Rachel Vincent. Sikoltók sorozat 1. Lélektolvajok. Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft

 

Rachel Vincent  Sikoltók sorozat 1. 

Lélektolvajok

Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft.  2012 

© Rachel Vincent, 2009     Első kiadás     A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:  Rachel Vincent: My Soul to Take     Hungarian translation © Farkas Veronika, 2012  Hungarian edition © Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2012 

Tartalom  1. fejezet  ....................................................................................................  7.  2. fejezet  ..................................................................................................  21.  3. fejezet  ..................................................................................................  37.  4. fejezet  ..................................................................................................  49.  5. fejezet  ..................................................................................................  66.  6. fejezet  ..................................................................................................  79.  7. fejezet  ..................................................................................................  97.  8. fejezet  ................................................................................................  110.  9. fejezet  ................................................................................................  124.  10. fejezet  ..............................................................................................  135.  11. fejezet  ..............................................................................................  148.  12. fejezet  ..............................................................................................  162.  13. fejezet  ..............................................................................................  178.  14. fejezet  ..............................................................................................  195.  15. fejezet  ..............................................................................................  207.  16. fejezet  ..............................................................................................  216.  17. fejezet  ..............................................................................................  231.  18. fejezet  ..............................................................................................  246.  19. fejezet  ..............................................................................................  260.  20. fejezet  ..............................................................................................  268.  21. fejezet  ..............................................................................................  275.  Rachel Vincent  .......................................................................................  293. 

Az idegességtől verejtékes lett a tenyerem, és kivételesen örültem, hogy  képtelen  vagyok  megszólalni.  Hogy  nem  tudok  válaszolni  Emmának.  Ehelyett  nyeltem,  és  a  torkom  összeszorult,  akadályt  képezve  az  engem  belülről  perzselő  sikoly  előtt.  A  szürke  köd  sötétebbé  vált,  bár  sűrűbbé  nem  igazán.  Könnyedén  keresztülláttam  rajta,  ugyanakkor  megváltoztatott  mindent,  amin  megpihent  rémült  tekintetem;  mintha  a  tornatermet áttetsző szmogfelhő takarta volna. És a valamik továbbra is a  látóhatárom  peremén  mozogtak,  hol  az  egyik  irányba  rántva  a  tekintetemet, hol a másikba.  Abban  a  pillanatban  bármit  megadtam  volna,  hogy  képes  legyek  megszólalni,  nemcsak  azért,  hogy  figyelmeztethessem  Emmát  ‐  mert  ez  természetesen  vitatható  tett  lett  volna  ‐,  hanem  hogy  megkérdezzem  Nasht, mi a fene történik. Ő is látja, amit én? És ami még fontosabb, ők is  látnak már minket? 

A legjobbnak, aki tudja, hogy a fajita  minden következetlenséget helyre ráz 

  

1 ‐ Gyere már! ‐ suttogta Emma a jobb oldalamon, és a szavai ritkás, fehér  felhőkben  lebegtek  elő  a  szájából.  Úgy  meredt  az  előttünk  álló  viharvert  acéllemezre,  mintha  puszta  türelmetlenségével  kinyithatná  az  ajtót.  ‐  Elfelejtette,  Kaylee.  Tudhattam  volna,  hogy  el  fogja.  ‐  Barátnőm  tökéletesen festett szájából további fehér pamacsok törtek elő, miközben  ugrálni  kezdett,  hogy  ki  ne  hűljön;  domborulatai  nehezen  maradtak  mélyen kivágott, vörös blúzban, amelyet az egyik nővérétől "kölcsönzött".  Igen,  kicsit  irigykedem;  nekem  nincsenek  igazán  említésre  méltó  domborulataim,  és  nővérem  sincs,  akitől  klassz  cuccokat  kérhetnék  kölcsön.  De  órám,  az  van,  és  egyetlen  pillantás  a  telefonomra  elárulta,  hogy még mindig maradt négy percünk kilencig.  ‐  Itt  lesz.  ‐  Lesimítottam  a  saját  blúzom  elejét,  és  telefonomat  a  zsebembe  csúsztattam,  miközben  Emma  harmadszor  is  bekopogtatott.  ‐  Korán érkeztünk. Adj neki egy percet.  Leheletem  párafelhője  még  el  sem  oszlott,  amikor  fémes  nyikorgás  hangzott  fel,  és  az  ajtó  lassan  nyílni  kezdett  felénk,  ütemes,  homályos  fényvillanásokat  és  mély  hangú,  dübörgő  ritmust  árasztva  a  hideg,  sötét  sikátorba.  Traci  Marshall  ‐  Emma  legfiatalabb  nővére  ‐  állt  ott  egyik  tenyerét  az  ajtóra  támasztva,  hogy  az  nyitva  maradjon.  Bő  szabású,  mélyen kivágott fekete pólót viselt, amely előzékenyen emelte ki a családi  hasonlóságot ‐ mintha a hosszú, szőke haj nem lett volna elég.  ‐  Már  éppen  ideje  volt!  ‐  csattant  fel  Emma  előrelépve,  hogy  betolakodjon a nővére mellett. De Traci az ajtófélfára csapta szabad kezét,  elállva az utunkat.  Futó mosollyal viszonozta az enyémet, majd összevonta a szemöldökét  a húgára.  7. 

‐ Én is örülök, hogy látlak. Mondd fel a szabályokat!  Emma  gúnyosan  forgatta  távol  ülő,  barna  szemét,  és  megdörzsölte  csupasz, libabőrös karját ‐ a kabátunkat a kocsiban hagytuk.  ‐  Sem  alkohol,  sem  kábítószerek.  Semmi,  ami  jó.  ‐  A  végét  csak  elmotyogta, én pedig elnyomtam egy mosolyt.  ‐  És  még?  ‐  érdeklődött  Traci,  aki  láthatóan  csak  erőlködve  tudta  megőrizni a rá nem jellemző szigorú arckifejezést.  ‐  Együtt  jövünk,  együtt  maradunk,  együtt  megyünk  ‐  feleltem  neki,  felmondva  a  szöveget,  amelyet  mindig  el  kellett  ismételnünk,  amikor  bevitt  minket  ‐  vagyis  eddig  csak  kétszer.  A  szabályok  gázosak  voltak,  de  tapasztalatból tudtam: nélkülük nem jutunk be.  ‐ És...  Emma  toporgott,  hogy  kimelegedjen,  vastag  cipősarkai  kopogtak  az  aszfalton.  ‐ Ha elkapnak, nem ismerünk téged.  Mintha  ezt  bárki  elhinné.  A  Marshall  lányok  ugyanarra  a  kaptafára  készültek; magas, buja kaptafára, amely mellett elbújhattak az én szerény  idomaim.  Traci  látható  elégedettséggel  bólintott,  és  leeresztette  kezét  az  ajtófélfáról.  Emma  előrelépett,  nővére  pedig  összehúzott  szemöldökkel  húzta a benti előszobalámpa fényébe.  ‐ Ez nem Cara új felsője?  Emma elfintorodott és kiszabadította a karját.  ‐ Észre sem fogja venni, hogy eltűnt.  Traci nevetve lendítette egyik karját a klub belseje felé, ahonnan fény  és  hangok  áradtak  a  hátsó  helyiségekbe  és  az  irodákba.  Most,  hogy  mindannyian bent voltunk, kiabálnia kellett, hogy a zene ellenére is halljuk  őt. 

8. 

‐  Élvezd  az  életed  hátralévő  részét,  amíg  tart,  mert  ebben  a  felsőben  fog eltemetni.  Emma  minden  felindultság  nélkül  táncolt  be  az  előtérbe,  majd  a  nagyterembe, kezét a levegőbe emelve, csípőjét a szám ritmusára riszálva.  Én  követtem,  és  amint  megláttam  az  első  csoport  hömpölygő  emberi  testet, a szombat esti tömeg energiája azonnal feldobott.  A  nyüzsgés  közepébe  küzdöttük  magunkat,  amely  azonnal  beszippantott, majd magába olvasztott a ritmus, és az alkalmi partnerek is  közelebb  húztak.  Több  számon  keresztül  táncoltunk  együtt,  egyedül  és  véletlenszerűen alakult párokkal, amíg lihegni nem kezdtem és csuromvíz  nem  lettem.  Jeleztem  Emmának,  hogy  elmegyek  egy  italért,  ő  pedig  bólintott,  és  már  folytatta  is  a  mozgást,  miközben  én  a  tömeg  széle  felé  nyomakodtam.  A  bárpult  mögött  Traci  dolgozott  egy  másik  pultossal,  egy  nagydarab,  sötét  bőrű  férfival,  aki  szűk,  fekete  pólót  viselt.  Mindkettőjüket  furcsa  fény  borította  a  felettük  lévő  kék  neoncsík  miatt.  Én  elfoglaltam  az  első  üres  bárszéket,  a  fekete  pólós  férfi  pedig  mindkét  széles  tenyerét  elém  tette a pultra.  ‐ Ezt majd én elintézem ‐ mondta Traci, társa karjára téve a kezét. Az  bólintott, majd továbbállt a következő vendéghez. ‐ Mit kérsz? ‐ simította  hátra Traci az egyik elkóborolt, szőke, kék fényben úszó hajtincsét.  Én elvigyorodtam, és mindkét kezemmel a bárpultra könyököltem.  ‐ Jacket és kólát?  Traci felnevetett.  ‐  A  kólát  megkapod.  ‐  Egy  pohár  jégbe  öntötte  az  üdítőt,  majd  felém  csúsztatta. Én odatoltam neki egy ötöst a pulton át, majd megfordítottam  a  székemet,  hogy  a  tánctér  felé  nézzen,  és  a  tömegben  keresni  kezdtem  Emmát.  Éppen  két  srác  fogta  közre,  akik  egyforma  UT  Dallas  egyetemi  pólót  viseltek,  és  neonszínű  "fogyaszthat  alkoholt"  karkötőket.  Mindhárman egy ritmusra mozogtak.  Emma úgy vonzza a figyelmet, mint gyapjú a statikus töltést.  9. 

Én továbbra is mosolyogva kihörpintettem a kólámat, majd letettem a  poharamat a bárpultra.  ‐ Kaylee Cavanaugh.  Összerezzentem  a  nevem  hallatán,  és  a  tőlem  balra  álló  bárszék  felé  perdültem.  Tekintetem  a  leghipnotikusabb  mogyorószín  szempárra  hullott,  amelyet  valaha  láttam.  Másodpercekig  tátva  maradt  szájjal  bámultam,  beleveszve  a  mélybarna  és  az  élénkzöld  elképesztő  örvényeibe, amelyek mintha a szívem ritmusára kavarogtak volna ‐ noha  minden  bizonnyal  csak  a  felettünk  villogó  fények  tükröződtek  bennük  vissza.  Csak  azután  lettem  képes  ismét  fókuszálni,  hogy  pislogtam,  és  a  kapcsolat átmeneti megszakadása lehetővé tette, hogy magamhoz térjek.  Ekkor ébredtem rá, kit bámulok.  Nash Hudsont. Te jó ég. Majdnem felpillantottam, hogy piros hó esik‐e.  Valahogy,  amikor  leléptem  a  táncparkettről,  különös  téridőgörbületbe  tévedhettem, ahol a szemekben színek örvénylenek, és Nash Hudson rám  és csak rám mosolyog.  Felkaptam  a  poharamat  egy  utolsó  kortyban  reménykedve,  amellyel  megnedvesíthetem  hirtelen  kiszáradt  torkomat  ‐  közben  átsuhant  az  agyamon,  vajon  nem  tett‐e  Traci  valamit  a  kólámba  ‐,  de  kiderült,  hogy  éppen olyan üres, mint gondoltam.  ‐ Kérsz egy másikat? ‐ kérdezte Nash. Ezúttal sikerült megmozdítanom  az  ajkamat.  Végtére  is,  ha  álmodom,  vagy  esetleg  a  Twilight  Zone‐ban  vagyok, akkor semmit nem veszíthetek azzal, ha megszólalok. Ugye?  ‐  Elég  volt,  kösz.  ‐  Megkockáztattam  egy  félénk  mosolyt,  és  majd  felrobbant  a  szívem,  amikor  a  mosolyom  tükörképét  láttam  Nash  felfelé  kunkorodó, tökéletes ajkán.  ‐  Hogy  jutottál  ide  be?  ‐  húzta  fel  fél  szemöldökét  inkább  évődően,  mint valódi kíváncsisággal. ‐ Bemásztál az ablakon?  ‐ A hátsó ajtón ‐ suttogtam, és éreztem, hogy elpirulok. Persze, tudja,  hogy  én  még  csak  harmadikos  vagyok,  még  egy  olyan  tizennyolc  évtől  látogatható diszkóhoz is fiatal, mint a Taboo.  10. 

‐ Micsoda? ‐ vigyorgott Nash, miközben közelebb hajolt, hogy halljon a  zenétől.  A  lehelete  a  nyakamat  cirógatta,  és  a  pulzusom  olyan  sebesen  kezdett verni, hogy beleszédültem. Mmm, annyira jó illata volt.  ‐ A hátsó ajtón ‐ ismételtem meg a fülébe. ‐ Emma nővére itt dolgozik.  ‐ Emma itt van?  A  barátnőmre  mutattam  a  parketten  ‐  aki  immár  három  sráccal  vonaglott egy ritmusra ‐; arra számítottam, hogy Nash Hudson színét sem  látom  ezután.  De,  komoly  megdöbbenésemre,  egyetlen  pillantás  után  megfeledkezett Emről, és visszafordult felém, huncut csillogással abban a  gyönyörű szemében.  ‐ Te nem akarsz táncolni?  Kezem hirtelen verejtékes lett az üres poháron. Ez azt jelentené, hogy  táncolni akar velem? Vagy csak kell a székem a barátnőjének?  Nem,  várjunk.  Egy  héttel  korábban  rakta  ki  az  előző  barátnőjét,  és  a  cápák  már  köröztek  is  a  friss  hús  körül.  Bár  most  nem  köröznek...  senkit  nem  láttam  Nash  megszokott  társaságából,  sem  körülötte,  sem  a  parketten.  ‐ De igen, akarok táncolni ‐ feleltem, mire Nash szeme ismét barnába és  feketébe  olvadó  zöld  örvénnyé  változott,  egy‐egy  kék  villanással  a  neonfény  miatt.  Órákig  tudtam  volna  bámulni  a  szemét.  De  ezt  valószínűleg kicsit furcsállotta volna.  ‐  Menjünk!  ‐  fogta  meg  a  kezem,  miközben  én  lecsusszantam  a  bárszékről,  és  követtem  a  táncparkettre.  Friss  mosoly  virágzott  ki  az  arcomon,  és  a  mellkasom  mintha  összeszorult  volna  a  szívem  körül  az  örömteli  várakozástól.  Már  ismertem  Nasht  egy  ideje  ‐  Emma  randizott  pár  barátjával  ‐,  de  még  soha  nem  voltam  a  figyelmének  kizárólagos  tárgya. Ennek még a lehetősége sem merült fel bennem.  Ha  az  Eastlake  Középiskola  lenne  az  univerzum,  akkor  én  az  Emma  bolygó  körül  keringő  egyik  hold  lennék:  folyamatosan  megbújik  az  árnyékában, és örül, hogy ott lehet. Nash Hudson valamelyik csillag lenne; 

11. 

túl  fényes  ahhoz,  hogy  ránézzen  az  ember,  túl  perzselő  ahhoz,  hogy  megérintse, és a saját kis csillagrendszere középpontját alkotja.  De tánc közben minderről megfeledkeztem. Nash fénye egyenesen rám  sugárzott, és mmm, de meleg volt.  Csak pár lépésnyire Emmától kötöttünk ki, de Nash kezével magamon  és  a  szorosan  hozzám  simuló  testével  szinte  észre  sem  vettem.  Az  első  szám  véget  ért,  és  már  a  következőre  mozogtunk,  mielőtt  még  igazából  észrevettem volna, hogy valami megváltozott.  Pár  perccel  később  Emmára  pillantottam  Nash  válla  felett.  A  bár  mellett  álldogált  az  egyik  sráccal,  akivel  korábban  táncolt,  és  miközben  figyeltem  őket,  Traci  egy‐egy  poharat  tett  eléjük.  Amikor  a  nővére  elfordult,  Emma  felkapta  a  partnere  italát  ‐  sötét  volt,  egy  gerezd  citrommal  a  pohár  peremén  ‐,  és  három  korttyal  kiürítette.  Az  egyetemista srác vigyorgott, majd visszahúzta őt a tömegbe.  Én fejben emlékeztettem magam, ne hagyjam, hogy Emma a kocsimat  vezesse  ‐  soha  ‐,  majd  hagytam,  hogy  a  tekintetem  visszavándoroljon  vágyott  helyére,  vagyis  Nashre.  Ám  pillantásomat  útközben  ismeretlen,  rézvörös  hajkorona  ejtette  csapdába,  amely  az  egyetlen  olyan  lány  fején  tündöklött,  aki  szépségben  Emma  vetélytársa  lehetett  volna  a  helyiségben.  Ez  a  lány  is  válogathatott  a  táncpartnerek  között,  és  noha  nem  lehetett  több  tizennyolcnál,  láthatóan  sokkal  többet  ivott,  mint  Emma.  És  bár  csinos  és  látványosan  karizmatikus  volt,  miközben  néztem,  ahogy táncol, valami görcsbe rándult a gyomrom mélyén, és összeszorult  a mellkasom, mintha nem kapnék elég levegőt.  Valami  nem  volt  rendben  a  lánnyal.  Azt  nem  értettem,  miért  vagyok  ebben  annyira  biztos,  de  tökéletesen  meg  voltam  győződve  arról,  hogy  valami nincs rendben azzal a lánnyal.  ‐  Jól  vagy?  ‐  kiabálta  Nash,  fél  kezét  a  vállamra  téve,  amitől  hirtelen  ráébredtem,  hogy  mozdulatlanná  merevedtem,  miközben  körülöttem  mindenki más továbbra is a ritmusra rángatózott. 

12. 

‐  Igen!  ‐  Félresepertem  a  kellemetlen  érzést,  és  megkönnyebbülten  nyugtáztam,  hogy  amikor  Nash  szemébe  nézek,  akkor  eltűnik  az  a  nincs  rendben‐érzés, és a helyét friss nyugalom tölti be ‐ kísértetiesen mély és  távoli.  Még  csomó  számra  táncoltunk,  és  minden  egyes  pillanattal  jobban  megszoktuk  egymást.  Mire  abbahagytuk,  hogy  igyunk  egyet,  verejtékes  volt a tarkóm és nedves a karom.  Felemeltem  a  hajam,  hogy  lehűtsem  magam,  szabad  kezemmel  odaintettem Emmának, miközben megfordultam, hogy kövessem Nasht ‐  majd kis híján összeütköztem ugyanazzal a rézvörös hajú lánnyal.  Nem mintha ő észrevette volna. De abban a pillanatban, ahogy rátalált  a  tekintetem,  ismét  megrohant  az  az  érzés  ‐  az  az  erős,  kellemetlen  benyomás,  mintha  rossz  ízű  lenne  a  szám,  csak  ezt  az  egész  testemmel  éreztem.  És  ezúttal  furcsa  szomorúság  is  kísérte.  Általános  melankólia,  amely mintha konkrétan hozzá kapcsolódott volna. Akivel még soha nem  találkoztam.  ‐  Kaylee?  ‐  kiabálta  túl  Nash  a  zenét.  A  bárnál  állt,  két  magas,  a  lecsapódott  párától  csúszóssá  vált  üdítős  pohárral.  Én  közelebb  léptem,  elvettem  a  felém  nyújtott  poharat,  kicsit  megijedve  attól,  hogy  ezúttal  még  akkor  sem  nyugodtam  meg  teljesen,  amikor  egyenesen  a  szemébe  bámultam. Nem lazult el a torkom, azzal fenyegetett, hogy nem engedi le  a hideg italt, amelyre annyira nagyon vágyom.  ‐  Mi  a  baj?  ‐  Alig  néhány  centire  álltunk  egymástól,  hála  a  tömegnek,  amely  a  pulthoz  nyomott  minket,  de  Nashnek  még  így  is  oda  kellett  hajolnia, hogy halljam.  ‐  Nem  tudom.  Van  valami  abban  a  lányban,  abban  a  vörösben  ott...  ‐  biccentettem  a  szóban  forgó  táncos  felé  ‐,  ...  ami  zavar.  ‐  Hát,  a  fenébe.  Ezt nem akartam bevallani. Szánalmasan hangzott kimondva.  De Nash csak egyetlen pillantást vetett a lányra, majd visszanézett rám.  ‐  Engem  nem  zavar  benne  semmi.  Feltéve,  hogy  lesz  valaki,  aki  hazaviszi... 

13. 

‐  Igen,  lehet,  hogy  igazad  van.  ‐  Az  aktuális  szám  véget  ért,  és  a  lány  lebotorkált ‐ valahogy még látható ittassága ellenére is kecsesnek tűnt ‐ a  parkettről a bárhoz. Egyenesen felénk tartott.  A  szívem  minden  egyes  lépésénél  erősebben  vert.  A  kezem  olyan  szorosan  fonódott  a  poharamra,  hogy  elfehéredtek  az  ízületeim.  És  az  ismerős melankólia túláradó gyásszá nőtt. Vagy sötét előérzetté.  Levegő után kezdtem kapkodni, mert belém hasított a váratlan, komor  bizonyosság.  Jaj,  ne,  már  megint.  Főleg  úgy,  hogy  Nash  Hudson  is  látja,  amint  kiborulok. Az egész iskola értesülni fog a hisztérikus rohamomról hétfőn,  és búcsút inthetek nehezen kiharcolt helyemnek a társadalomban.  Nash letette a poharát, és az arcomba bámult.  ‐ Kaylee? Jól vagy? ‐ De én csak a fejem ráztam, képtelenül arra, hogy  válaszoljak.  Messze  nem  voltam  jól,  de  nem  tudtam  értelmesnek  tűnő  módon  megfogalmazni  a  problémámat.  És  a  katasztrófamércémen  a  tönkretételemmel  fenyegető  pletykák  hirtelen  apró  csippanásoknak  tűntek a bennem növekvő pánikhoz képest.  Minden  egyes  lélegzetvételem  gyorsabb  volt  az  előzőnél,  és  sikoly  növekedett  mélyen  a  mellkasomban.  Összeszorítottam  a  számat,  hogy  elfojtsam,  fájdalmasan  csikorgatva  a  fogaimat.  A  rézvörös  hajú  lány  a  bárhoz  lépett  a  bal  oldalamon;  csak  egyetlen  bárszék  és  a  tulajdonosa  maradt  közöttünk.  A  pultos  pasas  vette  fel  a  rendelését,  a  lány  oldalra  fordult,  miközben  az  italát  várta.  A  tekintete  találkozott  az  enyémmel.  Futó mosolyt villantott rám, majd a táncparkettre meredt.  A  rossz  előérzet  hullámával  együtt  rémület  öntött  el.  Elszorult  a  torkom.  Elfojtottam  rettegő  sikolyomat.  A  poharam  kicsúszott  a  kezemből,  és  összetört  a  földön.  A  vörös  hajú  lány  felsikkantott  és  hátraugrott,  amikor  a  jéghideg  kóla  lefröcskölte  őt,  engem,  Nasht  és  a  férfit a tőlem balra lévő széken. De én alig vettem észre a jeges folyadékot  és az engem bámulókat.  Én  csak  a  lányt  láttam,  és  a  sötét,  áttetsző  árnyékot,  amely  magába  ölelte.  14. 

‐ Kaylee? ‐ Nash felfelé billentette az arcom, tekintetünk találkozott. A  szeme  csupa  aggodalom  volt,  a  színek  szinte  megzabolázhatatlanul  kavarogtak  benne  a  villogó  fényekben.  Beléjük  pillantva  elszédültem.  El  akartam  mondani  neki...  valamit.  Bármit.  De  ha  kinyitottam  volna  a  számat, kiszakadt volna belőle a sikoly, és akkor mindenki, aki addig nem  engem  nézett,  odafordult  volna,  hogy  megbámuljon.  Azt  hitték  volna,  elment az eszem.  És talán igazuk is lett volna.  ‐  Mi  a  baj?  ‐  követelt  Nash  magyarázatot  közelebb  lépve  hozzám,  és  ügyet sem vetett a pohárra és a nedves földre. ‐ Rohamod van?  De én csak a fejemet tudtam rázni, miközben visszafojtottam a sikolyt,  amely  kitörni  próbált,  és  elnyomtam  magamban  a  keskeny  ágy  létezésének  lehetőségét  abban  a  steril,  fehér  szobában,  amely  a  visszatérésemet várja.  Ekkor  hirtelen  ott  termett  Emma.  Emma  az  ő  tökéletes  testével,  gyönyörű arcával és elefántméretű szívével.  ‐  Semmi  baja  ‐  húzott  el  a  bártól, miközben  a pultos  férfi felmosót  és  vödröt  hozott.  ‐  Csak  egy  kis  levegőre  van  szüksége.  ‐  Leintette  Traci  aggodalmas pillantását és eszelős hadonászását, majd fél karomnál fogva  áthúzott a tömegen.  Én szabad kezemet a számra csaptam, és vadul ráztam a fejem, amikor  Nash megpróbálta azt a kezemet az övébe venni. Aggódnom kellett volna  amiatt,  hogy  mit  fog  gondolni.  Hogy  most  már  semmit  nem  fog  tőlem  akarni, miután nyilvánosan kínos helyzetbe hoztam. De nem tudtam elég  ideig koncentrálni ahhoz, hogy bármi miatt aggódjam, a vörös hajú lányt  leszámítva. Aki olyan árnyékfelhőn át figyelte távozásunkat, amelyet csak  én láttam.  Emma a mosdók mellett a hátsó folyosóra vezetett. Nash a sarkamban  volt.  ‐ Mi baja? ‐ kérdezte. 

15. 

‐  Semmi.  ‐  Emma  megállt,  hogy  megforduljon,  és  mindkettőnkre  rámosolyoghasson,  és  egy  pillanatra  hála  tört  át  a  rettegésemen.  ‐  Pánikrohama  van.  Csak  friss  levegőre  meg  egy  kis  időre  van  szüksége,  hogy megnyugodjon.  De  ebben  tévedett.  Nem  annyira  időre  volt  szükségem,  inkább  térre.  Távolságra  magam és a pánikom forrása között. Sajnos az egész klubban  nem volt annyi hely, hogy elég messze kerülhessek a bárnál lévő lánytól.  Még a hátsó ajtónál állva is erősebb volt bennem a rémület, mint valaha.  A bennem szorult sikoly égette a torkom, és ha ellazítom az állkapcsom ‐  ha elveszítem az önuralmam ‐, hangja valamennyi dobhártyát beszakítja a  Tabooban. Elbújhatna mellette a dübörgő ritmus, és talán a hangszórókat  is összetörné ‐ ha nem rögtön az ablakokat.  És mindennek a kiváltó oka valami vörös lány, akit nem is ismerek.  Pusztán attól, hogy eszembe jutott, újabb pusztító hullám öntött el, és  kiment  alólam  a  térdem.  Zuhanásom  váratlanul  érte  Emmát,  őt  is  magammal  is  rántottam  volna,  ha  Nash  nem  kap  el.  Felkapott  a  földről,  karjába  vett,  mint  egy  gyermeket,  és  követte  Emmát  ki  a  hátsó  ajtón,  szorosan  ölelve  engem.  A  klub  félhomályos  volt,  de  a  sikátor  sötét,  és  néma  is,  amint  becsukódott  mögöttünk  az  ajtó.  Emma  bankkártyája  megakadályozta, hogy a zárnyelv a helyére csússzon. A jeges csendtől meg  kellett  volna  nyugodnom,  ehelyett  a  fejemben  dúló  zűrzavar  tetőpontra  hágott.  A  sikoly,  amelyet  nem  voltam  hajlandó  szabadjára  engedni,  csapkodott  az  agyamban,  visszhangozva,  visszaverődve,  felerősítve  a  szívemet még mindig sűrűn eltöltő elkeseredést.  Nash  leültetett  a  sikátorban,  de  a  gondolataim  ekkorra  már  távolról  sem  emlékeztettek  semmi  logikusra  vagy  összefüggőre.  Valami  simát  és  szárazat éreztem magam alatt, és csak később ébredtem rá, hogy Emma  kerített egy kilapított dobozt, amelyre Nash leültethet.  A farmerem felcsúszott a lábamon, míg Nash cipelt, és a kartondoboz  hideg és mocskos volt a vádlim alatt.  ‐  Kaylee?  ‐  Emma  elém  térdelt,  arca  csak  centiméterekre  volt  az  enyémtől,  de  egy  szavát  sem  értettem  azután,  hogy  a  nevemet  mondta.  16. 

Csak  saját  gondolataimat  hallottam.  Vagyis  igazából  csak  egy  gondolatomat.  Egy  paranoid  téveszmét,  legalábbis  a  volt  pszichológusom  szerint,  amely egy régóta ismert tény tökéletes bizonyosságával jelenik meg. Majd  Emma  arca  eltűnt,  és  én  a  térdét  kezdtem  bámulni.  Nash  mondott  valamit, amit nem hallottam. Valamit egy italról...  A zene ismét életre kelt, Emma eltűnt. Kettesben hagyott a legszexibb  sráccal,  akivel  valaha  táncoltam  ‐  az  utolsó  emberrel  a  világon,  akit  szerettem volna, ha a tanúja a valóságtól való elrugaszkodásomnak. Nash  térdre ereszkedett, és a szemembe nézett. Íriszében továbbra is eszelősen  kavarogtak a zöldek és a barnák, bár már nem égtek felettünk lámpák.  Csak  képzelődöm.  Csak  erről  lehet  szó.  Korábban,  a  fényben  láttam,  ahogy  táncolnak,  és  megviselt  elmém  most  Nash  szemébe  kapaszkodik,  mint téveszméim fókuszpontjába. Éppen úgy, ahogy a vörös lánnyal tette.  Ugye?  De  nem  volt  időm  végiggondolni  az  elméletemet.  Kezdtem  elveszíteni  az  önuralmamat.  Egymást  követő  gyászhullámok  fenyegettek  azzal,  hogy  szétlapítanak,  hogy  láthatatlan  nyomásukkal  a  falhoz  csapnak,  mintha  Nash ott sem lenne. Mélyebb levegőt sem tudtam magamba szívni, ennek  ellenére  magas  hangú  nyiffanás  tört  ki  a  torkomból,  még  úgy  is,  hogy  összeszorítottam  a  számat.  Látásom  még  jobban  elsötétült,  mint  a  sikátorban ‐ noha nem hittem volna, hogy ez lehetséges ‐, mintha az egész  világot különös, szürke szűrő vonná be.  Nash  nem  engedve  a  figyelemből  a  homlokát  ráncolta,  majd  kicsavarodva  leült  mellém,  és  ő  is  a  falnak  vetette  a  hátát.  Elszürkülő  látóterem peremén valami némán eliszkolt mellettünk. Egy patkány vagy  más  dögevő,  amelyet  a  szemeteskonténer  vonzott  oda?  Nem.  Amit  észrevettem,  túl  nagy  volt  ahhoz,  hogy  rágcsáló  legyen  ‐  hacsak  nem  valami  mesében  kötöttünk  ki  ‐,  és  túl  homályos,  hogy  megviselt  szememmel képes legyek ráfókuszálni.  Nash szabad kezébe fogta az enyémet, mire én megfeledkeztem arról,  amit  láttam.  Hátrasimította  a  hajam  a  jobb  fülemről.  Legnagyobb  részét  17. 

nem  értettem  annak,  amit  a  fülembe  sugdosott,  de  fokozatosan  ráébredtem, hogy a szavai nem is számítanak. Csak a közelsége számít. A  lehelete a nyakamon. Az enyémbe olvadó melegsége. Az engem körülvevő  illata.  Az  agyamban  örvénylő  hangja,  amely  szigetelést  nyújt  a  fejemből  kitörni készülő sikoly ellen.  Nash  a  puszta  jelenlétével,  türelmével  és  elsuttogott  szavaival  nyugtatott  meg,  amelyek  valami  gyermekrigmusnak  tűntek  abból  a  kevésből kiindulva, amit hallottam.  És ez működött. Idegességem fokozatosan elmúlt, és homályos, piszkos  színek  úsztak  vissza  a  világba.  Az  ujjaim  elernyedtek  Nash  kezén.  Tüdőm  kitágult, beszippantottam az éles, jeges levegőt, és hirtelen fázni kezdtem,  ahogy a táncparkett verejtéke a bőrömre száradt.  A  pánik  ugyan  még  ott  bujkált  elmém  árnyékos  zugaiban,  látóterem  peremének  sötét  foltjaiban,  de  most  már  képes  voltam  kezelni.  Hála  Nashnek.  ‐  Jól  vagy?  ‐  kérdezte,  amikor  felé  fordítottam  az  arcom,  és  a  téglák  hidegen és érdesen a bőrömhöz értek.  Bólintottam. És ekkor hasított belém az újabb elszörnyedés: a végtelen,  felemésztő,  lerázhatatlan  szégyen,  amely  a  hossza  miatt  még  rettenetesebb  volt.  A  pánikrohamnak  már  majdnem  vége,  de  a  megaláztatás egy életen át elkísér.  Mindent  elveszítettem  Nash  Hudson  szemében.  Az  életemnek  vége;  még  Emma  barátsága  sem  lesz  elég,  hogy  behegesszen  egy  ilyen  csúnya  sebet.  Nash kinyújtotta a lábát.  ‐ Akarsz beszélni róla?  Nem.  El  akartam  bújni  egy  lyukban,  vagy  zacskóba  dugni  a  fejemet,  vagy megváltoztatni a nevemet és Peruba költözni.  Aztán  hirtelen  mégiscsak  szerettem  volna  beszélni  róla.  Amíg  Nash  hangja a fejemben visszhangzott lágyan, és suttogásának emléke finoman  csiklandozta a bőrömet, el akartam mondani neki, mi történt.  18. 

Érthetetlen  volt.  Emma  nyolc  éve  ismer,  és  legalább  féltucatnyi  pánikrohamon segített már át, mégsem tudja, mi okozza őket. Neki nem  mondhattam el. Megijesztené. Vagy ami még rosszabb, végleg meggyőzné  arról, hogy megőrültem.  Akkor  Nashnek  miért  akarom  elmondani?  Nem  tudtam  a  választ,  de  leküzdhetetlen késztetést éreztem rá.  ‐  ...  a  rézvörös  hajú  lány.  ‐  Tessék,  kimondtam,  és  ezzel  valamiféle  magyarázatra köteleztem magam.  Nash szemöldöke összeszaladt zavarában.  ‐ Ismered?  ‐ Nem. ‐ Szerencsére. Már attól is majdnem elveszítettem a fejem, hogy  egy levegőt szívtam vele. ‐ De valami nincs rendben vele, Nash. Ő... sötét.  Kaylee,  fogd  be!  Ha  még  nincs  meggyőződve  arról,  hogy  zakkant  vagyok, nemsokára meglesz...  ‐  Micsoda?  ‐  Nash  szemöldökráncolása  elmélyült,  de  nem  annyira  döbbentnek  vagy  szkeptikusnak  tűnt,  mint  inkább  meglepettnek.  Majd  mintha  derengeni  kezdett  volna  neki  valami.  Megértette,  és...  félni  kezdett.  Lehet,  hogy  nem  értette  pontosan,  mire  gondolok,  de  értetlennek sem tűnt. ‐ Hogy érted, hogy "sötét"?  Lehunytam a szemem, mert az utolsó másodpercben habozni kezdtem.  Mi  van,  ha  rosszul  értelmeztem  a  reakcióját?  Mi  van,  ha  azt  hiszi,  megőrültem? És ami még rosszabb, mi van, ha igaza van?  De végül kinyitottam a szemem, és egyenesen az övébe néztem, mert  mondanom kellett neki valamit, és ennél jobban amúgy sem ronthattam  volna el a rólam alkotott véleményét. Ugye?  ‐  Oké,  ez  furcsán  hangzik  majd  ‐  kezdtem  ‐,  de  valami  nincs  rendben  azzal a lánnyal a bárnál. Amikor ránéztem..., árnyékos volt. ‐ Haboztam, és  megpróbáltam  összeszedni  a  bátorságomat,  hogy  befejezzem,  amit      

19. 

elkezdtem.  ‐  Meg  fog  halni,  Nash.  Az  a  lány  nagyon‐nagyon  hamar  meg  fog halni.   

 

20. 

  

2 ‐ Micsoda? ‐ Nash felvonta a szemöldökét, de nem nézett gúnyosan, nem  nevetett és nem veregette meg a fejemet, hogy utána hívja a fehér ruhás  bácsikat.  Ami  azt  illeti,  szinte  olyannak  tűnt,  mint  aki  hisz  nekem.  ‐  Honnan tudod, hogy meg fog halni?  Én  mindkét  halántékomat  dörzsölni  kezdtem,  és  megpróbáltam  a  bennem  felgyülemlő,  ismerős  frusztrációt  elnyomni.  Lehet,  hogy  Nash  kívül nem nevet, de odabent biztosan hahotázik. Hogy is ne tenné? Mi a  fenét hittem?  ‐ Nem tudom, honnan tudom, még azt sem tudom, hogy igazam van‐e.  De  amikor  ránézek,  ő...  sötétebb,  mint  mindenki  más  körülötte.  Mintha  valami  olyasminek  az  árnyékában  állna,  amit  nem  látok.  És  tudom,  hogy  meg fog halni.  Nash  aggodalmasan  összevonta  a  szemöldökét,  én  pedig  lehunytam  a  szemem, és alig vettem észre, hogy hirtelen felhangosodik a klub zenéje.  Ismertem ezt a pillantást. Az anyák szoktak így nézni a gyerekükre, amikor  az  leesik  a  csúszdáról,  majd  felülve  lila  pónikról  és  táncoló  mókusokról  zagyvál.  ‐ Tudom, hogy ez... ‐ őrülten ‐ ... furcsán hangzik, de...  Nash  megfogta  mindkét  kezem,  és  kicsavarodott,  hogy  még  jobban  szembefordulhasson  velem  az  alattunk  lévő  kilapított  dobozon;  szeme  színe  mintha  megint  a  szívverésemre  táncolt  volna.  Kinyílt  a  szája,  én  pedig  visszatartott  lélegzettel  vártam  az  ítéletére.  Azzal  veszítettem  el,  hogy bizarr, fekete árnyékokról beszéltem, vagy hibáim a kiöntött kólával  kezdődtek?  ‐ Nekem ez valóban elég furcsán hangzik. 

21. 

Mindketten  felnéztünk:  Emma  figyelt  minket,  fél  kezében  egy  jeges  vizesüveggel, amelyről a lecsapódott pára a mocskos aszfaltra csepeg, és  én szinte felnyögtem a csalódottságtól. Bármit is akart mondani Nash, már  nem fogja; ezt láttam a rám vetett óvatos mosolyában, mielőtt Emma felé  fordult.  Emma lecsavarta a kupakot, és átnyújtotta nekem az üveget.  ‐ De persze te nem lennél Kaylee, ha nem beszélnél időnként furcsákat.  ‐ Barátságosan megvonta a vállát, és álló helyzetbe húzott, miközben Nash  is  felállt  mellénk.  ‐  Szóval  azért  volt  pánikrohamod,  mert  úgy  érezted,  valami lány a klubban meg fog halni?  Én habozva bólintottam, azt várva, hogy Emma felnevet vagy a szemét  forgatja,  ha  azt  hiszi,  viccelek.  Esetleg  túl  idegesnek  tűnik,  amennyiben  nem hiszi. Ehelyett felhúzta a szemöldökét, és oldalra billentette a fejét. ‐  Nos, akkor nem kellene szólnod neki? Vagy valami?  ‐ Én... ‐ Csak pislogtam zavaromban, és összevontam a szemöldököm a  téglafalra  meredve  Emma  válla  felett.  Ez  a  lehetőség  valahogy  fel  sem  merült  bennem.  ‐  Nem  tudom.  ‐  Nashre  pillantottam,  de  az  immár  szokványosnak  tűnő  szemében  nem  találtam  választ.  ‐  Valószínűleg  azt  hinné,  hogy  megőrültem.  Vagy  kiborulna.  ‐  És  most  komolyan,  ki  hibáztatná ezért? ‐ De ez amúgy sem számít, mert nem igaz, hogy meg fog  halni. Ugye? Az nem lehet.  Nash vállat vont, de úgy tűnt, mondani akar valamit.  Rögtön ekkor viszont Emma szólalt meg, aki soha nem habozott közölni  a véleményét.  ‐  Persze,  hogy  nem.  Csak  pánikrohamod  volt,  és  az  agyad  belekapaszkodott  az  első  emberbe,  akit  megláttál.  Én  is  lehettem  volna  vagy Nash vagy Traci. Ez semmit nem jelent.  Bólintottam, de bármennyire is szerettem volna hinni az elméletében,  egyszerűen  nem  tűnt  hihetőnek.  Ugyanakkor  képtelen  voltam  rávenni  magam,  hogy  figyelmeztessem  a  vörös  lányt.  Akármit  is  véltem  tudni,  a  terv,  hogy  közöljem  egy  idegennel,  miszerint  meg  fog  halni,  egyszerűen  őrültség, és már elegem volt az őrültségekből.  22. 

Ami azt illeti, egy életre elegem volt belőlük.  ‐  Jobban  vagy?  ‐  kérdezte  Emma,  amikor  leolvasta  döntésemet  az  arcomról. ‐ Szeretnél visszamenni?  Jobban  éreztem  magam,  de  a  sötét  pánik  még  mindig  tudatom  peremén  kísértett,  és  csak  rosszabbodott  volna,  ha  ismét  meglátom  a  lányt. Efelől kétségem sem volt. És nem akartam Nash előtt megkoronázni  az esti műsoromat, amennyiben ez megoldható.  ‐  Egyszerűen  csak  hazamegyek.  ‐  A  nagybátyám  szórakozni  vitte  a  nagynénémet  a  negyvenedik  születésnapja  alkalmából,  Sophie  pedig  ottalvós  turnéra  ment  a  tánccsapattal.  Kivételesen  enyém  volt  az  egész  ház. Bocsánatkérően Emmára mosolyogtam. ‐ De ha maradni akarsz, Traci  biztosan hazavisz.  ‐  Á,  veled  megyek.  ‐  Emma  kivette  a  vizesüveget  a  kezemből,  és  beleivott. ‐ Azt mondta, együtt menjünk el, nem emlékszel?  ‐ Azt is mondta, hogy ne igyunk.  Emma csak forgatta nagy, barna szemét.  ‐ Ha komolyan gondolta volna, nem visz be minket a klubba.  Ez  hamisítatlan  Emma‐logika  volt.  Minél  tovább  gondolkozik  rajta  az  ember, annál kevesebb értelme van.  Rólam Nashre pillantott. Majd elmosolyodott, és elindult a sikátorban,  hogy  némi  magányt  biztosítson  nekünk.  Én  előhúztam  a  slusszkulcsom  a  zsebemből és  rámeredtem,  hogy elkerüljem  Nash  tekintetét,  míg  ki  nem  találom, mit mondjak.  A  legrosszabb  formámban  látott,  de  ahelyett,  hogy  lelépett  vagy  kinevetett  volna,  segített  visszanyernem  az  önuralmamat.  Olyan  kapcsolatba  kerültünk,  amilyet  egy  órával  korábban  még  lehetetlennek  tartottam  volna,  különösen  olyasvalakivel,  mint  Nash,  akinek  célratörése  legendás.  Mégsem  tudtam  leküzdeni  a  bizonyosságot,  hogy  a  ma  esti  álom  holnapra  rémálommá  változik.  Hogy  a  napfény  meghozza  majd  a  jobbik eszét, és azt se fogja érteni, mit akart tőlem egyáltalán. 

23. 

Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. A mutató ujjamról lógó  kulcs megcsörrent, és Nash összevonta a szemöldökét.  ‐  Elég  jól  vagy  a  vezetéshez?  ‐  Elvigyorodott,  mire  meglódult  a  pulzusom.  ‐  Hazavihetlek,  onnan  pedig  hazasétálok.  A  Parkview  lakóparkban laksz, ugye? Az csak pár percnyire van tőlem.  Tudja,  hol  lakom?  Gyanakvónak  tűnhettem,  mert  Nash  sietve  magyarázkodni kezdett.  ‐ Egyszer hazavittem a testvéredet. A múlt hónapban.  Megfeszült  az  állkapcsom,  és  éreztem,  hogy  elsötétül  az  arckifejezésem.  ‐ Ő az unokatestvérem. ‐ Nash hazavitte Sophie‐t? Istenem, add, hogy  ez ne jelentsen semmi többet...  Nash  összehúzta  a  szemöldökét,  és  megrázta  a  fejét  ki  nem  mondott  kérdésemre.  ‐ Scott Carter kért meg rá.  Ó. Akkor jó. Bólintottam, Nash pedig megvonta a vállát.  ‐  Szóval  szeretnéd,  hogy  hazavigyelek  titeket?  ‐  Kinyújtotta  a  kezét  a  slusszkulcsomért.  ‐  Nem  gond,  tudok  vezetni.  ‐  És  nem  szokásom  alig  ismert  illetőket  engedni  az  autóm  volánja  mögé.  Különösen  rendkívül  szexi  srácokat,  akiket  a  pletyka  szerint  kétszer  büntettek  meg  gyorshajtásért  az  exbarátnőjük Firebirdjével.  Nash felvillantotta borostás gödröcskéit, és megvonta a vállát.  ‐ Akkor hazavinnétek? Carterrel jöttem, és ő még órákig nem fog akarni  hazamenni.  Pulzusom  a  torkomba  ugrott.  Csak  azért  megy  haza  korábban,  hogy  velem jöhessen? Vagy elrontottam az estéjét a béna hisztériámmal?  ‐  Izé...  persze.  ‐  Az  autóm  tiszta  kupi,  de  már  késő  volt,  hogy  emiatt  aggódjam. ‐ De azt Emmával kell lerendezned, ha elöl akarsz ülni. 

24. 

Ez szerencsére szükségtelennek bizonyult. Em hátraült, jelentőségteljes  pillantást vetve rám, és Nashre mutatva, miközben becsusszant az ülésre,  majd  a  padlóra  sodort  egy  pattogatott  kukoricás  zacskót.  Először  őt  raktam  ki,  teljes  másfél  órával  a  határidő  előtt,  ami  egyfajta  rekord  lehetett.  Miközben  kiálltam  Emma  kocsibeállójáról,  Nash  komor  arcot  vágva  felém  fordult  az  anyósülésen;  a  szívem  olyan  hevesen  kezdett  dobogni,  hogy szinte fájt. Eljött az udvarias lepattintás ideje. Nash túl jó fej ahhoz,  hogy  Emma  előtt  rázzon  le,  és  még  így  is  minden  bizonnyal  nagyon  kedvesen  fogja  tenni.  De  a  lényeg  ugyanaz;  nem  érdeklem.  Legalábbis  a  nyilvános ideg‐összeroppanásom óta.  ‐ Szóval, volt már ilyen pánikrohamod korábban?  Micsoda? Kezem a kormányra szorult a meglepetéstől, miközben balra  fordultam az utca végén.  ‐ Párszor. ‐ Legalább fél tucatszor. Nem tudtam elnyomni a gyanakvást  a  hangomban.  Nashnek  sikítva  kellene  menekülnie  a  "problémáimtól",  ehelyett a részletek felől érdeklődik? Miért?  ‐ A szüleid tudják?  Áthelyezkedtem az ülésben, mintha az új testhelyzettől kevésbé lenne  kellemetlen a kérdés. De ehhez sokkal több kellett volna.  ‐  Az  anyukám  kiskoromban  meghalt,  az  apukám  nem  bírt  velem  egyedül.  Írországba  költözött,  és  én  azóta  a  nagynénémmel  és  a  nagybátyámmal élek.  Nash  pislogott,  és  biccentett,  hogy  folytassam.  Semmi  esetlen  részvétnyilvánítás,  semmi  olyan  kényszeres  "nem  tudom,  mit  mondjak"‐ jellegű  torokköszörülés,  mint  amit  kapni  szoktam  az  emberektől,  amikor  megtudják, hogy  félárva  lettem,  majd  a  másik  szülőm  magamra  hagyott.  Ez tetszett Nashben, még ha a kérdései iránya nem is.  ‐ Szóval, a nagynénéd és a nagybátyád tudják?  Igen.  Azt  hiszik,  nincs  ki  a  négy  kerekem.  De  az  igazság  túlzottan  fájt  ahhoz, hogy hangosan kimondjam.  25. 

Nash  figyelmesen  nézett,  és  ismét  fellángolt,  majd  mélyen  izzani  kezdett  gyomromban  a  gyanakvás.  Miért  érdekli,  mit  tud  a  családom  a  nem  annyira  magánnyomoromról?  Hacsak  nem  a  barátaival  akar  majd  együtt röhögni később, hogy milyen szerencsétlen vagyok.  De  az  érdeklődése  nem  tűnt  rosszindulatúnak.  Különösen  azt  tekintetbe  véve,  mit  tett  értem  a  Tabooban.  Akkor  lehet,  hogy  csak  megjátssza  az  érdeklődést,  és  másról  akar  majd  dicsekedni  a  barátainak.  Olyasmiről,  amit  a  lányok  ritkán  tagadnak  meg  tőle,  ha  hihetek  a  pletykáknak.  És  ha  nem  kapja  meg,  az  egész  iskolának  elmondja  a  legsötétebb,  legfájdalmasabb titkomat?  Nem. Gyomrom összeszorult a gondolatra, és túl nagy erővel tapostam  a fékre egy stoptáblánál.  A  lábamat  továbbra  is  a  fékre  szorítva  a  mögöttünk  lévő  üres  utcára  néztem  a  visszapillantóban,  majd  üresbe  tettem  az  autót,  és  Nash  felé  fordultam, megacélozva magam a kérdés előtt.  ‐ Mit akarsz tőlem? ‐ bukott ki belőlem, még mielőtt meggondolhattam  volna magam.  Nash  szeme  tágra  nyílt  a  meglepetéstől,  és  a  fiú  olyan  erővel  hőkölt  hátra, neki az anyósülés ajtajának, mintha meglöktem volna.  ‐ Én csak... semmit.  ‐  Semmit  nem  akarsz?  ‐  A  mély  zöldeket  és  barnákat  szerettem  volna  látni a szemében, de a legközelebbi lámpa fénye nem érte el az autómat,  és  nem  volt  elég,  hogy  megvilágítsa  az  arcát.  Hogy  igazán  láthassam  az  arckifejezését. ‐ Fél kezemen meg tudom számolni, hányszor beszéltünk a  mai  este  előtt  ‐  emeltem  fel  a  kezem  a  nyomaték  végett.  ‐  És  most  feltűnsz  a  semmiből,  megmentő  lovagot  játszol  a  bajban  lévő  hölgy  mellett, én pedig higgyem el, hogy semmit nem akarsz cserébe? Semmit,  amit eldicsekedhetnél a barátaidnak hétfőn?  Nash  nevetni  próbált,  de  csak  mesterkélten  sikerült,  és  zavartan  fészkelődött a helyén.  26. 

‐ Nem tennék...  ‐  Ne  fáradj.  Azt  beszélik,  nagyobb  területeket  hódítottál  meg,  mint  Dzsingisz kán.  Fél szemöldök emelkedett a magasba kihívóan.  ‐ Te mindent elhiszel, amit mondanak neked?  Az én szemöldököm is felszaladt az övét tükrözve.  ‐ Tagadod?  Válasz  helyett  Nash  most  igazából  is  felnevetett,  és  fél  karjával  az  ajtónyitóra könyökölt.  ‐  Te  mindig  ilyen  gonosz  vagy  a  srácokkal,  akik  sötét  sikátorokban  énekelnek neked?  A  visszavágás  elhalt  az  ajkamon,  annyira  meglepett  az  emlékeztetés.  Tényleg  énekelt  nekem,  és  szavaival  valahogy  elcsitította  a  borzalmas  pánikrohamomat.  Megmentett  a  nyilvános  megaláztatástól.  De  erre  biztosan volt valami oka, és én azért nem vagyok akkora nagy trófea.  ‐  Nem  bízom  benned  ‐  mondtam  végül  az  ölemben  tartva  bénult,  használhatatlan kezemet.  ‐  Ebben  a  pillanatban  én  sem  bízom  benned  ‐  vigyorgott  Nash  a  sötétben,  világos  fogakat  és  egy  árnyékos  gödröcskét  villantva.  Meglendítette a karját, és gesztusa szinte átölelte az autót. ‐ Most akkor  kiraksz, vagy megkapom a háztól házig szolgáltatást?  Ez az egyetlen szolgáltatás, amelyet kapni fogsz. De sebességbe tettem  a kocsit, és ismét az út felé fordultam, majd lekanyarodtam jobbra Nash  szomszédságába,  amely  egyértelműen  több  mint  pár  percre  volt  a  mi  környékünktől. Tényleg hazasétált volna, ha hagyom vezetni?  Vajon egyenesen hazavitt volna?  ‐ Itt menj balra, utána meg jobbra. A sarki ház az.  Nash kis, könnyűszerkezetes házhoz navigált a környék régebbi részén.  Poros,  kicsit  behorpadt  szedán  mögé  gördültem  a  kocsibeállóra. 

27. 

Sofőrajtaja  nyitva  volt,  és  fény  ömlött  ki  belőle,  ferde  gyepnégyszöget  világítva meg a járda bal oldalán.  ‐ Nyitva hagytad a kocsid ajtaját ‐ mondtam, miközben üresbe tettem  az autót, hálásan azért, hogy valami másra figyelhetek, mint Nashre, noha  a pillantásom igazából rajta szeretett volna pihenni.  Nash felsóhajtott.  ‐ Az anyámé. Három akkut merített le hat hónap alatt.  Elnyomtam egy mosolyt, mert a kocsi lámpája hunyorogni kezdett.  ‐ Most már négyet.  Nash felnyögött, de engem nézett, nem az autót.  ‐ Szóval... kaphatok egy esélyt, hogy kiérdemeljem a bizalmadat?  Megugrott a pulzusom. Komolyan beszél?  Nemet  kellett  volna  mondanom.  Meg  kellett  volna  köszönnöm,  hogy  segített  a  Tabooban,  majd  el  kellett  volna  hajtanom,  miközben  ő  engem  bámul  a  kertjükből.  De  nem  voltam  elég  erős  ellenállni  azoknak  a  gödröcskéknek. Még az a tudat sem segített, hány lány vallhatott kudarcot  ugyanebben. Gyengeségemet a korábbi pánikrohamomra fognám.  ‐ Hogyan? ‐ kérdeztem végül, és elpirultam, amikor Nash elvigyorodott.  Tudta, hogy engedni fogok.  ‐ Átjössz holnap este?  Ebbe  a  házba?  Kizárt.  Csak  akaratgyenge  vagyok,  nem  ostoba.  Nem  mintha időm lenne rá...  ‐ Szombatonként kilencig dolgozom.  ‐ A Ciné‐ben?  Tudja,  hol  dolgozom.  Belülről  melegség  árasztott  el,  és  kérdően  felvontam a szemöldökömet.  ‐ Láttalak ott. 

28. 

‐  Ó.  ‐  Hát  persze,  hogy  látott.  Valószínűleg  az  egyik  randiján.  ‐  Igen.  Kettőtől jegyet árulok.  ‐ Akkor ebéd?  Ebéd.  Pontosan  mire  is  lehetne  engem  csábítással  rávenni  egy  nyilvános étteremben?  ‐ Rendben. De továbbra sem bízom benned.  Nash  elvigyorodott,  és  kinyitotta  az  ajtót,  mire  felragyogott  a  belső  világítás.  A  váratlan  fényben  pupillája  tűhegynyivé  szűkült,  és  miközben  zakatolni  kezdett  a  szívem,  ő  előrehajolt,  mintha  meg  akarna  csókolni.  Ehelyett azonban csak az enyémhez simította az arcát, és meleg lehelete a  fülemet súrolta, miközben azt suttogta:  ‐ Ettől csak még szórakoztatóbb.  A  lélegzetem  elakadt  a  torkomban,  de  még  mielőtt  megszólalhattam  volna, az autó megugrott a súlyátrendeződéstől, és az anyósüllés hirtelen  üres lett. Nash becsukta az ajtaját, majd felkocogott a kocsifelhajtón, hogy  az anyjáét is becsapja.  Kábult  állapotban  tolattam  el  a  házuktól,  és  amikor  leparkoltam  a  miénk előtt, a hazaút egyetlen másodpercére sem emlékeztem.     ‐  Jó  reggelt,  Kaylee.  ‐  Val  néni  a  konyhapult  előtt  állt  a  késő  délelőtti  napfényben  fürödve  és  gőzölgő  kávésbögrét  tartva  a  kezében,  amely  majdnem  akkora  volt,  mint  a  feje.  Szaténköpenyt  viselt,  a  kéknek  pontosan  ugyanabban  az  árnyalatában,  mint  a  szeme,  és  fényes,  barna,  hullámos  fürtjei  még  kócosak  voltak  az  alvástól.  De  oly  módon  kócosak,  mint  a  filmekben,  ahol  a  sztárok  teljes  sminkben  ébrednek,  csodával  határos módon gyűrődésmentes pizsamában.  Nekem reggel elakadnak az ujjaim a hajamban, ha belészántok velük.  Nénikém  köpenye  és  kávésbögréjének  mérete  volt  az  egyetlen  jele  annak, hogy előző este későn értek haza a nagybátyámmal. Vagyis inkább  kora  hajnalban.  Hajnali  kettő  körül  hallottam  bejönni  őket,  akkor  botladoztak végig a folyosón, úgy kuncogva, mint az elmebetegek.  29. 

Én  pedig  fülembe  dugtam  a  fülhallgatómat,  hogy  ne  kelljen  végighallgatnom,  hogy  a  nagybátyám  azt  bizonygatja,  milyen  vonzónak  találja  a  nagynénémet  tizenhét  évnyi  házasság  után  is.  Brendon  bácsi  a  fiatalabb  kettőjük  közül,  és  a  nagynéném  a  négy  év  mindegyikét  gyűlöli,  amelyikkel vezet.  Nem  azzal  van  baja,  hogy  ő  a  korának  megfelelően  néz  ki  ‐  hála  a  botoxnak  és  a  kényszeres  edzésnek,  nem  tűnik  többnek  harmincötnél  ‐,  hanem  hogy  a  nagybátyám  fiatalabbnak  néz  ki  a  sajátjánál.  Val  néni  vicceskedve  Pán  Péternek  szokta  hívni,  de  a  negyedik  ikszhez  közeledve,  idővel már maga sem találta ezt humorosnak.  ‐ Müzli vagy gofri? ‐ tette le Val néni a kávéját a márvány konyhapultra,  majd  egy  doboz  áfonyás  gofrit  húzott  elő  a  mélyhűtőből,  és  kérdően  a  magasba emelte. A nagynéném nem szereti a nagy reggeliket. Azt mondja,  nem  engedhet  meg  magának  ennyi  kalóriát  egy  étkezésben,  és  nem  főz  olyat,  amit  ő  nem  ehet.  De  mi  nyugodtan  fogyaszthatunk  annyi  zsírt  és  koleszterint, amennyit csak akarunk.  Általában  Brendon  bácsi  rak  elénk  rengeteget  mindkettőből  szombat  reggelenként, de most tisztán hallottam, ahogy még a ház túlsó végében  horkol. Val néni hallhatóan eléggé lefárasztotta.  Átkeltem az étkezőből a konyhába, bolyhos zoknim nem csapott zajt a  hideg kövön.  ‐ Csak pirítóst. Pár óra múlva ebédelni megyek.  Val néni visszatuszkolta a gofrit a mélyhűtőbe, majd átnyújtott nekem  egy  vekni  kalóriaszegény,  teljes  kiőrlésű  kenyeret  ‐  az  egyetlen  fajtát,  amelyet hajlandó megvásárolni. ‐ Emmával?  Megráztam  a  fejem,  és  két  szeletet  a  kenyérpirítóba  pottyantottam,  majd felráncigáltam a pizsamanadrágomat, és meghúztam a zsinórját.  Val néni felvonta a szemöldökét a csészéje felett.  ‐  Randid  van?  Ismerem?  ‐  Ez  azt  jelentette:  "Sophie  valamelyik  volt  pasija?". 

30. 

‐  Nem  hinném.  ‐  Val  néni  rendre  csalódott  amiatt,  hogy  a  lányával  ellentétben ‐ aki a világ legkomolyabb társadalmi ambíciókkal rendelkező  másodévese ‐ engem nem érdekel a diáktanács és a tánccsapat, sem a téli  karnevál előkészítő bizottsága. Részben azért, mert Sophie tönkretenné az  életemet,  ha  behatolnék  az  "ő"  területére.  De  főleg  azért,  mert  nekem  dolgoznom  kell,  hogy  kifizessem  a  kocsim  biztosítását,  és  megmaradt  kis  szabadidőmet  inkább  töltöm  Emmával,  mint  azzal,  hogy  a  tánccsapat  tagjainak  segítsek  kiválogatni  a  flitteres  ruhájukhoz  illő  csillámporos  szemfestéket.  Noha  Val  néninek  minden  bizonnyal  tetszett  volna  Nash,  nem  hiányzott,  hogy  körülöttem  nyüzsögjön,  amikor  hazaérek,  csillogó  szemekkel a társadalmi előrelépés felett érzett izgalmában, amely engem  nem  hoz  lázba.  Én  örülök,  ha  Emmával  lehetek,  és  az  ő  aktuális  társaságával.  ‐ Nashnek hívják.  Val néni vajazókést vett ki az evőeszközös fiókból.  ‐ Melyik évfolyamra jár?  Magamban felnyögtem.  ‐ Felsős. ‐ Na, itt jön...  Val néni mosolya kissé túl lelkes volt.  ‐  Hát  ez  nagyszerű!  ‐  Persze  igazából  azt  gondolta,  hogy  "jöjj  elő  az  árnyékból,  te  társadalom  leprása,  és  lépj  az  elfogadottság  ragyogó  fényébe!".  Vagy  valami  ilyesmit.  Mert  a  nagynéném és  az  elkényeztetett  unokanővérem  csak  két  formáját  ismerik  a  létezésnek:  a  csillogást  és  a  sarat.  És  ha  az  ember  nem  csillogásban  él,  akkor  nem  marad  túl  sok  lehetősége...  Eperlekvárt  kentem  a  pirítósra,  és  a  bárpult  mellé  ültem.  Val  néni  töltött még egy csésze kávét, és az étkezőn keresztül a dolgozószoba felé  emelte  a  tévé  távirányítóját,  ahol  életre  kelt  a  tizenöt  hüvelykes  lapos  képernyő, a kifinomult reggeli "társalgás" végét jelezve. 

31. 

‐ ... élőben a Tabooból a West Endben, ahol tegnap éjjel találták meg a  tizenkilenc éves Heidi Anderson holttestét a mosdó padlóján.  Neee...  Görcsbe  rándult  a  gyomrom  a  fél  szelet  pirítós  körül,  lassan  megfordultam  a  bárszéken,  miközben  rettegés  árasztotta  el  adrenalinnal  az  ereimet.  A  képernyőn  mesterkélten  pózoló  riporter  állt  a  klub  előtti  téglasétányon, amelybe tizenkét órával korábban lógtam be; miközben őt  néztem,  képét  egyszer  csak  Heidi  Anderson  fotója  váltotta  fel:  kerti  székben ül egy UT Arlington pólóban, szabályos foga ragyog, vörösesszőke  haját hátrafújja a préri fáradhatatlan szele.  Ez ő.  Nem kaptam levegőt.  ‐ Kaylee? Mi a baj?  Pislogtam,  és  gyorsan  beszippantottam  a  levegőt,  majd  felnéztem  a  nagynénémre,  aki  a  tányéromat  bámulta,  amelybe  lekvárral  lefelé  ejtettem a pirítósomat. Csoda, hogy a megevett felét nem küldtem vissza.  ‐  Semmi.  Felhangosítanád?  ‐  Eltoltam  a  tányéromat,  Val  néni  pedig  értetlen pillantással kísérve feltekerte a hangerőt.  ‐ A halál oka egyelőre ismeretlen ‐ mondta a riporter a képernyőn. ‐ De  a  Ms.  Anderson  holttestét  megtaláló  alkalmazott  szerint  nem  volt  rajta  külsérelmi nyom.  A  kép  ismét  változott,  és  immár  Traci  Marshall  bámult  a  kamerába  sápadtan a sokktól, és rekedten, mintha sírt volna.  ‐ Egyszerűen csak feküdt, mintha aludna. Azt hittem, elájult, amíg észre  nem vettem, hogy nem lélegzik.  Traci eltűnt, a riporter visszatért, de Val néni elnyomta a hangját.  ‐ Az nem Emma nővére?  ‐ De. Pultosként dolgozik a Tabooban.  Val néni komor arckifejezéssel meredt a tévére. 

32. 

‐ Ez annyira tragikus...  Bólintottam. Fogalmad sincs, mennyire. Nekem viszont van.  És libabőrös is lettem. Szóval tényleg megtörtént.  Korábbi pánikrohamaimnál a nagynénémnek és a nagybátyámnak nem  volt  oka  jelentőséget  tulajdonítani  hisztérikus  locsogásomnak  a  baljós  árnyékokról és a közeledő halálról. És mivel nem tudtak lecsendesíteni, ha  egyszer  megkezdtem  a  sikoltozást,  hazavittek  ‐  egyben  el  a  pánikom  kiváltójától ‐, hogy lenyugtassanak. Kivéve a legutolsó alkalommal, amikor  egyenesen  a  kórházba  hajtottak  velem,  felvetettek  a  pszichiátriai  osztályra,  és  kezdtek  mélységesen  sajnálkozó  tekintettel  figyelni.  Aggodalmasan. Kimondatlan megkönnyebbüléssel, hogy én veszítem el az  eszem, nem a saját, áldottan normális lányuk.  De  most  már  van  rá  bizonyítékom,  hogy  nem  őrültem  meg.  Igaz?  Láttam, hogy Heidi Andersont árnyék veszi körül, és tudtam, hogy meg fog  halni.  Elmondtam  Emmának  és  Nashnek.  És  most  beigazolódott  az  előérzetem.  Gyorsan álltam fel, a bárszék megcsikordult a kövön. El kell mondanom  valakinek.  Látnom  kell  a  visszaigazolást  valakinek  a  tekintetében,  a  megnyugtatást,  hogy  nem  csak  képzeltem  a  hírt,  mert  igazából,  ha  a  halálról  tudok  képzelegni,  mennyivel  lehet  nehezebb  annak  a  szegény,  beteg  agyamnak  a  híreket  is  kitalálnia?  De  a  nagynénémnek  nem  árulhattam el, mi történt, anélkül, hogy beismerném, miszerint belógtam  egy  diszkóba,  és  amint  azt  kimondanám,  a  többit  meg  sem  hallaná.  Egyszerűen elvenné a slusszkulcsomat, és felhívná az apámat.  Nem, kizárt, hogy Val néninek elmondjam. De Emma hinni fog nekem.  Miközben  a  nagynéném  engem  bámult,  a  mosogatóba  dobtam  a  tányéromat, és a szobámba rohantam, oda sem figyelve, amikor utánam  kiabált. Becsaptam az ajtót, az ágyamra vetettem magam, majd felkaptam  a telefonom az éjjeliszekrényről, ahová tölteni tettem előző este.  Emma  mobilját  hívtam,  és  majdnem  hangosan  felnyögtem,  amikor  az  anyja vette fel. Emma kivételesen több mint egy órával korábban hazaért  a megbeszéltnél. Most vajon mi a csudáért lehet büntetésben?  33. 

‐ Jó napot, Ms. Marshall. ‐ Hanyatt vetettem magam, és az egyenetlen  textúrájú,  tojáshéjszín  mennyezetet  bámultam.  ‐  Beszélhetnék  Emmel?  Elég fontos lenne.  Emma anyukája felsóhajtott.  ‐  Ma  nem,  Kaylee.  Emmának  tegnap  rumszaga  volt,  amikor  hazaért.  Határozatlan ideig szobafogságban van. És nagyon remélem, hogy te nem  ittál vele.  Ó,  a  fenébe.  Lehunytam  a  szemem,  és  megpróbáltam  olyan  válasszal  előállni,  amely  nem  tünteti  fel  züllött  színben  Emmát  hozzám  képest.  Semmi nem jutott eszembe.  ‐ Izé, nem. Én vezettem.  ‐  Nos,  legalább  egyikőtöknek  van  egy  kis  esze.  Tégy  nekem  egy  szívességet, és legközelebb oszd meg Emmával is. Mármint ha egyáltalán  kiengedem még valaha a házból.  ‐ Persze, Ms. Marshall. ‐ Letettem a telefont, és hirtelen megörültem,  hogy  nem  Marshalléknál  aludtam,  mint  azt  eredetileg  terveztem.  Ha  Emma büntetésben van, Traci pedig valószínűleg sokkos állapotban, akkor  a reggeli nem lehetett túl kellemes.  Pillanatnyi  habozás  és  rengeteg  előzetes  pánik  után  úgy  döntöttem,  felhívom  Nasht,  mert  a  rossz  hírneve  és  a  motivációival  kapcsolatos  gyanakvásom  ellenére  ő  nem  nevetett  ki,  amikor  megmondtam  neki  az  igazat a rohamommal kapcsolatban.  És  ha  Emma  szobafogságban  van,  csak  ő  marad  a  két  emberből,  akik  tudják.  Ismét  megfogtam  a  telefonomat  ‐  majd  rájöttem,  hogy  nem  tudom  Nash számát.  Gondosan  elkerülve  a  nagynénémet  és  a  nagybátyámat,  aki  a  házat  betöltő  szagból  kiindulva  immár  ébren  volt  és  bacont  sütött,  belopakodtam  a  nappaliba,  kikaptam  a  telefonkönyvet  a  dohányzóasztal  fiókjából,  majd  visszavittem  a  szobámba.  Négy  Hudson  volt  a  megfelelő 

34. 

kezdőbetűkkel,  de  az  utcájukban  csak  egy.  Nash  a  harmadik  kicsengés  után vette fel.  Olyan  hangosan  zakatolt  a  szívem,  hogy  biztos  voltam  benne,  a  telefonban  is  meghallja,  és  másodpercekig  nem  voltam  képes  hangot  kiadni.  ‐  Halló?  ‐  ismételte  meg  Nash  immár  éppen  olyan  ingerültnek,  mint  álmosnak tűnve.  ‐  Szia,  Kaylee  vagyok  ‐  nyögtem  ki  végül,  lázasan  reménykedve,  hogy  emlékszik  rám.  Hogy  nem  csak  képzeltem  az  előző  éjszakai  táncokat.  Mert,  őszintén  szólva,  a  korábbi  előérzetem  és  a  reggeli  hírek  után  még  bennem  is  felmerült,  hogy  Sophie‐nak  esetleg  igaza  lehet  velem  kapcsolatban.  Nash megköszörülte a torkát, és amikor megszólalt, hangja rekedt volt  az álmosságtól.  ‐ Szia. Nem azért hívsz, hogy lemondd, ugye?  A hívásom oka ellenére nem tudtam elfojtani egy mosolyt.  ‐ Nem. Én... nem láttad a híreket ma reggel?  Nash rekedtesen felnevetett.  ‐ Még a padlót sem láttam ma reggel. ‐ Ásított, és rugók nyikordultak a  vonalban. Nash még ágyban volt.  Elhessegettem  a  botrányos  képeket,  amelyeket  ez  a  tudat  keltett  bennem, és kényszerítettem magam, hogy a tárgyra koncentráljak.  ‐ Kapcsold be a tévét!  ‐ Engem nem érdekelnek annyira a világ eseményei... ‐  További rugók  nyikordultak,  amikor  Nash  megfordult,  és  valami  belesusogott  a  telefonjába.  Lehunytam  a  szemem,  és  az  ágyam  végének  dőltem,  mély  levegőt  szippantva.  ‐ Meghalt, Nash. 

35. 

‐ Micsoda? ‐ Nash immár kicsit éberebbnek tűnt. ‐ Ki halt meg?  Előrehajoltam, így az én ágyam is megnyikordult.  ‐  A  lány  a  klubból.  Emma  nővére  holtan  találta  a  Taboo  mosdójában  tegnap éjjel.  ‐ Biztos vagy benne, hogy ő az? ‐ Nash immár egyértelműen ébren volt,  és úgy képzeltem, egyenesen ül az ágyban. Remélhetőleg ing nélkül.  ‐  Nézd  meg  magad.  ‐  A  szekrényemen  lévő  tizenkilenc  hüvelykes  készülékre  fogtam  a  távirányítómat,  és  addig  kattintgattam  a  helyi  csatornákat, amíg olyat nem találtam, amely még mindig adta a sztorit. ‐  Kilences csatorna.  Valami  kattant  a  telefonban,  aztán  gépi  nevetés  harsant  Nash  szobájában.  Egy  pillanattal  később  az  ő  televíziójából  felhangzó  hangok  szinkronban csengtek az enyémmel.  ‐ Ó, a fenébe ‐ suttogta Nash. Majd mélyebb lett a hangja. Komolyabb.  ‐ Kaylee, történt már veled ilyen? Úgy értem, volt már igazad ilyesmiben?  Haboztam;  nem  voltam  biztos  abban,  mennyit  mondhatok  neki  el.  Ismét lehunytam a szemem, de a szemhéjam fonákján sem jelent meg a  megoldás.  Úgyhogy  felsóhajtottam,  és  elmondtam  Nashnek  az  igazat.  Végtére is, a legbizarrabb részét már tudja.  ‐ Nem tudom. Itt nem tudok erről beszélni. ‐ A legkevésbé sem volt arra  szükségem,  hogy  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  meghalljanak.  Vagy  büntetésbe kerülnék életem hátralévő részére, vagy visszazsuppolnának a  pszichiátriára.  ‐ Elmegyek érted. Fél óra múlva jó?  ‐ A kocsifelhajtón leszek.   

  36. 

  

3 Rekordidő  alatt  lezuhanyoztam,  és  huszonnégy  perccel  az  után,  hogy  leraktam  a  telefont,  tisztán,  szárazon,  felöltözve  és  éppen  csak  annyira  kisminkelve  álltam,  hogy  ne  tűnjek  sokkosnak.  De  még  a  hajamat  vasaltam,  amikor  meghallottam,  hogy  egy  autó  kanyarodik  a  kocsifelhajtónkra.  A  fenébe.  Ha  nem  én  érek  oda  előbb,  Brendon  bácsi  bekényszeríti  és  kihallgatásnak veti alá Nasht.  Kihúztam  a  hajvasalót  a  konnektorból,  visszarohantam  a  szobámba  a  telefonomért,  a  kulcsomért  és  a  tárcámért,  majd  végigrohantam  a  folyosón,  ki  a  bejáraton,  egy  lélegzetvétellel  kiáltva  oda  a  "jó  reggelt"‐et  és a "sziá"‐t döbbent nagybátyámnak.  ‐ Ebédhez még korán van. Mit szólnál egy kis palacsintához? ‐ kérdezte  Nash, amikor becsusszantam anyja autójának anyósülésébe, és magamra  húztam az ajtót.  ‐ Izé... persze, rendben. ‐ Bár a lelkiismeretemet nyomasztó halálesettel  és Nashsel a látóteremben nagyjából a kaja volt az utolsó, ami érdekelt.  Az  autónak  kávészaga  volt,  Nashnek  pedig  szappan‐,  fogkrém‐  és  valami  azonosíthatatlan,  kínzóan  csábító  jó  illata.  Legszívesebben  egészben  beszippantottam  volna,  és  nem  bírtam  levenni  a  szemem  az  álláról,  amely  aznap  reggel  sima  volt  ott,  ahol  előző  éjjel  kellemesen  borostás. Eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor az arca az enyémhez  simult;  le  kellett  hunynom  a  szemem  és  koncentrálnom,  hogy  kiűzzem  a  fejemből a veszélyes emléket.  Én  nem  vagyok  trófea,  bármilyen  jó  is  az  illata.  Vagy  az  íze.  És  a  váratlan,  ellenállhatatlan  késztetésbe,  hogy  megtudjam,  milyen  lehet  az  ajkát  az  enyémen  érezni,  tetőtől  talpig  megborzongtam,  és  kapkodva  37. 

próbáltam  valami  biztonságos  témába  kapaszkodni.  Valami  hétköznapit  mondani,  amiből  nem  derül  ki,  milyen  veszedelmes  irányba  kanyarodtak  el a gondolataim.  ‐ Úgy látom, beindult az autó ‐ mondtam, miközben magam elé húztam  a  biztonsági  övet.  Majd  némán  átkoztam  magam  ezért  az  ostoba  nyitásért. Hát persze, hogy beindult.  Nash  futó  pillantása  mintha  lyukat  égetett  volna  belém.  ‐  Szokatlanul  szerencsés vagyok.  Csak  bólogatni  tudtam  és  a  kapaszkodót  markolászni,  miközben  visszakényszerítettem a gondolataimat Heidi Andersonra, hogy eltereljem  őket Nashről, és... mindarról, amire nem lenne szabad gondolnom.  Amikor  Nash  ismét  felém  pillantott,  tekintete  a  torkomon  át  a  pólóm  nyakkivágásáig siklott, mielőtt állkapcsát megfeszítve visszarántotta volna  az útra. Én számoltam a lélegzetvételemet, hogy egyenletes maradjon.  A  helyi  étteremlánc,  a  Jimmy's  Omelet  egyik  bokszában  kötöttünk  ki,  ahol  délután  háromig  szolgálnak  fel  reggelit.  Nash  velem  szemben  ült,  karját az asztalon nyugtatta, ingujját félkönyékig feltűrte.  Miután  a  felszolgáló  felvette  a  rendelésünket  és  elment,  Nash  előrehajolt, és merészen, bizalmasan bámult a szemembe, mintha sokkal  több történt volna közöttünk, mint egy dalocska a sötét sikátorban és egy  majdnem‐csók.  De  a  dévajság  és  a  flört  eltűnt  belőle;  még  soha  nem  láttam ilyen komolynak. Komornak. Szinte aggodalmasnak.  ‐  Hát  jó...  ‐  Halkan  beszélt,  a  körülöttünk  társalgó,  csámcsogó  és  evőeszközeit  csörgető  tömeggel  ellentétben.  ‐  Szóval  tegnap  éjjel  megjósoltad  annak  a  lánynak  a  halálát,  és  ma  reggel  feltűnt  a  hírekben,  holtan.  Bólintottam,  és  közben  nagyot  nyeltem.  Így,  egyenesben  megfogalmazva  ‐  ilyen  tárgyilagosan  ‐  egyszerre  tűnt  őrültségnek  és  rémisztőnek. És nem voltam biztos abban, hogy melyik rosszabb.  ‐ Azt mondtad, voltak már korábban is ilyen baljós előérzeteid?  ‐ Csak néhányszor.  38. 

‐ Valóra vált bármelyik is?  Megráztam  a  fejem,  majd  megvontam  a  vállam,  és  felkaptam  a  szalvétába tekert evőeszközöket, hogy lefoglaljam a kezemet.  ‐ Nem tudok róla.  ‐  De  erről  is  csak  azért  tudsz,  mert  benne  volt  a  hírekben,  ugye?  ‐  Anélkül  bólintottam,  hogy  felnéztem  volna,  ő  pedig  folytatta.  ‐  Szóval,  lehet, hogy a többi is beigazolódott, csak te soha nem tudtad meg.  ‐ Lehet. ‐ De ha így van, akkor nem is biztos, hogy meg akarom tudni.  Mire elszakítottam  tekintetemet  a szalvétáról meg  a  félig kicsomagolt  késről és villáról, kiderült, hogy Nash figyelmesen fürkész, mintha minden  egyes  szavam  komoly  jelentőséggel  bírna.  Ajkát  szorosan  összepréselte,  homloka ráncos volt az összpontosítástól.  Fészkelődni  kezdtem  a  műbőrrel  bevont  padon,  zavartan  a  rám  irányuló  intenzív  figyelemtől.  Most  már  biztos,  hogy  úgy  gondolja,  tuti  kattant  vagyok.  Egy  lány,  aki  azt  hiszi  magáról,  megérzi,  mikor  fognak  mások  meghalni  ‐  ez  bizonyos  körökben  érdekesnek  számíthat,  még  ha  határozottan van is benne némi morbiditás.  De  egy  lány,  aki  tényleg  képes  megjósolni,  ha  valaki  meghal?  Ez  szimplán csak ijesztő.  Nash  összevonta  a  szemöldökét,  tekintete  ide‐oda  rebbent  a  két  szemem között, mintha konkrétan keresne bennük valamit. ‐ Kaylee, nem  tudod, miért van ez? Hogy mit jelent?  A  szívem  fájdalmasan  megugrott,  és  megmarkoltam  a  szakadt  szalvétát. ‐ Miből gondolod, hogy jelentene bármit is?  ‐  Hát...  nem  gondolom.  ‐  Nash  felsóhajtott,  és  hátradőlt  a  bokszban.  Lesütötte a szemét az asztalra, miközben elvett egy mini üveg eperlekvárt  a forgatható kínálótálcáról. ‐ De szerinted nem kellene jelentenie valamit?  Úgy értem, itt most nem lottónyertesekről és lóversenygyőzelmekről van  szó. Nem szeretnéd tudni, miért vagy erre képes? Vagy hogy hol vannak a  képességed határai? Vagy... 

39. 

‐  Nem  ‐  pillantottam  fel  élesen,  ingerülten  az  ismerős,  hányingerkeltő  rettegéstől,  amely  görcsbe  rántotta  a  gyomromat,  és  elvette  azt  a  kis  étvágyamat  is,  ami  még  volt.  ‐  Én  nem  akarom  tudni  a  hogyanokat  és  a  miérteket. Csak azt akarom tudni, mivel szüntethetném meg.  Nash  ismét  előrehajolt,  és  olyan  átható,  olyan  mélyen  belém  fúródó  pillantással szegezett a helyemre, hogy elállt a lélegzetem. ‐ És mi van, ha  semmivel nem lehet?  Hangulatom a puszta gondolattól is elkomorodott. Megráztam a fejem,  tagadva ezt a lehetőséget.  Nash ismét a lekvárra pillantott, megpördítette az asztalon, és amikor  visszanézett, sokkal lágyabb volt a tekintete. Együtt érző.  ‐ Kaylee, neked segítségre van szükséged.  Elkeskenyedett a szemem, belém hasított a düh és az árulás.  ‐  Úgy  gondolod,  pszichológus  kell  nekem?  ‐  Minden  egyes  lélegzetvételem  gyorsabb  volt,  mint  az  előző,  miközben  az  élénk  színű  kórházi  köpenyek,  injekciós  tűk  és  párnázott  kézibilincsek  emléke  ellen  küzdöttem. ‐ Nem vagyok őrült.  Felálltam,  az  asztalra  dobtam  a  kést,  de  amikor  el  akartam  viharzani  Nash mellett, ő határozottan átkarolta a derekamat, és kitekeredett, hogy  felnézzen rám.  ‐ Kaylee, várj, én nem erre...  ‐ Engedj el. ‐ Ki akartam szabadítani a karomat, de attól féltem, ha Nash  nem engedi el, elveszítem. Mindegy, hogy négypontos béklyóról vagy egy  makacs  kézről  van  szó,  ha  nem  tudok  kiszabadulni.  A  gyomromból  pánik  kúszott  fel  lassan,  miközben  igyekeztem  ellenállni  a  késztetésnek,  hogy  kirántsam  magam  Nash  kezéből.  Összeszorult  a  mellkasom,  és  mozdulatlanná merevedtem az elszántságtól, hogy higgadt maradjak.  ‐ Az emberek minket néznek... ‐ suttogta Nash sürgetően.  ‐ Akkor engedj el. ‐ Immár minden egyes lélegzetvételem rövid volt és  sebes, izzadni kezdett a könyökhajlatom. ‐ Kérlek. 

40. 

Nash elengedett.  Kifújtam  a  levegőt,  lecsukódott  a  szemem;  csigalassan  kúszott  felfelé  bennem  a  megkönnyebbülés.  De  arra  még  nem  bírtam  rávenni  magam,  hogy  megmozduljak.  Egyelőre  nem.  Nem  lettem  volna  képes  rá  anélkül,  hogy futásnak erednék.  Ráébredtem,  hogy  a  csuklómat  dörzsölöm,  és  annyira  ökölbe  szorítottam  a  kezem,  hogy  a  körmöm  a  tenyerembe  vájt.  Valahonnan  távolról érzékeltem, hogy az étterem elcsendesedett körülöttünk.  ‐  Kaylee,  kérlek,  ülj  le.  Nem  úgy  értettem.  ‐  Nash  hangja  lágy  volt.  Megnyugtató.  A kezem lassan elernyedt, és mély levegőt vettem.  ‐ Kérlek ‐ ismételte meg Nash. Minden csepp önuralmamra szükségem  volt,  hogy  visszakényszerítsem  magam  és  leüljek  a  párnázott  padra.  A  kezemmel az ölemben.  Szótlanul  üldögéltünk,  amíg  folytatni  nem  kezdték  körülöttünk  a  beszélgetést;  én  az  asztalra  meredtem,  Nash  pedig  rám,  legalábbis  erre  tippeltem.  ‐  Jól  vagy?  ‐  kérdezte  végül,  miközben  a  pincérnő  letette  az  ételt  a  mögöttem  lévő  asztalra.  Éreztem,  hogy  a  boksz  fatámlájának  dőlve  elernyed a feszültség a vállamban.  ‐  Nincs  szükségem  orvosra.  ‐  Kényszerítettem  magam,  hogy  felpillantsak,  készen  arra,  hogy  szembeszálljak  Nashsel,  amennyiben  ezt  vitatná. De ez nem történt meg.  Nash sóhaja súlyos volt a vonakodástól.  ‐ Tudom. A nagynénéddel és a nagybátyáddal kellene beszélned.  ‐ Nash...  ‐ Lehet, hogy ők tudnának neked segíteni, Kaylee. El kellene mondanod  valakinek...  ‐  Tudják,  oké?  ‐  Az  asztalra  pillantottam,  és  azon  kaptam  az  ujjaimat,  hogy még apróbb darabokra szaggatják a már eleve szétcincált szalvétát.  41. 

Miközben  félrerántottam  őket,  elkaptam  Nash  pillantását,  és  hirtelen  elöntött  a  vakmerő  késztetés,  hogy  elmondjam  neki  a  teljes  igazságot.  Elvégre mennyit tudnék még rontani a rólam alkotott véleményén?  ‐ Amikor legutóbb ez történt, kiborultam és sikoltozni kezdtem. És nem  bírtam  abbahagyni.  Kórházba  vittek,  és  nem  engedtek  kijönni,  amíg  mindannyian  egyet  nem  értettünk  abban,  hogy  túltettem  magam  a  "képzelgéseimen  és  a  hisztériámon",  és  nem  kell  ezekre  több  szót  vesztegetnünk.  Oké?  Úgyhogy  nem  hinném,  hogy  sokat  segítene,  ha  beszélnék velük, amennyiben nem akarom az őszi szünetet a pszichiátrián  tölteni.  Nash pislogott; az arcán egyetlen pillanat alatt hitetlenkedés, undor és  felháborodás  futott  át,  mielőtt  a  dühnél  állapodott  volna  meg,  mélyen  összevonva  a  szemöldökét,  a  karjait  megfeszítve,  mintha  kész  lenne  megütni valamit.  Beletelt  pár  pillanatba,  amíg  megértettem,  hogy  ebből  semmi  nem  ellenem  irányul.  Hogy  Nash  nem  azért  dühös,  és  nem  azért  szégyelli  magát, mert az iskola hülyegyerekével látják. Már csak azért sem, mert a  hülyeségemről  senki  más  nem  tud.  Senki,  csak  Sophie,  őt  pedig  a  szülei  társadalmi  elszigeteltséggel  fenyegették  meg  ‐  szigorú  szobafogsággal  ‐,  amennyiben valaha kiszivárogtatja a családi titkot.  ‐  Mennyi  időbe  tellett?  ‐  kérdezte  Nash.  Tekintete  olyan  mélyen  fúródott az enyémbe, hogy felmerült bennem, nem képes‐e a szememen  át egyenesen az agyamba látni.  Felsóhajtottam  és  egy  kis  cukormentes  szirup  üvegének  a  címkéjét  piszkálgattam.  ‐  Egy  hét  után  a  megfelelő  dolgokat  kezdtem  mondani,  és  a  nagybátyám  az  orvosok  javaslata  ellenére  hazavitt.  Az  iskolában  azt  mondták, influenzás lettem. ‐ Akkoriban másodikos voltam. Majdnem egy  évvel  azelőtt  volt,  hogy  megismerkedtem  volna  Nashsel,  akinek  a  csapattársaival Emma éppen randizgatni kezdett.  Nash lehunyt szemmel nagyot sóhajtott. 

42. 

‐ Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem vagy őrült. A tegnap  éjszaka is ezt bizonyítja.  Némán  bólintottam.  Ha  félreértettem  a  reakcióját,  akkor  soha  többé  nem  leszek  képes  felemelt  fejjel  belépni  a  saját  iskolámba.  De  ebben  a  pillanatban még némi ingerültségbe sem voltam képes belelovalni magam  emiatt.  Így  semmiképpen,  hogy  felfedtem  minden  titkomat,  ott  hevert  a  szívem  csupaszon,  és  a  rettegés  fenyegetése  bujkált  a  gyógyszerektől  ködös emlékekben, amelyeket szerettem volna eltemetni.  ‐ Megint beszélned kell velük, és...  ‐ Nem.  De Nash úgy folytatta, mintha meg sem szólaltam volna.  ‐ ... ha nem hisznek neked, hívd fel az apádat.  ‐ Nem, Nash.  Mielőtt  ismét  vitába  szállhatott  volna  velem,  sima,  sápadt  kéz  jelent  meg  a  látóteremben:  a  pincérnő  tányért  tett  elénk.  Még  csak  meg  sem  hallottam, hogy közeledik, és, tágra nyílt szeméből ítélve, Nash sem.  ‐  Oké,  srácok,  vessétek  rá  magatokat.  És  szóljatok,  ha  hozhatok  még  valamit, rendben?  Mindketten bólogattunk, miközben a pincérnő elsétált. De én csak arra  voltam  képes,  hogy  háromszög  alakúra  vágjam  a  palacsintámat,  és  a  szirupba nyomkodjam. Nem volt étvágyam. Még Nash is csak piszkálta az  ételt.  Végül  letette  a  villáját,  és  addig  köszörülte  a  torkát,  amíg  fel  nem  pillantottam. ‐ Nem foglak tudni rábeszélni, ugye?  Megráztam a fejem. Nash felsóhajtott, majd magára erőltetett egy kis  mosolyt.  ‐ Mi a véleményed a libákról?     A reggeli után, amelyet én nem ettem meg, Nash pedig nem élvezett, egy  szendvicsboltban  Nash  vett  egy  zacskó  száraz  kenyeret.  A  White  Rock  tóhoz  indultunk,  hogy  megetessünk  egy  falkányi  gágogó,  csipegető  libát,  43. 

amelyek között néhány bélpoklos kis démon is akadt. Egyikük egyenesen a  kezemből  kapott  ki  egy  darab  kenyeret,  majdnem  az  ujjammal  együtt,  másikuk pedig belecsípett Nash cipőjébe, amikor annak tulajdonosa nem  szedegette elég gyorsan az ételt a zacskóból.  Miután  a  kenyér  elfogyott,  elmenekültünk  a  libák  elől  ‐  nem  volt  könnyű  ‐,  hogy  körbesétáljuk  a  tavat.  A  szél  csomókba  fújta  a  hajamat,  megbotlottam a móló egyik laza deszkájában, de amikor Nash megfogta a  kezem,  nem  húztam  el,  és  a  csend  kettőnk  között  nem  tűnt  kínosnak.  Hogyan is lehetett volna az, amikor Nash immár a lelkem minden árnyékát  látta, az elmém minden zugába bepillanthatott, és egyszer sem nevezett  elmebetegnek. Vagy próbált meg letapizni.  És  vajon  miért  nem,  gondolkoztam,  pillantást  lopva  Nash  arcára,  miközben  ő  a  napfénytől  hunyorogva  bámulta  a  tavat.  Nem  vagyok  elég  csinos?  Nem,  nem  akartam  a  legújabb  bejegyzés  lenni  az  állítólagos  dicsőséglistáján, de nem bántam volna, ha tudom, érdemesnek tart‐e rá.  Észrevette, hogy őt nézem; elmosolyodott. A szeme inkább zöld, mint  barna  volt  a  napfényben,  és  mintha  finoman  hullámzott  volna,  valószínűleg a víz mozgását visszatükrözve. ‐ Kaylee, lehet egy személyes  kérdésem?  Mármint a halál és az elmebetegség nem elég személyes?  ‐ Csak ha én is kérdezhetek valamit.  Láthatóan  elgondolkozott,  majd  elvigyorodott,  egyetlen  mély  gödröcskét megvillantva, és megszorította a kezem menet közben.  ‐ Előbb te.  ‐ Lefeküdtél Laura Bell‐lel?  Megtorpant,  és  hosszú,  gyönyörű  fiúszempillái  felett  színpadiasan  vonta fel a szemöldökét.  ‐ Ez nem igazságos. Én sem kérdeztem, kivel voltál már.  Megvontam a vállam, élvezve a zavarát.  ‐ Kérdezz csak. ‐ Egy ujjamra sem lenne szükségem a listához.  44. 

Nash  morcos  arcot  vágott;  neki  láthatóan  másféle  kérdések  jártak  a  fejében.  ‐ Ha azt mondom, igen, mérges leszel?  Megint megvontam a vállam.  ‐ Ez nem tartozik rám.  ‐ Akkor miért érdekel?  Grrr...  ‐  Rendben,  új  kérdés.  ‐  Meghúztam  a  kezét,  hogy  ismét  elinduljunk,  közben  összeszedtem  a  bátorságomat,  hogy  megkérdezzek  valamit,  amivel  kapcsolatban  nem  tudtam  biztosan,  akarom‐e  a  választ.  De  ezzel  tisztába kellett jönnöm, még mielőtt tovább bonyolódnak a dolgok. ‐ Mit  keresel itt? ‐ emeltem meg összefonódott kezeinket a nyomaték kedvéért.  ‐ Mi hasznod van ebből?  ‐ A bizalmad, remélhetőleg.  Kicsit megszédültem, és elnyomtam egy kába mosolyt.  ‐ Ennyi? ‐ pislantottam fel rá, miközben felléptünk a mólóra. Még ha ez  igaz is, akkor sem lehet a teljes igazság. Kierőltettem egy gúnyos fintort. ‐  Biztos, hogy nem csak le akarsz fektetni?  Nash vigyora ezúttal őszinte volt; magához húzott és gyengéden a régi  fakorláthoz nyomott, az ajkával alig pár centire az orromtól.  ‐ Ez ajánlat?  A szívem zakatolt, hagytam, hogy az ujjaim elidőzzenek a hátán, hogy  végigsimítsanak a feszes, sima síkokon a hosszú ujjú pólója alatt. Közelről  éreztem az illatát. Egyetlen pulzuskiakasztó pillanatra elgondolkodtam...  Majd a fantáziákat összetörő puffanással értem földet ismét.  Arra van legkevésbé szükségem, hogy felkerüljek Nash Hudson levetett  csajainak  listájára.  Ám  mielőtt  kigondolhattam  volna,  hogyan  közölhetném  ezt  vele  anélkül,  hogy  megharagítanám,  vagy  mintha 

45. 

végtelenül prűdnek tűnnék, Nash szemében vidámság villant, előrehajolt,  és puszit nyomott az orrom hegyére.  Én levegő után kapkodtam, ő pedig felnevetett.  ‐ Csak vicceltem, Kaylee. De nem hittem volna, hogy ilyen sokat fogsz  gondolkozni  a  válaszon.  ‐  Elvigyorodott,  majd  hátralépett,  és  ismét  megfogta a kezem, miközben én döbbenten, égő arccal meredtem rá.  ‐ Kérdezd meg, amit akartál, még mielőtt meggondolnám magam.  Nash mosolya elhalványult; az ugratásnak vége. Mi mást akarhat vajon  tudni? Hogy mit adnak reggelire a pszichiátrián?  ‐ Mi történt az anyukáddal?  Ó.  ‐  Nem  muszáj  elmondanod.  ‐  Nash  megállt  és  felém  fordult,  visszakozva, mivel zavarként értelmezte a megkönnyebbülésemet. ‐ Csak  kíváncsi lettem volna. Arra, hogy milyen ember volt.  Hátrasimítottam pár kócos, barna fürtöt az arcomból.  ‐ Semmi baj. ‐ Persze azt kívántam, bár élne még az anyám, és nagyon  szerettem volna, ha a saját családommal élhetek, nem pedig Sophie‐éval.  De  anya  olyan  régen  elment  már,  hogy  alig  emlékeztem  rá,  és  megszoktam  már  a  kérdést.  ‐  Autóbalesetben  halt  meg,  amikor  hároméves voltam.  ‐ Apáddal szoktál találkozni?  Megvontam a vállam, és lerúgtam egy kavicsot a mólóról.  ‐  Régebben  évente  többször  is  meglátogatott.  ‐  Utána  már  csak  karácsonykor  és  a  születésnapomon.  Most  meg  már  egy  éve  nem  is  láttam.  Nem  mintha  zavart  volna.  Neki  megvan  a  saját  élete  ‐  feltételezhetően ‐, nekem pedig az enyém. A Nash szemében megvillanó  együttérzésből  ítélve  azokat  a  részeket  is  hallotta,  amelyeket  nem  mondtam  ki  hangosan.  Majd  alig  észrevehetően  megváltozott  az  arckifejezése ‐ immár nem tudtam pontosan értelmezni. 

46. 

‐  Még  mindig  úgy  gondolom,  el  kellene  mesélned  apádnak  a  tegnap  éjjelt.  Elfintorodtam, és visszafelé indultam a mólón karomat a mellkasomon  összefonva,  örülve,  hogy  a  szél  kivételesen  kifelé  fújja  a  hajamat  az  arcomból.  Nash utánam kocogott.  ‐ Kaylee...  ‐  Tudod,  mi  ebben  a  legrosszabb?  ‐  estem  neki,  amikor  felzárkózott  mellém, és sétatempóra lassított.  ‐  Micsoda?  ‐  Nash  meglepettnek  tűnt  attól,  hogy  egyáltalán  hajlandó  vagyok beszélni róla. Csakhogy én nem az apámról beszéltem.  Lecsukódott  a  szemem,  és  amikor  elhalt  a  szél,  a  napfény  melegnek  tűnt az arcomon, meglepő kontrasztban a bennem gyűlő jegességgel.  ‐  Úgy  érzem,  tennem  kellett  volna  valamit,  hogy  megakadályozzam.  Úgy értem, tudtam, hogy meg fog halni, és még csak nem is szóltam neki.  Egyszerűen  csak  behúztam  fülem‐farkam,  és  hazamenekültem.  Hagytam  őt meghalni, Nash.  ‐ Nem. ‐ Nash hangja szilárd volt. Nekem nagyra nyílt a szemem, amikor  maga felé fordított, a fadeszkák pedig nyikorogtak alattunk. ‐ Nem tettél  semmi rosszat, Kaylee. Az, hogy tudtad, meg fog történni, nem jelenti azt,  hogy meg is akadályozhattad volna.  ‐  Lehet,  hogy  mégis  azt  jelenti.  Még  csak  meg  sem  próbáltam!  ‐  És  annyira  lefoglalt,  hogy  számomra  mit  jelent  a  lány  halála,  hogy  szinte  el  sem gondolkoztam, mit tehettem volna érte.  Nash tekintete az enyémbe fúródott, az arckifejezése harcias volt.  ‐ Ez nem olyan egyszerű. A halál nem véletlenszerűen szokott lecsapni.  Ha annak a lánynak eljött az ideje, egyikünk sem tudta volna megmenteni  semmivel.  Hogyan lehet ebben ennyire biztos?  ‐ Legalább szólhattam volna neki...  47. 

‐  Nem!  ‐  Nash  éles  hangjától  mindketten  meglepődtünk,  és  amikor  nyúlt, hogy megfogja a karom, tettem egy lépést hátra. Lehajtotta a fejét  és széttárt karral jelezte, nem akar hozzám érni, majd zsebre dugta. ‐ Nem  hitt volna neked. És egyébként is, veszélyes olyanba ártanod magad, amit  nem  értesz,  márpedig  ezt  még  nem  érted.  Ígérd  meg,  hogy  ha  ez  ismét  megtörténik, nem teszel semmit. És nem is mondasz semmit. Egyszerűen  fordulj sarkon, és menj el onnan. Rendben?  ‐  Rendben  ‐  egyeztem  bele.  Nash  kezdett  ijesztőnek  tűnni  tágra  nyílt,  őszinte tekintetével, feszesre, vékonyra préselt szájával.  ‐ Ígérd meg ‐ ragaszkodott hozzá harciasan villogó és kavargó íriszekkel  a ragyogó napfényben. ‐ Meg kell ígérned.  ‐  Megígérem.  ‐  És  ezt  komolyan  is  gondoltam,  mert  abban  a  pillanatban, ahogy a nap éles fény‐árnyék metszetté változtatta az arcát,  Nash egyszerre tűnt ijedtnek és ijesztőnek.  És ami még rosszabb, olyannak, mint aki pontosan tudja, miről beszél.   

 

48. 

  

4 Nash két órával azelőtt, hogy munkába kellett indulnom, hazavitt; befelé  sétálva  az  ajtón  a  frézia  illatától  azonnal  megfájdult  a  fejem.  Sophie  otthon van.  Unokatestvérem  felállt  a  kanapéról,  amelyről  egyértelműen  a  függönyön  kukucskált  kifelé,  és  vékony,  manikűrözött  kezét  a  medencecsontjára tette szűk csípőfarmerje felett.  ‐ Ez meg ki volt? ‐ kérdezte, noha összehúzott szeme arról árulkodott,  megvan már a gyanúsítottja.  Én kedvesen elmosolyodtam, és besétáltam mellette az előtérbe.  ‐ Egy srác.  ‐ Akit úgy hívnak, hogy...? ‐ Sophie követett a szobámba, ahol úgy ült le  bevetetlen  ágyamra,  mintha  a  sajátja  lenne.  Vagy  mintha  barátnők  lennénk.  Ezt  csak  akkor  játszotta  el,  ha  akart  tőlem  valamit,  általában  pénzt  vagy  fuvart.  Ezúttal  egyértelműen  információra  vadászott.  Pletykára,  hogy  tovább  táplálhassa  a  szóbeszédek  tábortüzét,  amelyet  a  barátnőivel  tartanak  életben  az  iskolában.  De  én  nem  kívántam  ezt  a  lángot szítani.  Hátat fordítottam neki, hogy zsebeim tartalmát a polcomra tegyem.  ‐ Nem tartozik rád. ‐ A tükörben láttam, hogy fintor szalad át az arcán,  eltorzítva  tündérvonásait.  Az  a  baj  azzal,  ha  az  ember  mindig  mindent  megkap,  amire  csak  vágyik,  hogy  nem  lesz  felkészülve  a  csalódásra,  amikor  eljön.  És  én  örömmel  ismertettem  meg  Sophie‐t  ezzel  az  élménnyel.  ‐ Anya azt mondta, hogy egy végzős. ‐ Felhúzta a lábát az ágyamra, és  cipőstül‐mindenestül  törökülésbe  ült  rajta.  Nem  válaszoltam,  ő  a  49. 

tükörképemre meredt. ‐ Ki tudom deríteni, ki volt az, kábé két másodperc  alatt.  ‐ Akkor nincs is szükséged tőlem semmire. ‐ Magas lófarokba fogtam a  hajam. ‐ Üdv a klubban, Sherlock kisasszony.  Sophie  szája  körül  apró  ráncok  jelentek  meg,  amikor  grimaszolt.  Én  keresztülsétáltam  a  szobámon,  hogy  levegyem  az  egyenruhám  blúzát  a  vállfáról, amely himbálózva a szekrény rúdján maradt.  ‐  Kifelé.  Mennem  kell  dolgozni.  Hogy  ki  tudjam  fizetni  a  kocsim  biztosítását.  ‐  Sophie  még  öt  hónapig  nem  tehet  autóvezetői  vizsgát,  és  halálra idegesíti, hogy én vezethetek, ő pedig nem.  Az  autóm  a  legjobb  dolog,  amit  valaha  kaptam  az  apámtól,  még  ha  használtan is vette. És még ha konkrétan nem is látta soha.  ‐ Ha már az autóknál tartunk, a titkos pasidé ismerősnek tűnt. Kis ezüst  Saab bőrülésekkel, ugye? ‐ állt fel Sophie, majd kezdett lassan az ajtó felé  andalogni,  keskeny  csípőjét  ringatva,  a  fejét  oldalra  billentve,  mintha  gondolkozna. ‐ A hátsó ülése tök kényelmes, még a kis szakadás ellenére is  az anyósülés mögött.  Fájdalom hasított az államba, a fogamat csikorgattam.  ‐  Add  át  üdvözletemet  Nashnek  ‐  dorombolta  Sophie  fél  kezét  az  ajtómra  fonva.  Majd  arckifejezése  a  dühödt  medúzaszerűből  irgalmas  szamaritánusosba  csapott  át  egyetlen  másodperc  leforgása  alatt.  ‐  Nem  bántani  akarlak,  Kaylee,  de  úgy  gondolom,  tudnod  kell  az  igazat.  ‐  Halványzöld  szeme  tágra  nyílt  a  megjátszott  ártatlanságtól.  ‐  Csak  arra  használ téged, hogy a közelembe kerülhessen.  Felhorgadt  bennem  az  indulat,  és  rávágtam  az  ajtót.  Ő  felkiáltott,  és  még éppen időben kapta el a kezét ahhoz, hogy ne törjön el négy ujja. A  kezem ökölbe szorult a blúzomon, amelyet az ágytakarómon Sophie után  maradt táncoslányfenék‐mélyedésre dobtam.  Téved. De azért nézegetni kezdtem a tükörképemet, és megpróbáltam  olyannak  látni  magam,  mint  mások.  Amilyennek  Nash  lát.  Nem,  nekem  nincs olyan kecses balett‐táncosalkatom, mint Sophie‐nak, sem olyan buja  50. 

idomaim, mint Emmának, de azért nem vagyok visszataszító. Ugyanakkor  persze  Nash  sokkal  jobbat  is  szerezhet,  mint  olyasvalakit,  aki  nem  visszataszító.  Vajon  ezért  nem  csókolt  meg?  Én  csak  egy  kis  szórakozás  vagyok  két  barátnő között? Vagy szánalomból találkozgat velem? Jótékonysági aktus  lehetősége lennék a jólelkű menőgyerekeknek?  Nem. Nem vesztegetne ennyi időt arra, hogy olyanokkal beszélgessen,  akik  nem  érdeklik,  még  akkor  sem,  ha  csak  futó  kalandot  keres.  Vannak  könnyebben kapható lányok is.  De  tudnék  mit  kezdeni  egy  objektív  külső  véleménnyel.  Kezemben  a  telefonommal  az  ágyra  vetettem  magam,  és  visszafojtottam  a  lélegzetemet,  amíg  leütöttem  a  gombokat,  abban  reménykedve,  hogy  Emma visszakapta már a telefonját az anyukájától.  Nem  volt  ilyen  szerencsém.  Két  nagyon  hosszú  perccel  azután,  hogy  elküldtem az SMS‐t ‐ TUDSZ BESZELNI? ‐, megjött a válasz.  MEG MINDIG BUNTETÉSBEN VAN. BESZELJ EMMAVAL A MUNKAHELYETEKEN. Nem  lett  volna  szabad  megtanítania  az  anyját  SMS‐ezni.  Mondtam  neki, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.  Emmel  ugyanarra  a  műszakra  voltunk  beosztva,  úgyhogy  délután  beavattam  a  randim  részleteibe,  miközben  jegyeket  árusítottunk  a  legújabb  animációs  filmre  és  az  elkerülhetetlen  romantikus  vígjátékra.  A  vacsoraszünetünk alatt leültünk a büfé egyik sarkába, ahol megosztoztunk  egy  perecén  és  némi  sajtos  chipsen,  miközben  én  Heidi  Andersonról  meséltem  ‐  akiről  Emmának  nem  szólt  a  nővére  ‐  ott,  ahol  senki  nem  hallhatott meg minket.  Emmát  sokkolta  a  megérzésem  beigazolódása,  és  egyetértett  abban  Nashsel,  hogy  el  kellene  mondanom  a  nagynénémnek  és  a  nagybátyámnak,  noha  őt  inkább  az  motiválta,  hogy  az  orruk  alá  dörgölhetném,  igazam  volt,  nem  pedig  az,  hogy  segíthetnének  kitalálni,  mihez kezdjek a morbid tehetségemmel. 

51. 

De  én  ismét  nemet  mondtam  a  tanácsra.  Nem  vágytam  még  egyszer  találkozni dr. Nelsonnal ‐ az orvosi béklyók és a zombigyógyszerek urával.  Ami  azt  illeti,  abba  a  reménybe  kapaszkodtam,  hogy  a  következő  előérzetem ‐ már ha lesz ilyen egyáltalán ‐ csak hónapok, vagy akár évek  múlva  következik  be.  Végtére  is,  az  előző  kettő  között  majdnem  kilenc  hónap telt el.  Műszakom vége a rendes sebesség felével vonszolta magát, mivel nem  egészen tizenöt perccel később Emmát a büfébe rendelte a főnökünk, én  pedig  magamra  maradtam  egy  A&M‐es,  informatika  szakos  egyetemistával,  akinek  az  atlétáján  ‐  amelyet  az  egyenruhája  megemelésével  mutatott  meg  ‐  az  állt:  "A  másik  felsőm  egy  birodalmi  rohamosztagos egyenruha".  Amikor végre véget ért a napom, kijelentkeztem, és Emmát vártam az  öltözőben. Miközben becipzároztam a dzsekimet, Emma tolta be magát az  ajtón,  majd  állt  meg  benne  a  testével  tartva  nyitva,  és  arcát  sötét  arckifejezés öntötte el.  ‐ Mi a baj? ‐ állt meg a kezem az akasztó felett, amelyen még ott lógott  a kabátja.  ‐ Gyere. Ezt hallanod kell. ‐ Emma szélesebbre tárta az ajtót, és félreállt,  hogy  elmehessek  mellette.  De  én  haboztam.  Nagyon  úgy  tűnt,  nem  jó  híreket  hoz,  én  pedig  pillanatnyilag  torkig  voltam  mindennel,  ami  hátborzongató és lehangoló. ‐ Komolyan. Ez tényleg fura.  Felsóhajtottam,  majd  kezemet  a  dzsekim  zsebébe  dugva  követtem  őt  huszonöt  méter  ragacsos  linóleumon  és  a  mozi  előcsarnokán  keresztül  a  büfé pultjához.  Jimmy  Bames  éppen  egy  vevővel  volt  elfoglalva,  de  amint  meglátta,  hogy Emma beszélni akar vele, olyan gyorsan végzett a rendeléssel, hogy  majdnem  elfelejtett  vajat  spriccelni  a  pattogatott  kukoricára.  Kicsit  bele  van esve Emmába.  És nem ő az egyetlen.  ‐  Már  vissza  is  jöttél?  ‐  Jimmy  biccentett  felém,  majd  mindkét  duci  alkarjával  az  üvegpultra  támaszkodott;  úgy  bámulta  Emet,  mintha  annak  52. 

tekintetében  rejtőzne  az  élet  értelme.  Ujjai  sárga  foltosak  voltak  a  vaj  ízesítésű  étolajtól,  ő  maga  bűzlött  a  pattogatott  kukoricától  és  a  fekete  köténye elejére ömlött ánizsos üdítőtől.  ‐ Elmesélnéd Kaylee‐nek, mit mondott Mike?  Jimmy ütődött, hűséges kiskutyamosolya elhalványult, és a srác felállt,  hogy mindkettőnk felé forduljon.  ‐ A legbizarrabb dolgot, amit valaha hallottam.  A  pult  alá  nyúlt,  hogy  egy  adag  nejlonba  csomagolt  félliteres  papírpoharat  vegyen  elő,  és  miközben  magyarázott,  újra  feltöltötte  az  adagolót.  ‐ Te ismered Mike Powellt, igaz? ‐ kérdezte.  ‐ Igen. ‐ Emmára pillantottam, kérdőn felvonva mindkét szemöldököm,  de ő csak biccentett Jimmy felé, némán felszólítva engem, hogy figyeljek  csak.  Jimmy  fejjel  lefelé  álló  kupac  poharat  nyomott  a  pulton  lévő  lyukba,  hogy helyet csináljon a többinek.  ‐  Mike  ma  elvállalt  egy  műszakot  az  arlingtoni  büfében  valami  srác  helyett, akit kirúgtak, mert beleköpött valakinek a kólájába.  ‐ Hé, kaphatnék egy kis pattogatott kukoricát?  Középkorú pasast láttam a kasszánál, akit egy kislány követett, szájában  a hüvelykujjával, és egy nagyobb fiú, akinek a pillantása ‐ és a hüvelykujja ‐  a PSP‐jére tapadt.  ‐  Jumbó  méretűt  szeretne,  uram?  ‐  tartotta  fel  felénk  Jimmy  az  ujját,  hogy csak egy pillanat, majd elnavigált a legközelebbi pattogatottkukorica‐ automata  felé  a  jó  néhányból,  miközben  én  kihalásztam  zsebemből  a  telefonom, hogy megnézzem az időt. Már elmúlt kilenc, és majdnem éhen  haltam.  És  nem  állíthattam  volna,  hogy  kíváncsian  vártam,  milyen  fura,  bizarr történetet akar Jimmy elmesélni.  Miután  a  vásárlók  eltávoztak  az  egészségtelen  ételekkel  és  üdítővel  megrakott papírtálcájukkal, Jimmy visszafordult felénk.  53. 

‐ Szóval, Mike idetelefonált egy fél órája, és teljesen ki volt borulva. Azt  mondta,  valami  lány  pont  a  kasszája  előtt  halt  meg  ma  délután.  Egyszerűen csak holtan esett össze, kezében a pattogatott kukoricájával.  Belém  hasított  és  bentről  kifelé  megfagyasztott  a  sokk.  Emmára  pillantottam,  aki  komoran  bólintott.  Miközben  visszafordultam  Jimmy  felé,  mélyen  bennem  sötét,  kényelmetlen  érzés  bontakozott,  és  jeges  ujjaival felfelé kúszott a gerincemen.  ‐ Komolyan mondod?  ‐  Teljesen.  ‐  Jimmy  a  maradék  poharak  köré  tekerte  a  nejloncsövet.  ‐  Mike azt mesélte, valószerűtlen volt. A mentősök elvitték a holttestet egy  kicseszett  hullazsákban,  a  főnök  meg  bezáratta  a  helyet,  és  cserekuponokat  osztogatott  a  vendégeknek.  A  rendőrök  pedig  Mike‐ot  kérdezgették, és próbálták kitalálni, mi történhetett.  Emma  azt  nézte,  hogyan  reagálok,  de  én  csak  bámultam  magam  elé,  kezemmel a pult szélét markolászva, képtelenül arra, hogy logikus rendbe  kényszerítsem a szétszórt gondolataimat. A hasonlóság Heidi Andersonnal  nyilvánvaló  volt,  de  nem  volt  konkrét  indokom  összekötni  a  két  halálesetet.  ‐  Sikerült  kideríteniük,  hogyan  halt  meg?  ‐  kérdeztem  végül,  belekapaszkodva  az  első  összefüggő  gondolatba,  amely  megformálódott  bennem.  Jimmy megvonta a vállát.  ‐ Mike azt mondta, az egyik percben még jól volt, a másikban ott feküdt  hanyatt.  Semmi  köhögés,  semmi  fuldoklás,  semmi  szívet  vagy  fejet  markolászás.  Homályos, súlyos rettegés kezdett feltorlódni bennem, a rossz előérzet  lassú  fortyogása  a  pánik  hirtelen  fellángolásához  képest,  amelyet  akkor  éreztem,  amikor  Heidi  árnyék‐szemfedőjét  pillantottam  meg.  Ezek  a  halálok összefüggenek. Nem lehet másképp. 

54. 

Emma  ismét  engem  bámult,  én  pedig  valószínűleg  pontosan  olyan  rosszul néztem ki, ahogy éreztem magam, mert az egyik kezét a vállamra  tette.  ‐ Kösz, Jimmy. Szerdán találkozunk.  A  hazaúton  Emma  meglazította  a  biztonsági  övét  és  kicsavarodott  az  anyósülésben,  hogy  rám  fintorogjon  a  sötétben.  Arca  csupa  komor  izgalom volt.  ‐ Milyen fura már ez? Először megjósolod annak a lánynak a halálát a  Tabooban.  Utána,  ma  este  egy  másik  lány  esik  össze  holtan,  pont  úgy,  mint tegnap éjjel.  Megpöccintettem  az  indexet,  hogy  kikerüljek  egy  autót  a  jobb  oldali  sávban.  ‐ Nem pont ugyanúgy ‐ érveltem a saját hasonló gondolataim ellenére.  ‐ Heidi Anderson részeg volt. Valószínűleg alkoholmérgezésben halt meg.  ‐  Nem‐nem  ‐  rázta  Emma  a  fejét,  amitől  szőke  haja  ugrálni  kezdett  a  látóterem szegélyén. ‐ A hírekben azt mondták, vettek tőle vért. Ittas volt,  de annyira nem.  Megvontam a vállam, kezdtem magam kényelmetlenül érezni az irány  miatt, amelyet ez a beszélgetés vett.  ‐ Akkor elájult, és megütötte a fejét, amikor elesett.  ‐ Ha így lett volna, nem gondolod, hogy a zsaruk mostanra már rájöttek  volna?  ‐  Mivel  nem  válaszoltam,  Emma  folytatta,  leárnyékolva  a  szemét  egy  mellettünk  elsuhanó  közúti  lámpa  ragyogása  elől.  ‐  Szerintem  nem  tudják, mibe halt bele. Fogadok, hogy ezért nem tűzték még ki a temetése  időpontját.  Kezem megfeszült a kormányon, és meglepetten pillantottam Emmára.  ‐ Mit művelsz, nyomozol a halott lány után?  Emma vállat vont. 

55. 

‐  Csak  a  híreket  nézem.  Szobafogságban  vagyok...  mi  mást  csinálhatnék?  Egyébként  is,  ez  a  legfurcsább  dolog,  ami  valaha  történt  errefelé. És az, hogy az egyiket megjósoltad, több mint bizarr.  Én  ismét  megpöccintettem  az  indexet,  és  letértem  az  autópályáról  a  kijáratunknál, kényszerítve a kezemet, hogy lazuljon el a kormányon. Még  csak  gondolni  sem  akartam  az  előérzetemre  többet,  nemhogy  beszélni  róla.  ‐ Nem tudhatod, hogy van‐e összefüggés a két halál között. Nem arról  van  szó,  hogy  meggyilkolták  volna  őket.  Legalábbis  az  arlingtoni  lányt  semmiképpen. Mike látta meghalni.  ‐  Lehet,  hogy  megmérgezték...  ‐  erősködött  Emma,  de  én  folytattam,  oda sem figyelve, miközben lelassítottam, hogy beforduljak az utcájába.  ‐ És még ha van is köztük összefüggés, hozzánk semmi közük.  ‐ Te megérezted az elsőről, hogy meg fog halni.  ‐ Igen, és reménykedem, hogy soha többé nem történik ilyesmi.  Emma összevonta a szemöldökét, de ejtette a témát. Miután kiraktam,  leparkoltam egy üres helyre az utcájában, és felhívtam Nasht.  ‐  Halló?  ‐  A  háttérből  lövéseket  és  kiabálást  hallottam,  amíg  Nash  le  nem halkította a tévéjét.  ‐ Szia, Kaylee vagyok. Nagyon elfoglalt vagy?  ‐ Éppen a leckeírást próbálom elkerülni. Mi újság?  A  szélvédőn  át  az  üres  parkolóba  bámultam;  a  szívem  mintha  bukdácsolva  teljesítette  volna  a  következő  pár  dobbanását,  miközben  összeszedtem a bátorságomat.  ‐ Kaylee? Ott vagy?  ‐  Igen.  ‐  Lehunyt  szemmel  kikényszerítettem  a  következő  pár  szót,  mielőtt  befagyott  volna  a  torkom.  ‐  Használhatnám  kicsit  a  számítógépedet? Utána kellene néznem valaminek, de otthon nem tudom  megtenni  anélkül,  hogy  Sophie  bele  ne  ütné  az  orrát.  ‐  És  azt  sem 

56. 

akartam,  hogy  a  nagynéném  kopogtatás  nélkül  rám  törjön  a  mosott  ruhával ‐ mint az a szokása ‐, és meglássa, mit keresgélek az interneten.  ‐ Nyugodtan.  De  az  ellenérvek  sem  várattak  magukra  sokáig.  Nem  szabad  egyedül  maradnom Nashsel abban a házban. Már megint ez az akaraterő.  Nash  úgy  nevetett,  mintha  tudná,  mire  gondolok.  Vagy  mintha  kihallotta volna az ideges hallgatásomból.  ‐ Ne aggódj. Anyám itthon van.  A  megkönnyebbülés  és  a  csalódottság  egyforma  erővel  tört  rám,  és  küzdenem kellett, hogy egyik se lopózzon a hangomba.  ‐ Az jó. ‐ Beindítottam a motort, a fényszóróim világos íveket húztak a  sötét, murvás parkolóba. ‐ Nem vagy éhes?  ‐ Éppen végezni akartam egy pizzával.  ‐ Nem érdekelne egy hamburger?  ‐ Az mindig érdekel.  Húsz  perccel  később  leparkoltam  az  utcán  Nash  háza  előtt,  és  kiszálltam  az  autóból,  egyik  kezemben  gyorséttermi  zacskó,  a  másikban  italostálca.  Nash  anyjának  Saabja  ismét  a  kocsifelhajtón  állt,  de  ezúttal  csukott ajtóval.  Átkeltem  a kicsi,  rendezett  kerten, és  felsétáltam  a  tornácra,  de  Nash  kinyitotta az ajtót, mielőtt kopoghattam volna.  ‐  Szia,  gyere  be.  ‐  Elvette  az  italokat,  és  tartotta  nekem  az  ajtót,  én  pedig  beléptem  mellette  a  tiszta,  nem  túldíszített  nappaliba.  Nash  egy  kisasztalra tette a poharakat, és zsebre dugta a kezét, amíg körülnéztem.  Az  anyukája  bútorai  nem  voltak  olyan  újak,  sem  olyan  drágák,  mint  Val  nénié,  de  sokkal  kényelmesebbnek  tűntek.  A  fapadló  kopott  volt,  de  makulátlan, és a ház csokis keksztől illatozott.  Először azt hittem, az illat olyan gyertyából származik, amilyeneket Val  néni szokott meggyújtani karácsonykor, hogy az embereknek úgy tűnjön,  tud  sütni.  De  aztán  meghallottam  egy  sütőajtó  nyikorgását  a  nappalitól  57. 

balra,  és  erősebbé  vált  a  süteményillat.  Mrs.  Hudson  tényleg  süteményt  készített.  Amikor  tekintetem  visszatért  Nashre,  rajtakaptam,  hogy  az  ingemet  bámulja, de inkább vidáman, mint komoly érdeklődéssel. Ekkor ébredtem  rá,  hogy  még  mindig  a  Ciné‐egyenruhámat  viselem.  Jól  felöltöztél  a  szerepedhez, Kaylee...  Nash  felnevetett,  amikor  észrevette,  hogy  meglepődöm,  majd  a  nappali felől elágazó keskeny folyosóra mutatott.  ‐  Gyere...  ‐  De  mielőtt  akár  csak  két  lépést  tehetett  volna,  kinyílt  a  konyhába  vezető  lengőajtó,  és  karcsú,  jó  alakú  nő  jelent  meg  benne  mezítláb, szűk farmerben és kék pamutpólóban.  Nem  tudom  biztosan,  milyennek  képzeltem  Nash  anyját,  de  ez  a  nő  nem  felelt  meg  annak  a  képnek.  Fiatal  volt.  Olyan  harmincas  körüli.  De  nem lehetett annyi, mert Nash már elmúlt tizennyolc. Hosszú, sötétszőke  haját  egyszerű  lófarokban  fogta  össze,  kivéve  pár  hullámos  tincset,  amelyek előrehullva keretezték az arcát.  Akár  Nash  nővére  is  lehetett  volna.  A  nagyon  szexi  nővére.  Val  néni  utálná...  Amikor  Mrs.  Hudson  tekintete  rátalált  az  enyémre,  mintha  mozdulatlanná  dermedt  volna  a  világ.  Vagyis,  pontosabban,  Nash  anyja  dermedt  mozdulatlanná.  Teljesen.  Mintha  még  levegőt  sem  vett  volna.  Azt  hiszem,  ő  sem  olyan  lányra  számított,  mint  én  vagyok.  Nash  előző  barátnői  mind  gyönyörűek  voltak,  és  lefogadom,  hogy  egyik  sem  formátlan,  lila  pólóban  ment  át  hozzá,  amelynek  a  Ciné  lógója  van  a  vállára hímezve.  Ettől  függetlenül  Mrs.  Hudson  átható  tekintetétől  zavarba  jöttem;  mintha  a  gondolataimat  próbálta  volna  kiolvasni  a  szememből,  és  ettől  elfogott  a  leküzdhetetlen  késztetés,  hogy  lezárjam  őket,  amennyiben  valóban  ezt  teszi.  Mindkét  kezemmel  megmarkoltam  a  gyorséttermi  zacskót,  és  pillantását  a  saját  őszinte  tekintetemmel  viszonoztam,  mert  nem haragosnak tűnt. Csak nagyon kíváncsinak. 

58. 

Jó néhány kínos másodperccel később Mrs. Hudson gyönyörű, nem túl  anyás  mosolyt  villantott  rám,  majd  bólintott,  mintha  elfogadhatónak  találná, amit lát, bármi is legyen az.  ‐  Szia,  Kaylee.  Harmony  vagyok.  ‐  Kezét  a  farmerja  elejébe  törölte,  halvány,  tenyér  alakú  lisztfoltot  hagyva  rajta,  majd  előrelépett,  és  az  én  kezemért nyúlt. ‐ Nagyon sokat hallottam már rólad.  Hallott rólam?  Felpillantottam:  Nash  haragosan  nézett  az  anyjára,  és  az  a  határozott  benyomásom  támadt,  hogy  pont  lemaradtam  a  fejrázásáról,  vagy  valami  másfajta "fogd be!" jelzésről.  Mit nem vettem észre?  ‐  Nagyon  örülök,  hogy  megismerhetem,  Mrs.  Hudson.  ‐  Elnyomtam  a  késztetést,  hogy  a  kezemen  maradt  lisztet  a  munkahelyi  nadrágomba  töröljem.  ‐ Ó, nem vagyok Mrs. ‐ Nash anyjának mosolya ellágyult, bár tekintete  egyetlen  pillanatra  sem  engedte  el  az  enyémet.  ‐  Már  évek  óta  csak  kettesben élünk Nashsel. És te, Kaylee? Mesélj a szüléidről!  ‐ Én... izé...  Nash  ujjai  a  kezem  köré  fonódtak,  én  pedig  hagytam,  hogy  magához  húzzon.  ‐  Kaylee  szeretné  kicsit  használni  a  számítógépemet.  ‐  A  zsírfoltos  zacskóra mutatott a kezemben. ‐ Majd munka közben megvacsorázunk.  Egy  pillanatra  úgy  tűnt,  Ms.  Hudson  tiltakozni  fog.  Majd  szigorú  mosolyt vetett Nashre.  ‐ Hagyd nyitva az ajtót.  Nash motyogott valami beleegyezés‐szerűséget, majd elindult a rövid,  félhomályos folyosón az italostálcával. Én még mindig szótlanul követtem,  a gyorséttermi zacskót a mellkasomra szorítva.  Nash szobája szokványos volt és kényelmes, és azonnal megszerettem.  Az ágyát nem vetette be, az asztala pedig tele volt szórva cédékkel, Xbox‐ 59. 

játékokkal  és  rágcsálnivalók  zacskójával.  A  tévé  be  volt  kapcsolva,  de  amikor  elmentünk  mellette,  Nash  megnyomta  a  kikapcsológombot,  és  bármit is nézett korábban, azt néma, fekete képernyő váltotta fel.  Az  íróasztalszéke  volt  az  egyetlen  szék  a  szobában,  és  az  asztalon  álló  nyitott  kólásdoboz  arról  árulkodott,  hogy  ott  ült  korábban.  Pár  másodpercre  megdermedtem,  mint  nyuszi  a  célkeresztben:  az  ágyra,  az  egyetlen  további  ülőhelyre  meredtem,  miközben  pulzusom  a  fülemben  dübörgött.  Nash  felnevetett,  és  behajtotta  az  ajtót,  hogy  csak  résnyire  maradjon nyitva, miközben az üres kezével az ágy felé intett.  ‐ Nem fog felcsapódni a falra.  Én sokkal inkább attól tartottam, hogy egészben lenyel engem. És nem  tudtam  nem  azon  gondolkozni,  vajon  hány  lány  ülhetett  már  rajta  előttem...  Végül  zavarom  a  tettek  mezejére  kényszerített,  úgyhogy  félretoltam  egy kinyitatlan kémiakönyvet, és leültem az ágy szélére, miközben máris a  zacskóban turkáltam.  ‐  Tessék  ‐  nyújtottam  át  egy  hamburgert  és  egy  adag  sült  krumplit.  Nash letette az ételt az íróasztalára, majd leült a székbe és megmozgatta  az egeret, hogy a képernyő életre keljen.  ‐ Mit keresünk? ‐ kérdezte, és szájába hajtogatott egy krumplit.  Én  kicsomagoltam  a  saját  hamburgeremet,  miközben  azon  gondolkoztam, hogyan fogalmazhatnám meg legügyesebben a választ. De  a mondandómat nem lehetett jól tálalni.  ‐  Egy  másik  lány  is  meghalt  ma  este.  Az  arlingtoni  Ciné‐ben.  Az  egyik  munkatársam  ott  volt,  és  azt  mondta,  a  lány  egyszerűen  holtan  esett  össze, a kezében egy zacskó pattogatott kukoricával.  Nash rám pislogott, rágás közben megdermedve.  ‐  Komolyan  beszélsz?  ‐  kérdezte,  miután  lenyelte  a  falatot,  én  pedig  bólintottam.  ‐  Úgy  gondolod,  van  valami  összefüggés  azzal  a  lánnyal  a  West Endben?  Megvontam a vállam.  60. 

‐  Ezt  nem  jósoltam  meg,  de  ez  még  furcsább,  mint  ami  a  Tabooban  történt.  Tudni  akarom  a  részleteket.  ‐  Hogy  bebizonyítsam  magamnak, a  két halál nem olyan hasonló, mint amilyennek tűnnek.  ‐ Oké, várj egy kicsit... ‐ Nash begépelt valamit a címsorba, keresőmotor  jelent meg a képernyőn. ‐ Arlington?  ‐ Igen ‐ feleltem egy falat hamburger körül.  Nash  evés  közben  gépelt,  lassan  linkek  töltötték  be  a  monitort.  Rákattintott az elsőre.  ‐  Itt  is  van.  ‐  Egy  dallasi  hírcsatorna  honlapja  volt,  azé,  amelyik  közzétette Heidi Anderson halálának hírét egy nappal korábban.  Közelebb  hajoltam,  hogy  átlássak  Nash  válla  felett,  élénk  tudatában  annak, hogy milyen jó illata van, ő pedig hangosan olvasott.  ‐  A  helyi  rendőrség  döbbenten  áll  a  második  város  környéki  kamasz  lány halála előtt ugyanennyi nap leforgása alatt. Ma késő délután a tizenöt  éves  Alyson  Baker  halt  meg  a  Ciné  9  előcsarnokában,  a  Six  Flags  bevásárlóközpontban.  Az  egyik  szemtanú  vallomása  szerint  Baker  "egyszerűen  holtan  esett  össze"  a  kassza  előtt.  Holnap  búcsúszertartást  tartanak a Stephen F. Austin középiskolában Bakerért, aki másodéves volt  ott, és a szurkolócsapatban is szerepelt.  A  szívószálammal  szürcsölgetve  pár  pillanatig  még  elnézegettem  a  cikket, miután Nash befejezte az olvasást.  ‐ Ennyi?  ‐  Van  kép  is.  ‐  Nash  legörgetett,  hogy  megmutassa  a  fekete‐fehér,  évkönyvbe  készült  képet:  csinos,  barna  lányt  ábrázolt  hosszú,  egyenes  hajjal és drámai arcvonásokkal. ‐ Mi a véleményed?  Én  felsóhajtottam,  és  visszaereszkedtem  az  ágy  szélére.  A  legújabb  halott  lány  látványa  nem  adott  választ  a  kérdéseimre,  viszont  névvel  és  arccal ellátva végtelenül, rettenetes módon valóságosabbá tette a halálát.  ‐ Nem tudom. Nem hasonlít túlzottan Heidi Andersonra. És négy evvel  fiatalabb is nála. 

61. 

‐ És ő nem volt részeg.  ‐  Nekem  pedig  fogalmam  sem  volt,  hogy  ez  fog  történni.  ‐  Elment  az  étvágyam,  úgyhogy  a  hamburgerem  maradékát  visszacsomagoltam,  és  a  zacskóba  dobtam.  ‐  Az  bennük  az  egyetlen  közös,  hogy  mindketten  nyilvános helyen haltak meg.  ‐ Egyértelmű ok nélkül arra, hogy meghaljanak. ‐ Nash az ölemben lévő  zacskóra pillantott. ‐ Azt nem fogod befejezni?  Átnyújtottam  neki  a  hamburgert,  de  a  szavai  még  mindig  a  fejemben  visszhangoztak. Sikerült fején találnia a szöget ‐ és egyenesen belevernie a  szívembe.  Heidi  és  Alyson  mindketten  szó  szerint  holtan  estek  össze,  figyelmeztetés nélkül, betegség nélkül és mindenfajta sérülés nélkül. És én  tudtam előre, hogy Heidi halála közel van.  Ha  ott  lettem  volna,  amikor  Alyson  Baker  pattogatott  kukoricát  kért,  vajon tudtam volna, hogy meg fog halni?  És ha igen, segített volna, ha szólok neki?  Hátracsúsztam az ágyon, a mellkasomhoz húztam a térdem, miközben  a  Heidi  miatt  érzett  bűntudatom  úgy  dagadt  bennem  egyre  nagyobbra,  mint egy vizet felszívó szivacs. Én hagytam meghalni?  Nash  visszadobta  az  üres  hamburgeres  papírt  a  zacskóba,  és  megpördült  a  székével,  hogy  szembeforduljon  velem.  Arckifejezésem  láttán  összehúzta  a  szemöldökét,  és  előrehajolt,  hogy  gyengéden  lenyomja a lábam, és lássa az arcom.  ‐ Semmit nem tehettél volna.  Ennyire  látszik  rajtam,  mit  gondolok?  Nem  voltam  képes  mosolyt  erőltetni  magamra,  még  így  sem,  hogy  Nash  gödröcskéi  és  az  esti  borostája csak pár centire voltak tőlem.  ‐ Ezt nem tudhatod.  Nash  szája  egy  pillanatra  kemény  vonallá  változott,  mintha  a  tulajdonosa  vitatkozni  akarna,  de  utána  csak  ravaszul  elmosolyodott,  és  pillantását az enyémbe fonta. 

62. 

‐  Azt  viszont  tudom,  hogy  lazítanod  kellene  kicsit.  Gondolj  valami  másra,  ne  a  halálra.  ‐  Hangja  gyengéden  duruzsolt,  miközben  felállt  a  székről, hogy leüljön mellém az ágyra; a matrac besüppedt a súlya alatt.  Lélegzetem kihagyott a várakozástól, és meglódult a pulzusom.  ‐  Mire  kellene  gondolnom?  ‐  Saját  hangom  is  mélyebbé  vált,  és  a  szavaim olyan halkak lettek, hogy alig hallottam őket.  ‐  Rám  ‐  suttogta  válaszul  Nash  előrehajolva,  hogy  az  ajkai  súrolják  a  fülemet, miközben  beszél.  Az  illata magába  burkolt,  arca  pedig  érdesnek  tűnt  a  sajátomon.  ‐  Rám  kellene  gondolnod.  ‐  Ujjai  az  enyéim  közé  fonódtak az ölemben, lassan elhúzta magát a fülemtől, az ajka immár az  arcomat simította végig, kellemesen lágyan az érdes borostájához képest.  Apró  csókokat  nyomott  az  állkapcsom  vonalára,  és  a  szívverésem  mindegyiktől egyre gyorsabbá vált.  Az  államtól  felfelé  indultak  a  csókjai,  amíg  a  szája  rá  nem  talált  az  enyémre,  és  az  alsó  ajkam  gyengéden  be  nem  szívta  a  sajátjai  közé.  Csábítás  teljes  érintkezés  nélkül.  A  mellkasom  gyorsan  emelkedett  és  süllyedt, a lélegzetem felszínessé vált, a pulzusom nekilódult.  Még...  Meghallott. Csak így történhetett. Nash csupán annyi időre húzódott el,  hogy  elkapja  a  pillantásomat,  a  szeme  mögött  tűz  lobogott,  és  ráébredtem,  hogy  ő  is  gyorsan  veszi  a  levegőt.  Ujjai  az  enyémet  szorították, szabad keze pedig a hajamba csúszott a tarkóm aljánál.  És akkor úgy istenigazából megcsókolt.  Szám kinyílt az övé alatt, a csók egyre mélyebbé vált, ahogy magamba  húztam, váratlan éhséggel olyasvalamire, amit még soha nem kóstoltam.  Az  én  ujjaim  is  szorítani  kezdték  az  övét,  szabad  kezem  pedig  rátalált  a  karjára, felderítette kemény vonalait, örömét lelte a visszafojtott erő ilyen  nagy potenciáljában.  Nash  ekkor  elhúzódott  tőlem,  és  rám  nézett:  a  szeme  mögött  mély  vágyakozás  izzott.  Ennek  a  vágyakozásnak  az  intenzitása  ‐  szomjának  térdrogyasztó mélysége ‐ úgy csapott meg, ahogy hullám csapódik a hajó  63. 

oldalának,  azzal  fenyegetve,  hogy  lesodor  a  fedélzetről.  Hogy  belehúz  a  felkorbácsolódott  tengerbe,  ahol  az  áramlatok  minden  bizonnyal  magukkal rántanak majd.  Ujja  végigvándorolt  az  alsó  ajkamon,  tekintete  fogva  tartotta  az  enyémet, az én szám pedig kinyílt, ismét készen várva az övét.  Habozása rettenetes nagylelkűség volt. Alig kaptam levegőt attól, hogy  hozzám  ér,  annyira  maga  alá  gyűrt...  az  egész.  De  olyan  jó  illata  volt,  és  olyan jó volt hozzáérni. Nem akartam, hogy abbahagyja, még akkor sem,  ha soha többé nem kapok levegőt.  Ezúttal  én  csókoltam  meg  őt,  elvéve,  amit  akartam,  boldogan  és  döbbenten  a  készségtől,  amellyel  hagyta.  A  fejem  annyira  tele  volt  vele,  hogy úgy éreztem, soha többé nem fogok semmi másra gondolni...  Amíg ki nem nyílt a szoba ajtaja.  Nash  olyan  hirtelen  rántotta  el  magát,  hogy  levegőt  kapkodtam  a  meglepetéstől.  Lassan  vergődve  kifelé  az  érzékek  hullámából  pislogtam.  Lángolt az arcom, miközben lesimítottam a lófarkamat.  ‐  Vacsora,  mi?  ‐  Ms.  Hudson  állt  az  ajtóban  karját  összefonva  a  mellkasán,  friss  csokoládéfolttal  a  pólója  szegélyén.  Ráncolta  a  szemöldökét,  de  nem  tűnt  sem  különösebben  mérgesnek,  sem  meglepettnek.  Nash mindkét kezével az arcát dörgölte. Én ültem némán, kínosabban  érezve  magam,  mint  életemben  valaha.  De  legalább  Nash  anyja  kapott  minket rajta, nem a nagybátyám. Azt nem éltem volna túl.  ‐  Ezúttal  hagyjuk  tényleg  nyitva  az  ajtót,  jó?  ‐  Nash  anyukája  megfordult,  hogy  kimenjen,  de  ekkor  pillantása  megakadt  a  számítógép  képernyőjén, amelyről még mindig Alyson Baker képe meredt a szobára.  Árnyék suhant át az arcán ‐ félelem vagy aggodalom? ‐, majd a kifejezése  megkeményedett, miközben a fiára nézett.  ‐  Mit  műveltek  ti  itt  ketten?  ‐  követelt  magyarázatot  halkan,  immár  egyértelműen nem a kapcsolatunkra utalva. 

64. 

‐ Semmit. ‐ Nash arckifejezése éppen olyan súlyos volt, mint az anyjáé,  de  az  övéből  semmi  konkrétat  nem  tudtam  kiolvasni,  noha  a  feszültség  határozottan a csúcspontjára hágott a szobában.  ‐  Mennem  kellene  ‐  álltam  fel,  már  kotorászva  is  a  zsebemben  a  kulcsom után.  ‐ Ne! ‐ fogta meg a kezem Nash.  Ms. Hudson arca lágyabbá vált.  ‐  Tényleg  nem  kell  ‐  mondta.  ‐  Maradj  még,  és  egyél  sutit.  Csak  hagyjátok nyitva az ajtót ‐ pillantott a fiára, és a feszültség elszivárgóit a  levegőből, amint az arcáról eltűnt a harag.  ‐ Köszönöm, de még be kellene fejeznem a leckémet... ‐ Továbbá Nash  anyukája  most  kapott  rajta  minket,  hogy  Nash  ágyán  enyelgünk,  ami  nagyon is az este lezárásának tűnt számomra.  Nash  kikísért  a  kocsimhoz,  ismét  megcsókolt,  teste  a  volán  melletti  ajtóhoz  szorított,  a  kezünk  összefonódott.  Kábán  vezettem  hazáig,  majd  egyenesen a szobámba lebegtem, elengedve a fülem mellett minden nem  túl  rejtett  utalást  az  információkérésre  Sophie  részéről.  Csak  később  ébredtem  rá,  hogy  valóban  megfeledkeztem  a  halott  lányokról,  és  még  mindig Nashre gondoltam, amikor álomba merültem.   

 

65. 

  

5 ‐ Ki vagy be? ‐ tette Nash a tálcáját a legközelebbi asztalra, majd a zsebébe  túrt. Pénz csörrent alig hallhatóan az evőeszközök zaja és a többtucatnyi  egy időben folytatott beszélgetés moraja közt, majd Nash maréknyi aprót  vett elő, és máris az üdítőautomata felé fordult.  Az  őszi  reggel  tisztán  és  hűvösen  hajnalodott  ránk,  de  harmadik  óránkat  a  biológiatanárom  már  elég  melegnek  tartotta,  hogy  kinyissa  a  laboratórium ablakait, és kiszellőztesse a vegyszerek csípős szagát.  ‐ Ki. ‐ Az udvarban elköltött ebéd jó ötletnek tűnt, különös tekintettel a  diákok  nyüzsgésére  az  ebédlőben,  és  arra  a  nagyjából  tucatnyi  szemfülesre, akik már észrevették a pizzáért álló sorban, hogy Nash ujjai  az  én  kezem  köré  fonódnak.  Beleértve  az  előző  barátnőjét  is,  aki  az  ellenséges szurkolólányok gubójából bámult rám haragosan.  A vállam felett Emmára pillantottam, aki bólintott.  ‐ Szerzek egy asztalt. ‐ Megfordult, majd kitért egy elsős elől, aki három  jégkrémet vitt, és majdnem kiverte Emma tálcáját a kezéből.  ‐ Elnézést ‐ dünnyögte a srác, majd megállt, hogy Emma után bámuljon.  Arcáról lerítt a csodálat és a vágyakozás. Emma még csak észre sem vette.  Nash  kivett  két  kólát  az  automatából,  a  tálcámra  tette  őket,  majd  átfurakodtunk  két  asztal  között  a  középső  átjáróba,  egyenesen  a  kijárat  felé. Szinte éreztem az évfolyamtársak hátamba fúródó tekintetét, és alig  tudtam  megállni,  hogy  ne  fészkelődjem  figyelő  tekintetük  alatt.  Vajon  Nash hogy bírja ki, hogy folyamatosan bámulják?  Két lépésre voltunk az udvarba vezető dupla ajtótól, amikor az kitárult,  csak  néhány  centivel  kerülve  el  a  tálcámat.  Falkányi,  egyforma  sportegyenruhás  vékony  lány  tolakodott  el  mellettünk,  többen  közülük  66. 

megálltak, hogy Nashre mosolyogjanak. Az egyik még a kezét is végighúzta  az ingujján, és én megdöbbentem a váratlan, logikátlan késztetésen, hogy  félrelökjem  az  ujjait.  De  ez  szükségtelennek  is  bizonyult,  mert  Nash  egy  szórakozott biccentést leszámítva ügyet sem vetve rá ment el mellette.  Sophie  volt  az  egyetlen,  aki  egyáltalán  felém  pillantott,  és  az  ő  ábrázatát  sem  lehetett  volna  barátságosnak  nevezni.  Amíg  Nashre  nem  nézett. Hagyta, hogy a karja hozzáérjen a fiúéhoz, felpillantott a szemébe,  és  buja  mosoly  húzta  fel  tökéletesen  kifestett  szájának  egyik  sarkát  félreérthetetlen, kimondatlan csábításra.  Pár  másodperccel  később  eltűntek  a  táncosok,  csak  parfümfelhőt  hagytak maguk után; olyan erős volt, hogy csípte a szemem. Kimasíroztam  a még mindig nyitott ajtón, és lerobogtam a lépcsőn. Nash kocogott kicsit,  hogy  utolérjen.  Egyik  kezében  a  tálcáját  tartotta,  a  másik  a  derekamra  csusszant,  és  az  ujjai  olyan  bizalmas  meghittséggel  görbültek  be  a  csípőmön, hogy meglódult a pulzusom.  ‐ Csak ki akar borítani.  ‐  Azt  mondta,  megfordult  már  a  hátsó  üléseden.  ‐  Nem  tudtam  elnyomni  a  gyanakvást  a  hangomban.  Igen,  Nash  keze  a  csípőmön  elég  hangos  kinyilatkoztatás  volt,  és  ez  ‐  a  lelki  egészségemmel  kapcsolatos  hallgatásával  együtt  ‐  végre  elcsitította  makacs  félelmemet,  hogy  csak  gyors kalandra vágyott a hétvégén, és hétfőre végezni is akar velem.  De  Nash  soha  még  csak  meg  sem  próbálta  tagadni  a  korábbi  kilengéseiről  szóló  pletykákat,  én  viszont  nem  bírtam  elviselni  a  gondolatot, hogy Sophie is ezek közé tartozott.  ‐  Micsoda?  ‐  torpant  meg  Nash  az  udvar  közepén,  tisztán  látható  értetlenséggel meredve rám.  ‐  A  kocsid  hátsó  ülésén.  Az  mondta,  van  rajta  egy  szakadás,  és  azt  a  benyomást próbálta kelteni bennem, hogy közelről látta.  Nash  halkan  felkuncogott,  és  folytatta  útját,  miközben  válaszolt,  úgyhogy nem maradt más választásom, mint hogy kövessem. 

67. 

‐ Izé... igen. Az ő műve. Ki volt készülve aznap este, amikor hazavittem,  és  összehányta  az  anyósülés  előtti  padlót.  Betuszkoltam  hátra,  de  a  cipőjén valami hülye csat beleakadt a varrásba, és feltépte.  Felnevettem;  úgy  párolgott  el  a  haragom,  mint  Sophie  sminkje  júliusban. Ami azt illeti, szinte már megsajnáltam ‐ de annyira azért nem,  hogy  ne  szándékozzam  majd  meglengetni  ezt  a  kis  információmorzsát  előtte, amikor legközelebb előttem próbál flörtölni Nashsel.  Az  udvar  konkrétan  hosszúkás  téglalap  volt,  három  oldalról  az  iskola  épületének  szárnyai  vették  körbe,  az  egyik  hosszú  fal  végén  az  étkező  kijáratával.  Negyedik  vége  az  iskola  hátuljában  lévő  foci‐  és  baseballpályákra nyílt.  Emma  az  udvar  távolabbi  végén  csapott  le  egy  asztalra,  a  nyelvi  és  természettudományos tantermek szélárnyékában. Én vele szemben ültem  le,  Nash  pedig  mellém  csusszant.  A  lába  csípőtől  térdig  az  enyémhez  simult,  ami  elégnek  bizonyult  ahhoz,  hogy  belülről  fűtsön  a  hátamat  ostromló csípős, szüntelen szellő ellenére is.  ‐ Mi lelte a tánccsapatot? ‐ kérdezte Emma, miközben én leharaptam a  pizzaszeletem  csücskét.  ‐  Egy  perccel  ezelőtt  vonaglottak  itt  át,  úgy  sikítozva  és  pattogva,  mintha  valaki  forró  szószt  öntött  volna  a  tangájukba.  Felnevettem, és majdnem megfulladtam egy darab kolbásztól.  ‐  Szombaton  megnyerték  a  körzeti  bajnokságot.  Sophie  azóta  kibírhatatlan.  ‐ Szóval, meddig fognak még mókusként visongani?  Feltartottam az ujjam, majd haraptam és megrágtam még egy falatot,  mielőtt válaszoltam.  ‐  Az  állami  bajnokság  a  jövő  hónapban  lesz.  Azután  vagy  még  elnyomhatatlanabb  visongás  következik,  vagy  vigasztalhatatlan  könnyezés. Utána vége lesz májusig, amikor elkezdődnek a válogatások a  jövő évi csapatba. ‐ Ettől függetlenül én Sophie‐val együtt fogom gyászolni  a  versenyévad  végét.  A  tánccsapat  próbái  szabadideje  nagy  részét  68. 

felemésztették  az  év  elég  sok  hónapjában,  ezáltal  én  megkaphattam  az  annyira vágyott békét és csendet, amikor ő házon kívül tartózkodott.  És  akármilyen  elkényeztetett  és  arrogáns  is,  Sophie  teljes  elhivatottsággal  vesz  részt  a  csapatban.  A  többi  táncost  több  tisztelettel  kezeli,  mint  amennyit  rám  valaha  is  pazarolt,  és  az  irántuk  tanúsított  odaadás  és  pontosság  volt  az  egyetlen  bizonyíték  számomra  az  elmúlt  tizenhárom  év  alatt  arra,  hogy  akár  fikarcnyi  felelősségtudat  is  szorult  abba a dühítőén kecses testbe.  Ráadásul  a  legtöbb  csapattársa  vezethet  autót,  és  valaki  mindig  hajlandó elfuvarozni őt. Az állami bajnokság után Sophie visszatér majd a  napi  balettedzésekhez,  és  most,  hogy  van  már  autóm,  biztos  voltam  benne,  hogy  a  szülei  ragaszkodni  fognak  hozzá,  hogy  én  vigyem‐hozzam.  Mintha nem tudnék mást kezdeni az időmmel. És a benzinpénzemmel.  ‐  Hát,  reménykedjünk,  hogy  mi  addig  megsüketülünk,  bármelyik  esetben  ‐  emelte  meg  Emma  az  üveges  vizét,  mi  pedig  Nashsel  koccintottunk vele a dobozos kólánkkal. ‐ Szóval... ‐ tekerte vissza Emma  az üvege kupakját. ‐ Hallottatok bármi újat arról a lányról Arlingtonból?  Nash  összevonta  a  pillanatnyilag  inkább  barna,  mint  zöld  szeme  fölé  ereszkedő szemöldökét.  ‐  Igen.  ‐  A  pizza  maradékát  a  tálcámra  ejtettem,  és  megfogtam  egy  ütődött,  piros  almát.  ‐  Alyson  Bakernek  hívták.  Pont  úgy  történt,  ahogy  Jimmy  mesélte.  Holtan  esett  össze,  és  a  zsaruknak  fogalmuk  sincs,  mibe  halt bele.  ‐  Nem  ivott?  ‐  kérdezte  Emma  egyértelműen  Heidi  Andersonra  gondolva.  ‐  Nem.  És  be  sem  vett  semmit  ‐  gesztikulált  Nash  az  első  szelet  pizzájával.  ‐  De  neki  semmi  köze  az  előzőhöz,  igaz?  ‐  pillantott  felém  kérdően  megemelt  szemöldökkel.  ‐  Úgy  értem,  ezt  nem  jósoltad  meg.  Még csak nem is találkoztál vele soha, igaz?  Bólintottam,  és  beleharaptam  az  almámba.  Nashnek  természetesen  igaza volt. 

69. 

De egyértelmű kapcsolat létezett a két lány között: mindketten látható  ok nélkül haltak meg. A helyi hírműsorok tudták ezt. Emma is tudta. Én is  tudtam. Csak Nash tűnt tudatlannak. Vagy olyannak, akit ez nem érdekel.  Emma  műanyag  villájával  hadonászott  felé,  és  porcelánarca  a  hitetlenségnek ugyanolyan gyönyörű maszkjává változott.  ‐ Szóval szerinted nem fura, hogy két lány esett össze holtan az elmúlt  két napban?  Nash sóhajtva húzta le a fémgyűrűt üres italosdobozáról, hogy inkább  azt nézegesse, mint minket.  ‐  Azt  nem  mondtam,  hogy  nem  furcsa.  De  bennem  nincs  meg  az  a  morbid  megszállottság  szegény  lányokkal  kapcsolatban,  mint  bennetek.  Meghaltak. Egyiküket sem ismertétek. Hadd nyugodjanak békében.  Én  a  szememet  forgattam,  és  levakartam  a  forgalmazó  matricáját  az  almámról.  ‐ Nem bolygatjuk a nyugalmukat.  ‐  És  ez  nem  megszállottság,  hanem  elővigyázatosság  ‐  tette  hozzá  Emma,  karmesteri  pálcaként  lendítve  Nash  felé  a  vizespalackját.  ‐  Senki  nem  tudja,  hogyan  haltak  meg,  és  én  nem  veszem  be  a  véletlent,  mint  okot.  Bármelyikünkkel  megtörténhet  ugyanez  holnap.  ‐  Tekintete  felém  fordult,  engem  is  befoglalva  az...  izé...  ok  nélküli  holtan  összerogyás  potenciális  áldozatainak  sorába.  ‐  Vagy  bármelyikükkel  ‐  biccentett  az  ebédlő  felé,  én  pedig  megfordulva  Sophie‐t  és  néhány  barátnőjét  láttam  lefelé  pattogni  a  lépcsőn  fél  tucat  menő  sportoló  között,  akik  egyforma  zöld‐fehér kabátot viseltek.  ‐  Túlreagáljátok  ‐  tolta  el  Nash  maga  elől  a  tálcáját,  és  helyezkedett  odébb  a  padon,  hogy  mindkettőnkkel  szembeforduljon.  ‐  Csak  furcsa  egybeesés, aminek semmi köze hozzánk.  ‐  És  ha  mégsem  az?  ‐  estem  neki,  és  még  magam  is  kihallottam  a  fájdalmat  a  hangomból.  Nem  tudtam  szabadulni  a  gondolattól,  hogy  esetleg  segíthettem  volna.  Talán  megmenthettem  volna  Heidit,  ha 

70. 

mondtam volna valamit. ‐ Senki nem tudja, mi történt azokkal a lányokkal,  úgyhogy te sem tudhatod, nem fog‐e ismét megtörténni.  Nash  lehunyta  a  szemét,  mintha  össze  akarná  szedni  a  gondolatait.  Vagy talán a türelmét. Majd kinyitotta, és előbb Emmára pillantott, utána  rám.  ‐  Nem,  én  nem  tudom,  mi  történt  velük,  de  a  zsaruk  előbb‐utóbb  rá  fognak  jönni.  Valószínűleg  nagyon  különböző,  teljességgel  összekapcsolhatatlan  betegségekben  haltak  meg.  Érelzáródásban  vagy  valami  bizarr  kamaszkori  szívbetegségben.  És  lefogadnám  az  Xboxomba,  hogy a két esetnek semmi köze egymáshoz.  Összehúzott  szemekkel az  enyémbe  nézett,  és  két  kezébe  fogta  az  én  kezemet.  ‐ És semmi közük hozzád.  ‐  Akkor  honnan  tudta,  hogy  be  fog  következni?  ‐  meredt  Emma  kettőnkre,  barna  szemét  nagyra  nyitva.  ‐  Kaylee  tudta,  hogy  az  első  lány  meg fog halni. Szerintem ez arra utal, hogy elég sok köze van hozzá.  ‐ Oké, igen ‐ fordult Nash tőlem Emma felé, hogy szigorúan nézzen rá. ‐  Kaylee  tudott  Heidiről.  Ez  fura  és  hátborzongató,  és  úgy  hangzik,  mint  valami béna horrorfilm forgatókönyve...  ‐  Hé!  ‐  könyököltem  oldalba  Nasht,  aki  gödröcskés  mosolyt  villantott  rám.  ‐ Elnézést. De ő kérdezett rá. Csak azt akarom mondani, hogy ebben az  egészben  csak  a  te  megérzésed  a  fura.  A  többi  véletlen  egybeesés.  A  balszerencse műve. Nem fog még egyszer megtörténni.  Kihúztam a kezem a szorításából.  ‐ És ha tévedsz?  Nash a homlokát ráncolta, és beletúrt művészien összeborzolt hajába,  de  még  mielőtt  válaszolhatott  volna,  egy  kéz  hullott  a  vállamra;  összerezzentem. 

71. 

‐  Baj  van  a  paradicsomban?  ‐  kérdezte  Sophie,  és  Nashre  ragyogtatta  mosolyát a fejem felett.  ‐  Nem.  Minden  a  legnagyobb  rendben,  kösz  ‐  felelte  Emma,  mert  én  nem  bírtam  elég  időre  abbahagyni  a  fogcsikorgatást  ahhoz,  hogy  válaszoljak.  ‐ Hé, Hudson! ‐ Zöld pólós kar csusszant Sophie vállára, és azon kaptam  magam,  hogy  Scott  Cartert,  az  élvonalbeli  hátvédet  bámulom,  unokahúgom aktuális játékszerét. ‐ Új barátokat szereztél?  Nash bólintott.  ‐ Emmát ismered, igaz?  Carter állkapcsa megfeszült, amikor tekintete megállapodott a legjobb  barátnőmön.  Valóban  ismerte  őt.  Emma  elég  határozottan  visszautasította  a  közeledését nyáron, majd egy pohár jégkásával öntötte le az ingét, amikor  Carter nem vette a lapot. Ha nem pont Jimmyvel dolgozott volna, minden  bizonnyal jelentést tesznek róla, és kirúgják.  Nash keze az enyém köré fonódott.  ‐ Ő pedig Kaylee.  Carter  pillantása  felém  fordult,  valószínűleg  életében  először,  és  tekintete az arcomról a pólómra vándorolt. A dekoltázsomba valószínűleg  egyenesen belelátott, mivel ő állt.  ‐ Sophie nővére, igaz?  ‐  Unokatestvére  ‐  vágtuk  rá  Sophie‐val  egyszerre.  Ez  az  egyetlen,  amiben egyetértünk.  ‐  Figyeljetek,  hajókázunk  egyet  apa  hajójával  a  White  Rock  tavon  péntek este. Gyertek el ti is.  ‐  Ő  nem  tud  ‐  vicsorgott  rám  Sophie  Carteréba  fonva  a  karját.  ‐  Dolgoznia kell. 

72. 

Mintha ez valami mocskos dolog lenne. Bár, személy szerint, azok után,  amiket  Emma  mondott,  szívesebben  kaparásznám  egész  éjjel  a  mozi  székeinek  alját,  mint  hogy  egyetlen  percet  is  Carter  apjának  hajóján  töltsek.  ‐  Majd  legközelebb  ‐  felelte  Nash,  Carter  pedig  bólintott,  miközben  Sophie az udvar elejében álló asztalok egyike felé húzta, amely körül máris  nyüzsögtek a zöld‐fehér kabátok.  ‐ Tyűha ‐ füttyentett Emma halkan. ‐ Ez akkora seggfej. Simán benézett  a  pólódba,  miközben  Sophie  is  és  Nash  is  itt  volt.  Ilyenek  ezek  a  sportsztárok.  ‐ Nem vagyunk mind rosszak ‐ felelte Nash, de egyértelműen látszott,  nem  tölti  el  boldogsággal  Carter  optikai  támadása  és  Emma  ezzel  kapcsolatos megjegyzése.  Így,  hogy  nem  voltak  körülötte  a  csapattársai,  könnyű  volt  megfeledkezni  arról,  hogy  Nash  is  futballozik.  És  baseballozik  is.  Mit  akarhat tőlem, amikor olyan lányok állnak sorba azért, hogy csorgathassák  utána a nyálukat, mint Sophie?  ‐  Te  általában  nem  ott  szoktál  ülni?  ‐  kérdeztem  a  zöld‐fehér  raj  felé  biccentve.  Korábban  mi  is  a  sportolókkal  ebédeltünk  egy  ideig,  amikor  Emma  az  egyik  hátvéddel  járt,  de  őszintén  szólva  a  zaj  és  a  folyamatos  felvágásuk az idegeimre ment.  ‐ Ti sokkal jobb társaság vagytok ‐ vigyorgott Nash, miközben közelebb  húzott  magához,  de  ezt  most  kivételesen  alig  vettem  észre.  Valami  megragadta  a  figyelmemet  az  egyforma  dzsekiknek  abban  a  tömegében.  Valami... nem volt rendben.  Neee...!  Nem  történhet  meg  ismét!  Nash  azt  mondta,  nem  fog!  De  a  pánik első csápjai máris felütötték fejüket a testemben.  Látóterem  széle  elsötétedett,  mintha  közvetlenül  mögötte  a  halál  várakozna.  A  szívem  zakatolni  kezdett.  A  bőröm  bizsergett,  a  kezem  ökölbe  szorult.  Nash  elfintorodott,  és  kihúzta  a  kezét  az  enyémből.  Megfeledkeztem arról, hogy fogom, és vért fakasztottam a tenyeréből. 

73. 

‐  Kaylee?  ‐  Nash  hangja  rekedtes  volt  az  aggodalomtól,  de  én  nem  bírtam  levenni  a  tekintetem  a  zöld‐fehér  tömegről.  Nem  tudtam  Nashre  koncentrálni,  miközben  pánik  dübörgött  a  fejemben,  és  bűntudat  mardosta  a  szívem.  Valaki  meg  fog  halni.  Éreztem,  de  azt  nem  tudtam  volna egyelőre megmondani, hogy kicsoda. A dzsekik egymásba olvadtak,  mint  falkányi  színes,  szélesvásznú  zebra;  az  önálló  egyedek  rejtve  maradtak a kavargó nyüzsgésben.  De a szociális kamuflázs nem segít. A halál megtalálja azt, akit akar, én  pedig  nem  tudom  figyelmeztetni  az  áldozatot,  ha  nem  vagyok  képes  megtalálni a srácot. Vagy a lányt.  Lány. Ezt biztosan éreztem.  ‐ Megint azt csinálja.  Emma  mintha  valahonnan  távolról  beszélt  volna,  bár  halványan  tudatában voltam, hogy odajött és mellém ült. Nem voltam képes ránézni.  Csak a tömegre volt szemem, amely a hamarosan meghalni készülő lányt  rejtette. Meg kell találnom...  Ekkor  a  tömeg  kettévált,  és  taps  harsant  fel.  Zene  szólalt  meg;  valaki  kihozott egy kis lejátszót. A lányok  egy kupacba dobálták  a dzsekijüket a  földre.  Felsorakoztak  a  füvön,  cikcakk  alakzatban,  amelyet  felismertem  a  bajnokságokról,  ahova  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  cipelt  el.  A  tánccsapat  bemutatót  készült  tartani.  Fel  akart  vágni  a  koreográfiával,  amellyel megszerezték a körzeti trófeát.  És  ekkor  megláttam.  Balról  a  második  volt,  Sophie‐tól  hárommal  odébb.  Magas,  karcsú  lány  mézbarna  hajjal,  és  sűrű  szempillákkal  keretezett szemmel.  Meredith  Cole.  A  csapatkapitány.  Olyan  sűrű  árnyékszemfedővel  takarva, hogy alig tudom kivenni az arcvonásait.  Amint  rátalált  a  tekintetem,  égni  kezdett  a  torkom,  mintha  klórgázt  lélegeztem volna be. Elárasztott a szomorúság, azzal fenyegetve, hogy az  elkeseredés  felszíne  alá  ránt.  És  az  a  sötét,  ismerős  tudat  a  helyemre  szegezett, reszketve. Meredith Cole nagyon‐nagyon hamar meg fog halni. 

74. 

‐  Kaylee,  gyere  ‐  állt  fel  Nash  a  karomat  rángatva,  megpróbálva  felhúzni. ‐ Menjünk.  Elszorult  a  torkom,  kapkodva  vettem  a  levegőt.  Szédült  a  fejem  a  bennem  úszó  keserű  káosztól,  a  szívem  duzzadtnak  és  a  gyásztól  súlyosnak  tűnt.  De  nem  mehettem  el.  Szólnom  kellett  neki.  Heidit  hagytam  meghalni,  de  Mereditht  még  megmenthetem.  Figyelmeztethetem, és akkor minden rendben lesz.  Kinyílt a szám, de nem jöttek ki rajta szavak. Helyettük sikoltás kaparta  a  torkomat,  a  szokásos  pánikrobbanással  jelezve  érkezését,  és  ezúttal  semmit  nem  voltam  képes  tenni,  hogy  megállítsam.  Nem  tudtam  volna  megszólalni, csak sikoltani. De az nem lesz elég. Szavakra van szükségem,  hogy  figyelmeztessem,  nem  artikulálatlan  üvöltözésre.  Mi  haszna  van  a  "tehetségemnek",  ha  nem  vagyok  képes  hasznosítani?  Ha  nem  vagyok  képes másra, csak hiábavaló kiabálásra?  A sikoly mélyről indult a torkomban, olyan mélyről, hogy úgy éreztem,  lángba  borul  a  tüdőm.  De  a  hangom  az  elején  halk  volt.  Szinte  suttogás,  amelyet  inkább  éreztem,  mint  hallottam.  Elrettenve  zártam  össze  a  számat,  amikor  Nash  szeme  tágra  nyílt,  és  az  írisze  mintha  ismét  örvénylett volna a ragyogó napfényben.  Látásom  elsötétült  majd  eltompult,  mintha  ugyanaz  a  ködös,  szürke  szűrő  telepedett  volna  az  egész  világra.  A  nap  félhomályosabbá  vált,  az  árnyékok sűrűbbé, a levegő párássá. A saját kezem is elmosódóttnak tűnt,  nem tudtam ráösszpontosítani. Az asztalok, a diákok és az iskolaépület is  hirtelen  elveszítette  a  színmélységét,  mintha  valaki  kinyitotta  volna  a  lefolyót a szivárvány tövénél, és leeresztette volna a színeket.  Felálltam,  a  számra  csaptam  a  kezem,  szememmel  könyörögve  a  furcsán  kopottasnak  tűnő  Nashnek  segítségért.  A  vinnyogó  hang  közben  már  felgördült  a  torkomba,  és  beragadt  ott,  morgásként,  a  szabadulás  reménye nélkül.  Nash  fél  kezét  a  derekamra  fonta,  és  biccentett  Emmának,  hogy  menjen a másik oldalamra. 

75. 

‐ Nyugodj le, Kaylee ‐ suttogta a fülembe, meleg leheletével felborzolva  a finom pihéket a nyakamon. ‐ Csak engedd el magad, és hallgasd a...  A lábaim berogytak, noha a tekintetemet ismét megragadta Meredith,  aki  immár  Sophie  és  egy  kis  szőke  lány  között  táncolt,  akit  csak  látásból  ismertem.  Nash  a  karjába  kapott  és  szorosan  a  mellkasához  ölelt,  szünet  nélkül  suttogva  a  fülembe.  Szavai  szinte  fizikai  erővel  hullottak  rám,  megnyugtatva engem mindenhol, ahol hozzám értek, akár valami hallható  balzsam.  De  a  sikoly  kiutat  követelve  dühöngött  bennem,  készen  arra,  hogy  maga üssön magának kijáratot, ha nincs más választása.  Emma  előttünk  sétált  a  nyelvtanterem  végéhez,  majd  fordult  be  a  sarkon,  ki  az  udvar  látóteréből.  Senki  más  nem  vette  észre;  mindenki  a  tánckart nézte.  Nash  az  épület  végénél  az  alacsony  falnak  támasztott,  szemben  egy  ajtóval,  amely  csak  kijáratként  üzemelt.  Ismét  mellém  ült,  és  ezúttal  átölelt, miközben Emma mellénk térdelt. Nash melege fűtötte a hátamat,  és  nem  hallottam  mást,  csak  a  suttogását  és  saját  halk,  minden  próbálkozásom ellenére szűnni nem akaró vinnyogásomat.  Hátranéztem a válla felett, el Emma aggodalmas arca mellett a furcsán  szürke  kis  mezőgazdasági  épületre  a  távolban,  az  erőfeszítésre  koncentrálva, hogy sikoltozás nélkül meg bírjak szólalni. Valami elsuhant a  látómezőm  bal  szélén,  a  pillantásom  automatikusan  rákoncentrált,  megpróbálta  élesbe  hozni.  De  az  a  valami  túl  gyorsan  mozgott,  csak  egy  emberi alak homályos benyomását hagyva bennem, amely valami általam  megmagyarázhatatlan  módon  aránytalannak  tűnt.  Valahogy  torznak.  Különösnek. És miután pislogtam, már abban sem voltam biztos, hogy hol  láttam.  Valószínűleg  egy  tanár  lehetett,  akit  felismerhetetlenné  tett  a  furcsa,  szürke  köd,  amely  elhomályosította  a  látásomat.  Szorosan  lehunytam  a  szemem, hogy elkerüljem a további zavaró képeket. 

76. 

Majd, éppen olyan gyorsan, ahogy lecsapott rám, megszűnt a pánik. A  feszültség  úgy  engedett  ki  belőlem,  mint  levegő  a  strandlabdából;  elernyedtem  a  megkönnyebbüléstől  és  a  kimerültségtől.  Szememet  kinyitva azt láttam, hogy a világba visszatért a szín és az élesség. Elernyedt  a  kezem,  a  sikoly  elhalt  a  torkomban.  Ám  egy  pillanattal  később  kitört  a  levegőbe, és konkrétan beletelt pár másodpercbe, amíg ráébredtem: nem  belőlem szakadt ki.  Hanem az udvarból.  Tudtam,  mi  történt,  anélkül,  hogy  odanéztem  volna.  Meredith  összeesett. Késztetésem, hogy felkiáltsak, ugyanabban a pillanatban szűnt  meg, mint ő. Ismét tudtam, hogy valaki meg fog halni. És ismét hagytam  megtörténni.  Becsukódott a szemem, miközben a döbbenet és gyász újabb hulláma  árasztott el, amelyet azonnal követett a bűntudat, olyan súllyal, hogy alig  voltam  képes  megemelni  a  fejem.  Az  én  hibám.  Képesnek  kellett  volna  lennem arra, hogy megmentsem.  További  sikoltozás  szűrődött  oda  az  udvarból,  és  valaki  azt  kiabálta,  hogy  valaki  hívjon  mentőt.  Ajtók  nyikorogtak,  majd  csapódtak  a  téglaépület falához. Edzőcipők dobogtak a betonlépcsőn.  A szégyen és a csalódottság könnyei ömlöttek végig az arcomon. Nash  vállába  temettem  a  fejem,  ügyet  sem  vetve  arra,  hogy  a  könnyeim  eláztatják  az  ingét.  Akár  meg  is  ölhettem  volna  magam,  annyira  semmi  hasznosat nem kezdhettem az előérzeteimmel.  A  sarkon  túl  egyre  hangosabb  lett  a  káosz  zsivaja,  mindegyik  rémült  hang a következőbe olvadt. Valaki sírt. Valaki más szaladt. És mind e felett  Mrs.  Tucker,  a  lányok  edzője  fújta  a  sípját  bármi  eredmény  nélkül  igyekezve azon, hogy mindenkit megnyugtasson.  ‐ Ki az? ‐ kérdezte Emma még mindig mellettünk térdelve, a sokktól és  a  felismeréstől  tágra  nyílt  szemmel,  miközben  kisimított  egy  tincset  az  arcomból, hogy lássa a szemem.  ‐ Meredith Cole ‐ suttogtam, az ingujjamba törölve könnyeimet. 

77. 

Nash  szorosabban  ölelt,  a  saját  karom  köré  fonva  az  övét,  és  a  hasamon összekulcsolta a kezét.  Emma  lassan  felállt,  arcán  hitetlenkedés  keveredett  a  rettegéssel.  Remegő  lábakkal  hátrált  el  tőlünk.  Majd  óvatosan  megfordult,  és  bekukucskált a sarkon.  ‐ Nem látok semmit. Túl sokan vannak.  ‐  Nem  számít  ‐  feleltem  enyhén  meglepetten  a  hangom  kába  csengésétől. ‐ Már meghalt.  ‐ Honnan tudod? ‐ ragadta meg Emma keze az épület sarkát, körmét a  rücskös  malterba  vájva,  amely  a  barna  téglákat  keretezte.  ‐  Biztos  vagy  benne, hogy Meredith az?  ‐  Igen.  ‐  Felsóhajtottam,  majd  felálltam,  és  Nasht  is  felhúztam,  újabb  könnyeket  törölve  le  az  arcomról.  Nash  a  bal  oldalamon  állt,  Emma  a  jobbon. Együtt kanyarodtunk ki a sarkon és értünk a káoszba.   

 

78. 

  

6 Emmának  igaza  volt  ‐  valóban  mindenhol  nyüzsögtek  az  emberek.  Több  tanterem  is  az  udvarra  nyílt,  és  a  diákok,  a  tanárok  tiltakozása  ellenére,  áradtak  kifelé  az  ajtókon.  És  mivel  még  tíz  perc  maradt  a  második  ebédszünetből, az étkezőből is a fűre özönlött a szokásos társaság.  Legalább  húsz  diákot  láttam  mobilozni,  és  a  beszélgetésfoszlányok,  amelyeket ki tudtam venni, segélykérő hívásoknak tűntek, noha a legtöbb  telefonáló nem tudta pontosan, hogy mi történt és kivel. Csak azt tudták,  hogy valaki megsérült, és nem hallatszott lövöldözés.  Tucker  edző  a  zöld‐fehér  csődület  szélén  várakozott,  edzőcipős  lábát  szétrakva az egyensúly végett, és egyesével húzta el az útból a diákokat,  miközben esetlen iskolai kézi adóvevőjébe kiabált. Végül szétvált előtte a  tömeg,  láthatóvá  téve  egy  mozdulatlan  női  alakot,  aki  a  barna  füvön  feküdt  fél  karját  oldalra  vetve.  Az  arcát  nem  láttam,  mert  az  egyik  futballjátékos ‐ a tizennégyes ‐ újraéleszteni próbálta.  De  tudtam,  hogy  Meredith  Cole  az.  És  megmondhattam  volna  a  tizennégyesnek,  hogy  csak  pazarolja  az  erőfeszítéseit;  már  nem  segíthet  rajta.  Tucker  edző  elhúzta  a  futballistát  a  halott  lánytól,  és  térdre  esett  a  holttest  mellett,  azt  kiabálva,  hogy  mindenki  menjen  hátrébb.  Hogy  menjenek  be  az  épületbe.  Majd  arcát  Meredithéhez  hajtotta,  hogy  kiderüljön, lélegzik‐e a lány.  Egy pillanattal később Tucker edző hátrahajtotta a táncoslány fejét, és  ott folytatta a mesterséges lélegeztetést, ahol a tizennégyes abbahagyta.  Pár  másodperc  múlva  a  tánckar  tanári  felelőse  ‐  Mrs.  Foley,  algebratanárnő  ‐  vágtatott  keresztül  az  udvaron  az  egyik  nyitott  osztályteremből,  megnémulva  a  káosztól.  Miután  váltott  pár  gyors  szót  79. 

néhány  diákkal,  maradék  táncosait  könnyező  csoportba  gyűjtötte  több  lépésre Meredithtől és az edzőtől. A többi diák döbbenten bámulta őket,  páran sírva, páran sugdolózva, a maradék pedig sokkos némaságban állva.  Miközben mi a felfordulás pereméről néztük a jelenetet, további három  felnőtt szaladt le az ebédlő lépcsőjén: az igazgatónő, aki túl finomkodónak  tűnt  szűk  szoknyájában  és  a  magas  sarkújában  ahhoz,  hogy  bármilyen  nyomot hagyjon a zűrzavarban; a titkára, egy kistermetű, kopaszodó férfi,  aki  mentőmellényként  szorította  csipeszes  írótábláját  a  mellkasához;  és  Rundell edző, a futballcsapat vezetője.  Az igazgatónő lábujjhegyre állt, és súgott valamit Rundell edző fülébe,  aki kurtán bólintott. Az edző nyakában síp, kezében megafon volt. Egyikre  sem volt szüksége, de mindkettőt használatba vette.  A  síp  visítása  úgy  szúrt  a  dobhártyámba,  mint  egy  százas  szög,  és  mindenki  megdermedt  körülöttünk.  Rundell  edző  a  szájához  emelte  a  megafont,  és  utasításokat  adott  olyan  sebességgel  és  tisztasággal,  hogy  arra egy szakaszvezető is büszke lehetett volna.  ‐ A terület le van zárva! Akinek nem most van ebédszünete, az térjen  vissza  az  osztályterembe.  Akinek  most  van  ebédszünete,  foglalja  el  a  helyét az étkezőben.  Az  igazgatónő  jelére  a  titkára  elsietett,  hogy  megtegye  a  kiürítéshez  szükséges  bejelentéseket  és  intézkedéseket.  A  tanárok  most  már  komolyabban  hozzáláttak  a  diákok  betereléséhez,  és  az  udvarra  feszült  csend  ereszkedett.  Mrs.  Foley,  aki  maga  is  felindultnak  tűnt,  mintha  a  könnyeivel küszködne, összegyűjtötte zokogó táncosait, és egy oldalkapun  keresztül  az  épületbe  vezette  őket.  Az  igazgatónő  az  ebédelőket  toloncolta  vissza  az  étkezdébe,  és  amikor  a  titkára  ismét  megjelent,  ő  is  segített neki.  Nash,  Emma  és  én  közvetlenül  a  zöld‐fehér  futballdzsekik  mögött  soroltunk  be  a  diákok  áradatába.  Az  utolsó  piknikasztalnál  elhaladva,  jobbra  pillantottam,  ahol  immár  Rundell  edző  folytatta  az  újraélesztést  Tucker  edző  helyett.  Még  a  bűntudattól  sújtva  és  a  sokktól  bénultan  is 

80. 

muszáj volt a saját szememmel látnom. Az agyamnak bizonyítékot kellett  szereznie arra, amit a szívem kezdettől fogva tudott.  És ott feküdt Meredith; hosszú, barna haja szétterült a füvön, arca csak  akkor látszott, amikor az edző felemelkedett egy kör szívmasszázsra.  Szemem könnybe lábadt, és újabb könnyeket szipogtam vissza. Nash a  jobb oldalamra lépett, eltakarva előlem a látványt, miközben felsétáltunk  a  széles  betonlépcsőn  az  épületbe.  Odabent  valamennyi  lámpát  lekapcsolták a riadó miatt. De az ebédlő ablakain ‐ amelyek gyakorlatilag  üvegfalat  alkottak  ‐  nem  volt  függöny,  és  túl  nagyok  voltak  ahhoz,  hogy  eltakarják  őket,  úgyhogy  beáradt  rajtuk  a  napfény,  és  tompa  színekbe  borította  a  hosszúkás  helyiséget,  ellentétben  a  fényes  ragyogással,  amelyet a neonlámpák szoktak bocsátani rá fentről.  A  terem  túlsó  végében,  az  egyik  kerek  asztal  körül  a  sportolók  néma,  gyászos  csoportban  gyülekeztek.  Többen  szélesre  tárt  térdükön  könyököltek,  fejüket  vagy  lehajtva,  vagy  a  két  kezükbe  temetve.  A  tizennégyes ‐ aki hősiesen megkísérelte feléleszteni Mereditht ‐ az ölében  tartotta  a  barátnőjét.  A  lány  arcára  csíkokat  szántottak  a  könnyek  és  a  szempillafesték.  A  többi  diák  más  asztalok  körül  telepedett  le.  Néhányan  kérdéseket  suttogtak, amelyekre senki nem tudta a választ, páran csendben sírtak, és  mindenki  az  értetlenségig  döbbent  volt.  Nem  előzte  meg  figyelmeztetés,  erőszak, nem volt látható oka a történteknek. Ez a riadó teljesen eltért a  félévente kétszer elpróbált gyakorlatoktól, és ezt mindenki tudta.  Minden  asztal  foglalt  volt,  és  több  kisebb  csoport  diák  ült  a  földön  a  hosszú  falnak  dőlve,  a  hátizsákját,  táskáját  vagy  kisebb  könyvkupacokat  szorongatva.  Emma  feldúltnak  és  sápadtnak  tűnt,  miközben  utat  törtünk  egy  üres  sarokba;  megrogyott  a  térdem,  amely  szinte  megbénult  attól,  hogy  három  napon  belül  másodszor  igazolódott  be  a  megérzésem.  Csak  Nash  látszott  valamennyire  kiegyensúlyozottnak,  és  erős  szorítása  a  kezemen volt az egyetlen jele annak, hogy nem feltétlenül olyan higgadt,  amilyennek tűnik. 

81. 

A  földön  telepedtünk  le  egymás  mellé,  Emma  a  balomon,  Nash  továbbra  is  a  jobb  kezemet  szorongatva,  mindannyian  letaglózva  ahhoz,  hogy beszélgessünk. A gondolataim kaotikusak voltak: a bűntudat, a sokk  és  a  szélsőséges  hitetlenség  végtelen  kavargását  alkották.  És  ezt  nem  voltam képes elcsitítani. Nem tudtam annyi időre lelassítani az áradatukat,  hogy  egyetlen  érzelmet  halászhassak  ki  belőle,  vagy  hogy  megtaláljam  a  választ valamelyik kérdésre.  Nem voltam képes másra, csak ülni, magam elé meredni és várakozni.  Pár perccel később szirénák visítása csapott fel az utcán először halkan  trillázva,  de  minden  eltelt  másodperccel  egyre  hangosabban.  A  mentőautó  fülsiketítő  hanggal  fékezett  le  az  iskola  bejáratánál,  de  mire  óvatosan  körbegurult  az  épület  körül  és  el  az  ebédlő  ablaka  mellett,  az  elektronikus  csikorgás  elnémult,  noha  a  fejemben  együtt  visszhangzott  a  belső zűrzavaromat kiegészítő zajjal.  A mentőautó az ablakok látóterén kívül állt meg, de lámpái dühvörösen  villogtak a tompabarna téglákon, optimista igyekezetet sugallva, amelyről  én tudtam, hogy hiábavaló.  Meredith  Cole  meghalt,  és  bármit  tesznek  is,  nem  tudják  visszahozni.  Ez  a  keserű  bizonyosság  mardosott  és  emésztette  fel  a  bensőmet  addig,  amíg  elég  üregesnek  nem  éreztem  magam,  hogy  minden  szívverésem  visszhangot verjen.  Miközben  az  orvosok  odakint  dolgoztak,  a  tanárok  jöttek‐mentek  az  ebédlőben,  időnként  megválaszolva  azok  kérdéseit,  akik  elég  bátrak  voltak,  hogy  szóljanak  hozzájuk.  Egy  ponton  a  vezető  iskolapszichológus  odahúzott  egy  széket  a  sportolók  asztalához,  és  halkan  azokhoz  kezdett  beszélni, akik elég közel voltak, hogy lássák Mereditht összeesni.  Végül  az  igazgatóhelyettes  hangja  csendült  fel  a  hangosbeszélőben;  bejelentette,  hogy  a  tanítást  hivatalosan  felfüggesztették,  és  hogy  egyesével  engednek  haza  minket,  amint  értesítették  a  gondviselőinket.  Ekkorra  a  vörös  lámpák  már  felhagytak  a  villogással,  és  noha  senki  nem  tette  még  meg  a  bejelentést,  az  úgy  visszhangzott  körülöttünk,  mint  a 

82. 

megfellebbezhetetlen  igazságok  szoktak,  kimondatlanul,  kéretlenül  és  elkerülhetetlenül.  Ezután  az  irodába  rendelték  a  diákok  első  csoportját.  Emma  nekem  dőlt,  miközben  én  Nashre  támaszkodtam,  hagyva,  hogy  az  illata  és  a  melege  megnyugtasson,  miközben  felkészültem  a  várakozásra.  De  pár  perccel  később  Tucker  edző  megállt  az  ebédlő  ajtajában  és  sorban  pásztázta az arcokat, míg tekintete hozzám nem ért. Én felegyenesedtem  ültömben,  ő  végigkanyargott  az  asztalok  útvesztőjén,  egyenesen  felénk  tartva. Felálltam, amikor odanyújtotta a kezét, hogy felhúzzon, alig vetve  pillantást Nashre és Emmára, akik szintén feltápászkodtak.  ‐  A  táncosok  érthető  módon  fel  vannak  zaklatva,  így  először  az  ő  szüleiknek  telefonálunk.  Sophie  nem  viseli  jól.  A  mentora  beszélt  az  anyukátokkal, azt szeretnék, ha te vinnéd haza a húgodat.  Hálásan  felsóhajtottam,  amikor  Nash  ismét  a  kezembe  csúsztatta  az  övét.  ‐ Sophie az unokatestvérem.  Tucker  edző  összevonta  a  szemöldökét,  jelezve,  hogy  az  ilyen  részleteknek nem lenne szabad számítaniuk az adott körülmények között.  Igaza volt, de nem bírtam rávenni magam, hogy elnézést kérjek.  ‐ A könyveid miatt ne aggódj ‐ mért végig immár szigorúan. ‐ Csak vidd  haza Sophie‐t.  Bólintottam.  Az  edző  visszafelé  indult  az  ebédlőben,  intett,  hogy  kövessem.  ‐  Majd  később  beszélünk  ‐  pillantottam  Emmáról  Nashre,  miközben  megszorítottam  a  kezét.  Emma  erőtlenül  elmosolyodott,  Nash  pedig bólintott, és kihúzta a telefonját a zsebéből.  Éppen csak kiléptem a folyosóra az iroda felé menet, amikor a mobilom  felcsipogott. A kijelzőn egy SMS ikonja villogott. Nashtől jött.  NE MONDD EL SENKINEK. HAMAROSAN MEGMAGYARAZOM. Egy  pillanattal  később  kiegészítő  üzenet  is  érkezett.  Egyetlen  szóból  állt: KERLEK. 

83. 

Nem  válaszoltam,  mert  nem  tudtam,  mit  írhatnék.  Senki  nem  hinne  nekem, ha megpróbálnám elmesélni, hogy mi történt. De a megérzéseim  valódiak voltak, és be is igazolódtak. A hallgatás már nem tűnt opciónak,  különösen,  ha  van  esélye,  hogy  megakadályozhatom  következő  előérzetem valóra válását.  Ha  legalább  figyelmeztethetném  a  következő  áldozatot  ‐  és  ezzel  esetleg esélyt adhatnék neki, hogy felvegye a harcot ‐, akkor nem erkölcsi  kötelességem ezt tenni?  Egyébként  is,  tegnap  még  nem  arra  próbált  Nash  rábeszélni,  hogy  szóljak a nagynénémnek és a nagybátyámnak?  ‐  Kaitlin!  Erre.  ‐  Mrs.  Foley‐t  pillantottam  meg,  aki  az  iroda  előtti  átriumból  integetett  hívón.  Sophie  a  háta  mögött  ült  a  földön,  egy  hatalmas  cserepes  növény  levelei  alatt,  fél  tucat  további  vörös,  szemfestékfoltos arc között.  ‐  Kaylee‐nek  hívnak  ‐  dünnyögtem,  miközben  megálltam  a  bénult  táncosok előtt.  ‐  Ja,  persze.  ‐  De  a  mentorról  nem  az  rítt  le,  hogy  fikarcnyit  is  érdekelné,  hogy  hívnak.  ‐  Beszéltem  az  anyukáddal...  ‐  őt  most  nem  tájékoztattam, hogy ez szellemidézés nélkül lehetetlen ‐ ... és azt szeretné,  ha egyenesen hazavinnéd Sophie‐t. Otthon vár titeket.  Bólintottam,  és  ügyet  sem  vetettem  a  táncosok  mentorának  kezére,  amelyet együtt érzően a vállamra helyezett, mintha meg akarná köszönni,  hogy osztozom vele valamilyen tiszteletre méltó teherben. ‐ Készen állsz?  ‐ tettem fel a kérdést az unokahúgomnak, mire Sophie, meglepetésemre,  igenlően  biccentett,  kezében  a  retiküljével  felállt,  és  egyetlen  rosszindulatú félszó kiejtése nélkül követett az udvaron keresztül.  Biztosan sokkos állapotban lehetett.  A  parkolóban  kinyitottam  az  anyósülés  ajtaját,  majd  megkerültem  az  autót,  hogy  én  is  beszálljak.  Sophie  becsusszant  az  ülésre,  behúzta  az  ajtaját,  majd  lassan  felém  fordította  az  arcát,  és  az  általában  arrogáns  arckifejezése helyét olyasvalami váltotta fel, amit leginkább mély gyásznak  lehetne nevezni.  84. 

‐  Láttad?  ‐  kérdezte  remegő,  telt  ajkaival,  amelyekről  kivételesen  hiányzott  a szájfény.  Biztosan  letörölte  a könnyeivel és  a  sminkje  javával  együtt.  Szinte  már...  normálisnak  tűnt.  És  nem  tudtam  elnyomni  a  fájdalmas  nyilallást,  amelyet  a  gyötrődése  váltott  ki  belőlem,  a  szemétsége  ellenére,  ami  életem  összes  többi  napján  sugárzott  belőle.  Sophie  ebben  a  pillanatban  csak  ijedt,  összezavarodott,  fájdalommal  telt  kislány volt, aki megértő fülre vágyik.  Pont, mint én.  És  kicsit  fájt,  hogy  résen  kell  vele  lennem,  mert  ahhoz  kétségem  sem  fért,  hogy  amint  elmúlik  a  szomorúsága,  Sophie  ismét  eljátssza  nekem  a  Bajos Csajokat, és mindent felhasznál ellenem, amit kiadtam magamról.  ‐ Mit? ‐ sóhajtottam fel, miközben beállítottam a visszapillantót, hogy  lássam benne.  A  szemét  forgatta,  és  megszokott  türelmetlensége  egy  pillanatra  előtűnt a nyers fájdalom friss rétege alól.  ‐ Mereditht. Láttad, mi történt?  Elfordítottam a kulcsot az indítómotorban, kis Sunfire‐om brummogva  életre kelt, és a kormány remegni kezdett a kezem alatt.  ‐  Nem.  ‐  Nem  igazán  sajnáltam,  hogy  lemaradtam  a  műsorról;  az  előzetest is éppen elég nehezen tudtam feldolgozni.  ‐  Rettenetes  volt.  ‐  Sophie  az  ablakon  bámult  kifelé,  miközben  én  becsatoltam a biztonsági övem, és kihajtottam a parkolóból, de lerítt róla,  hogy  nem  lát  semmit.  ‐  Táncoltunk,  egyszerűen  csak  játszottuk  az  agyunkat  Scott  és  a  srácok  előtt.  Végigcsináltuk  a  nehéz  részeket,  beleértve azt is, ahol Laura általában kihagy egy lépést a próbákon...  Fogalmam  sem  volt,  melyik  lépésről  beszél  Sophie,  de  hagytam,  hogy  tovább  hadarjon,  mert  úgy  tűnt,  ettől  jobban  érzi  magát  anélkül,  hogy  engem helyezne a képzeletbeli guillotine alá.  ‐  ...  és  már  majdnem  befejeztük.  És  akkor  Meredith  egyszerűen...  összeesett.  Összerogyott,  mint  egy  rongybaba,  és  egyszerűen  a  földre  zuhant.  85. 

Kezem  megfeszült  a  kormánykeréken,  és  csak  erőfeszítéssel  tudtam  elernyeszteni,  hogy  megpöccinthessem  az  indexet.  A  piros  lámpánál  jobbra  fordultam,  csak  akkor  engedve  ki  a  levegőt,  amikor  az  iskola  egyben legutóbbi előérzetem helyszíne ‐ eltűnt a szemem elől. És Sophie  csacsogott,  a  pszichoterápia  jegyében  megszellőztetve  a  fájdalmát,  észre  sem véve, milyen kellemetlenül érzem magam.  ‐  Azt  hittem,  elájult.  Tudod,  annyit  sem  eszik,  amennyi  egy  aranyhörcsögöt életben tartana.  Természetesen  nem  tudtam.  Általában  nem  szoktam  a  versenytánc‐ csapat étkezési szokásaival foglalkozni. De ha Meredith étvágya akár csak  kicsit is hasonlított az unokahúgoméra ‐ vagy a nagynénémére, ha már itt  tartunk ‐, akkor Sophie feltételezése megalapozott volt.  ‐ De akkor észrevettük, hogy nem mozdul. Még csak levegőt sem vesz. ‐  Sophie  egy  pillanatra  elhallgatott,  és  én  örömmel  fogadtam  a  csendet,  mint  első  korty  levegőt  egy  hosszú  merülés  után.  Nem  akartam  többet  hallani  a  halálról,  amelyet  képtelen  voltam  megakadályozni.  Már  így  is  elég  komoly  lelkifurdalásom  volt.  De  Sophie  még  nem  végzett.  ‐  Peyton  úgy  gondolja,  szívrohama  volt.  Mrs.  Rushing  azt  mondta  tavaly  egészségtanon,  hogy  ha  az  ember  túl  keményen  dolgoztatja  a  testét,  és  nem  táplálja  eléggé,  a  szíve  idővel  megáll.  Csak  így  egyszerűen  ‐  csettintett,  és  a  csillogóra  festett  körme  megvillant  a  napfényben.  ‐  Szerinted is ez történt?  Beletelt pár másodpercbe, amíg rájöttem, ez nem költői kérdés. Sophie  konkrétan kikérte a véleményemet valamiben, és ebben nem volt semmi  szarkazmus.  ‐  Nem  tudom.  ‐  Az  utcánkba  kanyarodva  a  visszapillantóba  néztem;  nem lepett meg, hogy Val néni kocsija mögöttünk van az úton. ‐ Lehet. ‐  De ez szemenszedett hazugság volt. Meredith a harmadik kamasz lány, aki  minden  előjel  nélkül  holtan  esett  össze  az  elmúlt  három  napban,  és  bár  nem  szándékoztam  hangosan  megfogalmazni  a  kétségeimet  ‐  legalábbis  egyelőre ‐, nem tudtam többé meggyőzni magam arról, hogy haláluk nem  függ össze. 

86. 

Nash egybeesés‐elmélete zátonyra futott, és gyorsan süllyedt.  Leparkoltam  a  kocsibeállón,  Val  néni  pedig  elhajtott  mellettünk,  hogy  beálljon a garázsba. Sophie kiszállt, mielőtt kikapcsoltam volna a motort,  és amint meglátta az anyját, ismét könnyekben tört ki, mintha belső gátjai  nem  lennének  képesek  kitartani  az  együtt  érző  tekintetek  és  a  sírásra  felkínált váll látványának ostromával szemben.  Val  néni  a  garázson  keresztül  a  konyhába  terelte  hüppögő  leányát,  majd gyengéden egy székhez vezette a bárpult előtt. Én kettejük mögött  sétáltam be Sophie táskájával, és megnyomtam a garázs bezárógombját. A  pultra dobtam unokahúgom retiküljét. Sophie szipogott, bugyborékolt és  csuklott,  alig  összefüggő  részleteket  árasztva  magából,  miközben  először  az  arcát,  majd  a  már  kivörösödött  orrát  törölgette  a  pulton  található  zsebkendősdoboz tartalmával.  De Val nénit láthatóan nem érdekelték túlzottan a részletek, amelyeket  valószínűleg már hallott a tánckar mentorától. Míg én csendre vágyva az  asztal  mellett  ültem  egy  doboz  kólával,  ő  a  konyhában  sürgött‐forgott,  forró teát készített, a pultokat törölgette, és csak akkor ült le a lánya mellé  egy bárszékre, amikor elfogytak a tennivalók.  Lassan  megitatta  Sophie‐t  teával,  amíg  a  lánya  zokogása  csendesedni  nem  kezdett,  csuklása  meg  nem  szűnt.  De  Sophie  még  akkor  sem  volt  hajlandó elhallgatni.  Meredith  halála  volt  az  első  tragédialándzsa,  amely  átütötte  tündér‐ mesevilágát, és neki fogalma sem volt, hogyan dolgozza ezt fel. Mivel húsz  perccel  később  még  mindig  hüppögött  és  a  taknyát  folyatta  a  langyos  teájába,  Val  néni  eltűnt  a  fürdőszobában.  Egy  kicsi,  barna  gyógyszeres  fiolával tért vissza; azonnal felismertem: megmaradt zombitabletták a dr.  Nelsonnál tett legutóbbi látogatásomból a pszichiátrián.  Kicsit fészkelődni kezdtem a székemen, és felvontam a szemöldökömet  a  nagynéném  felé,  de  ő  csak  egy  félig‐meddig  bűnbánó  mosolyt  vetett  rám, és megvonta a vállát.  ‐ Ez majd lenyugtatja, és segít neki elaludni. Szüksége van a pihenésre. 

87. 

Igen,  de  természetes  pihenésre  lett  volna  szüksége,  nem  arra  a  kómával  határos  állapotra,  amelyet  az  az  ostoba  nyugtató  vált  ki  belőle.  Nem  mintha  bármelyikük  is  adott  volna  a  véleményemre,  még  ha  ki  is  nyilvánítom a kémiai tudatmódosítókkal kapcsolatban.  Egy  pillanatra  megirigyeltem  unokahúgom  ártatlanságát,  noha  éppen  azt  figyeltem,  hogy  hal  meg  ez  az  ártatlanság.  Én  nagyon  fiatalon  megismerkedtem a halállal, és bármilyen vigasztalhatatlan is volt Sophie e  pillanatban,  neki  volt  tizenöt  éve,  amit  műanyag  borítású,  kipárnázott,  vidámra színezett, védőborítással felszerelt életében bóklászva tölthetett,  ahova  a  sötétség  a  lábát  sem  merte  betenni.  Bármi  is  történik,  boldog  gyermekkorát senki nem veheti el.  Val néni végignézte, ahogy lánya lenyel egy apró, fehér tablettát, majd  végigkísérte őt a folyosón a szobájába, ahol hamarosan felnyikorogtak az  ágyrugók  unokahúgom  csekély  súlya  alatt.  Tíz  perccel  később  olyan  szemérmetlenül horkolt, hogy kétségem sem maradt afelől, éppoly sokat  örökölt az apjától, mint az anyjától.  Miközben nagynéném ágyba dugta Sophie‐t, én újabb kólát vettem el  Brendon  bácsi  polcáról  a  hűtőben  ‐  az  egyetlen  területről,  amelyet  Val  néni  cukormentes,  zsírmentes,  ízmentes  birodalma  még  nem  kebelezett  be  ‐,  és  magammal  vittem  a  nappaliba,  ahol  belenéztem  a  helyi  hírcsatorna műsorába.  De  délután fél  háromkor  nem  adtak  híreket.  Meg  kell várnom az ötórás hírműsort.  Kikapcsoltam a tévét, és a gondolataim Cole‐ékra vándoroltak, akikkel  csak  egyszer  találkoztam,  a  tánccsoport  egyik  versenyén  egy  évvel  korábban. Könnybe lábadt a szemem, amikor elképzeltem, hogy Meredith  anyja megpróbálja elmagyarázni a kisfiának, a nővére nem fog hazajönni  az iskolából. Soha többé.  Üveg csendült a konyhában, ami átmenetileg kirángatott a bűntudat és  a bánat posványából, és a kanapén megfordulva nagynénémet láttam teát  tölteni egy hatalmas lattés bögrébe.  A  szemöldököm  egy  pillanatra  zavartan  összeszaladt  ‐  lehet,  hogy  Val  néninek is nyugtatóra van szüksége? ‐, de nénikém lábujjhegyre állt, hogy  88. 

kinyissa a felső szekrényt. Ott tartották ő és Brendon bácsi az alkoholt. Val  néni levett egy üveg brandyt, és letekerte a kupakját. Majd jókora adagot  töltött  a  csészéjébe.  Az  üveget  a  pulton  hagyta,  láthatóan  újabb  kört  tervezve.  Kortyolt  a  "teájából",  majd  a  nappali  felé  fordult,  kezében  a  távirányítóval. Amikor pillantása találkozott az enyémmel, megdermedt és  elvörösödött.  ‐  Még  nincs  benne  a  hírekben  ‐  mondtam  neki,  és  nem  tudtam  nem  észrevenni, milyen fáradtnak és súlyosnak tűnnek a léptei, miközben átkel  a nappaliba. Val néni és Mrs. Cole évek óta együtt járnak konditerembe.  Lehet,  hogy  Meredith  halála  mélyebben  érintette  a  nénikémet,  mint  gondoltam.  Vagy  talán  Sophie  kiborulása  készítette  ki.  Esetleg  összekötötte  Meredith  halálát  Heidi  Andersonéval  ‐  Alyson  Bakerről  tudomásom szerint nem hallott ‐,  és kezdte gyanítani, hogy valami nincs  rendben. Ahogy én is.  Mindenesetre  sápadt  volt,  és  reszketett  a  keze.  Olyan  törékeny  benyomást keltett, hogy nem szívesen nyomasztottam még tovább. De az  előérzeteim  túl  messzire  mentek.  Segítségre  volt  szükségem,  vagy  tanácsra, vagy... valamire. Leginkább arra, hogy valaki világosítson fel, mi  haszna, hogy megbízhatóan meg tudom jósolni a halált, ha ez abban nem  segít  nekem,  hogy  figyelmeztessem  az  illetőt.  Mi  értelme  tudni,  hogy  valaki meg fog halni, ha nem akadályozhatom meg a bekövetkeztét?  Val néni persze nem tudhatja ezt, de senki más sem. Viszont a szüleim  híján nem maradt számomra más, akivel beszélhettem volna.  Ujjaim  egymásba  gabalyodtak  az  ölemben,  miközben  Val  néni  kimerülten ereszkedett a kanapé túlsó felére, a térdét összezárva, bokáját  illedelmesen keresztbe téve. A szája körüli ráncok és a kézremegése arról  árulkodtak, nem olyan összeszedett, mint amilyennek tűnni próbál.  Ezek, és a csészéjéből áradó nem‐tea illat.  Amikor  legutóbb  próbáltam  elmondani  neki,  hogy  tudom,  miszerint  valaki meg fog halni, ő és Brendon bácsi egyenesen a kórházba vittek, és  otthagytak.  Persze  akkor  hisztérikusan  sikoltoztam  egy  bevásárlóközpont  közepén, és odacsaptam mindenkinek, aki megpróbált hozzám érni.  89. 

Feltételezem, nem volt túl sok választásuk.  Ezúttal biztosan jobban menne, mert most higgadt vagyok és racionális,  nem  pedig  leküzdhetetlen  sikoltozásroham  szorításában  vergődöm.  És  mert Val néni már egy adag erejéig nyakára hágott a brandynek.  Idegállapotom felfokozódott, és szórakozottan nyúltam a balomon lévő  kisasztalra  a  szobaillatosító  felé,  hogy  megkeverjem  a  vaníliás  illóolajat  egy vékony fapálcával.  ‐ Val néni?  Összerezzent. A "tea" az ölébe loccsant.  ‐ Bocsánat, édesem. ‐ Letette a csészéjét egy alátétre az asztal végébe,  majd  a  konyhába  sietett,  hogy  egy  tiszta,  nedves  ronggyal  leitassa  a  nadrágját. ‐ Ez az eset Meredithszel kiborított.  Pontosan tudtam, hogy érzi magát.  Egyenletesen  kifújtam  a  levegőt,  miközben  visszatért  a  nappaliba,  immár a fél karcsú combjára kiterjedő nedves folttal a nadrágján.  ‐ Igen, ez elég... rémisztő volt.  ‐ Ó? ‐ Val néni a székétől pár lépésre megtorpant, szeme összeszűkült  az aggodalomtól, amelybe... gyanakvás keveredett. ‐ Te is ott voltál? ‐ Már  ki is találta volna, mit akarok mondani?  Lehet,  hogy  Nashnek  igaza  volt.  Lehet,  hogy  még  egy  darabig  meg  kellene tartanom a titkomat...  Lassan  megcsóváltam  a  fejem,  pillantásom  visszatért  az  apró  olajosüvegből kiálló pálcikákra. ‐ Nem, konkrétan nem láttam... ‐ Val néni  kifújta  a  levegőt  a  megkönnyebbüléstől,  amelyet  már‐már  utáltam  tönkretenni a mondanivalóm hátralévő részével. ‐, ... de... Emlékszel arra  a lányra, aki nemrég meghalt a Tabooban?  ‐  Természetesen.  Milyen  szomorú!  ‐  Visszament  a  székéhez,  és  lassan  ivott egy kortyot a teájából, lehunyt szemmel, mintha gondolkozna. Vagy  talán  imádkozna.  Majd  ivott,  sokkal  hosszabbat  kortyolt,  és  tágra  nyílt,  ideges  tekintettel  leeresztette  a  csészéjét.  ‐  Kaylee,  annak  a  lánynak  90. 

semmi köze nem volt ahhoz, ami ma történt. A hírek szerint részeg volt, és  talán az alkoholnál erősebb szereket is beszedett.  Ezt  az  utolsó  kis  részinformációt  még  nem  hallottam,  de  nem  volt  lehetőségem rákérdezni, mert Val néni máris folytatta. Az alma nem esett  messze  a  fájától.  Beszéd  közben  a  csészéjével  gesztikulált,  de  ezúttal  semmi nem ömlött ki belőle. Már üres volt.  ‐  Sophie  azt  mondta,  Meredith  tánc  közben  esett  össze.  Az  a  szegény  gyerek alig evett valamit, és koffeinen élt. Tényleg csak idő kérdése volt,  hogy a teste feladja.  ‐  Tudom,  és  lehet,  hogy  Sophie‐nak  igaza  van.  ‐  Elengedtem  az  illatosítópálcikáit,  és  előre‐hátra  hajtogattam  a  kólám  nyitógyűrűjét,  gondosan  dolgozva  azon,  hogy  leválasszam  a  dobozról,  és  ne  kelljen  tudomást  vennem  a  nagynéném  óvatos  együttérzése  mögött  minden  bizonnyal  ott  bujkáló  szánalomról  és  szkepticizmusról.  ‐  Lehet,  hogy  semmi  köze  nem  volt  semmihez  annak,  ahogy  meghaltak  ‐  bár  efelől  megvoltak  a  magam  kétségei  ‐,  de,  Val  néni,  azt  hiszem,  én  vagyok  a  kapcsolat közöttük.  ‐ Micsoda?  Kényszerítettem  magam,  hogy  felnézzek,  még  éppen  időben,  hogy  lássam, ahogy a nagynéném tekintete elkeskenyedik az értetlenségtől. De  utána  kisimult  a  homloka,  eltűntek  róla  a  feszült  ráncok,  mintha  sikerült  volna rájönnie, miről beszélek, és ettől megkönnyebbült volna.  Ha a "téveszméim" visszatérésétől megkönnyebbül, akkor mi a csudára  számított vajon, hogy mit mondok?  Val  néni  arca  ellágyult,  és  ismerős,  lekezelően  együtt  érző  pillantása  bántotta a büszkeségemet.  ‐  Kaylee,  a  pánikrohamaidról  van  szó?  ‐  A  "pánikroham"  szót  előrehajolva suttogta, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja.  A  harag  apró  villámokban  cikázott  végig  bennem;  kényszerítettem  magam, hogy letegyem a félig üres kólásdobozt, mielőtt összegyűrném. 

91. 

‐  Nem  viccelek,  Val  néni.  És  nem  vagyok  őrült.  Előre  tudtam,  hogy  Meredith meg fog halni.  Egy  szemvillanásnyira  ‐  egy  lélegzetvételnél  is  rövidebb  időre  ‐  rémültnek  tűnt.  Mintha  a  saját  szellemét  pillantotta  volna  meg.  Majd  megrázta a fejét ‐ szó szerint kirázva belőle az állapotom rosszabbodásától  való  félelmet  ‐,  és  sztoikus,  eltökélt  kifejezést  erőltetett  magára.  Végig  igazam volt. Nem fog hinni nekem. Soha.  ‐ Kaylee, ne kezdd ezt már megint ‐ könyörgött. Fintora mély ráncokat  rajzolt  a  szája  köré,  felállt,  és  üres  csészéjét  a  konyhába  vitte.  Én  követtem,  egyre  ingerültebben  figyelve,  ahogy  leveszi  a  teáskannát  a  tűzhelyről.  ‐ Tudom, hogy feldúlt vagy Meredith miatt, de ezzel nem leszel képes  visszahozni őt. Nem így kellene feldolgoznod a gyászt.  ‐ Ennek semmi köze a gyászhoz ‐ erősködtem a fogamat összeszorítva,  félig  üres  kólásdobozomat  a  szemetesbe  dobva.  Puffanva  landolt,  a  puffanást pedig sziszegés és bugyogás követte, ahogy tartalma a műanyag  dobozba ömlött.  Nagynéném  összeszűkült  tekintetéből  zaklatóttságot  olvastam  ki.  A  halálos  szorításból,  amellyel  a  teáskannát  fogta,  elkeseredettséget.  Valószínűleg  azt  kívánta,  bár  engem  is  olyan  könnyedén  kiüthetne,  mint  Sophie‐t. És egy részem tisztában volt azzal, hogy a vele való beszélgetés  nem  segítene  többet,  mint  az,  amikor  megpróbáltam  figyelmeztetni  Mereditht.  De  egy  másik,  makacsabb  részem  nem  volt  hajlandó  feladni.  Elegem  volt  a  titkokból  és  az  együtt  érző  pillantásokból.  És  végképp  elegem volt a kórházakból, és a kis fehér tablettákból. Nem szándékoztam  hagyni, hogy még egyszer őrültnek nevezzen bárki. Soha többé.  Val  néni  biztos  észrevette  eltökéltségemet,  mert  visszatette  a  teáskannát  a  tűzhelyre,  majd  mindkét  tenyerét  a  pultra  tette,  és  a  bár  mögül méregetett.  ‐  Gondolj  Sophie‐ra.  Nagy  trauma  érte.  Szerinted  mit  tenne  vele  egy  ilyen önző, figyeleméhes húzás?  Megfeszült az állkapcsom, és könnyek égették a szememet belülről.  92. 

‐  A  fenébe  Sophie‐val!  ‐  Ököllel  a  pultra  csaptam;  az  ütés  ereje  úgy  hullámzott vissza a karomon, mint a harag szökőárja.  Nagynéném arca megrándult, és engem egy pillanatra elégtétel öntött  el. Majd kimérten hátraléptem a pulttól, kezemet a csípőmre tettem.  ‐ Sajnálom ‐ mondtam annak tökéletes tudatában, hogy nem olyannak  tűnök,  mint  aki  tényleg  sajnálja.  ‐  De  ez  nem  róla  szól.  Azt  próbálom  éppen elmondani neked, hogy komoly problémám van, te pedig még csak  meg sem hallgatsz!  Val  néni  lehunyta  a  szemét,  és  mély  levegőt  vett,  mintha  jógagyakorlatokat végezne. Vagy türelmet próbálna magára erőltetni.  ‐  Mindannyian  tudjuk,  hogy  vannak  problémáid,  Kaylee  ‐  mondta,  miután kinyílt a szeme. Csendes, összeszedett hangjától elöntött a düh. ‐  Nyugodj le, és...  ‐ Megéreztem, Val néni. ‐ Mindkét kezemet visszatettem a pultra, és a  gránitra  meredtem.  Majd  felnéztem,  és  kényszerítettem  magam,  hogy  végigmondjam. ‐ És annál a lánynál is megéreztem a Tabooban.  Szeme  határozottan  elkeskenyedett,  két  adag  szarkalábat  rajzolva  az  arcára, hangja pedig drámaian elmélyült.  ‐ Hogy érezhetted volna meg, ha ott sem voltál?  Én megvontam a vállam, és összefontam a karom a mellkasomon.  ‐ Belógtam. ‐ Nem állt szándékomban beköpni Emmát vagy a nővérét. ‐  Büntess  meg,  ha  akarsz,  de  az  nem  változtat  semmin.  Ott  voltam,  és  láttam Heidi Andersont. És tudtam, hogy meg fog halni. Éppen úgy, ahogy  Meredithről is tudtam.  Val  néni  ismét  lehunyta  a  szemét,  és  elfordult,  hogy  a  csap  feletti  ablakon  bámuljon  kifelé,  elfehéredett  ízületekkel  kapaszkodva  a  pultba.  Majd mélyen kifújta a levegőt, és visszafordult felém.  ‐  Rendben,  ha  a  másik  lányról  most  nem  is  beszélünk...  ‐  mindketten  tudtuk,  hogy  a  kilengésemre  még  vissza  fog  térni  ‐  ...  ha  tudtad,  hogy  Meredith meg fog halni, miért nem szóltál valakinek? 

93. 

Ismét  belém  hasított  a  bűntudat,  mintegy  lélektani  utórengésként.  Leereszkedtem az egyik kipárnázott bárszékre, karomat keresztbe tettem  a pulton.  ‐ Megpróbáltam. ‐ Könnyek árasztották el a szemem, elhomályosították  a  nagynéném  arcát,  de  letöröltem  őket  az  ingujjammal,  még  mielőtt  lehullhattak  volna.  ‐  De  amikor  kinyitottam  a  számat,  nem  voltam  képes  másra, csak sikoltozni. És olyan gyorsan történt! Mire ismét meg tudtam  volna szólalni, már halott volt. ‐ Felnéztem, a megértés nyomait kutattam  nénikém arcán. Vagy hogy hisz nekem. De semmi olyasmi nem volt rajta,  amit  felismertem  volna,  és  ez  majdnem  ugyanannyira  megijesztett,  mint  Meredith halálának a hangjai.  ‐  És  még  abban  sem  vagyok  biztos,  hogy  segített  volna,  ha  mondok  valamit  ‐  folytattam  megingó  bátorsággal.  ‐  De  esküszöm,  hogy  megpróbáltam.  Val néni megdörzsölte a homlokát, majd megfogta a csészéjét, és ivott  volna ‐ ha rá nem ébred, hogy nem töltött bele semmit.  ‐ Kaylee, biztos tisztában vagy azzal, hogy ez hogy hangzik.  Bólintottam, és lesütöttem a szemem.  ‐ Úgy, mintha őrült lennék. ‐ Ezt én tudtam a legjobban.  Val  néni  megrázta  a  fejét,  és  áthajolt  a  bárpulton,  hogy  megfogja  a  kezem.  ‐  Nem  őrült,  édesem.  Téveszmés.  Az  nem  ugyanaz.  Valószínűleg  csak  nagyon  feldúlt,  ami  Meredithszel  történt,  és  az  agyad  úgy  próbálja  ezt  feldolgozni,  hogy  történeteket  talál  ki,  amelyekkel  elterelheti  a  gondolataidat  a  valóságról.  Megértem.  Ijesztő  arra  gondolni,  hogy  bárki  holtan  eshet  össze  figyelmeztetés  nélkül.  Ha  vele  megtörténhetett,  bármelyikünkkel megtörténhet, igaz?  Kihúztam  a  kezem  az  övéből,  és  a  hitetlenségtől  el  tátott  szájjal  meredtem  rá.  Mi  kellene  hozzá,  hogy  higgyen  nekem?  Nagyon  nehéz  bizonyítékkal előállni, ha az ember megérzései csak pár perccel előzik meg  az őket igazoló történéseket.  94. 

Lecsusszantam  a  bárszékről  és  hátráltam  egy  lépést,  hogy  egy  kis  távolság kerüljön közénk.  ‐  Alig  ismertem  Mereditht.  Az  ijesztett  meg,  hogy  tudtam, ez  fog  vele  történni, és nem voltam képes megakadályozni. ‐ Mélyen szippantottam a  levegőből,  hogy  némi  oxigénhez  jussak  a  bűntudat  és  a  gyász  ellenére,  amelyek  fulladással  fenyegettek.  ‐  Szinte  már  azt  kívánom,  bár  tényleg  inkább  őrült  lennék.  Akkor  legalább  nem  lenne  ekkora  bűntudatom,  amiért  hagytam  meghalni  valakit.  De  nem  vagyok  őrült.  Tényleg  megtörtént.  Nagynéném jó néhány másodpercig csak bámult, és arcán értetlenség,  megkönnyebbülés  és  szánalom  váltakozott,  mintha  nem  lenne  biztos  abban, hogy mit kellene éreznie.  Felsóhajtottam és beesett a vállam.  ‐ Még mindig nem hiszel nekem.  Val  néni  arckifejezése  ellágyult,  és  testtartása  alig  érzékelhetően  ellazult.  ‐  Ó,  édesem,  én  elhiszem,  hogy  te  hiszel  abban,  amit  mondasz.  ‐  Habozott  kicsit,  majd  megvonta  a  vállát,  de  gesztusa  inkább  tűnt  kiszámítottnak,  mint  spontánnak.  ‐  Lehet,  hogy  neked  is  be  kellene  venned egy nyugtatót. Az majd segít elaludni. Biztos vagyok benne, hogy  minden logikusabbnak tűnik majd, amikor felébredsz.  ‐ Az alvás nem segít. ‐ Hangom még a saját fülemben is csípősnek tűnt.  ‐  Ezek  a  hülye  tabletták  sem  ‐  emeltem  fel  a  dobozt  a  pultról,  ahol  a  nénikém hagyta, és vágtam a hűtőhöz olyan erővel, ahogy csak tudtam. A  műanyag  megrepedt,  a  doboz  kupakja  leesett,  és  kis,  fehér  tabletták  szóródtak szerteszét a padlón.  Val  néni  összerezzent,  majd  úgy  meredt  rám,  mintha  most  törtem  volna  össze  a  szívét.  Amikor  letérdelt,  hogy  feltakarítsa  a  romokat,  én  végigrobogtam a folyosón, be a szobámba, majd bevágtam az ajtómat és  nekidőltem.  A  nagynénémmel  kapcsolatban  megtettem  minden  tőlem  telhetőt; majd amikor Brendon bácsi hazatér, újra próbálkozom. 

95. 

Vagy talán nem.  Lehet,  hogy  Nash  tudta,  mit  beszél,  amikor  azt  mondta,  ne  szóljak  senkinek.   

 

96. 

  

7 Percekig mozdulatlanul álltam a szobámban; annyira dühös, ijedt és zavart  voltam, hogy azt sem tudtam, sikoltozzam, sírjak vagy megüssek valamit.  Megpróbáltam  az  éjjeliszekrényemen  lévő  regényt  olvasgatni,  hogy  eltereljem a figyelmemet arról a katasztrófáról, amellyé az életem vált, de  mivel ez nem működött, bekapcsoltam a tévét. Egyik műsor sem kötötte  le  a  figyelmemet,  és  az  iPodomon  található  összes  zene  is  mintha  csak  felerősítette volna a haragomat és zavarodottságomat.  Elmém  megtelt  káosszal,  gondolataim  túl  gyorsan  követték  egymást  ahhoz, hogy bármelyikbe belekapaszkodjam, úgyhogy bármit is csináltam  és  bárhol  is  voltam  éppen,  nem  voltam  képes  megszökni  a  félig  megformálódott gondolatok rettenetes zsongásától, amelybe beleszédült  a  fejem.  Kezdtem  komolyan  fontolóra  venni  azt  a  nyugtatót  ‐  elkeseredetten vágyva arra, hogy kicsit sehol ne kelljen lennem ‐, amikor  felzümmögött zsebemben a telefon.  Újabb SMS Nashtől. JOL VAGY?  REMEKUL,  hazudtam.  TE?  Majdnem  megírtam  neki,  hogy  igaza  volt.  Hogy  nem  lett  volna  szabad  szólnom  a  nénikémnek.  De  ez  túl  sok  információ volt ahhoz, hogy egy SMS‐be beleférjen.  IGEN, CARTERREL, válaszolta Nash. HAMAROSAN HIVLAK.  Felmerült  bennem,  hogy  SMS‐ezzem  Emmának,  de  ő  még  mindig  büntetésben  volt.  És  az  anyját  ismerve  semmi  lehetősége  az  amnesztiának,  még  azután  sem,  hogy  Emma  gyakorlatilag  végignézte,  hogy holtan esik össze egy évfolyamtársa.  Végül szellemileg kimerülve aludtam el egy film közepén, amelyet eleve  nem  is  néztem  igazán.  Kevesebb  mint  egy  óra  múlva,  legalábbis  az 

97. 

ébresztőórám  szerint,  felébredtem,  és  kikapcsoltam  a  tévét.  És  ekkor  döbbentem rá, hogy majdnem átaludtam valami fontosat.  Vagy legalábbis valami érdekeset.  A  váratlan  csendben  meghallottam,  hogy  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  hevesen  vitatkoznak  egymással,  de  túl  halkan  ahhoz,  hogy  szavaikat  kivehessem  a  ház  végében  lévő  szobámban.  Pár  centire  kinyitottam  az  ajtómat,  és  visszatartottam  a  lélegzetemet,  amíg  biztos  nem lettem benne, hogy nem fog nyikorogni a zsanérja. Akkor kidugtam a  fejem, és kinéztem a folyosóra.  A  konyhában  voltak;  nagynéném  karcsú  árnyéka  fel‐alá  járkált  az  egyetlen látható fal előtt. A nevemet suttogta ‐ még fojtottabban, mint az  érvei  többi  részét  ‐;  nagyot  nyeltem.  Valószínűleg  arról  próbálja  meggyőzni Brendon bácsit, hogy vigyen vissza a kórházba.  Ez nem történhet meg.  Immár  haragosan  szélesebbre  tártam  az  ajtót,  és  kiosontam  a  folyosóra. Ha a nagybátyám beadja a derekát, egyszerűen eléjük állok, és  megmondom,  hogy  nem  megyek.  Vagy  az  is  lehet,  hogy  egyszerűen  beugrom  az  autómba,  és  elmegyek  valahova,  amíg  észhez  nem  térnek.  Elmehetek  Emmához.  Vagyis  nem,  várjunk  csak.  Ő  szobafogságban  van.  Akkor Nashhez.  Nem számít, hol kötök ki, amíg nem a pszichiátriai osztályon.  Óvatosan végiglopakodtam a folyosón, hálásan a hangtalan zoknimnak  és  a  kőpadlónak,  amely  nem  nyikorog.  De  a  konyha  bejáratától  pár  lépésre  megdermedtem;  a  nagybátyám  szólalt  meg,  továbbra  is  fojtott  hangon, de immár tökéletesen érthetően.  ‐  Túlreagálod,  Valerie.  Legutóbb  is  túltette  magát  rajta,  most  is  túl  fogja. Nem látok okot rá, hogy ezzel zaklassunk egy dolgozó embert.  Noha értékeltem, hogy a nagybátyám kiáll értem, még ha ő sem hisz az  előérzeteimben,  abban  őszintén  kételkedtem,  hogy  dr.  Nelson  "zaklatásnak" venné a telefont egy pácienssel kapcsolatban. Különösen ha  azt vesszük, hogy mennyit fizetnek neki valószínűleg.  98. 

‐  Nem  tudom,  mi  mást  tehetnék.  ‐  Val  néni  felsóhajtott,  és  szék  csikordult a kövön, ahogy a nagybátyám árnyéka felállt. ‐ Nagyon fel van  dúlva, és szerintem én is csak rontottam a helyzeten. Tudja, hogy valami  nincs rendben. Megpróbáltam rávenni, hogy vegyen be egy nyugtatót, de  a hűtőhöz vágta a dobozt.  Brendon bácsi felkacagott, immár a konyha másik végéből.  ‐ Tudja, hogy semmi szüksége azokra az átkozott tablettákra.  Igen!  Felmerült  bennem  a  kérdés,  nem  visel‐e  a  nagybátyám  vértet  a  ruhája  alatt,  mert  úgy  beszélt,  mint  aki  alig  várja,  hogy  megölhesse  a  Szkepticizmus sárkányát. És én készen álltam csatába lovagolni vele...  ‐  Persze,  hogy  nincs  ‐  adta  meg  magát  Val  néni  csüggedten,  és  az  árnyéka  összefonta  a  karját  a  mellkasán.  ‐  A  tabletták  csak  átmeneti  megoldást biztosítanak, mint amikor az ember a gát repedésébe dugja az  ujját. Amire szüksége van, az a fivéred, és ha te nem hívod fel, akkor én  fogom.  Az  apám?  Val  néni  azt  akarja,  hogy  a  bácsikám  az  apámat  hívja  fel?  Nem dr. Nelsont?  A nagybátyám felsóhajtott.  ‐  Nagyon  nem  szeretném  ezt  most  elkezdeni,  ha  még  elhalaszthatjuk  egy  kicsit.  ‐  A  hűtő  ajtaja  nyikorogva  kinyílt,  szénsavas  üdítő  zárógyűrűje  pattant,  szóda  szisszent.  ‐  Csak  véletlen  egybeesés,  hogy  most  egy  hét  alatt  kétszer  is  megtörtént.  Lehet,  hogy  nem  fordul  elő  többet  egy  évig  sem, vagy még tovább.  Val néni fújtatott türelmetlenségében.  ‐  Brendon,  te  nem  láttad  őt.  Nem  hallottad  őt.  Azt  hiszi,  kezd  megőrülni.  Már  így  is  kölcsönvett  időből  él,  és  nem  lenne  szabad  arra  vesztegetnie, ami még megmaradt neki, hogy azt higgye, elmebeteg.  Kölcsönvett időből?  Sokk futott rajtam végig, majd a szívemben állapodott meg, amely pár  pillanatig  mintha  vonakodott  volna  újra  elindulni.  Mit  jelent  ez?  Hogy  beteg  vagyok?  Haldoklom?  Hogy  tehetik,  hogy  nem  szólnak  nekem?  És  99. 

hogy  lehet,  hogy  semmi  bajom,  ha  egyszer  haldoklom?  Mármint  azt  leszámítva, hogy megérzem, mikor halnak meg emberek...  És  ha  ez  így  van,  akkor  nem  kellene  tudnom  arról,  hogy  meg  fogok  halni?  Brendon  bácsi  felsóhajtott,  ismét  szék  csikordult,  majd  felnyikordult,  amikor a bácsikám leült rá.  ‐ Rendben. Hívd csak fel, ha ezt akarod. Valószínűleg igazad van. Csak  abban reménykedtem, hogy van még egy‐két évünk. Legalább annyi, amíg  elvégzi a középiskolát.  ‐ Ezt soha nem vehettük biztosra. ‐ Val néni árnyéka zsugorodott, ahogy  közelebb ért, és én a szobám felé kezdtem iparkodni, hátamat továbbra is  a  hideg  falhoz  nyomva.  De  ekkor  Val  néni  megállt,  és  az  árnyéka  megfordult. ‐ Hol van a száma?  ‐ Tessék, használd az én telefonomat. A második a listában.  Nagynéném  árnyéka  megnyúlt,  ahogy  tulajdonosa  távolodni  kezdett,  feltételezhetően azután, hogy elvette a telefont a nagybátyámtól.  ‐ Biztos, hogy nem akarod te?  ‐ Teljesen.  Megint széknyikordulás a kövön, nagynéném leült, és az árnyéka amorf  folttá  kenődött  a  falon.  Sorozatnyi  hangos  csippanás  árulkodott  arról,  hogy  már  el  is  kezdte  nyomkodni  a  gombokat.  Pár  pillanattal  később  megszólalt,  és  én  visszatartottam  a  lélegzetem,  mohón  éhezve  minden  szóra abból, amit eddig titkoltak előlem.  ‐ Aiden? Valerie vagyok. ‐ Nénikém elhallgatott, de én nem hallottam,  mit felel az apám. ‐ Jól vagyunk. Brendon is itt van. Kaylee miatt hívlak. ‐  Újabb  szünet,  és  ezúttal  hallottam  a  mély,  elmosódott  dörmögést,  amelyben alig ismertem fel az apám hangját.  Val  néni  megint  felsóhajtott,  és  az  árnyéka  elmozdult,  ahogy  belesüppedt a székébe. 

100. 

‐  Tudom,  de  ismét  megtörtént.  ‐  Szünet.  ‐  Persze,  hogy  biztos  vagyok  benne. Kétszer is az elmúlt három napban. Az első alkalommal nem szólt,  különben  hamarabb  felhívtalak  volna.  Igazából  nem  is  értem,  hogyan  sikerült eltitkolnia.  Az apám ismét mondott valamit, amit nem értettem.  ‐  Azt  tettem,  de  nem  volt  hajlandó  bevenni,  én  pedig  nem  fogom  kényszeríteni.  Azt  hiszem,  a  tabletták  szintjén  már  túl  vagyunk,  Aiden.  Ideje elmondani neki az igazat. Tartozol neki ennyivel.  Tartozik  nekem?  Persze,  hogy  tartozik  nekem  az  igazsággal  ‐  bármi  is  legyen az. Mindannyian tartoznak nekem vele.  ‐ Igen, de nekem az a véleményem, hogy az apjától kellene megtudnia.  ‐ Val néni immár dühösnek tűnt.  Ismét  az  apám  beszélt,  és  ezúttal  mintha  vitatkozni  próbált  volna.  De  én  megmondhattam  volna  neki,  mennyire  hasztalan  Val  nénivel  vitatkozni. Ha a nénikém egyszer eldönt valamit, semmi nem változtathat  a véleményén.  ‐  Aiden  Cavanaugh,  még  ma  told  fel  a  fenekedet  egy  gépre,  vagy  elküldöm  hozzád  a  lányodat.  Megérdemli  az  igazságot,  és  azt  te  fogod  közölni vele, akár így, akár úgy.     Döbbenten, értetlenül lopakodtam vissza a szobámba, nem kicsit büszkén  a  nagynénémre.  Bármi  is  ez  a  titokzatos  igazság,  ő  azt  akarja,  hogy  megtudjam. És nem hisz abban, hogy kezdek megőrülni. Egyikük sem hisz.  Bár, úgy tűnik, abban hisznek, hogy haldoklom.  Szerintem szívesebben lennék őrült.  Ez  idáig  soha  nem  gondolkoztam  el  a  saját  halálomon,  de  azt  hittem  volna,  hogy  a  puszta  gondolata  is  olyan  ijesztő  lenne,  hogy  működésképtelenné válnék. Különösen úgy, hogy alig pár órával korábban  voltam tanúja valaki más halálának. Ehelyett viszont azon kaptam magam,  hogy inkább bénult vagyok, mint rémült. 

101. 

Komoly aggodalom gyűlt bennem, amelytől összeszorult a torkom, és a  szívem szinte hallhatóan kalapált a mellkasomban. De nagyon távoli érzés  volt,  és  nem  igazán  voltam  képes  teljes  mélységében  felfogni  saját  végzetem lehetőségét. Azt, hogy egy szép napon nem fogok létezni.  Lehet,  hogy  egyszerűen  nem  ülepedett  még  le  az  információ.  Vagy  talán  nem  voltam  képes  elhinni.  Mindenesetre  nagyon  rám  fért  volna,  hogy átbeszélhessem valakivel, aki nem azzal van elfoglalva, hogy fontos  titkokat  őrizgessen  előlem.  Úgyhogy  SMS‐eztem  Emmának,  hátha  az  anyukája megszüntette már a mobilembargót.  Mrs.  Marshall  válaszolt  pár  perccel  később:  Emma  továbbra  is  büntetésben van, de másnap, Meredith búcsúszertartásán találkozhatunk,  ha elmegyek.  Visszaírtam,  hogy  ott  leszek,  majd  undorodva  az  ágyamra  dobtam  a  telefont.  Mire  jó  a  technika,  ha  a  barátok  mindig  el  vannak  tőle  tiltva?  Vagy a csapattársaikkal lógnak?  Mivel  nem  volt  jobb  dolgom,  ismét  bekapcsoltam  a  tévét,  de  nem  tudtam rá figyelni, mert folyamatosan az járt a fejemben, amit véletlenül  hallottam.  Minden  egyes  szót  kielemeztem,  és  megpróbáltam  kitalálni,  amit nem hallottam. Amit eltitkoltak előlem.  Beteg  vagyok;  ez  egyértelmű.  Mi  mást  jelenhet  az,  hogy  "kölcsönvett  időből"  élek?  Szóval,  mi  bajom  van?  Milyen  bizarr  betegség  legfőbb  tünete a "halál megérzése", és következményként maga a halál?  Semmilyené,  hacsak  nem  vesszük  számításba  a  kamaszkori  szellemi  leépülést.  Amit  nem  veszünk,  arra  alapozva,  hogy  nem  gondolják  úgy,  miszerint szükségem lenne a zombitablettákra.  Szóval  milyen  betegség  miatt  gondolhatják  úgy,  hogy  elmebeteg  vagyok?  Immár  oda  sem  figyelve  a  tévére  az  íróasztalom  elé  ültem,  és  beizzítottam  a  Gateway  laptopot,  amelyet  apám  küldött  a  legutóbbi  születésnapom  alkalmából.  Minden  egyes  másodpercben,  amíg  elindult,  újabb  és  újabb  hulláma  öntött  el  az  idegességnek,  egyre  erősítve  a 

102. 

nyugtalanságomat,  amíg  a  félelem,  amelyet  korábbra  vártam,  úgy  istenigazából gyökeret nem vert bennem.  Meg fogok halni.  Pusztán  a  fejemben  megjelenő  szavaktól  cikázni  kezdett  bennem  a  rettegés.  Nem  bírtam  nyugton  ülni,  még  arra  a  pár  másodpercre  sem,  amíg  a  Windows  betöltődik.  Amikor  a  lábam  is  rángatózni  kezdett  az  idegességtől,  a  ruhásszekrényem  elé  álltam,  hogy  a  tükörbe  nézzek.  Amennyiben  tényleg  fűbe  harapok  nemsokára,  ahogy  mondani  szokás,  tudni fogom, amint meglátom magam. Elvégre úgy tűnik, ez így működik,  ha valaki más készül meghalni.  De  semmit  nem  éreztem,  leszámítva  a  szokásos  ingerültséget,  amiért  az  unokahúgoméval  ellentétben  az  én  bőröm  sápadt,  a  vonásaim  pedig  jellegtelenek.  Lehet,  hogy  tükörképekkel  nem  működik.  Sem  Heidit  nem  láttam  tükörben,  sem  Mereditht.  Visszatartottam  a  lélegzetem,  és  alig  bírva  ellenállni  az  abszurd  késztetésnek,  hogy  keresztbe  tegyem  az  ujjaimat,  lepillantottam magamra, miközben abban sem voltam biztos, attól félek‐e  jobban, miszerint rám tör a késztetés, hogy sikoltozni kezdjek, vagy attól,  hogy nem.  Most sem éreztem semmit.  Ez  azt  jelentené,  hogy  mégsem  haldoklom?  Vagy  hogy  a  baljós  tehetségem  magammal  kapcsolatban  nem  működik?  Vagy  egyszerűen  annyit, hogy még nincs közel a halálom? Aaaaarrghhh! Ezzel nem megyek  semmire!  A számítógépem pittyent, hogy tudassa, bekapcsolódott és használatra  kész, úgyhogy a székemre vetettem magam. Elindítottam a böngészőt, és  összeszorult, a morbid kíváncsiságtól sajgó mellkassal beírtam a keresőbe:  "legfőbb halálokok kamaszkorban".  Az  első  találat  felsorolta  a  tíz  leggyakoribb  halálokot  a  tizenöt‐ tizenkilenc  éves  korosztályban.  A  véletlen  baleset,  a  gyilkosság  és  az  öngyilkosság  volt  az  első  három  tétel.  De  én  nem  terveztem  végezni  magammal,  a  baleseteket  pedig  nem  lehet  megjósolni.  Sem  a  103. 

gyilkosságot,  hacsak  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  nem  maguk  szeretnének kiiktatni.  A lista további részében ugyanilyen ijesztő tételek szerepeltek, többek  között  például  a  szívbetegség,  a  légzőszervi  fertőzések  és  a  cukorbetegség. De ezeknek mind olyan tüneteik vannak, amelyek biztosan  nem kerülték volna el a figyelmemet.  Úgyhogy csak korosztályom halálozásának negyedik vezető oka maradt:  a rosszindulatú daganat.  Ennek utána kellett járnom.  A  köztiszteletben  álló  orvosi  honlapon  szereplő  leírás  sűrű  volt,  és  szinte  értelmezhetetlen.  De  az  alatta  szereplő  köznapi  kifejezés  túl  egyértelműnek  tűnt  ahhoz,  hogy  megnyugodjam.  A  "rosszindulatú  daganat" a rák orvosi neve.  Rák.  És  hirtelen  minden  remény,  amelyet  tápláltam,  minden  szórakoztató  álom, túl törékeny lehetőségnek kezdett tűnni ahhoz, hogy valóra váljon.  Tumorom van. Mi más lehetne? És csak agyrák lehet, ha hatással van az  érzéseimre és a tudásaimra, nem? Vagy azokra a dolgokra, amelyekről azt  hiszem, hogy tudom.  Ez azt jelentené, hogy az előérzeteim nem valódiak? Az agydaganattól  vannak téveszméim? Valamiféle érzékszervi hallucinációim? Csak utólag, a  bekövetkeztük  után  képzelem,  hogy  megjósoltam  Heidi  és  Meredith  halálát?  Nem.  Ez  nem  lehet.  Nem  voltam  hajlandó  elhinni,  hogy  bármilyen  betegség ‐ leszámítva az Alzheimert ‐ átírhatja az emlékeimet.  Immár a pánik éles, forró határán inogva visszatértem a keresőhöz, és  begépeltem,  hogy  "az  agyrák  tünetei".  Az  első  találat  egy  onkológiai  honlap  volt:  hétféle  agyrákot  sorolt  fel  mindegyik  legfőbb  tüneteivel.  De  én  egyiket  sem  tapasztaltam  magamon.  Nem  volt  hányingerem,  görcsrohamom  vagy  hallásvesztésem.  Nem  sérültek  a  beszéd‐  vagy  a  motoros  funkcióim,  nem  voltak  tájékozódási  problémáim.  Nem  104. 

szédültem,  nem  fájt  a  fejem,  nem  gyengültek  el  az  izmaim.  Nem  lettem  inkontinens  ‐  hála  az  égnek  ‐,  és  megmagyarázhatatlan  vérzésem  vagy  duzzanatom  sem  volt,  továbbá  az  ítélőképességem  sem  romlott.  Oké,  lehet,  hogy  egyesek  azt  állítanák,  belógni  egy  éjszakai  szórakozóhelyre  nem  utal  józan  ítélőképességre,  de  én  meglehetősen  biztosra  vettem,  hogy  döntéshozási  képességeim  pontosan  megfelelnek  egy  korombéliének,  és  mérföldekkel  jobbak  egyesekénél.  Gondolok  itt  bizonyos  elkényeztetett,  gyomorforgató  unokahúgokra,  akiket  itt  ne  nevezzünk most meg.  Csábítónak  találtam  az  ötletet,  hogy  pusztán  a  tünetekre  alapozva  kizárjam  az  agyrákot,  amíg  észre  nem  vettem  a  homloklebeny  daganatairól  szóló  részt.  A  honlap  szerint  míg a  homloklebeny  daganatai  néha  beszédzavart  vagy  görcsrohamokat  okoznak,  az  is  éppen  olyan  gyakran előfordul, hogy tünetmentesek maradnak.  Ahogy én is.  Ez  az.  A  homloklebenyemben  van  a  daganat.  De  ha  így  van,  honnan  tudja Val néni és Brendon bácsi? És ami még fontosabb, mióta tudják? És  mennyi időm van hátra?  Ujjaim  remegtek  a  billentyűzeten,  és  értelmetlen  szó  jelent  meg  a  címsorban.  Eltoltam  a  székemet  az  íróasztalomtól,  és  becsuktam  a  laptopot anélkül, hogy a kikapcsolásával fáradtam volna.  Muszáj beszélnem valakivel. Most.  Félrelöktem a székemet, és négykézláb másztam az ágyamra, felkapva  a  telefont  az  ágytakarómról  útban  a  fejtámla  felé.  Az  ágy  végében  hátradőltem,  és  a  mellkasomhoz  húztam  a  térdem.  Könnybe  lábadt  szemmel  görgettem  a  számokat  Nash  nevéig.  Mire  felvette,  már  az  ingujjammal törölgettem a könnyeimet az arcomról.  ‐  Halló?  ‐  Nash  szórakozóttnak  tűnt,  és  a  háttérből  tompa  harci  zajok  hallatszottak, majd több srác csalódott mordulása egyszerre.  ‐ Szia, én vagyok az. ‐ Szipogtam, hogy ne folyjon az orrom. 

105. 

‐ Kaylee? ‐ Kanapérugók nyikordultak, Nash felült. Sikerült felkeltenem  a figyelmét. ‐ Mi a baj? ‐ Sürgető suttogásra váltott. ‐ Ismét megtörtént?  ‐ Nem, izé... Még Scottnál vagy?  ‐  Igen.  Tartsd  kicsit.  ‐  Valami  a  telefonhoz  dörzsölődött,  majd  tompán  hallottam, amint Nash azt mondja: ‐ Gyere, haver, vedd át helyettem.  Léptek  csattantak,  és  a  háttérzaj  egyre  halkabbá  vált,  amíg  egy  ajtó  nyikorogva be nem csukódott, és teljesen meg nem szűnt a zsivaj.  ‐ Mi újság?  Én  az  ágyamon  hasra  fordulva  habozni  kezdtem.  Nash  nem  erre  a  drámára  vállalkozott.  De  nem  szaladt  el  a  baljós  előérzeteimtől  sem,  és  nekem most muszáj volt beszélnem valakivel, és vagy Nashsel tudok vagy  Emma anyukájával.  ‐ Oké, ez hülyén fog hangzani, de nem tudom, mi mást gondolhatnék.  Hallottam,  hogy  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  vitatkoznak,  aztán  a  nénikém felhívta az apámat. ‐ Visszanyeltem egy hüppögést, és letöröltem  az arcomról a nedvességet. ‐ Nash... azt hiszem, meg fogok halni.  Csend  lett  a  vonal  túloldalán,  majd  egy  Nash  mellett  elhaladó  autó  bőgött fel. Biztosan kiment Scotték kertjébe.  ‐ Várj, nem értem. Miért gondolod, hogy meg fogsz halni?  Félbehajtottam duci tollpárnámat, és fél arccal ráfeküdtem, értékelve a  hűvösét könnyektől égő arcomon.  ‐  A  nagybátyám  azt  mondta,  azt  hitte,  több  időm  van,  majd  a  nagynéném  azt  mondta,  hogy  apámnak  meg  kell  nekem  mondania  az  igazat,  hogy  ne  higgyem  azt,  hogy  megőrültem.  Azt  hiszem,  agydaganatom van.  ‐  Kaylee,  te  most  összeadtad  a  kettőt  meg  a  kettőt,  és  hetet  kaptál.  Biztosan  elkerülte  valami  a  figyelmedet.  ‐  Nash  elhallgatott;  léptek  csattogtak betonon, mintha a járdán sétálna. ‐ Mit mondtak pontosan? 

106. 

Felültem és kényszerítettem magam, hogy lassan szívjam be a levegőt  és  lenyugodjam.  Nem  jól  fogalmaztam.  Nem  csoda,  hogy  Nashnek  fogalma sincs, miről beszélek.  ‐ Izé... Val néni azt mondta, kölcsönkapott időből élek, amit nem azzal  kellene  töltenem,  hogy  azt  hiszem,  elmebeteg  vagyok.  Úgyhogy  közölte  apámmal, ideje elmondania nekem az igazat. ‐ Felálltam, és azon kaptam  magam,  hogy  idegesen  járkálok  fel‐alá  a  bolyhos,  lila  szőnyegemen.  ‐  Ez  azt  jelenti,  hogy  meg  fogok  halni,  nem?  És  azt  akarja,  hogy  az  apám  szóljon nekem?  ‐ Hát, az egyértelmű, hogy valami fontosat akarnak neked mondani, de  őszintén  kétlem,  hogy  agyrákod  lenne.  Ha  beteg  lennél,  akkor  nem  lennének tüneteid, vagy valami?  Én  ismét  levetettem  magam  a  székre,  és  végighúztam  az  ujjam  a  tapipadon, hogy felélesszem a monitort.  ‐ Utánaolvastam, és...  ‐ Te az agyrákról olvasgattál? Ma délután? ‐ Nash habozott, és a léptei  megálltak. ‐ Kaylee, ez Meredith miatt van?  ‐ Nem! ‐ Olyan erővel löktem el az asztalomat, hogy a kerekes székem  az  ágy  oldalának  csapódott.  ‐  Nem  vagyok  hipochonder!  Csak  próbálom  kideríteni, miért történik ez velem, és semmi más logikus ötletem nincsen.  ‐  Feszülten  dörzsölgettem  az  arcom,  és  kényszerítettem  magam,  hogy  még  egy  nagy  levegőt  vegyek.  ‐  Ők  nem  hiszik  azt,  hogy  megőrültem,  úgyhogy  ez  nem  mentális.  ‐  És  az  efelett  érzett  megkönnyebbülésem  a  Csendes‐óceánt is el tudta volna nyelni. ‐ Szóval csak szervi lehet.  ‐ És úgy gondolod, hogy agyrák...  ‐ Nem tudom, mi mást gondolhatnék. Létezik egy olyan agyrák, aminek  néha nincsenek tünetei. Lehet, hogy olyanom van.  ‐ Várj... ‐ Nash megállt. Szélfuvallat fütyült a telefonban. ‐ Azért hiszed,  hogy tumorod van, mert nincsenek tüneteid?  Oké, még mindig nem sikerült logikusan megfogalmaznom. Lehunytam  a szemem, és hagytam, hogy fejem a szék támlájának dőljön.  107. 

‐  Vagy  az  is  lehet,  hogy  az  előérzeteim  a  tüneteim.  Valamiféle  hallucinációk.  Nash felnevetett.  ‐  Te  nem  hallucinálsz,  Kaylee.  Vagy  akkor  nekünk  is  tumorunk  van  Emmával.  Mindketten  láttuk,  hogy  megjósoltál  két  halált,  és  az  egyiket  megtörténni is láttuk. Nem csak képzelődtél.  Felültem; hosszú, halk sóhajom ezúttal a megkönnyebbülésből fakadt.  ‐  Nagyon  reméltem,  hogy  ezt  fogod  mondani.  ‐  Segített  a  tudat,  bár  csak  egy  kicsit,  hogy  ha  meg  fogok  halni,  akkor  legalább  ép  elmével  teszem.  ‐ Örülök, hogy segíthettem. ‐ Hallottam a mosolyt Nash hangjában, és  ez belőlem is kiváltott egyet válaszul.  Megfordultam a székkel, és lábamat az éjjeliszekrényre támasztottam.  ‐ Rendben; szóval talán a tumor miatt vannak előérzeteim. Úgy értem,  az  agyamnak  egy  olyan  részét  aktiválja,  amelyiket  más  emberek  nem  tudnak használni. Mint John Travoltánál abban a régi filmben.  ‐ A Szombat esti lázban?  ‐ Nem olyan régiben. ‐ A mosolyom kicsit kiszélesedett annak ellenére,  hogy ennek nagyon gyászos beszélgetésnek kellett volna lennie. Imádtam,  hogy  milyen  egyszerűen  le  tud  nyugtatni  Nash,  akár  csak  telefonon  is.  A  hangja  hipnotikus  volt,  mintha  valamiféle  fülön  át  működő  nyugtató  lenne.  Amire  nagyon  könnyű  rászokni.  ‐  Abban,  amelyikben  tárgyakat  képes mozgatni az elméjével, és egy könyv kiolvasásával egész nyelveket  meg tud tanulni. És kiderül, hogy azért van, mert agydaganata lett, és meg  fog halni.  ‐ Azt hiszem, én azt nem láttam.  ‐  Mindenféle  bizarr  képessége  lesz,  utána  meghal.  Tragikus.  Én  nem  akarok  tragikus  hősnő  lenni,  Nash.  Én  élni  akarok.  ‐  Ezzel  hirtelen  visszatértek a könnyek. Nem tudtam ellene tenni. Több mint elég halálban  volt  részem  az  elmúlt  pár  napban  anélkül,  hogy  a  sajátommal  is  bővítenem kelljen a listát.  108. 

‐ Oké, ebben a kérdésben muszáj lesz bíznod bennem, Kaylee. ‐ Léptei  ismét felhangzottak, majd becsukódott egy ajtó, megszakadt a szélzúgás a  vonal  túlsó  oldalán.  Nash  hangja  lágyabbá  vált.  ‐  A  megérzéseid  nem  az  agyrák miatt vannak. Bármiről is beszélt a nagynénéd és a nagybátyád, az  nem ez volt.  ‐ Honnan tudod? ‐ Kipislogtam szemeimből a nedvességet, ingerülten a  saját érzelmességemtől. Ez nem az agyrák újabb tünete véletlenül?  Nash  felsóhajtott,  de  inkább  aggodalmasnak,  mint  türelmetlennek  tűnt.  ‐ Muszáj elmondanom neked valamit. Tíz perc múlva ott vagyok érted.   

 

109. 

  

8 Hét  perccel  később  a  nappali  kanapéján  ültem  a  kulcsommal  a  zsebemben,  telefonommal  az  ölemben,  körmöm  idegesen  kaparászta  a  szaténkárpitot.  Olyan  szögben  helyezkedtem  el,  hogy  mind  a  televíziót  ‐  ami le volt halkítva, de az esti híradóra volt hangolva ‐, mind a homlokzati  ablakot lássam; abban reménykedtem, senki nem fog rájönni, hogy várok  valakit. A "senki" a nagynénémre és a nagybátyámra vonatkozott. Sophie  még  mindig  ki  volt  ütve,  úgyhogy  kezdtem  elgondolkozni,  vajon  mennyit  adhatott neki az anyja azokból a tablettákból.  Val  néni  a  konyhában  sürgött,  lábasokkal,  serpenyőkkel  és  szekrényajtókkal  zörögve,  miközben  spagettit  készített,  a  kedvenc  vigaszkajáját.  Rendes  esetben  soha  nem  lett  volna  hajlandó  ennyi  szénhidrátot magához venni egyetlen étkezés során, de láthatóan kemény  napja  volt.  Nagyon  kemény  napja,  ha  a  fokhagymás  pirítós  illatából  indulunk ki.  ‐ Hé, Kay‐Maci, hogy bírod?  Felnéztem:  nagybátyám  az  étkezőt  a  nappalitól  elválasztó  gipszoszlopnak  támaszkodott.  Már  majdnem  tíz  éve  nem  szólított  így,  és  az,  hogy  a  régi  becenevemet  használta,  valószínűleg  arra  utalt,  úgy  gondolja... törékeny idegállapotban lehetek.  ‐  Nem  vagyok  őrült.  ‐  Tiszta,  zöld  szemébe  néztem,  kihívóan,  hogy  merjen csak ellenkezni.  Elmosolyodott,  és  a  megjelenő  ráncoktól  valahogy  még  fiatalabbnak  tűnt a szokásosnál.  ‐ Soha nem állítottam, hogy az lennél. 

110. 

Én  fújtattam  egyet,  és  a  konyha  felé  meredtem,  ahol  Val  néni  tésztát  kevert egy hatalmas alumíniumlábasban.  ‐ Ő azt hiszi, az vagyok. ‐ Persze már tudtam, hogy nem így van, de nem  akartam lebukni azzal, hogy kihallgattam a vitájukat.  Brendon  bácsi  megrázta  a  fejét,  és  felém  indult  a  tojáshéjszín  szőnyegen, a karját összefonva a kopott póló felett, amelybe munka után  bújt.  ‐ Csak aggódik miattad. Mindketten aggódunk.  Leereszkedett  velem  szemben  a  virágmintás  karosszékbe.  Mindig  ott  ült,  inkább,  mint  a  szilárd,  fehér  széken  vagy  a  kanapén,  abban  a  reményben, hogy amennyiben kiönt valamit, Val néni ezen a tarka mintán  nem veszi észre.  ‐ Sophie miatt miért nem aggódtok?  ‐ Aggódunk. ‐ Brendon bácsi elhallgatott, majd láthatóan átgondolta a  választ.  ‐  De  Sophie...  rugalmas.  Azonnal  rendbe  jön,  ha  kap  egy  kis  időt  gyászolni.  ‐ És én nem?  Nagybátyám felvonta a fél szemöldökét.  ‐ Val azt mondta, alig ismerted Meredith Cole‐t. ‐ És ezzel ki is kerülte a  valódi kérdést, amely a helyrejövésemről szólt.  És ezt mindketten tudtuk.  Mielőtt  válaszolhattam  volna  ‐  bár  nem  siettem  el  ‐,  feldorombolt  odakint  egy  autó  motorja;  a  függönyön  kilesve  ismeretlen,  kék  kabriót  pillantottam meg, amely az autóm mellé parkolt a ház elé, csillogva a késő  délutáni napfényben. A volán mögött nagyon ismerős arc, amelyet éppen  olyan ismerős sűrű, barna haj keretezett.  Felálltam, telefonomat az üres zsebembe dugtam.  ‐  Az  meg  kicsoda?  ‐  csavarodott  ki  Brendon  bácsi,  hogy  kinézzen  az  ablakon. 

111. 

‐ Egy barátom. Most mennem kell.  Brendon bácsi felállt, de én már félig át is szeltem a szobát.  ‐ Val vacsorát készít! ‐ kiáltotta utánam.  ‐ Nem vagyok éhes. ‐ Igazából majd éhen haltam, de ki kellett jutnom  abból  a  házból.  Egyszerűen  képtelen  lettem  volna  úgy  lapátolni  a  spagettit,  mintha  szokásos  hétfő  este  lenne,  abban  a  tudatban,  hogy  a  családom hazudozik nekem, ki tudja, mióta.  ‐  Kaylee,  gyere  vissza!  ‐  harsogta  Brendon  bácsi,  miközben  követett  a  bejárati ajtón át a tornácra. Alig fordult elő, hogy felemelte a hangját, így  kiabálni  pedig  még  soha  nem  hallottam.  Futásnak  eredtem,  majd  becsusszantam az anyósülésre, bevágtam az ajtót, és bezártam.  ‐ Az a nagybátyád? ‐ kérdezte Nash, jobb kezét a sebváltó felett tartva.  ‐ Talán jobb lenne, ha bemutat...  ‐  Indíts!  ‐  kiáltottam  hangosabban,  mint  akartam.  ‐  Majd  valamikor  máskor bemutatlak. ‐ Feltételezve, hogy megérem a lehetőséget.  Nash  hátramenetbe  vágta  a  váltót,  és  tolatva  kikanyarodott  a  kocsifelhajtóról,  hátracsavarodva  az  ülésén,  hogy  kilásson  a  hátsó  ablakon.  A  háztól  távolodtunkban  utolsó  pillantást  vetettem  a  nagybátyámra,  aki  a  kocsifelhajtó  közepéről  meredt  rám,  vastag  karját  a  mellkasán  összefonva.  Val  néni  mögötte  állt  a  tornácon,  kezében  egy  konyharuhával, tökéletes száját eltátva a döbbenettől.  Csak  miután  befordultunk  a  sarkon,  és  hagytam  magam  ellazulni  az  ülésben, vettem észre, mennyire fényűző.  ‐ Kérlek, mondd, hogy nem lopott autóval jöttél értem.  Nash  felnevetett,  pillantását  lekapta  az  útról,  hogy  rám  mosolyogjon,  és  a  pulzusom,  a  körülmények  ellenére,  felzakatolt,  amikor  találkozott  a  tekintetünk.  ‐ Carteré. Éjfélig megkaptam.  ‐ Miért adja neked kölcsön az autóját Scott Carter?  Nash megvonta a vállát.  112. 

‐ Ő a barátom.  Én erre csak pislogtam. Kétes párkapcsolati ízlését leszámítva Emmát a  legjobb  barátomnak  tartom,  de  soha  nem  hagynám,  hogy  elvigye  a  kocsimat.  Pedig  én  nem  egy  vadonatúj,  lehajtható  tetejű  Mustangot  vezetek.  Látta, hogy nem győzött meg. Elvigyorodott, és a következő pillantása  hosszabban  időzött  rajtam  a  kelleténél,  majd  dél  felé  vándorolt  az  arcomról.  ‐  Lehet,  hogy  az  a  benyomása  támadt,  hogy  neked...  izé...  alapos  megvigasztalásra van szükséged.  Torkomba ugrott a szívem, és muszáj volt virágnyelven fogalmaznom.  ‐ És te elég erősnek érzed magad a kihíváshoz? ‐ Tekintetbe véve, hogy  milyen  napom  volt,  a  flörtölésnek  furcsának  kellett  volna  tűnnie.  De  felélénkültem  tőle,  különösen  mert  közben  fekete  felhőként  lebegett  felettem  saját  halálom  lehetősége,  baljós  árnyékot  vetve  az  életemre,  mindenre  Nashen  kívül  és  azon  kívül,  amit  akkor  érzek,  amikor  rám  néz.  Amikor megérint...  Nash ismét megvonta a vállát.  ‐ Carter azt is felajánlotta, hogy ő jön el érted...  Hát  persze.  Mert  ő  Nash  legjobb  barátja  és  Sophie  fiúja.  És  az  unokahúgomnak  rettenetes  az  ízlése  a  pasikat  illetően.  Mint  ahogy  láthatóan Nashnek is.  ‐ Te miért barátkozol vele?  ‐ Csapattársak vagyunk.  Ááá.  És  ha  a  vér  nem  válik  vízzé,  akkor,  ezek  szerint,  a  futball  folyadékokban egyenesen oldhatatlan.  ‐  És  ettől  automatikusan  barátok  is  lesztek?  ‐  Hátrafordultam,  hogy  gyors pillantást vethessek az apró, üres és borszagú hátsó ülésre. Illatába  Sophie fréziás testápolójának aromája keveredett. 

113. 

Nash megvonta a vállát, ráncolta a homlokát, mintha nem értené, mire  akarok kilyukadni. Vagy mintha témát akarna váltani.  ‐ Van bennünk közös. Ő ért a szórakozáshoz. És megszerzi, amit akar.  Mintha  az  apám  német  juhászáról  beszélt  volna.  Ahogy  én  is,  amikor  azt válaszoltam:  ‐ Igen, de amint megszerezte, valami mást kezd akarni.  Nash keze megfeszült a kormánykeréken, és a felismeréstől tágra nyílt  szemmel  pillantott  rám,  miközben  szemöldöke  összeszaladt  a  csalódottságtól.  ‐ Szerinted én ilyen vagyok?  Megvontam a vállam.  ‐ A múltad némiképp önmagáért beszél. ‐ És mi másért vállalna értem  ennyi  nehézséget?  Egy  Nash  Hudson  kaliberű  srác  miért  nem  menekül  sikítva  a  bizarr  haláljóslatok  és  az  esetleges  agyrák  elől,  ha  nem  akar  valamit?  Vagy,  ha  már  itt  tartunk,  még  ha  akar  is?  Sokkal  kevesebb  munkával érhetne el ennél sokkal többet valaki másnál.  ‐  Nem  erről  van  szó,  Kaylee  ‐  erősködött  Nash,  és  nem  voltam  biztos  abban,  hogy  tudni  akarom,  mi  az  az  "ez".  ‐  Ez...  Mi  nem  vagyunk  egyformák.  ‐  Nem  nézett  rám,  amikor  ezt  mondta,  de  én  éreztem,  hogy  ennek ellenére elpirulok.  ‐ Ez mit jelent?  Felsóhajtott, keze elernyedt a kormánykeréken.  ‐ Nem vagy éhes?     Fél  órával  később  Scott  Carter  autójában  ültünk,  az  első  üléseket  amennyire  csak  lehet,  hátratoltuk.  A  lemenő  nap  betöltötte  a  szélvédőt,  és a mélyvörös meg a lila tucatnyi árnyalatával festette meg a White Rock  tavat. 

114. 

Én már mélyen benne jártam egy arasznyi pulykás szendvicsben, Nash  pedig  félig  végzett  a  sajttal,  sonkával,  kolbásszal  és  néhány  általam  ismeretlen hússal töltött szendvicsével. Jó illata volt.  Időközben sikerült mustárt csepegtetnem Carter sebváltójára és ecetet  az ülésére. Nash csak nevetett, és segített feltörölni.  Úgy  döntöttem,  amennyiben  haldoklom,  minden  egyes  hátralévő  napomon elköltők legalább egy étkezést Nashsel. Jobban éreztem magam  attól,  ha  vele  beszélhettem,  még  akkor  is,  ha  az  életemben  minden  más  kezdett széthullani.  Lenyeltem egy nagy falatot, majd utánaküldtem egy korty üdítőt.  ‐  Ígérd  meg,  hogy  ha  tényleg  agydaganatom  van,  hozol  nekem  szendvicset a kórházba.  Nash  szinte  szigorúan  nézett  rám,  miközben  lehámozta  a  papírt  a  kenyeréről.  ‐ Nincs rákod, Kaylee. Legalábbis nem attól vannak megérzéseid.  ‐  Ezt  meg  honnan  tudod?  ‐  Újabb  falatot  rágva  vártam  a  válaszra,  amelyet Nash csak vonakodva adott meg.  Végül,  további  három  falat  és  két  hamvába  holt  próbálkozás  után  összecsomagolta  a  szendvicse  maradékát,  poharaink  közé  gyömöszölte  a  könyöklőn,  majd  mély  levegőt  vett,  és  a  szemembe  nézett.  Homloka  ráncos  volt,  mintha  ideges  lenne,  de  a  tekintete  szilárdan  állta  az  enyémet. Megingathatatlanul.  ‐ El kell mondanom neked valamit, és te nem fogsz nekem hinni. De be  tudom bizonyítani. Úgyhogy ne borulj ki, rendben? Legalább addig, amíg  végig nem hallgatsz.  Lenyeltem  még  egy  falatot,  visszacsomagoltam  a  szendvicsem  maradékát,  és  az  ölembe  tettem.  Nem  olyan  témának  tűnt,  mint  amit  étellel  a  számban  kellene  meghallgatnom.  Kivéve,  ha  korábban  akarok  elhunyni, mint terveztem, a torkomon akadt pulykával.  ‐ Hááát jó... Bármi is legyen az, az agyráknál rosszabb nem lehet, igaz? 

115. 

‐ Pontosan. ‐ Nash beletúrt a szándékosan kócosra fésült hajába, majd  szinte ijesztő erővel nézett a szemembe. ‐ Te nem ember vagy.  ‐ Micsoda? ‐ Az értetlenség nyugodt fehérzaj volt a fejemben ott, ahol  félelemre,  vagy  akár  haragra  és  dühre  számítottam  volna.  Fel  voltam  készülve,  hogy  valami  furcsát  fogok  hallani.  A  furcsaságokkal  bizalmas  ismeretségben  állok.  De  fogalmam  sem  volt,  mit  mondhatnék  a  "nem  ember"‐re.  ‐  A  nagynénéd  és  a  nagybátyád  vagy  nem  tudják,  vagy  valami  oknál  lógva  nem  szeretnék,  ha  te  megtudnád,  ezért  nem  mondtam  el  neked  tegnap  a  reggelinél.  De  ezt  az  agyrákos  izét  már  nem  bírom  elviselni.  ‐  Nash  óvatosan  fürkészett,  valószínűleg  az  arckifejezésemből  próbálta  kikövetkeztetni, mennyire járok közel a kiboruláshoz.  És, őszintén szólva, ha lett volna bármilyen fogalmam arról, hogy miről  beszél, valószínűleg elég közel jártam volna.  ‐  Azt  hiszem,  ha  tudnák,  hogy  azt  hiszed,  hogy meg  fogsz  halni,  akkor  elmondanák  neked  az  igazat  ‐  folytatta  Nash.  ‐  Úgy  tűnik,  amúgy  is  elég  rövid időn belül fel akarnak világosítani, de nem akarom, hogy azt hidd, én  is hazudok neked. ‐ Egy kis mosollyal mély gödröcskéket villantott rám. ‐  Vagy hogy rákos vagy.  Pár pillanatig csak bámulni tudtam, bénultan és némán a szóáradattól,  amely nem tartalmazott konkrét információkat. És el kell ismernem, volt  pár  másodperc,  amikor  úgy  gondoltam,  talán  nem  nekem  lenne  szükségem kényszerzubbonyra.  De  Nash  is  hitt  nekem,  amikor  Heidiről  beszéltem  neki,  bármilyen  őrültségnek  is  tűnt,  és  végigcsinált  velem  két  különböző  megérzésrohamot. Legalább annyival tartozom neki, hogy meghallgassam.  ‐  Akkor  mi  vagyok?  ‐  Magától  a  kérdéstől  is  ‐  és  a  hajlandóságomtól,  hogy  feltegyem  ‐  olyan  erővel  és  sebességgel  kezdett  dobogni  a  szívem,  hogy  úgy  éreztem,  mintha  forogna  körülöttem  az  autó.  A  karom  lúdbőrzött.  Az eltűnő napfény Nash vonásait kirajzoló árnyékokat vetett az arcára.  Ő  a  szélvédőn  keresztül  a  látóhatár  peremén  immár  súlyos,  vörös  116. 

gömbként  lebegő  napba  hunyorított.  De  tekintete  egy  pillanatra  sem  hagyta el az enyémet.  ‐ Lúdvérc vagy, Kaylee. Természetes, hogy megérzed a halált. Ez része  annak, ami vagy.  Újabb  pár  pillanatnyi  döbbent  csend  következett,  amelybe  belekapaszkodtam,  hogy  némi  menedéket  leljek  az  őrülettől,  amelyet  minden  egyes  szó  közelebb  hozott.  Majd  nyelvemre  kényszerítettem  a  megfelelő  kérdést,  miközben  igyekeztem  megakadályozni,  hogy  az  állam  leessen az arcomról, ahogy kinyílik a szám.  ‐ Bocs, mi van?  Nash  elvigyorodott,  és  kezét  végighúzta  az  állkapcsát  borító  rövid  borostán.  ‐ Tudom, ez az a pont, amikor azt gondolod, hogy én vagyok az őrült.  Ami azt illeti...  ‐  De  esküszöm,  hogy  ez  az  igazság.  Lúdvérc  vagy.  És  a  szüleid  is  azok.  Legalább az egyik.  Megráztam  a  fejem,  és  hátrasimítottam  a  hajam  az  arcomból,  hogy  megpróbáljam  eltüntetni  a  homályt,  és  értelmet  lelni  abban,  amit  Nash  mond.  ‐  Lúdvérc?  Mint  a  babonákban?  ‐  Egy  évvel  korábban,  a  másodikos  irodalom keretében vettük a mítoszokat, de az leginkább görög és római  cuccokról szólt. Istenekről, istennőkről, félistenekről és szörnyetegekről.  ‐ Igen. Csak te valódi vagy. ‐ Nash ivott egyet a poharából, majd letette  a  tartójára.  ‐  Csomó  mindent  nem  tanítanak  az  iskolában.  Olyanokat,  amelyekről az emberek még csak nem is tudnak, mert azt hiszik, csak régi  mesék.  ‐ És te azt mondod, hogy szerinted nem mesék? ‐ Azon kaptam magam,  hogy  egyre  közelebb  csúszom  az  ajtóhoz,  amíg  a  kilincs  a  hátamba  nem  áll, mert próbálok eltávolodni az egyetlen embertől a világon, aki mellett  én normálisnak tűnhetek. 

117. 

‐ Nem. Kaylee, te lúdvérc vagy! ‐ Fürkészően, várakozóan meredt rám,  és bár tiltakozásul fel akartam kiáltani, nem voltam rá képes.  Még  ha  Nashnek  hiányzik  is  egy  kereke,  van  benne  valami  magával  ragadó.  Valami  ellenállhatatlan,  az  izmos  karján,  gyönyörű  szemén  és  az  imádni  való  gödröcskéin  túlmenően  is.  Mellette...  nyugodtnak  értem  magam.  Mintha  így  vagy  úgy,  de  minden  rendbe  jönne  majd  valahogy.  Ami  meglehetősen  komoly  teljesítmény,  tekintetbe  véve,  hogy  szerinte  nem  felelek  meg  a  követelményeknek,  hogy  az  emberiséghez  tartozhassam.  ‐ Gondolkozz kicsit ‐ erősködött Nash. ‐ Mit tudsz a lúdvércekről?  Megvontam a vállam.  ‐ Nők, hosszú, áttetsző ruhában, temetéseken mászkálnak a halottakat  siratva. Időnként sikoltoznak a haldoklók felett, jelezve, hogy közel a vég. ‐  Belekortyoltam a felvizeződött üdítőmbe, majd intettem a poharammal. ‐  De  Nash,  a  lúdvércek  csak  mesealakok.  Régi  európai  legendák  teremtményei.  Nash bólintott.  ‐ Legnagyobbrészt igen. Először is, rosszul fordították a nevüket. A kelta  kifejezés a B‐E‐A‐N S‐I‐D‐H‐E. Két szó. Szó szerinti fordításban: "a tündék  asszonyai".  Szemöldököm  a  homlokom  feléig  szaladt,  miközben  poharamat  visszaejtettem a pohártartóba.  ‐  Mi,  azt  hiszed,  tündér  vagyok?  Csillámporos  szárnyakkal  és  varázspálcával?  Nash összevonta a szemöldökét.  ‐  Ez  nem  Disney‐mese, Kaylee.  A  "tünde"  elég tág  fogalom.  Nagyjából  azt jelenti, hogy "más, mint az emberek". És felejtsd el az áttetsző ruhákat  meg a temetéseket. Ezek már nagyon rég kimentek a divatból. De a többi?  A halál hírnökét játszó nő? Nem ismerős?  Oké, van ebben hasonlóság a morbid előérzeteimmel, de... 

118. 

‐ Lúdvércek nem léteznek, akárhogy is nevezed őket.  ‐ És megérzések sem, igaz? ‐ Nash elvigyorodott, mogyoróbarna szeme  felszikrázott a halványuló fényben, cinizmusom által megingathatatlanul. ‐  Rendben,  nézzük,  mennyiben  látom  jól.  Az  apád...  elég  fiatalnak  tűnik,  igaz? Túl fiatalnak ahhoz, hogy tizenhat éves lánya legyen? A nagybátyád  is. Ők testvérek, ugye?  Én  nem  túl  lenyűgözve  forgattam  a  szemem,  és  az  egyik  lábamat  magam alá hajtottam a keskeny ülésen.  ‐ Egy órája láttad a nagybátyámat... tudod, hogy fiatal. Apámmal pedig  másfél éve nem találkoztam. ‐ Noha kisgyerekként mindig úgy gondoltam,  hogy fiatal és jóképű. De az már rég volt...  ‐ Tudom, hogy a nagybátyád fiatalnak tűnik, de ez egy lúdvércnél nem  jelent semmit. Százéves is lehet.  Ezúttal én nevettem fel.  ‐ Persze. A nagybátyám nyugdíjas. ‐ Hogy kiborítaná Val nénit a tudat,  hogy a férje akár kétszer annyi idős is lehet, mint ő, és mégis fiatalabbnak  tűnik!  Nash  a  homlokát  ráncolta  a  hitetlenkedésemtől,  és  elsötétült  az  arca,  ahogy a nap utolsó sugarait lassan kivérezte az ég.  ‐  Rendben,  és  mi  a  helyzet  a  családod  többi  tagjával?  Az  őseid  írek,  nem?  A szememet forgattam, és összefontam a karom a mellkasomon.  ‐  Cavanaugh  a  vezetéknevem.  Ez  nem  túl  meglepő  következtetés.  ‐  Ráadásul Nash azt is tudja, hogy az apám Írországban él.  ‐  A  lúdvércek  Írországból  származnak.  Az  összes  róluk  szóló  mese  ír  mondákból ered.  Ó. Hát ez elég erős egybeesés. De semmi több.  ‐ Van még valami, Sherlock? 

119. 

Nash  átnyúlt  a  könyöklőn,  megfogta  a  kezem;  ezúttal  nem  húzódtam  el.  ‐  Kaylee,  én  abban  a  pillanatban  tudtam,  hogy  mi  vagy,  amikor  megmondtad  nekem,  hogy  Heidi  Anderson  meg  fog  halni.  Valószínűleg  már  korábban  is  észrevettem  volna,  ha  odafigyelek.  De  egyszerűen  nem  számítottam arra, hogy a saját iskolámban futok bele egy lúdvércbe.  ‐ Miből vetted volna észre?  ‐ A hangodból.  ‐ Mi? ‐ De a szívem erősebben vert, mintha tudott volna valamit, amit a  fejem még nem fogott fel teljesen.  ‐  Múlt  pénteken  az  ebédszünetben  hallottam,  amint  Emmával  arról  beszélgettek,  hogy  belógtok  a  Tabooba,  és  egyszerűen  nem  tudtam  a  hangodat  kiverni  a  fejemből.  A  fülemben  maradt,  mintha  azután,  hogy  igazából  is  hallottam,  nem  lennék  képes  nem  hallani  téged.  A  hangod  minden  mást  elnyom.  Tömegben  is  megtalálnálak,  látatlanul,  hogyha  beszélnél.  De  azt  nem  értettem,  miért  van  ez,  csak  azt  tudtam,  hogy  muszáj  beszélnem  veled  az  iskolán  kívül,  és  hogy  szombat  este  azon  a  szórakozóhelyen leszel.  Hirtelen  nem  kaptam  levegőt.  Mintha  a  tüdőm  túl  nagy  lenne  a  mellkasomhoz képest, nem voltam képes teleszívni.  ‐ Te követtél a Tabooba? ‐ A vallomásba beleszédültem; a kérdések és a  mondanivalók egymással harcoltak bennem az elsőségért. De nem voltam  képes elég tisztán gondolkozni ahhoz, hogy rájuk összpontosítsak.  ‐ Igen. ‐ Nash tárgyilagosan beszélt, mintha nem lenne meglepő, hogy  egy  szexi,  magasan  az  én  szintem  felett  álló  srác  elmegy  egy  szórakozóhelyre  szombaton,  csak  hogy  találkozzon  velem.  ‐  Beszélni  akartam veled.  Nagyot  nyeltem,  és  a  kezemre  meredtem.  Alig  tudtam  elhinni,  hogy  kimondom, amit mondani készültem.  ‐ Amikor velem beszélgetsz, úgy érzem, mintha minden rendben lenne,  még akkor is, amikor tényleg szétesnek a dolgok. Miért? ‐ Felnéztem rá és  120. 

elkaptam  a  pillantását,  az  igazságot  kerestem,  még  ha  nem  is  tudom  megérteni. ‐ Mit tettél velem?  ‐ Semmit. Legalábbis szándékosan. ‐ Nash megszorította a kezemet, az  enyémbe fonta az ujjait. ‐ Azért halljuk egymást tényleg és igazából, mert  egyformák  vagyunk.  Én  is  lúdvérc  vagyok,  Kaylee.  Éppen  úgy,  mint  az  anyám és az apám, és mint a szüleid közül legalább az egyik. Éppen úgy,  mint te.  Éppen  úgy,  mint  én.  Lehetséges  ez?  Első  reakcióm  az  volt,  hogy  nem.  Hogy megrázzam a fejem, szorosan összecsukjam a szemem, amíg biztos  nem  lehetek  abban,  hogy  ez  az  őrült  álom  véget  ért.  De  most  őszintén,  hihetetlenebb  lúdvércnek  lenni,  mint  a  halál  megérzésének  átkától  szenvedni? Ugyanakkor, még ha nem is, valami akkor sem stimmel...  ‐ A mesékben nincsenek férfi lúdvércek.  ‐  Tudom.  ‐  Nash  grimaszolt  egyet,  és  elengedte  a  kezem,  hogy  összefonja karját a mellkasán. ‐ A mesék abból erednek, amit az emberek  tudnak rólunk, és úgy tűnik, ők csak a hölgyekről tudnak. Titeket, lányokat  elég nehéz nem észrevenni azzal a sok sikoltozással meg nyafogással.  ‐ Ha‐ha. ‐ Felemeltem a kezem, hogy meglegyintsem Nasht, de félúton  mozdulatlanná  dermedtem.  Éppen  most  védelmeztem  meg  ‐  noha  csak  viccből ‐ egy fajt, amelyről azt állítottam, hogy nem tartozom közéjük. És  hogy még csak nem is hiszek bennük.  Ekkor hasított belém a rádöbbenés. Ekkor fogtam fel.  Igen,  őrültségnek  hangzik.  De  igaznak  érződik.  És  a  kis  darabkái  konkrétan  logikusnak  tűnnek,  bár  inkább  intuitív,  mint  amennyire  a  logikára épülő módon.  A  torkom  duzzadtnak  tűnt,  a  szemem  pedig  égni  kezdett  a  megkönnyebbülés  könnyeitől.  Nem  embernek  lenni  jobb,  mint  őrültnek.  És sokkal, de sokkal jobb, mint rákban haldokolni. De, ami a legfontosabb,  válaszokat kapni ‐ még ha fura válaszokat is ‐ jobb, mint nem tudni. Mint  kételkedni magamban. 

121. 

‐  Lúdvérc  vagyok?  ‐  Két  könnyem  lehullott,  mielőtt  visszatarthattam  volna  őket,  a  többit  letöröltem  az  ingujjammal.  Nash  ünnepélyesen  bólintott,  én  pedig  megismételtem,  csak  hogy  szokjam  a  gondolatot.  ‐  Lúdvérc vagyok.  Az,  hogy  hangosan  kimondtam,  segített  a  bizonyosság  utolsó  darabkájának  is  a  helyére  csusszannia;  éreztem,  hogy  elernyed  a  mellkasom. A torkomból hosszú sóhaj csusszant ki, hátradőltem az ülésen,  kibámulva  a  szélvédőn  a  napnyugtára,  amelyet  alig  láttam.  A  feszültség,  amelyet  még  csak  nem  is  éreztem  korábban,  kezdett  felengedni  a  testemben.  Nash  adott  egy  választ,  de  attól  tucatnyi  újabb  kérdés  merült  fel  bennem, és több információra volt szükségem. Ott és azonnal.  ‐ Szóval, miért nem tudnak az emberek a férfi lúdvércekről? És ha pasi  vagy, akkor te hogy lehetsz tünde asszony?  Nash  az  italáért  nyúlt,  karizmai  a  napfény  utolsó  sugarai  által  vörösre  festett bőre alatt játszadoztak.  ‐  Ezt  a  kifejezést  sajnálatos  módon  az  emberek  találták  ki,  akik  nem  tudták, hogy férfi lúdvércek is léteznek, mert mi nem sikoltozunk. Nekünk  nincsenek megérzéseink.  ‐  Akkor  mitől  vagy  lúdvérc?  Úgy  értem,  mennyiben  különbözöl  az...  emberektől?  ‐  Még  így  is,  hogy  elfogadtam  azt,  aki  vagyok,  nehezemre  esett másként referálnom magamra, mint emberre.  Nash Carter kilincsére támaszkodott, és ivott még egy hosszú kortyot,  mielőtt válaszolt volna. ‐ Nekünk másféle képességeink vannak. De amire  én vagyok képes, azt nem fogod megérteni, amíg meg nem tudod, te mire  vagy képes.  Értetlenül ráztam a fejem.  ‐ Azt hittem, a halál hírnöke vagyok.     

122. 

‐ Az csak az, aki vagy, nem az, amire képes vagy. Vagy, legalábbis, nem  csak erre vagy képes.   

 

123. 

  

9 Előrehajoltam,  elhúztam  a  térdemet,  hogy  ne  üssem  be  a  sebességváltóba,  és  kíváncsibban  vártam  a  folytatást,  mint  azt  hajlandó  lettem volna beismerni. De Nash elfordult, és kinézett az ablakon.  ‐  Kezd  elmacskásodni  a  lábam.  Sétáljunk  egyet.  ‐  Anélkül,  hogy  megvárta volna a válaszomat, kinyitotta az ajtót.  ‐  Micsoda?  ‐  követeltem  magyarázatot  a  kartámaszon  áthajolva,  hogy  végignézzem,  amint  Nash  kinyújtózik  a  parkolóban,  és  az  izmai  megfeszülnek,  átrendeződnek,  amikor  mindkét  karját  a  feje  fölé  emeli.  ‐  Azt akarod, hogy kifúrja az oldalamat a kíváncsiság?  ‐ Nem. Csak azt, hogy mozogj kicsit. ‐ Felnyögtem a türelmetlenségtől,  ő  pedig  behajolt  a  kocsiba,  hogy  rám  vigyorogjon.  ‐  Mi,  nem  tudsz  egyszerre  sétálni  és  beszélgetni?  ‐  Szélesebbé  vált  a  vigyora,  és  az  arcomba csapta a saját ajtaját. Nem maradt más lehetőségem, mint hogy  kövessem.  Amint az aszfaltra léptem, mozgásérzékelős lámpák keltek életre, lágy,  sárga fényükben fürösztve a parkolót, a szomszédos, elhagyott játszóteret  és a móló egy részét.  ‐ Rendben, már sétálok. Kezdd...  Nash megcsókolt, fél kezével elkapta a csípőm bal ívét, és a mondatom  második  fele  örökre  elveszett.  Amikor  végül  elhúzódott  tőlem,  sebesen  kapkodtam  a  levegőt,  és  alig  megfogalmazható  dolgokra  vágyakoztam.  Nash szeme pár centiről nézett az enyémbe, írisze még mindig örvénylett  a  meleg,  sárga  fényben.  Vagy  talán  már  megint  örvénylett  A  szeme  hirtelen  már  nem  is  tűnt  olyan  furcsának.  Sem  pedig  az,  hogy  mennyire  lenyűgöz mindig. 

124. 

‐  Szóval...  a  szemed?  ‐  suttogtam,  amikor  ismét  meg  tudtam  szólalni,  egyetlen  mozdulatot  sem  téve,  hogy  elhúzódjam.  ‐  Az  is  része  annak,  amire a férfi lúdvércek képesek?  ‐  A  szemem?  ‐  Nash  összevonta  a  szemöldökét,  majd  pislogott.  ‐  Örvénylenek benne a színek, igaz?  ‐ Aha. ‐ Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem, és ha már amúgy  is ott voltam, visszacsókoltam Nasht, finoman beszippantva az alsó ajkát,  majd  mélyebbre  hatolva.  Boldogság  öntött  el,  amikor  felnyögött,  és  mindkét  kezével  megragadta  a  derekamat.  Kezei  lejjebb  csúsztak,  és  én  csak akkor léptem hátra, amikor megijesztett a tudat, hogy nem akarom,  hogy abbahagyja.  ‐  Izé...  ‐  Megköszörültem  a  torkom,  és  zsebre  dugtam  a  kezem,  majd  végül  felnéztem;  Nash  engem  figyelt.  ‐  Gyönyörű  a  szemed  ‐  mondtam,  elszántan próbálva visszaterelni a beszélgetést a medrébe. ‐ De ebből nem  szoktak rájönni? Mármint arra, hogy... nem ember vagy?  ‐ Á. ‐ Nash kisimított egy sötét tincset a homlokából, és elvigyorodott. ‐  Csak  akkor  történik,  amikor  valami...  izé...  nagyon  intenzív  élményt  élek  át. ‐ Éreztem, hogy elpirulok, de Nash úgy folytatta, mintha mi sem történt  volna.  ‐  A  férfi  lúdvércek  szeme  olyan,  mint  egy  levehetetlen  hangulatgyűrű.  De  a  sajátunkban  nem  tudunk  olvasni,  az  emberek  pedig  egyáltalán  nem  látják.  Csak  a  többi  lúdvérc.  ‐  Nash  fürkésző  pillantása  fogva tartotta az enyémet. ‐ A tiéd is csinálja. Több árnyalata van benne a  kéknek, mint az óceánnak, és úgy forognak, mint egy karib‐tengeri örvény.  Ó,  csodálatos.  Még  jobban  elvörösödtem,  és  úgy  éreztem,  mindjárt  felrobban  az  arcom.  Nash  látja,  mire  gondolok  ‐  hogy  mit  akarok  ‐  a  szememben. De én is látom, hogy ő mit akar...  ‐ Mondd el a többit is. ‐ A park felé fordultam, kezemet továbbra is a  zsebemben  tartva.  Mindent  tudni  akartam  ‐  de  még  jobban  szerettem  volna témát váltani.  Nash átlépett egy parkolóakadály felett, és két hosszú lépéssel utolért.  ‐ Az emberek mendemondái szerint, amikor egy lúdvérc sikoltozni kezd,  a  halottakat  vagy  a  haldoklókat  siratja,  de  ez  nem  a  teljes  történet  ‐  125. 

pillantott  fel,  hogy  a  profilomat  tanulmányozza  kicsit.  ‐  Kétszer  a  tanúja  voltam,  hogy  visszatartottad  a  sikítást.  Mire  emlékszel  akkorról,  amikor  kiengedted?  Elfintorodtam az emléktől, nem szívesen idéztem fel azt az eseményt,  amelynek következtében a kórházban kötöttem ki.  ‐ Rettenetes volt.  Nem tudtam leállítani. És nem voltam képes semmi  másra  gondolni.  Először  jött  a  teljes  elkeseredés,  majd  az  a  rettenetes  hang,  ami  mintha  magától  tört  volna  ki  a  torkomból.  ‐  Átléptem  egy  táj  díszítő farönköt, majd a játszóteret borító vastag forgácsrétegen sétáltam  tovább,  Nash  pedig  követett.  ‐  Inkább  a  sikoly  uralkodott  rajtam,  mint  fordítva.  Az  emberek  csak  bámultak,  és  ledobták  a  táskájukat  meg  a  szatyraikat,  hogy  befogják  a  fülüket.  Egy  kislány  sírni  kezdett,  és  az  anyjába kapaszkodott, de én mégis képtelen voltam magamba fojtani. Az  volt életem legrosszabb napja. Komolyan.  ‐  Anyám  azt  mondja,  hogy  az  első  mindig  kemény.  Bár  általában  nem  zárják be miatta az embert.  Tényleg;  Nash  anyja  is  lúdvérc.  Nem  csoda,  hogy  úgy  megbámult.  Valószínűleg tudta, hogy fogalmam sincs, mi vagyok.  A játszótér szívében ‐ masszív fakastély tele tornyokkal, alagutakkal és  csúszdákkal  ‐  Nash  belépett  egy  építmény  alá,  és  felnyúlt  az  első  mászókarúdhoz.  ‐ Láttad az eltávozandót, amikor konkrétan... eltávozott?  Komor  vigyorral  vontam  fel  a  fél  szemöldökömet,  és  megpróbáltam  nem  látványosan  bámulni  a  Nash  szűk,  ujjatlan  pólója  alatt  tisztán  kirajzolódó izmokat.  ‐ Eltávozandót?  Elvigyorodott.  ‐ Szakkifejezés.  ‐  Ááá.  Nem,  nem  láttam  semmit.  ‐  Leereszkedtem  a  hintára,  amelyet  három lánc tartott, lassan előre‐hátra lengtem rajta, és amint kimondtam,  megpróbáltam  elfelejteni  a  szavakat.  ‐  A  visítást  próbáltam  elállítani.  A  126. 

biztonsági őrök felhívták a nagynénémet és a nagybátyámat, és mivel nem  bírtam abbahagyni a sírást, kórházba vittek.  Nash  elengedte  a  rudat,  és  egy  közeli  csúszda  gumis  lépcsőjére  telepedett, pár lépésről figyelve engem.  ‐ Nos, ha a pasast nézted volna, láttad volna a halott lelkét. Amint ott  lebeg.  ‐ Lebeg?  ‐  Igen.  A  lelkeket  vonzza  a  lúdvércek  sikolya,  és  amíg  tart,  képtelenek  eltávozni. Csak lógnak a levegőben. Emlékszel a szirénekre a mitológiából?  Akiknek a daluk a halálba vonzza a tengerészeket?  ‐  Igen...?  ‐  A  kép  egyáltalán  nem  segített,  hogy  könnyítsen  a  bennem  immár refluxként dagadó aggodalmon.  ‐  Ez  is  olyan.  Kivéve,  hogy  itt  már  eleve  halottak  az  emberek.  És  általában nem tengerészek.  ‐ Hű. ‐ Letettem a lábam, hogy a kerék ne hintázzon tovább. ‐ A lelkek  légypapírja  vagyok.  Ez...  bizarr.  Miért  akarna  bárki  ilyet  tenni?  Egy  szerencsétlen lelkét itt tartani?  Nash megvonta a vállát, és felállt, hogy felhúzzon.  ‐  Rengeteg  okból.  A  lúdvérc,  aki  tudja,  mit  csinál,  képes  elég  ideig  megtartani  egy  lelket  ahhoz,  hogy  az  felkészülhessen  a  túlvilágra.  Hogy  békét találjon.  Én összevontam a szemöldököm, mert ezt képtelen voltam elképzelni.  ‐ Jó, de hogyan találhat békét, miközben én úgy sikoltozom, mint akit  nyúznak?  Nash ismét felnevetett, én pedig követtem felfelé a lépcsőn egy ingatag  hídra, amely lazán összeláncolt deszkákból állt.  ‐  A  lélek  számára  nem  hangzik  sikolynak.  Számomra  sem.  A  férfi  lúdvércek  számára  gyönyörű  a  sikolyod.  ‐  A  legfelső  lépcsőn  megfordult,  hogy  rám  nézzen,  lágy,  szinte  elgondolkozó  tekintettel.  ‐  Mint  egy  álmodozó, kísértő dal. Azt kívánom, bárcsak olyannak hallanád, mint mi.  127. 

‐  Én  is.  ‐  Bármi  jobb  lenne,  mint  az  a  fülrepesztő  visítás,  amit  én  hallottam.  ‐  Mi  egyébre  vagyok  képes?  Mondd  el  azokat  is,  amelyektől  nem akarom kivájni a fülem a fejemből.  Nash  felhúzott  a  hídra,  ami  hintázott  alattunk,  amíg  a  közepére  nem  ültem, lábamat oldalt lelógatva.  ‐  Elég  ideig  itt  tarthatsz  például  egy  lelket  ahhoz,  hogy  meghallja  a  barátai  gondolatait  és  részvétnyilvánítását.  Vagy  hogy  elbúcsúzhasson  a  családjától, bár ők nem hallanák.  ‐ Szóval... én hasznos vagyok? ‐ Hangom megemelkedett a szívből jövő  reménytől.  ‐ Abszolút. ‐ Nash a szomszédos deszkára ült, a profilommal szemben,  fél lábát a híd pereme felett lógatva, a másikat pedig mögém kanyarítva.  Felerősödött  a  mosolyom,  csakúgy,  mint  a  mellkasomban  szétterjedő  melegség,  amely  lassan  legyőzte  az  emberi  lélek  fogva  tartásának  lehetősége  miatt  érzett  nyugtalanságomat.  Nem  voltam  biztos  abban,  hogy ez a bennem szárba szökkenő béke vajon az életben ‐ és a halában ‐  újonnan  lelt  szerepemből  fakadt,  vagy  abból,  ahogy  Nash  rám  nézett.  Mintha bármire hajlandó lett volna, hogy mosolyogni lásson.  ‐ Szóval, te mire vagy képes?  ‐  Hát,  az  én  hangszálaim  nem  olyan  tehetségesek,  mint  a  tieid,  de  a  férfi lúdvércek hangja azért képes... hatással lenni másokra. Erős befolyást  gyakorolni valakire, vagy érzelmeket közvetíteni. ‐ Nash megvonta a vállát,  és az egyik karját átvetette a kötélkorláton, hátradőlt, hogy jobban lásson  engem. ‐ Magabiztosságot vagy felindulást tudunk átadni másoknak. Vagy  bármilyen  más  érzelmet.  Ha  többen  is  vagyunk,  akár  tömegeket  is  képesek vagyunk fellázítani vagy elcsitítani. Ez elég nagy szerepet játszott  a  régiek  boszorkánypereiben  és  tömeges  pánikjaiban  ‐  vigyorgott.  ‐  De  legnagyobbrészt  csak  lenyugtatjuk  azokat,  akik  idegesek  vagy  feldúltak  ‐  vetett  rám  jelentőségteljes  pillantást,  mire  én  akkora  levegőt  szippantottam be döbbenetemben, hogy majdnem megfulladtam.  ‐  Te  nyugtattál  le,  igaz?  A  sikátorban  a  Taboo  mögött.  És  az  iskola  mögött ma délután. Meredith miatt...  128. 

Hogy  lehet,  hogy  nem  jöttem  rá?  Korábban  soha  nem  voltam  képes  úrrá lenni a pánikon anélkül, hogy eltávolodtam volna az... eltávozandótól.  Visszapislogtam  a  hálakönnyeket,  és  belefogtam,  hogy  köszönetet  mondjak, de Nash megszólalt, mielőtt kiejthettem volna a szavakat.  ‐ Ne fáradj vele. Klassz volt, hogy végre kicsit villoghattam.  ‐ És van még más is a Befolyáson kívül?  Nash bólintott, és a híd hintázni kezdett, ahogy előrehajolt, és drámai  módon a szemembe nézett.  ‐ Irányítani tudom a lelkeket.  ‐  Micsoda?  ‐  Libabőr  tört  fel  az  ingujjam  alatt,  az  évszakhoz  képest  szokatlanul meleg este ellenére is.  Nash vállvonogatása arról tanúskodott, ez nem nagy ügy.  ‐  Te  vissza  tudod  tartani  a  lelkeket,  én  pedig  képes  vagyok  irányítani  őket. Meg tudom nekik mondani, hova menjenek.  ‐  Komolyan?  És  hova  küldöd  őket?  ‐  Egyszerűen  nem  voltam  képes  felfogni.  ‐  Sehova.  ‐  Nash  a  kötélnek  támasztotta  a  hátát,  és  összevonta  a  szemöldökét.  ‐  Éppen  ez  a  baj.  A  te  képességeid  hasznosak.  Sőt,  emberbarátiak. Az enyémek... már nem annyira.  ‐ Miért?  ‐ Mert a testetlen lelket csak egy helyre lehet küldeni.  ‐  A  túlvilágra?  ‐  Egyik  lábamat  a  másik  alá  hajtottam,  és  oldalra  fordultam,  hogy  lássam  Nasht,  miközben  próbáltam  nem  összeomlani  a  lehetőségek alatt, amelyekkel bombázott.  ‐ Ehhez nincs rám szüksége a léleknek.  Hirtelen megértettem.  ‐ Te vissza tudod tenni! A testébe. ‐ Kihúztam magam, mozdulatomtól a  híd inogni kezdett. ‐ Te fel tudod támasztani az embereket! 

129. 

Nash  megrázta  a  fejét,  még  mindig  komoran  minden  lelkesedésem  ellenére, és felállt, hogy engem is felhúzzon.  ‐ Ehhez kettőnkre van szükség. Egy nőre, aki fogva tartja a lelket, és egy  férfira, aki visszavezeti ‐ Nash keze ismét rátalált a csípőmre, és a szeme  mélyén  lángoló  forróság  szinte  perzselt.  ‐  Ketten  együtt  elképesztő  dolgokra lennénk képesek, Kaylee.  Égett az arcom.  Majd  ténylegesen  belém  hasított,  amit  mondott,  úgy,  mint  amikor  hideg szélroham csap arcon.  ‐  Képesek  vagyunk  megmenteni  embereket?  Visszafordítani  a  halált?  Ezzel  kellett  volna  kezdened!  ‐  Csiklandós  öröm  bontakozott  a  mellkasomban,  és  először  nem  is  értettem,  miért  rázza  a  fejét  Nash.  De  utána  hervadni  kezdett bennem  az izgalom,  és  jeges,  súlyos  lelkifurdalás  vette  át  a  helyét.  Újabb  adag  bűntudat.  ‐  Szóval  nem  elég,  hogy  nem  sikerült  figyelmeztetnem  Mereditht,  hagytam  meghalni,  noha  megmenthettem volna. Miért nem szóltál nekem? ‐ Nem tudtam elfojtani  a  haragot,  amely  átfutott  rajtam  a  ráébredéstől.  Meredith  még  mindig  életben lenne, ha tudtam volna, hogyan menthetem meg!  ‐ Nem, Kaylee. ‐ Nash felfelé billentette az állam, amíg meg nem láttam  a  szemében  örvénylő  sötét  bánatot.  ‐  Nem  dughatunk  vissza  lelkeket  holttestekbe  kedvünk  szerint.  Ez  nem  így  működik.  Még  csak  nem  is  figyelmeztethetsz  senkit  a  halálára.  Ez  fizikai  lehetetlenség,  mert  nem  tudsz tenni semmi mást, amíg a lélek dalát énekled. Ugye?  Elkeseredetten bólintottam.  ‐  Felemészti  minden  erőmet...  ‐  Bár  továbbra  sem  tudtam  elképzelni,  hogy rettenetes nyekergésem olyan dalnak hangozhat, amilyet Nash leírt.  ‐ De kell lennie valami megoldásnak.  Kikerültem  őt  az  ingatag  hídon,  és  kettesével  vettem  a  fokokat.  Zakatolt az agyam, és muszáj volt nekem is mozognom.  ‐  Kitalálhatnánk  valami  jelet,  vagy  ilyesmit.  Amikor  megérzésem  lesz,  rámutathatnék az... izé, eltávozandóra, te pedig figyelmeztethetnéd.  130. 

Nash utolért, de már rázta is a fejét. Elkapta a karom és megállított, de  amikor mozdulatlanná merevedtem, elengedett.  ‐  Még  ha  képes  is  lennél  figyelmeztetni  valakit,  az  sem  változtatna  semmin. Csak borzalmassá tenné a szegény fickó utolsó pillanatait.  Én rázni kezdtem a fejem, de Nash sietve folytatta.  ‐  Ezt  próbálom  elmagyarázni  neked,  Kaylee.  A  halálnak  nem  lehet  az  útjába állni.  ‐  De  előbb  mondtad,  hogy  mi  ketten  meg  tudjuk  akadályozni.  ‐  Nekidőltem  egy  zöld,  műanyag  kanyargós  csúszdának,  és  összevont  szemöldökkel  bámultam  Nashre.  ‐  Ketten  együtt  megmenthettük  volna  Mereditht. Talán még Heidi Andersont is. Téged nem zavar, hogy meg se  próbáltuk?  ‐  Dehogynem,  de  Meredith  megmentésével  nem  akadályozhattuk  volna  meg  a  halálát.  Csak  meghosszabbítottuk  volna  az  életét.  És  olyasvalakinek  a  feltámasztása,  akinek  letelt  az  ideje,  komoly  következményekkel jár. Hidd el nekem, nem éri meg.  ‐ Ez mit jelent? ‐ Hogyan lehet, hogy egy ember megmentése nem éri  meg?  Nash  tekintete  égetett,  mintha  ezzel  hangsúlyozná  mondanivalója  jelentőségét.  ‐ Életet életért, Kaylee. Ha Mereditht megmentjük, valaki más hal meg  helyette. Bármelyikünk lehetett volna, vagy bárki a közelben.  Jujj.  A  csúszda  aljához,  a  gumimatracra  ereszkedtem,  és  lehunytam  a  szemem elszörnyedésemben. Oké, ez így tényleg nem éri meg. És még ha  én  hajlandó  is  lennék  megfizetni  ezt  az  árat,  egyetlen  ártatlan  kívülálló  nevében  nincs  jogom  meghozni  ezt  a  döntést.  Vagy  Nash  nevében.  De  képtelen  voltam  ejteni  a  témát.  Bármit  is  mondott  Nash,  bármilyen  logikusan  is  érvelt,  hagyni  Mereditht  meghalni  hibás  döntésnek  tűnt,  és  gyűlöltem a gondolatát is, hogy ismét ilyet tegyek. 

131. 

Nash  felsóhajtott,  és  ő  is  leereszkedett  mellém  a  matracra,  karjával  a  térdére támaszkodva.  ‐  Kaylee,  tudom,  mit  érzel,  de  a  halál  egyszerűen  így  működik.  Ha  valakinek eljön az ideje, annak mennie kell; te pedig egyszerűen bele fogsz  őrülni,  ha  kiskapukat  keresel  a  rendszerben.  Nekem  elhiheted.  ‐  Hangjának feldúltsága visszhangot vert a lelkemben, és sajgott bennem a  vágy, hogy hozzáérjek. Hogy könnyítsek a gyászon, amely ilyen fájdalmat  csalt a hangjába.  ‐  Te  megpróbáltad,  igaz?  ‐  suttogtam.  Bólintott,  én  pedig  a  szájára  hajtottam  a  számat,  elidőzve  rajta;  az  érintkezéstől  szikrák  kezdtek  száguldani az ereimben. Meg akartam ölelni, valahogy megvigasztalni. ‐ Ki  volt az?  ‐ Az apám.  Döbbenten  hőköltem  hátra,  hogy  az  arcába  nézzek;  a  fájdalom,  amit  ott  találtam,  mintha  mindent  kiszívott  volna  belőlem,  csak  dermesztő  rettegést hagyott maga után.  ‐ Mi történt?  Nash  lassan  kifújta  a  levegőt,  és  nekidőlt  a  csúszda  oldalának.  A  fenti  lámpa fénye játszott a kezén, amikor megdörzsölte a homlokát, mintha ki  akarná verni belőle az emléket.  ‐  Leesett  a  létráról.  Egy  második  emeleti  ablak  spalettáit  próbálta  kifesteni,  és  beverte  a  fejét  az  anyám  virágágyását  határoló  téglákba.  Anyám éppen a bokrokat metszette, úgyhogy mindent látott.  ‐  Te  hol  voltál?  ‐  Halkan  beszéltem,  attól  tartva,  hogy  ha  a  hangom  összetöri Nash emlékeit, nem folytatja tovább.  ‐  A  hátsó  kertben,  de  amikor  anya  felsikoltott,  odaszaladtam.  Odaértem, anya sírt, és az ölében tartotta apa fejét. Csupa vér volt a lába.  Utána  az  apám  abbahagyta  a  lélegzést,  anya  pedig  énekelni  kezdett.  Gyönyörű  volt,  Kaylee.  ‐  Nash  szavai  intenzívebbé  váltak,  és  kihúzta  magát, mintha meg akarna győzni. ‐ Kísérteties és szomorú. És ott volt apa  lelke,  egyszerűen  csak  lebegett  felettünk.  Megpróbáltam  visszavezetni.  132. 

Nem igazán tudtam, mit csinálok, de meg kellett próbálnom megmenteni.  Ö viszont leállított. A lelke... hallottam a lelkét. Azt mondta, mennie kell,  és vigyázzak az anyámra. Azt mondta, anyának szüksége lesz rám, és igaza  volt.  Anyának  bűntudata  volt,  mert  ő  kérte  apát,  hogy  fesse  ki  a  spalettákat. Azóta nem igazán önmaga.  Észre sem vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetem, amíg muszáj nem  lett ismét levegőt vennem. ‐ Hány éves voltál?  ‐  Tíz.  ‐  Nash  szeme  lecsukódott.  ‐  Apáé  volt  az  első  lélek,  amelyet  valaha láttam, és nem menthettem meg. Abba valaki más halt volna bele,  és ő nem akarta hagyni, hogy a saját életemet kockáztassam. Vagy anyáét.  ‐ Kinyitotta a szemét, hogy rám meredjen. ‐ És ebben is igaza volt, Kaylee.  Nem  vehetünk  el  egy  ártatlan  életet  azért,  hogy  megmentsünk  valakit,  akinek meg kell halnia.  Ezzel nem szándékoztam vitatkozni. De...  ‐ Mi van, ha Meredithnek nem kellett volna meghalnia? Mi van, ha neki  még nem jött el az ideje?  ‐  Dehogynem.  Ez  így  működik.  ‐  Nash  hangjából  olyan  meggyőződés  csengett,  mint  amikor  egy  gyermek  a  Télapóval  kapcsolatos  hitét  önti  szavakba.  Kicsit  túlságosan  is  biztos  volt  a  dolgában,  mintha  magabiztosságának ereje titkos kétkedést leplezne.  ‐ Honnan tudod?  ‐ Onnan, hogy léteznek beosztások.  Hivatalos listák. Vannak emberek,  akiknek  annak  biztosítása  a  feladata,  hogy  a  halál  a  tervek  szerint  bekövetkezzen.  A meglepetéstől összehúzott szemekkel pislogtam Nashre.  ‐ Komolyan beszélsz?  ‐  Sajnos  igen.  ‐  Arcán  keserűség  futott  végig,  de  el  is  tűnt,  mielőtt  biztosra vehettem volna, hogy ott járt egyáltalán.  ‐ Ez annyira... bürokratikusan hangzik.  Nash vállat vont.  133. 

‐ Nagyon jól megszervezett rendszer.  ‐ Nash, minden rendszernek vannak gyenge pontjai. ‐ Ő tiltakozni akart,  de  én  sietve  folytattam.  ‐  Gondolj  csak  bele.  Három  lány  halt  meg  ugyanazon  a  területen  az  elmúlt  három  napban,  mindegyik  ismeretlen  okból.  Egyszerűen  csak  holtan  estek  össze.  Ez  nem  természetes  rend.  Ez  maga  a  "természetellenesség"  fogalmának  a  mintapéldája.  Vagy  legalábbis a "gyanús"‐énak.  ‐  Az  biztos,  hogy  szokatlan  ‐  ismerte  be  Nash.  Megint  a  halántékát  dörzsölte,  és  hirtelen  nagyon  fáradtnak  tűnt.  ‐  De  még  ha  nem  is  kellett  volna  meghalniuk,  semmit  nem  tudtunk  volna  tenni  anélkül,  hogy  valaki  mást meg ne öltünk volna.  ‐ Rendben... ‐ Ezzel nem voltam képes vitatkozni. ‐ De ha valakinek nem  kellene meghalnia, akkor is jár a büntetés a megmentéséért?  Nash  hirtelen  döbbentnek  tűnt,  mintha  ez  a  lehetőség  még  soha  fel  sem merült volna benne.  ‐ Nem tudom. De ismerek valakit, aki talán igen.   

 

134. 

  

10 ‐  Szóval  ki  is  ez  a  Tod?  ‐  szürcsöltem  ki  a  maradék  kólámat  azt  figyelve,  hogy  a  mellettünk  elhaladó  autók  fényszórója  rövid  időre  megvilágítja  Nash  vonásait,  majd  egy  időre  az  árnyék  rendelkezésére  bocsátja  őket.  Mintha  minden  egyes  fénysugárral,  amely  rátalált  az  arcára,  ismét  felfedeztem volna; egyszerűen nem bírtam nem bámulni.  ‐  A  második  műszakban  dolgozik  a  kórházban.  ‐  Nash  bekapcsolta  az  indexet, miközben balra kanyarodott.  ‐ Mit dolgozik?  ‐ Tod... gyakornok. ‐ Nash ismét balra kanyarodott, és jobboldalt máris  előttünk  terült  el  az  Arlington  Memorial  kórház;  az  új  sebészeti  szárny  tükörablakai visszaverték ránk a közvilágítás fényeit.  Összeszedtem  a  vacsoránk  maradványait,  és  a  két  lábam  között  lévő  papírzacskóba gyömöszöltem a földön.  ‐ Nem tudtam, hogy a gyakornokoknak is van pontos beosztásuk.  Nash  bekanyarodott  a  gyéren  megvilágított  parkolóházba,  és  mindkét  irányba  körülpillantott,  üres  helyet  keresve  a  bejárat  közelében.  Ugyanakkor látványosan kerülte a tekintetemet.  ‐ Őt nem lehetne igazán orvosgyakornoknak nevezni.  ‐ Akkor minek lehetne? Igazán.  A  földszint  végén  feltűnt  egy  üres  hely.  Nash  beparkolt,  gondosabban  bánva Carter autójával, mint az anyjáéval.  ‐  Kaylee,  Tod  nem  ember.  És  a  barátomnak  sem  nevezném  igazán,  úgyhogy nem biztos, hogy lelkesen fog válaszolni a kérdéseinkre. 

135. 

Összefontam  a  karom  a  mellkasomon,  és  megpróbáltam  ingerültnek  tűnni.  Nem  volt  könnyű,  tekintetbe  véve,  hogy  amikor  Nash  így  nézett  rám, mintha semmi más nem létezne a világon, amire érdemesebb lenne  nézni,  erősebben  kezdett  verni  a  szívem,  lélegzetem  pedig  a  torkomon  akadt.  ‐ Nem‐barát, aki nem ember? És aki nem‐orvosgyakornokként dolgozik  a  kórházban?  ‐  De  legalább  nem  egy  újabb  futballjátékos.  ‐  Most,  hogy  tisztáztuk, mi minden nem Tod, nem akarnád elárulni, hogy mi igen?  Nash  felsóhajtott;  hallottam  a  hangjából,  hogy  nem  fog  tetszeni,  amit  mondani fog.  ‐ Ő kaszás.  ‐ Micsoda? ‐ Biztos, hogy rosszul hallottam. ‐ Ugye nem azt mondtad,  hogy Tod a Kaszás?  Nash  lassan  ingatta  a  fejét,  és  én  kifújtam  a  levegőt  megkönnyebbülésemben.  Egy  dolog,  hogy  lúdvércek  léteznek  ‐  mi  még  segíthetünk is az embereknek ‐, de arra nem álltam készen, hogy a Halál  két  lábon  járó,  beszélő  megtestesülésével  nézzek  szembe.  Még  kevésbé  arra, hogy kérdéseket tegyek fel neki.  ‐ Ő nem a Kaszás ‐ felelte Nash fürkésző pillantást vetve rám. ‐ Csak egy  kaszás. Egy a több ezerből. Ez is csak egy szakma.  ‐ Csak egy szakma? A halál csak egy szakma! Várj egy kicsit... ‐ Mélyen  beszívtam  a  levegőt,  és  lehunytam  a  szemem.  Majd  elszámoltam  tízig.  Nem bizonyult elégnek, hát elszámoltam harmincig. Utána Nash szemébe  néztem,  abban  reménykedve,  hogy  nem  látszik  a  pánik  az  enyémben,  amely  minden  bizonnyal  vad  örvénylésbe  kezdett.  ‐  Szóval...  amikor  azt  mondtad,  hogy  a  halálnak  nem  lehet  az  útjába  állni,  úgy  értetted,  hogy  Todot nem lehet megállítani?  ‐  Nem  rá  gondoltam  konkrétan,  de  igen,  így  lehetne  összefoglalni  általánosságban.  A  kaszásoknak  is  van  feladatuk,  éppen  úgy,  mint  mindenki  másnak.  És  mindent  egybevetve,  nem  kedvelik  túlzottan  a  lúdvérceket. 

136. 

‐ Akarom én egyáltalán tudni, hogy miért nem?  Nash együtt érzően elmosolyodott,  megfogta a kezem, és a pulzusom  még  ettől  az  apró  érintéstől  is  megugrott.  A  fenébe.  Már  most  láttam,  hogy a jövőben minden iránta érzett haragomat nehéz lesz fenntartani.  ‐  A  legtöbb  kaszás  azért  nem  kedvel  minket,  mert  megvan bennünk a  képesség,  hogy  nagyon  keresztbe  tegyünk  a  munkájuknak.  Még  ha  konkrétan  nem  is  vezetjük  vissza  az  ember  lelkét,  a  kaszás  addig  nem  férhet  hozzá,  amíg  te  fogva  tartod.  Úgyhogy  minden  egyes  másodperc,  amíg énekelsz, egy perc késedelmet jelent a lélek leszállításában. Sűrűbb  körzetben  ez  katasztrofális  csúszást  okozhat.  Amúgy  meg  önmagában  is  feldühíti  őket.  A  kaszások  nem  szeretik,  ha  bárki  más  piszkálja  a  játékszereiket.  Remek.  ‐  Szóval  nem  elég,  hogy  nem  vagyok  ember,  de  ráadásul  a  Halál  az  ősellenségem? ‐ Kinek, nekem? Pánik? ‐ Szeretnél még bármit elmondani,  ha már a vallomásoknál tartunk?  Nash megpróbálta elnyomni a nevetését, de kudarcot vallott.  ‐ A kaszások nem az ellenségeink, Kaylee. Egyszerűen csak nem örülnek  a társaságunknak különösebben.  Valami  azt  súgta,  hogy  ez  minden  bizonnyal  kölcsönös  lesz.  Remegve  bólintottam Nashnek, aki nekilendült, és kilépett a sötét parkolóba. Én a  túloldalon  szálltam  ki,  és  miután  becsuktam  az  ajtót,  Nash  megnyomott  egy  gombot  Carter  slusszkulcsán,  hogy  bezárja  az  autót.  Mindkét  hang  visszaverődött  körülöttünk,  és  minden  arra  utalt,  egyedül  vagyunk  a  parkolóban.  Ami  jó  volt,  figyelembe  véve,  hogy  miről  is  beszélgettünk  éppen.  ‐ Szóval, hogy néz ki Tod? Kifehérített csontváz, aki fekete köpenyben  és  csuklyában  mászkál?  Kezében  kasza?  Mert  szerintem  ez  elég  komoly  tömeghisztériát váltana ki a kórházban.  Nash  megfogta  a  kezem,  és  a  folyosón  a  parkolóház  bejárata  felé  indultunk, kísértetiesen visszhangzó léptekkel.  137. 

‐  Te  szoktál  temetési  meneteket  kergetni  hosszú,  piszkos  ruhában,  mögötted lobogó hajjal a szélben?  Megjátszott haraggal pillantottam rá.  ‐ Már megint követtél titokban?  Nash a szemét forgatta.  ‐ Tod normálisnak tűnik... nem mintha ez számítana. A kaszásokat nem  lehet látni, hacsak nem akarják, hogy meglássák őket.  Meleg,  késő  szeptemberi  szél  fújt  a  parkolóház  bejáratán  át:  meglobogtatta  a  szélvédőkre  erősített  szórólapokat,  és  a  betonon  szétszórt gyorséttermi csomagolóanyagokat.  ‐ És Tod szeretné majd, hogy mi lássuk?  ‐ Attól függ, milyen hangulatban van éppen. ‐ Nash elsétált a hatalmas  forgóajtó mellett, inkább a súlyos üveglapot választotta, amelyet kinyitott  számomra, hogy az apró előcsarnokba léphessünk.  A  következő  ajtót  én  tartottam  neki;  kicsi,  csendes  előtérbe  értünk,  üres,  kényelmetlennek  tűnő  székekkel.  Az  épület  melegétől  elöntött  a  megkönnyebbülés,  és  a  libabőr,  minden  lépéssel,  amellyel  távolabb  kerültünk a kaputól, lassan kisimult rajtam.  Nash  ügyet  sem  vetett  az  információs  pultnál  álló  önkéntesre  ‐  nem  mintha számított volna; a lány aludt a posztján ‐, és a folyosó végén lévő  liftek felé terelt.  Cipőm  nyikorgott  a  kifényesített  padlón,  és  minden  lélegzetvétellel  új  adag  fertőtlenítőt  és  fenyőillatú  légfrissítőt  szívtam  be.  Bármelyik  elég  rossz lett volna önmagában is, együtt viszont az orromat és a tüdőmet is  pusztítással  fenyegették.  Nash  megnyomta  a  harmadik  emelet  gombját.  Az ajtók összezárultak, elhalványult az "üdvözlő" illat, és azonnal általános  kórházszag  vette  át  a  helyét.  Az  állott  levegő,  a  menzai  fasírt  és  a  klór  keveréke.  ‐  Tod  a  harmadikon  dolgozik?  ‐  kérdeztem,  miközben  odafent  megcsikordultak a fogaskerekek, és a felvonó emelkedni kezdett. 

138. 

‐ Az egész kórházban dolgozik, de az intenzív osztály a harmadikon van,  és ott a legvalószínűbb, hogy megtaláljuk. Feltéve, ha ő is szeretné.  Friss  borzongás  futott  végig  rajtam,  ahogy  felfogtam,  mit  mondott.  Todot  legvalószínűbben  az  intenzív  osztályon  találjuk  meg  ‐  ahol  az  emberek legvalószínűbben haldokolnak.  Verejtékezni  kezdett  a  tenyerem,  és  olyan  erővel  vert  a  szívem,  hogy  biztos  voltam  benne,  Nash  is  hallja  a  visszhangját  a  liftben.  Mennyi  az  esélye, hogy végigmehetek az intenzíven anélkül, hogy találnék egy lelket,  akiért énekelhetek?  Úgy tippeltem, szinte semmi. És mivel már eleve a kórházban voltunk,  ha  most  is  kiborulok,  minden  bizonnyal  az  expresszhordágyra  raknak  a  pszichiátria  felé.  Nem  haladhat  át  a  Start  mezőn.  Nem  gyűjtheti  be  a  kétszáz dollárt.  Nem vagyok hajlandó visszamenni oda.  Kezem Nashéra szorult, aki az ujjaimat simogatta a hüvelykujjával.  ‐  Ha  úgy  érzed,  kezdődik,  szorítsd  meg  a  kezem,  és  kiviszlek.  ‐  Ingatni  kezdtem  a  fejem,  Nash  pedig  végighúzta  szabad  kezét  az  arcomon,  a  szemembe nézve. ‐ Megígérem.  Felsóhajtottam.  ‐  Oké.  ‐  Már  két  pánikrohamon  átsegített  (nem  tudtam  nem  így  gondolni rájuk), és nem kételkedtem abban, hogy megint képes lesz erre.  És egyébként is, nem igazán volt más választásom. Nem segíthettem a túl  korai halál következő áldozatán anélkül, hogy megtaláltam volna Todot, a  kaszást,  Todot  pedig  nem  találhattam  meg  anélkül,  hogy  át  ne  kutattam  volna kedvenc vadászterületeit.  A  felvonó  csengetett,  és  az  ajtó  halk  suhogással  kinyílt.  Nashre  pillantottam, összeszedve a bátorságomat, miközben kihúztam a hátam.  ‐ Essünk túl rajta.  A  harmadik  emelet  mindkét  irányban  elterült  körülöttünk.  Az  egyik  hosszú,  steril,  fehér  terem  közvetlenül  a  liftajtókkal  szemben  nyílt;  egy  férfi és nő ült odabent a nagy, kerek információs pult mögött, egyforma,  139. 

kék  műtősruhában.  A  férfi  felnézett,  amikor  a  cipőm  megnyikordult  a  padlón, de a nő észre sem vett minket.  Nash  a  bal  oldali  folyosó  felé  biccentett,  és  arrafelé  indultunk,  lassan  sétálva, úgy téve, mintha a neveket olvasnánk az eldobható névtáblákon  az ajtókon. Csak két kölyök voltunk, akik abban reménykednek, hogy még  egyszer, utoljára tiszteletüket tehetik a nagyapjuknál. Nem "találtuk meg"  őt  a  kiválasztott  folyosón,  sem  sehol  másutt  a  harmadik  emeleten,  ami  szinte  csalódást  okozott  az  intenzívre  való  belépés  keltette  korábbi  félelmem  után.  Szerencsére  Arlington  nem  olyan  nagy  város,  és  az  intenzív osztályon csak három ágy volt foglalt ténylegesen. És egyik bent  fekvő sem forgott a kaszással való találkozás közvetlen veszélyében.  Tod nem volt sem a negyedik, sem az ötödik, sem a hatodik emeleten,  legalábbis  amennyire  meg  tudtuk  állapítani.  Nem  maradt  más,  ahol  megnézhettük  volna,  mint  a  sebészeti  szárny,  a  baleseti  osztály  a  földszinten, és a szülészeti osztály a másodikon.  Nem akartam a szülészeten találni a kaszást ‐ még akkor sem, ha nincs  nála  kasza  ‐,  a  sebészeti  szárnyban  pedig  minden  bizonnyal  feltűnést  keltettünk volna. Úgyhogy először a baleseti osztályt néztük meg.  Egyetlen  korábbi  látogatásom  alkalmával  az  Arlington  Memorialban  a  nagynéném  és  a  nagybátyám  előzetesen  odatelefonáltak,  és  a  pszichiátrián  már  vártak  minket,  ami  azt  jelentette,  hogy  nem  kellett  megállnunk  a  betegfelvételi  pultnál.  Úgyhogy  még  soha  nem  láttam  ilyesmit, mielőtt Nashsel átkeltünk az előcsarnokon, és beléptünk a dupla  ajtón  át  a  baleseti  várójába.  Viszont  a  pszichiátrián  rengeteg  időt  töltöttem,  és  az  sem  volt  Disneyland.  Tele  volt  olyan  ápolónőkkel,  akik  vagy  szánalommal  vagy  megvetéssel  néznek  az  emberre,  és  papucsos  páciensekkel,  akik  vagy  nem  néznek  az  ember  szemébe,  vagy  nem  hajlandóak elfordítani a tekintetüket. De a balesetinek is megvolt a saját  nyomorúságos hangulata.  Messze  állt  attól  az  adrenalintól  vibráló,  energikus  nyüzsgéstől,  amelyre  bizonyos  tévésorozatok  alapján  számítottam;  határozottan  csendes  volt  és  komor.  A  betegek  a  fal  mellett  sorakozó  és  a  kis  terem  közepén  csoportosuló  vékonyan  kipárnázott  székekben  várakoztak,  az  140. 

arcukról fájdalom, félelem vagy türelmetlenség tükröződött. Idős nő terült  el  egy  tolószékben  takaró  alatt,  és  több  lázas  gyerek  reszketett  az  anyja  karjaiban.  Munkaruhás  férfiak  szorítottak  gézkötést  vértől  csöpögő  sebeikre,  vagy  jeges  borogatást  a  fejükön  lévő  lila  duzzanatra.  A  terem  túlsó  végében,  a  háromszögletű  asztal  mellett  egy  kamasz  lány  nyögdécselt  karját  a  mellkasára  szorítva,  miközben  az  anyja  egy  régi  bulvárlapot olvasgatott, és látványosan oda sem figyelt a lányra.  Pár  percenként  köpenyes  alkalmazottak  léptek  be  a  terem  egyik  oldalán, sétáltak keresztül a kifakult, lepusztult linóleumon, majd távoztak  a  túlsó  oldalon  lévő  dupla  ajtón.  Akik  egyedül  voltak,  azok  vagy  a  kórlapjukat  olvasgatták,  vagy  egyenesen  maguk  elé  meredtek,  míg  azok,  akiknek  kísérőjük  is  akadt,  összefüggéstelen  beszélgetésdarabkákkal  törték  meg  a  komor  csendet.  Ettől  függetlenül  a  kórházi  személyzet  mindent megtett, nehogy felvegye a szemkontaktust a várakozókkal, míg  a betegek tisztán látható reménykedéssel bámulták őket; kényelmetlenül  kezdtem érezni magam.  ‐ Látod őt? ‐ súgtam oda Nashnek, átugorva a beteg nők és gyermekek  arcát, hogy a férfiakét nézzem végig.  ‐ Nem, és nem is fogjuk, amíg készen nem áll arra, hogy meglássuk.  Zsebre dugtam a kezem, fizikailag ellenállva a késztetésnek, hogy Nash  érintésében  keressek  vigaszt,  csak  mert  a  baleseti  osztály  kiborít.  Ha  a  zombiként  a  semmibe  meredő  tömegen  sem  bírom  túltenni  magam,  akkor hogyan is reménykedhetem abban, hogy képes leszek szembenézni  a Kaszással? Vagy akár csak egy kaszással?  ‐ Szóval, hogyan kellene megkeresnünk?  ‐ Az volt a terv, hogy ő keres meg minket ‐ súgta vissza Nash. ‐ Két itt  mászkáló lúdvércnek, miközben ő dolgozni próbál, elég gyorsan fel kellene  keltenie a figyelmét, ha másért nem is, azért, hogy elkergessen minket.  ‐ Akkor, azt hiszem, úgy döntött, nem fog megjelenni.  ‐  Nagyon  úgy  tűnik.  ‐  Nash  pillantása  a  falon  lévő  táblán  állapodott  meg,  ami  az  ajándékbolt,  az  étkezde  és  a  röntgenlabor  felé  mutatott.  ‐  Nem vagy szomjas?  141. 

‐ Nem igazán. ‐ Egy liter üdítőt döntöttem le a kocsiban, és már így is  elég gyorsan mosdót kellett keresnem.  ‐ Akkor gyere, és ülj le ott velem. Ha egyértelművé tesszük, hogy akár  egész  éjjel  várni  fogunk,  Tod  valószínűleg  megjelenik,  hogy  elküldjön  bennünket.  ‐ De mi nem tudunk egész...  ‐ Csss. ‐ Nash mosolyogva a derekamra fonta a fél karját, és a fülembe  suttogott.  ‐  Ne  adj  neki  tippeket.  ‐  Kellemes  borzongás  futott  végig  a  nyakamon  és  a  testemen,  onnan  indulva,  ahol  Nash  lélegzete  a  fülcimpámhoz ért.  Követtük  a  táblákat  végig  a  folyosón,  befordultuk  a  sarkon,  és  beléptünk az étkezdébe, ahol este fél nyolckor még szolgáltak fel vacsorát.  Nash vett egy hatalmas szelet csokoládétortát és egy kis dobozos tejet. Én  kólát kértem. Majd kiválasztottunk egy kicsi, négyszögletes asztalt a szinte  üres helyiség egyik sarkában.  Nash hátát a falnak vetve ült, úgy falatozva, mintha semmi gondja nem  lenne.  Mintha  minden  este  a  halál  ügynökeit  keresgélné.  De  én  nem  bírtam  nyugton  ülni.  Tekintetem  ide‐oda  ugrált  a  kávézóban,  végigfutott  egy  takarítón,  aki  szemetest  ürített,  és  egy  hajhálós  nőn,  aki  hervadt  salátaleveleket  keresgélt  a  salátabárban.  Lábam  a  padlón  pattogott,  térdem  újra  és  újra  beleütközött  az  asztal  lapjának  aljába.  Nash  teje  mindegyik ütközésnél loccsant, de ő mintha észre sem vette volna.  Már  a  fél  süteményét  megette  ‐  mínusz  azt  az  egy‐két  falatot,  amelynek  én  helyet  találtam  magamban  ‐,  amikor  árnyék  hullott  az  asztalunkra.  Felnézve  fiatal  férfit  láttam,  aki  a  jobbomon  lévő  üres  szék  felett  állt.  Kopott,  bő  farmernadrágot  viselt,  és  rövid  ujjú,  fehér  pólót,  kabátnak  pedig  nyoma  sem  volt  nála  a  kinti  hideg  ellenére.  És  harcias  arckifejezése  fikarcnyit  sem  keményített  kerubajkain  és  a  világító,  kék  szemén, amelyeket göndör, szőke hajbodor koronázott.  Nash még csak fel sem pillantott.  Én  a  szőke srácra  néztem,  majd  követtem  tekintetét  az eldobható  só‐  és  borstartó  felé  az  asztal  közepén.  Feltételezve,  hogy  azokat  szeretné  142. 

kölcsönkérni,  már  nyúltam  is  a  sóért,  de  ő  odahúzta  az  üres  széket,  és  csupasz kajáit maga előtt összefonva lezuttyant rá.  ‐  Mit  akartok?  ‐  mordult  fel  olyan  mély  és  síri  hangon,  hogy  megesküdtem volna, ez nem származhat ettől az angyali arctól.  Nash  szép  kényelmesen  megrágta,  ami  a  szájában  volt,  majd  végül  lenyelte, és eltolta a tányérját.  ‐ Válaszokat.  Én hitetlenkedve tátottam a számat a szőkére.  ‐ Te vagy a kaszás?  Tod  ekkor  pillantott  rám  először;  homlokának  ráncai  szinte  odavésettnek tűntek.  ‐  Öregebbre  számítottál?  Magasabbra?  Esetleg  hórihorgas,  csontos  fickóra?  ‐  A  megvetés  savasan  csepegett  a  hangjából,  és  a  pillantása  ingerülten  csapódott  vissza  Nashre.  ‐  Látod?  Ez  a  baj  a  régi  titulussal.  "Behajtónak", vagy valami hasonlónak kellene neveznem magam.  ‐  Azzal  csak  annyit  érnél  el,  hogy  öltönyt  és  nyakkendőt  kellene  hordanod ‐ jegyeztem meg, szórakoztatónak tartva ezt a képet.  Nash szája sarka megrándult.  ‐ Ki a kis segéded? ‐ rántotta felém a fejét Tod, de a figyelmét ‐ és az  ingerültségét ‐ továbbra is Nashre irányította.  ‐ A csereárfolyamról szeretnénk érdeklődni ‐ vágott a szavamba Nash,  mielőtt bemutatkozhattam volna.  Tod  szemöldöke  lefelé  indult  árnyékos,  kék  szeme  felett,  és  a  fenti  neoncsövek  fényében  észrevettem  rövid,  világos  kecskeszakállát  erős,  szögletes álla hegyén.  ‐ Úgy nézek ki, mint egy infopultos?  ‐ Úgy nézel ki, mint... aki unatkozik. ‐ Nash arcán komisz vigyor terült el,  ahogy  Tod  még  jobban  összehúzta  a  szemöldökét,  én  pedig  kíváncsi 

143. 

lettem,  miről  maradtam  le.  ‐  A  kórház  nem  ad  elég  munkát?  Hé,  úgy  hallottam, a Colonial Majorben keresnek valakit. Ott szerettél lenni, nem?  ‐  Az  idősek  otthonában?  ‐  kérdeztem,  de  azok  ketten  ügyet  sem  vetettek  rám;  teljesen  lefoglalta  őket,  hogy  farkasszemet  nézzenek  egymással. ‐ Miért venne fel egy öregek otthona olyasvalakit, aki megöli a  pácienseket? És ha már itt tartunk, egy kórház miért csinál ilyet?  Nash felnevetett, és végighúzta a kezét kócos, barna tüskékkel zsúfolt  fején, de Tod pillantása felém villant, az álla pedig megfeszült.  ‐ Elnémítógomb nincs rajta?  ‐ Ő nem a kórháznak dolgozik ‐ felelte Nash, elengedve a füle mellett a  kaszás remélhetőleg költői kérdését. ‐ Csak a kórházban dolgozik. És ha így  halad, legalább még száz évig itt is marad. Igaz, Tod?  A kaszás nem felelt, de hallottam, hogy megcsikordul a foga.  ‐ Tudod, ha mindig így magadba fojtod a haragot, száz év múlva sehol  nem  leszel,  nemhogy  teljes  munkaidőben  dolgoznál  valahol.  ‐  Várjunk  csak, én most a halál ügynökét piszkálom? Kaylee, ez valószínűleg nem a  legjobb ötlet...  ‐ A kaszások nem öregszenek ‐ csattant fel Tod, miközben továbbra is  Nashre meredt mérgesen. ‐ Ez a szakma egyik járulékos haszna.  ‐  Mint  ahogy  mi  sem,  ugye?  ‐  pillantottam  Nashre  még  időben,  hogy  lássam a fintorát, és azonnal tudhassam, rosszat mondtam. Amikor pedig  visszanéztem  Todra,  ő  meglepetten  meredt  rám,  és  olyan  manóvigyor  sugározta be angyali vonásait, mintha fentről hullana rá fény.  ‐ Hol találtál rá?  ‐  De,  mi  öregszünk  ‐  felelte  Nash,  de  az  utolsó  szót  elharapta,  mintha  majdnem kimondta volna a nevemet, és csak az utolsó pillanatban fojtotta  volna  vissza.  És  ekkor  megértettem:  nem  akarja,  hogy  Tod  tudja,  ki  vagyok.  Ezzel nem volt semmi problémám. A puszta gondolattól is, hogy a Halál  tudja  a  nevemet,  viszketni  kezdtem.  Még  akkor  is,  ha  ez  a  konkrét  Halál  csak egy a sok közül, és szinte túl csinos ahhoz, hogy rá lehessen nézni.  144. 

‐ Mi egyszerűen csak nagyon lassan öregszünk ‐ folytatta Nash.  Ekkorra  már  égett  az  arcom;  hülyét  csináltam  magamból.  Mennyire  idióta az, aki saját fajtájának az élettartamáról sem tud?  Nash  a  bokám  köré  hurkolta  a  lábát  az  asztal  alatt,  együtt  érzően  és  vigasztalóan  masszírozva  az  enyémet.  Én  hálás  mosolyt  vetettem  rá,  és  kényszerítettem  magam,  hogy  bátran  Tod  szemébe  nézzek.  Legjobb  védekezés a támadás.  ‐  Te  miért  ragadtál  itt?  ‐  kérdeztem  abban  reménykedve,  hogy  joggal  feltételezem, ez a fájdalmas pontjai közé tartozik.  ‐ Mert ő még zöldfülű ‐ vigyorgott Nash. ‐ És nincs túl sok lehetőség az  előléptetésre  egy  olyan  iparágban,  amelynek  művelői  soha  nem  halnak  meg.  ‐  Te  még  kezdő  vagy?  ‐  Ismét  Todra  pillantottam,  akinek  az  álla  újra  megfeszült  az  ingerültségtől.  ‐  Hány  éves  vagy?  ‐  A  kortalanságra  utaló  megjegyzésből  azt  feltételeztem,  hogy  sokkal  idősebb,  mint  amilyennek  tűnik.  ‐ Tizenhét ‐ felelte Nash nem szűnő vigyorgással.  ‐  Akkor  voltam  tizenhét,  amikor  elkezdtem  a  szakmát  ‐  csattant  fel  a  kaszás. ‐ De az már két éve volt.  ‐ Két éve csinálod már, és még kezdőnek számítasz?  Tod  sértettnek  tűnt,  és  én  nem  voltam  biztos  abban,  hogy  nevessek  vagy bocsánatot kérjek.  ‐ Hát, nos, aki besorozott, az a reklámkampány során nem ragaszkodott  feltétlenül  az  igazsághoz.  És  a  pasidnak  igaza  van  az  előléptetésekkel  kapcsolatban...  ez  nálunk  szinte  nem  létező  fogalom.  Ebben  a  körzetben  az  idősebb  kaszások  a  kétszáz  évet  is  elérik.  Ha  tavaly  nem  veszítettünk  volna el egyet, még mindig a Colonia Major társalgójában csücsülnék, arra  várva, hogy valamelyik öregember arccal a zabkásájába dőljön.  ‐  Várj  csak,  hogyhogy  elveszítettetek  egy  kaszást?  ‐  Muszáj  volt  megkérdeznem. ‐ Elkaszálta valami? ‐ De senki nem nevetett a poénomon. 

145. 

‐ Minél kevesebbet tudsz a kaszások ügyeiről, annál jobb ‐ súgta Nash,  Tod pedig arrogánsan bólintott.  Ó.  Védekezően  emeltem  magasba  a  kezeimet,  majd  hátradőltem  a  székemben.  ‐ Bocs. Szóval, hogy öregemberek a zabkásájukba dőljenek...?  Tod megvonta a vállát.  ‐  Hát  ja.  De  itt  legalább  akad  egy‐egy  lőtt  seb  vagy  váratlan  halál.  Az  élet a meglepetésekről szól, nemdebár...?  ‐  Azt  hiszem.  ‐  De  a  meglepetések  számomra  erejüket  veszítették,  mióta  megtudtam,  hogy  nem  vagyok  ember.  Leszámítva  azt  a  fatális  megérzés  dolgot.  Annyira  szeretném,  ha  engem  is  váratlanul  érhetne  a  halál, mint másokat.  Persze nem a saját halálomra gondolok.  ‐ Ha már a meglepetéseknél tartunk... ‐ Letekertem a kólám kupakját,  és  Nashre  pillantottam  egy  jelért,  ő  pedig  bólintott,  hogy  folytassam.  Láthatóan nem csak képzeltem, hogy Tod szívesebben beszél velem, mint  vele.  ‐  Szükségünk  lenne  a  segítségedre,  hogy  elkerülhessünk  egy  igen  csúnya ügyet.  Tod  látványosan  a  csuklójára  pillantott,  ahonnan  jól  láthatóan  hiányzott az óra.  ‐  Már  így  is  rátok  pazaroltam  a  szünetemet.  Tíz  perc  múlva  van  egy  agyvérzésem  a  negyediken,  és  arról  nem  késhetek.  Utálom,  amikor  itt  lődörögnek még egy kicsit.  ‐ Nem lesz hosszú. ‐ Todra szegeztem a pillantásomat, és nem voltam  hajlandó levenni róla, amint kis habozását észrevettem. ‐ Kérlek.  A kaszás felsóhajtott, és beletúrt a rövid, göndör loboncba a fején.  ‐ Öt percet kapsz.     

146. 

Halkan felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Amíg fel nem fogtam,  mi is történt.  Csak nem meghallgatásért könyörögtem az imént a Halálnak?   

 

147. 

  

11 ‐  A  csereárfolyamról  van  szó?  ‐  kérdezte  a  kaszás,  kirántva  engem  a  gondolataim  közül,  amelyeket  az  utóbbi  pár  óra  eseményei  okozta  sokk  kezdett túlterhelni. Nem válaszoltam, így Nash bólintott.  A kaszás megvonta a vállát, és elterpeszkedett a székében.  ‐ Te éppen olyan jól tudod, mint én. Életet életért.  Nash  megemelt  szemöldökkel  tudakolta,  rendben  vagyok‐e.  Bólintottam,  és  összeszedtem  a  gondolataimat,  ő  pedig  az  asztalon  összefont karokkal előrehajolt.  ‐  De  ez  annak  a  büntetése,  ha  egy  listádon  szereplő  illetőt  mentünk  meg, igaz? Olyasvalakit, akinek meg kell halnia.  ‐  Ti  nem  "megmentitek"  az  embereket  ‐  grimaszolt  Tod  mérgesen.  Láthatóan megtaláltuk a vesszőparipáját. ‐ Ti ellopjátok a lelkeket, amivel  csak késleltetitek az elkerülhetetlent. És felborítjátok a beosztásomat.  És  az idegbajosság új dimenziójába kergetitek a főnökeimet. És ne akarjátok  tudni,  mennyi  papírmunka  van  még  a  legegyszerűbb,  egy‐az‐egyben  cserével is.  ‐ Én nem... ‐ kezdte Nash, de Tod közbevágott.  ‐ És mindezeken túlmenően, ez illegális. Éppen ezért büntetendő.  Visszatekertem  a  kupakot  az  üvegemre,  amelyet  az  asztal  közepére  toltam.  ‐ De akkor is jár a büntetés, ha olyasvalakit mentünk meg, akinek nem  kellett volna meghalnia? 

148. 

Tod  értetlenül  ráncolta  a  homlokát,  majd  hirtelen  üressé  vált  az  arckifejezése, és a szemében jeges megértés ragyogott fel. ‐ Itt nem fordul  elő ilyen szarság...  ‐ Állítsd le magad, Tod ‐ meredt rá Nash sokatmondóan, miközben régi  fájdalom vésődött a ráncaiba. ‐ Tartozol nekem az igazsággal.  De Tod úgy folytatta, mintha nem is szakították volna félbe.  ‐ És még ha elő is fordulna, ti soha nem tudnátok meg, mert nincs az a  kaszás, aki megengedhetné magának a beismerést, miszerint rossz lelket  vett el.  ‐ Nem a véletlen balesetekről beszélünk. ‐ Felpillantottam, mert kinyílt  a  kávézó  ajtaja,  és  egy  nő  lépett  be  rajta  három  gyerekkel  a  nyomában;  most  először  jutott  eszembe  Tod  érkezése  óta,  hogy  nagyon  bizarr  dolgokról beszélünk nagyon nyilvános helyen.  ‐  És  mi  van  a  listával?  Azzal  nem  lehetne  bizonyítani,  hogy  valakinek  még  nem  kellett  volna  meghalnia?  ‐  suttogta  immár  Nash,  tekintettel  újdonsült társaságunkra.  Tod mindkét kezével az arcát kezdte dörzsölni, láthatóan zavarodottan  és türelmét vesztve a kérdéseinkkel szemben.  ‐  De,  valószínűleg  igen,  viszont  ti  soha  nem  tudnátok  rátenni  a  kezeteket a listára. És ha mégis, akkor is túl késő lenne. A büntetés már ki  lenne mérve.  ‐ Komolyan azt állítod, hogy egy kaszás képes lenne egy ártatlan életet  elvenni  cserébe  egy  olyan  lélekért,  amelyre  eleve  nem  tarthatott  volna  igényt?  ‐  A  felháborodás  forrón  égette  az  ereimet.  Ha  bármilyen  folyamatnak,  a  halálnak  mindenképpen  korrupciómentesnek  kellene  lennie. Végtére is, nem a halál az, ami előtt mind egyenlőek vagyunk?  Vagy az az adórendszer?  ‐ Nem, igazad van ‐ bólintott felém Tod kelletlenül. ‐ Elméletileg ilyen  esetben nem lenne szabad büntetést kiróni. De az elmélet és a gyakorlat  nem  mindig  egyezik,  ha  a  halálról  van  szó.  Úgyhogy,  még  ha  meg  is  tudnátok szerezni a megfelelő listát, és még ha igazatok is lenne a kaszás...  149. 

tévedésével  kapcsolatban,  egy  ártatlan  lélek  valószínűleg  már  akkor  is  el  lenne véve. Vagy akár a tieteké.  Nem  tudtam  nem  észrevenni,  hogy  Tod  nem  foglalt  bele  minket  az  "ártatlan" kategóriába.  ‐ Szóval, mindenképpen cseszhetjük. ‐ Csüggedten széttártam a kezem,  és lehunyt szemekkel dőltem hátra a székemben.  ‐  De  miről  is  van  szó  tulajdonképpen?  ‐  kérdezte  Tod.  Kinyitottam  a  szemem, és azon kaptam, hogy engem néz, méghozzá... kíváncsian? ‐ Kit is  akartok megmenteni?  ‐  Nem  tudjuk.  Valószínűleg  senkit.  ‐  Nash  az  utolsó  falat  süteményt  bökdöste a villájával, szétkenve a csokoládémázat a papírtányéron. ‐ Több  lány  is  meghalt  a  környékünkön  mostanában,  és  Ka...  ‐  hallgatott  el,  az  utolsó pillanatban hagyta ki a nevemet a mondatból ‐ ...  ő úgy gondolja,  hogy gyanús a haláluk.  ‐ "Ő" úgy gondolja, mi? ‐ Az ifjú kaszás szája sarka vigyorba rándult, és  szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében. ‐ Mi bennük a  gyanús?  ‐  Mindannyian  kamaszok  voltak.  Mindannyian  nagyon  csinosak.  Mindannyian  ugyanúgy  haltak  meg.  Jó  egészségben  voltak.  És  egy  nap  különbséggel  hunytak  el.  ‐  Felsorolás  közben  az  ujjaimon  vettem  végig  a  tényeket, és amikor elfogyott a fél kezem, felmutattam Todnak. ‐ Válogass  nyugodtan.  De  akárhonnan  is  nézzük,  ez  túl  sok  egybeesés.  Kizárt,  hogy  mindhármuknak meg kellett halnia, és nem érdekel, kinek a listáján voltak  rajta.  Todd  szemének  érdeklődő  csillogása  arról  árulkodott,  hogy  sikerült  ismét felkeltenem a figyelmét.  ‐ Úgy gondolod, megölték őket?  Fél  lábbal  a  ragacsos  padlót  kezdtem  rugdosni,  miközben  rendezni  próbáltam a gondolataimat. 

150. 

‐ Nem tudom. Lehet; de ha így van, fogalmam sincs, hogyan. Az elsőn  kívül  mindegyik  tanúk  előtt  halt  meg,  akik  semmi  gyanúsat  nem  láttak.  Csak azt, hogy egy gyönyörű lány minden előjel nélkül összeesik.  ‐  Ezt  természetesen  el  lehet  érni  bizonyos  módszerekkel.  ‐  Tod  félig  felállt, és közelebb húzta a székét az asztalhoz, majd visszaült. ‐ De még ha  meg  is  gyilkolták  őket,  az  sem  változtat  semmin.  A  nagylistán  naponta  fordulnak elő gyilkosságok áldozatai. Nekem csak egy ilyenem volt két év  alatt, de a magasabb rangú kaszások hetente kapnak belőlük.  Éreztem, hogy tágra nyílik a szemem, és erős, szorító érzés ereszkedik a  mellkasomra.  ‐  Úgy  érted,  az  is  a  rendszer  része,  hogy  embereket  meggyilkolnak?  ‐  Egy  pillanatra  az  elszörnyedés  kerekedett  felül  a  bennem  már  eleve  háborúzó  eltökéltségen  és  rettegésen.  Hogyan  lehet  a  gyilkosság  a  természetes rend része?  Tod megrázta a fejét.  ‐  Az  embereknek  lejár  az  idejük,  és  a  végzetük  elég  sokféle  lehet.  A  gyilkosságot is beleértve.  Nash  felé  fordultam,  visszapislogva  a  szememet  égető  haragos  könnyeket.  ‐  Szóval,  mi  az  értelme  ennek?  Ha  nem  változtathatjuk  meg,  akkor  nekem miért kell tudnom róla?  Nash megfogta a kezem.  ‐  Nehezére  esik  elengedni  őket  ‐  jegyezte  meg,  Tod  pedig  bólintott,  mintha értené.  ‐ És mit tudsz te erről? ‐ csattantam fel, figyelmen kívül hagyva a tényt,  hogy ez egyáltalán nem a kaszás hibája. És azt, hogy valószínűleg félnem  illene tőle. ‐ Te abból élsz, hogy életeket veszel el. ‐ Akármilyen ironikusan  is hangzik ez... ‐ A halál számodra mindennapos.  Nash fújtatott, és elégtétel lebegett az arca felett. 

151. 

‐  Aha,  és  soha  nem  gondolnád  abból,  ahogy  most  beszél,  mennyi  gondot okozott ez neki eleinte.  ‐  Vigyázz  a  szádra,  Hudson  ‐  mordult  fel  Tod  jegessé  váló  kék  szemekkel.  Nash  arcán  újabb  érzelem  futott  át,  valami  a  vidámság  és  a  gonoszkodás között.  ‐ Meséld el neki a kislányt.  ‐  Te  beteg  vagy?  Valamelyik  szinapszis  folyton  elsül  odafent...  ‐  intett  Tod határozatlanul Nash feje felé ‐ ... és megakadályozza, hogy befogd a  szádat? Vagy egyszerűen csak hülye vagy?  ‐ Milyen kislányról? ‐ Hánytam fittyet mind a kaszás kitörésére, mind a  lúdvérc önelégült félmosolyára.  ‐  Ez  segítene  megértenie  ‐  jegyezte  meg  Nash,  amikor  nyilvánvalóvá  vált, hogy Tod nem fog válaszolni.  ‐ Micsodát? ‐ estem neki, egyikükről a másikra pillantva. És Tod  végül  sóhajtott, továbbra is dühösen méregetve Nasht.  ‐ Csak az a célja, hogy hülyét csináljon belőlem ‐ csattant fel a kaszás. ‐  De  nekem  is  vannak  történeteim,  amelyektől  ő  még  hülyébbnek  tűnne,  úgyhogy  ezt  tartsd  szem  előtt,  lélektolvaj,  mielőtt  még  egyszer  eljár  a  szád.  Nash  megvonta  a  vállát,  láthatóan  nem  zaklatta  fel  a  fenyegetés.  Tod  megfordult a székében, hogy szembehelyezkedhessen velem.  ‐  Eleinte  nem  lelkesedtem  túlzottan  a  munkámért.  Értelmetlennek  és  szomorúnak  tűnt,  időnként  meg  kifejezetten  helytelennek.  Egyszer  konkrétan  visszautasítottam  egy  megbízást,  és  ezzel  majdnem  termináltattam magam. Gondolom, ő azt szeretné, ha ezt mesélném el.  Nash  a  látóhatárom  peremén  bólintott,  de  én  a  kaszásra  összpontosítottam.  ‐ Miért utasítanál vissza egy megbízást?  Tod zavarodottan kifújta a levegőt. Vagy talán szégyenkezve.  152. 

‐ Az öregek otthonában dolgoztam, és az a kislány a szüleivel érkezett,  hogy  meglátogassa  a  nagymamáját.  Fuldokolni  kezdett  egy  mentolos  cukorkától,  amit  a  nagyanyja  szobatársától  kapott,  és  meg  kellett  volna  halnia.  Rajta  volt  a  listán,  egyértelműen  és  megváltoztathatatlanul.  De  amikor  eljött  az  idő,  nem  voltam  képes  megtenni.  Csak  hároméves  volt.  Úgyhogy  amikor  megjelent  egy  ápolónő,  és  elvégezte  a  Heimlich‐fogást,  életben hagytam.  ‐  Mi  történt?  ‐  Sajgott  a  szívem  a  kislányért  és  Todért,  akinek  a  szakmája  a  testemben  lévő  minden  csepp  együttérzéssel  ellenkezett.  És,  úgy tűnik, a Todéban lévővel is.  ‐  A  főnököm  kiakadt,  amikor  a  lelke  nélkül  tértem  vissza.  A  nagymamájáét  vette  el  helyette,  és  amikor  üresedés  lett  a  kórházban,  valaki  másnak  adta  helyettem.  ‐  Tod  szemét  harag  sötétítette  el.  ‐  Még  majdnem  három  évre ott  ragadtam  az  öregek  otthonában,  mielőtt  végül  áthelyezett ide. És nem lehet tudni, mennyi időbe telik, hogy ismét feljebb  juthassak.  ‐  De  nem  gondolod,  hogy  megérte?  ‐  Muszáj  volt  megkérdeznem.  ‐  A  nagymama  már  leélte  az  életét,  de  a  kislány  még  csak  akkor  kezdte.  Te  megmentetted az övét!  A kaszás lassan megcsóválta a fejét, szőke fürtjei megcsillantak a fenti  fényben.  ‐ Még csak nem is cseréről volt szó. Attól a pillanattól fogva, hogy meg  kellett  volna  halnia,  a  kislány  kölcsönkapott  időből  élt.  A  nagyanyja  idejéből.  Cserénél  igazából  az  egyik  ember  halálának  dátumát  cserélik  el  egy másikéval. Az a kislány hat hónappal később meghalt, aznap, amikorra  a nagyanyja volt kiírva.  Ezúttal nem voltam képes visszafojtani a könnyeimet.  ‐  Te  hogy  vagy  képes  ezt  kibírni?  ‐  Dühösen  törölgettem  a  szemem  a  szalvétával,  amelyet  Nash  nyújtott,  és  örültem,  hogy  nincs  rajtam  szemfesték.  Tod Nashre pillantott, majd ellágyult az arca, amikor visszanézett rám. 

153. 

‐  Most,  hogy  már  megszoktam,  könnyebben.  De  akkoriban  kénytelen  voltam  megtanulni,  hogy  bíznom  kell  a  listában.  A  főlista  akár  egy  színdarab szövegkönyve ‐ minden egyes szó benne van, amit a szereplők  mondanak, és a műsor addig folytatódik, amíg valaki el nem tér tőle.  ‐  De  ez  előfordul,  nem?  ‐  Kemény  kis  labdává  gyűrtem  a  szalvétát.  ‐  Még ha a lista tévedhetetlen is, az emberek nem azok. Egy kaszás eltérhet  a listától, ahogy te is tetted a kislánnyal, nem?  Nash  fészkelődni  kezdett  a  székében,  felhívva magára  a  figyelmünket,  mielőtt Tod válaszolhatott volna.  ‐ Szerinted a lányok olyan emberek helyett haltak meg, akik konkrétan  a listán voltak? Szerinted cserealapok voltak?  Megráztam a fejem.  ‐ Hárman három nap alatt? Ez még mindig túl sok egybeesés. De ha Tod  eltérhet  a  listától  azzal,  hogy  nem  vesz  el  egy  lelket,  nem  térhet  el  egy  másik kaszás úgy, hogy eggyel többet vesz el? Vagy hárommal?  ‐ Nem ‐ rázta a fejét Tod határozottan. ‐ Kizárt. A főnök észrevenné, ha  valaki hárommal több lelket adna le.  Én felvontam a fél szemöldökömet.  ‐ Miből gondolod, hogy leadta őket?  A kaszás fintora elmélyült.  ‐ Nem tudod, mit beszélsz. Ez lehetetlen.  ‐  Van  rá  mód,  hogy  kiderítsük.  ‐  Nash  komoran  végignézett  rajtam,  mielőtt Tod felé fordította átható pillantását. ‐ Igazad van. Mi nem tudjuk  megszerezni a listát. De te igen.  ‐  Nem.  ‐  Tod  hátralökte  a  székét,  és  felállt.  A  kávézó  túloldalán  ülő  anyuka  és  a  gyermekei  felnéztek.  Az  egyik  kisfiú  fültől  fülig  csokifagyis  volt.  ‐ Ülj le! ‐ sziszegte Nash felbámulva Todra. 

154. 

Tod megrázta a fejét, és elfordult tőlünk, úgyhogy én megragadtam a  kezét. Abban a pillanatban, amikor bőröm az övéhez ért, megdermedt, és  fokozatosan fordult felém vissza, mintha minden mozdulat fájna neki.  ‐ Kérlek ‐ könyörögtem a tekintetemmel. ‐ Csak hallgasd meg.  A kaszás lassan kiszabadította ujjait a szorításomból, míg kezem végül a  levegőben lógott, üresen és elhagyottan. Tod egyszerre tűnt dühösnek és  rémültnek,  amikor  visszaereszkedett  a  székére,  immár  több  mint  egy  lépéssel az asztaltól.  ‐  Nem  kell  az  egészet  megnéznünk  ‐  kezdte  Nash.  ‐  Csak  a  hétvégén  kezdődő részt. A szombatot, a vasárnapot és a mai napot.  ‐  Nem  tudom  megtenni.  ‐  Tod  rázta  a  fejét,  szőke  fürtjei  ugráltak.  ‐  Nem értitek, mit is kértek.  ‐ Akkor magyarázd el. ‐ Összefontam a kezem az asztalon, jelezve, van  időm egy hosszabb beszélgetésre. Noha nem volt.  Tod súlyos sóhajt engedett el, és nekem címezte a választ, látványosan  figyelmen kívül hagyva Nasht.  ‐  Nem  csak  egy  listáról  van  szó.  A  "nagylista"  gyűjtőnév.  Tulajdonképpen  csomó  listából  áll.  Minden  nap  új  nagylista  van,  és  a  főnök  osztja  zónákra,  majd  műszakokra.  Én  csak  a  kórház  egyik  műszakjáról  gondoskodom,  déltől  éjfélig.  Egy  másik  kaszás  a  nap  másik  felében dolgozik itt, és én az ő listájáról sem látok semmit, nem beszélve a  többi  zónáéról.  Ez  nem  úgy  működik,  hogy  egyszerűen  odasétálok  egy  munkatárshoz, és megkérem, mutassa meg a régi listáit. Különösen, ha az  illető "függetlenül" kaszáskodik.  ‐  Igaza  van.  Ez  túl  bonyolult.  ‐  Nash  felsóhajtott,  lehunyva  a  szemét.  Majd  ismét  kinyitotta,  és  eltökélten  rám  nézett.  ‐  A  nagylistát  kell  megszereznünk.  Tod felnyögött, és kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de én gyorsabb  voltam.  ‐ Nem, nincs rá szükségünk. Még csak megnéznünk sem kell. 

155. 

‐  Micsoda?  ‐  Nash  összevonta  a  szemöldökét,  de  én  felemeltem  az  ujjamat, némán várakozásra intve, miközben visszafordultam a kaszáshoz.  ‐ Azt értem, hogy te nem a nagylistából dolgozol, de láttad már, nem?  Nem azt mondtad, hogy hetente vannak rajta gyilkosságok áldozatai...?  ‐ Igen, időnként látom ‐ vonta meg a vállát Tod. ‐ Most már digitális, és  a főnököm egész nap bekapcsolva tartja a számítógépét, arra az esetre, ha  át kellene írnia valamit. Rá szoktam nézni, amikor az irodájába megyek.  ‐ Oké, ez jó. ‐ Nem bírtam elfojtani egy kis mosolyt. ‐ Nekünk nem kell  látnunk. Csak annyi kellene, hogy te megnézd, és megmondd nekünk, ez a  három név rajta volt‐e.  Tod  a  térdére  könyökölve  előrehajolt,  fejét  a  tenyerében  tartotta.  Megdörzsölte a homlokát, majd eleresztett egy mély, lemondó sóhajt, és  végül felnézett rám.  ‐ Hol haltak meg?  ‐  Az  első  a  West  Enden,  a  Tabooban.  Heidi...?  ‐  pillantott  rám  Nash  kérdőn.  ‐ Anderson ‐ segítettem. ‐ A második Alyson Baker volt, a Cinemarkban,  Arlingtonban, a harmadik pedig az East Lake középiskolában, ma délután.  ‐  Várjunk,  ezek  különböző  zónákban  vannak.  ‐  Tod  összevonta  a  szemöldökét,  és  karján  megfeszültek  a  kidolgozott  izmok,  miközben  az  asztalra hajolt. ‐ Ha tényleg úgy gondoljátok, egyiküknek sem kellett volna  meghalnia,  akkor  ezzel  azt  mondjátok,  hogy  három  különböző  kaszás  szerepel  ebben  a  kis  összeesküvésben.  Ami  egyébként  kezd  elég  bonyolultnak tűnni.  ‐  Hmm...  ‐  Nem  ismertem  eléggé  a  kaszásokat  ahhoz,  hogy  tisztában  legyek  vele,  mennyire  elrugaszkodott  elméletről  van  szó,  de  azt  tudtam,  hogy  minél  több  ember  osztozik  egy  titkon,  annál  nehezebb  titokban  tartani.  Todnak  igaza  van.  Szóval...  lehet,  hogy  mégis  csak  egy  kaszást  keresünk.  ‐  Létezik  bármi,  ami  megakadályozná,  hogy  ti  egymás  körzetében dolgozzatok?  ‐ A becsületen és a lebukáson való félelmen kívül? Nem.  156. 

Kaszásbecsület...?  ‐  Szóval,  ha  egy  kaszásban  sem  becsület,  sem  félelem  nincsen,  akkor  semmi nem akadályozza meg, hogy fél Texast kiirtsa, amikor legközelebb  rájön  a  dühroham  a  dugóban?  ‐  Éreztem,  hogy  egyre  emelkedik  a  hangom,  és  kényszerítettem  magam,  hogy  halkabbra  váltsak,  miközben  lecsavartam  a  kólám  kupakját.  ‐  Nektek  nem  kell...  izé...  leadnotok  a  halálsugaratokat, vagy mit, ha lejárt a műszakotok?  Tod tökéletes ajka futó mosolyra görbült.  ‐ Izé, nem. Nincsenek halálsugarak, bár az elég klassz lenne. A kaszások  nem  használnak  eszközöket.  Nem  áll  rendelkezésünkre  más,  csak  a  képességünk,  hogy  kioltsunk  életeket,  és  birtokba  vegyünk  lelkeket.  De  hidd el, ez több mint elég. ‐ Elsötétült az arca. ‐ Elméletben nem találhatsz  becstelen  kaszást.  Nem  azért  választjuk  ezt  a  szakmát,  mert  komoly  hataloméhség  dúl  bennünk.  Minket  hivatalosan  besoroznak,  és  minden  ismert  pszichológiai  betegségre  átvilágítanak  a  világon.  Senki,  aki  képes  olyasmire, amiről te beszélsz, nem kaphat munkát kaszásként.  ‐ Nem tűnsz túl magabiztosnak a rendszert illetően ‐ feleltem az arcát  fürkészve.  Tod megvonta a vállát.  ‐ Te magad mondtad. Az emberek nem tévedhetetlenek, és a rendszert  emberek működtetik.  ‐  Szóval,  rá  tudnál  nézni  a  listára?  ‐  kérdezte  Nash,  majdnem  olyan  intenzíven fürkészve Tod arcát, mint én.  Az elgondolkozva beharapta az ajkát.  ‐  Szóval  ti  három  különböző  zónáról  beszéltek  három  különböző  napon... és egyik lánynak sem kellene rajta lennie a jelenlegi nagylistán.  ‐ Szóval, képes vagy rá? ‐ ismételtem meg izgatottan előrehajolva.  Tod lassan bólintott.  ‐  Nem  lesz  könnyű,  de  szeretem  a  kihívásokat.  Amennyiben  megérik  nekem. ‐ Kék pillantása rajtam landolt, és valami azt súgta, hogy már nem  157. 

a  főnöke  irodájában  való  kutakodásról  beszél.  ‐  Megszerzem,  amit  tudni  akarsz. Cserébe a nevedért.  ‐ Nem. ‐ Nash még csak nem is habozott. ‐ Azért fogod megtenni, mert  ha nem teszed, akkor itt fogunk cserkészni, és ő minden lelket fogva tart,  amelyet  megpróbálsz  elvenni,  egészen  addig,  amíg  akkora  lemaradásod  nem  keletkezik,  hogy  a  főnököd  visszaküld  az  öregek  otthonába.  Már  ha  szerencséd van.  ‐  Értem.  ‐  Tod  gonoszul  elvigyorodott,  miközben  a  tekintete  visszavándorolt  Nashre.  ‐  Ez  a  lány  annyira  zöld,  hogy  szinte  látszanak  a  gyökerei. Fogadok, hogy még csak nem is látott lelket.  ‐  Igaza  van  ‐  feleltem.  Nash  lekapta  a  kezem  az  asztalról  és  erősen  megszorította, némán könyörögve, hogy ne adjam meg Todnak, amit akar.  De  én  nem  láttam  erre  okot.  A  nevemet  nem  lenne  nehéz  kiderítenie,  vagyis  ez  alacsony  árnak  tűnt  a  kívánt  információért  cserébe.  ‐  A  keresztnevem  Kaylee.  A  vezetéknevemet  akkor  kapod  meg,  amikor  leszállítod nekünk, amit kértünk.  ‐ Megegyeztünk. ‐ Tod felállt, és úgy ragyogott az arca, mintha belülről  világítana. ‐ Tudatni fogom veletek, amit kiderítettem, de nem ígérhetem,  hogy még ma. Már most lekéstem azt az agyvérzést.  Én bólintottam, csalódottan, de nem igazán meglepetten.  ‐ És most, ha megbocsátotok, mennem kell, hogy özveggyé tegyek egy  szegény nőt. ‐ Ezzel eltűnt.  Nem csilingeltek harangocskák, nem villódzott semmilyen fény. Semmi  jele nem volt, hogy Tod el fog tűnni. Egyszerűen csak az egyik pillanatban  még ott volt, a másikban nem, minden speciális‐ vagy hangeffekt nélkül.  ‐  Nem  mondtad,  hogy  ő  ilyesmire  is  képes!  ‐  Nashre  pillantottam:  összevont szemöldökkel bámulta az asztalt. ‐ Mi a baj?  ‐  Semmi.  ‐  Nash  felállt,  és  megfogta  a  papírtányért  a  süteménye  maradékával. ‐ Menjünk. ‐ Útban kifelé a kávézóból kidobtuk a szemetet.  Némán  követtem  őt  végig  a  kórházon  és  a  parkolón  keresztül.  Úgy  tűnt,  tényleg nagyon nem akarta, hogy Tod megtudja a nevem.  158. 

Az  autónál  Nash  követett  az  anyósülés  ajtajához,  amelyet  kinyitott  nekem.  De  én  ahelyett,  hogy  beszálltam  volna,  felé  fordultam,  és  egyik  tenyeremet a mellkasára simítottam. ‐ Te haragszol rám. ‐ A szívem olyan  erővel  dobogott,  hogy  belesajdult  a  mellkasom.  Nash  szívverését  is  éreztem a tenyerem alatt, és egy szörnyű pillanatra attól tartottam, soha  többé nem fogom érezni. Hogy Nash egyszerűen hazavisz, majd úgy tűnik  el az életemből, ahogy Tod a kávézóból.  De  Nash  lassan  megrázta  a  fejét.  A  bejárat  melletti  lámpa  hátulról  világította  meg,  és  sötét  hajának  körvonala  mintha  világított  volna.  ‐  Magamra haragszom. Egyedül kellett volna jönnöm, de nem hittem, hogy  érdekelni fogod.  Felszaladt  a  szemöldököm,  és  oldalra  léptem,  hogy  jobban  lássam.  ‐  Mert egy sikítozó liba vagyok?  Ismét  magához  húzott,  és  a  kocsihoz  szorított,  majd  olyan  mélyen  csókolt meg, hogy nem vagyok benne biztos, kaptam‐e közben levegőt.  ‐  Fogalmad  sincs,  milyen  gyönyörű  vagy  ‐  felelte.  ‐  De  Tod  már  elég  régóta  valaki  másért  van  oda,  úgyhogy  azt  hittem,  biztonságban  leszel.  Okosabb is lehettem volna.  ‐ Miért nem akartad, hogy megtudja a nevem?  Nash  hátrahajolt,  hogy  jobban  lásson,  és  megkeményedett  az  álla.  ‐  Mert  ő  a  Halál,  Kaylee.  Bármilyen  ártatlannak  is  tűnik,  és  bármilyen  makacsul  is  kapaszkodik  abba  a  gondolatba,  hogy  ő  valamiféle  túlvilági  hősként  szállítja  le  a  lelkeket  "A"  pontból  "B"  pontba,  nem  több  egy  kaszásnál.  Lehet,  hogy  egy  szép  napon  a  te  nevedet  találja  a  listáján.  És  noha  tudom,  hogy  ebben  az  esetben  a  neved  eltitkolása  sem  mentene  meg,  egyszerűen  nem  vagyok  hajlandó  tálcán  nyújtani  a  neved  a  Halál  egyik betakarítójának.  ‐  A  te  nevedet  is  tudja.  ‐  Hagytam,  hogy  a  kezem  lefelé  induljon  a  mellkasán, amíg az ujjaim az övére nem kulcsolódtak.  ‐ Én már azelőtt ismertem, hogy kaszás lett volna. 

159. 

‐  Tényleg?  ‐  Egészen  addig  fel  sem  merült  bennem,  hogy  Todnak  esetleg rendes élete is lehetett korábban. Milyenek lehetnek a kaszások,  mielőtt halállal és haldoklókkal veszik körül magukat?  Nash bólintott. Kinyitottam a számat, hogy újabb kérdést tegyek fel, de  ő az ajkamra simította az ujját. ‐ Nem akarok tovább beszélgetni Todról.  ‐  Rendben,  jogos  ‐  dünnyögtem  az  ujjába.  Majd  eltoltam  a  kezét,  és  lábujjhegyre  álltam.  ‐  Én  sem  róla  akarok  beszélgetni.  ‐  Megcsókoltam;  amikor  viszonozta,  őrült  vágtába  csapott  a  pulzusom.  Nyelve  egy  pillanatra  találkozott  az  enyémmel,  majd  az  ajka  végigvándorolt  az  államon és a nyakamon.  ‐  Mmm  ‐  dünnyögtem  a  hajába,  amikor  a  nyelve  megcsiklandozta  a  kulcscsontom  gödrét.  Libabőr  futotta  el  a  karomat,  kezem  Nash  hátára  vándorolt. Ujjaim szétterültek az inge anyagán. ‐ Ez jó.  ‐  Jó  ízed  van  ‐  suttogta  Nash  a  bőrömnek.  Mielőtt  azonban  válaszolhattam  volna,  egy  autó  motorja  kelt  életre  egy  sorral  odébb  felbőgve,  és  mindkettőnket  fény  árasztott  el,  amelytől  pár  pillanatra  megvakultam.  Nash  felegyenesedett,  majd  zavartan  felnyögött,  amikor  a  kijárat  felé  haladva  a  kocsi  felénk  rántotta  a  kormányát.  ‐  Azt  hiszem,  ideje,  hogy  hazavigyelek  ‐  mondta  fél  kezével  beárnyékolva  a  szemét,  miközben a másik a karomon maradt.  Pislognom  kellett,  hogy  eltüntessem  a  szemem  előtt  lebegő  fényköröket.  ‐  Nem  akarok  hazamenni.  A  családom  hazudozott  nekem  egész  életemben. Nincs számukra semmi mondanivalóm.  ‐ És nem akarod tudni, miért hazudtak?  Pár  pillanatig  csak  meglepetten  pislogtam  Nashre.  Meg  sem  fordult  a  fejemben, hogy egyszerűen szembesítem őket az igazsággal. Erre biztosan  nem számítanának.        160. 

Mosoly terült el lassan az arcomon, tükörképét Nashén láttam.  ‐ Menjünk.   

 

161. 

  

12 ‐ Te is bejössz, ugye? ‐ kérdeztem, amikor Nash üresbe tette az autót, de  járva hagyta a motort.  Nem  volt  elég  fény  a  kocsibeállóban  ahhoz,  hogy  tényleg  lássam  a  szemét, de tudtam, hogy engem néz.  ‐ Akarod?  Hogy akarom‐e?  Karcsú  sziluett  jelent  meg  a  felénk  eső  ablakban:  Val  nénié,  aki  egyik  kezét  keskeny  csípőjén  nyugtatta,  a  másikban  túlméretezett  bögrét  tartott.  Rám  vártak,  hogy  beszéljenek  velem.  Vagy  még  valószínűbb  módon,  hogy  hozzám  beszéljenek,  mert  abban  kételkedtem,  hogy  el  akarnák  mondani  az  igazat,  mivel  fogalmuk  sem  volt,  hogy  valaki  már  megtette.  ‐ Igen, akarom.  Nem mintha arra lett volna szükségem, hogy Nash vívja meg helyettem  a csatáimat. Alig vártam, hogy kihúzhassam belőlük a rég várt válaszokat,  most, hogy  a nagy hazugság ‐ az egész életem ‐ kiderült. De az is biztos,  hogy rám fért a támogatás.  Nash elmosolyodott, fogsora homályos fehér csíkká nyúlt az árnyékok  között, majd elfordította a slusszkulcsot, hogy leállítsa a motort.  A  kocsi  előtt  csatlakoztunk  egymáshoz;  megfogta  a  kezem,  majd  előrehajolt, hogy csókot leheljen az állkapcsomra, közvetlenül a bal fülem  alá.  Még  úgy  is,  hogy  a  kocsifelhajtón  álltam,  abban  a  tudatban,  hogy  a  nagynéném és a nagybátyám engem vár, beleborzongtam a vágyba, hogy  folytassa. 

162. 

Nem  vagyok  őrült.  Ezzel  most  már  tisztában  voltam.  És  nem  vagyok  egyedül sem ‐ Nash is olyan, mint én. De a rettegés még így is olyan hatást  gyakorolt  rám,  mintha  műanyag  kanállal  szedegetnék  ki  a  belső  szerveimet  lassan,  miközben  kinyitottam  a  bejárati  ajtót,  majd  a  szúnyoghálót is.  Beléptem a kövezett előtérbe, és Nasht is magam után húztam.  Nagynéném  a  helyiség  közepén,  a  szemrehányás  törékeny  szobraként  állt,  sikertelenül  rejtegetve  a  belőle  sugárzó  erősebb,  sürgetőbb  érzelmeket.  Nagybátyám  azonnal  felpattant  a  kanapéról,  és  egyetlen  pillantással  mért  végig  mindkettőnket.  Becsületére  legyen  mondva,  az  első  érzelem,  amely  megvilágította  a  vonásait,  a  megkönnyebbülés  volt.  Aggódott, valószínűleg, mert egyre sem válaszoltam a tizenkét SMS közül,  amelyeket az elnémított mobilomra küldött.  De  megkönnyebbülése  nem  tartott  sokáig.  Most,  hogy  már  tudta,  életben vagyok, késznek mutatkozott saját kezűleg végezni velem.  Brendon bácsi haragja elidőzött rajtam, majd nem kis része átvándorolt  Nashre a pillantásával együtt.  ‐  Késő  van.  Biztos  vagyok  benne,  hogy  Kaylee  hajlandó  lesz  veled  a  holnapi búcsúszertartáson találkozni.  Val  néni  a  kávéjába  kortyolt  ‐  vagy  talán  a  "kávéjába"  ‐,  minden  segítséget megtagadva tőlem.  Nash  rám  nézett,  hogy  mit  szólok  ehhez;  erős  szorításom  a  kezén  jelezte az eltökéltségemet.  ‐  Brendon  bácsi,  ő  Nash  Hudson.  Fel  kell  tennem  néhány  kérdést,  és  addig ő itt marad. Vagy én is vele megyek.  Nagybátyám  sötét  szemöldöke  összeszaladt,  tekintete  pedig  megkeményedett, de utána mindkét szeme tágra nyílt a meglepetéstől.  ‐  Hudson?  ‐  Immár  alaposabban  is  megnézte  magának  Nasht,  és  hirtelen ráismerés fénylett fel az arcán. ‐ Te vagy Trevor és Harmony fia? 

163. 

Micsoda? Tekintetem értetlenül rebbent egyikükről a másikukra. A bal  oldalamon Val nénit heves köhögőroham kapta el, és a mellkasát kezdte  ütögetni. Félrenyelte a "kávéját".  ‐  Ti  ismeritek  egymást?  ‐  kérdeztem,  de  Nash  éppen  olyan  zavartnak  tűnt, mint én.  ‐ Évekkel ezelőtt ismertem a szüléidet ‐ felelte Brendon bácsi Nashnek.  ‐  De  fogalmam  sem  volt,  hogy  az  anyukád  visszaköltözött  a  környékre.  ‐  Mindkét  kezét  a  zsebébe  dugta;  a  bizonytalanságát  kifejező  mozdulattól  még a szokásosnál is fiatalabbnak tűnt. ‐ Hallottam, mi történt az apáddal,  és nagyon sajnálom.  ‐  Köszönöm,  uram  ‐  biccentett  Nash  megfeszített  állal.  Mind  a  mozdulat, mind a szavai begyakoroltnak tűntek.  Brendon bácsi visszafordult felém.  ‐ A barátod apja volt... ‐ Ekkor döbbent rá. Vörösség öntötte el az arcát,  és mintha elsötétült volna a tekintete. ‐ Elmondtad neki.  Nash ismét bólintott, bátran állva a tekintetét.  ‐ Joga van tudni.  ‐ És ti láthatóan nem szándékoztatok elmondani nekem.  Val  néni  leereszkedett  a  legközelebbi  karosszékbe,  kiürítette  a  bögréjét, majd szinte ledobta a poháralátétre.  ‐  Nos,  nem  állíthatnám,  hogy  ez  teljesen  váratlan  fordulat.  Apád  már  úton  van  ide,  hogy  mindent  megmagyarázzon.  ‐  Nagybátyám  keze  kicsit  elidőzött  az  oldala  mellett,  mintha  nem  tudná  biztosan,  mihez  kezdjen  vele.  Majd  felsóhajtott,  és  bólintott  magában,  mintha  döntésre  jutott  volna.  ‐  Üljetek  le.  Kérlek.  Biztos  vagyok  abban,  hogy  mindkettőtöknek  vannak kérdései.  ‐  Hozhatok  valakinek  inni  valamit?  ‐  emelkedett  fel  Val  néni  imbolyogva, kezében az üres bögréjével.  ‐ Igen ‐ vetettem rá édeskés mosolyt. ‐ Én azt kérek, amit te iszol. 

164. 

Val  néni  összehúzta  a  szemöldökét  ‐  kivételesen  nem  érdekelték  a  homlokán megjelenő ráncok ‐, majd lassan a konyhába indult.  ‐  Én  nagyon  örülnék  egy  kis  kávénak  ‐  kiáltott  utána  Brendon  bácsi,  miközben leereszkedett a virágmintás fotelbe, de a felesége válasz nélkül  tűnt el a fordulóban.  Én a kanapéra vetettem magam, Nash pedig mellém ült, és a hirtelen  támadt  csendben  észrevettem,  hogy  az  unokahúgom  nem  jött  ki,  hogy  kikérdezzen  engem,  vagy  vele  flörtöljön.  És  zene  sem  szűrődött  ki  a  szobájából. Ami azt illeti, semmilyen hang.  ‐ Sophie hol van?  Brendon  bácsi  hangosan  felsóhajtott,  majd  mintha  még  mélyebben  a  székbe süppedt volna.  ‐ Ő semmit nem tud erről. Alszik.  ‐ Még mindig?  ‐ Már megint. Val néni vacsorakor felébresztette, de Sophie alig evett  valamit.  Utána  bekapott  egy  újabb  olyan  átkozott  tablettát,  majd  visszament  aludni.  A  többit  le  kellene  húznom  a  vécén.  ‐  Az  utolsó  szavakat  Brendon  bácsi  csak  elmotyogta  az  orra  alatt,  de  mindketten  hallottuk.  És  teljes  szívvel  egyetértettem  vele,  még  ha  pillanatnyilag  semmi másban nem is.  Parázsló  haragommal  táplálva  a  bátorságomat,  a  tőlem  telhető  legszigorúbb pillantást szegeztem a bácsikámra.  ‐ Szóval, én nem vagyok ember?  Brendon bácsi felsóhajtott.  ‐ Sosem voltál az a fajta, aki kerülgetné a forró kását.  Némán bámultam tovább, nem voltam hajlandó hagyni, hogy a céltalan  csevegés  elterelje  a  figyelmemet.  És  amikor  a  nagybátyám  ismét  megszólalt, erősebben szorítottam Nash kezét, mint valaha.  ‐ Nem, papíron mi nem vagyunk emberek ‐ felelte Brendon bácsi. ‐ De  nagyon kicsi a különbség.  165. 

‐ Értem ‐ forgattam a szemem. ‐ Csak az a kis halál meg a sikoltozás.  ‐  Szóval  maga  is  lúdvérc,  igaz?  ‐  vetette  közbe  Nash,  több  udvariassággal olajozva meg a beszélgetés gépezetét, mint amennyit én ki  tudtam volna csiholni magamból abban a pillanatban. Legalább egyikünk  higgadt maradt...  ‐  Igen.  Ahogy  Kaylee  apja,  a  fivérem  is.  ‐  A  szemembe  nézett,  és  a  szemében  fénylő  aggodalmas  együttérzésből  előre  tudtam,  mit  fog  mondani. ‐ És ahogy az anyád is az volt.  Ez  nem  az  anyámról  szólt.  Amennyire  tudom,  ő  soha  nem  hazudott  nekem.  ‐ Mi a helyzet Val nénivel?  ‐ Ember ‐ felelte saját nevében az illetékes, miközben kezeiben egy‐egy  gőzölgő  csésze  kávéval  belépett  a  nappaliba.  Elővigyázatosan  lépkedett  végig  a  szőnyegen,  és  az  egyik  csészét  a  nagybátyámnak  adta,  mielőtt  óvatosan leereszkedett a vele szemben lévő karosszékbe. ‐ És Sophie is.  ‐ Biztosak benne? ‐ vonta össze a szemöldökét Nash. ‐ Lehet, hogy csak  nem volt még lehetősége bármilyen előérzetre.  ‐ Ma délután ő is ott volt Meredithszel ‐ emlékeztettem.  ‐ Ja, tényleg.  ‐  Tudtuk  attól  a  pillanattól  fogva,  hogy  megszületett  ‐  folytatta  a  nagynéném úgy, mintha egyikünk sem szólt volna egy szót sem.  ‐  Honnan?  ‐  kérdeztem.  Val  néni  lassan,  óvatosan  keresztbe  tette  a  lábát.  Nénikém az ajkához emelte a csészét, majd felette válaszolt.  ‐  Felsírt.  ‐  Belekortyolt  a  kávéjába,  és  a  tekintete  homályosan  a  falra  szegeződött felettem. ‐ A női lúdvércek nem sírnak, amikor megszületnek.  ‐  Komolyan?  ‐  Nashre  pillantottam,  hogy  így  van‐e,  de  ő  csak  a  vállát  vonogatta, láthatóan éppen olyan meglepetten, mint én. 

166. 

Brendon  bácsi  fokozott  aggodalommal  méregette  a  feleségét,  majd  visszafordult hozzánk.  ‐ Könnyeik szoktak lenni, de egy lúdvérc soha nem sír fel teljes erejéből,  amíg az első lelkéért nem énekel.  ‐ Várjunk csak, ez nem lehetséges. ‐ Én gyermekként rengeteget sírtam,  nem? Az anyám temetésén ugye biztosan...?  Hát  jó.  Valóban  nem  emlékszem  sokra  annyi  idős  koromból,  de  arra  igen,  hogy  torkom  szakadtából  üvöltöttem,  amikor  nyolcévesen  a  biciklimmel a járdáról egyenesen egy rózsabokorba gurultam. És tizenegy  éves  koromra,  amikor  véletlenül  átszakítottam  a  karika  fülbevalómmal  a  fülcimpámat  fésülködés  közben.  És  tizennégy  éves  koromra,  amikor  először szakított velem egy srác.  Mióta  jósoltam  meg  halálokat  anélkül,  hogy  egyáltalán  tudtam  volna  róla?  Az  iskola‐előkészítőben  is  voltak  már  vigasztalhatatlan  hisztijeim?  Vagy  a  gyermekkorom  nagyrészt  távol  tartott  a  haláltól?  Mennyi  ideje  viselkednek  velem  úgy,  mintha  megőrültem  volna,  annak  ellenére,  hogy  ők végig tudták, mi bajom?  Megmerevedett a hátam, és éreztem, hogy haragomban elvörösödöm.  Minden válasz, amelyet a nagybátyám adott, csak újabb kérdéseket vetett  fel mindarról, amit végig tudnom kellett volna.  ‐  Miért  nem  mondtátok  el?  ‐  követeltem  magyarázatot  összeszoított  fogakkal,  nehogy  kiabáljak,  és  felébresszem  Sophie‐t.  Számtalan  órát  pazaroltam arra, hogy a saját épelméjűségemben kételkedjem.  Pedig  igazából  pedig  csak  emberi  mivoltomban  kellett  volna  kételkednem!  ‐  Ne  haragudj,  Kaylee.  Én  el  akartam  mondani.  ‐  Brendon  bácsi  lehunyta a szemét, mintha a gondolatait akarná összeszedni, majd ismét  az  enyémbe  nézett,  és,  meglepetésemre,  hittem  neki.  ‐  Bele  is  fogtam  tavaly,  amikor  a...  kórházban  voltál.  De  az  apád  arra  kért,  ne  tegyem.  A  legrosszabb  már  bekövetkezett,  és  ő  abban  reménykedett,  hogy  várhatunk még kicsit. Legalább addig, amíg befejezed a középiskolát. 

167. 

Szóval ebben reménykedtek, hogy erre lesz több időm! Nem az életre,  hanem  a  normális,  emberi  kamaszkorra.  Nemes  gondolat,  de  a  végrehajtása már nem volt olyan sikeres...  ‐  Meglep,  hogy  ezt  a  kis  színjátékot  eddig  el  tudtátok  húzni!  ‐  Beszéd  közben hirtelen a kanapé szélén találtam magam. Nash keze szünet nélkül  szorította  az  enyémet.  Ez  volt  az  egyetlen,  ami  miatt  még  mindig  ültem,  miközben  a  harag  és  a  megvetés  gejzíre  tört  ki  belőlem,  amely  azzal  fenyegetett, hogy a koponyám tetejét fogja szétrobbantani. ‐ Mit hittetek,  meddig lehet még húzni, amíg belefutok valakibe, aki hamarosan meghal?  Brendon  bácsi  elkeseredetten  vonta  meg  a  vállát,  de  állta  a  pillantásom.  ‐  A  legtöbb  kamasz  soha  senkit  nem  lát  meghalni.  Abban  reménykedtünk,  hogy  te  is  ilyen  szerencsés  leszel,  és  mi  megvárhatjuk,  hogy  majd  az  apád  magyarázza  el  neked...  később.  Amikor  már  készen  állsz.  ‐  Amikor  készen  állok?  Már  tavaly  is  készen  álltam,  amikor  a  bevásárlóközpontban megláttam azt a kopasz gyereket a tolószékében, a  saját  szemfedőjében!  Ti  arra  vártatok,  hogy  apa  álljon  készen.  ‐  Hogy  végre összeszedje magát, és kiérdemelje ezt a címet.  ‐ Igaza van, Brendon. ‐ Val néni motyogva beszélt, immár szinte feküdt  a  fotelben,  vászonnadrágba  bújtatott  lábai  minden  kecsesség  nélkül  terültek  el  előtte.  Én  őt  néztem,  arra  várva,  hogy  folytassa,  de  beszéd  helyett az ajkához emelte a csészéjét; visszafordultam a nagybátyámhoz.  ‐ Eleve miért kellett titokban tartani?  ‐ Mert te... ‐ kezdte ismét Val néni, széles mozdulatokkal gesztikulálva a  félig  üres  poharával.  De  a  nagybátyám  szigorú  pillantása  belé  fojtotta  a  szót.  ‐ Ezt majd az apád fogja elmagyarázni.  ‐  Mintha  nem  lett  volna  erre  elég  ideje  már  így  is!  ‐  csattantam  fel.  ‐  Tizenhat éve volt rá.  Brendon bácsi bólintott; bűntudatot olvastam le az arcáról.  168. 

‐  Tudom.  Mindannyiunknak  volt.  És  tekintetbe  véve,  hogy  hogyan  derült  ki  számodra  ‐  pillantott  Nashre  bocsánatkérően  ‐,  úgy  gondolom,  hibáztunk, amikor ilyen sokáig vártunk. De az apád reggel megérkezik, és  én nem akarok keresztbe tenni neki a többivel. Ezt a történetet joga van  neki elmondani.  Szóval történet is van? Nem csak egyszerű magyarázat, hanem valami  történet?  ‐  Tényleg  eljön?  ‐  Hiszem,  ha  látom.  De  a  gondolat  kiváltotta  adrenalinlökettől  összeszorult  a  mellkasom:  apámnak  olyan  válaszai  vannak,  amelyeket  láthatóan  senki  más  nem  akar  megadni  nekem.  De  tudhattam  volna,  hogy  valódi  katasztrófára  lesz  szükség,  hogy  ismét  az  államba keveredjen. Nem engem akar meglátogatni. Kármenteni jön, még  mielőtt a nagynéném beváltja a fenyegetéseit.  Brendon  bácsi  összevonta  a  szemöldökét  egyértelmű  kétkedésemtől  ‐  valószínűleg látta örvényleni a szememben.  ‐ Ma délután felhívtuk...  ‐ Én hívtam fel ‐ javította ki Val néni. ‐ Megmondtam neki, hogy tegye  fel a seggét egy gépre, vagy...  ‐  Eleget  ittál.  ‐  Nagybátyám,  mielőtt  akár  egyet  pislanthattam  volna,  talpon  is  volt,  egy  pillanattal  később  pedig  már  a  felesége  csészéjét  tartotta  a  kezében.  Val  néni  a  meglepődéstől  tágra  nyílt  szemekkel  elterült a foteljében, kezét továbbra is begörbítve tartva, mintha a csésze  fülét  fogná.  ‐  Hozok  neked  friss  kávét.  ‐  Brendon  bácsi  a  nappalit  és  az  ebédlőt  elválasztó  küszöbön  megállt,  olyan  erővel  szorította  Val  néni  bögréjét, hogy elfehéredtek az ízületei. ‐ Elnézést ‐ mondta Nashnek. ‐ A  feleségem  rosszul  viseli  ezt.  Aggódik  a  lányok  miatt,  és  Meredith  Cole  anyja a barátnője.  Igen,  de  Mrs.  Cole  csak  az  edzőtermi  ismerőse,  nem  a  sziámi  ikre.  Én  pedig  szinte  soha  nem  láttam  még  a  nagynénémet  egyszerre  egy  pohár  bornál  többet  inni  ‐  azt  szokta  mondani,  hogy  az  alkoholban  túl  sok  a  kalória.  Nash bólintott.  169. 

‐ Az én anyám is kiborulna.  Igen,  de  abban  biztos  vagyok,  hogy  ő  nem  alkoholba  fojtaná  a  bánatát...  ‐ Hogy van édesanyád?  ‐  Még  mindig  hiányzik  neki  ‐  pillantott  Nash  összefont  kezeinkre,  láthatóan  kényelmetlenül  érezve  magát,  hogy  a  saját  családjáról  kell  beszélnie.  Brendon bácsi arckifejezése ellágyult az együttérzéstől.  ‐  Ez  természetes.  ‐  Majd  a  konyha  felé  fordult,  és  hagyta  elhalni  a  témát.  Pár pillanatig némán bámultuk a szőnyeget, és nem tudtuk, hogy most  mit  mondjunk.  Sikerült  a  holtpontra  érni  életem  messze  legkínosabb  beszélgetése  során,  amivel  kapcsolatban  abban  sem  voltam  biztos,  folytatni szeretném‐e. Val néni viszont láthatóan az volt.  ‐  Neki  ez  nem  tetszett  volna.  ‐  Tekintetét  a  padlóra  szegezte,  több  lépésnyire  a  fotelje  előtt,  a  karját  kétoldalt  lógatta,  a  keze  himbálózott.  Még soha nem láttam ilyen... céltalannak. Bénultnak.  ‐ Az anyámnak? ‐ kérdezte Nash zavartan, de én tudtam, kiről beszél a  nagynéném. Az én anyámról.  ‐ Mi nem tetszett volna neki? ‐ kérdeztem a nem szűnő harag ellenére  kíváncsian.  Eddig  soha  senki  nem  akart  igazán  az  anyámról  beszélni  előttem.  ‐  Ha  másképp  alakult  volna,  ő  elmondta  volna  neked  az  igazat.  De  Aiden képtelen volt erre rávenni magát. Ő soha nem volt olyan erős, mint  a  felesége.  ‐  Val  néni  pillantása  rám  talált,  és  engem  megdöbbentett  tekintetének  váratlan  tisztasága.  A  meglepő  céltudatosság,  amely  keresztülragyogott  a  részegség  ködén.  ‐  Soha  senkit  nem  ismertem,  aki  Darbynél erősebb lett volna. Én is olyan akartam lenni, mint ő, amíg...  ‐ Valerie! ‐ Brendon bácsi mozdulatlanul állt az ajtónyílásban, kezében  friss ‐ feltételezhetően nem felturbózott ‐ csésze kávéval. 

170. 

‐ Amíg micsoda? ‐ pillantottam egyikükről a másikukra.  ‐  Semmi.  Val  nem  tudja,  mit  beszél.  ‐  Brendon  bácsi  a  legközelebbi  kisasztalra  tette  a  csészét  ‐  alátét  nélkül  ‐,  és  elmosódott  farmerkék  villanással  átkelt  a  szobán,  fujtatva  a  zaklatottságtól  és  az  idegességtől.  Egyik  karját  a  felesége  válla  köré  fonva  felemelte  őt  a  fotelből,  Val  néni  pedig  bizonytalanul  sántikálni  kezdett,  igazolva  Brendon  bácsi  kijelentését.  De ingatag lábai ellenére tekintete szilárd volt, amikor a férje szemébe  nézett,  és  Brendon  bácsi  néma  megrovása  nem  kerülte  el  a  figyelmét.  Ugyanakkor  azt  sem  váltotta  ki  belőle,  hogy  visszavonja,  amit  mondott.  Bármit  is  kommunikáltak  némán  egymás  között,  kristálytiszta  volt,  hogy  Val néni tökéletesen tudatában volt, mit beszél.  Brendon bácsi félig‐meddig cipelve támogatta feleségét a folyosó felé.  ‐ Lerakom éjszakára. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Nash, és kérlek,  add  át  üdvözletemet  édesanyádnak  ‐  vetett  rám,  majd  az  ajtóra  jelentőségteljes pillantást.  Nagyon úgy tűnt, hogy a látogatási időnek vége.  ‐  Brendon  bácsi?  ‐  Volt  még  egy  kérdésem,  amellyel  nem  tudtam  megvárni az apámat, és a biztonság kedvéért szerettem volna Nash kezét  fogni, amikor választ kapok.  Nagybátyám  megtorpant  az  ajtónyílásban,  Val  néni  pedig  a  vállára  hajtotta a fejét, máris lehunyt szemmel.  ‐ Igen?  Mély levegőt vettem.  ‐ Hogy értette Val néni, amikor azt mondta, hogy kölcsönkapott időből  élek?  Brendon  bácsit  úgy  árasztotta  el  a  megértés,  mint  amikor  a  tenger  hullámai simítják le a homok fodrait a strandon.  ‐ Te hallottál minket ma délután?  Bólintottam, és a kezem Nash kezére szorult.  171. 

A  bácsim  arcáról  fájdalmas  kifejezés  törölte  le  a  mosolyt,  és  a  nagybátyám kicsit feljebb húzta Val nénit maga mellett.  ‐ Ez az apád történetének a része. Légy kicsit türelmes, és várd ki, amíg  elmeséli. És próbálj bízni bennem... Val tényleg nem tudja, miről beszél.  Csalódottan fújtam ki a levegőt.  ‐ Hát jó. ‐ Ez volt a legtöbb, amit kaphatok, már láttam. Szerencsére az  apám  reggel  megérkezik,  és  ezúttal  nem  hagyom  elmenni,  amíg  valamennyi kérdésemet meg nem válaszolja.  ‐  Aludj  kicsit,  Kaylee.  Te  is,  Nash.  A  holnap  a  búcsúszertartással  valószínűleg nem lesz könnyebb, mint a ma volt.  Mindketten bólintottunk, és Brendon bácsi a karjaiba kapta Val nénit ‐  aki immár kicsit horkolt is ‐, majd végigcipelte a folyosón.  ‐ Ejha ‐ füttyentett Nash, miközben én a kanapé karfájának dőltem vele  szembefordulva. ‐ Mennyit ivott?  ‐ Nem lehet tudni.  De ő nem szokott sokat inni, úgyhogy valószínűleg  nem kell sok, hogy kiüsse magát, és már délután elkezdte.  ‐  Az  én  anyám  csak  süt,  amikor  kiborul.  Vannak  hetek,  amikor  csokis  sütin és csokoládés tejen élek.  Elvigyorodtam.  ‐  Cserélnék  veled.  ‐  Val  néni  inkább  lelőné  magát,  mint  hogy  megérintsen egy darab igazi vajat, nemhogy egy zacskó csokoládépelyhet.  Elmélete szerint azzal, hogy nem tanult meg sütni, havi sok ezer kalóriát  spórolt meg magának.  Az én elméletem az, hogy amennyi brandyt benyakalt az elmúlt nyolc  órában, akár egy egész tepsi csokis sütit is megehetett volna.  ‐ Én szeretem a csokis sütit. Nem szabadulsz a nagynénédtől.  ‐ Igen, ezt gondoltam.  Nash felállt, én pedig követtem az ajtóhoz, karomat az övébe fonva. 

172. 

‐  Vissza  kell  vinnem  Scott  kocsiját,  még  mielőtt  hívná  a  zsarukat  ‐  mondta.  Kikísértem.  A  kocsi  mellett  a  dereka  köré  fontam  a  karom,  miközben  az  övé  a  hátamra  csúszott.  Annyira  jó  érzés  volt,  és  a  gondolattól, hogy amikor csak akarom, megérinthetem, egész raj pillangó  kezdett a gyomromban verdesni.  A kocsinak dőltem, Nash pedig rám hajolt. A szája rátalált az enyémre,  az ajkaim szétváltak, örömmel üdvözölték őt. Táplálkoztak belőle. Csókjai  lefelé  indultak  az  államon  át  a  nyakamra;  hagytam  hátrahanyatlani  a  fejem,  hálásan  az  éjszakai  levegőért,  ami  lehűtötte  a  belőlem  Nash  által  kiváltott  hőhullámokat.  Ajka  forró  volt,  csókjainak  ösvénye  égette  a  nyakamat és a kulcscsontomat. Minden egyes lélegzetvételem gyorsabban  jött, mint az előző. Minden csók, a nyelvének minden érintése a bőrömön  a lehető legkellemesebben perzselt meg. Nash ujjai felfelé vándoroltak a  derekamról,  miközben  az  ajkai  lefelé  indultak,  félretolva  a  felsőm  nyakkivágását  Ejnye...  ‐ Nash ‐ tettem a kezem a vállára.  ‐ Mmm?  ‐  Hé...  ‐  Kicsit  eltoltam,  és  ő  felemelkedett,  hogy  felforrósodott  szemembe  nézzen  a  saját,  a  tornác  lámpájának  fényében  örvénylő  íriszeivel.  Ez  azért  lehet,  mert  egyformák  vagyunk?  Ez  az  ellenállhatatlan  késztetés, hogy egymáshoz érjünk?  Zakatoló  pulzusom  lelassult,  ahogy  a  szívem  sajogni  kezdett.  Vajon  tényleg  engem  akar,  vagy  a  fajközösség  termelte  túl  bennünk  a  hormonokat? Ha ember lennék, akkor is akarna? És számít ez egyáltalán?  Nem vagyok ember. És ő sem.  ‐ Szeretnéd, ha én vinnélek a búcsúszertartásra?  Nash  szeme  elkeskenyedett  az  értetlenségtől  váratlan  témaváltásom  miatt. Majd mély levegőt vett, lelassította a szemében az örvényeket, és a  kocsinak dőlt mellettem.  ‐ Mi lesz az apáddal?  173. 

‐ Ő vezessen oda maga.  Nash a szemét forgatta.  ‐ Azt hittem, nem akarsz elmenni így, hogy az apád a városban van.  ‐ Elmegyek. És az apámat és a nagybátyámat is elrángatom.  Nash felvonta a szemöldökét, egyik karját a derekamra csúsztatva.  ‐ Miért?  ‐  Mert  ha  valami  renegát  kaszás  vadászik  kamasz  lányokra,  akkor  úgy  képzelem, nehezen tudna ellenállni egy egész teremnyinek. És minél több  lúdvérc  van  jelen,  annál  nagyobb  az  esélye,  hogy  valamelyikünk  megpillantja a pasast, nem?  ‐  Elméletben.  ‐  Nash  összevont  szemekkel  nézett  rám,  és  éreztem  az  elkerülhetetlen  "de"‐t.  ‐  De,  Kaylee...  ‐  Elvigyorodtam,  szórakoztatónak  találva,  hogy  nem  csak  a  halált  tudom  megjósolni  ‐  ...  ez  nem  fog  ismét  megtörténni. Ilyen hamar. Ugyanazon a helyen.  ‐  Már  három  napja  sorozatban  megtörtént,  Nash,  és  mindig  olyan  helyen, ahol sok volt a kamasz. A búcsúszertartáson leszünk a legnagyobb  sűrűségben egy helyen a tavalyi évzáró óta. Éppen annyi az esélye annak,  hogy ott választ ki valakit, mint annak, hogy máshol.  ‐ És mi van, ha így lesz? Akkor mit fogsz tenni? ‐ követelt választ Nash  éles  suttogással.  Felpillantott  a  vállam  felett,  hogy  meggyőződjön,  senki  nem jelent meg a tornácon, majd ismét a szemembe nézett; ráébredtem,  hogy váratlan haragja mögött valódi rettegés húzódik.  Tudtam, hogy nekem is félnem kellene, és az igazat megvallva, féltem  is. A puszta gondolatra is, hogy kaszások járnak körülöttünk, és cséplik ki  metafizikai  gabonájukat  az  üres  emberi  burkokból,  összeszorult  a  gyomrom  és  a  mellkasom  is.  És  az  ötlet,  hogy  direkt  keressünk  meg  egy  ilyen kaszást... Hát, ez őrültség.  De nem annyira, mint hagyni, hogy újabb ártatlan lány haljon meg. Már  amennyiben meg tudjuk menteni. 

174. 

Nasht  néztem,  és  hagytam,  hogy  az  elszántságom  megjelenjen  az  arcomon. Hogy az eltökéltségem lassan örvényleni kezdjen a szememben.  ‐ Nem! ‐ Nash ismét a ház felé pillantott, majd vissza rám, és az írisze  forrni  kezdett.  ‐  Halottad,  mit  mondott  Tod  ‐  suttogta  harciasan.  ‐  Egy  olyan  kaszás,  aki  hajlandó  engedély  nélkül  elvenni  lelkeket,  nem  fog  habozni, hogy inkább a miénket vigye el.  ‐ Nem hagyhatjuk, hogy még valakit megöljön ‐ sziszegtem éppen olyan  felindultan,  mint  ő.  Ellenálltam  a  késztetésnek,  hogy  hátralépjek,  félig‐ meddig  attól  tartva,  hogy  a  fizikai  távolság,  amelyet  vita  közben  létrehozok magunk között, érzelmi távolságtartássá válik.  ‐ Nincs más választásunk ‐ felelte Nash. Tiltakozni akartam, de ő belém  fojtotta a szót, fél kezét végighúzva tüskés, barna haján. ‐ Oké, idehallgass.  Nem  akartam  ebbe  most  belemenni...  úgy  gondoltam,  egy  napra  éppen  elég  azzal  megbirkóznod,  hogy  nem  vagy  ember.  De  még  nagyon  sok  minden  van,  amit  nem  értesz,  és  a  nagybátyád  minden  bizonnyal  hamarosan amúgy is mindent elmagyaráz. ‐ Ezzel felsóhajtott, és nekidőlt  az autónak, lehunyt szemmel, mintha a gondolatait szedegetné. És amikor  ismét a szemembe nézett, láttam, hogy immár éppen olyan eltökélt, mint  én.  ‐ Amire mi együtt képesek vagyunk? ‐ mutatott egyikünkről a másikra. ‐  Visszahelyezni  egy  lelket?  Bonyolultabb,  mint  amilyennek  tűnik,  és  a  csereárfolyamon kívül is megvan a kockázata.  ‐ Milyen kockázata? ‐ A csere nem éppen elég rossz önmagában? Újabb  kellemetlen érzés kezdett felfelé kúszni a gerincemen; az autónak dőltem  Nash mellett, azt figyelve, ahogy a tornác lámpája megvilágítja a fél arcát,  miközben a másik feléből homályos, erős vonások árnyékos képét rajzolja.  Meglehetősen  biztos  voltam  abban,  hogy  ha  amit  Nash  mondani  készül,  éppen  olyan  bizarr  lesz,  mint  azt  megtudni,  hogy  lúdvérc  vagyok,  szükségem lesz Carter kocsijára a hátam mögött, hogy megtartson.  Nash pillantása elkapta az enyémet, és ami a szemében örvénylett, az  csak félelem lehetett. 

175. 

‐  Nem  csak  lúdvércek  és  kaszások  léteznek,  Kaylee.  Más  lények  is  vannak.  Olyanok,  amelyekre  még  csak  szavaim  sincsenek.  Olyanok,  amelyeket te látni sem akarnál, nemhogy azt, hogy ők meglássanak.  Viszketni  kezdtem  a  megfogalmazásától.  Nos,  ez  nem  kicsit  rémisztő.  Ugyanakkor elképesztően homályos.  ‐ Oké, szóval hol vannak ezek a fantommumusok?  ‐ A legtöbb az Alvilágban.  ‐  És  az  hol  van?  ‐  Összefontam  a  karom  a  mellkasomon,  könyököm  beleütközött  Carter  visszapillantójába.  ‐  Mert  ez  úgy  hangzik,  mint  egy  Peter  Pan‐előadás.  ‐  Persze  szarkazmusom  nem  igazán  hessegette  el  a  bizonytalanság  húsomba  vájó  jeges  ujjait.  Könnyű  lenne  ennek  a  másik  világnak  a  rémségeit  nevetséges  horrorfilmdíszletekként  leírni  ‐  ha  nem  éppen most tudtam volna meg, hogy nem vagyok ember.  ‐ Ez nem vicc, Kaylee. Az Alvilág itt van velünk, de nem egészen itt. A mi  világunkhoz van láncolva, de mélyebben, mint amilyen mélyre az emberi  szem lát. Már ha ez így érthető.  ‐  Nem  igazán  ‐  feleltem,  de  szkepticizmusom  eltűnésével  a  hangom  vékonnyá és üressé vált. ‐ Honnan tudjuk, hogy az Alvilág és az... alvilágiak  itt vannak, ha nem látjuk őket?  Nash összevonta a szemöldökét.  ‐  Mi  látjuk  őket.  Mi  nem  emberek  vagyunk.  ‐  Mintha  szükségem  lett  volna  arra,  hogy  emlékeztessen.  ‐  De  csak  akkor,  amikor  valakinek  a  lelkéért énekelsz. És ők is csak akkor látnak téged.  És  hirtelen  felrémlett  bennem.  A  sötét  árnyék,  amelyik  a  sikátorban  iszkolt  el,  amikor  Heidi  Andersont  sirattam.  A  mozgás  a  látóterem  peremén,  amikor  Meredith  dala  áradt  ki  majdnem.  Láttam  valamit,  még  úgy is, hogy nem kezdtem bele valóságosan a siratóénekbe.        176. 

Ezért mondta Brendon bácsi, hogy fojtsam vissza. Attól tartott, hogy túl  sokat meglátok.  És hogy esetleg túl sokan meglátnak.   

 

177. 

  

13 Nash  biztosan  észrevette  arcomon  a  rádöbbenést  ‐  amely  pánikkal  volt  határos  ‐,  mert  egyik  kezét  a  derekamra  fonta,  és  közelebb  húzott  magához Carter autójának kifényesített oldalán.  ‐ Nem olyan szörnyű ez, amilyennek tűnik. Egy tapasztalt lúdvérc tudja,  hogyan maradhat biztonságban. De mi nem vagyunk tapasztaltak, Kaylee.  ‐  Kedves  volt  tőle,  hogy  magát  is  belefoglalja  ebbe  a  kijelentésbe,  de  mindketten  tudtuk,  hogy  én  vagyok  a  zöldfülű.  ‐  Egyébként  is,  még  azt  sem tudjuk biztosan, hogy azok a lányok nem voltak a listán. Ez még csak  elmélet. Nagyon valószínűtlen, veszedelmes elmélet.  ‐ Megtudjuk, amint Tod jelentkezik ‐ erősködtem, miközben a fejemben  az  új  információk  kavarogtak,  meglehetősen  megbonyolítva  azt,  amiről  úgy  hittem,  készen  állok  rá,  amennyiben  szükségessé  válna,  hogy  beleavatkozzam.  ‐ Az lehet, hogy nem ma éjjel lesz.  ‐  De  igen.  ‐  Tod  kideríti  ezt  nekünk.  Hamarosan.  Akár  azért,  mert  sikerült  meggyőznünk,  akár  csak  azért,  mert  annyira  szeretné  tudni  a  vezetéknevem,  de  abban  a  pillanatban  tudtam,  hogy  meg  fogja  szerezni  nekünk  az  információt,  amikor  eltűnt.  ‐  Hívj  fel,  amint  hallasz  felőle  valamit. Kérlek.  Nash habozott, majd bólintott.  ‐ De meg kell ígérned, hogy nem csinálsz semmi veszélyeset, bármit is  mond Tod. Nem énekelsz lelkekért egyedül.  Mintha  hajlandó  lennék  beismerni,  ha  valami  kockázatosra  készülnék.  Egyébként is... 

178. 

‐ Semmi kedvem egyedül meglátni ezt az Alvilágot. És a kis tehetségem  amúgy sem ér semmit a tiéd nélkül, igaz?  ‐  Ezt  jól  látod.  ‐  Nash  kicsit  felengedett,  és  adott  egy  jóéjt‐csókot.  Amikor  kezdett  elhúzódni,  én  szorosabban  öleltem,  belekapaszkodva  jó  ízébe és tapintásába. Nash a józanság világítótornyává vált a példa nélküli  káosznak és az előreláthatatlan veszedelmeknek ebben az új világában. És  én nem akartam őt elengedni.  Sajnálatos módon, a villanyoltások és ébresztőórák világában Nash nem  maradhatott tovább.  Becsuktam és bezártam mögötte az ajtót, majd az ablakból figyeltem,  ahogy kitolat a kocsifelhajtóról, és elhajt szem elől. Éppen visszahúztam a  függönyöket, amikor valami megnyikordult mögöttem.  ‐ Kaylee?  Összerezzentem  és  megpördültem,  majd  megpillantottam  a  nagybátyámat az előszoba küszöbén: engem nézett.  ‐ Jézusom, Brendon bácsi, halálra rémisztettél!  Nagybátyám mosolya inkább grimasz volt.  ‐ Nem te vagy az egyetlen errefelé, akinek hosszú a füle.  ‐ Hát, engem nem annyira a hosszú fülek izgatnak, mint inkább a nagy  szájak  ‐  feleltem  hálásan,  hogy  megint  horkolni  hallom  Sophie‐t,  most,  hogy  a  ház  többi  része  elcsendesedett.  Nagybátyám  felé  indultam  a  szőnyegen,  majd  megkerültem  őt,  és  bekukkantottam  a  folyosóra,  kétségbeesetten  reménykedve,  hogy  csak  blöffölt.  Hogy  igazából  nem  is  hallotta a kis vitámat Nashsel.  Követett  a  szobámba,  és  amikor  megpróbáltam  behúzni  magam  mögött  az  ajtót,  tenyere  nagyot  csattant  az  üreges  fán,  és  szilárdan  megtartotta.  ‐ Mi folyik itt, Kaylee?  ‐ Semmi. ‐ A nemtörődömséget választva előbb az egyik, majd a másik  edzőcipőmet rúgtam a szekrényem aljába.  179. 

‐  Hallottalak  titeket  beszélgetni  ‐  támaszkodott  Brendon  bácsi  az  ajtófélfának,  vastag  karját  összefonva  széles,  isten  tudja,  hány  évnyi  élet  után  is  szép  és  izmos  mellkasa  előtt.  ‐  Mit  tervezel  a  búcsúszertartáson  tenni, és ki az a Tod?  Ó,  a  fenébe.  Félretoltam  egy  kupac  tiszta,  még  nem  összehajtogatott  ruhát,  amit  Val  néni  tett  valamikor  az  ágyamra,  és  belesüppedtem  a  párnámba,  miközben  az  agyam  olyan  választ  keresve  zakatolt,  amely  legalább annyira igaz, amennyire kitaláció. De semmi nem jutott eszembe.  Semmi nem tűnne Brendon bácsi számára igaznak, amit ki tudnék találni,  főleg, mivel ő sokkal többet tud a lúdvércekről, mint én... bármiről.  Úgyhogy  talán  el  kellene  mondanom  az  igazat...  így,  ha  tényleg  felbukkan  a  búcsúszertartáson  egy  renegát  kaszás,  és  Nash  valami  félreértelmezett  megmentési  szándékból  nem  hajlandó  segíteni  nekem,  Brendon  bácsi  biztosan  közbelép  majd.  Lehet,  hogy  próbál  keménynek  látszani, de a lelke mélyén egy nagy plüssmackó, és ő is csak annyira bírná  végignézni egy ártatlan lány halálát, mielőtt lejárna az ideje, mint én.  ‐ Biztos, hogy tudni akarod? ‐ húztam magam alá a lábamat az ágyon,  farmerem rojtos szegélyét piszkálgatva.  Brendon bácsi megrázta a fejét.  ‐ Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy nem. De azért rajta.  ‐  Lehet,  hogy  jobb  lenne,  ha  leülnél  ‐  figyelmeztettem  előrenyúlva,  hogy  elvegyem  az  iPodomat  a  párnámról.  A  fülhallgatója  már  megint  összegubancolódott;  gondolom,  ez  nem  meglepő,  ha  rajtam  van,  amikor  elalszom.  Nagybátyám  megvonta  a  vállát,  majd  letelepedett  a  székembe,  és  a  karját továbbra is a mellkasán összevonva várt.  ‐  Oké,  szóval  az  van...  és  csak  azért  mondom  el  neked,  mert  tudom,  hogy  te  helyesen  fogsz  cselekedni.  Szóval,  úgy  gondolom,  hogy  az  önkéntes  vallomásom  felment  a  büntetés  alól  mindarra  vonatkozóan,  amit most elmesélek neked. 

180. 

Brendon  bácsi  ajka  megrándult,  mintha  csak  az  utolsó  pillanatban  fojtotta volna el a mosolyát.  ‐ Folytasd...  Beszívtam  a  levegőt,  és  pár  pillanatra  bent  tartottam,  azon  gondolkozva,  mivel  kezdjem.  De  nem  létezett  jó  felütés,  úgyhogy  belevetettem  magam  a  közepébe,  abban  reménykedve,  hogy  a  jó  szándékom majd megment a történet kevésbé nemes részeinél.  ‐ Nem Meredith Cole volt az első.  ‐  Nem  ő  volt  az  első  megérzésed?  ‐  Brendon  bácsi  nem  tűnt  meglepettnek. Persze biztosan emlékezett a korábbi esetekre ‐ beleértve  az utamat is a kórházba.  ‐ Az sem ő volt. De úgy értettem, nem ő volt az első lány ezen a héten,  aki meghalt. Volt egy szombat este, egy pedig tegnap délután. Mindhárom  lánnyal ugyanaz történt.  ‐  És  te  mindet  megérezted?  ‐  Brendon  bácsi  most  már  meglepettnek  tűnt, a homloka ráncba szaladt, a szemöldöke összefutott.  ‐ Nem, a másodikat még csak nem is láttam. ‐ Lesütöttem a szemem az  ölemre, elkerülve a tekintetét, miközben az ujjaim idegesen motoszkáltak  a  fülhallgatón  abban  a  reményben,  hogy  sikerül  két  külön  zsinórra  bogozniuk egy olyan csomót, amelyre egy tengerész is büszke lett volna. ‐  De azt a lányt igen, aki szombaton halt meg, és tudtam, hogy ez fog vele  történni.  Ugyanez  volt  Meredithszel  ma  délután.  ‐  Amit,  gondolom,  Val  néni már elmesélt neki.  ‐  Várj,  szombat  este?  ‐  A  támlás  szék  megnyikordult,  Brendon  bácsi  előrehajolt,  hogy  gyanakvóan  a  szemembe  nézzen.  ‐  Azt  hittem,  itthon  maradtál.  Megvontam a vállam, és felhúztam a fél szemöldökömet.  ‐ Én pedig azt hittem, ember vagyok.  Nagybátyám  összevonta  a  szemöldökét,  de  bólintott,  mintegy  jelezve,  hogy  ezt  megérdemelte.  Én  viszont  nem  voltam  képes  elhinni,  hogy  Val  néni nem köpött be. Bármilyen klassz is volt ez tőle, nem tudtam elnyomni  181. 

magamban  a  kíváncsiságot,  hogy  vajon  miért.  A  "kávétól"  mindent  elfelejtett volna?  ‐  Szóval,  hol  halt  meg  ez  az  első  lány?  ‐  Brendon  bácsi  visszadőlt  a  támlára, vastag karjai a mellkasán. ‐ Hova mentél?  A zsinórok, amelyek immár az ujjaim köré gabalyodtak, hirtelen nagyon  érdekfeszítőnek tűntek.  ‐ A Tabooba, abba az új diszkóba a West Enden. De...  Brendon  bácsi  arca  haragos  lett,  és  mintha  még  sűrű,  barna  szemöldökének  árnyéka  ellenére  is  észrevettem  volna  egy  kis  mozgást  a  szeme zöldjében. Abban biztos vagyok, hogy ilyen még soha nem történt.  Az feltűnt volna.  ‐ Hogy sikerült egyáltalán bemenned? ‐ követelt magyarázatot. ‐ Hamis  igazolvánnyal?  A szememet forgattam.  ‐ Nem, egyszerűen beszöktem a hátsó ajtón. ‐ Nagyjából... ‐ De nem is  ez a lényeg ‐ hadartam tovább, abban bízva, hogy a folytatás majd eltereli  a  figyelmét.  ‐  Az  egyik  lány  a  diszkóban...  sötétnek  tűnt.  Mintha  olyan  árnyék  burkolná  be,  amelyet  senki  más  nem  lát.  És  amikor  ránéztem,  tudtam, hogy meg fog halni, és az a pánik ‐ vagy megérzés, vagy akármi is  legyen  ‐  éppen  olyan  erősen  és  gyorsan  tört  rám,  mint  legutóbb.  Rettenetes volt. De nem tudtam, hogy igazam volt, hogy az a lány tényleg  meghalt, egészen addig, amíg tegnap reggel meg nem láttam a hírekben. ‐  És  ha  már  itt  tartunk...  ‐  A  többiek  is  meghaltak?  Akiket  tavaly  láttam?  ‐  Ujjaim  mozdulatlanná  merevedtek  az  ölemben,  miközben  esdeklően,  kihívóan meredtem a nagybátyámra, hogy mondja el az igazat.  Ő  szomorúnak  tűnt,  mintha  nem  akarná  kimondani,  de  a  szemében  semmi kétség nem volt. Semmi habozás.  ‐ Igen.  ‐ Honnan tudod?  Mosolya szinte keserű volt. 

182. 

‐ Onnan, hogy ti, lányok soha nem tévedtek.  Remek.  Morbid  és  tévedhetetlen.  Remek  reklámszöveg  egy  vásári  jósnő számára...  ‐  Mindenesetre,  amikor  tegnap  reggel  megláttam  a  hírekben,  kicsit  kiborultam. És aznap délután másik ilyen is történt, és az események elég  furán kezdtek alakulni.  ‐ De azt nem érezted meg, igaz?  Bólintottam,  és  a  reménytelenül  összegubancolódott  fülhallgatót  az  ölembe ejtettem.  ‐ Másodkézből hallottam róla, és az interneten kellett utánanéznem a  történetnek. Az a lány Arlingtonban pontosan ugyanúgy halt meg, mint az  előző  a  Tabooban.  És  mint  Meredith.  Mindhárman  egyszerűen  holtan  estek össze, minden előjel nélkül. Számodra ez normálisnak tűnik?  ‐  Nem.  ‐  Javára  legyen  írva,  még  csak  nem  is  habozott.  ‐  De  ez  nem  zárja  ki  a  véletlent.  Mennyit  mesélt  el  neked  Nash  arról,  hogy  mire  vagyunk képesek?  ‐  Minden  fontosat,  remélem.  ‐  És  még  ha  hagyott  is  néhány  fehér  területet, az is sokkal jobb volt, amint azok a kanyonok, amelyeket a saját  családom okozott az énképemben. Nem beszélve a pszichémről.  Brendon bácsi kétkedve összehúzta a szemét, és egyik bokáját a másik  térdére tette.  ‐ Említette, hogy mi történik az ember lelkével, amikor meghal?  ‐ Igen. Akkor jön Tod.  ‐ Ki az a Tod?  ‐ A kaszás, aki a kórházban dolgozik. Ott ragadt, mert egyszer életben  hagyott  egy  kislányt,  akinek  meg  kellett  volna  halnia,  és  a  főnöke  a  nagymamáját ölte meg a lány helyett. De mindenesetre...  Brendon  bácsi  felpattant  a  székéből,  és  olyan  vörös  lett  az  arca,  hogy  azt hittem, mindjárt agyvérzést kap. A lúdvércek kaphatnak agyvérzést? 

183. 

‐ Nash elvitt téged egy kaszáshoz? ‐ A szőnyegemen trappolt, mérgesen  gesztikulálva  mindkét  kezével.  ‐  Van  bármi  fogalmad  arról,  milyen  veszélyes ez? ‐ Megpróbáltam válaszolni, de ő ellentmondást nem tűrően  folytatta,  az  ágyam  végében  állva,  hogy  onnan  nézhessen  rám  lefelé  a  hegyi  beszéd  közben.  ‐  A  kaszások  nem  szeretik  a  lúdvérceket.  A  mi  képességeink  ütik  az  övéket,  és  a  legtöbbjük  komoly  fenyegetést  lát  bennünk. Egy kaszáshoz elmenni olyan, mint töltött fegyverrel besétálni a  rendőrségre.  ‐  Tudom.  ‐  Megvontam  a  vállam,  és  megpróbáltam  megnyugtatni  a  nagybátyámat.  ‐  De  Nash  már  kaszáskora  előtt  ismerte  azt  a  srácot.  A  barátja... vagy valami olyasmi.  ‐  Lehet,  hogy  Nash  ezt  hiszi,  de  valahogy  kétlem,  hogy  Tod  is  így  gondolná.  ‐  Brendon  bácsi  ismét  fel‐alá  kezdett  járkálni,  mintha  minél  gyorsabban  menne,  annál  gyorsabban  tudna  gondolkozni.  Ugyanakkor,  saját tapasztalataim alapján, én kételkedtem ebben.  ‐  Hát,  pedig  biztosan  így  van,  mert  segít  nekünk.  ‐  Nem  láttam  okát,  hogy  megemlítsem,  miszerint  a  segítségét  inkább  az  én  jelenlétem  váltotta ki ebben az ügyben, mint Nashé.  ‐  Miben  segít  nektek?  ‐  Brendon  bácsi  félúton  megdermedt  menet  közben, felém fordult, a szeme ezúttal egyértelműen örvénylett.  ‐ Segít kideríteni, hogy mi folyik itt. Szerez nekünk egy kis információt.  Bácsikám arca elsötétült, és nekem torkomon akadt a levegő, amikor az  írisze zöldje olyan sebesen kezdett kavarogni, hogy beleszédültem.  ‐  Miféle  információt?  Kaylee,  miben  mesterkedtek?  Az  igazat  akarom  hallani,  méghozzá  most  azonnal,  vagy  megesküszöm,  hogy  huszonegy  éves korodig nem léphetsz ki ebből a házból.  Muszáj  volt  mosolyognom  az  irónián,  hogy  Brendon  bácsi  az  igazat  követeli tőlem. Felsóhajtottam, és egyenesebben ültem az ágyon.  ‐ Oké, elmondom neked, de ne borulj ki. Ez nem olyan veszélyes, mint  amilyennek  tűnik...  ‐  legalábbis  remélem  ‐  ...  mert  van  ez  a  kiskapu  a  csereárfolyammal, és...  184. 

‐  A  csereárfolyammal?  ‐  Brendon  bácsi  arca  paradicsomvörösből  nukleáris visszaszámolássá változott nem egészen egy másodperc alatt. ‐  Ezért  akartuk,  hogy  az  apád  magyarázza  el  neked  az  egészet.  Vagy  legalább  én.  Úgy  legalább  tudtuk  volna,  mennyit  értesz,  és  miről  nincs  fogalmad sem.  ‐  Nem  vagyok  hülye.  ‐  Fellángolt  bennem  az  indulat,  és  előrenyújtóztam,  hogy  az  iPodomat  az  éjjeliszekrényre  menekítsem,  mielőtt véletlenül elszakítom a zsinórját.  ‐  De  az  vagy,  ha  azt  hiszed,  hogy  egyáltalán  gondolkozhatsz  a  csereárfolyamon.  Fogalmad  sincs,  milyen  veszélyes  lehet  a  kaszások  ügyébe ütni az orrodat!  ‐ A tudatlanság a veszélyes, Brendon bácsi. Hát nem érted? ‐ Felálltam,  megragadtam  egy  tiszta  farmert,  és  erőteljes  mozdulatokkal  kiráztam;  elégedetten  hallottam,  hogy  önmagához  csattan  az  anyaga,  élesen  aláfestve a dühömet. ‐ Ha az előérzetek folytatódtak volna, végül képtelen  lettem  volna  visszafojtani  a  dalomat.  Valami  véletlenszerű  kaszás  napirendjét  forgattam  volna  fel,  és  őt  dühítettem  volna  fel  komolyan...  nem beszélve a láthatatlan mumusokról körülöttünk, úgy, hogy fogalmam  nem  lett  volna,  mit  teszek.  Látod?  Minél  tovább  tartottatok  engem  a  sötétben,  annál  nagyobb  lett  az  esélye  annak,  hogy  olyasmibe  botlom,  amit  nem  értek.  Ezt  Nash  is  tudja.  Ő  elmagyarázta  a  lehetőségeket  és  a  következményeket.  Ő  felvértezett  a  tudással,  mert  tisztában  van  azzal,  hogy az a legjobb támadás, ha az ember tudja, hogyan kerülje el a bajt.  ‐ Amit hallottam, abból inkább úgy tűnik, mintha kerested volna a bajt.  ‐ Nem a bajt. Az igazságot. ‐ Az ágy végébe dobtam az összehajtogatott  farmert. ‐ Abból errefelé nagyon kevés akad, és ti Val nénivel még most is  titkolóztok előttem, annak ellenére, hogy már tudom, ki vagyok.  Brendon bácsi eleresztett egy nagy sóhajt, és a szekrényem szélére ült,  fél kezével a kócos hajába túrva.  ‐  Nem  titkolózunk  előtted.  Apádnak  adunk  lehetőséget,  hogy  igazi  apaként viselkedhessen. 

185. 

‐ Hahh! ‐ Körbetrappoltam az ágyat, hogy kettőnk közé kerüljön, majd  felkaptam egy hosszú ujjú pólót a kupacból. ‐ Volt rá tizenhat éve. Miért  gondolod, hogy pont most fogja elkezdeni?  ‐ Adj neki esélyt, Kaylee. Lehet, hogy meg fogsz lepődni.  ‐  Nem  valószínű.  ‐  Pár  kurta,  éles  mozdulattal  összehajtogattam  a  pólót, majd a farmer tetejére dobtam, ahol az egyik ujja kicsúszott, hogy  himbálózni  kezdjen  oldalt.  ‐  Ha  Nash  tudná  azt,  amit  az  apám  fog  elmondani, elmondaná nekem.  Brendon bácsi előrehajolt, és visszalibbentette a póló ujját a helyére.  ‐  Nashnek  soha  nem  lett  volna  szabad  elvinnie  téged  egy  kaszáshoz,  Kaylee. A lúdvérceknek nincs természetes védelmük a legtöbb egyéb lény  ellen a világban. Ezért élünk itt, az emberek között. A hosszú élet titka a  rejtőzködés.  Hogy  egyetlenegyszer  találkozzunk  kaszással  életünkben...  a  legvégén.  ‐  Ez  nevetséges!  ‐  Újabb  összehajtogatott  póló  landolt  a  kupacon,  és  előrángattam  egy  pizsamanadrágot.  ‐  Egy  kaszás  nem  érintheti  meg  az  embert,  amíg  a  neve  meg  nem  jelenik  a  listán;  amikor  ez  bekövetkezik,  akkor  már  semmivel  nem  lehet  megakadályozni.  A  kaszások  kerülése  értelmetlen.  Különösen,  ha  segíteni  is  tudnának  az  embernek.  ‐  Elméletben.  De  az  én  elméletem  a  halott  lányokról  nem  azon  alapult  vajon, hogy legalább egy kaszás kicsit eltért a szabályoktól?  ‐  Milyen  igazság  megtalálásában  segít  neked  ez  a  kaszás?  ‐  Brendon  bácsi legyőzöttnek tűnő sóhajjal süppedt vissza a székembe. Úgy dörzsölte  a homlokát, mintha fájna a feje, de én nem voltam hajlandó vállalni ezért  a felelősséget. Ha nem hazudna nekem tizenhárom éve minden felnőtt az  életemben, akkor ez mind nem történt volna meg.  ‐  Belekukkant  a  nagylista  elmúlt  három  napjába,  hogy  kiderítse,  rajta  volt‐e az a három lány.  ‐  Hogy  micsoda?  ‐  Brendon  bácsi  ijesztően  mozdulatlanná  vált,  és  a  szobában semmi más nem rezzent, csak a bal szemhéja peremén kezdődő  tikk. 

186. 

‐ Ne aggódj, nem hozza el. Csak belenéz.  ‐  Kaylee,  nem  ez  a  lényeg.  Amit  tesz,  az  mindhármótokra  nézve  veszélyes. A kaszások nagyon komolyan veszik a listáikat. Az embereknek  nem  szabad  tudniuk,  mikor  fognak  meghalni.  Nem  szabad  őket  figyelmeztetned. A megérzéseid közben képtelenné válsz beszélni, igaz?  ‐  Igen.  ‐  A  szöszöket  piszkálgattam  a  flanelnadrágomon,  kissé  kényelmetlenül érezve magam az iránytól, amelyet ez a beszélgetés vett,  és  a  bűntudattól,  amelyet  keltett  bennem.  ‐  Mereditht  megpróbáltam  figyelmeztetni,  de  tudtam,  hogy  ha  kinyitom  a  számat,  csak  sikoltozni  leszek képes.  Brendon bácsi komoran bólogatott.  ‐  És  ennek  jó  oka  van.  A  gyász  felemészti  az  embert.  A  közeli  haláltól  megszállottá  válnak.  Éppen  elég  rossz,  amikor  valaki  azt  tudja,  hogy  gyógyíthatatlan  rákban  haldoklik,  vagy  ilyesmi.  De  pontosan  tudni  a  pillanatot?  Ismerni  a  pontos  dátumot  és  az  időpontot,  amely  az  ember  agyába  van  vésve,  és  egyre  közelebb  kerül,  miközben  az  élete  elszalad?  Ettől bárki megőrülne.  Tátott  szájjal  meredtem  a  nagybátyámra,  a  nadrágot  szorosan  markolva mindkét kezemmel.  ‐ Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom?  ‐ Dehogynem. ‐ Brendon bácsi végighúzta fél kezét a sűrű, barna haján,  zaklatottságában a száján fújva ki a levegőt. ‐ Te ezt sokkal jobban tudod  nálam, és emiatt kerültél kórházba.  ‐  Nem,  én  miattad  és  Val  néni  miatt  kerültem  kórházba.  ‐  Ezt  nem  hagyhattam ki.  ‐  Végső  soron  igen  ‐  engedett  Brendon  bácsi  kurta  biccentéssel.  ‐  De  csak azért, mert mi magunk nem tudtunk rajtad segíteni. Még csak le sem  tudtunk nyugtatni. Több mint egy órán keresztül sikoltoztál, jóval azután  is,  hogy  elmúlt  a  megérzésed,  noha  valószínűleg  én  voltam  az  egyetlen,  aki ezt észrevette. 

187. 

Én  megfordultam,  és  kihúztam  a  szekrényem  legfelső  fiókját,  majd  beledobtam a pizsamát.  ‐ Honnan tudtad?  ‐  A  férfi  lúdvércek  olyannak  hallják  a  nők  siratóénekét,  amilyen  igazából.  A  tiéd  egy  idő  múlva  a  lélek  dalából  egyszerű  sikoltozássá  változott.  Rémült  voltál,  hisztérikus,  és  mi  attól  tartottunk,  hogy  kárt  teszel magadban. Nem tudtuk, mi mást tehetnénk.  ‐  Az  fel  sem  merült  bennetek,  hogy  beszéljetek  velem?  Hogy  elmondjátok  az  igazat?  ‐  Több  alsóneműt  is  kirángattam  a  kupacból,  és  egy  másik  fiókba  gyömöszöltem  őket,  amelyet  utána  teljes  erőmből  visszalöktem.  ‐  Én  akartam.  Volt  egy  pillanat,  amikor  meg  is  próbáltam,  de  te  nem  hallgattál  meg.  Kétlem,  hogy  egyáltalán  hallottál  engem  a  saját  sikoltozásodon keresztül. Nem voltam képes lenyugtatni téged, még akkor  sem, amikor megpróbáltalak Befolyásolni.  ‐  Nash  képes.  Már  kétszer  megtette.  ‐  Az  emlék  hatására  leereszkedtem  az  ágyra,  és  szórakozottan  újabb  kupac  ruhát  húztam  az  ölembe; pusztán attól is lecsillapodtam, hogy Nashre gondoltam.  ‐ Tényleg? ‐ Nagybátyám arcán furcsa kifejezés futott át ‐ a meglepetés,  a vágyakozás és az aggodalom különös keveréke. ‐ Ő Befolyásolt téged?  ‐  Csak  azért,  hogy  lenyugtasson  a  két  előérzetem  során.  Miért?  ‐  Hirtelen megértettem, mit is kérdez igazából Brendon bácsi. ‐ Nem! Soha  nem próbálna meg arra Befolyásolni, hogy olyat tegyek. Ő nem olyan.  Brendon bácsi láthatóan elgondolkozott ezen pár pillanatra, majd végül  bólintott.  ‐ Remek. Örülök, hogy segít neked kordában tartani a sikolyodat, még  ha  Befolyásolnia  is  kell  ehhez.  Ez  mindenképpen  jobb,  mint  az  alternatívája.  ‐  Elmosolyodott,  mintha  szeretne  megnyugtatni,  de  szája  feszült vonalától csak idegessé váltam. ‐ Elkószáltunk a lényegtől. Kaylee,  nem avatkozhatsz bele a kaszások ügyébe. És soha nem lett volna szabad 

188. 

egy  kaszást  arra  kérned,  hogy  kémkedjen  egy  munkatársa  után.  Ha  elkapják, az csúnya ügy lesz. Valószínűleg ki fogják rúgni.  ‐  És  akkor  mi  van?  ‐  Mit  számít  egyetlen  elveszett  munkahely  egy  ártatlan lány életéhez képest? Egyébként is, egy munkahelyet elveszíteni  nem a világvége; ennek Emma az élő bizonyítéka. Őt pár havonta kirúgták  valahonnan  majdnem  egy  évig,  amíg  fel  nem  vetettem  a  Cinébe.  ‐  A  lélekaratás  meglehetősen  specializálódott  szakmának  tűnik,  és  Nash  azt  mondja,  a  világon  mindenütt  vannak  kaszások.  Biztos,  hogy  talál  majd  munkát valahol máshol. Tod amúgy sem szereti túlzottan a kórházat.  Brendon bácsi lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, mielőtt ismét a  szemembe nézett volna.  ‐ Kaylee, nem érted. Ha egy kaszás elveszíti az állását, onnan már nincs  visszaút.  ‐ Visszaút? Ez meg mit jelent? Visszaút honnan?  ‐  A  halálból.  A  kaszások  halottak,  Kaylee.  Az  egyetlen,  amitől  még  működik a testük és benne a lelkük, a hivatásuk. Amint azt is elveszíti, a  kaszásnak vége.  ‐ Neee! ‐ A zoknik, amelyeket éppen párosítottam, az ölembe hullottak,  miközben megpróbáltam felfogni, amit Brendon bácsi mondott.  Szóval,  amikor  Tod  azt  mondta,  hogy  majdnem  elveszítette  az  állását,  amikor  életben  hagyta  azt  a  kislányt,  ezalatt  azt  értette,  hogy  majdnem  elveszítette  az  életét.  És  ha  rajtakapják,  hogy  nekem  kémkedik,  akkor  pontosan ez fog történni.  Ez nem klassz. Egyáltalán nem klassz.  Mi  a  csudáért  mondta  azt,  hogy  megteszi?  Biztosan  nem  csak  a  nevemért.  Az  annyira  nem  lehet  érdekes,  és  nem  lehet  olyan  nehéz  egyedül kideríteni. Elvégre azt már tudja, hova járok iskolába.  ‐  De  muszáj  volt  ezt  tennünk.  ‐  Brendon  bácsi  szemébe  néztem,  és  azonnal  kimondtam  az  igazságot,  amint  felismertem.  ‐  Tudnunk  kellett,  hogy  azok  a  lányok  rajta  voltak‐e  a  listán.  Én  nem  hiszem,  hogy  meg 

189. 

kellett  volna  halniuk,  és  ezt  nem  fogjuk  biztosan  tudni,  amíg  rá  nem  pillantunk a listára.  De az elszántságom már aközben megingott, hogy ezt végigmondtam.  A  régi  erkölcsi  dilemma  fogott  el.  Jogom  van  eldönteni,  hogy  egy  élet  megéri‐e  a  másik  kockáztatását?  Egy  lányé,  akit  esetleg  nem  is  ismerek,  egy  srácét,  akivel  csak  egyszer  találkoztam?  Egy  eleve  halott  srácét,  aki  biztosan ismerte a kockázatot, mielőtt belement az alkuba.  Hirtelen  semmi  nem  tűnt  logikusnak.  A  szívem  mélyén  biztos  voltam  benne,  hogy  azoknak  a  lányoknak  nem  kellett  volna  meghalniuk,  de  a  következő megmentése olyan lények előtt fedné fel a létezésemet, akiket  még csak el sem tudnék képzelni, egy olyan világban, amelyet nem látok,  és további életeket is veszélybe sodorna. A sajátomat is beleértve.  Előreesett  a  vállam,  és  szinte  bénító  értetlenséggel  meredtem  a  nagybátyámra.  ‐ Szóval, mit kellene tennem? ‐ Utáltam, hogy fiatalnak és elveszettnek  tűnik a hangom, de Brendon bácsinak igaza volt. Komolyan fogalmam sem  volt  a  dolgokról,  és  a  világ  minden  jó  szándéka  sem  ér  semmit,  ha  nem  tudom, mihez kezdjek vele.  ‐ Nem hinném, hogy bármit is tehetnél, Kaylee. ‐ Brendon bácsi éppen  olyan  összetörtnek  tűnt,  amilyennek  én  éreztem  magam.  ‐  De  még  nem  tudjuk,  hogy  valóban  történt‐e  valami  helytelen,  és  amíg  nem  tudjuk,  addig csak a bajt vonzod magadra.  Én  tényleg  megpróbáltam  nyitottan  megközelíteni  a  kérdést.  Nem  elhamarkodni  a  következtetéseket.  Végtére  is,  nem  árasztottak  el  a  bizonyítékok.  Nem  állt  rendelkezésemre  egyéb,  csak  egy  rossz  érzés,  és  némi lélekmaró bűntudat. És még ha ki is derül, hogy igazam volt, nagyon  kevés  és  távoli  lehetőségem  lesz  bármire.  Nem  beszélve  arról,  hogy  milyen elrugaszkodott. Még csak most tudtam meg, hogy lúdvérc vagyok,  és még nem próbáltam ki egyik engem meghatározó képességemet sem.  Nincs  arra  garancia,  hogy  bármit  tehetnék  a  következő  lány  életének  megmentéséért, még akkor sem, ha helytelen okokból kerül veszélybe. 

190. 

Lehet,  hogy  egyszerűen  ki  kellene  maradnom  a  kaszások  ügyeiből.  Végtére is, semmi közöm hozzájuk.  Egyelőre.  De mi van, ha hamarosan lesz? Egy lány már meghalt az iskolámból, és  nincs  biztosíték,  hogy  ez  nem  következik  be  ismét.  És  bárkivel  megtörténhet. Akár velem, akár bármelyik barátommal.  ‐  De  mi  van,  ha  igazam  van?  Ha  ezek  a  lányok  idő  előtt  halnak  meg,  akkor  nem  hagyhatom  tétlenül,  hogy  ismét  megtörténjen,  ha  esetleg  megakadályozhatom.  De  egyedül  senkit  nem  tudok  megmenteni,  és  ha  valaki mást is belerángatok, azzal csak még több embert sodrok veszélybe.  ‐ Ahogy Todot is. Vagy Nasht.  ‐  Hát  jó,  azt  hiszem,  tudom  a  választ.  Még  ha  hajlandó  is  lennél  az  életedet  kockáztatni,  márpedig  szeretném  megjegyezni,  hogy  ezt  nem  fogom hagyni, amíg rám vagy bízva, más életével nincs jogod ezt tenni.  A  mosott  ruhát  a  párnámra  cseréltem,  és  idegesen  húzogattam  a  huzatából kiálló tollakat.  ‐  Szóval  egyszerűen  csak  hagyjam,  hogy  egy  ártatlan  lány  meghaljon,  mielőtt eljönne az ideje?  Brendon bácsi súlyos sóhajt engedett ki a tüdejéből.  ‐ Nem. ‐ Könyökét a térdére téve előrehajolt, és hosszú, mély levegőt  vett. ‐ Megmondom, mi legyen. Ha jelentkezik ez a kaszás, és az derül ki,  hogy ezek a lányok nem voltak a listán, belenézek az ügybe. Az apáddal.  Egy feltétellel. Ha te megígéred, hogy kimaradsz ebből.  ‐ De...  ‐ Nincs de. Megegyeztünk? ‐ Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de  Brendon bácsi közbevágott. ‐ És még mielőtt bármit is mondanál, gondolj  Nashre,  Todra  és  mindenki  másra,  akit  veszélybe  sodornál,  ha  magad  próbálnád ezt elintézni.  Felsóhajtottam. Tudta, hogy ezzel most megfogott.  ‐ Rendben. Amint megtudok valamit, szólok, hogy mit talált Tod.  191. 

‐  Köszönöm.  Tudom,  hogy  nagyon  nem  könnyű  neked  ez.  ‐  Brendon  bácsi  felállt,  és  zsebre  dugta  a  kezét,  miközben  én  a  mögöttem  lévő  nyitott fiókba dobtam a zoknimat.  ‐  Hát,  mit  számít  egy  kis  családon  belüli  lelki  betegség  és  kóros  sikoltozás?  Nagybátyám az ajtófélfának támaszkodva felnevetett.  ‐ Rosszabb is lehetne. Orákulumnak is születhettél volna.  ‐ Olyanok is léteznek?  ‐  Már  nincs  belőlük  sok,  és  a  legtöbb  megérett  a  kényszerzubbonyra.  Ha azt hiszed, hogy egyszerre egy halált megérezni komoly hatással van az  ép  elmédre,  próbáld  elképzelni,  mi  lenne,  ha  tudnád,  mi  történik  mindenkivel,  akivel  csak  találkozol,  és  nem  lennél  képes  kikapcsolni  a  látomásaidat.  Csak borzongani tudtam a gondolatra. Hogyan létezhet ennyi minden,  amiről  nem  tudok?  Hogy  lehet,  hogy  fogalmam  sem  volt,  miszerint  a  fél  családom  még  csak  nem  is  ember?  Nem  kellett  volna  gyanút  fognom  az  örvénylő szemekből?  ‐ Hogy lehet, hogy korábban soha nem láttam örvényleni a szemedet?  Brendon bácsi szomorúan mosolygott.  ‐ Úgy, hogy én nagyon öreg vagyok, és már megtanultam uralkodni az  érzelmeim  legnagyobb  részén.  Bár  ez  napról  napra  egyre  nehezebb.  Azt  hiszem, apád részben ezért maradt távol. Amikor rád néz, anyádat látja, és  nem  tudja  elrejteni  a  reakcióit.  És  ha  megláttad  volna  a  szemét,  olyan  kérdések  merültek  volna  fel  benned,  amelyeket  még  nem  állt  készen  megválaszolni.  Hát, a nem‐válaszolás lehetősége már elmúlt...  ‐ Szóval, hány éves vagy? Igazából.  Brendon  bácsi  felnevetett,  majd  a  földre  pillantott;  pár  másodpercre  azt hittem, nem fog válaszolni ‐ hogy a kérdéssel megszegtem a lúdvércek 

192. 

valamiféle  kommunikációs  protokollját.  De  utána  a  szemembe  nézett,  még mindig kicsit mosolyogva.  ‐ Kíváncsi voltam, meddig bírod, mielőtt megkérdezed. Most tavasszal  töltöttem be a százhuszonnégyet.  ‐  Szent  szar!  ‐  Éreztem,  hogy  tágra  nyílik  a  szemem,  Brendon  bácsi  mosolya pedig kiszélesedett. ‐ Hatvan éve elmehettél volna nyugdíjba. Val  néni tudja?  ‐ Persze. És kegyetlenül cikiz is ezzel. Az első házasságomból származó  gyerekeim idősebbek nála.  ‐  Te  korábban  is  voltál  már  házas?  ‐  Nem  bírtam  elnyomni  a  döbbenetet a hangomban.  A szomorú mosoly visszatért.  ‐  Írországban,  ötven  éve.  Pár  évtizedenként  odébb  kellett  költöznünk,  nehogy  az  emberek  észrevegyék,  hogy  mintha  nem  öregednénk.  Az  első  feleségem Illinois‐ban halt meg huszonnégy éve, a gyerekeinknek pedig ‐  mindketten lúdvércek ‐ már saját unokáik vannak. Majd szólj valamikor, és  mutatok fényképeket.  A döbbenettől bénultan bólintottam.  ‐ Hű. És egyébként azok a gyerekek jobb fejek Sophie‐nál? ‐ A kérdést  nem bírtam magamba fojtani.  Brendon  bácsi  megrovóan  próbált  nézni,  majd  együtt  érző  mosolyba  simult az arca.  ‐ Őszintén szólva, igen. De Sophie még fiatal. Ki fogja nőni az allűrjeit.  Ebben én valahogy kételkedtem.  De utána felötlött bennem még valami.  ‐  Ez  azért  ironikus,  nem?  ‐  Még  egyet  léptem  hátra,  hogy  jobb  rálátásom  nyíljon  a  nagybátyámra,  egy  teljesen  új  perspektívából.  ‐  Háromszor  annyi  idős  vagy,  mint  Val  néni,  és  mégis  sokkal  fiatalabbnak  tűnsz. 

193. 

Brendon  bácsi  fél  kezével  a  kilincsen  rám  kacsintott,  miközben  megfordult, hogy kimenjen.  ‐  Hát,  Kaylee,  annyit  mondhatok,  hogy  az  "ironikus"  erre  egyszerűen  nem kifejezés.   

 

194. 

  

14 Zene  szólalt  meg  a  sötétben,  súlyos,  szaggatott  ritmus  dobolt  a  fülem  mellett. Pislogni kezdtem, és a fejemre húztam a takarót, idegesen attól,  hogy  felébresztenek;  bár  megkönnyebbülést  okozott,  hogy  az  álmom  véget ért. Amelyet inkább rémálomnak neveztem volna.  Sötét  tájon  kerestem  az  utamat,  amelyen  furcsa,  homályos  tereptárgyak  voltak  elszórva.  Torz,  sötét  alakok  iszkoltak  és  siklottak  körülöttem,  mindig  éppen  eltűnve  a  szemem  elől,  amikor  feléjük  perdültem.  Távolabb  nagyobb  alakok  vonszolták  magukat,  és  bár  soha  nem  jöttek  olyan  közel,  hogy  kivehessem  őket,  tudtam,  hogy  engem  követnek.  Kerestem  valamit.  Vagy  talán  a  kiutat  kerestem  valamiből.  De  nem találtam.  A szobámban tovább szólt a zene; felnyögtem, mert ráébredtem, hogy  a  telefonomból  jön.  Még  mindig  kábán  megfordultam,  lábam  az  ágytakaróba gabalyodott, és az éjjeliszekrényem felé nyúltam. Jobb kezem  megragadta  a  polírozott  bútorlapon  heverő  telefonom,  és  a  rezgés  megbizsergette az ujjamat. Lassan pislogva emeltem fel a készüléket, és a  kijelzőjére pillantottam: meglepődtem, hogy lágy, zöld fénybe borítja a fél  szobát.  A  szám  ismeretlen,  név  nem  tartozott  hozzá.  Valószínűleg  téves  hívás,  de  azért  felpattintottam  a  telefon  tetejét,  hogy  megnézzem  a  képernyőn  megjelenő  pontos  időt.  Hajnali  fél  egy  múlt  három  perccel.  Senki nem telefonálgat az éjszaka közepén, hacsak nincs valami probléma.  ‐ Halló? ‐ krákogtam olyan ébernek tűnve, mint egy medve januárban.  És majdnem olyan barátságosnak.  ‐ Kaylee?  Ennyit a téves hívásról.  ‐ Mmm, igen?  195. 

‐ Tod vagyok.  Olyan  hirtelen  ültem  fel,  hogy  megszédültem,  és  meg  kellett  dörzsölnöm  a  szemem,  hogy  eltüntessem  a  szemhéjam  belsején  villogó  fényeket.  ‐  Nash  adta  meg  a  számomat?  ‐  Gyanúsnak  tűnt,  még  úgy  is,  hogy  az  agyamat álmosság burkolta magába, mint köd egy hűvös tavat.  ‐ Nem, őt még nem hívtam. Előbb neked akartam szólni.  ‐  Hát  jóóó...  ‐  De  még  úgy  sem  tehettem  félre  a  hogyanokat  és  a  miérteket,  hogy  a  fontos  információk  gyakorlatilag  Tod  nyelve  hegyén  voltak. ‐ Hol szerezted meg a számom?  ‐ El van mentve Nash telefonjában.  ‐ És hogyan szerezted meg a telefonját?  ‐ Az éjjeliszekrényén hagyta. ‐ Tod hangja bársonyos volt és hányaveti,  szinte láttam, ahogy megvonja a vállát, miközben beszél.  ‐  Bementél  a  szobájába?  Hogy  jutottál  be  oda?  ‐  De  ekkor  eszembe  jutott, hogyan tűnt el egy pillanat alatt a kórház kávézójában. ‐ Mindegy,  hagyjuk.  ‐ Ne aggódj, neki fogalma sincs róla.  ‐ Nem ez a lényeg! ‐ nyögtem fel, majd előrehajoltam, hogy rácsapjak  az  érintőlámpám  aljára.  A  leghalványabb  üzemmódjában  kelt  életre.  ‐  Nem  lopakodhatsz  be  emberek  házába  engedély  nélkül.  Ez  betörés.  Birtokháborítás. Ez... undorító.  Tod belefújtatott a telefonba.  ‐  Én  napi  tizenkét  órát  dolgozom.  Nem  kell  ennem,  sem  aludnom.  Mi  máshoz kezdhetnék a halál utáni életem másik felével?  Az  ágyam  végének  dőltem,  és  hátrasimítottam  az  arcomból  az  összegubancolódott hajamat. 

196. 

‐ Nem tudom. Menj moziba. Iratkozz be valami tanfolyamra. De maradj  távol... ‐ húztam ki magam gyanakodással pillantva körbe, mert felmerült  bennem valami. ‐ Az én szobámban is jártál?  Lágy, őszinte nevetés hangzott fel a vonal túlsó végén.  ‐  Ha  tudnám,  hol  van  a  szobád,  személyesen  beszélgetnénk.  De  Nash  sajnálatos  módon  a  címedet  nem  írta  be  a  telefonjába.  És  sehová,  ahol  megtalálhatnám anélkül, hogy felébreszteném.  ‐ Ami kisebb csoda ‐ dünnyögtem.  ‐ De a vezetéknevedet elmentette, Cavanaugh kisasszony.  A  fenébe.  A  vezetéknevemnek  és  ennek  a  kényelmes  közlekedési  módszernek  a  birtokában,  hogy  eltűnik‐feltűnik,  nem  fog  sokáig  tartani,  amíg  kideríti,  hol  lakom.  Lehet,  hogy  Brendon  bácsinak  igaza  volt  a  kaszásokkal kapcsolatban.  ‐ Nem szeretnéd tudni, miért hívtalak fel, Kaylee Cavanaugh? ‐ vetette  be a horgot Tod.  ‐  Izé...  de.  ‐  De  már  nem  voltam  biztos  benne,  hogy  az  információ  megéri Toddal, a kaszással, aki egyre "halálosabbnak" tűnt, ahogy beszélt.  ‐  Rendben.  De  el  kell  mondanom,  hogy  a  megállapodásunk  feltételei  megváltoztak.  Az alsó ajkamba haraptam, elnyomva egy nyögést.  ‐ Ez meg mit jelent?  Rugók  nyikorogtak  a  vonal  túlsó  végén,  ahogy  Tod  kényelmesebben  elhelyezkedett  azon  a  valamin,  amin  ült;  szinte  éreztem  az  elégedettségének ízét a telefonon keresztül.  ‐ A vezetéknevedért cserébe egyeztem bele, hogy belenézek a listába.  Teljesítettem, de már nincs szükségem a megbeszélt kompenzációra. Nagy  szerencsédre viszont hajlandó vagyok újratárgyalni a feltételeket.  ‐  Mit  akarsz?  ‐  kérdeztem  elégedetten  tapasztalva,  hogy  az  én  hangomból éppen olyan erősen kihallatszik a gyanakvás, mint az övéből az  öröm.  197. 

‐ A címedet.  ‐ Nem. ‐ Ezen még csak gondolkoznom sem kellett. ‐ Nem akarom, hogy  itt  mászkálj,  és  kémkedj  utánam.  ‐  Vagy  hogy  megjelenjen  Sophie  előtt,  akinek a szülei nem szerették volna, ha a lányuk számára feltárul a Szép Új  Alvilág.  ‐ Jaj, ne már, Kaylee. Én nem tennék ilyet.  A szememet forgattam, noha Tod nem látott.  ‐ Ezt honnan tudhatnám? Most is Nash házában vagy.  ‐ Az más.  ‐  Mitől  más?  ‐  Derékig  magamra  húztam  a  takarót,  és  hagytam,  hogy  fejem a fejtámlára támaszkodjon.  ‐ Az... nem számít.  ‐ Áruld el.  Tod  habozott,  és  ismét  halk  rugónyikorgás  hangzott  fel  a  vonal  túlsó  végén.  ‐ Nasht már régről ismerem. És néha egyszerűen... nem akarok egyedül  lenni. ‐ A szavaiban csengő sebezhetőség visszhangot vert a szívemben, és  csak  még  jobban  zavarba  jöttémé.  De  ekkor  hirtelen  felfogtam,  mit  is  mondott ezzel valójában Tod.  ‐ Te már korábban is csináltál ilyet? Mi, te ott szoktál lődörögni?  ‐  Nem.  Nem  erről  van  szó.  Kaylee...  nem  szólhatsz  Nahsnek!  ‐  Könyörgésének  őszintesége  ellenére  tudtam,  hogy  Tod  nem  Nashtől  fél.  Attól  fél,  hogy  kínos  helyzetbe  kerül.  Azt  hiszem,  bizonyos  dolgok  a  túlvilágon sem változnak.  ‐ Nem tehetem meg, hogy nem szólok neki. Tod, ő a barátod, vagy mi. ‐  Vagy legalábbis az volt. ‐ Joga van tudni, hogy kémkedsz utána.  ‐ Nem kémkedem utána. Nem érdekel, hogy mit csinál, és én soha... ‐  Tod elhallgatott, és megkeményedett a hangja. ‐ Nézd, esküdj meg, hogy 

198. 

nem  szólsz  neki,  és  akkor  elárulom,  mit  derítettem  ki  a  listával  kapcsolatban.  A  meglepetéstől  a  homlokom  közepéig  szaladt  a  szemöldököm.  Tod  hajlandó fizetni, hogy megtartsam a kis titkát? Nagyszerű. De...  ‐ Miért bíznál meg abban, hogy tényleg nem mondom el?  ‐ Mert Nash szerint te nem hazudnál.  Remek. Egy kaszás a becsületemre apellál.  ‐  Rendben.  Esküszöm,  hogy  nem  szólok  neki,  cserébe  azért,  amit  kiderítettél a listáról. De neked meg kell esküdnöd, hogy nem mész többet  a házába.  Egy pillanatra csend lett a vonal túlsó végén. Tod láthatóan küszködött  a döntéssel. Mi lehet annyira fontos abban, hogy Nash házába mehessen?  Mi a csudáért akarna oda visszamenni?  ‐  Megegyeztünk  ‐  mondta  végül,  én  pedig  némán  kifújtam  a  levegőt  megkönnyebbülésemben.  Valami  oknál  fogva  én  is  biztos  voltam  abban,  hogy Tod megtartja a szavát.  ‐ Remek. ‐ Ledobtam a takarót. Felébredni már felébredtem, úgyhogy  akár fel is kelhetek. ‐ Szóval, ránéztél a listákra?  ‐  Elkaptam  ott  egy  kis  üresjáratot.  A  főnököm  majdnem  egy  órára  elment  az  irodából,  hogy  elintézzen  valami  bonyodalmat  a  körzet  északi  végén. És mivel történetesen ismerem a jelszavát...  ‐  Honnan  ismered  "történetesen"?  ‐  A  székemre  ereszkedtem,  és  kihúztam  egy  kék  fémtollat  az  agyagedényből,  amelyet  a  Cserkészlányegyletben  készítettem  tíz  évvel  korábban,  majd  firkálni  kezdtem egy lila post‐itre.  ‐  A  múlt  hónapban  véletlenül  kizárta  magát  a  rendszerből,  és  mint  ez  egyetlen  kaszás,  aki  valóságosan  élt  a  digitális  korszakban,  én  vagyok  az  úgynevezett de facto rendszergazda.  Ó. Ez fura, de elfogadom.  ‐ Szóval, mi van a listákkal?  199. 

‐ Nem voltak ott.  ‐ Micsoda? ‐ Eldobtam a tollat, és harag lángolt fel bennem, izzó, fehér  vonalat húzva a gerincem mentén, majd szétforgácsolódva, hogy az ujjaim  hegyéig  égjen.  Most  alkut  kötöttem  a  semmiért?  Megesküdtem,  hogy  eltitkolok  valamit  Nash  elől,  csak  hogy  kiderüljön,  Tod  nem  tudta  megnézni a listákat?  ‐ A nevek. Azok nem voltak ott ‐ tisztázta Tod, mire a megkönnyebbülés  ingerültségem nagy részét elmosta. Ezt sebesen követte a kiújult félelem  minden lányért, akit csak ismerek.  ‐ Igazad volt ‐ folytatta Tod. ‐ Egyik lánynak sem kellett volna közülük  meghalnia.     A beszélgetés után nem voltam képes visszaaludni. El kellett mondanom a  nagybátyámnak,  hogy  a  gyanúm  beigazolódott:  Tod  egyik  kaszástársa  munkaidőn  kívül  engedély  nélküli  lélektolvajlást  folytat.  De  nem  láttam  okát,  hogy  kétórányi  alvás  után  felkeltsem,  még  egy  ilyen  kaliberű  hír  kedvéért  sem.  A  lányok  egyike  sem  halt  meg  dél  előtt,  úgyhogy  ha  a  tendencia marad, van még időnk a következőig.  Majd egyszerre mondom el az apámnak és a nagybátyámnak, hogy ne  kelljen  kétszer  elmesélnem.  És  majd  reggel,  amivel  ‐  remélhetőleg  ‐  elkerülöm  a  magyarázkodást  arról,  hogy  egy  kaszás  honnan  ismeri  a  telefonszámomat, és miért hívogat az éjszaka közepén.  De azzal, hogy Nashnek elmondjam, nem várhattam.  Zakatolt  a  pulzusom,  miközben  végigpörgettem  a  telefonszámokat  a  nevét  keresve,  és  nehéz  lett  a  szívem  attól,  amit  el  kellett  neki  mondanom,  és  attól,  amivel  kapcsolatban  megesküdtem,  hogy  nem  mondom  el.  Szilárdan  hiszem,  hogy  a  titkolózás  semmilyen  kapcsolatnak  nem  tesz  jót;  ennek  az  én  családom  az  élő  bizonyítéka.  De  Tod  megesküdött,  hogy  nem  megy  vissza  Nash  házába,  úgyhogy  ez  a  titok  immár  ártalmatlan,  és  így  megtartása  bőven  megéri  az  életeket,  amelyeket megmenthetek. Ugye? 

200. 

A  telefon  hármat  csörgött  a  fülemen,  kínzó  lassúsággal.  Egyik  részem  mégis  abban  reménykedett,  hogy  Nash  nem  veszi  fel.  Hogy  ezt  a  beszélgetést is elodázhatom még pár órával.  A negyedik csörgés közepén vette fel.  ‐ Halló? ‐ Hangja éppen olyan fáradt volt, mint amilyennek én éreztem  magam.  ‐ Szia, én vagyok az. ‐ Túl idegesen ahhoz, hogy leüljek, felálltam, hogy  az ágyam mentén járkáljak.  ‐  Kaylee?  ‐  Nash  azonnal  éber  lett,  amely  képességét  őszintén  csodáltam. ‐ Mi a baj?  Gömbölyű  üveg  papírnehezéket  görgettem  a  tenyeremben  beszéd  közben, a fejemet fájdalmas szögben meghajlítva, hogy a vékony telefont  a vállam és a fülem közé szorítsam.  ‐ A lányok nem voltak a listán.  ‐  Nem  voltak?  Honnan  tudod...  ‐  Nash  idegesen  beszippantotta  a  levegőt,  én  pedig  lehunyt  szemmel  vártam  a  robbanásra.  ‐  Az  a  szemét!  Megtalált téged?  ‐ Csak a telefonszámomat.  ‐ Hogyan?  ‐ Én... erről őt kellene megkérdezned. ‐ Megígértem, hogy nem árulom  be Nashnek, de hazudni sem akartam.  ‐  Semmi  baj.  ‐  Súrlódó  hang  hallatszott,  ahogy  Nash  eltakarta  a  telefonja  mikrofonját,  de  még  így  is  átszűrődött  a  kiabálás.  ‐  Tod,  gyere  elő!  ‐  Tudtad,  hogy  ott  van?  ‐  Nem  bírtam  elnyomni  a  mosolyomat,  noha  tisztában voltam vele, mennyire dühös Nash.  ‐ Feleannyira sem csendes, mint hiszi ‐ morogta. 

201. 

Letettem az üveggömböt az asztalomra, és visszavettem a telefonomat  a  kezembe,  elfordítva  a  fejemet,  hogy  ne  lássam  az  alvástól  kócos  ábrázatom a tükörben.  ‐ Te sem. Az anyukád fel fog ébredni, ha nem hagyod abba a kiabálást.  ‐ Ma tizenegytől hétig a kórházban dolgozik.  ‐  Nos,  biztos  vagyok  benne,  hogy  Tod  már  elment.  ‐  Csak  nem  Nash  házából hívott...  Ajtó nyílt a vonal túlsó oldalán, és padlódeszkák nyikordultak Nash lába  alatt.  ‐ Még mindig itt van.  ‐ Honnan tudod?  ‐  Egyszerűen  csak  tudom.  ‐  Újabb  szünet.  Nash  ezúttal  nem  fáradt  azzal,  hogy  letakarja  a  telefont,  mivel  a  kiabálást  már  befejezte.  ‐  Nem  játszom, Tod. Ha nem jössz elő öt másodperc alatt, hívom a főnöködet.  ‐ Nincs is meg neked a száma. ‐ Tod hangja összetéveszthetetlen volt,  még suttogva is. Nash házából hívott fel! Miért? Csak hogy a fiúm orra alá  dörgölhesse?  ‐ Mondtam, hogy tartsd tőle távol magad! ‐ Nash hangja olyan mély lett  a haragtól, hogy szinte fel sem ismertem.  Tod viszont éppen olyan higgadtnak tűnt, mint mindig, ami valószínűleg  még jobban felidegesítette Nasht.  ‐  Nem  is  mentem  a  közelébe,  de  nem  azért,  amit  te  mondtál.  Egyszerűen csak nem hívott meg. ‐ Még... Mindhárman hallottuk a ki nem  mondott  kiegészítést,  és  még  a  telefonon  keresztül  is  éreztem  Nash  dühét. Majd meg is hallottam.  ‐  Mégis  mit  képzelsz,  mit  művelsz?  ‐  követelt  magyarázatot  halk,  fenyegető hangon.  ‐ Én nem tartozom neked elszámolással, Nash. 

202. 

‐  Tűnj  el  a  szobámból,  tűnj  el  ebből  a  házból,  és  tartsd  magad  távol  Kaylee‐től!  Különben  esküszöm,  hogy  elmegyünk  holnap  a  kórházba,  és  pokollá változtatjuk a műszakodat.  Megdermedtem  a  bolyhos,  lila  szőnyegem  közepén,  megrémülve  a  puszta gondolattól is, hogy egy kaszás és a zsákmánya közé álljak.  ‐ Nash, ő szívességet tett nekünk. ‐ De ezt mindketten figyelmen kívül  hagyták.  ‐  Ha  még  egyszer  beállítasz  a  munkahelyemre,  úgy  foglak  kísérteni,  mint az elmúlt karácsonyok szelleme! ‐ csattant fel Tod.  ‐ Az egyéjszakás kísértés ‐ dünnyögte Nash, de a kaszás nem felelt, és  Nash végül felsóhajtott. Majd rugók nyikordultak, amikor levetette magát,  a vélhetően, kanapéra.  ‐ Elment.  ‐ Miért nem mondtad nekem, hogy ő halott?  ‐  Mert  már  így  is  elárasztottalak  információkkal,  és  attól  tartottam,  hogy még egy érdekes természetfeletti kis tudnivaló, és kiborulsz.  ‐ Legyen elég ennyi a titkokból, Nash. ‐ Immár ingerülten ereszkedtem  a  szőnyegre,  és  a  kacskaringós,  lila  szálakat  huzigáltam  a  lámpám  homályos  fényében.  ‐  Nem  vagyok  cukorból.  Mostantól  fogva  mondj  el  nekem mindent.  ‐  Oké.  Sajnálom.  Todról  szeretnél  hallani?  ‐  Nash  hangja  távoli  volt,  mintha  már  akkor  megbánta  volna  az  ajánlatát,  amikor  még  be  sem  fejezte a mondatot.  Felmásztam  az  ágyamra,  lekapcsoltam  az  érintőlámpát,  majd  fél  arcomat az ágytakaróm hűvös huzatához nyomtam.  ‐ Nem mindent. De legalább azt, ami hatással van az életemre.  Nash nagyot fújtatott; szinte éreztem a vonakodását. Egy részem vissza  akarta vonni a kérdést, azt mondani, hogy nem tartozik nekem semmilyen  válasszal.  De  nem  vontam  vissza,  mert  a  másik  felem  erősködött,  hogy  szükségem van a válaszokra. Tod viselkedése megijesztett, és ha Nashnek  203. 

vannak  információi,  amelyek  segítenek  megértenem,  mibe  keveredtem,  akkor azokra szükségem van.  ‐  Egy  örökkévalóság  óta  ismerem  ‐  kezdte  Nash.  Mozdulatlanná  merevedtem, hogy ne maradjak le semmiről. A lehető legjobb értelemben  volt  furcsa,  az  éjszaka  közepén  beszélgetni  Nashsel,  a  sötétben,  az  ágyamban.  Hangja  bizalmas  volt,  mintha  a  fülembe  suttogna.  És  ennek  puszta  gondolatára  is  meglódult  a  pulzusom,  és  a  testemet  melegség  öntötte el. ‐ Régen egészen közel álltunk egymáshoz. De pár éve meghalt,  és  besorozták  a  kaszások.  Csak  azért  vállalta  az  állást,  mert  csak  így  maradhat itt. Az élők között. De elég kemény időszak volt számára, amíg  megszokta  a  munkát.  ‐  Nash  elhallgatott,  majd  szinte  szomorú  lett  a  hangja. ‐ Ezért gondoltam, hogy ő képes segíteni neked, hogy megértsd a  halált...  hogy  az  az  élet  természetes  része.  Mert  ő  keresztülment  ugyanezen, hogy mindenkit meg akart menteni. De ő túltette magát rajta,  Kaylee,  és  a  beleszokás  időszaka  komoly  következményekkel  járt.  Ő  már  nem  úgy  gondolkozik  bizonyos  dolgokról,  mint  mi.  Nem  ugyanazok  az  értékei és a mércéje, mint nekünk. Mostanra igazi kaszássá vált. Veszélyes  lett.  Összevontam  a  szememet,  miközben  arra  gondoltam,  amit  immár  tudok Todról, Nash pedig nem.  ‐ Lehet, hogy nem is olyan veszélyes, mint gondolod. Lehet, hogy csak...  társaságra van szüksége.  ‐  Betört  hozzám,  hogy  kiderítse  a  telefonszámodat.  Ha  ember  lenne,  letartóztattatnám.  Így  viszont  nem  tehetek  sokat  azon  kívül,  hogy  beköpöm  a  főnökénél.  ‐  Ami  gyakorlatilag  Tod  megölését  jelentené.  ‐  Esküszöm,  ha  nem  lenne  eleve  halott,  saját  kezűleg  végeznék  vele.  Ne  haragudj, Kaylee. Nem lett volna szabad elvinnem téged hozzá.  A  szobám  magányában  felsóhajtottam,  és  a  bal  oldalamra  fordultam,  jobb fülemre áttéve a telefont.  ‐ De megszerezte számunkra a kívánt információt.  ‐ Meg még valamivel többet is, úgy tűnik ‐ fújt ki nagy levegőt Nash, és  hallhatóan kezdett lehiggadni.  204. 

Felültem az ágyamban, és a takaró alá csúsztattam kihűlt lábaimat.  ‐ Csak segíteni próbált.  ‐ Éppen erről van  szó... nem rossz  ember. De a... változása óta csak  a  saját  feltételeivel  hajlandó  segíteni,  és  nem  tesz  semmit,  amiből  nem  származik  haszna.  Olyan  helyzetbe  kerülni,  hogy  ilyesvalakinek  tartozzon  az ember ‐ különösen, ha az illető egyben kaszás is ‐, nagyon rossz ötlet. A  segítsége nélkül kellett volna kiderítenünk.  Fogalmam  sem  volt,  mit  mondjak.  Igen,  Tod  áthágott  egy  nagyon  fontos  határvonalat.  Sőt,  ami  azt  illeti,  többet  is.  De  Nash  maga  is  beismerte,  hogy  nem  rossz  ember.  És  az  életét  tette  kockára  értünk,  úgymond.  Rugók nyikorogtak, ahogy Nash mocorgott kicsit ültében.  ‐  Szóval,  mi  a  terv?  Nem  tudjuk,  ki  lesz  a  következő  lány,  ha  lesz  egyáltalán.  Becsuktam  a  szemem,  bizonytalanul  abban,  hogyan  fog  Nash  reagálni  arra, amit mondok.  ‐ Hadba hívtam a nehézlovasságot.  ‐ A mit?  ‐  A  nagybátyámat.  És  az  apámat.  ‐  Immár  nagyrészt  ébernek  érezve  magam  ismét  megérintettem  a  lámpámat,  és  a  szoba  világosabbá  vált.  ‐  Brendon bácsi azt mondta, kiderítik, mi folyik a háttérben, ha megígérem,  hogy én kimaradok belőle.  Nash síri hangon felkacagott, amitől forróság hasított belém.  ‐ Tudtam, hogy bírni fogom a nagybátyádat.  Elmosolyodtam.  ‐ Nem rossz ember. Mármint a hazudozásait leszámítva. Reggel szólok  nekik a listáról.  ‐ A búcsúszertartáson beavatsz majd? 

205. 

‐  Útközben;  feltéve,  hogy  még  mindig  szeretnéd,  hogy  elvigyelek.  ‐  Melegség öntött el a gondolatra, hogy ismét látni fogom.  ‐ Nagyon szeretném, hogy te vigyél el.   

 

206. 

  

15 Reggel arra ébredtem, hogy napfény árad a szobámba az árnyékoló csíkjai  között, az ajtóm pedig reszket és döng valakinek az ökle alatt.  ‐  Kaylee,  emeld  fel  azt  a  lusta  hátsódat  az  ágyból!  ‐  kiabálta  Sophie.  ‐  Apád van a telefonban.  Megfordultam,  teljesen  összetúrva  az  ágyneműt,  és  az  éjjeliszekrényemen lévő ébresztőórára pillantottam. Háromnegyed kilenc.  Miért  telefonálgat  nekem  az  apám,  amikor  nem  egészen  egy  óra  múlva  találkozunk?  Hogy  szóljon,  hogy  leszállt  a  géppel?  Vagy  azért,  mert  még  nem szállt le.  Nem jön el. Tudhattam volna.  Néhány  pillanatra  megfeledkeztem  az  unokahúgomról,  és  a  stukkós  mennyezet  peremén  futó  vastag  koronamintát  kezdtem  bámulni,  átengedve  magam  a  felszín  alatt  izzó  haragomnak.  Több  mint  tizennyolc  hónapja nem láttam az apámat, és most még azért sem hajlandó eljönni,  hogy  megmagyarázza,  miért  nem  szólt  nekem  arról  soha,  hogy  nem  vagyok ember.  Nem  mintha  szükségem  lenne  rá.  Gyávaságának  köszönhetően  tökéletes  testőrcsapatra  tettem  szert.  De  magyarázattal  tartozik  nekem,  és  ha  személyesen  nem  kapom  meg,  akkor  legalább  telefonon  kikövetelhetem tőle.  Lerúgtam  magamról  a  takarót,  és  beleléptem  a  pizsamanadrágban,  amely a földön hevert. Kinyitottam az ajtómat: Sophie ott állt felöltözve és  tökéletesen  kisminkelve,  frissebben  és  összeszedettebben,  mint  valaha.  Egyetlen  jele  az  előző  éjszakai  gyógyszerekkel  kiváltott  durmolásának  a  szeme körülötti enyhe püffedtség volt, ami minden bizonnyal egy óra alatt  elmúlik majd.  207. 

Amikor én szedtem utoljára zombitablettát, ébredéskor úgy néztem ki,  mint egy elgázolt állat.  ‐  Köszönöm.  ‐  Elvettem  tőle  a  telefont,  ő  csak  bólintott,  majd  megfordult,  és  a  szokásos  "nézd,  hogy  vonulok"‐riszálás  minden  jele  nélkül ment végig a folyosón.  Berúgtam  az  ajtómat,  és  a  fülemhez  tartottam  a  vezeték  nélküli  telefont.  A  mobilom  után  hatalmasnak  és  esetlennek  tűnt,  nem  is  emlékeztem, mikor volt a kezemben utoljára.  ‐ A mobilomon is hívhattál volna ‐ mondtam a készülékbe.  ‐ Tudom.  Apám  hangja  éppen,  mint  amilyenre  emlékeztem  ‐  mély,  elegáns  és  távolságtartó.  És  valószínűleg  a  külseje  is  pontosan  ugyanolyan  maradt,  ami  azt  jelenti,  hogy  az  én  megjelenésem  némileg  meg  fogja  majd  döbbenteni,  annak  ellenére,  hogy  tisztában  van  az  idő  múlásának  hatásaival.  Amikor utoljára látott, majdnem tizenöt éves voltam. Azóta sok minden  megváltozott, és én is megváltoztam.  ‐  Ezt  a  számot  fejből  tudom,  úgyhogy  így  könnyebb  volt  ‐  felelte  az  apám.  Ez  a  hanyag  apák  megfogalmazása  arra,  hogy  "túlságosan  szégyellem magam ahhoz, hogy beismerjem, nem emlékszem a számodra  annak ellenére, hogy én fizetem a telefonszámládat".  ‐  Szóval,  hadd  találjam  ki  ‐  húztam  oda  a  székemet  és  rogytam  le  rá,  bekapcsolva a számítógépemet, csak hogy elfoglaljam valamivel a kezem.  ‐ Nem jössz el.  ‐  Dehogynem  jövök.  ‐  Szinte  hallottam  a  telefonban,  ahogy  apám  összehúzza  a  szemöldökét,  és  ekkor  esett  le,  hogy  jól  kivehető  háttérzajokat  is  hallok.  Egy  hivatalosnak  tűnő  hangot  a  hangszóróból.  Visszhangzó lépteket.  Apám a repülőtéren van. 

208. 

‐ A járatomat kicsit feltartották Chicagóban, hajtóműgondok miatt. De  ha van némi szerencsém, estére megérkezem. Csak szólni akartam neked,  hogy késni fogok.  ‐  Ó.  Hát  jó.  ‐  Nagyon  örültem,  hogy  nem  kezdtem  el  követelni,  hogy  telefonon  magyarázzon  el  nekem  mindent.  ‐  Akkor,  gondolom,  este  találkozunk.  ‐  Igen.  ‐  Csend  ereszkedett  a  vonalra,  mert  apám  nem  tudta,  mit  feleljen,  én  pedig  nem  akartam  megkönnyíteni  a  dolgát  azzal,  hogy  én  szólalok meg előbb. Végül megköszörülte a torkát. ‐ Jól vagy?  A  hangja...  súlyosnak  tűnt,  mintha  nem  csak  ennyit  akart  volna  mondani, és a ki nem mondott szavak a levegőben lógtak.  ‐  Jól.  ‐  Nem  mintha  tudnál  segíteni,  ha  nem  lennék,  gondoltam,  miközben  megmozgattam  az  egeremet,  hogy  megtaláljam  a  kurzort  a  képernyőn. ‐ Kicsit hozzá kellett szoknom, de már készen állok arra, hogy  minden titok napvilágra kerüljön.  ‐ Annyira sajnálom, Kaylee. Tudom, hogy tartozom neked az igazsággal,  mindennel  kapcsolatban,  de  mindent  nem  lesz  könnyű  elmondanom,  és  ezt el kell fogadnod. Kérlek.  ‐  Mintha  lenne  más  választásom.  ‐  Akármilyen  dühös  is  voltam  a  hatalmas  hazugság  miatt,  ami  az  életem  volt,  nagyon  szerettem  volna  tudni, miért hazudtak nekem egyáltalán. Biztos jó okuk volt inkább abban  a  hitben  hagyni,  hogy  megőrültem,  ahelyett,  hogy  elmondták  volna  az  igazat.  Apám felsóhajtott.  ‐ Elvihetlek vacsorázni, amikor megérkezem?  ‐  Hát,  ennem  mindenképpen  kell.  ‐  Kettőt  kattintottam  az  internetes  böngészőre,  és  a  keresősorba  begépeltem  egy  helyi  hírcsatorna  nevét,  friss hírekben reménykedve.  Apám  újabb  hosszú  pillanatig  habozott,  mintha  többet  várna,  és  bármennyire is szeretett volna egy részem megszólalni, megmenteni őt a  rettenetes  csendtől,  amelytől  én  is  szenvedtem,  ellenálltam  a  209. 

késztetésnek. A születésnapi látogatások és a karácsonyi képeslapok nem  voltak  elegendőek  ahhoz,  hogy  apám  helyet  kapjon  az  életemben.  Különösen, mióta ezek is elmúltak...  ‐ Akkor ma este találkozunk.  ‐  Rendben.  ‐  Kinyomtam  a  telefont,  és  letettem  a  készüléket  az  íróasztalomra,  majd  másodpercekig  üres  tekintettel  bámultam.  Utána  kiengedtem  a  levegőt;  addig  azt  sem  tudtam,  hogy  visszatartottam.  És  végiggörgettem  az  aznapi  főcímeket  a  neten,  abban  reménykedve,  hogy  sikerül  kiűznöm  az  apámat  a  gondolataimból.  Legalább  addig,  amíg  meg  nem jelenik az ajtónk előtt.  Semmi  újat  nem  találtam  Alyson  Bakerről  vagy  Meredith  Coleról,  de  Heidi Anderson halálának okát hivatalosan is megállapította a halottkém.  Szívmegállás.  De  hát  nem  mindenki  ebbe  hal  bele  végső  soron?  Viszont  Heidinél semmilyen kiváltó okkal nem magyarázták a szívmegállását. Mint  ahogyan az elejétől fogva tudtam, egyszerűen csak meghalt. Pont.  Ismét  zavartan  kikapcsoltam  a  számítógépemet,  és  a  vonalas  készüléket  a  töltőjébe  ejtettem,  miközben  kisétáltam  a  fürdőszobába.  Húsz  perccel  később  lezuhanyozva,  a  hajamat  megszárítva  és  felöltözve  ültem  a  konyhában  a  bárpulthoz  egy  pohár  gyümölcslével  és  egy  müzliszelettel.  Éppenhogy  csak  letéptem  a  papírját,  amikor  Val  néni  tévedt  be  a  nagybátyám  plüss  fürdőköpenyében  saját  selyemköntöse  helyett.  Haja  egyetlen  nagy,  szőke  kóctömeg  volt,  tincseit  az  előző  napi  hajzselé különböző szögekbe meresztette, mint elkésett punk rockerét. A  szeme  körül  elkenődött  szemfestékfoltok,  a  bőre  pedig  sápadt  volt  a  pirosító és az alapozó maradványai alatt.  Val  néni  egyenesen  a  kávéfőzőhöz  csoszogott,  amely  már  megtelve  gőzölgött. Én hosszú másodpercekig némán ettem, amíg ő iszogatott, de  mire a második csészéjét is a pulthoz hozta, a koffein megtette a hatását.  ‐  Ne  haragudj  a  tegnap  este  miatt,  édesem  ‐  húzta  végig  Val  néni  fél  kezét  a  haján,  hogy  lesimítsa.  ‐  Nem  akartalak  kínos  helyzetbe  hozni  a  barátod előtt. 

210. 

‐  Semmi  baj.  ‐  Összegyűrtem  a  müzliszelet  papírját,  és  a  szoba  túloldalán lévő szemetesbe dobtam. ‐ Túl sok egyéb rossz történt ahhoz,  hogy pont egy részeg nagynéni miatt aggódjam.  Val néni elfintorodott, majd bólintott.  ‐ Azt hiszem, ezt megérdemeltem.  De a látványtól, ahogy minden mozdulattól megrándul az arca, mintha  önmagában a levegőhöz érnie is fájna, bűntudatom támadt.  ‐ Nem, nem érdemelted meg. Ne haragudj.  ‐ Te se ‐ erőltetett magára mosolyt Val néni. ‐ Egyszerűen nem tudom  kifejezni, mennyire sajnálom. Ez nem a te hibád... ‐ Úgy meredt a kávéjára,  mintha lett volna még mondanivalója, csak a szavai a kávéba pottyantak  volna,  és  már  túlságosan  átáztak  volna  ahhoz,  hogy  használni  lehessen  őket.  ‐  Emiatt  ne  aggódj.  ‐  Végeztem  a  narancslevemmel,  és  a  mosogatóba  tettem  a  poharamat,  majd  elindultam  vissza,  a  szobámba,  ahol  SMS‐ eztem Emmának, hogy meggyőződjem, tényleg eljön a búcsúszertartásra.  Anyukája azt válaszolta, hogy tizenöt perccel a kezdés előtt ott fog velem  találkozni ‐ háromnegyed egykor.  A délelőtt további része az agyatlan tévé‐ és internetszörfölés jegyében  telt,  csigalassan.  Kétszer  is  megpróbáltam  kettesben  maradni  a  nagybátyámmal,  hogy  átadjam  Tod  információit,  de  amikor  csak  láttam,  Brendon bácsi a letört, ragaszkodó Sophie társaságában tartózkodott, aki  láthatóan éppen úgy rettegett a búcsúszertartástól, mint én.  A  korai  ebéd  után,  amelyből  csak  csipegetni  tudtam,  átvettem  a  pólómat, abban reménykedve, hogy a hosszú ujjú fekete blúz megfelelőbb  öltözék  olyasvalaki  temetésére,  akit  nem  sikerült  megmentenem.  Kifelé  menet  az  ajtón,  megláttam  Sophie‐t:  az  előszoba  padján  ült,  két  kezét  összefonta karcsú szabású, fekete ruháján, a fejét annyira lehajtotta, hogy  szőke  haja  csaknem  a  mellkasáig  lógott.  Annyira  szánandónak,  olyan  elveszettnek  tűnt,  hogy  bármennyire  is  utáltam  a  gondolatot,  hogy  elrontja a kettesben töltött utunkat Nashsel, felajánlottam, hogy elviszem  a suliba.  211. 

‐  Anya  fog  elvinni  ‐  felelte  Sophie  egy  pillanatra  az  enyémbe  nézve  hatalmas, szomorú szemeivel.  ‐ Oké. ‐ Jobb is így.  Öt perccel később felkanyarodtam Nashék kocsibeállójára, és idegesen  megvártam,  hogy  beszálljon  az  autóba.  Féltem,  hogy  furcsa  lesz  vele  beszélgetni  az  éjközépi  veszekedése  után  Toddal,  és  a  kelletlen  beszélgetése  után  velem.  De  amint  becsukódott  az  ajtó,  odahajolt,  hogy  megcsókoljon,  és  a  csók  mélységéből,  illetve  abból,  hogy  egyikünk  sem  akarta  abbahagyni,  azt  a  következtetést  vontam  le,  hogy  Nash  túltette  magát a helyzet kínosságán.  Az  iskola  parkolója  tömve  volt.  Dugig.  Rengeteg  szülő  eljött,  néhány  városi  tisztviselő  is,  továbbá,  a  reggeli  újság  szerint,  az  iskola  hívatott  néhány  újabb  pszichológust  is,  hogy  segítsenek  a  diákoknak  a  gyász  feldolgozásában.  Az  út  tornaterem  felé  eső  oldalán  parkoltunk  le,  és  onnan  még  majd  négyszáz  métert  kellett  sétálnunk.  Nash  útközben  megfogta a kezem, és a bejárati ajtónál összefutottunk Emmával, akit ott  rakott ki az egyik nővére. Megígértem, hogy majd én hazaviszem.  Emma rettenetesen nézett ki. Szoros lófarokban fogta a haját minden  díszítés  nélkül,  a  lehető  legkevesebb  sminkkel.  És  ha  vörös  szemeinek  hihettem, sírt is. Pedig ő sem ismerte nálam jobban Mereditht.  ‐  Jól  vagy?  ‐  fontam  a  derekára  a  szabad  kezem,  miközben  átsodródtunk a tömeggel egy dupla ajtón.  ‐  Igen.  Ez  egyszerűen  annyira  bizarr.  Először  az  a  lány  a  diszkóban,  utána  a  másik  a  moziban.  Most  meg  a  saját  iskolánkban.  Mindenki  erről  beszél. És rólad még csak nem is tudnak ‐ suttogta az utolsó pár szót.  ‐  Hát,  és  még  ennél  bizarrabb  dolgok  is  vannak  ‐  vezettük  Emmát  Nashsel  egy  üres  alkóvba  a  mosdók  mellett.  Még  nem  volt  lehetőségem  elmesélni  neki  a  legújabb  fejleményeket,  és  kivételesen  örültem,  hogy  a  büntetése a telefonálgatásra is kiterjedt. Ha nem terjedt volna ki, esetleg  rázúdítottam volna mindent ‐ a lúdvérceket, a kaszásokat és a halállistákat  ‐,  mielőtt  átgondoltam  volna.  Amitől  valószínűleg  csak  még  jobban  megijedt volna.  212. 

‐ Hogyan lehetne bármi ennél bizarrabb? ‐ tárta szét Emma a két karját,  az előcsarnokban nyüzsgő gyászos tömegre mutatva.  ‐  Valami  nincs  rendben.  Nekik  nem  lett  volna  szabad  meghalniuk  ‐  suttogtam lábujjhegyre állva, hogy közelebb kerüljek a füléhez, miközben  Nash a másik oldalról simult hozzám.  Emma szeme tágra nyílt.  ‐ Mit akarsz ezzel mondani? Létezik bárki, akinek meg kellene halnia?  Nashre pillantottam, aki alig láthatóan megrázta a fejét. Tényleg, meg  kellett volna beszélnünk, mennyit mondhatunk el Emmának.  ‐  Izé.  Néhány  embernek  meg  kell  halnia,  különben  túlnépesedne  a  világ. Például... az öregeknek. Ők teljes életet éltek. Sőt, olyanok is vannak  köztük, akik készek elmenni. De a tinédzserek túl fiatalok. Meredith előtt  még ott állt az élete nagy része.  Emma  úgy  ráncolta  a  homlokát,  mintha  elment  volna  az  eszem.  Vagy  legalábbis  jó  néhány  ponttal  zuhant  volna  az  IQ‐m.  Nem,  nem  tudok  jól  hazudni. Bár, ha szó szerint vesszük, akkor nem is hazudtam.  Míg Emma fura, halállal kapcsolatos előadásomat próbálta megfejteni,  Nash a tömegen keresztül a tornaterem felé kormányzott minket, ahol a  vendégszurkolók oldalának közepe táján találtunk ülőhelyet, és több száz  másik ember közé zsúfolódtunk.  Az  egyik  kosár  alatt  ideiglenes  pódiumot  alítottak,  amelyen  az  iskola  munkatársai  foglaltak  helyet  Meredith  családjával  együtt  az  iskola,  az  állam és az ország zászlója alatt.  A következő másfél órában Meredith barátai és családtagjai egyenként  előrelépve  arról  beszéltek,  milyen  kedves  volt,  milyen  csinos,  okos  és  jólelkű. Nem minden dicséretük illett volna Meredithre, amennyiben ő ott  van  velünk,  de  a  halottaknak  megvan  a  szokásuk,  hogy  szentté  válnak  a  túlélők szemében, és ez alól Mrs. Cole sem volt kivétel.  És  az  igazat  megvallva,  a  szépségét  és  a  népszerűségét  leszámítva  Meredith nem igazán különbözött tőlünk, többiektől. Pontosan ezért volt  mindenki  annyira  feldúlt.  Ha  Meredith  meghalhatott,  akkor  közülünk  is  213. 

bárki. Emma szeme több alkalommal könnybe lábadt, és az én látásom is  elhomályosult  a  könnyektől,  amikor  az  akkorra  gát  nélkül  zokogó  Mrs.  Cole lépett fel a pódiumra.  Sophie  az  alsó  sorban  ült  a  hüppögő  táncosok  gyűrűjében,  akik  apró,  ízléses  kézitáskáikból  előhúzott  zsebkendőikkel  itatták  fel  szempillafestékük  csíkjait.  Többen  is  mondtak  beszédet,  legnagyobbrészt  végzősök,  Meredith  évfolyamtársai,  akik  friss  átéléssel  szavaltak  el  állott  közhelyeket.  Meredith  azt  akarta  volna,  hogy  lépjünk  tovább.  Imádta  az  életet és a táncot, és nem akarta volna, hogy bármelyik abbamaradjon a  hiányától. Nem akarta volna, hogy mi sírjunk.  Miután utolsó évfolyamtársa is elhallgatott, fehér vászon ereszkedett le  a mennyezetről, és valaki fotókat vetített Meredithről a születésétől fogva  a haláláig, a kedvenc zenéire.  A  vetítés  alatt  több  diák  is  felállt,  és  kiment  az  előtérbe,  ahol  pszichológusok  várták  őket  beszélgetésre.  Szipogás  és  halk  zokogás  visszhangzott körülöttünk: a gyászoló közösség neszei. Nem bírtam másra  gondolni, mint hogy ha nem találjuk meg a kaszást, aki Meredith engedély  nélküli elviteléért felel, akkor ugyanez ismét megtörténik.  A búcsúszertartás után Nash, Emma és én lassan lesétáltunk a padokon  át  azoknak  a  lassú  folyamában,  akiket  sokkal  inkább  érdekelt  egymás  vigasztalása, mint az épület elhagyása.  Végül  lejutottunk  a  tornaterem  aljába,  ahol  még  több  csoport  gyűlt  össze, egyetlen nagy, közös folyamban gravitálva a négy kijárat felé. Mivel  mi az iskola előtt parkoltunk, a főbejárat felé igyekeztünk, centiről centire  csoszogva kifelé.  Nash  éppen  megfogta  a  kezem,  és  karja  az  enyémhez  simult,  amikor  hirtelen  elöntött  a  gyász  megsemmisítő  áradata,  és  súlyosan  a  mellkasomba és a gyomromba csapódott.  Összeszorult  a  tüdőm,  és  a  torkom  mélyéről  elviselhetetlen  viszketés  indult  felfelé.  De  ezúttal,  ahelyett,  hogy  némán  fájlaltam  volna  sötét       214. 

előérzetem kezdetét és újabb iskolatársam közelgő halálát, örültem.  A kaszás itt van; lesz esélyünk megállítani.   

 

215. 

  

16 Kezem megmarkolta Nashét. Ő felém pillantott, majd tágra nyílt a szeme.  ‐ Megint? ‐ suttogta annyira lehajolva, hogy ajkai a fülemet súrolták, de  én csak bólogatni voltam képes. ‐ Ki az?  Megráztam  a  fejem,  és  minden  lélegzetvételem  egyre  gyorsabban  érkezett. Még nem szúrtam ki a célszemélyt. Túl sok ember volt jelen, túl  sok  zsúfolt  kis  csoportban.  Gyakorlatilag  minden  sötét  ruhát  viselő  test  egybeolvadt  a  gyászruha  rejtőszínében,  és  pár esetben meg  sem  tudtam  különböztetni egyik alakot a másiktól.  Bizonytalanság  hasított  a  szívembe,  úgy  hatolva  az  eltökéltségembe,  mint lándzsa a húsba. Mi van, ha nem leszek képes? Mi van, ha megtalálni  sem tudom az áldozatot, nemhogy megmenteni...?  ‐  Jól  van,  Kaylee,  nyugodj  meg.  ‐  Nash  elsuttogott  szavai  szinte  tapinthatóan  simogató  érzéssel  kúsztak  végig  rajtam  és  próbáltak  lenyugtatni,  noha  a  szemében  lassú,  kitartó  félelem  örvénylett.  ‐  Lassan  nézz  körül.  Meg  tudjuk  menteni  a  következőt.  De  először  meg  kell  találnod.  Megpróbáltam  követni  az  utasításait,  de  a  pánikom  túl  hangos  volt.  Elnyomta a gondolataimat. Absztrakt fogalommá tette a logikát.  Nash  láthatóan  megértette.  Elém  lépett,  és  így  egymással  szembe  kerültünk, orra alig pár centire volt a homlokomtól. A szemembe meredt,  és  mindkét  kezemet  megfogta.  A  tömeg  elcsoszogott  mellettünk,  kettéválva,  hogy  úgy  folyjon  el  mellettünk,  mint  a  víz  a  folyó  hordaléka  körül.  Többen  is  felénk  pillantottak,  de  senki  nem  állt  meg  ‐  nem  én  voltam az egyetlen fiatal lány, aki nyilvános ideg‐összeroppanást kapott a  tornateremben,  és  a  többiek  legnagyobb  része  sokkal  hangosabb  volt  nálam. Legalábbis egyelőre.  216. 

Összeszorítottam  a  számat,  magamba  fojtva  a  legerősebb  lélekdalt,  amelyet  valaha  éreztem,  miközben  hagytam,  hogy  a  tekintetem  végigkalandozzon a tömegen, átugorva a fiúkat és a férfiakat, és elidőzve  a lányokon. Itt kell lennie valahol, és meg fog halni. Semmivel nem tudom  megakadályozni. De ha időben megtalálom, és tényleg képes vagyok arra,  amit  Nash  magyarázott,  akkor  vissza  fogom  tudni  hozni.  Vissza  fogjuk  tudni hozni.  És  utána  már  csak  azon  kell  aggódnunk,  hogyan  kerüljük  el  a  renegát  kaszás haragját.  Lehet, hogy csak véletlen volt, vagy talán nagyon is logikus ösztön, hogy  feszült  viszonyunk  ellenére  biztonságban  tudjam  az  unokahúgomat,  de  a  pillantásom  először  Sophie‐n  állapodott  meg.  A  kosár  alatt  állt  a  tornaterem túlsó végén könnyes tekintetű barátnőinek csoportjával, akik  a  karjukat  összekulcsolva  bújtak  össze  gyászosan.  De  azoknak  a  vörös,  nedves arcoknak egyikétől sem lángolt fel bennem erősebben a pánik, és  egyiküket  sem  borította  olyan  árnyékfátyol,  amelyet  csak  én  láthatok.  A  lányok  jól  voltak,  a  gyászt  leszámítva.  Szerencsére  nem  kell  még  többet  hozzáadnom.  Tekintetem  újabb  csoport  fiatal  lányra  siklott  ‐  elsőévesek  lehettek  tippem  szerint.  Akárhova  fordultam,  lányokat  láttam,  egyeseket  egyberuhában,  másokat  sötét  nadrágban,  megint  másokat  farmerben,  a  kamaszkor  nem  hivatalos  egyenruhájában.  Mintha  a  fiúk  és  a  felnőttek  nem is léteztek volna. Tekintetemet csak a lányok vonzották. De az arcok  közül  ‐  legyenek  szeplősek,  könnyesek,  keskenyek,  kerekek,  sápadtak,  sötétek avagy lebarnultak ‐ egyik sem tartotta fogva a pillantásomat. Egyik  sem szólította a lelkemet.  Végül,  egy  örökkévalóságnak  tűnő  idő  múlva,  amely  nem  tarthatott  tovább  egyetlen  percnél,  pillantásom  ismét  Nashre  talált.  Állkapcsom  sajgott  a  megfeszített  erőtől,  torkom  fájt  a  visszafojtott  sikolytól,  a  körmeim  pedig  otthagyták  a  nyomukat  Nash  kezén.  Megráztam  a  fejem,  és kipislogtam a szememben gyűlő könnyeket. Az a lány ott van valahol ‐ a  bennem  gyűlő,  szokatlanul  erős  sikolyra  alapozva  ‐,  de  egyszerűen  képtelen vagyok megtalálni.  217. 

‐ Próbáld meg még egyszer ‐ szorította meg Nash a kezemet. ‐ Utoljára.  Bólintottam,  és  kényszerítettem  magam,  hogy  visszanyeljem  az  egyre  erősebb hangot, ami olyan kínszenvedést okozott, mintha üvegcserepeket  kellett volna nyelnem, ám ezúttal nagyon is valóságosak voltak az elfojtás  következményei. A nyomás a mellkasomban és a torkomban egyre gyűlt,  és  mind  biztosabb  lettem  abban,  hogy  ha  nem  tudom  hamarosan  kiengedni,  vagy  megszabadítani  magamat  a  kiváltó  forrástól,  a  testem  hatalmas, tátongó sebévé robban a szomorúságnak.  Immár  elkeseredetten  pillantottam  át  Nash  válla  felett,  ahol  az  emberek  még  mindig  lassan  tülekedtek  a  kijárat  felé.  Abban  az  irányban  mindenki  nekem  háttal  állt,  kilétüket  rejtve  tartotta  névtelen  tarkójuk.  Vékony  kis  vörös,  hosszú,  laza,  göndör  fürtökkel.  Két  testesebb  lány  egyforma fekete hullámokkal. Egy barna, vonalzószerűen vékony, egyenes  hajjal.  Ő  megfordult,  és  látni  engedte  a  profilját,  de  a  pánikom  nem  kezdett nőni.  Majd  az  egyik  fej  vonzotta  magára  a  figyelmemet  ‐  egy  újabb  szőkéé,  majdnem öt méterre tőlem, akinek egész alakja sötétté vált a sűrű, baljós  árnyéktól,  amely  valahogy  senki  mást  nem  foglalt  magába.  Abban  a  pillanatban,  hogy  a  tekintetem  rátalált,  görcsbe  rándult  a  torkom,  azért  küzdve,  hogy  kiengedhesse  a  sikolyt,  amelyet  a  szám  visszatartott.  Mellkasom  friss  levegőért  sajgott,  de  féltem  beszívni,  attól  tartva,  hogy  csak a sikolyt táplálná, amelyet még nem álltam készen kiengedni. A szőke  magas  volt  és  formás,  egyenesre  vágott  haja  a  háta  közepéig  ért.  Ha  lófarokban hordta volna, megesküdtem volna, hogy Emma az.  De bárki is volt, éppen meghalni készült.  Nem tudtam megszólalni, hogy figyelmeztessem Nasht, úgyhogy csak a  kezét  szorítottam  meg,  erősebben,  mint  akartam.  Ő  már‐már  elhúzta  volna,  de  ekkor  a  rádöbbenéstől  nagyra  nyílt  a  szeme,  és  határozott  vonalba húzódott a szája.  ‐ Hol? ‐ suttogta sürgetően. ‐ Ki az? 

218. 

Csak  biccenteni  tudtam  a  szőke  felé,  immár  erőtlenül  a  dallal  való  harctól,  de  ez  nem  volt  túl  nagy  segítség.  A  mozdulat  legalább  ötven  embert jelenthetett, akiknek több mint a fele fiatal nő volt.  ‐ Mutasd meg. ‐ Nash elengedte a bal kezemet, de a jobbat továbbra is  tartotta. ‐ Tudsz járni?  Bólintottam, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg tudok. Fülem a  ki nem eresztett sikolyok visszhangjától csengett, lábam remegett, szabad  kezem a levegőt markolászta. Halk, magas vinnyogás szabadult ki belőlem,  a  tökéletlenül  összeszorított  ajkaimon  kiszűrődő  ének.  És  vele  együtt  érkezett  az  ismerős  sötétség,  az  a  furcsa,  szürke  fátyol,  amely  elhomályosította  a  látásomat.  Mintha  bezárult  volna  körülöttem  a  világ,  miközben  valami  más  ‐  határozatlan  alakok  és  egy  dimenzió,  amelyet  senki más nem láthat ‐ bontakozott ki a szemem előtt.  Nash  előrehúzott.  Én  botladoztam  és  levegő  után  kapkodtam,  a  szám  pedig  szétnyílt.  De  Nash  gyorsan  felhúzott,  én  pedig  összeszorítottam  az  állkapcsomat,  a  nyelvemet  is  elharapva  a  sietős  erőfeszítésben,  nehogy  elsikoltsam  magam.  Vér  öntötte  el  a  számat,  de  a  következő  lépést  már  képes  voltam  uralni.  A  fájdalom  kitisztította  a  fejemet.  Megszokott  látásom visszatért.  Tovább  botorkáltam  Nash  vezetésével,  aki,  ha  megráztam  a  fejem,  irányt  váltott.  Csak  tizenkét  lépésbe  tellett  ‐  számoltam,  hogy  jobban  tudjak koncentrálni ‐, és a szőke, akit a tömeg átmenetileg feltartóztatott  az ajtó felé vezető útján, karnyújtásnyi közelségbe került tőlünk.  Megálltam mögötte, és biccentettem Nashnek.  Ő  láthatóan  rosszul  lett.  Arca  hirtelen  elsápadt,  a  torka  pedig  keményen  dolgozott,  hogy  visszanyeljen  valamit,  amit  láthatóan  nem  akart kimondani.  ‐  Biztos  vagy  benne?  ‐  kérdezte,  én  pedig  ismét  bólintottam;  állkapcsom  immár  csikorgott  az  erőfeszítéstől,  hogy  visszatartsa  a  siratóéneket. Biztos voltam benne. Ő az. 

219. 

Nash  előrenyúlt,  az  ujja  remegett,  ahogy  behatolt  a  hátborzongató  árnyékszemfedélbe,  és  még  egyszer,  utoljára  rám  pillantott.  Majd  a  lány  jobb vállára tette a kezét.  A lány megfordult, nekem pedig megállt a szívem.  Emma.  Időközben  kibontotta  a  lófarkát,  és  elsodródott  tőlünk,  amíg  én  a  pánikkal küzdve lemaradtam.  Kényszerítenem kellett magam, hogy levegőt vegyek, hogy feltöltsem a  tüdőmet,  miközben  a  fogamat  továbbra  is  összeszorítottam.  És  ismét  elsötétült  a  látásom.  Homályossá  vált.  Hátborzongató,  félhomályos  köd  ereszkedett mindenre, úgyhogy az egész világot ritkás, színtelen fátyolon  át láttam.  Emma a szürkeségen át meredt vissza rám; tágra nyílt szemét a saját,  külön  árnyéka  tompította  el.  Arckifejezése  csupa  értelem  volt,  mégis  látszott, hogy azt a létfontosságú darabját a kirakósnak még nem fogta fel.  ‐ Megint az történik, igaz? ‐ suttogta szabad kezemet a sajátjába véve. ‐  Ki az? Tudod már?  Bólintottam, és amikor pislogtam, könnyek futottak végig az arcomon,  amelyet  megperzseltek  vékony,  hosszú  nyomukkal.  Miközben  Emmát  néztem,  a  bioszcsoportomba  járó  egyik  fiú  haladt  el  mellette  a  karját  súrolva,  szemében  a  tudatosság  legkisebb  rezzenése  nélkül  hatolt  be,  majd ki Emma személyes árnyékából. A diákok és a szülők lassú, céltalan  lépésekkel  sodródtak  körülöttünk  fokozatosan  az  ajtók  felé.  Fogalmuk  sem volt az Alvilág ködéről, amelyen keresztülsétáltak. Arról, hogy mit hoz  majd a következő néhány pillanat.  Látóterem  peremén  valami  végigsuhant  a  szürkeségen.  Valami  nagy,  sötét  és  gyors.  A  szívem  fájdalmasan  kalimpált.  A  mellkasomat  adrenalinroham préselte össze. Tekintetem követni akarta a furcsa alakot,  de  az  eltűnt,  mielőtt  kivehettem  volna,  könnyedén  vágott  át  a  tömegen  anélkül, hogy bárkibe beleütközött volna. De úgy közlekedett, ahogy még  soha  semmit  nem  láttam,  furcsa,  esetlen  bájjal,  mintha  túl  sok  végtagja  lenne. Vagy talán túl kevés.  220. 

És senki más nem látta.  Szemem  szorosan  összezárult  az  ijedtségtől.  Az  elmém  lázadozott  az  ellen,  amit  láttam,  és  megpróbálta  leírni  mint  lehetetlent.  Tudtam,  hogy  léteznek  másféle  lények  is  a  világban.  Figyelmeztettek  rá.  Egy‐egy  pillantásra  már  korábban  is  elkaptam  őket.  De  ez  túl  sok  volt;  egészen  vékony sugárnyi hang kezdett szivárogni szorosan lezárt torkomból.  ‐ Még várnunk kell ‐ suttogta Nash. Kinyílt a szemem, hogy a figyelmem  visszatérjen  Emmára,  és  a  rettenetes  feladatra.  De  az  a  korcs  alak  továbbra  is  a  gondolataim  között  settenkedett,  különös  formája  összetéveszthetetlenül  a  szemhéjam  belső  oldalára  égett.  ‐  Meg  kell  halnia,  mielőtt  visszahozhatnánk,  és  ha  túl  hamar  énekelni  kezdesz,  csak  az energiádat pocsékolod.  Nem.  Hajam  az  arcomba  csapódott,  mert  rázni  kezdtem  a  fejem,  lázasan  tagadva  azt,  amiről  tudtam,  hogy  márpedig  így  van.  Nem  hagyhatom  Emmát  meghalni.  Nem  is  fogom.  De  semmivel  nem  tudtam  volna  megakadályozni,  és  ezzel  mindannyian  tisztában  voltunk.  Emmát  leszámítva.  ‐  Micsoda?  ‐  pillantott  ő  hol  Nashre,  hol  rám,  és  az  értetlenségtől  ráncos lett a homloka. ‐ Miről beszélsz?  Az  idegességtől  verejtékes  lett  a  tenyerem,  és  kivételesen  örültem,  hogy képtelen vagyok megszólalni. Hogy nem tudok válaszolni Emmának.  Ehelyett  nyeltem,  és  a  torkom  összeszorult,  akadályt  képezve  az  engem  belülről  perzselő  sikoly  előtt.  A  szürke  köd  sötétebbé  vált,  bár  sűrűbbé  nem  igazán.  Könnyedén  keresztülláttam  rajta,  ugyanakkor  megváltoztatott  mindent,  amin  megpihent  rémült  tekintetem;  mintha  a  tornatermet áttetsző szmogfelhő takarta volna. És a valamik továbbra is a  látóhatárom  peremén  mozogtak,  hol  az  egyik  irányba  rántva  a  tekintetemet, hol a másikba.  Abban  a  pillanatban  bármit  megadtam  volna,  hogy  képes  legyek  megszólalni,  nemcsak  azért,  hogy  figyelmeztethessem  Emmát  ‐  mert  ez  természetesen  vitatható  tett  lett  volna  ‐,  hanem  hogy  megkérdezzem 

221. 

Nasht, mi a fene történik. Ő is látja, amit én? És ami még fontosabb, ők is  látnak már minket?  Fejem  sebesen  oldalra  lendült,  ahogy  tekintetemet  vészjósló,  robbanásszerű  mozgás  vonzotta  magára,  de  már  túl  késő  volt.  A  másik  irányba perdültem, és belehunyorítottam a borzongató szürkeségbe, egy  másik  villanás  nyomában.  Az  állkapcsom  sajgott,  a  szívem  zakatolt,  és  a  torkom  mélyét  feszítő  vinnyogás  hangereje  egyre  csak  nőtt.  A  hozzánk  legközelebb  állók  immár  engem  bámultak,  és  csak  akkor  kapták  el  a  tekintetüket,  amikor  Nash  a  karjai  közé  vont,  fejemet  a  vállára  húzva,  mintha meg akarna vigasztalni. És részben ezt is tette.  ‐  Kaylee,  ne  ‐  suttogta  a  hajamba,  de  ezúttal  nem  sokat  segített  a  Befolyás. Túl erős volt a késztetés, hogy sikítsak, túl gyorsan közeledett a  halál ‐ valahonnan távolról láttam, hogy Emma minket bámul, még mindig  szinte szilárd árnyékburokba vonva. ‐ Ne nézz rájuk.  Ő is látja őket? Ez megválaszolja az egyik kérdésemet...  ‐ Koncentrálj arra, hogy visszatartsd ‐ folytatta Nash. ‐ A hangod hidat  ver a szakadék felett, de szerintem még nem láttak meg minket. Amikor  énekelsz, akkor meg fognak, de még nincsenek itt velünk, bármennyire is  úgy tűnik.  Szakadék?  Micsoda  és  micsoda  között?  A  mi  világunk  és  az  Alvilág  között? Ez nem jó. Egyáltalán nem jó...  Kiléptem  Nash  karjai  közül,  hogy  az  arcára  nézhessek,  és  válaszokat  keressek, de egyet sem találtam. Valószínűleg azért, mert nem tudtam a  megfelelő kérdéseket.  Rendben, majd ügyet sem vetek a bizarr, szürke fátylára a valóságnak,  bármilyen  lehetetlennek  is  tűnik  ez.  De  mi  van  a  kaszással?  Ha  Emma  meghal  ‐  még  ha  csak  átmenetileg  is  ‐,  akkor  nem  hagyom,  hogy  a  semmiért tegye.  Sokatmondóan  Emmára  pillantottam  a  hatás  kedvéért,  és  a  szívem  nem  kicsit  hasadt  meg  az  arcán  megjelenő  riadalom  láttán,  majd  kierőltettem  egy  vállvonást  Nash  felé,  miközben  mindvégig  visszafojtottam az immár legyűrhetetlennek tűnő sikolyt.  222. 

Valami csoda folytán Nash megértette.  ‐  Nem  láthatod,  amíg  ő  nem  akarja,  hogy  lásd  ‐  emlékeztetett  gyengéden, közelebb lépve, hogy a homlokomba duruzsoljon. A szavaitól,  a  Befolyással  töltött  hangjának  szinte  érezhető,  selyemfinomságú  simogatásától  a  bőrömön  kicsit  alábbhagyott  a  pánik.  Nem  eléggé,  hogy  túlzottan  megkönnyebbüljek,  de  ahhoz  igen,  hogy  még  pár  másodpercig  visszatartsam  a  sikolyt.  ‐  És  minden  vagyonomba  lefogadnám,  hogy  nem  akarja, hogy lássák. Várnod kell. Csak még kicsit tartasd vissza.  ‐  Micsoda?  ‐  ismételte  Emma,  immár  a  kezemet  szorongatva,  hogy  felkeltse a figyelmemet. ‐ Kit nem látsz? Hol...  Majd egyszerűen összeesett a mondat közepén.  A  lába  összecsuklott  alatta,  a  keze  továbbra  is  az  enyémet  szorította.  Feje a mögötte lévő srácba csapódott. Az megbotlott, és majdnem elesett.  Én  Emmával  együtt  előrezuhantam,  és  a  könnyeim  immár  szabadon  áradtak.  Nash  keze  kiszabadult  az  enyémből,  ahogy  térdem  a  földbe  csapódott, és az ütés ereje megrezgette a testem.  Emma  szeme  a  semmibe  meredt,  lelkének  ablaka  tágra  nyílt,  noha  egyértelműen látszott, hogy már senki nincs otthon.  ‐  Kaylee!  ‐  zuhant  a  földre  Nash  Emma  túloldalán.  Esdeklően  bámult  engem,  miközben  az  emberek  felénk  fordultak  tágra  nyílt  szemekkel  és  leesett állakkal.  Én szinte meg sem hallottam Nasht. Már észre sem vettem a homályt  vagy  azt  az  egy‐két  mozgást  a  látóhatárom  peremén.  Semmi  másra  nem  tudtam gondolni, csak Emmára, és arra, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, a  mennyezetet bámulva, mintha átlátna rajta.  ‐ Engedd ki, Kaylee! Énekelj érte! Hívd elő a lelkét, hogy lássam! Tartsd  meg, amíg csak bírod!  Nash  lepillantott  Emmára,  aki  még  holtában  is  gyönyörű  volt.  Ujjai  melegek  voltak  a  kezemben.  A  haja  a  vállára  hullott,  és  puha  vége  a  karomat  csiklandozta.  Hagytam,  hogy  hátrahulljon  a  fejem,  és  kinyílt  a  szám.  223. 

Aztán felsikoltottam.  A  sikoly  diszharmonikus,  érdes  hangok  kínszenvedést  okozó  áradatában ömlött ki belőlem, felsebezte a torkomat, és mintha kiürített  volna a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig. De a fájdalom mögött túláradó  megkönnyebbülést  éreztem,  hogy  már  nem  vagyok  ennek  a  túlvilági  hangzavarnak  és  legjobb  barátnőm  elvesztése  felett  érzett  fájdalmas  gyászomnak  a  fizikai  tartóedénye.  A  gyászénak  a  lány  miatt,  aki  az  unokahúgom kellett volna, hogy legyen. Aki a titkaim és időnként a józan  eszem őrizője volt.  Egyetlen  pillanat  alatt  mozdulatlanná  vált  az  egész  tornaterem.  Az  emberek megdermedtek, majd ránk bámultak, egyesek a fülükre szorítva  a  kezüket  és  fintorogva  fájdalmukban.  Valaki  más  is  felsikoltott  ‐  ezt  onnan  tudtam,  hogy  tágra  nyílt  a  szája,  noha  semmit  nem  hallottam  a  saját számból feltörő sokkal erősebb hangorkán miatt.  Utána  pedig,  mielőtt  feldolgozhattam  volna  a  rám  szegezett  döbbent  pillantásokat, mintha a világ átváltozott volna.  A  finom,  szürke  köd  a  helyére  került  körülöttem,  minden  megszokott  tárgy  körül,  noha  ez  inkább  csak  érzés  volt,  mint  fizikai  jelenség.  A  különös, torz alakok, akiket korábban nem tudtam élesen kivenni, hirtelen  mindenütt  ott  voltak,  összevegyülve,  időnként  átfedésben  az  emberek  tömegével, éppen úgy meresztgetve rám a szemüket, mint a diákok és a  szüleik, csak éppen a szürkeség túloldaláról.  Piszkosszürkék voltak, mintha a köd valahogy megfosztotta volna őket  a  színüktől,  és  távolinak  tűntek,  mintha  valamiféle  alaktalan,  színezett  üvegen keresztül látnám őket.  Erre  gondolt  Nash,  amikor  azt  mondta,  hogy  ők  nincsenek  konkrétan  velünk?  Mert  ha  igen,  akkor  nem  egészen  értettem  a  különbséget.  Mindent egybevetve, túl közel voltak ahhoz, hogy jól érezzem magam, és  minden pillanattal egyre közelebb kerültek.  A  bal  oldalamon  egy  furcsa,  fej  nélküli  lény  állt  két  gyűrött,  zöld  vászonöltönyt  viselő  fiú  között,  és  a  csupasz  mellkasából  színtelen  mellbimbók  közül  kiálló  szemekkel  pislogott  rám.  A  szegycsontja  alatti  224. 

mélyedésből különös orr meredt ki, és vékony ajkak nyíltak közvetlenül a  köldöke felett.  Arról  nem  is  beszélve,  hogy  honnan  tudtam  megállapítani,  hogy  hímnemű...  Elszörnyedve  hunytam  le  a  szemem,  és  torkomon  akadt  a  sikoly.  De  eszembe jutott Emma. Emnek szüksége van rám.  Nincsenek itt velünk. Nincsenek itt velünk, ismételgette Nash hangja a  fejemben. Ismét kieresztettem a dalomat, csodálva a tüdőm kapacitását,  majd kinyitottam a szemem. Eltökéltem, hogy csak Nasht fogom nézni. Ő  képes nekem segíteni, hogy végigcsináljam; már korábban is megtette.  Pillantásom  azonban  egy  gyönyörű  férfira  és  nőre  tévedt,  akik  felénk  óvakodtak  a  tömegen  át.  Szinte  normálisnak  tűntek,  ködös,  szürke  árnyalatukat  és  a  végtagjaik  furcsa,  hosszúkás  arányait  leszámítva  ‐  továbbá  a  nőstény  karcsú  bokája  köré  tekeredő  farkát.  Miközben  megbabonázva  figyeltem,  a  férfi  keresztülsétált  az  egyik  tanáromon,  aki  még csak meg se rezzent.  Ennyi. Elég. Nem bírok ki még több furcsa, szürke szörnyeteget. Ezúttal  vagy Nasht fogom nézni, vagy semmit. Égett a torkom. Csengett a fülem.  Zakatolt  a  szívem.  De  végül  sikerült  Nash  arcára  koncentrálnom  közvetlenül  magam  előtt.  Viszont,  nagyfokú  rémületemre,  ő  nem  viszonozta a pillantásomat. Megbabonázva meredt az Emma teste feletti  térbe, a szemét összehúzva összpontosításában, verejtékes arccal.  Felnéztem,  és  hirtelen  megértettem.  Ott  volt  Emma.  Nem  a  teste,  amely  lassan  hűlni  kezdett  előttem  a  padlón.  A  valódi  Emma.  Lelke  a  levegőben  lógott  közöttünk,  és  az  volt  a  legcsodálatosabb  dolog,  amit  valaha láttam. Már ha egy lelket dolognak lehet nevezni.  Nem gyönyörű volt, noha arra számítottam volna. Nem egy hő nélküli  fény  ragyogó  gömbje.  Nem  egy  Emma  alakú  szellem  lebegett  az  éteri  szellőben.  Sötét  volt  és  alaktalan,  ugyanakkor  áttetsző,  mint  a...  semmi  tiszta, lassan hullámzó árnyéka. De ami lelkének alakjából hiányzott, azt a  kisugárzása pótolta. Fontosnak érződött. Létfontosságúnak. 

225. 

Hideg  ujjak  értek  a  karomhoz,  és  én  összerezzentem,  biztosra  véve,  hogy  az  egyik  alvilági  alak  jött  el  értem.  De  csak  az  igazgatónő  volt,  aki  mellém térdelt, és valami olyasmit mondott, amit nem értettem.  Azt  kérdezte,  mi  történt,  de  én  nem  bírtam  beszélni.  Megpróbált  elhúzni  Emmától,  de  én  nem  hagytam,  hogy  elrángassanak.  Vagy  hogy  elhallgattassanak.  Alacsony,  gömbölyű  nő  robbant  be  a  körülöttünk  kialakult  körbe  zsákszerű ruhában, félrelökdösve az embereket az útból. A szürke lények  tudomást sem vettek róla; rájöttem, hogy valószínűleg nem is látják. Sem  a többi embert.  A nő Nash mellé guggolt, és mondott valamit, de Nash nem válaszolt.  Tekintete  üveges  volt;  keze  bénultan  hevert  az  ölében.  Amikor  Nashből  nem  sikerült  választ  kicsiholnia,  a  nő  furcsa  pillantást  vetett  rám,  majd  talpra ugrott. Egy másodpercre megingott, majd sietve megkerülte Nasht,  és letérdelt Emma feje mellé, hogy ellenőrizze a pulzusát.  Még  többen  térdeltek  a  földre,  a  kezükkel  befogták  a  fülüket,  a  szájukat  eszelősen,  haszontalanul  mozgatva.  Tudomást  sem  vettek  a  ködben  elszórt  alakokról,  és  ez  láthatóan  kölcsönös  volt.  Egy  magas,  vékony  férfi  mindkét  kezével  eszeveszetten  hadonászott,  és  a  mögötte  állók elhátráltak. A szürke alakok mintha közelebb nyomakodtak volna, de  ezt  csak  távolról  fogtam  fel,  miközben  a  torkomból  egyre  áradt  a  sikoly,  olyan égetően, mintha borotvapengék hasítanának a húsomba.  Majd  a  tekintetem  visszavándorolt  Emma  lelkére,  amely  vadul  vonaglani és hánykolódni kezdett. Egyik füstszerű nyúlványa a tornaterem  széle  felé  kezdett  szállni,  mintha  abba  az  irányba  próbálna  elvergődni,  miközben a többi része maga köré csavarodott, úgy süllyedve Emma teste  felé, mint egy esőcsepp súlyosabbik vége.  Én  megbabonázva  pillantottam  Nashre,  akinek  verejték csorgott  végig  az arcán. A szeme nyitva volt, de a semmibe meredt, a keze pedig a vasalt  vászonnadrágját markolászta.  Míg  őt  figyeltem,  a  lélek  még  egy  kicsivel  lejjebb  ereszkedett,  mintha  felturbózták volna a gravitációt Emma teste felett.  226. 

Emberek  nyüzsögtek  körülöttünk  engem  bámulva,  kiabáltak,  hogy  ne  nyomjam el a hangjukat. Emberi kezek érintették a karomat, rángatták a  ruhámat,  egyesek  azért,  mert  vigasztalni  próbáltak  és  elhallgattatni  a  sikoltozásomat,  mások  el  akartak  húzni  onnan.  Furcsa,  színtelen  alakok  gyülekeztek  két‐három  fős  csoportokban,  merészen  bámulva,  és  olyan  szavakat  motyogva,  amelyeket  nem  hallottam,  és  valószínűleg  nem  is  értettem volna.  Emma lelke pedig lassan elindult a teste felé, csak az a füstös kis csápja  igyekezett  még  mindig  a  sarok  irányába.  Nash  már  majdnem  megtalálta  rajta  a  fogást.  De  ha  nem  tudja  gyorsan  elintézni,  akkor  túl  késő  lesz.  Hangom  máris  veszíteni  kezdett  az  erejéből,  a  torkom  lüktetett  a  fájdalomtól, a tüdőm égett a vágytól a friss oxigén után.  Majd  az  áttetsző  árnyék  végre  megtelepedett  Emma  teste  felett,  és  mintha  beleolvadt  volna.  Nem  egészen  egy  másodperc  alatt  teljesen  eltűnt benne.  Nash  erőteljesen  kifújta  a  levegőt,  és  pislogni  kezdett,  fél  ingujjával  a  verejtéket törölgetve a homlokáról. A hangom végül elfogyott, és a szám  éles csattanással csukódott össze, hangosan a hirtelen beállt csendben. És  minden  egyes  szürke  lény,  a  köd  utolsó  foszlánya  is  egyszerűen  eltűnt  egyetlen szempillantás alatt.  Pár  másodpercig  senki  nem  mozdult.  A  rajtam  lévő  kezek  megmerevedtek.  A  szemlélődök  földbe  gyökerezett  lábbal  álltak,  mintha  éreznék  a  különbséget,  noha  arról  láthatóan  fogalmuk  sem  volt,  mi  is  történt igazából, azon kívül, hogy én felhagytam a sikoltozással.  Tekintetem  Emmán  nyugodott  meg,  életjeleket  kerestem.  Emelkedő  mellkast,  verdeső  pulzust.  Még  egy  nedves,  taknyos  tüsszentésnek  is  örültem  volna.  De  több  rettenetes  másodpercig  nem  láttam  semmit,  és  meg voltam győződve arról, hogy kudarcot vallottunk. Valami rosszul sült  el.  A  láthatatlan  kaszás  túl  erős  volt.  Én  túl  gyenge.  Nash  nem  volt  edzésben.  Majd Emma levegőt vett. Én kis híján lemaradtam róla, mert nem egy  Oscar‐díjra  érdemes  levegővétel  volt.  Semmi  kapkodás,  zihálás,  semmi  227. 

fuldokló  köhögés  a  lelassult  tüdő  kitisztítása  végett.  Emma  egyszerűen  csak levegőt vett.  Fejem a kezembe hullott, és megeredtek a hálakönnyeim. Felnevettem,  de nem jött ki a számon semmi. Tényleg elment a hangom.  Emma  kinyitotta  a  szemét,  és  a  bűvölet  megtört.  Valaki  levegő  után  kezdett  kapkodni  a  tömegben,  és  hirtelen  mindenki  mozgásba  lendült,  közelebb  hajolt,  a  szomszédaival  kezdett  sugdolózni,  reszkető  kezével  eltakarta eltátott száját.  Emma felpislogott rám, a homloka ráncba szaladt a csodálkozástól.  ‐ Miért vagyok... a padlón?  Kinyitottam  a  számat,  hogy  válaszoljak,  de  a  fájdalom  a  torkomban  emlékeztetett,  hogy  elment  a  hangom.  Nash  szélsőséges,  túláradó  diadalittassággal rám mosolygott, és már válaszolt is helyettem.  ‐ Nincs semmi bajod. Azt hiszem, elájultál.  ‐ Nem volt pulzusa. ‐ A kerekded nő felegyenesedett Emma mellől, az  arcát pír öntötte el az értetlenségtől. ‐ Ez a lány... ellenőriztem. Neki már  nem lenne szabad...  ‐  Elájult  ‐  jelentette  ki  Nash  határozottan.  ‐  Valószínűleg  beütötte  a  fejét,  amikor  elesett,  de  most  már  jól  van.  ‐  Bizonyítékul  odatartotta  a  kezét Emmának, majd felhúzta őt.  ‐  Nem  lett  volna  szabad  megmozdítanod!  ‐  szólt  rá  a  mellettem  álló  igazgatónő. ‐ Lehet, hogy eltörte valamijét.  ‐ Jól vagyok. ‐ Emma hangja csupa értetlenség volt. ‐ Semmim nem fáj.  Körülöttünk  egyre  hangosabbá  vált  a  csendes  zsongás,  ahogy  a  hírek  azokhoz  is  eljutottak,  akik  túl  messze  álltak,  hogy  láthassák  a  műsort. Az  elsuttogott  szavaktól,  hogy  "meghalt"  és  "nem  volt  pulzusa"  ideges  lettem,  de  amikor  Nash  átnyúlt  Emma  ölén,  hogy  megfogja  a  kezem,  elmúlt az idegességem.  Amíg újabb sikoly nem törte meg az egyre higgadtabb légkört. 

228. 

Fejek  fordultak  arra,  és  az  emberek  levegő  után  kapkodtak.  Emma  és  Nash  elszörnyedve  meredtek  át  a  vállam  felett,  én  pedig  megfordultam,  hogy  kövessem  a  pillantásukat.  A  tömeg  ugyan  körbevett  minket,  de  az  emberek  közötti  réseken  eleget  láttam  ahhoz,  hogy  összerakjam,  mi  történhetett.  Valaki más esett áldozatul.  Nem  láttam,  hogy  kicsoda,  mert  valaki  már  fölé  is  hajolt,  hogy  újraélessze.  De  az  egyenes  szabású,  fekete  szoknyából  és  a  karcsú,  sima  vádliból  tudtam,  hogy  egy  lány  az,  és  az  eddigiekből  azt  is  kikövetkeztettem, hogy fiatal lehet és gyönyörű.  Nash  keze  szorosabban  markolta  az  enyémet,  és  felpillantva  láttam,  hogy  az  ő  arca  és  éppen  olyan  feszült  a  sajnálattól,  mint  az  enyém  lehetett.  Megcselekedtük  azt,  amire  gondolnunk  sem  lett  volna  szabad.  Megmentettük  Emmát  valaki  másnak  az  élete  árán.  Nem  a  miénken  ‐  hanem egy ártatlan, kívülálló lányén.  Én felvontam a szemöldökömet, szótlanul érdeklődve, hogy hajlandó‐e  ismét megpróbálni. Ő komoran bólintott, de úgy tűnt, mintha nem lenne  igazán meggyőződve arról, hogy sikerülni fog. És az elmém hátuljában ott  lebegett  a  tragikus  bizonyosság:  ha  megmentünk  még  valakit,  akkor  a  kaszás  egyszerűen  ismét  lecsap  majd.  Majd  megint.  És  megint.  Vagy  kettőnk közül viszi el valamelyikünket. Akárhogy is, nem engedhetjük meg  magunknak, hogy belemenjünk a játszmájába.  De nem hagyhattam, hogy még valaki meghaljon ok nélkül.  Kinyitottam  a  számat,  hogy  felsikoltsak  ‐  de  nem  jött  ki  rajta  semmi.  Megfeledkeztem arról, hogy elment a hangom, és ezúttal késztetést sem  éreztem  a  sikoltozásra.  Nem  pánikoltam.  Nem  kaparta  újabb  fájdalom  a  torkomat.  Elszörnyedve pillantottam Nashre tanácsért.  ‐  Ha  nem  tudsz  énekelni,  akkor  már  elment  ‐  súgta  oda.  ‐  Amikor  a  kaszás megszerzi a lelket, elmúlik a késztetés. 

229. 

Ezért  fejeződött  be  a  dalom  Meredithért,  amint  meghalt.  Az  ő  lelkét  nem sikerült elkapnunk.  Lesújtottságomban csak nézni tudtam: az emberek a halott lány körül  sürögtek,  hogy  lássanak,  hogy  megértsék,  mi  történt.  És  a  zűrzavar  közepén az egyik nézelődő elkapta a tekintetemet. Mert az a nő igazából  nem is nézelődött. Miközben mindenki más a tornaterem padlóján fekvő  lányra figyelt, akinek fél karja átlógott a büntető vonalán, ez a nő a hátsó  sarokban állt... és engem nézett.  Nem  mozdult,  sőt,  kísértetiesen  dermedten  állt  a  minket  körülvevő  nyüzsgésben.  Lassan,  bizalmaskodva  rám  mosolygott,  mintha  közös  titkunk lenne. És volt is. Ő volt a kaszás.  ‐  Nash...  ‐  krákogtam,  miközben  Nash  keze  után  tapogatóztam,  mert  nem  szívesen  vettem  volna  le  a  szemem  a  furcsán  mozdulatlan  nőről.  ‐  Látom  őt.  ‐  De  alig  mondtam  ki  az  utolsó  szót,  a  nő  eltűnt.  Egy  szempillantás alatt megszűnt ott lenni, éppen olyan némán és váratlanul,  mint Tod, és ezt a zűrzavarban láthatóan senki nem vette észre.  Elöntött a csalódottság és a düh, hogy belülről perzseljen fel. A kaszás  szórakozik velünk.  Tisztában voltunk a lehetséges következményekkel, de mégis vállaltuk  a kockázatot, és most valaki meghalt, hogy megfizesse a döntésünk árát. A  kaszás  pedig  végig  tudta,  hogy  képtelenek  leszünk  megakadályozni  bármiben.  És  az  volt  a  legrosszabb,  hogy  amikor  Emmára  pillantottam,  akinek  fogalma sem volt, mibe került az élete, nem bántam a döntésemet.  Kicsit sem.   

 

230. 

  

17 A következő pár percben információfoszlányok szűrődtek vissza hozzánk a  tömegen  keresztül,  amely  immár  szerencsére  a  terem  másik  végébe  összpontosított. A lány harmadéves volt. Egy szurkolólány, akit Julie Duke‐ nak  hívtak.  Ismerősen  csengett  a  neve,  és  az  arcát  is  fel  tudtam  idézni  homályosan. Csinos, sokak által kedvelt lány volt, aki, ha jól emlékeztem,  barátságosabb  és  elfogadóbb  benyomást  keltett  a  többi  pomponlengetőnél.  Amikor  Julie‐n  percekkel  az  összeesése  után  sem  találtak  pulzust,  a  felnőttek szinte egy emberként kezdték az ajtó felé terelni a diákokat. Mi  ketten  Nashsel  maradhattunk,  mert  mi  vittük  haza  Emmát,  és  a  tanárok  nem  engedték  őt  haza,  amíg  az  orvosi  ügyelet  meg  nem  vizsgálta.  De  persze  Julie  volt  a  fontosabb,  úgyhogy  amikor  a  mentősök  megérkeztek,  az  igazgatónő  egyenesen  a  körülötte  csoportosuló  emberekhez  vezette  őket.  De már túl késő volt. Még ha nem is tudtam volna ezt eleve, az orvosok  testtartása,  a  minden  sietségtől  mentes  tevékenykedése  önmagában  is  elárulta  volna,  amíg  végül  egy  letakart  hordágyon  ki  nem  gurították  a  lányt. Majd magányos mentős sétált vissza hozzánk fekete nadrágban és  vasalt  egyeningben,  kezében  elsősegélydobozzal.  Alaposan  megvizsgálta  Emmát, de nem talált semmit, ami az ájulását okozhatta. Emma pulzusa,  vérnyomása  és  légzése  rendben  volt.  A  bőre  piros  volt  és  egészséges,  a  pupillája reagált, a reflexei pedig... reflexeltek.  A  mentősök  arra  a  következtetésre  jutottak,  hogy  Emma  egyszerűen  csak  elájult,  de  azt  mondták,  be  kellene  mennie  a  kórházba  alaposabb  kivizsgálásra  is,  biztonság  esetére.  Emma  próbált  nemet  mondani,  de  az  igazgatónő  megvétózta  a  döntését,  és  felhívta  Ms.  Marshallt,  aki  azt  mondta a lányának, hogy a kórházban várja.  231. 

Miután meggyőződtem arról, hogy lesz, aki hazaviszi Sophie‐t, Nashsel  követtük  a  mentőt  a  kórházba,  ahol  az  ügyeletes  ápoló  egy  kicsi,  világos  szobában helyezte el Emmát, hogy ott várja meg a vizsgálatot. És az anyját  is. Amint az ápoló elment, és becsukta maga mögött az ajtót, Emma felénk  fordult; arcán a félelem és az értetlenség keveréke tükröződött.  ‐  Mi  történt?  ‐  követelt  magyarázatot,  ügyet  sem  vetve  a  párnákra,  hanem egyenesen felülve a kórházi ágyon, jóga stílusban keresztbe téve a  lábát. ‐ Az igazat.  Nashre  pillantottam,  aki  gumikesztyűt  rángatott  ki  egy  falra  rögzített  dobozból,  de  ő  csak  megvonta  a  vállát,  Emma  felé  biccentett,  egyértelműen engedélyt adva, hogy tájékoztassam.  ‐  Izé...  ‐  krákogtam,  bizonytalanul  abban,  hogy  mennyit  mondhatok.  Vagy  hogy  hogyan  fogalmazzam  meg.  Vagy  hogy  nem  fog‐e  elcsuklani  a  még mindig rekedtes hangom. ‐ Meghaltál.  ‐ Meghaltam? ‐ nőtt nagyra és kerekedett el Emma szeme. Bármire is  számított, én nem azt mondtam.  Habozva bólintottam.  ‐ Meghaltál, mi pedig visszahoztunk.  Emma nagyot nyelt rólam Nashre pillantva, aki éppen felfújni próbálta  az eldobható kesztyűt, majd vissza.  ‐  Ti  hoztatok  vissza?  Úgy  érted,  mesterségesen  lélegeztettetek,  vagy  ilyesmi?  ‐  Emma  karja  elernyedt  a  megkönnyebbüléstől,  válla  pedig  beesett.  Láthatóan  valami...  bizarrabbra  számított.  Felmerült  bennem,  hogy egyszerűen csak bólintsak, de senki más nem támasztotta volna alá a  történetemet.  Az  igazságot  kellett  elmondanunk  Emmának...  vagy  legalább annak egy változatát.  ‐  Nem  egészen  ‐  halt  el  a  hangom,  és  fél  szemöldökömet  felhúztam  Nash felé, némán kérve, hogy segítsen ki.  Nash  felsóhajtott,  kiengedte  a  levegőt  a  kesztyűből,  majd  visszaereszkedett Emma ágyának szélére. Én elé ültem, és a mellkasának 

232. 

dőltem.  Alig  szakítottam  meg  vele  a  fizikai  kontaktust,  mióta  Emma  lelkéért énekeltem, és nem is szándékoztam ilyet tenni a közeljövőben.  ‐  Rendben,  elmondjuk  neked,  hogy  miről  van  szó...  ‐  De  kezének  szorításából tudtam, hogy nem fog mindent elmondani Emmának, és azt  sem akarja, hogy én mindent elmondjak. ‐ Viszont előtte meg kell ígérned,  hogy nem adod tovább senki másnak. Senkinek. Soha. Még akkor sem, ha  még  kilencven  évig  élsz,  és  nagyon  szeretnéd  kiönteni  a  lelked  a  halálos  ágyadon.  Emma elvigyorodott, és a szemét forgatta.  ‐  Igen,  persze,  majd  pont  rólatok  fogok  gondolkozni  százhat  évesen,  miközben az utolsókat rúgom.  Nash felnevetett, és átölelte a derekamat. Én éreztem, hogy a szíve a  hátamon  zakatol.  Amikor  megszólalt,  lehelete  felborzolta  a  hajamat  a  fülem  felett,  lágyan  és  megnyugtatóan,  noha  tudtam,  hogy  ezt  részben  Emmának csinálja. A biztonság kedvéért.  ‐  Szóval,  megígéred?  ‐  kérdezte,  Emma  pedig  bólintott.  ‐  Emlékszel,  hogy  Kaylee  megérzi,  amikor  valaki  meg  fog  halni?  ‐  Emma  ismét  bólintott;  elkeskenyülő  szemeiben  új  keletű  kíváncsiság  csillogott,  olyan  félelemmel  átitatva,  amelyet  valószínűleg  nem  szeretett  volna  előttünk  kimutatni.  ‐  Nos,  néha,  bizonyos  körülmények  között...  fel  is  tud  támasztani embereket.  ‐  Nash  segítségével  ‐  tettem  hozzá  rekedtesen,  majd  rögtön  azon  gondolkoztam, Nash vajon nem akarta‐e titokban tartani a saját szerepét.  De megcsókolta a tarkómat, hogy tudassa, semmi baj.  ‐ Igen, az én segítségemmel ‐ fonta ujjait az ölemben heverő kezemre. ‐  Mi  ketten  együtt...  ébresztettünk  fel  téged.  Most  már  nem  lesz  bajod.  Nincs  semmi  egészségügyi  problémád  az  égvilágon,  és  az  orvosok  valószínűleg  arra  jutnak  majd,  hogy  a  stressztől,  a  gyásztól  vagy  valami  ilyesmitől ájultál el. Ahogy a mentősök is mondták.  Emma  majdnem  egy  percig  némán  ült,  és  próbálta  feldolgozni  a  hallottakat. Attól tartottam, hogy még Nash óvatos Befolyása ellenére is ki  fog borulni, vagy kinevet minket. De csak pislogott és a fejét rázta.  233. 

‐ Meghaltam? ‐ kérdezte ismét. ‐ Ti pedig visszahoztatok. Tudtam, hogy  a  fejemen  kellene  hordanom  azt  a  kis  digitális  egészségmérőt,  hogy  tisztában legyek vele, mikor adom be a kulcsot.  Megkönnyebbülten  elmosolyodtam,  hogy  Emma  látja  a  helyzet  humorát,  Nash  pedig  hangosan  felnevetett,  amitől  a  teste  remegni  kezdett a hátamon.  ‐  Nos,  némi  szerencsével  végtelen  mennyiségű  egészséggel  áldottunk  meg ‐ felelte.  Emma  egy  pillanatra  visszamosolygott  rá,  majd  ismét  elkomorult  az  arca. ‐ Velem is az volt, mint a többiekkel? Egyszerűen összeestem?  ‐ Aha. ‐ Nagyon nem szívesen beszéltem neki a saját haláláról. ‐ Mondat  közepén.  ‐ Miért?  ‐  Nem  tudjuk  ‐  jelentette  ki  Nash,  mielőtt  felelhettem  volna.  Ráhagytam, mert gyakorlatilag tényleg ez volt az igazság, még ha nem is a  teljes  igazság.  És  mert  nem  akartam,  hogy  Emma  bármi  olyasmibe  keveredjen,  aminek  köze  van  egy  pszichotikus,  különösen  halálos  női  kaszáshoz.  Emma elgondolkozott, közben ujjai a fehér kórházi lepedőt simogatták.  Keze  az  ágy  távirányítójának  ütközött,  megfogta,  és  egy  pillanatra  a  gombokra nézett, mielőtt ismét elkapta a tekintetem.  ‐ Hogyan csináltátok?  ‐  Ez...  bonyolult.  ‐  A  megfelelő  szavakat  kerestem,  de  nem  találtam  őket.  ‐  Nem  tudom,  hogyan  magyarázhatnám  el,  és  ez  nem  is  fontos  igazán. ‐ Legalábbis Emma szempontjából. ‐ Az a fontos, hogy jól vagy.  Emma  megnyomott  egy  gombot  a  távirányítón,  mire  az  ágy  fejrésze  több centiméterrel megemelkedett alatta. ‐ Szóval, mi történt Julie‐val?  Rettegtem  ettől  a  kérdéstől.  Az  ölembe  pillantottam,  ahol  az  ujjaim  görcsösen  egymásba  csomózódtak.  Majd  Nashre  emeltem  a  tekintetem,  abban  reménykedve,  ő  jobban,  kevésbé  sokkolóan  is  meg  tudja  fogalmazni a választ annál, hogy "miattad halt meg".  234. 

De úgy tűnt, tévedtem.  ‐  Megmentettük  az  életedet,  és  ismét  megtennénk,  ha  szükség  lenne  rá.  De  a  halál  bizonyos  értelemben  éppen  olyan,  mint  az  élet,  Em.  Mindennek megvan az ára.  ‐  Az  ára?  ‐  Emma  arca megrándult,  keze  pedig a  távirányítóra  szorult.  Az  ágy  leereszkedett  alatta,  de  ő  szinte  észre  sem  vette.  ‐  Megöltétek  Julie‐t, hogy megmentsetek?  ‐  Nem!  ‐  Felé  nyúltam,  de  ő  rémülten  hőkölt  hátra  a  párnái  közé.  ‐  Semmi  közünk  nem  volt  Julie  halálához!  De  amikor  téged  visszahoztunk,  egyfajta vákuum jött létre, amelyet valakinek be kellett töltenie. ‐ Ez nem  volt teljesen igaz. De azt nem magyarázhattam el, hogy az életének milyen  ára  van,  anélkül,  hogy  ne  mesélnék  a  lúdvércekről  és  a  kaszásokról,  és  egyéb olyan sötét dolgokról, amelyeket magam sem értettem még.  Emma kicsit elernyedt, de nem jött hozzánk közelebb.  ‐ És ezt tudtátok, amikor megmentettetek? ‐ kérdezte. Meglepődtem,  milyen lényeglátóak a kérdései. Emmából valószínűleg sokkal jobb lúdvérc  lenne, mint amilyen én vagyok.  Nash megköszörülte mögöttem a torkát, készen arra, hogy megfeleljen  a kérdésre.  ‐  Tisztában  voltunk  azzal,  hogy  fennáll  ez  a  lehetőség.  De  a  te  eseted  bizonyos  értelemben  kivétel  volt,  úgyhogy  abban  reménykedtünk,  nem  fog bekövetkezni. Arról pedig fogalmunk sem volt, ki megy el helyetted.  Emma összevonta a szemöldökét.  ‐ Szóval az ő halálát nem érezted meg?  ‐ Nem, én... ‐ Nem éreztem meg. Ez eszembe sem jutott, amíg Emma rá  nem  kérdezett.  ‐  Miért  nem  éreztem  meg  Julie‐t?  ‐  kérdeztem  Nashtől  hátrafordulva.  ‐ Mert az ő halálának oka... ‐ mármint a kaszás döntése, hogy megöli ‐  ... nem létezett, amíg vissza nem hoztuk Emmát. Ami azt bizonyítja, hogy  neki sem kellett volna meghalnia. 

235. 

‐  Nem  kellett  volna  meghalnia?  ‐  ölelte  Emma  a  mellkasára  a  kórházi  párnát.  ‐  Nem.  ‐  Én  belesimultam  Nash  ölelésébe,  és  azonnal  bűntudatom  támadt,  mert  Emma  az  imént  halt  meg,  mégsem  akadt  senki,  akihez  odabújhatott volna. Úgyhogy ismét kiegyenesedtem, de arra nem bírtam  rávenni magam, hogy elengedjem Nash kezét.  ‐  Valami  nincs  rendben.  Próbáljuk  kideríteni,  hogy  mi  lehet  az,  de  azt  sem tudjuk biztosan, hol kezdjük.  ‐ Nekem meg kellett volna halnom? ‐ fúródott belém Emma tekintete.  Még  soha  nem  láttam  a  legjobb  barátnőmet  ennyire  sebezhetőnek  és  ijedtnek. Nash határozottan rázta a fejét látómezőm peremén.  ‐ Ezért hoztunk téged vissza. Bárcsak Julie‐nak is tudtunk volna segíteni.  Emma összevonta a szemöldökét.  ‐ És miért nem tudtatok?  ‐ Mi... nem voltunk elég gyorsak ‐ fintorogtam csalódottan és zavartan;  a saját kudarcom felett érzett haragom miatt görcsbe rándult a gyomrom.  ‐ Másrészt meg kábé mindent elhasználtunk rád.  ‐  Mit  akarsz  ezzel  mondani...  ‐  Mielőtt  Emma  befejezhette  volna  a  kérdést,  kinyílt  az  ajtó,  és  középkorú,  kórházi  ruhás  nő  lépett  be  rajta  fehér  köpenyben.  Csipeszes  írótábla  volt  nála,  mögötte  pedig  a  nagyon  kivörösödött Ms. Marshall érkezett.  ‐ Emma, úgy értesültem, hogy ez a nő a hozzátartozód...? ‐ Az orvos a  hóna  alá  dugta  a  táblát,  Ms.  Marshall  pedig  odarontott  mellette  az  ágyhoz, ahol ölelésével majdnem megfojtotta legkisebb lányát.  Az ágy hirtelen megrándult alattunk, és Nashsel ijedten felugrottunk a  matracról.  ‐ Elnézést ‐ ásta ki Emma a távirányítót a lába alól, ahova az beesett.  ‐  Izé,  nekünk  mennünk  kell  ‐  kezdtem  az  ajtó  felé  hátrálni.  ‐  Az  apám  ma este érkezik, és nagyon fontos, hogy beszélhessek vele. 

236. 

‐  Hazajön  az  apád?  ‐  Emma,  továbbra  is  a  szoros  ölelés  rabságában,  félretolta az anyja egyik tincsét, hogy lásson engem, én pedig bólintottam.  ‐ Holnap hívlak. Rendben?  Emma összevonta a szemöldökét, miközben anyja az ágyra telepedett,  de bólintott, amikor az orvos kitárta előttünk az ajtót. Rendbe fog jönni.  Bármi is történjék, megmentettük az életét, legalábbis egyelőre. És némi  szerencsével  nagyon‐nagyon  sokáig  nem  akad  meg  rajta  másik  kaszás  szeme.  Ms.  Marshall  integetett,  miközben  becsukódott  előttünk  az  ajtó;  az  utolsó,  amit  hallottam,  Emma  erősködése  volt,  hogy  telefonált  volna,  ha  nála lett volna a telefonja.  Lépteink  csattogtak  a  kopott  linóleumon,  ahogy  elhaladtunk  az  ápolónői pult mellett, a baleseti osztály várójába vezető súlyos dupla ajtó  felé. Még csak délután négy óra volt, és én máris teljesen kimerültem. És a  torkom viszketése emlékeztetett, hogy a hangom, akár egy kecskebékáé.  Alig  végeztem  ezzel  a  gondolattal,  amikor  ismerős  hang  szólított  a  nevemen  a  mögöttünk  húzódó  széles,  fehér  folyosóról.  Menet  közben  mozdulatlanná  dermedtem,  de  Nash  csak  akkor  állt  meg,  amikor  észrevette, hogy megtorpantam.  ‐  Úgy  gondoltam,  jólesne  valami  meleg  a  torkodnak.  Nagyon  úgy  hangzik, mintha ma kimerítetted volna.  Megfordulva  Todot  láttam  magam  előtt  a  kezében  gőzölgő  papírpohárral, a másik kezét egy üres intravénás állvány köré fonva. Nash  megfeszült mellettem.  ‐ Mi a baj? ‐ kérdezte. De nem Todot nézte, hanem engem.  Mindkét  szemöldökömet  felvonva  pillantottam  a  kaszásra.  Tod  megvonta a vállát, majd elvigyorodott.  ‐  Ő  nem  lát  engem.  És  nem  is  hall,  amennyiben  nem  akarom.  ‐  Majd  Nash felé fordult, és én megértettem, hogy bármit is fog most mondani,  azt  Nash  is  hallja  majd.  ‐  És  amíg  bocsánatot  nem  kér  tőlem,  te  és  én  nélküle fogunk beszélgetni.  237. 

Nash  mozdulatlanná  merevedett,  és  követte  a  tekintetemet  az  általa  minden bizonnyal üresnek látott folyosóra.  ‐ Menj a fenébe, Tod ‐ suttogta mérgesen. ‐ Hagyd őt békén.  Tod úgy vigyorgott, mintha valami belső viccen tenné.  ‐ Hozzá sem értem.  Nash  a  fogát  csikorgatta,  de  én  csak  a  szememet  forgattam,  és  megszólaltam,  mielőtt  valami  olyat  mondana,  amit  mindannyian  megbánunk.  ‐  Ez  nevetséges.  Nash,  viselkedj  rendesen.  Tod,  te  pedig  mutasd  meg  magad. Vagy mindkettőtöket itthagylak.  Nash nem válaszolt, de sikerült elernyesztenie az állkapcsát. Pontosan  tudtam,  mikor  fedi  fel  magát  előtte  Tod,  mert  Nash  a  tekintetét  összehúzva bámulta a kaszás arcát.  ‐ Mit keresel itt?  ‐  Én  itt  dolgozom.  ‐  Tod  elengedte  az  intravénás  állványt,  és  előrelépett,  odanyújtva  nekem  a  gőzölgő  poharat.  Gondolkodás  nélkül  elvettem  ‐  tényleg  fájt  a  torkom,  és  jólesett  volna  valami  meleg.  A  fedő  keskeny  résén  szürcsölni  kezdtem,  és  meglepve  éreztem  a  gazdag,  édes  forró csokoládé ízét, icipici fahéjjal.  Hálás mosolyt vetettem Todra.  ‐ Imádom a kakaót.  Tod megvonta a vállát, és bő szárú farmerja zsebébe dugta a kezét, de  a szeme villanása elárulta, milyen elégedett.  ‐  Abban  nem  voltam  biztos,  hogy  a  kávét  szereted‐e,  de  a  csokoládé  elég esélyesnek tűnt.  Halk csikorgás ütötte meg a fülemet: Nash próbálta csonkokká őrölni a  fogait, a keze pedig megszorította az enyémet.  ‐ Menjünk, Kylee.  Bólintottam, majd bocsánatkérően megvontam a vállam Tod felé.  238. 

‐ Igen. Haza kellene mennem.  ‐ Hogy találkozz az apáddal? ‐ mosolyodott el a kaszás ravaszkásan, és  bármilyen  jó  pontot  is  szerzett  a  csokoládéval,  azonnal  el  is  veszítette,  amiért a magánügyeimbe ütötte az orrát.  ‐ Te nyomozol utánam?  A  folyosó  jobb  oldalán  ajtó  nyílt,  és  egy  kórházi  alkalmazott  lépett  ki  rajta, idős  férfit  tolva a  tolószékében.  Mindketten  csak  egy  másodpercre  pillantottak  ránk,  mielőtt  folytatták  útjukat  a  másik  irányba.  De  Tod  a  biztonság  kedvéért  lehalkította  a  hangját,  és  közelebb  lépett  hozzánk.  ‐  Nem nyomoztam. Hallgatóztam. Ide vagyok zárva napi tizenkét órában, és  nevetséges lenne, ha úgy tennék, mintha nem hallanék meg ezt‐azt.  ‐ Mit hallottál? ‐ követeltem magyarázatot.  Tod rólam Nashre pillantott, majd a nővérpultra a folyosó végén, a két  másik  folyosó  találkozásánál.  Utána  egy  csukott,  számozatlan  ajtó  felé  biccentett  a  bal  oldalon,  és  intett,  hogy  csatlakozzunk  hozzá.  Én  elindultam, Nash pedig vonakodva követett. Tod az ajtóban tett egy "csak  utánad" mozdulatot, de amikor megpróbáltam kinyitni, az ajtógomb nem  mozdult. ‐ Ez be van zárva.  ‐  Hoppá.  ‐  Tod  eltűnt;  egy  pillanattal  később  belülről  kinyílt  az  ajtó.  A  kaszás kicsi, sötét tárolóhelyiségben állt, amelyet gyógyszeres üvegekkel,  injekciós  tűkkel  és  különböző  gyógyászati  eszközökkel  megpakolt  polcok  vettek körbe.  Haboztam;  attól  tartottam,  hogy  valaki  bejön  és  rajtakap  minket.  Egy  kaszás szempillantás alatt meglóg, ha baj van, de a lúdvércek nem. Ekkor  viszont könnyed léptek nyikordultak az egyik folyosón felénk tartva, mire  Nash hirtelen belökött, és behúzta mögöttünk az ajtót.  Egy pillanatra sötét lett, utána hirtelen kattant valami, és fény ömlött  ránk a csupasz lámpakörtéből odafentről. Nash megtalálta a kapcsolót.  ‐  Oké,  ki  vele  ‐  csattant  fel.  ‐  Nem  akarok  Kaylee  apjának  magyarázkodni,  hogy  miért  kaptak  minket  rajta  egy  kórházi  raktárszobában, ami tele van receptköteles szerekkel.  239. 

‐  Ez  jogos.  ‐  Tod  fél  vállával  az  egyik  hátsó  fal  melletti  polcnak  támaszkodott, annyi helyet szorítva nekünk, amennyit csak tudott ‐ vagyis  nagyjából  harmincszor  harminc  centis  területet  fejenként.  ‐  Éppen  egy  fickóra  vártam,  akinek  szúrt  mellkasi  sebe  volt.  Rövid  és  egyszerű  lett  volna,  de  egy  pillanatra  ki  kellett  mennem,  hogy  vegyem  a  főnököm  hívását, és mire visszamentem, a doki háromszor újraélesztette. Tudjátok,  azokkal az elektromos tappancsokkal.  ‐ Szóval akkor életben hagytad? ‐ Nash majdnem annyira meglepettnek  tűnt, mint én voltam.  ‐  Izé...  nem.  ‐  Tod  összevonta  a  szemöldökét,  és  szőke  fürtjei  megcsillantak  az  ernyő  nélküli  körte  fényében.  ‐  Rajta  volt  a  listámon.  Mindegy;  amikor  végeztem  a  szúrt  sebessel,  kimentem  az  előtérbe  kávézni,  és  meghallottam,  miről  beszélgettek.  ‐  Tod  immár  csak  engem  nézett, ügyet sem vetett Nashre. ‐ Úgyhogy követtelek titeket a barátnőd  szobájába. Nagyon jó csaj.  ‐  Hagyd  békén...  őt  ‐  fejeztem  be  esetlenül,  mert  csak  az  utolsó  pillanatban jutott eszembe, hogy nem lenne bölcs kiadni a barátaim nevét  a halál ügynökeinek. Nem mintha a kaszás nem tudná maga is kideríteni.  És nem mintha a Halálnak nem lenne meg amúgy is Emma neve a délutáni  események után.  Tod a szemét forgatta.  ‐  Mit  képzelsz,  miféle  kaszás  vagyok?  És  egyébként  is,  miért  lenne  érdekem megölni?  ‐  Hagyd  őt  békén  ‐  csattant  fel  Nash.  ‐  Menjünk.  ‐  Megfordult,  megmarkolta a kilincset, és olyan sebességgel csapta ki az ajtót, hogy ha  bárki  arrafelé  néz  a  nővérpulttól,  akkor  biztosan  lebukunk.  Meglepetten  siettem  utána,  és  alig  hallottam,  hogy  a  raktárhelyiség  ajtaja  becsukódik  mögöttem.  Már  majdnem  a  dupla  ajtónál  jártunk,  amikor  Tod  ismét  megszólalt:  ‐ A telefon nem érdekel benneteket? ‐ Tod csak suttogott, de a hangja  valahogy úgy terjedt, mintha egy centiről mondta volna. 

240. 

Megtorpantam,  és  Nasht  is  hirtelen  megállásra  kényszerítettem.  Ő  értetlenül  pillantott  rám,  majd  egyre  ingerültebben;  belém  hasított  a  rádöbbenés,  hogy  megint  nem  hallotta  Todot  ‐  és  hogy  nekem  sem  lett  volna  szabad  hallanom.  A  kaszás  legalább  hat  méterre  volt  tőlünk,  még  mindig a kamránál.  ‐ A főnököd hívása? ‐ suttogtam kísérletképpen, hogy Tod vajon hall‐e  engem.  A kaszás önelégült mosollyal bólintott.  ‐ Mit mondott? ‐ mordult fel Nash halkan és mérgesen.  ‐  Gyere.  ‐  Gyorsan  körülnéztem,  hogy  meggyőződjem,  egyik  ápolónő  sem  minket  néz,  és  szinte  végigrángattam  Nasht  a  folyosón,  vissza  a  kamrába Tod mögött. ‐ Miért kellene, hogy érdekeljenek a kommunikációs  szokásaitok  a  főnököddel?  ‐  érdeklődtem  hangosan,  hogy  Nasht  is  bevonjam a beszélgetésbe.  ‐  Mert  neki  van  egy  elmélete  a  listán  kívüli  kaszálásokról  ‐  nőtt  szélesebbre  Tod  mosolya,  miközben  tulajdonosa  a  bal  oldali  polcnak  támaszkodott, és apró gödröcske jelent meg arca jobb oldalán a fenti erős  fényben. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?  ‐ Milyen elmélete? ‐ kérdezte Nash. Nagyon úgy tűnt, hogy ismét hallja  Todot.  ‐ Mindennek ára van. Ezt mostanra már tudnotok kellene.  ‐  Rendben  ‐  fújtattam,  és  ügyet  sem  vetettem  Nash  erősebbé  váló  szorítására.  ‐  Áruld  el  nekünk,  amit  tudsz,  és  mi  is  elmondjuk,  amit  mi  tudunk.  Tod  felnevetett,  levett  egy  műanyag  ágytálat  a  polcról,  és  úgy  kukucskált bele, mintha arra számítana, nyuszi ugrik elő belőle.  ‐ Blöffölsz. Ti semmit nem tudtok.  ‐  Láttuk  a  kaszást,  amikor  Emma  meghalt  ‐  feleltem.  Tod  mosolya  azonnal eltűnt. Visszadobta az ágytálat a polcra, és tudtam, hogy sikerült  felkeltenem az érdeklődését. ‐ Úgyhogy mondd csak. 

241. 

‐  Nagyon  remélem,  hogy  igazat  beszéltek  ‐  rebbent  Tod  tekintete  hol  Nashre, hol rám.  ‐ Már mondtam neked, hogy Kaylee nem hazudik ‐ felelte neki Nash, és  nem  tudtam  nem  észrevenni,  hogy  önmagát  nem  foglalta  bele  a  kijelentésébe.  Tod  habozott  pár  pillanatig,  mintha  átgondolná  a  dolgot.  Majd  bólintott.  ‐ A főnököm nagyon öreg kaszás, akit Levinek hívnak. Már elég régóta  űzi az ipart. Úgy százötven éve. ‐ Tod összefonta a karját a mellkasán, és  kényelmesebben elhelyezkedett a polcokkal teli hátsó fal előtt. ‐ Levi azt  mesélte,  hogy  egyszer  történt  már  ilyesmi,  amikor  belőle  kaszás  lett.  Akkoriban  még  minden  sokkal  kevésbé  szervezett  volt,  és  mire  rájöttek,  hogy  valaki  listán  kívüli  lelkeket  visz  el...  akkoriban  az  egészet  kézzel  vezették  papíron,  el  tudjátok  ezt  képzelni...  addigra  már  hat  lelket  elveszítettek a körzetéből.  ‐ Komolyan beszélsz? ‐ Nash átkarolta a derekamat, én pedig hagytam,  hogy magához húzzon. ‐ Vagy csak azért találtad ezt ki, hogy felvágj Kaylee  előtt?  Tod  sötét  pillantást  vetett  Nashre,  de  én  úgy  gondoltam,  jogos  a  kérdés.  ‐ Minden szavam egyenesen Levitől származik. Ha nekem nem hisztek,  kérdezzétek meg őt.  Nash megmerevedett, és valami olyasmit motyogott, hogy erre igazán  nincs szükség.  ‐  Szóval,  miért  haltak  meg?  ‐  kérdeztem,  hogy  visszatereljem  a  beszélgetést a lényegre.  A  kaszás  pillantása  ismét  rajtam  állapodott  meg,  hangja  az  összeesküvők bizalmasságával elhalkult, kék szeme ragyogott.  ‐ A lelkük orvvadászat áldozatául esett. 

242. 

‐  Orvvadászok?  ‐  fordultam  meg,  hogy  fél  szemöldökömet  felvonva  Nashre pillantsak, de ő csak megvonta a vállát, és a szája kemény vonalba  szaladt. ‐ Miért akarna bárki lelket lopni?  ‐  Jó  kérdés  ‐  babrált  Tod  egy  doboz  eldobható  hőmérőhuzatot.  Szélesebbé vált a mosolya, amiről az jutott eszembe, ahogy a moziba járók  megkönnyebbülnek  néha  a  gyilkossági  jeleneteknél,  annak  biztos  tudatában, hogy művért és filmtrükköket látnak. ‐ Ebben a világban nincs  sok  haszna  egy  levágott  léleknek...  ‐  hagyta  a  kaszás  a  levegőben  lógva  utolsó  szavait,  mire  a  gyomrom  mélyét  valami  rossz  érzés  rántotta  görcsbe.  ‐  De  az  Alvilágban  igen?  ‐  fejeztem  be  helyette  a  mondatot.  Tod  bólintott; láthatóan örült, hogy már nem olyan zöld a fülem.  ‐  A  lélek  ritka  kincs  a  mélyebb  rétegekben.  Valahol  a  csemege  és  a  luxuscikk között tartják számon. Nagyon nagy rá a kereslet, és időről időre  eltűnik egy‐egy szállítmány útközben.  ‐  Egy  lélekszállítmány?  ‐  Már  a  gondolatra  is  rettegés  futott  végig  rajtam. ‐ Útközben honnan? És hova?  Miközben  Nash  válaszolt,  egyszerre  tűnt  önelégültnek,  amiért  tudja  a  választ, és ingerültnek, amiért meg kell mondania.  ‐ Innen oda... ahol újrahasznosítják őket.  ‐ Reinkarnálják?  ‐ Aha. ‐ Tod jobban kihúzta magát, és beverte a fejét egy felső polcba,  majd  dörzsölni  kezdte,  miközben  beszélt.  ‐  De  egy‐egy  szállítmány  néha  nem ér oda, úgyhogy a lelkek nem jutnak tovább. Ezeket újakkal pótolják.  Ez az egyik oka, hogy az ember időnként vadonatúj lelkekkel fut össze.  Emlékeztettem  magam,  hogy  ne  felejtsem  majd  el  megkérdezni,  honnan lehet felismerni egy vadonatúj lelket.  ‐ Szóval ezek a leorvvadászott lelkek az Alvilágba mennek? ‐ kérdeztem,  megpróbálva  a  felszínen  maradni  az  új  információk  folyamában.  ‐  Úgy  érted,  Mereditht,  Julie‐t  és  a  többieket  valami  másik  világból  származó  szörnyeteg  ölte  meg,  hogy  desszertként  elfogyaszthassa  a  lelküket?  ‐  243. 

Megszédültem,  úgyhogy  elkaptam  egy  vállmagasságú  polcot,  hogy  visszanyerjem az egyensúlyomat. Nem egészen voltam képes felfogni azt,  amit egy pillanattal korábban mondtam.  ‐  Levinek  ez  az  elmélete.  ‐  Tod  felkapott  egy  tekercs  steril  gézt,  a  levegőbe dobta, majd elkapta. ‐ Azt mondta, amikor utoljára ilyen történt,  akkor egy pokolfajzatot fizettek ki a lelkekkel.  Kezem  szorosabban  markolta  a  polcot,  és  egy  kiálló  csavar  elvágta  a  kezem, de alig vettem észre, mert a sötét rettegés sűrű ködként kavargott  körülöttem.  ‐ Pokolfajzatot?  Nash kifújta a levegőt.  ‐  Egy  ember  démonnak  nevezné,  de  ez  nem  egészen  pontos,  mert  azoknak  semmi  közük  semmilyen  valláshoz.  A  fájdalomból  és  a  káoszból  táplálkoznak. De nem képesek elhagyni az alvilágot.  ‐  Rendben...  ‐  Nekilódult  a  pulzusom,  és  felvillant  bennem  a  sötét  alakok  képe,  akiket  Emma  dala  közben  láttam.  Azok  vajon  pokolfajzatok  voltak?  ‐ Mit fizettek ki velük?  A kaszás megvonta a vállát.  ‐ Bármi lehetett. Időnként köttetnek alkuk. Persze csak pult alatt. Majd  Levi  elintézi,  amint  megtalálja  azt  a  kaszást,  aki  ezért  felel.  ‐  Tod  még  egyszer elkapta a gézt, majd megvonta a vállát, láthatóan mindent átadva  számunkra, amit tudott. Ami több volt annál, mint amire számítottam.  ‐ Szóval... mi is van ezzel a kaszással, akit láttatok?  ‐  Mondd  meg  Levinek,  hogy  egy  nőt  keressen.  ‐  Közelebb  húzódtam  Nashhez,  és  véletlenül  beleütköztem  egy  polcba.  Több  doboz  orvosi  cső  zuhant le és ontotta a földre műanyag gilisztákhoz hasonlatos tartalmát.  ‐ Egy nőt? ‐ Tod szeme tágra nyílt, én pedig bólintottam.  ‐  Magas  volt  és  vékony,  hullámos,  barna  hajjal  ‐  mondta  Nash.  ‐  Ismerősen hangzik?  244. 

Tod megrázta a fejét.  ‐  De  Levi  minden  kaszást  ismer  az  államban.  Majd  ő  elintézi.  ‐  Ezután  habozott  kicsit,  mintha  nem  lenne  biztos  abban,  kimondja‐e  vagy  ne  a  következő  információt.  ‐  De  ő  úgy  gondolja,  a  ti  lelketeket  is  le  fogják  vadászni, még mielőtt sikerülne elrendeznie az ügyet.  ‐ Te is így gondolod? ‐ Nem voltam biztos abban, miért számít nekem  Tod véleménye, de számított.  Tod  megvonta  a  vállát,  kezével  a  labdahelyettesítőjét  piszkálta.  ‐  Szerintem  ez  elég  valószínű  lehetőség.  Különösen,  ha  továbbra  is  húzogatjátok a tigris bajszát.  ‐  Nem  volt  más  lehetőségünk.  ‐  Lehajoltam,  hogy  felszedjem  a  levert  dobozokat. ‐ A tigris a legjobb barátnőmet akarta megenni.  ‐  Te  azért  nem  vagy  semmi,  Kaylee  Cavanaugh  ‐  suttogta  Tod.  Nash  üres, haragos arckifejezéséből tudtam, hogy ő ezt sem hallotta, noha azt  nyilvánvalóan látta, hogy mozog a kaszás ajka. ‐ Te is lehettél volna annak  a szurkolólánynak a helyében. Még lehetsz is. Vagy ő ‐ villant a tekintete  Nashre  és  vissza,  miközben  pimasz  arckifejezése  elsötétült.  ‐  Hadd  oldja  meg Levi ‐ kérte. ‐ Ha értem vagy akár magadért nem egyezel bele, tedd  meg Nashért. Kérlek.  Úgy tűnt, őszintén tart valamitől, és én nem tudtam, mihez kezdjek egy  kaszás ijedelmével. Úgyhogy bólintottam.  ‐  Mi  már  nem  vagyunk  benne.  Megígértem  a  nagybátyámnak.  ‐  Visszanyúltam  Nash  kezéért,  miközben  Tod  bólintott.  Majd  eltűnt,  még  mindig  a  kezében  tartva  a  gézt.  Kettesben  maradtam  Nashsel  a  zsúfolt  kamrában.   

 

245. 

  

18 ‐ Mit mondott? ‐ fészkelődött Nash, majd bámult ki az anyósülés ablakán  a  mellettünk  elhaladó  lámpákra.  Már  majdnem  hazaértünk  hozzánk,  és  ezek  voltak  az  első  szavak  a  szájából,  mióta  kihajtottunk  a  kórház  parkolójából.  ‐  Van  még  valami,  amit  tudnom  kellene  a  kaszásokról?  ‐  Nem  bírtam  elnyomni  a  hangomban  csengő  ingerültséget;  elegem  volt  abból,  hogy  a  sötétben tapogatózom. ‐ Képesek olvasni a gondolataimban, vagy átlátni a  ruhámon?  ‐  Ami  egyébként  elég  sokat  megmagyarázna...  ‐  Esetleg  arra  késztetni, hogy fejre álljak, és közben kotkodácsoljak, mint egy tyúk?  Nash felsóhajtott, és végre felém fordult.  ‐  A  kaszások  olyanok,  mintha  természetfeletti  adu  ászok  lennének.  Megjelennek,  ahol  csak  akarnak,  és  megválogathatják,  ki  lássa  és  hallja  őket.  Már  ha  egyáltalán  akarják,  hogy  bárki  is  lássa  vagy  hallja  őket.  Vannak apróbb képességeik is, de semmi nem olyan idegesítő, mint ez a  szelektív  hallhatóság  ‐  fonta  Nash  fél  kezét  a  kartámaszra  úgy,  hogy  kifehéredtek az ízületei. ‐ Szóval, mit mondott?  Haboztam,  mielőtt  válaszoltam  volna;  ha  Tod  azt  akarta  volna,  hogy  Nash  hallja,  akkor  az  összes  frekvencián  sugározta  volna  az  adást.  Ugyanakkor persze nem ígértette meg velem...  ‐  Arra  kért,  hogy  ne  sodorjalak  életveszélybe.  Téged  próbált  védelmezni.  Pont időben kaptam le a szemem az útról ahhoz, hogy lássam, Nash a  szemét forgatja.  ‐  Nem;  téged  próbál  megvédeni,  és  tudja,  hogy  ha  az  én  érdekemre  figyelmeztet, óvatosabb leszel, mint ha a sajátodról lenne szó.  246. 

‐ Te honnan tudod, hogy mit akar?  ‐ Onnan, hogy én is ezt tettem volna.  A mellkasomat adrenalinba áztatott melegség öntötte el, noha tudtam,  hogy Nash téved. Tod érte aggódik, legalábbis részben.  A  késő  délutáni  napfénybe  hunyorítva  befordultam  a  környékünkre.  Két  balkanyarral  később  megláttam  a  nagynéném  kocsiját  az  autófelhajtón az üres hely mellett, amelyet általában az én kocsim szokott  elfoglalni.  Nagybátyám  szabadnapot  vett  ki  arra  számítva,  hogy  az  apám  délelőtt  megérkezik.  Sophie  pedig  már  biztosan  hazaért  a  búcsúszertartásról. Az egész banda itthon van...  Nash követett a nappaliba, ahol nagybátyám a virágmintás fotelben ült  olyan pózban, hogy egyszerre lássa a tévét ‐ a helyi hírek mentek ‐ és az  ablakot.  Beléptünk,  ő  felállt,  zsebre  vágta  a  kezét,  és  ideges  tekintete  máris az arcomat fürkészte: látszik‐e rajta bajnak bármi jele.  ‐ Sophie elmondta, mi történt. Jól vagy?  ‐ Remekül. ‐ Lerogytam a kanapé egyik végébe, és Nasht is magammal  húztam.  Brendon bácsi tekintete elkapta az enyémet, és magához láncolta.  ‐ Val... nincs ma jól. Most fektettem vissza az ágyba.  Most? Az ablakban jól látszott, hogy a délutáni napfény utolsó sugarai a  tetők szintje alá ereszkedtek az utca túlsó oldalán. Még fél hat sem volt.  ‐  Lehet,  hogy  nem  ez  a  legjobb  időpont  a  vendégséghez  ‐  folytatta  a  nagybátyám egy pillantást vetve Nashre.  ‐  Szeretném,  ha  megismerkedhetne  apával  ‐  tartottam  ki,  mert  úgy  tűnt,  mintha  nagybátyám  tiltakozni  akarna.  De  utána  csak  beletörődően  bólintott,  és  visszaereszkedett  a  székébe.  ‐  Mit  mesélt  neked  Sophie?  ‐  kérdeztem. Meglepett, hogy Brendon bácsi nem hívott fel, de a kocsiban  megnéztem  a  telefonom,  és  nem  volt  nem  fogadott  hívásom  vagy  üzenetem. 

247. 

Persze  valószínűleg  éppen  eléggé  lefoglalta,  hogy  a  nagynénémet  ellássa.  Brendon  bácsi  hátradőlt  a  székében,  és  elvett  egy  gyöngyöző  doboz  kólát a kisasztalról.  ‐ Azt mondta, Emma elájult, és miközben mindenki vele volt elfoglalva,  az egyik szurkolólány holtan esett össze. Az egész iskola sokkos állapotban  van. Már a hírekben is leadták.  Én  nagyot  nyeltem,  és  Nashre  pillantottam.  Brendon  bácsi  természetesen meglátta.  ‐  Emma  meghalt,  igaz?  ‐  Arckifejezése  fájdalmas  volt,  mintha  nem  lenne  biztos  abban,  hogy  hallani  akarja  az  igazat.  ‐  Meghalt,  ti  ketten  pedig visszahoztátok.  Szavai  hatására  elárasztott  az  elszörnyedés  és  a  döbbent  hitetlenség  letaglózó hulláma ‐ minden az elmúlt pár napban látott rémisztő furcsaság  összesített  ereje,  és  csak  bólogatni  voltam  képes,  pusztán  az  akaraterőmmel visszatartva a könnyeimet.  Nagybátyám arcát úgy árasztotta el a harag, mint vihar előtt a köd, és  Brendon bácsi a kezét a kóláján ökölbe szorítva felállt. Ha a doboz tele lett  volna, tartalmának nagy része a ruháján kötött volna ki.  ‐  Mondtam  neked,  hogy  maradj  ki  ebből.  Mondtam,  hogy  az  apáddal  majd utánanézünk. Meghalhattál volna, és most nagyon úgy néz ki, hogy  valaki mást öltél meg.  Talpra ugrottam, mert a harag elseperte az erőtlenebb érzelmeimet.  ‐ Ez nem igazságos. Egyáltalán nem a mi hibánk volt!  ‐ Ennek semmi köze az igazsághoz ‐ bömbölte Brendon bácsi, és már a  puszta  hangerőből  tudtam,  hogy  Sophie  nincs  otthon.  ‐  Ha  nem  hiszel  nekem, kérdezd meg annak a szerencsétlen szurkolólánynak a szüleit.  Nash  mellém  állt;  tartása  szilárd  volt  és  erős,  a  tekintete  rendíthetetlen. 

248. 

‐ Mr. Cavanaugh, semmi közünk Julie halálához. Ami azt illeti, mi még  megmenteni is megpróbáltuk, de...  Láthatóan  egyszerre  döbbentünk  rá,  hogy  rosszat  mondott.  Megszorítottam Nash kezét, hogy elhallgattassam, de már késő volt.  ‐  Megpróbáltátok  megmenteni?  ‐  Brendon  bácsi  dühét  csak  az  ijedtsége múlta felül.  ‐  Muszáj  volt!  ‐  Immár  kiabáltam,  és  a  nappali  a  szememet  elfutó  könnyekben  úszott.  ‐  Nem  hagyhattam,  hogy  a  kaszás  még  egy  lelket  ellopjon úgy, hogy meg sem próbálom megakadályozni.  Brendon  bácsi  haragján  együttérzés  csillant  át,  de  el  is  tűnt,  amint  a  félelem szülte óvatosság eltaposta.  ‐  Pedig  hagynod  kell.  Nem  ütheted  az  orrodat  a  kaszások  dolgába  minden  egyes  alkalommal,  amikor  meghal  valamelyik  ismerősöd,  hacsak  nem  akarsz  te  is  meghalni!  ‐  Nash  felé  fordult,  és  még  mindig  forgott  szemében a harag. ‐ Ha elmondtad neki, mire képes, legyen benned annyi  felelősségérzet, hogy azt is elmondod neki, mit nem szabad tennie.  ‐ Megtette ‐ feleltem, mielőtt Nash válaszolhatott volna. ‐ De Emmának  nem kellett volna meghalnia.  Nagybátyám szeme gyanakvóan összeszűkült.  ‐ Ezt meg honnan tudod?  Nash előttem szólalt meg, valószínűleg azért, hogy ne vághassam még  tovább magam alatt a fát.  ‐ Tod átnézte a listát. A kaszás egy renegát, és egyik lánynak sem kellett  volna meghalnia.  ‐  Látod?  ‐  estem  a  nagybátyámnak,  amikor  Nash  elhallgatott  anélkül,  hogy  Tod  többi  információját  is  elárulta  volna.  ‐  Muszáj  volt  Emmát  megmentenünk.  Még  nem  jött  el  az  ideje.  ‐  Ráadásul  ő  a  legjobb  barátnőm. ‐ Mondd, hogy te nem ugyanezt tetted volna! 

249. 

‐  Ő  nem  ‐  érkezett  újabb  hang  a  bejárat  felől  a  lágy,  szeptemberi  szellővel,  és  mi  mind  egyként  fordultunk  arrafelé.  Apám  állt  az  ajtóban,  mindkét kezében egy‐egy bőrönddel. ‐ De én igen.  Mondanom kellett volna valamit, üdvözölnöm kellett volna valamilyen  formában;  másfél  éve  nem  láttam.  De  nem  tudtam  kinyitni  a  számat,  és  minél tovább álltam némán, annál jobban megértettem a problémát. Nem  az volt a baj, hogy nem volt semmi mondanivalóm apám számára. Az volt  a baj, hogy túl sok mondanivalóm volt.  Miért  hazudtál?  Hol  voltál?  Miből  gondolod,  hogy  a  visszatérésed  bármit is megváltoztat? De nem tudtam eldönteni, mivel kezdjem.  Nashnek nem volt ilyen gondja.  ‐  Gondolom,  ez  az  apád?  ‐  suttogta,  miközben  közelebb  hajolt,  és  összeért a vállunk.  Apám  bólintott,  sűrű,  barna  fürtjei  rugóztak  a  mozdulattól.  A  haja  hosszabb volt, mint amilyenre emlékeztem, és majdnem a válláig ért. Nem  tudtam  elnyomni  magamban  a  kérdést,  hogy  én  vajon  mennyire  változtam meg a szemében.  ‐ Te biztosan Harmony fia vagy ‐ jelentette ki apám dörmögő hangon. ‐  Brendon mondta, hogy valószínűleg itt leszel.  ‐  Igen,  uram  ‐  felelte  Nash.  Majd  nekem  folytatta:  ‐  Nem  úgy  beszél,  mintha ír lenne.  Apám ledobta a táskáit a bejáratnál.  ‐  Nem  vagyok  az.  Csak  Írországban  élek.  ‐  Hátranyúlt,  hogy  behúzza  a  bejárati ajtót, majd letörölte a cipőjét a lábtörlőn, mielőtt belépett volna a  nappaliba.  Tetőtől  talpig  végigmért,  és  megkeményedett  az  álla,  amikor  pillantása a jobb kezemhez ért, amelyet Nash tartott a kezében. Tekintete  végül az arcomon állapodott meg, és egy sor érzelem jelent meg az övén.  Először  is  a  gyász.  Erre  számítottam.  Minél  idősebb  vagyok,  annál  jobban  hasonlítok  az  anyámra.  Ő  csak  huszonhárom  éves  volt,  amikor  meghalt  ‐  legalábbis  nekem  így  mesélték  ‐,  és  néha  még  engem  is  megrémiszt,  mennyire  hasonlítanak  rám  a  régi  képei.  Apám  továbbá  250. 

szomorúnak és kicsit aggodalmasnak is tűnt, mintha rettegne az előttünk  álló beszélgetéstől.  De  az  utolsó  érzelem,  amely  megjelent  az  arcán  ‐  és  amely  megakadályozta,  hogy  kirontsak  a  házból  és  elhúzzak  az  általa  vásárolt  autóval  ‐  a  büszkeség  volt.  Apám  szeme  ragyogott  a  büszkeségtől  annak  ellenére,  hogy  az  egyébként  fiatalos  arcába  a  régi  fájdalom  vájt  új  ráncokat.  ‐ Szia, kölyök. ‐ Vett mély levegőt, és a mellkasa összeesett, miközben  kifújta. ‐ Szerinted kaphatnék egy ölelést?  Eszem ágában sem volt megölelni. Még mindig olyan dühös voltam rá,  hogy  alig  bírtam  másra  gondolni,  bármi  más  is  történt  éppen.  De  azért  kihúztam  a  kezem  Nashéból,  és,  mintegy  robotpilóta‐vezérlésben,  előreléptem.  Az  út  többi  részét  apám  tette  meg  felém.  Hatalmas  karjait  körém fonta, és a fejem rálelt a mellkasára, éppen úgy, mint amikor kicsi  voltam.  Lehet,  hogy  az  apám  külseje  megváltozott,  de  az  illata  pontosan  ugyanolyan maradt. Olyan, mint a kávé, kabátjának gyapjúanyaga és az a  kölni, amelyet azóta használ, mióta csak az eszemet tudom.  Ölelése  olyan  régi  emlékek  szellemét  idézte  fel,  hogy  csak  nagyon  homályosan láttam őket.  ‐  Hiányoztál  ‐  mondta  bele  a  hajamba,  mintha  még  mindig  gyerek  lennék.  Én  hátraléptem,  és  összefontam  a  karom  a  mellkasomon.  Az  ölelések önmagukban nem oldanak meg semmit.  ‐ Meglátogathattál volna.  ‐  Ezt  kellett  volna  tennem.  ‐  Nem  volt  éppen  bocsánatkérés,  de  legalább egyetértettünk valamiben.  ‐  Nos,  most  itt  vagy  ‐  fordult  Brendon  bácsi  a  konyha  felé.  ‐  Ülj  le,  Aiden. Mit kérsz inni?  ‐  Kávét,  köszönöm.  ‐  Lerázta  magáról  a  fekete  gyapjúkabátot,  és  leterítette egy karosszék támlájára. ‐ Szóval... ‐ Leereszkedett a székbe, én  pedig  leültem  vele  szemben  Nash  mellé  a  kanapéra.  ‐  Úgy  hallottam,  251. 

kiderült  számodra,  mit  örököltél.  És  úgy  tűnik,  ki  is  próbáltad.  Visszahoztad egy barátodat?  Bátran  a  szemébe  néztem;  kihívóan,  hogy  merje  csak  kritizálni  a  döntésemet, amikor már beismerte, hogy ő is ugyanazt tette volna.  ‐ Emmának nem kellett volna meghalnia. Egyiküknek sem kellett volna.  ‐ Egyiküknek sem? ‐ Apám összevont szemöldökkel pillantott a konyha  felé;  Brendon  bácsi  láthatóan  nem  avatta  még  be  a  felfedezésem  részleteibe. ‐ Kikről beszélünk rajta kívül?  ‐ Még hárman voltak. Naponta egy, három napon át.  Nash  hüvelykujja  az  enyémet  simogatta,  amíg  az  apám  csúnyán  nem  kezdett rá nézni, akkor elengedte a kezem, és hátradőlt a kanapén.  ‐ A kaszás valaki mást is elvitt ma, miután megmentettük Emmát.  Ingerülten ‐ de azért némi kárörömmel ‐ visszaszereztem Nash kezét, és  mindkettőnkét  az  ölembe  tettem.  Az  elhanyagoló  apáknak  nincs  joguk  a  fiúnkat kritizálni.  ‐  Mind  a  négyen,  Emmát  is  számolva  öten,  egyszerűen  holtan  estek  össze bármiféle előjel nélkül. Még nem jött el az idejük.  ‐ Ezt honnan tudod?  Nashhez  simultam,  és  ártatlanul  mosolyogtam,  amikor  az  apám  álla  megkeményedett.  ‐ Nash barátja, Tod, kaszás.  Apám szemöldöke meglepetten felszaladt, és egy pillanatra még elítélő  pillantása is eltűnt.  ‐ Te egy kaszással barátkozol?  Nash megvonta a vállát.  ‐ Már azelőtt ismertem, hogy... meghalt.  Apa a térdére könyökölve és a szemét összehúzva előrehajolt.  ‐ És ez a kaszás azt mondta, hogy a lányok nem voltak a listáján? 

252. 

‐ Senkinek a listáján nem voltak ‐ feleltem elterelve fürkésző figyelmét  Nashről.  ‐  Tod  főnöke  szerint  egy  kaszás  lelkekre  vadászik,  hogy  eladja  őket az Alvilágnak. Vagy valami ilyesmi.  Brendon  bácsi  mozdulatlanná  dermedt  az  ajtóban,  kezében  két  gőzölgő, illatos csészével.  ‐  Valaki  lelkeket  árusít  az  Alvilágnak?  ‐  A  két  testvér  elszörnyedten  egymásra  pillantott,  mielőtt  visszafordultak  felénk.  ‐  Mit  tudtok  ti  az  Alvilágról?  ‐ Csak annyit, hogy létezik, és az ottaniak egy részének emberi lelkekre  fáj a foga ‐ vontam meg a vállam, hogy kicsit megnyugtassam őket. ‐ De ez  nem  igazán  számít  nekünk,  nem?  Tod  főnöke  azt  mondta,  ő  majd  intézkedik.  Nagybátyám  arcán  éppen  olyan  egyértelműen  tükröződött  a  megkönnyebbülés, mint Nash testtartásából a feszültség.  ‐  Akkor  jó.  A  kaszások  problémáit  intézzék  el  a  kaszások.  Ez  nem  a  lúdvércek dolga.  Én a homlokomat ráncolva birizgáltam cipőm orrával a szőnyeget.  ‐  Azt  leszámítva,  hogy  ez  az  őrült  kaszás  egy  lúdvérc  legjobb  barátját  próbálta elvinni. Ettől valamennyire az én dolgommá is válik.  Brendon  bácsi  elfintorodott,  és  úgy  látszott,  kész  vitába  szállni  velem,  de az apám megszólalt, mielőtt ő meg tehette volna.  ‐  Észrevette  bárki,  hogy  ti  hoztátok  vissza  Emmát?  ‐  Úgy  dédelgette  a  csészéjét, mintha fázna.  Nash kihúzta magát, és elszántan a védelmemre kelt.  ‐  Senki  nem  vette  észre,  mi  történik.  Em  egyszerűen  összeesett,  és  mindenki azt hitte, hogy Kaylee ettől borult ki. És miután Emma felült, úgy  gondolták, csak elájult.  Ez  nagyrészt  igaz  is  volt,  bár  már  szárnyra  kelt  a  pletyka,  hogy  Emma  szíve  konkrétan  megállt  egy  pillanatra.  Valószínűleg  attól  a  nőtől  származott,  aki  ellenőrizte  a  pulzusát.  Nem  mintha  hibáztattam  volna  253. 

érte. Arra a szegény nőre valószínűleg ráférne egy pszichológus. De persze  rám is. És talán Emmára is.  Apám szigorúan méregetve a fivérét megvonta a vállát.  ‐ Úgy tűnik, nem lett baj.  ‐ Julie‐t leszámítva ‐ dünnyögtem, de azonnal azt kívántam, bár csukva  tartottam volna a számat.  Apám kezében félúton megállt a szája felé emelt csésze.  ‐ Ő volt a csere?  ‐  Igen.  ‐  És  bár  a  szívem  mélyén  tudtam,  hogy  Julie  halála  nem  a  mi  hibánk  volt,  nem  tudtam  szabadulni  a  torkomat  szorító  és  a  testemet  elnehezítő bűntudattól.  Brendon  bácsi  leereszkedett  az  egyik  karosszékbe,  és  sajnálkozva  csóválta a fejét.  ‐ Ezért nem szabad a kaszások dolgába avatkoznod. Az a szegény lány  élne, ha ti ketten nem ütitek bele az orrotokat.  ‐  Igen,  de  Emma  nem.  ‐  Szabad  kezemmel  megmarkoltam  a  kanapé  karfáját.  ‐  És  egyszerűen  nem  tudhattuk  biztosan,  hogy  az  a  nő  egy  másikat  fog  elvinni.  Tod  azt  mondta,  olyan  élet  megmentéséért,  amelyik  nincs rajta a listán, nem jár büntetés.  ‐  Az  a  nő?  ‐  Apa  lassan  leeresztette  a  csészéjét  a  poháralátétre.  ‐  Akarom én tudni egyáltalán, honnan veszed, hogy az a kaszás nő?  Zavartan  fészkelődtem  a  kanapén,  és  Nashre  pillantottam,  de  ő  csak  megvonta  a  vállát,  rám  hagyva  a  választ.  Úgyhogy  kényszerítettem  magam, hogy az apám szemébe nézzek.  ‐ Mi... szóval, láttuk őt.  Brendon bácsi felegyenesedett a fotelben, és minden izma megfeszült.  ‐ Hogyhogy? 

254. 

‐  Egyszerűen  csak  megjelent  ‐  vontam  meg  a  vállam.  ‐  Amikor  Julie‐t  próbálták újraéleszteni. A tornaterem végében volt, a tömeg java mögött,  és ránk mosolygott.  ‐  Rátok  mosolygott?  ‐  ráncolta  a  homlokát  az  apám.  ‐  Miért  mutatkozott volna előttetek szándékosan?  ‐  Ez  nem  számít  ‐  felelte  a  nagybátyám.  ‐  A  kaszások  majd  elintézik  a  saját ügyeiket. Nekünk ebből ki kell maradnunk.  Egy  pillanatra  azt  hittem,  hogy  az  apám  vitába  száll  vele.  Majdnem  olyan  dühösnek  tűnt,  mint  én  voltam.  De  végül  csak  határozottan  bólintott.  ‐ Egyetértek.  ‐ De mi van, ha nem találják meg? ‐ estem nekik. Nash keze még mindig  szorította az enyémet.  Apám  megrázta  a  fejét,  és  hátradőlt  a  fotelben,  mindkét  karját  a  pulóverén fonva össze.  ‐ Ha ti ketten meg tudjátok találni, akkor a kaszások is.  ‐ De...  ‐  Igazuk  van,  Kaylee  ‐  mondta  Nash  alig  pár  centire  a  fülemtől.  ‐  Még  azt  sem  tudjuk,  ki  a  kaszás  következő  célpontja.  Már  ha  egyáltalán  folytatja.  Folytatni  fogja.  Abban  a  pillanatban,  hogy  rám  mosolygott,  tudtam,  hogy  még  nem  végzett.  Hamarosan  újabb  lányt  visz  el,  hacsak  meg  nem  állítja valaki. De láthatóan senki nem szándékozott ezt megpróbálni.  Apa  a  fivére  felé  fordult,  gondolatait  higgadt  arckifejezése  mögé  rejtette.  ‐ Hogy vannak a lányok? ‐ kérdezte, ezzel egyben le is zárva a témát.  ‐ Nem viselik túl jól ‐ eresztett meg a nagybátyám egy súlyos sóhajt. ‐  Sophie  elment  a  barátnőivel.  A  lány,  aki  tegnap  meghalt,  benne  volt  tánckarban, és a csapat többi tagja minden ébren töltött pillanatát együtt  tölti,  mintha  folyamatosan  virrasztanának.  Val  pedig...  ma  délután  255. 

kivégzett  egy  negyed  üveg  brandyt,  mielőtt  észrevettem  volna,  hogy  kinyitotta. Nagyjából egy órája lefektettem, hogy kialudja.  Hűha. Lehet, hogy Val néninek meg kellene látogatnia dr. Nelsont.  ‐ Sajnálom, Ben.  Brendon  bácsi  megvonta  a  vállát,  mintha  nem  számítana,  de  vállának  feszült vonala másról árulkodott.  ‐  Ő  mindig  is  eléggé  felfokozott  típus  volt.  Sophie  is  ilyen.  Rendbe  fognak jönni, amint elmúlik ez az egész.  De  nem  fog  elmúlni,  és  kizártnak  tartottam,  hogy  én  lennék  az  egyetlen, aki ezt tudja.  Brendon  bácsi  felállt,  és  megfogta  a  csészéjét.  Minden  mozdulata  kimerültségről és rettegésről árulkodott.  ‐  Megnézem  a  feleségemet.  Val  reggel  előkészítette  neked  a  vendégszobát. Ha bármi másra szükséged lenne, szólj Kaylee‐nek.  ‐ Köszönöm. ‐ Amikor becsukódott mögötte a hálószobája ajtaja, apám  felállt és Nash elé lépett, láthatóan azt várva, hogy ő is felálljon.  ‐ Nash, el nem tudom mondani, milyen hálás vagyok, hogy segítettél a  lányomnak.  Nash továbbra is makacsul ülve megrázta a fejét.  ‐ Semmit nem tehettem volna, ha ő nincs ott, hogy megtartsa a lelket.  ‐ Arra gondolok, amit Kaylee‐ért tettél. Brendon azt mondta, az igazság,  amit  tőled  hallott,  valószínűleg  megmentette  egy  komolyabb  ideg‐ összeroppanástól.  ‐  Apám  kinyújtotta  a  kezét.  Nash  pár  kínos  pillanatig  habozott, majd felállt és elfogadta.  ‐ Apa... ‐ szólaltam meg, de ő megrázta a fejét.  ‐ Én elszúrtam, Nash pedig rendbe hozta. Megérdemli, hogy köszönetet  mondjak.  ‐  Határozottan  megrázta  Nash  kezét,  majd  elengedte,  és  hátralépett, láthatóan szabaddá téve a bejárati ajtó felé vezető utat.  Szememet forgattam a nem túl diszkrét célzásra.  256. 

‐ Ebben egyetértek. De Nash itt marad. Ő amúgy is többet tud erről az  egészről, mint én. ‐ Nash kezébe csúsztatva a kezemet felálltam, és olyan  közel  simultam  mellé,  amilyen  közel  csak  tudtam.  Meglepetésemre  az  apám,  bár  ingerültnek  tűnt,  nem  vitatkozott  velem.  Tekintete  rólam  Nashre  villant,  majd  vissza  rám,  és  utána  egyszerűen  csak  bólintott,  látható belenyugvással.  ‐  Rendben.  Ha  te  megbízol  benne,  akkor  én  is.  ‐  Lassan  a  foteljéhez  hátrált,  és  beleült  velünk  szemben.  Majd  nagy  levegőt  vett,  és  a  szemembe  nézett.  Készen  álltam,  hogy  meghallgassam,  amit  mondani  akar.  De a valódi kérdés az volt, ő készen áll‐e, hogy elmondja.  ‐ Tudom, hogy évekkel ezelőtt ki kellett volna derülnie ‐ kezdte apám. ‐  De  az az  igazság,  hogy  akárhányszor  elhatároztam,  hogy  ideje  mesélnem  neked  az  anyádról...  magadról...  képtelen  voltam  megtenni.  Annyira  hasonlítasz rá...  A  hangja  elcsuklott,  a  szeme  lefelé  kezdett  bámulni,  és  amikor  ismét  rám nézett, fénylett a ki nem ontott könnyektől.  ‐  Annyira  hasonlítasz  rá,  hogy  amikor  csak  meglátlak,  ugrik  egyet  a  szívem  örömömben,  majd  ismét  összetörik.  Lehet,  hogy  könnyebb  lett  volna,  ha  magam  mellett  tartalak.  Ha  napról  napra  látlak,  és  megfigyelhetem,  ahogy  kifejlődik  a  személyiséged.  De  így...  az  a  helyzet,  hogy téged nézlek, de őt látom, és olyan átkozottul nehéz...  Nash  fészkelődött,  én  pedig  a  kezemet  bámultam,  miközben  az  apám  körbenézett a nappaliban, kerülve a tekintetünket, amíg össze nem szedte  magát.  Akkor  felsóhajtott,  és  végighúzta  a  fél  karját  a  szemén,  a  szeptemberhez  képest  szükségtelenül  vastag  pulóverrel  letörölve  a  könnyeit.  A  fenébe.  Tényleg  elsírta  magát.  Nem  tudtam, mihez  kezdjek  egy  síró  apával. Még azt sem igazán tudtam, mihez kezdjek egy normálissal.  ‐ Izé, nem vagytok éhesek? Én még nem vacsoráztam. 

257. 

‐ Én tudnék enni ‐ felelte Nash. Biztosra vettem, megérezte, menynyire  szükségem van a feszültség megtörésére.  Vagy egyszerűen csak éhes volt.  ‐  Sajtos  makaróni  jó  lesz?  ‐  kérdeztem  már  félig  kint  a  szobából,  mire  apám  bólintott.  Ők  ketten  követtek  az  ebédlőn  át  a  konyhába,  ahol  lehajoltam, hogy kihalásszak egy zacskó csőtésztát a lenti szekrényből.  Azt  hittem, készen  állok.  Hogy  megbirkózom  azzal,  amit  mondani  fog.  De az volt az igazság, hogy egyszerűen képtelen voltam ott ülni és nézni,  ahogy  sír.  Szükségem  volt  valamire,  amivel  lefoglalhatom  a  kezem,  miközben összetörik a szívem.  ‐ Te tudsz főzni? ‐ méregetett apám meglepetten, miközben előhúztam  egy  lábast  egy  másik  szekrényből,  és  egy  darab  ömlesztett  sajtot  a  nagybátyám polcáról a hűtőben.  ‐ Ez csak tészta. Brendon bácsi tanított meg rá. ‐ És arra is megtanított,  hogy  szükség  esetén  a  csokimat  a  sertéstepertő‐készlete  mögé  rejtsem,  amelyhez  Val  néni  soha  nem  érne  hozzá,  még  hűtőpurgálási  rohamában  sem.  Apa leült az egyik bárszékre, és továbbra is engem figyelt, miközben én  bekapcsoltam a főzőlapot, és sót hintettem a vízbe. Nash a kettővel odébb  lévő hokedlire telepedett, és összefonta a kezét a pulton.  ‐  Szóval,  mit  szeretnél  leginkább  megtudni?  ‐  nézett  az  apám  a  szemembe a sajt felett, amelyet a vágódeszkán bontogattam.  Megvontam a vállam, és kivettem egy kést a tőlem balra lévő fiókból.  ‐  Azt  hiszem,  Nashnek  köszönhetően  eléggé  képbe  kerültem  a  lúdvércséggel.  ‐  Apám  arca  megrándult,  és  engem  el  is  öntött  volna  a  bűntudat, ha valaha is megpróbálta volna ő elmondani nekem az igazat. ‐  De  miért  mondta  azt  Val  néni,  hogy  kölcsönkapott  időből  élek?  Ez  mit  jelent?  Apám úgy elfintorodott, mintha pofon vágtam volna. Láthatóan valami  másra  számított  ‐  valószínűleg  valami  gyakorlati  kérdésre  a  Hogyan 

258. 

legyünk  lúdvércek  kézikönyvből,  amelyből  az  én  példányom  elveszett  a  postán.  Felsóhajtott, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.  ‐ Ez hosszú történet, Kaylee, és sokkal szívesebben mesélném el neked  négyszemközt.  ‐  Nem  ‐  ráztam  meg  a  fejem  határozottan,  majd  feltéptem  a  tészta  zacskóját.  ‐  Azért  repülted  át  a  fél  világot,  mert  magyarázattal  tartozol  nekem. ‐ A bocsánatkérésről nem is beszélve. ‐ Most akarom hallani.  Az  apám  szemöldöke  felszökött  a  meglepetéstől,  és  az  ingerültségtől.  Majd összeszaladt.  ‐ Pontosan úgy beszélsz, mint az anyád.  Hát, igen, örökölnöm kellett valakitől egy kis határozottságot.  ‐ Ő nem akarná, hogy elmondd nekem, amit mondani akarsz?  Apám  akkor  sem  tűnhetett  volna  döbbentebbnek,  ha  megütöttem  volna.  ‐  Őszintén  szólva,  fogalmam  sincs.  De  igazad  van.  Jogod  van  tudni  a  tényeket.  ‐  Ezzel  egy  pillanatra  lehunyta  a  szemét,  mintha  össze  akarná  szedni a gondolatait. ‐ Aznap este kezdődött, amikor meghaltál.   

 

259. 

  

19 ‐  Micsoda?  ‐  A  kezem  ökölbe  szorult  egy  darab  sajton,  amely  szétnyomódott benne. Pulzusom olyan erővel zakatolt a torkomban, hogy  azt hittem, felrobban. ‐ Úgy érted, aznap este, amikor anya halt meg.  Apám bólintott.  ‐ Ő is meghalt aznap este. De előbb te mentél el.  ‐ Hűha... ‐ Nash előrehajolt a hokedlijén, hol rám, hol apámra pillantva.  ‐ Kaylee meghalt?  Apa felsóhajtott, felkészült a hosszú történetre.  ‐  Február  volt,  abban  az  évben,  amikor  betöltötted  a  hármat.  Jegesek  voltak  az  utak.  Nálunk,  Texasban  nincsen  gyakran  téli  időjárás,  úgyhogy  amikor mégis, senki nem tudja, hogyan kezelje. Engem is beleértve.  ‐ Várj, ezt már hallottam. ‐ Az immár zubogó vízbe öntöttem a tésztát,  mire  gőzfelhő  csapott  az  arcomba,  azonnal  nedvességgel és  melegséggel  vonva  be  a  bőröm.  ‐  Te  vezettél,  és  egy  másik  autó  leszorított  minket  a  jeges úton. Én eltörtem a jobb karom és a lábam, anya pedig meghalt.  Az apám elkeseredett arccal bólintott, majd nyelt, és folytatta.  ‐  Ide  tartottunk  éppen,  Sophie  születésnapi  bulijára.  Anyád  úgy  gondolta, túlságosan rossz az idő, de én azt mondtam, nem lesz baj. Rövid  volt az út, és az unokahúgod imádott téged. Az én hibám volt.  ‐ Mi történt? ‐ kérdeztem megfeledkezve a sajtos kezemről.  Apám lassan pislogott, mintha a könnyeit próbálná visszakényszeríteni.  ‐ Egy szarvas futott keresztül az úton. Nem mentem gyorsan, de az út  jeges  volt,  a  szarvas  pedig  hatalmas.  Elrántottam  a  kormányt,  hogy  kikerüljem, és a kocsi megcsúszott a jégen. Keresztbe álltunk az úton. Egy  260. 

szembejövő  autó  belénk  csapódott.  Hátul,  az  anyósülés  mögött.  A  gyerekülésed ripityára tört.  Lehunytam  a  szemem  és  a  pultba  kapaszkodtam,  mert  egy  szédüléshullám azzal fenyegetett, hogy ledönt a lábamról. Nem. Az anyám  halt meg abban a balesetben, nem én. Én eléggé összetörtem magam, de  túléltem.  Én vagyok az élő bizonyíték!  Kinyílt a szemem, és azonnal az apámra szegeződött.  ‐  Apa,  én  erre  részben  emlékszem.  Hetekig  kórházban  voltam.  Két  gipszem  is  volt.  A  képek  is  megvannak.  De  élek.  Látod?  ‐  tártam  szét  a  karomat  a  pulton,  hogy  hangsúlyosabbá  tegyem  érvemet.  ‐  Szóval,  mi  történt? A mentősök újraélesztettek?  Az igazság hatalmas, sötét felhőként meredezett az elmém hátuljában.  Szinte láttam, de nem voltam hajlandó észrevenni. Nem voltam hajlandó  felismerni a közeledő vihart, amíg a fejem fölé nem áradt, átáztatva azon  válaszok jeges, kegyetlen hullámával, amelyekről azt hittem, tudni akarom  őket.  Már nem akartam  De apám csak a fejét rázta.  ‐ Nem értek oda időben. Az a férfi, aki a másik autót vezette, orvos volt,  de a felesége beütötte a fejét valamibe, és őt próbálta magához téríteni.  Mire odajött segíteni, már késő volt.  ‐ Nem. ‐ Olyan erővel kevergettem a tésztát, hogy a forrásban lévő víz a  tűzhelyre ömlött, és sziszegni kezdett a főzőlapon.  Nash  keze  gyengéden  az  enyémre  ereszkedett,  bár  nem  hallottam,  hogy  megmozdult;  amikor  felnéztem,  együtt  érző  tekintetével  találkoztam.  ‐ Meghaltál, Kaylee. Tudod, hogy így van.  Apa  ismét  bólintott,  és  becsukódott  szeme  alól  két  néma  könnycsepp  gurult végig borostás arcán.  261. 

‐  A  vezetői  oldalon  kellett  bemásznom,  és  ki  kellett  húznom  a  gyerekülést. Amikor kivettelek, egy hangot sem adtál, pedig a jobb kezed  és  a  jobb  lábad  teljesen  el  volt  deformálódva.  ‐  Apám  szeme  kinyílt;  a  benne kavargó fájdalom rabul ejtett. ‐ Úgy tartottalak, mint egy kisbabát,  te pedig csak néztél. Utána anyád is kimászott a kocsiból, és megfogta a jó  kezed. Sírt, nem tudott megszólalni, és leolvastam az igazságot az arcáról.  Tudtam, hogy el fogunk veszíteni.  Apám  szipogott,  én  pedig  mozdulatlanul  álltam,  attól  tartva,  hogy  ha  megmoccanok, elhallgat. És attól még jobban megijedve, hogy egy részem  szerette volna, ha elhallgat.  ‐ És meg is haltál, ott, az út szélén, miközben a hajadon elolvadt a hó.  ‐ Akkor miért vagyok még itt? ‐ suttogtam, de már tudtam a választ. ‐  Nekem eljött az időm, nem? ‐ kapcsoltam be a csapot, és tartottam kezem  a  meleg  víz  alá,  kimosva  a  sajtot  az  ujjaim  közül,  miközben  az  apámat  néztem. ‐ Meg kellett volna halnom, de ti visszahoztatok.  ‐  Igen.  ‐  Apám  hangja  ettől  az  egy  szótól  elcsuklott,  arca  pedig  elvörösödött  az  erőfeszítéstől,  hogy  még  több  könnyet  visszatartson.  ‐  Nem bírtuk elviselni. Ő énekelni kezdett érted, és az volt a leggyönyörűbb  dal, amit valaha hallottam. Én annyira sírtam, hogy alig láttam. De utána  megláttalak.  Megláttam  a  lelkedet.  Aprócska  és  fehér  volt  a  sötétben.  Még túl korai volt. Nem engedhettelek el.  Elzártam a vizet, és kikaptam egy törülközőt a derekam melletti fiókból,  összecsöpögtetve  a  padlót,  miközben  megszárítottam  a  kezem,  majd  a  bárpultra hajoltam, és apámra meredtem.  ‐ Meséld el, hogy történt.  Ezúttal nem habozott.  ‐ Rávettem az anyádat, hogy rám nézzen, hogy meggyőződjek, érti. Sírt,  de  bólintott,  miközben  folytatta  az  éneklést.  Úgyhogy  visszavezettem  a  lelkedet az aprócska testedbe. Te rám pislogtál. Majd az első leheleteddel  énekelni kezdtél. 

262. 

‐  Én...  énekeltem?  ‐  A  kéztörlő  kicsúszott  az  ujjaim  közül,  és  némán  a  kőre hullott, de alig vettem észre.  ‐  A  lélek  dalát.  ‐  Apám  a  szeméhez  nyomkodta  a  kéztövét,  mintha  fizikailag  akarná  visszatartani  a  könnyeit,  de  az  arca  nedves  volt,  amikor  ismét  rám  nézett.  ‐  Azt  hittem,  értem.  Anyádra  nagyobb  szükséged  volt,  mint rám, és én készen álltam, hogy eltávozzam. De ahogy álltam veled a  karomban, megjelent a kaszás.  ‐ Engedte, hogy megpillantsátok? ‐ szakította félbe Nash mellőlem. Én  szinte meg is feledkeztem arról, hogy ott van.  Az apám bólintott.  ‐ Ott állt a fűben, az út szélén. Rám mosolygott azzal a hátborzongató  kis  vigyorával,  mintha  tudná,  mire  gondolok.  Szóltam  neki,  hogy  készen  állok.  Átadtalak  az  anyádnak,  és  te  még  mindig  azt  a  gyönyörű,  magas  hangú  dalt  énekelted,  mint  egy  kismadár.  Engem  béke  töltött  el  arra  gondolva,  hogy  az  utolsó,  amit  hallok,  az  lesz,  ahogyan  a  lelkem  dalát  énekeled.  ‐  Elhallgatott,  és  ezúttal  tényleg  kigördültek  a  könnyei.  ‐  De  okosabb is lehettem volna, mert az anyád nem énekelt veled.  Megbabonázva  meredtem  a  pult  felett  az  apámra,  tökéletesen  megfeledkezve a vacsoráról.  ‐ Az a szemétláda inkább őt vitte el. ‐ Apám ökle elég erővel csapódott  a pultba ahhoz, hogy az megremegjen, és az álla megfeszült a friss dühtől.  ‐  Egyszerűen  csak  rápillantott  Darbyre,  aki  összeesett.  El  kellett  kapnom  téged, nehogy megüsd magad a földön, amikor összerogyott.  ‐ Kaylee, lélegezz ‐ masszírozta Nash a hátamat. A történet valamelyik  pontján  visszafojtottam  a  levegőt,  és  még  csak  észre  sem  vettem,  amíg  Nash nem figyelmeztetett.  ‐  Anya  miattam  halt  meg?  ‐  Kezem  ökölbe  szorult,  körmeim  a  tenyerembe haraptak.  ‐ Nem. Kicsim, nem. ‐ Előrehajolt, hogy egyenesen a szemembe nézzen.  ‐ Miattam halt meg. ‐ Megfogta a kezem, és nem engedte el, még akkor  sem,  amikor  félszívvel  megrántottam.  ‐  Mert  én  ragaszkodtam  ahhoz,  263. 

hogy  elinduljunk.  Mert  félrerántottam  a  kormányt,  hogy  kikerüljem  a  szarvast.  Mert  nem  voltam  elég  erős,  hogy  rávegyem  a  kaszást,  inkább  engem vigyen. Ez mind nem a te hibád.  De  semmit  nem  tudott  volna  mondani,  amitől  jobban  éreztem  volna  magam. Nekem kellett volna meghalnom, és mivel nem tettem, az anyám  halt  meg.  És  ha  nem  ő  halt  volna  meg,  akkor  az  apám.  Vagy  talán  valamelyik ember a másik kocsiból. A lényeg az, hogy én élek, pedig meg  kellett volna halnom, és ennek anyám fizette meg az árát.  ‐  Szóval...  kölcsönkapott  idő?  ‐  El  tekertem  a  főzőlap  gombját,  hogy  kikapcsoljam,  és  hideg  részre  húztam  a  lábast,  pusztán  megszokásból,  mert  egyébként  megbénított  a  sokk.  ‐  Most  az  anyám  életét  élem?  Erre  gondolt Val néni?  ‐ Igen. ‐ Apám hátradőlt a széken, ezzel rengeteg teret hagyva nekem. ‐  Addig fogsz élni, ameddig ő élt volna. De emiatt ne aggódj. Biztos vagyok  benne, hogy nagyon hosszú lett volna az élete.  És ez volt az a pont, amikor könnyekben törtem ki.  Egészen  odáig  visszatartottam  őket,  mert  bánatomat  legyőzte  a  letaglózó bűntudat, amiért én vagyok az oka anyám halálának. De amikor  arra gondoltam, hogy meddig élt volna... Ezt már nem bírtam elviselni.  Nash megköszörülte a torkát, hogy felkeltse a figyelmünket.  ‐ De ő ismerte a kockázatot, igaz, Mr. Cavanaugh? ‐ meredt az apámra  nyíltan várakozó tekintettel. ‐ Kaylee anyukája tudta, mit csinál, ugye?  ‐  Hát  persze  ‐  bólintott  az  apám  határozottan.  ‐  Valószínűleg  fel  sem  fogta, hogy én magammal tervezem a cserét. Készen állt, hogy megfizesse  az  árat,  vagy  nem  énekelt  volna  neked.  Én  csak...  őt  is  meg  akartam  menteni.  Nekem  kellett  volna  meghalnom,  ehelyett  mindkettőtöket  elveszítettelek egyetlen este leforgása alatt. És téged soha nem is kaptalak  vissza igazán, ugye?  Visszakényszerítettem  magamba  a  zokogást,  a  tenyeremmel  dörzsöltem az arcomról az elsírt könnyeket. Kezdtem nagyon ügyes lenni a  nem‐sírásban.  264. 

‐  Én  itt  vagyok,  apa.  ‐  A  csapba  tettem  a  szűrőt,  beleborítottam  a  tésztát, majd az üres edényt a pultra csaptam. ‐ Te mentél el.  ‐  Nem  tehettem  mást  ‐  sóhajtott  fel  apa,  majd  megrázta  a  fejét.  ‐  Legalábbis azt hittem. Ő üldözni kezdett téged, Kaylee. Az a kaszás nagyon  dühös  lett  attól,  hogy  megmentettünk.  Elvitte  az  anyádat,  de  két  nappal  később visszajött érted. A kórházba. Nem is tudtam volna róla, hogy eljött,  ha a nagymamád nem utazott volna vissza Írországból a szerencsétlenség  után. Gyakorlatilag beköltözött a szobádba velem együtt, és megérezte a  halálodat.  ‐  Várjunk  csak,  ismét  meg  kellett  volna  halnom?  ‐  Kezem  habozott  a  szűrő felett.  ‐ Nem ‐ rázta a fejét apám vehemensen. ‐ Nem. Anyáddal feldühítettük  a  kaszást,  amikor  megmentettünk.  Pusztán  rosszindulatból  tért  vissza  érted.  Az  anyád  nem  sebesült  meg  a  baleseten,  te  pedig  az  ő  idejéből  éltél.  Kizárt,  hogy  két  nappal  utánad  meg  kellett  volna  halnia.  Úgyhogy  amikor a kaszás másodszor is eljött érted, felelősségre vontam.  ‐  Megmutatta  magát?  ‐  kérdezte  Nash.  Jobbra  pillantva  láttam,  hogy  apámat bámulja, éppen olyan megbűvölten, mint én.  Apa bólintott.  ‐ Arrogáns kis démon volt.  ‐ Szóval mi történt? ‐ kérdeztem.  ‐ Megütöttem.  Pár pillanatig némán bámultunk rá mindketten.  ‐  Te  megütöttél  egy  kaszást?  ‐  kérdeztem,  és  a  kezem  a  szűrőről  a  csapba hullott.  ‐  Igen  ‐  kuncogott  fel  apám  az  emléktől,  és  a  vigyora  belőlem  is  előcsalogatott egyet. Nem emlékeztem, mikor láttam utoljára mosolyogni.  ‐ Eltörtem az orrát.  ‐ Az meg hogy lehet? ‐ kérdeztem Nashtől, a barátságféléjére gondolva  Toddal.  265. 

‐  Testet  kell  ölteniük,  hogy  bármilyen  szilárddal  kölcsönhatásba  kerüljenek ‐ felelte Nash a hosszúkás kartonnal babrálva, amelyben a sajt  érkezett.  ‐  Megölni  nem  lehet  őket,  de  fájdalmat  határozottan  képesek  érezni.  ‐  És  ezt  te  onnan  tudod,  hogy...?  ‐  kérdeztem  meglehetősen  biztosra  véve, hogy jól sejtem a választ.  Nash elvigyorodott.  ‐  Toddal  nem  mindig  jövünk  ki  jól.  ‐  De  utána  ismét  komolyra  váltva  fordult vissza az apámhoz. ‐ Miért ment el a kaszás Kaylee‐ért másodszor  is?  ‐ Nem tudom, de attól tartottam, hogy ismét megteszi. ‐ Elhallgatott, és  félmosolya  komor,  bűntudatos  kifejezéssé  változott.  ‐  Azért  küldtelek  Brendonhoz,  hogy  biztonságban  maradj.  Aggódtam,  hogy  ha  magamnál  tartalak, végül elvisz. Úgyhogy inkább elküldtelek. Sajnálom, Kaylee.  ‐  Tudom.  ‐  Ott  még  nem  egészen  tartottam,  hogy  elfogadjam  apám  bocsánatkérését, noha az, hogy láthatóan komolyan gondolta, elég sokat  segített. Visszaöntöttem a tésztát az üres lábasba, és kétmaréknyi kockára  vágott  sajtot  is  dobtam  utána.  Majd  közepes  erősségűre  állítottam  a  főzőlapot,  megsóztam,  és  tettem  hozzá  egy  kis  tejet,  továbbá  Val  néni  kalóriaszegény margarinjából is egy kanálnyit.  Az edénybe meredtem, miközben kevergettem.  ‐ Mennyi ideig maradsz?  ‐ Amíg csak akarod, hogy itt legyek ‐ felelte az apám, és volt valami a  hangjában,  ami  arra  késztetett,  hogy  felnézzek.  Ez  azt  jelentené,  amire  gondolok?  ‐ És mi lesz a munkáddal?  Apám megvonta a vállát.  ‐ Itt is lehet munkát kapni. Vagy, ha azt jobban szeretnéd, visszajöhetsz  velem  Írországba.  Biztos  vagyok  benne,  hogy  a  nagyszüleid  nagyon  örülnének neked. 

266. 

Azóta nem láttam őket, hogy utoljára találkoztam az apámmal, és még  soha nem jártam külföldön. De...  Tekintetemet Nash vonzotta magára. Amikor meglátta, hogy őt nézem,  bólintott, de engem nem tehetett bolonddá. Nem akarta, hogy elmenjek,  és ez elég volt számomra.  ‐  Nagyon  szívesen  ellátogatnék  Írországba,  de  én  itt  élek,  apa.  ‐  Kis  borsot  szórtam  az  edénybe,  és  tovább  kevergettem.  ‐  Nem  akarok  elmenni. ‐ Az apám arcán tükröződő csalódottságba majdnem belehaltam.  ‐ De te itt maradhatsz, ha szeretnéd.  ‐ Én...  Szeretném  azt  hinni,  hogy  igent  mondott  volna.  Hogy  komolyan  elgondolkozott  egy  házon  kettőnknek,  remélhetőleg  nem  túl  messze  Nashéktől,  viszont  elég  messze  Sophie‐tól  és  a  bolyhos,  rózsaszín  melodrámájától.  De  ezt  soha  nem  fogom  megtudni.  Apámnak  nem  sikerült befejeznie, mert kinyílt a bejárati ajtó, és valami puffant a földön,  majd Sophie mordult fel.  ‐ Ki hagyta ezeket a hülye táskákat közvetlenül az ajtó előtt? ‐ követelt  magyarázatot.  Jól  szórakozva  esetlen  belépőjén,  a  nyakamat  nyújtogattam,  hogy  átlássak  Nash  válla  felett.  Unokahúgom  a  padlón  térdelt,  fél  kezével  egy  régi,  leharcolt  bőröndön  támaszkodva.  Nevetni  kezdtem,  de  amikor  tekintetem  megállapodott  rajta,  azonnal  elszállt  belőlem  minden  vidámság,  és  helyét  jeges  üresség  foglalta  el.  Sophie  arca  árnyékos  volt,  vonásai olyan sötétek, hogy alig tudtam őket kivenni, a fentről ömlő fény  ellenére.  A kaszás eljött következő áldozatáért.  Sophie meg fog halni. 

  267. 

  

20 ‐ Sophie? ‐ Apám felállt, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna  rám,  Sophie  felé  fordult.  ‐  Hűha,  pont  úgy  nézel  ki,  mint  anyád,  a  szemedet leszámítva. Ez Brendon szeme... erre az életemet tenném. ‐ Ha  rám nézne, látná a sorsát. Ebben biztos voltam. De nem nézett rám.  Még Nash is csak az unokahúgomat bámulta.  A  félelem  és  az  adrenalin  fájdalmasan  hasított  a  mellkasomba;  meg  kellett kapaszkodnom a pult peremében.  ‐ Sophie... ‐ suttogtam olyan hangosan, ahogy csak mertem, elszántan,  hogy  figyelmeztessem,  mielőtt  még  valóban  beüt  a  pánik.  De  senki  nem  hallott meg.  Sophie  kecsesebben  tápászkodott  fel,  mint  amennyi  kecsességet  én  egész  életemben  tanúsítottam,  és  leseperte  a  búcsúszertartáson  viselt  sötét, karcsúsított ruhájának elejét.  ‐  Aiden  bácsi  ‐  erőltetett  magára  fáradt  mosolyt,  amely  illett  piros  karikás szeméhez, és még a gyász karmaiban is udvarias volt. ‐ És Nash. A  két kedvenc pasim egy szobában.  Kivételesen  alig  tudatosult  bennem,  mennyire  égetnie  kellene  a  féltékenységnek  ettől  a  kijelentéstől,  mert  ehelyett  a  torkom  csúnyán  lángolni  kezdett  belülről.  Igen,  gyakran  szerettem  volna  befogni  Sophie  száját, de nem végleg.  ‐ Apa! ‐ csikorogtam a pultba kapaszkodva támogatásért, de most sem  vett észre senki.  Sophie‐t leszámítva.  ‐ Neki meg mi baja? ‐ kopogott be az unokahúgom az ebédlőbe ünnepi  cipőjében, a kezét keskeny, csontos csípőjére téve. ‐ Kaylee, úgy nézel ki,  268. 

mint aki mindjárt belehány a... Mi is az? ‐ pillantott a félig elhasznált tömb  ömlesztett sajtra. ‐ Sajtos makaróni?  Nash  olyan  sebesen  fordult  felém,  hogy  kis  híján  elveszítette  az  egyensúlyát.  ‐ Kaylee? ‐ De én már csak bámulni tudtam a számat összeszorítva az  unokahúgom  dala  miatt.  ‐  Megint?  ‐  Bólintottam.  Nash  magához  húzott,  érdes arcát az enyémhez simította, és olyan szavakat suttogott, amelyekre  nem tudtam koncentrálni.  ‐  Kay?  ‐  pördült  felém  az  apám  is  egy  másodperccel  Nash  után;  arcát  elszörnyedés öntötte el, amikor felismerte az én arckifejezésemet. Lassan  követte  a  pillantásomat  az  unokatesómig,  mintha  félne  attól,  amit  látni  fog. ‐ Sophie? ‐ kérdezte, én pedig bólintottam, olyan erővel csikorgatva a  fogamat, hogy fájdalom hasított a halántékomba. ‐ Mikor?  Megráztam a fejem. Fogalmam sem volt, hogy a képességem beépített  időzítőt  is  tartalmaz,  arról  pedig  még  kevésbé,  hogy  hogyan  kellene  használnom.  ‐ Brendon! ‐ kiabálta apám rám szegezve a pillantását.  Sophie  arca  megrándult,  majd  ő  előrelépett,  hogy  jobban  lásson.  Áthajolt  egy  étkezőszék  támlája  felett,  hátborzongatóan  árnyékos  homlokát értetlenségében ráncolva.  Nash  továbbra  is  nekem  sugdosott,  szorosan  átölelve  engem,  háttal  a  sütőnek.  Ajkai  a  fülemet  súrolták,  szavai  a  Befolyás  megnyugtató  leheletével  csusszantak  végig  rajtam,  és  segítettek  uralnom  a  pánikot.  Mély  levegőket  véve  próbáltam  visszatartani  a  sikolyt,  miközben  Nash  válla  felett  bámultam  rendíthetetlenül  a  furcsán  elsötétült  unokahúgomat.  ‐ Mi folyik itt? ‐ markolta meg Sophie két kézzel a szék magas támláját,  majd  tekintete  találkozott  az  enyémmel.  ‐  Kaylee  megint  idegösszeroppanást  fog  kapni,  igaz?  Anya  valahol  itt  tartja  annak  a  pszichiáternek a számát ‐ indult a konyha felé, de az apám kinyújtotta az  egyik karját, hogy megállítsa. 

269. 

‐ Ne, Sophie. ‐ Az előtér felé pillantott, és elkiáltotta magát: ‐ Brendon!  Gyere  ide!  ‐  Majd  visszafordult  az  unokahúgához.  ‐  Kaylee‐nek  nem  lesz  semmi baja.  ‐  Dehogynem.  ‐  Sophie  megrázta  a  fejét,  és  zöld  szemét  tágra  nyitva  kirántotta  a  karját  apám  szorításából.  Aggodalma  őszintének  tűnt.  Azt  hiszem,  tényleg  féltett  engem.  Vagy  talán  félt  tőlem.  ‐  Tudom,  hogy  aggódsz érte, de neki komoly segítségre van szüksége, Aiden bácsi. Valami  nincs rendben vele. Mondtam nekik, hogy ez megint meg fog történni, de  rám  soha  senki  nem  hallgat.  Hagyniuk  kellett  volna,  hogy  az  az  orvos  sokkterápiát adjon neki.  ‐  Sophie...  ‐  Apám  válla  megfeszült,  az  arcán  félelem  keveredett  a  haraggal. Helyére akarta tenni Sophie‐t ‐ csakhogy Nash megelőzte.  ‐  A  fenébe,  Sophie,  éppen  neked  próbál  segíteni,  te  pedig...  ‐  pördült  felé haragosan örvénylő szemekkel. De abban a pillanatban, hogy ellépett  mellőlem,  teljes  erejével  borított  el  a  pánik.  Fél  karjánál  fogva  visszahúztam,  és  Nash  meglepett  arckifejezése  megértőbe  olvadt,  majd  úgy folytatta a suttogást, mintha abba sem hagyta volna.  Léptek  dobogtak  az  előtérben:  Brendon  bácsi  torpant  meg  a  nappali  közepén. Rólam az apámra nézett, majd követte apám pillantását Sophie‐ ra.  Figyeltem  őt:  vonásai  olyan  szélsőséges,  olyan  legyőzhetetlen  kínszenvedést tükröztek, hogy a látványát is alig bírtam.  Másodpercekig nem mozdult senki sem, mintha attól tartanának, hogy  a  legkisebb  rezzenés  is  előcsalogatja  a  kaszást  a  rejtekhelyéről,  és  megindítja  az  elkerülhetetlen  befejezést.  Sophie  teljes  értetlenséggel  pillantott egyikünkről a másikunkra. Majd apám felsóhajtott, és a csendes  hang mintha a tárva‐nyitva álló nappali minden sarkába eljutott volna.  ‐ Jól vagy? ‐ kérdezte, én pedig bizonytalanul bólintottam. Nem nekem  kellett szembenéznem a halállal. Legalábbis egyelőre.  ‐  Mi  folyik  itt?  ‐  követelt  magyarázatot  Sophie,  úgy  törve  meg  a  csendet,  mint  lövés  egy  temetését.  De  senki  nem  válaszolt.  Ő  volt  a  baj  forrása, ennek ellenére senki rá sem nézett. Kivételesen mindenki engem  bámult.  270. 

‐  Sophie  az?  ‐  kérdezte  Brendon  bácsi  lassan  sétálva  felénk,  mintha  fájna  neki  a  mozgás.  Hangja  alig  hallatszott  a  fejemben  máris  ott  visszhangzó,  ki  nem  eresztett  sikolytól.  Bólintottam,  mire  ő  lecsukta  a  szemét,  beszívott  egy  mély  levegőt,  majd  kifújta.  ‐  Biztos?  ‐  Ki  kellett  nyitnia  a  szemét,  hogy  lássa  az  újabb  bólintásomat,  majd  álla  vonala  megkeményedett.  ‐  Segítesz  nekem?  ‐  kérdezte,  miközben  a  fájdalom  olyan  maszkba  torzította  az  arcát,  hogy  alig  ismertem  fel.  ‐  Esküszöm,  hogy nem hagyom, hogy téged vigyen el.  Sajnos  az  apám  története  után  nem  voltam  biztos  abban,  hogy  Brendon  bácsinak  bármilyen  beleszólása  van  abba,  kit  visz  el  a  kaszás  csere gyanánt. Egy kaszás, aki képes listán kívüli lelkeket ellopni, nem fog  sokat gondolkozni, hogy elvigye‐e a lúdvércet, aki az útjába állt. Vagy akár  mindenki mást a szobában, ha már itt tartunk.  De nem hagyhattam Sophie‐t meghalni, még akkor sem, ha az idő nagy  részében nem több hatalmas púpnál az ember hátán.  ‐  Miről  beszéltek?  ‐  pillantott  az  unokahúgom  egyikünkről  a  másikunkra, mintha mindannyiunknak elment volna az esze, és a józanság  kezdené magányosan érezni magát. ‐ Mi folyik itt?  Brendon  bácsi  négy  hatalmas  lépéssel  átszelte  a  nappalit,  és  intett  a  lányának,  hogy  csatlakozzon  hozzá  a  kanapén.  Sophie  vonakodva  ment,  nagybátyám pedig lehúzta a középső párnára.  ‐ Szívem, el kell mondanom valamit, és nincs időm a hosszú, megértő  változatra. ‐ Megfogta a kezét; a mellkasom megsajdult ‐ csak az összetört  szívem  lehetett.  ‐  Pár  percen  belül  meg  fogsz  halni  ‐  mondta  Brendon  bácsi.  Sophie  a  homlokát  ráncolta,  de  az  apja  sietve  folytatta,  mielőtt  félbeszakíthatta  volna.  ‐  De  nem  akarom,  hogy  aggódj,  mert  Kaylee‐vel  azonnal visszahozunk. Nem lesz semmi bajod. Abban nem vagyok biztos,  hogy utána mi fog majd történni, de azt tudnod kell, hogy neked nem lesz  semmi bajod.  ‐  Nem  értem,  miről  beszéltek.  ‐  Sophie  finom  arcvonásait  értetlenség  húzta  össze,  és  láttam,  hogy  az  arckifejezése  peremén  pánik  ólálkodik.  Világából  éppen  eltűnt  minden  logika,  és  Sophie  nem  tudta,  mihez  271. 

kezdjen  azzal  az  információval,  amelyet  nem  értett.  Pontosan  tudtam,  hogy  érzi  magát.  ‐  Miért  halnék  meg?  És  mi  a  csuda  köze  van  ehhez  Kaylee‐nek?  Brendon bácsi megrázta a fejét.  ‐  Erre  most  nincs  időnk.  Nem  tudom,  mennyi  időnk  van,  úgyhogy  muszáj megbíznod bennem. Vissza foglak hozni.  Sophie  bólintott,  de  rémültnek  tűnt,  éppen  annyira  az  apja  miatt,  amennyire maga miatt. Valószínűleg úgy gondolta, apja most veszítette el  az  egyik  közmondásos  kerekét,  és  mindjárt  hatalmasat  zuhan  nélküle.  Válla  felett  mérgesen  rám  meredt,  mintha  én  fertőztem  volna  meg  az  apját valahogy az agybajommal, de én cseppnyi ingerültséget sem tudtam  összekaparni iránta ‐ így nem, hogy pár pillanatnyira volt a saját halálától.  ‐ Neee!  A  szobában  minden  fej  az  előtér  felé  lendült,  ahol  Val  néni  állt,  úgy  kapaszkodva az ajtófélfába, mintha csak az tartaná meg.  ‐ Nem Sophie‐nak kellett volna lennie.  ‐  Micsoda?  ‐  Brendon  bácsi  olyan  sebességgel  pattant  fel,  hogy  beleszédültem a mozdulatba. Kezdődő rémülettel pillantott a feleségére. ‐  Valerie, mit tettél?  Val  néni?  Neki  meg  mi  köze  a  kaszásokhoz  és  a  lúdvércekhez?  Ő  ember!  Mielőtt  a  nagynéném  válaszolhatott  volna,  újabb  gyászhullám  ömlött  végig  rajtam,  és  én  meginogtam.  Nash  elkapott,  így  nem  zuhantam  az  ebédlőasztalra, és óvatosan az egyik székbe engedett. Most már nem tart  sokáig.  Sophie  reszketni  kezdett,  és  a  puszta  látványától  is  remegés  futott  végig az én végtagjaimon is. Aggodalom rázott belülről kifelé. A szívem túl  nagynak  tűnt  a  mellkasomhoz  képest.  A  torkom  égett,  mintha  lángot  lélegeztem volna.  De  a  Sophie  lelkének  visszatartása  okozta  fizikai  fájdalmon  túl  unokahúgom  elveszítését  is  intenzíven  éreztem,  noha  a  kaszás  még  nem  272. 

csapott le. Mintha a saját kezemet láttam volna, amint egy tilóra teszem,  annak tudatában, hogy a bárdos ember eljön érte. Annak tudatában, hogy  soha  nem  fogom  visszakapni.  És  nem  számít,  hogy  soha  nem  voltunk  közeli  jó  barátok.  A  lábamba  sem  vagyok  szerelmes,  de  azért  nem  akarnám elveszíteni.  ‐ Anya? ‐ cincogta Sophie egyik lábáról a másikra helyezve át a súlyát,  miközben átölelte magát. ‐ Mi folyik itt?  ‐ Ne aggódj, drágám. ‐ Val néni a szőnyeg közepére állt; tekintete úgy  villant  ide‐oda,  mint  egy  drogosé  egy  rosszabb  menet  alatt.  ‐  Nem  hagyom,  hogy  elvigyen.  ‐  Elhallgatott  anélkül,  hogy  egy  pillantást  vetett  volna  a  lányára,  majd  hátrahajtotta  a  fejét,  amennyire  csak  tudta,  szőke  fürtjei majdnem a derekáig omlottak.  ‐ Marg! ‐ kiáltott fel, nekem pedig megrándult az arcom. Kezem a szék  karfáját  markolászta,  ahogy  megpróbáltam  visszanyerni  az  egyensúlyomat,  miután  Val  néni  majdnem  kibillentett  belőle.  ‐  Tudom,  hogy itt vagy, Marg!  Marg? Én nem szóltam Val néninek arról, hogy láttam a kaszást, vagy,  hogy  nő  az  illető.  És  még  csak  a  kaszás  nevét  sem  tudtam.  Egészen  mostanáig.  És  ekkor  hirtelen  megértettem.  Val  néni  azért  tudja  a  kaszás  nevét,  mert ő fogadta fel.  Nem! Hitetlenkedés és elkeseredés hasított belém. Nem voltam képes  elhinni. Val néni volt az egyetlen anya számomra az elmúlt tizenhárom év  során.  Szeretett  engem,  és  egyértelműen  szerette  Sophie‐t  és  Brendon  bácsit  is.  Soha  nem  kötne  alkut  egy  kaszással,  még  kevésbé  kereskedne  ártatlanok  lelkével.  De  az  ivás  és  a  kérdései...  Az  elejétől  fogva  tudta,  miért halnak meg a lányok!  ‐ Ez nem a megállapodásunk része! ‐ sikoltotta ökölbe szorított kézzel,  vagy félelmében, vagy dühében reszketve. Esetleg mindkettőtől. ‐ Mutasd      

273. 

meg magad, te gyáva! Ezt nem teheted!  De ebben nagyon is tévedett.   

 

274. 

  

21 Val  néni  sikolya  még  el  sem  halt  a  fülemben,  amikor  Sophie  lába  összecsuklott  alatta.  Estében  beütötte  a  tarkóját  egy  kisasztal  szélébe.  Tompa puffanással ért földet, és a hajából vér csorgott a fehér szőnyegre.  Egyik szülője sem látta. Brendon bácsi megszállottan nézegetett körbe  a  ragyogóan  fényes  szobában,  mintha  a  kaszás  esetleg  valamelyik  fotel  vagy  cserepes  növény  mögött  rejtőzhetne.  Val  néni  a  mennyezetet  bámulta,  Margnak  kiabálva,  hogy  bújjon  elő,  és  adjon  magyarázatot.  Mintha a kaszások engedelmeskednének az ilyesminek.  De  abban  a  pillanatban,  hogy  Sophie  meghalt,  lelkének  dala  előtört  a  torkomból, és én majdnem megfulladtam, amikor, pusztán megszokásból,  próbáltam  visszafojtani.  Val  néni  észrevette,  hogy  öklendezem,  és  megpördült, hogy megkeresse a lányát.  ‐  Ne!  ‐  sikoltott  fel,  és  életemben  most  először  hallottam  az  én  fájdalmas  nyekergésemet  akár  csak  megközelítő  hangot.  Val  néni  térdre  rogyott a padlón. ‐ Ébredj fel, Sophie! ‐ Kisimította a lánya arcából a laza,  szőke hullámokat, és amikor elvette az ujjait, azokat vér borította. ‐ Marg,  csináld ezt vissza! Nem ebben állapodtunk meg!  ‐  Sophie!  ‐  csatlakozott  Brendon  bácsi  a  feleségéhez  lányuk  élettelen  teste mellett. Nash és én elszörnyedve figyeltük őket, túl rémülten ahhoz,  hogy  megmozduljunk.  Majd  nagybátyám  rám  nézett  a  felesége  válla  felett, de nem értettem, mit akar. Túlságosan lefoglalt, hogy visszafojtsam  a sikolyomat.  Nash  guggolásba  ereszkedett  a  székem  mellett,  megfogta  a  kezem;  a  pillantása csendes erővel és intenzitással fúródott az enyémbe.  ‐  Engedd  ki  ‐  suttogta.  ‐  Mutasd  meg  nekünk  a  lelkét,  hogy  visszavezethessük.  275. 

Úgyhogy énekelni kezdtem Sophie‐ért.  Énekeltem  a  lélekért,  amelyet  idő  előtt  elvettek,  egy  elveszett,  fiatal  életért. A gyermeküket elveszítő szülőkért és a lányért, akinek soha nem  lesz  lehetősége  eldönteni,  mivé  akar  válni.  Az  unokahúgomért,  a  testvérpótlékomért,  akinek  éles  nyelvét  soha  nem  fogja  a  kor  és  a  tapasztalat megfékezni.  Felsikoltottam. A fények elhalványultak, noha nem láttam észrevehető  különbséget  egyik  villanykörtén  sem.  A  szoba  szürkülni  kezdett,  mint  korábban a tornaterem. Vonakodva néztem körbe, hirtelen attól rettegve,  hogy sötét, torz alakokat látok a saját otthonomban.  De  egyet  sem  találtam.  Egyértelműen  az  Alvilágot  láttam,  de  az  valahogy... üres volt.  Ennél viszont volt egy még idegesítőbb jelenség, a hang. Vagyis inkább  a hang hiánya. Éneklés közben, semmi mást nem hallottam magam körül,  mintha  valaki  valami  kozmikus  távirányítón  megnyomott  volna  egy  elnémítógombot.  Pár  másodperc,  és  már  a  saját  sikoltásomat  sem  hallottam,  noha  tudtam  a  torkomban  és  a  tüdőmben  égő  tűzből,  hogy  még mindig üvöltök teljes természetfeletti erőmből.  Nash  velem  maradt,  ujjait  az  én  kezembe  fonta  az  ebédlő  egyik  székének  karfáján,  és  láthatóan  egyáltalán  nem  zaklatta  fel  az  az  istentelen  hangzavar,  amely  a  számból  igyekezett  kifelé.  Apám  mozdulatlanul  állt  unokahúgom  lelkét  bámulva;  azt  a  sápadt,  rózsaszín  szegélyű,  amorf  formát,  amely  néhány  arasszal  Sophie  teste  felett  lebegett,  úgy  pattogva,  mint  egy  földhöz  rögzített  papírsárkány  élénk  szélben.  Az  ő  lelke  magasabbra  emelkedett,  mint  korábban  Emmáé,  és  egy  részem  felfogta,  hogy  ez  az  én  hibám.  Mert  Nashnek  kellett  külön  emlékeztetnie, hogy eresszem ki a sírást Sophie‐ért.  Brendon  bácsi  karját  az  oldala  mellett  mereven  lelógatva  állt,  kezét  ökölbe szorította, felkarja duzzadt az erőfeszítéstől. Az arcát nem láttam,  de  úgy  képzeltem,  olyan  lehet,  mint  Nashé  volt,  amikor  Emma  lelkét  próbálta vezetni: vörös, feszült és nedves a verejtéktől. 

276. 

Val néni a lányára omlott, immár vigasztalhatatlanul zokogva. Ő volt az  egyetlen  a  szobában,  aki  nem  láthatta  Sophie  lelkét,  és  egy  távoli  rész  belőlem ezt elviselhetetlenül tragikusnak találta.  Brendon bácsi válla beesett, és a nagybátyám kimerülten fordult felém.  ‐  Tartsd  meg  ‐  tátogta  felém,  én  pedig  továbbra  is  sikoltozva  bólintottam.  Minden  tőlem  telhetőt  meg  akartam  tenni,  de  a  torkom  fájt  az  Emmáért  való  délutáni  énekléstől,  és  nem  voltam  biztos  abban,  hogy  meddig tudok Sophie‐ba kapaszkodni.  Nagybátyám  intett  az  apámnak.  Nem  hallottam  mindent,  amit  mondott,  de  a  gesztusa  egyértelmű  volt;  egyedül  nem  fog  neki  menni.  Valami oknál fogva nem volt képes visszavezetni a lánya lelkét.  Apám  bólintott;  mindketten  visszafordultak  Sophie  felé,  immár  közösen folytatva a munkát.  Val  néni  kezét  a  lánya  szegycsontjára  téve  térdelt.  De  nem  minket  nézett. Beszélt, és nagyon úgy tűnt, hogy a szobához szól általánosságban.  Arca  foltos  volt  a  könnyektől,  és  kivörösödött  mind  a  gyásztól,  mind  a  bűntudattól. Én nem sokat értettem abból, amit mondott, de két szót az  ismerős szájmozgás alapján ki tudtam venni: vigyél engem.  Hirtelen  megértettem:  Val  néni  a  kaszáshoz  beszélt  ‐  Marghoz  ‐,  és  azért könyörgött, hogy kímélje meg Sophie életét a sajátjáért cserébe.  Ekkor változott meg minden. A szoba légköre hirtelen más lett, mintha  valamennyi szöge elcsúszott volna, és átállítódtak volna az arányai. Olyan  volt, mint rossz képaránnyal filmet nézni.  A furcsává vált nappali közepén karcsú, sötét alak jelent meg, alig két  lépésre  az  apámtól  és  a  nagybátyámtól,  a  szoba  túlsó  oldalán  Sophie  testéhez képest.  Azonnal  felismertem  Meredith  búcsúszertartásáról.  Marg.  Ugyanazt  a  hosszú,  fekete  pulcsit  viselte,  amelynek  szabása  kihangsúlyozta  karcsú  alakját, és puha, balettcipőszerű lábbelit, amely félig a nagynéném vastag  szőnyegébe süppedt.  277. 

Vetett rám egy pillantást, és összevonta a szemöldökét, majd egyelőre  hagyott engem, és Val néni felé fordult. Így már csak szeletnyit láttam az  arcából, de az is bőven elég volt.  ‐  Biztos  vagy  benne?  ‐  kérdezte,  és  a  hangja,  mint  az  olvadt  fém,  selymes és lassan áramló, ugyanakkor érintésre perzselően forró.  Annyira  meglepődtem,  amikor  meghallottam,  hogy  majdnem  abbahagytam az éneklést, és Sophie lelke Marg felé kezdett sodródni. De  Nash megszorította a kezem, amitől felerősödött a hangom. Sophie lelke  ismét stabil lett.  A kaszás mintha észre sem vette volna. Ő a nagynénémet figyelte, aki  éppen  valami  mást  mondott,  amit  én  nem  hallottam.  Én  csak  Margot  hallottam,  ami  azt  jelentette,  hogy  nem  feledkezett  meg  rólam  ‐  hogy  valamiért azt szerette volna, ha hallom, amit mond.  Val  néni  a  kaszás  kérdésre  határozottan  bólintott,  és  az  ajkai  sebesen  mozogni kezdtek.  Marg  pár  pillanatig  őt  bámulta,  majd  megrázta a  fejét, és  ami  kicsit  a  szájából láttam, az lassú, rosszindulatú mosolyra húzódott.  ‐  A  te  lelked  nem  felel  meg  ‐  jelentette.  Hangja  szinte  megtestesülve  lebegett  felettem.  ‐  Te  fiatal,  gyönyörű  lelkeket  ígértél  Belfegornak,  és  a  testedhez  hasonlóan  a  te  lelked  idős  és  megkopott.  Ezt  nem  fogja  elfogadni.  Ismét  a  nagynéném  beszélt  mérgesen  gesztikulálva,  és  a  férje  élesen  elfintorodott  valamitől,  amit  mondott,  miközben  továbbra  is  ökölbe  szorította  a  kezét  erőfeszítésében.  Nagyon  szerettem  volna  mindkét  vitatkozó felet hallani.  ‐ Nem egyeztünk meg abban, hogy konkrétan melyik lelkek kerüljenek  begyűjtésre  ‐  mondta  a  kaszás;  libabőr  futotta  el  a  karomat.  A  puszta  hangjával  képes  lett  volna  megölni.  ‐  Az  első  négyet  begyűjtöttem  a  kis  apródjaid szánalmas igyekezete ellenére...  Apródjai? Ugye nem nevezett apródnak?! 

278. 

‐  ...  és  amikor  beleunok  ebbe  a  játékba,  az  ötödik  is  meglesz.  Én  megkapom  a  pénzed,  Belfegor  megkapja  a  lelkeket,  te  pedig  olyan  fiatalság és szépség birtokosa leszel, amilyet elképzelni sem tudtál.  Fiatalság?  Val  néni  a  fiatalságáért  cserébe  fogadott  fel  egy  kaszást  ártatlan  lelkek  begyűjtésére?  Tényleg  lehetséges,  hogy  bárki  ilyen  hiú  lenne?  Val  néni  immár  kiabált,  az  erek  kidagadtak  karcsú  nyakán.  De  Marg  csak nevetett.  ‐ Négy fiatal, erős lélek van a birtokomban, és amíg nálam vannak, ezt  fél  tucat  lúdvérc  sem  tudná  elvenni  tőlem.  ‐  Ezt  demonstrálandó,  tenyérrel  felfelé  tartott  kézzel  intett  egyet.  Fájdalom  hasított  a  mellkasomba,  és  Sophie  lelke  két  arasszal  magasabbra  emelkedett  a  dalom, az apám és a nagybátyám erőfeszítései ellenére.  Nash  ekkor  felállt,  és  minden  erejével  csatlakozott  a  csapat  munkájához. Arca kivörösödött az erőfeszítéstől.  Sophie  lelke  megugrott,  majd  kissé  lejjebb  ereszkedett,  de  nem  ment  tovább.  A kaszás ekkor megpördült, hátat fordítva a nagynénémnek, hogy rám  és Nashre összpontosítsa a dühét.  ‐ Ti...  Minden egyes lépéssel, amit felém tett, egyre jobban reszkettem, és a  hangom  el‐elcsuklott.  Kezdtem  elveszíteni,  és  amint  elhalkul  a  sikolyom,  nem marad lélek, amelyet a férfiak hazavezethetnének.  ‐  Valami...  ‐  Marg  pulóvere  kétoldalt  széttárult  menet  közben,  nagyobbnak  és  ijesztőnek  mutatva  őt,  mint  amilyen  apró  teste  lehetett  volna.  Majd  összeszűkült  szemmel,  alig  pár  lépésről,  engem  kezdett  bámulni,  az  én  szívem  pedig  botladozni  kezdett  pár  rémült  dobbanás  erejéig. Marg lassú mosolya visszatért.  ‐  Te  valaki  másnak  az  életét  éled.  Belfegor  biztosan  imádná  a  te  kölcsönvett életerőd ízét. Ha meg akarod pillantani a holnapot, akkor fogd  be a szádat, és engedd el azt a lelket! Különben a családod végignézheti,  279. 

ahogy megetetem veled a saját nyelvedet, mielőtt a te lelkedet viszem el  az övé helyett.  Elmebajos  kis  mosolya  még  szélesebbé  vált;  a  normális,  egyenletes,  fehér fogak látványától egy ilyen ádáz arcban végigfutott rajtam a hideg.  ‐  És  te  teljes  csendben  fogsz  meghalni,  kicsim.  Senki  nem  maradt,  aki  énekelhetne a lelkedért.  ‐  Majd  én  éneklek.  ‐  Ez  a  hang  lágy  volt  és  lírai,  továbbá  éppen  olyan  hátborzongató  a  furcsa  csendben,  mint  a  kaszásé.  Fejem  a  forrása  felé  lendült.  Tod  állt  a  csukott  bejárati  ajtóban.  Lábát  szétvetette  az  egyensúly  kedvéért,  kezét  ökölbe  szorította  kétoldalt,  állát  megfeszítette  dühében.  Késznek tűnt arra, hogy akár magával az ördöggel is összecsapjon, de nem  az ő hangja volt, amit hallottam.  Valaki  kilépett  mögüle,  és  a  pulzusom  zakatolni  kezdett  a  reménykedéstől.  Harmony  Hudson.  Nash  anyja.  Aki  nagyon  dühösnek  tűnt.  ‐  Hallasz  engem,  édesem?  ‐  kérdezte,  én  pedig  bólintottam,  olyan  hálásan  a  jelenlétéért,  hogy  még  azon  sem  gondolkoztam  el,  honnan  tudta, hogy szükség van rá. ‐ A te hangod halványul, de én egész éjszaka  képes vagyok énekelni ‐ fordult Marg felé, és mintha kihúzta volna magát.  ‐  Te  nem  mész  innen  sehova  az  ő  lelkével.  Sem  a  másikéval  ‐  pillantott  Sophie lelkére, amely még mindig Sophie teste felett imbolygott lassan a  levegőben.  Marg  dühös  macskaként  sziszegett,  a  fogát  kivicsorítva,  és  egy  pillanatra  azt  hittem,  mindjárt  Nash  anyjának  arcára  csap  a  kimeresztett  körmeivel. Majd láthatóan összeszedte magát.  ‐  Te  sem  jársz  jobban,  mint  a  gyermek  ‐  dorombolta  lassan  a  bejárat  felé  oldalazva.  ‐  Nem  lesz  elég  három  a  férfijaitokból,  hogy  ellopjátok  tőlem, miközben nálam van négy erős lélek.  ‐  És  négy  férfi?  ‐  kérdezte  Tod  összeszorított  fogakkal.  Rám  pillantott,  majd Nashre, aki bólintott, engedélyt adva valamire, amit nem értettem.  280. 

Majd  Tod  lehunyta  a  szemét  összpontosításában,  és  Sophie  lelke  kicsit  lejjebb ereszkedett.  Elkerekedett a szemem. Tod kaszás. Most viszont egyértelműen segít a  többieknek Sophie lelkét visszavezetni.  Marg  szeme  elsötétült  a  haragtól.  Megfordult,  hogy  szembekerüljön  Sophie‐val,  láthatóan  elszánva  magát,  hogy  elviszi,  amíg  még  esélye  van  rá.  És ekkor halt el a hangom.  ‐ Neee! ‐ krákogtam, de nem jött ki hang a torkomon.  De  amint  eltűnt  a  levegőből  a  sikolyom,  visszatért  fülembe  az  igazi  háttérzaj,  mintha  a  fülem  kidugult  volna  a  légnyomásváltozástól.  És  az  első,  ami  a  hallójáratomat  fogadta,  a  leggyönyörűbb  éteri  zene  volt,  amelyet életemben hallottam.  Nash anyja Sophie‐ért énekelt.  Immár  mind  a  négy  férfi  az  unokahúgom  lelkét  rángatta,  amelyet  Harmony dala tartott ott. De Marg is próbálta elhúzni. Sophie lelke ismét  emelkedni kezdett, és ezúttal a kaszás felé tartott, aki széttárta a karját a  fogadására.  ‐  Marg,  kérlek!  ‐  kiabálta  Val  néni.  ‐  Vigyél  engem!  Lehet,  hogy  az  én  lelkem nem fiatal, de erős, és Sophie‐t nem bírod elvinni!  ‐  Nem  tudod  őt  megmenteni...  ‐  énekelte  Marg,  és  körbepillantva  láttam, hogy igaza van. Négy lélekkel a tarsolyában túl erős volt még négy  hímnemű lúdvérc számára is. Ami ironikus, ha azt vesszük, milyen kicsinek  és törékenynek tűnik...  Várjunk csak. Marg tényleg törékeny. Apám azt mondta, a kaszásoknak  meg  kell  testesülniük  ahhoz,  hogy  kölcsönhatásba  léphessenek  a  környezetükkel.  Ami  azt  jelenti,  hogy  Margnak  éppen  ugyanolyan  fizikai  gyengeségei  vannak,  mint  annak  a  kaszásnak,  aki  megpróbált  elvinni  engem. A kaszásnak, akit az apám megütött...  Szédülő fejjel és lüktető torokkal rohantam a konyhába. 

281. 

A késtartóra pillantottam, majd megráztam a fejem. Nem voltam biztos  benne, hogy egyetlen szúrással megállíthatom.  De megcsapni istenesen meg tudnám.  Kinyitottam  a  sütő  alatti  szekrényt,  és  körbetapogatóztam  a  régi  öntöttvas  tepsi  után,  amelyben  Brendon  bácsi  szokta  sütni  a  kukoricakenyeret, majd kirántottam a helyéről, és átrohantam az ebédlőn.  Elmentem Nash, Harmony és Tod mellett, és már fel is emeltem a tepsit,  hogy odacsapjak, amikor az apám mellé értem.  Marg  biztos  meghallotta,  hogy  közeledem,  vagy  meglátta  a  jelét  nagynéném arcán, mert az utolsó pillanatban megfordult. A tepsi a vállát  érte a feje helyett, úgyhogy ahelyett, hogy kiütöttem volna, csak a földre  döntöttem.  De azért elég nagyot esett. A csípője akkorát puffant a földön, hogy a  két lépésre lévő asztal is beleremegett.  Nem  bírtam  elnyomni  egy  diadalittas  mosolyt,  noha  erős  fájdalom  hasított a karomba a bevitt ütéstől.  A  kaszás  pár  pillanatig  bénultan  hevert,  a  feje  körül  szétterültek  csillogó,  fekete  fürtjei,  két  karját  szélesre  tárta.  Látómezőm  peremén  láttam,  hogy  Sophie  lelke  egyenletesen  süllyed  a  teste  felé.  Majd  Val  néniből dühös üvöltés szakadt ki, a teste pedig fellendült a padlóról. Még  soha nem láttam ennél kevésbé kecses pózban ‐ és soha nem csodáltam  ennyire.  Marg  keskeny  derekára  ugrott,  átvetette  rajta  a  lábát,  keze  a  kaszás  vállát  markolászta.  Szeme  vadul  villogott,  a  haja  szinte  égnek  állt.  Olyannak tűnt, mint egy őrült, és nem sok kétségem fért hozzá, hogy ha  nem is tartott még ott, nemsokára fog.  ‐ Nem viszed a lányomat sehova! ‐ kiáltotta pár centire a kaszás arcától.  ‐ Úgyhogy vagy engem viszel el most, vagy egy lélekkel kevesebbel mész  vissza!  Marg  ajkai  felkunkorodtak  dühében,  miközben  én  előrearaszoltam,  továbbra is két marokra fogva a tepsit. Marg felpillantott Sophie lelkére,  282. 

és sötét szemében düh kapott lángra, amikor eltűnni látta, és hogy Sophie  immár lélegzik, noha még eszméletlen.  Marg ekkor felnézett a nagynénémre, és rémület futott végig az arcán.  Bárki  is  volt  ez  a  Belfegor,  láthatóan  nem  szívesen  okozott  volna  neki  csalódást.  A  kaszás  nem  egészen  egy  másodpercig  gondolkozott,  majd  bólintott.  ‐ A lelked ugyan nem elég az alku teljesítésére, amelyet kötöttél, de az  arroganciádért  és  a  hiúságodért  megfizetsz  vele.  ‐  Val  néni  egyszerűen  rázuhant a kaszásra, és tekintete máris üressé és üvegessé vált.  De a teste a szőnyegre esett, mert Marg eltűnt.  Pislogni  kezdtem,  és  döbbenten  bámultam  a  nagynénémet,  majd  óvatosan leereszkedtem a padlóra, nehogy összerogyjak.  ‐ Kaylee, jól vagy? ‐ fonódtak Nash  ujjai a bal kezemre, emlékeztetve,  hogy  a  jobbal  továbbra  is  a  tepsit  szorongatom.  Most,  hogy  vége  lett,  megdöbbentem  attól,  amit  tettem  vele,  és  eltartott  kézzel  a  szőnyegre  ejtettem, amelyen nagyot puffanva landolt.  ‐ Jól vagyok ‐ krákogtam. ‐ A körülményekhez képest.  Brendon  bácsi  eltrappolt  mellettem,  hogy  Sophie  mellé  térdeljen.  Megkereste  a  pulzusát,  és  felsóhajtott  megkönnyebbülésében,  majd  körbetapogatta  a  fejét  arrafelé,  ahol  beütötte  az  asztalba.  Utána  a  két  karjába  kapta,  és  a  kanapéra  fektette,  tekintet  nélkül  arra,  hogy  unokahúgom hajától véres lett a fehér selyem.  Val néni kiborult volna ettől. De Val néni meghalt.  Miután Sophie‐t biztonságba helyezte, apja a felesége mellett rogyott a  földre,  és  megismételte  ugyanazt  a  mozdulatsort.  De  ezúttal  nem  hangzott fel megkönnyebbült sóhaj. Ehelyett a nagybátyám hátracsúszott  a farmerja ülepén, míg háta a kanapé oldalának nem ütközött, haja pedig  Sophie  karjához  nem  ért.  Akkor  a  két  térdére  könyökölt,  és  a  tenyerébe  hajtotta az arcát. Egész testében remegett az elfojtott könnyektől.  ‐ Brendon? ‐ mondta apám, egyik meleg kezét a hátamra simítva. 

283. 

‐  Hogyan  lehetett  képes  erre?  ‐  követelt  tőle  magyarázatot  a  fivére,  miközben vörös karikás szemekkel ránk pillantott. ‐ Hogy képzelte ezt?  ‐ Nem tudom. ‐ Apám elengedett, hogy a testvére mellé térdeljen.  ‐ Az én hibám. Velünk élni túlságosan nehéz az emberek számára. Több  eszem  is  lehetett  volna  ‐  zokogott  Brendon  bácsi  az  egyik  ingujjával  az  arcát törölgetve. ‐ Nem akart nélkülem megöregedni.  ‐ Ez nem a te hibád ‐ erősködött az apám, megmarkolva a fivére vállát. ‐  Nem  arról  van  szó,  hogy  nélküled  nem  akart  megöregedni,  Ben.  Val  egyáltalán nem akart megöregedni.  Valerie nénikém alkut kötött egy pokolfajzattal, ami négy ártatlan lány  életébe került. Mindannyiunknak hazudott, és majdnem meghalt miatta a  saját  lánya.  Továbbá  nukleárisrobbanás‐méretű  lyukat  ütött  a  családunk  közepébe.  De amikor arra került sor, pillanatnyi gondolkodás nélkül adta az életét  a lányáért cserébe, éppen úgy, mint az anyám. Ezért vajon megbocsátást  nyernek a bűnei?  Igennel  szerettem  volna  válaszolni  ‐  szerettem  volna  hinni,  hogy  egy  anya önfeláldozása elég jótett ahhoz, hogy törölje a korábbi bűneit. De az  igazság nem ennyire szép.  Nagynéném halála nem fogja visszahozni sem Heidit, sem Alysont, sem  Mereditht,  sem  Julie‐t.  Nem  fogja  helyrehozni  a  lélektani  rombolást,  amelyet az elvesztése okozott Sophie‐ban. Brendon bácsi sem kapja vissza  tőle a feleségét.  Az igazság az, hogy Val néni önfeláldozása túl kevés volt és túl kései, és  közvetlen  szeretteire  lőcsölte  a  feladatot,  hogy  feldolgozzák  a  következményeit.     ‐ Tessék, Kaylee. Ettől jobban lesz a torkod ‐ tett Harmony Hudson elém az  asztalra egy kis csésze mézillatú teát, én pedig fölé hajoltam, és beszívtam  az illatos gőzt. Harmony már indult is volna vissza a konyhába, ahol áradni 

284. 

kezdett a házi készítésű csokis süti ‐ kedvenc terápiás foglalkozása ‐ illata a  sütőből, de én a karjára tettem a kezem.  ‐  Elveszítettem  volna  Sophie‐t,  ha  te  nem  vagy  ott.  ‐  Hangom  még  rekedtes volt, a torkom pedig úgy fájt, mintha lenyeltem volna egy tobozt.  A  sokk  végre  múlóban  volt,  csak  a  nehéz  szívem,  és  a  rettenetes  részletekkel teli gondolataim maradtak utána.  Harmony szomorúan elmosolyodott, és leereszkedett a mellettem lévő  székbe.  ‐ Úgy hallottam, messze túlteljesítetted ma a napi éneklési adagot.  Bólintottam,  és  óvatosan  belekortyoltam  a  csészébe,  hálásan  az  ital  csillapító melegéért, amely végigfolyt a torkomon.  ‐  De  már  vége,  igaz?  Belfegor  nem  hagyhatja  el  az  alvilágot,  és  Marg  sem jön vissza, igaz?  ‐ Ha van egy kis esze, akkor nem. A kaszások most már tudják, hogy ki  ő,  és  mindegyik  őt  fogja  keresni.  ‐  Harmony  balra  pillantott;  tekintetem  követte az övét a nappaliba, ahol a nagynéném meghalt, az unokahúgom  feléledt, én pedig öntöttvas serpenyővel csaptam le egy őrült kaszást.  A legbizarrabb. Kedd. Valaha.  A  mentősök  nem  egészen  fél  órája  távoztak,  és  a  vastag,  fehér  szőnyegen még ott voltak a hordágy kerekének nyomai. Fehér lepedővel  letakarva  tolták  ki  Val  nénit.  Brendon  bácsi  és  Sophie  követték  a  mentőautót  a  kórházba,  ahol  Sophie  fejét  összevarrják  majd,  az  anyját  pedig hivatalosan is halottnak nyilvánítják.  Sophie  nem  értette  meg,  mi  történt;  ezt  abban  a  pillanatban  láttam,  hogy  magához  tért.  De  arra  azért  nem  számítottam,  hogy  engem  fog  hibáztatni  az  anyja  haláláért.  Az  unokatestvérem  halott  volt,  amikor  Val  néni  megalkudott  a  lánya  életéért,  és  amit  azelőtt  látott,  annak  nagy  részére nem is emlékezett. Csak annyit tudott, hogy az anyja meghalt, és  ehhez  nekem  is  volt  valami  közöm.  Éppen  úgy,  ahogy  a  saját  anyám  halálához. 

285. 

Sophie‐val  pillanatnyilag  több  közös  volt  bennünk,  mint  valaha  ‐  de  még soha nem kerültünk ilyen távol egymástól.  ‐ Honnan tudtad meg? ‐ kérdeztem Harmonytól a nappali felé intve, a  katasztrófára célozva.  De  ő  csak  a  homlokát  ráncolta,  mintha  nem  értené,  miért  kérdezem  ezt.  ‐ Én szóltam neki.  Amikor meglepetten felpillantottam, Todot láttam szemben ülve, karját  az  asztalon  összefonva,  a  homlokába  lógó  szőke,  göndör  tincsével.  Harmony rámosolygott, hogy tudassa velem, ő is látja Todot, majd felállt,  hogy megnézze a sütit.  ‐ Hogyan csináltad? ‐ emeltem a csészét a számhoz egy újabb kortyra. ‐  Hogyan vezetted Sophie lelkét? Azt hittem, te kaszás vagy.  ‐  Ő  mindkettő  ‐  felelte  mögülem  Nash.  Én  pont  abban  a  pillanatban  fordultam meg, amikor követte az apámat befelé a bejárati ajtón, egymás  után  letűrve  a  két  ingujját.  Apámmal  akkor  végeztek  Val  néni  selyemkanapéjának  bepakolásával  a  nagybátyám  furgonjába,  hogy  ne  kelljen  a  vérfoltokkal  foglalkoznia,  amikor  Sophie‐val  visszaérnek  a  kórházból. ‐ Tod sokoldalú tehetség.  Tod hátrasimította a tincset a homlokából, és csúnyán nézett. Harmony  szólt vissza a konyhából, miközben a sütő ajtaja nyikorogva kinyílt.  ‐ Mindkét fiam tehetséges.  ‐  Mindkettő?  ‐  kérdeztem  vissza  azt  gondolva,  hogy  biztosan  rosszul  hallottam.  Nash  felsóhajtott,  és  leereszkedett  a  székbe,  amelyet  az  anyja  üresen  hagyott, majd fél kezével a kaszás felé intett.  ‐ Kaylee, bemutatom a bátyámat, Todot.  ‐  A  bátyádat?  ‐  Pillantásom  egyikükről  a  másikukra  vándorolt  a  hasonlóságokat keresve, de nem találtam mást, csak a gödröcskéket. Bár,  most így belegondolva, Tod örökölte Harmony göndör fürtjeit...  286. 

És  hirtelen  minden  sokkal  logikusabbnak  tűnt.  Az  értelmetlen  piszkálódás,  az,  hogy  Nash  "egy  örökkévalóság  óta"  ismeri  Todot,  Tod  jelenléte Nash otthonában, Nash széles körű ismeretei a kaszásokról.  Hogy lehet, hogy ez nem tűnt fel korábban?  ‐ Csak egy kis figyelmeztetés... ‐ vetett rám Harmony kedves mosolyt,  de  pillantása  utána  az  apámra  hullott.  ‐  A  lúdvérc  fivérekkel  mindig  vigyázni kell. Komoly meglepetéseket okozhatnak.  Apám megköszörülte a torkát, majd elkapta a pillantását.  Hudsonék  egy  órával  később  már  nem  voltak  ott,  az  apám  a  bárpult  mellett állva majszolta az utolsó szelet csokis sütit, amelyhez nekem már  nem volt étvágyam. Üres csészéjét a mosogatóba tettem, és leöblítettem  vízzel.  Apám  fél  karját  a  vállamra  fonta,  és  magához  húzott.  Én  pedig  hagytam. Most sem tudott többet rólam és az életemről, mint egy órával  korábban ‐ ez nem változott meg. De minden más igen. Most már képes  volt  rám  nézni,  bármennyire  is  hasonlítok  az  anyámra,  és  engem  látni,  nem  pedig  őt.  Képes  volt  azt  látni,  amije  megmaradt,  ahelyett,  amit  elveszített.  És maradni szándékozott. Valószínűleg összekapunk majd párszor azon,  hogy hánykor megyek haza, és egymás idegeire is fogunk menni időnként,  de ezek legalább normális dolgok. És az elmúlt hetem után mindenre nagy  szükségem volt, ami normális.  Felsóhajtottam,  és  lefelé  bámultam  a  csapból  ömlő  vízre,  abban  a  pillanatban  túl  kimerülten  és  kábán  ahhoz,  hogy  ráébredjek,  el  kellene  zárnom.  ‐ Mi a baj? ‐ nyúlt át mellettem apa, hogy elzárja a csapot.  ‐  Semmi  ‐  vontam  meg  a  vállam,  majd  hátat  fordítottam  a  mosogatónak.  ‐  Vagyis  hát,  minden.  Csak  arról  van  szó,  hogy  eddig  csak  három  felnőtt  lúdvérccel  találkoztam,  és  ti  mindhárman...  egyedül  vagytok.  ‐  Sőt,  tragikus  özvegyek,  ami  azt  illeti.  ‐  A  lúdvércek  számára  nincs olyan, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak?  287. 

‐  Dehogynincs  ‐  erősködött  apám,  fél  karját  a  vállamra  fonva.  ‐  Vagy  legalábbis  pont  annyira  van,  mint  bárki  másnak.  ‐  És  meglepetésemre  kicsit sem tűnt úgy, mintha bármi kétsége lenne efelől, mindazok ellenére,  amiken  átment.  ‐  Tudom,  hogy  ebben  a  pillanatban  ez  nem  tűnik  lehetségesnek,  tekintetbe  véve,  amit  ma  láttál és  hallottál.  De  ne  mások  hibáiból  kiindulva  ítéld  meg  a  saját  jövődet.  Se  Valerie‐éből,  se  az  enyéimből.  Te  pontosan  annyira  fogsz  boldogan  élni,  amennyire  megdolgozol  érte.  És  amennyit  eddig  láttam  belőled,  te  nem  riadsz  meg  egy kis kemény munkától.  Bólintottam, mert nem voltam biztos, hogy mit kellene válaszolnom.  ‐ Egyébként is, lúdvércnek lenni nem annyira rossz, Kaylee.  Erre már szkeptikusan fintorogtam.  ‐  Ez  jó  hír,  mert  az  én  nézőpontomból  csak  csomó  halálnak  és  sikoltozásnak tűnik.  ‐ Igen, abból is van benne egy adag. De... ‐ fordított maga felé mindkét  vállamnál  fogva,  amíg  egyenesen  fel  nem  bámultam  rá,  csak  homályos  tudatában  a  csokoládé,  a  réz  és  a  karamell  lassú  örvénylésének  a  szemében.  ‐  Mi  ajándékot  kaptunk,  és  ha  hajlandó  vagy  elviselni  a  kihívásokat, amelyek ezzel az ajándékkal járnak, akkor az élet időről időre  az  utadba  vet  egy  kis  csodát.  ‐  Apám  szeme  gyorsabban  kezdett  hullámozni,  a  fogása  pedig  kicsit  szorosabbá  vált  a  karomon.  ‐  Te  csoda  vagy, Kaylee. Az anyádé is. Ő pontosan tudta aznap este az úton, hogy mit  tesz.  A  mi  kis  csodánkat  menti  meg.  Mindketten  ezt  tettük.  És  bármennyire  is  hiányzik  nekem,  soha  nem  bántam  meg  a  döntésemet.  Egyetlen másodpercre sem. ‐ Apám pislogott, és a szeme könnyekkel telt  meg. ‐ Te se bánd.  ‐ Nem bánom ‐ néztem a szemébe abban reménykedve, hogy az enyém  őszintének  tűnik,  mert  igazság  szerint  ebben  messze  nem  voltam  biztos.  Mi tett engem érdemessé egy olyan életre, amely túlmutat azon, amelyet  a sors tartogatott számomra?  Apám összevonta a szemöldökét, mintha meglátta volna az igazságot a  szememben,  amely  valószínűleg  többet  elárult,  mint  a  válaszom.  Hülye  288. 

örvények. De mielőtt bármit is mondhatott volna, odakint felbőgött, majd  elnémult egy ismerős autó.  Nash.  Kérdő pillantást vetettem apámra, aki csúnyán nézett rám.  ‐ Mindig ilyen későn jön át?  Erre csak a szememet forgattam.  ‐  Még  csak  fél  tíz.  ‐  Noha  elismerem,  sokkal  inkább  tűnt  hajnali  kettőnek.  ‐  Rendben.  Menj,  beszélj  vele,  mielőtt  bejön,  és  úgy  kell  tennem,  mintha nem bánnám.  ‐ Te nem kedveled őt?  Apám felsóhajtott.  ‐ Mindazok után, amit érted tett, hogyan is ne kedvelném? De látom,  hogy néz rád. Hogy néztek egymásra.  Elmosolyodtam, miközben odakint becsapódott a kocsiajtó.  ‐ Hány éves is vagy, te őskövület? Nem is emlékszel, milyen volt az én  koromban?  ‐  Százharminckét  éves  vagyok,  és  nagyon  is  jól  emlékszem.  Pontosan  ezért aggódom ‐ futott végig apám arcán egy röpke árnyék, majd az ajtó  felé terelt engem. ‐ Fél óra.  Ingerülten felkaptam a vizet. Még csak három órája érkezett, és máris  szabályokat állít? De elnyomtam a választ, mert még egy apa értelmetlen  határidői  is  jobbak,  mint  állandó  vendégnek  lenni  az  unokahúgom  otthonában. Ugye?  Nash  meglepetten  pillantott  fel,  amikor  kinyitottam  az  ajtót.  Az  alsó  lépcsőn állt, fél kezét a korláton tartva.  ‐ Szia.  ‐  Szia.  ‐  Becsuktam  az  ajtót,  és  nekitámaszkodtam.  ‐  Itt  felejtettél  valamit?  289. 

Nash  megvonta  a  vállát;  dzsekijének  fényes,  zöld  ujja  megvillant  a  tornác lámpájának fényében.  ‐  Csak  szerettem  volna  anélkül  jó  éjszakát  kívánni,  hogy  a  hátam  mögött állna az anyám. Vagy az apád.  ‐ Vagy a bátyád. ‐ Nem bírtam elnyomni a vigyoromat, de Nash csak a  homlokát ráncolta.  ‐ Nem akarok Todról beszélni.  ‐  Rendben.  ‐  Leléptem  a  lépcső  középső  fokára,  így  a  szemem  egy  vonalba  került  Nashével,  noha  ő  eggyel  lejjebb  állt.  Furcsán  bizalmas  helyzet volt; Nash teste alig pár centire került az enyémtől, de nem értünk  egymáshoz. ‐ Miről szeretnél beszélni?  Nash felvonta fél szemöldökét, és rekedtes hangon válaszolt.  ‐ Ki mondta, hogy beszélgetni szeretnék?  Hagytam,  hogy  megcsókoljon  ‐  amíg  az  apám  meg  nem  kocogtatta  az  ablakot a hátam mögött. Nash felnyögött, én pedig lehúztam a lépcsőn a  kocsibeállóra, ki a lámpa fényéből.  ‐ Szóval, tényleg képes vagy feldolgozni ezt? ‐ tárta szét a karját Nash a  sötétségbe,  de  mozdulata  mindent  magába  foglalt,  ami  rendkívül  bizarr  fordulatot  vett  az  életemben  az  elmúlt  négy  nap  során.  ‐  A  legtöbb  lány  kiborult tőlem.  ‐  Mit  is  mondhatnék?  A  hangod  csodákra  képes.  ‐  Nem  beszélve  a  kezéről. És az ajkairól...  És  ekkor  ismét  elkapott  az  a  sajgás,  amely  a  kétség  keserű  cseppjeit  facsarta  ki  a  szívemből.  Vajon  egy  hónap  múlva,  amikor  elmúlik  a  lúdvérctárs csókjának újszerűsége, ejteni fog engem is?  ‐  Mi  a  baj?  ‐  emelte  meg  Nash  az  államat,  amíg  tekintetem  rá  nem  talált az övére, noha nem láttam túl jól a sötétben.  Félresepertem a kétségeimet, és háttal a kocsinak dőltem.  ‐ Furcsa lesz mindezek után visszamenni az iskolába. Úgy értem, hogy  leszek képes a geometriával és a törivel foglalkozni, amikor most hoztam  290. 

vissza a legjobb barátnőmet a halálból, és szálltam szembe egy kaszással  az unokahúgom ellopott lelkéért?  ‐  Képes  leszel,  mert  ha  szobafogságot  kapsz,  amiért  megbuktál  statisztikából,  akkor  ebből  nem  lesz  több...  ‐  hajolt  hozzám,  és  az  ajka  addig  csábítgatta  az  enyémet,  amíg  lábujjhegyre  nem  álltam  többet  követelve.  ‐  Mmm...  Ez  elég  jó  motiváció  ‐  dünnyögtem  az  arcába,  amikor  végre  összeszedtem annyira az akaraterőmet, hogy elhúzódjam.  ‐  Kis  szerencsével  ebből  rengeteg  lesz  még,  abból  pedig  semmi  ‐  mutatott Nash határozatlanul a ház felé. ‐ Az csak anomália volt, és most  már vége.  Rajtam végigfutott a hideg az emlékeztetőtől.  ‐ És mi van, ha mégsem? ‐ Végtére is, Marg még mindig ott leselkedik  valahol, Belfegor pedig kétségkívül elégedetlen maradt.  De Nasht lehetetlen volt kibillenteni a lelki egyensúlyából.  ‐  Vége.  De  számunkra  ez  még  csak  a  kezdet,  Kaylee.  Fogalmad  sincs,  milyen  különlegesek  vagyunk  mi  együtt.  Milyen  elképesztő,  hogy  egymásra  találtunk.  ‐  Megdörzsölte  a  karom,  és  hangjának  szívből  jövő  lelkesedéséből  tudtam,  hogy  minden  bizonnyal  örvénylik  a  szeme.  ‐  És  még  hosszú  élet  áll  előttünk.  Mindenre  lesz  időnk,  amit  csak  akarunk.  Bármivé válhatunk, amivé csak akarunk.  Idő. Ez a lényeg, nem? Nash számára igen. És az apám számára is.  Végre megértettem. Az életem nem csak az enyém. Az anyám meghalt  azért, hogy megadja nekem.  És bármi is jön ezután, az átkozottul biztos, hogy nem vesztegetem el  az áldozatát. 

  291. 

Köszönetnyilvánítás  Először is, köszönöm Raynának és Alexnek, amiért segítettek, hogy  megismerjem a kamaszok gondolkodásmódját, és Alexnek még egyszer,  amiért a könyvem célcsoportjából elsőként elolvasta a könyvet.  Köszönöm Rinda Elliottnak, hogy megmutatta, amit nem láthattam.  Köszönöm az ügynökömnek, Miriam Krissnek, hogy hitte, meg tudom  csinálni, mielőtt a legcsekélyebb bizonyítékom lett volna erre.  Köszönöm Elizabeth Mazernek és mindenki másnak a Mira színfalai  mögött, hogy valóra váltották a tervet.  Köszönöm szerkesztőm, Mary‐Theresa Hussey valamennyi kérdését ‐ hogy  az út során megválaszolta az enyéimet, és hogy pontosan tudta, melyeket  tegye fel a margókon.  És végül köszönöm Melissának, hogy ott volt nekem. 

Rachel Vincent  Rachel  Vincent  San  Antonióban  él  az  Egyesült  Államokban.  Dolgozószobáján  két  fekete  macskával,  Kacivel  és  Nyxszel  osztozik.  A  Twitteren  így  ír  magáról:  "Könyveket  írok.  Könyveket  olvasok.  Sütök.  Filmeket nézek. És nem hordok rózsaszínt."  Rachel Vincent a természetfeletti lények és a paranormális jelenségek  között is magabiztosan kalauzolja szereplőit és olvasóit. A Lélektolvojok a  szerző  Sikoltók  című,  jelenleg  nyolcrészes  sorozatának  első  kötete,  amelyben  egy  fiatal  bean  sidhe  próbálja  megtalálni  az  egyensúlyt  középiskolás  mindennapi  élete  és  a  félelmetes  ismeretlen  világ  között,  amelyet  csak  most  fedezett  fel.  A  Lélektolvojok  az  Egyesült  Államokban  már tizenhárom kiadást ért meg. 

A sorozat további részei     1.  Lélektolvajok