Rachel Van Dyken
EGYETLEN
ATHENAEUM
ATHENAEUM Budapest
Copyright © Rachel Van Dyken, 2013 Hungarian translation © Szilágyiné Márton Andrea, 2014
ISBN 978-963-293-374-0
PROLÓGUS – Hallasz engem? Kiersten? Olyan közelről szólt a hangja! Talán ha becsukom a szemem, még valóságosabbnak tűnik. Felé nyúltam, hogy megérintsem, de csak a levegőt értem. Nem volt ott. Elment. Tehát tényleg megtörtént. Párszor pislogtam, és megpróbáltam arra fókuszálni, ami ott volt előttem. Hasonlított rá, de túlságosan messze állt tőlem. Vajon miért fekszem a földön? – Gyere vissza hozzám! – Szája mozgott, ahogy lassan beszélt. – Ne így, Kiersten. Ne így, kicsim. – Világoskék szemében fellobbant a vágy. – Minden rendbe fog jönni. Megígérem. De nem jön rendbe. Tudtam. Ő is tudta. Elment – én pedig hallucináltam. Elveszítettem életem szerelmét – a legjobb barátomat. Hányszor tapasztalja meg az ember a veszteség érzését, mielőtt maga is meghal? Mielőtt felemészti belülről a szíve fájdalma? Emlékek öntötték el az agyamat – emlékek a szüleimről, arról, ahogyan ő focizott, a cetlikről, amiket nekem adott. Az első csókunk. Az utolsó együttlétünk. És aztán a kórház. Nem kaptunk elég időt – és gyűlöltem Istent azért, mert mindenkit elvett tőlem. Nem bírtam elviselni azt, hogy végül mindig én maradok ott, én vagyok az, akinek siratnia kell szerettei elvesztését. Utoljára nyúltam az arca után. Most az ujjaim meleg bőrt érintettek. Az egész egy álom volt. Mármint ha álom, akkor még érzékelhetem azt, hogy a mosolyától hogyan ragyog fel az egész szoba. Ajkai megérintették a homlokomat.
Lehunytam a szemem, és imádkoztam Istenhez, hogy engem is emeljen magához. Mert tudtam,hogy abban a pillanatban, hogy felébredek, újra el kell búcsúznom, és most nem voltam biztos abban, hogy valaha is meggyógyulok-e az után az élmény után, hogy az a bizonyos két szó elhagyta az ajkaimat. Isten veled – bárki is találta ki ezt, égjen a pokol örök tüzében!
1. FEJEZET A gyengeség csupán fájdalom, mely elhagyja a testet. Három hónappal korábban
KIERSTEN
Újra és újra ugyanazt mantráztam, míg végül már azt hittem, elveszítem az eszem. Nem valóság. Ismét a rémálmom. Nem valóság. Az soha nem jó jel, amikor az ember a saját sikolyaira ébred. Lépések közeledtek, majd az ajtó kivágódott és az ajtókeretben ott állt a lakótársam, akit alig pár órája ismertem. – Mondd, jól vagy? – Habozva lépett be, és összefonta a karját. – Sikoltozást hallottam. Igen. Elmebeteg vagyok. Tiszta lappal akartam újrakezdeni, és mi jut nekem? Csillagos ötös, azért, hogy traumatizálom a lakótársamat, az egyetlen barátságos embert, akivel a megérkezésem óta a washingtoni egyetemen találkoztam. – Ööö, igen. – Sikerült elérnem, hogy ne remegjen a hangom. – Tudom, hogy fura, de még mindig vannak rémálmaim. – Hitetlenkedő arcát látva gyorsan hozzátettem: – De csak akkor, amikor nagyon ideges vagyok. És amikor brutális gyógyszereket szedek, tettem volna hozzá legszívesebben, de persze ezt a részt kihagytam. – Ó! – Megnyalta az ajkát, és kipillantott a folyosóra. – Akarod, hogy itt aludjak melletted, a földön? Szívesen megteszem, ha félsz. Isten áldja azt a déli nagylelkűséggel teli szívét! – Nem. – Elmosolyodtam. – Jól vagyok. Remélem, nem ijesztettelek meg.
– Hát, nos… – Lisa legyintett. – Amúgy sem szerettem azt a lámpát a szobámban. – A sikoltozásom miatt eltört egy lámpa? – rezzentem össze. – Nem. – Lisa a fejét rázta. – Az esésem miatt tört el. Hajnali egy órakor kiugrani az emeletes ágyból, úgy tűnik, küzdősportnak is beillik. A fő célpont a lámpa volt. Semmi gond. – Felsóhajtott. – Nem szenvedett sokáig. Amint földet ért, összetört. Aztán még jobban, amikor elcsúsztam a játék mackómon, ami szintén leesett. De ez szuper, mert tompította az esésemet, így megúsztam két kisebb lila folttal. Eltakartam az arcomat. – Szent ég! Nagyon sajnálom! – Ugyan, semmi gond. Két lábon járó katasztrófahalmaz vagyok. – Felnevetett. – De ha azt tervezted, hogy egész éjjel sikoltozol, akkor inkább alszom melletted, a földön. A lámpagyilkos napjaimat magam mögött akarom tudni. Mosolyogva bólintottam. – Persze. Csak… nem szeretném, hogy… – Ne kérj már folyton bocsánatot! – Lisa mosolya meleg és hívogató volt. – Ó, én meg alvajárni szoktam, szóval, ha arra ébredsz, hogy ott állok fölötted, kérlek, próbálj meg nem felpofozni. – Hűűű, érdekes egy pár vagyunk. Elvett egy takarót az ágyamról, és ledobta a padlóra. – Tudod, hogy van a regisztrációkor a szobabeosztásnál az a kis „megjegyzések” rovat? – Igen? – Tuti, hogy minket, diliseket mindig összeraknak. Ásítottam. – Kéne egy párna – jelentette be Lisa. – Mindjárt jövök. Ne sikoltozz többet.
Csukd be a szemed, és reggel megyünk pasivadászatra. Álmodj arról. – Pasik? – Ööö… – Lisa barna haját a füle mögé tűrte. – Mármint ha nem a lányok érdekelnek. Vagyis nem gáz, ha a másik kapura játszol, csak mondom, hogy… – Nem, nem, nem. – Halk nevetés hagyta el ajkaimat. Lehet, hogy olyan vagyok, mint aki a másik kapura játszik? – Nem, ilyesmiről szó sincs. Csak még soha nem volt pasim. – Te szegény pára! – Vajon komolyan mondta? – És hogy élted túl? – Netflix, Johnny Depp, könyvek. Valahogy kibekkeltem. – Vállat vontam. – Hidd el, ha abban a városban nőttél volna fel, ahol én, te se jártál volna soha senkivel. – Ó, tényleg? Miért? – Villámgyorsan felemelte a kezét, és kiszaladt a szobából. Amikor visszajött, nála volt a párnája. A földre hajította, és leült törökülésbe, majd ásított. – Rendi, folytathatod. – A pasik… – Bal oldalamra fordultam, hogy szembekerülhessek vele. – Azért nem jártam velük, mert a városunk olyan kicsi, hogy ha akár csak rossz irányba tüsszentettem, anyám még azelőtt mondta, hogy egészségedre, mielőtt a levegő kijött volna belőlem. Egyszer kaptam egy rossz jegyet az ellenőrzőmbe, és rögtön bekerült az újságba. – Mi? Miféle városban létezik ilyesmi? – Olyanban, ahol szó szerint dokumentálják, hogy főidényben hány személy látogat el hozzánk. – Főidényben? – kérdezte Lisa. – Turistaszezonban. Amikor az emberek borkóstolókra mennek. Tavaly ötszázan jártak nálunk, ami több mint ahányan az egész városban laknak. – Az ilyen információ mindig lehangol – jelentette be Lisa. – Tehát nem voltak helyes fiúk?
– A polgármester fia helyes volt. – Ó, az szuper! – olvadozott Lisa. – Igen, a focicsapat irányítója is pont ezen a véleményen volt. – És az is bekerült az újságba? – Összeborzongott. Fintorogtam és bólintottam. – Igen. A rossz jegyemmel egyetemben. – Inkább a rossz jegyet választottam volna. – Én is. – Felnevettem. Jó érzés volt, hogy valaki végre együtt érez velem abban, hogy milyen baromira rossz, ha te vagy a figyelem középpontjában. A feszültség lassan kiszállt a testemből. – Nos, azonnal orvosolnunk kell ezt a helyzetet. – Megnyalta az ajkát. – Én elég sok srácot ismerek. Legalább tízzel találkoztam ma, az eligazításon. Az egyiknek voltak tetkói. – Vágyakozóan felsóhajtott. – A tetkó a gyengém. – De a tetkó elfedi a bőrödet – jegyeztem meg. – És a tetkó örökre szól. Nem gondolod, hogy ez tök gagyi? – Ki vagy te? – pislogott Lisa. – A kisvárosod láthatóan egy szikla alatt helyezkedik el. – Ööö… – felnevettem. – Hát éppen ez az. – Hidd el, az egyetlen oka annak, hogy nem kedveled a tetkókat, az, hogy még soha nem láttál olyan dögös pasitestet, ami tele van velük. Rögtön meggondolod magad, ha meglátsz egy ilyen kis édest elterülni egy szuper pasi hasizmán. Mikor legutóbb megláttam egy meztelen felsőtestű, tetkós srácot, megkérdeztem tőle, végignyalhatom-e a tetkóit. – És mit mondott? Lisa felsóhajtott. – „Igen…” – Majd vállat vont. – Egy hétig jártunk, majd otthagytam, zöldellőbb mezők után kutatva.
– Nagyobb tetkót találtál? – Honnan tudod? – Hátravetette a fejét és felnevetett. – Arról voltam híres, hogy én vagyok a suli ribije, de ez jobb, mint ha egyáltalán nem lettem volna híres semmiről. Nem voltam biztos benne, hogy mit gondoljak erről, de inkább hallgattam, tekintve, hogy még életemben nem csókolóztam. Túlságosan is zavarban voltam, hogy beismerjem tapasztalatlanságomat, így csak vállat vontam. – Nos, erre való az egyetem. Ez maga a tiszta lap, ugye? – Igen. – Lisa egy pillanatra félrekapta a tekintetét. A mosoly eltűnt az arcáról. – Mindegy, aludnunk kell, ha holnap pasivadászatra akarunk menni. – Igen. – Ismét ásítottam. – És kösz, Lisa, hogy benéztél. – Miféle lakótárs lennék, ha nem jönnék lóhalálában a segítségedre? – Olyan, aki nem gyilkol lámpákat és nem ébred fel kék foltokkal? – Az a nyamvadt lámpa – motyogta. – Jó éjt, Kiersten. – Jó éjt.
2. FEJEZET Ha patkánynak látszik, patkányszaga van, és úgy beszél, mint egy patkány, akkor valószínűleg egy rohadék patkány.
KIERSTEN
– Neved? – A srác a regisztrációnál fel se nézett, ujja megállt egy pillanatra az iPad felett. Hétkor ébredtem fel, így a korai, nyolc órás regisztrációnál kerültem sorra. A hallgatói iroda előtt úgy sorakoztatták fel a padokat, mint egy börtönben. Legalább húsz felsős állt minden asztal előtt mappákkal és unott arckifejezéssel. – Kiersten – válaszoltam. Ingerülten felsóhajtott. – Több mint harmincötezer diák van ezen az egyetemen. A teljes listát a keresztneved alapján böngésszem át, Kiersten? – Bocsánat. Ööö… Rowe. Kiersten Rowe. Begépelte. – Nos, Kiersten Rowe, úgy tűnik, tizenkilenc kreditre vagy regisztrálva és még nem tudod, mi lesz a főszakod. Ki ez itt? Egy profilozó? – Pontosan. – Kicsit hátradőltem, és megköszörültem a torkom. Még mindig nem nézett fel. – Hm… – Keze gyorsan mozgott a képernyőn. – Jól van, az iskolai e-mail címedre elküldöm az órarendedet. – Letette az iPadet, és felkapott egy mappát. – Az egyetem térképe, a postafiók-számod, az iskolai e-mail címed, minden, amit
tudnod kell, ebben a mappában van. Ha bármilyen kérdésed van, fordulj az ET-dhez. Reméltem, hogy az egyetemi tanácsadóra gondolt, mert ha valami másra, nem tudom, miről beszélt. – Rendben. – Fogtam a mappát, amit az arcomba nyomott. – És a diákigazolványom? – Következő! – Felemelte a fejét és újabb ingerült pillantást vetett rám. – Elnézést.
–
Maradtam
a
helyemen.
–
Hol
kaphatom
meg
a
diákigazolványomat? Válla kicsit megereszkedett. – Nézd, Kiersten, pár száz diák áll itt előttem, azt mondtam, minden, amit tudnod kell, a mappában van, szóval nézz bele a mappádba. Ha kérdésed van, fordulj az ET-dhez. Mi… – magára mutatott, majd rám – itt végeztünk. Mi a franc baja van ennek? Nem tudtam eldönteni, hogy kellemetlenül érzem-e magam, vagy csak dühös vagyok. Átkozódva a mellkasomhoz szorítottam a mappát és sarkon fordultam, de még egy utolsó, megsemmisítő pillantást vetettem rá. Nem csoda, hogy fejjel mentem egy fának. Legalábbis olyan volt, mintha fa lett volna. De egy fa nem meleg. És nincs egy, kettő, három, négy, öt, hat… Uramatyám, nyolc? Nyolc kocka a hasán! Most komolyan, tényleg kitapintom az illető nyolcas kockahasát? Igen, istenem, meg is számoltam. Minden egyes izmot megérintettem. Szuper, a kezem még mindig szilárdan rásimult a srác hasára… Visszakaptam a kezem és lehunytam a szemem. – Csak nem a kockákat számoltad a hasamon? – Hangjában jókedv vibrált. Olyan volt, mint egy filmsztáré, olyan, amitől az ember odatapad a
tévéképernyőhöz. Mély volt, erős, és volt valami halvány akcentusa, amit nem tudtam beazonosítani. Brit? Skót? Beharaptam az alsó ajkam, és azon tűnődtem, mit mondjak. Nos, innen nem volt menekvés. Bólintottam. – Ne haragudj, én csak… – Nem kellett volna odanéznem. Ha visszamehetnék az időben… Fogalmam sem volt róla, hogy egyetlen pillantás tönkretesz. Mostantól hetekig bánni fogom, hogy ránéztem, egyetlen okból kifolyólag. A szemében ott bújt meg a végzetem. – Weston – nyújtotta feléma kezét. – És te? Nekem annyi. – Kiersten. – Még jobban magamhoz szorítottam a paksamétát. A kezemre pislantott, majd a sajátjára. – Valami fertőzésed van? – Tessék? Mi? Nem! – Valamilyen betegséged van? – A keze még mindig kettőnk között volt a levegőben. A helyzet percről percre egyre kínosabb lett. Fogadd már el! – Ööö, nincs. – Jól van. – Elvette a kezét a biztonságos területről, és hirtelen megérintett, mármint megérintette a mappámat, de megesküdtem volna, hogy forróságának minden hullámát érzem. Lassan kiszabadította a kezemet – szinte lehámozta a mappáról. – Most pedig – mondta, és újra kinyújtotta a kezét –, hol is tartottunk? Mi a fene ütött belém? Nem mintha nem akartam volna kezet rázni vele. Csak egyszerűen zavarban voltam, szerettem volna elszaladni, és nem voltam biztos benne, hogy csak azért kedves hozzám, mert egyszerűen kedves, vagy… ó, rám férne egy terápia.
Megköszörültem a torkomat, odanyújtottam a kezem, és kezet ráztam vele. Vigyora láttán azonban pánikba estem. Kezébe fogta az enyémet, lepillantott összefonódó kezünkre, majd mormolt valamit. Szinte a veszteség érzete fogott el, amikor végül elengedte az ujjaimat. – Látod? – Visszaadta a mappámat. – Nem volt olyan nehéz, ugye? – Nem. – Nagyot nyeltem, és visszanéztem a zsúfolt pázsitra. Komolyan képtelen voltam az arcába nézni, annyira jóképű volt. Még soha életemben nem láttam ilyen jóképű srácot. Persze, magazinokban meg filmekben igen, de ő… maga volt az élő, lélegző, két lábon járó szexualitás. És tekintve, hogy ezen a téren semmi tapasztalatom nincs, minden erőmre szükségem volt, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Szeme halványkék volt, haja aranyszőke, bár kissé hosszú, de a füle körül göndör fürtökbe rendeződött. És a mosolya! Nos, a mosolya valószínűleg egész hátralevő életemben kísérteni fog. Lágy volt, és a griberlik még inkább rontottak a helyzeten. Aztán ott volt az illata. Fahéj és még valami keveréke, amit nem igazán tudtam megfejteni, mi lehet. Rettentően zavart, hogy mennyire nem esett nehezére mosolyogni, mintha a világon minden rendben lenne, amikor pedig erre rácáfolt minden, amit belül éreztem. Kezet akart rázni velem, és meg akarta tudni a nevem, én viszont szerettem volna kikerülni ebből a helyzetből, újra a szobámban lenni, lehetőleg egy sarokban előre-hátra dülöngélve ülni mindaddig, amíg az antidepresszánsaim végre rendesen hatni kezdenek. – Szóval… – mondta nevetve. – Akkor a kockáim megérintésétől eljutunk odáig, hogy szándékosan megsértesz azzal, hogy nem fogsz kezet velem, majd odáig, hogy elkezdesz álmodozni. Nagyjából jól mondom? – Ó, istenem! – Lehunytam a szemem. – Bocsánat. Ez az első napom itt, és… ideges vagyok. – Ez jól hangzott, egyáltalán nem tűnt úgy, mintha másodpercekre lennék egy kisebb kiborulástól.
– Segíthetek? – De nem is ismerlek – böktem ki. – Dehogynem. – Valahogy sikerült a karját a vállamra tennie. Visszafelé sétáltunk, a kolim felé. A francba. Így szokták a csajokat kihasználni. Pánikban kutattam át szememmel a pázsitot Lisa után, de sehol nem láttam. – Nem – mélyesztettem bele a cipősarkamat a földbe. – Ööö, meg kell találnom a lakótársamat és a diákigazolványomat! El kell hoznom a diákomat. Először persze meg kell keresnem az ET-met… – Úgy beszéltem, mint egy eltévedt gyerek a parkban. Érdekes, mert általában így szoktam érezni magam, elveszettnek, mintha egy hiányzó kirakós darabkája lennék, ami elfelejtette, hogy a nagy egész játék része. A számkivetett, a magányos, a… – Az hiszem – mondta vigyorogva –, hogy azt mondtam, segítek neked. – Nem kell az a fajta segítség – suttogtam. – Hogy? – Megállt, aztán nevetésben tört ki. – Szent ég, még a végén beléd szeretek! A szívem a gyomromig süllyedt. Tovább nevetett, és közelebb húzott magához. Legalább a nagybátyámnak nem kell aggódnia amiatt, hogy fizetnie kell az egyetemet. Biztos, hogy tíz percen belül elrabolnak. Mint az Elrabolva című filmben, csak nekem nincs egy tökös apám, aki utánam jönne, hogy megmentsen. A szívem ismét összeszorult. – Nem foglak kihasználni – mondta Weston. – Már ne haragudj, de te túl ártatlannak tűnsz az én ízlésemhez képest, ami ismét bizonyítást nyert, amikor tévesen azt feltételezted, hogy szeretnék beférkőzni a bugyidba. Az arcom lángolni kezdett. – Emellett… – Továbbsétáltunk. – Te elsős vagy, én meg nem kezdek elsősökkel, mármint nem járok velük. A fenébe, még csak nem is szoktam segíteni nekik, de te majdnem fellöktél, és függetlenül attól, hogy mennyire tagadod,
megszámoltad a kockákat a hasamon… – Én nem… – De igen. – Sóvárogva felsóhajtott. – Láttam, ahogy mozog a szád: egy, kettő, három. Amúgy nyolc, nyolc kockám van. Sokat edzek. – Remek – mondtam a fogaim között szűrve a szavakat. – Ó, báránykám, ne légy zavarban! – Megállt és elengedett. – Báránykám? – Ártatlan vagy. – Elmosolyodott. – És eltévedt. – Vállat vont és a koli felé mutatott. – Mint egy kis bárány. – Nos, köszi, hogy elkísértél a koleszomig. – Elosontam mellette, de megragadta a csuklómat. – Nem akarsz beszélni az egyetemi tanácsadóddal a diákod miatt? – De, máris beszélek az illető hölggyel. – Kiszabadítottam magam. – Nos, kösz… mindent. – Egészen új értelmet adtam a „társadalmilag kínos” kifejezésnek. Megnyalta telt ajkait és újra elmosolyodott. – Jól van, kérdezd meg a hölgyet. – Jól van. – Hátraléptem, megbotlottam, majdnem elestem a saját lábamban, miközben próbáltam a hálótermek felé venni az irányt. Amint bent voltam, még mindig éreztem magamon a tekintetét. Megfordultam. Vigyorgott. Integettem. Visszaintegetett. Ez most komoly? Miféle idétlen játék ez? Átkokat mormolva végigolvastam az információs táblát, és megtaláltam az ET irodáját. Hatodik emelet. Hát persze. A lépcsősorhoz mentem, és lassan elindultam felfelé.
Mire elértem a hatodikat, legszívesebben elcseréltem volna a kártyámat egy szundikálásra. A gyógyszerem egyik mellékhatása. Néha elálmosított. Néha olyan élénk álmaim voltak tőle, hogy úgy éreztem, én vagyok Alice, aki Csodaországba csöppent. Nagyot nyögve kényszerítettem magam, hogy elmenjek a folyosó végéig. A 666-os szoba. Ez valami vicc, ugye? Kétszer kopogtattam az ajtón. Az kivágódott és az ajtóban ott állt maga a fa… – Weston? – Báránykám. – Szélesebbre tárta az ajtót. – Miben lehetek a segítségedre?
3. FEJEZET Annyiban kellett volna hagynom.
KIERSTEN
Hátraléptem pár lépést, hogy megszemléljem az ajtó melletti számot. – Én… ööö… nincs itt az ET? Betörtél a hölgy szobájába? – Egy… – Felemelte az ujját. – Kicsit sértő, hogy azt gondolod, hogy betörnék egy hölgy szobájába azért, hogy bejussak. Hidd el nekem: én kopogni szoktam, ők ajtót nyitnak, én bemegyek. Ez ennyire egyszerű. Hát persze, hogy ennyire egyszerű. – Kettő – Két ujját emelte fel. – Az ET itt áll veled szemben. Úgyhogy gyere be, és elmagyarázom, hogyan is működik ez az diákigazolvány-dolog. Összeszorítottam az ajkam, keményen bólintottam, és bementem a helyiségbe. Tiszta volt. Nem ezt vártam, tekintve, hogy miket olvasni a pasikról meg a higiéniáról. – Szóval… – Weston odalépett az ágyához és leült. – Hadd lássam a beosztásodat, utána megválaszolom a kérdéseidet. Még mindig próbáltam megemészteni azt a tényt, hogy ő az ET-m. – Nem értem. Megesküdtem volna, hogy az elsősök ET-je nő. – Nem-átalakító műtétem volt – mondta Weston fapofával. – Zavart gyermek voltam. – Vicces. – A szememet forgattam. – Ez most komoly? Lánykolit kértem, erre koedukált épületben helyeztek el, és most kiderül, hogy az ET-m egy… – majdnem azt mondtam, hogy jóképű srác, de nem hoztam még kínosabb helyzetbe
magam. – Szexisten. – Kimondta helyettem. – Tudom, vannak ilyen mázlisták. – Nagy sóhajjal kivett egy vastag paksamétát a mappámból, és füttyentett. – Úgy tűnik, kemény az órarended. Tizenkilenc kredit? És nincs főszakod? Pedig nem tűnsz határozatlannak. Azt akartam mondani, hogy nem is ismer. Igazából legszívesebben felcsattantam volna. Mit tud az életemről? A múltamról? Arról, hogy miért nem döntöttem el? Mintha érezte volna a dühömet, megszólalt a mobilom: rápillantottam a képernyőre. Jobob bácsi hívott. Akit én inkább Jo bácsinak hívok. Az utóbbi két évben ő viselte gondomat. Azóta, hogy… azóta, hogy minden megtörtént. Kinyomtam a hívást. Jo bácsi megrémülne, ha férfihangot hallana a háttérben, és Weston nem tűnt amolyan csendes típusnak. Nem, amolyan kérkedő típusnak tűnt. A francba, olyan volt, mintha most is tornáztatná az izmait, bár nem lehettem biztos benne. Hosszú ujjú, fehér ing és szűk farmer volt rajta. – Szóval… – Elővett egy tollat és ráfirkantott valamit a papírra. – Az egyetemi térkép lesz számodra az alfa és az ómega. Ne tévedj el, és este ne járkálj egyedül, rendben? – Azt hiszem, menni fog. – Kivettem a kezéből a papírt. – Diákigazolvány? – Ja, igen. – Felállt, és zsebre dugta a kezét. – Bekarikáztam az épületet a térképen. Mosolyogj szélesen majd a fotózásnál, Báránykám. Grimaszoltam. – Egész évben ez lesz a becenevem? – Szeretnéd, ha más néven szólítanálak? – suttogta, és ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy majdnem összeértek. – Ööö, nem, kösz. – Remegett a hangom. – Biztos vagy benne? – A számat bámulta. Egy lépést hátraléptem, ő egy
lépést előre. – Azt hittem, nem jársz elsősökkel. – Szó szerint sarokba szorított. Éreztem, hogy valami éles a hátamnak nyomódik. – Talán meggondolom magam – jelentette ki, és államat megbillentve maga felé fordította az arcomat. – Mindig is a vörös csajok voltak a gyengéim. A szemem összeszűkült. – Eperszőke vagyok. – Vörös. – Világosvörös. Felsóhajtott. – Nem szívesen ábrándítalak ki, de a hajad vörös. Vörös vagy, nem világosvörös, nem eperszőke. Fogadd el, tedd magadévá, szeresd. Mert iszonyatosan gyönyörű vagy. Na jó, ez őszinte volt. Megnyaltam az ajkam, majd köszönetet mormolva kitértem az útjából, és elindultam az ajtó felé. – Nem felejtettél el valamit? – szólalt meg mögülem a hangja. – Nem. – Megálltam. Keze a vállamra nehezedett. Lassan megfordított, hogy szembenézzek vele, és odaadta a térképet és a mappát. – Tessék. Ne feledd, amit mondtam: éjjel ne járkálj egyedül, és mosolyogj szélesen. – Megpróbálom. – Ne csak próbáld. – Szorosabban markolta a mappát. – Légy okos. Járjatok kettesével. Segítsetek egymásnak a barátaiddal. Ne igyál meg furcsa szagú italokat… – És ne menj be idegen srácok szobájába, még akkor se, ha az illető az ET. Mosolya eltűnt.
– Touché. Kivettem a kezéből a mappámat, és kimentem. – Használd a liftet! – kiáltott utánam. Szóval így ért fel előttem. A piszok. Felnéztem. Valóban, volt egy felirat, hogy merre kell menni a liftekhez. Odaléptem, megnyomtam a gombot, de nem voltam hajlandó visszanézni, pedig tudtam, hogy az ajtaja nyitva van, és még mindig engem bámul.
4. FEJEZET Kínos helyzetbe hozni magam a bolygó legjobb pasija előtt? Pipa.
KIERSTEN
– Merre jártál? – Lisa láthatóan ideges volt eltűnésem miatt, és kezét megadóan az ég felé emelte. – Már mindenütt kerestelek! És Gabe sem talált sehol! – Gabe? – Bementem a szobába. Lisa a pamlagra mutatott. – Gabe. – Gabe vagyok. – A fiú, akinek állig érő sötét haja volt, felém intett. Orr-piercingje volt és a karján annyi tetoválás, hogy azt hittem, elszédülök attól, ahogy a rajzok mozogtak. – Szia. – Biccentettem. – Nagyon örülök. És hogy kereshetett engem Gabe, ha azt sem tudta, ki vagyok? – Facebook. – Lisa vállat vont. – Nyomoztam utánad, leszedtem a fotódat, az arcába nyomtam és… – Üvöltöttél – vágott közbe Gabe. – Üvöltött. Szeret túlzásokba esni. A fejébe vette, hogy elraboltak téged. – Kábé ez történt – mormogtam. – Micsoda? – visított fel Lisa. – Bedrogoztál? – Előrehajoltam, és kutatóan a szemébe néztem. – Bekávézott – jelentette ki Gabe. – Annyit ivott, hogy abba más már rég
belehalt volna. – Ki rabolt el? – ragadta meg Lisa a karomat. – Én – szólalt meg egy hang az ajtóból. – Ó, a francba, ez valami nyomkövetőt tett rám, vagy mi van? Lisa szája elnyílt. Úgy tűnt, hogy mindjárt elájul. Még Gabe is döbbentnek tűnt. Na jó, Weston iszonyú jól néz ki, de nem annyira, hogy mindkét nemnek elálljon tőle a szava. Sarkon fordultam. – Mit akarsz? – Jaj, de kis érzékeny valaki! – Elvigyorodott. – Ezt nálam hagytad. – Odaadta fekete Dooney & Bourke táskámat. – Nem néztem bele, csak hogy tudd. Ez a lehetőség eszembe sem jutott. A táskámban voltak a gyógyszereim. Ha látta volna őket, biztos idegbetegnek gondol. Ki az, akinek gyógyszerre van szüksége, hogy normális életet tudjon élni? Azt kívántam, bárcsak ne kellene szednem őket. – Ööö, kösz. – Próbáltam búcsúzó hangszínt megütni. Weston azonban alaposan körülnézett a szobában, szeme minden részletet magába szívott, a szőnyeg színétől a falakéig, végül visszalépett a folyosóra. – Ó! – Felemelte a kezét. – Majdnem elfelejtettem. Weston kivett egy filctollat a zsebéből, és megragadta a kezem, mielőtt visszadughattam volna a zsebembe. Gyors mozdulatokkal felírt egy telefonszámot a tenyerembe, és addig fújta, amíg meg nem száradt. Egészen a lábujjaimig bizseregtem a leheletétől. Azt hiszem, kicsit meg is inoghattam, de nem vagyok biztos benne, mert pár pillanatra kihagyott az emlékezetem. – Tessék. – Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Arra az esetre, ha a bárányka nem találna haza.
– Ez helyes. – Köszönöm. – Rám kacsintott és kisétált az ajtón. A szobára csend ereszkedett. Vállat vontam és Lisához fordultam. Szája nyitva volt, úgy tűnt, él, de egy halk nyögésnél többre nem futotta részéről. Lehet, hogy szélütést kapott? Gabe felugrott a pamlagról, az ajtóhoz rohant, majd becsapta. – A francba! – Gabe összecsapta a kezét és újra káromkodott. – A focimeccseken meg órán kívül még soha nem találkoztam vele. Mármint nem szokott szóba elegyedni senkivel. Soha nem hagyja maga mögött a törtető kis kíséretét. – A törtető kíséretét? – A „törtető” szót csak a Törtetők című sorozat miatt ismertem eddig. Ez azt jelenti, hogy Westont mindig rengetegen veszik körül? Fura, mert amikor én voltam vele, egyedül volt. – Ő az ET-nk. – NE MÁÁÁR! – Úgy tűnt, Lisa mindjárt elájul. – Ó, le kell ülnöm, le kell ülnöm. Gabe, hozd a repülősót, azt hiszem, elájulok. Gabe a szemét forgatta. – Jó tudni, hogy is állok összehasonlításban az istennel szemben. – Még csak egy atmoszférában sem vagy Weston Michelsszel. Michels? Miért olyan ismerős ez a név? – Kösz, uncsitesó. – Szívesen. – Gabe az unokatesód? – kérdeztem. – Ó, igen, Gabe az unokatesóm. – Legyintett, és elkezdett légzőgyakorlatokat imitálni. Legalább nem idegen pasikat hoz fel hozzánk. Gabe széles vigyorral leült Lisa mellé. – Na jó, miről maradtam le? – Leültem a pamlagra és előrehajoltam. – Ez a
Weston valami nagykutya? Gabe felnevetett és a térdét csapkodta. – Ugye, most szórakozol velem? Mondd, hol éltél te eddig? – Bickeltonban. – Hol? – Előrehajolt, mintha meg akarna vizslatni. Érthetően mondtam, nem? – Egy kisvárosban. – Lisa megfricskázta Gabe-et, majd ismét felém fordult. – Nem akarom elhinni, hogy nem tudod, kicsoda Weston. Ez komoly? Azt mondtad, nézel tévét. – Nézek is – mondtam védekezően. – Mármint a Netflixet nézem, meg olvasok magazinokat, meg ilyenek, olyanokat, amik a sarki boltban kaphatók. – Szent ég, te az ötvenes években élsz – horkant fel Gabe. Rámeredtem. – Weston Michels. – Lisa beírta a nevét a telefonjába, majd átadta nekem. Tudhattam volna. Saját oldala volt az IMDb-n. Nem jó jel. Az a rohadt szórakoztatóipar. Lejjebb mentem az oldalon. És ott volt. A Forbes cikke kábé kétéves volt, akkortájt történt a baleset is. Akkoriban nem éltem túlzottan élénk társasági életet. Mi több, alig emlékszem bármire is, maximum arra, amikor Jo bácsi megfenyegetett, hogy kiteszi a szűrömet, ha nem jövök ki a szobámból. Rányomtam az ujjaimat a képernyőre, hogy kinagyítsam a képet. Weston haja most hosszabb volt. Boldogabbnak, lazábbnak tűnt a Forbes-fotón. Nagyot nyeltem, hogy elnyomjam a torkomban a szárazságot és a következő képre pillantottam: Weston Michels és apja, Randy Michels, a világ egyik leggazdagabb embere. Akkor költöztek az Államokba, amikor Weston nyolcéves volt, ami megmagyarázta az akcentusát. Tudtam, hogy brit!
– Olyan, mint egy hibrid – mondta Gabe és kivette a kezemből a telefont. – Weston Michels kábé két hónap múlva hozzájut egy többmilliárdos örökséghez. – Akkor miért ő az ET-nk? – tűnődtem hangosan. – Ez a büntetése számos bűne miatt – mondta sóhajtva Gabe. – És ha az ember Randy Michels fia, akkor nem szokott csendben üldögélni. Az egész rohadt világ tudja, ki ő. – Ki ő? – ismételtem meg. – És mit követett el? – Megerőszakolt egy lányt – mondta Gabe. – Legalábbis ez a pletyka járja. A családja lefizette a lányt, hogy hallgasson. Akkoriban együtt jártak. A csaj kidobta, erre Weston megerőszakolta, vagy valami ilyesmi. Kicsit kuszák a részletek. – Gabe ásított. – Azt beszélik, hogy úgy volt, hogy Weston otthagyja az egyetemet, de az apja biztos rávette, hogy mindenért vállalja a felelősséget. – Szóval… – Összefontam a kezem, próbáltam megérteni. – Az ET-nk egy állítólagos erőszaktevő? Az egyetem hogy engedélyezhet ilyesmit? – Mégis hogy? – szólalt meg végre Lisa. – Az a srác egy isten. Biztos vagyok benne, hogy a kis ribi csapdát állított neki. A helyében én tuti nem kockáztatnék ennyit. – De a gazdag fiúk gyakran szeretnek irányítani – mondtam. Elfogott az idegesség, ahogy eszembe jutott a beszélgetésünk Westonnal a szobájában. Szent isten, majdnem kihasználták a helyzetemet? Szorosabban magam köré tekertem a pulcsimat. – Ez ismét azt bizonyítja, hogy pénzzel minden megvásárolható. – Gabe elnyújtózott a pamlagon. – Weston az ET-nk, nem rúgták ki a focicsapatból és állítólag egész hétvégén Malibun partizott. Szerintem tök jól elvan. – Na és a lány? – kérdezte Lisa. – Á, Lorelei? Ő is jól elvan. Az incidens másnapján egy másik sráccal csókolózott. Szóval igen, mi ez az egész nemi erőszak-dolog? Talán nem igaz, bár
én szívem szerint magamnál hordanék egy sípot. – Sípot? – ismételtem. – Olyat, amit akkor fúj meg az ember, ha meg akarják erőszakolni? – Nem – rázta meg Gabe a fejét. – Olyat, amilyet kosármeccseken használ a bíró. Mondd, ez komoly? – Igen? Tűnődve nézett rám. – Aggódom a lakótársad testi épsége miatt, Lisa. – Áh, nem lesz semmi gond vele. – Jól van. – Gabe lehunyta a szemét, és örömtelen nevetést hallatott. – És amikor a nagy, csúnya farkas, más néven Weston Michels úgy dönt, hogy letámadja, mégis mit fog csinálni? Elbújik? Nézz már rá! Gabe rám mutatott. Én léptem egyet hátra. Lisa félrehajtotta a fejét, szeme végigpásztázta a ruhámat és a hajamat. Zavaromban fészkelődni kezdtem és a hajamat a fülem mögé tűrtem. – Elcsúfíthatnánk. – Ujját végighúzta a pólómon és pislogott. Elhessegettem a kezét és összefontam a karomat. – Akkor le kéne borotválnunk a fejét. – Ezt Gabe mondta. Lisa bólintott. – És maszkot tehetnénk az arcára. – Meg lehetne csinálni – helyeselt Gabe. – Ööö, nem. – Még egyet hátraléptem. – Nem lehetne. És ne aggódjatok miattam. Jól vagyok. – Igen, ha beveszem a gyógyszereimet és legalább napi nyolc órát alszom, jól vagyok. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy érezzem a pillanatnyi fájdalmat, ahogy a körmöm a tenyerembe mar. Ha érzek fájdalmat, akkor legalább képes vagyok érzésekre, nem igaz? Néha muszáj volt emlékeztetnem magam arra, hogy nem csak egy élőhalott, hanem inkább egy zombi vagyok.
– Jól van. – Gabe felállt. Láthatóan lerázta magáról a témát. – Olyan kilenc körül értetek jövök, rendben? – Kilenc körül? – kérdeztem. – Szia! – Lisa hátba vágta Gabe-et, aki kisasszézott a szobánkból. Helyes srác volt, a maga dark rockeres módján, és Lisának igaza volt, azt hiszem. A tetoválás mégsem olyan rossz dolog. Legalábbis Gabe-en nem tűnt annak. – Ne bámuld az unokatesómat! – mondta Lisa és odalépett mögém. – Ő tiltott gyümölcs, a hozzád hasonló csajokra csak ráhozza a rontást. Mielőtt még nemet mondhatnál neki, simán egy egyéjszakás kalandban találnád magad, aztán másnap reggel csókkal búcsúzna tőled. – Ez vigasztaló – sóhajtottam. – Gyere! – Lisa megragadta a kezem. – Sok dolgunk van, ha az esti buli előtt ráncba akarjuk magunkat szedni. És el kell mennem a diákigazolványomért. – Jól van, abban segíthetek – mormoltam halkan. Egy pillanatra eszembe jutott Weston aggodalmas tekintete, amikor azt mondta, hogy mindenhová párban menjünk, és legyek óvatos. A nemi erőszakot elkövetőket aggasztja mások testi épsége? Nem ő tette. Nem tehette ő, mert könnyedén kihasználhatta volna a helyzetemet, mégsem tette. Segített nekem. Mégis, a gondolat ott kísértett… mi van, ha mégis…?
5. FEJEZET Nehéz az élet – meghalni könnyű. Csukd be a szemed, és soha többé ne nyisd ki. Mi olyan nehéz ebben? Igazából semmi – csak baromi fájdalmas azoknak, akiket hátrahagysz.
WESTON
Annyiban kellett volna hagynom. Az orvosom elmondta volna, hogy olyan dolgokkal játszadozom, amiket el kellene felejtenem. Végül is, mondaná, mennyi időd van hátra? Rohadtul elegem volt már abból, hogy folyton ezt mondogatta. Nevetséges. Már az apámnak is elege volt az orvosokból. És igen, már nyolcévesen is elegem volt belőlük, amikor elmondták, hogy Anya nem fogja túlélni a műtétet. És tavaly megint, a kórházban, ahol az öcsém nem tért magához többé a… a helyzetből. Egyesek szerint a családunk el van átkozva. Végül is nem lehet annyi hatalmad és pénzed, mint amennyi nekünk van, úgy, hogy ne legyenek következményei. Kiskoromban, a vasárnapi iskolában a tanár azt mondta, hogy a tragédia néha azért következik be, hogy az embert valami arra emlékeztesse: számítania kell Istenre. Mennyire legyek még bizalommal Isten iránt, mi? Hiszen mindent elveszítettem, és tavaly majdnem elveszítettem a jó híremet és a focikarrieremet, csak azért, mert nemet mondtam. Érdekes, soha senki nem beszél arról, hogy a pasikat is kihasználják. Ujjaim összeszorultak a telefonon. Megvolt a száma. Mennyire beteges
vagyok, mi? Most komolyan. Betörtem az iskola rendszerébe, és megszereztem a számát. Szegény lány már így is azt hiszi, követem. Talán nem segítene a dolgon, ha felhívnám, és azt mondanám: „helló”. Lúzer. Abszolúte lúzer vagyok. Soha nem volt problémám azzal, hogy megszerezzem a csajokat, sőt, de tavaly óta kicsit félénkebb vagyok. A törtető kíséretem segített. Csak azért neveztem így őket, mert így sokkal menőbbnek tűnt az egész, mint amilyen valójában volt. Kopogtak az ajtón. Felálltam, de kinyílt, mielőtt kinyithattam volna. David jött be, a maga teljes százharminc kilójával, és az asztalra hajította a receptemet. – Na, hogy állsz? – Fantasztikusan – hazudtam, és gyorsan eldugtam a cetlit, amire Kiersten számát írtam fel. – Jól érzed magad? – David előrehajolt, és a zseblámpával a szemembe világított, mint egy tudós. Elhessegettem. – Jól. – Megköszörültem a torkom és felálltam. Egy pillanatra elszédültem. Ez volt a jutalom azért, mert túl gyorsan álltam fel. – Hol van James? – Elment. – David felsóhajtott, mintha belefáradt volna, hogy egymillió kérdést teszek fel. – Visszaér majd, mire el kell kísérnie edzésre. Tudsz menni, ugye? A szememet forgattam. – Tudok menni. Nem vagyok részeg vagy ilyesmi. – Túl gyorsan álltál fel – mondta magának, majd elővette a noteszét, és felírt pár dolgot. – Szédülsz mostanában? Van légszomjad? Hm, az annak számít, hogy megismerkedtem egy lánnyal? És ha elszédültem a parfümjétől? Davidnek milyen magyarázata lenne erre? – Apám azért fizet, hogy segíts abban, hogy épeszű maradjak, nem azért,
hogy dajkálj – feddtem meg. David szeme összeszűkült. – Sápadt vagy. – A francba. – Megdörzsöltem az arcomat. – Kaphatok egyetlen normális pillanatot? Csak egyet, amikor nem firkálsz a nyavalyás noteszedbe, és nem az apámról vagy a pénzről vagy a jövőmről beszélünk… David felemelte a kezét. – Értem. Ne haragudj, Wes. Rossz érzésem támadt. De persze megint ingerült is lettem. Hónapok óta ilyen feszült vagyok, és tudom: az, hogy ráförmedtem Davidre, ismét egy dokumentált esemény lesz az apámnak szóló jelentésben. Körülnézett a szobában. – Szép a szobád. – Nem kertelsz túl sokat – nevettem. – A szobám pont olyan, amilyennek lennie kell: tiszta és hívogató. ET vagyok, te is tudod. – Igen, én pedig a királynő – mondta David szárazon. – Igen. – Felvettem a kulcsomat és a telefonomat. – Ma este bulizni megyünk. – Többen? – Felhúzta a szemöldökét. – Igen, mi. Te, James és én. Meg kell ismernem a koli többi diákját, és úgy nem fog menni, ha összekuporodom a szobámban, mint valami beteg… – A szavak elakadtak a torkomban. Beleharaptam az ajkamba, megvártam, amíg a szédülés újra elmúlik. – Megyek edzésre. – Nem kellene… – Ez az egyedüli, aminek örülhetek – csattantam fel megint. – Nem fogom otthagyni a focit is, David. Írd le a kis noteszedbe és mondd meg az apámnak. A karrierem a foci. Túlságosan jó vagyok benne ahhoz, hogy feladjam. Csak azért
maradtam az egyetemen, hogy mindenki boldog legyen, de most, hogy… – Megint cserbenhagytak a szavak. Nem akartam befejezni a mondatot, inkább csak megráztam a fejem. Úgy tűnt, David megérti. Rövid biccentéssel utánam jött, ki a szobából, és beszállt a liftbe. Muszáj lesz kiizzadnom magamból a napi stresszt, de még inkább azért edzek, hogy ne gondoljak arra a lányra, a szép szemével és a még szebb hajával. Hosszú volt a haja, majdnem a csípőjéig ért, és én csak arra tudtam gondolni, milyen lenne, ha beletúrnék. Ő volt az első lány, akinek hagytam, hogy megérintsen – Lorelei óta. Nem mintha arról lett volna szó, hogy megérintett, inkább belém rohant. Mindegy, meg sem rezzentem. Mi több: többre vágytam. Láthatóan többre vágytam, mivel az utóbbi órákban állandóan követtem. Talán nem így kellene folytatnom a dolgot. A lift halk csilingeléssel megállt. Daviddel kiszálltunk, az emberek bámultak, komolyan bámultak. Az ember azt hinné, mostanra már megszoktam, de nem így van. Gyűlöltem. Mindig akarnak valamit tőlem. Érdekes, mert odaadtam volna a fél karomat azért, hogy bármelyikük lehessek. Szívesen lennék annak a srácnak a helyében, aki az orrát piszkálja a nagykapu mellett, vagy a szemüveges, lapátfogú csaj helyében is. Szívesen helyet cserélnék velük, és menekülnék, amíg lehet. Nem azért, mert gyűlöltem az életemet – nem, épp ellenkezőleg. Nagyon is szerettem. A koli ajtaja kinyílt. Pár lány feltartotta a mobilját, valószínűleg azért, hogy fotózzanak. Felsóhajtottam. Elsősök. Röviden intettem nekik, majd továbbsétáltam. Ebben a pillanatban James csatlakozott hozzám és Davidhez. Néhány lány kuncogott, ahogy elhaladt mellettem. Az egyik, úgy tűnt,
mindjárt elájul. Ilyen az életem.
6. FEJEZET Bele a tűzbe – vagy talán ki a tűzből és bele a… várjunk, nem emlékszem. A pokolba?
KIERSTEN
– Kész vagy? – Lisa letörölt egy kis szájfényt az ajkáról, és megnézte magát a tükörben. – Mert tudom, hogy én készen állok. Felnevettem. – Igen, készen állsz. – Miniszoknya volt rajta, magassarkú és egy rövid póló. Én aztán az életben fel nem vennék ilyen szettet. Jo bácsi megölne. Én is megölném magam. Mármint, a csajok így szoktak bajba kerülni. – Jól van. – Megfordult és összeráncolta a homlokát. – Nem jöhetsz így. – Miért? – Végignéztem az egyenes szárú farmeremen és a csizmámon – fehér póló volt rajtam, a hajam pedig lófarokban. – Ez egy buli. – Tudom. – Vállat vontam. – Van rajtam ruha. – Igen. – Lisa hangja nem volt túl bátorító. – De apáca sem vagy, és most kábé úgy nézel ki, mint egy magántanuló. Magántanuló? Minden gyerek, akit ismertem, és magántanuló volt, teljesen normális volt. Basszus, a történtek után könyörögtem Jo bácsinak, hogy hadd legyek magántanuló. Végignéztem magamon, és újra vállat vontam. Durván dörömböltek az ajtón, és választ sem várva berontott Gabe. – A fenébe, uncsitesókám, ma arra játszol, hogy megfektessenek? Lisa elmosolyodott. Gabe rám pillantott.
– Te meg úgy nézel ki, mint egy elsős tanító néni. Miért? – Nagyon humoros. – Nem viccelek. – Tréfásan fulladást imitált, miközben szemöldöke kérdőn felszaladt. Nagy sóhajjal fordultam Lisa felé. – Én ilyen ruhákban járok. Nem hordok rövid szoknyát és haspólót és… – Látod? Már az a tény is, hogy így nevezted ezt – a saját pólójára mutatott –, hogy haspóló… ez mindent elárul. – Mit? – Neked segítség kell. Gabe egyetértően bólintott. – Gyerekek, nem én vagyok Hamupipőke. Gabe gonoszul vigyorgott, közelebb hajolt és azt mormolta: – Hagyd el a cipőd, ha mered! – Óóó, fel akarja emelni a cipőd! – tréfálkozott Lisa. – Csizmám van – mondtam, és felemeltem a lábam, hogy megmutassam a fényes, fekete bőrt. – Mindegy – mondta Gabe flörtölős vállrándítással. – Ruhában vagy ruha nélkül, mindenképp dögös vagy, de ha a helyedben lennék és a nyamvadt Weston Michels lihegne a nyomomban, egy kicsit megdolgoztatnám a srácot. – Én ööö… – Szórakozottan babráltam hosszú lófarkamat, és belenéztem a tükörbe. Igazuk volt. Olyan voltam, mint valami amis csaj. Régebben szerettem a divatot, de mostanában a dolgok félig-meddig értelmetlennek tűntek. De legalább ettem és zuhanyoztam – nem mintha ez Gabe-re és Lisára tartozott volna. Hatalmas mutatvány volt részemről, hogy képes voltam ellátni magam. – Jól van. – Forgattam a szemem. – Felveszek egy másik pólót, de itt meghúzom a határt.
Lisa elvigyorodott és összecsapta a kezét. – Rendben! Tíz perc múlva valóban kételkedni kezdtem abban a képességemben, hogy tudok-e normálisnak látszani. A póló, amit Lisa adott, nem ért a nadrágom derekáig. Mi több, jó hat centi szélességben kilátszott a bőröm. Próbáltam előregörnyedni, de Gabe elkezdett Quasimodónak hívni, így kételkedni kezdtem a púpos külső előnyeiben. A partit a nagy előcsarnokban tartották. A dolgok itt nem fajulhatnak el nagyon, ugye? Mármint az iskola engedélyezte a bulit. Nem tűnt úgy, hogy patakokban fog folyni a pia, vagy lesz, mondjuk, drog is. Jo bácsi figyelmeztetett, hogy ha gyógyszert szedek, ne igyak semmit, amiben alkohol van. Úgy tűnik, az kétszer olyan gyorsan meghozza a részegséget. Mármint ha megiszom egy italt, a fejemen egy lámpaburával fogom körbetáncolni az előcsarnokot. Legalább nem lennék olyan zavarban a pólóm hossza miatt. Abban a pillanatban, hogy beléptünk az előcsarnokba, az emberek ránk bámultak. Nem az a fajta nézés volt, mint amikor valami étel ragad a fogaid közé; sokkal inkább tükrözött kíváncsiságot. Talán Gabe miatt. Közelebb léptem hozzá, és Gabe átölte Lisát és engem. – Ez Gabe-bel gyakran előfordul. – Lisa felnevetett, és játékosan belebokszolt Gabe bicepszébe. – Az emberek nem tudják eldönteni, hogy jóképű-e vagy csak simán őrült. – Kösz, Lisa. – Ahogy Lisát nézte, Gabe szeme összeszűkült. Azt suttogta a fülembe: – Csak hogy tudd: simán jóképű vagyok. – Hát persze, hogy az vagy – mondtam leereszkedőn. Gabe hátravetette a fejét és felnevetett. Nem gondoltam, hogy valaha is vonzódnék hozzá, de volt benne valami, ami olyan vigasztaló volt. Ha mondjuk, megkérném, hogy vezesse végig a négyórás utat Bickeltonig velem az éjszaka
közepén, megtenné, és útközben meghívna egy kávéra is. Még soha nem volt ilyen barátom. Jó érzés volt. – Nos… – Lisa a tömeget fürkészte. – Hol van? – A titokzatos férfi? – kérdezte Gabe. Odament a puncsos tálhoz, és hozott nekünk egy-egy pohárral. – Nem. – Lisa továbbra is a tömeget nézte. – Weston. Hol van? Ő az ET, itt kell lennie. – Tényleg itt kell lennem? – szólalt meg mögöttünk egy hang. – Azt gondoltam, egyszerűen csak megjelenek. Nem gondoltam, hogy bárki is keres. A hangszórókból tomboló zene hallatszott, de ezenkívül mindenki csendben volt. Láttam az embereken, hogy próbálják kifülelni, mint mond, ahogy próbáltak kis csoportunk felé közeledni. Weston nem is figyelt oda Lisára vagy Gabe-re. Csak engem nézett. – Eljöttél. – Kénytelen voltam. – Kényszerítettük. – Lisa a szemét forgatta. Gabe nyílt vidámsággal figyelte a társalgást. Weston még mindig bámult. Gabe-nek láthatóan elege lett a suta helyzetből, így mellém lépett és kinyújtotta Weston felé a kezét. – Szerintünk magántanuló volt, ezért nem szokott beszélgetni. – Rám mutatott. Éreztem, hogy az arcom lángolni kezd. – De pokolian édes, ezért itt tartjuk társaságnak. Ő itt az unokatesóm. – Lisára mutatott. – És biztos vagyok benne, hogy te meg én közös KI-órára jártunk egyszer. Weston elkapta rólam a tekintetét és Gabe-re nézett. Bólintott, majd erősen kezet rázott vele. – Igen, azt hiszem, íjászatra.
– A világ legjobb kurzusa volt. – Gabe felsóhajtott. – Ó, most már emlékszem. – Weston felnevetett. – Te voltál az, aki rálőtt a tanárnőre egy nyíllal. – Mert a tanárnő elutasított. – Gabe vállat vont. – Szexuális zaklatás. – Lisa köhögést imitált. Gabe legyintett és tovább beszélt. – Milyen volt az edzés? – A fociról beszél – suttogta Lisa. – Olyan ez, mint amikor végignézed, hogy a teknősbébi hogyan talál el az óceánig. Vagy felfalják, mert semmit nem tud a sportokról, vagy szabadon kiúszik az óceánba, és rájön, micsoda kemény gyerek. – Jó. – Weston nem is nézett ránk. – Tudod, milyen az edzés – brutális. De a szezon jónak ígérkezik. – Szerinted idén meglesz a kupa? – kérdezte Gabe. Láthatóan valóban érdekelte a válasz. – Istenem, a teknős kiért a vízbe! – suttogta Lisa a fülembe. – Igen. – Weston tekintete az enyémbe mélyedt, majd bólintott Gabe felé. – Az edző reméli, hogy bajnokok leszünk. Miután tavaly veszítettünk Oregonnal szemben, szeretnénk jóvátenni a dolgot. – Nekem mondod? – sóhajtott fel Gabe. – Utálom a Kacsákat. – Zöld és sárga, zöld és sárga – kántálta Lisa mögötte. – Egy percig sem gondolkozom majd azon, hogy orrba vágjalak-e, ha ezt még egyszer meghallom – morogta Gabe. Lisa elvigyorodott. – Nos, én itt végeztem. Megláttam az egyik srácot, akivel a regisztrációnál találkoztam. Bejött és összenéztünk. Most pedig találkozom vele a táncparkett közepén. Mikor elment, Gabe azt mormolta:
– Szereti kommentálni a saját életét. – Szuper. – Felnevettem. – Kellene neki zenei kíséret is mellé. – Ezt meg ne mondd neki! – Gabe megrázta a fejét. – Még a végén a beszéd mellett énekelni is akar. Így is több pontot veszítek az IQ-mból a társaságában. A beszélgetés elhalkult. Weston még mindig nézett. Gabe vigyora egyre szélesebb lett. Végül mormolt valamit arról, hogy alkohollal turbózza fel a puncsot és elment. Ami azt jelentette, hogy Weston a legrosszabb ET az ET-k történetében. Főleg akkor, ha nem gond neki, hogy Gabe bármibe is alkoholt önt. – Sétáljunk egy kicsit. – Felém nyújtotta a karját. Megálltam és rábámultam a kinyújtott karjára, majd újra a szemébe néztem. – Nem tudom, szabad-e. – Nem én tettem. – Nagyot nyelt, szeme egy pillanatra lecsukódott, majd ismét rám meredt. – A nemi erőszak? Biztos, hogy mostanra hallottál már róla. Higgy nekem. Mi több, legyen nálad amolyan nemi erőszak-megelőző síp. – Van nálad ilyen? – Elkerekedett a szemem. – Hé, a pasikat is megerőszakolják. – Mosolya eltűnt, majd benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy sípot. – Ne felejtsd el, hogy mi a lényege annak, hogy van egy ilyen sípod. – Mi? – Kézbe fogtam a piros sípot és megszemléltem. Weston lélegzete az arcomat érte. – Fújd meg. – Mi? – Na jó, mindjárt elájulok. Az arca csak pár centire volt az enyémtől. – Meg kell fújnod… – Szélesen elvigyorodott. – A sípot. Tudod, hogy segítséget kapj. – Ó – mondtam akadozva. – Igen. Kivezetett az előtérbe. Szerencsém volt, hogy a kis beszélgetés után képes voltam egyenesen járni. Fogalmam sem volt, miért figyelt fel rám, de még mindig
megvolt az a sanda gyanúm, hogy ez nem jó dolog. Soha nem fog menni az, hogy a barátja legyek – az az eshetőség azonban, hogy több legyek, halálosan megijesztett.
7. FEJEZET Privát megjegyzés: ha egy lány mosolya elfeledteti veled a saját neved, marha nagy szarban vagy.
WESTON
– Erre. – Megragadtam a karját, és végigvezettem az utcán. – Mesélj egy kicsit magadról, Kiersten. – Ez béna volt. Az első kérdésem annyira nem volt eredeti, hogy legszívesebben orrba vágtam volna magam. Ezt teszi az emberrel az elsősök eligazítása. – Tizennyolc éves vagyok. – Nem, nem úgy értettem… – Megfordultam és rájöttem, hogy zöld szemének átható pillantása belém mélyed. – Mármint igen, örülök, hogy elmúltál tizennyolc, nem akarok bajba kerülni amiatt, hogy megfogtam a kezed vagy ilyesmi. – Nos, nekem nem annak a típusú srácnak tűnsz, aki fogni szokta a lányok kezét. – Igazad van. – Mély levegőt vettem. – De szeretem a kezeket, vagyis a tiédet szeretem, Bárányka. – Ez igaz volt. Szerettem a kezét. Minden egyes porcikájából sütött az ártatlanság. Szinte rosszul voltam attól, hogy megrontom, hogy kívánom. A „szinte” a kulcsszó. – És itt van ez a becenév. – Itt van – helyeseltem, és még erősebben megszorítottam a kezét. Átsétáltunk a pázsiton, és némán végigmentünk a járdán. Ahogy elhaladtunk pár
autó mellett, a csend még inkább ránk telepedett. Aztán végül a második utcai lámpa alatt megállt és visszahúzta a kezét. – Nézd… – idegesen egyik lábáról a másikra állt, ártatlan szemével hol a földet, hol az arcomat nézte. – Nem tudom, mit akarsz elérni. Értékelem a segítségedet meg minden, de… Szórakozottan felvontam a szemöldököm. – De? – Én nem vagyok olyan lány – suttogta. – Milyen? – Olyan. – Arca rózsás pírban égett. – Nem szoktam kavarni srácokkal. – Ja, olyan. – Elnevettem magam a zavara láttán. – Én sem. – Tessék? – Én sem kavarok srácokkal. Nem vagyok olyan. Szóval most, hogy ezt kitárgyaltuk, lehetünk barátok. – Én ööö… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert az egyik csapattársam a világ lehető legrosszabb időzítésével pont akkor haladt el mellettünk kocsival. – Michels! – kiáltott ki az ablakon. – Ma buli van a Kappában! – Dudált egyet, majd elhúzott. – Barát? – kérdezte Kiersten. – Rosszabb – nevettem el magam. – Csapattárs. – Megálltam és könnyedén megérintettem a karját. – Van kedved elmenni egy másik bulira? – Talán vissza kéne mennem a… – Gyere! – Közelebb húztam magamhoz. – Csak pár percre. Bemutatlak néhány felsősnek, kapsz egy kis tejet, és éjfélre már az ágyadban leszel, betakargatva. A szeme összeszűkült. – Jó, majd egyedül takarózhatsz be. Mármint nélkülem.
Kiersten lepillantott a járdára. – Jól van. Harminc perc. És ne hidd, hogy nem használnám a sípomat. – Kérlek – suttogtam. – Amikor visszaadod, pontosan tudod majd, milyen érzés, ha az ajkad az enyémhez ér. Összerezzent. – Nem mondhatsz nekem ilyeneket. – Miért? – Állánál fogva magam felé fordítottam az arcát. – Kényelmetlenül érzed magad tőle? – Igen – suttogta. – Jól van – sóhajtottam. – Akkor majd csak gondolok ilyesmikre és vágyakozóan nézek majd feléd időnként, rendben? Felnevetett. – Felőlem! Ha ez tesz boldoggá. – A sípok. – Bólintottam. – És a vörös hajú lányok. – Ismét a kezéért nyúltam. – A szüzek. – Érdekes módon az arcán mélyebb lett a pír, és a keze szorosabban fonódott az enyém köré. Elég jól tudok olvasni az emberekben. Ebben a pillanatban az egész vagyonomat tettem volna rá, hogy még soha nem csókolta meg senki. Ezért érezte magát kényelmetlenül. – Szűz bárányka… – Felsóhajtottam. – Lehet, hogy feláldozlak az oltáron. – Nem szeretném, ha feláldoznának. – Soha nem tudhatod. – Pimaszul rámosolyogtam. – Lehet, hogy élveznéd. – Soha nem tudhatod. – Álmodozón felsóhajtott. – Lehet, hogy leszúrnálak. – Igazad van. – Felnevettem. – Most pedig menjünk. – Sok dolgunk van: találkozni kell pár emberrel, tejet kell inni, meg kell rontani egy elsőst.
8. FEJEZET A dolgok soha nem olyanok, mint amilyennek tűnnek. Soha.
KIERSTEN
Még soha nem voltam diákszövetségi koliban. Csak onnan tudom, hogy milyen, mert a filmekben láttam: bulizó srácok, iszogató diákok, a pázsiton szanaszét heverő műanyag poharak. Nem ezt vártam, de tulajdonképpen rend volt. A zene hangos volt, de a tömeg döbbenetes. Mindenütt alkohol, mindenütt kaja, mindenki úgy volt öltözve, mint a filmsztárok, és minden egyes srác úgy festett, mintha most lépett volna ki valamelyik magazinból. – Srácok… – Weston a vállamra tette a kezét és előretolt. – Ez itt Kiersten. – Helló! – mormolták páran üdvözlésképpen, és rám mosolyogtak. Nem tűntek jellegzetes sportolóknak. Mi több, nagy részük iszogatott és a fociról beszélgetett, míg a lányok vidáman az órákat tárgyalták meg. – Ó… – Weston megragadta a kezem. – Azok a srácok pedig, akik ott vannak… – Két elég nagydarab pasi felé mutatott. Az egyiknek fekete keretes szemüvege és kecskeszakálla volt, a másik legalább két méter magas volt és hórihorgas. Mindketten a harmincas éveik közepén járhattak. – Nekem dolgoznak. Vagy az apámnak. Mindegy. Valami gondod van? Bárki zavar itt? Fuss feléjük a síppal, rendben? – Ööö, persze, de miért lenne itt bárkivel is gondom? Valaki felnevetett mögöttem. – Friss hús.
– Kell ennél többet mondanom? – nyögött fel Weston. – Ez itt Drake. – Helló, Drake! – Nagyot nyeltem, és igyekeztem, hogy ne kapjam el ragadozó tekintetét. Sötétbarna szeme és homokszőke haja volt. Drake biccentett. – Mizu? Ezzel le is zárult a beszélgetés. Weston egy csomó embernek bemutatott, de egyiküket sem igazán érdekelte, ki és mi vagyok. Nagyrészt udvariasak voltak, de ennyi. Néhány újabb bemutatkozás után kivitt a konyhába. – Hozok neked egy italt. – Ó, még soha nem ittam alkoholt – emeltem fel a kezem. – Tudom – nevetett Weston. – Éppen ezért te meg én egyfajta küldetésen veszünk részt. Első kolis buli, első ital, első alkalom egy felsőssel… – Jól vagyok így. – Megráztam a fejem, amint felém nyújtotta a poharat. – Nem, nem vagy jól. Még nem. Egy korty, és utána boldogan halhatok meg. – A mosoly nem ért fel a szeméig, ahogy felém nyújtotta a poharat és várt. – Uh, az erőszakos csordaszellem. Ugye tudod, hogy te vagy a legrémesebb ET, akivel valaha találkoztam? Vállat vont. A pohár alján a lötty sötét színű volt és rothadt banán szagát árasztotta. – Mi ez? – Sör. Egy kortyot csak. Tessék. Befogtam az orrom. Felnevetett, de nem bántam. Keserű banán- és penészíze volt, és egy korty elég is volt belőle. Köhögtem, és visszaadtam a poharat. – Látod? – A mosolya ragadós volt. – Olyan szörnyű volt? – Rémes. – Belebokszoltam a karjába. – Mit mondtam? Nem kell sípolnod. Teljesen biztonságban vagy velem. –
Felnevetett és kicsit megingott. Káromkodva megragadta a pultot. – Jól vagy? – léptem mellé. Elhúzódott tőlem, és párszor pislogott. – Igen, jól, csak… el kell hoznom valamit Jamestől, rendben? Senki után ne menj fel az emeletre, és ne igyál semmit, még vizet se. – Igenis, uram – szalutáltam, hogy megnevettessem. Ehelyett úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát, majd lassan elindult kifelé a konyhából és magamra hagyott. – Érdekes – szólalt meg mögöttem egy női hang pár perccel később. – Te vagy az új projektje? Megfordultam. – Projektje? A lány gyönyörű volt. Végtelenül hosszú combján szűk fehér ruha feszült, fekete haja laza hullámokban omlott a mellkasára. – Igen, a projektje. – Elvett egy pohár sört és beleivott. – Minden évben kiválaszt egy elsőst. – Tényleg? – Rettegés fogott el. – Mit mondhatnék? Könnyen megunja. Hidd el, karácsonyra már a nevedet sem fogja tudni, és továbblép a következő lányra. Kitalálom: kisvárosi vagy? Ártatlan? A Weshez hasonló, hatalommal rendelkező srácok imádják az ilyesmit, de otthonra nem kéne neki, ha érted, mire célzok. Annyit összeszed, amennyit tud, és azokkal bulizik, akik igazából magasról tesznek rá is meg az életére is. Úgyhogy élvezd ki, amíg még lehet. Én aztán kiélveztem. – Nagyot kortyolt a söréből és felnevetett. Ebben a pillanatban Weston lépett a helyiségbe. Amint meglátta a lányt, megesküdtem volna rá, hogy acsarkodni kezdett. – Mi. A. Franc? Te meg mit keresel itt, Lorelei? – Meghívtak – dorombolta a lány. – Örülnöd kellene, hogy láthatsz. Jó sajtót
jelent neked. Te meg én úgy dumálgatunk, mintha mi sem történt volna. Wes keze ökölbe szorult. – Pedig történt. – Ki mondja? – Lorelei hátravetette a fejét és felnevetett. – Épp megismerkedtem a kis barátnőddel. – Mi pedig épp indultunk. – Weston megragadta a karom, és közelebb húzott magához. – Ne feledd, mit mondtam, kis elsős. – Lorelei még egyszer végignézett rajtam és kitáncolt a szobából. Mély levegőt vettem és követtem Westont, aki kivezetett a házból. A két pasi, akit korábban megmutatott, pár méterrel lemaradt mögöttünk, ahogy ugyanazon az utcán sétáltunk visszafelé, amin idejöttünk. – Tudom, hogy nem ismersz. – Weston szavai olyan szárazak voltak, mintha minden örömöt kiszívtak volna a lényéből. – De annak a lánynak egy szavát se hidd el. Zűrös csaj. Fogalmazzunk így. Tizenöt kilométeres körzetben sem közelíthetne meg engem, nemhogy tizenöt méteren belül. – Ő is itt tanul? – Nem. – Keserűen felnevetett. – Egy éve végzett. A szüleink jóban voltak egymással. – Csak voltak? – Igen. – Leszegte a fejét, ahogy halkan káromkodott és az ajkába harapott. – Tavalyig, a történtekig. Még mindig azt hiszik, hogy megtettem. Az sem sokat segít, hogy Lorelei kezdő, feltörekvő színésznő. Egyetlenegyszer láttam sikeres alakítását: amikor megpróbált börtönbe juttatni olyasmiért, amit nem is követtem el. – Sajnálom. – Összeszorult a szívem. Weston felsóhajtott. – Ne sajnáld. Ami történt, megtörtént, nem?
– De igen – mormoltam. – Nem érzem valami jól magam. – Kicsit megingott. – Azt hiszem, elkaptam valamit, úgyhogy szépen visszakísérlek a szobádba, és jó éjszakát kívánok. – Az egészet kitervelted, ugye? – ugrattam. Felnevetett. Hűűű, hogy felragyog az arca, amikor boldog! Azt szerettem volna, hogy miattam nevessen fel, annak ellenére, hogy tudtam, nevetséges vagyok. Alig ismertem a srácot, és amit tudtam róla, azt súgta, hogy talán nem a legmegfelelőbb emberrel vagyok együtt. – Kiersten? – Igen? – A buli még mindig tombolt, mikor visszamentünk az épületbe és beszálltunk a liftbe. – Kösz. – Mégis mit? – Légzésem zihálónak tűnt, ahogy a szeme pár másodpercre az ajkamra fókuszált, majd a liftajtó felé pillantott. – Azt, hogy hittél nekem. A kezéért nyúltam. Mit művelek? Megszorítottam az ujjait. – Amíg nem adsz rá okot, hogy ne bízzak benned, addig hiszek neked. Ilyen az ember. – Vakon bízik vadidegenekben? – Másra figyelt. Szeme elfelhősödött és nagyon sápadtnak tűnt. – Nem. – Végigmentünk a folyosón a szobámig. – Barátokat szerez és hisz nekik, amikor igazat mondanak. – Kiersten… – mondta rekedten, és nekidőlt az ajtónak. – Nem akarok a barátod lenni. – Ó! – Utáltam magamat, hogy a gyomrom padlót fogott. Olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy utálja a karácsonyt és minden szerelmes regényt el akar tüntetni a Kindle-emről.
– Több akarok lenni – suttogta, és éreztem az ajkairól jövő forróságot, miközben beszélt. – Neked, azt hiszem, mindig is több akarok lenni. De… – Felsóhajtott és kinyújtotta a kezét. – Megelégszem a barátsággal, mármint ha áll még az ajánlatod. Remegő ujjakkal a keze után nyúltam és megráztam. Mosolyától egész világom felfénylett. Megkérdőjelezte egész korábbi létezésemet. Megint elfogott az a különös érzés, hogy fogy az idő, vagy talán megint elborít a sötétség. Próbáltam kiszabadítani a kezemet, de ő ott tartotta. Utálatos érzés, amikor elveszítem a kontrollt. Általában a gyógyszerek segítenek, de ott és akkor olyan volt, mintha a szeme arra kért volna, hogy ugorjak bele a feketeségbe vele. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok-e rá. – Nem lesz semmi baj – suttogta. Kiszabadított egy hajtincset a lófarokból és megszemlélte. – Miről beszélsz? – A legelső iskolai napodról. – Szomorú mosoly suhant át az arcán. – Mégis mi másról beszélnék? – Ó, hát tudod… az életről – tréfálkoztam. Szerettem volna, ha újra mosolyog. – Igen. – Mosolya eltűnt és nagyot nyelt. – Nos, szép álmokat, Kiersten. Gondolj majd rám. – És a nyolcas kockahasadra? – kérdeztem. Hátravetette a fejét és felnevetett. – Hű, na, erre szükségem volt! Köszi. „Barátom”. – Szívesen. – Nagy nehezen álltam csak meg, hogy ne érintsem meg a „barátomat”. – Szerintem te vagy életemben eddig a legjobb barátom. – Nem mozdult.
Ehelyett figyelt, szeme minden egyes részletet magába szívott, mintha attól félt volna, hogy eltűnök. – Ez jó dolog, nem? – Bárcsak tudnám! – Végigmutatott a folyosón. – Hívogat a szobám, ahogy a reggeli ötkor kezdődő edzés is. Jó éjt!
9. FEJEZET Áldás? Átok? Ki tudta? De fogyott az időm.
WESTON
A vécé fölé görnyedtem. Felnyögtem, kiadtam magamból az egész reggelimet, ebédemet és vacsorámat és a fehérje-shake-et, amit az imént ittam meg. Utáltam hányni. Olyankor újra kisgyereknek éreztem magam. Anya mindig ott volt mellettem, amikor beteg voltam. Most csak apám volt. És ő mindig másokat küldött maga helyett, hogy elvégezzék a piszkos munkát. Nem mintha nem szeretett volna, csak volt fontosabb dolga is, mint az, hogy a fia rókázik. Örültem, hogy egész éjjel rosszul voltam. Azt jelentette, hogy még edzés előtt kiürül a szervezetemből ez a cucc. Még a legrosszabb napomon is jobb voltam, mint a srácok fele. Nem kellett volna annyira erőlködnöm, főleg az újabb adag gyógyszer után, de segíteni akartam Kierstennek. Az ártatlansága úgy hívogatott, akár a sötétség. A francba, szinte láttam a feje körül ott lebegő fekete felhőt. Én is átéltem, sőt, többet is. Néha a mosolya hamis volt, máskor pedig annyira aggasztotta az, hogy mit gondolnak mások, hogy legszívesebben megráztam volna. Talán kívülről nem így tűnt, de a szeme, az, ahogy mindenre úgy fókuszált, mintha azzal, hogy túlságosan sokáig bámul valamire, valahogy felhívná magára a figyelmet… Furcsa volt azt látni, hogy egy olyan lány, aki fizikailag azt sugározta magából, hogy nézz rám, így begubózik. Barátok? Na, nem. Talán én voltam a létező legrosszabb gondolat számára, a legrosszabb barát az egész világegyetemben. A végén úgyis összetöröm majd a
szívét. Tudtam, hogy ezzel az erővel akár a lehető legkevésbé fájdalmas is lehetne. Mivel láthatóan nulla volt az önkontrollom, a legjobb barát leszek, aki valaha is volt. De romantikusan nem tudom elkötelezni magam. Azt nem tenném meg vele. Végül is ott áll előtte még négy boldog iskolaév, miközben nekem alig pár hónap múlva végem. Felvettem a mezemet, és felkaptam a kulcsomat. Utáltam gyalog menni edzésre. Reggelenként mindig párás volt a levegő: az egyetem épületei a Csendes-óceán partján álltak, vagyis ilyen korán mindig hideg volt. Nagy sóhajjal megálltam Kiersten szobája előtt, és becsúsztattam egy levelet az ajtó alatt. – És így kezdődik a barátság – suttogtam. Talán tudok segíteni neki abban, hogy kimásszon abból az átkozott gubóból. Talán elég lenne ahhoz, hogy elmosolyodjak, amikor örökre távozom.
10. FEJEZET Talán a sötétség nem zárult körém, ahogy először feltételeztem. Talán úgy hívtam magamhoz, hogy nem is tudtam róla?
KIERSTEN
Az ébresztőóra hangja kiugrasztott az ágyból. Rögtön az jutott eszembe, hogy tegnap éjjel nem is voltak olyan borzalmasak a rémálmaim. Mi több: nem ébredtem fel sikoltozva. Szerettem volna felugrani a levegőbe és megköszönni Istennek. A gyógyszertől hónapok óta voltak rémálmaim, de megérte, ha a segítségével kibírtam a másnapot. Lecsaptam az ébresztőt, és az ajtóhoz vonszoltam magam. Hálás voltam, hogy Lisával közös lakrészt kaptam. Két másik lánnyal osztoztunk a konyhán és a nappalin, akik orvosi egyetemre jártak. Így aztán olyan volt, mintha egyedül laknánk. Nem néztek tévét, szinte alig ettek, és amikor megkérdeztem tőlük, fent vannak-e a Facebookon, csak rosszalló pillantásokat kaptam válaszul. Ásítottam és nekiálltam kávét főzni, amikor is Lisa tántorgott ki a szobájából, káromkodva. – Még korán van! – Hét óra van. – Éppen ez az. – Végigfuttatta kezét szőke haján és leült az asztalhoz. – Merre jártál éjjel? Hazajöttem és te már aludtál. – Hát én ööö… – Lefoglaltam magam azzal, hogy a kávészemeket
beleöntöttem a gépbe. – Westonnal voltam. Elvitt egy másik buliba és… – Hééé! – hördült fel Lisa. – Egy másik buliba? Hová? – A Kappába – mondtam. – NE mááár! – sikkantotta Lisa. – Ott vannak a legjobb bulik! Oda csak felsősöket hívnak meg! Láttál valami dögös pasit? Jó fejek voltak? Drogoztak? Úgy tudom, ott drogoznak is. Szent isten, és vissza fogsz menni? Vissza kéne menned egyáltalán? Szükségünk van Gabe-re! – Befejezted? Lisa nagy levegőt vett és kétszer fújtatott, mielőtt bólintott. – Igen, azt hiszem. – Jól van. – A kávégép darálni kezdett. – Minden normálisnak tűnt. Csak pár iszonyatosan szép ember evett és ivott… – Kihagytam a Loreleiről szóló részt. – És? – Lisa közelebb húzódott az asztalhoz. – És aztán? Megcsókolt? A szerelemgyerekével vagy várandós? Feleségül akar venni, és én lakhatok a garázsotok felett? – Nem. – Felnevettem. – Minden kérdésedre nem a válaszom. Csak barát akar lenni. – Csak barát? – Lisa a szájához kapta a kezét. – Még hogy az egyetem legdögösebb pasijával csak baráti kapcsolatban legyél? Miért kezdek el ettől iszonyatosan viszketni? – Mert szeretnél bejutni a nadrágjába. Lisa felhorkantott. – Szivi, benne lennék a nadrágjában. Ennyire kétségbeesett vagyok. De miért csak barát akar lenni? Miért nem több? – Nem szokott elsősökkel járni – vontam meg a vállam. – Jaaa… – bólintott Lisa. – De ő pasi, te meg irtó csinos vagy. Ez egyvalamit jelent.
– Hogy te laksz a garázsa fölött? – Jó lenne. – Lisa lebiggyesztette a száját és az ajtó felé pillantott. – Az meg mi? – Az ajtó? – Komolyan, ivott ez a csaj tegnap éjjel? – Köszönöm – forgatta a szemét Lisa. – Nem az. – Az ajtóra mutatott. – Az. Egy darab papír hevert a földön. Az én nevem volt ráírva. Szent egek! Az én nevem, az ő gyönyörű kézírásával! – Nyugi, biztos nincs benne antrax. – Lisa lehajolt és felemelte. – Olvasd el! – Az orrom alá dugta. – Na, gyerünk! Kíváncsi vagyok! A kávéfőző pityegett. Töltöttem egy-egy csészével, és elvettem tőle a levelet. Amint leültem, szétnyitottam és olvasni kezdtem. Az emberek már nem írnak egymásnak leveleket… milyen kár, nem gondolod? Első nap. A küldetésed, ha hajlandó vagy elfogadni: szerezz két új barátot, mármint a lakótársadon és az unokatesóján kívül. Én sem számítok. Mosolyogj szélesen, és legalább egyszer jelentkezz az órán. Ebédnél találkozunk. Barátod – Wes. A mosolyom akkor sem lehetett volna szélesebb, ha direkt koncentráltam volna rá. Újra és újra átolvastam a levelet, és a szívem egyre hevesebben vert a mellkasomban. Két év után ez volt az első reggel, hogy nem a múltamon gondolkoztam. Mi több: egyszer sem gondoltam a szüleim balesetére. Túl boldog és izgatott voltam, hogy bármi másra gondoljak, mint arra, hogy egy srác írt nekem egy levelet. – Na? – kérdezte Lisa. – Mit ír? – Férjhez megyek! – MI? – visította Lisa.
– Csak viccelek – mondtam nevetve, és felé nyújtottam a levelet. – Tessék. Wes írta. – Ó, szóval most már Wes! – Felszaladt a szemöldöke. – Ööö… – Félrenéztem. – Mármint Weston. – Értem – mormolta és olvasni kezdett. A mosolya egyre szélesebb lett, ahogy az enyém is. Mire elolvasta, felnézett, és az izgatottság könnyei csillogtak a szemében. – Szerelmes levelet írt neked! – Inkább amolyan instrukciós irományt – hűtöttem le. – Láthatóan megpróbál kizökkenteni a mostani helyzetemből. Kicsalogatni a csigaházamból. – Hát, tényleg olyan vagy, mint egy remete. És a város, ahol felnőttél… – Elhallgatott. – Hogy is hívják azt a sziklát, ami alatt eddig éltél? Ahol csak egy bolt van? Felsóhajtottam. – Bickelton. – Ja, igen. Az. – Megrázta a fejét. – Bújj ki a csigaházból, és élj! Úgy vélem, hogy Weston Michels is így gondolja… – De… – Nem akartam bénának tűnni, de a bizonytalanság győzött, hangom remegni kezdett. – Miért pont én? – Miért nem te? – Az asztalra dobta a levelet. – Gyönyörű vagy, és felkeltetted az érdeklődését. Kell, hogy legyen rá más magyarázat? – Mindig van magyarázat – magyaráztam. – Az olyan pasik, mint ő, nem szoktak csak úgy felfigyelni a magamfajta lányokra. – A magadfajta lányok miatt léteznek az olyan pasik, mint ő. – Lisa melegen elmosolyodott. – Nem úgy látod magad, ahogy mások téged. Talán ő többet lát, mint te, amikor belenézel a tükörbe. Bármi is a magyarázat, ne hajtsd el magadtól. Próbálkozik, és ha én lennék a te helyedben, ma este hálát adnék érte a Jóistennek. Elmosolyodtam.
– Talán meg is teszem. – Remek! – Gyorsan felállt és kinyújtózott. Valami megcsillant a pólója alatt – csak nem köldök-piercing? – Most pedig indulás az első órára! – Ellejtett egy táncot és beszaladt a szobájába, így magamra maradtam a kávémmal és a levelemmel.
11. FEJEZET A gyógyszer szívás. Ha neked megy egy százhúsz kilós támadó ember? Na, az sokkal nagyobb szívás.
WESTON
– Michels! – üvöltötte Jackson edző. – Hol jár az eszed ma reggel? Összpontosíts már! Igen. Összpontosítsak. Ne gondoljak a vörös hajra, a ragyogó mosolyra és arra, hogy milyen lenne az a mosoly, ha egyenesen felém irányulna, és ha az a vörös haj ráomlana a kezemre és… – Michels! – A labda épp időben pattant felém, hogy megfogjam és befejezzem a játékot. Muszáj koncentrálnom, hogy Kiersten ne vonja el ennyire a figyelmemet. Mi a fene ütött belém? Mire véget ért az edzés, egy életre elegendő horzsolást szedtem össze, ami nem annak a jele, hogy te vagy a legjobb irányító. – Hol jártál ma? – kérdezte Brad, ahogy ledobálta a ruháit és beugrott a zuhany alá. – Nem itt – mormoltam és én is beléptem a zuhany alá. – Értem. – Felhorkant. – Jobb lenne, ha itt lennél, ha szeretnénk idén megnyerni a kupát. Utáltam a jövőről beszélni. Mi értelme van? Nyersen felé biccentettem. – Aha, igazad van. Amint végeztem a zuhanyozással, bementem az egyik egyetemi kávézóba és
vettem egy fehérjeturmixot. Még két óra, és viszontlátom Kierstent. Mostanra már biztos elolvasta a levelemet, így vagy dühös, vagy mosolyog. Reméltem, inkább mosolyog. Mi több, reméltem, hogy amikor felébred és elolvassa a levelet, örökre elfelejti, hogyan kell összehúzni a szemöldökét. ***
– Ebéd. – Egy adag ételt toltam Kiersten felé, és egy pillanatig figyeltem, ahogy undorral megszemléli. – Enned kell. – Nem vagyok éhes. – Félretolta a tálcát, és összefonta a karját. – Rossz volt az első néhány óra? Rám meredt. Felemeltem a kezem. – Akarsz beszélni róla? – Nem tudok. – Elpirult és körülnézett az étkezdében. Szinte mindenki úgy bámult ránk, mintha az imént jelentettük volna be, hogy örökbe fogadjuk Brad Pitt húsz gyereke közül az egyiket. – Majd én elintézem. – Felsóhajtottam, és írtam egy gyors SMS-t Jamesnek. Utálta, hogy fedeznie kell engem, de az emberek így legalább nem bámultak tátott szájjal. Néztem, ahogy James végigmasírozik az étkezdén. A mobiljára nézett, savanyú képet vágott, majd újságját az asztalra hajította. Egy másodperc múlva már felénk tartott, majd két-három lépés megtétele után összeesett. Mindenki felkiáltott. – Na jó, végre nem bámulnak ránk. – Bólintottam Kiersten felé. – Mi történt az órán? – Jól van? – mutatott Kiersten Jamesre. – Lement a cukra. – Egy rövid pillanatra félrenéztem és megköszörültem a torkom. – Szóval, mi volt az órán? – Nem kéne orvost hívni vagy ilyesmit? – Elővette a mobilját. Megragadtam a csuklóját és megráztam a fejem.
– Tíz perc és jobban lesz, vagy annyi idő kell neki, amennyi idő alatt elmeséled a sztoridat. – J-jó. – Folyamatosan Jamest bámulta, de legalább beszélt. – Felemeltem a kezem az órán, de a prof leteremtett azért, mert kijavítottam. Összerezzentem. – És két új barátra is szert tettem. Elmosolyodtam. Kiersten viszont nem. – Mondjuk, hogy kicsit barátságosabbak, mint te vagy. Esküszöm, szinte láttam, hogy puszta kézzel fojtom meg őket! – Kik voltak azok? Hozzád értek? Bántottak? Megölöm őket, komolyan! Én… – Felálltam, és kapkodva körülnéztem az étkezdében, hogy látok-e szerelmesen bámuló idióta elsősöket. – Ülj le! – Lehúzott maga mellé, és megrázta a fejét. – Azt mondtam nekik, hogy van barátom, ügy lezárva. – Mármint van két lánybarátod. – A vér dübörgött a fülemben. – Nem fiúbarátod. – Na és? – Kezét tehetetlen dühében a levegőbe emelte. – Ők voltak az a két ember, akik közeledtek felém. – Ebben biztos vagyok – mormoltam. – Wes? Wesnek nevezett. Most már boldogan halok meg. A legtöbb ember Wesnek szólít. Neki nem mondtam, hogy szólíthat így. Természetesnek tűnt. Így írtam alá a cetlimet. Kezdtem ellágyulni. A mosolyom egyre szélesebb lett, ahogy a szeme összeszűkült.
– Mi az? – kérdezte. – Semmi. – Megragadtam a kezét és megcsókoltam. – Csak örülök. – Annak, hogy nem sikerült teljesítenem a kis listádat? – Szó sincs arról, hogy „nem sikerült”. – Megráztam a fejem. – Megpróbáltad, és ez a lényeg. Ki kell lépned az alól a sötét felhő alól. Orrcimpái kitágultak, ahogy felkapta a táskáját és felállt. – Mennem kell. – Ülj le. – Nem. – Ül. – Lenyomtam a helyére, és lágyan a kezembe vettem az övét. Éreztem a csuklóján a pulzusát: dühösen, szabálytalanul vert a szíve. – Nem kérek elnézést. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Az öcsémre emlékeztetsz. – Tessék? – Kóma. Meghalt – magyaráztam. – Túllőtte magát. – Egek, köszi – mondta összeszorított fogakkal. Eltaszítottam magamtól az öcsém sorsa miatti sötét gondolatokat. Nagy nehezen sikerült. – Depressziós, tehetséges, szuper, a legjobb ember a világon… ilyen volt. És te… – te rá emlékeztetsz. Nem tudom, miért, de egyszerűen rá emlékeztetsz. Szóval igen, egy kicsit próbállak kizökkenteni, de szerintem te jól bírod. Mondd, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy kibírd. – Nem ismersz engem. – Kemény volt a hangja. Olyan él volt benne, amit lányoktól nemigen szoktam hallani. – De igen. – Te. Nem. Ismersz. Elengedtem a kezét.
– Jobban ismerlek, mint gondolnád. Nézd, nem szoktam masnival díszítve átnyújtani a véleményemet, nem is vagyok az a típus. Az, aki heteket vár, hogy végre áttörje az összes védelmi vonaladat. Én más vagyok. Talán túl intenzív. De vonzódom hozzád – és őszintén szólva, neked szükséged van rám. – Nincs szükségem senkire – suttogta. Úgy hangzott, mintha ő maga is alig hitte volna el, nemhogy képes lenne meggyőzni róla bárki mást. – De van – mondtam. – És addig várok, amíg bele nem mondod a képembe, hogy ha ez kell ahhoz, hogy rájöjj. Ezzel felálltam a helyemről és otthagytam. Írom tovább a leveleket. Tovább próbálkozom azzal, hogy kizökkentsem. Talán ha megmenthetném – zihálva fújtam ki a levegőt… talán ha Kierstent megmentem, akkor az öcsémet is megmentem. Akkor nem tudtam megmenteni, de most sikerülhet.
12. FEJEZET Az ember törődjön a saját dolgával, nem? Mármint miért vagyok én az ő problémája?
KIERSTEN
– Mit képzel ez magáról, ki a fene ő? – harsogtam a telefonba. Jo bácsi mélyet sóhajtott a vonal túloldalán. – Kedves fiatalembernek tűnik, ráadásul igaza is van. Szerettem volna a falhoz csapni valamit. Elővettem még egy gyógyszert és elropogtattam a fogaim között. Keserű volt, de nem érdekelt. Muszáj volt jobban éreznem magam. Elméletben persze tudtam, hogy az antidepresszánst nem lenne szabad így szedni, de a placebohatás is elég volt – egyelőre. – Kiersten, csak jó barátként viselkedik. Te mindig nagyon is indulatos voltál. – Egy napja ismerem! És mi van? Segíteni akar nekem? Megmenteni? Csak ront az egészen! – Hogyhogy? – kérdezte Jo bácsi nyugodt hangon. – Nekem úgy tűnik, hogy lehúzza azt a tapaszt, amit az érzéseidre ragasztottál. Nem vagyok szakértő, de nem lehet sokáig azon a szinten működni, amelyiken te tetted. Azért engedtem meg, hogy egy olyan egyetemre járj, ami négyórányi kocsiútra van, hogy legyen szabadságod. Jusson eszedbe az egyezségünk. – Igen, igen. – Leültem az ágyra és felnyögtem. – „Szedd össze magad, vagy elhúzol és csókolom.” Nevetése megnyugtatott. – Pontosan. Nem egészséges módon próbáltál megbirkózni a gyászoddal.
Már nem lenne szabad antidepresszánsokat szedned, nem lenne szabad olyan merevnek lenned. Az istenért, Kiersten, tizennyolc éves vagy! – Egy őskövület. – Gyerek vagy. – Szinte láttam, ahogy járkál a konyhában. – Élj! Menj el, igyál meg egy sört – de csak egyet. Verd át a halált úgy, ahogy ők nem tették. Rohanj át a szobádon. Csinálj valamit. Bármi jobb, mint a nyüves falat bámulni, ahogy azt az utóbbi két évben tetted! – Mi az, dr. Phil műsorát nézed? – kérdeztem. – Talán. – Felnevetett. – A lényeg az, hogy élned kell. Először adott engedélyt valaki arra, hogy pontosan ezt tegyem. Mindig is azt éreztem, hogy azért kell szenvednem, mert ők szenvedtek. Milyen ostobaság, nem igaz? De az ember ostoba lény. Kínozzuk magunkat, hogy jobban érezzük magunkat – én is ezt csináltam. Kínoztam magam, mert igazságtalanság volt az egész. – Hagyd abba – morgott Jo bácsi. – Tessék? – Hagyd abba a gondolkodást. – Én nem… – De igen. – Felsóhajtott és lehalkította a hangját. – Szívem, a szüleid azt akarták volna, hogy mindenfélét csinálj, hogy őrült dolgokat kövess el. Ők kockáztattak. Te kínzod magad, és az, hogy óvatos vagy, még nem véd meg a rossz dolgoktól. És el is érkeztünk a probléma gyökeréig. Rettegtem. Úgy éreztem, muszáj mindent uralnom. Ha uralom azt, amit eszem, amit viselek, ahogy viselkedem, akivel beszélek, akkor megkímélem magam ugyanattól a sorstól. – Szerettek téged – mondta nyomatékosan.
A szavak megakadtak a torkomban. – Azt akarnák, hogy élj. Lenyeltem a torkomban gombócként összegyűlt érzéseket. – De mi van, ha nem élek? Ha meghalok? – Éreztem, ahogy a sötétség kezd elborítani. Ültem az ágyamon, és a fejem a térdem közé szorítottam. Az orvos mindig azt mondta, hogy az idegesség a depresszió egyik formája. Soha nem hittem neki, de az utóbbi két évben az egyetlen barátom az idegesség és a depresszió volt. Talán ezért próbál Wes kizökkenteni. – Élj – mondta reszelős hangján Jo bácsi. – Csinálj valami zűrt. Tartóztassanak le. A francba is, kapjanak el, hogy drogozol! Nevettem a túlzásán. – Csak szeretném tudni, hogy jól vagy-e. – Jól vagyok, Jo bácsi, hidd el. Tudod, hogy te vagy a legrémesebb szülő, ugye? Felsóhajtott, majd felnevetett. – Vagy a legjobb. Attól függ, honnan nézed. – Az előbb azt mondtad, hogy drogozzak. Hallgatott, majd így szólt: – Ne mondd meg a nagyanyádnak. – Vettem. – Jól van, kölyök. – Majdnem lejárt az időnk, de soha nem beszélt sokáig. Nem igazán volt beszédes típus, ezért a mai este döbbenetes volt. – Menj és csinálj valami ostobaságot! – Kösz, hogy beszéltünk, Jo bácsi! – Ezért vagyok. Letettem és az ajtómra bámultam. Csináljak valami ostobaságot? Rendben van. Valami őrültséget fogok elkövetni. Mielőtt meggondolhattam volna magam,
kiviharzottam a szobámból, és végigrohantam a következő pár lépcsőfokot Wes szobájáig. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, ahogy bekopogtam egyszer, kétszer, majd háromszor. – Pillanat – szólt ki Wes. Az ajtó kivágódott. Mosolya valószínűtlenül széles volt. – Végére jutottam a listámnak. – Tudom, már mondtad. – Én is összeírtam egyet. – Dacosan felszegtem az állam. – Komolyan? – Összefonta a karját és felnevetett: nagy, izmos testét az ajtókeretnek döntötte. – És mi van a te listádon? – Nem mondhatom meg. Összeszaladt a szemöldöke. – Meg kell mutatnom. – Jól van – mondta lassan. – Kicsit lehunyta a szemét és újabb szexi mosoly terült szét az arcán. – Akkor mutasd meg. A francba. Izzadtam. Nem tudok kibújni a bőrömből. Joe bácsi őrültséget kért? Megadom neki. Lábujjhegyre álltam és ajkam végighúztam Wes száján. Olyan ideges voltam, hogy az ajkam szó szerint remegett, amikor hozzáért az övéhez: amint összeértek, megpróbáltam visszahúzódni. De Wes megragadta az állam, ujjai közé fogta, és közelebb húzott magához. – Nekem is van egy listám. – Tényleg? – Nehéz volt lélegezni úgy, hogy ennyire közel volt. – Igen. – Ajka ismét az enyémet érintette, és éreztem, hogy a nyelve nekinyomul ajkamnak, mintha át akarna törni a védővonalamon, de tudtam: abban a pillanatban, hogy megnyílok előtte, nem leszek képes tovább eltaszítani őt, és ettől iszonyatosan megijedtem.
– Nyisd ki. – Gyengéden beleharapott a szám sarkába. – Nem okozok fájdalmat. De máris fájdalmat okozott: minden, a jelenlétében eltöltött pillanat olyan volt, mintha leöntenének egy vödör vízzel. Nem tudtam, mit higgyek, vagy hogy bízhatok-e benne. Lehet bízni valakiben, aki ilyen gyönyörű? Ilyen tehetséges? Ilyen tökéletes? Keze az államról a vállamra vándorolt, aztán végigfutott a karomon, így egész testemben megborzongtam. Wes nyelve lágyan belebújt a számba. Levegő után kapkodtam. Ezzel minden eldőlt. Szája lecsapott az enyémre, nyelve kóstolgatott és masszírozott. Én nyüszítettem, ő mély torokhangon nyögött, és a keze a nyakam körül babrált. A következő pillanatban a szobájában találtam magam, az ajtó becsapódott mögöttünk, és keze a csípőmön pihent. Felé nyomtam magam; bár nem tudtam, mit akarok, de úgy éreztem, közelebb kell lennem hozzá. Wes elhúzódott, lihegetett a megerőltetéstől. Nagyot nyelt, megfordult és azt mormolta: – Sajnálom. Sajnálja? Sajnálja, hogy megcsókolt? Az ajtó felé nyúltam, de abban a pillanatban, hogy kinyitottam, ő bevágta. Háttal álltam neki, lélegzete forrón érte a nyakamat. Hamarosan az ajkai követték. Lehunytam a szemem. Olyan jó volt, ahogy megérintett. Annyira így kellett lennie, hogy legszívesebben felsikoltottam volna. Még soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak egy másik ember előtt. Még soha nem éreztem ekkora adrenalinlöketet, mint amikor a nyelve hozzáért az enyémhez, vagy amikor ujjai a csípőcsontomat járták körbe. – Maradj – suttogta rekedten. – Maradj itt velem. – A szobádban? – Nem. A tetőn. – Felnevetett. – Igen, a szobámban. És ha megígérem, hogy
hozzád sem érek? – Nem ezt szokták mondani a pasik azelőtt, mielőtt elcsábítják a lányokat? Legalábbis a filmekben. – Ez nem egy film. – Ujja megkocogtatta a kulcscsontomat, és aztán lassan végighaladt a pólóm elején és megállt a szívemnél. – Csak érezni akarom a szívverésedet. Ennyi. Romantikus akart lenni vagy komolyan beszélt? Kezét le nem vette a mellkasomról, és éreztem, ahogy a teste az enyémnek nyomódik, ahogy visszahúz, maga felé. – Kérlek… – Kirúgnak a suliból, ha… – Nem rúgnak ki – sürgetett. – Én vagyok az ET-d. Összevesztél a lakótársaddal. Csak a becsületedet védem, satöbbi. – De a lakótársam baromi jó fej, és sárba akarod taposni a becsületemet. Különben is, egy aranyifjú vagy. – Aranyifjú? – Elvette a kezét. – Meglehet, de nem veled. – Igen, mert én annyira más vagyok, mi? Hányszor mondtad ezt csajoknak az utóbbi húsz évben? – Nyolcéves koromban kezdődött… – kezdte. Felnevettem. Nem bírtam ki. – Komolyan. – Odafordult hozzám, így szembe találtam magam vele. – Nem hazudok. Kellesz nekem. Annyira, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy ha a mennybe jutok, akkor szentté avatnak. A szemem összeszűkült. – A dolgok valahogy… – Káromkodott és végigfuttatta ujjait sötétszőke haján. – A dolgok jobbak, ha itt vagy mellettem. Teljesebbek. Érthető ebből bármi is? – Azt hiszem. – Még nem tudtam bevallani magamnak, hogy gyorsan
zuhanok bele a szerelem nevű sötét verembe. Mégis hány napja ismerem? Kettő? – Egyébként meg… – Felsóhajtott. – Te jöttél be az én szobámba, nem? – A nagybátyám azt mondta, csináljak valami őrültséget. Feltartotta a kezét. – Ha bármikor érzed a késztetést, én itt vagyok. Mi több, minden ötödik percben emlékeztetni foglak erre a beszélgetésre, ha nem bánod. – Kösz. – Nagyot nyeltem, és zsebre dugtam a kezemet. – Aludnunk kéne. – Mi? Nem festjük ki egymás körmét és nem teszünk fel arcpakolást? Hátravetette a fejét és nevetett. – Lehet, hogy akkor kevésbé összpontosítanék arra, hogy a falnak lökjelek és ártatlanságod minden négyzetcentiméterét el ne vegyem. Szóval igen, ki kéne fessem a körmödet, és utána elképzelnem, hogy nem duzzadt ajkakkal és kócos, vörös hajjal állsz előttem. Egek, de imádom a hajadat! – Odanyúlt egy tincsért és felsóhajtott. – Talán ez rossz ötlet. – Hátrálni kezdtem. Wes megragadta a kezemet. – Jól van. A rossz ötletektől mindig elevenebbnek érzem magam. – És muszáj még elevenebbnek érezni magad, mint most? Elkomolyodott. Lepillantott a földre és azt suttogta: – Fogalmad sincs róla, mennyire.
13. FEJEZET Bárcsak tudná… de biztosan meggyilkolna álmomban. Inkább halnék az ő keze által, mintsem… áh, felejtsétek el!
WESTON
– Na, csináljuk vagy sem? – váltottam témát. Az ajtóra pillantott, majd vissza rám, majd megint az ajtóra. Meghoztam helyette a döntést, bezártam az ajtót. Elővettem egy bokszeralsót és egy pólót, hogy abban aludjon. – Nincsenek fürdőköpenyek ebben a remek épületben, de tiszta ruhát tudok adni, amiben alhatsz. Most pedig vetkőzz! – Te-tessék? – Csak vicceltem. – Felnevettem, bár be kellett ismernem, némileg reménykedtem. – Ott van a fürdőszoba. Menj, öltözz át, én is átvedlek, mire visszajössz. – Rendben. – Remegett a keze. Emlékeztettem magamat, hogy küldjek Jo bácsinak egy karácsonyi sonkát a jó tanácsért. Másrészt örültem, hogy elvezette hozzám Kierstent, de ha másik pasit keres meg, akkor tutira börtönbe kerültem volna. Akkor talán nem sonkát kéne küldeni… Üdvözlőlapot? Igen, egy üdvözlőlap jó lenne.
Gyorsan levettem a pólómat, felvettem egy edzéseken használt rövidnadrágot
és lefeküdtem az ágyra. Apám SMS-ben azt írta, hogy legyek kedves Jameshez és Davidhez. Azt is akarta tudni, hogy hogyan hatnak az új gyógyszerek. Annyira elegem volt belőlük, hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna valamennyit. Reméltem, hogy Kiersten nem az a kíváncsi fajta, mivel a mosdó alatt ott sorakoztak a gyógyszereim – nem mintha tudta volna, mik azok vagy hogyan hatnak. Még ha meg is nézte volna őket a neten, rádöbbent volna, hogy a gyógyszerek fele még kísérleti stádiumban van. – Kész vagyok – szólt ki halkan a fürdőszobából. Az ajtó kinyílt, bejött és lekapcsolta a lámpát. Szinte úszott a ruhámban, olyan bő volt neki. Nem tehettem róla, de elmosolyodtam. Olyan iszonyúan szexi volt a rövidnadrágomban, hogy legszívesebben nekirontottam volna és lerángattam volna róla. Önuralom. Megköszörültem a torkomat és megsimogattam az ágyat. – Nem harapok. – De nyalakodni szoktál. – Mindig. – Nehezemre esett, hogy a kezemet magam mellett tartsam. Szinte viszkettek az ujjaim, hogy érte nyúljak és magam felé húzzam. – Most viszont nem foglak megnyalni, Báránykám. – Mondja a farkas – énekelte, majd lassan odajött az ágyhoz és leült mellém. – Én nem szoktam ilyeneket csinálni. Mi több, csak azért csinálom, hogy bebizonyítsak valamit magamnak és a nagybátyámnak. – És mi lenne az? – Hogy tudok élni – mondta halkan. – Hogy nem haltam meg velük. – Velük? – Magamhoz húztam. – Nem nagyon szoktam beszélni róla. Hacsak nem vagy orvos, aki óránként kétszáz dolcsit kér azért, hogy lefirkantson pár dolgot egy jegyzetfüzetbe, és gyógyszert írjon fel nekem. – Az egész teste megfeszült. – Nem mintha
gyógyszerezném magam. Csak… – Kiersten? – Igen? – Olyan volt a hangja, mint aki mindjárt elsírja magát. – Nem baj, ha az ember segítséget kér. Pár perc csend után, amikor már a kezem alatt éreztem, hogy lassabban ver a szíve, bátortalanul bólintott. – Kösz. – Szívesen. Most pedig vaduljunk meg és aludjunk. – Mint az öregek. – Felnevetett. – Igen, pontosan, mint az öregek. – Mert ha még egyszer hozzám bújik, elveszítem az eszem. – Jó éjt, Báránykám. – Jó éjt, Csúnya Nagy Farkas. – Ásított és szembefordult velem. – Előre szólok, hogy rémálmaim szoktak lenni. – Semmi baj. Én meg horkolok. – Hazudsz? – Igen. Felsóhajtott, és az ajkába harapott. Mennyire szerettem volna én lenni a fogai helyén! – Egyszer éjjel bepisiltem. Elkerekedett a szeme. – Négyéves voltam. – Milyen nagy élmény lehetett! – Az volt – bólintottam. – A játék mackóm nem élte túl. – Tragikus. Megráztam a fejem. – Mindig is eltűnődtem: máshogy kellett volna csinálnom valamit, hogy megmentsem a macimat?
Nevetésétől a szívem kihagyott egy ütemet – mi több, jó nagyot bucskázott, mielőtt ismét normális ütemben vert volna. – Kösz. – Mit köszönsz? – Elsimítottam egy tincset porcelánfehér arcából. – Hogy jobban érzem magam. – Én vagyok az ET-d… – Ez valószínűleg nincs benne a munkaköri leírásodban. – Felnevetett. – És tudom, hogy a felvételi tájékoztatóban sem volt benne. Vállat vontam. – Most már benne van. Az új munkaköri leírásom az, hogy megnevettesselek és elűzzem a rossz álmokat. – Bárcsak így lenne! – Aludj. – Megcsókoltam a homlokát. – És ha máskor is csinálsz ilyen őrültséget, ugye, nem hagysz majd ki belőle? – Dehogyis. Miért? – Szemhéja lecsukódott. – Ó, tudod, azért, mert bárkit megölök, aki csak hozzád ér. Nem tudom, csak nem szeretek belegondolni, hogy a tettestársad nélkül csinálj valami őrültséget. – Rendi. – Jó éjt. – Jó éjt – suttogta.
14. FEJEZET Talán nem álmodtam, mert életemben végre először átéltem az álmot.
KIERSTEN
– Jó reggelt, napfény! – szólalt meg egy reszelős férfihang a fülemben. Felriadtam és majdnem összeütöttük a homlokunkat. Nem sokon múlott. Wes hátrahőkölt és felnevetett, kezét a tarkójára tette és felbámult a plafonra. – Nem volt rémálmod. – Nem volt rémálmom. – Wes egyszerűen nem fogja fel, milyen elképesztően új élmény átaludni egy éjszakát úgy, hogy nem a saját sikoltásomra ébredek. Talán nem a gyógyszerek mellékhatása volt. Talán csak én voltam az oka. Talán defektes vagyok. – Mész órára? – Ismét ásított. Az ágy melletti vekkerre pillantottam. – Két óra múlva kezdődik. Mennem kéne. – Két órába telik, mire elkészülsz? Én úgy gondoltam, te a húsz perc alatt elkészülő lányok kategóriájába tartozol. Rácsaptam kemény hasára. – Ha tudni akarod, harminc perc alatt készülök el, de még azelőtt szeretnék hazaérni, hogy Lisa mentőcsapatot küldene a keresésemre. Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Megmondod neki, hol voltál? – Talán. – Én titokban tartom – mondta Wes. – A barátoknak vannak titkaik, nem?
– De igen. – Felálltam a matracról. Két éve nem aludtam ilyen jót. A lényem egy része szívesen visszabújt volna még az ágyba, Wes karjának melegébe. Ehelyett bemasíroztam a fürdőszobába, átöltöztem a tegnapi ruhámba és felkaptam a kulcsom és a mobilom. – Ma ugyanakkor? – Rám kacsintott, és máris egy szexi pasas hevert ott az ágyon. Hogy a fenébe tudtam aludni mellette? Így, hogy a teste ilyen közel volt az enyémhez? Biztosan rettentően kimerült voltam. Vagy kimerült voltam, vagy nem a pasikhoz vonzódom. – Ööö, tanulnivalóm van. – A második napodon? – Felhúzta szemöldökét, majd elkomorodott. – Ó, értem, most jön a kerülés-sztori. Hadd tisztázzam veled mielőbb. Nem szexeltünk, úgyhogy nem fogsz szégyenszemre kioldalogni innen, nincs semmi gáz köztünk, és ha úgy fogsz kerülni, akár egy pestisest, akkor a nyomodban fogok járni. – Ez nem para. Vállat vont. Sikerült a szememet forgatni és elmosolyodni. Kinyitottam az ajtót és kislisszoltam. Elértem a lépcsőig úgy, hogy senki nem látott meg. Halkan lesiettem a szobámig, átvágtam a folyosón, azonban abban a pillanatban Gabe jelent meg a másik irányból. Arcán percről percre egyre szélesebb lett a mosoly. – Te kis rosszaság, egész éjjel nem voltál itthon? – Ööö… – Elkaptam a tekintetem, és a fülem mögé tűrtem a hajam. – Elaludtam a könyvtárban. Felsóhajtott. – Egyszer én is benyögtem ezt a kifogást. A könyvtárat hajnali háromkor bezárják, és őrkutyákkal szimatoltatják végig a termeket. – A francba.
– Ó, és káromkodik is! – Gabe átkarolt, és végigsétált velem a folyosón a szobámig. – Valaki talán elindult lefelé a lejtőn? Most gond nélkül sikerült forgatni a szememet. Gabe megállt, elengedte a karomat, és egyszer csak mindenütt ott volt az orra – a hajamban, a nyakamon, mindenütt. Annyira megdöbbentem, hogy esélyem sem volt reagálni. Gabe visszahúzódott. Öntelt vigyor terült el szép arcán. – Szex. Szexszagot érzek rajtad. Bűntudat öntött el. Próbáltam titkolni, de Gabe meglátta. Bólintott, majd ujjával megkocogtatta a számat. – Lefogadom, hogy Michels volt az. Az arcom lángra lobbant. – A szobájában? Elkezdtem a kulcsommal babrálni, majd sikertelenül próbáltam meg kinyitni az ajtót. Gabe megragadta a kezem, és nem eresztette el. – Csak figyelmeztetlek. – Szemében kihunyt a csipkelődős fény. – Talán nem az a fajta srác, akivel érdemes kezdeni legelső alkalommal… Most már nemcsak én pirultam el, hanem Gabe is. – Legelső alkalommal? – Kiegyenesedtem, és próbáltam lazának tűnni. – Legelső alkalommal. – Káromkodott, majd a kulcsot a zárba illesztette. – Michels gazdag. Sok csaj bukik rá. A fenébe, még a nagyanyám is bukik rá. Csak… csak légy óvatos. Az ilyen srácok nem szokták magukat elkötelezni. Egyéjszakás kalandok jellemzőek rájuk. – Érdekes – mondtam felhorkanva. – Lisa is épp ezt mondta veled kapcsolatban. – Hé! – Elfordította a kulcsot, és kinyitotta nekem az ajtót. – Én nem játszom el az ártatlant, érted? Megdugok csajokat, ők megköszönik, én pedig útjukra
engedem őket. Mindkét fél elégedett, ennyi. Totálisan őszinte vagyok velük abban, hogy mi és ki vagyok én… – És Michels nem az? – Michels titokzatoskodik. – Gabe káromkodott. – És tudom, hogy nem erőszakolta meg azt a lányt. Csak mondom: légy óvatos. Ennyi. – Óvatos? – Lisa álmos hangja hallatszott a szobája ajtaja felől, majd megjelent egy rövidnadrágban és egy pántos felsőben. – Kinek kell óvatosnak lennie? Könyörgő tekintetet vetettem Gabe-re. Gabe bűntudatosan felsóhajtott. – Nekem. Durván berúgtam az éjjel, és majdnem elcsábítottam a lakótársadat. Lisa felsikoltott. Gabe elmosolyodott. – Na, ettől legalább felébredtél. – Ne hozd már rám a szívbajt! – Rácsapott Gabe karjára. – Kiersten túlságosan tiszta a te vérednek! – Tudom, vagy nem tudom? – mormolta Gabe és rám kacsintott, miközben én némán köszönetet tátogtam felé. – Reggeli.
–
A homlokomhoz
nyomtam
a
kézfejem,
és
ujjaimat
végigfuttattam a hajamon. – Mi lenne, ha csinálnék nektek reggelit? – Rendi. – Lisa ásított és nyújtózkodott. – Addig gyorsan lezuhanyozom. Miután Lisa kiment, Gabe felém fordult, és félrehajtotta a fejét. – Szóval ezt most reggeli lakoma vagy engesztelő lakoma? – Zseniális. Rám vigyorgott és a levegőbe emelte a kezét. Kicsit úgy festett, mint Adam Levine fiatalabb kiadása, tetoválásaival, divatosan szakadt fehér pólójában és szűk farmerjében.
– Mi az? – szűkült össze a szeme. – Semmi. – Éreztem, ahogy elpirulok. Hivatalosan is „bige” lettem. – Jól nézel ki. – Jól? – ismételte. Bólintottam. – Jól? – A pultnak dőlt, és összefonta a karját. – Hm, még soha nem mondták, hogy jól nézek ki. Biztos, hogy Michels nem zavarta össze az agyadat az után az őrületes éjszaka után, amikor is… – … beszélgettünk és aludtunk – vágtam közbe. Gabe felhorkant. – Tényleg? Összesen ennyi történt? Hm, nem is tudtam, hogy Michels meleg. – Nem az. – Elvigyorodtam, de szinte azonnal rájöttem, hogy rajtacsíptek. – Igen? – Gabe megbökött a könyökével. – És ezt honnan is tudjuk? – Ööö, izé, mert van egy bizonyos hírneve. A szobában egy ideig csend volt, amíg összekevertem a palacsintatésztát és bekapcsoltam a gázt. – Jól csókol? – kérdezte Gabe. A serpenyő kiesett a kezemből, és nagy csattanással érkezett meg a padlóra. Gabe úgy nevetett, hogy legszívesebben leszúrtam volna egy villával. Tettetett ártatlansággal emelte fel a kezét. – Csak kérdeztem. – Igen. – Megnyaltam az ajkam. – Jól csókol. De próbáltam feszegetni a határaimat. Nem ő kezdte. Hanem én. – Szép. – Gabe kivette a palacsintatésztás tálat a kezemből, és folytatta a kavarást, míg a hűtőhöz mentem és kivettem a narancslevet. – Azt mondod, hogy a kardigán meg a frigid külső alatt egy szexi kismacska bújik meg, aki
mancsocskáival épp kifelé óvakodik? Úgy döntöttem, nem válaszolok, inkább megtöltöttem három poharat narancslével, és a serpenyőbe olajat spricceltem. – Akarsz vicces formájú palacsintát sütni és megijeszteni Lisát? – kérdezte Gabe. Láthatóan lezártuk az engem érintő témát. Nagyon hálás voltam érte. – Fél a palacsintától? – A Mickey egeres palacsintától. – Szemében vidámság csillant meg. – Tragikus élménye volt négyéves korában Disneylandben. – Várj! – Felnevettem. – Lisa fél Mickey-től? – Mickey beletüsszentett az arcába. Lisának leesett a hercegnő-kalapja. Sírva fakadt. Iszonyú sokkoló – legyintett – epizód volt. – Persze. – Megfogtam a kanalat. – Régen mindig sütöttem palacsintát a… – A hangom elhalt. – Kinek? – kérdezte Gabe. – A családomnak. – Szuper. – Ejtette a témát, és elmentünk tányérokért, míg én a forró serpenyőbe folyattam a tésztát. Lisa akkor fejezte be a zuhanyozást, amikor az utolsó palacsintával is elkészültem. Gabe kuncogott és a kezét dörzsölte. – Az élet apró örömei mindig felvillanyoznak. – Jó tudni. – Egy palacsintát tettem Lisa tányérjára, és átadtam Gabe-nek. – Uncsitesó! – kiáltotta Gabe. – Valami különlegességgel lepünk meg! – Mmm. – Lisa mélyen, elismerően beleszimatolt a levegőbe. – Palacsintaillatot érzek, ugye? – Letette a tányért az asztalra, és kihúzta a székét. A tányérra pillantott. Egy sikollyal hátralépett, feldöntötte a széket, majd a feneke hatalmas csattanással érkezett le a földre. – Klasszikus. – Gabe felém lendítette az öklét. Összeütöttük az öklünket.
– A francba, ez a rohadt egér! – mondta Lisa a földön ülve. Gabe odament, hogy felsegítse. Lisa elhessegette. – Lisa, ne duzzogj! – Nem duzzogok. – Összefonta a karját. – Csak… palacsinta-sztrájkot tartok. Gabe felsóhajtott és letérdelt. – Felszeleteljem a palacsintádat, hogy ne hasonlítson egérre? – Nem érdekel, mit csinálsz! – csattant fel Lisa. Gabe Lisa tányérjáért nyúlt, és megsemmisítette az egérformát, majd visszaadta. – Látod? Mindjárt jobb. Lisa arcon csókolta, és megengedte neki, hogy felsegítse. – Kösz, Gabe. – Csak egy egér volt. – Még mindig emésztettem azt az információt, hogy Lisát egy palacsinta rémisztette meg. – Eszedbe ne jusson! – fenyegetett meg Lisa az ujjával. – Neked rémálmaid vannak, és a frászt hozod a lakótársaidra. Én meg utálom Mickey egeret. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Erre ráhibázott. – Rémálmaid vannak? – Gabe felém fordult. – Nem csak a kisgyerekeknek vannak rémálmaik? – És nekem. – Lezöttyentem a helyemre. – Úgy tűnik. – Bár tegnap este nem volt. Ezt nem osztottam meg velük. Ritkaság volt. Amint befejeztük az evést, küldtem Jo bácsinak egy gyors SMS-t. Megcsókoltam egy srácot és túl sok palacsintát ettem ma reggel. Na, elég őrült vagyok? Azonnal válaszolt: Ez az én unokahúgom!
15. FEJEZET Bárki is találta fel a kísérleti gyógyszert, le kéne lőni – de lehet, hogy én vagyok a hibás. Igen. Felejtsük el. Lőjetek le egem.
WESTON
– Mikor kezdődött a hányinger? – David megtapogatta a homlokomat és elfintorodott. – Pár órája? Pár napja? Ellöktem a kezét és káromkodtam. – Azt hiszem, a jobb kérdés az lenne: mikor nincs hányingerem? Hidd el, már jobban vagyok, nem látod? – Szélesen rámosolyogtam és felálltam. Muszáj volt megkapaszkodnom az asztalban pár pillanatra, mire végre úgy éreztem, hogy képes vagyok egyenes vonalban menni. David azonnal ott termett mellettem. – Ezeket a dolgokat fel kell jegyeznünk, Wes. Te is tudod. Felnyögtem, és az ajtó felé indultam. – Igen, tudom. Fél éve megy ez így, és nem szívesen árulom el, de nem javult az állapotom. – Ez a hozzáállás káros, ezt te is tudod. Az orvos azt mondta… – Cseszd meg az orvosokat! – Ököllel belevágtam az ajtóba, hangom elvékonyodott a tehetetlenségtől. Hallottam David komor sóhaját. Már megszoktam a sóhajtásokat. Tavaly mást sem hallottam. Először apám sóhajtozott, mikor megtudta, hogy a gyógyszer az utolsó esélyünk. Aztán az edzőm, amikor megmondtam neki, hogy lehet, hogy
nem fogom tudni befejezni a szezont, és végül az orvos, amikor azt mondta, hogy ötven százalék az esélyem. – Nézd. – Olyan borzasztóan száraz volt a szám! Többek között ez is a gyógyszerek mellékhatása volt. Megnyaltam a számat és felsóhajtottam. – Ne haragudj, nehéz napom volt. Hányingerem van, kicsit elhomályosult a látásom, és ma reggel hánytam is. Csend. Hallom, ahogy surrog a tolla. – Még valami? – kérdezte. – Igen. – Elvettem a kulcsomat az asztalról. – Elmegyek itthonról, ne várj meg… – De… – Kérlek! – könyörögtem. – Szükségem van arra, hogy normális dolgok történjenek velem. – Rendben. – David halkan káromkodott. – Csak tartsd bekapcsolva a mobilod, és ha furán érzed magad, rögtön gyere vissza a koliba, rendben? – Igen. – Kisasszéztam. Igazából nevetséges ET voltam. Az egyetem második napján harminc percet tartózkodtam a szobámban. Pedig akartam ezt az állást. Ez így nem igaz: szükségem volt rá. Ahogy a normális pillanatokra is. A dékán majdnem összecsinálta magát, amikor apám nagy dérrel-dúrral berontott az irodájába. Még életemben nem voltam büszkébb. A legtöbb ember talán a legrosszabbat feltételezte; hogy az előző év miatt fokoztak le az ET-pozícióba. Hogy mi az igazság? Könyörögtem az állásért. Az edző dühös volt, de apám legalább megértette. Azt mondtam neki, hogy segíteni akarok az új srácoknak, hogy tudják, mi a dörgés, de igazából a lényeg az öcsém volt. Elsőéves volt, mikor meghalt, és nem akartam úgy itt hagyni ezt a
világot, hogy ez még egyszer megtörténhessen bárki mással. Ezért álltam meg Kiersten emeletén. Nem voltam benne biztos, hogy visszaért-e már az óráról, de azért megpróbálhatom. Kétszer kopogtam az ajtaján és vártam. Némi csoszogás és vitázás után az ajtó kinyílt. Gabe nyitotta ki, az unokatesó, aki talán a riválisom. Nem voltam biztos benne. Egy percig tátott szájjal bámult rám, majd szélesen elvigyorodott. – Jól aludtál az éjjel? – Jobban, mint te. – Elmosolyodtam. – Kiersten? – Leckét ír. – A második napon? – Benyomakodtam mellette. Gabe felemelte a kezét. – Csak azt tudom, hogy azt mondta, van leckéje és a szobájában van. Csak két órája volt ma, mindkettő reggel. – Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a nyomában van – morogtam. Gabe sunyi vigyora láttán ökölbe szorítottam a kezem és bekopogtam az ajtaján. – Kiersten? Szipogás. Szipogást hallottam, majd valami a földre zuhant. A francba is. Berontottam. Hűűű, megvárhattam volna, mire ajtót nyit! Meztelen volt. Mármint nem teljesen meztelen, de baromira úgy tűnt, mintha az lenne. Jóganadrágot és sportmelltartót viselt. Az én képemre pedig olyan széles vigyor ült ki, hogy biztos olyan voltam, mint akit megszállt az ördög. – Hééé! – hallottam Gabe hangját a folyosóról. Az orra előtt becsaptam az
ajtót és bezártam. – Ó, most már biztonságban érzem magam – mormolta Kiersten, és felállt a jógamatracról. – Komolyan mondom. Senkire nem lehet csak úgy rátörni az ajtót. – Nagyon örülök, hogy rád törtem. – Az ágyhoz léptem, levágtam rá magam, és háttal a falnak támaszkodtam. – Folytasd. Nevetésben tört ki. – Nem. Közönség előtt nem. Jógáztam, te perverz. – Úgy hallottam, hogy a nevemet kiáltod. Tévedtem. – Vállat vontam. – Hűűű, egészen hat emelet távolságból hallottad, mi? – Mit mondjak? Égi ajándék ez a képesség. – Add hozzá a szuperhallást és a nyomkövetést, és igazi pszichopata vagy. A vigyorom még szélesebb lett. Kiersten előretolta a csípőjét, és rátette a kezét. – Itt, előtted nem fogok sportolni. – Akkor sportoljunk együtt. Szeme rémülten tágra nyílt. – Ez aztán ritkamód feldobta az önbecsülésemet. – Nem, nem úgy értem. Menjünk el futni. – Te futsz? Megráztam a fejem és lassan beszéltem. – Én irányító vagyok. Persze, hogy futok. Elpirult és az arcához kapta a kezét. – Nem, úgy értem, edzésen kívül is jársz futni? – Te soha nem sportoltál, ugye? Elmosolyodott és megrázta a fejét. – Az edzésen nem csak erősítünk. Én edzésen kívül még két órát szoktam sportolni. Formában tart. Muszáj valahogy életben tartani azt a kockahasat…
– Leszállsz erről a témáról valaha is? – Leült a padlóra és felsóhajtott. – Báránykám… – ugrattam. – Soha. – Jól van. Akkor… fussunk. – Szuper. – Egy feltétellel. – Fúúúj! – Lefelé mutattam a hüvelykujjammal. – Hé! – Hirtelen felállt. – Még nem is hallottad a feltételemet! – Rendben van. Öt másodperced van. – Türelmes vagy, ugye? – Egy… – Jól van! – Kiersten elvett egy darab papírt az íróasztaláról, és a képembe vágta. Már épp kimondtam volna, hogy kettő, amikor a papír az ölembe pottyant. Felsóhajtottam, felemeltem, és olvasni kezdtem. Hogyan kell élni? – ez volt a címe. Szívem összeszorult a mellkasomban. Vajon tudomást szerzett rólam? 1. Megcsókolni egy jóképű srácot. 2. Meztelenül úszni. 3. Meginni egy gyümölcsös italt, amiben olyan kis napernyő van. 4. Kiolvasni a Büszkeség és balítéletet. 5. Megtanulni úszni. Megálltam.
– Nem tudsz úszni. Kiersten a földet bámulta, úgyhogy olvastam tovább. 6. Két igazi barátot szerezni. 7. Abbahagyni az antidepresszánsok szedését. Szóval egyvalamiben igazam volt. Depressziós, de miért? Miért lehet egy ilyen tökéletes lány, mint Kiersten, depressziós? 8. Bungee jumpingolni. 9. Áfonyaszószt enni hálaadáskor és megpróbálni megenni a céklát.
10. Beleszeretni valakibe. 11. Elérni, hogy összetörjék a szívemet.
12. Valahogy beleszeretni valakibe. Segíthetek neki! Ó, nem, mondjuk, nem mindegyikben. Mármint nem szerethet belém. Azt nem engedem meg. Nem lenne fair egyikünkkel szemben sem, és Kiersten tizennyolc éves. Felsóhajtottam és félbehajtottam a papírlapot. – Nos? – Csavargatta azt a gyönyörű haját az ujja körül. – Mit gondolsz? – Megcsináljuk! Az arca úgy gyúlt ki, akár egy karácsonyfa. Mielőtt rájöttem volna, mi történik, felém rohant és a nyakam köré fonta a karját. Ööö, ha ez lesz a reakció arra, hogy egy buta listában segítek neki, akkor veszek neki egy saját, külön bejáratú szigetet, mielőtt még… A gondolat elhalt a fejemben. Ironikus módon. – Komolyan mondod? Nem béna? Nem vagyok béna? Arcon csókoltam.
– Nem béna, és nem azt mondtam, hogy minden őrültségben a segítségedre akarok lenni? Bólintott. Egy vörös hajtincs elszabadult, és gyengéden rásimult kipirult arcára. – Jól van. – Ismét arcon csókoltam. Nagyrészt azért, mert megtehettem. – Azt hiszem, ezeknek a nagy részén hálaadásig túlleszünk. – Komolyan? – Abszolúte. – Segítettem neki felállni. – Mármint… eltekintve a beleszeretéstől. Kiersten felnevetett. Istenem, de szerettem ezt a hangot! – Hát igen. Kockáztass vagy húzz haza! – Ez a beszéd! – Rákacsintottam, és visszatettem a papírt az asztalára. – Most pedig vegyél fel olyan pólót, amiben a srácok nem csorgatják utánad a nyálukat – drágám, futni megyünk.
16. FEJEZET Legalább az, hogy mellette futok, azt jelentette, hogy nem előle futok – ez azért fejlődés… nem?
WESTON
Amikor Wes azt mondta, menjünk el futni, tévesen azt gondoltam, kocogni akar. Amolyan lassú kocogásra gondol, nem olyanra, ahol kiköpöd a tüdődet is. Nem is beszélgetett közben. De izzadt. Gondolom, jó csere volt, főleg mivel póló nélkül futott. Azonban én biztos nem voltam szexi, ahogy lélekszakadva loholtam mellette. – Ugye tudod, hogy most lehúzunk valamit a listádról? – kérdezte tökéletesen normális hangon. Oldalamba éles fájdalom hasított, miközben ziháltam. – Ó, igen? És mit? – Le akarsz szállni az antidepresszánsokról. – Szóval te most… – Köhögtem. – Meg akarsz… – Szent isten, mindjárt elájulok. – Ölni? – Nem. – Felnevetett. Komolyan. Mégis. Hogy. Kapott. Levegőt? – Kísérletek bizonyítják, hogy a komoly fizikai igénybevétel, amely fizikai fájdalmat okoz, boldogsághormonokat szabadít fel az agyban, amelyek egyaránt gyógyítják a fizikai és a lelki fájdalmat. Olyan, mint egy drog. A futás a leggyorsabb és leghatékonyabb módja, hogy ilyen hormonok szabaduljanak fel benned. Ha elkezdesz futni, garantálom, hogy jobban fogod érezni magad, talán
annyira, hogy még a gyógyszerekről is leszoksz. – Abbahagyta a futást. Hála az égnek. Összegörnyedtem és felemeltem a kezem. – Egy perc szünetet kérek. Megveregette a hátam és felnevetett. – A helyzet az, Kiersten, hogy a gyógyszer nem rossz dolog. Azért van, hogy segítsen. – Rémálmaim vannak tőle. – Akkor aludj velem. – Gyengének érzem magam miattuk. – Ismét kifújtam a levegőt. – Csak azért, mert rossz oldalról közelíted meg. Vártam a szokásos aranyköpését. Most komolyan, ez a srác egy korábbi életében dilidoki volt? – Csak mert segítségre van szükséged, hogy megbirkózz bizonyos dolgokkal, még nem vagy kevésbé erős. Az életben az igazán gyenge emberek azok, akik képtelenek beismerni, hogy segítségre van szükségük. Képtelenek beismerni, hogy nem bírják tovább egyedül. Gyengék. Azzal, hogy segítséget kérsz, hogy segítséget fogadsz el, azt ismered be, hogy gyenge vagy, és ebben megtalálod az erődet. A világ gyengéi azt gondolják, hogy mindent tökéletesen tudnak, és ezt mások orra alá dörgölik. Egy pillanatra megálltam és felnéztem. Fülig ért a szája. – Mikor lettél te ennyire okos? Wes vállat vont, miközben egy izzadságpatak futott végig az állkapcsán. – Sok terápia kellett hozzá. Nekem elhiheted. Nem járhatsz egész életedben terápiára úgy, hogy legalább néhány jó tanácsot sem szedsz fel. Felhorkantam. – Láthatóan terapeutát kell cserélnem.
– Remek, én vállalok új beteget, és randiban kell nálam fizetni, úgyhogy fizess! – A barátok nem randiznak. Pislogott, mert a szemébe sütött a nap, majd felnevetett. – Dehogynem. Beleharaptam az ajkamba, és rendre utasítottam a szívemet, hogy ne bukfencezzen úgy a mellkasomban. – Ez nem volt rajta a listámon. – Mármint a randi. Vagy igen? Elmosolyodtam. Nem tehettem róla. Iszonyatosan jól értett ahhoz, hogy az összes gondosan felépített falamat lebontsa. – Ezen a hétvégén. Pénteken. Te meg én. Randi. Félrenéztem, próbáltam úgy tenni, mintha nem akarnék összevissza ugrálni boldogságomban és belekiabálni az arcába, hogy „igen”. Természetesen erre a srácra csak úgy ragadnak a csajok. Már csak azzal, hogy együtt sétálok vele, kivívom a női populáció egyedeinek rosszallását: furcsán bámultak rám vagy tátott szájjal méregettek. – Rendben – mondtam halkan. – De csak mint barátok. – Kinyújtottam a kezem, hogy megrázza. Bólintott, és két kis kezemet az övébe fogta. – Legalább most kezet fogsz velem. Pár napja meg voltam győződve róla, hogy meg kell mutatnom neked, hogy kell kezet fogni – ahogy John Smith megmutatta Pocahontasnak. – Vicces vagy. – Ugye? – felnevetett, és elhúzta a kezem, így szinte majdnem egymáshoz ért a mellkasunk. – Izzadt vagyok.
– Aha. – És… és büdös is. – Hűűű, mindjárt elijesztem! Wes közelebb hajolt, és megszimatolta az arcomat. – A bőrömet szimatolod? Wes vállat vont. – Azt mondtad, büdös vagy. Próbálom bebizonyítani, hogy tévedsz. – Akkor nem vagyok büdös? – Nem… – Még mindig nem mozdította az arcát. Lélegzetem felgyorsult, amikor megéreztem a nyakamon a lélegzetvételét. – Van szagod, de ez csak izzadságszag. És én éppenséggel szeretem az izzadságszagot. – Igazi úriember vagy. – Hangom légiesnek és idegennek tűnt. Ebben a pillanatban a fülem mögötti bőrt és az arcomat súrolták az ajkai. – Pontosan. Mielőtt pofon vághattam, vagy ellökhettem, vagy a szememet forgathattam volna, valami megcsörrent. Hátralépett, és előhúzott egy új, karcsú iPhone-t. – Mi az? Sután vártam, miközben a mosoly lehervadt az arcáról. – Nem, persze. Semmi gond. Igen, ööö… ott leszek. – Visszatette a mobilt a zsebébe, behúzta a cipzárt, és varázsütésre ismét jókedvű volt. – Jól vagy? – Összefontam a karom. – Persze. Miért? – Elindult vissza, a suli felé vezető ösvényen. – Telefonhívás, szomorú arc… feszültség a hangodban. Ilyenek. – Ja. Az. – Wes nem nézett a szemembe, ahogy az ösvény utolsó métereit tettük meg. – Nem nagy ügy, kisebb dráma az apámmal, tudod, milyenek tudnak lenni a szülők. Néha pokolian felbosszantják az embert, csak azért, mert megtehetik. Lefagytam.
– Kiersten? – Wes megérintette a vállam. – Mi a baj? Kinyitottam a szám, de csak levegő jött ki, és megint rohanni kezdtem. Mert az utolsó alkalommal, amikor beszéltem a szüleimmel, összevesztünk, oltári nagy veszekedés volt, mert el akartam menni életem első bulijára másodikos gimnazistaként. – Kiersten! – szólt utánam Wes, de én csak futottam tovább, arra összpontosítva, ahogy a cipőm csattog a betonon. Bal, jobb, bal, jobb. Muszáj volt távol kerülnöm tőle. Felrohantam a hatalmas betonlépcsőn, ami a koliba vezetett, végül leroskadtam a földre, és közben lehorzsoltam a térdemet. – A francba! – Vér csorgott végig a lábamon, és tócsaként összegyűlt a cipőmben. Könnyek égették a torkomat, és megpróbáltam megakadályozni a hisztérikus zihálást. – Kiersten! – Wes azonnal ott volt mellettem, biztosan egész eddig mellettem futott. Letépett egy darabot a pólómból, és rányomta a horzsolásra, majd időnként ráfújt és megpróbálta elállítani a vérzést. – Mi a fene volt ez? A szívrohamot hoztad rám. Mi több, még mindig a szívroham kerülget. Mi a baj? Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de túlságosan keményen fogott. Nem bírtam a szemébe nézni. – Mondj valamit. – Hangja gyengéd és rábeszélő volt. – Tudom, hogy valami rosszat mondtam. Bólintottam. – A szülőkről? Megint bólintottam. – Mi történt? – Meghaltak.
17. FEJEZET És a Legérzéketlenebb Pasi díját… Weston Michels kapja. Egy. Igazi. Seggfej. Vagyok.
WESTON
Mit mondhattam volna erre? Mit lehet ilyenkor mondani? – Baleset történt. A halálra ritkán lehet felkészülni, tudod? – Megrázta a fejét. Sajnos ebből a szempontból nem volt igaza. Fel lehet készülni rá, ezt első kézből tudom, és azt is, hogy ez nem könnyíti meg, de ezt nem akartam elmondani neki. Nem volt megfelelő a pillanat. – Közel álltál a szüleidhez? – Amennyire egy gimis közel állhat hozzájuk. – Mi történt? Azt gondoltam, biztos autóbaleset vagy valami váratlan tragédia vitte el őket. – Vízbe fulladtak. – Mi? – Leültem mellé a betonra. – Hogyan? – Búvárkodtak egy barlangban. – Felsóhajtott. – Tőlem eltérően szerettek kockázatot vállalni. Én tavalyig még a saját árnyékomtól is féltem. Felnevettem és átöleltem. – Floridában voltak, az egyik kedvenc helyükön. Nem tudom, mi történt pontosan, de az biztos, hogy mindig óvatosak voltak. Soha eszembe nem jutott a kockázat, mert mindig olyan elővigyázatosak voltak. – Nagyon elhalkult a hangja. – Iszonyatosan összevesztem velük telefonon. El akartam menni egy bulira, ők meg nemet mondtak. Azt mondtam nekik, hogy utálom és soha többé nem akarom
viszontlátni őket. Basszus. – Három órával később meghaltak. A testüket egy barlang közepén, mérföldekre bent találták meg. A biztonsági köteleik cafatokban lógtak, olyan volt, mintha félbetépték volna őket. A rendőrség úgy gondolta, hogy talán a dagály előbb jött, mint a szüleim várták, így a kötél nekidörzsölődött az éles szikláknak. Kiersten elmorzsolt pár kósza könnycseppet. – El sem tudtam képzelni. Beleőrülök, hogy tudom, hogy az utolsó pillanataikban elveszve bolyongtak egy sötét, vizes lyukban. Ilyenkor nem lehet felmenni a felszínre. Olyan borzalmas… És semmit nem tehettem, hogy megakadályozzam a halálukat. Kockáztatva, hogy felpofoz, vagy még rosszabb történik, megnyaltam az ajkam és így szóltam: – Kiersten, szerintem rossz oldalról közelíted meg a történteket. – Éreztem, hogy az izmai megfeszülnek az érintésem nyomán. Olyan volt, mintha azt mondtam volna neki, hogy le fogom vadászni, és azt akarom, hogy fusson: teste minden egyes porcikája elhúzódott és menekülésre készen állt. – Hallgass meg – suttogtam. – A szüleid szerettek barlangokban búvárkodni, ugye? – Igen. – Hangja erőtlen volt és halk, de legalább még mindig ott ült mellettem, nem pofozott fel és nem is rohant el. – És tudták, hogy ez milyen kockázattal jár? – Persze! – Hunyd le a szemed. – Tessék? Nem. – Próbált elhúzódni tőlem, de én szilárdan tartottam. – Kiersten, csak hunyd be a szemed. Megborzongott, fújtatott egyet, és azután lehunyta a szemét.
– Figyelj a hangomra – suttogtam a fülébe. – Képzeld el ezt a történetet máshogyan. A szüleid a telefonbeszélgetésetek után idegesek, de nem igazán feldúltak. Mármint hány éves voltál? Tizenöt? Minden tizenöt éves lány átmegy ezen a korszakon. – Te honnan tudod? – Ebben a testben egy tizenöt éves lány rejtőzik. – Halkan belenevettem a fülébe. – És onnan tudom, mert korábban az ifjúsági központban dolgoztam. Hidd el, a tizenöt éves lányok ijesztőek. Elernyedt a válla. – Szóval, leteszik a telefont, megrázzák a fejüket, felsóhajtanak, és egymás kezét fogva végigsétálnak a tengerparton. Felveszik a felszerelésüket, kétszer is megvizsgálják, mennyi levegőjük van, ellenőrzik a köteleket és bemennek a barlangba. Valami történik. Talán csak az elemek tökéletes vihara. A barlang olyan gyönyörű volt, hogy egyre beljebb és beljebb mentek, nem vették észre, hogy nem lesz elég levegőjük visszamenni. Vagy talán nem vették észre, hogy a kötelek már nem voltak a kifelé vezető út mentén megerősítve. Hangosan zihált, ahogy folytattam a történetemet, és a hátát simogattam. – Talán megnézték, mennyi levegőjük van még, tudták, hogy nem tudják, merrefelé menjenek, így csak egy irányba mentek. Talán megfogták egymás kezét és beúsztak a sötétségbe, és pontosan tudták, hogy pár perc múlva valószínűleg elalszanak. De legalább úgy alszanak el, hogy fogják egymás kezét. Legalább az utolsó gondolatuk te voltál, a családjuk, és legalább ott voltak egymásnak. Azt hiszem, én nem úgy tekintek a halálukra, ahogy te. Neked a halál kínszenvedés. Nekem pedig békesség. Talán őrült vagyok, de én nem hiszem, hogy a szüleim, a tapasztalt búvárok, pánikba estek és szenvedtek volna. – Vállat vontam. – Úgy látom őket, hogy fogják egymás kezét a sötétben, és mosolyognak. Kiersten egy ideig hallgatott.
Hátrahúzódtam, hogy belenézzek a szemébe, de eltakarta az arcát, és mikor elhúzta az ujjait, nedvesek voltak a könnyektől. Nem volt időm felkészülni az ölelésére. Olyan gyorsan hátradöntött a betonra, hogy csak annyit tehettem, hogy kitártam a karom és magamhoz szorítottam. Ez volt az első igazi ölelés, amit az öcsém halála óta kaptam. Ezt nem mondtam el Kierstennek, de abban a pillanatban, ahogy öleltem és vigasztaltam… a halál már nem tűnt olyan borzasztónak. A jövő nem látszott olyan komornak. Mert ahogy Kiersten visszahúzódott… mikor összenéztünk, megláttam a reményt.
18. FEJEZET Egy vadidegent ölelgetek és a karjai közt sírok? Na ne!
KIERSTEN
Valószínűleg azt gondolta, bolond vagyok, de képtelen voltam elhúzódni. Az agyam logikusan azt súgta, hogy őrültség ilyen közel érezni magam egy sráchoz, akit alig ismerek. De az érzelmeim? Felemelte az összes lelki kofferemet, kinyitotta őket és kiszórta azt, ami már nem kell. A lényem egy része dühös volt. De a másik része? A másik része még mindig úgy kapaszkodott Wesbe, mintha az életem függne tőle – a másik része szabad volt. Wesnek nagyjából öt perc alatt sikerült véghezvinni azt, amit két év terápiának és végtelen mennyiségű antidepresszánsnak nem sikerült. Segített megbocsátani. Tudtam, hogy nem lehet ennyire könnyű, egyszerűen nem lehet. Tényleg csak máshogy kellett gondolnom a történetre? A furcsa az volt, hogy minden, amit a szüleimről mondott, telitalálat volt. Igaz volt. Elhitette velem a történetet, mert tényszerűen tudtam, hogy a szüleim tényleg ilyenek voltak. – Kiersten? – mormolta Wes nedves arcomnak. Lélegzete lehűtött; tetőtől talpig megborzongtam. – Jól vagy? Mélyet sóhajtottam. – Szerinted őrült vagyok? Wes felnevetett. – Mindannyian őrültek vagyunk egy kicsit, ettől vagyunk emberek. A mellkasának dőltem. – Wes? – szólalt meg mögöttem egy férfihang. Megfordultam, és megláttam
azt a pasit, aki a múltkor ott volt a menzán. – David! – Wes felállt és felsegített. – Minden rendben van? – Hogyne. – David megköszörülte a torkát, és felhívott valakit a mobilján. – Jól van, uram. Igen, éppen… futni volt egy lánnyal. – David mosolya elhalványult. – Igen, persze, hogy emlékeztetem rá, igen. Köszönöm, uram… Elnézést, uram. Wes elengedte a kezem és összefonta a karját. – Nos, mit parancsolt a tábornok? David zsebre tette a mobilját. – Azt mondta, hogy ne felejtsd el a fontossági sorrendet. Az egészséged, a foci, az iskola. És csak utána jönnek a barátok. Aú! Tehát utolsó helyre kerültem. – Rendben – bólintott Wes. – Köszönöm, David. Majd üzenek, ha kellesz. David ott maradt. Valami mély, morgásszerű hang tört fel Wes torkából. – Mi az? Most már követni is fogsz? – Ez a parancs. – David felsóhajtott és vállat vont. – Sajnálom, Wes. Az állásom forog kockán. Tudod, hogy megy ez. – Tudom. – Wes halkan káromkodott egy cifrát, és hozzám fordult. – Ne haragudj, Kiersten. Mennem kell. Úgy tűnik, apámat aggasztja a fontossági sorrendem. – Feszült volt a mosolya. – Találkozhatunk ma este? Úgy tűnik, néhány dolgot még el kell intéznünk. – Nem tudom. – Elkaptam David helytelenítő pillantását és a földre bámultam. – Ööö, azt hiszem, nem érek rá. Wes tehetetlenül összevonta a szemöldökét. – Gyere, Wes. – David a karjáért nyúlt. – Nem. – Wes nem mozdult. – Addig nem, amíg igent nem mond. – Wes, hagyd abba. A szülők fontosak. Ha apád azt akarja…
– Apám két egészséges fiút akar – mondta Wes jeges hangon. – De csak én vagyok neki. Azt kapja, amit kap, és kész. Hétkor várlak a szobádnál. – Ma este nem jó – mondtam. – De holnap péntek van. Akkor randizunk, jó? – Jó. – Nagyot nyelt, a szín visszatért az arcába, állkapcsa láthatóan már nem volt olyan merev. Miért tűnt hirtelen olyan gyengének? – Akkor péntek este. Néztem, ahogy elmegy, és egyre kíváncsibb lettem. Miért ilyen sápadt állandóan a focicsapat irányítója? És amikor belépett az árnyas fák közé, miért támaszkodott úgy Davidre, mintha el akarna ájulni? És ha rosszul van, mi a fenéért akart elmenni futni? A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, miközben visszafelé baktattam a szobámba. Már csak az hiányzott, hogy közel kerüljek egy sráchoz, aki olyan jó érzéseket kelt bennem, mint Wes, csak azért, hogy aztán elszakítsák tőlem, mert nem vagyok eléggé elöl az apukája fontossági sorrendjében. Uhh. Kinyitottam az ajtót és besasszéztam. – Mizu? – Gabe intett nekem, és átszörfözött néhány tévécsatornán. – Majd később elég megköszönnöd. – Mit köszönök meg? – A fehérjeshake-et és a banánt a pulton, ami csak arra vár, hogy megedd. Madárlesen voltam, és láttam, hogy idáig gyalogoltál. – Madárlesen voltál? – A szememet forgattam. – És milyen madarakat lestél meg, te természetbúvár? – A szürkéket – válaszolta Gabe faarccal. – A galambokat? – A galamb nem szürke. – Talán színvak vagy? – nevettem fel és megráztam a fejem. – Na jó, rendben. Akkor miért is leselkedtél a galambok után?
Gabe a pamlag párnáira hajította a tévé távirányítóját és felállt, kezét a feje fölé emelte, kivillantva a csípőjétől a mellkasa felé kanyargó újabb tetoválásait. – Mert aggódtam. – A madárpopuláció miatt? – Miattad – morogta Gabe. – Tudom, hogy tetszik neked, csak… – Beharapta az alsó ajkát. – Valami nem tetszik benne, és te csak elsős vagy. – Kösz a figyelmeztetést. Legközelebb, ha egy lány fejest ugrik az ágyadba, majd én is előre figyelmeztetem. Tudod, köszönetképpen amiatt, hogy ennyire védsz engem. Gabe vállat vont és kiment a konyhába. – Amúgy is alá kell írniuk a kiadatási engedélyt. – Undorító vagy. Felnevetett. – És, hol a shake-em? – Itt. – Megfordult és megrázta a hátsóját, aztán letottyant a földre. Nevetésben törtem ki, majd Gabe megfordult és feltartotta egyik ujját, miközben előhalászta a mobilját, bekapcsolt valami zenét és megfogta a kezem. Megszólalt Shane Harpertől a Rocketship. Körözve táncoltunk, és összedöccentettük a csípőnket. Gabe elengedett és táncolt, odariszált a mosogató fölötti bögrékhez, levett egyet, majd folytatta a táncot, miközben összeturmixolta a banánt a fehérjeshake-kel. Beledugta az ujját, megnyalta, majd ugyanezt csinálta nekem is: kinyújtotta az ujját, hogy nyaljam meg. Megráztam a fejem. Közelebb hajolt és azt suttogta: – Csak egy nyalintás.
– Mondta a felsős az elsősnek. – Egybe még nem halsz bele. – Te vagy az a srác, akit a drogmegelőző programok elrettentő példának hoznak fel, ugye? Aki azt mondja, hogy ha egyszer kipróbálod, attól még nem leszel függő? Gabe elvigyorodott. – Nos, Kiersten, attól félsz, hogy függni fogsz tőlem? – Jól van. – Lenyaltam a cukros keveréket az ujjáról. – Nagyon tetszik neked. – Tessék? – Hátraléptem, és megkerültem, hogy elvegyem a bögrémet, de Gabe átkarolta a csípőmet és visszahúzott. – Ismerem a lányokat. – Megrázta a fejét és felnyögött. – Hidd el, jól ismerem őket, és semmivel nem tudlak eltántorítani. Abszolúte semmivel. Szerintem ha megcsókolnálak, még akkor is ő járna a fejedben. A francba, Kiersten, csak négy napja ismered! Ha beleszeretsz, összetöri a kis szívedet, és aztán nekem kell majd összeszedegetnem a darabjait, és valószínűleg lefekszel majd velem, hogy jobban érezd magad, és amikor felébredsz, gyűlölni fogod magad, és utána sorban jönnek majd a pasik, hogy kitöltsd azt az űrt, amit ő hagyott az életedben. – Hűűű! – A lényeg az – mondta és megragadta a csuklómat –, hogy mindez elkerülhető. Ne add neki oda mindenedet – addig ne, amíg nem vagy biztos abban, hogy ő is így fog tenni. Leráztam magamról a kezét, és nagyot kortyoltam a shake-emből. – Miért mondod el mindezt? Hiszen alig ismersz. Gabe felhorkant. – Éppen ez az. Alig ismerlek. De ő is. Az egyetlen ember, aki most harcolni
fog érted, az te magad vagy. Ne veszítsd szem elől a legnagyobb szövetségesedet. Ne hagyd, hogy elvakítson egy szép mosoly és egy ragyogóan kidolgozott test – még az enyém se. A szemöldököm felszaladt ekkora önbizalom hallatán. – Ne érts félre! – Gabe felemelte a kezét. – Iszonyatosan szexi vagy, de én soha nem szarnék a saját fészkembe. – Mi? – Ez bók volt. – Gabe elvigyorodott. – Az ember nem fekszik le az unokatesója legjobb barátnőjével, vagy lakótársával, vagy olyan lányokkal, akik még nem ismerik eléggé önmagukat. Mert ez nem lenne fair. És a végén úgyis sírás lenne a vége. – Úgy érzem, tapasztalatból beszélsz. – Félrehajtottam a fejem, hogy jobban láthassam átható tekintetét. Gabe káromkodásban tört ki és félrenézett. – Így van. És ennél többet nem is kell tudnod. Az a lány tönkretett engem, Kiersten. És a francba is, odaadnám érte az egész világomat, hogy újra és újra tönkretehessen, csak azért, hogy a világa része lehessek. A nappali felé tereltem Gabe-et és leültem a pamlagra. – Mi történt? – Úgy tűnik, én vagyok az a srác, akivel azért jár egy csaj, hogy feldühítse a szüleit. Én vagyok az, akivel jár, mielőtt befutna a több millió dolláros üzleti ajánlat. A kezéért nyúltam. – Gabe, sajnálom. – Ne sajnáld, évekkel ezelőtt volt – mondta vállat vonva. – Rég túl vagyok rajta. – Majd ásított, a térdére csapott, felállt és az ajtó felé indult. – Ne feledd a kis beszélgetésünket. – A válla fölött visszanézett és elfintorodott. – És zuhanyozz le,
pokoli büdös vagy. – Kösz. – A szememet forgattam. Megállt az ajtónál. – Csatlakozhatok hozzád, ha magányos vagy és kell valaki, aki lecsutakolja a hátadat. Az ajtóra mutattam. – Szevasz, Gabe. Felnevetett és kiment. A lényem egy része gyűlölte, hogy igaza van. Szinte láttam magam, hogy pontosan ezt teszem: úgy kapaszkodom Wesbe, mintha az életem függne tőle, és aztán belehalok, ha nem olyan lesz a vége, amilyennek lennie kell. Nem veszíthetem el benne önmagam. Nem vagyok hajlandó. Megittam a maradék shake-et, és a fürdőszoba felé indultam.
19. FEJEZET Nem ijedek meg – még nem. Miért nem hívott még vissza?
WESTON
Tudtam, hogy nevetséges vagyok, hogy óra közben állandóan a telómat nézegetem, hátha jött üzenet vagy volt nem fogadott hívás. Kiersten nem válaszolt nekem. És utáltam, hogy az agyam abszolút nem működött, amikor megpróbáltam elméleteket gyártani arra, hogy miért is nem áll szóba velem. Az apám miatt? Vagy túl gyorsan haladtam túl sokat? A francba. A telefonom rezegni kezdett a kezemben. Na végre! Rápillantottam az SMS-re. Még mindig áll a ma este? Nagy nehezen tudtam csak palástolni izgalmamat. Akkora vigyor ült a képemen, hogy a professzornő biztos azt gondolta, be vagyok tépve vagy pornóképeket nézegetek, vagy ilyesmi. – Meg óhajt osztani valamit a többiekkel is, Mr. Michels? – A francba, észrevette. Megköszörültem a torkomat és bólintottam. – Randim lesz.
Páran suttogni kezdtek körülöttem. Néhány csapattársam persze hátba veregetett. A professzornő azonban nem lett ilyen vidám. A szemét forgatta és folytatta az órát. De én nem tudtam koncentrálni. Visszaírtam: Számolom a perceket. Mindent elvesztettem, amit nagy nehezen a létezésem során felépítettem a személyiségemben. Nem akartam hűvös és tartózkodó lenni, olyan, aki halálosan ráér, mert én nem értem rá. És minden egyes rohadt pillanatot meg akartam ragadni, amíg túl késő nem lesz. Remegett a kezem. Ismét megnéztem a mobilomat. Még egy adag gyógyszert be kell vennem, mielőtt találkozom vele ma este. Ha kihagyom a következő órát, egy órával előbb veszem be a gyógyszert és lefekszem, akkor talán a randira rendbe jövök. Legalábbis annyira, hogy ne hányjak bele abba a szép arcába. Tíz perccel később kiléptem a teremből és elindultam a koli felé.
20. FEJEZET Miért csak most jöttem rá, hogy még soha nem randiztam? Mit vegyek fel? Eszünk is valamit? Szent isten! Azt hiszem, rosszul leszek…
KIERSTEN
– Szerinted jól néz ki? Tényleg? – kérdeztem vagy huszadszor. Gabe a homlokára ütött és káromkodott. – Nyugodj már meg! Anyám, most legszívesebben leitatnálak. Ülj nyugodtan, mindjárt kész. Elvigyorodtam. Gabe ismét faarccal nézett rám, miközben végighúzta a vasalót a fehér blúzomon. – Ezt magammal viszem a sírba. – Mit? A fehér pólót? – kérdeztem ártatlanul. – Nem. – A szemét forgatta és kihúzta a vasalót. – A Martha Stewart-szintű tudásomat. – Gabe tud varrni is – jelentette be Lisa, ahogy belépett a szobába és meglóbált előttem egy nyakláncot. – Mi több, biztos vagyok benne, hogy ha megkérnéd, hogy kössön neked egy pulóvert, karácsonyra készen lenne. – Kösz, uncsitesó. – Gabe bemutatta a középső ujját, és felém hajította a blúzt. – Hé! – Elkaptam a levegőben. – Nem lenne jó, ha a kezed munkája kárba
veszne. – Több fiúhaverre van szükségem – morogta Gabe, majd leült a pamlagra, és belesóhajtott a tenyerébe. Lisa levegő után kapkodott. – Fel vagyok háborodva! Tudod, hogy én vagyok a kedvenced. Gabe összehúzta a szemöldökét. – Tudod, hogy lúzer vagy, ha a legjobb barátod az unokatesód. – Óóó, Gabe! – Lisa kezét a mellkasára szorította. – Ez a legszebb bók, amit valaha mondtak nekem. – Na jó. – Gabe összefonta a karját és felnyögött, majd fejét nekidöntötte a pamlagnak. – Rám fér egy cigi. – Leszoktál – énekelte Lisa. – Jó, akkor rám fér némi alkohol. – Már nem iszol. Gabe olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy felnevettem. Felállt, és kiment a konyhába. Vízcsobogást hallottam, majd káromkodást. – Ne is törődj vele – Lisa Gabe felé intett. – Nem olyan dühös, mint amilyennek tűnik. Nekem elhiheted. – Hazugság! – kiáltott ki Gabe a konyhából. – Most pedig… – Lisa a pólómra mutatott. – Vetkőzz! Gabe sokat dolgozott rajta, én pedig azt szeretném, hogy jól nézzen ki a szoknyával. – Ööö… – megráztam a fejem. – Gabe a konyhában van, alig pár méterre. Majd a szobámban átöltözöm. – Tekintsd úgy, mintha meleg lenne. Hidd el, észre sem fogja venni. – Lisa együttérzőn bólintott. Újabb káromkodás a konyhából. Szegény Gabe. – Jól van. – Gyorsan levettem a pólómat, és odanyúltam a fehér blúzért, amit Lisa felém nyújtott. Lassan begomboltam és odaálltam Lisa elé, hogy
megszemlélhessen. Volt egy helyes, világosbarna-fehér csíkos miniszoknyám, ami minden formát kiemelt és egy fehér, végig gombos blúzom, amely lazán körülölelte a csípőmet. Lelki szemeim előtt rémesen néztem ki, de a Lisa arcán felragyogó mosoly azt mutatta, hogy tévedek. – A fenébe is! – szólalt meg Gabe mögöttem. Megpördültem. Gabe vigyorgott. – Ó, és egyébként nem vagyok meleg, és természetesen végignéztem. – A végignéztem szót olyan ragadozós fogcsattogtatással ejtette ki, hogy egy lépést hátraléptem. – Gabe, ne ijesztgesd már! – feddte meg Lisa. – Most pedig, Kiersten, vedd fel a nyakláncot és a magassarkút, és készen is vagy. Megtettem, amit kért, majd megálltam előttük és gyorsan megpördültem. Gabe előrehajolt, a lábára könyökölt, ahogy súlyát a lábára helyezve felállt. – Nem. Csere. – Mi? Miért? – elkámpicsorodtam. – Nem néz ki jól? – Lisa, azt akarod, hogy elvegyék az ártatlanságát? – Megrázta a fejét, és úgy járt körbe, mint tigris leendő áldozatát. – A blúz még csak nem is kivágott! Végig begombolta, az istenért! – ellenkezett Lisa. – Na persze – acsargott Gabe. Mielőtt ráeszméltem volna, mi történik, Gabe felém nyúlt, és két ujját egyenesen a két felső gombomra helyezte. – A srác az este minden egyes percében azon fog agyalni, hogy mennyi időbe telik az összes gombot kigombolni a blúzán. – A szoknya viszont jó. – Lisa keményen állta a sarat. – Igen. – Gabe keze a szoknyámra tévedt, és lejjebb húzta. – Akár a második
bőre is lehetne, mindent kiemel, és tudod, hogy milyenek a pasik. Lisa a szemét forgatta. Én azonban szobormereven álltam. – Meg akarja majd érinteni a lábadat. Meg akarja majd… – Gabe! – Lisa felállt, és odajött hozzánk. – Most a srácról beszélsz? Vagy magadról? – Nem én akarok bejutni a bugyijába! – üvöltötte Gabe. – Ööö, én is itt vagyok – mondtam halkan. Gabe fel-alá járkált előttem. – Róla beszélek. Mi van, ha megérinti? Mi van, ha Kiersten nem találja a sípját és… – Te aztán remek apa leszel egy napon – jelentette ki Lisa. – Most pedig elég, vágd el a köldökzsinórt, egyszer s mindenkorra. Mondd neki, hogy csinos, és engedd útjára. Gabe összefonta a karját és lebiggyesztette a száját. Én vártam Lisával együtt. Végül Gabe káromkodott egyet, és a szemembe nézett. – Nagyon csinos vagy. – Köszönöm! – Lassan odamentem hozzá, és arcon csókoltam. – Ez nagyon sokat jelent nekem. – Lisa – mondta Gabe halálosan komoly hangon. – Hagyj minket magunkra egy kicsit. – De… – Azt kértem, hagyj magunkra! – Jól van. – Lisa átcsörtetett a szobájába, kettesben hagyva minket. – Tudod, hogy kell felpofozni egy pasit? – kérdezte Gabe, és megfogta a kezemet. – Ha közel húzlak magamhoz, tudod, hogy kell beletérdelni az ágyékomba? Hogy hová kell térdelned?
Gyorsan felemeltem a térdem, amire Gabe megbotlott és hátralépett, majd elmosolyodott. – Ez szép volt. – Még valami, apu? – nevettem. Felmordult, és ismét közelebb húzott. – Ha megpróbál megérinteni, ha bármi olyasmit csinál, amit nem akarsz, fújd meg azt a nyavalyás sípot és hívj. Nem érdekel, hány óra van, érted? Felsóhajtottam, és bólintottam. Gabe elengedett. – Miért védesz ilyen vehemensen? Nem is ismersz. – Leültem a kanapéra, vártam, hogy Wes mikor jön értem. – Fogalmam sincs. – Gabe leült mellém, és karját a kanapé háttámlájára tette. – Egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy bajod essen. És ha addig kell bizonygatnom, amíg belekékülök, akkor sem azért, mert féltékeny vagyok. Hanem… rossz érzésem van a sráccal kapcsolatban. – A kismadaraknak is meg kell tanulni repülni, Gabe – csaptam a térdére. – És bíznod kell az ítélőképességemben. Wes eddig igazi úriemberként viselkedett velem. – Igen, tudom. – Gabe megszorította az orrnyergét. – De nem tartod furcsának? A sleppjét? Azt, hogy ET? Mégis miért lett ET? Megkérdeztem pár felsőst. Korábban szóba sem került a posztra, és senki nem hajlandó beszélni róla. És az egész foci-dolog… az egyik haverom szerint összeesett az edzésen. Mi van, ha drogozik vagy valami ilyesmi? – Ezt erősen kétlem. – Megráztam a fejem, képtelen voltam elhinni. – Szerintem csak kimerült. Te sosem vagy kimerült? Gabe csak egy kis idő után válaszolt. – Talán. Azért légy óvatos. – Huszadszor mondom el – énekeltem. – Az leszek.
Amint kopogtattak az ajtón, a szívem olyan hevesen kezdett el verni, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból és a földön akarna landolni. Lisa kirohant a szobájából, kecsesen átugrotta az útjába kerülő asztalt, majd megállt az ajtó előtt, megigazította a haját és kitárta az ajtót.
21. FEJEZET Egy év óta először akartam élni – minden nyamvadt napomat azzal akartam tölteni, hogy lássam, hogyan ébred fel reggelenként Kiersten. A francba is, én akartam lenni az első, akit reggel megpillant. A valóság néha kiábrándító tud lenni.
WESTON
Nem tudom, mit gondoltam, mi lesz rajta – de nem az volt. Rövid szoknyát, fodros blúzt és magassarkút viselt, olyat, amitől egy pasi legszívesebben megérintette volna a lábát. Pedig én nem vagyok lábfetisiszta. – Nagyon… – Nagyot nyeltem. – …gyönyörű vagy. Hallottam, hogy Gabe felmordul Kiersten mögött. Láthatóan még mindig nem a rajongóm. Magamban megjegyeztem, hogy a hét további részében valamikor meg kell nyernem magamnak. Inkább, mint hogy minden alkalommal a morgását hallgassam, valahányszor bókolok annak a lánynak, aki tetszik. Ó, a fenébe! Kezdtem beleszeretni. És ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Megint a szoknyájára néztem és a lábára, meg a tökéletesen édes csípőjére. A francba. – Készen vagy? – A hangom úgy csengett, mint egy mutáló kamaszé. – Persze. – Melegen elmosolyodott, és megragadott valami pántosat, amiről azt feltételeztem, hogy táska. Vagy táska, vagy fegyver. Kinyújtottam a karom, és az ajtóhoz kísértem.
– Megvan a sípod? – kérdeztem. – Igen. – A mobilod? – Igen. – A listád? Megállt és a szemembe nézett. – Hidd el, nem kell segítened benne. Egészen biztos, hogy én is… – Hagyd abba! – Egyik ujjamat az ajkához érintettem. – Megküzdünk a listával, de ne feledd: azt mondtam, csak néhányban tudok segíteni. Az a szerelem-dolog olyasvalakire vár, aki kiérdemelheti a szívedet. Felnevetett. – Honnan tudod, hogy jó szívem van? Megálltam, és tenyeremet a mellkasára tettem: éreztem, ahogy egészséges szívverése lüktet az ujjam alatt. Szinte éreztem, hogy az én szívemért dobog, hogy megerősítse. Visszahúztam a kezem, és láttam, hogy elpirult. – Jó a szíved. Erősen ver, bár biztos vagyok benne, hogy kihagyott egy ütemet, amikor megérintettelek. – Nagyon vicces. – Félrenézett. – Onnan tudom, hogy jó szíved van… – sóhajtottam fel és kinyitottam az ajtót –, hogy abban a pillanatban, hogy megismertelek, harcolni akartam érte. Hallgatott. – Innen lehet tudni, hogy valakinek jó szíve van-e. – Ha háborút akarsz indítani érte? – Felnevetett. Láthatóan megpróbált felvidítani. – Nem. – Felsóhajtottam. – Ha azt akarod, hogy miattad dobogjon. Muszáj lesz kevésbé pörgősnek lennem. Ha így folytatom, sikítva fog menekülni előlem, és nem szerettem volna, ha kificamítja a bokáját abban a dögös
magassarkúban. – Ez az én kocsim. – A fekete Porsche Cayenne-re mutattam, és kinyitottam előtte az ajtót. Ez volt az egyetlen olyan kocsim, ami nem volt annyira egzotikus, hogy mások legszívesebben szíven szúrtak volna érte. A tizenhatodik szülinapomra szerettem volna egy kisteherautót. Apám egy Mercedest vett nekem, olyat, amivel a politikusok járnak: még golyóálló üvege is volt. A Cayenne-t én magam vettem, a legelső nap, amikor hozzáférhettem a vagyonkezelői alapomhoz. Kiersten hallgatott. Gyorsan átszaladtam az én oldalamra, és beugrottam a kocsiba. Végigfuttatta kezét a bőrülésen, szeme beitta a kocsibelső minden egyes részletét. Érdekes, évekkel ezelőtt ilyesmi eszembe se jutott volna, de most? Most már értettem. Mert soha nem tudhatod, hogy melyik pillanat lesz az utolsó. Miért ne szívj fel magadba minden egyes emléket? A mostanit is: a nap kezdett lemenni, így ferdén besütött a kocsiba, át Kiersten vörös haján, amely ettől úgy tűnt, mintha ragyogna. Felsóhajtottam. Felém fordult. – Mit csinálsz? – Bámulok – válaszoltam őszintén. – Azt hiszem, ennyivel tartozol nekem, főleg mivel végigtapogattál, amikor legelőször találkoztunk. A kezébe rejtette az arcát. – Nem is igaz! – Kedves hangját tompította a keze, amely még mindig az arca előtt volt. – Ööö, de igen. – Elindítottam a kocsit. – Magammal viszem a sírba, ne aggódj. – A francba is, nem szabad ilyen megjegyzéseket tennem. Megnéztem az órámat: remélhetőleg az I-5-ös úton nem lesz nagy a forgalom. Nem szerettem volna kihagyni a legelső állomásunkat.
– Na? – A biztonsági övét babrálta. – Hová megyünk? – Bungee jumpingolni – válaszoltam faarccal. – Rajta van a listádon, nem? Szeme elkerekedett, ahogy a szoknyájára pillantott, majd ismét rám. – Nem nézek oda. Ígérem. Gyengéden gyomron vágott. – Jól van, jól van – nevettem. – Csak ne üss meg. Randizni megyünk. – Igen, ezt tudom. – Akkor… – Kikanyarodtam az első kijáraton. – Bőven elég ennyit tudnod, nem? Évek óta nem randiztam lánnyal. Ott voltak az edzéseim és az a tény, hogy Lorelei nem volt hajlandó nyilvános helyre menni velem, hacsak nem valami trendi eseményre – rég nem voltam randizni. – Mindjárt ott vagyunk. – A következőnél balra fordultam, és végighajtottam a magánúton. Tudtam, hogy valószínűleg fogalma sincs róla, merre járunk, és a gondolat felizgatott. Persze azért nem akartam, hogy megrémüljön. – Megvan még a sípod? – Miért? – Rám pillantott. – Szükségem lesz rá? – Nem. – Felnevettem. – Csak kérdeztem. – Azért viszel be az erdőbe, hogy megölj? – Ööö, nem. Fellélegzett. – Ha meg akarnálak ölni, akkor nem tudatom mindenkivel, hogy randira viszlek. Biztos vagyok benne, hogy Gabe csőre töltött fegyverrel, vágtatva jelenne meg a sarkon abban a pillanatban, hogy nem üzensz neki, hogy minden rendben van veled. Kiersten felnevetett. – Azt hiszem, ez tényleg így van.
Imádtam a nevetését. Kezdtem bedilizni – egy vágyakozó, sóvárgó, begyógyszerezett, őrült alakká kezdtem válni. Leparkoltam a kocsival, és leállítottam a motort. – Mégis mit… – Szállj ki a kocsiból – mondtam kedvesen. – És megmutatom. A Washington-tónál voltunk, egy eldugott, elszigetelt pontján, ami a családom tulajdona volt. Senki nem zavarhatott meg minket, semmi őrültség nem jöhetett közbe. Csak ketten voltunk. Hála istennek. Azt mondtam Jamesnek és Davidnek, hogy ha megjelennek, kirúgatom őket. Dühösek voltak, de végül belementek, mikor azt mondtam, hogy legalább ellenőrizhetik azt, hogy merre járok, és milyenek az életfunkcióim az apám úgynevezett szakértőitől kapott rémisztő orvosi kütyükön keresztül. – És most? – Kiersten összefonta a karját és kinézett a tóra. Idegesnek tűnt. Szeme ide-oda cikázott a víz és a sziklás part között, mintha nem tudta volna, mit nézzen. Láthatóan bármit, csak engem ne. – Egyes – mondtam. – Tessék? – Felkapta a fejét. – Egyes. – A kezéért nyúltam, és magamhoz húztam. – Az egyes tételt lehúzhatjuk a listádról. Összehúzta a szemöldökét, majd rádöbbent, és elkerekedett a szeme. – Ó, nem! Nem, már csókolóztunk, az már megvolt. Én… – Sss. – Az ajkamba haraptam, és biztattam magam, hogy csak lassan ízlelgessem Kierstent. Ezzel nem bizonyítani akartam valamit. Meg akartam mutatni neki, hogy milyen, ha igazán megcsókolják. – Ha jól emlékszem, az első tétel ez volt: „megcsókolni egy jóképű srácot”. – Igen, de…
– Én megváltoztatom. Az összes srác azt akarja, hogy egy lány csókolja meg őt. De te? Te megérdemled, hogy kapd a csókot, ne pedig add. Ez nem így működik. Úgyhogy kinevezem magam a jóképű srácnak, és meg foglak csókolni. Úgy megcsókollak, hogy mindent elfelejtesz, azt kivéve, hogy az ajkam az ajkadon van. – Kihúztam sűrű, vörös haját az arcából, megkocogtattam az állát, majd az ujjamat végighúztam az arcán, és könnyedén hátrahajtottam a fejét. – Úgy ízlellek meg, ahogyan megérdemled, hogy megízleljenek. Alsó ajka megremegett. – Annyira megnehezítem neked, hogy elfelejtsd az első csókot, hogy soha többé nem akarsz majd mással csókolózni. Amikor az a srác, akibe beleszeretsz, megcsókol, jobban teszi majd, ha lekörözi az én csókomat – mert ha nem teszi, akkor nem ő a megfelelő a számodra. Mert én nagyon jó munkát fogok végezni, és azt akarom, hogy az a srác, aki majd kiérdemel téged, akié a szíved lesz, aki a tenyerében fogja tartani a szíved… azt akarom, hogy olyan érzések fogjanak el, ha vele vagy, amiket velem csak kapiskálsz. Érted, amit mondok, Kiersten? Hangom rekedt volt. Egyáltalán nem akartam ezt mondani. Nem akartam búcsúcsókká változtatni még azelőtt, hogy igazán megismertük volna egymást. De ilyen érzésem támadt, erre abban a pillanatban rájöttem. Valószínűleg nem én leszek az a srác. Hideg leszek, halott, a földben fekszem majd, Kiersten pedig meleg lesz és élni fog. Nagyot nyeltem és ujjhegyemmel az ajkához értem. – Azt akarom, hogy megmozduljon a föld. Kezemet a nyakához érintettem, megsimogattam lágy bőrét, és még közelebb húztam magamhoz, amíg ajkunk csak egy lélegzetnyire volt egymástól. – Ilyen vagyok én. – Lassan szájon csókoltam, ajkammal simogattam alsó ajkát, tapogattam, nem toltam, így amikor válaszolt, pontosan tudta, mennyire kell előretolnia az ajkát, hogy a csókunk teljes legyen. – Egy jóképű srác – mondtam mosolyogva a szájának –, aki megpróbál megcsókolni egy nagyon szép, nagyon
gyönyörű, arra érdemes lányt. – Kezem a mellkasára siklott, nem azért, hogy letapizzam, hanem hogy megérintessem azt, amire annyira vágytam. Szíve vadul vert a kezem alatt. – Én vagyok, és ezennel lehúzzuk az egyes tételt a listádról. És most nem beszélek tovább… Elállt a lélegzete, ahogy a szám összetalálkozott az övével, olyan gyengéden, hogy szinte alig értek össze – de összeértek. Ajka nedves volt. Végignyaltam ajkai találkozását, széttoltam, és lassan hagytam, hogy megízleljen. Belenyomtam a nyelvemet a szájába, és imádtam, ahogy a teste az erősebb nyomásra megfeszült. Felnyögött, és átkarolta a nyakamat. Segítettem neki, és keményebben magamhoz húztam. Kezem a hátára helyeztem, és megpróbáltam elérni, hogy teljes súlyával nekem dőljön. Még soha nem éreztem erősebben azt, hogy élek, mint amikor ez a lány, ez a tökéletesen idegen lány, akit csak pár napja ismertem meg, a közelemben volt. Szinte már elhittem, hogy az ő szívverése az enyém, miközben a nyelve együtt táncolt az enyémmel. Növeltem a nyomást, kezembe fogtam az arcát. Ajkamat végigfuttattam a nyakán, és megérintettem a füle mögött. Forró csókokkal halmoztam el a nyakát, majd mikor elvettem az ajkam, hűvös levegőt fújtam a csókok helyére. A fenébe is, legszívesebben beleharaptam volna. Újra és újra meg akartam ízlelni, addig, amíg nem marad több erőm – de hát épp ez az… Mindig van időkorlát, nálam mindig van vészjelző. Lassan szétváltunk, de mindketten lihegtünk. Kinyitotta a száját, de ujjamat az ajkára tettem. – Jöhet a randink következő része? – Nem akartam, hogy megtárgyaljuk a csókot, ahogyan a legtöbb lány tenné, nem akartam, hogy zavarban legyen tőle. Ezért témát váltottam. Főleg azért, mert nem akartam, hogy kínosan érezze magát, és azért is, mert jelentős izgalmat éreztem a testem bizonyos pontjain, és erre nem akartam felhívni a figyelmét. Önuralmam egy tizenhárom éves fiúéval volt egyenlő. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne legyek önző, ne döntsem neki a
kocsimnak, és ne emeljem fel azt a rövid szoknyát, miközben a kezem… Na igen. Megráztam a fejem. A csók láthatóan rám is hatott. Azt akartam, hogy Kiersten számára a randi romantikus legyen. Azt mondtam neki, hogy azt akarom, hogy megváltozzon a világa. Azt nem vártam, hogy az enyém is megváltozik. – A randink következő része? – Elmosolyodott. Arca piros volt. – Úgy érted, nem csak azért hoztál ide, hogy csókolózzunk? – Igen. – Elvigyorodtam. – Nem. – Átkozódva végigszántottam a hajamon. – Na jó, mindkét vádpontban bűnös vagyok. Rendben. Őszintén szólva legszívesebben egész éjszaka csókolóznék veled, de a csókolózásnak mindig az a vége, hogy… – Ölelkezünk? – Pajkosan rám kacsintott. – Igen. – Felnevettem, és elkaptam a tekintetem. – Sok-sok összetapadó ölelkezés a vége. – Akkor… – Visszanézett a kocsira. – Beszállunk vagy sem? – Nem. – A zsebembe nyúltam, és előhúztam egy kendőt. – Bíznod kell bennem. – Tudhattam volna, hogy a csókig vársz, és csak utána ölsz meg. – A jó sorozatgyilkos először elcsábít, csak aztán öl meg. – Felsóhajtottam. – Adj nekem két percet, hogy elkészüljek, és mehetünk is. – Rendben. Bekötöttem a szemét. Meglóbáltam a kezem az arca előtt, hogy megbizonyosodjak róla, nem lát, majd visszafutottam a Cayenne-hez.
22. FEJEZET Igaza volt. A világom megfordult. Bekerültem az övébe. Nem tudom, szándékosan történt-e.
KIERSTEN
Miért csinálják ezt az emberek? Miért integetnek bele az arcodba, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nem látsz? Hiszen láttam a mozdulatot, ahogy integet. Helyes volt. És őszintén szólva szükségem volt egy pillanatra, hogy egyedül legyek. Az a csók… Felsóhajtottam, és kicsit hátrabillentem a cipőmben. A csókjai nem adtak… hanem tönkretettek. Nem is tudtam, hogyan lehet más csók az övéhez fogható. De egyvalamit tudtam. Nem akartam kísérletezgetni. Nem akartam megtudni. Mégis azt éreztem, hogy csak tréfál velem, amikor azt mondta, hogy „az a srác, akié a szíved lesz”, és „az, akihez majd hozzámész”… Mi a fenéért veszi ki magát állandóan az egyenletből? A lényem bizonytalan része azt feltételezte, hogy nem vagyok az esete, és fiatal vagyok. És igaz, Weston népszerű fociisten, én pedig csak egy elsős vagyok, aki még azt sem tudja, mire szakosodjon. Hűűű, most aztán fejen talált a valóság! – Mehetünk? – Elölről szólalt meg a hangja. – Azt hiszem. – Igyekeztem nem idegesen beszélni, pedig ideges voltam. Ha még egyszer megcsókol, lehet, hogy elájulok, és belezuhanok a tóba. Remélhetőleg Wes tud úszni, különben még vízbe fúlok. – Nyisd szét a tenyered. – Légyszi, ne legyél az a típusú srác, aki szerint poén pókot vagy kígyót adni
egy lány kezébe, hogy sikoltozzon. Meleg kéz ért az arcomhoz, és megérintette az alsó ajkamat. – Nem hazudhatok, Kiersten. Azt akarom, hogy sikoltozz, de ne úgy. Egészen biztosan ne úgy. Ezt úgy értette, ahogy gondolom? Mindegy, éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. – Bízol bennem? – kérdezte Wes. – Igen. – Akkor nyisd szét a tenyered. Megtettem. Valami nehezet helyezett a kezembe. Be volt csomagolva, így tapintásra nem tudtam megmondani, mi az. Talán könyv? A kendőt levették a szememről. Lepillantottam. Egy könyv volt. Legalábbis azt gondoltam. – Nyisd ki – sürgetett. Ahogy lehámoztam a kék csomagolópapír rétegeit, Wes mögém lépett, és a fülembe suttogott. – „Kínos, rendkívül kínos ez a tudat, hogy olyan embernek vannak lekötelezve, akinek jóságát nem viszonozhatják.”\'7b1\'7d A csomagolópapír leesett. A Büszkeség és balítélet volt, számozott példányszámú kiadásban. – Te. Te nekem adtad… – Mr. Darcyt – suttogta Wes a fülembe. – Mint látod, kívülről megtanultam néhány sort is, hogy elalélj. – Ha még egyszer idézed, a karjaidba omlok, jó? – kérdeztem lihegve. Még mindig a csodálatos kötésű könyvet nézegettem. – Jót tenne a büszkeségemnek. – A fülemet harapdálta, és keze a nyakamra tévedt, a vállamat masszírozta. – De nem ok nélkül Büszkeség és balítélet a címe.
Hozzáfordultam és átöleltem. – Nagyon köszönöm. – A legjobb első randis ajándék, amit valaha kaptál? – kérdezte elhúzódva. – Az egyetlen első randis ajándék, amit valaha kaptam – kuncogtam. – A fenébe. – Félrehajtotta a fejemet, és a szemembe nézett. – Akkor jobban kell teljesítenem. – Tanuld meg kívülről az egész könyvet, akkor tárgyalhatunk. – Tényleg? – Ajka gonosz mosolyra gördült. – Tudod, hogy csodagyerek voltam, nem? A zongorázás és a zene terén. Apám majdnem a zenetanulásra akart rávenni, nem pedig a focizásra. Fotografikus memóriám van. Úgyhogy ne állíts ilyen kihívások elé, hogy tanuljam meg kívülről Jane Austent. Lehet, hogy annyira fogok unatkozni, hogy megtanulom. Elnevettem magam, és ismét megöleltem. Imádtam az illatát, azt, amilyen érzést a bőre keltett a bőrömön. Nem is akartam arra gondolni, hogy egyszer lediplomázik. Rosszul voltam a gondolattól. – És jöhet a randi utolsó része. – Megragadta a kezem, és visszavezetett a kocsihoz. – Készen állsz? – Persze. – A könyvet az ölembe tettem, óvatosan, nehogy leessen. Csalódottan figyeltem, ahogy visszahajtottunk az iskolához. Legszívesebben kiugrottam volna a saját ablakomon, amikor megálltunk a koli előtt és Wes elkísért az ajtómig. Meggondolta magát? Zavartan azt mondtam magamnak, hogy butaság ennyire izgulni, főleg azok után, amiket eddig tett. Nevetséges! Hiszen nem is járunk! – Szóval… – Átkarolta a vállamat. – A listádon az is ott áll, hogy „két igazi barátot szerezni”. Nos, szerintem már három barátod is van, itt vannak az orrod előtt. A fenébe! – mondta, és megrázta a fejét. – Marha jól megy nekem ez a listásdi.
Hangosan felnevettem, ahogy kinyílt az ajtó és ott állt Gabe és Lisa. Lisa kuncogott, és kitárta a karját. – Isten hozott a randid további részében! – Ti tudtátok? – Magamhoz szorítottam a könyvemet és elmosolyodtam. – Hát persze! – Lisa karon fogott, és betuszkolt a nappaliba. – Persze Gabe-nek csak azután mondtam el, hogy te elmentél, ezért ilyen elkínzott a külseje. Szánakozó mosolyt villantottam a pamlagon ülő Gabe-re, aki a szemét forgatta. Még mindig farmer és fehér póló volt raja, miközben Lisa egy bombajó ruhát viselt. – Na jó, itt az idő! – Lisa összecsapta a kezét, és eltűnt a konyhában. – Szóval ez amolyan dupla randi? – Oldalba böktem West, aki felnevetett, és cinkosan nézett Gabe-re. – Nevessetek csak – morgott Gabe. – Miért van, hogy én az unokatesómmal randizok, neked meg ő jut? – Megint Weshez beszélt. – Úgy tűnik, Kierstennek nem esett baja. – A csókot leszámítva – mondtam a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. Gabe szemöldöke felszaladt, ahogy végigmért, majd lassan odafordult Weshez. – Kösz. – Wes felém bólintott. – Behajítasz az oroszlán barlangjába csak azért, mert tettem neked egy szívességet. Elvigyorodtam. – Rajta volt a listáján – magyarázta Wes. – Amiben segítek neki. – Rajta voltál a listáján? – Ööö… Közéjük álltam, és letettem a könyvemet az asztalra, óvatosan, hogy ne csattanjon nagyot. – Azt hiszem, azt írtam, hogy „megcsókolni egy jóképű srácot”.
– Helló! – Wes kinyújtotta a kezét. – Jóképű Srác vagyok. És akkor te mi vagy? Gabe megrázta a fejét, és nevetésben tört ki. – Nyilván nem vagyok jóképű, de tegnap Kiersten azt mondta, hogy „jól nézek ki”. – Aúúú! – nyögött fel Wes. – Igen. Olyan ez, mint mikor altatás nélkül kasztrálsz egy kutyát. Még csak nem is volt semmi előjele, egyszerűen csak azt mondta, „hé, jól nézel ki”. – Még mindig próbálsz magadhoz térni utána? – kérdezte Wes. – Szerintem a héten még összeszedek pár ribit, hogy bebizonyítsam. – Gabe félig komolyan megvonta a vállát. – Meglátjuk. – A férfiak állatok – mondta Lisa, és visszajött a nappaliba. – Na jó, van csoki, gyümölcsös ital és mozi. Még valami? – Szerintem ennyi elég. – Wes átkarolt, és magához húzott. Észrevettem, hogy Gabe figyel minket, de nem féltékenyen. Inkább aggodalmasan, ami miatt én is aggódni kezdtem. Ahogy a pamlag felé léptünk, Wes megingott egy kicsit. – Hé – fogtam meg a karját. – Jól vagy? – Jól. – De megint sápadt volt. – Csak… használhatom a fürdőszobát? – Persze – szólalt meg Lisa. – Bármelyikünk szobáján keresztül bemehetsz. Közös a fürdő, úgyhogy tök mindegy. – Szuper, köszi. – Felállt a pamlagról, még mindig kissé bizonytalanul állt a lábán, és elindult a szobám felé. – Jól van? – kérdezte tőlem Lisa. – Biztos, hogy csak fáradt – hazudtam. Én is kíváncsi voltam arra, hogy egy százkilencvenegy centis, tökéletesen egészséges irányító miért fest hirtelen úgy, mint aki egész éjszaka megállás nélkül ivott.
– Mindjárt jövök. – Gabe felpattant, és egyenesen Wes után ment. – Ajjaj! – mormolta Lisa. – Ez soha nem jelent jót.
23. FEJEZET Gyorsan fogyott az időm. Éreztem abból, hogy elkezdett bizseregni a kezem, abból, hogy a szívem vadul vert – miért lett hirtelen olyan pokoli nehéz rádöbbenni arra, hogy ilyen közel a vég? Talán azért, mert Kiersten miatt újnak éreztem magam – mintha egy új kezdet várna rám.
WESTON
Megragadtam a mosdó szélét, és azt hajtogattam gondolatban, hogy muszáj magamban tartanom a gyomrom tartalmát Megszólalt a mobilom. David. Megnyomtam
a
mellőzés
gombot,
és
nekiálltam
a
szokásos
légzőgyakorlataimnak. Nem egészséges, ha pánikba esem. Ki és be, ki és be. Visszatartottam a lélegzetem, és megkockáztattam egy újabb tükörbe nézést. A telefonom újra megszólalt. Most James hívott. Ideje a következő gyógyszeradagnak. Igen, mintha szerettem volna még több gyógyszert beszedni, amitől még szarabbul érzem majd magam, ami valószínűleg elrontja a randimat is. Jól vagyok, üzentem nekik, és a mobilt a zsebembe csúsztattam. Kinyújtottam a karom, megfogtam a mosdót, és az orromon át vettem a levegőt, ahogy hol erősödött, hol gyengült az émelygés. A karácsony előtti utolsó
gyógyszeradag elvileg a legerősebb, az orvos utolsó mentsvára. Csak attól féltem, hogy többet árt, mint használ. Ha tovább kell szednem, képtelen leszek focizni. És futni. És élni. Tök betegen fogok feküdni egy ágyon, ahol összefolynak majd a napok, amíg végül egyszer majd nem ébredek fel. – Hé! – Valaki belökte az ajtót. Gabe egyenesen besétált, és becsukta maga mögött az ajtót. – Te meg mi a francot csinálsz? – Ne most, Gabe. – Dehogynem most! – Megragadott a pólómnál fogva, ami nem volt túl okos húzás, tekintve, hogy legalább tizenöt centivel voltam magasabb nála, de mindegy. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy törődjek vele. – Mi a fenét szedsz? Oxit? Metet? Felnevettem. Nem azért, mert humoros volt, hanem mert egy pillanatra azt kívántam, bárcsak drogproblémám lenne. A fenébe is, mennyire szánalmas már ez, mi? – Nem. – Az ajkamba haraptam. Az émelygés kezdett múlni, és ismét elkezdtem érezni a végtagjaimat. – Semmi ilyesmit. – Jobban teszed, ha nem szórakozol Kierstennel! – Gabe elengedett, és belecsapott azt ajtóba. – Esküszöm, hogy megöllek, ha bántani mered! – Csak a barátja szeretnék lenni. Komolyan. – Hazudtam. Többet akartam. De az ember nem mindig kapja meg azt, amit akar. A hányinger ismét teljes erővel söpört végig rajtam, fájdalmamban kétrét görnyedtem. Esküszöm, úgy éreztem, mintha kést forgatnának meg a gyomromban. – Várj, egy pillanat… – Haver! – Gabe a hátamra tette a kezét. – Mi a baj? Influenzás vagy, vagy mi? – Vagy mi… – mondtam összeszorított foggal. – Jól vagyok, csak… néha vannak rosszulléteim. – Ez volt a legtöbb, amit hazugság nélkül mondhattam. – Úgy érted, idegrendszeri rosszulléteid? – kérdezte Gabe.
– Igen, olyasmi. – Bocs. – Káromkodott. – Csak… ez a lány fontos, érted? Ne kérdezd, hogyan vagy miért tudom, hogy az, de egyszerűen fontos. Van benne valami. Törékeny és nem akarom, hogy szórakozz vele csak azért, mert iszonyú jól néz ki, érted? – Esküszöm – pokolian fájt, de kiegyenesedtem –, hogy nem szórakozom vele. Segíteni akarok, és a barátja akarok lenni. – A barátok nem csókolóznak egymással. Kényszeredetten felnevettem. – Úgy beszélsz, mint ő. Gabe nem nevetett velem. Remek, megint feldühítettem. – Nézd! – Összefontam a karom, és megpróbáltam bármire koncentrálni, kivéve a gyomromban és a mellkasomban érzett fájdalmat. – Tetszik nekem az a lány. Nem fogom bántani. A francba, mi több: többé hozzá sem érek. Nem veszem el a szüzességét. Nem teszek betarthatatlan ígéreteket. – Honnan tudjam, hogy hihetek neked? – Mondok valamit. – Átkaroltam, és kinyitottam az ajtót. – Bízz meg bennem, és ha olyasmit teszek, ami komolyan feldühít téged, vagy eltolom a dolgot, akkor laposra verhetsz. Rendben van? Gabe hallgatott, majd kezet nyújtott. – Nagy élvezetet fog majd okozni, hogy jól fenéken billentselek. – Nagy kár, hogy erre nem lesz alkalmad. – Megráztam a kezét. Ebben a pillanatban Lisa lépett be az ajtón. – Ööö, minden rendben van? – Persze. – Gabe megszorította a kezem. – Csak a sportról beszélgettünk. Lisa felhorkant. – Jól van. Elkezdjük végre azt a filmet?
– Hogyne. – Elengedtem Gabe kezét. Röviden bólintott felém. Mikor visszamentünk a szobába, Lisa a kanapé egyik végében ült, Gabe pedig mellé ügyeskedte magát, így a kétüléses szófa nekem és Kierstennek maradt. Legalább jól fog végződni ez az este. Lisa megnyomta a lejátszás gombot a távirányítón. – Várjatok! – kiáltottam, és felemeltem a kezem. Megragadtam a poharakat, amiket Lisa behozott, és egy kis napernyőt húztam elő a zsebemből. Mosolyogva belepotytyantottam Kiersten italába. – Egy gyümölcsös ital, napernyővel. – Van nálad több is? – érdeklődött Lisa. Felnevettem. Végre kicsit lenyugodtam most, hogy a randi jól haladt, és Kiersten megismerte a tervemet. – Hogyne. – Nagyjából öt, különböző színű napernyőt pakoltam ki a dohányzóasztalra. – Jól van, most már kezdődhet a film. – Köszönöm. – Kiersten ajka a fülemet súrolta, amitől már a főcím alatt pokolian megkívántam. – Igyunk életem legjobb első randijára, a napernyőmre, a csókomra és a könyvemre. Ahogy haladsz ezzel a listával, egy hét múlva már semmi dolgunk nem lesz. Összeszorult a gyomrom. Jaj, ne! Mégis mit képzeltem? Lassabban kell haladnom. Megvontam a vállam, és odasúgtam neki: – Nos, a többi feladat jóval nehezebb. Egy ideig eltarthat. – Részemről rendben. – A kezemért nyúlt, és nem engedte el. Felnéztem. Gabe intenzíven figyelt minket, szeme összeszűkült, ahogy lepillantott Kiersten kezére, majd vissza az arcomra. Úgy éreztem, két tűz között vagyok.
Szerettem volna járni Kierstennel. Normális helyzetben lepattintottam volna Gabe-et, és gondolkodás nélkül a hálószobámba penderítettem volna a lányt. De most? Szerettem volna dédelgetni az érzést, amit ujjhegye keltett az enyémen, mert biztos voltam benne, hogy néhány hónap múlva… nem lesz meg ez a luxusom.
24. FEJEZET Gyűlölöm azt, hogy mennyire szeretem. Majdnem annyira, mint ahogy azt gyűlölöm, hogy képtelen vagyok mindig ott lenni vele. Túl gyorsan és túl mélyre zuhanok. Valaki kapjon el, állítson meg, mondja, hogy megőrültem! Egek, csak ne reménykedjek nagyon.
KIERSTEN
Hivatalosan két hónapja ismerkedtem meg Wesszel. Az első randink óta majdnem minden nap találkoztunk ebédnél, és legalább hetente kétszer néztünk filmet nálunk. Igazából mindenütt ott volt. Állandó kelléke lett az életemnek. Olyan állandó, hogy az emberek már nem bámultak meg: szinte már elvárták a jelenlétét. Egyvalamit nem tudtam megérteni: azt, hogy folyamatosan veszít a súlyából. Még mindig jóképű volt, de az izmai valahogy szálkásabbnak tűntek, állvonala még kitüremkedőbb lett. Mikor szóba hoztam, egy nevetéssel elhessegette aggodalmam, és azt mondta, hogy nagyon fárasztóak az edzések. – Hányadik fejezetnél tartunk? – Wes letette megszokott asztalunkra az ebédjét, és belekortyolt a vizébe. Elvigyorodtam. – Az utolsónál. – Ne már! – Magához ölelt. – Szuperjó munkát végeztünk. Alig ötven nap kellett hozzá, hogy kiolvassuk a könyvet.
– Tudod, mit jelent ez? – Ajkamba haraptam, és még közelebb húzódtam hozzá, végighúzva székemet a földön. – Mit? – Közelebb hajolt, és játszani kezdett egy hajfürtömmel. Istenem, szinte rögeszméje volt a haj, vagy lehet, hogy csak a vörös haj. Nem tudtam, melyik, de mindig úgy érintette meg, mintha a hajam bármikor kihullhatna vagy eltűnhetne. Eltoltam a kezét. – Azt jelenti, hogy ha befejeztük, szükségünk lesz egy másik könyvre. Szerintem jöhetne A mansfieldi kastély vagy… – Hangom elhalt. Wes elsápadt, nem nézett többé a szemembe, és az ételét piszkálta. – Mi a baj? – Megnyalta az ajkát, és úgy túrta szét a salátát a tányérján, mintha nem lenne biztos benne, hogy megenni akarja vagy megkínozni. – Nem kell többet olvasnunk. Mármint tudom, hogy vannak más barátaid is, és minden ebédnél olvasunk és… – Hagyd abba! – A szemét forgatta, és megint azt a szexi mosolyát ragyogtatta rám, amit már annyira megszoktam. – Csak bosszankodom A mansfieldi kastély miatt. Nem igazán tetszik a történet. Mi lenne, ha valami mást választanál és a hálaadás utáni szünet után kezdenénk el? – Rendben. – Mikor rám nézett, elmosolyodtam, de mosolyom üres volt. Éreztem, hogy nem ért el a szememig. – Mondd, jól vagy? – Persze – mondta szinte túl gyorsan, ahogy még egy hamis mosolyt villantott rám és megköszörülte a torkát. – Csak szünet előtt még sok a dolgom, érted? – Ó! – Próbáltam nem túl csalódottnak tűnni. – Értem, igen, nekem is elég sok a leckém. – A lecke és az edzés között… – Árnyék vetődött az arcára. – Nem tudom… Neked is vannak nehéz napjaid, ugye?
– Igen. – Kinyújtottam a kezem, és a karjára helyeztem. – Mindenkinek vannak. Jó tudni, hogy nem vagy tökéletes. – Távol vagyok a tökéletestől. – A kezemért nyúlt, és megcsókolta. – Ööö, egy szívességet szeretnék kérni tőled. – Rendben. – Fészkelődni kezdtem a székemen, hirtelen félni kezdtem attól, hogy arra kér, hogy soha többé ne találkozzunk, vagy csináljunk valami őrültséget, és kezdjünk el járni, amit végül is nem most először javasolna. Egy hónapja játékosan arra bátorított, hogy randizzak valakivel. Az orra előtt becsaptam az ajtót, majd a délután további részében mást sem tettem, csak bocsánatot kértem. Igen, túlreagáltam, de megbántott. A pasik nem mind ilyen ostobák, ugye? Nem látja, hogy tetszik nekem? Úgy értem, sokkal jobban, mint ahogy én tetszem neki? Ökölbe szorítottam a kezem az ölemben, és vártam az elkerülhetetlent. – Megtennéd, hogy a hálaadás szünetét velem és az apámmal töltöd? Nagyon nem ezt vártam. – Mi? – Semmi, felejtsd el. – A tálcájáért nyúlt, és felemelkedett, de megragadtam a csuklóját. – Wes, nem mondok nemet, csak egyáltalán nem ezt vártam. – Igen? – Remegett a keze: vagy ideges volt, vagy bujkált benne valamilyen betegség. – Mit vártál? – Ó, tudod… hogy megpróbálsz egy újabb randit összehozni nekem, amivel megbántasz. Wes hangosan felnevetett, felhívva magára a menzán körülöttünk levők figyelmét. – Igen. Azt hiszem, én megtanultam a múltkor a leckét. Nem? Vállat vontam.
– A francba. – Hangosan felsóhajtott, és megfogta a kezem. – Tudod, hogy kedvellek, csak… – „Nem járok elsősökkel”. – Idegesen megköszörültem a torkomat. – És nem akarom, hogy Gabe fenéken billentsen. – Kérlek! – A szememet forgattam. – Mintha képes lenne rá! Szeme elfelhősödött, majd újabb szívdöglesztő mosolyt villantott rám. – Mondok én valamit. – Közelebb hajolt. – Járni fogunk. – Tessék? – Két hétig. – Elmosolyodott, és felemelte két ujját. – Két hétig az enyém vagy. Járni fogunk, fogjuk majd egymás kezét – többet, mint most. – Hüvelykujját végighúzta az ujjperceimen, ahogy kutatón a szemembe nézett. – A második hét végén majd rájössz, hogy nem vagyok olyan jó fej, mint hiszed, és zöldebb mezőkre vándorolsz. Összehúztam a szemem. – Van benne csapda? – Persze, hogy van. – Felnevetett, és megszorította a kezem, ahogy közelebb hajolt. – Az első hétre haza kell jönnöd velem. Az a hálaadás-heti szünet, és aztán… – Felállt, ellökte székét az asztaltól, és letérdelt elém. – Aztán pedig meg kell ígérned, hogy te leszel a partnerem a végzősök bálján. Leesett az állam. Lehetséges, hogy Weston Michels – a fociisten, a híresség, maga a megtestesült dögösség – ott térdel előttem, és nemcsak arra kér, hogy ismerkedjem meg az apjával, hanem arra is, hogy legyek a partnere a végzősök bálján? – Kicsit kényelmetlen ám így térdelni. Felnevettem és felsegítettem, majd átkaroltam a nyakát. – Igen! Igen! Igen! – Várj, ez akkor most igen? – Wes megpörgetett, majd valami olyan
szokatlant csinált, hogy majdnem észre sem vettem. Úgy csókolt meg, mintha tényleg járnánk. Az első randink óta nem érintett meg. Ajka röviden súrolta az enyémet, majd keményebben, ahogy talpra állított és karját a csípőm köré kulcsolta. Könnyedén feltett az asztalra, és két kezébe fogta az arcomat. – Köszönöm. – Mit? – kérdeztem lihegve. – Hogy igent mondtál. – Teljesen komolyan mondta. Arcán ugyanaz az árnyék ült, mint korábban. Megérintettem sima állát. – Tényleg nehéz napod van, ugye? Összeszorította az ajkát, és röviden bólintott. Gondolkodás nélkül a nyaka köré fontam a karomat, és amilyen erősen tudtam, magamhoz szorítottam. – Azt hiszem, a sztár-irányítónak is lehetnek nehéz napjai, ameddig… – megvártam, hogy elhaljon a hangom. – Ameddig megígéri, hogy megosztja őket a kockafej elsőssel, akivel folyton együtt lóg. – Nem vagy kockafej. – Szájon csókolt. – Gyönyörű vagy. – Ismét megcsókolt. – Szexi. – És újra. – Gyönyörű a hajad… – Mi ez a nagy hajmánia? – Belenevettem a nyakába, és ujjai a tenyerembe csusszantak. – A haj értékes. – Vállat vont és lesegített az asztalról. – Ennyi. – A haj és a szív – mormoltam. – Furcsa rögeszmék, de rendben van. A dögösséged miatt engedélyezek némi huncutságot. – Milyen kegyes tőled! – Felnevetett, és megcsókolta a kezem. – Most pedig együnk, mielőtt elindulsz a következő órára. Aztán csomagolás. Haza kell vinnem
egy elsőst erre a hétre. Azt hiszem, nem fog lehervadni az arcomról ez a mosoly. Soha.
25. FEJEZET Igen, Gabe meggyilkol majd álmomban.
WESTON
Megnéztem a mobilom. Egy óra telt el. Gondoltam, Gabe már biztos megjelent a szobánál, hogy üvöltözzön velem, hozzám vágjon tárgyakat vagy orrba verjen. Minimum egy ronda üzenetet vártam arról, hogy nem tartom be az ígéreteimet. Kopogtattak az ajtón. Mosolyogva nyitottam ki, azt várva, hogy egy nagy ököl indul meg az állkapcsom felé. Azonban az ajtóban David és James állt. Huh. Inkább az orrba verés. – Hogy alakul a napod? – kérdezte James. Nevetségesnek és gépiesnek tűnt a kérdése. – Fantasztikusan. Van partnerem a végzős bálra. – Általában nehezedre esik partnert szerezni? – nevetett David. – Nem – morogtam. – De ez a lány különleges. James egyik lábáról a másikra állt. – Nem akarok kellemetlen témát felhozni… – Akkor ne hozd fel! – csattantam fel. – De… – folytatta James – gondolod, hogy okos húzás ezen a ponton belevonni egy lányt az életedbe? A műtét napjáig nem vagy hajlandó egyetlen vizsgálaton sem részt venni. Fogalmad sincs róla, mi zajlik a testedben, és egy ártatlan lányt akarsz belerángatni ebbe? – Nézd… – Szinte éreztem, hogy csikorognak a fogaim. – Ez nem a te
dolgod. Úgyhogy maradj ki belőle! – De, az én dolgom. – James félrehajtotta a fejét. – A dilidokid vagyok. Apád azért vett fel, hogy ügyeljek a jó közérzetedre. – Apám azért vett fel, mert nem akarta, hogy bekattanjak és öngyilkos legyek, akárcsak az öcsém. Nem az orvosom vagy, és biztos, hogy a barátom sem. Azt teszem, amit akarok – az engedélyeddel vagy anélkül. David felsóhajtott. – Wes… – Szükséged van még valamire? David káromkodva előhúzta a jegyzetfüzetét. – Csak dokumentálnom kell, hogy érzed ma magad. Ismered a dörgést. Megkapod a gyógyszereket, amik egy vagyonba kerülnek, és amiket az Élelmiszer-és Gyógyszeripari Bizottság még nem vizsgált be, és nekünk mindent dokumentálni kell. Nem azért csinálom, hogy téged kínozzalak. Nem vagyok az orvosod, ellenben a barátod vagyok, és azóta vagyok a testőröd, hogy elhajítottad a legelső labdát, úgyhogy az isten szerelmére, áruld el, hogy érzed magad! Pokoli bűntudatom támadt. Davidnek igaza volt. Ő is végigcsinálta velem az egészet. Csak így bírtam ki azt, hogy James a közelemben legyen. David szinte családtag volt, én meg úgy bántam vele, mintha a kutya szájából rángattam volna elő. – Bocsáss meg – mormoltam. Hangom rekedt volt az érzelmektől. Felsóhajtottam, és sorolni kezdtem a tüneteimet. – Kezd elzsibbadni a bal lábam. Nem tudom, hogy amiatt van-e, hogy fellöknek az edzésen, vagy a gyógyszerek mellékhatása. Majdnem minden reggel hányok, de a mellkasom nem fáj annyira, mint régen, és lassan kezdenek múlni a rémálmok. Nem érzem magam levertnek, csak idegesnek. Mintha Isten kezében lenne egy hatalmas stopperóra, és csak arra várna, hogy megnyomja a vége gombot.
– Nagyon jó. – James megköszörülte a torkát, és megnyomta a gombot a diktafonján. Nem tudtam, hogy felveszi, de mindegy is. David, megszüntetve a köztünk levő távolságot, megérintette a karomat. – Köszönöm, Wes. Hagyunk, hogy nyugodtan csomagolj. Biztos vagy benne, hogy te akarsz vezetni? – Igen. – Elvigyorodtam: eszembe jutott Kiersten és az izgalma. – Magammal viszem a barátnőmet. James mélyet sóhajtott, de David elmosolyodott és azt mondta: – Jól teszed. – Kösz. Mire kimentek, érzelmileg olyan állapotba kerültem, hogy bárkivel összeverekedtem volna, aki csak egy szót szól hozzám. – Hé, ezek a fickók zaklatnak? – kérdezte Gabe. Belépett a szobámba, rögtön azután, hogy James és David elment. – Állandóan – nyögtem fel. – Kérlek, üss meg, legyünk túl rajta. Gabe bűntudatos arcot vágott. Jaj, ne! – Beteg vagy? – kérdezte halkan. – Mennyit hallottál? – Képtelen voltam ránézni. Nem ment. Ha ránézek, elveszítem az önuralmam, és legszívesebben orrba verném saját magam azért, hogy úgy bőgök, mint egy csecsemő. – Azt tudom, hogy az egyik dilidoki, a másik pedig azt mondta, hogy valamilyen gyógyszereket szedsz, amiktől rosszul vagy, és valami műtétről is szó volt. Eltelt pár másodperc. A fenébe is, nem mondtam el senkinek. Nem akartam, hogy bárki is tudja, mert normálisnak akartam érezni magam, még akkor is, ha ez az utolsó ősz, amit a földön töltök.
– Igen, cimbi. – Ajkamba haraptam, még mindig nem néztem a szemébe. – Beteg vagyok. – Mennyire? – Gabe leült az íróasztal melletti székre. Láttam, hogy rugdossa a padlót. Nem tudtam, hogy idegességből vagy csak zavarában, mert még mindig gyáva nyúlként a földet néztem. – Nagyon. – Elcsuklott a hangom. A fenébe. – És jobban leszel? Örömtelenül felnevettem, végül ráemeltem a tekintetem. – Fogalmam sincs. Négy hét múlva kiderül. – Mi lesz négy hét múlva? – Kíváncsi alak vagy, tudod? Elvigyorodott, és vállat vont. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. – A műtétem. És ha nem sikerül, vagy meghalok műtét közben, akkor… azt hiszem, mindannyian lehúzhatjuk a rolót. – Szóval akkor rendben leszel? Rendbe jössz? – Mi az, hogy „rendbe”? – Felnevettem. A nevetésem túl hangosnak tűnt a néma szobában. – Ha a haldoklás azt jelenti, „rendben leszek”, akkor igen. Rendben leszek. Ha azt jelenti, hogy még élek pár hónapot, miközben a testemet lassanként ellopják tőlem a beteg sejtek, akkor igen. Rendben, rendben, rohadtul rendben leszek. – A kezemmel megtöröltem az arcomat és felnyögtem. – Kiersten nem tudja, ugye? – kérdezte Gabe. – Dehogyis. Nem. – Ne mondd meg neki. – Tessék? – Felkaptam a fejem. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Csak megijesztené, főleg mivel végül úgyis rendben leszel, nem? – Magabiztos mosolyt villantott rám. – Képes vagy legyőzni.
Életemben először mondta ezt nekem valaki. Eddig mindenki csak aggódott. David a tüneteim, apám a depresszió miatt, de senki, még az orvosom sem mondta azt, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzem. Röviden bólintottam, próbáltam nem elbőgni magam és azt mondtam: – Igazad van. Legyőzöm. – Vagy én győzlek le téged – nevetett Gabe. – Nemcsak azért, mert összetöröd Kiersten szívét, hanem mert meghalsz a végzős bál után. Most komolyan. Még neked is el kell ismerned, hogy ez nagyon gáz. – Igen, nos… – Lerúgtam a cipőmet és ledőltem az ágyra. – Kedvelem Kierstent. Szeretnék vele lenni, de sajnos nem sok időm van. Az idő luxus, tudod? Az emberek nem is tudják, milyen szerencsések. Van fogalmad róla, mennyire feldühít, ha olyan hülyeségekről beszélnek, hogy nem ízlik az ebédjük vagy ócska a kávéjuk? Szívesen ennék pocsék kaját és innék vacak kávét életem végéig, ha lehetne életem. Érted? – Igen – mondta Gabe halkan. – Nem mondom, hogy tudom, min mész keresztül, de el tudom képzelni, hogy mennyire gáz lehet, hogy tudod, hogy lehet, hogy már nem élheted át még azokat a szar dolgokat sem, amiket az élet eléd hoz, pedig legalább itt lennél, legalább… – Élnék – fejeztem be. – Legalább élnék. – Akkor élj most! – provokált Gabe. – Csókold meg azt az elsőst, akiről olyan meggyőzően mondtad, hogy semmit nem érzel iránta! – Ezt tervezem. – Olyan szélesen mosolyogtam, hogy fájt. – Jó szöveg. – Gabe felnevetett. – Nyugi, tudom, merre van a kijárat. – Gabe? – kérdeztem, amint elérte az ajtót. Megfordult és várt. – Kösz, hogy meghallgattál.
Tisztelgett. – Akkor is fenéken billentelek, ha összetöröd a szívét. – Nyugi. Azt hiszem, ő fogja összetörni az enyémet. – Miből gondolod? – Összefonta a karját, és nekidőlt az ajtófélfának. – Mert a végén már nem fogok tudni mit adni neki, amit érdemes lenne. – Tégy meg magadnak egy szívességet. – Gabe ellépett az ajtótól. – Ezt hadd döntse el Kiersten a végén. Ne te. Bólintottam. Igen, ez menni fog. Ennyivel tartozom neki, még ha beledöglök is. Elmosolyodtam a kétértelműségen. Gabe búcsút intett, és elment. Ki hitte volna, hogy Gabe-nek van szíve is? Vagy hogy ilyen mély érzésű? Ebből is az derül ki, hogy miről marad le az ember az életben, ha nem figyel oda. Keress és találsz. Viselkedj seggfejként, és csak saját képmásod néz vissza a tükörből.
26. FEJEZET Szent isten! Pulykát fogok enni Randy Michels jelenlétében. Jobob bácsi dob egy hátast!
KIERSTEN
– Micsoda, letérdelt eléd? – visította Lisa, ahogy őrült módon végigvágtázott a szobán. – És te mit léptél? – Természetesen igent mondtam. – Felnevettem, és újabb ruhákat dobáltam a bőröndömbe. Nem igazán voltam biztos abban, hogy mit akarok elvinni, mit akarok felvenni. Jo bácsi teljesen odavolt, mikor elmondtam neki. Annyira boldog volt, hogy végre olyasmit csinálok, ami élethez hasonlít, hogy a telefon másik végén sírva fakadt. Mikor felhívtam erre a tényre a figyelmét, kijelentette, hogy egy bogár repült a szemébe. Aha, novemberben. Az is segített a dolgon, hogy Jo bácsi évek óta istenítette Randy Michelst. Bácsikám szigorúan arra utasított, hogy mindenképp menjek hozzá Weshez. Még azt is felajánlotta, hogy elfurikáz minket Vegasba. Igen, az enyém a legjobb fej nagybácsi a világon. Ezzel senki nem szállhat vitába. Jo bácsi és a nagynéném hatalmas ünnepséget szerveztek a család többi tagjával. A „Pulyka-napon” felhívnak majd Skype-on, hogy mindenkit üdvözölhessek. – Én totál beparáztam volna. – Lisa hangos sóhajjal az ágyamra dőlt. – Mármint most is parázok, pedig nem is engem hívott meg. – Igen. – Kihúztam Lisa feneke alól egy pólót, majd összehajtogattam és a bőröndömbe tettem. – Weston Michelsszel jársz. – Ismét felkacagott, majd felugrott az ágyán. – Úristen! Mondd, lefe…
– Ilyet ne is mondj! – mutattam fenyegetően az arcába. – Csak csókolóztunk, egyszer – nem, kétszer. – Mi? Kétszer? – Megesküdtem volna rá, hogy a sikolya még a téli álmot alvó alaszkai medvéket is felébresztette volna. – És nem is mondtad? – Én tudtam – szólalt meg Gabe az ajtóból. Rám kacsintott és vállon veregetett, ahogy elhaladt mellettem. – Nagy segítség vagy, Gabe, köszönöm – mondtam sötéten. Lisa duzzogva összefonta a karját. – Mindenki tudta, csak én nem? – Nem, Gabe csak meglátott reggel a szégyenséta közben, és téves következtetéseket vont le. Muszáj volt tisztáznom vele a történteket, különben a legrosszabbra gondolt volna, hiszen, lássuk be, Gabe-ről van szó. – Igaz. – A többi már történelem. Lisát láthatóan kielégítette a válasz, mert két perccel később már mosolygott. – És jól csókol? – Muszáj ezt most megtárgyalni? – panaszkodott Gabe. – Várjátok meg, amikor már nem vagyok a szobában. – Akkor tűnj el! – vont vállat Lisa. – Nem megy. – Gabe félretolta Lisát, hogy leülhessen az ágyra. – Muszáj elbúcsúztatnom a kedvenc csajomat. Figyelmeztetnem kell a szokásos dolgokra: tudod, hogy mi jár a pasik fejében és hogy miért nem szabad semmilyen körülmények között este tizenegy után filmet nézni az ellenkező nem bármely tagjával. – Mi? – Abbahagytam a ruhák hajtogatását. – Miért nem? – A szex miatt. – Gabe vigyorgott. – A vizsgálatok kimutatták, hogy a tesztoszteron az egekbe szökik horrorfilmek nézése közben. Egy kis horror,
éjszaka, némi érintkezés, és barátom, máris jön a csecsemősírás és a kilátástalan jövő. Lisa eltátotta a száját. – Hűűű, te hol jártál, amíg a mi sulinkban felvilágosítás-óra volt? – A játékosok ismerik a játékot, nem? – ugrattam Gabe-et. – Csak a sztárok ismerik. – Csókot dobott nekem, és pacsira emelte a kezét. Lisa belecsapott. Én a szememet forgattam. – Mi az? – vont vállat Lisa. – Gabe ezen a téren igazán tehetséges. – És te ezt honnan tudod? Az unokatesód. Vagy elfelejtetted? – Egy családban nincsenek titkok – bólintott Lisa. – És az is segít, hogy a lányszövetségben egytől tízig terjedő skálán osztályozzák a pasikat. Na, kitalálod, Gabe hány pontot kapott? – Ötöt? – húztam fel a szemöldököm. Gabe csúnyán nézett rám. – Tizenegyet. – Lisa hangjában büszkeség csengett. – Külön pontértéket állapítottak meg miatta. – Lehet, hogy egy napon én leszek az elnök. – Gabe mindkettőnkre rávillantotta önelégült mosolyát, majd vállon veregette magát. – Nem tudom, miért, de úgy érzem, gratulálnom kell neked azért, mert egy ribanc vagy. Miért helytelen ez az érzés? – Ujjammal megkocogtattam az államat. – Ja, igen, mert tényleg helytelen. Egy szép napon úgyis utolérlek. – Soha – rázta meg a fejét Gabe. – Egy játékos a szabályok szerint játszik, ismeri a játékot, minden lehetséges stratégiát és kivitelezési módot ismer. Utolérni engem olyan lenne, mintha Chuck Norris meghalna egy kaszkadőrjelenet közepén. Ööö, nem fog bekövetkezni. Akarod tudni, hogy miért? Mert Chuck Norris igazi keményfiú.
– Csak nem hasonlítottad a szexuális képességeidet Chuck Norris karatetudásához? – kérdeztem. – Egy és ugyanaz – vont vállat Gabe. Megráztam a fejem, és az éjjeliszekrényen álló órámra pillantottam. – A fenébe! Mindjárt itt van! Gyorsan, gyorsan! Mindent össze kell pakolnom! – Mindent? – nézett körül Gabe a szobában. – Azt tervezed, hogy odaköltözöl? Lisa válasza egy tasli volt. Gabe morogva felpattant, és elkezdte bepakolni a ruháimat a bőröndjeimbe. Elcsíptem, hogy majdnem az ébresztőórámat is eltette. Ez most komoly? – Megvan! – Lisa ráült a bőröndre, míg Gabe becipzározta. – Imádlak titeket! – áradoztam, és mindkettőt magamhoz öleltem. Gabe úgy simogatta meg a fejem, mintha tizenkét éves lennék, Lisát pedig láthatóan a sírás kerülgette. Az ember azt hihetné, hogy még sosem jártam egy pasi házában sem. Ja, várjunk. Tényleg nem. Valaki kopogott. Lisa kirohant a szobámból, és ahogy átvágott a nappalin, beütötte a karját a kanapéba, de végül kinyitotta az ajtót. – Szia, Lisa! – vigyorgott rá Wes, és egy papírpulykát nyomott a kezébe. – Magam csináltam. – Lisa mögé kukkantott. – A barátnőm készen van? Lakótársam szó szerint nekidőlt az ajtónak, és kezét a homlokához emelte. Gabe-nek biztos újra kell majd élesztenie. – Hallgass, reménytelen szívem! – mondta Lisa délies, vontatott tájszólással. – Szivi, itt a pasid, és rendben van, rendben van, rendben van. – Bocs. – Gabe megragadta Lisa vállát és elhúzta Westől. – Ma elfelejtette bevenni a gyógyszereit.
– Semmi gond – nevetett Wes, és rám nézett. Én visszanéztem rá. Megállt az idő. Na jó, talán nem állt meg, de valamilyen oknál fogva a szívem megszűnt dobogni, ahogy szándékosan lassan elkezdett lépkedni felém. Először a keze ölelte át a csípőmet. Aztán a szája rátalált az enyémre. Aztán én következtem az elolvadásban. Gabe és Lisa füttyögött, de nem érdekelt. Karomat Wes nyaka köré kulcsoltam, és magamhoz húztam. Az enyém. Az enyém két héten át, bármit is jelent ez. Ő a pasim. – Készen áll az emberem? Elmosolyodott és megpuszilta az orrom. – Készen áll az elsősöm? – Ez övön aluli ütés volt! – morogtam. – Muszáj volt kimondani. – Felsóhajtott, és homlokon csókolt. – Hozom a bőröndödet. Lisa felsóhajtott, Gabe pedig karon fricskázta, ahogy Wes átjött a nappaliba hatalmas bőröndömmel. – Ugye, tudod, hogy nem azt kértem, hogy költözz össze velem? – tréfálkozott. – Egy lánynak mindenre fel kell készülnie! – kelt Lisa a védelmemre. – És ki tudja, mire képes a seattle-i időjárás! Wes megadóan felemelte egyik kezét, majd az ajtó felé biccentett. – Menjünk. Őrült apám már vár ránk. – Indulás! – Levegőbe ütöttem az öklömmel, majd elköszöntem Gabe-től és Lisától. Hamarosan megismerem a világ leggazdagabb emberét. Szuper. Mi baj lehetne?
27. FEJEZET Szent isten! Hazaviszek egy lányt. Valaki rakjon tüzet – mert a pokol hivatalosan is befagyott.
WESTON
– Ideges vagy? – kérdeztem, ahogy befordultunk a Fauntleroy Wayre Seattle belvárosában. Ez az út csak tizenkét házzal büszkélkedett a kis, kapuval körülzárt közösségben, vagyis nagyon komoly magánterületünk volt. Megesküdtem volna rá, hogy apám mindenhová kamerákat szereltetett fel, még az utca végébe is, hátha valami gyanús alak meg akar lesni minket pancsolás közben. Nem mintha megleshetett volna, mert elég fa és bokor vette körül a házat ahhoz, hogy igazi privát kúria lehessen, nem beszélve arról, hogy saját, több mint fél mérföldes magán-tengerpartunk volt. Már ha egy sziklás tengerpartot annak lehet nevezni. De minden évben hozattunk homokot a trópusokról. Hogy rendes tengerpart legyen. – Egy kicsit – vallotta be Kiersten. Felsóhajtott és kinézett az ablakon. – És, melyik ház a tiétek? – Minden, amit az utcának ezen a felén látsz, egészen a vízig – az a miénk. – Mi? – A főépület, két kisház, pár teniszpálya, egy mesterséges tó, és aztán az a ház, ott… – A terület távoli végébe mutattam, ahogy a kapu kinyílt, megkönnyítve, hogy Kiersten odalásson. – Ott lakik Ómama, amikor meglátogat minket. – Ómama? – Nagyi – javítottam ki magam. – Bocs, anyám száz százalékban holland
volt, úgyhogy amíg kicsi voltam, a nagyimat Ómamának hívtuk. Kiersten elnevette magát, majd élesen beszívta a levegőt, ahogy a második, a főépület felé vezető kapu is kinyílt. Áthaladtam rajta és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet az ő szemével látni ezt az egészet. Több mint öt és fél négyzetkilométer, bár nem a világ legnagyobb kúriája, de tiszta üveg, éles szögekben, így a nap átsüt rajta. A ház fehér volt és az eredeti, 1927-es téglaházból a felújítás után az építészek álma lett. Pontosan tizenhét lépcsőfok vezetett fel a hatalmas, négy és fél méter magas tölgyfaajtóhoz, és épphogy leállítottam a kocsit, amikor megjelent az inas és kinyitotta Kiersten ajtaját. – Hölgyem, már vártuk önt. – Ronald. – Felé biccentettem. Ronald rám nevetett. Még nyolcvankét évesen is olyan erő volt, akivel számolni kellett. Nem is igazán az inasunk volt, mivel húsz évvel ezelőtt nyugdíjba vonult, de apámnak nem volt szíve elküldeni, és most ő üdvözölte a vendégeinket, főzte a sört az egyik kis házban, ahol apám megengedte neki, hogy lakbér fizetése nélkül lakjon, és igazából miatta működött a ház az anyám halála óta. – Mr. Weston! – Ronald rácsapott a vállamra, és magához ölelt. – Olyan rég nem láttam, hogy van? Tudta, hogy beteg vagyok. De soha nem viselkedett velem másképp. Nem volt hajlandó beszélni róla – ezt megértettem –, az ő életéből már mindenki elment. Az öcsémmel nagyon szoros volt a kapcsolata. Nagyon a szívére vette Tye halálát, és tudtam, hogy az én halálomtól a szíve végleg megszűnne dobogni. – Jól, remekül – hazudtam és viszonoztam az ölelést. – Apa itthon van? – A dolgozószobában vár. – Ronald elmosolyodott és kétszer tapsolt. A személyzet két tagja futott le a lépcsőn, hogy felvigye a holminkat.
Kinyújtottam a kezem Kiersten felé. – Készen állsz rá, hogy megismerkedj az apámmal? – Szent isten! – Kezét a farmerjébe törölte, mielőtt odanyújtotta nekem. – Úgy érzem, mintha magával az elnökkel ismerkednék meg, vagy ilyesmi. Hátravetettem a fejem és felnevettem. – Hidd el, ez inkább a „vagy ilyesmi” kategória. Apám nem olyan ijesztő. Megígérem. – Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Egyre tágabbra nyitotta a szemét, ahogy beljebb és beljebb mentünk a házban. Az előcsarnokból hídszerű folyosó vezetett egyenesen a nappaliba. A hatalmas, zárt erkélyről csak úgy zúdult be a napfény. Jobbra fordultunk, és bementünk a dolgozószobába. – Apa? – szólaltam meg. – Itt vagyok. Megcsókoltam Kiersten homlokát, majd megragadtam a kezét, és bevezettem a nagy dolgozószobába. Európai stílusban volt berendezve: mahagóniborítású falakkal és hozzáillő könyvespolcokkal. Apa nagy íróasztala mögött ült, és brandyt iszogatott. – Kicsit korai még inni, nem, Apa? – tréfálkoztam. Szeme összeszűkült, majd felnevetett. – Igen, nos, az imént rúgtam ki Alfredet, úgyhogy azt hiszem, szabad innom. – Tessék? – Alfred évek óta volt apám legközelebbi tanácsadója. – És miért? – Sikkasztásért. Megköszörültem a torkom, és Kiersten felé biccentettem. Apa legyintett. – Biztos, hogy most tudósít róla a CNN. – Megkocogtatta az íróasztalát, és egy lapos tévésképernyő ereszkedett le a nyugati falból. És valóban, amint a készülék bekapcsolt, a híradó a botrányról tudósított. – Nos hát… – Apa lekapcsolta a tévét. – Ki ez a bájos tünemény?
– Kiersten. – Kiersten kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem, uram. – Uram? – Apám szemöldöke összeszaladt. – Talán nyolcvanévesnek látszom? – Ööö, nem. – Kiersten bizonytalanul apára mosolygott. – Randy. – Szeme felragyogott. – Hívhatsz Randynek, csak apának ne hívj. Szívrohamot kapok tőle. Még nem tudom elképzelni, hogy ez itt egyszer letelepedjen. – Rám mutatott és megborzongott. – Szegény alig képes mosni magára vagy bekötni a cipőfűzőjét. – Csodálatos. – A szememet forgattam. – De főzni tudsz, igaz? – Randy keresztbe fonta a karját. – Mármint ezért hoztad ide a lányt, nem? Hogy ő főzze a hálaadás-napi vacsorát. Tudtam, hogy viccel. Kiersten azonban nem tudta. Tágra nyílt szemmel, sápadtan bámult apámra, és eltátotta a száját, majd ismét becsukta. Némi pánik tükröződött a szemében, ahogy rám nézett. Uralkodtam a vonásaimon, ahogy Apa is. – Én ööö… – Kiersten elengedte a kezem, és haját a füle mögé tűrte. Rájöttem, hogy ezt akkor szokta csinálni, amikor ideges. Kezdett megrémülni. – Abszolúte össze tudok ütni valamit. Nem ígérem, hogy olyan íze lesz, mint amit megszokott, de igyekezni fogok. Édes egy bogár volt. – Mit mondtál, hol szedted fel? – kérdezte Apa, figyelmen kívül hagyva Kiersten válaszát. – Az egyetemen. – Okos lány. – Tudom. – Átöleltem Kierstent.
– És kedves is – emelte ki Apa, majd megkerülte az íróasztalát. – És ki merem mondani… hogy gyönyörű. – Mindezekkel pontosan tisztában vagyok. Ezért is loptam el. – Okos vagy. – Apa felnevetett, és Kierstenre kacsintott. – Drága lányom, nem kell főznöd, csak tréfáltam. Manapság csak a tréfálkozás maradt nekem, mióta Wes sosincs itthon, az öccse pe… – Apa elsápadt. – Az öccse pedig már nincs velünk, mint ahogy, gondolom, már te is tudod. Úgyhogy gyakran vagyok magányos. Bocsáss meg, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. – Semmi gond. – Kiersten melegen elmosolyodott, és megveregette Apa karját. Apa szemöldöke felszaladt, ahogy a karját nyújtotta neki. Kiersten elfogadta, és olyan ragyogó arccal nézett fel rá, mintha ő lenne a világ közepe. – Nos… – Apa megköszörülte a torkát, és igyekezett magához térni. – Mi lenne, ha szépen kipakolnátok és West elküldenénk, hogy hozzon valamit inni? Remélem, tudod, hogy az egész szünet idején szívesen látunk. Szeretjük a látogatókat, és ha bármire szükséged van, majd én ügyelek rá, hogy Melda… – Elhallgatott és felkiáltott. – Melda! – Igen, uram. – Melda jelent meg: illedelmes volt, mint mindig. Ő volt Ronald felesége, szintén idősebb volt, de a világegyetem legjobb szakácsnője. – Nos, Melda… – Apa rámutatott, majd ismét Kiersten felé fordította figyelmét – majd tesz róla, hogy minden vágyad teljesüljön. Forró csokoládé? Kávé? – Kávé – bólintott Kiersten. – Forró csoki soha. – Fiam – szólított meg apám. – Keress egy ugyanilyet, csak legyen huszonöttel idősebb, és tárgyalhatunk. Kiersten összehúzta a szemöldökét. – Egy ugyanilyet?
– Egy ugyanilyen gyönyörű hölgyet, mint te vagy. – Apa elengedte Kiersten kezét, ismét megcsókolta, majd felém biccentett. – Azt hiszem, nem happollak el tovább, és hagyom, hogy a fiam körbevezessen. Majd én hozom az italokat. – Köszönöm. – Kiersten arca felderült. Apa melegen ránk mosolygott, majd elment. – Imádom – mondta Kiersten, amint Apa hallótávolságon kívül került. – Ahogy mindenki más is a világon – nevettem. – Nem… – Kiersten kezét a karomra tette. – Apukád csodálatos. Szerencsés vagy, hogy melletted van. Hidd el, én bármit megtennék azért, hogy… nos, hiszen tudod. Nagyon szerencsés vagy. Nem igazán. Vagyis igen, marha szerencsés vagyok, hogy van egy szuper apám. Még szerencsésebb vagyok, hogy apámnak egy rakás pénze van, annyi, hogy a legjobb gyógyszereket tudja megvenni nekem, de szerencsés? Nem igazán éreztem magam annak. Most nem, amikor először és utoljára vezetem körbe Kierstent a házunkban. Tudtam, hogy gondolkodnak a nők: agyában megindulnak a kis fogaskerekek, és máris karácsonyokat, szülinapokat, szokásos ünnepeket képzel el. Sőt, még szilvesztert is. Még senkinek nem mondtam, de amikor eszembe jut… az újév, nem tudom elképzelni, hogy megérem. Olyan, mintha egy árnyék lennék, aki már nem létezik, de egy bizonyos távolságból mégis figyel. A szomorú az volt az egészben, hogy amint megláttam apámat és Kierstent együtt, magam előtt láttam Kierstent évek múlva, ahogyan még mindig bájosan megismerkedik a leendő apósával, és ez belemart a szívembe. Majdnem azt hittem, újabb émelygés fog el, de az egészet magam okoztam magamnak, mert megint eszembe juttatta, hogy mi mindenről fogok lemaradni. És nem az olyan butaságokról van most szó, mint a foci vagy az, hogy idén megszerezzük-e a kupagyőzelmet.
Hanem Kierstenről. És ettől még inkább küzdeni akartam. Ahogy Gabe is mondta. Képes vagyok rá. Le tudom győzni. Az biztos, hogy megpróbálom. A múltban soha nem volt nagy késztetésem arra, hogy focizzak vagy jól tanuljak. De legyőzni a rákot Kierstenért? Igen. Megküzdök miatta a démonokkal, a bennem levő sötétséggel, a betegséggel. Megküzdök azzal a rohadt daganattal. És élni fogok. Mert biztos voltam benne, hogy a következő évet úgy akarom megélni, hogy ez a lány ott van a karjaimban.
28. FEJEZET A szavak nem elegendőek ezen a ponton. Na jó, tudtam, hogy milliárdos, de… minden olyan normálisnak és csodálatosnak tűnt. Úgy érzem, bármelyik pillanatban beüthet a mennykő. Mégis miért érzem ezt?
KIERSTEN
A „túláradó” szó a közelében sem jár annak, hogy leírja, mit is éreztem. Volt saját fürdőszobám, jacuzzival, padlófűtéssel, törülközőmelegítővel és lapos képernyős tévével. És még sorolhatnám. Még Jo bácsit is felhívtam Facetime-on, hogy mindent megmutathassak neki. Úgy kapkodott levegőért ámulatában, ahogy azt előre sejtettem. Hamarosan Jo bácsi, a nagynéném és a két kutyájuk tátott szájjal bámulták az iPhone képernyőjét, ahogy lassan körbeforgatva megmutattam nekik a fürdőszobát. Hűű, de béna, levideózom valakinek a fürdőszobáját! Mintha egy őrült, elvakult rajongó lennék. – Odaköltözhetek? – kérdezte Jo bácsi. San néni tréfásan mellbe döngölte, míg Jo bácsi felnevetett és még egyszer megkérdezte. A kutyák ugattak. Nagyon hiányoztak. Váratlanul elöntöttek az érzelmek. Mégis hol jártam én az utóbbi két évben? Bezárkóztam a szobámba, hogy gyászoljak, míg egész végig egy család várt rám az ajtó előtt. – Jól vagy? – kérdezte Jo bácsi, amikor levettem a Facetime-ról és a telefont a fülemhez szorítottam.
– Igen – sóhajtottam. – Csak nagyon hálás vagyok nektek. Szeretlek titeket. – Mi is szeretünk, kölyök. Most pedig tedd le a telefont, és csinálj egy csomó fotót, hadd gyönyörködjek, rendben? – Rendben. – Felnevettem és elköszöntem, letettem és körbejártam a hatalmas lakosztályt. Volt egy deszkaburkolatos erkélye, amelyről a Puget Sound tengerszorosig el lehetett látni. Emellett nagyobb volt, mint az otthoni házunk öt szobája együtt. Hatalmas, túlságosan is magasra tornyozott ágy állt benne, és biztos voltam abban, hogy ha csettintek az ujjammal, bekapcsol egy iPod. Kopogtattak az ajtón, amely kitárult. – Még jó, hogy nem öltözködés közben voltam – tréfálkoztam, amikor Wes belépett. – A fenébe! – Elvigyorodott. – Reméltem, hogy úgy leplek meg, hogy észre sem veszed. – Okos. Felém lépett. – Szerintem is. Ismét a víz felé fordítottam a figyelmem. Olyan szép volt a kilátás, és bár hálaadás volt, mégsem volt túl hideg odakint. Wes az egyik erkélyszékbe ült, majd megütögette a térdét. Én megráztam a fejem. Elmosolyodott. Tényleg csak ennyi kellett. Egy mosoly, és elolvadtam, teljességgel a bűvkörébe vont. Nagy sóhajjal – csak hogy mutassam, mennyire nem értek egyet manipulációjával – az ölébe ültem, és a mellkasának dőltem. – Köszönöm – suttogta a hajamba néhány néma perc után. – Köszönöm, hogy velem jöttél. – Szerintem én tartozom köszönettel. – Az övébe kulcsoltam a kezemet. – És
kösz, hogy két hétre a pasim lettél. Megfeszült. – Mi az? Két hetet mondtál, nem? – Megböktem a bordái alatt. – Mármint odavetettél nekem egy csontot, nem? Így van? – Nem. – Megfordított az ölében. – Nincs csont, sem szánalomból randira hívás. Kellesz nekem… – Keze gyengéden simogatta az arcomat, ujjai súrolták a bőrömet, majd visszahúzta, mintha az érintés túl sok lenne neki. – Nagyon kedvellek. – Akkor… a két hét még tárgyalási alap? – tréfálkoztam. Nagyot nyelt, a szemembe nézett, mintha kutatna valami után. – Mondok valamit… – Hangja megtört. – Annyi időt adok neked, amennyim csak van. – Amennyid csak van. – Néztem az arcát, próbáltam kideríteni, vajon miért mondta ezt. – Úgy tervezed, hogy nem lesz túl sok időd? Egyenesen átnézett rajtam. Mintha kísértetet látott volna, arca sápadt lett, szeme könnyes. – Persze – válaszoltam gyorsan. – Amennyi időd csak van. – Megígéred? – Elkapta a fejét, és kinézett az óceánra. – Megígéred nekem? – Megígérem. – Jól van. – Mosolya visszatért, és arcon csókolt. – Akkor menjünk vacsorázni. Biztos, hogy Apa éhes, és neked hosszú napod volt. Később megnézünk egy filmet, jó? – Jól hangzik. – Leugrottam az öléből, de nem engedtem el a kezét: ezt valamiért fontosnak éreztem. Fontosnak éreztem, hogy annyiszor érinthessem meg, ahányszor lehet. Őrültségnek tűnik, nem? Sürgető érzés fogott el, hogy mellette legyek – úgy, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Hűűű, ki is itt a bizonytalan? Száműztem a gondolatot, és megfogadtam magamban, hogy nem
fogom túlagyalni. Wes tetszik nekem, én tetszem neki, és hivatalosan több mint két hetünk van. Tudtam, hogy túl gyorsan haladunk, de Wes nagyon tetszett nekem, és a szívem mélyén sejtettem, hogy ez az egész év nem lesz elegendő. Belehalok ebbe a nyárba, ha legalább egyszer nem találkozhatom vele. Ki hitte volna? Talán járhatnék nyári egyetemre csak azért, hogy a közelében lehessek – mármint ha addig nem un rám. *** A vacsora simán lezajlott. Ha a „simán” azt jelenti, hogy nem tudtam, melyik villát kell a salátához és melyiket a lazachoz használni. Egy adott ponton Mr. Michels, vagy Randy, mert azt kérte, hogy így hívjam, megmutatta, hogy melyik eszközt használjam: felemelte a levegőbe, majd belevágta az ételbe. Egyszerűen imádtam Wes apját. Megvolt benne Wes humoros oldala, de még mindig visszafogottnak tűnt. Mire véget ért a vacsora, pukkadásig ettem magam. – És most… – Randy hátratolta a székét. – Búcsút mondok nektek. Holnap pulykát eszünk, én pedig focit fogok nézni. – Ámen – mondta Wes. – Ööö, Wes, beszélhetnénk egy percre? – Persze. – Wes eltolta a székét az asztaltól, és apja után ment az előcsarnokba. Nem hallottam, hogy mit beszélnek, de az egyik pillanatban úgy tűnt, mintha Randy ellenőrizné Wes pulzusát. Furcsa. Úgy tűnt, vitatkoznak, aztán Randy káromkodott, és megtapogatta az orrnyergét, majd elment. Wes összegörnyedt, ahogy nekidőlt a falnak: nem erősen, de annyira, hogy láttam, milyen feldúlt. – Minden rendben van? – kérdeztem halkan, ahogy odaléptem mögé. Szeme végigjárt a házon, mintha utoljára az emlékezetébe akarná vésni. – Igen. Apa-fiú beszélgetés. Fociról meg ilyenekről. – Wes vállat vont. –
Nem nagy ügy. Hé… – újabb szívdöglesztő mosolyt villantott rám. – Gyere, nézzünk meg egy filmet! – Szuper. Mikor azt mondta, mozizzunk, azt hittem, úgy érti, a nappaliban. Nem pedig a moziteremben. Pattogatott kukoricával és hátradönthető székekkel. Mostantól kezdve ha eszembe jut a mennyország, ez a kép villan majd be. Wesszel üldögélni a privát mozitermünkben, a házában, és fogni a kezét. – Mindegy, milyen filmet, de karácsonyi filmnek kell lennie. – Kattintgatott az Apple TV-n. – Te döntesz. – Miért karácsonyi? – Imádom a karácsonyt. – Vállat vont. – És lehet, hogy idén karácsonykor nem leszek itt, legalábbis nem ebben a házban, úgyhogy gondoltam, jó lenne karácsonyi filmet nézni. – Akkor hol leszel? – Ó, vannak más házaink is a környéken, apám hangulatától függ, hogy melyikben leszünk éppen. – Jaj, ez rémes lehet – ugrattam. – Ez az én keresztem. Most pedig válassz. – Odaadta a távirányítót, és kezét összefonta a tarkóján. – Akkor választom… – kattintgattam – ezt. Pislogva nézte a képernyőt. – Ugye viccelsz? – Azt mondtad, bármelyik karácsonyi filmet és azt is mondtad, hogy én választhatom ki. – Ez a Miki egeres karácsonyi rajzfilm. – A kedvenc karácsonyi filmem. Mi az, megszeged az adott szavad?
– Tényleg te vagy az én kis báránykám, tudod? A kis ártatlan, azt várja, hogy karácsonykor Miki egeret nézzen a tévében. – Odanyúlt és megsimogatta az arcom. – Mondd, hogy nem szabad bepiszkolni ezt a tisztaságot… itt és most. – Nem szabad – mondtam egyszerűen. Nem törődtem a zsibongással a fejemben, amint ujjai végigfutottak az arcomon. Felsóhajtott és hátradőlt. – Jól van. A Bárányka beszél, a Nagy és Gonosz Farkas pedig hallgat rá. – Mert ennek így is kell lennie. – Nekidőltem Wesnek, és elhúztam a karfát, hogy rendesen, igazából nekidőlhessek. – És aztán a Bárányka kísértésbe hozza a Farkast – mondta Wes mély hangon. – És a Farkas felülemelkedik a kísértésen – mondtam. – A Farkas szereti a kísértéseket. – A Farkas szeretné megnézni a filmet. – A Báránykának abba kell hagynia a beszédet, mielőtt a Farkas elhallgattatja a fogával. Olyan széles volt a mosolyom, hogy szinte nem láttam ki a fejemből. Felnevettem és elfordultam tőle. – Hagyd abba! – Nem sűrűn hallom ezt a bizonyos kifejezést. Mit is jelent? – Nemet jelent. – Ellöktem a kezét, amely a csípőmön pihent, és felemelte a pólóm, hogy megérintse a puszta bőrt. – Hm, mit jelent a „nem”? – Azt jelenti… Hirtelen elindult a film. Wes lehajolt és belesuttogta a fülembe: – Megmentett az Egér.
29. FEJEZET Ott kellett volna hagynom. Ehelyett elálltam az utat, olyan lehetetlen helyzetbe hoztam magam, amelyből már nem lehetett csak úgy kisétálni. Túl késő volt, túl korán volt, mindegy, az idő nem az én oldalamon állt, és Kiersten sem az én oldalamon fog állni. Akkor nem, ha megmondom neki.
WESTON
Az első tizenöt perc után a karjaimban aludt. Lehunytam a szemem, nem azért, mert fáradt voltam, hanem mert így volt normális. Szinte el tudtam képzelni, hogy normális. Hazahoztam a barátnőmet az ünnepekre, unatkoztunk, megnéztünk egy filmet, és ő elaludt. De nem volt normális. Megnéztem az órámat. Muszáj lesz az újabb gyógyszereket beszednem, bármennyire is fájdalmas ezt a gyönyörű lányt elengednem – ideje volt lefeküdnöm. Kezembe fogtam egy hajtincsét, és megszemléltem, az ujjaim között csavargattam. Nem rögeszmém volt a haj, hanem inkább az volt a rögeszmém, ami egyedivé tette őt. A vörös haja, a mosolya, a nevetése, az, ahogy ellökte magától az embereket – az, ahogy engem közel engedett magához. A fenébe. Nekem végem, teljesen végem. Hamarosan megtudja. Meg kell mondanom neki. Már csak egy meccs van
hátra, és az edző utána a kispadra fog ültetni. Azt mondta, már nem játszom úgy, ahogy régen. Ezzel nem vitázhattam. Úgy nem, hogy mindennap, minden edzésen hánytam. Tudtam, hogy cserbenhagyom a csapatot, de jobb volt az egész csapattól elköszönni, mint hagyni, hogy laposra verjék őket, vagy még rosszabb történjen: hogy bármelyikük sérüljön amiatt, hogy már nem tudom összeszedni magam. Nem gondoltam arra, hogy az edző felhívja az apámat, vagy apám megmondja neki, hogy beteg vagyok. – Beteg? – kérdezte az edző. – És jobban lesz? Apám nem mondott semmit, mert nem tudta, ahogy én sem tudtam, és ahogy az orvosok sem tudták. Apa megint összeveszett velem. Azt akarta, hogy legalább azt nézessük meg, hogy csökkent-e a daganat mérete. Én nem akartam tudni. Ki a franc akarná? Egy rohadt daganat furakodik egyre közelebb a szívemhez, veszélyesen közel, és azt akarják tudni, hogy vajon növekszik-e? A francba is. Nem. Inkább élek tudatlanságban, mint hogy látnom kelljen az ultrahangon azt a szörnyeteget a mellkasomban. Ha a gyógyszerektől nem csökken, akkor esélyes, hogy műtét közben meghalok, vagy túlélem, és aztán engednek el. Apa nem tudta, de erről meg akartam kérdezni az orvosokat. Miért akarnám túlélni a műtétet? Hogy pár hónap múlva fájdalmak közepette haljak meg? Lehet, hogy emiatt gyávának számítok. Általában gyávának is éreztem magam. Főleg ahogy egyre közeledett a műtétem napja. Még három hetem volt a D-napig. Még három hetem volt vagy megmondani Kierstennek az igazat, vagy összetörni a szívét. Mi a fenét gondoltam, hogy nekiadjam a lehető legtöbb időmet, amennyi maradt? A szeme felcsillant. Tudtam, hogy azt gondolja, ez egy nagy ígéret.
Basszus, csak ennyit adhattam neki. Az idő volt a legnagyobb kincs számomra, és én minden időmet nekiadtam. Mert kezdtem beleszeretni. Mert fontos volt nekem. Mert szerettem volna adni neki valamit, amiről majd eszébe jutok, még akkor is, ha ez az emlék egyszer majd megfakul. Az idő… micsoda szörnyű, ijesztő szó.
30. FEJEZET Azt kívántam, bár el tudnám felejteni az álmaimat… Bár minden éjszaka vele lehetnék! Pedig már azt hittem, vége a rémálmoknak.
KIERSTEN
Sikoltozva ébredtem. És olyan okokból, amikbe most nem szívesen mennék bele, nemhogy megtárgyaljam őket az agyam logikus felével, amely általában jó döntéseket hoz, felmentem Wes szobájához. Amint felemeltem a kezem, hogy kopogjak, az ajtó kitárult. Én pedig álmélkodva bámultam csodálatos kockahasára. Sóhajtottam? Igen. Az ajkamba haraptam, nehogy vigyorogjak, mint a vadalma? Abszolúte. Jól megnéztem, és a rémálmom hivatalosan is feledésbe merült. – Jobban vagy? – Wes ujjával felemelte az állam, hogy lássa az arcomat. – Honnan tudod, hogy nem voltam jól? – kérdeztem álmosan. Felsóhajtott és kinyitotta az ajtót, hogy bemehessek. – Hallottam a sikolyaidat. – Ó! Lepillantottam ökölbe szorított kezére, és máris elfogott a bűntudat. Zavar öntött el és hátraléptem. Kezét a csípőmre tette, és felemelt a levegőbe. Egy másodperc múlva az ágyán feküdtem. – Igazán, semmi gond. Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. A rémálomnak vége és… – Megpróbáltam felállni az ágyról, de szilárdan tartott a
karjaiban. Wes csókot lehelt a homlokomra. – Nem hagytad, hogy befejezzem. – Szexin rám mosolygott. – Épp a szobád felé indultam, hogy legyőzzem a szörnyeket, amik az ágyad alatt rejtőznek. – Mi az, most már sárkányokat is lekaszabolsz? – Erről álmodtál? – Magához húzott, összeért a mellkasunk. – Sárkányokról? – Jó lett volna. – Megborzongtam a karjaiban. – Sokszor álmodom a halálról, a szüleim haláláról. Fulladoznak, és én nem tudom elérni őket. Mindig későn érkezem. Wes még szorosabban fogta a csípőmet, érezhetően gyorsabban szedte a levegőt. Megnyalta az ajkát, és megcsókolta a homlokomat. – Az idő szemét dolog, ugye? Felnevettem. – Igen, az. – Ha megtettem volna ezt, megtettem volna azt, megtehettem volna amazt… – Káromkodott. – Az élet tele van ezzel a hárommal. – Hárommal? – Ha megtehetném, meg kellett volna tennem, megtehettem volna. – Wes ujjával végigsimított az állkapcsomon. – Az emberi természet sajátja azt feltételezni, hogy valamilyen szinten irányíthatjuk azt, ami velünk történik, de a helyzet az… hogy az élet zajlik, és néha elkésünk. A fenébe, néha meg túl korán érkezünk. Néha rossz döntést hozunk, néha viszont jót. Az emberek akkor mondják ezt a három dolgot, ha a dolgok nem jó irányba mennek. Amikor jó irányba mennek, akkor nem kérdőjelezik meg saját tetteiket. Akkor kérdőjelezik meg, amikor a dolgok pokolivá válnak. Ez még eszembe sem jutott. – Leélheted így akár az egész életedet. Azt gondolhatod, hogy egy parányi
irányításod mégis van az olyan dolgok fölött, amik fölött pedig nincs hatalmad. Nem arra koncentrálsz, hogy mit kellett volna megtenned. Koncentrálj arra, hogy mit tehetsz meg most. – És mit tehetek meg most? – kérdeztem zihálva. – Megcsókolhatod a totálisan szexi és bölcs pasidat… – Megcsókolta az orrom. – Megengedheted neki, hogy lekaszabolja a sárkányokat. – Ajka az arcomhoz vándorolt. – És tudhatod, hogy ebben a pillanatban nem a „megtehettem volna, meg kellett volna tennem, megtehetném” zónában élsz. Pontosan ott vagy, ahol a világegyetem szerint lenned kell. – Az ágyadban? – mosolyodtam el. – Nem. – Ajka az enyémhez ért. – A karjaim között. Ahogy ajka az enyémhez nyomódott, sziszegve kifújtam a levegőt. Minden olyan meleg és életteli volt benne. Kezemet nekinyomtam a mellkasának, jó volt a bőrét az ujjaim alatt érezni. Hátradőlt, lehunyta a szemét és káromkodott, kezét a mellkasához szorította, mintha a mentőöve lenne, mintha az érintésem valahogy megváltoztatná a világát. – Érezlek – suttogta. – Olyan jó érzés, hogy itt van a kezed. – Kinyitotta a szemét, de nem hasonlított Wesre. Olyan volt, mintha önmaga kísértete lenne, mintha nem ott lenne velem, hanem valahol nagyon messze. – Bárcsak egészében itt lehetnék neked! – Egészében? – Kezemet a vállára csúsztattam, és közelebb húztam. – Azt mondod, félember vagy? Habozott, majd vállat vont. – Nem, csak jó lenne, ha teljesen a tiéd lehetnék, csak a tiéd. Jó lenne, ha újrakezdhetném. – Újrakezdhetnéd? – Elhúzódtam tőle, és hátradőltem. – Nem te papoltál az imént a hármas zónáról?
– De igen. – Felnevetett. – Köszi, okostóni. – Egy párna landolt az arcomon, mielőtt megakadályozhattam volna. Ellöktem és felültem, Wes pedig ugyanígy tett. – Csak azt mondom… – Felsóhajtott, mintha a világ súlyát cipelné a vállain –, hogy bárcsak mindent veled tapasztalnék meg legelőször és legutoljára. – A fenébe. – Felsóhajtottam. – Nem én voltam az első elsős, akit megcsókoltál? – Ha tudni akarod… – Tűnődve elmosolyodott. – Te voltál. – Küldetés teljesítve. És remélem, én leszek az utolsó elsős is. – Ujjammal a mellkasára böktem, mire felnyögött és ismét felém hajította a párnát. – Az első, az utolsó, az egyetlen. – Alsó ajkába harapott. – A kedvencem. – Ó, hűűű, biztosan azt akarod, hogy ma este csak szépeket álmodjak. Nem spórolsz a kakaóval. – Csak minden lehetőséget számba veszek. – Ó, igen? – Mi a baj? – Magára mutatott. – Nem vagyok elég jó álom-anyag? – Wes Point. – Felemeltem egy ujjamat. Elnevette magát, hátrált, majd rám ugrott, visszanyomott a párnára és az ágyra, majd fölém magasodott. – Mi van, az álmomból rémálom lesz? Elkomorodott. – Hogy érted ezt? – Mi van, ha te vagy az álomban, és téged nem tudlak elérni? – Csukd be a szemed. – Tessék? – Csak csukd be. – Jól van. – Eleget téve a kérésének, becsuktam a szemem és vártam. Ajka a fülemet csiklandozta, ahogy suttogni kezdett.
– Valahányszor lecsukod a szemed, mindegy, hogy hol vagyok én, vagy te hol vagy, azt akarom, hogy ez jusson eszedbe. – Ujjait az enyémbe kulcsolta, és kezemet keményen nekinyomta saját mellkasomnak. – Bárhol is vagyok, bármit is csinálok, élek vagy halok, fiatal vagyok vagy öreg, a szívem mindig a tiéddel lesz. Minden
dobbanás,
amit
az
ujjaiddal
érzel…
–
ujjaival
dobolt
a
mellkasomon, egyszer, kétszer, háromszor –, minden dobbanás téged hív. Te viszonzod a hívást. Mi így beszélünk, így kommunikálunk, kötődünk egymáshoz, így osztozunk egymáson. Így élünk – Kiersten, mi így élünk. Talán eljön majd a nap az életedben, amikor a szívednek az enyém helyett kell majd dobognia – de ha én nem tudok továbbmenni, neked akkor is tovább kell menned. Ahogyan talán eljön a nap az én életemben, amikor ugyanezt megteszem helyetted. De a végén egyikünknek meg kell tennie. – Ismét dobolt egyet. – Úgyhogy ne félj attól, hogy kifogyunk az időből – mert nekünk saját időnk van. Nem tudtam megszólalni, azok után, amit mondott, nem. Wes könnyedén megnyugtatott, emellett megtanított nekem valamit. Irányítsd azt, amit tudsz, szeresd, amit tudsz, és a többi, nos… a többi csak a többi. Nem tudom elérni a szüleimet? Ujjaimmal doboltam Wes mellkasán. Éreztem West, és igaza volt. Nekünk saját időnk van, saját… életünk. – Aludj – mormolta Wes. – Kifárasztottalak a butaságaimmal. – Nem igaz! – ásítottam. Wes felnevetett és szájon csókolt. – Nagyon is igaz. Most pedig azt akarom, hogy csukd be a szemed, amíg én a karjaimban tartalak és őrködöm. – Őrködsz? – A gonosz sárkányok miatt! – ugratott. – Nyugi, nem hagyom, hogy sárba tapossák az erényedet. – Értem – kacagtam fel. – Mert a sárkányok erről híresek.
– Soha ne bízz egy hüllőben. – Ööö, szerintem a sárkány nem is igazán hüllő. – Dehogynem, az. – Elfordította a testemet, így kiskifli-nagykifli pózba kerültünk. – Akárcsak a dinoszauruszok. Nekem elhiheted, végzős vagyok. – Biztos nem szuper-végzős vagy? – ismét ásítottam. – Aludj. – Egy ideig a fülemet harapdálta, majd felsóhajtott, amitől az egész testem libabőrös lett. Igen, na, így el tudok aludni, ha így ér hozzám. Szemhéjam elnehezedett, miközben továbbra is csókolgatta a nyakamat. Aztán engedélyt adtam a testemnek, hogy elmerüljön az álomban – Wes karjaiban.
31. FEJEZET Úgy tűnik, unalmas vagyok… Király.
WESTON
Nem tudtam, mi a kiábrándítóbb: hogy néhány óra leforgása alatt Kiersten kétszer is elaludt a társaságomban, vagy az a tény, hogy épp csókolgattam, mikor legutóbb elaludt. Egyértelmű volt, hogy nem alszik jól. Rákérdezett az időre – a mi közös időnkre. Láthatóan tetszett neki a gondolat. Képtelen voltam hazudni magamnak – nekem is tetszett. Valahogy minden állandónak tűnt, annak ellenére, hogy semmi nem volt az. Kicsit elfordultam tőle, és a plafont bámultam. Azt a plafont, amelyet egész életemben bámultam. Lágy sóhaj röppent el Kiersten ajkairól, ahogy álmában megfordult, és karját átvetette a mellkasomon, kiszorítva belőlem a szuszt. A fenébe, ez a lány aztán kemény balegyenest tudna bevinni, ha akarna. – Wes… – mormolta Kiersten álmában, feje egyik oldalról a másikra csuklott. Egy másodperc múlva ismét erősen magamhoz szorítottam. Nem voltam biztos benne, hogy a bűntudat emészt-e vagy a betegség: igazából ez is, az is. Valamiért egyre jobban belém szeretett, pedig nem adtam mást, csak önmagamat. Nem hazudtam, nem akartam elérni, hogy lefeküdjön velem, legalábbis nem szexuális értelemben – életemben először történt meg, hogy igazán önmagam voltam. Remek időzítés, gondoltam. – Wes! – Kiersten ajka megtalálta meztelen vállamat. Ezzel az erővel le is
szúrhatott volna. Éreztem azt a csókot, azokat az ajkakat, nedves nyelve úgy mozgott fel-le a testemen, mintha heroint nyomtak volna belém. Soha nem drogoztam, de úgy gondoltam, pontosan ilyen érzés lehet. Kiersten lába megmozdult, a lábam közé helyezte. A fenébe. Innen nem szabadulok. Egész éjszakán át szenvednem kell, ő egész éjszaka rám lesz tapadva, és semmilyen megkönnyebbülés nem vár. Na jó, most már pontosan tudom, mit érezhet egy heroinfüggő. Szerettem volna egy lövést, magamba akartam szívni Kierstent, de tudtam, hogy ha én hozom meg ezt a döntést helyette, a végén meggyűlöl. Nem érdekel, mit mondanak a csajok, egyetlen ártatlan lány sem megy bele úgy egy kapcsolatba, hogy egyszeri alkalomnak gondolja. Hacsak nem egy ribancról van szó. Mindig az örökkévalóságot várják el tőled. Tudtam, hogy ezt az egyet nem tudom megadni. – Aludj! – Ismét megcsókoltam a homlokát, és olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. *** – Ébresztő, mosolygós szép jó reggelt! – suttogtam Kiersten hajába. Úgy festett, mint Cousin Itt\'7b2\'7d észbontó verziója. Vörös haja szétterült a párnámon, a karomon, az arcomon, az ő arcán. Olyan volt, mintha a haja önálló személyiség lenne, saját irányítószámmal, amely képtelen a saját személyes terén belül maradni. Én pedig imádtam. Széthúztam a vörös loknikat, és rátaláltam egy szemre. – Hát itt vagy. Összehúzta a szemét. – Mi az, még mindig nem korán kelő típus vagy? – kérdeztem.
Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de olyan szűk résnyire húzta össze a szemét, hogy már azt hittem, becsukta. Még jobban széthúztam a hajfüggönyt. Két szem. Megvan! Tehát nem vak. – Miért bámulsz rám úgy, mintha most fedezted volna fel a gravitációt? – Most fedeztem fel – vigyorogtam. – Remélem, jó lesz. – Te vagy az. – Tessék? Felsóhajtottam. – Még mindig túl korán van a gúnyos célzásaimhoz és a csodálatos aranyköpéseimhez, mi? – Játékosan meglegyintettem a párnával. – Kelj fel, Báránykám, Farkas éhes, és legalább öt órája pisilnie kell. – Miért nem mentél ki pisilni? – Mert egy nindzsa, aki a barátnőm képét vette fel, egész éjszakára túszul ejtett a saját ágyamban. – A két lába felé biccentettem, amely összegabalyodott az én lábammal. – Nem szólva arról, hogy kígyószerű szorítása olyan édes volt, hogy kénytelen voltam veszteg maradni. – Wes! – Kiersten hirtelen felült. – Ne haragudj! Általában nem vagyok egy… – Ragadós típus? – tippeltem. Megint összehúzta a szemét. Eltűnődtem, hogy most azért veszítek-e pontot nála, mert könnyen megy az ébredés. Még nem vettem be a gyógyszereimet, főleg azért, mert fizikailag mozdulni se tudtam, így szerettem volna minden boldogságot magamba szívni, és inkább társalogtam egy emberrel, mint a vécécsészével. – Ne merészelj ragadósnak nevezni! – Felnyögött, és kezével eltakarta az arcát. – Bocs, hogy egész éjszakára az ágyhoz szögeztelek. Elvigyorodtam, és megnyaltam az ajkamat.
– Rosszabb halálnemet is tudnék mondani. Mint mikor az orvos a saját műtéti módszerét próbálja ki rajtad. Csak amikor hozzád ér, elvérzel és megáll a szíved. Nincs újrakezdés, nincs még egy esély. – Jól vagy? – Kiersten megérintette a vállamat. Észre sem vettem, hogy elbambultam. Valószínűleg az a tény zavart meg, hogy a kezembe adták az edzésen a pólómat, ugyanakkor újabb néhány héttel közelebb kerültem a műtétemhez – nem beszélve arról, hogy megjött az életkedvem. Az ok azonban, amiért szilárdan megvetettem a lábam a földön, ott állt, ott lélegzett mellettem, a fenébe is. – Remekül – daloltam. – De muszáj lesz kimennem a mosdóba, úgyhogy nagyra értékelném, ha hosszú, szexi lábadat kibogoznád az enyémből. Mi több, nagyra értékelném, ha magamra hagynál a… Kétségbeesett sóhaj rebbent el Kiersten ajkairól. – A vécével – fejeztem be. – Csak ennyit kérek. – Jól van. – Felnevetett és teljesen elhúzódott tőlem. Évek óta nem éreztem magam ilyen elveszettnek és magányosnak. Idegesítő volt belegondolni, hogy egyetlen embernek ilyen hatalma van felettem. – Mi lenne, ha te a másik fürdőszobában készülődnél, és nemsokára találkoznánk odalent, hogy elköltsünk egy szuper reggelit? – Rendben. – Kiersten lassan lépkedett a hatalmas szőnyegen, amely lefedte szobám keményfa padlóját. – Wes? – fordult meg. Megálltam, kezem az ajtó gombján volt, amely a szobából nyíló fürdőszobába vezetett. – Igen? – Köszönöm. – Világospiros lett az arca. – A tegnap éjszakát. Azt, hogy elűzted a szörnyeket és… – Szívesen. Igazából az én dolgom az, hogy megvédjelek. – A „dolgom” – ez olyan, mintha kényszer lenne.
– Nem – ellenkeztem. – Az, hogy a „dolgom”, azt jelenti, hogy valamilyen szinten a lényem része. Tudod, mint amikor valaki azt mondja: „Helló, Rick vagyok. Portás.” – Elmosolyodtam. – Én azt mondhatom: „Helló, Weston vagyok, és szörnyeket pusztítok el azért, hogy a nagyon szexi barátnőm éjszaka tudjon aludni.” – Ez béna. – Nevetése a megfelelő pontokon érintett meg, ezért azt éreztem, ideje lenne kimennem a mosdóba. Legszívesebben ott maradtam volna lecövekelve, lehetőleg úgy, hogy Kiersten rajtam fekszik. – Nem, hősies – ellenkeztem. – Most pedig készülődj, vár a fahéjas tekercs. Láthatóan csak ennyit kellett mondanom. Szeme elkerekedett, és végigrohant a folyosón. Jó tudni, hogy szeret reggelizni. Ez akár kenyértöréshez is vezetett volna kettőnk között. Utálom, ha egy csaj nem hajlandó elfogyasztani a nap legfontosabb étkezését. Mintha nem lenne tudatában, hogy ez milyen fontos. Én nagyrészt onnan tudtam, hogy ha nem ettem, a gyógyszereim szétmarták a gyomromat. Becsuktam és bezártam magam mögött az ajtót, és kinyitottam a mosdó alatti kisszekrényt. Tizenöt üveg, mindegyiken a nevem. A fenébe is, azt kívántam, bár lehetnék drogos. Az a fajta, aki oxit és morfint lop, hogy betéphessen. Igen. A fájdalomcsillapítókhoz hozzá sem nyúltam. Annyira eltompították az érzékeimet, hogy egyszerűen nem érte meg, és nem voltak fájdalmaim. Az orvos szerint segítenek az idegesség leküzdésében. Az orvos láthatóan még nem hallott a testmozgásról. Az oxi csak annyit tett velem, hogy igazi zombivá változtatott, és csak abban voltam biztos, hogy a filmbeli zombiknál rémesebben és ijesztőbben festek. Felpattintottam az első doboz tetejét, a kezembe pottyantottam a gyógyszert, és megráztam a fejem. Erős kis ribanc ez. Azért neveztem el ribancnak, mert olyan kicsike volt, hogy az ember azt hinné, nem sokat tud ártani. Nagy tévedés. Mikor
legelőször bevettem, egy teljes hétig rosszul voltam. Úgy kiszáradtam a sok hányástól, hogy kórházba kellett mennem. Most már tudom, hogy kell bevenni. A hányás elleni gyógyszeremmel együtt, ami az esetek hatvan százalékéban hatásos volt, aztán pedig be kell venni a hatalmas, fehér gyógyszert – a speciális kemo bogyót, amit külön nekem gyártottak. Még ötfélét kellett bevennem, de előbb ennem kellett. Gyorsan beugrottam a zuhany alá, fogat mostam és felöltöztem, mindezt tizenöt perc leforgása alatt. Megnéztem az órámat. Kiersten is valószínűleg most készülődik. Nem akartam, hogy lássa, amint beveszem a gyógyszereimet – nem szívesen hazudtam volna a szemébe, amikor megkérdezi, hogy miért veszek be egy szekérderéknyi, a szivárvány minden színében pompázó pirulát. A zsebembe tuszkoltam őket, és figyelmeztettem magam, hogy ne felejtsem el bevenni őket reggeli után. Ha elfelejtem… nos, akkor a szünet végéig nem sok hasznomat veszi bárki is, nem szólva arról, hogy még egy napot nem véd a szemét daganat ellen, ami így csak nőhet… és szívesen megszabadultam volna attól a gondolattól, hogy csápjaival lassan körbefonja a szívemet.
32. FEJEZET Soha nem tudok megszabadulni a gondolattól – Wes jóképű, teste észveszejtően csodás, én pedig egész éjszaka a karjaiban aludtam. Ó, egek, még lehet, hogy a nyálam is kifolyt álmomban. Ennyit arról, hogy azok után is a pasim akar lenni, miután úgy csüngtem rajta, mint egy tizenkét éves Justin Bieber-rajongó. Juhé!
KIERSTEN
A konyhába menet kétszer is eltévedtem. Először balra mentem jobb helyett, másodszor pedig magához vonzott a középső lépcsősor, ahol családi képek lógtak. Wes és az öccse egymás mellett álltak. Szinte ikreknek tűntek. A szívem összeszorult egy kicsit, mikor arra gondoltam, milyen lehet öngyilkosság miatt elveszteni a testvéredet. Valószínűleg minden egyes beszélgetést, minden egyes pillanatot bánsz, amikor valami mást mondhattál volna, és talán megváltoztathattad volna a dolgok végkimenetelét. Megborzongtam, és a lépcsősor rossz oldalán mentem le, ami a fő hálószobába vezetett. A fenébe. Végül visszamentem a lépcsőn, és ismét lementem a túloldalon, ahol éreztem a konyhából áradó fahéjillatot. Igen, meg tudnám szokni azt az életet, amit Wes él. Friss fahéjas tekercs illatára ébredni, miután egy kúriában töltöttem az éjszakát. Igen, az élet pedig nehéz: a srácnak fogalma sincs róla, milyen szerencsés. Nevetés hangja szállt a konyhából.
Úgy éreztem, megzavarhatok valamit, így nagy torokköszörülés közepette léptem be. Wes a sarokban állt Meldával, és mindketten a fahéjas tekercset cukrozták és tréfálkoztak. A konyha étellel volt tele. Bárhová is néztem, a gránitpulton különféle dobozokban, tányérokon, ezüsttálcán, tálakban, edényekben állt az ennivaló. A csudába is, mi lesz itt, hálaadás-napi parti? – Kiersten? – görbítette felém az ujját Wes. – Gyere ide. Mosolyogva odamentem hozzá, és megálltam előtte. Ajkamhoz emelte cukros ujját és azt suttogta: – Nyisd ki. Nem
igazán
voltam
olyan
helyzetben,
hogy
nemet
mondhassak.
A gyomromat mardosta az éhség. Kinyitottam a számat. Az ujjával cukormázat kent rá, majd a nyelvem köré fonódott és lenyalogattam róla a cukormázat. A szeme elsötétült, ahogy elhúzta az ujját, majd ajkát az enyémhez érintette. Hallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát, de igazából csak az a tény érdekelt, hogy Wes ajka az enyémhez nyomódott. Kávé- és cukoríze volt. Hűűű, mit nem adnék, ha minden reggel ezzel az ízzel a számban ébredhetnék…! – Khm – mondta ismét Melda. Szétrebbentünk. Éreztem, hogy tűzpiros lesz az arcom. Wes beleharapott az alsó ajkába, és ártatlanul pillantott Meldára. – Bocsánat, csak Kiersten olyan malacul eszik. Segítettem neki lemosakodni. – Szóval a mai fiatalok így nevezik. – Melda felhúzta a szemöldökét, ahogy megkavarta a maradék cukormázat és ráfolyatta a többi tekercsre. – Már csak egyetlen szabályom van a hálaadásra. – Mi az? – kérdeztem és egy tekercsért nyúltam. – Maradjatok távol a konyhától. – Elmosolyodott, és szeme körül csibészesen összeszaladtak a szarkalábak. – Az ifjú Wes folyton elbújt a
szekrényben, aztán pedig rám ijesztett. Tavaly újra megpróbálta, és elejtettem az egész tepsi pulykát. – A fény eltűnt a szeméből, összedörgölte a kezét, és megnyalta az ajkát. – Tragikus véget ért az a madár. – Wes megrázta a fejét, és magához ölelte Meldát. – Megígérem, hogy jól viselkedünk. – Te! – Melda megbökte Wes mellkasát, láthatóan elfelejtette szomorúságát. – Maradj távol ettől a helyiségtől. Majd hívlak, ha szükség van rád, addig is próbáld meg elfoglalni magad. Wes rám nézett. – Hm, azt hiszem, van valami, amivel elfoglalhatom magam. Biztos, hogy én voltam az a valami. Nem mintha bántam volna. Wes kinyújtotta a kezét, én pedig megragadtam, mintha mentőöv lett volna. Melda megrázta a fejét, és egy tekercsekkel teli tálat nyújtott át Wesnek. – Tessék. Most pedig menjetek fel a reggelizőbe, és fogyasszatok egy kis fehérjét és narancslevet. Kettőtöknek előkészítettem a svédasztalt, úgyhogy nem lesz indokod visszajönni ide. – Melda tényleg mindenre gondolt – kacagtam fel. – A hálaadás a kedvenc ünnepe. Nem akarja, hogy elrontsam. – Wes kézen fogott, és bevezetett egy nagy terembe, amely nem az volt, ahol előző este ettünk. – Ez pedig a reggeliző. A helyiség keleti oldala csupa ablak volt. A nap már felkelt, de megértettem, hogy miért itt reggeliznek a háziak. Csodálatos volt és meleg, mint egy melegház. – Narancslevet? – szólalt meg mögülem Wes. – Kérek. – Odamentem az asztalhoz, és leültem az ablakkal szemben. – Nos. – Wes összedörzsölte a kezét. – Készen állsz újabb tételeket lehúzni a listádról? Belekortyoltam a narancslevembe, és majdnem elsírtam magam. Az édes íz
és a gyümölcspép tökéletes keveréke volt. – Bungee jumpingolni fogunk hálaadáskor? – Nem. – Wes beleharapott egy fahéjas tekercsbe. – Meztelenül fogunk úszni. Félrenyeltem a narancslevet. – Természetesen ezt fényes nappal nem lehet. Végül is mit szólna hozzá Melda? Először az úszólecke, másodszor a meztelenkedés. – Félek megkérdezni, hogy mi jön harmadszor. – Nem mertem ránézni, nehogy elveszítsem az önuralmam. Előtte még soha nem csókoltam meg senkit. – Kiersten – dorombolta Wes, ajka közel volt a fülemhez. – Komolyan azt mondod, hogy nem tudod, mi jön a meztelenkedés után? Ó. Szent. Egek. Valaki nyisson ablakot. Keze végigsimított a karomon, és mély hangon belenevetett a fülembe. Testem megfeszült az idegességtől és a várakozástól, ahogy a keze felvándorolt a vállamon és megfogta a nyakamat, közelebb húzva magához, így végül ajkunk majdnem összeért. – Áfonyaszósz. – T-t-tessék? – Megráztam a fejem. – Az jön a meztelenkedés után? Wes szeme felragyogott. – Természetesen úgy értem, hogy mi jön a listádon. Vagy talán kihagytam néhány köztes tételt? – Ujjaival megkocogtatta az ajkát. – Talán összekavarodtam, de szinte biztos vagyok benne, hogy azt még nem pipáltad ki. Megráztam a fejem, képtelen voltam megszólalni. – Akkor megegyeztünk. – Rendben. – Hangom rekedt volt. – Úszás. Meztelenül. Áfonyaszósz. – Ú.M.Á. – Szuper. Mint egy kód. Wes hátradőlt és újabb ételt lapátolt a szájába.
– Pontosan. – Belenyúlt a zsebébe, és tekintete egy pillanatra elfelhősödött, majd kihúzott valamit és a kezében tartotta. Az ökölbe szorított kezét néztem. Furcsa. Elfordítottam a fejem és kinéztem Puget Soundra. – Nos… – Wes mindkét keze üres volt, ahogy rátámaszkodott a székem karfájára, keze a vállamat masszírozta. – Mit szólsz még egy reggelihez és aztán egy úszáshoz? – Hideg lesz a víz? – kérdeztem, mint egy ötéves, aki nem akar úszóleckét venni. – Fűtött medencénk van – válaszolta Wes. – Egyébként pedig én is ott leszek. Majd felmelegítelek. – Ha meztelenek leszünk, akkor talán nem kéne melegítgetni egymást. – Biztos vagy te ebben? – Keze megállt a vállamon. A csudába is, mit mondhattam volna? – Ez a Vadonbeli Első Lecke, a meztelen testek összedörzsölése, hogy meleget idézzenek elő – én ööö… – Még jó, hogy nem a vadonban vagyunk – nevettem, és próbáltam megszüntetni a szexuális feszültséget, amitől legszívesebben megfordultam volna és rávetettem volna magam. – Szerintem nagy kár. – Wes elvette a kezét a vállamról. Majdnem rázuhantam a tányéromra, de szilárdan tartottam magam. – Adjak egy fürdőruhát? Hozok neked egyet, ha szeretnéd. Nem is akartam belegondolni, honnan van plusz női fürdőruha ebben a házban. – Sok bulink van, sokan itt hagyják a fürdőruháikat. Mindegyik tiszta, ezt megígérhetem.
– Igen. – Nagyot nyeltem. – Akkor kérek szépen egyet. Talán öt percig volt távol, majd visszajött egy fehér bikinivel. Talán csak nem ez volt az utolsó darab? Összehúztam a szemem. Wes elvigyorodott. – Mégis mire vársz? Vedd fel. – Takar ez egyáltalán valamit? – A lényeges részeket. – Felém nyújtotta. – Gyerünk, élj már egy kicsit! Kikaptam a kezéből. – Ha meghalok kihűlésben… – Lehetetlen. – Wes vállat vont. – Csak akkor, ha éjszaka akarsz úszni a Soundban, de ezt nem tanácsolom, mivel egy hatalmas tintahal szerint csudajó lakhely. – Értettem. – Említettem már, hogy utálom a halakat? Vagy azt a tényt, hogy azért nem mentem soha búvárkodni a szüleimmel, mert rettegek a víztől? Talán ezért voltak a rémálmaim rosszabbak, mint másoknak. Nem tudtam elképzelni, hogy vízbe fulladjak. Rettegtem tőle. Mióta hároméves koromban beleestem a medencébe, a közelébe se tudtam menni anélkül, hogy ne gyengüljön el a térdem. Nos, Wes hamarosan rájön, hogy miért szerepel ez a listámon, így akár el is mondhatom neki, mielőtt beleugrok a vízbe és bolondot csinálok magamból. Kimentem a fürdőbe, és remegő kézzel levetkőztem, majd felöltöttem a fehér bikinit. A felső kis háromszögei épphogy takarták a melleimet, és az alsó hátulja mindössze egy csíknyi volt, amit az elöl levő háromszöghöz vékony pánt erősített. Szent ég, úgy festettem, mint egy prosti. Ez a cucc inkább egy sztriptíztáncosnőhöz illik. A porcelánmosdónak dőltem, és párszor mély levegőt vettem. Képes vagyok rá. Megteszem. A lista felén már túl vagyunk. – Szedd össze magad, Kiersten! – Bámultam magam a tükörben: sűrű,
göndör vörös hajam a hátam közepéig ért. Zöld szemem rémülten bámult vissza rám, mintha a bensőm könyörgött volna, hogy ne csináljam végig. – Képes vagyok rá! – ismételtem meg, még mindig a mosdókagylóba kapaszkodva. – Megteszem. – Nagy nehezen elléptem a mosdótól, és kinyitottam az ajtót. Ahogy végigmentem a folyosón, folyamatosan remegtem. Mire elértem a verandát és a medencéhez kivezető ajtót, a kezem úgy reszketett, mintha drogos lennék, aki alig várja a következő szúrást. – Képes vagy rá – suttogtam ismét, és kinyitottam az ajtót. Azonnal hideg levegő csapott meg. Kinek is volt a zseniális ötlete novemberben úszni? Ja, igen, az enyém. Vacogó fogakkal odamentem a medence széléhez, és majdnem szívrohamot kaptam, amikor Wes megérintette a vállamat. – Készen állsz? – kérdezte. Nem. Nagyot nyeltem, és röviden bólintottam. Megértő mosollyal, melegen átölelt. Teste tüzelt az enyémhez érve: csak a fürdőruha választott el minket, és őszintén szólva pokolian megrémített, hogy arra vágytam, semmi ne legyen közöttünk, hogy azt akartam, odabújhassak hozzá, hozzá és senki máshoz. Szinte elfelejtkeztem a medencéről, a rémületről. – Ne félj – suttogta a hajamba. – Vigyázok rád. – Megígéred? – Megígérem, hogy nem hagylak egyedül beleesni, egyedül nem. Nem hagylak megfulladni, nem engedem el a kezed, csak akkor, ha készen állsz rá, és még akkor sem fordítok neked hátat, amíg ismét nem vagy szilárd talajon. – Rendben. – Tényleg? – Hátralépett. – Igen. Csak gyorsan csináljuk. – Ó, ez zene minden férfi füleinek. – Hangosan felnevetett, és segített belépni a medencébe.
33. FEJEZET Fogalma sincs róla, hogy mit művel velem… ő a gyógyszerem, a gyógyírem, a mindenem. Bárcsak a szív képes lenne így meggyógyulni – valaki más lélegzete által!
WESTON
– Tessék. – Segítettem neki a hatalmas medencébe vezető első lépcsőfokon. A medence szinte végtelennek tűnt: első pillantásra olyan volt, mintha egyenesen a Soundba torkollna, ahelyett, hogy egy szép kis szikláig tartana, ahol a jacuzzi van. – Ez meleg. – Kiersten beledugta a lábát, és felnézett rám. Életemben nem láttam még ilyen szexi mosolyt az arcán. Reménykedő volt, teljességgel megbízott bennem és kettőnkben. Akkor meg kellett volna mondanom neki. Hogy nem vagyok az a hős, akinek gondol. Nem, valami fontosat titkoltam el előle, ami miatt én lettem a gonosztevő ebben a történetben. De a fenébe is, én a hős akartam lenni. Gabe szavai szinte üldöztek. Ne mondd meg neki! A hangja ott csengett a fejemben, eszembe juttatva, hogy muszáj hagynom, hogy Kiersten maga hozza meg a döntéseit. Hogy mikor beüt a mennykő, saját házában keressen menedéket, ne az enyémben. Tégy meg magadnak egy szívességet. Ezt hadd döntse el Kiersten a végén. Ne te. Kiersten nem volt olyan, mint a többi lány: valószínűleg nem menekülne el tőlem. Nem, ő rám ragadna. Még rosszabbul érezném magam a jövőm miatt, és végül meggyűlölne azért, mert elvettem tőle a választás jogát. Én nem…
– Wes? – Kiersten két kezébe fogta az arcomat. – Hol jársz? – Bocs. Gondolkodtam. – Próbáltam rámosolyogni, és leléptem a második lépcsőfokra. – Jól van, menj tovább. Kiersten megszorította a kezem, de lejjebb lépett. – Látod? – Egy kis vizet fröcsköltem szét a kezemmel. – Látod, milyen finom? – Rálépett az utolsó lépcsőfokra, így a víz a csípőjéig ért. A fenébe is, nagyon jól állt neki az a fürdőruha. A múltam egy része tényleg visszatér, hogy kísértsen. Úgy viselkedtem, mint egy önző seggfej, de hetek óta azon tűnődtem, milyen
is
lenne
négyzetcentiméterét
fürdőruhában. látni
akartam.
Annak Látni
a
ragyogó
akartam,
bőrnek
ahogy
a
minden napfény
visszatükröződik a hajáról. A haldoklónak nem lehet még egy utolsó kívánsága? Még a halálsoron levő fegyenceknek is jár egy utolsó vacsora – az enyém Kiersten volt. – Gyere! – Elúsztam és engedtem, hogy a víz átmossa a mellkasomat. Kellemesen meleg volt, huszonöt fokos, majdnem, mint egy hatalmas jacuzzi. Kiersten káromkodott, majd felém indult, a víz a melléig ért. Tudtam, hogy igazi pasiként viselkedem, de csak bámultam, és hirtelen olyan féltékeny lettem a vízre, amely megérintheti őt azokon a helyeken, ahol én soha, hogy káromkodtam és félrenéztem. – Wes? – Kiersten megragadta a karom. – Nagyon félek, és mint mondtam, a lehető leggyorsabban túl akarok lenni rajta. – Ó, ne mondd ezt, odalesz az egóm. – Jól van. – Még jobban vacogott a foga. – Nagyon várom… – úgy tűnt, mint aki a kivégzőosztag felé megy – … hogy elkezdjük, úgyhogy nem lehetne, hogy… ússzunk? – Dehogynem. – Elmosolyodtam. – Első lecke… – Igen?
– Lebegj. – Nem megy. – Mindenki tud lebegni a vízen. – Én nem tudom, hogy kell. Felsóhajtottam és a szemébe néztem. – Bízol bennem? Lassan bólintott. – Jól van, akkor dőlj hátra. Érzed a kezem? Nem engedem, hogy megfulladj, és amúgy sem elég mély hozzá ez a medence. Dőlj hátra, lazíts, és gondolj valami szép dologra. – Túlságosan rettegek ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. – Teste merev volt, amint nekidőlt a kezemnek, de lebegni kezdett. – Most ezután mit fogsz csinálni? – Hangja halkabb volt, még jobban lihegett, de ott, a karjaim között bízott bennem. – Felfallak a szememmel. Végignéztem a bőrödet, az emlékezetembe vésem, elteszem az agyam A világ legszebb lánya rekeszébe. Addig foglak, amíg készen nem állsz arra, hogy elengedjelek, és aztán, amikor már magadtól lebegsz a vízen, tovább foglak nézni, tovább foglak kívánni, tovább vágyom utánad, amíg bele nem kell ugranom a Soundba. Teste elernyedt a karjaimban. Elengedtem. Nem mozdult, csak tovább lebegett. – Szólj, ha majd elengedsz. – Rendben. – Felnevettem. – Akkor most elengedlek, jó? Megfeszült, és elkezdett süllyedni, ahogy teste összegörnyedt. Megragadtam, mielőtt elsüllyedt volna, és a karomba vontam. – Az első leckét a félelemből kapod.
– Tessék? – Kezét a mellkasomnak nyomta. – Tizenöt másodpercig lebegtél saját magadtól, amikor is azt mondtam, hogy el foglak engedni. Amint kimondtam, hogy elengedlek, felkészültél arra, hogy elsüllyedsz – az agyad cserbenhagyott, vagyis a tested cserbenhagyott. Kiersten elfintorodott és félrenézett. – Szóval cserbenhagytam saját magam. – Igen. Becsukta a szemét, és összefonta a karját. – Értem, amit mondasz. Csak nem tudom, hogy irányítsam. Valahányszor vizet vagy medencét látok, remegni kezdek. Megijedek, az jut eszembe, hogy ugyanaz fog történni velem is, ami a szüleimmel. Igen, tudom, hogy logikátlan, de a félelem attól még ott van. – A félelem… – Széthúztam a karjait, és összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel. – A félelem az, amitől úgy érezzük, élünk. A félelem miatt szűkülnek össze a véredényeink, és aztán az amigdala, az agyunk egy apró, mandula alakú része jeleket küld az idegrendszerünknek. A jel azt mondja, hogy küzdj vagy menekülj. – Szerintem menekülj – nevetett fel örömtelenül Kiersten. – Na persze. – Közelebb húztam magamhoz. – Így akadályozzuk meg, hogy felfaljanak minket a vadállatok. Szükségünk van a küzdj vagy menekülj rendszerére a testünkben. El tudod képzelni azt, hogy félelem nélkül élj a világban? – Mind meghalnánk. – Pontosan. – Nevettem. – Az emberek leugranának az épületek tetejéről, mert azt hinnék, tudnak repülni. Úgyhogy szerintem a félelem nem rossz dolog. – Várj. – Megpróbált a mellkasomnak dőlni, ahogy magam után húztam a medence mélyebb vége felé. – Most mit csinálsz? Nem tudok úszni, tudod? – Tudom – suttogtam. – De én tudok.
– De… Nem is figyeltem rá. – A félelem a szövetségesed lehet. Képes vagy valamire úgy, hogy közben félsz. – Hogy közben félek? – Igen. – Addig úsztam, amíg a lábam nem kezdett el sajogni, és folyamatosan a karomban tartottam. – Például én félhetek attól, hogy megcsókoljalak, vagy attól, hogy elveszítelek. Félhetek attól, hogy ha lehunyom a szemem, te többé nem leszel itt, a karjaimban, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglak úgy ölelni, mintha soha nem akarnálak elengedni. Az élő bizonyítéka vagyok annak, hogy a félelemmel teli élet – az igazi élet. Rendületlenül haladsz előre, megküzdesz a démonaiddal, mész tovább. A félelem megpróbál megbénítani, megakadályozni, hogy előrejuss. Megállítja a sikert, megállítja a fejlődést – amikor félve csinálsz valamit, még mindig eléred a céljaidat, csak ezt úgy viszed véghez, hogy tudod, hogy az életedben levő Mount Everestet mászod éppen meg. A szüleid meghaltak. – Összerezzentem. Nem akartam érzéketlennek tűnni. De folytattam. – Úgyhogy te is meghalhatsz. Élesen beszívta a levegőt, amitől majdnem elengedtem, mert elkezdett hadakozni ellenem. – Meghalhatsz úgy, hogy átmész a zebrán. Még mindig harcolt. – Félrenyelheted Melda csodás pulykáját és megfulladhatsz. Könnyek gyűltek a szemébe. – Engedheted, hogy a félelmeid irányítsanak téged, de te is irányíthatod a félelmeidet. Egy pillanatra se hidd el azt a hazugságot, hogy nincs választásod. Kiersten remegett a karjaimban, ujjai úgy markolták a bicepszemet, hogy kis körmei csaknem a húsomba vájtak.
– Na és te? – kérdezte rémült hangon. – Te mitől félsz? Mi a legnagyobb félelmed? Félre kellett volna néznem. Hazudnom kellett volna. Sok mindent tehettem volna, kivéve azt, amit tettem. – Hogy úgy halok meg, hogy nem éltem igazán. Hogy úgy hagyom itt ezt a világot, hogy tudom, hogy annak a lánynak, aki miatt a leginkább szeretnék élni – nélkülem kell tovább élnie. Szeme elkerekedett. – Ez azért egy kicsit túlzás. – Hé, lehetne rosszabb is. Félhetnék például a víztől. – Seggfej! – felnevetett, és lassan elkezdte kihúzni a karját az enyémből. – Mozgasd a lábad – sürgettem. – Az úszás ösztönös dolog: mozgasd a lábad, és engedd, hogy a kezeddel fent tartsd a fejed. – Megmutattam neki, hogy tapossa a vizet, majd kiengedtem a testét a szorításomból. – Nem süllyedek! – kiáltotta, és vidáman csapkodta körülöttem a vizet. – Nem süllyedek! – Két másodperc múlva ismét rám tapadt. – Jól van. – Fuldokoltam, ahogy a nyakam köré fonta a karjait. – De most én süllyedek. – Ó! – Visszahúzódott, és megkapaszkodott a medence szélében. – Hát ez… – Igazi adrenalinlöket volt. Szent ég, ez olyan, mintha betéptünk volna. – Szemem kitágult az izgalomtól. – Köszönöm, Wes. – A fenébe, soha nem tudom megunni, ahogy a nevem elhangzik az ajkairól. – Köszönöm, hogy nem gondoltad azt, hogy őrült vagyok. – Ó, egy kicsit mind őrültek vagyunk, nem? – De igen. – Felsóhajtott. – Különösen mi ketten. – Most megcsókollak – figyelmeztettem, és szám lecsapott az övére.
Nyelvünk összefonódott, és visszahúztam magammal, háttal a víznek, miközben lába a csípőm köré kulcsolódott. Ahogy melle a mellkasomnak nyomódott, a testem életre kelt. Tehetetlenül felnyögtem, és a fürdőruhája pántja után nyúltam, azt mondogatva magamnak, hogy nyugodtan lehetek az, aki voltam, az, aki gondolkodás nélkül magáévá tenné ezt a lányt. De haboztam. Kezem megállt a pántok felett, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell fél kézzel kihámozni egy lányt a fürdőruhájából. – Wes? – hallottam apám hangját. – Kint vagytok, gyerekek? Káromkodtam. Gyengéden eltoltam Kierstent, és megfogtam a kezét, majd hátrakiáltottam. – A medencénél. Apa megkerülte a sarkot és mosolygott, arcán megértés suhant át. – Ööö, remélem, nem zavartam meg semmit. – Egyáltalán nem – mondtam túlságosan is gyorsan. – Jól van. – Nevetett. – Ööö, beszélnem kell veled valamiről, Wes. Telefonáltak az iskolából és… – mögém nézett, Kierstenre. – Tudod mit? Majd később megbeszéljük. Mi lenne, ha elmennétek egyet kávézni? Felvettem a hálaadásnapi parádét DVD-re, ha esetleg meg akarnátok nézni. – Igen! – kiáltott fel Kiersten mögöttem. – Évek óta nem láttam a parádét! – Remek. – Apa elmosolyodott, és azzal a mindentudó tekintetével nézett rám, ami azt jelzi: el ne rontsd a hülyeségeddel. Én visszamosolyogtam rá, azzal a mosollyal, amivel a fiúk emlékeztetik az apjukat arra, hogy már felnőttek, és nem gyerekek. – Menjünk. – Megragadtam Kiersten kezét, és megcsókoltam. – Majd később úszunk meztelenül.
34. FEJEZET Elment a szép eszem? Wes megtanít úszni, én pedig szó szerint rávetem magam a medencéjükben. Ó, egek, mégis mi lesz akkor, ha majd bungee jumpingolunk? Lehet, hogy zuhanás közben nekiállok lehámozni a ruháit.
KIERSTEN
Átöltöztem és lementem, hogy találkozzam Wesszel, de még nem ért le. Már délután egy óra volt. Melda mindent előkészített a négy órai estebédhez, ami azt jelentette, hogy volt még pár óránk kettesben. Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy évek óta nem láttam a parádét. Mindig együtt néztem a szüleimmel, és mióta meghaltak, az egész értelmetlennek tűnt. Mi több, minden értelmetlennek tűnt. Különös: ahogy kiléptem sötét, önző kis világomból, rájöttem, hogy milyen nevetséges is volt a viselkedésem. A duzzogás nem hozza őket vissza. A sírástól nem érzem magam jobban. A szobában bujkálástól nem múlik el a fájdalom. De az élet – az élet volt a megmentőm, ahogy Wes is. Szinte a saját életvezetőm lett – csak attól féltem, hogy túlságosan hamar zuhanok túlságosan mélyre ahhoz, hogy visszataláljak a saját utamra. Elhessegettem a gondolatot – tetszünk egymásnak, csak ez volt a fontos. Ha túl messzire nézek a jövőbe, akkor
mindig túlagyalom a dolgokat. Végül is csak tizennyolc éves vagyok. Nem akarok férjhez menni. Szent isten! Máris a házasságon töröm a fejem? Na látjátok? Ezért kellenek a lányoknak lánybarátnők, hogy ráncba szedjék őket. Átfutott az agyamon, hogy felhívom Lisát, de Lisa minden volt, csak nem a józan ész hangja. Valószínűleg még Vegasba is elvinne, ha szépen megkérném. Kezem a telefon fölött babrált. De amint elég bátorságot gyűjtöttem, hogy felhívjam Gabe-et, a telefon felvillant. Gabe volt. – Szia – mondtam. – Épp fel akartalak hívni. A nappali pamlagján vártam, hogy Wes felbukkanjon, és a hajtincseimet csavargattam. – Hát persze, aha – mondta Gabe nevetve. – Csak azért hívlak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még életben vagy. Hallottam, hogy úszni voltál. – Hogyhogy? – tátogtam. – Az csak negyven perce volt! – Valaki pasija felhívott, hogy elmesélje Kiersten kalandjait. – Szinte láttam magam előtt Gabe kárörvendő vigyorát. – És azt akarta, hogy én legyek az első, aki gratulál a bátorságodért. – Az úszáshoz nem kell bátorság – nyafogtam. – Kábé ötévesnek érzem magam. – Én tizennégy éves koromig csak karúszóval mentem a vízbe – mondta Gabe szárazon. – Amit tettél, ahhoz nagy bátorság kellett. – Tizennégy? – ismételtem. – Aprócska cápafóbiám volt. – Egy úszómedencében? – Most nem rólam van szó – váltott témát Gabe. – Hogy alakul a tündérmese, Hamupipőke?
– Nagyon jól. – Boldogan sóhajtottam a telefonba. – Wes tökéletes, tényleg tökéletes. Jól érzem magam. Túl jól, mintha valami rossznak kéne most már történnie, érted? Gabe hosszan hallgatott. – Gabe? – Igen, itt vagyok. – Halkan káromkodott. – Csak gondolkozom. Figyi, most mennem kell, de tégy meg magadnak egy szívességet. Ne agyalj túl sokat. Csak élvezd, hogy teljesen a tiéd a világ leggazdagabb huszonegy éves pasija, és élvezd ki a pillanatokat, amiket együtt töltötök. – Mi? – Érted… – Gabe megköszörülte a torkát. – Mielőtt újra elkezdődik a suli. – Ja, igen, jövő héten már suli van. Majdnem elfelejtettem, köszi, hogy egy kis előkarácsonyi vidámságot hoztál az életembe. – Egyszer a plázában én voltam Mikulás egyik kismanója. – Van rólad fotó? – Egy tragikus tűzeset során az összes elégett – a szobámnak csak az a része lángolt fel. Igazán különös. – Felnevetett. – Menj, érezd jól magad, hétfőn találkozunk, jó? – Jó. – Ó, és ne feledd: Lisával elmentek ruhát vásárolni a végzős bálra. Odalesz, ha elfelejted. – Rendi. Wes lépett a szobába. Letettem a telefont, és túl későn jöttem rá, hogy el sem köszöntem Gabe-től. – Pletykafészek. – Összehúztam a szemöldököm, de Wes ártatlanul a levegőbe emelte a kezét. – Gondoltam, örülnél még egy szurkolónak a csapatodban, ennyi. – Arca
kissé beesettnek tűnt. Sötét karikákat vettem észre a szeme alatt. – Jól érzed magad? – kérdeztem, és megérintettem a homlokát. – Persze. – Mosolya feszült volt. – Wes – szóltam rá. – Komolyan? Felsóhajtott. – Jól vagyok. Nem száz százalékban, de a jó hír az, hogy a délután további részét evéssel és filmnézéssel töltjük, később pedig örvendezhetek némi meztelenkedésnek, úgyhogy van miért élnem. – Szóval csak két dolog miatt vagy életben? A kajáért és a szexért? – Nagyjából igen, bár csak a kaja miatt élek… a szex miatt élni, az olyan… – Olyan gabe-es? – kérdeztem. – Touché. – Elvigyorodott, és a földre pillantott, kezét a zsebébe dugta. – Én már nem vagyok olyan srác, Kiersten, ezt tudnod kell. A fenébe is. – Megnyalta az ajkát, és rám villantotta azt a szexi mosolyát, amitől mindig elolvadok. – Bár még mindig olyan lennék! Akkor talán nem állandó izgalmi állapotban mászkálnék a házban. Éreztem, hogy zavaromban elpirulok. Wes kétségbeesett sóhajjal felemelte az államat, és röviden szájon csókolt. – Nagyon kedvellek, ugye tudod? Bólintottam, nem nagyon tudtam megszólalni, mert igazából azt szerettem volna megtudni, hogy miért nem olyan srác többé. Mi több, van valami baj velem, ami miatt defektes vagyok? Miért nem akar lefeküdni velem? Én nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá, csak szerettem volna tudni, hogy kívánatos vagyok-e ilyen szempontból, mármint számára. – Ne nézz így rám – sóhajtotta Wes. – Az önuralmam most nem épp az egekben szárnyal. Mi több, lehet, hogy ma éjjel be kell zárnom a szobád ajtaját és jó messzire kell hajítanom a kulcsot. Nem az a baj, hogy nem kívánlak. – Megfogta
a kezem, és megcsókolta a csuklóm belsejét. – Az a baj, hogy túlságosan is kívánlak. Túlságosan is fontos vagy nekem – úgyhogy fogadd el a tényt, hogy rossz jel lenne, ha most rádöntenélek az asztalra, vagy nekinyomnálak a falnak. A fenébe is, napok óta csak ez jár a fejemben. Te a pulyka mellett. – Kacsintott és átkarolta a vállamat. – Kívánlak, de rendesen kell végigcsinálnunk. És momentán az egész túl új nekem. Érted? – Persze – füllentettem, mert még mindig nem jutottam túl a sokkon, amit a kép okozott: ő meg én az asztalon, a pulyka mellett. Megőrült? Megráztam a fejem, felnevettem, és követtem a moziterembe. – Parádé. – Hozzám vágott egy párnát. – Hozd Pétert, a pulykát. – Felemeltem a kezem, hogy adjon egy pacsit, de ehelyett magához húzott egy égető csókra. – Csókolózni… – Felsóhajtott. – Sokkal jobb, mint pacsizni. – És kivételesen… Bárány egyetért – ugrattam. – Farkas nagyon örül, hogy a Bárány elismeri bölcsességét. Most pedig üljön le, mielőtt a Farkas ráugrik. – Már ülök. – A kis szerény. Azt hiszem, szeretek basáskodni. – Basáskodj csak, és hamarosan kiderül, mennyire tetszik az, ha a szerény kis báránykád pofon vág. – És megnyomom a lejátszás gombot – mormolta Wes.
35. FEJEZET Muszáj volt tönkretennie – muszáj volt szóba hoznia Tye-t – képtelen volt uralkodni magán… egyszer az életben szeretnék egy normális ünnepet, amikor nem emlékeztetnek állandóan arra, hogy a ház minden rohadt ajtaján a Halál kopogtat.
WESTON
– Azt mondtam, nem akarok beszélni róla – morogtam, és megpróbáltam elhúzni Apa mellett. Miért hozza most szóba? A vacsora hihetetlen volt, Melda annyira boldog volt, hogy nem veszekedtünk az asztalnál, hogy pityergett, miközben leszedte az edényeket. Az első hálaadás volt, amikor úgy fejeztük be az étkezést, hogy nem estünk egymás torkának. Végül is, Tye hálaadás hétvégéjén lett öngyilkos. Holnap lesz egész pontosan egy éve. Azt mondta, van az egyetemen még néhány elintéznivalója, és azt a néhány mérföldet kocsival tette meg. Úgy volt, hogy másnap vásárolni megyünk Meldával. Melda igazi rajongója volt a fekete pénteki\'7b3\'7d nagy kiárusításoknak. Tye-t a szobájában találták meg. Kezében egy doboz gyógyszer. A boncolási jegyzőkönyv szerint hihetetlen mennyiségű Xanax és alkohol volt a szervezetében. Egyszerűen leállt a légzése. A rekeszizma képtelen volt eléggé megemelni a tüdejét ahhoz, hogy lélegezni tudjon.
Amikor megjöttek a mentők, még abban reménykedtek, hogy meg tudják menteni. Azon az éjszakán a kórházban halt meg. Gyűlöltem a kórházakat. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Apám öklével az asztalra csapott, könnyek gyűltek a szemébe. – Nem veszíthetlek el téged is! – Maradni akarok. – A francba is, Wes! – Megtapintotta az orrnyergét. – Ha még egy meccset lejátszol, az megölhet! Ugye, ezt te is felfogod? – A szavamat adtam Kierstennek. – De Kiersten lány! – kiáltotta Apa. – Majd túl lesz rajta! Honnan tudod egyáltalán, hogy téged kedvel, és nem a pénzedet meg a jó külsődet? Persze, most kedvel. Minden lány álmával ajándékoztad meg, de mi lesz akkor, ha tudomást szerez a betegségedről? Mi lesz akkor, ha rájön, hogy már nem vagy benne a csapatban? Mit gondolsz, mi fog történni? Veled marad, és fogja majd a kezed? Vagy felszedi az egyik csapattársadat, hogy vele hentereghessen? Soha életemben nem akartam ennyire megütni az apámat. – Ne beszélj így róla! – vágtam vissza. – Te nem ismered Kierstent úgy, ahogy én. – Fiatalkori szerelem. – Apám megrázta a fejét. – Nem érted meg, Wes? Nem Kierstenről van szó. Aggódom érted. Aggódom, hogy összetöri a szívedet. Aggódom és aggódom. Nem veszíthetem el mindkét fiamat. – Megtört a hangja. – Mindent elvesztettem, belehalnék, ha téged is elveszítenélek. Összpontosíts – összpontosíts arra, hogy jobban legyél, ne pedig arra, hogy beletemetkezz ebbe a lányba. Bevetted már a gyógyszereidet? Az utolsó gyógyszerem már Texas méretű lyukat égetett a zsebembe. Gyorsan bólintottam, majd vállat vontam.
– Itt van az utolsó a hétvégére és aztán hétfőn elkezdem az utolsó kört. Apa felsóhajtott. – Csak ne hagyd, hogy a gyógyulásod útjába álljon, fiam. Élned kell, nem bírnám ki, ha… – Hangja ismét megtört. – Valamit meg kell értened, Apa – mondtam keményen. – Lehet, hogy nem maradok életben. – Ne, ne mondd ezt! Nem vagyok hajlandó elhinni. Az orvosok szerint… – Az orvosok szerint van esély rá, hogy rendbe jövök. Az orvosok azonban még soha nem álltak szemben ilyen agresszív daganattal. Lehet, hogy már rég késő. Érted? Csak… ne tégy rám ekkora terhet, hogy élnem kell – amikor a valóság épp az ellenkezőjét mutatja. Pokolian küzdeni fogok, hogy addig maradhassak itt, ameddig lehet, de ne varrd a nyakamba még a bűntudatot is – mintha a küzdelem nem lenne elég. A szobában sűrű, feszült csönd állt be. Akkor apám olyasmit tett, amit Tye halála óta soha. Beleroskadt a székébe, és könnyekben tört ki. Reszketett a válla, és szívszorító hullámokban tört rá a zokogás. Gyomrom összeugrott, ahogy odamentem hozzá és a kezemet a vállára tettem. Megragadta a kezemet és tovább sírt. – Ez nem fair. – A rák ritkán fair – mormoltam. – És soha nem kaptunk ígéretet arra, hogy az élet fair. – Annak kellene lennie. – Apa… – Megtört a hangom. – Az élet nem fair, de élni? Élni mennyei. Élni ajándék. Minden ajándék más – minden út különbözik –, valamiért ez a mi utunk, és minél előbb elfogadjuk ezt, annál hamarabb abbahagyjuk a sírást és kezdünk el élni. – Mikor lettél te ilyen okos? – A könnyein keresztül felnevetett.
– Az a sok terápiás óra, amire rákényszerítettél – és Apa, néha meg kell járni a poklot, hogy eljuss a mennyországba. – Az ajtóra néztem. – Annyira vészes? – Tessék? – Annyira kedveled? – Nem. – Nagyot nyeltem. – Szeretem.
36. FEJEZET Lassanként elkezdtem a mosolyáért élni, az érintéséért, mindegy, miért. A fenébe, ha felém intett, a szívem még mindig cigánykereket vetett.
KIERSTEN
– Nem akarom elhinni, mit művelünk – morogtam és a földre ejtettem a fürdőruhám alsóját, majd behunytam a szemem. Bátorság. Bátornak kell lennem. – Nem lopom el az erényed, úgyhogy amiatt ne aggódj. – Wes rám nevetett a medencéből és szétfröcskölt egy kis vizet. – És elfordulok, amíg lassan lejössz a lépcsőn. Bár nem fogok hazudni, nagyon élénk a képzelőerőm, úgyhogy amíg bejössz a medencébe, lehet, hogy álmodozni fogok. – Nem vagy beteges – tréfálkoztam. – Egyáltalán nem vagyok beteges. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű. – Tessék? – Bocs, korán kezdtem – mondta. – Most pedig igyekezz! – Basszus. – Ó, Bárány, ne beszélj csúnyán – ugratott Wes. – Nagyon rossz kislány vagy, amikor kilépsz a komfortzónádból. – Na jó, jövök befelé. – Elfordultam. – Víz csobogását hallottam, ahogy odaléptem a medence széléhez és a földre ejtettem a törülközőmet. A hold kirajzolta Wes testét. Tökéletes formájú hátáról szólt minden szerelmes dal – a híres színészek azért
edzettek, hogy ilyen testük legyen. Gyönyörű volt: a víz a csípőjéig ért. Lejjebb néztem. Fantasztikus. Na jó, a víz nem sokat bíz a képzelőerőre, ha egyenesen a hold alatt állok meg. A biztonság kedvéért végigsétáltam a medence szélén, és ott mentem be, ahol a hold egy kis árnyékot vetett. Nem kockáztathattam, hogy Wes meglásson, bár nem mintha szégyelltem volna a testemet vagy ilyesmi. De igen, ez egy kicsit sok volt: meztelenül lenni a medencében valakivel. Ha Lisa lett volna, akkor is féltem volna. A meleg víz nagyon jó érzéseket keltett bennem. Idegesebb voltam, mint korábban, minden sokkal élőbbnek, érzékenyebbnek tűnt. Lassan odamentem, ahol Wes állt, és lekuporodtam, így a víz a vállamig ért. Nemcsak hogy egy nap alatt másodszor győztem le a víztől való félelmeimet, de egyáltalán semmi ruha nem volt rajtam. – Milyen érzés úgy lenni, ahogy a Jóisten megteremtett? – kérdezte Wes anélkül, hogy rám pillantott volna. – Furcsa. – Majd megszokod. – Vállat vont, és elfordult. Visszafojtottam a lélegzetemet. – Miért nem veszel levegőt? Kifújtam a levegőt. – Még mindig félsz? – kérdezte. Vonásait aggodalom ráncolta. – A víztől? – Körülnéztem. – Egy kicsit. Tőled? Nagyon. – Meséljek neked kínos sztorikat magamról, hogy egy csepp vonzódás se maradjon köztünk? Megteszem, ha kell. Nem akarom, de… Felnevettem és vártam. – Jól van. Tízéves koromban leugrottam a tetőnkről, mert repülni akartam. A medencében landoltam, úgyhogy nem volt olyan nagy ügy, és apám végignézte az egészet. Különben is, az öcsém provokált. Az is az ő provokációja volt, hogy
megegyek egy legyet. – És megtetted? – Mit? – Megetted a legyet? – Kettőt is. Azt mondta, az első nem volt elég nagy, így választott még egyet. – Hűű! – Megszorítottam a kezét: még mindig egy kicsit ideges voltam. – Úgy tűnik, sokat piszkáltak amiatt, mert te voltál az idősebb. – Elég sokat piszkáltak, de mindent újra átélnék, ha… – Hangja megtört. – Ha alkalmam lehetne arra, hogy elmondjam Tye-nak, hogy szeretem. Elengedtem a kezét és ujjaimat a hátának nyomtam, masszíroztam, próbáltam vigaszt nyújtani, bár nem voltak meg hozzá a megfelelő szavaim. – Ezért akartam, hogy eljöjj… mármint eredetileg. Veled erősnek érzem magam… Őrültség, ugye? Tye fekete pénteken lett öngyilkos – ennek a napnak kettős értelme van számomra. Néha eltűnődöm, hogy szándékosan csinálta-e. Hogy azért választotta-e azt a napot, mert benne van a „fekete” szó, vagy azért, mert az volt anyám születésnapja, és Anya már pár éve a föld alatt pihen. Azt hiszem, ezt soha nem fogom megtudni. – Hűűű! – pihegtem. – A fekete péntek akkor nektek szívás. Felnevetett. – Igen, mondhatni. Persze nem mindig esik fekete péntekre, de Tye éppen aznap lett öngyilkos, úgyhogy mindegy, ha az adott időpont egy héttel arrébb van… akkor is utálom. – Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. – Gondolkodás nélkül magamhoz húztam és átöleltem. A testünk akár fel is robbanhatott volna abban a pillanatban, hogy összeért. Illettünk egymáshoz. Minden egyes részünk. A szemébe néztem, és tudtam: ő az. Ő az, akivel minden pillanatomat együtt akarom tölteni. Ő örökre szól.
– Köszönöm, hogy hajlandó voltál eljönni – és azt is, hogy a barátnőm vagy. Nem érzem azt, hogy megérdemelnélek téged – vagy hogy ezt megérdemelném. – Ujjaink összekulcsolódtak, ahogy közelebb húzott magához. – A fenébe is, tudom, hogy ezt nem érdemlem meg. – Az élet nem az érdemekről szól. – Lehunytam a szemem és felsóhajtottam. – Nem te szoktad mindig ezt a bölcsességet hangoztatni? Elmosolyodott. – Ha kivárjuk, amíg megérdemlünk valamit, akkor nagyon sokáig kell várnunk – vontam vállat. – Inkább maradok annál a ténynél, hogy soha nem érdemlek meg semmit – ettől még nem leszek rossz ember. Sőt, még hálásabb leszek mindenért, amit kapok. – Én is hálás vagyok – suttogta Wes. – Hálás vagyok érted. Hálás vagyok Istennek, hogy vagy nekem. Talán lehet, hogy Isten mégis észrevett engem. – Fejét az ég felé fordította. – Ebben a pillanatban hiszek abban, hogy fontos vagyok neki. – Miért? Wes a szemembe nézett. – Mert nekem adott téged. Elakadt a lélegzetem, ahogy Wes ajka az arcomat súrolta, majd az államat, szememet, orromat és végül az ajkamat. – Ez életem legjobb hálaadása. Belesóhajtottam a szájába. – Jövőre kénytelenek leszünk felülmúlni. Keze erősebben kezdte el szorítani a karomat, és nekinyomott a medence oldalának. – Ígérd meg nekem! – Ígérjem meg, hogy jövőre felülmúljuk? – Ígérd meg, hogy történjen bármi, a jövő évi hálaadásod jobb lesz, mit az
idei. – Tekintete élénk volt, szeme ragyogott a holdfényben. Nem igazán tudtam, mi okozta ezt a hirtelen viselkedésváltozást. Lassan bólintottam. – Megígérem. Enyhült a szorítása. – Bocs, nem akartam teljesen rád hozni a frászt. – Tessék? Nem is… A víz alá nyomtam a fejét, és teljes erőmből a medence sekély vége felé igyekeztem, úgy, hogy megragadtam a medence szélét. Még nem voltam elég jó úszó ahhoz, hogy egyedül is menjen. Már majdnem elértem, amikor a keze a csípőmhöz ért. Ujjai véletlenül súrolták a mellemet. Megmerevedtem. Olyan volt, mintha nem is venne levegőt, ahogy lassan megfordított a karjaiban, hogy szembenézzek vele. Éhes pillantása testem minden porcikáját végigjárta. Félig kint voltam a vízből. Szent isten, most mit tegyek? – Ha nem akarnék olyan nagyon feljutni a mennybe… – Szomorúan elmosolyodott, és elengedett. – Gyere, nézzünk meg egy filmet. – Nincs több meztelen úszás? – Ha továbbra is meztelenül úszkálunk, nem tudom betartani az ígéretemet. – Wes káromkodott, és távolabb úszott, a víz mélyebb vége felé. – Ó, igen? – Csípőre tettem a kezem, szinte élveztem, hogy ilyen nehezére esik uralkodnia magán. – Igen. Szóval, ha öt másodpercen belül nem szállsz ki ebből a nyamvadt medencéből, akkor kihasználom a helyzetet, hogy a fal mellett vagy, és aztán megutálnálak azért, hogy az első alkalomnak ilyen hamar vége lett. Elpirultam. Majd kiiszkoltam a medencéből – nagyon zavarban voltam, de közben izgalmat is éreztem.
– Jó döntés! – szólt utánam, ahogy felemeltem a törülközőmet, és elindultam felöltözni. *** Azt mondtam magamban, hogy nevetséges csak azért Wes karjaiban tölteni az éjszakát, hogy ne legyenek rémálmaim, így felkészültem a lefekvésre, és megígértem magamnak, hogy megpróbálok egyedül elaludni és nem úgy viselkedni, mint egy csecsemő. Épp a sarokba halmoztam fel a díszpárnákat, amikor valaki bekopogott. Elhajítottam az utolsó párnát, és odamentem az ajtóhoz. Résnyire nyitottam csak ki, és megláttam West: felül meztelen volt, alul pedig csak egy pizsamanadrág volt rajta. – Bárányka? – Fejét félrehajtotta, akár egy ragadozó. – Farkas – mondtam tárgyilagosan. – Azt hittem, félni fogsz. – Megköszörülte a torkát, és előre-hátra himbálta magát. – Úgyhogy azért jöttem, hogy felajánljam összebújási szolgálataimat. – Komolyan? – kérdeztem nevetve. – Milyen nemes tőled. – Szerintem is. – A földre pillantott, és nekidőlt az ajtófélfának. – Igazából csak veled akartam tölteni az éjszakát… mindjárt éjfél van, és igazából… nem akarok egyedül ébredni, főleg nem fekete pénteken. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem. – Szabályok… – köszörültem meg a torkomat. – Kiskifli-nagykifli. És te leszel a nagy. – Engedjenek ki! Engedjenek ki! – Nevetett, és úgy tett, mintha az ajtóhoz akarna rohanni, de megállítottam és a mellkasának dőltem. – Ígérd meg. – A kezemet végigfuttattam az izmain, és benyúltam a pizsamanadrágjába.
Megingott és felém dőlt. – Bármit megígérek, ha folytatod azt, amit most csinálsz. – De gyenge – megráztam a fejem. – De vonzódó. – Félrehajtotta a fejét. – Olyan nehéz… nemet mondani rá. – Akkor mondj igent – kacsintottam rá a vállam felett, és beugrottam az ágyba. – Áruld el, mikor lett belőled ilyen csábító démon? – A vörös hajam miatt van. – Felsóhajtottam, és oldalra fordultam. – Tényleg amiatt van. – Wes a hajam után nyúlt, és csavargatni kezdett egy tincset az ujjai között. – Hiányozni fog a hajad. – Azért, mert levágatom? – kérdeztem. – Nem, csak hiányozni fog, hogy nem fojtogat minden reggel a hajzuhatagod. Fogalmad sincs, milyen izgató arra ébredni, hogy mindenütt a te illatodat érzem. Nem tudtam, mit mondjak erre. – Kényelmetlen helyzetbe hoztalak – mondta Wes félénken. – Ne haragudj, tudod, hogy állok saját magam megrendszabályozásával. Kezemet a fejem alá tettem. – Semmi gond. A szobában csend lett. Wes a hátára feküdt, és felbámult a mennyezetre. Légzése egyenletes volt és valahogy hangos. Ismét észrevettem a szeme alatti sötét karikákat, amiket most jobban megszemléltem. A bőre nem a szokásos aranyfényben játszott, hanem sápadt volt, mintha kiszívta volna a városiak vérét és újabb áldozatra lenne szüksége. – Wes! – Megnyaltam az ajkam. – Hazudnál nekem? – Tessék? – Olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem összekoccant a fejünk.
– Csak válaszolj. – Nem. – Gyorsan elkapta a tekintetét. – Mondd, jól vagy? Orrcimpái kitágultak, lenézett, majd válla összegörnyedt, mintha valami mázsás súlyt cipelne. – Kérdezd meg ezt a végzős bál után. – Tessék? Miért pont azután? Vállat vont. – Nem hazudhatok neked, úgyhogy kérdezd meg a végzős bál után. Akkor majd elmondom. – Elmondod, hogy néha miért tűnsz makkegészségesnek, máskor pedig miért vagy olyan, mintha alig tudnál megállni a lábadon? – Mindent elmondok. – Hangja rekedten csengett. – Megígérem. – Rendben. – Nem voltam megelégedve, távolról sem. Talán cukorbeteg, vagy valami hasonló baja van? A fenébe, tudtam, hogy állnak a pasik a betegséghez, főleg ha olyanok, mint a bácsikám. Hatalmas a büszkeségük, és lehetséges, hogy Wes csak zavarban van miatta. Izmos karja átölelte a vállamat, ahogy magához húzott. – Ideje a kiflizésnek, Báránykám. – Eddig csak veled feküdtem kiskifli-nagykifliben. – Jól van – suttogta a fülembe. – Azt akarom, hogy mindent először velem élj át… így megölhetem azt, akivel másodszorra éled majd át. – Csak elsőket akarok. Bal kezét végigfuttatta a csípőmön. – Én is. – Jó éjt, Wes. – Jó éjt, kicsi báránykám.
37. FEJEZET Az idő túlságosan is gyorsan repül – a testem érzi, a lelkem gyűlöli, és a szívem minden egyes napon megszakad.
WESTON
A Kierstennel töltött hétvége életem legjobb hétvégéje volt. Pénteken nem igazán volt kedvem semmihez, csak szomorkodtam. Egész nap filmeket néztünk és pattogatott kukoricát ettünk. Szombaton megint úsztunk, és vasárnap segítettem neki összerakni az órarendjét a tavaszi szemeszterre. Még mindig azon tűnődött, mire szakosodjon. Azt mondta, végre választani akar, hogy túl legyen rajta. Azt gondolta, hogy legyen valami olyasmi, aminek van célja – célt akart az életében. Ezért nem hibáztattam, így hallgattam, és hagytam, hogy kiválassza azt az alapképzést, amire úgyis szüksége lett volna. Mire elérkezett a hétfő, tudtam, hogy az idő múlása nem nekem kedvez. Elkezdtem szedni az új gyógyszereimet, és a kezelés kezdete óta nem voltak ilyen erős hányinger-rohamaim. David és James is aggódott, főleg mivel még egy meccs várt rám, mielőtt hivatalosan is elköszönök a csapattól. Kiersten még soha nem látott játszani. Mindig a csapat, a rajongók kedvéért játszottam – és az apáméért meg Tye-ért. Néha még magamért is. Soha életemben nem játszottam még egy lány kedvéért. Ez különleges alkalom volt, és jól akartam teljesíteni, ami azt jelentette, hogy állandóan edzenem kellett volna, miközben pedig csak hányni és aludni
akartam. Az ételek teljesen elvesztették az ízüket. Mi több, hónapról hónapra egyre rosszabbul voltam. Kiersten nyilván nem tudta, de valahányszor evett, megpróbáltam elképzelni, milyen íze lehet az adott ételnek. Próbáltam emlékezni arra, milyen íze van a pulykának vagy a cukornak. Az, hogy ilyesmikre koncentráltam, csak legyengített. Milyen béna már egy százkilencvenegy centis, százkilós sráctól, hogy feldúlt amiatt, mert nem képes érezni a pulyka ízét? Letöröltem az izzadságot a homlokomról, és még egyszer megemeltem a súlyt. Tony szokás szerint figyelt, amikor az edző mögénk lépett, és átvette a helyét. – Készen állsz rá? – kérdezte, ahogy még egyszer megemeltem a súlyt. – Igen. – Összeszorítottam a fogam, ahogy letettem a súlyt. – Menni fog. – Mmm, rendben. – Az edző félrenézett, és megtörölte a szemét. – És ha tehetek valamit… – Még nem haltam meg, edző. – Tudom. – Könnyes lett a szeme. Ó, a francba! Csípőre tettem a kezem és felsóhajtottam. Elkaptam a tekintetem arról az emberről, akinek az ösztöndíjamat köszönhettem, aki figyelt, amikor még a BHS-ben játszottam mint negyedéves. Mi ketten együtt megjártuk a poklot is, és biztos vagyok benne, hogy olyan volt ez neki, mintha egy családtagját veszítené el. Onnan tudtam, mert én is így éreztem. A csapatom volt a családom. A fivéreim voltak. Aggódtam értük, együtt küzdöttem, együtt ettem velük. Egy csapat voltunk, és gyűlöltem a gondolatot, hogy nélkülem folytatják tovább. Gyűlöltem azt, hogy nem fogom tudni felajánlani támogatásomat akkor, ha lediplomáznak, vagy elfoglalják első állásukat, vagy megnyerik a kupagyőzelmet, amire azóta vágytunk,
hogy az Oregon tavaly ellopta tőlünk. – Nagy harcos vagyok – mondtam végül, és rendületlenül néztem az edzőt. – És győzni fogok. – A pokolba is, hát persze! – Az edző odasettenkedett hozzám, és egyenesen az arcomba nézett. – Az már egyszer biztos, hogy legyőzöd ezt az izét és büszke leszek még rád, hallod? – Kristálytisztán hallom, uram. – Visszanyeltem a torkomat fojtogató könnyeket. – Jól van. – Megveregette a hátamat. – Ez a beszéd! Most pedig irány a zuhanyzó! Ahogy visszament az irodájába, megtörölte az arcát, és becsapta maga mögött az ajtót. – Csak szerintem érzelmes az edző az utóbbi napokban? – szólalt meg mögöttem Tony. Nem tudtam, mennyit hallott. – Ó, szerintem csak ideges a meccs miatt. – Hátba csaptam. – Hallottad az edzőt. Irány a zuhanyzó! – Kiabáltam a csapatommal, valószínűleg most utoljára. A meccs holnap lesz, kedden. És egy ideig ez lesz az utolsó meccsem.
38. FEJEZET Jobban akarom őt, mint bármi mást… nem szakosodhatok Weston Michelsre? Mert bármikor szívesebben választanám őt, mint a kineziológiát!
KIERSTEN
– Vedd már fel azt a rohadt pólót! – mondta ismét Gabe és felsóhajtott. – Elkésünk. Éreztem, hogy arcomat a zavar hulláma önti el, ahogy átbotorkáltam a szobámba és felvettem a pólót. Wes csapata, ez volt rányomtatva pirossal, és a feliratot hatalmas szívek vették körül. Miért csinálta ezt vajon Gabe? Nem értettem, miért kell felvennem. De Gabe ragaszkodott hozzá, azt mondta, ez amolyan végzős hagyomány, és Wes büszke lesz, ha meglátja a nevét. Azt mondta, ezzel bátorságot öntök belé. Még mindig leragadtam annál a gondolatnál, hogy egy Weshez hasonló srácnak bármihez is bátorságra van szüksége, de mindegy. Egyébként úgy éreztem, Gabe mostanában állandóan dühös rám, csak azt nem értettem, miért. – Jobb? – Kisétáltam a szobámból, és gyorsan körbeforogtam. Nike cipő, divatosan szakadt farmer és a póló volt rajtam. Hajam lófarokba kötve, és az arcomra rá kellett festenem Wes számát – a 32-est, lila és arany színekben. – Szuper. – Gabe ki-be nyitogatta az öklét. – Na? Ez volt olyan bonyolult? – Rád hallgatni? – Megriszáltam a csípőmet. – Mindig bonyolult. – Én is imádlak. – Gabe a szemét forgatta. – Most pedig szedd össze a vackaidat, mennünk kell. – Rácsapott a fenekemre, és az unokatesóját hívta. –
Húzd ide a hátsód, Lisa, vagy isten engem úgy segéljen… – Jövök! – Lisa kivágtatott a szobájából. Mivel Gabe épp szünetet tartott az őrült lányok ügyében, belement, hogy elvisz engem és Lisát a meccsre – de csak akkor, ha Lisa jól viselkedik, és nem tűnik el valami pszichopata pasival. Lisának viharosabb múltja lehetett, mint gondoltam, mert Gabe mindig irtóra aggódott miatta és a pasik miatt. Megnéztem a mobilom. Wes már biztosan bemelegít. Azért küldtem neki egy SMS-t. Hajrá, 32-es! – Menjünk! – Az ajtóhoz futottam, az izgalomtól boldogan. Még soha nem voltam egyetemi meccsen, és tudtam, hogy Wes népszerű – elég csak ránézni. De a tény, hogy a washingtoni egyetemen ő volt a sztár-irányító? Igen, na, ez a nem mindegy. Gabe azt mondta, hogy az ESPN rögzíti a meccset, mert majd a Pumákkal fognak játszani. Nagy ellenfelek. Úgy tűnik, még mindig nem tudnak magukhoz térni a pár évvel ezelőtti Rózsakupa fiaskójából – legalábbis Gabe szerint. Követtük a tömeget a stadionba. A levegőben elektromosság zizegett. Mindenütt kamerák és emberek. Enyhe kifejezés volt az, hogy túláradó. Nem vártam, hogy ilyen lesz. A fények elvakítottak, és hirtelen nagyon aggódni kezdtem Wesért. Mindig is ilyen körülmények között játszott? Hogyhogy nem kapott még idegösszeomlást? Gabe megragadta a kezem, és a helyünkre kísért. Wes nagyon közel a pályához szerzett nekünk ülőhelyet, hogy jól lássuk a játékosokat. Még mindig a diákoknak fenntartott szektorban ültünk, de a semminél ez is jobb volt. – Ott van! – visította Lisa, és a pályára mutatott, ahogy Wes egy labdát
dobált egy sráccal. – Szent ég, te aztán jó hatással voltál a srácra. – Lisa megrázta a fejét és füttyentett. – Iszonyatosan jól néz ki. Mondd el, hogy csókol, légyszi, Kiersten! – Megragadta a pólómat, és maga felé húzott. – És én még azon gondolkodtam, hogy közétek üljek! – Gabe leült közénk, és Lisa kinyújtotta rá a nyelvét. – Bocsáss meg az unokatesómnak – sóhajtott Gabe. – Túlságosan régóta szingli. – És ez vajon kinek a hibája? – kérdezte Lisa. – Csak a jó híredet védem – vágott vissza Gabe. Felnevettem, és megveregettem Gabe karját. – Kösz, hogy rávettél, hogy felvegyem ezt a pólót. Gabe röviden bólintott, és Wesre mutatott. – Nézd, minket figyel. Gyorsan állj fel, hogy lássa a pólódat! Felálltam, és a pólóm közepére mutattam, ahol a szívek és Wes száma voltak. Jó lett volna, ha szól a srácnak, akivel passzolgatott, hogy nem figyel, mert a labda mellkason találta. – Zseniális! – nevetett Gabe. – Tégy magadnak egy szívességet, Kiersten, csak ülj egy helyben az egész meccs alatt. Nehogy még agyrázkódást kapjon. Ajkamba haraptam, hogy ne mosolyogjak úgy, mint egy holdkóros – nem sikerült. Végem volt, örökre az övé voltam. És azt akartam, hogy mindenki megtudja. A kommentátor hangja szólalt meg a hangszórókban, ahogy a játékosok elkezdtek felsorakozni. Mire lejátszották a himnuszt, kész idegroncs voltam. Az utolsó milliméterig lerágtam a körömlakkomat, és lassan a körmömnek álltam neki, amikor Gabe
megragadta a jobb kezem és a combja alá tette, így gyakorlatilag rajta ült. – Na jó, most már én kezdek ideges lenni miattad, pedig ma este józannak kell lennem, úgyhogy az isten szerelmére, hagyd már abba a fészkelődést! – Jól van. – Párszor mély levegőt vettem, és a pályára kifutó játékosokra koncentráltam. Jól ismertem az amerikai focit. Mármint nem voltam igazi szakértő, de eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, mikor mi történik. A csapat kezdő rúgást visz véghez, majd visszafut, és eljön az idő, amikor a védelem következik: akkor Wes kifut a pályára, lenyom pár playt és megnyeri a meccset. Ennyi. A csapat bevitte a kezdő rúgást, és ebbe belesajdult a szívem. Hogy fogok még egy meccset kibírni, ahol Wes a pályán van? A kezem megmoccant Gabe lába alatt. Gabe káromkodott, a zsebébe nyúlt, és egy csomag rágógumit nyomott a képembe: – Rágj. Segít, hidd el nekem. Mohón bekaptam a rágót, és úgy kezdtem el rágni, mintha az életem függne tőle. – Jól van. – Gabe elvette a rágó papírját. – Próbáld meg nem leharapni a nyelved. Wes soha nem bocsátaná meg, ha nem tudna rendesen csókolózni veled. Belevágtam a könyököm az oldalába, de a szememet le nem vettem a meccsről. A védelem kifutott a pályára. Wes gyorsan megfordult, és intett felém. Semmi baja. Úgy látszik, hogy semmi baja. Minden rendben lesz.
39. FEJEZET Tudtam, hogy valami baj van, amikor elhomályosult a látásom. Leráztam magamról az érzést, és tovább játszottam. Muszáj volt nyernem. Valamiért azt gondoltam, hogy ezt a meccset a rákkal vívom: ha veszítek, mindent elveszítek. Muszáj volt nyernem. Muszáj.
WESTON
Ismét megráztam a fejem, és eloszlott a jobb szemem elől a homály. A gyógyszernek
több
mellékhatása
volt,
mint
gondoltam.
A centerrel
megbeszéltem a következő játékban alkalmazott taktikát. Trükkös megoldás volt, ami elég kockázatos a meccs kezdetén, de szerettük volna lesöpörni a Pumákat. A fenébe, gyűlöltem a Pumákat. A Huskyk gyűlölték őket. Még a színeiket is gyűlöltem. – Mehet? Áttörés! – Középre futottam, és bemondtam: – Piros 29-es, balra, piros 29-es, balra, vigyázz, kész! A labda a kezembe pattant. Hátramaradtam, mintha hosszú dobásra készülődnék, majd úgy tettem, mint aki jobbra dob, miközben balra futottam. Tony blokkolt előttem, öt yard… tíz… tizenöt. Egy sorjátékos megpróbálta megragadni a könyökömet, de átugrottam, és végigrohantam a húszyardos vonalon. – Szép futás! – Tony hátba veregetett. A látásom megint elhomályosult, de most nem múlt el az érzés. A francba és megint a francba. Megpróbáltam megrázni a fejem, de továbbra sem tisztult ki a kép. Láttam az alakokat, de csak homályosan.
Minden homályos volt, de a labdát még láttam, és a légzésem normális volt. Folytatni fogom. Muszáj. Könnyen pontot szereztünk, és megkezdődött életem legnehezebb meccse. Valahányszor megráztam a fejem, egyre rosszabbul láttam. Mire eljött a negyedik negyed, úgy éreztem magam, mint aki megivott egy egész üveg tequilát. A látásom nem volt éles, és olyan borzalmas volt az egyensúlyom, hogy minden egyes lépéshez koncentrálnom kellett. Olyan nagy előnyben voltunk, hogy az edző levitt a pályáról, hogy a másodrangú irányító is hadd szerezzen egy kis tapasztalatot. Azt hiszem, látta, hogy kezdek fáradni. Ültem a padon, és úgy tettem, mintha erősen a játékra koncentrálnék, ami nem volt egyszerű, mivel csak a látásomat elhomályosító foltokra tudtam gondolni. Nem jó. Úgy éreztem, mintha közelegne a migrén, de nem voltam biztos benne. Talán túlhajtottam magam. A jó hír az volt, hogy a meccs már le volt játszva, úgyhogy ez nem számított. Legszívesebben lefeküdtem volna, hideg borogatással a homlokomon – erre vágytam és arra, hogy Kierstent átöleljem, de tudtam, hogy ha ilyen állapotban látna, rájönne, hogy valami baj van. Ma este lesz a végzős bál – nem voltam benne biztos, hogy ott tudok-e lenni. Ittam még pár korty vizet, és lehunytam a szemem, azt remélve, hogy a pihenés jót tesz. Eltelt még néhány perc, az edző odajött hozzám, és vállon veregetett. – Akarod az utolsó playt? Tudtam, miért kérdezi. Még egy utolsó play, mielőtt komor jövőm végleg elsötétül. Ő is azon tűnődött, hogy vajon lesz-e még alkalmam labdát látni. Fekete foltokkal vagy foltok nélkül, muszáj végigcsinálnom. Reszkető lábbal felálltam, és a rajongók ujjongása közepette kimentem a
pályára. A fenébe is, de fog hiányozni! Hiányozni fog az érzés, ahogy kiszaladok a pályára, a pezsgő izgalom. Felsóhajtottam, megfordultam, és megláttam, hogy Kiersten állva kiabál. Pislogtam, a látásom épp annyira tért vissza, hogy lássam, amint eszeveszetten integet. A pólóján egy szív volt. A fenébe, fogalma sem volt róla, miféle bátorítást nyújt nekem, de Gabe-nek volt. Csókot küldtem neki, majd biccentettem Gabe felé. Megesküdtem volna rá, hogy Gabe azt üvölti: – Táncoltasd meg őket! Felnevettem, és reszkető lábbal bementem a pályára, hogy bemondjam a taktikát. Már nyertünk, szóval ez csak parádézás volt. Kamu játékot mondtam be, hogy a másik csapatból valaki bemozduljon a labda megindulása előtt, és úgy döntöttem, ugyanazt a taktikát alkalmazom, amit a Boise State pár évvel ezelőtt a Fiesta kupa megnyerésekor. Ahogy azt gyanítottam, haraptak a horogra, és így öt yard előnyt szereztünk. Szívem vadul vert a mellkasomban. Minden olyan súlyosnak tűnt, mintha valaki rám csapta volna egy zongora fedelét. Néhányszor mély levegőt vettem, és bemondtam a playt. – Babakék, babakék, BSU, vigyázz! – Mikor hátraléptem, megbotlottam, azt hiszem, rosszul léptem. Nem voltam benne biztos, de ez a kis szünet elég volt arra, hogy meglássam, hogy egy sorjátékos egyenesen felém indul. De elkéstem. Látásom elhomályosult, majd elborított a teljes sötétség – éreztem, hogy zuhanok. Utolsó emlékem az volt, hogy meg sem mondtam Kierstennek, hogy szeretem, és ez gáz, pedig tudnia kell – lehet, hogy meghalok, lehet, hogy épp haldoklom, és az utolsó gondolat, az utolsó szó, ami az ajkamra jött, az volt, hogy „Kiersten”.
40. FEJEZET Van olyan, hogy az ember szíve megszakad a mellkasában? Azt hiszem, az enyémmel ez történt…
KIERSTEN
– Valami baj van. – Gabe megragadta a kezem, és figyelte, hogy Wes hogyan botladozik ki a pályára. Úgy futott, mint aki részeg. Talán csak produkálni akarta magát, poénkodni akart. Megvontam a vállam. – Nem lépne pályára, ha valami baj lenne. Gabe felhorkant. – Akkor nem tudod, milyenek a pasik. – A feje fölött integetett, hogy felhívja magára az edző figyelmét. – A francba! – Az ülések felé tolt, és kiugrott a pályára, majd az edző felé rohant. Még mindig próbáltam rájönni, mi a fene baja van, amikor megláttam. A labda kiesett Wes kezéből. Megingott, majd összeesett. Megesküdtem volna rá, hogy az egész stadion elnémult, amikor felsikoltottam. Lisa a karjaiba vont, és rémülten nézte Gabe-et, aki az edzőt szidta. Az edző a pálya felé rohant, a játékosok zavartan néztek össze. És abban a pillanatban tudtam, hogy Wes hazudott. Ez nem lehet cukorbetegség. Nem lehet. Valami baj van, és nem mondta el nekem. Nem lehet csak úgy elájulni a
pályán. Hiszen Wes erős, nem? Egészséges, nem? Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy orvosok szaladnak be a pályára. Imádkoztam. Erősen imádkoztam, hogy Wes megmozduljon, hogy lássam, ahogy az ujjai dobolnak a füvön, hogy ugorjon fel a levegőbe, és kezdjen nevetni, hiszen az egész csak egy rossz tréfa volt. Csak akkor jöttem rá, hogy sírok, amikor Lisa adott egy zsebkendőt a táskájából. – Jól van, ugye? – kérdeztem rekedten. – Ugye? Csak fáradt? Vagy kiszáradt? – Persze. – Lisa megszorította a kezem. A mentőautó szirénájának hangja hallatán majdnem meghaltam. Képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok itt állni és várni. Rohanni kezdtem. Rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, átugrottam a korláton, és ott termettem Gabe mellett. Ahogy Wes felé rohantam, Gabe elkapott. Aztán még egy kar zárult körém. Úgy zokogtam Randy Michels mellkasán, mintha az apám, mintha a mentőövem lett volna. Minden erőmmel belekapaszkodtam. És mi volt a furcsa? Ő is úgy ölelt át, mintha én pedig az ő mentőöve lettem volna. – Rendbe fog jönni – suttogta Randy. – Igazi harcos, érted? Harcos, ezt ne feledd el! – Bólintott, ádámcsutkája az arcomnak feszült. – Nem olyan, mint az öccse, Isten nyugtassa a lelkét. Wes erős. Olyan, mint az anyja. – Randy felsóhajtott. – Gyere, elviszlek a kórházba. Egyik oldalról Randy, másik oldalról Gabe kezét markoltam, miközben csattogtak a fényképezőgépek. Legszívesebben üvöltöttem volna, de lehajtott fejjel lépkedtem lefelé a pályáról, a kamerák és a rajongók kiáltásainak kereszttüzében. Tudni akarták, mi a baj. Tudni akarták mindazt, amit én is szerettem volna. Csak nem tudtam a válaszokat.
A testem egyfajta sokkban volt úton a kórház felé, és nem bírtam abbahagyni a reszketést. Dühös voltam, mert úgy tűnt, Gabe tudja, mi történik, én viszont nem. Még Randyn is azt láttam, hogy számított rá, hogy Wes összeesik. Miféle apa az, aki számít arra, hogy a fia elájul a pályán? – Gyere. – Gabe karon fogott, és beléptünk az Egyetemi Kórház privát szárnyába. – Stabil az állapota? – kérdezte Randy, miután a nővértől megtudtuk, hogy melyik kórterembe kell mennünk. A nővér megállt és leeresztette a kórlapot. Rám pillantott, majd Randyre nézett. – Családtagok – mondta Randy. – Mindketten családtagok. – Értem. – Ide-oda járt a tekintete közöttünk. – Stabil az állapota, de veszélyesen reagált a legutóbbi gyógyszercsoportra. Mint ön is tudja, ezek a gyógyszerek még csak kísérleti stádiumban vannak, nem tudhattuk, hogy milyen hatással lesznek rá. Szerencse, hogy nyilvános helyen volt, így abban a pillanatban, hogy elájult, a segítségére siettek. Ha a szobájában lett volna, vagy… – Elég volt – vágott közbe Randy egy legyintéssel. – Most pedig szeretnénk bemenni hozzá. – De… – Most – mondta Randy lágyan. – Szüksége van a családjára. – Igen, uram. – A nővér elállt az útból, és sietve végigment a folyosón, hóna alá csapva a kórlapot. Utáltam, hogy Wes neve már ott állt az ajtón. Utáltam, hogy kórházban vagyok. Megálltam az ajtóban, és halkan megkérdeztem: – Mi az, amit nem tudok? Randy nagyot nyelt, és Gabe-re pillantott. Mi a fenéért nézett Gabe-re? Gabe káromkodott, és a szoba felé intett.
– Hadd mondja el neked ő. Én nem vagyok hajlandó ilyen hírt közölni. Ilyen hírt – ismételtem újra és újra a fejemben. Ez meg mit jelentsen? Összeszorult a szívem. Úgy éreztem, a gyomromban többkilós kövek vannak, mégis beléptem a szobába. Wes infúzióra és EKG-ra volt kötve, de ettől eltekintve olyan volt, mint máskor – szinte egészségesnek tűnt. Kinyitotta a szemét. Felnyögött és megkérdezte: – Nyertünk? – Sokkal – nevetett Gabe. – Bár a színjáték nélkül meglettünk volna. – Színjáték? – kérdezte Wes zavaros hangon. – Szent isten! Kiersten! Hol van? Meg kell mondanom neki! Meg kell… – Hangja elhalt, amikor kiléptem Gabe mögül. Könnyek folytak le az arcomon – nagy valószínűséggel elmosták a festéket. Láttam, hogy Wes elkomorodik. – Hagyjatok magunkra egy kicsit – suttogta. Apja biccentett felém, majd homlokon csókolta West, és Gabe-bel együtt kiment. Őrült, feszült csend maradt utánuk. – Nos – mondtam remegő hangon. – Túl vagyunk a végzős bálon. Wes nem válaszolt. Nem érdekelt. Csak örültem, hogy lélegzik. Leültem az ágya szélére, és ölembe tettem a kezem. – Megígérted, hogy mindent elmondasz. Nincs több hazugság, nincs több titkolózás. Megborzongtam, és a szemébe néztem. Könnyel telt meg. Wes pislogott párszor, majd lehunyta. – Beteg vagyok. – Erre rájöttem. – Az ajkamba haraptam. – Mennyire? – Ezt mindig megkérdezik, tudod? – Felnevetett. – Mennyire vagy beteg?
Egytől tízig terjedő skálán? Meg fogsz halni? Hányingered van? Osztályozd a hányingert. – Ismét felnevetett. – Báránykám… a farkas nagyon beteg. – Annyira, hogy a farkast meglőtték, de csak felszíni a sebe? – kérdeztem reménykedve. – Monty Python. – Felnevetett. – Klasszikus, és hogy a kérdésedre válaszoljak: nem, nem felszíni a sérülés. – Ó! – Ajkamba haraptam, hogy ne bőgjem el magam, de így is megindultak a könnyeim. Hát nem tudja? Az övé vagyok. Ő az enyém. Hogy teheti Isten ezt velem? Hogy veheti el az egyetlen dolgot, amire számítok? Folyamatosan összedörzsöltem a kezem – szinte a nyers húsig dörzsöltem volna, de Wes megragadta, magához húzott, és megsimogatta az arcomat. – Rákos vagyok. Megnyílt alattam a föld. Fuldokolni kezdtem. Fuldokoltam, mindig is ettől féltem – csak most nem víz vett körül, hanem levegő. Nem kaptam levegőt, képtelen voltam gondolkodni. Az az egy szó: rák. Amitől mindenki retteg. Ennek a szónak olyan hatalma van, hogy képes elpusztítani egy embert, azonban a rák soha nem egy pillanat alatt pusztít. Mindig lassan. Mindig kínok közepette. Úgy éreztem, a szívem megszűnt dobogni. Próbáltam beszívni a levegőt, de nem jött. – Hé, hé! – Wes a mellére húzta a fejem, és felsóhajtott. – Semmi baj. Nincs semmi baj. Csak a sokk. Semmi baj. Lélegezz. Úgy tűnt, a testemnek egy ilyen egyszerű dologhoz is tőle kellett engedélyt kérni – hogy lélegezzek. Pár nyugtató lélegzetvétel után megkérdeztem az elkerülhetetlent. – És meggyógyulsz? – Meg akarok gyógyulni – mondta a hajamba. Hirtelen levegőért kapkodtam.
Minden értelmet nyert. A hajam iránti rögeszméje, a titokzatos megjegyzések arról, hogy már nem lesz velem, hogy annyi időt akar velem tölteni, amennyit lehet. Éreztem, hogy fojtogat a sírás. Nem tudtam visszafogni magam. – Nem! Nem! Nem! – Öklömmel belecsaptam a matracba, miközben szorosan magához ölelt. – Ennél több időd van, Wes! A francba is! Több időd van! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy ez nem a búcsú! Ígérd meg, Wes! Ígérd meg! Valaki átölelt, de nem Wes volt az. Lezökkentem a földre a karjaiban. Először a tetoválásokat láttam meg – Gabe. Gabe volt az. – Szedd össze magad – suttogta. – És hagyd őt beszélni. Pár perc múlva hazaviszlek, rendben? Bólintottam. Nem megyek haza. Biztos, hogy nem tágítok Wes mellől. De azért bólintottam. Gabe elengedett, és ismét kilépett a szobából. – Nem halhatsz meg – mondtam remegő hangon. Wes elmosolyodott. – Nem akarok. – Miért estél össze? Megsimogatta a matracot, így ismét leültem. Igyekeztem, hogy ne törjek ki hisztérikus zokogásban. – Apám gazdag. Mit mondhatnék? Ez az utolsó hetem a kísérleti gyógyszerekkel a műtétem előtt. Felkaptam a fejem. – Műtét? – Igen. Eltávolítják a daganatot. – És hol? – Ez jó jel, nem? Ha eltávolítják, megszűnik a rák! – A szívem körül.
– Ó, istenem! – Lehunytam a szemem, és újabb könnyek szántottak végig az arcomon. – És ööö… – Szipogtam. – Mit gondolnak, egyáltalán ki tudják szedni? Wes előrehajolt, és hüvelykujjával letörölte néhány könnycseppemet. – Ó, báránykám, ne sírj! – Kezébe fogta a kezem, és megszorította. Hogy lehet daganata, amikor egészségesnek látszik? – Most ötven százalék esélyem van. Nem tudják, hogy teljes egészében ki tudják-e szedni, de mivel olyan közel van a szívemhez, ha túl közel kerülnek, belehalhatok. Ha nem szedik ki, akkor meghalok. Nem bírtam megszólalni, ezért csak belenéztem kristályosan kék szemébe, és imádkoztam, hogy szűnjön meg ez a rémálom. – Mondd… – Wes megnyalta az ajkát, és az ujjait babrálta. – Mondd, velem maradsz? – Rémálmaid vannak? – Viccelni próbáltam, de a könnyeim csak folytak. – Igen – mondta elfúló hangon. – Rémálmaim. Szükségem van egy páncélos lovagra, hogy elűzze őket. – Megküzdök velük – suttogtam. – Megvédelek, lekaszabolom a sárkányt, és a kastélyban fogok várni rád. – Megígéred? – Elmosolyodott, szeme tele volt könnyel. – Teljes szívemből. – Szeretem a szívedet. – Belesóhajtott a hajamba. – A szívemet és a hajamat, ugye? – A mellkasára tettem a kezem. – A szívedet és a hajadat – ismételte. – Tégy meg nekem valamit. – Akármit – suttogtam. – Bármi is történik a következő napokban, ígérd meg, hogy a végére jutsz a listának. – Wes… – Ígérd meg – mondta szigorúan. Lehunytam a szemem, és a forró könnyek ismét eleredtek.
– Megígérem. – Jól van. – Kifújta a levegőt. – Jól van.
41. FEJEZET Egész éjjel szorosan magamhoz öleltem. Később, vagy amikor Gabe bejött, azt mondtam neki, hogy őrzöm Kierstent. Gabe vigyorogva közölte, hogy hoz pár tiszta ruhát. Egy éve nem szúrtam volna ki ezt a srácot a tömegben – most pedig úgy éreztem, ő a legjobb barátom. És mindezt annak a lánynak köszönhetem, aki itt alszik a karjaim közt.
WESTON
Nem voltak rémálmaim, és hajnali ötkor, amikor a nővér ismét bejött, úgy éreztem, megint a régi vagyok. Eltekintve a ténytől, hogy előrébb hozták a műtétemet. Alig öt nap múlva megcsinálják. Ami azt jelentette, hogy jelentősen korlátozódott a Kierstennel tölthető időm. Hat nap múlva talán halott leszek, és ha nem leszek az, talán kómában fekszem vagy hazaküldenek meghalni. Azt mondtam Gabe-nek, hogy küzdeni fogok, és akartam is, de nehéz volt optimistának lenni. Nagyon nehéz. Újra és újra azért imádkoztam, hogy Isten mentsen meg. Nem azért, mert annyira fontos lett volna nekem a saját életem – Kierstené volt fontos. Nem tudtam aludni, így mire Gabe megérkezett egy sporttáskával, éberen vártam a kávét – bármit, csak azokat a rohadt gyógyszereket ne, amiket lenyomtak a torkomon. – Még alszik? – kérdezte Gabe suttogva, amikor bejött. – Mint egy hulla.
– Nem vagy poénos, öregem. – Gabe hangja elcsuklott, ahogy leült, és arcát a kezébe temette. – Nagyon nem. – Túl korai? – nevettem. – Én nem… – Gabe megnyalta az ajkát és rám nézett. – Annyian vannak, akik sokkal inkább megérdemlik a rákot, érted? Ez bosszant. Miért engedi Isten, hogy a hozzád hasonlók… akik előtt fényes jövő áll… miért ti lesztek rákosok, miközben a tömeggyilkos él és virul a börtönben, ahol ingyen nézheti az HBO-t? Nem értem. – Nem tudom, haver. – Felsóhajtottam. – Nem tudom megmagyarázni. Azt hiszem, egyszerűen ilyen az élet. Senkinek nem ígér semmit. Ezért ilyen becses. – Nekem kellett volna rákosnak lennem – suttogta Gabe olyan halkan, hogy szinte alig hallottam. – Gabe? – Mi van? – horkant fel. – Tudod te egyáltalán, miféle életet éltem én? Tudsz a drogokról? A szexről? A csajokról? Hogy loptam, hogy betéphessek? A francba is, nekem kellett volna rákosnak lennem. Legszívesebben… – Elcsuklott a hangja és elkapta a tekintetét. – Szívesen lennék a helyedben. Csak azt akartam, hogy tudd. Ha Isten azt mondaná, hogy ez a büntetés azért az életért, amit eddig éltem, a helyedbe lépnék. Kértem őt, a francba is, könyörögtem neki a múlt éjszaka, és tudod, mi történt? Semmi. Néma csend. – Élj jobb életet! – csattantam fel. – Csináld jobban. Légy jobb. Ne hagyd, hogy kárba vesszen az életem! Ha ehhez az kell, hogy engem feláldozzanak, akkor legyen. Csak ne engedd, hogy téged tönkretegyen. Hagyd, hogy megújítson. Gabe szipogott. Láttam, hogy nem sok kell neki, és összeomlik. A fenébe is, én egész éjszaka így éreztem magam. Pokolian fájt magamba fojtani a könnyeket, erősnek lenni, amikor életem szerelme, aki itt feküdt mellettem, sírt álmában.
– Hogy van a kedvenc betegem? – Az ápolónő belépett a szobámba, és felvette a kórlapot. – Készen állsz az MRI-re? Nem. Dehogy állok készen. Nem akartam tudni az igazat. Megkértem őket, hogy ne közöljék velem. Nem akarom tudni, ha meg fogok halni. Nem akartam a vereség tudatával bekerülni a műtőbe. – Persze. Csak hadd ébresszem fel Csipkerózsikát. Gabe talpra ugrott. – Odakint leszek. Kiersten biztos éhes lesz. – Gabe! – szóltam utána. Megfordult. – Igen? – Egy szívességet kérnék tőled. – Bármit. – Tegyél meg valamit a szerelmemért. – Elmosolyodtam, és megnyaltam az ajkam. – Nagyon dühös lesz, de ígérd meg, hogy megteszed. Gabe felnevetett. – Máris tetszik az ötlet. – Később elmondom a részleteket. Holnapra időzítettem, rendben? – Jól hangzik. – Gabe intett, majd kiment, én pedig lehajoltam, és szájon csókoltam Kierstent. – Mmm – nyögött fel. Ismét megcsókoltam. Kinyitotta a szemét. – Mondd, hogy csak rossz álom volt, Wes. – Nem rossz álom volt, csak nem épp a kedvencem. – Kisimítottam a haját az arcából, és lehunytam a szemem, ahogy végigfuttattam rajta az ujjaimat. – Bármennyire is imádom, hogy idetapadsz rám, ez a kedves nővér, aki itt áll, el fog vinni az MRI-vizsgálatra.
– Ó! – Kiersten kissé bizonytalanul ugrott talpra, majd zsebre dugta a kezét. – Valószínűleg rémesen nézhetek ki. Le kéne zuhanyoznom. – Gabe hozott neked tiszta ruhát. – Az ajtó felé biccentettem. – Apámnak van egy lakosztálya a kórház privát részlegében. Te és Gabe ott alhattok és lezuhanyozhattok, jó? Gondolom, itt akarsz lenni és… – Nem mozdulok mellőled – fogadkozott. Éppen ettől féltem. Én leszek az, aki elmegy, és ő… ő maradni fog. – Jól van. – Ásítottam és rákacsintottam. – Nemsokára megvan a vizsgálat, és aztán megtárgyalhatjuk, hogy én vagyok a világ legrosszabb pasija, mert kihagyom az öregdiák-bált. Kiersten erre elmosolyodott, majd kiment a szobából. – Gyönyörű a barátnőd. Az ápolónőre néztem, és nem érdekelt, hogy őrültnek hisz-e, azt mondtam: – Feleségül venném, ha tehetném. A nővérke elmosolyodott, és megsimogatta a karom. – Még ne add fel. Néha oda, ahová Isten azt írta, Vég, azt igazából úgy érti, hogy Kezdet. *** Az MRI-vizsgálattól mindig is rettegtem. Világéletemben gyűlöltem, de e pillanatban nem sok választásom volt. Ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy
ne
mozogjak,
Kierstenre
gondoltam.
Elképzeltem,
milyen
lenne
harmincévesen. Még mindig ilyen lenne a mosolya? Nagy pocakja lenne, mert várandós? A fenébe is, azt akartam, hogy tőlem legyen az. Keményen az ajkamba haraptam. Muszáj volt mozdulatlannak lennem, de legszívesebben ökölbe szorítottam volna a kezem. Üvölteni akartam. Látomásaim folytatódtak: láttam idős asszonyként, ahogy a verandán ül és a férje kezét fogja. Nem is tudtam, miért kínzom így magam. A pokolba is, három hónapja ismerem, de ez nem az a fajta
azonnali szerelembe esés volt, amely kamasz- és egyetemi éveimet jellemezte. Tudtam, hogy ő az igazi. Talán ez volt Isten végső ajándéka számomra – az igaz szerelem. Mire véget ért az MRI-vizsgálat, az arcomat könnyek áztatták. Abban a pillanatban, hogy mozoghattam, letöröltem a könnyeket, hogy ne vegyék észre. Utoljára akkor sírtam, amikor Tye meghalt. Érdekes, hogy mit hoz ki a halál az emberekből. Három hónappal ezelőtt készen álltam rá. Három hónappal ezelőtt elfogadtam a sorsomat. De most? Most mindennél jobban szerettem volna Kiersten történetének részese lenni, nem csupán egy fejezet, hanem az egész nyamvadt könyv. Csak nem tudtam, mi is a terv. Azt tudtam, hogy ez rajta kívül álló dolog. Talán ez volt a legijesztőbb az egészben. Az életben az ember valamilyen szinten mindig irányítani tudja az érzelmeit vagy a döntéseit, de ha a rákról van szó? Annyit tudsz irányítani, hogy miként reagálsz rá. – Hogy érzed magad? – kérdezte az előbbi nővér. Világosszőke haja volt, szinte áttetsző. Bőre hófehér, de nem tűnt fakónak. Nagyon csinos volt, bár nem tudtam volna megmondani, hány éves lehet. Talán harminc? Negyven? Zavartnak tűnhettem, mert meleg kezét a homlokomra tette. – Rosszul vagy? – Nem. Elnézést. – Felnevettem. – Csak, biztosan furán hangzik, de nem tudom megítélni, hogy maga hány éves lehet. Mosolya még szélesebb lett. – Az ember annyi idős, amennyinek érzi magát, nem? – De igen. – Én iszonyatosan öregnek éreztem magam. Főleg a ma reggeli gyógyszerek után. Legalább már nem kellett semmit lenyelnem. Nem, egyenesen az ereimbe pumpálták ezeket a csodás kis gyógyszereket. Mázlista vagyok. – Weston! – Hangja éles volt. – Minden rendben lesz. – Megfogta a kezem és megsimogatta. Rápillantottam a névtáblájára. Angela. Illett hozzá. Amúgy is inkább
angyalnak látszott, mint ápolónőnek. – Köszönöm, Angela. Zavartan nézett rám. A névtáblájára mutattam. Felnevetett. – Ezek az okos egyetemista fiúk… – Mit mondhatnék? – Rámosolyogtam, miközben visszasegített az ágyamba. Negyvenegy vagy negyvenöt lehet. Ehhez fogok ragaszkodni. Nagyjából annyi idős lehetett, mint anyám, korai halálakor. Neki is szőke haja volt. Valószínűleg ezért viselkedtem ilyen holdkórosan. Eltűnődtem, hogy vajon a gyógyszerek miatt van-e, miattuk vagyok-e érzelmesebb a szokottnál. – Aludj! – parancsolta Angela, miután visszajött. – Én pedig felébresztelek, ha megérkezik a jövendőbelid. Nem bírtam megszólalni. Bár értékeltem a nővér optimizmusát, süket fülekre talált. Már kezdtem érezni, ahogy a hideg bekúszik a végtagjaimba – mintha eljött volna értem a halál, és én semmit sem tehetnék, csak várnám mindent felemésztő megjelenését. – Istenem – mondtam elfúló hangon. – Tudom, hogy az utóbbi években nem sokat beszélgettünk. Mi több, mikor Tye öngyilkos lett, azt mondtam neked, hogy gyűlöllek. – Ismét káromkodtam, és megszorítottam az orrnyergemet. – A saját életem már nem érdekel, csak ígérd meg, hogy Kierstennel minden rendben lesz. Ha nem élem túl… ha magadhoz szólítasz, add meg, hogy Kierstennel minden rendben legyen. Ő nem mehet végig azon az úton – nem érdekel, ha meg is kell büntetned engem, Istenem. Ha Kierstenre szenvedés várna, add nekem azt a szenvedést. Ha össze fog törni a szíve, törjön össze az enyém. Kérlek, Istenem… kérlek. – A gyógyszer, amit Angela adott, hatni kezdett, és álomtalan álomba süllyedtem, miközben az ima ott visszhangzott a fejemben.
42. FEJEZET Három hónapja nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy mindezen keresztülmenjek. Most? Úgy éreztem, én vagyok a Hihetetlen Hulk – fognám a kezét, együtt harcolnánk, és a végén még mindig fognám a kezét.
KIERSTEN
– Most aggódjak, hogy egy szót sem szóltál, mióta beültünk a kocsiba? – kérdezte Gabe. Megráztam a fejem. – Nem, csak gondolkodom. – Ja. A nők meg a gondolkodás. Az soha nem okoz gondot az emberi fajnak. – De humoros vagy! – A szememet forgattam, és megragadtam a kezét. – Gabe? – Igen? – Megszorította a kezem. – Köszönöm. – Mint barát teljesítem a kötelességemet. Tekintsd penitenciának számos bűnömért. – Felnevetett. Láttam, hogy megpróbálja enyhíteni annak komolyságát, amit csinál. Nem tudtam, miért van szüksége rá, hogy állandóan lehúzza saját magát. De így volt. – Ez már túlmegy a barátságon. – Megszorítottam a kezét, majd elengedtem. – De azért érdekelne. Hová megyünk? Szeretnék ott lenni, amikor Wes magához
tér.
Gabe elvigyorodott. – Ne aggódj azzal a szép kis fejeddel. Wes ezt már régóta kitervelte. Mi több, a terv úgy szólt, hogy Lisa és én is legyünk ott. De jobb lesz így. Wes megkért, hogy videózzalak majd le. – Hogy videózz le? – ismételtem. Rettegés bujkált a hangomban. – Mégis mit? Gabe csak vigyorgott tovább. Úgy harminc perccel később megálltunk egy régi híd mellett, Seattle-től északra. – Gyerünk, ragyogj! – Gabe összecsapta a kezét és biccentett. – Ez történelmi pillanat. – Rossz érzésem van. – Nyugi, nem valami ízléstelen tréfa lesz. Ezt Wesért csinálod. – Gabe rám mutatott, majd odament a hídhoz, ahol néhányan valamiféle szerkezetet állítottak fel. Jaj, ne! Jaj, ne, ne, ne! – Kiersten – mondta Gabe. – Ez a Seattle Bungee stábja. Ők fognak ügyelni arra, hogy minden biztonsági előírásnak eleget tegyünk, és hogy ne placcsanj szét a földön. – Milyen megnyugtató – morogtam. – Nyugalom! – Egy srác, aki még nálam is fiatalabbnak tűnt, felnevetett és hátba vágott. – Nekünk ez a munkánk. Állandóan ezt csináljuk. Még senkinek nem esett baja. Bár egy csaj egyszer hányt. De hé, amíg fejjel lefelé vagy, addig nem lesz gáz. Izzadó tenyérrel, sután bólintottam.
Hevedereket osztottak ki, sisakokkal és karabinerekkel együtt. Ó, egek, komolyan meg fogom csinálni? Reszketve hagytam, hogy a csapat rám erősítse a hevedert, és összekössenek Gabe-bel. Úgy remegtem, hogy reszketett az ajkam. Gyűlölöm a magasságot. Legalább úgy félek tőle, mint a víztől. Mi a francért írtam fel arra a buta listára? Lehunytam a szemem, és nem voltam hajlandó lenézni. – Nézz rám! – parancsolta Gabe. Kinyitottam a szemem, miközben Gabe átölelt. – Wes megkért, hogy mondjak meg neked valamit. – Gabe szeme könnyes lett. – Azt mondta, hogy bármilyen akadállyal is nézel szembe… – Hangja megremegett. – Bármennyire is félsz… még mindig dönthetsz úgy, hogy harcolsz. Hogy átsétálsz a tűzön – azt mondta, tedd meg úgy, hogy közben félsz. Bólintottam, és nem mertem megszólalni. Torkomat úgy fojtogatták az érzelmek, hogy alig kaptam levegőt. – Wes azt mondta, nem adja fel – és neked sem kellene. – Nem adom fel – fogadtam meg. – Nem adom meg. – Ez a beszéd! – Gabe megpuszilt. Érdekes, hogy az egyik fiú a lelki társam lett, a másik pedig a legjobb barátom az egész világon. – Egy – suttogta Gabe. – Kettő… Úgy magamhoz szorítottam, hogy alig kaptam levegőt. – Három. Súlytalanul ugrottunk le a szikla széléről. Teljesen súlytalanul. Nem tudtam, hogy sikítok-e, a szám nyitva volt, és aztán a kötél visszarántott. Visszahúzott, majd ismét zuhantunk. Aztán valami különös dolog történt. Nevetni kezdtem. Aztán sírni. Aztán ismét nevetni.
Megtettem, úgy, hogy féltem. Legyőztem a félelmemet, és csak azért, mert Wes hitt bennem annyira, hogy előre noszogasson – ahogy én is előre noszogattam őt. Nem akarta, hogy még egyszer visszamenjek arra a sötét helyre – soha többé. És én sem fogom neki megengedni többé. – Köszönöm – suttogtam Gabe fülébe, ahogy a stáb visszahúzott minket. Gabe két kezébe fogta az arcomat. – Ami köztetek van, az egyszeri és megismételhetetlen – harcolj meg érte, kislány. Harcolj meg érte utolsó lélegzetvételig. Ne bánj meg semmit, jó? – Jó. *** Nevettem, amikor Gabe átadta a telefont Wesnek. Nyilván sikítottam – borzalmas hangja volt, muszáj volt nevetnem. Szegény Gabe, utána biztosan napokig csengett a füle. – Klasszikus. – Wes nevetett, majd köhögni kezdett. Megérintettem a karját, és elvigyorodott. – A gyógyszertől pocsékul érzem magam, de nyugi, jól vagyok. – Gabe, megtennéd, hogy ööö… – Lisa amúgy is üzent. Eltévedt a kórházban. Ha nem keresem meg, ráugrik az egyik dokira, és annak nem kéne megvárni a következményeit. – Tisztelgett, majd kilépett a szobából. – Megcsináltam! – vigyorogtam. Wes magához ölelt. Feltettem a lábam a kórházi ágyra, és a fejem a mellkasára hajtottam, oda, ahol a szíve dobogott. Különös: hallottam, hogy ver: egészségesen, erősen. Rátettem a kezem a mellkasára és dobolni kezdtem rajta. – Mit csinálsz? Felemeltem a fejem, és egészen halványan rámosolyogtam Wesre. – Ó, csak élvezem az együtt töltött időt.
Szája rátalált az enyémre, aztán lovaglóülésben ráültem, és a földre hajítottam a kabátomat. Wes átfogta a nyakamat, és közelebb húzott magához. A gyógyszerek miatt gyenge volt, de mégis olyan élettelinek, olyan melegnek tűnt. – Győzni fogsz ebben a harcban – suttogtam az ajkainak. Felsóhajtott, és keményen megcsókolt. – Győzök is. – Hallgass ide! – Hátradőltem és megfogtam az arcát. – Ne add fel. Én sem teszem, szóval te se add fel. Rendben? Ez nem a vég. Wes káromkodott. – Muszáj, hogy felkészülj arra, ha… – Nem – vágtam közbe, és arcon csókoltam. – Erre nem is gondolok. Tudod, miért? – Miért? – Egy zseniális ember egyszer azt mondta nekem, hogy amikor azt mondod magadnak, hogy nem tudsz megcsinálni valamit, vagy legalábbis fenntartod a lehetőségét, akkor a tested elkezdi megadni magát a vereségnek. Mert a test ilyen gyenge. Az agyad azt mondja neked, hogy nem fog sikerülni, ezért elkezdesz süllyedni… – Hm, ismerősen hangzik. – Én
elkezdtem
süllyedni
–
magyaráztam,
és
hüvelykujjammal
megdörzsöltem Wes arcát. – Azért süllyedtem, mert azt mondtam magamnak, hogy fuldoklom. – Én nem fuldoklom. – És nem is süllyedsz. – Szájon csókoltam. – Te lebegsz a vízen, ahogy én lebegtem. Neked egy kicsit tovább kell a vízen lebegned, mint a legtöbb embernek, de megígérem, hogy a végén megéri. – És a végén meztelenül fogunk úszni? – kérdezte Wes félrehajtott fejjel.
Hátravetettem a fejem, és felnevettem. Jó érzés volt tréfálkozni vele. – Abszolúte. Rengetegszer fogunk meztelenül úszni. – A kedvencem. – Ajka meleg volt a nyakamon. Homorítottam, miközben ő végigcsókolta az állkapcsom ívét. Rádőltem, és olyan keményen megcsókoltam, ahogy tudtam. Beszélgetve és csókolózva aludtunk el. Valahányszor felébredtem, megcsókoltam, és valahányszor elaludtam, ő a nyakamat, a hajamat csókolgatta és mesélt. Később Lisa és Gabe jött be, és úgy döntöttünk, hogy ha elfoglaljuk magunkat valamivel, akkor nem fogunk a jövőn morfondírozni. Először rablórömit játszottunk, aztán megnéztünk pár karácsonyi filmet, és közben pattogatott kukoricát ettünk. Először Lisa aludt el, aztán Gabe, majd én. Utoljára arra emlékszem, mielőtt a szemem lecsukódott, hogy az ápolónő nagyon dühös lesz, ha bejön a szobába. Gabe elnyújtózott egy székben. Lisa a családtagok számára felállított heverőn terült el, én pedig Wesen feküdtem. Mosolyogva aludtam el. Barátok. Legjobb barátok. Vannak legjobb barátaim és ott van nekem Wes. Ujjaimmal kitapogattam a szívverését, és ez a kádencia mély álomba ringatott.
43. FEJEZET A legtöbb ember úgy hal meg, hogy a felét sem éli meg annak, amit én az utóbbi néhány hónapban megtapasztaltam. Hihetetlen. Hihetetlen életem van. Úgy ébredtem fel, hogy hálásnak éreztem magam. Még a rákért is. Úgy ébredtem, hogy hálás vagyok.
WESTON
Felnevettem, amikor Kiersten felnyögött a karjaimban. Eljött az idő, hogy megkapjam az utolsó adag gyógyszeremet. Még egy utolsó koktélt akartak adni a másnapi műtétem előtt. – Hogy érzed magad? – kérdezte Angela, ahogy feltette a tiszta folyadékot az infúziós állványra. – Mint egy rocksztár – hazudtam. Hányingerem volt és szédültem. Angela felnevetett. – Egészségesnek és erősnek tűnsz. – Mosolyogva elővette a sztetoszkópját, és a mellkasomra nyomta. – A szívhang jó. Valamilyen oknál fogva Angela erőt adott nekem. Összevonta a szemöldökét, majd elvette a sztetoszkópot, és kezemet a mellkasomra nyomta. Lehunyta a szemét, és megesküdtem volna rá, hogy sírva fakadt. Remek. Kezdek hallucinálni a gyógyszerektől. A nyelvemet duzzadtnak éreztem a számban. A torkomra mutattam. Angela azonnal elvette a kezét és valami mást is beletett az infúziómba. A duzzadás
fokozatosan megszűnt. – Anafilaxia. – Vállat vont. – A gyógyszereknek van egy ilyen hatása, de most, hogy epinefrin került a szervezetedbe, képes leszel legyűrni. – Epi-micsoda? – Puccos szó az antiallergén gyógyszerekre. – Kacsintott. – És sajnálom. Őrület az egész. A szíved… a ritmusa erősebb, mint tegnap, ezért nyomtam a kezem a mellkasodra. Nagyon különös. – Vállat vont. – Mindegy, gratulálok, Weston. Ez az utolsó gyógyszeradagod. – Nem tetszik az utolsó szó. Angela melegen elmosolyodott. – Ne feledd, amit mondtam: néha a vég csak a kezdet. – Köszönöm, Angela. Még egyszer biccentett, majd kiment. Kiersten haját bámultam, figyeltem, ahogy az ujjaim köré tekeredett. A hajtincsek között aranyló szálak voltak. Lehunytam a szemem, és ajkamhoz emeltem, hogy érezzem a bőrömön a selymességét. – Megint fura vagy, és a hajamat szagolgatod – mondta Kiersten álmos hangon. – Nem vagyok fura – ellenkeztem. – Nagyon fura – szólalt meg Gabe a székből. – Végignéztem az egészet, és eléggé rosszul vagyok tőle. – Ez romantikus, a fenébe is! – kiáltotta Lisa. – Na és? Ti talán ébren voltatok, amíg a nővér beadta nekem a gyógyszeremet és úgy döntöttetek, csak színlelitek az alvást? – Nővér? – Gabe körülnézett. – Hol van? – Most ment ki. – Az infúziómra mutattam, ami még mindig csöpögött a testembe, és csípett, ahogy végighaladt a vénáimon.
– Fura. – Lisa megvakarta a fejét. – Én nem láttam senkit, de… – De… – vágott közbe Gabe. – A Bosszúállókon kétszer is elaludtál. Nem bízhatunk az ítélőképességedben, nem tudod, mikor robban épp fel valami az orrod előtt. – Kösz, uncsitesókám. – Lisa hozzávágta a dzsekijét. – Akkor… – Hozzám és Kierstenhez fordult. – Mit fogunk ma csinálni? – Nem tudom, Vész, te mit akarsz csinálni? – Ugyanazt,
amint
minden
éjjel,
Bunkó.
Meghódítjuk
az
egész
világot!\'7b4\'7d – kiáltotta Kiersten a karjaim közül. Gabe úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem, menten kiesik a székből. Az én nevetésem köhögésbe fulladt, míg Lisa úgy bámult ránk, mintha elment volna az eszünk. – Mi van, nem ismered Bunkót és a Vészt? – ugratta Gabe. – Miféle gyerekkorod volt neked? – Olyan, amiben nem voltak rajzfilmek – vont vállat Lisa. – Akkor meg is egyeztünk. – Összedörzsöltem a kezem. – Bunkó és a Vész-maraton! – És hogy szerezzük meg az epizódokat? – Kiersten ülő helyzetbe tornászta magát. – A YouTube-ról – vontam vállat. – És ha elfelejtetted volna: az apám Randy Michels. Pár telefonhívással mindent el tud intézni. Kiersten a szemét forgatta. – Jól van, de mielőtt átvesszük a világuralmat, én lezuhanyozom. – Én is. – Lisa felugrott. – Én is? – kérdeztem. Kiersten megpaskolt. – Csak a műtéted után meztelenkedhetsz.
– Ó, én pedig már azt hittem, hogy boldoggá akarsz tenni. – Úgy tettem, mint aki elszomorodik, és Gabe elismerően az ujját mutatta. – Kutyából nem lesz szalonna… – mondta Lisa a levegőbe. – Nemsokára jövünk, srácok. – Kiersten megragadta Lisa kezét, és kimentek, kettesben hagyva Gabe-bel. – Mi miért nem voltunk soha barátok? – kérdeztem pár percnyi csend után. Gabe felnevetett. – Először is: én nem sportolok, körülötted meg mindig ott volt a slepped, amiről most azt gondolom, hogy leginkább a rákhoz volt köze és semmi máshoz. – Igen. – Összefontam a karom. – Az egyik a dilidokim volt, a másik a testőröm, aki gyerekkorom óta mellettem van – mindketten attól féltek, hogy ha magamra hagynak, elfelejtem bevenni a gyógyszereket vagy kinyírom magam, ahogy az öcsém is. – Miért lettél egyetemi tanácsadó? – kérdezte Gabe. – Az öcsém meghalt. – Megnyaltam az ajkam. – A rohadt egyetemi tanácsadója azt mondta, hogy egy ideje már gyanakodott Tye-ra. Azt mondta, soha nem vett részt semmilyen közös tevékenységben, és folyton bezárkózott a szobájába. De nem szólt senkinek – azt gondolta, semmi köze hozzá. Folyton az járt a fejemben, hogy ha én egyetemi tanácsadó lennék, akkor segíthetnék megmenteni egy elsőst. – Felnevettem. – Arra persze nem számítottam, hogy beleszeretek egybe. Gabe velem nevetett. – A szerelemre soha nem számít az ember. – Na és te? – Most komolyan erről dumálunk? – Gabe megvakarta a tarkóját, és kinézett az ablakon. – Azt hiszem, igen.
– Én nem szoktam szerelmes lenni… már párkapcsolatokba se megyek bele. Már nem. – Rossz élmények? – Mondhatni, igen. – Gabe elharapott egy káromkodást. Majd hosszan kifújta a levegőt. – De ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel, ha az arcomba bámul. Kiersten szerelmes beléd. – Remélem is. – Bizonytalannak éreztem magam, ezért nem néztem Gabe szemébe. – Mert én is szerelmes vagyok belé. Nem őrültség? – Nem nagyobb őrültség, mint az, hogy ma reggel magadban beszéltél. Nem beszéltem magamban. Miért az én hibám, hogy túlságosan álmosak voltak, hogy észrevegyék: bejött ide egy ápolónő? A gyógyszerektől nem volt olyan hányingerem, mint szokott lenni. Ez jó jel, nem? – Hozok valami kaját. Mi lenne, ha lezuhanyoznál, hogy a barátnődnek legyen kedve melléd feküdni? – Gabe szemöldöke összeszaladt. – És hozok egy kis kávét is. – Rendes vagy – nevettem. Gabe kiment. Meg akartam nyomni a nővérhívót, de ebben a pillanatban Angela lépett a szobába. – Segítség kell? – Igen. – Elmosolyodtam. – Szeretnék lezuhanyozni és azon tűnődtem… nem lehetne, hogy ma ne a kórházi ruhám legyen rajtam? Most, hogy a gyógyszer a szervezetemben van, csak várnom kell a műtétet, nem igaz? – De, igaz. – Angela rám kacsintott. – Szerintem a doktor úr farmert és fehér pólót írt fel neked. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Köszönöm. – Szívesen. Most pedig készítsünk fel a jövendőbelid fogadására.
– Folyton ezzel fog ugratni, ugye? – évődtem. – Szeretem, amikor az emberek kijelentenek dolgokat az életükről. Ha azt akarod, hogy a feleséged legyen, meg fog történni. Tudom, bután hangzik, de csodálom a hited. Nem csak a hitedet önmagadban, de másokban is. Ez csodálatra méltó, és tudnod kell – a hitet valahogy mindig észreveszik. Akárcsak az önzetlenséget – mindig észreveszik, mindig megjutalmazzák, és soha nem szabad készpénznek venni. Elmosolyodtam, bár egy kicsit zavart voltam. Ez a nővér nem semmi figura. Elég sokat voltam már kórházban, de még soha nem találkoztam olyannal, aki ennyire bátorító lett volna. Egyszerűen jól éreztem magam tőle. Úgy éreztem, hogy a helyes úton járok. Nem nézett rám lesajnálóan, ahogy az orvosok, akik tudják, hogy utoljára látnak téged. Talán ezért is kedveltem. A szemében remény és vidámság csillogott, mintha tudna valami óriási titkot, amit hamarosan én is megtudok. *** A napot ágyban töltöttük. Mind a négyen. Nem mondom, vicces volt. Ahogy ígérték, lehettem farmerben és pólóban, ami megkönnyítette, hogy átöleljem Kierstent úgy, hogy ne meztelenkedjek a többiek előtt. Kiersten beült a lábam közé, és a mellkasomnak dőlt. Időnként éreztem, hogy az ujjai a mi kádenciánkat dobolják a lábamon, mintha emlékeztetne arra, hogy a saját életünket éljük, a mi ritmusunkban. Hogy az idő a miénk. A YouTube-on megtalált Bunkó és a Vész utolsó részének felénél besétált az apám, és mögötte néhány ember jött. Mit csinál vajon? – Gondoltam, éhesek vagytok. – Elmosolyodott, és elállt az útból, miközben a mögötte levők elkezdték kipakolni azt, amit én magam királyi svédasztalnak
neveznék. – Ez csak nem… – Gabe egy hatalmas lazacfilére mutatott. – Anthony’s Catering. – Apa büszkén bólintott. – Szolgálatotokra. – A világ. Legjobb. Kajája. – Gabe tátott szájjal, éhesen nézte az ételt. Mennyei illata volt. A francba is. Adósa vagyok apámnak. Mindenki kapott egy kis műanyag poharat, és Apa elővett egy üveg jégbe hűtött pezsgőt. – Nem pártolom a kiskorúak alkoholizálását. – És tényleg nem pártolta. Amikor egyszer rajtakapott, hogy bulizom, két hónap szobafogságot kaptam. – De azt gondoltam, mondjunk tósztot a fiamra, Wesre. Kiersten megszorította a lábamat. Minden pohárba pezsgő került. Tudtam, hogy már csak egy órát ehetek és ihatok, utána a műtét miatt tilos, ezért elvettem a poharat. – Álmodj szépeket, ébredj felüdülten, és állj készen a műtétre. A fiamra, a harcosra, a hősre! – Apa a levegőbe emelte poharát. – Csirió! – mondta mindenki egyszerre. Én azonban nem tudtam megszólalni. Bámultam az apámat. Ő a bátor, nem én. Végignézte a fia és a felesége halálát, és most az egyetlen vérrokona életmentő műtétre készül. Én? Bátor? Ugyan. Mindig az a bátor, aki hátramarad, aki melletted küzd. Könnyű átesni egy műtéten: az ember elalszik. Az én harcom majdnem véget ért: azt mondom a testemnek, hogy harcoljon, és aztán hagyom, hogy az orvosok tegyék a dolgukat. De az ő harcuk? Végignéztem a barátaim és az apám arcán – az ő harcuk csak most kezdődik. – Köszönöm, Apa. – Felé emeltem a poharam és belekortyoltam. – Köszönök mindent. – Fiam, rettentően büszke vagyok rád.
Apám soha nem mondott nekem ilyet, nemhogy egy szobányi ember előtt. Még egyszer bólintott, majd kiment a kórteremből. Gabe talpra ugrott, és kirohant a szobából. Tudtam, hogy a saját démonaival harcol, ezért nem hibáztattam érte. Valószínűleg csak egyedül akart lenni egy kicsit. – Együnk? – kérdezte Lisa megtörve a csendet. – Éhen halok. – Felálltam az ágyról, és elkezdtem összerakni magamnak egy tányér kaját. Gabe visszatért, de egy szót sem szólt gyors kirohanásáról. A kaja hihetetlen volt. Pukkadásig ettem magam. Lassan hét óra lett. Nem ettem többet, ittam egy kis vizet, és lefeküdtem az ágyra, magamhoz húztam Kierstent kiskifli-nagykifli pózba. – Jól van, Lisa – mondta Gabe és megragadta Lisa kezét. – Azt hiszem, ez a jel arra, hogy elmehetünk. – Elvigyorodott. – Viszlát holnap, cimbi. – Összeütöttük az öklünket, és kikísérte Lisát a szobából. – Félsz? – kérdezte Kiersten. – És te? – Én kérdeztem előbb. Felnevettem, a haját a füle mögé tűrtem, és azt suttogtam: – Félve csinálom végig.
44. FEJEZET Valamiért nem féltem… különös volt. Furcsa béke ereszkedett a szobára, és én nem tudtam magyarázatot adni rá.
KIERSTEN
– Sajnálom. – Wes megcsókolta a homlokomat. Szembefordultam vele. – Mit? – Azt mondtam, segítek a listán levő dolgokban. – Felnevetett és megrázta a fejét. – „Hogyan kell élni”… a fenébe is, azt hittem, hogy tudod a titkomat. Vállat vontam. – Mindenkit érnek halálok az élete során, nem? Mindannyian szenvedünk a sötétségtől… csak az enyém más volt, mint a tiéd. – De nem kevésbé súlyos. – Wes megérintette az arcom. – Azért sajnálom, hogy nem mentünk végig rajta teljesen. Elhúzódtam tőle. – Az áfonyaszószról beszélsz? Mert az hálaadáskor megvolt. – Nem. – Az ajkába harapott. A többiről. – Hm… – Azóta volt a zsebemben a lista, hogy Wes kórházba került. A papír összegyűrődött, és jobb napokat is látott már. Óvatosan szétnyitottam, és megmutattam neki. – Mindent kipipáltunk a listán. Minden tétel át volt húzva, kivéve azt, amiről tudtam, hogy Wes arra céloz. – Van egy tollad?
Zavartan rám nézett, majd a tálcájához nyúlt, ahol amőbát játszott Gabe-bel, és átadta a tollat. Érzelmek fojtogatták a torkomat, ahogy óvatosan áthúztam a Beleszeretni valakibe tételt, majd az Elérni, hogy összetörjék a szívemet pontot is. Wes mélyen beszívta a levegőt, ahogy a tollam megállt az utolsó sor fölött. Most bekarikáztam. Valahogy beleszeretni valakibe. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, és a papírra csöppent. Wes maga felé fordította az arcomat, és két kezébe fogta. – Szeretlek, Kiersten. – Én is szeretlek – mondtam elszorult torokkal. – Annyira, hogy fáj. Tényleg fáj. Lehunyta a szemét, és homlokát az enyémnek döntötte. – Egy napon hozzám jössz feleségül. – Ó, tényleg? – kérdeztem a könnyeimen keresztül. – Igen. – Elmosolyodott. – Fél térdre ereszkedem majd, és megkérem a kezed. Nem vagyok egy türelmes srác, úgyhogy két évet adok neked a suliból, két évet, és nem többet. – Mi van, ha nem akarok várni két évet? Kinyitotta a szemét. – Mi van, ha most akarom? Wes könnyedén felnevetett. – És Jobob bácsikád levadásszon engem? Köszönöm, inkább nem… – Jól van, egy év. – Szemem összeszűkült a néma kihívástól. – Jövő ilyenkor… – suttogta Wes. Bólintottam. – És igent fogsz mondani nekem. – És utána mindig együtt leszünk. – Lehunytam a szemem, és
emlékezetembe véstem, milyen érzés a kezembe fogni az arcát. – És három gyerekünk lesz. – Négy – javított ki. – A páros számokat válaszd. – És ott fogunk lakni… – Ahol csak akarunk. – De be kell fejeznem az iskolát. – Felsóhajtottam, és arcon csókoltam. – Annak ellenére, hogy te kőgazdag vagy, be kell fejeznem az iskolát – kiválasztottam, mire szakosodom. – Tényleg? – Wes felült. – Miért nem mesélted? – Meglepetés volt. – Elnevettem magam a könnyeim közepette. – Tudni akarod, mi az? – Tanár? – találgatott. – Nem. – Rúdtáncos? Felnevettem. – Az is választható? – Választható lehetne. – Betegápoló – suttogtam. – Ápolónő akarok lenni. Az onkológiai osztályon akarok dolgozni. Segíteni akarok az embereknek, ahogy te is segítettél nekem. Segíteni akarok nekik megszabadulni a rémálmoktól, a sötétségtől. Meg akarom menteni őket, úgy, ahogy te megmentettél engem. – Éreztem, hogy újabb könnyek folynak le az arcomon. – Te vagy a végzetem – és soha többé nem leszek a régi. Ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Letörölte a könnyeimet. – A végzeted? – Igen, mert segítettél elűzni a démonjaimat, és segítettél új sorsot alakítani nekem. És ezt soha nem fogom tudni meghálálni neked.
– Ezért lesz négy gyerekünk, nem pedig három – suttogta Wes. Felnevettem és átkaroltam a nyakát. – Szeretlek. – Én is szeretlek… a világ legnagyobb ajándéka az, hogy veled lehetek, és mindez azért, mert azon a legelső napon végigtapogattál. – Én nem is… – Csitt, Báránykám. – Wes ajka az enyémhez ért. Nyelvének pezsgőíze volt. Teljes odaadással viszonoztam a csókot. A csók nem a vég volt, hanem a kezdet. Közös életünk kezdete. Addig csókolóztunk, amíg az ajkam teljesen meg nem duzzadt. Minden ízemet végigkóstolta, mégsem volt hajlandó elfogadni azt, amit leginkább neki akartam adni – magamat. Azt mondta, szeretne reggelenként valamit, amiért érdemes felkelni. Hagyjam rá, hadd használja a szexet indokként arra, hogy miért ne haljon meg. Muszáj volt nevetnem az érvelésén. Aztán a nevetés halk lihegéssé és csendes sóhajokká szelídült, ahogy keze bejárta a testemet, a mellemet csókolgatta, a karomat, az ujjaimat, még a combomon is végighúzta a kezét, és úgy csókolta a térdhajlatomat, mintha az is különleges figyelmet érdemelne. Felnyögtem, mikor szája visszatért a számhoz, és beletúrtam sötétszőke hajába. Nyelvünk táncolt, szánk összefeszült, ajkunk összenyomtuk, testünk olyan közel volt egymáshoz, amennyire a ruha engedte. Úgy aludtam el, hogy a szája a számon volt. Úgy aludt el, hogy ölelte a csípőmet. Mikor felébredtem, elkezdtem a visszaszámolást addig a napig, amíg hozzá nem megyek ehhez a fiúhoz. Egy év múlva ilyenkor. Jövő december ötödikén már Mrs. Kiersten Michels leszek.
45. FEJEZET Anyámról álmodtam. Hosszú, szőke hajáról és boldog, kék szeméről. Olyan gyönyörű volt! Megkérdezte, hogy félek-e. Azt mondtam, nem. A piros hintában ültünk, amit Apa a hatodik szülinapomra vett nekem. Anya ajkához emelte a kezemet, megcsókolta az ujjaimat, és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Valamiért hittem neki. Mielőtt eltűnt, kezét a mellkasomhoz nyomta, és lehunyta a szemét.
WESTON
– Wes – mormolta Angela – Ideje felkelni, kedves. Elő kell készítenünk. Ásítottam, bólintottam, és felébresztettem Kierstent. Mielőtt kiment volna, pár percig még kapaszkodott belém. Még látni fogom, mielőtt betolnak a műtőbe, és tudtam, hogy el fog menni átöltözni, mert a műtét legalább tízórás lesz. – Hogy érzed magad? – kérdezte Angela, mint mindig. – Jól. – Összehúztam a szemem. – Különös. Anyámról álmodtam. Maga nagyon hasonlít rá. – Tényleg? – Félrehajtotta a fejét. – Gondolom, gyönyörű volt, ezért ezt bóknak tekintem. Felnevettem, majd Angela rám adta a kórházi köntöst. – Ó, az volt, nekem elhiheti. Amint rajtam volt a köntös, Angela ismét bekötötte az infúziót, és szédülés
elleni gyógyszert adott. Gyorsan zajlottak az események. Apám bejött, hogy megöleljen. Majd Lisa lépett be egy játék mackóval és egy léggömbbel. Elvettem az ajándékot és megöleltem. A csapattagok nem tudták, hogy műtenek. A tanáraim sem. De az edzőm tudta, így nemigen lepett meg, mikor bőgve belépett a kórterembe. Megjártuk együtt a poklokat. Szürreális volt egy százharminc kilós sorjátékost sírni látni – olyan húsz évvel ezelőtt a Florida State-nél játszott. Megrázta a fejét, és megfogta a kezem. – Ha ezt legyőzöd, akkor engedem, hogy játssz a kupamérkőzésen. Felnevettem és megszorítottam a kezét. – Jól teszi, ha engedi. Végül is én vagyok a sztár-irányítója. – Az vagy. – Felnevetett, és megveregette a kezem. – Viszlát, ha felébredtél! – Ha felébredtem – ismételtem, miután kiment a szobából. Nem sokkal utána Gabe jelent meg. Némán leült. – Jól vagy, haver? – kérdeztem. – Ezt nem nekem kéne kérdeznem? – Még mindig nem volt hajlandó rám pillantani. – Gabe… – Kértem Istent, hogy inkább én legyek rákos. Még mindig azt kívánom, hogy bár megadta volna. Te túl jó vagy, öregem. Te nem… én csak… – Szitokáradat zúdult ki belőle, ami még engem is meglepett. – Az agyam még mindig képtelen felfogni. – Ne próbálkozz tovább – sóhajtottam fel. – És ne feledd, amit mondtam: engedd, hogy megváltoztasson. – Három éve vagyok tiszta. – Gabe előre-hátra hintázott a székben. – Most fordult elő velem először, hogy megkísértett, hogy mindent eldobjak. Túl nagy a
fájdalom, és közben önzésnek érzem, hogy magamra gondolok. Én nem vagyok olyan erős, mint te. – De az vagy – érveltem. – Tudom, hogy az vagy. – Kösz. – Gabe felállt, és odajött hozzám. – Kösz, hogy a barátom vagy. – Nos, Lisa lefizetett… – tréfálkoztam. – Jó tudni, hogy még megvan a humorod, öcsisajt. – Gabe belebokszolt a vállamba, és olyan erősen megölelt, hogy pár másodpercig nem kaptam levegőt. – Taccsra teszed ezt a rákot, vagy én vadászlak le, vetted? – Vettem. Gabe kifelé indult, amikor utána szóltam. – Gabe? – Igen? – Leszel a tanúm? – A tanúd? – Igen. Háromszázhatvanhat nap múlva feleségül veszem Kierstent. Leszel a tanúm? – Te aztán jól bevásároltál. – Felnevetett. – És erről Kiersten is tud? – Természetesen. Kiersten szeret engem. – Igen, tudom. – Gabe ismét felnevetett. – Viszlát a túlparton, öregem. Tíz perc múlva Kiersten lépett be. Fehér ruha volt rajta. – Bocs. Ennyi idő alatt csak ezt tudtam szerezni. – Hiszen rajtad… – Menyasszonyi ruha van. – Felnevetett. – Gondoltam, ez majd inspirál téged egy kicsit, mert szükséged van rá. Így majd rólam álmodhatsz, fehér ruhában – arról, hogy kihámozol abból a fehér ruhából… arról, hogy igent mondok, amikor megkéred a kezem… igent mondok mindezekre.
– Gyere ide. – Felé nyújtottam a kezem. Egy pillanat múlva már a karjaimban volt, és fejét a mellkasomra hajtotta. – Szeretlek, Báránykám. – Én is szeretlek, Farkas. – Elpityeregte magát. – Te vagy a kedvencem. – Milyen kedvenced? Kiersten reménykedve pillantott rám. – Mindenben a kedvencem. Te vagy a kedvencem. Annyi minden van a világon, ami a kedvencem lehetne, de te nyertél. Mind közül te nyertél. – Hűűű, ez ám a dicséret! – Elmosolyodtam, és beletúrtam a hajába. – Mit szeretsz jobban? – ugratott. – A hajam vagy a szívem? – Miért csak két lehetőségem van? Ne hagyd ki a lábad, a nevetésed, azt, ahogyan az ajkadba harapsz, miközben gondolkodsz, azt, ahogy érzem a lélegzetvételedet az arcomon, a reggeli hangodat, az ízedet, a három szeplőt az orrodon, a sűrű szempilláidat, a kedves szellemedet, a határozott lelkedet – miért álljunk le a hajadnál és a szívednél? Hogy várhatod el tőlem, hogy válasszak? Amikor legjobban azt szeretem benned, hogy – te vagy. Láttam, hogy igyekszik nem sírni. Arca kipirult, szemét elhomályosították a könnyek. – Én. Szeretlek. Téged. – Egyenesen a szemébe néztem. – Ez nem a vég. – Tudom – helyeselt. – Itt bent tudom. – Kezét a mellkasomra tette. – És itt is tudom. – Elvette a kezét, és a saját mellkasára tette. – Pihenj jól, Wes, és ne feledd, hogy várni foglak, amikor felébredsz. Bólintottam. – Itt az idő. – Újabb ápolónő jött be, akit nem ismertem. Szomorúan rámosolygott Kierstenre, majd kikísérte. Ebben a pillanatban Angela lépett be. – Jól van, kedvesem. – Angela kezébe fogta az arcomat. – Ideje szépen aludni menni, és amikor felébredsz – volt betegség, nincs betegség. Zavartan bámultam rá. Bámultam, és megesküdtem volna rá, hogy az
anyámat látom. Párszor pislogtam, és megráztam a fejem. – Köszönöm – mondtam végül. – Maga fantasztikus ápolónő. – Egyvalamit ne feledj. – Megragadta az ágyamat és elkezdte kifelé tolni. – Mit? – kérdeztem, ahogy egy pillanatra megállt. – Talán nem látod életed kirakójának minden egyes darabját – talán nem látsz minden lépést, amit a nagy sakkjátékos lép –, de ne feledd, hogy Ő teljes mértékben uralkodik a sakktábla felett. Egyes bábukat kiütnek vagy ellépnek velük, hogy helyet csináljanak az újaknak. Máskor azért történnek meg dolgok, mert a világ, amiben élünk, olyan, amilyen. De végül minden jóra fordul. Szép ígéret, nem igaz? Jó tudni, hogy mindennek oka van, ugye? A rákbetegségednek is oka van – talán azzal, hogy rákod van, megmented három legjobb barátod életét. Ha nem lettél volna beteg, vajon megismerted volna őket? Ha nem lettél volna beteg, vajon rátaláltál volna életed szerelmére? Talán a dolgoknak nem az élet tökéletességében van értelme, hanem a káoszban. Felállt, és végigtolt a folyosón. Szavai egész végig nem hagytak nyugodni. Ahogy begurítottak a műtőbe, a keze után nyúltam. Erősen megszorította a kezemet. És aztán, amikor megkaptam az altató injekciót, jobbra pillantottam, ránéztem a bal kezére… gyűrűsujján egy gyűrű volt. Az a gyűrű, amit apám az anyámnak adott, aki azt a halála napjáig viselte… Kinyitottam a szám, hogy megmondjam, de hirtelen elnehezültek a szemeim, és mosollyal az arcomon mély álomba merültem.
46. FEJEZET Tíz óra? Mit csináljak én tíz órán át? Imádkozzak? Imádkoztam. Próbáltam nem sírni, és Gabe azzal próbált felvidítani, hogy kínos történeteket mesélt Lisa gyerekkoráról – nem segített, de azért megpróbálta.
KIERSTEN
Öt óra elteltével az őrület határán voltam. Azt mondták, a műtét tíz-tizenkét órát is eltarthat. Randy azt mondta, hogy ha az orvosok az első órában kijönnek, az nem jó hír. Az azt jelenti, hogy nem műthető, de Randy nagyon bizakodott, így miután eltelt az első két óra, egy kicsit megkönnyebbültem. Megint az órára pillantottam. Dél volt. Öt órára elvileg visszakapom West, újra a karjaimban lesz. Fájdalmai lesznek, de legalább élni fog. Lehunytam a szemem, és a csókjaira összpontosítottam. Gabe a karomra csapott. Felnéztem. Egy orvos jött felénk, leszegett fejjel. Túl korai. Ne! Ne! Tudtam, hogy még túl korai ahhoz, hogy bármit is közöljön velünk. Szívem elnehezült, majd vadul verni kezdett, amint megszorítottam Gabe kezét és vártam a hírt. Az orvos elmosolyodott, amikor Randy felállt. A mosoly jót jelent, nem? Mély levegőt vettem. Biztosan megéreztem volna, ha Wes szíve megszűnik dobogni. Tudtam volna a lelkem mélyén – még mindig velünk volt, velünk kellett, hogy legyen! – Rettentő különös… – Az orvos megrázta a fejét. – Befejeztük a műtétet.
– Mi a különös? – kérdezte Randy. – A fia daganata. – Az orvos láthatóan nehezen formálta a szavakat. – Amikor pár napja megnéztük, akkora volt, mint a tenyerem. – Felemelte a kezét. – Valahogy az utóbbi pár napban egy kis szilva méretére zsugorodott. – Hogy mi, micsoda? – Randy többször is pislogott. Láttam, hogy azon igyekszik, hogy ne sírja el magát. – A rák megszűnt – mondta az orvos lassan. – Azon az egy helyen volt csak, közel a szívéhez, de műthető volt. Komplikációmentesen eltávolítottuk a tumort. A fia… – Az orvos hangja megremegett és reszketően fellélegzett. – A fia, ha Isten is úgy akarja, matuzsálemi kort érhet meg. Gabe átölelt, ahogy hálás zokogással a mellkasának dőltem. – Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte Randy rekedten. – Még alszik. – Az orvos elmosolyodott. – Nem tudom, hogy végül a gyógyszerek hatottak-e vagy csoda történt. Tizenöt éve dolgozom az onkológiai mellkasi műtétek specialistájaként, de még soha életemben nem láttam ilyet. Megvizsgáljuk majd a fia által szedett gyógyszereket, hogy mi az a kombináció, amely az ilyen végstádiumos tumort összezsugorítja. – Rendben van. – Randy kezet nyújtott, és az orvos megrázta. – Köszönöm. Köszönök mindent. – Én köszönöm. – Az orvos biccentett és elment. Alig láttam a könnyeimen keresztül. Gabe egész testében remegett. Azt hittem, sír, de aztán felnéztem. Úgy nevetett, hogy azt hittem, el fog ájulni. – Mi ütött beléd? – Nekidőltem Gabe-nek. – Az a szemét megígértette velem, hogy én leszek a tanúja. – Gabe még jobban nevetett. – Képes volt életben maradni… – Gabe megtörölte a szemét – … hogy szmokingban láthasson.
Csatlakoztam a nevetéséhez. Lisa felállt a székéből, és megfogta a kezem. Megkönnyebbülés, csak ezt éreztem. Megkönnyebbültem, mert Wes rendbe jön, mert együtt leszünk. Csak nagy nehezen álltam meg, hogy ne rohanjak be a műtőbe és vessem rá magam. Életben volt. Életem szerelme várt engem. Atyaisten. Egy év múlva férjhez megyek. Most én kezdtem el nevetni.
47. FEJEZET Kierstenről álmodtam, aki menyasszonyi ruhában volt. Én ott vártam az oltárnál, ő pedig felém lépkedett. Aztán az agyam előreugrott az időben, és egymás kezét fogva néztük az udvaron játszó gyerekeinket. Aztán még előrébb ugrottam, és láttam, ahogy ráncos kezünk összefonódik, mikor látjuk, hogy újabb dédunokánkat segítik a világra. Az én életem – az én jövőm. Ez maga volt Kiersten.
WESTON
Amint magamhoz tértem, legelőször apámat pillantottam meg. Színtiszta csodálattal az arcán hajolt az ágyam fölé. Abban a pillanatban, amint megláttam anyám jegygyűrűjét Angela ujján, tudtam, hogy rendbe fogok jönni. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy csak el fogok aludni, aztán pedig felébredek, és elkezdem az új életem – új kezdet vár. Hol Apa, hol Kiersten arcát láttam magam előtt. Nem tudom, meddig aludtam. Egyszer aztán a szemem már nyitva maradt. Megpróbáltam ráfókuszálni valamire – bármire. Végül megláttam egy másik arcot. Apám mosolyától megfájdult a mellkasom, vagy lehet, hogy a műtéttől fájt. Nem tudtam, fizikai vagy érzelmi-e a fájdalom – nem is érdekelt. Fájt – a fájdalom pedig azt jelentette, hogy élek. – Hogy érzed magad? – kérdezte apám.
– Mint egy igazi irányító. – A hangom még mindig rekedt volt a torkomon ledugott cső miatt, de nem bántam. Beszélni akartam. A beszéd azt jelentette, hogy mindezt nem álmodtam. Minden lélegzetvétel pokolian fájt, de tovább lélegeztem. Azt mondtam magamnak, hogy ilyen fájdalmak közepette kiváltság lesz lélegezni életem végéig – tudva, hogy minden egyes levegővétel igazi ajándék. Apa felnevetett. – Egek, azt hiszed, az edző engedi, hogy játssz a kupameccsen? – Ha eljön a kupameccs ideje – javítottam ki. Megpróbáltam megköszörülni a torkomat, hogy újra a megszokott hangomon szólalhassak meg. – Az edző megígérte, hogy játszhatok. – Kacsintottam. – Hol vannak a többiek? – Szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled… – Apa megköszörülte a torkát. – Hogy beszélhessek a fiammal. Négyszemközt. Hogy tudjam, hogy mindez valódi. Hogy tényleg itt vagy és már nem a műtőben. Mondták az orvosok, hogy mit derítettek ki? Bólintottam. – A daganat összezsugorodott. – Fiam, a daganat a negyedére zsugorodott, mégpedig négy nap alatt. Nem tudtam megszólalni sem. Az egyik ápolónő csodának nevezte, míg az orvos a gyógyszernek tulajdonította a hatást. Azt hiszem, soha nem fogom megtudni, minek köszönhetem, hogy élek – a lényeg, hogy élek. – Hihetetlen, ugye? – mondtam. – Kész csoda. – Apa megsimogatta a kezem. – Szeretlek, Wes. – Én is szeretlek, Apa. Felállt, majd az ajtóban megállt. – Tényleg egy év múlva megnősülsz? – Igen. – Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Megesküdtem volna, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
Apa megrázta a fejét, és felnevetett. – Rendben van, akkor azt hiszem, jobb, ha megismerkedem a lány családjával. Pár másodperc múlva Kiersten rohant be a szobába. Nagy, piros tűzgolyóhoz hasonlított, ahogy felugrott az ágyamra – ügyelve, hogy ne érjen a mellkasomhoz, hiszen csak most volt a műtétem. Ajkát az enyémre nyomta, és pár percig csókolt, majd elhúzódott tőlem. – Így kell ezt csinálni, Wes! – Vannak dolgok… – tűrtem vörös haját a füle mögé –, amikért érdemes harcolni. Egy ápolónő lépett be és megnézte a kórlapomat. – Hol van Angela? – kérdeztem. Az ápolónő furcsán nézett rám. – Angela? – Igen, a másik ápolónő, aki segített nekem. Szőke haja van és szép arca… – Hm. – Az ápolónő letette a kórlapot, és elmosolyodott. – Ezen az osztályon nem dolgozik Angela nevű nővér, én legalábbis nem tudok róla. A kórlapod szerint elég komoly gyógyszereket kaptál. A hallucináció teljesen normális, amikor ilyen mennyiségű gyógyszer van a szervezetedben, Weston. Azért értesítem a doktor urat a mellékhatásról, hogy feljegyezze. – Kedvesen rám mosolygott, majd kiment a szobából. – Angela? Ki az? – kérdezte Kiersten. – Nem hinném, hogy bármit is hallucináltam. Megmondtam neked, hogy feleségül veszlek, nem? Bólintott. – És megígérted, hogy menyasszonyi ruha lesz rajtad? Újabb bólintás.
– És meztelenség. Megesküdnék rá, hogy meztelenségről is szó volt. Kiersten a szemét forgatta. – Igen, sok meztelenségről. – De Angelára te sem emlékszel? – kérdeztem. – Egyáltalán nem. – Vállat vont. – Talán a képzeleted játszott veled, vagy egyszerűen van egy őrangyalod. Csókolóztunk, aztán kopogtattak. Egy ápoló egy tálca ételt hozott, mögötte pedig ismerős mosolyt és szőke hajat láttam. – Ő lenne az? – mutatott rá Kiersten. Angela intett felénk, kilépett a kórteremből, és beszállt a liftbe. Amint az ajtó csukódni kezdett, rám kacsintott. – Szent isten! Kiersten megkocogtatta a vállamat. – Ki volt ez? Felsóhajtottam, és magamban megköszöntem Istennek, hogy hányféle módon képes csodát tenni. – Hadd meséljek neked az anyámról.
48. FEJEZET
Két hónappal később
A francba is, pokoli ideges voltam. Az orvos szerint korlátozott terhelés mellett játszhatok, de azt ő sem gondolta, hogy egy egész meccset kibírok. Mégis ki játszik azután, hogy felnyitották a mellkasát? Mégis, úgy éreztem, makkegészséges vagyok. A műtétem után két héttel elkezdtem edzeni, lassan, és hamarosan ismét egészségesnek éreztem magam. Nem volt több hányinger, se semmi más. Életben voltam, és istenem, mennyire hálás voltam érte! Intettem Kierstennek. A lelátón ült a nagybátyjával és a nagynénjével. Apám és Jobob rettentően jóban lettek az utóbbi néhány hónapban. Őrültség, de a Kiersten és az én oldalamon meglévő gyász valahogy összehozta őket. Jobobnak nagyjából egy hét kellett, hogy túljusson a megilletődöttségi fázison. Két hét múlva már ugratta apámat, mi persze szakadtunk a nevetéstől. Jó érzés volt nevetni. Még jobb érzés volt Apát nevetni látni. Apa is intett nekem az oldalvonalról, és Gabe-re mutatott, aki Lisa mellett ült egy hatalmas transzparenssel, amin ez állt: Hajrá, Wes! Piros betűkkel. És egy hatalmas szív foglalta keretbe a betűket. A műtétem és a rákkal való küzdelmem híre olyan gyorsan terjedt, ahogy sejtettük. Miután több Skype-interjúm volt a Jó reggelt, Amerikával és Anderson Cooperrel, nem is szólva az ESPN-ről, alig volt időm a bajnokságra gondolni és arra, hogy vajon mit is fogok csinálni a félidőben. Oregonnal játszottunk. Megint. Ezt az oltári mákot! A Kacsák jók voltak, de mi még jobbak. Ismét elhajítottam a labdát, és kinyújtóztattam a karomat a fejem
fölött. Ez volt a BCS-bajnokság. A játékra kellene gondolnom, arra, hogy ne találjanak el a labdával, arra, hogy nyerünk – de csak rá tudtam gondolni. – Mehet? – kérdezte Tony, és utoljára elhajította a labdát. – Persze – nevettem. – Felőled? – Ma kacsát vacsorázunk. – Két ujjal rám mutatott, majd hátravetette a fejét, és diadalkiáltást hallatott. A lelátókon az emberek a zöld-sárgát éltették. Tudtam, hogy Gabe dühös lesz. Szegény, nála jobban senki nem utálta a Kacsákat, bár a pontos okát egyikünknek sem volt hajlandó elárulni. A kommentátor megszólalt a hangosbemondóban. Érdekes, hogy mikor legutóbb a pályán voltam, azt hittem, vége az életemnek. Pedig… csak akkor kezdődött. Az első két negyed egyfajta kábulatban telt el. Fej fej mellett haladtunk, és kimerültem. Az edző párszor megpróbált lecserélni, de nem hagytam neki. Nagyon jól játszottam, és szerettem volna magam után húzni a csapatomat. Nem hagyhattam cserben őket, most nem. – Biztosan bírod? – kérdezte Apa, amint megszólalt a félidőt jelző csengő. – Igen. – Megnyaltam az ajkam. – Egész életemben erre vártam. Apa a zsebébe nyúlt és átadta nekem a dobozt. – Fald fel őket! – Ha mindenki helyet foglalt, különleges bejelentést teszünk – szólalt meg a kommentátor a hangosbemondóban. A pálya közepére sétáltam a lelátón levők éljenzése és ujjongása közepette. Még a Kacsák szurkolói is felálltak. Amint megfordultam, rájöttem, hogy miért. A tömeg felém eső oldalán mindenki Én ♥ Wes Michels feliratú pólót visel. Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy bármit is mondjak. A kiáltások hangosabbak lettek. Meghajoltam, és levettem a sisakomat. Idegesen megköszörültem a torkomat, majd a mikrofonhoz léptem. – Köszönöm – mondtam rekedten. – Nem sejtitek, hogy mennyit jelent a
támogatásotok nekem, a családomnak és a csapatomnak. – Újra megköszörültem a torkomat. – Szeretlek titeket. Mindenkit, de van valaki… aki különleges, és akivel most azonnal beszélnem kell. Kiersten? – A tömeg hangosabban éljenzett. – Kiersten, lejönnél ide? Kiáltások és biztatások közepette a szerelmem lejött a lelátóról, és átvágott a pályán. – A csudába is – szóltam bele a mikrofonba. – Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint amikor legelőször megláttalak. Vörös arca ugyanolyan színű volt, mint a haja, ahogy megtette az utolsó néhány lépést a pálya közepe felé. – Báránykám… – kezdtem. A szemét forgatta, de láttam, hogy boldog. Próbáltam leküzdeni az izgalmat és az idegességet, amit most éreztem, most, hogy végre a magaménak mondhatom majd őt. – A szívem szó szerint összetört, amikor megismertelek. – A tömeg elhallgatott. – Lassan mérgezett valami, ami felett nem volt hatalmam – egyesek szerint kész csoda, hogy itt állok, mások szerint a gyógyszerek segítettek. – Megragadtam Kiersten kezét. – De én tudom az igazat. Kiersten szemöldöke összeszaladt. – Amikor megismertelek – valahogy meggyógyítottál. Kívülről gyógyítottál meg befelé. Együtt legyőztük a félelmeket, tanultunk, nevettünk és szerettünk. Esküszöm rá, hogy a szívem magasabbra szárnyalt az utóbbi hónapokban, mint eddig egész életemben. A szívem azért kerek egész, mert te úgy döntöttél, megosztod velem a tiéd, és ez az oka annak, hogy nem fél térdre ereszkedem, hanem teljesen letérdelek előtted… – Letérdeltem elé, és megragadtam a kezét. – És azt mondom: köszönöm. Köszönöm, hogy megmentetted az életem, hogy annyira szeretsz, hogy a tiéd lehetek, és köszönöm, hogy az erőt jelentetted nekem, amikor nekem nem volt. Szeretném azt gondolni, hogy a szívünk összeforrt örökre – de mivel ez jogilag nem igazi házasságkötés, lenne számodra egy kérdésem.
Az egész stadion egy emberként fojtotta vissza a lélegzetét. – Hozzám jössz feleségül? Hadd legyek én a legboldogabb ember a világon! – Kinyitottam a dobozt, elé tárva anyám gyűrűjét. Azt, amit akkor láttam utoljára, amikor a műtétem előtt becsuktam a szemem. Háromkarátos antik gyémánt solitaire gyűrű volt, amelynek belsejébe A szívemet a szívedért szavak voltak belevésve. Apa azt mondta, hogy amikor belevéste, csakis Anya iránt érzett szerelme járt az eszében. Soha nem gondolt arra, hogy ezek a szavak mélyebb jelentést is hordozhatnak majd mindannyiunk számára. Talán, csak talán, minden okkal történt. Talán nem léteznek véletlenek. Nagyot nyeltem, és vártam Kiersten válaszát. Kiersten felsikoltott, karját a nyakam köré fonta, így hátraestem. Az ajka megtalálta az enyémet. Megízleltem ajkait és felmordultam. – Ez igent jelent? – Ez azt jelenti, hogy mi a fene tartott ennyi ideig? – Játékosan mellbe bokszolt, majd elkapta a tekintetét, ahogy könnyek folytak végig az arcán. – Szeretlek, Wes Michels. – Ó, igen. Elvigyorodott és a pólójára mutatott. – Tetszik? – Imádom. – Én ♥ Wes Michels – suttogta és ismét szájon csókolt. – Odaadtam volna neked az enyémet, de… – Midet? – kérdeztem összezavarodva és még mindig átölelve tartottam. – A szívemet… – Alsó ajka megremegett. – Odaadtam volna neked – hogy megmentselek. Bármit megtettem volna. – Azért még elfogadom.
– Tessék? – A szívedet – suttogtam. – Még elfogadom, ha áll az ajánlatod. Az egészet akarom, a törött darabjait is, a cserepeket, amik már nem illenek össze. Teljességében akarom – teljességében akarlak. Szükségem van rád. – A tiéd. – Még szorosabban átölelte a nyakamat, a karjaim közé vetette magát, és lábát a csípőm köré kulcsolta. Az operatőrök egészen megvadultak körülöttünk, minden szögből próbálták filmezni bennünket, és aztán, pontosan a terveim szerint, a Beneath Your Beautifullal összhangban megkezdődött a tűzijáték. – Hűűű! – Kiersten nagy levegőt vett, és hátravetette a fejét, amint felpillantott az égre. – Nem aprózol el semmit, ugye? – Hiszen Michels vagyok – kacsintottam rá. – Na, gyerünk, nyerjük meg azt a meccset! Veszíthettünk volna, és akkor is boldog lettem volna. Szerencsére nem így lett. A zöld-sárga nem nyert. Gabe szinte örömkönnyek-közeli állapotba került, de aztán elkezdett szitkozódni, ezért elvezettük a többi szurkoló mellől. Megragadtam Kiersten kezét, és megcsókoltam. Egyszerűen csak haza akartam vinni. Hogy kineveztek a legértékesebb játékosnak? Semmit nem jelentett. Az NFL-fejvadászok jelenléte? Nem volt fontos. De Kiersten? Ő igen. Ő volt a mindenem. Korán eljöttem. Elköszöntem a kameráktól, a fénytől, a hírnévtől – csak rá vágytam. És a sötét folyosón, ahogy kifelé ballagtunk a stadionból, és éreztem anyám gyűrűjét az ujján, tudtam, hogy most kezdődik életem hátralevő része.
AJÁNLÁS Jobob bácsi, amikor eszembe jutsz, amikor meghallom a neved, a bátor szó jut eszembe rólad. A következő szó? Hős. Az utána következő? Béke. Te magad vagy a béke, igazi harcos vagy, élő példája annak, hogy mindennapi életemben milyen próbálok lenni. Rendkívül csodálom a bátorságodat. Nem hagytad, hogy magával rántson a rák: ahelyett, hogy hagytad volna, hogy lehúzzon, arra használtad, hogy másokat felemelj általa. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy milyen hatással vagy az életemre. Drága anyósomnak, aki megküzdött a mellrákkal, szemébe nézett a halálnak és nem hátrált meg – szeretlek. Monicának – csajszi, sikerülni fog. Le fogod győzni, aztán pedig leülsz egy pohár vörösborral egy jó könyv mellé. Mindenkinek, aki elveszített valakit a rák elleni harcban, mindenkinek, aki harcban áll a rákkal – az orvosoknak, a családoknak, azoknak, akik lelki társukat temették el. A szívem veletek van. Ez a könyv… ez a könyv nektek szól.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Legelőször is köszönöm Istennek. Ez a történet nem jöhetett volna létre, ha az Ő kegyelme nem sugározza be életemet. Miatta vagyok képes nap mint nap arra, amire képes vagyok. Ahogy azt sokan tudják, Jobob bácsikámnak végstádiumos rákja van. Ezt a könyvet neki ajánlom és mindazoknak, akiknek életére hatással volt ez a betegség. Remélem, hogy ha barátaikkal és családjukkal keresztülmennek ezen a betegségen, ez a könyv segít a gyászban és a gyógyulásban, még ha csak egy keveset is. Nagyon köszönöm a Grand Central Publishingnak nem csupán azt, hogy egyéb könyveim közepette megengedték, hogy megírjam ezt a könyvet, de azt is, hogy egész végig támogattak. Lauren Plude, hihetetlen szerkesztő vagy, egyszer már mondtam, de újra elmondom, kiváltság veled és a GCP csapatával együtt dolgozni. Laura Heritage, köszönöm, hogy MIKÖZBEN terhes voltál, őrülten sok szerkesztői órát áldoztál rám és segítettél abban, hogy sikerrel járjak. Komolyan? Egy rocksztár vagy. Megtiszteltetés, hogy a barátomnak mondhatlak. Utcai csapatom és tesztolvasóim! Imádlak titeket! Ti voltatok azok, akik először olvasták a könyvet. Nem tudom, mihez kezdenék állandó támogatásotok és bátorításotok nélkül, amit a Facebookon tőletek kapok. Szinte a második családom vagytok. Mint mindig, akár tetszik a könyv, akár nem – írjanak véleményt. Minden
vélemény számít. A könyv első KÉTHETI bevétele a nagybátyám orvosi számláit fogja fedezni. Későbbi bevételemet pedig a Make a Wish alapítványnak adományozom. Kérem, terjesszék a könyv hírét családtagjaik és barátaik között. Ha tetszett, beszélgessenek róla, ha nem tetszett, de ismernek valakit, akinek segíthet, kérem, adják tovább. Köszönöm, hogy elolvasták! Mint mindig, friss híreket kaphatnak rólam, ha követnek a Twitteren: @RachD. Facebook-elérhetőségem: Rachel Van Dyken Author. Honlapom: www.rachelvandykenauthor.com.
A SZERZŐRŐL Rachel Van Dyken a New York Times és a USA Today régensség-kori és kortárs szerelmes regényeinek mestere. Amikor épp nem ír, megtalálható a Starbucksban, ahol a következő regényén tűnődik, miközben az Oltári vőlegényt nézi. Idahóban él férjével és horkoló boxerjükkel, Sir Winston Churchillel. Nagyon
érdekli
olvasóinak
www.rachelvandyken.com oldalon.
véleménye!
Követhetik
az
írásban
a
TARTALOM
Prológus 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet
21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet 41. fejezet 42. fejezet 43. fejezet 44. fejezet
45. fejezet 46. fejezet 47. fejezet 48. fejezet Ajánlás Köszönetnyilvánítás A szerzőről
1 Jane Austen: Büszkeség ás balítélet. Szenczi Miklós fordítása. 2 Az Addams Family sorozat egyik karaktere. Hosszú haja van, amely eltakarja az egész testét, így az arca nem látszik. Ennek ellenére napszemüveget és keménykalapot visel. – A szerk. 3 A hálaadást követő első péntek. Az Egyesült Államokban hagyományosan ezzel a nappal kezdődik a karácsonyi bevásárlás,hatalmas akciókkal, tülekedéssel. – A szerk. 4 Utalás a Warner Bros. nagy sikerű Animánia című sorozatára, amelynek alsorozata a Bunkó és a Vész címen ismert nálunk. A két kísérleti egér,a butácska Bunkó és a zseniális Vész minden éjjel világhódító terveket sző – hiába. – A szerk.
