A szeretet útjai és hatalma

Pitirim A. Sorokin:

A szeretet útjai és hatalma Az erkölcsi átalakulás fajtái, tényezői és módszerei (1954)

Előszó Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a békességszerzők, mert az Isten fiainak hívják őket.

1918-ban az orosz kommunista kormány égen-földön kutatott utánam. Végül bebörtönöztek és halálra ítéltek. Hat héten keresztül minden nap számíthattam arra, hogy visznek főbe lőni, s közben naponta láthattam, amint a barátaimmal és rabtársaimmal ez meg is történik. Az ezt követő négy év alatt, amíg a kommunista Oroszországban tartózkodtam, más kínos tapasztalatokat is szereztem és részem lehetett az emberi bestialitás, a halál és a pusztítás véget nem érő szörnyűségeinek szívbemarkoló látványában. Pontosan ilyen körülmények között jegyeztem fel a naplómba 1 ekként „a hűvös értelem megfigyeléseit és az elszomorult szív panaszos keserveit”: Történjék a jövőben bármi is, tudom, hogy megtanultam három dolgot, melyeket mindörökre a szívembe és az eszembe véstem. Az élet, még a legnehezebb élet is, a legszebb, legcsodálatosabb és legvarázslatosabb kincs az egész világon. Az élet boldoggá tételében ugyancsak nagyszerű dolog a kötelesség teljesítése. Ez a második meggyőződésem. A harmadik pedig az, hogy a kegyetlenség, a gyűlölet, az erőszak és az igazságtalanság nem képes elhozni és soha nem is fogja elhozni a mentális, az erkölcsi vagy az anyagi szempontból boldog kort. A szebb jövőbe vezető egyetlen út nem más, mint a korlátlanul adományozott teremtő szeretet királyi útja, melyet nem csak hirdetnek, hanem következetesen gyakorolnak is.

E sorok papírra vetése óta mintegy harmincöt év telt el. Az akkori idők tragikus eseményei és a tudományos kutatásaim roppant módon megerősítették a fenti meggyőződéseimet és ebből az indíttatásból hoztam létre a Harvard Research Center in Creative Altruism elnevezésű kutatóközpontot. Most még inkább meg vagyok győződve a következő igazságok valóságtartalmáról, melyeket a kísérleti vizsgálataink teljes mértékben igazoltak: A gyűlölet gyűlöletet kelt, az erőszak erőszakot szül, a képmutatásra képmutatás a válasz, a háború háborút eredményez, a szeretet pedig szeretetet teremt. Az önzetlen szeretetben hatalmas kreatív és terápiás lehetőségek rejlenek, sokkal több, mint azt a legtöbb ember gondolná. A szeretet éltető erő, mely nélkülözhetetlen a testi, a mentális és az erkölcsi egészséghez. Az altruista személyek tovább élnek az önző egyéneknél. A szeretethiányos gyermekeknél könnyen alakulnak ki életviteli, erkölcsi és szociális fogyatékosságok. A szeretet a bűnözői, a beteges és az öngyilkos hajlamok leghatásosabb ellenszere; a gyűlöletnek, a félelemnek és a pszichoneurotikus megbetegedéseknek nemkülönben. A szeretet elengedhetetlenül szükséges a mélyen átélhető és tartós boldogsághoz. 1

Ld. Leaves from a Russian Diary (Boston, 1950), p.310.

A szeretet a legmagasztosabb értelemben vett jóságot és szabadságot jelenti. A szeretet az emberiség nemesebbé tételében igénybe vehető legjobb és legnagyobb nevelő hatású erő. Végeredményben csakis az összes emberi lény tekintetében értelmezett korlátlan szeretet hatalma képes legyőzni az emberek közötti viszály erőit és csak ez képes megelőzni azt a küszöbön álló összeomlást, amelyben az ember elpusztítja magát ezen a bolygón. Szeretet nélkül sem a fegyverkezés, sem a háború, sem a diplomáciai ügyeskedések sora, sem a rendfenntartó erő, sem az iskolai nevelés, sem a gazdasági vagy politikai intézkedések sokasága, de még a hidrogénbomba sem képes megelőzni az előttünk álló katasztrófát. Kizárólag a szeretet képes erre a csodára, feltéve persze, hogy alaposan ismerjük a szeretet természetét és a szeretet létrejöttének, felhalmozódásának és alkalmazásának hatékony módjait. Sajnos sokkal kevesebbet tudunk a „szeretetenergiáról” mint a fényről, a hőről, az elektromosságról és a fizikai energia más formáiról. A. H. Maslow helyesen állapítja meg, hogy „[e]lképesztő, hogy az empirikus tudományok mily kevés dolgot tártak fel a szeretet tárgyában.” „Különösen a pszichológusok hallgatása furcsa. Ez néha csak elszomorító vagy bosszantó, mint például a pszichológiai és a szociológiai tankönyvek esetében, melyek gyakorlatilag nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel (...) Gyakran viszont egészen nevetséges helyzetek alakulnak ki. [Jellemző, hogy] a „szeretet” kifejezés még a [pszichológiai és szociológiai tárgyú] művek tárgymutatójában sem kap helyet.” 2 Az emberi történelem mai keresztútján az emberiségnek óriási igénye lett arra, hogy gyarapítsuk a szeretet jótékony hatására vonatkozó ismereteinket, és az e területen folytatandó kiterjedt kutatómunkának elsőbbséget kell élveznie csaknem minden más kutatással és tudományos vizsgálódással szemben. A jelen munka, a kísérő kötettel, vagyis a Forms and Techniques of Altruistic and Spiritual Growth: A Symposium című munkával együtt alkotja az én szerény hozzájárulásomat e nagy cél eléréséhez. A feladat nagyságrendjét tekintve ez a hozzájárulás meglehetősen szerény, már ha összevetjük a szükséges kutatómunkák összességét. Mivel azonban a tudós elmék más problémákkal vannak elfoglalva, beleértve az emberi lények kiirtására alkalmas eszközök kifejlesztését is; mivel a pedagógusok nagy része a tanítványaik intellektusának és törzsi hazafiságának gondozásában merül el, s mivel sok vallási vezetőt a különböző ellenségek ellen vívott törzsközi keresztes háborúk foglalnak le – mindeme körülmények között valakinek valamiképpen rá kell szánnia magát a szeretet csodájának tanulmányozására, legyenek bármily szerények is a képességei a feladat tisztességes elvégzéséhez. Feci quod potui, faciant meliora potentes. 3 Ez a mentségem, amiért az elvégzett munka oly sok kívánnivalót hagy maga után. A könyv első része vázlatos képet rajzol a szeretet különböző vetületeiről, annak öt empirikus dimenziójáról, hatalmáról, valamint a szeretet keletkezésének, felhalmozódásának és szétosztódásának módjairól. A második részben az uralkodó személyiségszerkezet-elméletek alapvető felülvizsgálatáról olvashatunk. E felülvizsgálat nem csak a mai elméletek tévedései miatt vált szükségessé, hanem azért is, mert rosszul szolgálatot tesznek az emberi lények alkotó jellegű szerves egységbe rendezésének és emberbarátivá formálásának feladatában. A harmadik rész a nemes szeretet apostolai erkölcsi növekedésének mikéntjével és okaival foglakozik. Melyek az altruisták főbb típusai? Hogyan követték egymást az önzetlen szeretet megtestesüléseinek sorában? Mely tényezők befolyásolták az ő építő jellegű gyarapodásukat? Milyen módszereket alkalmaztak az átalakulásuk kivitelezése során? E problémák elemzésének 2 3

A.H. Maslow, “Love in Healthy People,” in Ashley Montagu, ed., The Meanin of Love (New York, 1953), pp.57-58. Megtettem, amit tudtam, legjobb képességeim szerint cselekedve. (a fordító megjegyzése)

eredményeképpen valamivel tisztább képet kaphatunk a kiemelkedő alkotókészség rejtélyéről, közelebbről is az önzetlen szeretet titkáról. A negyedik rész egy módszeres elemzés, melynek tárgyát az erkölcsi fejlődés útján és a jógában alkalmazott főbb technikák, valamint a monasztikus közösségek és a szekuláris testvériségek altruista oktatási rendszerei képezik. A könyv utolsó része az egyéni és a csoport-önzés meghaladásának kidolgozott programját mutatja be, mely modellben az egyetemes szeretet mindenki részéről kiterjesztendő az összes emberi lényre, az egész emberiségre. E modell leírja az emberiség egyetlen igazi, harmonikus családdá történő egyesítésének főbb lépéseit. Megtiszteltetésemre szolgál, hogy a leghálásabb köszönetemet fejezhetem ki a Lilly Endowmentnek és Eli Lilly úrnak a jelen tanulmány elkészítéséhez nyújtott anyagi segítségért. Komoly megbecsülésem jeléül e könyvet Eli Lillynek ajánlom, mely szerény viszonzás a Kutatóközpont és jómagam iránt kinyilvánított nagylelkűségéért. A munkában segítségemre volt személyek közül különösen hálás vagyok a következőknek: Dr. S.G. Pushkarev, Dr. C. Andrade, Dr. Ashley Montagu, Francis D. Smith, Robert C. Hanson, valamint a Harvard Egyetem és a Radcliffe College hallgatóinak. Nagy hálával tartozom Dr. Lucio Mendieta y Núñez-nek és a Mexikói Nemzeti Egyetemnek, amiért hozzájárultak, hogy e kötetben közreadhassam az eredetileg az egyetem kiadásában megjelent, Estructura Mental y Energias del Hombre című tanulmányom angol nyelvű szövegét, s amiért az amerikai kontinens legrégibb egyeteme fennállásának négyszázadik évfordulója alkalmából Doctor Honoris Causa címet adományoztak nekem; a Julian Press-nek, amiért hozzájárult a „The Power of Creative Love” dolgozatom újraközléséhez, melynek eredetije az Ashley Montagu által szerkesztett The Meaning of Love című gyűjteményes kötetben jelent meg; az Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie-nak és a La Revista International de Sociologiának, amiért engedélyezték a „Polarizacion en la Frustracion y en las Crisis” dolgozatom újraközlését; továbbá azoknak a külföldi kiadóknak és fordítóknak, akik köteteimet az emberiség sok jelentős euro-amerikai és ázsiai nyelvére lefordították. Végezetül pedig köszönöm mindazoknak, akik – néha a szerény lehetőségeik ellenére is – anyagi segítséget nyújtottak a Harvard Research Center in Creative Altruism kutatóközpontnak. P I T I RI M A. S O RO KI N Harvard Research Center in Creative Altruism

V. rész: A törzsi emberbarátiság tragédiája és mindenek felett állósága 23. fejezet A törzsi önzéstől az egyetemes emberbarátiságig I. A törzsi emberbarátiság-önzés tragédiája és áldozatai Ha az önzetlen szeretet nem terjed ki az egész emberiségre, ha csak egy csoporton belüli viszonyokra korlátozódik – egy adott családra, törzsre, nemzetre, emberfajtára, vallási irányzatra, politikai pártra, szakszervezetre, kasztra, társadalmi osztályra vagy bármilyen más emberi közösségre – akkor az ilyen csoporton

belüli emberbarátiság folyományaként nagyon könnyen kialakul a csoporton kívüliekkel szemben valamilyen ellenséges érzület. És minél erősebb és kizárólagosabb a csoporttagok összetartása a csoporton belül, annál inkább elkerülhetetlenek a csoport és az emberiség többi része közötti összeütközések. Ebben van a törzsi emberbarátiság tragédiája, mert ez a fajta altruizmus nem terjed ki az egész emberiségre, minden egyes emberre. A csoportra korlátozódó szeretet eredményeként a csoport tagjai közönyösen, sőt támadólag fognak viszonyulni más csoportokhoz és a kívülállókhoz. „Az én csoportom, legyen az jó avagy rossz” hozzáállást felvevő csoporttagok kénytelenek nem egyébnek, mint pusztán a csoportjuk céljaihoz felhasználható eszköznek tekinteni az emberiség többi részét. Ha a csoport jóléte csak a kívülállók kárára biztosítható, akkor a csoport nem habozik megtámadni, kizsákmányolni és kihasználni az emberiség másik részét bármely, a cél eléréséhez szükséges módon. A csoporton belüli, szűken értelmezett emberbarátiság – a kívülállók számára – így fordul át agresszív csoport-önzésbe. Mo-tzu (kb. Kr.e. 475-393) jól jellemezte a törzsi emberbarátiság által képviselt ezen önzést. A tolvaj szereti a maga családját, de nem szereti másokét, s így más családoktól lop annak érdekében, hogy a sajátjáról gondoskodjon. Minden egyes nemzetségfő szereti a saját nemzetségét, de nem szereti a többi nemzetséget, így széthúzást támaszt a többi nemzetség soraiban s ebből igyekszik a sajátjának előnyt kovácsolni. Minden egyes hűbérúr szereti a saját tartományát, de nem szereti a többi tartományt, ezért megtámadja ezeket annak érdekében, hogy a maga tartománya számára előnye származzék belőle. Minden felfordulás oka (...) ebben rejlik. (...) Egyformán szeretni mindenkit – mindig ennek a hiánya áll a háttérben.

Mo-tzu e felfogását utóbb a kínai konfucianizmusban Han Yü (Kr.u. 768-824), Jou Dun-yi (1017-1073), Jang Dzai (1020-1077) és Wang Shou-ren (1472-1529) hirdette. Bármely önző csoport „imperialista” túlkapásaival szemben elsősorban azok mutatnak ellenkezést, akiknek szeretet-megnyilvánulásai más csoportokra, sőt az egész emberiségre kiterjednek. Ők nem tudják elfogadni a kizárólagosságot követelő törzsi hűségből fakadó támadó jellegű, rossz cselekedeteket. Az ő egyetemes vagy átfogóbb szeretetük kénytelen összecsapni a csoport szűken értelmezett, törzsi szeretetével. Innen ered az ilyen személyek és a csoport közötti összeütközés. Innen ered az ilyen egyének üldöztetése a csoport által. Innen ered az egyetemes szeretet apostolainak tragikus mártíromsága, akiket halálra ítéltek, bebörtönöztek, elűztek, megkínoztak és különféleképpen üldöztek a törzsi hűség partizánjai. Szókratész, Jézus, Szent Péter, Szent Pál, alHallaj, Gandhi és a jámbor életet élt keresztény altruisták mintegy 37 %-a ékes példái az áldozatoknak. A kizárólagos csoporton belüli összetartást megkövetelő politikai, etnikai, faji, vallási, gazdasági, szakmai és más közösségek törzsi hazafiságának mártírjaiból rengeteg volt az emberiség története során. Jézus nagyon is jól ismerte a két felfogás összeütközésének természetét, valamint azt az üldöztetést, amelyben a törzsi csoportok részesítik az egyetemes emberbarátiság követőit, amikor azt mondta a tanítványainak: „Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek nevemért.” 4 „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” 5 „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával.” 6 Csaknem bármelyik egyetemes altruistából bizonyosan „bomlasztó tevékenységet folytató ellenség” lesz, akit a „hazafias” törzsi emberbarátok üldözni fognak. Ilyen értelemben az agnus Dei, qui tollis

Az idézet forrása: Mt. 10:22. E vonatkozásban talán pontosabban adja vissza Jézus szavait az Urantia könyv: „Némelyiketeket megölik majd, és mielőtt megteremtitek az országot a földön, sok nép fog utálni benneteket ezen örömhír miatt (...)” [140:9.3].(a fordító megjegyzése) 5 Az idézet forrása: Mt. 10:34. Jézus szavait hívebben tükrözi az Urantia könyv: „Aki meg akarja menteni az életét, annak el kell veszítenie azt. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy lelki küzdelmet[.]” [160:5.10] (a fordító megjegyzése) 6 Az idézet forrása: Mt. 10:35. Az Urantia könyvből származó, következő idézet jól tükrözi a jézusi élettapasztalatot: „Jézus figyelmeztette apostolait, hogy az ember ellensége lehet a saját háznépe is, de azt aligha fogta fel, hogy e jóslat mennyire jól beigazolódik az ő saját tapasztalásában. Jézus nem hagyta el a földi családját azért, hogy az Atyja munkáját elvégezze – ők hagyták el őt.” [154:6.9] (a fordító megjegyzése) 4

peccáta mundi 7 örök tragédiája változatlanul folytatódik az emberi történelemben. „Az athénihoz nem méltó tevékenységeket vizsgáló athéni bizottságnak” törzsi hazafijai ítélték halálra Szókratészt; „a zsidókhoz nem méltó tevékenységeket vizsgáló zsidó bizottság” feszíttette keresztre Jézust; „a muszlimokhoz nem méltó tevékenységeket vizsgáló muszlim bizottság” négyeltette fel és égettette el al-Hallaj-t; a hinduk hitének önjelölt védelmezői lőtték le Gandhit a „unortodox” tetteiért. A történelemkönyvek lapjai a törzsi „ortodox” vallások által megöletett altruista „eretnekek és szakadárok” vérétől piroslanak; valóban, e krónikák minden egyes lapját átitatja azoknak az altruista „felforgató elemeknek” a vére, akiket a törzsi állami vezetés kivégeztetett. A politikai pártok, a faji, szakmai, nemzeti és egyéb csoportok többsége bűnös volt a hozzájuk „hűtlen” tagok üldözéséért, akiknek a „hűtlensége” pontosan abban állt, hogy a szeretetüket messze az adott szervezet határain túlra terjesztették ki. És ez a dráma tovább folytatódik a mai időkben is, amikor számos „hazafias kormány” és „elszámoltató bizottság” szüntelenül üldöz számos „hűtlen” altruistát a kommunista, a szocialista, a liberális, a konzervatív, a fasiszta, a demokrata, a kapitalista, a munkáspárti, az ateista, a vallási és az egyéb törzsi összetartozás és liliputi csoport-hazafiság jegyében. A törzsi emberbarátiság áldozatainak egy másik, ám jóval nagyobb osztályát alkotják maguk ezek a csoportok. Az ő szűken értelmezett csoport-összetartozási érzésük miatt e csoportok kénytelenek elviselni a maguk önzőségének végzetes következményeit és gyakran a saját sírjukat ássák. Lévén, hogy a szervezett csoportok túlnyomó többsége – különböző mértékben – bűnös a törzsi önzésben, és mivel az összes ilyen szervezet teljes tagsága csaknem kiteszi az egész emberiséget, ezért maga az emberiség válik áldozatává a saját törzsi önzőségének. Egy ilyen kizárólagos, a csoporton belüli viszonyokra értelmezett emberbarátiság a csoporton kívüliekkel szembeni önzéssé alakul, ezért az ilyen helyzetben elkerülhetetlen a csoportok közötti összeütközés. Valamely csoportnak az önnön jelentősége hangsúlyozása érdekében folytatott harcias küzdelme az agresszorral szembeni ellencsapásra készteti a megtámadott csoportokat. Ennek eredménye a csoportok között a fennmaradásért és az uralomért folyamatosan dúló küzdelem. Néha meleg-, néha hidegháború formájában, de folyamatosan zajlottak ezek a csoportközi küzdelmek az emberiség történelme során, és a krónikákat megtöltötték a Homo sapiens leghalálosabb, legvéresebb és legszégyenletesebb tetteivel. A kizárólagosságon alapuló törzsi összetartás – nevezik törzsi hazafiságnak, törzsi hűségnek és törzsi altruizmusnak is – irgalmatlanul szembefordított embert emberrel és csoportot csoporttal. Több embert ölt meg és több várost és falut pusztított el, mint az összes járvány, hurrikán, vihar, áradás, földrengés és tűzhányókitörés együttvéve. Minden más katasztrófánál több szenvedést hozott az emberiségre. A törzsi közösségvállalás a legnagyobb átok és az emberiség törzsi önzésének és erkölcsi ostobaságának legirgalmatlanabb nemezise lett. Ez bizonyult felelősnek az összes államközi és vallásközi háborúért, minden faj, etnikum, törzs, kaszt és osztály közötti háborúért, valamint minden hidegháborúért az urak és a rabszolgák, a patríciusok és a plebejusok, a nemesek és a jobbágyok, a gazdagok és a szegények, az elnyomók és az elnyomottak, az uralkodók és az uraltak, a kapitalisták és a proletárok, a dolgozók és a vezetőség, „a választott” és „az alsóbbrendű” nép között, valamint több száz más csoportközi konfliktusért. Hullahegyeket és vértengereket áldoztak a kizárólagosan értelmezett törzsi összetartozást védelmező háborúskodás Molocholtárán. Ezek a csoportok a mai győztesek és a holnapi vesztesek megjelenésének végtelen ütemére váltották egymást az egymás kölcsönös kiirtásának folyamatában. És amíg a törzsi emberbarátiság-önzés folytatódik, addig folytatódni fog a csoportok közötti háborúskodás is. II. A csoportok közötti háborúskodás felszámolása érdekében megteendő első lépések

7

Isten báránya, te elveszed a világ bűneit. (a fordító megjegyzése)

Ha a csoportközi háborúskodás átkát az ember meg akarja törni, vagy legalábbis jelentősen mérsékelni akarja, akkor e feladat elvégzéséhez nyilvánvalóan szükséges az, hogy mindenki kiterjessze az emberbaráti működési területét a saját csoportjának határain jóval túlra, végeredményben az egész emberiségre, illetőleg minden emberre. Amikor majd minden emberi lény úgy kezel minden más emberi lényt mint végső értéket hordozót; amikor majd senki sem tesz semmilyen igazán ártalmas dolgot mások ellen; amikor valaki öröme és bánata mindenki öröme és bánata lesz; amikor mindenki felelős lesz mindenki másért is; amikor mindenki önként és a saját lehetőségeihez mérten a segítségére lesz mindenkinek, aki segítségre szorul; röviden, amikor mindenki úgy viselkedik másokkal, mintha azok az édestestvérei lennének; akkor és csak akkor terjedhet ki az emberbarátiság az egész emberiségre. A teremtő szeretet ily módon való kiterjesztésének eredményeként minden kizárólagos törzsi összetartásból kiürül annak önző mérge. E megtisztulással a csoportközi háborúskodás gyökereit vágjuk át; a gyökér elvágásával pedig maga a háborúskodás is eltűnik majd. Ez a receptje annak, hogy a csoportközi összeütközések átkát az emberi világegyetemből kiirtsuk. E recept gyakorlati tartalommal úgy tölthető meg, ha további pontosításokat fűzünk hozzá, éspedig különösen olyan gyakorlatias szempontokat kell megadnunk, mint hogy hol szerezhetők be a felírt „gyógyhatású összetevők”, miként kell alkalmazni „a gyógyszert” és miként vehető rá a beteg emberiség arra, hogy az orvosságot „bevegye”. Le kell szögeznünk, hogy a recept nem jelenti azt, hogy fel kellene számolni az emberiségnek különböző csoportokra és kulturális szerveződési formákba tagolódását. Egy jó családban a szülők és a gyerekek különböznek egymástól; ez a különbség azonban nem akadályozza őket abban, hogy mély szeretetettel viseltessenek egymás iránt. A nem, az életkor és testi adottságok szerinti egyéni különbségek nem képezik akadályát a férfi és a nő, az öreg és a fiatal, az erős és a gyenge egymás iránti szeretetének. Sem a faji, a nemzeti, az etnikai, a foglalkozásbeli, a kulturális, a műveltségi, a politikai, sem a vallási különbségek nem gördítenek akadályt a kölcsönös barátság útjába, ha ezeket a különbségeket megfelelően úgy értékelik az érintettek, mint amely jegyek gazdagabbá teszik az érintett személyeket, vagy ha úgy tekintenek rájuk, mint az emberiségben rejlő kivételes alkotókészség sokszínű megnyilvánulására. A legkiválóbb altruisták a legkülönfélébb személyeket és csoportokat kedvelték, és nem okozott gondot nekik különösen azokat szeretni, akik különböztek tőlük. Az emberiség zenei kincstára jelentősen szegényebb lenne, ha a zenei mesterművek közé csak Beethoven- és Bach-féle zenék kerültek volna. Az emberség irodalmi műveinek tára szegényes lett volna, ha csak Homer- és Shakespeare-féle művekből állt volna össze. A termékeny vallási alkotókészség igencsak korlátozott mértékben működött volna, ha csak egyetlen nagy vallást teremtett volna meg, akár a taoizmust, akár a hinduizmust vagy a kereszténységet. Ugyanez igaz a bölcseletre és az építészetre, a festészetre és a drámairodalomra, a népkultúrára és az erkölcsökre, az etikára és a törvényekre, a gazdaságra és a politikára, a személyekre és a társadalmi csoportokra. Az összes ember, az összes társadalmi csoport és az összes kultúra egyhangú hasonlósága az emberek világegyetemét valamiféle egységes, szürke unalommá változtatta volna. Sőt: az alkotó lángelmék komoly hiányát tárta volna fel az emberi történelemben, mert az alkotókészség lényege a meglévő értékektől különböző, egyre újabb és újabb értékek fáradhatatlan felkutatása. Az egyhangú hasonlóság nem valamilyen folyton megújuló alkotótevékenységet mutat, hanem a reflexek és az ösztönök állandóan ismétlődő automatizmusát. Csak reflexszerű automatizmusok kizárólagos uralma alatt képesek a néhány, biológiailag állandósított, emberi szervezetfajtához tartozó tagok hasonló cselekedetek végtelen számú gépies ismétlésére. Ebben az esetben azonban a Homo sapiens faj csak egy állatfaj lenne, mely kevéssé különbözik az állatok királyságának többi részétől. Nagy szerencséje az embernek, hogy az alkotókészség áldásában már a történelmének legelején részesülhetett. E kegynek köszönhetően képes volt egyre újabb és újabb eltéréseket kialakítani az egyének, a csoportok és a kulturális értékek körében. Ezek az eltérések igazolják a

kivételes alkotókészség áldásának munkálását az emberben, az emberi közösségek sokféleségében és az ember sokszínű és kimeríthetetlen kulturális vívmányaiban. A személyek közötti és a csoportok közötti szüntelen küzdelmekért nem az alkotókészség kegye és nem is annak differenciálódásai felelősek. Történelmi példák bizonyítják számunkra, hogy a különböző korokban különböző családok ezrei és heterogén személyek milliói voltak képesek egymás mellett, egymással harmóniában élni. Ha a különbözőféleség lenne az oka a személyek közötti és a csoportok közötti összeütközéseknek, akkor lehetetlen lett volna a heterogén egyedek és közösségek békés egymás mellett élése. Ha ez többször is megtörtént, márpedig kétségkívül így volt, akkor a háborúskodás valódi oka nem a különbözőségekben keresendő, hanem valami másban – nevezetesen annak a törzsi önzésnek a mérgében, mely beszivárgott a differenciálódott társadalmakba és azok tagjai közé. E méreg pontosan a törzsi szeretet, illetőleg összetartás korlátozott külterjessége és kizárólagossága. Ha ez a hipotézis helytálló, akkor a betegség csakis az összetartás, illetőleg szeretet oly módon történő kiterjesztése révén gyógyítható, hogy magába foglaljon minden embert. E kiterjesztés nem igényli a személyek és a csoportok közötti mindenféle különbség felszámolását. Csak arra van szükség, hogy az egyének és a csoportok megtisztuljanak a kizárólagos önzés mérgétől. Ha e diagnózis helyes, akkor vajon az egyetemes szeretet receptje alkalmazható a gyakorlatban? Vajon képes-e az egyén minden emberi lényt, az idegeneket és az ellenségeket éppúgy, mint a családtagjait és a barátait, egyformán szeretni? Vajon biológiai és pszichológiai szempontból nem lehetetlennek minősülő szeretetfajta ez? Ha szó szerint vesszük, ez a recept nem alkalmazható az emberek túlnyomó többsége esetében; ugyanakkor a szeretetnek az egész emberiségre való kiterjesztése nem jelenti és nem is igényli a szeretet egyenlő megosztását az összes emberi lény között. A kezdeti szakaszában ez három dolgot jelent: először is azt, hogy mindenki szereti a családtagjait és a barátainak és ismerőseinek meghatározott körét úgy, mint az emberiségnek azon különleges részhalmazát, melyet az illető személy választott és amelyet e célból bíztak rá. Ha mindenki így tesz, akkor az emberi faj minden tagja úgy fogja találni, hogy az ő külön csoportjának tagjait szereti és ők is szeretik őt. Ilyen körülmények között az emberi népességből egyetlen személy sem marad szeretetlen és nem szerető. Másodszor, az egyetemes szeretet azt jelenti, hogy mindenkinek tartózkodnia kell minden olyan cselekedettől, amellyel árthat bármely emberi lénynek. E neminem laedere elv érvényesítésén keresztül elérhető, hogy a teljes emberi fajban senkit nem fog gyűlölni, senkinek sem fog sérelmet okozni és senkit sem fog kihasználni egy másik emberi lény. Harmadszor, ez azt jelenti, hogy a maga lehetőségei szerint mindenki kinyújtja a kezét a saját csoportján kívül lévők felé, mindenki felé, aki szükséget szenved és akinek támogató rokonszenvre van szüksége – elsősorban a saját közvetlen környezetében, másodsorban pedig az egész emberi világegyetemben. Ha mindenki így jár el a maga környezetébe tartozó emberekkel kapcsolatban, akkor minden emberi lény meg fogja találni a keresett szeretetteljes segítséget a maga környezetében. Ha minden egyes közösség ugyanígy jár el a szükséget szenvedő többi közösséghez fűződő viszonyában, akkor az egész emberi népesség legalább a minimális szeretet és éltető segítség áldását élvezheti majd. Ilyen körülmények között az egész emberiségben nem lesz majd egyetlen olyan személy sem, aki magányos, elhagyott, szeretetlen vagy segítségben nem részesülő lenne. E szeretet-kiterjesztés teljesíthető magánjelleggel és nyilvánosan, egyedi vagy közösségi formák alkalmazásával. Ha ez olykor áldozatot követel az egyén vagy a csoportja részéről, akkor ezt az áldozatot örömmel kell meghozni. Ha minden személy és minden csoport így tesz, akkor ezeket az áldozatokat vissza fogják adni más egyének és csoportok, amikor az áldozatot hozott személyek és csoportok szorulnak segítségre. Ha innen nézzük, akkor az áldozathozatal csupán egyfajta kölcsönös biztosítási formaként fogható fel, mely az összes emberi lénynek védelmet jelent a bizonytalansággal és a szerencsétlen kimenetelű eseményekkel szemben. Ez a jelentése az egyetemes szeretetnek a megvalósítás kezdeti szakaszában. Könnyen belátható, hogy ebben semmi utópia vagy lehetetlen dolog nincs. E szakaszban pusztán a

meglévő „szeretetháló” továbbfejlesztéséről, valamint az emberek közötti agresszió teljesebb korlátozásáról van szó. Ha egyszer már a kezdeti szakasz kiépült, az idő múlásával és a gyakorlati alkalmazással önkéntelenül is egyre gazdagabb, nemesebb és egyre inkább tökéletes egyetemes szeretet válik belőle. Ha az egyetemes szeretet kezdeti szakaszát bölcsen irányítják és komolyan foglalkoznak vele, akkor minden komolyabb nehézség nélkül és a halál, a szenvedés és a pusztítás mértékét illetően jóval kisebb áron valósíthatják meg ezt a szakaszt annál, mint amennyi a törzsi hűségek és a törzsi háborúskodás folytatásának ebben a „pénzben” kifejezett ára lenne. Egy-két nemzedéknyi idő alatt e szakasz sokkal közelebb fogja vinni az emberiséget a biztonság, a testvériség és a világbéke eszményéhez, mint amilyen közel a törzsi hazafiság vezetői és követői évezredek alatt tudták vinni vagy amilyen közel a jövőben esetleg tudnák vinni. Itt kapnak szerepet azok a gyakorlati receptek, melyek meghatározzák, hogy melyek legyenek az első lépések az egyetemes összetartás megteremtéséhez vezető úton, és ez miként kivitelezhető annak érdekében, hogy az emberiség közelítsen ehhez a kitűzött célhoz. E receptek nem csak az ember tudatfelettijére és a legnemesebb tudatos elmebéli képességeire építenek, hanem az ember tudattalan, sőt önző hajtóerőire is. III. A szeretet egyetemessé tétele gyűlöleten, valamint az egész emberiség közös ellenségei ellen vívott szent háborún keresztül A gyűlölet az ember legerősebb érzelmei közé tartozik, s ez az emberi viselkedés egyik leghatékonyabb „hajtóereje”. Az emberek döntő többségéből ezt az érzelmet nem lehet rövid idő alatt kiirtani, de még nagy mértékben visszafogni sem lehet. Azonban átterelhető más csatornákba, hogy más „célokat” és „műveleteket” szolgáljon. Eleddig főként az emberek közötti és a csoportok közötti összeütközésekhez szolgáltatott „hajtóerőt”. E működés helyett másra is használható az ereje, mégpedig a szeretet kiterjesztéséhez és az emberiség egyetlen összetartó közösséggé kovácsolásához. Hogyan? Azáltal, hogy a gyűlölet erejét az egyedek közötti és a törzsközi konfliktusok jelenlegi csatornáiból átirányítjuk egy új „vezetékbe”, mely minden emberi lénynek, minden csoportnak és az egész emberiségnek a legszörnyűbb, a legkérlelhetetlenebb, az örök és közös ellensége ellen vívott szent háborúját szolgálja: a halál, a testi és mentális betegségek, a kegyetlen bűnözés, a korlátoltság, a tudatlanság, a viszály, a rosszindulat, a nincstelenség, az értelmetlen szenvedés, a természeti csapások, maga az emberek közötti gyűlölködés ellen, valamint egy sereg olyan egyéb erő ellen, melyek károsak minden ember alkotó gyarapodására és mindenki alapvető, mentális és erkölcsi egészségére nézve. Ahelyett, hogy embert emberrel, csoportot csoporttal állítana szembe, a gyűlölet ereje felhasználható az emberiség ezen örök és egyetemes ellenségeivel szemben. Ezek olyan óriási mértékűek, hogy az emberiség teljes gyűlölettartaléka könnyedén feláldozható ebben a küzdelemben. Kegyetlen nyomásuk oly hatalmas, hogy mindenki harci késztetése teljes mértékben kimeríthető ebben a szent háborúban. A zsarnoki mivoltukat oly fájdalmasan érzi minden egyén és minden csoport, hogy mindenkit mozgósítani lehet az egész emberiség ezen ellenségei ellen. Egészen kevés tanítással, felkészítéssel és hírveréssel mindenki hazafias erkölcsisége és hevülete ebben a szent háborúban könnyedén feltüzelhető, fenntartható és felemelhető a törzs háborúk által valaha is elért legmagasabb intenzitású pontig. A szent háború megszentelését biztosító legmagasztosabb fogalomrendszerek hasonlóképpen könnyedén kidolgozhatók, ugyanis kizárólag az egyesített emberiség által a nem emberi ellenségek ellen vívott háború lehet mentes azoktól a vallási kifogásoktól, erkölcsi igazságtalanságtól, valamint azoktól az alapvető, mentális, gazdasági és társadalmi pusztításoktól, melyek eredendően megvannak a személyek között és a csoportok között vívott háborúkban. Ez az egyetlen, az egész emberiségért vívott valóban szent háború, ellentétben a győztes által dicsőített és az áldozat által átkozott törzsi

háborúkkal. Ha Hitler mint a közös ellenség időlegesen képes volt szövetségre léptetni Sztálint, Rooseveltet és Churchillt; ha a Kreml kommunista kormánya mint a közös ellenség képes volt a nyugati tömb legkülönfélébb kormányait egy katonai szövetségbe tömöríteni; akkor az örök és közös ellenségek az emberiséget még könnyebben egyesíthetik egyetlen állandó szolidáris testületté. Összefoglalva: ha a törzsi háborúk megvívásához használt erőforrásoknak egy törtrészét arra használnánk, hogy megindítsuk az emberiség szent háborúját a nem emberi ellenségeinkkel szemben, akkor az egész emberiség legerősebb – értelmi, érzelmi és akarati – egyesítése egy ilyen háborúhoz véghezvihető. E keresztes hadjárat izzó erkölcsisége és hevülete mellett némely törzsi összeütközés meg fog szűnni, más konfliktusok intenzitása csökken, megint más ellentétek pedig a történelem süllyesztőjébe kerülnek. A keresztes hadjárat legfényesebb és legtisztább dicsfényének ragyogásában a törzsi háborúk füstös kis tüzei az észrevehetetlenségig halványulnak és többé nem lesznek képesek magukhoz vonzani a megfáradt emberi zarándokokat. Ily módon a gyűlölet elemei ereje el fogja pusztítani az emberek közötti gyűlölködést, az ember agresszív hajlamai harcba szállnak az emberek közötti ellenségeskedéssel, és az ember „harci ösztönei” az emberek közötti háborúktól megszabadított emberiség egyesítésének feladatát fogják szolgálni. E terv teljes mértékben valós voltát e könyv negyedik fejezetében közölt bizonyítékok sokasága igazolja. Ennek alátámasztásához igen szembetűnő közelmúltbeli példa az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint az Egyesült Államok „Négyes pont” 8 programja is. Az Egyesült Nemzetek gyakorlatilag összes tagállamának önző politikája ellenére, mely politikát e szervezet botrányos törzsi Biztonsági Tanácsán, Politikai Osztályán és Közgyűlésén keresztül fejtenek ki, s amely politika lerombolta Koreát, megölt több millió emberi lényt és elmondhatatlan szenvedést hozott emberek hatalmas tömegeire, tehát mindeme halálos következmények ellenében is az UNESCO és a segélyszervezetek által az emberiség közös ellenségei – a halál, a betegségek, a nincstelenség, a tudatlanság, stb. – ellen vívott, törzsek feletti háború olyan látványos eredményeket hozott, melyek messze meghaladták az e célra rendelkezésre bocsátott szűkös források adta lehetőségeket. Az Egyesült Nemzeteknek csakis az emberiség közös ellenségei ellen vívott e szent és törzsek feletti szintű harca bizonyult eredményesnek és sikeresnek. Ugyanez igaz az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió külpolitikájára. Az amerikai külpolitika a lényegét tekintve önző módon törzsi jellegű és leginkább csak katasztrofális eredményeket volt képes felmutatni – nem csak a szovjet-kínai tömbre van romboló hatással, hanem a nyugati tömbre és magára az Egyesült Államokra is. Az amerikai katonai erők által alkalmazott törzsi politika több millió embert ölt meg, felélesztette az amerikaiakban a szovjet tömb nemzeteivel szembeni gyűlöletet, e nemzetekben pedig az amerikaellenességet. Megtépázta az amerikai nemzet hatalmas erkölcsi tekintélyét, megölte és megsebesítette százharmincezer szeretett honfiát, értelmetlen célokra elpazarolt dollár milliárdokat, a nagy demokratikus nemzetből a totális rendőrállamhoz közelítő rendszert alkotott és számos egyéb komoly kárt okozott. Ezzel szemben az amerikai „Négyes pont” politika, mentes lévén a fő külpolitikai irányvonal törzsi önzésétől, érezhetően gyarapította sokmilliónyi emberi lény alapvető, mentális, erkölcsi, gazdasági és kulturális jólétét, bármily szűkösek voltak is az e célokra rendelkezésre bocsátott források. Mindez még inkább igaz a Szovjetuniónak és csatlós országainak politikájára. Az ő kommunista törzsi politikáik leginkább csak halált és pusztulást hoztak a saját nemzetükre, csakúgy, mint a többi nemzetre. Másfelől azonban az ő szerény, az emberiség nem emberi ellenségei ellen vívott „törzsek feletti” keresztes hadjárata bőséges hasznot hozott.

8

A „Négyes pont” program a „fejlődő országok” számára nyújtott technikai („know-how”) segélyprogram volt, melyet Harry S. Truman, az Amerikai Egyesült Államok elnöke jelentett be az 1949. január 20-i beiktatási beszédében. A program elnevezését onnan kapta, hogy a beszédben említett külpolitikai célkitűzések közül ez volt a negyedik. (a fordító megjegyzése)

Habozás nélkül előrevetíthetjük, hogy a törzsi keresztes hadjáratok pusztító eredményeinek és a törzsi szint fölött vívott „szent háború” építő jellegű következményeinek ez a fajta egységessége újra meg fog jelenni minden állam és az Egyesült Nemzetek jövőbeli politikájában. Legfőbb ideje, hogy megtanuljuk ezt az egyszerű igazságot és kihasználjuk az annak következetes alkalmazásából fakadó előnyöket. IV. Az emberiség megbékítése a természetes felruházottságban, vagyis a szeretetben és az alázatban való versengés révén A gyűlölethez hasonlóan a felsőbbrendűségért és a dominanciáért való öntudatlan és tudatos küzdelem is mélyen gyökerezik az emberben, különösen a modern emberben. Az anyagi javakból és az evés, ivás, öltözködés és szeretkezés „kellemes” érzéki örömeiből a lehető legnagyobb rész megszerzéséért folytatott küzdelemtől kezdve egészen a testi erőbeli, a sport-, a tudományos, a bölcseleti, a művészeti, a vallási és az erkölcsi teljesítményekért és vívmányokért folytatott versengésig ez a versengési hajtóerő hatja át a legtöbb emberi lény tevékenységeit. Még az ember saját vallása, tudományos elmélete vagy erkölcsi értékrendje hirdetésének missziós jellegű buzgalmát is főként ez a versengési ösztönző „fűti”. Bármely missziós jellegű tevékenység nyíltan vagy burkoltan eleve feltételezi az illető személy mély meggyőződését abban a fajta vallásban, tudományos elméletben, bölcseleti tantételben, esztétikai mintában vagy életformában, melyet a magáénak tekint. Ilyen értelemben e tevékenységek ugyancsak versengő jellegűek, „imperialisták” és átjárja azokat a mindenki máshoz képest képzelt önnön felsőbbrendűségből eredő önző büszkeség. Ez különösön akkor van így, amikor egyes csoportok az állítják, hogy az egyetlen „út, az igazság és az élet” kizárólag náluk lelhető fel. Lévén, hogy a versengés ennyire szerves részévé vált az „emberi természetnek”, aligha lehet gyorsan és gyökeresen eltávolítani az emberi jellemből és viselkedésből. De a gyűlölethez hasonlóan, ezt is át lehet irányítani az emberek közötti konfliktusok céljainak szolgálatától a megbékélés, az építő jellegű erőfeszítések felerősítésének szolgálatára, végeredményben pedig magának a versengési hajtóerőnek a visszafogására. A törzsi versengés helyett, vagyis ahelyett, hogy ki tud megölni minél több emberi „ellenséget”, illetőleg ki tud elpusztítani minél több gyárat, pályaudvart, városrészt, ez az elsöprő erejű mozgatóerő még teljesebb kibontakozási lehetőséget találhat az emberi életek megmentéséért vagy az új házak, malmok, falvak és városok építéséért folytatandó versengésben. A minél hatékonyabb halálosztó és pusztító eszközök feltalálása terén folyó vetélkedés helyett ez a hajtóerő igénybe vehető jobb eszközök feltalálásához a gazdasági helyzet, a testi és a mentális egészségi állapot, az erkölcsi tisztaság, az alkotókészség és az emberi lények társadalmi jólétének javítása, magasabb szintre emelése érdekében. A versengő pénzcsinálás, illetőleg az adott személy csoportja jóléti szintjének más csoportok kárára történő emelése – melyek eszköztárában ott van a katonai erővel való kifosztás, a kizsákmányolás vagy a más csoportok tudatlanságának, együgyűségének, illetőleg a versengésre való képtelenségének kihasználása – helyett a versengési „ösztönt” teljes mértékben ki lehet élni az új természeti erőforrások megtalálására, az új természeti erők hasznosítására és azok minden egyes ember és csoport szolgálatába állítására irányuló vetélkedésben. Ebben az építő jellegű versengésben a döntő többség versengési hajtóereje tisztább, teljesebb és jobb módon elégülhet ki annál, mint az emberi család más tagjainak kárára folytatott zsákmányszerző vetélkedésben. Általában véve a természeti erők felfedezésében, feltárásában és munkára fogásában, valamint az emberiség szolgálatába állításában való versengés adhatja a legjobb lehetőséget minden emberi lény minden versengési hajóerejének igénybevételéhez. E megnyilvánulási lehetőségen keresztül

az emberiség versengési erőinek teljes tára kimeríthető, s így nem marad tere a romboló és zsákmányszerzési jellegű versengésnek. A pusztító, élősdi és zsákmányszerzési jellegű versengési formák kiküszöbölésének talán még hatékonyabb módja az, ha az agresszivitás által vezérelt és a felsőbbrendűségért folytatott vetélkedés helyébe az önzetlen szeretet által vezérelt és a szelídségért folytatott vetélkedést állítjuk. Az előző fejezetekben láthattuk, hogy minden igazi altruista úgy tekint az önző büszkeségre és az egyéni felsőbbrendűség érzésére mint az erkölcsi tökéletesedés útjában álló legnagyobb akadályra. Ezek az altruisták és az ő erkölcsi felkészítési rendszerük hasonlóképpen és egyöntetűen az alázat kultiválását említik a legfőbb erényként s a többi erény megszerzésének szükséges feltételeként. Csak a szelídségben és az önzetlen szolgálatban való versengést engedik meg. Az ő bőséges tapasztalataik alapján e recept tudományos szempontból megalapozottnak tekinthető, különösen azok számára, akik az önzetlenség és a szellemi lényeglátás magasztosabb szintjeinek elérésére törekednek. A versengési késztetés, a megjelenését és a kielégülését illetően, nem korlátozódik egy meghatározott célra, például egy baseball bajnokság megnyerésére vagy a Nobel-díj elnyerésére. E késztetést fel lehet kelteni és ki lehet elégíteni különféle értékek iránti versengésben. Az önzetlen szeretet, illetőleg az alázat az egyik ilyen legfontosabb érték lehet. E szerepét érzékelhető mértékben gyakorlatilag minden társadalomban és minden korszakban betöltötte. Az eszmei szempontból meghatározó kulturális hatásnak kitett társadalmakban, mint a középkori Európában, a hindu társadalomban több korszakban is, a korai buddhizmusban, a sztoikusoknál, a cinikusok társaságaiban vagy a keleti és nyugati monasztikus közösségekben – tehát az ilyen eszmei kultúrákban az önzetlen szeretet és az alázat volt a legnagyobb és gyakran az egyetlen megengedett, versengésben elérhető érték. Ezekben a kultúrákban a legmagasabb szintű szeretetnek és alázatnak versengés útján való elérését tekintették a lehető legmagasabb rendű cél teljesítésének, messze nemesebb dolognak minden más kiválóságnál. A „szent mivolta”, a „szentség”, „a Paradicsomba vezető létra legfelső foka”, „az istenszerűség állapota”, az „angyali állapot”, „az Ember-Isten állapot” – efféle neveket adtak ennek a célnak. Az ilyen társadalmakban a szelídségért és az önzetlen szeretetért folytatott versengést úgy tekintették mint minden versengés legnemesebbikét és leginkább kívánatosabbikát. Ez azt jelenti, hogy a legtisztább szeretet és alázat értékei könnyen feléleszthetik a versengési késztetést és képesek azt a végsőkig felerősíteni. Az érzéki tapasztalásra építő társadalmakban, ahol önző versengés folyik az anyagi értékekért, az önzetlen szeretet és az alázat nem jelent akkora versengési erőt, mint az eszmei kultúrákban. De még az érzéki tapasztalásra építő társadalmakban sem tekinthető ez a versengési érték jelentéktelennek. Az érzéki tapasztalásra épülő korunkban M. Gandhi, A. Schweitzer, E. Kenny nővér és az emberiség egyéb alázatos szolgálóinak erkölcsi súlya, hatása és hírneve nem kisebb, mint azoké a csúcsdiktátoroké, csúcstábornokoké, ipari és pénzügyi csúcsvezetőké, csúcstudósoké, csúcsművészeké és mindazoké, akik az érzéki tapasztalás felsőbbrendűségét jelképező létrán a legmagasabbra kapaszkodtak fel. Még egy önzően törzsi kulturális légkörben is lehet az ezen értékekért folyó versengés olyan ragályos, mint a hatalomért, a vagyonért, „az ego büszkeségéért” és a „testi bujaságért”, valamint a többi mulandó kiválóságért és csalóka felsőbbrendűségi érzésért folytatott erőszakos versengés. Az értékek jövőbeli tőzsdéjén az önzetlen szeretet „kötvényeinek” és az alázat „részvényeinek” árfolyama valószínűleg fel fog menni. A mai emberiségnek egyre sürgősebben szüksége van ezekre a szűkösen rendelkezésre álló értékekre. A legkülönfélébb erőszakossági formák túltengésétől fájdalmasan szenvedő és a meghamisított értékek iránti versengés által a túlélésében veszélyeztetett emberiség csakis úgy mentheti meg magát, ha komolyan mérsékli ezeket az agresszív versengéseket és jelentékeny mértékben gyarapodik az önzetlen szeretetben és az alázatban. Ez okból tehát az ezen értékekért folyó versengés várhatóan élesedni fog a jövőben.

Ha ehhez a természetesen erősödő trendhez a szeretetben és az alázatban való versengést erősítő nemzetközi erőfeszítések társulnak, akkor aligha kétséges az effajta versengés sikeres erősödése. A zsákmányszerző versengésre fordított források töredéke elegendő ahhoz, hogy megnyissa a zsilipkapukat ezen erkölcsi értékekért folytatandó erős vetélkedés árja előtt. Az ilyen jellegű vetélkedés érezhető erősödése, melyhez társul a természeti erőforrásoknak az emberiség javára való igénybevételére irányuló építő jellegű, törzsek feletti versengés fokozódása, képes érezhetően mérsékelni az emberi világegyetembeli zsákmányszerzés jellegű versengéseket. Egy ilyen változás hatalmas mértékű fejlődést jelent a szeretetnek az egész emberiségre való kiterjesztése és az emberiségnek egyetlen olyan összetartó családdá egyesítése terén, mely túlnyomó részben mentes a törzsi háborúktól és az emberek közötti ellenségeskedésektől. Ebből a nézőpontból a keleti és a nyugati tömbhöz tartozó nemzetek mai külpolitikája nem más, mint egy húsevő emberi állat felettébb ósdi, terméketlen és háborúkeltő politikája. Ez az ősrégi si vis pacem para bellum versengési politika, a „békét erővel” politika, az elrettentés, az elnyomás, a kizsákmányolás, valamint az „ellenség” bármilyen eszközzel való elpusztításának politikája. Itt a törzsi nézeteltéréseket nem új természeti erőforrások felfedezése, új alapvető gazdasági és közösségi értékek megteremtése, az egymás szolgálatában, a megbékélésben és az alázatban való versengés révén próbálják rendezni. Ahelyett, hogy minden törzsi felet építő jellegű erőfeszítéseken keresztül gazdagítana és az egymás iránti kölcsönös szereteten és az önzőség visszafogásán keresztül nemesítene, ez elpusztítja a meglévő erőforrásokat és minden felet kisemmiz. Ahelyett, hogy magasabb erkölcsi szintre emelné a feleket, inkább szörnyűséges tömeggyilkosokká és pusztító emberi állatokká teszi őket. Lehet-e csodálkozni azon, hogy ez a politika egyszerűen képtelen békét hozni az emberiségnek? Ez az évezredeken át gyakorolt és hirdetett húsevő törzsi vetélkedés tette a huszadik századot az emberi történelem minden eddigi évszázadai közül a legvéresebb és legbarbárabb időszakká, már ami a nemzetközi és a polgárháborúkat illeti. Emellett nem csökkentette az emberek által egymás ellen elkövetett háborúskodást és bűnöket. Kr.u. 1954-ben a súlyos bűncselekmények száma – különösen a fiatalkorúak által elkövetettek esetében – semmivel sem kisebb, mint bármely korábbi időszakban és határozottan nagyobb, mint a megelőző évtizedekben és évszázadokban. Nincs remény arra, hogy ez a fajta gyilkos versengés majd elhozza a béke üdvét az emberiségnek. Inkább az a valószínű, hogy visszafordíthatatlan kárt fog okozni az emberi fajnak. Ebben a helyzetben nem utópisztikus álom a húsevő versengésnek a kreativitásban, a szeretetben és az alázatban való építő jellegű vetélkedéssel való felváltása, hanem a legvalóságosabb szükségesség kérdése. A fentiek azt mutatják, hogy egy ilyen váltás igenis lehetséges és a versengési késztetés ereje ténylegesen is az emberiség egyesítésének és megbékélésének szolgálatába állítható. V. Az emberiség összetartásra nevelése egyéb biológiai hajtóerőkön keresztül Amit elmondtunk a gyűlölet, a „harci ösztön” és a versengési késztetés felhasználásáról a szeretetnek az egész emberiség számára való kiterjesztése érdekében, az elmondható gyakorlatilag az emberi szervezet minden nem tudatos késztetéséről, beidegződéséről és ösztönéről, biológiai szükségletéről, beleértve az idetartozó összes mechanizmust is. Az ember önfenntartási ösztönétől, nemi késztetésétől, fájdalomkerülésétől és gyönyörkeresésétől kezdve egészen az élelemszükségletig és az egyéb életszükségletekig, mindeme biológiai erők gyümölcsözően felhasználhatók az emberiség békére nevelésének céljaira. Az emberek közötti összeütközéseknek tápot adó ezen erőknek az emberek közötti összetartás előmozdítóivá történő átalakítása ugyanúgy történik, mint a gyűlölet, a harc és a versengési késztetések átalakítása – nevezetesen e hajtóerők legvéresebb megnyilvánulási formáinak kiküszöbölésével, e hajtóerők kielégüléséhez új és bőséges források biztosításával és az e hajtóerők mechanizmusainak építő jellegű célok érdekében való igénybevételével.

Először is, az emberek közötti gyilkos konfliktusok egyike sem növeli az életszükségleti cikkeknek a világban már meglévő mennyiségét. Általában igaz, hogy a személyek közötti és a csoportközi minden háborúskodás során e szükségleti cikkek egy része mindig megsemmisül. Az emberiség mint egész mindig vesztesként kerül ki minden ilyen összeütközésből. Ezek mind kivétel nélkül növelik azok számát, akik nélkülözik a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges eszközöket, s akik számára egyre nehezebb lesz a biológiai igényeik kielégítése és egyre kevesebb esélyük lesz rá. Ha bármikor is átmenetileg gyarapítják a győzteseket, akkor az áldozatok és az emberiség többi részének kárára teszik. Ezenkívül a gyarapodás rendszerint rövid életű: a mai győztesből viszonzásképpen holnap mindig elszegényedett és kifosztott vesztes lesz. A törzsi győztesek és áldozatok végtelen küzdelmében az életszükségleti cikkek erőltetett „újraelosztása” sohasem növeli, hanem mindig csökkenti a létfenntartáshoz szükséges eszközöknek a világban rendelkezésre álló mennyiségét a konfliktusokban részes voltának megszűnésén keresztül. Azon felül, hogy sokakat megfosztanak a biológiai igényeik kielégítésének lehetőségétől, ezek a zsákmányszerző jellegű összeütközések egyesen szembemennek az ember önfenntartási ösztönével a harcoló tömegek legyilkolása, megcsonkítása és életének veszélyeztetése révén. A törzsi küzdelmek azáltal, hogy mérhetetlen mennyiségű fájdalmat, félelmet és nyugtalanságot szabadítanak a harcoló felekre, homlokegyenest ellentétesek az ember fájdalomkerülő és gyönyörkereső hajlamával is. Az emberek közötti összecsapások mindeme formái ellene hatnak az ember biológiai hajtóerőinek, azok teljes kielégülésének és az emberi szervezetek létérdekeinek. A tisztán átmeneti jellegű és helyi viszonylatú esetek kivételével, ahol is valamely egyén vagy valamely kisebb csoport biológiai igényei mások kárára kielégíthetők, az ember biológiai hajtóerőinek tartós és egyetemes kielégítését az emberek közötti összeütközések csak akadályozzák. Ezek a hajtóerők teljesebb mértékben és könnyebben kielégíthetők a békés és egyesített emberiség jelentette viszonyok közepette, mint az olyan háborúkban, ahol mindenki harcol mindenki ellen. Ezen okokból a hajtóerők könnyedén átformálhatók az egyetemes béke szövetségeseivé s erejük az emberek közötti összetartás szolgálatába állítható. Ezt az átállást még inkább erősíti az a tény, hogy csakis új természeti erőforrások felfedezésén keresztül és az emberiség szükségleteinek kielégítéséhez felhasználható és kimeríthetetlen kozmikus energiaforrások igénybevételéhez jobb módszerek kidolgozásán keresztül gyarapíthatók az emberiség létszükségleti cikkei és csak ily módon javíthatók az anyagi és a kulturális viszonyok úgy, hogy közben az emberiség egyik része sem szegényedik el. Ennek az építő jellegű tevékenységnek a természeténél fogva semmi köze az emberek közötti összeütközésekhez. Békés körülmények között eredményesebben kivitelezhető, mint az emberek közötti háborúskodás viszonyai közepette. Mindenkit gazdagabbá tesz, s teszi mindezt a kozmosz munkára fogott erői árán, nem pedig az emberiség valamely másik részének kárára. Kizárólag ez a fajta teremtő munka képes az ember biológiai igényeinek mind teljesebb kielégítésére. Teljesíti az ember legnemesebb küldetését ezen a bolygón és teljes mértékben igazolja magát az emberi létet ezen a tapasztalatszerzésre épülő világon. E meggyőző okból a biológiai hajtóerők természetes módon szolgálják és segítik ezt a teremtő tevékenységet, és erre mind nagyobb mértékben képesek is. Ezzel együtt mind képesek teljesebben szolgálni az összetartásnak a teljes emberi fajra történő kiterjesztését. A fentiek vázlatos képet mutatnak arról, hogy miként és miért kell igénybe venni a biológiai hajtóerőket az egész emberi világegyetem békés összhangjának megteremtéséhez. A beidegződések, ösztönök és hajtóerők mechanizmusai még ennél is könnyebben használhatók fel e feladat során. Az altruista átalakulás különféle eljárásait bemutató korábbi fejezetekben a vizsgálat a biológiai igények mértéktartó kielégítésének, bizonyos testtartások, mozdulatsorok és légzéstechnikák alkalmazásának, feltételes reflexek kialakításának és a mechanikus begyakorlásnak a módszereivel kezdődik, melyeket az ezekkel járó enyhe fájdalmak és örömök módszerei segítenek. Mindezen eljárások az emberi szervezet biológiai mechanizmusainak igénybevételén

alapulnak. A lényegre törő elemzésük kimutatta, hogy e mechanizmusok miként használhatók fel az emberi lények altruista neveléséhez. Az emberek közötti ellenségeskedéshez hozzájáruló szerepükből könnyen átállíthatók az emberek közötti barátságot szolgáló mechanizmusokká. További szemléltetésül itt most csak a feltételes reflexek és a szokások kialakulásának mechanizmusaival foglalkozunk. Amit ezekkel kapcsolatban közreadunk, az érvényes a többire is. Ha minden gyermek iránt már a születésének pillanatától szeretettel viseltetnek a szülei, a testvérei és mindazon más személyek is, akik szemtől szembe kerülnek vele, és ha a gyermeket következetesen ahhoz „szoktatják”, hogy minden emberi lény mint szent és végső értéket hordozó lény iránt barátságosan viseltessen, legyen az adott emberi lény bármilyen nemű, korú, bőrszínű, hitvallású, nemzetiségű, társadalmi helyzetű, stb.; ha tehát ezt a hozzáállást és szoktatást következetesen alkalmazzák, feltételezve az ezzel járó összes szükséges intézkedés megtételét is, akkor a feltételes reflexek és szokásformáló mechanizmusok ilyen jellegű alkalmazása nagy számban fog eredményezni olyan emberi lényeket, akik barátságosak minden emberi lénnyel és együtt érző, együttműködő és segítőkész tagjai az emberiségnek. Hangsúlyozzuk, hogy ez a fajta kondicionálás éppoly könnyen kivitelezhető, mint az agresszivitásra, a gyűlöletre, a kóros önzésre és a mások saját javunkra történő kihasználására való felkészítés. Ez az állítás semmilyen tekintetben nem utópisztikus. Számos olyan kísérleti tanulmány támasztja alá, melyeket a feltételes reflexek és azok bevésődési, megerősítési, átadódási, átviteli és leépülési mechanizmusának tárgyában készítettek. Az igaz, hogy az eredményes altruista kondicionáláshoz a legkövetkezetesebb módon akadályozni szükséges a gyermek minden egyes barátságtalan fellépését, reakcióját és bátorítani kell minden egyes barátságos önkéntelen megnyilvánulását. Ezen kívül néhány egyéb feltételt is teljesíteni kell a feltételes válaszok hatékony bevésődéséhez. Azonban mindezen összes követelmény együttesen sem jelent túl nagy terhet és nem is túl bonyolult mindez, semhogy az értelmes szülők, testvérek, játszótársak, oktatók és a gyermekkel kapcsolatba kerülők ne tudnák megfelelően kezelni. Igaz az is, hogy ezt a következetességet alkalmazni kell a gyermek több olyan tevékenységi területére, melyek a mai korban a gyermek agressziójának és erkölcsi szintje süllyedésének tápot adnak. Mindenféle gyilkos játékot, mint a fegyvereket, harckocsikat, bombázókat, katonákat, stb. a gyilkolásra nevelés tabujává kell tenni. Sok olyan játékot mint az egymást gyilkolászó „rablók és pandúrok” vagy „cowboyok és indiánok”, számos olyan gyermekmozit, amelyek kegyetlen gyilkolásból, kéjvágyból, mások kihasználásából adnak leckét a gyermekeknek – minden ilyesmit száműzni kell. Ugyanez érvényes az olyan képregények, „gyermekújságok” és egyéb „gyerekmesék” tömegére is, melyek még a felnőttekre is túl károsak. A gyermekek teljes nevelését és környezetét is komoly mértékben meg kell változtatni. A mindenféle agresszív törzsi hazafiság bevésésétől kezdve egészen a létküzdelem, a zsákmányszerzési jellegű versengés, a mások kárára felépítendő önző önimádat dicsőítésének minden formájáig – ezektől is mind meg kell szabadulni. A hivatalsegédből a legnagyobb bank elnökévé lett fiú, az ellenség százait megölő hős katona, az ellenséges városokat és ipari központokat elpusztító tábornok, az összes ellenfelét az orruknál fogva vezető politikai vezér, a legpusztítóbb fegyvert feltaláló tudós dicső mítoszát, valamint az emberek közötti ellenségeskedés egyéb módon való dicsőítését, beleértve a siker és vereség kultuszát, a győztes és vesztes kultuszát – ezeket mind el kell törölni, vagy olyan példaként kell bemutatni mint az érintettekre nézve tragikus következményekkel járó csapást. Mindezt azért kell megtenni, mert az egyszer a barátságot, másszor az ellenségességet erősítő, következetlen szoktatásból nem alakítható ki egy következetesen barátságos emberi lény. Épp ez a következetlenség a felelős azért, hogy a mai gyermeknevelés gyakran nem tud kedves és barátságos ifjúságot eredményezni s ez a felelős azért is, hogy miért termelődik annyi fiatalkorú bűnelkövető és „civilizált barbár”. Az iskolában, a vasárnapi iskolában, illetőleg a templomban a

hegyi beszéd intelmeinek figyelembe vételére és az egész emberiség iránti szeretetre szoktatják a fiatalokat. A játékaikban, könyveikben, a kikapcsolódásban, a szociális környezetükben, s néha még a családban is ellenségességre, bűnelkövetésre, ámításra, önzésre és agresszivitásra kondicionálják őket. Pusztán egy háború Koreában vagy másutt elegendő ahhoz, hogy semlegesítse bennük a szeretetre szoktatás teljes hatását. Csak egy kis indiánosdi játék elegendő ahhoz, hogy elnyomjon minden, „szeresd a szomszédodat” és „szeresd az ellenségedet” elvet. Ha kitesszük őket néhány szex-gyilkosság-háború tárgyú mozifilmnek, vagy ha meghallgatnak néhány agresszív politikai, illetőleg „hazafias” beszédet, az kimossa belőlük az emberiség iránti szeretet feltételes „reflexeinek” legnagyobb részét. Összefoglalva: a feltételes reflexek és a szokásformálás mechanizmusainak önellentmondásos alkalmazásával nem lehet békés és barátságos emberi lényeket formálni. Másfelől viszont, ha e mechanizmusokat következetesen és kizárólagosan a barátságos megnyilvánulások és reakciók bevésésére alkalmazzák, akkor komoly sikereket lehet elérni az emberbarátiság kialakítása terén. Ha minden ember az altruista válaszok adásának kiváltójaként működik, akkor e mechanizmusok segítenek kiterjeszteni a barátságos viselkedést az illető törzsének határain túlra, az egész emberiségre. A sajátosságoknak megfelelő eltéréssel ugyanez mondható el a többi biológiai mechanizmusról és hajlamról. Ezek is átállíthatók az emberek közötti ellenségességet éltető tényezőkből az egész emberiségen belüli összhang megteremtését elősegítő tényezőkké. VI. Az egyéni és a törzsi önzés meghaladása tudatos tudományos erőfeszítéseken keresztül A tudatos, racionális elme dinamikus teljesítőképessége és alkotókészsége több fontos módon is szolgálhatja az emberiség összetartásra nevelésének feladatát. Először is a tudatfelettivel való együttműködésben és annak szabályozó hatására az építő jellegű tudományos erőfeszítések korlátlan mértékben képesek szolgálni az egész emberiséget annak alapvető, mentális, erkölcsi és szociokulturális igényei kielégítéséhez szükséges új források feltárásában és megteremtésében. Az emberiséget körülvevő kozmikus környezet, valamint maga az emberiség is, a lehetőségeket tekintve korlátlan tárát alkotja az ilyen forrásoknak. Felfedezésük és kiaknázásuk esetén bőségesen szolgáltatni tudják az összes emberi szükséglet legteljesebb kielégítéséhez szükséges eszközöket. A megfelelő csatornákba terelve a találékony és alkotó tevékenység szükségtelenné teszi az emberek között a létszükségleti cikkekért folyó küzdelmet, mely küzdelem eleddig átkot hozott az emberi történelemre. E szolgálaton keresztül a racionális elme kiiktatja az emberek közötti összeütközések egyik legmeghatározóbb tényezőjét, s így nagyban hozzájárul az egész emberi világegyetem harmóniájának megteremtéséhez. Ez okból tehát az építő jellegű tudományos tevékenységet a lehetséges legnagyobb fokig fejleszteni szükséges. Az emberek közötti küzdelmekre és a politikusok meddő s gyakorta mérgező hatású mesterkedéseire pazarolandó milliárdok helyett a tudományos erőfeszítésekre költött ezen összegek minden derűlátó várakozást meghaladóan lesznek képesek gyarapítani az emberiséget. Másodsorban ezt a racionális tevékenységet teljes mértékben az építő jellegű felfedezésekre és találmányokra kell fordítani, és ennek semmilyen részét nem szabad az emberek közötti háborúskodás pusztító eszközeinek fejlesztésére pazarolni. Ez a követelmény megint csak tökéletesen gyakorlatias, mert az igazán kreatív tudósok és feltalálók szívesebben szolgálják az Teremtés és Szeretet Istenét mint a Pusztítás és Gyűlölet Sátánját. Harmadrészt a racionális tudományos gondolkodás egyre többeket lesz képes meggyőzni még akár az egyének és a törzsek közötti háborúskodás legcinikusabb partizánjainak körében is arról, hogy hosszú távon a bűn és az emberek közötti háborúskodás nem kifizetődő, és s az érintett

felek számára nem teremt sem tartós gazdasági jólétet, sem valódi lelki békét és boldogságot, sem jobb egészségi állapotot vagy jobb esélyt a biológiai túlélésre. Tisztán haszonelvű és hedonista nézőpontból az emberek közötti összeütközések nem egyeztethetők össze a haszonelvűséggel és túlnyomórészt fájdalmasak, mintsem hogy élvezetesek lennének az összes érintett számára. A bűnöző tivornyázásához hasonlóan minden egyes győztes fél tivornyázása és tobzódása egyaránt rövid életű, és előbb-utóbb meg kell fizetniük az árát azáltal, hogy maguk is legyőzetnek, megöletnek, kihasználtatnak, szolgasorba vettetnek, bebörtönöztetnek és pontosan olyan fájdalmas tapasztalásban részesülnek, mint amilyenben az áldozataikat részesítették. Annak személyes hasznai, illetőleg törzsi szervezetei, akinek érdekében a felek a háborúskodást folytatják, mulandók és korlátozott élettartamúak. Korunkban az olyan kis méretű, versengő üzleti szervezetek mint a vegyesáru-cipő-vasedény üzletek átlagos működési élettartama 3 év; a tőzsdén is jegyzett nagy üzleti szervezeteké mintegy 24-28 év. A nemes, arisztokrata, illetőleg dúsgazdag családok döntő többsége 100 éven belül kihal; kisebb részük ugyan hosszabb ideig is képes túlélni, de a csúcs-családok között nemigen található egy sem, mely 300 évnél tovább maradna fenn. A jövedelmező és kiemelt pozíciójuk még rövidebb életű, mint a szociális és biológiai élettartamuk. Ritkán tudnak kitörni az ismert mondás szerinti helyzetből, vagyis három nemzedék alatt az ingujjtól indulva szépen vissza is jutnak az ingujjig. Ugyanez igaz a királyi családokra. Az egyiptomi dinasztiák többsége átlagosan mintegy 150 évig állt fenn; a kínai uralkodóházak esetében ez az idő mintegy 300 év; az európai dinasztiák esetében a néhány naptól a 269 és 304 évig terjed ez az időtartam, de ennél hosszabbra sehol sem. Néhány állam, mint Egyiptom és Kína kivételével a ma is meglévő független államok közül harminchat létezik kevesebb mint 100 éve. A mai független államok túlnyomó többsége kevesebb mint 200 éve áll fenn. Ez azt jelenti, hogy az olyan különösen agresszív és versengő szervezetek, mint az államok, a politikai pártok, a gazdasági vállalkozások, a királyi, arisztokrata és dúsgazdag családok – melyeket tartósan fennállónak tekintenek az emberek – élettartama valójában igencsak korlátozott. Egyebek mellett sokkal rövidebb mint a kevésbé agresszív, de emberbarátibb szervezetek élettartama, mint amilyenek az emberiség nagyobb része vagy egésze számára szeretetet hirdető nagy vallások. A hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus, a judaizmus, a dzsainizmus, a kereszténység és a mohamedanizmus már 3500-1300 éve létezik; és eddig még semmi jelét sem mutatták az eltűnésnek. Ezen kívül az államok, a politikai pártok, a gazdasági szervezetek és a csúcs-családok számos hullámhegyet és hullámvölgyet tapasztaltak meg, átélték a győzelem és a vereség váltakozását, a gyönyörök és előnyök után következő szenvedést és jogfosztottságot. Mindez azt mutatja, hogy azok a törzsi szervezetek, amelyek érdekében az egyének és a csoportok gyilkoltak és megölettek, raboltak, erőszakoskodtak és kihasználtak, hogy aztán viszonzásképpen maguk is elszenvedjék a kirablást, az erőszakot és kizsákmányolást, tehát ezek a törzsi szervezetek homokra épített, múlékony szerkezeteknek minősültek és rövid időn belül össze is omlanak. Tisztán racionális nézőpontból az ilyen szervezetek törzsközi küzdelmeiben az áldozatok hatalmas része hiába veszett oda s a szenvedésük tragikus volt, ám hiábavaló. Ami az erőszakos egoistáknak és az erőszakosságtól tartózkodó emberbarátoknak az élettartam szerinti összevetését illeti, az agresszív egoistáknak és az erőszakos társadalmi szervezeteknek az élettartama általában rövidebb, mint az ugyanezen országokban és korokban jámbor életet élő altruistáké és barátságos jó szomszédoké. Az önző egyének erőszakos ellenségessége, zsákmányszerző törekvése, kitartó versengése és kielégíthetetlen büszkesége láthatólag hátrányosan érinti az ő fizikai, erkölcsi és mentális jólétüket a „pazarló életmód”, a luxusban bővelkedő életkörülmények és a biológiai igények teljes körű kielégítése ellenére is. Másrészről a mély lelki béke, a mások iránti barátságosság, valamint az Isten, a Szeretet és az Erkölcsi Kötelesség iránti odaadás láthatólag erősíti a kiemelkedő és jámbor életet élő altruisták egészségét és meghosszabbítja az élettartamukat dacára az önmegtagadó gyakorlataiknak, a létszükségleti

cikkek hiányának és az egyéb, az életüket és a tevékenységüket jellemző, feltételezetten egészségtelen körülménynek. Ezt az általánosítást jól alátámasztja számos bizonyítékcsoport: a) A bűnözők viszonylag rövidebb élettartama, az általuk élt nyomorúságos élet, valamint az erőszakos halál elszenvedésének nagyobb aránya. b) A pszichoszomatikus orvostan adatai szerint a gyűlölködő, erőszakos és kártékony érzelmek negatív hatása az egyének fizikai, erkölcsi és mentális egészségére. c) Az uralkodók és állami vezetők rövidebb élettartama azon ismert személyiségekéhez viszonyítva, akik kevésbé erőszakos vagy erőszakmentes foglalkozást űztek: a vizsgált 272 uralkodó esetében az átlagos élettartam 53,6 év; az ezen uralkodókkal nagyjából azonos évszázadban és országban élt és vizsgált történelmi személyiségek – teológusok, egyházi személyek, tudósok, építészek, írók, színészek, zeneszerzők, jogászok, bírók, államférfiak, stb. – esetében az átlagérték 67,5 év. d) Az uralkodók és állami vezetők körében kivételesen magasnak mutatkozó elmebetegség-arány. e) Az egyazon uralkodóházhoz tartozó későbbi nemzedékek egyre rövidülő élettartama. f) Az amerikai elnökök, alelnökök, szenátorok és kongresszusi képviselők kimerítő politikai tevékenységének élettartam-rövidítő hatásai: a tényleges élettartamuk 7-30 százalékkal rövidebb a várható élettartamnál. g) A kiugróan magas bűnelkövetési gyakoriság – különösen a súlyosabb bűncselekmények esetében – az egyeduralkodók, diktátorok és akár az olyan erős vallási szervezetek korlátlan hatalmú vezetői körében is, mint a római katolikus pápák vagy bíborosok azokban a korszakokban, amikor az abszolút hatalmuk nagysága meghaladta a királyok világi hatalmáét. h) Az erőszakos halálozási okok kivételesen magas aránya az uralkodók, az elnökök, a diktátorok és az állami vezetők körében: a vizsgált 423 uralkodó közül 135 vagyis 31,9 százalékuk halt erőszakos halált. Az arány mértéke az elmúlt kétszáz évben a dán és a spanyol uralkodók esetében a nullától a római birodalom uralkodói esetében a 66,3 százalékig változik. Míg az Egyesült Államokban 1921-ben az összes halálok között 7,2 százalékot tett ki az erőszakos halál, addig az Egyesült Államok és Franciaország elnökeinek 12,1 százaléka halt erőszakos halált. A kevésbé erőszakos tevékenységeket folytató, egyéb történelmi személyiségek között az erőszakos halál aránya alacsonyabb: a mértéke 0,3-0,8 százaléktól a 10 százalékig terjed. Másfelől a jámbor életet élt, neves altruisták élettartama mindig is magasan túlszárnyalta a kortársaikét. Önmegtagadó életmódjuk, éhezési szokásaik, hosszú virrasztásaik és a létszükségleti cikkek sokaságának hiánya ellenére tovább éltek a kortársaiknál, sőt még a korabeli uralkodóknál és állami vezetőknél is. Igaz, hogy a katolikus keresztény szentek körében az erőszakos elhalálozás aránya ugyancsak kivételesen magas volt különösen a kereszténység korának első századaiban; mindösszesen 37 százalékuk szenvedett erőszakos halált. De szemben az erőszakos uralkodók egymással vívott küzdelmeiben egymástól elszenvedett erőszakos halállal, a szentek a szeretet és a szellemi látásmód mártírjaiként vesztették életüket a velük szemben türelmet nem mutató uralkodók és államvezetés jóvoltából. Az egyetemes emberbarátiságot képviselők mindig csak áldozatok, sohasem ők a gyilkosok. Az altruisták látványos életereje és viszonylag hosszú élettartama a baráti érzelmek jótékony hatásának, valamint az egyének egészségének, magas korának és jólétének kérdéséhez való altruista hozzáállásnak köszönhető. A gyarapodó biológiai, orvosi, pszichológiai és társadalomtudományi ismeretek megerősítik ezt a következtetést. Más körülményektől függetlenül a barátságos és altruista személyek inkább élnek egészséges, hosszabb és boldogabb életet, mint az erőszakos és gyűlölettől áthatott egyének. A racionális, tudományos elme számos más módon képes meggyőzően igazolni annak az állításnak az igaz voltát, hogy a bűnelkövetés és az emberek közötti összeütközések nem kifizetődők és a természetüket tekintve nem haszonelvűek és nem hedonisták hosszú távon. Ezen a megvilágosító szolgálaton keresztül a racionális gondolkodás nagymértékben képes hozzájárulni az emberiség egyesítéséhez és megbékítéséhez, valamint ahhoz, hogy az emberek erőszakos hajlamai más csatornákba terelve felhasználhatók legyenek az emberiség nem emberi ellenségeivel szemben.

Negyedrészt a racionális gondolkodás segítheti ezt a feladatot az ellenséges csoportok és személyek szembenálló értékeinek, életbölcseletének és etikai alapelveinek tudományos tanulmányozása révén, valamint az értékek, bölcseletek és etikák olyan rendszerének kidolgozása révén, mely az egész emberiség körében az összhang megteremtésének és az emberiség egyesítésének célját szem előtt tartva meghalad minden törzsi rendszert az igazságok hitelessége és az etika helytállósága szempontjából. Más helyen kimutattam, hogy „a belső vagy nemzetközi béke fő oka nem más, mint az, hogy az egyes érintett társadalmak mindegyikében fennáll az alapértékek és az ahhoz tartozó viselkedési normák szerves egységbe rendezett rendszere, melyek mindegyike megfér a másik mellett, s amelyet az érintett társadalmak elfogadnak és amelyek alapja az Aranyszabály. A társadalmak valamely adott világegyetemében vagy egy adott társadalmon belül a béke valószínűségét közvetlenül az határozza meg, hogy mennyire szerveződtek szerves egységbe az alapértékek rendszerei s azok mennyire egyeztethetők össze egymással. Ha a szerves egység és az összeegyeztethetőség foka romlik, különösen akkor, ha ez a romlás hirtelenül és élesen megy végbe, megnő az esélye a nemzetközi összeütközésnek, a polgárháborúnak vagy az egyének közötti háborúskodásnak.” F. S. C. Northrop professzor más kiindulási feltételeket és saját gondolatmenetet alkalmazva jól szemléltette az ilyen egyetemes és örök értékrendszerek – melyek meghaladják az összes törzsi értékrendszert – döntő fontosságát az emberiség belső és nemzetközi békéjét illetően. Ha egy ilyen rendszer végső alapja és célja a felsőtudatosban gyökerezik, akkor ennek a törzsi értékrendszerekkel szembeni felsőbbrendűségét logikai és tapasztalati úton a racionális, tudományos gondolkodás hivatott igazolni. E felsőbbrendűséget csakis tudományos bizonyítékok képesek meggyőzően igazolni az emberi lények többsége számára, különösen a haszonelvű és „gyakorlatias” vezetők számára. Ötödrészt a tudomány felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tehet ennek a célnak azzal, hogy az egyének, a társadalmi intézmények és a kultúra altruista jellegű nemesítéséhez számba veszi a már rendelkezésre álló hatékony módszereket és újakat is kifejleszt. Ebben a munkában már több alkalommal kiemeltem, hogy mennyire nem ismerjük a szeretet sajátságait, annak létrejöttéhez, felhalmozódásához és szétosztásához használható hatékony eljárásokat, valamint az erkölcsi átalakulás hathatós módszereit. Ez a tudatlanságunk felelős az emberiség erkölcsi nevelése, erkölcsi újrafelfegyverzése és megbékéltetése terén jelenleg működő szervezetek tömegének viszonylagos alkalmatlanságáért. A lehetőségét tekintve minden családot, minden iskolát, minden vallási szervezetet, minden kormányzati, civil és társadalmi munkát összehangoló szervet, az erkölcsi újrafelfegyverzésre, az alkalmazottak és a munkáltatók közötti, a keresztények és zsidók közötti, a különböző emberfajták, nemzetiségek, stb. közötti összeütközések feloldására szerveződött összes pacifista és különleges szervezetet magába foglaló intézmények hatalmas számban való jelenléte ellenére, tehát e szervezetek dicséretes erőfeszítései ellenére a kitartó munkálkodásuk eddig csak szánalmasan szerény eredményeket hozott. Nem csak hogy nem sikerült felszámolniuk az emberek közötti viszályt, de még az egyes emberek közötti, a csoportközi és a nemzetközi szintű véres összeütközéseket sem tudták mérsékelni. A bűnözés mint az egyes emberek közötti küzdelem legélesebb formája, a véres polgárháborúk mint a csoportok közötti összecsapások barbár formái, valamint a gigantikus nemzetközi háborúk korunkban legalább annyira sújtják az emberiséget mint a történelem bármely korábbi időszakában. Sőt, ezek a viszályok manapság jobban burjánzanak, gyakoribbak és halálosabbak, mint amilyenek a görög-római és a nyugati történelem megelőző huszonöt évszázadában voltak. Ez a csúf tény a döntő bizonyíték a fent említett összes szervezet által elért sovány sikerre és a hatalmas kudarcukra. E sikertelenség egyik fő oka a szeretet jelenségeivel és az altruista nevelési módszerekkel kapcsolatos jelenlegi tudatlanság. Az említett szervezetek által alkalmazott fő – és gyakran az egyetlen – módszer a felszólalás-válaszadás, melynek különféle változatai a prédikációk, az előadások, a viták, a konferenciák, az élőbeszédi és nyomtatott propaganda, a meghallgatás és

olvasás, a filmszínház és a televízió. A módszer célja legfőképpen az ellenfelek és az egyéb érintettek véleményének és gondolkodásának megváltoztatása. Ezzel hébe-hóba sikerül is elérni valamilyen változást. De ritkán változnak meg az érintettek nyílt viselkedési formái és a mélyen gyökerező, önző hajlamai. A mai emberben mély űr tátong a nemes eszmék és az alantas gyakorlat között s a felszólalási-válaszadási és vizuális módszerek lényegében nem jutnak el a személyes és törzsi összeütközések gyökeréhez. Nem számolják fel és még csak nem is csökkentik az emberek közötti háborúskodást. Még a módszer alkalmazásával elért felszólalási-válaszadási változások sem mindig igazán altruisták. Gyakorta az új véleményeket és eszméket veszik igénybe a felek ahhoz, hogy a régi, visszataszító érdekeiket szebb, racionálisabb köntösbe öltöztessék és megerősítsék. Lévén, hogy ezek az érdekek éppoly erősek maradnak, mint azelőtt, ezért új szóbeli kifejezési formát találnak, új eszméket vesznek fel és új jelszavakkal folytatják erőszakos keresztes háborújukat anélkül, hogy jottányit is mérséklődne a harcias fertőzésképességük. E szervezetek tagjai hajlamosak túlértékelni a munkájuk eredményességét. Lázasan fokozzák a felszólalási-válaszadási és a mozgóképi jelenlétüket és e felületes nyüzsgéssel mérik a sikerüket, s büszkén adományozgatnak egymásnak különféle kitüntetéseket a testvériségért és a béke s az emberiség szolgálatáért. Ez a tévelygés még érthető és megbocsátható. Sajnos azonban a folytatódó példátlan emberi háborúskodás visszataszító valósága nem igazolja ezeket az illúziókat, és jelentős mértékben hitelteleníti a küldetésük sikereséről hirdetett túlzó nézeteket. A viszonylagos sikertelenség csak kis mértékben e szervezetek hibája: csakis annyiban, amennyiben nem alkalmaznak a megelőző fejezetekben tárgyalt egyéb rendelkezésre álló módszereket. A kudarcuk fő oka az, hogy továbbra sem ismerik az erkölcsi átalakításhoz felhasználható igazán hatékony módszereket, az ember igazi természetét és általában a szociokulturális világegyetemet. Kizárólag e rejtelmes jelenségekkel kapcsolatos tudományos ismereteink jelentős gyarapítása révén lehetünk képesek sokkal eredményesebb módszereket kidolgozni és jóval komolyabb haladást elérni az emberi lények testvériségének megteremtése terén. E nagyobb tudást főként a problémák tudományos tanulmányozása révén szerezhetjük meg. Ha a tudományos gondolkodás ilyen vizsgálódásra összpontosít, akkor ismét csak nagyban segítheti az emberiség erkölcsi fejlődését. Hatodrészt a racionális gondolkodás megkönnyítheti e feladatot azzal, hogy elmélyíti és gyarapítja az emberre, az emberi intézményekre, kultúrára, valamint a teljes emberi világegyetemre vonatkozó ismereteink tárát. Különösen az e jelenségek megfoghatatlan és talán legfontosabb ismérveire vonatkozó jelenlegi ismereteink igen szűkösek még mindig. Ha jobban megértjük ezeket, akkor képesek leszünk jobb eszközöket találni az ember fontos gyakorlati igényeinek sikeres kielégítéséhez. Hetedrészt a tudományos tanulmányozás nélkülözhetetlen az emberiség megbékéltetésének két további problémájának megoldásához, nevezetesen: a) a számos módszer közül melyek alkalmazása a legmegfelelőbb adott célközönség és adott feltételek mellett; és b) a szeretet megfelelőségének problémája. Az orvostudományban minden egyes betegség esetében az ahhoz tartozó gyógymódot kell alkalmazni, és még a megfelelő gyógyszer használatát is a kezelendő emberi szervezethez kell szabni. Az altruista nevelés feladatában hasonlóképpen úgy kell alkalmazni a módszereket, hogy az megfeleljen az egyének vagy csoportok egyedi sajátosságainak és körülményeinek. A módszereknek az egyedi esetekhez történő igazítása és differenciált alkalmazása csakis tudományos kutatás révén valósítható meg. E munka bevezető fejezeteiben meghatároztuk a szeretet megfelelőségének fogalmát és jeleztük ennek fontosságát is. Annak érdekében, hogy az egyén önzetlen szeretete jótékony hatásokkal járjon, az illetőnek tudnia kell, hogy milyen jellegű cselekedetek hozzák meg ezeket az eredményeket a legkönnyebb módon és a legteljesebb formában. Az ilyen megfelelő cselekedetek választásához elégséges ismerettel kell rendelkeznie a különféle hatások és ellenhatások oksági

következményeivel kapcsolatban a különböző feltételek mellett és a különböző személyek esetében. E tudás nem magától áll rendelkezésünkre, kizárólag e jelenségek tudományos tanulmányozása adhatja meg ezt az ismeretet. Ezen ismeret nélkül viszont még a legjobb szándékú szeretet is rossz tevékenységformát választhat, és szörnyű következményekkel járhat mind a szeretet adó, mind a szeretet elfogadó számára ahelyett, hogy jótékony hatással lenne rájuk. A gyermekét szerető, de túlságosan kényeztető anya elronthatja a gyermek fejlődését. A leginkább jótékonykodó szándékoktól vezérelt államférfi helytelen politikát választva elszabadíthatja a gyűlölet erőit és pusztító háborúskodást indíthat el ahelyett, hogy a saját népe és a többi nemzet békés viszonyainak fejlődését segítené elő. A különféle emberi cselekedetek oksági következményeire vonatkozó, meglévő ismereteink igen szűkösek. Ahhoz, hogy sok szeretetteli indíttatású cselekedet valóban megfelelő is legyen, ezeket az ismereteket gyarapítani kell. Az ismereteink körének bővítése kizárólag a racionális elménk megismerő működésén keresztül érhető el. Ily módon és más hasonló eszközökkel az e problémákon való tudatos, tudományos gondolkodás és az azokra való komoly összpontosítás bizonyosan képes csökkenteni az emberek közötti ellenségeskedéseket és képes óriási mértékben hozzájárulni az emberi faj építő jellegű, erkölcsi megújulásához. A rendelkezésre álló legjobb tudományos koponyák mozgósításán keresztül ezeket az eredményeket viszonylag rövid, néhány évtizednyi időn belül el lehet érni. A kormányok, az alapítványok, a filantróp magánszemélyek nem is találhatnak jobb módot a rendelkezésükre álló források felhasználásához, mint hogy az ilyen tudományos kutatás támogatásába fektetnek be. VII. A felsőtudatos kiemelt szerepe az emberiség erkölcsi megnemesítésében Bármilyen fontos szerepet is töltenek be az ember tudattalan és tudatos erői az emberek közötti viszály felszámolásában és az összetartásnak az egész emberiségre való kiterjesztésében, ezek az erők egymagukban nem képesek sikeresen teljesíteni a feladatot, hacsak a felsőtudatos nem ad útmutatást, nem gyakorol ellenőrzést felettük és nem nyújt számukra építő jellegű támogatást. Az előzőt fejezetőkből már tudjuk, hogy ezt a felsőtudatost nem lehet leírni szavakkal és nem is határozható meg semmilyen fogalommal. A felsőtudatos végtelenül meghalad bármely emberi egot, legyen szó bármelyikünkről, és ilyen értelemben egomentes. Különbözik az emberi tudatos és nem tudatos elméjétől, és felsőbbrendű is hozzájuk képest. Ez a forrása az ember legnagyobb alkotásainak az építő jellegű kreativitás minden területén. A felsőtudatos alapigazságai jelentik a matematikai, a logikai és az empirikus igazságok igazoló ellenőrzésének végső alapját, valamint az ezen igazságok igazoló ellenőrzési, illetőleg bizonyítási módszereinek végső alapját. Tudjuk azt is, hogy a közvetlen felismerés kizárólag a megismerőnek a megismerés tárgyával való felsőtudatos egyesülésén keresztül lehetséges (ld. a hatodik és a tizenkilencedik fejezetet). Hasonlóképpen a felsőtudatosra vonatkozó axiómának minősül az az igazság, hogy „az önzetlen és teremtő szeretet a legfőbb erkölcsi érték”. Emberi közbenjárásra ez már régen „kinyilatkoztatott”: a szeretet nagy apostolai, erkölcsi bölcselői és vallási látnokai révén. Különböző kultúrák és történelmi korok részeseiként olyan egyhangúlag fogalmazzák meg ezt az alapigazságot és annak erkölcsi parancsait, ahogy tudományos igazságot még nem fogalmaztak meg a különböző társadalmak és korok tudósai. Ehhez szükségtelen hozzátenni, hogy ezt az axiómát a posteriori igazolja az emberiség teljes történelmi tapasztaláshalmaza. Az összes építő jellegű etikai rendszernek, beleértve azok matematikai, logikai és empirikus bizonyítékait, ez az alapigazság képezi alapját. Ennek bizonyossága nélkül az egymás megsegítésére, az összetartásra,

az együttműködésre és a barátságra vonatkozó összes humanista, haszonelvű és hedonista etika logikai és tapasztalati érvei teljes mértékben viszonylagossá, hiteltelenné és éppoly megkérdőjelezhetővé válnak, mint a gyűlölet, az ellenségeskedés és az emberek közötti háborúskodás etikájának érvei. Tudjuk azt is, hogy „nemes szeretet nem lehetséges a felsőtudatos nélkül” (ld. a nyolcadik, kilencedik és tizedik fejezetet). A felsőtudatos némely kiemelkedő funkciójának vázlatos leírása annak kivételesen fontos szerepére emlékeztet bennünket, melyet a felsőtudatos erők játszanak és játszhatnak az emberiség erkölcsi fejlődésében. A felsőtudatos sokféleképpen segíthet ebben a feladatban. Először is, már annak a ténynek az alapvető tudatosítása, hogy az ember nem csak egy organizmus és nem is pusztán egy tudatos és nem tudatos lény, hanem a felsőtudatosnak a megtestesülése is, nagyban hozzájárulhat az emberiség erkölcsileg nemesebbé válásához. Az ember altruista fejlődésének első döntő lépése az, hogy az ember azonosul a felsőtudatossal mint az ember legfelsőbb rendű és legigazabb önnön valójával. Ha ez az azonosulás megmarad a tiszta ideológia vagy a felszólalás-válaszadás szintjén, akkor nem eredményez gyökeres változásokat a teljes személyiségben és viselkedésben. Az előzőekben láttuk, hogy minden társadalomban mindig is volt számos, önmagát az „Isten fiaként” azonosító, illetőleg önjelölt „istenfia”, akik emberi állat módjára viselkedtek. Szerencsére azonban sok más személy esetében a beindult önazonosulási folyamat messze tovább jut a felszólalásválaszadási vagy ideológiai szintnél és egyre inkább áthatja a lényük érzelmi, saját akarati és viselkedési szféráit. Mihelyst a felsőtudatossal való azonosulás ilyen mélységeket ér el, megkezdődik az illető egyének teljes személyiségének és viselkedésének átalakulása. A felsőtudatos elkezdi a maga képére gyúrni őket, egyre nagyobb mértékben veszi át a tudatos és a nem tudatos viselkedés irányítását, s az illető személyekben rejlő alkotóképesség működését általában, az altruista teremtőerőik működését pedig különösképpen beindítja. A felsőtudatos egyre jobban átalakítja a teljes embert egy felsőbb emberré, aki úgy érez, gondolkodik és viselkedik, mint egy igaz „istenfia”. Ha a Létezés Legmagasabb Rendű Formájával való pusztán ideológiai természetű önazonosulás nem is elégséges ahhoz, hogy az emberi szervezet az Isten igaz fiává alakuljon, mindenesetre ez az első megteendő lépés az ilyen átalakuláshoz. Másként fogalmazva: „Ha én csak az egy állati lény vagyok, akkor csakis állatmód tudok viselkedni és tőlem nem is várható más. Az állati állapot az én természetes létállapotom. Ha az állatvilág legfelsőbb törvénye a létért folytatandó kegyetlen küzdelem, akkor én mint állati lény ennek a törvénynek vagyok alávetve, és nem tehetek egyebet és nem is szabad egyebet tennem, mint hogy a rendelkezésemre álló minden eszközzel irgalmatlanul küzdök a létemért.” Ez az állati szinttel való önazonosulás, melyet az elmúlt századi tudomány nevében erősen támogattak, kézzelfoghatóan ez felel a tudományosan megtervezett, állatias háborúkért, véres forradalmakért és a hidegvérrel végrehajtott rossz bánásmódért ebben a „szupercivilizált”, „tudományos és technológiai” huszadik században. Ha véget akarunk vetni annak, hogy az ember ilyen tragikus módon állati szintre süllyedjen és ha el akarjuk kerülni annak szörnyű következményeit, akkor minden ilyen állatias önazonosulást fel kell cserélni azzal a felfogással, hogy a teljes ember tudatos, nem tudatos és főleg felsőtudatos lény. És minél gyökeresebb lesz és minél általánosabban érvényesül az igazi emberi természettel kapcsolatos eme forradalmi szemléletváltás, annál nagyobb mértékű lesz az emberiség építő jellegű egyesülése és „istenszerűvé válása”. Azonban bármily nagy jelentősége van is az ember istenszerűvé válása felé vezető úton megteendő első lépések egyikének tekinthető, a felsőtudatossal való eme tisztán ideológiai önazonosulásnak, ez még nem elégséges az egyén személyiségének és viselkedésének építő jellegű és altruista átalakulásához. Ahhoz ennek az önazonosulásnak át kell hatnia az egyén nem tudatos, érzelmi, saját akarati és végül a viselkedési szféráit is. E cél könnyen elérhető, ha az egyén a gyermekkorától kezdve ilyen felkészítésben részesül. A szerencsés sorsú altruistáink eseteinek elemzése részletes adatokkal szolgál a teljes önazonosulás és a nemes szeretetben való kegyes

gyarapodás ezen útját illetően. Ha az egyén nem részesül ilyen szerencsében gyermek- és fiatalkorában, akkor olyan átalakuláson kell átesnie, mint amilyenen a kései és sanyarú sorsú altruisták átmentek. Kizárólag kitartó munkával és állhatatossággal képes az ilyen egyén a felsőtudatossal való tisztán ideológiai önazonosságát a vele való teljes önazonossággá formálni. Magától nemigen megy. A szép virághoz hasonlóan ez is gondos és törődő ápolást igényel. Az emberbarátivá válás vizsgált módszerei közül sok komoly mértékű segítséget adhat a cél eléréséhez. A jócselekedetek, az imák, az ellazult gondolkodás módszerei, az egyén értékeinek, egojának és viselkedési normáinak a felsőtudatoshoz igazított újraszervezésében alkalmazható eljárások általában, közelebbről pedig a nemes szeretet; a lelki önvizsgálat, a megvallás, az elcsendesülés és az alkotóképesség eljárásai; esetenként az elragadtatás különféle módszerei, valamint a gyakorlottak számára a jóga vagy szerzetesi közösségek által követett módszerek s azok olyan kiegészítői mint a légzésgyakorlatok, testtartások, a testi folyamatok tudatos ellenőrzése, valamint a feltételes reakciók, stb. mind igen hasznosak lehetnek. Néha javasolható a megfelelő „áttérítést segítő eszközök” alkalmazása. Végezetül, az egyén társadalmi kapcsolatainak átrendezési módszere is szükséges kiegészítője a fent említett technikáknak. A szeretetnek az egész emberiségre való kiterjesztése érdekében az egyén közösségi kapcsolatainak átrendezése a következő műveleteket jelenti: a) az egyénnek meg kell szakítania minden kapcsolatot olyan – egyéni vagy közösségi – tevékenységgel, mely ellentétes az egyetemes és törzsek feletti szeretet parancsaival, függetlenül attól, hogy az ilyen tevékenységeket milyen személyek vagy csoportok folytatják; b) az egyénnek kapcsolatot kell kiépítenie minden olyan tevékenységgel, melyek ezt az egyetemes szeretetet szolgálják, függetlenül attól, hogy az ilyen tevékenységeket milyen személyek vagy csoportok folytatják; c) minden törzsi jellegű emberbarátiságtól és egoizmustól az egész emberiségre, illetőleg minden emberre kiterjedő emberbarátiságra és egoizmusra kell áttérnie; d) fenntartások nélkül tartózkodnia kell attól, hogy részt vegyen bármiféle, az emberek közötti agresszív, erőszakos és főként gyilkos viszályban és rossz elbánásban; e) odaadó és félelmet nem ismerő módon gyakorolnia kell a minden ember iránti szeretet parancsát; f) bátran fel kell lépnie mindenféle szeretetellenes tevékenységgel és törzsi önzéssel szemben, de ezt csakis a szeretettel és a nem erőszakos ellenállással összeegyeztethető tevékenységek keretében teheti, soha nem az ellenfeleinek helyrehozhatatlan károk okozására és az ellenfelek megsemmisítésére alkalmas erőszakos eszközök alkalmazásával. Ez nem jelenti az erő alkalmazásának feltétlen kerülését, mondjuk olyan esetekben, amikor egy emberi állat ártatlan gyermeket kínoz és más hasonló esetekben. Az ilyen tettek megelőzéséhez és leállításához alkalmazható erő, de csakis olyan mértékig, amely az efféle állatias viselkedés megállításához szükséges és amilyen mértékben csak lehetséges elkerülni az állatiasan agresszív félnek való maradandó sérülések okozását. A személyek és csoportok vonatkozásában a közösségi kapcsolatok ezen átrendezése kétféle csoporttagságot jelent: a) állandó kapcsolatot olyan személyekkel és csoportokkal, akik, illetve amelyek következetesen gyakorolják a minden emberi lény irányában mutatandó egyetemes szeretet parancsát; b) laza, átmeneti és korlátozott kapcsolatot a törzsi felfogást érvényesítő személyekkel és csoportokkal: amennyiben az ilyen személyek és csoportok az egyetemes szeretettel összeegyeztethető tevékenységeket folytatnak, akkor az egyénnek őszintén támogatnia kell őket, illetve az ilyen csoportok tagjává kell válnia; amennyiben pedig törzsi vagy személyes erőszakos politikát követnek, akkor az egyénnek szembe kell helyezkednie velük és határozottan kerülnie kell a kapcsolattartást az ilyen személyekkel és csoportokkal olyankor, amikor ezen önző tevékenységeiket gyakorolják. Az egyén közösségi kapcsolatainak átrendezésére felvázolt terv eszményi vagy maximum tervet jelent – olyat, amilyennek egy tervnek a maga legtisztább és legjobb formájában lennie kell. Magától értetődik, hogy ezt az eszményi tervet az emberiségnek csak egy kis része képes kivitelezni. A többség e magas hegycsúcsnak csak valamely alacsonyabban fekvő gerincéig képes

felkapaszkodni. Ennek ellenére a cél elérése felé tett minden egyes lépés az emberiség erkölcsi fejlődését jelenti, és a körvonalazódó hegycsúcs látványa utat mutat a zarándokok tömegének az erkölcsi „szentek szentjének” eléréséhez vezető zarándokúton. A felsőtudatossal való teljes azonosulás mindeme technikái bizonyos mértékig minden egyén által használhatók, bármilyen szociokulturális környezetben, még akár az egyetemes szeretet felsőtudatos parancsainak nem kedvező környezetben is. A kedvezőtlen társadalmi-kulturális közeg azonban nagyban fokozza az e cél elérésére törekvő személyek nehézségeit. A felsőtudatossal való teljes azonosulással eredendően együtt járó hatalmas akadályok mellett az ilyen személyeknek le kell győzniük a törzsbeli társaik, intézményeik és kultúrájuk által mutatott óriási ellenállást és állandó ellenérzéseket. Gyakran még kegyetlen üldöztetésnek is vagy éppen mártírhalálnak az elszenvedőivé válhatnak. Mindezek miatt egy ilyen környezetben csak a szeretet néhány hősének lesz lehetősége az említett feladat teljesítésére. Ilyen körülmények között a többiek csak néhány fokot tudnak mászni felfelé az „erkölcsi tökéletesedés létráján”. Egészen más a helyzet egy olyan társadalomban, amelynek intézményei és kultúrája kedvez annak, hogy a társadalom tagjai teljes mértékben azonosulhassanak a felsőtudatossal. Amennyiben a család, az állam és a többi alapintézmény úgy igyekszik nevelni a tagjait mint az egyesített emberiség valódi gyermekeit; amennyiben egy adott csoport kultúrája, annak tudományától és bölcseletétől egészen annak vallásáig, művészetéig, törvényeiig, etikájáig, gazdaságáig és politikájáig, megfogalmazza és következetesen meg is valósítja az egyetemes és törzsek fölötti összetartás eszményét; akkor ezek a társadalmi és kulturális erők korlátlan mértékben segítik a tagokat a felsőtudatossal való teljes azonosulás elérésében és az egyetemes szeretet eszményének elérésére irányuló fejlődésben. Az egyének és a szociokulturális közeg erkölcsi nemesítésének eme folyamatai tényszerűen kölcsönösen összefüggenek: az egyének erkölcsi fejlődése erkölcsi javulást eredményez az ő társadalmi intézményeikben és kultúrájukban; a kultúra és a társadalmi intézmények erkölcsi jellegű fejlődése segíti a tagok altruista átalakulását. Bár egy erkölcsileg alacsony szinten álló kultúrával rendelkező törzsi társadalomban csak néhány hősies egyén képes kivételesen szerencsés körülmények között felkapaszkodni az erkölcsi tökéletesség csúcsára, az efféle vállalkozásnak kedvező színteret biztosító társadalomban és kultúrában sokkal többen lesznek rá képesek. A felsőtudatos a legnemesebb szeretet legnagyobb hőseinek megteremtésén keresztül is segíti e cél elérését. Azt már tudjuk, hogy a szeretet nagy apostolai azáltal válnak ilyen hősökké, hogy teljes önazonosságot érnek el a felsőtudatossal. Miként bármely más területen, az igazi hősök itt is hatalmas tömegeknek mutatnak nagyszerű és követendő példát. Ezen a példamutatáson keresztül a szeretet néhány hőse sokkal eredményesebben képes emelni a tömegek erkölcsi színvonalát, mint amennyire etikus gondolkodók és „racionális prédikátorok” ezrei képesek lennének. Az emberiség erkölcsi nemesítése szempontjából egyetlen szeretet-hős – mint amilyen Szt. Ferenc vagy Gandhi – fellépése fontosabb, mint sok ezer haszonelvű, hedonista és „magyarázó” etikai tárgyú könyv megjelentetése. E megnyilvánulási formán keresztül a felsőtudatos kegye felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett és még továbbiakat is képes tenni az egyetemes szeretet ügyének. A felsőtudatos azzal is szolgálja ezt az ügyet, hogy megadja az emberiségnek azt a legmagasabb rendű erkölcsi értéket, mellyel harmonikus és szerves egységbe rendezhető minden más pozitív érték s egyúttal az összes tartalmatlan, illetőleg negatív álérték világosan felismerhető és kiszűrhető. Az előző fejezetekben bemutattuk, hogy az erkölcsi értékeknek egyetlen felsőbb értékhez integrálása, illetőleg újraintegrálása szükséges feltétele az erkölcsi józanságnak, közelebbről is a személyek és csoportok emberbarátisága épségének. Természete szerint minden törzsi, érzékelvű, haszonelvű és hedonista erkölcsi érték viszonylagos, feltételes, elemeire szétesett, örökké változó és önellentmondásokkal terhelt. Ami jó

Sztálinnak és a kommunistáknak, az rossz Churchillnek és az antikommunistáknak; ami „helyes” a gyarmattartók részéről, az „helytelen” az alávetett, gyarmatosított népek részéről. Ami kellemes egy erőszakoskodónak, az fájdalmas annak, akivel erőszakoskodnak; ami hasznos a gazdagnak, az gyakran káros a szegénynek. Ami „hazafias” egy törzs, egy állam, egy emberfajta, egy etnikai csoport, egy szakszervezet, egy társadalmi osztály vagy egy politikai párt számára, az „bűntett” az ellenséges törzs, állam vagy párt felfogásában. Mindezek az értékek hasonlatosak a közmondásosan megfogalmazott elvhez: „Ha én lopom el a szomszédom feleségét, az jó; ha ő lopja el az én feleségemet, az rossz.” Lévén, hogy mindezek az értékek és elvek viszonylagosak, ezért a kialakulásukkal eredendően együtt járó folyamat eredményeként még inkább viszonylagossá és ellentmondásossá fognak válni, mígnem végül az ezeket magukénak valló törzs vagy egyén kivételével mindenki más számára elveszítik a kötőerejüket, erkölcsi súlyukat és értéküket. Pontosan ez a helyzet a jelenkor összes törzsi és érzékelvű erkölcsi értékével. Mára mindegyikük a visszataszító törzsi érdekek puszta „álcázó füstjévé”, „ésszerűsítésévé”, „leszármaztatásává”, „arculati ideológiájává”, illetőleg „szép fedőképévé” változott. Nyilvánvalóan nem minden efféle érték képes szolgálni úgy, mint az a legfelsőbb érték, amellyel összefüggésben minden személy, törzs és emberi csoport összes erkölcsi értéke egyetlen egyetemes és szerves egységet alkotó rendszerré szervezhető. Csakis az az erkölcsi érték lehet az összes pozitív erkölcsi érték egyetemes egységbe szervezéséhez igénybe vehető gyűjtőhely, amely magától értetődő, egyetemes, örök és amely fölötte áll minden törzsi, feltételes, állandóan változó, érzékelvi értéknek. Azt már tudjuk, hogy csak az olyan nemes szeretet, mely a kiterjeszthetőségében nem korlátozott, átfogó voltában, tisztaságában, tartamában és helyénvalóságában a lehető legteljesebb s amely elválaszthatatlan a tökéletes igazságtól és kifogástalan szépségtől, csak az ilyen szeretet felel meg a legfelsőbb erkölcsi érték minden követelményének. A felsőtudatos intuíció mint a végső erkölcsi alapelvet és parancsot nyilatkoztatja ki; a racionális gondolkodás a logikai helytállóságát igazolja; az érzékszervi tapasztalás pedig az empirikus hitelességének a posteriori bizonyítékát szolgáltatja. Meghalad minden személyes és törzsi szeretetet és minden haszonelvű és hedonista értéket. Ugyanakkor azáltal foglalja magába mindezeket az értékeket, hogy kijelöli a megfelelő helyüket az általa képviselt, mindenekfelett álló egységben. Határozottan elkülönül minden álerkölcsi értéktől, melyek mentesek a szeretettől vagy tagadják azt és szemben állnak vele: nincs közös része a gyűlölettel, az ellenségeskedéssel, az erkölcsi közönnyel, a cinizmussal, a nihilizmussal, a képmutatással, az egyéni és csoportönzéssel. A nemes szeretet egyetemes, örök és végtelenül teremtőképes s ezért minden emberi lény számára elfogadható. Kizárólag ez képes a különböző egyének és csoportok sokféle erkölcsi értékei sokaságát egyetlen egyesített rendszerré szervezni és egyedül ez képes minden egyes értéknek megtalálni a megfelelő helyet és rangot ebben a hatalmas szeretet-rendszerben. Amint már említettük, ezt a legfelsőbb értéket tudatfeletti, intuitív módon ihlették hosszú idővel ezelőtt a szeretet apostolai, az emberiség nagy erkölcsi tanítói, az összes hiteles vallás alapítói és gyakorlatilag minden ország, kultúra és korszak igazi bölcsei, látói és látnokai. Kevéssé eltérő fogalmak használatával, mint amilyen a szeretet, a könyörület, a rokonszenv, az irgalom, a jóakarat, a tisztelet, a barátság, Erósz, agapé, az aranyszabály, a kölcsönös segítségnyújtás, az együttműködés, és így tovább, egyhangúlag állítják, hogy a legfelsőbb rendű szeretet a legfelsőbb erkölcsi érték s a parancsai az egyetemes és örökérvényű erkölcsi parancsolatok. A nagyon különböző kulturális, társadalmi és történelmi hátterük ellenére legalább olyan határozottsággal és nézetazonosság mellett foglalnak állást, mint a legjobban ellenőrzött tudományos állítás hiteles volta mellett érvelő tudósok. Ezt a legfelsőbb erkölcsi értéket gyakorlatilag minden társadalmi csoport erkölcsi értékei és elvei is megerősítik, már amennyiben előírják a csoport tagjainak a csoporton belüli viselkedését. Gyakorlatilag minden társadalmi csoport bevett együttélési formái, erkölcsei, tabui, jogszabályi és erkölcsi előírásai mind rendelkeztek arról, megkövetelték és alkalmazásul ajánlották az egyének részére az egyazon csoportba tartozó többi egyénnel való segítő, baráti és szeretetteljes

viselkedést. Ezen erkölcsi értékek fő korlátját a szűkösen értelmezett törzsi jellegük és gyakran az alacsonyfokú szolidaritásuk adta. E fogyatékosságoktól eltekintve az erkölcsi parancsolataik mind a szeretet parancsolatai voltak, nem a gyűlöleté; a kölcsönös segítségnyújtásé és az összetartásé, nem a viszálykodásé és a gyűlölködésé; a csoporton belül altruizmusé, nem a csoporton belüli önzésé. Más szóval az emberi történelem során létezett, gyakorlatilag összes csoport törzsön belüli erkölcsi értéke mind ugyanazt a szeretetelvet tükrözte, melyet tökéletesebb formában az emberiség nagy erkölcsi vezetői is megfogalmaztak. Összefoglalva: a felsőtudatosból megjelenő, a logikus gondolkodás által hitelesített és az érzékszervi tapasztalás útján a posteriori megerősített egyetemes nemes szeretet az a legfelsőbb érték, amellyel az egész emberiség számára érvényes, egyetlen, szerves egységet alkotó etikai rendszerbe szervezhető az összes erkölcsi érték. Azáltal, hogy a legfelsőbb szeretet mint a minden erkölcsi érték szentek szentjét többször is kinyilvánította, a felsőtudatos nagy szolgálatot tett és egyre inkább a legnagyobb szolgálatot teheti az emberiségnek abban, hogy az emberi világegyetemben teret nyerjen a legfőbb erkölcsi eszmény. E cél elérése érdekében egy másik nagy szolgálatot azáltal tesz a felsőtudatos, hogy minden kulturális területen a kreativitás forrásaként működik. A hatodik fejezetben kimutattuk, hogy csaknem az összes nagy alkotásnak a felsőtudatos sugallata, illetőleg szelleme adta a kezdőlökést. Ha nem volna ez a csodálatos forrás, akkor az emberi történelemben megnyilvánuló bővizű alkotói folyam már régen a tudatos elme középszerű felfedezéseinek, találmányainak és alkotásainak szerényen csörgedező erévé apadt volna. A teremtőerő felsőtudatos forrása nélkül sem a tudományos felfedezések, sem a technológiai találmányok köre nem lett volna olyan széles; a felsőtudatos nélkül a jövőben sem lesznek képesek folytatni diadalmas útjukat. Annak érdekében, hogy az emberiség erkölcsi megnemesítése, a tudományos kutatás és a tudatos elme találékony működése terén a fent leírt, felbecsülhetetlen értékű segítséget megadhassák, folyamatos ihletadó támogatás szükséges a felsőtudatos szellem részéről. Ez okból a tudomány, a technológia, a művészetek, a vallás, a bölcselet, az etika, a gazdaság vagy a politika minden olyan kreatív alkotása esetében, mely hatalmas mértékben segíti az emberiség egyesítésének és megbékélésének ügyét, nem csak a tudatos elmét kell tisztelni, hanem legalább ilyen mértékben a felsőtudatos szellemet is. Bármi, ami képes fokozni a közreműködését a mai és az eljövendő emberi világegyetemben, bármi, ami növeli az emberi részesedést annak kifogyhatatlan teremtői kegyéből, mindez felbecsülhetetlen mértékben segítheti az emberi faj alapvető, mentális, erkölcsi és társadalmi fejlődését. Az emberiség bonyolult problémái kreatív megoldásának talán a legreménykeltőbb módja nem más, mint a felsőtudatos szellem ápolása és gyarapítása az emberi kozmoszban. Emiatt az, ahogyan a kutatók, tudósok, kormányok, alapítványok, egyetemek és más intézmények általában semmibe veszik a felsőtudatost, nem egyszerűen csak rövidlátás, hanem kifejezetten káros dolog. Elvágja az emberi kert legfontosabb fájának legfontosabb gyökereit – az alkotókészségnek arról a fájáról van szó, mely nélkül a Homo sapiens nem lett volna több, mint a számtalan állatfaj egyike. A mai kor legsürgetőbb igénye nem más, mint az, hogy e politikát felváltsuk a felsőtudatos rejtélyes sajátosságai feltárásának lehető legnagyobb mértékű támogatási politikájával, valamint az olyan módszerek kidolgozása támogatásának politikájával, amelyek lehetővé teszik, hogy a felsőtudatos kegye mind teljesebben átjárhassa az emberi világot. A felsőtudatos szellem nélkül az emberiség fő küldetése ezen a bolygón – a teremtői küldetése – nem vihető tovább eredményesen. A felsőtudatos szellem kibontakozásának folytatódása nélkül az emberi faj elkerülhetetlen sorsa az elfajzás és a kihalás lesz. Ha a Homo sapiens egyre kisebb mértékben folytatja teremtői küldetését, akkor a túlélés érdekében már nem lesz képes visszahátrálni a reflexek és ösztönök jól működő mechanizmusaihoz. Amint fent említettük, e mechanizmus helyreállíthatatlan károkat szenvedett az emberi törzsfejlődés során és a sérülések már nem javíthatók ki.

Egyetlen olyan fajnak sincs esélye a túlélésre, amelyből hiányzik a felsőtudatos és tudatos alkotókészség és a reflexek és ösztönök egészséges mechanizmusa. Elkerülhetetlen pusztulása a tagok alkotta szervezetben működtetett bölcs szabályozóerő hiányának számlájára írható. Legfőbb ideje, hogy mindenki, legfőképpen az emberiség mai urai és vezetői, tökéletesen megértse ezt az alapigazságot. A felsőtudatos, mint az emberi alkotókészség forrása, nem csak a történelmi küldetésében segítette az emberiséget, hanem segítette a túlélésben is. E szerepének betöltése révén egy másik szolgálatot is tett az emberiségnek és az ember erkölcsileg nemesebbé válásának. Ha gondosan művelik, a felsőtudatos egyre jobban képes segíteni az emberi fajt ebben a feladatban. A fenti leírtak a felsőtudatosnak ama szerepeit vázolják, melyeket az emberi faj továbbélésében, alkotói gyarapodásában és erkölcsileg nemesebbé válásában betölt. A felsőtudatos szerepe minden ilyen szempontból mindig is egyértelműen döntő volt. Kiemelkedő jelentősége az emberiség jövője szempontjából is megmarad. Kötelesek vagyunk minden tőlünk telhetőt megtenni annak érdekében, hogy a felsőtudatosban rejlő lehetőségeket mindannyiunk esetében kiaknázzuk. A kutatóintézeteinknek a minden valós érték e táptalajának lehető legátfogóbb kutatására kell összpontosítaniuk. Az alkotószellemmel megáldott kevés kiválasztottnak pedig segítenie kell bennünket abban, hogy az áldásait elvihessük a szükséget szenvedő emberiségnek. Ha minden ember esetében igénybe vesszük a felsőtudatos felszabadításának ismert módszereit: a jócselekedetek, az ellazult gondolkodás, a szemlélődés, az ima, az erkölcsi megtisztulás, a folyamatos önvizsgálat módszereit, a felsőtudatossal való azonosulást és az irányítás részére való átengedést, a szeretet alkotószellemű hőseinek utánzásában segítő módszereket, a jóga- és más gyakorlatokat, akkor jó eséllyel biztosíthatjuk, hogy a kibontakozása egyre több gyümölcsöt teremjen az emberi világegyetemben. Az e célt szolgáló új eljárások felfedezésére irányuló fáradhatatlan erőfeszítések révén hatékonyabb eszközöket találhatunk a hatásának az emberi családban való megsokszorozásához. Végezetül is, ha tudatosítjuk magunkban a felsőtudatos kiemelkedő jelentőségét és ha őszintén keressük annak áldásait, akkor beindíthatjuk a benne rejlő teremtőerőt s azt a szabályozóképességet, mely irányítani tudja a tudatos és a tudattalan erőinket. Mindezen eszközökkel le tudjuk dönteni az uralkodó áltudomány által a felsőtudatos köré épített börtön vastag falait. Ez az áltudomány mindeddig komoly mértékben gátolta a felsőtudatos megmutatkozását az emberben azáltal, hogy tagadta annak valós létét, az ember állati természete mellett érvelt, a mindenkori oktatási módszerekkel és számos más módon is elnyomta a felsőtudatos teremtő megnyilvánulását. Eljött az idő, hogy ezek a börtönfalak leomoljanak és a felsőtudatos tevékenységei elnyerjék a teljes szabadságot. Áldásai révén az emberiség folytathatja értékteremtő fejlődését a legmagasztosabb reményeinek és a legnemesebb eszményképeinek megteremtése terén. VIII. Zárógondolatok A megelőző fejezetek a mindenféle törzsi altruizmus önző természetét, az elkerülhetetlen összeütközéseiket és a számtalan áldozatukat mutatják be. A levont következtetések egyértelművé teszik annak szükségességét, hogy minden törzsi összetartáson túl kell lépni az emberiség egyetemes összetartása révén, már ha az emberek közötti háborúskodást ki akarjuk küszöbölni az emberi világegyetemből. A gondolatmenet folytatásaként e fejezet határozottan állítja, hogy a megbékített emberiség eszményének közelítő elérése sem nem lehetetlen, sem nem puszta vágyálom. Bármily nehéz is, el kell érnünk ezt az eszményt azon egyszerű oknál fogva, hogy maga az alkotó emberiség fennmaradhasson. Ennek elérése nem szeszélyes választás kérdése, hanem a szigorú szükségszerűségé. A végzet „lenni vagy nem lenni” határozott ultimátumára pozitív válasz

csakis úgy adható, hogy az összetartást kiterjesztjük az egész emberi fajra és gondoskodunk az emberi faj természetének építő jellegű megnemesítéséről. Ezt az ígéretes választ a cél elérésének gyakorlati kivitelezési terve segíti. A terv először is az ember tudatos, nem tudatos és felsőtudatos erőinek mozgósítását igényli az egyesített emberiségnek az örök és kérlelhetetlen ellenségei ellen vívott „szent háborújához”: a halál, a betegségek, az ostobaság, a tudatlanság, a bűnözés, az értelmetlen szenvedés, a szegénység és hasonlók ellen. Másodsorban a terv megmutatja, hogy miként lehet a nem tudatos, közösségellenes hajtóerőket, mint a gyűlöletet, az önfenntartást, az önzést, a versengést és így tovább, az e célt szolgáló új mederbe átterelni. Harmadrészt a terv megmutatja, hogy miként használhatók a feltételes és a nem feltételes reflexek az emberiség egyesítéséhez és megbékítéséhez. Negyedrészt azt, hogy miként segítheti a racionális gondolkodás és a tudatos tudományos tevékenység e feladat elvégzését, ötödrészt pedig azt, hogy miként adhat az emberiség felsőtudatos szelleme becses útmutatást és nyújthat építő jellegű segítséget ehhez a vállalkozáshoz. Az így egyetlen nemes szeretetté szervezett és egyesített erő, az ember meglévő tudatos, nem tudatos és felsőtudatos erői elégségesek az emberek közötti háborúk többségének felszámolásához, valamint magának az embernek, az ember kultúrájának és társadalmi világának a ragyogó újjászületéséhez. Ha ezeket az erőket a terv szerint szervezzük, akkor működésbe fognak lépni és viszonylag rövid időn belül a legszebb reményeinket is túlszárnyaló eredményeket fognak hozni. A beteljesülés rejtelmes erői komoly dilemma elé állítják az emberiséget: vagy folytatja az egyéni és törzsi önzőség táplálta zsákmányszerző politikát, mely elkerülhetetlenül pusztulást hoz az emberiségre, vagy az egyetemes összetartás politikáját alkalmazza, mely révén az emberiség megvalósíthatja a hőn áhított földi mennyországot. Mindannyiunk számára adott a két út közötti választás lehetősége. Forrás: ·

Sorokin, Pitirim A.: The Ways and Power of Love. Types, Factors, and Techniques of Moral Transformation. Templeton Foundation Press. Philadelphia and London. 2002. ISBN 9781890151867