VILÁGSIKEREK
Jeffrey Archer TÖKÉLETES MÁSOLAT GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe False Impression Copyright © Jeffrey Archer 2005 Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI © GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 963 9648 25 6
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Tel.: 359 2201, 359 1241, 350 6340 Fax: 359 2026 www. generalpress. hu generalpress©generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 20 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 1223-06 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Tarának Köszönetnyilvánítás A következőknek szeretnék köszönetet mondani a könyv megírásához nyújtott felbecsülhetetlen értékű segítségükért és tanácsaikért: Rosie de Courcy, Mari Roberts, Simon Bainbridge, Victoria Leacock, Kelley Ragland, Mark Poltimore (a Sotheby’s XIX. és XX. századi festményekkel foglalkozó osztályának vezetője), Louis van Tilborgh (a Van Gogh Múzeum kurátora), Gregory DeBoer, Rachel Rauchwerger (az Art Logistics igazgatója), a National Arts Collections Fund és a Courtauld Institute of Art munkatársai, John Power, Jun Nagai és Terry Lenzer. Jeffrey Archer
IX. 10. 1. fejezet Victoria Wentworth egyedül üldögélt az asztalnál, ahol egykor Wellington ült tizenhat tisztjével annak a napnak az előestéjén, amikor hadai élén elindult Waterloo felé. Sir Harry Wentworth tábornok a Vasherceg jobbján foglalt helyet azon az estén. A balszárny vezére volt a csatában, amelyet követően a vereséget szenvedett Napóleon száműzetésbe vonult. A hálás brit uralkodó a „Wentworth grófja” címmel ajándékozta meg a tábornokot, amelyet a család büszkén viselt 1815 óta. Ezek a gondolatok jártak Victoria fejében, miközben másodszor is átolvasta dr. Petrescu jelentését. Amikor az utolsó oldalra lapozott, megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy látszik, sikerült megtalálni a megoldást minden problémájára, szó szerint a huszonnegyedik órában. Az ebédlő ajtaja zajtalanul kinyílt, és belépett Andrews, az inasból lett főkomornyik, aki immár a Wentworth család harmadik nemzedékét szolgálta. Könnyed mozdulattal elvette úrnője elől a desszertes tányért. − Köszönöm − mondta Victoria. Megvárta, amíg a komornyik az ajtóhoz ér, aztán megkérdezte: − Minden készen áll a festmény elszállítására? − Nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a festő nevét. − Igen, asszonyom − felelte Andrews az ajtóból visszafordulva. − A festményt holnap elviszik, még mielőtt ön lejönne reggelizni. − És mindent előkészítettek dr. Petrescu látogatására? − Igen, asszonyom − felelte Andrews. − Dr. Petrescut szerdán déltájban várjuk, és már tájékoztattam a szakácsnőt, hogy együtt fog ebédelni önnel a télikertben. − Köszönöm, Andrews − mondta Victoria. A komornyik kissé meghajolt, és halkan becsukta maga után a súlyos tölgyfa ajtót. Mire dr. Petrescu megérkezik, a család egyik legbecsesebb kincse útban lesz Amerika felé, és habár a mestermű soha többé nem lesz a Wentworth-kastélyban, a legszűkebb családon kívül erről senki sem fog tudni. Victoria összehajtogatta a szalvétáját, és felállt az asztaltól. Fogta dr. Petrescu jelentését, és átsétált az ebédlőből a hallba. Kongó léptei visszhangoztak a márvánnyal borított előcsarnokban. Megállt a lépcsősor aljában, hogy megcsodáljon egy Gainsborough-festményt, egy teljes alakos portrét Catherine-ről, Lady Wentworthről, aki pompás, hosszú selyemtafota ruhát viselt a képen és gyémánt nyakéket, hozzáillő fülbevalóval. Victoria megérintette a saját fülét, és elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az ilyen extravagáns csecsebecsék akkoriban milyen merésznek számítottak. Mereven előre szegezte a tekintetét, miközben felsétált a széles márványlépcsőn első emeleti hálószobájába. Nem volt képes az ősei szemébe nézni, akiknek Romney, Lawrence, Reynolds, Lely és Kneller által festett arcképei ott függtek a falakon, mert úgy érezte, hogy cserbenhagyta őket. Victoria arra gondolt, hogy mielőtt lefekszik, még mindenképpen írnia kell egy levelet a húgának, és közölnie kell vele, milyen döntésre jutott. Arabella mindig is olyan bölcs és józan volt… Bárcsak szeretett ikernővére pár perccel előbb született volna, és nem pár perccel később, akkor ő örökölte volna a vagyont. Kétségtelenül sokkal több hozzáértéssel kezelte volna ezt a problémát. És ami még rosszabb, ha Arabella megtudja a hírt, nem fog se panaszkodni, se szemrehányást tenni, csak a családra jellemző hidegvérrel összeszorítja a száját, és hallgat. Victoria becsukta a hálószobája ajtaját, és lerakta dr. Petrescu jelentését az íróasztalára. Kibontotta a kontyát, és hagyta, hogy a haja a vállára omoljon. Pár percig kefélgette, aztán levetkőzött. Selyempongyolába bújt, amelyet a szobalány odakészített az ágyra, és felvette a papucsát. Nem akarta tovább halogatni a feladatot, leült az íróasztalhoz, és kezébe vette a töltőtollat. Egyetlen Arabellám! Már túlságosan rég halogatom ennek a levélnek a megírását, mivel nem szívesen közlök veled
ilyen rossz hírt A drága papa halála után beletelt némi időbe, amíg felfogtam, mennyi adósságot halmozott fel. Attól tartok, az üzleti ügyekben való tapasztalatlanságom és a nyomasztó örökösödési adó csak súlyosbította a helyzetet. Azt hittem, az a megoldás, ha még több kölcsönt veszek fel, de ez csak tovább rontotta a helyzetet. Már attól féltem, a naivitásom miatt arra kényszerülhetünk, hogy el kell adnunk a családi kastélyt. De örömmel közölhetem, hogy sikerült más megoldást találni. Szerdán találkozni fogok… Victoria felkapta a fejét. Mintha nyílt volna a hálószoba ajtaja. Eltűnődött, a személyzet melyik tagja lépne be kopogtatás nélkül. Mire megfordult, hogy megnézze, ki az, a betolakodó már ott állt mellette. Victoria felnézett a nőre, akit még soha életében nem látott. Fiatal volt, karcsú, és még nála is alacsonyabb. A nő kedvesen elmosolyodott, amitől furcsán esendőnek hatott az egész lénye. Victoria viszonozta a mosolyt, aztán észrevette, hogy a nő kezében egy konyhakés van. − Kicsoda… − kezdte Victoria, miközben a nő keze előrelendült, megragadta áldozatának haját, hátrarántotta a fejét, és a szék támlájához szorította. Victoria érezte, hogy a vékony, borotvaéles penge súrolja a nyakát. A nő egyetlen villámgyors mozdulattal elvágta Victoria torkát, mintha csak egy bárány lenne a mészárszéken. Pillanatokkal azelőtt, hogy Victoria meghalt volna, a fiatal nő még levágta a bal fülét. IX. 11. 2. fejezet Anna Petrescu lenyomta a gombot az éjjeliszekrényén álló ébresztőórán. A világító kijelző reggel 5 óra 56 percet mutatott. Többnyire négy perccel ezután szokta ébreszteni az automatikusan bekapcsoló rádió a reggeli hírekkel, de ma már korábban fent volt A gondolatai egész éjszaka vadul száguldoztak, és csak néha-néha tudott elaludni egy kis időre. Reggelre Anna eldöntötte, mit kell tennie, ha a bank elnöke nem lenne hajlandó elfogadni a javaslatait Ma nem akarta meghallgatni a reggeli híreket, csak elterelnék a figyelmét. Kipattant az ágyból, és egyenesen a fürdőszobába indult A szokásosnál kicsit hosszabb ideig állt a hideg zuhany alatt, remélve, hogy így sikerül teljesen felébrednie. A legutóbbi szerelme − már alig emlékszik rá − mindig viccesnek találta, hogy előbb zuhanyozik, aztán elmegy kocogni. Megtörölközött, felvett egy fehér pólót és egy kék sortot. Még nem kelt fel a nap, de nem kellett széthúznia a kis szoba ablakán a függönyöket, hogy tudja, megint tiszta, ragyogó napra ébredt a város. Felkapta a melegítőfelsőjét, amelyen még látszott a lefejtett P betű kifakult helye. Anna nem akart tüntetni azzal, hogy valamikor a Pennsylvania egyetem futócsapatának tagja volt. Végül is annak már kilenc éve. Felvette Nike edzőcipőjét, és jó szorosra bekötötte. Semmi nem bosszantotta jobban, mint ha futás közben meg kellett állnia amiatt, hogy megkösse a cipőfűzőjét A lakáskulcsát a nyakába lógatta egy vékony ezüstláncon, mást nem vitt magával. Kétszer is rázárta a lakás ajtaját, végigsétált a folyosón, és megnyomta a lift gombját. Amíg várta, hogy a kis fülke nyögve felkapaszkodjon a tizedik emeletre, nyújtógyakorlatokba kezdett, amelyekkel végzett is, mire leért a földszintre. Anna kilépett az előcsarnokba, és rámosolygott kedvenc portására, aki gyorsan kinyitotta neki a kaput, hogy meg se kelljen állnia. − Jó reggelt, Sam − üdvözölte Anna, aztán kikocogott a Thornton House-ból a keleti 54. utcára, és elindult a Central Park felé. Hét közben mindennap a Southern Loop nevű sétányon futott, hétvégeken, amikor nem számított, ha pár perccel tovább tart a futás, a hosszabb, hat mérföldes úton. Ám ma nagyon is számított. Bryce Fenston is hat előtt kelt ezen a reggelen, mivel neki is korai találkozója volt. Miközben
lezuhanyozott, meghallgatta a reggeli híreket: egy öngyilkos merénylő felrobbantotta magát a Gázaövezetben, ami lassan már olyan mindennapos dolog volt, mint az időjárás-jelentés vagy a legfrissebb valutaárfolyamok, ezért fel sem hangosította a rádiót. − Ismét tiszta, derült nap várható, élénk délkeleti széllel, a hőmérséklet 25 fokig emelkedik − jelentette be a vidám hangú meteorológus lány, miközben Fenston kilépett a zuhany alól. Ezután egy komolyabb hang tájékoztatta a hallgatókat, hogy a tokiói Nikkei tőzsdeindex tizennégy pontot emelkedett, a Hong Kong-i Hang Seng viszont egy pontot esett. A londoni FTSE még nem döntötte el, melyik irányba mozduljon. Fenston úgy gondolta, a Fenston Finance bank részvényei valószínűleg nem mozdulnak drámaian egyik irányba sem, mivel rajta kívül csak két ember tudott a készülődő kis puccsról. Fenston úgy tervezte, egyikükkel hétkor együtt reggelizik, a másikat pedig nyolckor ki fogja rúgni az állásából. Hat óra negyvenre Fenston lezuhanyozott és felöltözött. Vetett magára egy pillantást a tükörben: szeretett volna öt-hat centivel magasabb és ugyanennyivel vékonyabb lenni. De nem volt semmi olyan problémája, amelyet egy jó szabó és egy pár kitűnő kubai cipő a különleges, beépített talpmagasítóval ne tudott volna orvosolni. Annak is örült volna, ha megint megnövesztheti a haját, de addig nem akarta, amíg ennyi menekült van itt egykori hazájából, akik esetleg felismerhetik. Senki nem gondolta volna a kifogástalanul öltözött úrról, aki kilépett a keleti 79. utcai elegáns lakóházból és beszállt a sofőr vezette limuzinba, hogy nem ezen az előkelő környéken született, pedig az apja egyszerű villamosvezető volt Bukarestben. Ha valaki közelebbről is szemügyre vette, annak feltűnhetett az apró kis gyémánt Fenston bal fülében, úgy érezte, ez a kis extravagancia megkülönbözteti konzervatívabb kollégáitól. Fenston elhelyezkedett a limuzin hátsó ülésén. − Az irodába − vetette oda a sofőrnek, aztán megnyomott egy gombot az ülés karfáján. Füstszínű üvegfal gördült fel halk zúgással, megakadályozva a felesleges társalgást sofőr és utas között. Fenston fogta az ülésen heverő New York Timest, és átlapozta, hogy talál-e valamit a címek között, ami felkelti az érdeklődését. Giuliani, a polgármester vesztésre állt. Kiderült, hogy lakást bérel a szeretőjének a Gracie Mansionben, a felesége pedig lelkesen nyilatkozott a témáról fűnek-fának, ma reggel épp a New York Timesnak. Fenston átfutotta az üzleti rovatot, miközben a sofőr ráfordult a Roosevelt Drive-ra, és épp a nekrológoknál tartott, amikor a limuzin megállt a World Trade Center északi tornya előtt. Az egyetlen nekrológ, amely őt érdekli, csak holnap fog megjelenni, hiszen Amerikában még nem értesülhettek a halálhírről. − Fél kilenckor van egy megbeszélésem a Wall Streeten − mondta Fenston a sofőrnek, miközben az kinyitotta neki a hátsó ajtót. − Jöjjön értem negyed kilencre. − A sofőr bólintott, Fenston pedig elvonult az előcsarnok felé. Az épületben kilencvenkilenc lift működött, de csak egy volt, amelyik közvetlenül a 107. emeleten található étterembe vitt. Ahogy Fenston egy perccel később kilépett a liftből − egyszer kiszámolta, hogy élete végéig egy hetet fog liftekben tölteni −, a főpincér azonnal észrevette a törzsvendéget, fejet hajtott, és odakísérte egy ablak melletti sarokasztalhoz, ahonnan a Szabadság-szoborra nyílt kilátás. Egyszer előfordult, hogy Fenston érkeztekor foglaltan találta kedvenc asztalát, mire egyszerűen sarkon fordult és visszalépett a liftbe. Azóta az asztal minden reggel csak őrá várt. Fenstont nem lepte meg, hogy Karl Leapman már ott van. Leapman még soha, egyetlenegyszer sem késett a tíz év alatt, mióta a Fenston Finance-nél dolgozott. Fenston eltűnődött, vajon mennyivel korábban jöhetett, nehogy az elnök érjen ide előbb. Leapman újra meg újra bebizonyította, hogy nincs az a mocsok, amiben ne lenne hajlandó meghemperegni a főnöke kedvéért, de hát Fenston volt az egyetlen, aki munkát adott neki azután, hogy kijött a börtönből. Egy, a kamarából kirúgott priuszos ügyvéd, aki csalás miatt ült, nemigen számíthatott sikeres újrakezdésre a jogi pályán. Még mielőtt leült volna, Fenston megszólalt: − Most, hogy megszereztük a Van Goghot, már csak egy megbeszélnivalónk van. Hogy szabadulunk meg Anna Petrescutól anélkül, hogy gyanakodni kezdjen? Leapman kinyitotta az előtte heverő dossziét, és elmosolyodott.
3. fejezet Aznap reggel semmi sem ment terv szerint. Andrews szólt a szakácsnőnek, hogy majd felviszi őladysége reggelijét, amint elszállították a festményt. A szakácsnőnek migrénje volt, úgyhogy a helyettesére, egy nem túl megbízható lányra hárult a reggeli elkészítése. A biztonsági szolgálat furgonja negyven percet késett, és a szemtelen fiatal sofőr nem volt hajlandó elindulni, csak miután elfogyasztott némi teát és süteményt. A szakácsnő nem tűrt volna ilyen arcátlanságot, de a helyettese beadta a derekát. Fél óra múlva Andrews ott találta őket a konyhaasztalnál, amint barátságosan cseverésztek. Andrews nagyon örült, hogy őladysége szobájából még nem hallatszik semmi mozgolódás. Amikor a sofőr végre távozott, ellenőrizte, minden a tálcán van-e, újra összehajtogatta a szalvétát, és elindult, hogy felvigye a reggelit úrnőjének. Egyik tenyerén egyensúlyozva a tálcát halkan bekopogott, mielőtt benyitott volna a hálószobába. Amikor meglátta, hogy Lady Victoria egy hatalmas vértócsában fekszik a földön, felkiáltott, elejtette tálcát, és odarohant hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy órák óta halott, Andrews azonban úgy gondolta, kötelessége tájékoztatni a Wentworth-kastély következő örökösét a tragédiáról, mielőtt hívná a rendőrséget Halkan kiment a hálószobából, bezárta maga után az ajtót, és életében először futva tette meg az utat a földszintig. Arabella Wentworth épp egy vevőt szolgált ki, amikor Andrews felhívta. Arabella letette a telefont, elnézést kért a vevőtől, és elmagyarázta neki, hogy azonnal el kell mennie. Azonnal átfordította az ajtón lógó „Nyitva” feliratú táblát, és bezárta a kis régiségbolt ajtaját, miután Andrews közölte, hogy vészhelyzet van. Ezt a szót nem hallotta a komornyik szájából az elmúlt negyvenkilenc évben. Negyedórával később Arabella Morris Minijével megállt a Wentworth-kastély előtti kaviccsal felszórt részen. Andrews a legfelső lépcsőn állva várta. − Borzasztóan sajnálom, mylady − csak ennyit mondott, aztán bevezette új úrnőjét a kastélyba, majd fel a széles márványlépcsőn. Andrews-nak meg kellett kapaszkodnia a korlátban, Arabella ebből tudta, hogy a nővére halott. Élete során sokszor eltűnődött azon, vajon hogyan reagálna, ha krízishelyzetbe kerülne. Ugyan rosszul lett, amikor meglátta a nővére holttestét, de nem ájult el, bár csak hajszálon múlt. Vetett még egy pillantást a holttestre, megkapaszkodott a baldachinos ágy oszlopába, és elfordította a fejét. A vér mindenhová szétspriccelt, és megalvadt tócsában állt a szőnyegen. Még az íróasztal és a mennyezet is vérfoltos volt. Arabella elengedte az ágy oszlopát, és odabotladozott az éjjeliszekrényen álló telefonhoz. Leroskadt az ágyra, felemelte a kagylót, és hívta a rendőrséget. Elhatározta, hogy úgy megy ki a szobából, hogy nem néz vissza még egyszer a nővére holttestére, de nem tudta megállni. Csak egy pillantást vetett hátra, és megakadt a tekintete az íróasztalon heverő levélen, amely „Egyetlen Arabellám” megszólítással kezdődött. Felkapta a befejezetlen levelet. Nem szerette volna a nővére utolsó gondolatait megosztani a helyi rendőrséggel. A zsebébe dugta a levelet, és bizonytalan léptekkel kisétált a szobából. 4. fejezet Anna nyugati irányba kocogott végig a keleti 54. utcán, elhaladva a Museum of Modern Arts mellett, keresztezve a 6. sugárutat, aztán jobbra kanyarodott a 7. sugárúton. Alig pillantott oda az ismerős látnivalókra, a hatalmas LOVE feliratot mintázó szoborra, amely az 55. utca sarkánál emelkedett, vagy a Carnagie Hallra, miközben keresztezte az 57. utcát, inkább arra koncentrált, hogy kikerülje a kora reggel munkába indulókat, akik vele szembe siettek, vagy keresztezték az útját. A Central Parkig tartó kocogást csak kis bemelegítésnek tekintette, el sem indította a bal csuklóján a stopperórát, amíg át nem haladt az Artisans Gate nevű kapun, be a parkba.
Miután a szokásos tempójába lendült, azon kezdett el gondolkozni, mire számíthat a főnökétől, akivel nyolckor lesz megbeszélése. Annának egyszerre volt meglepő és örömteli, amikor Bryce Fenston munkát ajánlott neki a Fenston Finance-nél mindössze pár nappal azután, hogy otthagyta a Sotheby’s-t, ahol az impresszionista osztály helyettes vezetője volt. Előző főnöke az értésére adta, hogy ne is gondoljon a szakmai előmenetelre jó darabig, miután Anna beismerte, hogy az ő hibájából halászott el egy jelentős gyűjteményt az orruk elől fő riválisuk, a Christie’s. Anna hónapokat töltött azzal, hogy hízelgéssel, rábeszéléssel és kényeztetéssel rávegye az ügyfelet, hogy a Sotheby’s aukciósházat válassza családi örökségének eladására, amiről beszámolt a barátjának, naiv módon azt feltételezve, hogy az titokban fogja tartani a dolgot. Végtére is ügyvéd volt. Amikor aztán az ügyfél neve megjelent a New York Times művészeti rovatában, Anna egyszerre maradt állás és partner nélkül. Tovább rontott a dolgon, amikor pár nappal később ugyanabban az újságban megírták, hogy dr. Anna Petrescu tisztázatlan körülmények között hagyta el a Sotheby’s-t − ami virágnyelven annyit jelent, hogy kirúgták −, és az újságíró „segítőkészen” megjegyezte, hogy ezek után nyilván a Christie’s-nél sem fognak kapkodni utána. Bryce Fenston rendszeres résztvevője volt az érdekesebb impresszionista aukcióknak, és természetesen feltűnt neki Anna, aki a kikiáltó pódiuma mellett ácsorogva jegyzetelgetett az árverések alkalmával. Anna nem örült volna, ha valaki arra céloz, hogy a jó megjelenése és kisportolt alakja is szerepet játszott abban, hogy ilyen feltűnő helyre állították, és nem a terem szélére a többi megfigyelő mellé. Anna az órájára pillantott, miközben végigfutott a Playmates Arch alatt: 2 perc 18 másodperc. Az volt a célja, hogy tizenkét perc alatt fusson végig a sétányon. Tudta, hogy ez nem túl gyors tempó, de akkor is bosszantotta, ha valaki megelőzte közben, főleg ha egy nő. Az előző évi New York-i maratonon kilencvenhetediknek futott be, úgyhogy reggelente nemigen előzte meg senki, legalábbis olyan, akinek csak két lába volt. A gondolatai visszatértek Bryce Fenstonra. Egy ideje köztudott volt a műkereskedelem belterjes világában − az aukciós házak, vezető galériák és magángyűjtők köreiben −, hogy Fenston létre akar hozni egy jelentékeny impresszionista gyűjteményt. Steve Wynn, Leonard Lauder, Anne Dias és Takashi Nakamura mellett többnyire az ő neve is ott szerepelt a legnagyobb ajánlattevők között minden jelentősebb aukción. Az ilyen gyűjtőknél az ártatlannak induló hobbi sokszor megszállottsággá növi ki magát, ami legalább olyan veszélyes, mint a kábítószer-függőség. Fenston számára, akinek Van Goghot kivéve már minden nagyobb impresszionista festő műve szerepelt a gyűjteményében, már a gondolat is, hogy megszerezheti a holland mester egy képét, olyan volt, mintha egy adag heroint fecskendezett volna az ereibe. Mint minden kábítószeresnek, szüksége volt egy dealerre − és az ő dealere Anna Petrescu volt. Amikor Fenston olvasta a New York Timesban, hogy Anna otthagyta a Sothebx’s-t, azonnal felajánlott neki egy helyet a bankja igazgatótanácsában, olyan fizetéssel, amely jól tükrözte gyűjteménygyarapító elszántságát. Annának segített a döntésben, amikor megtudta, hogy Fenston is román származású. Folyton emlékeztette Annát, hogy hozzá hasonlóan ő is a Ceauseşcu-rezsim elől menekült Amerikába. Pár nappal azután, hogy belépett a bankhoz, Fenston hamar próbára tette Anna szakértelmét. Első munkaebédjük során leginkább arról faggatta, hogy mennyit tud azokról a gyűjteményekről, amelyek előkelő családok másod- és harmadgenerációs leszármazottainak kezében van. A Sotheby’s-nél töltött hat év során nemigen került olyan híres impresszionista festmény a kalapács alá, ami ne Anna kezén ment volna keresztül, vagy amit legalábbis ne nézett volna meg, úgyhogy meglehetősen sokat tudott a témáról. Az egyik első lecke, amit megtanult, miután a Sotheby’s-hez került, az volt, hogy többnyire a régi arisztokráciához tartozók az eladók, és az újgazdagok a vásárlók. Így volt ez Lady Victoria Wentworth esetében is, aki mint Wentworth hetedik grófjának idősebbik lánya, nagyon is régi család leszármazottja volt, szemben Bryce Fenstonnal, aki enyhén szólva is nouveau riche-nek számított.
Annát kissé meglepte, hogy Fenston milyen kitartóan érdeklődik a magángyűjtemények iránt, amíg rá nem jött, hogy a bank nagy kölcsönöket ad, amelyekre műkincsek jelentik a fedezetet. Kevés bank van, amelyik hajlandó lenne bármiféle műtárgyat elfogadni fedezetnek. Ingatlant, részvényeket, kötvényeket, földbirtokot vagy akár ékszereket is, de műtárgyat nem szívesen. A bankárok kevéssé járatosak a műkincsek piacán, és nem szívesen vállalnák, hogy nekik kelljen raktározni, biztosítani, és végül eladni a műtárgyakat. Ez nemcsak időigényes, de nem is volna praktikus. A Fenston Finance volt az egyik ritka kivétel. Anna hamar felfedezte, hogy Fenston nem szereti igazán a festészetet, és nem is nagyon ért hozzá. Illett rá Oscar Wilde mondása: „Olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek az értékét”. Ám beletelt némi időbe, amíg Anna felfedezte az igazi indítékát. Anna egyik első megbízatása az volt, hogy Angliában fel kellett becsülnie Lady Victoria Wentworth gyűjteményét, aki jövőbeni ügyfelük volt: egy nagy kölcsönért folyamodott a Fenston Finance-hez. Mint kiderült, a Wentworth-gyűjtemény tipikusan angol: a második gróf halmozta fel, egy különc arisztokrata, akinek rengeteg pénze volt, meglehetősen jó ízlése, és elég jó szeme ahhoz, hogy a későbbi generációk tehetséges műpártolónak nevezzék. Az angolok közül megszerezte Romney, West, Constable, Stubbs és Morland műveit, valamint egy pompás Turner-festmény is a birtokába került, a Naplemente Plymouth felett. A harmadik grófot semmiféle művészet nem érdekelte, úgyhogy a gyűjtemény csak porosodott, de a fia, a negyedik gróf nemcsak a vagyont örökölte, de a nagyapja érzékét is a műtárgyak iránt. Jamie Wentworth majdnem egy évet távol volt otthonról. Az úgynevezett „nagy európai körút” során meglátogatta Párizst, Amszterdamot, Rómát, Firenzét és Szentpétervárt, és amikor visszatért a Wentworth-kastélyba, egy Raffaello, egy Tintoretto, egy Tiziano, egy Rubens, egy Holbein és egy Van Dyck festmény büszke birtokosa volt, ezenfelül szert tett egy olasz feleségre is. Charles, az ötödik gróf azonban, ha nem is műgyűjtő szenvedélyből, de túltett a felmenőin. Charlie is trófeagyűjtő volt, csakhogy nem festményekre vadászott, hanem szeretőkre. Miután eltöltött egy kellemes hétvégét Párizsban − leginkább a longchampi lóversenypályán, de sokat időzött egy crilloni hálószobában is −, a legújabb szeretője meggyőzte, hogy vegyen meg az orvosától egy festményt, egy akkor még teljesen ismeretlen festő művét. Charlie Wentworth úgy tért vissza Angliába, hogy a szeretőjét dobta, viszont beszerzett egy festményt, amelyet az egyik ritkán használt vendéghálószobában akasztott fel. Ma már sok ínyenc műértő Van Gogh egyik legjobb munkájának tartja Önarckép bekötözött bal füllel című festményét. Anna figyelmeztette Fenstont, hogy legyen óvatos, ha Van Gogh-ról van szó, mivel a képeinek hitelessége sokszor kétesebb, mint a Wall Street-i bankárok ügyletei − Fenston nem nagyon örült a hasonlatnak. Anna megjegyezte, hogy számos hamisítvány függ magángyűjteményekben, egy-kettő még nagyobb múzeumokban is, többek között az oslói Nemzeti Múzeumban is. Miután Anna tanulmányozta az Önarcképre vonatkozó iratokat − dr. Gachet egyik levelét, amelyben említi Charles Wentworthöt, a vásárlást igazoló eredeti nyugtát nyolcszáz frankról, és egy eredetiségigazolást Louis van Tilborghtól, az amszterdami Van Gogh Múzeum kurátorától −, úgy érezte, nyugodtan elmondhatja a bank elnökének, hogy a portré valóban a mester saját munkája. A Van Gogh-rajongó gyűjtők számára az Önarckép bekötözött bal füllel megszerzése a legfőbb cél volt. Habár a maestro harmincöt önarcképet festett élete során, csak kettőt azután, hogy levágta a bal fülét. Ezt a bizonyos portrét az tette olyan kívánatossá a komoly gyűjtők szemében, hogy a másik a londoni Courtauld Institute-ban volt kiállítva. Annát egyre jobban aggasztotta, hogy Fenston meddig fog elmenni, hogy megszerezze a magánkézben lévő képet. Tíz kellemes napot töltött a Wentworth Hallban, amíg katalogizálta és felbecsülte a családi gyűjteményt. Amikor visszatért New Yorkba, azt javasolta a bank igazgatótanácsának − amely leginkább Fenston talpnyalóiból és opportunista politikusokból állt −, hogy amennyiben eladnák a gyűjteményt, az bőségesen fedezné a harmincmillió dolláros bankkölcsönt. Bár Annát nem érdekelte igazán, Victoria Wentworthnek mi okból van szüksége ennyi
pénzre, a kastélyban töltött idő alatt gyakran hallotta, ahogy Victoria szomorúan emlegette „a drága papa” korai halálát, panaszkodott, hogy a régi, megbízható vagyonkezelőjük visszavonult, és hogy mekkora gyalázat a negyven százalékos örökösödési adó. „Bárcsak Arabella pár perccel előttem született volna…” − mondogatta Victoria. Miután visszautazott New Yorkba, Anna anélkül is pontosan emlékezett minden egyes festményre és szoborra, amelyet Victoria gyűjteményében látott, hogy a jegyzeteihez kellett volna folyamodnia. Az egyik adottsága, amelynek köszönhetően kiemelkedett a társai közül az egyetemen, majd a kollégái közül a Sotheby’s-nél, fotografikus memóriája volt. Ha Anna egyszer megnézett egy festményt, soha többé nem felejtette el, és a történetéről is mindent megjegyzett. Minden vasárnap próbára tette ezt képességét azzal, hogy felkeresett egy galériát, vagy a Metropolitan Múzeum egy-egy termét. Hazatérve leírta minden látott festmény címét, aztán ellenőrizte magát a katalógusokban. Mióta végzett az egyetemen, a Louvre, a Prado, az Uffizi, a washingtoni National Gallery, a Philips Collection és a Getty múzeum gyűjteményének darabjai is mind a memóriabankjába kerültek. Harminchét magángyűjtemény és számtalan katalógus anyagát is ott tárolta agyának adatbázisában, s ez olyan kincs volt, amiért Fenston hajlandó volt a megszokottnál többet is fizetni. Anna feladata csak annyi volt, hogy felbecsülje a potenciális ügyfelek gyűjteményét, és írásos jelentést készítsen az igazgatótanács számára. A szerződések megfogalmazásában soha nem vett részt, ezt kizárólag a bank saját ügyvédje, Karl Leapman végezte. Victoria egyszer azonban futólag megemlítette, hogy a bank tizenhat százalék kamatos kamatot számol fel. Anna hamar rájött, hogy a Fenston Finance ügyfeleinek naivitása és pénzügyi szakértelmének hiánya miatt virágzik. Ez a bank mintha egyenesen arra játszott volna, hogy az ügyfelei ne is tudják visszafizetni a tartozást. Anna megszaporázta a lépteit, miközben elhaladt a parkban a nagy körhinta mellett. Az órájára pillantott − tizenkét másodperccel le van maradva, állapította meg, elégedetlenül ráncolva a homlokát. De legalább senki sem előzte meg. A gondolatai visszatértek a Wentworth-gyűjteményre, aztán arra, hogy milyen javaslattal áll ma reggel Fenston elé. Úgy döntött, hogy ha az elnök nem fogadja el a tanácsát, kénytelen lesz felmondani, annak ellenére, hogy még egy éve sem dolgozik a banknál, és sajnos továbbra sem nagyon reménykedhet abban, hogy sikerül újból állást kapnia a Sotheby’s-nél vagy akár Christie’s-nél. Az elmúlt egy év során megtanulta, hogy együtt éljen Fenston hiúságával, és elviselje az időnkénti dühkitöréseit, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta. Abban azonban nem hajlandó együttműködni vele, hogy félrevezessenek egy ügyfelet, főleg egy olyan naiv teremtést, mint Victoria Wentworth. Ha ilyen rövid idő után otthagyja a Fenston Finance-t, ez nem fog jól mutatni a szakmai önéletrajzában, de egy csalás miatti rendőrségi nyomozás még sokkal rosszabbul festene. 5. fejezet Mikor fogjuk megtudni, hogy a nő halott-e? − kérdezte Leapman a kávéját kortyolgatva. − Remélhetőleg még ma délelőtt megkapom a megerősítést − felelte Fenston. − Remek, mert akkor kapcsolatba kell lépnem az ügyvédjével, hogy emlékeztessem… − Leapman kis szünetet tartott −, hogy ha a halál körülményei gyanúsak − újabb szünet −, akkor az ügy átkerül a New York-i bíróság hatáskörébe. − Furcsa, hogy soha senki sem kérdez rá erre a záradékra a szerződésben − jegyezte meg Fenston, és megvajazott egy muffint. − Miért kérdeznének rá? Végül is nem sejthetik, hogy rövidesen meg fognak halni. − Van rá valami ok, hogy a rendőrség esetleg gyanakodni kezdjen, hogy valami közünk van a dologhoz? − Semmi − felelte Leapman. − Maga soha nem találkozott Victoria Wentworthszel, nem maga írta alá az eredeti szerződést, és soha nem is látta a festményt. − Senki nem látta a Wentworth család tagjain és Petrescun kívül − mondta Fenston. − De azért tudni szeretném, mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt nyugodtan… − Nehéz lenne megmondani, de évekbe is telhet, amíg a rendőrség hajlandó beismerni, hogy
még csak gyanúsítottjuk sincs, főleg egy ilyen nagy port felverő ügyben. − Pár év elég − mondta Fenston. − Addigra a kölcsön kamatai felduzzadnak annyira, hogy a tartozás fejében megtarthassam a Van Goghot, a gyűjtemény többi részét pedig eladhassam. Így nem veszítek semmit az eredeti befektetésből. − Szerencse, hogy idejében elolvastam Petrescu jelentését − mondta Leapman. − Mert ha Victoria Wentworth elfogadta volna a javaslatát, akkor már nem tehettünk volna semmit. − Egyetértek − bólintott Fenston. − De most kell rá találnunk valami módot, hogy megszabaduljunk Petrescutól is. Leapman ajkán halvány mosoly jelent meg. − Ez nagyon könnyű lesz − mondta. − Kihasználjuk az egyetlen gyengeségét. − És mi lenne az? − kérdezte Fenston. − A becsületessége. Arabella egyedül üldögélt a szalonban, és képtelen volt felfogni, ami körülötte zajlik. A kisasztalkán álló csészében már teljesen kihűlt az Earl Gray tea, de ő észre sem vette. A leghangosabb zaj a szobában a kandallópárkányon álló óra ketyegése volt, de Arabella számára megállt az idő. Több rendőrségi autó és egy mentő parkolt odakint a ház előtt. Egyenruhás, fehér köpenyes és öltönyös emberek jöttek-mentek, végezték a munkájukat, hozzá nem is szóltak. Valaki halkan kopogott az ajtón. Arabella felnézett, és meglátta, hogy egy régi barátja áll az ajtóban. A főfelügyelő levette ezüst zsinórral díszített tányérsapkáját, és belépett. Arabella felállt a kanapéról, hamuszürke arccal, kisírt szemmel. A magas férfi lehajolt, és gyengéden arcon csókolta kétfelől, aztán megvárta, hogy visszaüljön, majd ő is helyet foglalt vele szemben egy bőrfotelben. Stephen Renton részvétét nyilvánította, és együttérzése őszinte is volt: hosszú évek óta ismerte Victoriát Arabella megköszönte a kedves szavakat, aztán kihúzta magát, és halkan megkérdezte: − Ki tehetett ilyen szörnyűséget valakivel, aki olyan ártatlan volt, mint Victoria? − Egyelőre úgy tűnik, nincs egyszerű vagy logikus válasz − felelte a felügyelő. − És az sem segít, hogy csak órák múlva fedezték fel a holttestet, így a gyilkosnak bőven volt ideje elmenekülni. − Kicsit hallgatott. − Gondolod, hogy tudnál most válaszolni néhány kérdésre, kedvesem? Arabella bólintott. − Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsek megtalálni a… tettest − mondta, gúnyosan megnyomva a szót. − Általában az első kérdés, amit feltennék egy gyilkossági ügyben, az lenne, hogy voltak-e a nővérednek ellenségei, de mivel jól ismertem, tudom, hogy ez szóba sem jöhet. Viszont meg kell kérdeznem, hogy tudsz-e arról, hogy volt-e Victoriának bármilyen anyagi problémája, mert… − Renton kicsit habozott, majd folytatta: − Egy ideje azt rebesgették a faluban, hogy az apátok halála után rengeteg adósság maradt a nővéredre. − Az az igazság, hogy nem tudom − felelte Arabella. − Miután hozzámentem Angushoz, csak pár hétre jöttem ide Skóciából nyaranta, és minden második karácsonykor. Csak nemrégiben, a férjem halála után költöztem vissza Surreybe. − A felügyelő bólintott, de nem szólt közbe. − Hallottam a pletykákat, még arra is célozgattak, hogy a régiségboltomban felbukkanó bútorok közül néhány a kastélyból származik, Victoriának meg kellett válnia tőlük, hogy tudja fizetni a személyzetet. − És volt igazság ezekben a pletykákban? − kérdezte Renton. − Az égvilágon semmi − felelte Arabella. − Amikor Angus meghalt, és eladtam a perthshire-i farmunkat, volt elég pénzem, hogy visszatérhessek Wentworthbe, megnyissam a boltomat, és a hobbimat végre vállalkozásként is űzhessem. A nővéremet többször is megkérdeztem, hogy igazake pletykák, amelyek apa pénzügyi helyzetéről terjengenék. Victoria tagadta, hogy bármi probléma lenne, és azt állította, hogy kézben tart mindent. De hát mindig is rajongott apánkért, az ő szemében apa nem tudott rosszat csinálni. − Van bármi elgondolásod arra vonatkozóan, hogy miért… Arabella felállt a kanapéról, és szó nélkül odament a szoba túlsó végében álló íróasztalhoz.
Felemelte a vérfoltos levelet, amit a nővére asztalán talált, visszasétált vele, és odaadta a főfelügyelőnek. Stephen Renton kétszer is átolvasta a befejezetlen levelet, aztán megkérdezte: − Sejted, mit értett azon Victoria, hogy megtalálta a megoldást? − Nem, de lehetséges, hogy tudok majd válaszolni erre a kérdésre, miután beszéltem az ügyvédünkkel, Arnold Simpsonnal. − Hát, ez nem hangzik túl biztatóan. Arabella tudomásul vette a megjegyzést, de nem válaszolt. Tudta, hogy a főfelügyelő ösztönösen nem bízik az ügyvédekben, akik többnyire nem tudják leplezni azon meggyőződésüket, hogy magasabb rendűek minden rendőrtisztnél. A főfelügyelő felállt, a kanapéhoz lépett, leült Arabella mellé, és megfogta a kezét. − Hívj fel bármikor, ha szükséged lenne rám − mondta gyengéden − És ha lehet, ne titkolj előlem semmit, Arabella, mert mindent tudnom kell, mindent, hogy megtalálhassam a nővéred gyilkosát. Arabella nem felelt. A fenébe − mormolta magában Anna, amikor egy kisportolt, fekete hajú férfi megelőzte, és elkocogott mellette, ami már többször is előfordult az elmúlt néhány hét során. A férfi nem nézett hátra, egy komoly futó soha nem tesz ilyet. Anna tudta, hogy nem lenne értelme, hogy megpróbálja tartani vele a lépést, mert száz méter után görcsöt kapna a lába. Egyszer oldalról sikerült egy pillantást vetnie a rejtélyes férfira, de az már tovább is futott, és nem látott belőle mást, csak smaragdzöld pólójának hátát, ahogy folytatta az útját a Strawberry Fields felé. Anna próbálta elterelni róla a gondolatait, és újból a Fenstonnal való találkozóra koncentrálni. Már elküldött egy példányt az elnök irodájába a jelentéséből, amelyben azt ajánlotta, hogy a bank adja el az önarcképet, amilyen gyorsan csak lehet. Ismert egy gyűjtőt Tokióban, aki nagy Van Gogh-rajongó, és megvan a hozzávaló vagyona is, és külön kiemelte a jelentésében, hogy ennek a festménynek van egy érdekessége, amire rá lehetne játszani. Van Gogh mindig nagy csodálója volt a japán festészetnek, és az önarckép hátterében egy japán metszet lóg a falon, a Tájkép gésákkal Anna úgy érezte, emiatt még ellenállhatatlanabb lenne Takashi Nakamura számára. Nakamura, a legnagyobb japán acélgyár tulajdonosa az utóbbi időben egyre több időt áldozott a műgyűjteménye gyarapítására, amelyről köztudott volt, hogy végül a japán nemzetre kívánja hagyományozni. Anna azt is előnynek tartotta, hogy Nakamura rejtőzködő ember, aki tipikus japán kifürkészhetetlenséggel őrzi magángyűjteménye titkait. Ha ő venné meg a képet, az lehetővé tenné, hogy Victoria Wentworthnek ne kelljen szégyenkeznie a világ előtt − aminek a fontosságát egy japán nagyon is meg tudja érteni. Anna egyszer megszerzett egy Degas-képet Nakamurának, a Táncóra Madame Minett-tel címűt, amelyet a tulajdonosa magánúton kívánt eladni, nem árverésen. A nagy aukciós házak ilyen szolgáltatást is nyújtanak azoknak, akik el szeretnék kerülni az árveréseken szaglászó kíváncsi újságírókat. Anna biztos volt benne, hogy Nakamura legalább hatvanmillió dollárt fog ajánlani a ritka Van Gogh mesterműért. Ha tehát Fenston elfogadja a javaslatát − és miért ne fogadná el? − akkor mindenki számára kielégítő megoldás születhet. Amikor Anna elhaladt a Tavern on the Green mellett, ismét az órájára pillantott. Kicsit bele kell húznia, ha tizenkét percen belül akar odaérni az Artisarts Gate-hez. Ahogy lefelé szaladt a domboldalon, azon tűnődött, hogy nem kellene engednie, hogy egy ügyféllel kapcsolatos személyes érzelmei befolyásolják az ítélőképességét, de úgy érezte, hogy Victoriának minden segítségre szüksége van. Amikor áthaladt a park kapuján, lenyomta a stopperóra gombját: tizenkét perc és négy másodperc. A fenébe! Lassan elkocogott a lakása felé, és nem is sejtette, hogy a smaragdzöld pólós férfi minden lépését figyeli. 6. fejezet Jack Delaney még mindig nem tudta eldönteni, hogy Anna Petrescu bűnöző-e. Az FBI-ügynök figyelte, ahogy a nő eltűnik a tömegben, útban vissza a Thornton House felé.
Amikor eltűnt a szeme elől, Jack továbbkocogott a tó felé. A nőn jártak a gondolatai, akit már hat hete megfigyelés alatt tartott. Kicsit nehezítette a dolgát, hogy Anna Petrescu nem tudhatta meg, hogy az FBI nyomozást folytat a főnöke ellen, akiről viszont Jack minden kétséget kizáróan tudta, hogy bűnöző. Majdnem egy éve történt, hogy a főnöke, Richard W. Macy behívatta Jacket az irodájába, és megbízta egy új üggyel, amihez nyolc ügynököt osztott be alá. Három brutális gyilkosság ügyében kellett nyomozást indítania, amelyek három különböző kontinensen történtek, de volt bennük egy közös szál: mindegyik áldozat nagy kölcsönt vett fel a Fenston Finance-től. Jack hamar arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosságokat egy profi bérgyilkos tervezte ki és hajtotta végre. Futva átvágott a Shakespeare Gardenen, visszafelé a West Side-on lévő kis lakásához. Már nagyjából befejezte az anyaggyűjtést Fenston legújabb munkatársáról, de azt még mindig nem tudta eldönteni, hogy Anna a cinkosa-e, vagy naiv és ártatlan, és mit sem sejt a főnöke üzelmeiről. Azzal kezdte, hogy utánanézett Anna Petrescu múltjának. Megtudta, hogy a nagybátyja, George Petrescu 1972-ben emigrált Romániából, és az Illinois állambeli Danville-ben telepedett le. Pár héttel azután, hogy Ceauseşcu kinevezte saját magát elnöknek, George írt a bátyjának, és könyörgött neki, hogy jöjjön ki ő is Amerikába. Amikor Ceauseşcu szocialista köztársaságnak nyilvánította Romániát, és a feleségét, Elenát kinevezte helyettesének, George újból írt a bátyjának, és ismét hívta az unokahúgával, Annával együtt. Anna szülei nem voltak hajlandóak otthagyni a hazájukat, de abba beleegyeztek, hogy tizenhét éves lányukat kicsempésszék Bukarestből. 1987-ben hajóra is szállt, hogy a nagybátyjához utazzon Amerikába. Azt ígérték neki, hogy ha Ceauseşcu hatalmát megdöntötték, visszatérhet. De Anna soha többé nem tért vissza Romániába. Rendszeresen írt haza, és kérte a szüleit, hogy jöjjenek utána, de választ csak ritkán kapott. Két évvel később jött a hír, hogy az apja meghalt a a Ceauseşcu elleni felkelés idején. Az édesanyja újból azt mondta, hogy nem hagyja ott a szülőföldjét, most azzal kifogással élt, hogy „Ki gondozná az apád sírját, ha én elmennék?” Mindezt Jack egyik embere derítette ki egy cikk alapján, amelyet Anna gimnazista korában írt az iskolaújságba. Az egyik osztálytársa is írt a hosszú szőke copfos, kék szemű lányról, aki még alig tudott pár szót angolul. A második év végére már Anna szerkesztette az iskolaújságot, amelyből Jack annyi információhoz jutott. A középiskola után Anna ösztöndíjat kapott a massachussettsi Williams egyetemre, ahol művészettörténetet tanult. Egy helyi újság tudósításából az is kiderült, hogy megnyert egy egymérföldes egyetemi futóversenyt a Cornell ellen, 4 perc 48 másodperces idővel. Jack innen tovább követte Anna útját a Pennsylvania egyetemre, ahol Ph. D. fokozatot szerzett. A dolgozatának témája a Fauve-mozgalom volt, amelyről Jacknek a lexikonból kellett tájékozódnia. A Fauve-mozgalmat festők egy csoportja indította Matisse, Derain és Vlaminck vezetésével, akik szakítani akartak az impresszionizmus hatásával, és ragyogó, disszonáns színeket használtak. Jack azt is megtudta, hogy a fiatal Picasso azért hagyta el Spanyolországot, hogy csatlakozzon ehhez a csoporthoz Párizsban, ahol meghökkentette a nagyközönséget ez idő tájt keletkezett festményeivel, amelyeket a Paris Match úgy kommentált, hogy „nem maradandó jelentőségűek”. „A józanság vissza fog térni a festészetbe” − nyugtatgatták az olvasókat Jack kíváncsi lett, szeretett volna még többet olvasni Vuillard-ról, Luce-ról és Canois-ról − olyan festőkről, akikről addig nem is hallott. Tudta, hogy ezzel várnia kell addig, amíg lesz egy kis szabadideje. A Pennsylvania egyetem után Petrescu a Sotheby’s-hez került gyakornokként. Itt már Jack kevesebb információhoz jutott, mivel nem engedhette meg, hogy az emberei túl feltűnően kérdezősködjenek Anna volt kollégái körében. De azt megtudta róla, hogy fotografikus memóriája van, hogy nagyon komolyan veszi a munkáját, és hogy mindenki kedvelte, a portástól az igazgatóig. De senki sem volt hajlandó beszélni arról, hogy mit jelentett az, hogy „közös megegyezéssel” távozott, bár az kiderült, hogy semmiképp nem fogadnák vissza szívesen. Jack nem tudott rájönni, hogy Anna miért lépett be a Fenston Finance-hez. Ezen a téren csak találgatásokra támaszkodhatott, mert azt nem kockáztathatta meg, hogy megkörnyékezzen bárkit a banknál, bár annyit megtudott, hogy az elnök titkárnője, egy bizonyos Tina Forster Anna jó barátnője. Az alatt a rövid idő alatt, mióta Anna a Fenston Finance-nél dolgozott, a bank több ügyfelét is
meglátogatta, akik nemrégiben vettek fel nagyobb kölcsönt, és jelentős műgyűjteménnyel rendelkeztek. Jack attól félt, csak idő kérdése, hogy valamelyikük ugyanarra a sorsra jusson, mint Fenston három előző áldozata. Jack kikocogott a nyugati 86. utcára. Három kérdés várt válaszra. Az első: ismerte-e Fenston Petrescut, mielőtt belépett a bankhoz? A második: ők vagy a családjuk ismerték-e egymást még Romániában? És a harmadik: vajon Anna-e a bérgyilkos, akivel Fenston dolgoztat? Fenston odafirkantotta az aláírását a számlára, felállt az asztaltól, és meg sem várva, hogy Leapman megigya a kávéját, kivonult az étteremből. Belépett a nyitott ajtóval várakozó liftbe, és megvárta, hogy Leapman is odaérjen, és megnyomja a nyolcvanharmadik emelet gombját. Egy csoport sötétkék öltönyös, selyem nyakkendős japán lépett be melléjük, akik szintén itt reggeliztek. Fenston soha nem beszélt üzleti ügyekről a liftben, mert jól tudta, hogy az alatta és fölötte lévő emeleteken jó néhány riválisának van irodája. Amikor a lift megállt a nyolcvanharmadik emeleten, Leapman kilépett a főnöke nyomában, de aztán a másik irányba indult, egyenesen Petrescu irodája felé. Kopogtatás nélkül benyitott. Anna asszisztense, Rebecca, épp előkészítette az anyagot, amire Annának szüksége lesz a Fenstonnal való megbeszélés során. Leapman kurtán közölt vele egy sor utasítást, mire Rebecca lerakta a dossziékat Anna asztalára, aztán elment, hogy keressen egy nagyobbfajta kartondobozt. Leapman kisétált a folyosóra, és az elnök irodájába ment, hogy megbeszéljék a taktikát, miképpen szabaduljanak meg Petrescutól. Habár az elmúlt nyolc év során már háromszor mentek végig ugyanezen a procedúrán, Leapman figyelmeztette az elnököt, hogy most más a helyzet. − Amennyiben? − kérdezte Fenston. − Nem hiszem, hogy Petrescu küzdelem nélkül távozna. Végül is nem könnyű új állást találnia. − Az biztos, hogy nem. Majd én gondoskodom róla − mondta Fenston a kezét dörzsölgetve. − De talán az adott körülmények között, elnök úr, okosabb lenne, ha… Egy kopogtatás szakította félbe a beszélgetést. Fenston felnézett, és meglátta, hogy Barry Steadman, a bank biztonsági főnöke áll az ajtóban. − Elnézést a zavarásért, elnök úr, de egy FedEx küldönc várakozik odakint egy csomaggal, és csak az ön saját kezébe hajlandó átadni. Fenston intett, hogy engedje be, és szó nélkül aláírta az átvételi elismervényt. Leapman figyelt, de egyikük sem szólalt meg, amíg a küldönc nem távozott, és Barry be nem csukta az ajtót. − Ez az, amire gondolok? − kérdezte halkan Leapman. − Mindjárt megtudjuk − mondta Fenston, és feltépte a kis csomagot, és kiborította a dobozka tartalmát az asztalra. Rámeredtek Victoria Wentworth bal fülére. − Gondoskodjon róla, hogy Krantznak fizessék ki a másik félmilliót − mondta Fenston, Leapman bólintott. − És még egy kis ráadást is küldött − jegyezte meg Fenston, és megcsodálta az antik gyémánt fülbevalót. Anna reggel hét óra után végzett a csomagolással. A bőröndjét a hallban hagyta, úgy gondolta, munka után épp csak hazaugrik érte, aztán egyenesen megy is a reptérre. A londoni gép délután háromnegyed hat előtt öt perccel indul, és másnap reggel napkelte előtt ér földet a Heathrow-n. Anna jobban szeretett éjszakai járattal utazni, így kialudhatta magát útközben, és még bőven marad ideje felkészülni, mielőtt együtt ebédel Victoriával a Wentworth-kastélyban. Nagyon remélte, hogy Victoria azóta elolvasta a jelentését, és egyetért vele, hogy a Van Gogh eladása a legegyszerűbb megoldás minden problémájára. Anna aznap reggel másodszor is kilépett a lakásából, tíz perccel fél nyolc előtt. Fogott egy taxit, ami luxusnak számított, de azzal igazolta maga előtt, hogy szeretne a lehető legjobban festeni a megbeszélesen. Beült a hátsó ülésre, és a zsebtükrében ellenőrizte a külsejét A nemrég vásárolt Anand Jon kosztümöt és a fehér selyemblúzt biztosan sokan megnézik, bár néhányan talán csodálkozni fognak a fekete tornacipőn.
A taxi jobbra kanyarodott a Roosevelt Drive-on, aztán kicsit felgyorsított. Anna közben megnézte a mobilját. Három üzenete volt, mind olyan, amivel ráér a megbeszélés után foglalkozni: az egyik az asszisztensétől, Rebeccától, aki sürgősen beszélni akart vele. Ez meglepő volt, hiszen úgyis találkoznak pár perc múlva. A British Airways jelezte, hogy a jegye rendben van, és volt egy ebédmeghívás Robert Brookstól, a Bonhams új elnökétől. A taxi húsz perc múlva megállt a World Trade Center északi tornya előtt. Anna fizetett, kipattant a kocsiból, és beleolvadt a forgóajtó felé áradó emberek tengerébe. Az expressz lifttel ment, és alig egy perc múlva ki is lépett a sötétzöld szőnyegre. Egyszer hallotta egy beszélgetésben a liftben, hogy a toronyház minden emelete egy hektár alapterületű, és az épületben, amelyet soha nem zárnak be, közel ötvenezer ember dolgozik − több mint kétszerese fogadott szülővárosa, Danville lakosságának. Anna egyenesen az irodájába sietett. Meglepte, hogy Rebeccát nem találja bent, pedig tudja, milyen fontos ez a nyolc órás megbeszélés. Megkönnyebbülten látta, hogy a szükséges dossziék ott fekszenek az asztalán. A biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy abban a sorrendben vannak-e, ahogy kérte. Volt még pár perce, úgyhogy még egyszer elővette a Wentworth-dossziét, és olvasni kezdte jelentését. „A Wentworth-vagyon alkotórészei több kategóriába sorolhatóak, de ezek közül egy tarthat számot érdeklődésre abból a szempontból, hogy…” Tina Forster csak hét után kelt fel. A fogorvoshoz fél kilencre kellett mennie, és Fenston közölte vele, hogy ma reggel nem lesz rá szüksége, ráér jóval később bemenni. Ez általában azt jelentette, hogy valahol a városon kívül van valami tárgyalása, vagy pedig azt, hogy épp kirúgni készül valakit, és nem akar tanúkat. Nem szerette, ha Tina ilyenkor ott lebzsel, és túlságosan együtt érez az illetővel, aki épp elveszítette az állását. Tudta, hogy nem Leapmanről van szó, mert Fenston nélküle mozdulni sem tud. Annak örült volna, ha Barry Steadmant rúgja ki, ez csak vágyálom volt, mert Steadman soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hízelegjen valamivel az elnöknek, aki úgy itta a dicséretet, mint egy partra vetett tengeri szivacs a ki-kicsapó hullámokat. Tina a fürdőkádban ázott − ezt a kényeztetést általában csak hétvégeken engedte meg magának −, és azon tűnődött, vajon mikor kerül őrá a sor. Több mint egy éve volt Fenston személyi titkárnője, és habár gyűlölte ezt az embert és mindazt, amit képviselt, mégis mindent megtett, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát a számára. Tudta, hogy nem hagyhatja ott, amíg nem sikerül… A gondolatait félbeszakította a telefon csöngése, de nem volt kedve felvenni. Úgy sejtette, Fenston az, aki valami dossziét keres vagy egy telefonszámot, netán a határidőnaplóját. „Ott van ön előtt az íróasztalon” − többnyire ez volt Tina válasza. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán Anna keresi, az egyetlen barátnő, akire szert tett, mióta ideköltözött a nyugati partról. Úgy döntött, nem valószínű, hogy ő lenne, mivel nyolckor megbeszélése van a főnökkel, és valószínűleg most épp gondolja át huszadszor a beszámolóját, mielőtt bemenne hozzá. Tina elmosolyodott magában, miközben kiszállt a kádból, és maga köré csavart egy törülközőt. Átsétált a hálószobájába. Ha szállóvendége volt éjszakára a szűkös kis lakásban, akkor annak vagy az ő ágyában kellett aludnia, vagy a kanapén. Nem volt más választás, mivel csak egy hálószobája volt. Nem mintha az utóbbi időben sok hálóvendége lett volna, és nem azért, mert kevés volt a jelentkező. Azok után, amit Fenston elkövetett ellene, Tina már nem bízott meg senkiben. Annának szívesen elmondott bizalmas dolgokat, de ezt az egy titkát megtartotta magának, nem merte kockáztatni. Széthúzta a függönyt. Annak ellenére, hogy szeptember volt, a szikrázóan ragyogó reggel láttán úgy döntött, nyári ruhát vesz fel. Kicsit talán jobban érzi tőle magát a fogorvosi székben. Miután felöltözött, és megnézte magát a tükörben, kiment a konyhába, és csinált magának egy kávét. A fogorvos katonás modorú asszisztense a lelkére kötötte, hogy ne egyen semmit, még pirítóst sem. Bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a reggeli híreket, de nem volt bennük semmi különös. Egy öngyilkos merénylő Gázában, egy 150 kilós nő beperelte a McDonald’s-ot, mert szerinte tönkretették, a szexuális életét. Tina épp ki akarta kapcsolni, amikor a sporthírekben megakadt a szeme az egyik hátvéden. Az apja jutott eszébe.
7. fejezet Jack Delaney valamivel hét után érkezett meg aznap reggel a Federal Plaza 26. alatti irodájába. Rosszkedv fogta el, amikor ránézett az íróasztalán heverő temérdek dossziéra. Mindegyikük a Bryce Fenston-nyomozással állt kapcsolatban, és hiába dolgozott az ügyön egy éve, még mindig nem volt a kezében elég bizonyíték ahhoz, hogy letartóztatási parancsot adathasson ki Fenston ellen. Kinyitotta Fenston személyi dossziéját abban a hiú reményben, hogy talán megakad a szeme valami apró nyomon, amit eddig nem vett észre, valamin, ami végre közvetlenül kötné Fenstont a három kegyetlen gyilkossághoz, amelyek Marseille-ben, Los Angelesben és Rio de Janeiróban történtek. 1984-ben a 32 éves Nicu Munteanu felkereste a bukaresti amerikai nagykövetséget, és azt állította, meg tudna nevezni két kémet, akik Washingtonban dolgoznak, mely információért cserébe amerikai útlevelet szeretett volna kapni. A nagykövetség hetente egy tucat ilyen ajánlatot kapott, és szinte mindegyik alaptalannak bizonyult, de Munteanu esetében az információról kiderült, hogy megállja a helyét. Egy hónapon belül két magas beosztású washingtoni diplomata a moszkvai járaton találta magát, Munteanu pedig megkapta az amerikai útlevelet. Munteanu 1985. február 17-én érkezett meg New Yorkba. Jack nagyon kevés információt talált arról, mivel foglalkozott az ezt követő egy évben, de amikor egyszer csak felbukkant, már annyi pénze volt, hogy felvásárolhatta a Fenston Finance nevű gyengélkedő kis manhattani bankot. Nicu Munteanu megváltoztatta a nevét Bryce Fenstonra − ami még önmagában nem bűn. Senki nem tudta, valójában kik az ügyfelei, annak ellenére, hogy az elkövetkező pár évben a bankba nagy pénzeket helyeztek el a legkülönfélébb ismeretlen kelet-európai cégek. Aztán 1989-ben hirtelen megszűntek a befizetések, abban az évben, amikor Ceauseşcu és a felesége elmenekült Bukarestből a felkelés után. Napok alatt elfogták, hadbíróság elé állították, és kivégezték őket. Jack kinézett az irodája ablakán Manhattanre, és az FBI egyik aranyszabályára gondolt: Ne higgy a véletlenekben, de ne is zárd ki őket teljesen. Ceauseşcu halála után szűk esztendők jártak a bankra, amíg Fenston össze nem állt Karl Leapmannel, aki nem sokkal azelőtt került ki a börtönből, ahol csalásért ült. A bank kisvártatva ismét elkezdett nyereséget termelni. Jack több fényképet is végignézett Bryce Fenstonról, aki rendszeres szereplője volt az újságok pletykarovatainak. Többnyire a legdivatosabb New York-i társasági hölgyekkel a karján mutatkozott. Az újságcikkek briliáns bankárnak nevezték, kitűnő pénzembernek, sőt bőkezű adakozónak, és ahányszor említették, mindig szóba került pompás műgyűjteménye is. Jack félretolta a fényképeket. Nem tudott megbékélni vele, hogy egy férfi fülbevalót viseljen, és még jobban csodálkozott azon, hogy Fenston, akinek nagyon szép dús haja volt, amikor megérkezett Amerikába, miért borotválja mostanság kopaszra a fejét. Ki előtt próbálja leplezni magát? Jack becsukta a Munteanu/Fenston feliratú dossziét és kinyitott egy másikat Pierre de Rochelle-ét, aki az első áldozat volt. Rochelle hetvenmillió frank kölcsönt kapott a banktól, hogy megvásárolhasson egy szőlőültetvényt. A borszakmában nemigen volt tapasztalata azon kívül, hogy rendszeresen ürítgette a borospalackokat Már egy futó vizsgálat is kideríthette, hogy a befektetési terve enyhén szólva nem tekinthető megbízhatónak. Amikor azonban Fenston átolvasta a kérelmét, megragadta a figyelmét, hogy a fiatalember nemrégiben örökölt egy kis kastélyt Dordogne-ban, amelynek minden falán impresszionista festmények függtek, köztük egy Degas, két Pissarro, valamint Monet egyik Argenteuilben készült képe. A szőlőültetvény négy meddő éven át nem hozott semmi hasznot. Közben a kastély kincsei fogyogatni kezdtek, ahol régebben a festmények függtek, csak világos foltok maradtak a falakon. Mire Fenston az utolsó képet is elszállíttatta New Yorkba, a saját műgyűjteményébe, Pierre de Rochelle tartozása a kamatokkal együtt az eredeti kölcsön több mint kétszeresére duzzadt. Amikor a háza is eladásra került, Pierre egy kis lakást bérelt Marseille-ben, ahol minden este holtrészegre itta magát. Egészen addig, amíg egy nagyon okos fiatal lány, aki épp akkor végzett a jogi karon, azt a
tanácsot adta Pierre-nek egyik józan pillanatában, hogy ha a Fenston Finance eladná a Degas-, a Monet- és a két Pissarro-festményt, akkor nemcsak kifizethetné a tartozását, de a kastélyt sem kéne eladnia, és gyűjteménye többi részét is megtarthatná. Ez persze nem vágott egybe Fenston hosszú távú terveivel. Egy héttel később rábukkantak Pierre de Rochelle holttestére egy marseille-i sikátorban. Elvágták a torkát. Négy évvel később a marseille-i rendőrség megoldatlanul lezárta az ügyet. „NON RESOLU” pecséttel az aktán. Fenston eladta az összes képet, a Degas, a Monet és a két Pissarro kivételével, és miután levonták a kamatos kamatokat, a banki költségeket és az ügyvédek honoráriumát, Pierre öccse, Simon de Rochelle nem örökölt mást, mint a kis marseille-i lakást. Jack felállt az íróasztaltól, hogy kinyújtóztassa elzsibbadt tagjait, mielőtt nekilátott volna az ifjabb Chris Adams dossziéjának, habár ezt az ügyet is betéve ismerte. Az idősebb Chris Adams igen sikeres galériát vezetett Los Angelesben a Melrose Avenue-n. Az amerikai iskola képviselőire specializálódott, akiket úgy csodálnak a hollywoodi hírességek köreiben. Miután egy autóbalesetben életét vesztette, a fia, Chris örökölte a gyűjteményt, Rothko, Pollock, Jasper Johns, Rauschenberg és Warhol munkáit, köztük a Fekete Marilyn címűt. Egy volt osztálytársa azt tanácsolta Chrisnek, hogy megduplázhatná a pénzét, ha befektetne az internetes forradalomba. Chris azt felelte, nincs készpénze, csak a galéria, a festmények és a Christina, az apja régi jachtja − és annak is a fele a húgáé. Ekkor lépett színre a Fenston Finance. Kiutaltak neki egy tizenkét millió dolláros kölcsönt, a szokásos feltételeikkel. Mint annyi forradalomnál, itt is sok halott maradt a csatatéren, köztük Chris is. A Fenston Finance hagyta, hogy a tartozás egyre növekedjen anélkül, hogy zaklatták volna az ügyfelüket. Egészen addig, amíg Chris azt olvasta a Los Angeles Timesban, hogy Warhol Vörös Marilyn című képét nemrégiben adták el több mint négymillió dollárért. Erre azonnal kapcsolatba lépett a Christie’s Los Angeles-i kirendeltségével, akik biztosították róla, hogy hasonló összegre számíthat a Rothko, Pollock és Jasper Johns képekért is. Három hónappal később Leapman berohant a bank elnökének irodájába, a Christie’s legújabb aukciójának katalógusát lobogtatva. Sárga Post-it cédulákkal jelölt meg hét különböző műtárgyat, amelyek kalapács alá kerülnek. Fenston telefonált egyet, aztán helyet foglaltatott magának a következő római járatra. Három nappal később Chris Adamsre elvágott torokkal találtak rá egy melegbár mosdójában. Fenston ekkor épp vakáción volt Olaszországban, Jack rendelkezett egy példánnyal a szállodai számlájából, a repülőjegyről, még a hitelkártyájával történt vásárlásokról is. A festményeket azonnal visszavonták a Christie’s aukciójáról, amíg a Los Angeles-i rendőrség a nyomozást folytatta. Miután tizennyolc hónap alatt nem találtak semmilyen nyomot, és a vizsgálat zsákutcába jutott, az akta bekerült a Los Angeles-i rendőrség alagsori irattárába, a többi megoldatlan ügy közé. Chris húga pedig nem örökölt mást, csak egy modellt a Christináról, az apja imádott jachtjáról. Jack félretolta a dossziét, és ránézett a következőre, amelyen Maria Vasconcellos neve állt. A brazil özvegy egy házat örökölt a férjétől, amelynek a kertje tele volt szobrokkal, és nem is akármilyenekkel: Moore, Giacometti, Remington, Botero és Calder alkotásaival. Az özvegy sajnálatos módon beleszeretett egy dzsigolóba, aki azt javasolta neki, hogy… Hirtelen megcsörrent a telefon Jack íróasztalán. − A londoni nagykövetségünkről keresik a kettesen − szólt bele a titkárnője. − Köszönöm, Sally. − Jack tudta, hogy csak a barátja, Tom Grasanti keresheti, aki annak idején ugyanazon a napon lépett be az FBI-hoz, mint ő. − Hello, Tom, hogy vagy? − kérdezte, még mielőtt a barátja beleszólt volna a kagylóba. − Elég jó formában vagyok − felelte Tom. − Még mindig futok mindennap, ha nem is vagyok olyan fitt, mint te. − És a keresztfiam? − Krikettezni tanul. − Krikettezni, baseball helyett? A kis áruló! És van valami jó híred is?
− Sajnos, nem sok. Azért hívlak, mert nyithatsz egy újabb dossziét. Jack érezte, hogy végigfut a hideg a hátán. − És ki az áldozat? − kérdezte halkan. − Victoria Wentworth. Lady Victoria Wentworth. − Hogyan halt meg? − Pontosan ugyanúgy, mint az előző három. Elvágták a torkát, és szinte biztos, hogy egy konyhakéssel. − És miből gondolod, hogy Fenstonnak köze van hozzá? − A nő több mint harmincmillió dollárral tartozott a banknak. − És ez alkalommal mi Fenston zsákmánya? − Egy Van Gogh önarckép. − Mennyit ér? − Hatvan- vagy talán hetvenmillió dollárt is. − A következő géppel repülök Londonba. 8. fejezet Hét óra ötvenhat perckor Anna becsukta a Wentworth-dossziét, aztán lehajolt, kihúzta az íróasztala alsó fiókját, kivett belőle egy pár magas sarkú fekete cipőt, és lecserélte a tornacipőjét. Felállt, összeszedte a dossziékat, és vetett egy pillantást a tükörbe − minden tökéletes. Kilépett az irodájából, és végigsétált a folyosón a tágas elnöki iroda felé. Ketten-hárman odaköszöntek neki, ő egy mosollyal viszonozta. Halkan bekopogott az elnök ajtaján. Fenston már biztosan az íróasztalánál ül. Ha Anna csak egy percet is késne, tüntetőleg az óráját bámulná. Anna kicsit meglepődött, amikor nyílt az ajtó, és Karl Leapmannel találta szembe magát. Majdnem pontosan olyan öltönyt viselt, mint Fenston, bár az övé nem volt olyan vadonatúj. − Jó reggelt, Karl − mondta vidáman Anna, de nem kapott választ. Az elnök felnézett az íróasztala mögül, és intett Annának, hogy üljön le vele szemben. Nem köszönt, de általában nem is szokott. Leapman is elfoglalta a helyét az elnök jobbján, mint egy szolgálattevő bíboros a pápa oldalán, egyértelműen jelezve státuszát. Anna arra számított, mindjárt megjelenik Tina egy csésze kávéval, de a titkárnő ajtaja makacsul csukva maradt. Anna felnézett a Monet-képre, amely az elnök íróasztala mögötti falon függött. Bár Monet többször is lefestette ezt a békés folyóparti tájat, ez volt az egyik legszebb változat. Egyszer megkérdezte Fenstont, honnan szerezte, de ő kitért a válasz elől, és Anna nem találta a megvásárlásának nyomát a régi tranzakciók listáján. Leapmanre nézett, akinek mohó, kiéhezett tekintete mindig Cassiust juttatta eszébe. A nap bármilyen szaka volt is, mindig úgy festett, mint akire ráférne egy borotválkozás. Anna ismét Fenstonra nézett − aki semmi esetre sem volt Brutus −, kicsit feszengve fészkelődött a széken. Próbált úgy tenni, mintha nem zavarná a kínos csend, amelyet aztán Fenston egy biccentésére végre megtört Leapman: − Dr. Petrescu, néhány nyugtalanító információ jutott az elnök úr tudomására − kezdte. − Úgy tűnik, hogy ön elküldte a bank egy bizalmas belső jelentését egy ügyfelünknek, még mielőtt az elnöknek alkalma lett volna átgondolni a benne foglaltak következményeit. Anna ezen megdöbbent, de hamar összeszedte magát, és úgy döntött, ugyanilyen kimért hangon fog válaszolni. − Mr. Leapman, amennyiben a Wentworth-kölcsön ügyében készült jelentésemre céloz, igaza van. Valóban elküldtem egy példányt Victoria Wentworthnek. − Az elnök úrnak így nem volt elég ideje, hogy átolvassa a jelentést, és alaposan megfontolt döntést hozzon − mondta Leapman a jegyzeteibe pillantva. − Ez nem állja meg a helyét, Mr. Leapman. Mind ön, mind az elnök úr kapott egy példányt a jelentésemből szeptember elsején, azzal a javaslattal, hogy Lady Victoriát tájékoztassuk a helyzetéről, mielőtt megkapja a következő negyedévi kiutalást. − Én nem kaptam meg − közölte kurtán Fenston. − Az elnök úr vissza is jelezte − folytatta Anna zavartalanul. -Az irodájából visszaküldték a jelentéshez csatolt cédulát, amelyet… − Én nem olvastam − ismételte meg Fenston.
− …amelyet el is látott a kézjegyével − folytatta Anna, kinyitotta az egyik dossziét, kivett belőle egy kis cédulát, és lerakta az íróasztalra Fenston elé, aki nem vett róla tudomást. − Az lett volna a legkevesebb, hogy megvárja a véleményemet − mondta Fenston −, mielőtt engedi, hogy egy ilyen kényes témájú jelentés kikerüljön az irodából. Anna még mindig el sem tudta képzelni, mire megy ki ez az egész. − Egy hetet vártam, elnök úr − felelte −, de ez idő alatt ön nem reagált a javaslataimra, annak ellenére, hogy ma este kell Londonba utaznom, mert holnap délután találkozóm van Lady Victoria Wentworthszel. Ezenfelül − folytatta gyorsan Anna, mielőtt az elnök válaszolhatott volna −, két nappal később küldtem önnek még egy emlékeztetőt. − Újból kinyitotta a dossziét, és egy második papírt is lerakott az elnök íróasztalára, aki erről sem vett tudomást. − De én nem olvastam a jelentést − ismételte meg újból Fenston, aki láthatóan nem tudott eltérni az eredeti forgatókönyvtől. Csak nyugi, kislány, csak nyugi − Anna fülében mintha az apja hangja suttogott volna. Vett egy jó nagy levegőt, és folytatta: − A jelentésemben csak annyi áll, hogy azt javasolom az igazgatótanácsnak, amelynek tagja vagyok, hogy adjuk el a Van Gogh-festményt, akár magánúton, akár valamelyik ismert aukciós háznál. A befolyó összeg több mint elég lenne a kölcsön visszafizetésére, a kamatokkal együtt. − És ha nekem nem az volt a szándékom, hogy eladjam a Van Goghot? − kérdezte Fenston. − Nem lett volna más választása, elnök úr, ha az ügyfélnek ez a kívánsága. − Lehet, hogy tudtam volna jobb megoldást a Wentworth-ügyre. − Ha így áll, elnök úr − mondta nyugodtan Anna −, akkor nagyon csodálkozom, hogy miért nem konzultált az illetékes osztállyal, hogy meg tudjuk vitatni a dolgot, mielőtt elindulok Angliába. − Ez igazán arcátlanság − mondta Fenston, emelt hangon. − Senkinek nem tartozom elszámolással. − Én nem tartom arcátlanságnak, elnök úr, ha betartjuk a törvényt − felelte higgadtan Anna. − A banknak a törvény által előírt kötelezettsége, hogy az ügyfelekkel közöljön minden lehetséges megoldást. Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy az új banki szabályozás szerint, amelyet az adóhivatal kezdeményezett, és nemrégiben elfogadott a Kongresszus… − Ön pedig bizonyára tisztában van vele − vágott közbe Fenston −, hogy elsősorban az én utasításaimat kell követnie. − Abban az esetben nem, ha a bank egy tisztviselője megszegi a törvényt − felelte Anna. − Ilyesmiben nem vagyok hajlandó részt venni. − Azt akarja elérni, hogy kirúgjam? − csattant fel Fenston. − Nem, de az az érzésem, ön azt akarja elérni, hogy magamtól felmondjak − mondta halkan Anna. Fenston megfordult a forgószékkel, és kibámult az ablakon. − Akárhogy is, nyilvánvaló, hogy nincs helye tovább ennél a banknál, mivel nem csapatjátékos, amire egyébként figyelmeztettek is, amikor elbocsátották a Sotheby’s-től. Ne hagyd magad felhúzni, gondolta Anna. Összeszorította a száját, és Fenston profilját bámulta. Épp felelni akart, amikor észrevette, hogy valami más rajta. Csak most tűnt fel neki az új fülbevaló. A hiúság fogja a bukását okozni, gondolta. Fenston visszafordult, és merően rábámult Annának szeme sem rebbent. − Elnök úr, gyanítom, hogy ezt a beszélgetést rögzítik, úgyhogy szeretnék egyvalamit világossá tenni. Úgy látom, ön nem tud túl sokat a banki törvényekről, és nyilván semmit a munkajogi törvényekről. Ha rá akarja venni egy alkalmazottját arra, hogy kicsalja egy naiv nőtől az örökségét, ez bűncselekmény, ahogy azt Mr. Leapman, akinek nagy tapasztalata van a törvény világos és sötét oldaláról egyaránt, nyilván örömmel elmagyarázza majd önnek. − Tűnjön el, mielőtt kidobatom! − ordította Fenston, és a székről felpattanva Anna fölé tornyosult. Anna lassan felállt, hátat fordított Fenstonnak, és az ajtó felé indult. − Rögtön neki is láthat letakarítani az íróasztalát, mert szeretném, ha tíz perc múlva már nem lenne az irodájában. Utasítani fogom a biztonságiakat, hogy kísérjék ki az épületből. Anna az utolsó mondatot már nem is hallotta, mert közben halkan becsukta maga után az
ajtót. Az első, akit meglátott, ahogy kilépett a folyosóra, Barry Steadman volt, akin látszott, hogy tudja, mi folyik itt. Annának egyre inkább úgy tűnt, hogy az egész jelenetet jó előre megtervezték. Anna végigsétált a folyosón, olyan méltóságteljesen, ahogy csak tőle telt, annak ellenére, hogy Barry szorosan a sarkában maradva követte, és néha még könyökét is megérintve kalauzolta az irodája felé. Elhaladt egy lift előtt, amely nyitott ajtókkal várt valakire. Egy pillanatig eltűnődött, vajon kire. Vissza is ért az irodájába, alig negyedórával azután, hogy kilépett onnan. Rebecca most ott várta. Az íróasztala mögött állt egy nagy barna kartondobozzal a kezében. Anna odasétált az íróasztalhoz, és be akarta kapcsolni a számítógépet, amikor egy hang a háta mögött megszólalt: − Ne nyúljon semmihez! A személyes holmiját már összepakoltuk, úgyhogy indulhatunk is. − Anna megfordult, és meglátta, hogy Barry ott ácsorog az ajtóban. − Sajnálom − mentegetőzött Rebecca. − Próbáltalak elérni telefonon, hogy figyelmeztesselek, de… − Nem beszélhet vele − förmedt rá Barry. − Csak adja oda a dobozt, és már itt sem vagyunk. − Barry a gumibotján nyugtatta a tenyerét. Anna eltűnődött, tud-e róla, milyen ostobán fest. Odafordult Rebeccához, és rámosolygott. − Nem a te hibád − mondta, miközben az asszisztense átnyújtotta a kartondobozt. Anna az asztalra rakta, leült, és kihúzta az alsó fiókot. − Nem vihet el semmit, ami a bank tulajdona − figyelmeztette Barry. − Biztos vagyok benne, hogy Mr. Fenston nem tart igényt a tornacipőmre − mondta Anna, levette a magas sarkú cipőt, és azt is a kartondobozba rakta. Felvette a tornacipőt, bekötötte a cipőfűzőt, fogta a dobozt, és kifelé indult a folyosóra. Egyre nehezebb volt megőrizni a méltóságát. Mindenki tudta, hogy ha vita hallatszik ki az elnök irodájából, majd Barry valakit kikísér, az csak egyetlen dolgot jelenthet. A folyosón járkáló alkalmazottak gyorsan behúzódtak az irodájukba, és szólni sem próbáltak Annához. A biztonsági főnök elkísérte egy, a folyosó legvégén lévő kis irodáig, ahol Anna még soha nem járt. Amikor belépett, Barry megint megállt az ajtóban. Nyilvánvaló volt, hogy mindenkit előre tájékoztattak. Egy alkalmazott fogadta, aki még egy „jó reggelt”-et sem kockáztatott meg, attól félve, hogy az elnök fülébe jut. Odatolt neki egy 9116 dollárról szóló utalványt. Anna egyhavi fizetése. Szó nélkül aláírta a pontozott vonalon. − A pénzt még ma átutaljuk a számlájára − mondta a férfi, a tekintetét fel sem emelve. Anna megfordult. Látta, hogy Barry még mindig ott ólálkodik, és igyekszik nagyon fenyegetőnek látszani. Amikor kisétált a bérszámfejtő irodájából, Barry megint végigkísérte az üres folyosón. Odaértek a lifthez, Barry megnyomta a hívógombot, miközben Anna szorongatta a kartondobozt. Ebben a pillanatban az American Airlines Bostonból induló 11-es járata becsapódott a World Trade Center északi tornyának kilencvennegyedik emeletébe. 9. fejezet Ruth Parish ellenőrizte a monitoron az érkező gépeket, és megkönnyebbülten látta, hogy a United 107-es járata, amely a JFK reptéren fog landolni, 1.40-kor végre felszállt. Negyvenperces késés. Ruth a partnerével, Sammel majdnem egy évtizeddel ezelőtt alapította az Art Locations nevű vállalkozást. Amikor Sam otthagyta őt egy fiatalabb nő kedvéért, Ruthra maradt az egész cég − ami nem is volt olyan rossz csereüzlet. Ruth imádta a munkáját, annak ellenére, hogy éjjel-nappal dolgoznia kellett, az ügyfelei követelőzőek voltak, és a vonatok, a repülőgépek és a hajók soha nem érkeztek meg időben. A feladat, hogy jelentős és kevésbé jelentős műkincseket szállítson a földgolyó egyik zugából a másikba, lehetővé tette, hogy kihasználja veleszületett szervezői képességét, és kiélhesse a gyönyörű tárgyak iránti imádatát is, ha sokszor csak egy futó pillanatra láthatta is őket. Ruth állandóan utazgatott − megbízásokat fogadott el országos kiállításokat szervező
kormányoktól éppúgy, mint galériatulajdonosoktól, műkereskedőktől és magángyűjtőktől, akik sokszor csak egyik házukból a másikba szerették volna átszállíttatni egy-egy kedvenc műtárgyukat. Az évek során sok ügyfele személyes jó barátja is lett. Bryce Fenstonnal azonban nem így állt a helyzet. Ruth már rég arra a következtetésre jutott, hogy a „kérem” és a „köszönöm” szavak hiányoznak Fenston szókincséből, ezért a férfi nem szerepelt azoknak a listáján, akiknek Ruth karácsonyi üdvözlőlapot küldött. Fenston legutóbbi megbízása az volt, hogy szállítson el egy Van Gogh-képet a Wentworth-kastélyból az ő New York-i irodájába, méghozzá késlekedés nélkül. A kiviteli engedély megszerzése nem bizonyult túl nehéznek, mivel nem akadt olyan múzeum, amely megengedhette volna magának, hogy hatvanmillió dollárért megvásárolja a mesterművet, és így megakadályozza, hogy a kép elhagyja az országot. A skóciai National Gallery nemrégiben 7,5 milliót sem tudott szerezni arra a célra, hogy Michelangelo Tanulmány egy gyászoló nőről című rajza ne kerüljön át az óceán túlsó partjára, egy amerikai magángyűjteménybe. Amikor egy Andrews nevű komornyik telefonált előző nap a Wentworth-kastélyból, hogy a festmény készen áll, és reggel érte mehetnek, Ruth a cég egy biztonsági furgonját odaküldte nyolc órára a kastélyhoz. Már az irodája előtt járkált fel-alá az idegességtől, mikor a furgon végre tíz óra után megérkezett. Miután kivették a festményt, Ruth a csomagolás és a repülőbe helyezés minden lépését személyesen ellenőrizte, amit általában valamelyik emberére szokott hagyni. Figyelte, ahogy a csomagoló bebugyolálja a képet savmentes papírba, aztán behelyezi a speciális, polisztirol habbal kibélelt tokba, amelyen a férfi egész éjszaka dolgozott, hogy időben kész legyen. Az Art Locations emblémájával ellátott piros fadoboz rögzítő csavarozását senki nem nyithatta fel speciális szerszámok nélkül. A doboz külsején kis jelzőlámpák voltak, amelyek pirosra változnak, ha valaki megpróbálná kinyitni a dobozt az út során. A csomag mindkét oldalára „Vigyázat, törékeny!” feliratot stencileztek, és mind a négy sarkába a 47-es szám került. A vámtiszt felvonta a szemöldökét, amikor átnézte a szállítólevelet, de mivel a kiviteli engedély rendben volt, a szemöldöke visszatért a normális pozíciójába. Ruth odahajtott a várakozó Jumbo 747-eshez, és végignézte, ahogy a piros doboz eltűnt a gép hatalmas gyomrában. Csak akkor indult vissza az irodájába, amikor a csomagtér ajtaját lezárták. A gép egy óra negyven perckor felszállt. Ruth gondolatai ezután már azon festményen kezdtek járni, amely az amszterdami Rijksmuzeumból érkezik aznap este a Royal Academy Rembrandt-kiállítására. Azért még oda akart szólni a Fenston Finance-hez, hogy közölje, a Van Gogh útban van. Anna Petrescu irodájának számát hívta, és várta, hogy felvegye a telefont. 10. fejezet Óriási robbanás hallatszott, és az egész épület kilengett. Anna a földre zuhant, és úgy elterült, mintha egy nehézsúlyú bokszoló ütötte volna ki. A lift ajtaja szétnyílt, és egy hatalmas tűzgolyó csapott ki a liftaknából. A forró levegő úgy öntötte el a folyosót, mintha egy sütő ajtaját nyitották volna ki. Anna kábultan feküdt a földön. Az első gondolata az volt, hogy villám csapott az épületbe, de ezt gyorsan elvetette, mivel egy árva felhő sem volt az égen. A robbanást egy pillanatra kísérteties csend követte. Anna azt hitte, talán megsüketült, de aztán rögtön meghallotta a sikolyokat, és látta az ablakon át, hogy óriási üvegszilánkok és fémdarabok hullanak a mélybe. Anna második gondolata az volt, hogy ismét bomba robbant. Akik az 1993-as merénylet idején itt voltak az épületben, gyakran mesélték, mi történt azon a csípősen hideg februári délutánon. Néhány történet hitelesnek tűnt, mások tiszta kitalációnak, de a tények egyértelműek voltak: egy robbanóanyaggal megrakott teherautó behajtott az épület földalatti parkolójába. A robbanásban hat ember halt meg, és több mint ezren megsebesültek. Az öt alsó emelet teljesen beomlott, és órákba telt, amíg a tűzoltók és a rendőrség ki tudták üríteni az épületet. Azóta a World Trade Center minden dolgozójának részt kellett vennie a rendszeres tűzvédelmi gyakorlatokon. Anna próbálta felidézni, hogy mit is kell tenni ilyen vészhelyzetben.
Eszébe jutottak a határozott utasítások, amelyek piros betűkkel ott virítottak minden emeleten a lépcsőház ajtaján: „Vészhelyzet esetén ne menjen vissza az íróasztalához, ne használja a liftet, hanem távozzon a legközelebbi lépcsőházon keresztül.” Annának legelőször ki kellett derítenie, hogy egyáltalán lábra tud-e állni. A mennyezet egy része leszakadt, és az épület még mindig érezhetően imbolygott. Óvatosan megpróbált feltápászkodni. Több horzsolás és vágott seb volt rajta, de úgy tűnt, semmije sem tört el. Nyújtózkodott egyet, ahogy hosszabb futás előtt szokott. A kiborult kartondobozt otthagyta, és az épület közepén húzódó C lépcsőház felé botladozott a törmeléken át A kollégái, akiket a folyosón látott, szintén kezdtek magukhoz térni a sokkból. Néhányan az íróasztalukhoz is visszamentek, hogy összekapkodják a holmijukat. Mindenfelől kérdések záporoztak, amelyekre nem volt válasz. − Most mit csináljunk? − jajongott egy titkárnő. − Lefelé meneküljünk vagy fölfelé? − tanakodott egy takarító. − Várjunk, amíg értünk jönnek? − kérdezte a tőzsdeügynök. Mindenki a biztonsági főnököt kereste, de Barry eltűnt. Anna odaért a lépcsőház ajtajához, és csatlakozott a kábultan botorkáló emberekhez, akik elkezdtek lefelé tódulni a lépcsőn. Volt, aki döbbenten hallgatott, volt, aki sírt, de senki nem tudta igazán, mit tegyen. Fogalmuk sem volt, mi okozhatta a robbanást, vagy hogy mitől leng így ki az épület. Bár a lépcsőház több lámpája is kialudt, a lépcsőfokok szélén húzódó foszforeszkáló csíkok fényesen világítottak. Néhányan próbáltak mobiltelefonon kapcsolatba lépni a külvilággal, de kevés sikerrel. Egy nő, akinek sikerült, a barátjával beszélgetett. Egy másik hangosan mesélte mindenkinek, mit hallott a feleségétől: − Egy repülőgép csapódott az északi toronyba. − De hol, melyik emeletnél? − kérdezték többen is egyszerre. A férfi megkérdezte a feleségét. − Fölöttünk, a kilencven-valahányadik emeleten − adta tovább az információt. − Most mit tegyünk? − kérdezte a főkönyvelő a legfelső lépcsőn állva. A férfi megismételte a kérdést a feleségének, és várta a választ. − A polgármester azt tanácsolja, hogy hagyjuk el az épületet, amilyen gyorsan csak lehet. Erre mindenki megindult lefelé a nyolcvankettedik emeletről. Anna visszanézett a lépcsőház üvegezett ajtaján keresztül a folyosóra, és csodálkozva látta, milyen sokan maradtak az íróasztaluknál, mintha csak színházban lennének, és miután lement a függöny, nem akarnának rögtön kifelé indulni, inkább megvárják, amíg elül a tolongás. Anna viszont megfogadta a polgármester tanácsát. Számolni kezdte a lépcsőfokokat a fordulókban − tizennyolc fok emeletenként, ami azt jelenti, hogy még legalább ezerötszázat kell megtennie, amíg leér a földszinti előcsarnokba. A lépcsőházban egyre nagyobb lett a tömeg, minden emeleten rengeteg ember áradt ki az irodákból. Olyan volt, mintha a zsúfolt metróban lennének a csúcsidőben. Annát meglepte, hogy az emberek milyen nyugodtan róják a lépcsőfokokat. A tömeg hamarosan kettévált a lassúbbak belül haladtak, a gyorsabbak kívül. De mint minden közlekedési útvonalon, itt se tartotta be mindenki a szabályokat, úgyhogy sokszor elakadt a sor, mielőtt bizonytalanul továbbindult volna. Ahányszor elértek egy újabb fordulóhoz, valaki mindig kiállt pihenni, amíg a többiek továbbhaladtak. Anna megelőzött egy idősebb férfit, aki fekete nemezkalapot viselt. Emlékezett rá, hogy látta már jó párszor az elmúlt egy év során, úgyhogy hátrafordult, és rámosolygott. A férfi megemelte a kalapját. Anna tovább lépkedett lefelé. Néha egy percnél is rövidebb idő alatt tett meg egy emeletet, de sokszor feltartották a lassúbbak, akik pár emelet után is kifáradtak. A külső sáv egyre zsúfoltabb lett, így lehetetlen volt, hogy az átlagos sebességnél gyorsabban haladjon. Amikor a hatvanharmadik emeletre ért, meghallotta, hogy valaki utasításokat osztogat: − Álljanak a jobb oldalra, és haladjanak folyamatosan! − parancsolta egy tekintélyes hang valahonnan lejjebbről. A hang egyre erősödött, de még jó pár emeletet meg kellett tennie, amíg meglátta az első tűzoltót, aki lassan haladt felfelé vele szemben. Védőöltözéket viselt, és nagyon izzadt a fekete sisak alatt, amelyen 28-as szám állt. Anna arra gondolt, milyen állapotban lesz szegény, ha megtesz még harminc emeletet. Ráadásul egy csomó felszerelést is cipelt: az egyik vállán összetekert
kötelek, a hátán két oxigénpalack − mint egy hegymászó, aki az Everest meghódítására készül. Szorosan a nyomában egy másik tűzoltó jött, aki egy hosszú locsolócsövet, csáklyákat és egy nagy palack ivóvizet cipelt ő is annyira izzadt, hogy időnként levette a sisakját, és a fejére öntött egy kis vizet. A lefelé áradó menet többnyire csendben haladt, de aztán egy öregember megbotlott, és ráesett egy nőre. A nő bevágta a lábát egy lépcsőfok éles szélébe, és kiabálni kezdett az öreggel. − Csillapodjon − szólalt meg egy hang a nő mögött. − Én megtettem ugyanezt az utat a 93-as robbantásnál is, és higgye el, ez ahhoz képest semmiség. Anna lehajolt, hogy felsegítse az idős embert, amíg mások elsiettek mellette. Amikor elért egy-egy újabb emelethez, mindig benézett az üvegezett ajtón át a folyosóra. Mindenhol sokan ültek az íróasztaloknál, mintha észre sem vennék a menekülőket. Beszélgetésfoszlányok is kiszűrődtek a nyitott ajtókon keresztül. Egy bróker a hatvankettedik emeleten még le akart zárni egy üzletet, mielőtt kilenckor kinyit a tőzsde. Egy férfi úgy bámult Annára, mintha az üvegajtó egy tévé képernyője lenne, és ő futballmeccset nézne, és közben telefonon folyamatosan közvetített mindent egy barátjának, aki a déli toronyban volt. Egyre több tűzoltó jött szemben felfelé, amitől kétirányúvá vált a közlekedés. Folyamatosan kiabálva irányították a tömeget: − Húzódjanak jobbra, haladjanak tovább! − Anna tovább sietett, de a sebességet legtöbbször a leglassabban haladó határozta meg. Bár az épület már nem ingadozott olyan ijesztően, a feszültség és félelem még ott ült az arcokon, és az embereknek fogalmuk sem volt, mi várja őket odalent. Anna kis lelkifurdalást érzett, amikor elhaladt két fiatalember mellett, akik egy idős asszonyt cipeltek egy széken. A lábai fel voltak dagadva, és rendszertelenül kapkodta a levegőt. Anna egyre csak rótta a lépcsőket, és már ő is kezdett elfáradni. Rebecca és Tina járt a fejében, imádkozott, hogy ne essen semmi bajuk. Eltűnődött, hogy Fenston és Leapman vajon még mindig az elnöki irodában ülnek-e, abban a hiszemben, hogy őket nem fenyegetheti semmiféle veszély. Anna kezdte úgy érezni, hogy ő már biztonságban van, és meg fog menekülni ebből a rémálomból. Még mosolyogni is tudott a jellegzetes New York-i humor megnyilvánulásain, amelyek állandóan cikáztak körülötte, amíg meg nem hallotta, hogy valaki a háta mögött felkiált: − A déli toronyba is becsapódott egy gép! 11. fejezet Jack hatalmas robbanást hallott valahonnan az utca túloldaláról, és amikor Sally berontott, és közölte, hogy egy repülőgép csapódott a World Trade Center északi tornyába, Jack olyat mondott, hogy rögtön elszégyellte magát: − Reméljük, egyenesen Fenston irodájába. A második gondolata már inkább profihoz illő volt. Csatlakozott Dick Macyhez, a főnökéhez, és a többi rangidős ügynökhöz a főhadiszálláson. Mindenki telefonálgatott, próbálták kideríteni, tulajdonképpen mi is történik tőlük alig egy mérföldnyire. Jack meg volt győződve róla, hogy előre kitervelt terrortámadásról van szó. Amikor kilenc óra után három perccel a második gép is becsapódott, Macy csak annyit mondott: − Igen, de melyik terrorszervezet követte el? Jack harmadik reakciója kissé késleltetve jelentkezett, és őt magát is meglepte. Az jutott eszébe, hogy remélhetőleg Anna Petrescu megmenekült. Amikor ötvenhat perccel később a déli torony összeomlott, félni kezdett, hogy nemsokára az északi is követni fogja. Visszament az íróasztalához, és bekapcsolta a számítógépét. Áradtak az információk a massachussettsi irodából. Azt jelentették, hogy a két gép Bostonból szállt fel, és még kettő a levegőben van. A gépeken lévő utasok telefonhívásaiból kiderült, hogy ezeket is terroristák kerítették hatalmukba. Az egyik gép Washington felé tartott. Az elnököt, George W. Busht − aki épp egy iskolát látogatott meg Floridában, amikor az első gép becsapódott − gyorsan a louisianai Barksdale légitámaszpontra szállították. Az alelnök, Dick Cheney Washingtonban tartózkodott. Ő már kiadta a parancsot, hogy lőjék le a másik két gépet, de ezt nem hajtották végre. Az elnök, aki úgy tervezte, hogy még aznap este televíziós beszédet tart,
szintén válaszokat szeretett volna kapni arra, hogy kik követték el a támadást. Jack az íróasztalánál maradt, fogadta az embereitől érkező hívásokat, akik kint voltak a helyszínen, és közben állandóan jelentéseket tett Macynek a helyzet alakulásáról. Az egyik ügynöke, Joe Corrigan beszámolt róla, hogy Fenstont és Leapmant látták bemenni egy Wall Street-i irodaházba, nem sokkal azelőtt, hogy az első gép becsapódott az északi toronyba. Jack lenézett az íróasztalán heverő dossziékra, és lemondott arról a reményről, hogy lezárhatja a Fenston-ügyet. − És Petrescu? − kérdezte. − Fogalmam sincs − felelte Joe. − Csak annyit tudok, hogy háromnegyed nyolckor belépett az épületbe, és azóta nem látták. Jack felnézett a tévére, ahol épp bemondták, hogy egy harmadik gép a Pentagonra zuhant. A Fehér Ház lesz a következő − gondolta. Egy másik repülőgép becsapódott a déli toronyba − mondta egy női hang Anna háta mögött. Anna elég hihetetlennek találta, hogy egy ilyen sajátos baleset egy nap kétszer is megtörténjen. − Ez nem baleset − mondta egy másik hang. − Egyetlenegyszer, 1945-ben fordult elő, hogy egy gép becsapódott egy felhőkarcolóba, az Empire State Building hetvenkilencedik emeletébe, de ez egy ködös napon volt, és akkoriban még nem léteztek olyan bonyolult navigációs műszerek, mint ma. És ne felejtsék el, a város fölött tiltott repülési zóna van, úgyhogy nagyon alaposan kitervelhették az egészet. Fogadni mernék, hogy nemcsak mi vagyunk bajban. Perceken belül mindenki összeesküvés-elméletekről, terroristatámadásokról és furcsa balesetekről kezdett fecsegni, amivel a legtöbben a félelmeiket próbálták leplezni. − Maradjanak jobb oldalt, és haladjanak tovább! − kiabálták folyamatosan a különféle egyenruhások, akik velük szembe jöttek. Néhányan kezdtek már elfáradni a lefelé vonulók közül, és Anna meg tudta előzni őket. Nagyon örült, amiért annyi órát töltött kocogással a Central Parkban, de persze az adrenalin is mozgásban tartotta. A negyven-valahányadik emelet táján érezte meg először a füstszagot, és meghallotta, hogy a pár emelettel lejjebb haladók csúnyán köhögnek. Amikor odaért a következő lépcsőfordulóhoz, a füst sűrűbb lett, és a tüdejébe áradt. A szeme elé kapta a kezét, és görcsösen köhögni kezdett. Eszébe jutott, hogy olvasta egyszer, hogy a tüzeknél a halálesetek kilencven százaléka füstmérgezés miatt következik be. A félelmét csak fokozta, hogy a sor egyre lassabban araszolgatott, végül teljesen leállt. A köhögés járványszerűen terjedt. Lehet, hogy csapdába estek, és nincs tovább út lefelé? − Haladjanak tovább! − harsant az utasítás egy tűzoltótól. − Pár emeleten keresztül még rosszabb lesz a füst, de utána kitisztul − biztatta a tétovázókat. Anna a férfi arcába nézett, aki olyan megfellebbezhetetlenül adta ki a parancsot, és engedelmeskedett neki. Bízott benne, hogy a legrosszabbon már túl van. A szemét továbbra is eltakarta, és köhögve lejjebb bukdácsolt három emeletet. A tűzoltó igazat mondott, a füst kezdett eloszlani. Anna úgy döntött, ezentúl csak a felfelé haladó egyenruhások szavának hisz, és nem vesz tudomást a többiek megjegyzéseiről és a találgatásokról. Nagy megkönnyebbülés áradt el azokon, akik kibukkantak a füstből, és felgyorsították a lépteiket, de az, hogy ekkora volt a tömeg, önmagában is megnehezítette az előrehaladást. Anna igyekezett megőrizni a nyugalmát, amikor egy vak ember került elé, akit egy vakvezető kutya kísért lefelé a lépcsőn. − Ne ijedj meg a füsttől, Rosie − mondta a férfi a kutyájának, az pedig megcsóválta a farkát. A tempót továbbra is az előtte haladók diktálták. Mire Anna odaért a kiürült büféhez a harminckilencedik emeleten, a felszerelésüket cipelő tűzoltókhoz rendőrök is csatlakoztak: a katasztrófaelhárító egység emberei a legnépszerűbb rendőrök voltak New Yorkban, mivel csak ilyen mentésekben vettek részt, nem foglalkoztak se letartóztatásokkal, se a tilosban parkolókkal. Annának rossz érzés volt, hogy ezek az emberek felfelé mennek, míg ő lefelé menekül. Mire leért a huszonnegyedik emeletre, egyre többen álltak meg pihenni, kisebb beszélgető csoportok alakultak ki. Sokan továbbra sem voltak hajlandóak otthagyni az irodájukat, nem hitték el, hogy ha a kilencvennegyedik emeleten valami probléma van, az rájuk is hatással lehet. Anna körbenézett,
kétségbeesetten remélve, hogy meglát egy ismerős arcot, talán Rebeccát vagy Tinát vagy akár Barryt, de csak vadidegenek vették körül. − Hármas vagy talán négyes fokozatú a vészhelyzet − mondta mellette a rádiójába egy tűzoltóparancsnok. − úgyhogy minden emeletet végigjárunk és kiürítünk. Anna figyelte, hogy a tűzoltó irodáról irodára járva mindenkit kiterel. Ez beletelt némi időbe, mivel minden emelet akkora volt, mint egy-egy futballpálya. A huszonnegyedik emeleten egy ember makacsul az íróasztalánál maradt: épp most kötött egy valutaüzletet egymilliárd dollár értékben, és a tranzakció megerősítését várta. − Kifelé! − ordított rá a tűzoltóparancsnok, de az elegáns öltönyös férfi nem vett róla tudomást, tovább kopogtatta a számítógép billentyűit. − Azt mondtam, hogy kifelé! − ismételte meg a tűzoltóparancsnok, mire két másik tűzoltó is odalépett, felrántották a férfit a székről és kilökdösték a lépcsőházba. A bróker kelletlenül csatlakozott az exodushoz. Amikor Anna leért a huszadikra, új problémával találta szembe magát. Vízen kellett keresztülgázolni, amely minden emeleten áradt az automata tűzoltórendszerből és az eltört vízvezetékekből, óvatosan lépkedett az üvegszilánkok és a magasból lehullott égő törmelék között, amely most már minden emeletet beborított. Olyan volt a helyzet, mintha egy tömött futballstadionból egyetlen forgókapun keresztül próbált volna kijutni a tömeg. Amikor végre a tízessel kezdődő emeletek következtek, jelentősen felgyorsult a tempó. Az alsó emeleteket már mind kiürítették, itt már nem csatlakoztak a menekülőkhöz újabbak. A tizediken Anna lassított, és benézett egy nyitott ajtón keresztül egy üres irodába. A számítógép-monitorok még vibráltak, a székek félretolva, mintha az ott dolgozók épp csak a mosdóba mentek volna ki, és bármely percben visszatérhetnének. Műanyag kávéspoharak, félig megivott dobozos kólák minden asztalon, szétszórt papírok, ezüstkeretes családi fotók, valaki hátulról beleszaladt, úgyhogy Anna gyorsan folytatta az utat. Mire a hetedik emeletre ért, már nem az emberek tartották fel a haladást, hanem a víz és a törmelék, óvatosan lépkedett közöttük, amikor meghallott egy hangot. Először egészen halk volt, aztán egyre hangosodott. Megafonba beszélt valaki valahol lent, sürgette az embereket: − Haladjanak tovább, ne nézzenek hátra, ne használják a mobiltelefonokat, mert ezzel feltartják a maguk mögött haladókat! Még három emeletet kellett megtennie, aztán az előcsarnokban találta magát, ahol majdnem bokáig érő vízben kellett gázolnia. Elsietett az expresszlift ajtaja előtt, amivel pár órával ezelőtt felment. Hirtelen egy újabb automata tűzoltóberendezés vízsugara kezdett spriccelni a feje fölött, de nem sokat számított, már így is el volt ázva. A megafonba kiabált utasítások percről percre hangosabbak és egyre sürgetőbbek lettek: − Haladjanak tovább, ki az épületből, amilyen messzire csak lehet! Ez nem olyan egyszerű, gondolta Anna, miközben megpróbált átnyomakodni az elgörbült, betört forgóajtón. Nyilván a tűzoltók törték össze, amikor a felszerelésüket cipelték át rajta. Anna teljesen össze volt zavarodva, nem tudta, most mihez kezdjen. Megállt, de csak egy pillanatra, mert meghallott egy újabb határozott parancsot, amiről úgy érezte, egyenesen neki szól: − Haladjon tovább, hölgyem, ne használja a mobiltelefont, ne nézzen hátra! − De merre menjünk? − kiáltotta valaki. − Le a mozgólépcsőn az aluljáróba, aztán olyan messzire az épülettől, amennyire csak tudnak! Anna csatlakozott a megfáradt tömeghez, és rálépett az egyik túlzsúfolt mozgólépcsőre. Lement az aluljáróba, majd egy másik mozgólépcsővel fel a World Trade Center előtti tágas sétányra, ahol annyiszor fogyasztották el Rebeccával és Tinával a déli szendvicsüket, miközben a szabadtéri koncertet hallgatták. Most bezzeg nem volt se friss levegő, se kellemes muzsika, csak egy újabb kiabáló hang fogadta az embereket: − Ne nézzenek hátra, ne nézzenek hátra! − Anna nem engedelmeskedett a parancsnak, aminek az lett a vége, hogy térdre rogyott, és öklendezni kezdett. Hitetlenkedve bámulta, ahogy először egy ember, aztán egy másik, aki csapdába eshetett az égő kilencven-valahányadik emeleten, inkább kiveti magát az iroda ablakából, semhogy halálra égjen. − Álljon fel, hölgyem, és haladjon tovább! Anna összeszedte magát, és tovább botladozott. Észrevette, hogy az evakuálást irányítók
véletlenül se néznek az emberek szemébe, és meg se próbálnak válaszolni a kérdéseikre. Feltételezte, azért, mert ez csak még jobban lelassítaná a haladást, és akadályozná azokat, akiknek még ki kell jutniuk az épületből. Elhaladt a Borders könyvesbolt előtt, és vetett egy pillantást a kirakatra. − Haladjon tovább! − ismételte egy hang, még hangosabban. − De merre? − kérdezte Anna kétségbeesetten. − Mindegy, csak ne álljon meg! − De melyik irányba? − Nem érdekes, csak eltávolodva az épülettől, amennyire lehet! Anna köpött párat, hogy megszabaduljon a rossz szájíztől, aztán ment tovább. Kissé távolabb meglátta, hogy tűzoltóautók és mentők sorakoznak a téren, akik ellátták a sérülteket, és azokat, akik egyszerűen csak összeroskadtak a kimerültségtől. Anna nem pazarolta az időt. A sarkon felnézett egy koromtól megfeketedett táblára. Ki tudta venni a City Hall feliratot, és a nyíl irányába indult, immár futólépésre váltva. Először csak kocogott, aztán futni kezdett. Most már megelőzte azokat is, akik korábban jutottak ki az alacsonyabb szintekről. Aztán hirtelen valami különös zajt hallott meg a háta mögül. Olyan volt, mint a mennydörgés, de egyre hangosabb és hangosabb lett. Nem akart hátranézni, végül mégis megtette. Kővé dermedve állt, és nézte, ahogy a déli torony a szeme láttára összeomlik, mintha csak bambuszból készült volna. Pár másodperc alatt az egész épület a földre omlott, óriási, gomba alakú törmelék− és porfelhőt lövellve az égre. A hatalmas láng- és füstnyelv egy pillanatig egy helyben lebegett, aztán a por és a füst elárasztotta a környező utcákat, mindent és mindenkit elnyelve, aki az útjába került. Anna futott, ahogy még soha életében, de tudta, hogy reménytelen a helyzete. Másodpercek alatt ide fog érni a könyörtelen szürke füstkígyó, és mindenkit megfojt. Biztos volt benne, hogy meg fog halni, csak abban reménykedett, hogy gyors halála lesz. Fenston egy Wall Street-i iroda biztonságos falai közül nézett ki a World Trade Centerre. Döbbenten bámulta, ahogy egy újabb gép egyenesen nekirepül a déli toronynak. Míg a legtöbb New York-i amiatt aggódott, hogyan segíthetne a barátainak, rokonainak, kollégáinak ezekben a tragikus pillanatokban, mások azon, hogy mit jelent mindez Amerikának, Fenstonnak csak egy gondja volt. Leapmannel egy fontos ügyféllel való találkozóra indultak a Wall Streetre, alig pár perccel azelőtt, hogy az első gép az északi toronyba csapódott. Fenston ezután lemondta a találkozót, és a következő egy órát telefonálással töltötte a folyosón lévő nyilvános telefonról. Próbált kapcsolatba lépni valakivel az irodájában, de hiába, senki nem vette fel. Mások is szerették volna használni a telefont, de Fenston nem tágított. Leapman ugyanezt tette a mobilján. Amikor Fenston meghallotta a második, vulkánkitörésre emlékeztető robbanást, eldobta a kagylót, és az ablakhoz rohant. Leapman is gyorsan odasietett. Némán álltak, és nézték, ahogy összeomlik a déli torony. − Percek kérdése, és az északi is összedől − szólalt meg Fenston. − Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy Petrescu nem fogja túlélni − jegyezte meg tárgyilagosan Leapman. − Ki a fenét érdekel Petrescu? Ha az északi torony összeomlik, oda a Monet, és nincs biztosítva! 12. fejezet Anna teljes erejéből futott, és közben érezte, hogy körülötte minden egyre csendesebb lesz. Az emberek sikoltozása fokozatosan elhalt, és tudta, hogy ő lesz a következő áldozat. Mintha már nem lett volna a háta mögött senki. Életében először nagyon örült volna, ha valaki megelőzi, hogy ne kelljen úgy éreznie, hogy ő az utolsó ember a földön. Most már értette, milyen lehet, ha egy lavina dübörög valaki nyomában, tízszer gyorsabban, mint ahogy egy ember futni tud. Csak épp ez a lavina szürke volt.
Anna mélyeket lélegzett, és kényszerítette magát, hogy olyan sebességgel fusson, amit addig elképzelni sem tudott volna. Épp egy pillanattal azelőtt, hogy utolérte a könyörtelen, mindent beburkoló szürke felhő, felhúzta és a szája elé szorította átázott és gyűrött fehér selyemblúzát, amely már szinte fekete volt. Szélzúgásszerű hangot hallott, és valami erő előrelökte, le a földre, de kétségbeesetten próbált tovább futni. Egy métert sem tudott megtenni, máris visszafojthatatlanul köhögni és fuldokolni kezdett. Még egy-két métert előrebotorkált, aztán hirtelen beleütközött valami keménybe. A tenyerével kitapogatta, hogy egy fal, és próbált mellette haladni. De vajon jó irányba megy-e, menekül a porfelhő elől, vagy visszasétál bele? Forró hamu, por és korom ment a szájába, szemébe, fülébe, orrába, beleragadt a hajába, rátapadt a bőrére. Olyan érzés volt, mintha elevenen megégetnék. Az emberekre gondolt, akik kiugrottak az ablakból, mert úgy gondolták, ez a könnyebb halál. Most már megértette, mit éreztek, csak épp ő nem tudott honnan kiugrani. Csak arra tudott gondolni, mennyi időbe telik, amíg megfullad. Tett még egy utolsó lépést, aztán összeroskadt, és imádkozni kezdett. Miatyánk… Békésnek érezte magát, le akarta hunyni a szemét, hogy átadja magát az elkerülhetetlennek, amikor a semmiből hirtelen előbukkant egy rendőrségi autó villogó kék lámpája. Ki vagy a mennyekben… Egy utolsó erőfeszítéssel megpróbált talpra állni, és a kék fény felé botorkálni. Szenteltessék meg a te neved… A kocsi elhúzott mellette, nem hallották meg tétova segélykiáltását. Jöjjön el a te országod… Anna megint leroskadt földre, és jól beütötte a térdét a járdaszegélybe. Legyen meg a te akaratod… Nem érzett semmi fájdalmat. Amint a mennyben, úgy a földön is. Jobb kezével kapaszkodott a járdaszegélybe, és valahogy sikerült előbbre kúsznia még pár centit. Majdnem elállt a lélegzete, amikor valami meleget érintett a keze. Valami élő…? − Segítség − mormolta elhaló hangon, bár nem várt választ. − Adja ide a kezét − szólalt meg egy hang, és valaki szorosan megmarkolta a kezét. − Próbáljon meg felállni! Az idegen segítségével Anna valahogy feltápászkodott. − Látja azt a háromszög alakú fényt arrafelé? − kérdezte a hang, de Anna azt se látta, merre mutat a férfi. Teljesen körbefordult, belebámulva a mindent beborító fekete éjszakába. Hirtelen kis örömkiáltás tört ki belőle, mert észrevette, hogy egy ponton egy napsugár próbál áttörni a vastag, szürke porrétegen. Megfogta az idegen kezét, és együtt botorkálni kezdtek a fény felé, amely lépésről lépésre ragyogóbbnak látszott, míg végül kisétáltak a pokolból, vissza New Yorkba. Anna odafordult a tetőtől talpig szürke hamuval borított alakhoz, aki megmentette az életét. A férfi egyenruháját úgy belepte a por és korom, hogy ha nincs a fején az ismerős ellenzős sapka, rajta a jelvénnyel, nem tudta volna, hogy rendőr. A férfi rámosolygott, amitől kis repedések jelentek meg az arcára száradt koromrétegben, mintha alapozóval lenne vastagon bekenve. − Menjen tovább a fény felé − mondta, aztán eltűnt, vissza a szürke porfelhőbe, még mielőtt Anna köszönetet tudott volna mondani. Ámen. Fenston csak akkor adta fel a próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen az irodájával, amikor az északi torony a szeme láttára omlott össze. Lerakta a kagylót, és visszarohant a folyosón, hogy megkeresse Leapmant, aki épp egy üres iroda ajtajában álldogált, és a kiakasztott Kiadó táblán áthúzta a feliratot és föléfirkálta, hogy Kiadva. − Holnap vagy tízezer ember akar itt irodát bérelni − magyarázta. − Legalább erre nem lesz gondunk. − Az iroda helyett bárhol találhatunk másikat, de a Monet nem pótolható − mondta hálátlanul Fenston. Kicsit hallgatott. − Ha nem tudom megszerezni a Van Goghot… Leapman az órájára pillantott. − Mostanra már valahol az Atlanti-óceán fölött jár. − Reméljük, mert már nincs semmiféle papírunk, amivel igazolni tudnánk, hogy a miénk − mondta Fenston, kinézett az ablakon, és a szürke felhőt bámulta, amely azon a helyen lebegett, ahol valamikor az ikertornyok álltak. Anna odacsapódott egy csoport idegenhez, akik szintén kijutottak valahogy a porfelhőből. Úgy
festettek, mintha már lefutottak volna egy maratont, de még mindig nem érték el a célt. Anna nem bírt felnézni a ragyogó napra, már az is erőfeszítésbe került, hogy kinyissa poros szemhéját. Továbbvánszorgott, centiről centire, méterről méterre, port köhögve fel minden lépésnél. Pár méter után térdre rogyott. Biztos volt benne, hogy itt már nem éri utol a fekete felhő. Tovább köhögött és köpködött. Amikor felnézett, rájött, hogy egy csoport ijedt bámészkodó áll előtte, és úgy merednek rá, mintha egy idegen bolygóról pottyant volna oda. − A World Trade Centerben volt? − kérdezte egyikük. Annának nem volt ereje válaszolni, úgy döntött, inkább elmenekül a bámuló tekintetek elől, amilyen messzire csak tud. Pár lépést tudott csak megtenni, amikor beleütközött egy japán turistába, aki megpróbálta lefényképezni. Anna dühösen elhessegette. A japán meghajolt, és bocsánatot kért. Amikor odaért a következő kereszteződéshez, megint összeroskadt a járdán, és felnézett az utcatáblára − a Franklin és a Church sarkán volt. Az volt az első gondolata, hogy innen csak pár saroknyira van Tina lakása. De Tina csak utána juthatott ki az épületből. Életben maradt-e? Hirtelen megállt mellette egy busz. Bár olyan zsúfolt volt, mint egy San Franciscó-i villamos csúcsidőben, az emberek beljebb húzódtak, hogy helyet csináljanak neki. A busz minden saroknál megállt, néhányan leszálltak, mások fel. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a jegyüket kérje. Mintha minden New York-i összefogott volna, hogy részt vegyen a mentésben. − Te jóságos ég − suttogta Anna a kezébe temetve az arcát. Most először jutottak eszébe a tűzoltók, akik szembe jöttek vele a lépcsőn. Tinára gondolt és Rebeccára, akik biztosan halottak. Egy tragédia csak akkor lesz több mint egy hír a híradóban, ha olyanok az áldozatok, akiket az ember ismer. Amikor a busz megállt a Washington Square Park közelében, Anna leszállás helyett majdnem leesett róla. Elbotladozott a járdáig, és leült a szélére. Megint szürke port köhögött fel, amit a buszon visszatartott. Egy nő, aki ott ült mellette a járdaszélen, odanyújtott egy üveg ásványvizet. Anna kiöblögette a száját, és megint valami fekete folyadékot köpködött a tüdejéből. A nő szó nélkül a közelben lévő kis szállodára mutatott, ahol nagy volt a jövés-menés. Lehajolt, megfogta Anna karját, és bevezette a szálloda földszinti mosdójába. Tele volt férfiakkal-nőkkel vegyesen, ezzel most senki nem törődött. Anna megnézte magát a tükörben, és már értette, miért bámulták meg úgy. Mintha valaki több zsáknyi hamut szórt volna rá. A csap alá tartotta a kezét, és hosszan folyatta rá a vizet, de a körmei így is feketék maradtak. Aztán megpróbálta lemosni az arcáról a rátapadt porréteget, nem sok sikerrel. Megfordult, hogy megköszönje az idegen nőnek a segítséget, de mint a rendőr, ő is nyomban eltűnt, hogy másoknak segítsen. Anna kibicegett az utcára, a torka száraz volt, a térde vérzett, a lába felhólyagosodott és fájt. Lassan átbicegett a Waverley Place-en, és próbálta felidézni, hány szám alatt lakik Tina. Végül megállt a 273. számú ház előtt. Úgy kapaszkodott meg az ismerős kovácsoltvas kerítésben, mint egy mentőövben, és felbotorkált a lépcsőkön a kapuhoz. Végighúzta az ujját a kaputelefon névtábláin: Amato, Kravits, Gambino, O’Rourke, Forster… Forster, Forster, ismételgette boldogan, és megnyomta a gombot. Persze, hogy is válaszolhatna Tina, amikor biztosan halott, gondolta, úgy nyomta a csengőt, mintha ezzel fel tudná éleszteni Tinát. Végül feladta, és megfordult, poros arcán könnyek folytak végig, amikor hirtelen a semmiből megszólalt egy ingerült hang: − Ki az? Anna leroskadt a legfelső lépcsőre. − Hála istennek! − zokogta. − Szóval élsz. − Ez lehetetlen, hát te élsz? − szólalt meg Tina hitetlenkedő hangja. − Nyisd ki a kaput, és meglátod. A kapu kattanása volt a legcsodásabb hang, amit Anna aznap hallott. 13. fejezet Hát te élsz? − ismételte meg Tina, amikor kitárta az ajtót, és átölelte a barátnőjét. Anna úgy festett, mint egy szurtos utcagyerek, aki most mászott elő a kéménylyukból, de Tina habozás nélkül a karjaiba zárta.
− Épp rád gondoltam, arra, hogy mindig meg tudtál nevettetni, és azon tűnődtem, fogok-e még életemben valaha nevetni, amikor megszólalt a kaputelefon. − Én pedig meg voltam győződve róla, hogy ha valahogy ki is jutottál az épületből, nem élhetted túl, amikor összeomlott. − Ha lenne itthon pezsgőm, most felbontanám, hogy ünnepelhessünk − mondta Tina, és végre elengedte Annát. − Megelégszem egy kávéval is. Aztán még eggyel, és azután rám férne egy fürdő. − Kávé, az van − mondta Tina, kézen fogta Annát, és átvezette a kis konyhába. Anna szürke lábnyomokat hagyott maga mögött az előszoba szőnyegén. Leült a kis kerek konyhaasztalhoz, és az ölébe ejtett kézzel nézte a lehalkított tévét, ahol épp a katasztrófa képei peregtek. Próbált mozdulatlanul ülni, mert tudta, hogy amihez hozzányúl, az azonnal kormos és poros lesz. De Tina mintha észre sem vette volna. − Tudom, hogy ez furcsán hangzik − mondta Anna −, de fogalmam sincs, tulajdonképpen mi történt. Tina felhangosította a tévét. − Ebből majd megtudsz mindent − mondta, és feltette a kávét. Anna nézte, ahogy újra meg újra lejátsszák a képsort, ahogy a gép belerepül a déli toronyba, ahogy az emberek kiugranak az ablakból a biztos halálba, és ahogy összeomlik először a déli, majd az északi torony. − Egy másik gép a Pentagonra zuhant? − kérdezte Anna. − És hány lehet még? − Volt egy negyedik is − mondta Tina, és lerakott az asztalra két kávésbögrét. − De senki nem tudja, annak mi lett volna a célpontja. − Talán a Fehér Ház − vélte Anna. Amikor felnézett, a képernyőn épp Bush elnök beszélt a louisianai Barksdale légitámaszpontról. − Szeretném egyértelművé tenni, hogy az Egyesült Államok meg fogja találni és meg fogja büntetni azokat, akik felelősek ezekért a gyáva tettekért. A kép ismét váltott, a második gép becsapódását mutatták. − Te jóságos ég − sóhajtott fel Anna. − Arra még nem is gondoltam, hány ártatlan utas volt ezeken a gépeken. De ki a felelős mindezért? − kérdezte, miközben Tina megtöltötte a bögréjét kávéval. − A külügyminisztérium meglehetősen óvatos. A szokásos gyanúsítottak, Oroszország, Észak-Korea, Irán és Irak nagyon gyorsan közölték, hogy semmi közük a dologhoz, és állítják, hogy mindent megtesznek, hogy előkerítsék az elkövetőket. − És mit mondanak a tévében? Nekik nincs okuk óvatoskodni. − A CNN szerint az afgánok a legvalószínűbb gyanúsítottak, főleg egy Al-Kaida nevű terroristacsoport. Én még nem hallottam róluk − mondta Tina, és leült Annával szembe az asztalhoz. − Nyilván egy csoport vallási fanatikus, akik szerint Amerikát csak az érdekli, hogy elfoglalja Szaúd-Arábiát, és rátegye a kezét az olajra. − Anna újból a tévére pillantott, és hallgatta a kommentátort, aki arról beszélt, milyen lehetett a helyzet az északi toronyban az első gép becsapódása után. Ugyan, honnan is tudhatná, gondolta Anna. Az eseményeket pár percbe sűrítették, és újra meg újra lejátszották a képeket, míg végül már olyan volt, mintha valami ismerős reklám lenne. Amikor a déli torony összeomlását mutatták, Anna megint hangosan köhögni kezdett. A ruhájáról hullott a hamu. − Jól vagy? − kérdezte Tina felugorva. − Persze, semmi bajom − mondta Anna, és kiitta a kávéját − Nem bánod, ha kikapcsolom a tévét? Nem bírom állandóan újra látni. − Jaj, dehogy bánom. − Tina fogta a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. A képernyő elsötétedett. − Nem tudok másra gondolni, csak a barátainkra, akik az épületben voltak − mondta Anna, miközben Tina újratöltötte a bögréjét − Mi lehet vajon Rebeccával? − Nem hallottam felőle. Barry az egyetlen, aki jelentkezett. − Na persze, gondolom, Barry volt az első a lépcsőn, és mindenkit legázolt, aki az útjába
került. De kit hívott fel? − Fenstont, a mobilján. − Fenstont? Hogy úszta meg, mikor csak pár perccel azelőtt ment el az irodájából, hogy az első gép becsapódott? − Akkor már a Wall Streeten járt, találkozója volt egy potenciális ügyféllel, akinek van egy Gauguin-festménye. Nem kockáztatta volna meg, hogy egy ilyen találkozóról elkéssen. − És Leapman? − kérdezte Anna a kávét kortyolgatva. − Ott loholt a sarkában, szokás szerint − felelte Tina. − Szóval rájuk várhatott az a nyitott lift. − Milyen lift? − Mindegy, nem érdekes. De te miért nem voltál bent ma reggel? − Fogorvoshoz kellett mennem − mondta Tina. − Már hetekkel ezelőtt előjegyeztettem magam. Ahogy meghallottam, mi történt, egyfolytában hívtalak a mobilodon, de csak csöngött és csöngött. Te hol voltál? − Épp kivezettek az épületből. − Egy tűzoltó? − kérdezte Tina. − Nem, az a gorilla Barry. − De hát miért? − Mert Fenston kirúgott − Kirúgott? − kérdezte döbbenten Tina. − Ugyan miért rúgna ki éppen téged? − Mert a jelentésemben azt javasoltam, hogy Victoria Wentworthnek el kéne adnia a Van Gogh-festményét, ami lehetővé tenné, hogy rendezze a tartozását a banknál, és megtartsa gyűjteményének többi részét. − De hát a Van Gogh volt az egyetlen oka, hogy Fenston egyáltalán szóba állt vele − mondta Tina. − Azt hittem, ezzel te is tisztában vagy. Évek óta szeretett volna szerezni egy ilyen képet. Esze ágában sem volt eladni a képet, és kiengedni a markából Victoriát, de ez még nem ok arra, hogy kirúgjon. Milyen ürüggyel hozakodott elő? − A jelentésemből elküldtem egy példányt Victoriának is. Én úgy véltem, ez az etikus banki eljárás. − Nem hiszem, hogy Fenstonnak álmatlan éjszakái lennének az etikus banki eljárások miatt. De ez még mindig nem elég magyarázat, hogy miért szabadult meg tőled ilyen gyorsan. − Mert épp most indultam volna Angliába, hogy közöljem Victoriával, találtam egy vevőt is a képre. Egy ismert japán gyűjtő, Takashi Nakamura, aki azt hiszem, örömmel megkötné az üzletet minél előbb, ha ésszerű árat ajánlunk. − Rossz embert választottál − mondta Tina. − Ő az utolsó a földön, akivel Fenston hajlandó lenne üzletet kötni. Mind a ketten évek óta hajszolnak egy Van Goghot, és többnyire Fenston és Nakamura az utolsó két ajánlattevő minden nagy impresszionista árverésen. − Fenston ezt miért nem mondta el nekem? − Mert nem mindig szereti mások orrára kötni, miben mesterkedik − mondta Tina. − De hát egy csapatban dolgoztunk. − Szörnyen naiv vagy, Anna. Nem jöttél még rá, hogy Fenston csapata egyetlenegy emberből áll? − De nem kényszerítheti Victoriát, hogy adja át a Van Goghot, hacsak… − Én ebben nem lennék olyan biztos − vágott közbe Tina. − Miért? − Fenston tegnap telefonált Ruth Parishnek, és nagyon nyomatékosan utasította, hogy azonnal szállítsa el a képet. − Mielőtt Victoriának lehetősége lenne, hogy a javaslataim szerint cselekedjen. − Ami azt is megmagyarázza, miért kellett kirúgnia, még mielőtt felszállnál a gépre, és keresztülhúznád a terveit. Egyébként nem te vagy az első, aki végigjárta ezt az utat. − Hogyhogy? − kérdezte Anna. − Ha valaki rájön, Fenstonnál valójában mire megy ki a játék, nagyon gyorsan az utcán találja
magát. − Akkor téged miért nem rúgott ki? − Mert én nem teszek neki olyan javaslatokat, amiket nincs kedve teljesíteni − mondta Tina. − Engem nem gondol veszélyesnek magára nézve. − Kicsit hallgatott, és hozzátette: − Legalábbis egyelőre nem… Anna dühösen az asztalra csapott, kis porfelhőt kavarva. − Szörnyen ostoba vagyok. Látnom kellett volna, hogy mi készül, de most már semmit nem tehetek ellene. − Ebben nem vagyok olyan biztos − mondta Tina. − Még nem tudjuk, hogy Ruth Parish elhozatta-e a festményt a Wentworth-kastélyból. Ha nem, még van időd felhívni Victoriát, és azt tanácsolni neki, hogy ne engedje ki a kezéből a festményt, amíg kapcsolatba nem lépsz Nakamurával. Így rendezhetné a tartozását Fenstonnál, és ő nem tudna semmit tenni. − Tina mobilja közben megcsörrent. Megnézte a hívószámkijelzőt: a főnöke volt az. A szája elé emelte a mutatóujját − Fenston − súgta oda Annának. − Valószínűleg ki akarja deríteni, hogy élsz-e, és megkerestél-e engem. − Tudja, ki maradt a romok alatt? − kérdezte Fenston minden bevezető nélkül, mielőtt Tina egy szót is szólhatott volna. − Anna? − Nem róla van szó − felelte Fenston. − Petrescu halott. − Halott? − kérdezte Tina és barátnőjére pillantott. − De hát… − Igen. Amikor Barryvel beszéltem, azt mondta, hogy amikor utoljára látta, a földön feküdt a folyosón, úgyhogy nem valószínű, hogy ki tudott menekülni. − Szerintem még kiderülhet, hogy… − Ne törődjön Petrescuval − vágott közbe Fenston. − Már vannak terveim, hogy kit veszek fel a helyére. Amit nem lehet pótolni, az a Monet. Tina egy pillanatig döbbenten hallgatott, és épp közölni akarta Fenstonnal, mennyire téved, amikor hirtelen rájött, hogy Fenston érzéketlenségét akár Anna előnyére is fordíthatja. − Ez azt jelenti, hogy a Van Goghot is elveszítettük? − Nem − felelte Fenston. − Ruth Parish már megerősítette, hogy a festmény útban van Londonból. Ma este meg kell megérkeznie a Kennedy reptérre, Leapman majd érte megy. Tina csüggedten leroskadt egy székre. − Holnap reggel mindenképp legyen bent hatra − mondta Fenston. − Reggel hatra? − Igen, és ne is panaszkodjon, végül is ma szabadnapja volt. − És hová menjek? − kérdezte Tina vita helyett. − Kivettem egy irodát a Wall Street 40-ben, a Trump Building harminckettedik emeletén, hogy folytathassuk a munkát. − A vonal elnémult. − Azt hiszi, hogy halott vagy − mondta Tina Annának. − De sokkal jobban foglalkoztatja a Monet elvesztése − tette hozzá, és összecsukta a mobiltelefonját. − Elég hamar rá fog jönni, hogy nem vagyok halott − mondta Anna. − Csak ha te is úgy akarod. Látott bárki is, mióta kijöttél a World Trade Centerből? − Csak ilyen állapotban − felelte Anna. − Akkor ez maradjon is így, amíg kitaláljuk, mit tegyünk. Fenston azt mondja, a Van Gogh már útban van New Yorkba, és Leapman érte fog menni a reptérre. − Akkor mit tehetünk? − Megpróbálhatom valahogy feltartóztatni Leapmant, amíg te elhozod a festményt. − De mit csináljak vele? Fenston biztosan keresni fogja. − Az első géppel visszarepülhetnél vele Londonba, és elvihetnéd a Wentworth-kastélyba. − Ezt nem tehetem Victoria hozzájárulása nélkül − mondta Anna. − Te jó ég, Anna, mikor fogsz végre felnőni? Ne úgy gondolkozz, mint egy kiscserkész, hanem képzeld el, Fenston mit tenne a te helyedben. − Kiderítené, mikor ér földet a gép. Az első teendő az, hogy… − Az első teendő az, hogy lezuhanyozol, addig utánanézek, mikor érkezik meg a gép, és hogy
Leapman mit tervez − mondta Tina, és felállt. − Mert egyvalami biztos: ilyen állapotban nem fogják hagyni, hogy bármit is elhozz a repülőtérről. Anna kiitta a kávéját, és követte Tinát az előszobába. Tina megmutatta, melyik a fürdőszoba, aztán végignézett a barátnőjén. − Akkor úgy egy jó óra múlva találkozunk. Anna aznap először elnevette magát. Lassan lehámozta magáról a ruháit, és egy csomóban a földre dobta őket. Vetett egy pillantást a tükörbe, ahonnan egy vadidegen nézett vissza. Levette az ezüstláncot a kulcsával, amely még mindig a nyakában lógott, és a fürdőkád szélére tette, egy kis hajómodell mellé. Aztán levette az óráját is. Megállt nyolc óra negyvenhat perckor. Ha pár másodperccel később történik a becsapódás, már a liftben lett volna. Anna belépett a zuhany alá, és Tina merész tervén kezdett gondolkozni. Kinyitotta mindkét csapot, és jó ideig csak hagyta, hogy végigömöljön rajta a vízsugár, mielőtt elkezdett volna mosakodni. Nézte, ahogy a víz feketéről szürkére változik, de akárhogy szappanozta magát, a víz továbbra is szürke maradt. Addig dörzsölte magát, amíg a bőre már kipirosodott és fájt, aztán fogta a sampont, és nekilátott a hajának. Háromszor is megmosta, de még így is napokba fog telni, amíg meglátszik rajta, hogy természetes szőke. Nem törülközött meg, hanem bedugta a kádat, és folyatni kezdte a vizet. Ázott a forró fürdőben, és közben végiggondolt mindent, ami aznap történt. Azon tűnődött, vajon hány barátját és kollégáját vesztette el, és csak most fogta fel igazán, mennyire szerencsés, hogy életben maradt. De a gyásszal még várni kell, ha meg akarja menteni Victoriát. A gondolatait az szakította félbe, hogy Tina kopogott az ajtón, aztán besétált, és leült kád szélére. − Határozottan javult a külsőd − jegyezte meg mosolyogva, − Gondolkoztam az ötleteden − mondta Anna −, és ha meg tudnám… − Változott a terv − vágott közbe Tina. − Az előbb jelentette be a légiközlekedési felügyelet, hogy leállítottak minden tengerentúli járatot, és nem fogadnak egy gépet sem, úgyhogy mostanra a Van Goghot is visszafordították London felé. − Akkor azonnal fel kell hívnom Victoriát − mondta Anna. − Szólok neki, hogy utasítsa Ruth Parisht, hogy azonnal szállítsa vissza a festményt a kastélyba. − Egyetértek − bólintott Tina. − De csak most jöttem rá, hogy Fenston valami sokkal fontosabbat is elveszített, mint a Monet. − Mi lehet fontosabb neki a Monet-nál? − kérdezte Anna. − A Victoriával kötött szerződés, és minden egyéb irat, ami azt bizonyítja, hogy joga van a Van Gogh-képhez, és a Wentworth-gyűjtemény többi darabjához, amennyiben Victoria nem tudja visszafizetni a kölcsönt. − Nem tartott másodpéldányokat? − kérdezte Anna. Tina kicsit habozott. − De igen. Egy széfben az irodájában. − Ne felejtsd el, hogy Victoriánál is megvan minden irat. Tina megint hallgatott egy kicsit. − Nem lesz meg, ha hajlandó megsemmisíteni őket. − Victoria ebbe soha nem egyezne bele − rázta a fejét Anna. − Miért nem hívod fel, hogy megkérdezd? Ha megtenné, akkor bőven lenne időd, hogy eladd a Van Goghot, és így rendezheti az adósságát Fenstonnál, mielőtt ő bármit is tehetne. − Csak egy probléma van. − Micsoda? − kérdezte Tina. − Nem tudom a telefonszámát. A dossziéja az irodámban van, és mindenem odaveszett, a mobilom, a notebookom, még a tárcám is. − Biztos vagyok benne, hogy a nemzetközi tudakozó meg tudja mondani. Szerintem törülközz meg, és adok egy köntöst. Később majd keresünk valami ruhát. − Köszönöm − mondta Anna, és megszorította Tina kezét. − Nem leszel ilyen hálás, ha meglátod, mi van ebédre. Nem vártam vendéget, úgyhogy be kell érned egy kis kínai maradékkal. − Az remek lesz − mondta Anna, kiszállt a kádból, és maga köré csavart egy törülközőt.
− Akkor pár perc múlva találkozunk a konyhában. Addigra a mikroba teszem az ínyenc ebédet. − Tina sarkon fordult, és kifelé indult. − Tina, kérdezhetek valamit? − szólt utána Anna. − Persze, bármit. − Miért dolgozol továbbra is egy ilyen alaknak, mint Fenston, amikor nyilván ugyanannyira gyűlölöd, mint én? Tina habozott. − Kérdezz bármit, csak ezt ne − felelte végül, aztán halkan becsukta maga után a fürdőszobaajtót. 14. fejezet Ruth Parish íróasztalán megcsörrent a telefon. − Helló, Ruth − szólalt meg egy ismerős hang. − Ken Lane vagyok a Unitedtől. Csak arról szeretném tájékoztatni, hogy a 107-es New York-i járatunk utasítást kapott, hogy forduljon vissza. Arra számítunk, hogy úgy egy óra múlva száll le a Heathrow-n. − De hát miért? − kérdezte Ruth. − A részletek egyelőre elég homályosak, de a JFK reptérről olyan jelentéseket kaptunk, melyek szerint terrortámadás érte a World Trade Center ikertornyait. Minden amerikai repülőteret lezártak, egy gép sem száll fel, és nem fogadnak járatokat. − Mikor történt ez? − Itteni idő szerint úgy fél egykor, amikor maga épp ebédelhetett. Bármelyik hírcsatornán megnézheti, mindenhol erről van szó. Ruth felkapta a távirányítót az íróasztaláról, és bekapcsolta a tévét. − Raktárba szeretné vitetni a Van Goghot, vagy szállítsuk vissza a Wentworth-kastélyba? − kérdezte Ken. − Az biztos, hogy nem visszük vissza − mondta Ruth. − Éjszakára maradjon ott a vámmentes zóna valamelyik raktárában, aztán felteszem az első New Yorkba induló gépre, ahogy helyreáll a közlekedés. Ideszólna úgy félórával azelőtt, hogy a gép visszaér, hogy addigra készenlétben állhasson egy furgonunk? − Hogyne − felelte Ken. Ruth lerakta a kagylót, és felnézett a tévére. Megkereste az 501-es csatornát. Az első, amit meglátott, az a felvétel volt, ahogy a gép nekirepül a déli toronynak. Most már értette, Anna miért nem vette fel a telefont. Miközben Anna törülközött, azon gondolkozott, vajon mi oka lehet Tinának arra, hogy Fenstonnak dolgozzon. Azon kapta magát, hogy a fejét csóválja. Hiszen Tina igazán elég okos ahhoz, hogy ennél sokkal jobb állást is kaphasson. Felvette a barátnője fürdőköpenyét és papucsát, a nyakába lógatta az ezüstláncon a lakáskulcsot, ami szerencsére nála maradt, és felvette az óráját. Megnézte magát a tükörben: a külseje jelentősen javult, de még mindig beleremegett, ha eszébe jutott, min ment keresztül alig pár órával ezelőtt. Eltűnődött, hány napig, hónapig, évig fog visszatérni rémálmaiban. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és végigsétált az előszoba-folyosón, kikerülgetve a szürke lábnyomokat, amiket a szőnyegen hagyott Amikor belépett a konyhába, Tina abbahagyta a terítést, és odanyújtotta a mobilját. − Fel kéne hívnod Victoriát, és szólni neki, mire készülsz. − Miért, mire készülök? − kérdezte Anna. − Először is kérdezd meg, tudja-e, most hol van a Van Gogh. − Én arra tippelek, hogy egy raktárban a Heathrow vámmentes zónájában. De csak egyféleképpen deríthetjük ki. − Anna tárcsázta a 00-át. − Nemzetközi tudakozó! − Egy angliai telefonszámot szeretnék megtudni − mondta Anna. − Üzleti vagy magán?
− Magán. − A név? − Victoria Wentworth. − Cím? − Wentworth-kastély, Wentworth, Surrey megye. Hosszú csönd következett, aztán megszólalt a hang: − Sajnálom, a szám nem szerepel a jegyzékben. − Ez mit jelent? − kérdezte Anna. − Nem adhatom meg a számot, titkos. − Vészhelyzetről van szó. − Sajnálom, hölgyem, akkor sem adhatom meg. − Közeli barátja vagyok az illetőnek. − Az sem érdekel, ha maga az angol királynő, akkor sem adhatom meg a számot. − A vonal elnémult. Anna összevonta a szemöldökét − Akkor, mi a B-terv? − kérdezte Tina. − Nincs más választásom, mint valahogy eljutni Angliába, és felkeresni Victoriát, hogy megpróbáljam figyelmeztetni, miben sántikál Fenston. − Helyes, akkor azt kell eldönteni, merrefelé távozol az országból. − Mennyi esélyem van rá, hogy elhagyjam az országot, amikor a lakásomba se tudok visszamenni a holmimért, legalábbis ha nem akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy élek? − Én viszont nyugodtan odamehetek − felelte Tina. − Mondd meg, mire van szükséged, és én becsomagolok. − Nem kell csomagolni, minden készen van, otthagytam a bőröndöt az előszobában. Tudod, arra számítottam, hogy ma este repülök Londonba. − Akkor csak a lakáskulcsod kellene. Anna levette a nyakából az ezüstláncon lógó kulcsot, és odaadta. − Nem fog megállítani a portás? − kérdezte Tina. − Biztos megkérdezi, kihez jöttem. − Ez nem lesz probléma. A neve Sam. Mondd azt, hogy David Sullivanhez jöttél, akkor úgyis csak elmosolyodik, és hívja a liftet. − Ki az a David Sullivan? − kérdezte Tina. − A negyediken lakik, és nagyon ritkán találkozik ugyanazzal a lánnyal kétszer. Minden héten odadug Samnek pár dollárt, nehogy elkotyogja valamelyiknek, hogy nem ő az egyetlen nő David életében. − Ez még nem oldja meg az anyagi problémát. Ne felejtsd el, hogy odalett a pénztárcád a hitelkártyáiddal, nekem meg úgy hetven dollárom van összesen. − Tegnap kivettem a számlámról háromezer dollárt − mondta Anna −, és van még ötszáz az éjjeliszekrény fiókjában. − Vidd el az én órámat! − mondta Tina. Anna levette az óráját, és kicserélte Tináéval. Tina alaposabban szemügyre vette Anna megállt óráját. − Soha nem fogod elfelejteni, hány óra volt, amikor az a gép becsapódott − mondta. Közben sípolt egyet a mikrosütő. − Lehet, hogy ehetetlen lesz − figyelmeztette Tina a barátnőjét, és kitálalta a tegnapról megmaradt csirkét és tojásos sült rizst. Evés közben sorra vették, milyen útvonalakon lehetne kijutni a városból, és melyik határon lenne a legbiztonságosabb elhagyni az országot. Mire elfogyott az utolsó falat, és egy újabb kanna kávé is, már megbeszéltek minden lehetséges kivezető utat Manhattenből, bár Anna még mindig nem döntötte el, észak vagy dél felé induljon-e. Tina a mosogatóba rakta a tányérokat, és azt mondta: − Döntsd el, merre lenne a leggyorsabb, én addig elmegyek a lakásodba, és igyekszem nem felkelteni Sam gyanakvását. Anna megölelte a barátnőjét. − Készülj fel rá, hogy pokoli a helyzet odakint a városban. A kapun kilépve Tina megállt a lépcső tetején, és pár pillanatig várt. Valahogy furcsa érzése volt. Aztán rájött, mitől: New York teljesen megváltozott.
Az utcákról eltűntek a siető járókelők, akiknek soha nincs idejük leállni beszélgetni. Olyan volt minden, mintha vasárnap lenne. Az emberek csak ácsorogtak, és a World Trade Center irányába bámultak. Csend volt, csak az állandó szirénázás hallatszott a háttérben, ami állandóan emlékeztette az embereket − már ha kellett emlékeztetni őket −, hogy amit a tévében láttak otthon vagy a klubokban, a bárokban, a kirakatokban, az itt történt, tőlük alig pár saroknyira. Tina végigsétált az utcán, hogy taxit fogjon, de az ismerős sárga kocsik helyett csak piros tűzoltóautók, fehér mentőautók és kék rendőrségi autók száguldottak, mind egy irányba. Az emberek kis csoportokba verődtek a sarkokon, és megtapsolták őket, mintha fiatal katonák indulnának a hazájukat megvédeni az ellenséggel szemben. Hát, ehhez már nem is kell külföldre utazni, gondolta Tina. Tovább gyalogolt, sorra hagyta maga után a háztömböket. Az utcákon még mindig léptennyomon felbukkantak az összeomlott épületből kimenekült túlélők, úgy festettek, mintha a föld gyomrából kerültek volna elő, tetőtől talpig hamuszürkén, úgy bolyongtak Manhattan utcáin, mint egy maratoni verseny utolsó befutói, akik órákkal később érnek célba, mint az elsők. Volt egy még látványosabb emlékeztető is a történtekre: ha valaki felnézett az égboltra, láthatta, hogy New York látképét már nem uralják a büszke, csillogó-villogó felhőkarcolók, mert elhomályosítja őket a város fölé telepedett sűrű porfelhő. Néha felszakadozott a sötét felhő, és Tina meglátta a fölmeredő acéloszlopokat, amelyek a világ legmagasabb épületéből megmaradtak. A fogorvos megmentette az életét. Elhaladt az üres üzletek és éttermek mellett. Minden kihalt volt, egy olyan városban, ahol mintha soha nem aludtak volna az emberek. New York magához fog térni, gondolta Tina, de soha többé nem lesz ugyanaz. Visszanézett a porfelhőre. A terroristák eddig innen távol éltek, a KözelKeleten, Palesztinában, Izraelben vagy Spanyolországban, Németországban, Észak-Írországban. Most azonban Manhattanbe is beköltöztek, és itt hagyták a névjegyüket. Tina reménykedve intett egy arra haladó taxinak, amely csikorogva lefékezett mellette. 15. fejezet Anna visszasétált a konyhába, és nekilátott a mosogatásnak. Próbálta elfoglalni magát valamivel abban a reményben, hogy lelki szemei előtt nem látja újra meg újra azoknak az embereknek az arcát, akik szembejöttek vele a lépcsőn. Úgy érezte, élete végéig nem fogja elfelejteni őket. Lám, a fotografikus memória nem csak áldás. Victoria Wentworthre próbált gondolni. Hogyan tudná megakadályozni, hogy Fenston megint tönkretegye valakinek az életét? Vajon elhiszi-e neki Victoria, hogy ő nem tudott Fenston azon tervéről, hogy szándékosan tönkreteszi, csak hogy rátehesse a kezét a Van Goghra? Miért is hinne neki, hiszen ő is csak a Fenston Finance munkatársa. Kiment a konyhából, hogy keressen egy térképet. A nappaliban, az íróasztal fölötti polcon talált is egy Manhattan-térképet meg egy Észak-Amerika atlaszt egy John Adamsről, az Egyesült Államok második elnökéről szóló könyv mellett. Megcsodálta a könyvespolccal szemben lévő falat díszítő Rothko-reprodukciót. Neki nem ez volt a kedvenc korszaka, de tudta, hogy ő Tina egyik kedvenc festője, mert az irodájában is van egy ilyen reprodukció. Illetve csak volt. Visszament a konyhába, és kiteregette New York térképét az asztalra. Miután eldöntötte, milyen útvonalon jut ki Manhattanból, összehajtogatta a térképet, és kinyitotta az atlaszt. Remélte, sikerül kitalálnia, melyik határon lépjen ki az országból. Végignézte a mexikói és kanadai határt, és olyan aprólékosan kezdett jegyzetelni, mintha jelentést kellene írnia a témáról: mindig az volt a szokása, hogy két javaslatot tárt az igazgatótanács elé, de határozottan támogatta az egyiket. Amikor végül becsukta az atlaszt, nem volt semmi kétsége afelől, hogy melyik irányba kell indulnia, ha időben oda akar érni Angliába. Tina útközben a taxiban végiggondolta, miképp fog úgy bejutni Anna lakásába és kisétálni egy bőrönddel, hogy a portásnak ne legyen gyanús. Amikor a taxi megállt a ház előtt, Tina keze mozdult, hogy a blézere zsebébe nyúljon, és csak akkor jött rá, hogy elfelejtette felvenni.
Elvörösödött A sofőr névtáblájára nézett a műszerfalon: Abdul Afridi. A sofőr hátrafordult, de nem mosolygott rá. Ma senki sem mosolygott. − Elfelejtettem pénzt hozni magammal − mondta Tina, és várta a felháborodott szóáradatot. − Semmi baj − mormolta a sofőr, és kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót. Tényleg minden megváltozott New Yorkban… Tina megköszönte, és idegesen a bejárat felé indult, a jól előkészített szövegét próbálgatva magában. De abban a pillanatban változott a forgatókönyv, ahogy meglátta Samet a portáspult mögött, aki az arcát a kezébe temetve zokogott. − Mi történt? − kérdezte Tina. − Ismert valakit, aki a World Trade Centerben volt? Sam felnézett. Az asztalon egy fotó hevert előtte, amely Annáról készült egy maratoni versenyen. − Nem jött haza − mondta. − A többiek, akik ott dolgoztak, már órák óta itthon vannak. Tina átkarolta az öregember vállát. Szörnyen szerette volna elmondani, hogy Anna él és jól van, de most még nem tehette meg. Anna valamivel nyolc után bekapcsolta a tévét, és váltogatni kezdte a csatornákat. Mindenhol ugyanaz volt a téma. Úgy érezte, nem bírja végignézni a véget nem érő bejátszásokat, amelyek állandóan a saját kis epizódszerepére emlékeztették a kétfelvonásos drámában. Épp ki akarta kapcsolni a tévét, amikor a bemondó bejelentette, hogy Bush elnök beszéde következik. − Jó estét. Honfitársaim, a mai napon… − Anna figyelmesen hallgatta, és bólogatott, amikor az elnök folytatta: − Az áldozatok a repülőkön ültek vagy az irodájukban, titkárnők, üzletemberek, férfiak és nők… − Annának Rebecca jutott eszébe. − Soha nem fogjuk elfelejteni a mai napot… − folytatta az elnök, és Anna nagyon is egyetértett vele. Amikor újból beadták a déli torony összeomlását, mint egy katasztrófafilm nagyjelenetét, kikapcsolta a tévét. Hátradőlt a széken, és a konyhaasztalon fekvő térképre nézett. Újból, már ki tudja hányadszor végiggondolta a New Yorkból kivezető utat. Épp részletes feljegyzést készített azokról a dolgokról, amelyeket el kell intéznie, még mielőtt holnap reggel elindul, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent Tina. A vállán lógott Anna laptopja, és egy jól kitömött kerekes bőröndöt húzott maga után. Elég kimerültnek látszott. − Elnézést, hogy ilyen soká jöttem − mondta, és ledobta a bőröndöt az előszobában, aztán végigsétált a frissen porszívózott szőnyegen a konyhába. − Nem nagyon járnak errefelé buszok, ráadásul itthon hagytam a pénzemet. Attól tartok, el kellett költenem valamennyit az ötszáz dollárodból, különben éjfélig sem értem volna haza. Anna nevetett. − Most rajtam a sor a kávéfőzéssel − mondta. − Csak egyszer állítottak meg − mesélte Tina. − Egy nagyon barátságos rendőr, aki ellenőrizte a bőröndöt, de elhitte, amikor azt mondtam, hogy a reptérről fordultam vissza, mert nem indult a gépem. Még a jegyedet is megmutattam neki. − A lakásnál minden rendben volt? − kérdezte Anna, és megtöltötte a kávéfőzőt. − Csak Samet kellett vigasztalnom, aki úgy látszik, rajong érted. Már kisírta a szemét miattad. David Sullivant meg sem kellett említenem, mert Sam csak rólad beszélt. Úgy szálltam be a liftbe, hogy nem is érdekelte, hová megyek. − Tina körbenézett a konyhában. Nem látta még ilyen rendesnek, mióta beköltözött. − Szóval, kész a terved? − kérdezte az asztalon heverő térképre pillantva. − Igen − felelte Anna. − Az látszik a legjobb megoldásnak, ha komppal átmegyek New Jerseybe, és ott bérelek egy autót, mert a legfrissebb hírek szerint minden Manhattanból kivezető alagút és híd le van zárva. Habár a kanadai határ több mint négyszáz mérföldre van, holnap estig eljutok a torontói reptérre, és akkor holnapután reggel Londonban lehetek. − Tudod, mikor indul reggel az első komp? − kérdezte Tina. − Elméletileg non-stop jár, de gyakorlatban öt óra után szokott indulni, negyedóránként. Ki tudja, hogy holnap egyáltalán járni fog-e, hát még menetrend szerint. − Akárhogy is, jó lenne, ha korán lefeküdnél és próbálnál aludni − javasolta Tina. − Beállítom az ébresztőórát fél ötre. − Négyre − mondta Anna. − Ha a komp ötkor indul, szeretnék az első lenni, aki felszáll. Azt
gyanítom, New Yorkból kijutni lesz a legnehezebb. − Inkább te aludj a hálószobában, én majd kint a kanapén. − Szó sem lehet róla − tiltakozott Anna, és kávét töltött a barátnőjének. − Már így is sokat tettél értem. − Nem eleget − mondta Tina. − Ha Fenston megtudja, azonnal ki fog rúgni. − Ez legyen a legnagyobb problémám − mondta Tina. Jack önkéntelenül ásított egyet. Hosszú napja volt, és az volt az érzése, még hosszabb este áll előtte. Az emberei közül senkinek nem jutott eszébe, hogy hazamenjen, és mindenki egyre fáradtabbnak látszott. Hirtelen megcsörrent a telefon az íróasztalán. Joe jelentkezett. − Csak gondoltam, szólok, főnök, hogy Tina Forster, Fenston titkárnője pár órával ezelőtt felbukkant a házban, ahol Petrescu lakik. Negyven perccel később kijött egy laptoppal meg egy bőrönddel, és visszament a saját lakásába. Jack hirtelen kiegyenesedett a széken. − Ezek szerint Petrescu él − mondta. − És nyilván nem szeretné, ha mi tudnánk róla − tette hozzá Joe. − Vajon miért? − Talán azt akarja, hogy azt higgyük, eltűnt, és valószínűleg halott. − Nem velünk akarja elhitetni − mondta Jack. − Hanem? − Szerintem inkább Fenstonnal. − De miért? − Halvány fogalmam sincs − felelte Jack. − De mindent elkövetek, hogy kiderítsem. − És hogy szándékozik kideríteni? − Ráállítunk egy megfigyelőcsapatot Tina Forster lakására, akik addig nem mozdulnak onnan, amíg Petrescu ki nem sétál a házból. − Nem is tudjuk, hogy ott van-e − mondta Joe. − Ott van − felelte Jack, és lerakta a telefont. IX. 12. 16. fejezet Az éjszaka folyamán Anna alig aludt, mert egyfolytában a jövőjén töprengett. Arra a következtetésre jutott, hogy nem túl fényesek a kilátásai állásügyben. Ha Fenston beszél az esetleges munkaadóival, és az ő szemszögéből adja elő a történteket, akkor akár vissza is térhet Danville-be, és galériát nyithat a helyi festők művei számára. Kezdte úgy érezni, hogy egyetlen reménysége a túlélésre az, ha bebizonyítja, mi Fenston valódi célja − márpedig ezt nem tudja megtenni másképp, csak Victoria Wentworth teljes együttműködésével. Ez azzal is jár, hogy Victoriának bele kell egyeznie, hogy megsemmisítsen minden, a képre vonatkozó iratot, az ő jelentésével együtt. Annát meglepte, milyen energikusan ébredt, amikor reggel négy után pár perccel Tina bekopogott az ajtaján. Újabb zuhanyozás és hajmosás után már majdnem újra embernek érezte magát. A feketekávéból és bagettből álló reggeli mellett Anna megbeszélte a tervét Tinával. Megállapodtak, hogy milyen szabályok szerint érintkeznek, amíg Anna távol lesz. Mivel nincs se hitelkártyája, se mobilja, Tinát csak az otthoni számán fogja hívni, mindig nyilvános fülkéből, és kétszer soha nem ugyanonnan. Anna Vincent néven fog jelentkezni, és semmilyen más név nem fog elhangzani a beszélgetésekben. A hívás soha nem fog egy percnél tovább tartani. Anna öt óra előtt nyolc perccel távozott Tina lakásából, farmerben, kék pólóban, vászonblézerben és baseballsapkában. Nem volt biztos benne, mire számítson, amikor kilépett a
hűvös, sötét hajnalba. Kevesen jártak az utcán, a lehajtott fejek és szomorú arcok jól tükrözték a gyászoló város hangulatát. Egy pillantást sem vetettek Annára, aki határozott léptekkel végigvonult a járdán, maga után húzva a kerekes bőröndöt, a vállán a laptop táskájával. Bármerre is nézett, a város fölött még ott függött a szürke köd. A sűrű porfelhő már eloszlott, de mint egy betegség, szétterjedt a város más részeire is. Anna azt hitte, mire felébred, már eltűnik, de úgy látszik, utolsóként fog távozni, mint hívatlan vendég egy partiról. Anna sorban állók mellett haladt el − arra vártak az emberek, hogy vért adhassanak, abban a reményben, hogy találnak még túlélőket a romok alatt. Anna olyan túlélő volt, aki egyáltalán nem szerette volna, ha megtalálják. Fenston reggel hatkor már az íróasztalnál ült új Wall Street-i irodájában. Londonban ilyenkor már tizenegy óra van. Legelőször Ruth Parishnak telefonált. − Hol van a Van Goghom? − kérdezte anélkül, hogy bemutatkozott volna. − Jó reggelt, Mr. Fenston − mondta Ruth, de a viszonzásra hiába várt. − Amint ön is bizonyára tudja, a gépet, amely a festményt szállította volna, a tegnapi tragédia miatt visszafordították. − Szóval, hol van a Van Goghom? − ismételte meg Fenston. − Biztonságos helyen elzárva, a vámmentes zóna egyik raktárában. Természetesen újból folyamodunk a vámengedélyért, és megújítjuk a kiviteli engedélyt. De erre nincs szükség addig, amíg… − Intézze el még ma − vágott közbe Fenston. − Azt terveztem, ma délelőtt a négy Vermeerrel foglalkozom, amelyek… − A francba Vermeerrel! A maga legfontosabb feladata az, hogy gondoskodjon róla, a festményem be legyen csomagolva, és útra készen álljon. − A papírmunka beletelhet pár napba − mondta Ruth. − Bizonyára megérti, hogy van némi lemaradásunk azok után, hogy… − A francba a lemaradásokkal! − vágott közbe Fenston. − Abban a pillanatban, ahogy az FAA beszünteti a repüléskorlátozást, azonnal odaküldöm Karl Leapmant, hogy vegye át a festményt. − Az embereim már dolgoznak, hogy elintézzenek minden pluszmunkát, ami… − Ezt csak egyszer mondom − vágott közbe megint Fenston. − Ha a festmény készen áll az elszállításra, amikor a gépem földet ér a Heathrow-n, megháromszorozom a maga tiszteletdíját. Fenston lecsapta a telefont. Biztos volt benne, hogy Ruth egyetlen szóra fog felfigyelni, arra, hogy „megháromszorozom”. De ebben tévedett. Ruth kissé csodálkozott, hogy Fenston meg sem említette a World Trade Center elleni terrortámadást vagy Annát. Vajon életben van-e, és ha igen, miért nem ő jön a festményért…? Tina a telefonbeszélgetés minden szavát lehallgatta a saját irodájában, anélkül, hogy Fenston ezt sejtette volna. Átfutott az agyán, hogy jó lenne kapcsolatba lépni Annával, és gyorsan közölni vele ezt a fordulatot, amire egyikük sem számított. Talán Anna telefonál ma este, és akkor beszámol róla. Tina kikapcsolta a telefon kihangosítóját, de bekapcsolva hagyta az íróasztal sarkán álló kis monitort, amelyen mindent követni tudott, ami Fenston irodájában zajlik. A főnöke persze erről sem tudott. Fenston soha be sem tette a lábát az ő irodájába, mivel egy gombnyomással úgyis behívathatta, ha pedig Leapman besétálna − szokásához híven kopogtatás nélkül −, akkor majd gyorsan kikapcsolja a kis monitort. Amikor Leapman rövid távra kibérelte ezt a harminckettedik emeleti irodát, a titkárnő szobáját meg sem nézte. Csak azzal törődött, hogy az elnöknek a lehető legtágasabb szobát biztosítsa, saját magának pedig egy másikat a folyosó túlsó végén. Tina nem szólt neki, hogy milyen extra információtechnikai felszerelésekkel van ellátva a kis titkárnői iroda. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, de talán addigra sikerül összeszednie elég információt, hogy elérje, Fenston megfizessen a sok szenvedésért, amit neki okozott. Miután Fenston a Ruth Parishsel való beszélgetés végén lecsapta a telefont, megnyomta az íróasztala oldalán lévő gombot. Tina felkapott egy jegyzettömböt meg egy tollat, és besietett az
elnök irodájába. − Az első dolga az lesz − kezdte Fenston, még mielőtt Tina becsukta volna az ajtót −, hogy kiderítse, hányan maradtak életben az alkalmazottak közül. Tájékoztassa őket, hol van az új irodánk, hogy késlekedés nélkül munkára jelentkezhessenek. − Úgy tudom, a biztonsági főnök az elsők között volt, akik jelentkeztek ma reggel − jegyezte meg Tina. − Igen, és azt mondja, percekkel azután, hogy az első gép becsapódott, ő minden alkalmazottnak kiadta az utasítást, hogy azonnal hagyják el az épületet. − Aztán sürgősen jó példát mutatott a menekülésre − jegyezte meg csípősen Tina. − Ezt ki mondta? − nézett fel rá Fenston. Tina azonnal megbánta, hogy kicsúszott a száján a megjegyzés. Gyorsan sarkon fordult, és csak annyit mondott: − Délre az íróasztalán lesz az eltűntek névsora. A délelőtt hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbált kapcsolatba lépni a bank negyvenhárom alkalmazottjával, akik az északi toronyban dolgoztak. Tizenkét óráig harmincnéggyel sikerült beszélnie. Összeállított egy ideiglenes listát a még hiányzó kilencről, akik valószínűleg halottak, lerakta Fenston íróasztalára, aztán elment ebédelni. Mire Tina odatette a névsort Fenston íróasztalára, Anna már rég a kompkikötőben volt a 11-es mólón, ahová taxizás, buszozás, gyaloglás, majd újabb taxizás után érkezett meg, jóval később, mint ahogy eredetileg tervezte. Hosszú sor várakozott türelmesen, hogy felszállhassanak a New Jerseybe induló kompra. Anna beállt a sor végére, felvette a napszemüvegét, és jól lehúzta a baseballsapka ellenzőjét, hogy még jobban eltakarja a szemét. A karját szorosan összefonta, a gallérját feltűrte, és lehajtotta a fejét, úgyhogy csak egy érzéketlen fontoskodónak jutott volna eszébe szóba elegyedni vele. A rendőrség mindenkinek ellenőrizte az iratait, akik el akarták hagyni Manhattant. Anna figyelte, ahogy egy sötét hajú, barna bőrű fiatalembert elvezetnek. Szegény teljesen értetlennek látszott, amikor a három rendőr körbevette. Az egyik kérdésekkel árasztotta el, miközben a másik megmotozta. Majdnem egy órába telt, mire Anna végre a sor elejére jutott. Levette a baseballsapkáját, hogy jól látszódjon szőke haja és fehér bőre. − Milyen célból megy New Jerseybe? − kérdezte a rendőr, miközben ellenőrizte a papírjait. − Egy barátnőm az északi toronyban dolgozott, és nem került még elő − felelte Anna. − A szüleit akarom felkeresni. − Nagyon sajnálom − mondta a rendőr. − Remélem, meg fogják találni. − Köszönöm − mondta Anna, és gyorsan felcipelte a bőröndjét a palánkon a kompra. Kissé bűntudata volt a hazugság miatt, rá se tudott nézni a rendőrre. A korlátnak dőlt, és csak bámulta a szürke felhőt, amely még mindig ott lebegett a World Trade Center helyén, több háztömbnyi terület fölött szétterülve. Eltűnődött hány napba, hétbe vagy talán hónapba fog telni, amíg végleg eloszlik a füstfelhő. És vajon mit fognak kezdeni az üres telekkel, hogyan fognak megemlékezni az áldozatokról? Felemelte a tekintetét, és felbámult a feje fölött a tiszta kék égre. Furcsa hiányérzete támadt. Habár csak pár mérföldre voltak a Kennedy és a La Guardia reptértől, egyetlen repülőt sem látott − mintha mind elvándorolt volna a világ más tájaira. Az öreg komp motorja felberregett, és lassan sodródva távolodni kezdtek a parttól, hogy megtegyék a rövid utat a Hudson túlsó partjára. A mólón álló óra egyet ütött. A nap fele eltelt. Az első járatok a Kennedy reptérről csak pár nap múlva indulnak − tájékoztatta Tina a főnökét. − Ez a magángépekre is vonatkozik? − kérdezte Fenston. − Nincs kivétel. − A szaúdi királyi családnak engedélyezték, hogy holnap felszálljon a gépük − szólt közbe Leapman, aki az elnök mellett álldogált. − De ők az egyetlen kivétel. − Próbálom feljuttatni magát az elsőbbségi listára − mondta Tina, de azt nem tette hozzá,
hogy a hatóságok nem fogják vészhelyzet-kategóriába sorolni, ha valaki egy Van Gogh-festményért akar a Heathrow-ra repülni. − Vannak barátaink a Kennedy reptéren? − kérdezte Fenston. − Több is − mondta Leapman. − De most hirtelen mindegyikükről kiderült, hogy rengeteg gazdag rokonuk van. − Van valami egyéb ötletük? − kérdezte Fenston mindkettőjüktől. − Esetleg autóval átmehetne Mexikóba vagy Kanadába, és onnan tovább repülővel − javasolta Tina, mert jól tudta, hogy Fenston úgysem megy bele. Fenston megrázta a fejét, és Leapmanhez fordult − Próbálkozzon meg vele, hogy valamelyik barátunk minket is a rokonának tekintsen. Valamire biztos szükségük van. Az embereknek mindig kell valami. 17. fejezet Jó lesz bármilyen kocsi, ami van − mondta Anna. − Sajnos, pillanatnyilag egyetlen szabad autónk sincs − felelte a Happy Hire autókölcsönző pultja mögött ülő, fáradt arcú fiatalember, akit plasztik névtáblája szerint Hanknek hívtak. − Nem hiszem, hogy holnap reggelig bármit visszahoznának − tette még hozzá, amivel nem sikerült eleget tenni a cég mottójának, amelyet tábla hirdetett a pulton: Senki nem hagyja el a Happy Hire pultját mosoly nélkül! Anna arcáról lerítt a csalódottság. − Furgon nem lenne jó? − kérdezte Hank. − Nem a legújabb modell, de ha nagyon rászorul… − Jó lesz − vágta rá Anna, aki nagyon is tudatában volt, hogy mögötte a hosszú sorban állók mind abban reménykednek, hogy ő nemet mond. Hank elővett egy nyomtatványt három példányban, és elkezdte kitöltögetni a kis rubrikákat. Anna odatolta elé a jogosítványát meg az útlevelét. − Mennyi időre szeretné kibérelni? − Egy napra, talán kettőre. A torontói reptéren hagynám. Miután Hank minden rubrikát kitöltött, odatolta Anna elé a nyomtatványt, hogy írja alá. − Hatvan dollár lesz, és kétszáz dollár a letét. Anna összevonta a szemöldökét, aztán átadott kétszázhatvan dollárt. − És szükségem lesz a hitelkártyájára is. Anna odacsúsztatott a pulton még egy százdollárost. Életében először próbált megvesztegetni valakit. Hank zsebre vágta a pénzt. − A fehér furgon a harmincnyolcas parkolóhelyen − mondta, és odanyújtotta a kulcsokat. Anna megkereste a harmincnyolcas parkolóhelyet, és már látta, miért ez volt az a jármű, amely utoljára maradt. Kinyitotta a hátsó ajtót, és berakta a bőröndjét meg a laptopot, aztán előrement, és bepréselte magát a műanyag huzattal borított első ülésre. Szemügyre vette a műszerfalat. Az óra azt mutatta, hogy a furgon 98 617 mérföldet tett meg, és a sebességmérő szerint legfeljebb 90 mérfölddel megy, bár Anna kételkedett benne, hogy képes lenne ennyire. Nyilvánvaló volt, hogy a furgon a végét járja, és ha most megtesz vele még 400 mérföldet, az lehet a kegyelemdöfés. Eltűnődött, ér-e egyáltalán ez a roncs háromszázhatvan dollárt. Anna beindította a motort, és óvatosan kitolatott a parkolóból. Az oldaltükörben meglátott egy férfit, aki gyorsan odébb lépett. Alig egy mérföld alatt kiderült, hogy a furgon se nem gyors, se nem kényelmes. Megnézte a térképet, amelyet kiterített maga mellé az ülésre, és a Jersey Turnpike és a Del Water Gap felé vette az irányt. Bár reggel óta nem evett semmit, úgy döntött, megtesz pár mérföldet, mielőtt megállna valahol. Igaza volt, nem Danville-be megy − jelentette Joe a főnökének. − Akkor hová? − A torontói reptérre. − Kocsival vagy vonattal?
− Egy furgonnal − felelte Joe. Jack próbálta kiszámolni magában, mennyi időbe telik egy ilyen út, és arra jutott, hogy Petrescu másnap késő délután érhet Torontóba. − Elhelyeztem egy műholdas nyomkövetőt a hátsó ütközőjére − mondta Joe. − Úgyhogy állandóan követni tudjuk, merre jár. − Gondoskodjon róla, hogy a reptéren mindenképpen várja egy emberünk. − Már odaküldtek valakit, azzal az utasítással, hogy derítse ki, Petrescu hová repül, és értesítsen engem. − Londonba fog repülni − mondta Jack. Délután három órára Tina még négy nevet kihúzhatott az eltűntek listájáról. Hárman közülük szavazni mentek a polgármester-választáson, a negyedik lekéste aznap a vonatot, és nem ért be a munkába. Fenston megnézte a névsort, Leapman pedig rábökött az egyetlen névre, amelyik érdekelte. Fenston bólintott, amikor a P betűhöz ért a névsorban, és elmosolyodott. − Legalább nem nekünk kell elintézni − jegyezte meg Leapman. − Mi a legújabb hír a reptérről? − kérdezte Fenston. − Holnap már felszállhat néhány gép − mondta Leapman. − Diplomaták, sürgősségi betegszállítás és néhány politikus, akiknek a külügyminisztérium intézte el, hogy utazhassanak. Sikerült egy korai indulási helyet biztosítani magunknak, péntek reggelre. − Kicsit hallgatott, majd hozzátette: − Valakinek szüksége volt egy új autóra. − Milyen modell? − érdeklődött Fenston. − Ford Mustang − felelte Leapman. − Akár egy Cadillacbe is belementem volna. Anna fél négykor ért Scranton külvárosába, de úgy döntött, még egy pár órát vezet. Az idő tiszta volt és hűvös; a háromsávos autópálya zsúfolásig tele volt észak felé tartó járművekkel, amelyek közül szinte mindegyik megelőzte. Anna kicsit megnyugodott, amikor mindkét oldalon fák váltották fel a felhőkarcolókat. A legtöbb autópályán ötvenöt mérföldes sebességkorlátozás volt, ami az ő speciális járművének meg is felelt. Állandóan jó szorosan kellett markolnia a kormányt, hogy át ne sodródjon egy szomszédos sávba. Lenézett a műszerfalon lévő kis órára. Megpróbál hétre elérni Buffalóba, gondolta, és ott talán tarthat egy kis pihenőt. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Hirtelen megértette, milyen lehet szökésben lévő bűnözőnek lenni. Az ember nem használhat hitelkártyát vagy mobiltelefont, és ha a távolból megszólal egy sziréna, máris a torkában dobog a szíve. Félnie kell minden idegentől, és percenként hátranézni, nem követik-e. Anna szörnyen vágyott rá, hogy New Yorkban lehessen, a barátai között, és végezhesse a munkát, amit szeret. Az apja egyszer azt mondta… − Te jóságos ég! − kiáltott fel Anna hirtelen. Vajon az anyja is azt hiszi, hogy halott? És George bácsi meg a család többi tagja Danville-ben? Megkockáztathatja-e, hogy hazatelefonáljon nekik? Jaj istenem, nem is könnyű úgy gondolkozni, mint egy bűnöző… Leapman kopogtatás nélkül belépett Tina irodájába, aki gyorsan kikapcsolta a kis monitort. − Anna Petrescu a barátnője volt, nem? − kérdezte Leapman minden bevezető nélkül. − Igen, a barátnőm − nézett fel Tina. − Vagyis az volt − javította ki magát gyorsan. − Szóval nem hallott felőle? − Gondolja, hogy akkor rajta hagytam volna a nevét az eltűntek listáján? − Miért, talán nem? − kérdezett vissza Leapman. − Nem, nem hagytam volna rajta − mondta Tina egyenesen Leapmanre nézve. − Úgyhogy remélem, szólni fog nekem, ha esetleg önnel kapcsolatba lépne. Leapman összevonta a szemöldökét, és kiment. Anna lehúzódott az útról, és bekanyarodott egy nem túl barátságosnak tűnő bisztró parkolójába.
Örömmel látta, hogy csak két autó áll odakint. Belépett a bisztróba, ahol csak hárman ültek a pultnál. Anna letelepedett egy bokszban, a pultnak háttal, jól a fejébe húzta a baseballsapkát, és szemügyre vette az egy lapból álló, műanyaggal bevont, ragacsos étlapot. Paradicsomlevest kért és a séf speciális ajánlatát, ami grillcsirke volt. Tíz dollárt fizetett, és félórával később már megint úton volt. Habár a reggeli óta csak kávét ivott, kezdett elálmosodni. Háromszáztíz mérföldet tett meg valamivel több mint nyolc óra alatt, és most igencsak nehezére esett, hogy nyitva tartsa a szemét. Fáradt? Tartson egy pihenőt! − hirdette egy óriási tábla az út szélén, amitől önkéntelenül megint ásított egyet. Meglátta, hogy előtte egy kamion lekanyarodik a pihenőnél. Anna az órára pillantott: tizenegy múlt. Majdnem kilenc órája úton van. Úgy döntött, pár órás szünetet tart, mielőtt megtenné az út hátralévő részét. Végül is ráér aludni a gépen. Követte a kamiont a pihenőig, aztán behúzódott a legtávolabbi sarokba, ahol leparkolt egy nagy teherautó mögött. Kiszállt a furgonból, és körbejárta, hogy ellenőrizze, minden ajtaja zárva van-e, mielőtt bemászott hátulra. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, a laptopot használva párnának. Ennél kényelmetlenebb ágya nem is lehetett volna, mégis perceken belül mélyen elaludt. Petrescu még mindig aggaszt egy kicsit − mondta Leapman. − Miért aggasztaná egy halott nő? − kérdezte Fenston. − Mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy halott. − Hogy tudta volna túlélni ezt? − kérdezte Fenston, kinézve az ablakon a szürke felhőre, amely sehogy sem akart eloszlani a World Trade Center helyén. − Mi is túléltük. − De mi korán eljöttünk az épületből − mondta Fenston. − Talán ő is. Végül is azt mondta neki, tíz percen belül hagyja el az épületet. − Barry másképp gondolja. − Barry is életben van − mutatott rá Leapman. − Még ha Petrescu meg is menekült, akkor sem tehet semmit. − Odaérhet Londonba, még mielőtt én odaérnék − mondta Leapman. − De a festmény biztonságos helyen el van zárva a Heathrow-n. − Viszont az iratok, amelyek bizonyítják, hogy a miénk, a széfben voltak az irodában, és ha Petrescu meg tudja győzni… − Kit? Victoria Wentworth halott, és ne felejtse el, hogy Petrescu is eltűnt, és mindenki halottnak hiszi. − Lehet, hogy neki ez éppen olyan jól jön, mint nekünk. − Akkor majd gondoskodunk róla, hogy ne jöjjön neki olyan jól. IX. 13. 18. fejezet Annát hangos, ritmikus dörömbölés ébresztette mély álmából. Megdörzsölte a szemét, és kinézett a szélvédőn. Egy férfi dörömbölt az öklével a motorháztetőn, a pocakja kilógott a farmernadrágból. A másik kezében egy felbontott dobozos sört fogott, a hab kifröcskölt belőle. Anna épp rá akart ordítani, amikor észrevette, hogy valaki rángatja a furgon hátsó ajtaját. Egy jéghideg zuhany sem ébreszthette volna fel jobban. Gyorsan bemászott a volánhoz, és elfordította a slusszkulcsot. Belenézett az oldaltükörbe, és rémülten látta, hogy mögötte egy negyventonnás kamion áll, és szinte semmi helye nem maradt manőverezni. Rátenyerelt a dudára, de ez csak még jobban felbátorította a sörösdobozt szorongató férfit, aki felmászott a motorháztetőre. Anna most először látta meg tisztán az arcát, ahogy bebámult a szélvédőn át. Közben a másik tovább rángatta hátul az ajtót. Annát elöntötte a félelem. A motor végre nagy nehezen, köhögve életre kelt. Anna teljesen félretekerte kormányt, de a két kamion között éppen csak annyi hely volt, hogy
egy métert tudott előremenni, és máris rükvercbe kellett kapcsolnia. A furgon persze nem rendelkezett szervokormánnyal. Amikor tolatni kezdett, hátulról egy kiáltást hallott, amint a másik férfi oldalra ugrott. Anna egyesbe kapcsolt, és jól rátaposott a gázpedálra. Ahogy a furgon előrelódult, a pocakos férfi lecsúszott a motorháztetőről, és nagy huppanással a földre zuhant. Anna ismét rükvercbe kapcsolt, és imádkozott, hogy most találjon elég helyet, ahol kicsusszanhat. Mielőtt eltekerhette volna a kormányt, vetett egy pillantást oldalra, és meglátta, hogy a másik férfi most az utasülés ablakánál bámul befelé. Két lapátkezét a furgon tetejére rakta, és hintáztatni kezdte. Anna megint a gázra taposott, és a furgon lassan előbbre vonszolta magával a férfit is, de Anna továbbra sem tudott átférni a két kamion közötti résben, pár centi kellett volna még. Harmadszor is rükvercbe kapcsolt, és rémülten látta, hogy az első férfi keze megint megjelenik a motorháztetőn, ahogy lassan feltápászkodik. Előrelódult és a szélvédőnek nyomta az orrát, aztán odakiáltott a haverjának: − Ezen a héten én vagyok az első! − A másik abbahagyta a kocsi hintáztatását, és röhögésben tört ki. Annát kiverte a hideg verejték, miközben figyelte, ahogy a pocakos bizonytalan léptekkel visszasétál a kamionjához. Vetett egy gyors pillantást az oldaltükörbe, és látta hogy a fickó barátja is beül a saját vezetőfülkéjébe. Anna egy pillanat alatt rájött, mire készülnek: ő lesz a felvágott a szendvicsben. Rátaposott a gázpedálra, olyan keményen, hogy beletolatott a mögötte lévő kamionba, épp amikor az felkapcsolta a fényszóróit, újból egyesbe kapcsolt, amikor az első kamion motorja felbőgött, fekete füstfelhőt öklendezve Anna szélvédőjére. Egy hatalmas rántással elfordította a kormánykereket, és megint a gázba taposott. A furgon előreugrott, épp amikor az előtte álló kamion tolatni kezdett. Anna nekiütközött a masszív sárhányónak, ami letépte az ütközőjét, majd az ő oldalsó sárhányóját is. Aztán érezte, hogy meglökik hátulról, ahogy a hátsó kamion belehajtott, és letépte a hátsó ütközőt is. A kis furgon végre kicsusszant a két kamion közül, háromszázhatvan fokban megpördült, aztán megállt. Anna látta, hogy a két kamionos nem tudott idejében reagálni, és szépen egymásba szaladt. Újból a gázba taposott, elszáguldott a parkoló teherautók mellett, és kihajtott az autópályára. Folyton figyelte a visszapillantó tükörben, ahogy a két kamion hátratolat. Hangos fékcsikorgás és dudakórus fogadta, amikor majdnem belehajtott az autópályán közeledő kocsisorba. Többeknek két sávot is át kellett szelniük, hogy elkerüljék a vele való összeütközést. Anna mentegetőzve intett a mellette elszáguldó autósnak, közben tovább figyelt az oldaltükörben, attól rettegve, hogy valamelyik kamion üldözni kezdi. Tövig nyomta a gázpedált, és elszánta magát, hogy kicsikarja a maximális sebességet a furgonból: 68 mérföld volt a felső határ, amit sikerült elérnie. Anna megint az oldaltükörbe pillantott. A belső sávban egy hatalmas kamion közeledett. Határozottan megmarkolta a kormányt, és megint a gázba taposott, de a furgon többre nem volt képes. A kamion méterről méterre közelebb ért, és Anna tudta, hogy pillanatok kérdése, és nekiront, mint egy buldózer. A bal tenyerével nyomni kezdte a dudát, de az olyan hangot adott ki, amely egy csapat seregélyt se nagyon riasztott volna fel a fészkéről. Az út szélén megjelent egy nagy zöld tábla, amely azt jelezte, hogy egy mérföldre innen van a kijárat az I-90-es főút felé. Anna átvágott a középső sávba, a hatalmas kamion pedig követte, mintha mágnessel vonzaná magához. A kamionsofőr már olyan közel volt, hogy Anna jól látta a visszapillantó tükörben. A férfi elvigyorodott, kivillantva hiányos fogsorát, aztán dudált. Ennek bezzeg olyan hangja volt, amely egy Wagner-opera utolsó akkordjait is elnyomta volna. Még fél mérföld a kijáratig, mutatta egy újabb tábla. Anna átsorolt a gyors sávba, ami miatt a közeledő kocsisor minden tagjának a fékre kellett taposni és lelassítani. Sokan rádudáltak, de Anna nem vett róluk tudomást, és lelassított ötvenre. A dudálás erre kórussá fokozódott. A kamion szorosan követte, és besorolt mögé. Anna még jobban lassított, mire a kamion is lassított. Negyed mérföld a kijáratig, mutatta egy újabb tábla. Már látta is a távolban a lehajtót. Örült, hogy a reggeli nap első sugarai kibukkantak a felhők mögül, mert a furgonnak már egyik fényszórója sem működött. Anna tudta, hogy csak ez az egy esélye van, és az időzítésnek tökéletesnek kell lennie. Megmarkolta a kormányt, amikor odaért az I-90-esre vezető kijárathoz, és továbbhajtott a háromszög alakú füves rész mellett, amely elválasztotta egymástól a két utat. Aztán hirtelen megint
a gázra taposott, és ha nem ugrott is meg feltűnően, azért sikerült jó pár méter előnyre szert tennie a kamionnal szemben. De elég lesz-e? A kamionos azonnal reagált, ő is gyorsítani kezdett. Csak egy autóhossznyi távolság választotta el őket, amikor Anna hirtelen jobbra rántotta a kormányt, átvágott a középső és a belső sávon, aztán áthajtott a füves részen. A furgon zötyögve átszelte a gyepet, és átjutott a túlsó lehajtósávba. Egy kocsinak ki kellett hajtania az útpadkára, hogy elkerülje az összeütközést, Anna irányba hozta a furgont a belső sávban, és oldalra pillantva még látta, ahogy a kamion továbbszáguld a másik autópályán, és eltűnik a szeme elől. Lelassított ötvenre, habár a szíve még mindig háromszor olyan gyorsan vert. Próbált lecsillapodni. Egy sportolónál mindig fontos, milyen gyorsan piheni ki az erőfeszítést. Ahogy továbbszáguldott az I-90-esen, vetett egy pillantást a tükörbe. A szívverése azonnal újból felgyorsult, amikor meglátta, hogy a másik kamion ott jön mögötte. A pocakos barátja okult a történtekből, és nem követte el ugyanazt a hibát. 19. fejezet Amikor az idegen belépett az előcsarnokba, Sam felnézett a pult mögül. Ha az ember portás, jó, ha első pillantásra meg tudja ítélni az embereket. A „Jó reggelt, uram” kategóriába tartoznak-e, vagy csak „Segíthetek?” jár nekik, vagy egyszerűen csak „Helló”? Sam jól megnézte magának a középkorú férfit, aki épp besétált. Elegáns, de elég kopottas öltönyt viselt, az anyaga kicsit kifényesedett a könyökénél, és az ingének mandzsettája is kezdett kirojtosodni. A nyakkendőjén Sam úgy látta, legalább ezerszer biztosan megkötötték. − Jó reggelt − Sam végül emellett döntött. − Jó reggelt − felelte a férfi. − A bevándorlási hivataltól jöttem. Sam ettől kissé ideges lett. Habár ő Harlemben született, de hallott már olyan esetekről is, hogy embereket tévedésből deportáltak. − Miben segíthetek? − kérdezte. − Azokat ellenőrzöm, akik még mindig nem kerültek elő a keddi terrortámadás után. − Személy szerint kiről lenne szó? − kérdezte óvatosan Sam. A férfi a pultra fektette az aktatáskáját, kinyitotta, és elővett egy névsort. Végighúzta rajta az ujját, és megállt a P betűnél. − Anna Petrescu − mondta. − Ez a legutóbbi lakcíme a nyilvántartásunk szerint. − Nem láttam Annát azóta, hogy kedden reggel elment munkába − mondta Sam. − Bár többen is keresték azóta, és egyik barátnője átjött még aznap este, és elvitte néhány holmiját. − Mit vitt el? − Azt nem tudom, csak megismertem a bőröndjét. − Tudja a barátnője nevét? − Miért kíváncsi rá? − Talán segítségünkre tudna lenni a keresésben. Anna édesanyja nagyon szeretne híreket kapni róla. − Nem, nem tudom a nevét − rázta meg a fejét Sam. − Ha mutatnék róla egy fényképet, felismerné? − Talán − felelte Sam. A férfi ismét kinyitotta az aktatáskát. Elővett egy fényképet, és odacsúsztatta Sam elé, aki pár pillanatig tanulmányozta. − Igen, ő az. Csinos lány. − Kis hallgatás után még hozzátette: − Bár nem olyan csinos, mint Anna. ő gyönyörű volt… Ahogy rákanyarodott az I-90-esre, Anna látta, hogy a megengedett sebességhatár itt hetven mérföld. Örült volna, ha át tudja lépni, de akárhogy taposta is a gázpedált, nem tudott többet kihozni hatvannyolcnál. Bár a második kamion még le volt kissé maradva, egyre jobban közeledett, és Anna most nem tudta kijátszani ugyanazt a trükköt. A kamion ötven méterrel lehetett mögötte, és másodpercről
másodpercre közelebb ért, amikor hirtelen meghallott egy szirénát. Nagyon megörült a gondolatnak, hogy esetleg megállítják, és az sem érdekelte, hisznek-e neki, ha elmeséli, miért vágott át két sávon az autópályán, arról nem is beszélve, hogy miért hiányzik a furgonjáról mindkét ütköző meg egy sárhányó, valamint miért nem működnek a fényszórói. Lassítani kezdett, ahogy a járőrkocsi elsuhant a kamion mellett, és becsusszant a furgon mögé. A rendőr hátrafordult, és intett a kamionosnak, hogy húzódjon félre. Anna az oldaltükörben figyelte, ahogy mindkét jármű megáll az útpadkán. Egy órába is beletelt, míg abba tudta hagyni, hogy percenként a visszapillantó tükörbe nézzen. Újabb egy óra elteltével észrevette, hogy korog a gyomra, és úgy döntött, megáll egy útszéli kávézónál reggelizni. Leparkolt a furgonnal, besétált a kávézóba, és leült a pult legtávolabbi végéhez. Átnézte az étlapot, aztán bőséges reggelit rendelt: rántottát, sült szalonnát, sült kolbászt, palacsintát és kávét. Nem a szokásos reggelije, de hát sok minden történt az elmúlt negyvennyolc órában, ami ugyancsak eltért a megszokottól. Evés közben Anna a térképet nézegette. A két részeg kamionos segített, hogy tartani tudja a tempót: úgy számolta, már megtett nagyjából háromszáznyolcvan mérföldet, de még legalább ötven van hátra a kanadai határig. Alaposan tanulmányozta a térképet. Nemsokára eléri a Niagara vízesést: úgy becsülte, ez talán még egy órányira van. A pult mögötti tévén épp a reggeli hírek mentek. Egyre kevesebb volt a remény, hogy további túlélőket találhatnak a romok alatt. New York gyászolta a halottait, és nekiláttak a romeltakarítás hosszú és fáradságos munkájának. Washingtonban emlékünnepséget tartanak az elnök részvételével a nemzeti gyásznapon. Az elnök ezután New Yorkba repül, és meglátogatja a tragédia színhelyét. Giuliani, a polgármester jelent meg a képernyőn, a New York-i rendőrség emblémájával és NYPD felirattal díszített pólóban és a tűzoltók egyensisakjában. Dicsérte a New York-iak bátorságát és összetartását, és megfogadta, hogy talpra állítja a várost, amilyen hamar csak lehet. Ezután a Kennedy reptérről következett tudósítás. A repülőtér szóvivője megerősítette, hogy az első utasszállító gépek másnap reggel a megszokott menetrend szerint indulnak. Ez az egy mondat eldöntötte Anna időbeosztását is. Tudta, hogy mindenképp meg kell érkeznie Londonba, még mielőtt Leapman elindul New Yorkból, ha azt akarja, hogy legyen valami esélye meggyőzni Victoriát. Anna kinézett a kávézó ablakán. Épp két kamion érkezett a parkolóba. Anna dermedten nézte, ahogy a két sofőr kiszáll. Amikor beléptek, a hátsó kijáratot kereste a szemével. A két kamionos leült a pulthoz, rámosolyogtak a pincérnőre, Annára ügyet sem vetettek. Anna kezdte megérteni, milyen az, ha valakinek üldözési mániája van. Az órájára pillantott: öt perc múlva nyolc. Megitta a kávéját, otthagyott hat dollárt a pulton, aztán odasétált a kávézó túlsó végében lévő nyilvános telefonhoz, és egy távolsági számot tárcsázott. Jó reggelt, Roberts ügynök vagyok. − Jó reggelt, Roberts − felelte Jack, és hátradőlt a széken. − Van valami jelentenivalója? − Egy kamionos pihenőnél vagyok, valahol New York és a kanadai határ között. − És mit keres ott? − Itt állok, a kezemben egy leesett ütközővel. − Hadd találgassak: az ütköző valamikor egy fehér furgonhoz tartozott, amit a gyanúsítottunk vezet. − Pontosan. − És hol lehet most a furgon? − kérdezte Jack, próbálva leplezni a kétségbeesését. − A leghalványabb fogalmam sincs. Amikor a gyanúsított megállt itt pihenni, be kell vallanom, hogy én is elaludtam. Aztán amikor felébredtem, a furgon már eltűnt, de az ütköző a ráerősített nyomkövetővel itt maradt. − Akkor a nő vagy nagyon ravasz, vagy volt egy kisebb koccanása − állapította meg Jack. − Egyetértek. − Roberts kis szünet után hozzátette: − Mit gondol, most mit csináljak? − Szerintem igazoljon át a CIA-hez − javasolta Jack.
Szia, itt Vincent, van valami újság? − Igen, ahogy gondoltam, Ruth Parish egy raktárban tárolja a festményt a Heathrow-n. − Akkor valahogy ki kell hoznom onnan − mondta Anna. − Lehet, hogy ez nem lesz olyan egyszerű − felelte Tina. − Leapman holnap korán reggel repül a Kennedyről, hogy elmenjen a festményért, úgyhogy legfeljebb huszonnégy óra előnyöd van. − Tina kicsit habozott. − És van itt még egy probléma. − Milyen probléma? − kérdezte Anna. − Leapman nincs teljesen meggyőződve róla, hogy te halott vagy. − És ezt miből gondolja? − Nem tudom, de folyton kérdezősködik utánad, úgyhogy légy nagyon óvatos. Ne felejtsd el, hogy reagált Fenston, amikor összedőlt az északi torony! Egy csomó alkalmazottját elveszítette, de őt csak az érdekelte, mi van a Monet-val. A jó ég tudja, mire képes, ha úgy érzi, hogy a Van Goghot is elveszítheti. A halott festők neki fontosabbak, mint az élő emberek. A vonal elnémult Anna érezte, hogy verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokán. Vetett egy pillantást az órájára: harminckét másodpercet beszéltek. A „barátunk” a reptérről megerősítette, hogy holnap reggel hat óra húszra kaptunk felszállási engedélyt − közölte Leapman. − De Tinának nem szóltam róla. − Miért nem? − kérdezte Fenston. − Mert a portás Petrescu házában azt mondta, látott valakit kedden este bemenni, aki úgy nézett ki, mint Tina. − Kedden este? − kérdezte Fenston. − Ez azt jelenti, hogy… − És egy bőröndöt vitt el. Fenston összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. − Szeretné, hogy intézkedjek? − Mire gondol? − kérdezte Fenston. − Először is rakhatnánk poloskákat Tina lakásába. Aztán ha Petrescu kapcsolatba lép vele, kideríthetjük, hol van, és mire készül. Fenston nem felelt semmit, amit Leapman mindig igennek vett. Kanadai határ 4 mérföld − jelezte egy tábla az út szélén. Anna elmosolyodott, de a mosoly gyorsan lehervadt az arcáról, amikor a következő kanyar után meglátta, hogy hosszú, egybefüggő kocsisor kígyózik előtte, ameddig a szem ellát. Megállt, kiszállt a furgonból, és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. Vágott egy grimaszt, amikor végignézett a megviselt járművön. Hogy fogja ezt megmagyarázni a Happy Hire autókölcsönzőnek? Nem lenne jó, ha erre még pénzt kellene áldoznia. Miközben tovább nyújtózkodott, észrevette, hogy az út másik oldala üres: valahogy senkinek nem volt sürgős, hogy belépjen az Egyesült Államokba. A következő húsz perc alatt száz métert sikerült előrejutnia, épp egy benzinkút előtt állt meg. Hirtelen döntött − egy újabb dolog, ami soha életében nem volt szokása. Átvágott a furgonnal az út túloldalára, a benzinkúthoz, elhaladt a kutak mellett, és leparkolt egy fánál, ahol eltakarta az autómosót hirdető tábla. Kivette a bőröndöt meg a laptopot a furgon hátuljából, és gyalog nekivágott a négymérföldes útnak a határig. 20. fejezet Nagyon sajnálom, kedvesem − mondta Arnold Simpson, és az íróasztala fölött Arabellára nézett. − Szörnyű ez az ügy − tette hozzá, és még egy cukrot pottyantott a teájába. Arabella nem felelt semmit. Simpson az íróasztalra tette összekulcsolt két kezét, mintha imádkozni készülne. Jóindulatúan rámosolygott ügyfelére, és épp folytatni akarta mondandóját, amikor Arabella kinyitotta az ölében heverő dossziét, és megszólalt: − Mint a családunk ügyvédje, talán meg tudná magyarázni, hogyan tudott az apám és Victoria ilyen óriási adósságot felhalmozni ilyen rövid idő alatt?
Simpson hátradőlt, és félhold alakú szemüvege fölött pislogott Arabellára. − Az ön drága édesapja és én közeli barátok voltunk, több mint negyven éven át. Ahogy bizonyára tudja, együtt jártunk középiskolába Etonban. − Simpson megérintette sötétkék csíkos etoni öregdiáknyakkendőjét, amely úgy festett, mintha mindennap viselte volna azóta, hogy leérettségizett. − Az apám csak annyit mondott, hogy egy időben, nem együtt − jegyezte meg Arabella. − Talán lenne szíves inkább a kérdésemre válaszolni. − Épp most akartam rátérni − mondta Simpson, aki kicsit zavarba jött, és keresgélni kezdett az íróasztalát beborító dossziék között. − Á, igen! − kiáltott fel, és felemelte az egyiket, amelyen Lloyd’s of London felirat állt. Kinyitotta, és megigazgatta az orrán a szemüvegét. − Amikor az édesapja 1971-ben részvényes lett a Lloyd’s-nál, a birtokát ajánlotta fel fedezetként. A biztosítási szakma hosszú éveken át virágzott akkoriban, és a befektetés szép megtérülést hozott, az édesapja is jelentős bevételekre tett szert. − Simpson végighúzta az ujját egy hosszú számoszlopon. − És ön figyelmeztette akkoriban − kérdezte Arabella −, mit jelent az, hogy korlátlanul felel a befektetésért a vagyonával? − Bevallom − folytatta Simpson, elengedve a füle mellett a kérdést −, hogy mint oly sokan mások, én sem számítottam rá, hogy sorozatban ilyen szokatlanul rossz évek fognak következni. − Ez pontosan olyan, mint amikor egy szerencsejátékos arra számít, hogy nyerni fog a rulettasztal mellett − mondta Arabella. − Miért nem tanácsolta neki azt, hogy szálljon ki? − Az édesapja nagyon makacs ember volt − mondta Simpson. − Mivel sikerült kihúznia pár rossz évet, meg volt győződve róla, hogy vissza fognak térni a régi szép napok. − De nem így történt − mondta Arabella, a dossziéjában lapozgatva a rengeteg papír között. − Sajnos nem − bólintott Simpson, aki egyre lejjebb csúszott a székében, és már szinte eltűnt az íróasztal mögött. − És mi történt a kötvényekkel meg azzal a nagy részvénycsomaggal, amit a család az évek során felhalmozott? − Ezek voltak az elsők, amelyeket az édesapja likvidálni kényszerült, hogy maradjon pénz a számláján. Attól tartok, az édesapjának a halálakor − az ügyvéd lapozott egyet a dossziéban − több mint tízmillió font tartozása volt. − De nem a Coutts banknál − mondta Arabella −, mivel úgy tűnik, három évvel ezelőtt átvitte a számláját a Fenston Finance nevű kis New York-i bankhoz. − Úgy van, kedves hölgyem. Számomra mindig is rejtély volt, hogy talált rá erre az intézményre, és… − Nekem egyáltalán nem rejtély − vágott közbe Arabella, és kivett egy levelet a dossziéból. − Nyilvánvaló, hogy ők szemelték ki célpontnak. − De akkor sem értem, hogyan tudták… − Csak el kellett olvasniuk bármelyik nagyobb napilap pénzügyi rovatát. Mindenhol írtak a Lloyd’s pénzügyi problémáiról nap mint nap, és az apám neve másokéval együtt rendszeresen megjelent. − Ez puszta spekuláció − mondta Simpson, megemelve a hangját. − Csak mert ön akkoriban nem gondolt ebbe bele, attól még nem spekuláció − felelte Arabella. − Sőt, meglep, hogy engedte egy „közeli barátjának”, hogy otthagyja a Coutts bankot, amely több mint kétszáz éve szolgálta a családunkat, és egy szélhámos bankár karmai közé kerüljön. Simpson elvörösödött. − Attól tartok, a politikusokhoz hasonlóan ön is utólag próbál okos lenni, hölgyem. − Téved, uram. A volt férjemnek is felajánlották a lehetőséget, hogy csatlakozzon a Lloyd’shoz. A bróker biztosította, hogy a farmunk elég lesz fedezetnek, de Angus ajtót mutatott neki. Simpson erre nem tudott mit válaszolni. − És megkérdezhetem, hogy Victoria hogyan tudta megkétszerezni az adósságot, alig egy év alatt, miközben ön volt a fő pénzügyi tanácsadója? − Erről igazán nem én tehetek − csattant fel Simpson. − Inkább azt a vérszívó adóhivatalt kellene okolnia − tette hozzá, és megkereste az Örökösödési adó feliratú dossziét. − Á, igen, itt van.
− Az államkincstár jogot formálhat az örökölt vagyon negyven százalékára, kivéve ha a házastárs az örökös, ahogy ezt bizonyára a férje is elmagyarázta önnek. Távol álljon tőlem az öndicséret, de az ügyességemnek köszönhetően sikerült elérnünk egy tizenegymillió fontos megegyezést, amivel Lady Victoria is nagyon elégedettnek tűnt. − A nővérem egy naiv vénkisasszony volt, aki soha ki sem tette a lábát otthonról az apánk nélkül, és nem volt saját bankszámlája harmincéves koráig − mondta Arabella. − Maga mégis hagyta, hogy aláírjon egy újabb kölcsönszerződést a Fenston Finance-szel, amivel még nagyobb adósságba verte magát. − Ez volt az egyetlen lehetőség, vagy el kellett volna adni a kastélyt. − Nem, nem ez volt az egyetlen lehetőség. Egy telefonhívásomba került, hogy Lord Hindlip, a Christie’s elnökének révén kiderítsem, a család tulajdonában lévő Van Gogh harmincmillió fontot hozna, ha aukcióra bocsátanánk. − De az édesapja soha nem egyezett volna bele, hogy eladjuk a Van Goghot. − Az apám már nem élt, amikor a második kölcsönt felvették − vágott vissza Arabella. − Ezt a döntést kellett volna tanácsolnia Victoriának. − Az eredeti szerződés feltételei szerint nem volt más választásom. − Amit ugyan tanúként aláírt, de nyilván nem olvasott el. A nővérem nemcsak abba egyezett bele, hogy 16 százalékos kamatot fizet a kölcsönre, de maga még azt is hagyta, hogy átadja a Van Goghot biztosítéknak. − Még mindig kérhetjük, hogy adják el a festményt, és akkor a probléma megoldódik. − Ismét téved, Mr. Simpson. Ha az első oldalnál tovább olvasta volna a szerződést, akkor tudná, hogy ha bármi vita támad, a döntés joga a New York-i bíróságé. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne sok esélyem, ha a saját pályáján kellene megküzdenem Bryce Fenstonnal. − És nincs hozzá joga sem − vágott vissza Simpson −, mivel én vagyok a… − Én vagyok Victoria legközelebbi rokona − mondta Arabella határozottan. − De nincs végrendelet, ami arra utalna, kire szándékozott hagyni Lady Victoria a vagyont − kiabálta Simpson. − Amiről pedig az ön kötelessége lett volna gondoskodni, ugyebár. − A nővére és én épp tárgyaltunk arról, hogy… − Ezzel kicsit elkésett − mondta Arabella. − Most meg kell küzdenem egy lelkiismeretlen gazemberrel, és hála magának, még a törvény is az ő oldalán áll. − Bizonyos vagyok benne − mondta Simpson ismét az íróasztalra fektetve kezét −, hogy le tudom zárni a… − Megmondom, mit zárhat le − vágott közbe Arabella, és felállt. − Ezeket a dossziékat, amelyek a Wentworth-vagyonra vonatkoznak. Utána küldje el őket a Wentworth-kastélyba. − Rámeredt az ügyvédre. − És ezzel együtt a honoráriumáról szóló számlát is küldje el − Arabella az órájára pillantott −, amiért egy órát felhasználtam az idejéből, hogy meghallgassam az értékes tanácsait. 21. fejezet Anna az út közepén haladt, maga után húzva a bőröndöt, a bal vállán lógatva a laptopot. Egyre kínosabban érezte, hogy az egy helyben álló autókból megbámulják a mellettük elsétáló magányos figurát. Az első mérföldet negyedóra alatt tette meg. Egy család, amely letelepedett az útszéli fűbe piknikezni, megkínálta egy pohár borral. A második mérföld tizennyolc percbe telt, de még mindig nem látta a határátkelőhelyet. Újabb húsz perc alatt elért egy táblához, amely azt jelezte, hogy a határ egy mérföldre van. Itt megpróbált kicsit belehúzni. Az utolsó egy mérföld után már úgy sajogtak az izmai, mint egy hosszú, fárasztó futás után, de végre már látta a célvonalat Fellelkesülve még jobban belehúzott. Amikor már csak száz méterre járt a sorompótól, kicsit olyan érzése volt a rábámuló emberek miatt, mintha illetlenül egy sor elejére tolakodna. Nem nézett senkire, és kicsit lassított a tempón. A fehér vonalnál, ahol a kocsiknak le kell állítani a motorjukat, félreállt és várt.
Két vámos volt szolgálatban, akiknek meg kellett birkózniuk a csütörtök reggelhez képest szokatlanul hosszú sorral. A kis üvegfalú fülkében a szokásosnál alaposabban ellenőrizték mindenkinek az iratait. Anna próbálta elkapni a fiatalabbik tekintetét, abban a reményben, hogy talán megsajnálja. Nem kellett tükör ahhoz, hogy tudja, azok után, amin keresztülment az elmúlt huszonnégy órában, nem néz ki sokkal jobban, mint amikor kibotladozott a World Trade Centerből. Végül a fiatalabbik vámos intett, hogy ő következik. Ellenőrizte az útlevelét, aztán kérdőn ránézett. − Milyen célból utazik Kanadába? − kérdezte. − Egy szemináriumon veszek részt a McGill egyetemen. A Ph D.-met írom a preraffaelita mozgalomról − felelte Anna egyenesen a vámosra nézve. − Közelebbről melyik festőkről? − kérdezte könnyedén a fiatalember. Ez most kötözködik, vagy tényleg szereti a festészetet, gondolta Anna. Úgy döntött, belemegy a játékba. − Többek között Rossetti, Holman Hunt és Morris. − És a másik Hunt? − Alfred? Ő nem számít igazán preraffaelitának, de… − De ugyanolyan jó festő. − Egyetértek − bólintott Anna. − Ki tartja a szemináriumot? − Ööö… Vem Swanson − mondta Anna, remélve, hogy a vámos nem hallott a téma legkiválóbb szakértőjéről. − Remek, ezek szerint lesz módom találkozni vele. − Hogyhogy? − Ha még mindig a Yale-en professzor, akkor ugyebár New Havenből fog jönni, és mivel a repülők nem járnak, ez az egyetlen pont, ahol átlépheti a határt. Anna nem tudott megfelelő választ kitalálni, és nagyon örült, amikor a mögötte álló nő hangos megjegyzéseket kezdett tenni a férjének, hogy mióta várnak már. − Én is a McGillre jártam − mondta végül a fiatal vámtiszt egy mosollyal, miközben lepecsételte és visszaadta Anna útlevelét. Anna eltűnődött, vajon nagyon észre lehet-e venni, mennyire elvörösödött zavarában. − Mindnyájan nagyon sajnáljuk, ami New Yorkban történt − tette még hozzá a vámos. − Köszönöm − mondta Anna, és átsétált a határon, az Isten hozta Kanadában! tábla felé. Ki az? − kérdezte a kaputelefonban megszólaló hang. − Hiba van az elektromos vezetékben a tizediken − felelte a kapu előtt álló férfi, aki zöld overallt és Yankee baseballsapkát viselt, és a kezében egy szerszámosládát szorongatott. Belemosolygott a biztonsági kamerába, aztán amikor meghallotta a búgó hangot, kinyitotta a kaput és minden további nélkül belépett. Elsétált a lift mellett, és gyalog indult felfelé a lépcsőn. Így kisebb az esélye, hogy találkozik valakivel, aki később emlékezhet rá. Amikor felért a tizedikre, megállt, és gyorsan végignézett a folyosón. Sehol senki. A délután fél négy mindig csendes időszak. Nem tudta volna megmondani, miért, de tapasztalatból tudta, hogy így van. Amikor odaért a lakás ajtajához, becsöngetett. Semmi válasz. Persze a megbízói biztosították róla, hogy a nő még órákig a munkahelyén lesz. A férfi lerakta a szerszámosládát, és megvizsgálta az ajtón lévő két zárat. Hát, nem a Fort Knox erőd. Az operációnak nekilátó sebész precizitásával felnyitotta a ládát, és kivett több finom kis szerszámot. Két perc negyven másodperccel később már bent volt a lakásban. Gyorsan megtalálta mindhárom telefonkészüléket. Az első a nappaliban volt az íróasztalon, amely fölött egy Marilyn Monroe-t ábrázoló Warhol-poszter lógott. A második az ágy mellett, egy fénykép társaságában. A férfi ránézett a kép közepén látható nőre. Két férfi között állt, akik olyan egyformák voltak, hogy csak az apja és a bátyja lehetett. A harmadik telefon a konyhában volt. A férfi a hűtő ajtajára kiragasztott képre nézve elvigyorodott: ő is a 49-eseknek drukkolt. Alig tíz perc alatt végzett is a feladatával. A jutalma 1000 dollár, nagyjából annyi, mint egy
sebész honoráriuma. Anna az utolsók között szállt fel a Greyhound távolsági buszra, amely háromkor indult a Niagara vízeséshez. Két órával később a busz meg is állt az Ontario-tó nyugati partján. Anna szállt le elsőnek, de meg sem állt, hogy megcsodálja a Torontó látképét uraló Mies van der Rohe épületeket. Leintette az első arra járó taxit. − A repülőtérre legyen szíves, amilyen gyorsan csak lehet. − Melyik terminálhoz? − kérdezte a sofőr. Anna kicsit habozott. − Európába utazom. − Akkor a hármas − mondta a taxis, és elindult. − Maga hová valósi? − Bostonba − felelte Anna. Nem volt kedve New Yorkról társalogni. − Hat nem szörnyű, ami New Yorkban történt? − folytatta a taxis. − Igazi történelmi pillanat, mindenki emlékszik rá később, hogy hol volt akkor. Én épp a kocsiban ültem, és rádiót hallgattam. És maga hol volt? − A World Trade Centerben − vágta rá Anna. A taxis elhallgatott. Majdnem félórába telt a tizenhét mérföldes út a Bay Streettől a Lester B. Pearson nemzetközi repülőtérig. A sofőr végig egy árva szót sem szólt. Amikor végül megállt a hármas terminál bejárata előtt, Anna fizetett, és kiszállt. Besietett a terminálba, és felnézett az indulásokat jelző táblára, miközben a digitális óra éppen öt óra huszonnyolc percre váltott. Az utolsó Heathrow-ra induló járatnál éppen bezárták a beszállókapukat Anna elkáromkodta magát. A tekintete végigfutott a városneveken, ahová aznap este még indultak gépek: Tel Aviv, Bangkok, Hongkong, Sydney, Amszterdam. Amszterdam, remek. A KL692-es járat hatkor indult, a C31-es kapunál már meg is lehetett kezdeni a beszállást. Anna odarohant a KLM légitársaság pultjához, és gyorsan megkérdezte a pult mögött ülő férfit − Tudna még egy jegyet adni az amszterdami gépre? A férfi abbahagyta a jegyek számolgatását, és felnézett. − Igen, de nagyon kell sietnie, mindjárt bezárják a beszállókaput. − Lenne ablak melletti hely? − Ablak melletti, középső, legszélső, amilyet csak szeretne. − Miért van ennyi üres hely? − Ma nem sokan akarnak repülni, és nemcsak azért, mert tizenharmadika van. A JFK visszajelezte, hogy holnap reggelre megvan a helyünk − közölte Leapman. − Nagyszerű − felelte Fenston. − Hívjon fel abban a pillanatban, ahogy a gép felszállt. Mikor érkezik meg a Heathrow-ra? − Hét körül. Az Art Locations emberei ott fognak várni a kifutópályán, hogy feltegyék a festményt a fedélzetre. A szokásos díjazás háromszorosa segített, hogy gyorsabban forogjon az eszük. − És várhatóan mikorra ér vissza? − Másnap, még reggeli előtt. − Van valami hír Petrescuról? − Semmi − felelte Leapman. − Tina eddig csak egy telefonhívást kapott, egy férfitól. − És nincs semmi a… − Fenston elhallgatott, mert nyílt az ajtó, és Tina lépett be az irodába. Petrescu útban van Amszterdamba − jelentette Joe. − Amszterdamba? − kérdezte Jack, az íróasztalon dobolva az ujjaival. − Igen, lekéste az utolsó londoni járatot. − Akkor holnap reggel rajta lesz az első Amszterdamból induló londoni gépen. − Már van egy emberünk a Heathrow-n − mondta Joe. − Állítsunk még valahová embereket? − Igen, a Gatwick és a Stansted repülőtérre is.
− Ha nem tévedünk, akkor csak pár órával előbb fog Londonba érni, mint Karl Leapman. − Hogyhogy? − kérdezte Jack. − Fenston magángépe holnap reggel hét húszra indulási engedélyt kapott a JFK-ről, és az egyetlen utas a gépen Leapman. − Akkor talán azt tervezik, hogy ott találkoznak − mondta Jack. − Hívja fel Crasanti ügynököt a londoni követségünkön, és kérje meg, hogy állítson még embereket mindhárom reptérre. Szeretném tudni, miben törik ezek ketten a fejüket. − Ez nem a mi felségterületünk − figyelmeztette a főnökét Joe. − Ha az angolok rájönnek, a CIA-ről nem is beszélve, hogy beleütjük az orrunkat a… − Mindhárom reptérre − ismételte meg Jack, aztán lerakta a telefont. Pár pillanattal azután, hogy Anna felszállt a gépre, az ajtót be is csukták. Egy stewardess odakísérte a helyéhez, és megkérte, hogy kapcsolja be az övet, mivel azonnal indulnak. Anna örült, hogy a sorban az összes többi hely üres. Ahogy kialudt a figyelmeztető felirat, és kikapcsolhatta az övet, lehajtotta az összes karfát, és végignyúlt az üléseken. Két pléddel is betakarózott, és végre igazi párnát dughatott a feje alá. A gép még el sem érte a repülési magasságot, ő már aludt. Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérinti a vállát. Anna mogorván motyogott valamit. Elfelejtett szólni a stewardessnek, hogy nem kér enni. Álmosan pislogva felnézett − Nem kérek semmit, köszönöm − mondta határozottan, és megint behunyta a szemét. − Elnézést de meg kell kérnem, hogy üljön fel, és kapcsolja-be az övet − mondta udvariasan a stewardess. − Húsz perc múlva földet érünk. Ha át akarja állítani az óráját, Amszterdamban reggel hat óra ötvenöt perc van. 22. fejezet Leapman már jóval korábban felébredt, mint ahogy a limuzin megérkezett volna érte. Ez nem az a nap, amikor jó lenne elaludni. Kimászott az ágyból, és egyenesen a fürdőszobába sietett. Akármilyen alaposan borotválkozott, tudta, hogy jóval ez esti lefekvés előtt újból borostás lesz. Egy hosszú hétvége alatt akár szakállt is tudott volna növeszteni. Lezuhanyozott és megborotválkozott, de a reggelivel nem bajlódott. Később a bank magángépén a stewardess majd úgyis felszolgálja a kávét meg a croissantt. Ki hinné ezen a nem éppen divatos környéken, ebben a lerobbant lakóházban, hogy pár óra múlva Leapman lesz az egyetlen utas egy Gulfstream V fedélzetén, útban London felé? Odasétált a félig üres szekrényhez, és kiválasztotta a legújabb öltönyét, a kedvenc ingét és egy nyakkendőt, amit most vett fel először. Nem szerette volna, ha a pilóta elegánsabb nála. Megállt az ablaknál, és várta, hogy megjelenjen a limuzin. Tudatában volt, hogy a kis lakás nem sokkal jobb, mint az a börtöncella volt, ahol négy évet töltött. Lenézett a 43. utcára, miközben a nagyon oda nem illő limuzin megállt a kapu előtt. Beült a hátsó ülésre, anélkül, hogy szólt volna a sofőrhöz, aki kinyitotta neki az ajtót. Azonnal megnyomta a gombot a karfán, ahogy Fenston szokta, és figyelte, ahogy felgördül a sofőr háta mögötti füstszínű üveg. A következő huszonnégy órában egy más világban fog élni. Háromnegyed óra múlva a limuzin lekanyarodott a Van Wyck Expresswayről a Kennedy reptér felé vezető kijáratnál. A sofőr behajtott egy olyan kapun, amelyet kevés utas ismer, és megállt egy kis terminál előtt, amely csak azon kiváltságosokat szolgálta ki, akik a saját gépükkel repültek. Leapman kiszállt a limuzinból, és egy magánváróba kísérték, ahol a bank Gulfstream típusú gépének kapitánya már várta. − Van rá remény, hogy a tervezettnél korábban el tudunk indulni? − kérdezte Leapman, és belesüppedt egy kényelmes bőrfotelbe. − Sajnos, nincs − felelte a kapitány. − A gépek negyvenöt másodpercenként szállnak fel, és a mi indulási időpontunk továbbra is hét óra húsz perc. Leapman mordult egyet, és beletemetkezett a reggeli újságba. A New York Times vezető híre az volt, hogy Bush elnök 50 millió dolláros jutalmat ajánlott
fel annak, aki elfogja Oszama Bin Ladent. Erről Leapman úgy vélte, nem több, mint a szokásos texasi módszer a bűnözők elfogására. A Wall Street Journalból megtudta, hogy a Fenston Finance részvényei tizenkét centet estek, ahogy több más cég is ugyanerre a sorsra jutott, amelynek a World Trade Centerben volt a központja. Ha megszerezte a Van Goghot, a bank ki tud húzni egy hetet gyenge részvényárakkal, közben arra koncentrálnak, hogy az alapokat rendezzék. Leapman gondolatait a gép személyzetének egy tagja szakította félbe. − Most már felszállhat a gépre, Mr. Leapman, úgy negyedóra múlva indulunk. Egy másik autó a gép lépcsőjéig szállította Leapmant. A gép máris végiggördült a kifutópályán, még mielőtt Leapman megitta volna a narancslét, de csak akkor nyugodott meg, amikor elérték a tízezer méteres repülési magasságot, és kialudt az övek bekapcsolására felszólító világító táblácska. Leapman ekkor fogta a telefont, és felhívta Fenstont a magánvonalán. − Útban vagyok − közölte −, és nem látom semmi okát, hogy miért ne érnék vissza holnap reggel ilyenkorra, a mellettem lévő ülésen egy holland utassal. − Hívjon fel, amint földet ért − felelte az elnök. Tina kikapcsolta a lehallgatókészüléket. Leapman az utóbbi időben egyre gyakrabban nézett be az irodájába, mindig kopogtatás nélkül. Nem is titkolta, hogy úgy gondolja, Anna életben van, és kapcsolatban áll Tinával. A bank gépe aznap reggel időben szállt fel a Kennedy reptérről, és miután végighallgatta Leapman és Fenston beszélgetését, Tina tudta, hogy Annának csak pár óra előnye van Leapmannel szemben − feltéve, hogy eljutott már Londonig. Tina arra gondolt, hogy Leapman másnap reggel visszatér New Yorkba, az arcán azzal az undorító vigyorral, és átadja az elnöknek a Van Gogh-képet. Tovább kopogtatta a számítógép billentyűit. Letöltött egy példányt a legutóbbi kölcsönszerződésekről, és e-mailben hazaküldte a saját címére, amit csak olyankor mert megkockáztatni, ha Leapman nem volt az irodában, és Fenston is nagyon el volt foglalva valamivel. Az első gép a londoni Gatwickre aznap reggel tízkor indult az amszterdami Schiphol reptérről. Anna vett egy jegyet a British Airwaysnél, ahol figyelmeztették, hogy a járat húszperces késéssel indul, mivel az onnan érkező gép még nem szállt le. Anna kihasználta az időt, addig lezuhanyozott és átöltözött a repülőtér mosdójában. A magával hozott néhány ruhából kiválasztotta a legkonzervatívabbat a Victoriával való találkozásra. Miközben a Caffé Neróban üldögélt, és kávét kortyolgatott, átlapozta a Herald Tribune-t. 50 millió dolláros jutalom, hirdette egy főcím a második oldalon. Kevesebb, mint amennyit a Van Gogh behozna bármelyik aukciós ház árverésén. Anna nem vesztegette az időt arra, hogy elolvassa a cikket, inkább azon törte a fejét, mit is fog mondani, ha végre találkozik Victoriával. Először is ki kell deríteni, hol van most a Van Gogh. Ha Ruth Parish raktározza valahol a festményt, akkor azt tanácsolja majd Victoriának, hogy hívja fel, és ragaszkodjon hozzá, hogy azonnal szállítsák vissza a kastélyba a festményt, ő meg közli Ruthtal, hogy a Fenston Finance nem tarthatja magánál a képet Victoria kívánsága ellenére, főleg ha a szerződés sincs már meg. Az volt az érzése, Victoria ebbe nem fog beleegyezni, de ha igen, akkor Anna kapcsolatba lép Nakamurával Tokióban, és megpróbálja kideríteni, hogy… − Beszállás a British Airways 812-es járatára a londoni Gatwick repülőtérre a D14-es kapunál − szólalt meg a hangosbemondó. Miközben átkeltek a La Manche csatorna felett, Anna újra meg újra végiggondolta magában a tervét, amit a legtöbben őrültségnek tartottak volna. A gép harmincöt perces késéssel ért földet a Gatwicken. Anna az órájára nézett, amikor angol földre lépett. Tudta, hogy kilenc óra múlva Leapman is megérkezik a Heathrow-ra. Miután túlesett az útlevélvizsgálaton, és megkapta a poggyászát, elment autókölcsönzőt keresni. A Happy Hire pultját inkább elkerülte, és az Avisnál állt be a sorba. Anna nem vette észre az elegánsan öltözött fiatalembert, aki egy duty-free üzlet ajtajában álldogálva suttogott a mobiljába: − Megérkezett, ráálltam.
Leapman elfészkelődött a széles bőrülésen, amely jóval kényelmesebb volt, mint bármelyik bútordarab 43. utcai lakásában. A stewardess feketekávét szolgált fel aranyszegélyű porceláncsészében, ezüsttálcán. Leapman hátradőlt, és a rá váró feladatra gondolt. Tudta, hogy nem több mint egyszerű küldönc, még ha a küldemény a világ egyik legértékesebb festménye is. Gyűlölte Fenstont, aki soha nem bánt vele úgy, mint egyenrangú partnerrel. Ha csak egyszer is elismerné, hogy mennyivel járult hozzá a bank sikeréhez, és úgy viszonyulna hozzá, mint egy tiszteletreméltó kollégájához, és nem mint egy fizetett lakájhoz… Na, nem mintha olyan sokat fizetett volna neki. Ha csak néha azt mondaná, hogy „köszönöm”, már az is elég lenne. Igaz, Fenston a csatornából szedte őt fel, de csak azért, hogy még mélyebbre ejtse vissza. Egy évtizede szolgálta Fenstont, és figyelte, ahogy ez a csiszolatlan bukaresti bevándorló egyre magasabbra kapaszkodik a vagyon és a rang létráján, azon a létrán, amelyet ő tartott neki a háttérből. De ez egyik napról a másikra megváltozhat. Ha az a nő csak egy hibát elkövet, a szerepük felcserélődhet. Fenston börtönben fog kikötni, neki pedig egy vagyon hullhat az ölébe, amelynek soha senki nem fog a nyomára akadni… − Tölthetek még egy kávét, Mr. Leapman? − szólalt meg a stewardess. Annának nem volt szüksége térképre, hogy odataláljon a Wentworth-kastélyba, bár néhányszor azért majdnem eltévedt a számtalan körforgalomban. Negyven perccel az indulás után be is hajtott a kastély kapuján. A Wentworth-kastélyban tett első látogatását megelőzően nem tudott túl sokat a barokk építészetről, amely stílusjegyben a tizenhetedik és tizennyolcadik századi angol arisztokraták otthonai fogantak. A kastély 1697-ben épült, Sir John Vanbrugh tervei alapján. Ez volt az első munkája, ezután építette a Howard-kastélyt, majd később a Blenheim-palotát, egy másik diadalmas hadvezér számára, és ezután lett a legkeresettebb építész egész Európában. A kastélyhoz vezető hosszú behajtót gyönyörű tölgyfák szegélyezték, amelyek ugyanolyan ősiek voltak, mint maga az épület, bár itt-ott üres helyek tátongtak köztük, ahol az 1987-es nagy viharok kidöntöttek néhányat. Anna elhajtott egy tó mellett, amelyben nyüzsögtek a japán díszpontyok, aztán két tenisz- és egy krokettpálya következett, melyeknek gyepét már lehullott sárga levelek tarkították. Az út kanyarodott, és felbukkant az impozáns, ezer holdnyi zöldterülettel körbevett kastély. Victoria mesélte neki, hogy a házban hatvanhét szoba van, ebből tizennégy vendégszoba. Annát az első emeleten szállásolták el a múltkori látogatása alkalmával, a Van Gogh-szobában, amely nagyjából akkora volt, mint New Yorkban az egész lakása. Ahogy közelebb ért a kastélyhoz, észrevette, hogy a címeres családi zászló félárbocra eresztve lóg. Lefékezett a bejárat előtt, és eltűnődött, vajon ki halt meg Victoria számtalan idősebb rokona közül. A hatalmas tölgyfa ajtó már ki is tárult, még mielőtt Anna felért volna a lépcső tetejére. Fohászkodott magában, hogy Victoria otthon legyen, és nagyon remélte, Fenston még mindig nem sejti, hogy ő Angliában van. − Jó reggelt, hölgyem − üdvözölte komornyik. − Miben segíthetek? De hát én vagyok az, Andrews − akarta válaszolni Anna, akit meglepett a kimért udvariasság. Amikor legutóbb itt járt, a komornyik nagyon barátságos volt vele. − Beszélnem kell Lady Victoriával, sürgősen. − Attól tartok, ez nem lehetséges − felelte Andrews. − De megnézem, őladysége ráér-e. Addig talán legyen szíves itt várni. Ez meg mit jelentsen? − csodálkozott magában Anna. Miközben a hallban várakozott, felnézett a Catherine-t ábrázoló Gainsborough-portréra. Pontosan emlékezett a házban található összes festményre, de a tekintete rögtön a kedvencére vándorolt a lépcsősor tetejénél, Romney Mrs. Siddons mint Portia című képére. Aztán a szalon bejárata felé fordult, ahol az Actaeon, a Derby győztese című Stubbs-festmény köszöntötte, amely Sir Harry Wentworth kedvenc lovát ábrázolta. Ez legalább még biztonságban van. Ha Victoria megfogadja majd a tanácsát, akkor talán a gyűjtemény többi részét megmentheti.
A komornyik kimért léptekkel visszatért. − Őladysége fogadja − mondta. − Legyen szíves befáradni a nappaliba. − Kicsit meghajolt, aztán átkísérte a hallon. Anna igyekezett a hatpontos tervére koncentrálni, de tudta, hogy előbb meg kell magyaráznia, miért késett negyvennyolc órát a megbeszélt ebédről. Victoria persze biztosan értesült a hírekből a kedden történt tragédiáról, és talán az is meglepetés lesz a számára, hogy ő még él. Amikor belépett a nappaliba, meglátta Victoriát, lehajtott fejjel, gyászruhában, a kanapén ülve. A lábánál egy barna labrador szunyókált. Anna nem emlékezett rá, hogy Victoriának lett volna kutyája, és meglepte, amikor a nő nem állt fel azonnal, és nem üdvözölte a szokásos szívélyes modorában. Aztán felemelte a fejét, és Anna majdnem hangosan felszisszent a meglepetéstől, amikor rádöbbent, hogy nem Victoria az, aki hidegen rámered, hanem Arabella Wentworth. Ebben a pillanatban megértette, miért van félárbocra eresztve a zászló. Anna hallgatott, és próbálta felfogni, hogy soha többé nem fogja látni Victoriát, és most a húgát kell majd győzködnie, akivel eddig még soha nem találkozott. Victoria tükörképe nem állt fel, és kezet sem nyújtott. − Megkínálhatom egy teával, dr. Petrescu? − kérdezte Arabella távolságtartó hangon, amely azt éreztette, hogy nagyon reméli, „Köszönöm, nem” lesz a válasz. − Köszönöm, nem − felelte Anna, és állva maradt. − Megkérdezhetem, mi történt Victoriával? − kérdezte halkan. − Azt feltételeztem, már tudja − felelte szárazon Arabella. − Fogalmam sincs, mire gondol − mondta Anna. − Miért jött ide, ha nem azért, hogy a családi vagyon maradékát is magával vigye? − Azért jöttem, hogy figyelmeztessem Victoriát, ne hagyja, hogy elvigyék a Van Goghot, mielőtt módom lenne… − A festményt kedden elszállították − vágott közbe Arabella. − Még annyi tisztesség sem volt bennük, hogy legalább a temetést megvárják. − Én fel akartam hívni, de nem tudtam megszerezni a telefonszámot. Ha sikerült volna… − Anna elhallgatott, aztán még hozzátette. − De most már túl késő. − Mihez van túl késő? − kérdezte Arabella. − Elküldtem Victoriának egy példány a jelentésemből, amelyben azt javasoltam, hogy… − Igen, olvastam a jelentést − mondta Arabella. − De igaza van, ehhez már túl késő. Az új ügyvédem figyelmeztetett, hogy évekbe is telhet, amíg rendeződik a vagyon sorsa, és addigra mindent elveszíthetek. − Szóval ezért nem akarta, hogy Angliába jöjjek, és személyesen beszéljek Victoriával − mormolta Anna, inkább csak magának − Nem egészen értem − mondta Arabella, összeszűkült szemmel nézve rá. − Fenston kedden kirúgott az állásomból, amiért elküldtem a jelentésemet Victoriának. − Victoria olvasta a jelentést − mondta halkan Arabella. − Hagyott hátra egy levelet, amiből egyértelmű, hogy meg akarta fogadni a tanácsát, és talán ezért kellett szörnyű halált halnia.. − Hogyan halt meg? − kérdezte halkan Anna. − Meggyilkolták, a leggyávább és legaljasabb módon − mondta Arabella. Elhallgatott, és Anna szemébe nézve hozzátette: − Nincs semmi kétségem, hogy Mr. Fenston tájékoztatni tudná a részletekről. Anna lehajtotta a fejét. Nem tudta, mit válaszoljon. A hatpontos terve romokban hevert. Fenston legyőzte mindkettőjüket. − Victoria mindenkiben megbízott és attól tartok, nagyon naiv volt − folytatta Arabella. − De senki nem érdemli meg, hogy ilyen halált haljon, hát még valaki, aki olyan kedves volt, mint az én drága nővérem. − Nagyon sajnálom − mondta Anna. − Én nem tudtam. Higgyen nekem! Fogalmam se volt erről az egészről. Arabella kinézett az ablakon a pázsitra, és egy ideig nem szólt semmit. Aztán reszketve visszafordult, és Annára nézett. − Hiszek magának − mondta. − Először úgy gondoltam, maga felelős ezért az egész gonosz
színjátékért, de most már látom, hogy tévedtem. Sajnos, már tényleg késő. Nem tehetünk semmit. − Ebben nem vagyok olyan biztos − mondta Anna, és határozott pillantással Arabellára nézett − De ahhoz, hogy megpróbáljak tenni valamit, meg kell kérnem, hogy bízzon meg bennem úgy, ahogy Victoria bízott. − Mire gondol? − kérdezte Arabella. − Adjon nekem egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy nem én vagyok a felelős a nővére haláláért. − Mégis, hogy akarja bebizonyítani? − kérdezte Arabella. − Azzal, hogy visszaszerzem a Van Goghot. − Amint már mondtam, kedden elszállították. − Tudom, de még Angliában kell lennie. Fenston egy bizonyos Leapmant küldött ide, hogy vigye magával a festményt. − Anna az órájára pillantott. − Pár óra múlva fog megérkezni a Heathrow-ra. − Még ha sikerülne is megszereznie a képet, ez mennyiben oldaná meg a problémát? Anna nagy körvonalakban előadta a tervét, és örömmel látta, hogy Arabella sűrűn bólogat közben. Anna végül azzal fejezte be: − Szükségem lesz a támogatására, másképp a tervem miatt akár le is tartóztathatnak. Arabella egy ideig hallgatott, aztán azt mondta: − Ön nagyon bátor ifjú hölgy, nem is tudom, tisztában van-e vele, mennyire. De ha hajlandó ilyen kockázatot vállalni, akkor én is hajlandó leszek rá. Minden erőmmel támogatni fogom. Anna elmosolyodott. − Meg tudná mondani, ki szállította el a festményt? Arabella felállt a kanapéról, és az íróasztalhoz ment, a kutya a nyomában. Felemelt egy névjegyet. − Ruth Parish − olvasta fel a nevet. − Az Art Locations nevű cégtől. − Igen, ahogy gondoltam − bólintott Anna. − Akkor most azonnal el kell mennem, csak pár órám van Leapman megérkezéséig. Anna előbbre lépett, és kezet nyújtott, de Arabella kézfogás helyett átölelte Annát, és azt mondta: − Bármit megteszek, hogy megbosszuljam a nővérem halálát… − Bármit? − Bármit − ismételte meg Arabella. − Amikor az északi torony összeomlott, a Victoria által felvett kölcsönre vonatkozó összes papír megsemmisült − mondta Anna. − Az eredeti szerződés is. Az egyetlen megmaradt példány az ön birtokában van. Ha netalántán… − Ne is folytassa! − vágott közbe Arabella. Anna elmosolyodott. Arabellával tárgyalni tényleg egészen más, mint a nővérével lett volna. Sarkon fordult, és sietve kifelé indult. A komornyiknak nem is volt ideje kinyitni előtte az ajtót. Arabella a nappali ablakából figyelte, ahogy Anna kocsija eltűnt a szeme elől. Eltűnődött, viszont fogja-e még látni valaha. Petrescu most távozik a kastélyból − jelentette az öltönyös fiatalember. − Visszaindult Londonba. Követem, és folyamatosan jelentkezem. 23. fejezet Anna elhajtott a Wentworth-kastélyból, vissza az M25-ösre, és kereste a Heathrow felé vezető utat jelző táblákat. Majdnem délután két óra volt, úgyhogy már nem hívhatja fel Tinát, aki ilyenkor a Wall Street-i irodában, az íróasztalánál ülhet. Muszáj lesz még egyszer felhívnia később, különben meghiúsulhat a kis puccs, amire készül. Miközben áthajtott a Wentworth nevű falucskán, Anna próbált visszaemlékezni, hol is volt a fogadó, ahol Victoriával egyszer ebédeltek. Aztán meglátta a szélben lobogni az ismerős családi címeres zászlót, itt is félárbocra eresztve. Anna bekanyarodott a Wentworth Arms nevű fogadó elé, leparkolt a bejárat közelében, aztán
besétált az ivóba. − Fel tudna váltani nekem öt dollárt? − kérdezte a felszolgálónőt. − Telefonálni szeretnék. − Hát persze. − A nő kinyitotta a kasszát, és átadott Annának két egyfontos érmét. Rablás fényes nappal, gondolta Anna, de nem volt ideje leállni vitatkozni. − A telefon hátul van, jobbra, az étteremnél. Anna tárcsázott egy számot, amit még mindig kívülről tudott. A második csöngésre fel is vették a telefont, és megszólalt egy hang: − Sotheby’s. − Mark Poltimore-ral szeretnék beszélni. − Máris adom. − Mark Poltimore, tessék. − Mark, Anna vagyok, Anna Petrescu. − Anna, milyen kellemes meglepetés! Mindnyájan nagyon aggódtunk érted. Hol voltál kedden? − Amszterdamban − felelte Anna. − Hála istennek. Szörnyűség, ami történt. És Fenston? − Ő sem volt az épületben akkor. Azért hívlak, mert szeretném kikérni a véleményedet egy Van Gogh-képről. − A valódiságáról vagy az árral kapcsolatban? − kérdezte Mark. − Mert ha a valódiságáról van szó, akkor fejet hajtok a te ítélőképességed előtt. − Arról nincs vita − mondta Anna −, de szeretnék egy második szakvéleményt is az értékéről. − Olyan festmény, amit ismerünk? − Az Önarckép bekötözött bal füllel − mondta Anna. − A Wentworth-féle Önarckép? − kérdezte Mark. − Világéletemben ismertem a családot, és fogalmam sem volt róla, hogy fontolgatják a kép eladását. − Azt nem mondtam, hogy eladják − felelte Anna, de további magyarázatot nem fűzött a dologhoz. − Be tudnád hozni a festményt, hogy megvizsgáljuk? − kérdezte Mark. − Szívesen bevinném, de nincs elég biztonságos szállítójárművem. Azt reméltem, talán te segíteni tudsz. − Hol van most a kép? − Egy vámmentes raktárban a Heathrow-n. − Akkor nagyon egyszerű − mondta Mark. − Mindennap szállítunk a Heathrow-ról. Holnap délután megfelelne? − Nem lehetne inkább ma? − kérdezte Anna. − Tudod, milyen a főnököm… − Várj csak, megnézem, hogy elmentek-e már a szállítók. − A vonal elnémult, és Anna a saját szívdobogását is hallotta. Bedobta a második érmét is a telefonkészülékbe. Nem hiányzik, hogy megszakadjon a vonal. Mark rövidesen visszajött. − Szerencséd van. A szállítónk ma négy körül megy ki a reptérre, hogy elhozzon nekünk ezt-azt. Ehhez mit szólsz? − Remek, de megtennél még egy szívességet? Kérd meg őket, hogy hívják fel Ruth Parisht az Art Locations-nél, mielőtt megérkeznének a reptérre, rendben? − Persze. Mennyi időnk van a kép felbecslésére? − Negyvennyolc óra. − Ha esetleg mégis fontolóra vennék, hogy eladják a képet, ugye a Sotheby’s-hez jössz vele először? − Hát persze. − Már alig várom, hogy láthassam a képet − mondta Mark. Anna lerakta a kagylót. Nem érintette kellemesen, hogy milyen könnyedén tud hazudni. Egyre jobban értette, milyen egyszerű lehetett Fenstonnak, hogy őt átverje. Kihajtott a Wentworth Arms parkolójából. Arra gondolt, most minden attól függ, hogy Ruth Parish az irodájában van-e. Miután kiért az autópályára, Anna a lassú sávban maradt, és közben végiggondolt magában mindent, ami félresikerülhet. Vajon Ruth tudja-e, hogy Fenston kirúgta? Fenston elmondta-e neki, hogy ő halott? Elfogadja-e szó nélkül Ruth, hogy neki van felhatalmazása
ilyen súlyú döntést hozni? Fontolgatta, hogy felhívja-e Ruthot, de aztán úgy döntött, azzal csak időt adna neki, hogy utánanézzen a dolgoknak, és esetleg felhívja Fenstont. Csak úgy lehet sikeres, ha meglepi Ruthot. Anna úgy elmerült a gondolataiban, hogy majdnem elhajtott a Heathrow felé vezető lehajtó mellett. Miután lekanyarodott az M25-ösről, egymás után elhaladt három tábla mellett, amelyek jelezték az első, második, a harmadik és negyedik terminált, majd a teheráru-raktár felé vette az irányt. Leparkolt közvetlenül az Art Locations kirendeltsége előtt. Egy darabig elüldögélt a kocsiban, és próbálta összeszedni magát. Mi lenne, ha most egyszerűen elhajtana? Semmi szükség rá, hogy belekeveredjen ebbe az egészbe, és ekkora kockázatot vállaljon. Aztán Victoriára gondolt, és arra, hogy akaratlanul is szerepet játszott a halálában. − Gyerünk, szedd össze magad! − mondta hangosan. − Vagy tudják Fenstontól, mi történt, vagy nem, és ha netán tudják, akkor két percen belül megint a kocsiban lehet. Belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy rendben van-e a külseje. Na gyerünk! − mondta magának még határozottabban, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Vett egy jó nagy levegőt, és elindult az épület bejárata felé. Besétált a csapóajtón, és szembetalálta magát egy recepcióssal, akivel még soha nem találkozott. Nem túl jó kezdet. − Ruth bent van? − kérdezte Anna könnyedén, mintha mindennapos vendég lenne az irodában. − Nincsen, a Royal Academyn ebédel, a készülő Rembrandt-kiállítást beszélik meg. Anna gyomra görcsbe rándult. − De bármelyik percben visszaérhet. − Akkor megvárom − mondta Anna, és elmosolyodott. Leült a kis előtérben, fogta a Newsweek egy régi példányát, amelynek címlapján Al Gore mosolygott, és átlapozta. Folyton fel-felnézett a recepciós pult fölötti órára, és figyelte a mutató lassú araszolását: három óra tíz perc, negyed négy, három óra húsz perc. Ruth végül három óra huszonkét perckor sétált be az irodába. − Van valami üzenet? − kérdezte a recepcióstól. − Nincsen, de egy hölgy várja. Anna visszafojtotta a lélegzetét, miközben Ruth hátrafordult. − Anna! − kiáltott fel. − De örülök, hogy látlak! − Az első akadályon tehát túljutott. − Tűnődtem rajta, hogy a New Yorkban történtek után még mindig te vagy-e megbízva ezzel a feladattal. − Második akadály is rendben. − Főleg miután a főnököd azt mondta, Mr. Leapman fog idejönni személyesen a képért. − Harmadik akadály. Úgy látszik, senki nem mondta el Ruthnak, hogy ő eltűnt, és azt hiszik, halott. − Kicsit sápadtnak látszol − folytatta Ruth. − Jói vagy? − Remekül − felelte Anna, a negyedik akadályt is átugorva. Sikerült talpon maradnia, de még legalább hat akadály állt előtte a célvonal előtt. − Hol voltál tizenegyedikén? − kérdezte aggódva Ruth.− A legrosszabbtól féltünk. Megkérdeztem volna Mr. Fenstont, de ő soha nem hagyja, hogy bármit is kérdezzek, rögtön lecsapja a kagylót. − Amszterdamban voltam egy képvásárlás miatt − mondta Anna. − De Karl Leapman tegnap este felhívott, és megkért, hogy repüljek ide, és ellenőrizzem, minden rendben van-e, hogy amikor ő megérkezik, ne legyen már semmi dolga, csak átrakni a képet. − Tökéletesen készen állunk − mondta Ruth kicsit bosszúsan. − Odaviszlek a raktárba, és megnézheted te magad. Várj egy percet, előbb megnézem, voltak-e telefonhívásaim, és szólok a titkárnőmnek, hová mentem. Anna idegesen járkált fel-alá, és azon tűnődött, Ruth vajon odatelefonál-e New Yorkba, hogy ellenőrizze, amit ő mondott. De miért is tenné? Ruth eddig is mindig vele intézte a dolgokat. Ruth pár perc múlva vissza is jött. − Ez most érkezett, az íróasztalomon volt − mondta, és odanyújtott Annának egy kinyomtatott e-mailt. Anna gyomra megint görcsbe rándult. − Megerősítik, hogy Mr. Leapman gépe hét vagy fél nyolc körül száll le ma este. Azt kéri, ott várjuk a
reptéri betonon, hogy azonnal átrakodhassuk a festményt, és egy órán belül szeretne is visszaindulni. − Ez nagyon jellemző Leapmanre − jegyezte meg Anna. − Akkor jobb, ha indulunk is − mondta Ruth, és az ajtó felé indult. Anna bólintott, követte Ruthot, és beült mellé a Range Roverjébe. − Szörnyű, ami Lady Victoriával történt − mondta Ruth, miközben megfordult a kocsival, és a terminál déli végéhez hajtott. − A sajtó óriási felhajtást csinál a titokzatos konyhakéses gyilkos körül, de a rendőrség még mindig nem tartóztatott le senkit. Anna hallgatott. „Titokzatos konyhakéses gyilkos”? Vajon ezért mondta Arabella, hogy nagyon bátor…? Ruth megállt egy jellegtelen betonépület előtt, ahol Anna jó párszor megfordult már régebben. Az órájára pillantott: öt perc múlva háromnegyed négy. Ruth felvillantotta belépőjét a biztonsági őrnek, aki azonnal kinyitotta a nyolccentis vastagságú acélajtót. Bekísérte őket a hosszú, szürke, betonfalú folyosón, ahol Anna mindig úgy érezte magát, mintha egy bunkerben lenne. Megálltak a második biztonsági ajtónál, amelyet digitális zár védett. Ruth megvárta, amíg az őr hátrább lép, és benyomkodott egy hatszámjegyű kódot. Aztán kinyitotta a súlyos ajtót, és beléptek egy négyszögletes, betonfalú szobácskába. A hőmérő a falon azt mutatta, hogy pontosan húsz fok van odabent. A szobácska falát fapolcok szegélyezték, megrakva festményekkel, amelyek arra vártak, hogy elszállítsák őket a világ különböző pontjaira. Mindegyik az Art Locations jellegzetes piros fadobozába volt csomagolva. Ruth megnézte a leltárjegyzéket, aztán keresgélni kezdett a polcokon. Megkocogtatott egy ládát, amelynek mind a négy sarkán a 47-es szám állt. Anna is odalépett mellé. Próbálta húzni az időt. Ő is megnézte a leltárban a negyvenhetes tételt. Vincent Van Gogh, Önarckép bekötözött bal füllel, 45x60 centiméter. − Úgy látom, minden rendben van − állapította meg Anna, miközben a biztonsági őr megjelent az ajtóban. − Elnézést, hogy megzavarom, Miss Parish, de kint vár két biztonsági ember a Sotheby’s-től, és azt mondják, azt az utasítást kapták, hogy szállítsák el a Van Goghot értékbecslésre. − Te tudsz erről? − kérdezte Ruth Annához fordulva. − Ó, hogyne − vágta rá azonnal Anna. − Az elnök utasított, hogy a biztosítás miatt becsültessük fel, mielőtt New Yorkba szállítjuk. Csak egy órára lesz szükség, és utána azonnal visszaküldik ide. − Mr. Leapman nekem ezt egy szóval sem említette − mondta Ruth. − Az e-mailben sem. − Ugyan, Leapman nem ért ezekhez dolgokhoz. Nem tudja megkülönböztetni Van Goghot Van Morrisontól. − Anna egy pillanatra elhallgatott. − Ha kétségeid vannak, telefonálj New Yorkba, és beszélj Fenstonnal. Így tisztázni lehetne a dolgokat. Anna idegesen várt, amíg Ruth fontolgatta a javaslatát. − Hogy aztán megint leharapja a fejemet − mondta végül Ruth. − Nem, köszönöm, inkább elhiszem neked. Feltételezem, vállalod, hogy aláírod a kiadási bizonylatot? − Hát persze − vágta rá Anna. − És szólsz Mr. Leapmannek is, hogy változott a terv? − Erre nem lesz szükség, mire a gépe leszáll, addigra a festmény már rég visszaérkezett ide. Ruth megkönnyebbülten a biztonsági őrhöz fordult: − A negyvenhetes lesz az. Az őr levette a polcról a piros fadobozt, és kivitte a Sotheby’s kint várakozó biztonsági furgonjához. − Itt legyen szíves aláírni − mondta a sofőr. Anna odalépett, és aláírta a papírt. − Mikor hozzák vissza a festményt? − kérdezte Ruth. − Én nem tudok semmit a… − kezdte a sofőr. Anna gyorsan közbevágott. − Megkértem Mark Poltimore-t, hogy egy-két órán belül mindenképp szállítsák vissza. − Remélem is, hogy visszaér, mielőtt Mr. Leapman megérkezik − mondta Ruth. − Nem
szeretnék vitába keveredni azzal az emberrel. − Jobban örülnél, ha én is elkísérném a képet a Sotheby’s-hez? − kérdezte Anna ártatlanul. − Akkor talán fel tudom gyorsítani a dolgokat. − Megtennéd? − kérdezte Ruth. − Az adott körülmények között lehet, hogy okosabb megoldás lenne − mondta Anna, és beült a furgonba középre, a sofőr és a szállító közé. Ruth utánuk integetett, amíg a furgon el nem tűnt a kapun, és beleolvadt a London felé áradó, késő délutáni forgalomba. 24. fejezet Bryce Fenston Gulfstream V gépe hét óra huszonkét perckor ért földet a Heathrow repülőtéren, és Ruth ott állt a leszállópályán, hogy üdvözölje a bank képviselőjét. Már értesítette a vámosokat, hogy a papírok is készen legyenek, mire Anna visszatér. Az utóbbi egy órában Ruth egyre sűrűbben nézegetett a főbejárat felé, és várta, hogy a furgon felbukkanjon. Odatelefonált a Sotheby’s-hez, és az impresszionista osztályról egy nő biztosította róla, hogy a festmény megérkezett. Ennek már több mint két órája. Talán mégiscsak telefonálnia kellett volna New Yorkba, hogy egyeztesse velük a dolgot… De miért kérdőjelezné meg legmegbízhatóbb ügyfele tetteit? Ruth visszafordult a repülő felé, és úgy döntött, inkább nem mond semmit Leapmannek. Végül is biztos, hogy Anna perceken belül megérkezik. A gép ajtaja kinyílt, és leengedték a lépcsőt. A stewardess félreállt, hogy az egyetlen utas leszállhasson a gépről. Karl Leapman lelépdelt a lépcsőkön, kezet rázott Ruth Parishsel, aztán beült mellé a reptéri limuzin hátsó ülésére, hogy megtegyék a rövid utat a váróteremig. Nem vette magának a fáradságot, hogy bemutatkozzon, feltételezte, a nő úgyis tudja, kicsoda. − Volt esetleg valami probléma? − kérdezte Leapman. − Nem tudok róla − felelte Ruth magabiztosan, miközben a sofőr megállt az épület előtt. − Az utolsó betűig végrehajtottuk az utasításaikat, Lady Victoria tragikus halála ellenére. − Igen − bólintott Leapman, és kiszállt a kocsiból. − A bank majd küld egy koszorút a temetésre. − Majd szünet nélkül folytatta: − Minden készen áll, indulhatunk vissza a festménnyel? − Hogyne − felelte Ruth. − Abban a pillanatban megkezdjük a berakodást, ahogy a kapitány végzett a tankolással. Nem tarthat tovább egy óránál, és már indulhatnak is vissza. − Ezt örömmel hallom − mondta Leapman, és belépett a forgóajtón. − Nyolc harmincra kaptunk felszállási engedélyt, és nem szívesen késném le. − Akkor talán okosabb is lesz, ha magára hagyom, hogy nyugodtan ellenőrizze a festmény átszállítását a gépre − mondta Ruth. − Ha már a fedélzeten lesz, visszajövök elköszönni. Leapman bólintott, és belesüppedt egy fekete bőrfotelbe. Ruth sarkon fordult, és elindult. − Hozhatok egy italt? − lépett oda egy pincér Leapmanhez, aki végigpillantott a rövidke itallapon. − Egy whiskyt jéggel − mondta. Ruth az ajtóból még visszaszólt: − Ha Anna visszaér, megmondaná neki, hogy a vámhivatalban vagyok a papírok miatt? − Anna…? − kiáltott fel Leapman, és felugrott a fotelből. − Igen, egész délután itt volt velem. − És minek? − kérdezte Leapman, és tett egy lépést Ruth felé. − Csak ellenőrizte a szállítólevelet − mondta Ruth, és igyekezett nyugodt maradni. − És gondoskodott róla, hogy pontosan kövessük Mr. Fenston utasításait. − Milyen utasításokat? − csattant fel Leapman. − Hogy elküldjük a Van Goghot a Sotheby’s-hez, értékbecslésre. − Az elnök úr nem adott ilyen utasítást! − mondta Leapman. − A Sotheby’s ide is küldött egy szállítófurgont, és dr. Petrescu is megerősítette, hogy ez az utasítás. − Petrescut három nappal ezelőtt kirúgtuk. Azonnal hívja fel nekem a Sotheby’s-t! Ruth odarohant a telefonhoz.
− Kivel beszélt a Sotheby’s-nél? − Mark Poltimore-ral − felelte Ruth, és átadta a kagylót Leapmannek. − Poltimore-t kérem − dörrent a telefonba Leapman, de aztán rájött, hogy csak az üzenetrögzítő jelentkezett, és lecsapta a kagylót. − Megvan az otthoni száma? − fordult Ruth-hoz. − Nincs, de a mobilja igen. − Akkor hívja fel! Ruth gyorsan kikereste a számot, és hívta. − Mark? Leapman kikapta a nő kezéből a telefont. − Poltimore? − Én vagyok, tessék. − A nevem Leapman, én vagyok a… − Tudom, hogy ön kicsoda, Mr. Leapman. − mondta Mark. − Helyes. Úgy tudom, önöknél van a Van Goghunk. − Inkább mondjuk úgy, hogy volt − felelte Mark. − Dr. Petrescu, az önök művészeti igazgatója tájékoztatott minket, még mielőtt lett volna alkalmunk elvégezni az értékbecslést, hogy önök meggondolták magukat, és azt kérik, azonnal vigyük vissza a képet a reptérre, hogy haladéktalanul elszállítsák New Yorkba. − És maguk beleegyeztek? − kérdezte Leapman egyre jobban megemelve a hangját − Miért ne tettük volna? Anna Petrescu neve állt a szállítólevélen. 25. fejezet Szia, itt Vincent. − Szia, igaz, amit hallottam? − Miért, mit hallottál? − Hogy elloptad a Van Goghot. − A rendőrséget értesítették? − Nem, ezt nem merték megkockáztatni, nem utolsósorban azért, mert a részvényeink még mindig zuhannak, a festmény pedig nem volt biztosítva. − Akkor most mire készül? − Odaküld valakit Londonba, hogy kutasson fel téged, de nem tudtam rájönni, kit. − Lehet, hogy én már nem is leszek Londonban, mire ideér. − Hová mész? − Haza. − A festmény biztonságban van? − A legteljesebb mértékben. − Jól van, de van itt még valami, amiről tudnod kell. − Micsoda? − Fenston ma délután ott lesz a temetéseden. A vonal elnémult. Ötvenkét másodperc. Anna lerakta a kagylót. Egyre jobban aggódott amiatt, hogy mekkora veszélybe sodorja Tinát. Mit fog csinálni Fenston, ha rájön, miért sikerül neki mindig egy lépéssel előtte járnia…? Odament az indulási pulthoz. − Poggyásza van? − kérdezte a reptéri alkalmazott. Anna leemelte a poggyászkuliról a piros dobozt, rárakta a mérlegre, aztán melléje tette a bőröndjét is. − Egy kicsit túlsúlyos a csomagja − mondta a nő. − Attól tartok, harminckét fontot rá kell fizetni. − Anna elővette a pénztárcáját, miközben a nő egy cédulát ragasztott a bőröndjére, és egy Törékeny! feliratú matricát a piros dobozra. − Negyvenhármas kapu − mondta, és átnyújtotta a beszállókártyát. − Beszállás harminc perc múlva. Jó utat! Anna elindult a 43-as kapu felé. Bárkit küld is utána Fenston Londonba, jóval azután fog ideérkezni, hogy ő elrepült. De tudta, hogy ha alaposan átolvasták a jelentését, úgyis rájönnek, hol fog kikötni a festmény. Csak arra kell ügyelnie, hogy ő előbb érjen oda, mint Fenston embere. Először is telefonálnia kell valakinek, akivel több mint tíz éve nem beszélt, hogy figyelmeztesse, úton van. Anna mozgólépcsővel felment
a terminál első emeletére, és beállt a biztonsági ellenőrzésre várakozók hosszú sorába. − A negyvenhármas kapuhoz tart − mondta egy hang kissé odébb. − A British Airways 272-es járatával Bukarestbe repül, nyolc óra negyvennégy perckor. Fenston odafurakodott az előkelőségek sorába, miközben Bush elnök és Giuliani polgármester kezet rázott néhány kiválasztott emberrel, akik részt vettek a tragédia színhelyén tartott megemlékezésen. Fenston ott lézengett még, amíg az elnök helikoptere felszállt, aztán odasétált a gyászolókhoz. Megállt leghátul, és hallgatta az áldozatok hangosan felolvasott neveit. Greg Abbot. Fenston körbenézett a tömegben. Kelly Gullickson. Fenston tekintete végigjárt a rokonok és barátok arcán, akik összegyűltek, hogy megemlékezzenek szeretteikről. Anna Petrescu. Fenston tudta, hogy Petrescu anyja Bukarestben él, és nem utazott ide a szertartásra. Alaposan végignézett az embereken, és eltűnődött, vajon melyikük lehet George bácsi az illinoisi Danvilleből. Rebecca Rangere. Fenston vetett egy pillantást Tinára, akinek könnybe lábadt a szeme, de biztos nem Petrescu miatt. Brulio Real Polanco. A pap lehajtotta a fejét, rövid imát mondott, aztán becsukta a Bibliát, és keresztet vetett. − Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. − Ámen − jött kórusban a válasz. Tina is vetett egy pillantást Fenstonra, aki egyetlen könnyet sem ejtett, csak szokása szerint egyik lábáról a másikra állt, ami azt jelezte, hogy unatkozik. Míg mások kis csoportokban összegyűltek, hogy emlékezzenek az áldozatokra, vagy részvétüket nyilvánítsák a hozzátartozóknak, Fenston anélkül távozott, hogy bárkihez szólt volna. Senki nem csatlakozott hozzá, miközben határozott léptekkel vonult várakozó autója felé. Tina továbbra is ott álldogált a gyászolók kis csoportjában, de a tekintetét Fenstonra szegezte. A sofőr épp kinyitotta neki a hátsó ajtót, Fenston beszállt, és beült egy nő mellé, akit Tina még sohasem látott. Egyikük sem szólalt meg, amíg a sofőr be nem ült előre, és a háta mögött fel nem gördült a füstszínű üveg, amely elválasztotta az utasoktól. A kocsi azonnal kikanyarodott az útra, és besorolt a déli forgalomba. Tina figyelte, amíg el nem tűnt a szeme elől. Remélte, hogy Anna hamarosan újra hívja − annyi minden van, amit el kell mondania neki, és most még azt is ki kell derítenie, ki ez a nő. Vajon Annáról tárgyalnak-e? Nem keverte-e szükségtelen veszélybe Annát? És hol van most a Van Gogh? A Fenston mellett ülő nő szürke nadrágkosztümöt viselt. A jellegtelen, minden feltűnést kerülő külső volt az egyik legfontosabb munkaeszköze. Fenstont soha nem kereste fel sem az irodájában, sem otthon, bár majdnem húsz éve ismerték egymást. Akkor találkozott először Nicu Munteanuval, amikor az még Ceauseşcu embere volt. Fenston elsődleges feladata az volt Ceauseşcu uralma alatt, hogy hatalmas pénzösszegeket juttasson el a legkülönbözőbb bankszámlákra a világ minden tájára − egyszerű küldönc volt Ceauseşcu leglojálisabb bérencei között. Amikor az udvaroncok már nem voltak olyan lojálisak, akkor a Fenston mellett ülő nő dolga volt, hogy likvidálja őket, azután pedig Fenston gondoskodott befagyasztott vagyonuk újraelosztásáról. Fenston legfőbb specialitása a pénzmosás volt, akár olyan távoli helyeken, mint a Cook-szigetek, akár olyan közel, mint Svájc. A nő specialitása a gyilkolás és a hulláktól való megszabadulás volt − kedvenc munkaeszköze a konyhakés, amely bármely konyhafelszerelés-boltban kapható, és a lőfegyverektől eltérően nem kell hozzá engedély. 1985-ben Ceauseşcu úgy döntött, hogy kedvenc magánbankárját elküldi New Yorkba, hogy
nyisson neki egy tengerentúli bankfiókot. A következő négy évben Fenston elvesztette a kapcsolatot a most mellette ülő nővel − egészen 1989-ig, amikor is Ceauseşcut letartóztatták, elítélték, és végül karácsony napján kivégezték. Azok között, akik hű emberei közül megmenekültek, ott volt Olga Krantz is, aki hét határon át menekült, amíg eljutott Mexikóba. Onnan átszökött Amerikába a számtalan illegális bevándorlóval együtt, akik nemigen számíthatnak munkanélküli segélyre, és egyik napról a másikra tengődnek a lelkiismeretlen munkaadóktól kapott éhbérből. Olga Krantz most ott ült a munkaadója mellett. Fenston egyike volt a kevés élő embernek, akik ismerték Krantz valódi személyazonosságát. Legelőször a tévében látta tizennégy éves kislányként, amikor Romániát képviselte egy nemzetközi tornászversenyen. Krantz második lett a csapattársa, Mara Moldoveanu után, és a sajtó már úgy tippelt, hogy ők az esélyesek az olimpián az arany- és az ezüstéremre. Sajnálatos módon egyikük sem jutott el a moszkvai olimpiára. Moldoveanu tragikus körülmények között életét vesztette. Épp egy dupla szaltót próbálgatott, amikor leesett a gerendáról, és eltörte a nyakát. Más nem volt a tornateremben a baleset idején, csak Krantz, aki megfogadta, hogy mindenképp megnyeri az aranyat az olimpián, csapattársnője emlékére. Krantz távozása a versenytorna világából már nem volt ilyen drámai. Alig pár nappal azelőtt, hogy kiválasztották az olimpiai csapatot, meghúzódott az egyik térdina, miközben egy talajgyakorlat előtt bemelegített. Tudta, hogy második esélye már nem lesz. A neve gyorsan eltűnt az újságok sportrovataiból. Fenston azt hitte, soha többé nem fog hallani róla, míg aztán egy reggel meglátta kijönni Ceauseşcu magánirodájából. Az alacsony, izmos lány kicsit idősebbnek látszott, de a mozgása ugyanolyan élénk volt, és a jéghideg acélszürke szempárt nem lehetett elfelejteni. Néhány jó helyen elejtett kérdéssel Fenston kiderítette, hogy Krantz Ceauseşcu személyes testőrségének vezetője lett. A fő feladata az volt, hogy eltörje néhány csontját azoknak, akik a diktátornak vagy a feleségének útjában álltak. Mint minden sportoló, Krantz is legelső szeretett volna lenni választott sportágában. Miután a tökéletességig elsajátított minden kötelező gyakorlatot − törött karok, törött lábak, törött nyakak −, áttért a szabadon választottra, a torokelvágásra, amelyben senki nem orozhatta el előle az aranyérmet. Hosszú órák odaadó gyakorlása meghozta az eredményt. Amíg mások futballmeccsre vagy moziba mentek szombat délutánonként, ő a Bukarest külvárosában lévő vágóhídra járt gyakorolni, bárányokon és borjakon. Az olimpiai rekordja negyvenkettő egy óra alatt Egy mészáros sem vehette fel vele a versenyt. Ceauseşcu jól megfizette, de Fenston még jobban. A feltételei egyszerűek voltak: Krantz éjjel-nappal legyen elérhető és álljon a rendelkezésére, és ne dolgozzon senki másnak. Tizenkét év alatt a honoráriuma 250 000 dollárról egymillióra emelkedett. Nem nevezhető afféle éhbérnek, amiért a legtöbb illegális bevándorló dolgozik. Fenston elővett az aktatáskájából egy dossziét, és szó nélkül átadta Krantznak. A nő kinyitotta, és szemügyre vette az öt nemrégiben készült fényképet Anna Petrescuról. − Hol van jelenleg? − kérdezte. Még mindig enyhe kelet-európai akcentussal beszélt, amitől nem tudott megszabadulni. − Londonban − felelte Fenston, aztán odanyújtott egy második dossziét is. Krantz ezt is kinyitotta, és kivett belőle egy színes fényképet. − Ő kicsoda? − kérdezte. − Ő még fontosabb, mint a nő − felelte Fenston. − Ez hogy lehetséges? − kérdezte Krantz, és még alaposabban megszemlélte a fotót. − Mert ő pótolhatatlan − magyarázta Fenston −, nem úgy, mint Petrescu. De bármit tesz is, ne ölje meg a nőt, amíg el nem vezette a festményig. − És ha nem sikerül? − Sikerülni fog. − És mennyi lenne a fizetség azért, hogy elraboljak egy bizonyos illetőt, akinek már amúgy is le van vágva a bal füle? − érdeklődött Krantz. − Egymillió dollár. A fele előre, a másik fele azon a napon, ahogy átadta nekem sértetlenül. − És a nőért?
− Ugyanaz az összeg, de csak miután másodszor is részt vehettem a temetési szertartásán. − Fenston megkocogtatta a füstszínű üveget, mire a sofőr a járdaszegélyhez húzódott, és megállt. − Mellesleg már utasítottam Leapmant, hogy helyezze letétbe a pénzt a szokott helyen. − Krantz bólintott, kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból, és eltűnt a tömegben. IX. 15. 26. fejezet Viszlát, Sam − mondta Jack a telefonba, aztán a mobil játszani kezdte a „Danny Boy” első ütemeit. A biztonság kedvéért hagyta, hogy szóljon, amíg ki nem ért a keleti 54. utcára, nehogy Sam végighallgassa a következő beszélgetést. Lenyomta a zöld gombot, miközben továbbsétált az 5. sugárút felé. − Van valami hír, Joe? − Petrescu földet ért a Gatwicken − jelentette Joe. − Aztán bérelt egy autót, és egyenesen a Wentworth-kastélyhoz hajtott. − Mennyi ideig volt ott? − Félóránál nem többet. Amikor kijött, beugrott a faluban egy fogadóba, ahonnan telefonált, aztán továbbment a Heathrow-ra, ahol Ruth Parishsel találkozott az Art Locations irodájában. − Jack nem szólt közbe. − Négy körül megjött a Sotheby’s furgonja, és bepakoltak egy piros dobozt… − Mekkora volt? − Úgy kilencvenszer hatvan centi. − Nem nehéz kitalálni, mi lehetett benne − jegyezte meg Jack. − És hová ment a furgon? − Elszállították a képet a West Enden lévő irodájukba. − És Petrescu? − Velük tartott. Amikor a furgon megérkezett a Bond Streetre, két hordár kivette a képet, és Petrescu is bement velük együtt. − És mennyi idő múlva jött ki? − Húsz perc múlva, ez alkalommal egyedül, és nála volt a piros doboz. Fogott egy taxit, a festményt berakta a hátsó ülésre, és eltűnt. − Eltűnt? − csattant fel Jack. − Hogy érted, hogy eltűnt? − Pillanatnyilag nincs túl sok szabad emberünk − mentegetőzött Joe. − A legtöbben egész nap dolgoznak, hogy próbálják kinyomozni, mely terroristacsoportok vehettek részt a keddi támadás előkészítésében és végrehajtásában. − Jó, értem − felelte Jack lecsillapodva. − Pár órával később viszont újból a nyomára akadtunk − folytatta Joe. − Hol? − A Gatwick repülőtéren. Megjegyzem, egy csinos szőke egy nagy piros dobozzal elég feltűnő a tömegben. − Roberts ügynöknek biztos nem tűnt volna fel − jegyezte meg Jack, és közben leintett egy taxit. − Ki az a Roberts? − kérdezte Joe. − Majd máskor elmondom − felelte Jack, és beült a taxiba. − Szóval, hová utazott? − Bukarestbe. − Miért akarna egy felbecsülhetetlen értékű Van Goghot Bukarestbe vinni? − Gondolom, Fenston utasítására − mondta Joe. − Végül is neki ugyanúgy a szülővárosa, mint Petrescunak, és ennél jobb helyet nem is találhatna, hogy elrejtse a képet. − Akkor minek küldte Leapmant Londonba, ha nem azért, hogy magával vigye a festményt? − Csak félrevezetés − vélte Joe. − Ahogy valószínűleg az is, hogy Fenston elment az emlékszertartásra, amikor nagyon jól tudja, hogy Petrescu él, és még mindig neki dolgozik. − Van egy másik lehetőség is, amit fontolóra kell vennünk − mondta Jack. − Ugyan mi? − Hogy már nem neki dolgozik, és ellopta a Van Goghot.
− Miért kockáztatná meg? Nyilván tudja, hogy Fenston habozás nélkül utána menne a világ végére is. − Fogalmam sincs, miért, és csak egy módja van, hogy kiderítsem. − Jack megnyomta a piros gombot a telefonján, és megadott a taxisnak egy West Side-i címet. Fenston kikapcsolta a magnót, és összevonta a szemöldökét. Harmadszor hallgatták végig a felvételt Leapmannel. − Mikor teszi el végre az útból ezt az átkozott nőszemélyt? − kérdezte aztán Leapman. − Addig nem, amíg ő az egyetlen, aki elvezethet a festményhez − felelte Fenston. Leapman elgondolkozva a homlokát ráncolta. − Én nem hiszem, hogy visszajön New Yorkba. A „haza” csak egy helyet jelenthet. Fenston kérdőn felvonta a szemöldökét. − Szerintem Bukarestbe ment. Jack hátradőlt az ülésen, és próbálta kiokoskodni, mi lehet Petrescu következő lépése. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy profi bűnöző-e, vagy teljesen amatőr. És hogy jön a képbe Tina Forster? Lehetséges, hogy Fenston, Leapman, Petrescu és Forster együttműködnek? Ha így van, Leapman miért töltött mindössze pár órát Londonban, és miért ment vissza rögtön New Yorkba? Az biztos, hogy nem találkozott Petrescuval, és a festményt sem vitte magával. De ha Petrescu valami magánakcióba kezdett, nyilván tisztában van vele, hogy csak idő kérdése, és Fenston utoléri, úgy tűnt, sejtelme sincs, mekkora veszélyben van, amikor ujjat húz ezzel az emberrel. Jack sehogy sem értette, miért lopna el a nő egy dollármilliókat érő festményt, amikor nem is reménykedhet abban, hogy egy ilyen közismert műalkotást el tud adni. A műkereskedelem világa nagyon belterjes és szűk, és még kisebb azoknak a száma, akik megengedhetik maguknak egy ilyen kép megvásárlását. És még ha sikerülne is eladni, mihez kezdene ennyi pénzzel? Az FBI órákon belül a nyomára tud jutni egy ekkora összegnek, akárhol próbálja is elrejteni. Sehogy sem állt össze a kép. De ha eredményre jut a vakmerő akcióval, és végigviszi a tervét, akkor Fenstonra nagyon kellemetlen meglepetés vár, és semmi kétség, hogy a jelleméhez illően fog reagálni. Miközben a taxi bekanyarodott a Central Parkba, Jack megpróbálta valahogy értelmezni mindazt, ami az elmúlt pár napban történt. Eleinte attól is félt, hogy szeptember 11. után elveszik tőle a Fenston-ügyet, de Macy ragaszkodott hozzá, hogy ne minden ügynöke a terroristák utáni nyomozással foglalkozzon, miközben más bűnözők a gyilkosságokat is megússzák. Jack könnyen el tudta intézni, hogy házkutatási parancsot kapjon Anna lakására, aki még mindig az eltűntek listáján szerepelt. Meg kell keresnie a rokonait és barátait, hogy megtudják, velük kapcsolatba lépett-e − érvelt Jack a bíró előtt, akinek ki kellett adnia a házkutatási engedélyt −, és fennforog az a halvány eshetőség is, hogy bezárkózott a lakásába, és még nem tért magához a sokkból. A bíró kérdezősködés nélkül aláírta az engedélyt. − Remélem, megtalálják − mondta, amit aznap többször is el kellett ismételnie. Amikor Jack a portást kérdezte, Sam könnyekben tört ki Anna nevének puszta említésére is, és azt mondta, bármit megtesz, hogy segítsen neki. Felkísérte Jacket a lakásba, még az ajtót is kinyitotta neki. Jack körbejárt a rendes kis lakásban, míg Sam az előszobában várakozott. Jack nem tudott sokkal többet kideríteni a látogatással, mint amennyit addig is tudott. Egy noteszben megtalálta Anna nagybátyjának telefonszámát az illinoisi Danville-ben, és egy borítékon az anyja bukaresti címét. Talán az egyetlen igazi meglepetés egy kis Picasso-rajz volt, amely az előszobában lógott, ceruzával szignálta a művész. Jack alaposan megszemlélte a matadort és a bikát, és megbizonyosodott róla, hogy nem nyomat, hanem valódi rajz. Nem tartotta valószínűnek, hogy Anna így kirakná közszemlére, ha lopta volna. Talán egy kis prémium Fenstontól, amiért segít neki megszerezni a Van Goghot? Ha így van, az legalább megmagyarázná, miben mesterkedik most
Anna Petrescu. Jack ezután átsétált a hálószobába. Anna ágya mellett volt egy óra. Jack rápillantott: háromnegyed kilenc múlt egy perccel. Jack visszatért a nappaliba, és vetett egy pillantást az íróasztal sarkán álló fényképre. Anna volt rajta, valószínűleg a szüleivel. Kinyitott egy dobozt, amiben egy csomó levelet talált, de nem tudta elolvasni őket, románul íródtak. A legtöbb „Mama” aláírással végződött, néhány pedig egy Anton nevű illetőtől érkezett. Jack eltűnődött, rokon vagy barát-e az illető. Megint a fényképre nézett, és önkéntelenül az jutott eszébe, hogy az anyjának tetszene ez a lány. Biztos meghívná hogy kóstolja meg az ürügulyását. − A fenébe! − szólalt meg hirtelen Jack olyan hangosan, hogy a taxis is hátrafordult: − Valami baj van? − kérdezte. − Csak elfelejtettem telefonálni az anyámnak. − Akkor nagy bajban van − mondta a taxis. − Tudom, hogy van ez, én is ír vagyok. A fenébe, ennyire látszik rajtam? − gondolta Jack. Azért kellett volna felhívnia az anyját, hogy szóljon, nem tud részt venni a szokásos szombat esti ürügulyás-vacsorán, amikor is megünneplik a kelták felsőbbrendűségét a világ minden más fajtája felett. Az is rontott a helyzeten, hogy Jack egyetlen gyerek volt. Semmiképp nem szabad elfelejtenie, hogy legalább Londonból felhívja a szüleit. Az apja azt szerette volna, ha Jackből ügyvéd lesz, és a szülei nem kis áldozatot hoztak, hogy ezt lehetővé tegyék. Miután huszonhat évet töltött a New York-i rendőrségnél, Jack apja arra a következtetésre jutott, hogy a bűnözésből senki másnak nincs haszna, kizárólag az ügyvédeknek meg a bűnözőknek, úgyhogy a fia ebből a kettőből választhat. Az apja kissé furcsa tanácsa ellenére Jack végül az FBI-hoz jelentkezett, alig pár nappal azután, hogy végzett a Columbia egyetem jogi karán. Minden szombaton, amikor Jack hazalátogatott, az apja morgott egy kicsit amiatt, hogy nem lett ügyvéd, az anyja pedig folyton nyaggatta, hogy szeretne már nagymama lenni. Jack nagyon élvezte a munkája minden részletét, a legelső pillanattól, ahogy megérkezett a quanticói FBI központba a kiképzésre. Ezt követően belépett a New York-i területi irodához, majd hamarosan nyomozó lett. ő volt az egyetlen, aki csodálkozott, amikor a kortársai közül elsőnek őt léptették elő. Kicsit vonakodva ugyan, de még az apja is gratulált neki, aztán hozzátette: − Ez is csak azt bizonyítja, milyen átkozottul jó ügyvéd lehettél volna. A főnöke, Macy azt is egyértelművé tette, hogy reméli, Jack fogja átvenni a helyét, ha őt egyszer visszahelyezik Washingtonba. Mielőtt azonban ez megtörténhetne, Jacknek előbb még börtönbe kellett juttatnia Fenstont, mert addig csak hiú remény volt az előléptetés. És Jack kénytelen volt beismerni, hogy ezidáig a legcsekélyebb bizonyítékot sem tudta felmutatni Bryce Fenston ellen, és még nagyon messze van attól, hogy rács mögé juttassa. Abbahagyta az álmodozást, és inkább felhívta a titkárnőjét. − Sally, foglaljon nekem egy helyet a legelső londoni járatra, és onnan tovább Bukarestbe. Most hazamegyek összecsomagolni, utána rögtön indulok. − Ne felejtse el, hogy a Kennedyről induló gépek mind tele vannak, már a jövő hétre is lefoglalták az összes jegyet − figyelmeztette a titkárnője. − Sally, csak juttasson fel egy londoni gépre, az sem érdekel, ha a pilóta mellett kell ülnöm! A játékszabályok egyszerűek voltak. Krantz mindennap ellopott egy mobiltelefont, amiről egyszer felhívta Fenstont, aztán a beszélgetés végén egyszerűen eldobta a telefont. Így senki nem tudta lenyomozni a hívásokat. Fenston épp az íróasztalánál ült, amikor villogni kezdett a kis piros lámpa, amely azt jelezte, hogy a magánvonalán hívják. Ezt a számot csak egyvalaki ismerte. Fenston felkapta a kagylót. − Hol van Petrescu? − hallatszott a kagylóból. − Bukarestben − mondta Fenston, aztán lerakta a kagylót. Krantz beledobta az aznapi mobiltelefont a Temzébe, és leintett egy taxit. − A Gatwick reptérre!
Amikor Jack lejött a gép lépcsőjén a Heathrow-n, nem lepte meg, hogy Tom Crasanti ott várja a betonon. A háta mögött egy autó várakozott, járó motorral, a nyitva álló hátsó ajtó mellett egy másik ügynök állt. Egyikük sem szólalt meg, amíg az ajtót be nem csapták, és a kocsi el nem indult. − Hol van Petrescu? − ez volt Jack első kérdése. − Már földet ért Bukarestben. − És a festmény? − Simán átment vele a vámvizsgálaton − felelte Tom. − Ez a nő aztán érti a dolgát. − Az biztos − mondta Tom. − De lehet, hogy fogalma sincs, hogy kivel húz ujjat. − Azt gyanítom, nagyon hamar meg fogja tudni − mondta Jack. − Mert egyvalami biztos: ha ellopta a képet, nem én leszek az egyetlen Bukarestben, aki őt keresi. − Jól nyitva kell majd tartanod a szemed, hogy észrevedd őket − mondta Tom. − Igazad van. Feltéve, hogy eljutok Bukarestbe, még mielőtt Petrescu továbbutazik a következő célpontja felé. − Akkor nincs vesztegetnivaló időnk − mondta Tom, majd hozzátette: − Egy helikopter készenlétben áll, hogy elvigyen a Gatwickre, és harminc percig késleltetik a bukaresti járatot. − Ezt meg hogy tudtad elintézni? − kérdezte Jack. − A helikoptert mi intéztük. A nagykövet felhívta a külügyminisztériumot, de nem tudom, mit mondott nekik − mondta Tom, miközben az autó megállt a várakozó helikopter mellett. − A lényeg az, hogy harminc perced van. − Nagyon köszönök mindent − mondta Jack, kiszállt a kocsiból, és elindult a helikopter felé. − És ne felejtsd el, hogy Bukarestben nincs hivatalos kirendeltségünk, úgyhogy csak magadra számíthatsz − kiáltott még utána Tom a forgólapátok zúgásában. 27. fejezet Anna kilépett a bukaresti nemzetközi repülőtér, Otopeni betonjára. Egy poggyászkulit tolt, rajta a piros fadoboz, egy bőrönd és a laptopja. Megtorpant, amikor meglátta, hogy egy férfi szalad felé. Anna gyanakodva nézett rá. Úgy 180 centi magas volt, kopaszodó, pirospozsgás arccal, sűrű fekete bajusszal. Hatvan fölött járhatott. Kissé szűk öltönyt viselt, ami arra vallott, hogy valamikor vékonyabb lehetett. Odaért, és megállt Anna előtt. − Szergej vagyok − mutatkozott be románul. − Anton kért meg, hogy jöjjek ki maga elé. Már foglalt magának egy szobát egy kis szállodában a belvárosban. − Szergej átvette a poggyászkulit, és tolni kezdte egy várakozó taxi felé. Kinyitotta a sárga Mercedes hátsó ajtaját, melynek órájában már vagy 300 000 mérföld volt, megvárta, amíg Anna beszáll, aztán a csomagját is berakta a csomagtartóba, és beült a volán mögé. Anna kinézett a taxi ablakán, és arra gondolt, mennyit változott a város a születése óta − nyüzsgő, energikus főváros lett, amely helyet követel magának Európa térképén. Modern irodaépületek és divatos bevásárlóközpontok emelkedtek mindenfelé, a jellegtelen, szürke homlokzatú, kommunista-korszakbeli épületek helyett, amelyek még egy évtizeddel ezelőtt is uralták a városképet. Szergej megállt a szűk utcácskában megbújó kis szálloda előtt. Kiemelte a csomagtartóból a piros dobozt, Anna pedig a többi csomagját, és bement a szállodába. − Legelőször szeretném majd meglátogatni az édesanyámat − mondta Szergejnek, miután bejelentkezett. A férfi az órájára pillantott. − Kilenc körül magáért jövök. Addig alhat pár órácskát. − Nagyon köszönöm − mondta Anna. Szergej nézte, ahogy Anna belép a liftbe, kezében a piros dobozzal. Jack akkor vette észre először a nőt, akiről az volt az érzése, hogy őt követi, amikor sorban álltak, hogy felszállhassanak a gépre. Alapvető szabály, hogy soha ne hagyd, hogy az üldöződ észrevegye,
hogy kiszúrtad. Viselkedj normálisan, ne nézz hátra − amit nem is olyan könnyű megcsinálni. Az oktatójuk Quanticóban az óra után minden este hazáig követte valamelyik újoncot. Ha az illető észrevette, azért dicséret járt. De Jack mindenkinél ügyesebb volt: lerázta az oktatóját, aztán ő követte hazáig anélkül, hogy az észrevette volna. Jack felsétált a gép lépcsőjén, és egyszer sem nézett hátra. Amikor Anna pár perccel kilenc után kisétált a szállodából, ott találta Szergejt, aki a régi Mercedese mellett álldogálva várta. − Jó reggelt, Szergej − üdvözölte Anna, miközben a férfi kinyitotta neki a hátsó ajtót. − Jó reggelt, kisasszony. Továbbra is az édesanyját szeretné meglátogatni? − Igen, a címe… Szergej csak legyintett, jelezve, hogy pontosan tudja, hová kell menni. Anna mosolyogva nézelődött, miközben áthajtottak a városközponton egy pompás szökőkút mellett, amely a versailles-i palota kertjében is megállta volna a helyét. Amikor azonban kiértek a külvárosba, a látvány hamar fekete-fehérre változott. Mire megérkeztek az elhanyagolt Berceni kerületbe, Anna rájött, hogy az új rezsimnek még bőven van dolga, ha meg akarják valósítani mindenkinek jólétet ígérő programjukat, amelyet Ceauseşcu bukása után a választók elé terjesztettek. Pár kilométer múlva már gyerekkorának ismerős tájain jártak. Az embereket rosszkedvűnek és elnyűttnek látta. Csak a focizó gyerekek nem vettek tudomást az őket körülvevő pusztulásról. Anna nem örült neki, hogy az anyja ennyire ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon az apja halála után is. Számtalanszor próbálta rábeszélni, hogy menjen utána Amerikába, de hiába, ő rendíthetetlen volt. Annát 1987-ben hívta meg látogatóba Illinoisba a nagybátyja, akivel addig soha nem találkozott. Még kétszáz dollárt is küldött, hogy hozzájáruljon az útiköltségekhez. Az apja azt tanácsolta, utazzon el, méghozzá gyorsan, és az anyja már akkor megmondta, hogy soha nem fog visszatérni. Anna csak oda vásárolt jegyet. De a nagybátyja megígérte, hogy bármikor kifizeti a visszautat, ha haza akar menni. Anna akkor tizenhét éves volt, és a hajó még ki sem kötött, ő már beleszeretett Amerikába. Pár héttel később Ceauseşcu megkezdte a leszámolást azokkal, akik szembe mertek szállni drákói uralmával. Az apja írt Annának, hogy figyelmeztesse, nem lenne biztonságos, ha most hazatérne. Ez volt az utolsó levele. Három héttel ezután beállt a felkelők közé, és soha többé nem látták. Annának szörnyen hiányzott az édesanyja, és újra meg újra könyörgött neki, hogy utazzon ki hozzájuk Illinoisba. De ő mindig ugyanazt válaszolta: Ez a hazám, itt születtem, és itt fogok meghalni. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy új életet kezdjek. − Ugyan már, túl öreg! − tiltakozott Anna. Az édesanyja ötvenegy éves volt. Végül Anna kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy semmivel nem tudja meggyőzni. Egy hónappal később a nagybátyja, George beíratta egy helyi gimnáziumba. Ezután Anna elvégezte az egyetemet, aztán PhD. fokozatot szerzett a pennsylvaniai egyetemen, egy olyan tárgyban, amelynél nem jelentettek problémát a nyelvi akadályok. Dr. Petrescu továbbra is minden hónapban írt az anyjának, bár nagyon jól tudta, hogy a legtöbb levelét ő nem kapja kézhez, mert a rendszertelenül érkező válaszlevelekben gyakran olyasmit kérdezett, amit Anna megírt az előző levelében. Amikor az egyetem elvégzése után Anna dolgozni kezdett a Sotheby’s-nél, az egyik első dolga az volt, hogy nyitott egy bankszámlát az anyjának Bukarestben, ahová minden hónap elsején átutalt 400 dollárt, amit pedig ő maga is sok mindenre el tudott volna költeni. − Itt megvárom − mondta Szergej, amikor a taxi megállt a Piazza Resitei egy lerobbant külsejű bérháza előtt. − Köszönöm − mondta Anna, és felnézett a háború előtt épült házra. Itt született, és az anyja még mindig itt lakott. Eltűnődött, vajon mire költötte a pénzt, amit küldött neki. Kilépett a repedezett, gyomokkal felvert járdára, amelyet egykor olyan szélesnek látott, hogy át sem tudott ugrani rajta. Az utcán futballozó gyerekek gyanakodva méregették az idegent az elegáns vászonblézerben, a divatos szakadásokkal díszített farmerben és a márkás edzőcipőben, ahogy végigsétált a gidres-
gödrös járdán. Anna hiába nyomkodta a lift gombját − ezért voltak keresettebbek az alsóbb emeleten lévő lakások. Bőven elég pénzt küldött ahhoz, hogy az anyja egy kényelmesebb lakást bérelhessen a város másik végén. Egyre nagyobb bűntudatot érzett, miközben felcaplatott a lépcsőn. Már el is felejtette, milyen rémes ez a hely, amely valamikor az egész világot jelentette neki, mint most az utcán játszó gyerekeknek. Amikor végre felért a tizenhatodik emeletre, megállt, hogy kicsit kifújja magát. Nem csoda, hogy az anyja olyan ritkán hagyja el a lakást. A fölötte lévő emeleten egy hatvan fölötti házaspár lakott, akik teljesen be voltak zárva a lakásukba. Anna kicsit habozott, aztán bekopogott az ajtón, amely azóta nem volt átfestve, hogy utoljára látta. Várnia kellett egy ideig, amíg egy törékeny, ősz hajú, tetőtől talpig feketébe öltözött hölgy kinyitotta az ajtót, de csak résnyire. Anya és lánya egymásra meredtek, aztán Elsa Petrescu kitárta az ajtót, és a karjába zárta a lányát. − Anna, Anna! − kiáltott fel olyan hangon, amely éppolyan öreges volt, mint a külseje. Mind a ketten könnyekben törtek ki. Az anyja egy pillanatra sem engedte el Anna kezét, miközben bevezette a makulátlan lakásba. Anna mindenre pontosan emlékezett, mert semmi sem változott: itt voltak a nagyanyjától örökölt dívány és a székek; a fekete-fehér, bekeretezetlen családi fotók; egy szeneskosár szén nélkül; a szőnyeg, amely olyan kopott volt, hogy már a mintáját is alig lehetett kivenni. Az egyetlen újdonság a szobában egy pompás festmény volt, amely az egyébként kopár falon függött. Anna megcsodálta az apja arcképét, akitől a festészet iránti érzékét örökölte. − Jaj, Anna, annyi mindent szeretnék kérdezni, hogy nem is tudom, hol kezdjem − mondta az anyja, még mindig Anna kezét szorongatva. A nap is lement, mire Anna az összes kérdésre válaszolt, aztán megint könyörögni kezdett az anyjának, hogy menjen vele Amerikába. − Nem − felelte ő dacosan. − Minden barátom itt van, és minden emlékem ideköt. Túl öreg vagyok, hogy új életet kezdjek. − Akkor miért nem költözöl el legalább a város egy másik részébe? Találhatnék valahol egy nem túl… − Itt mentem férjhez − mondta az anyja halkan. − Itt születtél te, itt éltem több mint harminc évig az apáddal, és ha az isten úgy dönt, hogy eljött az én időm, itt is fogok meghalni. − Rámosolygott a lányára. − És ki gondozná akkor az apád sírját? − kérdezte, mintha most kérdezné először. − Tudod, mennyire örült, hogy letelepedtél Amerikában az öccsénél… − Kicsit hallgatott, majd hozzátette: − És most már látom, hogy igaza is volt. Anna körbenézett a szobában. − Miért nem költöttél a pénzből, amit minden hónapban küldtem? − Költöttem belőle − felelte határozottan az anyja. − De nem magamra − ismerte be. − Nekem nem hiányzik semmi. − Akkor kire költötted? − kérdezte Anna. − Antonra. − Antonra? − csodálkozott Anna. − Igen, Antonra. Tudod, hogy kiengedték a börtönből? − Igen, írt nekem nem sokkal Ceauseşcu letartóztatása után, és megkérdezte, nincs-e egy fényképem Apáról, amit kölcsönkérhetne. − Anna elmosolyodott, és felnézett a festményre. − Nagyon jó portré − mondta az anyja. − Igen, tényleg − bólintott Anna. − Anton visszakapta a régi állását a képzőművészeti akadémián. A perspektívatan professzora. Ha hozzámentél volna, most egy professzor felesége lennél. − Még mindig fest? − kérdezte Anna, hogy kivédje az elkerülhetetlenül következő kérdést. − Igen, de főleg tanítással foglalkozik a főiskolán. Festészetből nem lehet megélni Romániában. Anna ismét felnézett a pompás arcképre, amelyet Anton festett. New Yorkban bezzeg jól megélne ilyen tehetséggel. − És mit csinál a pénzzel? − kérdezte. − Vásznat vesz, festéket, ecseteket, mindent, amit a tanítványai nem engedhetnek meg
maguknak, úgyhogy a bőkezűséged jó célt szolgál. − Az anyja kicsit hallgatott. − Ugye, Anton volt az első szerelmed? Anna alig hitte el, hogy az anyja kérdéseitől még mindig el tud pirulni. − Igen, és azt hiszem, neki is én voltam az első. − Azóta megnősült, és van egy kisfiuk, Peter. − Anna anyja megint hallgatott egy kicsit, aztán megkérdezte: − Jársz valakivel? − Nem, mama. − Miért jöttél haza? Menekülsz valakitől vagy valamitől? − Ezt meg miért kérdezed? − kérdezte védekezően Anna. − Szomorú a szemed, és félelem van benne. Gyerekkorodban sem tudtad leplezni, ha valami bajod volt. − Van egy-két problémám − ismerte be Anna. − De semmi olyan, amit az idő ne oldana meg. − Elmosolyodott. − Azt hiszem, Anton segítségemre is lehet az egyik probléma megoldásában, meg akarom keresni a főiskolán, hogy igyunk egyet együtt. Üzensz neki valamit? − Az anyja nem felelt. Anna csak most vette észre, hogy csendben elszunyókált. Megigazgatta a takarót az ölében, és megcsókolta a homlokát. − Holnap reggel majd megint eljövök, mama − suttogta. Halkan kisurrant a szobából. Lesétált a szemetes lépcsőházban, és amikor leért a kapu elé, örömmel látta, hogy a kopott sárga Mercedes még mindig ott várakozik a járdaszélen. 28. fejezet Anna visszatért a szállodába, gyorsan lezuhanyozott és átöltözött, aztán megkérte újdonsült sofőrjét, hogy vigye el a képzőművészeti főiskolára. Az épület az idő múlásával mit sem veszített régi eleganciájából és bájából. Amikor Anna fellépkedett a hatalmas kapuhoz vezető lépcsősoron, elárasztották az emlékek arról, hogy milyen volt először látni annak idején az itt kiállított híres műalkotásokat. A portán megkérdezte, hol tartja az előadását Teodorescu professzor. − A harmadik emeleten, a nagyelőadóban, de már elkezdődött. Annát nem kellett útbaigazítani, kérdezés nélkül elindult a széles márványlépcsőn a harmadik emeletre. Az előadóterem ajtaja előtt megállt, és elolvasta a kifüggesztett hirdetményt: PICASSO HATÁSA A HUSZADIK SZÁZADI FESTÉSZETRE Anton Teodorescu professzor előadása ma este 7 órakor Anna óvatosan benyitott a terembe, és örömmel látta, hogy épp diavetítés folyik, és sötét van odabent. Felsétált az emelkedő széksorok között, és leült leghátul. A vetítővásznat a Guernica töltötte be. Anton épp arról beszélt, hogy a gigantikus festmény 1937-ben készült, a spanyol polgárháború idején, Picasso tehetségének fénykorában. Elmondta, hogy a bombázást és pusztulást ábrázoló kép három hét alatt készült el, és kétségtelenül befolyásolta a festő Franco iránti gyűlölete. A diákok figyelmesen hallgatták, többen jegyzeteltek is. Anton bravúros előadását hallgatva Annának könnyű volt felidézni, miért szeretett bele annak idején. Nemcsak az első szerelmet köszönhette neki, de majdnem mindent, amit a festészetről tudott. Amikor Anton befejezte az előadást, az elragadtatott taps semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a hallgatóság mennyire élvezte. Anton nem vesztette el azt a képességét, hogy felkeltse és táplálja a lelkesedést és az érdeklődést a fiatalokban választott tárgyuk iránt. Anna figyelte a férfit, ahogy összeszedi és egy kopott aktatáskába rakja a diákat. Magas volt és szögletes, kócos fekete hajával, barna kordbársony zakójában és a kigombolt gallérú ingben örök egyetemistának hatott. Annának feltűnt, hogy felszedett pár kilót, de ettől mit sem csökkent a vonzereje. Amikor az utolsó hallgató is kisétált a teremből, Anna odalépett a katedrához. Anton felpillantott félhold alakú szemüvege mögül. Azt hitte, egy diák lépett oda, akinek
valami kérdése van. Amikor meglátta Annát, pár pillanatig csak nézte. − Anna! − szólalt meg végül. − Még szerencse, hogy nem tudtam, hogy itt vagy. Zavarban lettem volna, mert te valószínűleg többet tudsz Picassóról, mint én. Anna kétfelől arcon csókolta, és nevetve azt mondta: − Ugyanúgy tudsz hízelegni mint régen. Anton védekezően felemelte a kezét, és elmosolyodott. − Szergej kiment eléd a reptérre? − Igen, köszönöm, hogy odaküldted − felelte Anna. − Honnan ismered? − A börtönből − mondta Anton. − Szerencséje volt, hogy túlélte a Ceauseşcut. És az édesanyádat meglátogattad már? − Igen. Majdnem olyan körülmények között él, mintha ő is börtönben lenne. − Egyetértek, és nehogy azt hidd, hogy nem próbáltam tenni valamit érte. De legalább a te pénzed és az ő bőkezűsége lehetővé tette, hogy a legjobb diákjaim… − Tudom − vágott közbe Anna. − Elmesélte. − Hadd mutassam meg a befektetésed eredményét − mondta Anton. Kézen fogta Annát, mintha még mindig diákok lennének, és lekísérte a lépcsőn az első emeleti, hosszú folyosóra, ahol a falak tele voltak zsúfolva mindenféle méretű és technikájú festménnyel. − Az idei díjnyertes alkotások − mondta Anton, és úgy mutatott rájuk, mint egy büszke atya. − Minden egyes kép olyan vászonra készült, amit a te pénzedből vettünk. Sőt, egy különdíjat is alapítottunk a nevedben. Igazán helyénvaló lenne, ha te választanád ki, ki legyen a győztes. Nemcsak én lennék rá nagyon büszke, de a diákjaim is. − Ez igazán megtisztelő − mondta Anna elmosolyodva, és végigsétált a képek hosszú sora előtt. Nem siette el, lassan sétált végig a képekkel megtöltött folyosón, itt-ott megállva, hogy közelebbről is szemügyre vegyen egy-egy alkotást. Anton nyilván megtanította nekik, mennyire fontos a rajztechnika, mielőtt áttérnének más eszközökre. Ne vacakolj az ecsettel, amíg nem tudsz bánni a ceruzával − mindig ezt mondogatta. A témák széles skálája és a merész előadásmód azt is mutatta, hogy nem akadályozza meg, hogy a diákjai kifejezzék magukat. Néhány kép nem sikerült igazán, mások viszont jelentős tehetségről árulkodtak. Anna végül megállt egy olajfestmény előtt, amelynek Szabadság volt a címe, és a napfelkeltét ábrázolta Bukarest felett. − Ismerek egy gyűjtőt, aki ezt nagyon értékelné − mondta. − Látom, még mindig nagyon jó szemed van − mondta Anton elmosolyodva. − Danuta Sekalska az idei évfolyam sztárja. Már fel is ajánlottak neki egy helyet a londoni Slade akadémián, hogy ott folytassa a tanulmányait, már ha össze tudunk szedni elég pénzt, hogy fedezzük a költségeit. − Anton az órájára pillantott. − Van időd meginni egy kávét? − Hát persze − felelte Anna. − Bevallom, szeretnék egy szívességet kérni tőled. − Kicsit hallgatott − Sőt, tulajdonképpen kettőt… Anton megint kézen fogta, és lementek a lépcsőn a tanári társalgóba, ahol beszélgetés zsongása fogadta őket. Tanárok üldögéltek az asztaloknál, és többnyire kávézgattak. Mintha észre sem vették volna, hogy a bútorok, a csészék és a sütemények olyanok, hogy egy magát valamire tartó hajléktalan is fintorogna tőle egy bronxi menhelyen. Anton töltött két csésze kávét. − Ha jól emlékszem, feketén iszod. Nem igazán olyan a kávé, mint a Starbucksban − tette hozzá −, de lassan azért fejlődünk. − A fejek feléjük fordultak, miközben Anton a kandalló melletti asztalhoz vezette Annát, és leült vele szemben. − Hát akkor, miben segíthetek? − kérdezte. − Mindenképpen tartozom neked. − Az anyámról lenne szó − mondta halkan Anna. − Szükségem van a segítségedre. Nem tudom rávenni, hogy akár egy fillért is magára költsön. Jól jönne egy új szőnyeg, egy kanapé, egy tévé, na meg telefon. Arról nem is szólva, hogy át kéne festeni a bejárati ajtót. − Gondolod, hogy én nem próbáltam beszélni vele? − mondta újból Anton. − Mit gondolsz, kitől örökölted a makacsságodat? Még azt is javasoltam, hogy költözzön hozzánk. Nem egy palota, de azért kicsit jobb, mint az a romhalmaz, ahol most lakik. − Anton nagyot kortyolt a kávéból. − De megígérem, hogy megpróbálom újból, még határozottabban. − Köszönöm − mondta Anna, és hallgatott, míg Anton egy cigarettát sodort. − Látom, nem tudtalak rábeszélni, hogy hagyd abba a dohányzást.
− Nem vagyunk New Yorkban, ahol már nem divat. − Anton nevetett, és rágyújtott a kézzel sodort cigarettára. − És mi lenne a második szívesség? − Ez olyan, hogy nagyon alaposan meg kell gondolnod, elvállalod-e − mondta Anna higgadtan. Anton lerakta a kávéscsészét, nagyot szívott a cigarettából, aztán figyelmesen hallgatott, amíg Anna részletesen elmagyarázta, miről lenne szó. − Az anyáddal megbeszélted ezt? − Nem − vallotta be Anna. − Azt hiszem, jobb, ha ő nem tudja, valójában miért jöttem Bukarestbe. − Mennyi időm lenne rá? − Három, talán négy nap. Közben el kell utaznom valahová, és attól függ, ott mennyire járok sikerrel. − És ha lebukom? − kérdezte Anton, megint mélyet szippantva a cigarettából. − Akkor valószínűleg visszakerülsz a börtönbe − mondta Anna. − És te? − A festményt elszállítják New Yorkba, és felhasználják ellenem bizonyítékként. Ha pénzre lenne szükséged a… − Nem, még mindig megvan nyolcezer dollár az anyád pénzéből, úgyhogy… − Nyolcezer? − Romániában sokat ér egy dollár. − Megvesztegethetlek? − Hogyhogy? − Ha elvállalod, amit kérek, kifizetem a diákod, Danuta Sekalska tandíját a Slade-en. Anton egy pillanatig gondolkodott. − És három nap múlva visszajössz − mondta, és elnyomta a cigarettát. − Legfeljebb négy − felelte Anna. − Hát jó. Akkor reménykedjünk, hogy tényleg olyan jól értem a dolgomat, mint ahogy gondolod. Itt Vincent. − Hol vagy? − Meglátogattam az anyámat. − Akkor ne maradj soká. − Miért? − Akit utánad küldtek, tudja, hol vagy. − Attól tartok, megint nem fog utolérni a pasas. − Az is lehet, hogy egy nő az illető. − Miből gondolod? − Az emlékszertartás után láttam Fenstont egy nővel beszélgetni a kocsijában. − Ez még nem bizonyítja, hogy… − Jó, jó, de engem aggaszt a dolog. Soha nem láttam még azt a nőt, és nagyon gyanús nekem. − Lehet, hogy Fenston egyik barátnője. − Az a nő senkinek sem a barátnője, ebben biztos vagyok. − Hogy néz ki? − Alacsony, százötven-egynéhány centi, karcsú, fekete hajú. − Ott, ahová megyek, elég sokan lesznek, akikre ráillik ez a leírás. − A festményt is magaddal viszed? − Nem, olyan helyen hagytam, ahol senki nem láthatja meg. A vonal elnémult. Leapman is kikapcsolta a lehallgatókészüléket. − Ahol senki nem láthatja meg? − ismételte meg.
− A dobozban kell lennie − mondta Fenston. − És hová mehet most? − Egy olyan országba, ahol az emberek százötven-egynéhány centi magasak, karcsúak és fekete hajúak. − Japán − mondta Leapman. − Honnan olyan biztos benne? − kérdezte Fenston. − Csak alaposan el kell olvasni a jelentését. Meg fogja próbálni eladni a képet az egyetlen embernek, aki nem tud ellenállni egy ilyen ajánlatnak. − Nakamura − bólintott Fenston. IX. 16. 29. fejezet Jack a hivalkodó neonfényekkel kivilágított, Bucharesti International nevű szállodában vett ki szobát. Az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy vagy feljebb csavarta a radiátort, mert hideg volt, vagy kikapcsolta, mert túl hangosan zúgott. Nem sokkal hat után felkelt, de a reggelit inkább kihagyta, mert attól tartott, az se lesz sokkal jobb, mint a radiátor. Mióta felszállt a gépre, nem látta többet a nőt, akiről az volt az érzése, követi. Tehát vagy tévedett, és nem is követte, vagy a nő vérbeli profi. Afelől azonban már nem volt semmi kétsége, hogy Anna a saját szakállára dolgozik, ami azt jelenti, hogy Fenston nemsokára utána küld valakit, hogy szerezze vissza tőle a Van Goghot. De mit tervezhet Petrescu, és vajon nem tudja, mekkora veszélyben forog? Jack úgy döntött, a legvalószínűbb hely, ahol utol tudja érni Annát, az anyja lakása. Alkalomadtán majd ott fog várni rá. Eltűnődött, vajon a nő, akit akkor látott, amikor a gépre való felszállásra várt, nem ugyanezt tervezi-e. Vajon Fenstonnak dolgozik-e, vagy valaki másnak? A hotel portásától szerzett egy turistatérképet, de ezen csak a belvárosi rész szerepelt, a külvárosok nem, úgyhogy az újságosnál vásárolt egy Amit Bukarestről tudni kell című útikalauzt. A Berceni kerületről, ahol Anna anyja lakott, egy árva bekezdés sem szólt, de szerencsére a Piazza Resiteit megtalálta a könyv hátuljában lévő kihajtható térképen. A bal alsó sarokban elhelyezett lépték és egy gyufaszál segítségével kiszámolta, hogy Anna szülőhelye úgy hat mérfölddel északra van a hoteltől. Úgy döntött, az első három mérföldet gyalog teszi meg, nemcsak mert ráfért egy kis testmozgás, hanem azért is, mert így könnyebb megállapítani, tényleg követik-e. Fél nyolckor távozott a szállodából, és szapora léptekkel nekivágott a városnak. Anna is nyugtalanul töltötte az éjszakát. Nem volt könnyű úgy elaludni, hogy a piros doboz ott lapul az ágya alatt. Kezdték kétségek gyötörni, hogy helyes-e, ha Anton ekkora kockázatot vállal azért, hogy segítsen neki a terve megvalósításában, Megbeszélték, hogy reggel nyolckor találkoznak a főiskolán, amikor még diákok nem nagyon fordulnak elő az épületben. Amikor Anna kilépett a szállodából, az első, amit meglátott, Szergej öreg Mercedese volt, amely a bejárat előtt parkolt. Eltűnődött, vajon mióta várt rá. Szergej kipattant a kocsiból. − Jó reggelt, kisasszony − üdvözölte, aztán berakta a piros dobozt a csomagtartóba. − Jó reggelt, Szergej − felelte Anna. − Szeretnék megint a főiskolára menne, ott kell hagynom ezt a dobozt. − Szergej bólintott, és kinyitotta Annának a hátsó ajtót. Útközben a Piata Universitatii felé Anna megtudta, hogy Szergej több mint harminc éve nős, és van egy fia, aki a hadseregben szolgál. Anna épp meg akarta kérdezni, hogy ismerte-e személyesen az ő édesapját, amikor meglátta Antont, aki a főiskola lépcsője előtt álldogált, és idegesnek látszott. Szergej lefékezett, kiugrott, és kivette a csomagtartóból a dobozt. Ez az? − kérdezte Anton, és gyanakodva szemügyre vette a dobozt. Anna bólintott Szergej felcipelte a dobozt a lépcsőn, Anton kinyitotta neki a kaput, aztán eltűntek az épületben. Anna pár percenként az órájára nézett, és a kapu felé pillantgatott. Anton és Szergej csak pár
percig voltak távol, de még soha életében nem érezte ilyen egyedül magát Vajon most is figyeli, akit Fenston utána küldött? Rájött-e, hol van a Van Gogh? A két férfi végre megjelent, most egy másik fadobozt cipeltek. Bár pontosan ugyanakkora volt, ezen semmiféle jelölés nem volt. Szergej berakta a Mercedes csomagtartójába, lecsapta a tetejét, és visszaült a volánhoz. − Köszönöm − mondta Anna, és arcon csókolta Antont. − Nem fogok túl sokat aludni, amíg távol leszel. − Három, legfeljebb négy nap múlva itt vagyok − ígérte Anna. − Akkor megszabadítalak a képtől, és senki nem fog megtudni semmit. − Anna beült a kocsi hátsó ülésére. Ahogy Szergej elhajtott, Anna hátranézett Anton magányos alakjára, aki ott ácsorgott a legalsó lépcsőfokon, aggodalmas arccal. Vajon meg tudja-e csinálni, amire kérte…? Jack nem nézett hátra, de miután az első mérföldön túljutott, betért egy nagy szupermarketbe, és behúzódott egy oszlop mögé. Várta, hogy a nő arra megy-e, de nem bukkant fel. Egy amatőr biztos nem tudta volna megállni, hogy amikor elsétál a bolt előtt, ne vessen feléje egy pillantást, vagy akár arra is kísértést érezne, hogy be is menjen utána. Jack nem időzött túl sokáig, tudta, hogy az gyanús lenne. Vett egy szalonnás-tojásos szendvicset, és kisétált az utcára. Miközben a szendvicset eszegette, azon törte a fejét, hogy ha követik, vajon mi a céljuk vele. Kinek a megbízásából dolgozik az a nő? Milyen utasítást kapott? Azt reméli-e, hogy ő majd elvezeti Annához? Vagy lehet, hogy csak üldözési mániája van…? Miután elhagyta a belvárost, Jack megállt, és tanulmányozni kezdte a térképet. Úgy döntött, fog egy taxit, mert az volt az érzése, a Berceni kerületben ez már nem lesz könnyű, és lehet, hogy gyorsan kell majd onnan távoznia. Ha beugrik egy taxiba, egyszerűbb lerázni azt, aki követi. Újból megnézte a térképet, a következő saroknál balra fordult, de nem nézett vissza, még kirakatüvegekbe se pillantott bele. Ha a nő profi, biztosan észrevenné, és ezzel elárulná magát. Leintett egy taxit. Anna megkérte Szergejt, akit immár hivatalos sofőrjének tekintett, hogy vigye az anyja lakásához. Jó lett volna, ha fel tudja hívni, hogy szóljon neki, elutazik pár napra és megmondja, mikor jön vissza, de Elsa Petrescu nem volt a telefon híve. − Olyan, mint a lift − mondta egyszer a lányának. − Ha elromlik, senki sem jön megjavítani, és csak szükségtelen pénzkidobás. − Anna tudta, hogy az anyja már hatkor felkelt, hogy az amúgy is makulátlan lakásban minden le legyen porolva és ki legyen fényesítve. Amikor Szergej leparkolt a Piazza Resitei gyomokkal felvert járdája mellett, Anna azt mondta neki, körülbelül egy órát lesz odafönt, és utána az Otopeni reptérre szeretne menni. Szergej bólintott. A taxi megállt mellette. Jack megkerülte, odasétált a sofőr ablaka mellé, és intett neki, hogy tekerje le. − Beszél angolul? − kérdezte. − Egy kicsit − felelte bizonytalanul a taxis. Jack szétnyitotta a térképet, és rábökött a Piazza Resiteire, aztán beült a hátsó ülésre. A taxis vágott egy csodálkozó fintort, és kérdőn nézett Jackre, vajon jól értette-e az úti célt. Jack bólintott. A sofőr megvonta a vállát, és elindult a megadott címre, ahová még soha egy turista sem akart menni. Miközben a taxi a középső sávba hajtott, a sofőr és Jack is a visszapillantó tükörbe néztek. Egy másik taxi követte őket. Úgy tűnt, utas nincs benne, de az is lehet, hogy a nő hátul ül, csak nem látja. Jack most már három taxit is látott a mögöttük lévő kocsisorban. Ha az a nő profi, ott ül valamelyik taxiban, és Jacknek az volt az érzése, pontosan tisztában van vele, hogy ő hová tart. Tudta, hogy minden nagyvárosnak megvannak a lerobbant külkerületei, de olyat, mint Berceni, még soha nem látott. A lepusztult nyomornegyedben komor, magas betonházak emelkedtek minden sarkon, annyi graffitivel, hogy az még Harlemben is sok lett volna. A taxi már lassított, amikor Jack észrevette, hogy pár méterrel előttük egy másik sárga Mercedes taxi parkol egy olyan helyen, ahol talán egy év alatt sem szokott megfordulni két taxi.
− Menjen tovább − szólt oda éles hangon a sofőrnek, de az továbbra is lassított. Jack határozottan megkocogtatta a vállát, és hevesen integetett, hogy hajtson tovább. − De ide akart jönni − makacskodott a sofőr. − Hajtson tovább! − kiáltott rá Jack. Az értetlen taxis vállat vont, és elhajtott a járdaszélen álló taxi mellett. − A következő saroknál forduljon be − mondta Jack balra mutatva. A sofőr még értetlenebb arcot vágva bólintott. Várta a következő utasítást. − Most kanyarodjon vissza − mondta Jack lassan −, és álljon meg az utca végében! A sofőr engedelmeskedett, de folyamatosan hátrapillantgatott Jackre, továbbra is csodálkozó arckifejezéssel. Miután megálltak, Jack kiszállt, és lassan elsétált a sarokig. Magában átkozódott a hiba miatt, amit elkövetett. Eltűnődött, hol lehet most a nő, mert ő nyilván nem követte el ugyanezt a hibát. Számítania kellett volna rá, hogy Anna esetleg már itt van, mert ő sem jöhetett mással, mint taxival. Jack felnézett a szürke épületre, ahol Anna Petrescu anyja lakott, és magában megfogadta, hogy soha többé nem fog panaszkodni szűkös, egyhálószobás West Side-i lakása miatt. Negyven percet kellett várakoznia, mire Anna kijött a házból. Jack mozdulatlanul állt, miközben Anna visszasétált a várakozó taxihoz. Ezután Jack is bepattant a taxiba, és hevesen mutogatott. − Kövesse azt a taxit, de maradjon le, amíg nincs nagyobb forgalom. -Nem volt biztos benne, a sofőr érti-e, amit mondott. A taxis kihajtott a kis mellékutcából, és habár Jack folyton kocogtatta a vállát, és azt ismételgette, hogy maradjon le egy kicsit, a két taxi egymás mögött hajtott végig az üres utcákon, mint két teve egy sivatagi karavánban. Jack megint káromkodott magában. Tudta, hogy nagyon elrontotta az egészet. Mostanra már a legzöldfülűbb amatőr is kiszúrhatta. Tudja, hogy valaki követ minket? − kérdezte Szergej, miután elindultak. − Nem, de nem lep meg − felelte Anna. Görcsbe rándult a gyomra. Szergej igazolta a legrosszabb félelmét. − Látta, ki az? − kérdezte. − Csak egy pillanatra − mondta Szergej. − Egy harminc-harmincöt körüli férfi, sötét hajú, sajnos ennél többet nem láttam. − Szóval Tina tévedett, amikor azt mondta, Fenston egy nőt küldött utánam, gondolta Anna. − És profi − tette hozzá Szergej. − Miből gondolja? − kérdezte idegesen Anna. − Amikor a taxi elhaladt mellettem, nem nézett vissza − mondta Szergej −, de azt nem tudom, a törvény melyik oldalán áll. Anna kicsit megborzongott, miközben Szergej a visszapillantó tükörbe nézett. − Most is követ, de ne forduljon hátra − mondta Szergej éles hangon. − Mert akkor rájön, hogy észrevettük. − Köszönöm − mondta Anna. − Még mindig a reptérre akar menni? − Nincs más választásom. − Le tudnám rázni − mondta Szergej −, de akkor egészen biztosan rájönne, hogy kiszúrtuk. − Nem lenne sok értelme − mondta Anna. − Úgyis tudja, hová megyek. Jack mindig magánál hordta az útlevelét és a hitelkártyáját, pontosan az ilyen vészhelyzetek esetére. − A fenébe! − kiáltott fel, amikor meglátta a repülőteret jelző táblát, és eszébe jutott, hogy a bőröndje és kicsomagolt holmija viszont a hotelszobában van. Három-négy taxi is igyekezett a reptér irányába, és Jack eltűnődött, melyikben lehet a nő. Vagy talán már a repülőtéren van, és megvette a jegyet ugyanarra a járatra, amelyikre Anna Petrescu. Anna átnyújtott Szergejnek egy húszdollárost, még mielőtt a repülőtérre értek volna, és megmondta neki, melyik géppel fog visszaérkezni. − Értem tud majd jönni? − kérdezte. − Hát persze − bólintott Szergej, és lefékezett a nemzetközi terminál előtt. − Még mindig követnek? − kérdezte Anna.
− Igen − felelte Szergej, és kipattant a kocsiból. Megjelent egy hordár, és segített kivenni a dobozt meg a bőröndöt. − Itt leszek, amikor visszatér − mondta Szergej. Anna besietett a terminálba. Jack taxija csikorogva lefékezett a sárga Mercedes mögött. Jack kiugrott, és a sofőr ablakához rohant, egy tízdollárost lobogtatva. Szergej lassan letekerte az ablakot, és elvette az odanyújtott pénzt. Jack rámosolygott. − Tudja, hová utazik a hölgy, aki a kocsijában ült? − kérdezte. − Igen − felelte Szergej, sűrű bajszát simogatva. − És hová? − sürgette Jack. − Külföldre − felelte Szergej, azzal indított és elhajtott. Jack elkáromkodta magát, visszarohant a saját taxijához, kifizette a sofőrt − három dollár volt az út −, és gyorsan besietett a terminálba. Megállt, és jól körülnézett minden irányba. Pár pillanat múlva meg is látta Annát, aki épp ellépett a check-in pulttól, és egy mozgólépcső felé indult. Jack nem mozdult, amíg Anna el nem tűnt a szeme elől. Mire Jack a mozgólépcső tetejére ért, Anna már egy kis kávézóban üldögélt. A legtávolabbi sarokban ült, ahonnan jól látott mindent, és ami még fontosabb, mindenkit. Jacknek nem volt könnyű dolga. Nem elég, hogy őt is követik, most még tovább nehezíti a helyzetét, hogy akit ő követ, az már tud róla. Egyre inkább attól tartott, az akciójából végül esettanulmány lesz Quanticóban arról, hogyan ne kövessünk egy gyanúsítottat. Visszaballagott a földszinti váróterembe, és megnézte az indulásokat jelző táblát. Aznap összesen öt nemzetközi járat indult Bukarestből: Moszkvába, Hongkongba, Új-Delhibe, Londonba és Berlinbe. Jack Moszkvát elvetette, mivel ez a gép negyven perc múlva indult. Ha Anna ezzel menne, nem üldögélne kényelmesen a kávézóban. Az új-delhi és a berlini járat csak kora este szállt fel. Hongkongot sem tartotta valószínűnek, bár ez két óra múlva indult, a londoni gép pedig negyedórával később. Végül úgy döntött, csak London lehet Anna úti célja, de nem vállalhatta annak a kockázatát, hogy téved. Úgy döntött, vesz két jegyet, egyet Hongkongba, egyet Londonba. Ha Anna nem jelenik meg a hongkongi járat beszállókapujánál, akkor felszáll a Heathrow-ra induló gépre. Eltűnődött, vajon a rejtélyes nő is ugyanezeket a lehetőségeket fontolgatja-e, bár volt egy olyan érzése, hogy az illető már tudja, Anna melyik gépen lesz. Miután megvette mindkét jegyet, és kétszer is elmagyarázta, hogy nincsen poggyásza, a 33-as kapuhoz ment, hogy onnan figyeljen. Leült a 31-es kapunál várakozó utasok közé, akik a moszkvai járat indulására vártak. Egy pillanatig még azt is fontolgatta, hogy visszamegy a hotelbe összecsomagolni a holmiját, kifizeti a számlát, aztán visszasiet a reptérre, de ez csak futó gondolat volt. Ha aközött kell választania, hogy a csomagját veszítse el vagy Petrescut, nem nagyon kellett gondolkoznia. A mobiljáról felhívta a szálloda igazgatóját, és elmagyarázta, mit kér tőle. El tudta képzelni, milyen csodálkozó arcot vág, amikor arra kérte, hogy csomagolják be a holmiját, és hagyják a recepción. De amikor hozzátette, hogy adjanak hozzá húsz dollárt a számlájához, ez némiképp megkönnyítette a dolgot. − Személyesen fogok gondoskodni róla, uram − biztosította a szállodaigazgató. Jack azon kezdett tűnődni, hogy Anna talán csak a félrevezetés kedvéért jött a repülőtérre, és valójában azt tervezi, hogy szépen visszatér Bukarestbe a piros dobozért. Az biztos, hogy ő maga ennél kevésbé profihoz illően nem is viselkedhetett volna, mint amikor rávetette magát Anna sofőrjére. Persze Anna amatőr, és ha rájön, hogy őt követi, az első reakciója nyilván az lett volna, hogy megpróbálja lerázni, amilyen gyorsan csak lehet. Csak egy profinak jutna eszébe ilyen körülményes félrevezetés. Lehetséges, hogy Anna mégiscsak profi, és még mindig Fenstonnak dolgozik? Lehet, hogy tulajdonképpen nem is ő követi Petrescut, hanem Petrescu őt…? A 311-es moszkvai járatra épp megkezdődött a beszállás, amikor felbukkant Anna. Nyugodtnak látszott, ahogy beállt a Cathay Pacific 017-es hongkongi járatára várakozók sorába. Miután Anna leült a váróteremben, Jack félrehúzódott, és megvárta az utolsó felszólítást a beszállásra. Mindhárman felszálltak a Hongkongba induló Boeing 747-esre, bár nem egyszerre. Egyikük
az első osztályon ült, másikuk a business osztályon, a harmadik pedig a turistaosztályon. IX. 17 30. fejezet Andrews belépett a nappaliba. − Elnézést, asszonyom, egy nagy doboznyi irat érkezett a Simpson ügyvédi irodától. Hová tehetem? Arabella lerakta a tollát, és felnézett az íróasztal mellől. − Mondja, Andrews, emlékszik azokra az időkre, amikor én még gyerek voltam, és maga másodkomornyik? − Igen, asszonyom − felelte Andrews kissé értetlenül. − És arra, hogy minden karácsonykor megpróbáltuk megkeresni az eldugott ajándékokat? − Igen, valóban így volt, asszonyom. − Egyik karácsonykor maga eldugott egy doboz csokoládét. Victoriával egész délután kerestük, de nem találtuk meg. − Igen, asszonyom. Lady Victoria azzal vádolt, hogy megettem, és szörnyen zokogott. − De akkor sem mondta meg neki, hová dugta. − Úgy van, de be kell vallanom, az édesapjuk hat pennyt ígért nekem, ha nem árulom el. − Ugyan miért? − kérdezte Arabella. − Őlordsága szerette volna békésen eltölteni a karácsony délutánt, egy pohárka portói és egy jó szivar mellett, és remélte, a lányai addig elfoglalják magukat valamivel. − De nem találtuk meg a csokoládét. − És én se kaptam meg a hat pennyt − jegyezte meg Andrews. − Emlékszik még rá, hová dugta? Andrews pár pillanatig gondolkozott, majd mosoly terült el az arcán. − Igen, asszonyom − mondta. − Talán még mindig ott van. − Helyes. Azt szeretném, ha ezt a dobozt, amit Simpsontól küldtek, ugyanoda rakná. − Ahogy óhajtja, asszonyom − felelte Andrews, és próbált olyan képet vágni, mint aki érti az utasítást. − És ha karácsonykor megpróbálnám megkeresni, még csak véletlenül se árulja el, hol van. − És ez alkalommal megkaphatom a hat pennyt? − Egy shillinget is − ígérte Arabella. − De csak ha senki nem tudja meg, hol vannak azok az iratok. Anna elhelyezkedett az ablak melletti ülésen a turistaosztály hátsó részén. Ha az az ember, akit Fenston küldött utána, szintén a gépen van − és Anna azt gyanította, rajta van −, most már legalább tudja, hogy mire számítson. Gondolkozni kezdett, vajon hogy tudta meg az illető, hogy ő Bukarestben van. És honnan tudta az anyja címét, és vajon azt sejti-e, hogy a következő állomása Tokió? A férfi, aki a reptéren odaszaladt Szergej taxijához, és megkocogatta az ablakát, biztos, hogy nem fuvart akart. Szergej remélhetőleg jól átverte, és nem árulta el neki, hová utazik. Anna eltűnődött, vajon a Tinának szóló telefonhívásai buktatták-e le. Abban teljesen biztos volt, hogy a barátnője soha nem árulná el. Leapmanről viszont nagyon is elképzelhető, hogy lehallgatja Tina telefonját, sőt még ennél rosszabbra is képes. Anna szándékosan ejtett el az utolsó beszélgetésében utalásokat, hogy félrevezesse Leapmant. A „hazamegyek” és az „ott, ahová megyek, elég sokan lesznek, akikre ráillik ez a leírás” elég egyértelmű célzás volt. A legközelebbi beszélgetésben majd valami olyan nyomot sugall, amivel teljesen félrevezeti Fenston emberét. Jack egy Diet Coke-ot kortyolgatott, és próbálta végiggondolni magában az elmúlt két nap történéseit. Ha az ember egyedül van egy akcióban, mindig készüljön fel a legrosszabb eshetőségre − az oktatója annak idején untig ismételgette ezt.
Jack próbált logikusan gondolkozni. Petrescu ellopott egy hatvanmillió dollárt érő festményt − de vajon Bukarestben hagyta, vagy átrakta valami más csomagolásba, és az a szándéka, hogy eladja valakinek Hongkongban? Aztán a nőn kezdett el gondolkozni, aki szintén Anna nyomában van. Ezt már könnyebb volt megmagyarázni. Ha Petrescu ellopta a festményt, akkor a nő nyilvánvalóan Fenston alkalmazásában áll, és követnie kell Annát, hogy kiderítse, hol van a kép. De honnan tudja a nő mindig, hogy Anna épp hol található, és vajon tud-e arról, hogy ő is követi? És milyen utasításokat kapott, mit kell tennie, ha megtalálja a Van Goghot? Jack úgy érezte, csak úgy kerülhet ki győztesen a helyzetből, ha mindig egy lépéssel mindkettőjük előtt jár. Rájött, hogy beleesett egy csapdába, amitől rendszeresen óvni szokta a beosztottjait: Ne hagyd elhitetni magaddal, hogy a gyanúsítottad ártatlan. Az esküdtszék majd meghozza erről a döntést. Mindig azt kell feltételezni, hogy az illető bűnös. Nagyritkán esetleg az is előfordulhat, hogy meglepetésben lesz részünk. Arra nem emlékezett, hogy az oktatója mondott-e valamit annak idején arról, mit tegyünk, ha vonzónak találjuk a gyanúsítottat, bár az FBI kézikönyvében volt egy szabály: „Az ügynök semmilyen körülmények között nem léphet magánjellegű kapcsolatba a személlyel, aki ellen nyomozást folytat.” 1999-ben egy kongresszusi határozat alapján felfrissítették a kézikönyvet, amikor a „személlyel” után beszúrták azt, hogy „akár nővel, akár férfival”. Jack továbbra sem értette, mit akar csinálni Anna a Van Gogh-gal. Ha megpróbálja eladni Hongkongban, hová teszi azt a sok pénzt, és hogy akarja majd elkölteni? Azt nem hitte volna, hogy élete hátralévő részében Bukarestben akarna élni. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Anna a Wentworth-kastélyban is megfordult. Krantz egyedül ült az első osztályon. Mindig első osztályon repült, mert ez lehetővé tette, hogy ő szálljon fel utoljára, és ő szálljon le elsőnek, ami főleg akkor jött jól, ha biztosan tudta, az áldozata hová utazik. De most azt is tudta, hogy rajta kívül még valaki követi Petrescut, így még óvatosabbnak kell lennie. Végül is nem engedheti meg magának, hogy nézőközönség előtt ölje meg az áldozatát, még ha csak egyszemélyes is a közönség. Krantz el sem tudta képzelni, ki lehet az a magas, sötét hajú férfi, és kinek dolgozik. Talán Fenston küldött őutána valakit, hogy ellenőrizze, vagy netán egy külföldi kormány embere? Ha igen, melyiké? Román vagy amerikai lehet. Az biztos, hogy profi, mert csak akkor vette észre először, amikor elkövette azt a nagy hibát a sárga taxikkal, és azóta sem látta. Úgy döntött, inkább amerikai lehet, legalábbis ezt remélte. Ha őt is meg kell ölnie, ez külön örömére fog szolgálni. Krantz egy percet sem lazított a hosszú repülőúton Hongkongig. A moszkvai instruktora arra tanította, hogy az ember koncentrációja általában az akció negyedik napján szokott lanyhulni. Vagyis holnap. IX. 18. 31. fejezet Azok az utasaink, akik szeretnének továbbutazni… − szólalt meg a hangosbemondó. − Na igen, de hová? − motyogta Jack maga elé. Egy segítőkész stewardess megállt mellette. − Ön is tranzitutas lesz? − Igen, azt hiszem, továbbutaznék. − És mi a végső úti célja? − Halvány fogalmam sincs − ismerte be Jack. − Mi a választék? A stewardess elnevette magát. − Továbbra is keleti irányba kíván utazni? − Azt hiszem, igen. − Akkor lehet Tokió, Manila, Sydney vagy Auckland. − Köszönöm − felelte Jack, és arra gondolt, ez nem nagy segítség, de hangosan csak annyit mondott: − Ha úgy döntenék, hogy Hongkongban töltöm az éjszakát, akkor ugye át kell mennem az útlevélvizsgálaton, de ha továbbutazom…
A stewardess rezzenéstelen arccal folytatta: − Ha leszáll, csak kövesse a „Tranzit” feliratú táblákat. A poggyászát továbbirányította valahová, vagy itt felveszi? − Nincs poggyászom − ismerte be Jack. A stewardess bólintott, elmosolyodott, és továbbment, hogy a normálisabb utasokkal foglalkozzon. Jack tudta, hogy ha leszállt a gépről, nagyon gyorsan találnia kell egy jó leshelyet, ahonnan szemmel tudja tartani Annát anélkül, hogy a másik követője észrevenné. Anna szórakozottan bámult ki a gép ablakán, miközben simán földet értek a Chek Lap Kok repülőtéren. Soha nem fogja elfelejteni, milyen élmény volt, amikor pár évvel ezelőtt először érkezett meg Hongkongba. Úgy kezdődött, mint bármely átlagos leszállás, de aztán a pilóta teljesen váratlanul élesen elkanyarodott, mintha egyenesen neki akarna repülni a hegyeknek, aztán ereszkedni kezdett a felhőkarcolók között, végül nagy huppanással ért földet a tengernél végződő rövid kowlooni kifutópályán, mintha legalábbis egy második világháborús filmforgatásra gyakorolna. Amikor a gép megállt, az utasok megtapsolták a pilótát. Anna örült, hogy az új repülőtérnek köszönhetően nem kell még egyszer átélnie ezt az előadást. Az órájára pillantott. A gép húszperces késéssel érkezett meg, de ez nem volt nagy baj, mert a tokiói gép indulásáig úgyis volt még pár órája. Úgy gondolta, addig beszerez egy útikönyvet Tokióról, ahol még sohasem járt. Miután megálltak a terminál kapuja előtt, Anna lassan végigsétált az üléssorok között, miközben a többi utas leszedegette a kézipoggyászát az ülések fölötti csomagtartókból. Körbenézett, azon tűnődve, Fenston embere vajon figyeli-e minden lépését. Próbált nyugodt maradni, bár a szíve a torkában dobogott, ahányszor egy férfi feléje pillantott. Biztos volt benne, hogy a férfi már leszállt, és odakint lapul valahol. Talán azt is tudja, mi a végcélja. Anna már eldöntötte, mi lesz az a kis hamis információ, amit elejt a következő telefonbeszélgetésében Tinával, hogy tévútra vezesse Fenston emberét. Leszállt a gépről, és körbenézett, merre induljon. Egy hosszú folyosó végén egy nyíl mutatta az utat a tranzitutasoknak. Anna csatlakozott ahhoz a néhány utashoz, akik balra indultak, míg a többiek jobbra kanyarodtak. Amikor besétált a tranzitváróba, egy neonfénnyel kivilágított kisváros fogadta, amely csak arra várt, hogy az itt csapdába esett utasok megváljanak a valutájuktól. Anna végigsétált az üzletek sora előtt, megcsodálva a legújabb divatot kínáló butikokat, az elektronikai cikkeket, a mobiltelefonokat, sz ékszereket. Bár látott több holmit is, amit normális körülmények között esetleg megvett volna, jelenlegi anyagi helyzete miatt csak egyetlen üzletbe tért be, egy könyvesboltba, ahol mindent árultak újságoktól kezdve a legújabb bestsellerekig, több nyelven is. Odasétált az útikönyvek polcához, ahol hosszú sorokban álltak a bédekkerek olyan egzotikus helyekről is, mint Azerbajdzsán vagy Zanzibár. A tekintete megállapodott a Japánról szóló könyveken. Tokióról egy egész polcnyi volt. Vett egy útikönyvet a „Lonely Planet” sorozatból meg egy mini Berlitz bédekkert, és lapozgatni kezdte őket. Jack besurrant az üzletsor másik oldalán lévő elektronikai boltba, ahonnan jól rálátott a célpontjára, de csak annyit tudott kivenni, hogy Anna az „Utazás” feliratú polc előtt ácsorog a könyvesboltban. Jack nagyon szeretett volna közelebb lopakodni, hogy azt is lássa, milyen könyvet lapozgat olyan elmélyülten, de tudta, hogy ezt nem kockáztathatja meg. Számolgatni kezdte a polcokat, hogy legalább utólag megnézhesse, mi kötötte le Anna figyelmét. − Segíthetek, uram? − szólította meg a pult mögött álló fiatal eladónő. − Legfeljebb, ha tud adni egy távcsövet − mondta Jack, és a szemét egy pillanatra sem vette le Annáról. − Többféle is van − felelte készségesen az eladónő. − Ajánlhatom talán ezt a modellt. Ezen a héten akciós, kilencven helyett csak hatvan dollár, amíg a készlet tart.
Jack odafordult, a lány pedig levett egy távcsövet a háta mögött lévő polcról, és a pultra rakta. − Köszönöm − mondta Jack, felkapta a távcsövet, és Annára irányította. Még mindig ugyanazt a könyvet lapozgatta, de Jack nem tudta kivenni a címét. − Szeretném megnézni a legújabb modellt − kérte, és visszarakta a távcsövet pultra. − Amelyikkel mondjuk harminc méterről látni lehet egy utcatáblát. Az eladónő lehajolt, és kivett egyet a vitrinből. − Ez a Leica gyártmánya, a legmodernebb. Akár azt is megnézheti vele, milyen márkájú kávét főznek a szemben lévő kávézóban. Jack a könyvesboltra irányította a távcsövet. Anna épp visszarakta a polcra a könyvet, amit nézegetett, és leemelte a mellette lévőt. Jack egyetértett az eladóval, a távcső tényleg kitűnő volt. Jól el tudta olvasni a Japán feliratot, és a Tokiót is. Anna becsukta a könyvet, elmosolyodott, és a kasszához indult. Miközben sorban állt, elvett az állványról egy Herald Tribune-t is. − Nagyon jó, ugye? − kérdezte az eladónő. − Kitűnő − felelte Jack, és a pultra tette a távcsövet. − De attól tartok, ez nekem túl drága. Nagyon köszönöm − tette még hozzá, és kisétált. − Fura − mondta a lány a kolléganőjének. − Nem is mondtam az árát. Anna épp a kasszához ért, és fizetett, amikor Jack az ellenkező irányba indult, és beállt egy sorba az egyik pultnál. Amikor rákerült a sor, kért egy jegyet Tokióba. − Igen, uram, és melyik légitársasággal szeretne utazni? Cathay Pacific vagy Japan Airlines? − Mikor indulnak a gépek? − kérdezte Jack. − A Japan Airlines járatára nemsokára fel is lehet szállni, negyven perc múlva indul, a Cathay 301-es járata pedig másfél óra múlva. − Akkor legyen a Japan Airlines − mondta Jack. − Turistaosztály. − Hány csomagja van? − Csak kézipoggyász. A nő kinyomtatta a jegyét, ellenőrizte az útlevelét, aztán azt mondta: − Legyen szíves a hetvenegyedik kapuhoz fáradni, Mr. Delaney. A beszállás rögtön megkezdődik. Jack visszasétált a kávézó felé. Anna ott üldögélt a pultnál, belemerülve az imént vásárolt könyvbe. Jack most még jobban vigyázott, hogy elkerülje a tekintetét, mert biztos volt benne, Anna rájött, hogy követik. A következő pár percben Jack összevásárolt néhány apróságot olyan boltokból, ahová egyébként be se ment volna, csak hogy szemmel tarthassa Annát a kávézóban. Végül beszerzett egy kisebb sporttáskát is, amit felvihet a fedélzetre kézipoggyászként Vett egy farmert, négy inget, négy pár zoknit, négy alsónadrágot, két nyakkendőt akciós áron, egy borotvát, borotvahabot, arcszeszt, szappant, fogkefét és fogkrémet. Kicsit ellézengett a drogériában, hogy figyelje, Anna indul-e. − Utolsó felszólítás a Japan Airlines 416-os tokiói járata utasainak! Kérem, azonnal fáradjanak a hetvenegyes kapuhoz. Anna komótosan lapozott egyet, és tovább olvasott, így Jack megbizonyosodott róla, hogy a Cathay Pacific gépével utazik, amely csak egy óra múlva indul. Mire megérkezik, ő már ott fogja várni. Jack fogta a táskáját, és elindult a 71-es kapuhoz. Az utolsók között szállt fel a gépre. Anna az órájára nézett, rendelt még egy kávét, aztán nekilátott a Herald Tribune-nak. Az újság tele volt szeptember 11-ről szóló cikkekkel. Tudósítottak az emlékszertartásról is, amelyet Washingtonban tartottak az elnök részvételével. Vajon a családja és a barátai azt hiszik, hogy halott, vagy még reménykednek, hogy csak eltűnt? Visszajutottak-e New Yorkba a hírek, hogy látták Londonban? Fenston nyilván azt akarja, hogy mindenki azt higgye, halott, legalábbis amíg meg nem szerzi a Van Goghot. Remélhetőleg majd megváltozik a helyzet, ha Tokióban… Annát valami arra késztette, hogy hirtelen felnézzen, és észrevette, hogy egy sűrű fekete hajú fiatalember őt figyeli. A férfi gyorsan elfordult. Anna lecsusszant a magas bárszékről, és egyenesen odasétált hozzá. − Egész véletlenül nem engem követ? − szegezte neki a kérdést. A férfi riadtan pillantott Annára. − Non, non, mademoiselle, mais peut-être voulez-vous
prendre un verre avec moi? Közben megszólalt a hangosbemondó. − Első felszólítás a… Két szempár figyelte Annát, aki elnézést kért a francia fiatalembertől, visszament a pulthoz, hogy kifizesse a kávéját, aztán elindult a 69-es kapu felé. Krantz csak akkor engedte eltűnni a szeme elől, amikor már látta, hogy felszállt a gépre. Ő az utolsók között szállt fel a CX 301-es járatára. A gép fedélzetére érve balra fordult, és leült a szokásos ablak melletti helyére az első sorban. Tudta, hogy Anna hátul ül a turistaosztály legvégében, de arról fogalma sem volt, az amerikai hol lehet most. Lemaradt volna a gépről, vagy épp Hongkongban kószál, és Petrescut keresi…? 32. fejezet Jack gépe harmincperces késéssel érkezett meg a Narita nemzetközi repülőtérre, de nem idegeskedett emiatt, mert így is egy órával megelőzte mindkét nőt, akik még mindig valahol a Csendes-óceán fölött járnak, 10 000 méter magasan. Miután átesett a vámvizsgálaton, megpróbálta kitalálni, Petrescu melyik irányba indul majd. Hogy megy be a városba, taxival, vonattal vagy busszal? Ezt az útlevélvizsgálat után ötven méteren belül el kell döntenie. Ha még mindig nála van a doboz, akkor nyilván csak taxival mehet. Miután ellenőrzött minden lehetséges kijáratot, Jack a Bank of Tokyo egy automatájánál átváltott 500 dollárt 53 868 jenre. A tárcájába rakta a nagy címletű bankjegyeket, és visszasétált az érkezési oldalra. Elnézegette a várakozókat, aztán felfelé pillantott. Balra egy félemeleti galéria húzódott, ahonnan jó rálátás nyílt a váróteremre. Két telefonfülke is volt, ha beáll az egyik mögé, úgy tud lenézni, hogy odalentről nem veszik észre. Jack vetett egy pillantást az érkezéseket jelző táblára. A CX 301-es járat húsz perc múlva ér földet. Bőven jut ideje arra, hogy elvégezze az utolsó feladatát. Kiment a terminálból, és beállt a taxira várakozók sorába. Egy világoskék öltönyt és fehér kesztyűt viselő férfi irányította a taxikat és az utasokat is. Amikor rákerült a sor, Jack beült a feltűnő zöld Toyota hátsó ülésére, és azt az utasítást adta a meglepett sofőrnek, hogy parkoljon le az út túloldalán. − Várjon meg itt, amíg visszajövök − mondta, aztán kiszállt. A táskáját a hátsó ülésen hagyta. − Harminc, legfeljebb negyven perc múlva jövök. − Kivett a tárcájából egy ötezer jenest. A sofőr bólintott, de látszott, hogy nem érti a dolgot. Jack visszasietett a terminálba, és meglátta a táblán, hogy a CX 301-es járata épp megérkezett. Felsétált a félemeletre, és elfoglalta leshelyét a második telefonfülke mögött. Várta, hogy ki lép ki először az ajtón, a bőröndjén a Cathay Pacific ismerős zöld-fehér matricájával. Jack arra gondolt, rég fordult elő, hogy nőre várt volna a reptéren, hát még egyszerre kettőt… A jelzőtábla ismét váltott. A CX 301-es utasai már a poggyászukat veszik át. Jack figyelni kezdett. Már nem kell sokáig várnia. Krantz volt az első, aki kilépett az ajtón − sietnie kellett, dolga volt. A várakozók felé igyekezett, akik nem voltak sokkal magasabbak nála. Elhelyezkedett mögöttük, aztán megfordult, és ő is a kijárat felé nézett. Időről időre a türelmesen várakozó tömeg megmozdult, mintha lassú hullám futott volna végig rajta, ahogy egyesek távoztak, és mások foglalták el a helyüket. Krantz sodortatta magát az áramlattal, de tüskésen rövidre vágott szőke haja nagyon is kirítt a sok fekete fej közül, ami megkönnyítette Jack dolgát. Miközben szemmel tartotta az alacsony, vékony, izmos szőke nőt, folyton a kijárat felé is pillantgatott, ahonnan az érkezők kis csoportokban szállingóztak kifelé. Jack óvatosan tett egy lépést előbbre, és imádkozott, nehogy felnézzen a nő, akit magában elnevezett Tüskehajúnak − de az konokul az érkezőkre szegezte a tekintetét. Nyilván ő is végiggondolta, hogy csak három lehetséges kifelé vezető útvonal van Anna számára, mert olyan stratégiailag jól megválasztott helyen állt, ahonnan könnyen elindulhatott bármelyik irányba a három közül. Jack benyúlt a belső zsebébe, óvatosan elővette új Samsung mobiltelefonját, és a lenti tömegre irányította. Egy pillanatig nem látta a Tüskehajút, aztán egy idősebb férfi előrelépett, hogy fogadja érkező ismerősét, és a nő előbukkant. Jack egy gyors kattintással éppen csak le tudta
fényképezni, és már el is tűnt. Jack éberen figyelte az érkezőket, akik egyre csak áradtak kifelé a tranzitból. Közben egy anya lehajolt egy kisgyerekért, így egy pillanatra megint előbukkant a nő, és Jack gyorsan újból lefényképezte. Aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Jack az ajtó felé fordult, és meglátta, hogy Anna lép ki a lengőajtón. Összecsukta a mobiltelefont, remélve, hogy valamelyik kép elég jó lesz, hogy a technikusok ki tudják nagyítani, és annak alapján azonosíthassák a nőt. Jackén kívül mások pillantása is kísérte a karcsú, szőke amerikai nőt, aki átsétált a várótermen egy poggyászkulit tolva, rajta egy bőrönddel és egy fadobozzal. Anna egy pillanatra megállt, és felnézett. Jack gyorsan hátrább húzódott. Anna a kijáratot jelző táblákat kereste, aztán jobbra fordult. Szóval taxival megy. Jack tudta, hogy Annának hosszú sort kell majd végigállnia, amíg taxihoz jut. Nyugodtan hagyta, hogy mindkét nő kimenjen a terminálból, aztán kényelmesen lesétált a félemeletről. Kacskaringós kerülőúton sétált vissza a taxijához. A váróterem túlsó végében lépett ki az utcára, aztán egy várakozó busz mögé húzódva, majd az ott parkoló kocsisor mellett surrant el. Megkönnyebbülten látta, hogy a zöld Toyota még mindig ott várakozik, járó motorral, ketyegő órával, Beült a hátsó ülésre, és odaszólt a sofőrnek.− − Látja azt a nagyon rövid hajú szőke nőt, aki a hetedik a sorban? Szeretném, ha követné, de úgy, hogy ne vegye észre. Jack tekintete visszatért Petrescura, aki ötödik volt a sorban. Amikor rá került a sor, nem szállt be a taxiba, hanem sarkon fordult, és visszasétált a sor végére. Nagyon okos, gondolta Jack, miközben várta, a Tüskehajú hogyan fog reagálni. Amikor az beszállt egy taxiba, és eltűnt a saroknál, Jack megkopogtatta a sofőr vállát, és azt mondta: − Még várjon. Jack tudta, hogy a nő pár méterrel odébb meg fog állni a taxival, és megvárja, amíg Petrescu is megjelenik. Anna közben újból odaért a sor elejére, mire Jack megkocogtatta a sofőr vállát, és azt mondta. − Ezt a nőt kövesse, jó messziről, de azért nehogy elveszítse! − De hát ez nem az a nő − mondta sofőr. − Tudom. Változott a terv. A sofőr arcáról lerítt, hogy nem érti a dolgot. A japánoknak nem szokásuk csak úgy ukmukfukk megváltoztatni az elhatározásaikat. Petrescu taxija elhajtott mellettük, és kikanyarodott az autópályára. Jack látta, hogy egy ugyanolyan taxi kihajt egy kis mellékutcából, és besorol Anna taxija mögé. Most végre Jacknek jut az a szerep, hogy ő követheti a titokzatos nőt. Jack most először hálás volt a hírhedt dugókért, amelyek szüntelenül keserítik a Narita reptérről a városközpontba igyekvők életét. Így könnyen távolságot tudtak tartani, de nem veszítették szem elől a másik taxit. Egy órába telt, amíg Petrescu taxija megállt a Ginza kerületben található Seiyo hotel előtt. Egy hordár odalépett, hogy elvegye a poggyászt, de amikor meglátta a fadobozt, intett egy társának, hogy segítsen. Jack nem akart bemenni a szállodába, csak miután Petrescu és a doboz is eltűnt odabent. De a Tüskehajú nem így volt vele: ő már Annát megelőzve el is helyezkedett a hall távolabbi sarkában, ahonnan jól rálátott a lépcsőre és a liftre, de a recepciós pulttól nem lehetett őt látni. Abban a pillanatban, ahogy meglátta a nőt, Jack újból kisétált az utcára a lengőajtón át. Egy hordár odarohant. − Taxit óhajt, uram? − Nem, köszönöm − felelte Jack, és a főbejárattól kicsit távolabb nyíló üvegajtóra mutatott. − Ez itt mi? − kérdezte. − A szálloda wellness-klubja, uram − felelte a boy. Jack bólintott, aztán odasétált, és belépett. − A szobaszáma, uram? − kérdezte a recepciós, aki a hotel emblémájával ellátott melegítőt viselt. − Sajnos, nem emlékszem − mondta Jack. − A neve? − Petrescu. − Á, igen, dr. Petrescu − mondta a fiatalember a számítógép monitorjára pillantva. − 118-as szoba. Adhatok egy öltözőszekrényt?
− Köszönöm, majd később, megvárnám a feleségemet. Leült az utcára néző ablak mellett, és várta, hogy Anna előbukkanjon. Odakint a hotel előtt mindig állt két-három taxi, úgyhogy nem lesz probléma, ha követnie kell. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy ha Anna a doboz nélkül menne el valahová, akkor a Tüskehajú, aki még mindig a hallban lapul, ki fog találni valamit, hogy megszabadítsa a doboz tartalmától. Miközben Jack türelmesen üldögélt az ablaknál, elővette a mobilját, és felhívta Tomot Londonban. Próbált nem gondolni rá, hogy ott most hány óra lehet. − Hol vagy most? − kérdezte Tom rögtön. − Tokióban. − Petrescu mit keres ott? − Nem tudom biztosan, de nem lepne meg, ha el akarna adni egy híres festményt egy ismert gyűjtőnek. − Megtudtad, ki a másik, aki követi? − Nem, de sikerült pár fényképet készítenem róla a mobilommal a reptéren. − Nagyszerű! − Elküldöm a képeket − mondta Jack. Benyomott egy kódot a telefon billentyűin, és pár pillanattal később az elküldött kép meg is jelent Tom készülékén. − Egy kicsit homályos − mondta Tom −, de biztos vagyok benne, hogy a technikusaink tudnak rajta élesíteni, és talán meg tudjuk állapítani, ki az. Valami egyéb információ róla? − Százötvenegynéhány centi, vékony, a haja egészen rövid, szőke, bár lehet, hogy festve van, és a válla nagyon erős, mint egy úszóé. − Még valami? − kérdezte Tom, miután mindent feljegyzett. − Ha végeztetek az amerikai nyilvántartással, nézzétek meg a kelet-európaiban is. Van egy olyan érzésem, hogy talán orosz vagy esetleg ukrán. − Vagy mondjuk román? − vetette fel Tom. − Te jó ég, de ostoba vagyok, hát persze! − Ügyes voltál, hogy le tudtad fényképezni. Ez még senkinek nem sikerült, lehet, hogy eddig ez a leghasználhatóbb nyom az ügyben. − Hát, én nem dicsekednék az ügyességemmel − ismerte be Jack. − Az az igazság, hogy már mind a ketten tudnak a létezésemről. − Akkor igyekezzünk kideríteni, ki ez! Azonnal értesítelek, ha sikerült megtudnunk valamit. Tina felkattintotta az íróasztala alatt megbújó kapcsolót, mire megjelent a kép az íróasztala sarkán álló kis monitoron. Fenston épp telefonált. Tina rákapcsolt a magánvonalára, és belehallgatott a beszélgetésbe. − Igaza volt − mondta egy hang. − Japánban van. − Akkor valószínűleg Nakamurával van találkozója. Minden adat benne van róla a dossziéban, amit adtam. De ne felejtse el, a festmény megszerzése fontosabb cél, mint Petrescu elintézése. Azzal Fenston lerakta a telefont. Tina szinte teljesen biztos volt benne, hogy a hang azé a nőé volt, akit a múltkor Fenston kocsijában látott. Figyelmeztetnie kell Annát. Ebben a pillanatban benyitott az irodába Leapman. 33. fejezet Anna kilépett a zuhany alól, fogott egy törülközőt, és szárítgatni kezdte a haját. Odapillantott a tévéképernyő sarkánál lévő digitális órára. Épp elmúlt dél, ilyenkor a legtöbb üzletember a klubjában ebédel. Nem a legmegfelelőbb időpont, hogy zavarja Mr. Nakamurát. Miután megtörülközött, felvette a fürdőszobaajtó akasztóján lógó fehér frottírköntöst, leült az ágy végébe, és felnyitotta a laptopját. Beírta a MIDAS jelszót, amivel beléphetett a fájlba, amely a világ leggazdagabb műgyűjtőinek névsorát tartalmazta: Gates, Cohen, Lauder, Magnier, Nakamura,
Rales, Wynn. Átfutotta Nakamura rövid életrajzát. Takashi Nakamura, gyáros. Tokiói egyetem 1966−70, mérnöki diploma, UCLA 1971−73, közgazdaságtani diploma, 1974-től a Maruha acélipari vállalatnál dolgozik, 1989-től igazgató, 1997-től vezérigazgató, majd 2001-től elnök. Anna utánanézett a Maruha cégnek. A tavalyi forgalmuk közel hárommilliárd dollár volt, az adózás utáni profitjuk több mint négyszázmillió. Nakamura birtokában volt a cég 22 százaléka, a Forbes magazin szerint ő a világ kilencedik leggazdagabb embere. Nős, három gyermeke van, két lány és egy fiú. A hobbiknál két dolgot soroltak fel: golf és festészet. A golferedményeiről és értékes impresszionista gyűjteményéről nem tettek külön említést, bár az övé volt a világ egyik legkitűnőbb magánkézben lévő gyűjteménye. Nakamura az évek során többször is kijelentette, hogy a gyűjtemény a vállalat tulajdona. Habár a Christie’s nem szokott nyilvánosságra hozni ilyen dolgokat, a műkereskedők és gyűjtők körében köztudott volt, hogy Nakamura tette a második legnagyobb ajánlatot Van Gogh Napraforgók című képének 1978-as árverésén, amikor is régi barátja és riválisa, Yasuo Goto a Yasuda biztosítótársaságtól lekörözte: 39 921 750 dollárt fizetett a képért. Anna nem sokkal bővíthette a Nakamuráról szóló adatokat, mióta otthagyta a Sotheby’s-t. A Táncóra Madame Minette-tel című Degas-kép, amit Nakamura az ő közreműködésével vásárolt meg, okos befektetésnek bizonyult. Anna remélte, hogy Nakamura emlékezni fog rá. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy a megfelelő embert választotta ki arra, hogy segítsen neki végrehajtani az akcióját. Kikereste a laptopján Nakamura magántelefonszámát. Fogta a telefont, vett egy jó nagy levegőt, és tárcsázta a nyolc számjegyet. − Hai Shacho-Shitso desu − szólalt meg egy magas hang. − Jó napot, a nevem Anna Petrescu. Mr. Nakamura talán emlékszik rám, a Sotheby’s-nél dolgoztam. − Az állásinterjú érdekli? − Nem, egyszerűen csak beszélni szeretnék Mr. Nakamurával. − Egy pillanat, megnézem, tudja-e fogadni a hívását. Vajon reménykedhet-e benne, hogy Nakamura emlékezni fog rá egy találkozás után…? − Dr. Petrescu, örülök, hogy újra hallom a hangját. Remélem, jól van − szólalt meg egy hang a telefonban. − Igen, köszönöm, Nakamura-szan. − Itt van Tokióban? Mert ha nem tévedek, New Yorkban már elmúlt éjfél. − Igen, itt vagyok. Szerettem volna megkérdezni, lenne-e mód arra, hogy valamikor találkozzam önnel. − Nem szerepelt a jelentkezők listáján, de most már rajta van. Ma délután négykor van egy szabad félórám. Megfelel ez az időpont? − Igen, nagyszerű − felelte Anna. − Tudja, hol van az irodám? − Hogyne, megvan a cím. − Hol szállt meg? − A Seiyóban. − Nem a szokásos hely a Sotheby’s embereinek, ha jól emlékszem, inkább az Imperialt kedvelik. Az irodám úgy húsz percre van a hoteltől. Akkor várom négykor. Viszontlátásra, dr. Petrescu. Anna lerakta a kagylót, és egy ideig csak ült az ágy végében. Próbált visszaemlékezni a beszélgetés minden szavára. Miféle állásinterjút emlegetett a titkárnő? És miért mondta Nakamura, hogy eddig nem szerepelt a listán, de most már rajta van? Jack előbbre hajolt, hogy jobban lásson. Két hordár jött ki a szállodából, azt a fadobozt cipelve, amelyet Anna Anton Teodorescuval cserélt ki a bukaresti képzőművészeti főiskola lépcsőjénél. Egyikük odaszólt valamit a taxisofőrnek, aki kiszállt, és óvatosan elhelyezte a dobozt a csomagtartóban. Jack lassan felemelkedett a székről, és odaballagott az ablakhoz, ügyelve, hogy ne
lássák meg. Izgatottan várt, bár tudta, hogy talán téves a riadó. Megnézte a taxikat: négy várakozott a hotel előtt. Innen akár pár másodperc alatt is odaérhet és bepattanhat az egyikbe. A hotel ajtaja felé nézett, és azon tűnődött, Anna fog-e kilépni rajta, de ekkor a Tüskehajú előtt nyílt szét az automata ajtó, aki kisétált az ajtónálló mellett az utcára. Jack tudta, hogy nem fog beülni a hotel előtti taxiba − nem kockáztatja, hogy később esetleg emlékezzenek rá, bár Jack kénytelen volt vállalni ezt a kockázatot. Jack ismét a hotel bejáratára nézett. A Tüskehajú nyilván már egy taxiban ül valahol nem messze, és várja őt meg Petrescut. Pár másodperccel később megjelent Anna, olyan öltözékben, mintha igazgatótanácsi ülésre készülne. Az ajtónálló odakísérte a legelső taxihoz, és kinyitotta neki a hátsó ajtót. A sofőr kikanyarodott az útra, és belevegyült a délutáni forgalomba. Jack már ott is ült a második taxi hátsó ülésén, még mielőtt a portás ki tudta volna nyitni neki az ajtót. − Kövesse azt a taxit! − mondta Jack előremutatva. − Ha nem veszíti el, kétszeres fuvardíjat fizetek. − A taxis a gázba taposott, és elindult. − De ne csinálja túl feltűnően! − szólt előre Jack. Biztos volt benne, hogy a Tüskehajú ott ül valamelyik taxiban az előttük haladó kocsisorban. Petrescu taxija balra kanyarodott, és északi irányba hajtott tovább, a város előkelő üzleti negyede, a Marunouchi felé. Jack azon tűnődött, vajon egy vevőjelölttel van-e találkozója Annának. Szinte tűkön ült izgalmában. Petrescu taxija a következő lámpánál balra fordult. Jack megint határozottan odaszólt a sofőrnek: − Nehogy elveszítse! − A sofőr átváltott egy másik sávba, és már csak három autó választotta el őket. Úgy rátapadt a másik taxira, mint egy pióca. A következő piros lámpánál mindkét taxi megállt. Petrescué jobbra indexelt, és amikor zöldre váltott a lámpa, több másik kocsi is követte. Jack tudta, hogy a Tüskehajú biztosan ott van valamelyikben. Ahogy kikanyarodtak egy háromsávos útra, Jack látta, hogy előttük egy hosszú útszakaszon több lámpa is következik, és épp mindegyik zöld. Elfojtott egy káromkodást. Jobban szerette a piros lámpákat. Az állandó megállás és elindulás sokkal előnyösebb ilyen helyzetben. Átjutottak az első zöld lámpán, aztán a másodikon. Amikor a harmadik sárgára váltott, Jack taxija volt az utolsó, amelyik még átcsúszott a kereszteződésen. Ahogy elhaladtak a császári palota kertje előtt, Jack előrehajolt, és izgatottan leste, hogy zöld marad-e a következő lámpa. Sárgára váltott, éppen amikor Petrescu taxija áthajtott. − Gyerünk, gyerünk! − kiáltotta Jack, miközben az előttük lévő két taxi még követte Annáét. A sofőr azonban nem taposott a gázba, hogy átcsússzon a lámpán, hanem engedelmesen megállt. Jack majd felrobbant dühében, amikor meglátta, hogy egy rendőrségi járőrautó húzódott mögéjük. A zöld Toyota megállt a következő lámpánál. Még mindig van rá esély, hogy beérjék. Az egymást követő lámpák pár másodperces eltéréssel váltottak. Jack örült volna, ha a járőrkocsi elkanyarodik jobbra, hogy végre be tudják hozni a lemaradást, de hiába, makacsul ott maradt mellettük. Figyelte, ahogy az előttük haladó zöld taxi balra fordul, az Eitai-dori sugárútra. Visszafojtott lélegzettel szuggerálta a lámpát, hogy maradjon zöld, de az sárgára váltott, és az előttük lévő autó megállt. A sofőr szintén tudatában lehetett, hogy mögötte ott a járőrkocsi. Amikor végre zöld lett a lámpa, Jack életének leghosszabb perce után, a taxis gyorsan balra kanyarodott. Előttük a kocsisorban egy csomó zöld autó haladt, és Jack nem tudta eldönteni, melyik Petrescu taxija. Nem elég baj, hogy elvesztette, ráadásul a Tüskehajú még mindig a nyomában lehet. Jack átkozta magában a járőrkocsit, amely közben jobbra kanyarodva eltávolodott tőlük. Krantz figyelte, ahogy a zöld taxi a szélső sávba hajt, aztán megáll egy modern, fehér márványépület előtt az Otemchi kerületben. A bejárat fölött Maruha Steel Company felirat állt, a japán mellett angolul is, ahogy az a legtöbb tokiói nemzetközi vállalatnál szokásos volt. Krantz hagyta, hogy a taxija elhaladjon az épület előtt, aztán megkérte a sofőrt hogy álljon meg. Megfordult, és a hátsó ablakon át figyelte, ahogy Anna kiszáll. A sofőr hátrament, és kinyitotta a csomagtartót. Anna is odalépett, közben a portás odaszaladt, hogy segítsen. Krantz látta, hogy a két férfi bevisz az épületbe egy fadobozt. Miután eltűntek a szeme elől, Krantz kifizette a taxit és kiszállt. Soha nem váratta a taxit, ha
nem volt feltétlenül szükséges, így kevésbé valószínű, hogy a sofőr emlékezzen rá. Gyorsan kell majd döntenie, ha Petrescu hirtelen kijönne az épületből. Krantz jól megjegyezte az utasítást: az elsődleges feladat a festmény visszaszerzése. Ha ezzel megvan, akár meg is ölheti Petrescut, csak még fegyverről kell gondoskodnia, mivel a repülőn effélét nem hozhatott magával. Abban biztos volt, hogy az amerikai férfi már nem jelent fenyegetést, és futólag eltűnődött, vajon még mindig Hongkongban kószál-e Petrescu és a festmény nyomában. Egyre inkább úgy tűnt neki, hogy a festmény célba ért: Nakamuráról egy teljes oldal volt a dossziéban, amit Fenstontól kapott. Ha Petrescu a dobozzal együtt jelenik meg újra, akkor nem sikerült az üzlet − ami nagyban megkönnyítené Krantznak, hogy elvégezze a feladatát. Ha viszont csak az aktatáskájával jön ki, akkor Kranztnak nagyon gyorsan döntenie kell. Körbenézett, hogy ellenőrizze, milyen gyakran járnak taxik a környéken. A következő pár percben több is elhaladt arra, jó néhány üresen. A következő, aki kilépett az épület kapuján, a taxis volt, aki visszaült a Toyota volánjához. Kranzt leste, hogy Petrescu is megjelenik-e, de a zöld taxi üresen indult el. Krantznak az volt az érzése, hosszú várakozás áll előtte. A szemben lévő áruház bejárata mellé húzódva várt. Végignézett mindkét irányba az utcán, ahol neves, és általa nagyon utált divattervezők butikjai sorakoztak, mígnem a tekintete végül megállapodott egy helyen, amit csak hallomásból ismert, de mindig nagyon szeretett volna felkeresni: nem Gucci, nem Burberry, nem Clavin Klein, hanem a Nozaki vágószerszám-szaküzlet, mely kissé szégyenlősen húzódott meg elegáns szomszédai között. Krantzot úgy vonzotta a bolt, mint egy mágnes. Átment a túloldalra, tekintetét továbbra is a Maruha irodaház bejáratára szegezve, hátha Petrescu váratlanul előbukkan. Azt gyanította, a találkozója Nakamurával elég sokáig fog tartani. Végül is még ő sem költene el ennyi pénzt anélkül, hogy előbb fel ne tenne néhány kérdést. Krantz megbámulta a bolt kirakatát, mint egy gyerek, aki már alig várja karácsonyt. Csipeszek, körömollók, balkezeseknek való ollók, Swiss Army kések, hosszú pengéjű szabóollók, egy harminchét centis pengéjű Victorinex − de mindet felülmúlta a XVIII. századból származó szertartási szamurájkard. Krantznak az jutott eszébe, hogy rossz évszázadban született. Belépett az üzletbe. A polcokon hosszú sorokban álltak a konyhakések, amelyekről Takai, aki szamurájok leszármazottja volt, olyan híres lett. Meg is látta a tulajdonost az egyik sarokban, épp késeket élesített. Krantz azonnal felismerte, és szeretett volna kezet szorítani a mesterrel, de tudta, hogy erről a gyönyörűségről le kell mondania. Miközben a szemét továbbra is óvatosan rajta tartotta a Maruha bejáratán, tanulmányozni kezdte a kézzel készített, kitűnő szerszámokat − borotvaélesek voltak és megtévesztően könnyűek. A NOZAKI márkanév minden penge szélébe bele volt vésve. Ugyanúgy védekeztek a hamisítók ellen, mint például a Cartier. Krantz már belenyugodott, hogy azt nem kockáztathatja meg, hogy kedvenc fegyverét felvigye a repülőre, és nem maradt más választása, mint mindig helyben vásárolni valamit, ahol Fenston épp véglegesen le akarta zárni egy ügyfele számláját. Nekilátott a gondos válogatásnak, miközben hallgatta a mennyezetre fellógatott, apró bambuszketrecekbe zárt tücskök ciripelését. Néha hátrapillantott a kirakaton át a Maruha bejáratára, de Petrescu nem bukkant fel. Aztán visszatért a késekhez, és végignézte az összes fajtát, a gyümölcs- és zöldséghámozókat, a kenyérvágókat, a hússzeletelőket. Latolgatta a súlyukat, a fogásukat, a pengeméretüket. Ne legyen hosszabb húsz centinél, de semmiképp ne legyen rövidebb tizenkét centinél. Pár perc alatt le is szűkítette a lehetséges jelölteket háromra, végül a Global GS5 mellett döntött, tizennégy centiméteres, és állítólag úgy vágja a sültet, mint egy érett dinnyét. Átadta a kiválasztott darabot egy eladónak, aki rámosolygott, és becsomagolta a kést rizspapírba. Krantz jennel fizetett, nem akarta felhívni magára a figyelmet a dollárokkal, hitelkártyája pedig nem volt. Vetett egy utolsó pillantást Takai úrra, mielőtt kelletlenül kilépett volna az utcára, hogy visszatérjen az áruház melletti leshelyére. Míg várta, hogy Petrescu kijöjjön, kicsomagolta a rizspapírból új szerzeményét. Alig várta,
hogy kipróbálhassa. Becsúsztatta a farmere belsejébe varrt kis tokba, amely külön erre a célra készült. Tökéletesen illett bele, mint egy pisztoly a pisztolytáskába. 34. fejezet A recepciós nem tudta titkolni a meglepetését, amikor a portás megjelent egy nagy fadobozzal. A szája elé kapta kezét, ami szokatlanul élénk reakció egy japántól. Anna nem szolgált semmiféle magyarázattal, csak a nevét mondta meg. A recepciós megnézte az állásinterjúra jelentkezők névsorát, és kipipálta a dr. Petrescu nevet. − Nakamura úr épp egy másik jelölttel beszélget − mondta. − De hamarosan végez. − Milyen jelölttel? − kérdezte Anna. − Fogalmam sincs − felelte a recepciós, kissé csodálkozva, hogy egy jelentkező nem tudja, mire jelentkezett. Anna helyet foglalt a kis előtérben, és a falnak támasztott dobozt bámulta. Elmosolyodott a gondolatra, hogy épp hatvanmillió dollárt készül kiszedni valakiből. A japánok megszállottan pontosak, úgyhogy Anna nem csodálkozott, amikor két perccel négy előtt megjelent egy elegánsan öltözött hölgy, meghajolt, és intett Annának, hogy kövesse, ö is vetett egy pillantást a dobozra, de csak annyit kérdezett: − Ezt bevitessem az elnök úr irodájába? − Igen, legyen szíves − felelte Anna, ismét magyarázat nélkül. A titkárnő végigkísérte egy hosszú folyosón. Több ajtó mellett is elhaladtak, amelyeken semmiféle névtábla nem volt. Amikor odaértek az utolsóhoz, a titkárnő halkan bekopogott, aztán benyitott, és bejelentette: − Dr. Petrescu megérkezett. Nakamura felállt az íróasztala mögül, és közelebb lépett, hogy üdvözölje Annát, akinek tátva maradt a szája. Nem az alacsony, vékony, fekete hajú úriember miatt, aki úgy festett, mintha Párizsban vagy Milánóban csináltatná az öltönyeit. Nakamura irodája volt rá olyan hatással, hogy meg sem tudott szólalni. A helyiség tökéletesen négyzet alakú volt, és a négy fal egyike a mennyezettől a padlóig üvegből készült. Anna kibámult a mögötte elterülő nyugalmas kertre, melyet egy patakocska szelt át, fölötte kecsesen ívelő fahíd, a két oldalán fűzfákkal, melyeknek ágai a híd korlátjára csüngtek. Az íróasztal mögötti falon egy pompás festmény lógott, amely pontosan ugyanezt a kertet ábrázolta. Anna összeszedte magát, és a házigazda felé fordult. Nakamura elmosolyodott, szemlátomást örült, hogy ilyen hatást tett rá a Monet-kép. Az első kérdésével újra sikerült meglepnie Annát. − Hogy élte túl szeptember tizenegyedikét, hiszen, ha jól emlékszem, az irodája az északi toronyban volt? − Nagyon szerencsés voltam − felelte Anna halkan. − Bár attól tartok, néhány kollégám… Nakamura felemelte a kezét. − Elnézést kérek, tapintatlan voltam. Kezdjük talán azzal a beszélgetésünket, hogy tegyük próbára a figyelemreméltó fotografikus memóriáját. Hadd kérdezzem meg, hogy honnan származik a szobában látható három festmény. Kezdjük a Monet-val. − Fűzfák Vetheuilban − mondta Anna. − Az előző tulajdonosa egy bizonyos Mr. Clark volt, az ohiói Santonból. Mrs. Clark megkapta a festményt a válásuk után. Ő a harmadik felesége volt Mr. Clarknak, akinek így sajnálatos módon már a harmadik Monet-képétől kellett megválnia. A Christie’s huszonhatmillió dollárért adta el a festményt, de sejtelmem sem volt róla, hogy ön volt a vevő. Nakamura ismét melegen elmosolyodott. Anna a szemben lévő fal felé fordult, és kicsit hallgatott. − Törtem már rajta a fejemet, hová került végül ez kép − mondta. − Természetesen Renoir, Madame Duprez és gyermekei, de Olvasólecke címen is szokták emlegetni. Párizsban adta el Roger Duprez, akinek a nagyapja 1868ban rendelte a képet a festőtől. Azt nem tudhatom, mennyit fizetett érte − mondta Anna, majd az utolsó képhez fordult. − Ez könnyű − mondta mosolyogva. − Manet egyik késői munkája a Salon számára, valószínűleg 1871-ben festette. Vacsora a Cafe Guerbois-ban a címe. Bizonyára tudja, hogy a jobb sarokban a szeretőjét is ábrázolta, aki egyenesen a festőre néz.
− És a korábbi tulajdonosa? − Lady Charlotte Churchill, aki a férje halála után kénytelen volt eladni a képet, hogy kifizethesse az örökösödési adót. Nakamura meghajolt. − Az állás az öné. − Milyen állás? − kérdezte Anna csodálkozva. − Hát nem azért jött, hogy jelentkezzen a művészeti alapunk igazgatói posztjára? − Jaj, nem − felelte Anna, aki csak most értette meg, miről beszélt a recepciós, amikor azt mondta, a főnöke épp egy másik jelöltet hallgat meg. − Nagyon hízelgő, hogy rám gondolt, Nakamura-szan, de valójában egy egészen más ügyben kerestem fel. Nakamura látható csalódottsággal bólintott, aztán a tekintete megállapodott a fadobozon. − Egy kis ajándék − mondta Anna mosolyogva. − Nem nyitom ki, nem akarom megsérteni. − Anna bólintott, ismerte a japán szokásokat. − Kérem, foglaljon helyet, kisasszony. Nos, akkor mi a valódi célja a látogatásának? − Nakamura hátradőlt a széken, és figyelmesen nézett Annára. − Azt hiszem, van egy festményem az ön számára, aminek nem tud majd ellenállni. − Ugyanolyan jó, mint a múltkori Degas? − kérdezte Nakamura érdeklődve. − Ó, hogyne! − vágta rá Anna túlságosan is lelkesen. − Ki a festő? − Van Gogh. Nakamura rejtélyesen elmosolyodott, amiből egyáltalán nem derült ki, hogy érdekli-e a dolog vagy sem. − A címe? − Önarckép bekötözött bal füllel. − Ha jól emlékszem, a háttérben egy híres japán metszet reprodukciója lóg a falon − jegyezte meg Nakamura. − A Tájkép gésákkal − felelte Anna. − Ami azt mutatja, mennyire foglalkoztatta Van Goghot a japán kultúra. − Nagy a csábítás… Magát inkább Évának kellett volna keresztelni − mondta Nakamura. Anna nem szólt semmit, várt. − Feltételezem, ez a Wentworth-féle önarckép, amit annak idején az ötödik márki vásárolt meg? − Az ötödik gróf. − Akkor gróf. Soha nem fogom megtanulni az angol címeket. − És azt tudja, ki volt az eredeti tulajdonos? − kérdezte Anna. − Dr. Gachet, Van Gogh barátja és csodálója. − És mikor vette meg a képet? − 1889-ben − vágta rá Nakamura. − Amikor Van Gogh Arles-ban élt, ahol közös műterme volt Gauguinnel. − És mennyit fizetett dr. Gachet a képért? − kérdezte Anna, miközben nagyon is tudatában volt, hogy kevés ember van világon, aki így merne évődni Nakamurával. − Mindig úgy gondolták, hogy Van Gogh egész életében csak egy képet adott el, a Vörös szőlőskertet. De dr. Gachet nemcsak közeli barátja volt, hanem kétségtelenül a pártfogója és jótevője is. Egy levélben, amit azután írt neki, hogy megszerezte a képet, egy csekket is küldött hatszáz frankról. − Nyolcszáz − javította ki Anna, kinyitotta az aktatáskáját, és átnyújtott egy másolatot a szóban forgó levélről. − Az ügyfelem az eredetinek is birtokában van − mondta. Nakamura elolvasta a francia nyelvű levelet, nem kellett neki segítség a fordításhoz. Aztán felnézett, és elmosolyodott. − Milyen árra gondolt? − Hatvanmillió dollár − mondta Anna. A mindig kifürkészhetetlen arc egy pillanatra meglepettnek tűnt, és Nakamura egy darabig nem szólalt meg. − Miért ilyen alacsony az ára egy ilyen közismert mesterműnek? − kérdezte végül. − Kell hogy legyen valami egyéb feltétel. − A vásárlás nem hozható nyilvánosságra − felelte Anna.
− Soha nem is volt szokásom, ezt ön is nagyon jól tudja − mondta Nakamura. − És legalább tíz évig nem adhatja tovább a képet. − Festményt csak vásárolok − mondta Nakamura. − Acélt szoktam eladni. − Ugyanezen idő alatt a festmény nem állítható ki nyilvános galériában. − Kit akar védelmezni? − kérdezte hirtelen Nakamura. − Bryce Fenstont vagy Victoria Wentworthöt? Anna nem felelt. Most már értette, miért mondta egyszer a Sotheby’s elnöke, hogy nem tanácsos alábecsülni ezt az embert. − Arcátlanság volt ilyet kérdezni − mondta Nakamura. − Bocsásson meg − tette hozzá, és felállt. − Ugye, megengedi, hogy holnapig gondolkozzak az ajánlatán? Szeretnék aludni rá egyet. − Nakamura mélyen meghajolt, egyértelműen jelezve, hogy a találkozónak vége. − Természetesen, Nakamura-szan − mondta Anna, viszonozva a meghajlást. − Kérem, hagyjuk a „szan”-t, dr. Petrescu. Az ön területén nem vagyok egyenrangú magával − mondta Nakamura. Anna szerette volna megkérni, hogy ő pedig szólítsa a keresztnevén, de nem volt hozzá bátorsága. Nakamura odalépett hozzá, és vetett egy pillantást a piros dobozra. − Már nagyon várom, hogy megnézhessem, mi van benne. Esetleg holnap találkozhatnánk újra? Addig megfontolom az ajánlatát. − Nagyon köszönöm, Mr. Nakamura. − Mondjuk tízkor megfelelne? Odaküldöm magáért a sofőrömet kilenc óra negyvenre. Anna búcsúzóul még egyszer meghajolt, Nakamura viszonozta. Az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és még azt mondta: − Nagyon sajnálom, hogy nem az állás miatt jött. Krantz még mindig a leshelyén várakozott, amikor Anna kilépett az épületből. Úgy tűnt, a megbeszélés jól sikerülhetett, mert egy limuzin állt ott, sofőrrel, aki kinyitotta Anna előtt a hátsó ajtót, és a piros doboznak nem volt semmi nyoma. Krantznak két választása volt. Biztos volt benne, hogy Petrescu visszamegy a szállodába, a festmény viszont ott maradt a Maruha vállalat épületében. Döntött. Anna hátradőlt a limuzinban, és napok óta először engedte el magát egy kicsit. Tudta, hogy ha Nakamura nem egyezik bele a hatvanmillióba, akkor is realisztikus árajánlatot fog tenni. Különben miért bocsátotta volna a rendelkezésére a limuzint, és miért rendelte volna vissza holnapra? Kiszállt a Seiyo hotel előtt, a recepciós pulthoz sietett, elkérte a szobája kulcsát, majd indult a lifthez. Ha nem balra, hanem jobbra fordult volna, akkor épp elsétált volna egy bosszús amerikai mellett. Jack egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, miközben Anna belépett az üres liftbe. Egyedül volt, és a doboz sehol. És ami még érdekesebb, a Tüskehajú sem bukkant fel. Nyilván úgy döntött, inkább a festmény közelében marad, és nem a küldönc nyomába ered. Jacknek gyorsan el kell döntenie, mit csináljon, ha Petrescu mondjuk megjelenik a csomagjaival, és a reptérre indul. Most legalább annyi előnye van, hogy még nem csomagolt ki. Krantz majdnem egy órát ácsorgott − csak annyival ment odébb, amennyivel az árnyék is odébb vonult −, mire Nakamura limuzinja visszaérkezett, és leparkolt a Maruha Steel Company bejárata előtt. Pár perccel később nyílt az ajtó, és megjelent Nakamura titkárnője egy piros egyenruhát viselő férfival, aki a dobozt cipelte. A sofőr kinyitotta a csomagtartót, a portás pedig berakta a festményt. A sofőr meghallgatta a titkárnőt, aki átadta az elnök utasításait, Nakamura már megnézte a képet, és azt kérte, szállítsák haza a lakására, ő még bent marad, mert el kell intéznie több telefont is Amerikába és Angliába, ezért az irodája melletti kis lakosztályban éjszakázik. Krantz körbenézett az utcán, hogy mekkora a forgalom. Tudta, hogy csak egy lehetősége van, és csak akkor, ha piros a lámpa. Örült, hogy egyirányú az utca. Már tudta, hogy a végében lévő lámpa negyvenöt másodpercig marad zöld. Ez idő alatt nagyjából tizenhárom autó tud áthaladni a
kereszteződésen. Kilépett az árnyékból, és lopakodva elindult a járdán, mint egy macska, tudva, hogy kilenc életének egyikét kockáztatja. A fekete limuzin elindult a járdaszegélyről, és besorolt a forgalomba. A lámpa zöld volt, de még tizenöt kocsi volt előtte. Krantz megállt pontosan azon a helyen, ahol a limuzinnak is meg kell állnia. Amikor a lámpa pirosra váltott, szép kényelmesen elindult a limuzin felé. Végül is volt még negyvenöt másodperce. Amikor már csak egy lépésre volt tőle, hirtelen a földre vetette magát, és begördült a kocsi alá. Szilárdan megragadta az alváz két szélét, és felhúzódzkodva megkapaszkodott. Megvannak annak az előnyei is, ha valaki alig több mint százötven centi, és kevesebb mint ötven kiló. Egyszer a román hegyekben, amikor a felkelők elől kellett menekülnie, egy kéttonnás teherautó aljába kapaszkodva tett meg több mérföldet a hegyvidéki terepen, ötvenegy percen át bírta. Aztán még egy csomót kellett gyalogolnia, amíg biztonságos helyre nem ért, az utolsó tizennégy mérföldet pedig kocogva tette meg. A limuzin hol felgyorsulva, hol lelassulva haladt át a városon, aztán húsz perc után a sofőr lekanyarodott a főútról, és elkezdett felfelé kapaszkodni a hegyoldalban. Pár perccel később újabb kanyar következett, utána meg egy sokkal kisebb és kevésbé forgalmas utcába kanyarodtak. Krantz már alig bírt kapaszkodni, de tudta, hogy minél tovább ki kell tartania. A kocsi megállt egy kereszteződésnél, élesen balra kanyarodott, és továbbhaladt egy széles, zötyögős úton. Amikor ismét megálltak a következő kereszteződésnél, Krantz hegyezte a fülét. Egy teherautó haladt el előttük, azt kellett megvárniuk. Lassan elengedte az alvázat a jobb kezével, amely már teljesen elzsibbadt, kihúzta a farmerjából a kést, és beledöfte a jobb hátsó kerékbe, újra meg újra, míg meghallotta a hangos sziszegést. Amikor a kocsi továbbindult, Krantz ott maradt az úttesten, és nem mozdult, csak amikor már nem hallotta a motorzúgást. Akkor az út szélre gördült, és a limuzin után nézett, amely már fent járt a hegyoldalban. Csak akkor tápászkodott fel, amikor a kocsi eltűnt a szeme elől. Krantz felállt, és nyújtógyakorlatokba kezdett. Nem volt neki sietős, a limuzin úgyis megvárja valahol a hegy túloldalán. Nem jut sokkal tovább kiszúrt kerékkel. Miután kipihente magát, lassan kocogni kezdett a hegy teteje felé. Egy-két mérfölddel odébb meglátott egy pompás villát, befészkelődve a tájat uraló hegy oldalába. Valószínűleg ez lehet Nakamura rezidenciája. Amikor felért a hegy tetejére, kicsit távolabb meglátta az út szélére húzódott limuzint. A sofőr ott térdelt mellette, és a lapos kereket vizsgálgatta. Krantz mindkét irányban végignézett az üres úton, amely nyilvánvalóan csak a házhoz vezetett, mások nemigen használták. Ahogy közelebb ért a limuzinhoz, a sofőr felnézett, és rámosolygott. Krantz viszonozta a mosolyát, aztán odakocogott mellé. A férfi épp meg akart szólalni, amikor Krantz bal lábának egy villámgyors mozdulatával torkon rúgta, aztán ágyékon. A sofőr összerogyott, mint egy marionett-bábu, amelynek elvágták a madzagját. Krantz egy pillanatig fontolgatta, hogy elvágja a torkát, de aztán úgy gondolta, most, hogy megvan a festmény, minek fáradjon vele. Ma este úgyis lesz még módja kiélvezni, hogy elvághatja valakinek a torkát. Különben is, ezért a fickóért nem fizetnek neki. Megint végignézett az úton. Tiszta volt a levegő. Odaszaladt a limuzin sofőrüléséhez, kivette a kulcsokat, és hátrament a csomagtartóhoz. Felnyitotta a tetejét, és rögtön meglátta a piros dobozt. De még nem mosolyodott el, előbb meg akart bizonyosodni róla, hogy sikerült-e megkeresnie az első egymilliót. Kivett a csomagtartóban lévő szerszámkészletből egy erős csavarhúzót, és benyomta a doboz tetejének jobb felső sarka alá. Minden erejére szüksége volt, hogy fel tudja feszíteni. A festmény műanyag fóliába volt csomagolva, puszta kézzel feltépte. Miután az utolsó foszlányt is leszedte róla, rámeredt Danuta Sekalska Szabadság című díjnyertes művére. Jack még egy órát várt, félszemmel egyrészt a bejáratot figyelte, hátha előbukkan a Tüskehajú, másrészt a liftet, hátha megjelenik Petrescu, de egyikük sem jött. Várt még egy órát, és ekkor már biztos volt benne, hogy Anna itt fogja tölteni a hotelben az éjszakát. Fáradtan odasétált a recepciós pulthoz, és megkérdezte, van-e üres szobájuk. − Igen, hogyne − felelte a recepciós. − Megkérdezhetem a nevét, uram?
− Fitzgerald − felelte Jack. − Az útlevele? − Máris − mondta Jack, kivett a belső zsebéből egy hamis útlevelet, és átadta. − Hány éjszakát kíván nálunk tölteni, Mr. Fitzgerald? Jack lett volna a legboldogabb, ha tud válaszolni erre a kérdésre. IX. 19. 35. fejezet Amikor Anna másnap reggel felébredt, az volt az első dolga, hogy telefonáljon a Wentworthkastélyba. − Nagyon szorít az idő − figyelmeztette Arabella, miután Anna elmesélte, mi újság. − Miért, történt valami? − kérdezte Anna. − Fenston csődeljárást indított ellenem, és tizennégy napot adott, hogy rendezzem a tartozást, vagy elárverezteti a kastélyt. Reménykedjünk, hogy Nakamura nem tudja meg, mert ha igen, az nagyban rontani fogja az alkupozíciónkat, sőt talán meg is gondolja magát. − Tízkor találkozom vele − mondta Anna. − Újból telefonálok, amint kiderül, hogyan döntött, de ez ottani idő szerint az éjszaka közepén lesz. − Nem számít, mennyi az idő − nyugtatta meg Arabella. − Úgyis fönt leszek. Miután Anna lerakta a kagylót, újból átgondolta magában, mi lenne a legjobb taktika a Nakamurával való találkozón. Ami azt illeti, az elmúlt tizenkét órában nem is igen járt máson az esze. Tudta, hogy Arabella egy olyan összegnek örülne, amellyel kiegyenlíthetné a tartozást a Fenston Finance-nél, és lehetővé tenné, hogy megmentse a vagyon többi részét a mohó hitelezőktől, továbbá maradna pénze arra is, hogy az esetleges adókat és illetékeket ki tudja fizetni. Anna úgy számolta, mindez nagyjából ötvenmillióba kerülne. Úgy döntött, ennyit is elfogad Nakamurától. Már alig várta, hogy visszatérhessen New Yorkba, és újból róhassa a köröket a Central Parkban. Vagy lehet, hogy jobban tenné, ha kifaggatná Nakamurát arról a bizonyos állásról…? Anna hosszasan elidőzött a fürdőkádban, amíg a forró víz egészen langyosra nem hűlt, amit általában csak hétvégeken engedett meg magának, és közben tovább gondolkozott rajta, mi lenne a legjobb taktika Nakamurával szemben. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, vajon mit szólt a japán, amikor kibontotta az ajándékát. A komoly gyűjtők számára ugyanolyan izgalmas a jövendő híres festőit felfedezni, mint egy már híres festő műveit megszerezni nagy összegekért. Ha Nakamura meglátja a merész ecsetkezelést és a ragyogó színeket, biztos, hogy beveszi a képet a magángyűjteményébe. Anna hosszan törte a fejét, mit is vegyen fel a második találkozóra. Egy bézs vászonruha mellett döntött, amely jóval térd alá ért, széles barna bőrövvel és egyszerű arany nyaklánccal. Ezt New Yorkban konzervatívnak tartanák, de Tokióban ez is majdnem merésznek számít. Tegnap a nyitányhoz öltözött, ma a fináléhoz. Kinyitotta a táskáját, és aznap reggel harmadszor is ellenőrizte, megvan-e dr. Gachet Van Goghoz írott levelének másolata, és az egyszerű, egyoldalas, előre elkészített szerződés. Ha meg tud egyezni Nakamurával az árban, akkor tíz százalék előleget kér, amit természetesen visszafizet, ha a megtekintés után mégsem tetszene neki a festmény. De úgy érezte, ha Nakamura meglátja az eredetit… Anna az órájára pillantott. A találkozó tízkor lesz, és Nakamura azt ígérte, kilenc negyvenre érte küldi a limuzint, úgy döntött, inkább lent vár a hallban. A japánok nem tűrik a pontatlanságot. Anna lifttel lement a hallba, és odasétált a recepcióhoz. − Ma elutazom, kérem, készítse elő a számlámat. − Hogyne, dr. Petrescu − mondta a recepciós. − Megkérdezhetem, hogy fogyasztott-e valamit a minibárból? Anna egy pillanatig gondolkozott. − Két Evian ásványvizet.
− Köszönöm. − A recepciós kopogtatni kezdte a számítógép billentyűit, amikor odarohant Annához egy boy. − Egy sofőr érkezett önért − mondta, majd kikísérte Annát a várakozó limuzinhoz. Jack már ott várt rá egy taxiban, amikor Anna megjelent a szálloda bejáratánál. Nagyon elszánta magát, hogy most nem fogja elveszíteni. A Tüskehajú már nyilván lesben áll, és ő is tudja, hová tart Anna. Krantz is Tokió belvárosában töltötte az éjszakát, de nem egy szállodai szobában. Egy toronydaru vezetőfülkéjében aludt egy építkezésen, ötven méter magasan a város fölött. Biztos volt benne, hogy itt senki sem találja meg. Elgyönyörködött Tokió látképében, ahogy a nap felkelt a császári palota fölött, aztán az órájára pillantott: négy perc múlva hat. Ideje leereszkedni, ha úgy akar távozni, hogy ne vegyék észre. Miután lejutott, belevegyült a kora reggeli ingázók és az irodai dolgozók tömegébe, akik a metró felé áradva munkába tartottak. Hét megálló után Krantz kiszállt a Ginza kerületben, és gyorsan visszament a Seiyo hotelhez. Besurrant a szállodába, ahol szinte már törzsvendég volt, bár nem jelentkezett be, és nem aludt ott. Elhelyezkedett a hall egyik sarkában, ahonnan jól rálátott mindkét liftre, de őt nem vette észre senki, talán csak a legfigyelmesebb pincérek. Hosszú várakozás volt, de hát rengeteg gyakorlással a türelem is fejleszthető, mint minden más képesség. A sofőr becsukta a limuzin ajtaját Anna után. Nem ugyanaz a férfi volt, mint aki előző nap hazahozta, ezt Anna rögtön észrevette, mert nagyon jó volt az arcmemóriája is. A sofőr szó nélkül elindult, és Anna úgy érezte, egyre magabiztosabb lesz minden megtett mérföld után, ahogy a cél felé közeledtek. Amikor megálltak, és a sofőr újból kinyitotta neki a hátsó ajtót, Anna látta, hogy Nakamura titkárnője már ott várja az előcsarnokban. Hatvanmillió dollár − suttogta magában Anna, miközben elindult a lépcsőkön, egy centtel sem kevesebb. Az üvegajtó szétnyílt, és a titkárnő egy mély meghajlással üdvözölte. − Jó reggelt, dr. Petrescu. Nakamura-szan már várja. − Anna rámosolygott a nőre, és követte a hosszú folyosón a jelöletlen ajtók sora mellett. Egy halk kopogtatás után a titkárnő benyitott az elnök irodájába, és bejelentette, hogy dr. Petrescu megérkezett. Annát ismét megdöbbentette az iroda látványa, de most legalább sikerült csukva tartani a száját. Nakamura felállt az íróasztala mögül, és meghajolt. Anna viszonozta az üdvözlést, aztán Nakamura az íróasztal előtt álló székre mutatott, és ő is leült. A tegnapi mosoly helyett most komor kifejezés ült az arcán. Anna remélte, ez csak az alkudozási taktika része. − Dr. Petrescu − kezdte Nakamura, és kinyitott egy dossziét, amely előtte feküdt az íróasztalon. − Attól tartok, hogy a tegnapi találkozónkon nem volt egészen őszinte hozzám. Anna érezte, hogy kiszárad a szája. Nakamura a papírok között lapozgatott, aztán levette a szemüvegét, és egyenesen Annára nézett, aki próbált rezzenéstelen arcot vágni. − Nem említette például, hogy már nem a Fenston Finance-nek dolgozik, és arra sem célzott, hogy nemrégiben eltávolították az igazgatótanácsból, „a bank alkalmazottjához méltatlan viselkedés” miatt. − Anna igyekezett nyugodt maradni, miközben Nakamura folytatta: − Azt a szomorú hírt sem közölte, hogy Lady Victoriát meggyilkolták, és hogy nagy tartozásai voltak az önök bankjával szemben. − Visszarakta az orrára a szemüveget, és a dossziéba pillantott. − Több mint harmincmillió dolláros nagyságrendben. És azt az apróságot is elfelejtette megemlíteni, hogy a New York-i rendőrségnek az a téves benyomása, hogy ön az eltűntek között szerepel. De talán a legkellemetlenebb önre nézve az, hogy nem tájékoztatott, hogy a festmény, amit megpróbált eladni, lopott holminak számít. − Nakamura becsukta a dossziét, megint levette a szemüvegét, és Annára meredt. − Talán van valami egyszerű magyarázat erre a hirtelen emlékezetkiesésre? Anna legszívesebben felugrott volna, hogy kirohanjon az irodából, de képtelen volt mozdulni. Az apja mindig azt mondta neki, hogy ha már lebukott, legjobb mindent bevallani, úgyhogy Anna mindent bevallott Nakamurának, még azt is elmesélte, hol rejtette el a festményt. Miután végzett az elbeszéléssel, Nakamura egy ideig hallgatott. Anna csak ült, és várta, mikor vezettetik ki minden
ceremónia nélkül a biztonsági főnökkel, ami egy hét alatt immár másodszor fordulna elő vele. − Most már értem, miért nem akarta, hogy legalább tíz évig ne adjam el a képet, és nyilvánvaló, miért nem szeretné, hogy nyilvános kiállításra kerüljön. Köteles vagyok megkérdezni azonban, hogyan akarja tisztázni a dolgot a volt főnökével. Számomra egyértelmű, hogy Mr. Fenstont jobban érdekli, hogy megtartson egy ilyen értékes darabot, mint hogy rendezzék nála a tartozást. − Épp ez a lényeg − mondta Anna. − Miután a tartozást rendezték, Lady Wentworth annak, adhatja el a képet, akinek akarja. Nakamura bólintott. − Feltéve, hogy elfogadom az ön verzióját az eseményekről, és még mindig szándékomban állna megvásárolni a képet, nekem is lenne néhány kikötésem. Anna bólintott. − Először is, a festményt közvetlenül Lady Arabellától fogom megvásárolni, és csak miután jogilag tisztázva lett a tulajdonlás kérdése. − Ennek nem látom semmi akadályát − mondta Anna. − Másodszor, elvárom, hogy a festmény eredetiségét igazolja az amszterdami Van Gogh Múzeum. − Ez nem probléma − felelte Anna. − Akkor a harmadik feltételem talán problémásabb lesz − folytatta Nakamura. − Az árról van szó. Úgy érzem, vagyok olyan pozícióban, hogy ezen a téren is diktáljam a feltételeket. Anna kissé vonakodva bólintott. − Ha teljesíti a többi feltételemet, de csakis akkor, hajlandó lennék felajánlani ötvenmillió dollárt, ami, ha jól számolom, nemcsak fedezi Lady Arabella tartozását, de még marad is annyi, hogy az adókat is fizetni tudja. − Ha aukcióra kerülne a kép, hetven- vagy akár nyolcvanmilliót is hozhatna − tiltakozott Anna. − Ez csak akkor volna lehetséges, ha ön nem lenne ilyen helyzetben. Úgy tudom, Mr. Fenston nemrégiben csődeljárást indított az ügyfele ellen, és tudván, hogy Amerikában hogy zajlik az ilyesmi, évekbe is telhet, mire véget ér a jogi huzavona. A londoni ügyvédeim megerősítették, hogy Lady Arabella nincs abban a helyzetben, hogy felvállalja egy ilyen hosszadalmas jogi eljárás kétségtelenül nyomasztó költségeit. Anna vett egy nagy levegőt. − Ha elfogadom az ön feltételeit, cserébe elvárok egy gesztust. − Mire gondolt? − Tíz százalékot, vagyis ötmillió dollárt elhelyez Lady Arabella londoni ügyvédeinél, amit természetesen visszakap, ha végül mégsem vásárolná meg a festményt. Nakamura megrázta a fejét. − Nem, dr. Petrescu, ezt nem fogadhatom el. Anna elcsüggedt. − Arra azonban hajlandó lennék, hogy letétbe helyezzek ötmillió dollárt az én londoni ügyvédemnél, a teljes összeget pedig a szerződés aláírása után továbbítanám. − Nagyon köszönöm − mondta Anna, és nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt. Nakamura folytatta: − Ha már elfogadtam az ön feltételeit, cserébe én is elvárnék egy kis gesztust, a jóakarata jeleként − mondta, és felállt az íróasztaltól. Anna is idegesen felemelkedett. − Amennyiben megkötjük az üzletet, szeretném, ha komolyan fontolóra venné, elvállalja-e a művészeti alapom igazgatói posztját. Anna elmosolyodott. Nem hajolt meg, csak kezet nyújtott, és azt mondta: − Megegyeztünk, Mr. Nakamura. − Azzal sarkon fordult, és kifelé indult. − Még valamit − szólt utána Nakamura, és felemelt az íróasztaláról egy borítékot. Anna visszafordult, és remélte, nem ült ki az aggodalom az arcára. − Lenne olyan kedves ezt a levelet továbbítani Miss Danuta Sekalskának? Óriási tehetség, remélem, a jövőben sokra viszi majd. − Anna elmosolyodott, Nakamura pedig egészen a várakozó limuzinig kísérte. A New York-i tragikus eseményekről társalogtak közben, és hogy milyen hosszú távú következményei lesznek mindennek Amerikára nézve. Nakamura azt azonban nem említette meg, hogy a megszokott sofőrje épp kórházban van,
mivel súlyos sérülések érték − nem utolsósorban a büszkeségét. De hát a japánok mindig úgy gondolták, hogy bizonyos titkok jobb, ha a családban maradnak. Ha Jack idegen városban járt, csak ritkán értesítette jelenlétéről a nagykövetséget. Mindig túl sokat kérdezősködtek, és neki nem volt nagy kedve válaszolgatni. A tokiói út sem volt kivétel. Neki azonban volt jó néhány kérdése, és azt is tudta, kinél kell érdeklődnie. Egy szélhámos, akit évekkel ezelőtt Jack juttatott rács mögé, egyszer azt mondta neki, ha az ember külföldön van, és információkra van szüksége, legjobb ha megszáll egy jó hotelben. De ne az igazgatót faggassa, és ne is fáradjon a recepcióssal, hanem csakis az ajtónál álló portástól érdeklődjön, ők az információkkal keresik a kenyerüket, mivel a fizetésük jelentéktelen. Jack ötven dollár fejében meg is tudott mindent, amit akart Mr. Nakamuráról, még azt is, hány pontot ért el a legutóbbi golfjátszmájában. Krantz figyelte, ahogy Petrescu előbukkan az épületből, és beül az elnöki limuzin hátsó ülésére. Gyorsan leintett egy taxit, és megkérte, hogy tegye ki száz méterrel a Seiyo hotel bejárata előtt. Ha Petrescu el akar utazni, előbb még úgyis csomagolnia kell és kijelentkezni a szállodából. Miután az új sofőr kirakta a szálloda előtt, Anna alig várta, hogy indulhasson. Elkérte a kulcsot, és gyalog felszaladt első emeleti szobájába. Leült az ágy végébe, és legelőször is felhívta Arabellát, aki azonnal felvette a telefont, és teljesen éber volt a hangja. − Maga egy igazi Portia − mondta, miután Anna mindenről beszámolt. Anna eltűnődött, vajon melyik Shakespeare-hősnőre gondolt, Shylock végzetére vagy Brutus feleségére. Levette az arany nyakláncot, kicsatolta a bőrövet, lerúgta a cipőjét, és kibújt a ruhájából. Sportosabb öltözékbe bújt, pólóba, farmerbe és tornacipőbe. Csak délben kellett elhagynia a szobát, ráért még egyet telefonálni. Ideje elejteni egy újabb félrevezető utalást… Elég sokáig csöngött a telefon, mire egy álmos hang beleszólt: − Ki az? − Vincent. − Te jó ég, hány óra van? Úgy látszik, elaludtam. − Máris mehetsz vissza aludni, ha elmondtam, milyen hírem van. − Eladtad a képet? − Honnan jöttél rá? − Mennyiért? − Épp elégért. − Gratulálok. És most hová mész? − A festményért. − Miért, hol van? − Ahol mindig is volt. Menj vissza aludni. A vonal elnémult. Fenston kivételesen vereséget fog szenvedni a saját játszmájában, gondolta Tina. Mosolyogva elfészkelődött az ágyban, és majdnem azonnal el is aludt. − Te jóságos ég! − szólalt meg hirtelen hangosan. Csak most jutott eszébe, hogy nem figyelmeztette Annát, hogy aki követi, nem férfi, hanem nő, és tudja, hogy ő Tokióban van. 36. fejezet Fenston kinyújtott karral, csukott szemmel tapogatózott az ágy másik oldalán lévő telefon után. − Ki a franc az?! − „Vincent” épp az előbb telefonált. − Honnan? − kérdezte Fenston, és hirtelen felpattant a szemhéja. − Tokióból. − Akkor nyilván találkozott Nakamurával.
− Az biztos − mondta Leapman. − És azt állítja, eladta a képet. − Nem adhat el valamit, ami nem az övé − morogta Fenston, és felkattintotta az éjjeliszekrényen a kislámpát. − Azt elmondta, hová utazik onnan? − A festményért. − És utalt rá, hogy hol van? − „Ahol mindig is volt” − felelte Leapman. − Akkor csak Londonban lehet − mondta Fenston. − Honnan olyan biztos benne? − kérdezte Leapman. − Ha elvitte volna magával Bukarestbe, akkor miért ne vitte volna el Tokióba is? Nem, szerintem Londonban hagyta − mondta határozottan Fenston −, ahol mindig is volt. − Én ebben nem vagyok olyan biztos. − Maga szerint hol van? − Bukarestben, ahol mindig is volt, a piros dobozban. − Nem, a doboz csak félrevezetés volt. − Akkor hogy reménykedjünk benne, hogy valaha is megtaláljuk a képet? − Ez nagyon egyszerű lesz − mondta Fenston. − Most, hogy Petrescu azt hiszi, sikerült eladnia Nakamurának, a következő dolga az lesz, hogy elmegy a festményért. Krantz ott fogja várni, és akkor Petrescunak lesz egy közös vonása Van Goghgal. De előbb telefonálnom kell egyet. − Lecsapta a kagylót még mielőtt Leapman megkérdezhette volna, kinek akar telefonálni. Anna tizenkettő után távozott a szállodából. A gyorsvasúttal ment ki a repülőtérre, mert már nem engedhette meg magának a taxizás fényűzését. Úgy gondolta, ugyanaz a férfi fogja követni, aki eddig is, és igyekezett a lehető legjobban megkönnyíteni a dolgát. Az illető amúgy is tudja már, mi a következő állomás. Azt viszont Anna nem tudta, hogy az üldözője ott ül nyolc üléssel mögötte. Krantz kinyitotta a Shinbui Timest, és készenlétben tartotta, hogy azonnal az arca elé emelje, ha Petrescu hátrafordulna és feléje nézne. Anna azonban nem fordult meg. Ideje volt, hogy telefonáljon. Krantz hívott egy számot, és várta, hogy tízet csöngjön. A tizedikre felvették. Krantz nem szólalt meg. − London − Fenston csak ezt az egy szót mondta, és a vonal már el is némult. Krantz egy óvatlan pillanatban kihajította a mobiltelefont az ablakon, és figyelte, ahogy épp a szembejövő vonat elé pottyan. Amikor a vonat megállt a terminál előtt, Anna leszállt, és egyenesen a British Airways pultjához sietett. Megkérdezte, mennyibe kerül az út Londonba turistaosztályon, bár nem állt szándékában jegyet venni. Összesen harmincöt dollárja maradt, de Fenston ezt nem tudhatja. Megnézte az indulási táblát: a két járat között kilencven perc volt. Anna szép lassan elsétált a 91B kapu felé, és gondoskodott róla, hogy ha követi valaki, semmiképp ne veszíthesse szem elől. Meg-megállt a kirakatok előtt, és közvetlenül azelőtt ért oda a kapuhoz, hogy megkezdődött a beszállás. Leült a váróteremben, gondosan megválasztva a helyet, a mosdó közelében. Egy kisgyerek ült mellette, aki egyszer csak ordítva felpattant, az anyukája pedig idegesen utána rohant. Jack figyelmét csak egyetlen pillanatra terelte el valami, de mire felnézett, Anna eltűnt. Felszállt a gépre, vagy visszafordult? Talán rájött, hogy ketten is követik. Jack tekintete végigfürkészte a tömeget. Sehol nem látta Annát a beszállók között. Végignézte a váróteremben üldögélő utasokat is, és észre sem vette volna a Tüskehajút, ha végig nem simít a haján egy jellegzetes mozdulattal, amit már máskor is látott tőle. Csakhogy már nem tüskésre nyírt szőke haja volt, hanem fekete parókát viselt. A nőn is látszott, nem érti, hová tűnt Petrescu. Krantz kicsit habozott, amikor a hangosbemondó az első osztály utasait szólította a beszálláshoz. Odasétált a női mosdóhoz, amely közvetlenül a mögött a hely mögött volt, ahol Petrescu ült az előbb. Pár perc múlva kijött, és visszament a helyére. Az utolsó felszólítás is
elhangzott a beszállásra, Krantz volt a legutolsó, aki odaadta a jegyét. Jack figyelte, ahogy a nő eltűnik. Honnan tudja ilyen biztosan, hogy Anna a londoni gépen van? Lehet, hogy megint az lesz a vége, hogy sikerül elveszítenie mindkettőjüket? Jack megvárta, amíg bezárták a beszállókaput, és megbizonyosodott róla, hogy mindkét nő a gép fedélzetén van. Volt valami furcsa Anna viselkedésében, mióta eljött a szállodából, mintha egyenesen azt akarta volna, hogy kövessék. Jack megvárta, amíg a légitársaság dolgozói is mind felszállnak. Épp vissza akart menni a terminálba, hogy vegyen magának egy jegyet a következő londoni gépre, amikor hirtelen nyílt a férfimosdó ajtaja, és Anna lépett ki rajta. Kérem, kapcsolja Mr. Nakamurát. − Mit mondhatok, ki keresi? − Bryce Fenston, a Fenston Finance elnöke. − Azonnal megnézem, ráér-e. − Rá fog érni − közölte Fenston. A vonalban csönd lett, és beletelt egy kis időbe, míg megszólalt egy másik hang: − Jó reggelt, Mr. Fenston, itt Takashi Nakamura. Miben állhatok a rendelkezésére? − Csak azért hívtam, hogy figyelmeztessem… − Hogy figyelmeztessen? − Úgy tudom, Anna Petrescu megpróbált eladni önnek egy Van Gogh-festményt. − Igen, valóban − felelte Nakamura. − És mennyit kért érte? − Maradjunk annyiban, hogy szép summát. − Ha ostobán beleegyezett, hogy megveszi a képet, Mr. Nakamura, nagyon megjárhatja − közölte Fenston. − Mert az a kép az enyém. − Fogalmam sem volt róla, hogy a magáé. Én úgy gondoltam, hogy… − Akkor rosszul gondolta. Talán azt sem tudta, hogy Petrescu már nem dolgozik a bankunknál? − Dr. Petrescu ezt nagyon is világossá tette, és ami azt illeti… − És azt is elmondta, hogy én rúgtam ki? − Igen, elmondta. − És úgy érzi, továbbra is köthet vele üzletet? − Igen, sőt megpróbálom rábeszélni, hogy lépjen be hozzánk, mint a vállalatunk művészeti alapjának az igazgatója. − Annak ellenére, hogy el kellett bocsátanunk egy bank tisztviselőjéhez méltatlan viselkedés miatt? − Csak örülni tudok annak, hogy elbocsátották, mivel nagyon remélem, hogy dr. Petrescu belép hozzánk. És hamar rá fog jönni, hogy nekünk nem szokásunk aljas eszközökkel kicsalni emberektől az örökségüket, főleg nem idős hölgyektől. − És mi a véleménye az olyan igazgatótanácsi tagokról, akik százmillió dolláros értékű műtárgyakat lopnak el a banktól? − Örömmel hallom, hogy úgy gondolja, a festmény ennyit ér, mivel a tulajdonosa… − New York állam törvényei szerint én vagyok a tulajdonosa! − ordította Fenston. − Amely törvények hatásköre nem ér el Tokióba. − A vállalatának nincsenek New Yorkban is irodái? − Végre valamiben egyetérthetünk. − Akkor semmi nem akadályozhat meg, hogy bepereljem New Yorkban, ha elég ostoba ahhoz, hogy megvegye a képet. − És kinek a nevében akar beperelni? − kérdezte Nakamura. − Mit akar ezzel mondani? − A New York-i ügyvédeimnek tudniuk kell, kivel állnak szemben. Bryce Fenstonnal, a Fenston Finance elnökével, vagy Nicu Munteanuval, a volt diktátor, Ceauseşcu pénzmosójával?
− Ne fenyegessen, Nakamura, mert… − A bérence eltöri a sofőröm nyakát? − Következő alkalommal nem a sofőrje lesz az áldozat. Hosszú szünet után Nakamura azt mondta: − Akkor talán nem ártana újra meggondolnom, valóban érdemes-e ennyit fizetni a Van Goghért. − Nagyon okos döntés − helyeselt Fenston. − Köszönöm, Mr. Fenston. Úgy látom, nem ártana, ha átgondolnám az álláspontomat. − Tudtam, hogy végül észre fog térni − mondta Fenston elégedetten, és lerakta a kagylót. Amikor Anna egy órával később felszállt a bukaresti gépre, teljesen biztos volt benne, hogy sikerült leráznia Fenston emberét. A Tinával folytatott telefonbeszélgetés után biztosan meg vannak győződve róla, hogy visszamegy a festményért Londonba, „ahol mindig is volt”. Talán kicsit túl is játszotta a dolgot, amikor annyi időt töltött a British Airways pultjánál, aztán egyenesen a 91B kapuhoz indult A kisfiúval elég jól sikerült a figyelemelterelő hadművelet, bár Annát meglepte, mennyire visított, pedig csak egészen kicsit csípett bele. Igazából csak Tina miatt aggódott. Holnap ilyenkorra Fenston és Leapman már tudni fogják, hogy tévútra vezette őket, és arra is rájönnek, ő tudja, hogy lehallgatják a beszélgetéseiket. Anna attól tartott, hogy Tinának nem csak attól kell félnie, hogy elveszítheti az állását. Miután a gép kerekei felemelkedtek a betonról, Anna gondolatai Anton felé kalandoztak. Remélte, hogy a három nap elég hosszú volt a feladat elvégzéséhez, amivel megbízta. Aztán elszunyókált. Álmában Fenston embere üldözte egy sikátorban. A végén egy magas kőfal zárta el az utat, a tetején szögesdróttal. Anna tudta, hogy nincs menekvés. Szembefordult az ellenfelével, aki pár lépésnyire tőle megállt. Az alacsony, csúnya férfi előrántott egy pisztolyt, elvigyorodott, és egyenesen a szívére célzott. Anna elfordult, és érezte, hogy a golyó súrolja a vállát… − …Bukarestben most délután három óra húsz perc van − szólalt meg a hangosbemondó. Anna összerezzenve felébredt. − Elnézést, milyen nap van? − kérdezte az elhaladó stewardesst. − Huszadika, csütörtök. IX. 20. 37. fejezet Anna megdörzsölte a szemét, és átállította az óráját. Betartotta, amit Antonnak ígért: négy napon belül visszaérkezett. A legnagyobb probléma most az, hogyan szállítsa vissza a festményt Londonba, miközben… − Hölgyeim és uraim, kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket. Nagyjából húsz perc múlva földet érünk Bukarestben. Anna némi kárörömmel elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Fenston embere azóta talán már leszállt Hongkongban, és nem érti, miért nem találja őt sehol. Vajon továbbutazik-e Londonba, vagy megkockáztatja Bukarestet…? Lehet, hogy akkor ér majd Bukarestbe, amikor ő már visszaindul Londonba. Amikor kilépett a terminálból, örömmel látta, hogy Szergej mosolyogva várja a sárga Mercedes mellett állva, s már nyitja is neki a hátsó ajtót. Csak az volt a baj, hogy Annának annyi pénze is alig maradt, hogy a fuvart kifizesse. − Hová megyünk? − kérdezte Szergej. − Először is a főiskolára szeretnék menni − mondta Anna. Szívesen elmesélte volna Szergejnek, milyen kalandjai voltak, de úgy érezte, ehhez még mindig nem ismeri eléggé. Az, hogy nem szabad vakon megbízni az emberekben, új tapasztalat volt, de nem túl örvendetes. Szergej kirakta a főiskola lépcsője előtt, ahol a legutóbb elvált Antontól. A portán azt mondták Annának, hogy Teodorescu professzor előadása épp most kezdődik.
Anna sietve felment az első emeleti előadóterembe. Még épp sikerült besurrannia néhány diákkal együtt, és a fények máris kialudtak. Leült a második sor végében, és alig várta, hogy ha csak kis időre is, elmenekülhessen a való világból. − A művek eredetiségének kérdése több vitát és véleménykülönbséget okoz a művészettörténészek körében, mint bármely más téma − kezdte Anton, és egy jellegzetes mozdulattal végigsimított a haján, amit a diákjai utánoztak a háta mögött. − Hogy miért? Mert izgalmas és összetett kérdés, és ritkán lehet egyértelmű döntésre jutni e téren. Semmi kétség, hogy a világ leghíresebb galériáiban és múzeumaiban is ki vannak állítva olyan alkotások, amelyeket nem az festett, akinek a neve a kép alatt áll. Természetesen az is lehetséges, hogy a mester festette a kép főalakját, mondjuk Krisztust vagy Szűz Máriát, de a háttér kitöltését a segédjére hagyta. Ha több ábrázolásunk van ugyanarról a témáról, akkor is mindig fontolóra kell vennünk, vajon ugyanaz a művész festette-e mindet, vagy esetleg közülük több is a legjobb tanítványának a műve. − Anna elmosolyodott, és a levél jutott eszébe, amit továbbítania kell Danuta Sekalskának. − Vegyünk most néhány példát − folytatta Anton −, és lássuk, fel tudjuk-e fedezni ezeken a képeken a kisebb tehetségek keze nyomát. Az első példánk a New York-i Frick Múzeumban látható. -Egy diakép jelent meg az Anton háta mögötti vetítővásznon. − Már hallom is, ahogy egy emberként felkiáltanak: „Rembrandt”. A Rembrandttal foglalkozó kutatócsoport azonban, amelyet 1974-ben állítottak fel, nem értene egyet önökkel. Véleményük szerint A lengyel lovas című festmény legalább két kéz munkája, és csak az egyik alkotó lehetett Rembrandt. A Fricktől csak pár saroknyira, az Ötödik Sugárút másik oldalán található Metropolitan Museum kurátorai nem is tudták leplezni a dühüket, amikor ugyanezen tudósok azt állították, hogy a Beresteyn-családról készült két portré, amelyet a múzeum 1929-ben vásárolt meg, nem a holland mester munkája. − Ám nemcsak ez a két intézmény szembesül ilyen problémákkal, hiszen a londoni Wallace gyűjteményben található tizenkét Rembrandt-kép közül mindössze egyet, a Titus, a festő fia címűt minősítették eredetinek. − Annát egyre inkább magával ragadta az előadás, még jegyzetelni is kezdett. − A második festő, akit szeretnék példának felhozni, a nagy spanyol mester, Goya. Juan Jose Junquera, a világ legnagyobb Goya-szakértője igencsak zavarba hozta a madridi Pradót, amikor azt állította, hogy a „fekete festmények”, amelyek között olyan felejthetetlen képek is szerepelnek, mint A Sátán felfalja gyermekeit, nem lehetnek Goya művei, mivel a terem, ahol a falfestmények találhatók, csak a halála után készült el. A kiváló ausztrál műkritikus, Robert Hughes azt állítja Goyáról írott könyvében, hogy a festő fiának kezétől származnak a freskók. − Most pedig térjünk át az impresszionistákra. Manet, Monet, Matisse és Van Gogh több olyan műve is függ a világ legnevesebb képtáraiban, amelyeknek nem igazolt az eredetiségük. A Napraforgókat például, amely a Christie’s 1987-es árverésén közel negyvenmillió dollárért kelt el, még mindig nem nyilvánította eredetinek Louis van Tilborgh, a Van Gogh Múzeum szakértője. Miközben Anton megfordult, hogy betegye a következő diát, a tekintete egy pillanatra megpihent Annán. Anna elmosolyodott, Anton pedig egy Raffaello-képet csúsztatott be a vetítőbe a Van Gogh helyett, ami némi derültséget keltett a hallgatóság soraiban. − Na tessék, amint látják, még én is tévedhetek a festőt illetően − jegyezte meg Anton. A nevetés tapsba váltott. Aztán Anna meglepetésére Anton megint egyenesen ránézett. − Egyébként a mi szülővárosunkból is származik egy neves szakértő, aki jelenleg New Yorkban dolgozik. Néhány évvel ezelőtt még együtt tanultunk, és sokszor folytattunk éjszakába nyúló vitákat erről a képről. − A Raffaello ismét megjelent a vetítővásznon. − Az előadások után a kedvenc helyünkön találkoztunk − mondta Anton, és megint nyomatékosan Annára nézett −, a Koskiesben, amit, ha jól tudom, a mai diákság is nagy előszeretettel szokott felkeresni. Mindig kilenckor szoktunk találkozni, az esti előadás után. − Visszafordult a vásznon látható képhez. − Ez itt A rózsaszín Madonna, amelyet nemrégiben vásárolt meg a londoni National Gallery. A Raffaello-szakértők véleménye megoszlik a kép eredetiségéről, sokan gyanúsnak találják, hogy ugyanezt a témát többször is megfestette a művész. Néhányan úgy érvelnek, hogy ez a festmény valószínűleg Raffaello egy tanítványának vagy későbbi követőjének alkotása. Amikor Anton tekintete ismét a hallgatóság felé fordult, azt látta, hogy a második sor végén az utolsó hely már üres.
Anna pár perccel kilenc előtt érkezett meg a Koskies nevű presszóba. Csak a legfigyelmesebb diákoknak tűnhetett fel, hogy Anton egy kis időre eltért az előadás témájától, hogy utalást tegyen rá, hol találkozzanak. Félreismerhetetlen volt a szemében a félelem, amit csak azok érthetnek meg, akik éltek már rendőrállamban. Anna körbenézett a presszóban. Diákkorának kedvenc helye nem sokat változott. Ugyanazok a műanyag asztalok, ugyanazok a műanyag székek, és valószínűleg ugyanaz a műanyag ízű bor. Nem a leginkább magától értetődő találkahely a perspektívatan professzora és egy New York-i műkereskedő számára. Rendelt egy pohár vörösbort. Anna még jói emlékezett azokra az időkre, amikor nagyon menő dolognak tartotta a Koskiesben tölteni az estét, ahol a barátaival Constantin Brancusiról és a U2-ról, Tom Cruise-ról és John Lennonról társalogtak. Hazafelé mentolos cukorkát szopogatott, nehogy az anyja rájöjjön, hogy cigarettázott és alkoholt ivott. Az apja persze mindig tudta, és cinkos kacsintással jelezte, melyik szobában van az anyja. Eszébe jutott az az este, amikor először szeretkeztek Antonnal. Olyan hideg volt, hogy a kabátjukat sem vették le, és amikor vége lett, Annának az volt az érzése, többször nem fogja megismételni. Antonnak nyilván senki nem magyarázta el, hogy nőnek ennél kicsit tovább tarthat az orgazmus elérése. Felnézett, és meglátta, hogy egy magas férfi közeledik az asztal felé. Egy pillanatig nem volt biztos benne, hogy Anton-e az. A férfi katonai kabátot viselt, ami túl nagy volt rá, a nyaka köré tekerve vastag gyapjúsálat, a fején fülvédős szőrmesapkát. Ideális lenne a New York-i telekre − futott át Anna fején. Anton leült vele szemben, és levette a sapkáját, de a többi holmit magán tartotta, mert tudta, hogy a helyiség túlsó végében van az egyetlen működő radiátor. − Megvan a festmény? − kérdezte Anna rögtön, nem tudott várni egy percig sem. − Igen − bólintott Anton. − Nem hagyta el a műtermemet, amíg távol voltál, mivel a legkevésbé éles szemű diákjaimnak is feltűnt volna, hogy nem a szokásos stílusom − tette hozzá, aztán belekortyolt a borba. − Bevallom, örülök, hogy megszabadulhatok tőle. Ennél kevesebbért ültem börtönben. Négy napja nem alszom az idegességtől. Már a feleségem is gyanítja, hogy valami nincs rendben. − Szörnyen sajnálom − mondta Anna, miközben Anton egy cigarettát kezdett sodorni. − Nem lett volna szabad ekkora veszélybe sodornom téged, és ami még rosszabb, kénytelen leszek még egy szívességet kérni. − Anton aggodalmas arcot vágott, de meghallgatta, mi lenne az újabb kérés. − Azt mondtad, nyolcezer dollár megmaradt az anyám pénzéből, és otthon tartod. − Igen, a legtöbben a matrac alatt tartják, hátha az éjszaka közepén kormányváltás történik − mondta Anton, és rágyújtott. − Szeretnék valamennyit kölcsönkérni belőle − mondta Anna. − Visszaküldöm, ahogy hazaértem New Yorkba. − A te pénzed, Anna. A tied lehet az utolsó centig. − Nem az enyém, az anyámé, de neki ne mondd el, mert akkor meg lesz győződve róla, hogy anyagi gondjaim vannak, és nekilát eladni a bútorait. Anton nem nevetett. − De valami bajban vagy, nem? − Ha megvan a festmény, akkor nem. − Akarod, hogy vigyázzak rá még egy napig? − kérdezte Anton, és belekortyolt a borba. − Nagyon kedves vagy − felelte Anna −, de akkor egyikünk sem aludna egész éjszaka. Azt hiszem, ideje, hogy megszabadítsalak tőle. Anna felállt. Hozzá sem nyúlt a borhoz. Anton kiitta az övét, elnyomta a cigarettát, és pár érmét dobott az asztalra. Felvette a sapkáját, és követte Annát ki a presszóból. Annának önkéntelenül az jutott eszébe, amikor utoljára sétáltak ki innen így együtt. Végignézett az utcán, aztán Anton mellé lépett, aki épp Szergejnek súgott oda valamit. − Lesz időd még meglátogatni az édesanyádat? − kérdezte Anton, miközben Szergej kinyitotta Annának a kocsi ajtaját.
− Nem hiszem, hogy jól tenném, amíg követnek. − Én nem láttam senkit. − Nem is lehet látni, csak érezni. − És én még azt hittem, hogy sikerült lerázni, de nem. − Nem sikerült − mondta Szergej is, és elindult. Egyikük sem szólalt meg a rövid úton Anton lakásáig. Miután Szergej megállt a ház előtt, Anna kiszállt, és bement Anionnal a házba. Anton felvezette a padlásra. Bár Anna hallotta, hogy odalent Sibelius-muzsika szól az egyik szobából, nyilvánvaló volt, hogy Anton nem akarja, hogy találkozzon a feleségével. Anna besétált a vásznakkal telezsúfolt kis műterembe. A tekintete azonnal megakadt a Van Gogh önarcképen, a bekötözött bal füllel. Elmosolyodott. A kép az ismerős keretbe foglalva feküdt a nyitott piros dobozban. − Nem is lehetne jobb − mondta Anna. − Most már csak arról kell gondoskodnom, hogy jó kezekbe kerüljön. Anton nem felelt semmit, és amikor Anna megfordult, látta, hogy a helyiség sarkában térdel, és épp felemel egy padlódeszkát. Benyúlt, kivett egy vastag borítékot, amit a belső zsebébe csúsztatott, aztán visszament a piros dobozhoz, rárakta a tetejét, és jól rászögezte. Látszott, hogy olyan gyorsan szeretne megszabadulni a festménytől, ahogy csak lehet. Miután az utolsó szöget is beverte, felemelte a dobozt, és szó nélkül kivezette Annát a műteremből, majd lementek a lépcsőn. Anna kinyitotta bejárati ajtót, hogy előreengedje Antont. Örült, hogy Szergej még mindig ott várja nyitott csomagtartóval. Anton berakta a dobozt, Szergej lecsapta a csomagtartó tetejét, és visszaült a volánhoz. Anton kivette a belső zsebéből a borítékot, és odaadta Annának. − Köszönöm − mondta Anna, és cserébe odaadott egy másik borítékot. Anton rápillantott a címzésre, és elmosolyodott. − Átadom neki. Bármit tervezel, remélem, sikerülni fog − tette még hozzá. Arcon csókolta, aztán visszasietett a házba. − Hol fog megszállni ma éjszaka? − kérdezte Szergej, amikor Anna beült mellé az első ülésre. Anna megmondta. IX. 21. 38. fejezet Amikor Anna másnap reggel felébredt, Szergej a motorháztetőn üldögélve cigarettázott. Anna nagyot nyújtózkodott, és pislogva megdörzsölte a szemét. Életében először aludt egy kocsi hátsó ülésén − de még mindig jobb volt, mint a furgon hátulja, útban a kanadai határ felé, egyedül és védtelenül. Kiszállt, és kinyújtóztatta a lábát is. Megnyugodva látta, hogy a piros doboz még a helyén van. − Jó reggelt − üdvözölte Szergej. − Remélem, jól aludt? Anna nevetett. − Úgy látom, jobban, mint maga. − Aki húsz évet töltött a seregben, annak az alvás luxusnak számít − legyintett Szergej. − Megosztja velem a reggelimet? − Kivett a sofőrülés alól egy kis műanyag dobozt, és leemelte a tetejét: két zsömle, egy főtt tojás, egy darab sajt, pár szem paradicsom és egy narancs volt benne. Aztán egy termosz kávét is elővarázsolt. − Ez meg honnan van? − kérdezte Anna, és hámozni kezdte a narancsot. − A tegnap esti vacsorám, a feleségem csomagolta. − És hogy magyarázza meg neki, miért nem töltötte otthon az éjszakát? − kérdezte Anna. − Elmondom az igazat − felelte Szergej −, hogy egy gyönyörű nővel töltöttem az éjszakát. − Anna elpirult. − Persze attól félek, túl öreg vagyok, hogy elhiggye nekem − tette hozzá Szergej. − És ma mit csinálunk? Kirabolunk egy bankot?
− Ha tud egyet, ahol van ötvenmillió dollár kis címletekben − mondta Anna nevetve. − Különben kénytelen leszek ezt feltenni a következő londoni gépre − mutatott a piros dobozra. − Ki kéne deríteni, mikor nyit a teherraktár. − Amikor az első ügyfél megjelenik − mondta Szergej, és meghámozta a főtt tojást. − Többnyire hét körül − tette hozzá, aztán odanyújtotta Annának a tojást. Anna beleharapott. − Akkor szeretnék ott lenni hétre, hogy biztosan feljusson valamelyik gépre. − Az órájára pillantott. − Jobb lesz, ha rögtön indulunk is. − Nem hinném. − Hogyhogy? − kérdezte Anna kicsit idegesen. − Ha egy ilyen nő, mint maga, egy autóban kénytelen tölteni az éjszakát, és nem hotelben, annak biztosan jó oka van. És nekem valami azt súgja, ez az oka − mutatott Szergej a piros dobozra. − úgyhogy talán nem lenne okos, ha valaki látná, ahogy ma reggel megjelenik a repülőtéren ezzel a dobozzal. − Anna némán rámeredt. − Lehetséges, hogy olyan valami van abban a dobozban, ami nem lenne jó, ha a hatóságok tudomására jutna? − Kicsit várt, de Anna továbbra is hallgatott. − Gondoltam − bólintott Szergej. − Tudja, amikor még ezredes voltam a hadseregben, és olyasmit kellett elintéznem, amit titokban akartam tartani, mindig egy tizedessel csináltattam meg. Így senkinek nem tűnt fel a dolog. Szerintem ma nekem kéne eljátszanom a tizedes szerepét. − És ha elkapják? − Akkor legalább csináltam valami hasznosat, a változatosság kedvéért. Azt hiszi, jó szórakozás taxisofőrnek lenni, amikor egy ezredet irányítottam? Ne aggódjon miattam. Van egy-két régi emberem, akik a vámnál dolgoznak, és ha jól megfizetik őket, nem fognak sokat kérdezősködni. Anna kinyitotta a tárcáját, kivette a borítékot, amit Antontól kapott, és átadott Szeregejnek öt darab húszdollárost. − Nem, nem, kisasszony − tiltakozott Szergej felemelve a kezét. − Nem a rendőrfőnököt akarjuk megvesztegetni, csak egy-két helybéli fiút − mondta, és elvett egy húszdollárost. − Különben is, lehet hogy máskor is szükségem lehet még rájuk, nem akarom túlságosan elkényeztetni őket, mert akkor legközelebb követelőzőbbek lesznek. Anna elnevette magát. − Amikor aláírja a szállítólevelet, ügyeljen, hogy olvashatatlan legyen a neve. Szergej Annára nézett. − Értem, illetve nem egészen értem − mondta, aztán kicsit hallgatott. − Maga várjon meg itt, ahol nem látják meg. Szükségem lesz a repülőjegyére. Anna megint kinyitotta a táskáját, visszatett nyolcvan dollárt a borítékba, aztán odaadta Szergejnek a Londonba szóló repülőjegyét. A férfi beült a kocsiba, integetett, és elhajtott. Anna a kocsi után nézett, amíg el nem tűnt a sarkon a festménnyel, a csomagjával, a londoni jegyével és a húsz dollárjával. Neki nem maradt más, csak egy sajtos zsömle meg egy termosz kihűlt kávé. Fenston a tizedik csengetésre felvette a telefont. − Most érkeztem vissza Bukarestbe − mondta Krantz. − A piros dobozt feladták egy londoni gépre, ami délután négykor fog leszállni a Heathrow-n. − És a nő? − Nem tudom, mik a tervei, de ha megtudom… − A hullát lehetőleg hagyja Bukarestben. A vonal elnémult. Krantz kisétált a reptérről, a nemrég szerzett mobilt bedobta egy arra haladó teherautó kerekei alá, aztán visszasurrant a terminálba. Megnézte az indulási táblát. Úgy gondolta, nem valószínű, hogy Petrescu Londonba utazna. Aznap reggel volt egy New York-i járat is. Ha Petrescu arra foglal helyet, akkor meg kell ölnie itt a repülőtéren. Nem ez lenne az első alkalom, hogy ezen repülőtéren tesz el láb alól valakit… Krantz meghúzódott egy jó nagy italautomata mögött, és várt. Úgy helyezkedett, hogy kilásson a bejárat előtt megálló taxikra, ahol kiszálltak az érkező utasok. De őt csak egy bizonyos
taxi érdekelte, és egy bizonyos utas. Petrescu másodszor már nem fogja kijátszani, ez alkalommal gondoskodni fog róla. Anna félóra múltán kezdett ideges lenni. Negyven perc után már komolyan aggódott, ötven perc után már majdnem pánikba esett. Miután eltelt egy óra is Szergej távozása óta, már az járt a fejében, hogy nem Fenstonnak dolgozik-e. Pár perccel később aztán zötyögve befordult a sarkon az ócska sárga Mercedes. Szergej mosolyogva üdvözölte. − Úgy látom, megkönnyebbült − jegyezte meg. Kiszállt, és visszaadta Annának a jegyét. − Ugyan, dehogy − felelte Anna némi bűntudattal. Szergej megint elmosolyodott. − A csomagot feladtam Londonba, ugyanarra a járatra, amelyikkel maga megy − mondta, és visszaült a volán mögé. − Nagyszerű − mondta Anna. − Akkor talán ideje, hogy én is útnak induljak. − Egyetértek − bólintott Szergej, és elfordította a slusszkulcsot. − Legyen óvatos, mert az az amerikai már ott várja. − Nem én érdeklem, csak a csomag. − De látta, hogy bevittem a teherraktárba, és húsz dollárért azt is kiderítheti, hová megy a csomag. − Már nem számít − mondta Anna, de nem fűzött hozzá bővebb magyarázatot. Szergej értetlennek látszott, de nem kérdezett semmit, miközben kikanyarodott a az autópályára, és követni kezdte a repülőteret jelző táblákat. − Nagyon sokkal tartozom magának − mondta Anna. − Négy dollárral és egy ínyenc reggelivel − mondta Szergej. Anna kinyitotta a táskáját, elővette a borítékot, amit Antontól kapott, kivette belőle majdnem az összes a pénzt, csak ötszáz dollárt hagyott benne, és leragasztotta. Amikor Szergej megállt a főterminál előtt, Anna odaadta neki a borítékot. − Öt dollár − mondta. − Nagyon köszönöm. Anna arcon csókolta, és kiszállt. Ha visszanézett volna, látta volna, hogy az öreg katona sírva fakad. El kellett volna mondania Annának, hogy Szergej Slatinaru ezredes ott állt az apja mellett, amikor kivégezték…? Amikor Tina kilépett a liftből, meglátta, hogy Leapman épp kisétál az irodájából. Tina gyorsan besurrant a mosdóba. A szíve vadul kalapált, miközben azon gondolkozott, mi lesz ebből. Vajon Leapman rájött-e, hogy ő le tudja hallgatni Fenston minden telefonbeszélgetését, és mindent lát a kis monitoron, ami az elnök irodájában zajlik? És ami még rosszabb, rájött-e, hogy az elmúlt egy év során rendszeresen hazaküldött magának bizalmas anyagokat e-mailen? Tina igyekezett megőrizni a nyugalmát, miközben kilépett a folyosóra, és lassan elindult az irodája felé. Egyvalamiben biztos volt: annak nem lesz semmi nyoma, hogy Leapman ott járt. Leült az íróasztalához, és felkattintotta a kis monitort. Leapman bent volt Fenston irodájában, és valamit beszélt a főnökéhez, aki nagyon figyelmesen hallgatta. Jack a távolból figyelte, ahogy Anna arcon csókolja a taxisofőrt. Rögtön felismerte, hogy ő volt az, aki kiszedett belőle tíz dollárt, amit aligha tud majd hivatalos költségként elszámolni. Jack egész éjszaka ébren volt. Attól félt, hogy ha egy pillanatra is elszunyókál, a Tüskehajú odalopakodhat, és ellophatja a dobozt − habár egyszer sem látta a nőt, mióta felszállt a londoni gépre. Eltűnődött, vajon hol lehet most. Azt gyanította, nem túl messze. Jack egyre inkább tudatában volt, hogy nem egy egyszerű taxisofőrrel van dolga, hanem olyasvalakivel, aki az életét is kockára tenné Annáért, talán úgy, hogy közben nem is tudja, mi van abban a dobozban. Valami oka kell, hogy legyen rá. Csak időpocsékolás lenne, ha megpróbálná megint megvesztegetni a taxist, erre már rájött a saját kárán, de amikor a teherraktár vezetőjénél érdeklődött, az behívta az irodájába, és még kis is
nyomtatott neki egy másolatot a szállítólevélből. A dobozt a következő londoni járatra adták fel, és már be is rakodták. Jó kis információ ötven dollárért, még ha az aláírást nem is tudta elolvasni a szállítólevélen. De miért menne Petrescu is ugyanazzal géppel? Jack sehogy sem értette a dolgot. Ha ebben a dobozban a Van Gogh van, akkor mi volt abban, amit Petrescu Nakamura irodájába vitt? Nem volt más választása, mint várni és figyelni, hogy Anna is ugyanarra a gépre száll-e fel. Szergej Anna után nézett, ahogy besétált a bejáraton a terminálba, maga után húzva a bőröndjét. Később majd felhívja Antont, hogy elmondja neki, Anna biztonságban feljutott a gépre. Anna még visszafordult, hogy integessen. Szergej visszaintegetett, így csak akkor vette észre, hogy közben beült a kocsijába egy utas a hátsó ülésre, amikor meghallotta az ajtó csapódását. Felnézett a visszapillantó tükörbe. − Hová vihetem, hölgyem? − kérdezte. − A régi repülőtérre. − Nem is tudtam, hogy még mindig működik − jegyezte meg Szergej, de a nő nem válaszolt. Vannak utasok, akik nem szeretnek beszélgetni. Szergej újból a visszapillantó tükörbe nézett. Volt valami ismerős a nőben − lehet, hogy valamikor ült már a taxijában? A következő kereszteződésnél balra fordult, a régi repülőtérre vezető útra. Minden teljesen elhagyatott volt, egyetlen gép sem száll fel azóta, hogy Ceauseşcu innen próbált megszökni 1989 novemberében. Megint vetett egy pillantást a tükörbe, miközben próbált egyenletes sebességgel haladni, amikor hirtelen minden az eszébe villant. Most már pontosan emlékezett rá, hol látta ezt a nőt A haja akkor hosszú volt és szőke, és habár több mint egy évtizede nem látta, a szeme nem változott − ugyanaz a szürke szempár, amely meg sem rebbent, amikor ölt. A felkelés idején Szergej szakaszát bekerítették a bolgár határon, mindenkit elfogtak, és a legközelebbi fogolytáborba vitték őket. Még most is hallotta a fiatal önkéntesek halálsikolyait, akik közül sokan csak nemrég kerültek ki az iskolapadból. Miután mindent elmondtak, amit tudtak, a nő elvágta a torkukat, miközben mereven a szemükbe nézett. Ha biztos volt benne, hogy az áldozat halott, egy villámgyors mozdulattal levágta a fejét, és odadobta a telezsúfolt cella közepére. Még a legkeményebb katonák is elfordították a tekintetüket. Mielőtt elment volna, körbenézett a túlélőkön. Minden este ugyanazzal távozott: − Még nem döntöttem el, melyikőtök lesz a következő. Szergej három embere maradt életben, és csak azért, mert érkezett egy újabb fogolycsoport, akik frissebb információkkal rendelkeztek. Szergej Slatinaru ezredes harminchét ébren töltött éjszakán át csak arra tudott gondolni, mikor kerül rá a sor. Az utolsó áldozat Anna apja volt, az egyik legbátrabb ember, akit Szergej valaha is ismert. Ha már meg kellett halnia, azt érdemelte volna, hogy az ellenséggel harcolva érje a vég, nem egy hóhér kezétől. Amikor végül Szergej kiszabadult, egyik első kötelessége mint rangidős tisztnek az volt, hogy elmondja Anna édesanyjának, hogyan halt meg Petrescu kapitány. Hazudott neki. biztosította róla, hogy a férje bátran halt meg csata közben. Miért terhelné ezzel a lidércnyomással? Aztán amikor Anton felhívta, hogy megkereste Petrescu lánya, aki Bukarestbe jön, és megkérte, hogy segítsen neki, Annának sem mondta el a titkát. Miután a harcok véget értek, mindenféle hírek terjengtek Krantzról. Börtönben van, Amerikába szökött, megölték. Szergej azért imádkozott, hogy életben legyen, mert ő akarta megölni. Attól félt, soha többé nem fogja betenni a lábát Romániába, mivel sokan felismernék, és sorban állnának a kiváltságért, hogy elvághassák a torkát. Ugyan mi lehet abban a dobozban, aminek a kedvéért képes ekkora kockázatot vállalni…? Szergej lelassított, amikor egy kihalt, üres területre értek, ahol valamikor a kifutópálya volt. A repedezett betont most gyomok verték fel. Jobb kezét a kormányon tartva, a másikkal lassan benyúlt az ülés alá a pisztolyért, amelyet egyszer sem használt Ceauseşcu kivégzése óta. − Hol tehetem ki, hölgyem? − kérdezte, mintha csak egy belvárosi utca közepén lennének. Ujjai a pisztoly markolatára simultak. A nő nem felelt semmit. Szergej a visszapillantó tükörbe nézett. Tudta, hogy nagyon elővigyázatosnak kell lennie. A nő előnyben van, mert a háta mögött ül, és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Szergej tudta, hogy egy perc múlva valamelyikük
halott lesz. A mutatóujját a ravaszra tette, kijjebb húzta a pisztolyt az ülés alól, és nagyon lassan, milliméterről milliméterre elkezdte felemelni. Épp fékezni akart, amikor egy kéz hátulról a hajába markolt, és egy durva mozdulattal hátrarántotta a fejét. A lábát levette a gázpedálról, a kocsi lelassult, majd megállt a kifutópálya közepén. Közben Szergej még egy-két centivel feljebb emelte a pisztolyt. − Hová ment a nő? − kérdezte Krantz, még hátrább rántva a férfi fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. − Milyen nő? − nyögte ki Szergej, miközben érezte, hogy a kés éle súrolja a bőrét, épp a gégéje alatt. − Ne szórakozzon velem! A nő, akit kirakott a repülőtérnél. − Nem mondta − felelte Szergej, és még egy centivel feljebb emelte a pisztolyt. − Nem mondta, pedig maga szállította mindenhová? Hová ment? − kiabálta Krantz. A penge már felhasította Szergej bőrét. Még egy centivel feljebb emelte a pisztolyt. − Adok egy utolsó lehetőséget − csattant fel Krantz, miközben a penge Szergej húsába hasított, és a meleg vér lecsorgott a nyakán. − Hová ment? − Nem tudom − mondta Szergej, hirtelen előrántotta a pisztolyt, a nő fejére célzott, és meghúzta a ravaszt. A golyó Krantz vállát találta el, és a lövés ereje hátralökte, de egy pillanatra sem engedte el a férfi haját. Szergej újból meghúzta a ravaszt, de a két lövés között eltelt egy másodperc, ami épp elég volt, hogy Krantz egyetlen sima mozdulattal elvágja Szergej torkát. Az utolsó, amit látott, a jéghideg szürke szempár volt. 39. fejezet Leapman nem aludt, amikor megcsörrent a telefonja. Amúgy is ritkán aludt, és tudta, hogy csak egyvalaki képes őt hajnalok hajnalán hívni. Felvette a kagylót, és hivatalos hangon beleszólt: − Jó reggelt, elnök úr − mintha legalábbis az íróasztalnál ülne az irodájában. − Krantz megtalálta a képet. − És hol van? − kérdezte Leapman. − Bukarestben volt, de már útban van a Heathrow felé. Leapman legszívesebben rávágta volna, hogy „én megmondtam”, de beérte ennyivel: − Mikor érkezik a gép? − Londoni idő szerint négy után pár perccel. − Odaküldök érte valakit. − Tegyék fel az első elérhető New York-i járatra. − Na és hol van Petrescu? − kérdezte Leapman. − Fogalmam sincs − felelte Fenston −, de Krantz ott van a reptéren, és várja. Úgyhogy nem valószínű, hogy ő is rajta lesz ugyanazon a gépen. A vonal megszakadt. Fenston soha nem köszönt el. Leapman kimászott az ágyból, megkereste a noteszét, és a P betűhöz lapozott. Az órájára pillantott, aztán felhívta az Art Locations irodáját. − Ruth Parish. − Jó reggelt, Miss Parish, Karl Leapman vagyok. − Jó reggelt − felelte óvatos hangon Ruth. − Nyomára jutottunk a festménynek. − Megvan a Van Gogh? − kérdezte Ruth. − Még nem igazán, éppen ezért telefonálok. − Miben segíthetek? − A festmény egy Bukarestből Londonba tartó gépen van, amely ma délután pár perccel négy után fog leszállni. Szeretném, ha ott lenne, és felvenné.
− Hogyne, ott leszek. Kinek a neve szerepel a szállítólevélen? − Ki a francot érdekel? A festmény a miénk, és a maguk cégének dobozában van. Ügyeljen rá, hogy másodszor ne engedje ki a kezéből. − Leapman lecsapta a kagylót, mielőtt Ruth Parish ellentmondhatott volna neki. Ruth Parish és két rakodója már ott várakozott a betonon, amikor a Bukarestből érkező 019-es járat földet ért a Heathrow-n. Miután megkezdték a kirakodást, a vámosok autójából, Ruth Range Roveréből és az Art Locations biztonsági furgonjából álló kis konvoj odahajtott a géphez, és leparkolt húsz méterre a csomagtér nyílásától. Ha Ruth felnéz, megláthatta volna Anna mosolygó arcát az egyik apró kerek ablakban. De nem nézett fel. Ruth kilépett a kocsiból, és odament a vámtiszthez. Már korábban tájékoztatta, hogy szeretné átszállíttatni a festményt egy továbbinduló gépre. A vámos unottnak látszott, és azon tűnődött, miért kellett ilyen rutinfeladathoz egy magas rangú vámtisztet iderángatni, de aztán bizalmasan megsúgták neki a festmény értékét. Három hét múlva esedékes az előléptetése. Ha most elrontja ezt az egyszerű feladatot, elfelejtheti az újabb ezüstsávot, pedig a feleségének megígérte, hogy a hó vége előtt felvarrhatja az egyenruhájára. És persze a fizetésemelés sem jön rosszul. Amikor kinyílt a csomagtér ajtaja, mindketten odasétáltak, és a vámtiszt a rakodók vezetőjéhez fordult: − Van a fedélzeten egy piros doboz. − A dossziéjába pillantott. − Kilencvenszer hatvan centis, kábé tíz centi széles. Az Art Locations emblémája van pecsételve mindkét oldalára, és negyvenhetes szám van felfestve a négy sarkába. Szeretném, ha ezt raknák ki legelőször, mielőtt bármi máshoz nyúlnának. A rakodók vezetője továbbadta az utasítást két emberének, akik el is tűntek a gép gyomrában. Mire előbukkantak, Anna már az útlevélvizsgálat felé tartott. − Ez lesz az − mondta Ruth, amikor a két rakodó megjelent az ajtóban a piros dobozzal. A vámtiszt bólintott. Egy villástargonca odagördült, ügyesen kiemelte a dobozt, és lassan leengedte a földre. A vámos ellenőrizte a szállítólevelet, aztán az emblémát és a számokat. − Úgy látom, minden rendben van, Miss Parish. Legyen szíves itt aláírni. Ruth aláírta a nyomtatványt. Nem tudta elolvasni az aláírást az eredeti szállítólevélen. A vámtiszt egy pillanatra sem vette le a szemét a targoncáról, amely az Art Locations furgonja felé indult a dobozzal, ahol Ruth két embere berakta a csomagtartóba. − Még el kell kísérnem önt az induló géphez, hogy megbizonyosodjak róla, a csomagot berakták. Csak ezután írhatom alá a kiviteli engedélyt. − Persze − bólintott Ruth, aki naponta kétszer-háromszor végigcsinálta ezt a procedúrát. Anna közben már a poggyászát vette fel, amikor a furgon kacskaringós úton elindult a hármas termináltól a négyeshez. A sofőr megállt a United Airlines New Yorkba induló gépe mellett. A furgon több mint egy órát várakozott, mire kinyitották a gép csomagterét. Ruth addigra már kívülről tudta a vámos élettörténetét, még azt is, hogy melyik iskolába szeretné beíratni harmadik gyermekét. Ruth ezután végignézte, ahogy lezajlik az előbbi procedúra, csak megfordítva: a furgon hátsó ajtaját kinyitották, a festményt a targoncára rakták, a csomagtér ajtajához hajtottak vele, felemelték, átvette a két rakodó, és eltűntek vele a gép gyomrában. A vámtiszt aláírta mindhárom példányt az engedélyekből, aztán elköszönt Ruthtól, és visszaindult az irodájába. Normális körülmények között Ruth is visszament volna a saját irodájába, elvégzi a maradék papírmunkát, ellenőrzi, nincsenek-e üzenetei, és ezzel végzett is volna a mai napra. Most azonban távolról sem voltak normálisak a körülmények. A kocsijában maradt, és megvárta, amíg az összes poggyászt berakodják, és a csomagtér ajtaját becsukják. Még akkor sem mozdult, amikor a gép gördülni kezdett az északi felszállópálya felé. Amikor látta, hogy a kerekei felemelkednek a földről, felhívta Leapmant New Yorkban, hogy közölje vele, a csomag útban van. Jack továbbra sem értett semmit. Figyelte, ahogy Anna kisétál a váróterembe, a Travelexnél átvált pár dollárt, aztán beáll a taxira várakozók hosszú sorába. Jack taxija már ott várt az út túloldalán, mint a múltkor, a poggyásza a csomagtartóban, a motor járt, arra várva, hogy Anna taxija elhajtson
mellettük. − Hová megyünk? − kérdezte a sofőr. − Nem tudom biztosan − vallotta be Jack. − Azt hiszem, a teherraktárhoz. Jack feltételezte, hogy Anna egyenesen a raktárhoz hajt majd, ahol felveszi a csomagot, amit a taxis Bukarestben feladott. De tévedett. Anna taxija ahelyett, hogy jobbra kanyarodott volna, amerre egy nagy kék tábla jelezte a raktárt, balra fordult, és elindult nyugati irányba az M25-ösön. − Nem a raktárba megy, úgyhogy mi a következő tippje? Gatwick? − Mi lehet a dobozban? − morfondírozott hangosan Jack. − Azt én nem tudhatom, uram. − Milyen ostoba vagyok. − Ehhez nem fűznék kommentárt, uram, de sokat segítene, ha tudnám, hová megyünk. Jack elnevette magát. − Az az érzésem, Wentworthbe. − Értem. Jack próbálta kicsit elengedni magát, de ahányszor kinézett a hátsó ablakon, esküdni mert volna, hogy egy másik fekete taxi követi őket. A hátsó ülésen egy kivehetetlen figura ült. Vajon a Tüskehajú miért üldözi még mindig Annát, amikor a festmény a raktárban van? Amikor a taxis lefordult az M25-ösről a Wentworth felé vezető kisebb útra, a taxi, amelyről Jacknek az volt az érzése, a nyomukban jár, továbbhaladt a Gatwick felé. − Úgy látszik, mégsem olyan ostoba − jegyezte meg a sofőr. − Csak paranoiás − mondta Jack. Anna taxija behajtott a Wentworth-kastély kapuján, és eltűnt a behajtón. − Kövessem? − kérdezte taxis. − Nem kell. Szükségem lenne valami szállásra ma éjszakára itt a közelben. Tudna esetleg ajánlani egy helyet? − A golfbajnokság idején sok utast szoktam vinni a Wentworth Arms nevű fogadóba. Ilyenkor biztos van üres szobájuk. − Akkor próbáljuk meg − mondta Jack. Hátradőlt, és hívott egy számot a mobilján. − Amerikai nagykövetség − szólalt meg egy hang. − Tom Crasantit kérném. 40. fejezet Amikor Krantz magához tért az operáció után, az első, amit érzett, a szúró fájdalom volt a jobb vállában. Sikerült pár centire felemelnie a fejét a párnáról, és körbenézett a kis, fehér falú, kopár szobában, ahol csak a legszükségesebb dolgok voltak ágy, asztal, egy szék, ágytál. Csakhogy nem átlagos kórház lehetett, mert ablakai nem voltak, az éjjeliszekrényen se virágok, se gyümölcs, se jobbulást kívánó kártyák, az ajtón pedig nemcsak hogy rács volt, de két őr is posztolt előtte. Krantz megpróbálta összerakni, mi is történt. Arra emlékezett, ahogy a taxis a szívének szegezi a pisztolyát. Épp csak annyi ideje volt, hogy kicsit elforduljon, aztán a golyó a vállába fúródott. Soha nem járt még ilyen közel a halálhoz. A következő golyó már teljesen mellément, de addig volt egy másodperce, ami bőven elég volt arra, hogy elvágja a férfi torkát. Profi lehetett, volt rendőr vagy talán katona. És ezután nyilván elvesztette az eszméletét, mert többre nem emlékezett. Jack kivett egy szobát a Wentworth Armsban, és nyolcra foglalt asztalt a vacsorához. Miután lezuhanyozott és átöltözött, már nagyon várta, hogy felfalhasson egy jó szaftos steaket. Habár Anna biztonságban volt a Wentworth-kastély falai között, Jack úgy érezte, nem nyugodhat meg addig, amíg a Tüskehajú is a közelben ólálkodhat. Már megkérte Tomot, szóljon a helyi rendőrségnek, hogy körözzék a nőt, de azért ő is jól nyitva tartotta a szemét. Elüldögélt az ivóban egy Guiness mellett, és Anna körül jártak a gondolatai. Jóval azelőtt, hogy a falióra nyolcat ütött volna, besétált Tom. Körbenézett, és rögtön meg is látta régi barátját a kandalló mellett. Jack felállt, hogy üdvözölje, és elnézést kért, amiért iderángatta Wentworthbe, és a
felesége meg fia helyett vele kell töltenie az estét. − Amennyiben tudnak iható Tom Collinsszal szolgálni, akkor nem fogok panaszkodni. Tom épp a fia, Hank kriketteredményeiről számolt be, amikor odalépett hozzájuk a főpincér. Mind a ketten steaket kértek, bár Tom, aki texasi születésű volt, beismerte, hogy nincs igazán hozzászokva az angol változathoz, amely inkább úgy néz ki, mintha bárányborda lenne. − Azonnal szólni fogok, ha készen van az asztaluk − mondta a főpincér. − Köszönjük − mondta Jack, Tom pedig lehajolt, és kinyitotta az aktatáskáját. Kivett egy vaskos dossziét, és lerakta kettőjük közé a kisasztalra. A csevegés soha nem volt az erőssége, rögtön a tárgyra tért. − Kezdjük a legfontosabb hírrel. Sikerült azonosítani a nőt a kép alapján, amit Tokióból küldtél. − Jack letette az italát, és a dosszié fölé hajolt. − A neve Olga Krantz, és van benne egy közös vonás dr. Petrescuval. − Mégpedig? − Az, hogy a CIA abban a tévhitben élt, hogy eltűnt, és feltehetően halott. Ahogy láthatod az anyagából − Tom odatolt egy papírlapot az asztalon Jack elé −, 1989-ben vesztettük szem elől, amikor megszűnt Ceauseşcu személyi testőrsége. Most már meg vagyunk győződve arról, hogy azóta kizárólag Fenstonnak dolgozik. − Ez azért elég merész logikai ugrás − mondta Jack, miközben a pincér megjelent a Tom Collinsszal és egy újabb korsó Guiness sörrel. − Nem egészen, ha szépen sorra veszed a tényeket − mondta Tom, és belekortyolt az italába. − Hm, nem is rossz − jegyezte meg. − Végül is Fenston meg a nő is Ceauseşcunak dolgoztak, méghozzá egyidőben. − Véletlen egybeesés − mondta Jack. − A bíróság nem fogadná el bizonyítéknak. − Lehet, hogy igen, ha megtudják, pontosan miből állt Krantz munkaköre. − Halljuk. − Az volt a dolga, hogy eltegye láb alól azokat, akik bármilyen szempontból fenyegetést jelentettek Ceauseşcura nézve. − Ez még mindig csak közvetett bizonyíték. − Amíg hozzá nem tesszük, mi volt a kedvenc eszköze. − Konyhakés? − kérdezte Jack, oda sem pillantva az előtte heverő papírlapra. − Eltaláltad − bólintott Tom. − Attól tartok, ebből logikusan még valami következik. − Micsoda? − kérdezte Tom. − Hogy Anna lesz a következő áldozata. − Nem, szerencsére itt megszakad a logikai lánc, mert Krantzot ma reggel letartóztatták Bukarestben. − Micsoda? − kapta fel a fejét Jack. − Az ottani rendőrség − tette hozzá Tom. − Alig hiszem el, hogy egyáltalán a közelébe tudtak férkőzni − mondta Jack. − Én állandóan elveszítettem, még akkor is, ha tudtam, éppen hol van. − Azt a rendőrök is beismerték, hogy eszméletlen volt, amikor rátaláltak − mondta Tom. − Halljuk a részleteket − faggatta türelmetlenül Jack. − A jelentések még folyamatosan jöttek, amikor eljöttem a követségről, de úgy tűnik, Krantz valamiféle összetűzésbe keveredett egy taxissal, akinél ötszáz dollárt találtak. A sofőr torkát elvágták, Krantz pedig egy golyót kapott a jobb vállába. Még nem tudjuk, min vesztek össze, de a taxist alig pár perccel azelőtt ölték meg, hogy a te géped felszállt, úgyhogy arra gondoltunk, te talán tudsz valamit az ügyről. − Krantz azt akarhatta megtudni tőle, Anna melyik gépre szállt fel, miután Tokióban akkora hülyét csinált magából. Az a taxis biztos nem árulta el neki. Úgy óvta Annát, mintha az apja lenne, nem egy taxisofőr. Az ötszáz dollár csak félrevezetés lehet. Krantz nem venné magának a fáradságot, hogy ennyi pénzért megöljön valakit. − Mindegy, a lényeg az, hogy Krantz rács mögött van, és ha kis szerencsénk van, élete
hátralévő részét börtönben fogja tölteni. Bár lehet, hogy ez nem is lesz olyan hosszú idő, mivel úgy tudjuk, hogy Románia lakosságának fele szívesen megfojtaná puszta kézzel. − Tom vetett egy pillantást a dossziéba. − Kiderült, hogy a taxisofőr, egy bizonyos Szergej Slatinaru, ezredes volt a hadseregben, és a felkelés egyik hőse. − Tom kortyolt az italából, és hozzátette: − Úgyhogy már nem kell aggódnod Petrescu biztonságáért. A főpincér megjelent, hogy odakísérje őket az asztalukhoz. − Egyetértek a románokkal, én sem fogok megnyugodni, amíg Krantz életben van. Addig kénytelen vagyok aggódni Annáért. − Anna? Ilyen jóban vagytok? − kérdezte Tom, és leült az asztal túloldalára, szemben Jackkel. − Azt nem mondhatnám, de még az is előfordulhat. Lassan már több éjszakát töltöttem a társaságában, mint a legutóbbi barátnőmmel. − Akkor talán meg is invitálhattuk volna, hogy vacsorázzon velünk. − Nem érne rá − mondta Jack. − Lady Arabellával vacsorázik a Wentworth-kastélyban. Mi kénytelenek leszünk beérni a Wentworth Arms fogadóval. Egy pincér lerakott egy tányér póréhagymakrém-levest Tom elé, Jacknek pedig egy Ceasarsalátát. − És te kiderítettél valami érdekeset Annáról? − kérdezte Jack. − Nem sokat − ismerte be Tom −, de azt megtudtuk, hogy a bukaresti reptérről felhívta a New York-i rendőrséget. Szólt, hogy vegyék le a nevét az eltűntek listájáról, és azt mondta, Romániában volt az édesanyját meglátogatni. Aztán felhívta a nagybátyját is Danville-ben, majd Lady Arabellát. − Akkor a tokiói találkozója jól sikerülhetett. − Ezt fejtsd ki bővebben. − Tokióban találkozott egy Nakamura nevű dúsgazdag acélgyárossal, aki a világ egyik legnagyobb impresszionista gyűjteményének a tulajdonosa, amint azt a Seiyo hotel portásától megtudtam. Nyilván nem sikerült eladnia a Van Goghot Nakamurának, ezért visszaküldte a festményt Londonba, és azt is hagyta, hogy onnan továbbszállítsák New Yorkba. − Nekem nem olyannak tűnik, aki ilyen könnyen felad bármit is − mondta Tom, és elővett a dossziéból egy újabb papírlapot. − Egyébként egy Happy Hire nevű autókölcsönző cég is keresi. Azt állítják, otthagyta egy járművüket a kanadai határon, az ütközők és sárhányó nélkül, tönkrement fényszórókkal. − Ez még nem főbenjáró bűn − jegyezte meg Jack. − Csak nem belezúgtál ebbe a nőbe? − érdeklődött Tom. Jack nem felelt. A pincér megjelent az asztalnál. − Két steak, egy jól átsütve, egy véresen − jelentette be. − Az enyém lesz a véres − mondta Tom. A pincér lerakta a tányérokat. − Jó étvágyat. − És Leapmannel jutottál valamire? − kérdezte Jack. − Ó, hogyne. Nagyon sokat tudunk Mr. Leapmanről. − Tom elővett az aktatáskájából egy másik dossziét. − Amerikai állampolgár, második generációs, Kolumbiában járt jogi egyetemre. Kicsit hasonlít az élettörténete a tiédre − tette hozzá vigyorogva. − Miután lediplomázott, több banknál is dolgozott jogi tanácsadóként, de egy helyen sem maradt túl sokáig, aztán valami részvényekkel kapcsolatos csalásba keveredett. A specialitása az volt, hogy nemlétező értékpapírokat adott el hiszékeny özvegyeknek. Két évet ült a rochesteri fegyházban, New York államban, és véglegesen eltiltották, hogy bármilyen banknál vagy pénzintézetnél dolgozzon. − Mégis ő Fenston jobbkeze? − Fenstoné igen, de nem a banké. Leapman neve nem szerepel az alkalmazottak listáján, még takarítóként sem. Egyetlen bevallott jövedelme után adózik, ez egy havi csekk, amit egy mexikói nagynénikéje küld neki. − Ugyan már! − horkant fel Jack. − És mielőtt bármi mást is mondanál − folytatta Tom −, közlöm, hogy nekünk nincs anyagi keretünk, se elég emberünk, hogy utánanézzünk, létezik-e ez a nagynéni. − És romániai kapcsolatai nincsenek? − kérdezte Jack, és nekilátott a steaknek.
− Nem tudunk róla. Tősgyökeres bronxi. − Még az is lehet, hogy Leapman lesz a legjobb nyom. Ha valahogy rá tudnánk venni, hogy tanúskodjon… − Reménytelen − mondta Tom. − Mióta kijött a börtönből, még csak tiltott helyen sem parkolt, és azt gyanítom, sokkal jobban fél Fenstontól, mint tőlünk. − Bárcsak még élne Hoover, neki megvoltak a módszerei − vigyorgott Jack. Mindketten felemelték a poharukat, aztán Tom feltette a kérdést: − És mikor repülsz vissza az Államokba? Csak azért kérdezem, mert szeretnék végre visszatérni a megszokott mindennapi munkámhoz. − Azt hiszem, holnap − felelte Jack. − Most, hogy Krantz rács mögött van, visszamehetek New Yorkba. Macy már biztos nagyon szeretné tudni, találtam-e kapcsolatot Krantz és Fenston között. − És találtál? Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy egyikük sem vette észre a két férfit, akik a főpincérrel beszélgettek. Nem vacsorázni jöttek, mert akkor a ruhatárban hagyták volna az esőkabátjukat. Miután a főpincér válaszolt a kérdéseikre, határozott léptekkel átvonultak az éttermen. Tom épp visszarakta a dossziékat az aktatáskájába, amikor a két férfi odaért az asztalukhoz. − Jó estét, uraim − szólalt meg a magasabbik. − Frankham felügyelő vagyok, ő pedig kollégám, Ross felügyelő. Elnézést, hogy megzavarom a vacsorájukat, de beszélnem kell önnel, uram − mondta, megérintve Jack vállát. − Miért, mit követtem el? − tette le Jack a kést meg a villát. − Rossz helyen parkoltam? − Attól tartok, ennél kicsit komolyabb dologról van szó − mondta a felügyelő. − Meg kell kérnem, hogy jöjjön velünk a rendőrőrsre. − Miért, mivel vádolnak? − Azt hiszem, okosabb lenne, ha nem egy zsúfolt étteremben folytatnánk tovább ezt a beszélgetést. − És kinek az utasítására… − szólt közbe Tom. − Azt hiszem, jobb lenne, ha ön nem keveredne bele. − Azt majd én eldöntöm − mondta Tom, és elővette az FBI-jelvényét a belső zsebéből, de Jack megfogta a karját. − Ne csináljunk jelenetet. Semmi szükség rá, hogy az FBI is belekeveredjen. − A fenébe is, mégis mit gondolnak ezek… − Tom, csillapodj le! Nem otthon vagyunk. Bemegyek a rendőrségre, és mindent tisztázok velük. Tom vonakodva visszarakta a zsebébe a jelvényt, és bár nem mondott semmit, az arckifejezése nem hagyott sok kétséget afelől, mit gondol. Közben Jack felállt, a felügyelő megragadta a karját, és a csuklójára rákattintott egy bilincset. − Hé, erre feltétlenül szükség van? − kérdezte Tom. − Tom, maradj ki ebből! − mondta Jack kimért hangon. Tom vonakodva követte Jacket kifelé, át a zsúfolt éttermen. A vendégek tüntetőleg folytatták a csevegést és az evést, mintha mi sem történt volna. Amikor odaértek a kijárathoz, Tom megkérdezte: − Akarod, hogy elkísérjelek? − Nem, te inkább maradj csak itt. Ne aggódj, idejében visszaérek az irodámba. Kicsit távolabb két nő álldogált, akik jól megnézték maguknak Jacket. − Ő az, hölgyem? − kérdezte a felügyelő az egyiküktől. − Igen, ő az. Amikor Tina hallotta, hogy nyílik az irodája ajtaja, gyorsan kikapcsolta a kis monitort. Nem nézett fel, úgyis tudta, ki az, mivel csak egyvalakinek volt szokása kopogtatás nélkül belépni. − Feltételezem, tud róla, hogy Petrescu útban van New York felé? − Igen, hallottam − felelte Tina, és tovább gépelt.
− És azt is hallotta − folytatta Leapman az íróasztalára tenyerelve −, hogy megpróbálta ellopni a Van Goghot? − Azt, amelyik az elnök irodájában van? − kérdezte ártatlan hangon Tina. − Ne szórakozzon velem! Azt hiszi, nem tudom, hogy kihallgat minden telefonbeszélgetést? − Tina abbahagyta a gépelést, és felnézett. − Talán itt lenne az ideje − folytatta Leapman −, hogy tájékoztassam Mr. Fenstont arról a kapcsolóról az íróasztala alatt, aminek a segítségével kihallgathatja a magánjellegű megbeszéléseit. − Most fenyeget, Mr. Leapman? − kérdezte Tina. − Mert ha igen, akkor esetleg én is beszélni fogok egy bizonyos Mr. Pickforddal. − És ugyan mit mondhatna neki, ami engem aggaszthatna? − érdeklődött Leapman. Elvette a kezét az asztalról, és felegyenesedett. − Biztos vagyok benne, hogy a felügyelőtisztjét, akinél hetente jelentkeznie kell, érdekelni fogja, hogy zaklat egy alkalmazottat egy olyan bankban, ahol hivatalosan nem is dolgozhat, nincs irodája és nem kap fizetést. Leapman hátrált egy lépést. − Ha legközelebb bejön, Mr. Leapman, legyen szíves kopogni, mint más látogatók, akik a bankunkhoz érkeznek. Leapman még egy lépést hátrált, aztán szó nélkül kiment. Miután az ajtó becsukódott, Tina úgy reszketett, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában. 41. fejezet Amikor a járőrkocsi megérkezett a rendőrőrsre, Jacket felszólították, hogy szálljon ki. Jelentkeztek egy őrmesternél, majd a két felügyelő felkísérte egy emeleti kihallgatószobába. Frankham leült, és Jacknek is helyet mutatott az asztal túloldalán. Ross megállt az egyik sarokban. A felügyelő egy dossziét tett az asztalra, és elővett egy nyomtatványt, jó sok rubrikával. − A neve? − kezdte. − Jack Fitzgerald Delaney. − Mikor született? − 1963. november 22. − A foglalkozása? − Nyomozótiszt az FBI New York-i területi irodájában. A felügyelő lerakta a tollát, és felnézett. − Tud mutatni valami igazolványt? Jack elővette az FBI-jelvényét és a személyi igazolványát. − Köszönöm − mondta Frankham, miután megnézte őket. − Tudna várni egy percig? − Felállt, és a kollégájához fordult. − Kínálja meg Delaney ügynököt egy kávéval. Ez eltarthat egy darabig. − Az ajtóhoz érve még visszafordult: − És adják vissza neki a nyakkendőjét, az övét és cipőfűzőjét. Frankhamnek igaza lett, mert egy óra is eltelt, mire újból nyílt a súlyos ajtó, és belépett egy idősebb, napcserzett és barázdált arcú férfi, jól szabott egyenruhában, ezüst zsinórdíszítéssel az ujján, a váll-lapokon és a tányérsapkán, amely alól ezüstös haj bukkant elő, amikor levette. Leült Jackkel szemben. − Jó estét, Mr. Delaney. A nevem Renton főfelügyelő. Most, hogy tisztáztuk az ön személyazonosságát, talán lenne kedves válaszolni néhány kérdésemre. − Ha tudok − bólintott Jack. − Biztos vagyok benne, hogy tud − mondta Renton. − Engem inkább az érdekelne, hogy akare válaszolni. Jack nem felelt. − Panasz érkezett egy általában megbízható forrásból, mely szerint az elmúlt egy hét során ön követett egy hölgyet az ő engedélye nélkül. Ez Angliában büntetendő cselekménynek számít egy 1997-es törvény alapján, ahogyan azt nyilván ön is tudja. De biztos vagyok benne, hogy tud szolgálni valami egyszerű magyarázattal.
− Dr. Petrescu ellen egy ideje nyomozás van folyamatban. − A nyomozásnak van valami köze Lady Victoria Wentworth halálához? − Igen − felelte Jack. − És dr. Petrescu gyanúsított ebben az ügyben? − Nem − felelte határozottan Jack. − Épp ellenkezőleg, inkább attól tartottunk, ő lehet a következő áldozat. − És már nem tartanak ettől? − kérdezte a főfelügyelő. − Nem − felelte Jack. − Szerencsére a bérgyilkost letartóztatták Bukarestben. − És arra nem gondolt, hogy ezt az információt meg kellene osztani velünk? − kérdezte Renton. − Annak ellenére, hogy nyilván tudomása volt róla, hogy mi is nyomozunk a gyilkosság ügyében? − Elnézését kell kérnem − mondta Jack. − Én is csak pár órával ezelőtt tudtam meg. De biztos vagyok benne, hogy a londoni irodánkból mindenképpen tájékoztatták volna önöket. − Mr. Tom Crasanti valóban tájékoztatott, de csak miután önt letartóztattuk. − Jack nem szólt semmit. − Arról is biztosított − folytatta Renton −, hogy a jövőben ön részletesen tájékoztatni fog minket, ha bármiféle új fejlemény adódna. − Jack hallgatott. − Akkor jó éjszakát, Mr. Delaney. Utasítást adtam, hogy azonnal helyezzék szabadlábra. És remélem, kellemes útja lesz hazáig. − Nagyon köszönöm, felügyelő úr − mondta Jack, Renton pedig felvette a sapkáját, és távozott. Jack részben meg tudta érteni a főfelügyelő bosszúságát, hiszen a New Yorki-i rendőrség − a CIA-ről már nem is beszélve − ritkán vette magának a fáradságot, hogy bármiről is tájékoztassa az FBI-t. Pár perccel később visszajött Frankham felügyelő. − Legyen szíves velem jönni − mondta. − Várja odakint egy autó, amely visszaviszi a fogadóba. − Köszönöm − mondta Jack, és követte a felügyelőt. A bejáratnál őrködő őrmester odabiccentett neki, amikor kilépett az épületből. Jack kezet rázott a kissé zavarban lévő Frankham felügyelővel, aztán beült a bejárat előtt várakozó rendőrségi autóba. Tom ott várta a hátsó ülésen. − Egy újabb esettanulmány, amit Quanticóban felvehetnek a tantervbe − jegyezte meg. − Hogyan okozzunk diplomáciai incidenst legfontosabb szövetségesünknél? Mindenesetre lesz alkalmad mindent jóvátenni. − Hogyhogy? − Időközben beszéltem Lady Arabellával, és mindkettőnket meghívott, hogy reggelizzünk vele és dr. Petrescuval holnap reggel a kastélyban. És hozzátenném, már értem, mit eszel Annán. IX. 22. 42. fejezet Amikor Jack fél nyolckor kilépett a Wentworth-fogadóból, a bejárat előtt egy Rolls Royce fogadta. A sofőr abban a pillanatban, ahogy meglátta, kinyitotta neki a hátsó ajtót. − Jó reggelt uram. Lady Arabella már nagyon várja, hogy találkozhasson önnel. − Én hasonlóképpen − mondta Jack, és beült. − Pár perc alatt ott is leszünk − mondta a sofőr, és elhajtott. Miután odaértek a kastély kovácsoltvas kapujához, onnan még egyszer annyi volt az út a bejáratig. A sofőr megállt, kiszállt, és hátrasétált kinyitni az ajtót. Jack kilépett a kaviccsal felszórt útra, és amikor felnézett, meglátta, hogy egy komornyik áll a lépcső tetején, aki nyilván rá vár. − Jó reggelt, uram. Isten hozta a Wentworth-kastélyban. Ha lenne olyan szíves követni, Lady Arabella már várja. − Egy általában megbízható forrás… − motyogta magában Jack, de ha a komornyik hallotta is, úgy tett, mintha nem hallaná, és bekísérte a vendéget a nappaliba. − Mr. Delaney megérkezett, mylady − jelentette be, miközben két kutya a farkát csóválva
szaladt Jack elé. − Jó reggelt, Mr. Delaney − üdvözölte Arabella. − Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom önnek. Nyilván nem rossz szándékkal követte dr. Petrescut. Jack Annára nézett, akin látszott, hogy kellőképpen zavarban van, aztán Tomhoz fordult, aki rávigyorgott. Andrews újból megjelent az ajtóban. − A reggeli tálalva van, asszonyom. Amikor Krantz másodszor is felébredt, épp egy fiatal orvos cserélte ki a sebén a kötést. − Mennyi idő alatt gyógyulok fel teljesen? − kérdezte tőle rögtön. Az orvos meglepettnek látszott, amikor meghallotta a hangját. A vékony, sípoló hang valahogy nem illett a nő véres hírnevéhez. Az orvos hallgatott, előbb levágott egy hosszú gézdarabot. − Három, legfeljebb négy nap − mondta aztán a nőre nézve. − De én a maga helyében nem sietnék annyira kijutni innen, mert ahogy aláírom a papírokat, a Jilavába viszik, amit azt hiszem, jól ismer a régi szép időkből. Krantz soha nem tudta elfelejteni a kopár kőfalú, patkányoktól nyüzsgő épületet, ahol minden este megfordult, hogy kihallgassa a legújabb foglyokat, aztán visszahajtott kényelmes, szépen berendezett városszéli dácsájába. − Úgy hallom, a börtönlakók már nagyon várják, hogy újból lássák magát ilyen hosszú távollét után − tette hozzá az orvos. Föléhajolt, és elkezdte lehámozni a kötés szélét. − Ez fájni fog − mondta, aztán egy mozdulattal lerántotta a kötést. Krantznak a szeme sem rebbent, nem akarta megszerezni neki ezt az örömet. Az orvos bekente a sebet jóddal, aztán új kötést tett rá, szakértően betekerte a nő vállát, és sínbe rakta a karját. − Hány őr van? − kérdezte Krantz könnyedén. − Hat, mind felfegyverezve − mondta az orvos. − És ha azt tervezné, hogy megszökik, elmondanám, hogy azt a parancsot kapták, először lőjenek, a papírok kitöltögetésével ráérnek később is. Már egy halotti bizonyítványt is kiállítottam, csak alá kell írni. Krantz nem tett fel több kérdést. Miután az orvos távozott, csak feküdt, és bámulta a mennyezetet. Ha van bármi esélye megszökni, csakis innen, a kórházból. A Jilavából még soha senkinek nem sikerült megmenekülni, magának Ceauseşcunak sem. Nyolc órába telt, amíg megbizonyosodott róla, hogy valóban mindig hat őr van szolgálatban, nyolcórás váltásokban. Az első csoport hatkor kezdett, a második kettőkor, az éjszakai tízkor. Egy hosszú, álmatlanul töltött éjszaka alatt Krantz felfedezte, hogy az éjszakai ügyeletes őrök úgy érzik, ők húzták a rövidebbet. Az egyikük egyszerűen lusta volt, és a fél éjszakát átszunyókálta. Egy másik mindig kiosont cigarettázni a tűzlépcsőn, mivel a kórház területén tilos volt a dohányzás. A harmadik egy megrögzött nőcsábász volt, aki egyfolytában a nővérek szoknyája után járkált. A negyedik folyton amiatt morgott, hogy milyen kevés a fizetése, és hogy a felesége minden fillért kiszed belőle. Krantz úgy gondolta, ezen a problémán tudna segíteni, ha alkalma nyílna rá. A másik két őr idősebb volt, és nagyon is jól emlékeztek rá a régi rezsim idejéből. Egyikük láthatóan a legnagyobb örömmel golyót eresztett volna bele, ha akár csak a fejét is megmozdítja a párnán. Ám még nekik is járt ebédszünet. Jack leült a reggelihez: rántotta, sült szalonna, gomba, paradicsom, pirítós, igazi angol dzsem és kávé állt az asztalon. − Bizonyára éhes lehet ennyi megpróbáltatás után − jegyezte meg Arabella. − Ha Tom nincs, lehet, hogy be kellett volna érnem a börtönkoszttal. − Attól tartok, én vagyok az oka mindennek − mondta Anna. − Ez nem igaz − mondta Tom. − Jack Arabellának köszönheti, hogy letartóztatták, és azt is, hogy kiengedték. − Nem, nem vállalhatok magamra mindent − mondta Arabella a két oldalán ülő kutyákat
simogatva. − Beismerem, hogy én intéztem el, hogy tartóztassák le Jacket, de a nagykövet úrnak sikerült kihoznia. − Egyvalamit még mindig nem értek − mondta Anna −, annak ellenére, hogy Tom elmondta a részleteket. Miért követett tovább Wentworthbe, amikor tudta, hogy már nincs nálam a festmény? − Mert azt hittem, a nő, aki megölte a sofőrjét, követte Londonba is. − Meg akart ölni? − kérdezte Anna halkan. Jack bólintott, de nem felelt semmit. − Hála istennek, hogy nem tudtam róla − mondta Anna, és félretolta a tányérját. − De addigra már letartóztatták Bukarestben Szergej meggyilkolása miatt? − kérdezte Arabella. − Úgy van − mondta Jack −, de én ezt csak tegnap este tudtam meg, amikor Tommal találkoztam. − Szóval az FBI végig szemmel tartott? − kérdezte Anna Jackhez fordulva, aki a pirítósat vajazgatta. − Elég hosszú ideje − ismerte be Jack. − Egy darabig az is megfordult a fejemben, hogy maga Fenston bérgyilkosa. − Ezt meg miből gondolta? − kérdezte Anna. − Művészeti tanácsadóként dolgozott Fenstonnak, ez jó álca lenne, ráadásul kisportolt, és Romániában született. − És mióta folyik utánam a nyomozás? − kérdezte Anna. − Két hónapja − ismerte be Jack, és kortyolt egyet a kávéból. − Ami azt illeti, épp le akartuk zárni az aktáját, amikor ellopta a Van Goghot. − Nem loptam el − közölte Anna éles hangon. − Visszaszerezte, az én megbízásomból − szólt közbe Arabella. − És az áldásommal. − Még mindig azt reméli, Fenston bele fog egyezni, hogy eladja a képet, és rendezze a tartozását? Mert ez lenne az első alkalom, hogy belemegy ilyesmibe. − Nem − mondta gyorsan Arabella. − Ezt a legkevésbé sem szeretném. Jack értetlenül nézett rá. − Amíg a rendőrség ki nem deríti, hogy ki ölte meg a nővérét − szólt közbe Anna. − Mindnyájan tudjuk, ki ölte meg a nővéremet − mondta Arabella éles hangon. − De ha valaha is az utamba kerül az a nő, szétlövöm a fejét. − A két kutya hegyezni kezdte a fülét. − Az, hogy tudjuk, ki tette, még nem jelenti azt, hogy be is tudjuk bizonyítani − mondta Jack. − Szóval Fenston megúszhat egy gyilkosságot − mondta Anna halkan. − Azt gyanítom, nem is először − mondta Jack. − Az FBI jó ideje nyomoz utána. Négy, illetve most már öt gyilkosság történt a világ különböző pontjain, amelyek Krantz keze nyomát mutatják, de egyiket sem tudtuk közvetlenül Fenstonhoz kötni. − Krantz ölte meg Victoriát és Szergejt is − mondta Anna. − Efelől semmi kétség − bólintott Jack. − Szergej Slatinaru ezredes az apja felettese volt − tette hozzá Tom −, és nagyon jó barátja. − Mindent megteszek, hogy segítsek − mondta Anna a könnyeivel küszködve. − Komolyan, bármit… − Tettünk egy egészen kis előrelépést − mondta Tom −, bár még nem biztos, hogy ez vezet is valahová. Amikor Krantzot kórházba vitték, hogy kivegyék a vállából a golyót, a pénzen és a késén kívül találtak nála egy kulcsot is. − És Romániában van az a valami, amihez való? − kérdezte Anna. − Úgy gondoljuk, nem − mondta Jack. − NYRC 13 felirat van rajta. Ez nem túl nagy nyom, de ha megtudjuk, mihez való a kulcs, akkor talán sikerül kapcsolatot találni Fenston és Krantz között. − Azt akarja, hogy én maradjak Angliában, amíg maga folytatja a nyomozást? − kérdezte Anna. − Nem, azt szeretném, hogy térjen vissza New Yorkba − felelte Jack. − Hadd tudja meg mindenki, hogy él és jól van. Viselkedjen normálisan, keressen állást. Ne adjon semmi okot Fenstonnak, hogy gyanakodjon!
− A korábbi kollégáimmal kapcsolatban maradhatok? − kérdezte Anna. − Fenston titkárnője, Tina az egyik legjobb barátnőm. − Biztos ebben? − kérdezte Jack, és letette a kést meg a villát. − Mire akar célozni ezzel? − kérdezte Anna. − Mivel magyarázza azt a tényt, hogy Fenston mindig pontosan tudta, maga hol van, ha nem Tina mondta el neki? − Nem tudom megmagyarázni, de tudom, hogy Tina ugyanúgy gyűlöli Fenstont, mint én. − Be tudja bizonyítani? − kérdezte Jack. − Nekem nincs szükségem bizonyítékra − csattant fel Anna. − De nekem igen − felelte nyugodtan Jack. − Legyen óvatos, Jack, mert ha téved, az ő élete is veszélyben foroghat. − Ha így áll a helyzet, ez eggyel több ok arra, hogy maga visszatérjen New Yorkba, és amilyen hamar csak lehet, lépjen kapcsolatba vele − szólt közbe Tom, hogy kicsit lecsillapítsa kedélyeket. Jack egyetértően bólintott. − A ma délutáni gépre foglaltam helyet − mondta Anna. − Én is. A Heathrow-ról indul? − Nem, a Stansteadről. − Akkor egyikőjüknek át kéne íratnia a jegyét − javasolta Tom. − Én nem tehetem − mondta Jack. − A végén megint letartóztatnak, mert követem. − Mielőtt eldönteném a dolgot − mondta Anna −, tudnom kell, hogy még mindig nyomoznake utánam. Mert ha igen, akkor továbbra is nyugodtan követhet. − Nem, pár nappal ezelőtt lezártam az aktáját. − Minek köszönhetően? − kérdezte Anna. − Arra az időpontra, amikor Arabella nővérét megölték, magának kifogástalan tanú szolgáltatott alibit. − És ki az, ha meg szabad kérdezni? − Én − felelte Jack. − Mivel épp magát követtem a Central Parkban, úgyhogy semmiképp sem lehetett Angliában. − A Central Parkban szokott futni? − Minden reggel a Southern Loop mentén, vasárnaponként a víztároló körül. − Én is − mondta Anna. − Soha nem hagynám ki. − Tudom. Többször is megelőztem az elmúlt hat hét során. Anna rámeredt. − Maga az a smaragdzöld pólós pasas! Nem is olyan rossz. − Maga sem olyan… − Elnézést, hogy félbeszakítom a Central Park-i kocogók találkozóját − szólt közbe Tom, és felállt −, de nekem vissza kell mennem az irodámba. Egy halom szeptember 11-ével kapcsolatos dosszié tornyosul az íróasztalomon, amiket még ki sem nyitottam. Nagyon köszönöm a reggelit − fordult Arabellához. − Sajnálom, hogy a nagykövet olyan korán zavarta ma reggel. − Erről jut eszembe − mondta Arabella, és ő is felállt. − Kell majd írnom egy mentegetőző levelet a surrey-i rendőrségnek, és a nagykövetnek is meg kell köszönnöm a segítséget. − És velem mi lesz? − kérdezte Jack. − Még az is lehet, hogy beperelem a Wentworth családot, a surrey-i rendőrséget és a brit belügyminisztériumot. Tom lesz a tanúm a történtekre. − Ebben ne reménykedj! − mondta Tom. − Nem szeretném Arabellát az ellenségemnek tudni. Jack elmosolyodott. − Akkor beérem annyi jóvátétellel, ha elviszel a Wentworth fogadóba. − Arról lehet szó. − Azt hiszem, most már nyugodtan csatlakozhatom magához a Heathrow-n − mondta Anna. − Hol találkozzunk? − Ne aggódjon emiatt − legyintett jack. − Úgyis megtalálom. 43. fejezet
Leapmant sofőr vitte ki a Kennedy reptérre egy órával a gép érkezése előtt, hogy felvegye a festményt. Fenston tízpercenként hívta útközben, aztán pedig ötpercenként, amikor visszafelé tartott a Wall Streetre, a piros dobozzal a csomagtartóban. Fenston fel-alá járkált az irodájában, amíg Leapman meg nem érkezett az épület elé, és már a folyosón várt, amikor Barry és a sofőr kiléptek a liftből a piros dobozzal. − Nyissák ki! − rendelkezett Fenston, még mielőtt a falnak támaszthatták volna az irodájában. Fenston, Leapman és Tina figyelő tekintetének kereszttüzében Barry és a sofőr kihúzogatták a hosszú szögeket, amelyek alaposan be voltak verve a fadoboz szélébe. Amikor végre leszedték a doboz tetejét, és kivették a poliszterén sarkokat, amelyek a helyén tartották a képet, Barry óvatosan kiemelte a festményt, és az elnök íróasztalára helyezte. Fenston odarohant, és elkezdte tépni róla a fóliát, hogy végre láthassa a festményt, amelyért ölni is hajlandó volt. Aztán hátrább lépett, és csak tátott szájjal bámult. Senki nem mert megszólalni, amíg ő nem nyilvánít véleményt. Aztán Fenston lelkendezni kezdett: − Ez csodálatosabb, mint gondoltam! − jelentette ki. − Milyen frissek a színek, és az ecsetkezelés is milyen merész! Igazi mestermű − tette még hozzá. Leapman úgy döntött, nem fűz hozzá semmi kommentárt. − Pontosan tudom, hová fogom akasztani − mondta Fenston. Felnézett az íróasztal mögötti falra, ahol egy nagyméretű fénykép lógott: George W. Bush épp kezet ráz Fenstonnal a World Trade Center romjainál tett látogatás alkalmával. Anna már nagyon várta, hogy visszautazhasson az Államokba, és a lehetőséget, hogy jobban megismerje Jacket a hétórás utazás alatt. Remélte, választ fog majd adni egy-két kérdésére. Hogyan derítette ki az anyja címét, miért gyanakszik még mindig Tinára, és van-e rá bármi halvány bizonyíték, hogy Fenston és Krantz ismerik egymást? Jack már ott várta, amikor megérkezett a check-in pulthoz. Anna próbált kicsit lazítani a társaságában, és elfeledkezni róla, hogy ez az ember kilenc napja követi, és két hónapja nyomoz utána, és mire fellépkedtek a gép lépcsőjén − kivételesen együtt −, Jack már tudta róla, hogy a Knicksnek szurkol, szereti a spagettit és Dustin Hoffmant, míg Anna megtudta, hogy Jack szintén Knicks-drukker, a kedvenc modern festője Fernando Botero, és semmiért el nem cserélné az édesanyja ürügulyását. Anna azon tűnődött a Botero festette testes figurák kapcsán, hogy vajon Jack azt is szereti-e, ha egy nő kövér, amikor a férfi feje a vállára bukott. Mivel ő volt az oka, hogy Jack az elmúlt éjszaka nem sokat alhatott, Anna úgy érezte, nincs abban a helyzetben, hogy méltatlankodjon, óvatosan eltolta Jack fejét, nem akarta felébreszteni. Magában listát kezdett készíteni azokról a dolgokról, amiket el kell intéznie, ha visszaért New Yorkba, amikor Jack feje megint visszacsuklott a vállára. Anna belenyugodott, és megpróbált ő is elaludni. Egyszer olvasta valahol, hogy az ember feje teszi ki a testsúlyának az egyhetedét, és ez most igazolódni látszott. Anna úgy egy órával a leszállás előtt ébredt fel. Jack még mindig aludt, ezúttal Anna vállát átkarolva, akinek a feje a vállán pihent. Anna álmosan felült, és elfogadott egy csésze teát a stewardesstől. Közben Jack is felébredt. − Te minden pasassal együtt alszol az első randevún? − kérdezte vigyorogva. − Csak ha fizeti a vacsorát − felelte Anna. − És mi lesz az első dolgod, ha hazaértünk, most, hogy csodával határos módon feltámadtál halottaidból? − Felhívom a családomat és a barátaimat, tudatom velük, hogy élek, aztán megpróbálom kideríteni, van-e valaki, aki hajlandó lenne munkát adni nekem. És te mit csinálsz majd? − Jelentkeznem kell a főnökömnél, és közölni vele, hogy nem jutottam közelebb ahhoz, hogy lebuktassam Fenstont, amit ő két kedvenc mondásának valamelyikével fog majd nyugtázni: „Húzz bele egy kicsit, Jack” vagy pedig: „Csapjunk a lovak közé!” − Ez nem fair, végül is Krantz már rács mögött van, ez is eredmény. − De nem nekem köszönhető − mondta Jack. − Aztán a dühös főnökömnél is veszélyesebb személlyel kell szembenéznem, az anyámmal, akit nem hívtam fel Londonból, hogy elnézést kérjek,
amiért nem tudtam részt venni a hagyományos ürügulyás-vacsorán. Az egyetlen reménységem abban van, hogy rájövök, mit jelent a NYRC a kulcson. − Jack a felső zsebébe nyúlt. − Miután kijelentkeztem a Wentworth fogadóból, Tommal elmentem a nagykövetségre, és hála a modern technológiának, csináltattunk egy tökéletes másolatot a kulcsról, mert az eredeti Romániában maradt. − Kivette a zsebéből a kulcsról készült másolatot, és odanyújtotta Annának. Anna megforgatta a kezében a kis sárgaréz kulcsot. − NYCR 13. Nincs semmi ötleted, mi lehet? − Csak a legnyilvánvalóbbak − felelte Jack. − Talán valami sportegyesület lehet. New York Racing Club, New York Rowing Club, van még valami? − New York Racquet Club, de ha tudsz még többet, szólj, mert a hétvégét arra fogom áldozni, hogy ellenőrizzem az összes szóba jöhető helyet. Kell találnom valami érdemlegeset, amit felmutathatok, még mielőtt hétfőn találkoznék a főnökömmel. − A reggeli futásnál talán lelassíthatnál majd egy kicsit, és elmesélhetnéd, jutottál-e valamire. − Én azt reméltem, ma este egy vacsora mellett mondhatom el. − Nem lehet. Nagyon sajnálom, Jack, bármennyire szeretném is, de Tinával vacsorázom. − Tényleg? Mindenesetre légy óvatos. − Holnap reggel hatkor megfelel? − kérdezte Anna, nem véve tudomást a megjegyzésről. − Nekem elég, ha fél hétre állítom be az órámat, úgyis utolérlek. − Addigra én már otthon leszek a zuhany alatt. − Kár, hogy erről lemaradok. − Egyébként megkérhetnélek egy szívességre? Leapman kopogtatás nélkül sétált be az elnök irodájába. − Látta ezt? − kérdezte, lerakta a New York Times egy példányát az íróasztalra, és rábökött egy cikkre a nemzetközi hírek között. Fenston megnézte: A román rendőrség letartóztatott egy bérgyilkost. Kétszer is átolvasta a rövid cikket, mielőtt megszólalt. − Derítse ki, mennyit akar a rendőrfőnök. − Lehet, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű − jegyezte meg Leapman. − Ez mindig ilyen egyszerű − torkolta le Fenston. − Mindenkinek megvan az ára, csak meg kell tudni, mennyi. Leapman összevonta a szemöldökét. − Van még valami, amit meg kéne fontolnia. − Micsoda? − kérdezte Fenston. − A Van Gogh. Biztosítást kellene kötni rá azok után, ami a Monet-val történt. − Soha nem szoktam biztosítást kötni a képeimre. Nincs rá semmi szükség, hogy az adóhivatal beleüsse az orrát, hogy mennyit ér a gyűjteményem. Különben is, kétszer nem fordul elő ilyen baleset. − Már előfordult − mondta Leapman. Fenston némán rámeredt. − Jól van, de csak a Van Goghot − mondta végül. − A londoni Lloyd’s-nál intézze, és mindenképp húszmillió alatt állapítsák meg az értékét. − Miért ilyen alacsonyan? − kérdezte Leapman. − Nem lenne jó, ha ez a kép önmagában százmilliós értékre lenne becsülve, mert akkor nem remélhetem, hogy a tartozás fejében megkapom a Wentworth-gyűjtemény többi részét is. Leapman bólintott, és kifelé indult. − Egyébként elhelyezte már Krantznak az ötszázezer dollárt? − kérdezte Fenston a cikkre pillantva. − Nem, azt terveztem, hogy… Fenston felnézett Leapmanre, és elmosolyodott. − Várjon vele, amíg megszökik. Krantz némán feküdt az ágyban, és várta, hogy megjöjjön a kétórás éjszakai váltás. Csak az őrök cserélődéséből tudta megállapítani, mikor mennyi az idő. Az egyik őr épp visszatért a szünetéről, úgyhogy Krantz úgy számolta, körülbelül háromnegyed kettő lehet.
Felhajtotta a takarót, az oldalára feküdt, és felhúzta a térdét az álláig. Két ujjal kihúzott egy kondomba csavart bankjegycsomót a végbeléből, ahol a legalaposabb őr sem szívesen kereste volna. Kettőt lehámozott a szorosra összetekert százdollárosokból, és elrejtette a kendőbe, amellyel fel volt kötve a karja. Aztán visszadugta a pénzt a rejtekhelyre. Még tíz perc lehet két óráig. Feküdt és várt. Jack a taxi hátsó ülésén ült, és kibámult az ablakon. Szeptember 11-e szürke felhője még mindig nem emelkedett fel Manhattanről, bár az utcán siető New York-iak már nem álltak meg, hogy hitetlenkedve bámuljanak fel az égre. A terrorizmus is olyan valami volt, amivel a világ legnyüzsgőbb és legéletrevalóbb városa megtanult együtt élni. Jack hátradőlt, és eszébe jutott a szívesség, amit Anna kért tőle. Felhívta a megadott számot. Sam, a portás vette fel a telefont. Jack elmondta neki, hogy Anna él és jól van, csak az édesanyját látogatta meg Romániában, és aznap este már haza is fog menni. Jó így kezdeni a napot, hogy ekkora örömöt szerezhetett valakinek, gondolta Jack, bár a második hívásával már nem így áll a helyzet. Felhívta a főnökét, és szólt neki, hogy visszatért. Macy elmondta neki, hogy Krantzot egy helyi kórházba vitték Bukarestben, hogy kioperálják a vállából a golyót, és egyfolytában őrzi hat fegyveres őr. − Csak akkor fogok megnyugodni, ha már a börtönben lesz − mondta Jack. − Úgy hallottam, te is majdnem szereztél némi tapasztalatot ezen a téren − jegyezte meg Macy. Jack válaszolni akart, de Macy folytatta: − Mi lenne, ha kivennéd a hét hátralévő részét? Megérdemelnél egy kis pihenést. − Szombat van − emlékeztette Jack a főnökét. − Akkor találkozzunk hétfőn reggel. Jack ezután küldött Annának egy SMS-t. Elmondtam Samnek, hogy útban vagy hazafelé. Ő az egyetlen férfi az életedben? Várt pár percig, de nem jött válasz. Ezután felhívta az anyját, aki rögtön azzal a kérdéssel fogadta: − Hazajössz ma este vacsorára? − Jack szinte érezte a háttérben fővő gulyás illatát. − Hát kihagynám, mama? − Múlt héten kihagytad. − Á, igen, akartam telefonálni, de valami közbejött. − És magaddal hozod ezt a valamit? Vagy inkább valaki? Jack kicsit habozott, ami hiba volt. − Rendes katolikus lány? − kérdezte az anyja. − Nem, anya, elvált, háromszor, két férje rejtélyes körülmények között halt meg. Ja igen, és van öt gyereke, nem mindegyik a három férjétől, de szerencsére csak négyen drogoznak közülük. Az ötödik pillanatnyilag a fiatalkorúak börtönében ül. − És van rendes állása? − Igen, anya, pénzügyekkel foglalkozik. A legtöbb kliense hétvégén keresi fel, de biztosított róla, hogy egy tányér jó ürügulyásra bármikor tud időt szakítani. − Szóval, mi a foglalkozása? − kérdezte az anyja. − Műkincstolvaj − mondta Jack. − Van Goghra és Picassóra specializálódott, óriásit kaszál minden egyes akciójával. − Akkor ez nagy előrelépés a legutóbbi barátnődhöz képest − jegyezte meg az anyja −, aki arra specializálódott, hogy a te pénzedet költse. − Szia, anya, akkor este találkozunk. Jack meglátta, hogy közben üzenet érkezett Annától. Gyötörd kicsit az agyad, nagy detektív, mert én megtaláltam a nyilvánvaló megoldást. Túl lassú vagy! − Kis boszorkány − dünnyögte Jack. Felhívta Tomot Londonban, de csak az üzenetrögzítője jelentkezett. Jack nem hagyott üzenetet. A taxi közben megállt a lakása előtt.
− Harminckét dollár lesz. Jack odanyújtott négy tízdollárost, és nem kért vissza belőle, de ezért még egy „köszönöm” sem járt. A dolgok valamennyire normalizálódtak New Yorkban. Krantz meghallotta, hogy megérkezik a kétórás váltás, és biztos volt benne, hogy az őr rövidesen meg fog jelenni nála. Ha csak egy pohár vizet hozott neki, azért is mindig kapott egy doboz Silk Cut cigarettát, ami nem rossz átváltási ráta. Többnyire újabb húsz perc múltán az őr eltűnt, hogy elszívja az első cigarettáját. Ez volt a jel a társának, aki ilyenkor jelent meg egy sajtos szendviccsel, egy kólával és egy másik doboz Silk Cuttal, amiért száz dollárt vághatott zsebre. Még a Ritzben sem számolnának fel ennyit a szobaszervizért. Az őr nemcsak ostoba volt, hanem kapzsi is, és ez kombináció nagyon jól jött Krantznak. Még mielőtt Jack lezuhanyozott és átöltözött volna, már el is kezdte böngészni a New York-i telefonkönyvet a NYRC rövidítésre vadászva. Azon a hármon kívül, amit már talált, nem tudott rájönni, mi lehet Anna szerint a nyilvánvaló megoldás. Bekapcsolta a laptopját, és beírta az internetes keresőbe a New York Racquet Club nevét. Közölték a klub rövid történetét, több fotót a Park Avenue-n található elegáns épületről, és egy fénykép is volt a klub jelenlegi elnökéről, Darius T. Mablethorpe-ról. Jack tudta, hogy ide nem fog bejutni, csak ha úgy fest, mint egy klubtag. Nem lenne ildomos szégyent hozni az FBI-ra. Miután kicsomagolt és lezuhanyozott, kiválasztott egy hajszálcsíkos, sötét öltönyt, egy halványkék inget és egy elegáns nyakkendőt. Taxiba ült, így ment a Park Avenue 370-be. Miután kiszállt, megállt, és egy ideig csak bámulta az impozáns épületet. Megcsodálta a pompás, négyemeletes, neoreneszánsz homlokzatot, amely egy olasz palazzóra emlékeztetett. Ez a stílus nagyon közkedvelt volt a századfordulón New York olasz származású lakosai körében. Felsétált a lépcsőn a bejárathoz, amelynek üvegét diszkrét NYCR betűk díszítették. A portás egy „Jó napot, uram”-mal üdvözölte, és kitárta az ajtót, mintha örökös tag lenne. Jack besétált az elegáns előcsarnokba, ahol minden falfelületet nagyméretű festmények borítottak, a korábbi elnökök portréi, akik hosszú fehér nadrágban és kék blézerben feszítettek, a kezükben az elengedhetetlen rakettütővel. Jack felnézett a széles lépcsősoron. A falon kétoldalt további portrék függtek, még régebbiek: csak az ütő nem változott az idők során. Jack felsétált az első emeleti fordulóban lévő recepcióhoz. − Segíthetek valamiben? − kérdezte egy fiatalember. − Nem vagyok biztos benne − vallotta be Jack. − Talán mégis − ajánlkozott a fiatalember. Jack elővette a kulcsmásolatot a zsebéből, és lerakta a pultra. − Látott már ilyen kulcsot? − kérdezte. A fiatalember felvette és megforgatta, megnézte a belevésett betűket, aztán azt felelte: − Nem, uram, azt hiszem, nem. Lehet, hogy egy értékmegőrző kulcsa, de nem a miénk. − Megfordult, és leakasztott egy súlyos bronzkulcsot a háta mögött lévő tábláról. Egy klubtag neve volt belevésve, és piros betűkkel a NYRC felirat. − A mi kulcsaink ilyenek. − Van esetleg valami ötlete, hová való ez a kulcs? − kérdezte Jack. − Sajnos, nincsen. Hacsak nem a régi időkből származik, amikor én még nem dolgoztam itt − tette hozzá. − Én tizenegy éve vagyok itt, de talán Abe tudna segíteni önnek. Ő itt dolgozott már akkoriban is, amikor még sokkal többen játszottak rakettet, mint teniszt. − Az úriemberek pedig kizárólag azt − szólalt meg egy idősebb férfi, aki épp kilépett egy hátsó irodából. − Miben segíthetek, ha szabad kérdeznem? − Van itt egy kulcs − mondta a fiatalember. − Ez az úr tudni szeretné, hogy láttunk-e már ilyet − mondta, és odaadta a kulcsot az öregnek. Abe megforgatta a kezében. − Az biztos, hogy nem a miénk − erősítette meg. − De tudom, mi
lehet az R − mondta diadalmasan, és Jackre nézett. − Úgy húsz évvel ezelőtt, amikor Dinkins volt a polgármester, egyszer bejött ide egy fiatalember, aki alig tudott angolul, és megkérdezte, ez itt-e a román klub. − Hát persze! − motyogta magában Jack. − Milyen ostoba vagyok! − Emlékszem, milyen csalódott volt szegény, amikor megtudta, hogy az R rakettet jelent − folytatta Abe, oda sem figyelve Jackre. − Nem mintha tudta volna, mi az a rakett. Olvasni végképp nem tudott angolul, úgyhogy nekem kellett kikeresni a telefonkönyvből a román klub címét. Csak azért emlékszem rá ennyi idő elteltével, mert a klub a Lincoln Streeten volt − Jackre nézett, aki nem szakította félbe. − Lincolnt is Abe-nek hívták, mint engem − magyarázta az öreg. Jack elmosolyodott és bólintott. − Azt hiszem, valahol Queensben van, de nem emlékszem, pontosan hol. Jack zsebre vágta a kulcsot, megköszönte Abe-nek a segítséget, és gyorsan távozott, mielőtt az öreg nagyon belemerülne a visszaemlékezésekbe. Tina az íróasztalánál ült, és egy beszéd szövegét gépelte. Fenston még csak meg sem köszönte, hogy bejött vasárnap. A bankároknak mindig magasabbra kell emelniük a mércét annál, mint amire a törvény kötelezi őket. A New York-i bankárok szövetsége meghívta Fenstont, hogy tartson beszédet a Sherry Netherland hotelben tartott éves díszvacsorájukon. Fenstont meglepte a felkérés, és nagyon hízelgett a hiúságának, mert jó ideje próbálta már meghívatni magát. A szervezőbizottság persze most is enyhén szólva megosztott volt abban a kérdésben, hogy meghívják-e az idén. Fenston elhatározta, hogy nagyon jó benyomást fog tenni bankárkollégáira, és már több változatot is lediktált Tinának a beszédből. Az ügyfeleknek mindig támaszkodniuk kell a mi ítélőképességünkre, és bízniuk abban, hogy a legjobban felfogott érdekeik szem előtt tartásával cselekszünk, és nem a saját hasznunkat keressük. Tinának kezdett olyan érzése lenni, hogy egy bankárokról szóló vígjátéksorozat forgatókönyvét gépeli, amelyben Fenston játssza a főszerepet. Milyen szerep illene Leapmanhez ebben a tanulságos történetben? És hány epizódon át maradna életben Victoria Wentworth? Mindig úgy kell tekintenünk magunkra, mint a klienseink vagyonának őrére − főleg, ha van egy Van Gogh-festményük, tette hozzá magában Tina −, ugyanakkor gondoskodni a gyarapodásukról. Tina gondolatai Annán kezdtek járni, miközben tovább gépelte Fenston arcátlan szónoklatát. Aznap reggel beszélt Annával telefonon, még mielőtt munkába indult volna. Anna szeretett volna mesélni neki egy férfiról, akivel most ismerkedett meg, igen szokatlan körülmények között. Megbeszélték, hogy aznap este együtt vacsoráznak, mivel Tina is szeretett volna valamit elmesélni a barátnőjének. Soha ne feledjük, hogy elég, ha egyikünk méltatlanul viselkedik, ennek következményeit az egész bankszakma megszenvedheti. Tina újabb oldalra lapozott a kéziratban, és közben azon töprengett, meddig fogja még kihúzni Fenston titkárnőjeként. Mióta Leapmant a múltkor kidobta az irodájából, egyetlen udvarias szó sem hangzott el közöttük. Lehet, hogy ki fogja rúgatni, alig pár nappal a cél előtt, amikor végre sikerülne elég bizonyítékot összegyűjtenie, hogy Fenston egy szűkös helyiségben töltse élete hátralévő részét? Hadd fejezzem be azzal, hogy a legfőbb célom az életben mindig is az volt, hogy másokat szolgáljak, és megháláljam a társadalomnak azt, hogy részesedhettem az amerikai álomból. Tina végzett a gépeléssel. Biztos volt benne, hogy ezt a dokumentumot nem fogja megőrizni. A piros lámpa villogni kezdett a telefonján. Gyorsan felkapta a kagylót. − Igen, elnök úr? − Végzett a beszédemmel? − Igen, elnök úr. − Jó lett, ugye? − kérdezte Fenston. − Nagyon figyelemreméltó − felelte Tina.
Jack fogott egy taxit, és a queensi Lincoln Streetre vitette magát. A sofőr elindította az órát, és utána kezdte el böngészni a térképet. Hosszú és kacskaringós út után végre kirakta a Lincoln és a Harris Street sarkán. Jack végignézett az utcán. Tudatában volt, hogy az öltöny, amelyet olyan gondosan választott ki a Park Avenue-i látogatásra, itt, a Queens negyedben kissé kirívó. Megállt a sarkon egy italboltnál. − Elnézést, a román klubot keresem − szólította meg az idősebb nőt a pult mögött. − Évekkel ezelőtt bezárt − mondta a nő. − Most egy panzió van a helyén, de nem hiszem, hogy ott akarna megszállni − tette hozzá, tetőtől talpig végigmérve Jacket. − Nem tudja esetleg, hány szám? − kérdezte Jack. − Nem, de úgy az utca közepe táján van, a túloldalon. Jack megköszönte az útbaigazítást, kilépett a Lincoln Streetre, és átment a túloldalra. Próbálta felmérni, nagyjából hol lehet az utca közepe, és észre is vett egy kopottas Szoba kiadó táblát. Megállt, és felnézett a házra. A bejárat fölött egy még kopottasabb, alig olvasható felirat állt.− NYRC, alapítva 1911. Jack felment a lépcsőn, és benyitott a nyikorgó kapun. Belépett a kopottas, félhomályos kapualjba, ahol állott dohányszag fogadta. Egy poros kis recepciós pult mögött, szinte láthatatlanul egy cigarettafüstbe burkolózó öregember ült, és a New York Postot olvasgatta. − Szeretnék szobát egy éjszakára − mondta Jack olyan hangon, mintha komolyan gondolná. Az öregember összeszűkült szemmel, kételkedve végigmérte, és arra gondolt, vajon a lány kint várakozik-e. − Hét dollár lesz − vetette oda, és hozzátette: − Előre. − És szeretném biztonságba helyezni az értékeimet, ha lehet − mondta Jack. − Az még egy dollár, ezt is előre kérem − mondta az öreg, a cigarettát ki sem véve a szája sarkából. Jack átadott nyolc dollárt, cserébe kapott egy kulcsot. − Második emelet, hármas szoba. Az értékmegőrző itt van a folyosó végén − mondta az öreg, és egy másik, kisebb kulcsot is odaadott, aztán visszatemetkezett a New York Postba. Jack végigballagott a folyosón, míg oda nem ért a végéhez, ahol kis fémszekrénykék sorakoztak, amelyek régiek voltak ugyan, de megbízhatónak látszottak. Nem lenne könnyű feltörni őket, még ha valaki érdemesnek is találná a próbálkozást. Kinyitotta a szekrényke ajtaját, és belelesett, úgy húsz centi széles és ötven centi mély lehetett. Jack vetett egy pillantást a recepciós pult felé. Az öreg épp lapozott egyet, a cigaretta még mindig ott lógott a szájában. Jack elővette a zsebéből a kulcsmásolatot, és miután vetett még egy óvatos pillantást a recepció felé, kinyitotta a 13-as szekrényt. Belebámult, és próbálta megőrizni a nyugalmát, bár a torkában kezdett dobogni a szíve. Kivett egy bankjegyet a szekrénykéből, és a tárcájába tette. Aztán visszazárta az ajtót, és elrakta a kulcsot. Az öreg megint lapozott az újságjában, és tanulmányozni kezdte a lóversenyeredményeket, miközben Jack kisétált az utcára. Tizenegy saroknyit kellett gyalogolnia, mire talált egy üres taxit, de Dick Macyt csak azután hívta fel, hogy hazaért. Legelőször a konyhába rohant, és kirakta a százdollárost a konyhaasztalra. Aztán felidézte, milyen széles és milyen mélységű volt az értékmegőrző, lemért egy nagyjából akkora helyet a konyhaasztalon, majd odahalmozott néhány papírfedelű könyvet, és ezeknek az oldalszáma alapján próbálta kiszámolni, körülbelül hány százdolláros lehetett a szekrénykében. Utána felhívta Macyt. − Azt hittem, a hét hátralévő részét kivetted szabadnapnak − jegyezte meg a főnöke. − Megtaláltam az értékmegőrzőt, amihez a kulcs való. − És mi volt benne? − Egészen pontosan nem tudom megmondani, de úgy nagyjából kétmillió dollár − felelte Jack. − Azonnal visszavonom a szabadnapot − közölte erre Macy. IX. 23.
44. fejezet Jó híreim vannak − jelentette be az orvos a harmadik nap reggelén. − A sebe majdnem teljesen begyógyult, és azt fogom javasolni a hatóságoknak, hogy holnap szállítsák át a Jilava börtönbe. Ezzel az orvos akaratlanul is meghatározta a szökés időpontját. Miután kicserélte a kötést, szó nélkül távozott Krantz feküdt az ágyban, és újra meg újra átgondolta a tervét. Délután háromtól este kilencig nyugodtan aludt. Végül is csak az éjszakai váltás idején kell ébren lennie. − Nem volt vele semmi baj egész nap − jegyezte meg az egyik őr, amikor tízkor átadta a kulcsokat az éjszakai ügyeleteseknek. Krantz meg sem moccant a következő két órában. Tudta, hogy a két idősebbik őrből egyetlen mosolyt se tudna kicsalni, sem a cigarettával, sem a százdollárossal. Ezek akkor lennének a legboldogabbak, ha részt vehetnének a temetésén. Krantz ébren feküdt, és várt. Anna pár perccel hat előtt indult el otthonról a reggeli futásra. Sam rohant, hogy kinyissa neki a kaput. Ragyogott a boldogságtól, mióta Anna hazatért. Anna azon tűnődött, Jack vajon hol fogja utolérni. Be kellett ismernie, hogy sokat gondolt rá, mióta előző nap elváltak egymástól, és remélte, hogy kapcsolatuk túllépi majd a hivatalos kereteket. − Vigyázz − figyelmeztette Tina a vacsoránál −, ha megkapta, amit akart, tovább fog állni, és nem feltétlenül csak a szexre gondolok. Hát ez nagy kár lenne, gondolta Anna. − Fenston imádja a Van Goghot − mesélte Tina. − A díszhelyre akasztotta, az íróasztala mögötti falra. Tina részletesen elmesélte, mit csinált Fenston és Leapman az elmúlt tíz napban. Az óvatos puhatolózás, a célzások és az ügyesen elejtett kérdések ellenére Anna továbbra sem tudta kideríteni, mivel tartja maga mellett Fenston Tinát. Annának önkéntelenül is eszébe jutott, hogy szeptember 11-én futott utoljára a Central Parkban. A sötétszürke felhő végül eloszlott a város fölött, de voltak más emlékeztetői is a szörnyű napnak. Anna elhessegette a szomorú gondolatokat, amikor észrevette, hogy Jack ott kocog egy helyben az Artisarts Gate alatt. − Régóta vársz, nagy detektív? − kérdezte Anna, és elfutott mellette a tó felé. − Nem − felelte Jack, miután beérte. − Már két kört lefutottam, ez csak egy kis utólagos lazítás. − Szóval lazítás…? − kérdezte Anna, és jól belehúzott. Tudta, hogy nem bírja sokáig tartani ezt a tempót, és Jack pár másodperc alatt utol is érte. − Nem rossz − mondta. − De meddig bírod? − Azt hittem, ezen csak a férfiak szoktak problémázni − mondta Anna, és próbálta tovább tartani a tempót. Úgy döntött, jobb lesz, ha megpróbálja valamivel elterelni Jack figyelmét. Várt egy kicsit, amíg odaértek a Frick Múzeum elé. − Nevezz meg öt festőt, akinek a művei ebben a múzeumban láthatóak! − szólította fel Jacket, remélve, hogy a férfi tudatlansága némileg ellensúlyozza az ő lassúságát. − Bellini, Mary Cassatt, Renoir, Rembrandt és a két Holbein, továbbá More és Cromwell is. − Igen, de melyik Cromwell? − kérdezte Anna lihegve. − Nem Oliver, hanem Thomas − felelte Jack. − Nem rossz, nagy detektív. − Az apámnak köszönhetem − mondta Jack. − Amikor vasárnaponként be volt osztva járőrözni, az anyám mindig valami múzeumba vitt. Én úgy gondoltam, ez időpocsékolás, amíg szerelmes nem lettem. − És kibe? − érdeklődött Anna, miközben felkapaszkodtak a Pilgrim’s Hill lejtőjén. − Rosettibe, illetve egészen pontosan a szeretőjébe, Jane Burdenbe. − A művészettörténészek megosztottak abban a kérdésben, hogy tényleg a szeretője volt-e −
mondta Anna. − A férje, William Morris annyira csodálta Rosettit, hogy szerintem nem is ellenezte volna a dolgot. − Micsoda fajankó − jegyezte meg Jack. − És még mindig szerelmes vagy Jane-be? − Nem, azóta továbbléptem. Feladtam a preraffaelitákat a valódi életért. Bár az anyám nemigen helyesli a választásaimat. − Miért, szerinte ki illene hozzád? − Az anyám kissé régimódi, úgyhogy ha az illetőt Marynek hívják, és szűz, az nagy előny. − És kitaláltad már, mit jelent az R betű a kulcson? − váltott témát Anna. − Mondjad meg te. − Én arra tippelnék, hogy „román” − mondta Anna zihálva. − Az FBI-nál lenne a helyed − mondta Jack, és kicsit lassított. − Szóval már rájöttél. − Én nem jöttem volna rá, egy Abe nevű fickónak köszönhetem. − És? − És neki van igaza, meg neked. − Na és hol van a román klub? − Egy lerobbant környéken a Queensben. − És mit találtál az értékmegőrzőben? − Nem tudom egészen pontosan megmondani. − Ne szórakozz velem, csak mondd meg szépen. − Nagyjából kétmillió dollárt. − Kétmillió? − ismételte meg döbbenten Anna. − Lehet, hogy nincs ennyi, de ahhoz elég, hogy a főnököm minden más ügyet félretegyen, visszavonja a szabadnapomat, és embereket állítson oda, akik szemmel tartják az épületet. − Ki tart ennyi készpénzt egy queensi értékmegőrzőben elrejtve? − kérdezte Anna. − Valaki, aki nem kockáztathatja meg, hogy bankszámlát nyisson. − Krantz − bólintott Anna. − Akkor most te jössz. Megtudtál valamit a vacsorán Tinától? − Azt hittem, már meg se fogod kérdezni − felelte Anna, de lefutott még száz métert, mielőtt folytatta volna. − Fenston csodálatosnak találja a gyűjteménye legújabb darabját. De ami még fontosabb, amikor Tina ma reggel bevitte neki a kávéját, a New York Times ott hevert az íróasztalán, a hetedik oldalon nyitva. − Gondolom, nem a sportrovatnál. − Nem, a nemzetközi híreknél − mondta Anna, kivette a zsebéből a kivágott cikket, és odanyújtotta Jacknek. − Ez valami trükk, hogy tudom-e tartani veled a lépést, miközben olvasok? − Nem, egy trükk, hogy kiderítsem, tudsz-e egyáltalán olvasni. Ha akarod, lassítok, tudom, hogy úgysem bírod a tempómat. Jack elolvasta címet, és majdnem megtorpant. Egy idő után megszólalt: − Okos lány a barátnőd. − És ez még semmi. Amikor benyitott, épp félbeszakított egy beszélgetést, amit Fenston Leapmannel folytatott, és hallotta, hogy Fenston azt mondta: „Megvan még a másik kulcs?” Akkor nem értette, ez mit jelenthet, de… − Mindent visszavonok, amit róla mondtam − jelentette ki Jack. − A mi csapatunkban van. − Nem, nagy detektív, az én csapatomban − mondta Anna. A Strawberry Fieldshez érve lelassított, ahogy mindig szokott az utolsó fél mérföldön. − Most elválnak útjaink − mondta, amikor odaértek az Artists Gate-hez. Az órájára pillantott, és elégedetten elmosolyodott: 11 perc 48 másodperc. − Mit szólnál egy ebédhez? − Sajnos, nem lehet − felelte Anna. − Egy régi barátommal találkozom, aki a Christie’s-nél dolgozik, megpróbálom kideríteni, nincs-e náluk üresedés.
− Akkor vacsora? − Van két jegyem a Rauschenberg-kiállításra a Whitneyben. Ha van kedved csatlakozni, akkor találkozzunk hatkor ott. Elfutott, mielőtt Jack válaszolhatott volna. 45. fejezet Leapman a vasárnapot választotta, mert ez a hét egyetlen napja, amikor Fenston nem megy be az irodába, bár aznap már háromszor felhívta. Egyedül üldögélt otthon, és miközben a tévé előtt megvacsorázott, addig forgatta az agyában a tervét, amíg biztos nem volt minden részletet illetően. Holnap és minden azt követő napon étteremben fog vacsorázni anélkül, hogy meg kellene várnia Fenstont. Miután megette az utolsó falatot is, a hálószobába ment, és alsónadrágra vetkőzött. Kihúzott egy fiókot, amiben a tervéhez szükséges sportos ruhák voltak. Pólót, sortot és egy kinyúlt, szürke melegítőnadrágot vett fel, amelyhez vastag, fehér forttírzoknit és fehér tornacipőt húzott. Nem nézte meg magát a tükörben. Aztán letérdelt, és kihúzott az ágy alól egy jó nagy sporttáskát, amelyből egy rakettütő nyele lógott ki. Így már készen is állt a kissé szokatlan testedzésre. Már csak a kulcs kellett, és egy doboz cigaretta. Kisétált a konyhába, kihúzott egy fiókot, amiben egy karton vámmentes Marlboro volt, és kivett egy dobozzal, pedig soha nem dohányzott. Végül a fiók alá csúsztatta a kezét, és levett onnan egy kulcsot, amely az aljára volt ragasztva. Most már teljes a menetfelszerelés. Jól bezárta a lakása ajtaját, és gyalog lement az alagsorig. Itt kinyitotta a hátsó ajtót, és felment egy szintet, majd onnan kilépett az utcára. A felületes megfigyelők úgy gondolhatták, épp útban van a fallabda-klubjába, ám Leapman soha életében nem játszott fallabdát. Elsétált egy háztömbnyit, aztán leintett egy taxit, ahogy mindig is szokta. Megadott a sofőrnek egy címet, ahol öt mérföldes körzetben egy fallabda-klub sem volt. Beült a hátsó ülésre, és örült, hogy a sofőr nem bizonyult beszédesnek, mert most összpontosítani akart. Ma egy kicsit változtat a megszokott ügymeneten. Ezt a kis lépést immár tíz éve tervezte. Ez az utolsó alkalom, hogy elvégzi ezt a megbízatást Fenston számára, aki egy évtizede minden áldott nap kihasználta. De soha többé nem fogja. Leapman kinézett a taxi ablakán. Évente egyszer, néha kétszer tette meg ezt az utat, hogy elhelyezzen egy-egy nagyobb összeget a NYCR értékmegőrzőjében, mindig pár nappal azután, hogy Krantz elvégezte megbízatását. Ez idő alatt Leapman több mint ötmillió dollárt hagyott ott a Lincoln Street-i panzió 13-as rekeszében, és tudta, hogy ez így megy mindaddig, amíg Krantz el nem követ egy hibát. Amikor olvasta a Timesban, hogy Krantzot elfogták, miután lövés érte a vállát − Leapman jobban örült volna, ha meg is hal −, rögtön tudta, hogy itt a nagy lehetőség. Végül is Krantz az egyetlen, aki tudja, mennyi pénz van abban a fémszekrénykében, ugyanakkor Leapman az egyetlen, akinek rajta kívül kulcsa van hozzá. − Merre is van ez pontosan? − kérdezte a sofőr. Leapman kinézett az ablakon. − Még pár saroknyira − mondta. − Itt ki is tehet. − Leapman kivette az ütőt a táskából, és lerakta a hátsó ülésre. − Huszonhárom dollár lesz − vetette oda a sofőr, és megállt a sarkon, egy italbolt előtt. Leapman odanyújtott három tízdollárost. − Öt perc múlva visszajövök. Ha megvár, kap egy ötvenest. − Várni fogok − vágta rá azonnal a sofőr. Leapman fogta az üres sporttáskát, és kiszállt a taxiból. Átment a túloldalra, és örömmel látta, hogy elég sok helybéli jár-kel az utcán. Ez volt az egyik oka, hogy mindig a vasárnap délutánt választotta. Késő este nem szívesen kockáztatott volna meg egy ilyen látogatást Ezen a környéken még egy üres sporttáskáért is képesek leütni az embert. Leapman megszaporázta a lépteit, míg oda nem ért a 61. számhoz. Egy pillanatra megállt, hogy ellenőrizze, senki nem figyeli. De miért is figyelnék? Fellépkedett a lépcsőn, és belépett a NYRC feliratú kapun, amely soha nem volt bezárva.
A portás felnézett az asztalától, és amikor meglátta, ki az, csak bólintott − egész nap ez volt a legenergikusabb mozdulata −, aztán folytatta a lóversenyeredmények tanulmányozását. Leapman lerakott a pultra egy doboz Marlborót. Tudta, hogy el fog tűnni, még mielőtt elfordulna. Mindenkinek megvan az ára, amiért meg lehet vásárolni. Vetett egy pillantást a félhomályos folyosóra, amelyet csak egy gyér fényű lámpa világított meg. Néha eltűnődött, hogy rajta kívül megfordul-e valaha is élő ember ezen a folyosón. A félhomály ellenére pontosan tudta, hol van az értékmegőrző, amit keres. Nem mintha a számot el lehetett volna olvasni rajta − mint minden más, az is megkopott az évek során. Visszanézett a folyosó másik végébe, és látta a cigaretta felparázsló végét. Kivette a zsebéből a kulcsot, a zárba dugta, elfordította, és kinyitotta a szekrényt. Elhúzta a cipzárt a táskáján, és megint hátranézett a portásra, aki ügyet sem vetett rá. Alig egy percbe telt, amíg Leapman átpakolta az értékmegőrző tartalmát a táskába, és visszahúzta a cipzárt. Becsukta a szekrényt, és bezárta, most utoljára. Amikor felemelte a táskát, egy pillanatra meglepte, milyen nehéz. Visszasétált a folyosón, és a pultra tette a kulcsot. − Köszönöm, nem lesz többet szükségem rá − mondta a portásnak, aki nem hagyta, hogy ez elvonja a figyelmét a négyórás belmonti futam indulóiról. Leapman kisétált a kapun, és kilépett a Lincoln Streetre, a fénybe. A lépcső tetején megállt, és még egyszer végignézett az utcán. Biztonságban érezte magát. Gyorsan elindult a táskát szorongatva, és megkönnyebbülten látta, hogy a taxi még ott várakozik a sarkon. Úgy húsz métert tett meg, amikor a semmiből előbukkanva váratlanul körbevette egy tucatnyi ember, farmerben és kék nejlondzsekiben, melyeknek hátulján nagy sárga betűkkel FBI felirat virított. Minden irányból futva közeledtek. Egy pillanattal később két autó kanyarodott a Lincoln Streetre két irányból, annak ellenére, hogy az utca egyirányú volt, és csikorogva lefékeztek előtte. A járókelők most bezzeg megálltak, és megbámulták a melegítős, sporttáskás férfit. A taxis elporzott, otthagyva a beígért ötven dollárt. − Ismertesd vele a jogait! − mondta Jack. Egy ügynök hátrarántotta Leapman karját és megbilincselte, egy harmadik elvette a sporttáskát. − Jogában áll hallgatni… − Leapman meg is fogadta a tanácsot. Miután ismertették vele a jogait − ami nem először fordult elő vele −, Leapmant minden ceremónia nélkül belökdösték az egyik kocsiba. Jack Delaney már ott ült, hogy bekísérje. Anna a Whitney Múzeumban álldogált, egy Rauschenberg-kép előtt, amikor a mobilja vibrálva jelezni kezdett a blézere zsebében. Vetett egy pillantást a kijelzőre. Detektív. − Halló − szólt bele a telefonba Anna. − Tévedtem. − Miben? − Több volt, mint kétmillió. Krantz hallgatta, ahogy a közeli torony órája kettőt üt. Mozdulatlanul, éberen feküdt, cselekvésre készen. Percek múlva meghallotta, hogy zörög a kulcs a zárban, majd nyílik és csukódik az ajtó. Nem nézett fel, úgy viselkedett, mint máskor. Az őr odasétált, lerakott egy pohár vizet az éjjeliszekrényre, elvette a kikészített doboz cigarettát, aztán kiment, anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna. Krantz hallotta, ahogy csukódik az ajtó, és ráfordul a zárban a kulcs. Egyetlen izma sem rezzent, csak feküdt, egyik kezében egy százdollárost szorongatva, a másikban egy ollót, amit az orvostól csent el. Huszonkét perc telt el, amikor meghallotta, hogy ismét zörren a kulcs a zárban, és nyílik az ajtó. A másik őr sietett be szapora léptekkel, letette az éjjeliszekrényre a sajtos szendvicset, a kólát és egy doboz cigarettát, aztán várakozóan a fogoly felé fordult. A nő apró ökle kicsúszott a takaró alól, és az ujjait lassan széttárva megmutatta a köztük lapuló százdollárost. Az őr elmosolyodott. Ahogy odahajolt, hogy elvegye, a bankjegy kicsúszott Krantz ujjai közül, és a földre hullott.
Az őr lehajolt, hogy felvegye, és mire felegyenesedett, még mindig mosollyal az arcán, Krantz már az ágy szélén guggolt, készenlétben. Az őr épp zsebre akarta vágni a pénzt, amikor a nő egyik kezével megragadta sűrű fekete haját, és jól begyakorlott mozdulattal elvágta a nyakát az ollóval. Nem a leghatékonyabb fegyver, de kénytelen volt beérni ezzel. A férfi a földre rogyott, a saját vérébe, még mindig szorongatva a százdollárost. Krantz leugrott az ágyról, gyorsan elvette a kulcsot, amire szüksége volt, az ajtóhoz rohant, és bezárta. Kicsivel odébb tolta az ágyat, és felnézett az apró, nyitott ablakra. Most kiderül, hogy érdemes volte ekkora kockázatot vállalnia. Az ajtótól nekifutott három lépést, felugrott a matracra, aztán az ágy fejénél lévő vaskorláton kézenállásba lendült, és mint egy rúdugró, kivetette magát az ablakon. Egy pillanatra megakadt félig bent, félig kint. Oldalra fordult, átpréselte a csípőjét a szűk nyíláson, aztán előrenyújtotta a karját, és a vállát is áterőltette. Végül már csak az ujjai hegyével kapaszkodva lógott ki az ablakon. Ne nézz le, ne tétovázz! Elengedte az ablak szélét, és két emeletet zuhant. Egy virágágyásba landolt. Villámgyorsan felpattant, és rohanni kezdett a kórház területét körbevevő magas drótkerítés felé, épp amikor a dohányos őr kinyitotta az ajtót, a kollégáját keresve. Másodpercekkel ezután felharsant a riasztó szirénája, és a kórház területét olyan vakító reflektorfény árasztotta el, mint egy stadiont egy esti futballmeccsen. Krantz csak pár méterre volt a céljától, amikor meghallotta a kutyák ugatását. Soha ne nézz hátra! Nekirugaszkodott a kerítésnél, épp amikor az első kutya beérte. De csak vicsorogni és morogni tudott, mert Krantz majomügyességgel átmászott a kerítésen, és már le is csúszott a másik oldalon. Amikor a három őr futva odaért a kerítéshez, egyikük sem volt hajlandó megpróbálkozni ugyanezzel a mutatvánnyal. Egyikük pisztolyt rántott, miközben Krantz cikcakkban futni kezdett az úton. Az őr lőtt, és hajszálnyira ugyan, de mellé talált. Mire másodszor is meghúzta a ravaszt, Krantz már eltűnt az erdőben. A kórházi szobában a fiatal orvos letérdelt a vértócsában heverő halott őr mellé, és körbenézett, mi lehetett a gyilkos fegyver. Észrevette az ágy alá becsúszott ollót. Gyorsan felkapta, és zsebre vágta. Felnézett, és meglátta a láncdohányos őrt, aki döbbenten meredt az ágyra és a nyitott ablakra. Aztán eszébe jutott, hogy a nő valamikor versenytornász volt. IX. 24. 46. fejezet Az egyik aranyszabály, amihez Anna mindig tartotta magát, az volt, hogy reggel, amikor felébredt, soha nem nézte meg az üzeneteit a mobilján, előbb lezuhanyozott, felöltözött, megreggelizett, és kiolvasta a New York Timest. De ahogy az elmúlt két hét során élete összes eddigi aranyszabályát áthágta, most ezt is: még ki sem bújt az ágyból, az volt az első dolga, hogy a mobilja után nyúljon. Jött egy üzenet Detektív aláírással, kérte, hogy hívja vissza, egy Tinától, aki szintén nem mondta meg, miért keresi, és egy Mr. Nakamurától, amitől Anna összeráncolta á homlokát. Mindössze ennyi volt: Kérem, sürgősen hívjon vissza! Anna úgy döntött, hideg vízzel lezuhanyozik, mielőtt nekilát a telefonálásnak. Miközben zuhogott rá a vízsugár, Nakamura üzenetén gondolkozott. A „sürgős” szó hallatán mindig a legrosszabbat feltételezte. Nem volt túl optimista típus, inkább az a fajta, aki szerint félig üres a pohár. Mire kilépett a zuhany alól, sikerült teljesen felébrednie. A szíve úgy vert, ahogy a reggeli kocogás után szokott. Leült az ágy végébe, és megpróbált kicsit lecsillapodni. Amikor érezte, hogy a szívverése úgy-ahogy visszatért a rendes tempóba, felhívta Nakamurát Tokióban. − Hai, Shacho-Shitso desu − szólalt meg a recepciós. − Mr. Nakamurával szeretnék beszélni.
− Megkérdezhetem, ki keresi? − Anna Petrescu. − Á, igen, már várja a hívását. − Anna szívverése megint felgyorsult. − Jó reggelt, dr. Petrescu − szólalt meg Nakamura hangja. − Jó reggelt, Mr. Nakamura − Anna jobban örült volna, ha láthatja az arcát is, hogy hamarabb megtudja, milyen hírt fog közölni vele. − Nemrégiben rendkívül kellemetlen beszélgetést folytattam az ön volt főnökével, Bryce Fenstonnal − mondta Nakamura. Annának görcsbe rándult a gyomra. − Attól tartok, ez arra kényszerített, hogy átértékeljem a véleményemet erről az emberről. De nem ezért akartam beszélni önnel. Csak azt akartam közölni, hogy ön jelenleg napi ötszáz dolláromba kerül, mivel ahogy kérte, elhelyeztem ötmillió dollárt a londoni ügyvédemnél, úgyhogy szeretném látni a Van Goghot, amilyen hamar csak lehetséges. − Egy-két napon belül oda tudok repülni Tokióba − felelte Anna −, de előbb el kell utaznom Angliába, hogy elhozzam a festményt. − Lehet, hogy erre nem lesz szükség − mondta Nakamura −, ugyanis szerdán egy megbeszélésem van Londonban a Corus Steel vállalatnál, és szívesen odarepülök egy nappal korábban, ha ez megfelel Lady Arabellának. − Biztos vagyok benne, hogy remek lesz − mondta Anna. − Beszélek Arabellával, aztán felhívom az ön titkárnőjét, és megüzenem a részleteket. A Wentworth-kastély egyébként félórára van a Heathrow repülőtértől. − Nagyszerű − mondta Nakamura. − Akkor alig várom, hogy találkozhassak mindkettőjükkel holnap este. − Kis hallgatás után még hozzátette: − Egyébként gondolkozott rajta, hogy elvállalja-e az állást? Mert Mr. Fenston egyvalamiről biztosan meggyőzött: maga igazán megér ötszáz dollárt naponta. Bár Fenston harmadszor olvasta végig a cikket, a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Alig várta, hogy megoszthassa a hírt Leapmannel, bár azt gyanította, már ő is olvasta. Az íróasztalán álló órára pillantott: mindjárt tíz. Leapman soha nem szokott késni, mi lehet vele? Tina már szólt neki, hogy Mr. Jackson, a londoni Lloyd’s biztosító értékbecslője odakint várakozik, és a lenti recepcióról is az előbb szóltak fel, hogy Chris Savage a Christie’s-től megérkezett, és elindult felfelé. − Ha Savage megérkezett, azonnal küldje be mindkettőjüket, és mondja meg Leapmannek, hogy ő is jöjjön be! − utasította Fenston Tinát. − Még nem láttam ma reggel Mr. Leapmant. − Amint megérkezett, azonnal küldje be! − Fenston arca ismét mosolyra derült, ahogy megint kézbe vette az újságot, és elolvasta a cikk címét: A konyhakéses gyilkos megszökött. Kopogtak az ajtón, és Tina bekísérte a két vendéget az irodába. − Mr. Jackson és Mr. Savage − jelentette be. Az öltözékükből ítélve nem volt nehéz kitalálni, melyikük a biztosítási ügynök, és melyikük töltötte az életét a műkereskedők világában. Fenston odalépett, és kezet rázott az alacsony, kopaszodó férfival, aki hajszálcsíkos, sötétkék öltönyt és hímzett címerrel díszített kék nyakkendőt viselt, és Bill Jacksonként mutatkozott be. Fenston bólintott Savage-nek, akivel az évek során már többször találkozott a Christie’s árverésein. Savage természetesen csokornyakkendőt viselt. − Szeretném rögtön a legelején világossá tenni − kezdte Fenston −, hogy csak ezt az egy festményt akarom biztosítani − mutatott a Van Goghra. − Húszmillió dollár értékben. − Annak ellenére, hogy ennek akár az ötszörösét is hozhatná, ha kalapács alá kerülne? − kérdezte Savage a kép felé fordulva. − Így persze sokkal alacsonyabb lesz a biztosítási díj − szólt közbe Jackson. − Feltéve persze, hogy a biztonsági szakértőnk úgy ítéli meg, a festményt megfelelő óvintézkedésekkel őrzik. − Csak maradjon ott, ahol van, Mr. Jackson, és ön is megítélheti, megfelelőek-e a biztonsági intézkedések. Fenston az ajtóhoz ment, és benyomott egy hatszámjegyű kódot egy kis panelen a
villanykapcsoló mellett. Aztán kisétált az irodából. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott utána az ajtó, egy fémrács ereszkedett le a mennyezetről a festmény elé, és nyolc másodperc alatt le is ért a padlóig. Ezzel egyidőben dobhártyarepesztő hangon sípolni kezdett a riasztó. Jackson gyorsan a fülére szorította a kezét, és megfordult. Meglátta, hogy egy másik fémrács is leereszkedik, amely elzárta az ajtót, az egyetlen kijáratot a helyiségből. Odalépett az ablakhoz, és lenézett a több mint harmincemeletes mélységbe, ahol hangya nagyságú emberek nyüzsögtek a járdán. Pár másodperc múlva a riasztó elhallgatott, és a fémrácsok felemelkedtek. Fenston elégedett arccal bevonult az irodába. − Nagyon hatásos − állapította meg Jackson, akinek még mindig csöngött a füle. − Lenne azért néhány kérdés, amire szeretnék választ kapni. Hányan ismerik a riasztó kódját? − Csak ketten − felelte Fenston. − A legbizalmasabb emberem és jómagam, és a kódot hetente változtatjuk. − Ezt az ablakot ki lehet nyitni valahogy? − kérdezte Jackson. − Nem. Kétrétegű golyóálló üveg, és még ha valaki be is törné, harminckét emelet magasságban vagyunk. − És a riasztó…? − Közvetlenül az Abbot Security biztonsági szolgálatnál jelez − mondta Fenston. − Itt van az irodájuk az épületben, és garantálják, hogy két percen belül a helyszínen tudnak lenni. − Nagyszerű − mondta Jackson. − Az ilyen biztonsági fokozatot tripla A-kategóriának szoktuk minősíteni, ami azt jelenti, hogy az érték egy százaléka a biztosítási díj, vagyis ez esetben nagyjából évente kétszázezer dollár. − Jackson elmosolyodott. − Bárcsak a norvégok is ilyen előrelátóak lettek volna, akkor nem kellett volna annyit kifizetnünk a Sikoly ellopása után. − Garantálják a teljes diszkréciót? − kérdezte Fenston. − A legteljesebb mértékben − nyugtatta meg Jackson. − A világ műkincseinek a felét mi biztosítjuk, de akkor sem tudná meg, hogy kik a klienseink, ha betörne a londoni Cityben lévő központi irodánkba. Még a nevük is kódolva van a nyilvántartásban. − Ez megnyugtató − mondta Fenston. − Akkor nincs más hátra, mint hogy kitöltsük a szükséges papírokat. − Hogyne, amint Mr. Savage megerősítette, hogy a festmény valóban ér húszmillió dollárt. − Ez nem lesz túl nehéz − mondta Fenston Chris Savage-hez fordulva, aki figyelmesen szemlélte a képet − Végül is már biztosított róla minket, hogy a Wentworth-féle Van Gogh akár százmilliót is érhet. − A Wentworth-féle Van Gogh valóban − mondta Savage. − De ez itt nem. − Egy kicsit hallgatott, majd Fenstonhoz fordult. − Ennek a képnek kizárólag a kerete eredeti. − Ezzel meg mit akar mondani? − kérdezte Fenston, és úgy meredt rá a festményre, mintha épp azt közölték volna vele, hogy egyetlen gyermekének nem ő az apja. − Ahogy mondtam − felelte Savage. − A keret eredeti, de a festmény hamisítvány. − Hamisítvány? − ismételte meg Fenston. Alig tudta kinyögni a szót. − De hát a Wentworthkastélyból került ide! − A keret lehet, hogy valóban onnan származik − mondta Savage −, de biztosíthatom róla, hogy a vászon nem. − Hogy lehet ilyen biztos benne, amikor nem is végzett rajta semmilyen vizsgálatot? − Nincs szükség vizsgálatokra − mondta határozottan Savage. − A másolat tökéletes, egy apróságtól eltekintve. − Milyen apróság? − csattant fel Fenston. − A rossz füle van bekötözve. Fenston a képre bámult. − Minden iskolás gyerek tudja, hogy Van Gogh a bal fülét vágta le. − De azt nem minden iskolás gyerek tudja, hogy az önarcképet tükörből festette, ezért a jobb füle van bekötözve rajta. Fenston leroskadt az íróasztala mögötti székre, hátat fordítva a festménynek. Savage közelebbről is tanulmányozni kezdte a képet. − Az a meglepő, hogy miért vette magának valaki a fáradságot, hogy visszategye az eredeti keretbe. − Fenston a dühtől kivörösödött arccal hallgatta. −
El kell ismernem − folytatta Savage −, hogy bárki festette is ezt a képet, igen kitűnő művész. De tízezer dollárnál nem értékelhetem magasabbra, és talán… − kicsit habozott, majd folytatta: − … további tízezret ér a keret. Ennek fényében az imént felvetett évi kétszázezer dolláros biztosítási díj kissé túlzottnak tűnik. − Fenston még mindig nem válaszolt semmit. − Sajnálom, hogy nekem kellett a rossz hírt közölnöm − mondta végül Savage, és megállt Fenston íróasztala előtt. − Csak remélni tudom, hogy nem adott túl sokat érte, vagy ha igen, tudja, ki a felelős ezért a körmönfont csalásért. − Hívja ide Leapmantl − ordította el magát Fenston, mire Tina berohant az irodába. − Épp most érkezett meg − mondta. − Szólok neki, hogy látni akarja. Jackson és Savage úgy érezték, nekik itt már nincs sok keresnivalójuk, és inkább nem várták meg, hogy megkínálják őket kávéval. Diszkréten távoztak, miközben Leapman futva megérkezett. − Ez egy hamisítvány! − üvöltötte Fenston. Leapman egy ideig a képre meredt, mielőtt véleményt nyilvánított. − De legalább mind a ketten tudjuk, ki a felelős érte − mondta végül. − Petrescu − sziszegte Fenston. − A cinkosáról nem is beszélve, aki informálta mindenről attól a naptól fogva, hogy Petrescu ki lett rúgva. − Igaza van − mondta Fenston, és a nyitott ajtó felé fordulva torkaszakadtából elordította magát: − Tina! Tina ismét berohant az irodába. − Látja ezt a képet? − mondta Fenston, aki ránézni sem bírt a festményre. Tina bólintott, de nem mondott semmit. − Azonnal tegye vissza a dobozába, aztán küldesse vissza a Wentworth-kastélyba, és követelje, hogy küldjenek… − Harminckétmillió-nyolcszázkilencvenkétezer dollárt − fejezte be Leapman. − Ezután összeszedheti minden holmiját, és tíz percen belül tűnjön el innen, ki van rúgva, átkozott ribanc! Tina remegni kezdett, miközben Fenston felállt az íróasztaltól, és rámeredt. − De van még egy utolsó feladata: mondja meg a barátnőjének, Petrescunak, hogy vegye úgy, a neve még mindig rajta van az „eltűntek és valószínűleg halottak” listáján. 47. fejezet Anna úgy érezte, az ebéd Ken Wheatleyvel sikerülhetett volna kicsit jobban is. A Christie’s igazgatóhelyettese egyértelművé tette, hogy a szerencsétlen eset, amely miatt távoznia kellett a Sotheby’s-től, a szakmában még egyáltalán nincs elfelejtve. És az sem segített a helyzetén, hogy Bryce Fenston mindenfelé azt terjeszti, hogy kirúgták, „egy bank alkalmazottjához méltatlan viselkedés” miatt. Wheatley ugyan beismerte, hogy senki sem rajong túlságosan Fenstonért, de úgy érezte, nem sérthet meg egy ilyen fontos ügyfelet. Tehát Anna visszatérése bármely aukciós házba nem lesz egyszerű. Wheatley szavaitól Anna csak még elszántabb lett, hogy mindenképpen segít Jacknek lebuktatni Fenstont, aki gondolkodás nélkül teszi tönkre mások életét. Ken végül tapintatosan annyit mondott, hogy pillanatnyilag nincs alkalmas munka az ő végzettségével és tapasztalatával rendelkező szakember számára, de megígérte, hogy megkeresi, ha adódik valami. Amikor Anna távozott az étteremből, fogott egy taxit. Talán a második mai találkozója sikeresebb lesz. − Federal Plaza 26. − adta meg a címet a sofőrnek. Jack az FBI New York-i irodájának előcsarnokában ácsorogva várta, már jóval a megbeszélt időpont előtt. Nem lepte meg, hogy Anna pár perccel korábban érkezett. Három őr figyelő tekintete előtt lépkedett fel a tucatnyi lépcsőn a Federal Plaza 26. bejáratához. Megadta a nevét az egyiknek, aki kérte az igazolványát. Anna odaadta a jogosítványát, az őr ellenőrizte, aztán kipipálta a nevét a nála lévő névsorban. Jack kinyitotta neki az ajtót.
− Nem így képzeltem az első igazi randevúnkat − jegyezte meg Anna, és belépett. − Hát én sem. A főnököm szerette volna, ha tudod, hogy mennyire fontosnak tartja ezt a találkozót. − Miért, most engem fog letartóztatni? − Nem, azt reméli, hogy hajlandó leszel segíteni nekünk. − Akkor menjünk és lássuk, mit tehetünk. Jack felkísérte Annát a tizenkilencedik emeletre, ahol Dick Macy már a folyosón várta, hogy üdvözölhesse. − Nagyon kedves, hogy eljött, dr. Petrescu − mondta, mintha legalábbis Anna önszántából jött volna. Macy bekísérte az irodájába, és helyet mutatott egy kényelmes széken, az íróasztal előtt. − Bár ez a találkozó nem hivatalos − kezdte Macy −, szeretném hangsúlyozni, hogy az FBI mennyire fontosnak tartja az ön segítségét. − De miért van szükségük az én segítségemre? − kérdezte Anna. − Azt hittem, letartóztatták Leapmant, és már rács mögött van. − Ma reggel kiengedtük − közölte Macy. − Kiengedték?! Hát nem volt elég az a kétmillió? − Bőven elég − bólintott Macy −, ezért is kapcsolódtam be az ügybe. Tudniillik az én specialitásom a vádalku. Ma reggel kilenc után sikerült megegyezni Mr. Leapmannel, aki aláírt egy nyilatkozatot az ügyész jelenlétében, mely szerint ha teljes mértékben közreműködik a nyomozásban Fenston ellen, akkor csak öt évet fog kapni. − De ez még mindig nem magyarázza meg, miért engedték ki. − Mert Leapman azt állítja, tudja bizonyítani a közvetlen pénzügyi kapcsolatot Fenston és Krantz között, de ehhez vissza kellett térnie a Wall Street-i irodába, hogy megszerezhesse a szükséges iratokat, köztük bizonylatokat az illegális átutalásokról a világ különböző pontjain lévő bankszámlákra. − Lehet, hogy kettős játékot folytat − mondta Anna. − Végül is a legtöbb papír elpusztult, amikor összeomlott a World Trade Center. − Ez igaz − bólintott Macy −, de megértettem vele, hogy ha megpróbál átvágni, akkor élete végéig a Sing Sing lakója lesz. − Ez elég ösztönző lehetett − jegyezte meg Anna. − Leapman abba is beleegyezett, hogy amennyiben tárgyalásra kerül sor, tanúskodni fog Fenston ellen. − Akkor legyünk hálásak, hogy Krantz jó helyen van, rács mögött, különben a koronatanú lehet, hogy el sem jutna a bíróságig. Macy csodálkozva Jackre pillantott. − Nem olvasta a mai New York Timest? − fordult Annához. − Nem − mondta Anna értetlenül. Macy kinyitott egy dossziét, kivett egy kivágott újságcikket, és odanyújtotta Annának. A „konyhakéses gyilkos” néven elhíresült Olga Krantz, aki egykor a Ceauseşcu-rezsim szolgálatában állt, tegnap éjjel megszökött egy magas biztonsági fokozatú bukaresti kórházból. Az egyik őr holttestét később megtalálták a… Anna elsápadt. − Életem hátralévő részében állandóan hátra fogok nézegetni, nem követ-e. − Nem hiszem, hogy aggódnod kéne − mondta Jack. − Krantznak nem lesz sürgős, hogy visszatérjen Amerikába most, hogy rákerült a legkeresettebb bűnözők listájára, kilenc férfi mellé. Tisztában lesz vele, hogy minden lehetséges határbelépőnél leadtuk a személyleírását, és az Interpol is körözi. A vállán lévő golyónyom is elég feltűnő. − De ez még nem fogja megakadályozni Fenstont abban, hogy bosszút akarjon állni. − Miért fáradozna vele? − kérdezte Jack. − Most, hogy megszerezte a Van Goghot, te már úgysem érdekled. − Nem szerezte meg a Van Goghot − mondta Anna, és lehajtotta a fejét.
− Ezt meg hogy érted? − kérdezte Jack. − Tina épp most hívott, mielőtt elindultam ide. Figyelmeztetett, hogy Fenston hívatott egy szakértőt a Christie’s-től, hogy felértékeltesse a képet a biztosításhoz, amit eddig még soha nem csinált − De miért okozna ez bármiféle problémát? Anna felemelte a fejét. − Mert a kép hamisítvány. − Hamisítvány? − kérdezte a két férfi egyszerre. − Igen, ezért kellett Bukarestbe utaznom. Egy régi barátommal csináltattam a másolatot, aki kitűnő festő. − Ez megmagyarázza a lakásodban található Picassót − jegyezte meg Jack. − Te jártál a lakásomban? − Csak egyszer, amikor attól féltem, veszélyben van az életed. − Na de… − kezdte Anna. − És ez azt is megmagyarázza − vágott közbe gyorsan Macy −, miért küldte vissza a piros dobozt Londonba, és miért hagyta, hogy az Art Locations elszállíttassa Fenstonnak New Yorkba. Anna bólintott. − De hát tudnia kellett, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, nem? − Persze, de nekem csak annyi időre volt szükségem, hogy el tudjam adni az eredetit, mielőtt Fenston rájön. − Szóval, amíg a barátja, Anton a másolaton dolgozott, maga addig elrepült Tokióba, hogy megkösse az üzletet Nakamurával. Anna ismét bólintott. − És sikerrel járt? − kérdezte Macy. − Igen − felelte Anna. − Nakamura megveszi az eredetit ötvenmillió dollárért, amiből Arabella kényelmesen rendezheti a nővére tartozását a Fenston Finance-nél, és így megtarthatja a gyűjtemény többi részét meg a kastélyt. − De most, hogy Fenston tudja, hamisítványt kapott, nyilván megkeresi Nakamurát, és elmondja neki, mit műveltél − mondta Jack. − Már megtette − felelte Anna. − Szóval megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk − tette hozzá Macy. − Nem − mosolyodott el Anna. − Nakamura már letétbe helyezett ötmillió dollárt a londoni ügyvédjénél, és beleegyezett, hogy amint megnézte az eredetit, kifizeti a teljes összeget. − És lesz erre elég idő? − kérdezte Macy. − Ma este repülök Londonba, és Nakamura is a Wentworth-kastélyba jön holnap este. − Nagyon szorít az idő − jegyezte meg Jack. − Ha Leapman megteszi, amivel megbíztuk, akkor nem − mondta Macy. − Ne felejtsük el, mit tervez ma estére. − Nekem is szabad tudnom, mire készülnek? − érdeklődött Anna. − Nem, nem szabad − felelte határozottan Jack. − Szállj csak fel a gépre, repülj el Angliába, és kösd meg az üzletet, mi pedig addig tesszük a dolgunkat. − Lehetne, hogy rajta tartsák a szemüket Tinán? − kérdezte halkan Anna. − Miért? − kérdezte Jack. − Ma reggel kirúgták. − Milyen indokkal? − kérdezte Macy. − Mert Fenston rájött, hogy ő tájékoztatott engem mindenről, miközben úton voltam. Attól tartok, az élete is veszélyben foroghat. − Tévedtem Tinával kapcsolatban − ismerte be Jack, és Annára nézve hozzátette: − Elnézést kérek. De még mindig nem tudtam rájönni, miért dolgozott Fenstonnak. − Az az érzésem, ma este megtudom − mondta Anna. − Találkozunk egy italra, mielőtt a reptérre indulok. − Ha van még időd felszállás előtt, hívj fel − kérte Jack. − Nagyon érdekelne, mi a rejtély megoldása.
Anna bólintott. − És van itt még egy rejtély, amit szeretnék tisztázni, mielőtt elmenne, dr. Petrescu − mondta Macy. Anna Jack főnökére nézett. − Ha Fenstonnál egy hamisítvány van, akkor hol az eredeti? − kérdezte. − A Wentworth-kastélyban − felelte Anna. − Miután elhoztam a Sotheby’től, gyorsan taxiba ültem, és egyenesen visszavittem Arabellának. Csak az üres dobozt vittem magammal, és az eredeti keretet. − És elvitte Bukarestbe, hogy a barátja abba tegye a másolatot, és azt remélte, ez elég lesz, hogy meggyőzze Fenstont. − És így is lett volna, ha nem jut eszébe biztosítást kötni rá. Egy darabig hallgattak, aztán Macy megszólalt: − És az egész csalást Jack orra előtt csinálta végig. − Na igen − mosolygott Anna. − Akkor még azt árulja el, dr. Petrescu, hogy hol volt a Van Gogh, amikor a két legtapasztaltabb ügynököm ott reggelizett magával és Lady Arabellával a Wentworth-kastélyban. − Inkább ne válaszolj, jogod van hallgatni! − könyörgött Jack. − A Van Gogh-hálószobában − felelte Anna. − Pontosan a fejük fölött, az első emeleten. − Hát akkor elég közel voltak hozzá − bólintott Macy. Krantz türelmesen várt a tizedik csöngésig, amikor egy kattanás után megszólalt egy hang: − Hol van most? − Épp most léptem át az orosz határt. − Helyes, mert úgysem jöhet vissza Amerikába, amíg rendszeresen megjelennek ezek a hírek a New York Timesban. − Az FBI körözési listájáról nem is beszélve − tette hozzá Krantz. − Az ilyen hírnév tizenöt percig tart − mondta Fenston. − De lenne egy újabb megbízatásom. − Hová kéne mennem? − kérdezte Krantz. − A Wentworth-kastélyba. − Nem kockáztathatom meg, hogy másodszor is visszamenjek, miután… − Akkor sem, ha megduplázom a honoráriumát? − Túl nagy a kockázat. − Talán meggondolja magát, ha elmondom, kinek a torkát kéne elvágnia. − Hallgatom − mondta Krantz, és amikor Fenston elárulta a következő kiszemelt áldozat nevét, csak annyit kérdezett: − És ezért kétmillió dollárt fizetne? − Hármat, ha egyúttal Petrescut is megöli. Ott fog megszállni a kastélyban egy éjszakára. Krantz habozott. − És négyet, ha Petrescu szemtanúja lesz az első gyilkosságnak − tette még hozzá Fenston. Hosszú csönd következett, aztán Krantz azt mondta: − Kétmilliót kérek előre. − A szokott helyre? − Nem − felelte Krantz, és megadott egy moszkvai számlaszámot. Fenston lerakta a telefont, aztán csöngetett Leapmannek, hogy jöjjön be. − Most azonnal beszélnünk kell. Amíg Leapmant várta, címszavakban feljegyezgette, hogy mit kell megbeszélniük: Van Gogh, pénz, Wentworth, Petrescu. Még mindig firkálgatott, amikor kopogtak az ajtón. − Megszökött − mondta Fenston azonnal, ahogy Leapman becsukta maga utána zajtót. − Szóval a New York Times cikke jól értesült volt − mondta Leapman, és remélte, nem látszik rajta, hogy milyen ideges. − Igen, csak azt nem tudják, hogy Krantz útban van Moszkvába. − És tervezi, hogy visszajön New Yorkba? − Pillanatnyilag nem − mondta Fenston. − Nem kockáztathatja meg, hogy visszajöjjön, amíg
körözik. − Ez érthető − mondta Leapman, és igyekezett palástolni a megkönnyebbülését. − Addig is adtam neki egy újabb megbízatást − mondta Fenston. − És ki a célpont? Leapman döbbenten hallgatta, hogy Fenston ezúttal kit szemelt ki áldozatnak, és hogy az ő bal fülét miért nem lehet levágni. − A hamisítványt visszaküldték a Wentworth-kastélyba? − kérdezte Fenston, miközben Leapman felpillantott a kinagyított fényképre, amelyen Fenston Bush elnökkel ráz kezet. A fotó visszakerült a fő helyre, a Fenston íróasztala mögötti falra. − Igen, az Art Locations ma délután elszállította − felelte Leapman −, és valamikor holnap visszaviszik a kastélyba. Beszéltem a londoni ügyvédünkkel is. A lefoglalási kérelem szerdán kerül bíróság elé, úgyhogy ha addigra nem juttatják el nekünk az eredetit, akkor a Wentworth-gyűjtemény automatikusan a magáé, és így eladhatjuk a többit, hogy rendezzük az adósságot. Egyébként ez évekbe is telhet. − Ha Krantz holnap este rendesen elvégzi feladatát, akkor soha nem fogják rendezni a tartozást − mondta Fenston. − Ezért hívattam magát. Azt akarom, hogy a lehető leghamarabb bocsássa árverésre a Wentworth-gyűjteményt. Ossza el festményeket a Christie’s, a Sotheby’s, a Philips és a Bonhams között, és gondoskodjon róla, hogy egyszerre legyenek az árverések. − De így elárasztjuk a piacot, azzal nagyon lenyomjuk az árakat. − Pontosan ezt szeretném − közölte Fenston. − Ha jól emlékszem, Petrescu úgy értékelte, a gyűjtemény nagyjából harmincötmilliót ér, de én örülnék, ha csak tizenöt-húszért kelne el. − Akkor még mindig tartoznának tízmillióval. − Milyen szomorú − mondta Fenston gúnyos mosollyal. − Ebben az esetben ugyebár nem lesz más választásom, mint a kastélyt is elárvereztetni, és mindent eladni az utolsó lovagi páncélig. Gondoskodjon róla, hogy a három legismertebb londoni ingatlanügynök intézze. Nyomtassanak drága, színes brosúrákat, hirdessenek minden menő magazinban, jelenjenek meg féloldalas hirdetések egy-két legnagyobb napilapban, hadd írjanak róla az újságok is. Mire végeztem Lady Arabellával, nemcsak olyan szegény lesz, mint a templom egere, de ahogy a brit sajtót ismerem, porig is lesz alázva. − Na és Petrescu? − Amilyen peches szegény, rosszkor lesz rossz helyen − mondta Fenston, és nem tudta visszafojtani az újabb gúnyos mosolyt. − Szóval Krantz két legyet intézhet el egy csapásra − mondta Leapman. − Lady Arabella pedig még rosszabb sorsra jut. − Azonnal intézkedem − mondta Leapman, és sarkon fordult. − Sok szerencsét a ma esti beszédéhez, elnök úr! − szólt még vissza az ajtóból. − A beszédemhez? − csodálkozott Fenston. Leapman visszafordult. − Azt hittem, ma este tart beszédet a bankárok éves díszvacsoráján a Sherry Netherlands hotelben. − Te jóságos ég, tényleg! Hová a fenébe tehette Tina a beszédemet? Leapman elmosolyodott, de csak miután becsukta maga után az ajtót. Visszament az irodájába, leült az íróasztalhoz, és végiggondolta, amit Fenstontól hallott. Ha az FBI megtudja, hol lesz Krantz holnap este, és ki a kiszemelt áldozat, az ügyészség biztosan bele fog egyezni, hogy még jobban csökkentsék a büntetését. És ha sikerül bizonyítékot találnia, ami Fenstont Krantzhoz köti, talán még azt is el lehet intézni, hogy felfüggesztett büntetést kapjon. Leapman elővett a belső zsebéből egy apró fényképezőgépet, amit az FBI-tól kapott, és számolgatni kezdte magában, mennyi iratot tud lefotózni, amíg Fenston a díszvacsorán lesz. 48. fejezet Hét óra tizenhat perckor Leapman leoltotta a villanyt az irodájában, és kilépett a folyosóra. Becsukta az ajtót, de nem zárta be, és elsétált a lifthez. Az elnök irodája volt az egyetlen helyiség,
amelynek ajtaja alól még mindig fénycsík szűrődött ki. Belépett egy üresen várakozó liftbe, és lement a földszintre. Elballagott a recepcióhoz, és 7 óra 19 perckor bejegyezte a naplóba, hogy kilépett az épületből. Egy mögötte várakozó nő szintén odalépett, hogy beírja a nevét, Leapman eközben hátrálni kezdett, de egy pillanatra sem vette le a szemét a biztonsági őrökről, akik a pult mögött álltak. Egyikük szemmel tartotta az épületből folyamatosan kifelé áradó embereket, a másik épp átvett valami csomagot. Leapman lassan hátrált, míg odaért az üres lifthez, aztán egy lépéssel bent termett, és a lift oldalfalához simult, ahol az őrök már nem láthatták. Megnyomta a 31. emelet gombját, és alig egy perc múlva már ki is szállt a néma folyosón. Elment a végéig, kinyitotta a tűzlépcső ajtaját, és felgyalogolt a harminckettedik emeletre. Lassan nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, nehogy zajt csapjon, aztán lábujjhegyen elosont a vastag szőnyegen a saját irodájáig. Még egyszer körbenézett, hogy csak az elnöknél van-e világos, aztán belépett a szobájába, és belülről bezárta az ajtót. Leült az íróasztalhoz, de a villanyt nem gyújtotta fel. Üldögélt a sötétben, és türelmesen várt. Fenston épp egy Michael Karraway nevű ügyfél kölcsönkérelmét vizsgálta, aki tizennégymilliót akart felvenni, hogy egy vidéki színházhálózatot finanszírozzon. Munkanélküli színész volt, elég csekély hírnévvel, viszont az édesanyja ráhagyott egy ezerholdas farmot Vermontban, továbbá a Kilátás a hálószobából című Matisse-képet. Fenston szemügyre vette a festményről mellékelt diaképet, amely egy ablakon kikönyökölő meztelen nőt ábrázolt, és úgy döntött, utasítani fogja Leapmant, hogy készítse el a szerződést. Fenston félretette a kölcsönkérelmet, aztán lapozgatni kezdte a Christie’s legújabb katalógusát. Megállt Degas Táncosnő a tükör előtt című képének reprodukciójánál, de azonnal lapozott, amikor meglátta a kikiáltási árat. Végül is, Pierre de Rochelle-től szerzett már egy Degas képet, a Tánctanár címűt, sokkal ésszerűbb áron. Tovább tanulmányozta a képeket, és mindannyiszor mosolyra húzódott az ajka, amikor látta, a saját gyűjteményének hogy nő az értéke. Felnézett az íróasztalán álló órára: két perc múlva háromnegyed nyolc. − A francba − morogta. Ha nem siet, le fogja késni a saját beszédét. Felkapta a katalógust, és gyorsan az ajtóhoz sietett. Benyomogatta a hatszámjegyű kódot a riasztón, aztán kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót. Nyolc másodperccel ezután hallotta, hogy a biztonsági rács a helyére gördül. A liftben érdeklődve tanulmányozta, milyen áron kerül kalapács alá Caillebotte Utcaseprők című képe. Ennek egy nagyobb méretű változatát ennek a feléért szerezte meg egy ügyfelétől, aki nemrégiben csődbe ment. Amikor kinyílt a lift ajtaja, gyorsan a recepcióhoz ment, és 7.48-kor aláírta a naplót. Az előcsarnokból látta, hogy a sofőrje már ott várja a lépcső aljában. A mutatóujját a katalógus oldalai között tartva beült a hátsó ülésre. Bosszús lett, amikor következő oldalra lapozva meglátta, hogy Van Gogh Aratók a mezőn című képének 27 millió a kikiáltási ára. Nincs egy kategóriában az Önarcképpel. − Elnézést, uram − szólalt meg a sofőr −, de nem a bankárok egyesületének vacsorájára megy? − Igen, úgyhogy nem ártana, ha azonnal indulnánk is − mondta Fenston, és lapozott a katalógusban. − Csak azért, mert… − folytatta a sofőr, és felemelte az ülésen heverő dombornyomású, aranyozott meghívót. − Mi az? − A meghívón az áll, hogy megjelenés szmokingban. − A sofőr hátranyújtotta a meghívót. − A fene egye meg! − Fenston bosszúsan lerakta maga mellé az ülésre a katalógust. Ilyen alkalmakkor Tina mindig kikészítette neki a szmokingot, de most a szekrényben maradt. Kipattant a kocsiból, meg sem várva, hogy a sofőr kinyissa neki az ajtót, és visszarohant az épületbe, kettesével véve a lépcsőfokokat. Elszáguldott a recepció mellett, nem vette magának a fáradságot, hogy újból aláírja a naplót. Beszállt egy várakozó liftbe, és megnyomta a harminckettedik emelet gombját. Amikor kilépett a liftből a folyosóra, rögtön észrevette az irodája ajtaja alatt a fénycsíkot. Meg mert volna rá esküdni, hogy leoltotta a villanyt, miután bekapcsolta a riasztót. Vagy annyira
lekötötte a figyelmét a katalógus, hogy elfelejtette? Épp be akarta ütni a kódot, amikor valami zajt hallott odabentről. Kicsit tétovázott, azon tűnődve, ki lehet az. Mozdulatlanul várta, hogy kiderüljön, a betolakodó megneszelte-e, hogy van valaki az ajtó előtt. Odabent nem mozdult senki. Fenston óvatosan elosont, besurrant a szomszédos irodába, és halkan becsukta maga után az ajtót. Leült a titkárnője székére, és keresgélni kezdte a monitor kapcsolóját Leapman figyelmeztette rá, hogy Tina mindent meg tud figyelni, ami az ő irodájában zajlik. Egy kis keresgélés után meg is találta a kapcsolót az íróasztal széle alatt. Felkattintotta, és a kis monitoron megjelent az irodája. Fenston döbbenten bámult. Leapman az íróasztalnál ült, előtte egy vastag, nyitott dosszié. Lassan lapozgatott benne, néha megállt, hogy alaposabban átolvasson valamit, néha kivett egy-egy oldalt, az asztalra fektette, és egy nagyon modernnek látszó, kisméretű fényképezőgéppel lefotózta. Fenston agyán több gondolat is átvillant gyors egymásutánban. Leapman anyagot gyűjt, hogy később megzsarolhassa. Információkat továbbít egy rivális banknak. Az adóhivatal meg akarja szorongatni, és Leapman egyezséget kötött velük, cserébe a saját büntetlenségéért. Fenston végül úgy döntött, a zsarolás a legvalószínűbb. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Leapman egyáltalán nem kapkodja el a dolgot. Nyilván gondosan kiválasztotta ezt az időpontot. Miután végzett a dossziéval, szépen visszarakta a helyére, és kivett egy másikat, aztán ugyanúgy folytatta a munkát. Lassan átlapozta a tartalmát, bizonyos oldalakat alaposabban is átvizsgált, aztán egy-egy oldalt lefotózott. Fenston fontolgatta, mit tehetne, aztán végül eldöntötte, mi legyen a méltó büntetés. Egy cédulára először is felírta, milyen sorrendben kell végrehajtania a lépéseket, nehogy elvétsen valamit. Miután még egyszer végiggondolt mindent, és jól megjegyezte a teendőket, a telefonon átkattintott egy kapcsolót, amivel minden kimenő és bejövő hívást meg lehetett akadályozni. Türelmesen üldögélt Tina asztalánál, amíg Leapman neki nem látott egy újabb vaskos dossziénak. Akkor kisurrant a folyosóra, és megállt a saját irodája előtt. Gondolatban még egyszer végigvette a sorrendet. Először beírta a riasztóba a helyes kódot, mintha épp távozni készülne. Aztán a zárba dugta a kulcsát, elfordította, és némán kinyitotta az ajtót, épp csak résnyire, aztán azonnal be is csukta. A fülsiketítő szirénázás azonnal beindult, de Fenston azért várt még nyolc másodpercet, amíg a biztonsági rács szilárdan a helyére kattant. Aztán gyorsan beírta a múlt heti kódot, másodszor is kinyitotta az ajtót, és azonnal becsapta. Hallotta, hogy Leapman odarohan az ajtóhoz, nyilván abban a reményben, hogy ha gyorsan beírja a helyes kódot, azzal leállíthatja a riasztót, és a biztonsági rács is felgördül. De már túl késő volt − a rács szilárdan a helyén maradt, és a borzalmas lárma is folytatódott. Fenston tudta, hogy csak pár másodperce van, ha úgy akarja végigcsinálni, hogy ne bukjon le. Visszarohant a szomszédos irodába, és gyorsan átfutotta a jegyzeteit az íróasztalon hagyott kis cédulán. Felhívta az Abbott biztonsági szolgálat ügyeleti telefonszámát. − Ügyelet, tessék. − A nevem Bryce Fenston, a Fenston Finance elnöke vagyok − mondta lassan és tekintélyes hangon. − A harminckettedik emeleten lévő irodámban véletlenül bekapcsolt a riasztó, mivel tévedésből a múlt heti kódot írtam be. Csak szeretnék szólni önöknek, hogy nincs szó semmiféle vészhelyzetről. − Megismételné a nevét, kérem? − Bryce Fenston − kiabálta Fenston a pokoli zajban. − Születési ideje? − 1952. június 12. − Az anyja lánykori neve? − Madejski. − Az otthoni irányítószáma? − 10021. − Köszönöm, Mr. Fenston. Amilyen gyorsan csak lehet, felküldünk valakit a
harminckettedikre. A technikusaink pillanatnyilag a tizenhetedik emeleten dolgoznak, ahol valaki beragadt a liftbe, úgyhogy beletelhet pár percbe, amíg eljutnak önhöz. − Nem sürgős − mondta könnyedén Fenston. − Senki nem dolgozik már az emeleten, és csak holnap reggel hétre jönnek be az irodánkba. − Addig biztosan nem fogunk késlekedni − ígérte a biztonsági őr −, de ha hozzájárul, Mr. Fenston, vészhelyzetről leminősítem második fokozatra. − Persze, nekem megfelel − kiabálta Fenston a fülsiketítő szirénázásában. − De így is felszámítunk egy ötszáz dolláros kiszállási díjat. − Ez elég borsos − jegyezte meg Fenston. − Ez az eljárás ilyen esetekben. Ha viszont személyesen is bejelentené a dolgot a recepción, és az aláírásával hitelesítené a bejelentést, akkor csak kétszázötven. − Máris indulok − mondta Fenston. − De arra is fel kell hívnom a figyelmét, hogy ebben az esetben a riasztás már csak harmadik fokozatúnak számít, ami azt jelenti, hogy csak akkor segíthetünk, ha az összes többi magasabb fokozatú esettel végeztünk. − Ez egyáltalán nem probléma − mondta Fenston. − Bármilyen más hívásaink lesznek is közben, garantáljuk, hogy négy órán belül mindenképp kivonulunk a helyszínre. − Nagyon köszönöm − mondta Fenston. − Akkor azonnal indulok a recepcióra, és személyesen is jelentem. Lerakta a kagylót, és visszasétált a folyosóra. Miközben elhaladt az irodája előtt, hallotta, hogy Leapman dörömböl az ajtón, mint egy csapdába esett állat, de az ordításából csak néhány hangfoszlány jutott el hozzá a rémes szirénázásban, miközben továbbment a lift felé. Még tizenöt méterről is elviselhetetlennek találta a hihetetlenül éles sivítást. Miután kilépett a liftből a földszinten, egyenesen a recepcióhoz sietett. − Á, Mr. Fenston − mondta a biztonsági őr. − Ha lenne szíves itt aláírni, akkor megspórol kétszázötven dollárt. Fenston odacsúsztatott egy tízdollárost. − Köszönöm − mondta. − Nem sürgős a dolog, én mentem el utolsónak, nincs már odafent senki − mondta az őrnek, aztán kisietett az épületből. Mielőtt beült a várakozó autóba, még felnézett az irodája ablakára, és látta, hogy egy apró figura dörömböl az ablakon. A sofőr becsukta az ajtót, és visszaült a volánhoz. Kicsit értetlenül nézett a főnökére, akin továbbra sem volt szmoking. 49. fejezet Jack Delaney pár perccel este fél tíz után leparkolt a Broad Streeten. Bekapcsolta a rádiót, és Cousin Brucie műsorát hallgatta az FM101.1. hullámhosszon, miközben kényelmesen hátradőlve várni kezdte Leapmant. A találkozó helyét Leapman választotta, azt mondta, valamikor tíz és tizenegy között fog érkezni, amikor is átadja a fényképezőgépet, annyi terhelő bizonyítékkal, amivel már biztosan bíróság elé lehet citálni Fenstont. Jack az ébrenlét és a félálom közötti szürreális világban lebegett, amikor meghallotta egy sziréna hangját. Mint minden bűnüldözéssel foglalkozó szakember, egy pillanat alatt meg tudta különböztetni a különböző hangmagasságú és erősségű rendőrségi, mentős és tűzoltó szirénát. Ez most egy mentő volt, valószínűleg a közeli St. Vincent kórházból jöhetett. Az órájára pillantott: negyed tizenkettő volt. Leapman késik, de előre figyelmeztette Jacket, hogy talán több mint száz dokumentumot is le kell majd fotóznia, úgyhogy előfordulhat, hogy tovább tart, mint gondolná. Az FBI technikusai elég sok időt töltöttek azzal, hogy betanítsák Leapmant, hogyan kezelje a hipermodern kis fényképezőgépet a lehető legjobb eredmények érdekében. Leapman pár perccel hét után felhívta Jacket az irodájában, hogy közölje, Fenston mondott neki valamit, ami sokkal terhelőbb lehet, mint bármiféle irat. Telefonon nem akarta elmondani, mi volt az. A vonal elnémult, mielőtt Jack kiszedhette volna belőle, miről van szó. Talán erőszakosabb is lehetett volna, de az volt a tapasztalata, hogy a vádalkut kötők mindig azt állítják,
hogy valami új, áttörést jelentő információ került a birtokukba, abban reménykedve, hogy így még tovább csökkenthetik a büntetésüket. Tudta, hogy a főnöke ebbe nem menne bele, hacsak az új információ egyértelműen nem bizonyítaná a kapcsolatot Fenston és Krantz között. A szirénázás egyre hangosabb lett. Jack úgy döntött, kiszáll a kocsiból, és kicsit kinyújtóztatja a lábát. A ballonkabátja jó gyűrött volt. A Brooks Brothersnél vette, még akkoriban, amikor szerette volna az egész világ tudtára adni, hogy szövetségi ügynök. De minél magasabbra jutott a ranglétrán, annál kevésbé szerette volna ezt közhírré tenni. Ha előléptetik a területi iroda vezetőjének, akkor talán még azt is megfontolja, hogy vegyen-e egy új kabátot, amelyben inkább úgy fest, mint egy bankár vagy egy ügyvéd − ez biztosan az apjának is tetszene. A gondolatai visszatértek Fenstonra, aki mostanra már bizonyára végzett „A modern bankár erkölcsi felelőssége” című előadásával, aztán Annára, aki valahol az Atlanti-óceán túloldalán épp útban van a Nakamurával való találkozóra. Anna hagyott egy üzenetet a hangpostáján. Azt mondta, már tudja, Tina miért vállalta el az állást, hogy Fenston titkárnője legyen, és hogy a bizonyíték végig ott volt az orra előtt, csak nem vette észre. Amikor hívta Jacket, foglalt volt, de azt mondta, később majd még próbálkozik. Ez akkor lehetett, amikor épp Leapmannel beszélt. A fenébe azzal az alakkal! Jack fáradtan, éhesen ácsorgott az utcán az éjszaka közepén, és várt. Az apjának igaza volt, sokkal jobban tette volna, ha ügyvédnek megy. A sziréna már csak pár saroknyira szólt tőle. Jack elsétált az utca végébe, és felnézett az épületre, ahol Leapman szorgoskodott, valahol a harminckettedik emeleten. A felhőkarcoló közepe táján hosszú sorban világítottak az ablakok, a többi nagyrészt sötét volt. Jack számolni kezdte az emeleteket, de mire a tizennyolcadikhoz ért, elbizonytalanodott. A világító ablaksor akár a harminckettediken is lehetett. Ott viszont csak egy ablaknak kéne világosnak lenni, ahol Leapman dolgozik. Nyilván nem akarja felhívni magára figyelmet. Jack az utca túloldalára pillantott. Egy mentő épp csikorogva lefékezett a az irodaház bejárata előtt. A hátsó ajtó felpattant, és kiugrott három mentős, két férfi meg egy nő. Egyikük egy görgős hordágyat tolt, a másik oxigénpalackot cipelt, a harmadik egy megtömött orvosi táskát. Jack nézte, ahogy felrohannak a lépcsőn, be az épületbe. Jack is a bejárathoz ment, és belesett a recepcióra, ahol egy biztonsági őr mutogatott valami papírt egy idősebb, elegáns, öltönyös férfinak, aki valószínűleg a főnöke lehetett, míg egy másik őr épp buzgón telefonált. A lifteknél sokan jöttek-mentek, ami persze nem meglepő egy olyan város központjában, ahol a pénzügy huszonnégy órás elfoglaltság. A legtöbb amerikai már alszik, amikor Sydneyben, Tokióban, Hongkongban vagy Londonban óriási pénzösszegek cserélnek gazdát, de azért vannak olyanok is, akik ennek alárendelve élik az életüket. Jack gondolatait az szakította félbe, hogy nyílt az egyik lift ajtaja, és újból megjelent a három mentős. Ketten egy beteget toltak, a harmadik továbbra is az oxigénpalackot vitte. Nem túl gyorsan, de határozottan vonultak a kijárat felé, mindenki félrehúzódott az útjukból. Jack felsétált a lépcsőn, hogy közelebbről is megnézze, mi történt. A távolból felharsant egy újabb sziréna, most a mélyebb hangú rendőrségi. Persze ilyenkor éjszaka bárhová mehetnek. Jack inkább a betegre figyelt. Megállt a kijárat mellett, ahol a mentősök épp kijöttek, és rámeredt a szerencsétlenül járt ember sápadt arcára, aki üveges szemmel meredt a semmibe. Csak amikor már elhaladtak mellette, Jack akkor döbbent rá, hogy ki is az. Villámgyorsan döntenie kellett. Kövesse-e a mentőautót a St. Vincent kórházba, vagy rohanjon fel a harminckettedik emeleti irodába? Elég volt egy pillantást vetnie Leapman arcára, hogy lássa, jó ideig nem lesz még kihallgatható állapotban. Jack berohant az épületbe, miközben a rendőrségi sziréna már csak egy-két saroknyi távolságból szólt. Tudta, hogy legfeljebb pár perce van, mielőtt a rendőrök megérkeznek a helyszínre. Egy pillanatra megállt a recepciónál, és felmutatta az FBI-igazolványát. − Gyorsan ideértek − mondta az egyik biztonsági őr, de Jack nem felelt semmit, csak elindult a lift felé. Az őr eltűnődött, vajon honnan tudja, melyik emeletre kell menni. Jack bepréselte magát a liftajtón, amely majdnem összezárult az orra előtt, és megnyomta a 32-es gombot. Amikor szétnyílt az ajtó, gyorsan szétnézett a folyosón, hogy hol lát fényt. A folyosó végén lévő irodák felé sietett, ahol egy biztonsági őrt és két piros overallt viselő technikust talált
meg egy takarítót, aki a nyitott ajtóban ácsorgott − Maga kicsoda? − kérdezte a biztonsági őr. − FBI − felelte Jack. A nevét nem mondta meg, csak felvillantotta a jelvényét, és besétált az irodába. A tekintete rögtön az íróasztal mögötti falon lógó, kinagyított fényképre esett, amelyen Fenston kezet ráz Bush elnökkel. A tekintete gyorsan körbejárt a szobában, aztán megállapodott azon, amit keresett: a kis fényképezőgép az íróasztal közepén hevert, egy csomó szétteregetett papírlap tetején, egy nyitott dosszié mellett. − Mi történt itt? − kérdezte Jack tekintélyt parancsoló hangon. − Valaki véletlenül bezárta magát az irodájába, és beindította a riasztót. Több mint három órára bent ragadt. − Nem a mi hibánkból − tette hozzá gyorsan az egyik technikus. − Nekünk azt mondták, nem sürgős a riasztás, írásban is megvan. Különben sokkal hamarabb kijöttünk volna. Jacknek kérdeznie sem kellett, tudta, ki indította be a riasztót, és hagyta a sorsára Leapmant. Odasétált az íróasztalhoz, és gyorsan átfutotta az ott heverő papírokat. Amikor felnézett, észrevette, hogy a négy férfi őt figyeli. Jack a biztonsági őrhöz fordult. − Menjen a lifthez, és várja meg ott a rendőröket, és ahogy megérkeznek, azonnal kísérje őket ide! − Az őr ellenkezés nélkül kisétált a folyosóra, és elsietett a liftek felé. − Maguk hárman is menjenek ki! − utasította Jack a többieket − Ez feltehetően egy bűncselekmény helyszíne, nem lenne jó, ha megzavarnák a nyomokat. − A három férfi is kifelé indult, és ahogy hátat fordítottak, Jack gyorsan felkapta a kis fényképezőgépet, és a kabátja zsebébe dugta. Felemelte a Fenston íróasztalán lévő telefon kagylóját. Nem adott vonalat, csak valami furcsa zúgás hallatszott. Valaki kikapcsolta. Nyilván ugyanaz, aki beindította a riasztót. Jack máshoz nem nyúlt az irodában. Kilépett a folyosóra, és besurrant a szomszédos szobába. Az íróasztal sarkán egy kis monitor állt, amelyen Fenston irodája látszott. Fenston nyilván nemcsak végignézte, mit művel Leapman, de bőven volt ideje a bosszú megtervezéséhez is. Jack szemügyre vette a telefon kapcsolótábláját. Egy kapcsoló fel volt kattintva, alatta egy narancsszínű lámpa villogott. Itt vágta el Fenston a lehetőségét annak, hogy Leapman kapcsolatba léphessen a külvilággal. Lenézett az íróasztalra, ahol Fenston ülhetett, amikor kitervelte az akciót. Meglátta az otthagyott cédulát, amire a teendők listáját írta. Jack arra gondolt, ha ez a Columbo egy epizódja lenne, akkor a kapcsolótábla, a cédula a jegyzetekkel és a riasztó időzítése bőven elég lett volna a nagy nyomozónak, és Fenston megtörten be is vallott volna mindent, még az első reklámszünet előtt. Sajnos, ez nem egy tévéfilm, és egyvalami biztos: Fenston semmit sem fog magától bevallani. Jack vágott egy grimaszt. Sajnálatos módon nincs más hasonlóság közte és Columbo között, a gyűrött ballonkabátot leszámítva… Hallotta, hogy nyílik a lift ajtaja, és a biztonsági őr azt mondja: − Kövessenek. − Tudta, hogy csak a rendőrség lehet. A monitorra nézett, és látta, hogy két egyenruhás rendőr bevonul Fenston irodájába, és elkezdik kikérdezni a négy tanút. Nyilván nincsenek messze a civil ruhás nyomozók sem. Jack kisétált a titkárnő irodájából, és halkan a liftek felé osont. Épp oda is ért, amikor az egyik rendőr kilépett Fenston irodájából, és utánakiáltott: − Hé, maga! − Jack megnyomta a lift hívógombját, és oldalra fordult, hogy rendőr ne lássa az arcát. Ahogy szétnyílt az ajtó, gyorsan beugrott. Megnyomta a földszint gombját, és az ajtó azonnal összecsukódott. Amikor fél perccel később kinyílt a földszinten, Jack elkocogott a recepció mellett, ki az épületből, le a lépcsőn, és a kocsija felé indult. Beugrott, és beindította a motort. A sarkon épp akkor tűnt fel futva egy rendőr. Jack a járdára felhajtva megfordult a kocsival, és már indult is a St. Vincent kórház felé. Sotheby’s, tessék. − Lord Poltimore-ral szeretnék beszélni. − Megkérdezhetem, ki keresi? − Lady Wentworth. − Arabellának nem kellett sokáig várnia, hogy a férfi a telefonhoz jöjjön. − Örülök, hogy hallom a hangját, Arabella − mondta Mark. − Megkérdezhetem, hogy eladni kíván vagy vásárolni? − kérdezte tréfálkozva.
− Inkább tanácsot kérni − felelte Arabella. − Ha esetleg mégis eladnék… Mark jegyzetelve végighallgatta a kérdéseket, amelyeket Arabella nyilván alaposan átgondolt előre. − Mielőtt beléptem a Sotheby’s-hez, és magánműkereskedő voltam − felelte végül Mark −, a szokásos jutalék tíz százalék volt az első millióig. Ha a festmény egymilliónál többet hozott, akkor külön tárgyaltunk az eladóval a honoráriumról. − És ha magukat kértem volna, hogy adják el a Van Goghot, mennyi lett volna a jutalékuk? Mark örült, hogy Arabella nem láthatja az arckifejezését. Miután magához tért, gondolkozott egy kicsit, mielőtt mondott egy számot, de gyorsan hozzátette-. − Ha a Sotheby’s-t bízza meg, hogy bocsássa árverésre a képet, akkor nem számítunk fel semmit, Arabella, megkapja a teljes összeget. − És akkor maguknak mi hasznuk van belőle? − A vásárlótól kérünk egy bizonyos százalékot − magyarázta Mark − A vásárlóm már megvan − mondta Arabella. − De köszönöm a jó tanácsot. IX. 25. 50. fejezet Krantz befordult a sarkon, és megkönnyebbülten látta, milyen zsúfolt az utca. Megtett még száz métert, aztán megállt egy kis szálloda előtt. Végignézett az utcán mindkét irányban, bár biztos volt benne, hogy nem követték. Belépett a hotel lengőajtaján, és mereven előrebámulva elsétált a recepciós pult mellett, tudomást sem véve a portásról, aki épp egy, a kiejtése alapján New York-inak tűnő turistával beszélgetett. A tekintetét a recepciótól balra található értékmegőrzőre szegezte. Megvárta, amíg mindhárom recepciós épp elfoglalja magát valamivel, csak akkor mozdult. Vetett egy pillantást a háta mögé, aztán gyorsan a 19-es szekrényhez ment, és elővett egy kulcsot a hátsó zsebéből. Elfordította a zárban, és kinyitotta a kis ajtót. Minden pontosan úgy volt a szekrénykében, ahogy hagyta. Kivette a bankjegyeket meg a két útlevelet, és a zsebébe tömte. Aztán bezárta az ajtót, kisétált a hotelből, és már kint is volt a Herzen utcán, anélkül, hogy bárkihez is szólnia kellett volna. Leintett egy taxit, amit akkoriban bezzeg nem engedhetett meg magának, amikor még a kommunisták oktatták a szakmájára. Megadta a sofőrnek egy bank címét, hátradőlt, és Szergej Slatinaru ezredesre gondolt egy futó pillanatig. Csak azt bánta, hogy a bal fülét nem vágta le trófeaként. Szívesen elküldte volna Petrescunak, kis szuvenírként a romániai utazásról. De amit Petrescuval tervezett, az kárpótolni fogja a kis csalódásért. Most mindenekelőtt arra kellett koncentrálnia, hogyan jut ki Oroszországból. A bukaresti amatőrök elől könnyű volt megszöknie, de az már sokkal nehezebb lesz, hogy biztonságos útvonalat találjon Angliába. A szigetek mindig problémát jelentenek. Hegyeken sokkal könnyebb átkelni, mint vízen. Az orosz fővárosba aznap reggel érkezett meg, a folytonos meneküléstől kimerülten. Mire a sziréna elhallgatott, már kint járt az országúton. Amikor hátranézett, látta hogy a kórház egész területe reflektorfényben fürdik. Egy teherautósofőr csempészte át a határon, némi természetbeni ellenszolgáltatás fejében, aki igazán nem érdemelte volna meg, hogy meghaljon. Ezután egy vonat, egy repülő, háromszáz dollár és tizenhét óra kellett hozzá, hogy elérjen Moszkvába. Azonnal az Isla szállóba ment, bár nem állt szándékában szobát kivenni, csak az értékmegőrző érdekelte, amiben a két útlevél és a pár száz rubel lapult. Úgy tervezte, amíg Moszkvában kénytelen rostokolni, keres egy kis mellékest. Az orosz fővárosban sokkal alacsonyabbak a megélhetés költségei, mint New Yorkban, de a halál ára is kevesebb. 5000 dollár a tarifa, ha valaki a feleségétől akar megszabadulni, 10 000, ha egy férjtől. Az oroszoknál még nincs teljes egyenjogúság. Egy KGB-ezredes akár 50 000 dollárt is hozhat, míg egy maffiafőnökért akár 100 000 dollárt is el lehet kérni. Ha viszont Fenston átutalta a kétmilliót, amit ígért, akkor a megunt férjeknek és feleségeknek várniuk kell. Most, hogy Oroszországban is lehetséges a szabad vállalkozás, talán az is lehet, hogy belép
valamelyik új oligarcha szolgálatába. Valamelyik biztosan hasznosítaná azt a hárommillió dollárt, amely egy bronxi értékmegőrzőben lapul. S ebben az esetben neki soha nem is kéne visszatérnie Amerikába. A taxi megállt egy bank diszkrét bejárata előtt, amely intézménynek az volt a fő büszkesége, hogy nagyon kevés ügyfele van. A kapu feletti fehér márvány díszpárkányzatba egy G és Z betű volt bevésve. Krantz kiszállt, és megvárta, amíg elhajt a taxi, csak akkor lépett be az épületbe. A Geneva and Zurich Bank arra szakosodott, hogy a kommunizmus bukása után feltűnt újfajta orosz elit − politikusok, maffiafőnökök (vagyis üzletemberek), futballisták és popsztárok − igényeit szolgálja ki. Az övék persze csak aprópénz volt az legújabb szupersztárok, az oligarchák vagyona mellett. Bár mindenki tudta a nevüket, megengedhették maguknak a névtelenséget, és hogy csak számmal ellátott számlát tartsanak fenn a bankban. Krantz odasétált egy régimódi fapulthoz, ahol nem álltak sorok. Több szürke öltönyös, fehér inges, selyem nyakkendős fiatalember várta, hogy az ügyfelek szolgálatára lehessen. Akár Genfben vagy Zürichben is megálltak volna a helyüket. − Miben segíthetek? − kérdezte az, akihez Krantz odalépett. A férfi eltűnődött, melyik kategóriába tartozik: egy maffiózó felesége, vagy egy oligarcha lánya? Nem úgy festett, mint egy popsztár. − 1072959 − mondta Krantz. A férfi beírta a számokat a számítógépbe, és amikor megjelent a monitoron a számlán lévő összeg, máris kicsit több érdeklődést mutatott. − Megnézhetném az útlevelét? Krantz átadta az egyik útlevelet, amit az Isla hotelből hozott el. − Mennyi van a számlán? − kérdezte. − Ön szerint mennyi? − kérdezett vissza a fiatalember. − Valamivel több mint kétmillió dollár. − Milyen összeget szeretne kivenni? − Tízezret dollárban és tízezret rubelben. A férfi kihúzott egy fiókot a pult alól, és lassan elkezdte számolgatni a bankjegyeket. − Jó ideje nem volt mozgás ezen a számlán − jegyezte meg a monitorra pillantva. − Nem, de most, hogy visszatértem Moszkvába, többet fogom használni. − Örömmel állunk a szolgálatára, hölgyem − mondta a férfi, aztán átnyújtott két szép kis bankjegycsomót egy lezárt műanyag zacskóban, amelyen semmi nem árulkodott arról, honnan származik, és semmiféle papír nem készült arról, hogy a tranzakció egyáltalán megtörtént. Krantz fogta a két kis csomagot, a belső zsebébe dugta, és lassan kisétált a bankból. Leintette a harmadik arra járó taxit. − A Kalsternbe − mondta a sofőrnek, és nekilátott a terve második részének. Fenston megtartotta, amit ígért. Most neki is be kell tartania az ígéretét, ha a másik kétmilliót is ki akarja érdemelni. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy csak úgy megtartja a kétmilliót, és nem utazik Angliába. De ez csak kósza ötlet volt, mert nagyon jól tudta, hogy Fenston fenntartja a régi kapcsolatait a KGB-s ismerőseivel, akik egy sokkal kisebb összegért is boldogan vállalnák, hogy megszabadulnak tőle. Amikor a taxi tíz perc múlva megállt, Krantz odaadott négyszáz rubelt, és nem várta meg a visszajárót. Kiszállt a taxiból, és odacsapódott egy csapat turistához, akik épp egy kirakatot bámultak abban a reményben, hogy találnak valami érdekes szuvenírt, amit hazavihetnek a gonosz birodalmából. A kirakat közepén ott díszelgett a legkapósabb cikk: egy négycsillagos tábornoki egyenruha, minden kellékkel: sapkával, derékszíjjal, pisztolytáskával, és három sornyi kitüntetéssel. Árcédula nem volt kitéve, de Krantz tudta, hogy a jelenlegi árfolyam húsz dollár. A tábornoki egyenruha mellett egy tengernagyi uniformis díszelgett, tizenöt dollárért, amellett egy KGBezredesi, tíz dollárért. Krantznak korántsem állt szándékában otthon elmesélni, hogy Moszkvában járt, de tudta, hogy az a boltos, aki be tud szerezni ilyen egyenruhákat, az nyilván azt az öltözéket is be tudja szerezni, amire neki szüksége van. Belépett a boltba, ahol egy fiatal eladónő fogadta. − Segíthetek? − kérdezte.
− A főnökével szeretnék beszélni, személyes ügyben − mondta Krantz. A lány tétovázott, de Krantz csak nézett rá, míg végül az eladólány azt mondta: − Jöjjön velem −, és bevezette az üzlet hátuljába. Bizonytalanul bekopogott egy ajtón, majd beléptek egy kis irodába. A nagy íróasztal mögött, amelyen papírok és üres cigarettás dobozok mellett félig megevett szalámis szendvics hevert, egy kövér férfi ült kopottas barna öltönyben. Kihajtott gallérú, piros inget viselt, amely nagyon úgy festett, mintha több napja nem lett volna kimosva. Kopasz feje és sűrű bajusza miatt Krantz nem tudta megbecsülni a korát, de egyértelmű volt, hogy ő a tulajdonos. A férfi két kezét az asztalra fektetve gyanakodva felnézett. Halványan elmosolyodott, de Krantz csak a nyakát nézte. Dupla tokája volt, ami komoly szakmai kihívást jelent. − Miben segíthetek? − kérdezte a férfi, olyan hangon, mint aki nincs meggyőződve róla, hogy megérné a kérés az erőfeszítést. Krantz elmondta, hogy pontosan mire lenne szüksége. A tulajdonos döbbenten hallgatta, aztán nevetésben tört ki. − Ez nem lesz olcsó − mondta végül −, és beletelhet egy kis időbe, amíg megszerzem. − Ma délutánra szükségem van az egyenruhára − közölte Krantz. − Ez lehetetlen − felelte férfi, és megvonta vaskos vállát. Krantz kivett a zsebéből egy bankjegycsomót, lehámozott róla egy százdollárost, és lerakta az íróasztalra. − Ma délutánra − ismételte meg nyomatékosan. A tulajdonos felvonta a szemöldökét, de a szemét egy pillanatra sem vette le Benjamin Franklin arcképéről a százdollároson. − Talán lehetséges, hogy van egy összeköttetésem, aki el tudná intézni. Krantz lerakott az íróasztalra egy másik százdollárost. − Igen, azt hiszem, már tudom is, ki a legmegfelelőbb ember. − És szükségem lesz a nő útlevelére is − mondta Krantz. − Lehetetlen. Újabb két százdolláros került az előző kettő mellé. − Lehetséges, de nem könnyű. Krantz újabb kétszáz dollárt rakott az asztalra. − Valamit biztosan lehet csinálni. − A férfi kicsit hallgatott, aztán hozzátette: − A megfelelő árért. − Felnézett a nőre, a pocakján összekulcsolva a kezét. − Ezer dollár, ha minden, amit kértem, meglesz ma délutánra. − Minden tőlem telhetőt megteszek − mondta a tulajdonos. − Ebben biztos vagyok. − Krantz az órájára pillantott. − Ha két óráig nincs meg, utána negyedóránként levonok száz dollárt. A tulajdonos tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. 51. fejezet Amikor Anna taxija behajtott a Wentworth-kastély kapuján, kissé meglepetten látta, hogy Arabella ott áll a legfelső lépcsőn, a hóna alatt egy vadászpuskával, az oldalán a két kutyával, Brunswickkal és Pictonnal. A komornyik kinyitotta a taxi ajtaját, miközben úrnője és a két labrador leballagtak a lépcsőn, hogy üdvözöljék a vendéget. − Örülök, hogy újra látom − mondta Arabella, és megcsókolta Annát. − Épp időben érkezett, most készülünk teázni. Anna megsimogatta a kutyákat, és követte Arabellát be a házba, míg egy alkomornyik kivette a bőröndjét a taxi csomagtartójából. Amikor Anna belépett a hallba, megállt, hogy körbenézzen a falakat díszítő festményeken. − Nagy öröm, ha az embert körülveszi a családja − jegyezte meg Arabella őseinek portréira pillantva −, még ha az is lehet, hogy ez az utolsó hétvégéjük, amit itt töltenek. − Hogyhogy? − kérdezte aggodalmasan Anna. − Fenston ügyvédei ma reggel küldönccel kézbesíttettek egy levelet, amelyben emlékeztettek,
hogy ha nem fizetem vissza az ügyfelüktől felvett kölcsön teljes összegét holnap délig, akkor mindent lefoglalnak. − Fenston azt tervezi, hogy eladja a teljes gyűjteményt? − kérdezte Anna. − Nagyon úgy tűnik, hogy ez a szándéka − felelte Arabella. − De hát ennek semmi értelme − mondta Anna. − Ha egy időben piacra dobná a teljes gyűjteményt, még annyi sem folyna be, mint amennyi az eredeti kölcsön volt. − Megteszi, aztán a kastélyt is elárverezteti. − Fenston nyilván arra számít, hogy át fogja adni neki a Van Goghot − mondta Anna. − Nem fogom megszerezni ezt az örömöt Victoria gyilkosának − felelte Arabella. − úgyhogy csak abban reménykedhetünk, hogy Mr. Nakamurát elbűvöli a Van Gogh, mert őszintén szólva ő az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatom. − Hol van most a festmény? − kérdezte Anna, miközben Arabella bevezette a szalonba. − Visszaraktuk a Van Gogh-hálószobába, ahol az elmúlt száz évet töltötte. − Arabella kis hallgatás után hozzátette: − Kivéve az egynapos kirándulást a Heathrow-ra. Arabella letelepedett a kandalló mellé kedvenc foteljébe, Anna pedig körbesétált a szobában, és végignézte az olasz gyűjtemény darabjait, amelyeket a negyedik gróf halmozott fel. − Lehet, hogy az én drága olaszaim is kénytelenek lesznek egy váratlan utazást tenni New Yorkba. Persze, ez már sok olasszal megesett… − mondta Arabella. Anna továbblépett egy Tiziano-festménytől Veronese, majd Caravaggio képéhez. − Már el is felejtettem, milyen pompás ez a Caravaggio − mondta, és kicsit hátrább lépett, hogy megcsodálja A kánai menyegző című képet. − Ha jól látom, jobban érdeklik a halott olaszok, mint egy élő ír…? − Ha Caravaggio ma élne, Jack valószínűleg őt követné, és nem engem. − Hogyhogy? − Caravaggio egy kocsmai verekedésben megölt egy embert. Az utolsó éveiben állandóan menekült, de ahányszor egy újabb városba érkezett, a helyi hatóságok mindaddig szemet hunytak, amíg tovább festette a csodálatos képeket a Szűzről és a kisdedről. − Anna, most már tényleg üljön le − mondta Arabella, miközben belépett a szobalány egy ezüsttálcával, és letette a tea kellékeit a kandalló mellé. − Indiai teát vagy kínait? − kérdezte Arabella. − Attól tartok, csak az angolok tudnak különbséget tenni közöttük. Arabella épp válaszolni akart, amikor belépett a komornyik. − Asszonyom, egy úr várakozik kint, csomagot hozott önnek. Mondtam neki, hogy vigye a hátsó bejárathoz, majd ott átveszi valaki, de azt mondta, csak az ön kezébe adhatja át. − Akkor kénytelen leszek kimenni és megnézni, mit hozott. Arabella követte Andrewst, és kiment a szalonból. Anna épp Tintoretto Perszeusz és Androméda című festményét csodálta, amikor Arabella visszatért. A korábbi vidám mosolyt komor kifejezés váltotta fel az arcán. − Valami baj van? − kérdezte Anna. − Jöjjön, nézze meg. Anna követte a hallba Arabellát. Ott találta Andrewst és az alkomornyikot, akik épp felbontották a piros dobozt, amiről Anna azt remélte, nem fogja többször viszontlátni. − New Yorkból küldték − mondta Arabella, szemügyre véve a dobozra ragasztott cédulát −, valószínűleg ugyanazzal a géppel, amelyikkel maga jött. − Úgy látszik, a nyomomban jár − mondta Anna. − Maga valahogy minden férfiból ezt váltja ki − jegyezte meg Arabella. Figyelték, ahogy Andrews leszedi a fóliát, és előkerül a festmény, amit Anna utoljára Anton műtermében látott. − Az egyetlen jó, ami ebből származik az, hogy legalább visszatehetjük a festményt az eredeti keretbe − mondta Anna. − És most mit csináljunk ezzel? − intett Arabella a másolatra. A komornyik diszkréten köhintett egyet. − Van valami ötlete, Andrews? − fordult hozzá Arabella. − Ha igen, halljuk!
− Nincsen, asszonyom, de gondoltam, szólok, hogy a másik vendég már a behajtón közeleg. − Jó érzéke van az időzítéshez − mondta Arabella, és vetett egy gyors pillantást a tükörbe, hogy ellenőrizze a frizuráját. − Andrews, ugye előkészítették a Wellington-szobát Mr. Nakamurának? − Igen, asszonyom. Dr. Petrescut a Van Gogh-szobában szállásoljuk el. − Azt hiszem, igazán megérdemli, hogy Van Gogh magával töltse az utolsó itteni éjszakáját − mondta Arabella Annára nézve. Anna örömmel látta, hogy Arabella hamar visszanyerte a jókedvét, és az volt az érzése, jól meg fogják találni a hangot Nakamurával. A komornyik kinyitotta a bejárati ajtót, és lesétált a lépcsőkön, pontosan olyan tempóban, hogy akkor érjen a lépcsősor aljába, amikor a Toyota Lexus is lefékezett Andrews kinyitotta a hátsó ajtót, és Nakamura kiszállt, a kezében egy kis négyszögletes csomaggal. − A japánok mindig visznek ajándékot, ha látogatóban mennek valahová − súgta oda Anna Arabellának −, de semmiképp ne nyissa ki az ő jelenlétében, az sértésnek számít. − Ez nagyon kedves, de én nem készültem semmilyen ajándékkal a számára. − Nem is várják el a viszonzást. Maga meghívta vendégségbe a házába, ez a japánoknál a legnagyobb bók. − Ez nagy megkönnyebbülés − mondta Arabella, miközben Nakamura felért a lépcső tetejéhez. − Lady Arabella − mondta a férfi, és mélyen meghajolt. − Nagy megtiszteltetés, hogy meghívott pompás kastélyába. − Számomra megtiszteltetés, hogy meglátogat, Mr. Nakamura − mondta Arabella, remélve, hogy helyesen válaszolt. A japán még mélyebben meghajolt, és amikor felemelkedett, Lawrence Wellingtonról készült portréjával találta szembe magát. − Jól tudom, hogy a nagy hadvezér itt vacsorázott, mielőtt elhajózott Waterloo felé? − Valóban így volt − bólintott Arabella. − Őn ma éjszaka abban az ágyban fog aludni, amelyben a Vasherceg annak idején, azon a történelmi estén. Nakamura kis meghajlással Annához fordult. − Nagyon örülök, hogy újból találkozunk, dr. Petrescu. − Hát még én, Nakamura-szan. Remélem, kellemesen utazott. − Igen, köszönöm. Egész kivételesen nem is késett a gép − mondta Nakamura, aki továbbra sem mozdult, csak a tekintete járt körbe a szobában. − Kérem, javítson ki, Anna, ha valamiben tévednék. Nyilvánvaló, hogy ez a helyiség az angol iskola mestereinek van szentelve. Gainsborough? − kérdezte, megcsodálva Catherine, Lady Wentworth egészalakos portréját. Anna bólintott, aztán Nakamura folytatta: − Landseer, Morland, Romney, Stubbs… de aztán megakadtam. − Hadd segítsek! − szólt közbe Arabella. − Lely. − Á, igen, Sir Peter Lely! Milyen gyönyörű a nő a képen. Úgy látom, ez családi vonás − tette hozzá Arabellára pillantva. − És úgy látom, magánál a bókolás családi vonás − mondta Arabella. Nakamura elnevette magát. − Ha minden szoba ilyen a kastélyban, Lady Arabella, mint ez, akkor lehet, hogy kénytelen leszek lemondani a találkozómat azokkal az unalmas alakokkal a Corus Steeltől. − Nakamura tovább nézegette a falakon függő festményeket − Wheatley, Lawrence, West és Wilkie − mondta, végül a tekintete megállapodott a falnak támasztott festményen. Nakamura egy ideig csak hallgatott. − Ez igazán remek − mondta. − Ihletett kéz munkája. − Kicsit hallgatott, majd hozzátette. − De nem Van Goghé. − Hogy lehet ilyen biztos benne? − kérdezte Anna. − Mert a rossz füle van bekötözve. − Ugyan, mindenki tudja, hogy Van Gogh a bal fülét vágta le − mondta Anna. Nakamura odafordult, és rámosolygott. − De mint tudjuk, Van Gogh tükörből festette a képet, ezért a jobb oldalra került a kötés.
− Nagyon remélem, hogy nekem is elmagyarázzák, miről van szó − mondta Arabella, és átkísérte a vendégeket a szalonba. 52. fejezet Krantz délután kettőkor visszament a boltba, de a tulajdonost nem látta sehol. − Bármelyik percben megérkezhet − biztosította az eladólány nem túl mély meggyőződéssel. A percekből végül félóra lett, addigra az eladólány eltűnt. Amikor a tulajdonos végre befutott, Krantz örömmel látta, hogy egy jó nagy nejlonszatyrot cipel. Egyetlen szó nélkül követte a kis irodába. A férfi becsukta az ajtót, aztán széles vigyor jelent meg húsos ajkain. Lerakta a szatyrot az íróasztalra, egy kis hatásszünetet tartott, aztán előhúzta a piros egyenruhát, amelyet Krantz kért. − A nő ugyan kicsit magasabb, mint maga − mondta mentegetőzve −, de tudok adni tűt meg cérnát, azért fizetnie sem kell. − Elnevette magát, de abbahagyta, amikor a vevő nem reagált. Krantz a vállához mérte az egyenruhát. Az előző tulajdonosa legalább nyolc-tíz centivel magasabb lehetett nála, de csak pár kilóval több. Ahogy a tulajdonos is mondta, tűvel és cérnával könnyen meg lehet igazítani. − És az útlevél? − kérdezte Krantz. A férfi megint a szatyorba kotort, és mint egy bűvész a nyulat a cilinderből, elővarázsolt egy orosz útlevelet. Átnyújtotta a zsákmányt Krantznak, és azt mondta: − Háromnapos pihenőn van, úgyhogy valószínűleg péntekig nem fog feltűnni neki, hogy nincs meg. − Addigra nekem már rég nem lesz rá szükségem − mondta Krantz, és lapozgatni kezdte az iratot. Megtudta, hogy Szása Presztakovicsnak nincs semmi különleges ismertetőjele, három évvel fiatalabb nála, és nyolc centivel magasabb. Ezt a kis problémát egy magas sarkú cipő könnyen megoldja. Nem lehet semmi baj, hacsak egy túlbuzgó hivatalnoknak eszébe nem jut megmotozni, és észre nem veszik a friss sebet a jobb vállán. Amikor arra az oldalra ért, ahol Szása Presztakovics fotója volt, a férfi elégedetten elvigyorodott. A következő bűvésztrükkhöz előkapott a pult alól egy Polaroid fényképezőgépet. − Mosolyogjon! − szólította fel Kranzot, aki nem mosolygott. Pár másodperc múlva a gép kiköpte a fotót, amelyet a férfi egy ollóval a megfelelő méretűre vágott, hogy beleilljen az útlevél harmadik oldalán lévő kis négyszögbe, majd egy csepp ragasztóval rögzítette. Végül még tűt és cérnát is pottyantott a szatyorba. Krantznak egyre inkább az volt az érzése, hogy nem először nyújt efféle szolgáltatást. Visszarakta a szatyorba az egyenruhát és az útlevelet, aztán átnyújtott nyolcszáz dollárt. A tulajdonos gondosan átszámolta a bankjegyeket. − Ezer dollárról volt szó! − tiltakozott. − Félórát késett − emlékeztette Krantz, aztán fogta a szatyrot, és elindult kifelé. − Látogasson meg minket újra, ha erre járna! − szólt utána a tulajdonos. Krantz inkább nem magyarázta el neki, hogy az ő szakmájában soha senkit nem szokás kétszer felkeresni, hacsak nem azért, hogy gondoskodjon róla, harmadszor már véletlenül se találkozhassanak. Kilépett az utcára, és pár saroknyira meg is találta a következő boltot, amire szüksége volt. Itt vett egy magas sarkú fekete cipőt − nem az ő stílusa, de a célnak megfelel. Rubellel fizetett, és egy újabb nejlonszatyorral a kezében kilépett a boltból. Leintett egy taxit, megadott egy címet, és azt is megmondta a sofőrnek, pontosan melyik bejáratnál tegye ki. Amikor a taxi megállt egy Csak személyzet! feliratú oldalbejáratnál, Krantz fizetett, bement az épületbe, és egyenesen a női mosdóba sietett. Bezárkózott egy fülkébe, ahol ezután negyven percet töltött. A tulajdonostól kapott tű és cérna segítségével felhajtott pár centit a szoknya aljából, és egy-két helyen bevett a derekából, azt úgyis eltakarja a blézer. Aztán levetkőzött, és felpróbálta az egyenruhát − nem tökéletes, de szerencsére ez a bizonyos társaság nem az eleganciájáról híres. Az edzőcipőt kicserélte az újonnan beszerzett magassarkúval, aztán a régi ruháit a szatyorba gyűrte.
Miután kisétált a mosdóból, elindult, hogy megkeresse a munkaadóit. Kissé bizonytalanul lépkedett, szokatlan volt a magas sarok. A tekintete megakadt egy nőn, aki ugyanilyen egyenruhát viselt. Odalépett a pulthoz, és megkérdezte: − Lenne egy üres hely bármelyik londoni gépen? − Persze, nem probléma − felelte nő. − Elkérhetem az útlevelét? − Krantz odanyújtotta a frissen beszerzett útlevelet. A nő kikereste Szása Presztakovics nevét a számítógépben a társaság alkalmazottai között. Az adatok szerint háromnapos pihenője volt. − Köszönöm, rendben van − mondta, és átadott egy személyzeti jegyet. − Az utolsók között szálljon fel, ki tudja, lehet, hogy lesznek még későn jövők. Krantz elsétált a nemzetközi terminálba, és miután átesett a vámvizsgálaton, ellézengett kicsit a duty free boltok környékén, míg meghallotta az utolsó felszólítást a beszállásra a 413-as londoni járatra. Mire odaért a beszállókapuhoz, már csak az utolsó három utas állt ott. Megint ellenőrizték az útlevelét. − Minden osztályon van üres hely, úgyhogy választhat. − Turistaosztály, leghátsó sor − vágta rá habozás nélkül Krantz. A férfi kicsit meglepettnek látszott, de kinyomtatott egy beszállókártyát, és átadta. Krantz besétált a kapun, és felszállt az Aeroflot 413-as londoni járatára. 53. fejezet Anna lassan végigsétált a széles márványlépcsőn. Minden második-harmadik foknál pár pillanatra megállt, hogy megcsodáljon egy-egy újabb remekművet, akárhányszor látta is már őket. Hirtelen valami zajt hallott a háta mögül, és visszanézett a folyosóra, ahonnan a vendégszobák nyíltak. Meglátta, hogy Andrews jön ki a hálószobájából, egy festményt szorongatva a hóna alatt. Anna elmosolyodott, Andrews pedig elsietett a hátsó személyzeti lépcső felé. Anna tovább gyönyörködött a képekben, miközben lassan ballagott lefelé a lépcsőn. Amikor leért a hallba, vetett még egy csodáló pillantást Catherine, Lady Wentworth portréjára, aztán átsétált a fekete-fehér kockás márványpadlón a szalonba. Az első, amit meglátott, Andrews volt, aki épp elhelyezte a Van Gogh-képet egy festőállványon a szoba közepén. − Nos, mi a véleménye? − kérdezte Arabella, és hátrált egy lépést, hogy megcsodálja az önarcképet. − Nem gondolja, hogy Mr. Nakamura úgy fogja találni, ez így egy kissé… − kezdte Anna, de nem tudta, hogy fejezze be. Nem akarta megsérteni a háziasszonyt. − Túl nyilvánvaló, rámenős, tolakodó? Melyik szót keresi, kedvesem? − kérdezte Arabella Anna felé fordulva. Anna elnevette magát. − Nézzünk szembe a tényekkel − folytatta Arabella −, szükségem van pénzre, és mindjárt kifutunk az időből, úgyhogy nincs sok választásom. − Ezt senki nem hinné el, ha magára néz − mondta Anna és megcsodálta a gyönyörű, hosszú rózsaszín selyemruhát és a gyémánt nyakéket, amelyet Arabella viselt. Kissé lezsernek érezte mellette rövid, fekete Armani-ruháját. − Nagyon kedves, hogy ezt mondja, de ha úgy néznék ki, mint maga, és ilyen alakom lenne, akkor nem kéne tetőtől talpig beburkolni magam különféle figyelemelterelő leplekbe. Anna elmosolyodott. Csodálta Arabella tapintatát, aki kimentette a kínos helyzetből. − Mit gondol, mikor fog dönteni? − kérdezte Arabella idegesen. − Mint minden nagy gyűjtő, pillanatok alatt dönteni fog − mondta Anna. − Egy tudományos vizsgálat nemrégiben bebizonyította, hogy a férfiak nagyjából nyolc másodperc alatt szokták eldönteni, hogy le akarnak-e feküdni egy nővel. − Ilyen sokáig tart nekik? − kérdezte Arabella. − Mr. Nakamurának körülbelül ennyi idő kell, hogy eldöntse, megveszi-e a képet − mondta Anna a Van Goghra pillantva. − Erre igyunk! − javasolta Arabella. Andrews azonnal odalépett, egy ezüsttálcán három pohárral. − Pezsgőt, hölgyem? − Köszönöm − mondta Anna, és elvett egy hosszú szárú, talpas poharat Amikor Andrews
hátrább lépett, Anna tekintete egy türkiz és fekete mintás vázára esett, amit eddig még nem látott. − Milyen gyönyörű ez a váza! − jegyezte meg. − Mr. Nakamura ajándéka − mondta Arabella. − Nagyon zavarba ejtő, hogy ilyen drága holmit hozott. Egyébként remélem, nem követtem el illetlenséget azzal, hogy kiraktam, amíg Mr. Nakamura itt vendégeskedik. Ha igen, Andrews azonnal eltünteti. − Nem, dehogy − nyugtatta meg Anna. − Mr. Nakamurának hízelegni fog, hogy elhelyezte az ajándékát sok más kincs között. − Biztos? − kérdezte Arabella. − Hát persze. Nagyon jól mutat ebben a szobában. Minden műalkotás a helyén van, ha vele egyenrangúak között állítják ki. A Raffaello a falon, a gyémánt nyakék a maga nyakán, a Chippendale-asztalka, amelyen a váza áll, a Nash kandalló és a Van Gogh-önarckép mind nagy mesterek alkotása. Azt nem tudom, ki lehetett a művész, aki ezt a vázát alkotta − folytatta Anna, megcsodálva, hogy a türkiz berakás úgy simul a fekete háttérbe, mintha olvadt viasz lenne −, de semmi kétségem, hogy a hazájában nagy mesternek tartják. − Nem igazán − szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Arabella és Anna egyszerre megfordultak, és meglátták, hogy Nakamura közben belépett a szalonba. Szmokingot viselt és csokornyakkendőt, amit még Andrews is helyeselt volna. − Nem tartják mesternek? − kérdezte Arabella. − Az önök hazájában megtisztelik azokat, akik nagy dolgokat alkotnak, azzal, hogy lovaggá ütik vagy nemesi címet kapnak, míg Japánban az ilyen nagyságot inkább azzal jutalmazzák, hogy nemzeti kincsnek tekintik. Nagyon helyénvaló, hogy ez a tárgy a Wentworth-kastélyban lelt otthonra. Minden szakértő elismeri, hogy minden idők tizenkét legnagyobb keramikusa közül tizenegy japán volt. Az egyetlen kivétel egy cornwalli születésű angol, Bernard Leach. Belőle nem lett lord, sőt lovaggá sem ütötték, viszont nálunk tiszteletbeli nemzeti kincsnek számít. − Milyen rendkívül civilizált − mondta Arabella. − Valljuk be, hogy nálunk az utóbbi időben popsztárokat, futballistákat és közönséges milliomosokat tiszteltek meg ilyen-olyan címekkel. − Nakamura nevetett. Andrews megkínálta egy pohár pezsgővel. − És maga is nemzeti kincs, Mr. Nakamura? − érdeklődött Arabella. − Nem dehogy, nálunk nem tartják méltónak ilyesmire a közönséges milliomosokat. Arabella elvörösödött, Anna pedig tovább bámulta a vázát, mintha meg sem hallotta volna megjegyzést. − Jól látom, Mr. Nakamura, hogy ez a váza nem szimmetrikus? − Nagyon ügyes − felelte Nakamura. − Magának diplomatának kéne mennie, Anna. Nemcsak ügyesen témát váltott, de ugyanakkor olyan kérdést tett fel, amelyre muszáj válaszolni. Nakamura elsétált a közszemlére tett Van Gogh-kép mellett, mintha észre sem vette volna, és egy ideig nézte a vázát, aztán azt mondta: − Ha olyan kerámiával találkozik, amely tökéletes, akkor biztos lehet benne, hogy géppel készült. Az ilyen alkotásoknál mindig arra kell törekedni, hogy megközelítsék a tökéletességet. Ha nagyon alaposan szemügyre veszi, minden remekműben találni fog valami apró hibát, aminek az a célja, hogy emlékeztessen rá, hogy emberi kéz alkotása. Minél tovább kell keresni ezt a kis tökéletlenséget, annál nagyobb a mester. Giotto volt az egyetlen, aki tökéletes kört tudott rajzolni. − Nekem ez így tökéletes − mondta Arabella. − Beleszerettem, és Mr. Fenston bármennyire igyekszik is, soha nem fogom engedni, hogy erre a kincsre rátegye a kezét. − Talán elkerülhető, hogy bármire is rátegye a kezét − mondta Nakamura, és a Van Gogh felé fordult, mintha most látná először. Arabella visszafojtotta a lélegzetét, míg Anna Nakamura arckifejezését figyelte, de nem tudta eldönteni, mit fejez ki. Nakamura alig pár másodpercig szemlélte a festményt, aztán Arabellához fordult, és azt mondta: − Vannak alkalmak, amikor határozottan előny, ha valaki közönséges milliomos, mert ha az ember maga nem számít is nemzeti kincsnek, módjában áll összegyűjteni mások nemzeti kincseit. Anna legszívesebben hangosan felujjongott volna, de inkább csak a magasba emelte a pezsgőspoharát. Nakamura viszonozta a mozdulatot, és mind a ketten Arabellához fordultak, akinek könnyek folytak végig az arcán.
− Nem is tudom, hogy köszönjem meg − mondta. − Ne nekem köszönje, hanem Annának − mondta Nakamura. − Az ő okossága és bátorsága nélkül ez a történet nem ért volna ilyen szerencsés véget. − Egyetértek − mondta Arabella. − Ezért meg is kérem majd Andrews-t, hogy vigye vissza a képet Anna hálószobájába, hadd legyen ő az utolsó, aki gyönyörködhet benne, mielőtt nekivág a hosszú útnak Japánba. − Ez szép gondolat − mondta Nakamura. − Bár ha Anna elvállalja művészeti alapunk vezetését, akkor bármikor láthatja, amikor csak kedve tartja. Anna épp válaszolni akart, amikor Andrews lépett a szalonba, és bejelentette: − A vacsora tálalva van. Krantz azért ült az utolsó sorba, hogy az utasok ne nagyon vegyék észre, csak a személyzet. Szükséges volt, hogy legalább egyikükkel összebarátkozzon, még mielőtt földet érnek a Heathrown. Gondosan mérlegelte, melyik újdonsült kolléganője felelne meg legjobban a céljainak. − Belföldi vagy nemzetközi járatokon dolgozol? − elegyedett szóba vele a főstewardess, miután elérték a repülési magasságot. − Belföldi − felelte mosolyogva Krantz. − Á, biztos azért nem találkoztunk eddig. − Csak három hónapja dolgozom a cégnél − mondta Krantz. − Akkor már értem. Engem Nyinának hívnak. − Szása − felelte Krantz barátságos mosollyal. − Csak szólj, ha bármire szükséged van Szása. − Persze − bólintott Krantz. Hiába próbált pihenni, a jobb válla miatt csak egyenesen tudott ülni, úgyhogy az út nagy része alatt ébren volt. Ezeket az órákat arra használta fel, hogy jobban megismerkedjen Nyinával, úgyhogy mire földet értek, tudtán kívül is eljátssza a szerepet, amit szánt neki. Mire Krantznak végre sikerült elaludnia, Nyina már a legfőbb pártfogója volt. − Nem akarsz előreülni? − kérdezte, miután a kapitány utasította személyzetet, hogy készüljenek fel a leszállásra. − Akkor azonnal leszállhatnál, ahogy nyílik az ajtó. Krantz megrázta a fejét. − Köszönöm, nem. Most először járok Angliában − mondta kissé aggodalmasan. − Jobban szeretnék veled meg a többiekkel maradni. − Persze − mondta Nyina. − Ha akarsz, jöhetsz majd velünk a minibusszal. Krantz csak bólintott. A helyén maradt, amíg az utolsó utas is le nem szállt a gépről, aztán csatlakozott a személyzet tagjaihoz, akik szintén leszálltak, és elindultak a terminál felé. Krantz nem mozdult Nyina közeléből, míg végigsétáltak a véget nem érő folyosókon. Közben Nyina megállás nélkül beszélt, véleményt nyilvánított mindenről és mindenkiről, Putyintól Raszputyinig. Amikor az Aeroflot emberei odaértek az útlevélvizsgálathoz, Nyina elvezette pártfogoltját a hosszú sorban várakozó utasok mellett egy Csak személyzet feliratú kijárat felé. Krantz szorosan Nyina nyomában maradt, aki megállás nélkül tovább fecsegett, miközben átadta az útlevelét. A vámtiszt lassan lapozgatott benne, megnézte a fényképet, aztán intett, hogy mehet. − A következő! Krantz átnyújtotta az útlevelét. A vámtiszt megint gondosan megnézte a fényképet, aztán a személyt, akit ábrázolt. Még el is mosolyodott, miközben intett, hogy mehet. Krantz vállába hirtelen olyan élesen hasított bele a fájdalom, hogy egy pillanatra lebénult. Azon igyekezett, hogy össze ne ránduljon az arca a fájdalomtól. A vámos megint intett de ő csak állt mintha földbe gyökerezett volna a lába. − Gyere már, Szása! − szólt oda Nyina. − Feltartod a sort. Krantznak valahogy sikerült tovább botladoznia. A vámtiszt utána bámult, ahogy elsétált, de Krantz nem nézett vissza. Rámosolygott Nyinára, aki belekarolt, és a kijárat felé indultak. − Akkor velünk jössz a busszal? − kérdezte Nyina, amikor kiléptek a repülőtérről. − Nem, azt hiszem, mégsem − felelte Krantz. − Ha minden igaz, kijön elém egy barátom. Nyina meglepettnek látszott, de nem szólt semmit, csak elköszönt, és átment a túloldalra a
buszhoz a másodpilóta társaságában. − Ez meg ki volt? − kérdezte a férfi, miközben felszálltak az Aeroflot buszára. 54. fejezet Van valami a filmen, amit fel tudunk használni? − kérdezte Macy. − Semmi − rázta a fejét Jack. − Leapmannek csak annyi ideje volt, hogy nyolc dokumentumot lefotózzon, mielőtt Fenston rajtakapta. − És mi derül ki abból a nyolc dokumentumból? − kérdezte Macy. − Semmi olyasmi, amit már eddig is ne tudtunk volna − ismerte be Jack, és kinyitotta az előtte fekvő dossziét. − Többnyire szerződések, amelyek megerősítik, hogy Fenston továbbra is megkopasztja a világ legkülönbözőbb részeiről származó ügyfeleit, akik elég naivak vagy mohók ahhoz, hogy bedőljenek neki. És ha bármelyikük úgy dönt, hogy az szolgálná leginkább az érdekeiket, ha eladnák a vagyontárgyaikat, hogy így fizessék vissza a kölcsönt a Fenston Financenek, akkor attól tartok, újabb hullával lesz dolgunk. Az egyetlen reményem az, hogy a rendőrség elég bizonyítékot talált, hogy vádat emeljenek Leapman ellen, mert én még mindig nem találtam annyit sem, hogy egy parkolócédulát a nyakába varrhassak. − Amikor ma reggel beszéltem egy kollégával a rendőrségtől, a legelső, amit megtudakolt, az volt, hogy van-e egy Delaney nevű ügynökünk, és ha igen, ott járt-e a helyszínen az ő embereinek érkezése előtt. − És mit mondtál neki? − kérdezte Jack, elrejtve a mosolyát. − Hogy majd utánanézek, és visszahívom − mondta Macy, aztán hozzátette: − Talán kicsit megbékíthetnéd őket, ha hajlandó lennél információkat cserélni velük. − Nem hiszem, hogy lenne a birtokukban bármi olyan információ, amit mi ne tudnánk − felelte Jack. − És amíg Leapman teljesen ki van ütve, nem nagyon reménykedhetnek abban, hogy vádat emelhetnek ellene. − Jött valami hír a kórházból az állapotáról? − Nem túl sok. Amíg be volt zárva az irodába, a magas vérnyomása és a stressz miatt szélütést szenvedett, és afáziás állapotba került. − Afázia? Az meg mi? − A beszédért felelős agyközpontja visszafordíthatatlanul károsodott, úgyhogy nem tud megszólalni. Az orvosa szerint csak vegetál, és figyelmeztetett, hogy az is lehet, az orvosoknak kell majd dönteni abban, kikapcsolják-e a gépeket, és hagyják-e békében meghalni. − A rendőrségtől úgy tudom, hogy Fenston aggodalmasan üldögél a beteg ágya mellett. − Akkor jobb lenne, ha nem hagynák őket kettesben hosszabb ideig − mondta Jack −, mert ha igen, lehet, hogy végül nem az orvosoknak kell eldönteni, hogy ki kapcsolja le a gépeket. − A rendőrség azt is tudni szeretné, hogy elvittél-e a helyszínről egy fényképezőgépet. − A fényképezőgép az FBI tulajdona. − Akkor nem, ha egy bűnügyi helyszínen található bizonyíték, ezt te is nagyon jól tudod, Jack. Miért nem küldöd el a rendőrségnek a felvételeket, amiket Leapman csinált? Próbálj meg kicsit jobban együttműködni velük. Emlékeztesd őket, hogy az apád huszonhat éven át szolgált a rendőrség kötelékében, hátha ettől meghatódnak. − És mit tudnak felajánlani cserébe? − kérdezte Jack. − Egy fényképet, aminek a hátuljára a te nevedet írta Leapman. Szeretnék tudni, neked jelente valamit ez a fotó, mert ők semmit nem tudnak kiokoskodni belőle, ahogyan én sem. Macy odatolt egy fényképet az íróasztalon Jack elé, és megvárta, hogy alaposan szemügyre vegye. A képen Fenston épp kezet rázott George W. Bush-sal a World Trade Center romjainál tett látogatása alkalmával. Jack emlékezett rá, hogy a kinagyított változata ott függött a falon Fenston íróasztala mögött. Felemelte a fényképet, és megkérdezte: − Hogy került ez a rendőrséghez? − Leapman íróasztalán találták. Nyilván oda akarta adni neked tegnap este, és meg is magyarázta volna, amit a hátuljára írt. Jack megfordította a fotót, és elolvasta a hátuljára írt szöveget: Delaney, ezen rajta van a
bizonyíték, amit keres! Macy íróasztalán hirtelen megcsörrent a telefon. Felkapta, de nem szólt bele, csak hallgatott. − Kapcsolja! − mondta aztán, és kihangosította a telefont, hogy Jack is követni tudja a beszélgetést. − Tom Crasanti az, Londonból telefonál − mondta. − Szervusz, Tom, itt Dick Macy. Jack is itt van velem. Épp a Fenston-ügyet beszéltük meg, de sajnos, nagyon lassan haladunk. − Én is ebben az ügyben telefonálok − mondta Tom. − Itt nálunk vannak fejlemények, de nem szolgálhatok túl jó hírekkel. Úgy gondoljuk, Krantznak sikerült bejutnia Angliába. − Ez lehetetlen − mondta Jack. − Hogy jutott át az útlevélvizsgálaton? − Úgy fest a dolog, hogy az Aeroflot stewardessének adta ki magát − mondta Tom. − Az összekötőm az orosz nagykövetségről felhívott, és figyelmeztetett, hogy egy nő hamis útlevéllel, Szása Presztakovics néven belépett Angliába. − No de miből gondolják, hogy ez Krantz? − kérdezte Jack. − Nem ők mondták, nekik fogalmuk sincs, kicsoda. Csak annyit tudtak, hogy a gyanúsított összebarátkozott az Aeroflot egyik főstewardessével, miközben Moszkvából Londonba repültek, még arra is rávette, hogy átkísérje az útlevélvizsgálaton. A másodpilóta megkérdezte, ki volt ez a nő, a stewardess azt felelte, Szása Presztakovics, mire a férfi azt mondta, hogy ez lehetetlen, mert ő ismeri, rendszeresen együtt repültek. − Ez még mindig nem bizonyítja, hogy Krantz volt az − mondta Macy. − Van még más is, csak hadd mondjam végig! Jack örült, hogy a barátja nem látja, milyen türelmetlen arcot vág a főnöke. − A másodpilóta − folytatta Tom − jelentette a dolgot a kapitánynak, aki azonnal értesítette az Aeroflot biztonsági szolgálatát. Nem kellett nekik sok idő, hogy rájöjjenek, Szása Presztakovicsnak épp háromnapos pihenője van, és az útlevelét ellopták, az egyenruhájával együtt. Így aztán beindult a riadólánc. − Macy idegesen dobolni kezdett az ujjaival az íróasztalon. − Ezután hívtak fel az orosz nagykövetségről, a szeptember 11. utáni új együttműködés szellemében, miután az Interpolt már értesítették. − Akkor megtudhatjuk végre, mi a végeredmény, Tom? − Máris rátérek. Hol is tartottam? − Hogy felhívtak az orosz nagykövetségről − segítette ki Jack. − Á, igen. Miután megadtam nekik Krantz személyleírását, megkértek, hogy faxoljak át róla egy fényképet, amit meg is tettem, ők aztán továbbították a képet a másodpilótának a londoni szállodájába, és ő megerősítette, hogy Krantz volt az. − Remek munka, Tom − mondta Macy. − Alapos, mint mindig. És van valami elképzelése arról, hogy Krantz miért kockáztatta meg, hogy Angliába menjen? − Én arra tippelnék, azért, hogy megölje Petrescut − mondta Tom. − Te mit gondolsz? − kérdezte Macy Jackre pillantva az íróasztal fölött. − Egyetértek Tommal − felelte Jack. − Nyilván Anna a célpontja. − Kicsit habozott, és hozzátette: − De azt el sem tudom képzelni, miért vállalna most ezért ekkora veszélyt. Macy bólintott. − Mindenesetre nem szeretném kockáztatni Petrescu életét, amíg azon törjük a fejünket, mi lehet Krantz motivációja. Figyeljen, Tom, mert csak egyszer fogom elmondani. − Gyorsan lapozgatni kezdett a Fenston-dossziéban. − Szeretném, ha kapcsolatba lépne… egy pillanat, rögtön mondom… − lapozgatott tovább a dossziéban. − Á, igen, itt van, Renton főfelügyelővel a surrey-i rendőrségtől. Jack jelentésének alapján az a benyomásom, Renton olyan ember, aki hozzá van szokva, hogy kemény döntéseket hozzon, és akkor is vállalja a felelősséget, ha egy beosztottja hibát követett el. Tudom, hogy őt már tájékoztatták, hogy körözzük Krantzot, de azért figyelmeztesse, hogy úgy gondoljuk, újból lecsapni készül, és a célpont lehet, hogy ismét a Wentworth-kastély lesz. Nem hiszem, hogy a főfelügyelő örülne, ha kétszer is egy ilyen tragédia történne az orra előtt. És mondja meg neki azt is, hogy ha akarna velem beszélni, nyugodtan hívjon fel bármikor. − És add át neki üdvözletemet − tette hozzá Jack. − Jól van, Tom, akkor csapjon a lovak közé! − Meglesz! − jött a válasz Londonból.
Macy letette a telefont. − Jack, szeretném, ha a következő géppel Londonba repülnél. Ha Krantznak akár csak megfordult a fejében, hogy Petrescut célba vegye, jobb lenne, ha mi ott várnánk rá. Ha másodszor is kicsúszik a kezünkből, akkor engem nyugdíjaznak, és te is elfelejtheted az előléptetést. Jack összevonta a szemöldökét, és nem felelt semmit. − Aggodalmasnak látszol − jegyezte meg Macy. − Nem tudok rájönni, hogy mit bizonyít ez fénykép, amin Fenston kezet ráz az elnökkel − mondta. − Bár azt hiszem, azt tudom, Krantz miért kockáztatja, hogy másodszor is visszatérjen a Wentworth-kastélyba. − És miért? − kérdezte Macy. − El fogja lopni a Van Goghot − mondta Jack −, aztán valahogy eljuttatja Fenstonnak. − Szóval nem Petrescu miatt ment Angliába. − Nem hiszem − mondta Jack. − De ha rájön, hogy ő is ott van, szerintem jutalomjátéknak fogja tekinteni, hogy őt is megölheti. 55. fejezet Szeptember 25-én este Krantz valamivel nyolc után bukkant fel a Wentworth-kastély kerítésénél. Arabella ekkor épp a vendégeit kísérte az ebédlőbe. Krantz fekete, testhez simuló melegítőt viselt, és kétszer is körbejárta a birtokot, mielőtt eldöntötte volna, hol fog besurranni. Az biztos, hogy nem a főkapun. Bár a kastélyparkot körbevevő magas kőfal annak idején abból a célból épült, hogy távol tartsa a behatolókat − különösen a franciákat és a németeket −, a huszonegyedik század elejére annyira romos állapotba került, hogy volt pár hely, ahol egy falubeli gyerkőc is be tudott volna lógni, hogy almát lopjon. Miután Krantz kiválasztotta a megfelelő helyet, pár másodperc alatt könnyedén átmászott a falon, aztán egy tigrisbukfenccel ért földet, ahogy már sok ezerszer tette, miután elvétette a leugrást a felemás korlátról. Pár pillanatig mozdulatlanul feküdt, és megvárta, amíg a hold eltűnik egy felhő mögött. Aztán harminc-negyven métert futva tett meg a patak melletti kis facsoportig, ahol biztonságosan elrejtőzhetett. Megvárta, amíg újból előbukkan a hold, hogy alaposabban szemügyre vehesse a terepet. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie. A türelmetlenség hibákat okoz, és az ő szakmájában a hibákat nem lehet olyan könnyen helyrehozni, mint más foglalkozásoknál. Krantz tisztán rálátott a kastély elülső frontjára. Negyven perc is eltelt, mire a hatalmas tölgyfa bejárati ajtót kinyitotta egy fekete szmokingos, fehér csokornyakkendős férfi, és kiengedte a két labradort az esti sétára. A kutyák a levegőbe szagoltak, aztán hangosan ugatni kezdtek, és feléje rohantak. Krantz csak várt, türelmesen. Az oktatója egyszer beszélt arról, hogy az angolok nagy állatbarátok, és egy ember társadalmi osztályát nagyon jól meg lehet állapítani abból, hogy milyen kutyát tart. A munkásosztály az agarakat kedveli, a középosztály a Jack Russell-terriert és a cockerspánielt részesíti előnyben, míg az újgazdagok a rotweilert vagy a németjuhászt, hogy megvédjék frissen szerzett vagyonukat. A felsőbb osztályok hagyományosan labradort tartanak − ez a fajta teljesen alkalmatlan őrzésre, mivel inkább megnyalogatják az idegent, mint hogy megharapnák. Corgija pedig kizárólag a királynőnek van. Krantz nem mozdult, miközben a két kutya közeledett felé, és néha meg-megállva a levegőbe szimatoltak. Most már megérezték egy másik szagot is, amitől lelkesen csóválni kezdték a farkukat. Krantz korábban felkereste a Fulham Roadon a Curnick hentesboltot, és kiválasztotta a legfinomabb vesepecsenyét, amelyet a Wentworth-kastély vendégei is nagyra értékeltek volna. Krantz úgy érezte, semmi sem túl drága, végül is ez lesz a kutyák utolsó vacsorája. Kirakott maga köré néhány jó nagy húsdarabot, és mozdulatlanul várt. Amikor Brunswick és Picton odaértek, gyorsan befalták az első fogást, és nem mutattak túl sok érdeklődést a mozdulatlan emberi alak iránt. Krantz lassan féltérdre ereszkedett, és elkezdte kirakosgatni maga köré a második fogást. A kutyák néha kis szünetet tartottak két falat között, felnéztek rá bánatos szemükkel, a
farkukat még lelkesebben csóválva, aztán folytatták a lakmározást. Miután kirakta eléjük az utolsó finom falatot is, előrehajolt, és megsimogatta Picton, a fiatalabbik kutya selymes fejét. A kutya fel sem nézett, amikor előhúzta a tokból a konyhakést. Sheffieldi acél volt, ezt is aznap délután vásárolta a Fulham Roadon. Megint gyengéden megsimogatta a sötétbarna labradort, aztán váratlanul megragadta a fülénél fogva, elrántotta a fejét az utolsó finom daraboktól, és egyetlen mozdulattal elvágta a torkát. A hangos ugatást éles nyüszítés követte, és Krantz a sötétségben is látta, milyen fájdalmas kifejezéssel néznek rá a nagy, barna kutyaszemek. Az idősebbik, fekete labrador felnézett, és morogni kezdett. Krantznak egy másodperc is elég volt, hogy a bal karjával az álla alá nyúljon, rákényszerítve, hogy felemelje a fejét. Egy mozdulattal elvágta a torkát, bár nem a szokásos ügyességgel és precizitással. A kutya nyüszítve a földre roskadt, Krantz előrehajolt, megragadta a selymes füleket, és végzett vele. A két kutya tetemét bevonszolta a bozótba, és belökte egy kidőlt tölgyfa mögé, aztán megmosta a kezét a patakban. Kissé bosszantotta, hogy a vadonatúj melegítője véres lett. Végül a kést is megtörölgette a fűben, és visszadugta a tokjába. Két órát adott magának az egész akcióra, tehát úgy számolta, még mindig van több mint egy órája, mielőtt a házban lévők, akik el vannak foglalva a vacsora felszolgálásával, illetve az elfogyasztásával, észrevennék, hogy a kutyák nem tértek vissza az egészségügyi sétáról. Úgy becsülte, a kis facsoport és az épület északi vége közötti távolság talán százhúsz méter lehet. Mivel a hold tiszta, éles fényt adott, ha olykor-olykor el is takarták a felhők, tudta, hogy csak egyféleképpen juthat előre anélkül, hogy észrevennék. Letérdelt, aztán végighasalt a fűben, és jól a földre lapulva kúszni kezdett. Százméteres kúszásban hét perc tizenkilenc másodperc volt a rekordja. Néha meg-megállt, és felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a házat, és megfontolja, hol lenne a legkönnyebb bejutni. A földszint ragyogóan ki volt világítva, az első emelet viszont szinte teljesen sötétségbe burkolózott. A második emeleten, ahol a személyzet szobái voltak, csak egyetlen ablakban égett világosság. Krantzot a második emelet nem érdekelte. Az, akit ő keres, a földszinten tartózkodik, aztán később majd az első emeleten. Amikor már csak tíz méterre járt a háztól, még jobban lelassította minden mozdulatát, és óvatosan addig kúszott, amíg meg nem érezte, hogy az ujjai hozzáérnek a falhoz. Mozdulatlanul feküdt, a fejét oldalra billentve, és a hold fényénél alaposan szemügyre vette az épületet. Csak egy ekkora kastélynak lehet ilyen vastag ereszcsatornája. Annak, aki egy tíz centi széles gerendán képes szaltózni, ez felér egy létrával. Krantz ezután szemügyre vette a nagy terem ablakait, ahonnan beszédfoszlányok és nevetés zaja szűrődött ki. Bár a vastag sötétítőfüggönyök össze voltak húzva, észrevett egy kis rést. Még lassabban odakúszott. Az ablakhoz érve feltérdelt, és óvatosan belesett. Az első, akit meglátott, egy szmokingos férfi volt, pezsgőspohárral a kezében, mintha épp pohárköszöntőt mondana. Krantz nem hallotta, miről beszél, de nem is érdekelte. A tekintete végigsöpört a szobának azon részén, amit a függöny résén keresztül látott. Az asztal egyik végében egy hölgy ült hosszú selyemruhában, az ablaknak háttal, és figyelmesen hallgatta a rögtönzött beszédet tartó férfit. Krantz tekintete egy pillanatra megpihent a gyémánt nyakéken − de ez nem az ő szakterülete. Ami őt érdekli, az egy-két centivel a csillogó drágakövek fölött található. Ezután az asztal másik vége felé fordult a figyelme. Majdnem elmosolyodott, amikor meglátta, ki eszi ott a fácánsültet és kortyolgatja a bort. Amikor Petrescu ma este visszavonul a szobájába, ő már ott fogja várni, olyan helyen elrejtőzve, ahol a legkevésbé sem jutna eszébe keresni. Krantz ezután a frakkot és fehér csokornyakkendőt viselő férfira pillantott, aki korábban kiengedte a kutyákat. Most ott állt a selyemruhás hölgy háta mögött, és újratöltötte a poharát borral, míg a személyzet más tagjai kivitték a kiürült tányérokat Volt egy, akinek csak annyi volt a dolga, hogy a morzsákat söprögette az abroszról egy ezüsttálcára. Krantz teljesen mozdulatlanul lapult, csak a szeme járt körbe a szobában, keresve a Fenston által kiszemelt másik áldozatot. − Lady Arabella, szeretnék köszönetet mondani a kedvességéért és a nagyszerű
vendéglátásért. Igazán fenséges volt a Test folyóból származó pisztráng és a birtokon lőtt fácánból készült sült, és ráadásképp két ilyen figyelemreméltó hölgy társaságát is élvezhettem. De a mai este sok más okból is emlékezetes marad a számomra. Nem utolsósorban azért, mert holnap úgy hagyhatom el a Wentworth-kastélyt, hogy két különleges darabbal gazdagodott a gyűjteményem: Van Gogh egyik legnagyobb remekművével, valamint a műkereskedő szakma egyik legtehetségesebb fiatal képviselőjével, aki beleegyezett, hogy elvállalja a művészeti alapunk igazgatói posztját. Az ön dédapja − folytatta Nakamura a háziasszony felé fordulva − volt olyan bölcs több mint száz évvel ezelőtt, 1889-ben, hogy megvásárolja dr. Gachet-től közeli barátjának önarcképét. Holnap ez a remekmű megkezdi az utazást a világ túlsó végébe. Figyelmeztetnem kell azonban, Arabella, hogy szemet vetettem egy másik kincsre is az ön otthonában, amelyért hajlandó lennék átlagon felüli összeget fizetni. − Megkérdezhetem, hogy melyikre? − érdeklődött Arabella. Krantz nem várta meg a választ, úgy döntött, ideje továbbmenni. Lassan a ház északi vége felé osont. A masszív sarokkövek Sir John Vanbrugh kedvencei voltak, de Krantz erről mit sem tudott, számára ezek csak tökéletes lépcsőfokként szolgáltak az első emelethez. Alig két perc alatt fel is mászott az első emeleti erkélyre, ahol egy pillanatra megállt, hogy megszámolja, hány hálószobát kell átkutatnia. Tudta, hogy amíg vendégek vannak a házban, nem valószínű, hogy bekapcsolnák a riasztót, és az épület állapota miatt a legzöldfülűbb betörőnek sem okozott volna különösebb nehézséget a bejutás. A kését a zár alá csúsztatva kinyitotta az első szoba ablakát. Miután bemászott, nem keresgélte a villanykapcsolót, hanem elővett egy kis zseblámpát, amivel nagyjából akkora területet tudott bevilágítani, mint egy kisebb tévéképernyő. A négyszögletes fényfolt végigsiklott a falakon, egymás után világítva meg a kiakasztott festményeket. Bár Hals, Hobbema és Van Goyen képei a legtöbb ínyenc műértőt megörvendeztették volna, Krantz gyorsan átsiklott rajtuk. Ő egy másik holland mestert keresett. Miután futólag végignézett minden festményt a szobában, kikapcsolta a zseblámpát, és visszament az erkélyre. Bemászott a második hálószobába, miközben odalent az ebédlőben Arabella felállt, hogy megköszönje Mr. Nakamura kedves pohárköszöntőjét. Krantz ismét megszemlélte az összes képet, és itt sem csalt egyik sem mosolyt az ajkára. Gyorsan visszamászott a mellvédre, miközben a komornyik portóival kínálta Mr. Nakamurát, és elétartotta a nyitott szivarosdobozt. Nakamura megkérte Andrews-t, hogy töltsön a 47-es évjáratú Taylorból. A komornyik ezután visszatért az asztal túlsó végébe az úrnőjéhez. Arabella portóit nem kért, de több szivart is megforgatott a hüvelyk- és mutatóujja között, végül kiválasztott egy Monte Cristót Miközben a komornyik meggyújtott egy gyufát, Arabella elégedetten elmosolyodott. Minden a terv szerint haladt. 56. fejezet Krantz már az ötödik hálószobát is átvizsgálta, amikor Arabella felszólította a vendégeit, hogy csatlakozzanak hozzá egy kávéra a szalonban. Még mindig hátra volt kilenc szoba, és Krantz tudta, hogy ha kifut az időből, nem lesz második lehetősége. Gyorsan átment a következő szobába, amelynek lakója nagyon szeretheti a friss levegőt, mert nyitva hagyta az ablakot. Felkapcsolta a zseblámpát, és a fényben a Vasherceg portréja meredt rá acélos tekintettel. Odalent a szalonban Nakamura épp lerakta a kávéscsészéjét egy asztalkára, és felállt. − Azt hiszem, ideje, hogy nyugovóra térjek, Lady Arabella − mondta. − Különben a Corus Steelnél azt fogják hinni, már nem vagyok olyan jó tárgyalópartner. − Annához fordult. − Akkor holnap találkozunk. A reggelinél megbeszélhetjük, milyen ötletei vannak a gyűjteményem gyarapítására, és talán a fizetését is. − De hát már megegyeztünk, hogy mennyit érek magának − mondta Anna. − Én nem emlékszem − mondta Nakamura csodálkozva. − Dehogynem. Azt mondta, Fenston meggyőzte róla, hogy megérek napi ötszáz dollárt. − Kihasználja egy öregember engedékenységét − mondta Nakamura egy mosollyal. − De nem vonom vissza a szavamat.
Krantz úgy hallotta, mintha csukódna egy ajtó, és gyorsan visszaosont az erkélyre anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna Wellingtonra. A kése segítségével felfeszítette a következő szoba ablakát. Lábujjhegyen átlopakodott a hálószobán, és megállt egy újabb baldachinos ágy végében. Felkattintotta a zseblámpát, és arra számított, üres fal fogadja. Tévedett. Egy zseni őrült szemei meredtek rá. Egy bérgyilkos őrült tekintete meredt vissza a festményre. Krantz aznap másodszor mosolyodott el. Felmászott az ágyra, és az áldozata felé kúszott. Előhúzta a kést, a feje fölé emelte, és már bele akarta vágni a vászonba, Van Gogh nyakába, amikor eszébe jutott, Fenstonnak mi volt a kívánsága, amiért további egymilliót ígért. Lekapcsolta a zseblámpát, lemászott az ágyról a vastag szőnyegre, bebújt az oszlopos ágy alá, hanyatt fekve elnyúlt, és várt. Miközben Arabella a vendégeivel átsétált a szalonból a hallba, megkérdezte Andrews-tól, hogy Brunswick és Picton bejöttek-e már. − Nem asszonyom − felelte a komornyik −, de elég sok nyúl van ma este. − Akkor megyek, megkeresem azokat a csibészeket − mondta Arabella, aztán a vendégekhez fordulva hozzátette: − Aludjanak jól, a reggelinél találkozunk. Nakamura meghajolt, aztán felkísérte Annát a lépcsőn, helyenként meg-megállva, hogy megcsodálja Arabella őseinek portréit. − Ugye, megbocsát, Anna, ha én még egy kicsit elidőzöm itt, mivel többször nem lesz alkalmam találkozni ezekkel a hölgyekkel és urakkal. Anna elmosolyodott, és otthagyta Nakamurát, hogy elgyönyörködjön Romney Mrs. Siddonsról készült képében. Anna továbbsétált a folyosón, aztán megállt a Van Gogh-szoba előtt. Belépett, és villanyt gyújtott. Egy pillanatra megtorpant, hogy megcsodálja a Van Gogh-önarcképet. Levette a ruháját és beakasztotta a szekrénybe, a fehérneműjét a baldachinos ágy végébe állított díványra tette. Aztán felkattintotta az ágy melletti kislámpát, és megnézte, hány óra. Épp elmúlt tizenegy. Bement a fürdőszobába. Amikor Krantz meghallotta, hogy csobogni kezd a zuhany, kibújt az ágy alól, és letérdelt mellé. Hegyezte a fülét, mint egy figyelmes állat. A víz még mindig folyt. Felállt, odament az ajtóhoz, és leoltotta a villanyt, a kislámpát az ágy mellett égve hagyta. Az ágy túlsó feléhez ment, felhajtotta a takarót, aztán óvatosan bebújt alá. Vetett még egy utolsó pillantást a Van Goghra, aztán szépen magára húzta a takarót, és mozdulatlanul elnyúlva meglapult. Olyan vékony volt, hogy a halvány fényben alig lehetett kivenni, hogy van valaki a takaró alatt. Hallotta, hogy a fürdőszobában elhallgat a vízcsobogás. Csönd lett. Anna nyilván törülközik. Aztán kattant egy villanykapcsoló, majd nyílt és csukódott az ajtó. Krantz óvatosan előhúzta a kést a tokjából, és szorosan megmarkolta a nyelét, miközben Anna visszasétált a hálószobába. Bebújt a takaró alá a másik oldalon, és leoltotta az éjjeliszekrényen álló kislámpát, aztán a puha libatoll párnára hajtotta a fejét. Ahogy lassan elnyomta az álom, arra gondolt, hogy az este ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Nakamura nemcsak belement az üzletbe, ráadásul még állást is ajánlott neki. Mit is kívánhatna még? Anna már majdnem elaludt, amikor Krantz odahajolt, és az ujja hegyével megérintette a hátát. Végigsiklott az ujja a gerincén meg a fenekén, végül megállt a combja tövénél. Anna félálomban felsóhajtott. Krantz keze egy pillanatra megtorpant, aztán Anna lába közé siklott a késsel. Vajon álmodik, vagy valaki tényleg megérintette? − tűnődött Anna félálomban, de meg se rezzent. Egyszerűen lehetetlen, hogy valaki más is lenne az ágyban. Nyilván álmodik. Ekkor megérezte a hideg acélpengét a combjai között. Hirtelen teljesen éber lett, és ezernyi gondolat cikázott át az agyán. Épp le akarta rúgni magáról a takarót, és kiugrani az ágyból, amikor megszólalt egy halk, de határozott hang: − Eszedbe ne jusson megmoccanni! Egy tizenöt centis penge van combjaid között, és az éle felfelé néz. − Anna nem mozdult. − Ha egy hangot is adsz, kettéhasítalak, és még élni fogsz elég ideig, hogy azt kívánhasd, bárcsak meghalnál. Anna érezte a combjai közé szorult pengét, és mindent elkövetett, hogy ne moccanjon, bár a remegését nem tudta visszafojtani.
− Ha szó szerint követed az utasításaimat − mondta Krantz −, lehet, hogy életben maradsz, de azért ne számíts rá túlságosan. Anna nem is számított rá. Tudta, hogy az egyetlen halvány esélye az életben maradásra az, ha sikerül húznia az időt. − Mit akar? − kérdezte. − Mondtam, hogy egy hangot se! − szólt rá Krantz, és feljebb csúsztatta a kést a combjai között egy centivel. Anna nem vitatkozott. − Van egy olvasólámpa az ágynak azon az oldalán − mondta Krantz. − Hajolj oda, nagyon lassan, és gyújtsd fel! Anna odahajolt, és érezte, hogy a penge vele együtt mozdul, miközben felkattintotta a lámpát. − Jól van − mondta Krantz. − Most felhajtom a takarót a te oldaladon, de maradj mozdulatlan. A kést még nem veszem el. Anna mereven maga elé bámult, míg Krantz lassan felhajtotta a takarót. − Most húzd fel a térded az állad alá, nagyon lassan! Anna engedelmeskedett, és megint érezte, hogy a kés vele együtt mozdul. − Most térdelj fel, a fal felé fordulva! Anna a bal könyökével az ágyra támaszkodott, és óvatosan feltérdelt, aztán lassan megfordult, és így szembe került a fallal. Felnézett a Van Gogh-festményre. Amikor a bekötözött fülére esett a tekintete, csak arra tudott gondolni, Krantz mit művelt Víctoriával. Krantz közvetlenül a háta mögött térdelt, szorosan markolva a kés nyelét. − Hajolj nagyon lassan előre, és fogd meg a képet a két oldalán! Anna engedelmeskedett, miközben minden ízében remegett. − Emeld le a képet a szögről, és nagyon lassan engedd le a párnára! Annának sikerült annyira összeszednie magát, hogy végre tudja hajtani a parancsot, és a párnára fektette az önarcképet. − Most elveszem a kést, nagyon lassan, aztán a tarkódnak szegezem. Egy pillanatig se gondolj rá, hogy bármi hirtelen mozdulatot teszel. Ha olyan ostoba lennél, hogy bármit is terveznél, hadd közöljem, hogy alig három másodperc alatt meg tudlak ölni, és tíz másodperc alatt kint is vagyok a nyitott ablakon. Ezen gondolkozz egy kicsit, mielőtt elveszem a kést. Anna gondolkozott, és nem mozdult. Pár másodperccel később érezte, hogy a kés kicsúszik a combjai közül, és egy pillanattal később a tarkójának szorult a hegye, ahogy Krantz ígérte. − Emeld fel a képet a párnáról − utasította Krantz −, aztán fordulj szembe velem! A penge soha nem lesz távolabb pár centinél a torkodtól. Egyetlen gyanús mozdulat, és az lesz az utolsó. Anna ebben nem is kételkedett. Előrehajolt, felemelte a képet a párnáról, és lassan, centiméterről centiméterre araszolgatva megfordult, szembe Krantzcal. Amikor először meglátta, egy pillanatra meglepődött. A nő olyan aprócska és vékony volt, hogy szinte törékenynek látszott − ezt a tévedést sok kemény férfi is elkövette, aminek meg is fizették az árát. Ha Krantznak Szergejt is sikerült legyőznie, akkor neki mi esélye lenne vele szemben? Miközben várta a következő utasítást, az az abszurd kis gondolat futott át a fején, hogy miért nem mondott igent, amikor Andrews felajánlotta, hogy behoz neki egy csésze kakaót, mielőtt lefekszik. − Most fordítsd meg a festményt, hogy szembenézzen velem − folytatta Krantz −, és le ne vedd a szemed a késről! − tette hozzá, miközben elhúzta Anna nyakától a pengét, és a feje fölé emelte. Anna megfordította a képet, Krantz pedig a újból a torkának szegezte a kést. − Tartsd szorosan a keretet! − mondta. − A kedves barátod, Mr. Van Gogh most kicsit többet fog veszíteni, mint a bal fülét. − De hát miért? − kiáltott fel Anna. − Örülök, hogy megkérdezted. − mondta Krantz. − Mr. Fenston utasítása szerint te leszel az utolsó, aki látja ezt a remekművet, mielőtt elpusztulna. − De hát miért? − ismételte Anna. − Ha már Mr. Fenstoné nem lehet a kép, gondoskodni akart róla, hogy Nakamuráé se lehessen − mondta Krantz, a kést továbbra is pár centire tartva Anna nyakától. − Súlyos hiba volt Mr. Fenstonnal ujjat húzni. Milyen kár, hogy nem lesz módod figyelmeztetni a barátnődet, Lady Arabellát, hogy rá mi vár. − Krantz kicsit hallgatott. − De az az érzésem, Fenston nem bánná, ha
veled megosztanám a részleteket. Milyen szerencse, hogy Arabella nem engedhette meg magának, hogy biztosítsa a festményt. Ilyesmin kár spórolni. Miután tönkretettem a Van Goghot, Mr. Fenston eladhatja a gyűjtemény többi részét, hogy rendezze a tartozást. Lady Arabella haldoklása a tiedtől eltérően hosszú és lassú lesz. Az ember csak csodálni tudja Mr. Fenston logikáját és előrelátását. − Krantz hallgatott egy kicsit. − Attól tartok, fogy az idő, a tied és Van Goghé is. Hirtelen a feje fölé emelte a kést, és teljes erejéből beledöfte Van Gogh nyakába. Végighúzta a kést a vásznon, és teljesen kivágta Van Gogh fejét. A kép közepén cakkos szélű lyuk maradt. Krantz kicsit hátrább húzódva megcsodálta a művét, és megengedett magának egy pillanatnyi elégedettséget. Úgy érezte, az utolsó betűig végrehajtotta Fenston megbízását, és most, hogy Anna szemtanúja volt a pusztításnak, eljött az ideje, hogy kiérdemelje a negyedik milliót is. Anna nézte, ahogy Van Gogh feje a takaróra hullik mellette anélkül, hogy egy csepp vér is folyt volna. Miközben Krantz élvezte a diadal pillanatát, Anna teljes erejéből lesújtott a nehéz kerettel a fejére. De Krantz gyorsabb volt, mint ahogy Anna számított rá, elfordult, felemelte a karját, és kivédte az ütést, így a keret a bal vállát érte. Anna leugrott az ágyról, miközben Krantz félrelökte a keretet, és feltápászkodott. Annának sikerült tennie egy lépést az ajtó felé, de Krantz is leugrott az ágyról, utána vetette magát, és a lábába döfte a kést. Anna megbotlott és elesett, pár centire az ajtótól, és a lábából spriccelni kezdett a vér. Krantz egy lépéssel volt mögötte, mikor Anna keze a kilincshez ért, de túl későn. Krantz megragadta a haját, és lerántotta a földre. A feje fölé emelte a kést, és Anna még hallotta, hogy azt motyogja: − Ez most személyes bosszú is… Krantz már majdnem lesújtott, amikor hirtelen kivágódott a hálószoba ajtaja. Nem a komornyik volt az a kakaóval, hanem egy nő, a jobb hóna alatt egy puskával. A keze és a selyempongyolája véres volt. Krantz kővé dermedt, ahogy felnézett a nőre, akiről azt hitte Victoria Wentworth. Hát nem megölte ezt a nőt? Kísértetet lát? Krantz bénultan, megbabonázva bámult, miközben a jelenés feléje lépett. Krantz nem tudta levenni a szemét Arabelláról, de közben továbbra is Anna nyakához szorította a kést. Arabella felemelte a puskát, miközben Krantz lassan hátrálni kezdett, magával vonszolva áldozatát a nyitott ablak felé. Arabella felhúzta a puska kakasát. − Egyetlen csepp vér − szólalt meg −, és szitává lövöm. A lábával fogom kezdeni, aztán a második golyót a gyomrába eresztem. De nem fogom azonnal megölni. Ígérem, hogy lassú és fájdalmas halála lesz, és nem fogok mentőt hívni, csak ha már biztos vagyok benne, hogy nem tehetnek semmit. − Arabella kicsit lejjebb engedte puska; csövét. Krantz habozott. − Engedje el − mondta Arabella −, akkor nem lövök! − Arabella kinyitotta a puska csövét, és várt. Meglepetten látta, milyen rémültnek látszik Krantz, miközben Anna figyelemreméltóan összeszedett. Krantz minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak elengedte Anna haját, és kivetette magát a nyitott ablakon az erkélyre. Arabella egyetlen mozdulattal visszacsukta a puska csövét, felemelte, és lőtt. Odarohant az ablakhoz, és lekiáltott: − Most, Andrews! − mintha csak egy hajtót utasítana a fácánvadászaton. Egy másodperccel később kigyulladtak a biztonsági reflektorok, és fény árasztotta el a kastély előtti pázsitot, amely úgy festett, mint egy futballpálya, ahol egyetlen játékos igyekszik a kapu felé. Arabella a pázsiton cikcakkban rohanó, apró fekete figurára szegezte a tekintetét. Másodszor is felemelte puskát, jó erősen a vállához szorította, célzott, vett egy nagy levegőt, és meghúzta a ravaszt. Egy pillanattal később Krantz a földre zuhant, de sikerült továbbkúsznia a fal felé. − A pokolba is! − mondta Arabella. − Csak súrolta. − Kirohant a szobából, le lépcsőn, és közben ezt kiabálta: − Még két töltényt, Andrews! Andrews a jobb kezével kinyitotta a bejárati ajtót, a ballal pedig odanyújtott két töltényt az úrnőjének. Arabella gyorsan újratöltötte a puskát, miközben lerohant a lépcsőn a pázsitra. Épp csak ki tudta venni a fekete figurát, amely közben irányt változtatott, a nyitott kapu felé igyekezett, ám Arabella minden lépéssel közelebb került hozzá. Amikor már biztos volt benne, hogy kellő távolságban van, megállt a pázsit közepén, felemelte a puskát, a vállához támasztotta, célzott és épp lőni akart, amikor hirtelen három rendőrségi autó és egy mentő száguldott át a kapun, és a fényszóróik elvakították Arabellát, aki így szem elől veszítette a zsákmányt.
Az első kocsi csikorogva lefékezett, pontosan előtte, és amikor Arabella meglátta, ki száll ki belőle, vonakodva leengedte a fegyvert. − Jó estét, Stephen − mondta, és a kezével próbálta elernyőzni a szemét a reflektorok vakító fénye elől. − Jó estét, Arabella − felelte a főfelügyelő, olyan modorban, mintha pár perces késéssel érkezett volna egy koktélpartira. − Minden rendben van? − kérdezte. − Rendben volt, amíg meg nem jelentél − közölte Arabella −, hogy beleüsd az orrod mások dolgába. Hogy tudtatok ilyen gyorsan ideérni? − Az amerikai barátodnak, Jack Delaney-nek köszönd − mondta a főfelügyelő. − Ő figyelmeztetett minket, hogy esetleg segítségre lesz szükséged. Úgyhogy egy órája őröket állítottunk ide, akik figyelték a kastélyt. − Nincs szükségem semmiféle segítségre − jelentette ki Arabella, és megint harciasan felemelte a puskát. − Ha hagytál volna nekem még pár percet, akkor már végeztem volna azzal a nőszeméllyel, és boldogan vállalnám a következményeket. − Fogalmam sincs, miről beszélsz, Arabella − mondta a főfelügyelő, aztán visszasétált a kocsijához, és lekapcsolta a fényszórókat. A mentős és a másik két járőrkocsi közben eltűnt valahová. − Te ostoba, hagytad elmenekülni! − mondta Arabella, harmadszor is a vállához emelve puskát. Ebben a pillanatban megjelent Nakamura is, hálóköntösben. − Azt hiszem, hogy Anna… − kezdte a főfelügyelő. − Te jóságos ég, Anna! − kiáltott fel erre Arabella, és visszarohant a ház felé, meg sem várva, mit akart mondani Renton. Visszarohant a házhoz, beszáguldott a nyitott ajtón, aztán felviharzott a lépcsőn, és meg sem állt Anna hálószobájáig. Ott találta Andrews-t, aki a földön térdelt Anna mellett, és szakértően kötözgette a sebesült lábát. Nemsokára Nakamura is berontott. Megállt, levegő után kapkodott, aztán megjegyezte: − Nagyon rég szerettem volna tudni, Arabella, hogy zajlik egy vendégség egy vidéki angol kastélyban, de most már van róla némi fogalmam. Arabella nevetésben tört ki, és Nakamura felé fordult. Csak akkor vette észre, hogy a japán mereven bámul valamit: a megcsonkított festményt, amely ott hevert az ágy mellett. − Te jóságos ég… − mondta újból Arabella, amikor meglátta, mi maradt az örökségéből. − Mégiscsak az az átkozott Fenston győzött. Most már értem, miért volt olyan biztos benne, hogy kénytelen leszek eladni a gyűjtemény többi részét, sőt a kastélyt is. Anna lassan talpra állt, és leült az ágy végébe. − Nem hiszem, hogy erre szükség lenne − mondta Arabellához fordulva, aki értetlenül nézett rá. − De ezért Andrews-nak kell köszönetet mondani − folytatta Anna. − Hogyhogy? − kérdezte Arabella. − Ő szólt nekem tegnap, hogy Mr. Nakamura reggel nagyon korán akar indulni, mert nem szeretne elkésni a megbeszélésről a Corus Steelnél, úgyhogy Andrews azt mondta, hogy ha nem akarom, hogy hajnalban felverjenek, hogy levegyék a festményt az ágyam fölül, akkor talán okosabb lenne, ha már a vacsora alatt elvinné onnan, így legalább lenne bőven idejük átrakni az eredeti keretbe, és szépen becsomagolni, mire Mr. Nakamura elindul. Én mondtam Andrews-nak, hogy az asszonya talán nem örülne, ha a kívánsága ellen cselekednénk, de ő csak annyit felelt, hogy „Ha megengedné, hogy kifüggesszem az eredeti helyére a másolatot, akkor őladysége nem fogja megtudni a dolgot”. Egyike volt ez azon alkalmaknak, amire ritkán volt példa az elmúlt negyvenkilenc évben: Andrews tanúja lehetett annak, hogy Lady Arabella képtelen szóhoz jutni. − Szerintem azonnal ki kéne rúgnia, amiért szembeszállt az utasításával − jegyezte meg Nakamura. − És akkor én alkalmazhatnám. Ha esetleg elfogadja az ajánlatomat − fordult Andrewshoz −, akkor boldogan megdupláznám a jelenlegi fizetését. − Ebben ne is reménykedjen! − mondta Arabella. − Andrews az egyetlen nemzeti kincs ebben a házban, amelytől soha nem válnék meg. IX. 26.
57. fejezet Makamura pár perccel hat után ébredt. Úgy hallotta, mintha csukódott volna a hálószoba ajtaja. Pár percig az előző este történteken tűnődött, de nehéz volt elhinni, hogy nem csak álom volt az egész. Felhajtotta a takarót, és a puha szőnyegre rakta a talpát. Az ágy mellé oda volt készítve a papucsa meg a köntöse. Belebújt a papucsba, felvette a köntöst, és az ágy végéhez ment, ahol a szmokingját, a fehér ingét és a többi ruháját hagyta egy széken, de nem találta ott őket. Próbált visszaemlékezni, hogy előző este vajon bepakolt-e már a bőröndbe. Felnyitotta a tetejét, és azt látta, hogy az ingét kimosták és kivasalták, a szmoking pedig szintén kivasalva lógott egy akasztón. Besétált a fürdőszobába, ahol a jó nagy fürdőkád háromnegyedig volt vízzel. Beledugta a kezét: meleg volt, de nem túl forró. Aztán eszébe jutott, hogy hallotta, ahogy valaki becsukta maga után az ajtót, nyilván épp annyira hangosan, hogy őt felébressze, de azért ne zavarja meg a többi vendéget. Hiába, az angol komornyiknak nincs párja. Levette a köntöst, és belelépett a fürdőkádba. Anna kijött a fürdőszobából, és nekilátott az öltözködésnek. Épp Tina óráját csatolta a csuklójára, amikor meglátott egy borítékot az ágy melletti asztalkán. Vajon Andrews hozta be, amíg ő a fürdőszobában volt? Biztos volt benne, hogy amikor felébredt, még nem volt ott Arabella jellegzetes kézírásával Anna állt rajta. Leült az ágy végébe, és feltépte a borítékot. Kedves Anna! Szeretném ezúton is megköszönni mindazt, amit értem tett. I. Erzsébet királynő annak idején arannyal jutalmazta meg a szolgálataiért egy Kalóz ősömet. Úgy gondolom, amiért megmentette a családunk becsületét, maga is megérdemli, hogy… Anna elmosolyodott. Ahogy tovább akarta olvasni a levelet, a kezében tartott borítékból kiesett két kisebb papír a padlóra. Anna lehajolt, és felvette. Az első a Coutts bank csekkje volt Anna Petrescu névre kiállítva, egymillió fontról. A második pedig… Miután Nakamura felöltözött, fogta a mobiltelefonját, és egy tokiói számot hívott. Utasította a pénzügyi igazgatót, hogy utaljon át negyvenötmillió dollárt elektronikus úton a londoni bankjukba. Az ügyvédeit nem kellett külön értesíteni, már megadta nekik az egyértelmű instrukciókat, hogy a teljes összeget utalják tovább a Coutts & Co bankba, ahol a Wentworth család számláját vezették immár kétszáz éve. Mielőtt lement volna reggelizni, még megállt Wellington portréja előtt, és kis meghajlással köszöntötte a Vasherceget, aki bizonyára élvezte volna a tegnap esti kalandot. Ahogy lesétált a márványlépcsőn, Andrews-t pillantotta meg a hallban. Épp a piros dobozra felügyelt, amelyben az eredeti keretbe visszarakott festmény volt. Az alkomornyik letette a dobozt a bejárati ajtó előtt, hogy azonnal berakhassák Nakamura autójába, ahogy a sofőr odahajt. Arabella épp kilépett a reggelizőszobából, amikor Nakamura leért a legalsó lépcsőfokra. − Jó reggelt, Takashi − üdvözölte. − Remélem, a történtek ellenére sikerült aludnia valamennyit. − Igen, köszönöm, Arabella − felelte Nakamura. Közben Anna is megjelent bicegve a lépcsőn. − Nem is tudom, hogy köszönjem meg − mondta Arabellának. − A Sotheby’s ennél többet számított volna fel − mondta Arabella minden további magyarázat helyett. − És biztos vagyok benne, hogy Tina is… − kezdte Anna, amikor határozott kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Andrews nyugodt léptekkel odasétált. − Valószínűleg a sofőröm − mondta Nakamura, miközben a komornyik kitárta a hatalmas tölgyfa ajtót. − Jó reggelt, uram − üdvözölte Andrews a látogatót.
Arabella megfordult, és rámosolygott a váratlan vendégre. − Jó reggelt, Jack − mondta. − Nem is tudtam, hogy maga is velünk reggelizik. Most ugrott át az Államokból, vagy itt éjszakázott a helyi rendőrőrsön? − Nem, Arabella, nem a rendőrőrsön töltöttem az éjszakát, de úgy hallottam, maga megérdemelte volna − felelte Jack vigyorogva. − Maga követett el hibát − vágott vissza Arabella. − Hogy riasztotta a helyi rendőrséget. Anna Nakamurához fordult. − Hadd mutassam be a barátomat, Jack Fitzgerald Delaney-t. − Ha jól sejtem, a Jack a John becézett alakja − mondta Nakamura, és kezet rázott vele. − Úgy van. − Ír szülők gyermeke, vagy esetleg 1963. november 22-én született, a Kennedy elleni merénylet napján? − Mindkettő talált − mondta Jack. − Nahát, milyen érdekes − jegyezte meg Arabella, és bekísérte a vendégeket a reggelizőszobába, miközben Anna elmesélte Jack-nek, miért van bekötözve a lába. Arabella a jobbjára ültette Nakamurát, aztán intett Jacknek: − Jöjjön, fiatalember, maga üljön ide a bal oldalamra. Lenne még egy-két kérdésem, amire szeretnék választ kapni. − Jack szemrevételezte az angol reggeli elengedhetetlen kellékét, a sült vesét, és fogta a kést meg a villát. − Ne is gondoljon addig evésre − szólt rá Arabella −, amíg el nem magyarázta, miért nem szerepelek a Daily Mail címlapján a tegnap esti hőstettemet követően. − Halvány fogalmam sincs, miről beszél − felelte könnyedén Jack, miközben Andrews töltött neki egy csésze kávét. − Ne kezdje maga is! − fortyant fel Arabella. − Nem csoda, hogy annyian hisznek az összeesküvés-elméletekben, és azzal vádolják a rendőrséget, hogy folyton elhallgat dolgokat. Gyerünk, Jack, erőltesse meg magát egy kicsit! − Amikor ma reggel beszéltem a kollégáimmal a brit hírszerzésnél − mondta Jack, lerakva a kést meg a villát −, biztosítottak róla, hogy egyetlen terrorista vagy más gyanús személy sem lépett be az országba az elmúlt huszonnégy órában. − Más szavakkal, Krantz meglógott − mondta Anna. − Nem egészen − felelte Jack. − Annyit mondhatok, hogy egy százötven centis és ötven kiló körüli nő lőtt sebbel a Belmarsh börtön egyik magánzárkájában töltötte az éjszakát. − Ahonnan kétségkívül meg fog szökni − tette hozzá Arabella. − Megnyugtathatom, Arabella, a Belmarshból még soha senki sem szökött meg. − Végül vissza kell hogy küldjék Bukarestbe, nem? − Nem valószínű − mondta Jack −, mivel semmi nyoma nincs, hogy egyáltalán belépett az országba, és ebben a börtönben senki nem fogja keresni. − Ha így áll a helyzet, akkor megengedem, hogy vegyen egy keveset a gombából is. − Amit nagyon tudok ajánlani − szólt közbe Nakamura, és felállt. − Attól tartok, nekem most indulnom kell, Arabella, ha nem akarom lekésni a találkozót. Jack újból lerakta a kést meg a villát, mert mindenki felállt az asztaltól, hogy kikísérjék Nakamurát a hallba. Andrews az ajtónál állt, és felügyelte a piros doboz behelyezését a Toyota limuzin csomagtartójába. − Azt hiszem − szólalt meg Nakamura Arabellához fordulva −, ha emlékezetesnek nevezném a Wentworth-kastélyban tett rövid látogatásomat, az angolosan visszafogott megfogalmazás lenne. − Elmosolyodott, aztán vetett még egy utolsó pillantást a Catherine-t ábrázoló Gainsboroughportréra. − Javítson ki, ha tévednék, Arabella, de nem ugyanezt a gyémánt nyakéket viselte tegnap a vacsoránál? − De igen − felelte mosolyogva Arabella. − őladysége színésznő volt, ami akkoriban körülbelül olyan volt, mint manapság egy hastáncosnő, úgyhogy csak a jó ég tudja, melyik csodálójától kaphatta ezt a pompás kis csecsebecsét. Nem panaszképpen mondom, végül is én neki köszönhetem a nyakéket. − És a fülbevalókat − tette hozzá Anna.
− Sajnos, már csak egy van meg − mondta Arabella, megérintve a jobb fülét. − A fülbevaló! − kiáltott fel hirtelen Jack, ahogy felnézett a festményre. − Hát persze, milyen ostoba vagyok! Egész idő alatt ott volt az orrom előtt a bizonyíték. − Miről beszélsz? − kérdezte Anna. − Leapman azt írta egy fénykép hátuljára, amin Fenston kezet ráz Bush elnökkel, hogy ezen rajta van a bizonyíték, amit keresek. − Milyen bizonyíték? − kérdezte Arabella. − Ami igazolja, hogy Fenston ölette meg a nővérét − mondta Jack. − Nem értem, mi lehet az összefüggés Lady Catherine Wentworth és az Egyesült Államok elnöke között − jegyezte meg Arabella. − Én sem jöttem rá mindeddig − mondta Jack. − Nem Lady Wentworth és Bush között van kapcsolat, hanem Lady Wentworth és Fenston között. És a bizonyíték épp csak ki nem szúrja a szemünket. Mindenki felnézett a Gainsborough-képre. Hosszú csönd után Anna szólalt meg: − Ugyanaz a fülbevaló van rajtuk − mondta halkan. − Nekem is teljesen elkerülte a figyelmemet, pedig még láttam is Fenston fülében aznap, amikor kirúgott. − Leapman azonnal rájött a jelentőségére − mondta Jack. − Rájött, hogy ez a kis bizonyíték elég, hogy vádat emeljünk Fenston ellen. Andrews megköszörülte a torkát. − Igaza van, Andrews − mondta Arabella. − Nem tarthatjuk fel tovább Mr. Nakamurát. Szegénynek elég volt mára a családi titkokból. − Így igaz − bólintott Nakamura. − Azért szeretnék gratulálni Mr. Delaney-nek a kitűnő nyomozói munkáért. − Kicsit lassan forog az esze, de azért végül csak rájön mindenre − jegyezte meg Anna, és megfogta Jack kezét. Nakamura elmosolyodott, Arabella pedig lekísérte a kocsijához. Anna és Jack a legfelső lépcsőről néztek utánuk. − Egyetértek Mr. Nakamurával, jó munka volt, nagy detektív. Jack mosolyogva Anna felé fordult. − Na és te mire jutottál, mint amatőr ügynök? Rájöttél már, hogy Tina miért… − Azt hittem, már meg se kérdezed − mondta Anna. − Be kell vallanom, én sem vettem észre több fontos nyomot, ami pedig nyilvánvaló, még egy amatőrnek is. − Mint például? − kérdezte Jack. − Itt van egy lány, aki Los Angelesből jött, jól ismeri és kedveli a modern amerikai festészetet, és a fürdőszobájában van egy modell egy Christina nevű jachtról, amit a tulajdonosa a két gyermeke után nevezett el. − Chris Adams lánya? − kérdezte Jack. − És az ifjabb Chris Adams húga − mondta Anna. − Hát ez mindent megmagyaráz. − Majdnem mindent − mondta Anna. − Tina nemcsak az otthonát és a jachtot vesztette el, miután a bátyját meggyilkolták, de a jogi egyetemet is abba kellett hagynia. Megváltoztatta a nevét Adamsről Forsterre, New Yorkba költözött, elvégzett egy titkárnőképzőt, és várta, hogy Fenston titkárnője felmondjon, ami elég sűrűn előfordult, és akkor azonnal jelentkezett az állásra. − És sikerült meg is tartania, amíg a múlt héten ki nem rúgta − mondta Jack. Nakamura közben mélyen meghajolva elbúcsúzott Arabellától, és beült a limuzin hátsó ülésére. − És vannak még jobb híreim is, nagy detektív − folytatta Anna, miközben Nakamura után integetett. − Tina minden fontos dokumentumot, ami terhelő lehet Fenstonra nézve, letöltött és hazaküldött a saját számítógépére. Mindent megőrzött, szerződéseket, leveleket, még a személyes feljegyzéseket is, amelyekről Fenston azt hitte, hogy megsemmisültek, amikor összedőlt a World Trade Center. Úgyhogy az az érzésem, hamarosan le lehet zárni a Bryce Fenstonról szóló aktát. − Hála neked és Tinának − mondta Jack, majd kicsit hallgatott − De Tina így is elveszített
mindent. − Azért nem mindent Örömmel közölhetem, hogy Arabella egymillió dollárt ajándékozott neki, amiért közreműködött a Wentworth-gyűjtemény megmentésében. − Egymillió dollárt? − Nem is beszélve az egymillió fontról, amit én kaptam. „Mert méltó a munkás az ő jutalmára”, valami ilyesmit írt a levelében. − Lukács evangéliuma − mondta Jack. − „Ugyanazon házban maradjatok pedig, azt evén is és iván, amit ők adnak: mert méltó a munkás az ő jutalmára”. − Nagyszerű − bólintott elismerően Anna. − Nekem bezzeg még reggelizni se volt alkalmam. − Hát, esetleg megsajnállak, és megengedem, hogy hazafelé a repülőn velem ebédelj. Jack Annára mosolygott. − Én sokkal jobban örülnék, ha inkább eljönnél velem vacsorázni szombat este. − Az édesanyád ürügulyás-vacsorájára? − kérdezte Anna. − Ez tényleg még jobb lenne. − Mielőtt beleegyeznél, figyelmeztetlek valamire − mondta Jack, miközben Nakamura kocsija végiggördült a behajtón, majd ki a kapun, és eltűnt a szemük elől. − Mire? − kérdezte Anna Jack felé fordulva. − Az anyám úgy tudja, hogy háromszor voltál férjnél, van öt gyereked, nem feltétlenül a három férjedtől, négyen kemény drogokat fogyasztanak, az ötödik pedig a börtönbüntetését tölti. Továbbá azt hiszi, hogy a műkereskedelemnél kissé ősibb foglalkozást űzöl. Anna nevetésben tört ki. − És ha kiderül, hogy mindez nem igaz, mit tud majd felhozni ellenem? − Hogy nem vagy ír származású − vágta rá Jack.
Utószó Bár Van Gogh a bal fülének egy darabját vágta le borotvával a Gauguinnel folytatott veszekedés után, a mai napig rejtély, miért a jobb füle van bekötözve mindkét ezután festett önarcképen. Több művészettörténész, köztük Louis van Tilborgh, a Van Gogh Múzeum kurátora úgy véli, hogy a művész tükörből festette a képeket. Tilborgh rámutat, hogy Van Gogh 1888. szeptember 17én Theo öccsének írott levelében megemlíti, hogy vásárolt egy tükröt, amely segíti a munkájában. A tükör Arles-ban maradt, miután a festő Saint-Remybe költözött. Egy másik levelében (1890. május 11-én) arra kéri J. Ginoux-t, hogy „nagyon vigyázzon a tükörre”. Van Gogh két önarcképet festett bekötözött füllel. Az egyik a londoni Somerset House-ban található Courtauld institute-ban van kiállítva, a másikat egy magángyűjteményben őrzik.
