Jeffrey Archer Apám bűne

Jeffrey Archer Apám bűne CLIFTON-KRÓNIKA (2. kötet)

A mű eredeti címe The Sins of the Father Copyright © Jeffrey Archer 2012 Hungarian translation © Gieler Gyöngyi © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette KOLLÁTH NÓRA A borítótervet KISS GERGELY készítette ISBN 978 963 643 436 6

www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLARKA Készült 24,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3502-12

Sir Tommy Maqphersonnak CBE, MC**, TD, DL Chevalier de la Légion d’Honneur, Croix de Guerre két pálmaággal és csillaggal, Medaglia d’Argento és Ellenálló Érdemrend, Olaszország, Kt of St Mary of Bethlehem.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom a következőknek felbecsülhetetlen értékű tanácsaikért és kutatómunkájukért: Simon Bainbridge, Eleanor Dryden, dr. Robert Lyman FRHistS, Alison Prince, Mari Roberts és Susan Watt.

Mert én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbünteti az atyák vétkét a fiukban harmad– és negyedíziglen… (2 Móz 20:5)

HARRY CLIFTON 1939-1941

1. fejezet – Én Harry Clifton vagyok. – Na persze, én meg Babe Ruth* – jegyezte meg gúnyosan Kolowski nyomozó, miközben cigarettára gyújtott. – Nem, félreérti a helyzetet – védekezett Harry. – Fatális tévedés történt. Én Harry Clifton vagyok, angol állampolgár, Bristolból. Egy hajón szolgáltam Tom Bradshaw-val. – Ezt a mesét az ügyvédjének adja elő. – A nyomozó nagyot szippantott a cigarettából, majd akkora füstfelhőt fújt, amely betöltötte az aprócska cellát. – Nincs ügyvédem – mondta Harry. – Ha én akkora bajban lennék, mint maga, fiam, akkor úgy gondolnám, hogy az az egyetlen reménysugár számomra, hogy Sefton Jelks az én oldalamon áll. – Ki az a Sefton Jelks? – Talán még nem hallott New York legkörmönfontabb ügyvédjéről – felelte a nyomozó újabb füstfelhőt eregetve –, de holnap reggel kilenckor találkozója van vele. Márpedig Jelks el sem hagyja az irodáját, csak ha előre kifizetik a honoráriumát. – De hát… – kezdte Harry, de Kolowski már dörömbölt a tenyerével a zárka ajtaján. – Úgyhogy amikor Jelks megjön holnap reggel – folytatta, tudomást sem véve Harry tiltakozásáról –, nem árt, ha valami meggyőzőbb mesével áll elő, mint hogy nem a megfelelő személyt tartóztattuk le. Azt mondta a bevándorlási tisztviselőnek, hogy maga Tom Bradshaw, és ha neki ez megfelelt, akkor a bírónak is meg fog felelni. * Babe Ruth (1895-1948) legendás amerikai baseballjátékos. – A ford.

Mielőtt kitárult a cella ajtaja, a nyomozó fújt még egy nagy füstfelhőt, amitől Harrynek köhögnie kellett. Kolowski kilépett a folyosóra, és becsapta maga után az ajtót. Harry leroskadt a falhoz erősített priccsre, és ledőlt a kőkemény párnára. A mennyezetet bámulva azon töprengett, hogyan is történhetett meg, hogy egyszer csak egy rendőrségi fogdában találta magát a világ túlsó felén, és gyilkossággal vádolják. Másnap jóval az előtt nyílt az ajtó, hogy a pirkadat első fényei bekúsztak volna az ablak rácsain át a cellába. A kora hajnali óra ellenére Harry már ébren volt. Egy börtönőr lépett be, egy tálcán olyan ennivalóval, aminél még az Üdvhadsereg is jobbat szolgál fel az éhenkórász csavargóknak. Miután letette a tálcát a kis asztalra, szó nélkül távozott. Harry vetett egy pillantást az ételre, aztán fel-alá kezdett járkálni a cellájában. Minden lépésnél egyre magabiztosabb lett: úgy érezte, ha elmondja Mr. Jelksnek, mi indította arra, hogy nevet cseréljen Tom Bradshaw-val, akkor gyorsan sikerül majd tisztáznia magát. A legszigorúbb büntetés nyilván annyi lehet, hogy deportálják, de mivel úgyis az volt a szándéka, hogy visszatér Angliába, és belép a haditengerészethez, ez tulajdonképpen bele is illik az eredeti tervébe. Öt perccel kilenc óra előtt Harry a priccs végében ülve, türelmetlenül várta, hogy megérkezzen Mr. Jelks. A masszív vasajtó azonban csak tizenkét perccel kilenc után tárult fel. Harry felugrott, a börtönőr pedig az ajtóból félreállva beengedett egy magas, elegáns, ezüstös hajú férfit. Harry úgy gondolta, nagyjából annyi idős lehet, mint a nagyapja. Mr. Jelks sötétkék, hajszálcsíkos, kétsoros öltönyt viselt, fehér inggel és csíkos nyakkendővel. Az arcán kissé fáradt kifejezés ült, amely azt sugallta, hogy a világon semmivel sem lehet meglepni. – Jó reggelt – üdvözölte Harryt, és halványan rámosolygott. – A nevem Sefton Jelks. A Jelks, Myers és Abernathy Ügyvédi Iroda

többségi tulajdonosa vagyok, és az ügyfeleim, Mr. és Mrs. Bradshaw megbíztak, hogy képviseljem önt a perében. Harry helyet mutatott az ügyvédnek a zárkában található egyetlen széken, mintha csak egy régi barátja lenne, aki beugrott hozzá oxfordi kollégiumi szobájába egy csésze teára, ő maga pedig óvatosan letelepedett a priccs szélére, és figyelte, ahogy az ügyvéd kinyitja az aktatáskáját, és az asztalra helyez egy sárga jegyzettömböt. Jelks előhalászott egy tollat a zakója belső zsebéből. – Talán kezdhetné azzal, hogy elmondja, kicsoda valójában, mivel azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy ön nem Bradshaw hadnagy. Ha az ügyvédet meg is lepte Harry története, ennek semmi jelét nem mutatta. A fejét lehajtva buzgón jegyzetelt a sárga papírra, míg a védence elmesélte, mi vezetett odáig, hogy az éjszakát a zárkában kellett töltenie. Azt feltételezte, a gondjai hamarosan megoldódnak, ha egy ilyen tekintélyes ügyvéd képviseli – míg aztán meg nem hallotta Jelks első kérdését. – Tehát azt mondja, írt egy levelet az édesanyjának, még a Kansas Csillaga fedélzetén, amelyben elmagyarázta, miért öltötte magára Tom Bradshaw személyazonosságát? – Úgy van, ügyvéd úr. Nem akartam, hogy az anyám feleslegesen szenvedjen, de azt is meg kellett értetnem vele, hogy miért hoztam ilyen drasztikus döntést. – Igen, értem, miért gondolta úgy, hogy ha személyazonosságot vált, az megoldja minden sürgető problémáját, csak abba nem gondolt bele, hogy ezzel egy sor még nagyobb bonyodalmat zúdít magára – mondta Jelks. A következő kérdése még jobban meglepte Harryt: – Emlékszik a levél tartalmára? – Hogyne. Annyiszor újraírtam, hogy gyakorlatilag szóról szóra fel tudom idézni. – Akkor hadd tegyem próbára az emlékezőképességét – mondta Jelks, majd letépett egy lapot a jegyzettömbjéről, és a töltőtollával együtt átnyújtotta.

Harrynek beletelt egy kis időbe, míg felidézte magában a pontos megfogalmazást, aztán nekilátott emlékezetből leírni a levelet: Drága Anyám! Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy kézhez kapd ezt a levelet, mielőtt valakitől a halálhíremet hallanád. Amint az a keltezésből is kiderül, nem haltam meg, amikor a Devonshire-t szeptember 4-én elsüllyesztették, Az igazság az, hogy egy amerikai hajó kihalászott a tengerből, így élek és virulok. Mivel azonban lehetőség kínálkozott arra, hogy fölvegyem egy másik ember személyazonosságát, megtettem, abban a reményben, hogy ezzel téged és a Barrington családot is mentesítem a sok-sok problémától, amit az évek során akaratlanul okoztam. Fontos, hogy tudd: az Emma iránti szerelmem távolról sem hunyt ki. De úgy érzem, nem kívánhatom tőle, hogy holta napjáig egy hiú remény éltesse. Nem várhatja a végtelenségig, hogy egyszer talán majd bebizonyítom: nem Hugo Barrington az apám, hanem Arthur Clifton. Így legalább fontolóra veheti, hogy valaki mással kösse össze az életét. Irigylem azt a férfit. Úgy tervezem, a közeljövőben visszatérek Angliába. Ha bármilyen formában kapcsolatba lép veled egy bizonyos Tom Bradshaw, tudd, hogy az én vagyok. Amint angol földet ér a lábam, jelentkezni fogok. Addig viszont könyörögve kérlek, őrizd titkomat olyan állhatatosan, ahogy a magadét őrizted oly sok éven át. Szerető fiad: Harry Miután Jelks végzett a levél elolvasásával, ismét sikerült meglepnie Harryt a következő kérdésével: – Személyesen adta postára a levelet, Mr. Clifton, vagy valaki mást bízott meg ezzel a feladattal?

Harryt most először gyanakvás fogta el, és úgy döntött, inkább elhallgatja, hogy dr. Wallace-t kérte meg, kézbesítse a levelet az anyjának, amikor két hét múlva visszatér Bristolba. Attól tartott, hogy Jelks esetleg meggyőzné a doktort, adja át neki a levelet, és így az anyja nem értesülne arról, hogy ő életben van. – Én adtam postára a levelet, amikor partra szálltam – mondta. Az idős ügyvéd kis hallgatás után szólalt meg: – Van rá bármiféle bizonyítéka, hogy ön Harry Clifton és nem Thomas Bradshaw? – Nem, uram, nincs – felelte Harry habozás nélkül. Nagyon is tudatában volt, hogy a Kansas Csillaga fedélzetén senki sem kételkedett abban, hogy ő Thomas Bradshaw, azok az emberek pedig, akik igazolni tudnák a történetét, az óceán túlsó partján tartózkodnak, csaknem ötezer kilométerre innen, és hamarosan ők is azt a hírt fogják kapni, hogy Harry Clifton immár a hullámsírban nyugszik. – Ez esetben talán segíthetek önnek, Mr. Clifton. Feltéve, ha továbbra is azt kívánja, hogy Miss Emma Barrington halottnak gondolja magát. Amennyiben így van – folytatta Jelks nem épp őszinte mosollyal akkor ajánlhatok egy megoldást a problémájára. – Megoldást? – Harry most először reménykedni kezdett. – De csak akkor, ha képesnek érzi magát arra, hogy továbbra is eljátssza Thomas Bradshaw szerepét. Harry hallgatott. – Az államügyészség elismeri, hogy a Bradshaw ellen felhozott vádak a legjobb esetben is csak közvetett bizonyítékokon alapszanak. Az egyetlen valós bizonyíték, amibe körömszakadtáig kapaszkodnak, az az, hogy egy nappal a gyilkosság után elhagyta az országot. Mivel tisztában vannak vele, milyen gyenge lábakon áll az ügyük, beleegyeztek, hogy ejtik a vádat, amennyiben bűnösnek vallja magát a kevésbé súlyos vádban, vagyis a dezertálásban. – De miért mennék bele ebbe? – kérdezte Harry. – Erre három nagyon jó oka is van – felelte Jelks. – Először is, ha nem egyezik bele, akkor valószínűleg az lesz vége, hogy hat év bör-

tönre ítélik, amiért hamis személyazonossággal lépett be az Egyesült Államok területére. Másodszor, így megőrizheti az anonimitását, és a Barrington családnak nem lesz oka azt hinni, hogy még mindig életben van. Harmadszor pedig, mert Bradshaw-ék hajlandóak lennének tízezer dollárt fizetni magának, ha a fiuk helyébe lép. Harrynek azonnal az jutott eszébe, hogy így alkalma lenne meghálálni az anyjának az évek során érte hozott sok áldozatot. Egy ekkora összeg az egész életét megváltoztatná – végre elmenekülhetne a Still House Lane-i kis lakásból, és nem kéne attól tartania minden héten, mikor kopogtatnak a lakbérért. Talán a pincérnői állását is feladhatná a Grand Hotelben, és végre könnyebb élete lehetne – bár azt Harry nem tartotta túl valószínűnek, hogy szívesen abbahagyná a munkát. De mielőtt beleegyezett volna, hogy elfogadja Jelks tervét, még neki is volt néhány kérdése. – Bradshaw-ék miért vállalnák ezt a színjátékot, amikor tudva tudják, hogy a fiuk a tengerbe fulladt? – Mrs. Bradshaw mindent elkövetne, hogy Thomas nevét tisztára mossák. Nem hajlandó elfogadni, hogy igaz lehet, hogy az egyik fia megölte a másikat. – Szóval ezzel vádolják Tomot? Meggyilkolta a saját testvérét? – Igen, de amint már mondtam, a bizonyíték nagyon gyenge, és csak közvetett, így semmiképp nem állná meg a helyét bíróság előtt. Ezért lenne hajlandó az államügyészség ejteni a vádat, de csak ha beleegyezünk, hogy bűnösnek vallja magát a dezertálás kevésbé súlyos vétkében. – És ha belemegyek, milyen büntetést kaphatok? – Az ügyész beleegyezett, hogy egy év börtönbüntetést javasol a bíróságnak, de jó magaviselettel hat hónap után szabadulhat – ami enyhén szólva jobb, mint a hat év, amire akkor számíthat, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy ön Harry Clifton. – De abban a pillanatban, ahogy besétálok a bíróságra, valakinek fel fog tűnni, hogy nem Bradshaw vagyok.

– Ez roppant valószínűtlen – mondta Jelks. – A Bradshaw család Seattle-ből származik, a nyugati partról, és nagyon jómódúak ugyan, de csak ritkán látogatnak New Yorkba. Thomas tizenhét éves korában lépett be a haditengerészethez, és négy éve nem járt Amerikában. Ha bűnösnek vallja magát, akkor egyébként sem fog húsz percnél többet tölteni a bíróságon. – De ha kinyitom a számat, nem fognak rögtön rájönni a kiejtésemből, hogy nem vagyok amerikai? – Pontosan ezért nem fogja kinyitni a száját, Mr. Clifton. – A sima modorú ügyvédnek szemlátomást mindenre megvolt a kész válasza. Harry megpróbálkozott egy másik kifogással: – Angliában a gyilkossági ügyek tárgyalásán mindig nyüzsögnek az újságírók, és az emberek már korán reggel sorban állnak a tárgyalóterem előtt, abban a reményben, hogy legalább egy pillantást vethetnek a vádlottra. – Mr. Clifton, New Yorkban jelenleg tizennégy gyilkossági per folyik, köztük a hírhedt „ollós gyilkosé” is. Nem hinném, hogy akár egy zöldfülű újságíró-gyakornokot is kirendelnének erre a tárgyalásra. – Szükségem lenne egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgot. Jelks vetett egy pillantást az órájára. – Délben kell megjelennünk Atkins bíró előtt, úgyhogy valamivel több, mint egy órája van, Mr. Clifton. – Az ügyvéd kiszólt a börtönőrnek, hogy nyissa ki a zárka ajtaját. Mielőtt kilépett volna, még visszafordult: – Amennyiben úgy döntene, hogy nem óhajtja igénybe venni a szolgálataimat, akkor hadd kívánjak most sok szerencsét, mert többször nem találkozunk. Harry ült a priccs végében, és fontolóra vette Jelks ajánlatát. Bár nem volt semmi kétsége afelől, hogy az ezüstös hajú ügyvédnek van valami hátsó szándéka, a hat hónap mégiscsak sokkal elfogadhatóbbnak tűnt, mint a hat év – és ki máshoz fordulhatna segítségért, mint ehhez a minden hájjal megkent ügyvédhez? Harry azt kívánta, bár-

csak beugorhatna most pár percre Sir Walter Barrington irodájába, hogy tőle kérjen tanácsot. Egy órával később Harryt sötétkék öltönyben, keményített gallérú, krémszínű ingben és csíkos nyakkendőben, a kezén bilinccsel kivezették a kint várakozó börtönautóhoz, és fegyveres őr kíséretében vitték a bíróság épületéhez. – Mindenkiben azt a benyomást kell keltenünk, hogy maga egyszerűen képtelen lenne gyilkolni – magyarázta Jelks, miután egy szabó felkereste Harryt a zárkájában fél tucat öltönnyel, inggel és nyakkendővel, hogy válasszon közülük. – Nem is vagyok képes rá – emlékeztette Harry az ügyvédet. Jelks a bíróság folyosóján találkozott újra a védencével. Megszokott halvány mosolyával üdvözölte, aztán besétált a terembe, és végigvonult a padsorok között a védelem asztaláig, amelynél két üres szék állt. Miután Harry elfoglalta a helyét, és levették róla a bilincset, körbenézett a szinte üresen kongó teremben. Jelksnek igaza volt az érdeklődés hiányát illetően: alig néhányan ültek a hallgatóság soraiban, újságírók pedig egyáltalán nem jelentek meg. Az ő számukra ez csak egy újabb családon belüli gyilkosság volt, ahol a vádlottat nagy valószínűséggel felmentik. Nem is reménykedhetnek abban, hogy másnap hangzatos „Káin és Ábel!” szalagcímekkel jelenhetnek meg az újságok, ha a négyes számú tárgyalóteremben esélye sincs egy villamosszékkel végződő ítélet meghozásának. Amikor felharsant a delet jelző csengő, nyílt egy oldalsó ajtó, és megjelent Atkins bíró. Lassan átsétált a tárgyalótermen, fellépett a bírói pulpitusra, és helyet foglalt az asztalnál. Aztán úgy biccentett az államügyésznek, mintha pontosan tudná, mit fog mondani. Egy fiatal ügyész állt fel a vád asztalától, és bejelentette, hogy az ügyészség hajlandó ejteni a gyilkosság vádját, viszont továbbra is vádolják Thomas Bradshaw-t azzal, hogy dezertált az Egyesült Ál-

lamok haditengerészetétől. A bíró bólintott, aztán Mr. Jelkshez fordult, aki mintegy végszóra, rögtön fel is pattant. – Bűnösnek vallj a-e magát az ügyfele a második vádpontban? – Igen, bűnösnek – mondta Jelks. – Remélem, a tisztelt bíróság nem lesz túl szigorú ügyfelemmel. Ugyebár nem kell emlékeztetnem, bíró úr, hogy ez az első alkalom, hogy megszegte a törvényt, és mielőtt elkövette volna ezt a rá nem jellemző botlást, a múltja makulátlan volt. Atkins bíró a homlokát ráncolta. – Mr. Jelks, vannak, akik szerint az, ha egy tiszt elhagyja a posztját, miközben a hazáját szolgálja, legalább olyan elvetemült bűntett, mint a gyilkosság. Gondolom, nekem sem kell emlékeztetnem önt arra, hogy nem is olyan régen az ügyfele kivégzőosztag elé került volna, ha ilyesmit követ el. Harryt émelyítő érzés fogta el. Felnézett Jelksre, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a bíróról. – Ezt figyelembe véve – folytatta Atkins Thomas Bradshaw hadnagyot hat év börtönbüntetésre ítélem. – Nagyot koppintott a kalapácsával. – Kérem a következő ügyet! – mondta, mielőtt az elítélt egyetlen tiltakozó szót is kiejthetett volna a száján. – De hát maga azt ígérte, hogy… – kezdte Harry az ügyvédhez fordulva, de Jelks már hátat is fordított neki, és indult kifelé. Harry épp utána akart sietni, de két őr megragadta, és a háta mögé csavarta a karját. Rákattintották a bilincset az elítéltre, aztán kikísérték a teremből egy ajtó felé, amelyet Harry korábban észre sem vett. Amikor visszanézett, még látta, hogy Sefton Jelks kezet ráz egy középkorú férfival, aki láthatóan gratulált neki a jól végzett munkájáért. Harrynek az volt az érzése, látta már valahol ezt az arcot, de vajon hol? Aztán rájött, hogy Tom Bradshaw miatt olyan ismerős – csakis az apja lehet.

2. fejezet

Harryt minden különösebb ceremónia nélkül végigvezették egy hosszú, gyengén megvilágított folyosón, majd egy jelöletlen ajtón át kiléptek egy kopár udvarra. Az udvar közepén egy sárga busz állt, amelyen nem volt se szám, se a végállomást jelző tábla. Kalauz helyett egy csupa izom őr állt az ajtó mellett, puskát szorongatva a kezében, és egy biccentéssel intett Harrynek, hogy szálljon fel. Az őrök segítettek, nehogy esetleg meggondolja magát. Harry leült, és csüggedten kibámult az ablakon, miközben lassan, egyenként kivezették a buszhoz az elítélteket. Néhányan lehajtott fejjel ballagtak, mások – akik nyilván nem először tették meg ezt az utat – hetykén magabiztos léptekkel érkeztek. Harry úgy gondolta, a busz nemsokára elindul a célja felé, bárhol legyen is az. De hamarosan megtanulta a börtönélet első leckéjét: miután valakit elítéltek, már semmi sem sietős. Harry azon gondolkozott, hogy megkérdezi az egyik őrt, hová viszik őket, de egyikük sem festett úgy, mint egy segítőkész idegenvezető. Kissé idegesen odafordult, amikor valaki lezöttyent a mellette lévő ülésre. Nem akarta túl feltűnően megbámulni az útitársát, ő azonban rögtön bemutatkozott, így Harry alaposabban is szemügyre vehette. – Pat Quinn a nevem – mondta a férfi enyhe ír kiejtéssel. – Tom Bradshaw – felelte Harry, és kezet is rázott volna újdonsült ismerősével, ha nem lettek volna mind a ketten megbilincselve. Quinn egyáltalán nem úgy festett, mint egy bűnöző. A lába alig ért le a földig, úgyhogy nemigen lehetett több százötven-egynéhány centinél, míg a buszon ülő többi elítélt szinte mindegyike vagy izompacsirta volt, vagy egyszerűen túlsúlyos. Quinn viszont úgy festett,

mint akit az első szél is elfújna. Ritkuló, vöröses haja már kezdett őszülni, bár egy nappal sem lehetett több negyvennél. – Most először vagy itt? – kérdezte Quinn bizalmasan. – Olyan nyilvánvaló? – kérdezett vissza Harry. – A képedre van írva. – Mi van a képemre írva? – Hogy halványlila gőzöd sincs, mi fog most történni. – Akkor te nyilván nem most vagy itt először? – Tizenegyedszer ülök ezen a buszon, de az is lehet, hogy tizenkettedszer. Harry napok óta először elnevette magát. – És miért ítéltek el? – kérdezte Quinn. – Dezertálásért – felelte Harry, de részletekkel nem szolgált. – Ilyenről még soha nem hallottam – mondta Quinn. – Én is faképnél hagytam három feleségemet, de ezért még soha nem csuktak le. – Én nem a feleségemet hagytam ott – felelte Harry, és Emma jutott az eszébe – hanem a Királyi Hadi… akarom mondani a haditengerészetet. – És mennyit kaptál ezért? – Hat évet. Quinn füttyentett egyet két megmaradt foga között. – Ez elég keménynek hangzik. Ki volt a bíró? – Atkins – felelte Harry mély átérzéssel. – Arnie Atkins? Rossz bírót fogtál ki. Ha még egyszer bíróság elé kerülsz, ügyelj rá, hogy jó bírót válassz. – Nem tudtam, hogy a bírót választani lehet. – Nem is lehet – felelte Quinn –, de megvan a módja, hogy elkerüld a legrosszabbakat. – Harry vetett egy pillantást a társára, de nem szakította félbe. – Hét bíró dolgozik ebben a körzetben, és kettő van köztük, akiket mindenáron el kell kerülni. Az egyik Arnie Atkins. A

humorérzéke elég gyér, a büntetést viszont nagyon is bőkezűen osztogatja. – De, hogy tudtam volna elkerülni? – kérdezte Harry. – Atkins tizenegy éve mindig a négyes számú teremben tartja a tárgyalásokat, úgyhogy ha abba az irányba vezetnek, epilepsziás rohamot kapok, és akkor az őrök elvisznek a bíróság orvosához. – Epilepsziás vagy? – Nem – felelte Quinn. – Nem figyelsz eléggé. – Bosszúsnak hangzott, úgyhogy Harry inkább hallgatott. – Mire eljátszom, hogy jobban vagyok, addigra már át is helyezték a tárgyalásomat egy másik terembe. Harry másodszor is elnevette magát. – És ezt megúszod? – Nem, nem mindig, de ha elég zöldfülű őröket fogok ki, akkor van rá esély, habár nem könnyű mindig újra meg újra elsütni ugyanazt a trükköt. Ez alkalommal nem kellett fáradnom vele, mert egyenesen a kettes tárgyalóterembe vittek, ami Regan bíró birodalma. Ő is ír, ahogyan én – ha esetleg nem vetted volna észre –, és nagyobb esély van rá, hogy egy honfitársára a minimális büntetést rója ki. – Miért ítéltek el? – kérdezte Harry. – Zsebtolvaj vagyok – közölte Quinn, mintha azt mondaná, hogy építész vagy orvos. – Nyáron lóversenyekre specializálódom, télen bokszmeccsekre. Könnyebb a dolgom olyan helyeken, ahol a balekok nagy tömegben ácsorognak – magyarázta. – De az utóbbi időben elhagyott a szerencsém, mert már túl sok lóversenypályán felismernek a rendezők, úgyhogy kénytelen voltam a metróban és buszvégállomásokon dolgozni, ahol kevés a nagy fogás, és sokkal valószínűbb, hogy elkapnak. Harry rengeteg dolgot szeretett volna kérdezni új mesterétől, de buzgó diákhoz illően legelőször azokat a kérdéseket vette sorra, amelyek segíthetnek, hogy sikeresen letegye a felvételi vizsgát. Meglehetősen nagy örömmel nyugtázta, hogy Quinn-nek nem tűnt fel a brit kiejtése.

– Tudod, hová visznek? – kérdezte. – Vagy Lavenhambe, vagy Pierpointba – felelte Quinn. – Attól függ, hogy a tizenkettes vagy a tizennégyes lehajtónál kanyarodunk le az országúiról. – Megfordultál már valamelyik helyen? – Mindkét helyen többször is – felelte tárgyilagosan Quinn. – És mielőtt megkérdeznéd, ha lenne olyan, hogy turistakalauz a börtönökhöz, akkor Lavenhamnek egy csillagot adnék, Pierpontot pedig bezáratnám. – Miért nem kérdezzük meg az egyik őrt, hogy hová visznek? – érdeklődött Harry, aki szerette volna, ha véget ér a gyötrő bizonytalanság. – Mert úgyis szándékosan mást mondana, csak hogy szórakozzon velünk. Ha Lavenhambe kerülünk, akkor csak amiatt kell aggódnod, hogy melyik szárnyba helyeznek. Mivel most először ülsz, valószínűleg, az „A” blokkba tesznek, ahol sokkal könnyebb az élet, mint máshol. A megrögzött visszaesők, mint jómagam, többnyire a „D” blokkba kerülnek, ahol senki sincs, aki harmincnál fiatalabb lenne, és senki olyan, akit erőszakos bűncselekményért ítéltek el, úgyhogy ideális hely, ha csak szépen meg akarod húzni magad, és leülni a kiszabott időd. Próbáld meg elkerülni a „B” és a „C” blokkot – azok tele vannak pszichopatákkal és dilinyósokkal. – És mit kell csinálnom, hogy mindenképp az „A” blokkba kerüljek? – Mondd azt a felvételnél, hogy hívő keresztény vagy, nem dohányzol, és nem iszol. – Nem tudtam, hogy lehet odabent inni – jegyezte meg Harry. – Nem is, te húgyagyú – mondta Quinn –, de ha van nálad elég zöldhasú – dörzsölte össze a hüvelyk – és mutatóujját – , akkor a börtönőrökből rögtön kocsmáros lesz. Még az alkoholtilalom se akadályozta őket.

– Mi a legfontosabb, amire az első napomon mindenképp figyeljek? – Ügyelj rá, hogy jó munkát kapj. – Miből lehet választani? – Takarítás, konyha, kórház, mosoda, könyvtár, kertészkedés és a kápolna. – Mit kell csinálnom, hogy a könyvtárba kerüljek? – Mondd azt, hogy tudsz olvasni. – Te mit mondasz nekik? – kérdezte Harry. – Hogy séfnek tanultam. – Az nagyon érdekes lehetett. – Még mindig nem érted a lényeget, igaz? Soha életemben nem tanultam séfnek, de így mindig a konyhára tesznek, ami a legjobb munkahely bármely börtönben. – Miért? – Már reggeli előtt kiengednek a celládból, és csak vacsora után kerülsz vissza. Meleg van, és a legjobb kajákból választhatsz. Á, Lavenhambe megyünk – folytatta Quinn, amikor a busz lefordult a tizenkettes lehajtónál. – Ez jó, mert így legalább nem kell válaszolnom a Pierpointról szóló ostoba kérdéseidre. – Van még valami, amit tudnom kell Lavenhamről? – kérdezte Harry, tudomást sem véve Quinn szarkasztikus megjegyzéséről. Gyanította, hogy a tapasztalt öreg róka élvezi, hogy mesterkurzust tarthat egy ilyen kíváncsi diáknak. – Túl sok mindent kellene elmondanom – sóhajtott Quinn. – Ne feledd, mindenképp maradj szorosan mellettem, miután túlestünk a felvételen. – De téged nem automatikusan a „D” blokkba fognak küldeni? – Nem, ha Mr. Mason az ügyeletes – felelte Quinn minden további magyarázat nélkül. Harrynek volt ideje még néhány kérdésre, mielőtt a busz végül megállt a börtönépület előtt. Ami azt illeti, úgy érezte, hogy egy-két

óra alatt többet tanult Quinntől, mint egy tucatnyi szeminárium alatt Oxfordban. – Maradj mindig mellettem – ismételte meg Quinn, amikor kitárultak a masszív kapuszárnyak. A busz lassan előregördült, és behajtott egy elhagyatott, kopár udvarra, amely soha nem látott kertészt. Megálltak egy hatalmas téglaépület előtt, amelyen apró, mocskos ablakok sorakoztak, némelyikből emberek bámultak kifelé. Harry figyelte, ahogy egy tucat őr a börtön bejáratáig vezető sorfalat formál. Két, puskával felfegyverzett őr állt a busz ajtajának két oldalára. – Kettesével szálljanak le a buszról! – kiáltotta egyikük mogorván –, minden pár között öt perc szünettel! Senki nem mozdul, egy tapodtat se, csak ha én azt mondom! Harry és Quinn még egy órát töltöttek a buszon. Amikor végre sor került rájuk, és leszálltak, Harry felnézett az egész börtönt körbevevő falra, amelynek tetején szögesdrót húzódott végig, és arra gondolt, hogy Lavenhamből még egy világrekorder magasugró se tudna megszökni. Követte Quinnt az épületbe, majd megálltak egy fegyőr előtt, aki egy asztalnál ült viseltes, kifényesedett kék egyenruhában, amelyet kevésbé fényes fémgombok díszítettek. Úgy festett, mint aki már lehúzott egy életfogytiglant. Tanulmányozta a névsort, és amikor megpillantotta, ki a következő elítélt, elmosolyodott. – Isten hozta, Quinn – mondta. – Majd meglátja, nem sok minden változott, mióta utoljára itt járt. Quinn elvigyorodott. – Örülök, hogy látom, Mr. Mason. Lenne olyan kedves megkérni egy londinert, hogy vigye fel a csomagomat a szokásos szobámba? – Ne feszítse túl a húrt, Quinnt – felelte Mason különben megsúgom az új dokinak, hogy valójában nem epilepsziás. – De Mr. Mason, nekem orvosi igazolásom van róla!

– Nyilván ugyanonnan, ahonnan a séfoklevele – jegyezte meg az őr, aztán Harryhez fordult. – Maga kicsoda? – Ó a cimborám, Tom Bradshaw – mondta gyorsan Quinn, mielőtt Harry kinyithatta volna a száját. – Nem dohányzik, nem iszik, nem káromkodik, és nem köpköd. – Isten hozta Lavenhamben, Bradshaw – mondta Mason. – Ami azt illeti, Bradshaw százados – figyelmeztette Quinn. – Csak hadnagy voltam – javította ki Harry. – Soha nem vittem a századosi rangig. – Quinn kissé csalódottnak látszott a protezsáltja miatt. – Most először ül? – kérdezte Mason, és alaposabban szemügyre vette Harryt. – Igen, uram. – Az „A” szárnyba teszem. Miután lezuhanyozott és felvette a raktárból a ruháit, Mr. Hessler elkíséri a háromszáz-huszonhetes cellába. – Mason megnézett valamit a névsorban, aztán odafordult egy fiatal börtönőrhöz, aki háta mögött állt, a jobb kezében egy gumibotot lóbálva. – Van rá esetleg remény, hogy együtt lehessek a barátommal? – kérdezte Quinn, miután Harry aláírta a névjegyzéket. – Lehet, hogy Bradshaw hadnagynak szüksége lesz egy tisztiszolgára. – Maga az utolsó ember, akire szüksége van – vágott vissza Mason. Harry épp mondani akart valamit, amikor a zsebtolvaj lehajolt, előhúzott a zoknijából egy összehajtogatott bankjegyet, és egy szempillantás alatt becsúsztatta Mason felső zsebébe. – Quinn is a háromszázhuszonhetes cellába megy – szólt oda Mason a fiatalabb őrnek. Ha Hessler észre is vett valamit abból, hogy pénz cserélt gazdát, nem tett semmi megjegyzést. – Jöjjenek velem. – Csak ennyit mondott. Quinn gyorsan Harry után sietett, még mielőtt Mason meggondolná magát.

A két újdonsült rab végigvonult egy hosszú, zöldre festett folyosón, míg végül Hessler megállt egy kis zuhanyozó előtt. A falhoz erősített két keskeny fapad tele volt szórva ott hagyott törülközőkkel. – Vetkőzzenek és zuhanyozzanak le – parancsolt rájuk Hessler. Harry lassan levette az elegáns öltönyt, a krémszínű inget és a csíkos nyakkendőt, amelyhez Mr. Jelks ragaszkodott, hogy jó benyomást tegyen a bíróra. A baj csak az volt, hogy rossz bírót választott. Quinn már a zuhany alatt állt, mikor Harry még a cipőfűzőjével bajlódott. Elfordította a csapot, mire vékony vízsugár folydogált kopaszodó feje búbjára. Felvett egy darabka szappant a földről, és mosakodni kezdett. Harry is beállt a másik hideg vizes zuhany alá, és egy perccel később Quinn átadta neki, ami még megmaradt a szappanból. – Majd emlékeztessen, hogy beszéljek a vezetőséggel a mosdóhelyiség állapotáról – jegyezte meg Quinn az őr felé fordulva. Fogott egy nyirkos törülközőt, amely alig volt nagyobb egy mosdókesztyűnél, és megpróbálta szárazra törölni magát. Hessler egy szót sem szólt. Aztán meg sem várva, hogy Harry végezzen, rájuk kiáltott: – Öltözzenek fel, és kövessenek! – Harry még be sem szappanozta magát. Hessler megint szapora léptekkel elindult a folyosón, a félig felöltözött, és még mindig víztől csöpögő Harry pedig alig győzött utánaszaladni. Meg sem álltak, míg oda nem értek egy kétszárnyú ajtóhoz, amelyen RAKTÁR felirat állt. Hessler határozottan kopogott, és pár pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. Egy fásult börtönőr ült odabent, a pultra könyökölt, és egy kézzel sodort cigarettát szívott. Amikor meglátta Quinnt, elmosolyodott. – Nem vagyok biztos benne, hogy visszajött-e már a mosodából a múltkori ruhája, Quinn.

– Akkor kénytelen leszek újat kérni mindenből, Mr. Newbold – felelte a rab. Lehajolt, és kivett valamit a másik zoknijából, ami ismét pillanatok alatt nyom nélkül eltűnt. – Nincsenek nagy igényeim – mondta. – Egy takaró, két pamutlepedő, egy párna, egy párnahuzat… – A raktáros mindent megkeresett a polcokon, és szép rendes kupacban a pultra halmozta a kért holmit. – Két ing, három pár zokni, hat alsónadrág, két törülköző, egy mély– és egy lapostányér, kés, villa, kanál, egy borotva, egy fogkefe és egy fogkrém – a Colgate-et szeretem. Newbold szó nélkül engedelmeskedett, és a kupac egyre nagyobb lett. – Még valamit? – kérdezte végül, mintha Quinn egy nagyra becsült törzsvásárló lenne, aki remélhetőleg máskor is visszatér. – Igen, a barátomnak Bradshaw hadnagynak ugyanezekre lenne szüksége, és mivel tiszt és igazi úriember, ügyeljen rá, hogy mindenből a legjobbat kapja. Harry nagy meglepetésére Newbold egy újabb kupacot kezdett a pultra halmozni. Szemlátomást ráérősen válogatta ki mindenből a legjobb darabot – és Harry mindezt annak az embernek köszönhette, aki mellette ült a buszon. – Kövessenek – mondta Hessler, miután Newbold végzett a feladatával. Harry és Pat felnyalábolták a holmijukat, és elindultak a folyosón. Útközben többször is megálltak, míg az ügyeletes őr kinyitotta, majd becsukta a rácsos ajtókat, ahogy közeledtek a cellák felé. Amikor végre megérkeztek az „A” szárnyba, ezernyi rab zsivaja fogadta őket. Quinn megszólalt: – Látom, a legfelső emeleten leszünk, Mr. Hessler, de ne menjünk lifttel, nem árt egy kis testgyakorlás. Az őr nem vett róla tudomást, csak továbbsétált a zajongó rabok között.

– Mintha azt mondtad volna, hogy ez a csendes szárny – jegyezte meg Harry. – Nyilvánvaló, hogy Mr. Hessler nem tartozik a népszerű smaszszerek közé – suttogta Quinn, aztán oda is értek a háromszázhuszonhetes cellához. Hessler kinyitotta a súlyos vasajtót, és beengedte az új és a régi lakót a cellába, amelyet Harry kibérelt magának az elkövetkező hat évre. Becsapódott az ajtó. Harry körbenézett, és észrevette, hogy belülről nincs kilincs az ajtón. Két, emeletes ágy volt odabent, egy acél mosdókagyló, egy faasztal, mindkettő a falhoz erősítve, és egy faszék. A tekintete végül megpihent egy fémküblin az alsó ágy alatt. Felfordult a gyomra. – Tiéd a felső ágy – mondta Quinn, félbeszakítva a gondolatait –, mivel első alkalommal vagy bent. Ha én szabadulok előbb, akkor leköltözhetsz az alsó ágyra, és az új cellatársad kapja meg a felsőt. Így írja elő a börtönetikett -magyarázta. Harry felállt az alsó ágy szélére, megágyazott magának, aztán felmászott, és végignyúlt az ágyon, a vékony, kemény párnán pihentetve a fejét. Pontosan tudta, hogy bele fog telni némi időbe, amíg álom jön a szemére. – Kérdezhetek még valamit? – Igen, de aztán ne szólalj meg többet a holnap reggeli lámpagyújtásig. – Harrynek átfutott a fején, hogy annak idején Fisher szinte szóról szóra ugyanezt mondta a Szent Bédában töltött első estéjén. – Nyilvánvaló, hogy elég szép kis summát tudtál becsempészni. Az őrök miért nem kobozták el rögtön, ahogy leszálltál a buszról? – Mert ha ezt tennék, többet soha senki nem hozna be magával egy árva vasat sem, és az egész rendszer összeomlana – világosította fel Quinn.

3. fejezet

Harry feküdt a felső ágyon, és a valamikor fehérre festett mennyezetet bámulta. Ha kinyújtotta a karját, el is érte az ujja hegyével. A matrac gödrös volt, a párna pedig olyan kemény, hogy ha sikerült is elaludnia, pár percenként újra meg újra felriadt. Sefton Jelksen jártak a gondolatai, és azon, milyen könnyen rászedte az idős ügyvéd. „Mentse meg a fiamat a gyilkosság vádjától, csak ez érdekel” – szinte hallotta, ahogy Tom Bradshaw apja ezt mondja Jelksnek. Harry próbált nem gondolni az elkövetkező hat évre, amivel Mr. Bradshaw nyilván nem törődött. Megéri vajon a tízezer dollár, hogy ezt végigcsinálja? Elhessegette a gondolataiból Jelkset, és inkább Emmára gondolt. Szörnyen hiányzott, szeretett volna írni neki, és tudatni vele, hogy életben van, de tisztában volt vele, hogy ezt nem teheti meg. Eltűnődött, vajon mit csinál a lány ezen az őszi napon Oxfordban. Hogy halad az elsőéves tanulmányaival? Van-e udvarlója? És mi lehet a legjobb barátjával, Emma bátyjával, Giles-szal? Most, hogy Anglia belépett a háborúba, Giles vajon otthagyta Oxfordot, és beállt a seregbe, hogy a németek ellen harcoljon? Ha igen, Harry imádkozott érte, hogy még életben legyen. Az öklével nagyot vágott az ágy szélére, annyira dühítette, hogy ő nem veheti ki a részét a harcokból. Quinn nem szólt semmit, azt feltételezte, Harry csak a börtönben első éjszakájukat töltő elítéltek általános világfájdalmától szenved. És mi lehet Hugo Barringtonnal? Látta-e valaki azóta, hogy eltűnt azon a napon, amikor Harrynek feleségül kellett volna vennie a lányát? Megtalálja-e a módját, hogy visszalopja magát a családja kegyeibe, miután mindenki azt hiszi, hogy Harry halott? Barringtont is száműzte a gondolataiból – még mindig képtelen volt beletörődni, hogy lehetséges, ez az ember az apja.

Amikor az anyja jutott eszébe, Harry elmosolyodott. Remélte, hogy jó hasznát veszi majd a tízezer dollárnak, amit Jelks ígért, ha elfoglalja Tom Bradshaw helyét. Így, hogy az anyjának a bankban is van több mint kétezer fontja, Harry remélte, hogy otthagyhatja a pincérnői állását a Grand Hotelben, és vehet egy kis házat vidéken, amiről mindig is álmodozott – ez az egyetlen jó, ami ebből az egész színjátékból fakadhat. És mi lehet Sir Walter Barringtonnal, aki mindig is úgy bánt vele, mintha az unokája lenne? Ha Hugo az apja, akkor Sir Walter tényleg a nagyapja. Ha kiderül, hogy így áll a helyzet, akkor Harry lenne a Barrington-vagyon és a nemesi cím örököse, és idővel Sir Harry Barrington lenne belőle. Harry azonban nemcsak azt akarta, hogy a barátja, Giles, Hugo Barrington törvényes fia örökölje a címet. Ennél sokkal fontosabb, hogy bebizonyítsa: az igazi apja Arthur Clifton. Így még mindig lenne halvány esélye arra, hogy feleségül vehesse imádott Emmáját. Harry mindent elkövetett, hogy ne gondoljon arra, hol fogja tölteni az elkövetkező hat évet. Reggel hétkor egy felharsanó sziréna ébresztette azokat a börtönlakókat, akik elég régóta voltak itt ahhoz, hogy át tudják aludni az éjszakát. – Amíg az ember alszik, nincs börtönben. – Quinn ezeket a szavakat motyogta előző este, mielőtt mély álomba zuhant, majd horkolni kezdett. Harryt nem zavarta, hozzá volt szokva. Stan bácsikája egészen más klasszist képviselt e téren. A hosszú, álomtalanul töltött éjszaka során Harry sok mindent eldöntött magában. Igyekszik azzal enyhíteni a hosszú, feleslegesen elpocsékolt évek kegyetlenségét, hogy „Tom” igazi mintarab lesz, abban a reményben, hogy a jó magaviseletének köszönhetően csökkentik a büntetését. Szerez munkát a könyvtárban, és naplót fog írni, amelyben feljegyzi, ami az ítélet előtt történt, és mindent, ami a rácsok mögött történik majd. Igyekszik tartani a kondícióját, hogy ha a szabadulása

idején még mindig dúl a háború, akkor azon nyomban jelentkezhessen a hadseregbe. Mire Harry lemászott a fölső ágyról, Quinn már fel is öltözött. – Most mi lesz? – kérdezte Harry, mint egy új fiú az első tanítási napon. – Reggelizünk – mondta Quinn. – Öltözz fel, fogd a tányérodat meg a bögrédet, és állj készenlétben, amikor az őrök kinyitják az ajtót. Némelyikük szeret azzal szórakozni, hogy a képedbe vágja az ajtót, ha pár másodpercet is késel. – Harry elkezdte felrángatni a nadrágját. – És a kantin felé menet ne fecsegj – tette még hozzá Quinn. – Csak felhívod magadra a figyelmet, ami felbosszantja a régi rabokat. Ami azt illeti, jobb, ha nem is szólsz senkihez a második évedig. Harrynek nevetni lett volna kedve, de nem volt biztos benne, hogy Quinn ezt viccnek szánta. Meghallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, és a cella ajtaja kitárult. Quinn úgy rontott ki, mint egy versenyagár a pályára, Harry pedig épp csak egy lépéssel lemaradva követte. Beálltak a hosszú sorba a néma rabok közé, akik a lépcsőház felé tartottak a nyitott ajtajú, üres cellák mellett elhaladva, majd lefelé a csigalépcsőn a földszintre, ahol csatlakoztak a többiekhez, hogy megreggelizzenek. A sor jóval a kantin előtt megtorpant. Harry az ajtón belesve figyelte a rövid fehér köpenyt viselő konyhásokat, akik a melegpult mögött álltak. Egy hosszú fehér köpenyt viselő fegyőr szemmel tartotta őket, és kezében gumibottal felügyelte, hogy senki ne kapjon extra nagy adagot. – Örülök, hogy újból látom, Mr. Siddell – szólt oda Pat halkan az őrnek, amikor odaértek a pulthoz. Kezet ráztak, mintha régi barátok lennének. Harry most nem látta, hogy bankjegy cserélt volna gazdát, de Mr. Siddell kurta biccentéssel jelezte, hogy valamiben megegyeztek.

Quinn továbbhaladt a sorban. A bádogtányérjára egy keményre sült tükörtojás került, egy kupac krumpli, amely inkább feketének tűnt, mint fehérnek, és a szokásos két szelet száraz kenyér. Harry akkor érte utol, amikor épp a bögréjét töltötték félig kávéval. A felszolgálók csodálkozó arcot vágtak, amikor Harry mindegyiküknek megköszönte az ételt, mintha legalábbis a parókián rendezett teadélutánon vendégeskedne. – A fenébe! – morogta, amikor a kávéra került volna a sor. – A cellában hagytam a bögrémet. A konyhás csurig töltötte Quinn bögréjét. – Legközelebb ne felejtsd el – mondta Quinn. – Nem pofázunk a sorban! – ordított rájuk Hessler, és a kesztyűs tenyerébe csapott a gumibotjával. Quinn odavezette Harryt a hosszú asztal végébe, és leült vele szemben a padra. Harry olyan farkaséhes volt, hogy az utolsó morzsáig felfalt mindent, ami a tányérján volt, beleértve a zsírban tocsogó tojást is, aminél pocsékabbat még életében nem evett. Még az is átfutott az agyán, hogy kinyalja a tányért, de aztán eszébe jutott Giles barátja, és az a bizonyos első reggeli a Szent Bédában. Harry és Pat öt perc alatt végzett a reggelivel, majd felmentek a csigalépcsőn a legfelső emeletre. Miután becsapódott mögöttük a cellaajtó, az ír elmosogatta a tányérját meg a bögréjét, és szépen bedugta az ágy alá. – Ha az ember éveken át kénytelen pár négyzetméter alapterületen élni, akkor megtanulja, hogyan használjon ki minden tenyérnyi helyet – magyarázta. Harry követte a példáját, és azon tűnődött, vajon mikor jön el az az idő, amikor egyszer majd ő taníthat valamit Quinn-nek. – És most mi következik? – kérdezte. – A munkahelyek kiosztása – felelte a társa. – Én Siddell-hez megyek a konyhába, de azt még el kell intéznünk, hogy te a könyvtárba kerülj. Ez attól függ, melyik őr lesz ügyeletben. A baj az, hogy kezd

fogyni a pénzem. – Quinn száját alig hagyták el az utolsó szavak, amikor újból nyílt az ajtó, és Hessler alakjának körvonalai rajzolódtak ki, ahogy a gumibottal kesztyűs tenyerét ütögetve megállt az ajtónyílásban. – Quinn, azonnal jelentkezzen a konyhán. Bradshaw, maga pedig menjen a kilences állomásra, és csatlakozzon a többi takarítóhoz. – Én azt reméltem, hogy könyvtárban dolgozhatok, uram… – Engem rohadtul nem érdekel, hogy mit remélt, Bradshaw – közölte Hessler. – Körletfelügyelőként itt én hozom a szabályokat. Minden kedden, csütörtökön és vasárnap felkeresheti a könyvtárat hat és hét óra között, mint minden más rab. Világos? – Harry bólintott. – Itt már nem tiszt, Bradshaw, hanem ugyanolyan rab, mint mindenki más. És ne is törje a fejét olyasmin, hogy megvesztegethet – tette még hozzá, aztán elmasírozott a következő cellához. – Hessler egyike a néhány őrnek, akit nem lehet megvesztegetni – súgta oda Quinn. – Az egyetlen reményed most már Mr. Swanson, a börtönigazgató. Róla azt kell tudni, hogy szereti entellektüelnek képzelni magát, ami valószínűleg annyit jelent, hogy tud folyóírással írni. Ezen felül a fundamentalista baptista egyház tagja. Halleluja! – Mikor lesz módom beszélni vele? – kérdezte Harry. – Bármikor sor kerülhet rá. Csak mindenképp add a tudtára, hogy a könyvtárban szeretnél dolgozni, mert minden új rabra csak öt percet szán. Harry leroskadt székre, és a kezébe temette az arcát. Ha nem lenne a tízezer dollár, amit Jelks az ígérete szerint elküld majd az anyjának, akkor arra használná fel az öt percet, hogy elmondja a börtönigazgatónak az igazat arról, miként kötött ki Lavenhamben. – Addig is én mindent elkövetek, hogy áthelyeztesselek a konyhára – mondta Quinn. – Lehet, hogy nem ebben reménykedtél, de még mindig jobb, mint takarítónak lenni.

– Köszönöm – felelte Harry. Quinn elsietett a konyhára, nem volt szüksége útbaigazításra. Clifton pedig lesétált a lépcsőn a földszintre, és megkereste a kilences állomást. Tizenkét ember ácsorgott ott egy csoportban, mind újoncok, és várták az utasításokat. Az önálló kezdeményezést nem nézték jó szemmel Lavenhamben – a lázadás gyanúját keltette, vagy azt sugallta, hogy a fogvatartott esetleg okosabbnak tartja magát a börtönőröknél. – Fogjanak egy vödröt, töltsék meg vízzel, és szerezzenek egy felmosót – utasította őket Hessler. Rámosolygott Harryre, és pipát tett a neve mellé egy újabb névsorban. – Mivel maga ért le utolsónak, Bradshaw, a következő hónapban a magáé a latrina. – De nem is én értem le utolsónak – tiltakozott Harry. – Szerintem igen – mondta Hessler, és a mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. Harry megtöltötte a vödröt hideg vízzel, és fogott egy felmosórongyot. Nem kellett neki megmondani, merre induljon, már vagy tíz lépésről megcsapta az orrát a bűz. Még be sem lépett a tágas, négyszögletes helyiségbe, ahol harminc lyuk tátongott a padlón, már öklendezni kezdett. Befogta az orrát, de állandóan ki kellett mennie a folyosóra, hogy egy kis levegőhöz jusson. Hessler kicsit távolabb ácsorgott, és nevetve figyelte. – Idővel majd megszokja, Bradshaw. Harry már megbánta, hogy mindent bekebelezett a reggelijéből. Pár perc múlva ki is hányta az egészet. Úgy egy óra telhetett el, amikor meghallotta, hogy egy másik börtönőr a nevét kiabálja. – Bradshaw! Harry falfehér arccal kibotorkált a latrináról. – Én vagyok az. – A börtönigazgató látni akarja, gyerünk, mozgás!

Harrynek lépésről lépésre sikerült egyre mélyebb lélegzetet vennie, és mire odaért a börtönigazgató irodájába, már szinte újra embernek érezte magát. – Várjon itt, amíg nem szólítják – utasította a börtönőr. Harry leült egy üres székre két rabtársa közé, akik rögtön fintorogva elfordultak. Clifton nem is okolta őket ezért. Igyekezett összeszedni a gondolatait, míg az új rabok sorra bementek az irodába. Quinn-nek igaza volt – a beszélgetések nagyjából öt percig tartottak, néha még addig se. Harry nem engedhette meg magának, hogy egy másodpercet is elpocsékoljon a rászánt időből. – Bradshaw! – szólította a börtönőr, és kinyitotta neki az ajtót. Félreállt, Harry pedig belépett a börtönigazgató irodájába. Úgy döntött, jobb, ha nem megy túl közel Mr. Swan-sonhoz, inkább megállt pár lépés távolságra a bőrborítású íróasztaltól. Bár az igazgató ült, Harry így is látta, hogy nem tudja begombolni a középső gombot a sportzakóján. A haját feketére festette, így próbált fiatalosabbnak látszani, de inkább csak enyhén nevetséges lett tőle. Mit is mondott Brutus Caesar hiúságáról? Ünnepeljétek virágfüzérekkel, dicsőítsétek, mintha isten lenne – és ez lesz a bukása. Swanson kinyitotta Bradshaw aktáját, és pár pillanatig tanulmányozta, majd felnézett Harryre. – Ha jól látom, hat évre ítélték dezertálásért. Ilyen üggyel még nem találkoztam – ismerte be. – Igen, uram. – Harry csak ennyit felelt, nem akarta feleslegesen pocsékolni a drága időt. – Ne is fáradjon azzal, hogy az ártatlanságát bizonygatja – folytatta Swanson –, mert ez csak ezerből egy emberre igaz, úgyhogy nincs túl sok esélye. – Harry erre kénytelen volt elmosolyodni. – De ha igyekszik elkerülni a bajt, és nem üti bele az orrát semmibe – Harrynek a latrina jutott az eszébe akkor nem hiszem, hogy le kell ülnie a teljes hat évet. – Köszönöm, uram.

– Van valami érdeklődési köre? – kérdezte Swanson, bár az arckifejezése arról árulkodott, hogy nem érdekli különösebben a válasz. – Az olvasás, a művészettörténet és a kóruséneklés, uram. A börtönőr hitetlenkedő pillantást vetett rá, gyanítva, hogy csak jobb pozíciót akar kicsikarni magának. Az íróasztal mögötti falon függő bekeretezett idézetre mutatott. – Folytatni tudná a következő sorral, Bradshaw? Harry a hímzett feliratra pillantott: „Szemeimet a hegyekre emelem”. Magában némán köszönetét mondott Miss Eleanor E. Mondaynek, és hálával gondolt a kóruspróbákon töltött hosszú órákra. – ”Onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet.” Százhuszonegyedik zsoltár. A börtönigazgató elmosolyodott. – Mondja, Bradshaw, kik a kedvenc írói? – Shakespeare, Dickens, Austen, Trollope és Thomas Hardy. – A honfitársai nem elég jók? Harry majdnem hangosan elkáromkodta magát, amiért ilyen baklövést követett el. Vetett egy gyors pillantást a börtönigazgató könyvespolcára, amely félig volt megrakva könyvekkel. – De, persze – mondta gyorsan. – F. Scott Fitzgerald, Hemingway és O. Henry bárkivel felveheti a versenyt, és szerintem Steinbeck Amerika legkiválóbb modern szerzője. – Remélte, hogy jól ejtette a nevet. Mielőtt újból találkozik a börtönigazgatóval, mindenképp el kell majd olvasnia az Egerek és embereket. Swanson ajkára visszatért a mosoly. – Milyen munkára osztotta be Mr. Hessler? – kérdezte. – Takarítónak, bár én szívesebben dolgoznék a könyvtárban, uram. – Valóban? Akkor majd utánanézek, hátha van üresedés. – A börtönigazgató feljegyzett valamit az előtte heverő jegyzettömbre. – Köszönöm, uram.

– Ha lesz hely, még ma értesítem – mondta Swanson, és becsukta Bradshaw aktáját. – Köszönöm, uram – ismételte Harry, és gyorsan távozott. Tisztában volt vele, hogy többet töltött ott a megengedett öt percnél. Miután kilépett a folyosóra, a börtönőr visszakísérte az „A” szárnyba. Harry örült, hogy nem látja sehol Hesslert. A takarítók már a második emeleten jártak, mire újból csatlakozott hozzájuk. Harry már jóval az előtt kimerült, hogy megszólalt volna az ebédet jelző sziréna. Beállt a sorba a kantinban, és Quinnt már ott találta pult mögött, amint épp kiszolgált. Nagy adag krumpli és túlfőtt hús pottyant Harry tányérjára. Egyedül ült le a hosszú asztalhoz, és csak piszkálgatta az ételt. Attól félt, ha Hessler újból felbukkan délután, akkor visszaküldi a latrinákhoz, és akkor az ebédje is ott fog kikötni, ahol a reggeli. Hessler nem volt ügyeletben, amikor Harry visszament dolgozni, és az őr egy másik újoncot rendelt a latrinához. Clifton azzal töltötte a délutánt, hogy a folyosót sikálta és a szemeteseket ürítgette. Csak az járt a fejében, vajon a börtönigazgató kiadta-e a parancsot, hogy helyezzék át a könyvtárba. Ha nem, akkor még abban reménykedhet, hogy talán mégis sikerül a konyhán munkát kapnia. Amikor Quinn vacsora után visszatért a cellájukba, az arckifejezéséből rögtön kiderült Harry számára, hogy nem fog csatlakozni a barátjához a konyhán. – Volt egy üresedés a mosogatók között. – Vállalom – vágta rá Harry. – De amikor Mr. Siddell téged javasolt, Hessler megvétózta. Azt mondta, legalább három hónapot kell dolgoznod a takarítóként, mielőtt fontolóra veszi, hogy átkerülj a konyhára. – Miért pikkel rám ez az ember? – kérdezte kétség-beesetten Harry. – Azt suttogják, hogy a haditengerészetnél szeretett volna tiszt lenni, de megbukott a felvételi vizsgán, és kénytelen volt beérni a

börtönőrkarrierrel. És most Bradshaw hadnagy szenvedi meg ennek a következményeit.

4. fejezet

Harry az elkövetkező huszonkilenc napot az „A” szárny latrináinak takarításával töltötte, és csak amikor végre megjelent egy másik újonc, Hessler akkor mentette fel, hogy inkább az új rab életét tegye pokollá. – Ez az alak teljesen őrült – mondta Quinn. – Siddell továbbra is hajlandó lenne a konyhára beosztani téged, de Hessler megint megvétózta. – Harry nem felelt semmit. – De azért nem reménytelen a helyzet, mert épp most hallottam, hogy Andy Savatorit, a könyvtáros helyettesét feltételesen szabadlábra helyezik a jövő hónapban, és ami még jobb, úgy tűnik, senki sem pályázik a helyére. – Deakins biztosan pályázna – motyogta alig hallhatóan Harry. – Szóval, mit kell tennem, hogy én kapjam meg a munkát? – Semmit. Ami azt illeti, az lenne a legjobb, ha próbálnál úgy tenni, mintha nem is érdekelne a dolog, és ne nagyon kerülj Hessler útjába. Azt tudjuk, hogy a börtönigazgató a te oldaladon áll. A következő hónapban ólomlábakon vánszorgott az idő, minden nap lassabban telt, mint az előző. Harry minden kedden, csütörtökön és vasárnap hat és hét óra között felkereste a könyvtárat, de Max Lloyd, a könyvtárvezető nem tett semmiféle célzást arra, hogy őt tekintenék a következő jelöltnek a megüresedő posztra. Savatori, a helyettese egy árva szót sem szólt, bár látszott rajta, hogy tud valamit. – Szerintem Lloyd nem szeretné, hogy én legyek a helyettese – mondta Harry Quinn-nek egyik este lámpaoltás után. – Lloydnak ebbe nincs beleszólása – felelte a cellatársa.

– A börtönigazgató kezében van a döntés. Harry azonban erről egyáltalán nem volt meggyőződve. – Azt gyanítom, hogy Hessler és Lloyd összejátszanak, hogy semmiképp ne én kapjam meg a munkát. – Kezdesz para… hogy is mondják? – Paranoiás. – Igen, az kezdesz lenni. Nem mintha pontosan tudnám, mit jelent. – Arra mondják, aki alaptalan gyanúkat táplál – magyarázta Harry. – Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni. Clifton egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy a gyanúja alaptalan. Egy héttel később Savatori félrevonta, és amit mondott, az megerősítette a legrosszabb félelmeit. – Hessler három rab nevét terjesztette megfontolásra a börtönigazgató elé, és a te neved nem szerepel köztük. – Hát, akkor ennyi volt – sóhajtott Harry. – A hátralévő időmben takarító maradok. – Nem feltétlenül – mondta Savatori. – Keress majd meg egy nappal a szabadulásom előtt. – Addigra már túl késő lesz. – Nem hinném – felelte Savatori, minden további magyarázat nélkül. – Addig gondosan tanulmányozd át ennek a könyvnek minden egyes oldalát. – Azzal Harry kezébe nyomott egy súlyos, bőrbe kötött könyvet, amelyet szinte soha senki sem kért ki a könyvtárból. Harry letelepedett a felső ágyra, és kinyitotta a börtön kétszázhetvenhárom oldalas szabályzatát. Még el sem ért a hatodik oldalig, már jegyzetelni is kezdett. Jóval az előtt, hogy másodszor is nekilátott volna a könyv átolvasásának, már formálódni kezdett a fejében egy terv.

Tudta, hogy az időzítés kritikus fontosságú lesz, és mindkét felvonást alaposan el kell próbálnia, főleg mert ő maga is a színpadon fog állni, ha felmegy a függöny. Azzal úgyszintén tisztában volt, hogy nem kezdhet bele a terve végrehajtásába, amíg Savatorit ki nem engedték, bár az új helyettes könyvtárost addigra már kinevezik. Amikor a cellájuk magányában megtartották a jelmezes főpróbát, Quinn közölte vele, hogy nemcsak paranoiás, de őrült is, és biztosította róla, hogy a második előadásra már legfeljebb a magánzárkában kerülhet sor. A börtönigazgató mindig egy hétfői reggelen tette meg a szokásos havi körútját, melynek során minden szárnyat felkeresett. Harry tudta, hogy három hetet kell várnia Savatori távozása után, míg az igazgató meglátogatja az „A” blokkot. Swanson mindig ugyanazon az útvonalon haladt, és a rabok tudták, hogy ha menteni akarják az irhájukat, jobb, ha eltűnnek a szeme elől, ahogy felbukkan. Amikor Swanson betette a lábát ezen a hétfő reggelen az „A” szárny legfelső emeletére, Harry már ott várta, a kezében a felmosóval, hogy üdvözölhesse. Hessler a börtönigazgató háta mögé húzódott, és intett a gumibotjával, jelezve, hogy ha drága az élete, akkor álljon félre az útból. Harry meg sem mozdult, így a börtönigazgatónak nem volt más választása, mint megállni. – Jó reggelt, igazgató úr – üdvözölte Harry olyan könnyedén, mintha rendszeresen minden reggel összefutnának. Swansont meglepte, hogy szemtől szembe találkozik egy rabbal a körsétája során, és még jobban meglepte, hogy az illető meg is szólítja. Alaposabban szemügyre vette Harryt. – Maga Bradshaw, ugye? – Nagyon jó a memóriája, uram. – Arra is emlékszem, hogy érdeklődik az irodalom iránt. Meglepett, hogy visszautasította a helyettes könyvtárosi munkát. – Nekem fel sem ajánlották ezt a lehetőséget – felelte Harry. – A legnagyobb örömmel elfogadtam volna – tette hozzá.

A börtönigazgató láthatóan meglepődött. Hesslerhez fordult: – Azt mondta, Bradshaw nem akarja elvállalni ezt a munkát. Harry gyorsan közbevágott, mielőtt Hessler válaszolhatott volna: – Valószínűleg az én hibám volt, uram. Nem tudtam, hogy külön jelentkezni kell. – Így már érthető – bólintott az igazgató. – Meg kell, hogy mondjam, Bradshaw, az új ember, akit odatettek, nem tudja megkülönböztetni egymástól Platónt és Plútót. – Harry elnevette magát. Hessler az ajkát szorosan összezárva hallgatott. – Ez remek analógia, uram – mondta Harry, a börtönigazgató pedig tovább akart indulni, de Clifton még nem végzett a mondandójával. Az volt az érzése, Hessler felrobban dühében, amikor meglátta, hogy előhúz a zsebéből egy borítékot, és átadja a börtönigazgatónak. – Ez meg mi? – kérdezte gyanakvóan Swanson. – Hivatalos kérvény, mely szerint szeretnék megjelenni a felügyelőbizottság előtt, amikor jövő kedden idelátogatnak a szokásos negyedévi ellenőrző körútjukon. A börtönszabályzat harminckettedik pontja szerint ehhez jogom van. A kérvény egy példányát elküldtem az ügyvédemnek, Mr. Sefton Jelks-nek. – A börtönigazgató arcán most először némi aggodalom jelent meg. Hessler alig tudta visszafogni a dühét. – Panaszt akar tenni? – kérdezte óvatosan a börtönigazgató. Harry mereven Hesslerre nézett, aztán azt felelte: – A szabályzat száztizenhatodik pontja szerint jogom van ahhoz, hogy ne közöljem a börtön személyzetével, milyen ügyben kívánok a felügyelőbizottsággal beszélni, ahogy ezt bizonyára ön is tudja, igazgató úr. – Igen, hogyne, Bradshaw – felelte kissé zavartan az igazgató. – Többek között szándékomban áll arról is tájékoztatni a felügyelőbizottságot, hogy ön milyen fontosnak tartja, hogy bevonja az irodalmat és a vallást a rabok mindennapjaiba. – Harry elállt az útból, és továbbengedte a börtönigazgatót.

– Köszönöm, Bradshaw – mondta. – Ez nagyon kedves magától. – Később még találkozunk, Bradshaw – sziszegte oda Hessler. – Már alig várom – felelte Harry, elég hangosan, hogy Mr. Swanson is hallja. A vacsorára várakozás közben a sorban álló rabok körében a legfőbb beszédtéma Clifton és a börtönigazgató találkozása volt. Amikor Quinn este visszatért a cellába a konyhából, figyelmeztette Harryt, hogy a szárnyban azt pletykálják, hogy villanyoltás után Hessler ki fogja nyírni. – Azt nem hinném – felelte nyugodtan Harry. – Tudod, az olyanokról, akik szeretik elnyomni a náluk gyengébbeket, általában kiderül, hogy az illető egy gyáva alak. Az éremnek mindig két oldala van. Úgy tűnt, Quinnt nem igazán sikerült meggyőznie. Harrynek nem kellett sokáig várni, hogy bebizonyítsa az igazát, mivel percekkel a villanyoltás után kitárult a cella ajtaja, és a gumibotját lóbálva bevonult Hessler. – Quinn, takarodjon kifelé – mondta, a tekintetét Harryre szegezve. Miután az ír kiiszkolt a lépcsőfordulóhoz, Hessler becsukta a cella ajtaját, és azt mondta: – Egész nap ezt a percet vártam, Bradshaw. Most megtanulja, hány csont van a testében. – Nem hinném, Mr. Hessler – felelte Harry szemrebbenés nélkül. – Mégis mit gondol, mi fogja megmenteni? – kérdezte Hessler, még közelebb lépve. – A börtönigazgató most nincs itt, hogy kihúzza a csávából. – Nincs szükségem a börtönigazgatóra – mondta Harry. – Amíg maga előléptetésre számít – tette hozzá, mereven Hessler szemébe nézve. – Megbízható forrásból tudom, hogy jövő kedden kettőkor jelenése van a felügyelőbizottság előtt. – És akkor mi van? – kérdezte Hessler, aki már csak féllépésnyire állt.

– Nyilván elfeledkezett róla, hogy aznap reggel tízkor én fogok megjelenni a bizottság előtt. Egyikük-másikuk talán kíváncsi lesz rá, miért tört el annyi csontom nem sokkal az után, hogy beszélni mertem a börtönigazgatóval. – Hessler az ágy szélére vágott a gumibotjával, pár centire Harry arcától, de ő meg sem rezzent. – Persze, az is lehetséges – folytatta –, hogy élete végéig körletfelügyelő akar maradni, de ezt valahogy kétlem. Még maga sem lehet olyan ostoba, hogy tönkretegye az előléptetési esélyét. – Hessler megint emelte a gumibotját, de habozott, amikor Harry elővett a párnája alól egy vékony füzetet. – Készítettem egy átfogó listát azokról a szabályokról, amelyeket az elmúlt egy hónap során áthágott, Mr. Hessler, némelyiket több alkalommal is. Biztos vagyok benne, hogy felügyelőbizottság érdekes olvasmánynak találja. Ma este hozzáírok még két kihágást: egyedül volt egy cellában egy fogvatartottal, csukott ajtó mellett, ami a négyszáztizenki-lences pont megszegése, és fizikailag megfenyegette a rabot, akinek nem volt módja megvédeni magát – ötszáztizenkettedik pont. – Hessler hátrált egy lépést. – De biztos vagyok benne, hogy a bizottságot leginkább az befolyásolja majd az előléptetése megítélésében, ha megtudják, miért kellett olyan váratlanul otthagynia a haditengerészetet. – Hessler arcából kifutott a vér. – Bizonyára nem azért, mert nem sikerült letennie a tiszti iskola felvételi vizsgáját. – Ki köpte el? – kérdezte Hessler alig hallható suttogással. – Az egyik korábbi bajtársa, aki sajnálatos módon itt végezte. Maga gondoskodott róla, hogy tartsa a száját, azzal, hogy nekiadta a helyettes könyvtárosi posztot. Én ugyanezt várom el. Harry átnyújtotta Hesslernek a jegyzeteit, az elmúlt egy hónap alatt elvégzett munkája gyümölcsét, és megvárta, amíg megemészti a legutóbbi információt, aztán még hozzátette: – Hallgatni fogok, a szabadulásom napjáig, hacsak okot nem ad az ellenkezőjére. És ha valaha is hozzám mer nyúlni akár egy ujjal is,

gyorsabban kidobatom a börtönből, mint ahogy a haditengerészettől kiebrudalták. Érthető? – Hessler csak szó nélkül bólintott. – És ha úgy döntene, hogy más szerencsétlen újoncokkal is ki akarna tolni, az egyezségünk akkor is érvényét veszti. Most tűnjön el a cellámból.

5. fejezet

Amikor Lloyd a helyettes könyvtárosként töltött első napján reggel kilenckor felállva üdvözölte, Harry csak akkor jött rá, hogy eddig mindig ülve látta. Lloyd magasabb volt, mint gondolta, jóval száznyolcvan centi fölött lehetett. Az egészségtelen, zsíros börtönkoszt ellenére sovány maradt, és minden reggel megborotválkozott – ebben csupán néhány rab követte a példáját. Hátrafésült hollófekete hajával inkább egy korosodó filmcsillagra emlékeztetett, és nem olyasvalakire, aki öt évet ül csalásért. Quinn nem tudta pontosan, mit követett el, ami azt jelentette, hogy a börtönigazgatón kívül senki sem ismeri a történet részleteit. Márpedig börtönben az az egyik legalapvetőbb szabály, hogy ha egy rab nem meséli el önként, miért ül, nem illik faggatózni. Lloyd elmondta Harrynek, milyen rutinfeladatokkal telik egy nap a könyvtárban, és mire aznap este lementek vacsorázni, az új helyettes már minden tennivalójával tisztában volt. Az első pár nap alatt tovább faggatta Lloydot olyasféle dolgokról, hogy miként kérheti vissza a lejárt könyveket, milyen büntetést lehet kiszabni a késedelemért, meg lehet-e kérni a szabadulókat, hogy adományozzanak könyveket a börtön könyvtárának, ami Lloydnak eddig eszébe sem jutott. A könyvtárvezető többnyire egy szótagos válaszokat adott, úgyhogy Harry végül inkább hagyta, hogy pihenjen az íróasztalánál, jól elbújva a New York Times mögött.

Habár Lavenhamben közel ezer fogvatartottat őriztek, tízből legfeljebb egy tudott írni és olvasni – és sokan azok közül, akik vették maguknak a fáradságot, hogy kedden, csütörtökön vagy vasárnap felkeressék a könyvtárat, az analfabéták közé tartoztak. Harry hamarosan felfedezte, hogy Max Lloyd egyszerre lusta és ravasz. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, a helyettese hány újítást vezet be, amíg neki nem okozott pluszmunkát. Lloyd fő feladata látszólag az volt, hogy mindig készenlétben álljon egy teli kanna kávé arra az esetre, ha benézne egy fegyőr. Miután megérkezett a könyvtárba a börtönigazgató irodájából az előző napi New York Times, Lloyd letelepedett az íróasztalához, és a délelőtt hátralévő részét ott is töltötte. Először a könyvkritikák rovatát olvasta el, aztán az apróhirdetések következtek, majd a hírek, végül a sportoldal. Ebéd után nekilátott a keresztrejtvénynek, amit aztán Harry fejezett be helyette másnap reggel. Clifton többnyire kétnapos késéssel jutott hozzá az újsághoz. Mindig a nemzetközi hírekkel kezdte, mert kíváncsi volt, hogy halad a háború Európában. Így értesült Franciaország elestéről, majd pár hónappal később arról, hogy Neville Chamberlain lemondott a miniszterelnöki posztról, és Winston Churchill vette át a helyét. Nem mindenki őt választotta volna, de Harry soha nem felejtette el a beszédét, amelyet a Bristol Gimnáziumban tartott a díjak átadásakor. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy a megfelelő ember került az angol nemzet élére. Harry újra meg újra átkozta magában a balszerencséjét, amiért itt rostokol helyettes könyvtárosként egy amerikai börtönben, amikor tisztként is szolgálhatna a Királyi Haditengerészetnél. A nap utolsó órájában, amikor már Harry sem talált magának semmi tennivalót, elővette a naplóját, és feljegyezte a legfrissebb eseményeket.

Valamivel több, mint egy hónapba telt, amíg Harry témakörök szerint átrendezte az összes kötetet: külön a szépirodalmat, külön a szakkönyveket. A második hónapban témakörök szerint is osztályozta a műveket, hogy a látogatóknak ne kelljen az időt vesztegetniük, ha mondjuk meg akarják találni a polcokon azt a három könyvet, amely a famegmunkálásról szól. Elmagyarázta Lloydnak, hogy a szakkönyvek esetében a témakörök szerinti elrendezés fontosabb, mint az, hogy a szerző neve szerint legyenek ábécérendbe szedve. Lloyd csak megvonta a vállát. Vasárnap reggelenként Harry mind a négy szárnyat körbejárta egy kocsin tolva a könyveket, és összeszedte a lejárt kölcsönzési idejű köteteket. Akadt köztük olyan is, amit már egy éve nem vittek vissza. Arra számított, a „D” szárnyban egyik-másik öreg róka nem fogadja majd szívesen, vagy meg is sértődnek, amiért zaklatja őket, de mindenki szeretett volna találkozni azzal az emberrel, akinek köszönhetően Hesslert áthelyezték Pierpointba. Miután Harry megjelent a felügyelőbizottság előtt, Hesslernek felajánlottak egy vezető beosztást Pierpointban, ő pedig el is fogadta az előléptetést, mivel ez a munkahely közelebb volt a szülővárosához. Harry ugyan soha egy szóval sem utalt rá, hogy bármi köze lenne Hessler áthelyezéséhez, Quinn viszont egészen mást sugdosott az emberek fülébe, és a történet hamarosan legendássá vált az egész börtönben. Miközben a lejárt könyvek után járkált a börtönben, Harry gyakran hallott mindenféle anekdotákat, amelyeket aztán esténként feljegyzett a naplójába. Időről időre a börtönigazgató is benézett a könyvtárba, nem utolsósorban azért, mert amikor Harry megjelent a bizottság előtt, sokat beszélt arról, Mr. Swanson milyen merészen, fantáziadúsan és széles látókörűen gondolkozik az elítéltek oktatásáról. Harry alig tudta elhinni, hogy a börtönigazgató mennyi érdemtelen dicséretet képes bezsebelni.

Az első három hónap után tizennégy százalékkal nőtt a kikölcsönzött könyvek száma. Amikor Harry megkérdezte az igazgatótól, hogy indíthatna-e egy esti írás-olvasás tanfolyamot, Swanson egy pillanatig habozott, de aztán beadta a derekát, amikor Harry újból szóba hozta, hogy az igazgató gondolkodásmódja mennyire merész, fantáziadús és széles látókörű. Harry első óráján mindössze hárman jelentek meg, akik közül az egyik Pat Quinn volt, aki egyáltalán nem volt analfabéta. A következő hónap végére azonban az osztály létszáma tizenhatra gyarapodott, bár többen voltak köztük olyanok is, akik bármit megtettek volna, csak hogy esténként egy órára kikerüljenek a cellájukból. Harrynek azonban sikerült egykét figyelemre méltó sikert is elérnie a fiatalabb rabok körében, és be kellett látnia, hogy ha valaki nem „jó” iskolába járt, vagy egyáltalán nem járt iskolába, az még nem jelenti azt, hogy ostoba – és ez fordítva is igaz, tette hozzá Quinn. A sok pluszmunka ellenére Harrynek rá kellett jönnie, hogy még mindig marad szabadideje, úgyhogy azt a feladatot tűzte ki magának, hogy minden héten elolvas két új könyvet. Miután megbirkózott a könyvtárban található néhány amerikai klasszikussal, a krimikhez fordult, amely messze a legnépszerűbb műfaj volt rabtársai körében, és hetet is elfoglalt a könyvtár tizenkilenc polcából. Harry mindig kedvelte Conan Doyle-t, és már alig várta, hogy megismerkedhessen amerikai riválisaival. Erle Stanley Gardner A nagyság az, ami számít című könyvével kezdte, aztán következett Raymond Chandlertől A nagy álom. Egy kis bűntudatot érzett, amiért ennyire élvezi ezt a műfajt. Mit gondolna vajon Mr. Holcombe…? A könyvtár zárása előtti utolsó órában Harry mindig a naplójával foglalatoskodott. Egyik este nagy meglepetésére Lloyd, miután végzett az újsággal, megkérdezte, hogy elolvashatja-e, amit írt. Clifton tudta, hogy Lloyd irodalmi ügynök volt New Yorkban, ezért kapta meg a könyvtárosi munkát. Néha megemlítette egy-egy író nevét, akit ő képviselt, de a legtöbbjükről Harry soha nem hallott. Lloyd

csak egyetlenegyszer beszélt arról, miért került börtönbe, és közben nagyon figyelte az ajtót, hogy biztos nem hallgatózik-e senki. – Csak pechem volt – mesélte. – Jóhiszeműen befektettem néhány ügyfelem pénzét a tőzsdén, és amikor nem a tervek szerint alakultak a dolgok, akkor nekem kellett elvinni a balhét. Amikor Harry este elmesélte Quinn-nek a történetet, a társa hitetlenkedő arcot vágott. – Sokkal valószínűbb, hogy túl lassan vánszorgó gebékre és kikapós macákra költötte a pénzt. – Akkor minek mondta volna el nekem ilyen részletesen, ha eddig még soha senkinek nem árulta el, miért van bent? – Néha olyan naiv vagy – csóválta a fejét Quinn. -Lloyd tudja, ha te vagy a hírvivő, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy a többiek elhiszik a történetet. Vigyázz, hogy soha ne köss semmiféle egyezséget ezzel az emberrel, mert mindkét kezén hat ujja van. – Harry aznap este feljegyezte naplójába ezt a zsebtolvajok által használt kifejezést. De nem nagyon fogadta meg Quinn tanácsát, részben mert el sem tudott volna képzelni olyan körülményeket, amikor bármiféle egyezséget kötne Max Lloyddal azon kívül, hogy ki a soros a kávé kitöltésében, ha beugrana a börtönigazgató. A Lavenhamben töltött első éve végére Harry három füzetet teleírt a börtönéletről szóló megfigyeléseivel, és azon tűnődött, vajon hány oldalra fog rúgni a krónika, mire letölti a büntetését. Meglepte, hogy Lloyd milyen lelkesen érdeklődik, mindig el akarta olvasni az új bejegyzéseket. Még azt is felvetette, hogy esetleg megmutathatná egy kiadónak. Harry csak nevetett. – El sem tudom képzelni, hogy bárkit is érdekelnének az irományaim. – Meg lennél lepve, hogy hány embert érdekelne – felelte Lloyd.

EMMA BARRINGTON 1939-1941

6. fejezet

– Ő Sebastian Arthur Clifton – mondta Emma, és a nagyanyja karjába tette az alvó kisbabát. Maisie arcán ragyogó mosoly terült el, ahogy először a karjába vette az unokáját. – Amikor össze kellett csomagolnom, és elküldtek Skóciába, már nem engedték, hogy előtte eljöjjek látogatóba – mondta Emma, nem is titkolva, mennyire zokon veszi a bánásmódot. – De ahogy visszatértem Bristolba, az volt az első dolgom, hogy telefonáljak. – Nagyon kedves volt tőled. – Maisie a kisfiúban gyönyörködött, és próbálta meggyőzni magát, hogy Sebastian a férje szőke haját és ragyogó kék szemét örökölte. Emma a konyhaasztalnál ült, és mosolyogva kortyolgatta az Earl Grey teát. Jellemző Maisie-re, hogy nem felejtette el, ez a kedvence. És uborkás-lazacos szendviccsel is kínálta, ami viszont Harry kedvence volt. Nyilván fel kellett használnia hozzá az összes élelmiszerjegyét. Emma körbenézett, és a tekintete megpihent a kandallópárkányon, ahol egy régi szépiafotó állt, rajta egy katona az első világháború idejéből. Emma azt kívánta, bárcsak láthatná, milyen színű a sisak alatt megbújó haja, vagy a szeme. Vajon kék volt, mint Harryé, vagy barna, mint az övé? Arthur Clifton nagyon fess volt az egyenruhában, szögletes álla és elszánt arckifejezése azt sugallta, hogy büszkén szolgálta a hazáját. Emma tekintete továbbsiklott egy újabb fényképre: Harry, amint a Szent Béda kórusában énekel, nem sokkal az előtt, hogy mutálni kezdett. Mellette pedig a falnak támasztva egy, Harry jellegzetes kézírásával megcímzett boríték állt. Emma úgy gondolta, ez lehet az utolsó levél, amelyet a halála előtt írt az anyjának. Felállt, odasétált a kandallópárkányhoz, és a legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy a levél nincs felbontva.

– Szomorúan hallottam, hogy otthagytad Oxfordot – szólalt meg Maisie, amikor látta, hogy a lány a borítékot nézi. – Döntenem kellett, hogy folytatom a tanulmányaimat, vagy megszülöm Harry gyerekét, és nem volt kérdés, melyiket választom – felelte Emma, továbbra is mereven a borítékra szegezve tekintetét. – Sir Waltertől úgy hallottam, hogy a bátyád, Giles beállt a Wessexi Ezredbe, de sajnos… – Látom, kapott egy levelet Harrytől – vágott közbe Emma. Nem tudta tovább visszafogni a kíváncsiságát. – Nem, nem Harrytől jött – mondta Maisie. – Thomas Bradshaw hadnagy írta, akivel együtt szolgáltak a Devon-shire fedélzetén. – És mit akart Bradshaw hadnagy? – kérdezte Emma, bár látta, hogy a boríték nincs felvágva. – Sejtelmem sincs – felelte Maisie. – Egy bizonyos dr. Wallace hozta el személyesen, azt mondta, a hadnagy részvétet akart nyilvánítani. Úgy éreztem nincs rá szükségem, hogy megint emlékeztessenek Harry halálára, úgyhogy fel se bontottam. – De nem lehetséges, hogy fényt vetne arra, mi történt a Devonshire-rel? – Nem hinném – felelte Maisie. – Végül is, csak pár napja ismerték egymást. – Szeretné, hogy felolvassam magának a levelet, Mrs. Clifton? – kérdezte Emma. Tudta, hogy Maisie-nek kínos lenne beismerni, hogy nem tud olvasni. – Nem, köszönöm, kedvesem – rázta meg a fejét Maisie. – Végül is ez már úgysem hozza vissza Harryt, nem igaz? – Egyetértek, de talán megengedné, hogy a saját lelki nyugalmam érdekében elolvassam? – Remélem, a Barrington Hajótársaságot nem érintette súlyosan, hogy a németek éjszakánként a dokkokat bombázzák – váltott témát Maisie.

– Közvetlen találat még nem ért bennünket – felelte Emma. Kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy nem olvashatja el a levelet. – Szerintem még a németek se merészelnének bombákat pottyantani nagyapára. Maisie nevetett, és Emma egy pillanatig azt fontolgatta, hogy egy óvatlan pillanatban egyszerűen felkapja a levelet a kandallópárkányról, és feltépi, mielőtt az asszony megakadályozhatná. De Harry ezt nem helyeselte volna. Ha Maisie esetleg kimenne a szobából, csak egy-két percre, akkor a teáskanna gőze fölött felbonthatná a borítékot, vetne egy pillantást a levél aláírására, és vissza is tehetné, mielőtt az asszony visszatér. Maisie azonban mintha csak olvasott volna a gondolataiban, egy lépést sem tágított a kandallópárkány mellől. – Azt hallottam nagyapától, hogy gratulálhatok az új munkájához – mondta Emma, aki továbbra sem adta fel. Mrs. Clifton elpirult, és a grand hotelbeli új állásáról kezdett mesélni. Emma továbbra sem vette le a szemét a borítékról. Alaposan szemügyre vette az M, a C, az S, a H és az L betűt a címzésben, hogy jól az agyába vésse őket, és megjegyezze, amíg hazaér. Amikor Maisie visszaadta Sebastiant, mondván, hogy sajnos most indulnia kell dolgozni, Emma vonakodva felállt, de előtte még vetett egy utolsó pillantást a borítékra. Útközben hazafelé igyekezett a lelki szemei előtt megőrizni a kézírást. Örült, hogy Sebastian mélyen alszik. Miután a kocsi lefékezett a lépcsők előtti kaviccsal felszórt részen, Hudson, a sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, Emma pedig kiszállt, és bevitte a kisfiát a házba. Egyenesen a gyerekszobába ment, ahol a dadus már várta őket. Meglepte, hogy Emma csak homlokon csókolja a kisfiát, aztán szó nélkül távozik.

Miután a szobájába ért, gyorsan kinyitotta az íróasztala középső, kulcsra zárt fiókját, és elővett egy csomó levelet, amelyeket Harry írt neki az évek során. Legelőször a nagy H betűt nézte meg Harry aláírásaiban – ugyanolyan határozott és lendületes volt, mint a H a Still House Lane címzésben a Maisie-nek írt felbontatlan levélen. Ez felbátorította Emmát, hogy folytassa a vizsgálódást. Keresett egy nagy C betűt, és végül talált is egyet egy karácsonyi képeslapon, amelyen szerencsére még egy nagy M is előfordult – mindkettő pontosan ugyanolyan volt, mint Mrs. Clifton levelén. Harry egészen biztosan életben van – ismételgette hangosan. Egy Bristolt könnyű volt találni a régi levelek címzésén, az Anglia azonban már nehezebb feladat volt, de végül a kezébe akadt egy levél, amelyet Harry Olaszországból küldött neki, még középiskolás korukban. Több mint egy órába telt, amíg szépen kivagdosta a régi levelekről a harminckilenc betűt és a két számot, és egymás mellé ragasztva összeállította belőlük a címzést, amelyet a borítékon látott: Mrs. M. Clifton Still House Lane 27. Bristol Anglia Emma fáradtan leroskadt az ágyára. Fogalma sem volt, hogy ki lehet Thomas Bradshaw, de egyvalamiben biztos volt: a Maisie kandallópárkányán álló felbontatlan levelet Harry írta, aki valami csak általa ismert okból nem akarta, hogy Emma megtudja: életben van. Eltűnődött: ha tudta volna, hogy Emma a gyermekét várja, Harry akkor is nekivágott volna a tragikus végkimenetelű útnak? A lány kétségbeesetten vágyott rá, hogy az anyjával, a nagyapjával, Grace-szel és persze Maisie-vel is megoszthassa a nagy hírt, hogy Harry életben van, de tudta: hallgatnia kell, amíg valami kézzelfoghatóbb bizonyítékot nem szerez annál a felbontatlan levélnél. Már formálódni is kezdett a fejében egy terv.

Emma aznap este nem ment le vacsorázni, inkább a szobájában maradt, és tovább töprengett azon, vajon Harry miért akarja, hogy az anyján kívül mindenki más halottnak higgye. Amikor valamivel éjfél előtt ágyba bújt, csak annyira jutott, hogy Harry alighanem becsületbeli ügynek tekinti ezt az egészet. Szegény, ostoba, csalódott fiú talán úgy gondolta, hogy így felmentheti a menyasszonyát az iránta érzett kötelezettségek alól. Hát nem tudja, hogy abban a pillanatban, amikor tízéves korában először meglátta a bátyja születésnapi partiján, eldőlt, hogy soha többé nem lesz más férfi az életében? Emma családja nagyon örült, amikor nyolc évvel később eljegyezték egymást, kivéve az apját, aki oly régóta hazugságban élt – egy hazugságban, amelyre az esküvőjük napján derült fény. Már az oltár előtt álltak, hogy kimondják a boldogító igent, amikor az öreg Jack Tar váratlanul véget vetett a ceremóniának. A felfedezés, hogy Emma apja talán a vőlegény apja is, semmit sem változtatott a Harry iránti szerelmén, és soha nem is fog. Senkit sem lepett meg, hogy Harry úriemberhez méltóan viselkedett, és Emma apja sem hazudtolta meg saját jellemét, mert ő meg gazemberként viselkedett. Egyikük helytállt, és szembenézett a következményekkel, a másikuk pedig kisurrant a sekrestye hátsó kijáratán, és azóta sem látták. Harry még jóval a leánykérés előtt világossá tette, hogy ha kitörne a háború, habozás nélkül otthagyja Oxfordot, és beáll a Királyi Haditengerészethez. A legegyszerűbb helyzetekben is makacs volt és önfejű, márpedig ezek a lehető legnehezebb, embert próbáló idők voltak. Emma tudta, hogy nem lenne semmi értelme megpróbálni lebeszélni az elhatározásáról. Úgysem tudna semmi olyat mondani vagy tenni, ami miatt Harry meggondolná magát. A fiú arra is figyelmeztette Emmát, hogy a németek kapitulálásáig fontolóra sem veszi, hogy visszatérjen Oxfordba. Emma is korábban otthagyta az egyetemi várost, mint ahogy tervezte, de Harrytől eltérően neki nem is lett volna más választása,

mivel esélye sem volt a visszatérésre. A Somerville-ben nem nézték jó szemmel, ha egy lány teherbe esett, hát még, ha hajadon volt az illető. A döntése miatt, hogy otthagyja az egyetemet, megszakadt az anyja szíve. Elizabeth Barrington nagyon szerette volna, hogy a lánya elérje azokat az akadémikus sikereket, amelyeket tőle pusztán női mivolta miatt megtagadtak. Egy évvel később ugyan felcsillant egy kis reménysugár, amikor Emma húga, Grace elnyert egy ösztöndíjat a cambridge-i Girton College-be, és attól a naptól, hogy megérkezett az egyetemre, a legokosabb fiúkat is lepipálta. Miután bizonyossá vált, hogy Emma terhes, villámgyorsan elküldték a nagyapja skóciai birtokára, hogy ott szülje meg Harry gyermekét. A Barrington családban nem volt szokás törvénytelen utódokat világra hozni, legalábbis nem Bristolban. Sebastian már kúszottmászott a kastélyban, amikor a tékozló leány visszatérhetett az otthonába. Elizabeth azt szerette volna, ha Mulgelrie-ben maradnak, amíg véget nem ér háború, de Emmának már elege volt abból, hogy egy isten háta mögötti skót kastélyban kelljen bujkálnia. Az egyik első ember, akit a hazatérése után meglátogatott, a nagyapja volt, Sir Walter Barrington. Ő mondta el neki, hogy Harry csatlakozott a Devonshire legénységéhez, és azt tervezte, hogy egy hónapon belül visszatér Bristolba, mivel az a szándéka, hogy egyszerű tengerészként beáll az Elszántság nevű hadihajóra. Harry azonban nem tért vissza, és hat hét elmúltával Emma megtudta, hogy a szerelme a tengeren lelte halálát. Sir Walter magára vállalta a feladatot, hogy a család minden egyes tagját sorra látogatja, és tájékoztatja őket a tragikus hírről. Mrs. Cliftonnal kezdte, bár tudta, hogy ő már értesült a történtekről dr. Wallace-tól, aki kézbesítette Tom Bradshaw levelét. Ezután, Skóciába utazott, hogy közölje a hírt Emmával. Sir Waltert igencsak meglepte, hogy az unokája egyetlen könnycseppet sem ejtett, mivel egyszerűen nem volt hajlandó belenyugodni, hogy Harry halott.

Miután visszatért Bristolba, Sir Walter meglátogatta Gilest, és neki is elmondta, mi történt. Harry legjobb barátja kétségbeesett némaságba burkolózott, és a családja semmivel sem tudta megvigasztalni. Amikor Lord és Lady Harvey értesültek Harry halálhíréről, szenvtelenül fogadták. Egy héttel később, amikor a család részt vett Jack Tarrant századosnak a Bristol Gimnáziumban rendezett emlékszertartásán, Lord Harvey megjegyezte: csak annak örül, hogy az öreg Jacknek nem kellett megtudnia, mi történt a pártfogoltjával. Az egyetlen családtag, akit Sir Walter nem volt hajlandó felkeresni, az a fia volt, Hugo. Azt hozta fel kifogásként, hogy nem tudja, hogyan léphetne kapcsolatba vele, de amikor Emma visszatért Bristolba, bevallotta, hogy még ha tudná, hol van, akkor se venné magának a fáradságot, hogy megkeresse. Azt is hozzátette, hogy Emma apja valószínűleg az egyetlen ember, aki örömmel fogadná Harry halálát. Emma nem felelt semmit, de nem volt semmi kétsége afelől, hogy a nagyapjának igaza van. A Maisie-nél tett látogatása után a lány napokon át hosszú órákat töltött a szobájában egyedül, és szakadatlanul azon törte a fejét, mihez kezdjen az új információval, amely a tudomására jutott. Ha nem akarja a kapcsolatát Maisie-vel tönkretenni, nincs módja megtudni, mi áll abban a levélben, amely több mint egy éve ott pihen a kandallópárkányon. Emma mindazonáltal elhatározta, hogy nemcsak azt bizonyítja be az egész világnak, hogy Harry él, de meg is találja, bárhol is legyen. Ezért aztán megbeszélt egy újabb találkozót a nagyapjával. Végül is Maisie-n kívül csak Sir Walter Barrington találkozott dr. Wallaceszal, tehát ő a legjobb esélye arra, hogy lerántsa a leplet arról a titokról, valójában ki is lehet Thomas Bradshaw.

7. fejezet

Az egyik dolog, amit Emma már gyerekkorában megtanult a nagyapjától, az volt, hogy soha ne késsen a találkozókról. – A pontatlanság rossz benyomást kelt – mondta Sir Walter. – Ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek, jobb elkerülni az ilyesmit. Így aztán Emma már fél tíz előtt öt perccel elindult otthonról, és az autó pontosan nyolc perccel tíz előtt hajtott be a Barrington Hajótársaság kapuján. Hat perccel tíz előtt leparkoltak a Barrington-ház előtt. Mire Emma kiszállt a liftből az ötödik emeleten, és végigsétált a folyosón az igazgatói irodáig, már csak két perc volt hátra tíz óráig. Sir Walter titkárnője, Miss Beale akkor nyitotta ki az ajtót, amikor a kandallópárkányon álló óra elkezdte ütni a tízet. Az elnök elmosolyodott, Emma elé ment, és két oldalról arcon csókolta. – Hogy van a kedvenc lányunokám? – kérdezte, miközben a kandalló melletti kényelmes fotelhez kísérte Emmát. – Grace remekül van, nagyapa. Úgy hallom, kitűnő teljesítményt nyújt Cambridge-ben, és üdvözletét küldi. – Ne pimaszkodj velem, ifjú hölgy – mosolygott vissza rá a nagyapja. – És mit csinál Sebastian, a kedvenc dédunokám? – Ő az egyetlen dédunokád – emlékeztette Emma, és kényelmesen hátradőlt a puha bőrfotelben. – Mivel nem hoztad magaddal, feltételezem, valami komoly dologról akarsz beszélni velem. A könnyed csevegés ezzel véget is ért. Emma tudta, hogy Sir Walter előre megszabott időt szánt erre a találkozóra. Miss Beale egyszer azt mesélte neki, hogy a látogatók negyedórát, félórát vagy egy órát szoktak kapni, attól függően, hogy Sir Walter mennyire tartja fontosnak őket. A családtagok sem jelentettek kivételt a szabály alól, kivéve vasárnaponként. Emma jó pár kérdést szeretett volna feltenni, úgyhogy nagyon remélte, hogy a nagyapja legalább fél órát ráér.

Hátradőlt, és próbált megnyugodni, mert nem akarta, hogy a nagyapja rájöjjön, mi a valódi oka a látogatásának. – Talán emlékszel arra, amikor voltál olyan kedves eljönni Skóciába, hogy értesíts Harry haláláról – kezdte. – Attól tartok, akkor olyan sokkos állapotban voltam, hogy fel sem fogtam igazán a hírt, és azt reméltem, talán egy kicsit többet is elmondhatnál arról, hogyan teltek az utolsó napjai. – Hogyne, kedvesem – mondta együttérzően Sir Walter. – Reméljük, a memóriám nem hagy cserben. Van valami, ami különösen érdekel? – Azt mondtad, Harry negyedtisztnek jelentkezett a Devonshire fedélzetére, miután otthagyta Oxfordot. – Úgy van. Régi barátom, Havens kapitány segített ebben, aki ott volt a tragédia néhány túlélője között. Amikor nemrégiben meglátogattam, a lehető legmelegebb szavakkal nyilatkozott Harryről. Nagyon bátor fiatalembernek írta le, aki nemcsak megmentette az életét, miután a hajót eltalálta egy torpedó, de fel is áldozta magát, amikor megpróbálta megmenteni a főgépészt. – Havens kapitányt is a Kansas Csillaga vette fel? – Nem, egy másik hajó, amelyik épp a közelben járt, úgyhogy sajnos soha többé nem látta Harryt. – Szóval nem volt a szemtanúja annak, hogy Harry a tengerbe veszett? – Nem, a Devonshire egyetlen tisztje volt Harry mellett a halálakor, egy amerikai, Thomas Bradshaw hadnagy. – Azt mondtad, egy bizonyos dr. Wallace hozott el egy levelet Bradshaw hadnagytól Mrs. Cliftonnak. – Úgy van. Dr. Wallace volt a hajóorvos a Kansas Csillagán. Biztosított róla, hogy ő és a csapata minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megmentsék Harry életét. – Bradshaw neked is írt?

– Nem, csak Harry legközelebbi rokonának. Ha jól emlékszem, dr. Wallace ezt mondta. – És nem találtad furcsának, hogy nekem nem írt? Sir Walter kis ideig hallgatott. – Ebbe soha nem gondoltam bele. Talán Harry nem említett téged Bradshaw-nak. Tudod, mennyire titkolózó volt. Emma ezen sokat törte a fejét, de most gyorsan továbblépett a következő kérdésre: – Te olvastad a levelet, amit Bradshaw Mrs. Cliftonnak írt? – Nem, de láttam nála a kandallópárkányon, amikor másnap felkerestem. – Gondolod, hogy dr. Wallace tudja, mit írt Bradshaw abban a levélben? – Igen. Azt mondta, részvétet akart nyilvánítani egy tiszttársa, aki együtt szolgált Harryvel a Devonshire-en. – Bárcsak találkozhatnék Bradshaw hadnaggyal! – mondta óvatosan tapogatózva Emma. – Nem tudom, ezt hogyan lehetne megoldani, drágám – felelte Sir Walter. – Hacsak Wallace nem maradt vele kapcsolatban. – Tudod dr. Wallace címét? – Csak a Kansas Csillagán keresztül lehet elérni. – De a háború kitörése óta már bizonyára nem hajóznak ide Bristolba. – De igen, amíg vannak itt Angliában amerikaiak, akik itt ragadtak, és bármennyit hajlandóak fizetni, hogy hazajussanak. – De nem vállalnak így felesleges kockázatot, amikor annyi német tengeralattjáró cirkál az Atlanti-óceán vizein? – Nem, amíg Amerika semleges marad – felelte Sir Walter. – Hitlernek nem hiányzik, hogy háborúba keveredjen a jenkikkel, csak azért, mert egy tengeralattjáró elsüllyesztett egy amerikai utasszállító hajót.

– Tudsz róla, hogy a Kansas Csillaga a közeljövőben visszatérne Bristolba? – Nem, de ennek könnyen utánanézhetek. – Az öregúr feltápászkodott a karosszékéből, az íróasztalához ballagott, és lapozgatni kezdett az érkező hajók havi nyilvántartásában. – Á, itt is van – mondta végül. – Négy hét múlva futnak ki a New York-i kikötőből, és november 15-én érkeznek meg Bristolba. Ha szeretnél bárkivel kapcsolatba lépni, aki a fedélzeten utazott, akkor figyelmeztetlek, hogy nem maradnak sokáig, mivel ez az egyetlen hely, ahol valóban ki vannak téve támadásoknak. – Megengedik majd, hogy felszálljak a fedélzetre? – Nem, csak ha a személyzet tagja vagy, vagy ha munkát keresel, és őszintén szólva, nehezen tudlak elképzelni akár matrózként, akár koktélpincérnőként. – Akkor hogy találkozhatnék dr. Wallace-szal? – Kénytelen leszel a rakparton várni, reménykedve, hogy partra száll. Egy hét utazás után szinte mindenki le szokott szállni egy kicsit. Úgyhogy ha a hajón lesz, akkor biztosan elcsípheted. De ne felejtsd el, Emma, hogy már több mint egy év telt el Harry halála óta, úgyhogy könnyen lehet, hogy már nem dr. Wallace a hajó orvosa. – Emma az ajkába harapott. – De ha szeretnél egy magántalálkozót a kapitánnyal, akkor én szívesen… – Nem, nem – vágott közbe gyorsan a lány. – Nem olyan fontos. – Ha mégis meggondolnád magad… – kezdte Sir Walter, aki csak most jött rá, hogy a látszat ellenére ez menyire fontos az unokájának. – Nem, nagyapa, köszönöm – mondta Emma, és felállt. – Köszönöm, hogy ennyi időt áldoztál rám. – Korántsem eleget – felelte az öregúr. – Örülnék, ha gyakrabban benéznél. És legközelebb mindenképp hozd el Sebastiant is – tette még hozzá, miközben kikísérte a lányt az ajtóig. Sir Walternek ezek után már kétsége sem maradt afelől, miért jött el hozzá az unokája.

Útközben hazafelé a kocsiban folyton egy mondat csengett Emma fülében. Újra meg újra lejátszotta magában a szavakat, mintha a gramofontű elakadt volna a barázdában. Miután hazaért, felment Sebastianhoz a gyerekszobába. Néhány könnycsepp árán sikerült lecsalogatnia a hintalóról. Ebéd után a kisfú összegömbölyödött, mint egy elégedett macska, és mély álomba merült. A dadus ágyba tette, Emma pedig csengetett a sofőrnek. – Szeretném, ha megint bevinne Bristolba, Hudson. – Pontosan hová, kisasszony? – A Grand Hotelbe. – Hogy mit csináljak? – kérdezte döbbenten Maisie. – Vegyen fel pincérnőnek. – De hát miért? – Ezt inkább nem árulnám el. – Van fogalmad róla, hogy ez milyen nehéz munka? – Nincs – ismerte be Emma –, de nem fogom cserbenhagyni. – És mikor akarsz kezdeni? – Holnap. – Holnap? – Igen. – És mennyi időre állnál be? – Egy hónapra. – Akkor tisztázzuk a dolgot még egyszer – mondta Maisie. – Azt szeretnéd, hogy képezzelek ki pincérnőnek, holnapi kezdéssel, de egy hónap múlva elmész, és nem árulod el, hogy mindezt miért csinálod? – Nagyjából erről lenne szó. – Fizetést is szeretnél kapni? – Nem – felelte Emma. – Hát ez némi könnyebbséget jelent. – Akkor mikor kezdhetek?

– Holnap reggel hatkor. – Hatkor? – kérdezett vissza döbbenten Emma. – Lehet, hogy ez meglep, lányom, de vannak olyan vendégeink, akik hétre már végezni is akarnak a reggelivel, mert nyolcra a munkahelyükön kell lenniük, úgyhogy neked mindenképp a helyeden kell lenned hatkor – minden reggel. – A helyemen? – Majd elmagyarázom holnap reggel, hat előtt. Emma egyszer sem késett el a munkából az elkövetkező huszonynyolc napban, valószínűleg azért, mert Jenkins, a komornyik minden reggel fél ötkor bekopogott az ajtaján, Hudson pedig háromnegyed hatkor kitette a kocsiból, a Grand Hotel személyzeti bejáratától száz méterre. Miss Dickens – a személyzet többi része ezen a néven ismerte – jól kihasználta színészi tehetségét, nehogy bárki is rájöjjön, hogy valójában a Barrington család tagja. Mrs. Clifton nem kivételezett Emmával, ha leöntött levessel egy törzsvendéget, és még kevésbé, amikor elejtett egy halom tányért a teázó kellős közepén, amelyek ripityára törtek. A költségeket általában levonták volna a béréből, már ha lett volna. Beletelt egy kis időbe, míg Emma kitalálta, hogy kell a vállával belökni a konyhába vezető lengőajtót anélkül, hogy összeütközne a többi pincérnővel, akik ellenkező irányból jönnek. Mindennek ellenére Maisie hamar rájött, hogy Emmának mindent csak egyszer kell mondani, és azután soha nem felejti el. Nagy benyomást tett rá, hogy milyen gyorsan le tud szedni egy asztalt és újra megteríteni, bár még soha életében nem csinált ilyesmit. És míg a legtöbb tanoncnak hetekbe telt elsajátítani a service á l’anglaise felszolgálási módot, sőt volt, akinek soha nem is sikerült igazán, Emmára a második hét végére már nem kellett felügyelni, önállóan is elvégezte a feladatát.

A harmadik hét végére Maisie már azt kívánta, bárcsak végleg itt maradna, a negyedik hét végére pedig több törzsvendég is így volt ezzel, akik ragaszkodtak hozzá, hogy mindenképp Miss Dickens szolgálja ki őket. Maisie azon aggódott, mivel magyarázza majd a hotel igazgatójának, hogy Miss Dickens egy hónap után beadta a felmondását. – Mondja azt Mr. Hurstnek, hogy kaptam egy jobb állást, több fizetéssel – javasolta Emma, és összehajtogatta az egyenruháját. – Nem fog örülni neki – mondta Maisie. – Könnyebb lenne a helyzet, ha hasznavehetetlennek bizonyultál volna, vagy ha legalább párszor elkésel. Emma nevetett, és szépen odafektette a kis fehér bóbitát a ruhák tetejére – most utoljára. – Tehetek önért még valamit, Miss Dickens? – kérdezte Maisie. – Igen. Szükségem lenne egy ajánlólevélre. – Egy újabb fizetés nélküli állásra akarsz jelentkezni? – Valahogy úgy – felelte Emma, aki kis bűntudatot érzett, amiért nem avathatja be a titkába Harry édesanyját. – Akkor lediktálom a levelet, és majd aláírom. – Maisie átadott Emmának egyet a hotel fejléces levélpapírjából. – ”Minden jövendő munkaadónak. A rövid idő alatt, amíg Miss Dickens nálunk…” – Lehetséges lenne, hogy a „rövid” szót kihagyjuk? -kérdezte Emma. Maisie elmosolyodott. – ”Azon idő alatt, amíg Miss Dickens nálunk dolgozott a Grand Hotelben – Emma „Miss Barrington”-t írt, de nem szólt közbe –, szorgalmas, hatékony és roppant népszerű volt mind a vendégek, mind a személyzet körében. Kiemelkedően tehetséges pincérnő, és nagyon gyorsan beletanult a munkába. Véleményem szerint bármely intézmény szerencsés lenne, ha a személyzet tagjai között tudhatná. Nagy szomorúsággal válunk meg tőle, és ha valaha is vissza akarna térni a hotelbe, tárt karokkal várjuk.”

Emma elmosolyodott, és visszaadta a papírlapot. Maisie pedig az aljára odafirkantotta az aláírását, és azt, hogy „étteremvezető”. – Köszönöm – mondta a lány, és átölelte. – El sem tudom képzelni, miben mesterkedsz, kedvesem – jegyezte meg Maisie, miután Emma elengedte. – De bármi legyen is az, sok szerencsét kívánok hozzá. Emma azt kívánta, bárcsak azt felelhetné: „elindulok, hogy megkeressem a fiát, és addig vissza se jövök, amíg meg nem találtam”.

8. fejezet

Emma már több mint egy órája ácsorgott a rakparton, amikor meglátta, hogy a Kansas Csillaga behajózik a kikötőbe, és további egy órába telt, mire ki is kötött. Ez idő alatt a döntésén gondolkozott, és azon tűnődött, hogy lesze bátorsága végigcsinálni. Próbált nem gondolni arra, milyen sorsra jutott az Athenia, amely pár hónappal ezelőtt süllyedt el az Atlantióceánon, és az is lehetséges, hogy soha nem fog megérkezni New Yorkba. Írt egy hosszú levelet az anyjának, amelyben megpróbálta elmagyarázni, miért lesz távol néhány – legfeljebb három – hétig, és remélte, hogy meg fogja érteni. Sebastiannak azonban nem írhatott levelet, hogy elmagyarázza neki, az édesapját akarja megtalálni, és máris hiányzott neki a kisfia. Folyton győzködte magát, hogy amit tesz, azt legalább annyira a fiáért teszi, mint saját magáért. Sir Walter még egyszer felajánlotta, hogy bemutatja a Kansas Csillaga kapitányának, de Emma udvariasan visszautasította, mivel ez nem illett volna bele a tervébe, hogy névtelen maradjon. A nagyapja adott egy homályos személyleírást is dr. Wallace-ról, de senki sem hasonlított rá még csak távolról sem azok közül, akik leszálltak

a hajóról ezen a reggelen. Sir Walter mindenesetre két értékes információval is tudott szolgálni: a Kansas Csillaga aznap este fog kifutni a dagállyal, az élelmezési tiszt pedig minden délután kettő és öt óra között az irodájában található, a kikötési nyomtatványok kitöltésével foglalatoskodik. És ami még fontosabb, ő a felelős a hajó személyzetének toborzásáért. Emma még előző nap írt a nagyapjának egy köszönőlevelet, de nem avatta be a terveibe, bár az volt az érzése, hogy az öregúr magától is rájött mindenre. Miután a Barrington-ház homlokzatán díszelgő óra kettő ütött, de dr. Wallace még mindig nem jelent meg, Emma fogta kis bőröndjét, és úgy döntött, itt az ideje, hogy felsétáljon a hajóhídra. Amikor idegesen a fedélzetre lépett, megkérdezte az első egyenruhás személyt, akivel találkozott, hogy merre van az élelmezési tiszt irodája. Az alsó tatfedélzetre irányították. Észrevett egy utast, aki épp eltűnt egy széles, lefelé vezető lépcsőn, és követte. Úgy gondolta, arra lehetnek az alsó fedélzetek, bár arról fogalma sem volt, mi lehet az a tatfedélzet. Beállt a sorba egy információs pultnál. A pult mögött két lány állt, sötétkék egyenruhában és fehér blúzban. Igyekeztek válaszolni minden utas kérdéseire, miközben egy pillanatra sem hervadt le az arcukról a mosoly. – Miben segíthetek, kisasszony? – kérdezte az egyikük, amikor Emmára került sor. Nyilván úgy gondolta, hogy ő is utas, és Emma valóban fontolóra vette, hogy akár jegyet is vehetne New Yorkig, de úgy gondolta, sokkal könnyebben kiderítheti, amit meg akar tudni, ha inkább a személyzetbe veteti fel magát. – Hol találom az élelmezési tiszt irodáját? – kérdezte. – A második ajtó jobbra, azon a folyosón – mutatott oldalra a lány. – Nem lehet eltéveszteni. Emma a megadott irányt követve, és amikor odaért az „Élelmezési tiszt” feliratú ajtóhoz, vett egy nagy levegőt, és bekopogott. – Tessék!

Emma benyitott, és belépett. Elegánsan öltözött tiszt ült egy íróasztal mögött, amelyet nyomtatványok borítottak. Frissen vasalt, kigombolt gallérú fehér zubbonyának mindkét vállát aranyszínű válllap díszítette. – Miben segíthetek? – kérdezte valami furcsa kiejtéssel, amilyet Emma még soha nem hallott, és alig értette. – Munkát keresek, pincérnő szeretnék lenni, uram – mondta Emma, remélve, hogy sikerül úgy beszélnie és viselkednie, mint valamelyik otthoni szobalányuk. – Sajnálom – felelte az élelmezési tiszt, és lenézett az előtte heverő papírokra. – Nincs szükségünk több pincémőre. Egyetlen üresedés van még, az információs pultnál. – Ott is szívesen dolgoznék – vágta rá Emma, gyorsan visszaváltva a megszokott hangjára és modorára. Az élelmezési tiszt alaposabban szemügyre vette a lányt. – Nem túl jó a fizetés – figyelmeztette. – És hosszú órákat kell dolgozni. – Ehhez hozzá vagyok szokva – felelte Emma. – És nem ajánlhatok állandó állást – folytatta az élelmezési tiszt. – Az egyik lány ugyanis New Yorkban van szabadságon, és miután kikötöttünk, újból elfoglalja majd a helyét. – Ez nem probléma – mondta Emma, de nem fűzött hozzá további magyarázatot. Az élelmezési tisztet továbbra sem győzte meg. – Tud írni és olvasni? Emma szívesen felvilágosította volna, hogy tanulmányi ösztöndíjjal vették fel az Oxfordi Egyetemre, de inkább csak annyit válaszolt: – Igen, uram. A tiszt szó nélkül kihúzott egy fiókot, és elővett egy nagyalakú nyomtatványt. Odatolt egy töltőtollat, és azt mondta: – Ezt töltse ki. – Ahogy Emma elkezdte töltögetni a rubrikákat, még hozzátette: – És, szükségem lesz egy ajánlólevélre is.

Miután a fiatalasszony végzett a nyomtatvány kitöltésével, kinyitotta a táskáját, és átadta Maisie ajánlólevelét. – Ez nagyon figyelemreméltó – mondta az élelmezési tiszt. – De biztos benne, hogy megállja a helyét recepciósként is? – Ez lett volna a következő munkám a Grand Hotelben is – felelte Emma. – Ez is része a képzésnek, hogy étteremvezető lehessek. – Akkor miért mondott le erről a lehetőségről, és miért akar hajóra szállni? – Van egy nagynéném, aki New Yorkban él, és az anyám azt szeretné, ha nála maradnék, amíg vége nem lesz a háborúnak. Az élelmezési tiszt ezt már láthatóan elhitte – nem ez volt az első alkalom, hogy valaki azért akart a hajón dolgozni, hogy elmeneküljön Angliából. – Akkor kezdhet is – mondta, és felpattant. Kivonult a kis irodából, és visszakísérte Emmát a recepciós pulthoz. – Peggy, találtam valakit, aki helyettesíti Danát ezen az úton. Jobb lesz, ha most rögtön be is áll. – Hála istennek – sóhajtott fel Peggy, és felemelte a felhajtható pultot, hogy beengedje mögé az újoncot. – Hogy hívnak? – kérdezte, ugyanazzal az Emma számára alig érthető amerikai kiejtéssel, ahogy az élelmezési tiszt is beszélt. Most először értette meg, mire gondolt George Bemard Shaw, amikor azt mondta, hogy az angolokat és az amerikaiakat a közös nyelv választja el egymástól. – Emma Barrington a nevem. – Nos, Emma, bemutatom az asszisztensemet, Trudyt. Mivel nagyon sok dolgunk van, talán mostantól megfigyelhetnéd, mi mit csinálunk, és közben folyamatosan próbálunk eligazítani, hogy mik lesznek a teendőid. Emma egy lépést hátrább húzódott, és onnan figyelte, ahogy a két lány mindennel megbirkózik, amit kérdeznek tőlük, ráadásul közben sikerült folyamatosan mosolyogniuk is.

Emma egy órán belül már tudta, hogy mikor és hol kell jelentkezni az utasoknak a biztonsági gyakorlatra, melyik fedélzeten van a grillétterem, mennyit kell várniuk a kihajózás után, amíg italokat rendelhetnek, hol találhatnak bridzspartnereket vacsora után, és merre juthatnak fel a felső fedélzetre, ha esetleg meg akarják nézni a naplementét. A következő egy órában Emma újra meg újra végighallgatta ugyanazokat a kérdéseket és válaszokat, a harmadik órában pedig már közelebb lépett a pulthoz, és kezdett ő maga is válaszolgatni az utasoknak, és csak néha-néha kellett segítséget kérnie a két másik lánytól. Peggyre nagy hatást tett Emma tanulékonysága, és amikor már csak néhány későn jövő utas álldogált a sorban, új kolléganőjéhez fordult: – Akkor most megmutatom a szálláshelyünket, és bekapunk valami, amíg az utasok a vacsora előtti koktéljukat isszák. – Trudyhoz fordulva hozzátette: – Hétre visszajövök, és felváltalak. – Aztán felnyitotta a pultot, és kilépett. Trudy bólintott, miközben épp egy újabb utas érkezett. – Meg tudná mondani, hogy estélyi öltözék kell-e a vacsorához? – Az első estén nem, uram – jött a határozott válasz –, de a többi estén igen. Peggy egyfolytában csacsogott, amíg végigvezette Emmát egy hosszú folyosón. Egy lépcső tetejéhez értek, amelyet kordonnal rekesztettek el. A bársonykötélen egy nagybetűs tábla lógott BELÉPÉS CSAK A SZEMÉLYZETNEK! felirattal. – Ez vezet a szállásunkhoz – magyarázta Peggy, és kiakasztotta a kordon kötelét. – Velem fogsz egy kabinban lakni – folytatta, miközben továbbmentek –, mert pillanatnyilag Danáé az egyetlen üres ágy. – Nekem megfelel – mondta Emma. Továbbmentek, egyre csak lefelé. A lépcső egyre szűkösebb lett, ahogy még mélyebbre ereszkedtek a hajó gyomrába. Peggy csak ak-

kor hagyta abba a fecsegést pár pillanatra, amikor szembetalálkoztak a lépcsőn a személyzet egy-egy tagjával, és az illető félreállt, hogy utat engedjen nekik. Néha meleg mosollyal köszönte meg az udvariasságukat. Emma soha nem találkozott még senkivel, aki olyan lett volna, mint Peggy: határozott volt és független, de valahogy mégis nőies tudott maradni rövid bubifrizurára vágott szőke hajával, térd alá érő szoknyájában és a karcsúsított blézerben, amely nem rejtette el remek alakját. – Ez itt a kabinunk – mondta végül. – A következő egy hétben itt fogsz aludni. Remélem, nem valami palotára számítottál. Emma belépett a kabinba, amely kisebb volt, mint az otthoni házukban bármelyik helyiség, beleértve a takarítószerek tárolására használt fülkét is. – Rémes, nem? – jegyezte meg Peggy. – Ami azt illeti, csak egy dolog szól, e mellett a rozzant teknő mellett. – Emmának nem kellett megkérdeznie, hogy micsoda, mert Peggy mindig boldogan válaszolt a saját kérdéseire, ahogy a társaiéra is. – A férfiak és a nők aránya kedvezőbb, mint szinte bárhol másutt a földgolyón – mondta nevetve, aztán még hozzátette: – Ez Dana ágya, az pedig az enyém. Amint látod, ahhoz nincs elég hely, hogy egyszerre ketten legyünk bent, csak ha egyikünk már ágyban van. Magadra hagylak, amíg kicsomagolsz, aztán majd félóra múlva visszajövök érted, és lekísérlek a személyzeti étkezdébe vacsorázni. Emma eltűnődött, hová lehet innen még lejjebb menni, de Peggy már eltűnt, mielőtt megkérdezhette volna. Szédelegve ült le az ágy szélére. Hogy tudja majd kifaggatni Peggyt az őt érdeklő dolgokról, ha soha egy pillanatra sem áll be a szája? Persze az is lehet, hogy ez előny lesz – idővel talán magától is elmond mindent, amire Emma kíváncsi. Egy egész hete van, hogy kiderítse, úgyhogy úgy érezte, nyugodtan várhat. Elkezdte berakosgatni a holmiját egy fiókba, amit Danának esze ágában sem volt kiüríteni.

A hajókürt kétszer hosszan megszólalt, és egy pillanattal később kis rázkódást érzett. Bár nem volt ablak, amin kinézhetett volna, érzékelte, hogy a hajó megmozdult. Leült az ágyára, és próbálta meggyőzni magát, hogy jó döntést hozott. Noha azt tervezte, egy hónapon belül visszatér Bristolba, máris hiányzott neki Sebastian. Kissé alaposabban is körbenézett a kabinban, amely az elkövetkező egy hétben a lakóhelye lesz. Mindkét oldalon egy-egy keskeny ágy volt a falhoz erősítve, amelyben legfeljebb egy, az átlagosnál alacsonyabb személy fért el. Végignyúlt az ágyon, kipróbálta a matracot, amely nem süppedt be alatta, mert hiányoztak a rugói, és a párnára hajtotta a fejét, az azonban nem tollal, hanem habszivaccsal volt megtöltve. A sarokban egy kis mosdókagyló állt két csappal, mindkettőből ugyanolyan langyos víz csöpögött. Emma felvette Dana egyenruháját, és próbált nem nevetni magán. Amikor Peggy visszaért, ő bezzeg nem fogta vissza magát. Dana legalább hét-nyolc centivel alacsonyabb lehetett Emmánál, viszont három mérettel molettebb. – Örülj neki, hogy csak egy hétről van szó – vigasztalta Peggy, és elindultak vacsorázni. Még mélyebbre ereszkedtek a hajó gyomrába, hogy csatlakozzanak a személyzet többi tagjához. Több fiatalember és egy-két idősebb férfi is meghívta Peggyt, hogy üljenek az asztalukhoz. Egy magas fiatalemberre esett a választása, aki – mint Emmának megsúgta – gépész volt. Emma eltűnődött, vajon ezért van-e, hogy nem csak a haja olajos. Hárman együtt beálltak a pult előtti sorba. A gépész szinte mindenből vett a tányérjára, Peggy az ételek feléből, Emma pedig, aki kicsit émelygett, megelégedett egy kis keksszel és egy almával. Vacsora után mindketten visszatértek az információs pulthoz, hogy felváltsák Trudyt. Mivel az utasoknak nyolckor szolgálták fel vacsorát, már csak néhányan jelentek meg a pultnál, a legtöbben azt kérdezték meg, merre van az ebédlő.

A következő egy órában Emma sokkal többet megtudott Peggyről, mint a Kansas Csillagáról Amikor tízkor véget ért a műszak, lehúzták a pult előtti rácsot, és Peggy visszakísérte új kolléganőjét az alsó fedélzetre vezető lépcsőhöz. – Van kedved inni egyet velünk a személyzeti kantinban? – kérdezte. – Nem, köszönöm – felelte Emma. – Nagyon fáradt vagyok. – Mit gondolsz, visszatalálsz egyedül a kabinba? – Hetes alsó fedélzet, száztizenhármas kabin. Ha nem lennék az ágyamban, amikor jössz lefeküdni, indíts keresőexpedíciót. A kabinba érve Emma gyorsan levetkőzött, megmosakodott, aztán bebújt a vékony takaró alá. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, de a térdét úgy fel kellett húznia, hogy majdnem az álláig ért, miközben hajó imbolygása miatt pár percnél tovább nem tudott ugyanabban a testhelyzetben megmaradni. Mielőtt sikerült nyugtalanul elaludnia, utoljára még Sebastianra gondolt. Hirtelen összerezzent, és felriadt. Olyan sötét volt, hogy az óráját sem tudta megnézni. Először azt gondolta, csak a hajó mozgása miatt ingadozik a kabin, de ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, már ki tudta venni, hogy ketten fekszenek a másik ágyon, ritmikusan mozogva, Az egyik láb jóval hosszabb volt, mint az ágy, és a falnak támaszkodott – csak a gépész lehetett. Emma nevetni akart, de csak nagyon csendben feküdt, míg Peggy felsóhajtott, és a mozgás abbamaradt. Pár perc múlva a hosszú lábak a padlóra értek, és a férfi elkezdett belebújni egy régi overallba. Nem sokkal később a kabin ajtaja halkan nyílt és csukódott, Emma pedig elaludt.

9. fejezet

Amikor másnap reggel felébredt, Peggy már felkelt és felöltözött.

– Elmentem reggelizni – mondta. – Később találkozunk a pultnál. Egyébként nyolckor kezdünk. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, Emma kipattant az ágyból, és miután lassan megmosakodott és gyorsan felöltözött, rájött, hogy már nem is lesz ideje megreggelizni, ha időben meg akar jelenni a pult mögött. Miután munkára jelentkezett, hamar felfedezte, hogy Peggy nagyon komolyan veszi a munkáját. Mindent megtett, hogy segítsen az érdeklődő utasoknak. A reggeli kávészünet közben Emma odafordult a társához: – Az egyik utas azt kérdezte tőlem, mikor rendel a hajóorvos. – Reggel héttől tizenegyig – mondta Peggy és délután négytől hatig. Vészhelyzetben a száztizenegyet kell tárcsázni bármely telefonon. – Hogy hívják az orvost? – Parkinson. Dr. Parkinson. A fedélzeten az összes lány bele van esve. – Tényleg? Az egyik utas azt mondta, úgy tudja, dr. Wallace-nak hívják. – Nem, Wally már nyugdíjba vonult, úgy hat hónappal ezelőtt. Kedves öreg fickó volt. Emma a szünet közben nem tett fel több kérdést, csak megitta a kávéját. – Mi lenne, ha a délelőtt többi részében kicsit ismerkednél a hajóval, hogy tudd, hová küldöd az embereket? – javasolta Peggy, miután visszamentek a pulthoz. Átadott neki egy térképet a hajóról. – Ebédnél találkozunk. Emma kinyitotta a füzetkét, és nekilátott a felső fedélzet felfedezésének: itt voltak az ebédlők, a bárok, a kártyaszoba, a könyvtár, sőt egy bálterem is, ahol egy dzsesszzenekar játszott. Csak akkor állt meg, hogy alaposabban körülnézzen, amikor az alsó második fedélzeten a gyengélkedőhöz ért. Óvatosan benyitott a kétszárnyú ajtón, és

bedugta a fejét. Két szépen bevetett, üres ágy állt a fal mellett a helyiség túlsó végében. Vajon Harry feküdt az egyikben, és Bradshaw hadnagy a másikban? – Segíthetek valamiben? – szólalt meg egy hang. Emma megfordult, és egy magas férfit pillantott meg, hosszú fehér köpenyben. Rögtön megértette, miért van beleesve Peggy és az összes lány. – Épp most kezdtem dolgozni az információs pultnál – hadarta –, és azt mondták, nézzek körül, mi hol található a hajón. – Simon Parkinson vagyok – mutatkozott be a férfi barátságos mosollyal. – Most, hogy már tudja, hol talál, szívesen látom bármikor. – Köszönöm – felelte Emma, és gyorsan kimenekült a folyosóra. Becsukta maga után az ajtót, és elsietett. Nem is emlékezett rá, mikor flörtölt vele utoljára bárki, de egyáltalán nem bánta volna, ha dr. Parkinson kikezd vele. A délelőtt hátralévő részét azzal töltötte, hogy sorra bejárta az összes fedélzetet, míg végül úgy érezte, elég jól átlátja a hajó beosztását, és most már magabiztosabban útba tudja majd igazítani az embereket. Alig várta, hogy a délután folyamán próbára tegye újonnan szerzett tudását, de Peggy arra kérte, hogy nézze át az utasok aktáit, és velük is ismerkedjen meg, ahogy a hajóval. Emma leült egyedül egy kis hátsó irodában, és átnézte azoknak az embereknek az adatait, akikkel soha többé nem fog találkozni az életében. Este megpróbálta magába erőltetni a vacsorát, babkonzervet, pirítóst és egy pohár limonádét, de utána rögtön sietett is a kabinjába. Remélte, sikerül valamicskét aludnia, mielőtt megjelenne a gépész is. Amikor nyílt az ajtó, a folyosóról beáradó fény felébresztette. Emma nem látta, ki lépett be a kabinba, de biztosan nem a gépész volt, mert a lába nem ért el a falig. Majdnem háromnegyed órán át még ébren feküdt, de csak akkor aludt el újból, amikor ismét nyílt és csukódott az ajtó.

Emma hamar hozzászokott a mindennapi munka rutinjához, és az éjszakai látogatásokhoz is, amelyek nagyjából ugyanúgy zajlottak, csak a férfi volt mindig más. Egyszer az egyik szerelmes kedvű látogató összetévesztette az ágyakat, és Emmáéhoz indult Peggyé helyett. – A másik lányt keresi – szólt rá határozottan Emma. – Elnézést… – jött a válasz, és a férfi irányt változtatott. Peggy azt gondolhatta, a kolléganője már elaludt, de Emma mindent hallott a szeretkezés utáni elsuttogott beszélgetésből. – Mit gondolsz, a barátnőd is kapható lenne? – Miért, belezúgtál? – kuncogott Peggy. – Nem, nem én, de tudok valakit, aki szívesen lenne az első, aki kigombolhatja Dana egyenruháját. – Reménytelen. Udvarlója van otthon, Bristolban. Úgy hallom, még dr. Parkinson se tett rá semmilyen hatást. – Nagy kár – mondta a férfihang. Peggy és Trudy sokszor meséltek arról a reggelről, amikor a Devonshire kilenc matróza a tengerbe veszett. Emmának néhány ügyesen elejtett célzással sikerült olyan információkhoz jutnia, amelyeket sem a nagyapja, sem pedig Maisie nem tudhatott. Már csak három napjuk volt hátra, amíg megérkeznek a New York-i kikötőbe, és még mindig nem jutott közelebb ahhoz, hogy kiderítse, Harry maradt-e életben, vagy Bradshaw hadnagy. Az ötödik napon Emma először vette át az irányítást pultnál, és nem érte semmi különösebb meglepetés. A meglepetés az ötödik éjszakán következett be. Amikor ki tudja, hány órakor nyílt a kabin ajtaja, megint Emma ágya felé indult a látogató, de amikor a nő határozottan közölte, hogy „A másik lányt keresi”, az alak azonnal távozott. Emma ébren feküdt, és azon tűnődött, vajon ki lehetett az.

A hatodik napon sem tudott meg semmi újat Harryről vagy Tom Bradshaw-ról, és már attól tartott, úgy érkezik meg New Yorkba, hogy nem lesz semmi nyom, amelyen elindulhat. Aznap este vacsora közben úgy döntött, hogy megkérdezi Peggyt arról a bizonyos túlélőről. – Én csak egyszer találkoztam Tom Bradshaw-val – mesélte a lány –, amikor a fedélzeten sétálgatott az ápolónővel. Most, hogy így belegondolok, az túlzás, hogy sétálgatott, mert szegény mankóra támaszkodott. – Beszéltél vele? – kérdezte Emma. – Nem, nagyon visszahúzódónak tűnt. Egyébként Kristin egy pillanatra sem vesztette szem elől. – Kristin? – Ő volt akkoriban a főnővér a gyengélkedőn, dr. Wallace mellett dolgozott. Ők ketten mentették meg Tom Bradshaw életét. – Szóval soha többé nem láttad? – Csak amikor kikötöttünk New Yorkban, és láttam, ahogy partra száll Kristin társaságában. – Kristinnel szállt le a hajóról? – kérdezte kissé idegesen Emma. – Dr. Wallace is velük volt? – Nem, csak Kristin, és a barátja, Richard. – Richard? – kérdezte megkönnyebbülten Emma. – Igen. A vezetéknevére nem emlékszem, csak arra, hogy valamilyen Richard. Ő volt a harmadtiszt a hajón. Nem sokkal később össze is házasodtak, és soha többé nem láttuk egyiküket sem. – Jóképű férfi volt? – kérdezte Emma. – Tom vagy Richard? – kérdezett vissza Peggy. – Meghívhatlak egy italra, Peg? – lépett oda egy fiatalember, akit Emma még soha nem látott, de az volt az érzése, aznap éjszaka még találkozni fog a sötétben kirajzolódó profiljával. Ebben nem is tévedett – nem aludt se a látogatás előtt, se alatta, se utána, mert valamin jártak a gondolatai. Másnap reggel az út során

először Emma egyedül állt a pult mögött, és várta, hogy Peggy is megjelenjen. – Összeállítsam az utasok névsorát a leszálláshoz? – kérdezte, amikor a társa végre beállt a pult mögé. – Te vagy az első, aki valaha is önként jelentkezett erre a munkára. Persze, csináld csak. Valakinek ellenőrizni kell, hogy minden rendben van-e, nehogy a bevándorlási hivatal emberei úgy döntsenek, a kikötés után újból ellenőrizni kell az összes utas adatait. Emma hátrament az irodába. Félretette a jelenlegi utaslistát, és a régebbi személyzet tagjainak aktáit kezdte keresni. Meg is találta őket egy külön irattartó szekrényben, amely nagyon úgy festett, mint amit jó ideje nem nyitottak ki. Lassan, alaposan elkezdte átvizsgálni az aktákat, a Kristin és a Richard nevet keresve. Kristint könnyű volt megtalálni, mivel csak egy ilyen nevű személy dolgozott nővérként a Kansas Csillagán, 1936-tól 1939-ig. Richardból azonban több is volt, sőt Dick és Dickies becenéven is szerepelt egy-két ember – csakhogy egyikük, egy bizonyos Richard Tibbet hadnagy ugyanabban a manhattani házban lakott, mint Kristin Craven. Emma feljegyezte magának a címet.

10. fejezet

– Isten hozta az Egyesült Államokban, Miss Barrington! – Köszönöm – mondta Emma. – Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni? – kérdezte a bevándorlási tisztviselő, miközben megnézte az útlevelét. – Egy hétig, legfeljebb kettőig – felelte Emma. – A nagynénémet látogatom meg, aztán visszatérek Angliába. – Az valóban igaz is volt, hogy élt New Yorkban egy nagynénikéje, Lord Harvey nővére,

de egyáltalán nem állt szándékában meglátogatni, mivel nem akarta, hogy a családja rájöjjön, miben mesterkedik. – A nagynénje címe? – A Park Avenue és a Hatvannegyedik utca sarkán lakik. A bevándorlási tisztviselő feljegyzett valamit, lepecsételte Emma útlevelét, és visszaadta. – Érezze jól magát New Yorkban, Miss Barrington. Miután a fiatalasszony túlesett az útlevélvizsgálaton, beállt a Kansas Csillaga utasainak hosszú sorába. Újabb húsz percbe telt, mire sikerült bejutnia egy sárga taxi hátsó ülésére. – Egy kisebbfajta, elfogadható árfekvésű szállodát keresek, amely közel van a manhattani Merton Streethez – mondta a sofőrnek. – Megismételné, hölgyem? – kérte a sofőr, akinek egy meg nem gyújtott szivar lógott a szája sarkában. Mivel Emma meglehetősen nehezen értette meg a férfi kiejtését, feltételezte, hogy ő is ugyanígy van az ő beszédével. – Egy kicsi, nem túl drága hotelbe szeretnék menni, a Merton Street közelében, Manhattan szigetén – mondta lassan, minden szót külön megformálva. – Merton Street – ismételte meg sofőr, mintha ennyit értett volna az egészből. – Úgy van – bólintott Emma. – Miért nem ezzel kezdte? A sofőr indított, és nem szólalt meg újból, míg ki nem tette az utasát egy vörös téglás épület előtt, amelyen a Mayflower Hotel feliratú zászló lobogott. – Negyven cent lesz – mondta a taxis, miközben a szája sarkában lógó szivar fel-le ugrált. Emma a hajón keresett béréből kifizette az összeget. Miután kivett egy szobát a szállodában, lifttel felment a negyedikre, egyenesen a szobájába. Legelőször levetkőzött, és engedett magának egy jó forró fürdőt.

Miután vonakodva kimászott a kádból, megszárítkozott a nagy, bolyhos törülközővel, és felvett egy olyan ruhát, amelyet kellőképpen szolidnak ítélt, lement a földszintre. Végre megint emberinek érezte a külsejét. Keresett egy csendes sarokasztalt a hotel kávézójában, rendelt egy teát – az Earl Grey márkáról nem is hallottak –, és egy „klubszendvicset”, amiről meg ő nem hallott még. Amíg várta, hogy kiszolgálják, a szalvétára jegyzetelgetni kezdte a kérdéseit. Remélte, hogy talál majd valakit a Merton Street 46.-ban, aki válaszolni is fog rájuk. Miután megkapta a blokkot – ez is új szó volt neki, fizetett, majd megkérdezte a recepcióst, hogy merre van a Merton Street. A recepciós azt felelte, hogy háromsaroknyira, északra. Emma eddig nem is tudta, hogy minden New York-inak beépített iránytű van a fejében. Élvezte a sétát, többször is meg-megállt, hogy megcsodálja a kirakatokat, amelyek olyan árukkal voltak megrakva, amilyeneket Bristolban soha nem látott. Pár perccel dél után ért oda a magas toronyházhoz. Nem nagyon tudta, mit csináljon, ha Mrs. Tibbet nincs odahaza. Az elegáns portás szalutált, és kinyitotta neki a kaput. – Miben segíthetek? – Mrs. Tibbethez jöttem – mondta Emma, és próbált olyan benyomást kelteni, mintha várnák. – Harmincegyes lakás, harmadik emelet – felelte a portás, és megint megérintette a sapkáját. Úgy tűnt, tényleg igaz, hogy egy előkelő brit kiejtés minden ajtót megnyit az ember előtt. Miközben a lift lassan kapaszkodott felfelé a harmadikra, Emma elpróbálta magában, mit fog mondani, amivel remélhetőleg sikerül újabb ajtókat megnyitnia. Amikor a lift megállt, elhúzta a fémrácsot, kilépett a folyosóra, és megkereste a harminckettes lakást. Tibbeték ajtajának közepén kis kerek kukucskálónyílás volt. Emmának, Küklopsz jutott eszébe róla. Nem látott be rajta, de feltételezte, hogy a lakók kilátnak. Az ajtó melletti csengőgomb már

ismerősebb volt. Megnyomta, és várt. Beletelt kis időbe, mire nyílt az ajtó, de épp csak résnyire, a biztonsági lánc beakasztva maradt. Egy szempár lesett ki. – Mit óhajt? – kérdezte egy hang, és Emma ez alkalommal legalább megértette, mit mond a nő. – Elnézést a zavarásért, Mrs. Tibbet, de lehet, hogy ön az utolsó esélyem. – A szempár gyanakvóan pillantott rá. – Tudja, kétségbeesetten szeretném megtalálni Tomot. – Tomot? – ismételte meg a hang. – Tom Bradshaw-t. Ő a gyermekem apja – mondta Emma, kijátszva az utolsó kártyáját, amitől a beeresztését remélte. Az ajtó becsukódott, kiakasztották a láncot, és újból nyílt. Egy fiatal nő állt ott, a karjában egy kisbabával. – Elnézést, de Richard nem szereti, ha ajtót nyitok idegeneknek. Fáradjon beljebb. – A nő bevezette az angol vendéget a nappaliba. – Foglaljon helyet, amíg leteszem Jake-et a kiságyába. Emma leült, és körbenézett a szobában. Több fénykép is volt, amelyen a vendéglátója egy fiatal tengerésztiszttel szerepelt, aki feltehetően a férje volt, Richard. Kristin pár perc múlva visszatért, egy tálcán kávéval. – Feketén kéri vagy tejjel? – Tejjel legyen szíves – mondta Emma, aki otthon, Angliában soha nem ivott kávét, de hamar megtanulta, hogy az amerikaiak nemigen teáznak, még reggel sem. – Cukrot? – kérdezte Kristin, miután kitöltötte a két kávét. – Nem, köszönöm. – Szóval Tom a férje? – kérdezte Kristin, miután Emmával szemben helyet foglalt. – Nem, a menyasszonya vagyok. Az az igazság, hogy ő nem tudta, hogy gyereket várok. – Hogy talált meg engem? – kérdezte az amerikai nő, aki még mindig kissé gyanakvónak tűnt.

– A Kansas Csillaga élelmezési tisztje mondta, hogy ön és Richard voltak az utolsók, akik élve látták Tomot. – Így igaz. Vele voltunk, amíg le nem tartóztatták, pár perccel az után, hogy a partra tette a lábát. – Letartóztatták? – kérdezte döbbenten Emma. – De hát mit követhetett el, amiért letartóztatták? – Azzal vádolták, hogy megölte a bátyját – mondta Kristin. – Erről nem is tudott? Emma könnyekben tört ki – ez a hír minden reményét ízzé-porrá zúzta. Csak Tom Bradshaw lehetett a túlélő, és nem Harry. Ha Harryt vádolják azzal, hogy megölte Bradshaw bátyját, a világ legegyszerűbb dolga lett volna, hogy bebizonyítsa, nem a megfelelő embert tartóztatták le. Bárcsak felbontotta volna a Maisie kandallópárkányán álló levelet! Akkor megtudta volna az igazságot, és nem kellett volna végigcsinálnia mindezt. Emma vigasztalhatatlanul zokogott – most először törődött bele, hogy Harry tényleg halott.

GILES BARRINGTON 1939-1941

11. fejezet

Amikor Sir Walter Barrington meglátogatta az unokáját, és közölte vele a tragikus hírt, mely szerint Harry Clifton odaveszett a tengeren, Giles teljesen ledermedt, mintha egy végtagját veszítette volna el. Ami azt illeti, boldogan feláldozta volna egy végtagját, ha ezzel visszahozhatja Harryt. Gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak, és Giles mindig is úgy gondolta, hogy egyszer ketten együtt érnek el valami olyan nagy dolgot az életben, mint amilyen a krikettben egy százpontos ütés. A barátja értelmetlen, felesleges halála miatt Giles csak még inkább elszánta magát, hogy ő nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát. Épp a szalonban volt, és Churchill rádióbeszédét hallgatta, amikor Emma nekiszegezte a kérdést: – Tervezed, hogy beállsz a hadseregbe? – Igen, nem megyek vissza Oxfordba, hanem azonnal jelentkezem. Az anyja szemlátomást meglepődött, de csak annyit mondott, hogy megérti az elhatározását. Emma megölelte a bátyját. – Harry nagyon büszke lenne rád. – Grace, aki ritkán mutatta ki az érzelmeit, sírva fakadt. Giles másnap reggel kocsival bement Bristolba, és a toborzóiroda bejárata előtt, feltűnő helyen leparkolt sárga sportkocsijával. Remélte, sikerült elszánt arcot vágnia, miközben bevonult az irodába. A Gloucesteri Ezred – ahol valamikor Jack Tarrant százados is szolgált – egy őrmestere azonnal vigyázzba vágta magát, ahogy meglátta a fiatal Barringtont. Átadott Gilesnak egy nyomtatványt, amelyet ő kötelességtudóan kitöltött. Egy óra múlva beszólították egy függöny mögé, ahol megvizsgálta egy katonaorvos.

Az orvos a nyomtatvány minden kis kockájába pipát tett, miután alapos vizsgálatnak vetette alá az újoncot, és felmérte a füle, az orra, a torka, a mellkasa és a végtagjai állapotát. Végül a látását ellenőrizte. Giles megállt a földre húzott fehér vonal mögött, és kifogástalanul leolvasta a betűket és a számokat a tábláról – végül is krikettezés közben képes volt eltalálni egy száznegyven kilométeres sebességgel feléje száguldó kis bőrlabdát, és elütni a pálya legtávolabbi határáig. Bízott benne, hogy kitűnő eredménnyel megy át a vizsgálaton, míg az orvos meg nem kérdezte, hogy előfordult-e bármilyen örökletes betegség a családjukban. Giles az igazsághoz híven azt válaszolta: – Az apám és a nagyapám is színvak. Az orvos elvégzett még egy sor vizsgálatot, és Gilesnak feltűnt, hogy az elégedett hümmögés átváltott aggodalmas köhécselésbe. – Sajnálom, Mr. Barrington – mondta végül az orvos, miután végzett a vizsgálattal –, de azt kell mondanom, hogy az öröklött betegségét tekintetbe véve nem minősíthetem alkalmasnak az aktív szolgálatra. Természetesen annak semmi akadálya, hogy polgári szolgálatot teljesítsen. – Nem tehetne mégis pipát ahhoz a rubrikához is, és felejtsük el, hogy valaha is szóba hoztam ezt az átkozott dolgot? – kérdezte Giles, és igyekezett kétségbeesést erőltetni a hangjába. Az orvos nem vett tudomást a tiltakozásáról, és a nyomtatvány utolsó kis kockájába azt írta: „C3”, ami azt jelentette, hogy a jelentkező nem alkalmas aktív katonai szolgálatra. Giles ebédre haza is ért. Az édesanyja, Elizabeth nem tett semmi megjegyzést, amikor majdnem egy egész üveg bort megivott az ebédhez. Giles mindenkinek elmesélte, aki kérdezte – és több olyannak is, aki nem –, hogy a színvaksága miatt elutasították a Gloucesteri Ezredtől. – A nagyapát ez nem akadályozta meg abban, hogy harcoljon a búrok ellen – emlékeztette Grace, miután Giles másodszor is kért a desszertből.

– Akkoriban valószínűleg nem is tudtak erről a betegségről – vélekedett Giles, és próbálta könnyedén felfogni a szúrós megjegyzést. Emma azonban bevitt egy öv alatti ütést: – Eleve nem is akartál beállni, nem igaz? – kérdezte a bátyja szemébe nézve. Giles a cipőjét bámulta. – Nagy kár, hogy a barátod a kikötőből nincs itt, hogy emlékeztessen, hogy ő is színvak volt. Amikor Giles anyja meghallotta a hírt, láthatóan megkönnyebbült, de nem fűzött semmi megjegyzést dologhoz. Grace többet nem szólt a bátyjához, amíg vissza nem ment Cambridge-be. Giles másnap visszatért Oxfordba, és próbálta meggyőzni magát, hogy mindenki megérti majd, hogy jó okkal nem állt be a hadseregbe, és folytatja inkább az egyetemi életét. Amikor besétált a kollégium kapuján, meglátta, hogy az udvar inkább hasonlít egy toborzóközpontra, mint egy tanintézményre. Jóval nagyobb számban voltak jelen fiatalemberek egyenruhában, mint egyetemi talárban. Giles úgy vélte, hogy az egyetlen jó dolog mindebben az, hogy a történelem során most először legalább annyi lány jár az egyetemre, mint fiú. Sajnos, a legtöbben csak olyanok karján mutatkoztak szívesen, akik egyenruhát viseltek. Giles régi barátja, Deakins egyike volt a néhány egyetemistának, akiket láthatóan nem érintett kínosan, hogy nem lépnek be a hadseregbe. Persze, nem is lett volna sok értelme, hogy Deakins alávesse magát egy orvosi vizsgálatnak. Egyike lett volna ez azon ritka vizsgáknak, amelyen megbukik. Aztán egyszer csak eltűnt az egyetemről, egy Bletchley Park nevű helyre távozott. Senki nem tudta megmondani Gilesnak az eltűnése okát, csak annyit tudtak, hogy valami titkos ügyről van szó. Deakins is figyelmeztette Gilest, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad meglátogatnia. Ahogy teltek a hónapok, Giles lassanként egyre inkább a kocsmában töltötte magányosan az idejét, és nem a túlzsúfolt előadótermekben, miközben mind több frontról visszatért katona jelent meg Ox-

fordban, némelyikük fél karral vagy fél lábbal. Olyanok is akadtak, akik elvesztették a szemük világát, ráadásul épp azok közül, akik Giles kollégiumába jártak. Próbálta úgy folytatni az életét, mintha fel sem tűnnének neki ezek a dolgok, de az igazság az volt, hogy a szemeszter végére egyre inkább úgy érezte, nem tartozik ide. A szemeszter végén Giles autóval elment Skóciába, hogy részt vegyen Sebastian Arthur Clifton keresztelőjén. Csak a szűk család és egy-két közeli barát volt jelen a szertartáson, amelyet a Mulgelriekastély kápolnájában rendeztek. Emma és Giles apja nem volt a meghívottak között. Gilest meglepte és örömmel töltötte el, amikor a testvére őt kérte fel keresztapának. Az azonban kissé kínosan érintette, amikor a húga közölte vele, hogy amiatt döntött így, mert Harry a történtek ellenére mindenképp őt választotta volna. Amikor másnap reggel Giles lement reggelizni, észrevette, hogy a nagyapja dolgozószobájának ajtaja alatt világosság szűrődik ki. Ahogy az ebédlő felé haladva elsétált az ajtó előtt, meghallotta, hogy az ő nevét emlegetik. Megtorpant, majd kicsit közelebb lépett a félig nyitott ajtóhoz. Döbbenten megdermedt, amikor meghallotta Sir Walter hangját: – Nagyon fáj, hogy ezt kell mondanom, de az alma nem esett messze a fájától. Ugyanolyan, mint az apja. – Egyetértek – felelte Lord Harvey. – Én mindig olyan sokra tartottam ezt a fiút, amitől csak még visszataszítóbb ez az egész kellemetlen ügy. – Senki sem lehetett büszkébb rá, mint amilyen én voltam az iskolaszék elnökeként, amikor Giles a Bristol Gimnázium főprefektusa lett – jegyezte meg Sir Walter. – Mindig azt feltételeztem, hogy a figyelemre méltó vezetői képességének és bátorságának, amiről a sportpályán annyiszor tanúbizonyságot tett, jó hasznát veszi majd a csatamezőn – fűzte hozzá Lord Harvey.

– Az egyetlen jó ebben az egészben az, hogy már nem hiszem el, hogy Harry Clifton valóban Hugo fia lehet. Giles végigsietett a folyosón, elhaladt a reggelizőszoba előtt, és kisétált a házból. Beült a kocsijába, és nekivágott a hosszú útnak hazafelé. Másnap reggel leparkolt egy újabb toborzóiroda előtt. Ismét beállt a sorba, csakhogy most nem a Gloucesteri Ezredbe jelentkezők közé, hanem a Wessexi Ezred toborzóközpontjában, amely az Avon túlsó partján állt. Miután kitöltötte a nyomtatványt, ismét szigorú orvosi vizsgálatnak vetették alá. Ez alkalommal, amikor az orvos feltette a kérdést, hogy előfordult-e bármilyen örökletes betegség a családjában, amely megakadályozhatná az aktív szolgálatát, Giles azt felelte: – Nem, uram.

12. fejezet Másnap délben maga mögött hagyott egy régi világot, és belépett egy újba. Harminchat zöldfülű újonc szállt fel a vonatra, akikben a világon semmi közös nem volt azon kívül, hogy felcsaptak katonának. Egy tizedes vette őket a szárnyai alá. Miközben a vonat kigördült az állomásról, Giles kibámult a harmadosztályú kocsi mocskos ablakán. Csupán egyvalamiben volt biztos: hogy dél felé indulnak. De csak amikor a vonat négy órával később bepöfögött Lympstone-ba, akkor jött rá, hogy mekkora távolságot tettek meg délnek. Az út során Giles némaságba burkolózott, és inkább figyelmesen hallgatta a többieket, akik a baj társai lesznek az elkövetkező tizenkét hétben. Volt köztük egy buszsofőr Filtonból, egy rendőr Long Ashtonból, egy hentesfiú a bristoli Broad Streetről, egy építőmunkás Nailsea-ből és egy farmer Winscombe-ból.

Miután leszálltak a vonatról, a tizedes egy várakozó buszhoz irányította őket. – Hová megyünk? – kérdezte a hentes. – Nemsokára megtudja, fiam – felelte a tizedes, akinek a kiejtéséből rögtön kiderült, hogy skóciai születésű. A busz egy óra alatt döcögött át Dartmooron, míg végül elfogytak a házak és az emberek, legfeljebb egy-egy zsákmányra vadászó sólyom vitorlázott át az égen. Végül aztán megálltak egy lerobbant épületcsoport előtt. Egy viharvert táblán Ypres laktanya – a Wessexi Ezred kiképzőtábora felirat állt. Gilest nem lelkesítette fel túlságosan a látvány. Egy katona masírozott ki a kapu melletti őrházikóból, és felemelte a sorompót, hogy beengedje a buszt, amely megtett még száz métert, aztán megállt a gyakorlótér kellős közepén, ahol egyetlen ember várta őket. Amikor Giles lekászálódott a buszról, egy khaki egyenruhás, hordómellkasú óriással találta szembe magát, aki úgy állt ott, mintha lecövekelték volna a gyakorlótér talajába. A mellkasán több sorban sorakoztak a kitüntetések, a bal hóna alá dugva egy pálcát tartott, de Gilesnak leginkább az tűnt fel, hogy a bakancsa annyira ki volt fényesítve, hogy meglátta benne a saját tükörképét. – Jó napot, emberek! – harsant fel a férfi mennydörgő hangja, betöltve az egész gyakorlóteret. Ennek az embernek aztán nincs szüksége megafonra, gondolta Giles. – Dawson főtörzsőrmester vagyok, de szólítsanak „uram”-nak. Az én feladatom, hogy mindössze tizenkét hét alatt ebből a semmirekellő civil bandából harcképes egységet faragjak. Addigra valóban a Wessexi Ezred tagjainak nevezhetik magukat, amely a brit hadsereg legkiválóbb ezrede. Az elkövetkező tizenkét hétben én leszek az anyjuk, az apjuk és a szeretőjük, és biztosíthatom magukat, hogy csak egyetlen célom van az életben: gondoskodni arról, hogy ha szembetalálkoznak az első némettel, akkor meg tudják ölni, mielőtt ő ölné meg magukat. A kiképzés holnap reggel ötkor kezdődik. – Az újoncok felnyögtek, amiről a főtörzs

nem vett tudomást. – Addig is McCloud tizedesre bízom magukat. Elmennek a kantinba, majd berendezkednek a barakkokban. Jól pihenjék ki magukat az éjszaka, mert holnap, ha újból találkozunk, minden szemernyi erejükre szükségük lesz. Folytassa, tizedes! Giles leült a kantinba a halpogácsa elé, amelynek az összetevői valószínűleg soha nem úszkáltak sós vízben, és miután kortyolt egyet a teának nevezett langyos barna vízből, visszatette az asztalra a bögrét. – Ha nem eszed meg a halpogácsát, az enyém lehet? -kérdezte a mellette ülő fiatalember. Giles bólintott, és tányért cseréltek. A fiú csak az után szólalt meg, hogy felfalta Giles adagját: – Ismerem a mamádat – mondta. Giles alaposabban is megnézte magának a fiút, és eltűnődött, ez vajon hogy lehetséges. – Mi szállítjuk a húst a Barrington-házba – folytatta a fiatalember. – Kedvelem az édesanyádat, nagyon kedves hölgy. Egyébként Bates a nevem, Terry Bates. – Jó erősen megszorította Giles kezét. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy asztalnál fogok ülni veled. – Jól van, fiúk, akkor indulás! – Az újoncok felugrottak a padokról, és követték a tizedest, ki a kantinból. Átvágtak a gyakorlótéren egy hullámbádog épület felé, amelynek az ajtajára MARNE felirat volt felfestve. – Ez is a Wessexi Ezred harci sikereinek egyik színhelye, ahogyan Ypres – magyarázta a tizedes, mielőtt kinyitotta a barakk ajtaját, hogy bemutassa az új otthonukat. Harminchat ágy sorakozott odabent, mindkét oldalon tizennyolctizennyolc, akkora helyen összezsúfolva, amely alig volt nagyobb, mint a Barrington-ház ebédlője. Giles Atkinson és Bates között kapott helyet. Egész olyan, mint a bentlakásos iskola, gondolta, bár azért az elkövetkező pár nap során szembesülnie kellett néhány különbséggel. – Jól van, emberek, akkor levetkőzni, és takarodó!

A tizedes már jóval az előtt leoltotta a villanyt, hogy az utolsó újonc levetkőzött volna, és elordította magát: – Aztán aludjanak egy jó nagyot, mert holnap sűrű napjuk lesz! – Gilest az sem lepte volna meg, ha Fisherhez, egykori iskolai prefektusához hasonlóan azt is hozzáteszi: „Villanyoltás után nincs beszélgetés!” Az ígéretnek megfelelően másnap reggel ötkor felkapcsolódott a villany – nem mintha Gilesnak lett volna alkalma megnézni az óráját, mivel rögvest belépett Dawson főtörzsőrmester, és elordította magát: – Aki utolsónak áll talpra, az számíthat rá, hogy ő lesz az első, akivel egy fritz bajonettje fog végezni! A meztelen talpak villámgyorsan csattantak a padlón, a főtörzs pedig végigmasírozott a barakkon az ágyak között, és a pálcájával rácsapott minden ágy végére, amelynek tulajdonosa még nem állt mindkét lábbal a földön. – Most pedig hegyezzék a fülüket – folytatta. – Négy percet kapnak a mosakodásra és a borotválkozásra, négy percet a beágyazásra, négy percet az öltözködésre, és nyolc percet a reggelire. Ez összesen húsz perc. Nem javaslom, hogy jártassák közben a szájukat, mivel nem vesztegethetik az időt, különben is, én vagyok az egyetlen, aki beszélhet. Érthető voltam? – A legteljesebb mértékben – szólalt meg Giles, amit a többiek meglepett kis nevetgéléssel fogadtak. Egy szempillantással később a főtörzsőrmester már ott is állt előtte. – Ha kinyitja a száját, fiam – förmedt rá, és Giles vállára tette a pálcáját csak annyit akarok hallani, „igen, uram, értettem, uram”! Világos? – Igen, uram. – Nem hallom! – Igen, uram! – kiáltotta hangosan Giles.

– Így már jobb. Most nyomás a mosdóba, mielőtt a büntetőosztaghoz kerül. Gilesnak fogalma sem volt, hogy ott mi folyik, de nem tűnt túl vonzónak a lehetőség. Bates már kifelé jött a mosdóból, amikor Giles besétált. Mire megborotválkozott, a másik már beágyazott, felöltözött, és indult is a kantinba. Amikor Barrington végül utolérte, leült a vele szemben lévő padra. – Ezt hogy csinálod? – kérdezte csodálkozva. – Mit hogy csinálok? – kérdezett vissza Bates. – Hogy ilyen friss és éber vagy, amikor mi, többiek még félig alszunk. – Ez igazán egyszerű. Hentes vagyok, mint az apám. Minden áldott reggel négykor kelek, és indulok a piacra. Ahhoz, hogy a legjobb árut kapjam, ott kell várni, amikor a dokkokból odaszállítják. Elég, ha pár percet kések, és már lecsúsztam a legjobbról. Ha fél órát kések, akkor már csak az utolsó cafatok jutnak nekem, és az anyukád annak nem örülne, nem igaz? Giles nevetett, Bates pedig felugrott, és indult vissza a barakkba, de rá kellett jönnie, hogy a főtörzs által rendelkezésükre bocsátott időbe a fogmosás már nem fér bele. A délelőtt legnagyobb része azzal telt, hogy a „kopaszokat” ellátták egyenruhával, amelyek egyike-másika úgy festett, mintha már hordta volna valaki. Sapka, derékszíj, bakancs, sisak, krétapor, fémtisztító folyadék és cipőpaszta is kiosztásra került. Miután megkaptak minden felszerelést, az újoncok kivonultak a gyakorlótérre, az első alaki gyakorlatra. Mivel Giles, ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de részt vett az iskolai kadéthadtest gyakorlatain, némi előnnyel indult a többiekhez képest, de az volt az érzése, nem kell sok idő ahhoz, hogy Terry Bates behozza a lemaradást. Délben a kantinba masíroztak. Giles olyan farkaséhes volt, hogy szinte mindent felfalt. Ebéd után visszamentek a barakkba, átöltöztek

tornafelszerelésbe, aztán átterelték őket egy tornaterembe. Giles némán hálát adott magában az iskolai tornatanárának, aki megtanította kötélre mászni, gerendán egyensúlyozni és a bordásfal használatára. Akaratlanul is észrevette, hogy Bates mindenben az ő mozdulatait utánozza. A délután azzal ért véget, hogy lefutottak nyolc kilométert a devoni lápvidéken. A harminchat újoncból csak nyolcan értek viszsza az edzővel egyszerre a laktanya kapujához. Egyiküknek sikerült eltévednie, és embereket kellett küldeni a felkutatására. Ezután uzsonnát kaptak, majd a főtörzs közölte, hogy most „szabadidős foglalkozás” következik, ami a legtöbb fiúnak azt jelentette, hogy leroskadtak az ágyukra, és azonnal elaludtak. Másnap reggel ötkor ismét kivágódott a barakk ajtaja, és ez alkalommal már többeknek is padlót ért a talpa, még mielőtt a főtörzs felkattintotta volna a villanyt. A reggelit újabb egyórás menetelés követte a gyakorlótéren, és mostanra már mindenki ütemre lépett. Az újoncok ezután körben ülve letelepedtek a fűbe, és megtanulták, hogyan kell szétszedni, megtisztogatni, megolajozni, megtölteni és elsütni egy puskát. A tizedes egy határozott mozdulattal végighúzta a tisztítópálcát a fegyver csövében, és figyelmeztette őket, hogy a golyó nem tudja, a cső melyik vége melyik, és lehetőleg úgy intézzék a dolgot, hogy a lövedék mindig elől távozzon, és az ellenséget ölje meg, ne pedig visszafelé süljön el. A délutánt a lőtéren töltötték, ahol az oktatók minden újoncnak megtanították, hogy kell keményen a vállgödrükbe illeszteni a fegyvert, a célpontra irányozni a célgömböt, és finoman meghúzni a ravaszt, soha nem hirtelen megrántva. Giles ez alkalommal a nagyapjának volt hálás, akivel órákat töltött a lápon fajdra vadászva, mert ennek köszönhetően most minden alkalommal sikerült eltalálnia a céltábla közepét. A nap ismét egy nyolc kilométeres futással ért véget, aztán vacsora és pihenés következett, majd tízkor villanyoltás. A legtöbben már

jóval korábban az ágyukra roskadtak, és azt kívánták, bárcsak másnap fel se kelne a nap, vagy, hogy legalább a főtörzs haljon meg álmában. De nem volt ilyen szerencséjük. Giles számára olyan hosszúnak tűnt az első egy hét, mintha egy hónap lett volna, a második hét végére azonban kezdte megszokni a rutint, bár azt egyszer sem sikerült elérnie, hogy reggel megelőzze Batest a mosdóban. Ugyan ő sem élvezte jobban az alapkiképzést, mint bárki más, azért a versengésben talált némi örömöt. Ahogy azonban teltekmúltak a napok, be kellett ismernie, hogy egyre nehezebben tudja bármiben is felülmúlni a Broad Street-i henteslegényt. Bates minden ütésére ugyanolyan ütéssel válaszolt a ringben, ugyanúgy a céltábla közepébe talált a lőtéren, és amikor nekiindultak nehéz bakancsban és puskát cipelve a nyolc kilométeres futásnak, Bates, aki évek óta reggel-délben-este fél marhákat cipelt a vállán, hirtelen még keményebb ellenfélnek bizonyult. A hatodik hét végén senkit sem lepett meg, hogy Barringtont és Batest választották ki, hogy őrvezetővé léptessék elő őket, és mindegyikük kapott egy-egy rajt. Alighogy felvarrták a rangjelző sávokat, a két raj azonnal vérre menő rivalizálásba kezdett, nemcsak a gyakorlótéren vagy a tornateremben, de az éjszakai terepgyakorlatokon és a harcászati foglakozásokon is. Giles és Bates úgy viselkedtek, mint két iskolás fiú: a nap végén mindegyik kijelentette, hogy az ő csapata győzött. Sokszor a főtörzsnek kellett szétválasztani őket. Ahogy közeledett a kiképzést lezáró szemle és az újoncavatás napja, Giles érezte, hogy mindkét raj büszke a teljesítményére, és kezdték elhinni, hogy megérdemelten vallhatják magukat a Wessexi Ezred tagjainak. A főtörzsőrmester azonban állandóan figyelmeztette őket, hogy hamarosan részt kell venniük egy valódi csatában, valódi ellenség ellen, valódi puskagolyókkal. Arra is emlékeztette őket, hogy ő már nem lesz ott, hogy a kezüket fogja. Giles kénytelenkelletlen beismerte, hogy hiányozni fog neki ez a rémes alak.

– Jöjjenek csak azok a németek! – Batesnek mindössze ennyi hozzáfűznivalója volt a témához. Amikor a tizenkettedik héten, egy pénteki napon végre véget ért a kiképzés, Giles azt hitte, visszaviszik Bristolba a többi fiúval együtt, és kimenőt kap a hétvégére, mielőtt hétfőn jelentkezne az ezredparancsnokságon. Amikor azonban délután el akarta hagyni a gyakorlóteret, a törzsőrmester félrevonta. – Barrington tizedes, azonnal jelentkezzen Radcliffe őrnagynál. Giles szívesen megkérdezte volna, mi célból, de tudta, hogy úgysem kapna választ. Átvágott a gyakorlótéren, és bekopogott az adjutáns irodájának ajtaján, akit eddig még csak messziről látott. – Tessék! – szólt ki egy hang. Giles belépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. – Barrington – kezdte Radcliffe őrnagy, miután viszonozta a tisztelgést. – Jó hírem van. Felvették a tisztképző iskolába. Giles nem is sejtette, hogy előléptetésre szemelték ki. – Holnap reggel azonnal Monsba kell utaznia, ahol hétfőn megkezdi a bevezető kurzust. Gratulálok, és sok szerencsét. – Köszönöm, uram – mondta Giles, aztán megkérdezte: – Bates is velem tart? – Bates? Úgy érti, Bates tizedes? – Igen, uram. – Te jó ég, dehogy – felelte az adjutáns. – Ő nem tisztnek való. Giles csak remélni tudta, hogy a németek is ilyen rövidlátók, amikor a tisztjeik kiválasztásáról van szó. Amikor Giles másnap délután jelentkezett a Mons Tisztképző Kadétiskolán Aldershotban, teljesen felkészületlenül érte, hogy ismét milyen gyors változás áll be az életében. Beletelt némi időbe, amíg hozzászokott, hogy a tizedesek, őrmesterek, sőt törzsőrmesterek is „uramnak” szólítják.

Egyágyas szobában aludt, amelynek az ajtaja nem vágódott ki minden reggel ötkor, és nem csapkodta az ágy végét a pálcájával a törzsőrmester, azt ordítva, hogy „mindkét lábat a földre!”. Itt csak akkor nyílt az ajtó, ha Giles úgy akarta. A kantinban olyanokkal reggelizett együtt, akiknek nem kellett megtanítani, hogyan tartsák a kést meg a villát. Mindazonáltal némelyikük úgy festett, mint aki soha nem fogja megtanulni, hogyan bánjon a puskával, hát még hogyan süsse el dühből valakire. Mégis néhány hét múlva ezek a fiatalemberek a frontvonalban fognak harcolni, tapasztalatlan önkénteseket vezetve, akiknek az élete az ő ítélőképességüktől függ. Az órákon Giles és a többiek hadtörténelmet, földrajzot, térképolvasást, taktikát, német nyelvet és a vezetés művészetét tanulmányozták. Ha egyvalamit megtanult a Broad Street-i hentestől, hát az az volt, hogy a vezetés művészete olyan adottság, amelyet nem lehet tanulással elsajátítani. Nyolc hét múlva ugyanezek fiatalemberek ott álltak a gyakorlótéren, a díszszemlén, és megkapták a tiszti kinevezésüket. Két koronával díszített csillagot kaptak, egyet-egyet mindkét vállukra, egy barna tiszti bőrpálcát, és egy gratuláló levelet a hálás uralkodótól. Giles nem vágyott másra, csak hogy csatlakozhasson az ezredéhez és a régi bajtársaihoz, de tudta, ez már nem lehetséges, mert amikor ezen a péntek délutánon lesétált a gyakorlótérről, a tizedesek, az őrmesterek, sőt még a törzsőrmester is szalutáltak neki. Hatvan fiatal hadnagy indult el ezen a délutánon Aldershotból az ország minden szeglete felé, hogy a családjukkal töltsék a hétvégét – némelyikük életében utoljára. Giles a szombat nagy részét azzal töltötte, hogy egyik vonatról a másikra szállt Délnyugat-Anglia felé. Épp időben ért haza, hogy együtt vacsorázhasson az édesanyjával. Amikor Elizabeth megpillantotta a hallban a fiatal hadnagyot, meg sem próbálta leplezni a büszkeségét.

Giles csalódottan nyugtázta, hogy sem Emma, sem pedig Grace nincs otthon, és nem láthatják egyenruhában. Az anyja elmondta, hogy Grace a második félévet végzi Cambridge-ben, és még a vakáció ideje alatt is csak ritkán látogat haza. Az egyfogásos vacsora alatt, amelyet Jenkins szolgált fel – a személyzet több tagja már a fronton szolgált, és nem a vacsoraasztalnál, magyarázta a fiának Elizabeth –, Giles beszámolt arról, milyen volt a dartmoori kiképzőtábor. Amikor Terry Batest említette, az anyja felsóhajtott: – ”Bates és Fia”. Ez volt a legjobb hentesüzlet egész Bristolban. – Csak volt? – A Broad Street minden egyes üzletét lebombázták, és így megfosztottak minket Bates szolgáltatásaitól. Sok van a németek rovásán. Giles összevonta a szemöldökét. – Emma hogy van? – kérdezte. – Nem is lehetne jobban, attól eltekintve, hogy… – Hogy…? – kérdezte Giles. Az anyja kicsit hallgatott, majd halkan válaszolt: – Mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha Emmának kislánya születik, és nem fia. – Miért olyan fontos ez? – kérdezte Giles, miközben új-ratöltötte a poharát. Az anyja lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. – Ó, te jóságos ég – mondta Giles, amikor végre felfogta a szavainak értelmét. – Azt feltételeztem, hogy miután Harry meghalt, én fogom örökölni a… – Attól tartok, semmit sem lehet feltételezni, drágám -mondta az anyja felnézve. – Vagyis amíg be nem bizonyosodik, hogy az apád nem Harry apja. Addig a dédapád végakarata szerint Sebastian örökli a címet. Giles ezután alig szólalt meg a vacsora végéig, miközben próbálta felfogni a jelentőségét annak, amit az anyja mondott. Miután felszol-

gálták a kávét, Elizabeth kijelentette, hogy fáradt, és elment lefeküdni. Amikor a fia pár perccel később felment az emeletre a szobájába, nem tudta megállni, hogy ne kukkantson be a gyerekszobába, hogy megnézze a keresztfiát. Elüldögélt egy kicsit a Barrington-cím örökösével. Sebastian békésen aludt, és álmában néha gőgicsélt. Őt nyilván nem nyugtalanította a háború, és az is biztos, hogy nem érdekelte a nagyapja végrendelete, és az abban szereplő „és minden, ami ezzel jár” szavak. Másnap Giles együtt ebédelt a két nagyapjával a Savage Klubban. Most bezzeg nagyon más volt a hangulat, mint azon az öt hónappal ezelőtti hétvégén a Mulgelrie-kastélyban. A két öregúr csak arra volt kíváncsi, hová helyezik majd Giles ezredét. – Fogalmam sincs – felelte a fiatal tiszt, aki maga is nagyon szerette volna már tudni. De ha közölték volna vele az állomáshelyét, akkor is ezt kellett volna válaszolnia, annak ellenére, hogy mindkét tiszteletre méltó öregúr a búr háború veteránja volt. Barrington hadnagy hétfőn reggel korán kelt, és miután megreggelizett az anyjával, Hudson elvitte kocsival az Első Wessexi Ezred főhadiszállására. A kapunál feltartóztatták őket a főkapun tömött sorban kivonuló páncélozott járművek és a katonákkal telezsúfolt teherautók. Giles kiszállt a kocsiból, és az őrházhoz sétált. – Jó reggelt, uram! – köszöntötte egy tizedes, és feszesen szalutált. Giles ehhez még mindig nem tudott hozzászokni. – Az adjutáns azt kérte, hogy jelentkezzen az irodájában, amint megérkezett. – Örömmel megtenném, tizedes – felelte Giles, és viszonozta a tisztelgést –, ha tudnám, merre van Radcliffe őrnagy irodája. – A tér túloldalán, egy zöld ajtó. Nem lehet eltéveszteni. Giles átvágott a téren, és több tisztelgést is viszonoznia kellett, mire odaért az adjutáns irodájához. Radcliffe őrnagy felnézett az íróasztalától, amikor az egykori protezsáltja belépett.

– Á, Barrington, öregfiú! Jó, hogy újból látom. Nem voltunk biztosak benne, hogy idejében ideér. – Idejében? Mihez? – Az ezredet külföldre rendelték, és az ezredes úgy gondolta, magának is lehetőséget adunk, hogy csatlakozzon hozzánk, de meg is megvárhatja a következő turnust. – Hová megyünk? – Fogalmam sincs, öregfiú, az ilyesmit nálam magasabb szinten intézik. De egyvalamit biztosra mondhatok: egy hajszállal közelebb leszünk a németekhez, mint itt, Bristolban.

HARRY CLIFTON 1941

13. fejezet

Harry soha életében nem felejtette el azt a napot, amikor Lloydot kiengedték Lavenhamből. Bár különösképpen nem sajnálta, hogy Max távozik, mindazonáltal meglepték a búcsúszavai. – Tennél nekem egy szívességet, Tom? – kérdezte, amikor utoljára kezet fogtak. – Annyira élveztem a naplódat, hogy szívesen tovább olvasnám, ha elküldenéd erre a címre. – Elegáns mozdulattal átnyújtott egykori helyettesének egy névjegykártyát, mintha máris odakint lenne. – Miután elolvastam, egy héten belül visszaküldeném. Harrynek hízelgett a dolog, és beleegyezett, hogy amikor egy-egy füzet betelik, elküldi Maxnek. Clifton másnap reggel elfoglalta helyét a könyvtáros íróasztala mögött, de eszébe sem jutott, hogy nekilásson az előző napi újság olvasgatásának, amíg nem végzett a kötelezettségeivel. Esténként továbbra is folytatta a naplóírást, és ahányszor egy-egy füzet betelt, postára adta a művét Max Lloydnak. Megkönnyebbült és kissé meg is lepődött, hogy a férfi ígéretéhez híven valóban mindig vissza is küldte őket. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Harry lassan kezdett beletörődni, hogy a börtönélet a megszokott, unalmas rutin szerint zajlik, úgyhogy igencsak meglepte, amikor egyik reggel a börtönigazgató a New York Timest lobogtatva berontott a könyvtárba. Harry letette a kezéből a könyveket, amelyeket épp visszarakosgatott a polcokra. – Van egy Egyesült Államok-térképünk? – kérdezte a börtönigazgató. – Hogyne, persze – felelte Harry. Gyorsan odament a kézikönyvek polcához, és levette a Hubert-féle Amerika-atlaszt. – Egy bizonyos helyet keres, igazgató úr?

– Pearl Harbort. Az ezt követő huszonnégy órában az egész börtönben csak egy beszédtéma foglalkoztatott mindenkit, a fegyőröket és a fogvatartottakat egyaránt: mikor fog Amerika belépni a háborúba? Swanson másnap reggel visszatért a könyvtárba. – Roosevelt elnök most jelentette be egy rádióbeszédben, hogy az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak. – Ez mind nagyon szép, de mikor fognak az amerikaiak nekünk segíteni, hogy legyőzzük Hitlert? – jegyezte meg Harry. Azonnal megbánta, ahogy kicsúszott a száján a „nekünk” szó. Felnézett, és látta, hogy Swanson furcsa pillantást vet rá. Harry gyorsan tovább rakosgatta az előző nap visszahozott könyveket a polcokra. Pár héttel később kapta meg választ a kérdésére, amikor Winston Churchill elhajózott Washingtonba, hogy tárgyalásokat folytasson az amerikai elnökkel. Mire a miniszterelnök visszatért Angliába, Roosevelt beleegyezett, hogy az Egyesült Államok kiveszi a részét az Európában folyó háborúból és a náci Németország leveréséből. Harry több oldalt írt tele a naplójában arról, hogyan reagáltak a rabtársai a hírre, miszerint a hazájuk háborút vív. Arra jutott, hogy az emberek két jól elkülönülő csoportba oszthatók: a gyávákra és a hősökre. Voltak, akiknek megkönnyebbülést jelentett, hogy biztonságban bezárva üldögélhetnek a börtönben, és csak abban reménykedtek, hogy a harcok már rég véget érnek, mire ők kikerülnek; és voltak, akik alig várták, hogy kijussanak, és szembeszállhassanak az ellenséggel, akit még a börtönőröknél is jobban gyűlöltek. Amikor Harry megkérdezte a cellatársát, hogy ő melyik csoportba sorolja magát, Quinn azt felelte: – Találkoztál már olyan írrel, aki nem élvez egy jó kis csetepatét? Harry a maga részéről még jobban letört, mint eddig. Meg volt győződve róla, hogy miután Amerika is hadba lépett, a háborúnak jóval hamarabb vége lesz, mint hogy ő részt vehessen benne. A bör-

tönbe kerülése óta most először azon kezdte törni a fejét, hogyan szökhetne meg. Harry épp végzett a New York Times egyik könyvkritikájának olvasásával, amikor egy börtönőr bevonult a könyvtárba, és közölte: – Az igazgató azonnal hívatja az irodájába, Bradshaw. Harryt nem lepte meg a dolog. Vetett még egy pillantást az oldal alján megjelent hirdetésre, és azon tűnődött, Lloyd hogy gondolta, hogy ezt szárazon megússza. Szépen összehajtogatta az újságot, viszszatette az állványra, aztán követte a börtönőrt. – Van valami sejtelme, hogy miért akar látni az igazgató, Mr. Joyce? – kérdezte Harry, miközben átvágtak az udvaron. – Ne engem kérdezzen – felelte az őr leplezetlen szarkazmussal. – Én soha nem voltam az igazgató bizalmasa. Clifton ezután egy szót sem szólt, míg meg nem álltak az igazgatói iroda ajtaja előtt. Joyce halkan bekopogott. – Tessék! – szólalt meg odabentről a félreismerhetetlen hang. Az őr benyitott, Harry pedig besétált az irodába. Meglepetten látta, hogy egy idegen férfi ül az igazgatóval szemben. Az idegen tiszti egyenruhát viselt, és legalább olyan elegánsan festett, mint amennyire Harry rendetlennek érezte a külsejét. A férfi egy pillanatra sem vette le a szemét a belépő elítéltről. Az igazgató felállt az íróasztala mögül. – Jó reggelt, Tom! – Ez volt az első alkalom, hogy Swanson a keresztnevén szólította. – Bemutatom Cleverdon ezredest, az Ötödik Texas Rangers Ezredtől. – Jó reggelt, uram! – üdvözölte Harry. Cleverdon felállt, és kezet fogott Harryvel. – Foglaljon helyet, Tom – mondta Swanson. – Az ezredesnek lenne egy ajánlata a maga számára. Harry leült. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Bradshaw – kezdte Cleverdon ezredes, és visszaült a helyére. – A Rangers parancsnoka

vagyok. – Harry kérdőn pillantott a tisztre. – A nevemet nem fogja megtalálni egyetlen ezrednévsorban sem. Olyan különleges csapatokat képezek ki, amelyeket ledobunk az ellenséges vonalak mögött, abból a célból, hogy akkora kavarodást okozzanak, amekkorát csak lehet, ezzel megzavarják az ellenséget, és így a gyalogságnak nagyobb esélye legyen rendesen elvégezni a feladatát. Egyelőre senki sem tudja, hol és mikor fognak a csapataink partra szállni Európában, de én az elsők között leszek, akik erről értesülnek, mivel az embereimet pár nappal az invázió előtt ejtőernyővel ledobják a célterületre. Harry szinte tűkön ülve hallgatta az ezredest. – De mielőtt beindulna a nagy felhajtás, össze kell állítanom egy kis speciális egységet, amelyet minden eshetőségre felkészítünk. Az egység három csoportból áll, mindegyik csoport tíz emberből: egy századosból, egy törzsőrmesterből, két tizedesből és hat közlegényből. Az elmúlt pár hétben több börtönigazgatót is megkerestem, hogy megkérdezzem, ismernek-e olyan kivételes embereket, akikről úgy érzik, alkalmasak lennének egy ilyen küldetésre. Mr. Swanson két nevet említett, az öné volt az egyik. Miután átnéztem az aktáját a haditengerészetnél töltött időtől kezdve, egyet kell értenem az igazgató úrral: sokkal jobb hasznát vennénk egyenruhában, mint hogy itt pocsékolja az idejét. Harry a börtönigazgatóhoz fordult. – Köszönöm, igazgató úr, de megkérdezhetem, ki a másik? – Quinn – felelte Swanson. – Maguk ketten annyi problémát okoztak nekem az elmúlt pár évben, hogy arra gondoltam, ideje lenne, hogy inkább a németeken gyakorolják a felforgató tehetségüket. – Harry elmosolyodott. – Ha úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk, Bradshaw – folytatta az ezredes –, akkor azonnal megkezdheti a nyolchetes alapkiképzést, amelyet újabb hathetes különleges hadműveleti gyakorlat követ. Mielőtt folytatnám, tudnom kell, hogy tetszik-e az ötlet. – Mikor kezdhetek? – vágta rá Harry.

Az ezredes elmosolyodott. – A kocsim kint vár az udvaron, a motort sem állítottam le. – Már intézkedtem, hogy hozzák ki a raktárból a civil ruháját – mondta a börtönigazgató. – Nyilván titokban kell tartanunk, hogy miért távozott ilyen hirtelen a börtönből. Ha valaki megkérdezné, majd azt mondom, magát és Quinnt áthelyezték egy másik fegyintézetbe. Az ezredes bólintott. – Van valami kérdése, Bradshaw? – Quinn is igent mondott? – kérdezte Harry. – Már ott ül a kocsi hátsó ülésén, és valószínűleg azon tűnődik, magának mi tart ilyen sokáig. – De azt tudja, ezredes úr, hogy miért kerültem börtönbe? – Dezertálásért – válaszolta Cleverdon ezredes. – Úgyhogy alaposan szemmel kell majd tartanom, nem igaz? – Mindketten nevettek. – Közlegényként fog csatlakozni a csoporthoz, de biztosíthatom róla, hogy a múltja nem rontja az előléptetési esélyeit. De ha már itt tartunk, Bradshaw, az adott körülmények között nem ártana, ha megváltoztatná a nevét. Nem örülnénk, ha valami okostojásnak az irattárban a kezébe kerülne a haditengerészeti aktája, és esetleg zavarba ejtő kérdéseket tenne fel. Van valami ötlete? – Harry Clifton – vágta rá Harry, kissé gyorsabban a kelleténél. A börtönigazgató elmosolyodott, és megjegyezte: – Mindig is kíváncsi voltam, hogy mi lehet a valódi neve.

EMMA BARRINGTON 1941

14. fejezet

Emma szeretett volna minél hamarabb távozni Kristinéktől, elmenekülni New Yorkból, haza, Angliába. Ha visszaért Bristolba, gyászolhat egyedül, azután pedig annak szentelheti az életét, hogy felnevelje Harry fiát. A menekülés azonban nem volt olyan könnyű. – Annyira sajnálom – vigasztalta Kristin, a vállát átkarolva. – Nem is sejtettem, hogy nem tudja, mi történt Tommal. Emma halványan elmosolyodott. – Szeretném, ha tudná – folytatta az amerikai nő –, hogy Richard és én soha, egyetlen pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy Tom ártatlan. Az az ember, akit én ápoltam, soha nem lenne képes gyilkosságra. – Köszönöm – mondta Emma. – Van néhány fényképem Tomról, amelyek a Kansas Csillagán készültek. Szeretné megnézni őket? – kérdezte Kristin. Emma udvariasan bólintott, bár nem igazán érdekelték Thomas Bradshaw hadnagy fényképei. Úgy döntött, ha Kristin kimegy a szobából, szép csendben kisurran, és visszamegy a hotelbe. Nem akart tovább bolondot csinálni magából egy vadidegen előtt. Ahogy a vendéglátója kiment, Emma felpattant. Közben véletlenül lelökte az asztalról a csészéjét, és egy kis kávé a szőnyegre ömlött. Emma letérdelt, és megint sírva fakadt, épp amikor Kristin viszszajött a szobába egy csomó fényképpel a kezében. Amikor meglátta, hogy az angol lány a szőnyegen térdelve zokog, próbálta megvigasztalni. – Kérem, ne aggódjon a szőnyeg miatt, nem olyan fontos. Tessék, nézegesse ezeket, amíg hozok egy rongyot, és feltörlöm. – Átadta a fényképeket neki, és megint kisietett.

Emma beletörődött, hogy nem tud egykönnyen szabadulni, úgyhogy visszaült a fotelbe, és kénytelen-kelletlen nézegetni kezdte Tom Bradshaw fényképeit. – Szentséges ég! – szaladt ki a száján. Döbbenten, hitetlenkedve bámulta a fotót, amelyen Harry állt egy hajó fedélzetén, mögötte a Szabadság-szoborral. Egy másik képen Manhattan felhőkarcolói szolgáltatták a hátteret. Emma szemét újból elöntötték a könnyek. Elképzelni sem tudott semmiféle magyarázatot arra, hogyan lehetséges mindez. Türelmetlenül várta, hogy Kristin visszatérjen. A lelkiismeretes háziasszony hamarosan meg is jelent, letérdelt, és egy nedves ronggyal dörzsölgetni kezdte a kis barna foltot. – Arról tud valamit, hogy mi történt Tommal, miután letartóztatták? – kérdezte aggodalmasan Emma. – Senki sem mondta el magának? – nézett fel Kristin. – Állítólag nem volt elég bizonyíték ellene, és Jelksnek sikerült felmentetnie a gyilkosság vádja alól. Végül azért ítélték el, mert dezertált a haditengerészettől. Bűnösnek vallotta magát, és hat évet kapott. Emma egyszerűen nem értette, hogy kerülhetett Harry börtönbe olyasmiért, amit nyilvánvalóan nem követett el. – A tárgyalás New Yorkban zajlott? – kérdezte. – Igen – felelte Kristin. – És mivel Sefton Jelks volt a védője, Richarddal mindig azt feltételeztük, hogy anyagilag nem szorul segítségre. – Nem egészen értem. – Sefton Jelks New York egyik legtekintélyesebb ügyvédi irodájának az egyik tulajdonosa, úgyhogy a barátja legalább a lehető legjobb jogi képviseletben részesült. Amikor Jelks eljött hozzánk, hogy beszéljen velünk Tomról, úgy láttam, tényleg a szívén viseli a sorsát. Azt is tudom, hogy dr. Wallace-t és a hajó kapitányát is felkereste, és mindnyájunkat biztosított arról, hogy Tom ártatlan. – Azt tudja esetleg, hogy melyik börtönbe vitték? – kérdezte halkan Emma.

– Lavenhambe, New York állam északi részébe. Richard és én szerettük volna meglátogatni, de Mr. Jelks azt mondta, hogy nem akar látni senkit. – Nagyon kedves, hogy ennyit segített. Kérhetnék még egy kis szívességet, mielőtt elmegyek? Megtarthatnám az egyik fényképet? – Tartsa csak meg mindet. Richard több tucat fotót készített, mindig ezt csinálja. A fényképezés a hobbija. – Nem szeretném tovább feltartani – mondta Emma, és bizonytalanul felállt. – Ugyan, nem tartott fel – felelte Kristin. – Soha nem értettük ezt az egészet, ami Tommal történt. Ha találkozna vele, kérem, adja át neki jókívánságainkat – tette hozzá, miközben kikísérte a vendéget. – És ha szeretné, hogy meglátogassuk, mi szívesen megtennénk. – Nagyon köszönöm – mondta Emma, miközben az ajtóról újból lekerült a biztonsági lánc. Ahogy Kristin kinyitotta az ajtót, még megjegyezte: – Azt tudtuk, hogy Tom fülig szerelmes, de soha nem említette, hogy egy angol lányba.

15. fejezet

Emma felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, és újból szemügyre vette a fényképeket, amelyeken Harry a Kansas Csillaga fedélzetén álldogál. Olyan boldognak és nyugodtnak látszott – nyilvánvaló volt, hogy nem is sejti, mi vár rá, miután kikötnek. Emma hol elaludt, hol felriadt, folyton az járt a fejében, Harry vajon miért hagyta, hogy gyilkossággal vádolják, és miért vallotta bűnösnek magát a haditengerészettől való dezertálásban, aminek soha nem is volt tagja. Végül arra jutott, hogy egyedül Sefton Jelks tud

választ adni ezekre a kérdésekre. Legelőször is el kell intéznie vele egy találkozót. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, amely hajnali három óra huszonegy percet mutatott. Felkelt, belebújt a köntösébe, leült a kisasztalhoz, és a hotel levélpapírján több oldalt is telejegyzetelt, hogy felkészüljön a találkozóra Sefton Jelksszel. Olyan érzés volt, mintha egy vizsgára készülne. Hatkor lezuhanyozott, felöltözött, és lement reggelizni. Az asztalán ott hevert a New York Times egy példánya. Gyorsan átlapozta, és csak egy cikknél állt meg, hogy elolvassa. Az amerikaiak egyre borúlátóbbak voltak abban a tekintetben, hogy Anglia túlélne-e egy német megszállást, ami pedig egyre valószínűbbnek tűnt. Volt egy fénykép, amelyen Winston Churchill a doveri fehér sziklákon áll a parton, és dacosan néz a Csatorna felé, a szájában elmaradhatatlan szivarjával, alatta a cím: „Harcba szállunk a partokon!” Emma bűntudatot érzett, amiért otthagyta a hazáját. Meg kell találnia Harryt, kihozni a börtönből, aztán majd együtt visszatérnek Bristolba. A hotel recepciósa kikereste a manhattani telefonkönyvből a Jelks, Myers és Abernathy Ügyvédi Iroda Wall Street-i címét, felírta egy cédulára, és átadta Emmának. Egy hatalmas, égbe nyúló, csupa üveg és acél felhőkarcoló előtt szállt ki a taxiból. Besétált a forgóajtón, és megnézte a falra kifüggesztett nagyméretű eligazító táblát, amelyen felsorolták a toronyház negyvennyolc emeletén található összes cég nevét. A Jelks, Myers és Abernathy Ügyvédi Iroda a huszadik, huszonegyedik és a huszonkettedik emeletet foglalta el, a recepció a huszadik emeleten kapott helyet. Emma egytucatnyi szürke öltönyös férfival együtt benyomakodott az első leérkező liftbe. Amikor kiszállt a huszadik emeleten, három elegánsan öltözött, fehér blúzt és fekete szoknyát viselő

recepcióst pillantott meg egy pult mögött – ez is olyasmi volt, amit Bristolban nem látott. Magabiztosan odalépett a pulthoz. – Mr. Jelksszel szeretnék beszélni. – Van időpontja? – kérdezte udvariasan az egyik recepciós. – Nincsen – ismerte be Emma, akinek eddig még csak a helybéli jogtanácsossal akadt dolga, aki bármikor elérhető volt, ha a Barrington család bármelyik tagja felkereste. A recepciós meglepettnek tűnt. Az ügyfelek nem szoktak csak úgy odaállítani a recepcióra abban a reményben, hogy azonnal beszélhetnek az egyik tulajdonossal. Vagy írásban kérnek időpontot, vagy a titkárnőjük telefonál, és megpróbálnak szabad helyet találni Mr. Jelks agyonzsúfolt határidőnaplójában. – Ha lenne szíves megmondani a nevét, akkor szólok az asszisztensének. – Emma Barrington. – Kérem, foglaljon helyet addig, Miss Barrington. Nemsokára kijön önhöz valaki. Emma leült egyedül egy kis alkóvban. A „nemsokára” nem volt a legpontosabb időmeghatározás – több mint félóra telt el, mire megjelent egy újabb szürke öltönyös férfi, a kezében egy sárga lapokból álló jegyzettömbbel. – Samuel Anscott vagyok – mutatkozott be, és kezet nyújtott. – Ha jól tudom, a többségi tulajdonossal szeretne beszélni. – Úgy van. – Én a jogi asszisztense vagyok – folytatta Anscott, és leült Emmával szemben. – Mr. Jelks megkért, hogy derítsem ki, milyen ügyben keresi. – Személyes jellegű ügyről van szó – felelte a fiatalasszony. – Attól tartok, csak akkor fogadja önt, ha meg tudom mondani neki, miről lenne szó. Emma összeszorította a száját, majd annyit mondott: – Harry Clifton barátja vagyok.

Árgus szemekkel figyelte Anscott reakcióját, de nyilvánvaló volt, hogy a név nem jelent neki semmit, de azért felfirkantotta a sárga jegyzettömbre. – Jó okom van azt hinni, hogy Harry Cliftont letartóztatták Adam Bradshaw meggyilkolásáért, és Mr. Jelks volt a védője. A Bradshaw név már szemlátomást ismerősebb volt, és a toll még gyorsabban szántotta a papírt. – Azért szeretnék beszélni Mr. Jelksszel, hogy megtudjam, egy ilyen tekintélyes és jó nevű ügyvéd miként engedhette, hogy a vőlegényem foglalja el Thomas Bradshaw helyét. A fiatalember homlokán mély ráncok jelentek meg. Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy bárki ilyen hangon beszéljen a főnökéről. – Fogalmam sincs, miről van szó, Miss Barrington – mondta, és Emma azt gyanította, ez igaz is. – De tájékoztatom Mr. Jelkset, és később majd megkeresem önt. Megadná a címét, ahol elérhetem? – A Mayflower Hotelben szálltam meg, és bármikor fel tudom keresni Mr Jelkset. Anscott megint feljegyzett valamit jegyzettömbjére, aztán felállt, kurtán biccentett, de most nem nyújtott kezet. Emma biztos volt benne, hogy nem kell sokáig várnia, és az ügyvéd bele fog egyezni, hogy fogadja. Taxival visszament a Mayflowerbe. Épp készült kinyitni a szobája ajtaját, amikor meghallotta, hogy odabent csöng a telefon. Berohant, de mire felkapta a kagylót, a készülék már elnémult. Leült a kis íróasztalhoz, és nekiállt levelet írni az anyjának. Beszámolt a szerencsés megérkezésről, de azt nem említette egy szóval sem, hogy meg van győződve róla, hogy Harry életben van. Ezt csak akkor akarta elárulni, ha a saját szemével látta. A harmadik oldalnál tartott a levélírásban, amikor ismét megcsörrent a telefon. Felkapta a kagylót. – Jó napot, Miss Barrington!

– Jó napot, Mr. Anscott! – felelte Emma. Nem kellett megvárnia, hogy bemutatkozzon a hívó fél. – Beszéltem Mr. Jelksszel a kéréséről, de attól tartok, nem tud találkozni önnel, mert ez érdekkonfliktust okozna egy másik ügyfelével, akit képvisel. Nagyon sajnálja, hogy nem tud segíteni. Azzal a vonal elnémult. Emma döbbenten ült az asztalnál, a kagylót szorongatva, és az „érdekkonfliktus” szó csengett a fülében. Vajon tényleg létezik ez a másik ügyfél, és ha igen, ki lehet az? Vagy ez csak kifogás Jelks részéről, hogy ne kelljen találkoznia vele? Visszatette a helyére a telefonkagylót, és egy ideig még némán ült. Azon tűnődött, hogy a nagyapja mit tenne ilyen helyzetben. Eszébe jutott az egyik kedvenc mondása: ha kidobnak az ajtón, menj vissza az ablakon. Emma kihúzta az íróasztal fiókját, és örömmel látta, hogy egy egész paksaméta levélpapír lapul benne. Összeírt egy listát azokról az emberekről, akik esetleg segíthetnek neki kitölteni a fehér foltokat Mr. Jelks állítólagos érdekkonfliktusával kapcsolatban. Aztán lement a földszintre a recepcióhoz. Sejtette, hogy az elkövetkező néhány napban bőven akad dolga. A recepciós próbálta leplezni a csodálkozását, amikor a halk szavú fiatal angol hölgy egy bíróság, egy rendőrkapitányság és egy börtön címe felől érdeklődött nála. Mielőtt elindult volna a szállodából, Emma még beugrott az ajándékboltba, és ő is beszerzett egy sárga jegyzettömböt. Aztán kisétált az utcára, és leintett egy taxit. Az úti célja nagyon különbözött attól a városrésztől, ahol Mr. Jelks irodája volt. Ahogy fellépkedett a bíróság lépcsőjén, Emma Harryre gondolt, és hogy mit érezhetett, amikor egészen más körülmények között belépett ugyanebbe az épületbe. Megkérdezte az ajtóban álló őrt, hol találja a kézikönyvtárat, abban a reményben, hogy ott talán választ kap arra, milyen körülmények hozták ide Harryt. – Ha az irattárat keresi, kisasszony, az alagsorban van – felelte az őr.

Miután lement két szintet, Emma megkérdezte a pult mögött ülő irattárost, hogy megnézhetné-e a „Bradshaw kontra New York állam” ügy aktáit. Az irattáros átadott egy nyomtatványt, amelyen az kérdés is szerepelt, hogy diák-e; erre igennel válaszolt. Pár perc múlva meg is kapta az aktákat tartalmazó három nagy kartondobozt. – Pár óra múlva zárunk – figyelmeztette az irattáros. – Ha megszólal a jelzőcsengő, azonnal vissza kell hoznia ide a pulthoz az iratokat. Miután Emma átolvasott pár oldalnyi anyagot, nem értette, hogy az ügyészség miért nem akarta folytatni a gyilkossági pert, amikor nagyon is úgy tűnt, hogy bőven vannak bizonyítékaik Tom Bradshaw ellen. A két fivér egy közös hotelszobában szállt meg, a whiskysüvegen rajta voltak Tom véres ujjlenyomatai, és semmi jel nem utalt arra, hogy bárki más belépett volna a szobába, mielőtt megtalálták Adam vérbe fagyott holttestét. De ami még rosszabb, miért menekült el Tom a gyilkosság színhelyéről? És az államügyész miért egyezett bele, hogy ejtik a gyilkosság vádját, amennyiben Tom bűnösnek vallja magát a dezertálás sokkal kevésbé súlyos bűnében? Még érthetetlenebb volt az, hogy Harry eleve miként keveredhetett bele ebbe az egészbe. Talán a Maisie kandallópárkányán pihenő levél tartalmazza a választ ezekre kérdésekre, vagy esetleg Jelks tud valamit, amiről nem akarja, hogy ő is kiderítse? A gondolatait a csengő szakította félbe, amely azt jelezte, hogy vissza kell vinnie a kikért anyagokat a pulthoz. Néhány kérdésére kapott ugyan választ, de sokkal több maradt megválaszolatlanul. Emma feljegyezte két ember nevét, akikről azt remélte, talán meg tudják válaszolni a legtöbb kérdését – hacsak nem ők is érdekkonfliktusra fognak hivatkozni. Öt óra után lépett ki a bíróság épületéből, többoldalnyi jegyzetet szorongatva. Vett egy utcai árustól egy csokoládészeletet meg egy kólát, aztán leintett egy újabb taxit, és a huszonnegyedik kerületi

rendőrkapitányságra vitette magát. A kocsiban fogyasztotta el a csokit meg az üdítőt, amit az édesanyja módfelett helytelenített volna. Amikor megérkezett a rendőrségre, Emma azt mondta, hogy beszélni szeretne Kolowski vagy Ryan nyomozóval. – Ezen a héten mindketten éjszakai ügyeletesek – mondta egy őrmester. – Úgyhogy csak este tízre jönnek be. Emma megköszönte a tájékoztatást, és úgy döntött, visszamegy a hotelbe, megvacsorázik, aztán tízre visszajön a rendőrségre. Miután elfogyasztotta élete első Cézár-salátáját és tipikus amerikai fagylaltkelyhét, felment a negyedik emeleti szobájába. Végignyúlt az ágyon, és végiggondolta, mit kell megkérdeznie Kolowskitól vagy Ryantől, feltéve hogy valamelyikük hajlandó szóba állni vele. Vajon Bradshaw hadnagy amerikai kiejtéssel beszélt…? Emma mély álomba zuhant, amiből egy járőrautó furcsa, idegenszerű szirénázása riasztotta fel, amely felszűrődött az utcáról. Most már értette, miért drágábbak a felső emeleteken lévő szobák. Az órájára pillantott: hajnali negyed kettő volt. – A fenébe! – káromkodta el magát, felugrott, a fürdőszobába szaladt, beáztatott egy törülközőt hideg vízbe, és pár percre az arcára terítette. Végül sietve elhagyta a szobáját, és lement a lifttel a földszintre. Amikor kilépett a szállodából, meglepetten látta, hogy az utcán ugyanakkora a forgalom, és ugyannyi a járókelő, mintha fényes nappal lenne. Megint leintett egy taxit, és megkérte a sofőrt, hogy vigye huszonnegyedik kerületi rendőrkapitányságra. Vajon a New York-i taxisok kezdenek hozzászokni a kiejtéséhez, vagy ő kezdi jobban érteni őket? Pár perccel két óra előtt sietett fel a kapitányság lépcsőjén. Egy másik ügyeletes őrmester megkérte, hogy foglaljon helyet, és megígérte, hogy szól Kolowskinak vagy Ryannek. Emma felkészült a hosszú várakozásra, de nagy meglepetésére pár perc múlva meghallotta, hogy az őrmester odaszól valakinek:

– Hé, Kari, egy fiatal hölgy szeretne beszélni veled – és Emma felé intett. Kolowski felügyelő egyik kezében kávéval, a másikban cigarettával kisétált, és halványan, a várakozó nőre mosolygott. Emma eltűnődött, milyen hamar fog lehervadni az arcáról a mosoly, ha megtudja, miért akar beszélni vele. – Miben segíthetek, hölgyem? – kérdezte a nyomozó. – A nevem Emma Barrington – kezdte Emma, szándékosan kihangsúlyozva brit akcentusát –, és szeretnék tanácsot kérni öntől egy személyes ügyben. – Akkor menjünk be az irodámba, Miss Barrington – javasolta Kolowski, és elindult a folyosón. Mivel mindkét keze tele volt, a lábával lökte be az irodája ajtaját. – Foglaljon helyet – bólintott a helyiségben található egyetlen szék felé. – Kér egy kávét? – kérdezte, miután Emma leült. – Nem kérek, köszönöm. – Ez bölcs döntés, kisasszony – helyeselt a nyomozó, és letette a bögréjét. Meggyújtotta a cigarettáját, és leült. – Tehát, miben állhatok a rendelkezésére? – Úgy tudom, ön egyike volt azoknak a nyomozóknak, akik letartóztatták a vőlegényemet. – Hogy hívják a vőlegényét? – Thomas Bradshaw. Emma jól gondolta, hogy mosoly nem fog sokáig tartani. A férfi hangja, viselkedése, egész lénye rögtön megváltozott. – Igen, én voltam. És meg kell, hogy mondjam, számunkra teljesen egyértelmű volt az ügy, amíg Sefton Jelks meg nem jelent a színen. – De végül a gyilkossági vádat nem is tárgyalták – emlékeztette Emma. – Csakis azért, mert Jelks volt Bradshaw ügyvédje. Ha ez a fickó védte volna Poncius Pilátust, akkor biztosan meggyőzi az esküdtszé-

ket, hogy a védence csak segített egy fiatal ácsmesternek szögeket beszerezni a kereszthez, amin épp dolgozott. – Arra akar célozni, hogy Jelks… – Ó, nem, dehogy – vágott közbe Kolowski gúnyosan, mielőtt Emma befejezhette volna a mondatot. – Nyilván puszta véletlen volt, hogy az államügyész abban az évben készült az újraválasztására, és hogy Jelks némelyik ügyfele a kampány legnagyobb támogatói közé tartozott. Egyébként pedig – folytatta, miután nagy füstfelhőt eregetett – Bradshaw végül hat évet kapott dezertálásért, pedig mi arra tippeltünk, hogy tizennyolc hónapra vagy legfeljebb két évre ítélik. – Mire akar célozni ezzel? – kérdezte Emma. – Hogy a bíró is úgy gondolta, hogy Bradshaw bűnös… – Kolowski elhallgatott, és újabb füstfelhőt fújt, mielőtt befejezte volna a mondatot: – …a gyilkosság bűntettében. – Egyetértek magával és a bíróval – bólintott a nő. – Tom Bradshaw valószínűleg bűnös volt. – Kolowski meglepettnek látszott. – De az az ember, akit letartóztattak, nem mondta, hogy tévedés történt, és ő nem Tom Bradshaw, hanem Harry Clifton? A nyomozó Emmára pillantott, és elgondolkodott. – Mondott valami ilyesmit még a legelején, de Jelks valószínűleg megértette vele, hogy ez az érvelés úgysem állja meg a helyét, mert többet nem említette. – Érdekelné esetleg, Mr. Kolowski, ha én be tudnám bizonyítani, hogy ez az állítás igenis megállja a helyét? – Nem, kisasszony – felelte határozottan a nyomozó. – Az ügyet régen lezártuk. A vőlegényét hat évre ítélték egy bűncselekményért, amit beismert, nekem pedig annyi munka van az íróasztalomon – tette a kezét egy nagy halom aktára –, hogy nincs időm azzal foglalkozni, hogy újra feltépjem a régi sebeket. Akkor, ha mást nem óhajt… – Megengednék, hogy meglátogassam Tomot Lavenhamben?

– Nem látom okát, hogy miért ne – felelte Kolowski. – írjon a börtönigazgatónak, ő majd küld látogatói engedélyt. Ha kitöltötte és visszaküldte, kap egy időpontot. Hat-nyolc hét alatt lezajlik. – De nekem nincs, hat hetem – mondta Emma. – Pár hét múlva vissza kell térnem Angliába. Nem lehetne valahogy felgyorsítani az eljárást? – Csak méltányossági alapon – mondta a nyomozó –, és ezt csak feleségeknek és a szülőknek szokták engedélyezni. – És ha a fogvatartott gyermekének anyjáról van szó? – New York államban ez ugyanolyan jogokat biztosít, mintha a felesége lenne, már ha be tudja bizonyítani a dolgot. Emma elővett két fényképet a táskájából, az egyik Sebastiant ábrázolta, a másik Harryt a Kansas Csillaga fedélzetén. – Ez nekem elég – bólintott Kolowski, és minden további megjegyzés nélkül visszaadta a fényképet. – Ha megígéri, hogy ezután békén hagy, akkor beszélek a börtönigazgatóval, és meglátjuk, mit tehetünk. – Nagyon köszönöm – mondta Emma. – Hol tudom elérni? – A Mayflower Hotelben szálltam meg. – Majd keresni fogom – mondta Kolowski, és feljegyezte a szálloda nevét. – De nem szeretném, ha bármi kétsége lenne afelől, hogy Thomas Bradshaw megölte a bátyját. Én meg vagyok győződve róla. – Én pedig nem szeretném, ha bármi kétsége lenne afelől, felügyelő úr, hogy az az ember, akit Lavenhamben fogva tartanak, nem Thomas Bradshaw. Én pedig erről vagyok meggyőződve. – Emma elrakta a táskájába a fényképeket, és felállt. A nyomozó a homlokát ráncolva nézett utána, ahogy kisétált. Emma visszament a szállodába, levetkőzött, és azonnal ágyba bújt. Ébren feküdt, és azon tűnődött, felmerül-e Kolowskiban az, hogy esetleg nem a megfelelő embert tartóztatta le. Továbbra sem tudott rájönni, Jelks miért hagyta, hogy Harryt hat évre ítéljék, ami-

kor olyan könnyű lett volna bebizonyítani, hogy ő nem Tom Bradshaw. Emma végül elaludt – hálás volt, hogy a hajó után itt végre nem kell attól tartania, hogy éjszakai látogatók ébresztenék fel. Reggel épp a fürdőszobában volt, amikor megcsörrent a telefon, de mire felkapta, már csak a vonal hangját hallotta. A második hívás akkor futott be, amikor reggelizni indult, már a szobája ajtaját csukta be. Visszarohant, és felkapta a kagylót. Egy ismerős hang csendült fel a vonal túlsó végén. – Jó reggelt, Kolowski felügyelő – köszönt Emma válaszként. – Nincsenek jó híreim – mondta a nyomozó, aki nem vesztegette az időt felesleges csevegésre. Emma leroskadt az ágyra, a legroszszabbtól tartott. – Beszéltem a lavenhami börtön igazgatójával, mielőtt végeztem a műszakommal, és azt mondta, Bradshaw egyértelművé tette, hogy nem akar látogatókat, és ez alól nincs kivétel. Úgy tűnik, Mr. Jelks kiadott egy olyan utasítást, hogy még csak ne is értesítsék róla, ha valaki meg akarná látogatni. – Nem lehetne valahogy mégis eljuttatni hozzá egy üzenetet? – könyörgött Emma. – Biztos vagyok benne, hogy ha tudná, hogy én keresem… – Reménytelen, hölgyem – felelte Kolowski. – El sem tudja képzelni, hogy Jelks csápjai milyen messzire nyúlnak. – A börtönigazgatót is utasítgathatja? – Egy börtönigazgató kishalnak számít. Jelks a kezében tartja az államügyészt és a New York-i bírák felét. De ne mondja senkinek, hogy ezt tőlem hallotta. A vonal elnémult. Emma nem is tudta, mennyi idő telt el ezután, amikor kopogtattak az ajtón. Vajon ki lehet az? Nyílt az ajtó, és egy barátságos arc lesett be. – Kitakaríthatom a szobát, kisasszony? – kérdezte a takarítószerekkel megrakott kocsit toló szobalány.

– Kérem, várjon még pár percet – felelte Emma. Az órájára nézett, és meglepetten látta, hogy már tíz perccel múlt tíz. Ki kell szellőztetnie egy kicsit a fejét, mielőtt kitalálja, mi legyen a következő lépés. Úgy döntött, tesz egy nagy sétát a Central Parkban. Megkerülte a parkot, aztán meghozott egy döntést. Ideje meglátogatni a nagynénikéjét, és tőle kérni tanácsot, hogy mit tegyen. Emma elindult a Park Avenue és Hatvannegyedik utca sarkához. Annyira lefoglalta az a gondolat, hogy mivel magyarázza Phyllis nénikéjének, miért nem látogatta meg eddig, hogy először nem is fogta fel, amit látott. Megtorpant, visszafordult, és elindult visszafelé a kirakatokat figyelve, míg oda nem ért a Doubleday könyvesbolthoz. A kirakat közepén piramisba tornyozott könyvek álltak, mellettük egy fényképről a szerző mosolygott rá hátranyalt fekete hajjal és vékony ceruzabajusszal. Max Lloyd EGY ELÍTÉLT NAPLÓJA A lavenhami maximális biztonsági fokozatú börtönben töltött éveim Az elsöprő sikert aratott bestseller szerzője dedikálást tart Boltunkban csütörtökön, délután öt órakor. Ne hagyja ki ezt a lehetőséget, és találkozzon személyesen az íróval!

16. fejezet

Gilesnak fogalma sem volt, hogy hová rendelték az ezredét. Úgy tűnt, napok óta folyamatosan úton van, és soha nem tudott pár óránál többet aludni egyszerre. Először vonatra szállt, aztán teherautóra, majd egy csapatszállító hajó palánkján lépkedett fel. A hajó nyugodt tempóban hasította az óceán vizét, végül partra tette a Wessexi Ezred ezer katonáját Észak-Afrikában, az egyiptomi Alexandria kikötőjében. Az út során Giles újra találkozott a dartmoori Ypres kiképzőtáborban szerzett régi cimboráival, de bele kellett nyugodnia, hogy ő most már a felettesük. Egyiküknek-másikuknak – főleg Batesnek – eléggé nehezére esett, hogy „uram”-nak szólítsák, és még inkább az, hogy minden alkalommal tisztelegjenek, ha összefutnak valahol. Egy katonaiteherautó-konvoj várta a Wessexi Ezredet, amikor leszálltak a hajóról. Giles soha életében nem érzett még ilyen fullasztó hőséget. Tiszta inge percek alatt átázott az izzadságtól, miután idegen földre lépett. Gyorsan három csoportba osztotta az embereit, majd felszálltak a várakozó teherautókra. A konvoj lassan haladt egy keskeny, poros parti úton, és órákig meg sem álltak. Végül elérték egy súlyosan bombázott város külterületét. Bates hangosan bejelentette: – Ez Tobruk! Mondtam, hogy ide jövünk. – A fogadás vesztesei átadták a pénzt. Miután behajtottak a városba, a konvoj több ponton is megállt, és lerakta az embereket. Giles és a többi tiszt a Majestic Hotel előtt ugrottak le a teherautóról, ahol a Wessexi Ezred főhadiszállását rendezték be. Giles benyomakodott a forgóajtón, és hamar rá kellett jönnie, hogy „fenségest” jelentő neve ellenére a hotelben nincs semmi fenséges. Minden szabad helyen kis rögtönzött irodákat alakítottak ki. A falakra, ahol egykor festmények lógtak, térképeket és táblázatokat szegeztek ki, a süppedős vörös szőnyeg, amely a világ minden tájáról

érkező előkelő vendégeket fogadta, máris vékonyra kopott a szöges bakancsoktól. A recepció környéke volt az egyetlen hely, amely arra emlékeztetett, hogy ez egykor valóban egy hotel volt. Az ügyeletes tizedes megkereste Barrington hadnagy nevét az újonnan érkezettek hosszú névsorában. – Kétszáztizenkilences szoba – mondta, és átnyújtott egy borítékot. – Ebben minden tudnivalót megtalál, uram. Giles felsétált a széles lépcsőn a második emeletre, és megkereste a szobáját. Belépett, majd leült az ágyra, felbontotta a borítékot, és átolvasta a parancsot. Hétkor kell jelentkeznie a bálteremben, amikor is az alezredes beszédet tart a tiszteknek. Giles kicsomagolta a bőröndjét, lezuhanyozott, tiszta inget vett, majd lement a földszintre. A kantinban bekapott egy szendvicset és megivott egy teát, és valamivel hét előtt már a bálteremben is volt. A magas mennyezetű, pompás kristálycsillárokkal díszített tágas terem már zsúfolva volt vidáman zsibongó tisztekkel, akik újra találkozhattak régi barátaikkal, és újakkal ismerkedhettek meg, miközben várták, hogy megtudják, a nagy sakktábla melyik kockájára állítják őket. Giles a terem túlsó végében megpillantott egy fiatal hadnagyot, aki ismerősnek tűnt, de aztán elvesztette szem elől. Egy perccel hét előtt Robertson alezredes felsétált a színpadra, mire a teremben mindenki elcsendesedett, és vigyázzba vágta magát. Az alezredes megállt a színpad közepén, és pihenjt intett az embereknek. Kis terpeszben, csípőre tett kézzel beszélni kezdett: – Uraim, bizonyára furcsának tűnik, hogy a birodalom minden részéből ide kellett utazniuk, hogy Észak-Afrikában szálljanak csatába a németekkel. De Rommel tábornok és az Afrika-hadtest is itt van, azzal a céllal, hogy biztosítsák a csapataiknak szükséges olajszállítmányok útvonalát Európába. A mi feladatunk, hogy alaposan helybenhagyva visszaküldjük Rommelt Berlinbe, jóval az előtt, hogy az utolsó harckocsijukból is kifogyott az üzemanyag.

A teremben lábdobogással kísért éljenzés tört ki. – Wavell tábornok abban a kiváltságban részesítette a Wessexi Ezredet, hogy mi védhetjük meg Tobrukot, én pedig azt mondtam neki: mindnyájan inkább az életünket áldozzuk, mintsem hagyjuk, hogy Rommel szobát vegyen ki a Majestic Hotelben. Ezt még hangosabb éljenzés és lábdobogás fogadta. – Most azt kérem, mindenki jelentkezzen a századparancsnokánál, aki tájékoztatást ad az átfogó tervről, hogy miként fogjuk megvédeni a várost, és arról, ki milyen feladatot kap. Uraim, egyetlen vesztegetni való percünk sincs. Sok szerencsét, és sok sikert az ellenségvadászathoz! A tisztek ismét vigyázzba vágták magukat, az alezredes pedig levonult a színpadról. Giles újból megnézte a parancsot, amelyet a borítékban kapott. A 7. szakaszba osztották be, a C századba, amelynek tagjai a hotel könyvtárszobájában találkoznak az alezredes beszéde után, hogy eligazítást kapjanak Richards őrnagytól. – Maga bizonyára Barrington. – Az őrnagy ezzel fogadta, amikor Giles pár perccel később belépett a könyvtárba. Giles tisztelgett. – Örülök, hogy ilyen hamar csatlakozott hozzánk a tiszti kinevezése után. A 7. szakasz élére állítottam, egy régi barátja alatt lesz másodparancsnok. Három rajt kap, mindegyikben tizenkét emberrel, és a maguk feladata lesz, hogy a város nyugati határvonalán járőrözzenek. Egy őrmester és három tizedes lesz maga alá beosztva. A főhadnagy majd ismerteti a részleteket. Mivel együtt jártak iskolába, nem kell sok idő, hogy jobban megismerjék egymást. Giles eltűnődött, vajon kiről lehet szó. Aztán eszébe jutott, honnan is volt olyan ismerős a magányos fiatal tiszt, akit a bálterem túlsó végében látott. Giles Barrington hadnagy nagyon szeretett volna bizalmat szavazni Fisher főhadnagynak, bár nem tudta kitörölni magából azokat az emlékeket, amelyeket azokból az időkből őrzött róla, amikor prefek-

tus volt a Szent Bédában. Ott ugyanis az első héten minden este elpáholta Harryt, pusztán azért, mert egy dokkmunkás fia volt. – Nagyszerű, hogy újra találkozunk ennyi idő után, Barrington – üdvözölte Fisher. – Nem látom semmi okát, hogy ne tudnánk jól együttműködni, nem igaz? – Nyilván ő is jól emlékezett arra, hogy bánt annak idején Harry Cliftonnal. Gilesnak sikerült az arcára erőltetnie egy halvány mosolyt. – Több mint harminc ember van beosztva alánk, három tizedessel és egy őrmesterrel. Némelyikük ismerős lesz a kiképzőtáborból. Bates tizedest már ki is neveztem az első raj élére. – Terry Batest? – Bates tizedest – ismételte meg Fisher. – Soha ne használj keresztnevet, ha más rendfokozatúakról beszélsz. A kantinban, és ha kettesben vagyunk, Giles, akkor szólíthatsz Alexnak, de az embereink előtt soha. Bizonyára megérted. Mindig is arrogáns seggfej voltál, és ez nyilván mit sem változott – gondolta magában Giles, és most nem mosolygott. – Tehát, a mi feladatunk, hogy járőrözzünk a város nyugati határán. Négyóránként váltjuk egymást. Ne becsüld alá a feladatunk fontosságát; a hírszerzési információk szerint, ha Rommel megtámadja Tobrukot, nyugatról próbál majd betörni a városba. Úgyhogy állandóan ébernek kell lennünk. Rád bízom, hogy beoszd a váltásokat. Én többnyire egy-két őrjáratot tudok vállalni naponta, de sokkal többet nem, egyéb kötelezettségeim miatt. Giles szívesen megkérdezte volna, ugyan mik azok az egyéb kötelezettségek. Barrington hadnagy élvezte a város nyugati oldalán való járőrözést az embereivel, és hamar megismerte mind a harminchatot, nem kevéssé azért, mert Bates tizedes mindenről behatóan tájékoztatta. Habár Fisher figyelmeztetését észben tartva próbálta állandó éberségre biztatni őket, ahogy teltek a hetek, és nem történt semmiféle inci-

dens, már kezdett azon tűnődni, hogy találkoznak-e valaha is szemtől szembe az ellenséggel. Április elején, egy ködös estén történt, amikor Giles mindhárom raja éppen járőrözött, hogy teljesen váratlanul, a semmiből golyózápor tört rájuk. Az emberek azonnal a földre vetették magukat, és gyorsan elkúsztak a legközelebbi épületig, hogy ott keressenek fedezéket. Giles a vezető raj élén haladt, amikor a németek meglepték őket, és megeresztették a második sorozatot is. A golyók a célpont közelébe sem értek, de Giles tudta, hogy nem telik sok időbe, és az ellenség kiszúrja a pozíciójukat. – Ne lőjetek, csak ha mondom – parancsolta az embereire, és lassan végigpásztázta a horizontot a távcsövével. Úgy döntött, mielőtt bármit is lépne, előbb tájékoztatja a történtekről Fishert. Felkapta a tábori telefon kézibeszélőjét, és hívta a főhadnagyot, aki azonnal válaszolt is. – Mit gondolsz, hányan lehetnek? – kérdezte. – Szerintem hetvennél nem többen, legfeljebb nyolcvanan. Ha előbbre rendeled a kettes és a hármas rajt, az több mint elég lesz, hogy visszatartsuk őket, amíg megérkezik az erősítés. Közben rájuk tört a harmadik golyózápor is, de miután Giles megvizsgálta a láthatárt, ismét azt a parancsot adta: – Ne lőjetek! – Kiküldőm a kettes rajt Harris őrmester vezetésével, hogy támogassanak benneteket – mondta Fisher. – Ha folyamatosan tájékoztatsz, eldöntőm, hogy a harmadik rajjal is csatlakozzunk-e hozzátok. – Azzal a vonal elnémult. A harmadik sortüzet gyorsan követte a negyedik, és ez alkalommal, amikor Giles a lövések irányába nézett a távcsővel, meglátta, hogy egy tucat ember kúszik feléjük a nyílt terepen.

– Célozzatok, de ne lőjetek, csak ha a célpont biztosan lőtávolban van. Ügyeljetek rá, hogy minden golyó találjon. Bates volt az első, aki meghúzta a ravaszt. – Megvagy – mondta, ahogy egy német lerogyott a sivatagi homokba. Miközben újratöltött, még hozzátette: – Remélem, ebből megtanultad, hogy máskor ne bombázd le a Broad Streetet. – Fogd be a szád, Bates, és koncentrálj – figyelmeztette Barrington. – Elnézést, uram! Giles tovább kémlelte a horizontot. Látott két vagy talán három embert, akiket találat ért, arccal lefelé feküdtek a homokban, pár méterre a lövészároktól. Kiadta az újabb tűzparancsot, és figyelte, ahogy több német is visszahúzódik az árok biztonságos rejtekébe, mint a bolyba menekülő hangyák. – Tüzet szüntess! – kiáltotta Giles. Tudta, hogy nem pocsékolhatják az értékes lőszert. Balra nézett, és meglátta, hogy a második raj Harris őrmester vezetésével már elfoglalta a helyét, és a parancsot várják. Felemelte a telefont, és Fisher ismét jelentkezett. – A lőszerünk már nem tart ki sokáig. A balszárnyunkat fedezi Harris őrmester, de jobbról ki vagyunk téve támadásnak. Ha előbbre tudnátok jönni, akkor jobbak lennének az esélyeink, hogy feltartsuk a németeket. – Barrington, most hogy ott van a kettes második raj, erősítésnek, jobb lesz, ha én itt maradok, és hátulról fedezlek benneteket arra az esetre, ha a németek áttörnének. Újabb golyózápor repült feléjük. A németek közben nyilván rájöttek, pontosan hol bújnak meg az angolok, de Giles továbbra is arra utasította mindkét rajt, hogy ne lőjenek. Elkáromkodta magát, letette a telefont, és a nyílt területen átvágva odarohant Harris őrmesterhez. A záporozó golyók követték. – Mit gondol a helyzetről, őrmester?

– Egy félszázad lehet, összesen talán nyolcvan ember. De azt hiszem, ez csak a felderítő egység, úgyhogy nincs más dolgunk, mint meghúzni magunkat, és türelmesnek lenni. – Egyetértek – bólintott Giles. – Mit gondol, mi a tervük? – A fritzek hamarosan rájönnek, hogy ők vannak többen, úgyhogy igyekeznek majd támadni, mielőtt megérkezne az erősítés. Ha Fisher hadnagy idehozná a hármas rajt, hogy jobbról fedezzenek, az megerősítené a pozíciónkat. – Egyetértek – mondta ismét Giles, miközben újabb golyózápor fogadta őket. – Visszamegyek, és beszélek Fisherrel. Várják a további parancsokat. Giles cikcakkban futva átvágott a nyílt területen. A golyók ez alkalommal már egy kicsit közelebb találtak, úgyhogy nem szívesen kockáztatta volna meg még egyszer ezt a vakmerő vállalkozást. Épp hívni akarta Fishert, amikor megcsörrent a telefon. Giles felkapta. – Barrington, azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy átvegyük a kezdeményezést – szólalt meg Fisher. Gilesnak meg kellett ismételnie a felettese szavait, hogy tényleg jól hallotta-e, amit Fisher mondott. – Azt akarod, hogy indítsak támadást a németek állásai ellen, amíg te közelebb hozod a harmadik szakaszt, hogy fedezzen? – Ha ezt tesszük – szólt köze Bates –, akkor könnyű célpontok leszünk, közvetlen közelről lőhetnek ránk. – Fogd be a szád, Bates. – Igenis. Giles folytatta: – Harris őrmester úgy gondolja, és én is egyetértek vele, hogy ha a harmadik raj fedezné a jobbszárnyunkat, akkor a németek kénytelenek lennének támadni, és akkor meg tudnánk… – Engem nem érdekel, mit gondol Harris őrmester – vágott közbe Fisher. – Kiadtam a parancsot, te pedig végrehajtod, világos? – Igenis – felelte Giles, és lecsapta a kagylót.

– Esetleg meg is ölhetném – vetette fel Bates. Giles nem vett róla tudomást, csak megtöltötte a pisztolyát, és hat kézigránátot erősített a zsebekkel ellátott derékszíjára. Felállt, hogy mindkét raj emberei jól lássák, és jó hangosan kiadta a parancsot: – Erősítsék fel a szuronyokat, és támadásra felkészülni! – Aztán kilépett a fedezék mögül, és elkiáltotta magát: – Utánam! Ahogy Giles rohanni kezdett a süppedős, forró homokban, Harris őrmester és Bates pedig épp csak egy lépéssel lemaradva követte, újabb golyózápor fogadta őket. Azon tűnődött, meddig úszhatja meg élve, amikor minden ellene szól. Még negyven métert kellett megtennie, és már pontosan látta, hol húzódik a három ellenséges lövészárok. Lekapott a derékszíjáról egy kézigránátot, kihúzta a biztosító sasszeget, és az árok közepére célozva eldobta, mintha egy krikettmeccsen hajítaná el a labdát a kapus felé. A gránát célba is talált. Giles látta, hogy két embert is magasba lök a robbanás, egy másik pedig hátrazuhant. Megpördült, és eldobott egy másik gránátot balra, mire az ellenség felhagyott a tüzeléssel. A harmadik gránát elintézett egy géppisztolyt. Ahogy Giles továbbrohant, meglátta azokat, akik rá céloztak. Elővette a pisztolyát a fegyvertokból, és tüzelni kezdett, mintha a lőtéren lenne, csak most céltábla helyett valódi emberekre kellett lőnie. Egy, kettő, három német is földre került, aztán Giles meglátta, hogy egy tiszt célba veszi a fegyverével. A német épp egy pillanattal később húzta meg a ravaszt, és a földre rogyott. Giles émelyegni kezdett. Amikor már csak egy méterre volt a lövészároktól, egy fiatal német a földre dobta a puskáját, egy másik pedig a magasba emelte mindkét kezét. Giles a két vereséget szenvedett katona kétségbeesett szemébe nézett. Nem kellett németül értenie ahhoz, hogy tudja, nem akarnak meghalni. – Tüzet szüntess! – kiáltotta el magát Giles. Az első és második raj megmaradt emberei gyorsan elfoglalták az ellenség állásait. –

Szedjék össze és fegyverezzék le őket, Harris őrmester – fordult a tisztjéhez, de amikor hátrafordult, akkor látta meg, hogy Harris alig pár méterre a lövészároktól a homokban fekszik, és vér szivárog a szája sarkából. Giles visszafelé bámult a nyílt terepre, amelyen átvágtak, és inkább nem is számolta, hány katona vesztette életét egy ember gyáva döntése miatt. Már kezdték hordágyakkal elhordani a halottakat a csatamezőről. – Bates tizedes, állítsa sorba a foglyokat hármasával, és kísérje vissza őket a táborba. – Igenis – felelte Bates elszántan. Pár perccel később Giles és megfogyatkozott csapata elindult visszafelé a nyílt terepen. Úgy ötven métert tettek meg, amikor Giles meglátta, hogy Fisher feléjük rohan, a nyomában a harmadik szakasszal. – Jól van, Barrington, innentől átveszem! – kiabálta. – Te leszel a sereghajtó. Indulás! – adta ki a parancsot, és diadalmasan vezetni kezdte, az elfogott német katonákat a város felé. Mire a Majestic Hotelhez értek, már kisebb tömeg csődült össze az üdvözlésükre. Fisher viszonozta tiszttársai tisztelgését. – Barrington, gondoskodj a foglyokról, aztán vidd el a fiúkat a kantinba egy italra, megérdemlik. Addig én jelentést teszek Richards őrnagynak. – Megölhetem? – érdeklődött Bates Gilestól.

17. fejezet

Amikor Giles másnap reggel lement reggelizni, több tiszt – köztük sok olyan is, akikkel még soha nem váltott egyetlen szót sem – alig várta, hogy kezet rázhasson vele.

Ahogy besétált a kantinba, többen is utánafordultak és rámosolyogtak, amit Giles kissé zavarba ejtőnek talált. Elvett egy tál zabkását meg két lágy tojást, és felmarkolta a Punch viccújság egy régebbi példányát is. Egyedül telepedett le egy asztalhoz, azt remélve, hogy békén hagyják, de pár perc múlva három, számára ismeretlen ausztrál tiszt telepedett le mellé. Giles lapozott az újságban, és jót nevetett egy E. H. Shepard-karikatúrán, amely Hitlert ábrázolta, amint velocipéden vonul vissza Calais-ból. – Hihetetlenül bátor tett volt – mondta a tőle jobbra ülő ausztrál. Giles érezte, hogy elvörösödik. – Egyetértek – felelte az asztal másik oldalán ülő tiszt. – Igazán figyelemreméltó. Giles úgy gondolta, jobb lenne távozni, még mielőtt… – Mit is mondtál, hogy hívják a fickót? Giles bekapott egy nagy kanál zabkását. – Fisher. Gilesnak majdnem torkán akadt a falat. – Állítólag ez a Fisher egy teljesen reménytelen helyzetben nyílt terepen át vezette az embereit, csak kézigránát és pisztoly volt nála, mégis három lövészárkot is elfoglaltak, amik tele voltak németekkel. – Ezt el sem tudom hinni! – mondta egy másik tiszt. Ezzel legalább Giles is egyetértett. – És igaz, hogy megölt egy német tisztet, aztán ötven hadifoglyot ejtett a rohadékok közül, és mindezt tizenkét emberrel? Giles feltörte az egyik lágy tojást. Kemény volt a belseje. – Igaz kell, hogy legyen – felelte a másik hang –, mert előléptették századossá. Giles mereven bámulta a tojás sárgáját. – Azt hallottam, felterjesztik Hadikeresztre. – Ez a legkevesebb, amit megérdemel. A legkevesebb, amit megérdemel, az az, amit Bates javasolt, gondolta Giles.

– Részt vett még valaki az akcióban? – kérdezte a hang az asztal másik oldaláról. – Igen, a helyettese, de a nevére nem emlékszem. Giles épp eleget hallott, és úgy döntött, tudatja Fisherrel, hogy mit is gondol róla. A második lágy tojáshoz hozzá sem nyúlt, kivonult a kantinból, és egyenesen az operatív központba tartott. Olyan dühös volt, hogy kopogtatás nélkül rontott be. Abban pillanatban, ahogy belépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. – Elnézést, uram. Nem is sejtettem, hogy itt van. – Ó Mr. Barringon, alezredes úr – mutatta be Fisher. – Ha emlékszik, említettem, hogy ő segédkezett a tegnapi akcióban. – Á, igen, Barrington! Szép munka volt. Talán még nem látta a ma reggeli századparancsot, de előléptettük főhadnaggyá, és miután olvastam Fisher százados jelentését, meg fogjuk említeni a nevét a napiparancsban. – Gratulálok, Giles – mondta Fisher. – Igazán megérdemelted. – Valóban – bólintott az ezredes. – És ha már itt van, Barrington, épp most mondtam Fisher századosnak, hogy miután neki köszönhetően tudjuk, merről akar Rommel betörni Tobrukba, meg kell kettőznünk a járőröket a város nyugati határán, és egy teljes harckocsiszázad fogja támogatni magukat. – Az asztalon kiterített térképre bökött a mutatóujjával. – Itt, itt és itt. Remélem, mindketten egyetértenek? – Igen, ezredes úr – bólintott Fisher. – Azonnal odarendelem a szakaszt. – Minél előbb, annál jobb – mondta az ezredes –, mert az az érzésem, Rommel hamarosan visszatér, és most már nemcsak a felderítők, hanem a teljes Afrika-hadtest. Ott kell várnunk, és gondoskodni róla, hogy mindenképp besétáljanak a csapdánkba. – Készen fogunk állni, ezredes úr – ígérte Fisher.

– Helyes. Magát bízom meg a járőrök irányításával, Fisher. Barrington továbbra is a helyettes parancsnok. – Délre az asztalán lesz a jelentésem, ezredes úr – mondta Fisher. – Remek, Fisher. Akkor a részletek kidolgozását magára hagyom. – Köszönöm, ezredes úr. – Fisher vigyázzba állt és tisztelgett, az ezredes pedig kisétált a szobából. Giles meg akart szólalni, de Fisher gyorsan megelőzte. – Felterjesztettem Harrist posztumusz kitüntetésre, Bates tizedes neve pedig szintén meg lesz említve. Remélem, egyetértesz. – Jól tudom, hogy felterjesztettek Hadikeresztre? – Ez nem az én hatásköröm, öregem, örömmel elfogadom, ha a parancsnok így látja jónak. Akkor lássunk neki a munkának. Most, hogy már hat járőröző raj van a kezünk alatt, azt javaslom, hogy… Az egyes és a kettes raj által a „Fisher agyszüleménye” fedőnévvel ellátott akció után az alezredestől lefelé mindenki állandó készültségben volt. Két szakasz járőrözött éjjelnappal egymást váltva a város nyugati határán; míg az egyik pihent, a másik szolgálatban volt. Már nem az volt kérdés, hogy Rommel megjelenik-e, a láthatáron, az Afrika-hadtest élén, hanem az, hogy mikor. Újdonsült hősi státusának megfelelően még Fisher is kénytelen volt időnként megjelenni a város határában, hogy fenntartsa hőstettének legendáját, de mindig épp csak annyi időre bukkant fel, hogy mindenki láthassa, aztán visszasietett az öt kilométerrel hátrább állomásozó harckocsiosztag parancsnokához, és ott kezelte a tábori telefonját. A „Sivatagi Rókának” becézett Rommel tábornok 1941. április 11-ét választotta a Tobruk elleni támadás megindítására. A britek és az ausztrálok nem is küzdhettek volna bátrabban, hogy megvédjék a város határát a német támadással szemben. De ahogy teltek a hónapok, a lőszer– és élelmiszer-utánpótlás egyre inkább ritkult, és ha

kevesen is adtak ennek hangot, a legtöbben nem kételkedtek abban, hogy idővel Rommel seregének puszta túlereje le fogja győzni őket. Egy péntek reggelen, amikor kezdett felszállni a sivatagi ködpára, Barrington főhadnagy a horizontot vizsgálta a távcsövével, amikor több sorban közeledő német tankokat vett észre. – A francba! – morogta. Felkapta a telefont, ám abban a pillanatban egy gránát eltalálta az épületet, amelyben az embereivel megfigyelőállást foglaltak el. Fisher jelentkezett a vonal túlsó végén. – Negyven vagy talán ötven tankot látok közeledni – jelentette Giles. – És úgy tűnik, egy egész ezrednyi katona kíséri őket. Kérek engedélyt visszavonulni az embereimmel egy biztonságosabb helyre, ahol újrarendezhetjük a sorainkat, és felvehetjük a harci alakzatot. – Maradjatok a helyeteken – parancsolt rá Fisher –, és ha lőtávolba ért az ellenség, tartóztassátok fel. – Tartóztassuk fel? Mégis mivel, íjakkal és nyilakkal? Ez nem az agincourt-i csata, Fisher! Alig száz emberem van, egy egész regiment harckocsival szemben, és nincs más, amivel megvédhetnék magukat, csak a puskájuk. Az ég szerelmére, Fisher, hadd döntsem el én, hogy mi a legjobb az embereimnek! – Maradjatok a helyeteken – ismételte meg Fisher –, és tartóztassátok fel az ellenséget. Ez parancs! Giles lecsapta a kézibeszélőt. – Ez az ember valamilyen okból, amit csak ő tud, nem akarja, hogy életben maradj – jegyezte meg Bates. – Hagynod kellett volna, hogy lelőjem. Egy újabb gránát csapódott be az épületbe, törmelék és téglák kezdtek hullani körülöttük. Gilesnak már a távcsőre sem volt szüksége, anélkül is látta, hány harckocsi közeledik feléjük, és bele kellett törődnie, hogy csupán percek vannak hátra az életéből.

– Célozz! – Hirtelen Sebastian jutott eszébe, aki örökölni fogja a családi címet. Ha a kisfiú csak feleolyan talpraesett lesz, mint Harry, akkor a Barrington dinasztiának nem kell aggódnia a jövő miatt. A következő lövedék hátul találta el az épületet, és Giles tisztán látta, ahogy egy német katona rámered a harckocsi lövészállásából. – Tűz! Miközben az épület összedőlt körülötte, Giles Emmára gondolt, Grace-re, az apjára, az anyjára, a két nagyapjára… A következő találattól az egész épület romba dőlt. Ahogy Giles felnézett, látta, hogy egy hatalmas faldarab éppen rájuk omlik. Rávetette magát Batesre, aki még mindig egy közeledő tankra tüzelt. Az utolsó kép, amely felvillant Giles lelki szemei előtt, az volt, ahogy Harry a tenger hullámai között úszik, és biztonságosan partot ér.

EMMA BARRINGTON 1941

18. fejezet

Emma egyedül üldögélt a szállodai szobájában, és az utolsó betűig kiolvasta az Egy elítélt naplóját. Fogalma sem volt, ki lehet az a Max Lloyd, de egyvalamiről meg volt győződve: a könyvnek nem ő a szerzője. Ezt a könyvet csakis egy, ember írhatta. Számtalan ismerős szófordulatot fedezett fel benne, és Lloyd többnyire még ahhoz sem vette magának a fáradságot, hogy a neveket megváltoztassa – hacsak persze nem úgy áll a helyzet, hogy neki is van egy Emma nevű szerelme, akiért rajong. Emma éjfél előtt ért az utolsó oldalra. Úgy döntött, felhív valakit, akiről tudta, hogy ilyenkor mindig dolgozik. – Csak még egy szívességet szeretnék kérni – mondta könyörögve, amikor a nyomozó jelentkezett. – Mi lenne az? – Szeretném megtudni Max Lloyd felügyelőtisztjének a nevét. – Max Lloyd, aki azt a könyvet írta? – Igen, ő. – Inkább meg se kérdezem, miért érdekli. Emma másodszor is nekifogott a könyvnek, és közben ceruzával jegyzetelgetett a margóra, de hamar elaludt. Odáig sem jutott el, amikor az új helyettes könyvtáros dolgozni kezdett. Másnap reggel öt körül ébredt, és folytatta az olvasást. Abba sem hagyta addig, amíg oda nem ért, hogy egy börtönőr belépett a könyvtárba, és azt mondta: „Lloyd, a börtönigazgató látni akarja.” Emma ráérősen megfürdött, és közben azon morfondírozott, hogy végül mindazok az információk, amelyeknek a megszerzéséért annyit küszködött, minden további nélkül beszerezhetők bármely könyvesboltban egy dollár ötven centért.

Miután felöltözött, lement megreggelizni, és szerzett egy példányt az aznapi New York Timesból. Amikor belelapozott, nagy meglepetésére talált egy kritikát az Egy elítélt naplójáról. Hálásak lehetünk Mr. Lloydnak, amiért felhívta a figyelmünket arra, mi folyik manapság a börtöneinkben. Lloyd kitűnő és igazán tehetséges író, és csak remélhetjük, hogy szabadulása után sem fogja letenni a tollat. Amit soha a kezébe sem vett, jegyezte meg magában Emma. Mielőtt visszament volna a szobájába, még megkérdezte a recepcióst, hogy van-e egy jó étterem a Doubleday könyvesbolt közelében. – A Brasserie, kisasszony. Első osztályú hely. Szeretné, hogy foglaljak egy asztalt? – Igen, legyen szíves. Egy egyszemélyes asztalt ma ebédre, és egy kétszemélyeset estére. A recepciós már megtanulta, hogy ne csodálkozzon az angol hölgy kérésein. Emma visszament a szobájába, és leült, hogy még egyszer átolvassa a börtönnaplót. Kissé csodálkozott, hogy a történet miért Harry lavenhami érkezésével kezdődik. A szövegben azonban több elejtett megjegyzés is azt sugallta, hogy a szerző a korábbi élményeit is feljegyezte, csak azok nem jutottak el a kiadóhoz, a nyilvánosság elé pedig végképp nem. Ami azt illeti, ez megerősítette Emma meggyőződését, hogy kell, legyen még egy füzet, amely leírja Harry letartóztatását és a tárgyalást, és hogy miért tette ki magát ilyen megpróbáltatásoknak, amikor egy Jelks formátumú ügyvéd védte. Jelks, akinek nyilván tudnia kellett, hogy ő nem Tom Bradshaw. Miután harmadszor is átolvasta azokat az oldalakat, ahol jelöléseket tett a margón, Emma úgy érezte, megint ráférne egy jó hosszú séta a parkban. Miközben végigballagott a Lexington Avenue-n, beugrott a Bloomingdale Áruházba, és megrendelt valamit. Biztosítot-

ták, hogy három órára készen is lesz. Bristolban ugyanezt két hét alatt sikerült volna elintéznie. Ahogy átsétált a parkon, a terv már kezdett is formálódni a fejében, de mielőtt kidolgozta a végső részleteket, előbb még vissza kellett mennie a könyvesboltba, hogy alaposabban felmérhesse az üzlethelyiséget. Amikor belépett a könyvesboltba, az eladók már készülődtek a dedikálásra. Egy asztalt állítottak fel, és kötélkordon mutatta, hol fognak majd sorban állni az olvasók. A kirakatba kitett plakátra keresztbe egy feltűnő piros csíkot ragasztottak A MAI NAPON!!! felirattal. Emma keresett egy helyet, ahonnan két polc közötti résen, jól rálát majd Lloydra, miközben dedikál, és ahonnan megfigyelheti az áldozatát, mielőtt felállítja neki a csapdát. Egy óra előtt ment el a Doubleday könyvesboltból, és a Fifth Avenue-n átvágott a Brasserie étteremhez. Egy pincér az asztalához kísérte, amelyet egyik nagyapja sem tartott volna elfogadhatónak. Az ételek azonban a recepciós ígéretének megfelelően valóban elsőrangúak voltak. Amikor kihozták a számlát, Emma vett egy nagy levegőt, és busás borravalót adott. – Foglaltam egy asztalt ma estére is – mondta a pincérnek. – Lehetséges lenne, hogy egy bokszban kapjunk helyet? – A pincér, kétkedő arcot vágott, de Emma elővarázsolt egy egydollárost, és úgy tűnt, ez egy csapásra elsöpörte a pincér kételyeit. Emma kezdett rájönni, hogyan működnek a dolgok Amerikában. – Hogy hívják? – kérdezte, miközben odanyomta a bankjegyet a pincér markába. – Jimmy. – Lenne még valami, Jimmy. – Igen, hölgyem? – Megtarthatnék egy példányt az étlapból? – Hogyne, természetesen.

A szállodába visszafelé menet Emma beugrott a Bloomingdale-be, és elhozta, amit megrendelt. Elmosolyodott, amikor az eladó megmutatott egy mintapéldányt a névjegykártyából. – Remélem, meg van elégedve, kisasszony. – Szebb nem is lehetne – mondta Emma. Miután visszaért a szállodába, újra meg újra végigvette a kérdéseinek listáját, és miután eldöntötte, mi lesz a legjobb sorrend, ceruzával szépen felírta a kérdéseket az étlap hátuljára. Aztán kimerülten leheveredett az ágyra, és mélyen elaludt. Amikor a telefon makacs csöngésére felébredt, odakint már besötétedett. Az órájára nézett: öt óra tíz percet mutatott. – A fenébe – morogta, miközben felvette a kagylót. – Ismerem ezt az érzést – szólalt meg egy hang –, de én ennél csúnyábbat mondtam volna. – Emma elnevette magát. – A felügyelőtiszt neve Brett Elders. De nem tőlem tudja. – Nagyon köszönöm. Igyekszem, többször nem alkalmatlankodni. – Remélem is – felelte a nyomozó, és a vonal elnémult. Emma ceruzával feljegyezte a „Brett Elders” nevet is az étlap jobb felső sarkába. Jó lett volna, ha van még ideje gyorsan lezuhanyozni és átöltözni, de már így is késésben volt, és nem engedhette meg magának, hogy esetleg elszalassza Lloydot. Felkapta az étlapot és hármat a frissen csináltatott névjegykártyákból, a táskájába dugta őket, aztán lerohant a lépcsőn, a liftet meg sem várta. Leintett egy taxit, és beugrott a hátsó ülésre. – A Doubledaybe, Fifth Avenue – vetette oda sofőrnek. – És húzzon bele! Te jó ég, hová jutottam? – tűnődött Emma, miközben a taxisofőr beletaposott a gázba. Emma belépett az olvasókkal zsúfolt könyvesboltba, és elfoglalta az előre kiválasztott helyét a politikai és vallási témájú könyvek polcai között, ahonnan jól szemmel tarthatta Max Lloydot.

A férfi nagy lendülettel szignálta a könyveket, és fürdött a rajongók imádatában. Emma nagyon jól tudta, hogy Harrynek kellene itt ülnie, és őt illetnék a dicséretek. Vajon tudja egyáltalán, hogy kiadták az írását? Neki pedig sikerül-e ma kiderítenie, hogy mi az igazság? Végül nem is kellett volna ennyire sietnie, mivel Lloyd még egy órán át folytatta a sikerkönyv dedikálását, mire lanyhulni kezdett az olvasók rohama. Minden egyes könyvbe egyre hosszabb bejegyzéseket írt, remélve, hogy közben újabb olvasók is beállnak a sorba. Miközben Lloyd bőbeszédűen elcsevegett az utolsó olvasóval, Emma előbújt a polcok mögül, és odasétált. – És hogy van a kedves édesanyja? – érdeklődött éppen az előtte álló nő. – Remekül, köszönöm kérdését – felelte Lloyd. – Miután ilyen sikeres lett a könyvem, már nem kell a hotelben dolgoznia – tette hozzá. Az olvasó elmosolyodott. – És szabad megkérdeznem, hogy van Emma? – Ősszel összeházasodunk – mondta Lloyd, miután ellátta aláírásával a nő példányát. Csak nem? – csodálkozott magában Emma. – Jaj, nagyon örülök – lelkendezett a nő. – Annyi áldozatot hozott magáért. Adja át neki jókívánságaimat. Ha hátrafordul, akár személyesen is megteheti – mondta volna legszívesebben Emma. – Hogyne, feltétlenül átadom – felelte Lloyd, átnyújtotta a nőnek az aláírt könyvet, és ugyanolyan ragyogó mosolyt villantott rá, mint amilyen a könyv hátsó borítóján szereplő, fényképen virított. Emma előbbre lépett, és odanyújtotta Lloydnak a névjegyét. A férfi pár pillanatig tanulmányozta, aztán ismét mosolyra derült az arca. – Á, egy irodalmiügynök-kolléga – mondta, és felállt, hogy üdvözölje.

Emma megrázta a férfi kezét, és valahogy sikerült viszonozni a mosolyát. – Igen – bólintott. – Több londoni kiadó is nagy érdeklődést mutat a könyve iránt. Persze, ha már aláírt valakivel egy szerződést, vagy van ügynöke, aki Angliában képviseli, akkor nem akarom feleslegesen pocsékolni az idejét. – Nem, nem, kedves hölgyem, a legnagyobb örömmel meghallgatom az ajánlatát. – Akkor lenne kedve esetleg velem vacsorázni, hogy megbeszélhessük a részleteket? – Azt hiszem, elvárják tőlem, hogy velük vacsorázzak – súgta oda Lloyd, és a Doubleday Kiadó egy csoportban álldogáló emberei felé intett. – Ez nagy kár – sajnálkozott Emma. – Holnap továbbutazom Los Angelesbe, ahol Hemingway-jel van találkozóm. – Akkor kénytelen leszek csalódást okozni nekik, nemdebár? – mondta Lloyd. – Bizonyára meg fogják érteni. – Nagyszerű. Akkor találkozzunk a Brasserie-ben, miután végzett a dedikálással? – Nagyon ügyesnek kell lennie, ha ilyen hamar akar ott asztalhoz jutni. – Nem hiszem, hogy probléma lesz vele – felelte Emma. Közben odalépett még egy utolsó elkésett olvasó abban a reményben, hogy kaphat egy aláírást. – Akkor később találkozunk, Mr. Lloyd. – Kérem, szólítson csak Maxnek. Emma kisétált a könyvesboltból, és átvágott a Fifth Avenue-n az étteremhez. Ez alkalommal nem várakoztatták meg. – Jimmy, egy fontos ügyfelemmel fogok találkozni, és azt szeretném, ha olyan estéje lenne, amit soha nem felejt el – mondta a pincérnek, miközben az egy alkóvban lévő asztalhoz kísérte. – Bízza csak rám, hölgyem – felelte a pincér, Emma pedig leült. Miután a pincér távozott, kinyitotta a táskáját, elővette a benne lévő

étlapot, és még egyszer átfutotta a kérdések listáját. Amikor meglátta, hogy Jimmy közeledik az asztal felé Max Lloyddal a nyomában, gyorsan megfordította az étlapot. – Önt nyilván nagyon jól ismerik itt – jegyezte meg Lloyd, miközben leült Emmával szemben. – Ez a kedvenc New York-i éttermem – felelte a nő, és visszamosolygott rá. – Hozhatok valamit inni az úrnak? – kérdezte a pincér. – Egy Manhattan koktélt jéggel. – És önnek, hölgyem? – A szokásosat, Jimmy. A pincér elsietett. Emma kíváncsian várta, mit fog kihozni neki. – Mi lenne, a megrendelnénk a vacsorát? – javasolta Lloydnak. – Utána rátérhetünk az üzleti dolgokra. – Jó ötlet – felelte Lloyd. – Én már pontosan tudom is, mit szeretnék – tette hozzá, miközben újból megjelent a pincér, és letett elé egy Manhattant, Emma elé pedig egy pohár fehérbort – ugyanazt, amit az ebédnél rendelt. Emmára nagy hatást tett a dolog. – Azt hiszem, Jimmy, rendelnénk is. – A pincér bólintott, és Emma vendégéhez fordult. – Egy szaftos vesepecsenye-szeletet kérnék, közepesre sütve, és a zsírosabb részeket is kihozhatja. – Értem, uram. – A pincér Emmához fordult: – És önnek mit hozhatok ma este? – Egy Cézár-salátát kérnék, Jimmy, kevés öntettel. Miután a pincér hallótávolságon kívülre került, Emma megfordította az étlapot, bár nem kellett emlékeztető, hogy mi legyen az első kérdése. – A naplóban a börtönbüntetése tizennyolc hónapjáról számol be. De összesen több mint két évet töltött odabent. Reménykedhetünk egy újabb kötetben is?

– Van még egy jegyzetfüzetem, tele nyersanyaggal – mondta Lloyd, és úgy tűnt, most először kicsit elengedi magát. – Arra gondoltam, hogy az érdekesebb élményeimet felhasználnám egy regényben, amit tervezek. Mert ha naplóként adná ki, bármely kiadó rájönne, hogy nem maga a szerző – jegyezte meg magában Emma. Felbukkant Lloyd mellett a sommelier, miután észrevette, hogy a vendég pohara kiürült. – Megnézné esetleg a borlapot, uram? Hozhatok valamit a szték mellé? – Ez jó ötlet – felelte Lloyd, és kinyitotta a vastag bőrbe kötött itallapot, mintha ő állná a vacsorát. Végighúzta a mutatóujját a burgundi borok hosszú listáján, és majdnem az aljánál megállt. – Azt hiszem, a harminchetesből kérek egy palackkal – mondta. – Kitűnő választás, uram. Emma gyanította, hogy ez azt jelenti, nem filléres borról van szó. De ez most nem olyan alkalom volt, amikor garasoskodhat. – Micsoda rémes alak lehetett ez a Hessler – mondta, a második kérdésre pillantva. – Azt hittem, ilyen figurák csak ponyvaregényekben és vacak filmekben léteznek. – Nem, nem, ő nagyon is valódi volt – felelte Lloyd. – De ha emlékszik, sikerült elintéznem, hogy áthelyezzék egy másik börtönbe. – Igen, emlékszem – felelte Emma, miközben a pincér letette a vendége elé a hatalmas szelet sztéket, neki pedig a Cézár-salátát. Lloyd már fogta is a kést meg a villát. – És mondja csak, milyen ajánlatra gondolt? – kérdezte, és belevágott a marhasültbe. – Egy olyan ajánlatra, amivel pontosan azt kapja, amit megérdemel – felelte Emma, hirtelen megváltozott hangon. – Egyetlen pennyvel sem többet. – Lloyd arcára értetlen kifejezés ült ki, letette a kést meg a villát, és várta, hogy a nő folytassa. – Tökéletesen tisztában vagyok azzal, Mr. Lloyd, hogy az Egy elítélt nap-

lójának egyetlen szavát sem ön írta, legfeljebb annyit, hogy kicserélte a nevét a valódi szerzőével. – Lloyd nyitotta száját, de mielőtt tiltakozhatott volna, Emma folytatta: – Ha olyan ostoba, hogy tovább akarja játszani ezt a színjátékot, miszerint maga írta a könyvet, akkor holnap reggel első dolgom lesz felkeresni Mr. Brett Elderst, a felügyelőtisztjét, és nem azért, hogy arról társalogjak vele, miként halad a rehabilitációja. A sommelier újból megjelent, kihúzta a dugót a borosüvegből, és várta, hogy kinek tölthet kóstolásra. Lloyd mereven Emmára bámult, mint egy rémült nyúl a reflektorfényben, úgyhogy a nő könnyedén odabólintott a pincérnek. Kényelmesen meglötykölte a bort a poharában, aztán belekortyolt. – Kitűnő – mondta végül. – Nagy kedvencem a harminchetes évjárat. – A sommelier kissé meghajolt, és töltött a két pohárba, és távozott, hogy becserkésszen egy újabb áldozatot, akinek üres a pohara. – Nem tudja bebizonyítani, hogy nem én írtam – jelentette ki dacosan Lloyd. – De igen, be tudom – felelte Emma. – Mert azt az embert képviselem, aki valójában írta, Tom Bradshaw-t, a helyettes könyvtárost. – Lloyd hátradőlt a széken, és komor hallgatásba burkolózott. – Akkor hadd vázoljam fel az ajánlatomat, Mr. Lloyd. Szeretném világossá tenni, hogy alkura nincs lehetőség, hacsak nem akar visszamenni a börtönbe csalás és szellemi termék eltulajdonítása miatt. Ha a Pierpointban végezné, az az érzésem, Mr. Hessler nagyon boldogan kísérné a cellájába, mivel a könyv nem festett túl kedvező képet róla. Nem úgy tűnt, mintha Lloyd, túl vonzónak találná, ezeket a kilátásokat. Emma újra kortyolt a borból, majd folytatta: – Mr. Bradshaw nagylelkűen beleegyezett, hogy maga folytathatja ezt a színjátékot, miszerint maga írta a naplót, és arra sem tart igényt, hogy visszafizesse neki a felvett előleget, amit gyanúm szerint már

amúgy is elköltött. – Lloyd összeszorította a száját. – Egy dolgot azonban szeretne leszögezni: ha olyan ostobaságot követne el, hogy megpróbálja külföldre eladni a jogokat, akkor fel fogjuk jelenteni szerzői jog megsértéséért magát és a kiadót is. Világos? – Igen – motyogta Lloyd, a szék karfáját szorongatva. – Helyes, akkor ezt megbeszéltük – mondta Emma, még egyet kortyolt a borból, aztán hozzátette: – Bizonyára egyet fog érteni, Mr. Lloyd, hogy nincs értelme tovább folytatni ezt a beszélgetést, úgyhogy talán ideje lenne, hogy távozzon. Lloyd habozott. – Holnap reggel tízkor találkozunk a Wall Street 49.-ben. – A Wall Street 49.-ben? – Mr. Sefton Jelks, Tom Bradshaw ügyvédjének az irodájában. – Szóval Jelks áll ennek az egésznek a hátterében. Így már minden érthető. Emma nem értette, mit akar ezzel mondani, de azt felelte: – Hozzon el minden egyes füzetet, és adja át nekem. Ha egy percet is késik, arra fogom utasítani Mr. Jelkset, hogy hívja fel a felügyelőtisztjét, és tájékoztassa, hogy miben mesterkedett, mióta kijött a lavenhami börtönből. Ellopni valakinek a jogos bevételét egy dolog, de azt is állítani, hogy maga írta a könyvét… – Lloyd továbbra is a szék karfáját szorongatta, és nem felelt semmit. – Most elmehet, Mr. Lloyd. Holnap reggel tízkor várom a Wall Street 49. előcsarnokában. Ne késsen, hacsak nem azt akarja, hogy a következő találkozója Mr. Eldersszel legyen. Lloyd bizonytalanul felállt, és lassan kisétált az étteremből. Egykét vendég utánanézett, nyilván azt hitték, részeg. A pincér kitárta előtte az ajtót, aztán odasietett Emma asztalához. Látva az érintetlen sztéket és a teli borospoharat, aggodalmasan megkérdezte: – Remélem, minden rendben volt, Miss Barrington? – Jobban nem is mehetett volna a dolog, Jimmy – felelte Emma, és töltött magának még egy pohár bort.

19. fejezet

Miután Emma visszatért a szállodába, még egyszer ellenőrizte az étlap hátuljára feljegyzett kérdéseket, és örömmel nyugtázta, hogy szinte mindegyiket kipipálhatja. Úgy gondolta, nagyon okos ötlet volt, hogy azt követelte, Lloyd a Wall Street 49. előcsarnokában adja át az eredeti füzetet, mert ezzel nyilván azt a benyomást keltette benne, hogy Jelks az ügyvédje, amitől még egy tökéletesen ártatlan ember is halálra rémülne. Habár azt még mindig nem tudta elképzelni sem, mit értett Lloyd azon, hogy „Szóval Jelks áll ennek az egésznek a hátterében. Így már minden érthető.” Leoltotta a lámpát, és végre nyugodtan aludt, most először, mióta elhagyta Angliát. A reggeli ébredés után nagyjából ugyanúgy zajlott minden, mint az előző napokon. A kényelmesen elfogyasztott reggeli után, amely mellett csak a New York Times volt a társasága, taxival elment a Wall Streetre. Úgy tervezte, pár perccel korábban ér oda a kelleténél. Tíz előtt kilenc perccel szállt ki a taxiból az épület bejáratánál, és átadott a sofőrnek egy negyeddollárost. Némi megkönnyebbülést érzett, amiért a végéhez közeledik a New York-i látogatás, amely sokkal költségesebbnek bizonyult, mint ahogy várta. A két étkezés a Brasserie-ben egy ötdolláros üveg itallal és a borravalóval együtt szintén eléggé megterhelte a pénztárcáját. Nem volt azonban semmi kétsége, hogy megérte az út. Nem kevéssé azért, mert a Kansas Csillaga fedélzetén készült fényképek megerősítették abban, hogy Harry még él, és valamilyen okból magára öltötte Tom Bradshaw személyazonosságát. Miután megszerzi a hiányzó füzetet, a titok többi részére is fény derül, és bizonyára meg tudja majd győzni Kolowski felügyelőt, hogy Harryt szabadon kell engedniük. Nem állt szándékában a vőlegénye nélkül visszatérni Angliába.

Emma csatlakozott a dolgozók tömegéhez, akik az irodaházba tartottak. Mind a legközelebbi lift felé siettek, de Emma nem követte őket. Elhelyezkedett egy stratégiai helyen a recepciós pult és a tizenkét lift között, ahonnan akadálytalanul rálátott mindenkire, aki belépett a Wall Street 49. előcsarnokába. Az órájára pillantott: hat perc múlva tíz. Lloydnak se híre, se hamva. Ismét megnézte az óráját három perccel, két perccel, majd egy perccel tíz előtt, aztán pontban tízkor is. Lloyd nyilván elakadt a csúcsforgalomban. Tíz óra két perc. A tekintete egy-egy másodperc töredékéig megpihent mindenkin, aki belépett. Tíz óra négy perc. Lehet, hogy nem vette észre? Tíz óra hat perckor a recepció felé pillantott. Lloydnak semmi nyoma. Tíz óra nyolc perckor próbálta kizárni a fejéből a negatív gondolatokat. Tíz óra tizenegy perc. Talán rájött, hogy blöffölök? Tíz óra tizennégy perc. Lehet, hogy ezután fel kell keresnie Mr. Brett Elderst? Tíz óra tizenhét. Meddig fog még itt várni? Tíz óra huszonegy perckor megszólalt háta mögött egy hang: – Jó reggelt, Miss Barrington! Emma megpördült, és szemtől szembe találta magát Samuel Anscott-tal, aki udvariasan folytatta: – Mr. Jelks kéri, hogy legyen olyan kedves felkeresni az irodájában. Anscott ezután szó nélkül sarkon fordult, és egy várakozó lift felé indult. Emmának épp csak sikerült belépnie, mielőtt összezáródtak az ajtók. Csevegésről szó sem volt, míg a telezsúfolt lift lassan, számos megállóval araszolgatott felfelé a huszonkettedik emeletig, ahol Anscott kiszállt, majd végigkísérte Emmát egy hosszú, tölgyfa falburkolatú, puha szőnyeggel borított folyosón, melynek falán az iroda korábbi tulajdonosainak és az igazgatótanács többi tagjának a portréi függtek. Őszinteséget, becsületességet és szabályszerűséget sugároztak.

Emma szerette volna kifaggatni Anscottot, mielőtt találkozik Jelksszel, de a férfi végig több lépéssel előtte haladt. Amikor odaért a folyosó végéből nyíló ajtóhoz, bekopogott, és a választ meg sem várva benyitott. Félreállt, és előreengedte Emmát, aztán becsukta az ajtó, de ő kint maradt. Egy kényelmes, magas támlájú székben az ablak előtt ott ült Max Lloyd. Cigarettázott, és ugyanazzal a mosollyal fogadta a belépő nőt, mint amikor először találkoztak a könyvesboltban. Emma figyelme egy magas, elegáns férfira terelődött, aki lassan felállt az íróasztala mögül. Az arcán nyoma sem volt mosolynak, és kezet sem nyújtott. Mögötte csupa üvegből volt a fal, és az égbe nyúló felhőkarcolókra nyílt kilátás, amelyek erőt és korlátlan hatalmat sugalltak. – Nagyon kedves, hogy csatlakozott hozzánk, Miss Barrington – kezdte a férfi. – Kérem, foglaljon helyet. Emma belesüppedt egy olyan mély bőrfotelbe, hogy alig látszott ki belőle. Észrevette, hogy az ügyvéd íróasztalán egy halom füzet áll. – A nevem Sefton Jelks – kezdte az ügyvéd –, és abban a szerencsében lehet részem, hogy én képviselem a kiváló és hírneves szerzőt, Mr. Max Lloydot. Az ügyfelem ma reggel tájékoztatott arról, hogy megkereste egy állítólagos irodalmi ügynök Londonból, aki azzal a gyalázatos váddal illette, hogy nem ő a neve alatt megjelent Egy elítélt naplója című mű szerzője. Talán érdekelni fogja, Miss Barringon, hogy nálam van az eredeti kézirat, amelynek minden egyes szava Mr. Lloyd kézírásával íródott. – Jelks határozott mozdulattal a füzetek tetejére tenyereit, és halvány mosoly suhant át az arcán. – Megnézhetnék egyet? – kérdezte Emma. – Hogyne – felelte Jelks. Elvette a legfelső füzetet, és átnyújtotta. Emma kinyitotta, és olvasni kezdte. Az első, ami feltűnt neki, hogy a szöveg nem Harry lendületes kézírásával íródott. A hang

azonban Harryé volt. Visszaadta a füzetet Mr. Jelksnek, aki lerakta a kupac tetejére. – Megnézhetnék egy másikat is? – kérdezte a nő. – Nem. Bebizonyítottuk az igazunkat, Miss Barrington -mondta Jelks. – Ügyfelem minden lehetséges jogi eszközt fel fog használni, amennyiben ön olyan ostoba lenne, hogy megismételné a vádaskodását. – Emma a füzetekre szegezte a tekintetét, miközben Jelks indulatosan folytatta: – Azt is szükségesnek találtam, hogy figyelmeztessem Mr. Elderst az ön esetleges látogatására. Közöltem vele, hogy amennyiben hajlandó találkozni önnel, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy beidézzük tanúnak, ha az ügy a bíróság elé kerülne. Mr. Elders mindent egybevéve úgy érezte, az lesz legjobb, ha nem találkozik önnel. Nagyon racionális ember. Emma tovább bámulta a füzethalmot. – Miss Barrington, nem kellett sokat kutatnom, hogy kiderítsem: ön Lord Harvey és Sir Walter Barrington unokája, ami némiképp érthetővé teszi, miért bánik ilyen elhibázott magabiztossággal, az amerikaiakkal. Ha továbbra is irodalmi ügynöknek óhajtja kiadni magát, akkor talán elláthatom néhány ingyenes jó tanáccsal, amelyek egyébként nyilvánosan is hozzáférhető adatok. Ernest Hemingway 1939-ben elhagyta Amerikát, és Kubába költözött… – Milyen nagylelkű, Mr. Jelks – vágott közbe Emma. – Én is hadd adjak viszonzásul egy ingyenes jó tanácsot. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Harry Clifton – Jelks szeme összeszűkült a név hallatán – írta az Egy elítélt naplóját, és nem az ügyfele. Ha olyan ostoba lenne, Mr. Jelks, hogy pert indít ellenem rágalmazásért, akkor a bíróság előtt fogja találni magát, ahol magyarázatot kell adnia arra, miért védett egy gyilkossággal vádolt embert, akiről nagyon jól tudta, hogy nem Tom Bradshaw hadnagy. Jelks dühösen nyomkodni kezdett egy gombot az íróasztala széle alatt. Emma felállt, kedvesen rámosolygott mindkét férfira, és szó nélkül távozott. A lifthez igyekezett, miközben a másik irányból siet-

ve közeledett Jelks irodájához Mr. Anscott és egy biztonsági őr. Legalább azt a megaláztatást sikerült elkerülnie, hogy kidobják. Amikor beszállt a liftbe, a liftkezelő megkérdezte: – Melyik emeletre, kisasszony? – A földszintre. A liftkezelő kuncogott. – Ön bizonyára angol. – Ezt meg miből gondolja? – Amerikában első szintnek mondjuk. – Igen, persze – mosolyodott el Emma, majd lent kiszállt. Átvágott az előcsarnokon, kiment a forgóajtón, és lerohant a lépcsőn az utcára. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Csak egy ember marad, akihez fordulhat. Lord Harvey nővére csakis félelmetes szövetséges lehet. Vagy esetleg kiderül, hogy Phyllis nénikéje Sefton Jelks közeli barátja? Ez esetben nem tehet mást, mint hogy az első hajóval hazautazik Angliába. Leintett egy taxit, és amikor bepattant, szinte kiabálva kellett közölnie a sofőrrel a címet, mert olyan hangosan szólt a rádió. – A Hatvannegyedik utca és a Park sarkára – mondta Emma, és azon gondolkozott, mivel fogja magyarázni a nagynénjének, hogy eddig nem látogatta meg. Előrehajolt, és meg akarta kérni a sofőrt, hogy kicsit halkítsa le a rádiót, de ekkor meghallotta, miről beszél a bemondó: – Roosevelt elnök keleti parti idő szerint ma délután fél egykor beszédet intéz a nemzethez az Ovális Irodából.

GILES BARRINGTON 1941-1942

20. fejezet

Giles legelsőként a begipszelt jobb lábát pillantotta meg, amelyet csigák emeltek a magasba. Halványan derengett neki a hosszú utazás, melynek során szinte elviselhetetlen fájdalom gyötörte, és az volt az érzése, nem fog élve eljutni a kórházba. Az operációt soha nem fogja elfelejteni – hogy is felejthetné, amikor egy perccel az előtt fogytak ki az érzéstelenítőből, hogy az orvos megejtette az első vágást? Nagyon lassan balra fordította a fejét: három vasrúddal elrekesztett ablakot látott. Aztán jobbra fordult, és megpillantotta a társát a másik ágyon. – Nem, ez nem lehet igaz. Pedig egy pillanatig már azt hittem, meghaltam, és a mennyországba kerültem. – Még nem – felelte Bates. – Előbb el kell töltened egy kis időt a purgatóriumban. – Mennyi időt? – Legalább annyit, amíg meggyógyul a lábad, de lehet, hogy többet is. – Angliában vagyunk? – kérdezte reménykedve Giles. – Jó is lenne – felelte Bates. – Nem, Németországban vagyunk, a weinsbergi hadifogolytáborban. Mind ide kerültünk, miután fogságba estünk. Giles megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta egy kicsit felemelni a párnáról, ami ahhoz volt elég, hogy megpillantson egy bekeretezett képet a falon, amelyről Hitler üdvözölte náci karlendítéssel. – Hány emberünk maradt életben? – Csak egy maroknyi. A fiúk komolyan vették, amit az ezredes mondott arról, hogy inkább feláldozzuk az életünket, mintsem hagyjuk, hogy Rommel szobát foglaljon a Majesticben.

– A szakaszunkból életben maradt valaki? – Te, én és… – Csak azt ne mondd, hogy Fisher! – Nem. Ha őt is Weinsbergbe hozták volna, kértem volna az áthelyezésemet Colditzba. Giles mozdulatlanul feküdt, és a mennyezetet bámulta. – És hogy fogunk megszökni? – Kíváncsi voltam, mennyi idő után teszed fel ezt kérdést. – És mi a válaszod? – Semmi esély a szökésre, amíg gipszben van a lábad, és még azután sem lesz könnyű, de van egy tervem. – Na persze, gondolhattam volna. – Nem is a tervvel van baj – folytatta Bates –, hanem a szökéseket előkészítő bizottsággal. Ők irányítják a várólistát, és te a sor legvégén vagy. – És hogy kerülhetek előbbre? – Ez is olyan, mint bármely sor Angliában, ki kell várnod, amíg te jössz, hacsak… – Hacsak? – Hacsak, Turnbull dandártábornok, a rangidős tiszt úgy nem gondolja, hogy jó ok van arra, hogy előbbre kerülj a listán. – Mint például? – Ha folyékonyan beszélsz németül, az jópontnak számít. – Valamennyi ragadt rám a tiszti iskolán. Bárcsak jobban odafigyeltem volna! – Ami azt illeti, itt vehetsz nyelvleckéket naponta kétszer. Valakinek, akinek úgy vág az esze, mint neked, ez nem lesz nehéz. Sajnos, a nyelvórákra jelentkezők listája is elég hosszú. – Akkor mi mást tehetnék, hogy előbbre léphessek a szökési listán? – Találj magadnak jó munkát. Én így kerültem három hellyel feljebb az elmúlt hónap során.

– Ezt meg hogy csináltad? – Ahogy a fritzek megtudták, hogy hentes vagyok, munkát ajánlottak a tiszti étkezdében. Én elküldtem őket a jó büdös francba, – már elnézést –, de a dandártábornok ragaszkodott hozzá, hogy vállaljam el. – Miért akarná, hogy a németeknek dolgozz? – Mert így néha el tudok csenni egy kis kaját a konyhából, de ami még fontosabb, időnként elcsípek egy-két információt, ami hasznos lehet a szökéseket szervező bizottságnak. Ezért kerültem közelebb a sor elejéhez, te meg még mindig hátul kullogsz. Mindkét talpadat a földre kéne tenni, ha abban reménykedsz, hogy előbb érsz ki a mosdóba, mint én. – Mit gondolsz, mennyi időre lesz szükségem ehhez? – kérdezte Giles. – A börtönorvos azt mondja, legalább még egy hónap, talán hat hét is, mire levehetik a gipszet. Giles visszahanyatlott a párnára. – De ha talpra is állok, hogy remélhetném, hogy pont a tiszti étkezdében kapok valami munkát? Tőled eltérően nekem nincs meg a megfelelő képzettségem. – Dehogy nincs – felelte Bates. – Ami azt illeti, nálam jobban is boldogulhatsz, szerezhetsz munkát a fogolytábor parancsnokának ebédlőjében. Úgy hallottam, borpincért keresnek. – És mégis miből gondolod, hogy jó borpincér lennék? – kérdezte Giles leplezetlen szarkazmussal. – Ha jól emlékszem, szolgált nálatok a kastélyban egy Jenkins nevű komornyik. – Még mindig nálunk van, de ettől én még nem leszek alkalmas… – A nagyapád, Lord Harvey pedig borokkal kereskedik. Őszintén szólva, még túlképzett is vagy. – Hová akarsz kilyukadni?

– Ha egyszer kikerülsz innen, kitöltetnek veled egy jelentkezési lapot, amin fel kell sorolni a korábbi munkahelyeidet. Én már azt mondtam nekik, hogy borpincér voltál a bristoli Grand Hotelben. – Kösz, de nem fognak perceken belül rájönni, hogy… – Hidd el nekem, fogalmuk sincs semmiről. Nincs más dolgod, mint csiszolgatni a némettudásodat, és próbálj meg visszaemlékezni arra, Jenkins hogy végezte a dolgát. Aztán ha sikerül összehoznunk egy megfelelő tervet, amivel a szökési bizottság elé állhatnunk, akkor pillanatok alatt a sor elejére kerülünk. De azért van egy kis bökkenő. – Rögtön sejtettem, ha te is benne vagy a dologban. – De már megtaláltam a megoldást. – És mi a bökkenő? – Nem kaphatsz munkát a fritzeknél, ha részt veszel a német nyelvleckéken, mert ennyire azért nem ostobák. Listát vezetnek arról, hogy kik járnak az órákra, mert nem akarják, hogy kihallgassák a magánbeszélgetéseiket. – Nem azt mondtad, hogy megtaláltad a megoldást? – Azt kell tenned, amit minden úri gyerek szokott, hogy megelőzzék a magamfajtákat: vegyél magánórákat. Találtam neked tanárt is, egy fickót, aki németet tanított a solihulli gimnáziumban. Csak az baj, hogy az angol beszédét elég nehéz megérteni. – Giles elnevette magát. – És mivel ide leszel bezárva még hat hétig, és úgysincs jobb dolgod, akár most rögtön el is kezdhetnéd. A párnád alatt találsz egy német-angol szótárat. – Nagyon sokkal tartozom neked, Terry – mondta Giles, és megszorította a barátja kezét. – Nem, én tartozom neked. Ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy megmentetted az életemet.

21. fejezet

Mire Giles öt héttel később kikerült a betegszobáról, már ezer német szót tudott, de a kiejtést nemigen volt módja gyakorolni. Hosszú órákat töltött azzal, hogy csak feküdt az ágyon, és próbálta felidézni, Jenkins hogyan végezte a munkáját. Hasznos mondatokat gyakorolt, például azt, hogy kell tiszteletteljes kis főhajtással azt mondani: „Jó reggelt, uram”, vagy azt ismételgette, hogy „Megkóstolná ezt a bort, ezredes úr?”, miközben egy kancsóból vizet töltött a vizeletminták tárolására szolgáló üvegcsékbe. – Mindig legyél szerény, soha ne szólj közbe, ha más beszél, és ne szólalj meg, csak ha kérdeznek – emlékeztette Bates. – Ami azt illeti, pont az ellenkezőjét kell tenned mindennek, mint amit szoktál. Giles legszívesebben behúzott volna egyet neki, de be kellett látnia, hogy a társának igaza van. Habár Bates csak hetente kétszer látogathatta meg Barringtont fél órára, minden percet kihasznált arra, hogy beszámoljon neki a parancsnoki ebédlőben zajló mindennapi rutinról. Megtanította neki minden tiszt nevét és rendfokozatát, beszámolt arról, mit szeretnek és mit nem, és figyelmeztette, hogy vigyázzon Müller őrnaggyal, az SS emberével, aki a tábor biztonságáért felel. Nem éppen úriember, és az is biztos, hogy nem lehet békebeli jó modorral elbűvölni. Tumbull dandártábornok is látogatást tett Gilesnál, és érdeklődve végighallgatta, hogy mit tervez, ha felgyógyul, és kikerül a táborba. A dandártábornok úgy távozott, hogy nagy hatást tett rá mindaz, amit Gilestól hallott. Aztán pár nappal később újból meglátogatta, és előadta a saját ötleteit is. – A szökési bizottságnak nincsenek kételyei afelől, hogy a németek soha nem engednék, hogy a parancsnoki ebédlőben dolgozzon, ha azt gyanítják, hogy tiszt – mondta Gilesnak. – Ahhoz, hogy bármi esélye legyen a tervének végrehajtására, közlegénynek kell kiadnia

magát. Mivel Bates az egyetlen, aki maga alatt szolgált, csak neki kell befogni a száját. – Ő azt teszi, amit mondok neki – biztosította Giles Turnbullt. – Nem, már nem – figyelmeztette a dandártábornok. Amikor Giles végre kikerült a táborba, meglepte, milyen fegyelmezetten zajlik az élet, főleg a közlegények számára. A dartmoori Ypres kiképzőtáborban töltött napok idéződtek fel benne – itt is már reggel hatkor a földön kellett lennie mindkét talpuknak, és itt is volt egy főtörzsőrmester, aki egyáltalán nem úgy bánt vele, mintha tiszt lenne. Bates minden áldott reggel megelőzte a mosdóban és a reggelinél is. Hétkor szemlét tartottak a gyakorlótéren a dandártábornok jelenlétében. Miután a főtörzsőrmester elordította magát, hogy „A szemlének vége!”, mindenki szorgosan nekilátott a nap hátralévő részére előírt feladatainak. Giles soha nem hagyta ki a nyolc kilométeres futást, melynek során huszonötször kellett megkerülni a tábor területét, majd ezután egy órán át halkan beszélgetett németül a magántanárával a latrinán. Hamar felfedezte, hogy a weinsbergi hadifogolytábor sok mindenben hasonlít az Ypres kiképzőtáborra: a hideg, kopár területen tucatnyi barakk állt faágyakkal, rajtuk lószőrrel töltött matracok, fűtés pedig nem volt. Nem szolgáltatott meleget más, csak a nap, amely éppolyan ritkán bukkant fel Weinsbergben, mint a Vöröskereszt. És itt is volt egy főtörzs, aki Gilest állandóan „naplopó disznónak” titulálta. Ahogy Dartmoorban, itt is magas szögesdrótkerítés vette körbe a tábort, és csupán egy kapun lehetett ki– és bejutni. A baj csak az volt, hogy itt nem adtak hétvégi kimenőt, és a felfegyverzett őrök semmiképp nem szalutáltak volna, ha kihajt a kapun egy sárga MG sportkocsiban.

Amikor Giles megkapta a munkára jelentkezéshez a nyomtatványt, a „név” rubrikába azt írta: Giles Barrington közlegény, a „korábbi foglalkozásához pedig azt, hogy sommelier. – Az meg mi a frász? – érdeklődött Bates. – Borpincér – felelte fensőbbségesen Giles. – Akkor miért nem azt írod? – Bates összetépte a nyomtatványt. – Ugye, nem a Ritzben akarsz munkát kapni? Tölts ki egy másikat – mondta bosszúsan. Miután Giles beadta a második nyomtatványt, türelmetlenül várta, hogy behívják a parancsnok irodájába. A végtelennek tűnő órákat arra használta fel, hogy edzésben tartsa a testét és a szellemét egyaránt. „Mens sana in corpore sano” – nagyjából ennyire emlékezett az iskolai latinórákról. Bates folyamatosan tájékoztatta arról, hogy mi történik a kerítés túloldalán, és néha sikerült kicsempésznie a konyháról egy szem krumplit vagy egy kis kenyérhéjat, egyszer még egy fél narancsot is. – Nem vihetem túlzásba – magyarázta –, még csak az hiányzik, hogy elveszítsem a munkámat. Úgy egy hónappal később mindkettőjüket a szökéseket előkészítő bizottság elé hívták, hogy előadják a Bates/Barrington-tervet, aminek az volt lényege, hogy az éjszakát még Weinsbergben töltik, de a reggelit már Zürichben fogják elfogyasztani. A titkos prezentáció nagyon jól sikerült, és a bizottság beleegyezett, hogy pár hellyel előbbre kerüljenek a listán, de egyelőre még nem javasolták, hogy neki is fogjanak a terv végrehajtásának. Sőt, a dandártábornok kerek perec kijelentette, hogy amíg Barrington közlegény meg nem kapja a munkát a parancsnoki ebédlőben, addig ne is zaklassák újból a bizottságot. – Miért tart ez ennyi ideig, Terry? – kérdezte Giles a barátjától, miután otthagyták a bizottságot. Bates tizedes elvigyorodott.

– Nagy örömömre szolgál, hogy Terrynek szólítottál – jegyezte meg. Aztán egész jól utánozva Fishert, hozzátette: – Már ameddig kettesben vagyunk, de mások előtt soha, megértetted? Giles belebokszolt a barátja karjába. – Ezért hadbíróság elé kerülhetsz – figyelmeztette Bates. – Egy közlegény megtámad egy tisztet? Giles játékosan megint behúzott egyet. – Most válaszolj a kérdésemre! – Ezen a helyen minden lassan megy. Légy türelemmel, Giles. – Nem szólíthatsz Gilesnak, csak ha majd leültünk reggelizni Zürichben. – Nekem megfelel, ha te fizetsz. Aztán végre bekövetkezett a változás, azon a napon, amikor a tábor parancsnoka a Vöröskereszt hivatalnokainak egy csoportját várta ebédre, és szüksége volt eggyel több pincérre. – Ne felejtsd el, hogy közlegény vagy – figyelmeztette Bates Gilest, amikor átkísérték a kerítés túloldalára, egy beszélgetésre Müller őrnaggyal. – Úgy gondolkozz, mint egy szolga, és nem, mint olyasvalaki, aki hozzászokott, hogy kiszolgálják. Ha Müller akárcsak egy pillanatra is gyanút fog, hogy tiszt vagy, akkor mind a kettőnket kirúgnak, és a bábud hátrább kerül a táblán. Egyvalamit garantálhatok: a dandártábornok soha többet nem fog szóba állni velünk. Úgyhogy viselkedj úgy, mint egy szolga, és ne is célozz rá, hogy egy szót is értesz németül. Érthető? – Igen, uram – vágta rá Giles. Egy órával később tért vissza, óriási vigyorral az arcán. – Megkaptad a munkát? – kérdezte Bates. – Szerencsém volt – felelte Giles. – A parancsnok hallgatott meg, nem Müller. Holnap kezdek. – És nem gyanakodott, hogy tiszt vagy és úriember?

– Nem, miután elmeséltem, hogy a te barátod vagyok. Mielőtt felszolgálták volna az ebédet a Vöröskereszttől érkező látogatóknak, Giles előre kinyitott hat palack merlot-t, hadd lélegezzen a bor. Miután a vendégek helyet foglaltak, töltött egyujjnyit a parancsnok poharába, és megvárta, amíg megkóstolja. Miután rábólintott, Giles töltött a vendégeknek, mindig jobb felől. Aztán rangjuk szerint sorra vette a jelen lévő tiszteket, végül visszatért a házigazdához, a parancsnokhoz. Az étkezés során mindig ügyelt rá, hogy soha ne ürüljön ki senkinek a pohara, de ha épp beszélt az illető, addig nem töltött neki. Szinte láthatatlan maradt, és teljesen néma, ahogy Jenkins is csinálta. Minden a tervek szerint haladt, bár Giles állandóan magán érezte Müller gyanakvó tekintetét, még akkor is, ha megpróbált teljesen észrevétlenül beleolvadni a háttérbe. Miután aznap délután visszakísérték mindkettőjüket a táborba, Bates megjegyezte: – Nagy hatást tettél a parancsnokra. – Ezt meg miből gondolod? – Azt mondta a főszakácsnak, hogy bizonyára egy előkelő háznál dolgozhattál, mert annak ellenére, hogy nyilván alacsony sorból származol, látszik, hogy egy igazán kompetens profitól tanultál. – Hála Jenkinsnek – jegyezte meg Giles. – Mit jelent az, hogy kompetens? – érdeklődött Bates. Barrington remekül belejött az új hivatásába, ezért a fogolytábor parancsnoka ragaszkodott hozzá, hogy akkor is ő szolgálja ki, ha egyedül ebédel. Így Gilesnak lehetősége nyílt arra, hogy tanulmányozza a parancsnok modorosságait, a hanghordozását, a nevetését és az enyhe dadogását. Pár héten belül Barrington közlegény megkapta a borospince kulcsát, és ő választhatta ki, hogy milyen borokat szolgáljanak fel a va-

csoránál. Néhány hónap után pedig Bates meghallotta, hogy a parancsnok azt mondja a főszakácsnak: Barrington erstklassig. Ahányszor a parancsoknak vacsoravendégei voltak, Giles gyorsan felmérte, kik azok, akiknek megeredhet a nyelve, ha rendszeresen utánatölti a poharukat, és megtanulta, hogyan váljon láthatatlanná, ha tényleg beszélni kezdenek. Ha felszedett valami hasznos információt, azt továbbította a dandártábornok tisztiszolgájának a szokásos nyolc kilométeres futás során. Az apró-cseprő hírmorzsák között olyasmik szerepeltek, mint a parancsnok lakcíme, hogy harminckét éves korában megválasztották a városi tanácsba, és 1938-ban polgármester lett. Nem tud autót vezetni, a háború előtt háromszor-négyszer is járt Angliában, és folyékonyan beszél angolul. Giles viszont megtudta, hogy ő és Bates több fokkal feljebb kerültek a bizottság listáján. Napközben Giles legfontosabb feladata az volt, hogy egy órát elbeszélgetett a némettanárával. Soha egy szó sem hangzott el angolul, és a solihulli tanár arról számolt be a dandártábornoknak, hogy Barrington közlegény kiejtése egyre jobban hasonlít a parancsnokéra. 1941. december 3-án Bates tizedes és Barrington közlegény beterjesztették a tervük végső változatát a bizottság elé. A dandártábornok és csapata nagy érdeklődéssel hallgatta a tervet, és egyetértettek, hogy sokkal nagyobb az esélye a sikerre, mint a legtöbb félkész tervnek, amellyel eddig találkoztak. – Mit gondolnak, mi lenne a legalkalmasabb időpont a terv végrehajtására? – kérdezte a dandártábornok. – Szilveszter éjszakája – felelte Giles habozás nélkül. – Az összes tiszt a parancsnoknál fog vacsorázni, hogy együtt köszöntsék az újévet. – És mivel Barrington közlegény fogja kitölteni az italokat, mire az óra elüti az éjfélt, nem sokan lesznek már józanok – tette hozzá Bates.

– Kivéve Müllert – emlékeztetett a dandártábornok –, aki nem iszik. – Ez igaz, de soha nem hagyja ki, hogy ne mondjon pohárköszöntőt a hazára, a Führerre és a Harmadik Birodalomra. Ha hozzáveszszük az újévi köszöntőt is, az az érzésem, elég álmos lesz, mire hazaviszi a sofőrje. – Ha a parancsnok vacsorát ad, utána általában mikor szokták visszakísérni magukat a táborba? – kérdezte egy fiatal hadnagy, aki nemrégiben csatlakozott előkészítő bizottsághoz. – Tizenegy körül – felelte Bates. – De mivel most szilveszter lesz, éjfél előtt semmiképp. – Ne feledjék, uraim, hogy nálam van a borospince kulcsa – szólt közbe Giles –, biztosíthatom önöket, hogy az este folyamán több üveg eljut majd az őrházba is. Nem szeretnénk, ha az őrök kimaradnának az ünneplésből. – Ez mind nagyszerű – mondta egy repülőszázados, aki ritkán szólalt meg –, de hogy fognak kijutni a kapun? – A parancsnok kocsijával – felelte Barrington. – Mindig nagyon kötelességtudó házigazda, és soha nem távozik a tábor területéről az utolsó vendége előtt, így legalább pár óra előnyünk lesz. – Még ha sikerül is ellopni a kocsiját, bármilyen részegek is az őrök, nyilván meg tudnak különböztetni egy borpincért a parancsnokuktól – vetette ellen a dandártábornok. – De akkor nem, ha nagykabát, sapka, sál és kesztyű lesz rajtam, és nálam lesz a parancsnok pálcája is – mondta Giles. A fiatal hadnagyot ez láthatóan nem győzte meg. – És az is része a tervnek, hogy a parancsnok majd szép engedelmesen átadja a ruháit, Barrington közlegény? – Nem, uram – felelte Giles a tisztnek, akinél valójában magasabb volt a rangja. – A parancsnok mindig az előtérben lévő ruhatárban hagyja a kabátját, a sapkáját és a kesztyűjét.

– Na és mi lesz Batesszel? – kérdezte a hadnagy. – Egy kilométerről ki fogják szúrni. – Nem, ha elbújok a csomagtartóban – mondta Bates. – És a parancsnok sofőrje? Ő feltehetően nagyon is józan lesz – vetette fel a dandártábornok. – Ezen még dolgozunk – felelte Giles. – Tegyük fel, hogy sikerül megoldani a sofőr problémáját, és átjutni a kapun az őrök mellett. Milyen messze van a svájci határ? – kérdezte a fiatal hadnagy. – Százhetvenhárom kilométer – mondta Bates. – Ha óránként százzal megyünk, akkor alig két óra alatt elérjük a határt. – Feltéve, hogy útközben nem állítják meg magukat. – Nincs halálbiztos szökési terv – szólt közbe a dandár-tábornok. – Végső soron minden attól függ, hogy tudnak megbirkózni az előre nem látható nehézségekkel. Giles és Bates helyeslően bólintottak. – Köszönöm, uraim – mondta végül a dandártábornok. – A bizottság megfontolja a tervüket, és reggel értesítjük önöket a döntésünkről. – Mi baja van velünk annak a fiatal mitugrász tisztnek? – kérdezte Bates, miután távoztak a bizottság színe elől. – Semmi – felelte Giles. – Épp ellenkezőleg. Azt gyanítom, örülne, ha bevennénk harmadiknak. December 6-án a dandártábornok tisztiszolgája a nyolc kilométeres futás alatt közölte Barringtonnal, hogy a tervükre rábólintottak, és a bizottság jó utat kíván nekik. Giles gyorsan utolérte a barátját, és továbbadta a jó hírt. Barrington és Bates újra meg újra átvették a tervüket, míg az olimpiára készülő sportolókhoz hasonlóan már meg is unták a végtelen órákon át tartó felkészülést, és alig várták, hogy elsüljön a startpisztoly.

December 31-én reggel hatkor Terry Bates tizedes és Giles Barrington közlegény munkára jelentkeztek a parancsnok főhadiszállásán. Tisztában voltak vele, hogy ha kudarcot vallanak, és bele sem tudnak kezdeni a tervük végrehajtásába, akkor a legjobb esetben várniuk kell még egy évet, de ha szökés közben kapják el őket…

22. fejezet

– Gyere vissza fél hétkor! – Terry szinte a német tizedes képébe kiabálta a szavakat, aki a táborból a parancsnok szállására kísérte őket. A tizedes bárgyú arckifejezése nem sok kétséget hagyott Gilesban, hogy soha nem lesz belőle őrmester. – Gyere… vissza… fél… hétkor – ismételte meg Terry lassan, külön megformálva minden egyes szót. Megragadta a tizedes csuklóját, és a hatosra bökött a karóráján. Giles örült volna, ha a saját anyanyelvén magyarázhatja el a tizedesnek, hogy „Ha visszajön ide fél hétkor, tizedes, akkor egy rekesz sör fogja várni magát és a barátait, amit megihatnak az őrházban”. De tudta, hogy ha ezt tenné, azonnal letartóztatnák, és magánzárkában töltené a szilveszterestét. Terry megint a tizedes órájára bökött, aztán ivást imitált. A tizedes végre elmosolyodott, és utánozta a mozdulatot. – Azt hiszem, végre leesett neki – mondta Giles, és továbbindultak a parancsnok szállása felé. – Még gondoskodnunk kell arról, hogy az első tiszt érkezése előtt megkapják a sörüket. Jobb lesz, ha igyekszünk. – Igenis – vágta rá Terry, és elindult a konyha felé. Visszaállt a dolgok természetes rendje. Giles a ruhatárba ment, levette az akasztóról a pincéregyenruhát, és felöltötte a fehér inget, a fekete nadrágot, a fekete nyakkendőt és a

fehér vászonzakót. Észrevette, hogy a pAdon ott hever egy fekete bőrkesztyű, amit egy tiszt hagyhatott ott valamelyik előző vacsorán. Gyorsan zsebre dugta, arra gondolt, később még jó hasznát veheti. Becsukta az ajtót, és átsétált az ebédlőbe. Három pincérnő, akik a városból jöttek kisegíteni – Greta volt köztük az egyetlen, akivel kedve lett volna flörtölni egy kicsit, bár tudta, hogy Jenkins ezt nem helyeselné –, az asztalterítékeket helyezték el éppen tizenhat személyre. Giles az órájára nézett: hat óra tizenkét perc. Kiment az ebédlőből, és lesietett a borospincébe. A helyiséget, ahol valamikor iratokkal teli irattároló szekrények álltak, egyetlen csupasz villanykörte világította meg. Amióta Giles itt pincérkedett, már csak borosállványok voltak idelent. Már eldöntötte, hogy legalább három rekesz borra lesz szükség ezen az estén, meg egy rekesz sörre a szomjas tizedesnek és társainak az őrházba. Alaposan tanulmányozta az állványokat, mielőtt kiválasztott pár üveg sherryt, egy tucat olasz pinot grigiót, két rekesz francia burgundit és egy rekesz német sört. Már indult volna vissza, amikor megakadt a szeme három palack Johnnie Walker Red Label whiskyn, két üveg orosz vodkán, fél tucat Rémy Martinen és egy palack régi portóin. Ezekből is magához vett párat – úgy érezte, megbocsátható, ha a vendégek már azzal sincsenek teljesen tisztában, hogy ki áll háborúban kivel. A következő negyedórában felcipelte a lépcsőn a rekeszeket, közben meg-megállva ellenőrizte az óráját. Egy perccel fél hét előtt kinyitotta a hátsó ajtót. A német tizedes ott várt, egyik lábáról a másikra ugrált, és a karját csapkodta, hogy ne fázzon. Giles mindkét kezét felemelve intett, hogy maradjon nyugton egy percre. Aztán szapora léptekkel visszasietett a folyosón – Jenkins soha nem futott –, fogta a sörösrekeszt, visszament az ajtóhoz, és átadta a tizedesnek.

Greta, aki láthatóan késésben volt, figyelte az átadást, és rámosolygott Gilesra. Az angol viszonozta a mosolyát, aztán a lány eltűnt az ebédlőben. – Az őrházba – mondta Barrington határozottan, és a kapu felé mutatott. A tizedes bólintott, és elindult a megfelelő irányba. Terry korábban megkérdezte Gilestól, hogy ne csempésszen-e ki a konyhából egy kis ennivalót is a tizedesnek és a barátainak. – Nem, semmiképp – felelte határozottan Giles. – Jobb lesz, ha éhgyomorra isznak egész este. Becsukta az ajtót, és visszasétált az ebédlőbe, ahol a pincérnők már majdnem végeztek az asztal megtérítésével. Giles felnyitott egy tucat palackkal a merlot-ból, de csak négyet tett ki a tálalóra, a másik nyolcat diszkréten elrejtette alatta. Nem akarta, hogy Müller kiszagolja, mire készül. Egy üveg whiskyt és két sherryt is odakészített a tálaló végébe, aztán, mint a katonákat a díszszemlén, felsorakoztatott egy tucat whiskys– és fél tucat sherryspoharat. Minden a helyére került. Giles éppen egy poharat törölgetett, amikor besétált Schabacker ezredes. A parancsnok megszemlélte az asztalt, kicserélt egy-két ültetőkártyát, aztán a tálalón felsorakoztatott üvegek felé irányította a figyelmét. Giles várta, hogy tesz-e valami megjegyzést, de az ezredes csak elmosolyodott, és annyit mondott: – A vendégek fél nyolc körül érkeznek, szóltam a séfnek, hogy nyolckor vacsorázunk. Giles csak remélni tudta, hogy ha pár óra múlva arra kerül a sor, ő is olyan folyékonyan tud majd megszólalni németül, mint ahogy Schabacker ezredes angolul. A következő, aki belépett az ebédlőbe, egy fiatal hadnagy volt, aki nemrégiben kezdett járni a tiszti étkezdébe, és ez volt az első alkalom, hogy részt vehetett a parancsok által rendezett vacsorán. Giles észrevette, hogy a whiskyt nézegeti, és odalépett, hogy töltsön neki.

Félig teleöntötte a tiszt poharát, aztán pedig odanyújtotta a parancsnoknak a szokásos sherryjét. A második tiszt, aki vendégként megjelent, Henkel százados volt, a tábor adjutánsa. Giles átadta neki a szokásos vodkáját. A következő félóra azzal telt, hogy kiszolgálta a sorra érkező vendégeket, akiket mindig azonnal a kedvenc italukkal kínált. Mire a vendégek leültek a vacsoraasztalhoz, több kiürült üveget is ki kellett cserélnie a tálaló alá elrejtett tartalékokból. Pár perc múlva megjelentek a pincérnők, nagy tálakban céklalevest hordtak körbe, a parancsnok pedig megkóstolta a fehérbort. – Olasz – jegyezte meg Giles, és megmutatta az üveg címkéjét. – Kitűnő – mormolta a parancsnok. Giles megtöltötte minden vendég poharát, Müller őrnagyét kivéve, aki továbbra is csak vizet kortyolgatott. Néhány vendég gyorsabban kiürítette a poharát, mint a többiek, Giles így folyamatosan körbejárt az asztal körül, és gondoskodott róla, hogy soha senki ne maradjon ital nélkül. Miután elvitték az üres levesestányérokat, Barrington visszahúzódott a háttérbe, mivel Terrynek köszönhetően tudta, mi történik ezután. Feltárult az ebédlő kétszárnyú ajtaja, belépett a séf, és ezüsttálcán egy hatalmas vaddisznófejet hozott. A pincérnők követték, és letették az asztal közepére a zöldségekkel és burgonyával megrakott tálakat és a mártásoscsészéket. Miközben a séf elkezdte felszeletelni a sültet, Schabacker ezredes megkóstolta a burgundit, amit újabb mosollyal jutalmazott, Giles pedig folytatta a félig kiürült poharak töltögetését, egy kivétellel. Észrevette, hogy a fiatal hadnagy egy ideje nem szólalt meg. Az ő poharához nem nyúlt. Egyik-másik tisztnek már kezdett akadozni nyelve, de Giles azt akarta, hogy legalább éjfélig ne aludjanak el. A séf később visszatért, hogy másodszor is szedjen annak, akik repetát kér, Schabacker ezredes pedig utasította Gilest, hogy mindenkinek a poharát töltse újra. Mire Terry megjelent, hogy elvigye a

vaddisznósült maradékát, már Müller őrnagy volt az egyetlen józan tiszt. Pár perccel később a séf harmadszor is belépett. Ez alkalommal egy feketeerdő-tortát hozott, és letette az asztalra a parancsnok elé. A házigazda többször is belemélyesztette a kést a tortába, a pincérnő pedig szétosztotta a jó nagy szeleteket a vendégeknek. Barrington továbbra is töltögette a poharakat, míg az utolsó üveg is ki nem fogyott. Miközben a pincérnők elvitték a desszertestányérokat, Giles leszedte az asztalról a borospoharakat, és brandys– és portóis poharakra cserélte őket. – Uraim – emelkedett szólásra valamivel tizenegy után Schabacker ezredes szeretnék pohárköszöntőt mondani! – Felállt a helyéről, és magasba emelte a poharát. – A hazára! A tizenöt tiszt feltápászkodott, ki gyorsabban, ki lassabban, és visszhangozták: – A hazára! Müller Giles felé pillantott, és megkocogtatta a poharát, jelezve, hogy kér valamit inni a pohárköszöntőhöz. – Ne bort, idióta! – mordult rá Müller. – Brandyt kérek. – Giles csak udvariasan mosolygott, és megtöltötte az őrnagy poharát burgundival. Müllernek nem sikerült csapdába csalnia. Folytatódott a hangos, kedélyes csevegés, miközben a figyelmes pincér körbehordozta a szivarosdobozt, hogy a vendégek füstölnivalót választhassanak. A fiatal hadnagy már az asztalra dőlt, és Giles fülét mintha halk horkolás ütötte volna meg. Amikor a parancsnok másodszor is felállt, hogy a Führer egészségére igyon, Giles töltött Müllernek még egy kis vörösbort. Az őrnagy a magasba emelte a poharát, összecsapta a bokáját, és náci köszöntésre lendítette a karját. Ezután Nagy Frigyesre ittak, és Giles gon-

doskodott róla, hogy Müller poharát már az előtt megtöltse, hogy az őrnagy felállt volna. Öt perccel éjfél előtt Giles ellenőrizte, hogy minden pohár tele van-e. Amikor a falióra ütni kezdett, a tizenöt tiszt kórusban visszaszámolt, aztán felharsant a Deutschland, Deutschland über alles. Hátba veregették egymást, és így köszöntötték az újesztendőt. Beletelt kis időbe, mire visszaültek a helyükre az asztalhoz. A parancsnok állva maradt, és egy kanállal megkocogtatta a poharát. Mindenki elhallgatott, és várták az újévi beszédet. A parancsnok azzal kezdte, hogy köszönetet mondott a kollégáinak az elmúlt nehéz esztendő során tanúsított lojalitásukért és elhivatottságukért. Aztán egy darabig a német haza sorsáról beszélt. Gilesnak eszébe jutott, hogy Schabacker polgármester volt, mielőtt a tábor parancsnoka lett. A német végül azzal fejezte be, hogy reméli, jövő ilyenkorra véget ér a háborút a jó oldal győzelmével. Giles legszívesebben hangosan megéljenezte volna, bármely nyelven, de Müller épp odafordult, és figyelte, hogy az ezredes szavai kiváltanak-e belőle bármiféle reakciót. Az angol mereven előrebámult, mintha egy árva szót sem értett volna a beszédből. Müller újabb tesztjén is átment.

23. fejezet

Pár perccel hajnali egy után állt fel az első távozni készülő vendég. – Reggel hatkor szolgálatra kell jelentkeznem, ezredes úr – magyarázkodott. A többiek gúnyosan megtapsolták, a tiszt pedig mélyen meghajolt, és szó nélkül kiment. A következő egy órában több vendég is távozott, de Giles tudta, hogy nem is gondolhat a saját jól elpróbált távozására, amíg Müller jelen van. Kissé kezdett aggódni, amikor a pincérnők már a kávéscsészéket vitték ki, hiszen az már az este végét jelezte, őt pedig hamarosan visszaküldhetik a táborba. Giles igyekezett elfoglalni magát, folytatta a tisztek kiszolgálását, akiknek láthatóan nem volt sietős a távozás. Amikor az utolsó pincérnő is kiment, Müller végül felállt, és jó éjszakát kívánt a többieknek, de előtte még egyszer összecsapta a bokáját, és náci karlendítéssel búcsúzott. Giles és Terry megegyeztek, hogy a tervük beindításával legalább negyedórát várnak Müller távozása után, és előbb ellenőrizniük kell, hogy az autója már nincs a szokásos helyén. Giles újratöltötte az asztal körül maradt hat tiszt poharát. Mindnyájan a parancsnok közeli barátai voltak. Ketten együtt jártak vele iskolába, másik három a városi tanácsnál dolgozott, és csak a tábor adjutánsához fűzte újabb keletű ismeretség – Giles ezeket az információkat is az elmúlt pár hónap során szedte össze. Úgy húsz perccel két óra után a parancsnok odaintette magához Gilest. – Hosszú nap volt – mondta angolul. – Menjen le a barátjához a konyhába, és vigyen el egy üveg bort. – Köszönöm, uram – felelte Giles, és az asztal közepére készített egy brandysüveget.

Amikor kiment, még hallotta, hogy a parancsnok azt mondja a jobbján ülő adjutánsnak: – Ha egyszer végre megnyerjük ezt a háborút, Franz, munkát fogok ajánlani ennek az embernek. Nem hinném, hogy vissza akar majd menni Angliába, ha horogkeresztes zászló a leng Buckinghampalotán. Giles elvette a tálalóról az egyetlen megmaradt üveg bort, és halkan becsukta maga után az ajtót. Érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében, és tudatában volt, hogy a következő negyedóra fogja eldönteni a sorsukat. A hátsó lépcsőn lement a konyhába, ahol Terry a főszakáccsal beszélgetett, mellettük egy fél üveg, főzéshez használt sherry állt. – Boldog újévet, séf! – mondta Terry, és felállt. – Most rohannom kell, különben lekésem a reggelit Zürichben. Barrington próbált komoly arcot vágni, miközben a séf csak intett egyet. Felrohantak a lépcsőn. Az egész épületben nem volt rajtuk kívül józan ember. Giles odaadta a bort a barátjának, és azt mondta: – Két perced van, nem több. Terry végigsietett a folyosón, és kisurrant a hátsó ajtón. Giles meghúzódott a sötétben a lépcső tetejénél, amikor egy tiszt kijött az ebédlőből, és a mosdó felé indult. Pár perccel később újból nyílt a hátsó ajtó, és megjelent egy fej. Giles hevesen integetett Terrynek, és a mosdó felé mutogatott. A barátja odarohant hozzá a sötétben, épp amikor a tiszt előbukkant a mosdóból, és bizonytalan léptekkel visszaindult az ebédlőbe. Miután becsukódott utána az ajtó, Giles megkérdezte: – És hogy van a mi kedves német tizedesünk? – Félig alszik. Odaadtam neki az üveg bort, és figyelmeztettem, hogy talán még egy órát itt leszünk. – Gondolod, hogy megértette? – Nem hinném, hogy nagyon érdekelte.

– Mindegy, így is jó. Most te őrködsz. – Giles kilépett a folyosóra. Ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy ne remegjen. Már ki akarta nyitni a ruhatár ajtaját, amikor mintha hangokat hallott volna odabentről. Megdermedt, aztán az ajtóra szorította a fülét, és hallgatózott. Egy pillanat alatt rá is jött, ki lehet az. Most először fordult elő, hogy megszegte Jenkins egyik aranyszabályát, és futva igyekezett vissza Terryhez, hogy megbújjon a lépcső melletti sötét zugban. – Mi a baj? Giles az ajka elé emelte a mutatóujját, miközben nyílt a ruhatár ajtaja, és a sliccét gombolgatva kilépett Müller őrnagy. Miután felvette a kabátját, végignézett a folyosón, hogy senki nem vette-e észre, aztán kisurrant az éjszakába. – Ki lehet a lány? – kérdezte Giles. – Valószínűleg Greta. Nekem is volt vele dolgom párszor, de soha nem a ruhatárban. – Ez nem bratyizás az ellenséggel? – suttogta Giles. – Csak ha tiszt vagy – felelte Terry. Alig pár másodpercet kellett várniuk, és ismét nyílt az ajtó, majd megjelent a kissé zilált Greta. Szép nyugodtan a kijárathoz sétált, körbe sem nézett, hogy nem látta-e meg valaki. – Második kísérlet – mondta Giles. Gyorsan visszaosont a folyosón, és besurrant a ruhatárba, épp amikor egy újabb tiszt bukkant elő az ebédlőből. Csak ne jobbra fordulj, ne jobbra fordulj – könyörgött némán Terry. A tiszt balra fordult, és a mosdó felé indult. Terry azért imádkozott, hogy ez legyen minden idők leghosszabb vizelése. Számolni kezdte a másodperceket, aztán végre kinyílt a ruhatár ajtaja, és kilépett a parancsnok – legalábbis ránézésre úgy tűnt, hogy ő az. Menj vissza! – integetett Terry kétségbeesetten. Giles gyorsan visszahúzódott a ruhatárba, és becsukta az ajtót. Amikor az adjutáns újból megjelent, Bates attól félt, hogy a ruhatárba megy a kabátjáért és a sapkájáért, és ott találja a parancsnoknak

öltözött Barrington közlegényt. Ez esetben a játszmának vége, még mielőtt elkezdődhetett volna. Terry a tiszt minden lépését követte a tekintetével, és már a legrosszabbtól tartott, de az adjutáns megállt az ebédlő ajtajánál, benyitott, és bement. Miután becsukódott az ajtó, Terry végigrohant a folyosón, és beslisszolt a ruhatárba. Gilest ott találta nagykabátban, sálban, kesztyűben és sapkában, a kezében pálcával. A homlokán gyöngyözött a verejték. – Tűnjünk el innen, mielőtt valamelyikünk szívrohamot kap – mondta Terry. Még gyorsabban távoztak az épületből, mint Müller és Greta. – Nyugi – intette Giles, miután kint voltak. – Ne felejtsd el, hogy rajtunk kívül senki sem józan. – Jól a nyaka köré tekerte a sálat, hogy eltakarja az állát, lejjebb húzta a sapkát, határozottan megmarkolta a pálcát, és igyekezett kissé görnyedten tartani magát, mivel öt-hat centivel magasabb volt a parancsnoknál. Ahogy a sofőr meghallotta, hogy az utasa közeledik, kiugrott az autóból, és kinyitotta a hátsó ajtót. Giles jól begyakorolta a mondatot, amelyet számtalanszor hallott már az ezredestől. Hátradőlt a hátsó ülésen, még jobban a homlokába húzta a sapkát, és kissé akadozó nyelvvel azt mondta: – Vigyen haza, Hans! Hans beült a sofőrülésre. Amikor egy kis kattanást hallott, mintha a csomagtartó teteje csukódott volna, gyanakodva hátrafordult, de csak azt látta, hogy a parancsnok kocogtatja pálcájával az autó ablakát. – Mi az, Hans, mire vár? – kérdezte Giles, a parancsnok enyhe dadogását is utánozva. A sofőr elfordította a slusszkulcsot, egyesbe kapcsolt, és lassan elindult az őrház felé. Egy őrmester lépett ki, amikor meghallotta a közeledő járművet. Próbálta egyszerre felhúzni a sorompót és tisztelegni. Giles válaszul csak megemelte a pálcáját. Kis nevethetnékje támadt, amikor észrevette, hogy az őr zubbonyának két felső gombja

nincs begombolva. Schabacker ezredes ezt soha nem hagyta volna szó nélkül, még szilveszterkor sem. Forsdyke őrnagy, a szökéseket előkészítő bizottság hírszerző tisztje elárulta, hogy a parancsnok háza valamivel több, mint három kilométerre van a fogolytábortól, és az út utolsó kétszáz métere egy keskeny, megvilágítatlan földúton vezet. Giles meghúzódott a hátsó ülés sarkában, ahol a sofőr nem láthatott rá a visszapillantó tükörben, de ahogy a kocsi rákanyarodott a földútra, kihúzta magát, megkocogtatta a sofőr vállát a pálcájával, és utasította, hogy álljon meg. – Nem bírom ki hazáig – mondta, aztán kiugrott a kocsiból, és úgy tett, mintha menet közben már kigombolná a sliccét. Hans nézte, ahogy az ezredes eltűnik a bokrok között. Értetlenül bámult: végül is alig száz méterre voltak a házától. Kiszállt a kocsiból, és a hátsó ajtó mellett ácsorogva várt. Amikor mintha hallotta volna visszatérni az ezredest, megfordult, de csak egy öklöt látott, amely a következő pillanatban lesújtott, és eltörte az orrát. A sofőr a földre rogyott. Giles a kocsi hátuljához rohant, és kinyitotta a csomagtartót. Terry kiugrott, odament a földön fekvő Hanshoz, és elkezdte kigombolni a sofőregyenruha kabátját, aztán gyorsan ledobálta magáról a saját ruháit. Miután felöltötte az újonnan szerzett egyenruhát, csak akkor látszott, hogy Hans mennyivel alacsonyabb és kövérebb nála. – Nem számít – mondta Giles, olvasva Terry gondolataiban. – Ha a kormány mögött ülsz, úgyse fog senki jobban megnézni. A kocsi hátuljához vonszolták az ájult sofőrt, és begyömöszölték a csomagtartóba. – Szerintem akkor fog csak magához térni, amikor mi már Zürichben reggelizünk – jegyezte meg Terry, és egy zsebkendővel bekötötte Hans száját. A parancsnok új sofőrje elfoglalta a helyét a volánnál, aztán egyikük sem szólalt meg, amíg vissza nem értek az országútra. Terry nem

állt meg, hogy útjelző táblákat keressen, mivel az elmúlt egy hónapban minden áldott nap az útvonalat tanulmányozta a térképen. – Maradj az út jobb oldalán – figyelmeztette Giles, bár erre nem volt semmi szükség. – És ne hajts túl gyorsan. Más se hiányzik, mint hogy megállítsanak. – Azt hiszem, megcsináltuk – mondta Terry, amikor elhajtottak egy tábla mellett, amely Schaffhausen felé mutatta az utat. – Én csak akkor hiszem el, ha az asztalunkhoz kísérnek az Imperial Szálló éttermében, és a pincér átadja a reggeli menü étlapját. – Nekem nem kell étlap, anélkül is tudom, mit kérek – felelte Bates. – Rántotta, szalonna, babkonzerv, sült kolbász, paradicsom és egy korsó sör. Ez a szokásos adagom reggelente a piacon. És te? – Füstölt hering, vajas pirítós, egy kanál narancsdzsem és egy kanna Earl Grey tea. – Elég hamar visszaváltoztál komornyikból sznob úrifiúvá. Giles elmosolyodott. Az órájára pillantott. Az újév első napjának hajnalán alig egy-két autó járt az utakon, úgyhogy elég jól haladtak. Legalábbis addig, míg Terry észre nem vett előttük egy konvojt. – Most mit csinálunk? – Megelőzzük őket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy várakozással vesztegessük az időt. Nem lesz rá semmi okuk, hogy gyanakodjanak: egy magas rangú tisztet viszel, aki elvárja, hogy ne tartóztassák fel. Amikor Terry beérte a konvoj utolsó járművét, az út közepére húzódott, és elkezdte leelőzni a páncélozott teherautók és a motorkerékpárok hosszú sorát. Ahogy Giles megjósolta, senkinek sem szúrt szemet az elhaladó Mercedes, amely nyilván valami hivatalos alkalomra sietett. Amikor Terry az első járművet is leelőzte, megkönynyebbülten sóhajtott, de csak akkor nyugodott meg igazán, amikor bevettek egy kanyart, és már nem látszottak a reflektorok fényei a visszapillantó tükörben.

Az álezredes pár percenként megnézte az óráját. A következő útjelző tábla megerősítette, hogy jó tempóban haladnak, de Giles tudta, hogy minden attól függ, mikor távozik a parancsnok utolsó vendége, és Schabacker ezredes mikor kezdi el keresni a kocsiját és a sofőrjét. Újabb negyven perc telt el, mire elérték Schaffhausen külvárosát. Mind a ketten olyan idegesek voltak, hogy alig szóltak egy szót. Gilest az is kimerítette, hogy ott ül a hátsó ülésen, és nem csinál semmit, de tudta, hogy nem lazíthat, amíg át nem keltek a svájci határon. Amikor beértek a városba, a helybéliek épp kezdtek ébredezni: eldöcögött egy-egy villamos, elhúzott egy autó és néhány biciklista – az a néhány ember, akiknek újév napján is dolgozniuk kellett. Terrynek nem kellett keresnie a határ felé mutató táblákat, mivel a láthatáron ott tornyosultak a svájci Alpok. Úgy tűnt, a szabadság már csak karnyújtásnyira van. – A rohadt életbe! – káromkodta el magát hirtelen Terry, és a fékre taposott. – Mi történt? – kérdezte előrehajolva Giles. – Nézd ezt a sort! Giles kidugta a fejét az ablakon: úgy negyven autó állt előttük, mind a határátkelésre várt. Megnézte, vannak-e köztük hivatali autók. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nincs egy sem, azt mondta: – Hajts a sor legelejére. Ezt várják tőlünk. Ha nem ezt tesszük, azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmet. Terry lassan előbbre hajtott, és csak a sorompónál állt meg. – Most szállj ki, és nyisd ki nekem az ajtót, de ne szólj semmit. Terry leállította a motort, kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Giles odamasírozott az őrházikóhoz. Egy fiatal tiszt ugrott fel az asztalától, és tisztelgett, amikor meglátta, hogy egy ezredes lép be az ajtón. Giles átadott két dokumentumot; ezeket a tábor legjobb hamisítója készítette, aki biztosította róla,

hogy bármilyen vizsgálatot kiállnak egy német határállomáson. Most majd kiderül, nem túlzott-e. Miközben a tiszt átlapozta a papírokat, Giles türelmetlenül a térdét kocogtatta a pálcájával, és az óráját nézegette. – Fontos találkozóm van Zürichben – csattant fel –, és máris késésben vagyok. – Elnézést, ezredes úr. Amint lehet, továbbengedem. Csak pár percről van szó. A tiszt megnézte az iraton szereplő fényképet, és kissé értetlen arcot vágott. Giles azon tűnődött, lesz-e mersze megkérni, hogy vegye le a sálat, mert ha igen, rögtön rájön, hogy az előtte álló alak túl tejfelesszájú ahhoz, hogy ezredes legyen. Giles dacosan, mereven bámult a fiatalemberre, aki nyilván azt mérlegelte magában, milyen következményekkel járhat, ha szükségtelen kérdésekkel feltartóztat egy magas rangú tisztet. Végül Giles számára kedvező döntésre jutott. Bólintott, és lepecsételte a papírokat. – Remélem, nem késik el a találkozóról, uram. – Köszönöm – felelte Giles, és visszadugta a belső zsebébe a papírokat. Már indult kifelé, amikor a fiatal vámtiszt megállította. – Heil Hitler! – kiáltotta. Giles habozott, lassan visszafordult, és tökéletes náci karlendítés kíséretében ráfelelte: – Heil Hitler! – Azzal kisétált az őrházikóból, és alig tudta elfojtani a nevetést, amikor észrevette, hogy Terry ott áll, egyik kezével a kocsi nyitott hátsó ajtaját tartja, a másikkal meg túl bő nadrágját szorongatja, nehogy leessen. – Köszönöm, Hans – mondta Giles, és behuppant a hátsó ülésre. Ekkor meghallották a dörömbölést a csomagtartóból. – Ó, te jó ég, ez a sofőr – mondta Terry.

A dandártábornok szavai jutottak eszükbe. „Nincs halálbiztos szökési terv. Végső soron minden attól függ, hogy tudnak megbirkózni az előre nem látható nehézségekkel.” Terry becsapta a hátsó ajtót, és amilyen gyorsan tudott, visszaült a kormány mögé. Attól félt, hogy a határőrök is meghallják a dörömbölést. Próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben a sorompó centiről centire felemelkedett, a dörömbölés viszont egyre hangosabb lett. – Lassan vezess – figyelmeztette Giles —, nehogy gyanút fogjanak. Terry egyesbe tette a sebváltót, és lassan áthajtott a felemelt sorompó alatt. Giles kinézett az oldalablakon, miközben elgördültek az őrház mellett. A fiatal tiszt éppen telefonált. Kinézett az ablakon, egyenesen az álezredesre meredt, aztán felpattant az asztaltól, és kirohant az útra. Barrington úgy becsülte, hogy a svájci határátkelő nincs messzebb pár száz méternél. Kinézett a hátsó ablakon, és látta, hogy a fiatal tiszt hevesen integet utánuk, miközben az őrházból fegyveres őrök sereglenek ki. – Változott a terv – szólalt meg Giles. – Taposs bele a gázba! – kiabálta, miközben az első golyók eltalálták a kocsi hátulját. Terry éppen sebességet váltott, amikor az egyik kerék kidurrant. Kétségbeesetten próbálta az úton tartani, de a kocsi az egyik oldalról a másikra csúszkált, és nekicsapódott a korlátnak, aztán megállt félúton a két határállomás között. Újabb golyózápor következett. – Most rajtam a sor, hogy előbb érjek a mosdóba, mint te! – kiáltotta Giles. – Ne is reménykedj benne! – vágta rá Terry, és már az úton is volt mindkét talpa, mielőtt a társa kiugrott a kocsiból a hátsó ajtón. Inuk szakadtából rohanni kezdtek a svájci határ felé. Ha bármelyiküknek sikerül valaha is tíz másodperc alatt lefutni a száz métert, hát az most lesz. Ide-oda cikázva próbálták elkerülni a golyókat.

Giles bízott benne, hogy ő fog elsőnek célba érni. A svájci határőrök lelkesen biztatták őket, és amikor Barrington elérte a célvonalat, diadalmasan a magasba emelte a karját. Végre legyőzte legnagyobb riválisát. Hátrafordult, hogy kiélvezze a győzelmét, és ekkor meglátta, hogy Terry az út közepén fekszik, úgy harminc méterre. A feje hátulján golyó ütötte seb tátongott, és vér szivárgott a szája sarkából. Giles térdre rogyott, és kúszni kezdett a barátja felé. Újabb lövések dörrentek, miközben két svájci határőr elkapta a bokáját, és viszszahúzták a biztonságba. Hiába is próbálta volna elmagyarázni nekik, hogy nincs semmi kedve egyedül reggelizni.

HUGO BARRINGTON 1939-1942

24. fejezet

Hugo Barrington képtelen volt letörölni az arcáról a vigyort, amikor a Bristol Evening Newsban azt olvasta, hogy Harry Clifton a tengerbe veszett, alig pár órával az után, hogy kitört a háború. Legalább a németek valami hasznosat is csináltak. Egy tengeralattjáró parancsnoka egymagában megoldotta a legnagyobb problémáját. Hugo már kezdte elhinni, hogy talán idővel visszatérhet Bristolba, és újból elfoglalhatja a helyét a Barrington Hajótársaság helyettes elnökeként. Az lesz majd az első lépés, hogy rendszeresen felhívja az anyját a Barrington-házban, de mindig csak akkor, ha az apja már elment munkába. Azon az estén, amikor megtudta a jó hírt, elment ünnepelni, és a sárga földig leitta magát. Amikor Hugo Londonba érkezett a lánya félbeszakadt esküvője után, a Cadogan Square-en bérelt ki egy alagsori lakást, heti egy fontért. A három helyiségből álló kis lakás egyetlen előnnyel rendelkezett: előkelő környéken volt, ami azt a benyomást keltette, mintha jómódú ember lenne. Bár volt még némi pénze a bankban, annak hamar a nyakára hágott – mindeközben rengeteg szabadideje volt, rendszeres jövedelme pedig semmi. Nemsokára el kellett adnia a Bugattiját, aminek köszönhetően pár hétig megint jól megélt, de csak addig, amíg meg nem érkeztek, az első csekkek. Az apjához nem fordulhatott segítségért, mert az öreg megszakított vele minden kapcsolatot. Őszintén szólva, Sir Walter, Maisie Cliftonnak akár a karját is nyújtotta volna, a fia kedvéért viszont a kisujját se volt hajlandó mozdítani. Miután eltöltött pár meddő hónapot Londonban, Hugo megpróbált munkát keresni. De ez nem ment könnyen: ha a potenciális munkaadó ismerte az apját, akkor a felvételi beszélgetésig sem jutott el, vagy ha mégis, az új főnök azt várta volna el, hogy éjt nappallá téve

dolgozzon olyan éhbérért, amiből az italszámláját se tudta volna kifizetni a klubban. Hugo a maradék kis pénzével tőzsdézni kezdett. Túl sok régi iskolatársára hallgatott, akik csalhatatlan üzletet ajánlottak, és belekeveredett egy-két gyanús vállalkozásba, aminek köszönhetően a sajtó által „konjunktúralovagoknak” titulált alakokkal került kapcsolatba, akiket az apja egyszerűen szélhámosnak tartott volna. Hugo egy éven belül már arra kényszerült, hogy a barátaitól kérjen kölcsön, aztán a barátainak a barátaitól. De ha az ember soha nem tudja visszafizetni a kölcsönöket, akkor hamar azon kapja magát, hogy már nem hívják meg vacsorákra és vidéki vadászatokra a hétvégén. Ha végképp kétségbeesett helyzetbe került, felhívta az anyját, de csak ha biztos volt benne, hogy az apja már az irodában van. Az anyját mindig megvághatta egy tízesre, ahogy iskoláskorában is mindig odanyomott a markába egy-egy tízshillingest. Egy régi iskolatársa, Archie Fenwick is vendégül látta hébe-hóba ebédre a klubban, vagy meghívta divatos chelsea-i lakásában tartott koktélpartijaira. Itt ismerkedett meg Hugo, Olgával. Nem a nő arca vagy az alakja ragadta meg azonnal a figyelmét, hanem a háromsoros gyöngylánc a nyakában. Hugo félrevonta Archie-t, és megkérdezte, valódi-e a nyakék. – De még mennyire, hogy valódi – felelte az ismerőse. – De figyelmeztetlek, nem te vagy az egyetlen, aki szeretne belenyalni ebbe a mézesbödönbe. Archie elmesélte, hogy Olga Piotrovska nemrégiben érkezett Londonba, Lengyelországból szökött ide a német megszállás után. A szüleit elvitte a Gestapo, csak azért, mert zsidók. Hugo összevont szemöldökkel hallgatta. Archie ennél sokkal többet nem tudott a nőről, csak azt, hogy egy pompás házban lakik a Lowndes Square-en, és szép műgyűjteménye van. Hugot soha nem érdekelte különöseb-

ben a képzőművészet, de azért Picassóról és Matisse-ról még ő is hallott. Odalépett Miss Piotrovskához, és bemutatkozott. Amikor a nő elmesélte, miért kellett elmenekülnie Lengyelországból, Hugo mélységes felháborodásának adott hangot, és elmondta, hogy a családja boldogan köt üzletet zsidókkal immáron száz éve. Végül is az apja, Sir Walter Barrington a Rothschildokkal és a Hambro családdal barátkozott. Már jóval a parti vége előtt meghívta Olgát másnap ebédre a Ritzbe, de mivel a számlát nem nagyon tudta volna állni, ehhez kölcsön kellett kérnie egy újabb ötfontost Archie-tól. Az ebéd nagyon jól sikerült, és a következő pár hétben Hugo kitartóan körbeudvarolta Olgát, már amennyire anyagi lehetőségei engedték. Azt mondta neki, hogy elhagyta a feleségét, miután Mrs. Barrington bevallotta, hogy viszonya van Hugo legjobb barátjával, az ügyvédjét pedig már utasította a válóper elindítására. Az igazság az volt, hogy Elizabeth már rég elvált tőle, és a bíró neki ítélte a kastélyt, és mindent, amit Hugo sietős távozásakor otthagyott. Olga nagyon megértőnek bizonyult, a férfi pedig megígérte neki, hogy abban a pillanatban, ahogy szabad lesz, azonnal összeházasodnak. Egyfolytában hajtogatta, hogy milyen gyönyörű, és hogy menynyivel izgalmasabb az ágyban Elizabethhez képest, pedig valójában nagyon is langyosak voltak az erőfeszítései. Folyamatosan emlékeztette, hogy ha az apja meghal, belőle Lady Barrington lehet, és az átmeneti anyagi nehézségei azonnal megoldódnak, amint megörökli a Barrington-vagyont. Azt a benyomást keltette, mintha az apja sokkal idősebb lenne, és kevésbé robusztus egészségnek örvendene. „Fél lábbal már a sírban van” – mondogatta sűrűn. Pár héttel később Hugo beköltözött a Lowndes Square-i házba, a rá következő néhány hónap során pedig újból visszatért ahhoz az életstílushoz, amelyről úgy gondolta, istenadta joga. Több barátja is megjegyezte, milyen szerencsés, hogy ilyen elbűvölő és gyönyörű nő

társaságát élvezheti, és néhányan nem tudták megállni, hogy ne fűzzék hozzá: „ráadásul a pénztárcája se üres”. Hugo már szinte el is felejtette, milyen naponta háromszor étkezni, új ruhákban járni, és sofőrrel furikáztatni magát a városban. A legtöbb adósságát rendezte, és hamarosan újra megnyíltak előtte az ajtók, amelyeket nem is olyan rég még a képébe csaptak. Lassan viszont azon kezdett tűnődni, meddig tarthat ez a helyzet, mert annyi szent, hogy esze ágában sincs feleségül venni egy varsói zsidó menekültet. Derek Mitchell felszállt a bristoli Temple Meads pályaudvarról a londoni Paddingtonra tartó gyorsvonatra. A magánnyomozó ismét teljes munkaidőben dolgozott régi munkaadójának, aki minden hónap első napján kifizette a járandóságát, és ha igazolta a munkavégzéssel járó költségeit, azokat is megtérítette. Hugo elvárta Mitchelltől, hogy havonta egyszer jelentést tegyen arról, mi a helyzet a Barrington családdal. Különösen az érdekelte, hogy merre jár, és mivel foglalkozik az apja, a volt felesége, Giles, Emma, sőt Grace is, de továbbra is leginkább Maisie Clifton miatt aggódott, és a világon mindent tudni akart róla. Mitchell mindig vonattal ment Londonba, és a Paddington pályaudvaron, a hetes peronnal szemben lévő váróteremben találkoztak a megbízójával. Egy órával később aztán Mitchell visszautazott vonattal Bristolba. Hugo így értesült arról, hogy Elizabeth továbbra is a régi házban él, míg Grace csak nagy ritkán látogat haza, mióta ösztöndíjat kapott Cambridge-be. Emmának fia született, akit Sebastian Arthurnek kereszteltek. Giles jelentkezett a Wessexi Ezredbe közlegénynek, és miután túlesett a tizenkét hetes alapkiképzésen, a Mons tiszti iskolába került. Hugot ez meglepte, mivel tudta, hogy Gilest a Gloucesteri Ezrednél aktív szolgálatra alkalmatlannak minősítették nem sokkal a hábo-

rú kitörése után, mivel – ahogyan Hugo és az apja is – színvak volt. Neki ugyanezzel a kifogással sikerült megúsznia, hogy 1915-ben besorozzák. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Olga egyre gyakrabban kérdezgette, hogy mikor mondják ki Hugo válását. A férfi próbálta úgy feltüntetni a dolgot, mintha hetek kérdése lenne. Végül akkor döntött úgy, hogy ideje lépni, amikor Olga arra célozgatott, hogy jobb lenne, ha visszaköltözne a Cadogan Square-i lakásába addig, amíg a per meg nem kezdődik. Hugo várt egy hetet, aztán azt mondta a nőnek, hogy az ügyvédei megindították az eljárást. Újabb pár hónap házi béke következett. Azt viszont nem mondta el Olgának, hogy azon a napon, amikor odaköltözött hozzá, felmondta a Cadogan Square-i bérleményét. Ha kidobja, nem lesz hová mennie. Úgy egy hónappal később Mitchell felhívta Hugot, és azt mondta, sürgősen beszélni szeretne vele, ami rendkívül szokatlan kérés volt. Megegyeztek, hogy másnap délután négykor találkoznak a szokott helyen. Amikor Mitchell besétált a váróterembe, Hugo már ott üldögélt egy pádon, az Evening News mögött megbújva. Épp arról olvasott, hogy Rommel kifosztotta Tobruk városát. Nem mintha tudta volna, hol keresse Tobrukot a térképen. Fel sem pillantott, amikor Mitchell leült mellé. A magánnyomozó halkan megszólalt, miközben nem is nézett Hugora. – Gondoltam, tudni szeretné, hogy az idősebbik lánya pincérnőként vállalt munkát a Grand Hotelben, Miss Dickens néven. – Nem ott dolgozik Maisie Clifton? – De igen, ő az étterem vezetője és a lánya főnöke. Hugo el sem tudta képzelni, miért akarhat Emma pincérnőként dolgozni.

– Az anyja tud róla? – Biztosan, mert Hudson viszi reggelente kocsival, száz méterre a hotel bejáratától teszi ki háromnegyed hatkor. De nem ezért akartam találkozni magával. Hugo lapozott egyet az újságban, és meglátta Auchinleck tábornok fényképét, amint a sátra előtt áll a sivatagban, és beszédet intéz a katonákhoz. – A lánya tegnap reggel taxival kiment a kikötőbe. Egy bőrönd volt nála, és felszállt a Kansas Csillaga nevű utasszállító hajóra, ahol a recepción kapott munkát. Az anyjának azt mondta, azért megy New Yorkba, hogy meglátogassa Phyllis nénikéjét, aki ha jól tudom, Lord Harvey nővére. Hugo roppant kíváncsi volt, hogy ezt az információt honnan szedte Mitchell, de az még jobban foglalkoztatta, miért akar Emma munkát vállalni azon a hajón, amelyen Harry Clifton életét vesztette. Utasította a nyomozót, hogy ásson mélyebbre, és azonnal értesítse, ha megtudna valami újabbat arról, miben mesterkedik Emma. Mielőtt Mitchell indult, hogy elérje a bristoli vonatot, még elmondta a megbízójának, hogy a német bombázók a földdel tették egyenlővé a Broad Streetet. Hugo el sem tudta képzelni, ez miért érdekelné, de Mitchell emlékeztette, hogy ebben az utcában volt Tilly teázója is. Úgy gondolta, Mr. Barrington számára talán fontos lehet, hogy egyes ingatlan-fejlesztők érdeklődnek Mrs. Clifton egykori boltjának a telke után. Hugo megköszönte az információt, de nem adta semmi jelét, hogy érdekelné a dolog. Amint visszaért a Lowndes Square-re, Hugo azonnal felhívta Mr. Prendergastot a National Provinciái Banknál. – Gondolom, a Broad Street ügyében keres – ezek voltak a bankár első szavai. – Igen, úgy hallottam, hogy Tilly teázójának a telke esetleg eladó.

– Az egész utca eladó a bombázás után – mondta Prendergast. – A legtöbb boltos elveszítette a megélhetését, és mivel a háborús események áldozatai lettek, a biztosítók sem fizetnek. – Szóval jutányos áron megszerezhetném a telket, ahol a teázó állt? – Ami azt illeti, az egész utcát megvehetné bagóért. Ha van egy kis felesleges pénze, Mr. Barrington, akkor ez a remek befektetés lenne. – Feltéve, hogy megnyerjük a háborút – jegyezte meg Hugo. – Beismerem, van benne kockázat, de nagyon szépen megtérülhet. – Mekkora összegről lenne szó? – Ami Mrs. Clifton telkét illeti, azt hiszem, rá tudnám venni, hogy fogadjon el kétszáz fontot. Mivel az utca kereskedőinek a fele az én ügyfelem, szerintem az egész mindenséget felvásárolhatnám úgy háromezerért. Olyan, mintha cinkelt kockával játszanánk Monopolyt. – Majd megfontolom – mondta Hugo, és letette a telefont. Azt nem mondhatta el Prendergastnak, hogy még Monopolyhoz való játék pénze sincs, nemhogy valódi. Próbálta kitalálni, honnan szerezhetne ennyi pénzt, amikor a szokásos forrásai már öt fontot semigen hajlandóak kölcsönözni neki. Olgától nem kérhetett több pénzt, hacsak nem vezeti végre oltár elé, ami szóba sem jöhetett. Nem is gondolt volna többet erre a dologra, ha Archie egyik partiján össze nem fut Toby Dunstable-lel. A két férfi Etonba járt együtt, egy évfolyamra. Hugo nem emlékezett túl sok dologra Tobyval kapcsolatban, legfeljebb arra, hogy rendszeresen elorozta a kisebb fiúk uzsonnáját. Amikor végül rajtakapták, hogy elcsent egy tízshillingest az egyik fiú öltözőszekrényéből, mindenki azt hitte, kicsapják, és valószínűleg így is történt volna, ha nem Dunstable grófjának második fiáról van szó. Amikor Hugo megkérdezte Tobytól, hogy mivel foglalkozik mostanság, az kissé homályosan azt felelte, hogy ingatlanban utazik.

Barrington mesélt neki a Broad Street-i befektetés lehetőségről, de úgy tűnt, az egykori enyveskezűt nem nagyon érdekli a dolog. Hugonak viszont feltűnt, hogy egész idő alatt le sem veszi a szemét az Olga nyakán csillogó gyémánt nyakékről. Toby odaadta a régi ismerősnek a névjegyét, ezzel a megjegyzéssel: – Ha esetleg pénzszűkében lennél, könnyen szerezhetnénk egy kicsit, ha érted, mire gondolok, öregfiú. Hugo nagyon is értette, mire gondol, de nem vette komolyan a célzást, amíg Olga egyik reggel meg nem kérdezte tőle a reggelinél, hogy kitűzték-e már a válóper időpontját. A férfi biztosította róla, hogy csak napok kérdése. Elment otthonról, egyenesen a klubjába. Előkereste Toby névjegyét, és felhívta a rajta szereplő számot. Megbeszélték, hogy egy fulhami kocsmában találkoznak. Behúzódtak kettesben egy sarokba, dupla gineket iszogattak, és arról csevegtek, hogy harcolnak „a fiaink” a közel-keleti fronton. Csak akkor váltottak témát, amikor teljesen biztosak voltak benne, hogy senki sem hallgathatja ki őket. – Nincs szükségem másra, csak egy kulcsra a lakáshoz – mondta Toby. – És tudnom kell az ékszerek pontos helyét. – Ezt nem lesz nehéz megoldani – nyugtatta meg Hugo. – Neked, öregem, egyetlen dolgod lesz: gondoskodj arról, hogy elég hosszú ideig távol maradjatok otthonról, amíg elintézem a dolgomat. Amikor Olga másnap reggelinél szóba hozta, hogy szívesen megnézné a Rigolettót a Sadler’s Wells Színházban, Hugo azonnal felajánlotta, hogy szerez jegyeket. Többnyire talált volna valami kifogást, de ez alkalommal készségesen beleegyezett, még azt is javasolta, hogy utána vacsorázzanak a Savoyban, és ünnepeljenek egy kicsit. – Mit ünneplünk? – kérdezte Olga.

– Megadták az engedélyt a házasság felbontására – mondta könynyedén Hugo. A nő átölelte. – Még hat hónap, drágám, és Mrs. Barrington lehetsz. Azzal kivett a zsebéből egy kis ékszeresdobozkát, és átadta az eljegyzési gyűrűt, amelyet előző nap vásárolt a Burlington-árkád egyik boltjából, azzal a feltétellel, hogy ha nem tetszik, később visszaveszik. Olgának nagyon is tetszett a gyűrű. Hugo azt tervezte, hat hónap múlva visszaviszi az ékszerboltba. Az operaelőadás nem három óra, hanem három hónap hosszúságúnak tűnt Hugo számára, de nem panaszkodott, mert tudta, hogy Toby jól ki fogja használni ezt az időt. A River Roomban elfogyasztott vacsora közben arról beszélgettek, hol töltsék a nászútjukat, mivel külföldre nem utazhattak. Olga Bathra szavazott, ami kissé túl közel volt Bristolhoz Hugo számára, de mivel úgyse lesz semmiféle nászút, boldogan beleegyezett. Miközben taxival hazafelé tartottak a Lowndes Square-re, Hugo eltűnődött, mennyi időbe fog telni, míg Olga rájön, hogy a gyémántjai eltűntek. Ez sokkal hamarabb megtörtént, mint várta – amikor ugyanis benyitottak a lakásba, az egészet feldúlva találták. A falakon, ahol eddig a festmények lógtak, csak fehér foltok világítottak. Olga hisztérikus rohamot kapott, Hugo pedig felemelte a telefont, és hívta a rendőrséget. Több órába telt, mire a rendőrök összeállították az eltűnt tárgyak listáját, mivel Olga olyan feldúlt állapotban volt, hogy egyszerre csak pár percig lehetett kihallgatni. A nyomozással megbízott főfelügyelő biztosította őket arról, hogy az ellopott holmik részletes leírását negyvennyolc órán belül eljuttatják minden ismert londoni gyémánt– és műkereskedőhöz. Hugo tombolt dühében, amikor másnap délután találkozott Toby Dunstable-lel a fulhami kocsmában. Régi iskolatársa nyugodtan fogadta, mint egy bokszoló az ütéseket. Amikor Hugo végre kitombolta magát, Toby odatolt elé az asztalon egy cipősdobozt. – Nincs szükségem új cipőre – csattant fel Barrington.

– Talán nincs, de ebből vehetsz magadnak egy egész cipőboltot – felelte Toby, és megkocogtatta a dobozt. Hugo felemelte a tetejét, és belebámult a dobozba, amelyben nem egy lábbeli lapult, hanem tele volt pakolva ötfontos bankjegyekkel. – Ne fáradj a számolgatással – mondta Toby. – Tízezer font, készpénzben. Hugo elmosolyodott, és hirtelen lecsillapodott. – Rendes srác vagy – mondta, visszatette a doboz tetejét, és rendelt egy újabb kör dupla gint tonikkal. Teltek-múltak a hetek, de a rendőrség nem talált gyanúsítottat. A főfelügyelő egyértelművé tette, hogy szerinte egy ismerős lehetett az elkövető – ahányszor találkozott Hugoval, ezt újra meg újra kihangsúlyozta. Toby viszont megnyugtatta, hogy soha eszükbe sem jutna, hogy Sir Walter Barrington fiát letartóztassák, hacsak nincs ellene sziklaszilárd bizonyítékuk, amivel minden kétséget kizáróan meg tudják győzni az esküdtszéket. Amikor Olga kérdőre vonta Hugot, honnan van az új öltönye, és hogy engedhet meg magának egy Bugattit, megmutatta neki a kocsi papírjait, amiből kiderült, hogy már a találkozásuk előtt az övé volt az autó. Azt már nem mesélte el, hogy nagy szerencséjére az autókereskedőnél, akinek, annak idején eladni kényszerült, még mindig megvolt a kocsi. Mivel vészesen közeledett az az időpont, amikorra a válás kimondását ígérte Olgának, a férfi beindította a katonai szaknyelven „menekülési stratégiának” hívott manővert. Olga ekkor váratlanul előállt azzal, hogy csodálatos hírt szeretne bejelenteni. Wellington egyszer azt mondta egy fiatal tisztnek, hogy az életben minden az időzítéstől függ, és ugyan ki volt Hugo, hogy ne értsen egyet a Waterlooi győztessel, főleg most, hogy a nagy ember szentenciája rá is ilyen remekül alkalmazható? Éppen a The Timest olvasgatta ugyanis a reggelinél, amikor a nekrológokhoz lapozott, és az apja fényképével találta szembe magát.

Próbálta úgy olvasni a cikket, hogy ne mutassa ki az érzelmeit, és Olga ne vegye észre rajta, hogy az életük mostantól meg fog változni. Hugo úgy vélte, a The Times elég szépen búcsúztatta az apját, de az utolsó bekezdés volt az, amit a legérdekesebbnek talált: „Sir Walter Barrington egyetlen fiút hagyott hátra, Hugot, aki örökli a lovagi címet.” Azt azonban már nem tették hozzá, hogy „és mindent, ami ezzel jár”.

MAISIE CLIFTON 1939-1942

25. fejezet

Maisie még mindig jól emlékezett arra a fájdalomra, amit akkor érzett, amikor a férje nem tért haza az esti műszakja végén. Tudta, hogy Arthur meghalt, bár a bátyja, Stan csak évek múlva volt hajlandó elmondani az igazságot arról, hogyan vesztette életét a férje azon a délutánon a hajóépítő műhelyben. Ez a fájdalom azonban semmi volt ahhoz képest, amikor megtudta, hogy egyetlen fia a tengerbe veszett, miután a Devonshire-t alig pár órával a háború kitörése után eltalálta egy német torpedó. Maisie jól emlékezett arra az alkalomra, amikor utoljára látta Harryt. Egy csütörtök reggel elment hozzá, hogy meglátogassa a Grand Hotelben. Az étterem zsúfolt volt, és a vendégek hosszú sorban vártak asztalra. Harry is beállt a sorba, de amikor látta, hogy az anyjának egyetlen szabad pillanata sincs, csak megállás nélkül szaladgál a konyha és az étterem között, akkor inkább elsurrant. Azt hitte, ő észre sem vette. Mindig olyan figyelmes fiú volt, és tudta, hogy az anyja nem szereti, ha munka közben zavarják – és nyilván azzal is tisztában volt, mennyire nem örülne annak, hogy otthagyja az egyetemet, és beáll a haditengerészethez. Másnap Sir Walter Barrington felkereste Maisie-t, és elmondta, hogy Harry a Devonshire negyedtisztjeként kihajózott a reggeli dagállyal, de egy hónapon belül visszatér, hogy egyszerű tengerészként beálljon az Elszántság nevű hadihajó matrózai közé, mivel német tengeralattjárókra akar vadászni az Atlanti-óceánon. Nem is sejthette, hogy azok a bizonyos tengeralattjárók fogják előbb megtalálni őt… Maisie úgy tervezte, hogy ha Harry hazatér, szabadnapot vesz ki – de végül nem így lett. Az sem enyhített a fájdalmán, hogy tudta, hány anya vesztette el a gyermekét e miatt a gonosz és barbár háború miatt.

Dr. Wallace, a Kansas Csillaga hajóorvosa ott várta a Still House Lane-i ház ajtaja előtt, amikor azon az októberi estén hazaért a munkából. Nem is kellett elmondania, miért jött, rá volt írva az arcára. A konyhában ültek le. Az orvos elmesélte, hogy az ő keze alá kerültek azok a tengerészek, akiket a Devonshire elsüllyedése után kimentettek a vízből. Biztosította Maisie-t, hogy minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megmentse Harry életét, de sajnos már nem tért magához. A kilenc tengerészből, akit azon az éjszakán kimentettek a hullámok közül, csak egy maradt életben, egy bizonyos Tom Bradshaw, a Devonshire harmadtisztje, aki nyilván Harry jó barátja lehetett. Bradshaw írt egy részvétnyilvánító levelet, dr. Wallace pedig megígérte, hogy ha a Kansas Csillaga visszatér Bristolba, személyesen adja át a levelet Mrs. Cliftonnak. Meg is tartotta a szavát. Miután az orvos visszaindult a hajóra, Maisie-be kis bűntudat hasított, amiért még egy teával sem kínálta meg. Tom Bradshaw levelét a kandallópárkányra tette, a kedvenc fényképe mellé Harryről, amelyen az iskolai kórusban énekelt. Amikor másnap bement dolgozni, a munkatársai a hotelben mind nagyon kedvesek és együttérzőek voltak. Mr. Hurst, a hotel igazgatója azt javasolta, vegyen ki néhány szabadnapot. Maisie azt mondta, most erre van a legkevésbé szüksége. Inkább annyi túlórát vállalt, amennyit csak elbírt, abban a reményben, hogy ez talán tompítja a fájdalmat. De nem így lett. A szállodában dolgozó fiatalemberek közül sokan beálltak a hadseregbe, és a helyüket nők foglalták el. Már senki nem tartotta szégyellnivalónak, ha egy fiatal nő dolgozik, és Maisie vállát is egyre több felelősség nyomta, ahogy fogyatkoztak a férfi munkatársak. Az étterem vezetője azt tervezte, hogy a hatvanadik születésnapján nyugalomba vonul, de Maisie azt feltételezte, Mr. Hurst megkéri majd a férfit, hogy maradjon a háború végéig. Nagyon megdöbbent,

amikor az igazgató váratlanul behívatta az irodájába, és felajánlotta neki az étteremvezetői posztot. – Igazán megérdemelte, Maisie – mondta Mr. Hurst –, és a központban is egyetértenek velem. – Szeretnék kérni pár nap gondolkodási időt – felelte az asszony. Mr. Hurst egy hétig nem hozta szóba a dolgot, aztán amikor újból megkérdezte, Maisie azt javasolta, hogy először egy hónap próbaidőre nevezzék ki. A főnöke elnevette magát. – Általában a munkaadó szokott ragaszkodni a próbaidőhöz, nem az alkalmazott – emlékeztette a nőt. Egy héten belül már mind a ketten meg is feledkeztek a próbaidőről, mivel annak ellenére, hogy a munkanapok hosszúak voltak, az új feladatok pedig nehezek, Maisie soha életében nem érezte magát ilyen elégedettnek. Tudta, hogy ha vége lesz a háborúnak, és a férfiak hazatérnek a frontról, akkor visszamehet pincérnőnek. De akár prostituáltnak is visszament volna, ha ezzel elérhetné, hogy Harry is azok között legyen, akik hazatérnek. Mivel mindenki csak erről beszélt, Maisie-nek nem kellett újságot olvasnia ahhoz, hogy megtudja: a japán légierő elpusztította az amerikai flottát Pearl Harborban, és az Egyesült Államok népe egy emberként szállt harcba a szövetségesek oldalán, hogy együtt küzdjenek meg a közös ellenséggel. Nem sokkal később történt, hogy Maisie találkozott élete első amerikaijával. Több ezer jenki érkezett Anglia nyugati részébe a következő egykét évben, és sokan közülük a Bristol külvárosában felállított katonai támaszponton állomásoztak. Néhány tiszt a hotelbe járt ebédelni, de mire törzsvendég lett volna belőlük, többnyire el is tűntek, és soha többé nem látták őket. Maisie fájó szívvel gondolt arra, hogy némelyikük alig idősebb Harrynél. Volt azonban egy tiszt, aki miután kis időre eltűnt, újból visszatért. Maisie nem is ismerte fel azonnal, amikor a férfi kerekes székkel

begördült az étterembe, és kérte a szokásos asztalát. Mrs. Clifton mindig úgy tartotta, jó a névmemóriája, az arcokat pedig még jobban megjegyezte – az ember erre rákényszerül, ha nem tud igazán írniolvasni. De abban a pillanatban, amikor meghallotta a jellegzetes déli kiejtést, leesett neki, kivel áll szemben. – Mulholland hadnagy, igaz? – Nem, Mrs. Clifton, már Mulholland őrnagy – felelte a férfi. – Visszaküldtek, hogy itt lábadozzak, mielőtt hazautazom ÉszakKarolinába. Maisie a férfira mosolyogott, és a szokásos asztalához kísérte. Az őrnagy nem engedte, hogy tolja a kerekes székét. Mike – ragaszkodott hozzá, hogy az asszony így szólítsa – igazi törzsvendég lett, hetente kétszer, néha háromszor is felbukkant. Maisie csak nevetett, amikor Mr. Hurst odasúgta neki: – Odavan magáért, ugye, tudja? – Attól tartok, öreg vagyok én már ehhez. – Ugyan már, ne vicceljen, most éli a fénykorát, Maisie, nekem elhiheti! Mulholland őrnagy nem az első, aki megkérdezte tőlem, hogy van-e udvarlója. – Ne felejtse el, Mr. Hurst, hogy nagymama vagyok. – A maga helyében ezt nem árulnám el neki – tanácsolta az igazgató. Maisie akkor sem ismerte meg rögtön az őrnagyot, amikor először jelent meg mankóval a kerekes szék helyett. Egy újabb hónap elteltével a mankót botra cserélte, és nem telt el sok idő, mire az is feleslegessé vált. Egyik este Mulholland őrnagy odatelefonált, hogy este nyolcra asztalt foglaljon – azt mondta Maisie-nek, valamit szeretne megünnepelni. A nő azt feltételezte, hazatér Észak-Karolinába, és most először jött rá, mennyire fog hiányozni neki, ha nem látja többé. Nem tartotta különösebben jóképűnek Mike-ot, de sugárzóan meleg mosolya volt, és olyan modora, mint egy angol gentlemannek –

vagy inkább, ahogy egyszer ő mondta, egy amerikai, déli állambeli úriembernek. Mióta megjelentek az angliai támaszpontokon, divatba jött leszólni az amerikaiakat: gyakran mondogatták róluk, hogy túl buják, túlfizetettek, és túl régóta vannak Angliában. Ezt sok olyan bristoli is hangoztatta, aki soha nem is találkozott velük, például Stan, Maisie bátyja. A húga mondhatott neki bármit, nem tudta megváltoztatni a véleményét. Mire véget ért az őrnagy ünnepi vacsorája, az étterem már majdnem kiürült. Amikor tízet ütött az óra, egy tiszttársa felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon Mike egészségére, és gratulált neki. A közelgő tábori takarodó miatt a társaság már távozni készült, amikor Maisie odalépett az őrnagyhoz, és kijelentette: az egész személyzet nagyon örül a felgyógyulásának, ami lehetővé teszi, hogy hazatérjen. – Nem megyek haza – felelte nevetve Mulholland. – Azt ünnepeljük, hogy előléptettek a támaszpont parancsnokává. Attól tartok, itt maradok a nyakukon, amíg véget nem ér a háború. – Maisie örült a hírnek, és igencsak meglepődött, amikor az őrnagy hozzátette: – Jövő szombaton ezred-bál lesz. Megtisztelne azzal, hogy elkísér? A nő szóhoz sem jutott. Már nem is emlékezett rá, mikor hívták utoljára randevúra. Hosszan hallgatott, de mielőtt bármit mondhatott volna, a férfi még hozzátette: – Attól tartok, évek óta nem tettem a lábam a táncparkettre. – Ezzel én is így vagyok – ismerte be Maisie.

26. fejezet

Péntek délutánonként Maisie mindig betette a bankba a heti bérét és az összegyűlt borravalót.

Soha nem vitte haza a pénzt, mert nem akarta, hogy Stan rájöjjön, a húga többet keres nála. A két számlája soha nem mutatott hiteltúllépést, és ha a mindennap használatos folyószámláján tíz font többlet maradt, abból ötöt mindig áttett a takarékbetétjébe – egy kis biztonsági tartalék, arra az esetre, ha valami történne. Miután úgy megjárta Hugo Barringtonnal, nagyon is tudatában volt, hogy a baj bármikor beüthet. Ezen a pénteken is kiürítette a pénztárcáját a pultra, a pénztáros pedig szép kis kupacokba rendezte az érméket, ahogy minden héten tette. – Ez négy shilling és kilenc penny, Mrs. Clifton – mondta, és bejegyezte az összeget a takarékkönyvébe. – Köszönöm. A pénztáros visszacsúsztatta a rács alatt a takarékkönyvet, megvárta, amíg Mrs. Clifton a táskájába teszi, majd megjegyezte: – Mr. Prendergast szeretne beszélni önnel. Maisie gyomra rögtön görcsbe rándult. Mindig is úgy gondolta, hogy a bankigazgatók és a háziurak kizárólag rossz hírt közölnek az emberrel. Mr. Prendergast esetében jó oka is volt ezt hinni, mert a férfi legutóbb azt közölte, hogy Maisie számláján nincs elég pénz Harry utolsó félévi tandíjára a Bristol Gimnáziumban. Az asszony vonakodva elindult az igazgató irodája felé. – Jó reggelt, Mrs. Clifton! – üdvözölte Mr. Prendergast, felállva az íróasztala mögül. Intett az ügyfelének, hogy foglaljon helyet. – Személyes ügyben szeretnék beszélni önnel. Maisie erre még inkább aggódni kezdett. Próbált visszaemlékezni, hogy töltött-e ki csekket az elmúlt pár hétben, ami miatt esetleg túllépte a keretét. Vett ugyan egy csinos ruhát a bálra, ahová Mike Mulholland meghívta, de egy használtruhaboltból származott, és bőven belefért a költségvetésébe.

– A bankunk egy nagyra becsült ügyfele érdeklődött nálunk a Broad Street-i telek után, ahol egykor a Tilly teázó állt – kezdte Mr. Prendergast. – Azt hittem, mindent elveszítettem, amikor lebombázták az épületet. – Nem mindent. A telek továbbra is az ön nevén van. – Ugyan mit érhet, miután a németek földdel tették egyenlővé az egész környéket? Amikor utoljára a Chapel Street felé sétáltam, az egész egyetlen bombatölcsér volt. – Lehet, hogy így van – felelte Mr. Prendergast –, de az ügyfelem akkor is ajánlana kétszáz fontot a telek tulajdonjogáért. – Kétszáz fontot? – ismételte Maisie olyan álmélkodással, mintha megütötte volna a lottófőnyereményt. – Ennyit lenne hajlandó fizetni érte – erősítette meg Prendergast. – Mit gondol, mennyit érhet az a telek? – kérdezte Maisie, amivel meglepte a bankigazgatót. – Sejtelmem sincs, asszonyom – felelte. – Bankár vagyok, nem telekspekuláns. Maisie pár pillanatig hallgatott. – Kérem, mondja meg az ügyfelének, hogy szeretnék pár nap gondolkodási időt. – Hogyne. De tudnia kell, hogy az ügyfelem kijelentette: az ajánlat egy hétig érvényes. – Akkor jövő péntekig van még időm, nem igaz? – felelte Maisie dacosan. – Ahogy gondolja, hölgyem – mondta Prendergast, amikor a nő felállt, hogy induljon. – Akkor várom a jövő pénteken. Miközben Maisie távozott a bankból, arra gondolt, hogy az igazgató még soha nem szólította „hölgyem”-nek. Miközben hazasétált a fekete rolós házak között – csak akkor ment busszal, ha esett –, azon tűnődött, mire költene kétszáz fontot, de aztán inkább azt kezdte fontolgatni, kitől kérhetne tanácsot, hogy jó ár-e ez a telekért.

Mr. Prendergast úgy adta elő, mintha jó ajánlat lenne, de ki tudja, kinek az oldalán áll? Arra gondolt, talán kikérhetné Mr. Hurst véleményét – de még haza sem ért a Still House Lane-re, már eldöntötte, hogy nem lenne jó munkaerőhöz illő, hogy egy személyes ügybe bevonja a főnökét. Mike Mulholland ravasz és intelligens embernek tűnik, de ugyan mit tudhat ő arról, mennyit érnek a telkek Bristolban? Ami a bátyját, Stant illeti, nem lenne semmi értelme őt megkérdezni, mivel nyilván azt mondaná: „Fogd a pénzt és fuss, kislány!” És ha jobban belegondol, Stan a legutolsó, akinek az orrára kötné, hogy ennyi pénz pottyanhat az ölébe. Amikor befordult a Merrywood Lane-re, már szürkület volt, és némely lakó készülődött az elsötétítésre. Maisie semmivel sem jutott közelebb a problémája megoldásához. Ahogy elhaladt Harry egykori elemi iskolájának kapuja előtt, boldog emlékek árasztották el, és magában hálát mondott Mr. Holcombe-nak mindazért, amit a fiáért tett. Hirtelen megtorpant. Mr. Holcombe eszes ember – végül is a Bristoli Egyetemre járt, diplomája van. Ő csak tudna tanácsot adni? Maisie visszafordult, és elindult az iskola kapuja felé, de amikor belépett az udvarra, nem látott egy lelket sem. Az órájára nézett: pár perccel múlt öt. A gyerekek már jó ideje hazamentek, úgyhogy valószínűleg Mr. Holcombe sincs már itt. Átvágott az iskolaudvaron, és belépett az épületbe, az ismerős folyosóra. Mintha megállt volna az idő: ugyanazok a vörös téglás falak fogadták, legfeljebb annyi változott, hogy néhánnyal több monogram volt belevésve. A falakon ugyanolyan gyerekek festette képek lógtak, a vitrinekben ugyanolyan futballserlegek díszelegtek, csak épp ezeket másik csapat nyerte. Habár annyi eltérés volt, hogy a fogasokon, ahol régen a gyerekek sapkái lógtak, most gázmaszkok sorakoztak. Eszébe jutott az a nap, amikor először kereste fel Mr. Holcombe-ot, hogy panaszt tegyen a verésnyomok miatt, amiket Harry hátsóján látott a fürdésnél. A tanító nyugodt maradt, bár ő kijött a sodrából, de egy órával később már kétsége sem volt afelől, hogy ki a bűnös.

Maisie észrevette, hogy Mr. Holcombe osztálytermének ajtaja alól vékony fénycsík szűrődik ki. Kicsit habozott, vett egy jó nagy levegőt, aztán halkan bekopogott az opálos üvegajtón. – Tessék! – szólt ki a vidám hang, amelyre olyan jól emlékezett. A nő belépett a terembe. Mr. Holcombe egy nagy halom könyv mögött ült, és írt valamit. Maisie épp be akart mutatkozni, de a férfi felugrott. – Micsoda kellemes meglepetés, Mrs. Clifton! Remélem, engem keres. – Igen, magát – felelte Maisie kissé zavartan. – Elnézést, amiért zavarom, Mr. Holcombe, de tanácsra lenne szükségem, és nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék. – Ez hízelgő – felelte a tanító, és helyet mutatott egy nyolcéveseknek való apró széken. – Miben segíthetek? Maisie elmesélte a Mr. Prendergasttal folytatott beszélgetést, és a kétszáz fontos ajánlatot, amelyet a Broad Street-i telekért kapott. – Gondolja, hogy ez tisztességes ár? – Fogalmam sincs – felelte Mr. Holcombe a fejét csóválva. – Nincs tapasztalatom ilyen ügyekben, és nem akarok rossz tanácsot adni. Ami azt illeti, én azt hittem, valami egészen más miatt keresett meg. – Más miatt? – Igen, azt reméltem, látta odakint a hirdetményt, és jelentkezni akart. – Mire? – kérdezte Maisie. – Az állam új esti tanfolyamokat indít felnőttek számára, hogy segítsenek az olyanokon, mint ön, akik nyilván nagyon intelligensek, de nem volt alkalmuk annak idején befejezni az iskolát. Maisie nem akarta beismerni, hogy ha látta is volna a hirdetményt, nehezére esett volna elolvasni. – Pillanatnyilag túl sok a munkám, hogy bármi mással foglalkozzak, a hotel meg minden…

– Ezt sajnálattal hallom – felelte Mr. Holcombe –, mert szerintem maga ideális jelentkező lenne. A legtöbb órát én magam tartom, és különösen nagy örömömre szolgált volna, ha Harry Clifton édesanyját taníthatom. – Az a helyzet, hogy… – Csak egy óra lenne, hetente két alkalommal – győzködte tovább Mr. Holcombe. – Az órák esténként lesznek, és ha úgy dönt, hogy mégsem magának való, bármikor abbahagyhatja. – Nagyon kedves, hogy rám gondolt, Mr. Holcombe. Talán, majd ha kicsit kevesebb lesz a munkám. – Maisie felállt, és kezet fogott a tanítóval. – Sajnálom, hogy nem tudtam tanácsot adni, Mrs. Clifton – mondta Holcombe, miközben az ajtóhoz kísérte. – Megjegyzem, soha ne legyen ennél nagyobb problémája. – Nagyon kedves, hogy rám szánta az idejét, Mr. Holcombe – felelte Maisie, és távozott. Végigballagott a folyosón, átvágott az udvaron, és kisétált az iskola kapuján. Megállt az utcán, és megbámulta a hirdetményt a táblán. Bárcsak tudna olvasni…!

27. fejezet

Maisie-nek életében csak néhányszor kellett taxiba ülnie: egyszer, amikor Harry esküvőjére ment Oxfordba, és akkor is csak a vasútállomástól, másodszor pedig nem is olyan régen, amikor az apja temetésére ment. Úgyhogy amikor egy amerikai katonai autó állt meg a Still House Lane 27. előtt, egy kissé zavarban volt, és csak remélni tudta, hogy a szomszédai már behúzták a sötétítőfüggönyt. Amikor lesétált az emeletről az új piros selyemruhában – nagy válltömése volt, és a derekán széles öv, ami nagy divat volt a háború előtt —, észrevette, hogy az anyja és Stan kibámulnak az ablakon.

A sofőr kiszállt az autóból, és bekopogott. Kissé bizonytalannak tűnt, hogy jó címre jött-e, de amikor Maisie ajtót nyitott, azonnal megértette, az őrnagy miért ezt a hölgyet hívta meg a bálba. Feszesen tisztelgett Maisie-nek, és kinyitotta neki a kocsi hátsó ajtaját. – Köszönöm – mondta az asszony –, de jobb szeretnék, elöl ülni. Miután a sofőr megtalálta az utat vissza a főutcára, Maisie megkérdezte, mennyi ideje dolgozik Mulholland őrnagynak. – Egész életemben neki dolgoztam, asszonyom, szinte kölyökkorom óta. – Nem egészen értem – mondta Maisie. – Mind a ketten az észak-karolinai Raleigh-ben születtünk. Ha vége lesz a háborúnak, és hazamegyek, visszatérek a régi munkahelyemre, az őrnagy gyárába. – Nem is tudtam, hogy gyára van. – Több is, asszonyom. Raleigh-ben csak „Kukoricakirályként” ismerik. – Kukoricakirály? – csodálkozott Maisie. – Itt Bristolban nem is tudják, milyen a jó kukorica, asszonyom. Ahhoz, hogy az ember igazán tudja, milyen finom, frissen szedve kell enni, és lehetőleg Észak-Karoliná-ban – főve, olvasztott vajjal meglocsolva. – És ki irányítja a gyárakat, amíg a Kukoricakirály a németekkel harcol? – A fiatal Joey, a kisebbik gyermeke, és gondolom, besegít a nővére, Sandy is. – Egy fia meg egy lánya van? – Két fia és egy lánya volt, de sajnos az ifjabb Mike-ot lelőtték a Fülöp-szigeteken. Maisie szívesen kifaggatta volna a tizedest Mike feleségéről is, de úgy érezte, a fiatalembert zavarba ejtenék a kérdések, úgyhogy inkább biztonságosabb vizekre evezett, és Karolináról érdeklődött.

– Ez a legnagyszerűbb a negyvennyolc államból – felelte a fiatalember, és egyfolytában Észak-Karolináról mesélt, amíg oda nem értek a támaszpont kapujához. Amikor az őr észrevette a kocsit, azonnal felemelte a sorompót, és tisztelgett Maisie-nek, amikor behajtottak. – Az őrnagy azt kérte, hogy vigyem egyenesen a szállására, hogy igyanak egyet, mielőtt elindulnának a bálba. A kocsi megállt egy előre gyártott elemekből összeállított kis épület előtt, és Maisie meglátta Mike-ot. Kipattant a kocsiból, mielőtt sofőr kinyithatta volna neki az ajtót, és gyorsan odasietett a férfihoz. Mike lehajolt, és arcon csókolta. – Jöjjön be, drágám, szeretném, ha megismerkedne néhány bajtársammal. – Elvette Maisie kabátját, és megjegyezte: – Csodásan néz ki. – Mint egy cső kukorica? – érdeklődött Maisie. – Inkább, mint egy észak-karolinai őszibarack – mondta az őrnagy, és a nappali felé kísérte a vendégét, ahonnan nevetgélés és vidám beszélgetés zaja szűrődött ki. – Mindenki féltékeny lesz rám, mert az én partnerem a bál szépe. Maisie belépett a szobába, amely tele volt a bálba készülő tisztekkel és a vendégeikkel. Az asszonynak átfutott a fején, hogy vajon ha egy angol őrnagy vendégeként jelenne meg a Wessexi Ezred innen alig pár kilométerre lévő főhadiszállásán, ott is egyenrangúként kezelnék-e a tisztek? Mike körbevezette a szobában, és mindenkinek bemutatta, a támaszpont parancsnokának is, akinek láthatón nagyon tetszett. Ahogy Maisie egyik csoporttól a másikig lépkedett, észrevette, hogy több fénykép is áll a szobában a kisasztalokon, a könyvespolcokon és a kandallópárkányon, amelyek csak Mike feleségét és gyerekeit ábrázolhatták. Valamivel kilenc után a vendégek elindultak a tornaterembe, ahol a bált rendezték, de a kötelességtudó házigazda előbb minden hölgyre felsegítette a kabátját az előszobában. Maisie-nek ez alkalmat

adott arra, hogy alaposabban szemügyre vegye a fényképeken szereplő gyönyörű fiatal nőt. – Ő, a feleségem, Abigail – mondta Mike, amikor visszatért a szobába. – Ugyanolyan ragyogó szépség volt, mint maga. Még mindig nagyon hiányzik. Rákban halt meg majdnem öt éve. Na, látja, ez olyan dolog, aminek érdemes lenne hadat üzenni. – Sajnálom – mondta Maisie. – Nem akartam… – Semmi baj. Láthatja, mennyi közös van bennünk. Pontosan megértem, mit érezhetett, amikor elveszítette a férjét és a fiát. De a pokolba is, ez az este a szórakozásé, és nem az önsajnálatra való. Jöjjön, drágám, most hogy sikerült az összes tiszttársamat féltékenynyé tenni, menjünk, a többiek is hadd irigykedjenek. Maisie elnevette magát, és elfogadta az őrnagy odanyújtott karját. Amikor a táncparkettre lépett, úgy érezte magát a fiatalos, vidám amerikaiak között, mintha egész életében ismerte volna őket. Az este folyamán több tiszt is felkérte táncolni, de Mike csak ritkán engedte el maga mellől. Amikor a zenekar eljátszotta az utolsó tangót, Maisie szinte el se hitte, milyen gyorsan elrepült ez az este. Miután elhalt a taps, senki sem mozdult a táncparketről. A zenekar egy Maisie számára ismeretlen dallamot kezdett el játszani, amely mindenki mást arra emlékeztetett a teremben, hogy a hazájuk háborúban áll. Sokan a fiatalemberek közül, akik vigyázzállásban, a szívükre tett kézzel hallgatták a Csillagsávos lobogót,* nem fogják megérni a következő születésnapjukat. Ahogy Harry sem… Milyen felesleges elpocsékolása a sok fiatal életnek, gondolta Maisie. Miután lesétáltak a táncparkettről, Mike azt javasolta, hogy térjenek vissza a szállására, és igyanak meg egy pohár whiskyt, mielőtt a tizedes hazavinné. Maisie életében először ivott whiskyt, és hamar megoldotta a nyelvét. *A Csillagsávos lobogó, vagyis a The Star-Spangled Banner az Amerikai Egyesült Államok hivatalos himnusza. – A szerk.

– Mike, lenne egy kis problémám – kezdte, miután letelepedett a kanapéra, és a férfi újratöltötte a poharát. – Mivel csak egy hetem van a megoldására, jól jönne egy cseppnyi a maga józan amerikai eszéből. – Mondja csak, drágám – felelte Mike. – De figyelmeztetem, hogy ha a britekről van szó, én soha nem értettem az észjárásukat. Ami azt illeti, maga az első, akivel jól érzem magam. Biztos benne, hogy nem amerikai? Maisie nevetett. – Ez nagyon kedves magától, Mike. – Megint kortyolt a whiskyből, és már úgy érezte, akár többre is képes lenne, mint a problémáiról beszélni. – Ez az egész sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor volt egy kis teázóm a Broad Streeten, a Tilly. Most már csak egy lepusztult telek áll a helyén, de valaki kétszáz fontot ajánlott érte. – És mi a probléma? – kérdezte Mike. – Fogalmam sincs, hogy valójában mennyit ér. – Hát, egyvalami biztos: amíg esélye van arra, hogy a németek visszatérnek, és tovább folytatják a bombázást, addig senki sem akarhat építkezni azon a telken, legalábbis a háború végéig. – Mr. Prendergast, a bankár azt mondta, az ügyfele ingatlanspekuláns. – Nekem inkább úgy hangzik, hogy profitvadász – jegyezte meg Mike –, aki olcsón felvásárol lerombolt telkeket, aztán amikor vége lesz a háborúnak, nagyot kaszálhat rajta. Őszintén szólva, az ilyen szerencselovagok bármire képesek a gyors megtérülésért. – De nem lehetséges, hogy a kétszáz font tisztességes ajánlat? – Attól függ, mennyi az egyesített érték. – Nem egészen értem. – Azt mondja, az egész Broad Streetet lebombázták, és egy épület sem maradt meg? – Igen, de ettől miért lenne értékesebb az én kis telkem?

– Ha ez a spekuláns már rátette a kezét minden más telekre az utcában, akkor maga nagyon jó alkupozícióban van. Sőt, nyugodtan követelhet egy egész kis vagyont, mivel a maga telke az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy az illető felépítsen egy egész háztömböt – bár ő nyilván nem szeretné, hogy maga erre rájöjjön. – És hogy deríthetném ki, hogy a kis telkem tényleg ilyen értékese? – Mondja meg a bankárának, hogy nem éri be négyszáz fontnál kevesebbel, és akkor majd megtudja, hogy áll a helyzet. – Köszönöm, Mike – mondta Maisie. – Ez nagyon jó tanács. – Elmosolyodott, kortyolt még egy nagyot a whiskyből, aztán elájult, egyenesen Mike karjába.

28. fejezet

Amikor Maisie másnap reggel lement reggelizni, nem is emlékezett rá, hogy jutott haza az előző este, vagy ki vitte fel az emeletre a szobájába. – Én fektettelek ágyba – mondta az anyja, miközben töltött neki egy csésze teát. – Egy kedves fiatal tizedes hozott haza autóval. Még az emeletre is segített felcipelni. Maisie leroskadt egy székre, aztán szép lassan elmesélte az anyjának, hogyan telt az este, és nem hagyott semmi kétséget afelől, mennyire élvezte Mike társaságát. – Biztos vagy benne, hogy nem nős? – faggatta az anyja. – Ugyan már, ne siess ennyire előre, ez csak az első randevúnk volt! – És úgy tűnik, tetszel neki?

– Azt hiszem, meghívott színházba a jövő hétre, de abban nem vagyok biztos, melyik napra, vagy melyik színházba – mondta Maisie, épp amikor a bátyja bejött a konyhába. Stan ledobta magát az asztal végében álló székre, és várta, hogy elé tegyék a zabkásáját, aztán felhabzsolta, ahogy egy kutya lefetyeli a vizet egy forró nyári napon. Miután végzett, felbontott egy üveg sört, és egy hajtásra kiitta. – Kérek még egyet – mondta. – Mivel vasárnap van – tette hozzá, és nagyot böfögött. Maisie soha nem szólt egy szót sem Stan reggeli rituáléja közben, és többnyire el is indult munkába, mielőtt a bátyjának ideje lett volna a nézeteit hangoztatni bármiről, ami épp az eszébe jutott. Maisie felállt, és indulni akart a reggeli istentiszteletre, amikor Stan felmordult: – Ülj csak le, hugicám! Szeretnék egy szót váltani veled, mielőtt templomba mész. A nő legszívesebben válasz nélkül kisétált volna, de tudta, hogy Stan minden további nélkül visszarángatná, vagy akár be is húzna neki egyet, ha olyan kedvében van. Úgyhogy inkább visszaült az asztalhoz. – Mit fogsz csinálni a kétszáz fonttal, ami nemsokára az öledbe pottyan? – érdeklődött Stan. – Honnan tudsz te erről? – Anya mondta el tegnap este, amikor te a városban hetyegtél az amerikai pasasoddal. Maisie összevont szemöldökkel az anyjára nézett, aki szégyenkezve hallgatott. – Csak tájékoztatásul közlöm, Stan, hogy Mulholland őrnagy igazi úriember, és hogy mit csinálok a szabadidőmben, ahhoz semmi közöd. – Ő is csak amerikai, te ostoba liba, és hadd figyelmeztesselek: ezek nem várják meg, amíg felkínálnak nekik valamit, mindenről azt hiszik, hogy joguk van hozzá.

– Te már megint mindent nagyon jól tudsz, igaz? – felelte Maisie, és próbált nyugodt maradni. – A jenkik mind egyformák – jelentette ki Stan. – Csak egyvalamit akarnak, és ha megkapták, akkor hazatakarodnak, és ránk hagyják, hogy befejezzük a munkát, ahogy az első háborúban is tették. Maisie tudta, hogy nem lenne értelme tovább folytatni a meddő vitát, úgyhogy csak ült némán, és remélte, hogy ez alkalommal gyorsan lecsillapodik a vihar. – Még mindig nem mondtad meg, mit fogsz csinálni a kétszáz fonttal. – Még nem döntöttem el – felelte Maisie. – Mindenesetre, neked semmi közöd hozzá, hogy mire költőm a pénzt. – Nagyon is sok közöm van hozzá – jelentette ki Stan –, mert a fele az enyém. – Ezt meg miből gondolod? – Először is azért, mert az én házamban laksz, úgyhogy jogom van hozzá. És hadd figyelmeztesselek, hugicám, ha azt terveznéd, hogy átvágsz, és nem kapom meg a részemet, akkor olyan kékre-zöldre verlek, hogy még egy néger amerikainak se fogsz kelleni. – Hányingerem van tőled, Stan – mondta Maisie. – Feleannyira se, mint amilyen akkor lesz, ha nem perkálod le a pénzt, mert… Maisie ebben a pillanatban felállt, és kivonult a konyhából az előszobába, felkapta a kabátját, és már kint is volt a házból, mielőtt Stan a végére ért volna a tirádának. Amikor megnézte, hányan foglaltak asztalt ebédre ezen a vasárnapon, Maisie-nek rögtön feltűnt, hogy lesz két vendég, akiket a lehető legtávolabb kell ültetnie egymástól: Mike Mulhollandot a szokásos asztalához, Patrick Casey-t pedig a terem túlsó végébe, hogy még véletlenül se találkozhassanak egymással.

Majdnem három éve nem látta Patricket. Azon tűnődött, sokat változott-e. Vajon még mindig olyan ellenállhatatlanul jóképű, és nem veszítette el az ír sármját, ami annyira megragadta az első találkozásukkor? Az egyik kérdésére azonnal választ kapott, abban a pillanatban, ahogy a férfi belépett az étterembe. – Mennyire örülök, hogy újra látom ennyi idő után, Mr. Casey! – üdvözölte Maisie, aztán az asztalához kísérte. Több középkorú nő is alaposan megnézte magának a jóképű írt, miközben átsétált a termen. – Ez alkalommal hosszabb ideig marad? – kérdezte Maisie, és átnyújtotta az étlapot. – Az csak tőled függ – felelte Patrick. Kinyitotta az étlapot, de bele se pillantott. Maisie remélte, hogy senki sem vette észre, mennyire elpirult. Megfordult, és meglátta, hogy Mike Mulholland a recepciónál vár: soha nem hagyta, hogy más kísérje az asztalához, mint Maisie. Gyorsan odasietett hozzá, és a fülébe súgta: – Helló, Mike! Lefoglaltam a szokásos asztalát. Kérem, jöjjön velem. – Máris. Amíg az őrnagy tanulmányozta az étlapot – bár vasárnaponként mindig ugyanazt a két fogást rendelte: a napi ajánlatban szereplő levest és főtt marhahúst Yorkshire pudinggal –, Maisie gyorsan viszszament Patrickhoz, hogy felvegye a rendelését. Az elkövetkező két órában Maisie gondosan szemmel tartotta mindkét férfit, miközben próbálta felügyelni a többi száz vendéget is. Amikor az óra hármat ütött, már csak ketten maradtak a teremben. John Wayne és Gary Cooper – gondolta Maisie, és várta, melyik cowboy ránt először pisztolyt. Összehajtogatta Mike számláját, egy tálcára tette, és odavitte neki. Az őrnagy nem ellenőrizte a tételeket, csak fizetett.

– Ma is remek volt minden – mondta, majd suttogva hozzátette: – Akkor, ugye, megbeszéltük a kedd esti színházat? – Hát persze, drágám – felelte évődve Maisie. – Akkor, nyolckor találkozunk az Old Vic előtt – mondta Mike, miközben egy pincérnő elsétált az asztal mellett. – Már nagyon várom, és majd továbbítom a dicséretet séfnek. Mike a nevetését elfojtva felállt, és kisétált az étteremből. Az ajtóból visszanézett Maisie-re, és rámosolygott. Miután eltűnt, a nő Patricknek is kivitte a számlát. A férfi megnézett minden tételt, aztán jó nagy borravalót hagyott. – Van ma estére valami programod? – kérdezte, és rámosolygott Maisie-re azzal a mosollyal, amelyre oly jól emlékezett. – Igen, esti iskolába járok. – Most viccelsz? – csodálkozott Patrick. – Nem, és nem késhetek el, mert ez lesz az első alkalom a tizenkét hetes tanfolyamból. – Azt nem árulta el, hogy valójában még mindig nem döntötte el, elmenjen-e. – Akkor csak kedden találkozhatunk – mondta Patrick. – Keddre már van egy randevúm. – Komolyan, vagy csak azért mondod, hogy megszabadulj tőlem? – Nem, tényleg színházba megyek. – Na és szerdán? Vagy akkor algebrát tanulsz? – Nem, fogalmazást és felolvasást. – Csütörtökön? – próbálkozott Patrick, igyekezve visszafojtani a bosszúságát. – Igen, csütörtökön ráérek – felelte Maisie, épp amikor egy másik pincérnő elsétált az asztal mellett. – Ez nagy megkönnyebbülés – mondta Patrick. – Már kezdtem azt hinni, hogy kénytelen leszek a következő hétig várni, hogy időpontot kapjak. Maisie elnevette magát. – Szóval, mit akarsz csinálni?

– Gondoltam, kezdhetnénk azzal, hogy elmegyünk a… – Mrs. Clifton! – Maisie megfordult: a hotel igazgatója állt ott, Mr. Hurst. – Ha végzett a vendéggel, lenne olyan kedves bejönni az irodámba? Maisie azt hitte, diszkréten intézte a dolgokat, de most megijedt, hogy talán még ki is rúgják, mert a hotelnél szigorúan tiltották, hogy a személyzet a vendégekkel barátkozzon. Így veszítette el az előző állását is, és éppen Pat Casey miatt. Örült, hogy Patrick szó nélkül távozott, és miután megnézte, hogy minden rendben van-e a kasszában, jelentkezett Mr. Hurst irodájában. – Foglaljon helyet, Mrs. Clifton. Egy meglehetősen komoly ügyet kell megbeszélnünk. – Maisie leült, és megkapaszkodott a szék karfájában, hogy ne remegjen. – Úgy látom, megint nagyon zsúfolt napja volt. – Száznegyvenkét alkalommal adtak borravalót a vendégek – felelte Maisie. – Majdnem rekord. – Nem tudom, hogy fogom magát pótolni – mondta Mr. Hurst, aztán folytatta: –, de ezeket a döntéseket a felsőbb vezetés hozza, nem én. Ugye, megérti? – De én szeretem a munkámat – védekezett Maisie. – Az lehet, de meg kell mondanom, hogy ez alkalommal egyetértek az igazgatósággal. – Maisie hátradőlt, elfogadta a sorsát. – Egyértelművé tették – folytatta Mr. Hurst –, nem akarják, hogy továbbra is itt dolgozzon az étteremben, és megkértek, hogy a lehető leghamarabb keressek maga helyett valaki mást. – De hát miért? – Mert szeretnék, ha vezető pozícióba kerülne. Őszintén szólva, Maisie, ha férfi lenne, már rég az egyik szállodánkat igazgatná. Gratulálok! – Köszönöm – mondta a nő, és csak most kezdte felfogni, mi történik.

– Akkor essünk túl a formaságokon, rendben? – Mr. Hurst kihúzta az íróasztala fiókját, és elővett egy levelet. – Ezt gondosan olvassa át, ebben részletesen leírják az új munkakörét. Miután végignézte, írja alá, és hozza vissza nekem, én pedig továbbítom az igazgatóságnak. Maisie ekkor végre meghozta a döntést az esti iskoláról.

29. fejezet

Maisie egy kicsit félt, hogy bolondot csinál magából. Amikor odaért az iskola kapujához, majdnem sarkon fordult, és meg is tette volna, ha nem látja meg, hogy egy nála idősebb nő belép az iskolába. Követte végig a folyosón, és amikor a nő odaért az osztályteremhez, Maisie megállt, és belesett. Azt, remélte, annyira tele lesz a terem, hogy őt észre sem veszik, amikor belép. De csak heten ültek odabent, két férfi és öt nő. Beosont az osztályterem leghátuljába, és leült a két férfi mögé, remélve, hogy ott nincs szem előtt. De azonnal megbánta a döntését, mert eszébe jutott, hogy ha az ajtó mellett ült volna le, akkor könynyebben megszökhetne. Amikor nyílt az ajtó, és beviharzott Mr. Holcombe, Maisie lehajtotta a fejét. A tanító elfoglalta a helyét a tábla előtt a katedrán, megigazgatta a fekete köpenye gallérját, majd végighordozta a tekintetét a tanítványain. Elmosolyodott, amikor észrevette leghátul Mrs. Cliftont. – Azzal kezdjük, hogy felírom a táblára az ábécé összes betűjét – mondta Holcombe –, és szeretném, ha hangosan kimondanák őket, ahogy írom. – Fogott egy krétát, és hátat fordított a diákoknak. Felírta az A betűt a táblára, mire több hang is megszólalt. Aztán a B következett, ezt már igazi kórus kísérte, a C-t pedig már mindenki fújta, kivéve Maisie-t. Amikor a Z-hez értek, azt már ő is elsuttogta.

– Most találomra rámutatok egy-egy betűre, és lássuk, így is felismerik-e. – Második alkalommal Maisie a betűk felét el tudta olvasni, és a harmadik próbálkozásnál már ő vezette a kórust. Amikor letelt az egy óra, Mr. Holcombe-on kívül más meg sem mondta volna, hogy húsz éve ez az első tanóra, amelyen részt vett. Maisie már egyáltalán nem sietett haza. – Mire újra találkozunk szerdán – mondta Mr. Holcombe –, tudniuk kell leírni az összes betűt, ábécésorrendben. Maisie úgy tervezte, már keddre bemagolja az ábécét, nehogy véletlenül is hibázzon a rá következő napon. – Aki ráér, azt meghívom egy italra a kocsmába, aki nem, azzal találkozunk jövő szerdán – fejezte be végül Mr. Holcombe. Maisie úgy gondolta, rá nem vonatkozik a meghívás, úgyhogy felállt, és kifelé indult, míg a többiek odasereglet-tek a tanító asztala köré, és tucatnyi kérdéssel halmozták el. – Eljön velünk, Mrs. Clifton? – szólt utána a tanár, amikor Maisie az ajtóhoz ért. – Köszönöm, Mr. Holcombe, szívesen – felelte az asszony, és csatlakozott a többiekhez, akik átsétáltak az utca túloldalára, a Kikötő nevű ivóba. A többiek aztán lassan, egyenként elszállingóztak, míg végül csak ketten maradtak az asztalnál. – Tudja, hogy maga mennyire okos? – kérdezte Mr. Holcombe, miután rendelt Maisie-nek még egy narancslét. – De hát már tizenkét éves koromban otthagytam az iskolát, és még mindig nem tudok igazán írni-olvasni. – Lehet, hogy túl korán hagyta ott az iskolát, de azért a tanulást nem hagyta abba. És mivel Harry Clifton édesanyja, valószínűleg az lesz a vége, hogy én tanulok majd magától. – Miért, Harrytől is tanult? – Mindennap, anélkül hogy tudatában lettem volna. De azzal már a legelején tisztában voltam, hogy Harry okosabb nálam. Csak remél-

tem, hogy sikerül bejuttatnom a Bristol Gimnáziumba, mielőtt ő maga is rájön erre. – És így lett? – kérdezte Maisie mosolyogva. – Csak hajszálon múlt – ismerte be Holcombe. – Utolsó rendelés, záróra! – kiabálta a kocsmáros. Maisie a bárpult mögött a falon lógó órára pillantott. El sem akarta hinni, hogy már fél tíz van. Természetesnek tűnt, hogy Mr. Holcombe hazakísérje, végül is olyan hosszú ideje ismerték egymást. Útközben, a kivilágítatlan utcákon egy csomó történetet mesélt Harryről, amitől Maisie egyszerre érzett boldogságot és szomorúságot. Mr. Holcombe-nak is nagyon hiányzott a fiú, és Maisie-nek bűntudata volt, amiért annak idején meg sem köszönte neki, hogy annyit törődött Harryvel. Amikor odaértek a Still House Lane-i házukhoz, Maisie megszólalt: – Nem is tudom a keresztnevét. – Arnold – felelte szégyenlősen a férfi. – Illik magához. Akkor szólíthatom Arnoldnak? – Hogyne, persze. – Maga pedig hívjon csak Maisie-nek. – Elővette a kapukulcsot, és a zárba dugta. – Jó éjszakát, Arnold! Szerdán találkozunk. A színházban töltött este sok boldog emléket idézett fel Maisieben azokról az időkről, amikor Patrick Casey elvitte az Old Vicbe, ha éppen Bristolban járt. Végre kezdett volna elhalványulni Patrick emléke most, hogy egy másik férfival tölt egyre több időt, akivel talán közös jövője is lehet – erre felbukkan ez az átkozott kísértet a múltból. Az ír csupán annyit mondott neki, hogy jó oka van a látogatásának, és Maisie-nek nem volt sok kétsége, hogy mi lehet ez az ok. Nem akarta, hogy Patrick megint felkavarja az életét. Mike-ra gondolt, aki az egyik legkedvesebb és legrendesebb férfi volt, akivel

valaha is találkozott, és aki olyan meghatóan próbálta titkolni előle az érzéseit. Egyvalamit megtanult Patricktől: azt, hogy soha ne késsen a színházból. A férfi úgy tartotta, nincs kínosabb, mint az emberek lábán taposva befurakodni a sötétben, miután felment a függöny, főleg ha a sor közepén ül az ember. Mike már ott ácsorgott az előcsarnokban egy műsorfüzettel a kezében, amikor Maisie tíz perccel a kezdés előtt megérkezett. Ahogy meglátta az őrnagyot, elmosolyodott, és arra gondolt, mindig hogy felvidítja. Mike viszonozta a mosolyát, és gyengéden arcon csókolta. – Nem tudok túl sokat, Noël Cowardról – ismerte be, miközben átadta a műsorfüzetet –, de most olvastam a darab tartalmát, és mint kiderül, egy férfiról és egy nőről szól, akik nem tudják eldönteni, kivel kellene összeházasodniuk. Maisie hallgatott, miközben besétáltak a zsöllyékhez. Magában elkezdte visszafelé mondani az ábécét, míg el nem jutott a H betűig. Amikor odaértek a helyükhöz, kiderült, hogy középen ülnek. Eltűnődött, vajon Mike-nak hogy sikerült ilyen jó jegyeket szereznie, amikor ez a darab mindig telt házzal ment. Miután kialudtak a fények, és felgördült a függöny, Mike megfogta a nő kezét. Csak akkor engedte el, amikor Owen Nares megjelent a színpadon, és a közönség tapsban tört ki. Maisie-t magával ragadta a történet, még ha kicsit túlságosan is közelről érintette a téma. De a varázslatot hirtelen megtörte egy sziréna, hangos sivítása, amely elfojtotta Nares szavait. A közönség egy emberként felnyögött, a színészek pedig lesiettek a színpadról. Helyettük megjelent a színház igazgatója, aki olyan hatékonyan irányította a nézőtér kiürítését, hogy az egy főtörzsőrmester szívét is megmelengette volna. A bristoliak rég megszokták már, hogy a városuk felett időnként futó látogatást tesznek a német bombázók, akiknek eszük ágában sincs fizetni a színházjegyért.

Mike és Maisie kisiettek a színházteremből, és lementek egy lépcsőn a kopár, de ismerős óvóhelyre, amely a rendszeres színházlátogatóknak szinte második otthonuk volt. Az emberek leültek, ahová tudtak, hogy kivárják annak az előadásnak a végét, amire nem kellett jegyet váltani. Clement Attlee egyszer azt mondta, hogy a légvédelmi óvóhely a legnagyobb társadalmi olvasztótégely. – Nem így képzeltem el a randevúnkat – mondta Mike, és leterítette a zakóját a kőpadlóra. Maisie letelepedett rá. – Fiatalkoromban – mesélte – sok fiatalember próbált lecsábítani ide, de maga az első, akinek sikerült. – Az őrnagy nevetett, Maisie pedig firkálgatni kezdett valamit a műsorfüzet hátuljára. – Ez hízelgő – mondta Mike, és gyengéden átkarolta a nő vállát, miközben a föld rázkódni kezdett a lehulló bombáktól, amelyek veszélyesen közel robbantak. – Ugye, sosem járt még Amerikában? – kérdezte, hogy elterelje a nő figyelmét a bombázásról. – Még Londonban sem jártam soha – vallotta be Maisie. – Ami azt illeti, Weston-super-Mare és Oxford a legtávolabbi helyek, ahová valaha is eljutottam, és mindkét út katasztrofálisan végződött, úgyhogy talán jobb lenne, ha maradnék a fenekemen. Mike nevetett. – Szeretném megmutatni magának Amerikát – mondta. – Főleg a déli államokat. – Azt hiszem, meg kell kérnünk a németeket, hogy tartsanak egy kis szünetet, mielőtt ilyesmit fontolgatnánk – jegyezte meg Maisie, miközben felharsant a légitámadás végét jelző csengő. Az óvóhelyen taps tört ki, és a nem várt szünet után mindenki visszaindult a nézőtérre. Miután elfoglalták a helyüket, a színházigazgató ismét megjelent a színpadon. – Az előadást szünet nélkül folytatjuk – jelentette be. – De ha a németek úgy döntenének, hogy újból meglátogatnak bennünket, ak-

kor félbe kell szakítanunk. Sajnos, a jegyek árát nem tudjuk visszatéríteni. A németek hozzák a szabályokat. – Csak kevesen nevettek. A függöny pillanatokon belül újból felgördült. Maisie ismét belemerült a történetbe, és amikor a színészek végül meghajoltak, az egész közönség állva tapsolt, és nemcsak az előadásnak, hanem – ahogy Mike mondta – annak is, hogy újabb kis győzelmet arattak a Luftwaffe felett. – A Harvey’sba menjünk vacsorázni, vagy a Pantryba? – kérdezte az őrnagy, és fogta a műsorfüzetet, amelyen Maisie a darab címének minden betűjét áthúzta, majd ábécésorrendben újraírta. – A Pantryba – mondta Maisie. Nem szerette volna beismerni, hogy amikor egyetlenegyszer a Harvey’sban jártak Patrickkel, egész este rettegve figyelte a körülötte lévőket, nincs-e köztük Lord Harvey lánya, Elizabeth és Hugo Barrington. Mike hosszan tanulmányozta az étlapot, amin Maisie kicsit meglepődött, mert elég kevés étel szerepelt rajta. Ha együtt voltak, a férfi többnyire a támaszponton történtekről mesélt, de aznap este nem így volt – még arról se panaszkodott, amiről oly gyakran, hogy a britek nem értik a baseballt. Maisie már attól kezdett tartani, hogy a férfi nem érzi jól magát. – Minden rendben van, Mike? – kérdezte. Az őrnagy felpillantott. – Visszaküldenek az Államokba – mondta, amikor a pincér megjelent az asztaluknál, és megkérdezte, szeretnének-e rendelni. Remek az időzítés, gondolta Maisie. De így legalább nyert egy kis gondolkodási időt, amelyet nem arra használt, hogy a menüt tanulmányozza. Miután rendeltek, a pincér távozott, Mike újrakezdte: – Irodai munkára rendeltek Washingtonba. Maisie átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a férfi kezét. – Próbáltam elintézni, hogy maradhassak még fél évig… hogy magával lehessek, de elutasították a kérésemet. – Ezt sajnálattal hallom. De…

– Kérem, ne mondjon semmit, Maisie, ne nehezítse meg még jobban a helyzetemet, mert már így is épp elég nehéz. Bár isten látja lelkemet, elégszer átgondoltam mindent. – Újabb hosszú csönd következett. – Tudom, hogy csak nagyon rövid ideje ismerjük egymást, de az én érzéseim mit sem változtak azóta, hogy először megláttam. – Maisie elmosolyodott. – És azon tűnődtem, abban reménykedtem, azért imádkoztam, hogy esetleg fontolóra veszi, ha megkérem, hogy jöjjön velem Amerikába… mint a feleségem. Maisie szóhoz sem jutott. – Ez nagyon hízelgő – nyögte ki végül, de semmi más nem jutott eszébe. – Persze, tisztában vagyok vele, hogy kell egy kis idő, hogy átgondolja. Sajnálom, de a háború nem teszi lehetővé a hosszú udvarlást. – És mikor utazik haza? – A hónap végén. Úgyhogy ha igent mondana, akkor összeházasodhatunk itt, a támaszponton, aztán férj és feleségként repülhetünk haza. – Előrehajolt, és megfogta a nő kezét. – Soha életemben, semmiben nem voltam ennél biztosabb – mondta, miközben a pincér ismét felbukkant. – Kinek adhatom a májpástétomot? Maisie egy szemhunyásnyit sem aludt ezen az éjszakán, és amikor reggel lement reggelizni, elmesélte az anyjának, hogy Mike megkérte a kezét. – Mondj igent – vágta rá rögtön Mrs. Tancock. – Soha nem lesz ennél jobb esélyed, hogy új életet kezdj. Valljuk be – vetett szomorú pillantást Harry fényképére a kandallópárkányon –, már nincs semmi, ami ide kötne. Maisie éppen el akarta mondani, mi az egyetlen fenntartása, amikor Stan berontott a konyhába. Maisie felállt az asztaltól. – Jobb lesz, ha indulok, ha nem akarok elkésni a munkából.

– Nehogy azt hidd, hogy elfeledkeztem a száz fontról, amivel jössz nekem! – kiabált utána a bátyja, ahogy kifelé indult. Maisie idegesen üldögélt a legelső padban, amikor Mr. Holcombe este hétkor belépett az osztályterembe. Az óra során többször is a levegőbe lendült a keze, mint egy fáradhatatlanul szorgalmas iskolás lánynak, aki mindenre tudja a választ, és szeretné, ha ezt a tanító is észrevenné. Ha Mr. Holcombenak ez feltűnt, nem adta semmi jelét. – Maisie, tudna ezentúl, inkább kedden és csütörtökön órákra járni? – kérdezte később, miközben az osztály többi tagjával együtt a kocsma felé sétáltak. – Miért? Nem vagyok elég jó? – Épp ellenkezőleg. Úgy döntöttem, áthelyezem egy középhaladó osztályba, mielőtt túlságosan leelőzi többieket – intett a társai felé. – De nem lesz ez nekem túlságosan mély víz, Arnold? – De igen, remélem, hogy az lesz, ám a hónap végére biztosan behozza a lemaradását, és akkor áthelyezem a haladó csoportba. Maisie nem válaszolt. Hamarosan el kell mondania Arnoldnak, hogy a hónap végére neki egészen más tervei vannak. Végül megint kettesben maradtak a bárpult mellett, és a férfi ismét hazakísérte a Still House Lane-re, csak épp ez alkalommal, amikor Maisie elővette a kapukulcsot a táskájából, az volt az érzése, mintha a tanár ahhoz gyűjtene bátorságot, hogy megcsókolja. Ez azért most nem hiányzott. Nincs így is épp elég problémája? – Azon tűnődtem – szólalt meg Mr. Holcombe –, milyen könyvet kellene legelőször elolvasnia. – Nem könyv lesz – felelte Maisie, és bedugta a kulcsot a zárba –, hanem egy levél.

30. fejezet

Patrick Casey hétfőn, kedden és szerdán is a szálloda éttermében, reggelizett, ebédelt és vacsorázott. Maisie azt gyanította, azért akarja vacsorára hívni a Plimsoll Line nevű étterembe, hogy ezzel felelevenítse benne a régi szép emlékeket. Ami azt illeti, valóban nem járt ott azóta, hogy a férfi visszatért Írországba. Igaza volt – valóban sikerült vele felidéznie a régi emlékeket. Maisie viszont már döntött: nem hagyja, hogy még egyszer levegye a lábáról Patrick sármja és vonzó külseje. Beszélni akart neki Mike-ról és a terveikről. De ahogy telt az este, egyre inkább nehezére esett előhozakodni a mondandójával. – És mi történt veled, mióta utoljára Bristolban jártam? – kérdezte Patrick, miközben megittak egy italt vacsora előtt a bárban. – Nem mintha nem vettem volna észre, hogy te vezeted a város legjobb szállodájának éttermét, miközben valahogy arra is van időd, hogy esti iskolába járj. – Igen, és ez mind nagyon fog hiányozni, ha… – kezdte szomorkásán Maisie. – Ha micsoda? – Ez csak egy tizenkét hetes tanfolyam – mondta gyorsan a nő. – Tizenkét hét múlva szerintem te leszel az, aki órákat adhat. – És veled mi van? Te mit csináltál mostanában? – kérdezte Maisie, miközben a főpincér odalépett szólni, hogy elkészült az asztaluk. Patrick nem válaszolt a kérdésre, csak miután leültek a terem sarkában álló csendes asztalhoz. – Talán emlékszel, hogy úgy három évvel ezelőtt igazgatóhelyettesnek neveztek ki a cégnél, ezért kellett visszamennem Dublinba.

– Nem felejtettem el, miért kellett visszamenned Dublinba – felelte nyomatékosan Maisie. – Többször is próbáltam visszajönni Bristolba, de miután kitört a háború, szinte lehetetlenné vált az ideutazás, ráadásul írni sem tudtam neked. – Nos, ez a probléma a közeljövőben valószínűleg megoldódik. – Majd felolvashatsz nekem az ágyban. – És hogy mennek a cégetek dolgai ezekben a nehéz időkben? – kérdezte Maisie, biztonságosabb vizekre terelve a beszélgetést. – Ami azt illeti, sok ír cég elég jól profitált a háborúból. Mivel az országunk semleges, mindkét oldallal köthettünk üzletet. – Hajlandó vagy üzletelni a németekkel? – kérdezte döbbenten Maisie. – Nem, a cégünk mindig világossá tette, hogy kinek az oldalán áll. Viszont nyilván nem lep meg, hogy bőven akadnak olyan honfitársaim, akik boldogan kötnek üzletet a németekkel. Emiatt volt néhány kemény évünk, de miután az amerikaiak is beléptek a háborúba, az írek is egyre inkább hisznek abban, hogy a szövetségesek nyerhetik meg a háborút. Most itt lett volna a remek lehetőség, hogy meséljen Patricknek egy bizonyos amerikairól, de Maisie nem ragadta meg az alkalmat. – És most mi hozott Bristolba? – kérdezte. – A válasz egyszerű: te. – Én? – A nő gyorsan próbált kitalálni valami meggyőző kibúvót, amivel visszaterelhetné a társalgást a kevésbé személyes témákra. – Igen. Az ügyvezető igazgatónk nyugdíjba vonul az év végén, és az elnök engem kért fel a helyére. – Gratulálok. – Maisie megkönnyebbült, hogy megint biztosabb talajon mozognak. – És talán azt szeretnéd, hogy én vállaljam el az igazgatóhelyettesi posztot? – próbált tréfálkozni. – Nem, azt szeretném, hogy légy a feleségem. Maisie hangja megváltozott:

– Az eszedbe sem jutott, Patrick, az elmúlt három évben, hogy esetleg lehet valaki más az életemben? – De igen, minden áldott nap. És azért is utaztam most ide, hogy kiderítsem, van-e valaki más. Maisie habozott. – Igen, van. – És megkérte a kezedet? – Igen – suttogta Maisie. – És igent mondtál neki? – Nem, de megígértem, hogy választ adok neki, mielőtt a hónap végén visszautazik Amerikába – mondta a nő most már határozottabban. – Ez azt jelenti, hogy még van esélyem? – Őszintén szólva, sok minden szól ellened. Majdnem három éve nem láttalak, és hirtelen előbukkansz a semmiből, mintha mi sem történt volna. Patrick nem is próbált védekezni. Közben a pincér kihozta a főfogást. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez a dolog! – Patrick, ez mindig ilyen egyszerű volt. Ha három évvel ezelőtt feleségül kértél volna, boldogan ugrottam volna az első Írországba induló hajóra. – Akkor nem tudtalak megkérni. Maisie letette a kést meg a villát, bár még meg sem kóstolta az ételt. – Mindig gyanakodtam, hogy nem vagy-e nős. – És miért nem mondtál semmit? – Annyira szerelmes voltam beléd, Patrick, hogy még ezt a méltatlanságot is hajlandó voltam elszenvedni. – És én csak azért utaztam vissza Írországba, mert nem kérhettelek meg. – És ez a helyzet megváltozott?

– Igen. Bryony egy évvel ezelőtt elhagyott. Találkozott valakivel, aki több érdeklődést tanúsít iránta nálam, bár ez nem lehet túl nagy kunszt. – Ó, te jó ég – sóhajtott fel Maisie. – Miért mindig ilyen bonyolult az életem? Patrick elmosolyodott. – Sajnálom, ha megint felforgattam az életedet, de ez alkalommal nem fogom könnyen feladni, amíg úgy látom, hogy akár csak leghalványabb esélyem van nálad. – Az asztal fölött áthajolva megfogta a nő kezét. Közben megjelent a pincér, és ideges arckifejezéssel pillantott a két érintetlen tányérra és a kihűlt ételekre. – Minden rendben van, uram? – kérdezte Patricktől. – Nem – rázta meg a fejét Maisie. – Nincs rendben semmi. Maisie ébren feküdt, és a két férfin gondolkozott. Ott van Mike, aki annyira megbízható, olyan kedves, és akiről tudta, hogy halála napjáig hűséges lenne hozzá. És ott van Patrick, aki izgalmas és energikus, és aki mellett soha nem lenne egyetlen unalmas pillanata sem. Az éjszaka folyamán többször is meggondolta magát, és az sem könnyítette meg a dolgát, hogy ilyen rövid ideje van a döntésre. Amikor másnap lement reggelizni, az anyja nem sokat gondolkozott a válaszon, amikor Maisie megkérdezte, szerinte melyikükhöz kellene hozzámennie. – Mike-hoz – felelte habozás nélkül. – Ő hosszú távon sokkal megbízhatóbb, márpedig a házasság hosszú távra szól. Egyébként is, soha nem bíztam az írekben – tette még hozzá. Maisie megfontolta az anyja tanácsát, és épp kérdezni akart tőle valamit, amikor berontott Stan. Miután bekebelezte a zabkásáját, Maisie-hez fordult, és a nőt azonnal kizökkentette a gondolataiból. – Találkozol ma a bankigazgatóval? A húga nem válaszolt.

– Gondoltam. Aztán egyenesen hazagyere a száz fontommal, mert ha nem, akkor utánad megyek, és megkereslek! – Örülök, hogy újra látom, asszonyom – üdvözölte Mr. Prendergast aznap délután, pár perccel négy után, és hellyel kínálta Maisie-t. Megvárta, amíg a nő elhelyezkedik, aztán megkérdezte: – Akkor volt ideje átgondolni az ügyfelem nagylelkű ajánlatát? Maisie elmosolyodott. Mr. Prendergast egyetlen szóval elárulta, kinek az érdekeit képviseli ebben az üzletben. – Hogyne, de még mennyire – felelte. – És nagyon hálás lennék, ha megmondaná az ügyfelének, hogy négyszáz fontnál egy pennyvel sem vagyok hajlandó kevesebbet elfogadni. Mr. Prendergastnak leesett az álla. – És mivel lehetséges, hogy a hónap végén elutazom Bristolból, talán azt is lenne szíves közölni vele, hogy a nagylelkű ajánlatom csak egy hétig érvényes. Mr. Prendergast becsukta a száját. – Jövő héten ugyanebben az időpontban beugrom, igazgató úr, és akkor tájékoztathat az ügyfele döntéséről. – Maisie felállt, kedvesen rámosolygott a férfira, és még hozzátette: – Remélem, kellemes lesz a hétvégéje, Mr. Prendergast. Maisie-nek nehezére esett odafigyelni Mr. Holcombe szavaira, és nemcsak azért, mert a középhaladó csoport sokkal nehezebb volt, mint a kezdő. Már kezdte is megbánni, hogy otthagyta. Ha jelentkezett, többnyire inkább azért tette, hogy feltegyen egy kérdést, és nem azért, hogy válaszoljon valamire. Arnold lelkesedése a témája iránt ragadós volt, és igazi tehetsége volt ahhoz, hogy az osztályban mindenki egyenrangúnak érezze magát, és a legjelentéktelenebb hozzászólás is értékesnek tűnjön. Miután az első húsz percben átismételték az alapokat, felszólította a tanulókat, hogy nyissák ki a Kisasszonyokat* a hetvenkettedik ol-

dalon. A számok nem okoztak gondot Maisie-nek, és gyorsan megtalálta a keresett oldalt. Arnold, ezután felszólított egy nőt a harmadik padból, hogy álljon fel, és olvassa fel az első bekezdést, míg a többiek szóról szóra követni próbálják a szöveget. Maisie odatette a mutatóujját a lap tetejére, és kétségbeesetten próbálta követni a szöveget, de hamar eltévedt a szavak között. *Louisa May Alcott 1868-ban megjelent, klasszikusnak számító lányregénye. – A ford.

Amikor Mr. Holcombe egy idősebb férfit szólított fel az első padból, hogy olvassa fel másodszor ugyanazt a bekezdést, Maisie már felismert néhány szót, de azért imádkozott, nehogy Arnold őt szólítsa fel következőnek. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor valaki más került sorra. Amikor ő is leült, Maisie lehajtott fejjel próbált elbújni, de hiába, nem menekült. – És végül megkérném Mrs. Cliftont, hogy álljon fel, és olvassa fel nekünk ugyanazt a bekezdést. Maisie tétován felállt a helyéről, és próbált koncentrálni. Aztán felmondta az egész bekezdést szinte szóról szóra pontosan úgy, hogy le se nézett a könyvre. Nem volt nehéz, hiszen annyi évet töltött azzal, hogy hosszú és bonyolult rendeléseket jegyzett meg az étteremben. Mr. Holcombe melegen rámosolygott, amikor leült. – Milyen remek a memóriája, Mrs. Clifton. – Úgy tűnt, a többiek nem értik a megjegyzést. – Akkor most lépjünk tovább, és beszéljük meg néhány szó jelentését ebben a bekezdésben. A második sorban például szerepel a kissé régies „frigy” szó. Tudna nekem mondani valaki egy modernebb szót, amelynek ugyanez a jelentése? Több kéz is a magasba lendült, és Maisie-é is köztük lett volna, ha hirtelen nem lesz figyelmes arra, hogy ismerős, súlyos léptek koppannak odakint az osztályterem előtt. – Miss Wilson? – szólította fel ez egyik jelentkezőt a tanító.

– Házasság – mondta Miss Wilson. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és berontott a terembe Maisie bátyja. Megállt a tábla előtt, és végighordozta a tekintetét az osztályon. – Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan Mr. Holcombe. – Nem – vágta rá Stan. – Csak azért jöttem, hogy elvegyem, ami jog szerint engem illet, úgyhogy jobb lesz, ha befogja a száját, tanító úr, és a saját dolgával törődik. – A tekintete megállapodott Maisie-n. A húga már a reggelinél közölni akarta vele, hogy csak egy hét múlva derül ki, Mr. Prendergast nagyra becsült ügyfele elfogadja-e az ajánlatát. De ahogy most Stan határozottan elindult feléje, már tudta, esélytelen meggyőznie arról, hogy nincs nála az összeg. – Hol van a pénzem? – követelőzött a férfi, már mielőtt odaért volna a padjához. – Még nem kaptam meg – felelte Maisie. – Várnod kell még egy hetet. – Eszem ágában sincs várni – mondta Stan. A hajánál fogva megragadta és kirángatta a sikoltozó nőt a padból. Az ajtó felé vonszolta, miközben az osztály többi tagja kővé dermedve ült. Csak egyvalaki állta el az útját. – Takarodjon az utamból, tanító úr. – Azt javasolnám, hogy engedje el a húgát, Mr. Tancock, ha nem akar még nagyobb bajba kerülni, mint amilyenben van. – Ugyan, azt hiszi, megijedek magától? – nevetett Stan. – Ha nem kopik le, öregem, lenyomom a fogait a torkán, és elhiheti, nem lesz kellemes látvány. Stant teljesen váratlanul érte a közeledő ökölcsapás, és amikor eltalálta a gyomorszáját, összegörnyedt, így nem tudott felkészülni a következő ütésre, amely állcsúcson találta. A harmadik ütéstől elterült a földön, mint egy kidöntött fa. Stan csak feküdt a padlón a gyomrára szorított kézzel, és várta, hogy az ellenfele bele is rúgjon. A tanító föléje tornyosulva megállt, hogy a görnyedt alak összeszedje magát. Amikor végre sikerült, Stan

bizonytalanul feltápászkodott, és egy pillanatra sem vette le a szemét Holcombe-ról, miközben az ajtó felé araszolgatott. Amikor úgy ítélte meg, biztos távolságba került, visszanézett Maisie-re, aki még mindig a földön feküdt összegömbölyödve, és halkan zokogott. – Ha jót akarsz, jobban teszed, ha haza se jössz, amíg nincs meg a pénz, hugicám – vicsorogta, aztán kiviharzott a folyosóra. Még miután hallotta, hogy becsapódott az ajtó, Maisie akkor se mert megmozdulni. A többiek összeszedték a könyveiket, és halkan kiosontak a teremből. Aznap este senki sem ült be a kocsmába. Mr. Holcombe odament Maisie-hez, letérdelt mellé, és átkarolta a remegő nőt. Kis hallgatás után azt mondta: – Jobb lenne, ha ma este nálam aludna, Maisie. Megágyazok a vendégszobában. Addig marad, ameddig csak akar.

EMMA BARRINGTON 1941-1942

31. fejezet

Emma bepattant egy taxi hátsó ülésére Sefton Jelks Wall Street-i irodája előtt. – A Hatvannegyedik és a Park sarkára legyen szíves. Próbálta kitalálni, mit fog mondani Phyllis nénikéjének, ha egyáltalán sikerül bejutnia hozzá, de a kocsi rádiója olyan hangosan szólt, hogy képtelen volt koncentrálni. Fontolgatta, hogy megkéri a sofőrt, halkítsa le, de már megtanulta, hogy a New York-i taxisok csak azt hallják meg, ami nekik is tetszik, viszont ostobának egyáltalán nem nevezhetők, és a hallgatás sem az erősségük. Miközben a rádióbemondó izgatottan hadarta az információkat arról, mi történt egy Pearl Harbor nevű kikötőben, Emma arra gondolt, hogy a nagynénje legelső kérdése nyilván az lesz: „És mi hozott New Yorkba, kedveském?”, aztán az fog következni, hogy „Mióta vagy itt?”, majd pedig az, hogy „Akkor miért csak most látogatsz meg?”. Egyik kérdésre sem tud meggyőző válasszal szolgálni, hacsak nem mesél el Phyllis néninek a világon mindent – márpedig ezt szerette volna elkerülni, hiszen még a saját anyjának se mondott el mindent. Még az is lehet, hogy a nénikéje nem is tudja, hogy van egy unokahúga – gondolta Emma. Vagy esetleg fennáll valami régi családi viszály, amiről ő nem tud. Vagy a nagynénje teljesen visszavonult életet él, elvált és újraházasodott, vagy mondjuk félkegyelmű. Emma csak annyira emlékezett vele kapcsolatban, hogy egyszer régen kaptak egy karácsonyi üdvözlőlapot „Phyllis, Gordon és Alistair” aláírással. Egyikük a férje lenne, a másik a fia? A helyzetet tovább rontotta az is, hogy Emma a világon semmivel sem tudta bebizonyítani, hogy tényleg Phyllis unokahúga. Mire a taxi megállt a ház előtt, és Emma átadott a sofőrnek egy újabb negyeddollárost, még jobban elbizonytalanodott, és kezdett inába szállni a bátorsága.

Kilépett a taxiból, és felnézett az impozáns, négyemeletes, barna homokkő épületre. Nem tudta rávenni magát, hogy odamenjen és bekopogjon. Végül úgy döntött, előbb sétál egyet a háztömb körül, és talán mire visszaér, a bátorsága is megjön. Ahogy végigsétált a Hatvannegyedik utcán, feltűnt neki, hogy a New York-iak szokatlanul nyugtalanul jönnek-mennek, döbbent, ideges arckifejezéssel. Voltak, akik az eget kémlelték. Csak nem azt hiszik, hogy a következő japán légitámadás Manhattant fogja célba venni? A Park Avenue sarkán ácsorgó rikkancs ugyanazt kiabálta újra meg újra: – Amerika hadat üzent! A legfrissebb hírek! Mire Emma visszaért a ház kapujához, már az volt az érzése, nem is választhatott volna szerencsétlenebb napot ahhoz, hogy meglátogassa a nagynénjét. Talán okosabb lenne visszamenni a hotelbe, és holnapra hagyni a dolgot. De mitől lenne más a holnapi nap? A pénze már majdnem elfogyott, és ha Amerika belépett a háborúba, hogy fog visszajutni Angliába, és legfőképpen Sebastianhoz, akitől nem állt szándékában pár hétnél hosszabb időre elválni? Fellépkedett az öt lépcsőfokon, és megállt a fényes feketére festett ajtó előtt, amelyen egy hatalmas, szépen kifényesített sárgaréz kopogtató csillogott. Talán Phyllis néni nincs is itthon. Esetleg elköltözött. Emma épp kopogtatni akart, amikor észrevette, hogy van egy csengő is az ajtó mellett, alatta „Kereskedők” felirattal. Megnyomta a csengőt, egy lépést hátrább lépett, és várt. Úgy gondolta, szívesebben nézne szembe először azzal a személlyel, aki a kereskedőkkel szokott foglalkozni. Néhány másodperc múlva egy magas, elegánsan öltözött férfi nyitott ajtót, fekete zakóban, hajszálcsíkos nadrágban, fehér ingben és szürke nyakkendőben. – Miben segíthetek, kisasszony? – kérdezte, miután láthatóan felmérte, hogy Emma nem kereskedő. – Emma Barringtonnak hívnak. Phyllis nénikém itthon van?

– Igen, itthon van, Miss Barrington, mivel hétfőnként bridzsdélutánt tart. Kérem, fáradjon beljebb, szólok Mrs. Stuartnak, hogy itt van. – Ha most nem megfelelő, visszajöhetek holnap is – dadogta Emma, de a férfi már becsukta mögötte az ajtót, és félúton járt a folyosón. Miközben Emma a hallban ácsorogva várakozott, körbenézett. Minden arról az országról árulkodott, ahonnan a Stuart-família származott: a távolabbi falon Bonnie Prince Charlie portréja lógott a keresztben felfüggesztett kardok és a Stuart-klán pajzsa fölött. Emma lassan körbesétált, és megcsodálta Peploe, Fergusson, McTaggart és Raeburn festményeit. Eszébe jutott, hogy a nagyapjának, Lord Harvey-nak van egy Lawrence-festménye, amely a Mulgelrie-kastélybeli szalon falán lóg. Nem is sejtette, hogy a nagybátyja mivel foglalkozhat, de nyilvánvaló volt, hogy jól megy neki. A komornyik pár perc múlva visszatért, ugyanolyan szenvtelen arckifejezéssel. Talán ő még nem hallotta a hírt Pearl Harborról. – Asszonyom fogadja a nappaliban. Mennyire olyan, mint Jenkins, gondolta Emma. A komornyik ajkát egyetlen felesleges szó sem hagyta el, a léptei mindig kimértek voltak, és sikerült tiszteletteljesnek lennie, mégsem meghunyászkodónak. Emma szerette volna megkérdezni, Angliának melyik részéről származik, de tudta, hogy ezt tolakodásnak tekintené, így inkább szó nélkül követte a folyosón. Emma épp indult volna felfelé a lépcsőn, de a komornyik megtorpant, elhúzott egy fekete fémrácsot, és félreállt, hogy a vendég beléphessen a fülkébe. Lift egy magánlakásban? Eltűnődött, vajon Phyllis néni mozgásképtelen-e. A lift zötyögve felment a harmadik emeletre, és Emma egy pompásan berendezett szalonba lépett. Ha nem szűrődött volna fel odalentről a forgalom zaja, a dudálás és a rendőrségi szirénák vijjogása, olyan lett volna minden, mintha Edinburghba csöppent volna.

– Kérem, várjon itt, kisasszony. Emma megállt az ajtóban, míg komornyik odasétált a négy idősebb hölgyhöz, akik a kandallóban lobogó tűz mellett ülve teázgattak, és figyelmesen hallgatták a nem túl hangosra állított rádiót. Amikor a komornyik bejelentette „Miss Emma Barringtont”, mindnyájan a vendég felé fordultak. Rögtön látta, melyikük lehet Lord Harvey nővére, még mielőtt felállt volna, hogy üdvözölje – elárulta a lángoló vörös haj, a pajkos mosoly és a régi nemesi vér félreismerhetetlen kisugárzása. – Csak nem a kis Emma? – kiáltott fel, és odaviharzott az unokahúgához. A hangjában még mindig érződött az enyhe skót-felföldi színezet. – Amikor utoljára láttalak, kislányom, még rövid rakott szoknya és fehér bokazokni volt rajtad, és gyephokiütő a kezedben. Meglehetősen aggódtam a másik csapatban játszó kisfiúk miatt. – Emma elmosolyodott. Phyllis néninek ugyanolyan humora volt, mint a nagyapjának. – És tessék, milyen gyönyörű fiatal nővé cseperedtél! – A lány elpirult. – Mi szél hozott New Yorkba, drágám? – Elnézést kérek, amiért csak így betolakodtam, nénikém – kezdte Emma, és ideges pillantást vetett a másik három idős hölgyre. – Ne aggódj miattuk – súgta oda Phyllis. – Az elnök bejelentése után most úgyis van mivel elfoglalniuk magukat. Hol vannak a csomagjaid? – A Mayflower Hotelben – felelte Emma. – Parker – fordult a nagynénje a komornyikhoz –, küldessen el valakit Miss Barrington holmijáért a Mayflowerbe, aztán készítse elő a nagyobbik vendégszobát. A mai hírek után az az érzésem, hogy az unokahúgom egy ideig nálunk fog vendégeskedni. – A komornyik már el is tűnt. – De nénikém… – Semmi de! – vágott közbe felemelt kézzel Phyllis. – És ragaszkodom hozzá, hogy hagyd abba ezt a nénikémezést, úgy hangzik, mintha egy vén szipirtyó lennék. Persze lehet, hogy az vagyok, de

nem szeretem, ha rendszeresen emlékeztetnek rá, úgyhogy légy szíves, hívj Phyllisnek. – Köszönöm, Phyllis néni – mondta Emma. Phyllis nevetett. – Annyira imádom az angolokat! Akkor most gyere, üdvözöld a barátnőimet. El lesznek bűvölve, hogy megismerkedhetnek egy ilyen önálló fiatal hölggyel. Félelmetesen modern vagy! Az „egy ideig” tartó vendégeskedés több mint egy évre nyúlt. Ahogy teltek a napok, Emma egyre kétségbeesettebben vágyott rá, hogy újra láthassa Sebastiant, de csak az anyja és hébe-hóba Grace leveleiből követhette a fia fejlődését. Emma nagyon sírt, amikor értesült a nagyapja haláláról – azt hitte, hogy örökké fog élni. Próbált nem gondolni arra, hogy most ki veszi át a hajótársaság irányítását. Feltételezte, hogy az apjának csak nem lesz bőr a képén felbukkanni Bristolban. Phyllis igazán mindent elkövetett, hogy Emma otthon érezze magát, az anyja sem gondoskodhatott volna jobban róla. Emma hamar rájött, hogy a nagynénje igazi Harvey: a végtelenségig nagylelkű, és a „lehetetlen”, „elképzelhetetlen” és „gyakorlatilag képtelenség” kifejezések nem szerepeltek a szótárában. Amit a „nagyobbik vendégszobának” nevezett, az valójában egy egész lakosztály volt, amelynek a Central Parkra néztek az ablakai. Ez kellemes meglepetés volt Emmának a mayflowerbeli szűkös kis szobája után. A második meglepetés akkor érte, amikor az első estén lement vacsorázni, és a nagynénje tűzpiros estélyiben fogadta, egyik kezében egy pohár whiskyvel, a másikban, egy hosszú szipkában cigarettával. Emma elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy még ez a nő nevezte őt modernnek. – A fiam, Alistair is velünk vacsorázik – jelentette be Phyllis, mielőtt Parker tölthetett volna Emmának a Harvey Bristol Cream krémlikőrből. – Ügyvéd és agglegény – tette még hozzá. – Két olyan

hátrány, amiből soha nem fog kigyógyulni. De néha elég szórakoztató tud lenni, bár egy kissé száraz a humora. Emma unokatestvére, Alistair pár perc múlva meg is jelent, hogy együtt vacsorázzon az anyjával, amihez szmokingot öltött – igazi képviselője volt az „angolok külföldön” típusnak. Emma úgy tippelt, a férfi ötven körül járhat, és a jó szabónak köszönhetően ügyesen leplezte azt a tényt, hogy egy kissé túlsúlyos. A humora tényleg némileg száraznak bizonyult, de kétségtelenül nagyon okos, szórakoztató és tájékozott volt, még ha kicsit túl sokat is beszélt az ügyről, amelyen épp dolgozott. Emmának nem okozott nagy meglepetést, amikor a büszke anya vacsora közben elmondta, hogy Alistair a legfiatalabb tulajdonostárs az irodánál, ahol az apja halála óta dolgozik. Emmának az volt az érzése, Phyllis tudja, miért nem nősült meg a fia. A finom ételek, a kitűnő bor vagy egyszerűen csak az amerikai vendéglátás tette, de Emma annyira elengedte magát, hogy végül mindent elmesélt nekik, ami azóta történt vele, hogy Phyllis nénikéje utoljára látta a Red Maids elemi iskola gyephokipályáján. Mire Emma elmesélte, miért kelt át ekkora kockázatot vállalva az Atlanti-óceánon, mind a ketten úgy bámultak rá, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Miután Alistair a gyümölcstorta utolsó morzsáját is elfogyasztotta, egy nagy adag brandynek látott neki. A következő félórában keresztkérdéseknek vetette alá a vendégüket, mintha legalábbis egy tárgyaláson lennének, és Emma az ellenfél tanúja lenne. – Nos, anya, meg kell, hogy mondjam, ez az ügy sokkal ígéretesebbnek tűnik, mint az Amalgamated Wire kontra New York Electric – jegyezte meg végül, összehajtogatva a szalvétáját. – Alig várom, hogy összecsaphassak Sefton Jelksszel. – Mi értelme van Jelksre vesztegetni az időt, amikor most sokkal fontosabb lenne, hogy megtaláljuk Harryt, és tisztára mossuk a nevét? – kérdezte Emma.

– Ezzel nagyon is egyetértek – felelte Alistair. – De az az érzésem, hogy az egyik dolog majd elvezet a másikhoz. – Felemelte az Egy elítélt naplójának példányát, amelyet Emma hozott magával, de nem nyitotta ki, csak a könyv gerincét vette szemügyre. – Ki adta ki? – érdeklődött Phyllis. – A Viking Press – mondta Alistair, és levette a szemüvegét. – Szóval nem más, mint Harold Guinzburg. – Gondolod, hogy ő és Max Lloyd összejátszottak, és együtt követték el a csalást? – fordult Alistair az anyjához. – Az kizárt. Az apád egyszer azt mesélte, hogy volt dolga Guinzburggal a bíróságon. Emlékszem, azt mondta róla, hogy félelmetes ellenfél, de olyan ember, akinek soha eszébe sem jutna a törvény megkerülése vagy megszegése. – Akkor van némi esélyünk – vélekedett Alistair. – Mert ez esetben nem fog örülni, ha rájön, mit követtek el az ő nevében. Mindenesetre előbb el kell olvasnom a könyvet, mielőtt megbeszélek egy találkozót a kiadóval. – Alistair az asztal fölött Emmára mosolygott. – Nagyon kíváncsi vagyok, milyennek fogja találni Mr. Guinzburg ezt az ifjú hölgyet. – Én pedig ugyanilyen kíváncsi vagyok arra, hogy Emma mit fog gondolni Harold Guinzburgról. – Ez talált, mama – jegyezte meg Alistair. Miután Parker töltött neki egy újabb pohár brandyt, és megint meggyújtotta a szivarját, Emma megkockáztatta, és megkérdezte az ügyvédet, vajon milyenek az esélyei arra, hogy látogatási engedélyt kapjon Harryhez. – Holnap beadom a nevedben a kérvényt – ígérte meg Alistair két szippantás között. – Majd meglátjuk, hátha én több sikerrel járok, mint a te segítőkész nyomozód. – Ezt hogy érted?

– Szokatlanul segítőkész volt – mondta Alistair. – Azok után, hogy rájött, Sefton Jelks is érdekelt ebben az ügyben, csodálkozom, hogy egyáltalán hajlandó volt fogadni téged. – Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy készséges volt vele – jegyezte meg Phyllis Emmára kacsintva.

32. fejezet

– Szóval azt mondja, hogy a férje írta ezt a könyvet? – Nem, Mr. Guinzburg, Harry Clifton és én nem házasodtunk öszsze, bár van tőle egy gyermekem. És igen, Harry írta az Egy elítélt naplóját, a lavenhami börtönben. Harold Guinzburg leemelte az orrára biggyesztett félhold alakú olvasószemüveget, és alaposabban is szemügyre vette az íróasztala túloldalán helyet foglaló fiatal nőt. – Van egy kis problémám az ön állításával – mondta. – Kénytelen vagyok rámutatni, hogy a napló minden egyes szava Mr. Lloyd keze által íródott. – Szóról szóra lemásolta Harry kéziratát. – Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, Mr. Lloydnak közös cellában kellett volna ülnie Tom Bradshaw-val. Ennek nem nehéz utánajárni. – Vagy együtt is dolgozhattak a könyvtárban – vetette fel Alistair. – Ha ezt be tudnák bizonyítani, akkor a kiadóm és így jómagam is enyhén szólva kínos helyzetbe kerülnék. Az adott körülmények között talán jobban tenném, ha ügyvédet keresnék. – Szeretnénk a legelejétől világossá tenni – vágott közbe Alistair, aki Emma jobbján ült –, hogy mi baráti szándékkal jöttünk ide, mert úgy éreztük, ön is örülne, ha megismerné az unokahúgom történetét. – Csak azért egyeztem bele, hogy fogadjam, mert nagy csodálója voltam néhai édesapjának – mondta Guinzburg.

– Nem is tudtam, hogy ismerte. – Nem ismertem személyesen. A másik oldalt képviselte egy jogi vitában, amelybe a kiadóm keveredett, és úgy hagytam el a tárgyalótermet, hogy azt kívántam, bárcsak az én oldalamon állt volna. Tehát, ha azt szeretné, hogy elhiggyem az unokahúga történetét, akkor ugye, nem bánja, ha felteszek egy-két kérdést? – Boldogan válaszolok bármilyen kérdésére, Mr. Guinzburg – mondta Emma. – De előbb megkérdezhetem, hogy olvasta-e Harry könyvét? – Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy minden könyvet elolvassak, amelyet kiadok, Miss Barrington. Azt nem állítom, hogy mindegyiket élvezetesnek találom, vagy hogy mindegyiket végigolvasom, de az Egy elítélt naplója esetében már az első fejezet végén tudtam, hogy bestseller lesz belőle. A kétszáztizenegyedik oldal margójára tettem is egy megjegyzést. – Guinzburg elővette a könyvet, kicsit lapozgatott benne, aztán felolvasta: – „Mindig is szerettem volna író lenni, és jelenleg egy regény cselekményvázlatán dolgozom, amely az első kötete lenne egy Bristolban játszódó detektívregény sorozatnak.” – Bristol – szakította félbe Emma az öregurat. – Hogy tudhatna Max Lloyd bármit is Bristolról? – Van egy Bristol Illinois államban is, ahonnan Mr. Lloyd származik – mondta Guinzburg. – Ezt Maxtől tudtam meg, amikor azt mondtam neki, hogy szívesen elolvasnám a sorozat első darabját. – Soha nem fogja – biztosította Emma. – Már megkaptam a Téves személyazonosság első néhány fejezetét – felelte Guinzburg. – És meg kell, hogy mondjam, meglehetősen jó. – És ugyanabban a stílusban íródott, mint a napló? – Igen. És mielőtt megkérdezné, Miss Barrington, a kézírás is ugyanaz volt, mint a naplóban, ha esetleg arra gondolna, hogy ezt is másolták.

– Egyszer már megúszta, miért ne próbálkozna meg vele másodszor? – De van bármiféle valódi bizonyítéka, hogy nem Mr. Lloyd írta az Egy elítélt naplóját? – kérdezte Guinzburg, és kezdett kissé boszszúsan csengeni a hangja. – Igen. Én vagyok a könyvben szereplő „Emma”. – Ha így áll a helyzet, Miss Barrington, akkor egyetértek az író megállapításával, amely szerint ön igazi szépség, és már bebizonyította – hogy ismét őt idézzem –, mennyire bátor és harcias. Emma elmosolyodott. – Ön pedig egy vén hízelgő, Mr. Guinzburg. – Ön valóban bátor és harcias – folytatta a férfi, megint az orrára biggyesztve a szemüvegét. – Mindazonáltal nem hinném, hogy a vádja megállná a helyét egy bíróság előtt. Sefton Jelks bármikor a tanúk padjára tud állítani fél tucat Emma nevű nőt, akik égre-földre megesküsznek, hogy egész életükben ismerték Lloydot. Ennél valami kézzelfoghatóbb bizonyíték kellene. – Nem találja kissé furcsa véletlennek, hogy a napló azzal a nappal kezdődik, amikor Thomas Bradshaw megérkezett Lavenhambe? – Mr. Lloyd elmagyarázta, hogy csak akkor kezdett bele a naplóírásba, amikor könyvtáros lett belőle, és így több ideje lett. – És azt hogy magyarázza, hogy egy szóval sem említi az utolsó éjszakáját, amit börtönben töltött, vagy azt a reggelt, amikor kiszabadult? Csak megreggelizik a kantinban, és jelentkezik egy újabb munkanapra a könyvtárban. – Önnek mi a magyarázata? – kérdezte Guinzburg, a szemüvege fölött Emmára pislantva. – Aki a naplót írta, még mindig Lavenhamben ül, és valószínűleg épp írja a következő kötetet. – Ezt nem lesz nehéz ellenőrizni – mondta Guinzburg, némiképp rosszallóan.

– Egyetértek – szólt közbe Alistair. – Már beadtam egy kérvényt, hogy Miss Barrington méltányossági alapon meglátogathassa Mr. Bradshaw-t, és most várom a lavenhami börtönigazgató jóváhagyását. – Feltehetnék még néhány kérdést, Miss Barrington, hogy a még megmarad kételyeimet is megnyugtassa? – kérdezte Guinzburg. – Hogyne, tessék – felelte a fiatalasszony. Az öregúr elmosolyodott, lesimította a mellényét, feljebb tolta a szemüvegét, és tanulmányozott egy jegyzettömböt, amelyre, egy sor kérdés volt, feljegyezve. – Ki az a Jack Tarrant százados, akit néha „az öreg Jack”-ként emlegetnek? – A nagyapám legrégebbi barátja, együtt harcoltak a búr háborúban. – Melyik nagyapjáról van szó? – Sir Walter Barringtonról. A kiadó bólintott. – És ön becsületes embernek tartotta Mr. Tarrantot? – Minden szempontból makulátlan jelleműnek. Talán ő volt a legnagyobb hatással Harry életére. – De nem ő okolható azért, hogy végül nem házasodtak össze Harryvel? – Hogy jön ez most ide? – vágott közbe Alistair. – Mindjárt megtudjuk – csitította Guinzburg, és nem vette le a szemét a vele szemben ülő nőről. – Jack úgy érezte, kötelessége felhívni az eskető pap figyelmét arra, hogy az apám, Hugo Barrington esetleg Harry apja is – mondta Emma, és elcsuklott a hangja. – Szükség van erre, Mr. Guinzburg? – csattant fel Alistair. – Ó, igen – felelte a kiadó, és felemelte az íróasztaláról az Egy elítélt naplóját – Most már meg vagyok győződve róla, hogy nem Max Lloyd, hanem Harry Clifton írta ezt a könyvet.

Emma elmosolyodott. – Köszönöm. Még ha nem is tudom igazán, hogy most mit tehetnék. – Én pontosan tudom, hogy mit fogok tenni – kontrázott Guinzburg. – Először is, kiadok egy javított kiadást, amilyen gyorsan csak a nyomda meg tudja csinálni, két fő változtatással: Harry Clifton neve áll majd a címlapon Max Lloydé helyett, és az ő fényképe szerepel a hátsó borítón, feltéve hogy tud adni nekem egyet, Miss Barrington. – Többet is – felelte Emma. – Van egy olyan, amelyiken a Kansas Csillaga fedélzetén behajózik New York kikötőjébe. – Á, ez azt is megmagyarázza, hogy… – kezdte Guinzburg. – De ha ezt teszi – vágott közbe Alistair –, abból óriási botrány kerekedik. Jelks perelni fog az ügyfele jó hírnevének megrontásáért, és kártérítést fog követelni. – Reméljük, hogy így lesz – mondta Guinzburg –, mert akkor a könyv kétségtelenül újból első helyre kerül az eladási listákon, és hónapokig ott is marad. Ha viszont beigazolódik a gyanúm, és nem tesz semmit, az azt bizonyítja, hogy véleménye szerint ő az egyetlen, aki látta a hiányzó füzetet is. Azt a füzetet, amelyben leírja, Harry Clifton hogy került Lavenhambe. – Tudtam, hogy van még egy füzet – szólalt meg most Emma. – Minden bizonnyal – mondta Guinzburg és amikor megemlítette a Kansas Csillagát, akkor esett le, hogy a kézirat, amit Mr. Lloyd a Téves személyazonosság első fejezeteiként adott be, az arról szól, mi történt Harry Cliftonnal, mielőtt elítélték volna egy bűncselekményért, amit nem ő követett el. – Elolvashatnám? – kérte Emma. Abban a pillanatban, ahogy Emma besétált Alistair irodájába, tudta, hogy valami nagy baj van. Az unokabátyja a tőle megszokott kedves üdvözlés és barátságos mosoly helyett borús tekintettel fogadta.

– Nem engedélyezték, hogy meglátogassam Harryt, igaz? – kérdezte Emma. – Igaz – felelte Alistair. – Elutasították a kérelmet. – De hát miért? Azt mondtad, ehhez mindenképp jogom van. – Ma reggel felhívtam a börtönigazgatót, és feltettem neki ugyanezt a kérdést. – És mivel indokolta az elutasítást? – Meghallgathatod a saját füleddel. Készítettem egy felvételt a beszélgetésünkről. Figyelj jól, mert három nagyon fontos dolog is kiderül belőle. – Azzal Alistair előrehajolt, és lenyomott egy gombot a Grundig magnón. A szalag forogni kezdett. – Lavenham Büntetésvégrehajtó Intézet. – Az igazgató úrral szeretnék beszélni. – Ki keresi? – Alistair Stuart vagyok, New York-i ügyvéd. Csönd lett, majd újabb telefoncsöngés hallatszott. Még hosszabb csönd után újból megszólalt a hang: – Kapcsolom az igazgatót. Emma tűkön ült, mire végre megszólalt a börtönigazgató hangja: – Jó reggelt, Mr. Stuart, Swanson vagyok, a börtön igazgatója. Miben állhatok a rendelkezésére? – Jó reggelt, Mr. Swanson. Tíz nappal ezelőtt az ügyfelem nevében benyújtottam egy látogatói kérelmet méltányossági alapon. Egy Thomas Bradshaw nevű elítéltet szeretne a lehető leghamarabb meglátogatni. Ma reggel kaptam egy levelet az ön irodájából, amely szerint elutasították a kérelmet. Nem látok rá semmi jogi indokot, hogy… – Mr. Stuart, a kérelmet a szokásos módon bíráltuk el, de nem tudtam engedélyezni, mivel Mr. Bradshaw-t már nem az intézményünkben tartják fogva. Ismét hosszú csönd lett, bár Emma látta, hogy a magnószalag még forog. Végül megszólalt Alistair hangja:

– És melyik intézménybe vitték át? – Ezt az információt nem áll módomban közölni. – De a törvény szerint ügyfelemnek joga van… – Az elítélt aláírt egy iratot, amelyben lemondott ezekről a jogokról. Szívesen elküldök önnek egy másolatot. – De miért tenne ilyet? – faggatózott Alistair óvatosan a felvételen. – Ezt az információt nem áll módomban közölni – ismételte meg előbbi válaszát a börtönigazgató, aki nem harapott rá a csalira. – És módjában állna bármit közölni Thomas Bradshaw-val kapcsolatban? – kérdezte az ügyvéd visszafojtott bosszúsággal. Megint hosszú csönd következett, bár a szalag forgott. Emma már azon tűnődött, vajon a börtönigazgató letette-e a telefont. Alistair a szája elé emelte a mutatóujját, és hirtelen megint felcsendült Swanson hangja: – Harry Cliftont kiengedtük ebből a börtönből, de tovább tölti a büntetését. – Megint hosszú csönd. – Én pedig elvesztettem a legjobb könyvtárosunkat, aki valaha is volt. A vonal elnémult. Alistair leállította a magnót. – A börtönigazgató mindent megtett, amit tehetett, hogy segítsen nekünk. – Azzal, hogy a valódi nevén említette Harryt? – Igen, de azzal is, hogy elárulta, Harry nemrégiben még a börtön könyvtárában dolgozott. Ez megmagyarázza, hogyan jutott hozzá Lloyd a naplókhoz. Emma bólintott. – De azt mondtad, három fontos dolog derült ki. Mi a harmadik? – Hogy Harryt kiengedték Lavenhamből, de tovább tölti a büntetését. – Akkor egy másik börtönben lehet – vélekedett Emma.

– Nem hinném. Most, hogy beléptünk a háborúba, én inkább arra tippelnék, hogy Tom Bradshaw a haditengerészetnél fogja tölteni a büntetése hátralévő részét. – Ezt meg miből gondolod? – Minden benne van a naplóban. – Alistair felemelte az íróasztaláról a könyvet, egy könyvjelzővel megjelölt részhez lapozott benne, és felolvasta: „Ha visszatértem Bristolba, az lesz az első dolgom, hogy belépek a haditengerészethez, és harcolok a németek ellen.” – De nyilván nem engedték, hogy visszatérjen Angliába, mielőtt leülte volna a büntetését. – Azt nem mondtam, hogy a brit hadiflottához csatlakozott. – Ó, te jó ég – sóhajtott fel Emma, amikor megértette, mire céloz az unokabátyja. – Legalább annyit tudunk, hogy Harry életben van – mondta vidáman Alistair. – Én azt kívánom, bárcsak inkább még mindig a börtönben lenne.

HUGO BARRINGTON 1942-1943

33. fejezet

Sir Walter temetési szertartását a Sziklás Szűz Mária templomban rendezték. A Barrington Hajótársaság néhai elnöke bizonyára büszke lett volna, ha láthatja, hogy megteltek a padsorok, és hányan hallgatták végig a bristoli püspök mélyen átérzett búcsúztatóbeszédét. A szertartás után a gyászolók részvétüket nyilvánították Sir Hugo Barringtonnak, aki a templom északi kapujában állt az édesanyja oldalán. Az érdeklődőknek elmesélte, hogy Emma lánya New Yorkban ragadt, bár azt nem tudta megmondani, tulajdonképpen miért ment oda, a fia, Giles pedig, akire mérhetetlenül büszke volt, fogságba esett, és a weins-bergi fogolytáborban van – ez az információ előző este jutott tudomására, az anyjától. A szertartás alatt Lord és Lady Harvey, Hugo volt felesége, Elizabeth, és a lányuk, Grace az első padsorban ültek, de nem ugyanazon az oldalon, ahol Hugo. Mindnyájan részvétüket nyilvánították a gyászoló özvegynek, aztán tüntetőleg odébb mentek, Hugoról tudomást sem véve. Maisie Clifton egy hátsó padsorban foglalt helyet. Végig lehajtotta a fejét a szertartás alatt, és percekkel a püspök végső áldása után elhagyta a templomot. Amikor Bili Lockwood, a Barrington Hajótársaság ügyvezető igazgatója odalépett, hogy kezet szorítson az új elnökkel és részvétét nyilvánítsa, Hugo csak annyit mondott: – Várom magát az irodámban holnap reggel kilenckor. Mr. Lockwood kis főhajtással válaszolt. A temetés után halotti tort tartottak a Barrington-házban, és Hugo is elvegyült a gyászolók között, akik közül sokan hamarosan megtudják, hogy már nincs állásuk a Barrington Hajótársaságnál. Miután az

utolsó vendég is távozott, az újdonsült örökös felment a szobájába, és átöltözött a vacsorához. Az anyjával a karján lépett be az ebédlőbe. Miután Lady Barrington leült, Hugo elfoglalta az apja helyét az asztalfőn. Az étkezés során, amikor nem voltak jelen a cselédek, arról győzködte az anyját, hogy az apja fenntartásai ellenére ő bizony megjavult. Aztán arról is biztosította, hogy a társaság biztos kezekben van, és nagyon izgalmas terveiket szőtt a jövőre nézve. Hugo másnap reggel kilenc óra huszonháromkor, két év óta először hajtott be a Bugattijával a Barrington Hajójavító Műhely kapuján. Leparkolt az elnöknek fenntartott helyen, és felment az apja régi irodájába. Amikor kilépett a liftből a negyediken, meglátta, hogy Bili Lockwood már ott járkál fel-alá a folyosón az iroda előtt, a hóna alatt egy piros dossziéval. De Hugonak az is volt a szándéka, hogy jól megvárakoztassa. – Jó reggelt! – üdvözölte Lockwood közelebb lépve. Hugo válasz nélkül elsétált mellette. – Jó reggelt, Miss Potts – köszöntötte régi titkárnőjét, mintha soha nem is lett volna távol. – Majd szólok, ha beküldheti Mr. Lockwoodot – mondta, aztán bevonult az új irodájába. Leült az apja íróasztalához – még mindig így gondolt rá, és eltűnődött, mikor fogja a sajátjának érezni –, és olvasgatni kezdte a The Timest. Miután az amerikaiak és az oroszok is beléptek a háborúba, jóval többen bíztak a szövetségesek győzelmében. Végül letette az újságot. – Kéretem Mr. Lockwoodot, Miss Potts – szólt ki. Az ügyvezető igazgató az arcán mosollyal lépett be az elnök irodájába. – Isten hozta újból nálunk, Hugo – köszöntötte. Hugo szúrós tekintettel rámeredt, és annyit mondott: – Elnök úr.

– Elnézést, elnök úr – felelte Lockwood, aki már akkor a hajótársaság igazgatótanácsának tagja volt, amikor az ifjabb Barrington még rövidnadrágban futkározott. – Szeretném, ha tájékoztatna a társaság pénzügyi helyzetéről. – Hogyne, elnök úr. – Lockwood kinyitotta a magával hozott piros dossziét. Mivel az elnök nem kínálta hellyel, állva maradt. – Az édesapjának sikerült bölcsen átkormányozni a társaságot a nehéz időkön, és bár volt némi visszaesés – nem kevéssé azért, mert a háború első szakaszában a németek folyamatosan célba vették a dokkokat az éjszakai légitámadások során –, a kormányszerződések segítségével átvészeltük a vihart, úgyhogy jó pozícióból indulhatunk, ha egyszer vége lesz ennek a borzalmas háborúnak. – Hagyjuk a felesleges mellébeszélést – vágott közbe Hugo. – Térjen a lényegre. – A tavalyi évben – folytatta az ügyvezető igazgató, és lapozott a dossziéban – a társaság harminchétezer-négyszáz font és tíz shilling profittal zárt. – Nehogy elfeledkezzünk a tíz shillingről – jegyezte meg gúnyosan Hugo. – Az édesapja mindig szerette pontosságot – mondta Lockwood, aki nem vette észre a szarkazmust. – És ebben az évben? – Az első félévi eredmények alapján úgy tűnik, jó kilátásunk van arra, hogy ugyanannyi legyen a haszon, mint a tavalyi évben, vagy talán meg is haladjuk azt. – Lockwood megint lapozott egyet a doszsziéban. – Jelenleg hány üres hely van az igazgatótanácsban? -kérdezte Hugo. A témaváltás váratlanul érte Lockwoodot, egy kicsit lapozgatnia kellett, mielőtt válaszolt volna. – Három, mivel sajnálatos módon Lord Harvey, Sir Derek Sinclair és Havens kapitány mind lemondtak az édesapja halála után.

– Ezt örömmel hallom – jegyezte meg Hugo. – Legalább megspórolták nekem a fáradságot, és nem kell kirúgnom őket. – Feltételezem, elnök úr, nem kívánja, hogy ezt feljegyezzem a találkozónkról szóló jegyzőkönyvben. – Fütyülök rá, hogy feljegyzi-e, vagy sem – közölte Hugo. Az igazgató meghajtotta a fejét. – És maga mikor megy nyugdíjba? – Ez volt Hugo következő kérdése. – Pár hónap múlva betöltőm a hatvanat, de ha úgy gondolja, elnök úr, az adott körülmények között… – Milyen körülmények? – Mivel hogy úgy mondjam, még meg sem melegedett ön alatt a szék, ha gondolja, rá tudna beszélni, hogy maradjak még egy-két évet. – Ez nagyon kedves magától – mondta Hugo, és az igazgató aznap reggel másodszor is elmosolyodott. – De kérem, ne fáradjon miattam. Ha még két hónapig marad, az nekem tökéletesen megfelel. Tehát, mi a legnagyobb kihívás, amivel jelenleg szembenézünk? – Nemrégiben jelentkeztünk egy nagy kormánymegbízásra; a haditengerészetnek adnánk bérbe a kereskedelmi flottánkat – válaszolta Lockwood, miután magához tért. – Nem mi vagyunk nyerő pozícióban, de szerintem az édesapja nagyon jó benyomást tett, amikor a felügyelőbizottság tagjai az év elején felkeresték a társaságot, úgyhogy komolyan fognak venni minket. – Mikor tudjuk meg az eredményt? – Attól tartok, egy ideig még nem. A kormányhivatalok malmai lassan őrölnek – tette hozzá Lockwood, és elmosolyodott a saját elmés megjegyzésén. – Elkészítettem több összefoglaló jelentést is, elnök úr, hogy jól tájékozott legyen a társaság ügyeiben, amikor levezeti az első igazgatósági ülést. – Nem hinném, hogy a jövőben sok igazgatósági ülést fogok tartani – jelentette ki Hugo. – Én abban hiszek, hogy a vezetőnek egye-

dül kell meghoznia a döntéseket, és ki is kell tartania mellettük. Hagyja a jelentéseket a titkárnőmnél, majd ha lesz időm, belenézek. – Ahogy óhajtja, elnök úr. Pár pillanattal az után, hogy Lockwood távozott az irodájából, Hugo már indult is. – A bankba mentem – szólt oda a titkárnőnek, miközben elsietett az íróasztal mellett. – Felhívjam Mr. Prendergastot, és szóljak, hogy felkeresi? – kérdezte Miss Potts a főnöke után sietve a folyosón. – Nem, semmiképp. Szeretném meglepni. – Óhajtja, hogy elintézzek valamit, amíg visszatér, uram? – kérdezte Miss Potts, miközben az elnök beszállt a liftbe. – Igen, gondoskodjon róla, hogy mire visszaérek, cseréljék ki a névtáblát az ajtómon. Miss Potts megfordult, és az iroda ajtajára pillantott. Sir Walter Barrington, elnök állt rajta aranybetűkkel. A lift ajtaja összecsukódott. Miközben Hugo autóval bement Bristol belvárosába, úgy érezte, a társaság elnökeként töltött első néhány órája nem is telhetett volna jobban. Végre minden a helyére került a világban. Leparkolt a Bugattijával a National Provinciái Bank előtt a Corn Streeten, lehajolt, és kivett egy kis csomagot az utasülés alól. Besétált a bankba, elhaladt a recepciós előtt, és egyenesen az igazgató irodája felé tartott. Halkan bekopogott, aztán bevonult. A meglepett Mr. Prendergast felugrott, Hugo pedig egy cipősdobozt helyezett az íróasztalára, és letelepedett egy székre. – Remélem, nem zavartam meg valami fontos tevékenység közben – kezdte Barrington. – Nem, dehogy, Sir Hugo – felelte Prendergast, és a cipősdobozt bámulta. – Önnek bármikor a rendelkezésére állok. – Ezt jó tudni, Prendergast. Mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy elmondja, mi a helyzet a Broad Streettel?

A bankigazgató egy irattartó szekrényhez sietett, kihúzott egy fiókot, elővett egy vaskos dossziét, és az asztalra tette. Lapozgatott a papírok között, aztán végül megszólalt: – Á, igen. Ezt kerestem. Hugo türelmetlenül dobolt a szék karfáján. – A huszonkét üzlet közül, amelyek megszűntek a Broad Streeten a bombázások kezdete óta, tizenhétnek a tulajdonosa már elfogadta az ön kétszáz fontos vagy annál is kevesebb ajánlatát, nevezetesen Roland, a virágboltos, Bates, a hentes, Makepeace… – Na és Mrs. Clifton? Ő is elfogadta? – Attól tartok, nem, Sir Hugo. Mrs. Clifton közölte, hogy nem hajlandó négyszáz fontnál kevesebbet elfogadni, és a jövő péntekig adott határidőt. – A pokolba ezzel a nővel! Hát akkor megmondhatja neki, hogy a kétszáz font a végső ajánlatom. Soha nem volt egy árva vasa sem, nem hinném, hogy sokat fog várni, míg észre tér. Prendergast halkan köhécselt, amely szokására Hugo jól emlékezett. – Ha sikerül megszereznie minden telket az utcában, Mrs. Cliftonét kivéve, akkor ez a négyszáz font aránylag ésszerű lenne. – Csak blöfföl. Nem kell mást tennünk, mint kivárni. – Ha ön mondja… – Igen, ezt mondom. Egyébként pedig pontosan tudom, ki a megfelelő ember, hogy meggyőzze azt a nőszemélyt, jobban teszi, ha elfogadja a kétszáz fontot. Prendergast kétkedő arcot vágott, de csak annyit kérdezett: – Segíthetek még valamiben? – Igen – mondta Hugo, és levette a cipősdoboz tetejét. – Tegye ezt a pénzt a magánszámlámra, és kérek egy új csekkfüzetet. – Hogyne, Sir Hugo. – Azzal Prendergast a dobozba pillantott. – Megszámolom, és megkapja az átvételi elismervényt és a csekkfüzetet.

– Azonnal szeretnék ki is venni egy összeget, mivel szemet vetettem egy Lagonda V12-esre. – A Le Mans győztese – jegyezte meg Prendergast. – Önnek mindig is úttörő volt az ízlése az autók terén. Hugo elmosolyodott, és felállt. – Hívjon fel, ahogy Mrs. Clifton rájött, hogy kétszáz fontnál úgyse kap többet. – Stan Tancock még nálunk dolgozik, Miss Potts? – érdeklődött Hugo, miután visszaért az irodájába. – Igen, Sir Hugo – felelte titkárnő, és követte az irodába. – Rakodómunkás a raktárban. – Azonnal látni akarom – rendelkezett az elnök, és letelepedett az íróasztalához. Miss Potts elsietett. Hugo az íróasztalon tornyosuló aktákra meredt, amelyeket át kellene tanulmányoznia a következő igazgatósági ülésig. Felnyitotta a legfelső dosszié fedelét: egy lista a szakszervezet követeléseiről, amelyeket az igazgatósággal lefolytatott utolsó találkozó után fogalmaztak meg. Épp a negyedik pontnál tartott – évente két hét fizetett szabadság –, amikor kopogtak az ajtón. – Tancock megérkezett, elnök úr. – Köszönöm, Miss Potts, küldje be. Stan Tancock besétált az irodába, levette a sapkáját, és megállt az elnök íróasztala előtt. – Látni akart, főnök úr? – kérdezte, és kissé idegesnek látszott. Hugo vetett egy pillantást a zömök, borotválatlan dokkmunkásra, akinek a sörhasa nem hagyott sok kétséget afelől, hogy hová vándorol péntek esténként a bérének nagy része. – Lenne egy megbízásom a maga számára, Tancock. – Igen, főnök? – Stan máris reménykedőbb arcot vágott.

– A húgáról, Maisie Cliftonról lenne szó, és a Broad Street-i telekről, ahol a Tilly teázó állt. Tud róla valamit? – Igen, főnök úr, valami balek kétszáz fontot ajánlott érte. – Valóban? – kérdezte Hugo, és elővette a belső zsebéből a tárcáját. Előhúzott belőle egy vadonatúj, ropogós ötfontost, és az asztalra fektette. Hugo jól emlékezett rá, hogy Tancock ugyanígy nyalta meg a szája szélét és ugyanilyen disznószemekkel meredt rá akkor is, amikor a legutóbb megvesztegette. – Azt akarom, Tancock, hogy a húga fogadja el az ajánlatot, de ne tudjon róla, hogy én érintve vagyok az ügyben. Odatolta az asztalon az ötfontost. – Meglesz – mondta Stan, és a bankót bámulta. – Kap még egy ilyet – kocogtatta meg Hugo tárcáját – azon a napon, amikor a húga aláírja szerződést. – Vegye úgy, hogy már meg is van, főnök úr. Hugo még könnyedén hozzátette: – Sajnálattal hallottam, mi történt az unokaöccsével. – Engem nem érdekel – vonta meg a vállát Stan. – Szerintem úgyis túl magasan hordta az orrát. – Úgy hallottam, a tengerbe veszett. – Igen, már több mint két évvel ezelőtt. – Maguk hogy tudták meg? – A hajóorvos eljött meglátogatni a húgomat. – És megerősítette, hogy Harry Clifton a tengerbe veszett? – De még mennyire. Még egy levelet is hozott az egyik tiszttől, akik ott volt a hajón, amikor Harry meghalt. – Egy levelet? – hajolt közelebb Hugo. – És mi állt abban a levélben? – Fogalmam sincs, főnök úr. Maisie fel se nyitotta. – És mit csinált a levéllel? – Még mindig ott őrizgeti a kandallópárkányon. Hugo elővett még egy ötfontost.

– Szeretném látni azt a levelet.

34. fejezet

Hugo hirtelen lefékezett az új Lagondájával, amikor meghallotta, hogy a sarkon ácsorgó rikkancs az ő nevét harsogja. – Sir Hugo Barrington fiát kitüntették Tobrukban tanúsított bátorságáért! A legfrissebb hírek! Hugo kipattant az autójából, odanyomott a rikkancs kezébe egy félpennyst, és megnézte az újság címlapját: a fia fényképe virított rajta, még iskolás korából, amikor a Bristol Gimnázium csapatkapitánya volt. Visszaült a kocsiba, és leállította a motort, hogy elolvassa a cikket. Giles Barrington főhadnagy a Wessexi Ezred 1. zászlóaljából, Sir Hugo Barrington fia, Hadikereszt kitüntetésben részesült Tobruk ostroma után. Barrington főhadnagy a nyílt sivatagban nyolcvan méteren át vezetett egy szakaszt, megölt egy német tisztet és öt másik katonát, majd elfoglalt egy ellenséges lövészárkot, ahol elfogtak hatvanhárom német gyalogost Rommel Afrika-hadtestéből. Robertson alezredes a Wessexi Ezredtől úgy nyilatkozott Barringtonról, hogy figyelemre méltó vezetői képességekről és önzetlen bátorságról tett tanúbizonyságot egy szinte reménytelen helyzetben. Barrington szakaszának parancsnoka, Alex Fisher százados, aki maga is bristoli születésű, szintén részt vett az akcióban, és megemlítették nevét a napiparancsban, ahogy a szintén bristoli Terry Bates tizedesét is, aki a Broad Streeten hentes. Giles Barrington főhadnagy később német fogságba esett, amikor Rommel elfoglalta Tobrukot. Sem Barrington, sem pedig Bates nem értesült a kitüntetéséről, mivel jelenleg mindketten egy németországi hadifogolytáborban vannak.

Fisher százados bevetés közben eltűnt. A teljes tudósítás a 6. és 7. oldalon olvasható. Hugo hazaszáguldott, hogy megossza a hírt az édesanyjával. – Milyen büszke lenne most Walter – mondta Lady Barrington, miután elolvasta a tudósítást. – Azonnal fel kell hívnom Elizabethet, hátha még nem hallott róla. Nagyon hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy bármelyikük kiejtette a száján Hugo volt feleségének a nevét. – Gondoltam, érdekelni fogja – mondta Mitchell –, hogy Mrs. Clifton eljegyzési gyűrűt visel. – Ugyan ki venné el azt a rémes nőszemélyt? – Egy bizonyos Mr. Arnold Holcombe. – Az meg ki? – Egy tanító. Angol nyelvet és irodalmat tanít a Merrywood Elemiben. Ő tanította Harry Cliftont, mielőtt a Szent Bédába ment. – De hát annak már sok éve. Eddig miért nem említette soha a nevét? – Csak nemrégiben találkoztak újra, amikor Mrs. Clifton esti iskolába kezdett járni. – Esti iskolába? – csodálkozott Hugo. – Igen, írni-olvasni tanul. Úgy tűnik, a fiára ütött. – Ezt meg hogy érti? – Amikor a tanfolyam végén záróvizsgát tartottak, ő lett a legjobb. – Csak nem? Talán nem ártana, ha meglátogatnám Mr. Holcombeot, és elmesélném neki, pontosan mivel is foglalkozott a menyasszonya azokban az években, amikor nem találkozott vele. – Esetleg érdemes megemlítenem azt is, hogy Holcombe bokszolt akkoriban, amikor a Bristoli Egyetemre járt, amit Stan Tancocknak is a saját kárán kellett megtudnia.

– Tudok vigyázni magamra – mondta Hugo. – Azt szeretném, ha közben megfigyelne egy másik nőt is, aki ugyanolyan veszélyes lehet, mint Maisie Clifton. Mitchell elővett egy kis noteszt meg egy ceruzát a belső zsebéből. – A neve Olga Piotrovska, Londonban él, a Lowndes Square 42.ben. Tudnom kell, hogy kikkel áll kapcsolatban, és főleg azt, hogy az ön korábbi kollégái közül esetleg kihallgatta-e valaki. Minden részletre kíváncsi vagyok, bármilyen triviálisnak vagy kellemetlennek is tűnik. Miután Hugo végzett, Mitchell zsebében eltűnt a notesz és a ceruza. Aztán a megbízója átadott egy borítékot, ami azt jelezte, hogy a megbeszélésnek vége. A férfi a zsebébe csúsztatta a honoráriumát, felállt, és bicegve távozott. Magát Hugot is meglepte, milyen hamar megunta, hogy ő a Barrington Hajótársaság elnöke. Fárasztották a se vége, se hossza értekezletek, a számtalan átolvasandó beszámoló, szétküldendő jegyzőkönyv, megfontolandó feljegyzés, és a levélhalmok, amelyekre postafordultával válaszolni kellett. Ráadásul esténként, mielőtt hazaindult, Miss Potts mindig a kezébe nyomott egy még több papírtól dagadó aktatáskát, amely tartalmát át kellett tanulmányoznia, mire másnap reggel nyolckor ismét az íróasztalához ül. Hugo meginvitálta három cimboráját, hogy csatlakozzanak az igazgatótanácshoz, köztük Archie Fenwicket és Toby Dunstable-t is, abban a reményben, hogy talán ők segítenek csökkenteni a terheit. De csak nagy ritkán jelentek meg az üléseken, azt viszont elvárták, hogy a járandóságukat megkapják. Ahogy teltek-múltak a hetek, Hugo egyre később és később jelent meg reggelente az irodában, és miután Bili Lockwood emlékeztette, hogy már csak pár nap van hátra a hatvanadik születésnapjáig, amikor is nyugdíjba vonul, Hugo megadta magát, és kijelentette: mégsem bánja, ha marad még pár évig.

– Milyen kedves, hogy meggondolta magát, elnök úr – hálálkodott Lockwood. – De úgy érzem, miután közel negyven évig szolgáltam a társaságot, eljött az ideje, hogy átadjam a helyem valaki fiatalabbnak. Hugo lemondta a Lockwood búcsúztatására tervezett ünnepséget. A „valaki fiatalabb” Ray Compton volt, Lockwood helyettese, aki csak pár hónapja volt a társaságnál, és így még kicsit se melegedett meg alatta a szék. Amikor az igazgatóság elé tárta az éves eredményeket, Hugonak szembesülni kellett vele, hogy a társaság éppcsak nullszaldós, és egyetértett Comptonnal, hogy ideje elbocsátani néhány dokkmunkást, mert lassan nem tudják kifizetni a béreket. Miközben a Barrington-vagyon vészesen apadni kezdett, a nemzet jövője egyre reménytelibbnek tűnt. Miután a németek visszavonulásba kezdtek Sztálingrádnál, az angolok most először hinni kezdtek abban, hogy a szövetségesek tényleg megnyerhetik a háborút. A jövőbe vetett bizakodás kezdte áthatni az emberek lelkét, ami abban is megnyilvánult, hogy újból kezdtek benépesedni a színházak és a klubok, és az éttermek sorra újranyitottak országszerte. Hugo nagyon vágyott rá, hogy ismét visszatérhessen Londonba és a megszokott társasági köreibe, de Mitchell jelentései továbbra is egyértelművé tették, hogy okosabban tenné, ha nagy ívben elkerülné a várost. Az 1943-as esztendő nem indult túl jól a Barrington Hajótársaság számára. Több szerződést is felbontottak az ügyfelek, akik megunták, hogy az elnök nem képes válaszolni a leveleikre, több hitelező pedig kezdte visszakövetelni a pénzét. Némelyikük még azzal is fenyegetőzött, hogy jogi útra tereli a dolgot. Aztán egy reggel felcsillant a reménysugár, amiről Hugo úgy gondolta, megoldja minden rövid távú anyagi gondját.

Egy Prendergasttól érkezett telefonhívás volt az, ami felcsigázta Hugo reményeit. A bankigazgatót megkereste a United Dominion nevű ingatlancég, amely érdeklődést mutatott a Broad Street felvásárlása iránt. – Azt hiszem, Sir Hugo, okosabb lenne, ha nem említenék összegeket a telefonban – mondta Prendergast kissé fellengzősen. Hugo negyven perccel később már a bankigazgató irodájában ült, és hangosan felszisszent, amikor meghallotta, mennyit ajánlottak a telkekért. – Huszonnégyezer font? – ismételte meg hitetlenkedve. – Igen – bólintott Prendergast –, és biztos vagyok benne, hogy ez csak nyitóajánlat, és feljebb tudom tornázni harmincezer közelébe. Mivel eredetileg alig háromezer fontot terveztünk, azt hiszem, bölcs befektetésnek ítélhetjük. De van egy kis bökkenő. – Milyen bökkenő? – kérdezte idegesen Hugo. – Mrs. Clifton személye – mondta Prendergast. – Az ajánlat csak azzal a feltétellel érvényes, ha megszerzi a teljes háztömböt, az ő telkét is beleértve. – Ajánljon fel neki nyolcszáz fontot – csattant fel Hugo. Prendergast egy jellegzetes köhintéssel válaszolt, de nem emlékeztette ügyfelét, hogy ha megfogadta volna a korábbi tanácsát, akkor már hónapokkal ezelőtt megköthették volna az üzletet Mrs. Cliftonnal négyszáz fontért, viszont ha a nő most esetleg értesül a United Dominion ajánlatáról… – Értesítem önt abban pillanatban, ahogy hallok felőle. – A bankár csak ennyit mondott. – Várni fogom. És ha már itt vagyok, szeretnék kivenni egy kis pénzt a magánszámlámról. – Sajnálom, Sir Hugo, de a számlája pillanatnyilag hiteltúllépést mutat. Hugo az áramvonalas sötétkék Lagondában ülve várakozott, amikor Holcombe kilépett az iskolából, és átvágott az udvaron. Megállt,

és szóba elegyedett a gondnokkal, aki épp lilára és zöldre, a Merrywood Elemi Iskola színeire festette a kaput. – Kitűnő munkát végez, Alf. – Köszönöm, Mr. Holcombe – hallotta Hugo a gondnok hangját. – De azért elvárom, hogy foglalkozzon többet az igékkel, és ne késsen el szerdán! Alf megbillentette a sapkáját. Holcombe elindult az utcán, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Barrington ott ül a kocsija volánjánál. Hugo gúnyosan elvigyorodott. Holcombe-on kívül mindenki megcsodálta a Lagondát. Három fiatal suhanc, aki az utca túloldalán lézengett, fél órája le se tudta venni róla a szemét. Hugo kiszállt a kocsiból, és megállt a járda kellős közepén, de a tanár továbbra sem vett róla tudomást. Már csak egylépésnyire volt, amikor Hugo megszólalt: – Válthatnánk pár szót, Mr. Holcombe? A nevem… – Nagyon jól tudom, hogy ki maga – mondta Holcombe, és egyenesen elsétált mellette. Hugo utánaeredt. – Csak úgy gondoltam, tudnia kellene arról, hogy… – Miről? – torpant meg Holcombe, és visszafordult. – Hogy a menyasszonya miből élt még nem is olyan régen. – Prostitúcióra kényszerült, mert maga nem fizette a fia… – egyenesen Hugo szemébe nézett – a maga fia iskoláztatási költségeit a Bristol Gimnázium utolsó két évében. – Nincs rá semmi bizonyíték, hogy Harry Clifton az én fiam – felelte dacosan Hugo. – A papnak elég volt a bizonyíték, hogy ne adja össze Harryt a maga lányával. – Honnan tudja? Nem volt ott. – Maga honnan tudja? Elmenekült.

– Akkor hadd mondjak valami olyat, amit biztosan nem tud – folytatta Hugo szinte kiabálva. – Ez a nő, az erény szobra, akivel élete hátralévő részét tölteni akarja, kijátszott, ellopott egy telket, ami az enyém volt a Broad Streeten. – Hadd mondjak valamit, amit maga is tud – felelte Holcombe. – Maisie a kölcsönének minden fillérét visszafizette, a kamatokkal együtt, és ezek után maga otthagyta úgy, hogy tíz fontja maradt. – Az a telek most négyszáz fontot ér – mondta Hugo, de azonnal megbánta, hogy kicsúszott a száján –, és az enyém. – Ha a magáé lenne, akkor nem próbálná kétszer ennyiért megvenni. Hugo forrt a dühtől, amiért hagyta, hogy kiderüljön, mennyire akarja a telket, de még nem fejezte be a mondandóját. – És amikor ágyba bújik Maisie Cliftonnal, fizetnie kell érte, tanító úr? Mert nekem nem kellett. Holcombe felemelte az öklét. – Gyerünk, üssön csak meg! Stan Tancocktól eltérően, én be fogom perelni. Holcombe leengedte az öklét, és elvonult. Bosszús volt magára, amiért engedte, hogy Barrington így feldühítse. Hugo elmosolyodott. Úgy érezte, sikerült kiütnie az ellenfelét. Amikor megfordult, észrevette, hogy az utca túloldalán ácsorgó fiúk gúnyosan vigyorognak – valószínűleg azért, mert soha nem láttak még lilára és zöldre mázolt Lagondát.

35. fejezet

Amikor az első csekkjét nem fogadták el, Hugo egyszerűen nem vett tudomást róla, várt néhány napot, aztán újra megpróbálkozott

vele. Amikor a fedezetlen csekket ismét visszaküldték, „Vissza a kibocsátónak” pecséttel, kezdett beletörődni az elkerülhetetlenbe. Az elkövetkező pár hétben még megtalálta a különféle útjátmódját annak, hogy elkerülje a közvetlen pénzszűkét. Legelőször az irodai széfet dézsmálta meg, kivette belőle azt a száz fontot, amelyet az apja biztonsági tartaléknak tett félre. Az öreg biztos nem került soha ilyen szorult helyzetbe, és nem kellett a vésztartalékhoz folyamodnia, hogy ki tudja fizetni a titkárnőjét. Miután ez a pénz elfogyott, Hugo kénytelen-kelletlen eladta a Lagondát. Az autókereskedő udvariasan rámutatott, hogy a lila-zöld színösszeállítás nem túl divatos az idén, és mivel Sir Hugonak azonnal készpénzre van szüksége, csak az eredeti vételár felét tudja felajánlani a kocsiért, mert az egészet újra kell fényezni. Hugo ebből az összegből még egy hónapig kihúzta. Mivel nem volt más értéktárgya, amit pénzzé tehetett volna, az anyjától kezdett elcsenni ezt-azt: először azt a pénzt, amit a házban talált itt-ott, aztán aprót a tárcájából és bankjegyeket a táskájából. Egy kis idő múlva elcsent egy kis ezüst fácánfigurát, amely éveken át díszítette az ebédlőasztalt, aztán a nagyobb madárpárt is, amelyek szintén a legközelebbi zálogházban végezték. Hugo ezután az anyja ékszereire vetett szemet. Előbb olyan darabokat tüntetett el, amelyekről úgy gondolta, a hiányát úgyse veszi észre. Egy kalaptűt és egy Viktória korabeli brosst egy borostyán nyaklánc követett, amelyet az anyja csak nagy ritkán viselt, majd egy gyémánttiara, amely több mint egy évszázada volt a család tulajdonában, és csak esküvőkön és más ünnepélyes eseményeken viselték. Hugo úgy vélte, ilyen úgysem fog adódni a közeljövőben. Végül az apja műgyűjteménye került sorra. Először a nagyapja portréját vette le a falról, amelyet a fiatal John Singer Sargent festett. Ekkorra már a házvezetőnő, és a szakácsnő is beadta a felmondását, mivel több mint három hónapja nem fizették ki őket. Jenkins egy hónappal később elhalálozott – Hugo nagy megkönnyebbülésére.

A nagyapja Constable-festményét (A malom Dunning Locknál) a dédapjától örökölt Turner követte (Hattyúk az Avonon). Mindkét festmény több mint egy évszázada volt a család birtokában. Hugo meggyőzte saját magát, hogy ez nem lopás. Végül is az apja végrendeletében az állt, hogy nemcsak a lovagi címet örökli, hanem „mindent, ami azzal jár”. Ezek a rendszertelenül csordogáló bevételek biztosították, hogy a társaság talpon maradjon, és az első negyedévben csak kisebb veszteséget mutatott, már ha nem számoljuk azt, hogy újabb három igazgatótanácsi tag lemondott, valamint a társaság, vezető pozícióban lévő alkalmazottai közül is többen távoztak, akik nem kapták meg a fizetésüket a hó végén. Amikor kérdőre vonták, Hugo a háború miatti átmeneti nehézségekre hivatkozott. Az egyik idősebb igazgató búcsúszavai ezek voltak: – Az apja soha nem folyamodott volna ilyen kifogáshoz. Hamarosan a társaság mozdítható értéktárgyai is fogyatkozni kezdtek. Hugo tudta, hogy ha el kell adnia a Barrington-házat és a hozzátartozó hetvenkét holdas parkot, azzal az egész világ tudomására hozza, hogy a több mint száz éve folyamatosan profitot termelő hajótársaság fizetésképtelenné vált. Az anyja továbbra is elhitte Hugo megnyugtató szavait, hogy a bajok csak átmenetiek, és idővel majd minden rendbe jön. Egy idő után Hugo maga is kezdte elhinni, amit mondott. Amikor megint kezdtek visszaérkezni a fedezetlen csekkek, Mr. Prendergast emlékeztette, hogy a Broad Street-i telkekért még áll a háromezer-ötszáz fontos ajánlat, és ha elfogadja, még mindig elkönyvelhet hatszáz font nyereséget. – És mi a helyzet a harmincezerrel, amit ígértek? – ordította Hugo a telefonba. – Az az ajánlat is érvényes, Sir Hugo, de továbbra is csak akkor, ha Mrs. Clifton telkét is megszerzi.

– Ajánljon neki ezer fontot – csattant fel Barrington. – Ahogy óhajtja, uram. Hugo lecsapta a kagylót. Épp azon tűnődött, mi üthet még be ezek után, amikor megcsörrent a telefon. Hugo megbújt a Railway Arms bárjának egy fülkéjében. Régebben nem sűrűn fordult meg ebben a kis szállodában, és soha többé nem is fog. Percenként idegesen megnézte az óráját, miközben Mitchellre várt. A magánnyomozó fél tizenkettő után érkezett meg, alig pár perccel az után, hogy a Paddington expressz befutott a Temple Meadspályaudvarra. Mitchell leült egyetlen ügyfelével szemben, akitől ő sem kapott hónapok óta semmiféle fizetséget. – Mi olyan sürgős, hogy nem várhatott? – kérdezte Hugo, miután a pincér letett a nyomozó elé egy korsó sört. – Sajnos, arról kell beszámolnom – kezdte Mitchell, miután belekortyolt a sörbe –, hogy a barátját, Toby Dunstable-t letartóztatta a rendőrség. – Hugo egész testén hideg borzongás futott végig. – Azzal vádolják, hogy ő lopta el Piotrovska gyémántjait, és több festményt is, köztük egy Picassót és egy Monet-t, amiken Agnew-nál, a londoni műkereskedőnél próbált meg túladni. – Toby hallgatni fog – jelentette ki Hugo. – Attól tartok, nem, uram. Megbízható forrásból tudom, hogy az enyhébb büntetésért hajlandó volt vallomást tenni. Úgy tűnik, a Scotland Yardot jobban érdekli az, hogy letartóztassák azt a személyt, aki kitervelte az akciót. Hugo söre érintetlenül állt, miközben próbálta felfogni a jelentőségét mindannak, amit Mitchell elmondott. Hosszú csönd után a magánnyomozó folytatta: – Gondoltam, azt is tudni szeretné, hogy Miss Piotrovska felkért egy ügyvédet, Sir Francis Mayhew-t, hogy képviselje. – Miért nem hagyja a rendőrségre, hogy ők intézzék a dolgot?

– Sir Francis tanácsait nem a betöréssel kapcsolatban kérte ki, hanem két másik ügyben. – Két másik ügyben? – Igen, ha jól tudom, feljelentik önt házasságszédelgésért, és Miss Piotrovska apasági keresetet is benyújt, amelyben önt nevezi meg a lánya apjaként. – Soha nem tudja bebizonyítani. – A bíróság elé beterjesztett bizonyítékok között szerepelni fog egy nyugta az eljegyzési gyűrűről, amelyet a Burlington Árkád egyik ékszerészénél vásárolt, valamint a házvezetőnő és a szobalány vallomása, akik állítják, hogy ön a Lowndes Square 42.-ben lakott több mint egy éven át. Hugo tíz év óta először tanácsot kért Mitchelltől. – Maga szerint mit tegyek? – kérdezte szinte suttogva. – Ha az ön helyében lennék, én a lehető leghamarabb elhagynám az országot. – Mit gondol, mennyi időm van? – Egy hét, legfeljebb tíz nap. Megjelent a pincér. – Egy shilling kilenc penny lesz. Mivel Hugo nem mozdult, Mitchell átnyújtott egy ezüst kétshillingest. – Tartsa meg a többit. Miután a magánnyomozó elindult, hogy visszatérjen Londonba, Hugo egy ideig még elüldögélt egyedül, és a lehetőségeit fontolgatta. A pincér megint odament, és megkérdezte, hozhat-e még egy italt, de Hugo arra sem vette fáradságot, hogy válaszra méltassa. Végül feltápászkodott, és kifelé indult a bárból. A városközpont felé vette az útját. Lépésről lépésre egyre lassabban ballagott, míg végül kitalálta, mit tegyen ezután. Pár perccel később be is vonult a bankba.

– Miben segíthetek, uram? – kérdezte egy fiatalember a bejáratnál, de Hugo már az előcsarnok közepén járt, mire a recepciósnak volt ideje felhívni az igazgatót, és figyelmeztetni, hogy Sir Barrington az irodája felé tart. Prendergastot már nem lepte meg, hogy Sir Hugo azt feltételezi, az igazgató bármikor a rendelkezésére áll, minden előzetes bejelentés nélkül, de az megdöbbentette, hogy a Barrington-társaság elnöke aznap reggel még nem is borotválkozott. – Lenne egy problémám, ami azonnali megoldást kíván – közölte Hugo, és leroskadt az íróasztal előtt álló székre. – Hogyne, Sir Hugo. Miben állhatok a rendelkezésére? – Mennyi a legtöbb, amit a Broad Street-i területért remélhetek? – De hát a múlt héten küldtem egy levelet, amelyben tájékoztattam, hogy Mrs. Clifton elutasította a legutóbbi ajánlatát. – Ezzel tisztában vagyok – mondta Hugo. – Úgy értettem, az ő telke nélkül, a többiért. – A háromezer-ötszáz fontos ajánlat még él, de jó okom van azt hinni, hogy ha kicsivel többet ajánlana Mrs. Clifton-nak, akkor az asszony eladná a telkét, és így érvényes lenne a harmincezer fontos ajánlat. – Nincs több időm várni – jelentette ki Hugo minden további magyarázat nélkül. – Ha így áll a helyzet, akkor biztos vagyok benne, hogy rá tudom venni az ügyfelemet, emelje meg az ajánlatát négyezerre, és akkor még így is szép profithoz jutna. – Ha elfogadom az ajánlatot, egyvalamiről biztosítékot kérek. – Mr. Prendergast felvonta a szemöldökét. – Arról, hogy az ügyfele nem áll, és soha nem is állt semmiféle kapcsolatban Mrs. Cliftonnal. – Erről biztosíthatom, Sir Hugo. – Ha az ügyfele négyezret fizet, akkor mennyi lesz összesen a számlámon?

Mr. Prendergast kinyitotta Sir Hugo dossziéját, és megnézte a számlaegyenleget. – Nyolcszázhuszonkét font és tíz shilling. Hugo már nem viccelődött a tíz shillingen. – Ez esetben kérek azonnal készpénzben nyolcszáz fontot. Majd később utasítom, hová utalja az eladásból befolyt összeget. – Az eladásból? – ismételte meg Prendergast. – Igen. Úgy döntöttem, eladom a Barrington-házat.

36. fejezet

Senki sem látta meg, amikor elhagyta az épületet. Egy bőrönd volt nála, meleg tweedöltönyt viselt, strapabíró barna félcipőt, vastag felöltőt és barna kalapot. Elgyalogolt a csaknem két kilométerre lévő buszmegállóig, mely távolság nagy részét a saját földjén tehette meg, Negyven perccel később felszállt egy távolsági buszra – még soha nem vett igénybe ilyen közlekedési eszközt. Leült leghátul, és a bőröndjét egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől. A kalauznak átadott egy tízshillingest, annak ellenére, hogy csak három pennyt kellett volna – az első hiba, amit elkövetett. Vigyáznia kell, ha nem akarja felhívni magára a figyelmet. A busz tovább zötyögött Bristol felé, amely utat Hugo általában húsz perc alatt tette meg a Lagondájával, de most több mint egy órába telt, mire befutottak a buszpályaudvarra. Hugo nem elsőként, de nem is utolsónak szállt le. Az órájára pillantott: fél három múlt nyolc perccel. Bőven hagyott magának időt. Felsétált a domboldalon a Temple Meads pályaudvarhoz. Régebben nem tűnt fel neki, hogy dombnak felfelé vezet az utca, de hát régebben soha nem kellett cipelnie a bőröndjét. Beállt a hosszú sor-

ba, aztán vett egy harmadosztályú jegyet Fishguardba. Megkérdezte, hányas vágányról indul a vonat, aztán megállt a peron végében, egy eloltott gázlámpa alatt. Amikor végre begördült a vonat, felszállt, és a gyorsan megtelő harmadosztályú kocsi közepe táján talált is egy üres helyet. Felrakta a bőröndjét a vele szemben lévő csomagtartóra, és csak ritkán vette le róla a szemét. Egy nő benyitott a zsúfolt fülkébe, de Hugo nem ajánlotta fel, hogy átadja a helyét. Ahogy a vonat kigördült a pályaudvarról, megkönnyebbülten nagyot sóhajtott. Örült, hogy Bristol lassan eltűnik a távolban. Hátradőlt, és azon gondolkozott, jó döntést hozott-e. Másnap ilyenkorra már Corkban lesz. Amíg ír földre nem lép, nem fogja biztonságban érezni magát. Ha azonban el akarja érni a fishguardi vonatot, idejében oda kell érnie Swansea-be, hogy elkapja a csatlakozást. Amikor a vonat befutott Swansea-be, maradt még fél órája – elég idő ahhoz, hogy vegyen egy teát és egy kis teasüteményt a pályaudvar büféjében. A tea nem Earl Grey vagy Carwardine márkájú volt, de a férfi, túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Miután végzett, kisétált egy újabb homályosan megvilágított peronra, és várta, hogy befusson a fishguardi vonat. A vonat késett, de Hugo bízott benne, hogy a komp nem indul el, amíg az összes utas fel nem szállt. Az éjszakát majd Corkban tölti, aztán jegyet vesz egy hajóra – bármelyik Amerikába induló hajóra. Ott majd új életet kezd abból a pénzből, ami befolyik a Barringtonház eladásából. Most először jutott eszébe, hogy mi lesz az anyjával, ha az ősi családi fészek kalapács alá kerül. Hol fog lakni? Odaköltözhet Elizabethhez, végül is van hely bőven. Vagy ha nem, Harvey-ékhoz is költözhet, akiknek három házuk is van, a birtokukon található kisebb nyaralókról nem is szólva.

A gondolatai visszatértek a Barrington Hajótársaságra – a vállalatra, amelyet a család két nemzedéke épített fel, a harmadiknak pedig sikerült a padlóra vinni. Egy pillanatra Olga Piotrovska jutott eszébe – örült, hogy soha többé nem kell látnia. Egy futó gondolatot szentelt még Toby Dunstable-nek is, aki a bukását okozta. Emma és Grace alakja is feltűnt a lelki szemei előtt, de nem sokáig – soha nem látta semmi értelmét annak, hogy az embernek lányai legyenek. Aztán Gilesra gondolt, aki nem kereste meg, miután megszökött a weinsbergi fogolytáborból, és visszatért Bristolba. Az emberek folyton érdeklődtek a háborús hős fia után, és Hugo minden alkalommal kénytelen volt kitalálni valami újabb mesét. Erre ezentúl, már nem lesz szükség, mert ha megérkezik Amerikába, végleg megszűnik kettejük között minden kötelék, bár idővel majd – Hugo el volt szánva rá, hogy hosszú idő múlva – Giles örökli majd a családi címet, még ha az a „minden, ami ezzel jár” már nem is ér többet, mint a papír, amelyre e szavak íródtak. Többnyire azonban csak saját magára gondolt, és ezt az elfoglaltságot csupán az szakította félbe, amikor a vonat befutott Fishguardba. Megvárta, amíg mindenki kiszáll a fülkéből, aztán levette a csomagtartóról a bőröndjét, és kilépett a peronra. Követte a megafon utasításait, amely azt harsogta: – Buszok indulnak a kikötőbe! Buszok indulnak a kikötőbe! – Négy jármű állt bent, ő a harmadikat választotta. Ez alkalommal csak rövid utat kellett megtennie a buszig, és az elsötétítés ellenére könynyen megtalálta a pénztárt. Ismét beállt a harmadosztályú jegyekért várakozók sorába, most a Corkba induló komphoz igyekezett. Miután vett egy jegyet csak oda, felsétált a hídon a hajóra, és meghúzta magát egy olyan eldugott zugban, ahová egy némi önbecsüléssel bíró macska se dugta volna be az orrát. Csak akkor kezdte biztonságban érezni magát, amikor meghallotta, hogy kétszer felhar-

san a ködkürt, és megérezte, hogy a komp finoman imbolyogva távolodni kezd a rakparttól. Miután elhagyták a kikötőt, végre megnyugodott. Annyira kimerült volt, hogy a bőröndjére hajtotta a fejét, és elaludt. Nem volt biztos benne, mennyi idő telt el, amikor arra riadt fel, hogy valaki megkocogtatja a vállát. Felnézett, és két férfit pillantott meg, akik föléje tornyosultak. – Ön Sir Hugo Barrington? – kérdezte az egyik. Nem lett volna sok értelme a tagadásnak. A vállánál fogva felrángatták, és közölték vele, hogy le van tartóztatva. Nem siették el a dolgot, jó hosszan ismertették a vádakat. – De úton vagyok Corkba – tiltakozott Hugo. – Már nyilván eltávolodtunk tizenkét tengeri mérföldre a parttól, és kívül kerültünk az angol fennhatóság alól. – Téved, uram – mondta a másik rendőr. – Úton vagyunk vissza Fishguardba. Több utas is a komp korlátjára könyökölve bámulta, ahogy elvezetik a bilincsbe vert férfit, aki miatt vissza kellett fordulniuk. Hugot belökdösték egy fekete Wolseley hátsó ülésére, és pár pillanat múlva már neki is vágtak a hosszú útnak vissza Bristol felé. Amikor nyílt a fogda ajtaja, egy egyenruhás őr reggelit hozott be tálcán – nem épp az a fajta reggeli, nem olyan tálcán, és a férfi sem azt a fajta uniformist viselte, amihez Sir Hugo szokva volt. Vetett egy pillantást a zsírban tocsogó bundás kenyérre és a paradicsomra, aztán félretolta a tálcát. Azon tűnődött, mennyi idő múlva fog hozzászokni, ha ez lesz a mindennapi eledele. A rendőr pár perc múlva visszatért, elvitte a tálcát, és becsapta maga után a cella ajtaját. Amikor legközelebb nyílt az ajtó, két másik rendőr lépett be, és felkísérték Hugot egy kőlépcsőn az első emeletre, ahol Ben Winshaw, a Barrington Hajótársaság ügyvédje várta. – Nagyon sajnálom, elnök úr – mondta.

Hugo rezignált arckifejezéssel megrázta a fejét. – Most mi fog történni? – kérdezte. – A főfelügyelő azt mondta, perceken belül vád alá helyezik, aztán átkísérik a bíróságra. Nem lesz más dolga, csak kijelenteni a bíró előtt, hogy nem vallja magát bűnösnek. A főfelügyelő egyértelművé tette, hogy semmiképp nem engedélyezik az óvadék ellenében való szabadlábra helyezést, és hangsúlyozni fogják a bíróság előtt, hogy a letartóztatásakor éppen szökni próbált az országból, a bőröndjében nyolcszáz fonttal. Attól tartok, a sajtónak jó napja lesz. Hugo és az ügyvédje kettesben üldögéltek a szobában, és várták, hogy visszajöjjön a főfelügyelő. Az ügyvéd figyelmeztette az ügyfelét, hogy előreláthatólag heteket kell előzetes letartóztatásban töltenie, mielőtt megkezdődik a tárgyalása. Javasolt neki négy ügyvédet is, akiket felkérhetne a védelmére. Épp megegyeztek Sir Gilbert Gray személyében, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy őrmester. – Szabadon távozhat, uram – közölte, mintha Hugot csak valami kisebb közlekedési vétségért tartóztatták volna le. Beletelt kis időbe, míg Winshaw magához tért a meglepetéstől, és megkérdezte: – A nap folyamán később kell visszajönnie ügyfelemnek? – Én nem tudok róla, uram. Hugo szabad emberként sétált ki a rendőrségről. A történtekről mindössze egy rövid kis cikk jelent meg a Bristol Evening News kilencedik oldalán, mely szerint Toby Dunstabe, Dunstable tizenegyedik grófjának második fia szívrohamban elhunyt a wimbledoni rendőrségen, előzetes letartóztatásban. Hugo később Derek Mitchelltől tudta meg a részleteket. Mint kiderült, a gróf meglátogatta a fiát a zárkájában, majd Toby pár órával később öngyilkos lett. Az ügyeletes őr hallotta, hogy éles szóváltás zajlik apa és fia között, melynek során szóba került a becsület, a család hírneve, és hogy mi a helyes cselekedet az adott kö-

rülmények között. A wimbledoni királyi törvényszéken két héttel később tartott halottszemlén a bíró megkérdezte az őrtől, látta-e, hogy a gróf valamilyen pirulákat adott volna át a fiának a látogatása során. – Nem, uram, nem láttam – felelte az őr. A bíróság aznap délután hozott ítélete azt állapította meg, hogy a haláleset természetes okokból kifolyólag következett be.

37. fejezet

– Mr. Prendergast már többször is telefonált ma reggel, elnök úr – mondta Miss Potts, miközben Sir Hugo nyomában besietett az irodájába –, és legutoljára nagyon hangsúlyozta, hogy sürgős. – Ha meg is lepte, hogy az elnök arca borostás, és tweedöltönye úgy fest, mintha abban aludt volna, nem tett rá semmilyen megjegyzést. Amikor Hugo meghallotta, hogy Prendergast sürgősen beszélni akar vele, az első gondolata az volt, hogy nem sikerült nyélbe ütni a Broad Street-i üzletet, és a bank várja, hogy azonnal visszaküldje a nyolcszáz fontot. Prendergast arra várhat. – Tancock azt üzeni – folytatta Miss Potts a jegyzettömbjére pillantva –, hogy hírei vannak. Az elnök nem válaszolt. – A legfontosabb azonban az a levél, amelyet az íróasztalán hagytam – mondta végül a titkárnő. – Az az érzésem, jó lenne, ha rögtön elolvasná. Hugo még le sem ült, már olvasni is kezdte a levelet. Aztán még egyszer elolvasta, de még mindig nem hitt a szemének. Felnézett a titkárnőjére. – Gratulálok, uram!

– Hívja fel Prendergastot – rendelkezett Hugo –, aztán látni akarom az ügyvezető igazgatót, utána pedig Tancockot. – Igenis, elnök úr – mondta Miss Potts, és kisietett. Míg Hugo várta, hogy a titkárnője kapcsolja Prendergastot, harmadszor is átfutotta a hajózásügyi minisztérium levelét. Tisztelt Sir Hugo! Örömmel tájékoztatom, hogy a Barrington Hajótársaság nyerte el a szerződést, amelyben a kormány megbízza… Megcsörrent a telefon Hugo íróasztalán. – Mr. Prendergast van a vonalban – jelentette be Miss Potts. – Jó reggelt, Sir Hugo! – A bankár hangja ismét tisztelet-teljesen csengett, mint régen. – Gondoltam, tudni szeretné: Mrs. Clifton végre beleegyezett, hogy eladja a telkét ezer fontért. – De már aláírtam a szerződést, hogy eladom a többi telket a United Dominionnak négyezerért. – És a szerződés még mindig itt fekszik az íróasztalomon – felelte Prendergast. – Az ő szemszögükből sajnálatos módon, de az ön szerencséjére csak ma reggel tízre tudnak idejönni, hogy aláírják. – Kicserélte a szerződéseket? – Igen, uram, de még mennyire. Hugo szíve összeszorult. – A negyvenezer fontosra. – Nem értem. – Miután biztosítottam a United Dominiont, hogy Mrs. Clifton telke is az ön birtokában van, ahogy az utca minden más telkének tulajdonjoga is, kiállítottak egy csekket a teljes összegről. – Jó munka volt, Prendergast. Tudtam, hogy bízhatok magában. – Köszönöm, uram. Most már nincs más dolga, mint aláírni Mrs. Cliftonnal a szerződést, és máris beválthatjuk a Dominion csekkjét. Hugo az órájára pillantott.

– Mivel már elmúlt négy, holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy beugrom a bankba. Prendergast jellegzetes köhécselést hallatott. – Ez legyen reggel kilenc óra, Sir Hugo. És megkérdezhetem, hogy megvan-e még a nyolcszáz font, amit tegnap előlegbe felvett? – Igen, meg. De mi ennek most már a jelentősége? – Véleményem szerint okos lenne, Sir Hugo, ha kifizetnénk Mrs. Cliftonnak az ezer fontját, még mielőtt beváltjuk a United Dominion negyvenezer fontos csekkjét. Nem lenne jó, ha később esetleg kínos kérdéseket tennének fel a központból. – Igen, hogyne – mondta Hugo, és a bőröndjére pillantott. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy egy pennyt se költött el a nyolcszáz fontból. – Akkor nekem nincs is több mondanivalóm – fejezte be Prendergast mint hogy gratulálok a sikeres szerződéshez. – Honnan tud a szerződésről? – Tessék? – csodálkozott Prendergast. – Ó, elnézést, azt hittem, másra célzott. Nem lényeges, felejtse el. – Azzal Hugo letette a telefont. Belépett Miss Potts. – Az ügyvezető igazgató megérkezett, elnök úr. – Azonnal küldje be. – Hallotta a jó hírt, Ray? – Hugo ezzel fogadta Comp-tont. – Igen, hallottam, elnök úr, és nem is jöhetett volna jobbkor. – Nem egészen értem. – A következő havi igazgatósági ülésen be kell nyújtania az éves jelentést, és habár az idén még mindig súlyos veszteséget kell elkönyvelnünk, az új kormánymegbízás garantálni fogja, hogy a jövő év már nyereséges lesz. – És ez így lesz még öt éven át – tette hozzá Hugo, diadalmasan meglobogtatva a miniszter levelét. – Kérem, készítse elő a napirendet

az igazgatósági ülésre, de a kormányszerződés hírét ne vegye bele. Szeretném személyesen bejelenteni. – Ahogy óhajtja, elnök úr. Gondoskodom róla, hogy a papírok holnap délre az íróasztalán legyenek – mondta Compton, majd távozott. Hugo negyedszer is elolvasta a miniszter levelét. – Harmincezer egy évben – mondta ki hangosan, épp amikor újból megcsörrent az asztalán a telefon. – Egy bizonyos Mr. Foster keresi a Savills ingatlanügynökségtől – tájékoztatta Miss Potts. – Kapcsolja. – Jó reggelt, Sir Hugo! A nevem Foster, a Savills többségi tulajdonosa vagyok. Gondoltam, találkozhatnánk valamikor, hogy megbeszéljük, milyen utasításai vannak a Barrington-ház eladásával kapcsolatban. Esetleg együtt ebédelhetnénk a klubomban? – Ne fáradjon, Foster, meggondoltam magam. A Barrington-ház mégsem eladó. – Azzal Hugo letette a telefont. A délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy aláírt egy halom levelet és csekket, amelyeket a titkárnője eléje rakott. Már hat óra is elmúlt, amikor végre rácsavarta a kupakot a töltőtollára. Amikor Miss Potts visszajött, hogy elvigye a leveleket, Hugo azt mondta: – Kéretem Tancockot. – Igen, uram – felelte Miss Potts, enyhe rosszallással a hangjában. Amíg Hugo Tancockra várt, letérdelt a földre, és kinyitotta a bőröndjét. Rámeredt a nyolcszáz fontra, amelynek segítségével életben maradt volna Amerikában, amíg a Barrington-ház eladásából befolyt összeg meg nem érkezik. Most ezt a nyolcszáz fontot arra fogja felhasználni, hogy egy vagyont keressen a Broad Streeten. Amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtón, gyorsan lecsapta a bőrönd tetejét, és visszament az íróasztalához. – Tancock megérkezett – szólt be Miss Potts.

A dokkmunkás magabiztosan bemasírozott, és megállt az elnök íróasztala előtt. – Szóval, mi az a nagy hír, ami nem várhatott? – kérdezte Hugo. – Az öt fontért jöttem, amivel tartozik nekem – közölte Tancock diadalmas pillantással. – Nem tartozom magának semmivel. – De rábeszéltem a nővéremet, hogy adja el a telket, amit akart, nem? – Kétszáz fontban egyeztünk meg, és végül ötször ennyit kellett fizetnem, úgyhogy amint mondtam, nem tartozom magának semmivel. Tűnjön el az irodámból, és takarodjon vissza dolgozni. Stan megmakacsolta magát. – És itt van nálam a levél, amit akart. – Milyen levél? – A levél, amit az amerikai hajó orvosa hozott el Maisie-nek. Hugo már teljesen meg is feledkezett a részvétnyilvánító levélről, amelyet Harry Clifton tiszttársa küldött, és el sem tudta képzelni, mi jelentősége lehetne ennek most már, hogy a nő beleegyezett az eladásba. – Egy fontot adok érte – közölte. – Ötöt ígért. – Jobban tenné, ha távozna az irodámból, amíg még megvan az állása, Tancock. – Jól van, jól van – mondta Stan, és hátrálni kezdett. – A magáé lehet egy fontért, nekem mindegy. – A hátsó zsebéből előhúzott egy gyűrött borítékot, és átadta az elnöknek. Barrington kivett a tárcájából egy tízshillingest, és letette az íróasztalra. Stan csak állt. Hugo visszatette a tárcáját a belső zsebébe, és dacosan farkasszemet nézett vele. – Megtarthatja a levelet, vagy a magáé lehet ez a tízshillinges, válasszon. Stan felmarkolta a pénzt, és dühösen motyogva távozott.

Hugo félretolta a borítékot, hátradőlt a széken, és arra gondolt, mire fogja költeni a profit egy részét, amit a Broad Street-i üzleten keres. Miután elmegy a bankba, és aláírja a szükséges papírokat, átsétál az utca túloldalán lévő autószalonba. Már kinézett egy 1937-es, kétliteres, négyüléses Aston Martint. Az új kocsival áthajt a városon, és felkeresi a szabóját – már nem is emlékezett rá, mikor csináltatott utoljára új öltönyt –, aztán megebédel a klubban, ahol rendezi az italszámláját is. A délután folyamán nekilát feltölteni a Barrington-ház borospincéjét, és azt is megfontolja, hogy kiváltsa a zálogházból az anyja némelyik ékszerét, amelyek láthatóan hiányzanak neki. Este pedig… – Épp itt tartott, amikor kopogtak az ajtón. – Én most mennék – szólt be Miss Potts. – Szeretnék hét előtt odaérni a postára, hogy még ma elvigyék a leveleket. Szüksége van még valamire, uram? – Nincs, Miss Potts. Holnap lehet, hogy egy kicsit később jövök be, mert kilenckor találkozóm van Mr. Prendergasttal. – Hogyne, elnök úr. Ahogy az ajtó becsukódott, Hugo tekintete megpihent a gyűrött borítékon. Fogott egy ezüst papírvágó kést, felvágta a borítékot, és kivette a benne lapuló egyeüen papírlapot. Türelmetlenül átfutotta az egyoldalas levelet, keresve a fontos részeket. New York 1939. szeptember 8. Drága Anyám! …nem haltam meg, amikor a Devonshire-t elsüllyesztették… kihalászott a tengerből… hogy holta napjáig egy hiú remény éltesse… bebizonyítom: nem Hugo Barrington az apám, hanem Arthur Clifton… könyörögve kérlek, őrizd a titkomat olyan állhatatosan, ahogy a magadét őrizted oly sok éven át. Szerető fiad: Harry

Hugo ereiben megfagyott a vér. A nap minden diadala egy szempillantás alatt szertefoszlott. Ezt a levelet bezzeg nem volt kedve másodszor is elolvasni, és legfőképpen azt nem akarta, hogy bárki másnak a kezébe jusson. Kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, és elővett egy doboz gyufát. Meggyújtott egy szálat, a papírkosár fölé tartotta a levelet, és el sem engedte, amíg el nem hamvadt az egész. Soha életében nem költött még hasznosabb dologra tíz shillinget. Hugo nagyon remélte, hogy ő az egyetlen, aki tudja, hogy Harry Clifton még él, és ez így is marad. Végül is, ha Clifton megtartja a szavát, és továbbra is Tom Bradshaw néven él, akkor hogy jöhetne rá bárki az igazságra? Hirtelen émelygés fogta el, amikor eszébe jutott, hogy Emma még mindig Amerikában tartózkodik. Talán valahogy rájött, hogy Harry életben van? De hát ez lehetetlen, ha nem olvasta a levelet. Mindenesetre meg kell tudnia, minek ment Amerikába. Felkapta a telefont, és épp tárcsázni kezdte Mitchell számát, amikor mintha lépteket hallott volna odakintről a folyosóról. Letette a kagylót. Azt hitte, az éjjeliőr az, aki ellenőrizni akarja, miért van még mindig világos az irodában. Az ajtó kinyílt, és Hugo rámeredt a nőre, akiről azt remélte, soha többé nem fogja látni. – Hogyhogy az őr beengedett a kapun? – kérdezte. – Azt mondtam, találkozóm van az elnökkel. Egy régóta esedékes találkozó. – Találkozó…? – Igen, hoztam egy kis ajándékot is. Nem mintha ajándékba adhatnánk valamit valakinek, ami úgyis az övé. – Olga letett egy mózeskosarat az asztalra, és levette róla a vékony muszlintakarót, amely alatt egy alvó kisbaba pihent. – Úgy éreztem, ideje, hogy bemutassalak a lányodnak – mondta a nő, és odébb állt, hogy Hugo megcsodálhassa a kisbabát.

– Miből gondolod, hogy engem egyáltalán érdekel ez a zabigyerek? – Mert a te zabigyereked – felelte nyugodtan Olga –, úgyhogy feltételezem, szeretnél ugyanúgy megadni neki mindent, ahogy Emmának és Grace-nek. – Ugyan, miért tennék ilyen nevetséges gesztust? – Azért, mert kiraboltál, és most itt az ideje, hogy vállald a felelősséget. Nem gondolhatod komolyan, hogy mindig minden elől elmenekülhetsz. – Az egyetlen, amitől megmenekültem, az te voltál – mondta Hugo vigyorogva. – Tűnj el, és vidd magaddal a mózeskosarat is, mert én a kisujjamat se fogom mozdítani, hogy bármit tegyek ezért a gyerekért. – Akkor talán olyan valakihez kell fordulnom, aki hajlandó lesz megmozdítani a kisujját. – Ugyan kihez? – Kezdhetném például az anyáddal, bár valószínűleg ő az utolsó ember a földön, aki még hisz neked. Hugo felpattant a helyéről, de Olgának a szeme sem rebbent. – És ha őt nem tudom meggyőzni – folytatta –, akkor a következő dolgom az lesz, hogy együtt teázom az exnejeddel, és elbeszélgethetünk arról, hogy már réges-rég elváltatok az előtt, hogy velem találkoztál. Hugo kilépett az íróasztal mögül, de Olga nem zavartatta magát. – És ha Elizabeth nincs otthon, elmehetek a Mulgelrie-kastélyba, és bemutathatom Lord és Lady Harvey-nak a legifjabb utódodat. – Miért gondolod, hogy hinnének neked? – Miért gondolod, hogy nem? Hugo elindult a nő felé, és csak akkor állt meg, amikor már csupán pár centi választotta el tőle, de Olga rendületlenül folytatta:

– És végül szükségét érezném, hogy meglátogassam Maisie Cliftont, akit nagyon csodálok, mert ha minden igaz, amit hallottam róla… Hugo megragadta Olga vállát, és jól megrázta a nőt. Meglepte, hogy az meg se próbál védekezni. – Na, ide hallgass, te zsidó cafka! – kiabálta. – Ha csak célozni is mersz rá bárkinek, hogy én vagyok az apja ennek a gyereknek, olyan nyomorúságossá teszem az életedet, hogy azt kívánod, bárcsak elhurcolt volna a Gestapo a szüleiddel együtt! – Már nem félek tőled, Hugo – mondta Olga elszántan. – És csak egyvalami érdekel az életben: hogy másodszor ne úszhasd meg. – Másodszor? – ismételte meg Hugo. – Azt hiszed, nem tudok Harry Cliftonról, és arról, hogy jogot formálhat a lovagi címre? Hugo elengedte a nőt, és feldúltan hátrált egy lépést. – Clifton halott, a tengerbe veszett, ezt mindenki tudja. – Nagyon jól tudod, hogy még mindig életben van, Hugo, bármennyire is szeretnéd, ha mindenki az ellenkezőjét hinné. – De honnan tudod, hogy… – Megtanultam, hogy úgy gondolkodjam, mint te, úgy viselkedjek, mint te, és ami még fontosabb, úgy is cselekedjek, mint te. Ezért döntöttem úgy, hogy én is felbérelek egy magánnyomozót. – De hát évekbe telt volna, amíg kideríted… – Nem, ha olyasvalakivel akadsz össze, akinek nincs munkája, mivel az egyetlen ügyfele immár másodszor menekült el, és akinek hat hónapja nem fizettek. – A nő elmosolyodott, amikor Hugo ökölbe szorította a kezét, ami biztos jele volt annak, hogy a szavai telibe találtak. Amikor a férfi felemelte a karját, Olga akkor se rezzent meg, csak állt szilárdan.

Amikor az első ökölcsapás az arcába csapódott, hátratántorodott, törött orrára szorítva a kezét. Egy másik ütés a gyomrát találta el, amitől összegörnyedt. Hugo nevetve hátrább lépett, miközben a nő imbolyogva próbált talpon maradni. A férfi harmadszor is meg akarta ütni, amikor Olga lába összecsuklott, és a földre rogyott, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórját. – Most már tudod, mire számíts, ha még egyszer olyan ostoba lennél, hogy idejössz zaklatni! – ordította a nő fölé tornyosulva. – És ha nem akarsz többet kapni, akkor takarodj, amíg van rá esélyed. És vidd magaddal Londonba ezt a zabikölyköt is. Olga lassan feltérdelt. Az orrából folyt a vér. Megpróbált felállni, de olyan gyenge volt, hogy előrebukott, csak az íróasztal szélébe tudott megkapaszkodni. Vett pár mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. Amikor végül felemelte a fejét, észrevett egy hosszúkás, ezüstös tárgyat, amely megcsillant az asztali lámpa fénytócsájában. – Nem hallottad, mit mondtam? – üvöltötte Hugo, előbbre lépett, megragadta a nő haját, és hátrarántotta a fejét. Olga minden erejét összeszedve hátrarúgott, és belemélyesztette a cipője sarkát a férfi ágyékába. – Te szajha! – üvöltötte Hugo. Elengedte a nő haját, és hátratántorodott, így Olga nyert egy töredékmásodpercet. Felkapta a papírkést, és a ruhája ujjába rejtette. Szembefordult a férfival. Amikor Hugo végre levegőhöz jutott, megint megindult felé. Ahogy elhaladt a kisasztal mellett, felkapott egy súlyos üveg hamutartót, és magasan a feje fölé emelte, hogy olyan csapást mérjen vele, amiből a nő nem tér magához egykönnyen. Amikor már csak egylépésnyire volt, Olga feljebb húzta a ruhaujját, mindkét kezével megragadta a papírkést, és Hugo szívének szegezte. A férfi épp le akart sújtani a hamutartóval a fejére, amikor észrevette a pengét. Megpróbált elhúzódni, de megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és a nőre zuhant.

Egy pillanatra csönd lett, aztán Hugo lassan térdre rogyott, és olyan sikoly hagyta el a torkát, amely a pokol szörnyeit is felverte volna. Olga meredten bámulta, ahogy a férfi megragadja a nyakába fúródott kés nyelét. Olga kővé dermedve állt, mintha egy lassított filmfelvételt nézne. Pár pillanat lehetett az egész, mégis végtelennek tűnt, mire Hugo végül összeesett, és elterült a lábánál. A nő lenézett a késre. A hegye kiállt a férfi tarkójánál, és a vér úgy spriccelt szerteszét, mint egy elromlott tűzcsapból a víz. – Segíts… – nyöszörögte Hugo, és próbálta felemelni a kezét. Olga letérdelt mellé, és megfogta a férfi kezét, akit egykor szeretett. – Nem tudok segíteni neked, drágám – mondta. – Soha nem is tudtam. Hugo egyre szaggatottabban szedte a levegőt, Olga pedig szorosan fogta a kezét. Lehajolt, hogy a férfi biztosan halljon minden szót. – Már csak perceid vannak hátra – suttogta és szeretném, ha úgy mennél a halálba, hogy tudod, mi állt Mitchell utolsó jelentésében. Hugo beszélni próbált, megmozdult az ajka, de nem jött ki rajta hang. – Emma megtalálta Harryt – mondta Olga. – És nyilván örömmel hallod, hogy él és virul. – Hugo rászegezte a tekintetét, a nő pedig még közelebb hajolt, míg az ajka szinte súrolta a fülét. – Harry úton van vissza Angliába, hogy magának követelje a jogos örökségét. Miután Barrington teste elernyedt, még hozzátette: – Ó, egyet el is felejtettem: azt is megtanultam, hogy úgy hazudjak, ahogy te. A Bristol Evening Post és a Bristol Evening News más-más főcímmel jelent meg a következő napon. SIR HUGO BARRINGTONT LESZÚRTÁK – ez a szalagcím virított a Post első oldalán, míg a News ezt hozta a címlapon: EGY

ISMERETLEN NŐ A LONDONI EXPRESSZ ELÉ VETETTE MAGÁT. Blakemore felügyelő, a helyi rendőrség főfelügyelője volt az egyetlen, aki rájött, hogy mi az összefüggés a két eset között.

EMMA BARRINGTON 1942

38. fejezet

– Jó reggelt, Mr. Guinzburg! – állt fel Sefton Jelks az íróasztala mögül. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatok Dorothy Parker és Graham Greene műveinek kiadójával. Guinzburg kis meghajlással viszonozta az üdvözlést, aztán kezet fogott az ügyvéddel. – És itt van Miss Barrington is – fordult Jelks Emmához. – Igazán örülök, hogy újra láthatom. Most, hogy már nem képviselem Mr. Lloydot, remélem, jó barátok lehetünk. Emma összevonta a szemöldökét, és leült anélkül, hogy kezet fogott volna Jelksszel. Miután mindhárman letelepedtek, az ügyvéd folytatta: – Úgy gondoltam, érdemes lenne hármunknak összejönni, hogy őszintén és nyíltan megvitassuk a dolgokat, és kiderítsük, lehetségese megoldást találni a problémánkra. – Az ön problémájára – vágott közbe Emma. Mr. Guinzburg összeszorított szájjal hallgatott. – Biztos vagyok benne – folytatta Jelks a kiadóhoz fordulva –, hogy ön is azt szeretné tenni, ami minden érintettnek a legjobb. – És ebbe ez alkalommal Harry Cliftont is beleértjük? – kérdezte csípősen Emma. Guinzburg vetett rá egy rosszalló pillantást. – Igen, Miss Barrington – bólintott az ügyvéd –, bármilyen megegyezésre is jutunk, annak mindenképp részese lesz Mr. Clifton is. – Ahogy a legutóbb is, Mr. Jelks, amikor cserbenhagyta éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna önre? – Emma! – figyelmeztette megrovóan Guinzburg. – Szeretnék rámutatni, Miss Barrington, hogy nem tettem mást, csupán végrehajtottam az ügyfelem utasításait. Mr. és Mrs. Bradshaw mindketten biztosítottak arról, hogy az ember, akit képviselek, a fiuk,

és nem volt semmi okom mást hinni. És természetesen megakadályoztam, hogy Tomot elítéljék a… – Aztán otthagyta Harryt, hogy védje meg magát. – Mentségemre szóljon, Miss Barrington, amikor végül rájöttem, hogy Tom Bradshaw valójában Harry Clifton, ő könyörgött, hogy ne áruljam el senkinek, nehogy ön megtudja, hogy életben van. – Harry verziója nem így szól – mondta Emma, de úgy tűnt, rögtön meg is bánta, ahogy kiszaladtak a száján a szavak. Guinzburg meg sem próbálta leplezni, mennyire rosszallja a lány meggondolatlanságát. Úgy festett, mint egy olyan ember, aki rájön, hogy túl korán játszotta ki az aduját. – Értem – mondta Jelks. – Ebből a kis kitörésből arra következtetek, hogy ezek szerint mindketten olvasták a korábbi füzetet is? – Minden egyes szavát – felelte Emma. – Úgyhogy ne fáradjon azzal, hogy úgy tesz, mintha a cselekedetei Harry legjobban felfogott érdekeit szolgálták volna. – Emma – szólt rá határozottan Guinzburg –, meg kell tanulnia, hogy ne fogja fel ennyire személyesen dolgokat, és messzebbről nézze a történéseket. – Mármint azt, hogy egy kiváló New York-i ügyvéd meghamisította a bizonyítékokat, és félrevezette a bíróságot? – kérdezte Emma, Jelksre szegezve a tekintetét. – Elnézést kérek, Mr. Jelks – mondta Guinzburg. – Ifjú barátnőm nagyon elragadtatja magát, ha… – De még mennyire – vágott közbe Emma, most már szinte kiabálva. – Megmondom, hogy mit tett volna ez az ember – mutatott Jelksre –, ha Harryt halálra ítélik. Ő maga húzta volna meg a villamosszék indítókarját, ha azt gondolja, hogy ezzel megmentheti a saját irháját. – Ez felháborító! – ugrott fel a székéről Jelks. – Jó előre elkészítettem egy fellebbezést, amelynek köszönhetően az esküdtszéknek nem lett volna semmi kétsége, hogy téves személyt tartóztattak le.

– Szóval végig tudta, hogy Harry az ügyfele – mondta Emma, és hátradőlt. Az ügyvéd egy pillanatra döbbenten hallgatott. Emma kihasználta a csöndet. – Hadd mondjam meg, mi fog történni, Mr. Jelks. Amikor a Viking kiadja tavasszal Harry első füzetének az anyagát, nemcsak az ön jó hírneve és karrierje fog romba dőlni, hanem Harryhez hasonlóan első kézből fogja megtapasztalni, hogy milyen az élet a lavenhami börtönben. Jelks kétségbeesetten Guinzburghoz fordult. – Azt hittem, mindkettőnk érdeke azt kívánja, hogy barátságos megegyezésre jussunk, mielőtt ez az egész ügy végképp kicsúszik az irányításunk alól. – Mire gondol, Mr. Jelks?– kérdezte Guinzburg, békülékeny hangot megütve. – Ugye nem fogja hagyni, hogy ez a gazember megússza? – kérdezte Emma. Guinzburg felemelte a kezét. – Az a legkevesebb, hogy végighallgatjuk. – Ahogy ő végighallgatta Harryt? Az ügyvéd Guinzburghoz fordult. – Ha megfontolnák, hogy nem adják ki az előző füzetet, biztosíthatom, hogy nem fogják megbánni. – El sem hiszem, hogy komolyan veszi ezt – mondta Emma. Jelks továbbra is Guinzburghoz intézte a szavait, mintha a nő ott sem lenne. – Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ön jelentős összeget veszítene, ha elállna a kiadástól. – Az Egy elítélt naplójának sikere alapján több mint százezer dollárt – mondta Guinzburg. Jelkset meglephette az összeg, mert nem válaszolt.

– És ott van a húszezer dolláros előleg is, amit kiutaltunk Lloydnak – folytatta Guinzburg. – Ezt is meg kell fizetnünk Mr. Cliftonnak. – Ha Harry most itt lenne, azonnal közölné önnel, hogy nem érdekli a pénz, Mr. Guinzburg, csak az, hogy ez az ember börtönben végezze. Guinzburg felháborodott arcot vágott. – A kiadóm nem botrányoknak köszönhetően építette fel a hírnevét, Emma, úgyhogy mielőtt meghoznám a döntésemet a füzet kiadásáról, meg kell fontolnom, hogy neves szerzőink miként reagálnának egy ilyen kiadványra. – Mennyire igaza van, Mr. Guinzburg. A jó hírnév minden. – Maga azt honnan tudja? – érdeklődött Emma. – Ha már a neves szerzőkről beszélünk – folytatta Jelks kissé fellengzősen, tudomást sem véve a közbeszólásról talán tudja, hogy az irodánk abban a megtiszteltetésben részesült, hogy mi kezelhetjük F. Scott Fitzgerald hagyatékát. Hátradőlt. – Emlékszem, Scotty mindig azt mondta, ha kiadót váltana, akkor a Vikinghez szeretne átmenni. – Ugye, nem dől be ennek? – vágott közbe megint Emma. – Kedvesem, vannak idők, amikor bölcsebb a hosszú távú következményekre összpontosítani. – Milyen hosszúra gondol? – Emma, én csak azt teszem, ami mindenkinek a legjobb. – Nekem úgy tűnik, hogy amit tesz, az csak az ön legjobb érdekeit szolgálja. Az az igazság, hogy ha pénzről van szó, maga se jobb nála – bökött Jelksre. Úgy tűnt, Guinzburgot bántja a nő vádaskodása, de hamar összeszedte magát. Az ügyvédhez fordult: – Tehát, mire gondolt, Mr. Jelks?

– Ha beleegyezik, hogy semmilyen formában nem adja ki az első füzetet, akkor szívesen fizetek kártérítésként egy ugyanakkora összeget, mint amennyit az Egy elítélt naplójával keresett, ráadásul kifizetem a teljes húszezer dolláros előleget, amelyet Mr. Lloyd felvett. – Akár arcon is csókolhatna, Mr. Guinzburg, és akkor tudni fogja, kinek adjon harminc ezüstöt – jegyezte meg Emma. – És Fitzgerald? – kérdezte Guinzburg, tudomást sem véve róla. – Magukra ruházzuk F. Scott Fitzgerald műveinek kiadási jogát ötven évre, ugyanolyan feltételekkel, mint amiket a jelenlegi kiadója élvez. Guinzburg elmosolyodott. – Fogalmazza meg a szerződést, Mr. Jelks, és boldogan aláírom. – És milyen álnéven fogja aláírni? Júdás? – kérdezte Emma. Guinzburg megvonta a vállát. – Az üzlet, az üzlet, kedvesem. Maga és Harry is meg fogják kapni a jutalmukat. – Örülök, hogy ezt megemlítette, Mr. Guinzburg – mondta Jelks – , mert egy ideje őrizgetek itt egy tízezer dolláros csekket, amely Harry Clifton édesanyjának a nevére szól, de a háború kitörése miatt nem tudtam eljuttatni neki. Talán Miss Barrington lenne olyan kedves átadni Mrs. Cliftonnak, ha hazatér Angliába. – Jelks odacsúsztatta a csekket az íróasztalon. Emma rá sem pillantott. – Soha nem hozta volna szóba ezt a csekket, ha nem olvastam volna róla az első füzetben, hogy szavát adta Harrynek: tízezer dollárt küld az anyjának, ha elfoglalja Tom Bradshaw helyét. – Emma felállt, és hozzátette: – Undorodom mindkettőjüktől, és csak remélni tudom, hogy soha többet nem találkozunk. Azzal kiviharzott az irodából, a csekket az íróasztalon hagyva. – Önfejű lány – szólalt meg Guinzburg –, de idővel meg tudom győzni arról, hogy helyesen döntöttünk.

– Biztos vagyok benne, Harold, hogy ezt a kis incidenst is azzal az ügyességgel és diplomáciai érzékkel fogja kezelni, amely kiváló kiadójára is oly jellemző. – Kedves, hogy ezt mondja, Sefton. – Guinzburg felállt, és elvette a csekket. – Gondoskodni fogok róla, hogy Mrs. Clifton megkapja ezt – tette a tárcájába. – Tudtam, hogy számíthatok magára, Harold. – Hogyne, Sefton, és már alig várom, hogy újból találkozzunk, amint megvan a szerződés. – A hét végére készen lesz – mondta Jelks, majd együtt kimentek az irodából, és végigsétáltak a folyosón. – Meglepő, hogy korábban még nem kötöttünk semmilyen üzletet. – Egyetértek – mondta Guinzburg –, de az az érzésem, ez egy gyümölcsöző barátság kezdete lesz. – Reméljük – felelte az ügyvéd, amikor odaértek a lifthez. – Hamarosan keresni fogom, ahogy aláírásra kész a szerződés – mondta, és megnyomta a hívógombot. – Várni fogom – mondta Guinzburg, és melegen megszorította az ügyvéd kezét, majd beszállt a liftbe. Amikor leért a földszintre, Guinzburg kiszállt, és az első, amit megpillantott, Emma volt, aki egyenesen feléje tartott. – Ragyogóan játszotta a szerepét, kedvesem – dicsérte meg Guinzburg. – Bevallom, egy pillanatig attól féltem, túl messzire ment, amikor a villamosszéket emlegette, de nem, nagyon is jól felmérte, milyen ez az ember – tette hozzá, aztán kart karba öltve kisétáltak az épületből. Emma a délután nagy részét azzal töltötte, hogy egyedül üldögélt a szobájában, és az első füzetet olvasgatta, amelyet Harry a börtönbe érkezése előtt írt. Újra meg újra belehasított a gondolat, mit vállalt Harry azért, hogy őt felmentse a neki tett ígéret alól. Emma elszánta magát, hogy

ha egyszer sikerül megtalálnia ezt a buta fiút, akkor soha többé egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől. Emma Mr. Guinzburg áldásával részt vett az Egy elítélt naplója javított kiadása előkészítésének minden lépésében – amit ő az első valódi kiadásnak tartott. Ott volt a szerkesztőségi értekezleteken, megbeszélte a címlap betűtípusát a művészeti vezetővel, kiválasztotta, melyik fénykép kerüljön a hátsó borítóra, megírta a Harryról szóló rövid ismertetőt a belső fülre, és még egy könyves konferencián is felszólalt. Hat héttel később, a dobozokba csomagolt könyveket vonattal, teherautóval és repülővel szállították a nyomdából a raktárakba, Amerika minden tájára. A megjelenés napján Emma a Doubleday könyvesbolt előtt állva várta, hogy kinyissák az ajtókat. Aznap este arról számolhatott be Phyllis nénikéjének és Alistairnek, hogy a könyv elfogyott. A következő vasárnap a New York Times eladási listája is megerősítette a sikert: az Egy elítélt naplójának második kiadása egy hét után a legjobb tíz könyv között szerepelt. Újságírók és magazinok szerkesztői tolongtak, hogy interjút készítsenek Harry Cliftonnal és Max Lloyddal. Harryt azonban nem találták egyetlen amerikai börtönben sem, Lloyd pedig – hogy a The Timest idézzük – „nem kívánta kommentálni” a dolgot. A New York News kevésbé prózaian fogalmazott, amikor ezzel a főcímmel jelent meg: LLOYD SZÖKÉSBEN! A megjelenés napján Sefton Jelks irodája kiadott egy hivatalos közleményt, amely szerint már nem képviselik Max Lloydot. Bár az Egy elítélt naplója a következő öt hétben az első helyre került a New York Times bestsellerlistáján, Guinzburg megtartotta a Jelksszel kötött egyezséget, és nem adott közre részleteket sem a korábbi füzetből.

Jelks aláírta a szerződést, melynek értelmében az elkövetkező ötven évre a Viking Kiadóhoz kerültek F. Scott Fitzgerald műveinek jogai. Az ügyvéd úgy gondolta, ezzel betartotta az egyezség rá eső részét, a sajtó meg idővel majd úgyis megunja a sztorit. És igaza is lett volna, ha a Time magazin nem ad közre egy interjút a nemrégiben nyugalomba vonult Karl Kolowski nyomozóval. – Elmondhatom, hogy amit eddig kiadtak, azok az unalmas részek – nyilatkozta Kolowski. – Várjanak csak, majd ha elolvashatják, mi történt Harry Cliftonnal, mielőtt megérkezett Lavenhambe!” A sztori keleti parti idő szerint este hat körül került nyilvánosságra, és Mr. Guinzburg több mint száz telefonhívást kapott másnap reggelig. Jelks a kocsiban olvasta az interjút, miközben a Wall Streetre tartott. Amikor kiszállt a liftből a huszonkettedik emeleten, három tulajdonostársa már ott várta az irodája előtt.

39. fejezet

– Melyiket akarod először elolvasni? – kérdezte Phyllis, és felmutatott két levelet. – A jó hírt vagy a rosszat? – A jót – vágta rá habozás nélkül Emma, miközben megvajazott egy újabb szelet pirítóst. A néni az asztalra tette az egyik levelet, megigazította az orrán a csiptetős szemüvegét, és elkezdte hangosan felolvasni a másikat: Kedves Mrs. Stuart! Épp most fejeztem be Harry Clifton könyvének, az Egy elítélt naplójának az olvasását. Ma kitűnő kritika jelent meg róla a Washington Post hasábjain, amelyben felteszik a kérdést, mi történhetett Mr.

Cliftonnal, miután hat hónappal ezelőtt elhagyta a lavenhami börtönt, hiszen addig a büntetésének csupán az egyharmadát töltötte le. Nyilván megérti, hogy nemzetbiztonsági okokból a levelemben nem közölhetek részleteket. Ha Miss Barrington – aki, ha jól tudom, önnél lakik – szeretne további információkhoz jutni Clifton hadnagy felől, akkor kérem, lépjen kapcsolatba ezzel az irodával, és kérjen egy időpontot, bármikor szívesen fogadom. Mivel ezzel nem szegem meg a titoktartási törvényt, annyit talán hozzátehetek, hogy nagyon élveztem Clifton hadnagy naplóját. Ha a mai New York Post-ban megjelent hírek igazak, alig várom, hogy megtudjam, mi történt vele, mielőtt Lavenhambe került. Üdvözlettel: John Cleverdon ezredes Phyllis felpillantott, és azt látta, hogy Emma úgy ugrándozik örömében, mint egy rajongó bakfis egy Sinatra koncerten. Parker töltött Mrs. Stuartnak egy második csésze kávét, mintha semmi szokatlan nem történne. Emma hirtelen megtorpant. – És mi rossz hír? – kérdezte, és visszaült a helyére. Phyllis fogta a másik levelet. – Ez Rupert Harvey-től jött – mondta. – A másod-szépunokatestvérem. Emma kuncogott. Phyllis éles pillantást vetett rá a csiptetőse fölött. – Ne gúnyolódj, gyermekem – jegyezte meg. – Ha valaki egy nagy klánhoz tartozik, annak megvannak az előnyei, amint mindjárt látni fogod. – Aztán a levélre pillantott.

Kedves Phyllis kuzin! Nagyon örültem, hogy ennyi idő után hallottam felőled. Kedves volt tőled, hogy felhívtad a figyelmemet az Egy elítélt naplójára, amit nagyon élveztem. Igazán félelmetes ifjú hölgy lehet Emma unokahúgom! Phyllis felnézett. – Rupert neked a szépunoka-bácsikád – jegyezte meg. Örömmel segítenék Emmának a dilemmája megoldásában. A brit nagykövetség jövő csütörtökön egy repülőt indít Londonba, és a nagykövet beleegyezett, hogy Miss Barrington csatlakozzon hozzá és a nagykövetség személyzetéhez a gépen. Ha Emma lenne olyan kedves csütörtökön reggel beugrani hozzám, az irodámba, addigra készen lesznek a szükséges papírok is. Emlékeztesd, hogy ne felejtse el magával hozni az útlevelét. Sok szeretettel: Rupert Ui. Emma van feleannyira szép, mint ahogy Mr. Clifton leírja a könyvében? Phyllis összehajtogatta a levelet, és visszadugta a borítékba. – És mi a rossz hír? – kérdezte Emma. A néni lehajtotta a fejét, mivel nem volt kenyere az érzelemnyilvánítás, és halkan annyit mondott: – El sem tudod képzelni, gyermekem, mennyire fogsz hiányozni. Olyan vagy, mintha a lányom lennél. – Ma reggel aláírtam a szerződést – jelentette be Guinzburg, és a magasba emelte a poharát. – Gratulálok – mondta Alistair, és az asztal körül mindenki felemelte a poharát. – Bocsássatok meg nekem, ha úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki nem érti a dolgot – szólalt meg Phyllis. – Ha aláírta a szerződést,

amelynek értelmében a kiadója nem jelentetheti meg Harry Clifton korábbi naplóit, akkor pontosan mit is ünneplünk? – Azt, hogy Sefton Jelks pénzéből százezer dollár a kiadóm számlájára került ma reggel – felelte Guinzburg. – Én pedig kaptam ugyanonnan egy húszezer dolláros csekket – tette hozzá Emma. – A Lloyd által felvett előleget. – És ne feledjük a Mrs. Cliftonnak szóló tízezer dolláros csekket sem, amit Emma otthagyott, én viszont elhoztam – mondta Guinzburg. – Őszintén szólva, mindnyájan nagyon jól jártunk, és most, hogy aláírtuk a szerződést, még több pénz várható az elkövetkező ötven évben. – Az lehet – mondta Phyllis fensőbbségesen –, de én azért kissé bosszús vagyok, amiért hagytátok, hogy Jelks megússzon egy gyilkosságot. – Szerintem még mindig a siralomházban érezheti magát, Mrs. Stuart – felelte Guinzburg. – Bár az igaz, hogy adtam neki három hónap haladékot a kivégzés előtt. – Ezzel még jobban összezavart – rázta a fejét a néni. – Akkor hadd magyarázzam el. Tudja, ezt a bizonyos szerződést nem Jelksszel írtam alá ma reggel, hanem a Pocket Books nevű kiadóval, amely megvásárolta a jogot, hogy megjelentessék Harry öszszes naplóját puhafedelű kiadásban. – Megkérdezhetem, hogy mi az puhafedelű kiadás? – De mama – szólt közbe Alistair már évek óta léteznek puhafedelű könyvek. – Ahogy a tízezer dolláros bankjegy is, én mégsem láttam még egyet sem. – Az édesanyjának van némi igazsága – mondta Guinzburg. – Ami azt illeti, ez megmagyarázza, miért dőlt be Jelks. Ő és Mrs. Stuart egy olyan generációt képviselnek, akik soha nem fognak hozzászokni, hogy puhafedelű könyvek is megjelennek, és csak keményfedelűt vennének a kezükbe.

– De miből tudta, hogy Jelks nincs teljesen tisztában ezzel a dologgal? – kérdezte Phyllis. – F. Scott Fitzgerald volt a nagy húzásunk – mondta Alistair. – Nagyon örülnék, ha nem használnál szleng kifejezéseket az asztalnál – rótta meg Phyllis. – Alistair figyelmeztetett minket – vette át a szót Emma –, hogy ha Jelks hajlandó a jogi tanácsadója nélkül találkozni velünk az irodájában, az azt jelenti, hogy a tulajdonostársai nem tudnak a hiányzó füzetről. Arról pedig végképp nem, hogy ha az megjelenne, még rosszabb fényt vetne az iroda hírnevére, mint az Egy elítélt naplója. – Akkor Alistair miért nem vett részt a találkozón, és miért nem rögzített mindent, amit Jelks mondott? – kérdezte Phyllis. – Végül is ez az ember New York egyik legkörmönfontabb ügyvéde. – Pontosan ezért nem vettem részt a találkozón, anya. Nem akartuk, hogy bármiről feljegyzés készüljön. Biztos voltam benne, hogy Jelks arrogáns jellemének megfelelően azt gondolja majd, csak egy angol lánykával és egy megvesztegethető kiadóval kell szembenéznie – és így már el is kaptuk a grabancát. – Alistair! – Mindazonáltal – folytatta a jogász lendületesen – csak miután Emma kiviharzott, akkor következett Mr. Guinzburg igazán zseniális lépése. – A lány értetlenül nézett. – Azt mondta Jelksnek: „Alig várom, hogy újból találkozzunk, amint megvan a szerződés.” – És Jelks pontosan azt is tette, amire számítottam – folytatta Guinzburg. – Miután átolvastam a szerződést, rögtön rájöttem, hogy annak alapján készült, amit eredetileg Fitzgeraldnak fogalmaztak meg, akinek kizárólag keményfedelű kiadásban jelentek meg a könyvei. Egy árva szó sem volt a szerződésben, ami arra utalt volna, hogy puhafedelűben nem adhatjuk ki Harry korábbi naplóját. Úgyhogy azzal a szerződéssel, amit ma reggel aláírtam a Pocket Booksszal, nem szegem meg a Jelksszel között szerződést, mert az csak a ke-

ményfedelű kiadásra vonatkozik. – Guinzburg hagyta, hogy Parker újratöltse a poharát pezsgővel. – Mennyit keresett az üzleten? – érdeklődött Emma. – Ifjú hölgyem, időnként túl messzire megy! – Mennyit keresett? – ismételte meg a kérdést Phyllis. – Kétszázezer dollárt – ismerte be Guinzburg. – Minden pennyre szüksége lesz, mert ha megjelenik a könyv, maga és Alistair a következő pár évet a bíróságon fogják tölteni, mert legalább fél tucat becsületsértési pert akasztanak a nyakába. – Nem hinném – mondta Alistair, miután Parker töltött neki egy brandyt. – Fogadni mernék abban a bizonyos tízezerdollárosban, mama, hogy Sefton Jelks most tölti az utolsó három hónapját a Jelks, Myers és Abernathy Iroda tulajdonostársaként. – Miért vagy ilyen biztos ebben? – Az az érzésem, hogy Jelks nem árulta el a partnereinek, hogy az első füzet létezik, úgyhogy ha a Pocket Books kiadja, nem lesz más választása, mint beadni a felmondását. – És ha nem teszi meg? – Akkor kirúgják – mondta Alistair. – Egy ügyvédi iroda, amelyik ilyen könyörtelen az ügyfeleivel, nem fog emberségesen bánni a tulajdonostársakkal sem. És ne feledd, mindig van valaki, aki szívesen átveszi a helyét… Úgyhogy be kell ismernem, Emma, a te ügyed sokkal érdekesebb, mint az Amalgamated Wire… – …kontra New York Electric – vágták rá kórusban a többiek, és Emmára emelték a poharukat. – És ha meggondolná magát, és mégis New Yorkban maradna, ifjú hölgy, akkor a Vikingnél mindig lesz munkája – tette hozzá Guinzburg. – Köszönöm, Mr. Guinzburg – felelte Emma. – De csak azért jöttem Amerikába, hogy megtaláljam Harryt. Rá kellett jönnöm, hogy Európában van, miközben én itt ragadtam New Yorkban. Úgyhogy

miután találkoztam Cleverdon ezredessel, repülök is haza, hogy a fiammal lehessek. – Harry Clifton átkozottul szerencsés, hogy ti mellette álltok – jegyezte meg Alistair. – Ha egyszer találkozol velük, Alistair, tudni fogod, hogy én vagyok az, aki szerencsés.

40. fejezet

Emma korán ébredt másnap, és a reggelinél jókedvűen elcsevegett Phyllisszel arról, már mennyire várja, hogy újra láthassa Sebastiant és a családját. Phyllis bólogatott, de nem nagyon mondott semmit. Parker lehozta Emma csomagjait a szobájából a lifttel, és a hallban hagyta. Mióta megérkezett New Yorkba, két újabb bőröndre is szert tett. Vajon van olyan, hogy valaki kevesebb holmival tér haza, mint amennyivel elindult? – tűnődött. – Nem kísérlek le a földszintre – mondta Phyllis, miután többször is megpróbáltak elbúcsúzni egymástól. – Csak bolondot csinálnék magamból. Jobb lesz, ha csak úgy emlékszel rám, mint egy vénaszszonyra, aki nem szereti, ha megzavarják a bridzsparti közben. Ha legközelebb meglátogatsz, drágám, hozd el Harryt és Sebastiant is. Szeretném megismerni azt a férfit, aki elrabolta a szívedet. Odakint az utcán felharsant egy taxi dudája. – Ideje indulnod – mondta Phyllis. – Menj gyorsan. Emma még egyszer megölelte a nagynénjét, és többet nem nézett vissza. Amikor kiszállt a liftből, Parker ott állt a kijáratnál. A táskákat már bepakolta a taxi csomagtartójába. Amikor meglátta Emmát, kisétált az utcára a ház elé, és kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját.

– Viszontlátásra, Parker! – mondta Emma. – És mindent köszönök. – Örülök, hogy megismerhettem, kisasszony – felelte a komornyik. Emma épp be akart szállni a taxiba, amikor megszólalt: – Ha megengedi, kisasszony, tehetnék egy személyes megjegyzést? Emma visszafordult, és próbálta leplezni a csodálkozását. – Hogyne, tessék. – Módfelett élveztem Mr. Clifton naplóját, és csak remélni tudom, hogy hamarosan visszatér New Yorkba, a férjével együtt. A vonat nemsokára már vidéki tájakon robogott át a főváros felé, és New York a távolba veszett. Emma képtelen volt pár percnél hosszabb ideig olvasni vagy aludni. Phyllis nénikéje, Mr. Guinzburg, Alistair, Mr. Jelks, Kolowski nyomozó és Parker tolongtak a gondolataiban. Aztán arra gondolt, mit kell majd tennie, ha megérkezett Washingtonba. Először is el kell mennie a brit nagykövetségre, és aláírni néhány papírt, hogy csatlakozhasson a londoni gép utasaihoz, amit Rupert Harvey, a szépunoka-bácsikája intézett el neki. – „Ne gúnyolódj, gyermekem” – szólalt meg a fejében a nagynénje feddő hangja, aztán elaludt. Harryvel álmodott, egyenruhában látta, mosolygott, nevetett. Amikor hirtelen összerezzenve felriadt, szinte arra számított, hogy Harry ott lesz vele a fülkében. Amikor a vonat öt órával később begördült a Union Station pályaudvarra, Emma alig bírta lecipelni a peronra a bőröndjeit, míg végül egy hordár – egy félkarú háborús veterán – a segítségére sietett. Taxit is hívott neki, megköszönte a borravalót, és bal kézzel tisztelgett. Egy ember a sok közül, akinek a sorsát meghatározta egy olyan háború, amelyet nem ő akart. – A brit nagykövetségre – mondta Emma, miután beült a taxiba.

A Massachussets Avenue-n tették ki, egy díszes kovácsoltvas kapu előtt, amelyen brit zászló lobogott. Két fiatal katona sietett oda, hogy segítsenek a csomagjaival. – Kihez jött, kisasszony? – Mr. Rupert Harvey-hoz. – Értem, szóval Harvey parancsnokhoz – mondta a tizedes, fogta a bőröndöket, és az épület hátsó részében lévő irodába kísérte a vendéget. Emma belépett a tágas helyiségbe, ahol többnyire egyenruhás emberek sürögtek-forogtak. Senki sem lépkedett normális tempóban. A kavarodásból kivált egy alak, és széles mosollyal üdvözölte. – Rupert Harvey vagyok – mutatkozott be. – Elnézést, ezért a szervezett káoszért, de mindig ilyen, ha a nagykövet visszaindul Angliába. Most még a szokásosnál is rosszabb a helyzet, mert az utóbbi egy hétben egy miniszter is itt járt nálunk látogatóban. Már előkészítettem magának a szükséges papírokat – lépett az íróasztalához. – Az útlevelét kérném. Miután átlapozta a dokumentumot, megkérte Emmát, hogy pár helyen írja alá az iratokat. – Ma délután hatkor indul egy busz innen, a követség elől a reptérre. Kérem, legyen itt idejében, mert mindenkinek fel kell szállnia a gépre, még mielőtt a nagykövet odaér. – Nem fogok késni – ígérte Emma. – Lehetséges lenne, hogy itt hagyjam a csomagjaimat, amíg elmegyek egy kis városnézésre? – Hogyne, nem probléma. Majd szólok valakinek, hogy rakja fel a buszra. – Köszönöm. Emma már épp indulni akart, amikor Harvey utánaszólt: – Egyébként imádtam a könyvet. És előre figyelmeztetem, hogy a miniszter szeretne kicsit elbeszélgetni magával a repülőn. Azt hiszem, könyvkiadással foglalkozott, mielőtt politikusi pályára lépett. – Hogy hívják? – érdeklődött Emma.

– Harold Macmillan. A nőnek eszébe jutott, milyen bölcs tanácsokkal látta el Mr. Guinzburg. „Mindenki ki akarja majd adni ezt a könyvet. Nincs az a kiadó, aki ne fogadná tárt karokkal, úgyhogy ne dőljön be könnyen a hízelgésnek. Próbálja megkeresni Billy Collinst és Allén Lane-t a Penguintől.” Harold Macmil-lant nem említette. – Akkor találkozunk a busznál hat előtt – mondta Rupert, aztán megint eltűnt a tömegben. Emma kisétált a nagykövetségről a Massachussets Avenue-ra, és az órájára pillantott. Valamivel több, mint két órája volt a Cleverdon ezredessel való találkozó előtt. Leintett egy taxit. – Hová vihetem, kisasszony? – Mindent látni akarok, ami csak érdekes a városban – mondta Emma. – Mennyi ideje van, egy-két év? – Nem, egy-két óra. Úgyhogy indulhatunk is. A taxi száguldva indult is. Az első megállójuk a Fehér Ház volt, amire tizenöt percet szántak. Aztán a Capitolum következett – húsz perc. Körbejárták a Washington–, a Jefferson-és a Lincolnemlékművet – újabb huszonöt perc. Végül a Smithsonian Múzeumban kötöttek ki, de Emmának már csak fél órája volt, úgyhogy az első emeletnél nem jutott tovább. Amikor bepattant a taxiba, a sofőr megkérdezte: – Most hová? Emma megnézte a címzést a borítékon, amelyben Cleverdon ezredes levele érkezett. – Adams Street 3022. – mondta –, és nagyon sietek. Amikor taxi megállt a teljes háztömböt elfoglaló, hatalmas fehérmárvány épület előtt, Emma átadta a taxisnak az utolsó ötdollárosát. Az ezredessel való találkozója után már gyalog kell visszasétálnia a nagykövetségre. – Minden centet megért – mondta a sofőrnek.

A taxis megbökte a sapkáját. – Azt hittem, csak az amerikaiak csinálnak ilyesmit – jegyezte meg egy vigyorral. Emma felsétált a lépcsőn, elhaladt két őr mellett, akik szúrós tekintettel néztek rá, és bement az épületbe. Feltűnt neki, hogy szinte mindenki a khaki különböző árnyalatába van öltözve, bár rangjelzést csak kevesen viseltek. A recepciós pultnál álló fiatal nő a 9197-es szobába irányította. Emma csatlakozott a lift felé áradó, khakiöltözéket viselő tömeghez, és amikor kiszállt a kilencedik emeleten, Cleverdon ezredes titkárnője már ott várta. – Az ezredes úrnak sajnos elhúzódott egy értekezlete, de pár perc múlva itt lesz – mondta, miközben végigsétáltak a folyosón. Bekísérte Emmát az ezredes irodájába. Miután leült, az íróasztalon heverő vaskos dossziéra szegeződött a tekintete. Ezzel is úgy volt, mint a levéllel Maisie kandallópárkányán, vagy a füzettel Jelks asztalán – azon tűnődött, mennyi időbe telik, mire megtudhatja, mit rejt. Mint kiderült, húsz percet kellett várnia. Amikor végre nyílt az ajtó, egy magas, kisportolt, nagyjából az apjával egyidős férfi lépett be, a szája sarkából lógó szivarral. – Elnézést, amiért megvárakoztattam – mondta, és kezet nyújtott – , de annyi dolgom van, hogy nem elég a nap huszonnégy órája. – Leült az íróasztal mögé, és rámosoly-gott. – John Cleverdon vagyok. Bárhol felismertem volna magát. – Emma meglepett arcot vágott, de az ezredes megmagyarázta: – Pontosan olyan, ahogy Harry leírta a könyvében. Megkínálhatom egy kávéval? – Nem, köszönöm – felelte Emma, és próbálta nem kimutatni a türelmetlenségét, miközben az ezredes az asztalán heverő dossziéra pillantott. – Ezt ki se kell nyitnom – magyarázta Cleverdon, és megkocogatta a borítóját. – Az anyag nagy részét én magam írtam, úgyhogy fejből is el tudok mondani mindent, ami Harryvel történt, amióta el-

hagyta a lavenhami börtönt. És most, hála a naplóinak, már mindnyájan tudjuk, hogy nem is lett volna szabad odakerülnie. Alig várom, hogy elolvashassam a következő adagot, és megtudjam, mi történt vele, mielőtt a börtönbe került volna. – Én pedig alig várom, hogy megtudjam, hogy mi történt vele, miután elhagyta Lavenhamet. – Emma remélte, hogy az ezredes nem találja túl türelmetlennek. – Akkor vágjunk is bele – mondta Cleverdon. – Harry önként jelentkezett, hogy a börtönbüntetése letöltése helyett csatlakozik egy speciális egységhez. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a parancsnokuk lehettem. Az amerikai hadseregben egyszerű közlegényként kezdte, nemrégiben a frontra került, és jelenleg hadnagyként szolgál. Már jó néhány hónapja az ellenséges vonalak mögött van. A megszállt országok ellenállóival dolgozik, és segít előkészíteni az európai partraszállásunkat. Emmának ez nem nagyon tetszett. – Mit jelent pontosan az, hogy az ellenséges vonalak mögött? – Pontosan nem tudom megmondani. Nem mindig lehet könnyen megállapítani, hol tartózkodik éppen egy-egy akció közben. Sokszor napokig megszakad vele a kommunikáció. De annyit elmondhatok, hogy ő és a sofőrje, Pat Quinn tizedes, aki szintén Lavenham egykori lakója, a két legjobb ember a csoportomban. Olyanok, mint két iskolás fiú, akik kaptak egy szép nagy kémiai kísérletezőkészletet, amivel tönkretehetik az ellenség kommunikációs hálózatát. Az idejük nagy részét azzal töltik, hogy hidakat robbantanak fel, vasútvonalakat rongálnak meg, és villanypóznákat döntenek le. Harry specialitása az, hogy megzavarja a német csapatok mozgását, és egy-két alkalommal a fritzek majdnem el is kapták, de ez idáig sikerült mindig egy lépéssel megelőznie őket. Annyira idegesíti a németeket, hogy vérdíjat is kitűztek a fejére, amely hónapról hónapra emelkedik. Utoljára harmincezer frank volt. Az ezredes észrevette, hogy Emma falfehérre sápad.

– Sajnálom, nem akartam megijeszteni. Ha az íróasztal mögött ülök, néha megfeledkezem arról, hogy a fiaim mekkora veszéllyel néznek szembe nap, mint nap. – Mikor engedik el Harryt? – kérdezte halkan Emma. – Attól tartok, le kell szolgálnia a büntetését – felelte az ezredes. – De már tudják, hogy ártatlan, nem lehetne legalább visszaküldeni Angliába? – Nem hinném, hogy az sokat számítana, Miss Barrington. Ha jól ismerem Harryt, ahogy hazai földre tenné a lábát, csak lecserélné az egyik egyenruhát a másikra. – Abba azért nekem is lenne némi beleszólásom. Az ezredes elmosolyodott. – Meglátom, mit tehetek – ígérte meg, és felállt. Kinyitotta Emma előtt az ajtót, és tisztelgett. – Jó utat kívánok önnek haza, Angliába, Miss Barrington. Remélem, hamarosan végre ugyanabban az időben lesznek ugyanazon a helyen Harryvel.

HARRY CLIFTON 1945

41. fejezet

– Azonnal jelentkezem, ahogy megtaláltam őket – mondta Harry a tábori telefonba, majd letette a kagylót. – Kiket kell megtalálni? – kérdezte Quinn. – Kertel seregét. Benson ezredes szerint a völgyben lehetnek, ennek a hegygerincnek a túloldalán. – Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki. – Azzal Quinn nagy berregéssel egyesbe kapcsolta a dzsipet. – Hé, halkabban! – figyelmeztette Harry. – Ha a fritzek ott vannak, nem kéne előre bejelenteni nekik az érkezésünket. A társa egyesben hagyta a dzsipet, míg lassan felkapaszkodtak a hegyoldalban. Amikor már csak ötven méterre voltak a hegy csúcsától, Harry megszólalt: – Itt jó lesz. – Quinn behúzta a kéziféket, és leállította a motort. Kiugrottak a kocsiból, és felszaladtak a lejtőn. Amikor már csak néhány méterre voltak a csúcstól, lehasaltak, aztán, mint a tengerbe visszaigyekvő teknősbékák, úgy kúsztak el a hegyorom széléig. Harry kilesett, és elakadt a lélegzete. Nem volt szüksége távcsőre, anélkül is jól látta, mivel állnak szemben. Kertel tábornagy legendás tizenkilencedik páncélozott hadteste láthatóan csatára készült odalent a völgyben. A harckocsik hosszú sorokban álltak, ameddig a szem ellátott, a katonák pedig annyian voltak, hogy egy stadiont is megtöltöttek volna. Harry úgy becsülte, hogy a Texas Rangers második hadosztályához képest legalább háromszoros túlerőben vannak. – Ha sikerül kijutnunk innen – súgta oda Quinn –, talán lesz időnk megakadályozni, hogy ebből akkora katasztrófa legyen, mint Custer utolsó csatája volt. – Ne szaladj annyira előre – felelte Harry. – Lehet, hogy az előnyünkre fordíthatjuk a helyzetet.

– Nem gondolod, hogy az elmúlt egy évben már épp eleget elhasználtunk a kilenc életünkből? – Én eddig nyolcat számoltam – felelte Harry. – Azt hiszem, megkockáztathatunk még egyet. – Elkezdett visszafelé kúszni a hegyoldalban, mielőtt Quinn-nek ideje lett volna válaszolni. – Van egy zsebkendőd? – kérdezte tőle, miután beült a volán mögé. – Igen. – Quinn kivett egyet a zsebéből, és átadta Harrynek, aki rákötötte a fehér zsebkendőt a dzsip rádióantennájára. – Csak nem akarod… – Megadni magam? De igen, ez a nagy esélyünk. Vezessen lassan a hegy csúcsáig, tizedes, aztán le a völgybe. – Harry csak akkor szólította Patet „tizedesnek”, ha rövidre akart zárni egy vitát. – A halál völgyébe – jegyezte meg Quinn. – Nem helyes az összehasonlítás. A könnyűlovasságnak hatszáz katonája volt a balaklavai csatában, mi pedig ketten vagyunk. Én inkább Horatiusnak látom magam, mint Lord Cardigannek. – Én meg könnyű prédának látom magam. – Csak mert ír vagy – vágta rá Harry, miközben felértek hegy a tetejére, aztán lassan ereszkedni kezdtek a túloldalon. – Ne lépd át a sebességhatárt – próbált viccelődni. Arra számított, golyózápor fogadja majd az arcátlan betolakodókat, de a németeken nyilván erőt vett a kíváncsiság. – Bármit is csinálsz, Pat – szólt rá határozottan Quinnre –, ne nyisd ki a szádat. És próbálj úgy viselkedni, mintha ezt az egészet jó előre így terveztük volna. Quinn-nek megtartotta magának a véleményét a dologról, ami nem volt jellemző rá. A tizedes egyenletes tempóban vezetett tovább, és a lába egyszer sem érintette a féket, míg oda nem értek a harckocsik legelső sorához. Kertel emberei döbbenten bámulták a dzsip utasait, de senki sem mozdult, míg végül aztán egy őrnagy a katonák között átfurakodva egyenesen feléjük indult. Harry kipattant a dzsipből, vigyázzba vágta magát, és szalutált. Remélte, hogy boldogulni fog a némettudásával.

– Az ég szerelmére, maguk meg mit művelnek? – kérdezte az őrnagy, legalábbis Harry így értette. Igyekezett megőrizni a nyugalom látszatát. – Üzenetet hoztam Kertel tábornagynak Eisenhower tábornoktól, az európai szövetséges erők főparancsnokától. – Harry tudta, hogy ha az őrnagy meghallja Eisenhower nevét, nem fogja megkockáztatni, hogy ne vonja be a felettesét. A tiszt szó nélkül bemászott a dzsip hátsó ülésére, a pálcájával megkocogtatta Quinn vállát, és egy nagyméretű, jól álcázott sátor felé mutatott, amely a felsorakoztatott hadsereg szélénél állt. Amikor odaértek a sátorhoz, az őrnagy kiszállt. – Várjanak itt – utasította őket, és bement. Quinn és Harry csak ültek a dzsipben, ezernyi gyanakvó szempár kereszttüzében. – Ha pillantással ölni lehetne… – suttogta az ír, de Harry nem vett tudomást róla. Pár perc elteltével az őrnagy visszatért. – Most vajon mi lesz? – motyogta Quinn. – Kivégzőosztag elé állítanak, vagy meghívnak egy kupica snapszra? – A tábornagy úr fogadja magukat – mondta az őrnagy, meg sem próbálva leplezni, hogy mennyire meglepi a dolog. – Köszönjük, őrnagy úr – mondta Harry, kiszállt a dzsipből, és követte a németet a sátorba. Kertel felállt egy hosszú asztal mögül, amelyet egy térkép borított. Harry azonnal felismerte, mit ábrázol – a tankok modelljei és a katonák mind az ő irányába fordítva álltak. A tábornagyot egy tucat főtiszt vette körül, mindegyik ezredes vagy még magasabb rangú. Harry merev vigyázzállásba vágta magát, és tisztelgett. – Neve és rendfokozata? – kérdezte a tábornagy, miután viszonozta a tisztelgést. – Clifton, uram, Clifton hadnagy. Eisenhower tábornok szárnysegédje vagyok. – Harry észrevette, hogy a tábornagy ágya mellett egy

kis összecsukható asztalkán egy biblia hever, a sátor egyik oldalfalát pedig hatalmas német zászló borította. Valami azonban hiányzott. – És miért küldené el hozzám Eisenhower tábornok a szárnysegédjét? Harry alaposan szemügyre vette Kertelt, mielőtt válaszolt volna. Goebbelstől vagy Göringtől eltérően Kertel megviselt arca arról árulkodott, hogy jó párszor megjárta már a frontot. Egyetlen kitüntetést viselt, egy Vaskeresztet tölgyfaleveles díszítéssel, amelyről Harry tudta, hogy még hadnagyként szerezte az 1918-as marne-i csatában. – Eisenhower tábornok szeretné közölni, hogy a Clemenceaugerinc túloldalán három teljes zászlóalja várakozik, harmincezer ember és huszonkétezer harckocsi. A jobbszárnyon a Texas Rangers második hadosztálya, középen a zöldkabátosok harmadik zászlóalja, a balszárnyon pedig az ausztrál könnyűgyalogság egy zászlóalja áll. A tábornagy remek pókerjátékos lett volna, mert semmit sem árult el az arca. Tudnia kellett, hogy a számok pontosan stimmelnek, bár abban nem lehetett biztos, hogy a zászlóaljok ténylegesen ott várakoznak. – Akkor ez egy rendkívül érdekes csata lesz, hadnagy. De ha az volt a célja, hogy rám ijesszen, akkor nem sikerült. – Ez nem volt része a feladatomnak – mondta Harry, a térképre pillantva. – Gyanítom, nem mondtam semmi olyat, amit eddig ne tudott volna, ahogy nyilván azzal is tisztában van, hogy a szövetségesek nemrégiben elfoglalták a wilhelmsbergi repülőteret. – A térképen kis amerikai zászló volt kitűzve a reptér területére. – Azt viszont talán nem tudja, hogy a felszállópályán egy Lancaster bombázókból álló repülőszázad sorakozott fel, amely csak Eisenhower tábornok parancsát várja, hogy elpusztítsák a tankjait, miközben a zászlóaljak harci alakzatban előrenyomulnak.

Harry nagyon jól tudta, hogy a reptéren csupán néhány felderítőgép tartózkodik, amelyek ott ragadtak, mert kifogyott az üzemanyaguk. – Térjen a lényegre, hadnagy – mondta Kertel. – Miért küldte el hozzám Eisenhower tábornok? – Megpróbálom felidézni a tábornok pontos szavait – felelte Harry, és igyekezett úgy beszélni, mintha szóról szóra felmondaná az üzenetet: – Nincs semmi kétség afelől, hogy ez a borzalmas háború a végéhez közeledik, és csak egy háborús tapasztalatokkal korlátozottan rendelkező, álomvilágban élő ember gondolhatja azt, hogy a győzelem lehetséges. A tábornagyot körülvevő tiszteknek láthatóan feltűnt az utalás Hitlerre. Harrynek ekkor ugrott be, mi az, ami hiányzik: náci zászló vagy a Führer képe sehol nem volt kitéve a tábornagy sátrában. – Eisenhower tábornok igen nagyra tartja önt és a tizenkilencedik hadtestet – folytatta Harry. – Nincsenek kétségei afelől, hogy az emberei meghalnának magáért, bármilyenek is az esélyeik. De az ég szerelmére, ugyan miért tennék ezt? – kérdezi a tábornok. Ennek a csatának az lenne a vége, hogy megtizedelődik a serege, és mi is nyilván sok embert veszítenénk. Mindenki tudja, hogy a háború vége legfeljebb hetekre van. Ugyan mit nyernének egy ilyen felesleges mészárlással? Eisenhower tábornok olvasta az ön könyvét, A hivatásos katonát, még a West Point katonai akadémián, és egy mondat különösen megragadt az emlékezetében, amit később sem felejtett el soha katonai pályafutása során. Harry két héttel korábban olvasta el Kertel memoárját, amikor rájött, hogy talán találkoznia kell majd vele, ezért most sikerült majdnem szó szerint idéznie belőle: – ”Ha feleslegesen a halálba küldünk fiatal embereket, az nem felelős vezetői magatartás, hanem a dicsőség hajszolása, és nem méltó hivatásos katonához.” Ebben, uram, egyetértenek Eisenhower tábornokkal, és ezért a tábornok garantálja, hogy ha ön leteszi a fegyvert,

a legnagyobb tisztelettel és a méltóságteljesen fog bánni az embereivel, ahogy a harmadik genfi egyezmény előírja. Harry arra számított, hogy a tábornagy válasza az lesz: „Ügyes próbálkozás volt, fiatalember, de megmondhatja a szánalmas kis seregüknek a hegy túloldalán, hogy el fogom törölni őket a föld színéről”. Kertel azonban így válaszolt: – Megbeszélem a tisztjeimmel a tábornok javaslatát. Legyen szíves addig kint várni. – Hogyne. – Harry tisztelgett, kiment a sátorból, vissza a dzsiphez. Quinn nem kérdezett semmit, amikor beült mellé. Egyértelmű volt, hogy Kertel tisztjei között nincs egyetértés, mivel emelt hangok szűrődtek ki a sátorból. Harry elképzelte, amint a „becsület”, a „józan ész”, a „realitások”, a „megaláztatás” és az „áldozat” szavak röpködnek a levegőben. De ő két szótól félt leginkább, azoktól, hogy „csak blöfföl”. Majdnem egy óra telt el, mire az őrnagy visszahívatta Harryt a sátorba. Kertel legmegbízhatóbb tanácsadóitól félrehúzódva állt, megfáradt arccal. Meghozta a döntést, és még ha némelyik tiszt nem is értett egyet vele, miután kiadta a parancsot, nem fogják megkérdőjelezni. Nem is kellett közölnie Harryvel, hogy milyen döntésre jutott. – Akkor megengedi, tábornagy úr, hogy kapcsolatba lépjek Eisenhower tábornokkal, és tájékoztassam a döntéséről? A tábornagy kurtán bólintott, a tisztek pedig gyorsan távoztak, hogy nekilássanak az utasítások végrehajtásának. Clifton az őrnagy kíséretében visszament a dzsiphez, és figyelte, ahogy a huszonháromezer ember leteszi a fegyvereit, kimásznak a tankokból, és felsorakoznak hármas oszlopokban, hogy megadják magukat. Harry csak attól félt, hogy miután a tábornagynál bevált a blöffje, a saját parancsnokán fog elbukni. Felemelte a telefont, és csupán pár másodpercet kellett várnia, Benson ezredes már jelentkezett is. Harry nagyon remélte, hogy az őrnagy nem fogja észrevenni a homlokáról legördülő verejtékcseppeket.

– Kiderítette, hogy hány emberrel állunk szemben, Clifton? – kérdezte rögtön az ezredes. – Tudná kapcsolni Eisenhower tábornokot, ezredes úr? Clifton hadnagy vagyok, a szárnysegédje. – Maga megbolondult, Clifton? – Igen, uram, várok, amíg megkeresik. – Harry szíve úgy vert, mintha épp száz métert sprintélt volna, és azon tűnődött, mennyi időbe telik, míg az ezredesnek végre leesik a tantusz. Odabólintott az őrnagynak, de az nem reagált. Vajon azért álldogál ott, mert reméli, hogy valami hibát követ el, amivel elárulja magát? Amíg várt, Harry figyelte az ezernyi katonát: voltak, akik értetlennek tűntek, mások inkább megkönnyebbülten csatlakoztak azokhoz, akik már elhagyták a harckocsikat, és a földre fektették a fegyvereiket. – Itt Eisenhower tábornok. Maga az, Clifton? – szólalt meg egyszer csak a telefonban Benson ezredes hangja. – Igen, uram. Itt vagyok, Kertel tábornaggyal, aki elfogadta az ön javaslatát, hogy a tizenkilencedik hadtest tegye le a fegyvert, és adja meg magát a genfi egyezmény szerint, hogy elkerüljük a „szükségtelen vérontást” – ha jól emlékszem, ezek voltak az ön szavai. Ha előbbre vonulnának a zászlóaljak egyikével, ők rendben végre tudnák hajtani az akciót. Úgy számolom, hogy nagyjából 17 órakor fogunk átkelni a tizenkilencedik hadtesttel a Clemenceau-hegygerincen. – Várni fogjuk, hadnagy. – Köszönöm, uram. Ötven perccel később Harry másodszor is átkelt a hegygerincen, a német zászlóalj pedig úgy követte, mint a hamelni gyerekek a patkányfogót, és a hegyen átkelve egyenesen a Texas Rangers karjaiba masíroztak. Ahogy a hétszáz ember és a kétszáztizennégy harckocsi körbevette a tizenkilencedik hadtestet, Kertel rájött, hogy átverte egy angol meg egy ír, akiknek nem volt más fegyverük, csak egy dzsip meg egy fehér zsebkendő.

A tábornagy előhúzta a pisztolyát, és Clifton egy pillanatig azt hitte, le fogja lőni. Kertel feszes vigyázzban megállt, tisztelgett, aztán a halántékához emelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Harry egyáltalán nem örült a halálának. Miután körbezárták a németeket, Benson ezredes Cliftont bízta meg, hogy diadalmasan vezesse a táborba a lefegyverzett hadtestet. Ahogy végighajtottak az úton, a menet élén, még Pat Quinn arcán is mosoly virított. Úgy másfél kilométernyire lehettek a tábortól, amikor a dzsip ráhajtott egy német aknára. Harry egy fülsiketítő robbanást hallott, és Pat prófétai szavai futottak át az agyán – Nem gondolod, hogy épp eleget elhasználtunk a kilenc életünkből? –, miközben dzsip a levegőbe röpült, és lángnyelvek csaptak fel. Aztán minden elsötétedett.

42. fejezet

Vajon tudja az ember, ha meghal…? Egyetlen szempillantás alatt történik, és azután már nem is létezik? Harry csak abban volt biztos, hogy képek villannak fel a szeme előtt, mint amikor egy Shakespeare-darabban fellépnek és lelépnek a szereplők, de azt nem tudta eldönteni, hogy vígjáték, tragédia vagy történelmi dráma játszódik-e a színpadon. A főszereplő soha nem változott – egy nő volt az, aki figyelemre méltó alakítást nyújtott, a többiek pedig mintha az ő utasításait követve lebegtek volna ki-be a színről. Aztán Harry szeme hirtelen felpattant, és Emma ott állt mellette. Amikor Harry elmosolyodott, a lány arca felragyogott. Fölé hajolt, és gyengéden szájon csókolta.

– Isten hozott itthon – mondta. Ez volt az a pillanat, amikor Harry nemcsak arra jött rá, mennyire szereti, de arra is, hogy soha semmi nem választhatja el őket egymástól. Gyengéden megfogta a lány kezét. – Segítened kell nekem – kezdte. – Hol vagyok? És mennyi ideje? – A bristoli központi kórházban, valamivel több, mint egy hónapja. Egy ideig élet-halál közt lebegtél, de én nem hagytam, hogy másodszor is elveszítselek. Harry megszorította Emma kezét, és elmosolyodott. Nagyon kimerültnek érezte magát, és megint mély álomba zuhant. Amikor ismét magához tért, sötét volt, és érezte, hogy egyedül van. Próbálta elképzelni, mi történhetett a darab szereplőivel az elmúlt öt évben, akik – mint a Vízkereszt főszereplőjéről – azt hitték róla, hogy odaveszett a tengeren. Vajon elolvasta-e az anyja a levelet, amelyet írt neki? Giles megúszta-e a besorozást a színvaksága miatt? Hugo visszatért-e Bristolba, miután meggyőződött róla, hogy Harry már nem jelent számára fenyegetést? Sir Walter Barrington és Lord Harvey életben vannak-e még? És volt egy nyugtalanító gondolat, amely újra meg újra visszatért: Emma vajon csak a megfelelő pillanatot várja, hogy közölje vele, időközben talált valaki mást? Hirtelen nyílt az ajtó, és egy kisfiú rontott be, azt kiabálva: – Apu, apu, apu! – Azzal felugrott az ágyra, és átkarolta a nyakát. Pár pillanat múlva Emma is megjelent, és figyelte, ahogy először találkozik az a két férfi, akik a legfontosabbak az életében. A kisfiú Harryt a saját gyerekkori fényképére emlékeztette, amelyet az anyja a kandallópárkányon tartott a Still House Lane-en. Nem kellett neki mondani, hogy ez az ő gyermeke, és olyan boldogságot érzett, amit addig elképzelni sem tudott. Alaposabban is szemügyre vette az ágyon ugráló kisfiút, akinek szőke haja volt, kék szeme és szögletes álla, éppen úgy, mint Harry apjának.

– Édes istenem… – motyogta Harry, és megint mélyen elaludt. Amikor újból felébredt, Emma ott ült az ágy szélén. Harry rámosolygott, és megfogta a kezét. – Most, hogy már találkoztam a fiammal, vár még valami meglepetés? – kérdezte. Emma kicsit habozott, aztán félénk mosollyal azt mondta: – Nem is tudom, hol kezdjem. – Lehetőleg az elején, mint minden jó történetet. Ne feledd, hogy az esküvőnk napján láttalak utoljára. Emma azzal kezdte, amikor elküldték Skóciába, aztán elmesélte Sebastian születését. Épp ott tartott, amikor becsöngetett Kristinékhez Manhattanben, amikor Harryt újból elnyomta az álom. Amikor felébredt, Emma még mindig ott volt mellette. Harrynek nagyon tetszett minden, amit Phyllis nénikéjéről és az unokabátyjáról, Alistairről hallott, és habár Kolowski felügyelőre csak halványan emlékezett, Sefton Jelksre nagyon is jól – őt soha nem fogja elfelejteni. Emma ott fejezte be a történetet, amikor a repülőgépen ült az Atlanti-óceán fölött, Mr. Harold Macmillan mellett. Emma ezután átadott egy példányt az Egy elítélt naplójából. Harry csak ennyit mondott: – Meg kell tudnom, mi történt Pat Quinn-nel. A lány nem tudta, mit feleljen. – Meghalt a robbanásban? – kérdezte halkan Harry. Emma lehajtotta a fejét. Harry aznap este többet nem szólalt meg. Minden egyes nap új meglepetésekkel szolgált, hiszen mindenkinek zajlott az élete az elmúlt öt évben, mióta Harry nem találkozott velük. Másnap meglátogatta az édesanyja. Harry nagyon büszke volt rá, amikor meghallotta, hogy kitűnően megy neki az írás és az olvasás, és hogy egy hotel igazgatóhelyettese, de az elszomorította, amikor az

asszony beismerte, hogy soha nem bontotta fel az azóta eltűnt levelet, amelyet dr. Wallace kézbesített neki. – Azt hittem, valami Tom Bradshaw írta – magyarázkodott. Harry témát váltott. – Látom, jegygyűrűt és karikagyűrűt is viselsz. Az anyja elpirult. – Igen, gondoltam, jobb, ha előbb egyedül látogatlak meg, mielőtt találkozol a mostohaapáddal. – A mostohaapám? Ismerem az illetőt? – Ó, igen – felelte Maisie, és épp el akarta mesélni, kihez ment feleségül, de a fia egyik pillanatról a másikra elaludt. Amikor Harry legközelebb felébredt, az éjszaka közepe volt. Felkattintotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, és olvasni kezdte az Egy elítélt naplóját. Jó párszor mosolygott, mire elért az utolsó oldalra. Semmi sem lepte meg, amit Emma Max Lloydról mesélt, főleg azok után, hogy Sefton Jelks is újból megjelent a színen. Azon azonban nagyon is meglepődött, amikor a menyasszonya elmondta, hogy a könyvből azonnal bestseller lett, és a folytatás még sikeresebb, mint az első kötet. – A folytatás? – csodálkozott Harry. – Az első füzetbe írt naplód arról, mi történt, mielőtt Lavenhambe kerültél, most jelent meg Angliában. Egyre feljebb kerül a sikerlistákon, ahogy Amerikában is. Erről jut eszembe, Mr. Guinzburg folyton érdeklődik, hogy mikor számíthat az első regényedre, amire az Egy elítélt naplójában céloztál? – Annyi ötletem van, hogy fél tucat regényhez is elég lenne. – Akkor miért nem kezdesz bele? – kérdezte Emma. Amikor Harry délután felébredt, az anyját és Mr. Holcombe-ot pillantotta meg az ágya mellett, kéz a kézben, mintha a második ran-

devújuknál tartanának. Soha nem látta még ilyen boldognak az anyját. – Az lehetetlen, hogy maga legyen a mostohaapám – tiltakozott Harry, miközben kezet ráztak a tanárral. – De bizony az vagyok – felelte Mr. Holcombe. – Az az igazság, hogy már húsz évvel ezelőtt meg kellett volna kérnem édesanyád kezét, de nem hittem, hogy elég jó lennék hozzá. – Még mindig nem elég jó – vágta rá Harry vigyorogva. – De hát, egyikünk se lesz elég jó soha. – Bevallom, hogy a pénzéért vettem el. – Milyen pénzért? – A Mr. Jelkstől érkezett tízezer dollárért, amiből vehettünk egy kis vidéki házat. – És amiért örökké hálásak leszünk – szólt közbe Maisie. – Ne nekem köszönjétek, hanem Emmának – mondta Harry. Az a meglepetés, hogy az anyja Mr. Holcombe-hoz ment feleségül, semmiség volt ahhoz a sokkhoz képest, amely akkor érte, amikor Giles besétált a szobába a Wessexi Ezred egyenruhájában, főhadnagyként. Ha ez nem lett volna elég, a mellkasa tele volt kitüntetésekkel, amelyek között egy Hadikereszt is díszelgett. De amikor Harry megkérdezte, miért kapta, Giles témát változtatott. – Azt tervezem, hogy a következő választáson jelöltetem magam parlamenti képviselőnek – jelentette be. – És melyik körzetet éri a megtiszteltetés, hogy te képviseled? – érdeklődött Harry. – A bristoli kikötői kerületet. – De hát az megrögzött munkáspárti körzet. – És én a Munkáspárt színeiben akarok indulni. Harry meg sem próbálta leplezni a csodálkozását. – Minek köszönhető ez a pálfordulás? – kérdezte. – Egy tizedesnek, akivel együtt szolgáltam a fronton. Batesnek hívták.

– Csak nem Terry Bates? – kérdezte Harry. – De igen, ismerted? – Persze. Ő volt a legokosabb gyerek az osztályunkban a Merrywood Elemiben, és a legjobb sportoló is. Tizenkét évesen otthagyta az iskolát, hogy az apja üzletében dolgozzon. Hentesüzletük volt, a „Bates és Fia”. – Ezért indulok munkáspárti jelöltként – mondta Giles. – Terrynek ugyanolyan joga lett volna az Oxfordi Egyetemre járni, mint neked. Másnap újból eljött Emma és Sebastian, tollal, ceruzával, papírral és radírgumival felszerelkezve. Emma közölte Harry-vel, hogy ideje abbahagyni a gondolkozást, és elkezdeni az írást. A hosszú órák során, amikor nem tudott aludni, vagy csak egyedül volt, Harryt a regény foglalkoztatta, amelyet meg akart írni, ha nem került volna ki a börtönből. Jegyzeteket készített a szereplőkről, akiknek letehetetlenül izgalmassá kell varázsolniuk a könyvet. A nyomozónak nagyon eredeti, senkihez sem hasonlító figurának kell lennie, aki remélhetőleg éppannyira része lesz majd az olvasók mindennapi életének, mint Poirot, Sherlock Holmes vagy Maigret. Végül a William Warwick névnél állapodott meg. A nyomozó Warwick grófjának második fia, és az apja nagy felháborodására visszautasította, hogy az Oxfordi Egyetemre járjon, mert a rendőrségnél akart elhelyezkedni. A figurát nagyjából a barátjáról, Gilesról akarta mintázni. Miután három évet lehúz közrendőrként, Bristol utcáin járőrözve, Bili – ahogy a kollégái nevezik – felügyelővé lép elő, és Blakemore főfelügyelő alá lesz beosztva. Blakemore avatkozott közbe annak idején, amikor Harry Stan bácsikáját letartóztatták, és tévesen megvádolták azzal, hogy pénzt lopott Hugo Barrington irodai széfjéből. Lady Warwicket, Bili anyját Elizabeth Barringtonról fogja mintázni. Bilinek lesz egy Emma nevű barátnője, és a két nagyapja, Lord

Harvey és Sir Walter Barrington is megjelennek néha a színen, de csak azért, hogy bölcs tanácsokkal lássák el a főszereplőt. Minden este átolvasta az aznap írott oldalakat, és a szemétkosara minden reggelre tele lett. Harry mindig nagyon várta Sebastian látogatásait. A kisfiát majd szétvetette az energia, és szörnyen kíváncsi volt, a szépségét pedig csakis az anyjától örökölhette, ahogy azt mindenki tréfálkozva megjegyezte. Sebastian sokszor feltett olyan kérdéseket, amiket senki más nem mert. Milyen volt a börtönben? Hány németet ölt meg? Miért nem házasok a mamájával? Harry a legtöbb kérdés elől kitért, de tudta, Sebastian túl okos, és előbb-utóbb rájön, hogy az apja csak mellébeszél, és attól tartott, nemsokára sarokba szorítja. Ha egyedül volt, folytatta a regény cselekményének a kidolgozását. Amikor Lavenhamben helyettes könyvtárosként dolgozott, vagy száz detektívregényt is elolvasott. Az volt az érzése, némelyik ember, akivel a börtönben és a hadseregben találkozott, akár egy tucat regényhez is anyagot szolgáltathatna: Max Lloyd, Sefton Jelks, Swanson, a börtönigazgató, Hessler, Cleverdon ezredes, Havens kapitány, Tom Bradshaw vagy Pat Quinn – de főleg Pat Quinn. Az elkövetkező pár hétben Harry teljesen beleveszett a saját maga által kitalált világba, de be kellett ismernie, hogy a látogatóival az elmúlt öt évben történtek sokszor furcsábbak, mint a regény kitalált valósága. Amikor Emma húga, Grace is meglátogatta, Harry nem tett rá megjegyzést, hogy mennyivel idősebbnek látszik, mint amikor utoljára találkoztak – hiszen akkoriban még iskolás kislány volt, most pedig az utolsó évét végezte a Cambridge-i Egyetemen, és a záróvizsgáira készült. Büszkén mesélte, hogy egy-két évig egy farmon dolgozott, és csak akkor ment vissza az egyetemre, amikor már biztos volt, hogy megnyerték a háborút.

Harry szomorúan értesült Lady Barringtontól a férje, Sir Walter haláláról – őt mindig is úgy tisztelte, ahogy csak az öreg Jack Tart. A bácsikája, Stan egyszer sem látogatta meg. Ahogy teltek a napok, Harryben felmerült, hogy Emma apjáról kérdezősködjön, de úgy érezte, még a neve említését se vennék szívesen. Aztán egyik este, miután az orvos közölte, hogy hamarosan hazaengedik, Emma lefeküdt mellé, és elmesélte, hogy az apja meghalt. Amikor a történet végére ért, Harry azt mondta: – Soha nem ment neked jól a titkolózás, drágám, úgyhogy talán ideje lenne elmondani, miért viselkedik olyan feszülten az egész család.

43. fejezet

Amikor Harry másnap reggel felébredt, ott találta az ágya körül az anyját és az egész Barrington családot. Csak Sebastian és Stan nem voltak jelen – a többiek úgy érezték, ők ketten nem igazán tudnának hozzászólni a beszélgetéshez. – Az orvos azt mondta, hazamehetsz – jelentette be Emma. – Ez remek hír – felelte Harry –, de hol van az otthonom? Ha ez azt jelenti, hogy vissza kell mennem a Still House Lane-re, hogy Stan bácsival lakjak, akkor inkább maradnék a kórházban, vagy akár a börtönbe is visszamennék. – Senki sem nevetett. – Én most a Barrington-házban lakom – mondta Giles. – Miért ne költöznél oda? Van elég szoba, annyi szent. – Köztük egy könyvtárszoba is – tette hozzá Emma. – Legalább nem lenne több kifogásod, hogy miért nem dolgozol a könyveden. Harry egy darabig hallgatott. – Mind nagyon kedvesek vagytok – mondta végül –, és ne tartsatok hálátlannak, de nem hinném, hogy az egész családra szükség van ahhoz, hogy eldöntsük, hol fogok lakni. – Egy másik okból is beszélni akartunk veled – mondta Lord Harvey. – A család megkért, hogy szóljak én a nevükben. Harry felült az ágyban, hogy teljes figyelmét Emma nagyapjának szentelhesse. – Egy komoly kérdés merült fel a Barrington-vagyon jövőjét illetően – kezdte Lord Harvey. – Joshua Barrington végrendeletéről kiderült, hogy egy jogi rémálom, amihez legfeljebb a Dickens-féle Jarndyce örökösödési per hasonlítható, és legalább olyan katasztrofális lehet anyagilag is.

– De engem nem érdekel se a vagyon, se a cím – mondta Harry. – Csak azt szeretném bebizonyítani, hogy Hugo Barrington nem az apám volt, és így elvehessem Emmát. – Ámen, úgy legyen – bólintott Lord Harvey. – Mindazonáltal felmerült néhány komplikáció, amelyekről tájékoztatnom kell téged. – Kíváncsian hallgatom. El sem tudom képzelni, milyen probléma lehet. – Megpróbálom elmagyarázni. Hugo idő előtti halálát követően azt tanácsoltam Lady Barringtonnak, hogy mivel rövid időn belül két súlyos örökösödési illetéket is meg kellett fizetnie, és mivel én is elmúltam már hetven, talán bölcs lenne, ha a két vállalat, a Barrington és a Harvey egyesülne. Ez akkoriban történt, amikor még úgy hittük, halott vagy. Tehát, úgy tűnt, hogy ha sajnálatosan is, de megoldódott a vita a cím és a vagyon örökléséről, és lehetővé vált, hogy Giles elfoglalja a helyét a család fejeként. – Felőlem még mindig elfoglalhatja – szólt közbe Harry. – A probléma az, hogy más érdekelt felek is felléptek, és az ügy már túlterjed az itt jelen lévőkön. Amikor Hugot megölték, én átvettem az új, egyesült vállalat elnöki posztját, és megkértem Bili Lockwoodot, hogy térjen vissza ügyvezető igazgatóként. Nem akarom magamat dicsérni, de a Barrington-Harvey szép osztalékot fizetett a részvényeseinek az elmúlt két évben, Herr Hitler erőfeszítései ellenére. Miután megtudtuk, hogy még életben vagy, jogi tanácsot kértünk Sir Danvers Barkertől, hogy biztosan nem szegjük-e meg a Joshua Barrington végrendeletében lefektetett szabályokat. – Bárcsak felbontottam volna azt a levelet! – mormolta halkan Maisie, inkább csak magának. – Sir Danvers biztosított bennünket – folytatta Lord Harvey –, hogy amennyiben te lemondasz a címhez és a vagyonhoz fűződő jogaidról, akkor nyugodtan folytathatunk mindent úgy, ahogy az előző két esztendőben. El is készítettünk egy erről szóló dokumentumot.

– Ha valaki ad egy tollat, itt helyben boldogan aláírom – vágta rá Harry. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! És az is lehetne, ha a Daily Express fel nem kapta volna ezt az egész sztorit. – Attól tartok, ez az én hibám – szólt közbe Emma. – Miután a könyved akkora sikereket ért el az Atlanti-óceán mindkét oldalán, a sajtót megszállottan érdekelni kezdte, hogy ki fogja örökölni a Barrington nemesi címet – Sir Harry vagy Sir Giles? – A ma reggeli News Chronicle-ben megjelent egy karikatúra – jegyezte meg Giles kettőnket ábrázol, amint lóháton vívunk, Emma pedig a lelátóról figyel, és neked nyújtja a zsebkendőjét. A tömegben a férfiak fújolnak, a nők pedig éljeneznek. – Mire akarnak ezzel célozni? – kérdezte Harry. – Az ország közvéleménye teljesen megosztott – magyarázta Lord Harvey. – A férfiakat inkább az érdekli, ki fogja örökölni a címet és a vagyont, a nők viszont azt szeretnék, ha Emma másodszor is az oltár elé vonulhatna. Ami azt illeti, ti ketten érdekesebbek vagytok az újságoknak, mint Cary Grant és Ingrid Bergman. – De miután aláírtam a dokumentumot, amelyben lemondok a jogaimról, csak elveszítik az érdeklődésüket az ügy iránt, és elkezdenek valami mással foglalkozni. – Így lehetett volna, ha a heraldikai bizottság elnöke nem került volna a képbe. – Az meg kicsoda? – kérdezte Harry. – A király képviselője, ha arra kerül sor, hogy el kell dönteni egyegy ügyben, ki örököljön egy nemesi címet. Százból kilencvenkilenc esetben egyszerűen küld egy királyi rendeletet a legközelebbi rokonnak. Azokban a ritka esetekben, amikor vita támad a két fél között, azt szokta ajánlani, hogy bírói úton rendezzék a dolgot. – Nehogy azt mondja, hogy idáig fajult a dolog. – Attól tartok, igen. A legfelsőbb bíróság elnöke, Shawcross Giles javára döntött, de csak azzal a feltétellel, hogy ha teljesen felgyó-

gyulsz, aláírsz egy nyilatkozatot, amelyben lemondasz a címre és a vagyonra formált minden jogodról, és az örökösödés joga továbbra is apáról fiúra száll. – Tessék, teljesen felgyógyultam, úgyhogy megbeszélhetünk egy időpontot a bíróval, és egyszer s mindenkorra elintézhetjük ezt a dolgot. – Semmit sem szeretnék ennél jobban – mondta Lord Harvey –, de attól tartok, a döntést kivették a bíró kezéből. – De hát kicsoda? – Egy Lord Preston nevű munkáspárti képviselő a Lordok Házából – magyarázta Giles. – Miután a sajtóból értesült a történetről, írásban folyamodott a belügyminiszterhez, és arra kérte, ő döntse el, melyikünk örökölheti a címet. Aztán tartott egy sajtótájékoztatót, ahol azt állította, hogy nekem nincs jogom a címhez, mert a valódi örökös eszméletlenül fekszik egy bristoli kórházban, és nem tud kiállni a nyilvánosság elé. – De miért érdekelné egy munkáspárti képviselőt, hogy melyikünk örökli a címet? – Amikor egy újságíró feltette neki ugyanezt a kérdést, azt válaszolta, hogy ha Giles örökölné a címet, az klasszikus példája lenne az osztályelőítéletnek, és az az igazságos, ha egy dokkmunkás fia is előállhat az igényeivel. – De hát ez logikai bukfenc – mondta Harry. – Ha egy dokkmunkás fia vagyok, akkor úgyis Giles a jogos örökös. – Többen is így érveltek, akik olvasói levelet írtak a The Timesnak – mondta Lord Harvey. – Csakhogy olyan közel van a választás, hogy a belügyminiszter inkább kitért a döntés elől, és azt mondta a képviselőnek, hogy a házelnökre bízná a döntést. A házelnök továbbadta a döntés jogát a felsőház jogtanácsosainak. Hét tanult jogász hosszasan megfontolta a kérdést, és négy a három ellen arányban jutottak döntésre. A te javadra, Harry. – De hát ez őrültség! Engem miért nem kérdeztek meg?

– Eszméletlen voltál – emlékeztette Lord Harvey. – Egyébként is, egy jogi kérdésen vitáztak, nem a te véleményed érdekelte őket. Úgyhogy az ítélet érvényes, hacsak nem támadjuk meg a Lordok Házánál. Harry szóhoz sem jutott. – Tehát a helyzet jelenlegi állása szerint – folytatta Lord Harvey – most már Sir Harry vagy, a Barrington-Harvey egyik főrészvényese, valamint a teljes Barrington-vagyon birtokosa, és ahogy az eredeti végrendeletben áll, a tiéd „minden, ami azzal jár”. – Akkor fellebbezek az ítélet ellen, és világossá teszem, hogy lemondok a címről – közölte határozottan Harry. – A helyzet iróniája az, hogy nem teheted – mondta Giles. – Csak én fellebbezhetek a döntés ellen, de nekem nem áll szándékomban ezt tenni, csak ha te is áldásodat adod rá. – Még jó, hogy az áldásomat adom rá – mondta Harry. – De én tudnék egy sokkal egyszerűbb megoldást is. Mindenki ránézett. – Esetleg öngyilkos lehetnék. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta Emma, és leült mellé az ágy szélére. – Már kétszer próbálkoztál, és nézd, hová jutottál vele!

44. fejezet

Emma a kezében egy levéllel rontott be a könyvtárszobába. Mivel csak a legritkább esetben zavarta meg Harryt írás közben, a férfi rögtön tudta, hogy valami nagyon fontosról lehet szó, és letette a tollát. – Ne haragudj, drágám – mentegetőzött Emma, és odahúzott egy széket –, de egy fontos információ jutott a tudomásomra, amit meg kell osztanom veled.

Harry rámosolygott az imádott nőre. Tudta, hogy Emma szerint a „fontos” az is lehet, hogy Sebastian nyakon öntötte vízzel a macskát, és az is, hogy a házelnök parlamenti irodájából keresik. Hátradőlt a széken, és várta, hogy melyik kategóriába tartozik a nagy hír. – Épp most kaptam egy levelet Phyllis nénikémtől – kezdte Emma. – Akire mindnyájan áhítatos tisztelettel gondolunk – ugratta Harry. – Ne gúnyolódj, gyermekem! Van egy ötlete, ami segíthet bebizonyítani, hogy a papa nem a te apád. Harry nem gúnyolódott tovább. – Tudjuk, hogy te és az édesanyád Rh-negatív vércsoportba tartoztok – folytatta Emma. – Ha az én apám Rh-pozitív, akkor semmiképp nem lehet a te apád is. – Ezt már számtalanszor megbeszéltük – emlékeztette Harry. – De ha be is tudnánk bizonyítani, hogy az apám vércsoportja nem azonos a tiéddel, akkor összeházasodhatnánk. Feltéve, hogy még mindig el akarsz venni. – Ma délelőtt inkább nem, szívem – felelte Harry unott-ságot tettetve. – Épp egy gyilkosság közepén tartok. – Aztán elmosolyodott, és hozzátette: – Egyébként fogalmunk sincs, milyen vércsoporthoz tartozott az apád, mivel hiába gyakorolt rá nyomást az anyád és Sir Walter, nem volt hajlandó elvégeztetni a vizsgálatot. Úgyhogy megírhatod Phyllis néninek, hogy sajnos, ez végképp titok marad. – Nem feltétlenül – felelte Emma eltökélten. – Phyllis nénikém figyelemmel kísérte az ügyet, és úgy gondolja, hogy talált egy megoldást, amire egyikünk sem gondolt. – Szóval mindennap megveszi a Hatvannegyedik utca sarkán álló újságosnál a Bristol Evening Newst? – Nem, viszont olvassa a The Timest – felelte Emma még határozottabban –, ha egy héttel késve is.

– És? – kérdezte Harry, aki alig várta, hogy visszatérhessen a regényében elkövetendő gyilkossághoz. – Phyllis szerint a tudósok ma már meg tudják állapítani a vércsoportot jóval az illető halála után is. – Hullarablókat akarsz megbízni, hogy kiássák a holttestet? – Nem, dehogy. A néni azt is írja, hogy amikor az apámat megölték, átvágtak egy artériát, úgyhogy rengeteg vér folyhatott a szőnyegre és a ruháira. Harry felállt, átsétált a szoba túlsó végébe, és felemelte a telefont. – Kit hívsz? – kérdezte Emma. – Blakemore főfelügyelőt, aki nyomozott az ügyben. Lehet, hogy csak szalmaszálba kapaszkodunk, de az biztos, hogy soha többé nem teszek gúnyos megjegyzéseket Phyllis nénikédre. – Nem bánja, ha rágyújtok, Sir Harry? – Nem, dehogy, főfelügyelő úr. Blakemore meggyújtotta a cigarettát, és jó nagyot szippantott. – Rémes szokás – jegyezte meg. – Sir Walter tehet mindenről. – Sir Walter? – csodálkozott Harry. – Sir Walter Raleigh-ra gondoltam, nem Walter Barringtonra – magyarázta a főfelügyelő. Harry elnevette magát, és leült Blakemore-ral szemben. – Tehát, miben segíthetek, Sir Harry? – Jobban szeretem, ha Mr. Cliftonnak szólítanak. – Ahogy óhajtja, uram. – Azt reméltem, szolgálhatna némi információval Hugo Barrington halálának körülményeiről. – Attól tartok, ez attól függ, hogy kivel állok szemben. Sir Harry Barringtonnal beszélhetek erről az ügyről, de Mr. Harry Cliftonnal nem. – Miért nem?

– Mert egy ilyen ügy részleteiről csak a családtagoknak adhatok tájékoztatást. – Akkor mégiscsak térjünk vissza a Sir Harry megszólításhoz. – Tehát, miben segíthetek, Sir Harry? – Amikor Barringtont meggyilkolták… – Nem gyilkosság volt – vágott közbe a főfelügyelő. – De hát az újságok beszámolóiból az derült ki, hogy… – Az igazán lényeges az, amiről az újságok nem számoltak be. De legyünk igazságosak velük, ők nem láthatták a tetthelyet és a holttestet. Ha látták volna – folytatta Blake-more, mielőtt Harry közbevághatott volna egy újabb kérdéssel –, akkor nekik is feltűnt volna, hogy milyen szögben hatolt be Sir Hugo nyakába a papírvágó kés, amely átvágta az artériát. – Mi ennek a jelentősége? – Amikor megvizsgáltam a holttestet, észrevettem, hogy a kés pengéje felfelé irányult, nem lefelé. Ha meg akarok ölni valakit – mondta Blakemore, felállt a székről, és fogott egy vonalzót –, és magasabb és súlyosabb vagyok az illetőnél, akkor felemelt karral, fölülről sújtanék le a nyakára, így. De ha alacsonyabb és vékonyabb vagyok nála, és ami még fontosabb, önvédelemből ragadok kést – Blakemore letérdelt Harry elé, felnézett rá, és felfelé irányozta a vonalzót –, az megmagyarázza, hogy a penge miért ilyen szögben találta el Sir Hugo nyakát. A behatolás szögéből ítélve az is lehetséges, hogy csak véletlenül ráesett a késre. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy sokkal valószínűbb, hogy önvédelemből ölték meg, és nem szándékos gyilkosság volt. Harry átgondolta a főfelügyelő szavait. – Azt mondta, „alacsonyabb és vékonyabb”, és „önvédelemből”. Arra akar célozni, hogy egy nő lehet a felelős Barrington haláláért? – Magából elsőrangú nyomozó lenne. – És tudja, hogy ki az a nő? – Van jelöltem – ismerte be Blakemore.

– Akkor miért nem tartóztatta le? – Mert nehéz lenne letartóztatni valakit, aki a londoni expressz elé vetette magát. – Ó, te jó ég! Én soha nem kapcsoltam össze a két esetet. – Hiszen miért tette volna? Nem is volt Angliában akkoriban. – Ez igaz, de miután kiengedtek a kórházból, átnéztem az összes újságot, amelyekben akár csak futó említés is esett Sir Hugo haláláról. Megtudta valaha is, hogy ki volt az a nő? – Nem, a holttest nem volt olyan állapotban, hogy azonosíthatnánk. De egy kollégám a Scotland Yardról akkoriban egy másik ügyben nyomozott, és ő tájékoztatott arról, hogy Sir Hugo több mint egy éven át együtt élt Londonban egy nővel, akinek kislánya született tőle nem sokkal az után, hogy visszatért Bristolba. – Ő volt a csecsemő, akit Barrington irodájában találtak? – Igen, ő – felelte Blakemore. – És hol van most a gyermek? – Fogalmam sincs. – Meg tudná mondani legalább a nő nevét, akivel Barrington együtt élt? – Nem, ezt nem áll módomban közölni – felelte Blakemore, és elnyomta a cigarettáját egy hamutartóban, amely már tele volt csikkekkel. – Az azonban nem titok, hogy Sir Hugo egy magánnyomozót alkalmazott, aki most munka nélkül van, és egy szerény összegért bizonyára hajlandó beszélni. – A sántikáló férfi – jegyezte meg Harry. – Derek Mitchellnek hívják. Átkozottul jó rendőr volt, amíg a rokkantsága miatt le nem szerelték a rendőrségtől. – Viszont van egy kérdés, amire Mitchell nem tud válaszolni, de azt gyanítom, ön igen. Azt mondta, a papírvágó kés átvágott egy artériát, tehát rengeteg vér lehetett? – Igen, valóban – bólintott a főfelügyelő. – Mire én odaértem, Sir Hugo már óriási vértócsában feküdt.

– Tud valamit arról, hogy mi történt az öltönnyel, amit Sir Hugo viselt, vagy a szőnyeggel, amin feküdt? – Nem, uram. Ha lezárunk egy gyilkossági ügyet, akkor az áldozat minden személyes holmiját visszaadjuk a legközelebbi rokonának. Ami a szőnyeget illeti, az még az irodában volt, amikor én végeztem a nyomozással. – Nagyon sokat segített, főfelügyelő úr, igazán hálás vagyok. – A legnagyobb örömmel tettem, Sir Harry. – Blakemore felállt, és az ajtóhoz kísérte Harryt. – Hadd mondjam meg, mennyire élveztem az Egy elítélt naplóját, és bár többnyire nem foglalkozom pletykákkal, de azt hallottam, hogy detektívregényt ír. A mai beszélgetésünk után nagyon várom, hogy elolvashassam. – Lenne kedve esetleg szakértőként elolvasni a kézirat első változatát? – Régebben, Sir Harry, a családja nem nagyon volt kíváncsi a szakvéleményemre. – Biztosíthatom róla, főfelügyelő úr, hogy Mr. Clifton nagyon is kíváncsi rá. Miután Harry távozott a rendőrségről, Emmához sietett, hogy elmondja a híreket. A nő figyelmesen végighallgatta, majd meglepő kérdést tett fel: – Blakemore felügyelő elmondta, mi lett a kislánnyal? – Nem, úgy tűnt, nem érdekli a dolog, de miért is érdekelné? – Mert lehet, hogy ő is Barrington, és a fél testvérem! – Milyen ostoba vagyok – mondta Harry, és átölelte Emmát. – Ez eszembe sem jutott. – Miért is jutott volna? Épp elég dologgal kell megbirkóznod. Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy felhívod a nagyapámat, és megkérdezed, nem tudja-e, mi történt a szőnyeggel? A kislányt hagyd csak rám. – Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon – mondta Harry, és vonakodva elengedte a karjaiból Emmát.

– Hát láss neki a teendőknek, drágám. Amikor Harry felhívta Lord Harvey-t, hogy megkérdezze a szőnyegről, újabb meglepetés érte. – Kicseréltettem egy újra, pár nappal az után, hogy befejezték a nyomozást. – És mi lett a régivel? – kérdezte Harry. – Én magam dobtam be a hajójavító műhely egyik kazánjába, és végignéztem, ahogy hamuvá ég. Harry a legszívesebben elkáromkodta volna magát, de vigyázott a nyelvére. Amikor találkozott Emmával, hogy együtt ebédeljen vele és az édesanyjával, megkérdezte az asszonytól, nem tudja-e, mi történt Sir Hugo ruháival. Elizabeth azt felelte, hogy a rendőrségre bízta, hogy szabaduljanak meg tőlük, ahogy jónak látják. Ebéd után Harry visszament a Barrington-házba, és felhívta a helyi rendőrőrsöt. Megkérdezte az ügyeletes őrmestert, nem emlékszike, mi történt Sir Hugo Barrington ruháival, miután lezárták a nyomozást. – Mindent feljegyeztünk egy naplóba, Sir Harry. Ha tud várni egy kicsit, megnézem. Végül jó pár perc is eltelt, mire az őrmester visszajött a telefonhoz. – Hogy repül az idő – jegyezte meg. – Már el is felejtettem, milyen rég történt ez az eset. De sikerült megtalálnom az adatokat, amiket kért. – Harry visszafojtott lélegzettel várt. – Az inget, az alsóneműt és a zoknit kidobtuk, de egy szürke felöltőt, egy barna kalapot és egy szürkészöld tweedöltönyt Miss Penhaligonnak adományoztunk, aki az Üdvhadsereg nevében szétosztogatja az efféle holmikat. Nem éppen a könnyű ember… – tette még hozzá minden további magyarázat nélkül. A pulton egy névtábla állt, „Miss Penhaligon” felirattal.

– Ez rendkívül szokatlan kérdés, Sir Harry – mondta a pult mögött álló nő. – Rendkívül szokatlan. Harry örült, hogy Emmát is magával hozta. – De mindkettőnk számára borzasztóan fontos lehet – mondta, és megfogta a menyasszonya kezét. – Ezt nem kétlem, Sir Harry, de akkor is nagyon szokatlan. Nem tudom, a főnököm mit szólna hozzá. Harry valahogy nem tudta elképzelni, hogy Miss Penhaligonnak főnöke legyen. A nő hátat fordított nekik, és tanulmányozni kezdett egy sor irattartót egy makulátlanul tiszta polcon. Végül kivette az 1943 feliratút, és a pultra tette. Felnyitotta, majd egy kis keresgélés után kivette a papírt, amelyet keresett. – A barna kalap senkinek sem kellett, a feljegyzések szerint még mindig itt van a raktárban. A felöltőt egy bizonyos Mr. Stephensonnak adományoztuk, az öltönyt egy „Öreg Joey” nevű egyénnek, a barna cipőt pedig egy bizonyos Mr. Watsonnak. – Tudja esetleg, hol találhatnánk meg ezeket az urakat? – kérdezte Emma. – Szinte mindig együtt vannak – felelte Miss Penhaligon. – Nyáron soha nem hagyják el a városi parkot, télen pedig elszállásoljuk őket a menhelyünkön. Biztos vagyok benne, hogy ilyenkor a parkban találják őket. – Köszönjük, Miss Penhaligon – mondta Harry, és melegen rámosolygott a nőre. – Rengeteget segített. – Nagyon szívesen, Sir Harry – felelte Miss Penhaligon ragyogó arccal. – Hozzá tudnék szokni ehhez a „Sir Harry” megszólításhoz – jegyezte meg Harry a menyasszonyához fordulva, miközben kisétáltak az épületből. – Azért csak ne nagyon szokj hozzá, ha még mindig szeretnél feleségül venni – felelte Emma. – Nekem semmi kedvem Lady Barringtonnak lenni.

Harry vette észre a férfit, aki egy padon feküdt, nekik háttal, egy szürke felöltőbe burkolózva. – Elnézést a zavarásért, Mr. Stephenson – szólította meg, és finoman megkocogatta a vállát –, de szükségünk lenne a segítségére. A férfi meg sem fordulva odanyújtotta piszkos kezét. Harry egy félkoronást pottyantott a tenyerébe. Stephenson a fogával ellenőrizte, hogy valódi-e az érme, aztán félrehajtott fejjel Harryre pillantott. – Mit akar? – Öreg Joey-t keressük – mondta Emma. – A tizedesé az egyes számú pad, mivel ő a rangidős. Ez itt, a kettes számú pad, és ha Öreg Joey meghal, én kapom meg az egyes számút, ami már nem telhet sok időbe. Mr. Watsoné a hármas pad, úgyhogy amikor én megkapom az egyest, ő megkapja a kettest. De már figyelmeztettem, hogy erre még várnia kell. – Nem tudja egész véletlenül, hogy Öreg Joey-nak van-e egy szürkészöld tweedöltönye? – kérdezte Harry. – Soha le sem veszi – felelte Mr. Stephenson kis kuncogással. – Meglehetősen ragaszkodik hozzá. Ő az öltönyt kapta, én ezt a felöltőt, Mr. Watson pedig egy pár cipőt. Azt mondja, kicsit szorít, de nem panaszkodik. A kalap egyikünknek se kellett. – És hol találjuk az egyes számú padot? – kérdezte Emma. – Ahol mindig is volt, a zenepavilonban. Joey úgy hívja, hogy az ő palotája. Egy kicsit agyalágyult szegény, mert még nem heverte ki a harctéri sokkot. – Azzal Mr. Stephenson hátat fordított nekik. Láthatóan úgy érezte, hogy megszolgálta a félkoronást. Nem volt nehéz megtalálni a zenepavilont és Öreg Joey-t, aki az építmény egyedüli lakója volt. Egyenesen ült a pad közepén, mint egy trónon. Emma már messziről felismerte az apja tweedöltönyét, még mielőtt meglátta volna a rászáradt barna foltokat. De vajon hogy fogják rávenni az öreget, hogy váljon meg tőle? – Mit akarnak? – kérdezte a férfi gyanakodva, amikor fellépkedtek a lépcsőkön a birodalmába. – Ha a padomat akarják, azt felejtsék

el, a magántulajdon szent dolog, erre Mr. Stephensont is állandóan emlékeztetem. – Nem, nem akarjuk a padját, Öreg Joey – felelte kedvesen Emma. – Viszont azon gondolkoztunk, nem örülne-e egy új öltönynek. – Nem, köszönöm, kisasszony, nagyon szeretem ezt, ami rajtam van. Melegen tart, nincs szükségem másikra. – De kapna tőlünk egy olyan új öltönyt, amelyik épp ilyen meleg – mondta Harry. – Öreg Joey nem tett semmi rosszat! Harry megszemlélte a férfi mellkasán sorakozó kitüntetéseket: Mons Csillag, a hosszú szolgálati időért kapott kitüntetés és a Győzelem Érdemérem. A zakója ujjára egy sáv volt felvarrva. – Szükségem van a segítségére, tizedes – mondta Harry. Öreg Joey erre vigyázzállásba vágta magát, és tisztelgett. – A szuronyok felszegezve, uram, csak adja ki a parancsot, és a fiúk készen állnak! Harry egy kicsit elszégyellte magát. A két fiatal másnap visszatért a parkba egy halszálkás mintájú felöltővel, egy új tweedöltönnyel és egy pár cipővel. Mr. Stephenson büszkén parádézott a parkban, új zakójában és szürke flanelnadrágjában, Mr. Watson pedig a hármas padról nagyon örült a kétsoros sportzakónak és a zsávoly-nadrágnak, de mivel másik cipőt nem akart, azt mondta Emmának, azt adja Mr. Stephensonnak. Sir Hugo ruhatárának többi darabját a hálás Miss Penhaligonnak adományozták. Harry Sir Hugo Barrington vérfoltos szürkészöld tweedöltönyével távozott a parkból. Inchcape professzor jó ideig tanulmányozta a mikroszkóp alatt a vérfoltot, mielőtt véleményt nyilvánított volna. – El kell végeznem még számos tesztet, mielőtt végső megállapításra jutok, de így első ránézésre nagyjából biztos vagyok benne, hogy meg tudom állapítani a minta vércsoportját.

– Ez nagy megkönnyebbülés – mondta Harry. – Mennyi idő múlva lesz meg az eredmény? – Gondolom, egy-két nap – felelte a professzor. – Legfeljebb három. Amint kiderül valami, felhívom, Sir Harry. – Nagyon remélem, hogy nem Sir Harryt, hanem Mr. Cliftont fogja felhívni. – Telefonáltam a házelnök irodájába – jelentette be Lord Harvey és közöltem vele, hogy folyamatban van a Hugo ruháin talált vérminták vizsgálata. Ha a vércsoport Rh-pozitív, akkor bizonyára arra kéri majd a jogtanácsosokat, hogy az új bizonyíték fényében vegyék fontolóra még egyszer az ítéletüket. – És ha nem az lesz az eredmény, amiben reménykedünk? – kérdezte Harry. – A házelnök elrendel egy vitát, nem sokkal az után, hogy újból összeül a parlament a választások után. De reméljük, hogy Inchcape professzor eredményeinek köszönhetően erre nem lesz szükség. Egyébként Giles tudja, hogy miben mesterkedsz? – Még nem, de vele töltöm a mai délutánt, úgyhogy lesz alkalmam beavatni. – Jó ég, rávett, hogy kísérd el a korteskörútján? – Attól tartok, igen, bár pontosan tudja, hogy a torykra fogok szavazni. De biztosítottam róla, hogy az anyám és Stan bácsi őt fogják támogatni. – Ne hagyd, hogy a sajtó kiszagolja, hogy nem rá szavazol, mert minden alkalmat megragadnak, hogy éket verjenek kettőtök közé. Cseppet sem örülnek neki, hogy ti kebelbarátok vagytok. – Eggyel több ok, hogy azt reméljem, a professzor, kedvező eredményre jut, és véget érnek a szenvedéseink. – Úgy legyen – bólintott rá Lord Harvey.

William Warwick épp megoldani készült egy bűnügyet, amikor megcsörrent a telefon. Harrynek még kezében volt a képzeletbeli pisztoly, amikor felkapta a kagylót. – Inchcape professzor vagyok. Beszélhetnék Sir Harryvel? A regénybeli kitalált világot egyetlen könyörtelen pillanat alatt elsöpörte a valóság. Harry már a professzor hangjából sejtette, mi lett a vizsgálat eredménye. – Én vagyok az. – Attól tartok, nem tudok olyan hírrel szolgálni, amilyenre számított – mondta a professzor. – Sir Hugo vércsoportja Rh-negatív, tehát ennek alapján nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy ő az ön édesapja. Harry Ashcombe-ba telefonált. – Tessék, Harvey – szólalt meg jól ismert hang. – Harry vagyok. Attól tartok, fel kell hívnia a házelnököt. Tájékoztassa, hogy a vitát meg kell tartani.

45. fejezet

Gilest annyira lefoglalta, hogy megválasztassa magát a bristoli kikötői körzet alsóházi képviselőjévé, Harrynek pedig annyi dolga volt a William Warwick és a vak szemtanú esete kiadásával, hogy amikor Lord Harvey meghívta őket vidéki otthonába egy vasárnapi ebédre, fel sem merült bennük, hogy másról lehet szó, mint családi összejövetelről. Amikor azonban megjelentek az Ashcombe-házban, a család többi tagjának nem volt se híre, se hamva. Lawson, az inas nem a szalonba kísérte őket, és nem is az ebédlőbe, hanem őlordsága dolgozószobájába. Lord Harvey-t az íróasztala

mögött ülve találták, vele szemben két bőrszék várt rájuk. A lord nem vesztegette az időt felesleges csevegésre. – Tájékoztattak a házelnök irodájából, hogy szeptember hatodikára bejegyezték a parlament naptárába a vitát, amely eldönti, melyikőtök örökölje a címet. Két hónapunk van a felkészülésre. Én fogom megnyitni a vitát, és valószínűleg Lord Preston lesz az ellenzék vezérszónoka. – Vajon mi a célja ezzel az egésszel? – kérdezte Harry. – Alá akarja aknázni az öröklődési rendszert, bár ezt valójában sosem titkolta. – Talán ha kérnék egy időpontot, és beszélnék vele, és elmondanám, mit gondolok… – vetette fel Harry. – Őt nem érdekli, hogy te mit gondolsz – vágott közbe Lord Harvey. – Egyszerűen arra használja fel ezt a vitát, hogy nyilvánosan hangoztassa a jól ismert nézeteit az öröklődési elvről. – De ha esetleg írnék neki… – Én már írtam – szakította félbe Giles. – És annak ellenére, hogy egy pártban vagyunk, ahhoz sem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. – Neki az a véleménye, hogy maga az elv sokkal fontosabb, mint bármely egyedi ügy – mondta Lord Harvey. – A felsőház tagjai számára nem lesz visszatetsző, hogy ilyen rendíthetetlen az álláspontja ebben a kérdésben? – kérdezte Harry. – Nem feltétlenül – felelte a lord. – Reg Preston régebben a szakszervezetek vérmes szószólója volt, míg Ramsay MacDonald fel nem ajánlott neki egy helyet a felsőházban. Mindig félelmetes szónok hírében állt, és amióta bekerült a Lordok Házába, olyasvalakivé nőtte ki magát, akit nem szabad alábecsülni. – Van valami sejtésed, hogy fog szavazni a Ház? – kérdezte Giles. – A kormánypárti frakcióvezetőktől úgy tudom, nagyon szoros lesz az eredmény. A munkáspárti lordok Preston mögött fognak fel-

sorakozni, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy a közvélemény úgy lássa, támogatják az örökösödés elvét. – És a toryk? – kérdezte Harry. – A többség engem fog támogatni, mivel nem akarják, hogy épp az ő hátsó udvarukban történjen olyasmi, ami ekkora csapást jelent az örökösödés elvére. De azért van még egy-két bizonytalan, akiket meg kell győznöm. – Na és a liberálisok hogy fognak dönteni? – kérdezte Giles. – Azt csak a jó ég tudja, bár azt közölték, hogy nem lesz kötelező pártálláspont. – Az mit jelent? – kérdezte Harry. – A frakcióvezető nem írja elő a képviselőknek, hogyan szavazzanak – magyarázta Giles. – Mindenki maga dönthet. – És végül ott vannak a függetlenek – folytatta Lord Harvey. – Ők meghallgatják mindkét oldal érveit, és aztán a lelkiismeretük alapján szavaznak. Úgyhogy az ő álláspontjuk csak a szavazásnál fog kiderülni. – Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte Harry. – Azzal kezdhetnétek, hogy te, Harry, mint író, és te, Giles, mint politikus segítetek megírni a parlamenti felszólalásomat. Nagyon örülnék, ha ti is hozzátennétek a magatokét. Az ebédnél megbeszélhetjük a beszéd főbb körvonalait. Miközben hárman együtt átsétáltak az ebédlőbe, sem Giles, sem Harry nem tartotta fontosnak, hogy olyan haszontalan ügyeket említsenek meg a házigazdájuknak, mint a közelgő választások, vagy könyvek megjelenési dátumai. – Mikor jelenik meg a regényed? – kérdezte Giles Har-rytől, amikor délután elhajtottak Ashcombe-ból. – Július húszadikán, csak a választások után. A kiadóm azt akarja, induljak országos bemutató körútra, tartsak dedikálásokat, és adjak interjúkat a sajtónak.

– Előre figyelmeztetlek, az újságírók nem a könyvről fognak kérdezgetni, csak arról, hogy szerinted kinek kéne örökölni a címet. – Hányszor kell még elmondanom nekik, hogy engem nem érdekel más, csak Emma, és bármit feláldoznék, csak hogy vele tölthessem életem hátralévő részét? – Harry alig tudta visszafojtani a boszszúságát. – A tiéd lehet a lovagi cím, a tiéd lehet a vagyon, és minden, ami azzal jár, ha az enyém lehet Emma. A William Warwick és a vak szemtanú esete jó kritikákat kapott, de Gilesnak igaza lett: a sajtót nemigen érdekelte az ambiciózus fiatal bristoli detektív, sokkal inkább az író közeli barátja, Giles Barrington, és az, hogy mekkora esélye van a nemesi cím visszanyerésére. Ha Harry kijelentette az újságíróknak, hogy őt nem érdekli a cím, attól csak még inkább meg voltak győződve ennek az ellenkezőjéről. A sajtó úgy állította be a történetet, mintha óriási csata dúlna a Barrington-vagyonért – a Daily Telegraph kivételével az összes újság a jóképű, bátor, önerejéből felemelkedett, népszerű fiú pártján állt, aki – amint arra rendszeresen emlékeztették az olvasókat – Bristol sikátoraiban nőtt fel. Harry minden lehetséges alkalommal arról beszélt az újságíróknak, hogy Giles vele együtt járt a Bristol Gimnáziumba, jelenleg a bristoli kikötői kerület munkáspárti képviselője, nemrégiben Hadikeresztet kapott a Tobrukban tanúsított bátorságáért, az első oxfordi évében tagja volt az egyetemi krikettcsapatnak, és semmiképp sem tehet róla, hogy hová született. Az, hogy ilyen lojálisán támogatja a barátját, csak még népszerűbbé tette mind a sajtó, mind a nagyközönség körében. Annak ellenére, hogy Gilest több mint háromezer szavazattal megválasztották az alsóházba, és már el is foglalta a helyét a zöld, bőrrel bevont padokon, tudta, hogy az ő és Harry jövőjét az a vita

fogja eldönteni, amely egy hónap múlva zajlik majd le a folyosó túlsó végén, a Lordok Házának vörös padsoraiban.

46. fejezet

Harry már hozzászokott, hogy a Barrington-házat körülvevő fákon csiripelő madarak vidám hangjára ébred, hogy Sebastian időnként hívatlanul és bejelentés nélkül beront a könyvtárszobába, vagy, hogy hallja, amikor Emma reggelizni indul a kora reggeli lovaglás után. Ez a nap azonban más volt. Az utcalámpák fényére és a közlekedés zajára ébredt, a Big Ben toronyórája pedig könyörtelenül kondult egyet minden negyedórában, folyamatosan emlékeztetve, mennyi idő van még hátra addig, amikor Lord Harvey szólásra emelkedik, és megnyitja a vitát, amely eldönti az ő és Giles jövőjét. Kényelmesen megfürdött, mivel még túl korán volt, hogy lemenjen reggelizni. Miután felöltözött, telefonált a Barrington-házba, de a komornyik azt mondta, Miss Barrington már kiment a vasútállomásra. Harry nem értette a dolgot. Miért akart Emma a kora reggeli vonattal menni, amikor úgy beszélték meg, hogy csak ebédnél találkoznak? Amikor hét óra után besétált a reggelizőszobába, nem lepte meg, hogy Giles már ott van, és a reggeli lapokat böngészi. – A nagyapád fent van már? – kérdezte Harry. – Az a gyanúm, jóval korábban felkelt, mint bármelyikünk. Amikor valamivel hat után lejöttem, már égett a villany a dolgozószobájában. Ha végre túl leszünk ezen a szörnyű ügyön, bármi legyen is a végkimenetele, rá kell vennünk, hogy töltsön el pár napot a Mulgelrie-kastélyban egy kis jól megérdemelt pihenéssel.

– Ez jó ötlet – helyeselt Harry, és letelepedett a legközelebbi fotelbe. De a következő pillanatban már fel is ugrott, mert Lord Harvey lépett be a szobába. – Ideje reggelizni, fiúk! Nem okos dolog üres gyomorral menni a vesztőhelyre. Lord Harvey tanácsa ellenére egyikük sem evett sokat, miközben az előttük álló nap esélyeit fontolgatták. Az öreg elpróbált néhány fontos mondatot a beszédéből, Harry és Giles pedig még az utolsó pillanatban is javasolt néhány változtatást. – Bárcsak elmondhatnám a lordoknak, mennyit segítettek mindketten! – jegyezte meg Lord Harvey, miután hozzáírt még néhány mondatot a beszédhez. – Jól van, fiúk, akkor ideje feltűzni a szuronyokat, és indulni a csatába. Mind a ketten idegesek voltak. – Azt reméltem, maga tud segíteni nekem – mondta Emma, és nem nézett a férfi szemébe. – Ha tudok, segítek, kisasszony. Emma felnézett a férfira, aki habár szépen megborotválkozott, és a cipőjét is kifényesítette aznap reggel, az inggallérjának foszladozott a széle, és elnyűtt öltönyének nadrágja is kitérdelt volt. – Amikor az apám meghalt… – Emma nem tudta rávenni magát, hogy azt mondja: „megölték” –, a rendőrség egy leánygyermeket talált az irodájában. Tud valamit arról, hogy mi történt vele? – Nem – rázta a fejét a férfi –, de mivel a rendőrség nem találta meg a legközelebbi rokonait, egy egyházi árvaházba került, és később adoptálták. – Azt tudja, hogy melyik árvaházba került? – kérdezte Emma. – Nem, de utánajárhatok, ha… – Az apám mennyivel tartozott magának? – Harminchét fonttal és tizenegy shillinggel – felelte a magánnyomozó, és elővett egy csomó számlát a belső zsebéből.

Emma egy intéssel jelezte, hogy a számlákra semmi szükség, majd kinyitotta a táskáját, és elővett két ropogós ötfontost. – Amikor újból találkozunk, rendezem a többit is. – Köszönöm, Miss Barrington – mondta Mitchell, és felállt, feltételezve, hogy a találkozónak vége. – Amint megtudtam valamit, keresni fogom. – Csak még egy kérdés – nézett fel rá Emma. – Tudja, hogy hívják azt a kislányt? – Jessica Smith. – Miért éppen Smith? – Mindig ezt a vezetéknevet adják az olyan gyerekeknek, akiknek nincs egyetlen rokona sem. Lord Harvey a reggel hátralévő részére bezárkózott a Queen’s Tower harmadik emeletén található irodájába. Még azért sem jött elő, hogy együtt ebédeljen Harryvel, Gilesszal és Emmával, inkább csak egy szendvicset és egy tömény whiskyt fogyasztott el, miközben még egyszer átvette a beszédét. Giles és Harry az alsóház központi előcsarnokának zöld, bőrrel bevont padjain üldögéltek, és barátságosan beszélgettek, miközben Emmára vártak. Harry remélte, hogy aki csak meglátja őket – legyen az alsó– vagy felsőházi képviselő, vagy a sajtó embere annak nem marad semmi kétsége, hogy ők ketten a legjobb barátok. Harry folyton az óráját nézegette. Tudta, hogy fel kell menniük a látogatók galériájára, mielőtt a Ház elnöke két órakor elfoglalja a hagyományos helyét az ülésteremben, a brit birodalom minden részéből származó gyapjúval kitömött ülőalkalmatosságon. Harry elmosolyodott, amikor egy óra előtt meglátta, hogy Emma beront az előcsarnokba. Giles integetett a húgának, és mindketten felálltak, hogy üdvözöljék. – Te meg miben mesterkedtél? – kérdezte Harry, még mielőtt megcsókolta volna.

– Majd ebédnél elmondom – felelte Emma, és mindkettőjükbe belekarolt. – De előbb szeretném tudni, van-e valami újabb fejlemény. – Az az általános vélekedés, hogy nagyon szoros lesz a szavazás – mondta Giles, miközben a látogatók ebédlője felé kísérte a vendégeit. – De nemsokára úgyis megtudjuk, mi lesz a sorsunk – tette hozzá aggodalmasan. A Lordok Háza zsúfolásig megtelt, mire a Big Ben elütötte a kettőt, és amikor a felsőház elnöke belépett, már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Többen kénytelenek voltak a padsorok szélénél húzódó korlátnál álldogálni. Lord Harvey a terem másik oldalára pillantva meglátta, hogy Reg Preston rámosolyog, és olyan képet vág, mint egy oroszlán, amelyik épp észrevette a zsákmányát. A képviselők felálltak, a házelnök pedig elfoglalta a helyét. Meghajolt a lordok gyülekezete előtt, akik főhajtással viszonozták az üdvözlést, majd újból leültek. A házelnök kinyitotta a nála lévő vörös bőrkötésű dossziét, amelyről aranyszínű bojtok lógtak. – Tisztelt lordok! Azért gyűltünk ma össze, hogy meghozzuk az ítéletet arról, Mr. Giles Barrington vagy Mr. Harry Clifton örökölheti-e a néhai Sir Hugo Barrington nemesi címét és vagyonát. Lord Harvey felnézett, és látta, hogy Harry, Emma és Giles az első sorban ülnek a látogatók galériáján. A lány melegen rámosolygott, és Lord Harvey le tudta olvasni az ajkáról, hogy azt súgja oda: – Sok szerencsét, nagyapa! – Felkérem Lord Harvey-t, hogy nyissa meg a vitát – mondta a házelnök, majd újból helyet foglalt a gyapjúülésen. Lord Harvey felállt az első padsorból, és megtámaszkodott a felolvasóállvány két szélében, hogy egy kis erőt gyűjtsön, miközben a háta mögött ülő kollégái „Halljuk, halljuk!” felkiáltással, bátorították nagyra becsült barátjukat. Lord Harvey körbenézett. Tisztában volt vele, hogy élete legfontosabb beszédére készül.

– Tisztelt lordok! – kezdte. – Azért állok ma itt önök előtt, hogy egy közeli rokonom, Mr. Giles Barrington alsóházi képviselő érdekében szóljak, aki jogos igényt támaszt a Barrington család nemesi címére és minden vagyonára. Tisztelt képviselőtársaim, engedjék meg nekem, hogy ismertessem az előzményeket, melyeknek köszönhetően most az önök színe elé került ez az ügy. 1877-ben Viktória királynő nemesi címet adományozott Joshua Barringtonnak a hajózás terén az országnak nyújtott szolgálataiért, többek között a Barrington Hajótársaság megalapításáért, amelynek flottája mind a mai napig Bristol kikötőjéből kiindulva járja a tengereket. – Joshua kilenc testvér közül az ötödikként született, és hétéves korában otthagyta az iskolát, így írni-olvasni sem tanult meg, hanem inasként vállalt munkát a Cold-water Hajózási Társaságnál, ahol hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindennapi gyermekkel van dolguk. – Harmincéves korára megszerezte a mesteroklevelet, negyvenkét évesen pedig meghívták a Coldwater igazgató-tanácsába, amely épp nehéz időszakon ment keresztül. Az elkövetkező tíz évben gyakorlatilag egymaga megmentette a vállalatot, amelynek az ezt követő huszonkét esztendőn át az elnöke volt. – Tisztelt lordok, egy kicsivel többet kell azonban tudniuk Sir Joshuáról, az emberről is, hogy megértsék, miért vagyunk ma itt. Ha ő is köztünk lehetne, bizonyára helytelenítené, ami itt zajlik. Sir Joshua mindenekfelett istenfélő ember volt, aki mindennél többre tartotta az adott szó becsületét. Egy kézfogás elég volt neki, hogy a szerződést megpecsételjék. Hol vannak manapság ilyen emberek, uraim? – Úgy van, úgy van! – harsant fel a helyeslés a padsorokban. – De mint annyi más sikeres embernek, tisztelt képviselőtársaim, Sir Joshuának is kissé tovább tartott az átlagosnál, hogy belássa a saját halandóságát. – Halk nevetés morajlott végig a termen. – Így aztán, amikor eljött az ideje, hogy megírja első és egyetlen végrende-

letét, már a hetvenedik esztendejét taposta. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a szokásos lelkesedéssel és előrelátással fogjon neki a feladatnak. Ezért felkérte Sir Isaiah Waldegrave-et, az ország legkiválóbb ügyvédjét, hogy legyen a jogi képviselője. Waldegrave, ahogyan ön is, házelnök úr – Lord Harvey ekkor a házelnök felé fordult –, lordkancellárként végezte a karrierjét. Ezt csak azért említem meg, tisztelt lordok, hogy hangsúlyozzam: Sir Joshua végrendelete olyan jogi súllyal és tekintéllyel rendelkezik, amit semmiképp nem kérdőjelezhet meg az utókor. – Sir Joshua a végrendeletében mindent elsőszülött fiára és legközelebbi rokonára, Walter Barringtonra hagyott, legrégebbi és legjobb barátomra – a nemesi címet, a hajótársaságot, a birtokait, és hogy a végrendelet pontos szavait idézzem: „mindent, ami azzal jár”. Ez a vita, tisztelt lordok, nem arról szól, hogy elismerjük-e Sir Joshua végrendeletének érvényességét, hanem csakis arról, hogy ki lehet a jogos örököse. Fontolóra kell vennünk azonban egy olyan eshetőséget is, amely Sir Joshua istenfélő gondolataiban soha meg sem fordult volna: hogy egy utódjának törvénytelen fia is születhet. – Hugo Barrington lett a következő örökös, amikor a bátyja, Nicholas az 1918-as ypres-i csatában a hazájáért áldozta életét. Hugo 1942-ben kapta meg a nemesi címet, az édesapja, Sir Walter halála után. Önöknek, tisztelt lordok, most azt kell eldönteniük, ki a jogos örökös: az unokám, Mr. Giles Barrington, aki a néhai Sir Hugo Barrington és egyetlen leányom, Elizabeth Harvey törvényes házasságágából született, vagy Mr. Harry Clifton, aki tudtommal Mrs. Maisie Clifton és a néhai Arthur Clifton törvényes gyermeke. – Engedjék meg nekem, tisztelt lordok, hogy beszéljek egy kicsit az unokámról, Giles Barringtonról. A Bristol Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd felvételt nyert Oxfordba. Az egyetemet azonban nem tudta befejezni, mivel nem sokkal a háború kitörése után úgy döntött, hogy beáll a Wessexi Ezredbe. Miközben Tobrukban szolgált fiatal főhadnagyként, elnyerte a Hadikeresztet,

mivel megvédelmezte a várost Rommel Afrika-hadtestétől. Később fogságba esett, és egy weinsbergi hadifogolytáborba került, ahonnan megszökött, visszatért Angliába, és a háború végéig újból az ezredében szolgált. Indult a választásokon, és el is nyert egy alsóházi mandátumot, a bristoli kikötői körzet képviseletében. Hangos „éljen, éljen!” harsant fel a szemben lévő, munkáspárti padsorokból. – Az apja halála után minden vita nélkül örökölte a címet, mivel a hírek úgy szóltak, hogy Harry Clifton nem sokkal a háború kitörése után életét vesztette a tengeren. A sors iróniája, tisztelt lordok, hogy az unokám, Emma elszántságának és kitartásának köszönhetően derült ki, hogy Harry még életben van, és ő volt az, aki akaratlanul is beindította az események láncolatát, amelyeknek köszönhetően önök most itt ülnek. – Lord Harvey a galériára pillantott, és a lányunokájára mosolygott. – Azt senki nem vitathatja, tisztelt lordok, hogy Harry Clifton előbb született, mint Giles Barrington. Azt állítom azonban, hogy nincs semmiféle határozott, döntő bizonyíték arra nézve, hogy Harry Clifton valóban Sir Hugo Barrington és Miss Maisie Tancock, a későbbi Mrs. Arthur Clifton kapcsolatából született volna. – Mrs. Clifton nem tagadja, hogy egy és csakis egy alkalommal, 1919-ben szexuális kapcsolatot létesített Hugo Barringtonnal. Pár héttel később feleségül ment Mr. Arthur Cliftonhoz, majd megszületett a gyermek, akit Harry Arthur Clifton néven anyakönyveztek. – Itt áll tehát az egyik oldalon Giles Barrington, Sir Hugo Barrington törvényes utódja, a másikon pedig Harry Clifton, aki lehetséges, hogy Sir Hugo fia. Afelől viszont nincs semmi kétség, hogy Giles Barrington az. Vállalják-e a tévedés kockázatát, tisztelt lordok? Ha igen, hadd hívjam fel a figyelmüket még egy tényezőre, amely segíthet eldönteni, hogyan szavazzanak a vita végén. Harry Clifton, aki most itt ül a látogatók galériáján, újra és újra egyértelművé tette, mi az álláspontja a kérdésben. Egyáltalán nem érdekli, hogy megter-

heljék – az ő szavát használom – ezzel a címmel, hanem sokkal jobban örülne, ha a legjobb barátja, Giles Barrington örökölhetné azt. A lordok közül többen is felpillantottak a galériára, hogy szemügyre vegyék Harry Cliftont, aki Giles és Emma Barrington között ült, és buzgón bólogatott. Lord Harvey csak akkor folytatta a beszédét, amikor ismét rá irányult minden képviselő figyelme. – Így tehát, uraim, amikor ma szavaznak, azt kérem, vegyék figyelembe Harry Clifton kívánságát és Sir Joshua Barrington szándékát is, és adjanak egy esélyt az unokámnak, Giles Barringtonnak. Nagyon hálás vagyok, amiért meghallgattak. Lord Harvey leült. A képviselők hangos éljenzéssel és papírlobogtatással fogadták a beszédet. Harry biztos volt benne, hogy sikerült elérnie, amit akart. Amikor a képviselők lecsillapodtak, a házelnök felállt: – Felkérem Lord Prestont, hogy válaszoljon az elhangzottakra. Harry a galériáról figyelte, ahogy Lord Preston – akivel még soha nem találkozott – lassan felállt egy szemben lévő ellenzéki padsorból. Alig lehetett százhatvan centi, zömök, izmos testalkata és barázdált arca arról tanúskodott, hogy egész életében munkás lehetett, dacos arckifejezése viszont azt sugallta, hogy nem fél senki emberfiától. Reg Preston pár pillanatig végighordozta a tekintetét a szemben húzódó padsorokon, mint egy katona, aki kidugja a fejét a fedezék mellvédje mögül, hogy felmérje az ellenség sorait. – Tisztelt lordok! Szeretném azzal kezdeni, hogy gratulálok Lord Harvey-nak briliáns és szívhez szóló beszédéért. Mindazonáltal azt kell, hogy mondjam, hogy épp briliáns mivolta a legnagyobb gyengéje is, és ez fogja a bukását okozni. A nemes lord beszéde valóban megindító volt, de miközben hallgattam, nekem egyre inkább úgy hangzott, mint egy olyan ügyvéd védőbeszéde, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy gyenge lábakon álló ügyet védelmez. – Preston

szavait olyan mély csend fogadta a teremben, amit Lord Harvey-nak nem sikerült elérnie. – Tisztelt képviselőtársaim, vegyünk sorra néhányat a tények közül, amelyeket a nagyra becsült és igen tisztelt Lord Harvey elénk tárt. Senki sem vitatja, hogy a fiatal Hugo Barrington közelebbi kapcsolatba került Maisie Tancockkal, mintegy hat héttel az előtt, hogy az asszony feleségül ment volna Arthur Cliftonhoz. Vagy azt, hogy kilenc hónappal később fia született, akinek a neve Harry Arthur Cliftonként szerepel az anyakönyvi kivonatban. Nos, ezzel meg is oldódott kis problémánk, nem igaz? Csak éppen itt van az a kellemetlen tény, hogy ha Mrs. Cliftonnak az esküvője napján fogant volna a gyermeke, akkor ehhez képest hét hónappal és tizenkét nappal később született meg. – Tisztelt lordok! Én készséggel elfogadom, hogy ez lehetséges. Ám szeretek fogadni, és ha fogadnom kellene a kilenc hónapra vagy a hét hónap és tizenkét napra, akkor tudom, mit választanék, és nem hinném, hogy bukmékerek túl sokat fizetnének erre a fogadásra. Szórványos nevetgélés tört ki a munkáspárti padsorokban. – És hadd tegyem hozzá azt is, tisztelt lordok, hogy a gyermek több mint négykilós súllyal született, tehát egyáltalán nem úgy tűnik, mintha koraszülött lett volna. Még hangosabb nevetés harsant fel. – Vegyünk fontolóra még valamit, ami éles elméje ellenére talán elkerülte Lord Harvey figyelmét. Hugo Barrington, ahogy előtte az apja és a nagyapja is, színvakságban szenvedett. Ez egy öröklődő betegség, amelyben a fia, Giles is szenved. Ahogy Harry Clifton is. Az esélyek egyre jobbak. Újabb nevetés harsant, és a Ház mindkét oldalán egymás között suttogtak képviselők. Lord Harvey komor arcot vágott, mintha várná a következő ütést. – Akkor növeljük még tovább az esélyeket. A kiváló dr. Milne, a Szent Tamás Kórház orvosa fedezte fel, hogy ha a szülőknek Rh-

negatív a vércsoportjuk, akkor a gyermeküké is Rh-negatív lesz. Sir Hugo Barrington Rh-negatív vércsoportba tartozott. Mrs. Clifton is Rh-negatív. És micsoda meglepetés, Harry Clifton is Rh-negatív, amely olyan ritka vércsoport, hogy a brit lakosságnak csak tizenkét százaléka tartozik ide. Azt hiszem, a bukmékerek most már kénytelenek lennének fizetni, tisztelt lordok, mivel a másik versenyló el sem jutott a startig. Ismét nevetés hallatszott, Lord Harvey pedig egyre lejjebb csúszott a pádon. Dühös volt magára, amiért nem hangsúlyozta ki a beszédében, hogy Arthur Clifton vércsoportja is Rh-negatív volt. – Akkor most hadd említsek meg valamit, tisztelt lordok, amiben szívből egyetértek Lord Harvey-val. Senkinek sincs joga kétségbe vonni Sir Joshua Barrington végrendeletét, amely mögött ilyen kitűnő jogi tekintély áll. Tehát mindössze csak abban kell döntenünk, hogy pontosan mit jelentenek az „elsőszülött” és a „legközelebbi rokon” kifejezések. – A legtöbben önök közül, akik itt ülnek a házban, tudják, milyen határozott nézeteket vallók az örökösödési elvről. – Preston elmosolyodott, és hozzátette: – Szerintem nagyon is elvtelen dolog. Most csak a Ház munkáspárti oldalán nevettek, a másik oldal fagyos csöndbe burkolózott. – Tisztelt lordok! Ha úgy döntenének, hogy figyelmen kívül hagyják a jogi precedenseket, és hozzányúlnak a történelmi tradíciókhoz, csak azért, mert így önöknek kényelmesebb, akkor szégyent hoznak az örökösödési rendszerre, és idővel az egész építmény a tisztelt lordok fejére fog omlani – mutatott Preston a szemben lévő padsorokra. – Vegyük akkor szemügyre a két fiatalembert, akik -hadd tegyem hozzá, akaratuk ellenére – belekeveredtek ebbe a vitába. Mint tudjuk, Harry Clifton azt szeretné, ha a barátja, Giles Barrington örökölné a címet. Ez igazán rendes dolog tőle. De hát Harry Clifton minden kétséget kizáróan rendes ember. Mindazonáltal, uraim, ha ezt az utat választanánk, akkor a jövőben az ország minden örökletes címmel

rendelkező lordja kénye-kedve szerint eldönthetné, hogy melyik utódja kövesse, és ez az út, uraim, zsákutcába vezet. A Házra néma csönd telepedett. Lord Preston szinte suttogva folytatta: – Vajon volt-e ennek a rendes fiatalembernek, Harry Cliftonnák valami rejtett indítéka arra, hogy azt mondja a világnak: azt szeretné, ha a barátját, Giles Barringtont ismernék el elsőszülött fiúnak? Minden szempár Lord Prestonra szegeződött. – Mint tudják, tisztelt lordok, az anglikán egyház nem engedélyezi, hogy Harry Clifton feleségül vegye a nőt, akit szeret, Giles Barrington húgát, Emma Barringtont, mivel nincsenek különösebb kételyeik afelől, hogy mindketten ugyanattól az apától származnak. Harry soha életében senkit sem gyűlölt még jobban, mint ebben a pillanatban Prestont. – Látom, hogy megteltek ma a püspökök padsorai – folytatta Lord Preston az egyház képviselői felé fordulva. – Rendkívüli módon érdekelne, mi az egyház álláspontja a kérdésben, mivel nem kedvezhetnek mindkét félnek. – Egyik-másik püspök szemlátomást kínosan feszengett. – És ha már Harry Clifton származásáról beszélünk, hadd jelentsem ki, hogy jelöltként mindenben teljes mértékben egyenrangú Giles Barringtonnal. Bristol sikátoraiban nőtt fel, és bár erre alig volt esélye, bekerült a helyi gimnáziumba, majd öt évvel később ösztöndíjjal felvették Oxfordba. Az ifjú Harry meg sem várta a háború kitörését, már korábban otthagyta az egyetemet, hogy beálljon a hadseregbe. Ebben csak az akadályozta meg, hogy a hajóját eltalálta egy német torpedó, így Lord Harvey és a Barrington család többi tagja is azt hitték, hogy a tengerbe veszett. – Akik olvasták Mr. Clifton megindító szavait az Egy elítélt naplója című könyvében, tudják, hogy végül az amerikai hadseregben kötött ki, ahol Ezüst Csillag kitüntetésben részesült, majd alig pár héttel a háború vége előtt súlyosan megsebesítette egy német akna. A

fritzek azonban nem tudtak egykönnyen elbánni Harry Cliftonnal, tisztelt lordok, és nekünk sem kellene ezt tennünk. A munkáspárti képviselők egy emberként éljenzésben törtek ki, Lord Preston pedig megvárta, amíg a terem elcsendesedik. – Végül pedig, tisztelt lordok, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért is vagyunk itt ma. Megmondom önöknek, miért: azért, mert Giles Barrington fellebbezett a döntés ellen, amelyet az ország hét legnevesebb jogásza hozott. Lord Harvey ezt elfelejtette megemlíteni szenvedélyes beszédében. De én emlékeztetem önöket, hogy a felsőház jogi bizottságának bölcs lordjai úgy döntöttek, hogy Harry Clifton örökölje a nemesi címet. Ha úgy gondolják, hogy megváltoztatják ezt a döntést, akkor előbb meg kellene bizonyosodniuk arról, a jogászok alapvetően tévesen ítélkeztek. – Tehát, tisztelt lordok – szónokolt tovább Preston –, amikor arról szavaznak, hogy a két fiatalember közül melyik örökölje a Barrington nemesi címet, ne a kényelmesebb döntést válasszák, hanem vegyék figyelembe, ki mellett szólnak a valószínűbb érvek. Mert akkor, hogy Lord Harvey-t idézzem, nem Giles Barringtonnak adnak egy esélyt, hanem Harry Cliftonnak, aki mellett, ha a származás nem is, de a valószínűség szól. Hadd fejezzem be azzal a kéréssel, tisztelt képviselőtársaim – pillantott dacosan a szemben lévő padsorokra –, hogy amikor a szavazásra kerül sor, a lelkiismeretükre hallgassanak, a politikai meggyőződésüket pedig tegyék félre. Lord Preston leült. A saját pártja hangosan éltette, miközben a szemben lévő padsorokban is több lord bólogatott. Lord Harvey egy kis írott üzenetben gratulált ellenfelének az erőteljes beszédhez, amely még meggyőzőbben hangzott amiatt, hogy nyilvánvalóan annyira hitt az igazában. A Ház hagyományait követve mindkét vitanyitó szónok a teremben maradt, hogy meghallgassa az őket követő felszólalókat is. A Ház mindkét oldaláról hozzászóltak többen olyanok is, akikre senki sem számított; ennek köszönhetően Lord Harvey még jobban

elbizonytalanodott, hogy mi lesz a szavazás végeredménye. Az egyik beszédet, amelyet a teremben mindenki nagy figyelemmel hallgatott, Bristol püspöke tartotta, akit nyilván mindenben támogattak a mellette helyet foglaló társai. – Tisztelt lordok! – kezdte a püspök. – Ha önök bölcsen úgy döntenek ma este, hogy Mr. Giles Barrington örökölje a nemesi címet, akkor püspöktársaimnak és nekem nem lesz más választásunk, mint hogy visszavonjuk az egyház tiltakozását Mr. Harry Clifton és Miss Emma Barrington házasságkötése ellen. Ez esetben ugyanis a döntésük értelmében Harry nem Hugo Barrington fia, így semmi sem állhat a házasság útjában. – De hogy fognak szavazni? – súgta oda Lord Harvey a mellette ülő kollégájának. – Mi magunk nem fogunk szavazni, mivel úgy érezzük, nincs felhatalmazásunk akár politikai, akár jogi döntést hozni ebben a kérdésben. – És mi van az erkölcsi döntéssel? – kérdezte Lord Preston, elég hangosan ahhoz, hogy püspökök is hallják. Lord Harvey végre talált valamit, amiben egyetértett vele. Egy másik felszólalás, amely meglepetésként érte a Házat, Lord Highestól származott, egy független képviselőtől, aki régebben a Brit Orvosi Kamara elnöke volt. – Tisztelt lordok! Szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat arról, hogy a Moorfields Kórházban nemrégiben végzett orvosi kutatások bebizonyították, hogy a színvakság kizárólag anyai ágon öröklődik. A házelnök kinyitotta a piros dossziét, és valamit átjavított a jegyzeteiben. – Tehát Lord Preston felvetése, miszerint Sir Hugo Barrington színvaksága miatt valószínűbb, hogy Harry az ő fia, a tények téves beállítása, és az egybeesés puszta véletlennek tekintendő. Amikor a Big Ben tízet ütött, még mindig többen jelentkeztek szólásra. A házelnök bölcsen úgy döntött, hogy mindenki szóhoz

juthat a vitában. Az utolsó felszólaló hajnali három előtt pár perccel ült le. Amikor végre megszólalt a szavazásra hívó csengő, a zilált, kimerült képviselők átvonultak az ülésteremből a szavazóhelyiségbe. Harry, aki még mindig a galérián ült, észrevette, hogy Lord Harvey elaludt. Senki nem tett rá megjegyzést. Végül is tizenhárom órája nem hagyta el a helyét. – Reméljük, még idejében felébred, hogy tudjon szavazni – mondta Giles kuncogva, de a torkára forrt a nevetés, amikor a nagyapja még lejjebb csúszott a padon. Egy teremszolga gyorsan kiment, és mentőt hívott, két ajtónálló pedig beszaladt, és óvatosan hordágyra fektették a lordot. Harry, Giles és Emma lerohantak a galériáról. Akkor értek az előcsarnokba, amikor kihozták a hordágyat a teremből. Mind a hárman elkísérték Lord Harvey-t az épületből a várakozó mentőautóhoz. Miután minden képviselő meghozta a döntést, és leadta a szavazatát, lassan visszaszivárogtak az ülésterembe. Senki sem akart távozni, mielőtt kihirdették volna a szavazatszámlálás eredményét. Mindkét oldal képviselőit meglepte, hogy Lord Harvey-t nem látják a helyén, az első padsorban. A teremben suttogva terjedni kezdtek a hírek, és amikor Lord Preston is meghallotta, mi történt, hamuszürkére változott az arca. Eltelt még jó néhány perc, mire a négy frakcióvezető visszatért a terembe, és tájékoztatta a képviselőket a szavazás eredményéről. Végigvonultak az üléssorok között, és megálltak a házelnök előtt. A teremre néma csönd telepedett. A frakcióvezetők szóvivője a kezében lévő cédulára pillantva hangosan bejelentette: – Az igenek száma kétszázhetvenhárom. A nemek száma kétszázhetvenhárom. A teremben és a galérián zajongás tört ki, miközben a képviselők és a látogatók azt latolgatták, hogy most mi fog történni. Az öreg

parlamenti rókák tudták, hogy a házelnöké lesz a döntő szavazat, aki csak ült a helyén, kifürkészhetetlen arccal. Nem zavarta a zaj és a felfordulás, csak várt türelmesen, míg a Ház lecsendesedett. Miután az utolsó suttogás is elhalt, a házelnök lassan felállt, megigazgatta a parókáját, és a helyére húzogatta aranyszínű zsinórokkal szegélyezett fekete palástját, mielőtt a Házhoz szólt volna. A teremben minden tekintet rászegeződött. A zsúfolt galérián ülő látogatók, akik voltak olyan szerencsések, hogy belépőjegyhez jutottak, várakozva hajoltak ki a korláton. A vendégeknek fenntartott külön páholyban három üres hely tátongott: az a három ember hiányzott, akinek a jövőjét házelnök eldönteni készült. – Tisztelt lordok! – kezdte. – Nagy érdeklődéssel meghallgattam minden egyes felszólalást, amelyek a hosszú és rendkívül érdekes vita során elhangzottak. Fontolóra vettem a Ház mindkét oldaláról oly ékesszólóan és szenvedélyesen kifejtett érveket, és úgy érzem, komoly dilemmával állok szemben. Szeretném most mindnyájukkal megosztani az aggodalmaimat. – Átlagos esetben, ugyanolyan számú „igen” és „nem” szavazatok esetében habozás nélkül támogatnám a jogi bizottság korábbi határozatát, akik négy-három arányban Harry Clifton javára döntöttek. Egyenesen felelőtlenség lenne a részemről, ha nem így tennék. Önök azonban, tisztelt lordok, talán nem tudják, hogy nem sokkal a szavazás megkezdése után Lord Harvey, az indítvány benyújtója váratlanul rosszul lett, és így nem tudta leadni a szavazatát. Egyikünknek sem lehetnek kétségei afelől, ő hogyan döntött volna, és így, ha csak nagyon kevéssel is, biztosan megnyerte volna a szavazást, és a nemesi cím az unokájára, Giles Barringtonra szállna. – Tisztelt lordok! Biztos vagyok benne, hogy a tisztelt Ház egyet fog érteni velem abban, hogy ezen körülmények között, a döntésemhez salamoni bölcsesség szükségeltetik. Fojtott „Úgy van!” kiáltások hangzottak fel a terem mindkét oldaláról.

– Mindazonáltal azt kell mondanom önöknek – folytatta a házelnök –, hogy még nem döntöttem el, melyik fiút vágjuk ketté, és melyik kapja meg a jogos örökségét. Halk nevetés hullámzott végig a padsorokon, ami kissé enyhített a feszültségen. – Tehát, tisztelt lordok – folytatta a házelnök, miután ismét ráirányult az egész Ház figyelme –, reggel tíz órakor fogom bejelenteni, milyen döntésre jutottam a Barrington kontra Clifton ügyben. – Azzal visszaült a helyére, és többet nem szólt. A ceremóniamester háromszor koppantott a padlón a botjával, de alig lehetett hallani az általános hangzavarban. – A Ház reggel tízkor ül össze újból – jelentette be teli torokból –, amikor a házelnök közli döntését a Barrington kontra Clifton ügyben. Mindenki álljon fel! A házelnök felállt a helyéről, meghajolt az összegyűlt képviselők előtt, a lordok pedig főhajtással viszonozták a meghajlást. A ceremóniamester ismét háromszor koppantott a botjával. – Az ülést berekesztem!

GENERAL PRESS KIADÓ JEFFREY ARCHER MAJD AZ IDŐ ELDÖNTI Fordította: Szieberth Ádám A kötet Jeffrey Archer egy szinte teljes századot felölelő regényfolyamának kezdő darabja. Az első világháborút követő évtizedben a bristoli dokkok körül izzik a munka, férfiak tucatjai váltják egymást három műszakban. A nap minden egyes órájában kalapácsolás hangja zeng, utasítások harsannak és ládák döngenek. Ez a nyüzsgés vonzza magához a fiatal, félárva Harry Cliftont is, aki az iskola nem túl izgalmas, ám annál hasznosabb perceit cseréli föl a kikötői csavargásra. A fiú naphosszat a dokkok környékén lebzsel, és a forgatagot figyeli. Apjának alakját véli látni mindenfelé, hiszen a férfi annak idején itt dolgozott. Valami ellenállhatatlanul vonzza Harryt erre a helyre. Talán a remény, hogy itt választ talál arra, hogyan halt meg az édesapja. A kikötőnek egyetlen nyugodt pontja van: a dokkok előtt, látszólag elhagyatva, egy vasúti kocsi áll. Egy szótlan, mogorva, katonás tartású ő § öregember lakik itt, akiről az a hír járja, hogy nincs ki mind a négy kereke. Ám a férfi múltja rengeteg titkot rejt…A Clifton család krónikája folytatódik. Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA Zrt. Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató www.dabasinyomda.hu Előkészületben • GENERAL PRESS KIADÓ JEFFREY ARCHER FÉLTVE ŐRZÖTT TITOK A lenyűgöző családtörténet ott folytatódik, ahol az Apám bűne véget ért. Egy újabb váratlan fordulat fenekestül felforgatja a Cliftonok és a Barringtonok életét. Egy gazfickó a múltból ismét színre lép: Fisher, aki Harryt kínozta az iskolában, és aki Giles hőstetteit a második világháborúban a maga érdemének tulajdonította. Fishert nem várt segítő támogatja, hogy bosszút álljanak a Barrington családon, miközben Harrynek és Emmának újabb intrikával kell szembe nézniük: fiukat, Sebastiant mentik, aki egy vélt jó barát miatt keveredik bajba. A dráma tehát folytatódik, egészen a 60-as évekig. Könyveinket keresse, kérje a könyvesboltokban vagy a kiadóban! GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 270-9201, 359-1241 fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected]