Első csók sorozat
Rachel Hawthorne
BIZALOMJÁTÉK
Könyvmolyképző Kiadó, 2010
írta: Rachel Hawthorne A mű eredeti ríme: First kisses – Trust Me
Fordította: Varsányi Mari Szerkesztette: Laczkó Denise
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Jenny Collins: Trust Me. HarperTempest, New York, 2007
Copyright © 2007 by Rachel Hawthorne Hungárián translation Copyright © Varsányi Mari 2009
Borítót tervezte: Balogh József ISBN 978-963-245-161-9
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Minden lánynak, aki álmodott már az első csókról
ELSŐ FEJEZET Biztos, hogy ezt komolyan gondoltuk? – kérdezi Liz. Na jó, beismerem, hogy az én zseniális ötletem volt. Ami azt illeti, a legtöbb közös ötletünk az én zseniális ötletem. Nem mintha a legjobb barátnőmből hiányozna a fantázia. Sőt. Állati kreatív, főleg ha kézügyességről van szó. Ő csinálta a táskákat is, amiket a suliban hordunk. Az enyém rózsaszín, rojtos és flitteres, az övé pedig kék, és filcből kivágott kutyusok díszítik. Igazi divatőrületet indítottunk velük, és egy ideig Liz árulta is őket. Egy csomó ékszeremet is ő készítette: nyakláncot, karkötőt, fülbevalót. Tök különleges dolgokat szokott kitalálni, például hosszú, libegő ruhában a Holdon ülő nőt, meg egyszarvút, meg ilyeneket. Mindig nagyon eredeti. Szóval Liz nagyon is kreatív. A szoba átrendezése viszont nagyon is az én ötletem volt. – Négy ágy egymás mellett sorakozva pont olyan, mint valami zárt osztály egy pszichothrillerben – emlékeztetem. Bár lehet, hogy elsőre picit túl szigorúan mértük fel a helyzetet. Végül is, ha jobban elnézem, talán inkább kaszárnyára hasonlít. Ami egyébként stimmel, ha már úgyis kiképzőtáborban vagyunk. Tábvezképző táborban. Mindenesetre azt találtam ki, hogy az ágyak a négy sarokból nézzenek a szoba közepe felé. – így meg olyan lett, mint a Bűbájos boszorkákban – véli Liz. – Már csak egy ötágú csillag hiányzik középről… – a hangja elcsuklik, és kitör belőle egy apró nevetés. – Nem, Jess, ez nagyon nem… – Nevet. – Mármint… ez így nem fog működni. Nevetve roskadok az egyik ágyra. Nem gyakran fordul elő, hogy egy ötletem nem válik be. Ezzel most az a baj, hogy az egyik ágy a fürdőszobaajtó útjában áll, amit így nem lehet kinyitni. Sz'al ez így tényleg nem maradhat. – Na jó – bólintok. – Akkor egyelőre pakoljunk vissza mindent úgy, ahogy volt. – Felállók az ágyamról, és tolni kezdem a távolabbi fal felé. Liz követi a példám. Az utóbbi négy nyarat itt töltöttük, a Magányos Csillag táborban. A múltban egyszerű táborozóként jöttünk, és rengeteget szórakoztunk, hülyültünk, kézműveskedtünk – amiben Liz nagyokat alkotott –, rémtörténeteket meséltünk a tábortűz körül, és összebarátkoztunk a környékbeli sulik gyerekeivel. Tavaly nyáron bevezettünk egy új játékot is: a fiúk elhelyezését a helyességi skálán. De idén többre vágytunk az utasítások követésénél: mi akartunk utasítgatni. Már nemcsak sasolni meg pontozni akartuk a srácokat – el akartunk vegyülni köztük. És az eddigi táboros éveink alatt bőven volt alkalmunk megfigyelni, hogy a fiúk nagyon is vonzódnak a táborvezetőkhöz. Szóval most, hogy elég idősek lettünk, Lizzel pályáztunk a vonzó vezetői posztra. És mindkettőnket beválogattak! Totál bepörögtem, mikor meghallottam! Az első lépés a vezetővé válás felé persze a vezetőképző tábor – „egy hét intenzív csapatépítés”, legalábbis az értesítő levél szerint. Nem mintha szükségesnek érezném, hogy Liz vagy én vezetői kiképzésben részesüljünk. Az öcsém, Alex szerint egyfolytában dirigálom őt. Úgyhogy nyilván természet adta tehetségem van a vezetéshez. És mivel Liz és én általában ugyanazokban a dolgokban jeleskedünk, nyilván fantasztikus vezető lesz belőle is. A szüleink kábé egy órája vettek tőlünk könnyes búcsút csontropogtató ölelések közepette, és persze nem maradt el az ilyenkor szokásos „Hívj, vigyázz magadra, és érezd jól magad!” sem. Egy hónapig nem látjuk majd a szüleinket – egy héttel tovább, mint eddig bármikor, mert a táborozás háromhetes turnusokból áll. Fura, hogy egy hónap mennyivel hosszabbnak tűnik, mint három hét. De hát itt van nekem Liz, és én is itt
vagyok neki, úgyhogy majdcsak túléljük valahogy az egy hónapot távol a családtól. No para. Regisztráltunk, megkaptuk az egyenruhánkat, és elindultunk a szobánkhoz. A cuccunkat bepakoltuk az ágyunk lábánál álló ládába, majd nekiláttunk az extrém szoba átalakításnak. Most pedig minden ugyanolyan, mint azelőtt. Dögunalom. Talán ha a másik két lány is megérkezik, kitalálunk majd egy új felállást. – Asszem, ideje lenne készülődnünk. Vár ránk az első – Liz idézőjelet mutat az ujjával – „hivatalos csapatgyűlés”. – Jaja, arról nem kéne elkésni. Gyorsan belebújunk a „hivatalos” táborvezetői egyenruhánkba. Aztán egymásra meredünk. A szerkónk nem épp a Gap - ből került ki. Sőt, mondhatni az „egy méret” ideológia mintapéldánya. – Hát ez katasztrófa – szögezi le Liz. Mint általában, most is a számból vette ki a szót. Nem tudom, hogy azért tud-e a gondolataimban olvasni, mert olyan régóta vagyunk legjobb barátnők, vagy azért vagyunk-e legjobb barátnők, mert a gondolataimban tud olvasni. – Nem rémlik, hogy a vezetőink bármi ilyesmit is hordtak volna. – Végigsuhintja kezét a fejétől a vékony derekáig, mintha legalábbis le akarná varázsolni magáról a ruhát. – Lehet, hogy ez csak a „kiképző” ruhánk – reménykedek. – Jess, ráhímezték a nevünket a mellényzsebre. Nem valószínű, hogy egy hétért ilyesmivel bajlódnának. Hát ebben van valami… A bal zsebem fölött piros hímzéssel virít a JESSICA KANE felirat. Liz fölsőjén meg ELIZABETH STEWART áll. Nem ismerek senkit, aki Elizabethnek szólítaná. Még a szülei sem. Engem legalább a szüleim Jessicának hívnak. De nem is ez a legrémisztőbb. A legrémisztőbb a bő barna sort. Tök úgy néz ki, mint amit nagypapám hordott fehér zoknival meg szandállal, mikor az idősek otthonának parkjában sétafikált. És a fölső rész mindenben egyezik a sorttal: színben, bőségben, ocsmányságban. Lehetne ennél rosszabb? Lizzel valahogy úgy képzeltük el, hogy ezen a nyáron, a gimi előtti utolsó nyáron pasimágnessé alakulunk át. De ebben a szerelésben ezt teljességgel kizárhatjuk. Ennyi erővel akár a nyakunkba akaszthatnának egy táblát is: „VIGYÁZAT: LÚZERVESZÉLY!”. Igaz, a pasimágnesesdi mellett azért is akartam táborvezető lenni, mert tök király. A vezetők mindent tudnak. A bajban lévők mind hozzájuk fordulnak. Mint például tavaly, mikor a srácok baromkodása miatt felborult a kenunk, és egy vezető segített mindenkit a partra menekíteni. Ők döntenek a benti programjainkról: hogy twisterezzünk, gyöngyöt fűzzünk, vagy falevelekből kreatívkodjunk-e; és a kinti kalandjainkról: túra, növényfelismerés, útjelzés, úszás. Abszolút hatalmuk van. Akármennyire is szeretem a táborozást, tavaly nyáron nemegyszer kicsúszott a talaj a lábam alól. Tök hülyén éreztem magam. És az egészről egy bizonyos Sean Reed tehet. Mindketten egy Daliástól északra eső nagyvárosban élünk, de nem ugyanabba a suliba járunk – bár a sulijaink végül egy gimiben futnak össze, tehát útjaink vélhetőleg gyakrabban keresztezik majd egymást, nem is olyan sokára. Hát azt aztán egyáltalán nem várom. Na szóval, már egy ideje zajlik köztünk egyfajta iskolai versengés. Legalábbis én ennek tulajdonítom a na-lássuk-hogyan-lehetne-idegesíteni hadjáratát, ami azóta egyébként átcsapott egyfajta nem-bírok-vele-egy-levegőt-szívni utálatba. Már az első nyáron gúnyneveket talált ki nekem: Pingilingnek nevezett el, csak mert meglátta, hogy a tóparton ücsörgök, és a lábkörmömet pingálom. Szerinte a körömlakkot ki kéne tiltani a tábor öt mérföldes körzetéből. Mintha köze lenne hozzá.
Tavaly nyáron meg azzal jött, hogy olyan vagyok, mint Paris Hilton (pedig tökre nem!). Csak mert egyik este a kabinunkban néhány lány úgy döntött, hogy sminkestet rendez. Na és, ha ez is az én zseniális ötleteim egyike volt?! Kétheti túrázás, bogarak és nomád életmód után nagyon is rám fért egy kis kényeztetés. És a többiekre is! És oké, tényleg egy csöppnyit túlzásba estünk a sminket, a frizut és a körömlakkot illetően… De erről senkinek nem kellett volna tudomást szereznie… És senki nem is szerzett volna, ha a fiúk elő nem rukkolnak azzal a fergetegesen szórakoztató ötlettel, hogy elhitetik velünk: egy medve próbál bemászni a fürdőszobánk ablakán. Erre mi persze kirontottunk az ajtón, segítségért kiabálva. A srácok napokig röhögő görcsben fetrengtek. – Nincs is medve ebben az erdőben – jelentette ki Sean, mintha legalábbis tökkelütött idióták lennénk, hogy bedőltünk nekik. Ha Sean Reed idén is felbukkan a táborban, tuti, hogy WC súrolásra osztom be. Meglátjuk, akkor is lesz-e kedve nevetni. Bezony, idén semmi sem állhat az utamba! Ez lesz életem legfantasztikusabb nyara! – No para – nyugtatgatom Lizt. – Nem reménytelen az ügy. „Rugalmasnak tartod magad?” Ez az ötös számú kérdés a jelentkezési lapon, amit annak reményében töltöttem ki, hogy beválasztanak a táborvezetők közé. Egy pillanatig se haboztam, mielőtt besatíroztam második kedvenc ceruzámmal az Igen melletti négyzetet. Letérdelek a ruhásszekrénykém mellé, ahova érkezéskor bepakoltam a ruháimat. Kirángatok egy piros trikót, és Liz felé lóbálom. – Keress valami pirosat, ami illik a hímzéshez! Akkor legalább a szín stimmelni fog. – Nem lesz gáz abból, ha átalakítjuk az egyenruhánkat? – aggodalmaskodik Liz. Oké, lehet, hogy Liz még nem érett meg teljesen a vezetői szerepre. Általában én vagyok az, aki kezdeményez, Liznek meg mindig meg kell győződnie arról, hogy nem fogunk bajba keveredni – vagy hogy nagy eséllyel nem kapnak rajta minket. Egyébként nem hibáztatom. Az anyukája kedvenc szava a „Szobafogság!”, és ezt minden egyes kis szabálysértésnél beveti. Nemrég is, amikor Liznél aludtunk, Joanie, egy barátnőnk elhozta a Túl a barátságont DVD-n. Mindannyian óriási Heath Ledger-rajongók vagyunk. Sajnos Liz anyukája benyitott, miközben a filmet néztük. Liznek nem szabad korhatáros filmeket néznie. Egy hétig szobafogságban volt. Ami azt illeti, Liz részben azért imádja úgy a tábort, mert távol van ettől a fogság-mániától. Itt a legrosszabb, ami történhet veled, az egy óra a „dutyiban”. – Komolyan úgy akarsz kinézni, mint valami kiscserkész? – Ott a pont! – Liz elkezd a ruhái közt kutakodni. – Elég sokat nézegettem tavaly Cool Casey-t, és nem emlékszem, hogy ilyesmit hordott volna. Cool Casey volt az egyik tábvezünk tavaly. Magas, sötét a haja, és totál úgy néz ki, mintha egy reklámból sétált volna ki. Sokkal idősebb nálunk, és persze totál elérhetetlen számunkra, de hát ez nem számít. Őszintén szólva ő is az egyik ok – sőt, mondhatni az egyik fő ok –, amiért idén táborvezetők akartunk lenni. A tábvezeknek később van takarodó, mint a táborozóknak. Nekünk már ágyban kellett (volna) lennünk, de még hallottuk, ahogy a vezetőink nevetgélnek és beszélgetnek. Hallhatóan, de nem kivehetően. Titkaik voltak, és mi részesei akartunk lenni azoknak a titkoknak. Cool Casey-n kívül más okunk is volt. Gyönyörű George. Szőke fürtjei vannak, a szeme pedig mélykék. Elegünk lett abból, hogy gyereknek néznek bennünket. – Talán csak nem vettük észre, mert leragadtunk az arcuknál – vetem fel, miközben előkotrok egy piros-fehér-kék mintás sálat. Igazán hazafias. Ez jó lesz övnek. – ArcUKnál?!
– Persze. Cool Casey ééééés Gyönyörű George? – Ja, vagy úgy… Helyes Hankről se feledkezz meg! Tavaly találtuk ki ezt a játékot: minden tábvezt felruháztunk egy jelzővel, ami a keresztneve első hangzójával kezdődik. A lány tábvezeket is elneveztük, de őket kevésbé hízelgőén. Kerge Claire – teljesen megkergült, valahányszor kinti programra került volna sor, és mindenféle kifogást talált ki, hogy bent tartson minket. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy miért jön valaki a Magányos Csillag táborba, ha nem szeret kint lenni, hiszen hacsak nem esett, a nap nagy részét a szabadban töltöttük. Aztán ott volt Morgó Mary – morgott a hőség, az eső, a bogarak miatt. Lajhár Laura nagyon ráérős volt – ha az ő csapatába kerültél, biztosra vehetted, hogy minden versenyben utolsóként végeztek. Nem mintha nem kedveltük volna őket, vagy hibát kerestünk volna bennük, csak hát konkurenciát jelentettek. És én elég versengő jellem vagyok. A tábvez lányok sokkal könnyebben felkeltik a tábvez srácok érdeklődését, mint az egyszerű táborozók. De ez a nyár teljesen más lesz. Teszünk róla. Először is, mi magunk is tábvezek leszünk. Másodszor pedig, idén felszerelkezve érkeztünk. Hoztunk trendi napellenzőt, egy halom rövid topot, csípőnacikat és sortokat. Nem telt sok időbe, és már fel is dobtuk a szerkónkat. Liz egy piros, spagettipántos topot vett a barna ing alá, én meg a piros trikót. Kigomboltuk az ingünket, megfogtuk a két csücskét, és csomóra kötöttük a derekunknál. Aztán felhajtottuk a sortunkat, egészen a combunk közepéig. – Ha majd lesz egy kis időnk, levágjuk és beszegjük ezeket a drágákat – jelenti ki Liz. – Baromira nem fogom a gimit félig barnult lábbal kezdeni. – Egen… Katasztrófa ez a szerelés. Még mindig komoly beavatkozást igényel. – Ide nem elég a kiegészítő. – Emlékszel, tavaly mit csináltunk a gyöngyökkel? –Abszolút! Szerinted…? – Csíkokra vághatnánk az ujját… – Befonhatnánk a csíkokat… – Gyöngyöket fűzhetnénk rá! Vinnénk bele egy kis színt, egy kis életet! – Király! – összegezzük egyszerre gondolatolvasófutamunkat. – Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni a gyűlésig? – kérdi Liz. Az órámra pillantok. Azaz az apukám órájára, amit nyárra kölcsönadott. Persze nem az én vékony csuklómra méretezték, de Apa plusz lyukakat fúrt a szíjba, hogy ne csússzon le rólam. Mindenféle szerkentyűk vannak rajta. Egy iránytű – Apa aggódik, hogy eltévedek az erdőben. Egy arcocska, ami a csuklóm egy mozdulatára felvillan – Apa azért is aggódik, hogy eltévedek a sötétben. Egy gomb, amivel időzónát lehet váltani, arra az esetre, ha Londonban vagy Ausztráliában kötök ki, és tudni akarom, hány óra. Tök esélyes. – Csak néhány percünk van a gyűlésig. – Belepillantok a fürdőszobaajtóra erősített tükörbe. – Azt hiszem, divatdiktátori énünk így is átjön. Vörösesszőke hajam lófarokba fogom, és áthúzom a barna baseballsapkám hátulján lévő lyukon. A sapin piros fonállal hímzett MCST felirat virít. Legszívesebben fognám a sapkát, és bevágnám a szekrénybe, aztán lecserélném a napellenzőmre, de asszem, már így is a lázongás határát súroljuk. Liz is áthúzza vörös haját baseballsapkáján. Majdnem tíz centivel magasabb nálam. Mint majdnem mindenki. Igyekszem nem parázni emiatt, de nem mindig sikerül. Bárcsak magasabb lennék! A szerelésünket fehér zokni és túrabakancs teszi teljessé. – Hódításra kész? – fordulok Lizhez. – De még mennyire! – bólint vigyorogva.
MÁSODIK FEJEZET Kilépünk az ajtón. Hatalmas tölgyfák övezik a tábort. Orromat megcsapja a föld, a nyirkosság és a növényzet – azaz maga a természet – szaga. A tábor faházakból áll. A beiratkozás a főépületben zajlik. Az ápolónő rendelője is odabent van. A főépület közelében felhúztak még néhány házikót: ezekben laknak a táborozók. Minden házikóban egy-egy fő tábvez is alszik, hogy kéznél legyen vészhelyzet vagy honvágy esetére, no meg hogy takarodó után bent tartsa a táborozókat. Liz és én most Táborvezető Újoncok vagyunk, azaz TVÚ-k. Mi a hálóteremben alszunk majd, más TVÚ-kkal együtt. Ami részemről okés. Nem különösebben vágyom arra, hogy egy tucat kölyköt ápolgassak éjszakákon át. Remélhetőleg ehelyett a szerelmi életemet fogom ápolni esténként. Apropó… Kihúzom a mobilomat a sortom zsebéből. A kijelzője villog: NINCS TÉRERŐ. – Még mindig semmi? – kérdi Liz. – Nuku. Hogyhogy eddig nem vettük észre, hogy itt nincs térerő? – álmélkodom. – Talán mert eddig sose volt mobilunk. Mindketten nemrég töltöttük be a tizennégyet, én két héttel Liz előtt. Mindketten ugyanazt kértük: mobilt. Hű, de meglepő! Folyamatos kapcsolatban állni a barátainkkal egyszerűen nélkülözhetetlen. Ráadásul az SMS überkirály! Még meg se kaptuk a mobilunkat, de már profi kódrendszert alakítottunk ki. Arról ábrándoztam, hogy majd sms-eket küldözgetek egy tábvez fiúnak: „BLéd vok Sve”. Na persze, mintha meg merném tenni! A fiúkkal való kommunikáció terén szerzett óriási tapasztalatom kimerül a hat évvel fiatalabb öcsémmel való veszekedésben. Ez kábé abból áll, hogy ő nyavalyogni kezd: – Megmondalak Anyának! Mire én frappánsan rávágom: – Felőlem! Sürgősen fel kell turbóznom a flörtölési technikámat – például meg kéne tudni, hogy a fiúkat mi érdekli, és miről szeretnek beszélgetni –, és hát az öcsikém nem épp ideális próbaalany. – Talán ha kirándulunk, és távolabb jutunk a táborhelytől, találok majd térerőt – nézek bizakodva Lizre, bár őszintén szólva nő a gyanúm, hogy az egyetlen létező helyen vagyunk, ahol nincs mobilhálózat. Na jó, talán Timbuktun kívül. – Á! – rázza a fejét Liz. – A semmi közepén vagyunk. Számíthattunk volna erre. Apa azt mondaná, hogy a semmi túloldalán vagyunk. Szerinte az rosszabb, mint a semmi közepe. Részemről a semmi az semmi, és nincs se közepe, se túloldala. Csak egyszerűen ott vagy. Sehol. – Asszem, mobil-elvonókúrába kezdek – jegyzem meg, csak félig tréfálva. Apa az elmúlt hónapban szakadatlanul azzal ugratott, hogy a kezem életem végéig mobilt tartó pózban fog maradni. Persze Anyát meg azzal ugratja, hogy az övé bankkártyát tartó pózban marad. – Én már bele is kezdtem – bólint Liz lemondóan. Az ő mobilja se talál itt térerőt. Igaz, hogy Lizt hívogatom a legtöbbet, vele pedig a nyár nagy részét együtt fogom tölteni, de azt terveztük, hogy titkos üziket küldözgetünk majd egymásnak. JPJ = Jó Pasi Jobbra JPB = Jó Pasi Balra Beállítom a mobilomat, és lefotózom Lizt. A fényképező legalább még működik. Apa imádja az elektronikai kütyüket. Persze hogy nem csak egy szimpla mobilt vett a szülinapomra. Apához hasonlóan én is szeretem a multifunkcionális készülékeket. Elhatároztam, hogy egy csomót fotózok majd a mobilommal, szóval nem hiába hoztam el. Ahogy Lizzel a főépület felé közeledünk, egy csapatnyi nyüzsgő fiút és lányt pillantunk meg. Az egyenruhájuk alapján mind TVÚ-k lehetnek. A tavalyi tábvezeket sehol se látom,
viszont kiszúrok néhány ismerőst, akik azelőtt táborozók voltak. Úgy tűnik, más is feljebb akart lépni a ranglétrán. – Vajon hol lehet Cool Casey? – súgja Liz. – Ő már nem újonc – vonom meg a vállam. – Lehet, hogy ezen a héten csak mi leszünk. – Na szép – ráncolja a homlokát Liz. Elnézem, ahogy a szeplői összerándulnak. A vörös haj szeplőkkel jár. Még mikor sokkal fiatalabbak voltunk, és nagyon unatkoztunk, a karján lévő szeplőket szövegkiemelővel különböző alakzatokká kötöttük össze. Azóta, ha közelről nézem az arcát, mindig egy papírsárkányt látok benne, amit egyszer kirajzoltam a karján. Ami azt illeti, kábé mindig mindenben papírsárkányt látok, és rajzolni se szoktam mást. Nem nagy művészet szeplőkben papírsárkányt látni. Lehet, hogy nincs fantáziám? Inkább ebbe most nem gondolok bele, mert nemsokára tábvez leszek, és a feladataim közé tartozik majd, hogy kreatív ötletekkel rukkoljak elő, amik távol tartják a táborozókat az unalomzónától. – De ha a régebbi tábvezek nincsenek itt, ki fog minket betanítani? – kérdi Liz. Úgy látszik, a gondolkodástól ráncolta a homlokát. – Hát, csak lesz valaki… – Hello! – Két lány épp megfordult; észrevettek minket, és most felénk igyekeznek. Tavaly nyáron ismerkedtünk meg velük. Caryn és Torié – avagy Victoria, ahogy az ingére hímzett címkén áll – tavaly egy faházban lakott velünk, és részt vettek a sminkszeánszon is. Nincs sok időnk beavatni egymást a tavaly nyár óta történt izgalmakba – ami részemről okés, mert nem nagyon lenne mibe. Ami azt illeti, most, hogy itt vagyok, némileg kételkedem abban, hogy belőlem remek tábvez válik. Képes vagyok egyáltalán vezetni? Képes vagyok elszórakoztatni a tá-borozókat? Képes vagyok védeni és szolgálni… ja, bocsi, az a rendőrség dolga. Képes vagyok megsajnálni és megvigasztalni azokat, akiknek honvágyuk van? Azt hiszem, igen, de nemsokára ki is derül. Liz, Caryn, Torié és én azzal ugratjuk egymást, hogy egyikünk se tartotta be az ígéretét, miszerint írunk majd egymásnak mailt vagy azonnali üziket. A suli úgy leköti az embert… – Nem rémlik, hogy a mi tábvezeink is ezt hordták volna – pendíti meg a húrt Liz. Még mindig kivan, amiért nem totál trendi a szerelése. Bár az erdőjárásnak is megvan a maga trendje. – Tavaly pólójuk volt – válaszol Caryn. – Gondolom, idén valami stílusosabbat akartak. – Stílusos?! – mered rá Liz. – Szerinted ez stílusosabb? – Nem, de biztos úgy gondolták, hogy jobb, mint a póló. – Talán az egy hét tréning után mi is pólókat kapunk – véli Torié. – Nem gondoljátok? – Nekem a fiú tábvezeken tetszett a póló – vallom be. – Főleg Cool Casey-n – bólint Liz. – Tudja valaki, hogy itt lesz-e idén? Még mielőtt bárki is válaszolhatna, kongatás hangzik fel. A főépület verandájáról egy vas háromszög lóg alá. Ha valaki fel akarja kelteni a figyelmünket, megkongatja a háromszög belsejét egy vasrúddal. A kalandtáborunk amolyan rusztikus hangulatú. Van ugyan áram, de a villanykörték bágyadtan pislognak. Az étkezőben – ahol összegyűlünk, ha valamit meg akarunk nézni – kisképernyős a tv, szemcsés a képe, és alig jön be rajta valamilyen adó. Videólejátszó van hozzá, de az sem épp modern. Egy nő – a legmagasabb nő, akit valaha láttam, szőke, szinte kopaszra borotvált hajjal – áll a verandán, egy férfi mellett, akinek hosszú, sötét haját bőrszalag fogja össze. Izgatottság vibrál a levegőben. A magas nő és a férfi előtt négy tábvez áll, akiket tavalyról ismerünk. Sajnos Casey-nek, Hanknek és George-nak nyoma sincs. Vajon mi lett velük? Ok tűntek rangidősnek a vezetők közt, és azt a benyomást keltették, hogy mindig is a
táborhoz tartoztak. Csak nem pártoltak át más dolgokhoz? Úgy is mint fősuli, hadsereg vagy munkahely… Mindenki, aki eddig ácsorgott, és várta, hogy elkezdődjön a gyűlés, most közelebb csoszog, és a nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson. És ekkor észreveszem. Sean Reedet. – Úr-is-ten – szisszen fel mellettem Liz. – Láttad? – Láttam. – Hogyan jut eszükbe egyáltalán, hogy belőle TVÚ legyen? – hőzöng Liz. – Ez annyira igazságtalan! Mondtam, hogy a gondolataimban olvas!
HARMADIK FEJEZET Sean Reed. Az ősellenségem. Már négy éve. Asszem, most jön az ötödik. Nem lehet TVÚ! Annyira nem! Akkor miért van egyenruhában? És miért áll ott a tömegben, és miért figyel ilyen feszülten arra, hogy azok ketten a verandán mit mondanak? Mikor először találkoztunk Seannal, egy kilencest szavaztunk meg neki a tízből. De akkor még nem ismertük közelebbről. A napok múltával pontszáma szabadesésben zuhant a nulla felé, számos okból kifolyólag; ezek közé tartozott például a krumplipüré-hajigálás az egyik vacsoránál. El is könyveltük totál lúzernek, még ha a külseje nem is ezt mutatta. Ki kellett ismerni, hogy az ember átlásson sötét haján, kék szemén és gyilkos mosolyán. Bár tudom, hogy nem kéne, elfordítom a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem. Valami megváltozott rajta. Megnőtt? Nyilván. De van itt még valami… Idősebbnek tűnik. Még jó hogy! Idősebb is! De valahogy sokkal idősebbnek tűnik, mint tavaly nyáron. Vajon elküldték javítóintézetbe azért, amit a tavalyi tábor utolsó napján művelt? Talán a tábvezség a rehabilitációs folyamat egy része? Hát, rá is fér a rehabilitáció. De akkor is, hogyan bízhatnak benne még azok után is, ahogy a játékainkat szabotálta?! – Jessica Kane – hallom meg a teraszon álló nő hangját. Felkapom a fejem. A nő egy csiptetős tábláról olvas fel. Mit mondott, mielőtt a nevemhez ért? Névsort olvas? – Jelen! – kiáltok, miközben karom a levegőbe lendítem, és lábujjhegyre állok, hogy jobban lássanak. Hát igen, a függőleges kiterjedésben korlátozott lét nehézségei… Nem mintha törpe vagy liliputi lennék, de nagyon is Anya termetét örököltem, és ő alig több mint 150 centi. Sean Reed oldalra rántja a fejét. Pillantásunk találkozik, és végigfut rajtam valami bizsergés, mint amikor legelőször megláttam… – Tedd le a kezed! – sziszegi Liz a fülembe. – És Sean Reed – folytatja az égimeszelő odafent. Sean visszakapja pillantását a nőre, majd teljes testével felém fordul, és rám mered. Védekező pózba vágja magát, karját keresztbe fonja. Valami furcsa villan a tekintetében. Végtelen hitetlenkedés. Mint akit sokkoltak. Aztán az arcán lassan elterül az a híres gyilkos mosoly. A mosoly, ami – amíg meg nem ismertem a tulajdonosát – mindig megdobogtatta a szívem. Épp, mint most. A szokás hatalma. De persze már rég túltettem magam Seanon. Nem mintha valaha is együtt lettünk volna, de volt egy időszak, amikor felkeltette az érdeklődésemet. Persze akkor még nem ismertem igazán, és nem tudtam, hogy érettségi szintje egy ötévesével vetekedik. – Miért nem válaszol a névsorolvasásra? – kérdezem Lizt. – Ez nem névsorolvasás, te lökött! – nevet fel Liz. – A TVÚ-kat párosítják. Nem figyeltél? Szerinted? – És kinek a nevét olvasta föl az enyém előtt? Ki lesz a párom? – Ébresztő, Jess, mi van veled? – bámul rám Liz. –Te az egyes tag voltál. A kettes tag pedig… tá-dám! Sean! – Sean Reed??? – Látsz itt még más Seant is? – Na ne! Én nem… Totál kizárt! – Hirtelen megértem azt a döbbenetet, ami az imént kiült Sean arcára. Gondolom, most az enyémről is ugyanaz üvölt: Le-he-tet-len! Abszolúte ki van zárva. Ez a párosítás még rémesebb, mint az egyenruhánk. Azon legalább segít egy kis kreativitás. De Sean már négy éve totál javíthatatlan. Összevissza hülyül, mindenkit
megszívat, és soha semmit se vesz komolyan. Baromi idegesítő'. Miért pont vele? Valódi púp a hátamon. Kong! Kong! Kong! Már megint az a gong… – Oké, mindenki! – szólal meg a langaléta nő. –Keressétek meg a párotokat, álljatok körbe! Liz indulni készül, de megragadom a karját. – Várj egy kicsit! Totál nem vágom. Mi történik? Liz a veranda felé int. – Az ott Edna és Ed. Úgy tűnik, ők az idei „főnökök”. Ők fognak minket felkészíteni. Mellesleg ikrek. – Nem is hasonlítanak – ellenkezek. Mondjuk, nem tök mindegy? Akárkik is, épp tönkreteszik az életem. Liz vállat von. – Torié hallotta valakitől. Mindenesetre mindenkit párokba rendeztek. – Nem tetszik a párosítás! Liz ingerülten ráncolja a homlokát. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem fogtad fel a lényeget. Ez az első próba. Megtanulni együtt dolgozni bárki… – Na és? Ezért mindenkit a lehető legrémesebben párosítottak? – Kezdek kicsit kiborulni. – Erre én is kíváncsi lennék – hallom meg hirtelen Sean hangját. – Az égvilágon semmi közös nincs bennünk. Nem láttam közeledni. Bárcsak észrevettem vol-na! Érzem, hogy elvörösödöm. Mit mondhatnék? Tényleg nincs bennünk semmi közös. Ezt a tavalyi év végleg bebizonyította. – Van ott valami probléma? – kiált át Égimeszelő Edna. – Mennem kell! – vágja rá Liz. Jellemző. Aggódik, hogy bajba kerül. Pedig hát egy vezető nem arra való, hogy vezessen? Például egy kisebbfajta felkelést az ilyen őrült ötletek ellen? Liz elsiet, és itt hagy Seannal. Sean haja oldalt rövidebbnek tűnik, mint amilyen tavaly volt, de mivel az MCST-s sápiban van, a feje búbja nem látszik. Tavaly tüsisen hordta, ami olyan nehézfiús külsőt kölcsönzött neki. És nekem valahogy bejött az a nehézfiús stílus. Kicsit magányosnak is tűnt tőle, de nem hiszem, hogy az lett volna; sokat láttuk egy fiatalabb, Billy nevű sráccal. Később megtudtam, hogy Billy az öccse. Nem is hasonlítanak. – Nem hiszem el, hogy Paris Hilton a párom – rázza a fejét Sean. – Nem hiszem el, hogy egy csaló a párom! – vágok vissza. Sean vállat von, mintha legnagyobb bűneként azt róttam volna föl neki, hogy rossz oldalon választotta el a haját. – Egyébként se nyertetek volna, úgyhogy nem mindegy? Rámeredek. A tavalyi tábor utolsó napján történt. Számháborúztunk. Két csapat versengett a díjért: egy dísztábláért, rajta a nyertes csapat tagjainak nevével. A dísztábla kitüntetett helyre került: az iroda falára. Az én nevem addigra már három táblán szerepelt. Azon a bizonyos számháborún én voltam az Egyes csapat kapitánya, Sean pedig a Kettesé. Mindkét csapat segítséget kapott a bázisuk és a zászlójuk hollétét illetően. A csapatok odaérnek a zászlójukhoz, és a közelben, egy szikla mögött megtalálják a másik csapat zászlójának koordinátáit. A cél természetesen megtalálni a zászlójukat, elrabolni, és visszacsempészni a bázisra – anélkül, hogy leolvasnának. Csakhogy Seannak valahogy sikerült a koordináta térképünket egy másikra cserélnie, ami egy kamu helyszínre kalauzolt el minket. Totál átvágás!
– Nem, Sean, egyáltalán nem mindegy – válaszolom, bár tudom, hogy a falnak beszélek. – Felőlem. Mindig felhúz a hozzáállásával. A számháborús incidens véget vetett a három éven át tartó nyerő sorozatomnak. Ha a másik csapat fair módon nyer, méltósággal fogadtam volna a vereséget. Oké, talán mégse méltósággal… A nyerés gyenge pontom. Nagyon, de nagyon szeretek nyerni! De azért vonakodva beletörődtem volna. De így?! Hogy azért vesztek, mert valaki csal? Mégis, hogyan gondolta Sean, hogy én ebbe majd beletörődöm? Hogyan lehetséges, hogy nem vette észre, milyen megbízhatatlanná válik attól, amit tett? Mégis, kinek képzeli magát? És az első feladatnak arról kéne szólnia, hogy megtanulunk együttműködni? Na, azt már nem! Ahhoz, hogy együttműködj valakivel, meg kell bíznod benne. De a bizalom és a Sean szó kölcsönösen kizárja egymást. Nálam legalábbis. Lehet, hogy a Magányos Csillag tábor HL-jei (a Hatalmon Lévők) megbocsátottak neki. Attól még én nem fogok. Még egyszer megkongatják a gongot. Összeszorítom a fogam. – Oké, mindenki! Álljatok körbe! Egyesek a kör közepe felé fordulnak, kettesek mögéjük állnak – harsogja Edna. Hogy miiiii?! Hátat fordítsak Seannak, hogy jól hátba döfhessen? Ennek elment az esze ?! – Gyerünk! – sürgeti Edna a társaságot. Igen, nagyon úgy tűnik… most mit csináljak? Nem akarok jelenetet rendezni, és hát persze igennel válaszoltam a nyolcas kérdésre is. „Tekintélytisztelő ,. Úgyhogy, mint mindenki más, én is előrearaszolok, amíg végül az… ősellenségem előtt állok. Batmanem Jokeré. Soha nem leszek képes partnerként kezelni. Körbefuttatom tekintetemet a körön. Minden párban az egyes tag lány, a kettes tag fiú. Mióta vall a tábor szexista nézeteket? – Ez a hét a bizalomról szól – folytatja Edna. – Megtanultok bízni magatokban. Megtanultok bízni egymásban. Lányok, csukjátok be a szemeteket, és dőljetek hátra! A párotok majd elkap, bízzatok benne! Bízzak? Seanban? Hogyan? – Akkor háromra – kiáltja Edna. – Egy, kettő, három! Hátrapördülök, és Seanra meredek. Kék szeme elkerekedik. Karja egyébként kitárva, mintha el akart volna kapni. Ja, persze, Jess. És ha benevezel a Megasztárba, te leszel a következő országos üdvöske. – Inkább esem arccal előre egy pocsolyába, mint a te karodba – jelentem ki. – Oké – szűri át a fogain Sean. – Ahogy akarod. Hogy mi? Még mielőtt reagálhatnék, Sean megpördül, és hátraveti magát. Felsikoltok, és megtántorodom, ahogy teste az enyémnek verődik. Karom önállósítja magát, és Sean mellkasa köré fonódik, szorosan hozzám szorítva őt. Én csak állok, ledöbbenve, és olyasmit csinálok, amit soha nem hittem volna: erősen szorítom Sean Reedet, mintha az életem múlna azon, hogy elég közel tartom-e magamhoz.
NEGYEDIK FEJEZET „Érettnek tartod magad?” Tizenötös kérdés a jelentkezési lapon. Lelkesen jelöltem be az igen melletti kockát. Hát, ez most vitathatóvá vált. Egy érett ember nem ereszt el egy srácot, aki bízott abban, hogy a másik elkapja. Elengedtem, hogy jól megmutassam neki. De mikor erre kemény huppanással a földön landolt, nem tudtam volna megmondani, mit is akartam megmutatni. Hacsak azt nem, hogy idén nem hagyom magam manipulálni. Nem fogok beleesni, a karjába meg még kevésbé. És erre Sean… mit lépett Sean a kis függetlenségi jelenetemre? Elnevette magát, feltápászkodott, és nagy körülményesen dörzsölgetni kezdte a hátsóját, majd kijelentette: – Úgy látszik, nehéz vagyok a partneremnek. Aztán volt pofája megnyomogatni a felkaromat. – Asszem, fel kéne turbóznunk kicsit a karizmodat. Edna, ez is része az eheti tréningnek? Az izmok erősítése? Elég hangosan mondta ahhoz, hogy mindenki meghallja. A reakció általános kuncogás és röhögés volt. Biztosra vettem, hogy ég az arcom, mert hirtelen nagyon melegem lett, és zavarba jöttem. Mióta pályázik Svindli Sean Vince Vaughn babérjaira? Úgy tűnt, Ednát egyébként teljesen hidegen hagyja, hogy a mi kis kétszemélyes csapatunk nem teljesen követte a karba vetődési sorrendet. – Természetesen a hét végére mindenki erősebb lesz – jelentette ki szárazon. Majd megkocogtatta mappáját. – Kész az ebéd. Egy óra múlva itt találkozunk, és folytatjuk a vezetőképzést. Úgyhogy most itt ülök Lizzel, Carynnal és Toriéval. A partnerség az ebédre nem terjed ki, úgyhogy a lányok az egyik, a fiúk a másik asztalnál ülnek. Jelenleg hálát adok ezért a beosztásért. Sean az asztalomnál jelentősen rontaná az evési esélyeimet. Amik már most se túl rózsásak. A gyomrom feszes csomóban áll. Nem hiszem el, hogy engedik vezetőnek tanulni. Mégis, milyen megfontolásból? És leginkább: hogy fogom én ezt túlélni??? – Belezuhanni egy fiú karjába: ezt nevezem táborkezdetnek! – vigyorog Torié. Tavaly még szőke volt, de idén feketére festette a haját. Ébenfeketére. Szorosan hátrafogta lófarokba. – Vágjátok… – Ami azt illeti, nem. Én nem vágom. – Igyekszem könnyednek hangzani, mintha csak viccelnék, de a válaszom elég csípősre sikeredik. – Jesszus, csajszi! – szólal meg Caryn. Magas és sovány, aranybarna hajjal és ugyanolyan árnyalatú szemmel. – Lazíts! Csak mert te nem tudtál megbízni a partneredben… – Te megbíztál volna Seanban? – szakítom félbe. Caryn vállat von. – Talán. Idén valahogy másnak tűnik. – Amennyiben? – Nem t'om. Beszélgettünk egy kicsit, mikor ideértem. Valahogy – megint vállat von – kedvesebbnek tűnik, mint emlékeztem. – Akkor se felejthetjük el, mit tett a tavalyi tábor végén – ellenkezik Liz. Íme, egy igazi barát, aki teljesen megért! – Mármint, hogyan bízhatnánk meg valakiben, aki a lehető legpofátlanabb módon csal, aztán meg beismeri? – Hát, nem t'om – veti közbe Torié. – Szerintem van valami csodálatra méltó abban, hogy mindenki előtt beismerte, hogy olyasmit tett, amit nem kellett volna. Vágjátok… El is felejtettem, hogy Torié minden megjegyzésének végén ott egy „Vágjátok”.
– Nem, nem vágom – dacoskodom. Arra se emlékeztem, hogy én meg mindig ugyanúgy reagálok rá. Nuku szinkron. – Ha beismeri, hogy valami rosszat tett, az nem változtat a tényen, hogy rosszat tett. Nem teszi jóvá. – Akkor kérj új partnert! – ajánlja Caryn. Végignézek a másik négy csopvez lányon, akik az asztal túlvégén ülnek. Nyolc csopvez lány. Nyolc csopvez fiú. Vajon hajlandó lenne cserélni bármelyik lány is? Valahogy nem hiszem. Nem, ha vesztenének a cserén. Ezt anyukámtól hallottam egyszer; mikor Linda nénikém épp elvált a második férjétől, hogy hozzámenjen a harmadik férjéhez, az anyukám kioktatta, hogy a cserén nyernie kéne, nem vesztenie. (Anyukám nem nagyon komálja a hármas számú férjet, a kettes számúval ellentétben.) – Végül is csak egy hét – szólal meg Liz. – Nem lesztek az egész nyárra összezárva. Én azt mondom, vegyél egy nagy levegőt, és bírd ki! Végül is a nyári táborhoz hozzátartozik a megedződés. Sean aztán igazán próbára teszi majd a túlélési képességeidet. Ennyit Lizről és a teljes megértésről. Azt vártam volna, hogy ő is totál kilegyen, nem pedig, hogy bárgyún elfogadja a tényállást. Egy vezetőnél elvégre elkelne az erős meggyőződés. Ráadásul Sean, mint partner óriási akadályt jelent majd flörtölési téren. – Könnyű neked! Ahogy elnéztem, te nem hamarkodtad el a párodtól való elválást. Liz szája óriási vigyorra húzódik. – Trent Smith. Totál telitalálat: magas, sötét, helyes ééééés lenyűgözően erős. – Nem rémlik tavalyról – jegyzem meg, miközben tologatom a tányéromon a narancssárga gilisztáknak tűnő állítólagos sajtos makarónit. A tábori kaja nem épp ínyenceknek készült. Mindig vágyakozva várom azokat az estéket, amikor tűznél mályvacukrot pirítunk, vagy szalonnát sütünk. Még egy tűzön sütött virsli is mennybemenetel az itteni kaja után. – Úgy hallottam, Trent családja nemrég költözött a környékre. Már tábvezeskedett egyszer Orlandóban. – Mégis hol? Disney Worldben? – kérdem. – Nem hiszem. Orlando másból is áll, nem csak a Disney Worldből. – Vicceltem – rázom a fejem. Atyám, hát itt mindenkinek felmondott a humorérzéke? – Bár Miki egér jelmezben fel-alá rohangálni még mindig jobb lehet, mint ez a csopvezpárosítás. – Hát ja – bólint Torié. Kivételesen elhagyja a szokásos refrént. Talán mert tudja, hogy mind vágjuk, mire gondol. Miután végzünk a kajával, és átvisszük a tálcáinkat a mosogatórészlegre (még soha nem örültem ennyire, hogy nem nekem kell mosogatnom), elindulunk kifelé. Égimeszelő Edna és Hosszú Hajú Ed már odakint áll, és írómappával a kezükben elmerülten beszélgetnek. Edna a homlokát ráncolja. Mikor meglát, homloka még jobban összerándul. Odaint magához. Körülnézek. Ahogy sejtettem: nekem intett. Hát, itt bizony rossz hír közeleg. Nyelek egyet, és odasétálok. Nagyon igyekszem magabiztosnak tűnni, leplezni, hogy a térdem remeg. A belső pomponlányom nagyban szurkol: Hajrá, csajszil Dobd be magad! – Igen, asszonyom? – szólok udvariasan. Korán megtanultam, hogy az udvariasság az út a sikerhez, ami a felnőtteket illeti. No meg, a négyes kérdésre is – „Tiszteled az idősebbet?” – igenlő választ adtam. – Kedvelem az egyéniségeket – kezdi Edna. – Azokat, akik nem állnak be a sorba. Szavai olyan váratlanul érnek, annyi dicséret árad belőlük, hogy önkéntelenül is elmosolyodom. Íme, itt a bizonyíték, hogy igenis nyerő volt átalakítani a szerkónkat. Így kell ezt csinálni! Alig várom, hogy elmondhassam Liznek! Talán most majd nem kételkedik többet az ötleteimben.
– De… – folytatja. Ajjaj, ez lesz az – gondolom. A homlokráncolás oka. – A táborvezetőknek tudniuk kell engedelmeskedni. Itt nincs helye lázadásnak. – De az egyen… – Te vagy a párotok egyes tagja – vág közbe, ezzel meggátolva abban, hogy kifejtsem, milyen hihetetlenül előnytelen az idei egyenruha. – Sean a kettes. Neked kellett volna beledőlnöd az ő karjába. Nem pedig fordítva. Csalódottan veszem tudomásul, hogy nem az egyenruháról van szó. Szívás. Pedig azt könnyebb lenne kimagyarázni. – De nem bízom benne! – szalad ki a számon. Ezt csak megérti. Hogyan dőlhetnék hátra, ha tapasztalatból tudom, hogy nem számíthatok védőhálóra? – Az egyértelmű volt – bólint megértően –, de a bizalomhoz vezető legrövidebb út a közös élményekből épülő híd. Úgy tűnik, Égimeszelő Edna hirtelen Yodává zsugorodott. Ezzel most biztos akart valamit mondani, de mintha egy kicsit körülményesre sikeredett volna… Milyen híd'? – Ma este te és Sean lesztek a mosogatóbrigád – jelenti ki végül. Hogymivan? Most viccel, ugye?! Itt állok az első TVÚ-képző napomon, és máris megbüntetnek? Ez annyira nem jellemző rám! Csak állok és tátogok. Még mielőtt összeszedném magam, Edna faképnél hagy. Gondolom, megy, közli a jó hírt Seannal is. Magamra maradok Hosszú Hajú Eddel. Átfut az agyamon, hogy megkérem, állítsa le a tesóját, de kísért a tizenhetes kérdés („Jól kijössz másokkal?”). Erre is igennel feleltem. Persze azzal nem számoltam, hogy Seannal kéne jól kijönnöm. – Szóval te és Edna ikrek vagytok? – kérdem inkább, mintha legalábbis nagyon érdekelne. Talán ha bevágódom nála, meggyőzi Ednát, hogy lazuljon el egy kicsit. Ed óriásit nevet. Ahhoz képest, hogy milyen szikár figura, igazi öblös Mikulásnevetése van. – Menj fel a snopes.com oldalra, és meglátod, hogy ez egy helyi legenda – veregeti meg a vállam. – Talán te és a kis barátod együtt megfejtitek a rejtélyt. Azzal ő is elsétál. Én pedig ráébredek, hogy ez az egész hét arról fog szólni, hogy különböző módszerekkel megpróbálnak Seannal összeboronálni. Talán át kéne nevezni a tábort a Végzet Táborává. Merthogy az ittlét lassacskán a legrosszabb rémálmommá válik!
ÖTÖDIK FEJEZET Hogy Edna felvilágosította-e Seant az esti mosogatással kapcsolatban, nem tudom eldönteni. Ami azt illeti, fütyörészve sétál ki az étkezőből, mint akinek a világon semmi gondja. Aztán Edna belefúj a sípjába (ami százszor jobb, mint az a rémes gong). Újra a főteremben állunk, és Edna épp a bizalomról és annak a munkánkra vonatkozó fontosságáról papol. Már megint a „bízz magadban, bízz a másikban” duma. Mikor ez már flottul megy – magyarázza –, könnyedén elnyerjük majd a táborozók (meg a szüleik, akik a tábort fizetik) bizalmát. Szükségünk van erre a bizalomra, ha sikeres tábvezek akarunk lenni. Semmit se szeretnék annyira, mint helytállni, de Sean párjának lenni olyan, mint kémiaórán a legrosszabb kémiással együtt dolgozni. Ötös kizárva. – Úgy tűnik, van egy kis bizalom-problémánk a csoportban – jelenti ki Edna, mire minden szempár rám szegeződik. Még a legjobb barátnőmé is. Remek. Igazán remek. Nem épp ilyenfajta figyelemre vágytam. – Úgyhogy a bizalom felépítésével kezdünk – folytatja rezzenéstelenül Edna. – Lassan. Mindenki, keressétek meg a párotokat, és álljatok egymással szembe! Nem is leplezett vonakodással vánszorgok Sean felé, ő meg felém. Csakhogy én nyilván fintorgok, míg ő mosolyog. Csakis azért lehet ilyen jó kedve, mert még nem futott össze Ednával, és így nem tud a büntetésünkről. – Mit vigyorogsz? – csattanok fel. Szeme kitágul. Hátranéz, először az egyik, majd a másik válla fölött. Aztán visszafordul hozzám, és mindkét kezét a mellkasához szorítja. – Hozzám szóltál? – Felejtsd el – forgatom a szemem. Az éles fütty visszhangként cikázik a tábort körülvevő fák közt. Felpillantok Ednára. Stopperórát tart felemelt kezében. – Oké, TVÚ-k, egymás szemébe néztek, amíg azt nem mondom, elég. Rajta! Visszafordulok Seanhoz. – Ezt nem mondhatja komolyan! – Kezdek nagyon ideges lenni. Egy feladatot se tudok teljesíteni? Úgy tűnik nem, hacsak nem nézek bele Sean szemébe. Nem tudom miért, de az még ijesztőbbnek tűnik. – Azt hiszem, abból, hogy este mi mosogatunk, bátran levonhatjuk a következtetést, hogy semmi humorérzéke. – Szólt neked a büntetésről? – Igen. Ne az orromat bámuld! Nem akarok holnap este is mosogatni. Mély lélegzetet veszek. Nyugi – győzködöm magam –, nem nagy ügy. Azzal lassan, vonakodva a szemébe nézek. Olyan kék a szeme! Mélyebb, élénkebb kék, mint az enyém. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű szemmel ekkora kretén? – Szerinted miért csinálja ezt? – A mosogatást? – Nem, a bámulást. – Nem t'om. Valami bizalmasdi. Úgy tűnik, ez az egyik kedvenc szava. – Egen, feltűnt. Lehet, hogy neki van bizalomproblémája. – Meglehet. – Ed azt mondta, nem is ikrek. Nem tudom, minek hordok össze ennyi hülyeséget, de kell valami, ami leköt, nehogy véletlen észre kelljen vennem, milyen mély a tekintete. A szem a lélek tükre, mondta mindig a nagymamám. Na hát én aztán nem akarok belelátni Sean lelkébe. – Már miért lennének ikrek? – csodálkozik Sean.
– Torié azt mondta. – Ja persze, az erdőben meg medvék vannak – gúnyolódik. Még mielőtt felelhetnék erre a pimasz megjegyzésre a tavalyi sminkszeánszot illetően, Edna végre elkiáltja magát: – Elég! Nagyot sóhajtok, és visszafordulok Ednához. Ezt megúsztam. Max tizenöt másodpercnyi szemkontaktus. Egy olyan szempárral, amelynek tulajdonosában bárcsak megbízhatnék, akit bárcsak megkedvelnék, mert őszintén szólva nagyon is jó volt belenézni… – Ereztétek a kapcsolatot? – kérdi Edna. – Ha valakinek a szemébe néztek, önkéntelenül is figyeltek rá. Tegyetek egy lépést a partneretek felé! – Mi számít lépésnek? – motyogok, és méregetem, vajon ha egy lábujjnyit előrecsoszogok, az lépésnek számít-e. Úgy tűnik, Seannal a lépés egy láb hosszát jelenti. És jó nagy lába van. Ami azt jelenti, hogy hirtelen sokkal közelebb áll hozzám, sportcipője orra szinte érinti az enyémet. Késztetést érzek, hogy hátralépjek egy óriásit, de pillantásában kihívás csillog, mintha tudná, hogy behatolt a magánszférámba, és ha hátrálok, ő nyert. Sejtelmem sincs, honnan tudom, hogy ez jár a fejében. De tudom. És én aztán nem vagyok egy meghátrálós típus. Lehet, hogy puszta makacsságból csupán, de nem tágítok. Állom a sarat. – Oké – folytatja Edna. – Fogjátok meg egymás kezét! Sean a sortjába törli a kezét, mintha zavarban lenne, és mintha komolyan azt hinné, engedelmeskedem Edna utasításának. Ezt talán abból gondolja, hogy én is a sortomba törlöm izzadó tenyerem. Nem mintha meg akarnám fogni a kezét, egyszerűen csak elfoglalom magam, amíg rájövök, hogyan bújjak ki a feladat alól. Általában erősségem a stratégia. Ezért is áll a nevem három dísztáblán az irodában a számháborús csoportjaim névsorával együtt. – Aki nem fog kezet, a dutyiban végzi! – harsogja Edna, mint valami törzsőrmester. El kell magyaráznom, hogy a „dutyi” egy rácsos ablakú kis fakaliba. Azt hiszem, régen árnyékszék lehetett. Tényleg nagyon kicsi, és roskadozó. És büdös. Az ajtó egyébként nem is zárul. Furcsa szögben lóg a keretben, szóval komolyan senkit se zárnak be. Inkább csak megalázó. Én még sosem voltam bent, de Sean már igen. Tavaly nyáron ő és még néhány srác volt az, akik kenustul beleborítottak minket a tóba. – Már megvolt – morog Sean, és megragadja a kezem, még mielőtt tiltakozhatnék. Valami elektrosokkhoz hasonló érzés fut át rajtam. Sean kezét fogni egyáltalán nem hasonlítható ahhoz, amikor az öcsémet kézen fogva vezettem el a vidámparkban a hullámvasútig. – Nekem nem – tiltakozom, és próbálom kiszabadítani a kezem. De túl erősen fogja. – Higgy nekem, addig jó! Higgyek neki? Hogy merülhet egyáltalán fel benne ez a lehetőség azok után, amit tett? Épp készülök teljes erőmből elrántani a kezem, mikor észreveszem, hogy a többiek értetlenkedve forgolódni kezdenek. Gondolom azért, mert Edna még mindig csípőre tett kézzel és mogorva arckifejezéssel áll. Asszem, ki van akadva. Ha nem vigyázok, tényleg megbukom a TVÚ-képzésen. Az pedig borzasztó lenne. Nem vagyok hozzászokva, hogy kudarcot vallják. Részben ez az oka, hogy még mindig úgy haragszom Seanra. Keresztbe tett nekem. És valahogy nem tudom rávenni magam, hogy megbocsássak neki. De egy nagy sóhajjal elfogadom, hogy Liznek igaza van. Összvissz hét nap. Annyi időre el tudom viselni a közelségét. Csak azt remélem, nem lesz túl sok testi kapcsolat, mert az érintése felzaklat. Megadom magam, és odabólintok Ednának. Visszabólint. Ed elvigyorodik. Mi folyik itt?
– Oké – kiáltja Edna. – Nézzetek újra a párotok szemébe! Most! – Ne az államra! – szól Sean. – Miért ne? Az előbb is szerencsésen megúsztam. –Ja, de ha elfogy a szerencséd, engem is megbüntetnek. – Szerintem Edna totál túlreagálta a ma reggelt – nézek vissza Sean szemébe. – Abszolúte. Néhány másodpercig egyikünk se szól. Megdöbbenek, hogy a csönd milyen hangos tud lenni. És hogy mennyire jó Sean szemébe nézni. És fogni a kezét. Muszáj elvonnom a figyelmemet. – Tök fura ez az egész – nyögöm ki végül. – Nem t'om. Nekem egészen bejön. Nagyon szép kék a szemed. Hát még a tied… Persze, ezt soha ki nem mondanám hangosan! – Bók? – kérdezem inkább. – Válthatnánk bókokat, ha gondolod, amíg itt ácsorgunk, és semmit se csinálunk. – Nem igaz, hogy semmit se csinálunk. Nézünk. Az is valami. – El akarod terelni a szót. Épp a bókokról beszéltünk. Kapsz egyet, adsz egyet. Így működik. – Dehogy működik így! A bókkal nem csereberélnek. – Biztos vagy benne? – Abszolúte! – Egyébként is, milyen bókot adhatnék neki? Bár ahogy ilyen közel állok hozzá, a szemébe bámulok, és a látókörömben észlelem arcvonásait, kezdem megérteni, mennyiben változott. Egyáltalán nem tűnik már annak a kisfiúnak, aki tavaly volt. Nem csak egy évvel – sokkal idősebbnek tűnik. És valahogy megviseltebbnek is. Más is megváltozott volna, nem csak a külseje? Olyan fiú lett, akiben egy lány immár megbízhat? Akár bele is eshet? És ha igen, fenyeget engem ez a veszély? – Elég! – harsan Edna hangja. Hála az égnek! A gondolataim már épp olyan területre kalandoztak, ahol semmi keresnivalójuk. Sean úgy engedi el a kezem, mintha hirtelen lángra gyúlt volna. Vajon az ő fejében is hasonlóan zaklató gondolatok keringtek? Azonnal hátralépek, és lenézek a cipőm orrára. Ha engem kérdeznek, a legcélszerűbb feladat jelenleg a partnercsere lenne. Nem kéne váltogatnunk a párunkat, hogy minél többfajta emberrel kerüljünk össze? Talán meg kéne osztanom ezt a stratégiát Ednával. Elvégre is ez az első éve itt: újonc még. Bizonyára értékelné a segítségemet. Ráadásul ezzel bebizonyítanám, hogy a hetes kérdést („Szeretsz másokon segíteni?”) őszintén válaszoltam meg. Edna ellát minket még néhány jó tanáccsal, például, hogy nézzünk a másik szemébe, ha beszélünk hozzá. Érintsük meg. Ajánljunk vigaszt. Létesítsünk kapcsolatot. Legfontosabb a kapcsolat, meg a behatolás nélküli bejutás a másik magánszférájába: mint amikor valakit beengedünk az otthonunkba. Beszédét azzal zárja, hogy rendezkedjünk be, másnap reggel komoly munkába kezdünk. Anyám, ha az eddigiek nem számítottak komolynak, nem biztos, hogy meg akarom érni a holnapot. Mi következik még? Egymás ölelgetése? Mégse sikerül elég hamar elszakadnom Seantól. Ami Lizt illeti, ő nem is nagyon próbál elválni Trenttől. Még mindig egymás szemébe bámulnak, és Liz rémesen bárgyún vigyorog. Ha már itt tartunk, Trent arcán is idétlen vigyor ül. – Ah, fiatal szerelmesek! – dörmögi Sean a fülembe. Hátratántorodom és rámeredek. – Mintha bármit is tudhatnál a szerelemről!
– Hallottam hírét. Viccelni próbál? Félrebillentem a fejem. Nem ezt a reakciót vártam. Azt hittem, most majd előadja, hogy ő maga a szerelem istene, vagy mi. Úgy látszik, egyáltalán nem ismerem Seant. Ami rendben is van. Nem is akarom közelebbről megismerni. – Na és veled mi a helyzet, Jessica? – Sean totál letaglóz azzal, hogy kivételesen a nevemen szólít. –Van barátod? – Na ne! Csak nem képzeled, hogy veled fogom megtárgyalni a szerelmi életemet! – Azért nem, mert nincs is mit megtárgyalnod? Ilyen egy hülye kérdést nem méltatok válaszra. Sarkon fordulok, és elrohanok a hálók felé. Semmi köze hozzá, hogy tényleg nincs. Mármint szerelmi életem. Hogy soha nem is volt. Vagy hogy még soha meg se csókoltak. Még csak a közelébe se kerültem.
HATODIK FEJEZET Kiderült, hogy Lizzel, Torie-val és Carynnal leszek egy hálóban. Torié és Caryn előttünk érkezett, és odakint derítették fel a terepet. Ezért nem találkoztunk a reggeli gyűlésig. Örülök, hogy együtt fogunk lakni, mert tavaly nagyon jól kijöttünk egymással. Megnyugtató érzés, hogy legalább egy szempontból jól indul a tábor. Berendezkedtem a szobánkban, és most nagyon igyekszem nem gondolni mindarra, ami eddig félresikerült. Az ágyam fölé, a falra kiakasztottam azt az álomfogót, amit tavaly nyáron készítettem. Az indián legenda úgy tartja, hogy a háló megragadja a jó álmokat, míg a rossz részek átcsusszannak a középen lévő lyukon. Bár nem vagyok meggyőződve a legenda bűverejéről, a történet mindig is tetszett. És asszem, most nagyon is szükségem van valamire, ami jót ígér. És távol tartja Sean gonoszságát. Az ágyam lábához terítettem a takarót, amit a nagymamám horgolt nekem, mikor oviba mentem, hogy alvásidőben legyen mihez hozzábújnom. Persze már nem alszom délutánonként, de szeretek belebugyolálódni a takaróba, mikor olvasok. Eszembe juttatja, hogyan bújtam régen a nagymamámhoz. Igaz, nincs sok szabadidőnk a táborban, de szeretném újraolvasni a Harry Potter könyveimet, mielőtt kijön az utolsó. Most épp a Harry Potter és a Tűz Serlege felénél tartok. A gyöngyből fűzött könyvjelzőt két éve készítettem, szintén a táborban. Az éjjeliszekrényemre kitettem egy fényképet a családomról (Anya, Apa, Alex és én), amin mind tetőtől talpig be vagyunk bugyolálva. A háttérben havas lejtő látszik. A Colorado állambeli Telluride-ban készült, ahova az ünnepekkor elutaztunk. Lizről és rólam is kiraktam egy közös képet, amit a suli uccsó napján fotóztunk. Vigyorgunk rajta, és feltartjuk a hüvelykujjunkat. Igen! Sikerült! Irány a gimi! Ha túléljük a nyarat, mármint. Alighogy Liz, Caryn, Torié és én mindent elrendeztünk, Ed már kongatja is a vacsorára hívó gongot. Nem repesek az örömtől, hogy a délután máris elszállt. No meg a menü láttán se. Nem elég, hogy külön tányért adtak a kukoricakenyérhez és a csokis sütihez, de a pörkölt is külön tálkába került. Minek ennyi edény? Mint ebédnél, most is nemek szerint ülünk. Lányok az egyik, fiúk a másik asztalnál. – Sz'al mit szóltok, csajok? Hát nem mi kaptuk a legédesebb fiúkat? – kérdi Torié, mikor asztalhoz ülünk. – Nem, egyáltalán nem! – csattanok föl. – Jaj, ne csináld már! – rázza a fejét Caryn. – Lehet, hogy nem bírod Seant, de attól még be kell látnod, hogy helyes. Semmit se kell belátnom. – En nem bánnám, ha néhány percig a szemébe kéne néznem – mereng Liz. Áruló! – Akartál az előbb párt cserélni? – meredek rá. – Nem, dehogy! De egyetértek Carynnal, hogy Sean helyes srác. – Azt hiszem, ő a tökéletes példa arra, hogy miért ne ítéljünk első látásra. – A fiúk minket bámulnak! – susogja Caryn, és szinte belebújik a pörköltes táljába. – Szerintetek mi is annyira érdekeljük őket, mint ők minket? – Engem aztán nem érdekelnek! – dacoskodom. – Jaj, ugyan már, Jess! Lehet, hogy Sean nem érdekel, de van itt még egy csomó másik fiú. Szóval kit osztanál be magad mellé párnak? – kérdi Liz. Hmmm. Nem is rossz kérdés! Lassan-lassan felemelem a tekintetemet, hogy szemügyre vehessem a másik asztalnál ülő srácokat. Csodálkozva veszem észre, hogy Sean engem néz. Vagy legalábbis nézett.
Mintha egy ezred másodpercre találkozott volna a pillantásunk. De most, mint Carynt, őt is hirtelen mintha nagyon lekötné a pörköltje. Talán azon merengett, mennyi időbe telik majd ezt itt mind elmosogatnunk. Hát igen, néhányan az asztal körül ülő srácok közül tényleg kifejezetten jól néznek ki, főleg az a zöld pólós, aki az asztal végénél ül. Nem ismerem. De a pillantásom valahogy vissza-visszatéved Seanhoz. Kretén Sean. Csaló Sean. Muszáj ezeket ismételgetnem, nehogy elfeledkezzek róluk. – Oké, ha csak a külső érdekelne, be kéne ismernem, hogy Sean döntős lehetne – vallom be vonakodva. Aztán feltűnik valami. Sean fekete pólót hord, ami sokkal jobban áll neki, mint a tábori egyenszerkó. – A fiúkon miért nincs egyenruha? – Remek kérdés! – kapja fel Liz a fejét. Hirtelen mind a négyen vadul forgunk körbe. Senki más nem feszít már barna göncökben, csak mi. Liz odahajol az asztalunk túlvégén ülő egyik lányhoz. – Rajtatok hogyhogy nincs már egyenruha? – Na mégis! – feleli a szőke lány. Ha jól emlékszem, Kimónak hívják. – Hát nem kell hordanunk? – Csak ha „szolgálatban” vagyunk. – Megütögeti a tálkáját. – Most nem vagyunk szolgálatban. – Á, királyság! Asszem, erről lemaradtunk. – Liz visszafordul hozzánk, és elvigyorodik. – Azt mondom, amint végeztünk az evéssel, visszamegyünk a hálóba, és átöltözünk. Mit szóltok? – Nem mehetek. – Miért nem? – képed el Liz. Elfintorodok. Valahogy azt gondoltam, ha nem beszélünk a mosogatósdiról, talán meg nem történtté válik, de a pillantások alapján, amiket Edna vet felém a vezetők asztala felől, esélytelen a dolog. – Mosogatnom kell – motyogom lehajtott fejjel. Liznek eláll a lélegzete, mintha legalábbis azt mondtam volna, nem lehet többé a legjobb barátnőm. – Mi a csodáról beszélsz? Elismétlem neki az egész Ednával folytatott beszélgetésünket, szóról szóra. Örökre bevésődött az agyamba, mint az egyik legkellemetlenebb emlékem. – Ez tökre nem fair! – háborog Liz. Bár egyetértek vele, nagyon igyekszem elkerülni, hogy kiderüljön, a tízes kérdésre is tévesen feleltem („Pozitív a hozzáállásod?” „Igen!”). Úgyhogy vállat vonok. – Lehetne rosszabb is. A WC-t is ránk sózhatta volna. Igaz, egy fél óra múlva, mikor Seannal a konyhában állok, az az érzésem, a WC ennél csak jobb lehet. A konyhafelelőst Jacksonnak hívják. Nem t'om, hogy ez a vezeték- vagy a keresztnevee. Nincs név a kötényére hímezve. Jó nagydarab férfi – lehet, hogy szereti kóstolgatni az ételt főzéskor. Általában egy háromfős kis csapat segít neki főzni és mosogatni. Ezek hárman tiszta eufórikus állapotba kerültek, amiért ma este végre nem nekik kell mosogatniuk. Mondanom sem kell, nálam nuku eufória. Seannak viszont, úgy tűnik, semmi sem szegheti kedvét. Mellettem áll a rozsdamentes dupla mosogatónál. Mindkettőt jókora locsolótömlővel látták el. Egyszerűen csak leöblítjük a tányérokat és tálkákat, elnézzük, ahogy az ételmaradék köröz-köröz, majd eltűnik a lefolyóban, és az öblített edényt berakjuk a mosogatógépbe. A masina vagy háromszor akkora, mint otthon a miénk, de hát gondolom, kell is az extra hely, amint a tábor igazán működésbe lendül. Soha nem gondolkodtam
még el ezen. Feltételeztem, hogy valamiféle mosogatótündérke minden este betéved, és volt kosz – nincs kosz. Okos, okos! Sean egy dalt dúdolgat, és az edényeket ütemre fröcsköli a tömlővel. Lá-fröccs-láfröccs-lálá-fröccs-fröccs. – Mitől van ilyen jó kedved? – fakadok ki. – Neked mitől nincs? – szól vissza. – Én még otthon se szoktam mosogatni. – Én igen – állítja. – Szóval, melyik dal? Lá-fröccs-lá-fröccs-lálá-fröccs-fröccs. – A Mission Impossible betétdala! – Téves! Rámeredek. – Nem is! – Mission Impossible III! – Mintha lenne különbség. – Persze, hogy van különbség. Különben simán csak Mission Impossible lenne. Lá-fröccs-lá-fröccs-lálá-fröccs-fröccs. Aztán dalt vált. Tá-fröccs-tá-fröccs-tá-tá-tá-á-fröccs-fröccs. Lehajol kicsit, és a vállamnak koccantja a vállát. Na igen, még egy különbség: idén sokkal magasabb, amitől én sokkal alacsonyabbnak érzem magam. – Gyerünk, Zsebibaba! Tippelj! – unszol. – Hogy micsoda? – vonom fel a szemöldököm. –Zsebibaba?! – Ühüm. Úgy tűnik, nem nagyon nősz az évek során. – Közlöm veled, hogy a lányok sokkal előbb érik el a végleges magasságukat, mint a fiúk. Én már most elértem. – Nem kell rögtön felkapni a vizet. Én csípem az alacsony csajokat. Hitetlenkedve rázom a fejem. Mintha érdekelne, hogy milyen csajokat csíp! – Nem amiatt kaptam fel a vizet, hanem mert úgy tűnik, felhatalmazva érzed magad arra, hogy gúnyneveket aggass rám. – Én mindenkire gúnyneveket aggatok. Ez a hobbim. – Ja. Ez, meg a bajkeverés – emlékeztetem. – Bajba csak akkor keveredek, ha unatkozom. A mosogatás is uncsi. De mi TVÚ-k vagyunk. Tudnunk kéne, hogyan turbózzuk fel az ilyesmit. Tizenhármas kérdés: „Képes vagy a legunalmasabb feladatból is valami jót kihozni?” És persze erre is igent mondtam. – Szóval, gyerünk! – noszogat. – Találd ki, melyik film! Tá-fröccs-tá-fröccs-tá-tá-tá-á-fröccs-fröccs. – Csillagok háborúja – mondom végül. – Melyik epizód vagy cím? – Mind ugyanolyan. – Nem is. Egy konkrét epizódra gondolok. – Harmadik epizód: A Sithek bosszúja. – A-á. Negyedik epizód: Egy új remény. – Na persze – forgatom a szemem. – Ha pedig a négyest mondtam volna, a hármas lenne. – Úgy látom, komoly bizalom-problémával küszködsz – vigyorog Sean. – Veled szemben mindenképp. – Ne csináld már! Az egy éve történt! Az emberek változnak. – Az emberek persze. De Hasfelmetsző? Nem hiszem. – Aú! Ez azért túlzás! – A kígyó az ágyamban? – juttatom eszébe.
– Annak már négy éve! – húzza el Sean a száját. –És egy tök ártalmatlan kerti kígyó volt. Hát nekem nem tűnt tök ártalmatlannak, ahogy ott tekergett a lepedőmön, mikor felhajtottam a takarót, hogy ágyba bújjak. Mondanom se kell, a sikolyomat az egész tábor hallotta. – Az arcfestés? – folytatom. – A skorpió? Egy esős napon történt, mikor a tábvezek úgy döntöttek, hogy egymás arcára fogunk festeni. – Pillangót akartál. Az olyan lányos. – Talán mert én lány vagyok! A lányos dolgok a hobbijaim. – Ja. Pont, mint Paris Hiltonnak. – Rám pillant. –Ez egy tábor, tudod? A szabad levegő, az erdő, vissza a természetbe. Te meg itt divatbemutatóba kezdesz, mintha legalábbis bálba készülnél! Na tessék! Már megint a sminkszeánszunk. Miért zavarja ez ennyire? – Jó, hát csajbulit tartottunk. Nem szántuk a nyilvánosságnak. Erre elvigyorodik. – Jó, hát mi meg kanbulit tartottunk. – És ijesztgetésnél jobbat nem tudtatok kitalálni? – Oké, tudom, nem túl eredeti – kuncog. – De nagyon viccesek voltatok, ahogy kirontottatok a faházból… – Nem értem, ebben mi olyan nagyon vicces. – Ugyan már, csak hecc volt. Nem kell mindent olyan komolyan venni! Ami pedig a skorpiót illeti… be kell ismerned, nagyon tutira sikerült. Semmit se kell beismernem. Legalábbis nyíltan. De magamban, ahol nem hallhatja, azért beismerem, hogy tényleg nagyon tuti volt, fekete, sötétkék és zöld színekkel. Sean nagyszerű művész – ezért is egyeztem bele, hogy rajzoljon az arcomra. Gondolom, megunta, hogy nem válaszolok, mert hirtelen megszólal. – Oké, még egy utolsót! – Egy utolsó mit? Lá-fröccs-lá-fröccs-lá-lá– – Cápa – vágom rá. – Egy, kettő, három és a végtelenségig. – íme, a ma esti nyertesünk! – kiáltja el magát. És a következő pillanatban hideg vizet fröcsköl az arcomba!
HETEDIK FEJEZET Felsikítok, lebukom és visszafröcskölök. Úgy szórom rá a vizet, mint egy festő a szórópisztollyal, aki igyekszik minél gyorsabban beszórni a ház falát. Fel-le, majd körbekörbe lengetem a karom. Sean felváltva rikoltozik, nevet és görnyedezik. A csaphoz rögzített fegyverünk komolyan korlátoz minket a szabad mozgásban, a menekülésben és a fedezékbe vonulásban. Leginkább arcra célzunk. A hajam csuromvíz. Még szerencse, hogy anyukám nem tűri meg rajtam a sminket, fut át az agyamon, különben most kábé úgy néznék ki, mint egy mosómedve, és Seannak ezzel új okot adnék a csúfolódásra. A nevetése már így is visszhangzik körülöttünk. Úgy tűnik, remekül szórakozik. Vonakodom beismerni, hogy én is. Főleg, mivel mostanra már agyonáztattam Seant. – Itt meg mi folyik? – kiáltja el magát egy mély férfihang. Mindketten hátrafordulunk, és Jackson arckifejezéséből ítélve lőttek a vízicsatának. Jackson nem épp egy gondtalan táborozó. Vaskos kezét csípőre vágja. – Az én hülyeségem – mondja Sean. Ez meg mi? Magára akarja vállalni az egészet? Mit akar ezzel elérni? Ha a kedvemben akar járni, az hazudozással nem fog menni. – Igazából mindkettőnk hibája – javítom ki. – Én kezdtem – erősködik Sean. Épp közbevágnék, hogy tiltakozzam, mikor Jackson elvakkantja magát. – Nem érdekel, hogy ki kezdte, a lényeg, hogy abbamaradt. Felmosórongyok hátul, a szekrényben – mutat hurkaszerű ujjával egy ajtóra. – Takarítsátok föl ezt a mocskot! – Igen, uram – feleljük egyszerre. Ritka szinkron. Jackson kiviharzik, és még hallom, amint utasításokat szór a többi beosztottra. Fellélegzek. Eddig észre se vettem, hogy visszafojtottam a lélegzetemet. Seanra pillantok. – Te tényleg mágnesként vonzód a bajt, ugye tudod? – Hé, el is vittem volna a balhét! – TVU-ként nem bújhatunk ki a felelősség alól. – Én kezdtem! Erre önkéntelenül is elmosolyodok. Fekete haja (amit már nem tüsisen hord, hanem elöl kicsit hosszabban) a fejére simul, csuromvizes pólója meg a mellkasára. – De én fejeztem be. Rám vigyorog azzal az ördögi vigyorával. – Nem is! Jackson fejezte be! – Oké, de már épp befejeztem volna. A mosolya még szélesebbre húzódik. – Ja persze, persze. – Kinyújtja a kezét, és megfogja néhány elázott hajtincsemet. – Nem hiszem, hogy Paris Hilton vízicsatázna. A szívem hirtelen vadul dobolni kezd. Mi folyik itt? Lehetséges, hogy flörtölünk? Lehetséges, hogy élvezem a figyelmét? Zavarba jövök, és hátrálni kezdek, aminek eredményeként Sean most már húzza a hajam. – Eressz el! – lököm el a kezét. Elereszt, és a kezét leejti maga mellé. Örülök, hogy már nem ér hozzám. Ugye? Még jó hogy! – Fel kell takarítanunk – mondom bizonytalanul. Muszáj, hogy valami elvonja a figyelmemet – a figyelmét –, a figyelmünket arról, ami az elmúlt néhány bizarr pillanatban történt. – Aha – bólint.
Egész hamar végzünk. A konyhát tulajdonképpen gyorsan takaríthatóra alakították ki. Gondolom, esténként csak lefújják a cementpadlót. Ezzel együtt is sötétedik már, mire kilépünk az ebédlőből, és visszaindulunk a hálók felé. A nyár folyamán hosszabbodnak majd a nappalok, és később megy le a nap. De egyelőre korán leszáll az esti nyugalom; tisztán hallani a tücsköket és a békákat. A közelben egy tó terül el. Tavaly imádtam benne úszkálni. Sajnos a nyár elején jéghideg a vize, szóval egy ideig még nuku úszkálás. – Lehetek veled őszinte? – kérdi hirtelen Sean. – Az lenne aztán az áttörés – felelem a szememet forgatva. – Biztos, hogy menni fog? – Állítsd már le magad egy kicsit! Segítettem neked felmosni a mocskot, amit a konyhában csináltál, vagy nem? Megtorpanok és rámeredek. – Én csináltam? Tíz perce még beismerted, hogy te kezdted! – Igen, de ha igazi jó kislány módjára tűrted volna… – Na persze, majd pont tűrni fogom, hogy locsolgass! – Jó, oké, igazad van, én kezdtem. Na de vissza az őszinteséghez… Várok, és azon tűnődöm, vajon az előbbi fura flörtölési jelenetről van-e szó. Lehet, hogy mindjárt beismeri, hogy érez valamit? Nem t'om mit. Hogy rángatózik a szíve? Lehet, hogy beismeri, hogy… – Nem is nyertél igazán. – Mi van? – bámulok rá. – A dal, amit dúdoltam. Voltaképp csaltál, amikor mindegyik Cápa filmet felsoroltad. – Csaltam? – Nem tudok olvasni a tekintetében. Hátrálni kezd. – Nem tudom, hogy ezek után megbízhatok-e benned. – Sean… – Attól tartok, nem. – Baromság! Bízhatsz bennem! Előre-hátra lóbálja köztünk a kezét, mint a robot az Én, a robotból. – A bizalomnak kölcsönösnek kell lennie. És ekkor rádöbbenek: már megint szívat! – Dehogy bízok meg benned! Soha! – Majd meglátjuk! Azzal sarkon fordul, és elrohan a fiúk hálója felé. Utána kiáltanék valamit, de rádöbbenek, hogy kezdek apukám hifijére hasonlítani; amikor egyszer elakadt benne a CD, folyamatosan ugyanazt a két másodpercet ismételgette. Muszáj beszélnem Ednával párcsere ügyben.
NYOLCADIK FEJEZET Aznap éjjel, takarodó után, az ágyamban fekszem, és belebámulok a sötétbe. Nem megy ki a fejemből Sean idegtépő dúdolása. Itt, az erdőben nagyon sötét tud lenni. A városban, mielőtt elkezdtem táborba járni, sose vettem észre, hogy a sötétség milyen nagy része áll világosságból: az utcalámpák, a közlekedési lámpák, az üzletek fényei. Itt, a szabadban viszont teljes a sötétség. És a csönd. Sehol egy autó. Egy dudálás. Egy sziréna. Csak béke van. És nyugalom. Kísérteties. De nem félelmetes. Csak nagyon, nagyon más. Tőlem jobbról neszt hallok. Egy ágy csikorgását. Mezítlábas lépteket. – Jess! – suttog Liz. – Készen állsz? – Mire? – Hú, szent ég, elfelejtettem szólni neked! Találkánk van néhány TVÚ-val a tónál. Felülök. – Ezt meg mikor találtátok ki? – Mikor a konyhában mosogattál. Aztán csuromvizesen beestél, és mire a végére értél annak a történetnek… Elhal a hangja. Most, hogy én nem voltam itt, vajon ki vette rá Lizt, hogy olyasmit csináljon, amit nem kéne? Hát, valaki rávette, az biztos, mert egy szemernyi kételyt se hallok a hangjában. Hirtelen belém nyilall valami: nem gyakran fordul elő, hogy Liz nélkülem sző terveket. Elhessegetem ezt az érzést. Lerúgom magamról a takarót. Kalandra készen állok! Felkapok magamra egy farmert meg egy hosszú ujjú fölsőt. Kikotorjuk az elemlámpáinkat a szekrényünkből. Az elemlámpa a kötelező kellékek egyike. Ez, meg egy csomó elem. Említettem már, hogy a tábor területén nincs egy szál bolt se? Mármint a vezetőség mindennap hozat ellátmányt, szóval éppenséggel nem fenyeget az éhhalál veszélye. No meg van itt nem messze egy kisváros, ha történne valami komoly baj, és segítségre lenne szükség. De ezen kívül nem teng túl a civilizáció errefelé. Liz, Caryn, Torié és én az ajtó felé botorkálunk, nem kapcsoljuk fel az elemlámpánkat, lassan araszolgatunk, nehogy zajt csapjunk. Edna és Ed valószínűleg már mélyen alszik. Olyan korán fekvő, korán kelő típusnak tűnnek. De hát minek zavarjuk fel őket? Nagyon izgi ez az esti kaland! Táborozóként sose tudtunk éjszakánként kiosonni, mert a tábvezeink felébredtek volna rá. Nem mintha olyan kalandvágyók lettünk volna. De ez a nyár más. Idén minden a kalandról, a merészségről, a kockázatról szól. Az ajtóhoz lopódzunk. – Nézz ki! – hallom Liz fojtott hangját. – Kihez szóltál? – nézek rá csodálkozva. – Hozzád. Úgy tűnik, van valami közös a TVÚ-kban: mindegyik irányítani akar. Mindegyik meg van győződve a maga igazáról. – Mióta vagy te a főnök? – ad hangot gondolataimnak Caryn. – Nincs most erre időnk – türelmetlenkedik Torié. – A srácok már várnak. Vágjátok… – Nem, nem vágom. Milyen srácok? – kapom fel a fejem. Az az érzésem, hogy sötétben tapogatózom: átvitt értelemben és szó szerint is. – A srácok, akikkel találkozunk – magyarázza Caryn. – Azt mondtátok, TVÚ-kkal talizunk! – Igen, és a TVÚ-k fiúk.
– Nem mind! – Akikkel talizunk, azok mind. Hirtelen baljós érzésem támad. – A párjaink azok? Caryn megunja a faggatózást, az ajtóhoz lép, és kinéz. Tudom, hogy ő az, mert egy verandalámpa fénye megvilágítja az arcát. A verandalámpák egész éjjel égnek. Ami azt illeti, fényérzékenyek, szóval szürkületkor felgyulladnak, és hajnal hasadtával kialszanak. Nem is kell velük foglalkozni. – Tiszta a levegő – suttogja Caryn. Mire a többiek kiözönlenek az ajtón, nekem sem marad más lehetőségem, mint hogy utánuk menjek. Dehogy maradok egyedül a hálóban, amíg a többiek odakint flörtölgetnek! Még az is lehet, hogy úgy megkedveljük egymást valamelyik sráccal, hogy sikerül meggyőznünk Ednát és Edet, cseréljék le a párjainkat. Csak nem én vagyok az egyetlen, aki elégedetlen a párosítással?! A különböző épületek teraszlámpáinak hála, sikeresen eljutunk az erdő széléhez. Amint a bokrok takarásába kerülünk, Liz felkapcsolja az elemlámpáját. Halk sikkantást hallat, és egy közeli fa alacsony ágára mutat. Egy darab vécépapír van rátekerve. Hát, ez annyira (NEM) romantikus! Liz a vécépapírért nyúl… – Szerintem jobb, ha otthagyjuk – állítja meg Caryn. – Hogy visszataláljunk. – Igaz – ért egyet Liz. – A túlélés egyes számú szabálya: Szórj kenyérmorzsákat! – Nem mintha ezt valaha is bevetnék a Survivor-ben – jegyzi meg Torié. – Bárcsak kiszavazhatnánk egy TVÚ-t! – sóhajtok fel, miközben Liz a következő fehérség felé indul. – Talán jelentened kéne, hogy lefröcskölt – tanácsolja Liz. Ja, neki meg azt, hogy visszafröcsköltem? Egyébként is, Jackson látott minket. Basszuskám, remélem, nem fogja jelenteni a dolgot! Ez eddig még eszembe se jutott. Elvégre feltakarítottunk magunk után. És egyáltalán nem vitatkoztunk, rögtön megtettük. Vállat vonok, bár ezt senki nem láthatja a sötétben, ami körülvesz minket, még azután is, hogy mind fölkapcsoltuk a zseblámpáinkat. – Végül is csak víz volt. Nem a henteskést emelte rám. – Bár lehet, hogy akarta – véli Liz. – Liz! – Miért? Szerintem ő se bír téged jobban, mint te őt. – Viszont megbízik benne – szól Caryn. – Különben nem vetette volna úgy a karjába magát. – Tudjátok, úgy érzem, nemcsak ez az út nem vezet sehova, hanem a téma se. Nem jártuk ezt már körbe egyszer? – érdeklődöm. – Az ösvényt vagy a témát? – kérdi Torié. – Mindkettőt. Erre mindenki megtorpan. – Nem gondoljátok, hogy csak szívatnak minket, ugye? – kérdi Caryn. – Mármint hogy itt bujkálnak valahol, és a megfelelő pillanatra várnak, hogy ránk ugorjanak, vagy valami? Hogy megijesszenek, és mi sikítozni kezdjünk? Tudjátok, mint tavaly… – Ugyan, dehogy! – ellenkezik Liz. – Abból már kinőttek. – Bocsika, te nem láttál, mikor visszatértem a mosogatásból? – emlékeztetem. – Az egészen más. Az Sean volt. Trent annyira nem Sean. – És ezt onnan tudod, hogy két percig egymás szemébe bámultatok? – Kapcsolódtunk! – Azzal Liz hátrafordul, és belevilágít a sötétbe… Mire mind a négyen felsikoltunk, mert egy sötét és titokzatos alak áll előttünk!
KILENCEDIK FEJEZET Csöndet! – szól a srác olyan hangon, amit akkor használ az ember, ha csöndes, de hallható akar lenni. – Á, Trent! – neveti el magát Liz. – Ránk ijesztettél! Három srác áll mögötte, és az egyikükben felismerem… Seant. – Nem értettük, mi tart ilyen sokáig, úgyhogy elétek jöttünk. Gyerünk! – Kézen fogja Lizt (kézen fogja!), és elindul vele az erdőn át. Caryn és Torié is a partnere oldalán köt ki, úgyhogy én Seannal maradok. Árulók! Átfut az agyamon, hogy sarkon fordulok, és visszaindulok a hálóba, de mégsem teszem meg, két okból: 1. Nem hagyom, hogy Sean akár a legkisebb befolyással is legyen a tetteimre. 2. Nem akarok egyedül lenni, és még a végén lemaradni valami poénról. Végül is éjszaka az erdőben csámborogni még izgalmasnak bizonyulhat. Mindenesetre különbözik az eddigi nyarak izgalmaitól. Sean hirtelen megtorpan. – Pssssssszt! Mindenki megáll. – Mi van? – kérdi Trent. – Mintha hallottam volna valamit. – Egy medvét? – kérdem gúnyolódva. – Nem – válaszol Sean. – Ebben az erdőben nincs medve. Emlékszel? Hogy én ne emlékeznék? – Akkor mi az? – suttogja Trent. – Gondoljátok, hogy Ed vagy Edna látott minket kilopózni a hálókból? – kérdi Sean. Erre totál elkerekedik a szemem – mint valami félhold. – Te aggódsz, hogy bajba fogsz jutni? – Ja, nyugi, haver – mondja valamelyik srác. –A legrosszabb, ami történhet, néhány óra dutyi. Mármint a tábori dutyiban, nem a sitten. – Miért nem vágunk bele, akármire is készülünk? –javasolja Sean. Hirtelen baljós sejtelmem támad. – Mire készülünk? – Felőlem – szól Trent. – Csak húzódjunk le az ösvényről! – Mire készülünk? – suttogom újra, miközben követem a többieket, le az ösvényről. – Fogalmam sincs – válaszol Sean. – Az egészet addig találták ki, amíg a konyhát takarítottam. – Takarítottunk! – helyesbítek. – És ki miatt kellett a konyhában takarítanunk? Erre nem harapok rá még egyszer. Hirtelen mindenki megtorpan. – Ez itt jó lesz – dönt Trent. Ekkor veszem észre, hogy a lányok plédeket terítenek a földre. Nem is láttam, hogy pléd van náluk. Itt valami súlyos félrekommunikálás történt. – Hé! Nem mondtátok, hogy hozzak plédet! – Jó, hát nyilván nem ülünk a földre – felel Torié. – Vágod… – Ez a kedvenc szava, ugye? – hajol hozzám Sean. Nem veszek róla tudomást. Átpásztázom a földet az elemlámpámmal, és találok egy farönköt. Na, ez jó lesz. Általában elvagyok a természettel meg a fűben üléssel, de így éjszaka… Bele se akarok gondolni, mik mászkálhatnak itt a földön. Ráadásul egy új Gap farmerben vagyok. Sean mellém ül. – Ülj a sajátodra! – háborgók.
– Ez az enyém – jelenti ki. – Ma reggel belevéstem a nevem. – Komolyan, haver? – szólal meg az egyik srác. –Hát ez király! Torié bemutatja a srácot. Jet. Ez a neve. Jet. Legalábbis ő ezt állítja. Nem tudom elképzelni, hogy egy anya Jetnek nevezi el a gyerekét. Mindenesetre ő Torié párja. A másik srác Jon – H nélkül. Így is mutatkozott be: Jon – H nélkül. Ő Caryn párja. Leraktuk a zseblámpáinkat a földre, így most úgy néz ki, mint valami mesterséges tábortűz. Minden lány a párja mellett ül, és én egyre jobban szeretném tudni, hogy mi a terv. – Szóval, miért jöttünk ide? – kérdezem, mikor már nem bírom visszatartani. – Csak szerettük volna jobban megismerni egymást – válaszol Trent. – Há' ja, nem véletlen, hogy E&E az egyik szoba srácait egy másik szoba csajaival párosította. Az A és B szoba a C és D szoba ellen – véli Jet. – Előnyt akarunk szerezni, hogy nyerhessünk. – Mit akarunk nyerni? – kérdem. – Há' tekintélyt! – Egyszerűen csak úgy gondoltuk, jó lenne kicsit jobban megismerni egymást – veszi át a szót Liz. –Nem nagy ügy. Mindannyian ugyanabba a gimibe megyünk jövőre, ugye? – Memóriái High – mormogja mindenki. – Tudjátok, mi kéne ide? – veti fel Caryn. – Egy jégtörő játék! – Mér'? Van itt jég? – ámul Jet. Jesszus, hogy lett ebből TVÚ? – Asszem, a srácnak hiányzik egy eleme! – súgja a fülembe Sean. Megborzongok. Persze nem azért, mert Sean a közelemben van, nyugtatgatom magam. Csak mert a lehelete súrolta a nyakam. Mint amikor az ember megborzong, és azt mondják, hogy valaki járkál a sírján. De az is lehet, hogy a szavai okozták a borzongást. Kicsit rémisztő volt, mert én is kábé ugyanazt gondoltam, csak kicsit talán finomabban: hogy Jet olyan, mint egy Ben Stiller karakter. – Jaj, olyan lüke vagy! – kacag fel Torié, aztán oldalba böki Jetet. – Úgyis tudom, hogy csak viccelsz! Nem tudom, ezt honnan veszi, nekem úgy tűnt, Jet tök komolyan gondolta. – Na szóval – veszi át a szót Caryn –, mikor ma egymás karjába kellett dőlnünk, az is egy jégtörő játék volt. – Aszittem, az bizalompróba volt – jegyzi megjön – H nélkül. – Az is. Na szóval – folytatja Caryn, ahogy előredől, és kihúz a farzsebéből egy cetlit. – Én pölö tudok álmot fejteni. Apukám pszichiáter, és egy csomó mindent tanultam tőle. Sok mindent megtudhatnánk egymásról az álmainkon keresztül. – Na én aztán nem fogom elmondani az álmaimat! – ellenkezik Sean. A másik három srác is egyetért vele. Valahogy a srácokat nem hozza lázba, hogy a legbelsőbb érzelmeiket boncolgassák. Ennyit én is meg tudtam volna mondani Carynnak. – Nem kell belefolynunk a részletekbe, csak a domináns szín számít – biztatja őket Caryn. – Há' az én álmaim fekete-fehérek – jelenti ki Jet. – Ezt nem mondod komolyan! – képedek el. – Te fekete-fehérben álmodsz? – Há'ja. Aszittem, mindenki. Körbemegyünk mindenkin, és kiderül, hogy csak Jet és Jon álmodik fekete-fehérben. Vajon ez mit jelent? – Szóval mit lehet megtudni rólunk ennek alapján? – kérdi Jon. Caryn rém csalódottnak tűnik. – Nem t'om – mondja végül. – És ha színesben álmodsz, az mit jelent? – kérdi Liz. – Az a színtől függ – válaszol Caryn.
– A tegnap éjszakai álmomban a piros dominált – mondja Liz. – Pofonegyszerű – mosolyog Caryn. – Azt jelenti, állj! Gondold meg, mit teszel! – Mármint álmodban? – kérdem. – Nem, a valóságban! Az álmaink azt tükrözik, ami a valóságban épp történik velünk, csak épp álcázva, hogy könnyebb legyen feldolgozni. – Miért nem jelentheti azt, hogy mérges vagy? –kérdi Sean. Én is épp ezen tűnődtem. Ijesztő. Seanos gondolatok… – Nem azt mondják, hogy ha valaki mérges, pirosat lát? Szóval ha pirosban álmodsz… – Nem azt jelenti, és kész – zárja le a témát Caryn. – Az álomfejtés nem épp egy komoly tudomány, ugye? – kötözködik Sean. – Oké – adja föl Caryn. – Akkor mondj te egy jobb jégtörőt! – Bármikor – vigyorog Sean. – Felelsz vagy mersz? A fiúk úgy ugranak az ötletre, mintha legalábbis a Szuperkupa döntőjére ajánlottak volna nekik ingyenjegyet. Gondolom, a mersz alatt csókolózást értenek, meg azt, hogy a párok eltűnnek az erdőben – a többiek nélkül. Játszottam már ilyet a barátnőimmel egy pizsi-partin, de valahogy itt, az erdőben, a sötétben, három vadidegen sráccal és egy negyedikkel, akiben egyáltalán nem bízom meg, nem sok indíttatást érzek rá. – Én inkább álomfejtenék – jelentem ki. – Az enyémek általában kékek. – Ó! – kiált fel Caryn olyan buzgón, hogy azt gyanítom, neki se fűlik a foga a Felelsz vagy merszhez. Elemlámpáját egy cetlire irányítja, ami egykor egy magazin része lehetett. Színsávokra osztott kör látható rajta. – Ez könnyű! Tisztán látod a dolgokat. A kék az igazság színe. – És mi a merészség színe? – kérdi Sean. – Nem játszunk Felelsz vagy merszet! – jelentem ki. – Mióta vagy te a főnök? Talpra ugrok. – Mit csinálunk itt egyáltalán? Ha Ed és Edna megtudja, mit művelünk… – Miért, Jess, mit művelünk? – néz rám Liz. – Csak ülünk és beszélgetünk, miközben igyekszünk jobban megismerni egymást. Ez az én Liz barátnőm? Ugyanaz a Liz, aki néhány órája még az egyenruhája átalakítása miatt aggódott? – Az az érzésem, hogy olyasmit csinálunk, amit nem kéne – dől belőlem a szó. – És ami még komoly bajba sodorhat minket! – És te sosem teszel olyat, amit nem kéne? – kérdi Sean. – Ezt úgy mondod, mintha bűn lenne. – Dögunalom. Vajon ezért nem volt még soha barátom? Mert unalmas vagyok? Lapos? – Visszamegyek a táborba – jelentem ki. –Jövök veled – ajánlkozik Liz. – Ne, maradj csak, ha akarsz! Visszatalálok a rém eredeti vécépapír-jelzések mentén. – Oké, ha nem akarod, hogy jöjjek… – vágja rá Liz. Liz még soha nem hagyott így magamra. Csak blöffből ellenkeztem. Nem gondoltam, hogy szavamon fog. Nagyon magányosan sétálok vissza a táborba. Olyan fontos nekem, hogy TVÚ-ként a lehető legtöbbet hozzam ki magamból! Mint az űrhajósoknál: határ a csillagos ég! Meg kéne tanulnunk bízni egymásban. Bízni önmagunkban. De hát hogyan lennék erre képes, mikor a legjobb barátnőm épp most hagyott magamra? Egy srácért, akit alig egy napja ismer! Ennek kéne életem legszebb nyarának lennie! Ehhez képest rémesen indul… Komolyan magára hagytam a legjobb barátnőmet?
Na és mi lett a kalandvágyammal? Most mit gondolnak rólam a többiek? Mit gondol rólam Sean? Oké, mióta érdekel, hogy Sean mit gondol???
TIZEDIK FEJEZET Másnap reggel, a gumiszerű palacsintából és az extra rostos narancsléből álló reggeli után a TVÚ-k a főépület előtt gyülekeznek. A gong hangja még mindig vibrál a hűs reggeli levegőben. Még hat hét, és nyoma se lesz a hűs reggeleknek. A páratartalom az egekig fog szökni. De egyelőre kellemes az idő. Bogár is alig. Ez is hamarosan megváltozik. Edna kiadja az utasítást, hogy „párosodjunk”. – Miért, mi vagyunk mi, Ádám és Éva? – morgók magam elé. Liz elneveti magát. Carynnel és Torie-val kábé fél órával utánam ők is visszatértek a hálóba előző éjjel. Úgy tűnik, nem sikerült a jégtörő játékban megegyezniük, és az erdőből kiszűrődő zajok végül meggyőzték őket, hogy talán mégsem olyan okos dolog éjszaka egyedül odakint lenni. Még ha nincsenek is medvék errefelé. De leginkább azért, mert annyira későn kerültünk ágyba, és annyira korán kellett kelnünk. És én annyira nem vagyok egy reggeli típus! Még a táborban sem. Eltűnődöm, nem kéne-e újraterveznem a nyaramat. Főleg, mikor Sean felbukkan az oldalamon, arcán széles vigyorral. Persze, hogy ő meg reggeli típus! Annyira tudtam! Lenézek, és megigazítom az idétlen barna ingem. Ma feltűrtem az ujját, és csak egy gombot gomboltam be, alá meg világoszöld topot vettem. Vajon Sean szerint is idétlenül nézek ki? Nyilván. – Még mindig haragszol rám? – kérdi. – A „még mindig” úgy hangzik, mintha valaha is lett volna olyan pillanat, mikor nem haragudtam rád. Vigyora szélesebbre húzódik. Neki bezzeg egész jól áll az egyenruha. – Na, most komolyan! Csak volt olyan pillanat, amikor nem haragudtál rám! – Nem rémlik – rázom a fejem. – Na és amikor megtanítottalak kismadarat etetni? Az egyik heti portya alkalmával Sean talált egy törött szárnyú madarat. Ez nem volt rajta a megtalálandó dolgok listáján, de messze ez volt a legérdekesebb. A vörösbegy a tábor kabalaállatkájává vált. A tábvezek Seant bízták meg a kismadár gondozásával. Megengedte, hogy segítsek neki. Tökjó volt. Bár kicsit szomorú is, mert mikor a vörösbegy eléggé megnőtt, el kellett engednünk. Grimaszolok. Ami úgy tűnik, tetszik Seannak, mert a vigyora még szélesebbre húzódik. A vigyorgásnak nincsenek határai? – Oké – vallom be kelletlenül. – A kismadár király volt. – Na és amikor… – Parancsolj! – szól Ed, ezzel konkrétan véget vetve barangolásunknak az emlékeink között. Hála az égnek! Megkedvelni egy olyan srácot, aki hazudik és csal, nem épp kitűzött célom. Elnézem a kötéldarabot, amit Ed az orrom előtt lóbál. Kábé egy méter hosszú lehet. – Gyerünk, kis hölgy, vedd el! – biztat Ed. Kis hölgy ? – Mire kell? – kérdem. – Mindjárt meglátod. Azzal odébbáll. Csak azért fordulok Seanhoz, mert ő áll a legközelebb. – Neked miért nem adott kötelet? – csodálkozom. – Talán mert én nem vagyok kis hölgy – von vállat Sean. Olyan tökéletesen utánozza Edet, hogy önkéntelenül is elmosolyodok.
Mikor Ed végez a kötelek kiosztásával, Edna kiadja az utasítást: kötözzük a kötél egyik végét az egyikünk, a másik végét a másikunk bokájára. Azonnal lefagy a mosoly az arcomról. Szinkronizált járást fogunk gyakorolni az erdőben, magyarázza Edna. – Új olimpiai sportág születik – mosolyog Sean. Ránézek, azon kapom magam, hogy megint mosolygok, és letörlöm a mosolyt az arcomról. Nem hagyom, hogy egy csaló elbűvöljön! – Most viccel, ugye? – Azt hittem, már megállapítottuk, hogy nem szokott viccelni – felel Sean. Edna közben belefog a magyarázatba, miszerint a bokánál összekötözve megtett erdei túra csapatmunkára tanít minket. Sean kikapja a kezemből a kötelet, leguggol, és az egyik végét a bokám köré kezdi tekerni. – Tiszta röhej! – háborgók. – Csecsemőként bánnak velünk. Pedig én pont azért akartam TVÚ lenni, mert már kinőttem az ilyesmiből. – Ez mind a csapatépítősdi része – magyarázza Sean. – Mint amikor egy tucat gyereket össze akarsz szoktatni. Közös célokat tűzöl ki eléjük, amin együtt kell dolgozniuk. – Úgy mondod, mintha tengernyi tapasztalatod lenne gyerekekkel. Felpillant rám. Tényleg gyönyörű kék a szeme. – Hat kisebb testvérem van. – Most viccelsz! – Ednával ellentétben én szoktam viccelni, de nem ezzel kapcsolatban. – Közben a saját bokájára kezdi bogozni a kötelet. – Már egészen formába jöttem a gyerekek terén. – Ezért választottak be a TVÚ-k közé? – Többek közt – mondja, és felegyenesedik. – Szerintem egy kis erőbedobással simán begyújtunk egy tízest. Gondolom, a korábbi olimpiás megjegyzésére utal. De nem vagyok róla meggyőződve. A szemében cinkos fény villan, ami elgondolkodtat, nem valami másra érti-e. Valami személyesebbre. Mondjuk ránk, mint egy tízes párra. Ezt meg most honnan szedtem? – Tavaly itt volt az egyik tesód is, ugye? – hessegetem el a gondolataimat. – Aha. Billy. Idén is jön. – Bajkeverő Billy – mormogom, mert az a gyerek egyfolytában bajba keveredik. Családi vonás, gondolom. – Oké, TVÚ-k, indul! – kiáltja el magát Edna, azzal elindul egy kitaposott ösvényen, ami az erdőbe vezet. – Ő és Ed bezzeg nincsenek összekötözve – morgók. Sean felkacag. Elindulok az ösvény felé, de a lábam megakad, a kötélben, ami Seanban végződik. Hátratántorodok, egyenesen a karjába. – Most bezzeg bízol abban, hogy elkaplak? – vigyorog Sean. – Álmodban. Álmomban. Te jó ég, de erős a karja! Ez meg mikor történt? Na nem mintha tartott volna már a karjában, de hűűűűű… Kiszabadítom magam a szorításából. Észreveszem, hogy nem csak mi bénázunk. A különbség csak annyi, hogy mindenki más nevet, és jól szórakozik. – Egy kicsit könnyedebben! – javasolja Sean. – Azt akarod mondani, hogy nehéz vagyok? – hüledezek. Csak mert annyira nem. Talán nem vagyok olyan vékony, mint Liz, a vegetáriánus, de egyáltalán nincs túlsúlyom! Sean a fejét rázza, majd felemelt kezével megfogja a szám két sarkát, és felfelé húzza. – Viselkedj könnyedebben! Túl komolyan veszed ezt az egész TVÚ-sdit.
– Hát, tudod, a hét végén, ha megbukunk… – Nincs szó bukásról! – Előrelép egy pár centit, aztán visszafordul. – Csak együtt kell működnünk. Ő miért tud ilyen józan lenni? És én miért nem? Végül is nem az a célom, hogy ne küldjenek haza a hét végén? Nem kell járnom a sráccal. Még csak kedvelnem se kell. Csak ki kell bírnom. Az pedig menni fog. Simán. No para. Egyébként most, hogy elindultunk, és egymáshoz igazítottuk a járásunkat, nem is nehéz összekötözött bokával sétálni. Persze, azért nem csinálnék belőle olimpiai versenyszámot. Sean és én vagyunk a sereghajtók. Időnként sikoltozást és nyögéseket hallunk, amint valaki orra bukik. Aztán meg zavart nevetést. Kétszer felismerem Liz nevetését. Vajon direkt botlik meg, hogy Telitalálat Trent felsegíthesse? – Na és veled mi a helyzet? – szólal meg hirtelen Sean. – Vannak testvéreid? Most meg mit csinál? Egy fél órával ezelőtti beszélgetést akar folytatni? Késztetésem támad lesújtó pillantást vetni rá, vagy legalábbis szúrósan a szemébe nézni, de belátom, hogy egy ilyen lépés, és a karjában kötök ki. Szó szerint. – Egy – felelek inkább. Végül is valamiféle fegyverszünetet tartunk épp. – Fiú? Lány? – Fiú. – Idősebb? Fiatalabb? – Fiatalabb. – Neve? Megtorpanok. Sean továbbmegy. Ahogy előrelép, elrántja a lábam. Megingok. Felsikítok. Sean hátrapördül. Kinyúl értem. A földre huppanok. Ő rám esik. Felnyög. Aztán elvigyorodik. – Ezért tuti levonnak néhány pontot. – Leállnál végre ezzel a pont-mániával? – tolom el magamtól. Legurul rólam. Felülök. – Miért érdekel egyáltalán az öcsém neve? Feltápászkodik, óvatosan, megkötött lábát az enyém mellett tartva, hogy elkerüljön egy újabb esést. Aztán, meglepetésemre, felém nyújtja a kezét. Fontolgatom, hogy büszkén visszautasítom, és egyedül tápászkodom fel, de végül a kezébe teszem a kezem, és hagyom, hogy felsegítsen. Ami nagy hiba volt. Mert most nagyon közel állunk egymáshoz. Bárcsak lennének szeplői, hogy gondolatban összekötögethessem őket! Ehelyett nem marad más, mint hogy a szemébe nézzek. A szeme kék, mint a tó, és úgy érzem, rögtön elsüllyedek. – Négy nyár – szól halkan –, és alig tudok rólad valamit. Kivéve, hogy élénkvörösre fested a lábkörmöd… – Nem is! – Á, leszoktál róla? A fejemet rázom. Majd pont neki fogok magyarázkodni. – Rájöttél, hogy úgy nézel ki tőle, mint egy beképzelt, hiú, sznob kiscsaj… Erősen mellkason taszítom. Felkiált, hátraesik… Ami persze azt jelenti, hogy én meg ráesek. Ami nagyon nem nyerő. Mert most rajta fekszem, és a karja körém fonódik. Meg mert ilyen közelről láthatja a könnyeimet. – Na remek, most itt fogsz nekem bőgni, mint egy csecsemő. Hívd csak ide Ednát, és mondd…
– Te kretén! – ütöm vállon. – Azért festettem vörösre a körmöm azon az első nyáron, mert a nagymamámra emlékeztetett. A tábor előtti napokban halt meg. Minden nyáron vörösre festette a lábkörmét. A legélénkebb, legvörösebb vörösre, amit csak talált. Azért csináltam, mert hiányzott. Szóval be tudnád végre fogni? Az arcára kiült sokkból ítélve a nyáron ki se nyitja többé a száját. Legördülök róla, és lábra állok. Ezúttal egyedül, kösz szépen. Amint ő is feltápászkodik, odafordul hozzám. – Figyelj, Jess, sajnálom! Nem tudtam… Mert nem is kérdezte. De nem veszem a fáradságot, hogy erre emlékeztessem. No meg, ez személyes ügy. És ő négy éve csupán egy idegesítő kisfiú volt, aki kígyókat csempészett az ágyamba. – Jessica – mondom, és felszegem az állam. – Csak a barátaim hívhatnak Jessnek. – Még véget se ér a nyár, és mi már barátok leszünk – vigyorog. – Hidd csak el! – Dehogy leszünk! – ellenkezem. Előrelépek egy óriásit a szabad, jobb lábammal, és megkötözött bal lábammal rángatni kezdem az ő jobb lábát. – Dehogynem leszünk! – vágja rá. Összehangolt járásba kezdünk. Igyekszünk beérni a többieket. Semmi botladozás. Egész ijesztő. Ilyesmit az ember egy jó baráttal csinál, aki nagyon jól ismeri. Ismeri a járását és a mozdulatait. Nincsenek Seannal komoly terveim. De attól még beismerhetem, hogy igaza van. Hogy ma itt az erdőben nem csak az összhang felé tettük meg az első lépést, de talán a barátság felé is. Egy hangyányi lépést.
TIZENEGYEDIK FEJEZET Másnap reggel, még napkelte előtt, magamra húzok egy farmert és egy kapucnis fölsőt, fogom a zseblámpámat, és kiosonok a hálóból. Hűvös nedvesség telepszik rám, ahogy átgyalogolok a harmat áztatta talajon. Tisztában vagyok vele, hogy feltűnő lábnyomokat hagyok magam után, amit a legkezdőbb táborozó is könnyedén követne, de nem aggódom. Nem teszek semmi rosszat. Csak ellenőrizni akarok valamit. Súlyos csönd lóg a levegőben. Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a táborban, az az, hogy olyan távol fekszik a várostól. Na jó, amíg meg nem tudtam, hogy nincs térerő, jobban rajongtam a dologért. De ennek ellenére is lenyűgöz az itteni nyugalom. Követem a kitaposott ösvényt a tóhoz. Ahogy az ösvény végére érek, eloltom a zseblámpámat. A dús falombok takarásából kikerülve, az első napsugarak fényénél tisztán látszik minden. A sima tó. A partot nyaldosó víz. A fastég, ahova néha kiülök, ha egyedül akarok lenni. És a vízimentők régi emelvénye, ami vagy húsz méterre áll a parttól. Hosszú, keskeny, vörös lobogó hull alá az egyik oldalán. Szeles időben a lobogó is hullámzik. Ma nyoma sincs szélnek. Már nem ülnek vízimentők a megfigyelőtoronyban. Én legalábbis még sosem láttam egyet sem. A táborozók nem mehetnek a tóba egy fő tábvez jelenléte nélkül, így hát nincs hivatalos vízimentőnk. Következésképp az emelvényt se használják már. A kihívást kivéve. A vörös lobogót. A vörös lobogó szerepéről az itt töltött első nyaramon hallottam. Mikor legelőször megláttam, a mostani hálónk verandájára volt kikötözve. Ma reggelig még sosem láttam az emelvényen lógni. A legenda szerint még mielőtt a tábor igazán kezdetét veszi, a legbátrabb tábvez elsőként bemerészkedik a tó jeges vizébe, kiúszik az emelvényhez, és elhozza a vörös lobogót. Ettől kezdve őt illeti a „legkiválóbb tábvez” cím. A vörös lobogó az ő hálóját díszíti. Az illető egy vörös sapkát is kap, ami mindenki mástól megkülönbözteti. Elég csak ránézni, és már látni, hogy különleges. Én is különlegesnek akarok tűnni! En akarom a vörös lobogót! Leguggolok a tó szélénél, és bemártom az ujjam a vízbe. Megborzongok. Nagyon hideg! Megreccsen mögöttem egy faág, és hátrakapom a fejem. Sean áll ott, az erdő szélén, és a tavat bámulja. Nem, nem a tavat. Az emelvényt. És a vörös lobogót. A srác, aki annyira akart nyerni, hogy csalt érte. Enyhén elfordítja a fejét, és rám néz. – Jövök veled, Pingiling! – Miben? Egy kenuban? – kiáltok vissza. – Dehogy! – Elindul felém. – Kiúszok az emelvényhez! Az a szabály, nem? – Mióta érdekelnek téged a szabályok? Nem válaszol a kérdésemre, hanem lekuporodik mellém. – Szóval, mennyire hideg? – Eléggé. – Akkor miért akarsz elsőként beugrani érte? – Te miért akarsz? – Miért ne? Valakinek meg kell tennie. Felpattanok. – Közlöm veled, hogy én leszek az a valaki. Én fogom megszerezni a lobogót! – Mikor? – kérdi Sean. – Majd ha nem vagy itt.
Sarkon fordulok, és visszaindulok az ösvényen, aztán megtorpanok, ahogy egy rémes gondolat nyilall belém. Lehet, hogy most mindjárt megpróbálja? Hátrafordítom a fejem. Sean engem néz. – Az a víz most nagyon hideg – mondom. Odasétál hozzám. – Szeretek nyerni – jelenti ki. – Én is. – Talán versenyeznünk kéne érte. Az órámra pillantok. – Ma reggel már nincs időnk. Nemsokára reggeli. – Talán holnap – javasolja. Talán, gondolom. De csak ha ő nincs itt. A torony óriási. Bár toronynak nevezni enyhén félrevezető. Tulajdonképp egy létra, dobogóval a tetején. És oké, lehet, hogy csak akkor tűnik óriásinak, ha az ember történetesen a tetején áll, mint én most. Egyébként valószínűleg max öt-hat méterre vagyok a földtől. Rám erősítettek egy hámot, amihez egy csigán áthúzott kötél kapcsolódik. Le kéne ugranom, és reménykednem benne, hogy a hám, a kötél, a csiga, a párom és a többi TVÚ, akik a kötél másik végét fogják, megtartják a súlyomat, és biztonságban letesznek a földre. Liz nevetve ugrott le a toronyról, és nevetve is ért földet. Csakúgy, mint Caryn, Torié, Trent, Sean és az összes többi TVÚ. Én utolsónak maradtam, és reménykedtem, hogy zuhogni kezd, vagy a nap leesik az égről. Bármi, csak ne derüljön ki az igazság. Az igazság, amit még a legjobb barátnőm se tud. Krónikus tériszonyban szenvedek. A hirtelen sötétség talán végre-valahára véget vetne Edna mániákus mókáinak. Ennek a nőnek az agyára ment a bizalmasdi. Szerintem kicsi korában fejre ejtették. Különben miért gondolná, hogy a bizalomhoz vezető legtutibb út az esés és az elkapás? Felpillantok a fák koronájára. Ja, bocsika, olyat nem tudok, merthogy közöttük vagyok. Lenézek a földre. Elképzelem, amint rajzfilmhősként zuhanok alá. Placcs! Bízom abban, hogy a hám és a kötél megtartana. Abban is, hogy a többi TVÚ emberfölötti erővel rendelkezik, és óvatosan a földre ereszt. De nem bízom… a gravitációban? Miben nem bízom? Ez rosszabb, mintái rettegés foka. Sokkal rosszabb! Nem vagyok rá képes. De hát muszáj! TVÚ vagyok! Mindenki rám vár! – Ez nem ugrás! – kiáltja el magát hirtelen Liz. –Hanem repülés! Vajon tud a tériszonyomról? – Csak a csirke nem repül! – hallom Sean hangját. – Kot-kot-kot-kot, kot-kot-kot-kot! Ez a kretén a párom? Na, majd én megmutatom… És hirtelen megszűnik a tériszonyom. Sasként ereszkedem a földre! A szívem zakatol. Majd kiugrik a helyéről. A lábam földet ér. Legszívesebben térdre borulnék, és megcsókolnám a földet, vagy valami hasonlóan drámait művelnék. De hát TVÚ vagyok, aki épp lelépett egy torony tetejéről. Király vagyok! Liz a nyakamba ugrik, és átölel. – Látod, nem is volt olyan vészes! Nem, nem volt vészes, de azért elég volt egyszer, köszönöm. Délutánra eleredt az eső, amiért a torony alatt fohászkodtam. Bőrig áztunk, mire visszajutottunk a táborba. Kaptunk egy órát, hogy megszárítkozzunk, mielőtt összegyűlünk a kézműveskunyhóban. Nekem a kunyhóról mindig szalmakunyhó jut eszembe, de ez nem az. Fából készült. Gondolom, egyszerűen csak fel akarták dobni a tábort ezekkel a nevekkel. Szóval ez is csak egy faház, mint a többi, csak épp tele asztalokkal, székekkel meg kézműveskellékekkel, és itt senkit se zavar, ha a festék lecsöpög a földre vagy az
asztalra. Liz és én jó néhány órát elszórakoztunk itt festegetéssel, de valahogy az az érzésem, ma erre nem kerül sor. A festegetés táborozóknak való, nem tábvezeknek. Mivel benti foglalkozásra készülünk, Liz és én úgy döntünk, kicsit többet kéne adnunk magunkra, mint máskor. Liz becsempészte a nővére néhány smink-cuccát a táskájába. A csempészés mostanra már tábori hagyománnyá vált. Liz tesója gyakorlatilag egy új Douglas üzletet nyithatna a rengeteg sminkcuccával, úgyhogy nem tűnik föl neki, ha egykét dolognak lába kél. Ennek köszönhettük például a tavalyi sminkszeánszunkat is, mert a szüleink egyébként nem engedik, hogy sminkeljük magunkat. Általában egyébként olyan meleg van odakint, hogy nincs is kedvünk a sminkhez. De így, az esőben egészen más. Felteszünk egy kis szempillaspirált és pirosítót. Kipróbáljuk a rúzst is, amit Liz lenyúlt, de rögtön le is töröljük. Élénk narancssárga színe van, és borzasztóan nézünk ki vele. Mivel az egyenruhánk elázott, még azt is megválogathatjuk, hogy mit vegyünk föl! Az eső lehűtötte a levegőt, úgyhogy egy hosszú ujjú, kapucnis, testhezálló Abercrombie fölső mellett döntök. A pulcsi fekete, az elején nyomott virágmintával. Csípőnacit húzok hozzá. Nuku köldökpiercing. Anya tízéves koromban engedte kilövetnem a fülem, de a többivel, úgy tűnik, várnom kell, amíg tizennyolc leszek. Anyának az a rögeszméje, hogy túl gyorsan növök föl. Ha rajta múlna, örökké gyerek maradnék. Belebújok a flipfiopomba, lenézek a csupasz lábkörmeimre, és a nagymamámra gondolok. De most nincs időm a körmeimre. Ráadásul tocsogni fogok a vízben a kunyhó felé. Magamra dobom az élénksárga esőköpenyemet, amit magunkkal kellett hoznunk a táborba. Liz, Caryn és Torié is esőköpenyben feszít. – Utálom ezt a vackot – rángatja Torié a köpenyét. – Vágjátok… – Még mindig jobb, mint az esernyő – véli Caryn. Átevickélünk a kézműveskunyhóba, és próbáljuk kikerülni az egyre növekvő tócsákat. A srácok persze a verandán állnak, és úgy röhögnek, mintha még életükben nem láttak volna senkit esőben rohanni. Nem arról volt szó, hogy csak érett fiúkat válogatnak be TVÚ-nak? Odabent kellemes meleg, és főleg szárazság vár ránk. Köpenyünket az ajtó melletti szögekre akasztjuk. – Gondolod, hogy arcfestés lesz? – kérdi Liz. – Most nem táborozók vagyunk – válaszolok. –Hanem TVÚ-k. – Na ja. Szerinted mit fogunk csinálni? – Nem t'om. Talán felmászunk egy asztalra, és ledőlünk róla. – Az asztal még menni fog, vagy attól is kővé dermedsz? – heccel Liz. – Vicceltem – védekezek. – Egyébként mi történt veled odafent? – kérdi Liz. – Falfehér voltál! Remek. Ennyit az érzelmeim palástolásáról. – Egyszerűen nem vagyok oda a magasból való ugrálásért. – És én ezt miért nem tudtam? – kérdi Liz. – Nem igazán szeretek erről beszélni. – De hát a legjobb barátnőd vagyok! Nem bízol bennem? – Nem erről van szó! Egyszerűen csak… gáznak éreztem. Neked nincsenek titkos félelmeid? – kérdem. – Dehogynem, hogy Trent nem fog annyira kedvelni, mint én őt. Tényleg kezdek beleesni, Jess! Elég ijesztő… Egyikünknek se volt még barátja, úgyhogy fura és szokatlan minden abból származó érzés, hogy valakivel kölcsönösen tetszünk egymásnak. Vagy legalábbis gondolom. Jelenleg nem tetszik senki, és még kevésbé tetszem én valakinek.
– Már hogyne tetszenél neki eléggé! Fantasztikus vagy! – Csak azért gondolod így, mert a legjobb barátnőd vagyok. – Azért gondolom így, mert így van – ellenkezem. – És egyébként is, emlékszel arra a tesztre, amit nemrég kitöltöttünk a Teen People-ben? Aszerint mindketten készen állunk egy komoly barátra. – Ja, de a tesztekben mindig jók vagyunk. Tudod, tényleg nem bánnám, ha arcfestésre kerülne sor… Úgy festenék egy szívet Trent arcára! – Telitalálat Trent biztos nagyon értékelné a dolgot… – Hé, Seanra is szívesen festenék! – Most viccelsz, ugye? – Nem. Ráfesteném, hogy „Tartsd magad távol a legjobb barátnőmtől!”. Felsóhajtok. – De hát nem teheti. Partnerek vagyunk. – És egész bensőséges partnerek, ahogy látom. Rá tudott venni, hogy leugorj a toronyról. Jobban ismer, mint én! Vigyázz, Jess! Megszeretteti veled magát, aztán majd elárul. Nem bízhatsz benne. – Nem is bízom benne! – Hello, partner! – szólal meg mellettem Sean. Vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből? Bár, végül is mindegy… Csak az igazat mondtam, és úgyis ismeri az álláspontomat. – Úgy tűnik, ma délután nem leszünk összezárva! – mondom köszönés helyett. – Ne reménykedj! – feleli Sean. – Több száz benti csapatépítő játék létezik. – Honnan tudsz ennyit a csapatépítésről? – Végeztem egy kis kutatást a játékok terén. Tök jól le lehet vele kötni a kis szörnyecskéket, mikor nekem kell bébicsőszködnöm. – Szörnyecskék? Így utal az ember a családjára? – Hé, próbálj meg te egyszerre hat gyerekre vigyá… – Mi itt hatnál sokkal több gyerekre fogunk vigyázni! – emlékeztetem. – Ja, de azok nem rokonok! – És attól változik valami? – Mi az hogy! Nem kezdhetnek sikítozni, hogy „Megmondalak Anyunak!”. Felnevetek. Sean elvigyorodik. – Végre megnevettettelek! Megrázom a fejem. – Csak azon nevetek, hogy Alexszel minden beszélgetésünk így kezdődik. – Alex az öcséd? –Aha. – Nem lehet egy könnyű eset. Életemben először késztetésem támad megvédeni az öcsémet. Tényleg nem egy könnyű eset, de ezt Seannak beismerni árulás lenne. – Rendes gyerek – vonok vállat. – Szóval, van egy Alex nevű öcséd. Látod, röpke két nap alatt ki is szedtem belőled! A nyár végére megtudom minden titkodat! – Miért érdekel egyáltalán? – kérdem. Úgy tűnik, meglepi a kérdés. – Hát mert te vagy a párom! – De az csak erre a hétre szól, Sean. Utána egy percet se kell többé együtt töltenünk. Én nem barátkozom csalókkal. – Na és mi van, ha jó okom volt arra, amit tettem? Rámeredek. – Volt rá okod, csak épp nem jó. Nyerni akartál. – Más okom. – Mármint hogy én veszítsek?
– Hagyjuk! – legyint. Edna belefúj a sípjába. Utasítása szerint a Seannal alkotott kis körünk kibővül Lizzel és Trenttel. Minden csapat egy festőállvány elé áll. Az állványokat fehér papír fedi, mert mindenféle művészeti dolgokhoz és feladatokhoz használják. – A gyakorlat neve Lakatlan sziget – magyarázza Edna. – Egy lakatlan szigeten rekedtetek. A csapatotok feladata összegyűjteni öt dolgot, amit magatokkal vinnétek ilyen helyzetben. Öt percetek van. Indul! Lenyomja a stopperóráját. Jesszus! Hát, ha az én kezem mobiltartó pózban fog maradni, az ő stopperóra-kezéről már jobb nem is beszélni. – Oké, víz – kezdi Trent, és felírja a papírunkra. – Ugyan már! – rázza a fejét Liz. – Szigeten vagyunk. Víz, ameddig csak ellátsz! – De lehet, hogy a víz sós! – mutat rá Trent. – Akkor is kell lennie valahol édesvíznek – mondja Sean. – Vagy begyűjthetjük az esővizet. – Hogyan gyűjtenénk be az esővizet? – érdeklődöm. – Azon még ráérünk gondolkodni. Most viszont csak öt percünk van – zárja le a témát Liz, és kihúzza a listáról a vizet. Kicsit fura Lizt intézkedni látni. Nem tudom eldönteni, hogy Trentben akar-e jó benyomást kelteni, vagy csak kezd belejönni a vezetői szerepbe. Vagy a kettő együtt. – Pisztoly – veti fel Trent. – Mi magunk is eszkábálhatunk csapdákat abból, amit a természetben találunk – véli Sean. Csodálkozva nézek rá. – Te tényleg otthon vagy a természetben! – A túlélésben vagyok otthon – vigyorog. – Az MCST Robinson Crusoe-ja – bólint Trent. – Ebben megegyezhetünk – mondja Sean. – Na és mire van szükségünk? – térek vissza a témához. Szinte hallom, ahogy peregnek a másodpercek Edna stopperén. – A mobil használhatatlan. Még itt sincs térerő. – Vadászkés – javasolja Sean. Ez logikusnak tűnik. Felírom a listára. – És gyufa – szól Trent. – Hogy füstjeleket adhassunk – bólint Sean. – Te feltételezed, hogy el akarjuk hagyni a szigetet – mosolyog Liz. – Pedig talán egy lakatlan szigeten rekedni a világ legjobb dolga. No suli, no szülők. Csak mi magunk… – A tüzet másra is használhatnánk – javaslom. –Megfőzhetnénk az elejtett vadat, és melegen tartana minket. – Csoki! – kiált fel hirtelen Liz, ezzel teljesen más szintre emelve a listánkat. – Muszáj, hogy legyen nálunk csoki! Kedvem támad hülyülni, úgyhogy felírom a csokit a listára. Nem érdekel, hogy Edna mit fog gondolni. Úgysincs semmi értelme ennek a feladatnak. Soha nem fogunk lakatlan szigeten rekedni. – Nem veszed komolyan a listánkat – jegyzi meg Trent. – Tényleg nem nagyon – vallja be Liz. – Oké, akkor én meg az iPodomat akarom. – iPod rendel – mosolygok. Ez kezd egész szórakoztató lenni. – Vörös körömlakk – szólal meg Sean. Hátrakapom a fejem, és rámeredek. – Azt meg mégis minek? – kérdi Trent olyan hangsúllyal, mintha Sean legalábbis azt ajánlotta volna, vigyünk magunkkal kutyakakit. Sean elmosolyodik
– Hogy Pingilingünk boldog legyen. Azelőtt, ha Pingilingnek hívott, mindig begurultam. De ezúttal nem. Nem t'om, miért. Talán mert most nem gúnyosan mondta. – Idő! – kiált Edna. Egymásra nézünk, aztán a listánkra. Most már sajnálom, hogy Liz kihúzta a pisztolyt. A csapatunk nem alkotott épp nagyot. Ha ottrekedünk egy lakatlan szigeten, egész nap csokit fogunk zabálni, a körmünket pingáljuk, zenét hallgatunk a tűz körül, míg Sean feldarabol ezt-azt. Remek. Edna körbejár, és minden csapat listáját felolvassa. Érdekes. Úgy tűnik, nem is a túlélésen volt a hangsúly. Sokkal inkább a lista megvitatásán. Szóval még lehet belőlem TVÚ? Tizenhármas kérdés: „Tudsz kompromisszumot kötni?” Igen!
TIZENKETTEDIK FEJEZET Csütörtökre már egészen úgy tűnik, hogy ez az egész vezetőképzés meg csapatépítés vezet valahová. Csak abban nem vagyok biztos, hová. A Lakatlan sziget feladat óta kétszemélyes kis csoportunk négyszemélyes csoporttá bővült: Liz, Trent, Sean és én. Még enni is együtt eszünk. Bár Sean jelenléte fakadhat a puszta véletlenből is. Úgy értem, én nem hívtam Seant, Trent viszont totál csüng Lizen, aki szintén elválaszthatatlan tőle. El se hiszem, hogy ilyen jól kijönnek. Hát igen, párosítani tudni kell… Liz és én az egész tavaszt azzal töltöttük, hogy kinti játékokat keresgéltünk a táborozóink számára jó időre, és kézműves-foglalkozásokat az esős napokra. Én akartam lenni a legeslegjobb tábvez. És azt hittem, ebben Liz lesz a partnerem. Nem pedig Sean. Ráadásul kénytelen vagyok beismerni, hogy Sean egész érdekes. És néha vicces is. – Tudjátok, a Lakatlan szigetes listánkban nagyon elszúrtunk valamit – szólal meg Sean reggeli közben. – Egen? – kérdi Trent, szalonnával teli szájjal. Svédasztalos reggelink van. Mindenki ehet, amennyit akar. Most kivételesen. Amint kezdetét veszi az igazi tábor, egy porcióra korlátozzák a fejadagot. Különben pillanatok alatt elfogyna a kaja, mert a táborozó fiúk eszméletlen, mennyit bírnak enni! Sean beleszúrja villáját a palacsintájába, és felemeli vele. – Az MCST palacsintáját elfelejtettük felírni. Pedig olyan, mint a gumi. Tökéletes alapanyag egy tutajhoz. – Hát elég vacak, az tény – bólint Trent. – De még mindig jobb, mint amit Anyám csinál. Egyáltalán nem tud főzni. – Az én anyukám nagyon jó szakácsnő volt – szól Sean. – Volt? – kérdem. Sean hirtelen riadt arcot vág, mint aki olyasmit mondott, amit nem akart. – Néhány évvel ezelőtt meghalt. – Sajnálom. – Apám tavaly újranősült. Kate. Három gyereke van. Igazi Enyém, tiéd, miénk család vagyunk. – Az a film egy katasztrófa! – veti közbe Liz, mintha a filmre való utalás lett volna a legfontosabb abból, amit Sean mondott. – Nehéz lehetett – szólok komolyan. – Há'ja! Az a film volt életem egyik legnehezebb próbatétele – fecseg tovább Liz. – Komolyan! Majdnem felálltam, hogy kijöjjek. Emlékszel, hogy… – Liz! – szakítom félbe, miközben próbálok rájönni, az elmúlt napokban mikor vesztette el azt a képességét, hogy a gondolataimban olvasson. Mintha Trent feldúlta volna a köztünk lévő összhangot. –Nem a filmről beszéltünk. – Ó, bocsi. – Nem nagy ügy – folytatja Sean. – Hozzászoktam. Egy csomót segített, hogy minden nyáron jöhettem táborba. Akkor is, mikor elveszítettem az anyukámat, és mikor új anyukát kaptam. Elmerengek, vajon az új családja zavarta-e össze Seant. Hogy vajon azért csalt-e, mert annyira szüksége volt a nyerésre? – Billy… – kezdem kapiskálni. – Nem emlékszem, hogy a múlt nyár előtt is jött volna táborba.
– Tavaly volt először. Apa úgy gondolta, itt jobban összeszokunk. Nekem két húgom volt, és Billynek is: két kisbaba. Egyikünk se volt fiútestvérhez szokva. – És segített? – kérdem, azon tűnődve, miért érdekel hirtelen ennyire. Vagy csak egyszerűen sajnálom? – Nem igazán, de mint mondtam, nem nagy ügy. Csakhogy egyre inkább úgy érzem, igenis nagy ügy. Reggeli után elsősegélyleckét kapunk. Hogyan állítsuk el a vérzést, hogyan polcoljunk fel egy törött kart. Kis elsősegélydobozokat is kapunk, amit mostantól mindig magunknál kell tartanunk. Mielőtt elengednének ebédszünetre, szólnak, hogy délután megerőltető túrára készüljünk: túlélési leckére. Ednát ismerve nyilván a bizalomjáték se marad el. Vajon most miről kell majd leesnünk? – Mit gondoltok, miből fog állni ez a túlélőtúra? – kérdi Liz. – Biztos veszélyes lesz – véli Torié. – Különben minek tanították volna meg épp most az elsősegélynyújtást? Vágjátok… Vágom, de szerintem Torié túlreagálja az ügyet. – Nem fognak valódi veszélynek kitenni minket – ellenkezem. – Csak arról van szó, hogy tudnunk kell, mi a teendő, ha kirándulni visszük a táborozó-kat. Szóval megtanítják, hogyan kerüljük el a csalánt és a kígyókat. Nem nagy ügy. – Hát, nem t'om – szólal meg Jon. – Tavaly az egyik tábvez azt mesélte, a végére eléggé elharapózott a helyzet a vezetőképzésen. A vezetők kivitték őket az erdőbe, aztán eltűntek. – Mi? Mint a Jancsi és Juliskában? – hitetlenkedik Caryn. – Gondolom – von vállat Jon. – Miért tennének ilyesmit? – kérdem. – Miért csinálnak bármit is, amit csinálnak? – mutat rá Trent. – Hogy megtanuljunk bízni egymásban, és együttműködni – válaszol Sean. – Nem hiszem, hogy ezt érnék el azzal, ha kint hagynak az erdőben – rázom a fejem. – Említették a túlélést – emlékeztet Liz. – Akkor hozok vizet, elemlámpát és mobilt. – Nem mintha sokra mennénk a mobilunkkal – sóhajt Liz. Indulás előtt Edna és Ed beszámozta a párokat. Sean és én lettünk a nyolcas pár. Nem tudom, hogyan kötünk ki folyton utolsóként, de tény, hogy ez mostanra rendszeressé vált. Ami egyébként király, mert így a lehető legmesszebb kerülünk Ednától és Edtől, akik elöl vezetik a csoportot. Úgyhogy kisebb az esélye, hogy megbüntetnek. Kiveszem a zsebemből a mobilomat, és bekapcsolom. – Nincs térerő – morgók. – Biztos a fák miatt – mondja Sean. – Liz is ezt mondta – válaszolok. – Szerintem inkább azon múlik, hogy milyen messze vagyunk bárminemű civilizációtól. – De hát miért akarnál bárkit is felhívni, ha itt vagyok én beszélgetőtársnak? – vigyorog Sean. Felé fordítom a mobilomat, és lefotózom. Oké, ezt meg minek csináltam? Nem elég, hogy Sean mellettem sétál, most még a telefonomban is meg van örökítve! Persze, kitörölhetném a képet… csak épp nem teszem. Azzal áltatom magam, hogy bár tökre nem bírom a srácot, mégiscsak tábori emlék. Na persze, Jess. Az igazság az, hogy az elmúlt napokban valahogy hozzám nőtt. Nem annyira, hogy teljesen megbízzak benne, vagy hogy zavartalanul kedvelhessem. De ahhoz eléggé, hogy beismerjem: ha nincs az előző négy nyár, és idén találkoztunk volna először, most én is úgy odalennék érte, mint Liz Trentért.
Elég ijesztő gondolat. – Te most komolyan engem fotóztál le? – néz rám Sean. – Nem, a mögötted lévő faunát – hazudom. Oké, most ki a hazug? Lefotózom Lizt és Trentet, amint előttünk vánszorognak. Amilyen közel állnak egymáshoz, csoda, hogy nem ütköznek folyton össze. Lefotózom az egyik fát. – Tök jó a mobilod – szól Sean. – Megnézhetem? – Persze – adom oda neki. Felém fordítja a mobilt, és lefotóz. – Küldd át e-mailen, mikor hazaérsz! – vigyorog. Kikapom a kezéből a mobilt. – Jobb dolgom is lesz – mondom mérgesen, bár őszintén szólva nem tudom, mi. Rápillantok a szemem sarkából. – Majd meglátom. Ed és Edna megálljt parancsol. – Egyes pár! – kiáltja el magát Edna, látszólag tök fölöslegesen, mert az egyes pár épp előtte áll. De hát biztos nem hiába kiabál. Kinyitja a hátizsákját, és kivesz belőle egy csomó kendőt. – Egész héten erre a pillanatra készítettünk fel titeket – kezdi. – A teljes bizalom pillanatára. Minden pár máshonnan fog indulni. A páros egyik tagjának bekötik a szemét, és a másik tag feladata visszavezetni a táborba. Lebámulok a kendőre, amit a kezembe adott. Ez azt jelenti, hogy az én szemem lesz bekötve? Seanra kell bíznom, hogy visszavezessen a táborba? – Egyes pár, ti innen indultok! – folytatja Edna. – Hármas, ötös és hetes pár, velem jöttök. A többiek Eddel. Liz hátrapördül, és először rám néz, aztán meg Seanra. Erőtlenül elmosolyodik. – A táborban találkozunk! – Aha – bólintok. – Sok szerencsét! Liz és Trent Edna után siet. – Erre! – szól Ed, és egy ösvényre mutat, ami épp az Ednáékéval ellentétes irányba halad. – Nem féltek, hogy mind elveszünk? – kérdezem, ahogy felveszem vele a lépést. – Ugyan, kis hölgy! Nem viszlek titeket olyan messze a kitaposott úttól. Elég, ha jó hangosan kiabálni kezdtek, és megtalállak titeket. Ami azt illeti, egész büszke vagyok magamra. Az egész út alatt, ahogy Ed egymás után ereszti útnak a párokat, egyetlen szarkasztikus megjegyzést se teszek a bizalommal kapcsolatban. Leginkább azért, mert azon merengek, hogy bekötik a szemem, és Sean vezet engem. A karomat fogva. Nagyon közel hozzám. És ha én vezetem őt… Hogy eltereljem a figyelmem ezekről a gondolatokról, mindent lefotózok, ami az utamba kerül. Egy bokorban rejtőző nyuszit. Egy pókhálót, rajta óriási pókkal. Egy kivételesen élénk virágot. Végül csak Sean és én maradunk. – Döntsétek el, ki vezet kit – mondja Ed, majd megveregeti a vállam. – Sok szerencsét! Azzal sarkon fordul, és elsétál. – Ez elég baljósan hangzott – véli Sean. – Nem hiszem el, hogy csak úgy itt hagynak minket. – Hát, tudod, szerintem nem is vagyunk olyan messze a tábortól. Körbe-körbe vezetett minket, hogy azt higgyük, messzire mentünk. – Sean vállat von, és az erdőbe mutat. – Pedig ott van, nem messze. Kösd csak be a szemed! Rámeredek. – És mégis miért az én szememet kötjük be? – Mert én figyeltem, merre megyünk, míg téged lekötött a mobilod. – Sean…
– Tudom, nem bízol bennem. De az a helyzet, Jessica, hogy én se benned. Legalábbis, ha egy olyan úton kell elnavigálnod, amire egyáltalán nem figyeltél. Ez fáj. El se hiszem, mennyire fáj. Ha nem bíznak meg az emberben. Nem ezt érdemlem. Nem adtam rá okot, hogy ne bízzon meg bennem. Hátrafordulok, amerre Ed elindult. Most nem lóg vécépapír a fákról. Sóhajtva huzigálom a kendőt az ujjaim közt. – Gyerünk, Jessica, mindjárt besötétedik! – sürget Sean. Elfordítom a fejem, és ránézek. – Te tudod az utat? Bólint. Végül is mi vesztenivalóm van? És hát ki tudja? Még az is lehet, hogy jól sül el. Bekötöm a szemem. – Oké, Sean – mondom. – Bizonyítsd be, hogy bízhatok benned!
TIZENHARMADIK FEJEZET Eltévedtünk?! Ezt egyszerűen nem hiszem el! – Lassan körbenézek. Semmi sem tűnik ismerősnek. Igaz, nem nagyon értek a fákhoz. És semmi más nincs körülöttem. Csak óriási, tornyosuló fák. Nyoma sincs ösvénynek, tónak, faháznak. Se napfénynek. Sean elemlámpája az egyedüli fényforrás. Beesteledett! – Nem hiszem el – meredek értetlenül Seanra. –Miért nem szóltál hamarabb? – Mert azt hittem, megtalálom az utat. – Sean hangjában ingerültség remeg. Nem értem, miért ingerült. Én vagyok az, aki megbíztam benne, és erre… Hah! Nem, nem bíztam meg benne egészen. És kétségkívül volt is rá okom. – És most mi lesz, Mister Crusoe? – kérdem, és leroskadok egy odvas farönkre. – Nem kellett volna sötétedésig visszaérnünk? – De. – Vajon a keresésünkre indultak? – Nem tudom. Gyanakodva nézek rá. – Ez nem valami új hecc a részedről, ugye? Mint a kígyó az ágyamban? – Jó is lenne. Totál levertnek tűnik. Lecibálom a hátamról a hátizsákom, és kiveszem az oldalzsebéből a vizesüvegemet. Iszom belőle egy kicsit, aztán odatartom Seannak. Megrázza a fejét. – Még a végén kiszáradsz! – figyelmeztetem. – Majd ha tényleg szomjas leszek, iszom belőle. – Oké. – Visszateszem az üvegem. Aztán megrázom a csuklómat, hogy felvillanjon az órám lapja, és leolvasom az iránytűt. – Tudod egyáltalán, hogy északra vagy délre tartunk? – Nem nagyon. Szúrós pillantást vetek rá. – Anyukám mindig azzal szekálja apukámat, hogy a férfiaknak van egy génjük, ami megakadályozza őket abban, hogy útbaigazítást kérjenek. – Megcsóválom a fejem. – Szólnod kellett volna, hogy eltévedtünk. Már sokkal korábban levehettem volna a kendőt, és segíthettem volna rájönni, merre vagyunk. – Az csalás lett volna – mondja Sean szórakozottan, miközben tekintetét végigjáratja a tisztáson. Rábámulok, majd oldalra hajtom a fejem, és ütögetni kezdem a fülem, mintha ki akarnám rázni belőle a vizet. – Hogy mondtad? Csaló Sean nem akart csalni? – Leállnál már ezzel végre? Mondtam, hogy megváltoztam. – De azt is mondtad, hogy jó okod volt arra, amit tettél. Hát, én a túlélésnél jobb okot nem tudok elképzelni. Ehhez képest ma nem akartál csalni. Ezt magyarázd meg, Einstein! Nem felel. Nekem meg nem áll össze a kép. Egy játék kedvéért csalna, de a túlélésért nem? Lehajol, és kis gallyakat kezd szedegetni a földről. Aztán lerakja őket a tisztás közepére. – Tüzet akarsz rakni? – kérdezem. – Aha. Hátha valaki meglátja. Ha más nem, legalább melegen tart minket. Nem mintha olyan nagyon hideg lenne, de kicsit lehűlt időközben a levegő. És hát a tűz fényénél lekapcsolhatjuk az elemlámpánkat, és így spórolhatunk az elemekkel. Ki tudja, mit hoz az éjszaka, vagy mikor jönnek a segítségünkre, és hogy mikor találunk vissza a táborba.
Feltápászkodom, és segítek fát gyűjteni. Egyikünk se szól, míg felépítjük a tűzrakást egy nagy halom száraz faágból, levélből és gallyból, majd szorosan körberakjuk kövekkel, nehogy elterjedjen a tűz. Sean leguggol, és elkezd egymásnak dörzsölni két fadarabot. Már sokszor hallottam, hogy ha két fadarabot összedörzsölünk, tüzet tudunk csiholni, de Seant elnézve elég nagy macera, és a szikrák nem pattannak ki csak úgy maguktól. – Tudod, mit csinálsz? – szólalok meg. – Mondjuk. Súrlódáskor hő képződik, amitől a fának meg kéne gyulladnia. Benyúlok a hátizsákomba, és kihúzok belőle egy gyufásdobozt. Meggyújtok egy gyufát, azzal meg a leveleket, amiket a gallyak közé helyeztünk. Azonnal lángra kapnak. Mire elégnek, a nagyobb ágak már tüzet fogtak. Ahogy elnézem, nemsokára igazi tábortűzünk lesz. Sean a földre huppan. Nem tűnik túl boldognak. – Szólhattál volna, hogy van gyufád. – Szólhattál volna, hogy eltévedtünk. Sean kihúz a tűzrakásból egy ágat, ami még nem gyulladt meg, és X-eket kezd írni vele a földre. – Zavarban voltam, oké? Tudtam, hogy nem bízol benne, hogy visszavezetlek a táborba. Be akartam neked bizonyítani… – Elcsuklik a hangja. Felsóhajt. Mit akart bebizonyítani? Hogy meg lehet benne bízni? Tényleg ennyire megváltozott volna? Bár, mint ahogy kénytelen-kelletlen már beismertem, ha nincs a tavalyi nyár, mostanra már komolyan belezúgtam volna ebbe a srácba. Helyes, aranyos, mostanában még megbízhatónak is tűnik, megmosolyogtat, és néha még meg is nevettet. De hát ennek már bedőltem egyszer. Mindenesetre idegesít, hogy egyedül próbálta megoldani a helyzetet. – Nagyon jól tájékozódom – szólok tehetetlenül. – Tudom. Azért nyer mindig a te csapatod számháborúban. – Ezért csaltál? Nem felel. De hát ez nem is jó ok. Mármint a féltékenység. Persze lehet, hogy nem is volt rá jó oka. A csalás és a hazugság gyakran együtt jár, nem? – Talán ha felmászom egy fára, meglátom a tábori fényeket – vetem fel. Sean talpra ugrik. – Na, ez jó ötlet! De azt hittem, tériszonyod van. – Hát, nem vagyok oda a magasból való ugrálásért, de egy fával azért még megbirkózom. Csakhogy egyik ág sincs elég alacsonyan nekem. Már megint a függőleges kiterjedésben korlátozott lét hátrányai… Azonnal megérzem, hogy Sean fel fog mászni egy fára. Csak felugrik rá, és kész. És ez kiborít. Sean a legközelebbi ágért nyúl. – Az én ötletem volt – emlékeztetem. Hátranéz. – Na és? Te nem éred el az ágakat, én igen. – Emelj fel! – Ahhoz eléggé megbízol bennem? Megbízom benne? Fura. Nem igazán benne bízom, hanem abban, hogy a jelen helyzetben bármit megtenne a szabadulásért. Most, hogy a túlélésről van szó, és övé a felelősség. De valakinek a tetteiben bízni, vagy magában az emberben, nem ugyanaz. Az emberben megbízni sokkal többet kíván. És én erre nem állok még készen. Már ami Seant illeti. – Te is éppannyira túl akarod ezt élni, mint én – mondom végül. – Nem vagyunk épp életveszélyben – véli Sean. – Akkor is. Már megmondtam. Az én ötletem volt.
– Szereted, ha te irányíthatsz, ugye? Miért olyan fontos neked a győzelem? Nem méltatom válaszra. Kezemet a fára teszem. – Segíts fel! Összekulcsolja a két kezét, és behajlítja a térdét. Egyik lábam a tenyerébe helyezem, és kezem a fának támasztom, hogy megtartsam magam. Sean felemel. Megragadok egy ágat, és felhúzom magam. Miért olyan fontos nekem a győzelem? Mert mikor ötödikben kosarazni szerettem volna, az edző nem vett be a csapatba, mondván, túl alacsony vagyok. Később, mikor be akartam nevezni a futóversenyre, az edző nem engedte, mondván, túl rövid a lábam, és nem futok elég gyorsan. De itt, a táborban megfelelek. Hangtalanul tudok suhanni az erdőben. Meg tudom szerezni a zászlót. Hacsak valaki nem csal. Felfelé mászom a fán, és próbálok nem venni tudomást a lábamon és a térdemen keletkező horzsolásokról. Igen, nyerni akarok. Bebizonyítani, hogy én vagyok a legjobb. De vajon annyira hajszolom a győzelmet, hogy közben mindenkiben rossz érzést keltek? Miért nem szólt Sean, hogy eltévedtünk? Megállok, ahogy belém nyilall az igazság. Mert nem bízott bennem. Mármint abban, hogy nem fogom kinevetni, kigúnyolni érte. Nem látott bennem igazi partnert. Jó kis csapat vagyunk, mondhatom. Annyira lekötött az iránta érzett bizalmatlanságom, hogy nem vettem észre: talán ő se bízhat meg bennem. – Látsz valamit? – kiált föl Sean. Sokkal többet, mint szeretnék, de az inkább belül van, mint kívül. Elkezdek lefelé mászni. – Semmit – mondom, mikor földet érek. – Az égvilágon semmit? – Pontosan. – Nem lehetünk ennyire távol a tábortól. – Pedig nagyon úgy tűnik. – Remek… – motyog Sean. – Igazán remek. Ezt totál elszúrtam. Sajnálom, Jessica. – Jess – javítom ki. – Csak anyukám hív Jessicának. – Azt hittem, csak a barátaid hívhatnak Jessnek. Elengedem a fülem mellett ezt a megjegyzést, és lehuppanok a földre. Az ölembe veszem a hátizsákom. – Van egy müzliszeletem. Kéred a felét? – Aha. Éhen halok. Elmosolyodom. – Mi van? – kérdi Sean. – Csak eszembe jutott a Lakatlan szigetes listánk. – Kicsomagolom a müzliszeletet, félbetöröm, és nagylelkűen nekiadom a nagyobbik felét. Oké, tudom, ha nagyobbik, akkor nem lehet a fele… – Jaja. Most jól jönne egy kés. – Mit csinálnál vele? – nevetek. – Megnyúznál egy medvét? – Farigcsálnék – von vállat. – Te tudsz faragni? – Aha, nagypapám megtanított. Ha hiányzik, elkezdek farigcsálni. Mint ahogy te a körmödet fested. Hú, úgy tűnik, sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam. Ijesztő. – En a csokira gondoltam – mondom, ahogy leharapok egy icipici darabot a müzliszeletemből. – Csokit szeretnél? – nevet. –Aha.
– Csajok… Nem veszitek komolyan a túlélést. – Hé, felmásztam a fára, nem? –Jaja, felmásztál – vigyorog. – Csak az éjszakát kell túlélnünk – szólok inkább magamhoz, mint Seanhoz. – Holnap visszatalálunk a táborba. – Legalább a medvéktől nem kell tartanunk – felel Sean. Felhúzom a térdem a mellkasomhoz, és átkarolom a lábam, vigyázva, hogy ne érjek a horzsolásokhoz. Nem tűnnek egyébként vészesnek. – Szóval miért akarsz tábvez lenni? – kérdi Sean. – Mert szeretek irányítani. Na és te? A táborozókra vigyázni már majdnem ugyanaz, mint otthon a tesóidra, nem? – A táborban felügyelni rájuk más, mint otthon – von vállat. – Nem egyedül fogom csinálni. – Azt tudom, hogy Billy itt volt tavaly – ráncolom a homlokom. – De mi van a húgaiddal? Ők is? – Nem, csak Billy. – Emlékszem rá. – Rémálmodban? – Nem volt olyan rémes – vigyorgok. – Idén is itt lesz? – Aha, első turnus. – Hogy összeszokjatok? – Nem igazán. Testvéreket nem raknak egy csoportba. Hirtelen megvilágosodom. Elengedem a térdem. – Azért akarsz tábvez lenni, hogy ne kelljen vele lenned! – Nem arról van szó, hogy nem akarok vele lenni. Csak… – felsóhajt. – Gondolom, könnyebb neki, ha nem felügyelem egyfolytában. – Hát ezt meg tudom érteni. – Tudod, kinek kell a Nagy Testvér, aki figyel… – Jaja. – Beletúrok a hátizsákomba, és előhúzok egy olvadt mentolos cukorkát. Elmerengek rajta, hogy milyen régi lehet, aztán végül visszadobom. –Nincs nálad semmi kaja? – fordulok Seanhoz. – Nuku. Nekidőlök egy fának. – Hosszú lesz ez az éjszaka. Legalább megpróbálhatnánk megtalálni a tábort. – Ha világosban nem találtam meg, nem hiszem, hogy sötétben megtalálnánk – rázza a fejét Sean. Hát ebben van valami. – Hallottad, hogy Ed és Edna ikrek? – kérdem. – Igen, de már mondtad, hogy Ed tagadja. – Pontosan. De akkor micsodák? Szerinted Ed a fia? – Hát az nem valószínű – nevet Sean. – Kábé egyidősnek tűnnek. – Akkor lehet, hogy házasok? – Ez mindenesetre megmagyarázná a bal kezükön lévő két egyforma gyűrűt. Egyforma gyűrű? Ezt hogy nem vettem észre? Csalódott vagyok, hogy máris megfejtettük a rejtélyt. Szerettem volna valami elfoglaltságot az éjszakára, ami ébren és éberen tart. Valamit, ami elfeledteti velem, hogy elvesztünk. Általában imádom az erdőt, de az éjszaka közepén Seannal kettesben az erdőben lenni kicsit ijesztő. Nem mintha Sean ijesztő lenne. Viszont súlyos csend telepszik ránk, amit csak néha szakít meg egy-egy bagolyhuhogás. Egyszer szárnyak suhogását, majd vinnyogást hallok. Nem akarom megtudni, mi történik ott. Kemény táborozó vagyok, meg
minden, de valahogy nem rajongok a kis teremtményekért. Biztos, mert én is egy kis teremtmény vagyok… – Virrasszunk felváltva? – vetem fel. – Megbízol azzal, hogy virrasszak fölötted? – Hagyjuk! Rossz ötlet volt. De ha aludni akarsz… – Nem akarok. Gondolkodom, megmondjam-e neki, hogy egy kicsit bízom benne… – Szeretnéd tudni, mennyi az idő Japánban? –kérdem, hogy eltereljem a figyelmem egy olyan vallomásról, amit még megbánhatok. – Á, nem, kösz. De jó az órád! – Kösz. Apukámé. Egy ideig mindketten hallgatunk. Az éjszaka csendjét már csak a tücsökciripelés töri meg. – Jess? – szólal meg egyszer csak Sean. – Megértem, hogy nem bízol bennem… mármint a kígyó meg a többi után… de azon az első nyáron… csak a figyelmedet próbáltam felhívni magamra. Oldalra rántom a fejem, és rámeredek. – Tessék? – Tetszettél. Azt akartam, hogy észrevegyél. – Egy kígyóval? Sean elvigyorodik, aztán vállat von. – Tízéves voltam. A romantika szó aligha szerepelt a szókincsemben. Felveszek egy gallyat, és piszkálni kezdem vele a földet. – Akkor nyáron te is tetszettél nekem. – Komolyan? –Aha. – A virág találóbb lett volna, mint a kígyó? Őszintén felnevetek. – Abszolúte. A csoki meg még inkább. Felkacag, aztán hirtelen elhallgat. –Jövőre egy suliba járunk majd. – Ha ezt túléljük. – Igen – felel komolyan. – Ha ezt túléljük.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET Nem emlékszem, hogyan aludtam el. Egyik percben még a tüzet bámultam, aztán meg… Nem. Felriadok, összezavarodva és fájósán, mintha a földön töltöttem volna az éjszakát. Várjunk csak! Tényleg a földön töltöttem az éjszakát! Ásítok, és feltornázom magam ülő helyzetbe. A tűz kialudt, de nem vagyunk sötétben, közeleg a hajnal. Körülnézek, és látom, hogy Sean is alszik. Ennyit a virrasztásról. Nem hiszem el, hogy azt mondta, tetszettem neki. Meg hogy a figyelmemet akarta felhívni magára a kígyóval! Jaj, de kis szerencséden! Srácok. Most komolyan. Tök édesek. És jópofák is. És bárminél jobban vágyom egy barátra… de néha hihetetlenül idétlen dolgokat művelnek, hihetetlenül ostoba okokból. Mint elcserélni egy térképet, csak hogy a csapatuk nyerjen. Emlékszem, ahogy a fő tábvezünk, Hánk gyülekezőt fújt a főépület előtt. Felemelte a hamis térképet, és tudni akarta, kinek a műve. Mind tudtuk, hogy valaki a másik csoportból, úgyhogy vártuk, hogy jelentkezzen az illető. Emlékszem, hogy akkoriban újra érdeklődni kezdtem Sean iránt. Két nappal azelőtt engedtük együtt szabadjára a vörösbegyet, és az valahogy összekötött minket. Ahogy ott álltam és vártam, végignéztem a tömegen, tekintetemmel Seant keresve. Billyvel beszélgetett. Billyvel, az új testvérével. És nagyon dühösnek tűnt. Aztán előlépett, és kijelentette: – Én voltam. Sean, aki meggyógyított egy madárfiókát. Aki olyan jól gondját viselte. Sean, akit annyiszor láttam Billyvel foglalkozni, beszélgetni, igyekezni, hogy egyszerre a bátyja és a barátja legyen. Sean, aki tábvez akar lenni, hogy idén ne kelljen az öccsére felügyelnie. Sean hirtelen kinyitja szemét. Elvigyorodik. – Hello, Pingiling. – Te hazug vagy! – szólok csendesen. – Nem csaló. A homlokát ráncolja, miközben felül. – Tessék? – Játsszunk Felelsz vagy merszet! – indítványozom. Nagyot ásít. – Dehogy játszunk! Kivilágosodott! Meg kell próbálnunk visszatalálni a táborba. Nem tágítok. – Felelj vagy merj! – Nem játszom – rázza a fejét. – Gyerünk, Sean! Egy-egy kérdés. – Egy merszet bármikor bevállalok, Jess. – Mert félsz, hogy megtudom az igazat a térképről. Tudod, hogy arról akarok kérdezni. – Nem tudom, és nem is érdekel. – Feltápászkodik. Én is felállók. – Nem te cserélted ki a térképeket. Hanem az öcséd. És hazudtál, hogy megvédd. Emlékszem, ahogy beszéltél vele, mikor… – Felejtsd el, Jess! – Igazam van! – jelentem ki eltökélten. – Nem mindegy? – Miért hagytad, hogy csalónak higgyelek? – Mert ez a nagytesók dolga. – Tévedés.
– Nekem kellett rá vigyáznom. Ráébredek, hogy mielőtt az apja újranősült, Sean soha nem volt egy öcs bátyja. A húgainak igen, de egy öcsnek nem. Védeni próbálta Billyt. – Legalább ismerd el, hogy igazam van! Nem mondom el senkinek. Csak hát… tudod, Sean, én mindig is kedveltelek. Még a kígyó után is… És aztán beismerted, hogy csaltál, és nem is az keserített el, hogy vesztett a csapatom… hanem, hogy kezdtem komolyan megkedvelni valakit, aki ilyesmire vetemedik. Szóval nemcsak benned vesztettem el a bizalmam, hanem a saját ítélőképességemben is. Sean hátraveti a fejét, és felnéz a világosodó égre. – Meg kell ígérned, hogy nem mondod el. – Megígérem. – Volt már néhány rossz húzása azon a nyáron. Azt mondták, ha még egyszer bajba kerül, hazaküldik. Pedig csak egy kiskölyök volt, egy adag feltűnési viszketegséggel meg haraggal, amiért hirtelen lett egy apja és egy bátyja, és már nem ő a rangidős. –Vállat von. – Legalábbis a családterapeuta szerint. – Szóval magadra vállaltad, hogy ne küldjék haza? –Ja. És hogy idén visszaengedjék. A nyári tábor a legjobb. És Billy sokat változott. Családterápia, ugye. Volt egy kis dühkezelési gondja. De amúgy rendes gyerek. Na és Sean Reed? Mégiscsak jól működtek az ösztöneim! Jobban kellett volna bíznom bennük. Meglengetem a kendőt, amit előző nap a szememre kötöttünk. – Talán ma neked kéne hordanod. – Talán inkább együtt kéne működnünk. – Nem bízol bennem? – Most komolyan, Jess, totál el vagyunk tévedve. –A homlokát ráncolja. – Ismerős neked ez a hely? – Talán egy kicsit – nézek körül. – Szerintem Ed innen indított minket vissza. – Nem hiszem, hogy ezzel az infóval sokra megyünk. Sean hirtelen megfordul. – Megvannak még a tegnapi képek a mobilodon, ugye? – Miért ne lennének meg? – Ki tudod törölni őket, nem? – De, de nem töröltem. –Akkor jó. Mutasd meg az utolsót! Előhúzom a mobilom, és megnyitom a képet. Sean mögém áll, és a vállam felett lenéz a képre. Újra átfut rajtam az az áramütésszerű érzés. – Itt van Ed… – szól vontatottan. – Miért fotóztad le Edet? – Mert belé vagyok esve. – Komolyan? – kiáltja Sean megütközve. – Nem! De ő is része a tábori élménynek. Szeretem dokumentálni az élményeimet. – Aha! – Visszanéz a képre. – A fa, amelyik előtt áll… ott van! A tisztás túloldalára mutat. Aztán szélesen elvigyorodik, és megpörget a levegőben. – Elég, ha visszafelé végignézzük a képeidet, és követjük őket. – Az nem csalás? – vonom fel a szemöldököm. – Ez zseniális, Jess! Igazi zseni vagy! Felfedezted, hogyan lehet a kenyérmorzsáknál maradandóbban jelölni az utat! – Azért az túlzás – csóválom a fejem. – De igazából mindegy is. Menjünk! Meg sem állunk, amíg a következő lefotózott helyig nem érünk. – Nem értem, hogy bírtunk tegnap így eltévedni – csodálkozom. – Tudnod kellett volna a Nap alapján tájékozódni. Nem dzsungelben vagy esőerdőben vagyunk. – Nem túlzottan igyekeztem visszajutni a táborba – jegyzi meg Sean.
– Nem értem. Miután visszaérünk, ott lett volna az egész délutánunk hülyülni. Megfeszül az állkapcsa. – Ja, és tök jól elhülyültél volna Lizzel. – Na és? – Kicsit lassú a felfogásod, Jess… Ezt már mások is mondták. – Úgy érted, velem akartál lenni? Megtorpan. – Olyan nehéz ezt elhinni? Hátralépek, és nekidőlök egy fának. – Szóval próbáltad összeszedni a bátorságod, hogy elmondd, nem vagy csaló? Ő is nekidől egy fának. – Azt sose mondtam volna el. – Mert nem bíztál benne, hogy megtartanám a titkod? – Mert te nem bíztál bennem. Azt hitted volna, hazudok. Hogy be akarok vágódni nálad. Bólintok, és lenézek a túrabakancsom orrára, a horzsolt lábamra. Ijesztő, hogy így hasonlítunk. – Lehetnénk mostantól teljesen őszinték egymással? – Nem teljesen – mondja. – Vannak titkaim. – Mint például? – Ha elmondanám, nem lennének titkok. – Bele vagy esve Ednába, ugye? – Ellököm magam a fától. – Valakibe tényleg bele vagyok esve – ismeri be. A szívem nagyot dobban, miközben nézem, ahogy ellöki magát a fától. – Lássuk a következő képet! – mondja. Megnyitom a következő képet, és összehasonlítjuk a környezetünkkel. – Szerintem ez a bokor az a bokor – véli Sean, nyugat felé mutatva. – Igen, igazad van. Fura érzés Seannal, és nem Sean ellen dolgozni. Együttműködni. Fura, de jó érzés. Tényleg gyilkos a mosolya. És gyönyörű kék a szeme. És ha őszinte akarok lenni magammal – márpedig általában így van –, el kell ismernem, hogy csodálom azért, amit az öccséért tett. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Billynek jót tett a dolog, de hát milyen alapon ítélkezhetnék? Alex világéletemben az öcsém volt, nem tudom, milyen érzés hirtelen három új tesóra szert tenni. Igyekezni az öcsénknek jó bátyja lenni. – Hé, ez kezd egész ismerős lenni! – kiált fel Sean, majd beleszippant a levegőbe. – És mintha szalonnaszagot éreznék. – Tessék! Fogd meg a mobilom! – mondom. – Nem hiszem, hogy szükségünk lesz még rá – rázza a fejét Sean. – Szinte biztos vagyok benne, hogy a főépület… Hé, mit csinálsz? Épp bekötöm a szemem a kendővel. – Neked kéne visszavezetned a táborba. Érzem, hogy a keze a csuklómra fonódik. Leveszi a szememről a kendőt. – Nem akarom, hogy nekem tulajdonítsanak valamit, ami nem is az én érdemem – magyarázza. – Ezt egy csapatként csináltuk. Rámosolygok. Reméltem, hogy ezt fogja mondani, de hagytam volna, hogy az övé legyen az érdem, ha akarja. Bár abban az esetben az, amit érezni kezdek iránta, azonnal elapadt volna. Most viszont egyre dagad. Ijesztő. Még mielőtt felelhetnék, egy sikítást hallok, és… – Visszataláltál!
Megpördülök, és Lizt látom, ahogy rohan felém, a következő pillanatban pedig akkora elánnal veti magát a nyakamba, hogy majdnem hanyatt vágódom. – Úgy aggódtam! – Eltol magától, és a szemembe néz. – Minden rendben? Mentőcsapatot akartam szervezni, de Edna azt mondta, semmi bajotok… – Honnan vette Edna, hogy semmi bajunk? – kérdi Sean. – Nem t'om. Azt mondta, Ed veletek van. – Ed? – kérdezzük Seannal egyszerre. – Nem volt velünk – rázom a fejem. Aztán fütyülést hallok. Hátrafordulok, az út irányába, amin Seannal jöttünk. És meglátom Edet, amint felénk baktat. – Látom, megtanultatok együttműködni – szól oda Ed, amint közelebb ér. – Tudtad, hol vagyunk? – néz rá Sean. Ed megtorpan előttünk. – Aha. Rajtatok tartottam a szemem. – Miért nem szóltál? – kezdem magam kicsit felhúzni. – Miért nem segítettél visszatalálnunk? – Az a ti feladatotok volt, nem? – Ránk kacsint. –És meg is oldottátok. Azzal elsétál az étkező felé. Odafordulok Seanhoz. – Úgy látszik, egyáltalán nem is voltunk veszélyben. – Csalódottnak tűnsz – mosolyog Sean. – Azt hittem, magunk boldogultunk. Hogy egyedül oldottuk meg. – Egyedül is oldottuk meg. Csakhogy nem egészen. Rámosolygok Seanra. – Ha jobban belegondolok, együtt oldottuk meg.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Seannal nem ünnepelnek minket hősként. Ami azt illeti, a legtöbb TVÚ nevet rajtunk, amiért előző nap nem találtunk vissza a táborba. Hogy eltévedtünk. Sean azt hajtogatja, hogy csak tettünk egy kitérőt. És kezdem azt hinni, hogy ez az igazság. Hogy direkt eltájolt minket, hogy több időnk legyen együtt, és talán egy kicsivel jobban megismerjem. A tény, hogy Ed őrködött felettünk – a tudtunk nélkül –, igazán semmin se változtat. Végre összeszoktunk. – Nem hiszem el, hogy Seannal nem öltétek meg egymást – mondja Liz, miközben reggelizem. Ő már korábban evett, de odaül hozzám, hogy meghallgassa a Seannal egyedül töltött éjszakám részleteit. Úgy tűnik, Trent, Jon és Jet nem kevésbé kíváncsiak Sean verziójára, mert félrevonták egy másik asztalhoz, hogy kifaggassák. – És most már kedveled? – kérdi Liz. Leharapok egy darab szalonnát, lassan rágni kezdem, és azon morfondírozok, hogyan válaszoljam meg ezt a kérdést. – Már nem nem kedvelem. Liz felvonja szemöldökét. – Szóval azt mondod, kedveled. Bólintok. Egyszerűbb, mint szóban beismerni az igazat. – De mégis mi történt? – kérdi csöndesen, miközben közelebb hajol. – Megcsókolt? – Nem, csak beszélgettünk. – Miről? – Különböző dolgokról. Semmi lényeges. – De most már kedveled. Átpillantok az asztalhoz, ahol Sean ül. Az az érzésem, nem kell több hecctől tartanom a részéről. Rám néz, kacsint, és elmosolyodik. – Igen – válaszolok Liznek, és mély lélegzetet veszek, hogy ki tudjam mondani. – Igen, kedvelem. Másnap kora reggel ébredek, épp amint a nap felkel; felöltözöm, és lesétálok a tóhoz. Ma van a vezetőképzés utolsó napja. Holnap megérkezik a táborozók első csoportja. A vörös lobogó még mindig ernyedten lóg az emelvényről. Senki nem próbálta leszedni. Legalábbis én nem tudok róla. Kisétálok a stég végébe. Leülök. Mereven nézem a lobogót. Azon merengek, hogy vajon csak a víz teteje ilyen hideg-e, és hogy hozzászokom-e, ha már egyszer bent vagyok a vízben. Hogy elérem-e az emelvényt, mielőtt halálra fagyok. – A körmödet pingálod? – szólal meg egy hang. Hátranézek. Sean a stég felé sétál. Vagy inkább vonul. Mint valami nagymenő. Inge kigombolva, és úgy tűnik, fürdőnadrágot visel. Ami részemről oké. A kapucnis pulcsim és sortom alatt rajtam is fürdőruha van. – Nem – felelek, ahogy leguggol mellém. – Nem pingálom a körmömet. Felnéz az emelvényre és a vörös lobogóra. – Megpróbálod? – Nem tudom. Gondolkodom rajta. – Akkor reggel, mikor itt találkoztunk, azt mondtad, csalnék, hogy megszerezzem a lobogót. Mégis mire gondoltál? Kicsit zavarba jövök, ahogy ráébredek, mennyire nem bíztam benne. – Gondoltam, kievezel egy kenuban, megszerzed a lobogót, aztán beállsz a forró zuhany alá, amíg elég vizes nem leszel. – Vállat vonok. – Aztán azt mondod, kiúsztál érte. – Hűha! Neked aztán van egy kis bizalom-problémád velem kapcsolatban.
Az ajkamba harapok. – Már nem annyira. – Tudod, ha kiúszunk oda együtt, és megszerezzük, az talán elég bizonyíték lesz Ednek és Ednának is, nem? – kérdi Sean. Felnevetek. – Igen, talán. Bár nem vagyok benne biztos, mire lenne az bizonyíték. Vagy talán tudom, csak félek beismerni. Mert ha kész vagyok beugrani a jeges vízbe, kiúszni vele az emelvényhez, kockára tenni ezáltal az… – Bízol bennem? – kérdi Sean halkan. Bízom benne? Nyelek egy nagyot. Bólintok. – Igen. – Hunyd be a szemed, Jess! Nem tétovázom. Egy pillanatig sem. Egy szemrebbenésnyit sem. Lehunyom a szemem. És érzem, ahogy az ajka az ajkamhoz ér. Megcsókol! És pont olyan, amilyennek mindig is képzeltem. Úgy érzem, zuhanok, zuhanok… de ezúttal tudom, hogy Sean ott lesz, és elkap. Akárhová esem. Elhúzódik. Kinyitom a szemem. – Versenyezzünk az emelvényig! – mondja. – A nyertesé a lobogó? – kérdem, miközben talpra ugrom, és kibújok a pulcsiból meg a sortból. – Ahogy mondod – vigyorog Sean. – De csak semmi csalás! – Mintha valaha is csalnék! Megfogja a kezem. Nevetve ugrunk le a stégről… És sikítunk, ahogy a hideg vízbe merülünk… Aztán úszni kezdünk az emelvény felé. A győztes mindent visz! – gondolom magamban, hiszen tudom, hogy akár megverem Seant, akár nem, győztes leszek.