Linda Andersen A sors hatalma

Linda Andersen

A sors hatalma

Eredeti cím: Fortune's Fury Copyright © 1992 by Linda Andersen All rights reserved! A fordítás a Diamond Book kiadása alapján készült Fordította: Boruzsné Jacsmenik Erika A borítón Szendrei Tibor festménye Hungarian edition and translation Elysium Ramyra Copyright © 1993 by Hajja & Fiai ISSN 1216-5514 ISBN 963 7603 57 3 Hajja & Fiai Kiadó Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Készült CSK Project

Nagy-Britanniában, az Úr 1993. évében

Első fejezet Myterra, Arizona szövetségi állam 1893 Amikor Joe a bányatelep kapujához ért, Mariát sírva találta. Mindössze két szót értett meg a lány pergő spanyoljából: hombres és restaurante. Nem törődve Arnie Pitts bámuló tekintetével – mellyel az őrkunyhóból illette őket –, vállon ragadta Mariát, és gyengéden megrázta. – Beszélj lassabban, querida! Nem értem, amit mondasz. Milyen emberek vannak az étteremben? Maria mély lélegzetet vett, és kézfejével megtörölte könnyes szemét. – Senor Littleton odaküldeni az embereket, mert la senora nem fizetni el alquiler. Ők mindenkit elzavarni. La senora ellenállt, de túl sokan vannak. Joe fekete szemében düh villant. Szóval Samantha már megint nem fizette a bérleti díjat. És ezúttal Littleton nem ismer könyörületet. – Maradj itt, Maria! – parancsolt a lányra. – Mindjárt visszajövök. Joe sarkon fordult, és fürge léptekkel elindult fel a dombra. Könnyedén futott, minden erőfeszítés nélkül. Gyerekkorában több mérföldet is kellett futnia kővel a kezében, hogy növelje a kitartását. Az orron át történő lélegzést pedig úgy tanulta meg, hogy futás közben vízzel volt tele a szája. Ha jól halad – okították az idősebbek –, olyan nagy törzsfőnök válhat belőle, mint a nagybátyja. Ám a dolgok akkor kezdtek megváltozni. A népét, mint a marhákat, rezervátumokba hajtották. A vadászatot és portyázásokat utánzó régi játékok helyett a fiúk most azt játsszák, hogy berúgnak, és börtönbe kerülnek. Neki is – ahelyett, hogy törzsfőnök lett volna belőle – el kellett mennie dolgozni az ezüstbányába. Joe felszaladt a hosszú, romos külsejű faépület lépcsőjén, melyben a bánya irodái voltak. Miles Gilbert, a könyvelő felpattant a székéről, amikor Joe belépett a helyiségbe. Gilbert drótkeretes szemüvege lecsúszott az orrán, majd visszatolta a mutatóujjával.

– Nem mehet be oda! – kiáltotta, amint Joe átrohant a szobán. Joe – mintha meg sem hallotta volna – egyenesen Treyman Stern irodája felé tartott. – Mr. Tochino, kérem! – könyörgött Gilbert. – Mr.Sternnek megbeszélése van a földmérőkkel. Azt kérte, hogy ne zavarják. Joe kivágta az irodaajtót. – Trey, Samantha bajban van! – Nem megyek el! – Samantha megvetette a lábát a padlón, és megkapaszkodott az ajtófélfában, de a férfi sokkal erősebb volt nála. Egyik kezével átfogta a nő derekát, és magához rántotta. Samantha belerúgott, és könyökét a férfi bordája közé nyomta. A férfi feljajdult. Samantha kiszabadította a karját a szorításból, és megkarmolta a férfi arcát. A férfi felordított. Hirtelen elengedte az asszonyt, és az arcához kapott. Amikor elvette a kezét, ujjai véresek voltak. – Te szajha! Samantha már félúton járt az étteremben. A férfi utánaeredt, és elkapta a szoknyáját. Mindketten elestek. Samantha olyan erővel vágódott a padlónak, hogy egy pillanatig levegőt sem kapott. A terrakotta padló keménynek és könyörtelennek bizonyult, és ő néhány pillanatig, csak kábultan feküdt. Kalapálás hangja hallatszott. Samantha halványan ráeszmélt, hogy a férfi társai bedeszkázták az étterem ablakait. Küszködött, hogy visszafojtsa sikítását, amint a férfi durván talpra rántotta. Mielőtt felocsúdhatott volna, a férfi felkapta, és a vállára vetette. Kivitte a bejárati ajtón. Az épület előtt már gyülekezni kezdtek az emberek. A bámészkodók sora kettévált, hogy utat engedjenek, amint a férfi néhány méterre elvitte őt az épülettől. Néhányan éljenezni kezdtek, amikor a férfi minden teketória nélkül ledobta őt a poros utca közepén, majd szó nélkül elment. Senki nem jött Samantha segítségére. Lassan feltápászkodott. Vörös haja – mely gyerekkorában annyi kellemetlen gúnynevet szerzett neki – kibomlott, és vibráló színkavalkádban omlott a vállára. Dühös kézmozdulattal simította félre arcából a kusza tincseket, és visszaindult az épület felé. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy erőszakkal kirakják az otthonából és az étterméből!

A férfi, aki kihurcolta onnan, most a bejárati ajtó bedeszkázásán fáradozott. Samantha mögéje lépett, felkapott egy deszkát a férfi lábánál heverő halomból, és meglendítette, olyan erősen, ahogy csak tudta. A deszka hangos puffanás kíséretében hasadt szét a férfi vállán. A férfi fájdalmas kiáltással ejtette el a kalapácsot, és térdre rogyott. Hátulról egy kéz markolt Samantha hajába, és hirtelen megperdítette. Arcán ököl csattant, s ő elvakulva a fájdalomtól a vályogfalnak esett. Lába megcsuklott, és érezte, hogy zuhan... Samantha puskalövést hallott a ráboruló sötétségben. Hallotta az emberek kiáltozását. Valami puha és meleg ért az arcához. Amikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, látta, hogy Maria térdel mellette. Maria könnyáztatta arcának képe újra meg újra elhomályosult. Samantha összeszorította a szemét, és megpróbált úrrá lenni elhatalmasodó émelygésén. Egyszer csak egy mély, erőteljes, ismerős hangra lett figyelmes. – Ha nem akarják, hogy megöljem magukat, jobb, ha eltakarodnak innen! Megkönnyebbülés és rémület vett erőt rajta. Amint kinyitotta a szemét, egy magas, széles vállú, sötétbarna hajú férfit pillantott meg. Trey? Miért lenne ő itt? – Csak a munkánkat végeztük – vágott vissza az egyik férfi. – Mr. Littleton megfizetett bennünket, hogy zárjuk be ezt a helyet, és mi éppen ezt szándékozzuk tenni. Az ezt követő pillanatnyi csendben Samantha hallotta egy revolver kakasának halk, de határozott kattanását. – Azt mondtam, tűnjenek innen! – kiáltotta Trey. – Hallja, mister, magának nincs joga... – Tünés! – Főnök! Calvin! Jobb, ha azt tesszük, amit mond. – Nekem egy átkozott indiánpárti ne mondja meg, mit tegyek! – Calvin! Lépjünk már le! Maria segítségével Samanthának sikerült felülnie. – Joe, szedd le azokat a deszkákat az ajtóról! – rendelkezett Trey. Maria félreállt a férfi útjából. Mielőtt Samantha ráeszmélt volna, mi történik, Trey lehajolt, és a karjaiba vette. Az asszony visszafojtotta a lélegzetét. Arca összerándult a fejében lüktető fájdalomtól.

– Tu-tudok... járni – tiltakozott, és észre sem vette, hogy a férfi ingébe kapaszkodik. – Treyman Stern, tegyen már le! Joe kiszabadította a bejárati ajtót, és Trey bevitte Samanthát. Körülöttük mindenütt dulakodás nyomai éktelenkedtek: feldöntött asztalok és székek, összetört edények. Az ablakokra szegezett deszkák rései között napfény szűrődött az I étterembe. Samantha tiltakozása ellenére Trey átvitte őt az éttermen az épület végében lévő kis lakásba, és az ágyra fektette. Utasításokat adott Mariának, a lány pedig igyekezett a parancsait teljesíteni. Samantha megpróbált felkelni, de Trey finoman visszanyomta a párnára. – Feküdjön nyugodtan! A férfi közelségére rossz előérzet fészkelte magát Samantha bensőjébe. Gyűlölt vele egy helyen lenni. Őt gyűlölte. Eltolta a férfi kezét. – Hagyjon békén! Trey a matracra tette a kezét, és közel hajolt az asszonyhoz. Arca büszkeséget, önteltséget sugárzott. Ha szikár, markáns vonásaiban volt is valaha fiatalos lágyság, az már régen eltűnt. Határozott vonalú szemöldöke cinikusan ívelt szeme fölött, mely sötét szürkéskéken csillogott. Bronzbarna bőre feszesen simult arccsontjára, ajka vastag és érzéki volt. Szeme sarkából apró ráncok futottak sugárirányban. – Ne csinálja ezt, Sam! – mondta csendesen. Samantha mogyoróbarna szeme aranyló szikrákat szórt, ahogy a férfira tekintett. Dühös volt magára, amiért ilyen tehetetlen a benne kavargó hatalmas érzelmekkel szemben. – Menjen a pokolba! Trey szeme elsötétült, de nem szólt semmit. Maria egy törülközővel és egy üveg dr. Lister-féle fertőtlenítőszerrel tért vissza a hálószobába. Trey elvette tőle a holmikat, és spanyolul beszélt hozzá. Maria aggódó pillantást vetett Samanthára, és kiment. Samantha felült. – Magát senki nem tanította meg arra, hogy udvariatlanság olyan beszélgetést folytatni, amit nem mindenki ért? Trey leült az ágy szélére. – Biztosan megpróbálták – mondta szárazon. A törülköző egyik sarkát benedvesítette a fertőtlenítőszerrel. – Nézzen rám!

Látván, mire készül a férfi, Samantha grimaszt vágott, és a törülközőért nyúlt. – Adja ide! Köszönöm, de le tudom törölni a saját arcomat. Trey ügyet sem vetett a megjegyzésre, megfogta az asszony állát, és szilárdan tartotta. A nedves törülközőt finoman a Samantha bal szeme alatti duzzanatra nyomkodta. – Beszélni akarok magával erről a Littletonról. – Hozzá semmi köze. – Majd teszek róla, hogy legyen. Mennyi bérrel van elmaradva? Samantha arca megrándult. – Jaj! Mit csinál? Monoklit? – Abból már van egy. Üljön már nyugodtan, és feleljen a kérdésemre! A férfi érintése nyugtalanítóan hatott Samanthára. A rémálomszerű képek, melyek hetek óta kísértették, most felvillantak az emlékezetében: az egész éjen át tartó virrasztás a tárna bejáratánál, a bennrekedtekről szóló híreket várva; a felvonóberendezés, mely egyre csak hozza a felismerhetetlenségig roncsolódott emberek holttestét; ahogy Trey kimerült álmából felrázza őt, hogy közölje, megtalálták Michael holttestét... Samantha szemébe könnyek szöktek. Erősen fojtogatta a sírás. – Két hónappal – felelte rekedten. Trey fürkészte az asszony tekintetét. Sötét szemöldökét összevonta, szürkéskék szemében aggodalom tükröződött. Elengedte az asszony állát, és Samantha gyorsan félrefordította a fejét. Trey látta, hogy torka többször is görcsösen megrándul, ahogy megpróbál uralkodni magán. Mellkasába tompa fájdalom hasított. Tudta, hogy nem a bérleti díj izgatta fel Samanthát. – A sírás nem szégyen, kedvesem. Samantha felszegte a fejét, és topázban játszó tekintetét a férfira szegezte. – Én nem sírok. Mint az aranypor, homlokát, állát, orrát ezernyi halvány szeplő tarkította, melyek rózsaszín pírban mosódtak el az arcán. Ajka lágy, nedves és mély barackszínű volt, és Trey úgy érezte, ágyékát önkéntelenül is forróság önti el, amint elképzelte, hogy azok az ajkak az övére tapadnak.

– Nem, de akar – mondta halkan. – Nem sírt egy jót Michael halála óta, igaz? – Ahhoz mi köze magának? – Sam, Michael a barátom volt. Samantha felült az ágy szélén. – Miféle barát? – vágott vissza. – Ha maga nincs, a férjem még mindig élne. Fel akart állni, de Trey elkapta a karját, és olyan erővel rántotta viszsza az ágyra, hogy az asszony torkából meglepett kiáltás tört fel. A férfi szemébe nézett, és a rideg dühtől – mely abban tükröződött – borzongás futott végig a gerincén. – Az ördögbe is, Samantha! Sehogy sem tudtam volna megakadályozni a robbanást. Maga is ismeri annyira a bányászatot, hogy erre rájöjjön. – Ha nem hozatott volna annyi tapasztalatlan munkást, nem következett volna be a robbanás – fakadt ki Samantha. Megpróbált elhúzódni, de a férfi szorítása csak erősödött. – Azok az emberek munkanélküliek voltak, nem tapasztalatlanok. – Ebben a bányában tapasztalatlanok voltak. – A bányászok sztrájkoltak, Sam. Ha nem hozok külső segítséget, bezárhattuk volna az egészet. Ezt pedig nem engedhettük meg. Samantha könnyein keresztül tekintett a férfira. Hangja remegett. – Persze hogy nem engedhették meg – jelentette ki gúnyosan. – Olyan átkozottul félnek, hogy elveszítenek néhány dollárt, hogy mindenkinek az életét kockára teszik, csak hogy ne kelljen bezárni azt az istenverte bányát. – Üzleti döntés volt, nem pedig életek kockáztatásának kérdése. Aznap nem kellett több veszéllyel számolnunk i vágatban, mint más napokon. – Méghogy több veszéllyel nem? Trey, azoknak az embereknek semmi keresnivalójuk nem volt ott lenn. Michael megkérte magát, hogy ne vegye fel őket. Könyörgött magának. Szeretett volna még néhány napot adni a sztrájkolóknak. Magának együtt kellett volna, működnie Michael lel, de maga nem hallgatott rá, igaz? Hát persze hogy nem; Fitogtatnia kellett a hatvanöt százalékos részesedését, él tizenhat embert a halálba küldeni! Trey arca megfeszült az alig leplezett dühtől. Uralkodnia kell magán, lakatot tenni a szájára, és nem visszavágni a vádaskodásokra. Samantha

nem tudja, hogy azon a napon a robbanás nem baleset volt. Valaki dinamitot helyezett el az egyik lezárt vágatba. Michael Drurynak az ércfeldolgozóban kellett volna lennie, felügyelni az új kemencék összeszerelését. Hogy mit keresett akkor a bányában, senki nem tudta megmondani. Trey furcsa szorítást érzett a mellkasában. Már egy éve, hogy Michael meghalt. Most már nincs értelme megmondani Samanthának az igazat, így is eleget szenvedett. Trey elengedte az asszony karját, és felállt. – Amint elérjük, hogy újra működhessen az étterem, maga meg én leülünk, elővesszük a könyvelést, és kidolgozzuk... – Maga meg én nem csinálunk semmit. Már hónapokkal ezelőtt megmondtam magának, hogy soha többé nem akarom látni. Komolyan gondoltam, Trey. Azt akarom, hogy most elmenjen. Trey állkapcsának izma hirtelen megrándult – ez volt az egyetlen külső jele bosszankodásának. – Leülünk és elővesszük a könyvelést – ismételte határozottan. – Kidolgozunk egy költségvetést. Maga pedig megtanulja, hogyan kövesse azt. Trey távozni készült. Samantha arckifejezése nyomban lázadóvá vált. – Magának lehetnek részvényei a Concha-bányában, Treyman Stern, de a Drake House az enyém. Nincs joga betolakodni, és megszabni, hogyan vezessem. Trey megtorpant az ajtóban. Egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva megfordult, hogy az asszony szemébe nézzen. Arca mintha kőből lett volna. – Egyszer megígértem a férjének, hogy ha bármi történne vele, gondját viselem magának – közölte mély, baljóslatú hangon. – De mivel tudtam, hogyan érez irántam, megtartottam a tisztes távolságot. Nos, Samantha, ezután másképp lesz. Meg akarom tartani a Michaelnek tett ígéretemet, akár tetszik, akár nem. Ha bebizonyítja, hogy tud boldogulni anélkül, hogy adósságba verné magát és feldühítené a hitelezőit, félreállok, és szabad kezet adok magának. Addig viszont meg kell ígérnie, hogy semmilyen döntést nem hoz a megkérdezésem nélkül. Sértettség, hitetlenség, majd felháborodás villant fel gyors egymásutánban Samantha arcán. A férfi szemtelensége már tűrhetetlen volt.

Nem elég, hogy a kapzsisága a férje korai halálát okozta, most még megpróbálja helyrehozni a hibát egy ígéretre hivatkozva, amit Samantha kétségbe vont, hogy Trey valaha is meg akart tartani. – Mikor veszi már be az a konok feje, hogy nincs szükségem az átkozott segítségére? – fakadt ki az asszony. Trey egyik szemöldöke sokatmondóan emelkedett fel. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét Samantháról. – És a magáé mikor veszi be, hogy nem öltem meg a férjét? Samantha orrlyukai kitágultak mérgében. Elfordította az arcát, és nem nézett a férfira. – Az lenne a leghelyesebb – bökte ki összeszorított fogsorral –, ha idehívnám a seriffet, és letartóztattatnám magát birtokháborításért. – Akkor miért nem teszi ezt? Samantha visszafordult, és haragos pillantást vetett a férfira. Tényleg, miért nem? – kérdezte dühösen önmagától. Halvány fogalma sem volt, mi tartja vissza, és ez csak még jobban felmérgesítette. Trey a hallgatást beleegyezésnek vette. Samantha csak makacskodik – vélte. Szó nélkül megfordult, és kiment a szobából. Joe és Maria már jórészt rendet raktak az étteremben. Maria odalépett Treyhez, fiatal arcán némi aggodalom tükröződött. Félt, hogy Samantha dühös lesz rá. Tudta, hogyan érez az asszony Mr. Stern iránt, de nem volt senki, akihez segítségért fordulhatott volna. – La señora? – kérdezte tétován. Trey mosolyt erőltetett magára. – Hamarosan jól lesz. Azt hiszem, e pillanatban mérgesebb rám, amiért itt vagyok, mint azokra az útonállókra, akik feldúlták az éttermét. – Joe-ra nézett. – Vidd haza Mariát, aztán gyere vissza a bányába. Szeretném, ha ott lennél a műszakváltásnál. Ezt az éttermi csetepatét talán megfélemlítésnek szánták. Joe bólintott. – Samantha biztonságban lesz? – Ma éjjel itt maradok, arra az esetre, ha Littleton emberei visszajönnének. Miután Joe és Maria elment, Trey kifüggesztette a „Zárva" táblát, és bezárta az ajtót. Amikor megfordult, megpillantotta Samanthát, aki a pénztárnál állt. Az asszony betolta a fiókot, és védekezően karba tette a kezét. Nem nézett rá. – Elvitték az összes pénzt. Trey felállított egy széket.

– Felismerte valamelyiküket? Samantha megrázta a fejét. – Mi a helyzet Littletonnal? Ő is itt volt? – Én még nem találkoztam Mr. Littletonnal. Ő Phoenixben lakik. – Ha nem találkozott vele, hogyan fizeti a bérleti díjat? Samantha tudta, Trey nem hagyja abba a piszkálódást, amíg mindent el nem mond neki. Talán ha rájön, hogy semmit sem tehet, elfelejti a Michaelnek tett nevetséges ígéretét, és végre békén hagyja. – A pénzt egy bankszámlára teszem be. A bérleti szerződéssel pedig Richard foglalkozik. Trey állkapcsában görcsösen megrándult az izom. Csak így tudta leplezni utálatát. Az előkelő megjelenésű, szőke hajú, jóképű fiatalember, Myterra női lakosainak kedvence, Richard Winters volt az Első Területi Bank elnöke. Trey véleménye szerint, aki kézfogáskor nem néz egyenesen az ember szemébe, az egy patkány. Az, hogy az utóbbi négy hónapban nyíltan udvarolt Samanthának, nem javított semmit Trey álláspontján. – Reggel az lesz az első dolgunk, hogy bemegyünk a bankba, és kifizetjük a bérleti díjat. Hát csak nem akar tágítani? – Nincs rá pénzem. Már mondtam, hogy azok az emberek mindent elvittek! – Elmegyünk a bankba – jelentette ki Trey. – Majd én kisegítem. És bele akarok pillantani a szerződésbe is. Van egy kis elintéznivalóm Mr. Littletonnal. – Biztos, hogy nem esett bajod? – kérdezte Joe. Maria olyan apró teremtés volt, hogy gyakran aggódott miatta. Fizikai értelemben a legtöbb nővel nem vehette fel a versenyt, s még kevésbé egy halom rendbontó csirkefogóval. – Jól vagyok. Örülök, hogy te és señor Stern segíteni. La señora Drury büszke hölgy. Mindent maga csinálni, de néha túl sokat akar. Amint átmentek az úton az Ötödik utcánál, néhány nem éppen úrhölgyet láttak meg a főutcán. Maria vállat vont, és kezét Joe kezébe csúsztatta. Tekintetét elfordította, és megpróbált nem venni tudomást az őket követő pillantásokról, amint sietve végigmentek a poros úton. Joe érezte a remegését, és bátorítóan megszorította a kezét. Az indiánok és a mexikóiak nem szívesen látott emberek voltak a főutcán.

A főutca nem kevesebb, mint ötven kocsmának adott helyet, és egyre így is legalább száz myterrai férfi jutott. A legtöbb az Ötödik utcától délre a városszéli sorompóig helyezkedett el. Minden kocsma saját attrakcióval büszkélkedhetett a külföldi ínyencségektől a birkózómeccseken át a célba lövésig. McAlpin híressége az osztrigabár volt, ahol a San Franciscó-i öbölből gyűjtött osztrigákat és friss tavaszi pisztrángot szolgáltak fel. A Samrock fogadó sajátossága az volt, hogy úgy nézett ki, mint egy mészárszék, de itt az ember leöblíthette a sült húst vagy oldalast egy korsó sörrel. A szórakozóhelyek közül tizenöt rendelkezett játékteremmel. Néhány, főutcára néző kocsma hátsó kijárata a Union Streetre nyílt, melyet másképpen Virgin Alleynek neveztek. A Union Street mindkét oldalán bordélyházak és báltermek sorakoztak. Myterrában legalább annyi bordély volt, mint kocsma. Joe-nak nem tetszett, hogy Maria a városnak ezen a részén halad át mindennap munkába menet-jövet. Amikor tudta, elkísérte őt, de a Concha bányában lévő kötelességei gyakran nem tették ezt lehetővé. Trey engedékeny munkaadó volt, aki bármikor elengedte a bányából, ha kérte, de Joe vigyázott, hogy ne éljen vissza ezzel az értékes kiváltsággal. Trey már így is sokat kockáztatott érte. Joe műszakvezetővé történő kinevezése indította el azokat az eseményeket, melyek Myterra legszörnyűbb bányakatasztrófájához vezettek. Azok, akik korábban tiltakoztak az ellen, hogy a hozzájuk beosztott apacsokkal együtt dolgozzanak, nyíltan megtagadták a munkát egy ember miatt. Marty Dennison, az éjszakai műszakvezető általános sztrájkra szólított fel. Michael Drury, aki soha nem szánta rá magát népszerűtlen döntésre, megpróbálta lecsendesíteni a bányászokat. Trey szilárdan kitartott amellett, hogy aki nem hajlandó dolgozni, azt el fogják bocsájtani. A sztrájkolok elbarikádozták a Concha bányához vezető utat, megakadályozva ezzel az ideiglenesen felfogadott bányászok belépését a tárnába. A seriff emberei azzal voltak elfoglalva, hogy a helyettesítő munkásokat átkísérjék a sztrájkőrségen. Egy embert lelőttek. A bányász-szakszervezettel folytatott tárgyalások holtpontra jutottak. A sztrájk nyolcadik napjának délelőttjén kegyetlen erejű robbanás rázta meg az egész völgyet. Először még senki sem sejtette igazán, mi történt. Aztán jött a hír, hogy a Kingman-tárna beomlott. Tizenhatan életüket vesztették, sokan megsebesültek. Néhányan azt állították, hogy

a robbanást egy rosszul előkészített robbantás okozta. Mások azt mondták, hogy a bányászok egy gázzárványba jutottak. Négy hónap telt el, mire felfedezték a dinamitabroncsokat az egyik vágatban, melyet még a robbanás előtt lezártak, mert nem találták biztonságosnak. Különféle szóbeszédek és vádaskodások kaptak szárnyra. Mindenki gyanús volt. Kérdés maradt, hogy mit keresett aznap a bányában Michael Drury. Kérdés maradt az is, miért nem tartózkodott a bányában Trey, és azon döntését, hogy leküldte az embereket, még mindig kritizálták. Joe néha azon tűnődött, vajon megéri-e ez az egész. Talán jobb lenne – érvelt –, ha lemondana művezetői posztjáról. Már több unokatestvére is kilépett a bányából, és visszatért a San Carlos-i rezervátumba. Ez a megoldás azonban zavarta Joe-t. Ő nem munkakerülő. Márpedig Myterrában nincs más munkalehetőség. Szerette volna feleségül venni Mariát, de nem akarta San Carlosba vinni, ahol nem kívánatos vendég lenne a népe között, mint ahogy ő sem az a lányé között. Maria léptei lelassultak, amint az utca végére értek. – Azt hiszem, la señora félni – mondta halkan Maria. Joe komor pillantást vetett rá. – Littleton embereitől? Maria megrázta a fejét. Halvány nevetés hagyta el az ajkát. – Señora Drury nem félni a férfiaktól. Azt mondja, olyanok, mint a kisfiúk. Azt mondja, ők elfordulni az istentől egy darab süteményért. Joe felnevetett. Szinte hallotta, ahogy Samantha ezt mondja. Ő a legszókimondóbb asszony, akit valaha ismert. Maria arckifejezése töprengővé vált. – Azt hiszem, ő önmagától félni. Félni attól, hogy újra szeretni. Nagy fájdalom van a szívében. – A férje meghalt, Maria. Sokan hosszú ideig gyászolnak. – Azt hiszem, señor Stern kedvelni la señorát. Azt hiszem, ő jobb marido lenne neki, mint señor Winters. Én nem szeretni señor Winterst. Amikor ránéz la señorára... Joe megfogta Maria könyökét, és maga felé fordította a lányt. Arca komoly volt. – És én, Maria? – kérdezte. – Én jó férj lennék? Maria bársonyos barna szeme aggodalmat tükrözött. Megrázta a fejét.

– Kérlek, ne kérdezz tőlem... – Szeretlek, Maria. Feleségül akarlak venni. – Azt nem lehet. – Miért? Mert apacs vagyok? Vagy mert nem hiszek a ti Krisztusotokban? Maria elfordította a tekintetét. – Nem lehet – ismételte. Joe elengedte a könyökét. Tudta, hogy Maria nagyon szeretne hozzámenni. Azzal is tisztában volt, hogy sem a lány családja, sem az egyház nem nézné jó szemmel a házasságukat. Maria alázatos lány és ájtatos katolikus. Nem lenne könnyű szembefordulnia sem a családja, sem a vallása elveivel. Joe magához húzta a lányt, és megcsókolta a feje búbját. – Sajnálom, querida. Nem foglak sürgetni. Maria mosolyogni próbált. – Egy napon az apám majd megtudni, hogy jó ember vagy. Ő áldását fogja adni ránk. És akkor mi megtartani az esküvőt. A hamis remény, mely felragyogott Maria szemében, belehasított Joe szívébe. Mindketten tudták, hogy senor Velasquez soha nem egyezne bele a házasságukba. A mexikóiak és az apacsok mindig is ellenségek voltak, és az a három év, amit a Carlisle indián iskolában töltött – ahol megtanult úgy beszélni, öltözködni, sőt még gondolkozni is, mint egy angol –, nem változtatta meg azt a tényt, hogy apacs. Joe két ujjal a lány álla alá nyúlt, Maria arcát maga felé fordította, és gyengéden, lágyan megcsókolta. Olyan nagyon vágyott a lányra, hogy még arra is gondolt, hogy elődei taktikájához folyamodik, és elrabolja őt az apja házából. Csak azért nem tette meg, mert tudta, hogy a lány belebetegedne a szégyenbe, és nem akarta őt megfosztani a méltóságától. Maria felsóhajtott, amikor Joe végül elhúzódott. – Mennem kell. – Légy óvatos, querida! Hirtelen huncut mosoly ült Maria szív alakú arcára. – Azt hiszem, jóképű marido leszel – tréfálkozott. Lábujjhegyre emelkedett, és csókot lehelt a férfi arcára. – Szeretlek!

Düh marcangolta Joe bensője, amint figyelte, ahogy Maria eltűnik a vastag falú vályogépületek között. Maria népének kultúrája még azt is megszabta, hogy nem kísérheti őt a saját ajtajáig. Egy napon – fogadkozott – feleségül veszi Mariát. És ezt úgy fogja megtenni, hogy a lány büszke lesz rá. Egy nap még megtalálja a módját. Trey összecsapta a pénztárkönyvet, és fáradtan dörzsölte meg a szemét. Majd Samanthára pillantott, aki vele szemben ült az asztalnál. A lámpa halvány aranysárga fényénél az asszony bal szeme alatti duzzanat nem volt olyan feltűnő, mint nappali világosságnál. Samantha nem tűzte fel a haját, a tincsek tömege vad zuhatagban omlott a vállára. Arckifejezése lázadó volt. – Már háromszor végignéztem a számlákat – mondta Trey szigorú hangon, mint egy gyermeket fenyítő felnőtt. – Még ha az élelmiszerköltségek emelkedését is figyelembe vesszük, az önköltség még akkor is viszonylag alacsony. A napi forgalmát ítélve maga joggal lehetne a város leggazdagabb asszonya. Mit csinál a pénzzel? – Az nem tartozik magára! – Sam, ne kezdje megint! – intette Trey. – Akkor ne piszkáljon a pénz miatt! – Csak segíteni próbálok! Samantha szeme felizzott. – Már megmondtam magának, hogy nem kell a segítsége! Boldogulok magam is! – Úgy, mint ma délután? Ha Joe és én nem érkezünk időben, ki tudja, mit műveltek volna azok az emberek! – Csak bedeszkázták az éttermet. – Nem beszélve arról, hogy megverték. – Legközelebb majd felkészülök ellenük, rendben? – Nem, nincs rendben. Lehet, hogy maga két centet sem adna a saját bőréért, de az ördögbe is, gondoljon Mariára! Azt akarja, hogy bántódása essék? – Természetesen nem. – Akkor vegye elő a józan eszét, asszony! Legközelebb már nem hagyják ott abba, hogy adnak egyet a szeme alá és néhány deszkát szegeznek az ablakokra. Az egyetlen védekezési lehetőség, ha nem ad nekik újabb alkalmat. Samantha ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy Trey jóképű, öntelt arcát véresre marja. Így is elég, hogy el kell viselnie a társaságát, és az,

hogy ezt a férfi is tudja, már kibírhatatlan. Nem számít, mennyire gyűlöli elfogadni a segítségét, nem kockáztathatja Maria biztonságát. Maria és Joe a barátai. Ha bármelyikükkel is történne valami, azt soha nem bocsátaná meg magának. Samantha megadóan tartotta fel a kezét. – Igaza van – mondta csípősen. – Nyilvánvalóan a józanész legkisebb szikrája is hiányzik belőlem. Így bízom az ön jobb ítélőképességében. Kérem, bocsásson meg, Mr. Stern, de fáradt vagyok. Fárasztó napom volt, és szeretnék lefeküdni. Mivel egyértelműen értésemre adta, hogy nem szándékozik távozni ma éjjel, használhatja a hallban lévő szekrényben található takarókat. Ha talált egy puha helyet itt a padlón, kérem, legyen olyan kedves, tudassa velem. Mindent elkövetek, hogy legközelebb oda essek, ha lecsap rám egy kilakoltató. Samantha bosszúságára megremegett a hangja. Hátratolta a székét, és felállt. – Öt órakor nyitunk. Ha addigra nem kel fel, eltapossák. Trey elkapta az asszony csuklóját. Szemöldökét aggódva ráncolta. – Biztos, hogy jól van? Samantha érzéketlenül meredt a fehér, szeplős csuklója köré záródó napbarnította ujjakra. A torka elszorult. Nem, nincs jól. Hiába ragaszkodik az ellenkezőjéhez, fél. Nagyon fél. És össze van zavarodva. Nem érti, mi van vele, vagy miért kelt benne olyan nyugtalanító érzést Trey érintése. Vészesen közel állt ahhoz, hogy sírjon. Ha nem hagyja el azonnal a szobát, képes lesz azt a megbocsáthatatlan dolgot elkövetni, hogy könnyekre fakad. Mély, nyugodt lélegzetet vett. – A lámpát magammal viszem – jelentette ki, eleresztve a kérdést a füle mellett. – Ha tovább akarja böngészni a könyvelésemet, be kell hoznia a konyhai lámpát. Trey soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Samantha sértegeti, ez nyilvánvaló. Tisztában volt vele, hogy az asszony határozottan visszautasít mindenfajta gondoskodást. Eltűnődött, vajon képes-e még elfogadni bárkitől is gyengédséget. Vagy a vágya, hogy szeressen és viszontszeressék elpusztult a férjével együtt? Trey elengedte az aszszony csuklóját. – Jó éjszakát, Sam! – mondta csendesen.

Samantha tétovázott. Érezte, hogy mondania kellene valamit, legalább megköszönhetné neki, hogy elkergette Littleton embereit. – Van egy kis sült csirke a jegesládában, ha megéhezne – jegyezte meg ehelyett. – A kenyér egy kendőbe van csomagolva az éléskamrában. Maria jó kenyeret süt. -A hangja elcsuklott. Sietve a lámpáért nyúlt. Hirtelen puskalövés zúzta be a hozzájuk legközelebb lévő ablakot, és terítette be mindkettőjüket üvegdarabokkal.

Második fejezet Samantha felsikoltott. Trey megragadta a karját, és lerántotta az asztal alá. – Megsérült? Az asszony megrázta a fejét. Sötét szeme tágra nyílt, arca sápadt volt. Úgy tűnt, nem vágták meg a repülő üvegcserepek. – Ne mozduljon! – parancsolt rá Trey. Fejét az asztal alatt tartva felnyúlt, és Samantha pénztárkönyvét a lámpa üvegburájának nyílására helyezte, mely elfojtotta a lángot. Sötétség borult a helyiségre. Nem jött zaj az utcáról, csak távolból hallották az egyik kocsmából érkező zongoraszót. A kitört ablakon befújó szellő meglebegtette a muszlinfüggönyt. Samantha maga köré fonta a karját. Még mindig reszketett. Ki akarná megölni őt? Mr. Littleton biztosan nem küldené az embereit ilyen feladat elvégzésére. Végtére is, ha ő meghalna, nem tudna hozzájutni a pénzéhez. Tíz hónap alatt, amióta működteti ezt az éttermet, ehhez hasonló még nem történt. Megborzongott. Trey nyugtatólag tette egyik kezét a vállára. – Maradjon itt! – mondta suttogva. – Körülnézek. Már korábban lecsatolta a pisztolytáskáját, és a szék támlájára tette. Most kihúzta a revolverét a tokjából, és lehajolva az ablakhoz sietett. Üvegdarabok reccsentek a csizmája talpa alatt. Feleegyenesedett. Hátával szorosan a falhoz támaszkodva óvatosan félrehúzta a függönyt, és kipillantott a sötétbe. Ahogy lassan mozdította a fejét, a holdfény rásütött profiljára, és látni engedte határozott arcvonásait. Gyorsan visszahúzódott az árnyékba. Samantha idegesen nedvesítette be az ajkát. – Lát valamit? – kérdezte suttogva. Trey nem válaszolt. Elengedte a függönyt, és csendesen továbblopódzott a másik ablakhoz. Samantha az asztal alatt kuporogva nyugtalankodott. Szerette volna tudni, mi történik. Szíve vadul kalapált. Egy perc múlva Trey visszatért az asztalhoz, és felcsatolta a pisztolytáskáját. Samantha kikászálódott az asztal alól. – Mi a baj?

– Szeretném, ha itt maradna! Akármi történjék is, maga nem hagyhatja el az éttermet! – Trey, hová megy? – Maradjon itt! – Megmondaná, mi folyik itt? – Samantha hangja türelmetlenül csengett. A következő pillanatban a férfi már elment. A bejárati ajtó halk kattanással zárult be mögötte. Samantha idegesen tördelte a kezét. – Csirkefogó! – motyogta mérgesen. Legalább megmondhatta volna, mire készül, ehelyett itthagyta őt a sötétben. Az ablakhoz lépett, és kinézett a függönyön keresztül. Az éttermen kívül minden csendes volt. Néhány házzal arrébb puskalövés dörrent a főutca környékén. Éles hangját elnyelték a zsúfoltan sorakozó épületek és a kocsmából kiszűrődő lárma. Estéről estére mindig ugyanez ment. A bányászok sóvárogva özönlötték el a kocsmákat, hogy életük egyhangúságát feloldják egy kis whiskyvel, szerencsejátékkal, vagy Myterra számos szifiliszes prostituáltjának egyikével. Nemsokára verekedés tör ki, és valaki megsérül vagy meghal. Azokon a heteken, amikor a hadsereg zsoldja megérkezett, még rosszabb volt a helyzet. A kocsmákat nemcsak az izgalomra éhes bányászok töltötték meg, hanem a közeli McCrae erőd katonái is. Nem ment ritkaságszámba, ha a verekedések teljes káoszba torkolltak. Samantha nem látta sehol Treyt. Eltűnődött, vajon hova mehetett. Néhány perc elteltével, amikor a férfi még mindig nem tért vissza, aggódni kezdett. Talán történt vele valami? Talán a puskalövéssel ki akarták csalni az épületből? A ház végéből hallatszó tompa, kaparásszerű zaj arra késztette Samanthát, hogy elinduljon. Egy nyíló ablak? Szíve hevesen dobogott. Vajon bezárta a konyhaajtót? Nem emlékszik. Aztán újra meghallotta a hangot, melyet halk puffanás követett. Elakadt a lélegzete. Valaki még van a házban rajta kívül! Ne ess pánikba! – figyelmeztette magát. Megpróbálta csillapítani szabálytalan szívverését. Treynek már vissza kellett volna érnie. Samanthának eszébe jutott, hogy előnyös helyzetben van azzal szemben, aki a konyhában tartózkodik. Ő ismeri a járást az étterem körül – még sötétben is –, míg egy betolakodó nehezen boldogulna. Az illető talán fizikailag erősebb, de ő meglepheti.

Ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt, átment az éttermen. Bárcsak lenne fegyvere, gondolta. Sajnos minden használható eszköz – úgymint kés vagy sodrófa – a konyhában van. Kezét egy szék háttámláján nyugtatta. Nem fegyvernek való, de szükség esetén adhat neki néhány másodpercet, érvelt. Felvette a széket. Az ördögbe is, Trey hol van? Megállt a konyhaajtóban, és körülnézett. Mivel a konyha a sikátorra nyílt, sötétebb volt, mint az étterem. Senkit sem látott. A kamra ajtaja – mint általában – félig nyitva állt; a kilincs már törött volt, amikor kibérelte ezt a helyet, és ő még mindig nem javíttatta meg. Az ülőkéjénél fogva megragadta a széket, és lopakodva körbejárta a helyiséget. Szíve a torkában dobogott. Még a légzése is természetellenesen hangosnak tűnt a síri csendben. Megtorpant. Bár semmit sem hallott, érezte, hogy valaki jelen van. Megrémítette, hogy senkit sem lát. Hátán hideg futott végig. El kell tűnnie innen. Megfordult, és egy magas, homályos alakba ütközött a sötétben. Félelem hasított belé. Rémült kiáltással a feje fölé lendítette a széket, majd erősen lecsapta. Trey kitartotta a karját, hogy felfogja az ütést. Elkapta a izéket, és kicsavarta az asszony kezéből. Samantha pánikszerűen rávetette magát. A férfi vállon ragadta, és a falhoz nyomta. – Samantha! – szólította élesen. A hang hallatán Samantha felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Megpróbálta visszafojtani a lélegzetét, és úrrá lenni heves szívdobogásán. – Megijesztett! – fakadt ki. – Én ijesztettem meg? Az ördögbe is, asszony, le is lőhettem volna! – Sa-sajnálom. Nem tudtam, hogy maga az. – Különben is, mi a fenét keres itt? Megmondtam, hogy maradjon nyugton. – Zajt hallottam. És amikor nem jött vissza... félni kezdtem. – Samantha hangja elcsuklott, amint ráeszmélt, hogy olyan közel áll a férfihoz, hogy a combjuk egymáshoz ér. Trey meleg és nedves leheletét

a homlokán érezte. Még a sötétben is ki tudta venni fürkésző tekintetét, ahogy a férfi figyelte az arcát. A tudat villámként csapott a közéjük telepedő csendbe. Samantha szíve olyan vadul vert, hogy az már fájt. Trey engedett szorításán, és a hüvelykujjával gyengéden oda-vissza simogatni kezdte az asszony kulcscsontját. Érintésére tompa, lüktető fájdalom hasított mélyen Samantha bensőjébe. A nyugtalanító érzésre kétségbeesetten szorította össze a combját, de még ez sem csillapította az elsöprő erejű izzást, mely futótűzként áradt szét ereiben. Trey egyik kezét végigcsúsztatta a nyakán, majd a hajába túrt. Samantha visszafojtotta lélegzetét, amint zabolátlan borzongás remegtette meg egész testét. A férfi arca közelített. A valóság hirtelen gyorsasággal tért vissza. Samantha ráébredt, mire készül Trey, és elfordította a fejét. – Trey, ne! A férfi visszafordította maga felé Samantha arcát. – De – suttogta rekedt hangon. Száját az asszony ajkára tapasztotta. Samantha megfeszült. Kezével a férfi mellkasának támaszkodott, és olyan erősen tolta el magától, ahogy csak tudta. Ajkát elhúzta Trey szájától. – Trey, hagyja abba! Ezt nem szabad! A férfi elkapta mindkét kezét, és a feje fölé nyomta a falhoz. Ajkával végigsimított arca domborulatán. – De szabad – mormolta a fülébe. Samantha fészkelődni kezdett, majd kicsavarodott, hogy meneküljön a férfi szájának állandó ostromától. – Trey, kérem! A férfi – fél kézzel is könnyen tartva a két kezét – szabad kezével tenyerébe vette az arcát, és mozdulatlanul tartotta. Ezúttal nem volt menekvés Trey ajka elől, mely könyörtelenül foglyul ejtette az övét. Rémület hullámai söpörtek végig rajta, és ébresztették fel benne a vágyat, melyet olyan régóta elnyomott, hogy fel sem ismerte azt. Minden gondolata, hogy ellenálljon a férfinak szertefoszlott, és tehetetlenül adta meg magát a visszafojtott vágynak, melyet Trey keltett fel benne. Bódító forróság hullámai törtek rá, kínzó nyögést szakítva fel torkából, amint olyan hevesen viszonozta Trey csókját, hogy az mind-

kettőjüket meglepte. Régen érezte már férfi érintését, és most teste teljességében követelte azt, amit eddig megvont tőle. Trey elengedte az asszony csuklóját, átfogta a derekát, és szorosan magához húzta. Nem tudott betelni vele. Erős keze lázasan barangolta be hátának lankáit és testének domborulatait. Nyelvével merészen hatolt be szájának mézédes, meleg üregébe, kíméletlenül kutatva lelke mélyét. Samantha ujjait a férfi dús, hullámos hajába temette, és mámorittasan adta át magát az ölelésnek, miközben mellét a férfi izmos mellkasához préselte. Nyelve szüntelen csatázott a férfi nyelvével – mely néha támadott, néha visszavonult, de mindig egyre többet követelt. Végül ajkát elfojtott zokogással vonta el a férfi szájáról, és arcát a mellkasába fúrta. Ezt nem lenne szabad, tiltakozott meggyötört elméje. Nagyon nem lenne szabad. Hogy is felejthette el, hogy Trey elárulta a férjét, aki az életével fizetett? Hogy engedheti, hogy testének gyengesége bemocskolja a férje emlékét? Olyan jelentéktelen volt Michael iránt érzett szerelme, hogy a jogos ellenfele által felkeltett pillanatnyi vágy megsemmisíti azt? Trey átkarolta remegő testét, és szorosan ölelte. Állát Samantha fején nyugtatta. – Nincs semmi baj, Sam – suttogta. – Nem hagyom, hogy bárki is bántson. Az asszony mély lélegzetet vett, és eltolta magától. – Menjen innen! – Samantha, ne! – Azt mondtam, menjen! – Samantha kibontakozott az ölelésből. Még mindig reszketve karját összefonta maga előtt, és hátrálni kezdett. Lába úgy elgyengült, hogy alig tartotta. Levegőt is nehezen kapott. Trey hevességétől ajkát duzzadtnak, becsületét sértettnek érezte. Michaelra gondolt, és arra, mennyire megszégyenítette őt. Bűntudat és lelkifurdalás éles fájdalma gyötörte. Könnyek patakzottak az arcán. A szomorúság, melyet eddig elfojtott magában, melyet mindig is gyengeségnek tartott, most hirtelen azzal fenyegette, hogy erőt vesz rajta. Ahogy Trey megérintette a vállát, arca megrándult. – Sam? Samantha lerázta magáról a férfi kezét.

– Kérem, hagyjon békén! – mondta mély, sírástól elcsukló hangon. Ujjaival megtörölte a szemét. – Össze kell sepernünk a törött üvegeket – közölte reszketve, miközben küszködött, hogy úrrá legyen bizonytalan érzelmein. – Van egy seprű a kamrában. Ha azzal akarja kezdeni, én keresek valamit, amivel befedhetjük a törött ablakot... Elhallgatott. Képtelen volt folytatni. Berohant a hálószobába, és becsapta az ajtót maga mögött. Trey remegő kezét az állához emelte. Jézusom! Ez az asszony olyan, mint egy puskaporos hordó! Trey még soha nem látott ennyi felgyülemlett tüzet egy nőben. Vajon mennyi ideje fojtja vissza a vágyait? A férje halála óta, vagy már régebben? Trey megpróbálta elképzelni Samanthát és Michaelt, ahogy féktelenül csókolóznak, de képzelőereje cserbenhagyta. Valójában még Michael Druryt sem tudta felidézni. Egy vörösesszőke haj jutott az eszébe, és egy mosolygós arc. De ezen túl olyan volt, mintha a férfi nem is létezett volna. Trey a csukott ajtóra pillantott, mely áthatolhatatlan falként választotta el őket. Azon tépelődött, hogy bemenjen-e Samanthához, a karjába vegye és ölelje, amíg fájdalma nem enyhül, vagy tartsa tiszteletben, hogy az asszony egyedül akar maradni. Ma éjjel két igazság is feltárult előtte. Az egyik, hogy Samantha szívós, független lénye mögött mély, heves szenvedélyek kiaknázatlan tára rejtőzik. A másik az, hogy kívánja őt. Amikor az első vendégek tíz perccel hajnali öt óra után beléptek az étterem ajtaján, alig emlékeztetett valami arra, hogy bármi szokatlan is történt ott előző nap. Az üvegcserepeknek hűlt helye volt, és a kitört ablakot barna papír fedte. Samantha megkönnyebbülésére Trey röviddel hajnal előtt távozott. Nyugtalan álma volt, tudván, hogy a férfi a másik szobában alszik. Legalábbis feltételezte, hogy aludt. A ruhásszekrényben lévő takarók érintetlenek voltak. Samantha remegő kézzel tűzte fel a haját. Olyan szorosan fogta öszsze a tincseket, hogy a fejbőre szinte fájt. Nem akart emlékezni az előző esti vad, vállára omló, kihívó hajtömegre. Miután végzett, karját leengedte, és kétségbeesetten meredt a tükörképére. Amit látott, zavarta. Szigorúan fésült haja, blúzának magasan begombolt nyaka, a szeme alatti halvány karikák – melyek álmatlan éjszakájáról árulkodtak – és a

bal szeme alatt éktelenkedő lila duzzanat ellenére volt valami újszerű lágyság az arcvonásaiban. Ajka teltebbnek, arca rózsásabbnak, szempillája pedig hosszabbnak és sötétebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett, és ez olyan asszony megjelenését keltette benne, akinek harmatosan csillogó szeme elárulja, hogy boldog éjszakát töltött a szeretett férfi karjaiban. Samantha összeszűkítette a szemét, és haragosan nézett a tükörképére, de abban a pillanatban, amint arca újra kisimult, az álmodozó kifejezés azonnal visszatért, még feltűnőbben, mint előtte. Bolondságán mérgelődve az ágyához lépett, és leült a szélére, hogy felvegye a cipőjét. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy előző este azért viselkedett olyan szégyenteljesen, mert Michael halála óta elszokott attól, hogy férfiak társaságában legyen, de a hazugság nem nyugtatta meg. Nagyon is hozzá volt szokva, hogy férfiak vegyék körül; a legtöbb vendég, aki az étterembe járt, férfi volt. A férfiak általában még csak zavarba sem hozták, és ritkán gondolt rájuk komolyabban. Treyman Stern azonban megzavarta, de nem tudta, miért. Az utóbbi évben annyira igyekezett őt elkerülni, hogy az már szinte rögeszméjévé vált. Az étterem volt az ő üdvözítője – hiszen napról napra arra késztette, hogy inkább a talpon maradással, mint Michael halálával foglalkozzon –, annyira belevetette magát a működtetésébe. Mégis hamar rádöbbent, hogy a kemény munka sem sikerült elűznie a szívét könyörtelenül emésztő nyugtalanságot. Olyan volt, mintha örökösen keresne valamit, de nem találná. Másrészt Trey jelenléte túlságosan kísértette valamivel, amit nem akart – a múlt emlékeivel. Maria már a kenyeret dagasztotta a konyhában, amikor Samantha végül kijött a hálószobából. – Buenos dias, señora! – köszönt vidáman a lány. Elbiggyesztette az ajkát, és elfintorodott, amint meglátta Samantha monokliját. – Az az ember, ugye megütni magát, nem? Samantha az arcához kapta a kezét. Eszébe jutott, mit mondott Trey arról, ha Mariának baja esne, és arca elkomorodott. – Maria, ha félsz itt dolgozni azok után, ami tegnap történt, én megértelek. A lány huncutul elmosolyodott. Egy konyharuhával megtörölte lisztes kezét, bement a kamrába, és egy rövidre vágott, dupla csövű, tizenkét lövetű puskával tért vissza.

– Legközelebb, señora, felkészülten fogjuk várni őket. Samantha szeme tágra nyílt. – Te jó Isten, Maria! Honnan szerezted azt a valamit? – Ez a bátyámé, Guillermóé, ő vadászni járni vele. Már nem kell neki. Ő elvenni Elenát, így otthon maradni, és Elena papájának a birtokán dolgozni. Samantha megborzongott. – Rosszul vagyok, ha csak ránézek. Kérlek, tedd el, Maria! Remélem, nem lesz rá szükségünk. Délelőtt Trey visszajött. Megmosakodott és megborotválkozott, és semmivel sem nézett ki rosszabbul mint máskor, nem látszott rajta, hogy az éjszakát az étterem padlóján töltötte. Fekete kabátja gyűrődés nélkül simult széles vállán, és nadrágja éle hangsúlyozta hosszú, jó alakú lábát. Keményített gallérjának fehér színe jól illett napbarnított bőréhez. – Indulhatunk a bankba? – kérdezte a konyhaajtóban. Samantha arca kipirult a konyha melegétől. Hajtűi alól könnyű fürtök szabadultak ki, és keretezték lágyan arcát, dacolva az egyszerűségre való törekvésével. Az asszony kerülte Trey tekintetét. – Azonnal kész vagyok – vetette oda. Maria éppen palacsintát készített ebédre. Samantha éles hangjára kissé felvonta szemöldökét, és meghökkenve pillantott Trey irányába. Trey rákacsintott. Szürkéskék szeme pajkosan csillogott. Maria mosolyt erőltetett magára, és folytatta a munkát. A csendes közjáték nem maradt észrevétlen. Samantha bosszúsan szorította össze ajkát, és kezét megtörölte a kötényébe. – Maria, nem lesz gond, amíg odavagyok? – Nem, señora. Sarah és én jól meglenni. Sarah Morrissey – aki naponta háromszor járt mosogatni – már megérkezett, és a reggeli roham utáni rendrakással foglalatoskodott. Ő már beleegyezett, hogy Mariával marad, amíg Samantha vissza nem ér a bankból. Samantha kioldozta a kötényét. – Felveszem a kendőmet, és kint találkozunk – mondta ingerlékenyen. Trey a bricska mellett várt rá. – Gondoltam, talán kocsival akar menni – jegyezte meg, amikor az asszony végre kiment.

– Van más választásom? – Nincs. Kényelmetlen csend telepedett közéjük, amint Trey végighajtott a városon. Samantha mereven ült mellette, hátát kihúzta, állát természetellenesen magasra szegte, amint sikertelenül arra törekedett, hogy a szoknyája nehogy Trey lábához érjen. A férfi időnként incselkedő pillantással illette. Végül már nem bírta tovább visszatartani kuncogását. – Ne tegyen már úgy, mintha tegnap este semmi sem történt volna közöttünk! – emlékeztette finoman az asszonyt. Samantha felcsattant. – Azt hiszem, túl nagy jelentőséget tulajdonít egy puszta csóknak. – Én aligha nevezném azt puszta csóknak, Sam. – Trey, hagyja abba! Ami engem illet, semmi sem történt. És nem fog újra megtörténni. Efelől biztos lehet. Egyikük sem szólt többet, amíg a bankhoz nem értek. Anélkül, hogy Trey segítségére várna, Samantha megpróbált leszállni a bricskáról, de a férfi megfogta a kezét, hogy visszatartsa. Arckifejezése komoly volt, amint tekintete találkozott az övével, és fogva tartotta. – A képzeletem szerint maga egy átkozottul szenvedélyes nő, Sam! Samantha nyakán forróság futott végig egészen a feje búbjáig. Mogyoróbarna szeme villámokat szórt. Elrántotta a kezét, de Trey érintésének melege nyugtalanító érzést hagyott a bőrén. Amint beléptek a bankba, Richard Winters előjött az irodájából. Drága szabású, halványszürke selyemöltönyt viselt, és őszes szőke hajának egyetlen tincse sem ült rendezetlenül a fején. Éppen olyan fess és vidám volt, mint a múlt vasárnap, amikor megkérte Samantha kezét. Richard halványkék szemébe aggodalmas tekintet költözött, amint előresietett, hogy üdvözölje a két jövevényt. Mindkét kezével megszorította Samantha kezét. – Samantha drágám, mi történt? Jól van? Richard Winters gondoskodásától Samantha általában úgy érezte, hogy a férfi kényezteti őt. Ma azonban egyszerűen idegesítette. Kezét kiszabadította a férfi kezéből. – Jól vagyok, Richard. Tényleg. – De a szeme! Ki tette ezt magával? – Richard gyanakvó pillantást vetett Treyre.

Samanthába beléhasított a felismerés, hogy Trey keze birtoklóan a karja köré záródik. – Most inkább nem beszélnék erről – mondta Richardnak. Magában szitkozódott. Most mit próbál Trey bizonyítani? – tűnődött, de nem tett kísérletet, hogy lerázza a férfi kezét magáról. Amióta beléptek a bankba, még csak most tudatosult benne, hogy szíve hevesen ver, és szinte megkönnyebbülést érez, hogy Trey vele van. – Tudtommal maga a gondnoka Samantha Drake House bérletére vonatkozó szerződésének – mondta Trey. Nem leplezte sem hangjának türelmetlenségét, sem azt, hogy nem kedveli Richard Winterst. Richard visszahőkölt, mintha támadás érte volna. – Sajnálom, Mr. Stern, de a Mrs. Druryval folytatott üzleti ügyeim bizalmasak. – Minden rendben, Richard – vetette közbe Samantha. – Trey csak segít nekem. Richard arcán meglepődés suhant át, de ezt gyorsan elkendőzte. – Hát persze – mondta hízelgőn. Gondosan manikűrözött kezével a nyitott ajtó felé mutatott, melyen bronztáblába vésve a neve állt. – Ha lennének szívesek befáradni, megbeszélhetjük ezt a dolgot. Trey még mindig fogta Samantha karját, úgy vezette be az ajtón. – Felfuvalkodott hólyag – dünnyögte az orra alatt éppen olyan hangosan, hogy Samantha meghallja. Samantha oldalba bökte a könyökével. – Csitt! – suttogta. Az iroda közepén, egy vörös perzsaszőnyegen, mahagóni íróasztal állt. A magas, keskeny ablakokat zsalugáter takarta, mely úgy volt beállítva, hogy lécei eltérítsék a nap sugarait. Richard íróasztala mögött magas háttámlájú bőrfotel, előtte pedig két, precízen szögbe állított, tekervényes faragásokkal díszített, egyenes támlájú szék volt. A szögek, ha megmérnénk, biztosan egyenlőek lennének – gondolta fintorogva Trey. Richard becsukta az ajtót. – Kérem, foglaljanak helyet! Trey az egyik székhez kísérte Samanthát. Miután az asszony leült, elhúzta a másik széket az íróasztaltól – kissé megváltoztatva ezzel a szöget –, és egyetlen lendületes mozdulattal letelepedett. Hátradőlt, és hosszú, izmos lábát kényelmesen kinyújtotta.

A bankár homlokát alig érzékelhetően barázdák szántották végig, amint megkerülte íróasztalát, és helyet foglalt. Kezét maga előtt egymásra tette. – Valami probléma van a bérleti szerződéssel? – kérdezte. Samantha bizonytalan pillantást vetett Treyre. Trey olyan tekintettel fürkészte Richardot, hogy az már-már az udvariatlanság határát súrolta. – Látni akarom. Richard Samanthára nézett, és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Samantha lehajtotta a fejét. A bankár közömbös arccal kinyitotta íróasztalának egyik alsó fiókját. Ujjaival átpörgette a dossziékat, majd kihúzott egyet, és a vaskos, barna iratcsomót Trey elé tette. – Mindent rendben fog találni – mondta. – A szerződés tisztességes. Samantha is megmondhatja, hogy magam is alaposan átnéztem, mielőtt megengedtem volna, hogy aláírja. S mivel a nők tapasztalatlanok az ilyen ügyekben, nem akartam, hogy becsapják, és kedvezőtlen feltételekre kötelezze magát. Samantha beharapta az ajkát. Nem vette jó néven, hogy úgy bánnak vele, mint egy hiszékeny, oktalan gyerekkel. Ám mégis – tekintve, hogy sikerült bajba keverednie – úgy határozott, tartja a száját, legalábbis egyelőre. Samantha a szeme sarkából figyelte Treyt. Jóképű, markáns arca és határozott profilja van, gondolta. Úgy tűnik, valahogy jobban beleillik ebbe a nagy, súlyos bútorokkal berendezett, előkelő irodába, mint Richard. Trey összevont szemöldökkel tanulmányozta az iratokat. Végül összecsukta a dossziét, és visszaadta a bankárnak. – Szeretném, ha levonnának a számlámról egy összeget, mely fedezi Mrs. Drury következő négy hónapra szóló bérleti díját és jelenlegi tartozását, és azonnal utalják át Littletonnak – jelentette ki. Samantha hitetlenkedve meredt a férfira. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de torkán akadt a szó. Richard Winters előrehajolt; arca túlzott aggodalmat tükrözött. – Samantha drágám, miért nem mondta, hogy gondjai vannak a bérleti díj fizetésével? Újratárgyalhattuk volna a szerződést. – Maradjon ki ebből, Winters! Ez Samantha és az én ügyem! – Ellenkezőleg, Mr. Stern. Mint Samantha pénzügyi tanácsadója, én nagyon is törődöm az ő jólétével.

Samantha mogorván nézett a férfira. – Richard, attól, hogy maga az íróasztal fiókjában tartja a bérleti szerződésemet, még nem válik pénzügyi tanácsadómmá! – De Samantha, én csak segíteni próbálok! – Richard, kérem! – Az asszony Treyhez fordult. – Nem hagyhatom, hogy ezt tegye. – Vegye úgy, hogy már megtettem – felelte röviden Trey, majd a bankár felé fordította a tekintetét. – Aláírok bármilyen okiratot, amire szüksége van az ügy elintézéséhez. – Trey, ez túl sok pénz! – erősködött Samantha. – Nem fogadhatom el! – Ezenkívül szeretnék találkozni ezzel a Morris Littletonnal, akié a tulajdonjog – közölte Trey. Richard komor képet vágott. – Megkérdezhetném, miért? – Nem. Magánügy. Richard tekintete Trey mellkasának közepére kalandozott, és ott maradt, amíg beszélt. – Attól tartok, a találkozás jelenleg nem lehetséges. Mr. Littleton gyakran utazik. Most nem tartózkodik a tartományban. – Mikor jön vissza? – Néhány hétig semmiképpen sem. – Értem – mondta lassan Trey, miközben tekintetét határozottan a másik férfira szegezte, amitől a bankár köntörfalazása még nyilvánvalóbbá vált. Samantha érezte, hogy arcát elönti a pír. Bár idegesítette Richard, zavarba jött miatta. Szerette volna, ha Trey abbahagyja a bankár bámulását. Kopogtak. Richard az órájára pillantott, majd hirtelen felpattant, jelezvén, hogy vége a megbeszélésnek. – Elnézést kérek, hogy félbe kell szakítanom – mondta –, de most újabb tárgyalásom lesz. Szíveskedjenek velem az előcsarnokba fáradni. Tájékoztatom a pénztárost a kívánságaikról, ő pedig elkészíti önöknek az iratokat. Samantha felállt. Kissé elégedetlen volt a találkozás kimenetelét illetően. Nem tudott sem Richardra, sem Treyre nézni anélkül, hogy ne

idegeskedett volna bármelyik miatt is. Trey a könyöke után nyúlt, de ő elrántotta a karját. A mozdulat nem maradt észrevétlen. Richard indult, hogy kinyissa Samanthának az irodaajtót, majd megtorpant, és az asszony majdnem beleütközött. Samantha ijedten pillantott rá. Richard a legbarátságosabb mosolyával illette. – Együtt vacsorázunk ma este? – kérdezte. Samantha megrázta a fejét. – Ó, Richard, nem hagyhatom ott az éttermet ilyen hamar azután, hogy... – Samantha drágám, hiszen megígérte. Egyébként ma este van egy különleges meglepetésem a maga számára. Samantha kényelmetlenül érezte magát, hogy Trey minden szót hall. Nagy nehezen megkönyörült a bankáron. – De csak későn... miután lement az esti forgalom. – Kilenckor benézek magáért. Bár Samantha nem látta Trey arcát, meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi figyeli. Megkönnyebbült, amikor Richard kinyitotta az ajtót, és kiléphetett a bank előcsarnokába. Húsz perccel később, amikor Treyjel az étterem felé tartottak, Samantha végül kifakadt. – Nem kellett volna olyan durvának lennie vele. Trey lazábbra engedte a gyeplőt, és oldalról röpke pillantást vetett az asszonyra. – Kivel? – Nagyon jól tudja, kivel, Treyman Stern, ne is próbálja tagadni! – Ez lesz a második alkalom a héten, hogy vele vacsorázik – jegyezte meg a férfi. Samanthát meglepte, hogy a férfi ilyen tájékozott a dolgait illetően, és érezte, hogy arca elvörösödik. – Az nem tartozik magára, Mr. Stern. Különben sem rólam van szó. Magáról beszélünk, úgyhogy ne próbáljon témát változtatni. Miért volt olyan udvariatlan? – Szerelmes belé? – Trey! – Rendben, Sam, megmondom, miért. Az az igazság, hogy nem bírom azt a fickót.

– Mit ártott magának? – Semmit. – Akkor miért utálja? – Nem szeretem, ahogy a haját fésüli. Samantha szája tátva maradt. – Ez a legnevetségesebb indok, amit valaha hallottam! Trey arcizma megrándult. Nem gondolta, hogy Samantha szó szerint veszi, amit mond. – Elolvasta azt a szerződést, mielőtt aláírta? – kérdezte. – Átfutottam. Miért? Valami baj van vele? – A szerződéssel nincs. Csak a bérbeadóval. Hajlandó ennék rátenni egyhavi béremet, hogy a fickó nem is létezik. – Miből gondolja? Trey arca megfontoltabbá vált, mely azt a benyomást keltette Samanthában, hogy már így is túl sokat mondott. Vallat vont. – Csak megérzés. Samanthát bosszantotta, hogy a férfi felkeltette a kíváncsiságát, aztán pedig elutasította, amikor a beszélgetés már kezdett érdekessé válni. Összeszorította ajkát, és ismét előre bámult. – Ha ezt én mondtam volna, maga valami gúnyos megegyzést tett volna a nők megérzéseiről – jegyezte meg sérődötten. Trey felnevetett. – Valószínű. Samantha becsmérlő pillantással illette. – Trey, a Drake House az én éttermem. Ha bármiféle gyanú merül fel a szerződéssel kapcsolatban, azt jogom van tudni. – Egyetértek. – Akkor beszéljen! Trey egy pillanatig töprengett. – El tud menni Phoenixbe? – kérdezte végül. – Az több napomba telne. Nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan sok időre bezárjam az éttermet. – Nem engedheti meg magának, hogy ne tegye ezt – mondta halkan Trey. Az út további részét csendben tették meg. – Fel kell menjek egy időre a bányába – közölte Trey, amikor kitette Samanthát az étterem előtt. – Útközben beugrom Masonhöz, és kiküldetek vele valakit, hogy mérje meg az ablakot az új üveghez.

– Trey, várjon! – Samanthát módfelett bosszantotta, hogy le van kötelezve Treynek, de mi lett volna, ha a férfi nem segít neki? Tudta, hogy Trey nem túloz, amikor megkérdőjelezi a bérbeadója jellemét; tapasztalta tegnap annak fogyatékosságát, amikor Trey elzavarta az útonállókat a Drake House-ból. – Nem akarom, hogy azt higgye, nem vagyok hálás azért, amit értem tett. Visszafizetem, amint tudom. Ígérem. Trey arca komollyá vált. – Én nem próbálom megalázni magát azzal, hogy kisegítem. Remélem, ért engem. Samantha kényelmetlenül mozgolódott, és az utcát bámulta. – Én még soha senkinek nem tartoztam. Az asszony büszke arcának makacssága enyhe mosolyt varázsolt Trey ajkára. – Ettől érzi magát tehetetlennek – jegyezte meg kedvesen. – Mintha kicsúszott volna a kezéből a saját életének irányítása. A férfi olyan pontosan tapintott rá a gondolataira, hogy Samantha egy pillanatra elérzékenyült. Tekintetét Trey felé fordította, és meglepetten tapasztalta a szürkéskék szemében tükröződő megértést. De bármilyen együttérzést kap is a férfitól, azt csökkenti az a tudat, hogy milyen könnyen tud vele bánni Trey. – Az egyetlen dolog, amit az ellenőrzése alatt tarthat, az a pénzem – jelentette ki éles hangon. – Ezt soha ne felejtse el! Trey nem tudta megállni, hogy ne nevessen. – Ezt olyan „könnyű" lesz megtenni, mint azt elfelejteni, hogy milyen hevesen tud csókolni. – Megérintette a kalapja karimáját. – Remélem, Wintersnek torkán akad a falat. Samantha füstölögve nézte, ahogy a férfi elhajt. Nem tudta eldönteni, kire mérgesebb – Richard Wintersre, aki körülötte legyeskedik, vagy Treyre, aki megkeseríti az életét. Sarkon fordult, és bement az étterembe. Önmagára még dühösebb volt, mint a két férfira. Ha nem sodorta volna magát ilyen kínos helyzetbe, egyikőjükkel sem kellene civódnia. Amikor Trey visszaért az irodájába, két férfi várt rá. Egyikük Ian Hunter, az Egyesült Ezüstbányák Részvénytársaság ügynöke volt, aki két évvel ezelőtt vele és Druryval együtt dolgozott az új ércfeldolgozó tervein. Ian felállt, és a kezét nyújtotta.

– Örülök, hogy újra látom, Stern – mondta. A magas, tiszta tekintetű, enyhén skótos „r" hangjáról ismert fiatalembernek erős kézszorítása volt, amit Trey kedvelt. – Ő Gaylord Wittaker. Geológus a cég központi irodájában. Trey végigmérte a férfit, amint kezet fogott vele. Wittaker sokkal idősebb volt azoknál, akiket a vállalat Arizona tartományba küldött. A férfi sűrű pofaszakálla már teljesen ősz volt. – Maga chicagói, Mr. Wittaker? – érdeklődött Trey. – Pittsburghi vagyok. Tíz éve helyeztek át Chicagóba. Trey hellyel kínálta vendégeit, majd ő is helyet foglalt. – Mi hozta magukat Myterrába, uraim? Ian egy köteg iratot húzott elő a kabátja belső zsebéből, és Trey íróasztalára tette. Egyenesen a tárgyra tért. – A vállalat ajánlatot akar tenni magának. Trey arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Nem mozdult, hogy kezébe vegye az iratokat. – Ian, legutóbbi ittlétekor azt a tájékoztatást kapta, hogy a Conchabánya nem eladó. – Nem felejtettem el. Azzal is tisztában vagyok, hogy a körülmények megváltoztak az elmúlt évben. Most már maga az egyedüli tulajdonosa a bányának, Stern. És ha az ezüst ára az unciánkénti hatvan cent alá esik, veszteséggel fog működni. Magának csak előnyére válik, ha megfontolja a feltételeinket. – Ha én veszteséggel termelek – mondta kimérten Trey –, miből gondolják, hogy a vállalat majd jobban boldogul? Gaylord Wittaker előrehajolt. – Mr. Stern, a Concha-bányából vett ércminták mérhető mennyiségű aranyat tartalmaznak. Meggyőződésem, hogy maga egy nagyobb ércér tetején ül. Az Egyesült Ezüstbányák pedig megfelelő anyagi forrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy lemenjen, és kiaknázza azt az érceret. – Ezt fontolóra kell venni, Stern – tette hozzá Ian. – Ha az elnök sikerrel jár, és nyomást tud gyakorolni a kongresszusra, hogy töröljék el a Sherman-féle ezüstfelvásárlási törvényt, a Concha egyetlen reménye a túlélésre az arany lesz. Ian Hunter semmi olyat nem mondott Treynek, amit már ne tudott volna. Trey tudta, hogy az ezüstfelvásárlási törvény hatálytalanítása nemcsak az ő számára, de az ország minden ezüstbányája számára ki-

mondaná a halálos ítéletet. Clevelandnek már azóta eltökélt szándéka, hogy az országban bevezesse a pénz aranyfedezetét, amióta elfoglalta a hivatalát. A kormány ígérete nélkül, miszerint az államkincstár minden hónapban legalább négy és fél millió uncia ezüstöt vásárol fel – ami majdnem annyi, mint amennyit az Egyesült Államokban és tartományaiban jelenleg kiaknáznak –, Trey számára nincs biztos vevő az ércre. Könyökével a szék karfájára támaszkodva összeérintette ujjait, és a két férfit tanulmányozta. Töprengőn ráncolta a szemöldökét. – Tételezzük fel – szólalt meg –, hogy az Egyesült Ezüstbányák megvásárolja a Conchát, nagy mennyiségű pénzt fektet a kutatásokba és fejlesztésbe, és nem talál semmit. Nincs arany, nincs új ércér, még egy valamirevaló rézlelőhely sincs. Akkor mi lesz? Ian vállat vont. – A vállalat lenyeli a veszteségeket, és folytatja az ezüst kiaknázását. – Veszteségesen? Ian habozott. – Nem feltétlenül. – Én is úgy gondoltam. Sajnálom, uraim, de ügyleteim az Egyesült Ezüstbányákkal továbbra is csak az ércfeldolgozó működtetésére fognak korlátozódni. A bánya nem eladó. Gaylord Wittaker megcsóválta a fejét. – Maga bolond, Treyman Stern. Trey arcára lassan mosoly ült ki. – Fogják fel úgy, hogy ha az embereim aranyat találnak, nagyon gazdag bolond leszek. Ebben a pillanatban megszólalt a vészjelző sziréna, éles magas-mély, magas-mély vijjogása mindenkiből borzongást váltott ki, aki hallotta. Trey kirohant, lekapott egy biztonsági lámpát és egy feltekert kötelet az ajtó mögötti kampóról. Ian Hunter és Gaylord Wittaker összenézett. Mindegyik tudta, mit gondol a másik: a szirénát akkor használták utoljára, amikor a Kingman-tárna beomlott.

Harmadik fejezet Lenn a városban megkondultak a harangok, és adták tovább a jelzést. Sürgető hangjuk betöltötte a levegőt. Az emberek kirohantak az üzletekből és a házakból. Néhányan felszaladtak a dombra. A többség az utcákon várakozott, ideges tekintetük a bányatelep felé fordult. Samantha a kötényébe törölte a kezét, és a vendégei után sietett, ki az étteremből. Szíve vadul kalapált. Hirtelen fájdalmasan belehasított az emlék, mi történt akkor, amikor legutóbb felhangzott a figyelmeztető jelzés. Mint a többiek, ő is felnézett a város fölött magasodó ércfeldolgozó üzemre, melynek két óriás kéménye sűrű, fekete füstöt okádott a levegőbe. Maria Samantha mellett állt, és a kezét tördelte. Hisztérikus spanyol siránkozását egy-egy zokogás szakította félbe. Elindult az utcán, de Samantha elkapta a karját, és visszahúzta. – Maradj itt, Maria! Csak útban leszel. Maria a szájára szorította a kezét. Könnyek patakzottak az arcán. Samantha megértette a lány félelmét. Maria apja és két bátyja a nappali műszakban dolgozott a bányában. És Joe is. Samantha elengedte a lány karját. Tudta, hogy nincs joga visszatartani. Őt sem volt képes senki visszatartani azon a napon, amikor megtudta, hogy Michael bennrekedt. Maria hosszú hajfürtjei lobogtak, ahogy sietett fel a dombra. Átvágott az épületek között, és eltűnt szem elől. Samantha megfordult, és visszament az étterembe. A helyiség üres volt. Néhány vendég pénzt dobott az asztalra, mielőtt távozott, mások meg sem ették ételüket. Samantha sóhajtva kezdte összeszedni a szenynyes tányérokat. Tudta, hogy el kell foglalnia magát. Nem szabad azon töprengenie, mi történhet odafenn a Conchaban. Attól csak ideges és nyugtalan lenne. Ellenőrizni fogom az éléskamrát – mondta magának, miközben küszködött, hogy tisztán tudjon gondolkozni. Ha bármi, ami a bányában történt, egész éjszakás virrasztást eredményez – mint amikor a Kingman-tárna beomlott –, a mentőmunkásoknak enniük kell. Meg kell néznie, van-e elég élelmiszer, hogy hideg vacsorát tudjon nekik adni.

A nap folyamán hírek szivárogtak a bányatelepről a városba. Az egyik felvonókábel elszakadt, és elengedte a bányászokat szállító fülkét. A fülke nem zuhant le teljesen, de egy szögben beékelődött az aknában. Hat ember rekedt benn. Samantha sütött csirkét, készített limonádét, és frissen sült kenyérből vastag szeleteket vágott, melyeket édes vajjal kent meg. A konyha meleg és levegőtlen volt. Samantha homlokán gyöngyözött a verejték. Többször is be kellett mennie a hálószobába, hogy hideg vizet locsoljon az arcára. Bár közeledett az október, a nappalok még mindig kellemetlenül melegek voltak. Maria késő délután ért vissza az étterembe. Arca sápadt volt, és látszott rajta, hogy mindjárt sírva fakad. Samantha leültette, és egy pohár hideg limonádéval kínálta. Maria – miközben nagyokat kortyolt – elmesélte, mit tudott meg. – Nem értem – mondta Samantha. – Miért nem mennek le és erősítenek egy új kábelt a fülkéhez? – Ha a fülke lezuhanni, mindnyájan meghalni. Maria elmagyarázta, hogy most mennek le a bányába a régi bejáraton keresztül, hogy deszkákat fektessenek le a fülke alá átlós irányban, így biztonsági „hálót" alakítanak ki az aknában. Ha a fülke lezuhan, mielőtt az új vezetéket rá tudják erősíteni, a néhány méterrel lentebb lévő deszkákra esik ahelyett, hogy lezuhanna az akna aljára. Ez volt a legnagyobb őrültség, amit Samantha valaha is hallott. Nem tudta elhinni, hogy Trey ilyen veszélyes dologgal próbálkozna. A legkisebb mozdulat is kimozdíthatja a fülkét. Ha a deszkákat lefektető emberek nem tudnak idejében elmenekülni az útjából, az életüket kockáztatják, ha a fülke lezuhan. Joe és Trey azok között volt, akik lementek, hogy elrekesszék az aknát. Samantha némi élelemmel látta el Mariát, hogy vigye fel a bányába. – Szólj Mr. Connellynek, hogy adja kölcsön a szekerét, hogy a többit is feljuttathassuk – utasította a lányt. Bár Samantha állandó vendégei általában meghatározott időben látogattak az étterembe, ma szinte mindegyikük a bányában maradt. A forgalom kicsi volt. Samantha hazaküldte Sarah Morrisseyt. Megszámolta a napi bevételét, és kétségbeesett. Hogy fogja visszafizetni Treynek a tartozását, ha nem tud hasznot csinálni?

Vacsoraidőben, a szokásos zsúfoltság helyett az étteremnek mindössze egy vendége akadt, egy rémes külsejű kis ember, aki úgy nézett ki, mintha sem ő, sem a ruhája nem látott volna fürdődézsát hetek óta. Samantha undorát leküzdve szolgálta ki a férfit. Általában nem zavarta a férfiak rendetlen külseje; ennél jóval több becsületes piszkot látott azokon, akik egy tizenkét órás műszak után tértek be. A férfi falta az ételt, és Samantha eltűnődött, vajon mikor evett utoljára. Volt valami ismerős rajta, amit nem tudott hova tenni. Amikor a férfi a sült csirke utolsó morzsáját is eltakarította, megtörölte a kezét a nadrágjában, és körülnézett az üres étteremben. Samantha újratöltötte a kávéscsészéjét. – Kér desszertet? – kérdezte. A férfi szeme összeszűkült, amint ránézett. – Egyedül működteti ezt a helyet? A férfi hangjától Samantha megborzongott. – Van segítségem – mondta óvatosan. A férfi félrenézett. Valamikor jóképű lehetett, vélte Samantha, amint szemügyre vette a profilját. Feltételezte, hogy inkább az italtól, mint a kemény munkától öregedett meg. A bőre pirospozsgás volt, és kiemelkedő arccsontját finom hajszálerek tarkították. A kitört ablak felé biccentett. – Be kell üvegezni. – Már megrendeltük az üveget. Hozhatok még valamit? Egy szelet süteményt? – Valójában azt hittem, asszonyom, talán hasznára lehetek valamiben. Végezhetek valami munkát, hogy fizessek az ételért. Ügyes kezem van. Samantha felsóhajtott. Rájöhettem volna – gondolta. Azt kívánta, bárcsak szólt volna a férfi, hogy nem tud fizetni, mielőtt kihozta az ételét. Nem mintha az változtatott volna a dolgon. Még soha nem utasított el senkit, aki éhes volt. Csak nem szerette, ha kihasználják. – Most nincs szükségem segítségre. Jelentkezhetne a vaskereskedésben. Mr. Stickleynek néha elkel a pótmunkaerő. – De az ételre nincs pénzem. – A ház vendége volt. Ma baleset történt fenn a bányában, így a forgalom amúgy sem nagy. A férfi furcsán tekintett rá.

– Baj van a bányában? Samantha elkezdte leszedni az asztalt. – Elszakadt egy kábel. A fülke megakadt az aknában. A legfrissebb hírek szerint senki sem sérült meg. Kér egy szelet süteményt? Almáspite. – Inkább megyek. Azt mondja, találok munkát a vaskereskedésben? – Megkérdezheti. Bár nem ígérhetek semmit. – Már így is sokat tett értem. Nagyon köszönöm az ételt. Évek óta ez volt a legfinomabb házikoszt, amit ettem, amióta a feleségem meghalt. – A férfi megcsóválta a fejét. – Nehezen mennek a dolgok most, hogy a bányákat egyre-másra bezárják. Engem két hónapja bocsájtottak el. Azóta nem találtam munkát. Samantha némi bűntudatot érzett, hogy elutasította a férfit. Bár valami nyugtalanította vele kapcsolatban, sajnálta is. – Ha nem talál munkát, néhány nap múlva jöjjön vissza – mondta akarata ellenére is. – Addigra tudni fogom, mikor kapom meg az új üveget az ablakhoz. Szükségem van segítségre a beüvegezéshez. – Kérem, először fürödjön meg, tette hozzá magában. – Köszönöm, asszonyom! Nem felejtem el. Miután a férfi elment, Samantha arca undorral fintorodott el. Micsoda bűz! Még a legyek is tisztes távolságot tartottak, gondolta szárazon. A szíve ugyan meglágyult az öregember iránt, mégis legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, amiért bátorította, hogy visszajöjjön. Eljött az este. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem jön több vendég, Samantha bezárta az étterem ajtaját. Még mindig korán volt. Richard még másfél óráig biztosan nem jön érte. Ha igyekszik a takarítással, még lesz ideje megfürdeni és feltűzni a haját, mielőtt elmennek vacsorázni. Fáradtan sóhajtott fel. Bárcsak ne egyezett volna bele, hogy ma este Richarddal vacsorázzon. Nem helyénvaló, hogy ő szórakozni megy, amikor emberek bentrekedtek a bányában. Miután befejezte az étterem felmosását, kiment, hogy leseperje a bejárati lépcsőt. A hőmérséklet jelentősen csökkent, ahogy besötétedett, és az esti levegő kellemesen hűvös volt. A főutcán élénk zeneszó hangja keveredett a durva nevetéssel.

Maria még nem tért vissza az étterembe, és Samantha aggódni kezdett miatta. Nem tudta, hogy a lány hazament-e, vagy a bányánál maradt, hogy megvárja Joe-t. Fenn a dombon, a telep bejáratánál lámpások fényei mozogtak fel-le. Éppen úgy, mint azon az éjszakán, amikor várta, a Michaelről szóló híreket. Trey hangja a fülében csengett: Samantha, megtalálták. Sajnálom! Samantha gombócot érzett a torkában. Sajnálom, Samantha! – Az ördögbe is, Michael, miért kellett elhagynod? – suttogta rekedten. A torka fájt. Michael már egy éve halott, Samantha. Samantha arcán könnyek csordultak végig. – Olyan sok adósságunk volt, Michael. Elvesztettem a házunkat... Nem sírt egy nagyot Michael halála óta, igaz? – Elvesztettem a tulajdonrészedet is a Conchából. Most már Treyé az egész bánya. Ő vette meg... ő vette meg az adósleveleidet. Megígértem a férjének, hogy gondoskodom magáról. Samantha mély, remegő lélegzetet vett. Mellkasában szörnyű, égő fájdalmat érzett. Felnézett a dombon világító lámpákra, majd az esti égen kirajzolódó kémények sötét lakjára. A lámpák fénye elhomályosodott a szeme előtt. – Hiányzol, Michael. Olyan nagyon hiányzol... fáj... -hangja elcsuklott. A távolban kiáltás hallatszott, majd egy újabb, ami visszazökkentette Samanthát a jelenbe. Hallotta a bányatelep felől jövő éljenzést. Kihozták az embereket! Ezúttal nem lesz temetés. Nem lesznek nehezen elviselhető ébredések. Nem lesznek férjeiktől és fiaiktól megfosztott asszonyok, nem lesznek félárva gyerekek. Biztonságosan kihozták az embereket, de Samantha ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, dühös lett. Féltékeny volt. Miért nem tudták megmenteni Michaelt is? Miért szoríthatja meg más asszony a férjét, amikor az övét elvették le? Samantha elszégyellte magát, amiért ilyen kegyetlen gondolatok foglalkoztatták, és visszament az étterembe. Treynek egy dologban igaza van: Michael halott. Semmi nem hozza őt vissza, bármennyire is vágyik

rá. Ideje, hogy lezárja a múltat, és élje az életét. Ideje – érvelt –, hogy komolyan fontolóra vegye Richard házassági ajánlatát. Richard pontosan kilenckor jött érte. – Ma este különösen szép – mondta a férfi, amint felsegítette őt a kocsira. – Még nem láttam magán ezt a ruhát. Új? Samantha érezte, hogy elpirul. Bár a piésorral díszített pruszlikú, fehér pamutruha már jó három éve kiment a divatból, ez volt a legszebb ruhája. Ezt viselte az esküvőjén is. Samantha zavartan nyúlt a csipkés szegélyű, magas gallérjához. – Ne-nem viselem gyakran – hebegte. – Csak különleges alkalmakkor. Richard melléje telepedett az ülésre, és összefogta a gyeplőt. – Megtisztel, hogy ezt a vacsorát különleges alkalomnak tekinti – szólt ünnepélyes hangon. Egyikük sem beszélt sokat a hotelhez vezető úton. Samantha többször is nyitotta a száját, hogy elnézést kérjen Trey durva viselkedése miatt, de nem jött hang a torkára. A Silver Queen Hotelben a főpincér átvezette őket az elegáns, rózsaszín és szürke márvánnyal borított étterem egyik félreeső fülkéjébe, mely a teraszra nyíló üvegajtó közelében volt. Bár Richard rendszeresen hozta őt ide az utóbbi négy hónapban, a hely gazdagsága, pompája még mindig zavarba hozta Samanthát. Mindig esetlennek és rosszul öltözöttnek érezte magát, még akkor is, amikor a legszebb ruháját viselte. Richard – mint általában – most is kifogástalan öltözékben jelent meg, ezúttal fekete selyemöltönyben. Miután a férfi bort rendelt, Samanthához fordult. Homlokát összeráncolta. – Hogy van a szeme? Samantha nyugtalanul izgett-mozgott. Megpróbálta a zúzódást púderrel elfedni, de ettől a bőre csak fakónak és természetellenes színűnek tűnt, így lemosta azt. – Már gyógyul. Nem nagyon fáj. Richard átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. – Hallottam, mi történt tegnap. Beszéltem Calder seriffel. Jutalomban részesül, aki a támadói nyomára vezet. – Nem kellett volna, Richard. – Mi mást tehettem volna? Azok az emberek veszélyesek!

Samantha fékezte magát, nehogy közölje Richarddal, hogy erre már rájött magától is. A férfi csak segítőkész akar lenni. – Már nem lesz velük több gondom. Kérem, ne aggódjon emiatt! – De igenis aggódom. Maga miatt. Kedvesem, tudja, hogy nem tetszik nekem, hogy a városnak azon a részén lakik. Túl sok kellemetlen alak jár arrafelé. Sohasem tudhatom, milyen veszélyek leselkednek magára. Samantha visszafojtotta a nevetését. – Richard, az életem nagy részét ott éltem le. Ott nőttem fel. A vendégeim bányászok és azok családjai. Egy kis piszok egy férfi ruháján még nem teszi az illetőt kellemetlen alakká! – És akik megtámadták? Ők nem éppen becsületes, törvénytisztelő polgárok. – Nem, de... – Samantha, drágám, biztos forrásból tudom, hogy Treyman Stern kivételével senki még csak meg sem próbált segíteni magának tegnap. Ezért annak ellenére, hogy nem kedvelem azt az embert, köszönettel tartozom neki. Samantha elhúzta a kezét. – Már vége van, Richard. Nem sérültem meg komolyan, és nem akarok erről beszélni. – Azt nem tette hozzá, hogy őt is bosszantja, hogy senki más nem sietett a segítségére. Myterra megváltozott. Néhány éve még senki nem mert volna ilyen csúnyán bántalmazni egy nőt. Most, hogy már többen laktak a városban, a nők is feláldozhatóbbnak tűntek. Richard elgondolkodott. – Azt hittem, megszakította a kapcsolatát Treyman Sternnel – mondta végül. – Miért hagyja mégis, hogy segítsen magának? Hozzám kellett volna fordulnia. Samantha úgy tett, mintha a szalvétáját igazgatná az ölében. Miért is hagyta, hogy Trey segítsen neki? Ha tudná a választ... Vállat vont. – Ez szigorúan üzleti ügy. Amint tudom, visszafizetem neki a tartozásomat. Tudja, hogy nem szeretek senkinek sem az adósa lenni. – Samantha drágám, elfelejtette, mit tett Stern a férjével? – Richard, kérem... – Az az ember egy csirkefogó. Nem szívből segít magán. Azért csinálja, hogy befolyást gyakoroljon magára. – Nem hiszem.

– Treyman Stern csak akkor boldog, ha mindenen és mindenkin uralkodhat. Mit gondol, mi másért sietett megvenni a férje bányarészvényeit Michael halála után? Pénzsóvárságból, kedvesem. Tiszta, hamisítatlan pénzsóvárságból. Samantha elsápadt. Richard újratöltötte a borospoharaikat. – Stern éppen ma reggel utasította vissza az Egyesült Ezüstbányák újabb ajánlatát. Felkínálták neki az együttműködést, mondhatom kiváló feltételekkel. De Stern hallani sem akar róla. Kijelentette, hogy egy unciányi ellenőrzést sem ad át abban a bányában. – Kérem, Richard, nem beszélhetnénk valami másról? Richard Winters bűnbánó arckifejezést vágott. – Sajnálom, kedvesem. Szörnyű tapintatlanság volt részemről, hogy felhoztam ezt a kényes témát. Kérem, bocsásson meg! A pincér kihozta a vacsorájukat, és Samantha hálás volt a váltásért. Azonban úgy találta, hogy nincs meg a szokásos étvágya. Bár a borjúhús rendkívül finom, boros mártással készült, úgy tűnt, a torkára akar akadni. Samantha gondolatai ismét akörül kezdtek forogni, amit Trey említett a tulajdonossal kapcsolatban felmerült gyanújáról. Ha Morris Littleton nem létezik, akkor hova küldi ő a pénzt minden hónapban? Eszébe ötlött, hogy megkérdezi Richardot, de elvetette a gondolatot. Richard egy ilyen kérdést valószínűleg sértésnek venne mind az intelligenciájára, mind a becsületességére nézve. Nem – döntött Samantha. Megvárja, amíg bizonyítéka nem lesz, mielőtt felhozná a dolgot. Végül is Trey is tévedhet. – Maga nem is eszik – jegyezte meg a férfi néhány perc múlva. Ő élvezte a lakmározást. Letette a villáját. – Minden rendben? A borjúhús úgy van elkészítve, ahogy szereti, nem? – Finom. Csak nem nagyon vagyok éhes. Richard szemében aggodalom tükröződött. – Beteg? – Nem. Csak fáradt vagyok. – Túl sokat dolgozik. – Richard, ne kezdje újra!

– Ígérem, Samantha, egy szót sem szólok az étterem feladásáról. Tudom, mit jelent magának. De ez még nem akadályoz meg abban, hogy aggódjam. Samantha tekintete találkozott Richard ünnepélyes tekintetével. A férfi komolynak látszott. Mégsem érzett bizalmat iránta. Néhány héttel ezelőttig Richard azt hajtogatta, hogy hagyja abba az étterem vezetését. Nem akarja, hogy felesége dolgozzon – mondta. Ez az egyetlen dolog tartotta vissza Samanthát attól, hogy elfogadja a férfi házassági ajánlatát. Megtörölte a száját a szalvétájába. – Azt akarja mondani, hogy nem bánja, ha megtartom az éttermet? Richard ajka elnéző mosolyra húzódott. – Nem, kedvesem. Nem tudok hazudni magának. Igenis bánom. De azt akarom, hogy boldog legyen. Ha csakugyan ennyire élvezi... – Befejezetlenül hagyta a mondatot. – Ez nem élvezet, hanem biztonság kérdése. Nem akarok mindent felégetni, úgy, mint amikor Michael meghalt, hogy ne legyen pénzem, ne legyen mibe kapaszkodnom. – Samantha! Hányszor kell még elmondanom? Én soha nem hagyom, hogy ez megtörténjen magával. Én gondoskodni fogok magáról. Soha többé nem kell aggódnia a pénz miatt. Samantha testében minden idegszál megfeszült, készen arra, hogy elpattanjon. – Ezt már azelőtt is hallottam – mondta kurtán. – Kitől? – Michaeltől. Richard harsogó nevetésben tört ki. – Samantha, az más volt. Michael csak egy... – Elhallgatott, mert az asszony arcát hirtelen düh torzította el. Mogyoróbarna szemében vad tűz lobogott. – Csak micsoda? – kérdezte. – Csak egy bányász? – Nem úgy gondoltam. A szék lába megcsikordult a padlón, amint Samantha felpattant az asztaltól. Lekapta a kendőjét a szék támlájáról. Már félúton járt a hotel előcsarnoka felé, amikor Richard utolérte. – Samantha, várjon! Richard elkapta a karját, és megperdítette. – Ne haragudjon, Samantha! Nem úgy értettem.

– Engedjen el! – Kérem, hallgasson meg! Megpróbálom megmagyarázni. – Azt mondtam, engedjen el! Samantha hangja visszhangzott a pompás előcsarnokban. Mindketten körbepillantottak, és látták, hogy a hotelportás őket bámulja. Richard bosszúsan nézett. Samanthát a karjánál fogva átpenderítette egy kis szalonba, és becsukta az ajtót. Amint elengedte, Samantha elfordult, és önkéntelenül is karba tette a kezét, mint mindig, amikor ideges volt. – Samantha – szólalt meg halkan Richard. Samantha felszegte a fejét, de nem fordult vissza és nem nézett a férfira. Richard megdörzsölte az állát. – A szerelem különös dolgokat művel az emberrel -mondta csendesen. – Őrültté teszi. Olyan dolgokat mondat vele, amit nem gondol komolyan. Samantha küszködött, hogy úrrá legyen haragján. Ha most elveszti a fejét, Richard esetleg visszavonja házassági ajánlatát – bár e percben nem volt biztos benne, hogy hozzá akar menni. Ha Richard Winters Michaelt csak egy bányásznak tekinti, akkor minek tartja őt? Végül is ő egy bányász lánya. És egy bányász felesége volt. Richard gyengéden megfogta a vállát, és magához húzta. Csókot lehelt a feje búbjára. – Sajnálom, Samantha! Igazán. Tudom, most azt gondolja rólam, hogy faragatlan fráter vagyok, és nem is érdemelnék mást, minthogy kisétáljon innen, és soha többé ne álljon velem szóba. Csak őrülten féltékeny leszek, ha csak elképzelem is magát mással. A gondolat, hogy egy másik férfi... megérinti... – A hangja elcsuklott. Samantha hátrahajtotta a fejét a férfi vállára, és behunyta a szemét. Richard gyengéden masszírozta a vállát, és az érzés megnyugtatta. Felsóhajtott. – Richard, nincs oka rá, hogy féltékeny legyen. Sőt, a többi férfi irigyli magát. Maga gazdag, sikeres, jóképű. A nők gyakorlatilag a lába előtt hevernek. Mit kívánhatna még? – Magát. Samantha megcsóválta a fejét. – Ó, Richard, én... A férfi maga felé fordította Samanthát, és a szemébe nézett.

– Mondd, hogy hozzám jössz, Samantha! Hozzád megyek – gondolta Samantha, de nem tudta kimondani. Bár tisztában volt vele, hogy valószínűleg ez lenne a legokosabb, amit tehet, mégsem tudott megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy többet kellene feladnia, mint amennyit cserébe kapna. – Nem szeretem magát, Richard – mondta. – Kedvelem, de... nem vagyok szerelmes magába. – Tudom. Azt is tudom, hogy nagyon boldoggá tudnám tenni. Idővel talán még meg is szeretne. Csak annyit kérek, adjon rá lehetőséget. Samantha megnedvesítette az ajkát. – Meg akarom tartani az éttermet. Richard szemében bosszúság villant, de aztán eltűnt. – Samantha, tudja, mit gondolok arról, hogy a feleségem dolgozzon. De már mondtam, ha ilyen sokat jelent magának, hajlandó vagyok engedni. Viszont meg kell ígérnie, hogy nem dolgozik ilyen sokat. Szeretném, ha több alkalmazottat foglalkoztatna, hogy ne magának kelljen az asztaloknál felszolgálnia. – Richard, nem engedhetem meg magamnak, hogy többet vegyek fel... A férfi Samantha ajkára tapasztotta a mutatóujját, hogy elhallgattassa. – Majd megbeszéljük ezt, kedvesem. Bízzon bennem! Most pedig, van egy meglepetésem a számára. Richard megfogta az asszony kezét. – Régóta várok arra, hogy odaadjam ezt magának. Nem tudtam tovább várni. Még nem kell választ adnia, de szeretném, ha megígérné, hogy gondolkozni fog rajta. És szeretném, ha viselné ezt, amíg nem dönt. Samantha döbbenten meredt a hatalmas, gyémántköves gyűrűre, melyet Richard az ujjára húzott. Soha nem látott még ilyen nagy drágakövet. Kétségbeesetten pillantott a férfira. – Ó, Richard, ez gyönyörű! De nem... – De igen! – Mi van, ha elhagyom? Nem viselhetem az étteremben. – Egy kép villant fel benne, ahogy az egyik vendég beleharap a kenyérbe, és a foga beletörik egy óriási gyémántba. – Mi van, ha a kő kiesik, miközben dolgozom?

Richard felnevetett. – Samantha drágám, maga a leglényegtelenebb dolgok miatt aggódik. A gyűrűnek semmi baja sem lesz. És ha mégis, veszek magának másikat. Sok ilyen van még ott, ahonnan ez származik, higgyen nekem. Most pedig jöjjön, és csókoljon meg! Egész este arra vágytam, hogy megcsókolhassam. Amint Richard lehajolt hozzá, Samantha azon töprengett, mit szól hozzá Trey, ha meglátja a gyűrűt. A két műszakfelügyelő és a Concha tizenhat művezetőjéből tizennégyen Trey irodája előtt gyülekeztek. A nappali műszakban végzett férfiak fáradtak és piszkosak voltak. Egy sötétbarna hajtincs hullott Trey homlokába. A jobb szemöldöke fölötti mély sebre rászáradt a vér. Fehér inge mocskos, szakadt és vérfoltos volt, ahová beletörölte a szemöldökét. A kimerültség elmélyítette arcának vonásait. Feltartotta a kábeldarabot, amit levágott a fülke tartókeretéről. – Meg tudja ezt magyarázni valaki? Baljóslatú sustorgás futott végig a helyiségben. Néhányan csak toporogtak, és komoran bámulták a padlót. Végül Marty Dennison szólalt meg. – Nekem úgy tűnik, mintha elkopott kábel volna. Trey összeszűkült szemmel fürkészte a férfit. Az éjszakai műszak felügyelője, Marty Dennison alacsony, kiugró mellkasú, vastagnyakú férfi volt, akinek szemöldökcsontja szokatlanul kiállt, amitől a szeme beesettnek látszott. Trey nem különösebben kedvelte Martyt. A férfinak gyors ökle volt. Ritkán gondolkozott, mielőtt cselekedett, de értett a bányászat mechanikájához, és tudta, hogyan bírja rá az embereket a munkára. Trey átadta neki a kábelt. – Nézze meg közelebbről! Marty arca elkomorult, amint szemügyre vette a kábelt. – Úgy vélem, nem elkopott – mondta, és visszaadta a kábelt Treynek. Trey mindössze ennyit tehetett, hogy ne jöjjön ki a sodrából. Düh keményítette meg az arcvonásait, és kölcsönzött élt a hangjának. – Azt reméltem, a végére tudunk járni ennek a képtelenségnek – hangsúlyozta a férfiakra pillantva. – Nyilvánvalóan tévedtem. Senki sem szólt.

Trey bal szeme alatt megrándult egy apró izom. – Csak egyszer fogom elmondani, úgyhogy szeretném, ha nagyon figyelnének. Még egy elkopott kábel – szünetet tartott –, még egy rosszul előkészített robbantás, még egy helytelenül rögzített kőretesz, egyáltalán még egy baleset, és egytől egyig ki vannak rúgva! Tiltakozó morgás törte meg a csendet. – Na de főnök! Trey! – fakadt ki Carl Lamner. – Maga nem fair! – Mivel közel négyszáz munkanélküli bányász van ebben a városban, nem kell, hogy fair legyek – vágott vissza hűvösen Trey. – Maguk mindnyájan felelősek a magukhoz beosztott emberekért. Ha nem tudják figyelemmel kísérni, mit csinálnak az embereik odalenn, felveszek olyan művezetőket, akik képesek erre. És most elmehetnek. A férfiak csendben vonultak ki az épületből. Néhányuk neheztelő pillantást vetett Treyre, amint elhaladt mellette. Joe Tochino lemaradt. Miután a többiek elmentek, követte Treyt az irodába. – Azt a kábelt nekem szánták – mondta. Trey eltette az iratokat, melyeket Ian Hunter hagyott nála, és bezárta a fiókját. – Azt te nem tudhatod. Joe érezte, hogy kezd dühbe gurulni. – Ki másnak szánták volna? – Hat csoport volt lenn ma reggel. Bármelyik tartózkodhatott volna a liftben, amikor a kábel elszakadt. – Minden kezdődik elölről, Trey. A bányászok nem akarnak egy apaccsal együtt dolgozni. – Ha nem tetszik, elmehetnek. Joe nyugtalanul izgett-mozgott. Tudta, hogy Trey nem akart ráförmedni, csak ki van merülve. Mindnyájan ki voltak merülve. A mentőosztag tagjai keményen dolgoztak, hogy kiszabadítsák a bent rekedteket, mégis Trey az, akit végül is felelősség terhel a bányászok biztonságáért. Ha a fülke lezuhant volna, Treyt hibáztatták volna. Joe mégsem szabadult a csalódottság érzésétől, hogy a barátja hirtelen eltávolodott tőle. Mély lélegzetet vett. – Talán én leszek az, aki elmegy – jegyezte meg csendesen. Trey tekintete hűvös és tartózkodó volt. – Joe, ha fel akarsz mondani, akkor mondjál fel. De átkozottul jó indokodnak kell lenni ahhoz, hogy ezt tedd. Én nem tartom jó indoknak azt, hogy az embereid nem akarnak veled együtt dolgozni. Ebben a vá-

rosban a férfiak fele nem dolgozna nekem, ha máshol találna állást. – Trey levette a kabátját a széke támlájáról, és a karjára dobta. – Te reggel fél hét óta itt vagy. Ha bármelyikünk hasznára akarsz lenni holnap, jobb, ha hazamész, és kipihened magad. Mire Trey távozott az épületből, vészesen közel állt ahhoz, hogy felrobbanjon. Ma állandóan félelem gyötörte, hogy a fülke lezuhan, mielőtt elegendő deszkát tudnak átfektetni az aknában. Reménykedett, hogy valaki előlép és azonosítja a bűnöst, de ha a férfiak tudnák, ki vágta el a kábelt, akkor sem beszélnének. Az üzem éjszakai műszakjának dolgozói már érkeztek a telepre, amikor Trey kihajtott a kapun. A bányászoktól eltérően az ércfeldolgozó munkásai – akik az Egyesült Ezüst bányák alkalmazásában álltak – nyolcórás műszakban dolgoztak. Ez mindig is vita tárgya volt közte és a bányászok között, amióta az üzem megnyílt. A bányászok nem akarták tudomásul venni, milyen áldozatot hoznak az ércfeldolgozó üzem dolgozói a rövidebb munkanapért. Miután figyelmeztette Paddy Sweenyt, az éjszakai kapuőrt, hogy ellenőrizze, mindenki aláírta-e a naplót, aki belépett és elhagyta a telepet, Trey megrántotta a gyeplőt, és a lovat a város felé irányította. Még egy helyre benéz, mielőtt nyugovóra hajtaná a fejét. Egész nap gyötörte a gondolat, hogy Samantha Richard Wintersszel vacsorázik. Miért nem veszi észre Samantha, hogy az az ember egy elvetemült fráter? Trey nem hitte, hogy az asszony szerelmes a bankárba, annál mindig is intelligensebbnek tartotta. Azzal is tisztában volt, hogy Samantha iránta érzett ellenszenve arányosan nőtt a Wintersszel való kapcsolatával. A Michael Drury halálát követő első hónapot mindkettőjüknél fájdalom és bizonytalanság hatotta át. Samantha, aki egy fillér nélkül maradt, szinte mindenét eladta, hogy előteremtse a Drake House étterem bérletének foglalóját. Trey azért küszködött, hogy felvásárolja Michael adósleveleit, mielőtt az Egyesült Ezüstbányák ráteszi a kezét. Michael a Concha bányában való részét tette fel biztosítékként ezekre az adóslevelekre. Ha Trey és Samantha keveset látták egymást abban az időben, annak oka inkább a túlélésért folytatott harcban, mintsem a fájdalmas emlékekben rejlett. Aztán Samantha Richarddal kezdett találkozgatni.

Trey nem sajnálta Samanthától a férfitársaságot. Teljesen őszintén arra számított, hogy sokkal hamarabb férjhez megy. Ő egy olyan város szép és vibráló asszonya, ahol a férfiak még mindig tíz az egy arányban vannak többségben. Na de Richard Winters? Trey nem tudta eltitkolni, hogy bosszantja a dolog. Bárki, de hogy pont ő! – gondolta gúnyosan. Winters azzal az ürüggyel kezdett Samanthához járni, hogy aláírasson vele néhány, az étterem bérleti szerződéséhez csatolandó iratot. Aztán szokásává vált, hogy beugrik, ha „éppen arra jár". Ha a Samantha és Trey közötti távolságot valamikor a szükség szülte is, az most már szándékosan alakult így. Samantha mindent megtett, hogy elkerülje őt. Amikor Trey megpróbálta kideríteni, mi a baj, Samantha dühösen szállt szembe vele arra hivatkozva, hogy Trey és a férje között gyakran csak rideg üzleti kapcsolat állt fenn. Az ő magyarázatai pedig – mint később rájött – süket fülekre találtak. Samanthának szilárd meggyőződése volt, hogy ő hagyta cserben Michaelt. Végül, négy hónappal ezelőtt Samantha közölte vele, hogy nem akarja, hogy bármiféle kapcsolat is legyen közöttük. Ő ezalatt a négy hónap alatt – egészen tegnapig -Joe-ra támaszkodott, hogy tájékoztassa az asszony hogylétéről. De többé már nem – mondta magának. Tegnap este ráébredt, hogy meg akarja szerezni Samanthát. Ha Samantha már túl van a bánatán, és hagyja, hogy újra udvaroljanak neki, akkor újabb kérőt vehet fel a listájára. Trey versenyezni kívánt Richard Wintersszel. Az étterem sötét volt, amikor a Drake House-hoz ért, de a konyhában még égett a lámpa. Trey körbehajtott a sikátorig. Leugrott az ülésről, és levette a bricskája padlójáról a Samantha limonádéskorsóit tartalmazó ládát. A bejárat felé tartva megállt, hogy benézzen az ablakon, vajon Samantha a konyhában van-e. Az asszony a mosogatónál állt. Hálóinget viselt, lába meztelen volt. Haja vörös fürtök tömegében omlott a hátára. A mosogató melletti csepegtetődeszkán üveg cukortartók sorakoztak. Samantha egy tölcsért tett az egyik tetejére. Ahogy felemelte a bádogdobozt, hogy cukrot szórjon a tölcsérbe, a lámpa fénye átvilágított a pongyoláján és a hálóingén, érzékien sejtetve alakját.

Trey szitkozódott, mert teste azonnal reagált Samantha eleven szépségére. Tekintete követte testének vonalát mellének csábító domborulatától le a derekának hajlatáig és finoman gömbölyű hasáig. Megpróbálta elfojtani a rátörő vágy hullámait. Átkozott, bolond nő! – szitkozódott csendesen. Samantha nem naiv iskoláslány. Ezt ő jobban tudja annál, mintsem hogy lengén öltözve az elfüggönyözetlen ablak elé álljon. Trey a ládát a combjához támasztva körbement a konyhaajtóhoz, és bekopogott. Belülről morgást hallott. – Ki az? – szólt ki Samantha. – Trey. Samantha gyorsan félrecsúsztatta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. – Ó, Trey, annyira aggódtam maga miatt! Mindenki rendben kijött? Istenem, hogy néz ki a szeme! Mi történt? Trey nem felelt. Belépett a konyhába, és letette a ládát a padlóra. Samantha becsukta az ajtót, és visszasietett a mosogatóhoz. – Azonnal hozok valamit a szemére. Trey kihúzta magát. Amint Samantha vizet szivattyúzott, tekintete az asszony ujján csillogó gyémántra tévedt. Káromkodott magában. – Hogy telt az estéje? Samantha egy tiszta konyharuhát tartott a folyóvíz alá. – Nagyon jól, köszönöm. Üljön le oda! Jól? – töprengett zavartan Trey. Mit ért azon, hogy „jól"? Pompás estének kellett lennie Sam számára, ha egy ekkora kővel az ujján tért viszsza. Trey kihúzott egy széket a konyhaasztaltól, és leült. Samantha háttal állt neki. Haja a derekáig ért, melynek fegyelmezetlenül fickándozó vége a csípőjét nyaldosta, amint felemelte a karját, hogy kicsavarja a ruhát. A helyiség hirtelen elviselhetetlenül melegnek tűnt. – Nemes cselekedet volt magától, hogy élelmet küldött fel az embereknek. – Kedves szavai ellenére Trey hangja indokolatlanul érdesen csengett. Samantha homlokán enyhe barázdák jelentek meg, amint átadta a férfinak a nedves ruhát. – Mást nem nagyon tehettem. Segíteni akartam. – Ugyanakkor nagyon megfontolatlan is volt. Samantha meghökkent. A szája is tátva maradt. Elképedve meredt a férfira.

– Maga éttermet vezet, Samantha, nem jótékonysági intézményt. Nem engedheti meg magának, hogy elosztogassa az élelmet. Azt javaslom, a jövőben használja a fejét, és tanúsítson nagyobb józanságot. Először fizesse ki a számláit. Aztán majd lehet nagylelkű, ha akar. Samantha olyan erősen szorította össze az ajkát, hogy az elfehéredett. Aranyló szemei izzottak. – Maga hálátlan fösvény! – sikerült kiböknie. – Egész nap aggódtam magáért, hogy vajon jól van-e, féltem, hogy valami történik magával, maga pedig csak azért idegeskedik, mennyibe került nekem a maga és az emberei ellátása. – Samantha esetlenül felhorkantott. – Maga csak ezért aggódik, ugye? Csak a pénz érdekli. A pénz, pénz, pénz! A legkevésbé sem lepne meg, ha az a kábel azért kopott volna el, mert maga túlságosan fukar volt, hogy kicseréltesse! – Szó nélkül felemelte a karját, és a férfihoz vágta a konyharuhát. Az hangos, nedves zuppanással arcon találta Treyt. A férfi felpattant a székről, és levette a ruhát az arcáról. Gyors mozdulattal elkapta az asszony csuklóját – ami rémült sikolyt szakított fel Samantha torkából –, és erősen magához rántotta. Ujjai belemélyedtek Samantha csuklójába, amint magasra tartotta a kezét, hogy a lámpa fényénél szemügyre vegye az ujján csillogó gyémántot. Szürkéskék szeme hidegen izzott a dühtől. – Ha már a kapzsiságnál tartunk, kedvesem – morogta –, te sem csináltad olyan rosszul. – Ezzel ellökte magától Samantha kezét. Mielőtt Samantha feleszmélt volna és előrukkolhatott volna egy megfelelő válasszal, Trey sarkon fordult, kisétált az épületből, és becsapta maga mögött az ajtót. Samantha megdöbbenve nézett utána. Mire Trey Chandler istállójához ért, kezdett lehiggadni. Nem tudta, mi van vele. Először rákiabál Joe-ra, aztán pedig Samanthára. Az aszszony nem tudhatta, hogy a kábel nem volt elkopott, hanem elvágták. Samantha gúnyolódása még mindig a fülében csengett -a múlt visszhangjaival kísértette. Ő és Michael Drury állandóan vitatkoztak a pénz miatt. Michael elképzelése, hogy mindig azt kell tenni, ami adott pillanatban a legjobb a bányának, gyakran ütközött az ő hosszú távú céljaival. Talán ha rugalmasabb és fogékonyabb lett volna Michael ötletei iránt, nem civakodtak volna olyan gyakran. És Samanthával sem veszekedne most.

Jimmy Chandler kiköpte a fűszálat, amit rágott, amikor Trey megérkezett. – Hallottam, mi történt a Conchában – jegyezte meg, amint Trey leszerszámozta a lovat. – Szép munka volt, amit ott fenn csinált, Mr. Stern, hogy kihozta azokat az embereket! Trey kifizette a heti istállózást. – Nem egyedül tettem, Jimmy. Sokan segítettek. Az öregember vállat vont. – Mindegy, a bányászok hálásak magának, hogy megmentette az életüket. Jut eszembe, járt itt egy férfi, magát kereste. Nem idevalósi. Állandóan hátrafelé nézegetett, mintha követné valaki. A nevét nem hagyta meg. – Nem mondta, mit akar? – Nem. Csak megkérdezte, ismerek-e egy Tyler Stern nevű embert. Mondtam, ismerek egy Treyman Sternt, és ő erre: „Az az". Gondoltam, előbb-utóbb megtalálja magát, ezért megmondtam neki, hogy ha nem a bányában, akkor valószínűleg a Drake House-ban tartózkodik. Trey különös szorítást érzett a mellkasában. Csak egyetlen ember szólítja még őt a középső nevén Tylernek. A gyomra görcsbe rándult az idegességtől. Gyorsan végzett az istállóban, és hazament. Mit keres Liam a városban? – tűnődött. A házban sötét volt. Trey már-már azt hitte, hogy a nagybátyja odalent várja, aztán eszébe jutott, hogy ez lehetetlen, mivel Liamnak nincs kulcsa. Nem – gondolta –, az öreg valószínűleg valahol a főutcán iszik. Trey ügyetlenkedett a kulcsával a sötétben. Ujjait merevnek érezte. Ugyanaz az idegtépő érzés tört rá, mint mindig, amikor arra kényszerült, hogy Liammal foglalkozzon. Kavicsrecsegésre lett figyelmes maga mögött. Megfordult. Két házzal arrébb egy férfi csellengett az ajtónál, a vályogépület árnyékában. Kalapja mélyen a szemébe volt húzva, így elrejtette az arcát. Trey odakiáltott: – Ki van ott? A férfi eloldalgott a háztól. Trey összevonta a szemöldökét, és eszébe jutott, hogy Jimmy Chandler szerint Liamot követte valaki. – Liam, te vagy az?

A férfi emelte a kezét, és mielőtt Trey észbe kapott volna, vakító vörös fény villant, és pisztolylövés éles hangja dördült a sötétben. Szúró fájdalom hasított Trey jobb kezébe. Hangosan káromkodott, és ösztönösen a kezéhez kapott, de mielőtt hasra vetette volna magát, egy újabb golyó a vállába fúródott, amitől hátratántorodott. Az ajtókilincs után nyúlt, de ujjai a levegőbe markoltak, elvesztette egyensúlyát, s miközben elesett, tarkóját a falba ütötte.

Negyedik fejezet Joe a bárpultra támaszkodott, kezében egy pohár whiskyt tartott. Nézte, ahogy a csapos megpróbálja lebeszélni Charlie Cousinsot egy újabb italról. – Sajnálom, öreg, nagyon szépek, de nem vehetem át őket. Még nem adtam el, amit legutóbb hoztál. – A csapos félretolta a díszes, ezüst és türkiz fülönfüggőket a pult túloldalán álló őszhajú apacs felé. – Tedd el ezeket, Charlie, nehogy elveszítsd! Aztán menj haza, és aludd ki magad! Eleget ittál már. Taza Parks csatlakozott Joe-hoz. – Charlie kora reggel óta iszik. A felesége ma már kétszer is kereste itt. Joe oldalról Tazára pillantott. Együtt jártak az indiániskolába, de Taza visszatért a rezervátumba, és megnövesztette a haját – mely most már a válláig ér –, és feje köré kötve vörös kendőt visel. – Kaptál munkát, mióta otthagytad a bányát? Taza megrázta a fejét. – Nincs értelme keresni. Egyébként sem akar senki felvenni egy shkit-nét. Taza becsmérlő szóhasználata, mellyel a népét illette, kezdett Joe idegeire menni. Félrenézett, hogy Taza ne lássa felháborodását. Boszszantotta, hogy a másik férfi a saját érdekei ellen dolgozik. Túl sok apacs adta már fel, hogy jobbá tegye az életét és megpróbáljon alkalmazkodni a fehérek világához. Nem mintha hibáztatni tudná őket. Csak ő többet akar kihozni az életből. A szájához emelte a poharát. – Még mindig Sternnek dolgozol? – kérdezte Taza. Nem sokáig – gondolta Joe, és reakciója még őt is meglepte. Nem tudta elképzelni, hogy bárki másnak dolgozzon. Trey mindig jó volt hozzá. – Egyelőre. Eli a hónap végén lép ki. Így csak Eskelta és én maradunk. Taza felkacagott. – Nem érdemes, Dennison és az emberei mindig készek hátba döfni benneteket. Én örülök, hogy elkerültem onnan. Joe megforgatta a whiskyt a pohara alján. Tazának talán igaza van. Lehet, hogy nem érdemes. Talán valami több vár rá, mint nap, mint nap lemenni a tárnába.

Taza intett a csaposnak. – Még mindig találkozol azzal a na-k-aya lánnyal? Hogy is hívják, Maria? – Még mindig találkozom vele. – Csinos teremtés. Kár, hogy az apja nem engedi, hogy elvedd. – Taza a csapos felé tolta az üres sörösüvegét, és felemelte az egyik ujját, hogy akar még egyet. Joe előhalászott a zsebéből egy érmét, és a bárpultra tette. – Ezt én fizetem. A csapos arca felderült. Nem gyakran fordult elő, hogy a vendégek valódi pénzzel fizettek az italukért. Amióta a várostól fél mérföldre lévő kocsma több mérföldes körzetben az egyetlen hely, ahová apacsok járnak, a fizetés inkább ékszerekkel, kosarakkal vagy bőrökkel történik, amiket az indiánok elcserélni hoznak. – Te nem iszol semmit? Joe félretette félig elfogyasztott whiskyjét. – Mennem kell. Holnap dolgozom. A kocsma előtt Joe majdnem felbukott egy testben, mely az ajtónál hevert. Egy őszes fej emelkedett fel. A férfi néhány, alig érthető szót mormolt apacs nyelven. A sajnálat és az undor között habozva Joe lehajolt, és megfogta az öregember karját. – Jöjjön, Charlie! Hazaviszem. Charlie Cousins Joe ingébe kapaszkodva feltápászkodott. Joe elfintorodott az öregből áradó kesernyés whiskyszagtól. Egyik karját Charlie hóna alá csúsztatta, és vékony, de izmos testén cipelte az öreg súlyának nagy részét. Annál többre kell vinni az életben – gondolta, amint elvezette Charlie Cousinset a kocsmától –, mint dolgozni a bányában, lerészegedni és megöregedni. – Átkozottul szerencsés vagy, hogy éppen erre jártam -mondta ingerlékenyen Liam Stern. – Mindig is mázlista fickó voltál. Ha telibe kaptad volna, most nem feküdnél itt vérezve. Trey állkapcsán megfeszült az izom, de nem szólt semmit. Nem szerette lekötelezni magát a nagybátyjának. – Van fogalma arról, ki lőtt magára? – kérdezte Calder seriff.

Dr. Goss végzett Trey mellkasának bekötözésével, és Trey óvatosan lehúzta az ingét. Jobb kezén hasonló kötés éktelenkedett. – Nem, seriff. Túl sötét volt ahhoz, hogy jól lássam. Bár nem volt nagyon magas a fickó. Legfeljebb százhetven-százhetvenöt centi magas lehetett. És sovány volt. Sajnos a leírás a legtöbb myterrai férfira ráillett. – És a hangja? Észrevett rajta valami különöset? Egyáltalán beszélt magához? – Én odakiáltottam neki, de ő nem felelt. Calder seriff még feltett néhány kérdést, melyre nem kapott sokatmondó választ, majd ő és Goss doktor elbúcsúztak. – Küldjön értem valakit, ha bármi eszébe jut, ami a segítségünkre lehet – mondta a seriff. – Addig is figyeltetem a környéket. Majd értesítem, ha valami kiderül. Miután Goss és Calder elment, Liam az asztalhoz vitte a kék zománcos kávéskannát, és megtöltötte a bögréket. – Hogy érzed magad? Treynek fájt a válla. A keze lüktetett. És a fején is égő duzzanat keletkezett. Hogy a fenébe érezhetné magát? Jobban, mint a te szagod – gondolta. Eltűnődött, vajon mikor fürödhetett Liam utoljára. – Még nem mondtad, mit keresel a városban. – Meg kell indokolnom, miért látogatom meg a bátyám fiát? – Az attól függ. Ki követ? – Mindig is gyanakvó voltál, igaz? Legalább megköszönhetnéd, hogy felszedtelek az utcáról, és a dokiért küldtem. – Liam értette a módját, hogyan kerüljön ki egy kérdést. Trey hallotta, hogy mögötte a nagybátyja matat a szekrényben, – Nem tartok whiskyt a háznál – jelentette ki. – Ha italt keresel, máshova kell menned. Liam kétszersülttel a kezében lépett vissza az asztalhoz. – Már majdnem egy éve nem iszom – közölte, és leült. – Ha vennéd a fáradságot, hogy időnként hazagyere, akkor tudnád. Trey nem szólt. – Az unokahúgod, Jolene hozzáment ahhoz a Martinez fickóhoz lenn, Ajóban – folytatta Liam. – Raymond szidta a lány, amikor megtudta, hogy összeállt egy mexikóival, de akkorra már túl késő volt.

Jolane a harmadik hónapban volt, és kezdett gömbölyödni. Raymond végül kijelentette, jobb egy mexikói vőnek, mint egy fattyú unokának. Trey tudta, mi következik ezután: a régi „kíméld a virgácsot, kényeztesd a gyereket" hegyibeszéd. Isten tudja, hányszor hallotta már, mint gyerek, általában amikor Liam a lelkét is kiverte belőle. – Én megmondtam Raymondnak, hogy már évekkel ezelőtt kézbe kellett volna venni azt a lányt, de tudod, hogy van ő a kölykeivel. Túl lágyszívű velük, csakúgy, mint az anyád volt veled. „Jobb szót érteni velük", szokta mondani. Hah! Sokra ment az érveivel, most, hogy Billy börtönben van, Jolene pedig mindenféle sötét bőrű porontyokat potyogtat. – Liam megrázta a félig megevett kétszersültet Trey felé. – „Nézz rá az én Tyleremre", mondtam Raynek. „Szép, derék fiú. Soha nem került összetűzésbe a törvénnyel. És tudod, miért? Mert én hetente kétszer elnáspángoltam a fenekét, és beleplántáltam, hogy félje a Mindenhatót. Meg kell mutatnod nekik, ki a főnök, különben az első adandó alkalommal átgázolnak rajtad!. Ha Trey nem lett volna ilyen kimerült, és nem veszített volna annyi vért, megpróbálta volna megízleltetni Liammal, amit az öreg annyi év alatt kifőzött. De még ahhoz is alig volt ereje, hogy felkeljen és kimenjen, hogy ne kelljen hallgatnia Liam prédikálását. Hátratolta a széket, és felállt. – Hozok neked egy takarót – mondta fáradtan. – Lefekhetsz itt, a konyhában. – És te hova készülsz? – szólt utána Liam. – Talán a pokolba – motyogta Trey az orra alatt. – Meg kell mosakodnom, és át kell mennem a bányába – közölte fennhangon. – Hamarosan felkel a nap. – Fél éjszakán át azon voltál, hogy találkozz a Teremtővel. Ágyban lenne a helyed, te bolond! Trey eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Van szalonna az alacenában, ha reggelizni akarsz -vetette oda a válla fölött. Trey bajlódott az irodája kinyitásával. Jobb kezén kötéssel, nyakba akasztott karral esetlennek érezte magát. Porszemcsék táncoltak az ablakon beszűrődő kora reggeli napfényben. Senki nem volt még itt. Még ahhoz is korán volt, hogy Miles Gilbert – a könyvelője – megérkezzen.

Miután Treynek végül sikerült kinyitni az ajtót, bement az irodába, és leült. Behunyta a szemét. Verejték gyöngyözött az ajka fölött, arca falfehér volt. Liamnak igaza volt: ágyban kellene maradnia. De a gondolat, hogy egy házban kelljen tartózkodnia a nagybátyjával, olyan ellenérzést váltott ki belőle, hogy el kellett jönnie. Nem hitte, hogy Liam csak azért jött Myterrába, hogy meglátogassa. Valószínű, hogy pénzre van szüksége, vagy menekül. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, amikor előző este meglátta Liamot. Hálás volt az öregnek, hogy rátalált és Goss doktorért küldetett, de ebben ki is merült a hálája. Közötte és a nagybátyja között nem tengett túl a szeretet; azt már megfigyelte, hogy annak a mértéke azon a tizennégy évvel ezelőtti napon állapodott meg, amikor ő ruhás zsákjával a hátán, és azon határozott szándékával hagyta el San Manuelt, hogy soha többé nem szolgáltatja ki magát Liam szeszélyének. Trey csak nyolcéves volt, amikor apját, Caleb Sternt ledobta és agyontaposta egy ló, amit megpróbált betörni. Liam – hogy az ötezer holdnyi birtok, melyet Caleb a feleségére és a fiára hagyott, a családban maradjon – habozás nélkül a bátyja helyére lépett. Trey anyja, a fiatalon magára maradt özvegy hálásan elfogadta Liam segítségét, majd házassági ajánlatát. Az első néhány együtt töltött hónap szép volt. Liam örökbe fogadta Treyt. Fellendítette a ranchot. Terveket készített egy új házhoz, melyet széles, árnyékos veranda vesz körül. Aztán egy szombaton Liam elment Tucsonba, és nem tért vissza két napig. Berúgott. Ettől kezdve minden megváltozott. Ha Liam ivott, sértegetővé vált. Ha nem ivott, öntelten viselkedett. Amikor Trey tizenegy éves volt, Liam kártyán elvesztette a ranchot, és a családját egy bérelt kunyhóba költöztette Mammoth-ban. Az ércfeldolgozóban talált munkát, ahol nyers aranyércet kellett rakodnia, de hamar folytatni kezdte az ivást. Mammoth kisváros volt, és mivel Liam sokszor úgy jelent meg a munkahelyén, hogy bűzlött, mint egy szeszkazán, ezért elbocsájtották – és ez lehetetlenné tette, hogy új állást találjon. A lakbértartozás egyre nőtt. Liam éppen a másnaposságával küszködött a mammoth-i fogdában, amikor a tulajdonos és a seriff a család kevéske holmiját kipakolta az utcára.

A következő öt évben egyik bányászvárosból a másikba költöztek – McMillenville-be, Nuggetba, Silver Kingbe, Greaterville-be, San Manuelbe –, ahol csak munka akadt, és Liam híre nem előzte meg őket. Amikor Trey tizenhat éves volt, meghalt az édesanyja. Ő pedig elment. Liam könyörgött, fenyegetőzött, hízelgett, de Trey nem akart visszatérni. Kitörölte Liamot az életéből. Vajon mit akar most tőle az öreg? – Zavarhatom egy percre, uram? – szólalt meg egy hang az ajtóból. Trey szeme kipattant. Néhány pillanatba telt, mire felismerte, ki az. Az agya tompa volt. – Jöjjön, Amos! – nyögte ki nehezen. – Foglaljon helyet! Amos Flaherty, a nappali műszak felügyelője behúzta maga mögött az ajtót. – Megsérült tegnap lenn, az aknában? – Semmi komoly – mondta Trey. Elhatározta, hogy hallgat arról, hogy rálőttek, és Amos éppen most kínálta neki tálcán a tökéletes megoldást. – Mi nyomja a lelkét? Amos leült. Gondterheltnek látszott. – Ha tudnám, ki vágta el a kábelt, megmondanám. A szék karfájára könyökölve Trey töprengőn dörzsölgette mutatóujjával a felső ajkát, miközben a másik férfit tanulmányozta. – Meséljen! Gondolja, hogy a bányászok még mindig nem hajlandók Joe Tochinóval és testvéreivel együtt dolgozni? – Nos, uram... – Amos habozott, miközben a megfelelő szavakat kereste. – Azok a fiúk keményen dolgoznak, az utolsó szálig... – Nem erre vagyok kíváncsi, Amos! – Marty Dennison nem kedveli őket, ha erre gondol. De nem hiszem, hogy olyasmit tenne, hogy elvág egy kábelt. Felesége és négy porontya van. Ő nem kockáztatná az állását. Trey hallgatott. Tudta, hogy Amos senkit nem keverne bajba bizonyíték nélkül. – Van valami, Mr. Stern, amiről úgy gondoltam, tudnia kell – folytatta Amos. – Ma este szakszervezeti gyűlés lesz. – A bányászok vagy az ércfeldolgozó munkásai? – A bányászok. Hallottam, hogy talán Silas Jenkins is ott lesz.

Trey felvonta egyik szemöldökét. Bár soha nem vált bizonyossá, az a hír járta, hogy Silas Jenkins hidegvérrel meggyilkolta az Oro Belle aranybánya főellenőrét. Trey nem tudta, hogy Jenkins Myterrában van. – Dennison hívta össze a gyűlést? Amos megrázta a fejét. – Ez a furcsa, Mr. Stern. Senki sem tudja, ki szervezte. A hír csak felröppent ma reggel a szakszervezeti háznál. Maria karikás, beesett szemmel érkezett munkába. Samantha dühös lett, amint hallgatta a lány beszámolóját arról, mi történt előző este, amikor hazaért. Maria kifújta az orrát. – Az apám azt mondani, küldeni engem Sonorába, hogy maradni ott las monjasszal, ha tovább találkozom Joe-val. Samanthának egy pillanatba telt, mire felfogta, mit mond a lány, s ekkor mélységesen felháborodott. – Apácáknál? Maria, ezt nem mondhatod komolyan! Az apád igazán kolostorba küldene? – Sí, señora Drury, ha nem engedelmeskedek neki, ezt fogja tenni. Samantha csípőre tette a kezét. Aranyló szemeiben elszántság csillogott. – Nos, abba nekünk is van beleszólásunk, ugye? Samantha agya egész reggel dolgozott. Kell legyen valami módja annak, hogy Maria és Joe egymáséi legyenek, és a lány apja is beleegyezzen. Samantha négy tányért fektetett a karjára, melyeken az étterem legnépszerűbb reggelije púposodott – marhasült, tojás, pirított burgonya és kétszersült –, és levette a tűzhelyről a kávéskannát. – Nincs más lehetőség. Meg kell szöknöd vele – szólt oda Mariának, mielőtt eltűnt az étteremben. Az étterem tele volt. Úgy tűnt, hogy azok, akik tegnap reggeli nélkül mentek el, ma igyekeznek azt bepótolni. Samantha letette a kávéskannát az egyik asztal szélére, és kiosztotta a tányérokat. – Hozhatok még valamit, uraim? – kérdezte, amint újratöltötte a bányászok kávéscsészéjét. John Ruskin a társaira vigyorgott, majd Samanthára kacsintott. – Egymillió dollárt. Samantha felnevetett. – Beszélek a szállítómmal, és megkérdezem, tudja-e teljesíteni ezt a különrendelést az önök részére. Kérnek dzsemet vagy mézet a kétszersülthöz?

– Mit szólna egy csókhoz? – Viselkedjen, John, különben megmondom Maddie-nek, hogy múlt szerdán lenn volt a Kaledóniai kocsmában, és elkártyázta a kosztpénzt. A nagy pocakos bányász visszahőkölt, és meglepetten meredt Samanthára. – Ezt meg honnan tudja? Samantha negédesen mosolygott. – Megvannak a forrásaim! Visszaúton a konyha felé Samantha megállt egy másik asztalnál. – Hozhatok még kávét? – Nem, eleget ittam – felelte a bányász. Hátradőlt a székében, és megdörzsölte a hasát. Az ingének gombjai pattanásig feszültek. – Az a sült csirke, amit tegnap küldött fel a Conchaba, igazán finom volt, Sam. Nagyon kedves volt magától. Samantha mosolya eltorzult. A főnöködnek nem ez a véleménye, gondolta keserűen. – Örülök, hogy ízlett. Együtt fizetnek vagy külön? – Én vállalom Carlét. Samantha elkezdte összeszedni a tányérokat. – A magáé egy dollár ötven, a Jimmyé egy dollár. Roger palacsintája pedig ötven cent. Találkozunk a pénztárnál. Samantha egyik kezében a kávéskannával, a másikban egy halom szennyes tányérral tért vissza a konyhába. Sarah Morrissey elvette tőle a tányérokat. Maria két újabb megrendelést adott oda neki. – Nem szökhetünk meg. Az nem helyénvaló. – Miért lenne az? A polgári szertartás törvényes Arizona tartományban. Csak ez számít. – De nem az Isten és az egyház szemében, señora. – És mi lenne, ha előbb megesküdnétek, és aztán mennétek a paphoz az áldását kérni? Maria úgy meredt Samanthára, mintha elment volna az esze. Samantha megcsóválta a fejét. – Felejtsd el, amit mondtam! Különben is rossz ötlet volt. Sarah, kivennéd a kenyeret a sütőből, mielőtt odaég?

Délelőtt, miután a reggeli forgalom csökkent, Calder seriff lépett az étterembe, majd helyet foglalt. Samantha odament hozzá, hogy felvegye a rendelést. – Mit hozhatok magának, seriff? – Még mindig szokott lenni az a különleges marhahús? Samantha bólintott. – A marhahús, három tojás bárhogy elkészítve, pirított burgonya, vajas kétszersült és annyi kávé, amennyit meg bír inni, összesen egy dollár. Calder seriff felkacagott. – Tudja, Mrs. Drury, hogy maga az egyetlen a városban, akinél fizetnem kell az ételért? Máshol ingyen ehetek. Samantha megtöltötte a férfi kávéscsészéjét. – Nézze, seriff, ha megszegem a törvényt, és maga letartóztat, maga sem fog semmilyen szívességet tenni nekem. A seriff arca elkomolyodott. – Mrs. Drury, ha van egy pár perce, szeretnék feltenni néhány kérdést. Samanthának eszébe jutott, amit Richard mondott, hogy jutalmat tűztek ki, hogy mielőbb elfogják azokat, akik megpróbálták kidobni az étteremből. Hirtelen zavarba jött. Végtére is ő a hibás, mert nem fizette a bérleti díjat. – Igazán, seriff, nincs rá semmi szükség. – Én úgy vélem, van, Mrs. Drury. – A seriff a vele szemben lévő székre biccentett. – Miért nem reggelizik velem? Samantha habozott egy pillanatig, mielőtt elfogadta az ajánlatot. – Az jó lenne, seriff. Köszönöm. Hogyan készítsük el a tojásokat? – Minél egyszerűbben. És a kétszersült helyett tudna hozni Maria palacsintájából? Néhány perc múlva Samantha megfésülködve és tiszta blúzban csatlakozott Calder seriffhez. – Csak ennyit fogyaszt? – kérdezte a férfi Samantha kávéscsészéjére sandítva. – Csak ennyire van időm. Amint itt végeztem, el kell kezdenem készülődni a déli forgalomra. A seriff vajjal és mézzel kent meg egy puha, meleg palacsintát.

– Úgy tűnik, jó forgalma van. Hogy mennek a dolgok? Samantha megpróbált nemtörődöm hangot megütni. – Amíg időben fizetem a bérleti díjat, nincs semmi gondom – mondta könnyedén. – Seriff, ami a jutalmat illeti, tudom, hogy Richard komolyan gondolta, de tényleg semmi szükség... – Nem azért vagyok itt, Mrs. Drury, hogy Richard Wintersről beszéljünk. A Treyman Sternnel való viszonyáról szeretnék többet tudni. A kérdés teljesen váratlanul érte Samanthát. Meg sem próbálta leplezni sértődöttségét. – A miről? – Miért ilyen érzékeny? Samantha ajka vékony vonallá keskenyedett mérgében. – Seriff, Treyman Stern és a férjem üzlettársak voltak. Alig láttam őt Michael halála óta, és természetesen nincs vele viszonyom. – Jól tudom, hogy nemrégiben kisegítette magát nehéz pénzügyi helyzetéből? – Mi köze annak ehhez? – Samanthának nem tetszett, mire akar a seriff kilyukadni. – Csak feleljen a kérdésre, Mrs. Drury! – Igen. Kifizette az étterem bérleti díját. Calder seriff levágott egy falat húst, és a szájába tette. Lassan rágott, arckifejezése töprengő volt. – Stern tegnap késő este itt járt – jegyezte meg, miután lenyelte a falatot. Ebben a városban már semmi sem szent? Minden mozdulatáról tudnak? – Igen – bökte ki Samantha. – Miért? – Biztosan tudja, Calder seriff, élelmet küldtem fel a bányába a mentőosztagnak. Mr. Stern csak visszahozta a ládát. – Éjfélkor? Samantha arcát a düh színe öntötte el. Hirtelen hátralökte a székét, és felállt. – A kérdéseit közönségesnek és arcátlannak találom, seriff. Ha azt próbálja kideríteni, vajon az éjszakát Mr. Sternnel töltöttem-e vagy sem, a válasz: nem. Nem! Most pedig, ha megbocsát, dolgom van. – Csak még egy kérdés, Mrs. Drury.

Samantha megfordult, hogy a seriffre nézzen. Dacosan karba tette a kezét, és a férfira bámult. Lába türelmetlen ritmust vert a kövön. Calder seriff hosszasan fürkészte az asszonyt a csészéje karimája fölött, miközben lassan, ráérősen kortyolgatta a kávéját. Végül letette a csészét, és hátradőlt a székén. – Mrs. Drury, van fogalma róla, ki akarja megölni Treyman Sternt? – Stern, maga egy szót sem hallott abból, amit mondtam. Trey elfordult az ablaktól. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne a vállában sajgó fájdalomra figyeljen, hanem arra, mit mond Ian Hunter. – Hallottam, Ian. Csak éppen nem vagyok vevő rá. Ian zavartan simította hátra a haját. – Mi az, ami nem tetszik az Egyesült Ezüstbányák ajánlatában? Ez egy nagyon jó ajánlat ahhoz képest, hogy az ország gazdasági helyzete nem éppen rózsás. A szakszervezetek a nyolcórás műszakokért harcolnak. Itt az alkalom, hogy megadja a bányászainak, amit akarnak. – Bércsökkentéssel – vágott vissza Trey. – A bányászok ugyanazt a fizetést fogják kapni, mint most. A különbség csak az, hogy tizenkét óra helyett csak nyolcat fognak dolgozni. Ennél kedvezőbb feltételt már nem is kívánhat. Trey összeszűkült szemmel tanulmányozta a másik férfit. Végül visszasétált az íróasztalához, és leült. Hirtelen elsápadásán kívül arckifejezése nem árulta el kényelmetlenségét. – Rendben van, megfontolom a vállalat ajánlatát. Egy feltétellel. – Éspedig? – Írásbeli garanciát kérek arra, hogy az emberek továbbra is a jelenlegi bérüket fogják kapni készpénzben. Ian Hunter arcán kétségbeesett tekintet futott át. – Stern, amit maga kér, nagyon is szokatlan... – Készpénzben – ismételte határozottan Trey. – Nem bónban. A két férfi farkasszemet nézett Trey íróasztala fölött. – És ha nem tudom megszerezni magának ezt a garanciát? – kérdezte lassan Ian. Trey arcán alig észrevehető mosoly jelent meg. – Akkor nincs miről tárgyalnunk. Mire a bányatelep bejárata láthatóvá vált, Samantha már alig kapott levegőt, és az oldala is szóródott a futástól. Amikor bekopogott Trey házának ajtaján, nem jött válasz, és amikor elment Chandler istállójá-

hoz, látta, hogy a lova és a bricskája már nincs ott. Treynek a bányában kell lennie. Hova is ment volna? Samantha nem tudta elhinni, hogy valaki megpróbálta megölni Treyt, különösen azután, hogy tegnap egész nap az életét kockáztatta, hogy kimentse a liftben rekedt embereket. Minden más hibája ellenére senki sem vádolhatja őt azzal, hogy elmulasztotta a kötelességét vagy kitért a veszély elől. A dühös szavak, melyeket Samantha tegnap este a férfihoz vágott, nyomták a lelkiismeretét. Ha előbb gondolkozott volna, mint beszélt, Trey nem dühöngve távozott volna az étteremből. Valamelyik nap Samantha már összeszidta magát: „a forrófejűséged még sok boldogtalanságot fog szerezni neked". Amint a kapuhoz közeledett, összetalálkozott Miles Gilberttel, aki szintén a bányatelepre tartott. – Miles! – kiáltott rá. A könyvelő megállt és megfordult, arckifejezése hitetlenkedést tükrözött. Feltolta a szemüvegét az orrára. – Ah, Mrs. Drury, milyen kellemes meglepetés! Maga szebb, mint valaha, ha bátorkodhatom megjegyezni! Mi hozta ma ide a Conchába? – Látnom kell Mr. Sternt – felelte zihálva Samantha. -Benn van? Miles bólintott. – Ian Hunterrel volt megbeszélése, amikor elmentem, hogy pénzt tegyek be a bankba. Samantha megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Legalább Trey jól van. – Nem bánja, ha magával megyek? – Sőt, kérem rá. Alá kell írnunk a naplót az őrkunyhóban. Samantha látta, hogy Arnie Pitts az őrbódé ajtófélfájának támaszkodva félig csukott szemmel figyeli őket, amint közelednek. Soha nem kedvelte Arnie-t, bár nem tudta, miért. Csak valamitől mindig a hideg futkosott a hátán, ha meglátta. Most megpróbálta nem mutatni, hogy nem szereti. – Jó reggelt, Arnie! Arnie a nadrágjába törölte a kezét. – Jó reggelt, Mrs. Drury! Nem láttam itt magát a tavalyi robbanás óta. Kár a férjéért. A dolgok már nem úgy mennek, amióta meghalt.

– Mrs. Drurynak alá kell írnia – mondta kurtán Miles. Arnie a könyvelőre bámult. – Miért nem ezzel kezdte? – Hátralépett, és beengedte Samanthát az őrbódéba. Samantha gyorsan beírta a nevét a naplóba, majd kisietett, hogy kint várja meg, amíg Miles is aláír. – Az az új ércelemző laboratórium – mutatott fel Miles néhány perccel később, amint felsétáltak a dombra. – Az Egyesült Ezüstbányák építtette az új ércfeldolgozó részeként. A vállalatnak nagy tervei vannak ezzel a területtel. Terjeszkedni akarnak, és egy kohót építeni az Aravaipa-patak mellé. Erről tárgyalnak most Mr. Hunterrel. Erről és a Concha megvásárlásának lehetőségéről. Samantha éles pillantást vetett a férfira. – Trey el akarja adni? – Hangjából hitetlenség csengett. – Nem akarja. – Miles megigazította a szemüvegét. -De számolva az Egyesült Ezüstbányák nyomásával és a szakszervezet követeléseivel, lehet, hogy nincs más választása. Samantha megállt, és a könyvelő karjára tette a kezét. – Miért meséli nekem ezeket, Miles? Miles komoly tekintettel nézett az asszonyra. – Hallottam néhány szóbeszédet arról, hogy Mr. Stern kisemmizte a férjét a részéből, és hogy csak a saját érdekeit nézi. A szóbeszédek nem igazak, Mrs. Drury. Egyik sem. Én azóta könyvelek a Conchának, amióta három éve beolvadt, és a Bibliára esküszöm, minden centtel el tudok számolni, amit a bánya valaha is hozott. És mondok még valamit magának – folytatta Miles. – Amióta az ezüst ára esni kezdett, az emberek bére elég gyakran közvetlenül Mr. Stern zsebéből származik. A bánya termel, csak éppen nem nyereséges. Ha Mr. Stern nem lenne, a Conchát már hónapokkal ezelőtt bezárhatták volna. Felhős gondolatok kavarogtak Samantha fejében, amint a fából készült, rozoga irodaépület felé tartottak. Ha a Conchának ilyen rosszul megy – töprengett –, miért fizette ki Trey a Drake House bérleti díját négy hónapra előre? És még Trey vádolta őt, hogy meggondolatlan! A Trey szobájába vezető ajtó zárva volt. – Mr. Stern bizonyára még mindig Ian Hunterrel értekezik – mondta Miles. – Megvárhatja, ha akarja.

Samantha megköszönte a könyvelőnek, és unottan sétálgatott a külső irodában. A könyvelő asztalát most egy hosszú pult – olyan, mint a bankban – választotta el a bejárattól. Ezenkívül nem nagyon változott semmi az elmúlt év alatt. Az ajtótól számított harmadik padlódeszka még mindig recsegett, ha ráléptek. Az északi falon lévő fa telefondoboz még mindig enyhén ferdén állt, mint akkor, amikor bekötötték. Samantha még most is hajlandó lett volna fogadni, hogy a könyvszekrény mögötti ablak még mindig be van ragadva. Hirtelen szembe találta magát Michael régi irodájának ajtajával. Tétován kinyúlt, és megérintette a névtáblát: Michael B. Drury. Azóta sem vették le azt. Hevesen dobogó szívvel benyitott, és bement az irodába. Odabenn sötét volt. Az ablakokat redőny zárta le. Az egyik fal mentén dinamittal teli ládák sorakoztak. A helyiséget ma már raktárnak használják. Samantha lehunyta a szemét, amint a bánat hulláma -mely olyan heves volt, mint a fizikai fájdalom – végigsepert rajta, és felerősítette benne a veszteség és elhagyatottság érzését. – Ó, Michael! – suttogta a csendbe. A torka elszorult. -Kérlek, mondd meg, hogyan folytassam nélküled... Egy idő után a csend kezdett természetellenesnek tűnni Samanthában derengett a tudat, hogy valami nincs rendjén. Töprengve nézett szét maga körül, s próbálta megfejteni, mi az, amit olyan zavarónak talál Michael irodájában. Lassan jutott el a felismerésre, hogy túlságosan nagy a csend. Michael volt irodája Treyével szomszédos. Ha Trey még mindig tárgyalna Ian Hunterrel, a hangjuk áthallatszana a közös falon. Samantha odalépett a falhoz, és rátapasztotta a fülét. Semmi. Egy árva hang sem. Az ördögbe is! – szitkozódott magában. A semmire vár! Trey még csak itt sincs. Vagy ha itt van, egyedül van. Visszament a könyvelő irodájába, és bekopogott Trey ajtaján. – Trey, bent van? Miles felpillantott a főkönyvekből, és furcsán meredt az asszonyra. – Valami baj van? – Nem tudom. – Samantha kinyitotta az ajtót. Elakadt a lélegzete.

Trey elterülve feküdt a padlón, az íróasztala mögött. Inge elejét vér áztatta át. Samantha odarohant, és letérdelt mellé. A férfi arca halálsápadt volt. Alig lélegzett. – Ó, Istenem! Miles! Hívjon orvost!

Ötödik fejezet Dr. Goss tiszta kötést tett Trey mellkasára. – Mit akar maga, fiatalember? – kérdezte. – Megásni a saját sírját? Ágyban kellene lennie és pihennie. Olyan szokatlan volt hallani, hogy valaki parancsoló hangon beszél Treyjel, hogy Samanthának el kellett fojtania a mosolyát. – Gondoskodni fogok róla, hogy hazakerüljön, dr. Goss – ajánlotta. Trey dühös pillantással illette. Az állkapcsát olyan erősen szorította össze, hogy Samantha azt hitte, eltöri a fogát. A korosodó orvos egyikükről a másikra tekintett. – Maga szerencsés, hogy Mrs. Drury megtalálta. Ha nem így alakult volna, már nem lenne itt – mondta Treynek. Becsukta a táskáját, és felállt. – Ez az utolsó alkalom, hogy bekötöztem, fiam. Ha saját hibájából újra vérezni kezd a sebe, magára vessen! Én nem fecsérlem az időt olyan betegekre, akik nem követik a tanácsaimat. Samantha az ajtóig kísérte a doktort. Amikor visszatért, Trey éppen egy tiszta ingbe próbálta bedugni a karját. Szerencsére egy váltás ruhát tart az irodájában – gondolta Samantha, és eszébe jutott, amikor Michaelnek Treytől kellett tiszta inget kölcsönkérnie. – Hadd segítsek! – Ki nevezte ki magát őrzőmül? – kérdezte türelmetlenül a férfi, amint Samantha felhúzta a vállára az inget. Dr. Goss figyelmeztette Samanthát, hogy a fájdalomcsillapító, amit Treynek adott, vagy álmossá, vagy ingerlékennyé fogja őt tenni. Szélesen elmosolyodott. – Én. Most pedig üljön le, mielőtt újra el nem ájult, és nézzen rám, hogy be tudjam gombolni az ingét! Trey túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy tiltakozzon, így engedelmeskedett. – Sam, én hálás vagyok azért, amit tett, de magának vissza kell mennie az étterembe. Én majd hazamegyek, ha végeztem itt. Samantha a férfi fölé hajolt, és összevonta a szemöldökét, amint az ingét gombolta. – Már késő. Elküldtem Milest a bricskájáért. – Én nem mondtam magának, hogy ezt tegye.

– Tudom. Akkor még nem volt eszméleténél. Trey a fejét csóválta elégedetlenségében. – Különben is, mit keres itt, Samantha? Miért nincs lenn az étteremben? – Bezártam a nap hátralévő részére! – Ezt nem engedheti meg magának. Mi az ördögön töri a fejét? – Aggódtam maga miatt, maga csökönyös bolond. És ha nem jöttem volna fel ide, már valószínűleg halott lenne, szóval hagyja abba a nyavalygást! – Sam! – Trey megfogta az asszony kezét, és a mellkasához húzta. Samantha felpillantott. A férfi szeme hálásan csillogott. – Köszönöm – suttogta rekedten. Hirtelen könny szökött Samantha szemébe, és fojtogatni kezdte a sírás. Mi lett volna, ha túl későn érkezik? Mi lett volna, ha Trey meghal? Már a gondolatra is éles fájdalom hasított a szívébe. Mély lélegzetet vett. – Jöjjön! Hazaviszem. Amint elhagyták a bányatelepet, Samantha érezte magán Arnie Pitts kíváncsi tekintetét. Áthajtott a kapun anélkül, hogy aláírta volna a naplót. Trey hátradőlt az ülésen. Arca sápadt volt. Samantha oldalpillantást vetett rá. – Ugye nem ájul el itt nekem? Trey a fogát csikorgatta a vállában sajgó fájdalomtól. – Nem, ha rajtam múlik. Már éppen befordultak a Sherman Streetre, amikor Trey hirtelen odaszólt Samanthának, hogy állítsa meg a kocsit. Az arca ekkorra már olyan fehér volt, mint az inge. – Trey, mi a baj? – Fordítsa... meg a bricskát! Samantha hitetlenkedve meredt rá. – Trey, már majdnem otthon vagyunk. – Nem – nyögte a férfi. – Ne oda. Ennek nem volt semmi értelme. Samantha úgy vélte, Treynek biztosan kezd felmenni a láza. – Hazaviszem – jelentette ki határozottan. – Ne!

Samantha a férfi heves tiltakozására meghátrált. Csak bámult rá, nem tudta, mit tegyen. Trey szemének csillogása aggodalommal töltötte el. A férfi megnyalta a szája szélét. – Bárhova... máshova! – Küszködött, hogy ki tudja mondani a szavakat. – Ne... oda! Samantha rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Milyen oka lehet rá, hogy ne akarjon hazamenni? – Inkább visszavigyem az étterembe? Trey szemhéja lecsukódott, válla megereszkedett. Bizonytalanul bólintott. – Igen. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Samanthának sikerült be vonszolnia Treyt saját kis lakásába, és az ágyra fektetnie. Még mielőtt Trey feje a párnát érte volna, elaludt. Samantha a homlokára tette a kezét. Nem volt láza. Talán csak a gyógyszer hatására lett ilyen levert. Attól és a kimerültségtől. Úgy tűnt, a fáradtság állandó barázdákat vésett az arcába, amitől a harminc événél sokkal idősebbnek látszott. Samantha ajka együttérző mosolyra húzódott, amint az ágyán öntudatlanul heverő magas, széles vállú férfit tanulmányozta. – Csak gondold el – mondta fennhangon –, ma reggel orrba akartam vágni Calder seriffet, amiért arra célozgatott, hogy itt töltötted a tegnap éjszakát. Elhatároztad, hogy erkölcstelen nőt csinálsz belőlem, Treyman Stern? Samantha lehúzta a férfi csizmáját. Az a tény, hogy Trey még csak meg sem moccant, amikor Samantha küszködés közben az egyik lábát az ágy mellé ejtette, a kimerültség mértékéről tanúskodott. Samantha visszatette a lábát a matracra. – Ha bárki kérdezné, a takarók tetején aludtál. Aznap este a hétórás műszakváltás után Joe szokás szerint beugrott az étterembe, hogy találkozzon Mariával. Samantha megmondta neki, hogy Mariát és Sarah-t korán hazaküldte, és azt is, hogy miért, majd megkérte őt, maradjon ott és vacsorázzon vele. Joe elvigyorodott, még fehér fogai is kivillantak. – Tudja, hogy soha nem utasítok vissza ingyen ételt -mondta. Miután elköltötték vacsorájukat, Samantha újratöltötte kávéscsészéjüket, és megkérdezte Joe-tól, tudja-e, ki akarná megölni Treyt.

– Bárki – felelte a férfi. – Az emberek eléggé felmérgesedtek, amikor Trey tegnap este közölte, mindnyájunkat kirúg, ha újabb baleset történik. – De hát ez nevetséges! A balesetek megtörténnek, bármennyire is óvatos az ember. Trey nem bocsájthat el mindenkit, mert egy kábel elkopott. Joe fürkészően nézett az asszonyra. – Nem volt elkopott, Samantha. Valaki elvágta. Samantha úgy érezte, mintha gyomron ütötték volna. Alig kapott levegőt. Hátradőlt székében, arcán döbbenet tükröződött. Elképzelhetetlen, hogy valaki szándékosan olyasmit csináljon, amivel veszélyezteti a többi bányász életét. És az a legrosszabb, hogy az ember nem tudhatja, hogy nem a nap, mint nap mellette dolgozó felelős-e a szabotázsért. – Ki tenne ilyen alávaló dolgot? – Fogalmam sincs. – Joe hátratolta a székét. – Figyeljen ide, én most gondoskodom Trey lováról, aztán átmegyek a szakszervezeti házba. Talán megtudok valamit. Köszönöm a vacsorát. – Kérem, legyen óvatos! Ki tudja, mire képesek, ha rajtakapják, hogy szaglászott. – Samantha kikísérte a férfit. -Joe, kérdezhetek valamit? Joe feltette a kalapját. – Mire kíváncsi? – A robbanás, aminek Michael is áldozatul esett... az sem volt baleset, igaz? Joe észrevette Samantha hangjának enyhe remegését. Myterrában nagyon kevesen tudták bizonyosan, mi történt azon a napon. Joe mindig is érezte, hogy Trey még tartozik Samanthának az igazsággal, de Trey hajthatatlan volt az asszony védelmezése érdekében. Joe eddig tiszteletben tartotta Trey kívánságát, és hallgatott. Most azonban, hogy Samantha egyenesen rákérdezett, nem tudott hazudni neki. – Nem, Samantha – mondta csendesen. – A robbanás nem baleset volt. A pulpitusnál álló Dieter Vogel a magasba emelte öklét, és a szakszervezeti házat megtöltő emberek éljenzésben törtek ki. – Elegünk van abból, hogy Stern megtagadja tőlünk azt, amiért keményen dolgoztunk – jelentette ki enyhe akcentussal. – Mi kockáztatjuk

az életünket nap mint nap a bányában, nem Stern. Nekünk kellene határoznunk arról, kinek akarunk dolgozni. Vogel megvárta, amíg a kiáltozás és a taps lecsendesedik, majd folytatta. – Megbízható forrásból értesültem arról, hogy az Egyesült Ezüstbányák Részvénytársaság hivatalos ajánlatot tett Treyman Sternnek a Concha bánya megvásárlására. -A német elkezdte sorolni annak előnyeit, ha a vállalat lenne a tulajdonos: engedélyt a vállalati lakások és üzletek használatára, melyből eddig csak az ércfeldolgozó munkásai részesülhettek; a vállalat orvosai által biztosított ellátás; az Egyesült Ezüstbányák még középiskolát is építene, hogy a bányászok gyerekei ne csak a hat osztályt járhassák ki, amit Myterra jelenleg nyújthatott. Ám az igazi kincs a cég ajánlatai között a javasolt nyolcórás munkanap, amit egyetlen szakszervezeti tag sem hagyhat figyelmen kívül. – Néhányunk csak nehezen tengeti az életét – szólalt fel Roger McKenna. – Ha a bérünket napi négyórányival csökkentik, éhezni fogunk. – Így igaz! – kiáltotta egy másik bányász. – A legkisebb fiam tüdőbeteg a dombról leszálló portól. A fele keresetem az orvosra megy el. A vállalat erre is oda fog figyelni? Dieter Vogel feltartotta a kezét, hogy lecsillapítsa a nyugtalanná vált csoportot. – Emberek, maguk félreértenek engem. Az Egyesült Ezüstbányák Részvénytársaság csak a munkaidejüket fogja csökkenteni, hogy ugyanolyan három műszakos munkarendet alakítson ki, mint az ércfeldolgozóban. A bérük ugyanaz marad: tizenkét órai fizetség nyolcórai munkáért. A terem végében egy alacsony, szigorú tekintetű férfi hallgatta a fejleményeket igen nagy érdeklődéssel. Nem volt idevalósi, de a szakszervezeti gyűlések gyakran vonzottak olyanokat, akik nem voltak érdekeltek a szóban forgó ügyekben, csak a kíváncsiság hajtotta őket. Senki nem figyelt a férfira, amikor kislisszant az ajtón. Amikor az Elden Streeten fekvő előkelő, kétszintes házhoz ért, Richard Winterst a dolgozószobájában találta. A bankár fel-le járkált a helyiségben. – Nos? – kérdezte türelmetlenül. – Hogy mentek a dolgok? Silas Jenkins elvigyorodott.

– Mint a karikacsapás. Vogel meggyőzte őket, hogy az Egyesült Ezüstbányák a válasz az óhajaikra. Winters az íróasztalához lépett, és kinyitotta az egyik fiókot. Elővett egy kis bőrerszényt, és az asztalra tette. – Ez az, amiben megegyeztünk? – kérdezte Jenkins. – Nem, a harmada. A többit akkor kapja meg, ha a megbízást megfelelően teljesítette. És több hiba nincs! Calder seriff túl sokat kérdez. Jenkins felvette az erszényt, és az inge zsebébe csúsztatta. – Ne legyen olyan ideges, és a seriff semmit sem fog gyanítani. Ha valaki elszúrja a dolgot, Winters, az inkább maga lesz. – Megpaskolta az inge zsebében lévő duzzanatot. – Csak azért hagyom, hogy ígérete ellenére ne a teljes összeget adja ide, mert tudom, hol találom meg. Csak próbáljon meg nem fizetni, és már arra sem lesz ideje, hogy megbánja! Richard tekintete rideggé vált. – Maga fenyeget? Jenkins a fejébe nyomta a kalapját. – Csak tartsa be, ami a maga kötelessége, és akkor nem kell aggódnia. Richard hirtelen vágyat érzett, hogy a kezét Silas Jenkins nyaka köré fonja és kiszorítsa belőle a szuszt, de haragját egy, a bensőjét emésztő, sürgető érzés csillapította. Amint megszabadul Treyman Sterntől – határozta el magát –, tennie kell valamit Silas Jenkinsszel. A hálószoba falai mély, ezüstös vörösben csillogtak a kora reggeli napfényben. Trey először nem ismert rá, hol van. Mióta alszik? Erőtlennek érezte magát. A hálószoba ajtaja zárva volt. Trey a mellette lévő párnára pillantott. Aludhattak rajta, de amikor hozzáért, a rózsaszínnel hímzett, fehér párnahuzat hidegnek bizonyult. Trey eltűnődött, vajon hány napig volt Samantha ébren. A felülés több erőfeszítést vett igénybe, mint amennyire számított. Jobb kezével megdörzsölte elgémberedett nyakát. Az ördögbe is, meg kell borotválkoznom – gondolta, amint végigsimított az állán. Körülnézett. Samantha hajkeféjén kívül – mely a fehér terítővel takart fésülködőasztalon hevert a porcelánkancsó és mosdótál mellett – nem sok minden enyhítette a szoba egyszerűségét. Nem volt barátságtalan szoba, csupán egyszerű. Samantha nem hódol a fodroknak és a különféle díszeknek, mint más asszony – vélte Trey. Visszaemlékezett,

hogy megkérdezte tőle, mit szeretne nászajándéknak, amikor Samantha és Michael összeházasodtak. Az asszony csak nevetett, és őszintén közölte, hogy semmi olyat nem szeretne, ami portörlést igényel. Trey már nem emlékezett, végül is mit vett neki. Csak három éve lett volna? Úgy tűnt, mintha három élet telt volna el azóta. Hirtelen kinyílt a hálószoba ajtaja. Tiszta törülközőkkel a karján Samantha lépett be, megtorpant, s meglepődve meredt Treyre. – Nem tudtam, hogy ébren van. Hogy érzi magát? Mint a pokolban – gondolta Trey, de még mielőtt válaszolhatott volna, újabb felismerés villant az agyába. Csalódott volt – csalódott, mert nem ébredt fel korábban, hogy láthatta volna Samanthát, mielőtt feltűzi a haját. Újra látni akarta, ahogy az vad tűzként hullámzik a vállán. Meg akarta érinteni. A Samantha párnáján lévő mélyedésre gondolt, és a tagadás falát – melyet maga köré emelt – lerombolta a valóság. Mióta szerelmes Samanthába? Két napja? Vagy három éve? Vagy már azelőtt is az volt? Még az esküvő előtt? Nem tudta megmondani. – Sokkal jobban, köszönöm – sikerült kinyögnie. Samantha egy pillanatig habozott, mielőtt beljebb lépett a szobába. A törülközőket a fésülködőasztalra tette, a mosdótál mellé. – Gondoltam, meg akar mosakodni, ha felébredt -mondta a válla fölött. Hangja nyers éllel csengett. – Hoztam néhány tiszta törülközőt. Maria épp most tette fel a kannát, úgyhogy pár perc múlva lesz meleg vize is. – Kihúzta a felső fiókot, és kivett egy hosszúkás fadobozt. Használja ezeket, ha akarja. Michael... szeretné, ha... -A hangja elcsuklott. Trey látta, hogy Samantha feje lecsuklik, és a válla hirtelen meggörnyed, mintha gyomron vágták volna. A férfi szédülésével viaskodva leküzdötte magát az ágyról. Odalépett az asszonyhoz, és a vállára tette a kezét. – Samantha? Samantha felemelte a fejét, és a tekintetük találkozott a tükörben. Szemében könnyek csillogtak. – Azt hiszem... Michael azt szeretné, hogy ez a magáé legyen.

A kinyitott kis dobozt az asztalra tette. Abban sötétzöld bársonyon – mely kissé kopott volt – egy gyöngyökkel kirakott nyelű borotva, egy borotvatál és egy kis asztali tükör feküdt. A régen elfeledett múlt, mint vakító fényű villámcsapás hasított Treybe. Az esküvő reggelén Michael fenn a bányairodában készülődött. Magával hozta a borotvakészletét is. „Az apámé volt – mondta, amikor szétnyitotta a borotvát. – A papa mindig kíváncsi volt, vajon lesz-e anynyi borostám, hogy használjam is." – Akkor megdörzsölgette az állán lévő erős szőrzetet, és felnevetett. – „Vajon meglepődne, ha most látna?" Trey érezte, hogy a torka elszorul. Nem tudott megszólalni. Csak megszorította Samantha vállát. Samantha gondolkodás nélkül felnyúlt, és a férfi kezére tette a kezét. Trey kihúzta alóla, majd megszorította. A tükörben egymást nézve csendes együttérzés lebegett közöttük. Samantha a szemében csillogó könnyei ellenére bizonytalan mosolyt erőltetett magára. – Joe fél hét körül jön a bricskával, és hazaviszi magát. Ha végzett a mosdással, jöjjön ki a konyhába, és egyen valamit, mielőtt elmegy. A meleg vizet beküldőm Mariával. Liam a konyhaasztalnál ült, és egy bögre kávéval melengette a kezét, amikor Trey hazaért. Trey megborotválkozott, megmosakodott, és evett egy kiadós reggelit a Drake House-ban, de még mindig kissé bizonytalanul állt a lábán. Liam viszont nem borotválkozott, és Trey észrevette, hogy az öreg szakálla szinte teljesen ősz. – Tegnap este nem jöttél haza – mondta Liam vádló hangon. – Hol voltál? Trey elengedte a kérdést a füle mellett. Odament a tűzhelyhez, és töltött magának egy csésze kávét. A kannát ügyetlenül tartotta, nem volt hozzászokva, hogy a bal kezét használja. – Még nem mondtad, miért vagy itt. – Eredj már, Tyler! Az embernek joga van meglátogatni a rokonát. – Meddig maradsz? Liam megdörzsölte az állát. – Hát, nem is tudom. Úgy gondoltam...

– Megint berúgtál? Liam felháborodott. – Rosszul hiszed, fiam. Már megmondtam a minap, hogy végeztem az üveggel. Sokunkat elbocsájtottak. Az ércfeldolgozó leégett, és a tulajdonosok arról beszélnek, hogy otthagyják azt a helyet. Azt mondják, túl drága lenne újjáépíteni. Trey az asztalhoz vitte a kávéscsészéjét, és leült. Fürkésző tekintettel nézte a nagybátyját. – Térj a tárgyra! – A fene vigyen el, Tyler! Munkát próbálok kérni tőled! Mit akarsz tőlem? Hogy térden állva könyörögjek? Trey szándékosan hosszasan kortyolta a kávét. Ösztöne azt súgta, hagyja ott Liamot, és ne kezdjen el vele veszekedni, de nem mozdult. Ez az ő háza, és nem fogja hagyni, hogy a nagybátyja kiűzze onnan. Letette a csuprot az asztalra. – Nem tudok állást adni neked. – Na de Tyler! Az a bánya a tied! Ha valaki állást tud adni nekem, az te vagy! – Te nem idevalósi vagy, Liam. Menj vissza Tucsonba, és beszélj Raymonddal, tud-e munkát adni a ranchon! – A pokolba is, Tyler, én nem vagyok tehénpásztor! Bányász vagyok! – Csakúgy, mint a többi négyszáz munkanélküli a városban. A két férfi egymásra meredt az asztal fölött. – Na és? Én családtag vagyok. Trey rájött, hogy Liam nem akar érteni a szóból. Keményebbnek kell lennie. – Az az igazság, Liam, hogy bármelyikőjüknek hamarabb adnék munkát, mielőtt fontolóra venném, hogy téged felvegyelek. – Miért? Ők jobbak, mint én? – Nem, csak megbízhatóbbak. Liam meglendítette a karját. Ököllel Trey arcába ütött, Trey székestől felborult, és a falnak ütközött. – Te nyamvadt csirkefogó! Mennyi mindent tettem érted, és ez a hála! Felneveltelek, mintha a sajátom lettél volna. Te meg az anyád éhen haltatok volna, ha én nem jövök és nem veszem feleségül. – Liam megdörzsölte az ujjait. – Ha nem lenne felkötve a karod, kivinnélek a ház mögé, és megtanítanálak a jómodorra!

Trey felállította a széket, és nagy nehezen feltápászkodott. A szája sarkából vér szivárgott. – Kétlem. Az a te bajod, Liam, hogy csak azokkal kezdesz ki, akiket tudod, hogy meg tudsz ütni: nőkkel, gyerekekkel, sebesültekkel. Nincs hozzá merszed, hogy igazságosan harcolj. – Trey a fejével az ajtó felé intett. – Azt akarom, hogy még ma elmenj innen. Már így is sokáig maradtál. Az étterem vasárnaponként zárva volt. Myterra utcái csendesek voltak. A város törvénytisztelő polgárainak többsége reggel a templomba ment. A többiek az előző éjszakai mulatozás hatását aludták ki. A levegő forró és porral telített volt. A völgy fölött sötét felhők gyülekeztek némi enyhülést ígérve a tikkasztó hőség ellen. Samantha a templommal szomszédos kis temetőben álldogált három egyszerű sírkő előtt. Az édesanyjáé volt a legrégebbi, s a feliratát is megkoptatta már az idő. Csak harminckét éves volt, amikor elvitte a sárgaláz. Samantha akkor töltötte be a tizenhatot. Négy évre rá, két héttel a Michaellel való házasságkötése után az apját elsodorta a hömpölygő ár. Miután a folyó visszahúzódott, a várostól hét mérföldre találták meg a holttestét. Michael sírja egy kissé különbözött a többitől. A vadvirágok, melyeket Samantha a múlt vasárnap vitt rá, már régen elhervadtak. Ha kijött ide, rendszerint beszélt Michaelhez; mesélt neki a hétköznapjairól. Ma azonban nem tudott megszólalni. Azelőtt mindig érezte Michael megnyugtató jelenlétét, de ma a temető szokatlanul üresnek tűnt, mintha Michael már nem lenne ott, hogy meghallgassa őt. Samantha nagyot nyelt, és megpróbálta visszafojtani a hirtelen rátörő könnyeket. Egyedül van. A családja meghalt. Michael is elment. Egyedül van egy bányászvárosban, ahol az ezüst megszűnt úr lenni, és a közösség jövőbeli létét a munkanélküli bányászok naponta történő beáramlása veszélyezteti. Ha a Conchát bezárják, akár fel is számolhatja a Drake House-t. Senkinek nem lesz pénze, hogy fizessen az ételért. És akkor vele mi lesz? Elmehetne valahova, hogy újrakezdje. De hova? Nincs már élő rokona, akit ismer. És mit csinálna? Egy másik étterem nyitásához pénz kell, ami neki nincs. Vagy hozzámehetne Richard Wintershez.

Még mindig nem adott neki választ. Nem tudta, mi tartja vissza. Kedvelte Richardot. Benne minden megvan, amire egy nő csak vágyhat. Fiatal. Vonzó. Sikeres. Még a legérzéketlenebb nőt is elbűvölné. Mégis bármennyire is jó férj lehetne belőle, Samantha nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ahányszor csak azon töpreng, hozzámenjen-e Richardhoz, az utóbbi időben Treyman Sternen kezd el járni az esze. Amikor Richard a karjaiba vette és megcsókolta, azt képzelte, Trey csókolja meg. Amikor táncolni vitte a Silver Queen Hotelben, azt képzelte, Trey forog vele a bálteremben. Nagyon nehéz arra gondolni, hogy hozzámegy valakihez, ha a gondolatait közben egyre inkább egy másik férfi kezdi kitölteni. Zavarta, hogy úgy érezte, vonzódik Treyhez. Ő volt Michael legjobb barátja, és – a végén – az ellenfele. Samantha úgy érezte, hűtlen lesz Michaelhez, ha felújítja a Treyjel való kapcsolatát. Ám az, hogy Trey mellette volt, biztonságérzetet adott neki, amiben nem volt része Michael halála óta. És bármennyire is bosszantotta, hogy a férfi beavatkozott az étterem működtetésébe, nem tudott úgy tenni, mintha nem lenne hálás a segítségéért. Talán Richardnak igaza van, gondolta keserűen. Talán fel kellene hagynia az étterem vezetésével. Nem mintha igazán élvezné ezt a munkát. De ez az egyetlen dolog, ami az övé, csakis az övé. Ha abbahagyná, semmije sem maradna, amit a magáénak tudhatna. Teljes mértékben Richardtól függene, úgy, mint annak idején Michaeltől. Benn a templomban az orgonista a himnuszt kezdte játszani. Samantha sietve megtörölte a szemét a ruhája ujjában, és megfordult, hogy kimenjen a temetőből. Nem akart ott lenni, amikor a mise véget ér. Röviddel Michael halála után abbahagyta a templomba járást, amikor Crowley tiszteletes egyre több misét szentelt annak a tanításnak, miszerint a nő kötelessége, hogy férjhez menjen és gyermekeket szüljön. Akkor telt be a pohár, amikor a pap közvetlenül az ő irányába nézett, és kijelentette, hogy a férjezetlen nő Isten és a természet szégyene. Azóta nem ment templomba, csak a temetőbe látogat el. Legalább Richard örülni fog – gondolta Samantha hazafelé menet –, hogy megfogadta a tanácsát, és felvett egy új alkalmazottat, hogy segítsen a Drake House-ban.

Az étteremben Liam éppen végzett az ablak beüvegezésével, amikor Samantha megérkezett. A haja hajkenőccsel volt hátrasimítva, és az állán seb éktelenkedett, ahol megvágta magát a borotvával. – Úgy illeszkedik, mint a pinty – mondta az öreg. – Bár még ki kell javítanom néhány karcolást, amit a kereten ejtettem. Ha van egy kis felesleges festékje, máris megcsinálhatom. – Igazán hálás vagyok, hogy ma végezte el ezt a munkát. Nem szívesen kértem, hogy vasárnap jöjjön, de gondoltam, jobb most, amikor az étterem zárva van. – Örülök, hogy van állásom, asszonyom! Ha maga nem lenne, még mindig az utcán aludnék. Most már legalább ki tudok venni egy szobát a panzióban, és jobban kosztolhatok, mint évek óta. Amikor az öreg visszajött az étterembe, hogy megkérdezze, még mindig szükség van-e valakire, aki beüvegezi az ablakot, még rosszabbul nézett ki, mint az első alkalommal. Amint elmondta, hogy az unokaöccse kidobta, Samantha felháborodott. Már majdnem megkérdezte az öreget, ki az unokaöccse – hogy megtagadhassa a kiszolgálását, ha beteszi a lábát az étterembe –, de aztán letett róla. Úgy valószínűleg nemcsak az unokaöccsöt veszítené el, hanem a barátait is. És amíg ki nem mászik az adósságból, ezt nem engedheti meg magának. Ezenkívül van elég baja anélkül is, hogy olyanba ártsa magát, ami nem az ő dolga. Azt azonban megtehette, hogy munkát adjon az öregembernek. Most, hogy Sarah Morrissey gyerekei bárányhimlősek, szüksége van mosogatóra. És jól jönne valaki, aki leszedné az asztalokat, és segítene kitakarítani az éttermet zárás után. Nem tud sokat fizetni – magyarázta az öregnek –, de ingyen ehet, és a legtöbb vasárnapja szabad. Ha pedig valaha is megtudja, ki a férfi unokaöccse -gondolta –, talán felülkerekedik a józan eszén, és megmondja a magáét annak az önző csirkefogónak. – Hozom a festéket – mondta Liamnak. – Ha végzett, elmehet. Holnap reggel ötkor jöjjön. Dél is elmúlt, mire Liam végre elment. Samantha éppen mosakodott – mert a bányába készült, hogy Treyjel találkozzon –, amikor valaki kopogott a konyhaajtón. Visszagombolta a ruháját, és ment ajtót nyitni. Szitkozódott magában, amikor meglátta, ki az. Kérdés nélkül is tudta, miért jött hozzá Eulaile Carter.

– Én szeretnék segíteni magán – mondta az asszony síró könyörgésére –, de már másodszor jön ebben a hónapban, hogy pénzt kérjen, és nekem nem igazán van... – Nem kérnék magától segítséget, ha nem lennék kétségbeesve – vágott közbe Eulaile. – A múlt hét óta nincs otthon tej a kis Darryl számára, és már olyan régen élünk kenyéren és szárazbabon, hogy a többi gyerek teljesen lesoványodott. Samantha továbbra is csak bosszankodott. Eulaile soha nem fizette vissza a pénz, amit eddig kölcsönadott neki. Tudta, hogy ha megint ad pénzt neki, megint pórul jár. Ha pedig elutasítja az asszonyt, lelkifurdalása lesz. – Eulaile, a férje pénteken kapott fizetést. Mi lett a pénzzel? Eulaile álla reszketni kezdett. – Jerry elvesztette... kockán... Ó, Samantha, ha valaki megtudja, rajtunk fog nevetni egész Myterra. Talán ez térítené észhez Jerryt, gondolta Samantha. Bár sajnálta Eulaile-t, kezdte úgy érezni, hogy kihasználják. Felsóhajtott. – Rendben van – mondta fáradtan. – Megnézem, menynyit tudok adni. De meg kell egyezni Jerryvel, hogyan osztja be a bérét. Nem tudom állandóan kisegíteni, ha pénzre van szüksége. Megkönnyebbülés futott át a másik asszony arcán. – Az Isten áldja meg, Samantha. Maga egy földre szállt angyal! Nem fogja megbánni... ígérem. Samantha mosolyt erőltetett magára. Máris kezdte bánni a dolgot. Trey háza a volt kereskedelmi állomás épületének része volt. Közvetlenül az utcára épült, s az utcára néző ablakai beengedték a késő délutáni napfényt és a kíváncsi járókelők pillantásait. Kis, egyszerű lakás volt, melynek négy láb vastag vályogfalai védtek a nyári hőségtől, padlója pedig homokba ágyazott régi téglából készült. Mindhárom fő helyiség – a konyha, a hálószoba és a nappali, melyet Trey dolgozószobának alakított át – egy belső udvarra nyílt, mely kellemes környezetet biztosított az üldögéléshez, még nyári estéken is. A konyha volt a legegyszerűbben berendezett helyiség. Még jegesláda sem volt benne. Ehelyett Trey a régi alacenát használta – egy külső szellőzésű szekrényt –, melyet a konyha északi falába építettek be. Amikor a Concha virágzott – még az ezüst árának legutóbbi erőteljes csökkenése előtt –, Trey azt

tervezgette, hogy egy nagyobb, elegánsabb házba költözik, de aztán meggondolta magát. A kis, szerény ház neki éppen megfelelt. Eddig. Ami a házból hiányzott – ébredt rá Trey, amint felnézett az íróasztala mögül – az az asszonyi kéz érintése. Nem fodrok, díszek és mindenféle porfogók – ahogy ő nevezte őket –, hanem egy bizonyos finomság. Egy bizonyos melegség. Egy női parfüm leheletnyi illata. Nem volt nehéz elképzelni Samanthát a házban. Trey maga előtt látta, ahogy kecsesen szobáról szobára jár, és hallotta rekedt nevetését. Látta, ahogy dús haja szétterül az ágyuk párnáján, és érezte, ahogy hosszú lába köréfonódik és magához vonja őt. Elképzelte, amint finom, mégis hatalmas változások mennek végbe az asszony testében, ahogy gyermekük fejlődik a méhében, s érzi annak csodálatos sürgetését. Trey behunyta a szemét, és morgott magában. Még ha el is tudná űzni az életéből Michael Drury szellemét, és meg tudná győzni Samanthát, hogy legyen a felesége, miből gondolja, hogy jó apa lenne belőle? Emlékei a saját apjáról túl halványak már ahhoz, hogy alapot nyújthassanak, a nagybátyja példáját pedig nem kívánja követni. Lehete szigorú anélkül, hogy önkényes lenne? Vagy kijönne a sodrából a legkisebb bosszantásra is, mint ahogy Liam tette? Eszébe jutott az anyja, és a durva bánásmód, melyben Liam élete utolsó nyolc évében részesítette. Trey megfogadta, hogy soha nem fog úgy bánni egy nővel, mint ahogy Liam Stern az ő anyjával bánt, de hogyan lehet ebben biztos? Azt tervezte, hogy soha nem nősül meg – részben azért, mert hitt abban, hogy a gyerekeknek okulniuk kell a rossz példából. Ha a házasság varázsa már elmúlt, ha már nem vigyáz, különbül fog-e viselkedni, mint a nagybátyja? Egy idő múlva Trey becsukta a főkönyvet. A helyzet nem volt valami fényes. Ha a Concha pénzügyei nem javulnak hamarosan – érvelt – lehet, hogy arra kényszerül, hogy komolyan fontolóra vegye a vállalat ajánlatát. Váratlan eseményekkel nem számolva a tőkéje legfeljebb arra elég, hogy a bányát még hat hónapig működtesse teljes kapacitással. Ha a kongresszus időközben eltörli a Sherman-féle ezüstfelvásárlási törvényt, még addig sem tudja biztosítani az üzemelést. Trey az órájára pillantott. Két órakor találkozik Samanthával a bányairodában, hogy átnézzék a Drake House könyvelését. Ha végeztek, talán elviheti őt vacsorázni.

Myterra többi részével ellentétben a bánya nem állt le vasárnap. A cég három évvel ezelőtti megalakulása óta a termelést napi huszonnégy órára és heti hét napra terjesztették ki. Néhány bányász megtagadta a vasárnapi munkát – nemcsak vallási okokból, hanem mert az nem fért össze a szombat éjszakai ivászattal. A kedélyek azonban lecsillapodtak, amikor az emberek rájöttek, hogy a vasárnapi műszakért másképpen fizetnek. Amikor Trey a bányatelepre érkezett, először a felvonóállomásra ment. Más bányatulajdonostól eltérően – akik ritkán tették be a lábukat a bányájukba, vagy szinte soha nem léptek kapcsolatba a nekik dolgozó bányászokkal -Trey szeretett maga meggyőződni arról, hogy minden rendben megy-e. A kábelbaleset óta látogatásai sűrűbbé váltak. Nem kockáztathatott. A felvonóállomáson izgatottság töltötte meg a levegőt. Amos Flaherty, Carl Lemner és még néhány bányász élénken beszélgetett egymás között. Trey eltűnődött, vajon miért nincsenek lenn a többiekkel. – Mi folyik itt? Valami baj van? Amos vigyorogva vált ki a társai közül, és állt Trey elé. Egy ököl méretű ércdarabot adott át neki. – Uram, aranyat találtunk! Trey megforgatta az ércet, és alaposan szemügyre vette. Ellentétben a legutóbb felszínre hozott, aranyat tartalmazó kvarcdarabokkal, ez majdnem tiszta fém volt, olyan tiszta, hogy Trey bele tudta nyomni a hüvelykujja körmét. – Hol találták ezt? – Lemner emberei bukkantak a lelőhelyére. Még nem tudjuk, hogy katlan-e vagy ér, de körülbelül három láb szélesnek látszik. Trey Carlra pillantott. A férfi arcán alig tükröződött vidámság. Trey óvatosan leplezte saját izgatottságát. Még túl korai lenne reményeket táplálni. – Szeretném megnézni a felfedezést – mondta. A falon lévő tábláról leakasztotta azonosító céduláját, és a láncot a nyakába tette. – Lemegyek. Tíz percbe telt, mire a fülke leereszkedett a hegy háromezer láb mélyen fekvő üregébe. Trey és a többiek átszálltak a csillékbe, melyek újabb ezer láb mélységbe vitték őket egy szűk vágatban.

A bánya belseje hűvös és nyirkos volt. A hőmérséklet itt télennyáron tizenöt fok. A tárna falain víz csordogált le, melyet a földre fektetett csatornák vezettek el. A bányában csak a vasút alagútjai voltak teljesen kivilágítva. Trey ragaszkodott hozzá, hogy azokon a helyeken, ahol ténylegesen folyt az érckitermelés, az elemes lámpák mellett biztonsági lámpákat is használjanak. Az emberek nem szerették a régi petróleumlámpákat, mert gyakori ellenőrzést és tisztítást igényeltek, de volt egy előnyük az újfajta elektromos lámpákkal szemben. Míg a biztonsági lámpák lángja megnövekszik a mérgező metángáz jelenlétében, illetve kialszik, ha nincs elegendő oxigén, a villanylámpák semmilyen figyelmeztetést nem nyújtanak. Végre elérték a vágatot, melyet Carl emberei ástak ki, amikor a felfedezést tették. A járat olyan alacsony volt, hogy csak lehajolva tudtak benne közlekedni, különben beverték volna a fejüket a tartógerendákba. Trey leguggolt, hogy megvizsgálja a kvarcban lévő sötét, alakítható réteget. Arany volt az, mégpedig olyan tiszta formában, amilyet Trey még nem látott. Arról már hallott, hogy dél-afrikai bányák tiszta, szilárd állagú aranyat termelnek, de nem itt! Az ezen a területen bányászott arany általában kvarcba van beágyazódva, alig látható, vékony rétegekben, vagy ezüsttel, illetve rézzel keveredve található meg. Trey Carlhoz fordult. – Ássanak tovább! Megkezdünk egy ezzel párhuzamos másik vágatot. Ha ez a készlet kiaknázásra érdemesnek bizonyul, tárnát nyitunk. Biztonságosabb, mint a dinamitos robbantás. Az ég sötét, borult volt, amikor Samantha – hóna alatt az étterem pénztárnaplójával – közeledett a dombon a Concha felé. Trey most megmutatja neki, hogyan vezetik a bánya könyvelését, ezért úgy döntöttek, kényelmesebb lesz Samanthának, ha ő viszi a bányába az egyetlen naplót, mintha Trey cipelné le az étterembe a Concha több naplóját és főkönyvét. Trey megígérte neki, hogy megmutatja, hogyan különítse el a készletek és a bér könyvelését, és hogyan tervezzen be váratlan kiadásokat, mint például egy kitört ablak. Samantha nem látta Treyt azóta, hogy a férfi a Drake House-ban töltötte az éjszakát. Először zavarban volt, hogy meg kell vele osztania az ágyát. Amikor melléfeküdt, mégis furcsa módon úgy érezte, helyesen

cselekszik, és Trey egyenletes, mély szuszogásának andalító hangja hamarosan békés álomba ringatta. Bár nem tudta pontosan megmondani, mi volt az oka, valami határozottan megváltozott közöttük másnap reggel -egyfajta fegyverszünetet kötöttek. Tudta, hogy Trey meghatódott, hogy nekiadta Michael borotvakészletét. Még azok is, akik a legrégebben ismerik Treyt, ritkán látnak kemény, szívós énje mögé, melyet a világ felé mutat. Ezt az énjét mint páncélt viseli, vélte Samantha. De mitől védi meg a páncél? A közelkerüléstől? A sebezhetőségtől? Milyen keveset is tud róla – gondolta szomorúan –, még ennyi év után is. Amikor a kapuhoz ért, szomorúan tapasztalta, hogy megint Arnie Pitts van szolgálatban. Hát soha nincs szabadnapja? Samantha legyőzve ellenszenvét – mely elfogta, ahányszor csak meglátta a férfit – belépett az őrkunyhóba, hogy aláírja a naplót. A férfi közel hajolt hozzá, és átlesett a válla fölött, amint beírta a nevét. Kezével megmarkolta Samantha hátsó felét. – Kár, hogy olyan gorombán bántak magával azok a fickók a múlt héten – mondta. Állott whiskyszag bűzlött róla. – A seriff tudja már, kik voltak? Samantha visszatette a tollat a tartójába, és a férfira mordult. – Meg ne próbáljon még egyszer hozzám nyúlni! – Egy kicsit kedvesebb is lehetne hozzám! – Arnie sunyi tekintettel fürkészte az asszonyt. – Egy olyan csinos özvegy, mint maga... és teljesen egyedül. A pokolba is, még én is tudnék magának egy-két szívességet tenni! Samantha arca elvörösödött. – Takarodjon az utamból! Arnie rávigyorgott, majd félreállt az ajtóból. – Aztán ne mondja, hogy nem ajánlottam fel – szólt utána. Samantha annyira remegett, hogy küszködnie kellett, hogy visszanyerje önuralmát. Az dühítette a legjobban, hogy volt valami igazság Arnie megjegyzésében. Ő özvegy és egyedül van, ami miatt könnyű célpontot jelent az olyanoknak, mint Morris Littleton útonállói – és az olyanoknak is, mint Arnie Pitts, akik nem tudják féken tartani a kezüket. Még az étteremben szokásos pajkos flörtölés és kötekedés is tele van célzásokkal.

Mire a bányairodához ért, hullani kezdtek az első hatalmas esőcseppek. Az ajtó zárva volt. Samantha bekopogott, de hiába. Egy porfelhő kavargott a telepen; fellebbentette a szoknyáját, és port fújt a szemébe. Samantha fél kézzel leárnyékolta a szemét, és körülnézett, hátha látja Treyt, de a férfi nem volt sehol. A távolban dörgött az ég. – Az ördög vigyen el, Trey, hol vagy? Calder seriff már várta Treyt, amikor az visszatért az irodába. A seriff sárga esőköpenyt viselt, hogy védje magát a szakadó esőtől. – A szolgálatban lévő embere mondta, hogy itt találom -kiáltotta túl a zuhogó eső hangját. Trey átázott ruhában kinyitotta az ajtót, és beengedte a seriffet az irodába. Már majdnem három óra volt. Remélte, hogy Samantha nem indult útnak a viharban. Calder seriff levette a kalapját, melynek karimájáról víz csorgott le. – Ez a felhőszakadás aztán gyorsan jött. A Fremont Streetet egy pillanat alatt folyómederré változtatta. – Mi hozta ki ide ebben az időben, seriff? – Csak gondoltam, szeretné tudni, hogy letartóztattam azt az embert, aki meg akarta ölni.

Hatodik fejezet – Joe? Joe felpattant a priccsről, és megragadta a börtöncellájának vasrácsát. – Ne higgy neki, Trey! Ez nem igaz. Én még a házad közelében sem jártam azon az éjszakán, amikor rád lőttek. Trey a seriffre nézett. – Mit jelentsen ez? Calder seriff elázott kalapját a bejárat melletti fogasra akasztotta. – Van egy tanúm, aki azt állítja, hogy Tochino nagyon ideges volt, amiért maga leteremtette a fiúkat fenn a bányában aznap, amikor az a kábel elszakadt. Azt mondja, lent ivott Mike kocsmájában, és hetvenkedett, hogy majd ő móresre tanítja magát. – Ez hazugság! A seriff türelmetlen pillantást vetett az apacsra. – Miután Tochino eljött a kocsmából, elment a maga házához, hogy megvárja. – Az ördögbe is, seriff! Megmondtam magának, hogy hazavittem Charlie Cousinset. Ha nem hisz nekem, kérdezze meg tőle! – Megkérdeztem. Charlie azt állítja, nem emlékszik, hogy látta volna magát. – Az ördögbe is! – Joe dühében egy láthatatlan célpontra ütött a levegőben. – Seriff, hinnie kell nekem! Hazavittem Charlie-t. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. – Tud valakit, aki igazolja ezt? – A csapos. Nem akart újabb italt adni Charlie-nak. És Taza Parks is ott volt. Fizettem neki egy sört. – Azt tudja valaki igazolni, hogy maga hazavitte Charlie-t? Joe szemében kétségbeesés villant, amint tekintete találkozott Treyével a rácson keresztül. Nem szólt semmit. Trey megcsóválta a fejét. – Seriff, én nem tudom, mi folyik itt, de ő nem a maga embere. – Sajnálom, Trey, de van egy tanúm, aki azt mondja, a maga házáig követte ezt az embert, miután eljött Mike-tól. Hacsak Tochino nem tud valakit, aki az ellenkezőjét bizonyítja, nincs más választásom, mint hogy lakat alatt tartsam.

– Leteszem az óvadékot! – Az nem lenne jó semmire, Stern. Vád alá helyezés csak holnap lesz. Addig pedig Tochino itt marad! Trey érezte, hogy fogytán a türelme. – Mikor lesz a kihallgatás? – Tízkor. Trey nem tudta, mit tegyen. Tanácstalan volt, és ez nagyon bosszantotta. – Figyelj ide, Joe! Kihozunk innen. A munkád miatt meg ne aggódj! Teljes bért kapsz. Calder seriff követte Treyt ki az ajtón. Az eső már elállt. – Én nem bíznék annyira az óvadékban – mondta Treynek. – Gates bíró kemény ember. Nem valószínű, hogy óvadék ellenében kiengedi Tochinót. – Nézze, seriff, én hiszek magának, ha azt mondja, hogy Charlie Cousins nem emlékszik arra, hogy Joe hazavitte. De nem hiszem, hogy Joe lőtt rám. És a többiek, akik aznap este Mike kocsmájában voltak? Megkérdezte bármelyiküket is? Beszélt már Taza Parksszal? A seriff tekintete haragot tükrözött. – Mit gondol, ki akarja Tochinót bemártani? Amint Samantha meglátta Trey arcát, abban a pillanatban tudta, hogy baj van, de már két órája forrongott dühében, így nem volt különösebben megbocsátó hangulatban. Átöltözött száraz ruhába, de a haját leengedve hagyta, hogy az meg tudjon száradni. Arca körül göndörödő vörös fürtjei enyhítették az aranyló szemében izzó haragot. Samantha szó nélkül becsapta az ajtót Trey orra előtt, de mielőtt bereteszelhette volna, az újra kivágódott. Samantha felsikoltott, és hátraugrott, amint az ajtó a falnak csapódott. Trey ugyanolyan erővel vágta be azt. Arca feszült volt. – Beszélnünk kell! Samantha dacosan emelte fel az állát. – A találkozót kettőre beszéltük meg – jegyezte meg ingerlékenyen. – Én időben ott voltam – Samantha, sajnálom, de valami... – Sajnálja? Több mint fél órát vártam magára! Teljesen eláztam. A tinta elmosódott a naplómban, így tönkrement. És ez még nem minden:

el kellett tűrnöm, hogy Arnie Pitts odategye a mocskos kezét, ahova nem kellene, és ajánlatokat tegyen nekem. – Samantha ujját a férfira emelte. – És mondok magának valamit, Treyman Stern. Ha az a... az a trágyadomb, aki magát kapuőrnek nevezi, még egyszer hozzám ér, gondoskodom róla, hogy örök életére begörnyedve járjon! Trey szeme hirtelen összeszűkült. – Pitts hozzányúlt magához? Samantha védekezésképpen karba tette a kezét. Lesütötte a szemét, és komoran meredt a padlóra, amint küszködött, hogy megfékezze elszabadult indulatait. Szeme könnyekkel telt meg, és be kellett harapnia alsó ajkát, hogy ne remegjen. Nem volt biztos benne, hogy kire dühösebb – Treyre, Arnie-re, vagy önmagára. Már napok óta környékezte a sírás, és utálta magát, amiért ilyen gyenge. – Sam, válaszoljon! Arnie Pitts hozzányúlt magához? – Nem számít. – Samantha hangja remegett. – Meg fog fázni, ha nem veszi le azokat a nedves ruhákat. Megnézem, van-e valami, amit felvehetne Michael holmijai közül. Azután majd beszélgetünk arról, miért várakoztatott meg. Trey csodálkozó arckifejezéssel nézte, ahogy Samantha távozik. Néha nem lehet szót érteni az asszonnyal, vélte. S mégis, mialatt Samantha rázúdította haragját, rá kellett jönnie, hogy az nem is annyira neki, mint Arnie Pittsnek szólt. Az ördögbe is azzal a Pittsszel! – káromkodott magában. Ha Pitts még egyszer akár csak illetlenül is mer nézni egy nőre, kirúgom, hogy a lába sem éri a földet. Trey levetkőzött a nadrágjáig, és nedves ruháit a csöpögtetődeszkára fektette, hogy száradjanak. Jólesett levennie a karját felkötő kendőt. Kinyújtotta majd megfeszítette a karját, hogy ellazítsa a nem használt, merev izmokat. Aznap reggel, amikor átkötötte a mellkasát és a kezét, észrevette, hogy a sebek gyorsan gyógyulnak. Néhány nap múlva már a kötésektől is megszabadulhat. Amikor percekkel később Samantha még mindig nem jött vissza a konyhába, Trey aggódni kezdett. Nem hallott mozgást a szomszédos helyiségből. A kis hálószobában találta meg az asszonyt egy útiláda előtt térdelve a padlón. Lehajtott fejjel egy fakó, kék kockás inget szorongatott a kezében. Válla rázkódott a néma zokogástól. Trey odalépett hozzá. Leguggolt mellé, és a kezét a vállára tette.

– Sam, jól van? Elfojtott hang tört fel az asszony torkából. Arcát a kék ingbe temette. Egész teste remegett a belőle kifakadó zokogástól. Trey leült a padlóra. Vigyázva, nehogy megrántsa a jobb vállát, Samanthát az ölébe vonta. Az asszony megpróbált elhúzódni, de Trey átkarolta, és a fejét a vállára húzta. – Nincs semmi baj, kedvesem – mondta gyengéden. -Csak sírj nyugodtan! Add ki magadból! Samantha arcát a férfi nyakába temette, és bánata, melyet oly régóta hordozott magában, végül megállíthatatlan fájdalomhullámokban tört fel belőle. Patakzó könnyei végigcsorogtak Trey nyakán és az ingen, amit még mindig görcsösen szorongatott. Minél inkább próbálta abbahagyni a sírást, a könnyei annál gyorsabban potyogtak, míg végül feladta a küzdelmet, és megadta magát a kitartó sírásnak, mely mintha a lelke mélyéről szakadt volna fel. Közel egy órán át zokogott. Sírt Michael miatt, akinek életét egy olyan tragédia törte ketté, melynek soha nem lett volna szabad bekövetkeznie. Sírt a szertefoszlott álmok miatt, a házasság miatt, mely olyan sok szépet ígért és a gyerekek miatt, akik ebből a házasságból már nem fognak megszületni. De leginkább önmaga miatt sírt. Michael halála óta először sajnálta magát és mindazt, amit elveszített. Sírt szörnyű, elhatalmasodó magánya miatt, mely már annyira részévé vált az életének, hogy alig érzékelte létezését. Könnyei végül lassan elapadtak, és azon vette észre magát, hogy Trey erős karjaiban tartja és ringatja őt, mint egy gyermeket, nagy keze gyengéden simogatja a haját. Amint megnyugodott, Trey könnyű csókot lehelt a feje búbjára. – Jó reggelt! – mondta halkan. Samantha nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de csak egy görcsös lélegzetvétel hangja tört fel belőle. Gyenge és kimerült volt, a feje lüktetett. Hagyta, hogy szeme lecsukódjon. Nem volt tudatában, hogy álomba merült, amíg Trey meg nem mozdult. Apró, rémült sikoly hagyta el a torkát, amint hirtelen felriadt. Trey félresimította a haját az arcából, és homlokon csókolta. – Fel kell állnom, kedvesem – sürgette finoman. Segített Samanthának ágyba kerülni.

– Maradjon itt! – mondta, amint az asszony a párnára hajtotta a fejét. – Főzök magának teát. Samantha behunyta a szemét, és bólintott. Úgy érezte, szinte kiszáradt. A feje zúgott, és szédült. – Trey? A férfi megállt az ajtóban. Samantha erőt vett magán, hogy nyitva tartsa a szemét, és megpróbálta élesre állítani a tekintetét. – Köszönöm! – suttogta erőtlenül. Trey tisztában volt vele, hogy Samantha nem a teára célzott. Arckifejezése megenyhült. – Pihenjen egy kicsit! Mindjárt visszajövök. Miután a férfi elment, Samantha behunyta a szemét, ahogy elhatalmasodott rajta a fáradtság. Nem tudta, mi lett Michael ingével. Biztosan kiesett a kezéből, vélte. Odakinn újra zuhogni kezdett, és az eső hangja békés szendergésbe ringatta. Hallotta, hogy a konyhában Trey a tűzhelyre rakja a nehéz öntöttvas kannát. Már az a tudat, hogy Trey a szomszédos helyiségben van, némi megnyugvást nyújtott számára. Mire Trey visszatért a teával, Samanthának sikerült aludnia egy keveset. A férfi letette a tálcát a fésülködőasztalra. – Hogy érzi magát? Samantha nagy nehezen felült. – Fázom – felelte vacogva. Trey az ágyához lépett, és megigazította a párnáját. – Jobban van? Furcsa módon Samantha csakugyan jobban érezte magát. Borzalmasan fáradt volt, fáradtabb, mint életében valaha is, s mégis könnyebbnek érezte magát, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. Bólintott. Trey meggyújtotta a fésülködőasztalon lévő lámpát, mely arany fénnyel árasztotta el a szobát. Az eső még mindig esett. Samantha a szeme elé emelte a kezét, hogy eltakarja. – Utálom, hogy így kell látnia – mondta zavart nevetés kíséretében. – Tudom, hogy nézek ki, ha sírok. Trey az ágyhoz vitte a tálcát, és letette Samantha mellé. Megfogta az asszony kezét, és elhúzta az arcától. Samantha grimaszt vágott. Trey már éppen vigasztaló szavakat próbált keresni, de a nyílt kihívásból – mely az asszony sírástól vörös szemében tükröződött – úgy

ítélte meg, Samantha nemigen hinne neki. Szája széle lassan mosolyra húzódott. – Igaza van – mondta komoly hangon. – Egészen ijesztő. Samantha elfojtott nevetést hallatott. – Nem vártam, hogy egyetért velem – korholta a férfit. Kiszabadította a kezét, és ujjai hegyével megtörölte a szemét. Trey odanyújtott neki egy zsebkendőt, és Samantha kifújta az orrát. A férfi egy széket húzott az ágy mellé. – Megengedi, hogy csatlakozzam magához? – Csak ha tölt. A kezem annyira remeg, hogy biztosan kilötyögtetném. Mialatt Trey cukrot és tejet tett a teába, Samantha tekintete a férfi vállizmain játszó lámpafényre vetődött, és testében különös bizsergést érzett. Nagyot nyelt, és felnézett. – Talált helyet a ruháinak? – A tűzhely elé akasztottam őket. Már majdnem szárazak. – Trey átadott neki egy csészét. – Csak óvatosan! Teli van. Samantha belekortyolt a teába, majd a falnak támasztotta a fejét, és behunyta a szemét, amint a forró ital kezdte kifejteni nyugtató hatását. – Jólesik egy kicsit pihenni – mormolta. Trey a lámpa enyhén csillogó fényénél tanulmányozta az asszony arcát, mely vörös és duzzadt volt a sírástól. Amióta ismeri őt, Samantha még soha nem látszott ennyire sebezhetőnek. Tudta, hogy óvatosan kell közelednie felé, nehogy újra eltávolodjon tőle. Samantha kinyitotta a szemét, s látta, hogy Trey őt figyeli. Bizonytalanul elmosolyodott. – Köszönöm, hogy velem maradt – mondta rekedt hangon. A férfi szürkéskék szeméből megértés sugárzott. – Erre valók a barátok. Arcának képe elmosódott, összefutott Samantha szeme előtt. Torkában gombócot érzett. – Tudja, mi hiányzik a legjobban Michael halála óta? -Hangja alig volt több fájdalomteli suttogásnál. – Az, hogy nincs kivel beszélgetnem. – Nekem is hiányzik ő, Sam. Michael többet jelentett nekem puszta üzlettársnál. A legjobb barátom volt. – Akkor miért veszekedtek állandóan? Az asszony hangjában csengő vád Trey szívébe hasított.

– Nem veszekedtünk. Sokszor nem értettünk egyet, igen, de soha nem veszekedtünk. Samantha szeme könnyektől csillogott. – Trey, Michael akárhányszor csinálni akart valamit a bányában, maga mindig nemet mondott. Minden újítást, amivel előállt, leszavazott. Nagyon bántotta őt, hogy maga nem sokba nézte az ötleteit. – Samantha hangja elcsuklott. Trey arcán sajnálat tükröződött. Elvette a csészét Samanthától. A tálcát letette a padlóra az ágy mellé, és felállt. – Húzódjon beljebb! Samantha helyet csinált az ágyon, és Trey leült mellé. Zavarban volt, hogy ott ül az ágyán, különösen mivel Treyen nem volt ing, de mivel a férfi már egy éjszakát töltött az ágyában, nevetségesnek tűnt volna szólni érte. Kissé megfeszült, de nem tiltakozott, amikor Trey átkarolta a vállát és magához húzta. – Sam, Michael csodálatos ember volt. Nagy tisztelettel viseltettem az ötletei iránt. Sajnos sokat nem lett volna célszerű megvalósítani közülük, amíg a bánya jövedelmezővé nem kezdett válni. – Trey, Michael mindenünket befektette abba a bányába. Magának nem volt joga ellentmondani abban, hogyan működtessék! Trey nem válaszolt. Arca merev maszk volt. Öntudatlanul simogatta Samantha vállát, miközben a szoba egy meghatározatlan pontjára meredt. Egy könnycsepp gördült le Samantha arcán, és állt meg az állán. Letörölte a keze fejével. – Ha csak pénz kérdése, miért nem fontolja meg az Egyesült Ezüstbányák ajánlatát? – kérdezte elcsukló hangon. – Maga nagy hangsúlyt fektet a költségekre, és mégsem akar segítséget elfogadni. Úgy tűnik, maga azt akarja... magának teljes ellenőrzésre van szüksége. A vállalat a múlt héten újra megpróbált ajánlatot tenni, de maga meg sem akarta hallgatni őket. Trey éles pillantást vetett az asszonyra. – Honnan hallotta ezt? – Richard mesélte – felelte gondolkozás nélkül Samantha. A nedves zsebkendővel itatgatta a könnyeit. – Trey, ha a vállalat hajlandó biztosítani a pénzügyi feltételeket a bánya bővítéséhez és egy olvasztókemence megépítéséhez, akkor miért ne fogadhatná el az ajánlatukat? Igen, ez

némi lemondással járna a bánya irányítását illetően, de hosszú távon megérné. Megengedhetné, hogy az emberei nyolcórás műszakokban dolgozzanak. Tudna szolgálati lakást biztosítani és minden más kedvezményt, amit a szakszervezet követel. – Sam, ez nem ilyen egyszerű. – Miért nem? Mi tartja vissza? Trey Samanthára pillantott, és látta, hogy az asszony mogyoróbarna szeme néma könyörgéssel tekint rá. Félresimított egy hajtincset Samantha arcából. Hüvelykujja enyhén hozzáért a homlokához. Összevonta a szemöldökét. – Ha eladnám a bányát, az emberek nem kapnák többé készpénzben a bérüket. Bónnal fizetnének nekik is, mint az ércfeldolgozó munkásainak. – De Trey, nézze meg, nekik milyen jól megy a soruk! A lakásfenntartásuk szinte semmibe nem kerül. Van üzemorvosuk. És a vállalat boltjaiban a legolcsóbban vásárolhatnak a városban. – Igen, ez igaz. De ne feledje, Sam, a bónt csak a vállalat boltjaiban költhetik el, míg a pénzt mindenütt elfogadják. Ha a bányászok bónokban kezdik el kapni a bérüket, a vállalati boltoknak nem kell többé versenyezniük más kereskedőkkel a bányászok vevőköréért, hiszen az biztosítva lesz. Az árakat felverik. Az a kereskedő, aki nem lesz hajlandó elfogadni a bónnal történő fizetést, mert a bón csak alacsony áron váltható vissza, arra kényszerül, hogy feladja az üzletét. Beleértve magát is. – Nem hiszem el. – Ellenkezése ellenére Samantha tisztában volt vele, hogy Trey igazat beszél. – Sam, ez az országban minden olyan városban így történt, melyet egy vállalat birtokol. Naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy ez itt nem következhet be. Samantha arcára kétségbeesett tekintet ült. – Én még ennyi kapzsi embert életemben nem láttam! Trey visszafojtotta mosolyát. – Nem én vagyok az egyetlen? Samantha szipogott, és becsmérlő pillantással illette a férfit. – Lerombolja a magáról alkotott képemet – jelentette ki durcásan. – Könnyebb lenne, ha azt hinném, hogy maga egy megvesztegethető, pénzsóvár alak.

Trey arckifejezése komollyá vált. – Mi lenne könnyebb? – faggatta finoman az asszonyt. Samantha szeme újra könnyekkel telt meg. Elfordította a fejét. A torka elszorult. – Gyűlölöm magát! Trey a tenyerébe vette Samantha állát, és maga felé fordította az arcát. – Sam, nézzen rám! Samantha megpróbálta, de az előtte lévő vékony, jóképű arc csak egy napbarnított folt volt. Egy könnycsepp csordult le az arcán, melyet Trey letörölt a hüvelykujjával. – Sajnálom, ha valaha is így érzett – mondta csendesen a férfi. – Én soha nem tettem semmit, hogy szándékosan megbántsam. Remélem, ezt tudja. Samantha szíve tájékán borzasztó fájdalmat érzett. – Azt hiszem, mindig is tudtam – suttogta. Egy pillanatig egyikőjük sem mozdult. A bádogtetőn egyenletesen kopogó eső olyan volt, mint egy természetes erődítmény – elvágta őket a külvilágtól, és már szinte fájdalmasan erősítette bennük a tudatot, hogy a másik ott van. Trey szeme sötétebbé vált. Ujjaival az asszony hajába túrt, és még mielőtt fejét odahajtotta volna, Samantha tudta, hogy meg akarja csókolni. Ezúttal – ahelyett, hogy küzdött volna ellene – hátrahajtotta a fejét, és átadta magát az ölelésnek. Szemét lehunyta, és ajka enyhén szétnyílt, amint a férfi csókot lehelt a szemhéjára, s megízlelte a szempillájára tapadt sós könnycseppeket. Trey ajka végigsiklott arcának ívén. Lehelete mint meleg bársony simogatta a bőrét. Megcsókolta a szája sarkát, majd puha, telt alsó ajkán nedves köröket írt le a nyelve hegyével, mielőtt végül birtokba vette volna Samantha száját egy hoszszú, teljes csókkal. Samantha vakmerően viszonozta a csókot, miközben kezét Trey nyaka köré csúsztatta, hogy közelebb húzza magához. A fejébe szállt a vér, s fülét tompa zúgással töltötte meg, melytől minden megszűnt létezni körülötte, kivéve az az érzés, hogy Trey szája az ajkára tapad, és erős karja biztonságot adó ölelésben fonódik köré. Trey egyre hevesebben csókolta. Megízlelte szájának édes melegét, vad gyengédséggel falta puhaságát, amíg már mindketten remegni nem

kezdtek, többre sóvárogva. Samantha csak halványan volt tudatában, hogy Trey félrerakja a párnát, és lefekteti őt az ágyra. A férfi szája elhagyta az ajkát, hogy felfedezze nyakának gödröcskék, míg keze a melle után kutatott, majd a vékony pamutruhán keresztül finoman simogatni kezdte a lágy dombokat. Ujjai rátaláltak a halcsont gombok sorára, és elkezdték kioldani azokat. Trey felemelte a fejét, és amikor Samantha kinyitotta a szemét, a férfi tekintete egyre növekvő vágyat szított bensőjében. Trey meghúzta a Samantha pruszlikját összefűző szalagot, kiszabadítva ezzel mellét törékeny börtönéből. Félretolta ingének széleit, és Samantha visszafojtotta lélegzetét, amint Trey ujjai meztelen bőréhez értek. Trey a melléhez hajolt. Mély, halk nyögés hagyta el Samantha ajkát, amint a férfi szája érzékeny mellbimbója köré zárult. Hátrahajtotta fejét, lehunyta a szemét, s hagyta, hogy elragadják a heves szenvedélyek, melyek préritűzként söpörtek végig rajta. Olyan régóta nem érintette meg férfi, hogy majdnem elfelejtette, milyen jó érzés lehet az. S mégis, soha nem volt része ilyen csodálatos érzésben, mint most. Szinte szárnyalt. Trey gyakorlott kezével simogatta a mellét, nyelvével cirógatta forró bőrét, amitől egyre erősebben borult rá a zabolátlan vágy bódító, kavargó köde. Annyira hatalmába kerítették a szédítő érzések, hogy észre sem vette, hogy Trey a karjaiba veszi és szorosan magához öleli. Trey megsimogatta a tarkóját, és ujjaival fésülgette zilált hajfürtjeit. – Jól vagy? – kérdezte gyengéden. Az, hogy a férfi mellett feküdt, lábaik összefonódtak, fejét Trey vállán nyugtatta, Samantha számára természetesebbnek tűnt, mint bármi, amit eddig tapasztalt, és ez meglepte, ugyanakkor gondolkodóba ejtette. Felemelkedett, hogy a férfira nézzen, s aranyszínű szemének ábrándozó, fátyolos tekintetétől Trey ereiben lüktetett a vér. – Ha igazi hölgy lennék, nem engedném, hogy ilyet tegyen – jelentette ki szinte szomorúan Samantha. Trey tudta, hogy ha Samantha továbbra is azzal az ártatlan és egyben csábító pillantásával néz rá, elveszti minden önuralmát. Ujjával gyengéden simított végig az asszony állán. – Édesem, én a világ összes hölgyéért sem adnálak oda!

Samantha beharapta alsó ajkát, és elfordította a tekintetét. Bár hoszszú, vörös végű szempillái részben rejtették a szemében tükröződő zavart, a szemöldökei között mélyülő barázda nem hagyott kétséget a benne bujkáló bizonytalanság felől, amint ujjai végigsiklottak a férfi széles vállának lejtőjén, s a mellkasát fedő kötés szélén. Eddigi meggyőződésének váratlan összeomlása úgy hatott rá, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Többször is nagyot kellett nyelnie, mire meg tudott szólalni. – Az egyik felem úgy érzi, hűtlen vagyok Michaelhez, hogy itt fekszem magával, és hagyom, hogy megérintsen -mondta mély, bizonytalan hangon. – A másik felem mégis azt kívánja... – A hangja elcsuklott. Idegesen nedvesítette be az ajkát. – Folytasd! – sürgette csendesen Trey. – Mit kíván a másik feled? Samantha a férfi szemébe nézett, és a Trey parázsló tekintetéből sugárzó leplezetlen vágy megfosztotta utolsó érvétől is. – Azt, hogy ne hagyd abba – suttogta. Trey felnyögött. A hátára fordult, magával gördítve Samanthát. Az asszony vörös haja, mint lángok reszkető fátyla borította be őket, amint Trey izmos testére vonta őt. – Trey, a vállad! – figyelmeztette Samantha, de szavai elvesztek, amikor Trey kezét a hajába temette, és magához húzta őt, vad, szinte durva csókkal fojtva el tiltakozását. Barangoló ajkai lángra gyújtották száját, s a testében izzó vágy beteljesülést követelt. Melle bizsergett, amint a férfi mellkasának szőréhez ért. Samantha lázas hévvel kezdte viszonozni Trey csókjait, ajkával szétnyitotta ajkát, és érzéki párbajra kelt a nyelvével. Trey végigsimított Samantha hátán, tenyerébe vette a fenekét, és még szorosabban húzta testének azon részéhez, mely – úgy érezte – szét akart robbanni a vágytól. Az asszony szoknyáját lassan felhajtotta Samantha csípője fölé, s a selymen keresztül simogatni kezdte gömbölyded fenekét. Samantha hirtelen abbahagyta a férfi csókolgatását, és felkapta a fejét. Esküdni mert volna, hogy kopogtatást hallott a bejárati ajtón. – Trey... Trey köréje fonta a karját, és magához szorította. – Sss! – parancsolta, majd ismét birtokba vette Samantha száját.

Samantha érzékei felmondták a szolgálatot. Ahol csak testük összeért, mintha izzott volna. Szerette volna, ha örökre így maradnának, ölelve, csókolgatva egymást. Szeretne szeretkezni Treyjel, eszmélt rá halványan. De amikor a férfi keze a fehérneműjének öve alá csúszott, hogy simogassa meztelen bőrét, valahogy sikerült felülkerekednie vágyain. Ajkát elvonta Trey szájától. Gyors, apró ütemben vette a levegőt. – Trey, valaki van az ajtónál. Trey összevonta a szemöldökét az étterem bejárati ajtajától hallatszó türelmetlen dörömbölésre. – Ne törődj vele! Akárki is az, majd elmegy. Vissza akarta húzni Samanthát, de az asszony határozottan ellenállt. – Trey! A férfi vonakodva engedett szorításán. Tekintetében neheztelés tükröződött. – Rendben, megnézem, ki az. – Ne! – Samanthán félelem futott át arra a gondolatra, hogy szóbeszéd kapna szárnyra, ha bárki meglátná itt Treyt félmeztelenül. – Maradj itt! Én nézem meg, ki az. Kimászott az ágyból, és remegő kézzel gombolta be a ruháját. Ahogy kilépett a szobából, Trey tekintete Samantha csábítóan ringó csípőjére siklott, és szitkokat mormolt az orra alatt. Bárki is az: átkozottul jó oka kell legyen rá, hogy idejött. Samantha gyorsan elsimította a ráncokat a szoknyáján, majd beletúrt a hajába, és erősen megrázta, mielőtt kinyitotta az ajtót. Mielőtt az ajtó kitárult volna, Maria – aki egy nagykendőt terített a fejére – már érthetetlen spanyol szóáradatba kezdett. Samantha megragadta a lány karját, és az étterembe vezette. – Maria, mi a baj? Gyere be, mielőtt teljesen eláznál! Maria mellkasa kiemelkedett, amint megpróbálta lecsillapítani zihálását. – Joe, senora. A bátyám, Roberto mondani, Joe börtönben van. Roberto mondani, Joe meglőni senor Stern. – Maria, ez nevetséges! – Samantha megfordult a háta mögül jövő hangra. Trey jött a konyha felől; már felvette az ingét. Arckifejezése komor volt. Maria megkerülte Samanthát, és Treyhez lépett. – Senor Stern, ez nem igaz! – A hangja remegett. – Joe mondani, maga olyan, mint a bátyja. Ő sohasem próbálni megölni magát.

Trey vigasztalóan a lány vállára tette a kezét. – Tudom, hogy nem Joe tette, Maria. Valami félreértés történt. Ne aggódj! Joe-t holnap szabadon engedik. – Te tudtál erről? – Samantha hangja hitetlenkedve csengett. Trey pillantása Maria feje fölött találkozott Samantha fürkésző tekintetével. – Taza Parks azt mondta Calder seriffnek, hogy a házamig követte Joe-t azon az estén, amikor rám lőttek. Azt állítja, hogy látta, amint Joe rám lőtt. – De hát ez ostobaság! – Sam, ezt mindketten tudjuk. A gond az, hogy meg kell győzni Caldert. És Gates bírót. Gates bíró! Samantha elsápadt. Gates bíró nem fogja kiengedni Joe-t óvadék ellenébe. A családja több tagja is áldozatul esett egy indiántámadásnak, és Gates mélyen gyökerező gyűlöletet táplál az apacsok iránt. Azóta majdnem húsz év telt el, az idők megváltoznak, de Gates maradt a régi. A múlt hónapban is akasztásra ítélt egy tizenhat éves apacs fiút, mert ellopott egy pár csirkét. A fiúnak szerencsére sikerült megszöknie a kivégzés előtti éjszakán, de az eset felszínre hozta az indiánok és a városlakók közötti régi gyűlöletet. Samantha idegesen nedvesítette be az ajkát. – Trey, ez képtelenség! Miért állítana Taza Parks ilyen gyalázatos dolgot? – Bárcsak tudnám! Bementem Mike kocsmájába, mielőtt idejöttem. A csapos emlékszik, hogy aznap este látta együtt Joe-t és Parksot, de azt nem tudja, hova mentek a kocsmából. Parksot nem sikerült megtalálnom. Samantha elkezdett fel-alá járkálni. – Trey, tennünk kell valamit! Nem hagyhatjuk, hogy egy ártatlan embert lecsukjanak. – Sam, azonkívül, hogy segítünk neki kiszabadulni, most semmit sem tehetünk. Joe-t holnap délelőtt hallgatják ki. Én ott akarok lenni vele. – El akarok menni Joe-hoz – mondta Maria. – Az apám nem tudni, hogy itt vagyok. Trey megszorította a lány vállát. – Felviszlek a börtönhöz, hogy találkozhass vele.

– Én is megyek. – Samantha elindult a hálószoba felé, hogy felvegyen egy kendőt. – Te itt maradsz! – mondta határozottan Trey. – Miután Maria találkozott Joe-val, hazaviszem. Aztán felmegyek a bányába, és érdeklődöm Taza Parks felől. Samantha idegesen topogott. Nem tudta, vajon azért nyugtalankodike, mert egyedül marad, vagy mert Trey említést sem tett arról, hogy Joet letartóztatták, vagy mert csak most ébredt rá, milyen közel állt ahhoz, hogy odaadja magát Treynek. Védekezőn karba tette a kezét. – És el fogod mondani, mit tudtál meg? Trey arcának kemény vonásai megenyhültek. Arra vágyott, hogy a karjaiba vegye Samanthát és önfeledten csókolja, de a válla miatt nem tehette. Amennyire ágyba szerette volna vinni Samanthát, annyira kételkedett abban, hogy tovább bír várni, még ha Maria jelen van is. – Amint megtudok valamit, értesítelek. Rendben? Samantha szinte sértődött pillantással illette a férfit. – Légy óvatos! – intette szigorúan. – Nem szeretném, ha kettőtöket kellene megszöktetni a börtönből. Az étteremmel szemben, az utca másik oldalán egy férfi állt az épületek közötti sikátorban. Kalapját mélyen a szemébe húzta, kabátja gallérját felhajtotta az eső ellen. Figyelte, ahogy Trey elhajt Mariával, aztán megnézte az óráját. Mr. Winterst biztosan érdekelni fogja, hogy Treyman Stern több mint két órát töltött kettesben Samantha Druryval. Elvégre is Winters az ilyen értesülésekért fizet neki jó pénzt.

Hetedik fejezet Az étteremben a reggeli forgalom alatt szokatlanul levert volt a hangulat. Maria alig szólt, mialatt az ételeket készítette. Mivel Sarah Morrissey még nem jött vissza, Liam segített a takarításban és a mosogatásban. Mialatt Samantha a vendégeket szolgálta ki, hegyezte a fülét, hátha meghall valamit a beszélgetésekből, amiből némileg értesülhet arról, mi történik a bíróságon. Samantha szeme egy kissé duzzadt volt az előző napi sírástól, de egyébként sokkal jobban érezte magát, mint hónapok óta. Eddig nem jött rá, hogy még mindig a szívében hordozza a bánatát, és hagyja, hogy az az életét irányítsa. Előző este, miután Trey és Maria elment, leült, és komolyan elgondolkozott. Arra a következtetésre jutott, hogy még nem készült fel arra, hogy újra férjhez menjen. Aggodalmai ellenére – hogy nincs elég pénze a megélhetésre -ráébredt, hogy szívesebben él egyedül, mintsem hogy bárkinek is számot kelljen adnia valamiről. Arra is rájött, hogy rossz szolgálatott tenne mind Richardnak, mind önmagának, ha hozzámenne feleségül. Richardnak olyan asszonyra van szüksége, akit kényeztethet, dédelgethet és különleges ajándékokkal halmozhat el. Samantha lehúzta az ujjáról a gyémántgyűrűt, és eltette a fésülködőasztalának fiókjába, hogy biztonságban legyen, amíg vissza nem adja Richardnak. Soha nem értékelte nagyra Richard udvarlását, mert a férfi mindig csak anyagi javakkal próbálta megnyerni, amit ő nem sokra tartott. A reggeli forgalom már régen lement, amikor Trey végre megjött. Samantha elküldte Liamot vásárolni a Mason Vegyeskereskedésbe, így csak ő és Maria volt ott, amikor Trey megérkezett. Egyenesen a bíróságról jött. Samantha mindhármuknak töltött kávét, és leültek az üres étteremben. – Gates bíró megtagadta az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést – mesélte Trey. – Előzetes letartóztatásban tartja Joe-t, amíg az ügye tárgyalásra nem kerül. – Az mikor lesz? – kérdezte Samantha. – November huszadikán. – November huszadikán? Trey, az még egy hónap múlva lesz!

Maria ajka remegni kezdett, amint a kávéscsészéjét bámulta. Nem szólt semmit. Az asztal alatt Samantha megfogta a lány kezét, és megszorította. Kihívó tekintettel fordult Trey felé. – Nem mondtad meg Gates bírónak, hogy te és Joe barátok vagytok, és hogy nem hiszed, hogy Joe lőtt rád? – De mondtam. – Akkor miért nem engedi el Joe-t? Hogy az ördögbe akar Gates bíró tárgyalást tartani, ha az áldozat nem akar vádat emeltetni? – Samantha olyan dühös volt, hogy észre sem vette, hogy szitkozódott. – Sam, ez az ügy nem ilyen egyszerű. Az én szavam nagyon keveset számít. – És Taza Parksé számít? – Sajnos igen. Samantha hátralökte a székét. – Ez már több a soknál! – fakadt ki. – Majd én elmegyek arra a bíróságra, és beszélek Gates bíróval. – Samantha, ülj le! Trey olyan élesen szólt rá, hogy Samantha egy pillanatra visszahőkölt, és önkéntelenül is visszaült a székre. Sértődötten és zavartan meredt a férfira. Trey arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – Ha a Joe elleni vádak csak engem érintenének, más lenne a helyzet – jelentette ki. – Joe-t viszont azzal is vádolják, hogy elvágta a felvonó kábelét a bányában. Samantha szája tátva maradt. Maria könnyes tekintetét Trey re emelte. – Ez hazugság, senor Stern. Taza Parks szörnyű hazugságokat mondani az én Joe-mról. – Ezért a koholmányért is Taza a felelős? – kérdezte Samantha. – Sajnos igen. – Hát akkor jobb lenne, ha valaki megkeresné azt a fiatalembert, és a végére járna a dolognak, mielőtt teljesen tönkreteszi Joe életét. Trey szemében hideg fény csillant. – Taza Parks holttestét tegnap megtalálta a San Carlos-i rezervátum rendőrsége. Úgy vélik, valamikor az utóbbi két napban lőtték le. Samantha gyomra hirtelen felkavarodott. – Talán csak nem hiszik, hogy azt is Joe tette?

Trey nem felelt, de Samantha kiolvasta a választ a szeméből. Morgott magában. Maria hirtelen sírva fakadt. Samantha a kezéért nyúlt, de a lány elhúzódott. Érzelemmel teli spanyol szóáradat kíséretében felugrott székéről, felborítva a csészéjét. – Maria, várj! – kiáltott rá Samantha, de a lány kiviharzott az étteremből, át a konyhába. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Samantha már indult utána, de Trey elkapta a karját. – Hagyd most magára! – kérte csendesen. – Trey, valakinek vele kell lenni. – Most éppen egyedül akar lenni, Sam. Fájdalmas gombóc szorongatta Samantha torkát. Soha életében nem érezte még magát ilyen tehetetlennek. A két legkedvesebb barátját gonosz hazugságok szakítják el egymástól, és ő semmit sem tehet, amivel segíthetne nekik. Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Fojtogató csend töltötte be a szobát. – Trey, mi folyik ebben a városban? Trey egy hosszú sóhajban fújta ki a levegőt, hátrahajtotta a fejét, és céltalanul meredt a gipszmintás plafonra. – Nem tudom Sam. – felelte végül. – Igazán nem tudom. Samantha megpróbált nem nézni a börtönre, amint Richard kocsijában elhajtott mellette. A börtönben és a seriff irodájában is sötét volt. Samantha eltűnődött, vajon Joe egyedül van-e. Trey azt tervezte, hogy reggel Phoenixbe megy, és felfogad egy jó ügyvédet Joe védelmére. Megígérte, hogy beugrik az étterembe, mielőtt elmegy a városból. Richard egy oldalpillantást vetett Samanthára. – Szokatlanul csendes ma este. Kimerültem, gondolta Samantha. Maria nem jött vissza az étterembe, miután elrohant, így Liammal ketten vészelték át a déli és az esti forgalmat. – Csak aggódom Joe miatt – mondta inkább. Nem volt hajlandó újabb tanmesét végighallgatni Richardtól, hogy milyen keményen dolgozik. – Különös eset – értett vele egyet Richard. Joe letartóztatásának híre gyorsan elterjedt a városban. – Több mint véletlen egybeesésnek tűnne, hogy annak az embernek, aki elárulta a barátját, meg kell halnia, mielőtt tanúskodhatna a törvényszék előtt. Samantha megfeszült.

– Úgy gondolja, Joe bűnös? – Természetesen nem, kedvesem. Az ember mindig ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét. A szavai nem hangzottak valami meggyőzően Samantha számára. Témát változtatott. – Felvettem egy új alkalmazottat az étterembe. – Örömmel hallom. Elkel ott magának a segítség. Nem szeretem látni, hogy nap mint nap kimerülésig hajtja magát. Na, és ki az? – A neve Liam Smith. Több hónapja nem kapott munkát, így elfogadta, amennyit fizetni tudok. Mindenből fog végezni egy keveset; mosogat, felveszi a rendelést. Tegnap beüvegezte a kitört ablakot. Richard mogorva képet vágott. Liam Smith. Soha nem hallott a fickóról. De megvannak a módszerei, hogy kiderítse, amit tudni akar. – Megnézte az ajánlólevelét? – érdeklődött félvállról. – Nem kértem tőle ajánlólevelet. – Samantha nehezen tudta leplezni idegességét. – Éhes volt, és munkát akart. Nekem ennyi is elég. Ha nem dolgozik rendesen, elbocsájtom, és felveszek valaki mást. Ez ilyen egyszerű. – Semmi sem lehet olyan egyszerű, ha magáról van szó, kedvesem. Magának lágy szíve van, és az emberek hajlamosak kihasználni. Mint Eulalie Carter, gondolta Samantha. Nem csoda, hogy gondjai vannak a saját kötelezettségei teljesítésével. Végül az Elden Streeten lévő nagy, fehér házhoz értek. Ahelyett, hogy a hotelbe vitte volna Samanthát, Richard ragaszkodott hozzá, hogy az otthonában költsenek el egy formaságoktól mentes vacsorát. Samanthát a ház végében lévő elegáns, üvegfalú télikertbe kísérte. Gázlámpák fénye pislákolt az egzotikus növények gazdag tömegén át, melytől a helyiség a trópusi esőerdők hangulatát idézte. Óriáspáfrányok íveltek át a télikert közepéhez vezető kőösvény fölött. A központi részen egy asztal állt, melyet két személyre terítettek meg – a legelőkelőbb ezüst, kristály és porcelán étkészlettel, amit Samantha valaha is látott. Egy üveg fehér bor – melynek nevét ki sem tudta volna mondani – hűlt egy jégdarabokkal teli ezüstvödörben. Samantha önkéntelenül is karba tette a kezét. – Amikor azt mondta, hogy formaságoktól mentes vacsora lesz, azt hittem, sonkás szendvicsre és limonádéra céloz. Erre egyáltalán nem számítottam.

Richard hátulról átkarolta, és magához húzta Samanthát. Csókot lehelt a feje búbjára, majd a halántékára. – Jobb, ha hozzászokik, drágám – suttogta rekedt hangon a fülébe, majd harapdálni kezdte az asszony fülcimpáját. – Elterveztem, hogy így fogom kényeztetni mindennap, amíg azt nem mondja, hogy hozzám jön feleségül. – Richard... – Samantha hangja kétségbeesetten csengett. Kibontakozott az ölelésből, és a férfi szemébe nézett. – Richard, beszélnünk kell... – Szavai elhaltak, amint Richard megfogta a vállát, és odahajolt hozzá. Samantha bármennyire is próbálta, nem tudta ellazítani magát csók közben. Ahogy a férfi ajka mozgott az övén, undorodott is, és szégyellte is magát, hogy Richardot Treyhez hasonlítja. Richard csókja közönséges, szinte gépies volt. Dorgáló szavak visszhangoztak Samantha fejében. Miért is számítana, hogyan csókol Richard? Már úgyis elhatározta, hogy kikosarazza – teljesen más okokból. Legalábbis remélte, hogy más okokból. Bolond lenne, ha pusztán azért utasítaná vissza Richard ajánlatát, mert az érintése nem ébreszt a testében szenvedélyt, vágyakozást. Richard elhúzódott, és kiegyenesedett. A szőke szemöldöke között elmélyülő függőleges barázdák zavartságról árulkodtak. – Megkérdezhetem, mire gondolt most? Valahol messze járt. – Richard, beszélnünk kell! A férfi gyengéden homlokon csókolta. – Később. Most meg akarom mutatni, milyen finomságokat készítettem a maga számára. Samantha alig hallotta, amint Richard ecsetelte, mi lapul az egyes félgömb alakú ezüstfedők alatt. Richard nem könnyíti meg a dolgát, és minél tovább késlekedik, annál nehezebb lesz megmondania neki az igazságot. Alig hogy helyet foglaltak az asztalnál, és kitöltötték a bort, Hodges, a főkomornyik jött be a télikertbe, és sürgős üzenetet súgott a gazdája fülébe. Richard bocsánatkérő mosollyal az asztalra tette a szalvétáját, és felállt. – Ne kövesse el azt az ostoba hibát, hogy bekötteti a telefont – mondta Samanthának. – Olykor borzasztóan zaklató tud lenni. Samantha míg várt, iszogatta a borát, és egy darab kenyeret megkent pástétommal. Idegesen vizsgálgatta a környezetet. Richardnak még a

télikertje is fényűzőbb volt, mint bármi, amihez hozzá van szokva – gondolta, amint az egzotikus növények formagazdagságát figyelte. Gyerekkorában gyakran ábrándozott, milyen lenne ilyen luxusban élni. Most – amikor csak annyit kell tennie érte, hogy igent mondjon – mégis úgy találta, nem vágyik rá. Fáradt sóhaj kíséretében kivette a gyémántgyűrűt a retiküljéből, és az asztalra tette. Nincs értelme tovább halogatni a dolgot. Megmondja Richardnak, amint visszajön. Mialatt ott ült és várt, az az érzése támadt, hogy figyelik. Körülnézett, de nem látott senkit. A háromszintes, kőből készült szökőkútból egyenletesen csobogó víz hangját leszámítva minden csendes volt. A trópusi növények dzsungeléból itt-ott kivilágló éjfekete ablaküvegek úgy meredtek rá, mint sötét, titkos szemek. Megborzongott. Hagyja, hogy a képzelete játsszon vele, mondta magának. Ám az érzés, hogy figyelik, nem múlt el, és örült, hogy Richard végre visszatért. A férfi zárt ajakkal röpke mosolyt küldött felé. – Azt hiszem, megfogadom a saját tanácsomat, és kikapcsoltatom azt az átkozott készüléket – jelentette ki, miközben leült. – A telefon hasznos a bankban, de otthon csak kellemetlenné válhat. – Észrevette a gyűrűt. – Szóval ez az, amiről beszélni akar. – Hideg kék szemét Samanthára szegezte. – És megkérdezhetem, miért? Samantha idegesen nedvesítette meg az ajkát. – Richard, kérem, ne a rossz oldaláról nézze! Egyszerűen még nem vagyok rá felkészülve, hogy újra férjhez menjek. Richard kitartóan figyelte őt a pohara karimája fölött, amint belekortyolt a borába. Majd végül letette a poharat. – Úgy érti hozzám? – Akárkihez! – Még Treyman Sternhez sem? Samantha úgy érezte, védekeznie kell. – Ehhez Treynek semmi köze. Richard hátradőlt a székén. Ujja hegyét lassan körbeforgatta a pohara karimáján, mialatt figyelte Samanthát. – Tegnap este vele volt. Samantha arcából kifutott a vér. Minden csepp erejét össze kellett szednie, hogy higgadtnak mutatkozzon.

– Eljött, hogy elmondja, hogy Joe-t letartóztatták – jelentette ki olyan nyugodtsággal, amitől belül igen messze állt. – Aztán felvitte Mariát a börtönbe, hogy meglátogathassa Joe-t. – Már két órája ott volt, amikor Maria odament. Samantha el sem tudta hinni, amit hall. Amint rájött, hogy olyan erősen szorítja borospoharát, hogy az ujjai belefehéredtek, elengedte azt, nehogy összetörjön, és a kezét az ölébe tette. Szemében düh csillogott. – Kémkedett utánam? – Ne legyen nevetséges! – Akkor bocsánat – vágott vissza. – Nem tudtam, hogy nem szabad megütköznöm azon, hogy minden lépésemet figyelik. – Samantha, maga túlságosan felfújja a dolgot. Senki sem figyeli a lépéseit. De ez egy kisváros, és egy csinos özvegy könnyen célpontjává válik a helyi pletykáknak. A férfi leereszkedő hangneme bosszantotta Samanthát. Az asztalra tette a szalvétáját, és felállt. – Azt hiszem, ideje mennem. – Üljön le, kedvesem, és beszéljük meg ezt értelmesen. – Nincs mit megbeszélnünk. Viszlát, Richard! A férfi követte ki az ajtón. – Nem hagyom, hogy így menjen el! A karja után nyúlt, de Samantha kisiklott előle. – Hozzám ne érjen! – Samantha! Az Isten szerelmére, mi baja? Samantha megpróbálta kordában tartani elszabadult indulatait. Eddig tűrte Richard közeledését, sőt majdnem meggyőzte magát, hogy akarja is azt. Most pedig – az okát sem tudta, miért – hirtelen gyűlölni kezdte Richard Winterst. Erőt kellett vennie magán, hogy a férfi szemébe nézzen. – Nincs semmi bajom, amit egy jó éjszakai alvás ne gyógyítana ki. Fáradt vagyok, és haza akarok menni! – Kihozatom a kocsit. – Nem. Gyalog megyek. – Hallani sem akarok róla! Túlságosan veszélyes. – Richard, én már régen gyalog jártam este ebben a városban, mielőtt maga ideköltözött. Tudok magamra vigyázni, köszönöm.

– Kedvesem, tudja, milyen kockázatot vállal? Már egyszer megtámadták! Csak nem akarja ilyen hamar megint kísérteni a sorsot? Az, ahogy Richard emlékeztette az étteremben történt esetre, inkább bosszantotta, mint megijesztette. – Mr. Littleton már megkapta a bérleti díjat – jelentette ki ingerlékenyen. – Nem hiszem, hogy aggódnom kellene amiatt, hogy az emberei újra rám törnek. Legalábbis a következő négy hónapban nem. Richard látszólag megadóan tartotta fel a kezét. – Rendben van. A biztonságot félretéve, jobban érezném magam, ha tudnám, hogy gond nélkül hazaért. Lenne szíves legalább ebben a kedvemben járni? Bár Samantha nem akarta, hogy Richard hazavigye, ahhoz elég ravasz volt, hogy rájöjjön, a férfi csak így engedi el. Nem volt ínyére a gondolat, hogy a kocsiban egész úton mellette kell ülnie, de örült, hogy ez lesz az utolsó alkalom. – Rendben van, Richard. Nagyon fáradt vagyok, és jó lenne hazakocsikázni. Samantha nem tudta, hogy fogja kibírni hazáig. Nem értette, miért lett hirtelen ennyire ellenséges Richarddal. Talán mindig is így érzett, csak egyszerűen nem akarta tudomásul venni. Amikor végre az étteremhez értek, Richard kisegítette a kocsiból, és kinyitotta neki a bejárati ajtót. A tenyerébe vette az állát, felemelte, és gyengéden megcsókolta a homlokát. – Holnap este benézek magához – mondta féltően gondos hangon. – Próbáljon nem túl sokat dolgozni, kedvesem! Aggódom maga miatt. Samantha csak bólintott. Úgy vélte, jobb, ha nem mondja meg Richardnak, hogy nem akarja holnap látni. Úgyis hamarosan megtudja. Amikor Samantha végre benn volt, nekidőlt a bezárt ajtónak. A szíve hevesen vert, és bőrét mintha jeges tüskék szurkálták volna. Élénken megdörzsölte az arcát, hogy megszüntesse a kellemetlen, bizsergő érzést. Megborzongott. A gondolatra, hogy egész életében Richard mellett éljen, és hagyja, hogy hozzáérjen, fizikai fájdalmat érzett. Mintha a teste megpróbálna elmondani valamit, amit az esze régóta megtagad. Azt hitte, szomorú lesz, hogy pontot tett a Richarddal való kapcsolata végére – ehelyett azonban egyszerűen úgy érezte, megkönnyebbült.

Másnap reggel még fél öt sem volt, amikor Trey bejött az étterembe. Samantha akkor már fél órája fenn volt. Begyújtotta a sütőt, kávét főzött, és elkezdte kikészíteni a reggelihez valókat. Már felöltözött, de a haját még nem tűzte fel, így az lágy hullámokban omlott a vállára. – Kérsz reggelit, mielőtt elmész? – kérdezte, amint bezárta a konyhaajtót Trey mögött. – Csak kávét, köszönöm. Samantha a két csészét és a kávéskannát átvitte az étterembe. – Minden rendben lesz itt, amíg odavagyok? – kérdezte Trey, amíg Samantha megtöltötte a csészéket. Samantha egy háromlábú vasállványra tette a kannát, és leült a férfival szembe. – Nem lesz semmi gond. Ha Maria és Sarah ma nem jönnek be, Liam és én magunk is boldogulunk. Trey úgy érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr. Kérdőn vonta fel szemöldökét. – Liam? – Liam Smith. Ő a segéd, akit felvettem. Most pedig, még mielőtt panaszkodnál, hogy nem kérdeztelek meg róla, szeretném, ha tudnád, ő nagy segítséget jelent nekem, és fogalmam sincs, hogy vészeltem volna át az utóbbi néhány napot nélküle. Mindent megcsinál az ablak beüvegezésétől kezdve a mosogatásig és a felszolgálásig. Ezenkívül olcsó. Nyugtalanság sötétítette el Trey tekintetét, amint a forró kávéba kortyolt. Liam Smith. Liam Stern. Ez már több mint véletlen. – Megbízható? – kérdezte. – Nagyon. Ez nem Liamra vall, vélte Trey. A nagybátyja nem ismeri a „megbízható" szó jelentését. Egyébként sem tudná elképzelni, hogy Samantha egy olyan ápolatlan embert venne fel, mint Liam. Trey arckifejezése kissé megenyhült. – Csak légy óvatos – intette az asszonyt. – Ha bármi történne, amíg távol vagyok, csak szólj Calder seriffnek. Samantha nem tett semmilyen ígéretet. Még mindig nem bocsátott meg a seriffnek, amiért – szerinte koholt vádak alapján – letartóztatta Joe-t. – Meddig leszel távol? – kérdezte inkább.

– Remélem, csak három-négy napig. Szeretnék gondoskodni arról, hogy Joe a környék legjobb ügyvédjét kapja. Ha szükséges, elmegyek akár Tucsonba is. Samantha haja előrehullt, s részben eltakarta az arcát, amint lehajtotta a fejét. – Olyan különös – kezdte halk hangon –, amilyen dolgok itt mostanában történnek. Először az éttermet dúlják fel. Aztán valaki elvág egy kábelt a bányában. Téged meglőnek. Joe-t letartóztatják. Taza Parksot meggyilkolják. És mindez néhány napon belül. Valahogy az az érzésem, összefüggés van közöttük, de sehogyan sem tudok rájönni, milyen és miért. – Samantha töprengően nézett a férfira. -Majdnem úgy tűnik, mintha valaki el akarná pusztítani ezt a várost. – Én is ezen gondolkoztam mostanában. Sajnos még nem találtam rá választ. Samantha mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. – Amíg Phoenixben vagy, gondolod, lesz időd felkeresni Mr. Littletont? – Úgy is terveztem. – Köszönöm. Most rosszul jönne ki, ha itthagynám az éttermet. Trey nem vette észre a bizonytalanságot az asszony hangjában. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Samantha kezét. – Ha ez bármennyire is vigasztal, remélem, tévedek ezzel a Morris Littletonnal kapcsolatban. Abból semmi jó nem származik, ha valakiről a legrosszabbat feltételezzük. Samantha elhúzta a kezét, és karba tette maga előtt. Úgy tűnt, ez az utóbbi időben szokásává vált. – Van valami, amit úgy vélem, tudnod kell, és szeretném, ha hallanád, még mielőtt szóbeszéd tárgya lenne ebben a városban. – Egy pillanatra elhallgatott, és beharapta alsó ajkát, majd folytatta: – Richard és én nem fogunk összeházasodni. Tegnap este visszaadtam a gyűrűjét. Trey egy pillanatig döbbentnek látszott. – Sajnálom. Olyan őszintének tűnt, hogy Samantha meglepődött. – Azt hittem, örülni fogsz. Trey gondosan válogatta meg a szavait.

– Nem örülök, ha látom, hogy az álmaid szertefoszlanak, Sam. Bárhogyan is érzek Winters iránt, csak az számít igazán, hogy te boldog légy. – Nem akarom, hogy azt hidd, ennek bármi köze is van ahhoz, ami egyik este közöttünk történt. Nincs. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy még nem megyek újra férjhez. Egyelőre jól megvagyok egyedül, a magam uraként. Trey hosszasan nézett rá. – Én szeretnék udvarolni neked! Erőfeszítései ellenére, hogy higgadt és udvarias maradjon, Samantha érezte, hogy arca elvörösödik. – Nem ígérhetek semmit. Trey ráébredt, hogy – bár több mint egy év telt el Michael halála óta – Samantha még mindig fájdalmasan távol áll tőle érzelmileg, így a válasza sem több, sem kevesebb nem volt annál, amit várt. A Trey szája sarkában lévő fehér sebhely hirtelen fiús gödröcskévé változott. – Akár most is figyelmeztethetlek, Sam: ha én valamit akarok, addig nem adom fel, amíg meg nem szerzem. A férfi szavait nem lehetett félreérteni, és Samantha -annak ellenére, hogy úgy tett, nem befolyásolja az utóbbi időben meghitté vált kapcsolatuk – hirtelen izgatottság töltötte el arra a lehetőségre, hogy Trey ostromolni fogja. Halvány, röpke mosoly futott át az arcán. – Talán jobb, ha figyelmeztetem, Mr. Stern, engem nem lehet olyan könnyen megkapni. A hajnal első sugarai már kezdték elárasztani a völgyet, amikor Trey a nyeregtáskájába pakolta a szendvicseket és az almáspitét, amit Samantha készített neki. Ezután visszafordult, hogy elköszönjön. Úgy vélte, még soha nem látta Samanthát szebbnek vagy csábítóbbnak, mint ebben a pillanatban. Samantha a konyhaajtóban állt, karcsú alakja kirajzolódott a petróleumlámpa fényében. A lámpafény megcsillant a haján, mintha a sivatagi naplemente arany-vörös színeivel vonta volna be azt. Trey odalépett hozzá, és egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott Samantha feje mögött. Másik kezével egy édes illatú haj fürtöt simított félre az aszszony arcából. – Biztos, hogy nem lesz semmi baj, amíg oda vagyok? Samantha szemrehányó pillantással illette.

– Ezt már harmadjára kérdezed ma reggel. Trey egy pillanatig hallgatott. – Sam, tudom, hogy nem tartozik rám, de megkérdezhetem, miért bontottad fel az eljegyzésedet Wintersszel? Annyi év óta, amióta ismerte a férfit, Samantha először látta saját bizonytalanságát és sebezhetőségét tükröződni Trey szemében, és érezte, hogy ő is magányos. Kérdezés nélkül is tudta, mit akar hallani Trey, de még nem szánta rá magát, hogy kimondja. Még nem. Addig nem, amíg tisztába nem jön saját érzelmeivel. Kinyújtotta a kezét, tenyerét a férfi mellkasára tette, és érezte szívének egyenletes, megnyugtató ritmusát. – Mondjuk úgy, nem tetszik, ahogy a haját fésüli – felelte halkan. Trey nem ezt a választ szerette volna hallani, de tudta, hogy egyelőre be kell érnie ennyivel. Azzal is tisztában volt, hogy – bár semmilyen kötelezettségről nem esett szó közöttük – Samantha várni fogja, amikor visszatér. Trey ujjait a hajába temette, és lehajolt hozzá. Ajka határozott és forró volt. Samantha átkarolta a derekát, és a férfihoz simult, amint hosszú, gyengéd csókban merültek el. Trey egy idő múlva vonakodva húzódott el tőle. – Légy óvatos! – mondta Samantha, amikor a férfi felült a nyeregbe. Trey rávigyorgott, és megérintette a kalapja karimáját. – Ne aggódj! És abban a percben, amint visszaéltem, kérni fogom ennek a csóknak a másik felét! Miközben Samantha nézte, ahogy Trey ellovagol, a torka elszorult. Öntudatlanul is karba tette a kezét. – Isten látja a lelkemet – suttogta a férfi távolodó alakjának –, azt hiszem, kezdek szerelmes lenni beléd, Treyman Stern. Maria sem aznap, sem másnap nem jött dolgozni. A második este – miután csak Liam volt a segítségére – Samantha fáradtan zárta be az éttermet, és indult el a főutcán a külváros felé. Sietősen, lehajtott fejjel lépkedett, nehogy megszólítsa valamelyik járókelő. Kerülő utat is választhatott volna, de a főutca volt a legjobban kivilágított a városban, és annak ellenére, hogy a lármázás mindennapos volt itt, sötétedés után valószínűleg ez az út volt a legbiztonságosabb is. A kocsmák előtt zsúfolásig álltak a kikötött lovak. A csapóajtókon át Samantha kék egyenruhákat pillantott meg a bányászok hagyományos

kordbársony és flanelöltözékei között. Biztosan fizetési nap volt a McCrae erődben, gondolta. Az egyik közeli kocsmából hangos női nevetés hallatszott. A visongás hirtelen sikítozásra váltott. A Kaledóniai kocsma csapóajtaja kivágódott. Két, halálos szorításba fonódó férfi bukfencezett ki az utcára, pisztolylövések kíséretében. Szesztől felfűtött kedvű férfiak tucatjai özönlöttek ki a kocsmából trágár megjegyzésekkel biztatva azokat. Samantha szorosabban fogta össze magán a kendőjét, és futni kezdett. Mire a város szélére ért, zihált, és meg kellett állnia, hogy kifújja magát, mielőtt továbbhaladna. Még mindig gyorsan lélegezve indult el egy keskeny poros ösvényen, s minden lépésére ügyelt. Bár már többször járt Mariáéknál, figyelnie kellett, nehogy eltévedjen a sötét, szűk sikátorok szövevényében. Végül odaért a házhoz. Megemelte a súlyos vaskopogtatót, majd elengedte. Maria apja nyitotta ki a durva deszkaajtót. Señor Velasquez ritkuló hajú, barátságos mosolyú, alacsony, köpcös ember volt. Ma este azonban nem sugárzott nevetés barna szemeiből. Samantha kezet fogott vele. – Señor Velasquez, Mariához jöttem. – Lassan beszélt, hogy a férfi értse. Maria apja bólintott, és intett Samanthának, hogy menjen be. Mély hangját visszhangozták a falak. – Maria! Ven acá! Señora Drury quiere hablar contigo. A súlyos ajtó nyikorogva zárult be Samantha mögött. Señor Velasquez otthagyta őt a gyéren bútorozott előtérben. Az egyik fehérre meszelt falon bádogtartóban lévő gyertyák szegélyeztek egy fenyőfából faragott feszületet. A kereszt alatt egy hímzett vászonterítővel borított kis asztalon díszes ezüstfoglalat tartotta a Guadalupe-i Madonna festett figuráját. Egy másik, kaktuszbordából formált, egyszerűbb képecske Krisztus születését ábrázolta. Samantha kényelmetlenül topogott. Ez volt az első eset, hogy Maria apja nem hívta be őt a salába. Maria meztelen lába hang nélkül lépdelt a döngölt padlón. Csak a gyertyák lángjának hirtelen rebbenése hívta fel Samantha figyelmét a jelenlétére. Megfordult. Maria halványan mosolygott könnytől vörös szemén át.

– Örülök, hogy eljönni hozzám – mondta remegő hangon. – Féltem, hogy nem tudni elbúcsúzni magától. Samantha megfogta a lány kezét. – Mit értesz azon, hogy búcsúzni? Mi a baj? Betegre aggódtam magam miattad. Maria az ajka elé tette a mutatóujját, jelezve Samanthának, hogy halkan beszéljen. – Nem akarom, hogy az apám hallani – suttogta. Előhúzott a zsebéből egy ezüstláncon függő kis ezüstfeszületet, és Samantha kezébe nyomta.- Kérem, senora, adni oda Joe-nak. Samantha értetlenül meredt a nyakláncra. – Az apám fél, hogy Joe megpróbálni meglátogatni, ha kikerülni börtönből – folytatta a lány sietősen suttogva. -Azt mondani, jobb nekem elmenni. A bátyám, Roberto, holnap elvinni engem Sonorába az apácákhoz. – Maria, ez borzasztó! Joe össze lesz törve. Szeret téged! – Így lenni legjobb. – És velem mi lesz? Maria, én nem tudom nélküled üzemeltetni az éttermet. Mindenki a te főztödet szereti. Maria szeme könnybe lábadt, álla reszketni kezdett. – Senora, kérem... – Hangja elcsuklott. Samantha azonnal megbánta, amit mondott. – Ó, Maria, tudom, hogy önző vagyok, de nem akarom, hogy elmenj! – Már ő is a sírás határán állt. – Az segítene, ha beszélnék apáddal? A lány megrázta a fejét. – Már dönteni. – Maria! – kiáltott ki senor Velasquez. – Mennem kell – mondta Maria. – Hiányozni fog, senora. – Lábujjhegyre emelkedett, és arcon csókolta Samanthát. – Vaya con Dios! Mondja meg Joe-nak, hogy szeretem. – Sarkon fordult, és besietett a hallba. Maria bátyja, Roberto kísérte vissza Samanthát az étterembe. A fiú nem akart beszélni apja döntéséről, hogy Mariát zárdába küldi, és néhány sikertelen próbálkozás után Samantha csendben maradt. Kezében szorongatta Maria keresztjét, amint a fiúval hazafelé haladtak. Úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Még levegőt vennie is fájt. Nem tudta elhinni, hogy talán soha többé nem látja Mariát.

Hazaérve Samantha alig tett néhány lépést az étteremben, amikor a lába beleütközött valamibe a sötétben, és majdnem elesett. Lehajolt, és körbetapogatózott. Ujjai egy felborult szék lába köré záródtak. Borzongató félelem hullámai futottak végig a gerincén. Amikor elment az étteremből, még minden a helyén volt. Mozdulatlanul állt, és figyelt. Semmi. Egy hang sem jött az egész épületből. A szeme fokozatosan hozzászokott a sötéthez. Körülötte felforgatott asztalok és székek hevertek. Újabb lépést tett, s a cipője talpa alatt cukor recsegett. Óvatosan ment be a konyhába. Keze remegett, ahogy lámpát gyújtott. A konyhaajtó nyitva állt. A zárat feltörték. A padlót törött tányérok borították. A cukor- és liszttartót felforgatták, s tartalmukat kiszórták. Egy hétre való élelmiszert tönkretettek. A pénztárgéphez azonban furcsamód nem nyúltak. Samantha gyorsan átszámolta a fiókban lévő pénzt, és valahogy kihozta a sodrából az a tény, hogy a kassza hiánytalannak bizonyult. Ha betörés történt volna, a pénzt vitték volna el elsőként. Samantha egy ló nyihogására lett figyelmes, és amint felnézett, Richardot pillantotta meg. A férfi arcán döbbenet tükröződött, amint a bejáratnál állva körülnézett. – Szentisten! – mormolta. – Mi történt itt?

Nyolcadik fejezet Mi történt volna? – fakadt ki majdnem Samantha, de visszafogta magát, és lenyelte a visszavágást. Karba tette a kezét. – Úgy tűnik, Richard, feldúlták az éttermet. A férfi odalépett hozzá. – Jól van, drágám? Nem sérült meg? – Nem, jól vagyok. Itt sem voltam. – Samantha megfeszült, amint Richard a karjaiba vonta. – Samantha, már másodjára történik ilyesmi magával. Nem engedhetem, hogy továbbra is itt maradjon. Samantha kibontakozott az ölelésből. Nem akarta, hogy a férfi megérintse. – Ez nem a maga döntése, Richard – jelentette ki sértődötten. – Kitakarítok, és kicseréltetem a zárakat. Minden rendben lesz. – Nem lesz minden rendben. Maga nem lesz biztonságban, amíg nem költözik el ebből az épületből. Szeretném, ha becsomagolná néhány holmiját, és hazajönne velem. – Nem. – Nos, nincs vita, kedvesem. Ragaszkodom hozzá! Külön lakosztály fog a rendelkezésére állni... – Richard, azt mondtam, nem! – Nem hagyom, hogy veszélynek tegye ki magát. Most pedig legyen jó kislány, és tegye azt, amit mondok! Menjen csomagolni, és... – Az ördögbe magával, Richard! Azt mondtam, nem! A férfi meglepődve meredt rá. Samantha zavarában a hajába túrt. – Richard, nem szükséges, hogy ilyen gondoskodó legyen. Nagyon jól boldogulok magam is. – Persze. Csak nem tetszik a gondolat, hogy egyedül marad éjszakára ebben az épületben. – Nos, márpedig nem megyek magával. És most, ha lenne szíves távozni, szeretném elkezdeni a takarítást, mielőtt el nem lep egy sereg hangya, vagy Isten tudja, mi még. Richard sértődöttnek látszott. Samantha tudta, hogy egy kicsit finomabban kellett volna megfogalmaznia a kérését, de nem volt abban a hangulatban, hogy eltűrje a férfi birtoklási vágyát. Távozás helyett Richard feléje tárta a karját.

– Szeretném, ha beszélne velem, drágám! Tegnap este idejöttem, de nem volt fény, és... – Ágyban voltam – vágott közbe Samantha. Előző este lefeküdt, nyakig betakarózott, és Richard kitartó kopogását hallgatta. Azt remélte, majd elmúlik, hogy nem akarja őt látni. – Samantha, mondtam, hogy eljövök. Miért nem várt rám? – Egészen őszintén azért, Richard, mert nem akarom látni. Nem akarok magával beszélni. Nem akarok magával most sem beszélni. Ezért kérem, menjen el! – Jól van, elmegyek. De vissza fogok jönni. Calder seriffel. – Richard, ne! Nem akarom, hogy Calder seriff idejöjjön. Magam is megbirkózom ezzel. Richard szeme összeszűkült, szája grimaszra húzódott. – Biztosra veszem, Samantha, hogy még a barátja, Treyman Stern is azt akarná, hogy a seriffért küldessen – mondta hűvösen. Mire Richard visszatért a seriffel, Samantha minden széket és asztalt felállított, és az egyik fal mellé tolta őket, hogy feltakaríthassa a padlót. – Úgy tűnik, mintha valaki üzenetet akart volna hagyni magának – jegyezte meg a seriff, miután körbejárta az éttermet, és felmérte a kárt. – Van fogalma róla, ki lehetett? – Joe Tochinónak van alibije, így felejtse el, ha őt akarná hibáztatni! – fakadt ki Samantha. Richard éles pillantást vetett rá. – Drágám, Calder seriff csak segíteni próbál... – Nem kell a segítsége! A magáé sem! Szeretném, ha mindketten elmennének! – Samantha drágám, maga esztelenül viselkedik. Kérem, próbáljon meg együttműködni! – Winters, azt hiszem, legjobb lenne, ha most elmenne – mondta Calder. – Én majd boldogulok itt. – Seriff, azt terveztem, hogy elviszem Mrs. Druryt olyan helyre, ahol biztonságban töltheti az éjszakát. Samantha lesújtó pillantással illette a férfit. – Ki kellett volna mosnia a fülét, Richard. Úgy látszik, nagyot hall. Már megmondtam magának, hogy nem áll szándékomban sehová sem menni magával. – Samantha, mi az ördög van magával?

Samantha türelme lassan fogytán volt, az ajtóhoz vonult, és kitárta. – Richard, ha nem távozik ebben a pillanatban, Calder seriffnek engem kell letartóztatnia gyilkossági kísérletért. Richard arckifejezése megkeményedett és sértődötté vált. Valahogyan megőrizve méltóságát az ajtóhoz lépdelt. Megállt, és Samanthára nézett. – Kérem, értesítsen, ha bármit is tehetek! – mondta mesterkélt udvariassággal. Samantha kerülte a tekintetét. – Jó éjszakát, Richard! Miután Richard elment, Calder seriff halkan kuncogni kezdett. – Az a hír járja, hogy maguk ketten össze akartak házasodni. Samantha dühbe gurult. – Seriff, a magánéletem nem vita tárgya. Rátérhetnénk a lényegre, kérem? Calder megdörzsölte a tarkóját. – Mrs. Drury, a magánélete minden baj okozója, aminek itt tanúi vagyunk! – És mit akar ez jelenteni? – Mrs. Drury, Richard Winters és Treyman Stern a két leghatalmasabb ember ebben a városban, és magának mindkettőjükhöz elég sok köze van. A legkevésbé sem lepne meg, ha valamelyikőjük megpróbálná kiütni a másikat a versenyből. – A seriff egy pillanatra elhallgatott. – Van fogalma róla, hol van ma este Stern? Samantha elpirult. – Igen – felelte mérgesen. – Phoenixben van ügyvédet keresni Joe Tochino védelmére. Továbbá, mivel ő fizeti ennek a helynek a bérletét, erősen kétlem, hogy megpróbálná lerombolni. Azt javaslom, Calder seriff, hogy egy kicsivel több időt fordítson a törvény érvényesítésére, és egy kicsivel kevesebbet a helyi pletykák meghallgatására. Samantha kitörésére még a szeme sem rebbent a seriffnek. Samanthának az volt az érzése, hogy a férfi ezt valójában szándékosan provokálta. Calder arcán apró mosoly jelent meg. – Érdekes dolog a pletyka. Ha az ember nyitva tartja a fülét, csodálatos, hogy miket tud meg. – A konyha felé biccentett. – Kitámaszthatná a kilincset egy székkel, amíg meg nem javíttatja a zárakat. Jó éjszakát, Mrs. Drury! -Calder feltette a kalapját, és elhagyta az épületet.

Samantha azt nem tehette meg, hogy becsapja az ajtót a seriff mögött. Öntelt pojáca, gondolta bosszankodva. Lassan majdnem annyira kezdte utálni Caldert, mint Richardot. Egyenesen dühítette, hogy a seriffben még az is felmerült, hogy Treynek valami köze lehet az étterem feldúlásához. Felkapta a seprűt, és nekilátott a padló takarításának. – Ezt nem tűröm – mondta dühösen, amint a szemetet seperte. – Nem hátrálok meg csak úgy, és nem hagyom, hogy a barátaimat hamisan vádolják! Ha kell, magam megyek a valódi bűnös után! Azonban Samantha tisztában volt azzal, hogy tovább kell működtetnie az éttermet. Fel kell fogadnia egy másik szakácsot. Nyersanyagot kell rendelnie. És ki kell cseréltetnie a konyhaajtó zárát. A padlót különösen nagy lendülettel seperte. – Ahányszor csak előrejutok – mérgelődött –, valami mindig történik, ami visszavet. Belefáradtam már, hogy beleszakadok a munkába a semmiért. – A hangja reszketni kezdett. Megállt, hogy mély lélegzetet vegyen és gátat vessen kitörésének. Sírás környékezte, fojtogatta a torkát, de azt is leküzdötte. Nem engedhette meg magának az önsajnálatot. Nincs ideje rá. Miután befejezte az étterem kitakarítását, tovább folytatta a konyhában. Bosszantotta, hogy a liszt és a cukor tönkrement. Kár – gondolta, miközben a seprűvel utat vágott a liszttakaróban –, hogy nem szitálhatja át csak úgy a lisztet, és nem használhatja fel. A levegőbe lendített seprű hirtelen megállt a kezében, amint beléhasított a felismerés. Az ajtóra pillantott, majd le a lisztre. Szívverése felgyorsult, amint eszébe jutott egy iskolás korában történt eset. Esetleg – vélte – a liszt mégsem megy tönkre. Nem volt egészen biztos benne, hogy fogja megoldani, de ha Matthew Collinsnak sikerült leöntenie negyedik osztályos korukban a tanárjukat egy vödör – az ajtó fölé akasztott – vízzel, akkor ő is rájöhet, hogyan tud felállítani egy hasonló csapdát egy ládányi liszt felhasználásával. Ezenkívül éjszakára még Maria rövidre vágott csövű vadászpuskáját is maga mellé teszi. – Ha Stern nem hajlandó eladni a bányát az Egyesült Ezüstbányáknak – mondta Dieter Vogel –, kényszerítenünk kell, hogy megtegye. Marty Dennison éles tekintettel nézett rá.

– Újabb sztrájkot javasolsz? Vogel lehajtotta a fejét. – Fel kell készüljünk rá, hogy harcoljunk azért, amit akarunk, bármennyi időbe is telik. – Elfelejted, mi történt legutóbb? – kérdezte Carl Lemner. A három férfi a Shamrock fogadó falatozójában állt, és a bányáról vitatkozott egy tál sertéssült és néhány korsó sör mellett. – Ha Stern visszarendel bennünket dolgozni, és mi nem engedelmeskedünk, van elég munkanélküli bányász ebben a városban, aki a helyünkbe léphet. Marty Dennison felhorkantott. – Te félsz, Lemner? Stern mindenki helyére vehet fel újat, ha akar. De ez ugyebár nem segít rajta, mert az emberek még csak be sem tudnak jutni a bányába. Carl kipiszkált egy húsdarabot a két első foga közül. – Csak nem nagyon tetszik a dolog. Az indulatok igencsak elszabadultak, amióta Joe-t letartóztatták. Calder hajlamos azt hinni, hogy mi akarjuk elkapni Sternt. – És mi van Amosszal? – kérdezte Vogel. – Számíthatunk rá? – Ne legyetek berezelve! – csattant fel Marty. – Flaherty szétkürtöli a nappali műszakban, hogy Tochinót hamis vádak alapján tartóztatták le. – Jól teszi – mondta Carl. – Joe emberei a mieinkkel együtt jártak fel-le abban a liftaknában. – Mióta véded ezt az apacsot? – kérdezte Marty. – Nem védem. Csak azt mondom, nem hiszem, hogy köze volt a kábel elvágásához. Vogel témát váltott. – A legnagyobb gondunk a pénz lesz. A szakszervezeti kincstárban csak annyi maradt, amennyi háromheti sztrájk támogatásához elegendő. Ha ennél tovább tart, az emberek vissza akarnak majd térni a munkába. – Akkor talán várhatnánk – javasolta Carl. – Ha nincs elég pénzünk, hogy végigcsináljuk a dolgot, akkor nem ér semmit az egész. – Na de Lemner – szólt Dennison. – Te mindig valami kibúvót keresel, hogy visszalépj. Már kezdem azt hinni, hogy csak szórakozol velünk. – Kérem, uraim! – szólalt fel Vogel. – Bárhogyan is döntünk, azt együtt kell végigcsinálnunk. A nézeteltérés csak a bukásunkhoz vezet. Néhány méterrel arrébb, a pultnál Silas Jenkins lehajtotta a sörét. A keze fejével megtörölte a száját, és a szemébe húzta a kalapját. Ideje

meglátogatni Richard Winterst. Persze, ha Winters tudni akarja, amit itt ma este kihallgatott, ide kell adnia a neki járó többi pénzt is. Jenkinst kezdte szörnyen fárasztani, hogy fizetség nélkül dolgozik. Joe megtörölte a száját a szalvétába, és a tálcáját a vánkosa mellé tette a padlóra. – Köszönöm. Ez volt a legjobb étel, amit ettem, amióta itt vagyok. A rács másik oldalán Samantha szomorúan mosolygott rá. – Sajnálom, hogy összetört a húspogácsa. Calder seriff meg akart győződni róla, hogy nem próbálok-e fegyvert csempészni a cellába. – Hibáztatja őt? Samantha vállat vont. – Most éppen nem érzem magam nagyon nemesszívűnek az irányában. – Tudja, Samantha, a seriffnek igaza lehet abban, hogy ki tört be a Drake House-ba. – Csak nem gondolja, hogy Treynek bármi köze is volt ehhez? – Nem, de valaki megpróbálhatja úgy feltüntetni, hogy Trey a bűnös. Samantha egy zavart sóhaj kíséretében fújta ki a levegőt. – Nem tetszik, ami itt folyik, Joe. Olyan, mintha a tavalyi kezdődne elölről. Mindenki mindenkit gyanúsít. Az ember már azt sem tudja, kiben bízhat. Joe a nyakában függő kis ezüstkeresztre meredt, s Samantha eltűnődött, vajon a férfi Mariára gondol-e. – Nem – mondta csendesen Joe. – Sohasem tudhatja. Samantha hirtelen szégyellni kezdte magát, amiért csak magára gondolt, amikor Joe annyira bánatos. Megfogta a vasrudat, és nekitámasztotta a homlokát. – Sajnálom Mariát, Joe. Minden olyan... hirtelen történt. .. – A hangja elcsuklott. Joe felpillantott. Sötét szemében izzó fény égett. – Ha kikerülök innen, meg fogom keresni. Samantha összeráncolta a homlokát. – Ez nem Maria akarata volt; remélem, tudja. Szereti magát. – Meg fogom találni őt, Samantha. És akkor feleségül veszem. Ha kell, elmegyek a paphoz, és katolikus leszek. Samantha felemelte a fejét, és a férfira meredt. – Azt hittem, maga nem hívő. – Én a Nagy Szellemben hiszek. Úgy vélem, a Nagy Szellem és Maria istene ugyanaz. Csak az emberek teszik őket különbözővé.

Samantha nem volt benne biztos, hogy Maria is így látná, de nem szólt semmit. Joe-nak a borúlátásra volt legkevésbé szüksége. Több gond nem fordult elő az étteremben, amióta feldúlták. Samantha – mivel nem akart kockáztatni – mégis minden este gondosan felkötötte a liszttel teli kötényt a bejárati és a hátsó ajtó fölé. Ha a betolakodója vissza akar térni, nagy meglepetés fogja érni. Richard – Samantha megkönnyebbülésére – távol maradt. Samantha hallotta, amint az egyik vendége azt mondta, Winters elkísérte Mathilda Marstont Emma Hayden első házibáljára. Először enyhe féltékenységet érzett. Bár ő szakította meg a kapcsolatukat, úgy vélte, Richard nem sok időt vesztegetett, hogy találjon valakit, akivel helyettesítse őt. Szombat este tizenegy óra is elmúlt, amikor Samantha elfújta a lámpát, és lefeküdt. A teste fájt a kimerültségtől. Hacsak nem talál megbízható alkalmazottakat – akik gyorsan betanulnak és a legkevesebb felügyelet mellett is tudnak dolgozni –, akár be is csukhatja az éttermet. Így nem folytathatja tovább nap mint nap, hogy a munka nagy részét maga végzi. Előbb-utóbb össze fog roppanni. Alig szundikált el, amikor egy hang a sikátorból felriasztotta. Mozdulatlanul feküdt. A szíve a torkában dobogott. Susogó hangot hallott a konyhaajtó felől. Valaki a kilincset próbálgatja. Nagyon halkan letolta magáról a takarót, és felült az ágyon. A puskáért nyúlt. Anélkül, hogy zajt csapna, elindult lábujjhegyen a konyha felé, kezében a puskát szorongatta. Csak a fehér hálóinge látszott a sötétben. Valaki hangosan kopogtatott a konyhaajtón. – Samantha, ébren vagy? Trey! – Egy pillanat! – kiáltott ki Samantha. A kamrába rejtette a fegyvert, majd az ajtóhoz szaladt, és hátratolta a reteszt. Trey visszajött! Biztosan csak most érkezett a városba. Samantha kinyitotta a konyhaajtót. Hirtelen fehér felhő borította be, töltötte meg a tüdejét, s Samantha fuldokolni kezdett. Trey hangosan szitkozódott. – Mi a... Samantha köhögött, és levegő után kapkodott. Arcát idegesen törölte meg a hálóingébe. Hogy lehetett ilyen ostoba! A liszt ingerelte az orrát, és nagyot tüsszentett. Hallotta maga mögött, hogy Trey mozgolódik a konyhában. – Hol tartod a gyufát?

– A... a lámpa alatt – nyögte ki Samantha. Hunyorgott, és megpróbálta letörölni a lisztet az arcáról. A lámpa lángja fellobbant, majd lecsökkent – amint Trey visszacsúsztatta rá az üvegburát –, aztán meleg, sárga fénnyel kezdett égni. Trey egy pillanatig csak bámult Samanthára; képtelen volt cselekedni, még kevésbé beszélni. Az asszony a nyitott ajtóban állt. A feje búbjától a meztelen lábáig mindenét liszt lepte be. A szeme alatt megtelepedő fehér portól mosómedve benyomását keltette. Fölötte, a plafonból kiálló szögről egy kötény lógott. Samantha tovább porolta magát, így még több lisztet rázott ki a hálóinge ráncaiból. Treyből valahonnan mélyről kuncogás tört fel – enyhe, alig észrevehető remegése lassan a vállát rázó csendes nevetésbe ment át. Samantha bevágta a konyhaajtót. – Jól van! Csak nevess! Gondolod, ez olyan mulatságos? Trey még mindig nevetve megrázta a fejét. Szürkéskék szemében derű csillogott, amint elindult Samantha felé. – Édesem, ha tudnád, hogy nézel ki... Szavai elhaltak, amikor Samantha felszedett egy maréknyi lisztet a padlóról, és rászórta. A liszt porfelhővé foszlott, mielőtt elérhette volna Treyt. Dühében, amiért nem sikerült célba találnia, Samantha lehajolt egy újabb adagért, de Trey elkapta a karját, hogy megállítsa. Magához húzta, és a száját mohón az asszonyéra tapasztotta. Samantha haragja gyorsan elszállt. Átadta magát az ölelésnek, ahogy a férfi erős karja körülfonta. Érintésére éhesen átkarolta a derekát, és vadul kapaszkodott belé; törékeny érzelmei elszabadultak, amint megadta magát a férfi heves ajkának. A végtelennek, csodálatosnak és bódítónak tűnő csók után Trey gyengéden elhúzódott. – Megmondtam, hogy követelni fogom annak a csóknak a másik felét, amint visszaérek – jelentette ki rekedt hangon. Samantha felpillantott a férfira, és tekintete megakadt Trey orra alatt. Szája sarkában enyhe mosoly bujkált. Trey ingének eleje csupa liszt volt, és Samantha csókja nyomán fehér karika díszlett a szája körül. Samantha összepréselte az ajkát, hogy ne nevessen, ám Trey észrevette, hogy vigyorog.

– Na, lássuk csak, ki nevet! – pirongatta a férfi. Elkezdte lenyalni a szájáról a lisztet, és Samantha elvesztette önuralmát. Válla előregörnyedt az önkéntelen kacagástól. – Azt hiszem... figyelmeztetnem... kellett volna – sikerült kimondania –, hogy a liszt már... a padlóval is találkozott. Felnyúlt, hogy leseperje a lisztet Trey arcáról, de a férfi elkapta a kezét, és az ajkához emelte. Megcsókolta a kézfejét, majd ujjait Samantha ujjai közé fonta, és Megszorította. A hüvelykujja tövében – ahol a golyó súrolta a kezét – vörös barázda keletkezett. Trey tekintetét a mennyezetről bizonytalanul függő kötényre emelte. – Kérdezhetek? Az arcát borító lisztréteg leple alatt Samantha érezte, hogy elpirul. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – felelte szégyenlősen. Trey rápillantott. A szeme sarkából szétfutó finom vonások elmélyültek. A szeme ragyogott. – Legalább most már tudod, hogy a csapdád beválik. Samantha vállat vont. – Mindenesetre megtette a hatását. Csak egy férfit fogtam vele, aki úgy bűzlik, mint a lova. Trey sértődöttnek tettette magát. – Tudatom veled, hogy egész nap hajtottam, hogy ideérjek. Ez hamisítatlan izzadság, amit érzel. – Úgy érted, a ló szaga – mondta Samantha még mindig kacagva. – A kannában levő víz még biztosan meleg. Megtöltöm a kádat, amíg leveted azokat a ruhákat. Be kell kötnöd a lovadat éjszakára? Trey fogadni mert volna, hogy ez meghívásként hangzott. – Chandlernél hagytam. Ráfér egy csutakolás. Samantha az ajtó felé indult. – Hozok tiszta törülközőket. Éhes vagy? Trey tekintete az asszony csípőjére siklott, és érezte, hogy felforrósodik a vére. Csak rád – gondolta. Már kezdte azt hinni, hogy hiba volt idejönnie. Egész úton Phoenixtől Samanthára gondolt, és az ingerlő képek – melyek százharminc mérföldön át kavarogtak a fejében – veszélyesen megnövelték az asszony iránti vágyát. Nem tudott teljesen megbízni magában, ha Samantha közelében volt. – Betértem a Globe-ba enni – felelte.

– Ó! – mondta Samantha, és mintha emlékeztetni akarná magát, mit is készült tenni, sietősen hozzátette: – Hozom a törülközőket. Amikor néhány perc múlva visszatért a konyhába, már kikefélte a lisztet a hajából, és tiszta hálóruhát meg pongyolát öltött. Frissen megmosott arca ragyogott. Enyhe levendulaillata volt. Odaadott Treynek egy törülközőt és egy mosdóruhát. – A törülközőt a padlóra teheted kilépőnek. A másikat a tűzhely fölé teszem, hogy meleg legyen, amikor befejezed a fürdést. Bár Trey hozzá volt szokva, hogy gondoskodjon magáról, be kellett vallania, jobban szereti, ha Samantha tesz meg érte olyan apró dolgokat, hogy elkészíti a fürdőjét, vagy hoz egy törülközőt. Évek óta először érezte magát feszélyezetten, mint egy tapasztalatlan fiú. – Lemehetek a fürdőbe is – mondta. – És fizetsz két dollárt, csak hogy benedvesítsd magad? Ez ostobaság! – Samantha tágra nyílt szemekkel megtévesztően ártatlanul nézett rá. Trey tudta, hogy Samanthának tisztában kell lennie azzal, hova vezethet az ő fürdése. Nem volt már naiv iskoláslány. – Ezenkívül – folytatta kissé gyorsan Samantha – sok mondanivalóm van a számodra, és egy ideig talán ez az utolsó alkalom, hogy kettesben lehetünk, mert a következő néhány héten nagyon elfoglalt leszek. – Hirtelen elbizonytalanodva hebegni kezdett. – Persze, csak ha nem mész le inkább a fürdőbe. – Nem feltétlenül. – Trey hangja furcsán nyersen hangzott. Szürkéskék szemében érdeklődés csillogott. Samantha zavartan álldogált. – Hozom a kádat. Trey gerincén hirtelen bizsergés futott végig. Az eddigi egyetlen nő, aki valaha is engedte, hogy a házában fürödjön, azt is felkínálta, hogy töltse nála az éjszakát. Samantha megfontoltabb volt, de már nem titokzatos. – Mondd meg, hol van. Majd én behozom. Amíg Trey kihúzta a rézfenekű kádat a kamrából, Samantha felseperte a lisztet. Majd a mosogatóhoz ment, és elkezdett teleereszteni egy vödröt hideg vízzel. – Menj, és töltsd a kanna tartalmát a kádba! – mondta, amint szivatytyúzni kezdett. – Teszek még fel vizet a tűzhelyre.

Samantha egyfolytában mesélt, mialatt megtöltötték a kádat; mindenről beszámolt, ami Trey távolléte alatt történt. Tudta, hogy ez csak egy ideges reagálás arra, hogy Trey nála van, de csak fecsegett tovább – kétségbeesetten töltve ki a csendet –, bármilyen ostobaságot hordott is össze. Elmondta, hogy Maria elutazik, hogy betörtek hozzá, és hogy Calder seriff feltételezi, Treynek köze lehet az étterem felforgatásához. – Az az ember úgy feldühített, hogy legszívesebben szembeköptem volna. Kezdem azt kívánni, hogy a következő választáson valaki a helyébe lépjen. Egyre önteltebb lesz. Azt hiszi, senki nem mer szembeszálni vele. – Calder épp olyan jól végzi a dolgát, mint Myterra bármelyik eddigi seriffje – jegyezte meg Trey. Samantha körbeforgatta a szemét. – Én Joe letartóztatásást nem nevezném „jó munkavégzésnek" . Trey mesélt az ügyvédről, akit felfogadott. – A neve Kendall. A jövő héten jön a városba, hogy találkozzon Joeval. Samantha szájtátva meredt rá. – Perry Kendall? – Már hallott róla. Mint mindenki a környéken. Ő védte Carlos Rodriguezt, egy bevándorló farmermunkást, akit azzal vádoltak, hogy felgyújtotta a gazdag munkaadója házát. Az ügyvéd megnyerte a pert. -Azt mondják, jó. – A legjobb, ahogy hallottam. – Trey elkezdte kigombolni az ingét. – Ha valaki tisztázhatja Joe-t, az ő. Samantha megtörölte a kezét egy konyharuhába. – Hozok neked szappant – mondta sietősen kifogást találva, hogy kimehessen a konyhából, amíg a férfi levetkőzik. Minden túlságosan gyorsan történik. A hálószobában megállt, és fél kézzel a fésülködőasztalra támaszkodott. A szíve olyan hevesen vert, hogy az már fájt. Ez ostobaság, hogy megengedi Treynek, hogy itt fürödjön. Tudta, mi fog történni közöttük. Arra is kezdett ráébredni, hogy valójában szeretné, ha megtörténne. Meglátta a képmását a tükörben. A szeme szokatlanul nagynak és sötétnek tűnt, ajka csábítóan teltnek látszott. A haja vad tűzként tombolva omlott a vállára. Szorosabbra fogta magán a pongyoláját, és védekezően karba tette a kezét. Nem is fél. De már régen volt. Nagyon régen.

Mire visszatért a szappannal, Trey már a kádban ült, háttal neki. A kád túl kicsi volt a számára, így meztelen térde kényelmetlen szögben kiállt, amitől különösen védtelennek tűnt. Bár a lába nem volt olyan napbarnított, mint a felsőteste, hosszú és izmos volt. Sötét szőre pedig nedvesen tapadt a bőrére. Az izmok kidomborodtak széles, napbarnított vállán, ahogy felemelte a mosdóruhát, és a fejére nyomta. A víz lecsorgott a fején, amitől a haja a tarkóján fénylő, sötétbarna tincsekben tapadt össze. Trey meztelen testének láttán ébredő vágy áradt szét Samanthában. Ez pusztán fizikai érzékelés, egyszerű, ösztönös reagálás volt, mely nem hasonlított semmihez, amit eddig tapasztalt. Gyorsan elnyomta magában az ismeretlen érzést, azzal magyarázva, hogy ez csak a képzelete, és egyszerűen csak nincs hozzászokva, hogy férfi fürödjön a konyhájában. Azonban bármennyire is próbálta lebeszélni magát róla, a különös érzés nem múlt el. Apró köhögést hallatott, hogy figyelmeztesse Treyt a jelenlétére. – Meghoztam a szappant – mondta látszólag közömbösen, mely sikeresen leplezte idegességét. Odalépett a kádhoz. Ügyelve rá, nehogy tekintete a férfi nyakánál lejjebb csússzon, odaadta neki a szappant. – Hívj, ha bármire szükséged van! Keresek valamit, amit felvehetsz. -A hangja remegni kezdett. Meg sem várta Trey válaszát, hanem sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából. Előkotort egy nadrágot és egy régi inget, ami Michaelé volt. A kifakult, ismerős ruhadarabok most nem csaltak ki könnyeket a szeméből. Egy kicsit szomorúnak érezte magát, de bánatának fájó éle már elmúlt, s nem kerekedett fölé. Michael a visszahozhatatlan múlt része, és ő megtanul együtt élni az emlékeivel, ahelyett hogy hagyná, hogy azok irányítsák őt. Bevitte a ruhákat a konyhába. – Remélem, ezek jók rád – mondta, és a székre tette őket. – Úgy vélem, te szélesebb vagy vállban, mint Michael volt. Trey éles pillantást vetett rá, tekintete az asszony arcát fürkészte. Csak nem volt benne biztos, hogy áll Samanthával. Bár őszintén remélte, hogy Samanthának sikerült legyőznie a Michael miatti bánatát, nem lehetett róla meggyőződve. Az asszony ma esti viselkedése kissé meglepte. Samantha a kádhoz lépett.

– Add ide a szappant! Megmosom a hátad. Trey hirtelen úgy érezte, mintha testének minden idegszála megfeszülne, riasztaná őt a veszélyre. – Nem kell. Samantha olyan közel állt a férfihoz, hogy látta, hol válik ezüstössé Trey borostája. Feltűrte a pongyolája ujját, és letérdelt a kád mellé. – De szeretném! Trey mély lélegzetet vett, majd odaadta a szappant és a mosdóruhát. – Köszönöm. Samantha beszappanozta a mosdóruhát. – Michaelnek is megtettem néha. A haját is levágtam. Soha nem hagytam lenőni, még a füle körül sem. Már Trey nyelve hegyén volt, hogy megmondja Samanthának, nem akar Michaelről beszélgetni, de aztán nem szólt. Ha Samantha hangjának egyhe remegése az izgatottságát jelzi, akkor olyan, mint egy felhúzott rugó – kész elpattanni. Trey előrehajolt, és lehajtotta a fejét, amint Samantha a szappanos mosdóruhával széles, biztos mozdulatokkal dörzsölte a hátát, gondosan elkerülve a válla közelében lévő, még mindig érzékeny területet. Aztán sűrű habot képezve apró, erőteljes, körkörös masszírozásra váltott, ami olyan érzést keltett Treyben, mintha több réteg bőrtől fosztanák meg. Azonban miután hozzászokott az asszony pezsdítő érintéséhez, be kellett vallania, az jólesett neki. Átkozottul jól. A kellemes érzéstől bizsergés futott végig a gerincén, s áradt szét a végtagjaiban. A válla görcsösen megrándult, majd elernyedt. Trey a kötény felé biccentett, mely még mindig ott lógott a konyhaajtó fölött. – Az nem állítana meg egy betolakodót. Samantha követte a tekintetét. – Tudom. De így legalább kevésbé védtelennek érzem magam. Treynek nem tetszett, hogy Samantha egyedül tartózkodik a házban, és ezt szóvá is tette. – Ne kezdd már te is! – mondta durcásan Samantha. -Ezen már egyszer túl voltam Richarddal. Azt akarta, hogy menjek el hozzá, és maradjak nála. – Nem kellett a férfi arcára néznie ahhoz, hogy tudja, mit gondol. Féltékeny! Ezt érezte az ujjai alatt hirtelen megfeszülő izmokon. – Ne aggódj! – mondta könnyedén. – Nemet mondtam neki.

Trey hirtelen dühös lett, bár különösebb oka nem volt rá. Nem tudta, vajon Richard Winters nevének említése idegesítette-e fel, vagy a kellemetlen, gyötrő érzés, hogy Samantha fürdeti őt. A kötényre pillantott. – Jó – felelte nyersen. Samanthának vissza kellett fojtania mosolyát. Nemcsak hogy féltékeny – gondolta –, de még csak meg sem próbálja leplezni. Átdobta a mosdóruhát a férfi válla fölött, s az fröccsenve csobbant a vízbe. Samantha felállt. – Öblítsd le magad, én pedig adom a törülközőt! – Sam! Samantha megfordult a szokatlanul éles hangra. – Igen? Mielőtt feleszmélt volna, mi történik, Trey megmarkolta a hálóköntösét, és megrántotta, amitől Samantha elvesztette az egyensúlyát, és hátrabillent. Levegő után kapott, és kitartotta a karját, hogy védje magát az eséstől, de hiába. Víz loccsant ki a kád szélén, amint hirtelen Trey ölébe pottyant.

Kilencedik fejezet Samantha sikított, amint a víz eláztatta a hálóruháját, és az a derekára tapadt. Könyökével Trey mellkasának támaszkodva próbálta magát kitolni a kádból. – Engedj el! Trey átkarolta, foglyul ejtve őt, és erősen magához rántotta. – Hagyd abba! – szólt az asszonyra. Halk hangja elővigyázatlanná tette Samanthát. – Mit hagyjak abba? – kérdezte sürgetőn. – Te húztál engem a vízbe. – Hagyd abba a játékot! Samantha csodálkozva meredt a férfira. A Trey szemében lobogó harag elárulta neki, hogy eddig lebecsülte éles hanghordozását. – Ne-nem tudom, miről beszélsz! – Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Attól a pillanattól kezdve, amint beléptem azon az ajtón, egyfolytában játszol velem. Samantha szeme tágra nyílt. – Nem! – De igen! Ne is próbáld tagadni! Ha valamit forgatsz a fejedben, csak mondd meg bátran! A félénkség nem illik hozzád, Sam. A megalázás vörös fátyolként futott föl Samantha nyakán. Összeszorította az ajkát, és elfordította a fejét; nem volt benne biztos, hogy Treyre vagy önmagára mérgesebb-e. Tisztában volt vele, hogy csábítgatta őt, de milyen céllal? Szerelmes belé, mint ahogy már korábban is gyanította? Vagy csak ki akarja tölteni az űrt, amit Michael halála hagyott az életében? Kívánta Treyt – ezt nem tagadhatta. Azonban nehezen akarta elfogadni, mennyire. Érezni akarta magában, belefeledkezni az ölelésébe. Már érezte ágaskodó férfiasságát, ahogy az a fenekéhez préselődik az átázott hálóruhán keresztül, és ez még jobban izgatta, mert ábrándozó vágyát a túlságosan is közelgő beteljesülés felé hajtotta. – Most mit szeretnél hallani? – kérdezte összeszorított fogsorán keresztül. – Hogy utálom magam, amiért olyan összezavart vagyok, ha velem vagy? – Ha ezt érzed, akkor igen.

Samantha arcán már alig látszottak a szeplők bőrének pírján át. Trey tekintete a nyakán gyorsan lüktető érre siklott. Igen jó elképzelése volt arról, mi zavarja Samanthát. Hajlandó lett volna mindenét rátenni. – Nincs abban semmi szégyen, ha arra vágysz, hogy valaki öleljen és szeressen – mondta halkan. Ha Samantha arca még vörösebbé válhatott volna, akkor most ez bekövetkezett volna. Az, hogy Trey ilyen könnyen belelátott a legbensőségesebb gondolataiba is, sebezhetővé és érzékennyé tette. Akarata ellenére hirtelen könnyek szöktek a szemébe. A torkában gombócot érzett. – Az ördög vigyen el téged! – nyögte. Trey arca komollyá vált. Felnyúlt, és félresimított egy vörösen csillogó tincset Samantha hajából. – Samantha, nézz rám! A férfi gyengéd, de határozott parancsára Samantha lassan felé fordult. Trey melegséggel és szenvedéllyel telt szürkéskék szemét hosszasan az asszonyra szegezte. A Samantha bensőjében egyre mélyebbre hatoló forró, lüktető vágy fájdalmasabbá vált, s a kínzó gyötrelmet már nem titkolhatta tovább önmaga előtt. Trey izzó tekintete az ajkára siklott, és a Samantha börtönbe zárt önmegtartóztatásának törékeny szálai elpattantak. Trey ujjaival az asszony hajába túrt, és magához húzta a fejét. Samantha szeme lecsukódott, és ajka szétnyílt, ahogy a benne vulkánszerűen feltörő lázas kétségbeeséssel – mely lélekpusztító tüzével emésztette őt – kereste a férfi csókját. Nem törődve a kis kád szűkös méretével Samantha kissé elfordult Trey karjaiban, és átkulcsolta a nyakát, miközben vadul viszonozta a csókját. Trey nyelvével újra meg újra behatolt a szájába, míg Samantha el nem bódult a vágytól. Érzéki közelségük mindkettőjüket önfeledt kábulatba ejtette. Samantha a férfihoz simult, és nem tudott betelni a Trey mesteri érintése keltette érzésekkel. Feje szédült, és képtelen volt gondolkodni, amint a férfi kezével bebarangolta a hátát, tenyerébe fogta a fenekét, és magasabbra, közelebb vonta magához. A nedves, tapadó ruhán át váltakozva simogatta és masszírozta finom bőrét. Amikor ujjai kezdték követni a fenekén húzódó vágást, Samantha felkiáltott, és remegés futott végig a testén.

Arcával Trey nyakához bújt, és újra meg újra megrázkódott. Remegve kapaszkodott belé. Nem tudta, mi kerítette hatalmába. Trey még meg sem érintette legérzékenyebb részeit, és mégsem tudta féken tartani a simogatására adott válaszait. Trey átkarolta, és kalapáló szívére ölelte, s ekkor Samantha józanul elhúzódott. Felemelte a fejét, és fátyolos tekintettel nézett a férfira. Trey szikár, markáns arcvonásai megfeszültek az alig visszafojtott szenvedélytől. Samantha reszkető kezét a férfi ajkához érintette, mely még egy pillanattal ezelőtt a száját követelte. – Én... kívánlak – suttogta sóvárgón. Trey szíve szét akart repedni. A szavak – melyeket soha nem várt Samanthától – áttörték a falat, amit egész életében érzelmei köré emelt. A szeme elsötétült a vágyakozástól. Megfogta Samantha derekét, és kiemelte a vízből. – Szállj ki! Samantha lába még alig ért a padlóra, amikor már ő is mellette állt. Lábuk köré tócsa gyűlt, s a követ sötét barnásvörösre változtatta. – Hozom a törülközőt – mondta Samantha, de mielőtt mozdult volna, Trey a térde alá csúsztatta a karját, és ölbe kapta. Samantha meglepett sikollyal karolta át a férfi nyakát. Szorosan kapaszkodott, amint Trey átvitte a hálószobába. A matrac besüppedt együttes súlyuk alatt, ahogy Trey rátérdelt, és a víztől csepegő Samanthát az ágyra tette. A sötét hálószobában Trey széles vállának alakja kirajzolódott a konyhából beszűrődő tompa fényben. Nedves bőre csillogott, mintha ezernyi apró fénypont világította volna meg. Egyik kezét a hálóruha alá csúsztatta, és ujjait beakasztotta Samantha selyemnadrágjának övébe. – Vedd le! – parancsolta sürgetőn. Érdes hangjától borzongás futott végig Samantha ereiben. Habozás nélkül engedelmeskedett. Néhány pillanat múlva a hálóinge és a pongyolája is a padlóra került. Trey figyelmeztette magát, hogy lassítson, ne siessen, de Samantha meztelen testének látványa szinte elrabolt tőle minden elhatározást. Istenem, mennyire kívánja őt! Samantha a párnára feküdt, és Trey mindössze annyit tehetett, hogy nem adta meg magát a sürgetésnek, hogy fölé hajoljon és belé hatoljon.

Ehelyett a kezébe vette Samantha karcsú bokáját, és a szájához emelte a lábfejét. Kínzó megfontoltsággal csókolgatni kezdte, csiklandozta a nyelve hegyével. Samantha levegő után kapkodott, és megpróbálta elhúzni a lábát, de Trey erősen tartotta, s csókokkal halmozta el a bokáját, a lábszárát és a finom térdhajlatában lüktető eret. Minden szenvedély, minden vad vágy – melyet Samantha egész életében valaha is érzett – felgyülemlett most benne, s futótűzként terjedt szét testében. Ő is meg akarta érinteni a férfit, viszonozni gyengédségét, de amikor megpróbált felé nyúlni, a karja nem engedelmeskedett – anynyira foglyul ejtették az örömteli érzések. Mire Trey ajka elérte belső combjának érzékeny bőrét, és lassan kezdett haladni fel, Samantha úgy érezte, mintha minden idegszála elektromossággal lenne feltöltve. Trey csókolgatta, simogatta, cirógatta testének minden puha, selymes részét – először gyengéd, ügyes kézmozdulatokkal ingerelve őt, majd ajkával és nyelvével folytatva a gyötrő kínzást. Simogatta a mellét, és hüvelykujjával addig játszadozott annak csúcsán, míg az peckesen nem állt a tenyerében. Aztán a melle fölé hajolt. Samantha felhomorított. Ujjait a férfi hajába temette, és szorosan tartotta a fejét, amint Trey nyelvével gyötörte a megduzzadt mellbimbóját. Úgy érezte, belepusztul az erotikus kínokba, mégis azt szerette volna, ha örökké tartana. Gyorsan, aprókat lélegzett. Ha Treyt Samantha érintésére adott, mohó válasza megdöbbentette, saját önfegyelme még inkább bámulatba ejtette. Annyira kívánta az asszonyt, hogy úgy érezte, felrobban az önmegtartóztatás puszta kínjától. Mégis minden csavarodó, forduló, vonagló mozdulat, melyet kicsalt Samanthából, csak növelte elhatározását, hogy – amennyire csak lehetséges – meghosszabbítsa Samantha gyönyörét. Saját öröme valahogyan másodlagossá vált ahhoz a kívánságához képest, hogy kielégítse Samantha vágyait. Ahogy Trey keze nyomon követte a vörös ösvényt a hasa alján és a combja között, Samantha teste feléje mozdult, de ő őrjítő módon elkerülte a legbelső részeket, melyek a legjobban követelték az érintését, zavartságot keltve Samanthában. Aztán Trey keze lesiklott a lágy nedvességbe, és Samantha azt hitte, belehal a puszta gyönyörbe, amint a férfi ügyes ujjai gyönyörűséges kínzásukat végezték, egyik remegő csúcstól a másikig repítve őt.

Azután – amikor Samantha már úgy vélte, nem bírja tovább – Trey gyengéden, de határozottan széttárta a combjait, és föléhajolt. Samantha megérezte keresgélő keménységét, és ösztönösen megemelte a csípőjét, hogy befogadja őt, de a férfi nem hatolt be. – Samantha, nézz rám! – suttogta érdesen. Samantha zavarában – hogy Trey hirtelen megállt, mielőtt testük elért volna a kívánt beteljesüléshez – kinyitotta a szemét, és értetlenül meredt a férfira. Trey fölötte tartotta magát, arcvonásai megkeményedtek a szenvedélytől, vállának és felkarjának izmai megfeszültek a súlya alatt. Átható pillantása perzselt. – Ha azt akarod, hogy megálljak – sikerült kimondania –, kérlek, most szólj! Samantha torka elszorult arra a felismerésre, hogy Trey saját vágyait félretéve még egy utolsó esélyt ad neki, hogy megtagadhassa tőle testének azon részét, melyet egykor más birtokolt. Mélységesen meghatotta, hogy Trey ennyire törődik vele. Kissé felemelkedett, a kezébe fogta a férfi arcát, és gyengéden szájon csókolta. – Ha most megállsz – mormolta hozzáérintett ajakkal –, soha nem bocsátom meg neked. Mintha megállt volna az idő, amint Trey lassan belehatolt, kitöltötte őt forrósággal, mely olyan édes, olyan heves volt, hogy Samantha úgy érezte, mintha egész életében ezért a pillanatért élt volna. Trey egy kissé visszahúzódott, majd újra meg újra előrenyomult, minden kimért lökésével mélyebbre, míg Samantha már azt hitte, megőrül, ha nem kapja meg őt teljesen. Gyönyör érzése töltötte el, mely csodálatosnak és nyomorúságosnak is bizonyult. Minden mozdulattal a múlt széttört, széthullott képei villantak fel benne, majd eltűntek, még mielőtt az értelmüket felfoghatta volna. Összefüggéstelenül nyögve dobálta a fejét a párnán, csípőjét erősen Trey ágyékához préselte, ahogy eszeveszetten csillapítani akarta a bensőjében lüktető, izzó fájdalmat. Könnyek árasztották el a szemét, s gördültek le az arcán, bár nem tudta, miért sír. – Kérlek! – suttogta, majd hangja elcsuklott.

Trey erősen megfékezve vadul tomboló vágyát, meggyorsította mélyre hatoló lökéseit, hogy mielőtt megadná magát a beteljesülésnek, eljuttassa Samanthát az oly kétségbeesetten áhított csúcsra. Samantha úgy érezte, hogy önuralma gyorsan elillan. Halványan tudatában volt, hogy egyik része ellenállt a megadásnak, de most ez a lehetőség kisiklott belőle. Úgy érezte, mintha szárnyalna, egyre magasabbra repülne egy gyönyörű, mámorító forróság felhőjében, teste megfeszült, küzdve valamiért, amit még éppen nem tud elérni. Aztán a felhők szertefoszlottak, s Samantha egész világa felrobbant. Hátát felhomorította, és mély sikoly tört fel a torkából. Trey magához ölelte, és hosszú, szenvedélyes csókkal fojtotta el kiáltását, mielőtt még egyszer utoljára behatolt volna. Samantha teste megremegett, és öntudatlanul zokogta Trey nevét, amint egyik hullám a másik után söpört át bensőjében, mint egy földrengés utórezgései. Trey az oldalára fordult, és szorosan a szívére ölelte Samanthát. Azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. Ujjaival az asszony hajába túrt, és masszírozni kezdte a tarkóját. Samantha könnyei végül elapadtak, és békés nyugalom – mely semmihez sem hasonlított, amit valaha ismert – áradt szét a testében. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt fekszik Trey mellett, karjuk szorosan öleli egymást, lábuk összefonódik. Mély, reszkető lélegzetet vett, és hátradöntötte a fejét, hogy a férfira nézzen. – Köszönöm – suttogta. Halk kacagás morajlott fel Trey torkából. Életében elő szőr mondott köszönetet neki egy asszony, amiért szeretkezett vele, és most nem tudta, hogyan értelmezze ezt. Félre simított egy lázadó hajtincset Samantha arcából. – Nem kell megköszönnöd. Én is élveztem. Könnyed csend telepedett közéjük. Samantha szemhéja elnehezedett, de rájött, hogy egyáltalán nem álmos. Úgy érezte, mintha testébe új élet költözött volna. Kissé elfordult a férfi karjaiban, és fejét Trey vállgödrébe hajtotta. Ujjaival lustán játszadozott a mellkasán, de nem volt tudatában, milyen izgató hatással van Treyre ártatlan érintése. Végigsimított a kulcscsontja alatti forradáson. – Még mindig érzékeny? – kérdezte. – Nem nagyon.

Samantha keze mozdulatlanul nyugodott Trey mellkasán. Trey néhány perc múlva lenézett az asszonyra, hogy elaludt-e, de Samantha szeme nyitva volt, és a konyhából beszűrődő lágy fényt bámulta. – Akarod, hogy eloltsam a lámpát? Samanthának nem kellett megkérdeznie, hogy érti ezt. Világos volt a számára. Meleg pír öntötte el az arcát. – Igen, légy szíves – suttogta. Trey kiszabadította a karját alóla. – Maradj itt! Amíg kiment a konyhába, Samantha összeszedte nedves ruháit a padlóról, és egy szék támlájára terítette száradni, majd a fésülködőasztala fiókjából elővett egy tiszta hálóinget. Keze reszketett, amint vizet töltött a mosdótálba. Hallotta, hogy Trey odaát az ablak és az ajtó zárjait vizsgálgatja. Leszámítva azt, amikor Trey vérveszteségtől aléltan hevert az ágyában, ez az első éjszaka Michael halála óta, hogy nem alszik egyedül. A fejében egy apró hang azt suttogta, hogy szégyentelenül viselkedik, ha hagyja, hogy Trey itt töltse az éjszakát, de aztán elhessegette a bírálatot. Ő nem egy fülig szerelmes lány, aki meggondolatlanul kockáztatja a férjhezmenési esélyeit – ő már megtapasztalta a boldog házasságot, és nem áll szándékában újra férjhez menni. Biztos volt benne, hogy Crowley tiszteletesnek lenne egy-két elítélő megjegyzése erről, de nem törődött vele. Egyelőre megelégszik azzal, hogy szeretik és kívánják. Ez több, mint amennyi sok embernek megadatott – érvelt. Mire Trey visszatért a hálószobába, Samantha már megmosakodott, tiszta hálóingbe bújt, és a haját fésülte. A férfi néhány percig csak állt az ajtóban, és gyönyörködött az apró, sárgásfehér, elektromos szikrákban, melyek kisültek a sötétben, ahogy Samantha dús, csodás hajfürtjeit kefélte. Büszkeség és védelmezni akarás töltötte el, amint nézte őt. Jól érezte magát itt vele. Vágy hulláma sepert végig az ereiben, és gombóc nőtt a torkában arra a gondolatra, milyen üres lenne az élete nélküle. Ha valaha kételkedett is benne, hogy szereti őt, hát most nem voltak kétségei. Jobban szerette, mint amennyire el tudta képzelni, hogy valakit szeretni lehet, és ez megrémítette. Ha bármi történne Samanthával, nem volna kedve többé élni. Szeretlek – gondolta.

– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy? – kérdezte mély hangon, mely durva bársonyként ütött meg egy reszkető húrt Samanthában. Samantha megfordult, és látta, hogy Trey felé közeledik. A szíve megdobbant. Trey gyengéden, de határozottan elvette tőle a kefét, és a fésülködőasztalra tette. Majd felé nyújtotta a kezét. – Gyere ide! – hívta, és Samantha hozzásimult, amint meg akarta csókolni. Samantha egy pillanatig nem tudta, hol van, és miért van világos odakint. Aztán rájött, hogy vasárnap van, és nem kell kinyitnia az éttermet. Olyan régóta kelt hajnalban, hogy már azt sem tudta, milyen érzés sokáig aludni. Megmarkolta a takarót, és felült. Megpillantotta maga mellett az összegyűrt párnát, és az arca karmazsinvörösre változott. Hol van a hálóinge? Eszébe jutott, hogy Trey levette róla, de arra nem, hova dobta. Trey többször szeretkezett vele az éjszaka folyamán -olykor olyan hevesen, hogy szinte szédült, olykor pedig olyan önzetlen gyengédséggel, hogy a szíve megtelt a férfi iránti szeretettel. Egyszer – meg mert volna esküdni rá -azt kiáltotta: „szeretlek", de nem volt benne biztos. Ha így is történt, Trey nem tett róla említést. Megfogadta, hogy a jövőben óvatosabb lesz. Már nem kételkedett Trey iránti szerelmében, de nem akarta, hogy a férfi többet várjon tőle, mint amennyit ő ad. Hallotta, hogy a súlyos vaskanna a tűzhelyre kerül. Vajon Trey a konyhában van? Samantha felült az ágyon, és arca eltorzult a combjába és a derekába hasító éles fájdalomtól. Éjjel azokat az izmokat használta, melyekről már régen elfelejtette, hogy léteznek. Trey teljesen felöltözve, megfésülködve, egy tálcával a kezében jelent meg az ajtóban. Samantha levegő után kapott, és a takarót felrántotta a mellére. A férfi elmosolyodott a zavarán. – Remélem, éhes vagy. Samantha kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi van a tálcán. – Készítettél reggelit? – kérdezte hitetlenkedve. Trey összevonta a szemöldökét, és sértettséget tettetett. – Kételkedsz a főzési képességeimben?

– Nem, dehogyis. Csak... – hebegte. Trey szalonnás rántottát csinált, és hozott kukoricás kenyeret és kávét. Samantha szájában összefutott a nyál. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy kiszolgáljanak – fejezte be a mondatot. Eddig nem figyelt fel rá, mennyire éhes. Keresni kezdte a hálóingét. Trey az ágy szélére tette a tálcát. Lehajolt, és felvette a padlóról a hálóruhát. Szemében huncutság ragyogott. – Ezt keresed? Samantha arca olyan gyorsan vörösödött el, hogy a füle zúgni kezdett. Kinyújtotta a kezét. – Igen, köszönöm. – Fel akart kelni, de tétovázott. – El tudnál... uh... fordulni? Kérlek! Trey szája mosolyra görbült. Az éjszaka után Samantha hirtelen szemérmessége furcsának tűnt. Nem volt olyan hely az asszony testén, amit ne érintett, csókolt volna meg, fedezett volna fel. Azonban illedelmesen teljesítette a kérését, és hátat fordított. Elfordulva karba tette a kezét, és színlelt türelmetlenséggel dobolt a lábával a padlón. Samantha nem bízott benne, hogy Trey elegendő ideig így marad, ezért kapkodva rángatta magára a hálóinget. Éppen a jobb ujjába bújtatta a karját, amikor Trey odaszólt a válla fölött. – Tudod, hogy szeplő van még a... – Trey! A férfi halkan kuncogott. – Ott is – tette hozzá. Samantha gyilkos pillantással illette. – Most már visszafordulhatsz – mondta, amint a ruha alja lecsúszott a bokájáig. Hosszú haját kihúzta a hálóinge nyakkivágásából, és megrázta a fejét, amitől vörös fürtjei rakoncátlanul omlottak a vállára. Trey tekintete elégedetten siklott végig rajta. – Az ördögbe is, de gyönyörű vagy! – mormolta. Samantha nem volt biztos benne, hogy a bóktól vagy a szeplőire tett tapintatlan célzástól jött-e inkább zavarba, ezért közömbösséget színlelt mindkettő iránt. – Nem láthattad minden szeplőmet – vetette oda félvállról. – Sötét volt. – Ki mondta, hogy láttam? Én kóstoltam őket. Minden szeplőnek sajátos íze van.

Samantha erősen visszafojtva nevetését forgatta a szemét. – Remélem, hogy a főztöd jobb, mint a vicceid! – Kisimította a takarókat, és felrázta a párnákat, hogy nekidőlhessen. – Hol a tányérod? Te nem eszel? – Már ettem. Ha megérzem az étel illatát, nem tudok várni. – Trey habozott, majd tett egy megjegyzést, amitől Samantha elpirult. – Hatalmas étvágyra tettem szert tegnap éjjel. Amíg Samantha reggelizett, Trey leült az ágy mellé, és mesélt a Phoenixben tett útjáról. Samantha – miután meghallgatta Trey beszámolóját Morris Littleton házának felkutatásáról, és hogy több ember is elmondta neki, nem ez az első eset, hogy a fickó erőszakot alkalmaz azokkal szemben, akiknek bérletidíjhátralékuk van – megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. – Azt hiszem, most visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem létezik. Trey a tenyerébe fogta a kávéscsészéjét. – Ha nem létezne – mondta lassan –, azon kellene gondolkoznod, ki nyerne vele a legtöbbet, ha kifüstölne innen. – Richard – vágta rá habozás nélkül Samantha. Trey bólintott. – Logikusan ő, hiszen ő kezeli a bérleti szerződést. – És szedi be a pénz – tette hozzá Samantha. – Bár ez még mindig nem magyarázza meg az étterem másodszori feldúlását. Addigra Mr. Littleton már megkapta a pénzt. Mi haszna származna belőle, ha tönkretetetné ezt a helyet? – Hasonlóan gondolkodsz, mint én. Persze elég valószínű, hogy nem Littleton állt a legutóbb történtek mögött. Talán csak valaki úgy akarja feltüntetni, mintha ő lett volna. Samantha egy falat kenyér rágása közben eltöprengett. Hirtelen öszszeráncolt szemöldökkel meredt a kezében lévő kenyérdarabra. – Mit tettél ebbe? – ízlik? – Finom. Egy kicsit édesebb, mint ahogy én csinálom. És nem morzsálódik. Mivel Maria nem jön vissza, keresnem kell valakit helyette. Az én kenyerem nem olyan jó, mint az övé. Amikor Trey nem válaszolt, Samantha kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Nos, elmondod a titkodat, vagy sem? Trey kiitta a kávéját, és felállt. – Próbálj megvesztegetni – javasolta csillogó szemmel. – Az mindig beválik. Samantha rámosolygott. – Biztosra veszem – vágott vissza gúnyosan. – Befejezted? Samantha bólintott. Trey lehajolt, és fél kézzel Samantha mellé támaszkodott az ágyon. – Ha visszajöttem Joe-tól, mit szólnál, ha elmennénk kirándulni? Csak te meg én. A férfi olyan közel volt hozzá, hogy Samantha érezte a borotvaszappana illatát. Örült, hogy ül, mert Trey közelségétől remegni kezdett a térde. Elnyomta magában a késztetést, hogy felé nyúljon, és megérintse napbarnított arcát. – A-azt hiszem, jó lenne – dadogta, s hirtelen olyan szégyenlősnek és határozatlannak érezte magát, mint egy fiatal lány. – Rendben. Ne készíts ebédet, majd én viszek valamit kettőnknek. – Honnan? – Samanthával még soha nem fordult elő, hogy más főztjét ajánlják neki. Enyhe féltékenység futott át az agyán. Trey szájon csókolta, és rákacsintott. – Majd meglátod. – Felvette a tálcát, és felállt. Samantha – olyan gyorsan, mint amennyire sajgó izmai engedték – kikászálódott az ágyból, és követte Treyt a konyhába. – Azt akarod, hogy ne vigyek semmit? – Kezdett bosszankodni. – Csak azokat a finom kis szeplőket – felelte könnyedén a férfi. – Desszertnek. Samantha nem akarta, hogy túltegyenek rajta. Trey elé lépett, és elállta az útját a mosogatónál. – Kössünk üzletet! Én viszem a szeplőimet, te pedig ideadod a kukoricás kenyér receptjét. Olyan ártatlanul elbűvölő volt, ahogy ott állt hálóingben, mezítláb, és próbált alkudozni vele, hogy Trey meg mert volna esküdni rá, hogy még egy szentet is el tudna csábítani. Hátravetett fejjel nevetni kezdett. – Ez nem megvesztegetés, édesem! Ez zsarolás! Ian Hunter leengedte a látcsövet, és visszaadta Gaylord Whittakernek.

– Ha az igazságra vagy kíváncsi – mondta Ian –, szerintem nehezen fogunk oda bejutni Stern nélkül. Onnan, ahol álltak – a domb tetejéről – a két férfi szabadon rálátott a Concha-bánya régi bejáratára. A domboldalon lévő, könnyebben megközelíthető bejárat megnyitása óta a régi, kézzel kiásott nyílás bedeszkázva, elhagyatottan állt. – Be fogunk jutni – jelentette ki az idősebb férfi. – Ha kell, támadást színlelünk. Ian nyugtalanul álldogált. Aggódott az Egyesült Ezüstbányák központi irodájának legutóbbi parancsai miatt, melyeket ő és Whittaker kaptak. Arra utasították őket, hogy menjenek be a bányába – ha szükséges, illegálisan –, és állapítsák meg, hogy a Concha tartalmaz-e annyi kiváló minőségű ércet, ami megérné Treyman Sternt eladásra kényszeríteni. Ian nem szerette a főnöke által alkalmazott erős kéz taktikát. Amíg viszont a vállalattól kapja a fizetését, Ian úgy érezte, hűséggel tartozik. – A bányászszakszervezet újabb sztrájkot tervez – mondta Whittakernek. – Egy nagyot. Ha Stern pótmunkaerőt hoz, mint a múltkori sztrájk alkalmával, bárki, aki minket lát, azt fogja hinni, hogy mi is helyettesítő bányászok vagyunk. Whittaker bólintott. – Meg akarom nézni azt a tárnát, ahol Lemner emberei az aranyat találták. Mit gondolsz, mikor fognak a bányászok cselekedni? – Holnap este újabb szakszervezeti gyűlés lesz. Talán akkor döntés születik. Samantha a fésülködőasztal felső fiókjának alján találta meg a parfümös fiolát. Nem is emlékezett rá, mikor használta utoljára, mert ritkán tett magára parfümöt. Kihúzta a dugót, és az orrához emelte a fiolát – arra számított, hogy a drága illatosítószer már régen megromlott. Meglepetésére a parfüm még mindig jó volt. Bedörzsölte vele a csuklója belsejét és a melle közét, és mély lélegzetet vett, amint egzotikus keleti fűszerillat töltötte meg a szobát. Visszatette a dugót, és elmosolyodott magában. Trey nem fogja tudni, mi az az illat, ami megcsapja az orrát. Átbújtatta a fején az ingét, és mosolya lehervadt, amint meglátta magát a tükörben. Trey játékos kötekedése a szeplőivel kapcsolatban fájó emlékeket idézett fel benne. Gyermekkorában mindig csúfolták a többiek a vörös

haja és a szeplői miatt. Amikor kilencéves volt, egy osztálytársa babonás szülei nem engedték, hogy részt vegyen a lányuk születésnapi zsúrján, mert őszintén hitték, hogy Samanthát megjelölte az ördög. A fehér papírba gondosan becsomagolt ajándékot a kezében szorongatva egész úton futott hazáig, és sírva omlott az anyja karjaiba. Az anyja azzal próbálta vigasztalni, hogy a szeplők az angyalok csókjai, és Isten biztosan szereti őt, amiért ilyen sokat adott neki. Minden csepp erejét össze kellett szednie, hogy ne fakadjon ki, hogy ő nem akar angyalcsókokat, ő el akar menni Becky Weeds születésnapi zsúrjára. Samantha befejezte az öltözködést, és éppen a haját tűzte fel, amikor hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. Leszegett állal és hajtűkkel a szájában ment ki a konyhába; keze ügyesen illesztette be a tűket a tarkóján lévő súlyos kontyba, amint lépdelt. Alig várta, hogy újra láthassa Treyt. Hirtelen megtorpant, és kikapta a szájából a hajtűket. – Richard? Maga nem tud kopogni? Richard Winters megállt a konyha közepén, és sértődött arckifejezéssel hátrált vissza. – Kedvesem, aggódtam maga miatt. Amikor a bejárati ajtót zárva találtam, körbementem... – A bejárati ajtó mindig zárva van vasárnap. Az étterem zárva van. Richard szokásos higgadtsága fogyni látszott. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. – Beszélnem kell magával. Samantha megkeményítette magát a férfi hangjából érződő könyörgésre. – Nincs semmi megbeszélnivalónk. – Samantha, kérem! Fontos. Elöl áll a kocsim. Miért nem megyünk valahová... – Sajnálom, Richárd. Mást terveztem. Most pedig meg kell kérnem, hogy távozzon. Richard arcán zavartság villant át. Idegesen szorongatta a kalapját, amit Samantha eddig soha nem tapasztalt nála. – Csak öt percre. Kérem! Van valami furcsa izgatottság Richard viselkedésében, vélte nyugtalanul Samantha. Nem olyan magabiztos, sőt szokatlanul levertnek tűnik ma. Samantha elbizonytalanodott.

– Rendben van – egyezett bele. – Öt perc. De meg kell ígérnie, hogy azután elmegy. Richard felsóhajtott. – Egy férfi, akivel üzleti kapcsolatban vagyok, olyasmit mondott, ami nagyon zavart. Magának nincs oka aggodalomra, de úgy gondoltam, fontos tudnia róla. Arról a férfiról van szó, akit nemrégiben felvett. A neve nem Smith, hanem Stern. Liam Stern. Ő Treyman Stern nagybátyja.

Tizedik fejezet Trey három helyre is betért a főutcán, hogy mindent beszerezzen, amit akart. Samantha – töprengett – meg lesz lepődve, ha megtudja, hogy az ebéd a város legjobb éttermeiből származik. A füstölt osztriga konzervet a Kaledóniai kocsmából kölcsönzött kosárba tette, felült a bricskára, és összefogta a gyeplőt. Remélte, hogy Samanthának ízleni fog, amiket vásárolt. Szerette volna ezt a napot különlegessé tenni a számára. Látogatása Joe-nál jól sikerült. Joe vegyes érzelmekkel fogadta Trey ügyvédválasztását. – Kendall jó ügyvéd, de nem olcsó – jegyezte meg Joe. – Nem dolgozik könyörületességből. Ha rájön, hogy nem tudok eleget fizetni neki, gyorsabban szabadul meg tőlem, mint egy meggyújtott gyújtózsinórú dinamitrúdtól. – Kendall közölte a feltételeit, Joe. Ha veszít, nem tartozol semmivel. Ha nyer, fizethetsz neki részletekben. Joe még ezek után is kételkedő volt. – És mi a biztosíték, hogy nem lépek le a városból és nem szegem meg a kötelezettségeimet? – Nem fogod ezt tenni. – Ezt Kendall nem tudja. – Csakugyan. Viszont azt tudja, hogy én vállalok kezességet az adósságaidért. Ha meglépsz, nekem kell fizetnem. Még néhány percig beszélgettek, majd Joe olyan témára váltott, ami mindkettőjüket aggasztotta. – Trey, aggódom Samantháért. Abba az étterembe túl könnyű betörni. Azok után, amik mostanában történtek, nem hiszem, hogy biztonságban van ott egyedül. Trey homlokán mély ráncok jelentek meg. – Van fogalmad, ki dúlta fel azt a helyet, amíg odavoltam? Joe megrázta a fejét. – Pénzt nem vittek el. Bárki is volt az, meg akarta őt ijeszteni. Hogy miért, nem tudom. Bárki lehetett, gondolta nyugtalanul Trey. Bárcsak elindulhatna valami nyomon. Eszébe jutott, hogy fel kellene fogadnia valakit, aki éjjel őrizné az éttermet. Samanthának nem tetszene, de el kellene fogadnia.

Ő pedig jobban aludna, ha tudná, hogy Samanthát nem fenyegeti veszély. Miután Trey eljött a börtönből, még néhány dolgot elintézett, mielőtt visszament volna az étterembe. Kikerülte a sártócsát, amit reggel csinált, amikor kiürítette a fürdőkádat, majd bekopogott a konyhaajtón, és bement. Samantha az asztalnál ült, és a pénztárkönyvet lapozgatta. Felpillantott, amint Trey belépett. Trey a padlóra tette a kosarat az ajtó mellé, és a mosogatóhoz sétált. – Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta a válla fölött, amint lecsavarta a kulacsa tetejét. – Több helyre is be kellett térnem, hogy beszerezzem, amit akartam. Készen vagy? – A szivattyú nyikorgott, ahogy mozgatni kezdte a kart. Samantha becsukta a pénztárnaplót, és lassan felállt. Ajka vékony vonallá keskenyedett. – Kérdezni akarok tőled valamit – jelentette ki hűvösen. Trey felegyenesedett, és felé fordult. Ereiben meghűlt a vér, ahogy meglátta az asszony komor arcát. Valami történt. – Sam, mi a baj? Samantha rezzenéstelenül nézett Treyre. – Igaz az, hogy Liam Stern eljött hozzád munkát és szállást kérni, és te mindkettőt megtagadtad tőle? Trey úgy érezte, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Hogy a pokolba tud erről Samantha? Trey azt hitte, akkor látta utoljára Liamot, amikor kiutasította a lakásából. Keserűen emlékeztette magát arra, hogy ugyanezt hitte, amikor tizenhat éves kölyökként, mindössze a ruhászsákjával otthagyta San Manuelt. Kóborló nagybátyja – úgy látszik – már visszatérő rémálommá válik, amit nem tud lerázni. – Igaz? – ismételte meg röviden a kérdést Samantha. Trey lassan felsóhajtott. – Igen. A Samantha arcán átvillanó leplezetlen sértettség elárulta Treynek, hogy az asszony kétségbeesetten remélte, nemet fog mondani. Samantha hangja remegett. – Miért van az, hogy amikor már kezdem azt gondolni, hogy talán tévedtem veled kapcsolatban, hogy végül is te is csak tisztességes ember vagy, te mindig olyasmit teszel, amivel az ellenkezőjét bizonyítod?

Trey idegességében, hogy Samantha – úgy tűnik – elítéli őt, azon tépelődött, megmagyarázza-e a helyzetet, vagy sarkon forduljon és elmenjen. Az előbbi mellett döntött. – Sam, figyelj rám! Nincs elveszett szeretet Liam és... – Én nem szeretetről beszélek, Trey; én egy öregember iránti szánalomról beszélek. Amikor idejött hozzám, már hónapok óta munka nélkül volt, és Isten tudja, mióta nem evett. És te csak úgy ridegen kidobod az utcára, amikor nincs otthona. Treyben vészesen megnőtt a harag. A szeme izzott. – Volt otthona, Sam. Csak elvesztette. Hallasz? Elvesztette pókeren! – Ő akkor is a nagybátyád, az Isten szerelmére! – És ugyanaz a hazudós, részeg alak, aki sírba vitte az anyámat! Samantha arcán meglepődés tükröződött, de mielőtt válaszolhatott volna, Trey megkerülte az asztalt, és elébe állt. – Így van, Sam – mondta hideg, keserű hangon. – Az az ártalmatlan öregember sírba vitte az anyámat. Csak előbb elkártyázta mindenét, és megfosztotta minden csepp méltóságától. Samantha ösztönösen hátralépett, félelem suhant át rajta a Trey szemében lángoló düh láttán. – Sajnálom, Trey. Nem tudtam. Trey vállon ragadta, és Samantha lenyelte a sikolyt, ami a torkát fojtogatta. Trey erősen megrázta, amitől hátracsuklott a feje. – Megölte őt, Sam! Megölte az anyámat, úgy, mintha fegyvert fogott volna rá és lelőtte volna. Megölte őt! Trey hirtelen tudatára ébredt, hogy szorongatja Samantha karját, és elengedte őt. Zavart mozdulattal a hajába túrt, és küszködött, hogy uralkodni tudjon az indulatain. Megrémisztette annak felismerése, milyen közel állt ahhoz, hogy kiboruljon. Samantha rémült tekintete mélyen a szívébe hasított. Ugyanolyan tekintet volt, mint amilyet az anyja szemében látott, valahányszor Liam részegen rárontott. Ő csak olyankor csinálta. Ám ezúttal ő a felelős egy asszony bizalmának elvesztéséért. Nem Liam. – Sam, ne haragudj! – mondta mély, remegő hangon, és arca elfehéredett. – Nem tudom, mi jött... Anélkül, hogy befejezte volna, sarkon fordult, kiment, és becsapta az ajtót maga után.

Samantha megdörzsölte a karját. Még mindig érezte azt a helyet, ahol Trey ujja a húsába mélyedt. Nem tudta abbahagyni a remegést. Soha életében nem fogja elfelejteni azt a rémületet, ami elfogta, amikor Trey megragadta. Reszketve gondolt rá, mi történt volna, ha Treynek nem sikerül visszanyernie önuralmát. Samantha pillantása a hátsó ajtó mellett álló kosárra tévedt, és elszorult a torka. Kevesebb, mint huszonnégy órája még szeretet és vágy melege vette körül. Most pedig... Nem tudta, mit érez most. Csak azt tudta, hogy jobban fáj, mint bármi, amit valaha érzett. Richard remegő kézzel állította be a bankszéf kombinációját. A gondolattól, hogy az a koszos csirkefogó itt ül az irodájában és rá vár, felforrt a vére. Jenkins majdnem túllépte a hasznavehetőségét. Komolyan meg kell terveznie, hogyan tegye el láb alól a fickót. Úgy, hogy ne hagyjon nyomot. Még egy utolsót csavart a záron, és kinyitotta az ajtót. Kivett a széfből egy kis zacskó aranypénzt, és higgadtan visszasétált az irodába. Elborzadt. Silas Jenkins az ő székében terpeszkedett karba tett kézzel, és csizmás lábát feltette az ő asztalára. – Csinos kis helye van itt – jegyezte meg Jenkins végigmérve a szobát. – Hozzá tudnék szokni. Richard az íróasztalra dobta a zacskót. – Itt a fizetsége utolsó részlete – közölte hűvösen. – Ha azt hiszi, többet tud kicsikarni belőlem, téved. Jenkins letette a lábát a padlóra, és kihúzta magát a széken. – Nem kérek én többet, mint amennyivel tartozik nekem. – Zsebre vágta a pénzt. – Nem akarja megszámolni? – Miért, meg kellene? – Nem. Természetesen nem. – Richard mosolyt erőltetett magára, és témát váltott. – Elvárom magától, hogy holnap este ott legyen a szakszervezeti gyűlésen. Ez része volt a megállapodásunknak. – Csakúgy, mint Stern meggyilkolása – emlékeztette Jenkins. – Azt akarom, hogy maradjon távol Sterntől – jelentette ki éles hangon Richard. – Vele más terveim vannak. Jenkins felkacagott.

– Úgy érti, igazából nem akarja kockáztatni, hogy Stern meghaljon, és olyan valakire hagyja a bányát, akit nem tud megvásárolni. – A Sternnel kapcsolatos tervem nem tartozik magára -mondta gyorsan Richard. Túl gyorsan is. Zavarta, hogy Jenkins gyakran átlát a szándékain. Piti bűnöző létére a fickó megtévesztően ravasz. Richard azonnal másra terelte a szót. – Emlékszik rá, mit kell mondania a gyűlésen? Jenkins türelmetlen sóhajjal felállt. – Gondolom, most visszamegyek a hotelbe, és elpróbálom a mondókámat. Richard összeszorította a száját. Egyszer Jenkins még túl messzire kényszeríti. – Semmi szükség gúnyolódnia. Csak óvatos vagyok. Miután Jenkins elment, Richard letörölte az íróasztalát, megigazította a széket, és elrendezte az itatóspapírt. Vonakodva ért bármihez is, amit az az alávaló féreg beszennyezett. Csak akkor könnyebbül meg, ha már nem lesz szüksége Jenkins szolgálataira. Mire Samantha a bányatelepre ért, a karja már fájt a súlyos kosár cipelésétől. letette a földre, és odament az őrbódéhoz. Megint Arnie Pitts volt szolgálatban. Samantha lenyelte a férfi iránt érzett undorát. – Mr. Stern itt van? – kérdezte. Arnie Pitts nem nézett fel az újságjából, amit olvasott. – Nincs, asszonyom. Ma nem jött be. Samantha zavartan vonta össze a szemöldökét. Arnie nemhogy nem kacsingat rá, de a viselkedése már-már túlhalad az udvariasságon. Samantha eltűnődött, vajon Trey figyelmeztette-e a megfelelő viselkedésre. – Köszönöm, Arnie – mondta óvatosan. Sarkon fordult, és visszament a kosárhoz. Ekkor már Arnie felnézett. Orrlyukai kitágultak, szeme összeszűkült, amint figyelte, ahogy Samantha lehajol a kosárért. Szajha, gondolta. Majdnem dühbe hozta, hogy az asszony szaladt Sterilhez, és elpanaszolta, hogy incselkedett vele. Ha Stern még egyszer figyelmezteti, csatlakozhat a munkanélküliek sorához. Ha nem lenne olyan átkozottul szüksége a pénzre, megmondaná Sternnek, mit csináljon a tetves állásával. Samantha a csípőjéhez fogta a kosarat. Ha Trey nincs otthon – határozta el –, az ajtójában hagyja a kosarat. Már egyszerűen nincs ereje visszacipelni a városba.

A gondolatai egész délután a közte és Trey között kirobbant viszályon jártak. A mai napig nem jött rá, mennyi érzelem gyülemlett fel Treyben. Valahogy mindig azt hitte, ő soha nem sebezhető – mindig olyan erősnek, olyan legyőzhetetlennek tűnt. Máig eszébe sem jutott, milyen gyerekkora lehetett, vagy milyen hatások érték, melyek belekovácsolódtak abba az emberbe, aki ő ma: egy kicsit túl zárkózott, egy kicsit túl cinikus, egy kicsit túlságosan – kereste a megfelelő szót – felelős. Gyanította, hogy eddig csak azt az oldalát látta Treynek, amit ő látni engedett. Trey olyan sok mindent titkolt, ami részben fejtörést okozott neki, részben elszomorította. Nem tudta, miért akar Trey álarc mögé rejtőzni. Samantha csak azt tudta, hogy most nyomorultabbul érzi magát, mint eddig bármikor. Nem bírta elviselni ezt a törést, amely kettejük között keletkezett. A nap éppen a hegyek mögé kezdett ereszkedni, amikor elérte az alacsony vályogépület csoportot, ahol Trey lakott. Letette a kosarat a földre, és bekopogott az ajtón. Nem jött válasz. Újra bekopogott. Émelygés kavarta fel a gyomrát. Hirtelen szükségszerűvé vált, hogy lássa őt, hogy meggyőződjön róla, jól van. Már majdnem feladta a reményt, amikor nyílt az ajtó. Meglepődés, majd óvatosság tükröződött Trey szemében, amikor meglátta. Arcának vonásai reggel óta láthatóan mélyültek, és évekkel idősebbnek látszott. Samantha tétován rámosolygott. – Valaki azt ígérte nekem, hogy kirándulni visz – mondta halkan. – Eljöttem érte. Kétségbeesés és sajnálat futott át Trey arcán. – Sam, ne csináld ezt! – intette. – Nem helyes. Samantha makacs ellenállással szegte fel az állát. – Nem hagyom, hogy lerázz, Trey – jelentette ki. – Te mellettem álltál, amíg a Michael miatti bánatommal küszködtem. Nem lennék jó barát, ha elhagynálak, amikor szükséged van valakire, igaz? Trey megcsóválta a fejét. – Nincs szükségem senkire. – Az ördögöt nincs! – vágott vissza Samantha. – Mindannyiunknak szüksége van valakire. Még neked is.

A Samantha szavaiból áradó védelmezni akarás megindította Treyt. Nem volt nehéz elképzelni, hogy az asszony olyan, mint egy ugrásra kész nőstényoroszlán, amely védeni akarja a kölykeit. Hirtelen vágyat érzett, hogy magához ölelje. – Sam... – A hangja elcsuklott, és mély lélegzetet kellett vennie, hogy visszanyerje önuralmát. – Volna kedved kiülni az udvarra? – fejezte be sietősen. Kimondhatatlanul kényelmetlenül érezte magát. Samantha szeméből megértés sugárzott. – Nagyon. Trey megfogta a kosarat, és mutatta az utat a dolgozószobáján keresztül. – Te nem voltál itt, amióta aládúcoltam a falakat és kicseréltem a tetőt, ugye? – Könnyebb volt kézzel fogható dolgokról beszélni. Olyan dolgokról, amik nem fájnak. – Nem. Sokat dolgoztál rajta. Kellemesen meglep az eredmény. – Samantha tényleg meg volt lepődve. Amikor Trey az épületbe költözött, az inkább elhagyatott helynek, mint lakásnak nézett ki. A vastag, fehérre meszelt vályogfalakból most nyugalom áradt. A berendezés kevés, de rendezett volt. Nem díszítették fodrok – semmi olyasmi, ami elvonná a figyelmet attól, hogy élvezni lehessen egy Ilyen bensőséges menedékhelyet. Az, hogy Trey ízlése ennyire tükrözi a sajátját, különös érzést keltett Samanthában. Az udvarra vezető ajtó nyitva állt, s utat engedett az enyhe szellőnek és az alkonyat halvány fényeinek. A kikövezett teraszon nagy agyagcserepekben virágzott a muskátli és a margaréta. A nyugati falon egy öreg bougainvillea meresztette karmazsinvörösbe öltöztetett ágait a homokszínű vályogon. Samantha nem igazán tudta, mit gondoljon írről az egészről. Nem hitte, hogy Trey olyan férfi, aki kedveli a virágokat. De valójában mennyit tud róla? Trey letette a kosarat egy régi asztalra, mely tetszetős ezüstszürkére patinásodott az idők folyamán. – Ez a kedvenc helyem a házban – mondta az udvarra mutatva. – Nyáron szinte túl meleg van itt kinn, de télen nagyon kellemes itt üldögélni. – Megfordult, és az udvarral szemközti zsalugáteres ablakokra mutatott. – Az a lakás üres. Megpróbáltam rábírni a tulajdonost, hogy adja el nekem, de ő abban a reményben tartogatja, hogy a lánya és a

veje visszaköltöznek Tucsonból Myterrába. Szeretném, ha egyszer enyém lenne az egész épület. Trey hangja kissé megremegett, ahogy beszélt, és Samantha ráébredt, valószínűleg ez az első alkalom, hogy valakinek mesél az álmairól és a terveiről. Trey egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy magáról vagy ilyen dolgokról beszéljen. Samantha odalépett hozzá, hátulról átkarolta, és az arcával a hátához simult. – Mit kezdenél ezzel a hellyel, ha az egész a tiéd lenne? Trey megfogta az asszony kezét, és magához ölelte. Hüvelykujjával akaratlanul simogatta a csuklóját. – Az udvarral szemben lévő szoba keletre néz – töprengett fennhangon. – Tágas és magas. Szerintem szép konyha lenne belőle. Az ajtaja az udvarra nyílik, és beengedi a reggeli szellőt. Bár a déli fallal szemben építenék egy lugast, hogy mérsékelje a nyári napfényt. És ez az udvar, mivel védve van az utca felől, biztonságos játszóteret nyújtana a gyerekek számára. Szavai olyan élénken idézték fel a családi nyugalom képét, hogy Samantha behunyta a szemét, és felsóhajtott. Hátrafordította a fejét, és állát a férfi lapockái közötti izmos mélyedésbe támasztotta. – Nagy családot tervezel? – tűnődött el. Trey megfeszült. – Nem tudom, te hogy vagy vele – szólalt meg hirtelen témát váltva –, de én éhes vagyok. Húzd ide azt a széket, és helyezd magad kényelembe, én pedig hozok egy másikat a konyhából. Samantha tisztában volt vele, hogy megszakította a közöttük lévő bensőséges hangulatot, és remegő hangon kérdezte meg: – Kipakoljak a kosárból? – Ha akarsz. Azonnal jövök. Mialatt Samantha figyelte, hogy Trey bemegy a házba, legszívesebben belerúgott volna magába. Túl későn ébredt rá, hogy megjegyzése a gyerekekkel kapcsolatban érzékeny pontot érintett. De miért? Törte a fejét, de nem kapott választ. Sejtette, hogy valami borzasztó dolog történhetett Treyjel, hogy ennyire tiltakozik a család ellen. És az a borzasztó dolog Liam Sternhez fűződik. Trey feltett egy kanna kávét, amíg Samantha kipakolta a kosárból az ételt. Volt fűszeres marhahússal töltött zsemle, ecetes cékla és csemege

uborka, füstölt osztriga, szardínia mustáros szósszal, almáspite, datolya, puha, érett füge és még tucatnyi más finomság, amiket Samanthának soha nem jutott volna eszébe egy kirándulásra bepakolni. Mélyen meghatotta, hogy Trey ennyire figyelmes. Amíg ettek, lassan besötétedett, és a sötétség leple alatt Trey lassan kitárulkozott. – Sam, szeretnék bocsánatot kérni a mai kirohanásomért. Liam mindig fájó pont volt a számomra. Nem volt szép tőlem, hogy rajtad töltöttem ki a mérgemet. Trey elmesélte, milyen volt az életük az anyjával az apja halála után, és a kiszámíthatatlan, részeg ember által rettegésben tartott család élete fokról fokra feltárult. Beszélt arról, hogyan szenvedett az anyja a nagybátyjától, hogy egyik házból a másikba kellett költözniük, mert nem tudták kifizetni a lakbért, és sok városból szégyenkezve távoztak, mert Liam képtelen volt egy állásban sokáig megmaradni. Bár Trey alig érintette azokat az időket, amikor a nagybátyja verte, Samantha gyanította, hogy sok minden történt még, amiről nem tett említést. Az a férfi, aki olyan durván bánik a feleségével, nem valószínű, hogy nagyobb kedvességet mutat az asszony gyereke iránt. Samantha hirtelen megértette, miért nem nősült meg soha Trey. – Megrémített a gondolat, Sam – mondta csendesen Trey –, hogy esetleg olyanná válok, mint ő. Ma, mielőtt visszanyertem az önuralmamat, láttam a félelmet a szemedben, és rosszul lettem, amikor elképzeltem, mit tettem volna... – A hangja elhalt. Samantha átnyúlt az asztal fölött, és a kezét a férfi kezére tette. – Te nem vagy olyan, mint a nagybátyád. Ha olyan lennél, ma nem tudtad volna megfékezni magad. Dühbe gurultál volna, s csak azután mentegetőztél volna. – Te ezt nem tudhatod. – De igen. – Samantha nem volt vele tisztában, honnan tudná; a szavak valahonnan mélyről törtek fel belőle. -Trey, te egy melegszívű, szerető ember vagy. És azt hiszem, csodálatos apa lenne belőled. Ne hagyd, hogy az, amit a nagybátyád veled és az anyáddal tett, elrettentsen attól, hogy megnősülj és saját családod legyen, ha szeretnéd azt. Trey a tenyerébe fogta Samantha kezét. Hosszú pillanatokig csak csendben ültek, saját gondolataikba merülve.

Amikor Trey végül megszólalt, hangja olyan halkan csengett, hogy Samanthának fülelnie kellett, hogy meghallja. – Soha senkinek nem beszéltem még Liamról – mondta érzelemmel telt hangon. – Mindig azt hittem, ez olyasmi, amit kitörölhetek az agyamból és elfelejthetek. De nem tudom megtenni. Éjjel-nappal mindig ott van. A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Néha azon tűnődöm, mit vétett az anyám meg én, hogy ezt érdemeltük. Megpróbáltam megbocsátani neki, de nem tudtam, Sam. Vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el. Trey hátrahajtotta a fejét, és apró, elfojtott hang szakadt fel a torkából, amint nyelt. – Gyerekkoromban sokszor feküdtem ébren éjszaka, és azon gondolkoztam, hogyan öljem meg; annyira gyűlöltem. A gond csak az volt, hogy soha nem volt hozzá gusztusom. Azon túl soha nem jutottam, hogy a halálát kívántam. Samantha nehezen tudta felfogni, milyen mélyen gyűlöli Trey a nagybátyját. Az ő szülei kedves, szerető emberek voltak. De mi lett volna, ha kegyetlenek lettek volna? Meg tudott volna-e szabadulni tőlük érzelmileg sértetlenül? Hány gyerek lép a szülei nyomdokaiba ahelyett, hogy a saját útját járná? Samanthát az lepte meg leginkább, hogy Trey – ahelyett, hogy elzüllesztette volna a nagybátyja durvasága – erősebb, nemesebb emberré tudott válni. – Köszönöm, hogy elmesélted – mondta halkan. Trey az asszonyra pillantott. – Nem akartam, hogy bárki is tudja. Nem tudom, miért. Egyébként is túlságosan fáj beszélni róla. Samantha nem látta tisztán Trey arcát, de a hangjából kicsengő bánat elszomorította. – És most, hogy beszéltél róla – faggatta finoman –, még mindig fáj? Érezte, ahogy Trey tekintete belefúródik. – Igen – felelte a férfi egy pillanat múlva. – Még mindig fáj. De már nem félek tőle annyira, mint azelőtt. Még egy ideig beszélgettek. Aztán leszedték az asztalt, és a tányérokat bevitték a házba. – Én eltörölgetek, ha te elmosogatsz – javasolta Samantha.

– Nagyon kedves tőled, de nem szükséges – mondta Trey bizonytalan hangon. Még mindig úgy érezte, remeg egy kicsit azok után, hogy lemeztelenítette a lelkét. Samantha ajkát nevetés hagyta el. – Valójában nem is voltam kedves. Utálok mosogatni. Miután mindent rendbe tettek, Trey hazakísérte Samanthát. Kellemes este volt, és ahelyett, hogy elmentek volna a kocsiszínbe egy bricskáért, nyugodt tempóban sétáltak. Samantha tekintete megakadt a dombon lévő ércfeldolgozó szellőzőkéményein. – Trey, mi történik, ha Cleveland hatálytalanítja a Sherman-féle ezüstfelvásárlási törvényt? Trey követte Samantha pillantását. Már a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja neki, a törvényhozás miatt nem kell aggódnia, de tudta, igazságtalan lenne eltitkolni előle az igazat. Samantha éttermének sikere éppen úgy az ezüst jövőjétől függött, mint egész Myterráé. – Nem tudom – felelte ehelyett Trey. – Nagy valószínűséggel vissza kell fognunk a termelést. Legrosszabb esetben teljesen bezárom a bányát. És Myterra – gondolta Samantha – szellemvárossá válik. Összevonta a szemöldökét, miközben fontolgatott magában egy kérdést, mely az utóbbi néhány héten foglalkoztatta. Oldalpillantást vetett Treyre. – Kérdezhetek valamit? – Persze. Samantha gondosan válogatta meg a szavait. Nem akarta bajba keverni Miles Gilbertet, amiért felfedte a bánya pénzügyi gondjait. – Most, hogy ilyen bizonytalan a helyzet, miért fizetted ki a bérleti díjamat ennyire előre? – Gondoskodni akartam rólad – felelte habozás nélkül Trey. – De négy hónapra? Trey, ha a bányát be kell zárni, akkor az étteremre is ez a sors vár. Kétlem, hogy Mr. Littleton visszaad pénzt, és biztosan nem leszek olyan helyzetben, hogy visszafizessem neked. – Nem, de tető lesz a fejed fölött, és ez fontosabb nekem, mint a pénz. Samantha szemét könnycseppek csípték, és sűrűn kellett pislognia, hogy visszafojtsa őket. Kezét a férfi kezébe csúsztatta, amint sétáltak.

– Mit tettem én, hogy megérdemeljelek téged? Trey megszorította a kezét. – Én is mindig ugyanezt kérdezem magamtól. A főutcáról és a Union Streetről érkező éjszakai zsivaj egyre hangosabbá vált, amint közeledtek az étterem felé. Samantha megpróbálta elképzelni, milyen lenne a város, ha a kocsmák, báltermek és bordélyok bezárnának, de nem tudta. Azok – amióta csak az eszét tudta – mindig is Myterra részei voltak. Mégsem mondhatta őszintén, hogy sajnálná, ha tönkremennének. És vele mi lesz? – tűnődött. Nincs hova mennie. Ha Myterra meghal, ő egyedül marad. Nincstelenül. Az egyedüllét gondolata nem ok nélkül foglalkoztatta Samanthát – komolyan eltöprengett, hogy idegenkedése az újra férjhezmenéstől nem veszélyezteti-e esélyeit az életben maradásra. Ahhoz eléggé realista volt, hogy tudja, amit szeretnénk, és amire szükségünk van a túléléshez, nem mindig esik egybe. Talán bölcs dolog lenne, ha elgondolkodna a jövőjéről. Amikor az étteremhez értek, Samantha odaadta a kulcsot Treynek, és a férfi kinyitotta az ajtót. Azonban mielőtt kitárta volna Samantha előtt, megállt, kezét a kilincsen tartva. – Sam, amit korábban mondtam... – Kereste a megfelelő szavakat. – A Liam és köztem fennálló nézeteltérés nincs összefüggésben azzal, hogyan vezeted az éttermet. Ha a nagybátyám jól végzi a munkáját és te meg vagy elégedve vele, én megbízom az ítélőképességedben. Nem fogok beleavatkozni. Ígérem. Samantha tudta, mennyibe került Treynek, hogy ilyen engedményt tegyen, és emiatt még inkább tisztelte őt. – Még nem döntöttem el, mit kezdek Liammal – mondta őszintén. – Most, hogy Maria nincs, nehéz megítélni, hogyan tovább. Egyedül nem működtethetem ezt a helyet, de a segítségért sem tudok sokat fizetni. – Samantha érezte, hogy Trey aggódik miatta, s mosolyt erőltetett magára. Treynek elég baja van anélkül is, hogy miatta aggodalmaskodik. – Majd kitalálok valamit. Mindig is így volt. Trey belépett vele. Amíg Samantha lámpát gyújtott, Trey ellenőrizte a helyiségeket. – Úgy tűnik, minden rendben – mondta a konyhába visszatérve. – Nem lesz semmi baj?

Samantha megrázta a fejét. – Nem lesz. Trey habozott. – Nos, akkor... jó éjszakát! Az ajtó felé indult, és Samantha hirtelen úgy érezte, mintha egyenlőtlen helyzetben lenne. – Trey? A férfi megállt, és megfordult. Samantha idegesen nedvesítette be az ajkát. – Nem... szeretnél... itt maradni? Trey arca megfeszült. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Sam. Talán majd máskor. Szavai – akármilyen kedvesen mondta is – a megszégyenítés lángjával perzselték Samantha arcát. Védekezőn szegte fel az állát. – Hát persze – mondta hűvösen. – Majd máskor. Trey egy pillanatig csak meredt rá, és elcsodálkozott az asszony hirtelen hangulatváltozásán. Aztán, amikor beléhasított a felismerés, nem tudta visszafojtani a belőle feltörő nevetést. – Sam, ha továbbra is kitárom neked a lelkemet, a büszkeségem valószínűleg csorbát szenved, de az az igazság, tegnap este túlzásba vittem, azt hiszem. És bosszant, hogy be kell vallanom, nem vagyok már olyan fiatal, mint régen. – Amikor látta, hogy Samantha arckifejezése megenyhül, felé nyúlt, és a karjaiba vette. Addig nem akart elmenni, amíg nem lakik jól a csókjával. – És te, te kis vörös bestia, olyan nő vagy, akinél nem lehet elfelejteni, mit kezdjen veled az ember. Samantha kifüggesztette az „Ideiglenesen zárva" táblát a Drake House bejárati ajtajára, és visszament a konyhába. Szinte egész éjjel ébren feküdt, és viaskodott önmagával -Liamról, az étteremről, és arról, hogy felvegyen-e valakit Maria helyett. Már majdnem reggel volt, amikor végre kimerülten álomba szenderült, de elégedett volt a döntésével. A pénztárnaplója a konyhaasztalon feküdt. Ha körültekintően tervezett, vissza tudja fizetni Treynek az első havi bérleti díjat, és még marad annyi, amiből megveheti, amire szüksége van. Jó terv – vélte, de addig nem akarta beleélni magát, amíg nem tesz néhány látogatást, és össze nem gyűjt némi támogatást a vállalkozásához. Emlékeztette magát, hogy beszélnie kell Treyjel, mielőtt elkötelezi magát. Mielőtt kimondja az utolsó szót a dologban, biztos akart lenni benne, hogy semmi nem kerülte el a figyelmét. Ha valaki észreveszi a terve gyenge pontját, az Trey.

Öt óra előtt tíz perccel – mint minden reggel, amióta Samantha felvette – Liam megérkezett. Samantha enyhe bűntudatot érzett amiatt, amit tenni készült, de szigorúan félretette az aggodalmait. Most, hogy elhatározásra jutott, tudta, csalódna önmagában, ha nem vinné véghez. – Jó reggelt, Mrs. Drury! – köszönt Liam, amint felakasztotta a kalapját a konyhaajtóra. – Egy kicsit csípős idő van ma reggel. Nem hinném, hogy a tél soká késne. Samantha behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Ne emlékeztess engem a télre – gondolta. – Jól van, Mrs. Drury? Samantha szeme kipattant. A gyomra émelygett. Most, hogy tudott Liam Treyjel való kapcsolatáról, a családi vonások azonnal kiütköztek előtte. Mindig is úgy vélte, valami ismerős Liamban, ám most, hogy tudta az okát, nem értette, miért nem vette ezt észre korábban. – Igen, jól vagyok – mondta remegve. Liam idegesen egyik lábáról a másikra állt. – Láttam kinn a táblát. Gondolom, zárva tart, amíg nem szerez több segítséget. Samantha tépelődött, hogy az egykor jóképű arcra nézzen-e – ami ismerős és különös is volt a számára –, vagy nem tetszően fordítsa el a tekintetét. Képek villantak fel benne egy sebezhető asszonyról és egy védtelen kisfiúról -akiknek az élete kegyetlen módon összetört –, és minden együttérzés, amit Liam Stern iránt táplált, eltűnt, meghalt. Samantha beszívta a levegőt, és kihúzta magát. – Az étteremmel kapcsolatos terveim nem tartoznak magára, Mr. Stern – jelentette ki hűvösen. – Kifizetem a bérét még két hétre. Mától már nem dolgozik itt.

Tizenegyedik fejezet Egy pillanatba telt, mire Liam rájött, hogy Samantha a valódi nevén szólította, és a felismeréstől az arcán tükröződő meglepődés az ellenszegülés grimaszává változott. – Szóval az a hálátlan csirkefogó megmondta magának -fakadt ki. – Mindig bajkeverő volt az a kölyök. Én próbáltam őt az egyenes útra téríteni, de ő olyan átkozottul nehéz felfogású... – Mr. Stern, hogy mi történt maga és az unokaöccse között, az nem tartozik rám. Ami viszont zavar, hogy hazudott nekem. Ha még a nevével kapcsolatban sem őszinte, hogy várhatja el, hogy bízzak magában? – Ha megmondtam volna a nevem, nem vett volna fel! -tiltakozott Liam. – Valószínűleg nem. De az, Mr. Stern, az én döntésem, és magának nincs joga felháborodni. Írtam egy ajánlólevelet, amiben tanúsítom, hogy szorgalmasan és megbízhatóan dolgozott, amíg az alkalmazásomban állt. Azonban azon a valódi nevét tüntettem fel. Nem javasolnám, hogy másokat is megpróbáljon becsapni. A Liam szeméből sugárzó hideg, kemény tekintettől Samanthában meghűlt a vér. A férfi eltette a pénzt és a levelet, szó nélkül sarkon fordult, és kisétált az épületből. Samantha teljesen kifáradva rogyott le egy székre. Az asztalra könyökölt, és arcát a kezébe temette. A szíve olyan vadul vert, hogy az már fájt. Nem volt könnyű úgy dönteni, hogy elbocsájtja Liamot. A férfi jó alkalmazott volt, még ha Samantha számára soha nem is volt teljesen rokonszenves. De akárhogy is próbálta, nem tudta kiverni a fejéből azt a nyomorúságot, amit Liam éveken át okozott Treynek és az anyjának. Döntése szigorúan elvi alapon nyugodott, és az ilyenek gyakran a legnehezebb elhatározások, mert ritkán van közük a valósághoz. Samanthát nyugtalanította az érzés, hogy ez a döntés még visszatér kísérteni őt. Egész délelőtt tervezgetett, és listákat írt. Sarah Morrissey visszajött dolgozni, és Samantha megbízta, hogy készítsen leltárt mindenről, ami az éléskamrában található. A két asszony alig szólt egymáshoz munka közben, de időnként összenéztek, amikor a bejárati ajtón valaki kitartóan kopogott.

– Ez az első eset évek óta, amióta itt lakom, hogy a Drake House zárva van hétköznap – jegyezte meg Sarah. -Gondolom, senki sem tudja igazán mire vélni. Samantha halványan rámosolygott, és megpróbált nem figyelni a kopogásra. Utasította Sarah-t, hogy ne nyisson ajtót, mert ha egyszer is megteszik, nem tudnak haladni a munkával. Délben Sarah hazament, hogy ránézzen a gyerekeire, Samantha pedig elindult a városba. Mire elintézte a dolgait, és a bánya felé tartott a dombon, szemében izgatottság ragyogott, és arca is kipirult. Sikerülni fog. Tudja, hogy sikerül. Nem Arnie Pitts volt őrszolgálatban. Paddy Sweeny üdvözölte őt kedvesen. – Már egy hónapra való vasárnap óta nem láttam -mondta vigyorogva. – Csinosan néz ki, kislány, ha mondhatom így. Samantha megköszönte a bókot, és beírta a nevét a naplóba. – Most miért maga van szolgálatban, Paddy? Kérte, hogy tegyék át az éjszakai műszakból? – Nem. Pitts ma reggel nem jött be, így itt maradtam még egy műszakra. – Csak nem akar még ma este is dolgozni a saját műszakjában? – kérdezte Samantha. – Biztosan kimerült. A férfi rákacsintott, és cinkosan megjegyezte: – A túlórapénz megédesíti azt, kislány. Davy Collins fog helyettesíteni ma éjszaka. Miután Samantha aláírta a naplót, a bányairoda épületéhez sietett. Amint belépett, Miles Gilbert felpattant a helyéről. Feltolta a szemüvegét az orrán, és meglepetten meredt Samanthára. – Jó reggelt... illetve jó napot, Mrs. Drury! Segíthetek valamiben? – Szeretnék találkozni Mr. Sternnel, ha itt van. Amint ezt kimondta, Trey aggódó tekintettel lépett ki az irodájából. – Mintha a hangodat hallottam volna. Minden rendben? – Igen. Beszélhetnék veled egy percre? Trey betessékelte az asszonyt az irodába. Samantha Mi-les Gilbert kíváncsi pillantására derűs mosolyt erőltetett magára, és bement Trey szobájába. Trey becsukta maguk mögött az ajtót. – Miért nem vagy az étteremben? Mi történt? Samantha felnevetett.

– Nem történt semmi. Csak látni akartalak. Igazság szerint szeretném megnézni a könyvelésedet. Néhány változtatást szeretnék az étteremben, és meg kell győződnöm róla, hogy mindent rendben... Samantha elhallgatott, amint Trey a vállára tette a kezét, és magához húzta. – Gyere ide, kedvesem! – mondta rekedt hangon. Samantha a férfi dereka köré csúsztatta a karját, és ajkát a szájához emelte. – Hiányoztál tegnap este – suttogta. Trey védelmezőn átölelte, és határozottan csalogató ajka lassú, borzongató csókban tapadt a szájára, mely forró, édes mézként áradt szét Samantha testében. Amikor a férfi végül elhúzódott, megcsókolta Samantha orra hegyét, szemhéját, homlokát, majd olyan szorosan vonta magához, amennyire csak tudta, anélkül hogy fájdalmat okozna neki. Arcát az asszony hajába temette. – Istenem, de jó veled! – mormolta. Samantha felsóhajtott, és behunyta a szemét. Az arcával érezte Trey szívének egyenletes, megnyugtató dobogását, és arra gondolt, semmi nem tenné boldogabbá, mintha itt maradna örökké Trey karjaiban. A férfi halkan felkacagott. – Tudod, milyen nehéz úgy dolgozni, hogy folyton csak rád gondolok? – kérdezte. – Majdnem teljesen használhatatlan voltam egész délelőtt. Samantha hátraszegte a fejét, és csillogó szemmel a férfira nézett. – Én nagyon hasznosan töltöttem a délelőttöt – dicsekedett. Trey elengedte, és figyelmesen hallgatta, amíg elmesélte az ötletét. – Ígéretet kaptam rá, hogy napi két dollárért használhatok egy lovasszekeret. Jack Petrie jelenkezett, hogy biztosítja a szükséges jeget, és Mr. Mason folyamatosan ellát annyi palackozott ásványvízzel és gyógyteával, amennyit csak el tudunk adni. Egy kis szervezéssel, de kevesebb munkával annyi nyereséget tudok termelni, mint most. A reggelit továbbra is a Drake House-ban szolgálom fel, mivel az hozza a legtöbbet, viszont azután bezárok, és elkezdek készülni az ebéd kiszállításához. Az esti forgalom alig térül meg, így azzal teljesen leállok. Trey minél tovább hallgatta Samantha tervét – hogy az ebédet inkább házhoz szállítja a vendégeinek –, annál jobban megtetszett neki, de pusztán önös érdekből. Sohasem volt igazán ínyére, hogy Samantha pincérkedik és az éttermet látogató csirkefogó bányászokat szolgálja ki.

Most újszerű érzés töltötte el, hogy óvja őt. A trágár megjegyzések és tréfálkozások – melyek általában a nőket, de különösen Samanthát vették célba, és mindig is a bányászok társalgásának részei voltak – most veszélyes haragot szítottak benne. Jobban szerette volna, ha az asszonynak nem segítség nélkül kellene boldogulnia abban az étteremben, mert bármi megtörténhet. – Ki fogja vezetni a szekeret? – Én, amíg fel nem veszek valakit. – Samantha felsóhajtott, majd fáradtan hozzátette: – Nem tudom, mi van velem. Úgy látszik, fáraszt már, hogy egész nap a vendégekkel kell foglalkozzak. Mialatt Samantha beszélt, nyugtalanító érzés fészkelte magát Treybe. Kézenfekvő lenne, hogy a szekeret Liam hajtsa, de Samantha még őt egy szóval sem említette. Trey összevonta a szemöldökét. – Hol van Liam? – Már nem dolgozik nálam – felelte Samantha, ám nem egészen nézett a férfi szemébe. Benyúlt a retiküljébe, és kivett néhány bankjegyet. – Mielőtt elfelejteném, hoztam neked valamit – folytatta sietősen. – Az első részletet abból, amivel tartozom neked. Ha gondosan terveztem, ki tudom fizetni... – Sam, nézz rám! Samantha szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, hogy ezt a beszélgetést nem kerülheti el, bármennyire is szeretné. Idegesen nedvesítette be az ajkát. – Azt tettem, amit jónak láttam – mondta halkan. Nyugtalanul izgettmozgott, majd félrefordította a tekintetét. – Sam... – Trey két ujjal felemelte az asszony állát. Samantha nem volt egészen biztos afelől, hogyan fogadja Trey, hogy elbocsájtotta a nagybátyját – bármennyire is kinyilvánította Trey, hogy gyűlöli –, és gyomrában émelygést érzett, amint tekintete találkozott a férfi fürkésző pillantásával. Trey megértő szemében némi szomorúság is rejtőzött. – Sam, ha tudtam volna, milyen hatással lesz rád, soha nem... Samantha a férfi ajkára tapasztotta az ujját. – Trey, ne! Ez az én döntésem volt, és vállalom érte a felelősséget. Trey megfogta Samantha kezét, és csókot nyomott a tenyerébe. – Jobban örültem volna, ha nem cselekedtél volna ilyen gyorsan. Talán tévedtem, és neked volt igazad Liammal kapcsolatban. Talán meg-

változott az évek során, csak én túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Annyira megváltozott, hogy a bűntudatnak még csak szikrája sem villant a szemében, amikor szembesültem vele, gondolta cinikusan Samantha. Konokul szegte fel a fejét. – Trey, ez nem volt könnyű döntés a számomra, és biztosíthatlak, nem siettem el. Azt tettem, amit szívem szerint helyesnek éreztem. Azért tettem... – Azért tettem, mert szeretlek, gondolta. Mély lélegzetet vett. – Megtörtént, és nem szeretnék többet beszélni róla – fejezte be. Trey beleegyezően bólintott, de a gondterhelt tekintet nem tűnt el az arcáról. Még egy ideig beszélgettek Samantha tervéről, hogy az éttermet ebédkihordó szolgálattá alakítaná át. Trey a támogatásáról biztosította, javaslatokat tett, és még azt is felajánlotta, hogy elterjeszti a hírét a bányászok között. Ajánlott néhány régi bányászt is, akik a sérüléseik miatt már nem tudnak dolgozni, de a szekeret még képesek elvezetni. Samantha megígérte, hogy felkeresi őket. – Tedd ezt el, amíg be nem indítod az üzletet! – Trey megpróbálta visszaadni neki a pénzt. – Ha majd talpraállsz, fizethetsz nekem. Samantha határozottan megrázta a fejét, és nem fogadta el a pénzt. – Ezúttal jól fogom csinálni – jelentette ki. – Vagyis nem lesznek felesleges kiadások és gondatlan nyilvántartás. És nincs több alamizsna, gondolta magában. Belefáradt már, hogy kihasználják olyanok, akik úgy ismerik, könnyen rászedhető egy szomorú tekintettel. Felemelte a fejét, és felvonta a szemöldökét. – Ha már a nyilvántartásról beszélünk, mintha valaki arra célozgatott volna, hogy nem tudom, mit teszek és a segítségére van szükségem a könyvelésem megfelelő vezetéséhez – incselkedett. Trey szemébe ragyogás lopózott. – Ó, igazán? Samantha bólintott. – Valójában – folytatta pajkos hangon – az a valaki azt mondta, segít rendbe tenni a könyvelésemet, akár tetszik, akár nem. – Nagyon erőszakos, ugye? – Az nem kifejezés! – Samantha pókerarcú komolyságát elfojtott kuncogás törte meg. – De nagyon jól csókol. -Habozott, majd huncutul hozzátette: – Többek között.

Néhány perccel később – miután Samantha ajka már lüktetett, és arca kipirult az önfeledt csókolózástól – kimentek a külső irodába. Trey leguggolt egy könyvszekrény elé, és kivett néhány könyvet. – Ez a készpénzfizetési számláké – mondta, és átnyújtott Samanthának egy nagyméretű, vékony, bőrkötésű kötetet. – Az általános és a bérköltségeket külön naplóban vezetjük. Ez pedig – folytatta, miután egy újabb kötetet vett elő – a főkönyv, amibe átvezetjük az összegeket a naplókból, és kiszámoljuk a nyereséget, illetve a veszteséget. Gilbert, kaphatnék egy ceruzát és egy írótáblát? – Természetesen, Mr. Stern. Mielőtt Miles odaadhatta volna Treynek a kért dolgokat, a bejárati ajtó nyílt, és Ian Hunter lépett be az épületbe Richard Wintersszel a sarkában. – Sterilhez jöttünk – jelentette ki Ian. – Bent van? Trey feleegyenesedett. – Itt vagyok. Ian tekintete egy pillanatig Samanthán időzött, mielőtt visszatért volna Treyre. – Elnézést- mondta gyorsan. – Nem vettem észre, hogy vendége van. – A pillantása visszavándorolt Samanthára. -Mrs. Drury, ha nem tévedek? Talán nem emlékszik rám, de a férje és én... – Emlékszem magára, Mr. Hunter. Örülök, hogy újra látom. – Samantha Richard felé biccentett, és a gyomra felkavarodott a férfi fájdalmas arckifejezésétől. – És magát is, Mr. Winters. – Lepillantott, és úgy tett, mintha a kezében lévő naplókat tanulmányozná. Inkább érezte, mint látta, hogy Richard bámulja. Keze remegett, ahogy lapozott. A Samantha és Richard közötti feszültség nem maradt észrevétlen. Trey és Ian pillantást váltottak. Miles Gilbert leszegte a fejét, és hirtelen úgy tűnt, nagyon összpontosít az előtte lévő számokra. Trey megérintette Samantha könyökét. – Megbocsátasz, Sam? Nem tart sokáig. Samantha élénk mosolyával sem tudta leplezni a szemében tükröződő szorongást. – Persze. Csak átnézem ezeket a könyveket. Trey arckifejezése együttérzőre váltott. – Rendben. Ha bármi kérdésed van, Gilbert tud neked segíteni.

A két férfi követte Treyt az irodájába. Az ajtó bezárult mögöttük, és Samantha hangosan fújta ki a levegőt. Észre sem vette, hogy eddig viszszatartotta azt. Miles felpillantott az íróasztaláról. – Jól van, Mrs. Drury? A Richarddal való találkozás jobban felizgatta Samanthát, mint hitte volna. Még nem egészen győzte le azon gyanakvását, hogy Richard nem az őmiatta érzett aggodalmában beszélt neki Liam Sterilről, hanem hogy összeugrassza őt Treyjel. Kezdett csodálkozni, miért is vette egyáltalán fontolóra, hogy hozzámenjen ehhez az emberhez. Nagyot sóhajtott. – Jól vagyok, Miles – felelte remegve. – Igazán. Eltűnődött, vajon kit próbál meggyőzni ezzel. Ceruzával és írótáblával felszerelkezve Samantha leült egy zsámolyra a pult mellett – mely elválasztotta Miles Gilbert asztalát a bejárati ajtótól –, és átnézte a könyveket. Időnként jegyzeteket készített, illetve kérdéseket tett fel Miiesnek, ha egy tétel nem volt világos. Erőfeszítésbe telt arra figyelme, amit olvasott. A Trey irodájából kiszűrődő hangok elég hangosak voltak ahhoz, hogy emlékeztessék a férfiak jelenlétére, de ahhoz nem, hogy megérthesse, miről beszélnek. Annyira nem zavarták, mint amennyire felkeltették a kíváncsiságát. Hirtelen kinyílt Trey szobájának ajtaja. Richard lépett ki, és zárta be csendesen maga mögött. Odalépett a pulthoz Samantha mellé. – Kedvesem? Samantha megborzongott. Remélte, hogy Richard nem próbál meg beszélni vele. Az pedig, hogy még bizalmasan is szólítja, zavarta, különösen mivel Miles Gilbert hallótávolságon belül volt. Közömbösséget színlelt a dolog iránt, megjelölte a helyet a mutatóujjával, ahol járt a könyvben, és felpillantott. Richard úgy nézett ki, mint aki nem aludta ki magát. Az arca feszült volt. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, a bőre sápadt volt. Úgy tűnt, még szőke haja is elvesztette szokásos fényét. Samantha némi sajnálatot kezdett érezni iránta. Richard széles mosollyal tekintett rá. – Gyönyörűen néz ki – jegyezte meg halkan. – Hiányzott. – Kérem, Richard! Sem az idő, sem a hely... – Beszélnünk kell! Samantha megrázta a fejét.

– Nem lehet, Richard. Dolgom van. – Ebédeljen velem! – Nem. – Kérem, kedvesem! Ez borzasztóan fontos lenne nekem. Utána nem fogom többet zavarni, ígérem. Samantha megdörzsölte a homlokát zavarában. – Nagyon megnehezíti a dolgot – mondta, s sikertelenül próbálta leplezni a hangjából kicsengő ellenszenvét. – Miért nem tud elfogadni egy nemet válaszként? – Az isten szerelmére, Samantha! – fakadt ki Richard. -Mi össze akartunk házasodni! Hát egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy egykor szerettük egymást? Miles Gilbert felkapta a fejét, és rájuk meredt. Samantha csak azzal tudott volna visszavágni Richardnak, hogy soha nem szerette, de lenyelte a megjegyzést. Talán vele kellene ebédelnie, és egyszer s mindenkorra tisztáznia a kapcsolatukat. Becsukta a naplót. Tekintetét bosszúság keményítette meg. – Rendben van, Richard, magával ebédelek. De meg kell ígérnie, hogy azután békén hagy. – Természetesen, kedvesem. Ahogy kívánja. Samantha visszaadta a könyveket Miiesnek. – Azt hiszem, mindent megtudtam, amire szükségem volt. Kérem, mondja meg Mr. Sternnek, hogy köszönöm, amiért megengedte, hogy belenézzek ezekbe. Miles felállt. – Megmondom, Mrs. Drury! Ennyit üzen? – Samantháról Richardra, majd visszapillantott, és nyugtalanul topogott egy helyben. Mondja meg Treynek, hogy szeretem, gondolta Samantha. – Igen, ennyit. Benézhetek magához, ha kérdésem van? – Örömömre szolgálna, Mrs. Drury. Abban a percben, amint Richard kilépett az irodából, Trey Ian Hunter felé fordult, és ujját vádlóan ráemelte. – Ha nem kedvelném magát személy szerint, Ian – recsegte összeszorított fogsorán át –, kikísértetném a telepről, és megtiltanám, hogy újra betegye a lábát. Ian állkapcsa megfeszült.

– Nem mondhatom, hogy hibáztatom. De a feltételeke az Egyesült Ezüstbányák szabta, nem én. Én csak közvetítem az üzenetet. Ne rajtam töltse ki a mérgét! – Ki hozta ebbe Winterst? – kérdezte Trey. Ian előrehajolt a székén, és alkarjával a combjára támaszkodott. – Whittaker – felelte őszintén. – Egyik este együtt vacsoráztak, és azonnal egymásra találtak. Trey szitkozódott az orra alatt. Eljött az ablaktól, és leült az íróasztalához. Tisztában volt vele, hogy ha keresztül, vezetnék a vasutat Myterrán, az lenne a legjobb, ami a várossal csak történhet. Ellentétben azokkal, akik tiltakoznak a fejlődés és az eredményes változtatások ellen, ő szeretné, ha a vasút áthaladna Myterrán. Ahelyett, hogy az ezüstöt öszvér vontatta szekereken vinnék a hegyeken át San Manuelbe, közvetlenül a San Franciscó-i olvasztóba tudnák szállítani. Azonban Treynek nem volt annyi pénze, amennyit a Déli Pacific Vasúttársaság követel, és teljes mértékben elutasítja, hogy kölcsönt fogadjon el Richard Winterstől, bármennyire is csábító az ajánlat. Hátradőlt a székén, és a vele szemben ülő férfit tanulmányozta. Szemöldökét összevonta, tekintete kemény volt. – Mikorra kell döntenem? – A Déli Pacific november közepéig adott időt nekünk a válaszadásra. Én azonban nem várnék addig. Túl nagy az esélye, hogy visszavonják az ajánlatukat. Trey káromkodott magában. – Mi történik, ha visszautasítom a feltételeiket? Ian arcán meglepetés villant át. – Megtenné? – Talán. Ian a kezét bámulta. Remélte, nem jutnak el erre a pontra. Nem szeretett köztes szerepet játszani egy már igazságtalanná vált játékban. – Az Egyesült Ezüstbányák a Conchát akarja – mondta halk hangon Ian. – Mi történik? – ismételte lassan, kimérten Trey. – Ha a vállalat rákényszerül, kész arra, hogy felvállalja a vasút Myterrába hozatalának teljes költségét. – De...? Ian Hunter hosszú, bizonytalan lélegzetet vett.

– A Conchából származó ércet többé nem fogadják a feldolgozóüzemben. És azt sem fogják megengedni, hogy a vasúton máshova szállítson. Trey hosszasan, komoran nézett a másik férfira. – Ebben az esetben akár fel is mondhatok mindenkinek, és bezárhatom a bányát – mondta keserűen. Ian felpillantott rá. – Vagy eladhatja. – Maga nem is eszik – dorgálta finoman Richard Samanthát. – Talán kér még valamit a kappan mellé? Samantha letette a kését és a villáját, és az ajkához érintette a szalvétáját. – Richard, miért ragaszkodott ahhoz, hogy idehozzon? Már mondtam magának, hogy nem szeretem ezt a helyet. A férfi sértődött arckifejezéssel tekintett rá. – A Silver Queen Hotel étterme a legjobb a városban -tiltakozott. – Úgy érti, a legelőkelőbb. – Valami baj van vele? Samantha előrehajolt, és mérgesen suttogni kezdett. – Igen, baj van vele. Én nem vagyok idevaló. Nézzen körül, Richard! Mindenki elegánsan van öltözve, én pedig egy kopott pamutruhát viselek. – De bájosan néz ki, kedvesem! – Kilógok innen. Richard felsóhajtott, és hátratolta a székét. – Menjünk máshova? – kérdezte. A szemében tükröződő határozott kihívás elárulta Samanthának, hogy a férfi azt várja, visszakozzon. Tudta, hogy így ő a hadviselő fél, de már nem érdekelte. Az elmúlt órában Richard rendelkezett az idejével, mégsem törekedett rá, hogy megmagyarázza, miért volt olyan fontos, hogy beszéljen vele. Samantha az asztalra tette a szalvétaját. – Igen. Richard szemén bosszúság suhant át, aztán eltűnt. Egyetértő arckifejezést erőltetett magára, felállt, és megkerülte az asztalt, hogy kihúzza Samantha székét. Azonban feltűnően hallgatott, és Samantha gyanította, hogy nehezen uralkodik magán. Csak miután beültek Richard kocsijába, kezdett nyíltan beszélni a férfi.

– Megkérdezhetném, miért viselkedik ilyen gyerekes módon? – Megrántotta a gyeplőt, amitől a lovak nagy iramban megindultak. Miután Samantha visszanyerte az egyensúlyát, a kezét az ölébe tette, és maga elé meredt. – Amiért maga is úgy viselkedett a bányában – mondta tömören. – Elég hatásos, nem? Érezte, hogy a férfi mellette megfeszül. – Gondolom, bocsánatkéréssel tartozom – adta meg magát. Samantha nem válaszolt. Richard figyelmét az utcára fordította, és egyikük sem szólt, amíg az étteremhez nem értek. Richard megállította a fogatot. – Beszéltem Mr. Littletonnal. Samantha már éppen kiszállni készült a kocsiból. Megállt, és nyugtalan tekintettel pillantott Richardra, amint a rossz előérzettől hideg borzongás futott végig a gerincén. – Tudom, mennyit jelent magának az étterem – folytatta Richard halk, érzelem nélküli hangon. – Már megtettem a szükséges intézkedéseket, hogy megvásároljam tőle a Drake House-t. Ez lett volna a nászajándékom. Samantha úgy érezte, mintha a férfi a szeme közé vágott volna. Minden szín eltűnt az arcáról. Hitetlenül meredt Richardra, bensőjében düh és bizonytalanság tombolt. Mikor vette volna meg Richard az épületet? Abból ítélve, amit neki és Treynek mondott, Morris Littletonnak a városon kívül kellene tartózkodnia. Samantha úgy érezte, sarokba szorították. – Mikor intézte mindezt? – kérdezte. Richard kitért a válasz elől. – Tudom, hogy ez kényelmetlen a maga számára, kedvesem – mondta gyorsan. – Bár nem fordult meg a fejemben, hogy visszautasítja az ajánlatomat. Én még mindig szeretem, Samantha, örökké szeretni fogom. És természetesen nem akarom, hogy bármilyen módon lekötelezettnek érezze magát. De szeretném, ha megtartaná az éttermet, Így mondok köszönetet azért az élvezetért, amit hónapokon át a társasága nyújtott nekem. Mialatt a férfi beszélt, Samantha érezte, hogy egyre nő benne a harag. Pontosan tudta, miért vette meg Richard az éttermet – mint mindig, most is hűségét és kötődését akarta megvásárolni.

– Trey több hónapra előre kifizette a bérleti díjamat. Mi lesz azzal a pénzzel? – Semmi szükség, hogy ezen törje a szép kis fejét, kedvesem, már gondoskodtam... – Kérdezhetnék valamit, Richard? Hol van a pénz? – A pénz már visszakerült Mr. Sternhez – felelte Richard. Hangjának enyhén fáradt színezete volt. – Ma reggel helyeztettem az összeget a bankszámlájára. Samantha megmarkolta az ülés szélét. Nem volt biztos benne, hogy megkönnyebbült-e, amiért nem tartozik többé ilyen sokkal Treynek, vagy dühös-e Richardra, amiért beleavatkozik az életébe. – Nem akarom megbántani magát, Richard, de nem tudom, hogyan értethetném meg világosabban az érzéseimről anélkül, hogy goromba lennék. Nem szeretem magát. Nem akarok a felesége lenni. Nem akarok... – Samantha drágám, én nem is próbálom arra kényszeríteni, hogy jöjjön hozzám, ha ez az, amit... – Az ördögbe is, hadd fejezzem be! – fakadt ki Samantha, miközben küszködött, hogy kordában tartsa elszabadult indulatait. – Nem akarok több ajándékot magától. Még az éttermet sem. Ért engem? – Samantha, ez csupán egy emlék... – Mossa ki a fülét, Richard, és figyeljen rám! Nincs több ajándék! A férfi kissé visszakozott, arcára a fájdalom és az elutasítás fagyos tekintete ült. – Nem... nem is tudom, mit mondjak – hebegte. Samantha megemelte a szoknyáját, és készült, hogy kiszálljon. – Hacsak az nem „viszontlátásra", nem akarom hallani. – Amint a szavak elhagyták az ajkát, azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná őket. A férfi felé nyúlt, hogy megérintse a kezét, ám az megrettent, mintha megszúrta volna. A szeméből sugárzó nyers sértődöttség bűntudatot ébresztett Samanthában. – Richard, sajnálom. Nem akartam durva lenni. Csak... csak szeretném, ha némi távolság lenne köztünk egy ideig. – Mély lélegzetet vett. – Kihozom a holmijaimat a Drake House-ból, amint találok egy új helyet. Lehetetlenné tette a számomra, hogy továbbra is itt maradjak. Richard elfordította a fejét, és többször nagyot nyelt. Nem szólt.

Samantha tudta, hogy ha bármit mondana, az csak rontaná a helyzetet, így leszállt a kocsiról. Richard szó nélkül elhajtott, otthagyta őt az utca közepén. Samantha megdörzsölte a homlokát, és fáradtan felsóhajtott. Mellkasában szörnyű fájdalmat érzett, és legszívesebben sírva fakadt volna. Pokolian érezte magát, amiért megbántotta Richardot, de neheztelt is a férfira, amiért ilyen könnyen bűntudatot tudott ébreszteni benne. Most már újabb gonddal kell megküzdenie. Mit fog csinálni az étteremmel? Mire Trey elhagyta a bányatelepet, a feje zsongott, a térde elgyengült, úgy, mint az első napokban, miután meglőtték. Úgy érezte, mintha hirtelen megnyílt volna a föld, és egy szakadék tátongna előtte, amibe könnyen belezuhanhat. Úgy érezte, nem tudja irányítani a saját életét. Ha az Egyesült Ezüstbányák Részvénytársaság eddigi próbálkozásai – hogy a Concha közelébe férkőzzön – bosszantották is Treyt, ez a legújabb fondorlat alaposan feldühítette, mert a vállalat végső célja az, hogy kiüsse őt a nyeregből. A Déli Pacific Vasúttal együttműködve az Egyesült Ezüstbányák beleegyezett, hogy a vasút Myterrába hozatalához szükséges fele tőkét biztosítani fogja, ha a Concha-bánya leteszi a másik felét. Ha ő visszautasítja az ajánlatot, elzárják a vállalat telepeivel folytatott üzleti tevékenységtől, beleértve a vasutat és az ércfeldolgozót is. Az a két lehetősége van, hogy beolvad az Egyesült Ezüstbányákba, vagy elfogad egy kölcsönt a Első Területi Banktól, mely kölcsönnel gyakorlatilag Richard Winters ellenőrzése alá kerül. Az első lehetőséget etikai kompromisszumnak, a másodikat visszataszítónak tartotta. Amikor az étteremhez ért, befordult a sikátorba, és leszállt a bricskáról. A hátsó ajtó ki volt támasztva egy téglával. Legalább Samantha időben hazatért, gondolta. Aggódott, amikor megtudta, hogy Winters erősködött, hogy Samantha vele együtt jöjjön el a Conchából. A konyhában teljes káosz uralkodott. Edényekkel, tányérokkal és konyhai eszközökkel megrakott ládák sorakoztak a padló közepén. Samantha néhány ruhája az asztalon hevert. A helyiség úgy festett, mintha valaki épp most költözne be. Vagy ki. Samantha kihátrált az éléskamrából. Arca kipirult, haja kusza tömegben lógott, amint az orra alatt mormolt szitkozódás közepette sepert fel egy kis kiszóródott rizsét egy újságpapírra, melyet az egyik szélén megnedvesítve a padlóhoz tapasztott. Egész délután azon füstölgött,

hogy Richard megvásárolta a Drake House-t. Olykor olyan düh fogta el, hogy legszívesebben földhöz vágott volna valamit, olykor pedig a sírás kerülgette. Richard Winters iránta táplált „szerelme" kezdett lidércnyomássá válni, amelyet nem tudta, hogyan kezeljen. – Mi folyik itt? – kérdezte Trey. Samantha megperdült. Nem vette észre, hogy Trey ott van. A férfi barátságos hangja nem tudta lecsillapítani pattanásig feszült idegeit. – Na ugyan mi? – vágott vissza. – Elköltözöm. – Mit csinálsz? Samantha rádöbbent, hogy igazságtalanul bünteti Treyt olyasvalamiért, amihez nem volt köze, és hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt. A falhoz támasztotta a seprűt, és a ruhaujjával megtörölte a homlokát. – Sajnálom. Nem akartam rád kiabálni. Csak most dühös vagyok, és nem tudok tisztán gondolkodni. Annyira zaklatott volt, hogy nem vette észre Trey arcán a kimerültséget. Lehajolt, összefogta a papírt a szemét körül, és mérgesen folytatta: – Richard megvette az éttermet Morris Littletontól. Azt mondta, nászajándéknak szánta, bár ezt kötve hiszem. Gyűlöli ezt a helyet. Ez az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy elfogadjam a házassági ajánlatát. Nem akarta, hogy itt dolgozzam, de én igen. Állandóan erről vitáztunk. Felemelte az újságpapírt, és letette a mosogató melletti csöpögtetőre. – Bármi is a célja, én nem kérek belőle. Egyértelműen megmondtam neki, hogy lehetetlenné tette számomra, hogy itt maradjak. Mialatt beszélt, Trey úgy érezte, mintha acélpántok szorulnának a mellkasa köré. Homlokán gyöngyözött a veríték. – Hova fogsz menni? – kérdezte. Hangja természetellenesen tompán csengett. Samantha megtörölte a kezét a kötényében. – Nem tudom, és nem is érdekel – jelentette ki. – Ha kell, az utcán alszom. Richard Wintersnek fel kell már fognia azzal a kemény koponyájával, hogy nem irányíthatja az életemet. Közöltem vele, hogy kiköltözöm, és most pontosan ezt szándékozom tenni. Valami elpattant Treyben. – Az ördögbe is, Samantha! Elég bajom van anélkül is, hogy miattad kelljen aggódnom! Hát soha nem gondolkozol, mielőtt cselekszel?

Samanthában meghűlt a vér a férfi hangjából áradó csípős haragtól. Csak bámult rá, mozdulni is képtelen volt; a feje szédült Trey kitörésétől. Nyers szavai ütésként érték, s bírálatot adtak, amikor ő együtérzést szeretett volna kapni. Csalódottnak érezte magát. Nyugtalanító csend telepedett közéjük, mint sűrű, fojtogató felhő. Trey hosszú ujjaival a hajába túrt, és ujjai hegyét a szemére nyomta. Megcsóválta a fejét. – Bocsáss meg! – mondta lassan. – Nem volt jogom, hogy rád ordítsak. Samantha védekezőn karba fonta a kezét. A torka elszorult, és úgy érezte, vészesen közel áll ahhoz, hogy kitörjön rajta a sírás. A padlót bámulta. Trey feléje indult, és Samantha felkapta a fejét. Harag és sértődöttség csillogott a szemébe szökő könnyeken át. – Ne gyere közelebb! – szólt rekedt hangon. Nem törődve a felszólítással Trey odalépett hozzá. Vállánál fogva magához húzta az asszony merev hátú, ellenszegülő alakját, és átölelte. – Bocsáss meg! – suttogta a hajába. Samantha érezte, hogy Trey nagy teste remeg, és még erősebben kellett harcolnia a rátörő könnyek ellen. – Utálom, ha veszekszünk – mondta mély, érzelemmel telt hangon. Trey még szorosabban vonta magához. – Megbocsátasz? – kérdezte, és hangjából oly sok fájó bizonytalanság csengett, hogy Samantha majdnem elveszítette önuralmát. Képtelen volt megszólalni, csak a karját a férfi dereka köré fonta. Gyengéd vadsággal ölelték egymást, s hagyták, hogy érintésük begyógyítsa a szavaik okozta sebeket. Később, miután elfogyasztottak egy könnyű vacsorát, leültek a konyhaasztalhoz, és beszélgettek. Trey elmesélte, mi történt a bányában, és Samantha átérezte a férfi fájdalmát. – Nem tudom, mitévő legyek, Sam – mondta Trey. -Ha eladom a bányát, az olyan, mintha elhagytam volna a bányászokat. Másrészről ha elfogadnám a kölcsönt Winterstől... Nem fejezte be a mondatot. Erős fáradtság lett úrrá Samanthán. Bűntudatot érzett, hogy csak magára gondolt, amikor Trey olyan döntés előtt áll, mely Myterra majd-

nem minden lakójának az életére kihat. Átnyúlt az asztal fölött, megérintette a férfi kezét, és Trey erős ujjai az ujjai közé fonódtak. – Holnap reggel bemegyek a bankba, és megmondom Richardnak, hogy az étteremben maradok. – Megrázta a fejét, amikor Trey tiltakozni kezdett. – Igazad volt; hirtelen cselekedtem. Köttetek Richarddal egy új bérleti szerződést, de ezúttal olyat, amit havonta újítunk meg. Időközben pedig keresek egy új helyet, amit kibérelhetek. Nem akarom, hogy aggódj miattam. Minden rendben lesz. A Trey szemében ragyogó hálába némi szomorúság is vegyült. – Nem bánod, hogy itt maradsz még egy időre? Szinte bármit megtennék érted, gondolta Samantha. Szégyenlősen elmosolyodott. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem bánom. Trey a szájához emelte Samantha kezét, és csókot lehelt rá. – Tudod, Sam, az olyan napok után, mint ez a mai, legszívesebben elmennék valahová, ahol senki sem ismer, és újrakezdeném. Gyakran eltűnődöm, mi tart vissza. Tekintetük találkozott, és nézték egymást. Samantha látta Trey szemében a gyötrelmet, és azt kívánta, bárcsak tudna mondani valamit, amivel megnyugtathatná. – Nem menekülhetünk el a gondjaink elől – mondta halkan. – Valahogy mindig sikerül utolérniük bennünket. Trey Liamra gondolt, és szájában megkeseredett a nyál. Ajkát összeszorította. Samantha érezte a férfi hirtelen hangulatváltozását, a tányérja mellé tette a szalvétáját, és felállt. – Amit viszont megtehetünk – mondta megkerülve az asztalt –, hogy megpróbálunk elmenekülni előlük egy időre. Trey észrevette az asszony csábító hangját. Hátrébb tolta a székét, és az ölébe húzta Samanthát. – El akarsz csábítani? – incselkedett. Samantha ujjait a férfi tarkóján göndörödő fürtökbe csúsztatta, és fejét a fejére hajtotta. – Igen. Még akkor is egyre kínozta a gondolat, mi baj történhet még, amikor Trey megadta magát Samantha édes, forró csókjának.

Dieter Vogel feltartotta a kezét, csendet intve a zajos szakszervezeti teremben. – A széthúzásokat meg kell szüntetni – jelentette ki határozottan, miközben gúnyosan nézett a bányászra, aki a legutóbbi viszályt keltette. – Semmire sem jutunk, ha nem alkotunk egységes frontot. – Ki fogja etetni a családjainkat? – szólalt fel egy újabb bányász. – A szép szavak nem érnek semmit, ha a porontyok gyomra üres. John Ruskin egyetértően bólintott. – Igaza van, Vogel. Garantáljanak ételt az asztalainkra, és leállunk sztrájkolni. Különben rám ne számítsanak. – Fejezd be a nyavalygást, Ruskin! – csattant fel Marty Dennison. – Ha valamit nagyon szeretnél, fizetned is kell érte. Nem fog a sült galamb a szádba repülni. – Nem fogom éheztetni a családomat egy sztrájk kedvéért! – kiáltott fel egy másik férfi. – Uraim, uraim, kérem! – Vogel végignézett az embereken. – Ezzel a civakodással semmire se jutunk. Az a helyzet, hogy mindnyájunknak el kell viselnie egy kis ideiglenes kényelmetlenséget. De hát nem éri meg az áldozatot az, amiért harcolunk? – A pénz az egyetlen, ami a sztrájk útjában áll? Hirtelen morajlás futott végig a termen, és mindenki azt kereste, ki beszél. – Ki az ördög maga? – kérdezte Marty Dennison. Silas Jenkins ügyet sem vetett rá. Átható pillantását Vogelre szegezte. Dieter Vogel végigmérte a másik férfit. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – mondta óvatosan. – Ki maga? – Kérdeztem valamit, uram. „A pénz az egyetlen probléma?" – Pontosabban a hiánya – jegyezte meg Carl Lemner. Az ezt követő csendben Jenkins összevonta a szemöldökét, és unottan úgy tett, mintha a körmeit tanulmányozná. A bányászok nyugtalanul mozgolódtak, ahogy a feszültség egyre nőtt. Mindenki Jenkinst bámulta, és várta, mit fog csinálni. Jenkins végül leengedte a kezét. – Tudok valakit, aki hajlandó támogatni a sztrájkot. Zúgolódás söpört végig a termen. Marty Dennison szemében felismerés villant, és barna bőre elsápadt, ahogy Jenkinsre meredt. Mit keres ő itt?

Dieter Vogel szeme összeszűkült. Elég ravasz volt ahhoz, hogy tudja, Jenkins valószínűleg nem nevezi meg a forrást. – Meddig? – kérdezte inkább. Jenkins karba tette a kezét, és egyenesen Vogel szemébe nézett. – Ameddig tart.

Tizenkettedik fejezet Amint Samantha lassacskán ébredezni kezdett, tudatosult benne, hogy édes meleg árad szét végtagjaiban, amitől olyan érzése támadt, mintha egy felhő lágy ölén lebegne. Egy kérges tenyér – álmának része, mégis határozottan reálisabb annál – simogatta a mellét nyers gyengédséggel, amitől testének minden idegszála izzani kezdett a vágytól. Elégedetten ásított és kinyújtózott, míg ködös elméje görcsösen próbált ragaszkodni az álomhoz. Valami nedves és meleg záródott mellbimbója köré, kicsalva belőle egy nyögést, amint az erotikus érzések a gyönyör éles szúrásaivá sűrűsödtek. Szeme kipattant, és az álom elszállt. Trey csókot lehelt a megkeményedett bimbóra, visszafeküdt Samantha mellé, és egyik kezével megtámasztotta a fejét. Másik keze továbbra is az asszony mellén nyugodott. – Jó reggelt, álomszuszék! – kötekedett rekedt hangon. – Hány óra? – Fél hat. Samantha elfintorodott. – Egy álom közepén ébresztettél fel. Trey felkacagott. – Biztosan valami szép álom volt. Úgy doromboltál, mint egy kiscica. Samantha odabújt Treyhez. – Csak néhány percet kérek még – mormolta a mellkasához. Trey felhúzta a paplant, és betakarta magukat. – Jó volt tegnap este. Samantha szája széle álmos mosolyra görbült. – Mmmm... Trey keze a takaró alá siklott, és megsimogatta Samantha csípőjét. – Te már megint dorombolsz. Samantha állával a férfi mellkasára támaszkodott. A szemét nem nyitotta ki. – Úgy tűnik, te nem vagy kába. Úgy tűnik, mintha már egy ideje fenn lennél. – Az étteremről gondolkodom. – No és? – Te már láttad azt az üres házat, ami az enyém mellett van, azt, amelyik be van deszkázva.

– Mmmm? – Ha a tulajdonosa éppen nem árulja, talán hajlandó bérbe adni nekem. Jó hely lenne az étterem számára; közel van a bányához, és elég tágas egy kis étkező helyiség kialakításához. Samantha bódult agya viaskodott a javaslattal. – És én hol lakjak? – kérdezte. – Akad elég szoba, amiből lakrészt tudnál kialakítani magadnak. Vagy maradhatnál nálam is. Samantha torkát nevetés remegtette meg. – Jó melegágya lenne a pletykáknak. – Nem, ha házasok volnánk. Samantha megfeszült. Hirtelen felélénkült, eltolta magát Treytől, és felült. – Ha ez tréfa akar lenni, hát nem mulatságos. Trey felkönyökölt. – Azt hiszed, tréfálok? Samantha úgy érezte, mintha fulladna. Nehéz volt levegőt vennie. – Me-megyek, felteszek egy kávét – hebegte. Leszállt az ágyról, és egyetlen mozdulattal felkapta az ágy lábánál heverő köntösét. – Sam, várj! Samantha kiviharzott a szobából. Mire a konyhába ért, remegett. Magára húzta a köntöst, és reszkető kézzel kötötte meg az övét. Nem tudta, mi lett vele. Attól, hogy Trey a házasságot említette, valami kitört rajta, de nem tudta, miért. Még Richard ajánlata sem érintette így. De Richardot nem szerette. Treyt szereti, és ki nem deríthető okból ez még riasztóbbá tette a gondolatot, hogy feleségül menjen hozzá. Maga köré fonta a karját, beszorította a szemét, és megpróbálta lecsillapítani a remegését. Nem értette, mi történik vele. Úgy érezte, mintha arra kényszerítenék, hogy olyasvalamivel nézzen szembe, amit régóta elkerül, bár nem tudta pontosan meghatározni, mi az. Trey belépett a konyhába. Már felvette a nadrágját, de a lába meztelen volt, és inget sem viselt. Odament Samanthához, megfogta a vállát, és maga felé fordította. Határozottan a tenyerébe vette az állát, és felemelte a fejét. Halványan látta az arcát a sötétben. – Mi a baj, Sam? Mitől félsz? Samantha torka elszorult. Attól, hogy túlságosan szeretlek, gondolta. Nagyot nyelt.

– Nem... nem tudom. Trey az asszony hajába csúsztatta az ujjait. – Ez engem is megijeszt, Sam – mondta halkan. – Nem könnyű a számomra, mert nem tudom megígérni, hogy jó férj és apa leszek. Csak annyit ígérhetek, mindent el fogok követni, hogy ne ismételjem meg a nagybátyám hibáit. Samantha megcsóválta a fejét. – Ez az egész olyan... hirtelen jött. – Valóban? Míg Samantha egyik fele azt kiáltotta: igen, egy apró, tiltakozó hang mélyen legbelül azt súgta, eleget tud már ahhoz, hogy az élete fonala végérvényesen beleszövődjön a Treyébe. Házasságban vagy anélkül, lehetetlen volt számára elképzelni, hogy nélküle éljen. Mégis időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. – Trey, nemrégen szakítottam Richarddal, és még nem vagyok felkészülve... – Sam, én nem vagyok Richard Winters. Én nem akarom irányítani az életedet. Én nem foglak arra kényszeríteni, hogy add fel az éttermet, és nem fogok beleavatkozni, hogyan vezesd... – Trey elhallgatott, mert hirtelen úgy érezte, Samantha nem hisz neki. Ajka szomorú mosolyra húzódott. – Igen – ismerte be –, megpróbáltam beleavatkozni, és sajnálom. Nem tudom, miért csináltam; azt hiszem, attól való félelmemben cselekedtem, hogy megint kicsúszol a kezeim közül. Samantha moccanni sem tudott. – Megint? – suttogta. Trey mély lélegzetet vett. – Szeretlek, Sam. Régóta szeretlek. Csak időbe telt, mire ráébredtem. Samantha fájdalmasan tudatára ébredt, mennyire megváltozott saját felfogása a szerelemről az évek során, enyhén elfordította a fejét, és az arcát Trey tenyerébe nyomta. – Nincs tűzijáték, ugye? – kérdezte együttérzően. – Nincs tűzijáték – értett egyet Trey. – És csillagok sem. A sötét konyhában állva simogatások helyett elmerültek érzelmeikben, és Samantha még közelebb érezte Treyt magához, mint amikor szeretkeztek. A szíve olyan hangosan vert, hogy eltűnődött, Trey nem hallja-e. – Akkor mire gondoltál? – faggatta csendesen. A férfi egy pillanatig töprengett, mielőtt válaszolt volna.

– Hogy néhány dolog nagyobb örömöt okoz az életben, minthogy az ember a legjobb barátja mellett ébredjen fel. Az, hogy Trey a legjobb barátjának tekintette, mélyen meghatotta Samanthát. – Én is szeretlek. Azt hiszem, mindig is szerettelek. – Hozzám jössz feleségül? – Megígérhetem, hogy gondolkozni fogok rajta? – Szavadon foglak. – Bár Trey tudta, nem várhat azonnali választ, küszködnie kellett, hogy ne éreztesse csalódottságát. Kioldotta az övet Samantha derekán, lecsúsztatta a köntöst a válláról, és odahajolt. – Mit csinálsz? – kérdezte Samantha, bár már tudta a választ. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a feje hátracsuklódjon, amint Trey ajka lassan végigbarangolt a nyakán. Még ezernyi házimunkája akad reggel, de nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat. Trey hatalmas tenyerébe vette az asszony mellét, és hüvelykujjával finoman simogatta az érzékeny csúcsokat, míg ajkával csókokat lehelt a nyakára. – Befolyásolom a döntésedet – mormolta. Ha Joe találkozott volna az utcán Perry Kendall-lel, ügyet sem vetett volna az ügyvédre. Valójában nehezen tudta elhinni, hogy a kancsal, kék szemű, cserzett arcú, vézna kis ember az, aki fel fogja mentetni a vádak alól. Perry Kendall inkább egy szerencsétlen bányakutatónak, mint befolyásos védőügyvédnek nézett ki. Kendall a falnak döntötte széke támláját, és kifejezéstelenül meredt a vasrácsra, mely fogva tartotta mind őt, mind védencét. – Mondja el újra, hova ment, miután eljött Mike kocsmájából. Joe magában folytatta bosszankodását – melyet Trey jó ítélőképességének nem jellemző hiánya váltott ki belőle –, és ismételten felidézte annak a végzetes estének az eseményeit, amikor segített egy részeg, öreg indiánnak hazatalálni. Amikor befejezte, Kendall halkan felkacagott. – Szóval megpisiltetett valakit. – Mondjon olyat, amit még nem tudok! – vágott vissza Joe. Kendall visszaengedte a szék elülső lábait a padlóra, előrehajolt, és szigorúan tekintett Joe-ra. – Ide figyeljen, fiatalember! Egy szemernyit sem érdekel, mit gondol rólam, de jobban tenné, ha a saját bőrének megmentésén fáradozna vég-

re. Maga megbélyegzett ember, Tochino. Valaki azt akarja, hogy a kötél végén lógjon, és ha néhány hét alatt nem derítjük ki, ki az, pontosan az fog történni. Szóval ne nézzen úgy rám, mintha azt hinné, hogy egy csatornából kimászott patkány vagyok, és próbáljon meg rájönni, ki akarja eltenni láb alól. – Az ügyvéd felállt. – Seriff, végeztünk – szólt ki. Joe leszállt a priccséről. – Hova megy? – Mike kocsmájába, aztán San Carlosba, hogy körülnézzek. Amíg távol vagyok, szeretném, ha megerőltetné az agyát. Írjon listát. Gyűjtse össze mindenki nevét, akikre az utóbbi tíz évben csúnyán nézett, legyen az férfi, nő vagy gyerek. Trey türelmetlenül várakozott kinn, a seriff irodájában. – Nos? – kérdezte, amikor Kendall Calder seriff kíséretében belépett a szobába. – Meséljen erről a Taza Parksról! – kérte az ügyvéd. -Milyen ember volt? Trey megdörzsölte az állát. – Nem ismertem jól. Szorgalmasan dolgozott, ha akart. Egy dús szemöldök kérdőn ívelt a magasba. – Ha akart? – visszhangozta Kendall. Trey összevont szemöldökkel próbált visszaemlékezni a jóképű, néha lázadó fiatalemberre, aki egykor nála dolgozott. – Úgy vélem, Taza olyan volt, mint sok más fiatal. Türelmetlen volt, könnyen feladta, és sértődékenynek is tűnt. Másra őszintén szólva nem emlékszem. – Mikor lépett ki magától? – A legutóbbi sztrájk idején, amikor a bányászok tiltakoztak az ellen, hogy Joe-t művezetőnek léptessük elő. Taza az első apacsok között volt, akik felmondtak, és visszatért a San Carlos-i rezervátumba. Kendall kék szeme összeszűkült, mígnem már csak apró nyílás volt napbarnított arcán. – Gondolja, könnyen kapható volt? Trey kitartóan meredt az ügyvédre. – Azt akarja mondani, valaki lefizette Tazát, hogy lőjön le, majd kenje Joe-ra? – Nem feltétlenül. De ez is egy lehetőség, ami megéri a nyomozást.

Samantha a ceruzája végét rágta, miközben az előtte fekvő adatokat tanulmányozta. – Számításaim szerint – mondta – már a szendvicsekkel is megkeressük a rezsit. Azonfelül bármi már haszon lesz. Sarah Morrissey újratöltötte kávéscsészéjüket, és leült Samantha mellé a konyhaasztalhoz. – Nem igazán mondhatom, hogy hiányozni fog a déli forgalom. A reggel sülő szalonna illata már szinte több, mint amit a gyomrom el tud viselni. Samantha éles pillantást vetett az asszonyra. Sarah már-már bűnbánóan elmosolyodott. – Két hónap – felelte Samantha kimondatlan kérdésére. Samantha nem volt biztos benne, hogy örüljön-e vagy aggassza a hír, hogy Sarah terhes. Mosolyogni próbált, de az eredmény inkább grimaszra hasonlított. – Ó, Sarah, tudom, hogy önző vagyok, de nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítselek. Nélküled akár fel is adhatom. – Ne aggódj emiatt! Nem foglak itthagyni. Ahányszor csak kezdünk egy kicsit egyenesbe jönni, mindig történik valami. Hol a gyerekek betegszenek meg, hol Connor hátgörcsei jönnek elő. Hát, Samantha, néha azt hiszem, jobb lett volna, ha vénlány maradok. Sarah kiábrándulása a házasságból nem segített Samantha saját dilemmáján. Nem tudta, miért, de nehezen tudta eldönteni, elfogadja-e Trey házassági ajánlatát vagy sem. Afelől nem volt kétsége, hogy szereti – sőt, talán túlságosan is. Nagyon rövid idő alatt mindenkit elveszített, akit szeretett – vagy a halál, vagy a balszerencse miatt. A szülei és a férje meghaltak. Maria elment, Joe pedig börtönben van. Ha Treyt is elveszti... – Samantha? Samantha visszairányította a figyelmét a jelenre, és látta, hogy a másik asszony furcsán néz rá. – Mondtál valamit? – Azt kérdeztem, akarod-e, hogy hozzálássak a tésztasütéshez, ha elraktam a tányérokat. – Az nagy segítség lenne. Ha végeztem a bankban, benézek a Mason vegyeskereskedésbe, hogy minden készen áll-e. Szükségünk van még valamire?

– Egy kis vaníliababra a cukor ízesítéséhez. – Van elég csomagolópapírunk? – Egy hétre való is. Mr. Mason azt mondja, az új szállítmány bármelyik nap megérkezhet. Miután Samantha megmosakodott, átöltözött, és megígértette Sarahval, hogy nem emel nehéz tárgyakat, még egyszer körülnézett a konyhában, mielőtt elment. Nem várta a Richarddal való találkozást. Az utóbbi időben a beszélgetésük minden alkalommal vitába torkollt. Remélte, hogy túllesz ezen a találkozáson anélkül, hogy elveszítené önuralmát. Richard egy ügyféllel tárgyalt, amikor Samantha a bankba ért, és majdnem egy órán át várt rá idegeskedve. A szék – melyen az előcsarnokban ülve várakozott – hamarosan kényelmetlenné vált, és Samantha mindössze annyit tehetett, hogy mozdulatlanul ült, és nem izgettmozgott hölgyhöz nem illő módon. A lába elgémberedett, és a lábujjait nem érezte, amikor megpróbálta megmozgatni őket. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Richard végre kijött az irodájából. Ian Hunter is vele volt. Samantha gyorsan felállt, de az érzékelés még nem tért vissza a lábába, és a hirtelen mozdulatra majdnem a padlóra rogyott. A két férfi feléje fordult. Ian üdvözlésképpen elmosolyodott, de Richard arckifejezése feszült maradt. Nyúzottnak nézett ki, mivel elég fárasztó éjszakája volt. Azon részletek, melyek fölött uralkodni tudott – tökéletes szabású öltönye, kifényezett cipője, ápolt, gondosan fésült haja – élesen elütöttek a szeme alatt sötétlő karikáktól és már-már beteges sápadtságától. Az a Richard, aki most Samantha előtt állt, messze nem az a jóképű, magabiztos férfi volt, akihez majdnem hozzáment feleségül. Samanthába belehasított a bűntudat érzése. Richard és Ian még néhány percig halkan társalogtak, majd Ian Samantha felé biccentett, és távozott. Richard oldalra lépett, hogy maga elé engedje Samanthát az irodájába, majd kihúzott neki egy széket, és az asszony leült. – Szép reggelünk van – jegyezte meg félvállról, amint megkerülte az asztalt a saját székéhez. – Csakugyan. – Samantha összekulcsolt kezét az ölébe tette, és megpróbált nyugodtan ülni.

Richardnak sikerült magára erőltetni egy merev mosolyt. – Ez a szín nagyon jól áll magának. Samantha lenézett a kezére. Ekrü színű csipke kandikált ki erdei zöld kabátjának ujja alól. – Köszönöm – mondta kényelmetlenül. Nem tudta, hogyan is kezdje, de a kedveskedések inkább növelték, mint csökkentették feszültségét. Végül felemelte a fejét, és egyenesen Richard szemébe nézett. – Richard, azért jöttem, hogy beszéljünk az étteremről. A férfi nagy levegőt vett. – Láttam a „Zárva" táblát a bejárati ajtón. – Ez csak ideiglenes. Holnaptól folytatom az üzletet. -Tétovázott. – Szeretném, ha megmaradna a bérleti szerződésem, de havonkénti alapon. Nálam van az első havi részlet. – Kinyitotta a retiküljét. Richard előrehajolt. – Samantha, az étterem a magáé. Nem kell... – Nem, Richard, az étterem nem az enyém. A magáé. Maga vásárolta. – De magának vettem, kedvesem. Samantha szemében düh villant. – Richard, kérem, ne kezdje újra! A férfi felállt, és az ablakhoz lépett. Keresztbe tette a karját a mellkasa előtt, és arcát az egyik kezébe temette. Háttal volt Samanthának. Samantha nyugtalanul mozgolódott. Richard nem könnyíti meg a dolgot a számára. Richard felemelte a fejét, és felsóhajtott. – Mondja meg, mi romlott el! – kérte bizonytalan hangon. Még mindig bámult ki az ablakon. – Nem értem, hogy történt ez a törés közöttünk, kedvesem. Mondja meg, hol hibáztam! Samantha gyomra görcsbe rándult. Gyűlölte az ilyen sajnálkozást, melyet Richard váltott ki belőle, mert olyan érzést keltett benne a férfi viselkedése, mintha nem lenne igaza abban, hogy dühös. – Maga nem hibázott, Richard. Csak nem hiszem, hogy egymáshoz valók vagyunk. A férfi feléje fordult, halványkék szemében kétségbeesés tükröződött. – Egymáshoz valók voltunk, amíg nem kezdett el találkozgatni a hátam mögött Sternnel – vádaskodott.

Samantha szája tátva maradt a döbbenettől. Észrevette magát, majd így szólt: – Richard, mikor fogja már fel végre, hogy nem vagyok a tulajdona? Soha nem voltunk hivatalosan jegyesek. Soha nem egyeztem bele, hogy feleségül megyek magához. Elfogadtam a vacsorameghívásait, mert élveztem a társaságát. Ennyi az egész. Maga nem birtokol engem. Richard a hajába túrt, felborítva ezzel frizurája rendezettségét. – Azt hittem, ha megveszem magának az éttermet, ez boldoggá teszi, de ezek szerint nem így történt. Tanácstalan vagyok, kedvesem. Mit tegyek, hogy bizonyítsam magának a szerelmem? Hideg borzongás futott végig Samantha hátán, amint küszködött, hogy megfékezze egyre növekvő zavarát, amiért Richard nem hajlandó megérteni, amit mond. Nyilvánvaló, hogy más megközelítés szükséges, már csak az üzleti tárgyalások végett is, melyek a bérleti szerződés egykét hónapos meghosszabbítására irányulnak. Ironikusnak tűnt, hogy míg az nem okozott gondot, hogy Treyt elküldje a pokolba, amikor az felbosszantotta, Richard esetében viszont mindig félt, hogy hogyan is fog reagálni a férfi. Gondolatban már túlhaladt a puszta udvariasságon; kezdte úgy vélni, olyasvalakivel van dolga, akinek labilis az elmeállapota. Mély lélegzetet vett, és felszínes mosolyt erőltetett magára. – Talán kezdjük elölről, Richard, de ezúttal egy kicsit lassabban, sorra véve a dolgokat. A férfi tekintetét zavartság ködösítette el. – Azt hittem, gyűlöl engem. – Nem gyűlölöm magát, Richard. Én... én nagyon is kedvelem. – A hazugság keserű ízt hagyott Samantha szájában. Idegesen nedvesítette meg az ajkát. – Csak most annyira el vagyok foglalva az étteremmel, hogy nem igazán van időm a társasági életre. Talán ha fel tudok venni valakit Liam és Maria helyére, és újra talpraállok, több időm lesz. – Elküldte Liam Sternt? – Azt gondolta, megtartom azok után, amit mondott? Richard bűnbánó arcot vágott. – Nem könnyítettem meg a dolgát, hogy felfedtem a kilétét, ugye? – Nem, Richard. De ami megtörtént, megtörtént, nincs értelme rágódni a múlton. Most pedig kérem, üljön le, hogy megbeszélhessük a

bérleti szerződést. Néhány változtatást csinálok az étteremben, és szükségem van az együttműködésére. Samantha elvesztette az időérzékét, amint azon terveiről mesélt Richardnak, hogy inkább házhoz szállítja az ebédet a vendégeknek, minthogy azok jöjjenek az étterembe. A szemében izgatottság ragyogott, hangja jókedvet sugárzott, melyről remélte, meggyőzőbb, mint ahogy érzi. Észrevette magán, hogy gondosan megrág minden szót, mielőtt kiejtené – nem akart semmi olyat mondani, ami Richardból dühöt vagy gyanakvást válthat ki. Richard azonban gyorsan hangot adott a véleményének. – Örülök, hogy nem fog többé felszolgálni, bár nem hinném, hogy az ebédkihordó szekér vezetése kevésbé lealacsonyító lenne. Noha Samanthát bosszantotta, hogy Richard a kétkezi munkát lealacsonyítónak találja, óvatos volt, nehogy érzései meglátszódjanak az arcán. – Csak ideiglenesen fogom vezetni, amíg ki nem építem az útvonalat, és be nem tanítok valakit, aki átveszi tőlem. – Kacéran elmosolyodott, átnyúlt az asztal fölött, és kezét a férfi kezére tette. – Kérem, mondja, hogy segít nekem, Richard! Nem hiszem, hogy boldogulok egyedül. – Mindent megtennék magáért, kedvesem. Azt hittem, ezzel már tisztában van. Mondja meg, mire van szüksége, és én erőmhöz mérten mindent megteszek, hogy megszerezzem magának. Mire Samantha elhagyta a bankot, a feje lüktetett, és émelygett a gyomra. Gyűlölte azokat a nőket, akik a bájaik bevetésével szerzik meg, amit akarnak, és gyűlölte magát, amiért most ehhez folyamodott. Még az a tudat is, hogy mindent megkapott, amit szeretne – egy új, havonkénti meghosszabbítású bérleti szerződést a Drake House-ra –, csak kevés vigaszt nyújtott lelkifurdalására, amiért megtévesztette Richardot. A Richard szabályai szerinti játékban egyezséget kellett kötnie az elveivel. Ha egyszer elköltözik a Drake House-ból – fogadta meg –, örökre elfelejti Richard Winterst. Gondolataiban elmerülve alig figyelt arra, merre megy, és amint befordult a sarkon a Mason vegyeskereskedés felé, összeütközött egy férfival, aki az ellenkező irányba haladt. A férfi durván megragadta a vállát, amint Samantha éppen el akart esni.

– Ostoba ringyó! Miért nem nézel... A férfi hirtelen elhallgatott, amikor Samantha és ő felismerték egymást. Arnie Pitts elengedte az asszonyt. – Sajnálom, Mrs. Drury! Nem tudtam, hogy maga az. Samantha lesimította a szoknyáját, miközben megpróbálta visszanyerni egyensúlyát. Nem tudta rávenni magát, hogy Arnie-re nézzen. A férfi arcán lévő pattanásra vér és genny száradt rá, és a látványtól Samantha rosszul lett. – Nincs semmi baj, Arnie. Az én hibám volt, hogy nem figyeltem magam elé. – Samantha elcsodálkozott, miért nem dolgozik a férfi. Arnie idegesen topogott. – Öö... hát... jó napot, Mrs. Drury! – Jó napot, Arnie! Samantha érezte, hogy a férfi tekintete a hátába fúródik, amint elsétált. – Valami baj van, Mrs. Drury? – kérdezte az eladó a vegyeskereskedésben, amikor Samantha kifizette az árukat. Samantha szélesen elmosolyodott. – Semmi olyasmi, amit egy csésze fűzfakéregtea ne hozna rendbe – felelte a fiatalembernek. – A palackozott italok készen vannak a holnapi elszállításra? Az eladó élénken bólogatott. – Éppen ma reggel kaptunk egy új szállítmányt. Azt hiszem, tetszeni fognak magának az új üvegek. Igazán kelendő áruk, ahogy hallottam. – Pompás. Dél körül itt leszek értük. Samantha visszament az étterembe. Sarah éppen egy tepsi süteményt tett a sütőbe, amikor belépett a konyhába. – Jó illat van itt – mondta, és megdörzsölte lüktető homlokát. – Nem is tudom, mit csinálnék nélküled, Sarah. – Pete Sandoval nézett be, amíg távol voltál – mesélte Sarah, amint becsukta a sütő ajtaját. – Azt mondta, öt óra körül visszajön. A szekér vezetése felől érdeklődött. Samantha behunyta a szemét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már kezdte kétségbe vonni a döntése bölcsességét, hogy elbocsájtotta Liam Sternt, amikor már így is olyan nehezen bírja kettesben Sarah-val. Talán a dolgok végül mégis a helyükre kerülnek.

Egész délután dolgoztak, megállás nélkül. Majdnem öt óra volt, amikor kopogtattak a konyhaajtón. – Majd én megyek – kiáltotta oda Samantha, miközben megtörölte a kezét a kötényébe. Sarah az étteremben volt, és a reggelihez terített. Pete Sandoval helyett – akire Samantha számított – Eulalie Carter állt az ajtóban. Szeme körül vörös karikák éktelenkedtek, alsó ajka duzzadt volt. Samanthának eszébe jutott, hogyan bánt Liam Stern Trey anyjával, és összerándult a gyomra. Megfogta az asszony könyökét, és behúzta a konyhába. – Eulalie, jól van? Az asszony álla reszketni kezdett. – Nem tudom, mit tegyek, Samantha. A lakbért pénteken kell fizetni, és Mr. Sells azt mondja, hogy ha megint késem vele, kilakoltat bennünket. Darryl újra a krupjával küszködik, és pénzre van szükségem a kezeltetéséhez. Samantha úgy érezte, felrobban. Alig volt készpénze, amivel a hét hátralévő részében üzemeltethetné az éttermet. – Sajnálom, Eulalie. Most nincs pénzem. Talán ha elmenne Mr. Sellshez, és megmagyarázná... Az asszony sírni kezdett. – Nem jöttem volna ide, ha lenne más, akihez fordulhatnék. Samantha beharapta az alsó ajkát. A gyomra helyén gombócot érzett. Nem szerette volna elküldeni Eulalie-t, mégis bosszankodott. Nagyot sóhajtott. – Szükségem van valakire, aki reggel öttől délután kettőig segít a főzésben. Két dollárt tudok fizetni naponta, és hazaviheti a maradékot... – Nem jöhetek! – fakadt ki az asszony, megrémülve. – Családom van, akiről gondoskodnom kell! – Megértem. Azért ajánlottam fel az állást. – Jerry leugrik a tetőről, ha elmegyek dolgozni. Kisgyerekeim vannak, és mellettük a helyem. Nincs időm arra, hogy másoknak főzzek. Samantha úgy érezte, mintha valami bizarr rémálom fogságában lenne, aminek nincs semmi értelme. Eulalie pénzt akar, de nem hajlandó megdolgozni érte, és azért sem tesz semmit, hogy visszafizesse, amit eddig kölcsönkért. Samantha szíve szokatlanul hevesen vert, és a keze is remegett, de nem tágított.

– Ha dolgozni akar nekem, felveszem. Naponta is fizethetek, ha úgy akarja. De nem engedhetem meg magamnak, hogy továbbra is pénz adjak magának. Segítek, de először magának kell hajlandóságot mutatnia. Az asszony szemében harag villant. – Mindig azt hittem, hogy maga rendes asszony, de tévedtem. Maga nem törődik senkivel, mert csak saját magáról kell gondoskodnia. Maga nem tudja, milyen az, fedelet biztosítani a kicsik feje fölé és ételt a gyomrukba. – Figyeljen rám, Eulalie... – Várjon csak, Samantha! Eljön még a maga ideje is! Ha az emberek sztrájkba lépnek a jövő héten, itt senki sem fog enni. Ez az egész hely fel fog bolydulni. Akkor majd megtudja, milyen az, ha nincs miből megélnie! Eulalie sarkon fordult, és elviharzott. Samantha döbbenettől tátott szájjal bámult utána. Úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a föld. Remegett attól, ahogyan Eulalie váratlanul fogadta a felajánlott állást, de még inkább a fenyegető sztrájk hírétől. A homlokát kiverte a veríték, és fázni kezdett. Úgy tűnt, a konyha falai rá akarnak omlani. Michael akkor halt meg, amikor a bányászok legutóbb sztrájkoltak. Samantha megfordult, és látta, hogy Sarah az ajtóban áll, és aggódó tekintettel figyeli. – Attól még nem dől össze a világ – mondta. – Nekem is vannak gyerekeim, mégis tudok dolgozni mellette. Az a nő egyszerűen lusta, mint a férje. Samantha karba tette a kezét, elrejtve reszkető ujjait. Nem az ő feladata megítélni Eulalie Cartert. Legfeljebb sajnálja az asszonyt, de hamar megtanulta, hogy a sajnálat milyen veszélyes érzelem lehet. – Igaz az, amit a sztrájkról mondott, Sarah? Sarah vállat vont. – Nem hallottam semmit a sztrájkról. De Connor különben sem jár a szakszervezeti gyűlésekre. Később, miután Sarah hazament, Samantha feltárta aggodalmait Trey előtt egy könnyű vacsora közben. – Még hallani sem szeretem, Trey. Nem lehet megakadályozni, hogy az emberek sztrájkba lépjenek? Trey arca elkomorult.

– Nem tudhatjuk biztosan, hogy sztrájk lesz – mondta színtelen hangon. A férfi hangjából sugárzó feszültségtől Samantha hamar ideges lett. Ő azért retteg a sztrájktól, mert az fájdalmas emléket idéz fel benne, Treynek viszont elsőként kell megbirkóznia azzal. Samantha nem akarta még jobban növelni a férfi terhét. Mosolyában hamis fény bujkált. – Majd holnap reggel hegyezem a fülem, ha a vendégek beszélgetnek. Talán megtudok valamit. Mintha meg sem hallotta volna, Trey az asztal szélére könyökölt, és arcát a tenyerébe hajtotta. Fáradt volt. Aggódott Joe miatt, s azon töprengett, honnan tudná előteremteni a pénzt a Concha vasútépítési részesedéséhez, és most úgy tűnik, se vége se hossza annak, ami kitartást követel tőle. Azon kezdett tűnődni, egyáltalán érdemes-e harcolni az Egyesült Ezüstbányák és a bányászok ellen. Fájó szemére szorította az ujjait, majd a tenyerét végighúzta az arcán és az állán. – Tudod, Sam – mondta fáradtan, inkább magának, mint az asszonynak –, talán nincs igazam, hogy így kitartok. Talán jobb lenne beletörődni a vereségbe, és eladni a Conchát a vállalatnak. A férfi hangjából kicsengő lemondástól csalódottan Samantha hátratolta a székét, és felállt. Elkezdte leszedni az asztalt. – Tedd azt – fenyegetőzött félig-meddig tréfálkozva –, én pedig megmondom Richard Wintersnek, hogy hozzámegyek feleségül. Trey ökle olyan erővel csattant az asztalon, hogy a tányérok felpattantak. – Gondolod, akarom eladni? Samantha keze megállt a levegőben, és arca elsápadt. Kötekedésének az volt a célja, hogy erősítse Trey elhatározását, nem pedig hogy feldühítse. – Én... csak tréfáltam – rebegte. – Nagyon rossz tréfa volt – dörmögte Trey. Szürkéskék szeme jéghidegen izzott napbarnított arcán. Samantha a legkevésbé sem akart Trey haragjának célpontja lenni. Tudta, hogy a férfi legalább annyira zavart, mint ő, ha nem jobban. – Sajnálom. Trey ránézett. – Legközelebb gondolkodj, mielőtt kinyitod a szád! Ez olyan rosszul esett, mintha Trey arcul ütötte volna.

Döbbenten meredt a férfira. Aztán mozdulatlanságából hirtelen düh zökkentette ki és villant aranyló szemében, mint egy napkitörés. Orrcimpái kitágultak. – Azt mondtam, sajnálom! – vágta oda. – Nem tudom, mit akarsz még tőlem. Nem tehetek arról, ami történik. – Én azt nem is állítottam. Csak nem szeretem, ha Richard Wintersszel dobálóznak nekem. – Trey eltolta magát az asztaltól, és felállt. – Dolgom van. A konyhaajtó hangosan csapódott be utána. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig Samantha csak állt, és hallgatta a bricska kerekeinek egyre halkuló zörgését a kövezetlen úton. Képtelen volt harcolni a szörnyű kín ellen, mely eltöltötte mellkasát, majd szétáradt a végtagjaiban, mígnem egész teste remegni nem kezdett a fájdalomtól. Válla előregörnyedt az elfojtott sírástól, majd zokogás tört fel a torkából, amint az asztal fölött meglendítette a karját, és a tányérok lerepültek a padlóra.

Tizenharmadik fejezet – Mr. Mason, ezeket nem vihetem el. A bányászok nem ihatnak sört, amíg műszakban vannak. A boltvezető nagy pocakja rázkódni kezdett a nevetéstől. – Ez nem sör. Charlie Hires megváltoztatta a gyógyteája nevét gyökérsörre, annak reményében, hogy ez fellendíti az eladásokat. Ez az első szállítmányom, amelyen az új név szerepel. Maga fogja kipróbálni, úgymond, a szeszt, az ebédkihordás során. Samantha halványan elmosolyodott. Nem volt biztos benne, hogy részt akar-e venni bárkinek a kísérletében, de nem volt abban a helyzetben, hogy vitatkozzon. Éjjel nyugtalanul aludt, és a feje még mindig lüktetett. A Treyjel való veszekedés előző este keserű szájízt hagyott benne. Még mindig nem egészen értette, mi váltotta ki azt. Nagyon aggasztotta, hogy valami közéjük férkőzött, éppen amikor már kezdtek közelebb kerülni egymáshoz. A nézeteltérést talán figyelmeztetésként kell felfogni. Talán túl gyorsan haladtak előre. Talán jobb lenne – gondolta elkeseredve –, ha némi távolságot tartana kettejük között, legalább addig, amíg megpróbálja rendezni kusza gondolatait. Csak azt kívánta, hogy ez ne fájjon annyira. Amikor az üvegeket felrakták a szekérre jég közé, Samantha köszönetet mondott Mr. Masonnak, és felült a bakra. Pete Sandoval nemsokára az étteremben lesz, és akkorra haza akar érni. – Sok szerencsét! – kiáltotta utána Mason, amint elhajtott. Samantha megragadta a gyeplőt. Most arra nagy szüksége van, gondolta. Ma reggel egyáltalán nem volt róla meggyőződve, hogy az ebédkihordás jó ötlet. A reggeli forgalom a szokásosnál is gyengébbnek bizonyult: nem csoda, hiszen nem terjedt el a híre, hogy a Drake House újra megnyílt. Egyik vendég sem tett említést a sztrájkról, és Samanthának be kellett harapnia a nyelvét, nehogy egyenesen rákérdezzen. Mivel köztudott volt a városban, hogy az utóbbi időben kapcsolatot tart fenn Treyjel, komolyan kételkedett abban, hogy bárki is megbízna benne. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, Samantha elhagyta a szekérrel az éttermet, és a temetőhöz hajtott.

Már több mint egy hete nem jött ki ide, és most a temető benőttnek és rendezetlennek tűnt. Letérdelt Michael sírja mellé, és kihúzott néhány gyomot a fejfa környékéről. Végül a keze megállt, és ő csak ült ott a poros, szürke kőtömbre meredve, és semmit sem látott, semmit sem érzett. Eltöprengett, mit is mondhatna, de a szavak elhagyták. Michael elment. Még csak beszélni sem tud többé az emlékéhez, mert az már elhomályosult az agyában. Mégis oly sok kérdés maradt megválaszolatlan. A legfájóbbakat már majdnem sikerült eltemetnie elméje legrejtettebb zugaiba, de a sztrájk híre felélesztette a régi félelmeket és bizonytalanságokat. Bár már nem hitte, hogy Treynek bármi köze lett volna a balesethez, mely Michael halálát okozta, nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, mit keresett Michael a bányában aznap. Sóhajtva fordította el a fejét, és nézett ki a városra. Csúnya város – vélte, mintha először látná. Néhány évvel ezelőtt még sorra épültek a bányászok házai – amikor a város és a bánya is virágzott –, és olyan tisztának, újnak tűntek. Mostanra megrogytak. Az udvarokat gyomok fojtogatják. Az ablakok ki vannak törve. A finom korom – melyet az ércfeldolgozó kohójának kéményei éjjel-nappal ontanak a füsttel – mindent belepett, eltompította az egykor élénk színeket, és mindent egyhangú szürkévé változtatott. Az izgatottság – mely a levegőben vibrált, amikor a város fiatal volt – elmúlt. A bányászok most már egyik napról a másikra élnek, nem tudják, mikor ér véget az ezüst uralma, s maradnak munka nélkül. Myterra haldoklik, már csak egy csoda menthetné meg. Egy fuvallat hajtincset sodort Samantha arcába. Samantha félsimította, és felállt. Tudta, hogy amíg egy szikra élet van a városban, nincs más választása, mint azt tenni, amit a többi városlakó – folytatni az üzletet, mintha minden rendben lenne. Egy ideje a beletörődés az egyetlen, ami életben tartja Myterrát. Samantha kihúzta magát, és visszament a szekérhez. Hamarosan felhangzik a déli füttyszó. Nem akart már az első napon elkésni az ebédkihordással. Trey az irodája ablakából figyelte, ahogy az emberek gyülekeznek az ércfeldolgozónál. Engedélyt adott Samanthának, hogy az ebédkihordó szekeret behozza a telepre. Körülbelül tizenöt, a bányában és a feldolgozóüzemben dolgozó férfi vette körül Samanthát és a szekeret, hogy

megnézze, mit árul. Bár a fogadtatás nem volt olyan fényes, mint azt Trey kívánta az asszonynak, első nap lévén nem volt rossz. Trey némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy a szekér kocsisa Pete Sandoval. Mindközül, akiket Samanthának javasolt, valószínűleg Pete volt a legmegbízhatóbb. Ha valami gond merülne fel a bányászokkal, legalább Samantha nem lesz egyedül. Hirtelen, mintha érezné, hogy figyeli, Samantha megfordult, és egyenesen felé nézett. Trey teste megfeszült. Bár nem hitte, hogy az asszony ilyen távolságból látja, a szíve lassan és súlyosan kezdett verni, amitől a mellkasát fájdalom szorította el. Nem akarta megbántani őt tegnap este. Nem tudta, miért veszítette el hirtelen a türelmét. Szinte úgy érezte, mintha szándékosan tette volna. De miért? Szereti őt, és feleségül akarja venni. Akkor miért vált most hirtelen a közelségük olyan nyomasztóvá? Egy mögötte megszólaló hang kizökkentette gondolataiból. – A könyvelője nincs a helyén, így vettük a bátorságot, hogy berontsunk ide – mondta Ian Hunter. – Ráér néhány percre? Trey visszafordult az ablaktól. Minden erejét össze kellett szednie, hogy a hangja ne remegjen. – Üdvözlöm, Ian Whittaker! Kérem foglaljanak helyet! Lenn az ércfeldolgozónál Samantha megpróbálta leplezni csalódottságát, és visszafordult a szekérhez. Azt hitte, mozgást látott Trey irodájának ablakánál, de aztán úgy vélte, tévedett. Remélte, hogy Trey jelen lesz az első alkalommal, amikor az ebédet a telepre hozza. Az, hogy a férfi nem jött ki, jobban bántotta, mint bármilyen haragos szó. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez azért van, mert Trey elfoglalt, de egy tiltakozó hang a fejében másképpen csengett. A tegnap este után – vélte – lehetséges, hogy Trey nem akarja látni többé. Miután Pete Sandoval javaslatára elhagyták a bányatelepet, a városba hajtottak. Első útjuk Chandler istállójához vezetett. – Gyökérsör, mi? – kérdezte Jimmy Chandler a fejét vakarva, miközben a kezében lévő üveget tanulmányozta. -Biztos, hogy nem rúgok be tőle? Pete Sandoval felnevetett. – Ha igen, akkor az a fejed miatt van, Chandler. Ez csak egy bájos nevű gyógytea.

Mire végigjárták a város összes kocsiszínjét – kivéve azt, amelyik a főutcán, az Aurora Kocsma mellett van –, a vaskereskedést, a takarmányboltot és egy tucatnyi más helyet, amire Samantha már nem is tudott visszaemlékezni, az a véleménye alakult ki, hogy Pete Sandoval több, mint kocsis; született kereskedő. – Jól bánik a vevőkkel – jegyezte meg, amint a Drake House felé tartottak. – Szeretnék beszélgetni magával. – Közel sem annyira, mint amennyire én szeretek beszélgetni velük – felelte Pete könnyedén. – Amikor megsérült a hátam lenn a tárnában, és rokkant lettem, azt hittem, megőrülök, mert nem volt kihez szólnom. Úgy vélem, élvezni fogom ezt a munkát, Mrs. Drury. Köszönöm, hogy rám gondolt. Samantha egy mosoly mögé rejtette a szívébe hasító fájdalmat. – Valójában Mr. Stern ajánlotta magát. Neki tartozna köszönettel. Mielőtt visszatértek volna az étterembe, még egy helyen megálltak – a börtönnél –, és Samantha bement, hogy meglátogassa Joe Tochinót. Joe felpattant a priccséről, amikor meglátta az asszonyt. A szél kibontott néhány vörösbarna hajtincset a Samantha tarkóján lévő kontyból, és az arcának is élénkebb színt kölcsönzött. Joe úgy vélte, Samantha még nem nézett ki ilyen szépnek, és ezt meg is mondta neki. – Maga a megtestesült szerelem – évődött. Samantha mosolya elhalványult. Már szinte megbánta, hogy beszélt Joe-nak Trey házassági ajánlatáról. – Ma sült csirkét és kétszersültet hoztam magának -mondta másra terelve a szót. – És választhat: tökös- vagy almáspite? Joe észrevette az asszony szemében csillanó kétségbeesést. – Samantha, mi a baj? Bár Samantha megfogadta, hogy a gondjait megtartja magának, Joe enyhe unszolására megtört az ellenállása. A férfi figyelmesen hallgatta Samantha rövid beszámolóját a történtekről. Zavarodottságában összevonta szemöldökét. – Miért akarnának most sztrájkolni a bányászok? Megszabadultak tőlem, amit már régóta akartak. – Ezúttal ennél komolyabb a helyzet. – Samantha elmondta Joe-nak, hogy az Egyesült Ezüstbányák sztrájkot tervez a Déli Pacific Vasúttal, és hogy nyomást gyakorolnak Treyre, hogy adja el a bányát. – Elhitették az emberekkel, hogy bérben és kedvezményekben sokat nyernek, ha

a Concha a vállalat irányítása alá kerül, ezért akarják azt, hogy Trey adja el a bányát. Nem veszik észre, hogy hosszú távon rosszabbul járnak. – Most már mennem kell – mondta Samantha, amikor ráébredt, hogy későre jár. -Pete Sandoval kint vár a szekéren. – Samantha, várjon! Joe a rácshoz lépett, mely elválasztotta őket, és megmarkolta a vasrudakat. Sötét szeme megértően csillogott. – Amikor rájöttem, hogy szeretem Mariát, szörnyen megrémültem. Bármennyire is kedves voltam hozzá, mindig olyanokat mondtam, ami felidegesítette. Azt hiszem, így védtem magam attól, hogy túl gyorsan közel kerüljek hozzá. Legyen türelmes Treyjel, Samantha! Biztos vagyok benne, hogy soha nem akarta bántani magát. Túlságosan szereti. Samantha tekintete a Joe ingnyaka alól kikandikáló pici ezüstkeresztre siklott. A torka elszorult. – Hiányzik magának, igaz? Joe bólintott. – Jobban, mint valaha is hinné. Ezért olyan fontos, hogy ne hagyja, hogy Trey makacssága elriassza. Ne kövessék el ugyanazt a hibát, mint én Mariával! Ne hagyja, hogy elszökjön! Lehet, hogy nem vallaná be, de szüksége van magára. Szüksége van a tudatra, hogy mellette áll és nem ítéli el azért, amit tennie kell. Aggódva amiatt, hogy Joe önmagát hibáztatja Maria száműzéséért, Samantha megfogta a fiú kezét. – Joe, nem a maga hibája, hogy Maria elment. Nem akadályozhatta volna meg. – Megakadályozhattam volna – jelentette ki komolyan Joe. – Túl sokáig vártam. Samantha egész úton hazafelé azon töprengett, amit Joe mondott. Treynek talán valóban szüksége van rá. Tudta, hogy ő is nyomorultnak érzi magát nélküle, és ez megrémisztette. Michael halála után megfogadta, soha senkitől nem fog függeni. Mégis van-e joga ahhoz, hogy megtagadja önmagától és Treytől a boldogságot, amit az együttlétük szerez nekik, csak azért, mert fél attól, hogy szeret – és elveszíthet – valakit újra? Mire az étteremhez értek, Sarah már befejezte a sütést másnapra. – Nos? Hogy ment? – Nem is rosszul – felelte Pete. – Egyáltalán nem rosszul. Bár Samantha nem volt olyan elégedett az első napi forgalommal, mint Pete, nem szólt semmit. Kétségbe vonta, hogy nyereséget érhetnek

el, de remélte, hogy holnapra jobban elterjed a szolgáltatásuk híre, és javulni fog az üzlet. – Van még hely a jegesládában egy kis jégnek? – kérdezte Sarah-tól. – Nem szeretném, ha kárba veszne. – Megnézem. Ó, mielőtt elfelejteném, Maria bátyja járt itt korábban, és felőled érdeklődött. Samantha szíve a torkában dobogott. Remélte, nem történt semmi baj Mariával. – Megmondta, mit akar? – Nem. Csak azt, hogy ma este benéz a bányából hazafelé menet. Késő volt már, amikor Roberto Velasquez végre megérkezett. Samantha már hazaküldte Sarah-t és Pete-et – annyi maradékkal, amiből több napig etethetik a családjukat –, és éppen a konyhában formálta a kenyereket, amikor kopogtattak. Megtörölte a kezét a kötényébe, és sietett ajtót nyitni. – Roberto, mi történt? Maria jól van? Roberto bőre és ruhája magán viselte a tárnában töltött nap szennyét. Arca nyúzott volt, szeme beesett. – Maria jól van, señora. Ő megkérni engem, hogy mondani, ne aggódjon. Samantha megkönnyebbült, hogy Mariával nincs semmi gond. Eszébe jutott, milyen szerepet játszott Roberto abban, hogy elküldjék a húgát a sonorai zárdába. Nehezen tudott udvariasan viselkedni a fiatalemberrel. – Biztonságos útjuk volt? – kérdezte feszült hangon. – Sí, señora. – Roberto nyugtalanul ácsorgott, és a kalapját babrálta. – Señora Drury, kérem, értse meg, miért kell védeni a mi Mariánkat... – Védeni? Mitől? – vágott közbe Samantha gondolkodás nélkül. – Portyázó apacsoktól? – Mi nem akarni, hogy Mariának baja essen – mondta makacsul a férfi. – Mit gondolnak, maguk mit csináltak vele? Maria és Joe szeretik egymást. Joe soha nem bántotta őt. – Mariának nem jó hozzámenni Joe-hoz. Mariának kell maradni saját fajtájával. A mexikóiak és a shkit-nék ellenségek. Roberto shkit-ne szóhasználata és a hangjából áradó keserűség próbára tette Samantha türelmét.

– Joe emberi lény, Roberto. Vagy erről elfelejtkezett? – Ő apacs – jelentette ki határozottan a fiatalember. Samantha rájött, hogy hiába próbál meggyőzni valakit, aki ennyire szilárdan ragaszkodik a véleményéhez, így feladta. – Köszönöm, hogy hírt hozott Mariáról. Most pedig, ha megbocsát, dolgom van. – Señora, várjon! Még van más is! – Roberto idegesen nedvesítette be a szája szélét – Maria könyörögni nekem, hogy segítsek Joe Tochinónak. Azt mondani, őt hamisan vádolják. Samantha szíve majd kiugrott a helyéből, de vigyázott rá, hogy reményei ne kapjanak szárnyra, amíg nem hallgatja meg Robertót. Bármennyire is aggódik a fiatalember Joe iránt, azt beárnyékolja az apacsok iránti gyűlölete. – Nem Joe vágni el a kábelt, señora. Joe unokatestvére volt az, Eskelta. Samantha úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Szemében hitetlenség tükröződött. – Eskelta? De miért? – Eskelta dühös lenni, amikor Joe lenni a művezető. Azt hiszi, señor Stern azért nevezni ki Joe-t, mert barátok. Ő vágni el a kábelt, és mindenkinek azt mondani, Joe volt, így Joe-t el fogják bocsájtani. Samantha nem hitt a fülének. A zaklatás, melyet Joe-nak el kell viselnie a bányászoktól – akik nem tudták elfogadni, hogy apacs legyen a főnökük – elég kellemetlen volt, de azt, hogy a saját rokona keverje rossz hírbe, Samantha egyszerűen nem tudta felfogni. – Beszélt már erről Treynek? Roberto megrázta a fejét. – Az nem lenni biztonságos nekem odamenni señor Sternhez. A többi bányász, akik beszélni sztrájkról, nem akarni, hogy Joe visszajöjjön a Conchaba. Ők nem akarni ellenállást a sztrájknak. Bárki, aki – Roberto összevonta a szemöldökét, amint kereste a megfelelő szót – simpatio señor Sternnel, nem lenni biztonságban. Samantha nehezen tudta felfogni az egészet. Szóval lesz sztrájk, gondolta. És Trey ellenségei – úgy tűnik – képesek eltávolítani azokat, akik az útjukba kerülnek. Vajon a Joe elleni vádak kiagyalása része volt a terveiknek, vagy az is egy irigy munkatárs bosszúja? – Roberto, tudja, ki lőtte meg Treyt? Vagy ki ölte meg Taza Parksot?

– Nem tudom, señora. Azt tudom, hogy Taza Parks sok pénzt költeni Mike kocsmájában azelőtt este, hogy a testét megtalálni. Talán ő ellopni a pénzt, és valaki lelőni őt. Vagy valaki lefizette Tazát, hogy keverje bele Joe-t, majd végleg elhallgattatta – gondolta Samantha. Izgatottság lüktetett az ereiben. Ez nem sok, de még eredményre vezethet, és most Joe-nak minden segítségre szüksége van. – Köszönöm, hogy elmondta ezt, Roberto. Biztosra veszem, hogy Joe hálás lesz a segítségéért. Roberto a kezében lévő kalapjára pillantott. – A családom nem akarja, hogy Maria hozzámenni egy apacshoz – mondta alig hallható hangon –, de mi nem lenni rossz emberek, señora. Nem akarni látni egy ártatlan embert lógni. Miután Roberto elment, Samantha gyorsan lemosta a lisztet a kezéről. Találkoznia kell Treyjel, és el kell mondania, mit tudott meg. Ha siet, visszaérhet, mire a kelő kenyértészta eléri a serpenyő tetejét. A Treyjel való találkozás azonban nehezebb volt, mint sejtette. – Sajnálom, asszonyom – mondta a kapuőr a bánya bejáratánál. – Nem engedhetem be. Mr. Stern nem akarja, hogy zavarják. Samantha még nem látta ezt az embert. Eltűnődött, vajon új alkalmazott-e. – Uram, ez nagyon fontos. Paddy Sweeny itt van? Ő jótállhat értem. A férfi ellenséges óvatossággal fürkészte. Tudta, ki Samantha, még ha az asszony nem is ismerte. Samantha városszerte arról híres, hogy túlságosan független – olyan fajta asszony, akit nem szeretne, ha a felesége lenne. – Mr. Sweeny átállt a nappali műszakra. Most én vagyok az éjjeli őr. Riadtsággal vegyes zavartság futott át Samanthán. Ha Paddy Sweeny már a nappali műszakban dolgozik, akkor Arnie Pitts kilépett? Vagy elbocsájtották? Samantha felidézte, ahogy a városban összefutottak, és nyugtalanság vett rajta erőt. Aggódó mozdulattal dörzsölte meg a homlokát. – Vissza kell mennem az étterembe. Van egy darab papírja? Szeretnék üzenetet hagyni Mr. Sternnek. A férfi bement az őrbódéba. Szokatlanul hosszú időnek tűnt, mire visszatért egy darabka barna csomagolópapírral és ceruzával a kezében. – Ez megfelel?

Samantha megköszönte, és gyorsan megírta Treynek, hogy mielőbb szeretne vele beszélni, majd visszaadta a papírt és a ceruzát az őrnek. – Kérem, gondoskodjon róla, hogy Mr. Stern megkapja ezt, mielőtt elhagyja a telepet. A kapuőr bosszankodva figyelte, ahogy Samantha távozik. Ha a saját felesége beszélne vele ilyen fennhéjázó hangon, visszakézből adna neki, és emlékeztetné rá, ki az úr a háznál. Nagy kezével összegyűrte Samantha üzenetét, és a szemetesbe dobta. Több módja is van annak, hogy helyrerakjon egy öntelt asszonyt. Hazafelé menet Samantha bement a börtönbe. Joe-nak biztosan használ egy kis jó hír. Az ajtó zárva volt. Az ablakhoz lépett, és bekukucskált, de az épület sötét volt. Úgy tűnt, sem Calder seriff, sem a helyettesei nem tartózkodnak itt. De hát hol vannak? Nem valószínű, hogy a seriff őrizetlenül hagyja a börtönt. Samantha megkerülte az épületet, és hátrament, ahol a börtöncellák helyezkedtek el. Eltűnődött, vajon Joe ébren van-e még. A környező házakból nem szűrődött fény a sikátorba, és néhány pillanatba telt, mire Samantha szeme hozzászokott a sötéthez. Amint ki tudta venni a vastag vályogfalba illeszkedő hat vasrácsos ablakot, óvatosan tapogatózva lépdelt közelebb a sötétben. A harmadik ablak kell legyen a Joe cellájáé, emlékeztette magát. A feje teteje alig ért az ablakpárkányig. Még lábujjhegyen állva sem tudott benézni a cellába. – Joe, ébren van? – szólt be halkan. Nem jött válasz. Mély lélegzetet vett, és újra próbálkozott, de ezúttal kissé hangosabban. – Joe, én vagyok az, Samantha. Hall engem? – Jó, hogy azonosította magát – szólalt meg egy férfihang mögötte. – Így megkímélt attól, hogy lelőjem. Samantha levegő után kapott, és megfordult, de ekkor egy kéz markolta meg a felkarját. Majdnem megbotlott a saját lábában, amint a férfi kirángatta a sikátorból. Ahogy kiértek, az utca túloldalán lévő épületből kiszűrődő fény megvilágította a férfi arcát. – Calder seriff!

Ahelyett, hogy a seriff elengedte volna – mint ahogy Samantha várta – erősebben szorította meg a karját, és vadul megrázta, amitől Samantha feje hátracsuklott. – Mi a fenét csinált ott hátul? Samantha – megdöbbenve attól, hogy úgy bánnak vele, mint egy csintalan gyerekkel, akit épp most kaptak rajta valami huncutságon – megpróbálta elrántani a karját. – Ha abbahagyja ezt, elmondom. Calder seriff abbahagyta a rázást, de nem engedte el a karját. – Hallgatom – mondta türelmetlenül. Samanthának be kellett harapnia a nyelvét, nehogy olyasmivel vágjon vissza, amit később megbán. A Calder seriffel szembeni ellenségeskedés nem segít Joe-n, sőt, még lehet, hogy ront a helyzetén. Samantha nagyot sóhajtott. – Joe-val akartam beszélni, de az épület zárva volt. Így hátramentem, hogy az ablakon át beszéljek vele. A seriff olyan sokáig és olyan keményen nézett rá, hogy Samantha megrémült. Az a kellemetlen gyanúja támadt, hogy Calder nem hisz neki. – Mrs. Drury, bármi is volt az oka, hogy ezen késői órán a börtön mögött szaglásszon, az ostobaság volt. Menjen haza! Holnap láthatja Tochinót. Samantha megborzongott a seriff gyanúsítgató szavaira. – Seriff, megmondtam magának, miért vagyok itt. Találkoznom kell Joe-val. – Menjen haza, Mrs. Drury! – Seriff, maga nem ért engem. Most tudtam meg valamit, ami segíthet a védelmében. – Ebben az esetben jöjjön vissza holnap, amikor itt lesz az ügyvédje. Calder seriff erősen vállon ragadta Samanthát, és a Drake House irányába fordította. – Jó éjszakát, Mrs. Drury! Abban a pillanatban, amint a seriff elengedte, Samantha visszafordult. A fogát csikorgatta, és keze dühösen ökölbe szorult, ahogy a seriff távolodó alakja után nézett. Először megakadályozták, hogy találkozzon Treyjel, most pedig nem beszélhet Joe-val. Ha nem sietne ennyire viszsza az étterembe, hogy megmentse a kelő kenyértésztát, megvárná,

amíg a seriff elmegy, és visszaosonna a börtön hátuljához, hogy beszéljen Joe-val. Már szinte megbánta, hogy megemlítette Caldernek, hogy olyan értesülésekhez jutott, ami segíthet Joe védelmében. Nem bízott a seriffben. Lemondóan sóhajtott, és elindult vissza, az étterem felé. Most nincs más választása, mint azt tenni, amit a seriff parancsolt. Az árnyékban Silas Jenkins egy vályogfalnak dőlt, és szivarra gyújtott. A szivar vége vörösen felizzott a sötétben, ahogy hosszasan beleszívott. Tehát Samantha Drurynak olyan értesülései vannak, amik tisztázhatják az indiánt a vádak alól – gondolta, fejében visszapergetve az asszony és a seriff közötti jelenetet, amelynek az imént tanúja volt. Nem hagyhatja, hogy ez bekövetkezzen. Jó pénzt fizetnek neki, hogy az indiánt a sztrájk alatt távol tartsa a bányától. Vagy meg kell szabadulnia az indiántól, vagy gondoskodnia kell róla, hogy Samantha Drury ne beszéljen. Jenkins tudta, hogy Arnie Pittsnek tetszene a lehetőség, hogy elhallgattassa az asszonyt. Pitts az utóbbi napokban csak erről fecsegett, amióta Richard Winters lefizette, hogy kövesse és tartsa szemmel a nőt. Jenkinsnek nem volt ínyére asszonyokra törni, de Arnie-nak igen. Ő valószínűleg még élvezné is. Arnie-val azonban az a gond, hogy túl sokat jártatja a száját. Nem, ez olyan feladat, amit magának kell megoldania. A reggeli forgalom a legnagyobbnak bizonyult, aminek Samantha valaha is tanúja volt. A bányászok és a városlakók szokásos serege mellé még kék egyenruhás katonák is társultak, s töltötték meg az éttermet, illetve sorakoztak a bejárati ajtó előtt, hogy bejussanak. – Honnan jönnek ennyien? – kérdezte Samantha Sarahtól. Arca ki volt pirulva, hajfürtjei kicsúsztak a hajtűk alól, és vadul göndörödve hullottak alá. Már alig bírta szusszal a szennyes tányérok visszahordását a konyhába. Sarah Morrissey megrázta a fejét. – Nem egészen tudom. Úgy esznek, mintha sosem ettek volna. Esküszöm, ha még egy is szalonnát rendel, a gyomrom sztrájkba fog lépni. Aggódó pillantás suhant át Samantha arcán, amint eszébe jutott Sarah állapota. – Ó, Sarah, sajnálom! Ülj le, és pihenj néhány percet! Nem jó, ha ilyen sokat vagy talpon.

Sarah megtörölte a homlokát a ruhája ujjába, és fáradtan mosolygott Samanthára. – Ne aggódj miattam! Ha nem itt lennék talpon, akkor otthon tenném ezt. – Akkor sem akarom, hogy olyan keményen dolgozz, hogy megbetegedj. Tedd meg az én kedvemért, ha a magadéért nem! Nem engedhetem meg, hogy elveszítselek – Samantha felszedte a tányérokat, amiket Sarah előkészített. -Mire visszajövök a konyhába, szeretném, ha már ülnél. Samantha visszament az étterembe. – Kaphatnánk még ide kávét? – kérdezte egy türelmetlen hang. Samantha mosolyt erőltetett magára. – Azonnal! – kiáltotta oda. Letette a két tányért az asztalra. – Tessék! Két marhasült. Kérnek még valamit? Az egyik katona megrázta a fejét, de a másik – egy eléggé ápolatlan fickó, aki lógó bajuszt és őrmesteri rangjelzést viselt – rákacsintott Samanthára, és egyik kezét a fenekére tette. – Egy kis cukrot a kávémba – mondta vontatottan. Samantha lecsapta a férfi kezét, és ellépett az útjából. – Az asztalon van, éppen maga előtt – csattant fel. Sarkon fordult, és kiviharzott a konyhába. – Férfiak! – mormogta bosszúsan, amint levette a kávéskannát a tűzhelyről. – A büdös csirkefogók azt hiszik, a nőket pusztán az ő élvezetükre teremtették. – Megfordult, és látta, hogy Pete Sandoval mered rá tátott szájjal. Vajon mikor jött meg? – Hála Istennek, hogy itt van – mondta mentegetőzésképpen. – Mit gondol, tudna egyedül is boldogulni ma reggel? Az étterem tele van vendégekkel. Sarah meg én nem tudunk elszabadulni. Pete bólintott. – Persze. Úgy ismerem az útvonalat, mint a tenyeremet. Ne aggódjon! Mindenre ügyelni fogok. Bár közönséges körülmények között Samantha örült volna, most mégis némi nyugtalanság töltötte el, amiért egyedül engedi el Pete-et. A férfi elég jól ismeri az utat, és a vevőkkel sincs semmi gondja, de egy kicsit lassú, ha a pénzügyekre kerül sor. Samantha remélte, Pete nem hagyja magát becsapni.

– Először Jack Petrie-hez kell betérnie egy kis jégért -emlékeztette a férfit, amint az az ajtó felé tartott. Samantha a kávéskannával a kezében visszament az étterembe. Szélesen kikerülte a bajuszos katonát, aki molesztálta őt. Nem mert túl közel kerülni hozzá; a kísértés, hogy a fejére borítsa a kávét, túl nagy volt. Erősen küszködött, hogy az eset ne idegesítse tovább, ezért kényszerítette magát, hogy különösen udvarias legyen, amint végigjárt az asztalok között, és egyik csészét a másik után töltötte újra. Az egyik asztalnál megállt, és rámeredt a katonára, aki nézte őt. A fiú még szinte gyerek volt – legfeljebb tizenhat vagy tizenhét éves lehetett. Szomorú szeméből, kivert kutya tekintetéből ítélve valószínűleg először lehetett távol az otthonától. Samantha arckifejezése megenyhült. – Még nem láttam magukat errefelé – mondta. – Honnan jönnek? – A McCrae erődből, asszonyom. A város szélén táborozunk. Samantha újratöltötte a katona csészéjét. – Gyakorlaton vannak? – Nos, nem igazán, asszonyom. Azért jöttünk, hogy védjük a... Éles köhögés szakadt fel a fiú torkából, amint a vele szemben ülő katona hirtelen sípcsonton rúgta. – Fogd be azt a nagy szádat, Newman! Tudod, hogy nem beszélhetünk a feladatunkról. A fiatalember arcszíne kellemetlen vörösre váltott. Figyelmét a tányérjára fordította. Samantha egyik férfiról a másikra nézett. A háta libabőrös lett, és úgy érezte, mintha az arcába hulló hajtincsek égnek állnának. Eltekintve a kocsmák és báltermek nyújtotta gyönyöröktől, a hadsereg csak két okból tartózkodhat Myterrában. Vagy háborúra készülnek az apacsok – amit Pinal megyében hét éve nem tettek, amióta Geromino megadta magát Miles tábornoknak –, vagy gond van a bányában. Samantha mély lélegzetet vett. – Szóljanak, ha bármire szükségük van! – sikerült kiböknie. Visszament a konyhába. – Sarah, hallottál valamit a bányászsztrájkról? Sarah az asztalnál ült, és a lábát egy másik széken feltámasztva nyugtatta. Kikötötte a cipőjét is, és Samantha észrevette, hogy a bokája meg van dagadva. Sarah megrázta a fejét.

– Connor csak annyit mondott, hogy Arnie Pittset elbocsájtották. Nem ment be dolgozni két napig, és Mr. Stern megtudta, hogy ivott. Ez megmagyarázza, miért nem Arnie tartózkodott az őr-bódéban – gondolta Samantha –, de ez még nem indokolja a hadsereg jelenlétét Myterrában. Lehet, hogy téved, de mi másért lennének itt a csapatok, ha nem a sztrájk miatt? És miért nem jött el Trey, amikor szüksége volt rá? Nem nézett be tegnap este, pedig várta. Most viszont, hogy az étteremben ilyen óriási a forgalom, nem tudja, mikor lesz lehetősége akár vele, akár Joe-val találkozni. A reggeliző tömeg már kezdett fogyatkozni, amikor Pete – izgatott állapotban – visszatért az étterembe. A ruhája piszkos volt, és bal szeme alatt lilás zúzódás éktelenkedett. – A bányászok voltak – mondta Samanthának. – Elzárták a Concha bejáratát, és senkit nem engednek se be, se ki. Sztrájkőrség is van, és néhányan lapáttal és vascsővel járkálnak. Marty Dennison megfenyegetett, hogy felborítja a szekeret, ha nem viszem el onnan, de gyorsan. Samantha úgy érezte, mintha elszabadult volna a pokol. Szíve olyan hevesen vert, hogy a vére a fülében lüktetett. – Hadd tegyek a szemére egy darab jeget. Aztán leülünk, és kitaláljuk, mit tegyünk. Talán később visszaviszem a szekeret a bányába. Ha a sztrájkolok nem engednek be a telepre, azért talán még vásárolnak ebédet. Nem engedhetem meg, hogy az egész élelem kárba vesszen. – Maga nem megy sehova, legfeljebb velem – szólalt meg egy túlságosan is ismerős hang Samantha háta mögül. Samantha, Sarah és Pete mindnyájan megfordultak, amint Calder seriff az étteremből a konyhába lépett. Samantha szíve a torkában dobogott. A seriff hűvösen tekintett rá. – Mrs. Drury, letartóztatom egy gyanúsított személy szökésében nyújtott segítségért.

Tizennegyedik fejezet Joe hátul összekötött kézzel feküdt hason átvetve egy ló hátán. Nem tudta, mennyi ideje utaznak. Bár egy jó óra telt el, amióta magához tért, továbbra is tettette, hogy eszméletlen. Időre volt szüksége, hogy felmérje a helyzetet, és kitervelje a szökését. Hajnal előtt ébresztette fel egy hang a börtöncellájában. Felpattant a priccsről, de mielőtt megláthatta volna, ki van ott, valaki hátulról leütötte. Most, mialatt színlelte, hogy eszméletlen, fájdalmas lüktetést érzett a szeme mögött, és úgy vélte, valószínűleg jókora púpot visel a tarkóján. Tudta, hogy két férfi kíséri. Felismerte Arnie Pitts hangját, de nem tudta, ki a másik. A nap állásának változásából arra következtetett, hogy dél felé tartanak. A terület itt meredekebb. Kevesebb a fa. Úgy tűnt, feljöttek a hegyekbe. Többször is átkeltek mély vízmosásokon, melyeket gyors zuhatagok alakítottak ki. Végül megálltak. A két férfi leszállt a nyeregből. Arnie Pitts odalépett a lóhoz, amelyik Joe-t szállította. Megragadta Joe övét és az inge hátát. – Rendben, Tochino, ideje felébredni! – Lerántotta Joe-t a földre. Joe felmordult, és megpördült. Arnie megmarkolta az inge nyakát, és talpra állította. A föld mozgott Joe alatt, amint megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Összeszorította a fogsorát, a fejében érzett lüktetés ellen. A két férfi alakja összemosódott a szeme előtt. Többször pislantott, és a kép kitisztult. A szikár, kemény tekintetű férfi előhúzta fegyverét, és Joe-ra szegezte. – Oldozd el a kezét! Arnie meglepetten meredt rá. – Mit akarsz ezzel, Jenkins? Azt hittem, nem hagyhatod szökni. – Csak tedd, amit mondtam, te ostoba! Arnie zavartan csóválva a fejét, átvette Jenkinstől a vadászkést, és nyiszálni kezdte a kötelet Joe csuklóján. Mialatt Arnie a kötéllel foglalatoskodott, Joe-ban egyre nőtt az alig leplezett undor. Egész életében csak két-három olyan emberrrel találkozott, akik iránt vad gyűlöletet érzett, és az egyik Arnie volt. Már az első pillanattól kezdve, amikor meglátta, nem kedvelte ezt az embert – pedig semmi oka nem volt rá. Újra meg újra – amikor arra kényszerült, hogy

egy fedél alatt legyen vele az őrbódéban, amíg aláírta a naplót – megfogalmazódott benne titkos vágya, hogy behúzza Arnie-t valami eldugott sikátorba és szétveri azt a pattanásos képét. A kötél engedett, és éles fájdalom hasított Joe ujjaiba, amint az érzékelés hirtelen visszatért a kezébe. Megdörzsölte elzsibbadt csuklóját, és figyelte a férfit, akit Arnie Jenkinsnek szólított. Hallotta hírét, hogy Silas Jenkins Myterrában van. Vajon ez ugyanaz az ember? Joe nem volt tisztában vele, milyen szerepet játszik Pitts ebben az egészben, anynyit kivéve, hogy pótizomerőként szolgál. Jenkins hirtelen felkacagott. – Fogadni merek, azon töröd a fejed, miért hoztunk ide. Joe nem felelt. – Az a te ügyvéded – mondta Jenkins – túl sokat kérdezősködik. Mr. Winters nem szereti az ilyet. Tehát Richard Winters benne van, vélte Joe. Nem lepte meg a dolog. A rács mögött sok ideje volt gondolkozni, és rájött, mi hatott olyan furcsán, amikor Samantha elmondta neki, hogy az Egyesült Ezüstbányák megpróbál együttműködni a Déli Pacific Vasúttal. A vasút számára az egyetlen ésszerű útvonal Myterrába az Aravaipa-patak völgyén és a Capitan-hágón át vezet. Ha jól emlékszik, Richard Winters Első Területi Bankjának arra a területre van joga, és jelenleg állattenyésztőknek adja bérbe a vizeket és a legeltetési jogot. Még ha Trey elő is teremtené a pénzt a Concha vasúti részvényeire, a vasutat olyan területen építenék, ami – gyakorlatilag – Winters ellenőrzése alatt áll. – Csak ne vedd annyira a szívedre! – folytatta Jenkins. – Winters nem igazán akar holtan látni. Hasznosabb voltál neki élve, mert veled el tudja terelni a figyelmet. Az az ügyvéd fickó sajnos kissé túl közel került a tűzhöz a kérdéseivel. És az a kis vörös hajú barátnőd sem segített nagyon a helyzeteden, mivel kifecsegte a seriffnek, hogy olyan értesülései vannak, ami tisztázhat téged. Így kénytelenek voltunk bemocskolni a jó híredet. Senki sem fogja már azt hinni, hogy ártatlan vagy, most, hogy megszöktél a börtönből. Mialatt Jenkins beszélt, Joe a környéket kémlelte. Ügyelt rá, hogy a tekintetét ne fordítsa el, nehogy Jenkins és Arnie rajtakapja. A szikláktól nyugatra a terep meredeken emelkedik, így az csökkenti a menekülési esélyeit. Az egyetlen használható út a hegyről le vezet, ahol egy sziklakiszögellés – mely részben takarja a keskeny ösvényt – meredek

esést biztosít végig a hegyoldalon. Ha nem zúzzák halálra a sziklák, talán túlélheti. Joe kissé felemelte a tekintetét, és leplezett pillantással tanulmányozta Jenkinst. – Te ölted meg Taza Parksot? – kérdezte. Jenkins vállat vont. – Jól fizető munka volt. – Ki fizette? Winters? – Hát ki más? – De miért? Mit nyertél azzal, hogy megölted? – Mitől vagy ilyen fenemód aggódós? Az a fickó szemrebbenés nélkül hajlandó volt bemártani. Az a senkiházi apacs néhány dollárért még a saját anyját is a törvény kezére juttatná. Bár Trey elmondta neki, hogy Taza Parks keverte bele a dologba, Joe egy valószerűtlen reménysugárba kapaszkodott, hogy Trey tévedett, vagy – legvégső esetben – Tazának jó oka volt arra, hogy őt nevezze meg. Az, hogy Taza mindkettőjük életét eladta, egyenesen beteggé tette. – Winters lefizetett, hogy öld meg Treyman Sternt? – Ja. Sajnos a célzásom egy kissé mellécsúszott. Vissza akartam menni, hogy befejezzem a munkát, de Wintersnek addigra már más tervei voltak vele. Azt hiszem, ő maga akarja megölni Sternt. – Jenkins megcsóválta a fejét. – Az az ember ütődött. Csak elszúrja a dolgot. Joe szíve egy harci dob vad, egyenletes ritmusával vert. Nem volt számára kétséges, hogy Jenkins őt is el akarja tenni láb alól. Nagyot sóhajtott. – Miért mondod el nekem mindezt? Nem lenne könnyebb, ha egyszerűen lelőnél és kész? – Megvannak az elveim. Ha kell, hátba lövök valakit. De mielőtt meghal, azt hiszem, joga van tudni, ki akarja a halálát. Joe futásnak eredt. A revolver elsült mögötte. Éles fájdalom hasított a jobb oldalába, s az ütés ereje majdnem térdre kényszerítette. Minden csepp erejét összeszedve a sziklaszirtre vetette magát, a mellkasához húzta a térdét, gombócot formálva. Gurulva ért földet. – Megszökik! – Arnie Pitts a lovához rohant. Jenkins előrelendült, megragadta a gyeplőt, és kirántotta Arnie kezéből. – Hagyd futni! – De Winters holtan akarja látni!

– Azt mondtam, hagyd futni! Arnie zavarában a kabátja zsebébe dugta a kezét. Egyik lábáról a másikra állva először Jenkinsre, majd arra a pontra meredt, ahol – csupán csak néhány másodperce – Joe állt. Az ujjai a zsebében a kereszt köré záródtak, melyet az eszméletlen indiántól vett el azzal a céllal, hogy majd pár dollárért eladja. Arca zavarodottságot tükrözött. – Most mire jó ez azok után, amennyit küszködtünk, hogy úgy tüntessük fel, megszökött a börtönből, aztán idehoztuk? Mire visszaérünk a városba, azzal lesz tele a környék, hogy kinek dolgozunk. – Erre számítok én is. Szerintem ez a legkevesebb, amit Winters barátunkért tehetünk. – Jenkins odalépett a lovához, és felszállt a nyeregbe. Mire az indián visszaér Myterrába, ő olyan messzire akar kerülni a helytől, amennyire csak tud. Az ösvény irányába fordította a lovát. Arnie Pitts kétségbeesetten szaladt utána. – Hé, várj egy percet! Hol a részem a pénzből? – Szökni hagytad az indiánt – vetette oda Jenkins a válla fölött. – Wintersnek ez nem fog tetszeni. Ne gondold, hogy ezek után fizetni fog, Pitts! Gates bíró az íróasztalára csapott a tenyerével, és félig felemelkedett a székéről. A feje tetején lévő kopasz folt éppen olyan vörös volt, mint az arca. – Ifjú hölgyem, még egy ilyen megjegyzés, és visszamegy egyenesen a börtönbe! – Hosszasan nézett Samanthára, hogy a fenyegetése hatásos legyen, majd kövér testét visszaengedte a székre. Trey figyelmeztetően szorította meg Samantha vállát. Samantha elfojtott haraggal mérgelődött magában. A bizonyíték, amit Calder seriff benyújtott ellene olyan csekély volt, mintha nem is létezne, és ő nem tudta elhinni, hogy Gates bíró egyáltalán figyelembe venné azt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy hangja határozottnak mutatkozzon. – Bíró úr, nem akarok tiszteletlen lenni, de igazat beszélek. Nem segítettem Joe-nak megszökni a börtönből. Csak odamentem, hogy megmondjam neki, megtudtam valamit, ami segíthetne a helyzetén. A bejárat zárva volt, így hátramentem, hogy az ablakon keresztül beszéljek vele. Ekkor érkezett Calder seriff.

– Mrs. Drury, egyfolytában arról az értesülésről beszél, ami segíthet Joe ügyében – vágott közbe a seriff. – De még egy szót sem szólt arról, mi ez az értesülés. Samantha izgett-mozgott. Nem volt biztos benne, menynyit is áruljon el. Ha az, amit Roberto Velasquez Eskeltá-ról mondott, nem igaz, azt érheti el, hogy igazságtalanul elbocsájtják a fiút. – Nem Joe vágta el a kábelt a bányában néhány héttel ezelőtt – közölte óvatosan. – Más volt az. Trey rámeredt. – Kicsoda? – Eskelta – suttogta Samantha. Trey összevonta a szemöldökét. – Joe unokatestvére? – Mi az ördögért tette volna? – kérdezte a seriff. Samantha akadozó mondatokban elmondta, hogy Eskelta irigy volt Joe előléptetésére. – De ezt csak hallomásból tudom – jelentette ki, miután befejezte. – Lehet, hogy tévedek. Gates bíró előrehajolt. – Ifjú hölgyem, ki mondta magának, hogy Eskelta vágta el a kábelt? Samantha lenyelte a visszavágást, mely már a nyelve hegyén volt. Ha Gates bíró még egyszer „ifjú hölgyem"-nek szólítja, sikítani fog. – Nem mondhatom meg. – Nem teheti vagy nem fogja? – kérdezte a bíró. Samantha összepréselte az ajkát, és viszonozta Gates bíró haragos pillantását. Felfuvalkodott bürokrata, gondolta gúnyosan. Calder seriff elégedetlenül csóválta a fejét. – Mrs. Drury, ezzel nem sokat jutunk előre. Gates bíró szeme összeszűkült, amint Samanthát fürkészte. – Visszament vagy sem a börtönbe, miután találkozott Calder seriffel? – Nem mentem vissza. – Samantha meg sem próbálta visszafogni a hangjából áradó dühöt. – Még ha akartam volna is, az étteremben annyi dolgom volt, hogy nem lett volna rá időm. Különben is, miért akarnék én segíteni Joenak megszökni, amikor most tudtam meg valamit, ami talán segít neki? Perry Kendall félrevonulva hallgatta a beszélgetést. Végül előrelépett.

– Van valami abban, amit Mrs. Drury mond, bíró úr. Továbbá tegnap délután magam is beszéltem Joe Tochinóval egy tanúról, aki hajlandó lenne igazolni, hogy Joe valóban hazavitte Charlie Couinsot azon az estén, amikor rálőttek Treyman Sternre. Mr. Tochino eléggé optimista volt az ügy megnyerését illetően. Úgy vélem, Mrs. Drury ártatlan az ellene felhozott vádban, bíró úr, és nekem is megvannak a saját kétségeim Mr. Tochino eltűnésével kapcsolatban. – Azt akarja mondani, hogy Tochino nem szökött meg a Pinal megyei börtönből? – kérdezte Gates. – Bíró úr, addig nem mondok egy szót sem erről, amíg nincs elég bizonyítékom. De egyet mondhatok: szilárd meggyőződésem, hogy ez a helyzet nem a véletlen folytán állt elő, ezt megtervezték; okosan ki volt dolgozva. Hogy ki tette, nem tudom. De szándékomban áll kideríteni. Gates bíró Samanthára pillantott. Figyelmeztetése ellenére az aszszony összekulcsolta, majd szétvette a kezét, és úgy nézett rá, mintha keresztül akarna törni az íróasztalán, hogy megvívjon vele. Treyman Stern komor arcot vágott, és hallgatott. Gatesnek nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi nyugtatólag Mrs. Drury vállán tartja a kezét. Ha valaki fegyelmezni tudja ezt az asszonyt, az Stern. Eltűnődött, vajon a szóbeszéd igaz-e. Szép párt alkotnak – Stern komoly, sötét, jóképű ábrázatával és Mrs. Drury, aki futótűzre emlékezteti, mely véletlenül egy asszonyi testbe költözött. Bár Gates annyi rokonszenvvel viseltetett a független, szókimondó nők, mint az indiánok iránt, Samantha Drury egyszerűen felkeltette a kíváncsiságát. Szinte tetszett neki az asszony. Ugyanakkor tiszteletben tartotta Perry Kendall véleményét is. – Mrs. Drury, elengedem magát – mondta Samanthának –, néhány feltétellel. Először is semmilyen körülmények között sem hagyhatja el a várost. Másodszor, ha Mr. Tochino megkísérel kapcsolatba lépni magával, azonnal értesítenie kell Calder seriffet. Végül, de nem utolsósorban, teljes együttműködést várok magától, akár Calder seriff, akár Mr. Kendall folytat nyomozást ebben az ügyben, ám inkább az ilyen forrófejű megnyilvánulások nélkül, amit itt az imént tanúsított. Megértett engem? Trey érezte, hogy Samantha megborzong a bíró pártfogó szavaira, és csendes figyelmeztetésképpen újra megszorította a vállát.

Samantha mély lélegzetet vett. Egy-két szót akart még váltani Treyjel, miután elhagyják az épületet. Ő is majdnem olyan bosszantó kezd lenni, mint Gates bíró és Calder seriff. – Igen, uram – felelte durcásan. Egy bozontos ősz szemöldök a magasba ívelt. Samantha makacsul hallgatott. Nem köszönte meg a bíró enyheségét, és nem kért elnézést az ellenszegülése miatt. Csalódottan, hogy még színlelt hálálkodást sem kapott Samanthától, Gates bíró felsóhajtott, és Treyhez fordult. – Mr. Stern, mivel beleegyezett, hogy felelősséget vállal az ifjú hölgyért, a maga felügyeletére bízom őt. A huszonöt dolláros óvadékot leteheti a bírósági tisztviselőnél a földszinten. Ezzel végeztünk. Elmehetnek. Calder seriff, Mr. Kendall, kérem, maradjanak még. Szeretnék valamit megbeszélni önökkel. Mire húsz perccel később Samantha és Trey elhagyták az épületet, a bíróság előtt már tömeg várakozott. Samantha megpróbált nem törődni a pillantásokkal, melyek követték le a lépcsőn. Néhány bámészkodó őszinte szívélyességgel fogadta Samanthát, a többség csupán csak kíváncsiskodott. Utoljára hat hónappal ezelőtt tartóztattak le nőt Myterrában, amikor két prostituált verekedésbe bonyolódott a főutca közepén. – Kurva! Az ismerős női hangra Samantha megfordult. Eulalie Carter lépett elő és bámult dühös tekintettel Samanthára. – Azt hiszi, túl jó hozzánk, ugye? Nem tud törődni azzal, hogy segítsen a maga fajtájának, mert túlságosan el van foglalva indiánok gyilkolásával! Samantha a döbbenettől tátott szájjal meredt az asszonyra, és ahhoz is rémült volt, hogy cselekedjen. Mielőtt összeszedte volna magát, hogy visszavágjon, egy ismeretlen férfi odakiáltotta: – Indiánpárti! Valaki folytatta a kiabálást, és néhány pillanat múlva már az egész tömeg visszhangozta: – Indiánpárti! Indiánpárti! Egy tíz év körüli fiú felkapott egy rögöt, és Samanthához dobta. Az a vallanak ütődött, és szétesett.

A tömegbeli arcok elmosódtak, összefolytak Samantha szeme előtt. Mintha Maddie Ruskint, Jerry Cartert és olyanokat látott volna, akiket mindig is tisztességes, szorgos embereknek tartott. Nem értette, miért fordulnak most ellene. Trey megfogta a könyökét. – Gyere! Menjünk innen! – suttogta. Eulalie Carter a földre köpött. – Maga egy semmirekellő szajha, Samantha Drury! A városban mindenki tudja, hogy lefekszik Treyman Sternnel! Nem lepne meg, ha azzal a szemét apaccsal is ágyba bújt volna! Trey hirtelen elengedte Samantha könyökét. Gyilkos tekintettel megperdült, és egyenesen Eulalie felé indult. Samantha megragadta a karját. – Trey, ne! Eulalie hátralépett, s a meglepődést a szemében megvetés váltotta fel. Samantha megrántotta Trey karját. – Trey, kérlek, el akarok menni! Trey küszködött, hogy visszanyerje önuralmát. Vészesen közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Az hiányzott neki a legkevésbé, hogy most letartóztassák testi sértésért. Állkapcsa dühösen megfeszült. Megfordult, és követte Samanthát a bricskához. Nem vesztegették az időt, hogy a csőcseléket maguk mögött hagyják. Trey olyan erővel rántotta meg a gyeplőt, hogy a kocsi előrelendült, és Samanthának meg kellett kapaszkodnia az ülés szélében, hogy le ne essen. Amikor már egészen messze jártak a bíróság épületétől, Trey Samanthára pillantott. Az asszony mereven ült, állát előretartotta, és bámult maga elé. A szemében alig leplezett harag villant. Mintha érezte volna, hogy Trey figyeli, felnézett, de Trey már észrevette a szempilláján csillogó könnycseppeket, és tudta, hogy az eset jobban felizgatta Samanthát, mint azt bevallaná. – Jól vagy? – kérdezte, miközben megpróbálta saját dühét kordában tartani. Egy hajtincs csúszott ki Samantha hajtűi alól és omlott az arcába. Samantha félresimította. – Jól vagyok – felelte kurtán.

Trey állkapcsában megrándult egy izom. A tekintetét visszafordította az útra. – Szerencséd van, hogy Gates bíró nem küldött vissza a börtönbe, Sam. „Nem hozzáértő"-nek nevezni nem volt éppen a legokosabb dolog. – Nagyon jól tudom – vágott vissza Samantha. – Nem tehettem róla. Ő és Calder seriff annyira feldühítettek, hogy kicsúszott a számon. Meg mernék esküdni rá, hogy azok ketten összejátszanak. – Ez nevetséges. Samantha a férfira nézett. – Ó, igazán? Először hamis vádak alapján letartóztatják Joe-t, majd velem is ugyanez történik. Ha engem kérdezel, Calder csak megpróbálja kendőzni, hogy nem tudta megtalálni azt az illetőt, aki rád lőtt. – Ha távol tartod magad attól a börtöntől, akkor ez nem történt volna meg veled. Miért nem jöttél hozzám? – Megpróbáltam bejutni hozzád, Trey. De te nem akartad, hogy zavarjanak. Még üzenetet is hagytam annál az új kapuőrnél, de te azt a fáradságot sem vetted, hogy válaszolj rá. Mit kellett volna tennem? Egész éjjel rád várni a kapun kívül? Trey éles pillantást vetett rá. Cobb nem adott át neki semmiféle üzenetet tegnap este, amikor elhagyta a bányatelepet. Samantha felsóhajtott, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Sajnálom. Nem akartam rajtad kitölteni a mérgemet. Ez az egész helyzet annyira megvisel, hogy nem tudok tisztán gondolkodni. Azt hiszem, csak ideges vagyok, amiért Eulalie Carter úgy viselkedett velem. Nem is tudom, mit vártam tőle, de nem hittem volna, hogy így ellenem fordul. – Hát, határozottan dühös volt – értett egyet Trey. – Mit csináltál, ami ennyire felpaprikázta? A vádaskodó szín Trey hangjában olyan árnyalatnyi volt, hogy Samantha eltűnődött, nem csak képzelte-e. – Megmondom, mit csináltam – felelte védekezőn. -Adtam neki élelmet. Adtam neki pénzt. Ahányszor az a lusta férje elitta és elkártyázta a bérét, ő rohant hozzám segítségért. Sokszor többet adtam neki, mint amennyit Sarahnak és Mariának fizettem. Szóval erre megy el a pénze, gondolta Trey. – Mióta folyik ez?

– Nem tudom. Egy éve talán. – Samantha megpróbálta leporolni a piszkot a ruhájáról. – Eulalie-nek van bőr a képén, hogy szajhának nevez – folytatta mérgesen. – Mit gondol, ő micsoda, aki olyan emberrel él együtt, mint Jerry Carter, aki rosszul bánik vele és a gyerekeivel is? Ha ez nem prostitúció, akkor micsoda? Samantha szavai pofonként érték Treyt. Eszébe jutott az anyja, aki egy lidérces házasság rabságában élt Liammal, és hirtelen úgy érezte, mintha acélpántok szorulnának a mellkasa körül. Alig kapott levegőt. – Sam, néhány nőnek nincs más választása – mondta lassan. – Azzal a férfival maradnak, aki durván bánik velük, mert nincs lehetőségük elmenni, és ha van is, nincs hová. – Trey, én állást ajánlottam Eulalie-nek! És tudod, mit csinált? Dühbe gurult. Azt mondta... – Samantha hirtelen elhallgatott, amint ráébredt, túl későn, hogy amit Eulalieről mondott az úgy hangzik, mint egy Trey anyja elleni vádbeszéd. A férfira nézett, és észrevette szomorkás arckifejezését. Lelkifurdalás hasított belé. Még soha életében nem érezte, hogy ennyire nem érdemli meg valaki együttérzését, mint most. Nehezen nyelt, mert torkába gombóc költözött. – Sajnálom, Trey. – Felejtsd el! Samantha a férfi karjára tette a kezét. – Nem akartam... Trey lerázta a kezét. – Azt mondtam, felejtsd el! Samantha karba tette a kezét, és elhúzódott, amennyire a bricska ülése engedte. Szemébe könny szökött, de elpislogta. Azért, mert kinyitotta a száját, mielőtt gondolkozott volna, esztelenül megbántotta azt az embert, aki többet jelent a számára, mint bárki vagy bármi a világon. Hát mikor tanulja már meg? Egyikük sem szólt, amíg az étteremhez nem értek. Trey ezúttal nem hajtott hátra, hanem a Drake House bejárata előtt állította meg a bricskát. – Vissza kell mennem a bányába – mondta közömbösen. – Nem lesz semmi baj? Samantha mély lélegzetet vett. Nem akart úgy elválni, hogy feszültség marad közöttük. – Nem. Köszönöm, hogy eljöttél velem a bíróságra! -A hangja reszketett. Trey az égő szemhéjára nyomta az ujjait.

– Nem haragszom rád. Csak nem szeretem nézni, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. – Egy kicsit késő sajnálkozni, nem gondolod? – Sam, nézz rám! Samantha ránézett, és megremegett, amint meglátta a férfi arcát barázdáló kimerültség vonásait. Eltűnődött, vajon mostanában pihent-e egyáltalán. Trey tudta, hogy az asszonynak nem fog tetszeni, amit mondani készül, és már készítette magát a válaszra. – Sam, szeretném, ha nem jönnél a Concha közelébe, amíg a bányászok sztrájkolnak. Samantha szeme tágra nyílt, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Trey folytatta, mielőtt megszólalhatott volna: – Táviratot küldtem Moser tábornoknak a McCrae erődbe, és megkértem, segítsen a rend fenntartásában. Sajnos a csapatok, amiket ideküldött, szinte ugyanolyan lármásak és fegyelmezetlenek, mint a sztrájkolok. Szerencsénk lesz, ha rendbontás nélkül megússzuk ezt a sztrájkot. Trey nem említette meg a tragédiát, ami a bányászok legutóbbi sztrájkjakor történt a Conchaban, de mindkettejük fejében ez járt. Samantha megnedvesítette az ajkát. – Trey, megértem az aggodalmadat. De a forgalom nagy része a bányából és az ércfeldolgozóból származik. Ha ezeket kihagyom az útvonalamból, akár be is fejezhetem az egészet. – Sajnálom, Sam, de ennek így kell lennie. – Trey, tönkre akarod tenni az üzletemet! – Samantha, ne kezdd ezt! Most nincs hangulatom a hisztériázásodhoz! Hisztériázás! Samantha döbbenten, hitetlenkedve meredt a férfira. Szóval így állnak a dolgok közöttük. Richard legalább őszinte volt abban, hogy ellenzi az étterem üzemeltetését. Trey viszont csökkenti annak esélyeit. Samantha szeme lázadóan villant. – Azt mondtad, bevihetem az ebédkihordó szekeret a bányatelepre. Ez azt jelenti, hogy visszavonod az engedélyt? – Amíg vége nincs a sztrájknak, igen. Samantha dacosan szegte fel az állát. – Még te beszélsz olyan asszonyokról, akiknek nincs más választásuk, amikor te avatkozol az enyémbe! Trey, neked nincs jogod bele-

szólni, hogyan vezessem az éttermet. Ha nem engedsz be a telepre, megállok a kapun kívül, és ott árusítom az ebédet a sztrájkolóknak. Samantha megemelte a szoknyáját, és készült leszállni a bricskáról, de Trey elkapta a karját, és megállította. – Mielőtt elfelejtenéd, Sam, én tettem le az óvadékot. Ha az óvadék visszavonása és a te újra börtönbe kerülésed az egyetlen módja, hogy biztonságban tudjalak, nem fogok habozni, hogy megtegyem. Samantha szemében düh szikrája villant. – Fenyegetsz? – Szeretlek, Sam! Nem akarom, hogy bármi történjen veled. Samantha kirántotta a karját a szorításból. – Ha szeret, Mr. Stern, azt igen sajátos módon tudja kimutatni. – Mielőtt Trey megállíthatta volna, leugrott a bricskáról, bement az étterembe, és becsapta maga mögött az ajtót. Sarah sietett ki a konyhából, kezét a kötényébe törölgetve. Tekintete megkönnyebbülést tükrözött, majd elkomorult, amikor meglátta Samantha dühös arckifejezését. – Samantha, jól vagy? Annyira aggódtunk miattad! Samantha küszködött, hogy kordában tartsa indulatait. – Igen, jól vagyok. Csak egy ostoba félreértés volt. Sarah nyugtalanul topogott. Nem tudta, vajon Samantha beszélgetni akar-e, vagy egyedül maradni. – Mr. Sandoval már hazament. Azt mondta, reggel visszajön, hogy elinduljon-e a szekérrel. – Remek. Köszönöm, hogy ügyeltél a helyre, amíg távol voltam. Hálás vagyok a segítségedért, Sarah. – A takarítás kész. A szendvicseket a szekérről a jegesládába tettem. Holnap még biztosan jók lesznek. Samantha bólintott. – Miért nem mész te is haza, Sarah? Ez a nap már kárba veszett. – Reggel újra kinyitunk? Samantha habozott. Bár a józan esze nem hajlott afelé, hogy könynyen vegye, ha bármi gond van a bányában, Trey gondoskodása felbosszantotta. Az étterem és az ebédkihordás biztosítja a megélhetését. Átkozott legyen, ha felhagy velük, csak mert Trey erre kéri. – Igen, Sarah – felelte határozottan. – Holnap szokás szerint kinyitunk.

Trey lelassított a bricskával, amint a bánya felé közeledett. – Hé, maguk ott! Menjenek vissza! Elállják a bejáratot! -kiáltotta egy őrmester, amint megfordította a lovát, hogy leterelje a sztrájkolókat az útról. Körülbelül ötven férfi nyomult előre a kapu felé. A katona lova felágaskodott, amitől néhányan pánikba estek, és megpróbáltak kitörni a tömegből. Renfret kapitány odalovagolt Treyhez. – Jó napot, Mr. Stern! Az úton állókat húszas csoportokban engedjük át. A főhadiszállásához több embert is állítottam, hogy fenntartsák a rendet. Treynek uralkodnia kellett magán, nehogy kijavítsa a tisztet: azok ott munkavállalók és nem útonállók. És az pedig irodaépület, nem az ő főhadiszállása. – Volt valami gond? – Semmi komoly. Egy órája verekedés tört ki hat ember között, de gyorsan elfojtottuk, és az embereknek megadtuk a magukét. Bekísérjem a kapun? – Köszönöm! – Trey tekintetét az útra szegezte, és szándékosan elkerülte a sztrájkoló bányászok gúnyolódó pillantásait, amint áthajtott a kapun. Legszívesebben megfordította volna a bricskát, és visszament volna az étterembe, hogy megpróbálja meggyőzni Samanthát. Megértette, miért dühös az asszony, és nem tudta hibáztatni. Talán ha lecsillapodik, megengedi neki, hogy megmagyarázza, miért nem akarja, hogy a bányához jöjjön. Éppen ma reggel hallotta a szóbeszédet, hogy Arnie Pitts most már Richard Wintersnek dolgozik. Hogy mit, nem tudta, de nem tetszett neki, hogy Pitts Winters alkalmazottja lett. Egyikőjükben sem bízott, és nem vette biztosra, hogy Pitts nem jön vissza a Conchába, hogy megpróbáljon bosszút állni, amiért elbocsájtották az állásából. Az irodaépület előtt körülbelül húsz jelentkező sorakozott. Egy pirospozsgás őrmester állt a bejárati lépcsőn, és parancsokat osztogatott. – Ha bemennek, csendben legyenek! Ha végeztek a kérdőívvel, és beszéltek Mr. Flahertyvel, azonnal visszajönnek ide! Maga, mister, oltsa el azt a szivart! Amikor Trey bement az épületbe, észrevette, hogy egy hosszú asztal áll a külső fal mellett. Az asztalnál négy férfi ült, és jelentkezési lapot töltött ki. Három másik a pultnál állt sorban. A pult mögött Amos

Flaherty nézegette a sorban első férfi lapját. A műszakfelügyelők közül csak Amos, Carl Lemner és Barney Reese nem tette le a munkát. Amos átadta a kérdőívet Miles Gilbertnek, aki egy azonosítókártyára jegyezte fel a szükséges adatokat. – Következő! – szólt ki Amos. A helyiségben félúton Trey hirtelen megállt. A sorban következő férfi egyszer csak felkapta a fejét, és tekintetük találkozott. Trey pillantása megfagyott. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy elforduljon és nyugodtan elsétáljon. Bement az irodájába, és becsukta az ajtót. – Kérdeztem valamit, mister – mondta Amos. – Hogy hívják? A férfi visszafordult Amos felé. – A nevem Smith. Liam Smith. Trey leült az íróasztalához, és az arcát a kezébe temette. A gyomra émelygett. Nem akarta, hogy Liam itt dolgozzon. Ha Liam mégis megváltozott az évek során, annyi esélyt megérdemel, mint mások. Ha nem változott meg, nem telik bele sok idő, hogy régi szokásaira fény derüljön, és elbocsátsák. Trey már csak abban volt biztos, hogy nem tud többé tárgyilagos lenni, ha a nagybátyjáról van szó. A döntést, hogy Liamot felvegyék-e vagy sem, legjobb Amosra bízni. Éppen a heti postát futotta át, amikor kopogtattak az ajtaján. Amos kissé kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. – Van egy perce, uram? Trey egy székre mutatott. – Jöjjön be, Amos! Mi a helyzet? Amos helyet foglalt. – Elegendő embert vettünk fel, hogy helyettesítsük a sztrájkolókat, Mr. Stern. Elküldjem a többit? Trey nem kérdezhette meg Amost, hogy felvette-e Liamot. – Ne küldjön el senkit. Értesse meg velük, hogy betelt a keret, de meg fogjuk nézni bárki képesítését, aki hajlandó várólistára iratkozni. Szeretném, ha átnézné a jelentkezési lapokat, és feljegyezné, kiket akar felvenni, ha több üresedés lenne. Megbízom az ítélőképességében. – Köszönöm, uram. Azt fogom tenni. – Amos felemelkedett a székről. – Kérem, üljön vissza, Amos! Van valami, amit szeretnék megbeszélni magával. A férfi óvatos arckifejezéssel engedelmeskedett. – Valami baj van, Mr. Stern?

Trey összehajtogatta a fuvarlevelet – amit tanulmányozott –, és félretolta. – Érdekel az egyik ember a nappali műszakból. Mondja, Amos, mit tud Eskeltáról? – Valaki jön – mondta idegesen Ian Hunter. – El kell tűnnünk innen! Gaylord Whittaker egy zsebkendőbe csomagolta az arany forgácsokat, és a többivel együtt zsebre tette azokat. – Megvan, amit akartam. Emlékszel a visszaútra? Ian figyelmeztetésképpen a szájához érintette az ujját. Intett Whittakernek, hogy kövesse, és kivezette az alagút falában lévő hasadékon át. Visszahelyezte a deszkákat a szűk nyílás elé, és kioltotta a lámpást, amitől teljes sötétség borult rájuk. Vártak. A férfiak hangja egyre közelebb jött. – Mit gondolsz, meddig tart a sztrájk? – Úgy hallottam, sokáig. Valaki sok pénzzel áll a sztrájkolók mögött. – Gondolod, eltart karácsonyig? – Remélem. Kell a munka. A deszkák közötti résen át fény villant, mely egy pillanatra megvilágította az alagutat. – Úgy hallom, az Egyesült Ezüstbányák át akarja venni a bányát, új kohót építem, behozni a vasutat meg minden -mondta egy másik férfi. Valaki felröhögött. – Hacsak nem kapkodják magukat, nem fog sikerülni. Ismered azt a fickót, Winterst, aki a bank tulajdonosa? Ő birtokolja a környező földek nagy részét is. Azt beszélik, üzletet akar kötni a vasúttal. Ő beengedné őket a területre, cserébe pedig megkapná a városba vezető utak feletti ellenőrzést. A hangok elhalkultak – ahogy a bányászok egy másik alagútba fordultak –, majd teljesen elnyomta azokat a néhány száz lábbal feljebb húzódó keskeny járatban futó csillék zörgése. Amikor ismét biztonságos volt beszélni, Whittaker szitkozódni kezdett az orra alatt. – Az a gazember a hátunk mögött alkudozik a Déli Pacifickel. Ha nem szerezzük meg a bánya irányítását, mielőtt Winters nyélbe üti a vasúttal az üzletet, nem lesz sem mi befolyásunk a tárgyaláson.

– Stern már világosan kifejtette, hogy nem enged a feltételeiből – emlékeztette Ian. – A csel, Hunter, az, hogy nem arra bírjuk rá Sternt, hogy engedjen, hanem arra, hogy akarja eladni a bányát. – Az egyetlen mód arra, hogy Stern eladja a bányát az, ha írásban garantáljuk, hogy a bányászok helyzete javulni fog az új vezetés alatt. – Nem ez az egyetlen mód – mondta Whittaker. Ian meggyújtott egy biztonsági lámpát. A láng fellobbant, majd bizonytalanul visszahúzódott, mielőtt egyenletessé vált. – Van jobb ötleted? – Stern el fogja adni a bányát – jelentette ki magabiztosan Whittaker –, ha megtudja, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a bányászok megtarthassák az állásukat.

Tizenötödik fejezet Samantha kipirult arccal tette le a szennyes tányérokat a konyhaasztalra, olyan erővel, hogy azok majdnem eltörtek. Egy konyharuhával levette a forró kávéskannát a tűzhelyről. – Tegyél fel még két marhasültet – mondta Sarah-nak. Kifüggesztem a „Zárva" táblát. Ha tovább szolgálunk fel reggelit, nem lesz időnk felkészíteni az ebédkihordó kocsit. – Megfordult, és visszament az étterembe. Kinn, az étterem előtt lópaták dübörögtek a kövezetlen utcán kiabálások és éljenzések kíséretében. Samantha bosszúsan szorította össze az ajkát. A McCrae erőd katonái egész éjszaka ittak, és versenyeztették a lovaikat a főutcán. Neki alig jutott ki néhány perc alvás. Samantha éppen akasztotta ki a „Zárva" táblát az utca felőli ablakra, amikor fél tucat katona ért a bejárathoz. – Zárva! – fakadt ki az egyik hitetlenkedve. – Éppen most értünk ide. Samantha mosolyogni próbált. – Kifogytam az élelemből – hazudta. – Jöjjenek vissza holnap. – De én most vagyok éhes, és mindenki azt mondja, hogy itt adják a legjobb reggelit a városban. Samantha vállat vont. – Sajnálom. A katonák elégedetlenkedve távoztak. Az egyik vendég, aki még bent tartózkodott, felkiáltott: – Hé, hölgyem! Mennyi időbe telik itt a kiszolgálás? Egy órával ezelőtt kértem még egy kis kávét. Samanthának keményen kellett tartania magát, nehogy megkérdezze a férfit, hol tanulta meg leolvasni az órát. Szándékosan kerülve a pillantását újratöltötte a csészéjét, és a következő asztalhoz lépett. Az étterem zsúfolásig volt katonákkal. Samantha már azon kezdett tűnődni, vajon nem mind itt van-e, ahelyett hogy a bányánál lenne. A bányászok, akik rendszerint a Drake House-ban fogyasztják el a reggelijüket, most feltűnően hiányoztak. Samantha éppen teletöltötte az egyik katona kávéscsészéjét, amikor valaki erősen belecsípett a fenekébe. Levegő után kapott, és megperdült.

A tizedes – aki belecsípett – a társaira vigyorgott, és hátradőlt a székén megdöntve azt. – Gondolom, kaphatok egy kis mézet a kétszersültemhez – mondta lassan, tagoltan. Samantha szeme haragosan felizzott, és a kávéskannát a férfi feje fölé tartotta. – Megpróbálná ezt még egyszer? A katona tekintete a kávéskannára siklott, majd vissza Samantha arcára. Pillantása jéghideggé vált. – Hát így kell bánni az Egyesült Államok katonájával, aki hivatalos parancsot teljesít itt? – pirongatta Samanthát. Az egyik társa felvihogott. Samantha a szeme sarkából látta, hogy a szomszéd asztalnál az egyik férfi lökdösi a másikat. Tudta, hogy mindnyájan azt akarják látni, mit fog most csinálni. – Nem érdekel, miért jött a városba – jelentette ki hűvösen. – De itt már eljátszotta a szíveslátást. Azt akarom, hogy maga és a barátai távozzanak. – Ide figyeljen, hölgyem, én nem fogadok el parancsot magától. Most pedig legyen jó kislány, és hozzon egy kis mézet a kétszersültemhez! – A katona tekintete szemtelenül Samantha fenekén időzött, és nyelvével lassan, buja mozdulattal végignyalta a szája szélét. Hangja csábítóan csengett.- Jobban meggondolva, édes, hozzon még kétszersültet is! Ami előttem van, az már hideg. Samantha arca elvörösödött. – Jobb ötletem van! – vágott vissza. – Miért ne melegíteném fel ezt magának? – Mielőtt bárki rájöhetett volna, mire készül, a kávéskanna tartalmát a katona tányérján lévő kétszersültre zúdította. A tizedes felhorkantott, és a széke elülső lábait olyan lendülettel engedte vissza a padlóra, hogy a forró folyadék az ölébe löttyent. Felpattant a székéről. Samantha a katona felé lendítette a kannát, amint az közeledett felé, de a férfi a karjával felfogta az ütést, és a kannát kirepítette Samantha kezéből. Az edény hangosan koppant a kövezeten. Egy másik katona hátulról elkapta Samanthát, és leszorította a karját, amint erősen magához rántotta. Székek csikordultak a padlón, ahogy a férfiak félretódultak, hogy helyet adjanak.

A tizedes lehajolt, hogy felvegye a kannát. Szitkozódott, és elrántotta a kezét a forró fémtől. Felkapta a padlóra esett szalvétáját, és azzal nyúlt újra a kávéskannáért. Felegyenesedve megindult vele Samantha felé. Szemében gonoszság villant. – Elég barátságtalan vagy, hallod-e? Samantha nem szólt semmit. Megpróbált kicsavarodni a másik katona szorításából, de az még fájdalmasabbá vált. A tizedes szája számító mosolyra görbült. – Azt hiszem, ideje, hogy leckét kapjál valakitől, édes. Tartsd erősen, Jack! Félelem söpört végig Samanthán, amint a férfi közeledett felé a kávéskannával. Síri csend borult a helyiségre. Néhányan ugyan nyugtalanul topogtak, de senki nem jött a segítségére. A szemükben tükröződő sóvárgás felkavarta Samanthát. Ugyanaz a tekintet volt, mint amit akkor tapasztalt az emberek arcán, amikor akasztáshoz készülődtek – egy beteges izgalom, ami elgondolkodtat, milyen kivetkőzöttek és fajtalanok is tudnak lenni az emberek. A katona Samantha arca elé emelte a kannát. Az asszony hátrahúzta a fejét, amennyire csak tudta, de ahhoz nem eléggé, hogy elkerülje a súlyos fémből áradó perzselő hőt. – Lewis tizedes! Mi az ördögöt csinál maga? Sutter! Engedje el az asszonyt! Samantha térde majdnem összecsuklott ijedt megkönnyebbülésében, amint a karját fogó katona hirtelen elengedte. A tizedes hátralépett a kannával, és megfordult. Egy nagy bajuszú, kék egyenruháján hadnagyi rangjelzést viselő magas, vékony férfi vonult be az étterembe. Arca jobb oldalán hosszú forradás húzódott végig. Félelmet keltő tekintettel pásztázta a helyiséget. – Mi az ördögöt művelnek maguk itt? Már a bányánál kellene lenniük. Esküszöm, maguk a legfegyelmezetlenebb tüzércsapat, ami valaha a kezem alatt szolgált. Takarodjanak innen a dolgukra! Azonnal! – Na de hadnagy úr! – motyogta az egyik katona. – Mi csak reggeliztünk. Attól a kajától, amivel Mott etet bennünket az étkezősátorban, kilyukad a gyomrunk. Nem fejezhetnénk be az evést? – Azt mondtam, kifelé!

– Jobban teszi, ha hallgat rá! – szólalt meg Sarah a konyhaajtóból. – De nem okoz gondot, hogy lefordítsam magának, ha nem érti. Samantha hátrapillantott, és látta, hogy Sarah Maria levágott csövű puskájával a terembe céloz. Sarah szeméből fitymálóan elszánt tekintet áradt, amit Samantha eddig még soha nem tapasztalt nála. Samantha megigazította a ruháját, és felszegte az állát, amint a katonák vonakodva kivonultak az étteremből. Némelyikük pénz hagyott az asztalon, de a többség nem. Azonban most Samanthát nem az érdekelte, hogy fizettek-e. Egyszerűen csak azt akarta, hogy elmenjenek. A magas hadnagy gúnyos pillantást vetett Samanthára -mintha őt hibáztatná az emberei kihágásáért –, majd hirtelen hátraarcot csinált, és kimasírozott az étteremből. – Aljas söpredék! – morogta Sarah, miután mindenki elment. – Jólesett volna a lelkemnek, ha kősót repíthettem volna azokba a rühes gazfickókba. Egyébként mivel van megtöltve ez a micsoda? Samantha remegő kézzel simította hátra a haját. – Nem tudom. Azt hiszem, söréttel. Két töltény volt benne, amikor Maria idehozta. Sarah megforgatta a kezében a fegyvert, és érdeklődve tanulmányozta. – Ha neked lennék, elmennék Masonhoz, és bevásárolnék töltényekből. Ahogy a dolgok haladnak ebben a városban, még rákényszerülhetsz, hogy használd ezt a szörnyeteget. Délelőtt Pete Sandoval is megérkezett. – Nem tudom, jó ötlet-e ma a Concha közelébe menni -mondta Samanthának. – A sztrájkolok egyre merészebbek. Reggel majdnem két órán át sikerült zárva tartaniuk a kaput, mire a katonák végre megjelentek. Sarah és Samantha pillantást váltott. Samantha ügyelt rá, nehogy arckifejezése eláruljon valamit. Nem mondta meg sem Pete-nek, sem Sarah-nak, hogy most már nincs engedélye, hogy a szekeret bevigye a bányatelepre. Kétségbevonta, hogy bármelyikük is hajlandó lenne a bánya közelébe menni, ha tudnák, hogy Trey megtiltotta. Samantha közömbösen vállat vont. – Reméljük, azok a sztrájkolok alaposan megéheztek. Gyarapíthatjuk a pénzt. Pete, ha segít bepakolni, indulhatunk. Magával megyek.

Azonban mire a bányához értek, Samantha kezdte megkérdőjelezni a döntése bölcsességét. A telepre vezető utat sztrájkoló bányászok, katonák és nézelődők tömege zárta el, sok bányász táblákat tartott a magasba, és azt kiabálta: – Nyolc óráért teljes bért! Pete megállította a szekeret. – Még mindig oda akar menni? – kérdezte nyugtalanul. Lehelete látszott a csípős őszi levegőben. Samantha beharapta alsó ajkát, amint az előtte zajló jelenetet nézte. – Szerintem nem árt, ha megpróbáljuk. A legrosszabb, ami történhet, hogy visszafordulunk. Pete sóhajtva rántotta meg a gyeplőt. – Nem az a legrosszabb – jegyezte meg vészjóslóan. Samantha ismerős arcot keresett. Végül intett Pete-nek, és előremutatott. Pete a tömeg felé vezette a szekeret. Egy bányász – aki gyakran járt az étterembe – meglátta Samanthát, és a kocsi elé lépett, elzárva az útját. – Nem mehetnek be! – kiáltotta túl a lármát. Samantha leugrott a bakról. – Nem akarok bemenni! – kiabált vissza. – A törzsvendégeim többsége itt van, a kapun kívül. Egy katona felemelte a kendőt a szekéren lévő egyik kosárról. – Hé, ide nézzetek! Itt bezzeg van étele! – Elkezdett felmászni a kosárért, de Samantha elkapta a karját. – Szendvicsek – jelentette ki határozottan. – Ötven cent darabja. – Mi az ördög folyik itt? – Marty Dennison törte át magát a tömegen, amint meglátta Samanthát. – Maga süket, asszony? Vigye innen azt az átkozott szekeret! Samantha dacosan felszegte az állát. – Elnézést, Mr. Dennison, de nekem legalább annyi jogom van itt lenni, mint magának. – Senki sem lépheti át a sztrájkvonalat, Mrs. Drury. Még maga sem. – Szünetet tartott, majd nyomatékosan hozzátette: – Különösen maga nem. A férfi célozgató hangja csak még jobban feldühítette Samanthát. A szeme összeszűkült, amint viszonozta Marty Dennison pillantását. Pontosan tisztában volt vele, hogy Pete a háta mögött áll, szendvicseket osztogat, és szedi be a pénzt.

– Nem áll szándékomban átlépni a kordont, Mr. Dennison – mondta lassan, gondosan kiejtve minden szót. – De nem is áll szándékomban elmenni innen. Most pedig, ha megbocsát, dolgom van. – Samantha visszafordult a szekérhez. Marty Dennison megragadta a karját, és megperdítette. – Azt mondtam, menjen innen! Samantha arca eltorzult a férfi szorításától. Megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába. Védtelenségének felismerése élt kölcsönzött a hangjának. – Mr. Dennison, bármilyen nézeteltérése is van Mr. Sternnel, az nem tartozik rám. Azonban az igenis rám tartozik, hogy működtetem az éttermet a sztrájk ideje alatt is. Ha be akarja zárni a bányát, az a maga dolga. De az én üzletemet ne rontsa! Dieter Vogel utat tört magának két ember között, és Dennison mellé állt. Ridegen mérte végig Samanthát. – Az emberek téged akarnak ott elöl – mondta Martynak. Dennison elengedte Samantha karját. – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! – Ezzel a két férfi eltűnt a tömegben. – Lám csak, ki van itt? Az ismerős férfihang hallatán Samantha megborzongott. Megperdült, és szemtől szembe találta magát a katonával, aki le akarta önteni kávéval. Samantha összeszorította az ajkát. – Segíthetek valamiben? – kérdezte hűvösen. A tizedes pimasz tekintettel legeltette rajta a szemét. – Igaz, amit hallok, hogy maga a bányatulajdonos szeretője? Samantha arca elvörösödött. Anélkül, hogy válaszolt volna, visszafordult a szekérhez. Ekkor morajlás futott végig a tömegen. Az egyik férfi meglökött egy másikat, aki Samanthának esett. Samantha elveszítette egyensúlyát, de Pete elkapta a könyökét. – Jól van? Samantha bólintott, és beszélni kezdett, de szavai elhaltak, amint néhány férfi a szekérhez préselte. – Jön! – kiáltotta egy férfi. Két ember feje közötti résen Samantha látta, hogy Trey bricskája lassan halad előre a tömegen át. Bányászok és katonák nyomódtak hozzá,

fojtogatva őt a közelségükkel. Szem elől tévesztette a bricskát. Valaki belekönyökölt a bordájába. – Nyolc óráért teljes bért! – üvöltötte az egyik bányász. – Takarodj innen, Stern! Nincs szükségünk rád! Samantha magába fojtotta a visszavágást. Személyes okokból ugyan haragudott Treyre, de úgy érezte, a bányászok igazságtalanok vele szemben. Megérdemelnék – gondolta durcásan –, ha Trey nem törődve velük, és eladná a Conchát. A tömeg hirtelen kettévált, hogy elengedje Trey bricskáját. Samantha lélegzete elakadt, amint meglátta Treyt. A férfi arca nyúzott és beesett volt. Nem borotválkozott meg és a ruhája is gyűrött volt. Bizonyára egész éjszaka dolgozott, vélte. Ösztönösen a férfi felé indult, de megtorpant, amint a tekintetük találkozott. A Trey szürkéskék szemében izzó harag nem volt tévedés, ahogy a pillantásuk röviden megállapodott egymáson. Trey állkapcsán megfeszültek az izmok. Figyelmét az útra fordította, és nem nézett viszsza. Samantha mellkasába fájdalom hasított, és a torkát fojtogatta. Arca égett a megalázottságtól. Visszafordult a szekérhez. A tizedes szórakozva figyelte az eseményt. Felkacagott. – Úgy látszik, maga mégiscsak egy könnyen kapható asszony – jegyezte meg. Pete Sandoval gúnyos pillantást vetett rá, és a katona és Samantha közé préselte magát. Odahajolt Samanthához, és halkan megkérdezte: – El akar menni? Samantha megrázta a fejét. – Ha már itt vagyunk, használjuk ki az alkalmat! Különben is – tette hozzá magában – a legrosszabb már bekövetkezett. Arnie Pitts belefújt a kezébe, hogy felmelegítse. Kesztyűt kellett volna húznia, gondolta. Nem számított rá, hogy ilyen sokáig kell várnia, amíg mindenki elhagyja a bankot. Már régen besötétedett, és ami kevés meleget adott a nap, az is elmúlt a nappali világossággal. Arnie zsebre dugta a kezét, és a kereszttel babrált, amit az indiántól vett el. Kezdett fázni, és nyugtalankodott. Azonban ha akarja, ami jár neki, türelmesnek kell lennie. A végtelenségig felbosszantotta, hogy Jenkins átverte. Winters nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy Tochino meglépett. Viszont szép pénzt ígért

neki, hogy szabaduljon meg Tochinótól, és ő most a jussát akarja. Úgy vélte, ha ügyesen játssza ki a lapjait, talán rá tudja beszélni Winterst, hogy azért is fizessen, hogy kapja el Jenkinst is. Végül az utolsó ügyfél is kilépett a súlyos faajtón, és elindult le a lépcsőn. Újabb óra telt el, mire a két pénztáros egyenleget készített, megszámolta a készpénzt, és a széfbe tette azt. Az előcsarnok gázlámpáinak fénye kialudt. Csak Richard Winters irodájának ablakain át szűrődött ki világosság. A pénztárosok végül elhagyták az épületet, és Arnie idegesen nyalta meg a szája szélét. Keze az övébe csúsztatott revolver köré záródott. Azt kívánta, bárcsak több tölténye lenne, de a részegnél, akitől a fegyvert lopta, nem volt tartalék. Remélte, nem lesz szükség rá, hogy használja, legfeljebb arra, hogy egy kicsit ráijesszen Wintersre. Ha úgy adódik, be kell érnie a tárban lévő egyetlen golyóval, és remélte, hogy az nem téveszt célt. Kilépett az árnyékból, és elindult az utca túloldalára. A bank bejárati ajtaja nem volt bezárva. Ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, lenyomta a kilincset, és beosont a félhomályos előcsarnokba. A súlya alatt megreccsent egy padlódeszka. Arnie-ban meghűlt a vér. – Az irodában vagyok, Ian – szólt ki Richard Winters. Arnie szíve a torkában dobogott. Nem tudta, hogy Winters látogatót vár. A fenébe is! Ha valaki betoppan, mielőtt megszerezné a pénzt Winterstől, az már félig halott. Arnie nem törődött többé azzal, hogy csendben közlekedjen, kitárta az ajtót, és belépett Richard Winters irodájába. – Jó estét, Mr. Winters! Richard felpattant a székéről, arcára meglepődés fagyott. Megragadta az íróasztala szélét. – Maga mit keres itt? Arnie mély lélegzetet vett. – Gondoltam, jobb ha tudja, Mr. Winters, hogy Jenkins mindkettőnket átejtett. Futni hagyta Tochinót, aztán lelépett anélkül, hogy kifizette volna a részemet. Richard kék szeme hidegen villant, de arckifejezése nem változott. – Ezért zavar? – Üldözőbe veszem Jenkinst, ha akarja, Mr. Winters. Tudom, merre tart. És azt is tudom, hol van Tochino. Mind a kettőt elkapom magának. Richard szájának egyik szöglete mosolyra görbült.

– Lássuk csak! – mondta csípős hangon. – Maga előkeríti Jenkinst és Tochinót... jutalomért. Arnie izgatottan ácsorgott, és megvakarta az arcát. Keze a derekára siklott. A kabátja alatt megtapogatta a pisztolya markolatát, mely kiállt az öve fölött. – Nem kérek sokat, Mr. Winters. Csak annyit, hogy eljussak. .. – Takarodjon! – De Mr. Winters, ha Tochino beszél a törvény előtt, és mindenkinek elmondja, hogy maga... – Azt mondtam, takarodjon! Arnie hátrálni kezdett, amikor Richard megkerülte az íróasztalát. – Jenkins elmondta neki, Mr. Winters. Elmondta Tochinónak, hogy maga meg akarta öletni Mr. Sternt, meg minden! Richard felkapott egy papírt az íróasztala sarkáról. – Látja ezt? Nézze meg jó alaposan! Nézze meg! Arnie ránézett a röplapra, amit Winters nyújtott oda neki. Egy körözési felhívás volt Joe Tochinóra vonatkozóan. Torz vigyor suhant át Arnie arcán, majd felkacagott. – Azt hiszem, végül is nem számít, hogy Tochino elmenekült. Mielőtt esélye lenne beszélni, valaki megöli a vérdíjért. – Felpillantott, és látta, hogy Winters figyeli. Richard nem mosolygott. Gőgösen emelte fel egyik szőke, jólápolt szemöldökét. – Nem lenne nehéz, Mr. Pitts, ha a maga nevével helyettesítenénk Tochinóét ezen a röplapon. Arnie arcáról lefagyott a mosoly. – Azt nem teheti meg. – Maga lebecsül engem, Mr. Pitts. Most pedig, hacsak nem akarja, hogy a környék minden fejvadásza magát keresse, azt javaslom, azonnal távozzon az irodámból. Ha van egy csepp sütnivalója, még hajnal előtt elhagyja a várost. Először Jenkins förmedt rá, most pedig Winters. Arnie érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Nincs állása; erről Stern gondoskodott. Pénz nélkül pedig nincs hova mennie. Megmarkolta a revolverét. – Szeretné, ugye, ha elmennék, hogy ne beszélhessek a seriffnek magáról? Richard bosszús sóhajjal fújta ki a levegőt.

– Próbára teszi a türelmemet, Mr. Pitts. Nos, mivel rövidesen várok valakit, azt javaslom, tegyen meg mindkettőnknek egy szívességet, és távozzon, mielőtt idehívnám a seriffet, és erőszakkal el nem távolíttatnám innen. Richard az ajtó felé indult, de megtorpant – amint Pitts előhúzta a kezét a kabátja alól –, és hirtelen egy 45-ös pisztoly csövével találta szemben magát. – Nem akarom lelőni, Mr. Winters, de Tochino tudja, hogy ebbe is be voltam avatva. Nem akarok sokat. Csak amennyit korábban ígért és egy kis pluszt, hogy elmehessek a városból. Richard óvatosan emelte a tekintetét a revolverről Arnie arcára. – Rendben van. Mennyire van szüksége? Arnie Pitts tétovázott. – Miért nem nézzük meg, mennyi van a széfben? Richard az ajtó felé bólintott. – A széf ott van. – Óvatosan mozogva elindult Arnie előtt az előcsarnok irányába. Arnie továbbra is rászegezte a pisztolyt, amint az ajtó felé közeledett. – Tartsa fel a kezét, és ne csináljon semmi ostobaságot, Mr. Winters! Nem szeretném, ha... Richard hirtelen lecsapta a kezét, megütötte Arnie alkarját, és a revolver a szőnyegre repült. Arnie egy pillanatig döbbenten meredt a kezére, majd rémült tekintetét Wintersre emelte, amikor a bankár éppen a fegyverre vetette magát. Arnie előrelendült. Megragadta Winters ingének hátát. Richard megfordult, és teljes súlyával ránehezedett a fiatalemberre. Arnie – még mindig markolva Winters ingét -hátrabukfencezett, és felborította az íróasztal előtt álló egyik széket. Nagyot esett, magával rántva ellenfelét. Richard felpattant, de Arnie rögtön mögötte termett, és még mielőtt a másik visszanyerhette volna az egyensúlyát, elkapta a lábát. Richard kinyújtotta a karját, hogy felfogja az esését, s közben iratokat sodort le az asztaláról. Éles fájdalom hasított a vállába, ahogy földet ért. Arnie rávetődött. A bankár lelökte magáról, és Arnie háttal a széknek esett. Richard azonnal föléje kerekedett, és átfogta a nyakát.

– Te nyomorult féreg! – morogta összeszorított foggal. Arca vörös volt. Hüvelykujját Arnie ádámcsutkájára nyomta. – Majd én megtanítalak, hogy merj engem zsarolni! Arnie eszeveszetten karmolta a nyakát szorongató kezeket. Érezte, hogy szeme mögött lüktet a vér. Nem jutott levegőhöz. Richard Winters arca elhomályosult előtte. Istentelen bíbor árnyalata volt, kivéve a szemeket, melyek áttetsző, kék-fehér jégcsapként csillogtak. Winters a padlóhoz verte Arnie fejét, miközben fojtogatta. Arnie-nak valahogy sikerült bepréselnie a lábát kettejük közé, a térdét felhúzta az álláig, és a talpával nekifeszült a bankár mellkasának. Aztán minden erejét összeszedve lelökte magáról, Richard hanyatt esett, tarkóját beütötte az íróasztal szélébe, és a padlóra zuhant. Arnie levegőért kapkodva térdre küzdötte magát. Winters nem mozdult. Arnie Pitts feléje nyúlt, megragadta a vállát, majd erőteljesen megrázta. – Winters? Richard feje oldalra csuklott. A tarkóján lévő sebből vér szivárgott a hajára és a gallérjára. Arnie ökölbe szorította a kezét. – A fenébe! – morogta. Most mit csináljon? Ha a bankár magához tér és beárulja, biztosra veheti, hogy az akasztófán végzi. El kell tűnnie innen. Mi több, arról is gondoskodnia kell, hogy Winters ne tudjon beszélni. Feltápászkodott. Nincs sok ideje. Ki kell vinnie innen, mielőtt a várt látogató megjelenik. Arnie lerántotta a kabátját, és Winters feje köré csavarta, hogy felfogja a vért. Aztán megragadta a bokáját, és elhúzta az íróasztaltól. A vér nagy része beleolvadt a szőnyeg vörös mintájába, de Arnie nem akart kockáztatni. Gyorsan felállította az asztal előtt heverő két széket – az egyiket céltudatosan a vércsíkok fölé helyezte –, majd összeszedte a küzdelem közben leszóródott papírokat, és visszatette az íróasztalra. Kézfejével megdörzsölte a száját. Szépen rendet csinált, gondolta. Senki nem venné észre, hogy itt verekedés folyt. Ha Winters látogatója megérkezik, azt fogja hinni, hogy a bankár csak kiszaladt egy percre. Mire bárkinek is eszébe jutna, hogy holttestet keressen, ő már árkonbokron túl lesz.

Az utca elhagyatott volt. Arnie Richard testét végigvonszolta a lépcsőn, hátra a sikátorba, majd visszament, hogy bezárja az ajtót és eltüntesse a nyomokat a porban. Mire visszatért a sikátorba, Richard Winters kezdett magához térni – jajgatott és mozgolódott. – Csak lassan a testtel, Winters! – morogta Arnie. Remegő kézzel kiürítette Richard zsebeit, melyekben egy órát, néhány bankjegyet és pénzérmét talált. Lehúzta a kabátját a bankár fejéről, és belebugyolálta a holmikat. Végül felállt, és elővette a revolverét. Felhúzta a kakast. – Sajnálom, hogy rablásba és gyilkosságba kellett keverednie, Mr. Winters – mondta. Nehezen vett levegőt- – De elkerülhetetlen volt, hogy a pozíciója miatt ez előbb vagy utóbb megtörténjen önnel. Richard küszködve felkönyökölt. – Pitts! – zihálta. – Segítsen nekem... megkapja a pé-pénzt... Arnie meghúzta a ravaszt. – Bejöhetek? Trey szélesebbre tárta a háza ajtaját, és félreállt, hogy beengedje Ian Huntert. – Szép kis hely – jegyezte meg Ian, amint Trey a dolgozószobájába vezette. – Megfelel az igényeimnek – felelte Trey kimért hangon. Ian még soha nem látogatta meg az otthonában. Egy székre mutatott. – Hozhatok egy kis kávét? – Nem kérek, köszönöm. Csak néhány percig maradhatok. Találkozóm van Richard Wintersszel. – Ian leült. -Mielőtt rátérnék az idejövetelem valódi okára, azt hiszem, nem árt, ha tudja, hogy ma reggel táviratot kaptunk a központi irodából. A kongresszus tegnap eltörölte a Sherman-féle ezüstfelvásárlási törvényt. Trey gyomra hirtelen görcsbe rándult. Az ezüst ára rendkívül alacsony. A kormány garantált felvásárlása nélkül nem engedheti meg magának, hogy nyitva tartsa a Conchát. Ügyelve, hogy arckifejezése nyugodt maradjon, hátradőlt a székében, és töprengőn dörzsölte meg mutatóujjával a felső ajkát. Tekintetét nem vette le Ian arcáról. -Mi az Egyesült Ezüstbányák következő lépése? Ian nem tétovázott. – Arra fogják kényszeríteni magát, hogy adja el a bányát. Trey szeme összeszűkült.

– A döntésüknek van valami köze ahhoz az ércmintához, amit maga és Whittaker vett a Conchából? Ian arcán meglepődés futott át. – Maga tud erről? Trey eddig csak sejtette, miben mesterkedik Ian és Whittaker. Most már tudja. Felállt, odasétált az udvarra vezető üvegajtóhoz, és kibámult a sötétbe. Egy csapat washingtoni bürokrata politikai manővere miatt most mindent elveszít, amin egy életen át dolgozott. És ezzel nincs egyedül. Az ország minden független ezüstbányáját csőd veszélye fenyegeti, mert Cleveland elnök és vaskalapos barátai ott keleten aranyfedezetűvé akarják tenni az ország pénzét. Ian csendesen megszólalt mögötte: – Csak magunk között szólva... és letagadom, hogy ilyet mondtam volna... az érvénytelenítés elég keményen érinti a vállalatot. Az igazgatók arra számítanak, hogy a Conchaban található arany felhasználásával kiegyenlítenek néhány nagyobb adósságot, így fenntarthatják a részvénytársaságot. Ha maga kitart, talán teljesítik a feltételeit. Trey megfordult, és a másikra nézett. Összevonta a szemöldökét. – Ha az én alkalmazásomban állna, Ian, elbocsájtanám, mert ilyen értesülést fedett fel egy vetélytárs előtt. Ian kitartóan nézett Treyre. – Nem bocsájthatna el olyasvalakit, aki már lemondott. Egy sötét szemöldök a magasba ívelt. – Az elsődleges ok, amiért ma este idejöttem – mondta Hunter – és amiért meglátogatom Richard Winterst az, hogy mindkettőjüket tájékoztassam, az Egyesült Ezüstbányák mást küld a vasúthoz tárgyalni a szerződés ügyében. – Ian felállt. – A vállalat jó volt hozzám. Ezt nem tagadhatom. De a helyzet változik. A verseny öldöklőbbé válik. Más dolog megragadni egy kínálkozó lehetőséget, és más dolog kiütni egy embert a nyeregből, csak azért, hogy megszerezzük a tulajdonát. És az Egyesült Ezüstbányák ezt akarja tenni magával. Az arany kell nekik, amin rajta ül, és elhatározták, hogy megkaparintják, még ha ez azt is jelenti, hogy megakadályozzák magát a kitermelésben. Én nem dolgozom olyan vállalatnak, amelyik arra készül, hogy szándékosan tönkretegyen egy embert. Trey megcsóválta a fejét.

– Nem is tudom, mit mondjak, Ian. Egészen őszintén sajnálom, hogy otthagyja a céget. Másrészről nem tetszik, hogy elmegy. Visszatér Chicagóba? Ian szeme felcsillant. – Valójában úgy gondoltam, hogy esetleg itt maradok. Az apám hagyott rám egy kis pénzt, amikor meghalt. És azt hallottam, van egy bányatulajdonos Myterrában, aki talán szeretne tőkét szerezni a városba vezetendő vasútvonal fele részéhez. Trey annyira meglepődött, hogy egy pillanatba telt, mire meg tudott szólalni. – Miért akar ennyire befektetni a vasútba? – Mert szinte biztos a megtérülés – felelte őszintén Ian. – A vasút pártatlan. Nem érdekli, milyen ércet bányásznak itt a hegyekben; ugyanúgy elszállítja az aranyat és az ezüstöt a Conchából, mint a rezet a Globe-bányákból. A Déli Pacific azt fontolgatja, hogy Phoenixig mindenfelől kiterjeszti a hálózatot, összekötve a tartományi fővárost az ország többi részével. Ha ez megvalósul, ez lehetőséget ad a terület fejlődéséhez. Jól tennénk, ha már az elején bekapcsolódnánk ebbe a vállalkozásba, mielőtt az árak emelkedni kezdenének. Trey ösztönösen érezte, hogy Ian ajánlata őszinte, és azzal is tisztában volt, hogy ő és Ian jól tudnának együtt dolgozni. Mégsem akart fejest ugrani a dologba, mielőtt komolyabban fontolóra nem veszi. – Ez aztán ajánlat, Ian! Szeretném átgondolni, mielőtt választ adok. – Rendben. De miért nem beszéljük meg a részleteket egy reggeli közben? Én ma este felvázolom az általános tervezetet, és holnap kidolgozzuk a továbbiakat. Trey bólintott. – Van valami hely, ahol szeretne találkozni? – Habozott, hogy javasolja-e a Drake House-t. Azonban még mindig annyira mérges volt Samanthára, amiért a Concha közelébe ment, hogy kétségbe vonta, meg tudná-e őrizni a hidegvérét, ha meglátná az asszonyt. Csak az tartotta vissza az óvadék visszavonásától, hogy nem akarta Samanthát rácsok mögött látni. – Volt már Ochoa Kantinjában? – kérdezte Ian. – Még nem ettem ott, de tudom, hol van. – Jól főznek ott. Mrs. Ochoa reggeli specialitása a paprikás kolbászos omlett.

– Jól hangzik. Találkozunk hétkor? – Ott leszek. A város felé visszaúton Ian könnyedebben lépdelt, és egyenesebben tartotta magát, mint hónapok óta. Végre újra kezdett kibékülni önmagával. Egyre jobban kiábrándult az Egyesült Ezüstbányákból, amióta a központi iroda teljes titoktartásra kötelezte minden alkalmazottját, közvetlenül azután a bányaomlás után, mely Michael Drury és még tizenöt ember életét követelte. A kényszerítő hallgatás gátolta az eredményes nyomozást. Hunter elégedetlensége jelentősen nőtt, amióta Gaylord Whittaker Myterrába jött. Nem tudta, hogy ez azért van-e, mert – a gyanúja szerint -Whittakert kémkedni küldték utána, vagy mert Whittaker minden alattomos tevékenységet feltétel nélkül elvégez, amivel a központi iroda megbízza. Bárhogyan is, örült, hogy végül megszabadult mind Whittakertől, mind az Egyesült Ezüstbányáktól. Amikor Ian a bankhoz ért, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Richard Winters irodájában még égnek a lámpák. A Treynél tett látogatása hosszabbra sikerült, mint tervezte, és nem számított rá, hogy Winters megvárja. Bement az épületbe. – Winters? Miután nem kapott választ, a bankár irodájának ajtajához lépett. A szoba üres volt. Ian megvakarta a fejét. Különösnek tűnt, hogy Winters őrizetlenül, nyitva hagyná el a bankot. Végül jobb híján úgy döntött, vár. Bement az irodába, és leült a Richard íróasztala előtt álló egyik székre. Ahogy kínzó lassúsággal vánszorogtak a percek és Richard Winters még mindig nem tért vissza, Ian nyugtalansága egyre fokozódott. Valami szokatlan volt az irodában, valami, amit nem egészen tudott megmagyarázni. Minden a helyén van – vélte, amint körbepillantott a helyiségben. Bizonyára sürgősen rohant el, hogy egy dosszié nyitva van és a papírok szanaszét hevernek az asztalán. De hát Richard Winters nem szokott semmit szétszórni, még akkor sem, ha dolgozik. Az az ember már betegesen rendszerető. Az íróasztalán lévő iratok mindig katonás rendben sorakoznak, és a tolltartóját sajátos szögben tartja. Még a székét is mindig egy bizonyos állásba fordítja.

Ianban éledni kezdett a felismerés; hunyorgó szemmel meredt az asztalon lévő papírokra. Azok gondosan egymásra voltak rakva – gondosan, hacsak valaki nem Richard Winters elvárásai szerint ítéli meg. Néhány lap kilógott a többi közül, és a köteg kissé ferde szögben hevert az asztal egyik sarkán. Még az íróasztal előtt álló székek sem helyezkedtek el olyan pontos szögben, mint máskor. Hirtelen hideg futott végig Ian hátán, amitől libabőrös lett. Felállt, és ellépett az asztaltól. Az a furcsa érzése volt, hogy nem Richard Winters járt utoljára ebben az irodában. Valaki más is volt itt. Vajon átnézte Winters iratait annak reményében, hogy talál valamit? Amint Ian az íróasztalt fürkészte, észrevette, hogy a szék, amelyiken ült, sokkal távolabb áll az asztaltól, mint a másik – ami az elrendezést némiképp esetlenné tette –, s ez neki nem tűnt fel, amikor belépett az irodába. Valami nincs rendjén – nagyon nincs. Ian már éppen menni készült azzal a szándékkal, hogy megkeresi Calder seriffet, amikor a tekintete – önkéntelenül is – újra arra a székre tévedt, amelyiken ült. Odalépett, és csodálkozva meredt rá, mi keltette fel ennyire a figyelmét rajta. Ha átrendezné a bútorokat – akár Winters túlzó rendszeretete nélkül is –, a széket még inkább balra és az asztalhoz közelebb helyezné el. Ahogy viszont az most áll, bárki ülne is rajta, az inkább megfigyelő, mint egy beszélgetés résztvevője lenne. Ian hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a széket, és arra a helyre tette, ahol megfelelőbbnek érezte. Ekkor meglátta a foltot. Az alig észrevehető színeltérés olyan benyomást keltett, mintha valamit kilöttyentettek volna a szőnyegre. Ian letérdelt, és megérintette a sötétebb területet. Nedves volt. Felemelte a kezét. Vér szennyezte be az ujjait. Samantha már befejezte az előkészületeket a reggelihez, és ellenőrizte, hogy be vannak-e zárva az ajtók, amikor zajt hallott a sikátor felől. Eloltotta a lámpát, majd bement az éléskamrába, és elővette Maria fegyverét. A konyhaajtó gombja többször is elfordult és kattant. Samantha viszszafojtott lélegzettel lassan haladt át a sötét konyhán. A szíve vadul kalapált.

Halk kopogás hallatszott, melyet köhögés követett. Aztán az ismerős hang rekedten megszólalt: – Samantha? Samantha letette a puskát, félretolta a reteszt, és amikor kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett, amint Joe előredőlt. Elkapta a férfi karját, hogy az nehogy elessen. – Joe! Mit keres itt? Jól van? Bár megkérdezte, tudta, hogy Joe nincs jól. A fiatalember zihálva lélegzett, és erősen ránehezedett. Samantha egy székhez vezette, majd bezárta az ajtót. A keze annyira remegett, hogy alig tudta meggyújtani a lámpát. – Ó, Istenem! – A szájára nyomta a kezét, nehogy rosszul legyen. Joe magába roskadva ült, jobb karját szorosan az oldalához szorította. A ruhája el volt szakadva, az arcát zúzódások és karcolások tarkították. Inge jobb oldali részét vér áztatta át, és a folt terjedni látszott. – Joe, hadd nézzem! Maga csupa vér! Mi történt? Meglőtték? – Nem lesz semmi baj. – Joe megpróbálta kifújni magát. – A golyó csak átszaladt. – Hívom doktor Gosst. – Ne! A város tele van körözési plakátokkal. Ha valaki észreveszi, hogy itt vagyok, tárgyalás nélkül felakasztanak. – Joe, orvoshoz kell mennie! – Nincs idő. Samantha, figyeljen rám! Az egész mögött Richard Winters áll. Ő bérelt fel egy banditát, hogy lője le Treyt és Tazát. Úgy gondolom, lefizette Tazát, hogy mondja azt Calder seriffnek, látta, hogy rálőttem Treyre. Aztán Winters megölette Tazát, hogy ne tudjon beszélni. Samanthában meghűlt a vér. Szörnyű nyomást érzett a mellkasában, amitől úgy érezte, mintha meg akarna hasadni a szíve. – Miért? – suttogta. – Nem tudom. Lehet, hogy Winters meg akarja szerezni a bánya irányítását. – Joe röviden elmesélte, mi történt azóta, amióta leütötték a börtöncellájában. – Figyelmeztetnie kell Treyt – mondta végül. – Winters meg akarja ölni. Samantha mély, reszkető lélegzetet vett, hogy csillapítani próbálja felkavart érzelmeit. Nem akarta elhinni, hogy Richard felelős a történtekért, ösztöne mégis azt súgta, igaz.

– Először is hadd nézzem meg a sebét! Aztán el kell tűnnie innen. Nem szeretném megkockáztatni, hogy valaki meglássa itt. Elrendelték, hogy értesítenem kell Calder seriffet, ha megpróbálna kapcsolatba lépni... Samantha levegő után kapott, és hirtelen megfordult, amint valaki hangosan dörömbölt. – Mrs. Drury, Calder seriff vagyok. Samantha tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve meredt Joe-ra. Vörös haja szinte rikított természetellenesen sápadt arcszínéhez képest. Joe feltápászkodott. – El kell rejtőznöm – suttogta. Arca eltorzult a fájdalomtól. Samantha kétségbeesetten nézett körül. Nincs olyan hely a házban, ahol a seriff ne találná meg, ha keresni akarná. Az éléskamra felé biccentett. – Oda! A seriff újra bekopogott. – Mrs. Drury, tudom, hogy bent van. Nyissa ki! Samantha úgy érezte, rosszul van. Vajon Calder seriff követte Joe-t az étteremig? Még ha nem is, elég, ha bepillantott a konyhaablakon, láthatta, amit keres. Samantha várt, amíg Joe biztonságosan el nem bújik a kamrában, a szoknyájába törölte nyirkos tenyerét, és az ajtóhoz ment. Hátratolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Calder arckifejezése olyan komor volt, hogy Samantha szíve majd' kiugrott a helyéből. Tudta, hogy a seriff követte Joe-t. – Mit tehetek magáért, seriff? – A hangja úgy tűnt a számára, mintha valaki másé lenne. A seriff levette a kalapját. Nem Samanthára nézett, hanem egy pontra mögötte. Összevonta a szemöldökét. – Valami bajra számít? Samantha megfordult, és követte a férfi pillantását. A puska még mindig a konyhaasztalon hevert. Elfelejtette eltenni. – Nemrég zajt hallottam a sikátorból. De aztán nem láttam semmit. – Ez nem volt egészen hazugság. Calder seriff ismét Samanthára fordította a figyelmét, fürkésző tekintete az arcát kutatta. Hogy miért, Samantha nem tudta. A seriff nézése nyugtalanná tette. Calder végül kihúzta magát, és mély lélegzetet vett.

– Mrs. Drury, Richard Winterst ma este meggyilkolták – jelentette ki határozottan. – A bank mögötti sikátorban találtam rá a holttestére. Mellkason lőtték, és a tarkóján volt egy seb, mintha leütötték volna egy súlyos tárggyal. Samantha a szájához kapta a kezét. Richard meghalt? Mielőtt összeszedhette volna magát, a seriff a zsebébe nyúlt. – Ezt találtam a földön, a holttest közelében. – Kivette a kezét a zsebéből. Egy finom ezüstlánc és kereszt lógott az ujjai között. Samanthának elakadt a lélegzete. Döbbent arccal meredt a seriffre. Calder a tenyerébe engedte a láncot, és visszatette a zsebébe. – Látom, felismeri a keresztet. Ugyanaz, amit Joe Tochino viselt, amikor megszökött a börtönből. Samanthának vigyáznia kellett, nehogy kibökje az igazat Joe szökésével kapcsolatban, mert tudta, hogy a seriff megkérdezné, hogyan jutott ilyen jelentős értesülés birtokába. – Maria adta neki – mondta halkan. – Látta Tochinót? – Nem. – Samantha hangja remegett. Az utóbbi eseményektől olyan érzése támadt, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Calder seriff felsóhajtott. – Mrs. Drury, hacsak nem akar visszakerülni a börtönbe, legjobb, ha megmondja az igazat. Joe Tochino itt van? Samantha érezte, hogy megnő benne a düh. Annak, hogy a seriff kétségbe vonja a szavát kevesebb köze van a szavahihetőségéhez, mint annak, amilyen véleménnyel van róla mint emberről. Samantha felszegte a fejét, és a seriffre szegezte a tekintetét. – Be akar jönni, hogy megkeresse? – kérdezte gúnyosan. Imádkozott, hogy a férfi ne nézzen be a konyhaablakon, hogy megyőződjön róla. A Calder seriff szemében tükröződő harag egy rövid pillanatra gyűlöletté keményedett. Aztán eltűnt. – Nem szükséges. – A seriff feltette a kalapját. – Elnézést a zavarásért. Jó éjszakát, Mrs. Drury! Miután Samantha bezárta az ajtót, a lába majdnem összecsuklott alatta megkönnyebbülésében. Már-már azt hitte, a seriff elfogadja nem szíves invitálását. Megvárta, amíg a férfi ellovagol, majd behúzta a konyha függönyeit.

Joe bizonytalan léptekkel jött elő az éléskamrából. Megkapaszkodott egy székben, támaszt keresve. – Azt hiszem, végül is nem kell figyelmeztetnünk Treyt Winters miatt – mondta elcsukló hangon. Samantha karba tette a kezét. Annyira remegett, hogy alig tudott megszólalni. – Kinek lehetett oka rá, hogy megölje őt, Joe? – Kinek nem volt oka? Mit értett a seriff azon, hogy visszakerül a börtönbe? – Ez hosszú történet. – Samantha a tűzhelyhez lépett, és a kannából forró vizet töltött egy lapos tálkába, majd elővett néhány tiszta törlőruhát és egy vászonabroszt a kamrából. A szék felé biccentett. – Jobb, ha leül, mielőtt elájul. És vegye le azt az inget, hogy megnézzem a sebét. Amíg kitisztította Joe sebét, és a térítőből tépett csíkokkal bekötözte a felsőtestét, elmondta, mi történt azóta, amióta a férfi eltűnt a myterrai börtönből. Mialatt Samantha a letartóztatásáról és a bányászsztrájkról beszélt, Joe észrevette, hogy az asszony nem említette Trey nevét. – Nem tetszik az nekem, hogy egyedül van itt, Samantha – jegyezte meg, amikor az asszony befejezte. Samantha halványan rámosolygott. Neki semmi sem tetszik, ami ebben a városban az utóbbi időben történt. Összeszedte a kimaradt vászoncsíkokat, a karjára terítette a széttépett abroszt, és felvette a mosdótálat. – Én vagyok az utolsó, aki miatt aggódnia kell, Joe. Ne mozduljon! Keresek valamit, amit felvehet. Joe megragadta a karját. – Mi történt maga és Trey között? Trey legutóbbi viselkedésének felidézésére Samantha mellkasa hirtelen elszorult. Ahogy nyelni próbált, a torka fájt. Amíg él, nem felejti el azt a megvető pillantást, amivel Trey illette, amikor meglátta őt a bányatelepnél. Samantha kerülte Joe tekintetét. – Semmi nem történt. – Samantha, valami baj van. Látom a szemén. Samantha felsóhajtott. – Trey most haragszik rám, és még azt sem mondhatom, hogy hibáztatom érte. De inkább nem beszélek erről, Joe. Megérti?

Valószínűleg veszekedtek, vélte Joe. Meglepte, hogy két olyan csökönyös ember, mint Trey és Samantha nem esik gyakrabban egymásnak. Elengedte az asszony karját. – Tiszteletben tartom a kérését – mondta csendesen. -Egy feltétellel. Samantha mogorva pillantást vetett Joe-ra. – Milyen feltétellel? – Ha elsimítják a nézeteltéréseiket, és nem hagyják, hogy ez a törés olyasvalamivé fajuljon, amit már nem lehet helyrehozni. Ha ez a kis vita olyan, amire néhány hónap távlatából már nem is emlékszik, ne hagyja, hogy az állandó feszültséghez vezessen kettejük között. Ő jó ember, Samantha. Ne hagyja, hogy meglépjen! – Úgy, mint ahogy maga hagyta, hogy Maria meglépjen? – Samantha hangja félreérthetetlenül gúnyosan csengett. Joe szemében fájdalom villant. – Ez nem igazságos. – Mikor igazságos az élet, Joe? Mondja meg! Mielőtt Joe válaszolhatott volna, Samantha kiment a konyhából. A következő fél órában alig beszéltek. Végül Joe – Michael Drury ruhájában – indulni készült. Samantha átadott neki egy csomagot. – Itt van egy kis élelem, néhány napra elég lesz. Megígéri, hogy óvatos lesz? – kérdezte Samantha feszült hangon. Joe megköszönte a gondoskodást. – Hálás vagyok, hogy kihúzott a bajból. – Erre valók a barátok. – Samantha próbálkozása, hogy közömbösnek tűnjön, hamar csődöt mondott. A torka elszorult. Erre valók a barátok. Trey is ezt mondta neki. Nagyot sóhajtott. – Elnézést a megjegyzésért, amit Mariára tettem. Megbocsát? Joe átkarolta Samantha vállát, magához húzta, és homlokon csókolta. – Nincs mit megbocsátanom. Vigyázzon magára! Ha Treynek nem jön meg gyorsan az esze és nem veszi el feleségül, lehet, hogy visszajövök, ha elcsitult a zűrzavar, és én magam kezdek udvarolni magának. Samantha szemébe könnyek szöktek. Eszébe jutott valami, visszafordult az asztalhoz, és felkapta a puskát. – Vigye ezt magával! Szüksége lehet rá. Joe tiltakozni akart, de Samantha megrázta a fejét. – Tekintse ezt utolsó ajándéknak Mariától – mondta remegő hangon.

Miután Joe elment, Samantha az ajtónak dőlt, ahogy erőt vett rajta a félelem. Bár soha nem szerette Richard Winterst, majdnem feleségül ment hozzá. De ő most már halott, és Joe-t fogják gyilkossággal vádolni. Mikor fog már véget érni ez a rémálom? Meg kell keresni Treyt. Függetlenül attól, mit érez most iránta a férfi, Joe-nak bizonyára segíteni akar. Amíg elő nem kerül az igazi gyilkos, senki sincs biztonságban. Joe elmondta neki, hogy Silas Jenkins volt az, akit Richard felbérelt, hogy ölje meg Treyt. Az az ember még mindig szabadon mászkál, csakúgy, mint Arnie Pitts. Bárki is vette el Joe-tól Maria keresztjét, amíg aludt, az gyilkolta meg Richardot. Bármilyen előnye is származott annak az embernek Richard Winters halálából, már nincs rá oka, hogy megölje Treyt. Hacsak nem akarja befejezni, amit elkezdett. Samantha úgy vélte, valószínűleg nagyon szabadjára engedte a képzeletét. Felkapta a kabátját, és eloltotta a lámpát. Figyelmeztetnie kell Treyt, bárhogyan is hangzik az elmélete. Ha nem tesz semmit, és valami történik Treyjel, soha nem bocsátaná meg magának. Az éjszaka nyugodt volt, amikor Samantha kiosont a sötétbe, és becsukta az ajtót. Még a kocsmákból és báltermekből kiszűrődő zsivaj hangjai is szokatlanul csendesnek tűntek. Samantha megborzongott, és felhajtotta a gallérját. Azt kívánta, bárcsak adott volna Joe-nak egy takarót. Úgy döntött, először Trey házához megy. Amilyen fáradtnak látszott a férfi ma reggel, nem lepné meg, ha hazahajtott volna, és egyenesen bedőlt volna az ágyába. Bár -ismerve Treyt – amíg elvégzendő munkája akad, tovább dolgozik, bármennyire kimerült is. Ha nincs otthon, majd a bányában keresi. Nem adja fel, amíg meg nem találja, még ha hazudnia is kell, hogy átjusson a kapuőrségen. Amint ahhoz a városrészhez ért, ahol Trey lakott, enyhe nyugtalanság kezdett eluralkodni rajta. Jobban összehúzta magán a kabátot, öszszeszorította a fogsorát, hogy ne vacogjon, és meggyorsította a lépteit. Minél hamarabb odaér Treyhez, annál jobb. Hirtelen meghűlt benne a vér. A képzelete játszik vele, vagy csakugyan kavicszörgést hallott? Fülelni kezdett, de a szíve olyan hangosan dobogott a torkában, hogy nem hallott semmit, és amikor körülnézett, nem is látott semmit. Továbbment.

Aztán ismét felfigyelt a hangra, de az ezúttal közelebbről jött. Megfordult. Valaki hátulról megragadta, és egy kéz tapadt a szájára elfojtva sikolyát. Samantha kétségbeesetten karmolta a szájára tapadó kezet, de hiába. A férfi szorosan átfogta a testét, és felemelte a földről. Samantha a lába szárába rúgott a cipője sarkával. A férfi erősen magához rántotta. – Higgadjon le, Mrs. Drury, különben nem lesz más választásom, minthogy magam hallgattassam el! Calder seriff? Samantha abbahagyta a kapálózást. Calder seriff elvette a kezét Samantha szájáról. Megragadta a felkarját, és maga felé fordította. – Az az érzésem támadt, hogy megpróbálja értesíteni Sternt a barátjáról, Tochinóról. Nos, ez nem fog menni, Mrs. Drury. Ezúttal én eredek Tochino nyomába anélkül, hogy maga vagy Stern közbeavatkozna. – Még mindig fogva Samantha karját, abba az irányba taszította, amelyikből jött. Samanthának szaladnia kellett, hogy tartani tudja az iramot a seriff hosszú lépteivel. Kemény, hideg görcs állt a gyomrába, mint gyermekkorában, amikor véletlenül lenyelt egy jégdarabot. Ám a hideget ezúttal nem jég, hanem félelem okozta. – Hova visz? – Oda, ahol az első perctől kezdve tartanom kellett volna, amikor gondot okozott nekem – vágta rá a seriff. -A börtönbe! Samantha félelme pánikká nőtt, megfosztva őt a józan belátástól. Könyökét a seriff bordái közé mélyesztette. A férfi felnyögött, és szorítása engedett. Samantha kirántotta a karját, és futni kezdett. – Jöjjön vissza! – kiáltotta Calder, majd Samantha után eredt. A karja hátulról az asszony köré zárult. Samantha sikítani kezdett. Calder seriff befogta a száját, és megrázta a fejét. – Hallgasson! – sziszegte a fülébe. Samantha beleharapott a férfi hüvelykujjába. A seriff felordított, és elrántotta a kezét. – A pokolba magával! Samantha kiszabadította magát a szorításból, de mielőtt elmenekülhetett volna, éles fájdalom hasított a tarkójába, és elsötétült előtte a világ.

Tizenhatodik fejezet Joe megállt, és lekuporodott egy szikla mellé, hogy kifújja magát. Behunyta a szemét, homlokát a hideg kőhöz nyomta, és küszködött, hogy úrrá legyen gyengeségén, mely idegtompító hullámokban tört rá. Le akart feküdni valahova, és sokáig, sokáig aludni. Lázasnak érezte magát. Eszébe jutott Richard Winters, és dühe csak növelte tehetetlensége érzését. Ezért a gyilkosságért is őt fogják vádolni, és semmit sem tehet, hogy tisztázza magát. Bármilyen okból is, határozottan úgy tűnt, Calder seriff bűnösnek tartja. Joe nem volt tudatában, hogy álomba merült, amíg egy bokor hozzácsapódó ága fel nem ébresztette. Hirtelen felriadva fülelt. Semmi. Biztosan egy nyúl volt, vélte. Valamennyire megnyugodott. Az alvás jót tett neki. Most már egy kicsit erősebbnek érezte magát. Többször is szétnyitotta, majd ökölbe szorította a kezét, hogy megtornáztassa elgémberedett ujjait. Az éjszaka tiszta és hideg volt. Gondolt rá, hogy tüzet rak, de aztán úgy döntött, mégsem teszi. A csillagok lassan kezdtek elhalványulni az égen. Hamarosan kivilágosodik, és Joe tisztában volt vele, hogy tovább kell mennie. Mégis késlekedett. Nem tudta, mi tartja vissza, egy dolgot kivéve, hogy a menekülés nem tűnt helyesnek. Ha visszamenne, megkockáztatná, hogy elkapják, és tárgyalás nélkül felakasztanák. Az emberek bármit megtesznek a jutalomért. De ha nem menne vissza, talán soha nem lenne rá lehetősége, hogy tisztázza magát a vádak alól. Körözött bűnöző maradna. Végül döntött. Visszamegy, de addig rejtőzködik, amíg biztonságos nem lesz számára nyíltan mutatkozni. Ha megtalálná Perry Kendallt, és megmagyarázná, mi történt vele, az ügyvéd talán meg tudná győzni Calder seriffet és Gates bírót az ártatlanságáról. Mire Joe Myterrába ért, megvirradt. Elkerülve a nagyobb utcákat útját, a szűk sikátorokon át a Drake House felé vette. Az étterem elől hangos csapkodásra és káromkodásra figyelt fel. Óvatosan, hogy ne vegyék észre, átosont az épületek között, és körülnézett a sarkon. Két férfi – akiket még sohasem látott – állt az étterem előtt. Az egyik erősen belerúgott az ajtóba, és hangosan szitkozódott:

– A fenébe az egésszel! Hol ehet egy dolgozó ember, ha az éttermek nem nyitnak ki, ahogy kellene? – Na de Bubba! – szólt a társa. – Hagyd már abba! Csak azért nem fog kinyitni, mert te akarod. Menjünk máshova! Joe visszahúzódott az árnyékba. Nyugtalan volt. Samantha általában nem zár be hétköznap. Bárcsak tudná, hol lehet. Visszament az étterem mögé, és a konyhaajtóval próbálkozott, de az zárva volt. A szeme elé tartotta a kezét, és belesett az ablakon. Nem látott senkit. Képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy valami történt Samanthával, miután ő előző este elment, így bedörömbölt az ajtón. – Samantha! Bent van? Samantha, válaszoljon! A háta mögött levegő után kapott egy asszony. Joe szíve majd' kiugrott a helyéből. Megfordult. Sarah Morrissey a szívére tette a kezét. – Mr. Tochino, halálra rémített! – fakadt ki. Aztán eszébe jutottak a körözési plakátok, amit látott, szeme tágra nyílt, és a hangját csendesebbre fogta. – Mit keres itt? Joe úgy vélte, ő fele annyira sem ijesztette meg az asszonyt, mint az őt, de ezt nem tette szóvá. – Most nincs időm megmagyarázni, Mrs. Morrissey. Nem tudja, hol lehet Samantha? Sarah megrázta a fejét. – Az étterem zárva volt, amikor reggel jöttem dolgozni, és Samantha nem nyitott ajtót. Azok után, ami itt tegnap történt, azt hittem, talán meggondolta magát a kinyitással kapcsolatban. Joe szeme összeszűkült. – Mi történt? – Azok a katonák voltak a McCrae erődből. Néhányan szemtelenkedtek vele a reggeli közben, és amikor Samantha megmondta, hogy távozzanak, elkapták. Az egyik tartotta, a másik pedig meg akarta égetni az arcát a kávéskannával. Meg is tették volna, ha egy tiszt nem kerül elő, és nem küldi el őket a dolgukra. Joe szitkozódott az orra alatt. Samantha nem említette, hogy bármi gond volt az étteremben. – Fel tudná ismerni azt a két férfit? Sarah bólintott. – A tiszt Lewis tizedesnek szólította az egyiket. A másik nevére nem emlékszem, de azonosítani tudnám őket, ha kell.

Joe megdörzsölte az állát, amint azon töprengett, mit tegyen. Korábbi ereje is elhagyta, és kezdte rosszul érezni magát. De ha Samantha bajban van, segíteni kell neki. – Betöröm az ajtót – mondta. Joe minden erejét összeszedve hátralépett, és csizmája talpával hatalmasat rúgott az ajtóba. A zár széttört, és az ajtó reccsenve kivágódott. Senki sem volt a konyhában. Joe azonnal átment az éttermen Samantha kis hálószobájába. A Michael Drury ruháit tartalmazó nyitott láda még mindig a padló közepén állt, és Samantha ágya úgy festett, mint amelyikben nem aludtak. A fésülködőasztalon, a mosdótál mellett hevert a széttépett asztalterítő, és olyan vászoncsíkok, amilyenekkel Samantha tegnap este bekötözte Joe sebét. A mosdótálban több vászondarab úszott a véres vízben. Ijedtség futott át Joe-n. Nem valószínű, hogy Samantha ilyen rendetlenséget hagyna éjszakára. Joe visszament a konyhába. – Mrs. Morrissey, szeretném, ha elmenne Calder seriffhez. Mondja meg neki, hogy Samantha eltűnt. Azt ne említse, hogy látott engem, mert azzal fogja vesztegetni az idejét, hogy utánam jön, ahelyett, hogy Samantha keresésére indulna. Felmegyek a bányához, hátha megtudok valamit. – Gondolja, hogy azok a katonák visszajöttek Samanthá-ért? Bár Joe gyanította, hogy Samantha eltűnése valami sokkal fenyegetőbb oknak tulajdonítható, mint az, hogy néhány forrófejű katona egy asszony rovására szórakoztatja magát, megtartotta magának a következtetést. Az ajtó felé indult. – Nem tudom, asszonyom, de kiderítem. A kantin tulajdonosának lánya – egy magas, karcsú, tizennyolctizenkilenc év körüli lány, aki sötétbarna haját fonott kontyban viselte a feje körül – hozott Treynek egy csésze kávét, és akadozó angolsággal megkérdezte, mit parancsol? Trey spanyolul elmagyarázta, hogy vár valakit. A lány arca bájosan elpirult, és visszasietett a konyhába. Trey magába fojtotta kacagását. Megvolt az elképzelése arról, miért akart Ian idejönni. A bányában lévő helyzet aggasztotta Treyt. Amint kitudódik, hogy a Sherman-féle ezüstfelvásárlási törvényt eltörölték, valószínűleg kitör a pánik. A sztrájkolok még inkább erőltetni fogják, hogy az Egyesült

Ezüstbányák vegye át a Concha tulajdonjogát. Bárki, akinek van egy kevés józan esze, rá tud jönni, hogy ő nem rendelkezik a szükséges pénzösszeggel ahhoz, hogy egymaga üzemeltetni tudja a bányát, hacsak nem hajt végre olyan lényeges változtatásokat, melyek a dolgozók létszámának jelentős csökkenésével járnak. Trey az éjszaka nagy részét ébren töltötte – megpróbált dönteni. A bányászokat nem tudná tiszta lekiismerettel megkérni, hogy hozzanak áldozatot az ő érdekében. Ők semmit sem nyernének azzal, ha ő megtartja a bánya tulajdonjogát. Sőt, még azt is kockáztatnák, hogy a bérük lecsökken, és elveszíthetnék az állásukat is. Ennél a pontnál már az sem számít, hogy az embereket készpénzzel vagy bónnal fizetik-e ki. Most csak az számít, hogy egyáltalán fizetést kapjanak. Negyed nyolc volt, amikor Ian megérkezett a kantinba. A férfi szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és úgy tűnt, nem pihente ki magát. Kihúzott egy széket, leült, és elnézést kért, amiért késett. – Hallotta, mi történt Richard Wintersszel? – kérdezte. Volt valami Ian hangjában, amitől figyelmeztető harang kondult meg Trey agyában. Lassan letette a kávéscsészéjét. – Mi van vele? – Tegnap este, amikor odaértem, nem volt a bankban. A szőnyegen vérfoltokat vettem észre. A seriff a bank mögötti sikátorban talált rá a holttestére. Lelőtték. Trey úgy érezte, mintha gyomron ütötték volna. Soha nem kedvelte Richard Winterst, de nem is kívánta a halálát. – Winters meghalt? Ian bólintott. – A pénze és az értékei eltűntek. Úgy tűnt, mintha kirabolták volna, de Calder seriff ellenkezően vélekedik. A hozzám intézett kérdéseiből ítélve az a benyomásom, hogy azt hiszi, a gyilkosságot előre kitervelték. Míg Ian fel nem ajánlotta neki, hogy segít finanszírozni a vasúti részesedést – töprengett Trey –, Richard Winters csak lehetséges vetélytársat jelentett a vasútépítésben Egyesült Ezüstbányák számára. – Gondolja, hogy az Egyesült Ezüstbányák áll a gyilkosság mögött? Ian arcára gondterhelt kifejezés ült. – Miért akarnák ők a halálát? Mert Winters a cég háta mögött tárgyalt a Déli Pacifickel? Bár ez a hír új volt Trey számára, óvatosan leplezt meglepődését.

– Winters a sztrájkolókat is támogatta – mondta közömbösen. Ian lassan engedte ki a levegőt. – Ezt nem tudtam. Csodálkoztam is, hogy képzelik a bányászok, hogy pénzkereset nélkül bármeddig is húzhatják. A szakszervezet kincstára az előző sztrájk alkalmával kimerült. Ezt az egyik feldolgozóüzemi munkástól hallottam. A lány, aki Treyt kiszolgálta, egy csészével tért vissza az asztalhoz Ian számára és egy kanna friss kávéval. Trey észrevette, hogy a lány tiszta ruhát és kötényt vett, és szempillája alól félénk pillantásokat vet Ianra, amint kávét tölt nekik és felveszi a rendelést. Miután a lány távozott, Trey beszámolt Iannak a döntéséről. – Eladom a Conchát az Egyesült Ezüstbányáknak. Ian döbbenten meredt rá. – Csak úgy? Azt hittem, kitart, amíg a vállalat nem teljesíti a feltételeit. – Ha ki akarják használni a vasutat, teljesítik a feltételeimet. Ian szemében tükröződő aggodalom lassan mosollyá, majd csodálattá vált. – Úgy érti, a bánya eladásából származó hasznát a vállalat vasúti részesedésének megvásárlására fordítja? – Ha az Egyesült Ezüstbányák ennyire pénzszűkében áll, mint ahogy célzott rá, ahhoz nem lesz elég anyagi fedezetük, hogy a bányát és a vasúti részvényeket is megvásárolják. – Azokat a vasúti részvényeket nem akarják majd veszni hagyni. – Ez igaz. De ha én megtartom a bánya tulajdonjogát, és arra kényszerülök, hogy bezárjam, az ő vasútjuk egy szellemváros kellős közepén fog áthaladni. Fogadni mernék, hogy ezt nem akarják megkockáztatni. Mielőtt Ian válaszolhatott volna, a pincérlány Amos Flahertyvel lépett be a helyiségbe. Az asztalok felé mutatott, és Amos elindult feléjük. A férfi arca vörös volt, mintha futott volna, és arckifejezése zaklatott volt. Trey hátratolta a székét, és felállt. Valami baj van. Amos különben nem jött volna utána. Amos a kalapjával babrált. – Körbekérdezgettem, uram, és néhány fiú azt mondta, erre látták jönni. – Óvakodó pillantást vetett Ian Hunterre. – Nincs semmi gond, Amos. Ian barát. Mi történt?

Bár Amos még mindig kétkedőnek látszott, figyelmét újra Trey felé fordította. – Baj van a Conchaban, uram. A sztrájkolok átvették a bánya irányítását. Mindenkit kiutasítottak a tárnákból. Carl Lemner megpróbálta megállítani őket, de azok nekiugrottak. Súlyosan megsérült, uram. Trey felkapta a kalapját a mellette lévő szék üléséről, és az asztalra dobott egy pénzérmét. – Hol van most Carl? – Lenn, a doktornál. Néhányunknak sikerült kivinnünk és szekérre tennünk. Ha a sztrájkolok lerombolják a bányát – gondolta Trey –, nem lesz mit eladjon, és az erőfeszítései semmit sem érnek. De mindenekfelett az dühítette, hogy azoknak, akik a sztrájk ideje alatt is hűségesek maradtak hozzá, bajuk esik. – Ian, ezt a megbeszélést máskorra kell halasztanunk. Vissza kell mennem a bányába. – Az ajtó felé indult Amosszal a sarkában. Ian felpattant. – Magával megyek. A kantinon kívül a levegőben erős, savas szag terjengett, ami csípte Trey orrát, és szeme könnyezni kezdett tőle. Tekintetét ösztönösen a dombon lévő bánya felé fordította. Még innen is látta a sűrű, fekete füstöt, ami az ércfeldolgozónál gomolygott. Szitkozódott magában. Michael Drury régi irodájában elég dinamit van ahhoz, hogy felrobbanjon az egész telep. El kell fojtani a tüzet, mielőtt az átterjedne az irodaépületre. A Concháig vezető egész úton Trey azért imádkozott, hogy ne legyen túl késő. Több mint kétezer ember tolongott a bánya bejárata előtt. Lovaskatonák próbáltak hasztalan visszaterelni egy csapat lázadót, akik meg akarták rohamozni a kaput. A bejáratot az érc kiszállításához használatos csillék felhalmozott tömege torlaszolta el. A tömegben lövések dördültek. Valaki felsikoltott. A sztrájkolok és a bámészkodók pánikszerűen lökdösődtek, hogy elmenekülhessenek a káoszból. Trey a lovat és a bricskát a domb lábánál hagyta, és átvágott a lázadók tömegén, amíg Renfret kapitányhoz nem ért. – Mi az ördög folyik itt? Maguknak rendet kellene tartaniuk. A tiszt zavartnak látszott.

– Sajnálom, uram. Nem tudtam megállítani őket. Treynek ügyelnie kellett rá, nehogy rázúdítsa a tisztre a vádjait, hogy nem ért a dolgához. Amoshoz fordult. – Menjen fel a felvonóállomásra, és szólaltassa meg a szirénát! – kiabálta túl a lármát. – Mindenkit ki kell hozzanak a bányából, mielőtt a dinamit felrobban. – Trey elindult a kapu felé. Két férfi karon ragadta, és visszatartotta. – Hé, mister, nem mehet be! Trey elhatalmasodó dühvel rázta le őket. A férfiakra nézett. – Ki a vezetőjük? Az egyik férfi szemében felismerés villant, és egy pillanatra úgy tűnt, nem tudja, mit csináljon. – Uh... Marty Dennison, uram – nyögte ki. – Ő és Mr. Vogel. – Hol vannak? A férfi a telep felé biccentett. – Benn a bányairodában, Mr. Stern. Trey legyőzve késztetését, hogy összeüssön néhány fejet, átverekedte magát a tömegen. Mindenki meghátrált, akinek szándéka lett volna megállítani, amikor meglátta elszántan felszegett állkapcsát és a szemében lobogó nyers haragot. A kapunál Trey fellépett az egyik csillére, és átugrott a túloldalra. Az égő ércfeldolgozótól a tűz egyre terjedt, és már a kerítés mentén húzódó száraz bokrok is lángra kaptak. Trey előtt az egész dombot füst lepte be. A telepen belül tartózkodók közül sokan fel voltak fegyverezve. Trey a füstön át látta John Ruskint – kezében puskával –, amint néhány lábra tőle több embert a kapu irányába terelt. Azok nem az állandó dolgozók voltak, hanem azok, akiket a sztrájk idejére vettek fel. A bányászok sztrájktörőknek, a szakszervezet árulóinak nevezték azokat, akik a sztrájk idején átlépték a kordont. Trey soha nem tudott megbarátkozni a kifejezéssel – úgy tűnt, az a bányászok sérelmeinek okát másokra próbálja áthárítani. Trey három lépésre megállt John Ruskintól, megragadta a gallérját, és megperdítette a hatalmas férfit. – Hányan vannak még lent? – kérdezte. A bányász visszanyerve egyensúlyát megrázta a fejét. – Ne-nem tudom, uram – bökte ki.

– Akkor derítse ki! – parancsolt rá Trey. – Hozzon ki mindenkit abból a bányából! Aztán rohanjon a szivattyúállomásra, és fékezze meg ezt a tüzet, mielőtt mindannyian a levegőbe repülünk! John Ruskin összeszedte magát, kiegyenesedett, és a puskát Trey arcára szegezte. – Nem fogadok el parancsot senkitől, kivéve... – Azt teszi, amit mondtam, Ruskin, különben gondoskodom róla, hogy soha ne dolgozhasson bányában ezen a környéken! Ha a bányász tiltakozni is akart, azt elnyomta a fémhez préselődő fém csikorgó hangja. Trey még éppen időben fordult meg, és látta, hogy az acélkerítés százlábnyi szakasza beomlik. Már nem volt idő félreugrani. Testileg-lelkileg készen állt a lázadók pánikszerű rohamára. Samantha kinyitotta a szemét, és nehezen nyelt a torkában érzett gombóctól. Forgott vele a világ. Le kellett küzdenie a kísértést, hogy újra behunyja a szemét, s kirekessze a fejében lüktető éles fájdalmat. Éppen hajnalodott. A rácsos ablakon beszűrődő fény szürke, barátságtalan volt. A helyiség képe fokozatosan kitisztult, és Samantha ráeszmélt, hogy egy börtöncellában van. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy Calder seriff hátulról megragadta, amikor menekülni próbált előle. Aztán már csak a fájdalom és a sötétség maradt. Calder seriff biztosan fejbe ütötte. Mi másért fájna ennyire a feje? Samantha szoknyája összekuszálódott a lába körül, kabátja pedig meg volt csavarodva, így nehezen tudott mozogni. Valahogyan sikerült feltolnia magát, és felült a keskeny priccsen. A haja féloldalasan lógott, a beletűzött hajtűk megakadályozták, hogy teljesen leomoljon. Kihúzgálta a maradék hajtűket, és a kabátzsebébe tette. Szédüléssel küszködve – mely egyre elhatalmasodott rajta – lassan felállt, és odament a vasrácshoz. – Halló! – kiáltotta. – Van ott valaki? Calder seriff! Nem jött válasz. A seriff irodáját a kis cellák folyosójától elválasztó ajtó zárva volt. Samantha újra kiáltott, ezúttal hangosabban. Semmi. Szitkozódott magában. Ez őrület! Ő nem lehet itt! Nem tudta felfogni, miért akarta Calder seriff olyan elszántan lecsukni. A seriff tegnap este említett valamit arról, hogy üldözőbe veszi Joe-t. Samantha eltűnődött, vajon a seriff ezért van-e távol. Ha így áll a helyzet, órákba, sőt napokba telhet, mire visszatér.

A börtöncella hideg volt. A magasan lévő kis ablakokat rácsok fedték, de nem voltak beüvegezve, ami a foglyokat védte volna az időjárás viszontagságai ellen. Samantha maga köré fonta a karját – legalább anynyira az idegesség, mint a hideg miatt –, és járkálni kezdett. Módot kell találnia arra, hogy kijusson innen. A feje annyira lüktetett, hogy a gyomra émelyegni kezdett. Abbahagyta a járkálást, és ujjaival megdörzsölte a halántékát. Összefüggéstelen gondolatok villantak át az agyán. Richard meghalt. Joe menekül. Ő nem volt ott az étteremben a reggeli forgalomnál. Samantha összeszorította a száját, hogy elfojtsa a torkából feltörő borzasztó nevetést. Itt van, a börtönben, halvány reménye sincs a kiszabadulásra, és ő csak arra tud gondolni, hogy nincs jelen a reggeliztetésnél. Vissza kell nyernie az önuralmát, mielőtt eluralkodna rajta a hisztéria. Mély lélegzetet vett, és kényszerítette magát, hogy higgadtan és józanul gondolkodjon. Az végül is jó, hogy nem volt ott a reggelinél, mondta magának. Amint Sarah észreveszi, hogy eltűnt, segítséget fog hívni. Legalábbis Samantha ebben bízott. De Sarah esetleg mégsem jön rá, hogy eltűnt. Talán azt hiszi, hogy elaludt, vagy egyszerűen csak nem nyit ki aznap. Samanthának eszébe jutottak a hajtűk, és a reményei az egekbe szárnyaltak. Benyúlt a kabátzsebébe. Talán sikerül. Egy próbálkozást megér, és legalább lefoglalja magát azonkívül, hogy megőrül az aggodalomtól. Letérdelt a cellaajtó mellé, kinyúlt a rácson, és kívülről a kulcslyukba illesztette a tűt. Nem tudta, mennyi ideig kísérletezett. Egyszer már majdnem sikerült elmozdítania a zár nyelvét, amikor a hajtű vége beletört a kulcslyukba. Motyogva szitkozódott, és elővett egy másik hajtűt. Ekkor zajra lett figyelmes. Nagyon halk hang volt, és úgy tűnt, a börtönön kívülről jön. Fülelt. Újra hallotta a hangot. Valaki kopogtat a bejárati ajtón. Aztán egy női hang szólította Calder seriffet. Sarah! Feltápászkodott.

– Sarah! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta. -Sarah! Hallasz engem? Hirtelen pánikba esett, amint ráébredt, hogy Sarah talán mégsem hallja őt. Aztán eszébe jutott az ablak. Tétovázás nélkül elhúzta a faltól a priccset, és odatolta az ablak alá, majd ráállt. – Sarah! Sarah! Addig kiabált, amíg csak be nem rekedt. – Samantha? Te vagy az? Samantha lába majdnem összecsuklott megkönnyebbülésében. Megragadta az ablak vasrácsát, és lábujjhegyre emelkedett. Alig látta Sarah feje búbját. – Sarah, hála Istennek, hogy megtaláltál. Ki kell szabadítanod innen! – De nincs itt a seriff, és az ajtó zárva van. Samantha töprengett egy pillanatig. – Törd be az ablakot és nyitsd ki az ajtót belülről! A kulcsoknak az ajtó melletti szegen kell lenniük. – Re-rendben van – hebegte Sarah. – Csak tarts ki egy percig! Samantha a vékony matracra rogyott, és arcát a kezébe temette. Anynyira remegett, hogy alig tudott gondolkodni. Amint Sarah kijuttatja innen, meg kell keresnie Treyt. Joe-nak szüksége van rá. Neki is szüksége van rá. Szüksége van rá, hogy érezze biztonságot adó karjai melegét. Szüksége van rá, hogy átölelje és megnyugtassa, hogy minden rendben lesz. Az üvegcsörömpölés visszazökkentette a jelenbe. Leszállt a priccsről. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a cellákat és a seriff irodáját elválasztó ajtó résnyire kinyílt, és Sarah bedugta a fejét. – Samantha? – Itt vagyok, hátul. Sarah bűntudatosan hátrapillantott a válla fölött, és lábujjhegyen a cellához tipegett. Feltartotta a súlyos fémkarikát, amin mindenféle kulcs függött. – Megtaláltam. – Miért suttogsz? – Mert elkaphatnak bennünket!

A helyzet képtelensége egyszerre hasított a két nőbe. Sarah válla rázkódni kezdett az elfojtott nevetéstől. Samantha összecsapta a tenyerét, amint elfogta a kacagás. – Mit fogsz mondani Connornak? – kérdezte, amikor végre levegőhöz jutott. – Hogy megfenyegettél, hogy elbocsájtasz, ha nem szabadítalak ki a börtönből – sikerült kimondania Sarah-nak kuncogások közepette. Kiválasztott egy kulcsot, és a zárba illesztette. – Ha ezért letartóztatnak, Samantha, soha nem fogom megbocsátani neked. Samantha ráeszmélt, mennyit kockáztat érte Sarah, és hirtelen kijózanodott. Kinyúlt a rácsok között, és a másik asszony kezére tette a kezét. – Sarah, nem tudom, hogyan fogom ezt neked meghálálni, de meghálálom. Ígérem. Sarah szeméből megértés sugárzott. – Ne izgasd magad emiatt! Nem tartozol semmivel. Ó, de igen – gondolta Samantha. Többel, mint hinnéd. Mialatt Sarah végigpróbálta a kulcsokat, Samantha beszámolt az előző esti eseményekről, és arról, hogyan került vissza a börtönbe. – Mr. Winters meghalt? Samantha bólintott. – Calder seriff azt hiszi, Joe ölte meg. Most keresi Joe-t. – Nem kell sokáig keresgélnie, ez biztos. Mr. Tochino itt van a városban. – Láttad őt? – Ma reggel ott volt az étteremnél, és utánad érdeklődött. Beszéltem neki azokról a katonákról, akik tegnap megpróbáltak veled elbánni, és ő megkért, hogy jöjjek ide, és szóljak a seriffnek, hogy eltűntél. Samantha hitetlenkedve csóválta a fejét. – El fogják kapni. Tudod, hol van most? – Elment a bányába. Gondolom, utána akar járni azoknak az embereknek. – Sarah döbbenten vonta össze a szemöldökét. – Egyik kulcs sem nyitja. Valami beragadhatott a zárba. Samantha felsóhajtott. – A hajtűm – mondta bocsánatkérő hangon. – Megpróbáltam elfordítani a zárat. Sarah letérdelt, hogy bekukucskálhasson a kulcslyukba. – Tarts ki még egy kicsit! Azt hiszem, megvan.

Egy perc múlva a zár kinyílt. Sarah felállt, és kitárta a cella ajtaját. – Sikerült! Sarah, csodálatos vagy! – Bűnöző vagyok, igen, az. – Angyal vagy! Hirtelen borzalmas sípolással hasított a levegőbe a Concha szirénája. Néhány hosszú, gyötrelmes pillanatig úgy tűnt, Samantha szívverése teljesen megáll. Sarah szeme tágra nyílt, és kezével a szívéhez kapott. – Te jóságos Isten, most mit csináljunk? – suttogta. – Sarah, Connor dolgozik ma? – kiabálta túl Samantha a sziréna hangját. Sarah megrázta a fejét. – Nem... a háta... Hál' istennek – gondolta Samantha. Még csak az hiányozna Sarahnak, hogy a férje megsérüljön, vagy még rosszabb történjen vele. Erőteljes, görcsös félelem költözött Samantha gyomrába, amitől úgy érezte, rosszul van. Trey! Minden idegszála azt súgta, hogy a férfi a bányában van, és borzalmas veszély fenyegeti. Édes istenem, add, hogy biztonságban legyen! – imádkozott. Megfogta Sarah karját. – Gyere, Sarah! Menjünk innen! Kint látták, hogy füst gomolyog a bányatelep fölött. – Ez az ércfeldolgozó! – kiáltotta Sarah. – Tűz van! – Nemcsak az ércfeldolgozó. Ó, istenem, Sarah! Ha a tűz átterjed a szivattyúállomásra, a bányát elönti a víz! -Samantha megfordult, és mindkét kezével megfogta a másik asszonyt. – Sarah, kérlek, menj haza, és kérd meg Connort, hogy mindenkinek szóljon, akinek csak tud. El kell oltanunk azt a tüzet! – És veled mi lesz? Hová mész? – Megyek a bányába. Sarah megragadta Samantha karját, hogy megállítsa. – Nem mehetsz fel oda! Túl veszélyes! – Meg kell tennem, Sarah. Treynek minden segítségre szüksége van. – Csak útban leszel.

– Sarah, te ezt nem érted! – visszhangozta Samantha hangja a szemében tükröződő kétségbeeseést. – Egy embert már elvesztettem amiatt az átkozott bánya miatt! Nem akarok elveszíteni még egyet. – Samantha! Samantha már nem hallotta. Már az utca felénél járt. Először az étterembe ment, és elővett minden felesleges takarót a ruhásszekrényből. Csak ne legyen túl késő! – fohászkodott magában. Többször is majdnem felbotlott a súlyos teher alatt, amint a dombon közeledett a bánya felé. Nem volt felkészülve arra a pusztulásra, ami a bányatelephez érve fogadta. Az új kerítés – melyet Trey és Michael emeltetett röviddel Michael halála előtt – hosszú szakaszokban kidőlve hevert. Az utat felforgatott csillék torlaszolták el, és az őrbódé az oldalára borítva feküdt, körülbelül ötven lábra a helyétől. Abból, ami valamikor ércfeldolgozó volt, mindössze a hatalmas zúzókövek és a faszerkezet elszenesedett váza maradt meg. Az ércvizsgáló laboratórium épülete lángokban állt. Férfiak továbbították a vízzel telt vödröket kézből kézbe, hogy megpróbálják eloltani a tüzet, de amilyen gyorsan dolgoztak, a parázs olyan gyorsan hullott alá az égő tetőről, lángra lobbantva a környező kiszáradt gyepet. Samantha utat tört magának a káoszban, és az egyik vödöradogatóhoz lépett. – Öntsön vizet ezekre! – rendelkezett. – Használhatjuk őket a lángok elfojtására. Néhány perc múlva Samantha csöpögő takarókkal felfegyverkezve elfoglalta a helyét az égő épület mellett, és elkezdte oltani a tüzet, mely a száraz fűben egyre terjedt az irodaépület felé. A füst csípte a szemét és kaparta a torkát, a karja is hamarosan lüktetni kezdett a fájdalomtól, de erőt vett magán, hogy folytassa. Nem hagyhatja, hogy a lángok a falak közelébe érjenek, gondolta kétségbeesetten. Trey kicseréltetheti a tetőt, de ha a falak egyszer tüzet fognak, a száraz fa úgy ég majd, mintha olajjal öntötték volna le. Trey hirtelen áttört a füstfalon. Az ingénél fogva megragadta a vödörláncban álló első embert. – Abban az épületben dinamit van! – üvöltötte túl a lármát. – Menjenek el! Meneküljenek innen! – Elengedte a bányászt, és a férfi majdnem

elesett, amint küszködött, hogy biztonságos távolságra kerüljön az égő épülettől. – Menjenek hátrább! – kiáltotta Trey. A hangja rekedten csengett. – Mindenki! Menjenek az épülettől! Ekkor az épület teteje hangos reccsenéssel beomlott. Samanthán erőt vett a kimerültség. Leejtette a takarót, és sajgó karjaival megtörölte a homlokát, amint mély lélegzetet vett, ám a levegő annyira telítve volt füsttel, hogy a tüdeje megfájdult. Annyira szeretett volna lefeküdni és pihenni egy keveset, hogy még arra is összpontosítania kellett, hogy állva tudjon maradni. Alig volt tudatában, mit csinál, ahogy felemelte a takarókat, és erősen lecsapta, eloltva a lángokat, melyek a szoknyáját nyaldosták. – Sam! Trey hangja megtörte a fáradtságát, és amint felpillantott, látta, hogy a férfi felé tart. Trey testét por és korom lepte, ruhája elszakadt. Arcán vad, kétségbeesett tekintet ült, amilyennek Samantha még nem volt tanúja azelőtt. A hiábavaló küszködés és a kimerültség könnyei árasztották el Samantha szemét. Nincs rá szüksége, hogy Treytől hallja, már túl késő megmentem az épületet. Ezzel ő is tisztában van. Minden, amiért Trey olyan keményen dolgozott, odavan, és ő semmit sem tehet, hogy viszszahozza azt. Soha életében nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. A következő néhány másodpercben minden egyszerre történt. Trey keze megragadta Samantha karját, amitől ijedt sikoly szakadt fel az aszszony torkából. A férfi olyan erővel rántotta el, hogy azt hitte, leszakad a karja, majd elhúzta az égő épülettől. Samantha zavartan, rémülten ejtette el a takarót, és félig szaladva, félig bukdácsolva küszködött, hogy lépést tartson Trey gyors tempójával, miközben alig látott a könnyfátyolon és a füstön át. Trey szó nélkül maga elé rántotta, és teljes súlyával rávetette magát. Samantha a köves talajra esett. Levegő után kapkodva megpróbálta felemelni a fejét, de Trey visszanyomta azt a földre, és igyekezett egész testével takarni őt. Mögöttük egy vulkánkitörés erejével robbant fel az irodaépület.

Tizenhetedik fejezet Robbanás robbanást követett, ahogy a dinamitrudakat felemésztette a pokol. Az emberek üvöltözve menekültek. Samantha felsikoltott, amint por, salak és izzó parázs terítette be őket. Trey Samantha feje fölé kapta a karját, és az arcát a földre szorította. Alattuk úgy tűnt, mintha megmozdulna a föld. Mindennek tetejébe a riasztó nem hagyta abba figyelmeztető szirénázását. Samantha úgy érezte, mintha egy borzalmas rémálom közepében lenne, amiből nem tud felébredni. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Trey megmozdult. Megfogta Samantha vállát, és magával húzta, amint felült. – Jól vagy? – ordította túl a fülsiketítő zajt. Samantha füle egyfolytában csengett, de amennyire meg tudta állapítani, nem sérült meg. Némán bólintott. Még mindig tartva Samanthát Trey feltápászkodott. Samantha megragadta az ingét, amint a világ bizonytalanul forogni kezdett vele. Testének minden porcikája fájt, és rosszul érezte magát. Teljesen megfeledkezett a dinamitról, amit Michael régi irodájában tároltak. A gyomra megindult a torka irányába, és nagyokat kellett nyelnie, hogy ne kezdjen el öklendezni. Trey hátrahúzta Samantha fejét, és a haját félreseperte koszoskormos arcából. A tenyerébe vette az arcát, és belenézett borostyánfoltos szemébe, amit annyira megszeretett. Torkát fájdalmas gombóc szorította el, amint ráeszmélt, milyen közel állt hozzá, hogy elveszítse őt. Miközben küszködött, hogy megőrizze lélekjelenlétét, úgy tűnt, a hüvelykujjával letörölt egy koszfoltot Samantha arcáról. Üvöltöznie kellett, hogy az asszony hallja a hangját. – Szükségem van a segítségedre, Sam! Menj be a városba, és szólj Goss doktornak! Mondd meg neki, hogy szükség van rá itt! Megteszed nekem? Samantha szemében a megkönnyebbülés könnyei csillogtak, és le kellett gyűrnie a késztetést, hogy Trey karjaiba vesse magát. Attól félt, összeomlik, ha megszólal, így csak bólintott. Trey elengedte őt, és bénító fájdalom költözött a mellkasába, amint figyelte, ahogy Samantha távolodik. A következő órákban a sztrájkolok és a sztrájktörők -ideiglegesen megfeledkezve a közöttük fennálló különbségekről – együtt dolgoztak,

hogy eloltsák a tüzet, és a sebesülteket biztonságba helyezzék. Marty Dennison, Dieter Vogel és Gaylord Whittaker életét vesztette a robbanáskor, és további harmincan megsérültek, néhányan súlyosan. Az, hogy nem volt sok áldozat, csodával határos; amikor a dinamitrudak tüzet fogtak, a robbanás több mint kétszáz láb magasságba repítette a törmeléket a levegőbe. A felvonóállomás megfeketedett falai között a kábel nyikorgott, jelezvén, hogy a fülke a felszín felé közeledik. Trey várta, hogy a fülke előbukkanjon az akna sötétjéből. A ruhája megperzselődött, és úgy érezte, mintha testének minden izmát megtaposták volna. Hangos, fémes csattanás hallatszott, amint a fülke megérkezett, és az ajtaja kinyílt. A mentőosztag tagjainak komor arcai rossz hírekről árulkodtak. Amos Flaherty megrázta a fejét. – Sajnálom, uram! – Hangja reszketett a kimerültségtől. – A tárna beomlott. Nem tudunk lejutni az első néhány harántvágat alá. Trey szitkozódott az orra alatt, és ujjait égő szemére tapasztotta. – Hány ember hiányzik még? – kérdezte fáradtan. Connor Morrissey felakasztotta az azonosítókártyáját a kampójára. – Négy, Mr. Stern: Sam Hawkins, Jonathan Weiss, Emery Taylor és Liam Smith. Trey állkapcsában megrándult az izom, és olyan hosszasan és keményen meredt Connorra, hogy az láthatóan elbizonytalanodott. – Újra ellenőrzöm, Mr. Stern – motyogta. Trey figyelemre sem méltatta, és az ajtó felé fordult. – Megpróbálunk bejutni a régi bejáraton. Amos követte Treyt az ajtóhoz. – Uram, azok a vágatok megbízhatatlanok. A robbanás elmozdíthatta a tartógerendákat. Egy rossz lépés, és milliótonnányi por zúdul a fejünkre. Trey hirtelen hátraarcot csinált. Arcának vonásait mélyebben barázdálta a kimerültség, és szürkéskék szeméből makacs tekintet sugárzott. – Tisztában vagyok a veszélyekkel, Amos. Ebből kifolyólag ez a mentés szigorúan önkéntes. Azok, akik ki akarnak maradni belőle, megtehetik. Nem fogom felhasználni ellenük. A férfiak nyugtalanul topogtak, és pillantásokat váltottak egymás között. Amos fáradtan felsóhajtott.

– Én magával megyek. Egy másik férfi felemelt kezével jelzett. – Én is. – Rám is számíthat – mondta egy újabb bányász. A felvonóállomáson tartózkodók közül így vagy úgy mindenki jelentkezett, hogy részt vesz a keresésben. – A hosszú úton megyünk, végig a Hayden-patak völgyében, majd fel a régi bejárathoz vezető úton. Nem akarom megkockáztatni, hogy a dombon való átkelés beomlást okozzon. Mindenkinek van biztonsági lámpája? Amos eddigi tétovázásán felülkerekedve bólintott. – Lámpások, kötelek, csákányok. Maga megnevezi, Mr. Stern, mi visszük. Trey kimondatlan hálával tekintett végig a férfiakon. – Tartsák nyitva a szemüket, ha bementünk! – utasította az embereket. – Ha bárki valami szokatlant észlel, azonnal szóljon a többieknek. A mérgező gázokra utaló első jelre kijövünk. Megértették? A csoporton helyeslő morajlás futott át. Trey nagy levegőt vett. – Induljunk! Délre Joe már tudta, hogy a jó ösvényen jár. Leguggolt, és szemügyre vette a nyomokat a porban. A friss patanyomok nem voltak olyan mélyek, mint a korábbiak, jelezvén, hogy a lovas nem hajtott olyan gyorsan. Joe becslése szerint a férfi, akire vadászott, már csak néhány órával előtte járhat. Tudta, hogy csak egy lovat követ, de hogy ki a lovasa, azt nem tudta megállapítani. Fogadni mert volna, hogy az vagy Arnie Pitts, vagy Silas Jenkins. Erre lehet következtetni Maria keresztjéből. Joe azon az estén is viselte a keresztet, amikor Pitts és Jenkins elvitték őt a myterrai börtönből, és az egyikük lelopta a nyakából, amíg eszméletlen volt. Nem tudta, hogy a gyilkos elejtette-e a láncot, vagy szándékosan hagyta azt Richard Winters holtteste mellett. Csak abban volt biztos, hogy olyan gyilkossággal fogják vádolni, amit nem követett el. Aggasztotta, hogy Samantha röviddel azután eltűnt, miután bekötötte a sebét. Vajon Arnie vagy Jenkins látta őt, amikor bement az étterembe? Ha igen, bármelyikük joggal feltételezheti, hogy ő elmesélte Samanthának, hogy elhurcolták a börtönből, és hogy milyen szerepet

játszottak Richard Winters utasításainak végrehajtásában. Ha őt látták bemenni az étterembe, Samantha komoly veszélyben van. Miután Joe pihent egy keveset, és megette az egyik kolbászos kétszersültet – amit Samantha előző este csomagolt be neki –, folytatta útját. Bár gyalog haladt és a sérülése is akadályozta, ügyessége a nyomolvasásban és terepismerete lehetővé tette a számára, hogy rövidebb utat válasszon, amit egy lóháton közlekedő ember nem tehetett volna meg. Néhány mérföldenkénti kényszerpihenőkkel sikerült folyamatosan csökkenteni a távolságot ő és az üldözöttje között. Már majdnem sötétedett, amikor egy magas buckáról észrevett egy lovat, mely lenn, a keskeny kanyonban csörgedező patakból ivott. A ló fel volt nyergelve. A lovasa -vélte Joe – nem lehet messze. Óvatosan, hogy rejtve maradjon, lassan arrébb ment a bucka mögött, míg közvetlenül a ló fölé nem ért. Letelepedett egy jojoba bokorcsoport mögött – melynek sűrűn álló apró, szürkészöld, ovális levelei eltakarták –, és Maria rövidre vágott csövű puskáját a térdére fektette. Nem kellett sokáig várnia. Néhány perc múlva egy férfi jelent meg a lenti tisztáson, kezében egy ölnyi fával. Miután ledobta az ágakat, felegyenesedett, és unottan megvakarta a karját. Aztán hátratolta a kalapját, és letérdelt, hogy tüzet rakjon. Arnie Pitts. Joe nem volt meglepve. Valószínű, hogy Arnie megölte Richard Winterst, aztán elmenekült. Samantha viszont eltűnt. Ha Arnie nem hozta magával, amikor elszökött a városból, akkor hol van? Mit csinált vele? Joe tudni akarta a választ, még ha azt Arnie Pittsből kell is kihúznia. Várt, amíg Arnie tüzet gyújtott és kotorászni kezdett a nyeregtáskájában. Arnie visszatért a tűzhöz, és térdét a mellkasához húzva letelepedett. A kanyonra hamar sötétség borult, és a tűz fénye kísértetiesen vibrált Arnie arcán, amint a férfi egy darab szárított marhahúson rágódott. Úgy tűnt, nincs nála fegyver, de Joe erről meg akart győződni, mielőtt megközelíti. Felvett egy apró követ, és a súlyát felmérte a tenyerében. Tekintete a békésen legelésző lóra siklott. Hátrahúzta a karját, célzott, és elhajította a követ. A kő hátsófertályon találta a lovat. Az állat megugrott, és megindult a patak mentén. Arnie feltápászkodott.

– Hé! Gyere vissza! – üvöltötte. A ló után eredt, de csak néhány métert szaladt, aztán felhagyott az üldözéssel. Hangosan káromkodva viszszament a tábortűzhöz. Dührohamában lekapta a kalapját, és földhöz vágta. – Átkozott, ostoba állat! – szitkozódott. Joe-nak csak ennyi bizonyítékra volt szüksége. Ha Arnie-nál fegyver lenne, azonnal előrántotta volna, amint a ló megugrott. Joe nesztelenül ereszkedett le a sziklás lejtőn. Arnie már ismét lekuporodott a tűz mellé, amikor Joe a tisztásra ért. Háttal volt Joe-nak, és maga köré fonta a karját. A foga vacogott a hidegtől, miközben mindenféle szitkot szórt az elfutott lovára. Mindössze néhány lábnyira tőle, Joe a hátára célzott a puskával, és várt. Pár perc múlva Arnie feltérdelt, és a kezét a tűz felé tartotta, hogy felmelegítse. – Átkozott, bolond ló! – mormogta. – Most hogy a pokolba jutok el Tucsonba? – Megpróbálhatsz gyalogolni – javasolta Joe. Arnie felpattant, és megfordult. A szeme tágra nyílt a félelemtől, ahogy szótlanul Joe-ra meredt. Végül kapkodni kezdte a levegőt, és odavetette. – T-te! Joe rideg arcán kemény, komor tekintet ült. – Azt hitted, halott vagyok, igaz? Arnie nehezen nyelt, majd élénken megrázta a fejét. – Te ezt nem érted – hebegte. – Nem az én hibám, hogy Jen-Jenkins – pillantása a Joe kezében lévő puskára siklott, és idegesen nyalta meg a szája szélét. Szemében pánik tükröződött. – Csak a-adj nekem egy lehetőséget! Mindent megmagyarázok. Joe határozott kattintással kibiztosította a puskát, melynek hangja visszaverődött a kanyon falain. – Jó – mondta közömbösen. – Kezdheted! A régi bányabejárat mellett Samantha Ian Hunterrel és egy sereg emberrel álldogált, és várta a híreket azokról, akik még nem kerültek elő. Amint lement a nap, kísérteties csend borult a telepre. A füst és a lőpor savas szaga a völgy fölött lebegett. Lámpások fénye villant a sötétben, és világította meg a várakozók arcát.

– Mit gondol, miért tart ilyen sokáig? – kérdezte halkan Samantha. Ahogy beszélt, lehelete meglátszott a hűvös esti levegőben. Ian megrázta a fejét. – Nem tudom. De átkozottul szeretném, ha kijönnének onnan, mielőtt ez az egész domb beomlik rájuk. Samantha karba tette a kezét, és megborzongott. Pontosan tisztában volt vele, milyen kockázatot vállal Trey és a mentőosztag többi tagja, és a gondolatot, hogy elveszítheti Treyt – ugyanúgy, ahogy elveszítette Michaelt –, nem tudta kiverni a fejéből. – Trey nem adja fel a keresést, amíg meg nem talál mindenkit – mondta feszült hangon. – Felelősnek érzi magát azokért az emberekért. – Talán le kellett volna mennem velük. Samantha Ian felé fordult. Bár a férfi derekasan helytállt a tűzoltásnál, finom kezéből és vézna testfelépítéséből ítélve Samantha tudta, hogy Ian Hunter nincs hozzászokva a fizikai munkához. – Csak útban lett volna – jegyezte meg csendesen. Ian először nem válaszolt, és Samantha azt hitte, talán megbántotta. Amikor végre megszólalt, hangja fájdalommal teli sajnálattal csengett. – Az itt történt legutóbbi robbanáson gondolkodom. Akkor sem tudtam sokat segíteni. – Egyikünk sem tehetett semmit, hogy megmentsük azokat az embereket – felelte fásultan Samantha. – Talán mindet nem. De én megakadályozhattam volna, hogy a férje lemenjen. Legalább ma is élne. Samantha szívverése majdnem leállt, és szörnyű nyomás nehezedett a mellkasára. Megnedvesítette az ajkát. – Mit tud arról a napról? – kérdezte alig hallhatóan. Ian vállat vont. – Nem sokat. Druryval voltam az ércfeldolgozóban. Az embereknek gondjuk volt az egyik kohó összeszerelésével. Az egyik bányász futva jött be. Azt mondta, fontos üzenete van a férje számára. Drury félrehívta. Néhány percig beszélgettek, majd mindketten elrohantak. Félúton voltak a felvonóállomás felé, amikor utolértem őket. Megkérdeztem Drurytól, mi a baj, ő pedig azt felelte, nincs idő megmagyarázni, és ki kell hoznia a többi embert a bányából. Samantha behunyta a szemét, és felnyögött magában, amint a zavarodottság és a tehetetlen düh hullámai átcsaptak fölötte. Hónapokon át Treyt okolta Michael haláláért, és megkérdőjelezte Michael jelenlétét

aznap a bányában, amikor az igazság csupán karnyújtásnyira volt tőle. Torka elszorult, és minden csepp önuralmát össze kellett szednie, hogy megőrizze lélekjelenlétét. Egész nap a sírás határán állt, de annyira nem, mint ebben a pillanatban. – Miért nem mesélt eddig senkinek erről? – kérdezte remegő hangon. Ian bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Megvolt rá az okom. Sajnos most már úgy tűnik, nincs. Sajnálom. Nem akartam fájdalmas emlékeket felkavarni önben. Samantha nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy végre megtudtam az igazságot. A Samantha hangjából kicsengő él döfésként érte lant. Megfordult, hogy az asszonyra nézzen, és a visszavágás a torkán akadt, amikor meglátta a fájdalmat Samantha könnytől csillogó szemében. Samantha karját védekezően keresztbe fonta maga előtt, ajka fehér vonallá vékonyodott. Torka többször is megrándult, amint küszködött, hogy féken tartsa indulatait. – Őszintén szólva nem tudom, ki tette a dinamitot a Kingmantárnába – mondta Ian csendesen. – Még abban sem vagyok biztos, hogy a férje tudta, hogy ott van. Csak annyit tudok, hogy az életét áldozta mások megmentéséért. A férje bátor ember volt, Mrs. Drury. Samantha alsó ajka megremegett, és a fogai közé harapta, hogy azt megállítsa. Ujjaival letörölte az arcán gördülő könnycseppet. – Köszönöm – mondta elcsukló hangon. A bánya bejáratánál valaki felkiáltott: – Jönnek! Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva két férfi emelkedett fel az alagút szájából, térdük megrogyott a karjaikban tartott test súlya alatt. Samantha visszafojtotta a sikolyát. Az emberek a földre tették a testet. Egy perccel később újabb két férfi ért fel a bányából. Ők is egy ember kicsavarodott, megtört testét cipelték. Samanthán erőt vett a bánat és a szomorúság, és a szájára szorította az öklét, hogy elfojtsa a torkából feltörő fájdalomteli sírást. Keserűség és tehetetlenség töltötte el. Hát senki nem hal meg természetes halállal egy bányászvárosban? Minden halál magában hordozza a katasztrófa borzalmát?

Ian megnyugtatóan Samantha vállára tette a kezét. Trey nem került elő, amíg a harmadik holttestet fel nem hozták. Amikor utolsóként kilépett, a lába majdnem összecsuklott, és kitartotta a kezét, hogy visszanyerje egyensúlyát. Samantha kitépte magát Ian karjából, és odasietett Treyhez. Trey a karjaiba vette, és szorosan magához ölelte. Arcát az asszony hajába temette, és nagy teste vonaglóan megrázkódott. – Nem tudtam... megmenteni őket. – Megtetted, amit tudtál – mormolta Samantha a férfi mellkasánál. – Senki sem kívánhat többet. – Liam... – mondta Trey halk hangon. – Még mindig... lenn van. Liam? Ő az egyik eltűnt? Amint a kijelentés mögött húzódó lényeg lassan derengeni kezdett Samanthában, érezte, hogy a bensője görcsbe rándul. Hátrahúzódott, és Treyre pillantott. A férfi arca szürke és elgyötört volt, tekintetét a halál árnyéka sötétítette el. Samantha Trey mellkasára tette a kezét, ahol a kabátja szét volt nyitva. Az ingén át érezte, hogy a férfi szíve rettenetesen gyorsan ver. – Ugye nem azon töröd a fejed, hogy visszamész? Trey lassan megrázta a fejét, mozdulatából a tiltakozás és a belenyugvás bizarr keveréke áradt. – Nincs más választásom, Sam. Liam még mindig lent van valahol. Meg kell találnom. Samantha hirtelen olyan dühös lett, hogy legszívesebben rárontott volna valakire. Felforrt a vére, hogy Trey olyan emberért kockáztatná az életét, aki – véleménye szerint -alig érdemelné meg. Küszködött, hogy hangja higgadtnak tűnjön. – Már mindent megtettél, amit lehetett, Trey. Ha a többiek nem élték túl, valószínűleg Liam sem. Nincs értelme az életedet kockáztatni csak azért, hogy még egy holttestet felhozz abból a tárnából. – Igaza van neki, Stern – szólalt meg Ian Samantha mögött. – Nem valószínű, hogy bárki is túlélte a beomlást. Vakmerőség lenne visszamenni. Végül Trey megadta magát. Az egyik embert beküldte a városba szekérért, és intézkedett, hogy a holttesteket elszállítsák a temetkezési vállalkozóhoz. A halottak közül kettő agglegény volt, de a harmadik egy feleséget és két árvát hagyott

hátra St. Louisban. Majd reggel elintézi, hogy értesítsék az özvegyet, és a férfi holmijait küldjék haza. Már csak néhány óra maradt hajnalig, amikor Trey és Samantha a dombról gyalogoltak le a város felé. Egyikük sem beszélt. Treyt kétségek gyötörték. Míg az egyik fele azt mondta, mindent megtett, amit csak tudott, a másik azt súgta, folytatni kellett volna a keresést, amíg meg nem találja a nagybátyját. De miért? – kérdezte egy hátulról jövő, bosszúszomjas hang. Mit tett Liam, amivel kiérdemelné az aggodalmadat? Miért kockáztatnád az életedet a keresésével azok után, ahogyan veled és az anyáddal bánt? Trey gondolatban megpróbálta kicserélni a megtalált holttestek azonosságát. Tételezd fel, hogy Liam is közöttük volt! Folytattad volna a keresést a negyedik ember után? Valószínűleg nem. Miután megtalálták az első három holttestet, még százlábnyit ástak a törmelékben, sikertelenül. Liam sehol nem volt a többiek közelében. Trey mégsem tudott megszabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy a döntése a kutatás leállítására hosszú-hosszú ideig kísérteni fogja. Éppen a város széléhez értek, amikor Trey megbotlott, és majdnem térdre estek mind a ketten. Samantha elkapta a karját, hogy támogassa. – Jól vagy? Trey biztatón megszorította a kezét. – Jól vagyok, Sam. Csak nem figyeltem a lábam elé. Samanthát nem lehetett becsapni. Trey halálosan kimerült. – Haza szeretnél menni vagy az étterembe? – kérdezte a férfitól. Trey egyik kezével megdörzsölte az arcát. – Az jó – mondta fáradtan, nem válaszolva a kérdésre. Nem bánta, hova mennek, csak lefekhessen és aludhasson. Samantha úgy döntött, hogy Trey lakására mennek, mert az közelebb van. Karját a férfi derekára csúsztatta. – Amint hazaérünk, készítek neked egy forró fürdőt, és megszabadulhatsz azoktól a piszkos ruháktól. Készítek valami ennivalót is. Biztosan farkaséhes vagy. Trey nem felelt, és Samantha hallgatott, amint a keskeny, poros utcákon haladtak. Megpróbált nem töprengeni azon, hogyan fogják átvészelni az elkövetkezendő hónapokat, de a nyugtalanító gondolatoktól nem tudott megszabadulni. Tisztában volt vele, hogy be kell zárnia a

Drake House-t. A bánya és az ércfeldolgozó odavan, és vele a myterrai állások kilencvenöt százaléka. A városiak többsége valószínűleg szedi a sátorfáját, és továbbáll egy másik bányászvárosba. De neki még ott van Trey, emlékeztette magát Samantha. Valahogyan módot fognak találni, hogy újrakezdjék, és új életet építsenek együtt. Most már legalább minden gyanúja elszállt, amit Trey Michael halála miatti bűnössége iránt táplált. Még a semmivel is kevésbé ijesztő újrakezdeni, mint megpróbálni olyan alapokra építeni a jövőt, melyeket a múlt árnyéka kísért. Amint közeledtek a házhoz, Trey ösztönei hirtelen felélénkültek, és a teste megfeszült. Samantha felpillantott komor arcára. – Mi az? Trey nem válaszolt. Samantha követte a tekintetét. A vályogfalak árnyékában, Trey háza előtt egy férfi feküdt a földre csúszva, arccal a súlyos faajtónak dőlve. Felemelte a karját, és erőtlenül dörömbölt az ajtón. Szavai összefolytak. – Tyler fiam, engedj be! Nem fordulhatsz el tőlem! A rokonod vagyok. Úgy neveltelek fel, mintha a sajátom volnál. Liam! Trey testének minden idegszála pattanásig feszült. Tudhatta volna, mondta magának. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy Liam nincs a többiekkel a bányában, tudhatta volna, hol található a nagybátyja. Trey azokra az emberekre gondolt, akik veszélybe sodorták az életüket, hogy őt felkutassák – míg Liam egész idő alatt valamelyik kocsmában dédelgetett egy üveg whiskyt –, és minden csepp gyűlölet és undor, amit valaha a nagybátyja iránt érzett, a felszínre tört. Ha Liam meghalt volna a többiekkel, talán némi részvétet érezne iránta. De most csak erős, lassan izzó düh forrongott benne. Samantha megszorította a karját. – Trey? Trey lefejtette magáról az asszony kezét. – Bocsáss meg, Sam! Még van egy kis elintézetlen ügyem. Trey rendíthetetlen céltudatossággal csökkentette a közte és Liam közötti távolságot, alig fél tucat határozott lépéssel. Megragadta a nagybátyja ingét, és talpra rántotta. Áporodott szag lebegett Liam körül, mint egy felhő, amint részegen Trey felé hajolt.

– Tyler, te vagy az? Trey eltolta magától. Liam azonosító cédulája még mindig ott lógott a nyakában; elfelejtette leadni a felvonóállomáson, ahogy az szokás, amikor elhagyja a bányát. Trey megragadta a cédulát és megrántotta, úgy, hogy a lánc elszakadt, majd Liam orra elé nyomta. – Látod ezt, Liam? – kérdezte tőle fogcsikorgatva. -Emiatt kilenc ember tizenhat órát töltött odalenn, hogy a beomlott törmelék között megkeressen! És te hol voltál, Liam? Mondd! Mondd meg, te mit csináltál, amíg rendes, tisztességes emberek az életüket kockáztatták, hogy megtalálják a te tetves hulládat! Liam támaszképpen fél kézzel Trey ingébe kapaszkodott, mutatóujját a mellkasának szegezte. – Te nem beszélhetsz így velem, Tyler! Előveszem a nadrágszíjat, és kiporolom a lelkedet is, ha nem segítesz! Trey leseperte az ingéről Liam kezét. Egy lépést hátrált, és jobb kezének izmait megfeszítette. – Folytasd csak, Liam! – mondta halálos nyugalommal. – Csinálj, amit akarsz! Én készen állok. Samanthát rémület fogta el, amint rájött, mi történik. Odaszaladt Treyhez, és megragadta a karját. – Trey, ne! Trey lerázta Samantha kezét. – Maradj ki ebből, Sam! Ez nem tartozik rád. Samantha a két férfi közé vetette magát. – Trey, nem éri meg! Hagyd békén! Trey alig fékezett dühvel benyúlt Samantha hóna alá, felemelte a földről, és arrébb tette az útból. Megfogta a vállát, és erősen megrázta az asszonyt. – Ez csak a mi dolgunk Liammal, Samantha. Maradj ki belőle! Megértettél? – Trey, könyörgök neked! Nem akarom, hogy verekedjetek! Liam szó nélkül megragadta hátulról Trey kabátját, és meglepő erővel megfordította. Mielőtt Trey visszanyerhette volna az egyensúlyát, ököllel az arcába vágott, amitől Trey elterült. Samantha sikolyát visszafojtva odarohant Treyhez, és letérdelt mellé, amint a férfi megpróbált felkönyökölni.

– Istenem, te vérzel! Nincs semmi bajod? – Samantha hangjában félelem csengett. Trey felült, és a kézfejével megtörölte a száját. Amikor elvette, az véres volt. – Jól vagyok, Sam. Most pedig kérlek, menj az útból, hadd rendezzem le ezt! Liam bizonytalanul ingott a lábán. – Tyler fiam! Állj fel, és harcolj, mint egy férfi! Samantha megragadta Trey karját. – Trey, ne! Részeg. Nem lenne igazságos. Trey tekintete cinikussá keményedett. – Mondd ezt az anyámnak! – szólt vissza keserűen. Majd feltápászkodott. Liam felröhögött. – Soha nem voltál igazi férfi, Tyler, mindig az anyád szoknyája mögé bújtál. Én megpróbáltam embert faragni belőled. Mindent megtettem érted, de te mégis csak egy gyáva féreg lettél. Liam arca elhomályosult, elmosódott Trey szeme előtt, ahogy a nagybátyja gúnyolódása olyan emlékeket ébresztett fel benne, melyeket a lelke mélyére temetve őrzött. Tízéves volt, és Liam egy léccel verte a hátát. Trey maga előtt látta, hogy az anyja sír és közbe akar avatkozni, de Liam visszakézből szájon vágja. Valami elpattant Trey agyában. Meglendült. Liam elhajolt az ütés elől, és fejét Trey gyomrába mélyesztette, leterítve őt a lábáról. Samantha félreállt az útból, amint a két férfi a földre huppant és végigbukfencezett a porban. Hátával a vályogfalnak támaszkodott, és néma döbbenettel figyelte, ahogy Trey Liam nyaka köré zárja a kezét és a tarkóját újra meg újra a földhöz veri. Trey szeméből eszelős tekintet sugárzott, amitől Samantha valósággal rosszul érezte magát. Nagyokat nyelt, hogy ne kezdjen el öklendezni. Liam beékelte a térdét Trey és maga közé, és eltaszította Treyt, véget vetve ezzel a szorításának. Trey éppen akkor ugrott talpra, amikor Liam lendítette a kezét. Kitartotta a karját, és elhárította a fejére célzott ütést. Öklével Liam gyomrába vágott, amitől az öreg felnyögött és meggörnyedt. Mielőtt Liam összeszedhette volna magát, Trey mindkét öklével állon csapta. Az öreg hátratántorodott.

Trey megragadta az inge elejét, hogy felfogja az eséstől. Egy pillanatig csak állt ott, és fél kézzel a vállát fogva tartotta a nagybátyját. Mindketten erősen ziháltak. Végül Liam felnézett az unokaöccsére, tekintete fájdalmat és részeg kábulatot tükrözött. Szája egyik sarka furcsa vigyorra húzódott, és a torkából egy kacagás és nyögés keverékéhez hasonlítható hang tört fel. – Azt hiszem... mégsem sikerült embert faragnom belőled – motyogta. Trey semmilyen részletet nem mulasztott el, amint magába véste a nagybátyja öregedő, borotválatlan arcát. Elengedte Liam vállát, és a két férfi csak állt, egymást méregetve. Trey felvette a földről Liam kalapját, és feléje nyújtotta. Liam a mellkasához fogta a kalapot. – Még egy dolog – mondta szándékosan lassan Trey. -Ezt a mamáért. – Visszahúzta a karját, és öklét Liam állkapcsába mártotta, amitől az öreg megperdült, és a hátára esve ért földet. Felnyögött és megpróbált felülni, de aztán összeroskadt a porban. Trey sarkon fordult, és elsétált. Samantha az épületnek dőlve állt, fejét lehajtotta, és kezével eltakarta a szemét. Trey nem tudta megállapítani, hogy sír-e vagy sem. Gyengéden megfogta a karját. – Vége. Samantha elvette a kezét az arca elől. Arckifejezése feszült volt, de a szeme száraz. Tekintete az utca közepén heverő Liamon nyugodott. – Majd kialussza – mondta Trey. – Reggel valószínűleg még emlékezni sem fog arra, mi történt. Samantha a fogát csikorgatta. Ő nem, de én fogok -gondolta szomorúan. Miután bementek a házba, Trey meggyújtotta a lámpákat, Samantha pedig begyújtott a tűzhelybe, és feltett egy kanna vizet melegedni. Egyikük sem beszélt. Mialatt Samantha a konyhában foglalatoskodott, Trey észrevette, hogy az asszony kerüli a tekintetét. – Elvehetem a kabátodat? – kérdezte tőle, amikor Samantha befejezte a kézmosást. Samantha kibújt a kabátjából, és odaadta a férfinak, majd visszafordult a mosogatóhoz.

– A víz néhány perc múlva forró lesz. Fürödni akarsz előbb vagy enni? – A hangja kimérten csengett. – Sam, nézz rám! Samantha kiegyenesedett, mintha összeszedné magát, és Trey felé fordult. Szeméből kétségbeesés sugárzott, amint egy pillantást vetett a férfi koromtól feketéllő arcára. Majd tekintete elsiklott onnan anélkül, hogy igazán Trey szemébe nézett volna. – Csupa piszok vagy. Hadd hozzak valamit, amivel megmoshatom az arcodat. – Visszafordult a mosogatóhoz, megnedvesített egy konyharuhát, és elkezdte kicsavarni, amikor érezte, hogy Trey közelebb lép hozzá. Trey elvette tőle a törlőkendőt és a mosogatóba dobta, majd hátulról átkarolta Samanthát, és magához ölelte. Samantha megfeszült. Trey meleg leheletét érezte a fülén. – Sam, sajnálom, hogy végig kellett nézned, ami köztem és Liam között történt. Talán nem volt igazam. Talán neked volt igazad, és békén kellett volna hagynom. Nem tudom. Reggel biztosan szamárnak fogom tartani magam, amiért leálltam verekedni egy részeg öregemberrel. De ma ez olyasmi volt, amit meg kellett tennem. Remélem, megpróbálod megérteni. Samantha Trey vállára hajtotta a fejét. – Én megértem – mondta elcsukló hangon. – És nem vagyok mérges Liam miatt. – Akkor mi a baj, édesem? Samantha felsóhajtott. – Amikor lenn voltál a bányában, én annyira... féltem... Meg voltam rémülve, hogy valami történik veled, és soha nem lesz lehetőségünk egy közös életet felépíteni. Folyton az járt a fejemben, bárcsak hozzád mentem volna feleségül, amikor először megkérted a kezemet, ahelyett hogy vártam... Trey megfogta Samantha vállát, és maga felé fordította. Az asszony könnyekkel telt szeme óriási topázként ragyogott koromfoltos arcán. – Samantha, remélem, tudod, hogy nincs szándékomban mostanában meghalni. Samantha megrázta a fejét. – Én nem erre gondoltam. – Tudom, mire gondoltál – mondta csendesen Trey. Arca elkomolyodott. – Most már nincs semmim, amit neked nyújthatnék. A bánya

beomlott. Az ércfeldolgozó leégett. Sam, te egy olyan emberhez akarsz hozzámenni, aki ma valószínűleg csődbe ment. – Trey, engem nem érdekel, ha soha nem lesz egy tízcentesünk sem! Te vagy az, aki számít nekem. Nem a pénz. Nem a bánya. Nem az étterem. Te. Trey a karjaiba vonta Samanthát, és csókot lehelt a feje búbjára. – Szeretlek – mormolta. Egy pillanatig hallgatott, majd sajnálkozón hozzátette: – Ha nem lennék ilyen átkozottul fáradt, bevinnélek a hálószobába, és bebizonyítanám, mennyire. Samantha átkarolta Trey derekát, és minden erejével megölelte. – Én is szeretlek – mondta remegő hangon. – Csak sajnálom, hogy ilyen sokára ébredtem rá. Miután Trey bement a hálószobába, hogy levesse a szennyes ruháit, Samantha a mosogató fölé hajolt, és a homlokát a szivattyú hideg vaskarjához nyomta. Torka fájdalmasan elszorult, és vészesen közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Győzködte magát, hogy minden rendben lesz. Treynek nem esett baja. Most már senki és semmi nem bánthatja. A bánya sem és Richard Winters... Samantha hirtelen ráeszmélt, hogy a nagy zűrzavarban teljesen megfeledkezett arról, hogy beszámoljon Treynek a történtekről, és arról, hogy Richardot meggyilkolták. Felegyenesedett, kivette a vizes törlőkendőt a mosogatóból, kicsavarta, és elkezdte törölgetni az arcát és a nyakát. – Majdnem elfelejtettem elmondani – szólt ki –, hogy tegnap este találkoztam Joe-val. Rálőttek, de csak az oldalát érte a golyó. Szerintem rendbe fog jönni. Ő mesélte, hogy Richard Winters lefizette Arnie Pittset és Silas Jenkinst, hogy vigye el őt a városból és ölje meg, de Joe elszökött. Richard Taza Parksot is lefizette, hogy mondja azt a seriffnek, látta, hogy Joe lőtt rád, aztán őt is megölette, hogy ne tudjon beszélni. Miután Samantha nem kapott választ, letette a konyharuhát, és az ajtóhoz lépett. – Trey, hallod, amit mondok? Bár a lámpa fénye kiviláglott a nyitott ajtón át, hang vagy mozgás nem jött a szoba felől. Samantha átment a halion a hálószobához. – Trey? Trey mélyen aludt.

A ruhája az ágy mellett, a padlón hevert, ahova ledobta, miután levetette. Alsónadrágban hanyatt feküdt az ágyon. Lába lelógott a matracról, egyik karját a feje fölé nyújtotta. A koromréteg alatt a kimerültség olyan mély barázdákat szántott az arcába, hogy Samantha eltűnődött, egyáltalán el fognak-e múlni azok. Samantha felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Tüdőgyulladást fogsz kapni, ha így fekszel – dorgálta halkan a férfit. Az ágyhoz lépett, kihúzott egy takarót Trey lába alól, és ráterítette. Miután a vállainál is bedugdosta a takarót, kézfejével gyengéden végigsimított Trey arcán. -Szeretlek – suttogta. Csendesen mozogva az ágy alá rakta a férfi cipőjét, hogy reggel ne botoljon fel benne, majd lehajolt, hogy felvegye az ingét és a nadrágját. Egy kis, súlyos tárgy pottyant ki a nadrágja zsebéből, és koppant a padlón. Samantha csodálkozva térdelt le érte. Egy dió nagyságú, színtiszta aranyrög volt az. Samantha körbeforgatta, és megbecsülte a súlyát. Soha nem látott még ehhez hasonlót. Felrémlett előtte, hogy Trey nadrágja szokatlanul nehéznek tűnt, amikor felvette a padlóról. Letette az aranyrögöt, és átkutatta a többi zsebet. Egy fél tucat különböző méretű ilyen ércdarabra bukkant, a legnagyobb egy kisebbfajta tyúktojásnyi volt. Samantha letette a padlóra, és csodálattal bámulta azokat. Azután ráeszmélt a dolog jelentőségére, és lehiggadt. Trey bizonyára akkor találta az aranyat, amikor a bennrekedt bányászok után kutatva ástak az alagútban. Ha ez a helyzet, mielőbb vissza akar majd menni a bányába, hogy megkezdje az ásást. Megpróbált lelkesedni a felfedezésért, de nem tudott. Fájdalmasan gyötörte a gondolat, hogy napokon át aggódnia kell Trey miatt, mert nem tudhatja, visszatér-e valaha a tárnából. Most először kezdett ráébredni, miért tétovázott, hogy hozzámenjen-e feleségül. Nem azért, mert nem szereti, vagy mert meg akarja őrizni saját függetlenségét, hanem azért, mert fél, hogy elveszítheti, ugyanúgy, mint Michaelt. Sóhajtva összeszedte az aranyrögöket és az ablak alatti ruhásláda tetejére tette, majd a karjára terítette Trey nadrágját és ingét, és elfújta a lámpát. Egy pillanatig csak állt a sötétben, és Trey lélegzését hallgatta. Megnyugtató hang volt, a béke különös érintésével töltötte el Samanthát, amilyet már régóta nem érzett. Szorosan a szívére ölelte Trey ruháit, és csendes fogadalmat tett, hogy megpróbálja leküzdeni a

félelmét. Ha Trey újjá akarja építeni a bányát, ő mellette fog állni. Megtanulja majd, hogy megbízzon az ítélőképességében és higgyen abban, hogy Trey eléggé szereti ahhoz, hogy soha ne kockáztasson szükségtelenül, vagy okot adjon az aggodalomra. Soha – fogadkozott Samantha – nem fogja arra kérni, hogy kevesebb legyen, mint ami. *** Gates bíró az asztalára tette a perirat kivonatát, és előrehajolt a székén. Arckifejezése komoly volt. – Mrs. Drury, a Mr. Kendall nyomozása során feltárt bizonyítékok, valamint Arnie Pitts Calder seriffnek tett írásos vallomása alapján az ön ellen felhozott vádakat elejtjük. Bár Samantha majdnem biztos volt az ügy kimenetelét illetően, Gates bíró döntése hallatán megkönnyebbülés futott át rajta. – Köszönöm – mondta. – Azonban – folytatta a bíró – úgy hiszem, van még itt egy betört ablakra vonatkozó apró ügy. Beszéltem Calder seriffel, és ő hajlandó eltekinteni a peres úton történő rendezéstől. Ha ön beleegyezik, hogy beüvegezteti a seriff irodájának bejárati ajtaját, ő lezártnak tekinti az ügyet. Bár Samantha úgy érezte, hogy Calder seriffnek kellene beüvegeztetnie a saját ablakát – mivel elsősorban ő hibáztatható azért, hogy tévesen letartóztatta –, bölcsen megtartotta magának a véleményét, és beleegyezett a bíró feltételeibe. – Rendben – mondta határozottan Gates bíró. Hátratolta a székét, és felállt. – Most pedig, hogy ez a kellemetlen ügy lezárult, áttérhetünk kellemesebb kérdésekre. Mr. Kendall, előterjesztheti a többit. Perry Kendall – aki eddig csendesen félrevonulva állt, amíg Gates bíró Samanthához intézte szavait – az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Trey és Joe a folyosón várakozott. Gates bíró előző nap ejtette el a Joe elleni vádakat. A két férfi felállt, amikor az ajtó kitárult. Trey tekintete azonnal Samantháét fürkészte. A bányaszerencsétlenség óta eltelt két hét alatt Trey folyamatosan öregedni látszott. A szemöldökei közötti apró ráncokból Samantha megállapította, hogy a férfi is táplál némi aggodalmat az ő bíróval való találkozása iránt, bár valószínűleg más okból. Trey és Joe belépett a tárgyalóterembe, és Perry Kendall becsukta mögöttük az ajtót. Trey odasétált Samantha mellé. Samantha a kezébe csúsztatta a kezét. Lejjebb húzta a férfit, és a fűiébe súgta:

– Most már megnyugodhatsz! Nem mondtam azt neki, hogy nem hozzáértő. Gates bíró megköszörülte a torkát, és ünnepélyes hangon így szólt. – Samantha Drury és Treyman Stern, nem akarok hosszú beszédet tartani a házasság felelősségéről. Mindketten érett felnőttek – tekintete megállapodott Samanthán, amint szünetet tartott, és egyik őszes szemöldöke jelentőségteljesen ívelt a magasba –, és biztos vagyok benne, hogy tudják, mire vállalkoznak. Azonban mielőtt elkezdenénk, van-e valaki az itt jelenlévők között, aki bármilyen okot ismer, ami miatt ez a házasság nem jöhetne létre? Miután a rövid szertartás véget ért, Trey a kint várakozó bricskához kísérte Samanthát. – Büszke vagyok rád – mondta, amint felsegítette az ülésre. – Egy pillanatig azt hittem odabenn, hogy jól megmondod a magadét Gates bírónak. Samantha megigazította a szoknyáját, és az ölébe tette a kezét. – Nem tudom, miből gondoltad ezt – jegyezte meg tettetett komolysággal. – Megígértem neked, hogy kedves leszek hozzá, amíg biztonságosan össze nem házasodunk. Trey megkerülte a bricskát, és felszállt. A szája sarkában lévő apró, fehér sebhely eltűnt, ahogy elmosolyodott. – Mrs. Stern, az a határozott érzésem, hogy a magával kötött házasság minden lesz, csak nem biztonságos. Perry Kendall és Joe követte őket ki a bíróság épületéből. Joe egyik kezével a bricska oldalának támaszkodott. Sötét szeme titokzatos volt, ahogy Samanthát fürkészte. – Vigyázz rá, Trey! Ő rendkívüli asszony. Trey Samanthára nézett, és arckifejezése megenyhült. – Tudom. Kellemetlen csend telepedett a kis csoportra. Samantha kezére pillantott, és eltűnődött, vajon Joe ismét Mariára gondolt-e. Mintha Trey érzené Samantha feszélyezettségét, biztatóan megszorította mindkét kezét. Joe felsóhajtott. – Mielőtt elmentek – szólalt meg erőltetett könnyedséggel –, valamit szeretnék elmondani nektek. – Perry Kendallre pillantott. – Mr. Kendall beleegyezett, hogy ellát a szükséges ajánlólevelekkel az egyetemi beiratkozáshoz, majd a jogi iskolában való továbbtanuláshoz.

Egy pillanatig csak hallgattak, megdöbbenve Joe bejelentésén. Trey szólalt meg elsőként. – Joe, ez nagyszerű hír! Azt hiszem, jó ügyvéd válik belőled. – A kezét nyújtotta. – Gratulálok! Samantha kezdeti ijedtsége kétségbeesésbe csapott át. – Ez azt jelenti, hogy itthagyja Myterrát? Joe bólintott. – Egy időre igen. Aztán szeretnék visszatérni a San Carlos-i rezervátumba, hogy gyakoroljam a törvényt. Tenni szeretnék azért, hogy ami velem megtörtént, az ne történjen meg másokkal a népemből. – Treyre nézett. – Egyszer azt mondtad, hogy ha be akarom nyújtani a felmondásomat, jó okom kell legyen rá. Remélem, ez megfelel. – Jobbat ki sem találhatnék – jegyezte meg Trey őszintén. – Örülök, hogy megtaláltad, mihez szeretnél kezdeni az életben. A legutóbbi alkalomtól eltérően most nem kísérte haragos morajlás Treyt és Samanthát, amint elhagyták a bíróság épületét. Békés nyugalom telepedett a városra. A távolból kalapálás hangja visszhangzott a csípős őszi levegőben. Samantha tekintete önkéntelenül is a dombra tévedt, ahol munkacsapatok serénykedtek a Concha irodáinak újjáépítésében. Az ércfeldolgozó kéményei még mindig ott magasodtak Myterra fölött, de már nem okádják többé a füstöt. Samantha titokban örült, hogy az Egyesült Ezüstbányák másik városban kívánja újra felépíteni az üzemet. Egy cseppet sem fog hiányozni neki a korom és a füst. – Sajnálod, hogy eladtam a bányát? – kérdezte Trey. Samantha a férfira mosolygott. – Nem különösebben. És te? Trey összevonta a szemöldökét, amint eltűnődött. – Azt hiszem, először sajnáltam. De minél többet töprengek rajta, annál inkább rájövök, hogy az Egyesült Ezüstbányák jobb lehetőséget nyújthat a város felvirágoztatására, mint én. És én itt maradok szakértőként. Ennél többet már nem is kívánhatnék. – Nem lesz ugyanolyan, mintha te működtetnéd. – Tudom, de az az igazság, hogy megváltoztak az elveim. Már nem a bánya a legfontosabb az életemben. Samantha akarata ellenére forróság öntötte el az arcát. Belekarolt Treybe, a vállára hajtotta a fejét, és félénken megkérdezte: – Megtudhatom, hogy mi?

Bár Trey biztosítani akarta róla Samanthát, hogy ő a legfontosabb az életében, nem tudta megállni, hogy ne kötekedjen vele. Gondosan ügyelt rá, hogy tekintetét az útra szegezze és arckifejezése halálosan komoly maradjon. Így felelt: – A desszert. Samantha sértődötten visszakozott. Erre a válaszra számított a legkevésbé. – A desszert? Megkérdezhetem, mit fogunk desszertként enni, ami olyan különleges? Treyből nevetés tört fel, amitől szürkéskék szeméből melegség sugárzott, és széles válla rázkódni kezdett az alig visszafojtott jókedvtől. – Szeplőket! VÉGE