Mózes nevű úr, aki három vallásnak, a zsidóságnak, a kereszténységnek és az iszlámnak az erkölcsi bázisát teremtette meg. Mit tudunk róla? Mózes egy verekedés során agyonütött egy munkafelügyelőt Egyiptomban, elmenekült Midián földjére, és ott feleségül vett egy Cippóra nevű lányt, aki szült neki két fiút. Amikor Mózes hajtotta a juhokat a pusztában – mert hiszen ez volt a dolga fölfedezett egy lángoló csipkebokrot, amely azonban valamiért mégsem égett el. Odament, hogy megvizsgálja ezt a különös jelenséget, és ekkor meghallott egy hangot: „Ne közelíts! Vedd le a sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld!” Mózes nagyon meghökkent, de engedelmeskedett, majd ez a hang arra utasította, hogy menjen vissza Egyiptomba, és hozza ki onnan a zsidókat, akik rabszolgaságban, rossz körülmények között tengődnek. Vagyis Mózesnek magától eszébe se jutott, hogy neki valami hasonló dolga lenne a világon! Ő csak azért indult vissza Egyiptomba, mert mondták neki. Valamilyen hang, valamilyen erő indította erre őt. Nem az ő ötlete volt, hanem küldték. Ki küldte? Itt van a probléma, mivel aki küldte, nem mondta meg, hogy ő kicsoda. Ezek a szellemi hatóerők soha nem mutatkoznak be, nem mondják meg az igazi nevüket. Ez az ókor óta azért van így, mert ha valaki tudja az őt befolyásoló szellemi erő nevét, akkor annak a hatalma is rászáll, és ezt nem akarják. A Mózest vezérlő szellemi erő is csak annyit mond héberül, hogy vagyok, aki vagyok, amit úgy is lehet fordítani, hogy leszek, aki leszek. Vagyis nem mondja meg, kicsoda – azt, hogy az Isten szólt hozzá, csak utólag találták ki. Senki nem tudja, hogy valójában ki szólt, de a lényeg az, hogy nem Mózes akart menni, hanem küldték őt. Ugorjunk most a görög mitológiához! Tegyük fel, meghal Patroklosz, ráborulnak a testvérei, rokonai, siratják. Egyszer csak odajön egy isten, mondjuk Heléna, és azt mondja, hagyjátok abba a nyavalygást, nem ez a dolgotok, hanem álljatok bosszút Patrokloszért! Erre abbahagyják a sírást-rívást, és bosszút állnak. De nem azért, mert ők úgy gondolják, hogy eljött a vérontás ideje, hanem kívülről egy isten küldi őket, és az mondja meg nekik, hogy mit kell tenniük. Jézushoz sem úgy csatlakoznak be a halászok – pedig ez már belül van a 3800 éven –, hogy „Uram, mi lelkeket akarunk halászni”, hanem Jézus mondja, hogy jöjjetek velem, és lelkeket fogtok halászni! Nem őbelőlük jön a hívás, Jézus hívja őket. De végig lehet nézni a homéroszi irodalmat, a biblikus szövegeket, az ősi feljegyzéseket, krónikákat, és láthatjuk, hogy az ősi szövegekben mindenütt külső hatásokra cselekszik az ember. Önmaga iniciatívájából semmit sem csinál, pusztán létezik. Egyszer csak kap egy hatást, általában nem lehet tudni, honnét, amelyet elneveznek démonnak, ördögnek, Istennek, és ennek a nyomán kezdenek cselekedni. Lehet, hogy az utasítást álomban kapják, és úgy élik meg, mint egy külső utasítást. Lehet, hogy hang útján kapják, akkor elhívásnak nevezik. Lehet, hogy valami képi élmény formájában kapják, akkor látomásnak hívják. A lényeg, hogy ez mind-mind külső hatás. Odüsszeusz története is csak az istenek akaratának beteljesülése. Oidiposzé is. Ők még csak marionettfigurák az istenek ujján. Az istenek akaratát ezért nevezik anankének, vagyis megváltoztathatatlan „vasvégzetnek”. Ez azért fontos kérdés, mert ha véletlenül a külső hívás lehetőségét kizárnánk, és azt mondanánk, ez szamárság, akkor oda jutunk, hogy azok az emberek, akik elhívásokat, látomásokat élnek át, skizofrének. Hallucinálnak. Ha tagadjuk azt, hogy külső elhívás létezik, akkor a látomás vagy az elhívás kizárólag az emberek saját beteg, skizofrén agyából jöhet létre. Ez nagyon veszélyes álláspont, mert így hamar eljuthatunk oda, hogy a mi egész kultúránk elmebajon alapul, mert akiket mi szentként, csodatevőként tisztelünk, azok elmebetegek, hiszen látomásaik, elhívásaik vannak. Akkor egy elmebeteg kultúrában élünk, és úgy is viselkedünk. Vagy elfogadjuk ezt, vagy meghagyjuk a lehetőségét annak, hogy bizony el kéne különíteni a skizofrén hallucinációt a látomástól és az elhívástól. Hogyan lehet a kettőt egymástól elkülöníteni? Nehezen. Neves kutatók százai foglalkoznak azzal, hogy ezeknek a kultúra- és vallásteremtő személyiségeknek az életét tanulmányozzák, a belső erejük forrását kutatják, azt, hogy vajon mitől voltak olyanok, amilyenek. Az első kérdés úgy hangzik, mint már mondtam, hogy elmebetegek voltak-e. Tessék mondani, mit fognak gondolni rólam, ha egyszer csak előállók azzal, hogy tegnap éjjel megjelent nekem Assisi Szent Ferenc, és volt vele egy érdekes beszélgetésem? Azt, hogy valóban megjelent nekem Assisi Szent Ferenc, vagy azt, hogy megőrültem? Evidens, hogy itt egy nagyon erős kulturális befolyás van. Amikor ugyanis 2000 évvel ezelőtt Jeruzsálemben híre ment, hogy egy ember a Genezáreti-tó partján az igazságról prédikál, akkor azt mondta a sarukészítő a sátorkészítőnek, hogy koma, menjünk el, hallgassuk meg, hátha mond valami fontosat! És meghallgatták Jézus hegyi beszédét. Ha azonban ma helyettem Hasenfracz úr, a Mesterkurzus tulajdonosa jön be, hogy „kedves hölgyeim és uraim, sajnos, az előadás elmarad, mert Popper tanár úr a Velencei-tó partján az igazságról prédikál”, vajon önök felkerekednének, hogy utánam jöjjenek? Sejtésem szerint legfeljebb egy-két jóindulatú ember jönne, hogy megússzam a kényszerzubbonyt: tanár úr, fáradtnak tetszik lenni, le kellene egy kicsit pihenni! Mert ez a kultúra másképp reagál ugyanarra a helyzetre. Ezelőtt körülbelül 3800-4000 évvel az emberek úgy viselkedtek, mintha hipnotizálva lennének. Mert hiszen hogyan viselkedik a hipnotizált? Kívülről kap egy

instrukciót, egy befolyásolást, és azt véghezviszi. A régi ember is így viselkedett. Kívülről kapott egy instrukciót, valamely, számára ismeretlen lelki vagy szellemi hatalomtól, és végrehajtotta. Mi a különbség? A hipnózisban is az történik, hogy kioltják az ember Énjét, amelynek helyére a hipnotizőr Énje lép be. Nézzenek csak meg egy tömegpánikot! Tegyük fel, tűz üt ki, de ettől még nyugodtan, fegyelmezetten, szépen sorban ki lehetne menni a moziból. Valaki azonban kétségbeesetten elordítja magát, hogy tűz van, meneküljünk – és ezt a külső utasítást átveszi ötszáz ember, majd ott ég mind az ötszáz, mert összetorlódnak a bejáratnál, és nem tudnak kijutni. Természetesen nem a saját akaratukból égnek meg, hanem a tömegpánik hatására, a tömegpánikot pedig valaki indukálta, szuggerálta azzal, hogy hisztérikusan elkiáltotta magát. Ez a tömegmozgalmaknál is mindig így működik. Egyetemi hallgató koromban a különböző tüntetéseken mi is ide-oda vonultunk mindenféle követelésekkel. Az egyik ilyen alkalommal egy évfolyamtársam ment mellettem, aki igen vagány fickó volt. Szokás szerint innen-onnan felhangzottak kiáltások, hogy például „Töröljék el a tandíjat!”. „Hurrá!” Akkor a mellettem levő kollegám, legnagyobb rémületemre, elüvöltötte magát – jó erős hangja volt –, hogy „Aranyfogat a parasztnak!”. „Hurrá!” Te meg vagy őrülve, mondtam neki, mindjárt megruháznak minket! Dehogy ruháznak, látod, hogy éljeneznek! A tömegnek ez is jó volt! Jelszónak miért ne? A külső erő ugyanis nagyon erős tud lenni, mert megtámogatja a tömeghangulat, és megtámogatják az ember saját kétségei önmagában, önmaga igazában. Ezt azért meséltem el, mert borzasztóan fontos dolog, hogy az ember miként cselekszik és viselkedik az életében. Úgy, ahogyan elvárják a polgári konvenciók, vagy a fasiszta nagytanács, vagy a kommunista központi bizottság és annak informátorai? Vagy úgy, ahogyan ő jónak gondolja, tehát hű önmagához, és nem fogad el külső befolyást? Ez nagyon nagy kérdés, mert egy embernek az egész életvezetése azon múlik, hogy önmaga mer-e lenni, még akkor is, ha szembekerül a közhangulattal és a tekintélyekkel, vagy behódol ezeknek az úgynevezett konformista nyomásoknak. Mert ha nem hódol be, annak van egy komoly rizikója, ugyanis ezt sem a társadalom, sem a tekintélyek nem szeretik. A mai időszaknak a belső erők és a viselkedésszabályozás szempontjából talán az a legnagyobb problémája, hogy a terrornak, a diktatúrának és a globalizált társadalomnak ugyanaz az emberideálja, nincs semmi különbség. A diktatúra azokat szereti, akiket jelszavakkal, hamis mítoszokkal, propagandával lehet irányítani. A globalizált társadalom üzleti érdekből ugyanezt preferálja: embereket, akiket propagandával, reklámmal, hamis orientációval tömegesen lehet mozgatni. Mind a két társadalmi berendezkedés irtózik az önállóan gondolkodó, önmagukhoz hű egyéniségektől, akik ennek a kollektív irányításnak nem hajlandók alávetni magukat. Éppen ezért azokban az országokban, ahol sokáig diktatúra volt, az emberek többsége már lelkileg elő van készítve erre a fajta magatartásra. A nyugati országokban pedig, ahol az amerikai üzleti élet terjedt el, hosszú évtizedek óta szintén ugyanerre trenírozzák az embereket. Ezt számos kísérlet is bizonyítja, el is mesélek kettőt. Amerikában piacra dobtak egy szándékosan rendkívül rossz minőségű kakaót, amelyről azonban egy hatalmas reklámkampány keretében elkezdték híresztelni, hogy mennyire finom, egyenesen first class. A kutatás végén kiderült, hogy azok az emberek, akik ezt hivatásszerűen, tehát pénzért terjesztették, egy idő után áttértek ennek a vacak kakaónak a használatára. Bennük ugyanis keletkezett egy feszültség attól, hogy azt hazudták, a kakaó kitűnő, holott valójában nagyon rossz volt. Ez nem fért össze a tisztességről alkotott elképzeléseikkel, a pénz azonban kellett, tehát áttértek a pocsék kakaó használatára, és később már valóban meg voltak győződve arról, hogy jobb ital a világon nincs. Ez abszurdumnak hangzik, pedig valójában alapvető lélektani szabályszerűség. Most pedig megosztom önökkel az általam ismert legabszurdabb szociológiai kísérlet eredményét. Tekintélyes amerikai lapok elkezdték hirdetni, hogy a létező legjobb családtag a tengeri kavics. Nem akar semmit, nyugodtan a helyén marad, szép, nem változtatja a formáját, dísze a lakásnak, tehát csak értéket jelent a család számára. Kiderült, hogy a lakosságnak körülbelül hat százaléka ezt azonnal bevette, és vásárolt tengeri kavicsokat, darabját tíz dollárért. A következő nyáron elkezdték hirdetni, hogy a tengeri kavicsnak is jár szabadság. Egy kis üdülés. Vissza kell vinni arra a tengerpartra, ahonnan származik, legalább két hétre, hogy kipihenje a városi fáradalmakat. Kiderült, hogy megint hat százalék körül volt azoknak az aránya, akik befizették a tengeri kavicsot üdülésre. Úgyhogy az amerikai szociológia végül is elfogad egy bűvös számot, és azt mondja, hogy a populáció hat százaléka a legnagyobb baromságot is beveszi, ha azt kellő propagandával és súllyal hirdetik. Amennyiben ezt még valamilyen plusztényező is megtámogatja – például jobb reklámmal hirdetik, vagy minőségileg esetleg tényleg jobb az adott termék/szolgáltatás –, akkor ez jóval magasabb arányt is elérhet, de hat százalék alá soha nem süllyed. Gondoljanak csak el egy százmilliós népet – annak a hat százaléka már nem kevés! Szóval, én azt gondolom, hogy a belső erők megléte valójában két tényezőn múlik. Az egyik, hogy mennyire vagyok meggyőződve a saját igazamról, és mennyire lehet abban megingatni engem. A másik, hogy van-e bátorság bennem kiállni a saját igazamért, adott esetben a tömegvéleménnyel szemben is, vagy pedig az erőforrásaim a belső bizonytalanság és a félelem miatt ilyenkor meggyengülnek. Valójában tehát nem az erőket kell keresni, hanem azt kell vizsgálni, hogy menynyi félelem van bennünk, és jogosak-e ezek a félelmek, valamint azt, hogy mennyire vagyunk bizonytalanok önmagunkban, abban, hogy helyesen látjuk és helyesen ítéljük meg a dolgokat. Nagyon régen mondogatom már, hogy a szorongásoknak és a félelmeknek van a legrondább hatásuk az ember karakterére, és nem lehet igazán hatásosan szembeszállni egy félelemmel, csak ha közel megy hozzá az ember. Megélés nélkül nem működik a dolog! Ebből nőttek ki a paradox terápiák. Gyakran elmesélem a történetet a zseniális amerikai pszichológusról, akit egy nő álmatlansági problémával keresett fel. A hölgy nem tudott aludni, de nem akart rászokni az altatókra, ezért ébren vergődött minden éjszaka. Több alkalommal is elbeszélgettek, hogy kialakuljon a bizalom, majd egy idő után azt mondta ez a remek pszichoterapeuta: – Volna egy javaslatom. Határozza el most és itt, hogy négy napig nem fekszik le aludni. Van valami, amit nagyon utál a háztartásban? – Van – mondta a nő –, nagyon utálok port törölgetni. – Helyes, akkor négy napig ne feküdjön le aludni, hanem törölgessen port! A nő az első éjszaka három óra hosszat törölgette a port különböző tárgyakról, akkor úgy érezte, hogy elfáradt, leült a díványra – és reggel felébredt. Ugyanis miről van szó? Megszüntettek egy menekülő helyzetet, ami olyan, mint a harapós kutya: elöl szalad az ember, mögötte pedig a tünet, amitől fél. Soha nincs vége, csak akkor, ha az illető szembefordul a harapós kutyával, és azt mondja, tessék, itt vagyok, lássuk, mi történik! Ilyenkor egyszer csak kiderül, hogy a harapós kutya eloldalog, mert szembefordultak vele. Azt hívják paradox terápiának, amikor ezt a menekülő jelleget megszüntetik egy ember életében, és kiderül, hogy valójában nagyon nagy erők feszülnek benne. Ilyenkor tudnak a belső erők kibontakozni. Egyszer elhoztak hozzám egy kamasz gyereket, aki mindig megkukult az iskolában, amikor kihívták felelni. Kiderült, hogy a gyereknek van egy bukásfóbiája, egy teljesen irreális félelme, hogy ő megbukik, ha rosszul felel, és akkor vége a világnak, az élet elviselhetetlenné válik. Ez egyrészt azért érdekes, mert megmutatja, hogy a neurotikus szorongások hogyan keletkeznek, és hogyan teljesítik be önmagukat. Tehát ha egy férfi attól fél, hogy a társaságban kiröhögik a nők, amiért olyan félszegen viselkedik, ebbéli félelmében tényleg félszegen fog viselkedni – és tényleg kiröhögik. De ezt a nevetést ő provokálja ki, a saját viselkedésével. Ezt nevezik önbeteljesítő jóslatnak. Ennél a fiúnál ugyanez történt. Ha ugyanis felel, amikor kihívja a tanár, akkor felelhet egyesre, kettesre, hármasra, négyesre vagy ötösre is. De ha nem felel, csak egyest kaphat. A bukásfóbiája viszi bele abba, hogy tényleg megbukik. Ezt nagyjából tisztáztuk a fiúval való közös munka során, és nagy nehezen elkezdett felelni, ráadásul egészen jól. Sikerült is elvégeznie az osztályt, és mindenki nagyon boldog volt. Ő is, hogy nem bukott meg, a szülők is, hogy végre beszél a gyerek az iskolában, a tanárok is, hogy micsoda eredményt értek el – szóval általános boldogság terjengett. Én voltam egyedül boldogtalan. Szokásom ellenére visszahívtam a szülőket, ismertettem velük az álláspontomat és a tervemet, bizonyos erőfeszítéssel meggyőztem

őket, hogy nem diliztem be, majd miután az ő áldásukat megkaptam, leültem a gyerekkel is. – Na, hogy telt a nyár? – kérdeztem. – Jaj, nagyon jól, Péter bácsi! Csajok, strand, utazás... – Mondd, te bízol bennem annyira, hogy elfogadsz tőlem egy tanácsot? Persze hogy bízott, mert sikeresek voltunk. – Naná, Péter bácsi, mi a tanácsa? – Idén bukjál meg. Először azt hitte, hogy elment az eszem, de aztán hajlandó volt együttműködni. Megkérdeztem, melyik a legkönnyebb tárgy a számára, kiderült, hogy a történelem. – Akkor bukjál meg történelemből a kedvemért! – Hogyan? – Ahányszor felszólítanak, mondd azt, hogy nem készültél. Megértette, intelligens gyerek volt. Simán megbukott félévkor, simán megbukott év végén – aztán lepótvizsgázott. A záró beszélgetésünkön azt mondtam neki: – Figyelj ide, ez volt a mumusod, ettől kukultál meg egy fél tanévre, hogy meg fogsz bukni. Most meg vagy bukva. És? Nem jó a hagymás rántotta? Nem csinosak a csajok? Hát mi történt? Semmi! Akkor röhögött egyet, elbúcsúztunk, és már nyugodt voltam, mert tudtam, hogy ez a fóbia soha nem tér vissza az életébe. Mert megélte, és megélte azt is, hogy nincs jelentősége. Epiktétosz óta tudjuk, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink. „Hű, mi lesz akkor?!” Semmi! Semmi se lesz! Ugyanezt tanácsoltam annak a nőnek is, akit az anyósa és a férje egy életen át dirigált és kritizált, ő pedig ettől rettenetesen rosszul érezte magát a bőrében. Nézzen szembe a mumusaival! Végül eljutottunk oda a bátorságnövelésben, hogy amikor egyszer az anyósa elkezdte szekírozni, hogy nem jól mosogat, akkor a csaj egymás után, teljes erőből a földhöz vágott nyolc tányért. Mind a nyolc ripityára tört. – És mi történt? – kérdeztem. – Hát, tanár úr, nagy csönd lett, aztán bejött a férjem, és ő meg az anyósom némán szedegették össze a cserepeket. Itt ért véget az ő kiszolgáltatottsága és rabsága, mert megtett valamit, ami indulatilag hiteles volt, de amit addig nem mert meglépni, mert félt, hogy akkor mi lesz... Hát mi lett? Szóval, én azt gondolom, hogy a belső erők mindig ott vannak az emberben, csak le kell bontani a gátló tényezőket, hogy hozzájuk férhessünk. Ehhez egyrészt meg kell őriznünk saját magunkat a külső befolyások túlságos erejétől, másrészt pedig mernünk kell megélni azt, amitől félünk. Az érettségitől az ember verejtékesre rettegi magát, aztán leérettségizik, és azt mondja: ez volt az egész? És ugyanígy van néha a műtétekkel és sok egyébbel is. Hadd mondjak egy utolsó példát, amely megvilágítja, hogy hova akarok eljutni ebben az egész folyamatban. Volt egy gyerekkori jó pajtásom, orvosnő, aki egy egészségügyi intézménynek lett az igazgatója. Ez még az átkos rendszerben történt, ahol az államtitkárt miniszterhelyettesnek hívták. Az egyik miniszterhelyettes rászállt erre a doktornőre, és elkezdte gyötörni. Folyton kritizálta, fegyelmiket adott neki, és ahogyan csak tudta, nehezítette a helyzetét. A doktornő annyira elkeseredett, hogy egy beszélgetés során egyszer csak kifakadt nekem. – Péter, én visszamegyek a körzetbe! Nekem ez nem kell, ez a hülye pasi állandóan gyötör, biztos kinézte a helyemet valaki másnak! – Nézd, a körzetbe bármikor visszamehetsz, de nekem van egy jogász barátom, aki egy pszichológiai zseni, kérdezzük meg előbb a véleményét! – javasoltam neki. Az én barátom zsenialitása abban állt, hogy minden olyan defenzív helyzetet, amelyben őt támadták, ki akarták nyírni, pozitívra, tehát a saját szempontjából offenzívre tudott fordítani. Ennek több alkalommal is tanúja voltam. Előfordult például, hogy egy első vonalbeli, akkor nagyon kultivált politikus behívatta őt, és azt mondta: központi ellenőrző bizottság elé viszlek, mert azt állítottad, hogy én inkorrekt ember vagyok, ehhez pedig nincs jogod! A barátom először megpróbálta humorra fogni a dolgot, és azt felelte, hogy tényleg ezt állítottam, de nem üzentem! Ez azonban nem használt, a pasas tovább őrjöngött. Egy ilyen helyzetben ezer ember közül 999 magyarázkodott volna. A barátom azonban végül azt mondta neki: valóban azt állítottam rólad, mert ebben és ebben az ügyben inkorrekt voltál. A nagy ember erre azt válaszolta neki: figyelj ide, ez nem így történt, elmondom neked, hogy volt a valóságban. A barátom pedig hátradőlt a karosszékben, és hallgatta, amint a másik magyarázkodik. El is vittem hozzá a főorvos asszonyt, ő meghallgatta a panaszt, és így szólt: – Ennek a problémának nagyon egyszerű a megoldása. Amikor legközelebb a miniszterhelyettes elvtárs magát gyötörni, kínozni, fenyegetni kezdi, akkor maga mélyen a szemébe néz, és azt mondja, hogy miniszterhelyettes elvtárs, elmegy maga a bús fekete ...ba, és azt izélgeti (megmondta magyarosan), nem engem! Ez már nekem is sok volt. – Te őrült, kirúgják az állásából, ha ilyet mond egy miniszterhelyettesnek! – Tényleg? Hogyan? – kérdezte a barátom. – Elmegy a miniszterhez, és azt fogja mondani, hogy a főorvos asszony olyan csúnyát mondott nekem? A miniszter erre őszinte érdeklődéssel meg fogja kérdezni, hogy mit. Vagy föl fog állni a belgyógyászati kollégiumon, és ott fogja elmondani, hogy milyen csúnyát mondott neki a beosztottja? Legalább fölélénkülnének az emberek, végre valami! Nem veszitek észre, hogy ez egy elmesélhetetlen történet? Egyszerűen nem lehet elmondani nyilvánosan, hogy egy nő ilyen trágárul küldi el a fenébe a miniszterhelyettest! Miután végighallgattuk, azt mondta nekem ez a havernőm: – Péter, ez mind szép, de van egy nagy baj! Én úrinő vagyok! Nem jön ki a számon ilyen ocsmány szöveg! – Akkor gyakorolnunk kell – jelentettem ki. – Esténként eljössz hozzám, én leszek a miniszter-helyettes, te pedig a szemembe mondod ezt a trágárságot. El is jött. Először nem ment valami jól a dolog. – Ne cincogj! – mondtam neki. – Ezt nem lehet cincogva mondani! És nézz a szemembe! –Jó! Egy hét után egészen jól mondta már. Akkor megtörtént a nagy esemény, amiről már csak az ő beszámolójából tudok. Behívta a pasas, elkezdte nyúzni, ő pedig mélyen a szemébe nézett, és a gyakorlatok alapján elmondta ezt a ronda, trágár szöveget. – És mit csinált a miniszterhelyettes? – kérdeztem. – Nagyon érdekes volt. Felugrott az íróasztala mögül, rám meredt, aztán visszazökkent a székébe, és azt mondta: főorvos asszony, azonnal hagyja el a szobámat! – És te? – Felálltam, és azt mondtam: miniszterhelyettes elvtárs, minden jót kívánok. Aztán elmentem. – És...?

– November 7-én már kaptam jutalmat. Az én zseniális barátom ugyanis tudta, hogy egy agresszív ember az agressziótól fél, semmi mástól. Ha ugyanis ő agresszív, feltételezi, hogy a másik ember is tud agresszív lenni. Akkor úgy fog gondolkozni, hogy ha ez a kritikátlan orvosnő ilyet mond nekem négyszemközt, legközelebb már nyilvánosan fogja mondani. Ezzel pedig véget vetettünk ennek a szituációnak. Kinek az ereje mutatkozik meg ebben? Végül is a doktornő ereje, aki túljutott a konvencionális stíluson, és amikor a miniszterhelyettes megérezte benne az erőt, hogy ő ezt meg meri csinálni, akkor lesunyta a fejét. Vagyis én azt mondom, hogy az erő igenis benne van az emberben, csak rengeteg polgári, vallási és erkölcsi konvenció lefogja. Ami rendben is van – addig, amíg nem kell védenie magát. De csak addig van rendben! Rendben van, hogy a pisztolyomat a fiókban őrzöm, és nem sütöm el soha senkire. Addig, amíg nem jön valami terroristacsoport, hogy kinyírja a gyerekemet és a feleségemet. Akkor ugyanis el kell sütnöm! Lehetek konformista, lehetek jó modorú, de ennek van egy határa. Hol van ez a határ? A legfontosabb pszichológiai könyvet idézném az életemből, Kiplingtől a Dzsungel könyvét: amikor a vörös farkasok meg akarják támadni a szioni farkashadat, akkor Maugli elmegy Kához, az óriáskígyóhoz, hogy tanácsot kérjen tőle. Ká azt mondja: Maugli, mindenki fél valamitől. Mindenki fél valakitől. Most hagyj engem egy kicsit elmélyedni, hogy rájöjjek, mitől félnek a vörös kutyák. Miután elmélyed, rájön, hogy a vadméhektől, és erre építi fel az egész védelmet. Ez így van emberi relációkban is. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől vagy valakitől – csak meg kell találni. Ha az embert olyan helyzetbe kényszerítik, hogy védenie kell magát, ahhoz erő kell. Az erő pedig megvan bennünk születésünktől kezdve, nincs olyan ember, akiben ne lenne meg ez az energiatömeg, csak hova irányítsa? Mert ha semmi felé nem irányítja, akkor önmagát kezdi fölfalni. Meg kell találni, hogy kitől fél, és oda kell irányítani. Akkor egyszer csak kiderül, hogy fantasztikus ereje van az embernek, ha jól bánik vele. A gátakat, a gátlásokat kell feloldani bizonyos esetekben, és minden rendben lesz. Ez borzasztó egyszerű dolog tulajdonképpen, amelynek egyetlen próbája van: hogy közel megyek a félelmem tárgyához. Közel merek menni hozzá. Mindegy, hogy egy esküdt ellenségemről van-e szó vagy csak az álmatlanságról. Ha valakinek van egy kényszermozgása, egy tikje, és én megkérem arra, hogy naponta kétszer egy órát a tükör előtt akaratlagosan rángassa a szemét – két hét múlva a tik már sehol se lesz, mert bevonta az akaratlagos szabályozások alá. Miért nem alkalmazom ezt a módszert mégsem? Mert a tiknek oka van, és ha én azt nem szüntetem meg, akkor négy hét múlva a válla fog rángani, annak pedig semmi értelme nincs, hogy tünetet váltson. Soha nem érdemes tünetileg kezelni valamit, hanem rá kell jönni, hogy mi okozza a problémát. Tehát az erőket gátló konvencióktól, amelyek nem segítenek élni, hanem nehezítik az életet, meg lehet időlegesen szabadulni. Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja. Hadd mondjak erre egy egyszerű példát. Én azt, ami most Magyarországon válságügyben zajlik, egy indukált hisztériának látom. Már bocsánatot kérek, hány válságot éltünk át ezer év alatt? A kereszténység felvétele nem volt válság? Nem osztotta ketté az országot a pogánylázadás és a kereszténység? A török hódoltság – most nem is beszélek a tatárjárásról – nem volt válság? Három részre szakadt az ország! A Rákócziszabadságharc nem volt válság? Derék magyar kurucok és derék magyar labancok gyilkolták egymást. Szabadság-harc, Bach-korszak – nem volt válság? Az első világháború után a kommün, aztán a jobboldali nyilas időszak, aztán a sztálinizmus – nem voltak válságok? Dehogynem! Egy történész kiszámította, hogy Magyarországon körülbelül hatvan-hetven évenként berobban egy válság, mert a válság a történelem mozgásmódja. Ahhoz, hogy tovább mehessen valami, a réginek tönkre kell mennie. Új házat is akkor lehet építeni a régi helyén, ha azt romba döntik. Ezért van, hogy az indiai mítoszokban Síva a rombolás, a pusztítás és a megújulás istene egyszerre. Mert ahhoz, hogy valami megújuljon, a réginek pusztulnia kell. Indokolt ilyen rettenetes válságpropaganda, ami ma a médiában megjelenik? Ez nagyon felelőtlen játék ám az emberek tudatával! Kihasználása annak, hogy az emberi lelket a rossz mindig jobban vonzza, mint a jó. Mindig! Ezt hívják a szociológiában Le Bon-törvénynek, ami azt mondja ki, hogy egy embercsoport intellektuális teljesítménye mindig a csoport leggyengébb tagja felé hajlik el. Egy csoport mindig a legrosszabb intellektusú tagja felé fog elmozdulni, pontosan úgy, mint ha egy tájékozódási terepversenyen egy csoportból hárman világrekordot futnak, a negyedik viszont lemarad, akkor a csoport eredménye a negyedik ideje lesz. Nyilvánvalóan! Ezért nincs kollektív bölcsesség. Nézzék meg a tudomány történetét, hogy hány tudományos felfedezés született kollektív bölcsességből és hány egyéni zsenialitásból. Mindig azt fogják látni: egyéni zsenialitás kell ahhoz, hogy a tudomány vagy a művészet továbblépjen. Nincs kollektív bölcsesség, kollektív hülyeség van csak, ami arra jó, hogy a döntés felelősségét elmossa. Tudják, Londonban egyszer annyira megharagudott rám egy kollégám, hogy őrjöngő haragjában azt mondta nekem: te olyan buta vagy, mint egy bizottság! Igaza volt – egy bizottság nagyon buta tud lenni. Öt éven keresztül nyomják a pedagógusjelöltek fejébe a közösség nevelő erejét – hogy le ne boruljak –, csak éppen amikor egy huszonöt tagú, rendes gyerekekből álló osztályba betesznek egy kriminálist, mindig kiderül, hogy nem a huszonöt neveli meg a kriminálist, hanem a pedagógus kezd sikoltozni, hogy ezt vigyék el innen, mert tönkreteszi a többiek munkáját! És tönkre is teszi! Ugye? Ha én elmondanám egy társaságban, hogy gyerekek, ez a Jenő meg a Jolán micsoda boldog, harmonikus házasságban élnek, akkor kigúvadt szemekkel néznének rám, hogy erről meg minek beszélek? De ha azt mondom, hogy ez a Jolán milyen rafináltan csalja meg a Jenőt, akkor tízen ugranak rám, hogy mit tudsz, mesélj! Hát mire fognak reagálni? A negatívra. Ha pedig a média kizárólag a negatívumot hangsúlyozza, az egyrészt nagyon jó üzleti vállalkozás, mert az emberek erre érzékenyek, másrészt rendkívül felelőtlen játék az emberek tudatával és érzelmi beilleszkedésével, mert annyi szorongást, annyi kétségbeesést hoz létre, hogy csak na. Szóval én azt gondolom, hogy időről időre vannak elterjedt hisztériás hangulatok vagy ítélkezések, amelyek eltartanak egy darabig – de szerencsére akkor sem egyetemesek. Nézzék meg, egyre szaporodnak Magyarországon – mint a sztálinizmus ideje alatt – a magánegyetemek, és egyre több olyan családdal találkozom, akik esténként néha összejönnek a baráti körükkel, és meghívnak egy-egy érdekesebb embert beszélgetni. Szóval kisközösségek alakulnak, akik elhatározták, hogy nem hagyják magukat lezülleszteni ettől a pániktól. Az most mindegy, hogy ezek szentendrei művészek, kecskeméti ebtenyésztők vagy Krisna-tudatúak, de kisközösségek, akik védik magukat a többségi hatástól. Valószínűleg – önmagunk megerősítése mellett – az a jövő perspektívája is, hogy ezek a kisközösségek esetleg megnőnek és összeérnek.

A kötet szerzői Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés tanácsadó 1966. június 29-én született Budapesten. Fiatalkorában főállású sportoló volt a Budapesti Vasasnál, 1987-ben felnőtt magyar magasugróbajnok lett. 1996. június 15-én szentelték pappá Esztergomban. Szentelése után előbb káplánként szolgált a Terézvárosban, majd Rákoskeresztúron, 2002-től pedig plébánosként Óbudán. 2005-től a SOTE Mentálhigiéné Intézet munkatársa. Pál Ferenc papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat, melyek a közösségi és családi konfliktusoktól a személyes lelki egyensúly kérdésein és a párkapcsolati-házassági problémákon át a transzcendenciához fűződő kapcsolatig számtalan témát

érintenek. Az előadásokat bárki látogathatja, nem kell semmi elvárásnak megfelelni, elég a hallgató nyitottsága. Az érzékeny témaválasztás és a sajátos előadásmód következtében a kezdetben többnyire csak katolikus fiatalokat vonzó előadások rövid idő alatt igen népszerűek lettek. A hallgatóság mára életkori és vallási tekintetben is sokszínűbbé vált.

Dr. Csernus Imre pszichiáter Nem hord fehér köpenyt, bőrén tetoválás, western-csizmája és fülbevalója van. Imádja a kalózokat és a tengert. Amit utál, az a hazugság. Ha átvágják, ha becsapják, ordít. Számára ugyanis nincs reménytelen ember. Egykori páciensei azt mondják, az első beszélgetések olyanok vele, mint a kommandós kiképzések. Ha ezt kibírja valaki, akkor visszamegy hozzá másodszorra is. Krízisember, egykoron maga is szenvedélybeteg volt, erre tette fel az életét. Egyénisége néha nemcsak a betegeket, de kollégáit is megosztja. Orvos akart lenni, az lett. Most pszichiáter, és könyveket ír. Eddig megjelent kötetei: Drogma (Dobai Benedekkel és Tárnok Alfonzzal), Konkrét könyvek-Mono Kft., Budapest, 2003 Bevállalja?, Papírtigris Produkció Kft., Budapest, 2004 Bevállalom!, Papírtigris Produkció Kft., Budapest, 2004 A NŐ, Jaffa Kiadó, Budapest, 2007 Ki nevel a végén? (második, javított kiadás), Jaffa Kiadó, Papírtigris Produkció Kft., Budapest, 2008 A FÉRFI, Jaffa Kiadó, Budapest, 2009

Dr. KádárAnnamária pszichológus, tréner Marosvásárhelyen született. Tanítóképzőben érettségizett, majd 1999-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán szerezte pszichológusi oklevelét. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a „kognitív fejlődés” programon végezte doktori tanulmányait, amellyel párhuzamosan a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte meg munka- és szervezetpszichológusi szakképesítését. A családterápia, valamint a relaxáció- és szimbólumterápia területén képezte magát tovább. Dolgozott iskolapszichológusként, valamint egyetemi adjunktusként is a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. Jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségén tanít, az „Óvoda és elemi oktatás pedagógiája” szakon. Munkája a hobbija is egyben, nagy szerelme a tréningszakma, itt érzi magát a legotthonosabban. Az Erdély FM rádió Pszichotrillák című heti élő műsorának meghívott szakértője és társszerkesztője. Hiszi, hogy a fejlődés igazi mozgatórugója a komfortzóna elhagyása, hogy a legfontosabb személyes érték a hitelesség, a legmélyebb erőforrás a játékosság és a mese, valamint hogy igazi teljesítmény a csapatmunka által érhető el. Ebben próbál segíteni azoknak, akikkel a munkája során kapcsolatba kerül. Kutatási és érdeklődési területei: érzelmi intelligencia, flow-élmény, csoportokkal való munka módszertana, asszertivitás, személyiségfejlesztés, önismeret, narratívumok tartalomelemzése, fogalmazási képesség fejlődése és fejlesztése, olvasóvá nevelés, a mese gyógyító ereje, pedagógusi hivatás-személyiség alakítása, valamint a játék szerepe a gyerek személyiségfejlődésben.

PopperPéter pszichológus, író Eredetileg klinikai pszichológus, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvospszichológiai Csoportjának vezetője volt. Élt Indiában, három évig tanított a Bar Ilan Egyetemen Izraelben. Volt az Országos Rabbiképző Intézet tanára, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola és a Színház- és Filmművészeti Egyetem megbízott előadója. 2004 óta a Mesterkurzus állandó előadója.

Jegyeztek 1 Simone de Beauvoir (1908-1986) francia írónő, filozófus, a francia egzisztencializmus és a modem feminizmus egyik fő alakja. 2 Archibald Cronin regénye egy tehetséges, fiatal orvosról, aki pályakezdőként egy angliai kisvárosban küzd a primitív körülmények, az emberi korlátoltság, a hatósági közöny és az intrikák ellen. 3 Julian Rotter (1916-) világhírű amerikai pszichológus. 4 Albert Bandura (1925-) kanadai származású társadalomtudós, a világ leggyakrabban idézett élő pszichológusa. 5 Jean Piaget (1896-1980) világhírű svájci pszichológus, a kora XX. századi pszichológia egyik meghatározó alakja. 6 Eric Berne (1910-1970) kanadai származású pszichiáter, aki Emberi játszmák és Sorskönyv című műveivel tett szert világhírre.

Table of Contents SORS ÉS ÖNISMERET Belső erőforrásaink felfedezése Pál Ferenc Sorsunk dimenziói Dr. Csernus Imre Sors és önismeret Dr. Kádár Annamária Mese a napfény ízéről - Utazás a belső erőforrások BIRODALMÁBAN Popper Péter Belső erőforrásaink A kötet szerzői Pál Ferenc Dr. Csernus Imre Dr. KádárAnnamária PopperPéter Jegyeztek