VILÁGSIKEREK. Douglas Preston A MAJA KÓDEX GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN. A mű eredeti címe The Codex

VILÁGSIKEREK Douglas Preston A MAJA KÓDEX GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe The Codex Copyright © 2004 by Splendide Mendax, Inc. Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Szerkesztette TÓTH JUDIT A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 022 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIBINGER ÁGNES Készült 21,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 1619-08 Aletheia Vaune Prestonnak és Isaac Jerome Prestonnak Köszönetnyilvánítás Mindenekelőtt egy embernek kell köszönetet mondanom azért, hogy megszülethetett ez a könyv: jó barátomnak, a kiváló Forrest Fenn-nek, a gyűjtőnek, tudósnak és írónak. Sohasem fogom elfelejteni azt a sok évvel ezelőtti közös ebédet a Pink Adobe-ban található Dragon Roomban, amikor elmondott nekem egy különös történetet, amely később a kiindulópontja lett ennek a regénynek. Remélem, hozzá méltóan dolgoztam fel az alapötletet. Ha már megemlítettem Forrestet, szükségesnek tartom leszögezni, hogy Maxwell Broadbent figurája teljes egészében az írói képzelet szüleménye. A személyisége, etikája, jelleme és a családról vallott felfogása tekintetében

nem is különbözhetne jobban Forresttől – erre szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, aki kulcsregényt keresne A maja kódexben. Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal kiadói szerkesztő egy regény félig kész kéziratát kapta meg egy ismeretlen szerzőpárostól Relic („Ereklye”) címmel. Megvásárolta a kiadó számára, és szerény hangú levélben tanácsokkal látta el az írókat, hogyan kellene átírni és befejezni a regényt – tulajdonképpen ez a levél indította el a szerzőpárost a bestseller-sikerek és egy kasszasikernek számító film forgatókönyvének megírása felé. A szerkesztőt Bob Gleasonnek hívják. Nagy hálával tartozom neki azokért az első időkért, és azért is, mert ezt a regényt a befejezéshez segítette. Hasonlóképpen szeretnék köszönetet mondani Tom Dohertynek, aki visszafogadott egy tékozló fiút. Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni a senkihez sem hasonlítható Mr. Lincoln Childnak, a Preston–Child szerzőpáros jobbik felének, aki éleslátó kritikai megjegyzésekkel illette a regény kéziratát. Hálával tartozom Bobby Rotenbergnek az alakok és a történet megformálásához nyújtott sok segítségéért, valamint régóta tartó értékes barátságáért is. Szeretnék köszönetet mondani ügynökeimnek, Eric Simonoffnak a New York-i Janklow&Nesbitnél, illetve Matthew Syndernek Hollywoodban. Köszönet Marc Rosennek, aki segített néhány ötlet kidolgozásában, valamint Lynda Obstnak, aki hétoldalas levélben hívta fel a figyelmemet a kéziratban rejlő lehetőségekre. Hálával tartozom Jon Couchnak, aki elolvasta a kéziratot, és különösen a fegyverekkel kapcsolatos témákban tett sok hasznos javaslatot. Niccolò Capponi szokás szerint ragyogó ötletekkel szolgált a könyv néhány bonyolultabb jelenetével kapcsolatban. Szintén hálás vagyok Steve Elkinsnek, aki a valódi Fehér Város után kutat Hondurasban.

Több könyvet is nagy haszonnal forgattam A maja kódex írása közben, különösen Redmond O’Hanlon In Trouble Again („Megint bajban”) című művét, illetve Rosita Arvigo Sastun: My Apprenticeship with a Maya Healer („Sastun: inaskodás egy maja gyógyító mellett”) című kitűnő könyvét, amit mindenkinek szívből ajánlanék, akit érdekel a maja orvoslás. Leányom, Selene többször is átolvasta a kéziratot, és hasznos kritikai megjegyzésekkel látta el, amiért mélységesen hálás vagyok. Szeretnék köszönetet mondani a feleségemnek, Christine-nek, valamint két másik gyermekemnek, Aletheiának és Isaacnak is. Köszönet kitartó szeretetükért és támogatásukért, ami nélkül ez a könyv, és minden más, ami csodálatos az életemben, soha nem jöhetett volna létre. 1. fejezet Miután az utolsó kanyart is megtette a kacskaringós behajtóúton, Tom Broadbent megpillantotta két bátyját, a Broadbent-ház hatalmas, kovácsoltvas kapuja előtt várakoztak. Philip épp bosszúsan a dohányt veregette ki a pipájából a kapufélfán, míg Vernon többször is határozottan megnyomta a kaputelefon gombját. A némaságba és sötétségbe burkolózó ház úgy terpeszkedett a domb tetején, mint egy pasa palotája. Az ablakokat, a kéményeket és a tornyocskákat aranyszínűre festette a lágy, délutáni újmexikói napfény. – Nem jellemző apára, hogy késsen – mondta Philip. Hófehér fogai között hangosan koccant a pipaszár, miközben ráharapott. Ő is megnyomta a kaputelefon gombját, aztán az órájára pillantott, és megigazgatta a mandzsettáját. Philip nagyjából ugyanúgy fest, mint mindig – gondolta Tom. Rózsafa pipa a szájában, gúnyosan csillogó tekintet, szépen

borotvált és arcvízzel megpaskolt arc, a haja simán hátrafésülve magas homlokáról, a csuklóján aranyóra. Szürke gyapjúszövet nadrágot és sötétkék zakót viselt. Angolos akcentusa egy árnyalattal mintha még finomkodóbb lett volna, mint régen. Vernon viszont a vászonnadrágjában, a sarujában és hosszú hajával határozottan Jézus Krisztusra emlékeztetett. – Csak a szokásos kis játékait játssza velünk – morogta Vernon, és még párszor megnyomta a gombot. A szél susogott a fenyőfák között, meleg gyantaillatot és port sodort magával. A hatalmas villa továbbra is néma maradt. A drága pipafüst szaga betöltötte a levegőt. Philip odafordult Tomhoz: – És hogy mennek a dolgok az indiánoknál? – Jól. – Ezt örömmel hallom. – Na és veled mi van? – Minden csodás, nem is lehetne jobb. – És te, Vernon? – kérdezte Tom. – Jól vagyok, minden remek. A beszélgetés elakadt. Egymásra néztek, aztán zavartan elfordították a tekintetüket. Tomnak sohasem volt túl sok mondanivalója a két bátyja számára. Egy károgó varjú szállt el a fejük fölött. Kínos csönd telepedett a kapu előtt összegyűlt kis csoportra. Egy hosszú perc elteltével Philip újból nekiállt a kaputelefon gombját nyomogatni, aztán a rácsokba kapaszkodott, és összevont szemöldökkel belesett a kovácsoltvas kapun. – A kocsija bent áll a garázsban. Biztos nem működik a kaputelefon. – Vett egy jó nagy levegőt, és bekiabált: – Halló! Apa! Itt vannak szerető fiaid! A kapu hirtelen megnyikordult, és engedett Philip súlyának. – Ez nincs is bezárva – mondta Philip meglepetten. – Apa soha nem szokta nyitva hagyni. – Bent vár minket a házban, ez minden – nyugtatta meg

Vernon. Nekiveselkedtek, és benyomták a súlyos kaput, amely tiltakozó nyikorgással fordult el a sarokvasakon. Tom besétált, Vernon és Philip pedig visszamentek a kocsijukhoz, és azzal hajtottak be. Tom megállt szemtől szemben a házzal, gyermekkori otthonával. Hány éve is, hogy utoljára itt járt? Három? Furcsa, zavaros érzések töltötték el – a felnőtt, amint visszatér gyerekkorának színhelyére. A legelegánsabb fajtából való, igazi, régimódi Santa Fé-i ház volt. A kaviccsal felszórt kocsibehajtó széles félkörben kanyarodott a masszív, tizenhetedik századi ajtók elé, amelyet mesquito fából kézzel faragott táblákból állítottak össze. Maga a ház alacsony volt, kőből faragott támpillérekkel, rusztikus gerendákkal, ívelten kiugró falrészekkel, falfülkékkel, oszlopos tornáccal és igazi kürtős kéménnyel – szinte szobrászati remekmű. A házat körbevevő smaragdzöld pázsiton nyárfák álltak. A ház egy domb tetejére épült, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékbeli hegyekre és sivatagos fennsíkokra, a város távoli fényeire, és a Jemez-hegység fölött gyülekező nyári viharfelhőkre. A ház semmit sem változott, de valahogy mégis másnak tűnt. Tom arra gondolt, hogy talán inkább ő változott meg. Az egyik garázsajtó tárva-nyitva állt, és Tom észrevette odabent az apjuk zöld Mercedesét. A másik két ajtó csukva volt. Hallotta, hogy autók állnak meg csikorogva a behajtón a tornác előtt. Ajtók csapódtak, aztán a fivérei is csatlakoztak a ház előtt álldogáló Tomhoz. Tom gyomra idegesen görcsölni kezdett. – Mire várunk? – kérdezte Philip. Fellépkedett a tornác lépcsőin, az ajtóhoz ment, és többször is jó erősen megnyomta a csengőt. Vernon és Tom követték. Semmi válasz. Odabent csönd honolt. A mindig türelmetlen Philip még egyszer rátenyerelt a csengőre. Tom hallotta, ahogy a csengő szól odabent a

házban. Philip tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Halló! Semmi válasz. – Mit gondoltok, nincs valami baja? – kérdezte Tom. Egyre jobban eluralkodott rajta a rossz előérzet. – Persze, hogy nincs semmi baja – mondta ingerülten Philip. – Csak a szokásos kis játékait űzi velünk. – Az öklével dörömbölt a hatalmas ajtón, amely csak úgy döngött. Ahogy Tom körbenézett, feltűnt neki, hogy a kert milyen elhanyagolt: a füvet nem nyírták le, a tulipánágyásokban gyomok ütötték fel a fejüket. – Megyek, benézek az ablakon – mondta. Átfurakodott egy megnyírt chamisa sövényen, átgázolt egy virágágyáson, és bekukucskált a nappali ablakán. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de beletelt pár pillanatban, amíg rájött, hogy mi. A szoba normálisnak tűnt, ott álltak a megszokott bőrhuzatú kanapék és fotelek, a kőből rakott kandalló, a régi dohányzóasztalka. A kandalló fölött régebben egy nagyméretű festmény lógott – már nem is emlékezett rá, hogy pontosan melyik –, amely most nem volt ott. Tom törte a fejét, melyik festmény is lehetett. Braque vagy Monet? Aztán azt is észrevette, hogy a kisfiút ábrázoló római kori bronzszobor, amely a kandalló bal oldalán állt, szintén eltűnt. A könyvespolcokon foghíjak tátongtak, látszott, hogy jó pár kötetet kihúztak a helyükről. A szobában rendetlenség uralkodott. A hallba nyíló ajtón át látta, hogy mindenféle szemét van szétszórva a földön, gyűrött papírok, egy darab buborékos nejlonfólia és egy tekercs ragasztószalag. – Na, mi a helyzet, doki? – harsant fel Philip hangja a ház sarkán túlról. – Jobb lesz, ha te is megnézed. Philip bosszús arccal furakodott át a sövényen elegáns,

kézzel varrott Ferragamo cipőjében. Vernon követte. Philip belesett az ablakon, és elakadt a lélegzete. – A Lippi-festmény, amelyik a kanapé fölött volt… – mondta. – A Lippi eltűnt! És a Braque is a kandalló fölül! Mindent elvitt, eladta! Vernon közbeszólt: – Philip, ne izgasd fel magad. Apa valószínűleg csak elcsomagolta őket. Talán el akar költözni. Évek óta mondogattad neki, hogy ez a ház túlságosan is nagy, és túl elszigetelt helyen van. Philip hirtelen megnyugodott. – Igen, hát persze. – Biztosan ezért hívta össze ezt a rejtélyes találkozót is – mondta Vernon. Philip bólintott, és megtörölgette a homlokát egy selyem zsebkendővel. – Nagyon kifárasztott a hosszú repülőút. Igazad van, Vernon. Biztos csak összecsomagolták őket. De milyen rendetlenséget hagytak! Ha apa meglátja, dührohamot kap. Csönd lett. A három testvér csak állt a sövény mellett, és egymásra néztek. Tom rossz előérzete egyre erősödött. Ha az apjuk elköltözik, hát elég furcsán intézi. Philip kivette a szájából a pipát. – Mit gondoltok, ez megint valami feladat a számunkra? Újabb megoldandó rejtély? – Én feltöröm az ajtót, és bemegyek – jelentette ki Tom. – És a riasztó? – A pokolba a riasztóval! Tom hátrament a ház mögé, a két bátyja pedig követte. Átmászott egy falon, amely egy kis belső kertet vett körbe. A kert közepén szökőkút csobogott. Innen az egyik hálószoba ablakán is be lehetett látni. Tom felvett egyet a virágágyásokat szegélyező kövek közül, az ablakhoz ment vele, és a vállához emelte a nehéz követ. – Komolyan be akarod tömi az ablakot? – kérdezte

Philip. – Nagyon merész vagy. Tom meglóbálta a követ, és behajította az ablakon. Miután megszűnt az üvegcsörömpölés zaja, mindhárman csak álltak, és hallgatóztak. Csönd. – Nincs is bekapcsolva a riasztó – állapította meg Philip. Tom megcsóválta a fejét. – Nem tetszik ez nekem. Philip belesett a törött ablakon át. Tom látta rajta, hogy hirtelen az eszébe villanhatott valami. Philip elkáromkodta magát, és egy ugrással bevetette magát a törött ablakon. Vernon Tomra nézett. – Ebbe meg mi ütött? Tom válasz nélkül bemászott az ablakon, majd Vernon is követte. A hálószoba ugyanúgy festett, mint a ház többi része – az összes értékes műtárgy eltűnt. Óriási volt a rendetlenség, a szőnyegen piszkos lábnyomok látszottak, mindenfelé szemét, ragasztószalag-, fólia-és hungarocelldarabkák, szögek és lefűrészelt deszkavégek hevertek. Tom átment a hallba, ahol emlékei szerint egy Picasso-festmény és egy másik Braque lógott, valamint két maja sztélé állt. Most azonban csak a csupasz falak fogadták. Mindennek nyoma veszett. Egyre jobban elfogta a pánik. Átsétált a hallon, aztán megállt a nappaliba vezető ívelt átjáróban. Philip már ott volt, a nappali közepén állt, és falfehér arccal nézett körbe. – Ezerszer is mondtam neki, hogy egyszer ez lesz a vége. Átkozottul meggondolatlan volt, hogy itt tartotta ezeket a dolgokat. Átkozottul meggondolatlan! – Mi az, Philip? – kiáltotta oda Vernon. – Mi történt? Philip elgyötörten, suttogva válaszolt: – Az egész házat kirabolták! 2. fejezet

Hutch Barnaby, a Santa Fé-i rendőrség hadnagya csontos mellkasára fektette a kezét, és kényelmesen hátradöntötte a székét. A szájához emelte a friss kávét, aznap már a tizediket. A kesernyés kávéillat megcsapta horgas orrát, miközben kinézett az ablakon az odakint álló magányos nyárfára. Gyönyörű tavaszi nap az új-mexikói Santa Fében – gondolta, aztán hosszú tagjait kinyújtóztatva még kényelmesebben helyezkedett el a széken. Április tizenötödike. Április idusa, az adóbevallás beadásának határideje. Mindenki otthon ül, és számolgat, miközben a halandóság és a szegénység kijózanító gondolatai foglalkoztatják. Ma még a bűnözők is szabadnapot tartanak. Barnaby mélységes elégedettséggel kortyolgatta a kávéját. A kinti irodából néha beszűrődő telefoncsöngéstől eltekintve semmi sem zavarta meg a nyugalmát. Szép az élet. Fél füllel hallotta, ahogy a titkárnő, Doreen hivatalosan válaszolgat a telefonhívásokra. Éles hangja beszűrődött a nyitott ajtón át: – Elnézést, tudna egy kicsit lassabban beszélni? Igen, azonnal kapcsolom az őrmestert… Barnaby hangosan szürcsölgette a kávéját, ami elnyomta a beszélgetés további részét. Kinyújtott lábbal meglökte és becsapta az iroda ajtaját. Áldott csönd vette körül. Várt. Aztán felhangzott egy kopogás. A fenébe azzal a telefonhívással! Barnaby lerakta a kávésbögrét az íróasztalára, és félig felemelkedett a székről. – Igen? Lelkes arccal Harry Fenton őrmester állt a nyitott ajtóban. Fenton sohasem szerette az eseménytelen napokat. Az arckifejezése rögtön elárulta Barnabynak, hogy valami nagy dolog történt. – Hutch! – Hmm? Fenton izgatottan folytatta: – Broadbent villáját kirabolták. Most telefonált a fia.

Hutch Barnabynak arcizma sem rezzent. – Mit vittek el? – Mindent. – Fenton fekete szeme élvezettel csillant. Barnaby megint kortyolt a kávéjából, aztán még egyet, majd kis koppanással leengedte a szék lábát a padlóra. A fenébe… Miközben Barnaby és Fenton a Broadbent-házhoz hajtott a régi Santa Fé-i úton, Fenton egyfolytában a betörésről fecsegett. Úgy hallotta, a gyűjtemény félmilliárd dollárt ér. Ha az igazság ezt az összeget csak megközelíti, akkor is óriási hír lesz, és egész biztosan a New York Times címlapjára fog kerülni az eset. Ő, Fenton szerepelni fog a New York Timesban, hát el lehet ezt hinni? Barnaby nem tudta elhinni, de inkább nem mondott semmit sem. Hozzá volt szokva Fenton túláradó lelkesedéséhez. Megállt a magányos sasfészekként emelkedő Broadbent-házhoz vezető kanyargós behajtó végén. Fenton kiszállt, az arca ragyogott a várakozástól, a fejét előretolta, mintha hatalmas orra után menne. Miközben végigsétáltak az úton, Hutch Barnaby alaposan körbenézett. Egy pótkocsis teherautó keréknyomait vette észre, amely idehajtott a házhoz, aztán távozott. Ezek szerint Broadbent vagy nem volt otthon, vagy pedig megölték – ez utóbbi tűnik valószínűbbnek. Nyilván meg fogják találni a hulláját a házban. Az út kanyarodott még egy utolsót, aztán kiegyenesedett, és egy nyitott kapu bukkant fel, amely a tágas pázsit közepén álló, nyárfákkal körbevett házhoz vezető utat őrizte. Barnaby megállt, és szemügyre vette a kaput. Automata volt, két motor mozgatta a kapuszárnyakat. Nem látszott nyoma, hogy erőszakkal nyitották volna ki, de az elektromos berendezés doboza nyitva volt, és egy kulcs lógott ki belőle. Letérdelt, és megvizsgálta a készüléket. A kulcsot elfordították, kikapcsolták a kapu automatikáját.

Odafordult Fentophoz. – Mit gondolsz erről? – Teherautóval jöttek, kulcsuk volt a kapuhoz – ezek a fickók profik voltak. Szerintem meg fogjuk találni Broadbent hulláját a házban. – Ezért kedvellek annyira, Fenton, olyan, mintha te lennél a második agyam. Barnaby egy kiáltást hallott, és ahogy felnézett, meglátta, hogy a pázsiton átvágva hárman közelednek. A három Broadbent fiú. Barnaby dühösen fordult feléjük. – Az ég szerelmére, nem tudják, hogy ez egy bűntett színhelye? Ketten megálltak, de a legelső, egy magas, öltönyös férfi továbbsétált a rendőrök felé. – Ön kicsoda? – kérdezte hűvös, fensőbbséges modorban. – Hutchinson Barnaby hadnagy, a Santa Fé-i rendőrségtől. Fenton gyorsan rájuk mosolygott, illetve inkább csak a fogsorát villantotta ki. – Maguk Broadbent fiai? – Igen – bólintott az öltönyös férfi. Barnaby egy pillanat alatt felmérte őket, hogy mennyire tűnnek gyanúsnak. A vászonruhás hippinek becsületes, nyílt arca volt, talán nem valami nagy koponya, de nem úgy néz ki, mint egy rabló. A cowboycsizmásnak igazi lótrágya volt a csizmájára száradva, amit Barnaby tiszteletteljesen nyugtázott. Aztán ott az öltönyös fickó, aki nagyon úgy fest, mint aki New Yorkból érkezett. Hutch Barnabynak az volt a véleménye, hogy minden New York-i potenciális gyilkos, még a nagymamakorú idős hölgyek is. Újból végignézett a három férfin. – el sem lehetett volna képzelni különbözőbb testvéreket. Furcsa, hogy egy családba tartoznak. – Ez egy bűncselekmény helyszíne, ezért megkérem önöket, uraim, hogy távozzanak. Menjenek ki a kapu elé, és ott várjanak meg. Úgy húsz perc múlva visszajövök, és

szeretnék majd beszélni önökkel, rendben? Kérem, ne járkáljanak, és ne nyúljanak semmihez, ne beszéljenek egymás közt a bűntényről vagy arról, hogy mit láttak a helyszínen. – Elfordult, aztán még eszébe jutott valami, és visszafordult: – Az egész gyűjtemény eltűnt? – Igen, mondtam a telefonban is – felelte az öltönyös. – És nagyjából mennyit érhet? – Úgy ötszázmilliót. Barnaby megbökte a sapkáját, és Fentonra pillantott, akinek az arcát gyönyörűség öntötte el. Miközben Barnaby a ház felé ballagott, arra gondolt, hogy nem árt, ha óvatos lesz – ez komoly ügy, utólag sokan elemezgetni fogják majd, hogy mit hogyan tett. Az FBI, az Interpol és a jó ég tudja, még kik fognak bekapcsolódni a nyomozásba. Úgy gondolta, villámgyorsan körbenéz a házban, még mielőtt kiérkeznek a helyszínelők és a nyomrögzítők. Derékszíjába akasztott hüvelykujjakkal megállt, és felnézett a házra. Eltűnődött, vajon biztosították-e a gyűjteményt. Ha igen, akkor lehetséges, hogy Maxwell Broadbent mégsem halott. Az is lehet, hogy épp margaritakoktélokat iszogat egy kis pipivel a phuketi tengerparton. – Azon tűnődöm, hogy volt-e Broadbentnek biztosítása – szólalt meg Fenton. Barnaby csak rávigyorgott, aztán megint a házra nézett. Szemügyre vette a betört ablakot, a kavicson látható zavaros lábnyomokat, az összetaposott sövényt. A friss lábnyomok a három fiútól származtak, de akadt jó pár régebbi nyom is. Látta, hol parkolt le a teherautó, és az is látszott, ahogy nehézkesen megfordult. A nyomok alapján úgy tűnt, a betörés akár egy-két héttel ezelőtt is történhetett. A fontos most az, hogy megtalálják a holttestet – már ha van holttest. Barnaby belépett a házba. Körbenézett, szemügyre vette a ragasztószalagot, a fóliát, a szögeket, a

szétdobált fadarabokat. Fűrészpor volt szétszóródva, és egy helyen a szőnyeg rostjai benyomódtak, mintha egy nehéz tárgy állt volna ott korábban. Még egy fűrészbakot is felállítottak. Kivételesen profi munka volt. Ráadásul elég nagy zajt is csaphattak. Ezek nem csak azt tudták, hogy mit csinálnak, de még a megfelelő időt is jól kiválasztották. Beleszaglászott a levegőbe: nem érezte a holttest émelyítően édeskés szagát. A benti nyomok alapján is úgy tűnt, hogy a betörés régebben történhetett, legalább egy hete, vagy talán kettő is. Lehajolt, és megszagolt egy, a földön heverő deszkadarabot. Nem lehetett érezni rajta a frissen fűrészelt fa illatát. Felemelt egy fűszálat, és elmorzsolgatta az ujjai között – száraz volt. A cipőtalpakon behurcolt kis sárrögök is száraznak tűntek. Barnaby elgondolkozott, mikor esett utoljára: pontosan két hete. Az eső után huszonnégy órán belül történhetett a betörés, amikor még volt sár. Átsétált a tágas, boltíves hallon, ahol kis bronztáblákkal ellátott üres alapzatok álltak, szobrok nélkül. A falakon halványan kirajzolódó négyszögek és akasztók jelezték, hol függhettek a festmények. Az üres vasállványokon régebben antik edények állhattak, az üres polcokon foltok rajzolódtak ki a porban a műkincsek helyén. A könyvespolcok foghíjasak voltak. A hálószoba ajtajához érve szemügyre vette a ki-be haladó piszkos lábnyomok kavalkádját. Itt is megszáradt sárdarabkák hevertek a padlón. Ezek legalább hatan lehettek. Jó nagy munka lehetett mindent kirámolni, legalább egy napba telhetett, ha nem kettőbe. A hálószobában egy gép állt. Barnaby felismerte: egy fóliázókészülék, amilyet a UPS csomagszállítónál is használnak. Egy másik szobában talált egy nagyobb csomagokhoz használatos szerkezetet is. Talált még léceket, filctekercseket, fémszalagokat ládák átfogásához, csavarokat,

szárnyas anyacsavarokat és néhány fűrészt. Pár ezer dollárt is érhettek az eszközök, amiket itt hagytak. Mást nem vittek el a műkincseken kívül, a nappaliban ott hagyták a tízezer dolláros tévékészüléket, a videót és a DVD-lejátszót, meg a két számítógépet is. Barnaby a saját ócska tévéjére és videójára gondolt, aminek még mindig fizette a részleteit. A feleségénél maradtak, aki az új pasijával nyilván pornófilmeket néz rajta minden este. Óvatosan átlépett egy videokazettán, amely a földön hevert. Fenton megszólalt: – Három az öthöz az esélye, hogy a fickó halott, kettő az öthöz, hogy biztosítási csalás. – Fenton, ne vedd el a nyomozás örömét. Valakinek csak észre kellett vennie, ha ekkora volt itt a sürgés-forgás. A domboldal tetején álló házat egész Santa Féből látni lehet. Ha két héttel ezelőtt kinéz a völgyben álló háza ablakán, talán ő maga is szemtanúja lehetett volna a betörésnek. A házban egész éjjel éghetett a villany, és látni lehetett volna a domboldalon lefelé tartó teherautó reflektorait is. Megint arra gondolt, milyen vakmerőek voltak a rablók. Mitől voltak olyan biztosak benne, hogy sikerülni fog? Túlságosan is könnyen ment nekik minden. Az órájára pillantott. Nincs már sok ideje, mielőtt ideérnének a helyszínelők. Gyorsan, módszeresen végigjárta az összes helyiséget, mindent alaposan megnézett, de nem jegyzetelt. Már megtanulta, hogy ha az ember leír dolgokat, abból könnyen baj lehet. Minden helyiséget kirámoltak, tökéletes munkát végeztek. Az egyik szobában felbontott dobozok álltak, amelyekben mintha valami küldemény érkezett volna, és néhány papírlap is hevert szétszórva a földön. Felemelte az egyiket: egy hónappal korábbi dátummal ellátott szállítólevél volt. Huszonnégyezer dollár értékben érkeztek francia edények, német és japán kések. Talán éttermet akart nyitni Broadbent? A hálószobából nyíló gardróbhelyiségben Barnaby egy

nagy, félig nyitott acélajtót talált. – Mint a Fort Knox erőd – jegyezte meg Fenton. Barnaby bólintott. Egy olyan házban, amely tele van milliódolláros festményekkel, vajon mi lehet olyan értékes, hogy egy ilyen óriási széf kell hozzá? Bebújt a résen anélkül, hogy hozzáért volna az ajtóhoz. A széf üres volt, csak némi szemét hevert a padlón és néhány faláda. Elővett egy zsebkendőt, és azzal kihúzott egy fiókot. A bársonybélésen lenyomatot hagytak a valamikor benne heverő tárgyak. Becsukta, aztán az acélajtóhoz fordult, és gyorsan megvizsgálta a zárat. Semmi nyoma sem volt, hogy feltörték volna, ahogy a széfben található zárható fémkazettákon sem. – Az elkövetőknek mindenhez volt kulcsuk, és ismerték a számkódokat – állapította meg Fenton. Barnaby bólintott. Ez bizony nem betörés volt. Kiment a házból, és gyorsan körbejárta a kertet is. Eléggé elhanyagoltnak tűnt, mindenhol gyomok ütötték fel fejüket, a növényeket nem ápolták. A füvet már jó pár hete nem nyírhatták. Az egész lepusztult hangulatot árasztott. Úgy tűnt, ez az elhanyagoltság még régebbről ered, mint a két héttel ezelőtti állítólagos betörés. A kertet már egy-két hónapja nem gondozták. Barnaby úgy vélte, hogy ha biztosítási csalásról van szó, akkor talán Broadbent fiainak is köze lehet hozzá. 3. fejezet A három fiút egy fenyőfa árnyékában találta. Ott álltak összefont karral, némán és komoran. Ahogy Barnaby közelebb ért, az öltönyös megkérdezte: – Talált valamit? – Például mit? A férfi összevonta a szemöldökét. – Van fogalma arról, hogy miket loptak el innen? Több száz milliós értékről van

szó. Te jó ég, hogy képzelhette bárki is, hogy ezt megúszhatja? Több világhírű műtárgy is van köztük, például egy Filippo Lippi-festmény, amely önmagában negyvenmillió dollárt ér. Valószínűleg már útban is vannak a Közel-Keletre vagy Japánba. Fel kellene hívnia az FBI-t, kapcsolatba lépni az Interpollal, lezárni a repülőtereket… Megállt, és levegő után kapkodott a felindultságtól. – Barnaby hadnagy szeretne feltenni néhány kérdést – szólt közbe Fenton, felöltve a kihallgató szerepét, ami olyan jól ment neki. A hangja furcsán magas és lágy lett, de enyhe fenyegetés is csengett benne. – Megmondanák a nevüket? A cowboycsizmás férfi előbbre lépett. – Én Tom Broadbent vagyok, ők pedig a testvéreim, Vernon és Philip. – Nézze, hadnagy úr – mondta Philip –, ezeket a műkincseket nyilván valami olajsejk hálószobájába szánták. Nem is remélhetik, hogy el tudják adni őket a műkincspiacon, túlságosan is közismertek. Nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy a Santa Fé-i rendőrség fel van készülve egy ekkora ügy kezelésére. Barnaby kinyitotta a noteszét, és vetett egy pillantást az órájára. Még mindig van majdnem fél órája, mielőtt a bűnügyi technikusok furgonja megérkezik Albuquerque-ből. – Megengedné, hogy feltegyek néhány kérdést, Philip? Ugye, nem baj, ha a keresztnevükön szólítom magukat? – Nem, nem, dehogy, mondja csak. – Megkérdezhetem, hány évesek? – Én harminchárom vagyok – felelte Tom. – Harmincöt – mondta Vernon. – Harminchét – mondta Philip. – Mondják, hogy lehet az, hogy mind a hárman egyszerre itt vannak, éppen most? – A hippikülsejű Vernonra nézett, ő tűnt a legkevésbé ügyes hazudozónak. – Az apánk levelet küldött mindhármunknak. – És mi állt benne? Miért hívta ide magukat?

– Nos… – Vernon idegesen pillantott a fivéreire. – Azt nem írta meg. – Nem is sejti? – Nem igazán. Barnaby a másik testvér felé fordult. – Philip? – A leghalványabb fogalmam sincs róla. Barnaby ezután Tomra nézett. Szimpatikusnak találta, olyan megbízható, gyakorlatias arca volt. – És maga, Tom, tudna mondani valamit? – Azt hiszem, az örökségünkről akart beszélni velünk. – Az örökségükről? Hány éves volt az édesapjuk? – Hatvan. Fenton éles hangon közbeszólt: – Talán beteg volt? – Igen. – Mennyire? – Rákja volt, haldoklott – felelte hűvösen Tom. – Sajnálom – mondta Barnaby, és a kezét megnyugtatóan Fenton karjára tette, mintha vissza akarná tartani attól, hogy további tapintatlan kérdéseket tegyen fel. – Itt van valamelyiküknél az a levél? Mindhárman előhúztak egy-egy elefántcsontszínű papírlapot, amelyre kézzel írtak néhány sort. Érdekes, hogy mindegyikük magánál tartja, gondolta Barnaby. Ez mintha azt mutatná, hogy fontosnak tartották ezt a találkozót. Elvette az egyiket, és elolvasta: Kedves Tom! Szeretném, ha eljönnél hozzám Santa Fébe április 15én, pontban délután egykor. Nagyon fontos ügyben szeretnék beszélni veled, ami hatással lehet a jövődre is. Philipet és Vernont is meghívtam. Mellékelten küldök pénzt az utazásra. Kérlek, légy pontos, egykor várlak. Tedd meg ezt az utolsó szívességet öreg apádnak.

Apa – Van rá valami esély, hogy meg fog gyógyulni, vagy menthetetlen? – kérdezte Fenton. Philip rámeredt, aztán Barnabyhoz fordult. – Ki ez az ember? Barnaby figyelmeztető pillantást vetett a kollégájára, aki gyakran kicsúszott az irányítása alól. – Mind ugyanazon az oldalon állunk, próbáljuk megoldani ezt az ügyet. – Én úgy tudom, hogy nem volt esélye a gyógyulásra – mondta mogorván Philip. – Az apánk kapott kemoterápiát és sugárkezelést is, de áttétek keletkeztek, és nem lehetett megakadályozni a daganatok terjedését. Visszautasította a további kezelést. – Nagyon sajnálom – mondta Barnaby, és sikertelenül igyekezett együttérzést erőltetni a hangjába. – Visszatérve a levélre, valami pénzt is emlegetett. Mennyi pénzt küldött? – Ezerkétszáz dollárt, készpénzben – mondta Tom. – Készpénzben? És hogyan? – Tizenkét százdollárost tett a borítékba. Ez jellemző volt apára, hogy így küldjön pénzt. Fenton ismét közbevágott: – És mennyi ideje volt még hátra? – A fejét agresszíven előretolva közvetlenül Philipnek szegezte a kérdést. Fentonnak elég ronda feje volt, keskeny és éles vonású, kiálló szemöldökcsonttal, mélyen ülő szemekkel és hatalmas orral, az orrlyukaiból vastag fekete szőrszálak lógtak, ferdén álló fogai megbarnultak, és csapott álla sem javított a helyzeten. A bőre olajbarna volt. Angolszász neve ellenére mexikói származású volt, egy kisvárosban született a Sangre de Cristo hegységben. Ijesztő figurának tűnt, ha valaki nem tudta róla, hogy valójában aranyszíve van. – Úgy hat hónapja volt még hátra – felelte Philip. – És miért hívta ide magukat? Hogy egy kiszámolós játék keretében elosztogassa a vagyonát?

Fenton szörnyű tudott lenni, de azért többnyire eredményeket is produkált a kihallgatói módszerével. Philip jéghidegen válaszolt: – Érdekes megfogalmazás, de azt hiszem, igen, elképzelhető, hogy ezt akarta. Barnaby gyorsan közbeszólt: – Egy ilyen gyűjteményt nem egy múzeumra kellett volna hagynia? – Maxwell Broadbent gyűlölte a múzeumokat. – Miért? – A múzeumok élen jártak abban, hogy kritizálják az apánk kissé szokatlan műgyűjtői gyakorlatát. – És miért? – Kétes eredetű műtárgyakat vásárolt, sírrablókkal üzletelt, régiségeket csempészett át a határon. Saját maga is rabolt ki sírokat. Meg tudom érteni a múzeumok iránti ellenszenvét. A múzeumok a képmutatás, mohóság és kapzsiság védőbástyái. Mindenki mást kritizálnak azokért a módszerekért, melyek alkalmazásával ők maguk is összeszedik a gyűjteményeiket. – És ha valami egyetemre hagyta volna a műkincseit? – Mindenféle akadémikus intézményt utált. Tweedzakós tökfejeknek tartotta a professzorokat, azok pedig, főleg a régészek, azzal vádolták őt, hogy templomokat fosztott ki Közép-Amerikában. Nem családi titkokat árulok el ezzel, közismert a történet. Az Archeology című folyóirat bármelyik számában olvashat arról, hogy az apánk maga volt a megtestesült ördög. – Tervezte, hogy eladja a gyűjteményt? – faggatózott tovább Barnaby. Philip megvetően elhúzta a száját. – Eladni? Az apámnak egész életében aukciós házakkal és műkereskedőkkel volt dolga, és megvolt róluk a véleménye. Inkább meghalt volna, mint hogy akár a legközépszerűbb metszeteladást is rájuk bízza. – Szóval azt tervezte, hogy mindent a három fiára

hagy? Kínos kis csönd lett. – Ezt feltételezzük – mondta végül Philip. Fenton közbevágott: – Másra nem hagyhatta volna? Valamelyik egyház? Feleség? Barátnő? Philip kivette a szájából a pipát, és Fenton tömör modorában válaszolt: – Ateista volt, elvált, nőgyűlölő. A másik két fivér elnevette magát. Hutch Barnaby azon kapta magát, hogy élvezi Fenton zavarát. Ritkán fordult elő, hogy valaki felülkerekedett volna rajta egy kihallgatás közben. Ez a Philip a beképzeltsége ellenére kemény fickó, de volt valami szomorkás és elveszett is hosszúkás, intelligens arcában. Barnaby elővette az edényekről szóló szállítólevelet. – Van valami sejtelmük arról, hogy ez minek kellett? A fiúk megnézték a szállítólevelet, és a fejüket rázták. – Még főzni sem szeretett – mondta Tom. Barnaby a zsebébe dugta a papírt. – Meséljenek nekem az apjukról. Hogy nézett ki, milyen volt a személyisége, a jelleme, milyen üzletei voltak és a többi. Megint Tom válaszolt: – Ő… nagyon különleges egyéniség. – Miben? – A termete óriás, több mint százkilencven centi, nagyon jóképű, széles vállú, sehol egy deka fölösleg, a haja és a szakálla ősz, de még mindig olyan erős, mint egy oroszlán, és a hangja is éppolyan öblös. Az emberek azt szokták mondani, hasonlít Hemingwayre. – És a személyisége? – Az a fajta ember, aki sohasem téved, aki mindenkin átgázol, és mindig megszerzi, amit akar. A saját törvényei szerint élte az életét. Még érettségije sincs, de többet tud a művészettörténetről és a régészetről, mint a legtöbb egyetemi tanár. A műgyűjtés a vallása. Megveti mások vallási nézeteit,

ez az egyik oka annak, hogy miért élvezi annyira, ha sírokból elrabolt tárgyakat adhat-vehet, vagy ha sírokat foszthat ki. – Meséljen valamit ezekről a sírrablásokról. Philip megszólalt: – Az apánk munkásosztálybeli családban született. Fiatal korában Közép-Amerikába ment, és két évre eltűnt a dzsungelben. Felfedezett valami rendkívüli dolgot, kirabolt egy ősi maja templomot, és visszacsempészte a tárgyakat Amerikába. Így kezdődött a pályafutása. Mindenféle bizonytalan eredetű műtárggyal és régiséggel kereskedett, ókori görög és római szobroktól, valamint olyan khmer domborművektől kezdve, amelyeket kambodzsai temetkezési templomokból loptak, egészen reneszánsz festményekig, amelyeket még a háború alatt raboltak el Olaszországban. Nem azért adta el a dolgokat, mert a pénz érdekelte, hanem hogy tovább gyarapíthassa a saját gyűjteményét. – Érdekes. – Amit Maxwell csinált, az tulajdonképpen manapság az egyetlen lehetséges módja annak, ha valaki igazi műkincsekre akar szert tenni – folytatta Philip. – Valószínűleg egyetlen darab sem volt a gyűjteményében, amely teljesen legálisan került volna hozzá. Vernon közbeszólt: – Egyszer kirabolt egy sírt, amelyik meg volt átkozva. Nagy előszeretettel idézgette az átkot koktélpartikon. – Átok? És hogy szólt? – Valahogy úgy, hogy „Aki megzavarja ezeknek a csontoknak a nyugalmát, nyúzassék meg elevenen, falják fel beteg hiénák, és egy csordányi szamár közösüljön az anyjával”. Fentonból kipukkadt a nevetés. Barnaby figyelmeztető pillantást lövellt felé. A következő kérdést Philiphez intézte. Úgy tűnt, végre kicsit megeredt a nyelve. Furcsa, hogy az emberek mennyire

szeretnek a szüleikre panaszkodni. – És mi volt a legnagyobb szenvedélye? Philip összeráncolta a homlokát. – Maxwell Broadbent jobban szerette Lippi Madonnáját, mint bármelyik valódi nőt. Jobban szerette Bronzino portréját a kis Bia de’Mediciről, mint a saját gyerekeit. A két Braque, a Monet és a maja jádeszobrok kedvesebbek voltak neki, mint a valódi emberek az életében. A szentek csontjaiból álló tizenharmadik századi francia relikviagyűjteményét jobban imádta, mint bármely valódi szentet. A gyűjteménye volt a szeretője, a gyermeke, a vallása. Ez volt a szenvedélye: a gyönyörű tárgyak. – Ez nem igaz – vágott közbe Vernon. – Igenis szeretett minket. Philip megvető kis horkantást hallatott. – Úgy tudom, hogy elvált az édesanyjuktól? – Úgy érti, a három különböző anyánktól. Kettőtől elvált, a harmadik meghalt. Volt még két felesége, akiktől nem született gyereke, és számtalan barátnője. – Vannak valakivel tartásdíjjal kapcsolatos vitái? – kérdezte Fenton. – Hát persze, állandóak a huzavonák – felelte Philip. – De magukat ő nevelte fel, nem? Philip egy kicsit hallgatott, majd azt mondta: – Igen, a maga sajátos módján. Csönd lett. Barnaby eltűnődött, ugyan milyen apa lehetett Broadbent. Mindegy, jobb lesz, ha a lényegnél marad, fogy az idő. A helyszínelők bármelyik pillanatban itt lehetnek, ő meg örülhet, ha egyáltalán megengedik még egyszer, hogy betegye ide a lábát. – Jelenleg van nő az életében? – Igen, de csak egy kis könnyed esti testgyakorlat céljából – mondta Philip. – A nő semmit sem fog kapni az örökségből, erről biztosíthatom. Tom idegesen közbeszólt: – Mit gondol, nem történt

semmi baja az apánknak? – Őszintén szólva semmi nyomát sem láttam annak, hogy gyilkosság történt volna, A házban nem találtunk holttestet. – Lehet, hogy elrabolták? Barnaby megrázta a fejét. – Nem valószínű. Miért vacakolnának egy tússzal, mikor már úgyis mindent elvittek? – Az órájára pillantott. Van még öt, vagy talán hét perce. Ideje feltenni a legfontosabb kérdést: – Volt biztosítása? – Igyekezett könnyedén feltenni a kérdést. Philip arcán sötét felhő suhant át. – Nem. Még Barnaby sem tudta elrejteni meglepetését. – Nem? – Tavaly próbáltam elintézni, de egyetlen biztosító sem hajlandó vállalni így, hogy ilyen biztonsági körülmények között, ebben a házban tartja a gyűjteményt. Maga is láthatja, milyen könnyű betörni ide. – De miért nem gondoskodott az apjuk megfelelő biztonsági berendezésekről? – Az apánk nagyon nehéz ember volt. Senki nem mondhatta meg neki, hogy mit csináljon. Egy csomó fegyvert tartott a házban. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy amolyan vadnyugati stílusban majd ő elűzi a betörőket, Barnaby lapozgatott a jegyzeteiben, és újból az órájára nézett. Össze volt zavarodva, nem tudta, hogy mit is gondoljon. A mozaikdarabkák sehogy sem akartak összeállni. Biztos volt benne, hogy nem egyszerű betörésről van szó, de ha nincs biztosítva a gyűjtemény, akkor miért rabolta volna ki magát Broadbent? Aztán ott az a furcsa levél, amelyet a fiainak írt, és amiben épp mostanra hívta ide őket. Nagyon fontos ügyben szeretnék beszélni veled, ami hatással lehet a jövődre is… Volt valami furcsa a megfogalmazásban. – Mi volt a páncélszekrényben? – Nehogy azt mondja, hogy azt is feltörték! – Philip remegő kézzel megtörölgette izzadó arcát egy zsebkendővel.

Őszintének látszott a kétségbeesése. – De igen. – Te jóságos ég! Drágaköveket és ékszereket tartott benne, Dél- és Közép-Amerikából származó arany, ritka érmék és bélyegek, mindegyik rendkívül értékes. – Úgy tűnik, a betörők ismerték a páncélszekrény kódját, és mindenhez volt kulcsuk. Van valami ötlete, hogy tudtak mindehhez hozzájutni? – Nincs. – Van esetleg valaki, akiben az apjuk megbízott, mondjuk egy ügyvéd, akinél lehetett egy pótkulcs, vagy akinél letétbe helyezhette a számkombinációt? – Nem bízott senkiben sem. Ez fontosnak tűnt. Barnaby a másik két fiúra nézett. – Önöknek is ez a véleményük? Mindketten bólintottak. – Volt szobalány? – Volt egy bejárónő, aki mindennap jött. – Kertész? – Igen, teljes munkaidőben dolgozott. – Más alkalmazott? – Volt egy szakácsnő is meg egy ápolónő, aki hetente háromszor benézett hozzá. Fenton közelebb hajolt, és a maga hiénaszerű módján elmosolyodott. – Megengedi, hogy kérdezzek valamit, Philip? – Ha nagyon muszáj. – Miért beszél az apjáról múlt időben? – Az ég szerelmére! – csattant fel Philip. – Nem szabadítana meg végre valaki ettől az elfuserált Sherlock Holmestól? – Fenton – szólt rá a kollégájára Barnaby, újabb figyelmeztető pillantás kíséretében. Fenton ránézett Barnabyra, és amikor meglátta az

arckifejezését, elkomorodott. – Elnézést. – És hol vannak most? – tette fel az újabb kérdést Barnaby. – Kik? – A szobalány, a kertész meg a szakácsnő. A betörés legalább két hete történt. Valaki elküldte az alkalmazottakat? – Két hete történt? – csodálkozott Tom. – Úgy bizony. – De én csak három nappal ezelőtt kaptam meg a levelet. Barnaby ezt érdekesnek találta. – Megnézték a feladót a borítékon? – Valami postafiók volt feltüntetve – mondta Tom. Barnaby egy pillanatig gondolkozott. – Meg kell hogy mondjam, az egész ügy nagyon úgy néz ki, mintha biztosítási csalás lenne. – Már mondtam, hogy a gyűjtemény nincs biztosítva. – Mondta, de én nem hiszek magának. – Hadnagy úr, én ismerem a biztosítási piacot, művészettörténész vagyok. Ez a gyűjtemény nagyjából félmilliárd dollárt ért, és egy teljesen egyszerű, bármely boltban beszerezhető riasztóval felszerelt vidéki házban tartották. Az apánknak még házőrző kutyája sem volt. Mondom, ezt a gyűjteményt egyszerűen nem lehetett biztosítani. Barnaby hosszasan fürkészte Philip arcát, aztán a másik két fivérre pillantott. Philip felsóhajtott, és az órájára nézett. – Hadnagy úr, nem gondolja, hogy ez az eset egy kicsit túl nagy falat a Santa Fé-i rendőrségnek? De ha nem biztosítási csalás, akkor mi történhetett? – töprengett Barnaby. Hogy nem betörés, az hétszentség. Egy őrült ötlet kezdett formálódni a fejében, még kissé homályosan ugyan, de szinte az akarata ellenére gyökeret vert

benne, és egyre szilárdabb elméletté állt össze. Fentonra pillantott: úgy tűnt, benne nem ötlött fel ugyanez a lehetőség. Az a baj, hogy nincs elég képzelőereje és humorérzéke. Barnabynak a nagy képernyős tévé, a videomagnó és a padlón heverő videokazetta jutott az eszébe. Nem, nem is csak ott hevert: úgy nézett ki, mintha szándékosan odatették volna a távirányító mellé. És most villant az agyába, hogy egy felirat is volt rajta: NÉZD MEG! Ez az! Hirtelen minden a helyére kattant, és összeállt a kép. Már pontosan tudta, mi történt. Barnaby megköszörülte a torkát. – Jöjjenek velem. A három fiú követte a hadnagyot a házba, majd a nappaliba. – Üljenek le. – Mi ez az egész? – kérdezte Philip, aki kezdett ideges lenni. Még Fenton is értetlenül nézett a kollégájára. Barnaby felemelte a földről a kazettát meg a távirányítót. – videózunk egy kicsit. – Bekapcsolta a tévét, és becsúsztatta a kazettát a videomagnóba. – Ez valami vicc? – kérdezte Philip, aki kivörösödött arccal állva maradt. A másik két testvére zavarodottan egy kicsit távolabb ácsorgott. – Eltakarják a képernyőt – szólt rájuk Barnaby, és letelepedett a kanapéra. – Üljenek csak le. – Ez már tényleg felháborító… A tévéből hirtelen egy hang harsant fel, és elnémította Philip tiltakozását. Aztán Maxwell Broadbent életnagyságúnál is nagyobb arca töltötte be a képernyőt. A három fiú leült. A mély, mennydörgő férfihang visszhangzott az üres szobában: – Üdv a halottaktól! 4. fejezet

Tom Broadbent mereven bámulta a képernyőt, amelyen lassan kiélesedett az apja képe. A kamera fokozatosan hátrált, és már látni lehetett, hogy Maxwell Broadbent a dolgozószobájában lévő terebélyes íróasztalnál ül. Óriási lapátkezében néhány papírlapot tartott. A szobából még nem tűntek el a műtárgyak: a Lippi-Madonna ott függött mögötte a falon, a polcok tele voltak zsúfolva könyvekkel, és a többi festmény és szobor is mind a helyén volt. Tom megborzongott: még az apja elektronikus képe is megfélemlítette egy kicsit. Az üdvözlés után Broadbent elhallgatott, majd átható pillantású kék szemével a kamerába nézett. A papírlapok enyhén megremegtek a kezében, úgy tűnt, mintha erős érzelem hatása alatt állna. Aztán a papírra nézett, és elkezdte felolvasni a rajta lévő szöveget: Kedves Philip, Vernon és Tom! A lényeg a következő: úgy döntöttem, hogy a vagyonomat magammal viszem a sírba. Bezárkózom a gyűjteményemmel a világ egy eldugott pontján egy sírboltba, egy olyan helyen, amelyet csak én ismerek. Elhallgatott, megköszörülte a torkát, és felnézett. Kék szeme épp csak megvillant, aztán újból a papírra fordult a tekinteté, és tovább olvasott, abban az enyhén pedáns hangnemben, amelyre Tom még jól emlékezett az ebédlőasztalnál tartott kiselőadásaiból. – Az emberek több mint százezer éven át a legnagyobb értékeikkel együtt temették el a halottaikat. A kincsekkel való temetkezés nagy múltra nyúlik vissza, a Neander-völgyi ősembereknél kezdődött, és az ókori egyiptomiakon át szinte napjainkig élt ez a szokás. Az emberek maguk mellé temettették arany- és ezüsttárgyaikat, műalkotásokat,

könyveket, orvosságot, bútorokat, ennivalót, rabszolgákat, a lovaikat, sőt néha még az ágyasaikat vagy a feleségüket is – mindent, amiről úgy gondolták, hogy hasznát vehetik a túlvilágon. Csak az utóbbi egy-két évszázadban szakadt meg ez a hosszú hagyomány, és az emberek ma már nem töltik meg kincsekkel a sírjaikat. Én azonban most örömmel felelevenítem ezt a szokást. – Tény, hogy szinte mindent, amit a régmúltról tudunk, a sírokban talált tárgyakból tudjuk. Egyesek sírrablónak neveznek. Ez nem igaz, én nem vagyok rabló – csak „újrahasznosítom” ezeket a tárgyakat. Azokból a kincsekből szereztem a vagyonomat, amelyekről az ostobák azt gondolták, hogy magukkal vihetik a túlvilágra. Úgy döntöttem, magam is követem a példájukat, és minden világi javammal együtt temetkezem el. Az egyetlen különbség köztem és a régiek között az, hogy én nem vagyok ostoba. Tudom, hogy nincsen túlvilág, ahol élvezhetném a kincseimet. Tőlük eltérően, én illúziók nélkül halok meg. Ha az ember halott, akkor halott. Nem marad más belőle, csak rothadó hús, csontok és agyvelő, semmi más. Én teljesen más okból viszem magammal a vagyonomat a sírba – egy nagyon fontos okból, amely mindhármatokat érint. Broadbent elhallgatott, és felnézett. A keze még mindig enyhén remegett, és az állán rángatóztak az izmok. – Jézusom – suttogta Philip, és ökölbe szorított kézzel félig felemelkedett a helyéről. – Ezt nem hiszem el… Maxwell Broadbent felemelte a papírlapot, hogy tovább olvasson. Átfutotta a szöveget, kicsit habozott, aztán hirtelen felállt, és az íróasztalra dobta a papírokat. A pokolba vele! – kiáltott fel, és vadul hátrarúgta a széket. – Amit mondanom kell, az fontosabb, mint hogy egy átkozott előre megírt beszédben adjam elő! – Néhány nagy lépéssel megkerülte az

íróasztalt, és hatalmas alakja nemcsak a képernyőt töltötte be, hanem szinte a szobát is, ahol ültek. Idegesen fel-alá járkált a kamera előtt, és rövidre nyírt szakállát simogatta. – Nem könnyű ez nekem, nem is tudom, hogy magyarázzam meg. Megfordult, és visszafelé sétált. – A ti korotokban nekem nem volt semmim sem. Az égadta világon semmim. A pennsylvaniai Erie-ből kerültem New Yorkba, és összes vagyonom harmincöt dollár volt, meg az apám régi öltönye. Nem volt családom, nem voltak barátaim, nem volt egyetemi végzettségem, nincstelen senki voltam. Az apám jó ember volt, de csak egyszerű kőműves. Az anyám akkor már nem élt. Egy szál magam voltam a nagyvilágban. – Jaj, ne, már megint a régi mese – nyögött fel Philip. – 1963 ősze volt. Addig talpaltam, amíg sikerült állást találnom, egy nagyon vacak kis állást. Mosogató lettem Mama Gina éttermében, a Keleti 88. utca és a Lexington sugárút sarkán. Egy dollár huszonöt centet kaptam óránként. Philip hitetlenkedve a fejét csóválta. Tom teljesen zsibbadtnak érezte magát. Broadbent abbahagyta a járkálást, megállt az íróasztal előtt, és szembefordult a kamerával. Kissé meghajolva állt, de még így is föléjük tornyosult. – Szinte látlak benneteket, ahogy ott ültök. Philip, te nyilván szomorúan a fejedet csóválod, te pedig, Tom, valószínűleg felpattansz és káromkodsz. Vernon, te meg egyszerűen őrültnek tartasz. Sajnállak benneteket, komolyan. Tudom, hogy ez nem könnyű nektek. Tovább járkált fel-alá, és folytatta: – Az étteremtől nem messze volt a Metropolitan Szépművészeti Múzeum. Egy nap valami szeszélyes ötlettől indíttatva elmentem oda, és ez megváltoztatta az életemet. Az utolsó dolláromat egy múzeumi bérletre költöttem, és elkezdtem mindennap

odajárni. Beleszerettem abba a helybe. Óriási felfedezés volt a számomra. Soha nem láttam még ennyi szépséget, ennyi… – Legyintett. – De hát, ezt már mind tudjátok. – De még mennyire – jegyezte meg Philip szárazon. – Szóval, a lényeg az, hogy a nulláról indultam. Szó szerint a semmiről. Keményen dolgoztam. Volt egy elképzelésem az életemről, volt egy célom. Mindent elolvastam, amihez csak hozzájutottam Schliemannról és Trója felfedezéséről, Howard Carterről és Tutanhamon sírjáról, John Lloyd Stephensről és Copán városáról, a pompeji ásatásokról. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is ilyen kincseket fogok találni, és az enyémek lesznek. Utánanéztem, hogy a világban merre lehetnek még feltáratlan, elveszett sírok és templomok. A válasz KözépAmerika volt. Ott még mindig lehetett elveszett ősi városokra bukkanni, és volt esély a számomra is. Megállt, és kinyitott egy dobozt, amely az íróasztalon állt. Elővett egy szivart, lenyisszantotta a végét, és rágyújtott. – Jézusom – sóhajtott fel Philip. – Az öreg javíthatatlan. Broadbent eloltotta a gyufát, és az íróasztalra dobta, aztán elvigyorodott. Gyönyörű, hófehéren csillogó fogsora volt. – Úgyis meg fogok halni, miért ne élvezném az utolsó pár hónapot, nem igaz, Philip? Te még mindig pipázol? A helyedben abbahagynám. Elfordult, és kis, kék füstfelhőket eregetve tovább járkált. – Szóval, sikerült félretennem annyi pénzt, hogy elutazhassak Közép-Amerikába. Nem azért mentem oda, hogy vagyont szerezzek – bár beismerem, ez is benne volt a pakliban –, hanem mert hajtott a megszállottság. És meg is találtam, amit kerestem: megtaláltam a saját elveszett városomat. Megfordult, és tovább járkált. – Ez volt a kezdet, így indultam. A műkincsekkel és

régiségekkel való kereskedés csak annak az eszköze volt, hogy finanszírozni tudjam a saját gyűjteményemet. És nézzétek… Megállt, és körbemutatott a képernyőn láthatatlan gyűjteményen. – Nézzétek, itt az eredménye. A világ egyik legnagyobb magángyűjteménye. Ezek nem pusztán tárgyak. Minden darabnak megvan a saját története, és mindegyikhez valami emlék fűződik. Hol láttam meg először, hogy szerettem bele, hogyan szereztem meg… Minden egyes darab mintha belőlem lenne egy rész. Felemelt egy jádeszobrocskát az íróasztalról, és felmutatta a kamerának. – Mint például ez az olmék fejszobor, amit egy Piedra Lumbre-i sírban találtam. Jól emlékszem arra a napra, a forróságra, a kígyókra… Emlékszem, amikor először megláttam, ahogy ott hever a sírkamra porában, ahol már kétezer éve pihent. Philip felhorkant. – A tolvajlás apró örömei. Broadbent lerakta a szobrocskát. – Kétezer éven át ott hevert egy olyan hihetetlen szépségű tárgy, hogy az ember szinte sírva fakad, ha meglátja. Bárcsak el tudnám mondani, mit éreztem, amikor megpillantottam ezt a hibátlan jádefejet ott a porban. Nem arra alkották, hogy a sötétségben vegetáljon. Én megmentettem, és újból életre keltettem. Broadbent hangja elcsuklott az érzelmektől. Elhallgatott, megköszörülte a torkát, és letette a szobrocskát. Aztán megfogta a szék támláját, leült, és félretette a szivart egy hamutartóba. Szembefordult a kamerával, és az asztalra könyökölt. – Az apátok vagyok. Végignéztem, ahogy felnőttetek. Jobban ismerlek benneteket, mint ti saját magatokat. – Ezt ugyan kötve hiszem – morogta Philip. – Ahogy elnéztelek benneteket felnőni, bosszantott,

hogy azt láttam, kivételezettnek érzitek magatokat. Sok gazdag szülő gyereke hiszi ugyanezt magáról, úgy ereztétek, hogy nem kell túl keményen dolgozni, túl keményen tanulni, megerőltetni magatokat, mert Maxwell Broadbent fiai vagytok, és egy nap gazdagok lesztek anélkül, hogy ezért akár a kisujjatokat is meg kellene mozdítani. Nyugtalanul megint felállt. – Nézzétek, tudom, hogy ez nagyrészt az én hibám. Kielégítettem minden szeszélyeteket, megvettem nektek mindent, amit csak akartatok, a legjobb magániskolákba járattalak benneteket, körbeutaztattalak Európában. Bűntudatom van a válásaim miatt. Azt hiszem, nem arra születtem, hogy férj legyek. És végül mit értem el? Felneveltem három gyereket, akik ahelyett, hogy nagy tetteket hajtanának végre, csak ülnek ölbe tett kézzel, és várnak az örökségükre. – Micsoda marhaság – fortyant fel dühösen Vernon. – Philip, te tanársegéd vagy egy jelentéktelen Long Island-i főiskola művészettörténet tanszékén. Tom? Te állatorvos lettél valami isten háta mögötti indián rezervátumban, Utahban. És hogy te mit csinálsz, Vernon, azt nem is tudom, valószínűleg egy ashramban élsz valahol, és egy szélhámos gurut tömsz a pénzeddel. – Ez nem igaz! – kiáltotta Vernon. – Egyáltalán nem igaz! Menj a pokolba! Tom nem tudta, mit mondjon. A gyomra idegesen görcsbe rándult. – Ráadásul – folytatta Maxwell – ti hárman nem is jöttök ki egymással. Soha nem tanultátok meg, hogyan kell együttműködni, hogyan kell jó testvéreknek lenni. Azon kezdtem töprengeni, hogy mit is tettem veletek? Miféle apa voltam? Megtanítottam a fiaimat arra, hogy függetlenek legyenek? Megtanítottam őket a munka értékére? Megtanítottam őket, hogy megálljanak a saját lábukon? Hogy törődjenek egymással?

Elhallgatott, aztán majdnem kiabálva felcsattant: – Nem! – Jó iskolák, európai utazások, a sok horgászás és kempingezés – és mindezzel csak azt értem el, hogy három vesztest neveltem fel. Az én hibám, hogy ez lett belőletek, de hát ezen már nem lehet változtatni. Aztán amikor megtudtam, hogy haldoklom, pánikba estem. Hogy fogom a hátralévő idő alatt helyrehozni mindazt, amit elrontottam! Elhallgatott, és elfordult. Nehézkesen szedte a levegőt, és arca kivörösödött. – Semmi sem gondolkoztatja el úgy az embert az élet dolgairól, mintha megcsapja a halál szele. Ki kellett találnom, hogy mi legyen a gyűjteményemmel. Az hétszentség, hogy nem fogom valami múzeumnak vagy egyetemnek ajándékozni, hogy egy csomó tweedzakós tökfej gyönyörködjön bennük. És azt sem hagyom, hogy valami ócska kis aukciós ház vagy egy műkereskedő gazdagodjon meg a kemény munkámból, és szétszórja a gyűjteményt a világ minden táján, azok után, hogy én egy életet áldoztam rá, hogy összeszedjem. Erről szó sem lehet! Megtörölgette a homlokát, összegyűrte a zsebkendőt, és a kamera felé intett. – Mindig is úgy terveztem, hogy rátok hagyom a gyűjteményt. De amikor erre került volna a sor, rájöttem, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek veletek. Nem pottyantok csak úgy az öletekbe félmilliárd dollárt, amiért egyáltalán nem dolgoztatok meg. Visszament az íróasztala mögé, bepréselte behemót alakját a székbe, és kivett egy újabb szivart a bőrborítású dobozból. – Na tessék, látjátok, még mindig szivarozok Nekem már úgyis mindegy. Levágta a szivar végét, és meggyújtotta. A füstfelhő megzavarta a kamerát, kissé elhomályosodott a kép, ahogy a

kamera automatikusan próbált állítani a fókuszán. Miután a füstfelhő kilibegett a képből, újból élesen kirajzolódott Maxwell Broadbent szögletes, jóképű arca. – Aztán eszembe ötlött valami. Egész életemben sírokat tártam fel, és az ott talált tárgyakkal foglalkoztam. Ismerem minden titkukat, tudom, hová szokták elrejteni a sírkamrákat, milyen csapdákat állítanak. Rögtön rájöttem, hogy én is megtehetném, amit a régiek – magammal vihetném a kincseimet a sírba. És akkor talán tehetnék valamit értetek, hagyhatnék rátok valami igazi örökséget. Elhallgatott, összekulcsolta a kezét, és előbbre hajolt. – Meg kell dolgoznotok ezért a pénzért. Eltemetkezem valahol egy sírkamrában a gyűjteményemmel együtt, a világ valamelyik eldugott pontján. A ti feladatotok az lesz, hogy megtaláljatok. Ha sikerül, kirabolhatjátok a síromat, és minden a tiétek lehet. Ezt a feladatot hagyom rátok, a három fiamra. Broadbent vett egy mély levegőt, és megpróbált mosolyogni. – Figyelmeztetlek benneteket: nehéz és veszélyes vállalkozás lesz. Ami valamit is ér az életben, azt sohasem lehet könnyen megszerezni. És a legfontosabb az, hogy soha nem jártok sikerrel, ha nem fogtok össze. Broadbent hatalmas öklével nagyot csapott az asztalra. – Nos, dióhéjban ennyi lenne a mondanivalóm. Életem során nem sokat tettem értetek, de istenemre mondom, a halálommal megpróbálom rendbe hozni. Felállt, és odasétált a kamerához. Odanyúlt, hogy kikapcsolja, de aztán megtorpant a keze, mintha még eszébe jutott volna valami. Homályos arca gigantikus méretűre nőtt, és elmosódottan betöltötte az egész képernyőt. – Sohasem voltam érzelgős típus, úgyhogy csak annyit mondok, ég veletek. Ég veled, Philip, Vernon és Tom. Ég veletek, és sok szerencsét Szeretlek benneteket.

Azzal a képernyő elsötétedett. 5. fejezet Tom ülve maradt a kanapén, képtelen volt mozdulni. Hutch Barnaby reagált először. Felállt, és tapintatosan köhécselt, hogy megtörje a döbbent csendet. – Fenton, úgy tűnik, ránk itt nincs tovább szükség. Fenton bólintott, esetlenül ő is felállt, és zavartan elpirult. Barnaby a három testvérhez fordult, és udvariasan megbökte a sapkáját. – Amint látják, ez nem rendőrségi ügy. Magukra hagyjuk önöket, beszéljék meg egymás közt. – A hallba vezető ajtó felé indultak, alig várták, hogy eltűnhessenek onnan. Philip felállt. – Barnaby hadnagy! – szólt a rendőr után fojtottan. – Igen? – Szeretném megkérni, hogy ne említse ezt a dolgot senkinek sem. Nem lenne nagy segítség, ha most a fél világ nekilátna a sírkamrát keresni. – Jó gondolat. Hogyne, persze. Nincs rá semmi okom, hogy bárkinek is említsem. A világon semmi. A bűnügyi helyszínelőket is visszarendelem. – Kihátrált az ajtón, majd eltűnt. Egy perccel később hallották, ahogy döngve becsapódik a ház ajtaja. A három testvér a nappaliban maradt. – A gazember… – mondta halkan Philip. – Ezt nem hiszem el. A disznó! Tom a bátyja sápadt arcára nézett. Tudta, hogy szeret jól élni, ahhoz képest, hogy mekkora a tanársegédi fizetése. Szüksége lenne a pénzre, amelyet már nyilván előre el is költött. – Most mi legyen? – kérdezte Vernon.

A szavait csönd fogadta. – Nem hiszem el, mit művelt ez a vén bolond – mondta Philip. – Magával vinni a sírba egy tucat klasszikus festményt, nem is szólva felbecsülhetetlen maja jade- és aranytárgyakról… Teljesen kiborított. – Elővett a mellényzsebéből egy selyem zsebkendőt, és megint megtörölte a homlokát. – Ehhez nem volt joga! – Akkor most mi legyen? – ismételte meg Vernon a kérdést. Philip rámeredt. – Természetesen megkeressük a sírkamrát. – Hogyan? – Egy ember nem temetkezhet el segítség nélkül félmilliárd dollár értékű műkinccsel együtt. Megkeressük azt, aki segített neki. – Nem hiszem, hogy lenne ilyen – mondta Tom. – Soha életében nem bízott meg senkiben. – Egyedül nem csinálhatta. – Ez olyan… jellemző rá – mondta hirtelen Philip. – Talán hagyott hátra nyomokat. – Vernon odalépett egy komódhoz, kihúzott egy fiókot, és káromkodva kotorászni kezdett benne. Kihúzta a másodikat, majd a harmadikat is. Olyan ideges lett, hogy teljesen kirántotta a fiókot, és minden a padlóra borult – társasjátékok, kártyák, sakk, kínai dámajáték. Tom jól emlékezett mindegyikre, még gyerekkorukból maradtak itt a megsárgult és kopottas játékok. Úgy érezte, mintha egy jéghideg kéz szorítaná marokra a szívét. Hát, ennyi maradt nekik. Vernon megint káromkodott egyet, aztán belerúgott a játékokba, amelyek szerterepültek padlón. – Vernon, nincs értelme szétverni a házat. Vernon nem vett tudomást róla, sorra tovább nyitogatta a fiókokat, és mindent a földre borogatott. Philip elővette a nadrágzsebéből a pipáját, és remegő

kézzel meggyújtotta. – Csak az idődet pazarolod ezzel. Én azt mondom, keressük fel Marcus Hausert. Ő itt a kulcsfigura. Vernon megtorpant. – Hauser? Apánk negyven éve nem állt vele kapcsolatban. – Ő az egyetlen, aki igazán ismerte apát. Annak idején két évet töltöttek el együtt Közép-Amerikában. Ha valaki tudja, hová mehetett, hát az Hauser. – Apa gyűlölte Hausert. – Szerintem biztosan kibékültek most, hogy apa beteg. – Philip felkattintotta arany öngyújtóját, a pipájához tartotta a lángot, és gurgulázó hang kíséretében szippantott néhányat. Vernon átment a szomszédos kis szobába, amit lomtárnak használtak. Tom hallotta, hogy szekrényajtók nyílnak és csukódnak, könyvek potyognak le a polcokról, és különféle tárgyak puffannak a padlón. – Én mondom nektek, hogy Hauser benne van a dologban. Gyorsan kell lépnünk. Nekem adósságaim vannak és mindenféle kötelezettségem. Vernon visszajött a nappaliba egy papírokkal teli dobozzal, és lecsapta a dohányzóasztalra. – Gondolom, te már el is költötted az örökségedet. Philip hűvösen ránézett. – Ki kunyerált ki húszezret tavaly apától? – Az csak kölcsön volt. – Vernon kotorászni kezdett a papírok között, és mindent ledobált a földre. Tom látta, hogy egy dossziéból a régi általános iskolai bizonyítványaik csúsznak ki. Meglepte, hogy az apjuk elrakta őket – főleg, mivel sohasem volt túl elégedett az osztályzataikkal. – És visszafizetted már? – kérdezte Philip. – Vissza fogom fizetni. – Ó, hát persze – mondta szarkasztikusan Philip. Vernon elvörösödött. – És mi van azzal a negyvenezerrel, amit apa arra küldött, hogy a te posztgraduális tanulmányaidat finanszírozza? Te

visszafizetted már? – Az ajándék volt. Tom állatorvosi egyetemét is ő fizette, nem igaz, Tom? Ha te jártál volna egyetemre, neked is fizette volna. De te inkább azzal a szélhámos szvámival éltél Indiában. Feszült csönd támadt. – Menj a fenébe – mondta végül Vernon. Tom egyik bátyjáról a másikra nézett. Megint ugyanaz a nóta, amelyet már ezerszer végighallgatott. Általában ilyenkor közbelépett, és próbálta kibékíteni őket, de a legtöbbször nem járt sok sikerrel. – Te is menj a fenébe – mondta Philip. A fogai közé szorította pipáját, és hátat fordított. – Várj! – kiáltott utána Vernon, de már túl késő volt. Ha Philip feldühödött, mindig elviharzott, ahogyan most is. A nagy ajtó visszhangzó döngessél becsapódott. – Az ég szerelmére, Vernon, muszáj pont most veszekedni? – A francba vele. Ő kezdte, nem? Tom már nem is emlékezett rá, hogy ki kezdte. A rendőrkapitányságon Hutch Barnaby megint az íróasztalánál ült, egy bögre friss kávét egyensúlyozott a pocakjának támasztva, és kibámult az ablakon. Fenton a másik széken ült, a saját kávéspoharát szorongatta, és komoran a padlót nézte. – Fenton, ne rágódj most már ezen. Ilyesmik megtörténnek. – Nem tudom elhinni… – Tudom, tiszta őrültség eltemetni magát félmilliárd dollárral. De ne aggódj. Egy nap valaki majd elkövet ebben a városban olyasmit, ami a New York Times címoldalára kerül, és akkor a te neved is ott lesz. Ez most nem jött össze. Fenton csalódottan tovább szorongatta a kávéspoharát.

– És tudtam, még mielőtt megnéztük volna a videót. Amikor rájöttem, hogy nem biztosítási csalás, akkor mintha kigyulladt volna egy villanykörte a fejemben. Ebből aztán remek filmet lehetne csinálni, nem gondolod? Egy gazdag pasas, aki mindenét magával viszi a sírba… Fenton nem felelt semmit sem. – Szerinted hogy csinálta az öreg? Gondolj csak bele, biztosan szüksége volt segítségre. Rengeteg holmi lehetett. Nem szállíthatott el a nagyvilágba többtonnányi műkincset úgy, hogy senki se vegye észre. Fenton a kávéját kortyolgatta. Barnaby felnézett a faliórára, aztán az íróasztalán heverő papírokra pillantott. – Még két óra ebédidőig. Miért van az, hogy ebben a városban soha nem történik semmi érdekes? Nézd meg, drogügyek és megint csak drogügyek. Miért nem tudnak ezek a kölykök a változatosság kedvéért néha kirabolni egy bankot? Fenton felhajtotta a kávéját. – Valahol odakint van a nagyvilágban az a kincs… Csönd lett. – Ezzel meg mit akarsz mondani? Odakint van, na és? Sok minden van még odakint a nagyvilágban. Fenton összegyűrte a műanyag kávéspoharat. – Célozni akarsz valamire? Fenton kidobta a poharat a szemetesbe. – Tudni szeretném, mit akartál mondani. – Menjünk el, és keressük meg a műkincseket. – És azután? – Azután megtartjuk. Barnaby elnevette magát. – Fenton, csodálkozom rajtad. Ha esetleg nem vetted volna észre, mi rendőrök vagyunk. Elfeledkeztél erről az apróságról? Illene becsületesnek lennünk. – Na persze – bólintott Fenton.

– Becsület – mondta Barnaby kis hallgatás után. – Ha az nincs, akkor mi marad nekünk? – Félmilliárd dollár – vágta rá Fenton. 6. fejezet Hauser irodája nem olyan régi fajta barna homokkő épületben volt, amilyeneket a Bogart-filmekben lehet látni, hanem egy csúf, nyolcvanas évekbeli, csupa üveg és acél felhőkarcolóban a Nyugati 57. utcában. Az biztos, hogy jó magas lehet itt a bérleti díj, gondolta Philip. Márpedig ez azt jelenti, hogy Marcus Aurelius Hauser sikeres magánnyomozó. Olyan érzés volt besétálni az előcsarnokba, mintha egy hatalmas, kifényesített gránitkocka belsejébe lépne be az ember. Minden tisztítószerektől bűzlött. Az egyik sarokban egy bambusz kókadozott. Philip felment a lifttel a harmincadik emeletre, és hamarosan ott is találta magát a Marcus Hauser irodájába vezető cseresznyefa ajtó előtt. Philip benyitott, és megállt az ajtóban. Bárhogy képzelte is el egy magánnyomozó irodáját, ez a színtelen, posztmodern irodabelső a szürke falakkal, az egyszerű szőnyegekkel és a fekete gránitfelületekkel egyáltalán nem olyan volt. Hogy lehet ilyen steril környezetben dolgozni? Először úgy tűnt, hogy az iroda üres. Aztán megszólalt egy hang egy üvegtéglából épített, íves fal mögül: – Tessék! Philip odasétált, és egy férfi hátát pillantotta meg, aki egy ovális, hatalmas íróasztalnál ült, amelyet nem a bejárattal szembe fordítottak, hanem a hatalmas ablakok felé, amelyek nyugatra, a Hudson folyó ólomszürke vizére néztek. A férfi nem fordult meg, csak intett egy karosszék felé. Philip odament, leült, és szemügyre vette Marcus Hausert, aki a vietnami háború idején a zöldsapkásoknál szolgált, aztán sírrabló lett, majd hadnagyként dolgozott az Alkohol-,

Dohány- és Fegyverfelügyelet manhattani irodájában. Az apja fotóalbumaiban látott fiatalkori képeket Hauserről. A homályos régi felvételeken a dzsungelbe való khaki vászonöltözéket viselt, az oldalán fegyvert. Mindig szélesen mosolygott a képeken. Philip kicsit aggódott, hogy milyen lesz személyesen találkozni vele. Még alacsonyabbnak tűnt, mint amilyennek Philip gondolta, és túlságosan is elegáns volt: barna öltönyt, nyakkendőtűt, mellényt és arany óraláncot viselt. Egy felkapaszkodott munkásosztálybeli figura, aki utánozza az előkelőket. Arcvíz illata lengte körül, kevés megmaradt haját bőségesen bezselézte, és minden hajszálat külön elrendezett, hogy a lehető legjobban elfedje tar koponyáját. Négy ujján is aranygyűrű csillogott. A körmeit manikűröztette, szép tisztán ragyogtak, az orrszőreit levágta. Még a hajszálak alól kivillanó kopasz feje is úgy festett, mintha ki lenne fényesítve. Philip eltűnődött, hogy ez tényleg ugyanaz a Marcus Hauser-e, aki az apjával átvágott a dzsungelen, hogy elveszett városokat és ősi sírokat kutassanak fel. Lehet, hogy valami tévedés van a dologban… Megköszörülte a torkát. – Mr. Hauserhez van szerencsém? – Marcus – jött a kurta válasz, mint egy visszaütött teniszlabda. A hangja is nyugtalanító volt: magas, nazális, munkásosztálybeli kiejtéssel beszélt. A szeme olyan zöld és hideg volt, mint egy krokodilé. Philip zavarban volt. Újból keresztbe tette a lábát, aztán engedélyt sem kérve elővette a pipáját, és elkezdte megtömni. Hauser erre elmosolyodott Az íróasztala egyik fiókjából elővarázsolt egy szivardobozt, és kivett belőle egy hatalmas Churchill szivart. – Örülök, hogy maga is dohányzik – mondta. Megforgatta a szivart jól ápolt ujjai között, és a zsebéből előhalászott egy monogrammal ellátott arany szivarvágót, amivel lenyisszantotta a szivar végét. – Nem

hagyhatjuk, hogy a nem dohányzó barbárok uralkodjanak rajtunk. – Miután rágyújtott, hátradőlt a székében, és a vékony füstcsíkon keresztül Philipre nézett. – Mit tehetek régi társam, Maxwell Broadbent fiáért? – Beszélhetnék önnel bizalmasan? – Ez csak természetes. – Hat hónappal ezelőtt kiderült, hogy az apám rákos. – Philip kis szünetet tartott, és Hauser arcát figyelte, hogy tudott-e róla. De Hasuer arca ugyanolyan merev maradt, mint a mahagóni asztallap. – Tüdőrákja van – folytatta Philip. – Megoperálták, és megkapta a szokásos sugárkezelést és kemoterápiát. Abbahagyta a szivarozást, és átmenetileg javult is az állapota. Egy darabig úgy tűnt, legyőzte a betegséget, de aztán kiújult a rák. Újrakezdte a kemoterápiát, de gyűlölte. Egy nap aztán kitépte az infúziót, kiütött egy férfi ápolót, és távozott a kórházból. Hazafelé vett egy doboz Cuba Libres szivart, és soha többé nem ment vissza az orvoshoz. Azt jósolták, hat hónapja van hátra, ez három hónappal ezelőtt történt. Hauser a szivarját pöfékelve hallgatta. Philip kis szünet után megkérdezte: – Kapcsolatba lépett önnel mostanában az apám? Hauser megrázta a fejét, és szippantott egyet a szivarjából. – Negyven éve nem találkoztunk. – Valamikor a múlt hónapban – folytatta Philip – az apám eltűnt a gyűjteményével együtt. Egy videokazettán hagyott nekünk üzenetet. Hauser felvonta a szemöldökét. – Egy végrendeletféle volt rajta. Azt mondta, mindent magával visz a sírba. – Hogy micsoda? – Hauser előbbre hajolt, és hirtelen érdeklődés ült ki az arcára. A maszk egy pillanatra lehullott. Látszott, hogy komolyan megdöbbentette a dolog. – Mindent magával vitt, a pénzét, a műtárgyait, az

egész gyűjteményét. Mint egy egyiptomi fáraó. Eltemetkezett valahol a világban egy sírkamrában, és felszólított minket, hogy keressük meg. Ha megtaláljuk a sírját, kirabolhatjuk. Ő így képzelte, hogy megdolgozzunk az örökségünkért. Hauser hátradőlt a székében, és hosszasan, hangosan nevetett. Amikor végre abbahagyta, néhányszor lustán szippantott a szivarjából, aztán leverte az ötcentis hamut. – Csak Max képes ilyet kitalálni. – Szóval maga nem tud semmit erről az egészről? – kérdezte Philip. – Nem, semmit sem. – Úgy tűnt, Hauser igazat mond. – Ön ugyebár magánnyomozó? – kérdezte Philip. Hauser áttolta a szivart a szája egyik sarkából a másikba. – Maga együtt nőtt fel az apánkkal. Éveket töltött vele a dzsungelben. Mindenki másnál jobban ismeri őt és a munkamódszereit. Azon tűnődtem, esetleg hajlandó lenne-e elvállalni, hogy mint nyomozó segít nekem megtalálni a sírt. Hauser kék füstfelhőket eregetett. Philip még hozzátette: – Nekem úgy tűnik, nem lesz nehéz feladat. Egy ekkora műgyűjteményt nem lehet csak úgy észrevétlenül utaztatni a nagyvilágban. – Elférne Max Gulfstream IV magángépének a csomagtartójában. – Nem hiszem, hogy a repülőgépében temetkezett volna el a gyűjteményével. – A vikingek például a hajóikban temettették el magukat. Lehet, hogy Max bepakolta a kincseit egy légmentesen záródó, nyomásnak ellenálló konténerbe, és szándékosan lezuhant a repülővel valahol a Csendes-óceán kellős közepén, ahol ötezer méter mély a víz. – Hauser elmosolyodott, és széttárta a két kezét. Philip csak annyit mondott. – Nem – aztán megtörölgette a homlokát, és próbálta kisöpörni a fejéből a

képet, ahogy a Lippi-festmény ötezer méter mélyen, az óceán fenekébe fúródva pihen. – Ezt, ugye, nem gondolja komolyan? – Nem azt mondom, hogy ezt csinálta. Csak ez volt az első, ami így kapásból az eszembe jutott. A fivéreivel együtt keresik a sírt? – Csak a féltestvéreim. Nem, úgy döntöttem, egyedül vágok neki. – És ők mit terveznek? – Nem tudom, és őszintén szólva igazából nem is érdekel. Persze, ha találok valamit, megosztom velük. – Meséljen róluk. – Azt hiszem, Tom az, akivel vigyázni kell. Ő a legfiatalabb hármunk közül. Gyerekkorunkban ő volt a legvadabb. Az a fajta kölyök, aki elsőnek ugrik be a szikláról a vízbe, aki elsőnek piszkálja meg a darázsfészket. Több iskolából is kirúgták, de aztán az egyetemen összeszedte magát, és azóta nagyon rendes életet folytat. – És a másik fiú, Vernon? – Ő pillanatnyilag valami álbuddhista szektával él, amelynek a Berkeley Egyetem egy volt filozófiaprofesszora a vezére. Ő mindig csak sodródott. Mindent kipróbált, drogokat, szektákat, mindenféle gurukat. Gyerekkorában folyton hazahordott nyomorék kóbor macskákát, elgázolt kutyákat, a fészekből kiesett kismadarakat. Persze végül mind elpusztult. Az iskolában az a fajta volt, akivel a többi gyerek szeret kiszúrni. A főiskoláról kimaradt, és azóta egyetlen normális állása sem volt hosszabb ideig. Rendes gyerek, de… egyszerűen nem alkalmas a felnőtt életre. – És ők most mit csinálnak? – Tom hazament a utahi ranchára. Úgy tudom, lemondott arról, hogy megkeresse a sírt. Vernon azt mondja, ő egyedül fogja megtalálni, és nem akar velem közösködni. – Tud erről az egészről még valaki magán és a két

fivérén kívül? – Két Santa Fé-i zsaru is látta a videót, és ismerik az egész történetet. – A nevük? – Barnaby és Fenton. Hauser feljegyzett pár dolgot, A telefonon pislákolni kezdett egy lámpácska, Hauser felvette a kagylót. Hosszú ideig csak hallgatott, aztán halkan és nagyon gyorsan hadart valamit. Utána telefonált egyet, majd még egyet. Philipet bosszantotta, hogy Hauser itt előtte intézi az egyéb ügyeit, és pazarolja az idejét. Hauser végre lerakta a telefonkagylót. – Feleség, barátnők vannak a képben? – Öt volt feleség, négy még él közülük, egy meghalt. Olyan barátnő, aki tényleg fontos lenne, nemigen. Hauser egészen halványan elhúzta a száját. – Max mindig értett a nők nyelvén. Újból csönd lett, de most hosszabb ideig tartott. Úgy tűnt, Hauser gondolkodik. Aztán Philip egyre növekvő bosszúságára, megint telefonált egyet. Halkan beszélt valakivel, majd lerakta a kagylót. – Mondja, Philip, tulajdonképpen mit tud rólam? – Csak annyit, hogy az apám partnere volt az ásatások során, és hogy egy-két évig együtt utazgattak KözépAmerikában. Aztán valamin összevesztek. – Így igaz, majdnem két évet töltöttünk el együtt Közép-Amerikában, és maja sírokat kerestünk. Ez még a hatvanas évek elején volt, amikor az ilyesmi még féligmeddig legálisnak számított. Találtunk is pár dolgot, de csak miután különváltunk, Max akkor lett nagy felfedező, és ezután gazdagodott meg. Én pedig Vietnamba mentem. – És min vesztek össze? Apánk sohasem beszélt erről. Kis szünet. – Max nem beszélt róla? – Nem.

– Már alig emlékszem. Tudja, hogy van az, ha két ember hosszú ideig össze van zárva, egymás idegeire mennek. – Hauser lerakta a szivart egy metszett kristály hamutartóra, amely akkora volt, mint egy lapostányér, és talán tíz kilót is nyomhatott. Philip már-már azon tűnődött, nem követett-e el hibát azzal, hogy idejött. Hauser nem tűnt igazi nagymenőnek. A telefonon ismét pislákolni kezdett a lámpácska, Hauser felvette. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Philip felállt. – Majd visszajövök máskor, ha nem ilyen elfoglalt – mondta kurtán. Hauser felemelte aranygyűrűs ujját, és intett, hogy várjon. Egy percig csak hallgatta a beszélgetőpartnerét, aztán lerakta a kagylót. – Mondja csak, Philip, mi olyan érdekes Hondurasban? – Honduras? Hogy jön ez most ide? – Mert Max oda ment. Philip Hauserre meredt. – Szóval maga is benne volt! Hauser elmosolyodott. – Nem, dehogy. Az iménti telefonhívásból tudtam meg. Majdnem négy héttel ezelőtt a pilótája elvitte egy nagy rakománnyal egy San Pedro Sula nevű hondurasi városba. Onnan katonai helikopterrel ment tovább egy Brus Lagoon nevű helyre. Aztán nyoma veszett. – Ezt mind most derítette ki? Hauser egy újabb hatalmas füstfelhőt eregetett. – Nyomozó vagyok. – És úgy látom, nem is rossz. Hauser elgondolkozva köhécselt. – Ahogy sikerül beszélnem a pilótával, többet fogok tudni. Például, hogy milyen rakományt vittek, mennyi volt a súlya. Az apja meg sem próbálta leplezni, hogy Hondurasba ment. Tudta, hogy együtt is jártunk ott annak idején? Nem lep meg, hogy oda ment. Ez egy nagy ország, a világ legjárhatatlanabb tájaival – sűrű dzsungelek, lakatlan hegyvidékek, mély szakadékok. A

belső vidékeket teljesen elzárja a Moszkitó-part. Szerintem odament, az ország belsejébe. – Elképzelhető. Hauser egy pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Elvállalom az ügyet. Philip bosszús volt. Nem emlékezett rá, hogy hivatalosan felkérte volna rá Hausert, hogy segítsen neki. De hát már bebizonyította a hozzáértését, és mivel most már a történetet is ismeri, valószínűleg fel kell fogadnia. – Még nem beszéltünk a honoráriumáról. – Előleget kérek. Attól tartok, hogy az ügy nagyon komoly költségekkel jár majd. Ha egy ilyen isten háta mögötti, harmadik világbeli országban akar elintézni valamit az ember, fűt-fát le kell fizetnie. – Én úgy gondoltam, részesedést adnék önnek – mondta gyorsan Philip. – Ha megtaláljuk a gyűjteményt, kap belőle egy kis százalékot. Azt is említettem, hogy meg akarom osztani a testvéreimmel, így igazságos. – Az ilyesmi zugügyvédeknek való. Nekem szükségem van előlegre is. Ha pedig sikerrel járok, akkor egy fix összegű honoráriumot kérek. – Mennyi lenne az előleg? – Kétszázötvenezer dollár. Philip majdnem felkacagott. – Miből gondolja, hogy van ennyi pénzem? – Én sohasem gondolok dolgokat, Mr. Broadbent. Tudom. Adja el a Klee-t. Philipnek a szívverése is elakadt egy pillanatra. – Micsoda? – Adja el a birtokában lévő nagyméretű, Blau Kirk című Klee-akvarellt. Gyönyörű darab. El tudom intézni, hogy négyszázezret is kapjon érte. Philip felcsattant: – Eladni? Soha! Az apámtól kaptam azt a festményt.

Hauser megvonta a vállát. – Különben is, honnan tudott róla? Hauser elmosolyodott, és széttárta két puha, fehér tenyerét, mint két liliomot. – A legjobb nyomozót akarja felbérelni, nem igaz, Mr. Broadbent? – Igen, de ez zsarolás. – Hadd magyarázzam el, hogyan dolgozom. Elsősorban az ügyhöz fűz lojalitás, nem az ügyfelemhez. Ha elvállalok egy ügyet, meg is oldom, attól függetlenül, hogy ez milyen következményekkel jár a kliensem számára. Az előleget megtartom. Ha sikerrel járok, megkapom a megbeszélt honoráriumot. – Erről felesleges is beszélni, nem adom el a Klee-t. – Néha az ügyfél elveszíti a bátorságát, és ki akar hátrálni. Néha rossz dolgok történnek jó emberekkel. Utána megcsókolom az árváit, elmegyek a temetésére, és tovább folytatom a nyomozást, amíg meg nem oldom az ügyet. – Nem várhatja el tőlem, hogy eladjam azt a festményt, Mr. Hauser. Ez az egyetlen értékes dolog, amit valaha is kaptam az apámtól. Imádom azt a képet. Philip furcsán érezte magát Hauser merev tekintetétől. A szeme üres volt, az arca nyugodt, érzelemtől mentes. – Fogja fel így: a festmény az áldozat, amit meg kell hoznia annak érdekében, hogy hozzájusson az örökségéhez. Philip habozott. – Gondolja, hogy sikerrel fogunk járni? – Igen – felelte Hauser. Philip rámeredt. Végül is a festményt később vissza is vásárolhatja. – Jól van, eladom a Klee-t. Hauser összeszűkült szemmel nézett rá. Lassan szippantott egyet a szivarjából, aztán kivette a szájából, és megszólalt: – Ha sikerrel járok, egymillió dollárt kérek. – Aztán hozzátette: – Nincs sok időnk, Mr. Broadbent. Már foglaltam két jegyet San Pedro Sulába, a jövő hét legelején indulunk.

7. fejezet Miután Vernon Broadbent végzett a mantra kántálasával, pár pillanatig még lehunyt szemmel, csendesen elüldögélt a hűvös, sötét szobában, és hagyta, hogy az elméje visszatérjen a való világba a hosszú meditáció után. Ahogy a környezete lassan belopakodott a tudatába, hallani kezdte a Csendes-óceán távolból ideszűrődő morajlását, és érezte a sós levegő szagát, amely összekeveredett a kunyhót betöltő mirhaillattal. Lehunyt szemhéján át is látta a gyertyák pislákoló, vöröses ragyogását. Aztán kinyitotta a szemét, vett pár mély lélegzetet, és felállt. Próbálta megőrizni magában azt a törékeny békét és nyugalmat, amit az egyórás meditáció nyújtott. Az ajtóhoz ment, megállt, és kinézett a Big Sur hegységre, amelynek oldalában tölgyek és manzanitafák álltak. A hegyeken túl tágas, kék víztükör terült el. Az óceán felől fújó szél belekapott a köntösébe, és hideg fuvallattal töltötte meg a szobát. Több mint egy éve élt itt az ashramban, és most, harmincöt évesen, végre úgy érezte, megtalálta azt a helyet, ahová mindig is vágyott. Hosszú utazás volt ez, amely azzal kezdődött, hogy két évet töltött Indiában, aztán foglalkozott transzcendentális meditációval, teozófiával, az érzékszerveken túli érzékeléssel, és egy kicsit a kereszténységgel is kacérkodott. Elutasította a gyerekkorában tanult materializmust, és próbált valami mélyebb igazságot találni az életében. Ami a többiek – főleg a testvérei – szemében elpocsékolt életnek tűnt, az az ő számára nagyon is gazdag és eredményes élet volt. Mi más lenne az élet értelme, mint megtalálni a választ a miértre? Az örökségével most meglenne az esélye arra, hogy valami igazán jót tegyen, nemcsak saját magáért, hanem

másokért is. Egy lehetőség, hogy tegyen valamit a világért. De hogyan kezdjen bele? Próbálja meg egyedül megkeresni a sírkamrát? Hívja fel Tomot? Philip egy seggfej, de talán Tomnak lenne kedve szövetkezni vele. Döntenie kell, méghozzá gyorsan. Összefogta magán a lenvászon köntöst, és elindult a kerti úton a Mester tölgyek között álló kunyhója felé. Vörösfenyőből épült, tágas építmény volt egy kis völgyben, ahonnan szép kilátás nyílt az óceánra. Útközben találkozott Chaóval, a mindig vidám ázsiai fiúval, aki a Mestert szolgálta ki. Egy halom postával a kezében szökdécselt végig az úton. Igen, mindig is erre a békés és egyszerű életre vágyott. Csak az a baj, hogy elég költséges is… Ahogy leért a domb oldalából, már látta is a kunyhót. Megtorpant, mert egy kicsit félt a Mestertől. Aztán határozottan továbblépkedett. Bekopogott az ajtón. Egy perc múlva egy halk, szépen zengő hang szólalt meg a kunyhó mélyéből: – Lépj be, szívesen látlak. Vernon a teraszon levette a saruját, és belépett. A ház egyszerű és aszketikus japán stílusban volt berendezve, rizspapírból készült eltolható paravánokkal, a padlón drapp szőnyegekkel, és rengeteg fényes fafelülettel. Méhviasz és tömjén illata szállt a levegőben. Valahonnan halk vízcsobogás hallatszott. Vernon több ajtónyíláson keresztül a hátul elterülő japánkertbe is kilátott, ahol mohos sziklák között szépen elgereblyézett kavicsos utak kanyarogtak, és egy kis tavacskában lótuszok virágoztak. A Mestert nem látta sehol sem. Elfordult, és végignézett a balra induló folyosón. Egy kicsivel távolabb megpillantott egy tizenéves lányt, mezítláb, köntösben. Hervadó virágokkal díszített, hosszú, szőke fonott copfja a hátára lógott. Épp zöldségeket szeletelt a konyhában. – Ott van, Mester? – kiáltott be Vernon. A lány tovább vagdosta a zöldségeket.

– Erre! – szólalt meg valaki halkan. Vernon a hang irányába indult, és ott találta a Mestert a meditációs szobában, lehunyt szemmel ült egy gyékényen lótuszülésben. Kinyitotta a szemét, de nem állt fel. Vernon tiszteletteljesen várakozott. A Mester izmos, szép alakjára egyszerű, festetlen lenvászonból készült köntös simult. Hosszú, ősz haját hátrafésülte a feje tetején lévő kopasz foltról, így kicsit úgy festett, mint az öreg Leonardo da Vinci. Átható kék szeme körül ráncok húzódtak az ívelt formájú szemöldökcsont alatt, amely erősen kiállt széles, domború homlokából. Rövidre nyírt szakállában ősz és fekete szálak keveredtek. Halkan és zengő hangon beszélt, bár kissé rekedtesen, enyhe brooklyni akcentussal, ami jelezte, hogy milyen alacsonyról indult. Senki sem tudta a pontos korát, talán hatvan körül járhatott. Régebben Art Brewernek hívták, és a Berkeley Egyetemen volt filozófiaprofesszor, de feladta a tanítást, és visszavonult, hogy csak a szellemi dolgoknak élhessen. Itt, az ashramban alapított egy kis közösséget, amelynek tagjai az imának, a meditációnak és a spirituális fejlődésnek szentelték az életüket. A közösség kellemesen szabad gondolkodású volt, nem kötelezték el magukat egyetlen vallás mellett sem, bár lazán kötődtek a buddhizmushoz, de hiányzott a szigorú önfegyelem, a cölibátus és a fatalista életfelfogás, amely nem mindenki számára teszi vonzóvá ezt a vallást. Az ashram inkább olyan volt, mint egy gyönyörű üdülőhely, ahol a Mester szelíd irányítása alatt mindenki a maga módján gyakorolta a vallását, heti hétszáz dollárért, amiben a szállás és az ellátás is benne volt. – Foglalj helyet – mondta a Mester. Vernon leült – Miben segíthetek? – Az apámról van szó. A Mester figyelmesen hallgatott.

Vernon összeszedte a gondolatait, és vett egy nagy levegőt. Elmesélt mindent az apja betegségéről, az örökségről, a feladatról, hogy keressék meg a sírját. Amikor végzett, hosszú csönd lett. Vernon már-már arra számított, a Mester azt fogja mondani, hogy mondjon le az örökségéről. Emlékezett, hányszor tett elítélő megjegyzéseket a pénz gonosz befolyásáról. – Igyunk egy teát – mondta végül a Mester, különlegesen szelíden, és gyengéden megérintette Vernon könyökét. Teát kért, amit a szőke copfos lány hozott be. Némán kortyolgatták, aztán a Mester megkérdezte: – Pontosan mennyit is ér ez az örökség? – Azt hiszem, az adó levonása után az én részem úgy százmillió lehet. A Mester nagyon hosszút kortyolt a teából, aztán még egyet. Ha meg is lepte az összeg nagysága, nem mutatta. – Meditáljunk – mondta aztán. Vernon is lehunyta a szemét. Nehezére esett a mantrára koncentrálni, mert felzaklatták a gyötrő kérdések. Minél többet gondolkozott rajtuk, annál bonyolultabbnak tűntek. Százmillió dollár, százmillió dollár…. Ezt is úgy hajtogatta magában, mint valami mantrát, ami zavarta a meditációban, és megakadályozta, hogy elérje a békét és a belső csendet. Százmillió dollár… Om mani padme hum… Százmillió dollár… Megkönnyebbült, amikor a Mester felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. Megfogta Vernon kezét, és két tenyere közé szorította. Kék szeme furcsán csillogott. – Keveseknek adatik meg az a lehetőség, ami most neked, Vernon. Mindenképpen meg kell ragadnod. – De hogyan? A Mester felállt, és határozottan csengő hangon válaszolt: – Meg kell szereznünk az örökségedet. Most azonnal nekilátunk.

8. fejezet Mire Tom végzett a beteg ló kezelésével, a nap már lemenőben volt a Toh Ateen sziklafennsík fölött, és hosszú, aranyló árnyékokat vetített a zsályacserjékre és a chamisa bokrokra. A távolban emelkedő 300 méter magas mészkőfalat vöröses fényben fürdette a haldokló nap. Tom még egyszer gyorsan szemügyre vette az állatot, aztán megpaskolta a nyakát. A ló gazdájához fordult, egy navaho indián kislányhoz. – Rendbe fog jönni. Csak egy kis kólika. A kislány arcán megkönnyebbült mosoly ragyogott fel. – Pillanatnyilag nagyon éhes. Vezesd párszor körbe a karámban, aztán adj neki egy adag orvosságot a zabba keverve. Aztán itasd meg. Várj félórát, és utána kaphat egy kis szénát. Nem lesz semmi baja. Az indián lány nagyanyja, aki öt mérföldet tett meg lóháton az állatorvosi klinikáig, hogy elhívja Tomot – az utakat szokás szerint elmosta az eső –, megszorította a kezét. – Köszönjük, doktor úr. Tom kicsit meghajolt. – Szolgálatukra. – Vágyakozva gondolt rá, hogy milyen kellemes lesz visszalovagolni Bluffba. Tulajdonképpen még örült is neki, hogy az utakat elmosta az ár, ez jó ürügyként szolgált a hosszú lovaglásra. Rámegy ugyan a fél napja, de az ösvény a délnyugati környék legszebb vörös sziklás tájain vezetett át, a jura korszakból származó, Morrison-formációnak nevezett homokkőágyakon, amelyekben rengeteg megkövesedett dinoszauruszmaradvány található. Számos kanyon húzódott errefelé a Toh Ateen fennsíkig, és Tom eltűnődött, vajon kutattak-e errefelé valaha is paleontológusok. Lehet, hogy nem. Egy nap majd tesz egy kis kirándulást azokba az eldugott kanyonokba… Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott magában. A sivatag nagyon jó hely arra, hogy kitisztuljon az ember feje,

és neki igencsak volt mit kiszellőztetnie belőle. Ez az őrült ügy az apjával a legmegdöbbentőbb dolog volt, ami valaha is történt vele. – Mennyivel tartozunk, doktor? – kérdezte az indián asszony, kizökkentve a gondolataiból. Tom körbenézett a roskatag, kátránypapírral borított kunyhón, a lerobbant tragacson, amely térdig érő gazban állt és a karámban legelésző sovány juhokon. – Öt dollár. Az asszony bársonyblúzába nyúlt, előhalászott egy csomó piszkos egydollárost, és leszámolt belőlük ötöt. Tom megbökte a kalapját, és épp a saját lovához indult, amikor egy kis porfelhőt pillantott meg a horizonton. A két indián is észrevette. Egy lovas közeledett nagy sebességgel észak felől, amerről Tom is jött. A sötét pont egyre nagyobb és nagyobb lett az aranysárga sivatagban. Tom arra gondolt, talán Shane az, állatorvos-kollégája. Kicsit megijedt. Pokolian nagy vészhelyzet lehet, ha Shane képes volt idelovagolni miatta. Ahogy az alak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak, rájött, hogy nem is Shane az, hanem egy nő, az ő Knock nevű lován. A nő bevágtatott a lóval az indián faluba. Csupa por volt a hosszú úttól, a ló háta tajtékos, és fújtatva vette a levegőt. A nő kengyel nélkül, a szőrén ülte meg a lovat, így tette meg a több mérföldes utat, ami teljes őrültség. Mit művel a legjobb lovával, és miért nem Shane valamelyik gebéjén jött? Meg fogja ölni Shane-t! A nő odaléptetett mellé. – A nevem Sally Colorado – mutatkozott be. – Kerestem önt a klinikán, de a kollégája azt mondta, kilovagolt ide. Úgyhogy idejöttem. – Mézszőke haja meglibbent, ahogy kezet nyújtott. Tom meglepődve rázta meg. A nő vállig érő haja a poros fehér pamutingre lógott. Az ing be volt tűrve a farmerba karcsú derekánál. Enyhe

mentaillat lengte körül. Amikor mosolygott, a szeme színe zöldről kékre változott. A fülében egy türkiz fülbevaló lógott, de a szeme még a kőnél is ragyogóbb kék volt. Tom egy pillanat után rájött, hogy még mindig szorongatja a nő kezét, és gyorsan elengedte. – Mindenképp meg kellett találnom magát – mondta Sally. – Nem várhattam. – Vészhelyzet van? – Nem állatorvosi vészhelyzet, ha erre gondol. – Akkor mégis miféle? – Útközben visszafelé elmondom. – A fenébe is, nem hiszem el, hogy Shane engedte, hogy elvigye a legjobb lovamat, ráadásul nyereg és kengyel nélkül. Kitörhette volna a nyakát! – Nem Shane adta oda a lovat – mosolygott Sally. – Akkor honnan szerezte? – Elkötöttem. Tom egy pillanatig hitetlenkedve bámult, aztán kénytelen volt elnevetni magát. A nap már lement, mire elindultak északnak, Bluff felé. Egy darabig némán lovagoltak, végül Tom megszólalt: – Hát jó, akkor halljuk, mi olyan fontos, hogy ezért el kellett lopnia egy lovat, és az életét kellett kockáztatnia. – Nos… – Sally habozott. – Csupa fül vagyok, Miss Colorado, már ha ez az igazi neve. – Tudom, furcsa név. A dédapám egy vándor színtársulattal utazgatott, emellett indián kuruzslónak öltözve mindenféle gyógyelixíreket árult. A Colorado a színpadi neve volt. Még mindig jobb, mint az eredeti családnevünk – Smith –, úgyhogy rajtunk ragadt. De szólítson csak Sallynek. – Jól van, Sally. Halljuk a történetét – Tom azon kapta magát, hogy jólesik figyelni a lovon ülő lányt. Úgy festett,

mintha lóhátra született volna. Nem kevés pénzbe kerülhetett elsajátítani ezt az egyenes, könnyed, kiegyensúlyozott testtartást. – Antropológus vagyok – kezdett bele Sally –, még pontosabban etnofarmakológiával foglalkozom. A különféle bennszülött törzsek orvoslási gyakorlatát tanulmányozom Julian Clyve professzor mellett a Yale-en. Ő volt az, aki néhány évvel ezelőtt megfejtette a maja hieroglifákat. Igazán zseniális munka volt, minden újság írt róla. – Igen, bizonyára – bólintott Tom, és a nő profilját figyelte. Finom arcéle volt, kis orra, és viccesen előreállt az alsó ajka. Ha mosolygott, kis gödröcske ült ki az arcára, de csak a szája egyik oldalán. A haja sötét aranyszínű volt, és lágy hullámokban omlott a vállára, majd a hátára. Elbűvölően gyönyörű volt. – Clyve professzornak van a létező legnagyobb gyűjteménye maja írásokból. Az ősi maja nyelven fennmaradt minden feljegyzés megtalálható benne, kőlapokon talált feliratokról készült másolatok, maja kódexek oldalai, edényeken és táblácskákon talált feliratok. A gyűjteményét a világ minden tájáról érkező tudósok tanulmányozzák. Tom lelki szemei előtt már látta is a totyakos vén tudóst, ahogy a poros kéziratok között turkál. – A leghosszabb maja szövegek az úgynevezett kódexekben maradtak fenn. Ezek voltak a maják könyvei, fakéregből készült lapokra, képírással írták őket. A spanyolok a legtöbbet elégették annak idején, mert az ördög művének tartották őket, de néhány hiányos kódex fennmaradt. Teljes maja kódex még soha nem került elő. Aztán Clyve professzor tavaly ezt találta egy elhunyt kollégájának az iratai között. Sally elővett egy összehajtogatott papírlapot az inge zsebéből, és átnyújtotta. Tom elvette, és megnézte. Egy kéziratoldal régi, megsárgult fénymásolata volt. A képen

hieroglifák sorakoztak, a margón pedig néhány, faleveleket és virágokat ábrázoló rajz. Tomnak halványan ismerősnek tűnt, eltűnődött, vajon hol látta már. – Az írást mindössze háromszor találták fel egymástól függetlenül az emberiség történelme folyamán. A maja képírás az egyik. – Egy kissé be van rozsdásodva a maja nyelvtudásom. Mi áll benne? – Egy bizonyos, a közép-amerikai esőerdőben található növény gyógyhatásait írja le. – És mire jó? Meggyógyítja a rákot? Sally elmosolyodott. – Jó is lenne. A növényt úgy hívják, hogy K’ik’-te, vagyis vérfa. Ezen az oldalon azt írták le, hogy a kérgét meg kell főzni, hamut kell adni hozzá lúgnak, és az így kapott pépet a sebekre kell kenni. – Érdekes. – Tom visszaadta a papírt. – Több, mint érdekes, orvosilag teljesen korrekt. A kéregben enyhe antibiotikum található. Sziklás fennsíkon haladtak át. Egy távoli kanyonban két prérifarkas vonított fel gyászosan. Olyan szűk volt az ösvény, hogy már csak egymás mögött tudtak haladni a lovakkal. Sally lovagolt hátul, Tom pedig hallgatta. – Ez az oldal egy orvoslásról szóló maja kódexből származik. Valószínűleg 800 körül íródhatott, a klasszikus maja civilizáció fénykorában. Kétezer gyógyszer receptjét tartalmazza, amelyekhez nemcsak növényeket használtak fel, hanem mindent, ami csak az esőerdőben található – rovarokat, állatokat, sőt ásványokat is. Ami azt illeti, az is lehetséges, hogy szerepel benne a rák gyógyszere, vagy legalábbis bizonyos rákfajtáké. Clyve professzor megkért, hogy keressem meg a kódex tulajdonosát, és derítsem ki, el lehetne-e intézni, hogy lefordítsuk és kiadjuk a kódexet. Ez az egyetlen ismert teljes maja kódex. Csodálatos megkoronázása lenne a professzor eddig is ragyogó

pályafutásának. – És gondolom, a magáénak is. – Igen. Itt egy könyv, amelyben benne van az esőerdő minden orvosi titka, amelyet évszázadok alatt gyűjtöttek össze. A világ leggazdagabb esőerdőjéről van szó, ahol több százezer növény- és állatfaj él, amelyek közül sok még mindig ismeretlen a tudomány számára. A maják minden növényt és állatot ismertek azokban a dzsungelekben. És mindent, amit tudtak, leírtak ebben a könyvben. Sally Tom mellé léptetett a lovával. A haja hullámzott a vállán. – Tudja, hogy mit jelent ez? – De hát az orvostudomány rengeteget fejlődött a maják ideje óta – mondta Tom. Sally Colorado felhorkant. – A gyógyszereink hatóanyagainak huszonöt százaléka növényi eredetű. Ugyanakkor a világban létező 265 000 növényfajtának mindössze fél százalékát vizsgálták meg a gyógyhatásúk szempontjából. Gondoljon csak bele, micsoda lehetőségek rejlenek itt! Minden idők legsikeresebb és leghatásosabb gyógyszerét, az aszpirint eredetileg egy fa kérgében fedezték fel, amelyet a bennszülöttek fájdalomcsillapításra használtak. A taxol, egy fontos rákgyógyszer, szintén egy fa kérgéből származik. A kortizont a jamgyökérből vonják ki, a digitalis nevű szívgyógyszert a gyűszűvirágból. A penicillint először penészgombákból állították elő. Tom, ez a kódex minden idők legnagyobb orvosi felfedezése lehetne. – Értem. – Ha Clyve professzorral lefordítjuk és közzéadjuk ezt a kódexet, az forradalmasíthatja az orvostudományt. És ha ez nem elég, hogy meggyőzze magát, van itt még valami. A közép-amerikai esőerdő lassan eltűnik a fakitermelők fűrészei alatt. Ez a kódex megmenthetné. Az esőerdő így sokkal többet érne lábon, mint kivágva. A gyógyszergyárak milliárdokat fognak Fizetni azoknak az országoknak.

– És nyilván maguknak is szép kis profitot lefölöznek. Szóval, mi közöm van nekem ehhez a kódexhez? A Hobgoblin-szikla fölött felkelt a telihold, és mindent ezüstös fényben fürdetett. Gyönyörű este volt. – A kódex az apja birtokában van. Tom megtorpant a lovával, és a nőre nézett. – Maxwell Broadbent egy maja sírból rabolta el, majdnem negyven évvel ezelőtt. Írt a Yale Egyetemnek, hogy segítsenek lefordítani, de akkor még nem fejtették meg a maja képírást. A tudós, akihez a levél érkezett, úgy gondolta, a kódexoldal hamisítvány, és elsuvasztotta egy dossziéba, nem is válaszolt rá. Clyve professzor ezt a levelet találta meg most, negyven évvel később. Azonnal tudta, hogy valódi. Senki sem tudott volna negyven évvel ezelőtt maja képírást hamisítani, hiszen akkor még senki nem értette. De Clyve professzor el tudta olvasni. Ő az egyetlen ember a világon, aki folyékonyan tudja olvasni a maja képírást. Hetek óta próbálom megtalálni a maga apját, de úgy tűnik, mintha a föld nyelte volna el. Úgyhogy végső kétségbeesésemben megkerestem magát. Tom csak bámulta a nőt a félhomályban, aztán nevetni kezdett. – Mi olyan vicces? – kérdezte ingerülten Sally. Tom sóhajtott egyet. – Sajnálom, Sally, de rossz hírem van. Miután Tom mindent elmesélt, hosszú csönd lett. – Most ugye viccel? – szólalt meg végül Sally. – Nem. – Ehhez nem volt joga! – Akár volt, akár nem, akkor is megtette. – És most mit fognak csinálni? Tom felsóhajtott. – Semmit. – Semmit? Hogy érti azt, hogy semmit? Csak nem akar

lemondani az örökségéről? Tom nem válaszolt. Közben elérték a fennsík legmagasabb részét, és megálltak, hogy megcsodálják a kilátást. A San Juan folyóhoz vezető számtalan kanyon úgy rajzolódott ki a holdfényben fürdő táj felszínén, mintha sötét fraktálvonalak lennének. Kicsit távolabb Tom látta Bluff városkát, és a város szélén a kis épületcsoportot, amelyben a szerény állatorvosi klinikát rendezték be. Balra kísérteties csontvázként húzódott a Comb Ridge hatalmas kőgerince a holdfényben. Mindez újból emlékeztette arra, hogy miért is van itt. Az apja megdöbbentő bejelentését követő napokban a kezébe került egyik kedvenc könyve, az Állam Platóntól. Újra átolvasta Er mítoszát, amikor Odüsszeuszt megkérdezik, milyen körülményeknek örülne a legjobban a következő életében. És a nagy Odüsszeusz, a harcos, tengerész, felfedező és király mit választott? Névtelenségben szeretett volna élni, valami eldugott helyen, senkitől sem zavarva. Nem akart mást, csak békés és egyszerű életet. Platón ezt nagyon helyeselte, ahogyan Tom is. Eredetileg ezért is jött ide, Bluffba. Maxwell Broadbent mint apa mellett lehetetlen volt az élet, soha véget nem érő dráma, állandó kihívás, versengés, kritizálás és utasítgatás volt. Azért jött ide, hogy elmeneküljön, hogy békét találjon. És persze Sarah miatt. Sarah… Az apja még a barátnőit is megpróbálta kiválasztani, katasztrofális eredménnyel. Vetett egy lopott pillantást Sallyre. A hűvös éjszakai szellő felborzolta a nő haját. Az arcát a holdfény felé fordította, az ajka kissé szétnyílt, ahogy gyönyörködött a pompás kilátásban. Egyik kezét a combján nyugtatta, karcsú alakja könnyedén pihent a lóháton. Te jóságos ég, milyen gyönyörű… Tom dühösen elhessegette a gondolatot. Az élete most olyan, amilyennek mindig is szerette volna. Nem lett ugyan belőle paleontológus – az apja nem engedte –, de az, hogy

állatorvos lehetett Utahban, a második legjobb választás volt. Miért is borítana fel most mindent? Épp elégszer rontott már el dolgokat az életében. – Igen – mondta végül Sallynek. – Lemondok az örökségemről. – De miért? – Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni. – Próbálja meg. – Ehhez meg kell értenie, hogy milyen ember az apám. Egész életemben állandóan uralkodni próbált rajtam és a két fivéremen. Ő irányított minket, mintha a menedzserünk lenne. Óriási tervei voltak velünk. De én vagy a testvéreim bármit is csináltunk, az soha nem volt elég jó neki. Soha nem feleltünk meg az elvárásainak. És most itt van ez… Hát én nem vagyok hajlandó tovább az ő játékait játszani. Ami sok, az sok. Tom elhallgatott, és azon tűnődött, miért is mondja ezt el Sallynek. – Folytassa. – Az apám azt akarta, hogy orvos legyek, én viszont paleontológus szerettem volna lenni. Az apám ezt nevetségesnek tartotta, sőt gyerekesnek. Végül kompromisszumot kötöttünk, és az állatorvosi egyetemre mentem. Ő persze azt várta volna, hogy Kentuckyban praktizáljak, és milliókat érő versenylovakkal foglalkozzak, vagy esetleg a lovak betegségeit kutassam, és tegyek valami óriási felfedezést, ami ismertté teszi a Broadbent nevet. Ehelyett idejöttem, egy navaho indián rezervátumba. Én ezt akarom csinálni, ezt szeretem. Ezeknek a lovaknak szükségük van rám, és az embereknek is. Ráadásul ez a táj, Utah déli része a leggyönyörűbb széles e világon, és itt találhatók a legnagyszerűbb jura és kréta korabeli kövületek. De az apám számára óriási kudarc és csalódás volt az, hogy idejöttem egy rezervátumba. Itt nem lehet pénzt keresni, ez a munka nem jár nagy presztízzsel, nincs benne semmi nagyszabású.

Elfogadtam a pénzét, amiből egyetemre jártam, és aztán becsaptam azzal, hogy idejöttem. Tom elhallgatott. Most már tényleg túl sok mindent árult el magáról. – És akkor, ennyi? Egyszerűen hagyja, hogy az öröksége meg a kódex csak úgy odavesszen? – Pontosan. – Csak így? – A legtöbb ember nagy örökségek nélkül éli le az életét. Megélek az állatorvosi praxisomból. Szeretem ezt az életet és ezt a vidéket. Nézzen csak körül. Mit akarhatnék ennél többet? Sally azonban nem a tájat nézte, hanem Tomot. A haja halványan csillogott a holdfényben. – És ha megkérdezhetem, tulajdonképpen mekkora összegről mond le? Tomba kis fájdalom hasított, mint mindig, amikor az összeg nagyságára gondolt – Nagyjából százmillióról. Sally füttyentett egyet, aztán hosszú csönd lett. Egy prérifarkas felvonított valahol a kanyonokban, aztán távolabbról egy másik vonítás válaszolt. – Jézusom, maga tényleg nagyvonalú. Tom vállat vont. – És a fivérei? – Philip összeállt az apám egyik régi társával, hogy megtalálják a sírkamrát. Úgy hallom, Vernon egyedül vág neki. Miért nem csatlakozik valamelyikükhöz? Tom észrevette, hogy Sally figyelmesen nézi a sötétben. Végül azt felelte. – – Már próbáltam kapcsolatba lépni velük. Vernon egy héttel ezelőtt elhagyta az országot, Philip szintén eltűnt. Hondurasba mentek. Maga volt az utolsó reményem. Tom megcsóválta a fejét. – Hondurasba? Hát akkor gyorsak voltak. Ha majd visszatérnek a zsákmánnyal, megkaphatja tőlük a kódexet. Én áldásomat adom a dologra.

Megint hosszú csönd lett. – Ezt nem kockáztathatom meg. Fogalmuk sincs, mi az a kódex, és mennyit ér. Bármi történhet vele. – Sajnálom, Sally, én nem segíthetek. – Clyve professzornak és nekem szükségünk van a maga segítségére. Az egész világnak szüksége van rá. Tom belebámult a San Juan folyó árterületén álló, sötétbe burkolózó nyárfaligetbe. Egy távolabbi borókafenyőről bagolyhuhogás hallatszott. – Már döntöttem – mondta Tom. Sally továbbra sem vette le róla a tekintetét. A haja ziláltan hullott a vállára és hátára. Az alsó ajkát elszántan előretolta. A nyárfák foltos árnyékot vetettek a testére, az ezüstös fényfoltocskák ide-oda táncoltak rajta, ahogy a szellő meglibbentette a fák leveleit. – Komolyan? Tom felsóhajtott. – Komolyan. – Legalább egy kicsit segítsen nekem. Nem kérek sokat, Tom, csak annyit, hogy jöjjön el velem Santa Fébe. Bemutathatna az apja ügyvédjének, a barátainak. Mesélhetne nekem az utazásairól, a szokásairól… Csak két napot szánjon rám. Segítsen legalább ennyit. – Nem. – Előfordult már, hogy egy ló elpusztult a kezei között? – Sokszor. – És olyan ló, amelyiket nagyon szeretett? Tomnak azonnal eszébe jutott Pedernal nevű lova. A takonykór egy antibiotikumoknak ellenálló fajtájában pusztult el. Soha többé nem lesz olyan gyönyörű lova… – Ha lettek volna jobb gyógyszerei, megmenthette volna? – kérdezte Sally. Tom elnézett a távolba, Bluff fényei felé. Tulajdonképpen két nap nem olyan sok idő, és amit Sally mond, az nagyon is igaz. – Hát jó, maga nyert. De csak két nap.

9. fejezet Lewis Skiba, a Lampe-Denison Gyógyszergyár vezérigazgatója mozdulatlanul ült az íróasztalnál, és csak bámulta a Manhattan szívében, az Avenue of the Americas mentén emelkedő, szürke felhőkarcolók sorát. A késő délutáni eső sötétségbe burkolta a várost. Nem hallatszott más a faburkolatú irodában, csak a tűz duruzsolása a tizennyolcadik századi sienai márványból készült kandallóban, amely a régebbi, jobb idők szomorú emlékeztetője volt. Nem volt kint hideg, de Skiba megnyugtatónak találta a tűz látványát. A gyerekkorát juttatta eszébe, a régi kőkandallót a tó mellett álló kopottas kis faházban, a fölé akasztott hótalpakat, és a víz fölött rikoltozó vöcsköket. Istenem, bárcsak most is ott lehetne… Szinte önkéntelen mozdulattal az íróasztal fiókjához nyúlt, és az ujjai egy hűvös orvosságosüvegcsére simultak. A hüvelykujja körmével lepattintotta a tetejét, előhalászott egy ovális tablettát, a szájába dugta, és összerágta. Keserű volt, de így nem kellett annyit várni a hatására. Egy kis skót whisky sem ártana. Skiba balra nyúlt, eltolta a fal faburkolatának egy paneljét, kivett egy üveg hatvanesztendős Macallan whiskyt meg egy poharat, és töltött magának egy jó nagy adagot. Olyan színe volt, mint a mahagóninak. Öntött hozzá egy korty hideg Evian ásványvizet, hogy kiemelje az ital zamatát, az ajkához emelte, jó nagyot kortyolt, és kiélvezte a tőzeg, a komló, a hideg tenger és a skót felföldek illatát. Békés érzés fogta el, és vágyakozva gondolt arra, milyen jó is lenne most úszni egyet, csak lebegni a fénytengeren… Ha erre vágyik, persze elég lenne még két tucat ebből a kis tablettából, rá a maradék whisky, és örökre elsüllyedhetne a kék mélységben. Nem kellene tanúskodnia a kongresszusi bizottság előtt, nem kellene azzal védekeznie a

tőzsdefelügyelet előtt, hogy ő csak egy szegény, félrevezetett, hozzá nem értő vezérigazgató. Ő lenne a saját maga bírósága, esküdtszéke és ítélet-végrehajtója. Az apja, aki őrmester volt a hadseregben, megtanította neki, mennyit ér a becsület. Az egyetlen dolog, amely megmenthette volna a céget – de ehelyett a csődbe vitte –, egy új gyógyszer volt. A Phloxatane nagy áttörést jelenthetett volna a gyógyításban. Azt hitték, hogy a siker már nem csúszhat ki a kezük közül. És az új gyógyszer eredményességében bízva a könyvelők úgy gondolták, nyugodtan csökkenthetik a hosszú távú kutatásra fordítandó összegeket, és növelhetik a cég profitját Azt mondták, az elemzők nem fogják észrevenni, és eleinte tényleg nem is tűnt fel senkinek sem. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, és a részvényeik ára a csillagos égig szökött. Aztán a marketingköltségeket kezdték átcsoportosítani a leírható kutatási és fejlesztési alapba, de az elemzők továbbra sem neszeltek meg semmit, és a részvények ára továbbra is emelkedett. Aztán a veszteségeket átírták a Kajmánszigeteken és a Holland Antillákon bejegyzett partnercégekre, bizonyos kölcsönöket profitként számoltak el. Ami készpénzük megmaradt, azt arra használták fel, hogy visszavásárolják a saját részvényeiket, amivel még feljebb srófolták az árakat, és persze az igazgatói opciós részvények értékét is tovább növelték. A részvények ára az egekig szökött, és miután eladták őket, milliókat kaszáltak. Merész játék volt. Minden elképzelhető törvényt, szabályt és szabályzatot megszegtek. A pénzügyi igazgatójuk olyan kreatív géniusz volt, hogy még olyan szabályokat is áthágott, amelyekre addig senki nem is gondolt volna. A sok nagyokos tőzsdei szakértőről kiderült, hogy annyit sem értenek a dolgukhoz, mint tyúk az ábécéhez. A Lampe vezetősége pedig könnyedén keresett percenként egy dollárt. De most véget ért a játszma. Nincs több szabály, amelyet kikerülhetnének vagy megszeghetnének. A piac

végül felocsúdott, a részvények ára lezuhant, és nekik nem volt több bűvésztrükk a tarsolyukban. A dögevő keselyűk már ott köröztek az Avenue of the Americas 725. alatt található Lampe-székház fölött, és Skiba nevét rikoltozták. Remegett a kezében a kulcs, miközben kinyitotta a fiókot. Bekapott egy újabb keserű tablettát, és megint húzott egy nagyot a whiskyből. Hirtelen berregő hang szólalt meg, és a titkárnője bejelentette Graff érkezését. Graff volt az a zseniális pénzügyi igazgató, aki idáig juttatta őket. Skiba kortyolt egyet az ásványvízből, megforgatta a szájában, aztán még kettőt kortyolt. Végigsimított a haján, hátradőlt a székében, és igyekezett nyugodt arckifejezést ölteni. Már érezte is azt a hátborzongatóan furcsa, könnyű érzést, amely a mellkasában kezdődött, és az ujja hegyéig végigbizsergett rajta. Mintha lebegett volna, és mindent aranyszínű ragyogás vett körül. Elfordította a székét, és a pillantása egy másodpercre megpihent az ezüstkeretes fényképeken, három szép gyermekén. Aztán vonakodva felemelte a tekintetét, amikor Mike Graff belépett az irodába. Megállt Skiba előtt különösen törékeny alakjával, amelyet tetőtől talpig a legfinomabb gyapjúszövet, selyem és pamut burkolt. Graff Lampe kedvence és pártfogoltja volt. A Forbes magazinban is szerepelt, körbeudvarolták az elemzők és a befektetési bankárok, a borospincéjéről cikk jelent meg a Bon Appetit magazinban, a házáról pedig az Architectural Digestben. De a csillaga nem emelkedett többé: Skibával együtt kéz a kézben zuhantak a Grand Canyon mélyére. – Mi olyan fontos, Mike, hogy nem tudott várni a délutáni megbeszélésünkig? – kérdezte barátságosan Skiba. – Vár odakint egy fickó, akivel találkoznod kellene. Van egy nagyon érdekes ajánlata a számunkra. Skiba lehunyta a szemét. Hirtelen halálosan fáradtnak

érezte magát. Minden jó érzése elszállt. – Nem gondolod, hogy elég volt már a javaslataidból, Mike? – Ez most valami más. Bízz bennem. Skiba bágyadtan intett. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és felnézett. Egy jelentéktelen külsejű figura állt előtte széles hajtókájú zakóban és túl sok arany ékszerrel. Az a típus, aki öt szál haját ráfésüli kopasz koponyájára, és azt hiszi, hogy ezzel megoldotta a problémát. – Jézusom, Graff… – Lewis – vágott közbe Graff – hadd mutassam be Marcus Hausert. Az úr magánnyomozó, régebben a vám- és pénzügyőrségnél dolgozott. Szeretne mutatni nekünk valamit. – Graff kivett egy papírlapot Hauser kezéből, és odanyújtotta a vezérigazgatónak. Skiba a papírra meredt. Furcsa jelekkel volt teleróva, a margóra indázó szárakat és leveleket rajzoltak. Hát ez őrület. Úgy látszik, Graff kezd meghibbanni. Graff gyorsan folytatta: – Ez az oldal egy kilencedik századi maja kéziratból származik, illetve egy kódexből. Ez egy kétezer oldalas katalógus, amely tartalmazza az esőerdőben található összes gyógynövényt, leírja, hogyan lehet kinyerni a hatóanyagaikat, és mire használhatók. Skiba érezte, hogy elönti a forróság, amikor felfogta, hogy miről van szó. Ez egyszerűen nem lehet igaz… – Úgy van, több ezer gyógyszerészeti leírás a növényekben, állatokban, rovarokban, gombákban és egyebekben található hatóanyagokról. Az ősi maják minden orvosi tudása egy kötetben. Skiba felnézett, először Graffra, aztán Hauserre. – Hol szerezte ezt? Hauser csak állt, összekulcsolva maga előtt kövérkés kezét. Skiba orrát megcsapta valami olcsó kölni vagy arcvíz illata. – Egy régi barátomé volt – mondta Hauser. A hangja magas volt és idegesítő, ráadásul enyhe brooklyni akcentussal

beszélt. – Mr. Hauser, ahhoz, hogy ezeknek az alapján valóban gyógyszereket állíthassunk elő, ahhoz tíz év kell, és úgy félmilliárd dollár kutatásra és fejlesztésre. – Ez igaz, de gondoljon bele, milyen hatással lenne már most a részvényeik árfolyamára. Ha jól tudom, pillanatnyilag nyakig vannak a szarban. Skiba rámeredt. Micsoda arcátlan disznó. Ki kellene dobatnia. Hauser folytatta: – A Lampe-részvények ma reggel tizennégy egész három nyolcadon nyitottak. Tavaly decemberben még ötvenért adták el őket. Ön személy szerint kétmillió opciós részvénnyel rendelkezik. Ez jelenleg mind értéktelen, hacsak nem tudnak csinálni valamit, hogy feltornázzák az árakat. Ráadásul az új rákellenes szerük, a Phloxatane semmit sem ér, és az FDA vissza is fogja vonni az engedélyét. Skiba vörös arccal felpattant. – Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem a saját irodámban? Honnan veszi ezeket a téves információkat? – Mr. Skiba – mondta szelíden Hauser –, hagyjuk a mellébeszélést. Magánnyomozó vagyok, és ez a kézirat úgy egy-másfél hónapon belül a birtokomba kerül. Szeretném eladni önöknek. Tudom, hogy szükségük, van rá. Ennyi erővel elvihetem a GeneDyne-nak vagy a Cambridge Pharmaceuticalsnak is. Skiba nyelt egy nagyot. Meglepetten tapasztalta, hogy milyen gyorsan kitisztult a feje. – És honnan tudjam, hogy ez nem valami átverés? – Ellenőriztem, Lewis, valódi, és aranyat ér – mondta Graff. Skiba az ízléstelen öltönyt viselő alakra meredt. Megint nyelt egy nagyot, teljesen ki volt száradva a szája. Hát, idáig süllyedtek. – Halljuk az ajánlatát, Mr. Hauser.

– A kódex Hondurasban van – mondta Hauser. – Szóval zsákbamacskát árul. – Ahhoz, hogy megszerezzem, szükségem lesz pénzre, fegyverekre, felszerelésre, és személyesen is nagy kockázatot vállalok. Már most ki kellett fizetnem valamit. Ez nem lesz olcsó vállalkozás. – Ne próbáljon zsarolni, Mr. Hauser. – Ami azt illeti, lenne mivel zsarolni magukat. Nyakig ülnek a pénzügyi szabálytalanságokban. Ha a tőzsdefelügyelet értesülne róla, hogy az utóbbi néhány negyedévben ön és Mr. Graff hogyan könyvelte el a marketingköltségeket a hosszú távú kutatási és fejlesztési alapba, akkor mindketten bilincsben távoznának innen. Skiba rámeredt Hauserre, aztán Graffra. A pénzügyi igazgató falfehérre sápadt. A hirtelen beállt, hosszú csöndben hangosan pattogott a tűz a kandallóban. Skiba érezte, hogy a bal térdhajlatában idegesen rángatózik egy kis izom. Hauser folytatta: – Ha leszállítom önöknek a kódexet, és megbizonyosodtak a valódiságáról – gondolom, ehhez ragaszkodnak –, akkor önök átutalnak ötvenmillió dollárt egy általam megjelölt offshore bankszámlára. Ez az ajánlatom. Nincs szükség hosszas tárgyalásokra, egy igen vagy nem is megteszi. – Ötvenmilliót? Ez képtelenség, jobb lesz, ha elfelejti. Hauser felállt, és az ajtó felé indult. – Várjon! – kiáltott utána Graff, és felugrott. – Mr. Hauser, még semmi sincs kőbe vésve. – Jól ápolt fejbőrén izzadság gyöngyözött, ahogy az olcsó öltönyös fickó után rohant. Hauser csak ment tovább az ajtó felé. – Mi mindig nyitottak vagyunk a… Mr. Hauser! Az ajtó becsapódott Graff orra előtt. Hauser távozott. Graff Skibához fordult. Remegett a keze. – Meg kell állítanunk.

Skiba egy pillanatig hallgatott. Amit Hauser mondott, igaz volt ha sikerülne megszerezniük ezt a kéziratot, már csak a bejelentés is megállíthatná a részvényárak esését. Az ötvenmillió dollár azonban egyenesen zsarolás. Gyűlöletes dolog, ha egy ilyen emberrel kell üzletelni. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet elkerülni. Skiba végül megszólalt – Egy adósság megfizetésének csak egy módja van, annak viszont, hogy ne fizessük meg, ezernyi, ezt te is tudod, Mike. Graff próbált mosolyt erőltetni verejtékben úszó arcára, bár nem sok sikerrel. Skiba kiszólt a titkárnőjének: – Ne engedjék, hogy ez az ember, aki most ment el tőlem, elhagyja az épületet. Mondják meg neki, hogy elfogadjuk a feltételeit, és kísérjék vissza az irodámba. Lerakta a telefonkagylót, és Graffhoz fordult – Remélem mindkettőnk érdekében, hogy a pasas nem szélhámos. – Nem az – mondta Graff. – Hidd el, nagyon alaposan utánanéztem. Az az oldal valódi, és a kódex tényleg létezik. Hauser egy perccel később ismét ott állt az ajtóban. – Megkapja az ötvenmilliót – közölte vele Skiba. – Most pedig üljön le, és mondja el, hogy mi a terve. 10. fejezet Charlie Hernandez teljesen kimerültnek érezte magát. A szertartás hosszú volt, maga a temetés még hosszabb. Még mindig érezte a jobb kezére tapadt földet. Mindig pokoli, ha egy kollégát kell eltemetni, hát még ha kettőt. És még várt rá ma egy bíróság előtti tanúskodás, meg egy fél műszak. Vetett egy pillantást a társára, Willsonra, aki épp a papírmunkalemaradását próbálta behozni. Okos fickó volt, de a kézírása olyan, mint egy kisiskolásé.

Megcsörrent a telefon, és Doreen szólt be: – Két látogató van itt, akik Barnabyval és Fentonnal szeretnének beszélni. Jóságos ég, még csak ez hiányzott. – Milyen ügyben? – Azt nem mondták, nem hajlandóak senki mással beszélni, csak velük. Hernandez nagyot sóhajtott. – Küldje be őket. Willson abbahagyta az írást, és felnézett a papírokból. – Akarod, hogy… – Nem, maradj csak. A látogatók megjelentek az ajtóban: egy feltűnően szép, szőke nő és egy magas férfi cowboycsizmában. Hernandez mordult egyet, felállt, és futó mozdulattal lesimította a haját. – Foglaljanak helyet. – Azért jöttünk, hogy Barnaby hadnaggyal beszéljünk… – Tudom, miért jöttek. Kérem, üljenek le. A két látogató vonakodva leült. – A nevem Hernandez. Megkérdezhetem, mi dolguk van Barnaby hadnaggyal? – Hernandez hivatalosan és tárgyilagosan beszélt. – Mi jobban szeretnénk ővele beszélni – mondta a férfi. – Sajnos, az lehetetlen. – De miért? – kérdezte a férfi ingerülten. – Mert Barnaby hadnagy meghalt. A két látogató rámeredt. – Hogyan? Hernandezen szörnyű fáradtság vett erőt. Barnaby jó ember volt. Micsoda tragikus veszteség… – Autóbaleset. – Felsóhajtott. – Talán ha elmondanák, kik önök, és miben segíthetek? A férfi meg a nő egymásra néztek, aztán a férfi megszólalt: – A nevem Tom Broadbent, és úgy tíz nappal ezelőtt Barnaby hadnagy jött ki az apám házhoz egy betörés gyanúja miatt. Azt szerettem volna megtudni, írt-e jelentést

az ügyről. Hernandez vetett egy pillantást Willsonra. – Nem írt semmiféle jelentést – mondta Willson. – És mondott valamit az ügyről? – Annyit mondott, hogy félreértés történt, és Mr. Broadbent maga szállíttatta el a műkincseit, amelyekről először azt hitték, hogy ellopták. Amint a múlt héten is elmondtam az ön fivérének, nem történt bűncselekmény, úgyhogy nem is volt rá okunk, hogy aktát nyissunk. – A fivérem? Melyikük? – A neve nem jut eszembe, hosszú haja van, szakállas, olyan hippitípus. – Vernon. – Igen, ő. – Beszélhetnénk esetleg Barnaby hadnagy partnerével, Mr. Fentonnal? – Ő is életét vesztette a balesetben. – De hát mi történt? – A kocsijuk lecsúszott az útról a Ski Basin Roadon, a Nun’s Cornernek nevezett kanyarban. – Nagyon sajnálom. – Mi is. – Szóval nem maradt semmi papír a Broadbent-házban folytatott nyomozásról? – Semmi. Kis csönd lett, aztán Hernandez megkérdezte: – Segíthetek még valamiben? 11. fejezet Puerto Lempira mocskos tengerpartján szemetet égettek ötvenöt gallonos fémhordókban. Mindegyikből csípős füst szállt fel a város felé. Egy kövér asszony az egyik hordó fölött egy serpenyőben sütött valamit. A szellő Vernon orrába

sodorta a sistergő disznóhús szagát. Végigballagtak a Mesterrel a tengerparttal párhuzamosan futó földes utcácskán. Egy csapat cukorkát és aprópénzt követelő gyerek követte őket nagy tolongással majdnem egy órája. Vernon már több zacskó cukrot szétosztott, és odaadta az összes egydollárosát, hogy lerázza őket, de a bőkezűségével csak azt érte el, hogy a csődület még nagyobb és még erőszakosabb lett. Vernon és a Mester megérkeztek a sáros vizű lagúnába benyúló, fából ácsolt rozoga mólóhoz. A végében egyetlen fatörzsből kivájt kenuk álltak kikötve, amelyeket csónakmotorral is felszereltek. Függőágyakban férfiak heverésztek a közelben, az ajtókból sötét szemű nők figyelték őket. Egy férfi lépett oda hozzájuk, a nyakában egy óriás boával. – Kígyó, ötven dollár – kínálgatta. – Nem akarunk kígyót – mondta a Mester. – Csónakot akarunk. Barca, csónak. A Juan Freitag Charterst keressük. Ismeri Juan Freitagot? A férfi levette a nyakából az óriáskígyót, és kinyújtotta, mintha egy kolbászt tartana. – Kígyó, harminc dollár! A Mester otthagyta a férfit. – Kígyó! – kiáltotta az a nyomába eredve. – Húsz dollár! – Az inge olyan rongyos volt, hogy szinte cafatokban lógott róla. Hosszú, barna ujjaival megragadta Vernont, aki a zsebébe kotort apróért, de csak egy ötdollárost talált. Odaadta a férfinak. A gyerekek odaözönlöttek, és még hangosabban nyaggatták. Egyre többen tódultak le a mólóhoz a zsúfolt falucskából. – A fenébe is, ne osztogasd már a pénzt – szólt rá Vernonra a Mester. – Ki fognak rabolni. – Elnézést… A Mester nyakon csípett egy nagyobbacska gyerkőcöt. – Juan Freitag Charters! – kiáltotta türelmetlenül. – Merre

van? Donde? – Vernonhoz fordult. – Mit is mondtál, hogy van spanyolul a csónak? – Barca. – Barca! Donde barca? A fiú ijedten a móló túloldalán álló kis betonépületre mutatott piszkos ujjával. A Mester elengedte a gyereket, és végigsietett a poros rakparton. Vernon követte, a gyerekek és kutyák csapata utánatódult. Az iroda ajtaja nyitva állt, beléptek. Egy férfi felállt az íróasztal mögül, a kezében egy légycsapóval az ajtóhoz ment, elhessegette a gyerekcsapatot, és becsapta az ajtót. Mire visszaült az íróasztal mögé, már mosoly ragyogott az arcán. Kicsi, szép formájú feje és teste volt, és szőke, árja vonásai, de a beszédén spanyol akcentus érződött. – Kérem, helyezzék magukat kényelembe. Letelepedtek két nádfonatú székre egy kisasztal mellé, amelyen búvármagazinok hevertek. – Mit tehetek önökért, uraim? – Szeretnék kibérelni két csónakot vezetővel együtt – mondta a Mester. A férfi elmosolyodott. – Búvárkodni akarnak vagy tarponhalra horgászni? – Egyiket sem. Felfelé szeretnénk utazni a folyón. A mosoly mintha a férfi arcára fagyott volna. – A Patuca folyón? – Igen. – Értem. Önök kalandtúrázók? A Mester Vernonra pillantott. – Igen. – És meddig szeretnének menni? – Még nem tudjuk. Messzire, talán egészen a hegyekig. – Motoros kenuval kell menniük, mert a folyó túl sekély hagyományos csónakoknak. Manuell Pár pillanat múlva az iroda hátuljából előbukkant egy fiatalember, és hunyorgott a világosságban. A kezére

halpikkely és vér tapadt. – Ő Manuel. Ő és az unokafivére, Ramón fogják elkísérni önöket. Jól ismerik a folyót. – Mennyi ideig tart végigutazni rajta? – Elmehetnek Pito Solóig, az egy hét. Azon túl már a Meambar-mocsár terül el. – És azon túl? A férfi legyintett. – A Meambar-mocsáron bizonyára nem akarnak átkelni. – Épp ellenkezőleg – mondta Mester. – Nagyon is lehetséges, hogy szeretnénk. A férfi félrebillentette a fejét, mintha már megszokta volna az őrült amerikaiak furcsa ötleteit. – Ahogy óhajtják. A mocsáron túl csak hegyek vannak és újabb hegyek. Ehhez legalább egy hónapra való élelmiszert és felszerelést kell magukkal vinniük. Egy darázs zümmögött a szoba fehérre meszelt falai között, nekicsapódott a repedt üvegű ablaknak, körberepült, aztán megint az ablaknak ütközött. A férfi egy villámgyors mozdulattal leütötte a légycsapóval. A darázs a földre pottyant, és görcsösen rángatózva kieresztette a fullánkját. Egy kifényesített cipő nyúlt ki az asztal alól, és a férfi kis reccsenéssel véget vetett a darázs életének. – Manuel, hívd ide Ramőnt! – intézkedett, aztán a Mesterhez fordult. – Mindennel el tudjuk látni, señor, amire csak szükségük van. Sátrak, hálózsákok, szúnyogháló, gázpalack, élelem, GPS-készülék, vadászfelszerelés és a többi. Fizethetnek hitelkártyával. – Tiszteletteljes mozdulattal a vadonatúj kártyaleolvasóra fektette a kezét, amely egy fényes fekete aljzatba csatlakozott. – Ne fájjon a fejük semmi miatt, mi mindenről gondoskodunk. Ez egy modern vállalkozás. – Elmosolyodott, és még hozzátette: – Ellátjuk önöket kalandokkal, de azért nem visszük túlzásba.

12. fejezet Az autó halkan zümmögő motorral haladt északnak a utahi határ felé, át a San Juan Basin sivatagon. A széles, kihalt országút végtelen, zsályacserjével és chamisa bokrokkal borított prériken vezetett át A távolban egy magányos szikla sötét kőtömbje magasodott a kék ég előtt. Miközben vezetett, Tom nagy megkönnyebbülést érzett, hogy túl van az egészen. Megtette, amit ígért, segített Sallynek kideríteni, hová tűnhetett az apja. Hogy Sally ezután mihez kezd, az már az ő dolga. Vagy megvárja, amíg a két bátyja megérkezik a dzsungelből a kódexszel – már ha megtalálják a sírkamrát –, vagy pedig megpróbálhat a nyomukba eredni, és utolérni őket. Ő ebbe már nem fog belekeveredni. Szépen visszatér békés és egyszerű életéhez a sivatagba. Vetett egy lopott pillantást a mellette ülő nőre. Sally az utóbbi egy órában hallgatott. Nem beszélt arról, mik a tervei, és Tom nem is volt biztos benne, hogy szeretné tudni. Nem akart mást, csak visszatérni a lovaihoz, a klinika mindennapi rutinjához, hűvös, nyárfákkal körbevett házához. Keményen megdolgozott érte, hogy megteremtse magának azt az egyszerű és igénytelen életet, amire vágyott, és most minden eddiginél jobban elszánta magát, hogy nem hagyja, hogy az apja meg az őrült ötletei mindent felbontsanak. A testvérei csak vessék bele magukat a kalandokba, és ha akarják, felőle meg is tarthatják az egész örökséget. Ő nem érzi úgy, hogy bármit is bizonyítania kellene. Azok után, ami Sarah-val történt, nem akar még egyszer fejest ugrani a mély vízbe. – Szóval Hondurasba ment – szólalt meg Sally. – Még mindig nincs semmi ötlete, hogy pontosan hová? – Már mindent elmondtam, amit tudok, Sally. Negyven évvel ezelőtt eltöltött némi időt Hondurasban egy barátjával, Marcus Hauser-rel, régi sírokat kerestek, és közben banánszedéssel kerestek pénzt. Úgy hallottam, átverték őket.

Megvettek valami kincstérképet, amelyről később kiderült, hogy hamis. Hónapokig vándoroltak a dzsungelben, és majdnem otthagyták a fogukat. Végül valamin összevesztek, ennyit tudok. – Biztos benne, hogy nem talált semmit? – Ő mindig ezt állította. A hegyvidék Honduras déli részén teljesen lakatlan. Sally bólintott, és az üres sivatagot bámulta. – És most mit akar csinálni? – kérdezte egy idő után Tom. – Elmegyek Hondurasba. – Egyedül? – Miért ne? Tom nem felelt. Semmi köze hozzá, hogy Sally mit csinál. – Az apja sohasem keveredett bajba, amiért sírokat rabolt ki? – Az FBI folytatott ellene egy-két nyomozást az évek során, de semmit nem tudtak rábizonyítani. Az apám ahhoz túlságosan is ravasz volt. Emlékszem, egyszer FBI-ügynökök lerohanták a házunkat, és lefoglaltak néhány jádeszobrocskát, amelyeket az apám épp akkor hozott Mexikóból. Én akkor tízéves lehettem, és pokolian megijedtem. Az ügynökök kora hajnalban dörömböltek az ajtón. De nem tudtak semmit bebizonyítani, és mindent vissza kellett adniuk. Sally megcsóválta a fejét. – Az olyan emberek, mint a maga apja, veszélyeztetik a régészetet. – Nem hiszem, hogy olyan nagy lenne a különbség a között, amit az apám csinált, meg amit a régészek csinálnak. – Nagyon is nagy a különbség – mondta Sally. – A fosztogatók tönkreteszik a régészeti lelőhelyeket, kiemelik a tárgyakat a környezetükből. Clyve professzor egy nagyon kedves barátját megverték Mexikóban, amikor meg akarta akadályozni, hogy a falusiak kiraboljanak egy templomot.

– Ezt sajnálattal hallom, de nem okolhat érte éhező embereket, akik a gyerekeiknek akarnak enni adni, és nem tetszik nekik, ha egy amerikai fickó odamegy, és megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Sally összeszorította a száját, és Tom látta rajta, hogy dühös. A kocsi továbbsuhant a forróságtól csillogó aszfalton. Tom hűvösebbre állította a légkondicionálót. Örülni fog, ha vége lesz ennek az egésznek. Nincs semmi szüksége ilyen bonyodalmakra az életében, mint Sally Colorado. Sally hátrarázta aranyló szőke fürtjeit, amitől enyhe sampon- és parfümillat töltötte be a kocsit. – Van itt valami, ami még mindig nyugtalanít. Nem tudom kiverni a fejemből. – Micsoda? – Barnaby és Fenton. Nem találja furcsának, hogy miután nyomoztak az apja házában történt állítólagos betörés ügyében, egyszer csak meghalnak? Van valami ennek a balesetnek az időzítésében, ami nagyon nem tetszik nekem. Tom megrázta a fejét. – Sally, ez puszta véletlen. – Nekem gyanúsnak tűnik. – Én ismerem a Ski Basin Roadot. A Nun’s Corner nevű kanyar pokolian veszélyes. Nem ők az elsők, akik halálos balesetet szenvedtek ott. – És mit kerestek arrafelé? Nincs is síszezon. Tom felsóhajtott. – Ha annyira aggódik, miért nem hívja fel azt a Hernandez nevű nyomozót, és kérdezi meg? – Fel is fogom hívni. – Sally elővette a táskájából a mobilját, és hívott valakit. Tom hallgatta, míg egy tucatszor kapcsolgatják ide-oda, egyik unatkozó titkárnőtől a másikig, míg végül elérte Hernandezt. – Itt Sally Colorado. Emlékszik rám? Szünet. – Csak szerettem volna kérdezni valamit Barnaby és Fenton halálával kapcsolatban. Újabb szünet.

– De miért mentek fel a sípályákhoz? Nagyon hosszú szünet következett. Tom próbált hallgatózni, bár az volt az érzése, hogy csak időpocsékolás az egész. – Igen, tragikus – mondta Sally. – És hová akartak menni horgászni? Még egy utolsó szünet, aztán Sally azt mondta: – Köszönöm – aztán lassan összecsukta a telefont, és Tomra nézett. Tom érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, amikor meglátta, hogy Sally milyen sápadt lett hirtelen. – Azért mentek fel a sípályához, mert érkezett egy bejelentés, hogy vandálok megrongáltak valamit, de kiderült, hogy hamis riasztás volt. Lefelé jövet már nem működött a fékjük. Próbálták úgy lelassítani a kocsit, hogy nekimentek a korlátnak, de túl meredek volt az út. Mire odaértek Nun’s Cornerhez, már majdnem százharminccal száguldottak. – Jézusom. – A kocsiból nem maradt sok, miután több mint ezer méter mélységbe zuhant, és felrobbant. Nem találták gyanúsnak a körülményeket. Azért is volt különösen tragikus a baleset, mert Barnaby és Fenton épp másnap készültek elindulni egy fantasztikus útra, tarponhalhorgászatra. Tom nyelt egy nagyot, és feltette a kérdést, bár nem szívesen: – És hová mentek volna? – Hondurasba, egy Laguna de Brus nevű helyre. Tom lassított, belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán egy éles hajtűkanyarral, nagy csikorgás kíséretében visszafordult. – Megőrült? Mit csinál? – A legközelebbi reptérre megyek. – Minek? – Mert az a valaki, aki képes volt megölni két rendőrt, biztos, hogy a testvéreimet is képes lenne eltenni láb alól. – Azt hiszi, hogy valaki tudomást szerzett az elrejtett

kincsről? – Egészen biztosan. – Tom a gázra taposott, és elszáguldott az üres horizont felé. – Úgy néz ki, mégiscsak együtt megyünk Hondurasba. 13. fejezet Philip Broadbent kicsit fészkelődött, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a csónak aljában, és már vagy negyedszer vagy ötödször próbálta a puhább csomagokat úgy elrendezni maga körül, hogy valami ülésfélét alkossanak. Felfelé siklottak a folyón a dzsungel két néma zöld lombfala között. A motor berregett, a csónak orra hasította a sima fekete víztükröt. Olyan volt, mintha egy forró levegőjű, zöld barlangban utaznának, ahol visszhangoznak az erdei állatok ijesztő rikoltásai, huhogásai és füttyei. A moszkitók zümmögő felhője állandóan követte a csónakot. A levegő sűrű volt, párás és ragacsos. Olyan volt, mintha moszkitókból készült levest kellene belélegezni. Philip kivette a zsebéből a pipáját, a csónak oldalához kocogtatva kiverte, és újratöltötte a fémdobozos Dunhill dohánnyal, amit khakiszínű szafarinadrágja egyik zsebében tartott. Szép kényelmesen meggyújtotta, aztán egy füstcsíkot fújt a moszkitók közé, és figyelte, ahogy egy terület kitisztul a zümmögő felhőben, de aztán, amint a pipafüst elszállt, újból megtelt. A Moszkitó-part valóban kiérdemelte nevét, és még a szúnyogriasztó sem nyújtott sok védelmet, amit Philip a bőrére és ruhájára fújt. Ráadásul jó olajos volt, és rémesen bűzlött. Attól tartott, a bőrén át beszivárog a vérébe is, és megmérgezi. Egy káromkodást motyogott az orra alatt, és szívott egyet a pipájából. Apa és az ő nevetséges próbatételei… Megint fészkelődött, sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni. Hauser, akinél egy discman volt, odament

hozzá a csónak orrából, és letelepedett mellé. Neki bezzeg arcvízillata volt a szúnyogriasztó helyett, és pont annyira látszott hűvösen frissnek, amennyire Philip átforrósodottnak és izzadtnak érezte magát. Hauser levette a fülhallgatót, és megszólalt: – Gonz egész nap követte Max nyomait. Holnap már többet is megtudunk, ha odaérünk Pito Solóba. – Hogy képes a nyomokat követni egy folyón? Hauser elmosolyodott. – Ez művészet, Philip. Itt egy elvágott inda, ott egy letaposott hely, ahol kiszálltak a csónakból, a csáklya nyoma egy víz alatti homokpadon… A folyó itt olyan sekély és olyan lassan hömpölyög, hogy az alján akár hetekig is megmaradnak a nyomok. Philip bosszúsan szippantott a pipájából. Ezt az utolsó tortúrát, amelynek az apja veti alá, még elviseli, aztán örökre megszabadul tőle. Végre szabadon élheti azt az életet, amelyre mindig is vágyott, anélkül hogy az a vén szamár beleszólna vagy kritizálná, vagy egy skóthoz méltó könyöradományokat osztogatna. Bizonyos értelemben szerette az apját, sajnálta, hogy beteg, és meg fog halni, de ez nem változtatott azon, hogy milyen érzelmeket keltett benne a terve. Az apja sok ostobaságot művelt már életében, de ez a legutolsó húzása elviszi a pálmát. Jellemző Maxwell Broadbentre ez az utolsó, búcsúzó nagy gesztus. Philip tovább pipázott, és nézte a négy katonát, akik a csónak elejében kártyáztak egy zsíros paklival. A másik csónak, amelyben nyolc katona ült, ötven méterrel előttük járt, és ocsmány kék benzingőzt eregetett a folyó fölé. Gonz, a nyomolvasó hason feküdt a csónak orrában, és a sötét vizet bámulta. Néha beledugta az ujját, és megízlelte. Hirtelen az egyik katona hangosan felkiáltott a csónak orrában. Felállt, és izgatottan mutogatott valamire, ami a vízben úszott. Hauser rákacsintott Philipre, talpra ugrott, elővette a bozótvágó kést, amelyet a derekára csatolva hordott, és odabotorkált a csónak orrába. Az úszó állat felé

kanyarodtak, miközben Hauser széles terpeszben állva egyensúlyozott. Ahogy a csónak odaért a már kétségbeesetten menekülő állat mellé, lehajolt, egy hirtelen mozdulattal a vízbe sújtott a késsel, aztán lenyúlt, és berántotta a csónakba az állatot, amely leginkább úgy festett, mint egy félméteresre megnőtt patkány. Már csak egy bőrcafat tartotta a fejét. Egy utolsó görcsös rángassál kiadta a lelkét. Philip enyhe irtózattal figyelte, ahogy Hauser feléje hajítja a döglött állatot. Egy puffanással landolt a csónak aljában. A feje leszakadt, elgurult, épp Philip lábánál állt meg. A szájából vér folyt, és megvillantak a sárgás rágcsálófogak. Hauser leöblítette a kését a vízben, visszadugta az övébe, odament Philiphez, és átlépte a döglött állatot. Elvigyorodott. – Evett már agutit? – Nem, és nem vagyok biztos benne, hogy most szeretnék. – Parázson sütve ez volt Maxwell egyik kedvence. Kicsit olyan az íze, mint a csirkéé. Philip nem felelt semmit sem. Hauser eddig minden undorító vadállatról, amelyet enni kényszerültek, azt állította, hogy olyan, mint a csirke. – Jaj, elnézést – mondta Hauser Philip ingére pillantva. Philip lenézett: egy vércsepp hullott az ingére, és az anyag rögtön be is szívta. Philip megpróbálta letörölni, de inkább csak szétkente. – Értékelném, ha kicsit jobban vigyázna, ha lefejezett állatokat dobál – mondta, és a vízbe mártott zsebkendőjével dörzsölgette a foltot. – Kissé nehéz higiénikusan tisztának maradni a dzsungelben – jegyezte meg Hauser. Philip még egy kicsit dörzsölgette a foltot, aztán feladta. Örült volna, ha Hauser végre békén hagyja. Kezdte egy kicsit ijesztőnek találni ezt az alakot. Hauser kivett a zsebéből pár CD-t. – Csak hogy kicsit

ellensúlyozzuk ezt az elvadult környezetet, Bachot lenne kedve hallgatni, vagy inkább Beethovent? 14. fejezet Tom a Sheraton Royale de San Pedro Sula Hotel elnöki lakosztályának puha foteljában terpeszkedve nézegette az ország térképét. Az apja a Moszkitó-parton, a Patuca folyó torkolatánál fekvő Brus Lagunáig repült a csomagjaival, ott aztán nyoma veszett. Annyit sikerült kideríteniük, hogy felfelé indult a folyón, mivel más útvonal nem is igen vezetett át a hatalmas, vad, dél-hondurasi hegyvidéken. Tom az ujjával követte a térképen a folyó kígyózó kék szalagját, át a mocsarakon, hegyeken és fennsíkokon, míg végül több ágra szakadva eltűnt az egymással párhuzamosan futó, cikcakkos hegyvonulatok között. A térkép nem jelzett sem utakat, sem városokat: igazi titokzatos, elveszett világ volt. Tom rájött, hogy legalább egy héttel vannak lemaradva Philip mögött, Vernon pedig majdnem két héttel előzte meg őket. Mélyen aggódott két bátyja miatt. Nagy merészség kell ahhoz, hogy valaki eltegyen láb alól két rendőrt, méghozzá ilyen gyorsan és ügyesen. A gyilkos nyilván profi lehet, és elég valószínű, hogy a két fivére a következő jelölt a listáján. Sally egy szál törülközőben jött ki a fürdőszobából, és dudorászva átsétált a szobán, nedvesen csillogó haja a hátára omlott. Tom követte a tekintetével, ahogy eltűnt a hálószobájában. Még magasabb, mint Sarah… Ezt a gondolatot gyorsan elhessegette. Tíz perc múlva Sally kijött, könnyű khaki vászonöltözékben. Hosszú ujjú ing volt rajta, vászonkalap szúnyoghálóval, és egy pár vastag kesztyű – mindent az aznap reggeli bevásárlókörúton szereztek be. – Na, hogy festek? – kérdezte körbeforogva.

– Mintha csadorban lenne. Sally felemelte az arca elől a szúnyoghálót, és levette a kalapot. – Így már kicsit jobb. Sally az ágyra dobta a kalapot meg a kesztyűt. – Be kell vallanom, hogy nagyon kíváncsi lettem ez apjára. Igazi csodabogár lehetett. – Az is volt. – És milyen ember volt, ha megkérdezhetem? Tom felsóhajtott. – Ha belépett egy szobába, minden fej felé fordult. Sugárzott belőle valami – tekintély, hatalom, magabiztosság, nem is tudom mi. Megfélemlítette az embereket, még akkor is, ha nem is tudták, hogy kicsoda. – Ismerem ezt a típust. – Bárhová is ment, bármit is csinált, mindenhová követték az újságírók. Néha paparazzók vártak a házunk kapuja előtt. Előfordult, hogy iskolába menet a fotósok végigüldöztek a Santa Fé-i úton, mint Diana hercegnőt, vagy nem is tudom, kit. Nevetséges volt. – Nagy teher lehetett. – Nem volt mindig teher. Néha jó móka volt. Apa házasságkötései mindig nagy hírnek számítottak, mindenki a fejét csóválgatta, és megjegyzéseket tett. Feltűnően szép nőket vett el, akiket korábban senki sem ismert, neki nem kellettek modellek vagy a színésznők. Az anyám egy fogorvosnál dolgozott recepciósként, mielőtt hozzáment volna. Az apám imádta, ha ő áll a figyelem középpontjában. Időnként csak úgy szórakozásból felpofozott egy-egy fotóst, aztán fizethette a kártérítést. Büszke volt magára. Olyan volt, mint Onassis, hihetetlenül nagyszabású figura. – És mi történt az édesanyjával? – Négyéves voltam, amikor meghalt, az agyhártyagyulladás egy ritka fajtájában. Ő volt az egyetlen felesége, akitől az apám nem vált el – de azt hiszem, csak

azért, mert nem volt rá elég ideje. – Sajnálom. – Alig emlékszem az anyámra, inkább csak néhány érzésre… melegségre, szeretetre, ilyesmire. Sally megcsóválta a fejét. – Még mindig nem értem, hogy tehette ezt az apjuk a fiaival. Tom a térképre szegezte a tekintetét. – Mindennek, amit csinált vagy amit birtokolt, különlegesnek kellett lennie. És ez ránk, a gyerekeire is vonatkozott. De belőlünk nem az lett, amit ő szeretett volna. Az, hogy most így eltűnt, és eltemetkezett a pénzével együtt, az utolsó kísérlete, amivel megpróbál rákényszeríteni bennünket, hogy valami nagy dolgot vigyünk véghez. Valamit, ami miatt büszke lehet ránk. – Tom keserűen felnevetett. – Ha a sajtó ezt valaha is kiszagolja, akkor óriási port fog felverni a sztori. Egy félmilliárdot érő kincs, eltemetve valahol Hondurasban, egy sírkamrában… Az egész világ idetódul majd, hogy kutasson utána. – Nehéz lehetett egy ilyen apa mellett. – Az volt. Nem is tudom, hányszor fordult elő, hogy otthagyta a teniszmeccsemet, mert nem akarta látni, ahogy veszítek. Könyörtelen sakkjátékos volt, de ha látta, hogy vesztésre állunk, akkor inkább feladta. Nem tudta elviselni, hogy veszítsünk, még vele szemben sem. Amikor hazavittük a bizonyítványunkat, sohasem szólt semmit, de látszott a szemében a csalódottság. Ha nem voltunk kitűnőek, azt ő katasztrófának fogta fel, amiről beszélni sem bírt. – És maga volt valaha is kitűnő? – Egyszer. Akkor a vállamra tette a kezét, és gyengéden megszorította. Ennyi. De ez mindent elárult nekem. – Sajnálom, ez szörnyű lehetett. – Mindegyikünk talált magának valami menedéket. Én először kövületeket gyűjtöttem, paleontológus akartam lenni, de aztán az állatok felé fordultam. Ők nem ítélkeznek. Nem

akarják, hogy valaki más legyél. Egy ló elfogad annak, aki vagy. – Ne haragudjon – mondta Sally. – Nem akartam kíváncsiskodni. Tom legyintett. – Nem akarom teljesen befeketíteni az apámat. A maga módján jó apa volt. Talán túlságosan is szeretett bennünket. Sally kis hallgatás után felállt. – Hát akkor, keresnünk kell egy vezetőt, aki elkísér a folyón, és nekem fogalmam sincs, hol kezdjük. – Fogta a telefonkönyvet, és lapozgatni kezdte. – Soha nem csináltam még ilyesmit. Talán van a telefonkönyvben olyan címszó, hogy kalandtúra vagy ilyesmi. – Nekem van egy jobb ötletem. Keressük meg a külföldi újságírók kedvenc kocsmáját. Ők a világ legügyesebb utazói. – Egy pont magának. Sally lehajolt, fogott egy nadrágot, és odadobta Tomnak, aztán egy inget, egy pár zoknit meg egy pár túrabakancsot is. Minden egy halomban ért földet Tom lába előtt. – Leveheti azt a macsó cowboycsizmát. Tom összeszedte a ruhákat, bement a hálószobájába, és felöltözött. A ruhák tele voltak zsebbel. Amikor előbukkant, Sally egy oldalpillantással végigmérte, és azt mondta: – Miután eltöltöttünk pár napot a dzsungelben, talán már nem fog ilyen viccesen festeni. – Kösz. – Tom a telefonhoz lépett, felhívta recepciót, és kiderítette, hogy a külföldi újságírók kedvenc törzshelye egy Los Charcos nevű kocsma. Tom meglepetten látta, hogy a Los Charcos egyáltalán nem az az olcsó kis lebuj, amire számított, hanem egy elegáns, faburkolatú helyiség, amely egy szép, régi szálloda halijából nyílt. A légkondicionálás miatt olyan hideg volt, mint az

Északi-sarkon, és mindent betöltött a finom szivarok aromás illata. – Majd én beszélek – mondta Sally. – Én jobban tudok spanyolul, mint maga. – És csinosabb is nálam. Sally rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Nem találom viccesnek a szexista megjegyzéseket. Leültek a bárpultnál. – Hola – üdvözölte Sally vidáman a mixert, egy álmos szemű férfit. – A New York Times tudósítóját keresem. – Mr. Sewellt? A hurrikán óta nem láttam, señorita. – Na és a Wall Street Journal riportere? – A Wall Street Journaltól nem jár ide senki. Ez egy szegény ország. – És milyen újságírók járnak ide? – Ott van Roberto Rodriguez az El Diariótól. – Nem, én amerikait keresek. Olyat, aki jól ismeri az országot. – Egy angol is megfelelne? – Persze, remek. – Ott ül – mormolta a pultos halkan, és intett a fejével. – Derek Dunn. Egy könyvet ír. – Miről? – Az utazásairól és a kalandjairól. – Írt már más könyveket is? Tudna mondani pár címet? – A Lassú víz volt a legutóbbi könyve. Sally egy húszdollárost tett a pultra, és elindult Dunn felé. Tom követte. Na, ez érdekes lesz, gondolta. Dunn egymagában üldögélt egy barátságos sarokban egy itallal. Bozontos ősz sörénye volt és vöröses, húsos arca. Sally megtorpant, rámutatott, és felkiáltott: – Ön ugye Derek Dunn? – Igen, így hívnak – felelte a férfi. Az orrát és az orcáját is állandó pirosság színezte.

– Jaj, milyen izgalmas! A Lassú víz az egyik kedvenc könyvem! Imádtam! Dunn felállt, kiderült, hogy robusztus, kisportolt az alakja. Kopott khakinadrágot viselt, egyszerű, rövid ujjú pamutinget. Jóképű volt, jellegzetes brit birodalmi figura. – Nagyon köszönöm – mondta. – Ön pedig…? – Sally Colorado. – Sally megszorította a férfi kezét. A pasas máris úgy vigyorog, mint egy idióta, gondolta Tom. Kissé ostobán érezte magát a vadonatúj ruháiban. Dunn ellenben úgy festett, mintha már az egész földgolyót bejárta volna. – Lenne kedve inni velem valamit? – kérdezte az újságíró. – Nagy megtiszteltetés lenne – lelkendezett Sally. Dunn hellyel kínálta a bokszban. – Ugyanazt kérem, amit maga iszik – mondta Sally. – Gin-tonik. – Dunn intett a pultosnak, aztán Tomra pillantott. – Nyugodtan üljön le maga is. Tom leült, de nem felelt semmit. Már nem lelkesedett annyira ezért az ötletért. Nem tetszett neki a vörös képű Mr. Dunn, aki kiguvadt szemmel bámulta Sallyt – és nem csak az arcát. A pultos odament, Dunn spanyolul rendelt: – Gin-tonik nekem és a hölgynek. És magának? – nézett Tomra. – Egy limonádét – mondta szárazon Tom. – Y una limonada – mondta Dunn, és a hangjával pontosan éreztette, mit gondol Tom ízléséről. – Annyira örülök, hogy összefutottunk – mondta Sally. – Micsoda véletlen! – Szóval olvasta a Lassú vizeket – mondta mosolyogva Dunn. – Az egyik legjobb útikönyv, amit valaha is olvastam. – Igen, az, de még mennyire – tette hozzá Tom. – Maga is olvasta? – fordult hozzá várakozó tekintettel

Dunn. Tom látta, hogy az újságíró már fel is hajtotta az italának a felét. – Hát persze, hogy olvastam. Főleg az a rész tetszett, amikor beleesett az elefántszarba. Az nagyon vicces volt. Dunn kicsit hallgatott. – Elefántszarba? – Nem szerepelt ilyesmi a könyvében? – Közép-Amerikában nincsenek elefántok. – Ó, akkor összekevertem egy másik könyvével. Elnézést. Tom érezte, hogy Sally zöld szeme rászegeződik, de nem tudta megállapítani, hogy dühös, vagy a nevetését próbálja visszafojtani. Dunn szögletes hátát Tom felé fordította, és teljes figyelmét Sallynek szentelte. – Talán érdekelni fogja, hogy épp egy új könyvön dolgozom. – Milyen izgalmas! – Moszkitós éjszakák lesz a címe. A Moszkitó-partról szól. – Nahát, mi is épp oda tartunk! – Sally izgatottan tapsikolt, mint egy kislány. Tom kortyolt egyet a limonádéból, és már megbánta, hogy csak ezt kért. Szüksége lesz valami erősebbre, ha ezt ki akarja bírni. Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy Sally beszéljen. – Több mint ötezer négyzetmérföldnyi mocsár és felföldi esőerdő borítja Honduras keleti részét, amely még teljesen érintetlen. Egyes területekről még légitérkép sem készült. – Ezt nem is tudtam. Tom félretolta a limonádét, és körbenézett, hogy hol jár a pincér. – A könyvem annak az utazásnak krónikája, amit a Moszkitó-part mentén tettem, át a lagúnák labirintusán, ahol a dzsungel összetalálkozik a tengerrel. Én voltam az első

fehér ember, aki megtette ezt az utat. – Hihetetlen. És hogy sikerült végigcsinálnia? – Fatörzsből kivájt motoros csónakkal. Azokon a részeken a gyalogláson kívül ez az egyetlen lehetséges módja a közlekedésnek. – És mikor tette ezt a fantasztikus utazást? – Úgy nyolc évvel ezelőtt. – Nyolc éve? – Volt egy kis gondom a kiadóval. Egy jó könyvet nem lehet siettetni. – Dunn felhajtotta a maradék italát is, és máris intett egy újabbért. – Embert próbáló ez a vidék. – Tényleg? Dunn kapott rajta, és folytatta: – Először is, ott vannak a szokásos moszkitók, aztán a fekélybolhák, kullancsok, bögölyök… Ezeknek a csípése nem halálos, de igencsak megkeserítik az ember életét. Egyszer megcsípett egy bögöly a homlokomon. Először azt hittem, csak moszkitócsípés, de aztán egyre jobban feldagadt és kivörösödött. Pokolian fájt. Egy hónappal később kifakadt, és kétcentis kukacok másztak ki belőle. Ha egyszer megcsípte, a legjobb, ha hagyja és nem piszkálja. Ha elkaparja, csak elfertőződik. – Nagyon remélem, az agyára nem volt semmilyen káros hatással – szólt közbe Tom. Dunn nem vett róla tudomást. – Aztán ott a Chagas-kór. – Chagas-kór? – A Trypanosoma cruzi terjeszti. A rovar, amelyik a betegséget hordozza, megcsípi, és ugyanakkor bele is ürít a sebbe. A parazita az ürülékben él, és ha megvakarja, akkor csak elterjeszti a fertőzést a szervezetében. Az ember nem is veszi észre, hogy valami baja van, csak tíz-húsz évvel később. Az első tünet az, hogy felpuffad a hasa. Aztán fulladozni kezd, és nem tud nyelni. Végül a szíve is feldagad, és szinte szétrobban. Nincs rá ismert gyógymód. – Nagyszerű – mondta Tom. Végre sikerült elkapnia a

pincér tekintetét. – Egy whiskyt, legyen dupla. Dunn tovább bámult Tomra, és az ajka körül mosoly játszott. – Ismeri a lándzsakígyót? – Nem mondhatnám. – Úgy tűnt, Dunn kifogyhatatlan tárháza a különösnél különösebb dzsungelsztoriknak. – Ez a létező legveszélyesebb mérges kígyó a világon. Sárga-barna mintás dög, a helyiek barba amarillának hívják. Fiatal korukban a fákon élnek, és ha megzavarják őket, levetik magukat. A harapásuktól harminc másodperc alatt leáll a szív. Aztán ott a bushmaster, a világ legnagyobb mérges kígyója. Négy méter hosszú, és olyan vastag, mint az ember combja. Nem olyan halálos a marása, mint a lándzsakígyóé, ha megharap, akkor akár még húsz percig életben lehet maradni utána. Dunn kacagott, és nagyot kortyolt az italából. Sally motyogva szörnyülködött – Gondolom, a fogpiszkálóhalról hallottak már? De ez már aztán tényleg nem hölgyek fülének való. – Dunn rákacsintott Tomra. – Kérem, mondja csak el – mondta Tom. – Sally hozzá van szokva a durvaságokhoz. Sally lövellt felé egy szúrós pillantást. – Az itteni folyókban él ez a halfajta. Mondjuk lemegy egy kellemes kis reggeli fürdőzésre, a hal meg bemászik a micsodájába, aztán a kis tüskéivel megkapaszkodik a húgycsőben. Tomnak torkán akadt az ital. – Teljesen elzárja a húgycsövet. Ha nem talál nagyon gyorsan egy orvost, akkor szétrobban a hólyagja. – Orvost? – kérdezte kicsit riadtan Tom. Dunn hátradőlt a széken. – Úgy van, sebészt. Tom torka kiszáradt. – És milyen műtét szükséges? – Amputáció. Az ital végre lecsúszott Tom torkán, aztán még egy

nagyot kortyolt, majd még egyet. Dunn hangosan nevetett. – A piranhákról bizonyára hallottak, meg a villamos angolnáról, az anakondákról, a leishmaniázis nevű betegségről és hasonlókról. – Dunn lekicsinylően legyintett. – De ezeknek a veszélyességét nagyban eltúlozzák. A piranhák csak akkor támadják meg az áldozatukat, ha vérzik, az anakondák pedig ritkák errefelé északon, és nem esznek embert. Viszont az az egyik előnye a hondurasi mocsaraknak, hogy piócák nincsenek. Viszont vigyázzanak a majompókokkal. – Elnézést, de a majompókokat kénytelenek leszünk máskorra hagyni – vágott közbe Tom, és az órájára pillantott. Észrevette, hogy Derek Dunn keze az asztal alatt Sally térdén pihen. – Csak nem meggondolta magát, öregfiú? Ez nem anyámasszony katonáinak való hely. – Nem erről van szó – mondta Tom. – Inkább arról a kalandjáról szeretnék hallani, amikor a fogpiszkálóhallal találkozott. Dunn mosolytalanul mered Tomra. – Ez elég rossz vicc, barátom. – És mondja csak! – kiáltott fel vidáman Sally. – Egyedül tette meg ezt az utat? Mi épp vezetőt keresünk, és arra gondoltunk, talán ön tudna ajánlani valakit. – Mi az úti céljuk? – Brus Laguna. – Hát akkor tényleg eléggé letérnek a turistaútvonalról. – Dunn hirtelen összeszűkült szemmel nézett Sallyre. – Maga ugye, nem író? Sally nevetett. – Nem, dehogy, régész vagyok, a társam pedig állatorvos. De csak mint turisták vagyunk itt. Szeretjük a kalandokat. – Régész? Errefelé nemigen vannak romok. Mocsárban nem lehet építkezni. És a belső hegyvidéken soha nem élne

egyetlen civilizált nép sem. Odafenn, a Sierra Azulon nő a világ legsűrűbb esőerdője, és a hegyek olyan meredekek, hogy alig lehet megmászni őket. Száz mérföldön át akkora lapos hely sincs, ahol egy sátrat fel lehetne verni. Úgy kell utat vágni a dzsungelben, és szerencsések, ha naponta egy mérföldet meg tudnak tenni. Ha utat is vágnak bozótvágó késsel, az egy hét alatt úgy benő, hogy nyoma sem marad. Ha romokat keres, Sally, akkor miért nem inkább Copánba megy? Egy vacsora mellett talán többet is mesélhetnék róla. Dunn még mindig Sally térdét fogdosta. – Persze, talán – mondta Sally. – Térjünk vissza a vezetőre. Tudna ajánlani valakit? – Vezetőt? Hogyne, persze. Don Orlando Ocotal a maguk embere. Egy tawahka indián. Tökéletesen megbízható. Nem csapja be magukat, mint a többiek. Úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét. Ő volt velem a legutóbbi utamon is. – Hol találhatjuk meg? – A Patuca folyó mellett él, egy Pito Solo nevű helyen. Ez az utolsó igazi település, mielőtt a mocsárvidékre érnek, úgy negyven-ötven mérföldre van Brus Lagunától. Maradjanak végig a folyó fő ágán, különben nem ússzák meg élve. Ebben az évszakban a víz elárasztja az erdőt, és minden irányba milliónyi kis mellékág alakul ki. A vidék gyakorlatilag teljesen feltérképezetlen, a mocsaraktól a Sierra Azulon keresztül egészen a Guayambré folyóig jórészt ismeretlen a táj. Negyvenezer négyzetkilométer terra incognita. – Még nem döntöttük el végleg, hogy nekivágunk-e. – Don Orlando, ő kell maguknak. – Derek Dunn verejtékes arcát Tom felé fordította. – Tudja, kicsit pénzszűkében vagyok mostanában, még nem érkezett meg a honoráriumom. Nem fizetne még egy kört?

15. fejezet Lewis Skiba az irodája falának cseresznyefa burkolatában diszkréten elrejtett számítógép-monitoron követte a LampeDenison Gyógyszergyár részvényeinek állását a New York-i tőzsdén. Az ár egész nap zuhant, már majdnem tíz pontnál tartott. Miközben Skiba figyelt, megint esett egynyolcad pontot, és végül beállt tízre. Skiba nem akarta végignézni, ahogy a vállalat részvényeinek árfolyama leesik egy számjegyűre, inkább kikapcsolta a monitort. A Macallan whiskysüveget rejtő fapanelre siklott a tekintete, de az iváshoz még túl korán volt. Tiszta fejjel kell várnia a telefonhívást. Olyan hírek terjedtek el, hogy a gyógyszerészeti felügyelet problémákat talált a Phloxatane-nál. A besszre játszó spekulánsok rávetették magukat a részvényekre, mint a kukacok egy dögre. A Lampe kétszázmillió dollárt ölt bele csak ennek az egy gyógyszernek a kutatásába és fejlesztésébe, a három legjobb egyetem legkitűnőbb kutatóit és tudósait alkalmazta. Minden tesztet gondosan elvégeztek, és mindent elkövettek, hogy az eredményeket a legkedvezőbb színben tüntessék fel. Megkörnyékezték a gyógyszerfelügyelet embereit, és agyonkényeztették őket. De úgy tűnt, a világon semmi sem mentheti meg a Phloxatane-t. Akárhogy is manipulálják az adatokat, a gyógyszer kudarcnak bizonyult. Skiba most itt ült hatmillió dollár értékű Lampe-részvényen, amelytől nem tudott megszabadulni, nem is beszélve a kétmillió dollár értékű opciós értékpapírról, amelyeket leginkább már csak vécépapírnak használhat carrarai márvánnyal burkolt fürdőszobájában. Skiba a világon mindennél jobban gyűlölte a spekulánsokat. Ezek olyanok, mint a keselyűk, a kukacok, a döglegyek. Bármit megadott volna érte, ha azt láthatná, hogy a Lampe részvényeinek árfolyama emelkedni kezd, és ezek

pórul járnak. Akkor bezzeg pánikba esnének, és kapkodnának a pénzük után. Ha megszerzi a kódexet, és megteszi a bejelentést, akkor a besszre játszó spekulánsok olyan rosszul járnának, hogy hónapokba vagy talán évekbe is beletelne, mielőtt újból visszamerészkednek a tőzsdére. Halkan megcsörrent az íróasztalán álló telefon. Skiba az órájára pillantott. A műholdas telefonhívás épp a megbeszélt időben érkezett. Utált Hauserrel beszélni, gyűlölte ezt az embert és az elveit. De kénytelen volt üzletet kötni vele. Hauser ragaszkodott hozzá, hogy állandóan „tájékoztassa a fejleményekről”. Bár Skiba általában szerette úgy intézni a dolgokat, hogy mindig naprakész legyen, most egy kicsit habozott. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. Végül beleegyezett, hogy rendszeresen beszéljenek, ha másért nem, azért, nehogy Hauser a tudta nélkül valami illegális dolgot vagy ostobaságot műveljen. Úgy akarta megkapni a kódexet, hogy ne tapadjon hozzá semmi mocsok. Felvette a telefonkagylót. – Tessék, Skiba. Hauser hangja úgy recsegett, mintha Donald kacsa hápogna a telefonban. A nyomozó szokásához híven nem vesztegette az időt udvariaskodásra. – Maxwell Broadbent a Patuca folyón utazott felfelé egy csapat felföldi indián kíséretében. A nyomában vagyunk. Még nem tudjuk, pontosan hová készült, de arra tippelek, valahová a hegyekbe tartott. – Adódott valamilyen probléma? – Az egyik fia, Vernon megelőzött minket, és már elindult a folyón. De úgy tűnik, a dzsungel majd elintézi helyettünk. – Nem értem. – Felbérelt két részeges vezetőt Puerto Lempirában, és eltévedtek a Meambar-mocsárban. Nem tűnik valószínűnek, hogy valaha is újból meglátják a napvilágot. Skiba nyelt egyet. Ez máris jóval több volt, mint amit

tudni szeretett volna. – Nézze, Mr. Hauser, maradjunk a tényéknél, a véleményétől kíméljen meg. – A másik fiú, Tom is okozott egy kis késlekedést. Egy nővel van, aki a Yale Egyetemen végzett, és etnofarmakológiával foglalkozik. – Etnofarmakológiával? És tud a kódexről? – Naná, de még mennyire, hogy tud. Skiba összerezzent. – Ez elég kellemetlen. – Igen, de nem olyan nagy baj, hogy ne tudnék vele megbirkózni. – Nézze, Mr. Hauser – mondta gyorsan Skiba –, mindent magára bízok. Nekem most egy megbeszélésre kell mennem. – Majd én gondoskodom ezekről az emberekről. Skibának nem tetszett, hogy a beszélgetés mindig ide lyukadt ki. – Fogalmam sincs, miről beszél, és nem is akarom tudni. A részleteket magára bízom. A vonal másik végén halk kuncogás hallatszott. – Ugyan már, Skiba, hányan halnak meg Afrikában épp ebben a pillanatban azért, mert maguk ragaszkodnak hozzá, hogy évente huszonháromezer dollárt kérjenek azért a tbcgyógyszerért, amit száztíz dollárból állítanak elő? Ha azt mondom, hogy „gondoskodom róluk”, legfeljebb hozzáadunk még néhányat az áldozatok számához. – A fenébe is, Hauser, ez mégiscsak felháborító… – Skiba elhallgatott, és nyelt egy nagyot. Hagyta, hogy Hauser csapdába csalja. Nem kell odafigyelni, hogy miket hord össze. – Hát ez gyönyörű, Skiba. Szép tisztán és legálisan akar hozzájutni a kódexhez, és nem akarja, hogy később bárki is előálljon, és azt állítsa, hogy az ő tulajdona, de azt se akarja, hogy bárkinek baja essék. Ne aggódjon, egyetlen fehér embert sem fogok eltenni láb alól a maga engedélye nélkül.

– Idehallgasson, nem fogok hozzájárulni, hogy bárkit megöljön, akár fehér az illető, akár nem. Hagyja abba ezt a felelőtlen beszédet. – Skiba érezte, ahogy a verejték végigcsorog a nyakán. Hogy engedhette, hogy Hauser így átvegye a helyzet irányítását? Tapogatózva megkereste a kulcsot, és kihúzta a gyógyszeres fiókját. – Jó, értettem – mondta Hauser. – Ahogy már mondtam… – Egy megbeszélésre kell mennem – vágott közbe Skiba, és lecsapta a kagylót. A szíve vadul kalapált. Hauser ott van a világ túlsó végén, mindenféle ellenőrzés és felügyelet nélkül, és bármit megtehet. Ez az ember egy pszichopata. Skiba ráharapott a pirulára, és leöblítette a keserű ízt egy korty whiskyvel. Hátradőlt, és mélyeket lélegzett. A tűz vidáman lobogott kandallóban. A gyilkosságok emlegetése felizgatta, émelygett a gyomra. A lángokba bámult, hogy egy kicsit megnyugodjon. Hauser megígérte, hogy mindenhez az engedélyét fogja kérni, és ő soha nem fog hozzájárulni semmiféle gyilkossághoz. Sem a cég, sem az ő személyes vagyona nem ér annyit, hogy megtegye ezt a lépést. Az íróasztalán álló ezüstkeretes fotókra esett a tekintete: a három hirtelenszőke gyerek mosolyogva nézett vissza rá. Igyekezett lassabban lélegezni. Hausernek csak a szája jár. Senkit sem fog megölni. Elhozza a kódexet, a Lampe megerősödik, és két-három éven belül ő lesz a Wall Street sztárja, amiért visszarántotta a cégét a szakadék széléről. Skiba megint az órájára pillantott: a tőzsde bezárt. Idegesen és kelletlenül bekapcsolta a számítógépet. A zárás előtti utolsó húsz percben felélénkült a forgalom, és kissé felment a részvények árfolyama, tíz és fél ponton zártak. Skiba némileg megkönnyebbült. Végül nem is volt olyan rossz ez a mai nap.

16. fejezet Sally kissé gyanakvóan vette szemügyre az ócskavasnak tűnő kisrepülőt, amelyet két munkás tolt ki a düledező hangárból. – Lehet, hogy nem ártott volna megnézni a gépet, mielőtt megvesszük a jegyeket – állapította meg Tom. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van vele – felelte Sally, mintha saját magát akarná megnyugtatni. A pilóta egy vékonydongájú amerikai volt szakadt pólóban és levágott szárú farmerben. Szakállas volt, a haját két hosszú copfba fonva viselte. Odaballagott hozzájuk, és John néven mutatkozott be. Tom végigmérte, aztán vetett egy kétkedő pillantást a gépre. – Tudom, tudom, rémesen néz ki – mondta John vigyorogva, és az öklével megkocogtatta a gép testét. – A lényeg az, hogy mi van a motorháztető alatt. Én magam végzek minden karbantartást. – Nem is tudja, hogy ez mennyire megnyugtat – jegyezte meg Tom. – Szóval, Brusba tartanak? – Úgy van. John a csomagjaikra pislogott. – Tarponhalra horgásznak? – Nem. – Itt lehet a világon a legjobban tarponhalra horgászni. Mást nem is igen lehet csinálni. – John kinyitott a gép oldalában egy kis csomagtartót, és vékony karjaival elkezdte bedobálni a csomagjaikat. – Szóval, akkor mit keresnek arrafelé? – Még magunk sem tudjuk biztosan – felelte gyorsan Sally. Minél kevesebbet fecsegnek arról, hogy mi a céljuk, annál jobb. Nem lenne jó, ha megindulna a kincsvadászok áradata a folyón. A pilóta az utolsó táskát is berakta, párszor

meglökdöste, hogy beférjen, aztán fémes kongással becsapta a csomagtartó bádogajtaját. Háromszor is meg kellett nyomnia, amíg rendesen kattant a zár. – Hol szállnak meg Brusban? – Még ezt sem döntöttük el. – Pedig a jó tervezés mindennél fontosabb – mondta John. – Mindegy, úgyis csak egy szálloda van ott, a La Perla. – És a Michelin szállodakalauz szerint hány csillagos? John kissé felnevetett. Kinyitotta az utasajtót, és leengedte a lépcsőt. Beszálltak, John követte őket. Miközben beszélt, Tom orrát egészen enyhe marihuánaszag csapta meg. Hát ez remek, gondolta. – Mióta repül? – érdeklődött a pilótától. – Húsz éve. – Volt már balesete? – Egyszer. Paradisóban a leszállásnál elütöttem egy vaddisznót. Azok a hülyék nem nyírták le füvet a leszállópályán, és az a dög ott aludt a magas fűben. Szép nagydarab állat volt. – A műszereit bevizsgáltatta? – Mondjunk annyit, hogy tudom, hogy kell használni a műszereket. Errefelé, az ilyen őserdei repüléseken nincs szükség hivatalos bevizsgálásra. – És repülési tervet adott be a hatóságoknak? John megrázta fejét. – Nincs más dolgom, mint követni a part vonalát. A gép felszállt. Gyönyörű nap volt. Sallyn kis izgalom borzongott át, ahogy a gép oldalra dőlt, és a napfény megcsillant a Karib-tenger tükrén. Egy kanyarral követték a partvonalat, amelyet rengeteg lagúna tagolt, és apró szigetek szegélyeztek, úgy festettek, mintha apró, zöld őserdődarabkák törtek volna le a szárazföldről, és kisodródtak volna a nyílt tengerre. Sally látta a szárazföld belseje felé futó utakat, amelyeket szabálytalan alakú

szántóföldek szegélyeztek, és az üres foltokat, ahol nemrégiben irtották ki az erdőt. Mélyen a szárazföld belsejében cikcakkos vonalban nyúltak el a kék hegyláncok, a csúcsok belevesztek a felhőkbe. Sally Tomra pillantott. A nap egészen kiszívta világosbarna haját, és aranycsíkokat festett bele. Tetszett neki magas, vékony, izmos alakja és cowboyszerű járása. Eltűnődött, hogy képes lemondani csak úgy százmillió dollárról. Ez jobban tetszett benne, mint bármi más. Sally eleget látott már a világból, hogy tudja, azok, akiknek van pénzük, általában sokkal jobban törődnek vele, mint azok, akiknek soha nem is volt. Tom is feléje fordult és ránézett, mire Sally gyorsan elmosolyodott, majd újból kinézett az ablakon. Ahogy kelet felé haladtak a part mentén, a táj egyre jobban elvadult, a lagúnák pedig egyre nagyobbak és szövevényesebbek lettek. Végül előbukkant az eddigi legnagyobb lagúna, amelyet több száz apró sziget pettyezett. A végében egy széles folyó ömlött belé. Ahogy elkanyarodtak, Sally meglátta a folyó torkolatánál fekvő városkát: a csillogó bádogtetőket szabálytalan alakú zöld mezők vették körbe, mint szakadozott rongydarabkák. A pilóta tett egy kört, aztán ereszkedni kezdett az egyik mező felé, amelyről lejjebb értve kiderült, hogy egy füves leszállópálya. Sally borzasztó gyorsnak találta az ereszkedést. Egyre közelebb és közelebb értek a földhöz, de a gép nem lassított, hanem inkább mintha gyorsított volna. Sally megkapaszkodott az ülés karfájába. A leszállópálya felvillant alattuk, de gép még mindig nem ért földet. Látta, hogy a dzsungel lombjának zöld fala egyre gyorsabban közeledik. – Jézus Mária! – kiáltott fel Sally. – Túlmegy a leszállópályán! A gép gyorsan feljebb emelkedett, a fák teteje alig öthat méterre lehetett a gép hasától, ahogy a dzsungel elsuhant

alattuk. Ahogy feljebb emelkedtek, Sally hallotta a fülhallgatóban, hogy John szárazon felkacag. – Nyugalom, Sal, csak meg akartam tisztítani előbb a leszállópályát. Tanultam a múltkori esetből. A gép megint elkanyarodott, és visszafordult a leszállópálya felé. Sally hátradőlt és megtörölgette a homlokát. – Kedves magától, hogy előre figyelmeztetett. – Hé, én meséltem a vaddisznóról! A csomagjukat a La Periában hagyták, egy betonból készült, barakkszerű épületben, amit hotelnek mertek nevezni, aztán lesétáltak a folyópartra, hogy megnézzék, hol lehet esetleg csónakot bérelni. Végigballagtak Brus sáros utcáin. Délután volt, és a hőségben mozdulatlanul állt levegő. Minden néma volt, a földön tócsák gőzölögtek. Az izzadság végigfolyt Sally ruhája alatt a hátán, a karján, a mellei között. Minden épeszű ember sziesztázott. A folyót a város túlsó végében találták meg. Meredek, földes partja volt, és vagy kétszáz méter széles lehetett, a színe pedig olyan sötétbarna, mint a mahagóni. A folyó a dzsungel két fala között kanyargott, és sárszagot árasztott. A sűrű víz lassan hömpölygött, a felszínén kis örvények kavarogtak, itt-ott egy-egy zöld falevél vagy faág úszott lefelé komótosan. A meredek rakparton egy farönkökből ácsolt út vezetett végig, a víz fölé benyúló, bambuszágakból épült mólóban és egy rozoga dokkban végződött. Négy csónak volt kikötve, mindegyik nagyjából három méter hosszú és egy méter húsz széles. Egyetlen gigantikus méretű fatörzsből voltak kifaragva, elöl lándzsaszerűen kihegyesedett az orruk. Hátul egyenesre levágták, és egy kis csónakmotort szereltek rá. Elöl és hátul deszkákat fektettek keresztbe ülés gyanánt. Lemásztak a rakparton, és közelebbről is megszemlélték őket. Sally észrevette, hogy

három csónak hat lóerős Evinrude motorral van felszerelve, a negyedik pedig, amely hosszabb és súlyosabb is volt, tizennyolc lóerőssel. – Ez a legmenőbb járgány – mutatott rá. – Ez kell nekünk. Tom körbenézett. A hely teljesen kihaltnak tűnt. – Ott van valaki. – Sally egy nyitott bambuszkunyhóra mutatott, amely ötven méterrel lejjebb állt a folyóparton. Előtte kis tűz füstölgött egy csomó üres bádogkanna mellett. Két fa között egy függőágy lógott az árnyékban, egy férfi aludt benne. Sally odalépett. – Hola – üdvözölte. A férfi egy pillanat múlva kinyitotta a fél szemét. – Sí? – Szeretnénk egy csónakot bérelni – mondta Sally spanyolul. A férfi kelletlen nyögésekkel, morogva felült a függőágyban, megvakarta a fejét, aztán elvigyorodott. – Én jól beszél angol. Beszélj angol. Egy nap én megy Amerika. – Nagyszerű. Mi Pito Solóba szeretnénk menni – mondta Tom. A férfi bólogatott, ásított egyet, és megint vakarózott. – Oké, én elviszem magukat. – Szeretnénk kibérelni azt a nagy csónakot, amelyiknek tizennyolc lóerős a motorja. A férfi megrázta a fejét. – Az buta csónak. – Nem érdekel, ha buta – mondta Tom. – Mi azt szeretnénk. – Én viszlek az én csónakommal. Az a buta csónak a katonáké. – A férfi kinyújtotta a tenyerét. – Cukorka van? Sally elővett egy kis táskát, amit külön erre a célra vásárolt, és odanyújtotta. A férfi arca felragyogott, belenyúlt ráncos kezével, kiválasztott öt-hat szem cukorkát, kicsomagolta, és egyszerre mind a szájába tömte, amitől kidagadt az arca. – Bueno – motyogta fojtottan.

– Holnap reggel szeretnénk indulni – mondta Tom. – Milyen hosszú az út? – Három nap. – Három nap? Azt hittem, csak negyven-ötven mérföld. – A folyó leapadt, lehet, hogy elakad a csónak. Csáklyázni kell, és a vízbe menni. Nem lehet használni motor. – A vízbe menni? – kérdezte Tom. – Na és mi van a fogpiszkálóhallal? A férfi értetlenül bámult rá. – Ne aggódjon, Tom, majd jó szoros alsónadrágot vesz fel – mondta Sally. – Á, sí! A candiru! – nevette el magát a férfi. – A gringók kedvenc sztorija. Én mindennap úszik folyóban, és még mindig megvan a micsodám. És jól működik! – Buján elhúzta a száját, és Sallyre kacsintott. – Kíméljen meg a célzásaitól – mondta Sally. – Szóval ez a hal nem is létezik? – kérdezte Tom. – De, létezik! De csak akkor bánt, ha belepisál a folyóba. Érez a szag, odaúszik, és zsupsz! De ha nem pisál a vízbe, akkor semmi probléma. – Járt erre valaki mostanában? Úgy értem, gringók. – Sí, nagyon sok dolog volt. Múlt hónapban jött fehér ember sok ládával és indiánokkal a hegyekből. – Milyen indiánokkal? – kérdezte izgatottan Tom. – Pucér hegyi indiánok. – A férfi megvetően köpött egyet. – És hol szerzett csónakokat? – Sok új csónak hoz La Cibából. – És visszatértek azok a csónakok? A férfi elmosolyodott, a világ minden táján érthető mozdulattal összedörzsölte két ujját, és kinyújtotta a kezét. Sally belenyomott egy ötdollárost. – A csónakok nem jön vissza. Az emberek felmentek a

folyón, és nem jön vissza. – Járt erre még valaki? – Sí. A múlt héten itt járt Jézus Krisztus, pár részeg vezetővel Puerto Lempirából. – Jézus Krisztus? – meredt rá Sally. – Igen, Jézus Krisztus, köntösben és saruban, hosszú haja volt meg szakálla. – Ez Vernon lesz – mondta Tom elmosolyodva. – Volt vele valaki? – Igen, igen, Szent Péter. Tom égnek emelte a tekintetét. – És még valaki? – Sí, utána jött két gringo tizenkét katonával csónakon, ők is La Cibából. – És hogy néztek ki? – Az egyik nagyon magas volt és mérges, pipázott. A másik alacsonyabb, négy ujján aranygyűrű. – Ez Philip – mondta Tom. Gyorsan megegyeztek a csónak bérléséről Pito Solóig, és Tom átadott tíz dollár előleget. – Holnap pirkadatkor indulunk. – Bueno, én kész leszek! Ahogy visszaindultak a folyópartról a barakkszerű szálloda felé, meglepetten látták, hogy egy dzsip parkol előtte. Egy katonatiszt és két katona ácsorgott mellette. A közelben csapatba verődtek a környékbeli gyerekek, lökdösődve, sutyorogva bámészkodtak, várták, hogy mi történik. A hotel tulajdonosnője összekulcsolt kézzel áll oldalt, az arca sápadt volt a félelemtől. – Nem tetszik ez nekem – mondta Sally. A tiszt kifogástalan egyenruhát, és úgy-ahogy kifényesített bakancsot viselt. Nagyon egyenesen tartotta magát, mint aki nyársat nyelt. – Señor Tom Broadbentet és Señorita Sally Coloradót tisztelhetem önökben? Én Vespán ezredes vagyok. – Kezet fogott mindkettőjükkel, aztán

hátrább lépett. Egy kis szellő libbent, és Tom orrát hirtelen Old Spice arcvíz, szivar és rum illata csapta meg. – Van valami probléma? – kérdezte Sally. A tiszt szélesen elmosolyodott. Egy csomó ezüstfog villant ki a szájából. – A legnagyobb sajnálattal közlöm, hogy le vannak tartóztatva. 17. fejezet Tom rámeredt az alacsony termetű katonatisztre. Egy kis kutya, amelyiknek nem tetszett az egyik katona, lekuporodott előtte, és vicsorogva megugatta. A férfi félrerúgta, a többiek pedig nevettek. – És mi a vád ellenünk? – kérdezte Tom. – Ezt majd megbeszéljük San Pedro Sulában. Lennének szívesek velünk jönni? Kínos csönd lett, aztán Sally megszólalt: – Nem megyünk. – Señorita, ne nehezítse meg a dolgomat. – Én nem nehezítek meg semmit, csak nem megyek sehová. Nem kényszeríthetnek. – Sally – szólt közbe Tom. – Észrevette, hogy puskájuk van? – Jó, tessék, lőjenek le, aztán magyarázzák el az amerikai kormánynak. – Sally széttárta a karját, és feléjük fordult. A két katona idegesen álldogált egyik lábáról a másikra. – Tessék, lőjenek, engem nem érdekel! A tiszt intett a fejével két emberének, akik letették a fegyverüket a földre, aztán odaléptek Sallyhez, és megragadták mind a két karját. Sally sikoltozott és rúgkapált. Tom közelebb lépett. – Vegyék le róla a kezüket! A két férfi felemelte Sallyt, és elkezdte a dzsip felé

cipelni. Tom behúzott egyet az egyik katonának, aki a földre zuhant. Sally kitépte magát a másik kezéből, és Tom azzal is elbánt. Ezután már csak arra tért magához, hogy a földön fekszik a hátán, és felnéz a vakítóan kék égre. A tiszt kivörösödött, dühös arccal ott állt föléje magasodva. Tom érezte, hogy a koponyája lüktet a tarkójánál, ahol a tiszt leütötte a puskatussal. A katonák durván felrángatták a földről. Sally már abbahagyta a kapálózást, és sápadtnak látszott. – Rohadékok – mondta. – Jelenteni fogjuk a támadást az amerikai nagykövetségen! Az ezredes szomorkásán megcsóválta a fejét, mintha valami nagy butaságot hallott volna. – Akkor velünk jönnek szép békésen? Hagyták, hogy a dzsiphez kísérjék őket. Az ezredes belökte Tomot a hátsó ülésre, Sallyt pedig mellé. A csomagjaikat már kihozták a hotelből, és bepakolták hátulra. A dzsip elindult a leszállópálya felé, ahol egy ütött-kopott katonai helikopter várakozott. A helikopter oldalán nyitva volt egy panel, és egy férfi épp szerelt valamit a motorban egy csavarkulccsal. A dzsip megállt mellette. – Mit csinál? – kérdezte élesen az ezredes. – Elnézést, Teniente, de van egy kis probléma. – Milyen probléma? – Kéne egy alkatrész. – Anélkül nem tudunk repülni? – Nem, Teniente. – Azt a szentséges úristenit! Hányszor fog még lerobbanni ez a helikopter? – Szóljak rádión, hogy küldjenek egy repülőt és hozzák el az alkatrészt? – A mindenségit, hát persze, maga idióta, üzenjen! A pilóta bemászott a helikopterbe, leadta az üzenetet a

rádión, aztán kimászott. – Holnap reggel fognak ideérni, Teniente, ennél korábban nem tudnak. Az ezredes bezárta őket a leszállópálya melletti kis faépületbe, és két katonát állított oda őrködni. Miután az ajtó becsukódott, Tom leült egy üres ötvenöt gallonos benzineshordóra, és a kezébe temette lüktető fejét. – Hogy érzi magát? – kérdezte Sally. – Mintha egy gong lenne a fejem, amit épp most szólaltattak meg. – Hát, elég csúnyán megütötte az ezredes. Tom bólintott. Zörgés hallatszott, és az ajtó ismét feltárult. Az ezredes odakint állt, míg az egyik katona bedobta a hálózsákjaikat és egy elemlámpát. – Őszintén sajnálom hogy ilyen kényelmetlenségben van részük. – Azt fogja majd őszintén sajnálni, ha feljelentem – vágott vissza Sally. Az ezredes mintha meg sem hallotta volna. – Azt tanácsolnám, ne csináljanak semmi ostobaságot. Nagyon csalódott lennék, ha valakit le kellene lőnünk. Az ezredes foga ezüstösen csillant meg a halvány fényben. – Balesetek előfordulnak, főleg olyan amerikaikkal, akik úgy érkeznek a Moszkitó-partra, hogy nincsenek felkészülve a dzsungel nehézségeire. Kihátrált, és a katona becsapta az ajtót. Tom hallotta odakintről az ezredes fojtott hangját, ahogy közli a katonákkal, hogy ha elaludnának vagy berúgnának őrködés közben, akkor saját kezűleg fogja kiherélni őket. – Nyavalyás fasiszták – suttogta Sally. – Köszönöm, hogy az előbb megvédett. – Nem sokat használtam vele. – Nagyon erősen megütötte? – Sally megnézte Tom fejét. – Elég csúnya púp nőtt rajta.

– Jól vagyok. Sally leült Tom mellé. Tom érezte a belőle áradó melegséget. Ránézett, és halványan látta kirajzolódni a profilját a félhomályban. Sally is ránézett. Olyan közel voltak, hogy Tom érezte az arcán a teste melegét, látta a kis gödröcskét az arcán, ahogy mosolygott, a szeplőket az orrán. Sally még mindig mentaillatot árasztott. Tom nem is gondolkozott, hogy mit csinál, csak odahajolt, és az ajkával épp csak súrolta a nő ajkát. Sally egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán hirtelen elhúzódott. – Ez nem valami jó ötlet. Tom is gyorsan elhúzódott, dühösen és megalázottan. A kínos pillanatot az zavarta meg, hogy hirtelen dörömböltek az ajtón. – Vacsora! – kiabálta az egyik katona. Az ajtó pár pillanatra kinyílt, egy kis fény áradt be rajta, aztán újból becsukódott. Tom hallotta, hogy kint rákattintják a lakatot. Tom odament az ajtóhoz a zseblámpával, és felemelte a tálcát. A vacsora két üveg meleg Pepsiből, némi babos tortillából és egy kupac langyos rizsből állt. Egyiküknek sem volt étvágya. Egy pillanatig csak ültek a sötétben. Tom feje már nem fájt annyira, és kezdett egyre dühösebb lenni. Ő és Sally nem követtek el semmit sem. Az volt a gyanúja, a letartóztatás valószínűleg ugyanannak a ravasz, névtelen ellenségnek a műve, aki megölte Barnabyt és Fentont. Két bátyja még nagyobb veszélyben van, mint eddig gondolta. – Adja csak ide a zseblámpát. Tom körbevilágított. A kunyhó felületesen volt összeeszkábálva, egy fagerendákból ácsolt vázból és rájuk szegezett deszkákból állt, a tetejét bádogtető fedte. Tom fejében egy ötlet kezdett körvonalazódni – terv a menekülésre. 18. fejezet

Hajnali háromkor elfoglalták a megbeszélt helyüket, Sally az ajtónál, Tom a hátsó falnak támaszkodva. Suttogva háromig számolt, aztán mindketten egyszerre rúgtak egyet. Sally dörömbölése elnyomta annak a zaját, hogy Tom a hátsó fal deszkáit próbálja kirúgni. Az ócska deszka hamar ki is jött a helyéről, ahogy Tom számított rá. A faluban kórusban ugatni kezdtek a kutyák, és az egyik katona elkáromkodta magát. – Mit művelnek? – Ki kell mennem vécére! – kiabálta Sally. – Intézze el odabent. Tom megint suttogva háromig számolt, és Sally újra dörömbölni kezdett az ajtón, amíg Tom kirúgott a helyéről egy másik deszkát is. – Hagyja abba! – kiabálta a katona. – De ki kell mennem, cabrón! – Nagyon sajnálom, señorita, de bent intézze el. Azt a parancsot kaptam, hogy nem nyithatom ki az ajtót. – Egy, kettő, három… – számolt újból suttogva Tom. Egy harmadik deszka is kiugrott helyéről. A nyílás már elég nagy volt ahhoz, hogy át tudják préselni rajta magukat. – Ha még egyet rúg, hívom az ezredest! – De ki kell mennem! – Nem tehetek semmit. – Maguk barbárok! – Ez a parancs, señorita. – Hitler katonái is ezt mondták! – Gyerünk, Sally – súgta oda Tom, és intett neki a sötétben. – Hitler nem volt olyan rossz ember, señorita. Az ő idejében legalább a vonatok pontosan jártak. – Az Mussolini volt, maga féleszű! Maguk ketten az akasztófán fogják végezni! – Sally! – szólt oda Tom.

Sally odament hozzá. – Hallotta, mit mondott ez a náci? Tom átsegítette Sallyt a résen, és kiadta a hálózsákjukat. A fejüket behúzva elrohantak az ösvényen a város felé. Villanyvilágítás sehol nem volt, de az ég elég tiszta volt, és a kihalt utcák holdfényben úsztak. A kutyák már amúgy is ugattak, úgyhogy nem keltettek még nagyobb zajt és kavarodást. A nagy ugatás ellenére senki sem mozdult. Ezek az emberek már megtanulták, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek, gondolta Tom. Öt perc alatt oda is értek a csónakokhoz. Tom az elemlámpával végigvilágított a katonák csónakján, amelyiknek a tizennyolc lóerős motorja volt. Jó állapotban volt, és két nagy, teli műanyag benzineskanna is volt benne. Épp kezdte elkötni a csónakot, amikor hirtelen meghallott egy halk, reszelős hangot a sötétségből: – Nem az a csónak kell maguknak. Az az indián férfi volt, akitől a csónakot akarták bérelni korábban. – De még mennyire hogy ez kell – sziszegte Tom a sötétben. – Az ostoba katonák megy azzal. A folyó apad, ezzel minden kanyarban elakadni. Az én csónakomat visz, az nem akad el. Így tud menekülni. – Az indián férfi a mólóra ugrott, mint egy macska, és elkötött egy karcsú csónakot, amelyiknek hat lóerős motorja volt. – Szállj be. – Maga is velünk jön? – kérdezte Sally. – Nem, majd mondom a buta katonák, hogy ellopta. – Az indián elvette a benzines kannákat a katonai csónakról, és átrakta a kenu hátuljába. A másik csónak kannáját is odaadta. Tom és Sally bemásztak. Tom előkotort a zsebéből pár bankjegyet. – Ne most. Ha megmotoz, és pénzt találnak, engem lelő. – Akkor hogy fizethetünk magának? – kérdezte Tom.

– Majd később fizetnek egymillió dollárt. A nevem Manuel Waono, mindig itt találnak. – Hé, várjunk csak egy kicsit. Egymillió dollárt? – Ti gazdag amerikaiak, egymillió dollár semmi. Én, Manuel Waono, megment az életetek. Most menj, gyorsan! – Hogy jutunk el Pito Solóba? – Az utolsó falu a folyó mellett. – De honnan tudjuk, hogy… Az indián nem adott több magyarázatot, egyik meztelen lábával elrúgta a csónakot, amely tovasiklott a fekete vízen. Tom leengedte a motort a vízbe, és jó erősen megrántotta az indító kábelt. A motor azonnal felbőgött, jó nagy zajt csapott az éjszaka csöndjében. – Menj! – szólt utánuk Manuel a partról. Tom sebességbe tette a csónakot, és amennyire csak tudta, felpörgette a motort, amely fémes hangon, sivítva megrázkódott. A csónak elindult a vízen. Tom kormányzott, miközben Sally a csónak orrában állt, és a zseblámpa fénysugarával a folyót pásztázta. Alig egy perccel később meghallották, hogy Manuel hangosan, spanyolul óbégatni kezd a mólón: – Segítség, kiraboltak! A csónakom, ellopták a csónakom! – Jesszusom, nem várt túl sokat – motyogta Tom. Nemsokára izgatott hangok kavalkádja lebegett feléjük a sötét folyó fölött. Aztán egy gázlámpa éles fénye jelent meg imbolyogva a rakparton, majd több zseblámpa villant fel, és megvilágították a rozoga mólón összegyűlt katonák csoportját. Dühös, zavarodott kiáltozás hallatszott, aztán hirtelen csend lett. Aztán felharsant Vespán ezredes hangja: – Forduljanak vissza, különben kiadom a parancsot az embereimnek, hogy lőjenek! – Csak blöfföl – mondta Sally. Tom ebben azért nem volt ennyire biztos – Nehogy azt higgyék, hogy tréfálok! – kiáltotta az

ezredes. – Nem fog lövetni – mondta Sally. – Egy… kettő… – Csak szélhámoskodik – erősködött Sally. – Három… Csönd lett. – Nem hallották, mit mondtam? Hirtelen egy automata fegyver ropogása harsant fel, megdöbbentően hangosan és közelről. – A francba! – kiáltotta Tom, és levetette magát a csónak aljába. A kenu rögtön másik irányba kezdett kanyarodni, egyik kezével gyorsan felnyúlt, és egyenesbe állította a kormányrudat. Sally még mindig csak állt a csónak orrában, és egyáltalán nem zavartatta magát. – Tom, csak a levegőbe lőnek. Nem fogják megkockáztatni, hogy eltaláljanak. Amerikai állampolgárok vagyunk. A fegyver másodszor is dörrent. Tom most határozottan hallotta, ahogy a golyók becsapódnak körülöttük a vízbe. Most már Sally is gyorsan a csónak aljába vetette magát. – Jézusom, ezek tényleg ránk lőnek! Tom felnyúlt, és oldalra tolta a kormányrudat, amitől a csónak élesen elkanyarodott. Két újabb lövés dörrent. Most a fejük fölött süvítettek el a golyók, mint egy méhraj. A katonák nyilván a motor zaja alapján céloztak, hol jobbra, hol balra söpörve végig az automata fegyverekkel. Kétség sem fért hozzá, hogy el akarják találni őket. Tom cikcakkos vonalban kormányozta a csónakot, hogy ne nyújtsanak jó célpontot. Sally minden kanyarnál kidugta a fejét, és előrevilágított a zseblámpával, hogy lássák, merre tartanak. Ha túljutnak a folyó kanyarulatán, akkor biztonságban lesznek, legalábbis egyelőre. Újból kitört a fegyverropogás, most több golyó is súrolta a csónak oldalát, és faszilánkokkal szórta be őket.

– A francba! – Úgyis elkapjuk magukat! – harsant fel az ezredes hangja, most már halkabban. – Megtaláljuk, és akkor azt is megbánják, hogy a világra jöttek! Tom húszig számolt, aztán megkockáztatta, hogy kidugja a fejét a csónak aljából. A csónak lassan megtette a nagy kanyart, és kikerültek a tűzvonalból. Tom olyan közel kormányozta a csónakot a dzsungel széléhez, amennyire csak merte. Ahogy bevették a kanyart, még egyszer felvillantak a kis mólón pislákoló fények, majd végleg eltűntek. Megmenekültek. A távolból még egy gyenge dörrenés hallatszott. Tom hallotta, ahogy a golyók a bal oldalon becsapódnak a dzsungel fái közé. A fegyverropogás visszhangja elhalt, és a folyóra csönd telepedett. Tom felsegítette Sallyt. A nő arca sápadt volt, szinte kísértetiesen fehér a sötétségben. Tom körbevilágított a zseblámpával. A sötét folyó mindkét oldalát a dzsungel zöld növényekből magasodó fala szegélyezte. Egy csillag fénye egy pillanatra felvillant a lombok között. A kis motor halkan berregett. Mostantól egyedül vannak a folyón. A sötét, párás éjszaka körbeölelte őket. Tom megfogta Sally kezét. Érezte, hogy reszket, de aztán rájött, hogy az ő keze is remeg. A katonák komolyan megpróbálták megölni őket. Látott már ilyet milliószor is filmeken, de a valóságban átélni egészen más volt. A holdat eltakarta a dzsungel, és a sötétség szinte fojtogatta a folyót. Tom megint felkattintotta a zseblámpát, hogy lássa, mi van előttük, és kerülgette a csónakkal a vízből kiálló farönköket és az örvényeket. A moszkitók egyre nagyobb felhőben zümmögtek körülöttük, ezrével verték fel őket. – Gondolom, nincs valamelyik zsebében szúnyogirtó? – kérdezte Tom. – Ami azt illeti, amikor belöktek a dzsipbe, sikerült

megszereznem az övtáskámat, és bedugtam az egyik zsebembe. – Sally kihalászott egy kistáskát a nadrágszárán lévő hatalmas zsebből, és elhúzta rajta a cipzárat. Kotorászni kezdett benne, és mindenfélét kirakosgatott: egy üvegcsében víztisztító tabletták, pár doboz vízálló gyufa, néhány összetekert százdolláros, egy térkép, két tábla csoki, útlevél, és néhány hasznavehetetlen hitelkártya. – Nem is tudom, mi volt benne… – Sally elkezdte szétválogatni a holmikat, miközben Tom a lámpát tartotta. Szúnyogriasztó nem volt köztük. Sally káromkodott egyet, és elkezdett mindent visszapakolni. Közben kiesett a kezéből egy fénykép. Tom rávilágított. Egy feltűnően jóképű fiatalembert ábrázolt, fekete szemöldökkel, erőteljes állal. A komoly arckifejezés, az összevont fekete szemöldök, a határozottan összeszorított ajkak, a tweedzakó, és ahogy félrehajtotta a fejét, mind azt mutatta, hogy olyan ember, aki nagyon komolyan veszi magát. – Ő kicsoda? – kérdezte Tom. – Ó, ő Clyve professzor. – Ez Clyve? Ejha, ilyen fiatal? Úgy képzeltem, valami bogaras öregúr, kardigánban és pipával. – Nem örülne, ha ezt hallaná. Ő a legfiatalabb professzor az egyetem történetében. Tizenhat éves korában vették fel a Stanfordra, tizenkilenc évesen lediplomázott, és huszonkét éves korára megvolt a doktorija. Igazi lángész. – Sally óvatosan visszadugta a fotót a zsebébe. – És miért hordja magánál a professzora fényképét? – Eljegyeztük egymást, még nem is említettem? – felelte könnyedén Sally. – Nem, egyáltalán nem. – Tom érezte, hogy elvörösödik, és remélte, a sötétben nem látszik. Érezte, hogy Sally mereven bámul rá. – Úgy látom, meglepődött. – Igen, meg. Végül is nem visel eljegyzési gyűrűt.

– Clyve professzor nem hisz az ilyen burzsoá konvenciókban. – És nem volt kifogása az ellen, hogy eljöjjön velem erre az útra? – Tom elhallgatott, rájött, hogy ezt talán nem kellett volna kérdeznie. – Azt hiszi, engedélyt kell kérnem tőle, hogy elutazzak valahová? Vagy arra akar célozni, hogy nem lehet megbízni a hűségemben? – Sally félrehajtott fejjel és összeszűkült szemmel nézett Tomra. Tom elfordult. – Sajnálom, hogy megkérdeztem. – Én is. Valahogy azt hittem, maga ennél sokkal felvilágosultabb. Tom elfoglalta magát a csónak kormányzásával, és próbálta leplezni a zavarát. A folyó csendes volt, a mocsárban éjszaka is forróság uralkodott. Egy madár rikoltott a sötétségben. Az ezt követő csendben Tom valami zajt hallott meg. Dobogó szívvel azonnal leállította a motort. A zaj ismét felhangzott: egy csónakmotor berregése. – Találtak benzint, és utánunk jönnek. A csónakjukat közben elkezdte visszafelé sodorni az áramlás. Tom felkapott egy hosszú póznát a csónak aljából, és a vízbe dugta. A csónak kicsit ide-oda kacsázott az áramlatban aztán kiegyenesedett. Sodortatták magukat a folyóval, és hegyezték a fülüket. Újabb berregés hallatszott, aztán felbőgött egy motor. Nem volt semmi kétség, hogy egy csónak motorja az. Tom újraindította a saját motorjukat. – Ne! – szólt rá Sally. – Meghallják. – Csáklyázva nem tudunk elmenekülni előlük. – Motorral se lennénk gyorsabbak. Öt perc alatt utolérnek azzal a tizennyolc lóerős motorral. – Sally végigvilágított a zseblámpával a dzsungel falán. A víz a fák közé is befolyt, és szétterült az egész dzsungelben. – Inkább

bújjunk el valahol. Tom a póznával az elárasztott erdő felé tolta a csónakot. Volt a fák között egy kis nyiladék, ahová befolyt egy keskeny mellékág. Úgy tűnt, szárazabb időszakban kis patak lehet Tom arrafelé irányította a csónakot, amely egyszer csak nagyot koppant, és megakadt egy elsüllyedt farönkben. – Kiszállunk – mondta Tom. A víz legfeljebb harminccentis volt, de alatta fél méter mély volt az iszap, amelybe bugyborékolva azonnal belesüllyedtek. Ocsmány mocsári gázok szálltak fel. A csónak vége még mindig kilógott a folyóra, ahol az üldözőik könnyen észrevehették. – Emeljük fel, és toljuk be. A csónak orrából kimásztak a fatörzsre, aztán együttes erővel áttolták rajta a csónakot, majd visszaültek. A tizennyolc lóerős Evinrude motor berregése eközben egyre hangosabb lett, a katonák gyorsan közeledtek a folyón. Sally felkapta a másik póznát, és együtt tolták előre a csónakot az elárasztott erdő mélye felé. Tom kikapcsolta a zseblámpát. Egy pillanattal később erős fénysugár hasított át a fák között. – Még mindig túl közel vagyunk a folyóhoz – mondta Tom. – Meg fognak látni. – Próbálta előretolni a csónakot, de a pózna belesüppedt az iszapba, és beleragadt. Tom kirántotta, és lefektette a csónak aljába, aztán megragadott egy indát, és abba kapaszkodva húzta beljebb a csónakot a páfrányok és bokrok sűrűjébe. A motorberregés már egészen közelről hallatszott, a lámpa bevilágított az erdőbe, épp amikor Tom megragadta Sallyt, és lerántotta maga mellé a csónak aljába. Átkarolta a vállát, és meglapultak. Tom imádkozott magában, hogy a katonák ne lássák meg a csónak végét. A motor hangja egyre erősebb lett. A csónak lelassított, és a lámpa fénye belehasított az erdőbe. Tom meghallotta egy

adó-vevő készülék recsegését és hangok mormolását. A lámpa fénysugara úgy megvilágította körülöttük az erdőt, mintha egy filmforgatás lenne, aztán lassan továbbsiklott. Visszatért az áldott sötétség. A motor hangja eltávolodott, és egyre halkult. Tom felült, és még épp meglátta a lámpa felvillanását egy kicsit távolabb, ahogy a katonák csónakja eltűnt egy kanyarban. – Elmentek – mondta. Sally is felült, és kisöpörte az arcából kócos haját. A moszkitók zümmögő, vastag felhőben gyűltek össze körülöttük. Tom mindenhol érezte őket, nyüzsögtek a hajában, belemásztak a fülébe, megpróbáltak bebújni az orrába, végigmásztak a tarkóján. Minden csapással tucatot is megölt, de azonnal újabbak szálltak a helyükre. Ha levegőt próbált venni, moszkitókat szívott be. – Ki kell jutnunk innen – mondta Sally a vérszívókat csapkodva. Tom letördelt néhány száraz ágat a körülöttük lévő bokrokról. – Mit csinál? – Tüzet rakok. – Hol? – Majd meglátja. – Miután összegyűjtött egy halom ágat, kihajolt, és felmarkolt egy kis iszapot. A csónak alján szétlapította a sárkupacot, betakargatta falevelekkel, aztán rátette az ágakat és a száraz leveleket. – Gyufát. Sally odaadott egy doboz gyufát, Tom pedig meggyújtotta a tüzet. Amikor lángra lobbant, rádobott néhány zöld levelet és faágat. Kígyózó füstcsík szállt fel a mozdulatlan levegőben. Tom letépett egy nagyobb levelet is egy közeli bokorról, és legyezőnek használta, Sally felé hajtotta a füstöt. A vad moszkitófelhő azonnal meghátrált. A füstnek kellemesen édeskés, fűszeres illata volt.

– Jó kis trükk – jegyezte meg Sally. – Az apámtól tanultam, amikor egyszer egy kenukiránduláson voltunk Maine északi részén. – Tom letépett még néhány levelet a bokorról és a tűzre dobta. Sally fogta a térképet, és nézegetni kezdte a zseblámpa fényénél. – Úgy tűnik, nagyon sok kis mellékága van a folyónak. Azt hiszem, maradhatunk azokon, amíg oda nem érünk Pito Solóba. – Jó ötlet. Szerintem mostantól inkább csak csáklyázzunk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy használjuk a motort. Sally bólintott. – Vigyázzon a tűzre – mondta Tom. – Én majd tolom a csónakot, aztán cserélünk. Nem állunk meg, míg oda nem érünk Pito Solóba. – Rendben. Tom visszatolta csónakot a folyóra, de az erdő széle mellett maradt, és hallgatózott, nem hallja-e motorcsónak zaját. Nemsokára egy kis oldalághoz érkeztek, amely kanyarogva vált le a fősodorból. Itt bekanyarodtak. – Valahogy az az érzésem, Vespán ezredesnek esze ágában sem volt visszavinni minket San Pedro Sulába – mondta Tom. – Szerintem azt tervezte, hogy szépen kipottyant a helikopterből. Ha nincs az az elromlott alkatrész, már rég halottak lennénk. 19. fejezet Vernon felbámult a feje fölé tornyosuló fák lombozatára, és látta, hogy az este kezd leszállni a Meambar-mocsárra. Ezzel együtt megjelentek a zümmögő rovarok, és gőzölgő, rothadó miazma szállt fel a mérföldeken át elterülő mocsárból, mérges gázként lebegett a gigantikus fatörzsek között. Valahonnan a mocsár mélyéről egy állat távoli vonítása

hallatszott, amit egy jaguár ordítása követett. Már a második éjszaka nem találtak akkora száraz területet sem, ahol tábort üthettek volna. Csak kikötötték a csónakot egy csoport hatalmas bromélia alatt, abban a reményben, hogy a leveleik megvédik őket az állandó esőtől, de a víz inkább csak még jobban rájuk csorgott. A Mester a csónak aljában feküdt az esőben, egy átázott takaróba burkolózva a csomagoknak támaszkodott, és a fojtogató meleg ellenére reszketett. Az arcánál különösen sűrű volt a moszkitók felhője, amely ködként vette körbe őket. Vernon látta, hogy a szeme és a szája körül mászkálnak. Odanyúlt, és kent még egy kis kenőcsöt a Mester arcára, de reménytelen volt a küzdelem. Ha nem az eső mosta le a kenőcsöt, akkor az izzadság. A két vezetőjük a csónak elejében zseblámpa fényénél kártyázott és ivott. Az út eleje óta szinte sohasem voltak józanok, és Vernon rémülten fedezte fel, hogy az egyik tízgallonos műanyag kanna, amiről azt hitte, hogy víz van benne, valójában házi főzésű aguardiente pálinkával van tele. Vernon leguggolt, és átkarolta a térdét. Még nem volt teljesen sötét, az éjszaka nagyon lassan szállt le. A mocsárban nem lehetett látni a naplementét, a fény először zöldesről kékesre változott, aztán lilára, végül minden fekete lett. Hajnalban ugyanez játszódott le visszafelé. Még derült napokon sem volt napfény, csak mélyzöld derengés. Vernon kétségbeesetten vágyott egy kis napfényre, egy lélegzetvételnyi friss levegőre. Miután négy napig bolyongtak a mocsárban, a vezetőik végül beismerték, hogy eltévedtek, és vissza kell fordulniuk. Akkor megfordították a csónakokat. De hiába, csak mintha még mélyebben belevesztek volna a mocsárba. Az biztos, hogy nem errefelé jöttek. A vezetőkkel nem lehetett szót érteni, bár Vernon elég jól beszélt spanyolul, és az indiánok is tudtak valamennyit angolul, de a legtöbbször túl részegek

voltak, hogy bármilyen nyelven is megszólaljanak. Úgy tűnt, minél inkább eltévedtek, annál hangosabban tagadták, és annál többet ittak. Ráadásul a Mester is megbetegedett. Vernon hallotta, hogy elöl valaki elkáromkodja magát. Az egyik vezetőjük lecsapta a kártyáit, és a kezében a puskájával tántorogva felállt. – Cabrón! – A másik is feltápászkodott, és megragadott egy bozótvágó kést. – Hagyják abba! – ordított rájuk Vernon, de azok szokás szerint tudomást sem vettek róla. Szitkozódtak és dulakodni kezdtek, a puska elsült, de szerencsére nem okozott semmi bajt. Némi huzavona után a két indián megint letelepedett a csónakba, összeszedték a szétszórt kártyákat, és újból osztottak, mintha mi sem történt volna. – Mi volt ez, lövés? – kérdezte a Mester, és résnyire kinyitotta a szemét. – Semmi – mondta Vernon. – Már megint részegek. A Mester megborzongott, és szorosabbra húzta maga körül a takarót. – El kéne venni tőlük azt a puskát. Vernon nem felelt. Ostobaság lenne megpróbálni elvenni tőlük a fegyvert, még ha részegek is. Sőt főleg akkor, amikor részegek. – Ezek a moszkitók… – suttogta a Mester megremegő hangon. Vernon még egy kis kenőcsöt nyomott a tenyerébe, és óvatosan bekente vele a Mester arcát és nyakát. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, megint borzongott, aztán lehunyta a szemét. Vernon összehúzta magán átázott ingét. Érezte, ahogy veri a hátát az eső. Hallgatta az erdő neszeit, a párzó vagy verekedő állatok idegen zajait. A halálra gondolt. Úgy tűnt, hogy a kérdésre, amely egész életében úgy foglalkoztatta, most megkapja a választ, méghozzá elég borzalmasan váratlanul.

20. fejezet Két napon át köd borult a folyóra, mint egy vastag, védelmező takaró. Tom és Sally tovább tolták a csónakot, követve a kanyargó kis mellékágakat, és szigorúan ügyeltek rá, hogy ne csapjanak zajt. Éjjel-nappal utaztak, felváltva aludtak. Ennivalójuk nemigen volt, csak a Sallynél lévő két tábla csokoládé, amit gondosan beosztottak, és Sally szedett útközben egy kis gyümölcsöt. Semmi jelét nem látták, hogy a katonák üldöznék őket. Tom kezdett reménykedni, hogy feladták, és visszatértek Brusba, vagy valahol elakadtak. A folyó tele volt zátonyokkal, homokpadkákkal és elsüllyedt farönkökkel, amelyeken könnyen elakadt a csónak. Waonónak ebben igaza volt. A harmadik nap reggelén kezdett felszállni a köd, és újból láthatóvá vált a sötét vizű folyó két oldalát szegélyező, esőtől csöpögő növényzet. Nem sokkal később megpillantottak egy vesszőből font, zsúptetős kunyhót, amelyet cölöpökre építettek a vízre. Mögötte kirajzolódott a hatalmas gránitkövekkel borított meredek part – napok óta az első szárazföld. A víz szélénél egy móló nyúlt be, ugyanolyan, mint Brusban. A rozoga építmény az iszapba süllyesztett vékony fatörzsekhez kötözött bambuszágakból volt összetákolva. – Na, mit gondol? – kérdezte Tom. – Megálljunk? Sally felállt a csónakban. Egy kisfiú horgászott a mólóról. – Pito Solo? – kiáltott oda Sally. A kisfiú azonban amikor meglátta őket, elszaladt, a nagy sietségben még a horgászbotját is otthagyta. – Próbáljuk meg – mondta Tom. – Ha nem szerzünk sürgősen valami ennivalót, éhen halunk. – Odatolta a csónakot a mólóhoz. Ahogy kiugrottak, a móló ijesztően megnyikordult

alattuk. Egy rozoga kis deszkapalló vezetett a meredek, földes parthoz, amely kiemelkedett az elárasztott dzsungelből. Sehol nem láttak egy árva lelket sem. Felbotorkáltak a csúszós parton, közben többször is megcsúsztak a sárban. Minden csuromvíz volt az esőtől. A parton egy nyitott kunyhó állt, előtte tűz égett, és egy öregember ült egy függőágyban. Valamilyen állatot sütögetett nyárson. Tom beszívta a sült hús finom illatát. Csak egészen kicsit vette el az étvágyát, amikor rájött, hogy az állat majom lehetett. – Hola – köszöntötte Sally az öreget. – Hola. – Ez Pito Solo? – folytatta Sally spanyolul. Hosszú csönd lett, míg a férfi üres tekintettel bámult rá. – Nem beszél spanyolul – mondta Tom. – Merre van a falu? Donde? A férfi belemutatott a ködbe. Egy állat éles hangon felüvöltött valahol, Tom egész összerezzent ijedtében. – Van ott egy ösvény – mondta Sally. Elindultak az ösvényen, és nemsokára meg is érkeztek a faluhoz, amely egy magaslaton terült el az elárasztott erdőben. Összevissza álltak a vesszőből font és sárral betapasztott falú, bádog- vagy zsúptetővel ellátott kunyhók. Csirkék szaladgáltak mindenfelé, girhes kutyák heverésztek a kunyhók falánál, és gyanakvó pillantással kísérték őket. Átballagtak a falun, amely teljesen kihaltnak tűnt. Aztán ugyanolyan hirtelen, mint ahogy felbukkant, a kis település véget is ért a dzsungel szélénél. Sally Tomra nézett. – Most mi legyen? – Bekopogunk. – Tom találomra kiválasztott egy ajtót, és kopogott. Csönd. Tom valami zörgést hallott, és körbenézett. Először nem látott semmit sem, aztán rájött, hogy vagy száz sötét

szempár figyeli a dzsungel bokrai közül. Mind gyerekek voltak. – Bárcsak nálam lenne a cukorka – mondta Sally. – Vegyen elő egy dollárt. Sally elővette a pénzt. – Helló! Ki szeretne egy amerikai dollárt? Kiáltások harsantak, és vagy száz gyerek rontott ki a dzsungel fái közül, kiabálva, kinyújtott kézzel tolakodtak. – Melyikőtök beszél spanyolul? – kérdezte Sally, magasba tartva az egydollárost. Mind egyszerre kezdtek kiabálni spanyolul. A nagy tolongásból előbbre lépett egy nagyobbacska kislány. – Segíthetek? – kérdezte nagyon előkelően és méltóságteljesen. Tizenhárom éves lehetett, és nagyon csinos volt, színes pólót, sortot és arany fülbevalót viselt. A hátát két vastag fonott copf verdeste. Sally odaadta neki az egydollárost A többiek egy csalódott kis sóhajjal tudomásul vették a dolgot – Mi a neved? – Marisol. – Nagyon szép név. A kislány elmosolyodott. – Mi Don Orlando Ocotalt keressük. El tudnál vinni hozzá? – Több mint egy hete elment pár jenkivel. – Milyen jenkikkel? – Volt egy magas, dühös gringo, akinek tele volt az arca csípésekkel, meg egy mosolygós, sok-sok aranygyűrűvel a kezén. Tom egy káromkodást motyogott az orra alatt, és Sallyre nézett. – Úgy néz ki, Philip megelőzött bennünket. – Visszafordult a kislányhoz. – Azt megmondták, hová mennek? – Nem.

– Vannak felnőttek a faluban? Felfelé utazunk a folyón, és szeretnénk egy vezetőt. – Elviszem magukat nagyapámhoz, Don Alfonso Boswashoz, ő a falu főnöke. Ő mindent tud. Tom és Sally követték a kislányt Magabiztosság és határozottság áradt belőle, amit csak még jobban kihangsúlyozott egyenes tartása. Ahogy elhaladtak az alacsony kis kunyhók között, mindenhonnan ételszag áradt. Tom már majdnem elájult az éhségtől. A kislány egy kunyhóhoz vezette őket, amely a legrozogábbnak tűnt az egész faluban, csak egy halom vesszőből állt, amelyek között már alig maradt az odatapasztott sárból. Egy tágas, sáros terület szélén épült, amely a falu főtereként szolgált. A tér közepén néhány kókadozó citrom- és banánfa állt. A kislány megállt az ajtó mellett, ők pedig beléptek. Egy öregember üldögélt a kunyhó közepén, egy túlságosan is alacsony zsámolyon, csontos térde kikandikált a nadrágján tátongó lyukon, kopasz feje tetején összevissza meredezett néhány ősz hajszál. Kukoricaszár pipát szívott, a füstje kátrányszaggal töltötte meg a kunyhó belsejét. Egy bozótvágó kés hevert mellette a földön. Az öregember alacsony volt, és szemüveget viselt, amely megnagyobbította a szemét, mintha állandóan tágra nyílt volna a meglepetéstől. Elég nehéz volt elképzelni róla, hogy ő lenne a falu főnöke, sokkal inkább úgy festett, mint a falu legszegényebb embere. – Ön Don Alfonso Boswas? – kérdezte Tom. – Kicsoda? – kiáltotta az öreg, majd felkapta a bozótvágó kést, és hadonászni kezdett vele. – Boswas, az a vén csirkefogó? Ő elment, már rég elűzték a faluból. Az a semmirekellő már túl öreg volt, csak ült és pipázott egész nap, és a lányokat bámulta, akik elmentek a kunyhója előtt. Tom csodálkozva bámult az öregre, aztán megfordult, és a kislányt kereste a szemével, aki az ajtóban állt, és rázkódott a válla a visszafojtott kuncogástól.

Az öregember letette a bozótvágó kést, és elnevette magát. – Jöjjenek be, jöjjenek be. Én vagyok Don Alfonso Boswas. Üljenek le. Csak egy öregember vagyok, aki szereti a tréfát. Húsz unokám van és tizenhat dédunokám, de soha nem jönnek el meglátogatni, úgyhogy kénytelen vagyok idegenekkel viccelődni. – Az öreg furcsán cikornyás, régimódi spanyolt beszélt. Tom és Sally leültek két rozzant székre. – A nevem Tom Broadbent – mondta Tom. – A hölgy pedig Sally Colorado. Az öreg felállt, előkelően meghajolt, aztán visszaült a helyére. – Egy vezetőt keresünk, aki elkísérne minket felfelé a folyón. – Hm. Ez a sok jenki hirtelen mind megőrült, mindegyik a folyón akar utazni, hogy aztán eltévedjenek a Meambar-mocsárban, és felfalják őket az anakondák. De minek? Tom habozott, váratlanul érte a kérdés. – Tom apját próbáljuk felkutatni – mondta Sally. – Maxwell Broadbentet. Úgy egy hónappal ezelőtt járt erre egy csapat indiánnal, csónakokkal jöttek. Valószínűleg egy csomó láda volt náluk. Az öreg pislogva Tomra nézett. – Jöjjön ide, fiam. – Pergamenszerű, ráncos kezével kinyúlt, és megragadta Tom karját, és magához húzta, úgy szorította, mint a satu. Ahogy rámeredt, a szemét groteszkül felnagyította a lencse. Tom úgy érezte, mintha a veséjébe látna. Pár pillanatnyi vizsgálódás után az öreg elengedte. – Látom, hogy maga meg a felesége éhesek. Marisol! – Valamit mondott kislánynak indián nyelven, aki elsietett, aztán visszafordult Tomhoz. – Szóval, az apja mit keresett errefelé, he? Maga nem úgy néz ki, mint aki őrült. Ha egy apa őrült, akkor általában a fia is az.

– Az anyám normális volt – mondta Tom. Don Alfonso harsogva nevetett, és a térdét csapkodta. – Hát ez jó. Maga is szeret viccelődni, úgy látom. Azért álltak meg itt, hogy ennivalót vegyenek. A fehér ember olyan volt, mint egy medve, a hangja fél mérföldre is elhallatszott. Mondtam neki, hogy őrültség a Meambar-mocsárba menni, de ő nem hallgatott rám. Nagy törzsfőnök lehet Amerikában. Nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, sokat nevettünk, és ezt adta nekem. Az öreg egy összehajtogatott jutazsákhoz nyúlt, belekotort, kivett belőle valamit, és a tenyerén feléjük nyújtotta. A nap megcsillant rajta, és úgy vöröslött, mint egy galamb vére. Az öreg Tom kezébe tette. – Egy rubin – suttogta Tom. Az apja drágakőgyűjteményéből származott, és egy egész kis vagyont ért – sőt talán nem is kicsit, hanem nagyot. Tomra hirtelen rátörtek az érzelmek. Milyen jellemző az apjára, hogy ilyen nagylelkű ajándékot adjon valakinek, akit megkedvelt. Egyszer egy koldusnak ötezer dollárt adott, mert szórakoztatónak találta egy szellemes megjegyzését. – Igen, egy rubin. Az unokáim ebből fognak elmenni Amerikába. – Don Alfonso óvatosan visszadugta a drágakövet a piszkos zsákba. – Miért csinálja ezt az apja? Úgy kikerülte választ, mint egy koati, amikor faggattam. Tom vetett egy pillantást Sallyre. Hogy is tudná elmagyarázni? – Szeretnénk megtalálni az apámat. Nagyon… beteg. Don Alfonso erre nagyot nézett. Levette a szemüvegét, megtörölgette egy piszkos ronggyal, amitől még koszosabb lett, aztán visszabiggyesztette az orrára. – Beteg? Fertőző? – Nem. Ahogy maga is mondta, csak kicsit bolondos. Egy játékot játszik a fiaival. Don Alfonso egy darabig gondolkozott, aztán megcsóválta a fejét. – Sok furcsaságot láttam már a jenkiktől,

de ez minden eddiginél furcsább. Maga valamit nem mond el nekem. Ha azt akarja, hogy segítsek, mindent el kell mondania. Tom felsóhajtott, és megint Sallyre nézett, aki bólintott. – Az apám haldoklik. Azért utazott fel a folyón, hogy eltemetkezzen minden vagyonával együtt, és minket, a fiait felszólított, hogy ha meg akarjuk kapni az örökségünket, akkor kéressük meg a sírját. Don Alfonso úgy bólogatott, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. – Igen, igen, valamikor a tawahka indiánok is így csinálták. Minden vagyonukkal együtt temették el őket, és a fiaik ettől mindig dühösek voltak. De aztán jöttek a misszionáriusok, és elmagyarázták, hogy Jézus majd új dolgokat ad nekünk a mennyországban, és nincs rá szükség, hogy bármit is a halottak mellé temessünk. Bár a képeken, amiket róla láttam, szegény embernek látszik, nincsenek edényei, disznói, csirkéi, cipője, még felesége sem. – Don Alfonso hangosan szipogott. – Persze, lehet, hogy jobb is, ha az ember eltemeti magával a kincseit, mint hogy a fiai veszekedjenek rajta. Már akkor veszekszenek, amikor az apjuk még meg sem halt. Én ezért osztogattam el mindenemet, amim volt, a fiaimnak meg lányaimnak, és úgy élek, mint egy koldus. Ez tiszteletre méltó dolog. A fiaimnak most nincs miért veszekedniük, és ami még fontosabb, nem kívánják a halálomat. Don Alfonso végzett a beszédével, és megint a szájába dugta a pipát. – Jártak erre még más fehér emberek is? – kérdezte Sally. – Tíz nappal ezelőtt megállt itt két csónak négy emberrel, két hegyi indián és két fehér. A fiatalabbikról azt hittem, Jézus Krisztus, de aztán a misszionáriusiskolában azt mondták, hogy úgy hívják az ilyeneket, hogy hippi. Egy napig maradtak, és továbbmentek. Aztán egy héttel ezelőtt

jött négy csónak katonákkal és két gringóval. Felbérelték Don Orlandót vezetőnek, és elmentek. Ezért kérdezem, hogy megőrült-e minden jenki, hogy hirtelen mind a Meambarmocsárba akar menni. Mind az apja sírját keresik? – Igen. A két bátyám volt az. – És miért nem fognak össze? Tom erre nem felelt semmit sem. Sally megszólalt: – Azok a hegyi indiánok a fehérekkel, akik először jöttek… Tudja, hogy honnan jöttek? – Pucér vad indiánok voltak a fennsíkról, akik vörösre és feketére mázolják magukat. Nem keresztények. Mi itt Pito Solóban egy kicsit keresztények vagyunk. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy elboldoguljunk, ha jönnek Amerikából a misszionáriusok, és hoznak amerikai gyógyszereket meg ennivalót. Akkor énekelünk és tapsolunk Jézusnak. Az új szemüvegem is tőlük van. – Levette, és büszkén megmutatta Tomnak. – Don Alfonso, szükségünk lenne egy vezetőre, aki elkísérne minket a folyón, és kellene ennivaló és felszerelés is. Tudna nekünk segíteni? Don Alfonso pöfékelt néhányat, aztán bólintott. – Elkísérem magukat. – Jaj, nem – mondta Tom, és ijedten nézett a gyenge öregemberre. – Nem erre gondoltam. Nem szakíthatjuk el a falujától, itt van szükség magára. – Szükség? Rám? A falubeliek mindennél jobban örülnének, ha megszabadulnának a vén Don Alfonsótól! – De hát maga a főnök. – Főnök? Ugyan! – Hosszú és nehéz út lesz – mondta Tom. – Nem a maga korabeli embernek való. – Olyan erős vagyok, mint egy tapír! Ahhoz is elég fiatal vagyok, hogy újranősüljek. Egy tizenhat éves lányka kéne nekem, aki betöltené az üres helyet a függőágyamban,

és esténként álomba ringatna a csókjaival. – Don Alfonso… – Egy tizenhat éves, aki megcsiklandozna, és a fülembe dugná a nyelvét reggel, hogy felébresszen a madarakkal. Ne aggódjanak, én, Don Alfonso Boswas majd átvezetem magukat a Meambar-mocsáron. – Nem – mondta Tom olyan határozottan, ahogy csak tudta. – Szó sem lehet róla. Egy fiatalabb vezetőre van szükségünk. – Nem, nem, így kell lennie. Megálmodtam, hogy jönni fognak, és hogy én magukkal megyek. A dolog el van döntve. Én beszélek angolul és spanyolul is, de azért a spanyolt jobban szeretem. Az angol beszéd ijesztő, olyan, mintha fuldokolna az ember. Tom bosszúsan Sallyre nézett. Ez az öregember igazán egy lehetetlen alak. Ekkor az anyja kíséretében visszatért Marisol. Mindketten fatálakat hoztak pálmalevelekkel leterítve, rajtuk friss tortilla, sült banán, sült hús, mogyoró és friss gyümölcsök. Tom még soha életében nem volt ilyen farkaséhes. Sallyvel nekiestek a lakomának. Don Alfonso is csatlakozott hozzájuk, a kislány meg az anyja pedig elégedetten figyelte őket. Amíg ettek, abbamaradt a beszélgetés. Amikor Tom és Sally végre jóllakott, a nő némán elvette a tányérokat, és újra megrakta őket, majd később még harmadszor is. Miután végeztek, Don Alfonso hátradőlt, és megtörölte a száját. – Nézze – szólalt meg Tom határozottan. – Álom ide vagy oda, nem jöhet velünk. Egy fiatalabb férfira van szükségünk. – Vagy nőre – tette hozzá célzatosan Sally. – Magunkkal viszünk két fiatalembert is, Chorit és Pingót. Don Orlandón kívül én vagyok az egyetlen, aki ismeri

a Meambar-mocsáron át vezető utat. Vezető nélkül otthagyják a fogukat. – Nem fogadhatjuk el az ajánlatát, Don Alfonso. – Nincs sok idejük, a katonák a nyomukban vannak. – Itt jártak? – kérdezte ijedten Tom. – Ma reggel, és vissza fognak jönni. Tom Sallyre nézett, aztán megint Don Alfonsóra. – Nem csináltunk semmi rosszat, megmagyarázom… – Nincs szükség magyarázkodásra. A katonák gonosz emberek. Azonnal el kell kezdenünk összeszedni a szükséges felszerelést. Marisol! – Igen, nagyapa? – Szükségünk lesz vízhatlan ponyvákra, bozótvágó késekre, gyufára, benzinre, motorolajra, szerszámokra, egy serpenyőre, egy fazékra, evőeszközökre és vizeskannákra. – Don Alfonso még hosszasan sorolta a felszerelések és élelmiszerek listáját. – Gyógyszereik vannak? – kérdezte Tom. – Van sok amerikai gyógyszerünk, hála a misszionáriusoknak. Elég sokat tapsoltunk Jézusnak. Marisol, mondd meg az embereknek, hogy jó áron hozzák ide ezeket a dolgokat. Marisol elszaladt, a copfja csak úgy röpködött a hátán. Alig tíz perc múlva vissza is tért. A nyomában sorban jöttek öregemberek, asszonyok, gyerekek, és mindegyikük hozott valamit. Don Alfonso a kunyhóban maradt, távol tartotta magát az adásvétel kicsinyes ügyeitől. Marisol tartott rendet az emberek között. – Vegyék meg, amire szükségük van, a többieket küldjék el – mondta Marisol. – Ők majd megmondják, mennyit kérnek. Ne alkudozzanak, az nálunk nem szokás, csak annyit mondjanak, hogy kell vagy nem kell. Az árak jutányosak. Emelt hangon mondott valamit a sorban álldogáló

embereknek, mire azok csoszogva kiegyenesítették a sort. – Egyszer ő lesz falu főnöke – mondta Tom Sallynek angolul. – Szerintem máris az. – Készen vagyunk – mondta Marisol. Intett a legelöl álló férfinak, aki előbbre lépett, és odanyújtott öt régi vászonzsákot. – Négyszáz – mondta a kislány. – Dollár? – kérdezte Tom. – Nem, lempira. – Az mennyi dollárban? – Két dollár. – Megvesszük. A következő is előbbre lépett, ő egy zsák babot hozott, egy zsák szemes kukoricát és egy hihetetlenül ütött-kopott alumíniumlábast fedővel. A füle hiányzott, egy gyönyörűen faragott, megolajozott fanyéllel pótolták. – Egy dollár. – Megvesszük. A férfi lerakta a zsákokat, és távozott. Odalépett a következő: két póló volt nála, két piszkos sortnadrág, egy baseballsapka és egy vadonatúj Nike edzőcipő. – Megvan az új öltözékem – mondta Tom, és megnézte a cipőt. – Pont jó a méret. Gondoljon bele, egy pár vadonatúj Nike Air Jordans, itt, a dzsungel közepén. – Itt gyártják őket – jegyezte meg Sally. – Nem emlékszik, milyen botrányok voltak a műhelyek miatt, ahol gyerekeket dolgoztatnak? – Ja igen, persze. Az áruk egyre csak érkeztek: ponyvák, újabb zsák bab és rizs, szárított és füstölt húsok, amelyekről Tom inkább nem akarta tudni, milyen állatból készültek, banán, egy ötvenöt gallonos kanna benzin, egy doboz só. Jó páran hoztak extraerős Raid szúnyogirtót, de Tom erre nem tartott igényt. Hirtelen csönd lett a tömegben. Tom meghallotta egy

csónakmotor halk berregését a távolból. A kislány sürgetően megszólalt. – Jöjjenek velem az erdőbe, gyorsan! A tömeg azonnal szétoszlott, és az egész falu elcsendesedett, mintha teljesen kiürült volna. A kislány nyugodtan bevezette őket az erdőbe, egy szinte láthatatlan ösvényen. A fák között alkonyati pára lebegett. Körülöttük mocsár terült el, de az ösvény ide-oda kanyarogva a száraz talajon maradt. A falu hangjai végképp elhaltak, és körbeölelte őket az erdő fojtott csöndje. Tízpercnyi séta után a kislány megállt. – Itt várunk. – Meddig? – Amíg a katonák elmennek. – És mi lesz a csónakunkkal? – kérdezte Sally. – Nem fogják felismerni? – Már elrejtettük a csónakjukat. – Ez jó ötlet volt, nagyon köszönjük. – Szívesen. – A kislány sötét szemével visszanézett az ösvény felé, és várt, olyan némán és mozdulatlanul, mint egy őzike. – Hová jársz iskolába? – kérdezte kis idő után Sally. – A baptista iskolába a folyóparton. – Misszionáriusiskola? – Igen. – Keresztény vagy? – Ó, hát persze – fordult Marisol Sally felé. – Maga nem? Sally elpirult. – Hát… a szüleim keresztények. – Az jó – mosolygott Marisol. – Nem örülnék, ha a pokolra jutna. – Kíváncsi lennék, Marisol – törte meg a kínos csöndet Tom –, hogy van-e még valaki a faluban Don Alfonsón kívül, aki ismeri a Meambar-mocsáron átvezető utat. A kislány komolyan megrázta a fejét. – Ő az egyetlen.

– Nehéz átkelni rajta? – Nagyon nehéz. – És miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy ő kísérjen el minket? A kislány csak megrázta a fejét. – Nem tudom. Gyakran vannak álmai és látomásai, ez is egy ilyen volt. – Komolyan megálmodta, hogy jönni fogunk? – Ó, igen! Amikor az első fehér ember jött, megmondta, hogy a fiai is követni fogják, és itt is vannak. – Csak véletlenül eltalálta – mondta Tom angolul. Hirtelen egy lövés dörrent át az erdőn, aztán egy újabb, úgy morajlott, mint egy mennydörgés. A dzsungel furcsán eltorzította a hangot, és nagyon sokáig tartott, amíg elhalt a visszhang. Szörnyű volt látni, milyen hatást tett Marisolra. Halálsápadt lett, remegett, és megtántorodott, de nem szólt semmit sem, és nem mozdult. Tom nagyon megrémült. Lehet, hogy lelőttek valakit? – Az emberekre lőnek? – kérdezte. – Nem tudom. Tom látta, hogy a kislány szeme megtelik könnyekkel, de az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Sally megragadta Tom karját. – Lehet, hogy miattunk lőnek agyon embereket. Fel kell adnunk magunkat. – Ne! – mondta élesen Marisol. – Talán csak a levegőbe lőnek. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Nem lett volna szabad itt kikötnünk – mondta Sally angolra váltva. – Nem volt hozzá jogunk, hogy veszélybe sodorjuk ezeket az embereket. Tom, vissza kell mennünk a faluba, és szembenézni a katonákkal. – Igaza van. – Tom megfordult, és elindult. – Ha visszamegyünk, tényleg lelőnek! – mondta Marisol. – A katonákkal szemben tehetetlenek vagyunk. – Ezt nem fogják megúszni – mondta Sally remegő

hangon. – Fel fogom jelenteni őket az amerikai nagykövetségen. Meg fogják kapni a büntetésüket. A kislány nem felelt semmit sem. Némán mozdulatlanná dermedt, mint egy őz, a felindultságtól még egy egészen kicsit remegett, de a könnyei már elapadtak. 21. fejezet Lewis Skiba egyedül ült az irodájában. Még csak kora délután volt, de mindenkit hazaküldött, hogy ne találja itt őket a sajtó. Az irodájában kihúzta a telefont, és a két külső ajtót is bezárta. Bár a cég összeomlóban volt körülötte, őt körbeölelte a csend és az aranyszínű ragyogás, amelyet ő teremtett maga körül. A tőzsdefelügyelet meg sem várta az aznapi zárást, már előtte bejelentették, hogy vizsgálatot indítanak a LampeDenison Gyógyszergyár számviteli szabálytalanságai ügyében. A bejelentés kalapácsként sújtott le a részvények árfolyamára, a Lampe most hét és fél ponton állt, és tovább esett. A cég olyan volt, mint egy haldokló bálna, bénultan feküdt, és körülötte nyüzsögtek az őrjöngő cápák – mindazok, akik szerettek volna megszabadulni a részvényeiktől. Mintha valami primitív darwini ösztön hajtotta volna őket, hogy mindent felfaljanak, amit még lehet. Minden dollár, amivel csökkent a részvények ára, százmillió dolláros veszteséget jelentett a Lampe-nak. Skiba tehetetlen volt. Az ügyvédei megtették a kötelességüket, és kiadták az ilyenkor szokásos közleményt arról, hogy a vádak „teljességgel alaptalanok”, a Lampe készséggel együttműködik a tőzsdefelügyelettel, és mindent megtesz, hogy tisztára mossa a nevét. Graff, a pénzügyi igazgató is eljátszotta a szerepét, kiadott egy közleményt, mely szerint a Lampe lelkiismeretesen betartott minden általános könyvelési

szabályt. A cég könyvvizsgálói döbbenetüknek adtak hangot, mondván, hogy ők megbíztak a Lampe pénzügyi adataiban, és ha történt bármi szabálytalanság, akkor őket is megtévesztették. Kijátszottak minden ilyenkor megszokott sablonos frázist, amit Skiba már annyiszor hallott bajban lévő cégektől és a segítőiktől. Minden előre koreografálva volt, mint egy japán kabuki előadásban. Mindenki követte a forgatókönyvet, csak ő nem. Most mindenki őt akarta hallani, a nagy és rettegett Skibát, félre akarták rántani a függönyt, hogy meglássák végre a bábmestert, aki a háttérből mozgat mindent. De ő nem megy bele ebbe a játékba. A többiek hadd fecsegjenek, ő a maga részéről hallgatni fog. Aztán ha majd megkapja a kódexet, és a részvények ára megduplázódik, megháromszorozódik, megnégyszereződik… Skiba az órájára pillantott. Még két perc. Hauser hangja olyan tisztán csengett a műholdas összeköttetés ellenére is, mintha a szomszédból telefonálna, csak a hangját torzította el egy kicsit a lehallgatást megakadályozó készülék. De azért Hauser erőszakos modora és arcátlan pimaszsága így is vérforraló volt. – Helló, Lewis, hogy van? Skiba egy pillanatig hűvösen hallgatott. – Mikor kapom meg a kódexet? – kérdezte aztán. – Elmondom, hogy áll a helyzet. A középső fivér, Vernon eltévedt a mocsárban, ahogy gondoltam. Neki valószínűleg annyi. A másik fivér, Tom… – Nem azt kérdeztem, mi van a Broadbent fivérekkel, nem érdekelnek. Azt kérdeztem, mi van a kódexszel. – Pedig nem ártana, ha érdekelnék. Tudja, hogy áll a helyzet. Szóval, Tomnak sikerült meglógnia a katonák elől, akiket rájuk uszítottam, hogy állítsák meg. Épp üldözik a folyón, és lehet, hogy elkapják, mielőtt elér a mocsárig, de

sokkal ügyesebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Ha meg akarjuk állítani, akkor a mocsár túlsó vége nem a legalkalmasabb erre. Nem kockáztathatom meg, hogy elveszítsem a nyomukat a hegyekben. Tud követni? Skiba lejjebb halkította az arrogánsan recsegő hangot. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy úgy tudjon gyűlölni valakit, mint ahogy ezt a Hausert gyűlölte. – A másik probléma a legidősebb fiú, Philip. Előbbutóbb meg kell majd szabadulnom tőle. Egy darabig még szükségem lesz rá, de ha már nem veszem hasznát, akkor nem engedhetjük, hogy esetleg felbukkanjon, és azt állítsa, hogy az övé a kódex. Vagy akár Vernon vagy Tom. És azzal a Sally Colorado nevű nővel is vigyázni kell, akivel Tom együtt utazik. Hosszú csönd lett. – Ugye érti, mire akarok célozni? Skiba csak várt, és megpróbált uralkodni magán. Ezek a beszélgetések csak időpocsékolásnak jók, ráadásul veszélyesek is. – Ott van még, Lewis? Skiba dühösen válaszolt: – Miért nem teszi végre a dolgát? Mi értelme van ezeknek a telefonhívásoknak? Az a feladata, hogy elhozza nekem a kódexet. Az, hogy hogyan csinálja, már a maga dolga. Hauser először csak kuncogott, aztán elnevette magát. – Ó, hát ez gyönyörű. Nem fogja ilyen könnyen megúszni. Végig tudta, mi fog történni, de azt remélte, én majd szépen elintézek mindent. Hát nincs ilyen szerencséje. Nem fogom hagyni, hogy mindent letagadjon és rám kenjen. Ha eljön az ideje, maga személyesen fog utasítani rá, hogy tegyem el őket láb alól. Ez az egyetlen lehetőség, és ezt maga is nagyon jól tudja. – Ezt azonnal hagyja abba. Nem lesz semmiféle gyilkosság.

– Jaj, Lewis, Lewis… Skibának émelygett a gyomra. Érezte, hogy hullámokban tör rá a hányinger. A szeme sarkából a monitorra pillantott, és látta, hogy a részvények ára tovább esett. A tőzsdefelügyelet le sem állította a kereskedést, odadobta a céget a cápáknak. Húszezer alkalmazott függ tőle, és beteg emberek milliói, akiknek szükségük van a gyógyszereikre, és ott van a felesége meg a gyerekei, a háza, a kétmillió dollár értékű opciós értékpapírok és a hatmillió részvény… Hangos horkanást hallott a vonalban. Hauser nyilván nevetett. Hirtelen nagyon gyengének érezte magát. Hogy engedhette, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Hogy csúszhatott ki az irányítása alól ez a Hauser? – Ne öljön meg senkit – mondta, és nagyot nyelt. Szörnyen émelygett a gyomra. Igenis van legális módja annak, hogy megoldják ezt a helyzetet. Ha a Broadbent fiúk megszerzik a kódexet, majd tárgyal velük, és megegyeznek… De tudta, hogy ez nem fog megtörténni most, hogy a Lampera sötét fellegként nehezedik a tőzsdefelügyeleti vizsgálat, a rosszindulatú pletykák egyre csak terjednek, és a részvények árfolyama egyre zuhan… Hauser hangja hirtelen szelídebb lett: – Nézze, tudom, hogy ez nehéz döntés. Ha tényleg ennyire nehezére esik, akkor visszafordulok, és felejtsük el a kódexet. Skiba megint nyelt egyet. Akkora gombóc volt a torkában, hogy úgy érezte, mindjárt megfullad. Három szőke kisfia mosolygott rá az ezüstkeretes fotóról. – Csak egy szavába kerül, és visszafordulok. Fejezzük be az egészet. – Nem akarok semmiféle gyilkosságot. – Nézze, nem kell most azonnal döntenie. Mi lenne, ha aludna rá egyet? Skiba feltápászkodott az íróasztala mellől. Megpróbált

odabotorkálni a papírkosárhoz, de csak a kandallóig jutott. Belehányt a tűzbe, amely csak úgy szikrázott és sistergett, aztán visszament a telefonhoz. Felemelte, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és remegő kézzel, lassan lerakta a kagylót. Aztán a felső fiókhoz nyúlt, és megkereste a hűvös orvosságosüvegcsét. 22. fejezet Fél órával később Tom valami mozgást vett észre az erdőben, és egy idős, vállkendőbe burkolózott asszonyt pillantott meg közeledni az ösvényen. Marisol zokogva szaladt elébe, és hadartak valamit az anyanyelvükön. Marisol nagy megkönnyebbüléssel az arcán fordult Tomhoz és Sallyhez. – Úgy történt, ahogy mondtam, csak a levegőbe lőttek, hogy megijesszenek mindenkit, aztán elmentek. Az emberek elhitették velük, hogy maguk nem jártak itt a faluban. A katonák visszafordultak a folyón. Amikor visszaértek a faluba, Tom látta, hogy Don Alfonso olyan nyugodtan áll a kunyhója előtt és pipázik, mintha mi sem történt volna. Az arca széles mosolyra derült, amikor meglátta őket. – Chori! Pingo! Gyertek ki! Ismerkedjetek meg az új yanqui főnökötökkel! Chori és Pingo nem beszélnek spanyolul, csak tawahka nyelven, de spanyolul szoktam ordibálni velük, hogy megmutassam, fölöttük állok. Maguk is ordítozzanak velük. Két pompás emberpéldány lépett ki a kunyhóból, a fejüket lehúzták az alacsony ajtónyílásban. Derékig meztelenek voltak, izmos testük beolajozva csillogott. A Pingo nevű nyugati stílusú tetoválásokat viselt a karján, indián mintákat az arcán, és a kezében egy majdnem egyméteres bozótvágó kést tartott. Chori vállán egy öreg Springfield puska lógott, a kezében pedig egy tűzoltófejszét fogott.

– Most megpakoljuk a csónakot. Amilyen hamar csak lehet, el kell hagynunk a falut. Sally Tomra pillantott. – Úgy tűnik, mégiscsak Don Alfonso lesz a vezetőnk. Don Alfonso nagy kiabálás és gesztikulálás kíséretében irányítgatta Pingót és Chorit, akik lecipelték a felszereléseket a folyópartra. A csónakot már visszahozták a rejtekhelyről, és fél órán belül mindent előkészítettek. A szükséges holmik egy kupacban, ponyvával letakarva álltak a csónak közepén. Közben egész tömeg gyűlt össze a parton, és tüzeket gyújtottak a főzéshez. Sally Marisolhoz fordult. – Nagyszerű kislány vagy – mondta. – Megmentetted az életünket. Bármit elérhetsz az életben, amit csak akarsz, ugye, tudod? A kislány komolyan nézett rá. – Én csak egyvalamit akarok. – Mit? – Eljutni Amerikába. – Többet nem mondott, csak komoly, okos tekintettel Sallyre nézett. – Remélem, hogy sikerülni fog – mondta Sally. A kislány magabiztosan elmosolyodott, és kihúzta magát. – Sikerülni fog. Don Alfonso megígérte. Van egy rubinja. A folyóparton már nyüzsögtek az emberek. Az indulásukból kisebb népünnepély kerekedett. Egy csapat asszony közös vacsorát főzött a tűznél. A gyerekek szaladgáltak, játszottak, nevetgéltek, a csirkéket hajkurászták. Végül, amikor már úgy tűnt, hogy az egész falu összegyűlt, Don Alfonso is megjelent. A tömeg szétvált, és utat engedett neki. Vadonatúj sort volt rajta, és egy „No Fear” feliratú póló. Ráncos arcán mosoly ült, ahogy odasétált a bambuszmólóra. – Mindenki eljött, hogy elbúcsúzzon – mondta Tomnak. – Látja, mennyire szeretnek Pito Solóban? Én vagyok az ő Don Alfonso Boswasuk. Ebből is láthatja, hogy

a legmegfelelőbb embert választotta, hogy átvezesse magukat a mocsáron. A közelben egy petárda durrant, és nevetgélés harsant. Két nő elkezdte osztogatni az ételt. Don Alfonso kézen fogta Sallyt és Tomot. – Most beszállunk a csónakba. Chori és Pingo még mindig derékig meztelenül elfoglalták a helyüket, egyikük a csónak orrában, a másikuk a végében. Don Alfonso besegítette Sallyt és Tomot, míg két kisfiú tartotta a köteleket. Végül Don Alfonso is beszállt. Elhelyezkedett, megkereste az egyensúlyát, aztán szembefordult az összegyűltekkel. Mindenki elcsendesedett, látták, hogy Don Alfonso beszédet készül tartani. Amikor már pisszenést sem lehetett hallani, a legékesebb spanyol nyelven belekezdett. – Barátaim és honfitársaim! Sok-sok évvel ezelőtt egy prófécia azt jósolta, hogy fehér emberek jönnek majd el hozzám, és én egy hosszú útra fogom elkísérni őket. És íme, most itt is vannak. Nekivágunk egy veszélyes utazásnak, át a Meambar-mocsáron. Sok kalandban lesz részünk, és sok furcsa és csodálatos dolgot fogunk majd látni, amiket még soha nem látott ember. – Talán azt kérdezitek, miért vállalom ezt a nagy utat. Hát megmondom. Ez az amerikai azért jött ide, hogy megmentse az apját, aki megháborodott, elhagyta a feleségét meg a családját, magával vitte minden vagyonát, és őket nyomorban hagyta. Szegény felesége mindennap kisírja miatta a szemét, nem tud enni adni a gyerekeinek, nem tudja megvédeni őket a vadállatokról. A házuk omladozik, a zsúpfedél elrothadt, és befolyik rajta az eső. Senki nem veszi feleségül a húgait, és arra kényszerülnek, hogy eladják a testüket. Az unokaöccsei ivásra adták a fejüket. Ez a fiatalember, aki jó fiú, eljött, hogy kigyógyítsa az apját ebből az őrültségéből, és visszavigye Amerikába, ahol

tiszteletreméltóan élheti le öreg napjait, és a saját függőágyában halhat meg, és nem hoz további szégyent és nyomort a családjára. Akkor a húgai majd találnak maguknak férjet, az unokaöccsei pedig gondoskodnak róla, és nem kell dolgoznia a forró délutánokon, hanem dominózással ütheti el az időt. A falubeliek megbűvölten hallgatták a szónoklatot. Tom megállapította magában, hogy Don Alfonso remek mesemondó. – Valamikor régen megálmodtam, barátaim, hogy így foglak elhagyni benneteket, hogy elmegyek egy nagy utazásra, a világ végére. Most százhuszonegy esztendős vagyok, és végre beteljesült az álmom. Nincsenek sokan, akik képesek lennének ezt megtenni az én koromban. De az én ereimben még forró a vér, és ha az én Rositám még élne, akkor mindennap mosolyogna mellettem. – Isten veletek, barátaim, a ti szeretett Don Alfonsótok a szemében könnyekkel hagyja el a falut. Ne felejtsetek el, és meséljétek el történetemet a gyermekeiteknek, és mondjátok meg nekik, hogy ők is adják tovább az ő gyermekeiknek, egészen az idők végezetéig. A tömegből éljenzés tört fel. Újabb petárdák durrantak, a kutyák ugatni kezdtek. Néhány idősebb férfi bonyolult ritmusban botokat kezdett egymáshoz ütögetni. A csónakot kitolták a folyóra, és Chori beindította a motort. Az alaposan megrakott csónak csendesen siklott a vízen. Don Alfonso továbbra is állva maradt, integetett és csókokat dobált a lelkesen éljenző tömegnek, még jóval az után is, hogy befordultak a folyó kanyarulatánál. – Olyan érzésem van, mintha épp felszálltam volna egy léghajóval Óz, a nagy varázsló társaságában – jegyezte meg Sally. Don Alfonso végre leült, és megtörölgette a szemét. – Hát, láthatják mennyire szeretik az ő Don Alfonso

Boswasukat. – Kényelmesen elhelyezkedett a ponyvával letakart felszerelésnek dőlve, elővette kukoricaszár pipáját, jól megtömte dohánnyal, és tűnődő arckifejezéssel pöfékelni kezdett, – Maga tényleg százhuszonegy éves? – érdeklődött Tom. Don Alfonso megvonta a vállát. – Senki sem tudja, hány éves. – Én például tudom, hány éves vagyok. – Megszámolt minden egyes esztendőt a születése óta? – Nem, de mások számolták helyettem. – Szóval valójában nem tudja. – De tudom. Rajta van a születési anyakönyvi kivonatomon, amelyet aláírt az orvos, aki a világra segített. – És ki volt az a doktor, és hol van most? – Fogalmam sincs. – És maga komolyan hisz egy idegen által aláírt, haszontalan papírdarabnak? Tom az öregre nézett. Vereséget szenvedett őrült logikájával szemben. – Magából nagyon jó ügyvéd lenne Amerikában – mondta végül. Don Alfonso hangosan, a térdét csapkodva nevetett. – Ez jó tréfa. Maga olyan, mint az apja, Tomasito, ő is nagyon tréfás kedvű ember volt. – Egy darabig még kuncogott magában, és a pipáját szívta. Tom elővette a Hondurastérképet, és elkezdte tanulmányozni. Don Alfonso kritikusan szemügyre vette, aztán kikapta a kezéből. Megnézte a térképet, aztán fejjel lefelé fordította, és így is megnézte. – Ez meg mi? Észak-Amerika? – Nem, Honduras délkeleti része. Ez itt a Patuca folyó, és itt van Brus. Pito Solónak itt kellene lennie, de nem jelölték. Úgy látom, a Meambar-mocsár sincs rajta. – Szóval e szerint a térkép szerint mi nem is létezünk, és a Meambar-mocsár sem. Vigyázzon, nehogy, eláztassa ezt

a nagyon fontos térképet. Egy nap lehet, hogy jó lesz tüzet gyújtani. – Don Alfonso kacagott a saját viccén, és rámutatott Chorira és Pingóra, akik kötelességtudóan csatlakoztak hozzá, bár egy szót sem értettek abból, amit mondott. – Don Alfonso harsogva tovább nevetett, és a combját csapkodta, míg a szeme is könnybe lábadt. – Jól kezdődött az utazásunk – mondta, miután lecsillapodott. – Sokat fogunk nevetni útközben. Másképp megőrjítene a mocsár és meghalnánk. 23. fejezet A megszokott katonás rendben ütöttek tábort egy, a mocsárból kimagasló, száraz kis szigeten. Philip a tűz mellett üldögélve pipázott, és hallgatta az esőerdő esti neszeit. Meglepte, hogy Hauser milyen jól boldogul a dzsungelben: ő szervezte a tábor felállítását, utasítgatta a katonákat a különböző feladatok elvégzésére. Philiptől nem kért semmit, és akárhányszor felajánlotta a segítségét, visszautasította. Nem mintha Philipnek olyan nagy kedve lett volna az iszapban gázolva óriáspatkányokra vadászni a vacsorához, ahogy épp a többiek tették. De azért nem szerette haszontalannak érezni magát. Az apja nem ilyen kihívásra gondolt, hogy itt üldögél a tűz mellett és pipázgat, míg mások elvégzik helyette a munkát. Philip berugdosott egy faágat a parázs közé. A pokolba azzal a kihívással! Ez a legostobább dolog, amit egy apa tett a gyermekeivel, azóta, hogy Lear felosztotta az országát a lányai között. Ocotal, a vezetőjük, akit egy szánalmas folyóparti falucskában béreltek fel, kicsit odébb üldögélt egyedül, a tüzet táplálta, és rizst főzött. Furcsa fickó volt – alacsony, szótlan és végtelenül méltóságteljes. Volt benne valami, amit Philip vonzónak talált. Olyan embernek tűnt, aki a lelke

legmélyén megingathatatlanul meg van győződve a saját értékeiről. Az biztos, hogy értette a dolgát, nap nap után, a legkisebb habozás nélkül vezette át őket a hihetetlenül bonyolult mellékágak labirintusán, és ügyet sem vetett Hauser akadékoskodására, megjegyzéseire és kérdéseire. Lepergett róla minden kísérlet, hogy beszélgetésbe elegyedjenek vele. Philip kiveregette a pipáját, aztán újra megtömte. Örült, hogy volt elég esze, és jól felpakolt Dunhill dohányból. Kevesebbet kellene pipáznia, főleg az apja rákja után… Á, majd az utazás után leszokik. Egyelőre a füst volt az egyetlen módja annak, hogy távol tartsa magától a moszkitókat. Kiáltások harsantak. Philip megfordult, és látta, hogy Hauser tér vissza a vadászatból egy póznára kötözött döglött tapírral, amit négy katona cipelt. Az állatot fellógatták egy faágra. Hauser otthagyta őket, és leült Philip mellé. Borotválkozás utáni arcszesz, dohányfüst és vér szaga lengte körül. Elővett egy szivart, levágta a végét, és meggyújtotta. Jó nagy adag füstöt szívott tüdejébe, aztán kifújta az orrán, mint egy sárkány. – Nagyszerűen haladunk, nem gondolja, Philip? – Csodásan. – Philip agyoncsapott egy moszkitót. Nem értette, Hausert miért nem csípik össze, annak ellenére, hogy soha nem használt szúnyogriasztót. Lehet, hogy halálos mennyiségű nikotin van a vérében. Philip észrevette, hogy olyan mélyre szívja le a vastag Churchill szivarok füstjét, ahogy a cigarettát szokás. Furcsa, hogy van, aki belehal, más meg él és virul tőle. – Tudja, mi volt Dzsingisz kán nagy dilemmája? – kérdezte Hauser. – Nem mondhatnám. – Amikor Dzsingisz kán haldoklott, azt akarta, hogy úgy temessék el, ahogy egy nagy uralkodóhoz illik, rengeteg kinccsel, az ágyasaival, a lovaival, hogy a túlvilágon is

élvezhesse őket. De azt is tudta, hogy a sírját szinte biztosan kirabolják, és megfosztják ezektől a túlvilági örömöktől. Nagyon sokáig törte ezen a problémán a fejét, de nem talált rá megoldást. Végül hívatta a nagyvezírt, aki a legbölcsebb ember hírében állt az egész birodalomban. „Mit tehetnék, hogy megakadályozzam a sírom kirablását?” – kérdezte tőle. A nagyvezír sokáig gondolkozott, végül rájött a megoldásra. Elmondta Dzsingisz kánnak, aki nagyon elégedett volt vele. Amikor Dzsingisz kán végül meghalt, a nagyvezír végrehajtotta a tervet. Tízezer munkást küldött a távoli Altaj hegységbe, ahol egy hatalmas sírkamrát vájtak a sziklába, és megtöltötték arannyal, drágakövekkel, jó borokkal, selymekkel, szantálfával és tömjénnel. Több mint száz gyönyörű szűz lányt és ezer lovat áldoztak fel, hogy a nagy kán kedvét lelje bennük a túlvilágon. Hatalmas temetést rendeztek, óriási lakomát csaptak a munkásoknak, aztán Dzsingisz kán holttestét bezárták a sírkamrába, és gondosan lepecsételték a sír ajtaját. Mindent befedtek földdel, és ezer lovas vágtatott át rajta, hogy eltöröljék a munkálatok minden nyomát. Amikor a munkások és a lovasok visszatértek, a nagyvezír a kán hadseregével várt rájuk, és mind egy szálig megölette őket. – Ez igazán nem volt szép tőle. – Aztán a nagyvezír öngyilkosságot követett el. – A bolond. Gazdag lehetett volna. Hauser kacagott. – Igen, de ő hűséges volt. Tudta, hogy még saját magára, a legmegbízhatóbb emberre sem bízhat rá egy ilyen titkot. Álmában elkotyoghatja, vagy kínzással kiszedhetik belőle, vagy a saját kapzsisága fölülkerekedhet rajta. Ő volt a gyenge láncszem a tervben. Tehát meg kellett halnia. Philip egy reccsenést hallott, és felnézett. A vadászok épp kibelezték a zsákmányt a bozótvágó késekkel. A belek nagy loccsanással a földre omlottak. Philip összerezzent, és

elfordult. Arra gondolt, hogy lehet valami a vegetarianizmusban. – A nagyvezír tervében csak egy volt a bökkenő, Philip. Az kellett hozzá, hogy Dzsingisz kán legalább egyvalakire rábízza a titkát. – Hauser csípős szivarfüstfelhőt eregetett. – Az lenne a kérdésem, hogy vajon ki volt az az egy ember, akiben a maga apja megbízott? Ez bizony jó kérdés volt, amin már Philip is sokat törte a fejét. – Az biztos, hogy az a valaki nem lehetett egy barátnője vagy volt felesége. Az orvosaira meg az ügyvédeire állandóan panaszkodott. A titkárnői folyton felmondtak és otthagyták. Barátai nemigen voltak. Az egyetlen ember, akiben megbízott, a pilótája volt. – És azt már tudjuk, hogy ő nem volt benne ebben a dologban. – Hauser ferdén a szájába dugta a szivart. – Ez a bökkenő, Philip. Nem volt az apjának egy titkos másik élete? Titkolt szerelmi viszonya? Egy házasságon kívül született fia, akit esetleg jobban kedvelt, mint magát meg a fivéreit? Philipet hidegség öntötte el erre a gondolatra. – Fogalmam sincs. Hauser intett a szivarjával. – Ezen elgondolkodhatna egy kicsit, igaz, Philip? Aztán elhallgatott. A bizalmas hangulat felbátorította Philipet, hogy feltegyen egy kérdést, amely már rég foglalkoztatta. – Mi történt maga és az apám között annak idején? – Tudta, hogy gyerekkori barátok voltunk? – Igen. – Együtt nőttünk fel Erie-ben. Együtt labdáztunk az utcán a ház előtt, ahol laktunk, együtt jártunk iskolába, együtt látogattunk el először egy bordélyba. Úgy gondoltuk, hogy elég jól ismerjük egymást. De ha az ember idejön a

dzsungelbe, ahol rá van kényszerítve a túlélésre, akkor sok minden napvilágra kerül. Felfedez magában olyan dolgokat, amikről addig nem is tudott. Rájön, hogy kicsoda is valójában. Velünk is ez történt. Itt találtuk magunkat a dzsungel kellős közepén, tele rovarcsípésekkel, éhezve, félholtan a láztól, és rájöttünk, hogy kik vagyunk valójában. És tudja, mit fedeztem fel? Azt, hogy valójában teljes szívemből gyűlöltem az apját. Philip Hauserre nézett, aki mereven viszonozta a tekintetét. Az arca nyugodt volt, sima és kifürkészhetetlen, mint mindig. Philip libabőrös lett. – És saját magáról mit fedezett fel, Hauser? Látta, hogy Hausert meglepte a kérdés, de egy nevetéssel elütötte a dolgot. A tűzbe dobta a szivarvéget, és felállt. – Nemsokára majd megtudja. 24. fejezet A csónak siklott a sűrű fekete vízen, a motor erőlködve berregett. A folyó újra meg újra kisebb ágakra bomlott, végül már egész labirintus alakult ki a kis mellékágakból és a holtágakból. Helyenként óriási területeket fekete, bűzös, csillogó iszap fedett. Tom akármerre nézett, mindenfelé felhőkben zümmögő rovarokat látott. Pingo továbbra is a csónak orrában maradt, egy nagy bozótvágó késsel kezében, amellyel néha lenyisszantott egy-egy vízbe lógó indát. A kis mellékágak sokszor túl sekélyek voltak ahhoz, hogy a motort használhassák, ilyenkor Chori a rúddal tolta előre a csónakot. Don Alfonso a szokásos helyén ült a ponyvával letakart felszereléseken. A lábát keresztbe téve, bölcsen trónolt a szájában a pipájával, és hevesen pöfékelt. Pingónak több alkalommal is ki kellett szállnia, és átvágnia egy-egy félig iszapba süllyedt fatörzset, hogy továbbhaladhasson a csónak. – Mik ezek a pokoli bogarak? – kérdezte vadul

csapkodva Sally. – Tapírlegyek – felelte Don Alfonso. A zsebébe nyúlt, és odanyújtott egy megfeketedett kukoricaszár pipát. – Tessék, señorita. Rá kéne gyújtania, az elűzi a rovarokat. – Köszönöm, nem. A dohányzás rákot okoz. – Dehogy, épp ellenkezőleg, a dohányzás nagyon is egészséges, jót tesz az emésztésnek, és meghosszabbítja az életet. – Na persze. Ahogy mélyebbre haladtak a mocsárban, a buja növényzet egyre jobban körbevette őket, a fényes zöld falevelek, páfrányok és indák szinte tömör falat alkottak. A levegő mozdulatlan volt és sűrű, metángáz szaga érződött. A csónak úgy haladt előre, mintha forró levesben úszna. – Honnan tudja, hogy merre ment az apám? – kérdezte Tom. – Sok ösvény vezet a Meambar-mocsárban – felelte Don Alfonso –, de csak az egyiken lehet keresztüljutni rajta. Én, Don Alfonso, ismerem ezt az utat, és az apja is ismerte. Tudok olvasni a nyomokból. – És mit lát? – Három csoport járt erre előttünk. Az első egy hónappal ezelőtt. A másodikat és a harmadikat csak pár nap választotta el egymástól, és ők úgy egy hete jöttek. – Hogy tudja ezt mind megállapítani? – kérdezte Sally. – Olvasok a vízen. Látok egy bevágást egy elsüllyedt fatörzsön. Látok egy elvágott indát. Látom egy rúd nyomát a homokpadkákon, vagy a barázdát, amit a csónak alja hagyott az iszapban. Ezek a jelek ebben a mozdulatlan, halott vízben akár hetekig is megmaradnak. Sally egy fára mutatott. – Nézzék, ez egy gumbo-limbo fa, Bursera simaruba. A maják rovarcsípésekre használták a nedvét. Menjünk oda, gyűjtsünk be egy kicsit belőle. Don Alfonso kivette a szájából a pipáját. – A nagyapám

is gyűjtötte ezt a növényt. Mi lucawának hívjuk. – Megújult tisztelettel pillantott Sallyre. – Nem tudtam, hogy maga curandera. – Nem vagyok javasasszony – mondta Sally. – Csak töltöttem egy kis időt a maják között északon, még egyetemista koromban. Az orvoslásukat tanulmányoztam. Etnofarmakológiával foglalkozom. – Etnofarmakológia? Ez nagyon komoly hivatásnak hangzik egy nő számára. Sally összevonta a szemöldökét. – A mi kultúránkban a nők mindent megtehetnek, amit a férfiak, és ez fordítva is igaz. Don Alfonso felvonta a szemöldökét. – Ezt nem hiszem el. – Pedig így van – felelte dacosan Sally. – Amerikában a nők járnak vadászni, és a férfiak szülnek gyerekeket? – Nem erre gondoltam. Don Alfonso az arcán diadalmas mosollyal megint a szájába dugta a pipáját, mint aki győzedelmeskedett a vitában. Rákacsintott Tomra, Sally viszont gyilkos pillantást lövellt felé. Pedig egy árva szót sem szóltam – gondolta méltatlankodva Tom. Chori odakormányozta a csónakot a fa mellé. Sally a bozótvágó késsel belevágott a kérgébe, aztán lehámozta. A vöröses színű nedv azonnal szivárogni kezdett. Sally lekapirgált egy keveset, felhúzta a nadrágszárát, és bekente a moszkitócsípéseit, aztán bedörzsölte a nyakát, a csuklóját és a kézfejét is. – Borzalmasan néz ki – mondta Tom. Sally lekapargatott még egy kicsit a ragacsos nedvből a késsel, és odanyújtotta Tomnak. – Rám nem fog kenni ebből a vacakból!

– Jöjjön csak ide. Tom odalépett, és Sally bedörzsölte csúnyán összecsípett tarkóját. A viszkető-égető érzés azonnal megszűnt. – Milyen érzés? Tom megmozgatta a nyakát. – Ragacsos, de jó. – Élvezte Sally hűvös kezének érintését a nyakán. Sally odanyújtott a kés hegyén egy újabb adag nedvet. – A karját és a lábát is bekenheti. – Köszönöm. – Tom bekente magát, és meglepte, hogy milyen hatékony a fa nedve. Don Alfonso is kért belőle. – Ez aztán érdekes, egy yanqui, aki ismeri a titkos gyógynövényeket, egy curandera. Százhuszonegy évet megéltem, és még mindig vannak olyan dolgok, amiket nem láttam. Délután elhaladtak az első szikla mellett, amelyet Tom napok óta látott. Mögötte egy benőtt kis tisztást pillantottak meg a szűrt napfényben a mocsárból kimagasló kis szigeten. – Itt letáborozunk – jelentette ki Don Alfonso. A szikla mellé kormányozták a csónakot, és kikötötték. Pingo és Chori kiugrottak, a kezükben a bozótvágó késsel felmásztak a szigetre, és elkezdték irtani a frissen sarjadt növényzetet. Don Alfonso körbesétált, és megvizsgálta a talajt, a lábával piszkálgatta, néha felvett egy-egy indát vagy levelet. – Ez fantasztikus – lelkendezett Sally. – Van zarillo is. Szkunkgyökér, az egyik legfontosabb gyógynövény, amit a maják használtak. A levelekből gyógyfürdőt készítenek, a gyökerét fájdalomcsillapításra és fekélyekre használják. Ők úgy hívják, hogy payche. És van itt suprecayo is. – Leveleket kezdett tépkedni egy bokorról, szétmorzsolta az ujjai között, és megszagolta. – És az ott Sweetia panamensis fa. Ez csodálatos! Egészen különleges kis ökoszisztéma alakult itt ki. Nem bánják, ha elmegyek növényeket gyűjteni?

– Csak tessék – mondta Tom. Sally elsétált az erdőbe. – Úgy tűnik, valaki már táborozott itt előttünk – mondta Tom Don Alfonsónak. – Igen, ezt a területet először egy hónappal ezelőtt tisztították meg. Látom a tűz helyét és egy kunyhó maradványait. Utoljára talán egy hete járt itt valaki. – És ez a sok növény egy hét alatt nőtt meg? Don Alfonso bólintott. – Az erdő nem szereti az üres helyeket. – Megpiszkálta a tűz maradványait, aztán felemelt valamit, és átadta Tomnak. Egy penészes, félig szétmállott Cuba Libre szivargyűrű volt. – Az apám kedvenc márkája – mondta Tom. Furcsa érzések támadtak benne. Az apja erre járt, itt táborozott ezen a helyen, szivarozott, és itt hagyta ezt az apró nyomot. Zsebre vágta, és elment, hogy fát gyűjtsön a tűzrakáshoz. Don Alfonso utánaszólt: – Mielőtt felemelne egy ágat, veregesse meg egy bottal, hogy leverje róla a hangyákat, a kígyókat és a veinte cuatrost. – Az meg mi? – Egy kis rovar, úgy néz ki, mint a termesz. Azért hívjuk veinte cuatrosnak, vagyis huszonnégynek, mert ha megcsípi, utána huszonnégy órán át nem tud mozdulni. – Hát ez igazán remek. Egy órával később meglátta Sallyt kijönni az erdőből, a vállán egy hosszú bottal, amelyre mindenféle levelek, kéregdarabok és gyökerek voltak felkötözve. Don Alfonso is felnézett, aki épp egy papagájt főzött egy fazékban vacsorára. – A nagyapám jut eszembe magáról, Curandera, Don Cali, ő is éppen így tért vissza mindennap az erdőből. Csak maga csinosabb nála. Ő öreg volt és ráncos, maga viszont fiatal és csupa élet. Sally a növényekkel foglalatoskodott, felakasztgatta a leveleket és a gyökereket a tűz közelében, hogy

megszáradjanak. – Hihetetlen, hogy mennyiféle növény van errefelé – mondta izgatottan Tomnak. – Julian nagyon fog örülni. – Csodás. Tom Chorira és Pingóra nézett, akik kis kunyhót építettek, míg Don Alfonso utasításokat ordibált nekik, és folyton kritizálta őket. Először levertek hat erős cölöpöt a földbe, majd hajlékony ágakból vázat építettek, és arra ráterítették a ponyvákat. A külön moszkitóhálóval felszerelt függőágyakat a cölöpök közé kötözték, végül függönyként is felakasztottak egy ponyvát, hogy elkülönítsenek egy részt Sallynek. Amikor elkészültek, Pingo és Chori hátrább léptek, míg Don Alfonso pislogva megszemlélte a kunyhót, aztán bólintott, és megfordult. – Tessék, olyan jó házat kapnak, mint bárhol Amerikában. – Legközelebb majd én is segíteni fogok Chorinak és Pingónak – ajánlkozott Tom. – Ahogy gondolja. A Curanderának is van külön alvóhelye, amit kissé meg is lehet nagyobbítani, ha esetleg vendéget szeretne fogadni. – Az öreg tüntetőleg Tomra kacsintott, aki zavarában elvörösödött. – Köszönöm, nekem megfelel egyedül is – mondta hűvösen Sally. Don Alfonso csalódottnak látszott. Tomhoz hajolt, mintha valami bizalmasat akarna mondani neki. A hangja ennek ellenére tökéletesen hallható volt az egész táborban. – Nagyon gyönyörű nő, Tomás, ha kicsit öreg is. – Elnézést, huszonkilenc éves vagyok! – Ajaj, señorita, még öregebb, mint gondoltam. Tomás, igyekeznie kellene, már majdnem túl öreg a házassághoz. – A mi kultúránkban egy huszonkilenc éves nő fiatalnak számít – közölte Sally. Don Alfonso csak szomorkásán csóválgatta a fejét.

Tom nem tudta tovább visszafojtania a nevetését. Sally hozzá fordult. – Mi olyan mulatságos? – Ez a kis kulturális összeütközés. Sally angolra váltott. – Egyáltalán nem vagyok elragadtatva a kis szexista viccelődéstől, amit ezzel a mocskos öregemberrel folytatnak. – Aztán Don Alfonsóhoz fordult. – Ahhoz képest, hogy állítólag százhuszonegy éves, elég sokat jár az esze a szexen. – Egy férfi soha nem hagy fel azzal, hogy a szerelemre gondoljon, señorita. Még akkor sem, ha megöregszik, és a férfiassága összeaszik, mint egy yuco gyümölcs, amit kint hagynak száradni a napon. Lehet, hogy százhuszonegy éves vagyok, de olyan forró a vérem, mint egy tinédzsernek. Tomás, én szívesen elvennék egy olyan nőt, mint Sally, főleg ha csak tizenhat éves lenne, a melle pedig kemény és hegyes. – Don Alfonso – vágott közbe Sally –, nem lehetne álmai hercegnője legalább tizennyolc éves? – Akkor lehet, hogy már nem lenne szűz. – Nálunk a legtöbb nő nem megy férjhez tizennyolc éves kora előtt. Sértő így beszélni egy tizenhat éves lányról. – Elnézést! Tudhattam volna, hogy a lányok lassabban fejlődnek egy olyan hideg klímájú helyen, mint ÉszakAmerika. De itt minálunk egy tizenhat éves… – Hagyja abba! – kiáltotta Sally, és a fülére szorította kezét. – Elég, Don Alfonso, torkig vagyok a megjegyzéseivel! Don Alfonso vállat vont. – Én már öregember vagyok, Curandera, arról beszélek és tréfálkozom, amiről akarok. Amerikában ez nem így szokás? – Amerikában az idős emberek nem beszélnek állandóan a szexről. – És miről beszélnek? – Az unokáikról, az időjárásról, arról, hogy Floridába költöznek, és hasonlókról.

Don Alfonso megcsóválta a fejét. – Milyen unalmas lehet Amerikában öregnek lenni. Sally odébb vonult, felhajtotta a kunyhó függönyét, és vetett még egy dühös pillantást Tomra is, mielőtt eltűnt volna odabent. Tom bosszúsan nézett utána. Ugyan mit követett el, vagy mit mondott? Igazságtalanság, hogy őt is szexizmussal vádolja. Don Alfonso megvonta a vállát, újra meggyújtotta a pipáját, és hangosan tovább beszélt: – Nem értem, itt áll huszonkilenc évesen, és nincs férjnél. Az apjának óriási hozományt kell majd fizetnie, ha meg akar szabadulni tőle. És itt van maga is, lassan meglett ember, és még nincs felesége. Miért nem házasodnak össze? Talán homoszexuális? – Nem, Don Alfonso. – Az se baj, Tomás, Chori nem bánja, nem válogatós. – Nem, köszönöm. Don Alfonso értetlenül csóválta a fejét. – Akkor nem értem, Tomás. Nem szalaszthat el egy ilyen lehetőséget. – Sally már eljegyezte magát egy másik férfival – mondta Tom. Don Alfonso felvonta a szemöldökét. – Aha. És hol van most ez a férfi? – Otthon, Amerikában. – Biztosan nem szereti! Tom összerezzent, és a kunyhó felé pillantott. Don Alfonso hangját messziről is nagyon jól lehetett hallani. Sally kikiabált a kunyhóból: – Szeret, és én is szeretem őt, és nagyon hálás lennék, ha mind a ketten befognák végre a szájukat! Az erdőben egy puskalövés dörrent, Don Alfonso felállt. – Megvan a második fogás! – Fogta a bozótvágó kését, és elindult a hang irányába. Tom is felállt, bevitte a függőágyát a kunyhóba, és

felakasztotta. Sally épp a gyógynövényeket lógatta fel száradni az egyik benti cölöpre. – Ez a Don Alfonso egy vén kéjenc és szexista disznó – dühöngött. – És maga se különb nála egy fikarcnyit se. – Átvisz minket a Meambar-mocsáron, ez a lényeg. – Nem tudom értékelni a vicces kis megjegyzéseit, meg ahogy maga egyetértően vigyorog. – Nem várhatja el tőle, hogy tisztában legyen a legújabb feminista alapelvekkel. – Arról bezzeg nem esett szó, hogy maga túl öreg lenne a házassághoz, pedig legalább négy évvel idősebb nálam. Egy nő bezzeg túl öreg! – Ugyan már, Sally, ne vegye ilyen komolyan. – Igenis komolyan veszem! Tom válaszolni akart, de Don Alfonso hangja félbeszakította: – Az első fogás készen van! Főtt papagájhús és párolt manióka. Utána tapírsült lesz. Minden nagyon finom és egészséges. Hagyják abba a veszekedést, és jöjjenek enni! 25. fejezet Buenos tardes – mormolta Ocotal, és letelepedett Philip mellé a tábortűznél. – Buenos tardes – felelte meglepetten Philip, és kivette a pipát a szájából. Ez volt az első alkalom az út során, hogy Ocotal szólt hozzá. Elérkeztek egy nagy tóhoz, amely a mocsár szélénél terült el, és egy homokos kis szigeten letáboroztak. A moszkitók eltűntek, a levegő friss volt, és egy hete először fordult elő, hogy Philip öt-hat méternél messzebbre is ellátott. Csak az rontotta el a dolgot, hogy a homokos partot nyaldosó víz olyan színű volt, mint a feketekávé. Hauser szokás szerint elment vadászni néhány katona társaságában, míg a többiek egy másik tűznél üldögélve kártyáztak. A levegő álmosítóan

meleg volt, és minden késő délutáni zöldesarany fényben fürdött. Mindent egybevéve egész kellemes ez a hely, gondolta Philip. Ocotal hirtelen közelebb hajolt, és azt mondta: – Kihallgattam a múlt éjjel, miről beszéltek a katonák. Philip felvonta a szemöldökét. – És? – Ne mutassa az arcán, hogy érti, amit mondok. Meg akarják ölni. – Olyan halkan és gyorsan hadart, hogy Philip először azt hitte, hogy rosszul hall. Amikor felfogta, csak döbbenten ült. Ocotal folytatta: – Engem is meg akarnak ölni. – Biztos benne? Ocotal bólintott. Philip pánikba esve törte a fejét. Megbízhat-e Ocotalban? Nem lehet, hogy valami félreértés az egész? Miért akarná Hauser megöletni? Hogy ő szerezze meg az örökséget? Ez bizony elképzelhető. A szeme sarkából vetett egy pillantást a katonákra: még mindig kártyáztak, a puskájukat egy fához támasztották. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha egy film peregne a szemei előtt, és nem vele történne az egész. Hauser így is egymillió dollárt fog keresni. Nem szokás csak így megölni embereket – vagy igen? – És mit akar csinálni? – Elkötök egy csónakot és elmenekülök. Elrejtőzöm a mocsárban. – Úgy érti, most? – Miért, mire akar várni? – De a katonák itt vannak. Nem tudunk elmenekülni. Mégis mit mondtak, amiből ezt gondolja? Talán csak félreértett valamit. – Idehallgasson, maga féleszű – sziszegte Ocotal. – Nincs időnk. Én most elmegyek. Ha velem jön, akkor jöjjön most. Ha nem, akkor adíos. Az indián könnyedén, lustán felállt, és elsétált a tópart

felé, ahová kihúzták a csónakokat. Philip riadtan nézett a katonákra. Még mindig kártyáztak, ügyet sem vetettek semmire. A fa tövéből, ahol ültek, nem látták a csónakokat. Philip nem tudta, mit tegyen, teljesen-bénultnak érezte magát. Óriási döntést kell hoznia, minden figyelmeztetés és előkészület nélkül. Ez őrület. Lehetséges, hogy Hauser hidegvérű gyilkos? Nem lehet, hogy Ocotal valamiért át akarja verni? Ocotal a part mentén ballagott, és elnézett a fák felé. Megállt az egyik csónak mellett, és a térdével lassan, alig észrevehetően elkezdte a víz felé tolni. Túl gyorsan történt ez az egész. Az a kérdés, hogy Hauser valójában milyen ember. Tényleg képes lenne gyilkolni? Nem egy kellemes egyéniség, az biztos. Van benne valami, ami nem stimmel. Philipnek hirtelen eszébe jutott, milyen élvezettel fejezte le az agutit, a mosoly az arcán, amikor meglátta a vércseppet az ingén, és ahogy azt mondta, „Nemsokára majd megtudja”. Ocotal közben már a vízbe tolta a csónakot, egy könnyed mozdulattal beleugrott, felkapta a rudat, és készült, hogy ellökje magát a parttól. Philip is felállt, és gyorsan lesétált a tóhoz. Ocotal már elindult a csónakkal az egyik kis mellékág felé. Megállt, és megvárta, amíg Philip is a vízbe gázol, és bemászik mellé. Aztán a hátizmai megfeszültek, beledöfte a rudat a tó homokos aljába, és csendesen kitolta a csónakot a mocsárba. 26. fejezet Másnap reggelre vége szakadt a szép időnek. Felhők gyülekeztek az égen, a mennydörgéstől megrázkódott a fák lombja, és szakadni kezdett az eső. Mire elindultak, a folyó felszíne már szürke volt, és csak úgy habzott a hevesen lezúduló zivatartól. Az eső fülsiketítőén kopogott a

növényzeten. A kis mellékágak egyre szűkebbek és egyre kacskaringósabbak lettek. Tom sohasem látott még ilyen labirintusszerű, áthatolhatatlan mocsarat. Nehezére esett elhinni, hogy Don Alfonso tényleg tudja, merre kell menni. Délelőtt aztán hirtelen úgy elállt az eső, mintha elzártak volna egy csapot. Pár percig még csorgott le a víz a fák törzsén, úgy csörgedezve, mintha egy vízesés lenne a közelben, aztán a nyirkos, csöpögő erdő elcsendesült. – Visszajöttek a bogarak – mondta Sally, és vadul csapkodott. – Böglyök – mondta Don Alfonso, rágyújtott a pipájára, és beburkolózott a kék füstfelhőbe. – Kiharapnak egy darabkát az ember húsából. Az ördög leheletéből keletkeznek, miután egész éjszaka rossz aguardientét vedelt. Helyenként indák vagy léggyökerek állták el az útjukat, vastag növényfalat alkottak, amely egész a víz felszínéig csüngött. Pingo a csónak elejében maradt, és vagdosta őket a bozótvágó késével, míg Chori hátul csáklyázott. A kés minden suhintására békák, rovarok, és más teremtmények ugráltak a vízbe, ahol remek lakomául szolgáltak a piranháknak, amelyek nyüzsögve vették körbe a szerencsétlen áldozatokat. Pingo hátán dolgoztak a pompás izmok, ahogy jobbra-balra suhintva vagdosta az indákat és a virágokat. Egy különösen szűk kis csatornában haladtak, amikor Pingo hirtelen felkiáltott: – Heculu! – Avispa! Darazsak! – kiáltotta Don Alfonso, lekuporodott, és a fejébe nyomta a sapkáját. – Ne mozduljanak! Egy sűrű, kavargó fekete felhő rontott ki a lecsüngő növényzet közül. Tom lekuporodott, és eltakarta a fejét. Azonnal több égető szúrást érzett a hátán, mintha épp tetoválnák. – Ne csapja agyon őket! – kiáltotta Don Alfonso. – Attól csak még jobban feldühödnek!

Nem tehettek semmit sem, csak vártak, míg a darazsak visszavonultak. Ugyanolyan gyorsan eltűntek, mint ahogy felbukkantak. Sally orvosolta a csípéseiket a gumbo-limbo fa nedvével, aztán továbbmentek. Déltájban valami furcsa zaj támadt a fejük fölött a lombok között, ezernyi cuppogó, gurgulázó hang, mintha egy csapat gyerek hangosan cukorkát szopogatna. Az ágak is egyre hangosabban zörögtek és susogtak, míg végül már olyan volt, mintha feltámadt volna a szél. Fekete foltok villantak meg a lombok között. Chori letette a rudat, és egy kis íj és nyílvessző jelent meg kezében. Az ég felé célzott vele, megfeszítette, és lőtt. – Mono chucuto – súgta oda Don Alfonso Tomnak. Mielőtt Tom bármit válaszolhatott volna, Chori kilőtte a nyilát. Hirtelen kavarodás tört ki a fákon, és egy fekete majom hullott le az egyik ágról. Félig még élt, zuhanás közben kapaszkodni próbált az ágakban és lombokban. Úgy másfél méterre a csónaktól pottyant a vízbe. Chori kiugrott, és gyorsan kikapta a vízből, mert a víz alatti nyüzsgés jelezte, hogy mások is pályáznak a zsákmányra. – Ehi! Ehi! – kiáltotta széles vigyorral. – Uakaris! Mmmm… – Kettő is van! – mondta Don Alfonso nagyon izgatottan. – Ez nagyon szerencsés lövés volt, Tomasito. Egy anya meg a kölyke. A kismajom még mindig az anyjába kapaszkodott, és rémülten visított. – Egy majom? Lelőttek egy majmot? – kérdezte Sally élesen. – Igen, Curandera, hát nem szerencsések vagyunk? – Szerencsések? Ez borzasztó! Don Alfonso arca elkomorodott. – Nem szereti a majmot? A majom agya igazi csemege, a koponyájában szokták megsütni.

– Nem ehetünk majmot! – Miért nem? – Mert… mert ez gyakorlatilag kannibalizmus. – Sally Tomhoz fordult. – El sem hiszem, hogy engedte, hogy lelőjenek egy majmot! – Én nem engedtem semmit sem – védekezett Tom. Chori, aki semmit nem értett az egészből, még mindig büszkén vigyorogva ledobta a majmot a csónak aljába. Az állat szeme üveges volt, a nyelve félig kilógott. A kismajom leugrott halott anyjáról, riadtan összekuporodott, a fejére szorította a mancsát, és torka szakadtából visított. – Ehi! Ehi! – Chori egyik kezével odanyúlt, hogy elkapja, a másikkal már emelte a bozótvágó kést, hogy megadja a kegyelemdöfést. – Ne! – Tom felkapta a kismajmot a karjaiba, az pedig rögtön elfészkelődött, és abbahagyta a visítást. Chori a félig felemelt bozótkéssel a kezében meglepetten bámult. Don Alfonso előbbre hajolt. – Nem értem. Mi van a kannibalizmussal? – Don Alfonso, mi a majmokat majdnem egyenrangúnak tartjuk az emberekkel – mondta Tom. Don Alfonso élesen odaszólt valamit Chorinak, akinek az arcáról eltűnt a vigyor, és csalódottság váltotta fel. Don Alfonso visszafordult Tomhoz. – Nem tudtam, hogy a majmok szentek az amerikaiaknak. Az igaz, hogy majdnem emberiek, csak épp az Isten a lábuk helyére is kezeket tett. Sajnálom. Ha tudom, nem engedtem volna, hogy megöljék. – Nyomatékosan mondott valamit Chorinak, és a csónak továbbsiklott. Aztán fogta a majmot, és beledobta a vízbe. Egy kis örvénylés támadt, és a tetem már el is tűnt. Tom érezte, hogy a kismajom még jobban belefúrja magát a karjaiba, nyöszörögve próbált minél jobban elbújni a melegben. Tom lenézett. Kis fekete arcocska bámult vissza rá tágra nyílt szemmel, és egy kis kéz nyúlt felé. A majmocska

nagyon kicsike volt, talán húsz centi hosszú, és nem nyomhatott többet másfél kilónál. A szőre rövid volt és selymes, óriási barna szemei voltak, apró, rózsaszín orrocskája, emberi fülei, és négy miniatűr keze, fogpiszkálóvékony ujjacskákkal. Tom észrevette, hogy Sally mosolyogva figyeli. – Mi az? – Úgy látom, szert tett egy új barátra. – Na nem. – De igen! A kismajom közben megnyugodott. Kijjebb mászott Tom karján, és babrálni kezdett a mellkasán. Apró fekete kezei a ruhája ráncai között kotorásztak, és közben cuppogó hangokat adott a szájával. – Kurkászik – mondta Sally. – Tetveket keres. – Remélem, csalódni fog. – Nézze, Tomás – mondta Don Alfonso. – Azt, hiszi, maga a mamája. – Hogy képesek megenni egy ilyen gyönyörű állatot? – kérdezte Sally. Don Alfonso vállat vont. – Az erdő minden teremtménye gyönyörű, Curandera. Tom érezte, hogy a kismajom matatva végigvizsgálja az ingét. Körbemászott rajta a gombokba kapaszkodva, és felemelte a mellénye óriási zsebének fedőlapját. Kotorászott benne az egyik kezével, cuppantott egyet, aztán szépen bemászott a zsebbe, és elfészkelődött benne. Összefont karokkal csak ült, és az orrát az égnek emelve kileskelődött. Sally tapsolt és nevetett. – Jaj, Tom, tényleg kedveli magát! – Mit esznek ezek? – kérdezte Tom Don Alfonsótól. – Mindent: bogarakat, leveleket, lárvákat. Nem lesz nehéz etetnie az új barátját. – Ki mondta, hogy nekem kell etetni?

– Mert magát választotta, Tomasito. Most már a magáé. Tom lenézett a kismajomra, aki úgy nézelődött, mint egy kiskirály a birodalmában. – Kis szőrmók – mondta Sally. – Szőrmók, ez lesz neve – jelentette ki Tom. Aznap délután egy különösen kacskaringós csatornahálózatban Don Alfonso megállította a csónakot, és vagy tíz percig vizsgálgatta a vizet. Meg is ízlelte, aztán beleköpött, és figyelte, ahogy a nyál az aljára süllyed, végül kiegyenesedett. – Egy kis baj van. – Eltévedtünk? – kérdezte Tom. – Nem. Ők tévedtek el. – Kik? – Valamelyik testvére. Balra kanyarodtak ezen az ágon, amelyik a Plaza Negrához vezet, a Fekete Helyhez. Ez a dzsungel rothadó szíve, ahol a démonok laknak. A folyóág hatalmas fatörzsek és lecsüngő indák között vezetett tovább. A víz fekete felszíne fölött zöldes ködpára lebegett. Tényleg úgy festett, mintha a pokolba vezető út lenne. Csak Vernon lehetett, gondolta Tom. Vernon mindig eltévedt, szó szerint és átvitt értelemben is. – Mennyi ideje járhattak erre? – Legalább egy hete. – Van a közelben olyan hely, ahol táborozni lehet? – Van egy kis sziget úgy negyed mérföldnyire. – Álljunk meg ott, és pakoljunk le – javasolt Tom. – Pingót és Sallyt a táborban hagyjuk, míg maga, én meg Chori körülnézünk, és megkeressük a bátyámat. Nincs vesztegetni való időnk. Kikötöttek egy átázott, sáros szigetecskén, miközben újból

szakadni kezdett az eső, olyan erővel, mintha egy vízesés zúdulna rájuk. Don Alfonso integetett és kiabált, felügyelte a kirakodást, aztán visszaraktak néhány dolgot a csónakba, amire később még szükségük lehet. – Lehet, hogy két-három napig is távol leszünk – mondta Don Alfonso. – Fel kell rá készülnünk, hogy több éjszakát is a csónakban kell töltenünk. Az is lehet, hogy esni fog. – Csak nem? – jegyezte meg Sally. Tom odaadta neki a kismajmot. – Vigyázzon rá, amíg távol vagyok, jó? – Hát persze. A csónak elindult. Tom nézte Sallyt a szakadó esőben. Az alakja lassan beleveszett a szürkeségbe. – Vigyázzon magára, Tom! – kiáltott utána, még mielőtt eltűnt volna. Chori erőteljes mozdulatokkal tolta előre a csónakot, amely most jóval könnyebb volt, és így gyorsabban is haladtak. Öt perccel később Tom valami zajt hallott meg a feje fölötti faágak közül. Egy kis fekete szőrgombóc ugrott ágról ágra, végül Tom fején landolt, és úgy visított, mint egy elveszett lélek. – Te kis csibész, máris megszöktél? – Tom visszadugta a kismajmot a zsebébe, ahol az kényelmesen elhelyezkedett, és azonnal elhallgatott. A csónak egyre mélyebbre hatolt az eső áztatta mocsárban. 27. fejezet A dühöngő vihar épp akkor érte el a csúcspontját, amikor bekanyarodtak a „Fekete Hely” felé vezető mellékágra. Villámok cikáztak az égen és mennydörgések morajlottak sortűzként az erdőben, néha csak pár másodperc választotta el őket. A hatvan méterrel a fejük fölé magasodó lombokat

vadul tépázta a szél. A folyóág hamarosan szétágazott újabb keskeny, sekély csatornákra, amelyek süppedős, csillogó iszapszigetek között kanyarogtak. Don Alfonso időnként megállt, és a nyomokat vizsgálta a sekély víz fenekén. A szakadó eső nem enyhült, és az éjszaka olyan észrevétlenül lepte meg őket, hogy Tom csak csodálkozott, amikor Don Alfonso azt mondta, letáboroznak. – A csónakban alszunk, mint a vadak – mondta. – Van itt egy jó hely, ahol megállhatunk, nincsenek vastag ágak a fejünk fölött. Nem szeretnék egy jaguár rothadt leheletére ébredni. Vigyáznunk kell, hogy ne itt haljunk meg, Tomasito, mert akkor a lelkünk sohasem talál ki innen. – Én mindent elkövetek. Tom bebújt a szúnyogháló alá, keresett egy helyet a csomagjaik között, és megpróbált elaludni. Az eső végre elállt, de Tom még mindig bőrig át volt ázva. A dzsungelből mindenhonnan vízcsöpögés hallatszott állatok kiáltásaival, nyögéseivel, rikoltásaival tarkítva. Némelyik hang szinte emberi volt. Talán tényleg emberek – az elveszett lelkek, akikről Don Alfonso beszélt. Tom Vernonra gondolt, aki eltévedt a mocsárban, talán beteg is, lehet, hogy haldoklik… Kisfiú korából úgy emlékezett rá, hogy mindig reménykedő, barátságos és kissé elveszett kifejezés ült az arcán. Tom lassan végre elaludt, de egész éjszaka zavaros álmok nyugtalanították. Másnap találtak egy holttestet. Először csak egy fehér csíkokkal tarkított vörös foltot vettek észre lebegni a vízen. Chori arrafelé tolta a csónakot. A foltról kiderült, hogy egy nedves ing, amely a bomlás gázaitól fújódott fel. Chori óvatosan mellé kormányozta a csónakot. Egy tucat döglött piranha lebegett a holttest körül, kidülledt, üveges szemmel, tátott szájjal. Az eső közben megint szemerkélni kezdett.

A halottnak rövid, fekete haja volt. Nem Vernon volt az. Don Alfonso mondott valamit, mire Chori a rúddal megbökdöste a holttestet. Bugyborékoló gázok szabadultak ki az ing alól, és ocsmány szag terjengett körülöttük. Chori a holttest alá nyúlt a rúddal, és átfordította. Hatalmas felhőben szálltak fel a legyek. A víz ezüstösen forrt, ahogy a halak, amelyek alulról harapdálták a holttestet, riadtan szétrebbentek. Tom döbbenten meredt a holttestre, amely most már arccal felfelé feküdt, bár arca már nemigen volt. A piranhák felfalták, mint ahogy a test egész elülső részét is, csak a csontok maradtak. Az orra helyén csak egy porc fehérlett, az ajka és nyelve hiányzott, a szája helyén csak egy lyuk tátongott. Az egyik szemgödörbe beszorult egy halacska, ideoda csapkodva próbált elmenekülni. A víz örvényleni kezdett, ahogy a halak bele-belekaptak a holttest másik oldalába. Az ing leszakadt cafatjai lebegtek a vízen. – Az egyik fiú az Puerto Lempirából – mondta Don Alfonso. – Megharapta egy mérges kígyó, amikor a bozótban próbált utat vágni. Itt hagyták. – Honnan tudja, hogy kígyómarás ölte meg? – kérdezte Tom. – Látja azokat a döglött piranhákat? Ezek abból a részből ettek, ahol a kígyómarás volt. Megmérgezte őket is, és az állatok, akik megeszik ezeket a halakat, azok is bele fognak pusztulni a kígyóméregbe. Chori a rúddal ellökte a holttestet, és továbbindultak. – Ez nem jó hely meghalni. Ki kell jutnunk innen még az este beállta előtt. Nem szeretnék ma éjjel álmomban találkozni a lempirai fickó kísértetével, aki a kiutat keresi a mocsárból. Tom nem válaszolt semmit sem. A holttest látványa nagyon megrázta. Próbálta elfojtani szorongató rossz

előérzetét. Vernonra, aki olyan könnyen pánikba esik, és semmit nem tud megszervezni, ezernyi veszély leselkedhet egy ilyen helyen. Ki tudja, lehet, hogy már ő is halott… – El sem tudom képzelni, miért nem fordulnak vissza, és hagyják itt ezt a helyet. Talán egy démon is beszállt a csónakjukba, és hazugságokat suttog a fülükbe – jegyezte meg Don Alfonso. Lassan továbbhaladtak. A mocsár végtelennek tűnt. A csónak alja súrolta a sáros vízfeneket, sokszor el is akadtak, kénytelenek voltak kiszállni, és tolni a csónakot. Gyakran vissza kellett kanyarodniuk a kacskaringós csatornákon. A délután közepe felé Don Alfonso egyszer csak felemelte a kezét. Chori megállt a csónakkal, és hegyezték a fülüket. Tom egy kétségbeesett hangot hallott meg a távolból – valaki hisztérikusan segítségért kiabált. Tom azonnal felugrott, tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Vernon! Hirtelen csönd lett. – Vernon! Én vagyok az, Tom! Kétségbeesett kiáltozás tört ki, a szavak torzán, érthetetlenül visszhangzottak a fák között. Chori tovább tolta a csónakot, és Tom hamarosan meglátta az alkonyati félhomályban egy csónak körvonalait. Valaki ült az orrában, kiabált és integetett. Vernon volt az. Hisztérikus állapotban volt, de legalább élt. – Gyorsabban! – sürgette Tom Chorit. Chori tovább tolta a csónakot. Amikor odaértek a másik csónakhoz, Tom átsegítette Vernont. Vernon az öccse karjaiba omlott. – Mondd, hogy nem vagyok halott! – kiáltotta. – Jól vagy, nem vagy halott. Jól van, jól van, itt vagyunk – nyugtatgatta Tom. Vernon zokogásban tört ki. Tom átölelve tartotta, és hirtelen dejà vu érzés fogta el – egy emlék jutott eszébe,

amikor Vernon egy nap úgy jött haza az iskolából, hogy egy csapat gyerek üldözte. Akkor is ugyanígy Tom karjaiba vetette magát, és vékony teste csak úgy rázkódott a zokogástól. Tomnak kellett kimennie, és megverekednie a fiúkkal – Tom, a fiatalabbik vívta meg a bátyja harcait. – Jól van, nincs semmi baj – mondta. – Itt vagyunk, most már biztonságban vagy. – Hála istennek! Hála istennek. Biztos voltam benne, hogy ez már a vég… – Vernon hangja elfulladt. Tom segített leülni Vernonnak, akit teljesen megdöbbentett az öccse felbukkanása. Az arca és a nyaka feldagadt a csípésektől, és véresre vakarta. A ruhái leírhatatlanul mocskosak voltak, a haja csapzottan és piszkosan lógott, és még a szokásosnál is soványabb volt. – Jól vagy? – kérdezte Tom. Vernon bólintott. – Attól eltekintve, hogy elevenen felfalnak a szúnyogok, jól. Csak megijedtem. – Vernon megtörölte az arcát mocskos ingujjával, amitől csak még piszkosabb lett, és elfojtotta az újból feltörő zokogást. Tom egy percig csak nézte a bátyját. A lelkiállapota sokkal jobban aggasztotta, mint a fizikai erőnléte. Ahogy visszaérnek a táborba, Pingo kíséretében azonnal visszaküldi Vernont a civilizációba. – Don Alfonso, forduljunk vissza, és tűnjünk el innen. – És a Mester? – szólalt meg Vernon. Tom ránézett. – A Mester? Vernon a csónak felé intett a fejével. – Beteg. Tom áthajolt, és belesett a csónakba. Az aljában szinte teljesen elbújva az átázott felszerelések és élelmiszerek között, egy feldagadt arc, sűrű ősz haj és szakáll kandikált ki egy piszkos hálózsákból. A férfi félig eszméleténél volt, és bánatos szemmel nézett fel Tomra, de nem szólt egy szót sem. – Ez meg kicsoda?

– A Mesterem az ashramból. – És mi a fenét keres itt? – Együtt jöttünk. A férfi mereven Tomra szegezte a tekintetét. – És mi baja van? – Lázas. Két napja egy árva szót sem szólt. Tom elővett a felszerelései közül egy orvosságos dobozt, és átmászott a másik csónakba. A Mester minden mozdulatát követte a szemével. Tom odahajolt, és megfogta a homlokát. Tűzforró volt, legalább 40 fokos láza lehetett. A pulzusa gyenge volt és gyors. Tom meghallgatta a mellkasát a fonendoszkóppal: a tüdeje tiszta volt, a szívverése normális, bár kicsit gyors. Tom beadott neki egy antibiotikuminjekciót és egy malária elleni szert. Mivel nem állt módjában semmilyen komolyabb vizsgálatot elvégezni, ez volt a legtöbb, amit tehetett. – Milyen láz ez? – kérdezte Vernon. – Vérvizsgálat nélkül nem tudom megállapítani. – Meg fog halni? – Nem tudom. – Tom átváltott spanyolra: – Don Alfonso, van valamilyen elképzelése, hogy mi baja lehet ennek az embernek? Don Alfonso is átmászott a csónakba, és a beteg fölé hajolt. Megkopogtatta a mellkasát, megnézte a szemét, kitapintotta a pulzusát, megvizsgálta a kezét, aztán felállt. – Igen, jól ismerem ezt a betegséget. – És mi ez? – Úgy hívják, hogy halál. – Ne! – tiltakozott kétségbeesetten Vernon. – Ne mondja ezt! Nem halhat meg! Tom már sajnálta, hogy kikérte Don Alfonso véleményét. – Visszavisszük a táborba. Chori majd tolja ezt a csónakot, én a miénket. – Tom Vernonhoz fordult. – Kicsit messzebb megtaláltuk az egyik vezető holttestét. Hol van a

másik? – Egy jaguár rávetette magát az éjszaka, és felvonszolta egy fára. – Vernon megborzongott. – Hallottuk, ahogy sikoltozik, meg ahogy ropognak a csontjai. Olyan volt… – A mondatot zokogás szakította félbe. – Tom, vigyél el innen! – Elviszlek. Visszaküldünk téged meg a Mestert Brusba, majd Pingo elkísér. Épp sötétedés után értek vissza a táborhelyükre. Vernon felállította az egyik sátrukat, és odavitték a Mestert a csónakból. Nem akart enni, továbbra is hallgatott, és nyugtalanítóan meredt rájuk. Tom azon tűnődött, nem vesztette-e el az ép eszét. Vernon ragaszkodott hozzá, hogy mellette töltse az éjszakát a sátorban. Másnap reggel a nap épp csak felbukkant a fák tetejénél, amikor mindenkit felriasztott Vernon segélykiáltása. Tom ért oda elsőnek. A Mester felült a hálózsákjában, és nagyon zaklatott volt. Az arca sápadt volt és száraz, a szeme úgy csillogott, mint két kék porcelánszilánk, és vadul cikázott ide-oda. A kezével levegőbe kapkodva hadonászott. Aztán egyszer csak felkiáltott: – Vernon! – és a kezével utánakapott. – Jaj istenem, hol vagy, Vernon? Hol vagyok? Tom ekkor döbbent rá, hogy a Mester megvakult. Vernon megragadta a kezét, és letérdelt mellé. – Itt vagyok, Mester. Egy sátorban vagyunk. Visszavisszük Amerikába, minden rendben lesz. – Micsoda átkozott bolond voltam! – kiáltotta a Mester. A szája görcsösen megfeszült az erőfeszítéstől, és nyál fröcskölt belőle. – Kérem, Mester, ne izgassa fel magát. Hazamegyünk, vissza Big Surbe, vissza az ashramba… – Mindenem megvolt! – ordította a Mester. – Volt pénzem, tizenéves lányok az ágyamban, házam az óceán mellett… Emberek vettek körbe, akik tiszteltek. Mindenem

megvolt! – Az erek kidagadtak a homlokán, és nyál csorgott végig az állán. Egész teste olyan vadul reszketett, hogy Tomnak az volt az érzése, szinte hallja, ahogy zörögnek a csontjai. A vak szemek vadul forogtak, mint két golyó a játékautomatában. – Elvisszük egy kórházba, Mester. Most ne beszéljen, minden rendbe fog jönni, nem lesz semmi baj… – És én mit csináltam? Ha! Nekem ez nem volt elég! Amilyen ostoba voltam, többet akartam! És nézzék, mi lett a vége! – Az utolsó szavakat már üvöltötte, aztán olyan puffanással zuhant hátra, mint amikor a földre dobnak egy döglött halat. Csak feküdt, tágra nyílt szemmel, de a csillogás már eltűnt belőle. Halott volt. Vernon döbbenten bámult, képtelen volt megszólalni. Tom a vállára tette a kezét, és érezte, hogy egész testében remeg. A Mester szörnyű halált halt. Don Alfonsót is megrázta a dolog. – El kell mennünk innen – mondta. – Egy rossz szellem vitte el ezt az embert, pedig ő nem akart elmenni. – Készítsék elő az egyik csónakot az indulásra – mondta Tom. – Pingo visszaviheti Vernont Brusba, amíg mi továbbmegyünk – már ha nincs kifogása ellene. Don Alfonso bólintott. – Igen, jobb lesz így. A mocsár nem való a bátyjának. – Utasításokat kezdett kiabálni Chorinak és Pingónak, akik rögtön sürgölődni kezdtek. Ők is meg voltak ijedve, és örültek, hogy továbbállhatnak innen. – Nem értem – mondta Vernon. – Olyan jó ember volt. Hogy lehetett ilyen halála? Hát igen, Vernon mindig könnyen áldozatul esett a szélhámosoknak, gondolta Tom – anyagi, érzelmi és spirituális dolgokban egyaránt. De most nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy ezt megvitassák. Csak annyit

mondott: – Néha azt hisszük, hogy ismerünk valakit, de valójában mégsem ismerjük. – Három évet töltöttem el mellette. Én ismertem. A láz miatt lehetett. Félrebeszélt, nem volt magánál. Nem is tudta, mit beszél. – Temessük el, és menjünk. Vernon nekilátott sírgödröt ásni, aztán Tom és Sally is csatlakozott hozzá. Eltisztogattak egy kis területet a tábor mögött, Chori fejszéjével átvágták a gyökereket, és ásni kezdtek. Húsz perc alatt készen is lett a sekély sírgödör a kemény, agyagos talajban. Odavonszolták a Mester holttestét, belefektették a mélyedésbe, egy réteg agyaggal betakarták, aztán megtöltötték a partról odahordott sima kavicsokkal. Don Alfonso, Chori és Pingo már a csónakban ültek, és alig várták, hogy indulhassanak. – Jól vagy? – karolta át Tom a bátyja vállát. – Döntöttem – mondta Vernon. – Nem megyek vissza. Veled megyek. – Vernon, már mindent elrendeztünk. – Ugyan mi vár rám, ha visszamegyek? Teljesen le vagyok égve, még kocsim sincs. Az ashramba semmiképp nem mehetek vissza. – Majd kitalálsz valamit. – Már kitaláltam. Veled megyek. – Nem vagy olyan állapotban, hogy velünk gyere. Majdnem meghaltál. – Ezt meg kell tennem – makacskodott Vernon. – Már jól vagyok. Tom habozott, nem tudta eldönteni, hogy Vernon tényleg jól van-e. – Kérlek, Tom… Olyan kétségbeesett könyörgés volt a hangjában, hogy Tom meglepődött – és kicsit örült is neki. Megragadta Vernon vállát. – Hát jó. Együtt fogjuk végigcsinálni, ahogy

apa akarta. Don Alfonso türelmetlenül tapsolni kezdett. – Eleget beszéltek? Mehetünk már végre? Tom bólintott. Don Alfonso pedig kiadta az utasítást, hogy lökjék el a csónakot. – Most már két csónakunk van – mondta Sally. – Én is beszállok a csáklyázásba. – Ugyan már! Ez férfimunka. – Don Alfonso, maga egy hímsoviniszta disznó. Don Alfonso összeráncolta a homlokát. – Hímsoviniszta disznó? Az milyen állat? Ez sértés volt? – De még mennyire, hogy az – közölte Sally. Don Alfonso jól meglökte a csónakot, aztán elvigyorodott. – Akkor nagyon örülök. Ha egy gyönyörű nő sérteget, az igazán nagy megtiszteltetés. 28. fejezet Marcus Aurelius Hauser lenézett fehér ingére, és észrevette, hogy egy kis bogár igyekszik rajta felfelé. Elkapta, a hüvelyk- és mutatóujja között megszorította, majd miután a kitinpáncél kellemesen roppant egyet, eldobta. Aztán megint Philip Broadbentre nézett. Már nyoma sem volt a gúnyos jókedvének és affektált modorának. Philip megbilincselt kézzel és lábbal a földön guggolt, mocskosan, tele csípésekkel, borostásan. Gyalázatos, hogy egyesek mennyire nem tudják fenntartani a személyes higiéniát a dzsungelben. Hauser vetett egy pillantást a vezetőjükre, Orlando Ocotalra is, akit három katona tartott fogva. Ocotal meglehetősen sok bajt okozott nekik. Majdnem sikerült egérutat nyernie, Hauser csak kitartó üldözéssel tudta elkapni. Egy egész napot elpocsékoltak ezzel. Ocotal végzetes hibája az volt, hogy azt feltételezte, egy yanqui nem lesz képes követni a nyomait a mocsárban. Nyilván nem hallott még

Vietnamról. Mindegy, jobb is, hogy így történt, most már legalább tudja, mit várjon tőle. Már amúgy is majdnem átkeltek a mocsáron, és Ocotalra nincs szüksége többé. És a lecke használni fog Philipnek is. Hauser mélyen beszívta a sűrű erdei levegőt. – Emlékszik, Philip, amikor berakodtunk a csónakba, kérdezte, hogy minek ezek a bilincsek meg láncok? Philip nem válaszolt. Hauser akkor azt mondta neki, a bilincsek pszichológiai szempontból fontosak, hogy fegyelmezni tudják a katonákat – amolyan hordozható fogda. Persze valójában soha nem fogják használni. – Hát most már tudja – folytatta Hauser. – Magának szántam. – Miért nem öl meg egyszerűen? Essünk túl rajta. – Mindent a maga idejében. Az ember nem teszi el könnyű szívvel láb alól egy család utolsó tagját. – Ezt meg hogy érti? – Örülök, hogy megkérdezte. Rövidesen a két fivérét is elintézem, akik mögöttünk járnak a mocsárban. Amikor az utolsó Broadbent is meghalt, én elveszem, ami az enyém. – Maga egy pszichopata. – Racionális emberi lény vagyok, aki jóvá akar tenni egy nagy sérelmet, amelyet egyszer elkövettek ellene. – Miféle sérelmet? – Az apja és én társak voltunk. Ő megfosztott a részemtől, amely nekem járt volna az első nagy felfedezése után. – Az ég szerelmére, ennek már negyven éve! – Ami csak még súlyosabbá teszi az elkövetett bűnt. Amíg én negyven éven át küzdöttem, hogy talpon maradjak, az apja fürdött a luxusban. Philip vállat vont, megcsördültek a láncait. – Milyen csodás, ahogy fordul a szerencse kereke.

Negyven évvel ezelőtt a maga apja egy vagyontól fosztott meg. Én ezután egy roppant kellemes helyre kerültem, amit Vietnamnak hívnak, míg ő gazdagságban és kényelemben élt. Most szándékomban áll visszaszerezni, ami az enyém, sőt még többet is. Csodálatos a sors iróniája. És ha arra gondolok, Philip, hogy maga mindezt ezüsttálcán szállította nekem… Philip nem felelt semmit sem. Hauser megint mélyen beszívta a levegőt. Imádta a forróságot és a párát. Sehol nem érezte magát olyan egészségesnek és elevennek, mint a dzsungelben. Csak a napalm finom illata hiányzott. Az egyik katonához fordult: – Most elintézzük Ocotalt. Jöjjön, Philip, nem szeretném, ha lemaradna erről. A két csónakba már mindent belepakoltak. A katonák belökdöstek az egyikbe Philipet és Ocotalt. Beindították a motort, aztán elindultak a tavacskák és mellékágak labirintusában. Hauser a csónak orrában állt, és figyelt. – Erre. A csónakok továbbsiklottak, míg meg nem érkeztek egy poshadt vizű tavacskához, amelyet egy sekély rész választott el a főágtól. Hauser tudta, hogy a visszavonuló víz után az ilyen tavacskákban nagy számban maradnak hátra ott rekedt piranhák. Rég felfaltak mindent, ami a tóban élt és mozgott, és már kezdtek egymásnak esni. Jaj annak az állatnak, amelyik beletéved egy ilyen tóba. – Állítsák le a motort, és horgonyozzunk le. A motorok köhögve leálltak, és az ezt követő csendet csak a kövekkel nehezített horgonyok csobbanása zavarta meg. Hauser Ocotalhoz fordult. – Álljon fel. A katonák talpra rángatták Ocotalt. Hauser közelebb lépett, és az arcába bámult. Az indián nyugati inget és sortot viselt. Egyenesen és hűvösen állt. A tekintetében nem

tükröződött se félelem, se gyűlölet. Ez a tawahka indián is azon szerencsétlen emberek közé tartozik – gondolta Hauser –, akiket a becsület és lojalitás elavult elképzelései irányítanak. Hauser nem kedvelte az ilyen embereket. Megbízhatatlanok és hajlíthatatlanok. Max is pontosan ilyen volt. – Nos, Don Orlando – mondta Hauser, gúnyosan megnyomva a címet. – Fel tud hozni valamit a védelmében? Az indián rezzenéstelenül nézett rá. Hauser elővette a zsebkését. – Fogják szorosan. A katonák megragadták. A keze hátul meg volt kötözve, a lába lazábban összekötve. Hauser kinyitotta a kis zsebkést, és egy fenőkövön néhány gyors mozdulattal megélesítette a pengét. Ellenőrizte a hüvelykujján, hogy elég éles-e, és elégedetten elmosolyodott. Aztán kinyújtotta a karját, és egy hosszú vágást ejtett Ocotal mellkasán, felhasítva az ingét és a bőrét. Nem volt mély a vágás, de a vér folyni kezdett, és feketére áztatta a khakiinget. Az indián meg sem rezzent Hauser ejtett egy felületes vágást a vállán, a karján és a hátán is. Az indián nem reagált. Hauserre nagy hatást tett a dolog. Nem találkozott ilyen bátorsággal azóta, hogy vietkong foglyokat hallgatott ki annak idején. – Hadd folyjon egy kicsit a vére – mondta. Vártak. Az ing már egészen átázott a vértől. Egy madár felrikoltott valahol az erdő mélyén. – Lökjék be a vízbe. A három katona megtaszította az indiánt, aki a vízbe bukott. A csobbanás után egy pillanatig csönd volt, aztán a víz kavarogni kezdett, először csak lassan, aztán egyre hevesebben, míg már az egész tavacska forrongott. Ezüstös foltok villantak fel a barna vízben, mintha pénzérmék lennének, aztán vöröses felhő terült szét benne, és átlátszatlan

lett a víz. A khakiing cafatjai és húsdarabkák úsztak a felszínen. A nyüzsgés a vízben jó öt percig tartott, míg végül elcsendesedett a felszín. Hauser elégedettséget érzett. Elfordult, hogy lássa, Philip mit szól hozzá, és elégedett volt a reakciójával – nagyon is elégedett. 29. fejezet Tom és kis csapata továbbhaladt a mocsár mélyén a szövevényes csatornákon át. Időnként letáboroztak a vízből alig kiemelkedő sárszigeteken. Babot és rizst főztek a nedves fából rakott tűzön, mert Chori nem talált elejteni való állatot. Annak ellenére, hogy szünet nélkül esett az eső, a víz szintje csökkent, és egyre több víz alatti farönk bukkant elő, amiket el kellett távolítani az útból, mielőtt továbbmehettek volna. Állandóan kísérte őket a bögölyök rosszindulatú fekete felhője. – Azt hiszem, mégis elfogadom azt a pipát – mondta Sally. – Inkább tüdőrákban halok meg, mint hogy ezt elviseljem. Don Alfonso diadalmas mosollyal elővette a pipát a zsebéből. – Majd meglátja, a dohányzástól hosszú és boldog élete lesz. Jómagam száz éve pipázom. A dzsungelből hirtelen valami zaj hallatszott. Olyan volt, mintha egy ember köhögne, csak annál egy kicsit hangosabb és vontatottabb volt. – Ez meg mi? – Egy jaguár. Méghozzá egy elég éhes jaguár. – Csodálatos, hogy maga mennyi mindent tud az erdőről – mondta Sally. – Igen. – Don Alfonso sóhajtott egyet. – De manapság már senkit sem érdekel az erdő. Az unokáim és a dédunokáim csak a futballal foglalkoznak, meg azokkal a vastag fehér

cipőkkel, amiket San Pedro Sulában, a gyárakban készítenek, és lerohad bennük az ember lába. – Tom edzőcipőjére intett a fejével. – Nike? – Igen. San Pedro Sula közelében egész falvak vannak, ahol lerohadt a fiúk lába és leesett, mert ilyet hordtak. Most falábakon járnak. – Ez nem igaz. Don Alfonso csak a fejét csóválta, és helytelenítően cuppogott. A csónak átsiklott a lecsüngő indák függönyén, amelyeket Pingo levagdosott. Tom látta, hogy a fejük felett vékonyodik a felhőtakaró, egy napsugár épp áthatolt a felhőkön. Ahogy továbbhaladtak, megpillantott egy hatalmas fát, amely nemrégiben dőlhetett ki, és a helyén üres folt maradt az összefüggő lombsátorban. A fatörzs keresztbe feküdt a vízen, és elállta az útjukat. Ez volt a legnagyobb kidőlt fa, amellyel eddig találkoztak. Don Alfonso elmotyogott egy káromkodást. Chori fogta a fejszéjét, és kiugrott a csónak orrából a fatörzsre. Meztelen talpával megkapaszkodott csúszós kérgén, aztán hasogatni kezdte a fát, csak úgy röpködtek szét a forgácsok. Fél óra alatt sikerült elég mély éket vágni bele, hogy a csónak át tudjon siklani fölötte. Mind kimásztak belőle, és tolni kezdték. A fatörzs másik oldalán hirtelen mélyült a víz. Tom gázolt a derékig érő vízben, és próbált nem gondolni a fogpiszkálóhalra, a piranhákra és a sűrű vízben nyüzsgő kórokozókra. Vernon előtte haladt, a szélénél fogta a csónakot, és úgy tolta előre. Tom jobboldalt hirtelen valami hullámzást vett észre a sötét vízben. Ugyanabban a pillanatban meghallotta Don Alfonso éles kiáltását: – Anakonda! – Tom gyorsan bemászott a csónakba, de Vernon egy másodperc töredékével elkésett. A víz örvényleni kezdett, hirtelen kiemelkedett belőle valami, és Vernon egy fojtott sikollyal

eltűnt a barna víz alatt. A kígyó csillogó háta elsiklott mellettük, épp csak egy pillanatra villant fel a teste, amely olyan vastag volt, mint egy kisebb fa törzse, aztán elsüllyedt, és eltűnt a szemük elől. – Ehi! Elkapta Vernitót! – kiáltott fel Chori. Tom előkapta az övéből a bozótvágó kést, és a vízbe vetette magát. Néhány rúgással olyan mélyre lement, amennyire csak tudott. Harminc centinél messzebb nem látott a sáros, sötétbarna vízben. A folyó közepe felé rúgta magát, és a szabad kezével tapogatózva próbálta megtalálni a kígyót. Rátapintott valami hideg, gömbölyded, csúszós dologra, és rávágott a késsel, de aztán rájött, hogy csak egy elsüllyedt fatörzs az. Belekapaszkodva előbbre tolta magát, és kétségbeesetten kutatott tovább a kígyó és a bátyja után. A tüdeje már majd szétrobbant. Felrúgta magát a felszínre, nagy levegőt vett, aztán újból lebukott, és tovább tapogatózott. Mennyi idő telhetett el? Egy perc? Kettő? Meddig bírja Vernon? A kétségbeesés hajtotta tovább, őrülten kutatott a nyálkás, elsüllyedt fatörzsek között. Az egyik fatörzset hirtelen furcsán hajlékonynak érezte az ujjai között. Egy izmos, henger alakú testet tapintott, kemény volt, mint a mahagóni. Érezte, ahogy hullámzanak a bőr alatt az izmok. Tövig beledöfte a kést a kígyó puha hasába. Egy másodpercig nem történt semmi, aztán az anakonda ostorként csapkodni kezdett, és hátralökte Tomot a vízben. A levegő nagy buborékokban szaladt ki a tüdejéből. A felszínre evickélt, és levegőért kapkodott. A víz felszíne szinte forrt, ahogy a kígyó hányta-vetette magát. Tom rájött, hogy a kése már nincs meg. A kígyó teste csillogó ívben kiemelkedett a vízből, és egy pillanatra Vernon ökölbe szorult keze, majd a feje is felbukkant. Zihálva levegő után kapott, majd megint eltűnt. – Egy másik kést! – kiáltotta Tom.

Pingo odadobott neki egyet a nyelével. Tom elkapta, és többször belevágta a víz felszínén hánykolódó izmos gyűrűkbe. – A fejét! – kiabálta Don Alfonso a csónakból. – A fejét vágja le! De hol lehet a feje? Tomnak hirtelen támadt egy ötlete. Egyszer-kétszer megszurkálta a kígyó testét a kés hegyével, hogy felingerelje – és akkor ki is bukkant a vízből a szörnyeteg feje, ocsmány, kitátott szája és két apró szeme, ahogy kereste a kínzóját. Kitátott szájjal Tomra vetette magát, aki egyenesen beledöfte a kést a kígyó rózsaszín szájnyílásába, és le a torkán. Az anakonda rángatózott és harapni próbált, de Tom szorosan tartotta a kés nyelét. Bár a kígyó ráharapott a karjára, többször is megforgatta a kést. Érezte, ahogy mélyen a húsba hatol, és kiömlik a hüllő vére. A feje olyan erővel rángatózott előre-hátra, hogy majdnem letépte Tom karját. Tovább forgatta a kést, érezte, hogy még egyszer görcsösen megrándul a kígyó állkapcsa, de aztán egy utolsó erőfeszítéssel sikerült levágni a fejét. A másik kezével szétfeszítette a száját, és kihúzta a fogai közül a karját, aztán kétségbeesetten keresni kezdte a bátyját a még mindig kavargó vízben. Vernon hirtelen felbukkant, arccal lefelé. Tom megragadta, és megfordította. Az arca vörös volt, a szeme lehunyva. Halottnak látszott. Tom odavonszolta a vízben a csónakhoz, Pingo és Sally pedig berángatták. Tom utánamászott, majd elnyúlt a csónak aljában, és elájult. Amikor magához tért, Sally hajolt fölé, szőke haja úgy omlott le, mint egy vízesés. A kígyó fogainak nyomait tisztogatta Tom karján egy alkoholos vattával. Az ingujja le volt tépve könyöktől, és mély, vérző sebek éktelenkedtek a karján. – Vernon…? – Jól van – nyugtatta meg Sally. – Don Alfonso ápolja.

Csak nyelt egy kis vizet, és van egy csúnya harapás a combján. Tom megpróbált felülni. A karja mintha égett volna. A böglyök minden eddiginél többen kavarogtak körülötte. Vigyáznia kellett, nehogy belélegezzen egyet-kettőt. Sally gyengéden visszanyomta. – Ne mozogjon. – Szívott egy kis füstöt a pipából, és körbefújta Tomot, elüldözve a böglyöket. – Az a szerencséje, hogy az anakondának ilyen vacak kis foga van – mondta, és tovább dörzsölgette a sebeket. Tom hátradőlt, és felnézett a feje fölött elsikló lombokra. Sehol sem látott egy tenyérnyi kék eget sem, a levelek mindent eltakartak. 30. fejezet Tom a függőágyában feküdt aznap este, és bekötözött karját szorongatta. Vernon egész szépen rendbe jött, és vidáman segédkezett Don Alfonsónak, aki valamilyen meghatározhatatlan fajtájú madarat főzött vacsorára, amelyet Chori lőtt korábban. A kunyhó belsejében fojtogató volt a hőség, még ha az oldalát védő ponyvát fel is hajtották. Alig harminc nap telt el azóta, hogy Tom elhagyta Bluffot, de neki egy örökkévalóságnak tűnt. A lovai, a kék ég háttere előtt kirajzolódó vörös homokkősziklák, a vakítóan tűző napfény és a San Juan hegység fölött lebegő sasok… Az egész olyan volt, mintha valaki mással történt volna. A menyasszonyával, Sarah-val költöztek annak idején Bluffba. Sarah ugyanúgy imádta a lovakat és a szabad levegőt, mint Tom, de aztán kiderült, hogy Bluff túlságosan is csendes hely neki. Egy nap összecsomagolt, beült a kocsijába, és szó nélkül elhajtott. Tom épp akkor vett fel egy nagyobb összegű bankhitelt, hogy beindítsa az állatorvosi praxisát, és nem hagyhatott ott csak úgy csapot-papot. Amikor Sarah távozott, rájött, hogy ha választania kell Bluff és a lány között, hát

inkább Bluffot választja. Ennek már két éve, és azóta nem volt nő az életében. Azt mondta magának, nincs is rá szüksége. A nyugodt élet, a táj szépsége elég egyelőre. Állatorvosként rengeteg dolga volt, a munka kimerítő, bár nem jövedelmezett túl jól. Így is kielégítőnek találta, de azért soha sem tudta teljesen elfojtani a paleontológia iránti érdeklődését, gyerekkori álmát, hogy dinoszauruszkövületekre vadásszon. Lehet, hogy az apjának igaza van, ezt ki kellett volna nőnie tizenkét éves korára. Megfordult a függőágyban. A karja lüktetett. Vetett egy pillantást Sallyre. A fekhelyét elválasztó függöny fel volt húzva, hogy jobban járjon a szellő. Sally a függőágyában heverészett, és egy könyvet olvasott, amelyet Vernon hozott magával. Utópia volt címe. Utópia – Tom is ezt akarta megtalálni Bluffban. De valójában inkább menekült valami elől – például az apja elől. Hát most már legalább nem fog menekülni előle többé. Odakintről hallotta, ahogy Don Alfonso utasításokat ordibál Chorinak és Pingónak. Hamarosan főtt hús szaga lebegett be a kunyhóba. Tom Sallyre pillantott, és nézte, ahogy olvas, lapozgat, hátrasimítja a haját, felsóhajt, majd megint lapoz. Gyönyörű volt, még ha néha egy kicsit idegesítő is. Sally lerakta a könyvet. – Mit bámul? – Jó könyv? – Kitűnő. – Sally elmosolyodott. – Hogy érzi magát? – Remekül. – Indiana Jones se csinálhatta volna jobban. Tom megvonta a vállát. – Nem állhatok ott, miközben egy kígyó felfalja a bátyámat. – Tom valójában nem erről akart beszélni. – Meséljen nekem a vőlegényéről, Clyve professzorról. – Nos… – Sally elmosolyodott az emlékekre. – A Yaleen tanított. Ő volt a témavezetőm, amikor a

szakdolgozatomat írtam. Aztán… Ki ne szeretne bele Julianbe? Szörnyen okos. Soha nem felejtem el, amikor először találkoztunk egy tanszéki partin. Azt hittem, amolyan szokásos professzortípus, de egyáltalán nem az. Úgy fest, mint Tom Cruise. – Hű. – Persze neki a külső egyáltalán nem fontos. Neki az ész számít, nem a test. – Értem. – Tom nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást Sally alakjára, és arra gondolt, Julian is csak férfi, legfeljebb kevésbé őszinte, mint a legtöbben. – Nemrégiben jelent meg a könyve, A maja nyelv megfejtése címmel. Julian egy lángész, a szó igazi értelmében. – Kitűzték már az esküvő időpontját? – Julian nem hisz a nagy esküvőkben. Csak elmegyünk a polgármesteri hivatalba, és kész. – Na és a szülei? Nem lesznek csalódottak? – Nincsenek szüleim. Tom elvörösödött. – Sajnálom. – Semmi baj. Az apám tizenegy éves koromban halt meg, az anyám tíz évvel ezelőtt. Megszoktam már – legalábbis már amennyire meg lehet szokni az ilyesmit. – Szóval tényleg hozzá fog menni ehhez a fickóhoz? Sally ránézett Tomra, és rövid csönd lett. – Ezzel meg mit akar mondani? – Semmit. – Beszéljünk inkább másról, gondolta Tom. – Meséljen az apjáról. – Cowboy volt. Na persze, gondolta Tom. Valószínűleg egy dúsgazdag cowboy, aki versenylovakat tenyésztett. – Nem is tudtam, hogy még léteznek ilyenek – mondta udvariasan. – Léteznek, csak épp nem olyanok, mint a filmekben. Az igazi cowboyok egyszerű munkások, akik lóháton

dolgoznak, és a minimálbérnél is kevesebbet keresnek. Az apám kimaradt a középiskolából, alkoholista lett, és még negyvenéves sem volt, amikor baleset érte. Egy nagy szarvasmarhafarm vezetője volt Arizona déli részén. Leesett egy szélmalomról, amit meg akart javítani, és eltörte a nyakát. Nem lett volna szabad, hogy felküldjék oda, de a bíróság végül úgy döntött, az ő hibája volt, ami történt, mert ivott előtte. – Sajnálom, nem akartam kíváncsiskodni. – Jó beszélni róla. Legalábbis a pszichiáterem ezt mondja. Tom nem tudta, hogy ezt viccnek vegye vagy sem, de úgy döntött, biztos, ami biztos, inkább nem nevet. A legtöbben arrafelé New Havenben valószínűleg pszichiáterhez járnak. – Azt hittem, az apja legalábbis farmtulajdonos volt. – Gazdag lánynak nézett? Tom elpirult. – Csak úgy gondoltam… Végül is a Yaleen végzett, és ahogy lovagolni tud… – Sarah jutott az eszébe. Egy életre elege lett a gazdag lányokból, és Sallyről is azt feltételezte, hogy ő is ugyanolyan, mint Sarah. Sally elnevette magát, de ez inkább keserű nevetés volt. – Minden apróságért meg kellett küzdenem, amim van, a Yale-t is beleértve. Tom érezte, hogy még jobban elvörösödik. Elhamarkodottan következtetett. Sally egyáltalán nem olyan, mint Sarah. – A hibái ellenére csodálatos apa volt – folytatta Sally. – Megtanított lovagolni és lőni, szarvasmarhát terelni. Miután meghalt, az anyámmal Bostonba költöztünk, ahol a nővére élt. Egy étteremben dolgozott pincérnőként, hogy eltartson. Én a Farmingham állami egyetemre jártam, mert az volt az egyetlen hely, ahová bejutottam a meglehetősen egyszerű középiskolai tanulmányaim után. Az anyám egyetemista

koromban halt meg, ütőértágulatban. Nagyon váratlanul történt. Úgy éreztem, hogy vége a világnak. Aztán végre történt valami jó is. Volt egy antropológia-tanárnőm, aki ráébresztett arra, hogy a tanulás jó dolog, és hogy nem csak egy buta szőkeség vagyok. Ő hitt bennem. Azt akarta, hogy legyek orvos. Elkezdtem az orvosi egyetem előkészítőjét, de aztán beleszerettem a gyógyszerészetbe. Később jött az etnofarmakológia. Nagyon keményen megdolgoztam, hogy bejussak a Yale posztgraduális képzésére. És akkor találkoztam Juliannel. Sohasem felejtem el, amikor először láttam azon a partin… Ott állt a szoba közepén, és épp egy történetet mesélt. Julian nagyszerű mesélő. Odaálltam a többiek közé, és hallgattam. Az első copáni útjáról beszélt. Elbűvölő volt, mint egy amolyan régimódi, igazi nagy felfedező. – Persze, gondolom – mondta Tom. – Na és a maga gyerekkora milyen volt? – kérdezte Sally. – Inkább nem beszélnék róla. – Ez nem fair, Tom. Tom felsóhajtott. – Nagyon unalmas gyerekkorom volt. – Azt kétlem. – Hol is kezdjem? A testvéreimmel egy elegáns villába születtünk – úszómedence, szakácsnő, kertész, házvezetőnő, istállók, ezerholdas föld… Az apánk mindennel elhalmozott bennünket. Óriási tervei voltak velünk. Egész polcnyi könyve volt gyermeknevelési szakkönyvekből, és mindet el is olvasta. „Mindig legyenek a lehető legmagasabb elvárásaid” – minden könyv ezt tanácsolta. Kisgyerekkorunkban Bachot és Mozartot hallgattatott velünk, és telerakta a szobánkat klasszikus festmények reprodukcióival. Amikor olvasni tanultunk, a házban mindenre kis cédulákat ragasztott a tárgyak nevével. Reggel, amikor felébredtem, az első, amit megláttam, az volt, hogy FOGKEFE, MOSDÓ, TÜKÖR – a

szoba minden zugában cédulák virítottak. Hétéves korunkban választanunk kellett egy hangszert. Én dobolni szerettem volna, de az apám ragaszkodott valami klasszikushoz, úgyhogy hetente egyszer zongoraórára jártam Miss Greerhez. Vernon oboázott, Philipnek pedig hegedülnie kellett. Vasárnaponként ahelyett, hogy templomba mentünk volna – az apánk megrögzött ateista volt –, szépen felöltöztünk, és koncertet adtunk neki. – Te jó ég… – Hát ez az. Ugyanígy volt a sporttal is. Mindegyikünknek választania kellett egy sportágat. Nem azért, mert jó móka, vagy egészséges testgyakorlás, hanem azért, hogy bajnokok legyünk. A legjobb magániskolákba jártunk, a nap minden perce be volt osztva: lovaglás, különórák, különedzések, futball, tenisztábor, számítógépes tábor. Karácsonykor síelni jártunk Taosba és Cortina d’Ampezzóba. – Ez rémesen hangzik. És az édesanyjuk milyen volt? – A három anyánk, ugyanis csak féltestvérek vagyunk. Mondjuk úgy, hogy az apánk szerencsétlen volt a szerelemben. – És mindhármukat nála helyezték el a válások után? – Amit Max akart, azt meg is szerezte. Nem voltak szép válások. A volt feleségei nem játszottak nagy szerepet az életében, az én anyám különben is meghalt még kiskoromban. Az apám maga akart felnevelni minket. Nem akarta, hogy bárki is beleszóljon. Három lángészt akart felnevelni, akik megváltoztatják az egész világot. Megpróbálta ő megválasztani az életpályánkat, még a barátnőinket is. – Sajnálom. Szörnyű gyerekkora lehetett. Tom fészkelődött egy kicsit a függőágyban. Enyhén bosszantotta Sally megjegyzése. – Azért nem nevezném szörnyűnek, ha Cortinában kell tölteni a karácsonyt. Végül is

csak származott valami hasznunk is az egészből. Én megtanultam szeretni a lovakat. Philip beleszeretett a reneszánsz festészetbe. Vernon pedig… ő beleszeretett a kóborlásba. – Szóval az apjuk választotta ki a barátnőiket is? Tom már jobban örült volna, ha ezt a témát nem pendíti meg. – Megpróbálta. – És? Tom érezte, hogy elpirul, amikor eszébe jutott Sarah – a tökéletes, gyönyörű, okos, tehetséges és gazdag Sarah. – Ki volt az a lány? – kérdezte Sally. – Az apám mutatta be nekem. Egy barátjának a lánya volt. Ironikus módon ez volt az egyetlen alkalom, amikor én is ugyanazt akartam, amit az apám. Járni kezdtem vele, aztán eljegyeztük egymást. – És mi történt? Tom Sallyre nézett. Nem pusztán csak kíváncsinak tűnt. Eltűnődött, vajon miért érdekli ennyire a téma. – Nem vált be a dolog. – Azt már nem tette hozzá, hogy rajtakapta Sarah-t valakivel a saját ágyukban. Amit Sarah akart, azt mindig megszerezte. Az élet túl rövid – mondogatta mindig – és én szeretnék mindent megtapasztalni. Mi ezzel a baj? Sarah soha nem tagadott meg magától semmit sem. Sally még mindig kíváncsian nézte Tomot, aztán megcsóválta a fejét. – Az apja igazi különc lehetett. Akár könyvet is írhatott volna arról, hogyan ne neveljünk gyereket. Tom érezte, hogy egyre növekszik benne a bosszúság. Tudta, hogy nem kellene kimondani, tudta, hogy baj lesz belőle, de nem tudta megállni: – Apánk imádta volna Juliant. Hirtelen csönd lett. Érezte, hogy Sally rámered. – Tessék? Tom akarata ellenére folytatta: – Csak azt akartam mondani, hogy Julian pontosan olyan, amilyennek az apánk minket szeretett volna látni. A Stanfordra járt tizenhat évesen,

híres professzor lett a Yale-en, lángész, a szó igazi értelmében, ahogy maga mondta. – Ezt a megjegyzést inkább nem is méltatom válaszra – mondta mereven Sally, és az arca elvörösödött a dühtől. Aztán felkapta a könyvét, és tovább olvasott. 31. fejezet Philipet a háta mögött összebilincselt kézzel egy fához kötözték. A böglyök ezrével mászkáltak minden tenyérnyi bőrfelületén, szinte felfalták az arcát. Nem tudott semmit tenni ellenük, belemásztak a szemébe, az orrába, a fülébe. Rázogatta a fejét, próbálta a pislogással elhessegetni őket, de minden hiábavaló volt. A szeme már majdnem teljesen bedagadt. Hauser épp halkan beszélt valakivel a műholdas telefonon. Philip a szavakat nem tudta kivenni, de már jól ismerte ezt a halk, erőszakos hanghordozást. Lehunyta a szemét. Már ott tartott, hogy nem érdekelte semmi sem. Nem akart mást, csak azt, hogy Hauser minél előbb vessen véget a szenvedésének – egy gyors golyó a fejébe, az lenne a legjobb. Lewis Skiba az íróasztalánál ült, az ablak felé fordította a székét, és dél felé bámult, a manhattani felhőkarcolók körvonalaira. Négy napja nem hallott semmit sem Hausertől. Öt nappal ezelőtt azt mondta, hogy aludjon egyet a dologra, mielőtt meghozza a döntést – aztán néma csönd. Élete legszörnyűbb öt napja volt. A részvények már hat pontnál jártak, a tőzsdefelügyelet beidézte, a cég székházában lefoglaltak minden laptopot és asztali számítógépet. A szemetek még az ő saját számítógépét is elvitték. A tőzsdén tovább tombolt az eladási láz. A Wall Street Journal immár hivatalosan is bejelentette, hogy az FDA nem hagyta jóvá a Phloxatane-t. A Standard & Poor a leggyengébbek közé sorolta a Lampe részvényeit, és most először olyan

feltételezések láttak napvilágot, hogy csődeljárást indítanak a cég ellen. Skiba aznap reggel kénytelen volt elmondani a feleségének, hogy a körülményekre való tekintettel azonnal el kell adniuk az aspeni házukat. Végül is az a negyedik házuk, és minden évben csak egy hetet töltenek ott. De a felesége nem értette meg. Csak sírt, mondta a magáét, és az lett a vége, hogy Skiba a vendégszobában aludt. Te jóságos ég, ezentúl ez már mindig így lesz? Mi lesz, ha el kell adniuk azt a házat is, amiben laknak? Mit fog szólni a felesége, ha ki kell venni a gyerekeket a magániskolából? És mindeközben semmit sem hallott Hausertől. Mégis mi a fenét csinálhat? Valami történt vele? Feladta? Skiba érezte, hogy a homlokát kiveri a veríték. Gyűlölte, hogy a cégének sorsa és a saját sorsa is egy ilyen ember kezébe került. Amikor megcsörrent a telefon, Skiba ijedtében felugrott a székéből. Reggel tíz óra volt. Hauser még soha nem hívta reggel, de valahogy most mégis rögtön tudta, hogy ő az. – Igen? – próbált nyugodtan beleszólni a kagylóba. – Skiba? – Igen, én vagyok. – Mi a helyzet? – Minden rendben. – Aludt rá egyet? Skiba nyelt egy nagyot. A gombóc megint ott volt a torkában, és a gyomrát mintha ólomnehezékek húzták volna lefelé. Képtelen volt megszólalni, úgy összeszorult a torka. Ma már megitta ugyan a napi adagját, de még egy kortyocska nem fog ártani. A vállához szorította a kagylót, kinyitotta a bárszekrényt, és töltött egy whiskyt, vizet már nem is tett hozzá. – Lewis, tudom, hogy ez nem könnyű, de itt az idő. Akarja a kódexet, vagy nem? Akár most rögtön

abbahagyhatom az egészet, és elindulhatok haza. Mi legyen? Skiba lenyelte az aranyszínű, tüzes italt, és végre megtalálta a hangját, bár csak rekedtes suttogás tört elő a torkából: – Megmondtam már nemegyszer, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Maga ötezer mérföldre van innen, én nem tudom irányítani. Azt csinál, amit akar, csak hozza el a kódexet. – Nem értettem, rossz a vonal… – Csinálja, amit kell! – ordította Skiba. – Engem hagyjon ki belőle! – Nem, nem, nem! Ezt már megbeszéltük, Skiba. Együtt vagyunk benne, öregem. Skiba gyilkos erővel szorította a telefonkagylót. Egész teste reszketett. Úgy érezte, ha elég erősen szorítja a kagylót, meg tudja fojtani Hausert. – Megszabaduljak tőlük, vagy ne? – folytatta a kedélyes hang. – Ha nem intézem el őket, és úgy szerzem meg a kódexet, akkor ők is visszajönnek, és követelhetik a kódexet. Az a helyzet, Lewis, hogy nem nyerhet velük szemben. El fogják venni magától a kódexet. Azt mondta, szüksége van rá, de tisztán, komplikációk nélkül, pereskedés nélkül. – Majd fizetek nekik valami jogdíjat. Milliókat kereshetnek rajta. – Nem fognak üzletet kötni magával. Mást terveznek a kódexszel. Nem mondtam még? Annak a nőnek, Sally Coloradónak óriási tervei vannak. – Miféle tervei? – Skiba egész testében remegett. – A Lampe-hoz nincs semmi köze, elég, ha ennyit tud. Látja, Skiba, ez a baj magukkal, üzletemberekkel. Nem tudnak kemény döntéseket hozni. – Itt emberéletekről van szó! – Tudom, és nekem sem könnyű. Tegye mérlegre a jót és a rosszat. Néhány ember eltűnik a dzsungelben, ez van az

egyik serpenyőben. A másikban milliók életét megmentő gyógyszerek, húszezer embernek megőrizzük az állását, a részvényesek imádni fogják magát ahelyett, hogy a fejét követelnék, és maga lesz a Wall Street kedvence, amiért visszarántotta a Lampe-et a szakadék széléről. Skiba megint nyelt egyet. – Adjon még egy nap gondolkodási időt. – Nem lehet. A dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül. Emlékszik, mit mondtam arról, hogy meg kell állítani őket még a hegyvidék előtt? Lewis, csak hogy könnyítsék a lelkén: nem én magam fogom csinálni. Van itt néhány hondurasi katona, akiket alig tudok kordában tartani. Ezek a fickók teljesen őrültek, bármire képesek. Errefelé mindennaposak az ilyen dolgok. Ha visszafordulnék, ezek a katonák amúgy is megölnék őket. Szóval, Lewis, mit tegyek? Szabaduljak meg Broadbentéktől, és vigyem el magának a kódexet? Vagy forduljak vissza, és felejtsük el az egészet? Most mennem kell, mi a válasza? – Csak csinálja! A vonal sziszegett. – Mondja ki, Lewis. Mondja ki, hogy mit akar, mit tegyek. – Csinálja meg! Ölje meg őket, a pokolba magával! Ölje meg a Broadbent fiúkat! 32. fejezet Két és fél nappal a kígyótámadás után épp egy újabb, véget nem érő mellékágban haladtak a csónakkal. Tomnak feltűnt, hogy a mocsárban mintha egyre világosabb lenne. Napfény kezdett átszűrődni a fák lombján, aztán megdöbbentő váratlansággal a két csónak egyszer csak kibukkant a Meambar-mocsárból. Mintha egy teljesen új világba kerültek volna. Egy hatalmas tó szélénél voltak, amelynek tintafekete

volt a vize. A késő délutáni napfény áttört a felhőkön. Tomot óriási megkönnyebbülés árasztotta el, hogy végre nyílt terepre értek, és megszabadultak a mocsár fogságából. Friss szellő söpörte el a böglyöket. A tó túlsó partján hegyek kéklettek, azokon túl pedig egy halványan kirajzolódó magasabb hegylánc húzódott, a csúcsai belevesztek a felhőkbe. Don Alfonso felállt a csónak orrában, és széttárta a karját, egyik ráncos kezében a pipájával. Úgy festett, mint egy ütött-kopott madárijesztő. – A Laguna Negra! – kiáltotta. – Átkeltünk a Meambar-mocsáron! Don Alfonso Boswas jó vezető volt! Chori és Pingo beindították a csónakok motorját, és elindultak a tó túlsó partja felé. Tom nekitámaszkodott a csomagjaiknak, és élvezte a finom friss levegőt, míg a kismajom, Szőrmók kimászott a zsebéből, és a feje tetejére telepedett. Lehunyt szemmel, elégedetten cuppogott és makogott. Tom szinte már el is felejtette, milyen érzés, amikor a szellő simogatja a bőrét. Letáboroztak egy homokos szakaszon a tó túlsó partján. Chori és Pingo elmentek vadászni, és egy órával később egy kibelezett és felnégyelt őzzel tértek vissza, a véres húsdarabokat pálmalevelekbe csavarva hozták. – Pompás! – kiáltott fel Don Alfonso. – Tomás, ma őzsültet vacsorázunk, a maradékot pedig megfüstöljük az út hátralévő részére. Don Alfonso vesepecsenye-szeleteket sütött a tűz fölött, míg Pingo és Chori építettek egy kis füstölőállványt egy másik tűznél. Tom érdeklődve figyelte, ahogy nagy hozzáértéssel vékony csíkokat szelnek a húsból, és kiteregetik az állványra, aztán nedves fát raknak a tűzre, amitől illatos füst támadt. A sült hamarosan elkészült, és Don Alfonso szétosztotta. Miközben ettek, Tom feltett egy kérdést, ami

már régóta foglalkoztatta: – Don Alfonso, innen merre megyünk tovább? Don Alfonso a háta mögé dobott egy lerágott csontot. – Öt folyó ömlik a Laguna Negrába. Ki kell találnunk, hogy az apja melyiken ment tovább. – És honnan erednek ezek a folyók? – A belső hegyvidéken van a forrásuk. Némelyik a Cordillera Entre Riosból ered, mások a Sierra Patucából, illetve a Sierra de las Neblinasból. A Macaturi a leghosszabb folyó, a Sierra Azulból ered, amely félúton van a Csendesóceán felé. – És lehet csónakkal közlekedni ezeken a folyókon? – Az alsóbb szakaszukon állítólag igen. – Állítólag? – kérdezte Tom. – Maga még nem járt erre? – A népemből még senki sem hajózott ezeken a vizeken. Ez a vidék nagyon veszélyes. – Mitől veszélyes? – kérdezte Sally. – A vadállatok errefelé nem félnek az embertől. Gyakoriak a földrengések, a vulkánkitörések, és sok a rossz szellem. Erre van a démonok városa is, ahonnan még soha senki sem tért vissza. – A démonok városa? – kérdezte felélénkülő érdeklődéssel Vernon. – Igen, La Ciudad Blanca. A Fehér Város. – És ez milyen város? – Az istenek építették valamikor nagyon régen, de már romokban hever. Vernon lerágcsált egy csontot, aztán a tűzbe dobta, és tárgyilagosan megszólalt: – Tessék, megvan a válasz. – Mire? – Hogy hová ment az apánk. Tom rámeredt. – Ez elég merész következtetés. Honnan tudod, hogy oda ment?

– Tudni nem tudom, de ez pontosan az a fajta hely, ahová apa menne, imádná az ilyen meséket. Biztos, hogy utánajárna. És az ilyen mendemondák sokszor a valóságon alapulnak. Fogadni mernék, hogy talált egy elveszett várost, valami hatalmas, régi romot. – De azt mondják, ezekben a hegyekben nincsenek is romok. – Ki mondja? – Vernon elvett egy újabb darab sültet a pálmalevelekről, és mohón falni kezdte. Tomnak eszébe jutott a vörös arcú Derek Dunn, aki olyan határozottan állította, hogy az anakondák nem támadják meg az embereket. Odafordult Don Alfonsóhoz. – Sokan tudnak erről a Fehér Városról? Don Alfonso összeráncolt homlokkal bólintott. – Beszélnek róla. – És merrefelé van? Don Alfonso csak a fejét rázta. – Nincs állandó helye, hol itt, hol ott bukkan fel a Sierra Azulban, mindig elrejtőzik a ködben. – Szóval csak egy mítosz. – Tom vetett egy pillantást Vernonra. – Ó, nem, Tomás, valódi! Azt mondják, csak úgy lehet elérni, ha átkelünk egy feneketlen szakadék fölött. Akik belezuhannak, rögtön szörnyethalnak ijedtükben. Aztán a testük csak zuhan lefelé, míg már csak a csontváz marad belőlük, aztán a csontok zuhannak tovább, míg szét nem porladnak, és nem marad más belőlük, csak a por, amely az örökkévalóságig zuhan tovább a sötétségben. Don Alfonso egy fadarabot tett a tűzre. Tom nézte, ahogy füstölögni kezd, majd lángra lobban, és a lángok martaléka lesz. A Fehér Város… – Manapság már nincsenek elveszett városok – mondta. – Hát ebben nagyon téved – közölte Sally. – Tucatnyi van, talán több száz is, olyan helyeken, mint Kambodzsa,

Burma vagy a Góbi sivatag – de főleg itt, KözépAmerikában. Itt van például a Q régészeti lelőhely. – Q lelőhely? – Harminc éve folyamatosan feltűnnek olyan tárgyak, amelyeket ezen a helyen szereztek a fosztogatók. A régészek már majd megőrülnek tőle. Tudják, hogy egy nagy maja város romja lehet, valahol a guatemalai alföldön, de egyszerűen nem találják. Közben a rablók kőről kőre szétszedik, és mindent eladnak a feketepiacon. – Az apánk mindig kocsmákba járt – szólt közbe Vernon. – Itatta az indiánokat, a favágókat, az aranyásókat, és hallgatta a meséiket a romokról és elveszett városokról. Még az indiánok nyelvén is beszélt egy kicsit. Emlékszel, Tom, vendégségben mindig hogy büszkélkedett vele? – Én azt hittem, csak halandzsázik. – Gondoljunk csak bele egy kicsit – mondta Vernon. – Az apánk nem fog magának építeni egy sírkamrát. Nyilván egy olyat használ, amit valamikor régen kirabolt. Egy pillanatig mindenki hallgatott, aztán Tom azt mondta: – Vernon, zseniális vagy. – És nyilván a helybéli indiánok segítettek neki. A tűz ropogva égett. Néma csönd lett. – De apa sohasem említett semmiféle Fehér Várost – mondta Tom. Vernon elmosolyodott. – Pontosan. És tudod, miért nem említette? Mert ez volt az első nagy felfedezése. Egy fillér nélkül jött ide, aztán egy rakás kinccsel jött haza, és belefogott a műkereskedésbe. – Ez elég valószínűnek hangzik. – De még mennyire, hogy valószínű. Bármiben fogadok, hogy ez az a hely, ahová tartott, hogy eltemettesse magát. Tökéletes terv. Nyilván számtalan régi sírkamra van ebben az úgynevezett Fehér Városban. Apa ismeri őket, hiszen ő maga rabolta ki a sírokat. Nem volt más dolga, mint

hogy az indiánok segítségével visszatérjen ugyanoda. Ez a Fehér Város tényleg létezik, Tom! – Engem meggyőzött – mondta Sally. – Még azt is tudom, hogy vette rá az indiánokat, hogy segítsenek neki – folytatta Vernon egyre szélesebb mosollyal. – Hogyan? – Emlékeztek azokra a szállítólevelekre, amiket Santa Fében találtak a rendőrök? A sok francia meg német edény és evőeszköz, amiket apa rendelt? Szerintem ezekkel fizetett a bennszülötteknek. Don Alfonso hangosan és tüntetőleg megköszörülte a torkát. Amikor minden figyelem feléje fordult, megszólalt: – Ez mind szamárság. – Miért? – Mert senki sem mehet a Fehér Városba. Az apjuk nem találhatta meg. Még ha meg is találta, démonok lakják, akik megölnék és ellopnák a lelkét. Olyan szelek fújnak, amelyek visszalökik az embert, olyan ködök, amik elvakítják a szemét és megzavarják az elméjét, és olyan víz fakad ott, amely kitöröl mindent az emlékezetéből annak, aki iszik belőle. – Don Alfonso hevesen megrázta a fejét. – Nem, lehetetlen, hogy oda ment volna. – Melyik folyó visz arrafelé? Don Alfonso összevonta a szemöldökét, és boldogtalanul pislogott nagy szemével a piszkos szemüveglencsék mögött. – Miért akar tudni egy ilyen haszontalan dolgot? Mondom, hogy lehetetlen oda menni. – Nem lehetetlen, és oda is fogunk menni. Don Alfonso egy hosszú pillanatig Tomra meredt, aztán felsóhajtott, és azt mondta: – A Macaturi egy darabig elvisz, de a vízeséseknél tovább nem lehet menni. A Sierra Azul még többnapi járóföldre van a vízesés után, aztán hegyeken és völgyeken túl újabb hegyek emelkednek. Lehetetlen megtenni ezt az utat. Az apjuk sem tehette meg.

– Don Alfonso, maga nem ismeri az apánkat. Don Alfonso megtömte a pipáját, és aggodalmas tekintettel bámult a tűzbe. Izzadt, és a pipa remegett a kezében. – Velünk tart, Don Alfonso? – Az a sorsom, hogy magukkal menjek, Tomás – felelte halkan Don Alfonso. – Persze úgyis mind meghalunk, mielőtt elérnénk a Sierra Azult. Én már öregember vagyok, készen állok a halálra, és hogy találkozzam Szent Péterrel. De szomorú lennék, ha Chori és Pingo meghalna, vagy a Curandera, aki olyan szép és fiatal, és még sok boldog év áll előtte a szerelemre. És nagyon szomorú lennék, ha maga meghalna, Tomás, mert most már a barátom. 33. fejezet Tom nem bírt elaludni, mert állandóan a Fehér Város járt az eszében. Vernonnak igaza van, ez tökéletesen beleillik a képbe. Olyan nyilvánvaló volt az egész, hogy Tom nem is értette, ő miért nem jött rá korábban. Míg nyugtalanul forgolódott, Szőrmók ingerülten nyüszített, végül felmászott a függőágyat tartó cölöpön, és inkább Tom feje fölött, a kunyhó gerendáin aludt. Úgy hajnali négy körül Tom végül feladta. Felkelt, tüzet rakott a régi hamujára, és feltett egy kis vizet forrni. A még mindig ingerült Szőrmók is lemászott, belebújt Tom zsebébe, és kidugta a fejét, hogy vakargassa az álla alatt. Nemsokára Don Alfonso is megjelent, leült, és elfogadott egy bögre kávét. Hosszú ideig csak ültek a dzsungel sötétjében, egyetlen szó nélkül. – Sokat gondolkoztam valamin – szólalt meg Tom. – Amikor elindultunk Pito Solóból, úgy beszélt, mintha soha nem térne vissza. Miért? Don Alfonso a kávét kortyolgatta. A szemüvegének

lencséje visszaverte a tűz fényét. – Tomasito, ha eljön az ideje, majd megtudja a választ erre a kérdésre és sok másra is. – Miért jött el velünk erre az útra? – Mert megjósolták. – Ez nem elég ok. Don Alfonso Tom felé fordította az arcát. – A végzet nem ok, hanem magyarázat. Ne beszéljünk erről többet. A Macaturi volt a Laguna Negrába ömlő öt folyó közül a legszélesebb. Sokkal jobban lehetett rajta hajózni, mint a Patucán, a vize mély és tiszta volt, nem akadályozták a haladást homokzátonyok vagy a víz alatt meglapuló farönkök. Ahogy berregő motorral haladtak felfelé a folyón, a nap kibukkant a távoli hegyek fölött, és zöldesarany fényben fürdette őket. Don Alfonso a megszokott helyén, a csomagjaik tetején trónolt, de a hangulata megváltozott. Már nem tett filozofikus megjegyzéseket az életről, nem beszélt a szexről, nem panaszkodott hálátlan fiai miatt, és nem nevezte meg az állatokat és növényeket sem, amelyeket útközben láttak. Csak ült, pipázott, és aggódó tekintettel bámult előre. A két csónak órákon át némán siklott a folyón. Egy kanyar után egy óriási fa feküdt keresztben a folyó fölött, és elállta az útjukat. Nemrégiben dőlhetett ki, a levelek még zöldek voltak rajta. – Hát ez furcsa – morogta Don Alfonso. Kiáltott Chorinak, és lelassítottak, hogy bevárják a másik csónakot Pingóval, aztán hagyták, hogy megelőzzék őket. Vernon középen ült, és a csónak szélének dőlve napozott. Integetett, miközben Pingo ferdén a folyó túlsó partja felé irányította a csónakjukat, ahol a kidőlt fa törzse a legvékonyabb volt, és így a legkönnyebb itt lett volna átvágni. Don Alfonso hirtelen a kormányrúdra vetette magát, és teljes erőből jobbra rántotta. A csónak megrándult, és féloldalra dőlt, majdnem fel is borult. – Le a földre! –

kiáltotta. – Le! Ebben a pillanatban automata fegyverek ropogása verte fel az erdő csendjét. Tom rávetette magát Sallyre, és magával rántotta a csónak aljába. A golyók a csónak oldalát súrolták, teleszórva őket faszilánkokkal. Tom hallotta, hogy a golyók a vízbe csapódnak, és a parton a támadóik kiáltásai harsannak. Elfordította a fejét, és látta, hogy Don Alfonso ott kuporog a csónak végében, az egyik kezét még mindig a kormányrúdon tartja, és a meredek partfal védelmébe próbálja kormányozni a csónakot. A mögöttük lévő csónakból vérfagyasztó sikoly harsant. Valakit eltaláltak. Tom Sally fölé hajolt, hogy a testével védje. Nem látott semmit sem, csak a lány sűrű szőke haját és a csónak összekarcolt alját. A másik csónakból hallatszó sikoly embertelen rettegésről és fájdalomról árulkodott. Vernon, eltalálták Vernont – Tom fejében csak ez zakatolt. A fegyverek tovább ropogtak, de a golyók most elsüvítettek a fejük fölött. A csónak súrolta a folyó alját, a propeller meg-megakadt a sekély vízben a köveken. A fegyverropogás és a sikoly is egyszerre hallgatott el. Végre odaértek a meredek part védelmébe. Don Alfonso talpra kecmergett, és hátranézett. Tom hallotta, hogy indián nyelven kiabál valamit, de választ nem kapott. Tom is óvatosan felállt, és felsegítette Sallyt. A nő arcán apró vércseppek vöröslöttek, ahol a faszilánkok felsértették a bőrét. – Jól van? Sally csak némán bólintott. A csónakjuk a nagy kövekkel teli, bozóttal benőtt part mentén siklott, és majdnem teljesen eltakarták a föléjük lógó bokrok. Tom hátrafordult a másik csónak felé, és a bátyját szólongatta: – Vernon! Vernon, megsérültél? – Meglátta,

hogy a másik csónak kormányrúdját egy véres kéz szorongatja. – Vernon! – ordította. Vernon remegve felült a csónak közepén. Úgy tűnt, szinte sokkos állapotban van. – Úristen, Vernon, jól vagy? – Pingo megsérült. – Mennyire? – Nagyon komolyan. Egy motor köhögése és berregése hallatszott a folyóról, aztán egy másik motor is beindult. Tom kiáltozást is hallott a távolból. Don Alfonso olyan közel kormányozta a csónakot a parthoz, amennyire csak lehetett. Vernon is fogta a kormányrudat és követte. – Nem tudunk elmenekülni előlük – mondta Tom. Sally Chorihoz fordult. – Adja ide a puskáját. Chori csak értetlenül nézett rá. Sally nem várt, felkapta a puskát, ellenőrizte, hogy töltve van-e, felhúzta a kakasát, aztán lekuporodott a csónak végében. – Ezzel nem tudja megállítani őket! – kiáltotta oda Tom. – Automata fegyvereik vannak. – De le tudom lassítani őket. Tom meglátta, hogy két csónak bukkan elő a folyó kanyarulatában, és a katonák őket veszik célba a fegyverükkel. – Le! Tom meghallotta, hogy Sally tüzel, miközben a golyózápor végigsöpört a fejük fölé lógó növényzeten, csak úgy záporoztak rájuk a levelek. A lövésnek megvolt a kívánt hatása, a katonák a két csónakkal ijedten fedezéket kerestek a part közelében. Sally leguggolt Tom mellé. Don Alfonso továbbkormányozta csónakot a part mentén. A propeller állandóan megakadt a kövekben, és

erőlködve felsivított, ahogy kiemelkedett a vízből. Újabb golyók süvítettek el a fejük fölött, majd tompa, fémes csattanás hallatszott, ahogy az egyik eltalálta a motort. A motor köhécselni kezdett, aztán egy lobbanással lángra kapott. A csónakot oldalra fordította a lassú áramlat. A tűz hihetetlen gyorsasággal terjedt, a gumiból készült üzemanyag-vezeték elolvadt. Pingo és Vernon csónakjának orra nekik ütközött hátulról, miközben a meggyulladt benzin végigfolyt a csónak aljában, és a lángok villámgyorsan terjedve már a benzineskannákat nyaldosták. – Kifelé! – kiáltotta Tom. – Fel fognak robbanni a csónakok! Mindenki kapjon fel, amit csak tud! Kiugrottak a sekély vízbe. Vernon és Chori kicipelték a sebesült Pingót a partra. Újabb sortűz csapódott a partfalba a fejük fölött, homok és kavics záporozott rájuk. Sally lövése óta a katonák óvatosak voltak, és kellő távolságot tartottak. A menekülők felkapaszkodtak a földes parton, behúzódtak a sűrű bokrok közé, és megálltak, hogy egy kis lélegzethez jussanak. – Tovább kell mennünk – sürgette a többieket Tom. A partról Tom csak egyszer nézett vissza, és látta, ahogy két lángoló csónakjukat elsodorja a folyó. Tompa robbanás hallatszott, ahogy az egyik benzineskanna felrobbant, és tűzgolyó szállt az ég felé. Távolabb a katonák óvatosan próbálták megközelíteni a partot a csónakjaikkal. Sally, akinél még mindig ott volt Chori puskája, fél térdre ereszkedett, és egy második lövést is leadott rájuk a bozót védelméből. Beljebb menekültek az erdőbe, felváltva cipelték Pingót, úgy furakodtak át a dús növényzeten. A távolból Tom újabb kiáltozást hallott, a katonák találomra lövöldöztek be az erdőbe, majd egy tompa durranás hallatszott, ahogy egy másik benzineskanna is felrobbant. A katonák közben nyilván partot értek, és most üldözték őket, bár nem túl nagy

lelkesedéssel. De ahogy mélyebbre hatoltak az erdőbe, a szaggatott fegyverropogás egyre halkult, míg végül teljesen el is hallgatott. Egy kis füves tisztáson megálltak. Tom és Vernon lefektették Pingót a földre. Tom fölé hajolt, és kétségbeesetten próbálta kitapintani a pulzusát, de nem érzett semmit sem. Megkereste a sebet – szörnyű volt. Egy golyó a hátán, a lapockái között találta el, és a mellkasán távozott, tátongó, legalább tizenöt centis sebet hagyva. Egyenesen áthatolt a szívén. Meglepő volt, hogy egyáltalán életben maradt utána, akár pár másodpercig is. Tom Chorira pillantott, akinek teljesen kifejezéstelen volt az arca. – Sajnálom. – Erre most nincs idő – mondta Don Alfonso. – Tovább kell mennünk. – És itt hagyjuk a holttestét? – Chori majd vele marad. – De a katonák biztos utánunk jönnek, és… Don Alfonso közbevágott: – Igen, és Chori megteszi, amit tennie kell. – Sallyhez fordult. – Maradjon magánál a puska meg a muníció. Chorit nem látjuk többé. – Nem hagyhatjuk itt csak úgy! – tiltakozott Tom. Don Alfonso megragadta Tom vállát. A keze meglepően erős volt, mintha acélsatu szorítaná. Halkan, de nyomatékosan beszélt – Chorinak elintéznivalója van a fivére gyilkosaival. – Puska nélkül? – kérdezte Sally, miközben Chori kivett a bőrtarisznyájából egy ütött-kopott dobozt a töltényekkel, és átadta Sallynek. – A néma nyilak sokkal hatékonyabbak a dzsungelben. Épp eleget meg fog ölni közülük, hogy tisztességgel haljon meg. Nálunk ez a szokás. Ne avatkozzanak bele. – Don Alfonso egyetlen pillantást sem vetett hátra, sarkon fordult,

bozótvágó késével rést vágott a sűrűbe, és elindult az erdő mélye felé. A többiek követték, bár alig tudtak lépést tartani az öreggel, aki olyan fürgén és némán haladt, mint egy denevér. Tomnak halvány fogalma sem volt, merre tartanak. Órákon át csak mentek, hegyre fel, völgybe le. Sebes patakokon gázoltak át, néha úgy kellett utat vágniuk a sűrű bambuszerdőben vagy a hatalmas páfrányok között. Mérges hangyák futkároztak rajtuk, bemásztak a ruhájuk alá, és Don Alfonso többször is átdöfött a késével egy-egy kisebb kígyót. Egy rövid ideig esett is, és teljesen bőrig áztak. Aztán kibújt nap, és a ruhájuk csak úgy gőzölgött. Felhőkben követték őket a bogarak, és vadul csíptek. Senki sem szólt egy szót sem útközben, nem is bírták volna szusszal, örültek, ha tudják tartani a tempót. Órákkal később, amikor a nap kezdett hanyatlani a lombok fölött, Don Alfonso végre megállt. Szó nélkül leült egy kidőlt fatörzsre, előhalászta a pipáját, és rágyújtott. Tom nézte, ahogy a gyufa lángja fellobban, és azon tűnődött, vajon hány szál gyufájuk van még. Majdnem mindenük odaveszett a csónakokban. – Most mi lesz? – kérdezte Vernon. – Letáborozunk – mondta Don Alfonso. A bozótvágó késével rámutatott egy helyre: – Rakjon tüzet, oda. Vernon munkához látott, Tom is segített neki. Don Alfonso ezután Sallyre bökött. – Maga menjen el vadászni. Nő létére úgy lő, mint egy férfi, és olyan bátor is. Tom Sallyre pillantott. Az arca piszkos volt, hosszú szőke haja csapzottan lógott, a puskát a vállára vetette. Minden az arcára volt írva, amit érzett: a döbbenet és meglepetés a támadás miatt, a Pingo halála okozta sokk, az aggodalom amiatt, hogy minden holmijukat elvesztették, és az elszántság, hogy csak azért is életben marad. Sally bólintott, és elindult az erdőbe. Don Alfonso Tomra nézett. – Maga meg én kunyhót

építünk. Egy órával később leszállt a sötétség. A tűz körül ültek, és a pörköltet eszegették, amelyet a Sally által lőtt nagy rágcsálóféléből főztek. Don Alfonso a kis zsúpfedelű kunyhó előtt ült egy halom pálmalevéllel. Széthasogatta őket, és a rostjaikból függőágyakat font. Hallgatott, csak egy-egy kurta parancsot osztogatott néha. – Kik voltak azok a katonák? – kérdezte tőle Tom. Don Alfonso tovább szorgoskodott a pálmalevelekkel. – Akik a bátyjával, Philippel jöttek a folyón. – Philip soha nem engedte volna, hogy megtámadjanak minket – mondta Vernon. – Nem – mondta Tom is, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Úgy látszik, Philip expedíciójának tagjai fellázadtak, vagy valami más történhetett. Akárhogy is, Philip nagy veszélyben van – ha egyáltalán él még. Az ismeretlen ellenség nem lehet más, mint Hauser. Ő volt az, aki megölte a két rendőrt még Santa Fében, aki elintézte, hogy a katonák elfogják őket Brusban, és a legutóbbi támadás mögött is ő állhat. – A kérdés az, hogy továbbmenjünk-e, vagy visszaforduljunk – mondta Sally. Tom bólintott. – Öngyilkosság lenne továbbmenni – vélekedett Vernon. – Nincs semmink, se ennivaló, se ruha, se sátrak, se hálózsákok… – Philip bajban van – mondta Tom. – Nyilvánvaló, hogy Hauser lelkén szárad a két Santa Fé-i rendőr halála. Csönd lett – Talán vissza kéne mennünk, újból összeszedni a szükséges felszerelést, és visszajönni. Így nem fogunk tudni segíteni Philipen – mondta Vernon. Tom Don Alfonsóra pillantott, aki szorgosan tovább fonogatta a pálmaleveleket. Érezte a tüntetően közönyös

arckifejezéséből, hogy azért neki is van valami véleménye a dologról. Mindig ilyen arcot vágott, ha nem értett egyet valamivel. – Don Alfonso? – Igen? – Magának mi a véleménye? Don Alfonso letette a függőágyat, és összedörzsölte a két kezét. Aztán Tom szemébe nézett. – Nincs véleményem. Csak tényeket tudok mondani. – Mégpedig? – A hátunk mögött egy halálos mocsár húzódik, ahol napról napra alacsonyabb a vízszint Csónakunk nincs. Legalább egy hétbe telne, hogy egy fatörzsből újat faragjunk. De nem maradhatunk egy hétig egy helyben, mert a katonák ránk találnának. A csónakkészítéshez sokat kellene tüzelni, nagy lenne a füst, ami mindenkinek elárulná, hol vagyunk. Tehát gyalogosan kell továbbmennünk, gyalogosan, át a dzsungelen, a Sierra Azul felé. Ha visszafordulunk, az egyenlő a halállal. Ezek a tények. 34. fejezet Marcus Hauser egy fatörzsön üldögélt a tűz mellett, a szájában egy Churchill szivarral, és épp szétszedte és megtisztogatta Steyr automata fegyverét. Erre nem volt ugyan semmi szükség, de Hauser számára ez a tevékenység szinte a meditáció egy formája volt. A fegyver nagyrészt finoman megmunkált műanyag alkatrészekből állt össze, amit Hauser nagyon kedvelt. Visszahúzta a kakasát, megragadta a csövére erősített fogantyút, és a bal hüvelykujjával megnyomott egy kis kallantyút. Aztán az óramutató járásával megegyező irányban elfordította és előrehúzta a csövet, amely jóleső simasággal csúszott ki a helyéről. Időnként vetett egy pillantást az erdő felé, ahol Philipet egy fához kötözték, de egy hang sem hallatszott onnan.

Aznap hallott egy ingerülten és éhesen ordító jaguárt a közelben, és nem szerette volna, ha felfalja a foglyát, legalábbis nem az előtt, hogy kitalálta volna, a jó öreg Max hová is ment. Tett még egy kis fát a tűzre, hogy távol tartsa a sötétséget és az ólálkodó jaguárt. Jobboldalt a Macauri folyó hömpölygött a táborhelyük mellett, a hullámok halkan csobogtak, és kotyogó hanggal verődtek a partnak. A változatosság kedvéért gyönyörű éjszaka volt, a bársonyosan fekete ég teleszórva csillagokkal, amelyeknek halvány fényei táncolva tükröződtek vissza a folyó hullámzó felszínén. Lassan éjjel két óra volt, de Hauser egyike volt azoknak a szerencsés embereknek, akik megelégszenek négy óra alvással. Újabb fadarabot lökött a tűzre, hogy nagyobb legyen a fény, és előretolta a fegyver závárzatát. Könnyedén végigsimított a sima műanyag és fém alkatrészeken – az egyik meleg volt, a másik hideg –, élvezte a fegyverolaj szagát és az alkatrészek olajozott kattanásait. Még néhány gyakorlott mozdulat, és a puska ott hevert előtte hat alapvető részére szétszedve. Mindegyiket felemelte, megvizsgálta, megtisztogatta, végigsimogatta, aztán újból elkezdte összerakni őket. Lassan, sőt elmélázva dolgozott. Itt nincs ok a sietségre, mint egy kiképzőtáborban. Hirtelen halk zaj ütötte meg a fülét: a visszatérő csónakok motorjának berregése. Megtorpant a keze, és hallgatózott. Az akciónak vége, az emberek időben visszatértek. Hauser ennek örült. Még egy ilyen féleszű hondurasi katonákból álló csapat se ronthatott el egy ilyen egyszerű feladatot. Vagy mégis…? Látta, hogy a sötétségből előbukkan egy csónak, de nem öt katona ült benne, csak három. A csónak kikötött a mólónak használt nagy sziklánál. Ketten kiugrottak a partra, a tűztől megvilágított körvonalaik mozogtak a sötétben, ahogy kisegítettek a csónakból egy

harmadik katonát, aki húzta a lábát, és Hauser meghallotta, hogy felnyög a fájdalomtól. Három ember – pedig ő ötöt küldött el. Visszatolta a závárzatot, és oda sem nézve a helyére kattintotta a bal oldali kallantyút. Közben a tűz felé közeledő alakokra szegezte a tekintetét. Az egyik öregebb katona támogatta sebesült bajtársát. Egy majdnem méteres nyílvessző fúródott át a combján, tollas vége hátul kiállt, fémhegye elöl. A nadrágszára elszakadt, és egész merev volt a rászáradt vértől. A katonák megálltak, nem mondtak semmit sem, csak a földre szegezték a tekintetüket, és szégyenkezve egyik lábukról a másikra álldogáltak. Hauser várt. Most már nyilvánvaló volt, mekkora hibát követett el, amikor megbízott abban, hogy ezek az emberek képesek akár a legegyszerűbb megbízatás végrehajtására is. Tovább folytatta a fegyver összerakását, visszacsavarta a csövét, és egy kattanással a helyére csúsztatta a tárat. Aztán a térdére fektette a fegyvert, és várt. Jeges düh öntötte el. Kibírhatatlan volt a csönd. Egyiküknek meg kellett szólalni. – Jefe… – kezdte az ezredes. Hauser várta a mentegetőzést. – Kettőt megöltünk közülük, jefe, és felgyújtottuk a csónakjukat meg a holmijukat. A holttestek a kenuban vannak. Hauser kis hallgatás után megkérdezte-. – Melyik kettőt? A katonák idegesen hallgattak. – Két tawahka indiánt – felelte végül. Hauser nem felelt semmit. Hát ez katasztrófa. – Az öreg, aki a vezetőjük, észrevette, hogy csapdába kerültek, még mielőtt tüzet nyithattunk volna – folytatta az ezredes. – Visszafordultak. Üldöztük őket a folyó mentén, de sikerült partot érniük, és bemenekültek a dzsungelbe. A

csónakjukat és a felszerelésüket felégettük. Aztán ahogy üldöztük őket az erdőben, az egyik indián lesből megtámadott. Íj és nyíl volt nála, ami sokkal rosszabb, mint a puska. Észre sem vettük, csak amikor már lelőtt közülünk kettőt, és egy harmadikat is megsebesített. Aztán megöltük. Tudja, milyenek ez az erdei indiánok, olyan némán lopakodnak, mint a jaguár… Az ezredes szánalmasan elhallgatott. Idegesen állt egyik lábáról a másikra, aztán a sebesült, akinek a combjából kiállt a nyílvessző, önkéntelenül feljajdult. – Látja, jefe, megöltünk kettőt, és a többieket beűztük a dzsungelbe, felszerelés és ennivaló nélkül. Biztos, hogy nem fognak életben maradni. Hauser felállt. – Elnézést, Teniente, de ennek az embernek azonnali ellátásra van szüksége. – Sí, señor. Egyik kezében a puskával Hauser felállt, a szabad karjával átfogta a sérült katona vállát Odahajolt, és barátságosan azt mondta: – Jöjjön velem. Majd én gondoskodom magáról. Az ezredes csüggedt arccal a tűz mellett várt. Hauser elvezette a tűztől a sebesült katonát. A férfi nyögve sántikált. A bőre forró volt és száraz, látszott, hogy lázas. – Csak nyugodtan – mondta Hauser. – Odébb kísérem, és rendbe hozzuk a sebét. – Eltámogatta úgy ötven méterrel odébb a sötétségbe, és leültette egy fatörzsre. A férfi megbotlott és felnyögött, de Hauser segítségével le tudott ülni. Hauser elvette tőle a bozótvágó kést. – Señor, adjon whiskyt, mielőtt kiszedi a nyílvesszőt – nyöszörögte rémülten a katona. – Csak egy másodperc az egész – veregette meg a vállát Hauser. – Egy másodperc alatt rendbe hozzuk. Megígérem, nem fog fájni.

– Nem, señor, kérem, előbb a whiskyt… Hauser a bozótvágó késsel odahajolt a nyílvessző fölé. A férfi megdermedt, és összeszorította a fogát, rémülten meredt a bozótvágó késre, és semmi másra nem figyelt. Eközben Hauser a másik kezével felemelte a Steyr csövét, alig pár centire a katona tarkójától. Átállította automata tüzelésre, és beleeresztett egy rövid sorozatot. A golyók kissé ferdén találták el, és a lövések ereje hátralökte. A katona elterült a földön, és nem mozdult többé. Minden néma lett. Hauser visszament a táborba, megmosta a kezét, és visszaült a tűz mellé. Fogta félig elszívott Churchill szivarját, és újra meggyújtotta egy égő ágacskával. A két katona nem nézett rá, de a többiek közül néhányan a zaj hallatára kijöttek a sátraikból. Mindegyiknél fegyver volt, zavartan és ijedten nézelődtek körbe. – Nem történt semmi – intett nekik Hauser. – Egy kis operációra volt szüksége. Rövid volt, fájdalommentes, és sikeres. Hauser kivette a szájából a szivart, húzott egyet a zsebében hordott lapos flaskából, aztán újból a szájába dugta a szivar végét, és nagyot szippantott belőle. Csak részben érezte felfrissülve magát. Nem ez volt az első alkalom, hogy elkövette azt a hibát, hogy rábízott egy egyszerű feladatot ezekre a hondurasi katonákra, és ők kudarcot vallottak. Sajnos, nem csinálhat mindent saját maga. Mindig ez a probléma. Hauser az ezredeshez fordult, és rámosolygott. – Nagyon jó sebész vagyok, Teniente, ha esetleg szüksége lenne rám, csak szóljon. 35. fejezet A következő napot a táborban töltötték. Don Alfonso levágott egy hatalmas köteg pálmalevelet, és majdnem egész nap ott

ült mellettük törökülésben, rostokra hasogatta őket, és hátizsákokat meg újabb függőágyakat font belőlük. Sally vadászni ment, és egy kis antiloppal tért vissza, amit Tom feldarabolt és megfüstölt. Vernon gyümölcsöket és maniókagyökeret gyűjtögetett. A nap végére egész szép kis készletet sikerült összeszedniük az útra. Számba vették, mijük maradt: volt több doboz vízhatlan gyufájuk, egy harmincdarabos doboz töltény. Megvolt Tom csomagja, amiben volt egy kis gázfőző, alumíniumedények, két palack gáz és egy flakon szúnyogriasztó. Don Alfonsónál volt néhány szelet csokoládé, három pipa, két csomag dohány, egy kis fenőkő és egy összetekert horgászzsinór horoggal – mindezek egy zsíros bőrtáskában, amelyet sikerült felkapnia az égő csónakból. Másnap reggel útnak indultak. Tom az újonnan megélesített bozótvágó késsel tisztogatta az ösvényt, Don Alfonso pedig mögötte haladt, és utasítgatta, merre menjenek. Néhány mérföld után kilyukadtak egy vadállatok által kitaposott csapásra, amely sima törzsű fákból álló, hűvös erdőn vezetett át. Szűrt fény derengett, és aljnövényzet szinte egyáltalán nem nőtt a fák tövében. Néma csend honolt az erdőben, olyan volt, mintha egy hatalmas, zöld katedrális oszlopos belsejében sétálnának. Kora délután az ösvény egy hegyvonulat lábához ért. A talaj emelkedni kezdett, és mohával benőtt kövekkel borított hegyoldalon vezetett tovább. Az ösvény majdnem egyenes vonalban vezetett felfelé. Don Alfonso meglepő fürgeséggel vágott neki, Tom és a többiek alig tudták követni. Meglepte őket az öreg életereje. Ahogy magasabbra értek, a levegő egyre frissebb lett. A dzsungel méltóságteljes fái átadták helyüket kisebb termetű, göcsörtösebb törzsű hegyi testvéreiknek. Az ágakról moha csüngött. Késő délután egy lapos hegytetőre értek, amely falevél alakú, kiugró sziklákban végződött. Most először láttak rá a dzsungelre, amelyen

átkeltek. Tom megtörölte a homlokát, és lenézett. A csodálatos, smaragdzöld hegyoldal 1000 méteres mélységbe zuhant, az odalent zöldellő növényóceánba. A fejük fölött masszív gomolyfelhők gyűltek össze. – Nem is gondoltam, hogy ilyen magasan vagyunk – jegyezte meg Sally. – Hála a Szűzanyának, hogy eljutottunk idáig – mondta Don Alfonso halkan, és lerakta pálmalevélből font szütyőjét. – Ez jó lesz táborhelynek. – Letelepedett egy fatörzsre, meggyújtotta a pipáját, és parancsokat kezdett osztogatni. – Sally, maga és Tom menjenek el vadászni. Vernon, maga előbb rakjon tüzet, aztán építsen kunyhót. Én pihenek egy kicsit. Hátradőlt, és félig lehunyt szemmel, lustán pöfékelt. Sally a vállára vette a puskát, és Tommal elindultak egy állatok által kitaposott kis ösvényen. – Még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy rálőtt a katonákra – mondta Tom. – Valószínűleg megmentette az életünket. Maga tényleg nagyon bátor. – Maga is olyan, mint Don Alfonso – meglepi, hogy egy nő tud bánni a puskával. – Csak a lélekjelenlétére céloztam, nem a lövésztehetségére. De igen, be kell ismernem, meglepett. – Hadd emlékeztessem, hogy a huszonegyedik században élünk, és a nők néha meglepő dolgokat csinálnak. Tom megcsóválta a fejét. – New Havenben mindenki ilyen sértődékeny? Sally ránézett zöld szemével. – Nem folytatnánk a vadászatot? A fecsegésével csak elijeszti a vadakat. Tom lenyelte az újabb megjegyzést, és inkább csak figyelte a nő karcsú alakját, ahogy a fák között haladt. Nem, Sally egyáltalán nem olyan, mint Sarah. Szókimondó, csípős nyelvű és egyenes. Sarah simulékony volt, sohasem mondta

ki, amit valójában gondolt, és olyanokkal is kedves volt, akiket ki nem állhatott. Neki mindig szórakoztatóbb volt, ha becsaphatta az embereket. Továbbhaladtak. A lépteik nem csaptak zajt a nedves, ruganyos leveleken. Az erdő hűvös volt és végtelennek tűnt. A fák közötti réseken át Tom itt-ott látta megcsillanni a Macaturi folyó kanyarulatait. A fákkal benőtt hegyoldalban egyszer csak egy köhögésszerű hang zavarta meg a csendet. Olyan volt, mintha egy ember köhögne, de mélyebb és torokból jövő. – Ez úgy hangzik, mint egy nagymacska – mondta Sally. – Mondjuk jaguár? – Igen. Egymás mellett haladtak a bozótban, félrehajtogatva az útjukból a lombos ágakat és a páfrányokat. A hegy lejtői furcsán elcsendesedtek, még a madarak is abbahagyták a csivitelést. Egy fatörzsön egy gyík szaladt fel. – Fura érzés idefent – mondta Tom. – Olyan szürreális. – Ez már jóval a tengerszint fölötti esőerdő, a felhők között vagyunk – mondta Sally. Állandóan készenlétben tartotta a puskát, miközben továbbhaladt, Tom követte. Újabb mély, morgó köhögés hallatszott. Ez volt az egyetlen zaj a természetellenesen elnémult erdőben. – Ez már közelebbről hangzik – mondta Tom. – A jaguárok sokkal jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük – nyugtatta meg Sally. Felmásztak egy hatalmas sziklákkal borított lejtőn, átnyomakodtak egy mohával benőtt sziklafal repedésén, és egy sűrű bambuszligetben kötöttek ki. Sally megkerülte a fákat A felhők már szinte a fejük fölé lógtak, a fák között ködfoszlányok lebegtek. A levegőnek olyan illata volt, mint a nyirkos mohának. A kilátást már teljesen eltakarta a tejfehér köd.

Sally megállt, felemelte a puskáját, és csak várt. – Mi az? – suttogta Tom. – Előttünk van… Előbbre osontak. Újabb mohos sziklák tornyosultak egy csoportban, sötét üregek és repedések hálózata szőtte be őket. Tom megállt Sally mögött, és várt. A párafoszlányok egyre gyorsabban beburkoltak mindent, a fáknak már csak a sziluettje rajzolódott ki. A köd mintha kiszívta volna a tájból a varázslatos zöld színt, és mindent tompa kékesszürkére változtatott. – Valami mozog ott a sziklák között – suttogta Sally. Leguggoltak, és vártak. Tom érezte, ahogy sűrűsödik körülötte a köd, és beleeszi magát a ruhájába. Tíz hosszú perc után a szikla egyik résében megjelent egy fej, két ragyogó fekete szempár, és szimatolva előbukkant egy állat, amely úgy festett, mint egy óriási tengerimalac. A lövés azonnal eldördült, az állat hangosan felnyüszített, és a hátára fordult. Sally felállt, és nem tudta elfojtani diadalmas mosolyát. – Szép lövés volt – dicsérte meg Tom. – Köszönöm. Tom elővette a bozótvágó kését, és odament, hogy szemügyre vegye a zsákmányt. – Én továbbmegyek – mondta Sally. Tom bólintott, és a lábával megfordította az állatot. Egy sárga fogú, gömbölyded, kövér és vastag bundájú nagyobb rágcsálóféle volt. Fogta a kést, bár nem lelkesedett túlságosan a rá váró feladatért. Felvágta az állat hasát, kibelezte, levágta a mancsait és a fejét, majd megnyúzta. Erős vérszag terjengett. Bármennyire éhes volt is, kezdett elmenni az étvágya. Nem volt kényes a gyomra – állatorvosként épp elég vért látott –, de nem örült, ha gyilkolással kellett foglalkoznia a gyógyítás helyett.

Újabb zaj ütötte meg a fülét, most egy mély morgás. Megtorpant, és hallgatózott. A mordulást halkabb kis köhögések követték. Nehéz lett volna megmondani, honnan jön – valahonnan a hegyoldalból a sziklák közül. Megkereste a szemével Sallyt: úgy húsz méterrel lejjebb volt, a sziklák alatt, karcsú alakjának körvonala némán mozgott a ködben. Aztán eltűnt a szeme elől. Tom felnégyelte az állatot, és pálmalevelekbe csavarta. Elég elkeserítő volt, hogy milyen kevés hús lett belőle. Alig érte meg a nagy munkát. Talán Sally puskavégre kap valami nagyobbat is, mondjuk egy őzet. Alighogy végzett a hús becsomagolásával, megint valami zaj ütötte meg a fülét, egy halk és lágy dorombolás, de olyan közelről, hogy összerezzent. Várt, hallgatózott, egész teste megfeszült. Hirtelen egy vérfagyasztó ordítás verte fel az erdő csendjét, majd éhes morgásba fulladt. Tom a kezében a bozótvágó késsel felugrott, és próbált rájönni, melyik irányból jön a hang, de a faágakon és a sziklákon sem látott semmit. A jaguár jól elrejtőzött valahol. Tom lefelé nézett a hegyoldalban, arra, ahol Sally eltűnt a ködben. Nem tetszett neki, hogy a jaguár nem menekült el a puskalövés után. Fogta a bozótvágó kést, otthagyta a feldarabolt zsákmányt, és elindult arrafelé, ahol Sallyt szem elől veszítette. – Sally! A jaguár újból felüvöltött. Most mintha közvetlenül a feje fölött lett volna. Tom ösztönösen lekuporodott, még mindig a kezében tartva a bozótvágó kést, de semmi mást nem látott, csak a mohos sziklákat és a ködbe burkolózó fatörzseket. – Sally! – kiáltotta még hangosabban. – Jól van? Csönd. Tom futni kezdett lefelé a lejtőn. A szíve hevesen kalapált. – Sally!

A nő halkan válaszolt: – Idelent vagyok. Tom tovább futott lefelé a hegyoldalban, megmegcsúszva a nedves leveleken. Kavicsok görögtek le a lejtőn a lába alatt. A köd percről percre sűrűbb lett. Újból morgást és köhögést hallott a háta mögött, egészen emberinek tűnt a hang. Az állat követte. – Sally! Sally előbukkant a ködből, kezében a puskával, és összeráncolt homlokkal nézett Tomra. – A kiabálása miatta eltévesztettem egy lövést. Tom megállt, és visszadugta az övébe a kést. Kicsit zavarban volt. – Csak aggódtam maga miatt. Nem tetszik nekem ennek a jaguárnak a hangja. Vadászik ránk. – A jaguárok nem vadásznak emberre. – Hallotta, amit a bátyám mesélt, hogy mi történt az indián vezetőjükkel. – Őszintén szólva én nem hiszem el – mondta Sally. – Akár vissza is mehetünk. Ebben a ködben már úgysem tudok eltalálni semmit. Visszamentek arra a helyre, ahol a zsákmányt hagyták. A hús eltűnt – csak a széttépett, véres pálmalevelek maradtak a helyén. Sally felnevetett. – Na tessék, csak ezt akarta, elüldözni magát, hogy aztán megkaparinthassa a vacsoránkat. Tom elvörösödött zavarában. – Nem üldözött el, csak magát akartam megkeresni. – Ne aggódjon – mondta Sally –, valószínűleg én is megfutamodtam volna. Tom bosszúsan nyugtázta a „valószínűleg” szót, de nem felelt semmit, inkább magába fojtotta a csípős visszavágást. Nem fogja hagyni, hogy Sally megint belerángassa egy vitába. Elindultak vissza a táborhelyre, követve az idefelé kitaposott ösvényt. Ahogy közeledtek az első sziklacsoporthoz, megint felharsant a jaguár ordítása. A

hang furcsán tiszta és éles volt a ködös erdőben. Sally megtorpant, és felemelte a puskát. Vártak. Vízcseppek csöpögtek le a levelekről, halk kopogással töltve be az erdőt. – Eddig a hátunk mögött volt, de most mintha előttünk járna… – Még mindig azt hiszi, hogy vadászik ránk? – Igen. – Szamárság. Nem csapna ekkora zajt, ha vadászna. És különben is, az előbb evett. – Sally gúnyosan rámosolygott Tomra. Óvatosan továbbhaladtak a sziklák felé. Sehol semmi, csak az üres üregek és repedések. – Azért biztos, ami biztos, kerüljük ki ezeket a sziklákat – javasolta Tom. – Jól van. Felfelé kezdtek kapaszkodni a hegyoldalban, hogy fölülről kerüljék meg a sziklás részt. Tom érezte, ahogy a nyirkosság beleivódik a ruhájába. Megállt. Valami halk zizegés ütötte meg a fülét. Sally is megtorpant. – Sally, jöjjön a hátam mögé – mondta Tom. – Nálam van a puska, nekem kell elöl lennem. – Jöjjön a hátam mögé! – Ó, az ég szerelmére… – motyogta Sally, de azért Tom háta mögé húzódott. Tom előhúzta a bozótvágó kést, és előbbre óvakodott. Mindenfelől göcsörtös fák vették körbe őket, melyeknek alacsony ágairól moha csüngött. A köd olyan sűrű volt, hogy a fák tetejét nem is látták. Tom rájött, hogy most felőlük fúj a szél a jaguár irányába. Azért előzte meg őket, hogy érezze a szagukat, még ha látni nem is látja őket. – Sally, én érzem, hogy ez vadászik ránk. – Csak kíváncsi. Tom kővé dermedt. Úgy tíz méterrel előttük ott volt a

jaguár, hirtelen bukkant elő a semmiből. Az ösvény fölé nyúló faágon állt, és a farkát csóválva, nyugodtan bámult rájuk. Olyan pompás látvány volt, hogy Tomnak a lélegzete is elakadt tőle. Sally nem emelte fel a puskáját, hogy lőjön, és Tom megértette, miért. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki elpusztítson egy ilyen gyönyörű állatot. Egy pillanatnyi habozás után a jaguár könnyedén átugrott egy másik vastag faágra, és végigsétált rajta, egész idő alatt szemmel tartva őket. Az izmok hullámzottak aranyszínű bundája alatt, mint a csurranó méz. – Nézze, milyen gyönyörű – suttogta Sally. Tényleg gyönyörű volt. Hihetetlen könnyedséggel szökkent át egy újabb ágra, még közelebb hozzájuk. Ott megállt, és lassan lekuporodott. Merészen bámult rájuk, egyáltalán nem félt, meg sem próbált elrejtőzni. Teljesen mozdulatlan volt, csak a farka vége rándult meg néha. A szája széle véres volt. Tomnak az volt az érzése, hogy megvető tekintettel méregeti őket. – Nem is fél – mondta Sally. – Mert még sohasem látott embert. Tom lassan hátrálni kezdett, Sally pedig követte. A jaguár ott maradt az ágon, és figyelte őket, aztán eltűnt a kavargó ködben. Amikor visszaértek a táborba, Don Alfonso meghallgatta a történetüket. Barna arcán aggodalmas ráncok jelentek meg. – Nagyon elővigyázatosnak kell lennünk – mondta. – Nem szabad többet beszélnünk erről az állatról. Különben követni fog, hogy kihallgassa, mit mondunk. Nagyon büszke állat, és nem szereti, ha rosszat mondanak róla. – Azt hittem, a jaguár nem támadja meg az embert – mondta Sally. Don Alfonso nevetett, és megpaskolgatta Sally térdét. –

Ez vicces. Ha ránk néz, mit gondol, mit lát? – Nem tudom. – Egy gyenge, ostoba, lassú, két lábon járó húsdarabot, amelyiknek nincsenek se szarvai, se éles fogai, se karmai. – Miért nem támadt meg minket? – Szeret játszani az ennivalóval, mint minden macskaféle. Sally megborzongott. – Curandera, nem kellemes dolog, ha az embert felfalja egy jaguár. Először az áldozata nyelvét eszi meg, de ekkor még akár életben is lehet a zsákmánya. Ha legközelebb alkalma lesz rá, ölje meg. Ezen az éjszakán olyan csend honolt az erdőben, hogy Tom egyszerűen nem tudott elaludni. Valamikor éjfél után, azt remélve, hogy egy kis friss levegő jót fog tenni, kimászott a függőágyból, és a kunyhó ajtajához ment. Meglepő látvány fogadta. Az egész erdő foszforeszkáló fényben ragyogott, mintha csillámport hintettek volna szét mindenre, a korhadt fatörzsekre és tönkökre, a lehullott levelekre és a gombákra. A fénypontok betöltötték az erdőt, és egyetlen ködös ragyogássá olvadtak össze. Öt perc múlva visszabújt a kis kunyhóba, és felrázta Sallyt. A nő átfordult a másik oldalára. A haja olyan volt, mint egy aranyszínű sátor. Ő is felöltözve aludt, ahogy mindnyájan. – Mi az? – motyogta álmosan. – Mutatni akarok valamit. – Alszom. – Ezt látnia kell. – Semmit sem kell. Hagyjon békén. – Sally, csak most az egyszer bízzon bennem. Sally morogva kikászálódott a függőágyból, és kimentek. Sally megtorpant, és némán bámult. Percek teltek el, mire megszólalt. – Te jóságos ég – lehelte. – Soha nem

láttam még ilyen gyönyörűségeset. Olyan, mint amikor a magasból bámul le az ember éjszaka a kivilágított Los Angelesre. A foszforeszkáló fény Sally arcára is halvány ragyogást vetített, és kirajzolta vonásait a sötétben. Hosszú haja úgy omlott a hátára, mint egy fény-vízesés, de most ezüstös volt, nem aranyszínű. Tom hirtelen önkéntelenül megfogta a kezét, és Sally nem húzta el. Volt valami csodásan erotikus ebben az egyszerű kézfogásban. – Tom? – Igen? – Miért akarta ezt megmutatni? – Hát azért, mert… – Tom habozott. – Szerettem volna megosztani magával, ennyi az egész. – Ez minden? – Sally hosszan ránézett. A szeme különösen csillogott – vagy talán csak a fény tükröződött benne. Végül azt mondta: – Köszönöm, Tom. Az éjszaka csendjébe hirtelen belehasított a jaguár ordítása. Lassan egy fekete folt mozdult meg a ragyogó háttér előtt. Ahogy az állat feléjük fordította a fejét, látták, hogy a szemében halványan visszatükröződik a milliónyi fénypont, mint két apró galaxis. Tom lassan hátrahúzta Sallyt a kezénél fogva a tábortűzhöz, ahol még pislákolt a parázs. Rakott rá pár ágat, és ahogy a sárga lángocskák fellobogtak, a jaguár eltűnt. Egy perc múlva Don Alfonso is csatlakozott hozzájuk a tűz mellett. – Még mindig játszik az ennivalóval – motyogta. 36. fejezet Amikor másnap reggel útnak indultak, a köd olyan sűrű volt, hogy három méternél messzebb egyik irányba sem láttak.

Feljebb kapaszkodtak a hegyre, továbbra is a halványan kivehető vadcsapást követve. Felértek egy gerincre, ahonnan már lefelé vitt az út. Tom víz zubogását hallotta a mélyből. Pár perc múlva oda is értek a nagy köveken át hömpölygő folyó meredek partjára. – Kivágunk egy fát – mondta Don Alfonso. Keresgélt egy kicsit, és talált egy karcsú fát, amely a megfelelő helyen állt a folyóparton. – Vágjuk ki – rendelkezett. Mind kivették a részüket a munkából. Negyedóra alatt ki is dőlt a fa, és hidat alkotott a zúgó víz fölött, azon a helyen, ahol a folyó szűk kis csatornává keskenyedett, majd belefolyt egy fatörzsek által felduzzasztott, kavargó vizű tavacskába. Don Alfonso párszor rácsapott a bozótvágó késsel egy fiatal fácskára, és egy perc alatt három-négy méteres rudat faragott belőle. – Maga megy elsőnek, Vernito. – Miért pont én? – Hogy kipróbáljuk, elég erős-e a híd – mondta Don Alfonso. Vernon csak nézett rá, Don Alfonso pedig elnevette magát, és megveregette a vállát. – Vegye le a cipőjét, Vernito. A Jóisten nem véletlenül teremtette meztelenre a lábunkat. Vernon levette a cipőjét, a fűzőjénél fogva összekötözte, és a nyakába akasztotta. Don Alfonso odanyújtotta a rudat. – Lassan menjen, és álljon meg, ha inogna a fatörzs. Vernon a fatörzsre lépett, és úgy egyensúlyozott a rúddal, mint egy kötéltáncos. A lába fehéren világított a zöld mohos fatörzsön. – Olyan csúszós, mint a jég. – Csak lassan, lassan – bátorította Don Alfonso. Ahogy Vernon elindult, a fatörzs meghajolt a súlya alatt és inogni kezdett, de pár perc alatt sikerült átjutnia. Vernon visszadobta a rudat a túlsó partra. – Most maga jön – nyújtotta oda Don Alfonso Tomnak.

Tom is levette a cipőjét, és fogta a rudat. Ostobán érezte magát, mint egy cirkuszi artista. Kióvakodott a fatörzsre, lassan csúsztatta előre a lábát a hideg, csúszós kérgén. A fatörzs minden mozdulatától megremegett és imbolygott. Ment pár lépést, kicsit pihent, megint tett pár lépést. Úgy félúton Szőrmók, aki eddig a zsebében aludt, kidugta a fejét, hogy körbenézzen. Amikor meglátta az odalent zúgó folyót, ijedtében felvisított. Előbújt Tom zsebéből, és a fejére mászott, hogy bebújjon a hajába. Tom ettől megriadt, és a rúd egyik vége vészesen lefelé billent. Pánikba esve felrántotta, de a tehetetlenségi erő miatt feljebb lendült a kelleténél. Tett két gyors lépést, és próbálta megőrizni az egyensúlyát, de a fatörzs ettől csak hevesen megrándult, és Tom lezuhant. A másodperc egy töredékéig a levegőben volt, aztán elnyelte valami fagyos feketeség. Vad rántást érzett, ahogy elkapta az áramlat, rémisztő erővel sodorta magával, mintha semmi súlya nem lenne, és iszonyú dübörgés töltötte be a fülét. Hadonászott a karjaival, próbálta felfelé küzdeni magát, de nem is tudta, merre van a felfelé, aztán érezte, hogy megakad néhány víz alatti farönkben. Miközben kapálózott, iszonyú nyomást érzett a mellkasán, amely a levegőt is kiszorította a tüdejéből. Megpróbálta elrúgni magát, de a farönkök csúszósak voltak, a víz nyomása pedig nagyon erős. Olyan érzés volt, mintha élve eltemették volna. A szemei előtt fényfoltok villantak fel, kinyitotta a száját, hogy felüvöltsön, de csak beáramlott a víz. Egész testével rángatózva próbálta kitépni magát a fatörzsek közül, de minden irányérzékét elveszítette. Teljes erőből rúgkapált, de érezte, hogy gyorsan fogy az ereje, egyre könnyebbnek és súlytalanabbnak érezte magát, és furcsa lebegő érzés fogta el. Aztán egyszer csak egy kar fogta át a nyakát, és egy brutális mozdulattal visszarántották a valóságba. Valaki kihúzta a vízből, átvonszolta a nagy köveken, és lefektette.

Tom elnyúlt a földön, és felbámult az ismerős arcba, de beletelt egy pár pillanatba, amíg rájött, hogy Vernon az. – Tom! – kiabálta a bátyja. – Nézzék, kinyitotta a szemét! Tom, mondj már valamit! Jézusom, nem lélegzik! Hirtelen Sally is ott termett. Tom erős nyomást érzett a mellkasán. Minden furcsának tűnt, mintha lassított felvételen zajlanának körülötte a dolgok. Vernon fölé hajolt. Tom érezte, hogy megint nagyot nyom a mellkasán, és felemeli a karjait. A nyomás egyszer csak megszűnt, és Tom hevesen köhögni kezdett. Vernon az oldalára fordította. Tom megint köhögött, és vakító, jéghideg fájdalom hasított a fejébe. A valóság teljes erővel rárontva visszatért. Tom nagy nehezen felült. Vernon átkarolta a vállát, és megtámogatta. – Mi történt…? – Ez az ostoba bátyja, Vernito, maga után ugrott a folyóba, és kihúzta a fatörzsek alól, ahová beszorult. Soha életemben nem láttam még ilyen őrültséget. – Tényleg ezt tette? Tom megfordult és Vernonra nézett, aki csuromvizes volt, a homlokán egy csúnya vágás éktelenkedett, víz és vér csöpögött a szakállából. Vernon megfogta Tom karját, és felsegítette. A feje kicsit jobban kitisztult, és a lüktető fejfájás is kezdett elmúlni. Lenézett a zubogó folyóba és az örvénylő vizű tavacskába, amely tele volt törött fatörzsekkel és ágakkal. Aztán megint Vernonra pillantott, mintha csak most értett volna meg igazából mindent. – Te…? – kérdezte hitetlenkedve. Vernon megvonta a vállát. – Megmentetted az életemet. – Te is megmentetted az enyémet – mondta Vernon, szinte védekezően. – Lefejezted a kígyót. Én nem csináltam semmi mást, csak utánad ugrottam. Don Alfonso közbeszólt: – A Szűzanyára mondom,

még mindig nem tudom elhinni. Tom megint köhögött. – Köszönöm, Vernon. – A halálnak ma csalódnia kellett! – kiáltott fel Don Alfonso, és rámutatott az apró, elázott, rémült majmocskára, amely a víz melletti sziklán kuporgott. – Még a mono chucuto is átejtette a halált! A nyomorúságos állapotban lévő Szőrmók visszamászott Tom zsebébe, és rosszkedvű morgással elfoglalta megszokott helyét. – Csak ne panaszkodj – mondta neki Tom. – A te hibád volt az egész. A majmocska szemtelen cuppogással válaszolt. A folyó túlsó partján az ösvény ismét hegynek felfelé vezetett. Tovább kapaszkodtak egyre magasabbra. Lassan rájuk köszöntött a sötétség és a hideg. Tom még mindig vizes volt, és reszketni kezdett. Don Alfonso könnyedén megjegyezte: – Tudják, az a bizonyos állat, amelyikről tegnap beszéltem… Tomnak beletelt pár pillanatba, míg rájött, hogy miről is van szó. – Nőstény, és még mindig követ minket. – Honnan tudja? Don Alfonso lehalkította hangját- – Rossz a lehelete. – Megszagolta? – érdeklődött Sally. Don Alfonso bólintott. – És meddig fog követni minket? – Amíg jól nem lakott. Vemhes, és nagyon éhes. – Remek, és minket kívánt meg savanyú uborka és fagylalt helyett? – Imádkozzunk a Szűzanyához, hogy küldjön az útjába egy lusta és lassú hangyászsünt. – Don Alfonso Sally felé biccentett. – Mindig tartsa megtöltve a puskáját Az ösvény tovább emelkedett a göcsörtös törzsű fákból álló erdőn át, amely egyre sűrűbb lett. Egy ponton Tom

észrevette, hogy világosodik, és a levegőnek is más lett az illata, mintha enyhe parfümillat lengedezne. Aztán egyszer csak kiértek a ködből, és kiléptek a napfényre. Tom döbbenten állt meg. Odalent fehér ködtenger hullámzott. A horizonton narancsszínű tűzben égve épp lehanyatlott a nap. Az erdőt élénk színű, tarka virágok borították. – Elértünk a felhők fölé! – kiáltott fel Sally. – A csúcson letáborozunk – mondta Don Alfonso, és új erőre kapva, friss léptekkel továbbindult. Az ösvény felért a hegygerincen elterülő tágas mezőre, ahol vadvirágok táncoltak a lágy szellőben, majd hirtelen a csúcson találták magukat, amely északnyugatra nézett a hullámzó ködtenger fölött. Ötven mérfölddel távolabb Tom kéken kirajzolódó hegycsúcsokat pillantott meg, amelyek áttörték a felhőket, mintha szigetek láncolata húzódna az égen. – A Sierra Azul – szólalt meg Don Alfonso halk, furcsa hangon. 37. fejezet Lewis Skiba a lobogó tűzbe bámult, és teljesen belemerült a táncoló lángok tarka színeibe. Egész nap nem csinált semmit sem, nem vette fel a telefont, és nem ment el a megbeszélésekre. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy vajon megtette-e Hauser? Gyilkos lett-e miatta? A kezébe temette a fejét, és a Wharton Egyetem borostyánnal befuttatott épületeire gondolt, arra a mámorító érzésre, amit fiatal korában érzett, hogy minden lehetőség előtte áll. Az egész világ ott hevert a lábai előtt, mint egy érett gyümölcs, amely csak azt várja, hogy leszakítsák. És most… Próbált arra gondolni, hogy munkahelyet teremtett ezreknek, hogy fejlesztette a céget, és olyan gyógyszereket gyártottak, amelyek szörnyű betegségekből gyógyítják meg az

embereket. Van három gyönyörű fia. De az elmúlt egy hétben ahányszor csak felébredt, mindig az volt az első gondolata, hogy gyilkos vagyok. Szerette volna visszavonni, amit Hausernek mondott, de nem tehette. Hauser azóta nem telefonált, ő pedig nem tudott kapcsolatba lépni vele. Miért is mondta neki azt, hogy tegye meg? Miért hagyta, hogy kikényszerítse belőle ezt a felelőtlen mondatot? Skiba próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Hauser amúgy is megtette volna, és ő nem oka senki halálának. Különben is, talán csak a szája jár. Vannak beteg lelkű emberek, akik szeretnek erőszakos dolgokról beszélni, dicsekedni a fegyvereikkel, és hasonlók. Lehet hogy Hauser is ilyen, csak beszél, de nem cselekszik. Megcsörrent a telefon az íróasztalán, és Skiba remegő kézzel lenyomott egy gombot. – Mr. Fenner van itt a Dixon Asset Managementtől, a kétórás megbeszélésre jött – szólt be a titkárnője. Skiba nyelt egyet. Ezt a találkozót nem mulaszthatja el. – Kérem, küldje be. Fenner úgy festett, mint a legtöbb tőzsdei elemző, akiket Skiba ismert: alacsony volt, szikár, és hihetetlen magabiztosság áradt belőle. Ez volt a sikerének kulcsa: Fenner olyan fickó volt, akinek mindenki hinni akart. Skiba sok apró szívességet tett már neki, adott neki néhány jó tippet, segített bejuttatni a gyerekeit egy exkluzív manhattani magániskolába, adományozott pár ezer dollárt a felesége által működtetett jótékonysági alapítványnak. Cserébe Fenner mindenkinek buzgón ajánlgatta a Lampe-részvényeket, és szerencsétlen ügyfeleit egy trágyadombba taszította, miközben ő maga milliókat keresett. Ilyen egy sikeres brókerkarrier. – Hogy van, Lewis? – Fenner leült a kandalló mellé. – Nem lehet túl élvezetes a helyzete. – Hát nem, Stan.

– Nem akarom udvariaskodásra vesztegetni az időt egy ilyen helyzetben. Ehhez túlságosan is régóta ismerjük egymást. Szeretném, ha mondana csak egy okot, hogy miért tanácsolnám azt az ügyfeleimnek, hogy tartsák meg a Lamperészvényeiket. Csak egy okot. Skiba nagyot nyelt. – Megkínálhatom valamivel, Stan? Ásványvíz, sherry? Fenner megrázta a fejét. – A befektetési bizottság úgyis le fog szavazni engem. Mindenki szabadulni akar a részvényektől. Meg vannak ijedve, és őszintén szólva én is. Én megbíztam magában, Skiba. Micsoda minden hájjal megkent gazember. Fenner hónapok óta tisztában volt a cég valódi helyzetével. Csak épp túl nagy volt a kísértés, hogy elfogadja az apró morzsákat, amiket Skiba odalökött neki, és az is sokat nyomott a latban, hogy a Lampe komoly ügyfele volt a Dixonnak. Kapzsi disznó. Másrészt viszont ha a Dixon nem vásárol többet, sőt esetleg elkezdi eladni a Lampe-részvényeit, akkor nekik végük, számukra ez lenne a kegyelemdöfés. Skiba köhécselt, és megköszörülte a torkát. Egy szót sem sikerült kinyögnie, úgyhogy megint csak köhögött, hogy leplezze a bénultságát. Fenner várt. Skiba végül megszólalt: – Egyvalamit tudnék mondani magának, Stan. Fenner egészen kicsit félrebillentette a fejét. – Az információ titkos és bizalmas, és ha ennek alapján cselekszik, mindenkinek nyilvánvaló lesz, hogy bennfentes kereskedésről van szó. – Csak akkor lenne az, ha maga kereskedne a részvényekkel. Én éppen arra keresek valami okot, hogy miért ne adjam el őket. Az ügyfeleim nyakig ülnek a Lamperészvényekben, és nagyon alaposan meg kell indokolnom, hogy miért tartsák meg őket. Skiba vett egy nagy levegőt. – A Lampe az elkövetkező

pár hétben be fogja jelenteni, hogy a birtokába került egy kétezer oldalas ősi kézirat, egy különleges példány egy kódexből, amelyet a régi maja indiánok állítottak össze. Ez a kézirat felsorol minden növényt és állatot, amely megtalálható az esőerdőben, és amelyek aktív hatóanyagokat tartalmaznak. Az eljárásokat is ismerteti, hogy hogyan lehet kivonni ezeket, milyen dózisban kell alkalmazni, milyen mellékhatásaik lehetnek. A kézirat összegzi az ősi maja orvostudomány minden tudását, amit több ezer év alatt gyűjtöttek össze a földgolyó leggazdagabb ökoszisztémájában. Ez a kézirat teljes egészében a Lampe kizárólagos tulajdona lesz. Ingyen fogunk hozzájutni, tisztán, jogdíjak, szerződések, partneri kapcsolatok nélkül, semmifélé kötelezettség nem jár vele. Skiba elhallgatott. Fenner arckifejezése semmit sem változott. Ha az agya járt is, nem látszott az arcán. – És mikor fogják ezt bejelenteni? Tud dátumot mondani? – Nem. – Mennyire biztos az egész? – Nagymértékben. A hazugság könnyen jött. A kódex volt az egyetlen reménye, és ha elbukik, akkor már neki úgyis minden mindegy. Hosszú csönd lett. Fenner annyit megengedett magának, hogy egy halvány mosoly fusson át finom vonású, fanyar arcán. Aztán fogta az aktatáskáját, és felállt. – Köszönöm, Lewis. Lélegzetelállító, amit mondott. Skiba bólintott, és nézte, ahogy Fenner óvatos lépteivel kivonul az irodájából. Ha tudná, mit kell tennie, hogy megszerezze azt a kódexet… 38. fejezet

Ahogy leértek a hegytetőről, az esőerdő jellege megváltozott. A terep rendkívül nehéz volt, a tájat mély szakadékok szabdalták és vad folyók szelték át, köztük magas gerincek húzódtak. Tovább követték az állatok által kitaposott csapást, de itt már annyira benőtte a bozót, hogy egymást váltva kellett utat vágniuk benne. Gyakran meg is csúsztak és elestek a sáros talajon, és legurultak a lejtőn. Napokon át küszködve haladtak. Sehol sem volt sík terület, ahol tábort üthettek volna, kénytelenek voltak a lejtőn aludni, a fák közé akasztott függőágyakban, és az esőben tölteni az éjszakát. Reggelente a dzsungel sötét volt és ködös. Kemény egynapos gyaloglással talán öt mérföldet tudtak megtenni, és a nap végére halálosan kimerültek. Elejteni való állatot szinte egyáltalán nem találtak. Soha nem laktak jól igazán. Tom még soha életében nem volt ilyen éhes. Éjszakánként hatalmas szelet steakekről és sült krumpliról álmodott, napközben fagylalton és homáron járt az esze, és este a tábortűznél semmi másról sem beszéltek, csak ételekről. A napok kezdtek egybefolyni. Az eső szinte szüntelenül esett, és a köd soha nem szállt fel. A függőágyaik lassan szétrohadtak, és újakat kellett fonni, a ruhájuk kezdett lefoszlani róluk, tele lettek kullancsokkal, amik beleették magukat a bőrükbe, és a cipőjük varrása kezdett felfesleni. Nem volt másik ruhájuk – az erdő lassan meztelenre vetkőztette őket A testük tele volt csípésekkel, harapásokkal, karcolásokkal, vágásokkal és kelésekkel. Egyszer, amikor egy szakadékból másztak ki, Vernon megcsúszott, és belekapaszkodott egy bokorba, amiről tűzhangyák potyogtak rá. Úgy összecsípték, hogy utána egy napig lázas volt, és alig bírt járni. Az egyetlen jó dolog az esőerdőben a sok növény volt. Sally rengeteg gyógynövényt talált, és kenőcsöket készített

belőlük, amelyek csodát tettek a rovarcsípésekkel, a kiütésekkel és a gombás fertőzésekkel. Itták a teát, amelyet a gyógynövényekből főzött, és azt állította róla, hogy antidepresszáns hatása van, de ennek ellenére meglehetősen komor volt a hangulatuk. Ráadásul éjszakánként, sőt napközben is állandóan hallották a közelben ólálkodó jaguár morgását. Senki sem beszélt róla – Don Alfonso ezt szigorúan megtiltotta –, de Tom nem tudta kiverni a fejéből a jelenlétét. Biztosan vannak más állatok is dzsungelben, amikre vadászhatna. Mit akarhat tőlük? Miért követi őket, és miért nem csap le rájuk soha? A negyedik vagy ötödik éjszakán – Tom már kezdett belezavarodni a számolásba – hatalmas, korhadó fatörzsek között letáboroztak egy hegygerincen. Korábban esett, és a föld csak úgy gőzölgött. Korán megvacsoráztak, egy főtt gyíkot mattagyökérrel. Sally utána felállt, és fogta a puskát. – Akár itt van a jaguár, akár nincs, én elmegyek vadászni. – Magával megyek – ajánlkozott Tom. Egy kis patak partján indultak el, lefelé a hegyoldalban, majd átkeltek egy szakadékon. Szürke nap volt, az erdő bágyadt és ázott, a növényekről pára szállt fel. A víz csöpögése egybevegyült a madarak visszhangzó rikoltásaival. Fél órán át haladtak a szakadékban, mohos köveken és fatörzseken másztak át, míg el nem értek egy gyors folyású patakocskához. Egymás mögött indultak el a patakpart mentén a kavargó ködben. Tom arra gondolt, hogy Sally kicsit maga is úgy mozog, mint valami nagymacska, miközben figyelte a lányt, ahogy némán átvágott a bozóton. Sally hirtelen megtorpant, és felemelte a kezét. Lassan a vállához emelte a puskát, célzott és lőtt. Egy állat vergődését és nyüszítését hallották valahol a bozótosban, aztán hirtelen csend lett. – Nem tudom, mi volt az, csak hogy zömök és szőrös –

mondta Sally. A bokrok között meg is találták a zsákmányt, négy lábát előrenyújtva, az oldalán feküdt. – Pekari, egy vaddisznóféle – állapította meg Tom, és undorral nézett le rá. Soha nem fogja megszokni, hogy állatokat kell ölniük. – Maga jön – mondta Sally, és rávillantott egy mosolyt. Tom előhúzta a bozótvágó kést, és nekilátott az állat kibelezésének. Sally figyelte, ahogy kiomlanak a gőzölgő belsőségek. – A táborban majd leperzseljük a szőrét. – Már alig várom – mondta Tom. Miután kibelezte az állatot, levágott egy vastag ágat, a lábainál fogva rákötözte, és a vállára vette. Nem nyomhatott többet tizenöt kilónál, de ha megfüstölik, finom lesz a húsa. Visszaindultak a szakadékon át ugyanarra, amerre jöttek. Alig tettek meg azonban húsz métert, amikor egyszer csak elállta az útjukat a jaguár. Zöld szemével rájuk bámult, és a farka végével ide-oda csapkodott. – Hátráljon szép lassan – súgta oda Tom Sallynek. De ahogy hátrálni kezdtek, a jaguár is előbbre lépett, és bársonytalpain követte őket. – Emlékszik, mit mondott Don Alfonso? – Nem tudom megtenni – suttogta Sally. – A fejére célozzon. Sally felemelte a puskát, és a levegőbe lőtt. A dörrenést furcsán eltompította a köd és a sűrű növényzet. A jaguár megrázkódott, de semmi jelét sem adta, hogy meghallotta volna a lövést, csak tovább bámult rájuk. A farka vége ütemesen mozgott, mint egy metronóm. – Kerüljük ki – mondta Sally. Letértek a csapásról, és behúzódtak az erődbe. A jaguár nem mozdult, csak zöld szemével követte őket, és nemsokára el is tűnt a ködben. Pár száz méter után Tom visszaindult a gerinc felé. Bal felől kétszer is hallották a jaguár

köhögésszerű hangját, és még lejjebb tértek a gerincről. Negyed mérföldet tettek meg, aztán megálltak. Már el kellett volna érniük ahhoz a szakadékhoz, amelyiknek a patak futott az aljában, de sehol sem látták. – Még jobban bal felé kellene tartanunk – mondta Tom. Az erdő egyre sűrűbb lett és sötétebb, a fák errefelé alacsonyabbak voltak, és szorosabban álltak. – Egyáltalán nem ismerős ez a környék – mondta Tom. Megálltak, és hallgatóztak. A dzsungel mintha kísértetiesen elcsendesedett volna. Nem hallatszott patakcsobogás, csak a víz csöpögése a fákról. Ekkor közvetlenül a hátuk mögül megszólalt a mély, köhögő hang. Sally dühösen megfordult. – Takarodj innen! – kiáltotta. – Sicc! Továbbhaladtak, megkettőzve a tempót. Tom ment elöl, és utat vágott a buja aljnövényzetben. Időnként hallotta, hogy a jaguár kíséri őket. Az állat néha doromboló hangokat hallatott. Cseppet sem volt barátságos hang, inkább fenyegetően mély morgás. Tom tudta, hogy eltévedtek, és nem jó irányba mennek. Már szinte futottak. Aztán hirtelen felvillant egy aranysárga folt, és a jaguár testet öltött előttük a ködben. Egy alacsony faágon állt, megfeszülő izmokkal. Megtorpantak, és lassan hátrálni kezdtek, miközben az állat figyelte őket. Egy könnyed, ruganyos mozdulattal oldalra ugrott, aztán három szökellés után elhelyezkedett egy ágon a hátuk mögött, és elvágta a visszavonulás útját. Sally egyfolytában rászegezte a puskáját, de nem lőtt. Csak mereven bámulták az állatot és az is bámulta őket. – Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy lőjön – suttogta Tom. – Képtelen vagyok rá. Tom tulajdonképpen ebben a válaszban is

reménykedett. Sohasem látott még ennyire eleven, ruganyos testű, pompás állatot. Aztán teljesen váratlanul a jaguár megfordult, és könnyedén ágról ágra ugrálva távozott, végül eltűnt az erdőben. Csak álltak némán, aztán Sally elmosolyodott. – Na ugye, mondtam, hogy csak kíváncsi. – Ez aztán a kíváncsiság, ötven mérföldön át követni valakit. – Tom körbenézett, aztán visszadugta a bozótvágó kést az övébe, és fogta a faágra kötözött pekarit. Nyugtalanító, kellemetlen érzés fogta el. Tudta, hogy még nincs vége. Öt lépést sem tettek meg, amikor a jaguár fülsiketítő ordítással rájuk vetette magát egy fáról, és tompa puffanással Sally hátára ugrott A puska elsült, de hiába. Sally az állattal együtt a földre zuhant. A puffanás ereje lerázta róla a jaguárt, amely közben Sally ingének felét is letépte a karmaival. Tom rávetette magát az állat hátára, a két térde közé szorította, mintha egy vadlovat ülne meg, és próbálta a hüvelykujjával kinyomni a szemét, de érezte, hogy az izmos test megfeszül és felágaskodik, mint egy acélrugó. A jaguár megint felordított, felugrott, és egész testével megcsavarodva elfordult, miközben Tom előrántotta a bozótvágó kést. A jaguár ismét rávetette magát, és egyenesen nekiugrott az előre szegezett késnek. Tom érezte, ahogy a penge beleszalad a húsba, aztán forró vérsugár fröcskölt az arcába. A jaguár felüvöltött és rángatózott. Tom teljes erejéből oldalra rántotta a kést. A penge az állat tüdejébe hatolhatott, mert az üvöltés átváltott gurgulázó hörgésbe. A jaguár teste elernyedt. Tom lelökte magáról, és kirántotta a kést. A jaguár még egy utolsót rúgott, aztán mozdulatlanná dermedt. Tom odarohant Sallyhez, aki épp próbált feltápászkodni. Amikor meglátta Tomot, rémülten felkiáltott: – Te jóságos ég, Tom, jól van?

– Maga jól van? – Mit történt magával? – Sally az arcához nyúlt, és Tom hirtelen rájött, hogy csupa vér. – Nem az én vérem, a jaguáré – nyugtatta meg Sallyt, és föléje hajolt. – Hadd nézzem meg a hátát. Sally a hasára fordult. Az inge rongyokban volt. A vállán négy karmolás húzódott végig. Tom lehámozta róla az ing cafatjait. – Hé, mondom, hogy nincs semmi bajom – motyogta fojtottan Sally. – Csendet! – Tom letépett egy darabot a saját ingéből, és belemártotta egy kis tócsába. – Ez kicsit fájni fog. Sally halkan felnyögött, miközben Tom kitisztogatta a sebeket. Nem voltak túl mélyek, inkább csak az esetleges fertőzés miatt voltak veszélyesek. Tom szedett egy kis mohát, a sebre rakta, és rákötözte az ingdarabbal. Aztán segített Sallynek felvenni a saját ingét, és felülni. Sally ránézett, és összerezzent. – Jóságos ég, maga csuromvér. – A jaguárra nézett, amely teljes aranyszínű pompájában, elnyúlva feküdt, üveges szeme félig nyitva. – A bozótvágó késsel ölte meg? – A kés a kezemben volt, ő meg nekem ugrott, szinte felnyársalta saját magát. – Tom átkarolta a lány vállát. – Fel tud állni? – Persze. Tom felsegítette, Sally kicsit megtántorodott, de aztán összeszedte magát. – Adja ide a puskámat. Tom felemelte a puskát. – Majd én viszem. – Nem kell, majd a másik vállamra akasztom. Maga vigye a pekarit. Tom nem állt le vele vitatkozni. Visszakötözte a pekarit a faágra, a vállára vette, és még vetett egy utolsó pillantást a jaguárra, amely üveges szemmel, az oldalán hevert a vértócsában.

– Lesz majd mit mesélnie a koktélpartikon, ha egyszer hazajutunk innen – jegyezte meg Sally mosolyogva. Amikor visszaértek a táborba, Vernon és Don Alfonso némán hallgatta végig a történetet. Amikor Tom befejezte, Don Alfonso a vállára tette a kezét, a szemébe nézett, és azt mondta: – Maga egy őrült yanqui, Tomasito, tud róla? Ezután visszavonultak a kunyhóba, ahol Tom bekente Sally sebeit a gyógynövényekből készült antibiotikummal, miközben a lány a földön ült törökülésben, és az ingét javítgatta a fakéregrost cérnával, amit Don Alfonso készített. A szeme sarkából Tomot figyelte, és próbálta elfojtani a szája sarkában játszó mosolyt. Végül azt mondta: – Megköszöntem már, hogy megmentette az életemet? – Nincs szükség köszönetre. – Tom próbálta leplezni, hogy elpirult. Nem ez volt az első alkalom, hogy félmeztelenül látta Sallyt – már rég feladták a szemérmeskedést – de most volt benne valami intenzíven erotikus. Észrevette hogy a lány nyakát pír önti el, amely lefut két melle közé, és megmerevedik a mellbimbója. Vajon ugyanazt érzi, amit ő? – De igen, szükség van rá. – Sally letette az inget, felállt, átkarolta Tom nyakát, és lágyan szájon csókolta. 39. fejezet A folyóhoz érve Hauser megállította az embereit. A túlsó parton már látszott a Sierra Azul felhőkbe vesző, kék hegyvonulata – mint az elveszett világ Arthur Conan Doyle regényében. Hauser átvágott a kis tisztáson, és megvizsgálta a sáros ösvényt. A folyamatos eső minden nyomot elmosott, viszont ennek megvolt az az előnye, hogy így meg tudta állapítani, hogy a mezítlábas nyomok, amelyeket leguggolva vizsgálgatott, nagyon frissek lehetnek, pár óránál nem régebbiek. Úgy tűnt, hatan jártak erre, talán vadásztak.

Ezek nem lehettek mások, csak azok a hegyi indiánok, akiket Maxwell Broadbent felbérelt. Senki más nem jár errefelé, ebben az isten háta mögötti dzsungelben. Hauser felkelt, és egy pillanatig elgondolkozott. Ebben a dzsungelben nem lenne értelme macska-egér játékot játszani, úgysem érné utol őket. Ha tárgyalni próbálna, abból nemigen sülne ki semmi. Tehát csak egyetlen ésszerű cselekvési lehetőség maradt. Intett a katonáknak, hogy továbbmennek, és a csapat élére állt. A nyomokat követve gyorsan haladtak az ösvényen. A megbilincselt Philip volt a sereghajtó. Mostanra már túlságosan legyengült, és valószínűleg nincs abban az állapotban, hogy megszökjön, főleg megbilincselve, de azért egy katona őrizetére bízta. Sajnálatos, hogy így egy fegyverrel kevesebbre tud csak számítani, amikor úgyis olyan kevés használható embere van, de ha eljön az ideje, Philipnek még hasznát veheti, ha mégis tárgyalásokra kerülne a sor. Az ember soha ne becsülje alá egy túsz értékét. Hauser kétszeres tempóra gyorsított. Minden pontosan úgy alakult, ahogy gyanította. Az indiánok nyilván meghallották a közeledésüket, és elbújtak a dzsungelbe, de Hauser jól látta a nyomaikat. Nagy szakértője volt a nyomkövetésnek a dzsungelben, és villámháborústratégiával, kitartóan üldözte őket, ami mindig ráijeszt még a legfelkészültebb ellenségre is, hát még egy csapat mit sem sejtő bennszülött vadászra. Hauser két csoportra osztotta az embereit, és két katonával elindult, hogy bekerítsék az indiánokat. Villámgyors, heves és nagyon zajos volt a támadás, az egész erdő beleremegett. Hauserben hihetetlen élességgel merültek fel a vietnami tűzharcok emlékei. Alig egy perc alatt vége is volt: a robbanás letépte a fák kérgét, a bokrok füstölögtek, a föld porzott, savas füstfelhő szálldogált. Egy kis fának az ágain az orchideák mellett emberi belső részek

lógtak. Meglepő, hogy mire képes néhány egyszerű gránátvető. Hauser összeszámolta a szétszórt testrészeket, és arra jutott, hogy négy indiánt öltek meg. Ketten tehát elmenekültek. A katonái most kivételesen jól végezték a dolgukat. Komplikációmentes gyilkolás, ehhez értenek. Ezt jó lesz észben tartani. Nem volt sok idejük. Minél hamarabb oda kell érniük a faluhoz, közvetlenül a két túlélő után, a legnagyobb zavar és rémület pillanataiban, mielőtt még össze tudnák szedni az erejüket. Megfordult, és odakiáltott az embereinek: – Arriba! Vamonos! A katonák üdvrivalgásban törtek ki, felajzotta őket a vezérük lelkesedése. Végre elemükben érezték magukat. – Keressük meg a falut! 40. fejezet Egy héten át szüntelenül zuhogott az eső. Nap nap után haladtak tovább, szakadékokba le, hegyekre fel, veszélyes szirteket másztak meg, rohanó patakokon keltek át. Mindent olyan sűrű dzsungel borított, amilyet Tom addig még elképzelni sem tudott volna. Ha sikerült négy mérföldet megtenniük, az már jó napnak számított. Egy hét után Tom egy reggel arra ébredt, hogy végre-valahára elállt az eső. Don Alfonso már fent volt, a tűz mellett üldögélt. Komor volt az arca. Reggeli közben aztán bejelentette: – Tegnap éjjel volt egy álmom. Tomot meglepte, hogy mennyire komoly a hangja. – Milyen álom? – Azt álmodtam, hogy meghaltam. A lelkem felszállt az égbe, és keresni kezdte Szent Pétert. Ott találtam a mennyország kapuja előtt. Üdvözölt, amikor odaértem. „Don

Alfonso, te vagy az, te vén csirkefogó?”. „Úgy van – feleltem –, én vagyok, Don Alfonso Boswas, aki a dzsungelben halt meg, távol az otthonától, százhuszonegy éves korában, és most szeretnék bemenni, és találkozni az én Rositámmal.” „És mit kerestél a dzsungelben?” – kérdezte ő. „Őrült jenkiket kísértem a Sierra Azulhoz” – feleltem. „És odaértetek?” – kérdezte Szent Péter. „Nem” – mondtam. „Hát akkor, Don Alfonso, te csibész, vissza kell térned.” Don Alfonso elhallgatott, aztán hozzátette-. – És így visszatértem. Tom nem tudta, mit mondjon. Egy pillanatig arra gondolt, Don Alfonso talán megint csak tréfálkozik, de aztán meglátta, milyen komoly az öreg arca. Tom váltott egy pillantást Sallyvel. – És mit jelent ez az álom? – kérdezte Sally. Don Alfonso bekapott egy darabka mattagyökeret, és elgondolkodva rágcsálta, aztán kiköpte a héját. – Azt jelenti, hogy már csak pár napom van hátra. – Pár napja? Ne legyen nevetséges. Doh Alfonso befejezte a reggelijét, és felállt. – Ne beszéljünk többet erről, induljunk a Sierra Azulhoz. Ez a nap még gyötrelmesebb volt, mint az előző, mert miután elállt az eső, megjelentek a rovarok. Egymás után több meredek hegygerincet is megmásztak, a sáros ösvényeken állandóan megcsúsztak és elestek, a rovarok felhőkben rajzottak körülöttük. Délután leereszkedtek egy újabb szakadékba, ahol hangosan visszhangzott a víz dübörgése. Ahogy lejjebb értek, a zúgás egyre erősödött, és Tom rájött, hogy a szakadék aljában egy nagy folyó hömpölyög. Ahogy kibukkantak a bozótból a folyó partjánál, Don Alfonso, aki legelöl haladt, megtorpant. Gyorsan visszahúzódott, és intett nekik, hogy maradjanak a fák között. – Mi a baj? – kérdezte Tom. – Egy halott van a túlsó parton egy fa alatt.

– Indián? – Nem, amerikai öltözékben van. – Lehet, hogy valami csapda? – Nem, Tomás, ha meg akartak volna támadni, már halottak lennénk. Tom követte Don Alfonsót a folyópartra. A túlsó oldalon talán ötven méterre a gázlótól, egy kis természetes tisztás terült el, a közepén egy nagy fával. Tom épp csak ki tudott venni valami színes foltot a fa tövében. Kölcsönkérte Vernon távcsövét, hogy alaposabban szemügyre vegye, mi lehet az. Egy rongyos nadrágszár és egy borzalmasan feldagadt, meztelen láb lógott ki a fa mögül. A többit elrejtette a fatörzs. Tom meglátta, hogy kékes kis füstfelhők lengedeznek a fa mögött. – Hacsak egy halott nem tud dohányozni, ez az ember él – mondta. – Szentséges szűzanyám, tényleg! Nekiláttak kivágni egy fát, amelyen átkelhetnek a folyó fölött. A baltacsapások visszhangoztak az erdőben, de bárki volt is a fa mögött, nem mozdult onnan. A fa kidőlt, és a törzse ingatag hidat alkotott a folyó fölött. Don Alfonso gyanakvó pillantásokat vetett a túlsó partra. – Az is lehet, hogy egy démon. Egy rúddal egyensúlyozva átkeltek az imbolygó fatörzsön. A folyó túlsó partjára érve azonban már nem látták sehol sem a férfit. – Tovább kell mennünk, és úgy tenni, mintha nem is láttuk volna – suttogta Don Alfonso. – Most már biztos vagyok benne, hogy egy démon volt. – Ugyan már, ez abszurdum – mondta Tom. – Megyek és megnézem. – Kérem, ne menjen oda, Tomás. Ellopja a lelkét, és magával viszi a folyó fenekére. – Veled megyek – mondta Vernon.

– Curandera, legalább maga maradjon itt velem. Nem akarom, hogy a démon mindnyájukat elkapja. Tom és Vernon felmásztak a folyóparton álló nagy, sima köveken, és otthagyták Don Alfonsót, aki boldogtalanul motyogott valamit magában. Nemsokára oda is értek tisztásra, és megkerülték a nagy fát. Mögötte egy emberi roncsot pillantottak meg. A fa törzsének támaszkodva ült, egy rózsafa pipával a szájában, és mereven szegezte rájuk a tekintetét. Nem látszott indiánnak, bár a bőre majdnem fekete volt. A ruhái rongyokban lógtak, az arca tele volt véres karmolásokkal és elvakart csípésekkel. Meztelen, feldagadt lába csupa seb volt. Olyan sovány volt, hogy szinte groteszkül kiálltak a csontjai. Rövid szakállába faágak és levelek ragadtak. Amikor meglátta őket, egyáltalán nem reagált, csak bámult rájuk beesett szemekkel. Inkább holtnak tűnt, mint elevennek. Aztán egy kis borzongás futott végig rajta, kivette a szájából a pipát, és megszólalt, bár inkább csak rekedtes suttogás tört fel a torkából: – Hogy vagytok, kedves testvéreim? 41. fejezet Tom ugrott egyet, annyira megijedt, amikor meghallotta, hogy ez az élőhalott a bátyja, Philip hangján szólal meg. Lehajolt, hogy jobban megnézze az arcát, de semmi ismerőset nem látott rajta. Iszonyodva hőkölt hátra: a férfi nyakán lévő nyílt sebben kukacok nyüzsögtek. – Philip? – suttogta Vernon. Csak egy rekedtes nyögés volt a válasz. – Mit csinálsz itt? – Haldoklom – felelte Philip tárgyilagosan. Tom letérdelt, és közelebbről is megvizsgálta a bátyja arcát. Még mindig annyira meg volt döbbenve, hogy egy

darabig szóhoz sem jutott. Végül Philip csontos vállára tette a kezét. – De hát mi történt veled? Philip egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újból kinyitotta. – Majd később. – Persze, buta vagyok. – Tom Vernonhoz fordult: – Menj, hívd ide Don Alfonsót és Sallyt. Mondd meg nekik, hogy megtaláltuk Philipet, és itt letáborozunk. Tom tovább nézte a bátyját, és továbbra sem jutott szóhoz. Philip olyan hihetetlenül nyugodt volt, mintha már megadta volna magát a halálnak. A szeméből apátia sugárzott. Don Alfonso megérkezett, és örömmel látta, hogy a folyó démona mégiscsak egy emberi lény. Elkezdett megtisztogatni egy területet, hogy tábort üssenek. Amikor Philip meglátta Sallyt, kivette a szájából a pipát, és csak pislogott. – A nevem Sally Colorado – mondta a lány, és megfogta Philip kezét. Philipnek sikerült egy kicsit megbiccentenie a fejét. – Ki kell tisztítanunk a sebeit, és bekenjük valamivel. – Köszönöm. Levitték Philipet a folyópartra, banánlevelekre lefektették, és levetkőztették. Philip egész teste tele volt sebekkel, sok elfertőződött közülük, és némelyikben még kukacok is megtelepedtek. Amikor Tom megvizsgálta a sebeket, úgy találta, hogy a kukacok valójában segítettek, mert felfalták a fertőzött szövetrészeket, és csökkentették az üszkösödés veszélyét. Néhány helyen már frissen nőtt az új szövet. A többi seb már kevésbé festett jól. Iszonyú volt ilyen állapotban látnia a bátyját. Nem voltak gyógyszereik, se antibiotikumuk, se kötszereik, csak Sally gyógynövényei. Gondosan megmosdatták Philipet, aztán visszacipelték a tisztásra, és meztelenül lefektették néhány pálmalevélre a tábortűz közelében.

Sally elkezdte kirakosgatni a gyógynövényes csomagjait és gyökereket, amiket gyűjtött. – Sally ért a gyógynövényekhez – mondta Vernon. – Azért én jobban örülnék egy amoxycillin-injekciónak – jegyezte meg Philip. – Az nincsen. Philip végignyúlt a pálmaleveleken, és lehunyta a szemét. Tom bekenegette a sebeit, lekapargatta az elüszkösödött részeket, eltávolította a kukacokat. Sally beszórta a sebeket egy antibiotikumos hatású növény összemorzsolt leveleivel, és bekötözte összetört fakéregdarabokkal, amelyeket előzőleg forró vízben sterilizáltak, majd a tűz fölött megszárítottak. Kimosták és megszárították Philip rongyos ruhadarabjait, aztán ugyanazokat a ruhákat adták vissza rá, mivel más nem volt. Mire végeztek, a nap már kezdett lenyugodni. Felültették Philipet, és Sally hozott neki egy bögrében gyógyteát. Philip átvette a bögrét. Máris kicsit jobban festett. – Forduljon meg, Sally, hadd nézzem, vannak-e angyalszárnyai – mondta. Sally elpirult. Philip kortyolt egyet a teából, aztán még egyet. Don Alfonso eközben fogott fél tucat halat a közeli patakban, és most nyárson sütögette őket a tűz fölött. A sült hal illata szállt a levegőben. – Fura, de nincs étvágyam – mondta Philip. – Ez előfordul, ha az ember sokáig éhezett – mondta Tom. Don Alfonso levelekre rakva felszolgálta a sült halat. Egy darabig néma csendben ettek, aztán Philip megszólalt: – Hát, itt vagyunk. Egy kis családi összejövetel a hondurasi dzsungelben. – Felcsillant a szeme, körbenézett, aztán azt mondta: – L. Kis csönd lett, aztán Vernon azt mondta: – A.

Tom: – B. Philip: – D. Hosszú csönd után Vernon befejezte a szót: – A fenébe. A. – Vernon mosogat! – mondta Philip. Tom Sallyhez fordult, hogy megmagyarázza. – Gyerekkorunkban mindig ilyen szójátékkal döntöttük el, ki a soros a mosogatásban. – Látom, maguk tényleg testvérek. – Szegről-végről – mondta Vernon. – Még ha Philip egy seggfej is. Philip felkacagott – Szegény Vernon. Mindig a konyhában kötöttél ki, nem igaz? – Örülök, hogy jobban érzed magad – mondta Tom. Philip feléje fordította beesett arcát. – Igen, jobban. – Van kedved elmesélni, mi történt? Philip arca elkomorodott, eltűnt róla a jókedv. – Joseph Conrad tollára méltó történet, még Mistah Kurtz is szerepel benne. Biztos, hogy hallani akarjátok? 42. fejezet Philip gondosan megtömte a pipáját a Dunhill Early Morning dohánnyal, és lassú, határozott mozdulatokkal rágyújtott. – Az egyetlen, amit nem vettek el tőlem, az a dohány meg a pipa volt, hála istennek. – Félig lehunyt szemmel, komótosan pöfékelt, és összeszedte a gondolatait. Tom kihasználta az alkalmat, hogy szemügyre vegye a bátyját. Most, hogy kicsit rendbe tették, végre felismerhetővé vált hosszúkás, arisztokratikus arca. A szakálltól kicsit csibészes lett a külseje, és furcsán hasonlított az apjukra. De az arca más volt valami történt a bátyjával, valami olyan borzalmas, ami még a vonásait is megváltoztatta. Miután rágyújtott a pipára, Philip kinyitotta a szemét,

és beszélni kezdett. – Miután elváltam tőletek, visszarepültem New Yorkba, és megkerestem apa egykori társát, Marcus Aurelius Hausert. Úgy gondoltam, ő mindenkinél jobban tudhatja, hová ment az apánk. Végül is magánnyomozó. Egy kövérkés, arcvízzel beillatosított fickót találtam. Két villámgyors telefonhívással ki is derítette, hogy apa Hondurasba ment, ezért úgy gondoltam, nagyon érti a dolgát, és felfogadtam. Hondurasba repültünk, ahol megszervezte az expedíciót, és felbérelt tizenkét katonát meg négy csónakot. A költségeket én álltam. Rávett, hogy adjam el azt a gyönyörű Klee-akvarellt, amit apától kaptam. – Jaj, Philip – vágott közbe Vernon. – Hogy tehetted ezt? Philip bágyadtan lehunyta a szemét. Vernon elhallgatott. Aztán Philip folytatta: – Elrepültünk Brusba, és beültünk a csónakokba, hogy nekivágjunk a vidám kis utazásnak a folyón. Útközben valami isten háta mögötti falucskában összeszedtünk egy vezetőt, aztán nekivágtunk a Meambar-mocsárnak. Aztán Hauser puccsot hajtott végre. Az a pomádés hajú disznó végig ezt tervezte. Láncra vert, mint egy kutyát. A vezetőnket a piranhák közé lökte, aztán megtámadott benneteket. Philip hangja elcsuklott, és párszor szívott a pipájából. Lesoványodott keze remegett. A történetet azzal az ironikus humorral mesélte, amit Tom olyan jól ismert a bátyjában. – Miután engem megbilincselt, Hauser öt katonát hagyott hátra a Laguna Negránál, hogy benneteket elintézzenek, velem és a többi katonával pedig elindult a Macaturi folyón, egészen a vízesésekig. Soha nem felejtem el, mi történt, amikor katonák visszatértek. Csak hárman jöttek vissza, az egyiknek a combjából egy méteres nyílvessző állt ki. Nem hallottam mindent, amit meséltek, de Hauser dühöngött. Odébb vitte a sérült katonát a tábortól, és

közvetlen közelről fejbe lőtte. Annyit hallottam, hogy megöltek két embert, és biztos voltam benne, hogy valamelyikőtök meghalt, vagy talán mindketten. Meg kell mondjam, hogy amikor felbukkantatok, azt hittem, meghaltam és a pokolra kerültem, és ti vagytok a fogadóbizottság. – Philip szárazon felnevetett. – Aztán a csónakokat ott hagytuk a vízesésnél, és gyalog követtük tovább apa nyomait. Hauser akár egy egeret is képes lenne követni a dzsungelben, ha úgy tartja kedve. Engem azért tartott életben, mert úgy gondolta, esetleg felhasználhat túsznak, ha tárgyalásra kerülne a sor veletek. Aztán összetalálkoztunk egy csapat hegyi indiánnal, többet megöltek közülük, a többieket pedig visszaüldözték a falujukba. Hauser meg az emberei megtámadták a falut, és sikerült is elfogniuk a főnököt. Ezt már nem láttam, mert engem hátrahagytak megláncolva, de a támadás eredményével szembesültem. Philip megborzongott. – Miután elfogták a főnököt, elindultunk felfelé a hegyen a Fehér Városhoz. – Hauser tud a Fehér Városról? – Az egyik indián fogolyból szedte ki. De azt nem tudja, a városban hol lehet a sírkamra. Állítólag csak a főnök és a falu vénei tudják a pontos helyet, ahová apa bezárkózott. – És hogy tudtál megszökni? – kérdezte Tom. Philip lehunyta a szemét. – Az, hogy elrabolták a főnöküket, fellázította az indiánokat. Megtámadták Hausert, miközben a Fehér Városhoz tartott. Hauser és az emberei a komoly fegyvereik ellenére alig tudták visszaverni őket. Levették rólam a láncot, hogy az indián főnököt kötözzék meg vele. Amikor a leghevesebben tombolt a harc, sikerült elillannom. Az utóbbi tíz napban egyfolytában gyalogoltam – vagy inkább csak vonszoltam magam –, bogarakat meg gyíkokat ettem. Három nappal ezelőtt értem ide ehhez a folyóhoz. Sehogy sem tudtam átkelni rajta. Már majdnem

éhen haltam, és jártányi erőm sem maradt. Úgyhogy leültem egy fa alá, és vártam a véget. – Három napja ültél ott a fa alatt? – Három vagy négy, a jó ég tudja. Egybemosódnak a napok. – Úristen, Philip, ez borzasztó! – Épp ellenkezőleg, nagyon üdítő érzés volt, mert már nem érdekelt semmi sem. Soha életemben nem éreztem magam olyan szabadnak, mint amikor ott ültem az alatt a fa alatt. Azt hiszem, egy-két pillanatig talán még boldog is voltam. A tűz kezdett lelohadni. Tom rakott rá pár vékony ágat, és megpiszkálgatta a parazsat. – És láttad a Fehér Várost? – kérdezte Vernon. – Megszöktem, mielőtt még odaértünk volna. – Milyen messze van innen a Sierra Azul? – Talán tíz mérföld a hegy lábáig, és még tíz-tizenkettő a városig. Csönd lett. A tűz hangosan ropogott. Egy madár énekelt az erdőben egy távoli fán. Philip lehunyta a szemét, és gúnyosan azt mormolta: – Drága apánk, igazán remek örökséget hagytál szerető fiaidra! 43. fejezet A templomot liánok fonták be, a tető egy részét még tartotta a szögletes, zöld mohával benőtt mészkőtömbökön álló oszlopsor. Hauser megállt, és szemügyre vette az oszlopokba vésett különös hieroglifákat, a furcsa arcokat és állatfigurákat, a pontokat és vonalakat. A kódexre emlékeztették a feliratok. – Maradjanak idekint – szólt oda az embereinek, és vágott egy nyílást a buján tenyésző növényzetbe. Odabent félhomály derengett. Körbevilágított az elemlámpával.

Kígyók vagy jaguárok nem lapultak odabent, csak egy csomó pók az egyik sarokban, és néhány egér surrant odébb a fal tövében. Száraz, védett hely volt – éppen alkalmas arra, hogy itt állítsa fel a főhadiszállását. Beljebb óvakodott a templom belsejébe. Hátul újabb szögletes oszlopsor állt, egy beomlott ajtónyílást keretezett, amely egy félhomályos belső udvarba vezetett. Hauser kilépett az udvarra. Néhány szobor hevert a földre dőlve, az idő meg az eső alaposan megkoptatta őket. A köveket vaskos fagyökerek hálózták be, mintha kövér anakondák lennének, szétrepesztették a falakat és a tetőt, míg már maguk a fák is részeivé váltak az épület szerkezetének. Az udvar túlsó végében egy újabb ajtónyílás vezetett egy kis kamrába, ahol egy kőszobor hevert a hátán: egy férfialak, a kezében egy tálkával. Hauser visszament a várakozó katonákhoz. Ketten az elfogott indán főnököt őrizték, egy hajlott hátú öregembert. Majdnem anyaszült meztelen volt, csak egy kis ágyékkötőt viselt, és egy bőrszíjat a vállán átvetve és a derekán körbetekerve. Az egész teste csupa ránc volt. Látszatra ő volt a legöregebb ember, akivel Hauser valaha is találkozott, de tudta, hogy valójában nem lehet több hatvannál. A dzsungelben hamar megöregszik az ember. Hauser intett az ezredesnek. – Itt maradunk. Szóljon az embereknek, hogy tisztogassák meg ezt a helyiséget, és hozzák ide az ágyamat meg egy asztalkát. – Biccentett az öreg indián felé. – Láncolják meg a kis kamrában, az udvar túlsó végében, és állítsanak mellé egy őrt. A katonák elkísérték az öreget a templomba. Hauser letelepedett egy kőtömbre, elővett egy új szivart az inge zsebéből, és kicsomagolta a hengeres cédrusfa tokból. Megszagolta, az ujjaival sodort rajta néhányat, újból megszagolta. Jól beszívta a finom illatot, aztán nekilátott a rágyújtás rituáléjának, amit annyira szeretett. Miközben pöfékelt, a szemben emelkedő piramis

romjait nézegette. Nem ér fel a Chichén ltzá-i vagy a copáni piramisokkal, de a maja piramisokhoz képest elég figyelemreméltó. A piramisok fontos temetkezési helyek voltak. Hauser meg volt győződve arról, hogy a jó öreg Max egy olyan sírkamrában temettette el magát, amelyet egykor kirabolt. Ha így van, egy fontosabb kamrának kell lennie, hogy elférjen benne Max minden kincse. A piramis oldalában felfelé vezető lépcsősort több helyen is szétrepesztették a fák gyökerei, több követ is kinyomtak a helyükről, amelyek lezuhantak a piramis aljába. A tetején egy kis házikó állt. Négy kőoszlop tartotta, négy ajtaja volt, és egy alacsony kis oltár állt benne, ahol a maják emberáldozatokat hajtottak végre. Hauser mélyen beszívta a levegőt. Ez lehetett aztán a pompás látvány – a pap, ahogy felvágja az áldozat mellkasát, kitépi a még lüktető szívét, és győzedelmes kiáltással a magasba tartja, míg a holttest lezuhan a lépcsőn, hogy széttépjék az odalent tolongó nemesek. Micsoda barbárok! Hauser élvezettel szívta a szivarját. A Fehér Város meglehetősen pompás volt, még így is, hogy félig benőtte a dzsungel. Max épp csak a felszínen kapirgált. Sokkal több minden van még itt, amit érdemes elvinni. Még egy egyszerű kődarab is, amin van mondjuk egy jaguárfej-faragás, érhet akár százezret is. Nagyon vigyáznia kell, hogy titokban tartsa a helyszínt. Fénykorában a Fehér Város csodás hely lehetett – Hauser szinte látta lelki szemei előtt az új és hófehéren csillogó templomokat, a labdajátéktereket, ahol a vesztesek a fejüket is elvesztették, a nézők ordító tömegét, az arannyal, tarka tollakkal, jádéval felékesített öltözetű papokat. És hová jutottak? A leszármazottaik most fakéregkunyhókban tengetik az életüket, és a főpapjuk egy rongyokban járó öregember. Furcsa, hogy megváltoznak a dolgok.

Újból nagyot szippantott a szivarból, és teleszívta a tüdejét a füsttel. Az igaz, hogy nem minden alakult a tervei szerint, de ez most már nem számít. A hosszú tapasztalat már megtanította rá, hogy minden akció rögtönzéssel jár. Akik azt hiszik, hogy előre meg tudnak tervezni mindent, és azt sikerül hibátlanul végre is hajtani, azok végül mindig ráfáznak. Ez az ő legnagyobb ereje: az improvizációs készség. Az emberek alapjában véve szörnyen kiszámíthatatlanok. Itt van például ez a Philip. Az első találkozásuk alkalmával pipogya alaknak tűnt a drága öltönyében, az affektált modorosságaival és az előkelő kiejtésével. Hauser még mindig alig tudta elhinni, hogy sikerült megszöknie. Valószínűleg nem húzza sokáig a dzsungelben, már amúgy is a végét járta. Azért Hauser aggódott egy kicsit, és nagy hatást tett rá a dolog. Talán csak van valami az apjából ebben a nyavalyás kis tökfilkóban. Max… micsoda őrült vénember lett belőle. A lényeg most az, hogy tisztában legyen a dolgok fontossági sorrendjével. Első a kódex, minden egyéb csak a második. Maga a Fehér Város a harmadik. Az elmúlt évek során Hasuer mindig érdeklődéssel kísérte a Q lelőhelyről szóló híreket. A Fehér Város lesz az ő saját lelőhelye. Megvizsgálta a szivar végét, és az orra alá tartotta. A kacskaringós füst megcsiklandozta az orrcimpáját. A szivarok nagyon jól tűrték az utat az esőerdőben, talán még használt is nekik. Az ezredes megállt előtte, és tisztelgett. – Készen vagyunk. Hauser követte a romtemplomba. A katonák kitakarították a külső kamrát, összesöpörték az állati ürüléket, elégették a pókhálókat, vizet spricceltek szét a por ellen, és páfrányleveleket terítettek le szőnyeg gyanánt. Hauser a fejét lehúzva kibújt az ajtón a belső udvarba, elhaladt a földre ledőlt szobrok mellett, és bement a hátsó kamrába. A ráncos

öreg indiánt az egyik kőoszlophoz láncolták. Hauser rávilágított a lámpával. Az öreg viszonozta a tekintetét, az arcán a félelem leghalványabb nyoma sem látszott. Hausernek ez nem tetszett. Ocotal arcára emlékeztette. Ezek a nyavalyás indiánok pont olyanok, mint a vietkongok voltak. – Köszönöm, ezredes – szólt oda a katonának. – Ki fog tolmácsolni? Az öreg nem beszél spanyolul. – Majd megértetem vele magam valahogy. Az ezredes visszavonult. Hauser az indiánra nézett, aki megint csak mereven viszonozta pillantását. Nem dacosan, dühösen vagy félelemmel, csak figyelmesen. Hauser leült a kőoltár szélére, óvatosan leverte a hamut a kialudt szivar végéről, és újból rágyújtott. – A nevem Marcus – mondta mosolyogva. Máris érezte, hogy az öreg kemény dió lesz. – Elmondom, mi a helyzet, főnök. Azt akarom, hogy mondja el nekem, hová temették el Maxwell Broadbentet. Ha elmondja, nem lesz semmi baj, csak bemegyünk, elvisszük, amit akarunk, és magukat békén hagyjuk. Ha nem mondja el, akkor csúnya dolgok fognak történni magával és a falujával. Úgyis megtalálom a sírkamrát, és mindenképp kirabolom. Szóval, hogy akarja? Felnézett az indiánra, és jól megszívta a szivart, amitől vörösen felparázslott a vége. Az öreg egy árva szót sem értett a mondókájából. Nem számít, nem ostoba, tudja magától is, mit akarnak tőle. – Maxwell Broadbent? – kérdezte lassan Hauser, minden szótagot külön megnyomva, és közben kérdő gesztussal tárta szét a két kezét. Az indián nem felelt semmit sem. Hauser felállt, és elindult felé, pöfékelve, jól felizzítva a szivar végét. Aztán megállt, kivette a szájából, és az öreg arca elé tartotta. – Akar egy szivart?

44. fejezet Philip a végére ért a történetének. A nap már rég lenyugodott, és a tűzből nem maradt más, csak a vörösen hunyorgó parázs. Tom alig tudta elhinni, hogy miken ment keresztül a bátyja. Sally szólalt meg elsőnek: – Hauser ki fogja irtani az egész indián falut. Kínos csönd lett. – Valamit tennünk kell. – Például mit? – kérdezte Vernon fáradtan. – Odamegyünk az indiánokhoz, és felajánljuk a segítségünket. Ha összefogunk velük, le tudjuk győzni Hausert. Don Alfonso széttárta a kezét. – Curandera, megölnek, mielőtt még kinyithatnánk a szánkat. – Majd én odamegyek a faluba, fegyvertelenül. Csak nem ölnek meg egy védtelen nőt. – De igen. És ugyan mit tehetnénk? Egyetlen puskánk van az automata fegyverekkel felszerelkezett hivatásos katonákkal szemben. Gyengék vagyunk. Éhesek vagyunk. Még egy rendes öltözet ruhánk sincs – és van egy betegünk, aki nem tud járni. – Akkor mit javasol? – Vége mindennek. Vissza kell fordulnunk. – Azt mondta, nem tudunk átjutni a mocsáron. – Most már tudjuk, hogy a katonák otthagyták a csónakjaikat a Macaturi zuhogójánál. Odamegyünk, és ellopjuk őket. – És azután? – kérdezte Sally. – Visszamegyünk Pito Solóba, maguk pedig szépen hazamennek. – És csak úgy hagyjuk, hogy Hauser mindenkit legyilkoljon? – Igen.

Sally nagyon dühös volt. – Ezt nem engedhetjük. Meg kell állítanunk ezt az embert. Kapcsolatba lépünk a kormánnyal, aztán küldenek ide katonákat, hogy letartóztassák Hausert. Don Alfonso nagyon fáradtnak látszott. – Curandera, a kormány nem tenne semmit. – Honnan tudja? – Ez az ember már lepaktált a hatóságokkal. Nem tehetünk semmit, bele kell törődnünk a gyengeségünkbe. – Én nem törődöm bele! Don Alfonso öreg, szomorú szemekkel nézett Sallyre. Gondosan kikapargatta a pipáját, kirázta az utolsó dohánymorzsákat is, újra megtöltötte, és rágyújtott egy parázsló ágacskával a tűzből. – Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt – kezdte mesélni –, amikor még kisfiú voltam, beállított az első fehér ember a falunkba. Alacsony emberke volt, nagy kalapban és hegyes szakállal. Azt hittük, kísértet. Sárga fémrögöket vett elő, amik olyanok voltak, mint a kutyaszar, és azt kérdezte, láttunk-e ilyet errefelé. A keze remegett, és a szeme őrülten csillogott. Mi nagyon féltünk, és azt feleltük, nem. Egy hónappal később a szokásos évi áradás visszasodorta hozzánk az elkorhadt csónakját, nem volt benne más, csak a koponyája meg pár hajcsomó. Elégettük a csónakot, és úgy tettünk, mintha az egész meg sem történt volna. A következő esztendőben egy fekete ruhás ember jött a folyón. Kedves ember volt, ennivalót adott nekünk meg feszületeket, mindnyájunkat bemerített a folyóba, és azt mondta, megmentette a lelkünket. Pár hónapig velünk maradt, egy asszonyt teherbe ejtett, aztán elindult, hogy átkeljen a mocsáron. Soha többé nem láttuk. Ezután újabb emberek érkeztek, akik a sárga kutyaszart keresték, amit ők orónak hívtak. Még őrültebbek voltak, mint a legelső, molesztálták a lányokat, ellopták a csónakjainkat és

az ennivalónkat, és nekivágtak a folyó felső folyása felé. Egy visszajött, de nem volt nyelve, és nem tudott beszélni, úgyhogy sohasem tudtuk meg, mi történt velük. Aztán megint jöttek újabb emberek feszületekkel, és mindegyik azt mondta, hogy a másiké nem jó, csak az övé. Megint megkereszteltek minket, aztán a következők újból, mondván, hogy az előzőek rosszul csinálták, aztán megint újabbak, úgyhogy végül már elég vizesek voltunk, és nagyon össze voltunk zavarodva. Később egy fehér ember érkezett egyedül, velünk élt, megtanulta a nyelvünket, és azt mondta, hogy a többi fehér ember, akik a feszületekkel jöttek, csalók voltak. Ő „antropológusnak” nevezte magát. Egy évet töltött azzal, hogy a magánügyeinkkel foglalkozott, és feltett egy csomó ostoba kérdést olyan dolgokról, mint a szex, ki kicsodának a rokona, és mi történik, ha meghalunk, mit szoktunk enni és inni, hogyan háborúzunk, hogyan főzünk. Amit mondtunk, mindent leírt. A törzsbeli tréfás kedvű fiatalemberek – köztük én is – egy csomó szemenszedett hazugságot hordtak össze neki, ő meg komoly képpel mindent feljegyzett, és azt mondta, könyvet fog írni belőle, amit mindenki el fog olvasni Amerikában, és híresek leszünk. Mi ezt roppant nevetségesnek találtuk. – Aztán emberek jöttek a folyón katonákkal, akiknek fegyvereik voltak, és papírok voltak náluk, amiket mi aláírtunk, ők azt mondták, ezzel beleegyeztünk, hogy új főnökünk legyen, aki sokkal hatalmasabb, mint a falu főnöke, és nekiadjuk minden földünket, az állatokat meg a fákat meg az ásványokat meg az olajat, ami a föld alatt van, amit mi megint nagyon viccesnek találtunk. Adtak egy fényképet is az új főnökünkről. Nagyon csúf volt, olyan ragyás volt az arca, mint az ananász héja. Amikor a falu főnöke tiltakozott, elvitték az erdőbe és agyonlőtték. – Aztán megint katonák jöttek és aktatáskás emberek, akik azt mondták, hogy forradalom volt, és megint új

főnökünk van, a régit pedig lelőtték. Azt mondták, hogy tegyünk keresztet mindenféle iratokra, aztán megint misszionáriusok jöttek, akik iskolákat alapítottak és orvosságokat hoztak, és megpróbálták összefogdosni a fiúkat, hogy elvigyék őket az iskolába, de nem nagyon sikerült nekik. – Akkoriban egy nagyon bölcs főnökünk volt, az én nagyapám, Don Cali. Egy nap összehívta az egész falut. Azt mondta, meg kell értenünk ezeket az új jövevényeket, akik úgy viselkednek, mint az őrültek, de ravaszak, mint a démonok. Meg kell tudnunk, hogy kik is ezek valójában. Önként jelentkező fiúkat keresett. Én is jelentkeztem. Amikor legközelebb idejöttek a misszionáriusok, hagytam, hogy elkapjanak, és elküldjenek egy bentlakásos iskolába La Ceibába. Levágták a hajamat, szúrós ruhákba öltöztettek, meleg cipőt húztak a lábamra, és megvertek, ha tawahka nyelven beszéltem. Tíz évet töltöttem ott, megtanultam spanyolul és angolul, és a saját szemmel láttam, kik is a fehér emberek valójában. Ez volt a dolgom, hogy megértsem őket. – Aztán visszatértem, és elmeséltem a törzsnek, mit tanultam. Ők azt mondták, „Ez szörnyű, most mit tehetünk?” Én pedig azt feleltem: „Bízzátok csak rám. Úgy fogunk ellenállni, hogy úgy teszünk, mintha egyetértenénk velük.” – Ezután már mindig tudtam, mit kell mondani az embereknek, akik a falunkba jöttek aktatáskákkal és katonákkal. El tudtam olvasni az iratokat. Tudtam, mikor kell aláírni, és mikor kell úgy tenni, mintha véletlenül veszítettem volna el a papírokat. Tudtam, mit kell mondani a papoknak, hogy orvosságokat, ruhát és ennivalót kapjunk. Ahányszor elhozták az új nagyfőnök fényképét, és azt mondták, hogy dobjam ki a régit, én megköszöntem, és felakasztottam az új képet a kunyhómban virágokkal körbevéve. – És így lettem én a főnök Pito Solóban. Látja, Curandera, én tudom, hogy mennek a dolgok. Semmit sem

tehetünk, hogy segítsünk a hegyi indiánoknak. A semmiért áldoznánk fel az életünket. – Én képtelen lennék csak úgy elmenni – makacskodott Sally. Don Alfonso a lány kezére fektette a kezét. – Curandera, nő létére maga a legbátrabb ember, akivel valaha is találkoztam. – Ne kezdje ezt megint, Don Alfonso! – Maga bátrabb, mint a legtöbb férfi, akit ismertem. De ne becsülje alá a hegyi indiánokat. Nem szeretnék egyike lenni azoknak a katonáknak, akik a kezükbe kerülnek, és az az utolsó, amit látnak, ahogy nyárson sütögetik a hímvesszőjüket. Pár percig mindnyájan hallgattak. Tom borzasztóan fáradtnak érezte magát. – A mi hibánk, hogy mindez megtörtént, Don Alfonso. Vagyis inkább az apánk hibája. Felelősek vagyunk. – Tomás, semmi értelme azt feszegetni, hogy kinek a hibája. Nem tehetünk semmit, nincs meg hozzá a hatalmunk. Philip helyeslően bólintott. – Elegem van ebből az őrült utazásból. Nem menthetjük meg a világot. – Egyetértek – bólintott Vernon. Tom megérezte, hogy mind ránéznek, mintha szavazás folyna. Neki is állást kellett foglalnia. Észrevette, hogy Sally is kíváncsian nézi. Tom nem tudta rávenni magát, hogy csak úgy feladja, ha már idáig eljött. – Soha nem tudnék szembenézni önmagammal, ha most csak úgy visszafordulnék. Én Sallyvel értek egyet. De így is hárman voltak kettő ellen. Don Alfonso már napkelte előtt fent volt, és elkezdett tábort bontani. A többnyire kifürkészhetetlen, higgadt öreg indián most nagyon meg volt ijedve. – Tegnap éjjel itt járt egy hegyi indián, alig fél

mérföldre a táborunktól. Láttam a nyomait. Én nem félek a haláltól, de már így is én okoztam Chori és Pingo halálát, és nem szeretném, ha még több vér száradna a lelkemen. Tom nézte, ahogy Don Alfonso összeszedi kevéske holmijukat. Nagyon rosszul érezte magát. Mindennek vége, Hauser győzött. – Akárhová is megy Hauser azzal a kódexszel, akármit is csinál, én a nyomában leszek – fogadkozott Sally. – Nem fog meglógni előlem. Ha most haza is térünk, én visszajövök. Még nincs vége. Philip lábán még mindig el voltak fertőződve a sebek, és képtelen volt járni. Don Alfonso pálmarostokból font egy hordágyszerűséget, és két rövid faágat dugott bele. Nem kellett sok idő, hogy összecsomagoljanak. Amikor eljött az indulás ideje, Tom és Vernon felemelték a hordágyat Philippel. Libasorban elindultak a keskeny kis ösvényen a buja növényzet között. Sally haladt legelöl a bozótvágó késsel, Don Alfonso volt a sereghajtó. – Sajnálom, hogy ennyi baj van velem – mondta Philip, kivéve a pipát a szájából. – Mindig is csak bajnak voltál – jegyezte meg Vernon. – Ó, szörnyen sajnálom, mea culpa! Tom csak hallgatta a két bátyját. Mindig is így beszéltek egymással, amolyan félig viccelődő modorban. Néha baráti maradt az évődés, máskor szinte vérre ment. Tom mindenesetre örült, hogy Philip annyira jól van, hogy már ugratni képes Vernont. – Remélem, nem csúszok el, és nem ejtelek bele a sárba, azt szörnyen sajnálnám – mondta Vernon. Don Alfonso rájuk szólt: – Amennyire lehet, csendben kell maradnunk. És oltsa el a pipáját, Philip. Megérzik a szagát. Philip egy káromkodást motyogott, és eltette a pipáját Közben eleredt az eső. Philipet cipelni sokkal nehezebbnek

bizonyult, mint amire Tom számított. Alig bírtak felkapaszkodni vele a csúszós lejtőkön. Iszonyú félelmetes volt, ha a folyókon átfektetett fatörzseken kellett átkelniük. Don Alfonso folyton rajtuk tartotta vigyázó szemét, és szigorú csendet parancsolt, még a bozótvágó kést sem engedte használni. Délután halálosan kimerülten tábort ütöttek az egyetlen kis sík területen, amit találtak, egy sáros pocsolyában. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenek, a víz befolyt az ócska kis kunyhóba, amelyet Vernon tákolt össze, és a sár mindent beborított. Tom és Sally elmentek vadászni, és két órán át bolyongtak az erdőben anélkül, hogy sikerült volna zsákmányt találniuk. Az aznap esti vacsorájuk egy nyers gyökérből állt, aminek olyan íze volt, mint a kartonpapírnak, meg néhány rothadt gyümölcsből, amely tele volt apró, fehér kukacokkal. Az eső továbbra is ömlött, és a kis patakocskák már hömpölygő árrá duzzadtak. Órákon át iszonyú erőfeszítéssel botorkáltak a sárban, de alig három mérföldet tudtak csak megtenni. A másnap és az azt követő nap ugyanígy telt. Vadászni lehetetlen volt, és Don Alfonso sem tudott halat fogni. Gyökereken, bogyókon és egy-egy rohadt gyümölcsön éltek, amit Don Alfonso szedett össze. A negyedik napra összesen tíz mérföldet jutottak előre. Philip, aki már amúgy is nagyon le volt fogyva, rohamosan gyengült. Az arca megint beesett lett. Mivel pipáznia nem volt szabad, az egész napot azzal töltötte, hogy csak bámulta a dzsungel lombozatát, és alig válaszolt, ha szóltak hozzá. Tom és Vernon nagyon legyengültek a cipekedéstől, és még gyakrabban kellett pihenniük. Don Alfonso is mintha összeaszott volna, a csontjai szörnyen kiálltak, a bőre ráncosabb lett, és lötyögött. Tom szinte már nem is emlékezett rá, milyen érzés, ha száraz ruha van az emberen. Az ötödik napon déltájban Don Alfonso megállította őket. Lehajolt, és valamit felvett valamit az ösvényről. Egy

toll volt, egy darabka fonott zsineggel. – A hegyi indiánok – suttogta remegő hangon. – Ez friss nyom. Csönd lett. – Most azonnal le kell térnünk az ösvényről. Az ösvényen is épp elég nehéz volt haladni, de így szinte lehetetlen. Benyomakodtak a falmagasságú páfrányok és liánok közé, amelyek olyan sűrűn nőttek, hogy szinte visszalökték őket. Ledőlt fatörzsek alatt kellett átbújni vagy fölöttük átmászni, mocsaras pocsolyákon átgázolni, ahol néha derékig ért a sár. A növényzetben nyüzsögtek a hangyák és a csípős rovarok. Ha felzavarták őket, dühöngve estek nekik, a hajukba és a gallérjuk alá másztak, csíptek és martak. Philip szenvedett a leginkább, mert a hordágyat a sűrű aljnövényzeten vonszolták át. Don Alfonso továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy nem térhetnek vissza az ösvényre. Pokoli volt az út. Az eső egy pillanatra sem állt el. Egymást váltva vágtak pár száz méteres utat a sűrű növényzetben, aztán ketten végigcipelték Philipet a megtisztított szakaszon. Aztán megálltak, és cseréltek a következő száz méterre. Így haladtak két napon át, óránként talán kétszáz métert ha megtettek. Az eső egyfolytában szakadt, térdig érő sárban tapostak. Sokszor úgy jártak, hogy miután felmásztak egy hegyoldalban, visszacsúsztak a sárban. Tom ingéről a legtöbb gomb már leszakadt, a cipője úgy szétesett, hogy többször is megvágta a lábát éles kövekkel. A többiek is hasonlóan lerongyolódott állapotban voltak. Az erdőben továbbra sem találtak vadakat. A napok egybemosódtak, egyetlen gyötrelmes kínlódássá a félhomályos bozótban és az eső áztatta mocsarakban. A bőrük már teljesen felhólyagosodott a szüntelen rovarcsípésektől. Most már négyen kellettek hozzá, hogy fel tudják emelni Philipet, és néha egy órát kellett pihenniük, csak hogy tíz métert vigyék.

Tom időérzéke kezdett teljesen összezavarodni. Érezte, hogy nagyon közel van a vég, amikor már nem tudnak továbbmenni. Furcsán könnyűnek érezte a fejét. Az éjszakák és a nappalok egybeolvadtak. Egyszer elesett, bele a sárba és ott feküdt, amíg Sally fel nem rángatta, aztán fél órával később neki kellett feltámogatnia Sallyt. Kiértek egy nyílt területre, ahol kidőlt egy hatalmas fa, és így egy rés támadt az erdő összefüggő lombsátrában. A talaj itt kivételesen aránylag sík volt. A fa úgy dőlt ki, hogy a vaskos törzs alá bújva menedéket találtak. Tom már alig vonszolta magát. Néma közmegegyezéssel megálltak, hogy letáborozzanak. Tom olyan gyengének érezte magát, hogy az volt az érzése, ha most lefekszik, nem tud többet felkelni. Utolsó erejükkel ágakat vágtak, a fatörzsnek támasztották és páfrányokkal beborították őket. Úgy tűnt, nagyjából dél felé járhat az idő. Bemásztak a levelek alá, és összebújtak a nyirkos földön, a sárban kuporogva. Később Sally és Tom újból megpróbáltak vadászni, de sötétedés előtt üres kézzel tértek vissza. Megint összebújtak a fatörzs alatt, miközben leszállt a sötétség. A tűz haldokló fénye mellett Tom Philipet nézte. Kétségbeejtő állapotban volt. A láztól már félrebeszélt. Az arca beesett, a szeme alatt karikák sötétlettek, a karjai olyan vékonyak voltak, mint két faág, a könyöke megdagadt. Némelyik elfertőződött seb, amelyeket olyan gondosan kezeltek, újra felnyílt, és újabb kukacok jelentek meg bennük. Tomnak majd megszakadt a szíve. Tudta, hogy Philip haldoklik. Érezte a lelke mélyén, hogy egyikük sem fogja elhagyni ezt a nyomorúságos kis tisztást. Az állandó éhezés miatt mindnyájukon eluralkodott az apátia. Tom majdnem egész éjszaka ébren feküdt, nem tudott elaludni. Az eső az éjszaka folyamán elállt, és amikor pirkadni kezdett, a napfény áttört a fák lombján. Hetek óta most először láttak egy darabka kék eget. A napfény betűzött

a fák közötti hasadékon. A fénypászmákban rovarok felhője nyüzsgött. A hatalmas fatörzs nedvesen gőzölgött. És a reggeli fényben, a fák között keletkezett kis résben tökéletesen ráláttak a Sierra Azulra. Kiderült, hogy egy hete haladtak küszködve az ellenkező irányba, mint amerre menni akartak. A hegyek most közelebbinek tűntek, mint valaha: a csúcsok olyan kéken törtek át a szakadozott felhőkön, mint a csiszolt zafírkő. Tom már nem is érezte, hogy éhes, mert annyira összeszűkült a gyomra a sok éhezés miatt. Hirtelen egy kezet érzett a vállán. Sally állt mellette. – Jöjjön velem. – A hangja nagyon komor volt. Tom hirtelen megijedt. – Csak nem Philip…? – Nem, Don Alfonso. Tom felállt, és követte Sallyt a fatörzs mellé, ahol Don Alfonso a nyirkos földre leterített függőágyán hevert. Az oldalán feküdt, és a Sierra Azult bámulta. Tom letérdelt mellé, és megfogta ráncos kezét. Tűzforró volt. – Sajnálom, Tomasito, hasznavehetetlen vénember vagyok. Annyira hasznavehetetlen, hogy meg is halok. – Ne mondjon ilyeneket, Don Alfonso. – Tom az öreg homlokára tette a kezét, és megdöbbentette, mennyire forró. – A halál eljött és szólított, és az ember nem felelheti azt, hogy „Gyere vissza a jövő héten, most nem érek rá”. – Talán megint Szent Péterről álmodott múlt éjjel? – kérdezte Sally. – Az embernek nem kell Szent Péterről álmodnia, hogy tudja, elérkezett a vég. Sally Tomra pillantott. – Sejti, hogy mi baja lehet? – Kellő vizsgálatok, vérvizsgálat, mikroszkóp nélkül… – Tom elkáromkodta magát és felállt, Enyhe szédülés fogta el. Nem bírjuk tovább, gondolta. Érthetetlenül feldühítette ez az érzés, úgy érezte, nem igazság, ami velük történik. Félresöpörte ezeket a haszontalan gondolatokat a

fejéből, és inkább megnézte, hogy van Philip. Aludt. Mint Don Alfonsónak, neki is magas láza volt, és Tom abban sem volt biztos, föl fog-e még ébredni egyáltalán. Vernon tüzet rakott, annak ellenére, hogy Don Alfonso motyogva tiltakozott, Sally pedig gyógyteát főzött. Don Alfonso arca beesett, minden színét elvesztette és viaszos lett, Nehezen lélegzett, de eszméleténél volt. – Megiszom a teáját, Curandera – mondta –, de már a maga orvosságai sem menthetnek meg. Sally letérdelt mellé. – Don Alfonso, bebeszélte magának, hogy meg fog halni. Most beszélje rá magát, hogy meggyógyuljon. Don Alfonso megfogta a lány kezét. – Nem, Curandera, eljött az időm. – Ezt nem tudhatja. – Megjósolták, hogy fogok meghalni. – Nem akarok több ilyen butaságot hallani. Nem lehet a jövőbe látni. – Még kisfiú koromban egyszer szörnyen belázasodtam, és az anyám elvitt egy brujához, egy boszorkányhoz. A bruja azt mondta, hogy nem akkor halok meg, hanem az otthonomtól távol, idegenek között, nagy kék hegyek közelében. – Felnézett a Sierra Azulra, amely kivillant a fák lombja között. – Bármilyen kék hegyről beszélhetett. – Nem, ezekről a hegyekről beszélt, amelyek olyan kékek, mint az óceán. Sally pislogott, hogy visszafojtsa a könnyeit. – Don Alfonso, ne beszéljen szamárságokat. Don Alfonso elmosolyodott. – Csodálatos dolog, ha egy öregember halálos ágya mellett egy szép lány sír. – Ez nem a halálos ágya, és én nem sírok. – Ne aggódjon, Curandera, engem ez nem ér meglepetésként. Úgy jöttem el erre az útra, hogy tudtam, ez

lesz az utolsó. Pito Solóban már csak hasznavehetetlen öregember voltam. Nem akarok a kunyhómban meghalni ostoba vénségként. Don Alfonso Boswas férfiként fog meghalni. – Elhallgatott, nagy levegőt vett, és megborzongott. – De azt nem gondoltam, hogy egy korhadt fatörzs alatt halok meg a sárban, és egyedül kell hagynom magukat. – Akkor ne haljon meg. Szeretjük magát, Don Alfonso. A pokolba azzal a brujával. Don Alfonso megfogta Sally kezét, és rámosolygott. – Curandera, a bruja csak egyvalamiben tévedett. Azt mondta, idegenek között fogok meghalni. De ez nem igaz, barátok közt halok meg. Lehunyta a szemét, még mormolt valamit, aztán meghalt. 45. fejezet Sally zokogott. Tom felállt és elfordult. Egyre fokozódott benne az oktalan düh. Kicsit beljebb sétált az erdőbe. Egy csendes kis zugban leült egy farönkre, és ökölbe szorította a kezét. Don Alfonsónak nem volt joga, hogy csak úgy itt hagyja őket. Megadta magát a babonáinak. Bebeszélte magának, hogy meg fog halni, csak mert meglátott egy kék hegyet. Tomnak az a pillanat jutott eszébe, amikor először meglátta Don Alfonsót, ahogy ott ült a kisszéken a kunyhójában, és a bozótvágó késsel hadonászva tréfálkozott velük. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Sírgödröt ástak a sáros földbe. Lassú, fáradságos munka volt. Olyan gyengék voltak, hogy az ásót is alig bírták felemelni. Tomnak csak az járt az eszében, hogy mikor kerül sor Philipre. Holnap? Dél körül lettek készen. A holttestet becsavarták a függőágyba, befektették a vizes gödörbe, és

néhány ázott virágot szórtak rá, majd megtöltötték a gödröt sárral. Tom durván faragott keresztet készített, feldíszítette zöld ágakkal, és a sír fejéhez állította. Aztán zavartan álldogáltak a sír körül. – Szeretnék mondani pár szót – szólalt meg egy kis idő múlva Vernon. Kicsit imbolyogva, bizonytalanul állt a lábán. A ruhái csak lógtak rajta, a szakálla és a haja bozontos volt. Úgy festett, mint egy kolduló szerzetes. – Don Alfonso… – kezdte, aztán elcsuklott a hangja. Köhögött, majd folytatta: – Ha még mindig itt van valahol, és nem ment fel a mennyország kapujához, maradjon velünk még egy kicsit, és segítsen. Megtenné, öreg barátom? Nagyon nagy pácban vagyunk. – Ámen – mondta rá Sally. Sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen, véget vetve a rövid napos időszaknak. Mennydörgés morajlott, és elszórt esőcseppek koppantak a faleveleken. – Elmegyek újból vadászni – mondta Sally. Tom bólintott, és fogta a horgászzsinórt. Úgy döntött, visszamegy a folyóhoz, amelyen úgy egy mérfölddel ezelőtt keltek át, és szerencsét próbál. Vernon a táborban maradt, hogy vigyázzon Philipre. Mindketten kora délután tértek vissza. Sally nem lőtt semmit. Tom egyetlen halat hozott, ami még tíz dekát sem nyomhatott. Míg távol voltak, Philip láza még magasabbra szökött, és delíriumos állapotba került. A szeme nyitva volt és csillogott a forróságtól, a feje állandóan ide-oda hánykolódott, és összefüggéstelenül motyogott. Tom biztos volt benne, hogy a bátyja haldoklik. Amikor megpróbálták megitatni a teával, amit Sally főzött, zavarosan kiabálni kezdett, és kiütötte a kezükből a bögrét. A halat megfőzték egy kis maniókagyökérrel, és kiskanalanként megetették vele Philipet, aki némi kiabálás és kapálózás után elfogadta az

ételt. A maradékon megosztoztak a többiek. Miután ettek, behúzódtak a fatörzs alá, mivel az eső továbbra is szakadt, és várták, hogy besötétedjen. Tom ébredt fel elsőnek, még pirkadat előtt. Philip láza még magasabbra szökött az éjszaka folyamán. Hánykolódott és motyogott, az ujjaival az inggallérját tépkedte, az arca teljesen összeesett és lesoványodott. Tom kétségbe volt esve. Nincsenek se gyógyszereik, se diagnosztikai eszközeik, még egy egyszerű elsősegélydobozuk sem. Sally gyógynövényei már nem használtak ilyen magas láz ellen. Vernon tüzet rakott, és kétségbeesett csöndben ülték körbe. A sötét, embermagasságú páfrányok úgy tornyosultak föléjük, mintha fenyegető tömeg venné körül őket, meghajoltak az esőcseppek súlya alatt, és zöldes félhomályba borították a menedékhelyüket. Tom végül megszólalt: – Itt kell maradnunk, amíg Philip jobban nem lesz. Sally és Vernon bólintottak, bár mindketten tudták, hogy Philip már soha nem lesz jobban. – Mindent megteszünk, amit csak lehet, vadászunk, horgászunk és ehető növényeket gyűjtünk. Arra használjuk fel ezt az időt, hogy egy kis erőre kapjunk, és felkészüljünk a hosszú útra hazáig. Mindnyájan egyetértettek. – Jól van – mondta Tom, és felállt. – Akkor lássunk munkához. Sally elmegy vadászni. Én megpróbálok horgászni. Vernon, te itt maradsz, és vigyázol Philipre. Tom körbenézett a többieken. – Nem adjuk fel. Reszketegen Sally és Vernon is felállt, és Tom örömmel látta, hogy egy kicsit összeszedték magukat. Fogta a horgászzsinórt meg a horgokat, és elindult a dzsungelben. A Sierra Azultól egyenes vonalban távolodott el, és kis jeleket vésett a páfrányok szárába, hogy megjelölje az utat. Útközben figyelt, nem talál-e valamilyen ehető növényt. Két

órával később kimerülten megérkezett egy sáros kis vízeséshez. Közben fogott egy kis gyíkot csalinak. Felszúrta a horogra, és bedobta a kavargó árba. Öt órával később, amikor már épp csak annyi volt még hátra a nappali világosságból, hogy sötétedésig vissza tudjon menni a táborba, feladta. Odaveszett három horog a hatból, és egy jó darab horgászzsinór is, mégsem fogott semmit sem. Sötétedés előtt ért vissza a táborhelyükre. Vernon a tüzet táplálta, Sally még nem jött vissza. – Hogy van Philip? – Nem jól. Tom megnézte Philipet, aki hánykolódva, nyugtalanul aludt. Néha félig magához tért, és beszélgetésfoszlányokat mormogott. Az arca és az ajka petyhüdt volt, ami megijesztette Tomot, mert Don Alfonso utolsó perceit juttatták az eszébe. Philip mintha egyoldalú beszélgetést folytatott volna az apjukkal, vádaskodásokkal, régi sérelmek felhánytorgatásával. A saját neve is elhangzott, Vernoné, Philip anyjáé, akit az apja nem látott húsz éve, aztán mintha valami születésnapi partin lett volna, kinyitogatta az ajándékokat, és fel-felkiáltott örömében. Tom szomorúan otthagyta. Leült Vernon mellé a tűznél. Vernon átkarolta a vállát. – Egész nap ilyen volt – mondta, és odanyújtott Tomnak egy bögre teát. Tom átvette és megitta. Az ő keze is olyan lett, mint egy öregemberé, kidagadtak az erek, foltok jelentek meg a kézfején. A gyomra korgott az ürességtől, de mégsem volt éhes. – Sally még mindig nem jött vissza? – Nem, de az előbb hallottam pár lövést. Mintegy végszóra, meghallották, hogy zörög a bozót, és előbukkant Sally. Nem mondott semmit, csak ledobta a puskáját, és leült a tűz mellé. – Nem volt szerencséje? – kérdezte Tom. – Sikerült rálőnöm pár farönkre.

Tom elmosolyodott, és megfogta a lány kezét. – Egyetlen farönk sincs biztonságban az erdőben, amíg Sally, a nagy vadász köztük jár. Sally megtörölgette sáros arcát. – Sajnálom. – Majd holnap – mondta Tom. – Ha korán elindulok, talán vissza tudok gyalogolni ahhoz a folyóhoz, ahol Philipet megtaláltuk. Csak másnap reggelre érnék vissza, de az egy jó nagy folyó, biztos, hogy egy csomó halat tudnék fogni. – Ez remek ötlet, Tom – mondta Vernon feszült hangon. – Nem adjuk fel. – Nem – helyeselt Sally. Vernon megrázta a fejét. – Vajon apa mit gondolna, ha most látna minket? Tom is a fejét rázta. Már nem gondolt Maxwell Broadbentre. Ha tudná, hogy mit tett, hogy a halálba küldte a három fiát… Erre jobb nem is gondolni. Cserbenhagyták életében, és most a halála után is cserbenhagyják. Tom egy darabig a tűzbe bámult, aztán megkérdezte: – Haragszol apára? Vernon kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna. – Igen. Tom tehetetlenül legyintett. – Gondolod, hogy meg tudunk neki bocsátani valaha is? – Számít ez már? Tom hajnalhasadás előtt arra ébredt, hogy furcsa nyomást érez a tarkójánál. Még sötét volt, és esett az eső. Az esőcseppek kopogása mintha a feje belsejében visszhangzott volna. Forgolódott a nyirkos földön, és a nyomás átalakult fejfájássá. Felült, de nagy meglepetésére rájött, hogy alig bírja egyenesen tartani magát. Szédelegve visszafeküdt, és csak bámult a sötétségbe, amelyben zavaros vöröses és barna foltok kavarogtak, és suttogó hangok szóltak. Meghallotta a közelben Szőrmók halk, aggodalmas makogását.

Körbenézett, és végül megtalálta a kismajmot: a földön ült mellette, és idegesen cuppogott. Érezte, hogy valami nincs rendben. A rosszulléte nemcsak az éhség hatása volt. Tom tudta, hogy megbetegedett. Te jóságos ég, ne most! – gondolta. Elfordította a fejét, és kereste Sallyt vagy Vernont a kavargó sötétségben, de nem látott semmit. Az orrát betöltötte a rothadó növényzet, az eső és a sár émelyítő szaga. A falevelekre hulló esőcseppek kopogása mintha a koponyájába fúródott volna. Érezte, hogy újból elalszik, aztán amikor kinyitotta a szemét, ott volt Sally, és egy elemlámpával rávilágított a sötétben. – Ma elmegyek horgászni – motyogta Tom. – Nem megy sehová – felelte Sallly. Lenyúlt, és megtapogatta Tom homlokát. Nem tudta leplezni, milyen rémült. – Hozok egy kis teát. Visszajött egy gőzölgő bögrével, és segített Tomnak meginni a gyógyteát. – Most aludjon – mondta. Tom el is aludt. Amikor felébredt, mér világosabb volt, de az eső még mindig zuhogott. Sally mellette guggolt. Amikor meglátta, hogy kinyitotta a szemét, megpróbált rámosolyogni. Bár a fatörzs alatt megrekedt a fojtogató meleg, Tomot a hideg rázta. – Philip? – nyögte ki. – Ugyanúgy van. – És Vernon? – Ő is beteg. – A fenébe. – Tom ijedten nézett Sallyre. – És maga? Maga hogy van? – A lány arca kipirultnak látszott. – Ugye, nincs rosszul? Sally megsimogatta Tom arcát – De igen, azt hiszem, én is kezdek megbetegedni. – Én mindjárt jobban leszek, akkor majd ápolom. Ki fogunk lábalni ebből.

Sally megrázta a fejét – Nem, Tom, nem fogunk. Ez az egyszerű kijelentés mintha kitisztította volna Tom lüktető fejét. Lehunyta a szemét. Hát akkor, ennyi volt. Itt fognak meghalni az esőben, egy korhadt fatörzs alatt, vadállatok fogják széttépni a holttestüket, és soha senki sem fogja megtudni, mi lett a sorsuk. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak a láz miatt gondol ilyeneket, és valójában nem ilyen rossz a helyzet, de a lelke mélyén tudta, hogy így van. A feje szédelgett. Meg fognak halni… Kinyitotta a szemét. Sally még mindig ott volt, és Tom arcára simította a kezét. Hosszú ideig csak nézte. Az arca piszkos volt, összekarmolt, csípésekkel teli, a haja kócos és fénytelen, a szeme beesett. Alig hasonlított arra a lányra, aki kilovagolt Tom után a rezervátumba, a szőrén ülve meg a lovat – csak a szemének türkizkék színe volt ugyanolyan, és az alsó ajka még mindig előreállt egy kicsit. Sally végül megszólalt: – Nincs sok időnk. – Elhallgatott, és mereven Tomra nézett. – El kell mondanom valamit, Tom. – Mit? – Azt hiszem, beléd szerettem. Tom nem tudott megszólalni. Sally gyorsan folytatta: – Tessék, kimondtam. – De mi van… – Juliannel? Ő a tökéletes álompasi, jóképű, zseniális, aki mindenről a megfelelő nézeteket vallja. Az a férfi, akiről a lányos szülők álmodnak. Ő nekem olyan, mint neked Sarah. De kinek kell ez? Amit iránta éreztem, az egyáltalán nem olyan, mint amit irántad érzek. – Sally kicsit habozott, majd elmosolyodott. – A hibáid ellenére. A lány szavai mintha minden bonyodalmat elsöpörtek volna, minden egyszerű lett és tiszta. Tom próbált megszólalni, de csak annyit sikerült kinyögnie: – Én is szeretlek.

Egy percig hallgattak. – Azt hiszem, attól a perctől, amikor utánam jöttél az elkötött lovammal. De igazából akkor jöttem rá, amikor nem tudtad lelőni a jaguárt. Ezért mindig szeretni foglak. – Amikor kihívtál, hogy megnézzem a fényeket az erdőben – mondta Sally. – Én akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem. – Soha nem szóltál egy szót sem. – Beletelt egy időbe, amíg feldolgoztam. Talán feltűnt, hogy elég makacs vagyok. Nem akartam beismerni, hogy tévedtem valamiben. Tom nyelt egyet. Forgott körülötte világ. – De én csak egy átlagos fickó vagyok. Nem jártam a Stanfordra tizenhat évesen… – Átlagos? Egy férfi, aki puszta kézzel megküzd jaguárokkal és anakondákkal? Aki expedíciót vezet a legmélyebb dzsungelbe, és bátorsággal és jó humorral állja a megpróbáltatásokat? – Csak azért tettem mindezt, mert rákényszerültem. – Ez is egy jó jellemvonásod, hogy szerény vagy. Melletted szembesültem azzal, hogy milyen is valójában Julian. Ő azért nem akart velem jönni, mert tartott a kényelmetlenségektől, és mert nem akarta félbeszakítani a munkáját. És azt hiszem, legbelül félt. Rájöttem, hogy Julian az a fajta ember, aki csak akkor próbálkozik meg valamivel, ha teljesen biztos benne, hogy sikerülni fog. Te viszont a lehetetlent is megkísérelnéd. Tom feje megint szédelegni kezdett. Próbálta elfojtani a szédülést, mert örült annak, amit hallott, és szerette volna tovább hallgatni Sally szavait. Sally szomorkásan elmosolyodott, és Tom mellkasára hajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy elfogyott az időnk. Tom megsimogatta a lány haját. – Pokoli egy ilyen helyen szerelmesnek lenni.

– Nekem mondod? – Talán a következő életünkben… Talán lesz majd esélyünk valahol másutt… – A gondolatai örvényleni kezdtek. Maga sem tudta, mit is akar mondani. Lehunyta a szemét, és le akarta állítani a szédülést, de csak még rosszabb lett. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak kavargó zöld és barna színfoltokat látott, és egy pillanatig eltűnődött, nem csak álom volt-e az egész – az apja betegsége, az utazás, a dzsungel, Sally, a haldokló bátyja. Igen, tényleg álom volt, hosszú és furcsa álom, és mindjárt felébred a saját ágyában, megint kisfiú, és az apja kiabál odalentről a földszintről: – Jó reggelt, ébresztő! Erre gondolt, és boldogan belesüppedt az eszméletlenségbe. 46. fejezet Marcus Hauser egy kempingszéken üldögélt a romos templom bejáratánál, és gyönyörködött a szép reggelben. Hatalmas csőrét lóbálva egy tukánmadár ugrándozott és rikoltozott egy közeli fán. Gyönyörű napra ébredtek, az ég bágyadt kék volt, a dzsungel némán zöldellt. Idefent a hegyekben hűvösebb és szárazabb volt a klíma, és a levegő is frissebbnek érződött. Egy ismeretlen virág illata csapta meg az orrát. Hauser érezte, hogy valami furcsa béke önti el. Hosszú éjszakája volt, és most fáradtnak, üresnek és csalódottnak érezte magát. Lépteket hallott meg zörögni a lehullott leveleken. Az egyik katona hozta szalonnás tojásból, kávéból és sült banánból álló reggelijét egy zománcozott tálon, valami zöld fűszernövény-ágacskával díszítve. Hauser a térdére tette a tányért. A zöld ágacska bosszantotta, félredobta, aztán fogta a villát, és enni kezdett. Közben az előző éjszaka eseményein jártak a gondolatai. Tudta, hogy vagy dűlőre jut az öreg

indián főnökkel, vagy minden kudarcba fullad. Már tíz perc vallatás után tudta, hogy az öreg indián nem fog megtörni, de azért végigcsinálta. Úgy volt vele, mint amikor egy pornófilmet néz az ember – nem tudja kikapcsolni a tévét, és végül csak átkozódik, amiért pazarolta az idejét és az energiáját. Minden módszerrel megpróbálkozott, és minden tőle telhetőt elkövetett, de hiába. Valami más megoldást kell találnia a problémára. Két katona jelent meg a templom ajtajában, egy holttestet cipeltek. – Mit csináljunk vele, jefe? Hauser a villájával intett, és tele szájjal azt mondta: – Dobják a szakadékba. A katonák távoztak, Hauser pedig befejezte a reggelijét. A Fehér Város hatalmas, dzsungellel benőtt romterület volt. Max akárhol eltemetkezhetett benne. A baj az, hogy az indián falu most nagyon fel van bolydulva, így nincs sok esélye, hogy sikerüljön újabb túszt ejteni, és belőle kiszedni a sírkamra helyét. Másrészt viszont ahhoz sem volt túl sok kedve, hogy heteken át keresgéljen a patkányoktól nyüzsgő romok között. Belekotort a zsebeibe, és kivett egy becsomagolt szivart. Egy perc alatt végzett a rágyújtás rituáléjával. Mélyen beszívta a füstöt, és érezte, ahogy a nikotin megnyugtatóan szétárad az egész testében. Minden problémára van több megoldási lehetőség. Most két választása van: vagy megkeresi a sírt egyedül, vagy valaki mással megkeresteti, hagyja, hogy valaki más bukkanjon rá. De ki legyen az…? – Teniente? Az ezredes, aki már odakint várta a reggeli utasításokat, belépett és tisztelgett. – Sí, señor? – Küldjön vissza két embert az ösvényen, amerről jöttünk, és nézzenek utána, mi van a Broadbent fivérekkel. – Igenis. – Ne bántsák őket, és vigyázzanak, hogy ne vegyék

észre magukat. Tudni akarom, milyen állapotban vannak, hogy továbbjönnek-e, vagy visszafordultak – mindent tudjanak meg róluk, amit csak lehet. – Igenis. – Ma a piramisnál kezdjük a kutatást. Ezen az oldalon berobbantjuk dinamittal, és behatolunk. Szedje össze a robbanóanyagot és az embereket, egy órán belül legyenek készen. – Hauser lerakta a tányért a földre, felállt, és a vállára akasztotta a Steyr automata fegyvert. Kilépett a napfényre, és felnézett a piramisra, próbálta felmérni, hogy hová kell elhelyezni a robbanóanyagot Akár megtalálja Maxot a piramis belsejében, akár nem, legalább addig is elfoglalják magukat valamivel katonák, és elszórakoznak egy kicsit. Mindenki szereti a nagy robbantásokat. Két hete most először látott napot. Kellemes lesz a változatosság kedvéért végre ilyen szép napsütésben tevékenykedni. 47. fejezet A halál eljött Tom Broadbentért, de nem fekete lepelben, a kezében kaszával. Egy szörnyűséges vadember hajolt fölé, vörös és sárga csíkokkal kifestett arccal, zöld tollakkal feldíszítve, zöld szemekkel és fekete hajjal, hegyesre csiszolt hófehér fogakkal. Az arcába bámult, és egy ujjal megbökdöste. A halál, amire Tom számított, mégsem jött. Az ijesztő alak leerőltetett a torkán valami meleg folyadékot. Tom gyengén ellenállt, de aztán mégis megitta, és szinte rögtön álomba zuhant. Amikor felébredt, ki volt száradva a torka, és lüktető fejfájás gyötörte. Egy zsúpfedelű kunyhóban találta magát, egy száraz függőágyban. Tiszta póló és sort volt rajta. A nap sütött odakint, és behallatszottak a dzsungel zajai. Egy hosszú pillanatig nem tudta, hogy kicsoda, és mit keres itt, de aztán

lassan minden eszébe jutott, és összeállt a kép – az apja eltűnése, a furcsa végrendelet, az utazás a folyón, Don Alfonso viccei és mondásai, a kis tisztás, ahonnan már látszott a Sierra Azul, aztán ahogy haldoklik a korhadt fatörzs alatt az esőben. Úgy tűnt, mintha minden borzasztó régen történt volna, Tom úgy érezte, mintha újjászületett volna, és olyan gyenge volt, mint egy csecsemő. Óvatosan felemelte a fejét, épp csak annyira, amennyire a lüktető fejfájás engedte. A mellette lévő függőágy üres volt. Összeszorult a szíve. Ki fekhetett ebben az függőágyban? Sally? Vernon? Melyikük halt meg? – Halló? – szólalt meg gyengén, és megpróbált felülni. – Van itt valaki? Valami zajt hallott odakintről, és az ajtót takaró függönyt félrehúzva Sally lépett be. Olyan volt, mintha aranyló fény töltötte volna be a kunyhót. – Tom, annyira örülök, hogy jobban vagy! – Jaj istenem, Sally, megláttam az üres függőágyat, és azt hittem… Sally odament, és megfogta Tom kezét. – Mind megvagyunk. – Philip? – Még mindig beteg, de azért már sokat javult. Vernon is jobban lesz holnapra. – De hát mit történt? Hol vagyunk? – Ugyanott. Köszönetet mondhatsz Borabaynek, ha visszajött. Elment vadászni. – Ki az a Borabay? – Egy hegyi indián. Megtalált minket, és megmentett. Ő ápolt mindnyájunkat. – De miért? – Nem tudom. – Mennyi ideig voltam rosszul?

– Mindannyian úgy egy hétig. Ezt a lázat bisinek hívják. Borabay egy curandero. Nem úgy, mint én, hanem igazi gyógyító. Adott nekünk orvosságot, megetetett, megmentette az életünket. Még angolul is beszél egy kicsit, bár elég viccesen. Tom megpróbált felülni. – Még ne – szólt rá Sally, és visszanyomta a fekhelyére. – Idd meg ezt. Átadott neki egy édeskés itallal teli bögrét. Tom felhajtotta, és hirtelen éhség kezdte mardosni a gyomrát. – Valaminek nagyon finom illata van. – Teknősbékaleves à la Borabay. Hozok egy kicsit – mondta Sally, és megsimogatta az arcát. Tom felnézett rá, csak most jutott eszébe minden, ami történt. Sally odahajolt, és megcsókolta. – Még hosszú út áll előttünk, míg vége lesz ennek az egésznek. – Igen. – Csak lépésről lépésre. Tom bólintott. Sally hozott neki a teknősbékalevesből, Tom megette, aztán mélyen elaludt. Amikor felébredt, már elmúlt a fejfájása, és fel is tudott kelni a függőágyból. Bizonytalan léptekkel sétált ki a kunyhóból. A lába olyan gyenge volt, mintha gumiból lenne. Ugyanazon a tisztáson voltak, ugyanannál a kidőlt fatörzsnél, de a sűrű bozót vidám táborhellyé lett varázsolva. Valaki páfrányleveleket terített a sáros földre, kellemes, puha szőnyeget alkottak. Volt két szép kis pálmalevelekkel fedett kunyhó, a tábortűz körül farönkök ülőhelynek. A napfény csak úgy zuhogott be a fakoronák közötti lyukon. A Sierra Azul is felderengett a lombok között, sötétlilán rajzolódott ki a kék égen. Sally a tűz mellett üldögélt, és amikor Tom előjött, talpra ugrott, megfogta a karját, és segített neki leülni. – Hány óra van?

– Reggel tíz – felelte Sally. – Hogy van Philip? – A függőágyában pihen. Még mindig gyenge, de rendbe fog jönni. Vernon most alussza ki a láz utolsó szakaszát. Egyél még egy kis levest. Borabay folyton mondja, hogy annyit kell ennünk, amennyit csak bírunk. – Hol van ez a titokzatos Borabay? – Vadászik. Tom evett még egy kicsit a levesből, amely egy nagy fazékban rotyogott a tűz fölött. Nemcsak húsdarabok voltak benne, hanem különféle furcsa gyökerek és zöldségek is. Amikor jóllakott, bement a másik kunyhóba, hogy megnézze Philipet. Félrehajtotta a pálmalevelekből készült ajtót, lehúzta a fejét, és belépett. Philip a függőágyban feküdt, és pipázott. Még mindig megdöbbentően sovány volt, de a sebei már varasodtak, és a szeme sem volt olyan beesett. – Örülök, hogy már járkálsz, Tom – mondta. – Hogy érzed magad? – Egy kicsit gyenge a térdem, de különben remekül. A lábam már majdnem teljesen meggyógyult. Egy-két nap múlva már rá is tudok állni. – Te találkoztál már ezzel a Borabayjel? – Ó, hogyne. Vidám fickó, ki van mázolva, a fülében egy tányér, van egy csomó tetoválása és minden, ami kell. Sally legszívesebben szentté avatná, de valahogy kétlem, hogy katolikus lenne. – Úgy nézel ki, mint aki újjászületett. – Te is, Tom. Zavart csönd lett, amit egy harsány kiáltás zavart meg odakintről. – Halló, testvéreim! – Á, Borabay visszajött – mondta Philip Tom kibújt a kunyhóból, és megpillantott egy hihetetlenül furcsa indiánt, aki épp a tisztáson sétált át. A

felsőtestét és az arcát vörösre festette, a szeme körül fekete karikák, a mellkasán ferde élénksárga sávok virítottak. A felsőkarjáról szalagokkal odakötözött tollak lógtak, egyébként majdnem teljesen meztelen volt, csak egy kis ágyékkötőt viselt. Kinyúlt fülcimpáját két tányér nagyságú fülbevaló ékesítette, amelyek minden lépésnél lóbálóztak. A hasán cikcakkos hegek húzódtak, az elülső fogait hegyesre csiszolták. Egyenes szálú, hollófekete haja volt, a szeme egészen különleges mogyoróbarna, majdnem zöld. Az arca meglepően szép volt, a vonásai finoman metszettek, a bőre márványsima. Az alacsony, méltóságteljes figura odalépett a tűzhöz. Egyik kezében egy hatalmas fúvócsövet tartott, a másikban egy meghatározhatatlan fajtájú döglött állatot. – Testvéreim, hoztam húst – mondta angolul, és elvigyorodott. Aztán ledobta a földre az állatot. Odalépett Tomhoz, és kétszer megölelte, és megcsókolta a nyakának két oldalát, ami egy indián üdvözlési rituálé része lehetett. Aztán hátralépett, és a mellére fektette a kezét. – Az én nevem Borabay, testvér. – Én Tom vagyok. – Én Jane – tette hozzá Sally. Borabay odafordult. – Jane? Te nem Sally? Sally elnevette magát. – Csak vicceltem. Tarzan jutott eszembe. – Te meg én meg ő, mi testvérek. – Borabay újból megölelgette Tomot, és szertartásosan megcsókolta kétfelől. – Köszönöm, hogy megmentetted az életünket – mondta Tom. Esetlenül hangzott, ahogy kimondta, de úgy tűnt, Borabay örül neki. – Köszönöm, köszönöm. Te enni levest? – Igen, nagyon finom. – Borabay jó szakács. Enni még! – Hol tanultál meg angolul?

– Az anyám tanított. – Nagyon jól beszélsz. – Nem, beszél rosszul. De tanulok tőletek, és akkor majd beszél jobb. – Jobban – javította ki Sally. – Köszönöm. Egyszer megyek Amerika veled, testvér. Tomot meglepte, hogy még itt az isten háta mögött, a civilizációtól ilyen távol is mindenki arról álmodozik, hogy Amerikába megy. Borabay vetett egy pillantást Szőrmókra, aki a megszokott helyén, Tom zsebében üldögélt. – Ez a majom csak sírt és sírt, amíg te beteg. Hogy hívják? – Szőrmók – mondta Tom. – Miért nem enni meg, amikor éheztetek? – Hát, megszerettük – felelte Tom. – Különben sem lett volna elég a fél fogunkra sem. – És miért hívják Szőrmók? Mi az, hogy szőrmók? – Ööö… bármilyen szőrös állatot lehet így hívni. – Ez jó, tanultam új szó. Szőrmók. Akarok tanulni angol. – Angolul – mondta Sally. – Köszönöm! Szólj, ha rosszul mondok. – Az indián odanyújtotta az ujját a majomnak. Szőrmók megragadta apró mancsával és felnézett rá, aztán nyüszítve elbújt Tom zsebébe. Borabay nevetett. – Szőrmók azt hiszi, akarom megenni. Tudja hogy a tara indiánok szeretik majmot. Most csinálok ennivaló. – Felvette a földre dobott zsákmányt, elment a tábortól egy kicsit távolabb, ott letelepedett, és elkezdte megnyúzni és feldarabolni az állatot. Mindent beledobált egy lábosba, a beleket és a csontokat is. Tom leült Sally mellé a tűzhöz. – Még mindig össze vagyok egy kicsit zavarodva –

mondta Tom. – Tulajdonképpen mi történt? Honnan bukkant fel Borabay? – Én sem tudok többet, mint te. Borabay ránk talált betegen, és haldokolva a fatörzs alatt. Megtisztította a környéket, megépítette a kunyhókat, bevitt minket, megetetett, ápolt. Gyűjtött egy csomó gyógynövényt, még néhány fura rovart is – ott száradnak a kunyhó gerendáira kötözve. Orvosságot csinált belőlük. Én lettem jobban először. Ez két napja volt. Segítettem neki főzni és ápolni benneteket. Úgy tűnik, ez a bisi nevű láz rövid lefolyású, de nagyon heves. Hála istennek nem malária. Borabay azt mondja, nincs maradandó hatása, és nem újul ki. Ha az ember nem hal meg az első két napban, akkor túl van rajta. Valószínűleg Don Alfonso is ebbe halt bele. Borabay azt mondja, az idősek könnyebben elkapják. Tomba belehasított a fájdalom, amikor eszébe jutott öreg barátjuk. – Tudom… – mondta Sally. – Nekem is nagyon hiányzik. – Sohasem fogom elfelejteni a fura bölcsességeit. Nehéz elhinni, hogy már nincs velünk. Figyelték Borabayt, aki a húst vagdosta fel. Közben énekelgetett, néha odasodorta feléjük a szél a hangját. – Mondott valamit erről a Hauserről, és hogy mi folyik a Sierra Azulon? – Nem, nem beszélt róla. – Sally Tomra nézett és kicsit habozott. – Egy ideig azt hittem, mindnyájunknak végünk. – Igen. – Emlékszel arra, amit mondtam? – Emlékszem. Sally mélyen elpirult. – Szeretnéd visszavonni? – kérdezte Tom. Sally megrázta a fejét, szőke haja hullámzott, aztán kipirult arccal Tomra nézett. – Soha.

Tom elmosolyodott. – Akkor jó. – Megfogta a lány kezét. Amin keresztülmentek, attól valahogy még szebb lett. Átszellemültnek tűnt, és volt benne valami, amit Tom nem tudott megfogalmazni. Szúrós, védekező modorának már nyoma sem volt. Az, hogy ilyen közel kerültek a halálhoz, mindnyájukat megváltoztatta. Borabay visszatért, egy banánlevélben néhány véres húsdarabkával. – Szőrmók! – kiáltotta és cuppogó hangot hallatott, ami nagyon hasonlított a majom makogásához. Szőrmók azonnal kidugta a fejét Tom zsebéből. Borabay odanyújtotta a kezét. A majom egy kis ideges makogás után odanyúlt, kikapott belőle egy darabka húst, és a szájába dugta. Aztán elvett egy újabbat, majd egy újabbat, két kézzel tömte magába, és élvezettel makogott, bár tele volt a szája. – Szőrmók meg én most már barátok vagyunk – mondta mosolyogva Borabay. Vernon láza aznap éjjel lement. Másnap reggel magához tért, bár nagyon gyenge volt. Borabay körbeugrálta, és leerőltetett a torkán egy csomó gyógyteát és egyéb főzetet. A napot pihenéssel töltötték, míg Borabay elment ennivalót gyűjteni. Délután tért vissza, egy pálmarostokból font zsákkal, amelyből gyökereket, gyümölcsöket, dióféléket és néhány frissen fogott halat pakolt ki. A nap hátralevő részében ezeket sütögette, füstölte, sózta, aztán mindent becsomagolt száraz fű és levelek közé. – Megyünk valahová? – kérdezte Tom. – Igen. – Hová? – Majd később beszél. Philip a rózsafa pipával szájában, bicegve előjött a kunyhóból. A lába még mindig be volt kötözve. – Csodás ez a délután – mondta. Odament a tűz mellé, és leült. Töltött magának a teából, amelyet Borabay főzött, és megjegyezte: –

Ennek az indián fickónak a National Geographic címlapján lenne a helye. Rövidesen Vernon is csatlakozott hozzájuk, és reszketegen leült egy farönkre. – Vernon, enni! – Borabay rögtön megtöltött egy tálkát levessel, és odanyújtotta, Vernon remegő kézzel átvette, és köszönetet motyogott. – Isten hozott az élők között – mondta neki Philip. Vernon megtörölte a homlokát. Sápadt volt és nagyon vékony. Egy kanál levest tett a szájába. – Hát itt vagyunk – mondta Philip. – A három fivér… Philip hangja hirtelen kellemetlenül éles lett, ami rögtön megütötte Tom fülét. Egy darab fa hangosan roppant a tűzben. – Micsoda kalamajkába keveredtünk – folytatta Philip. – Hála jó öreg apánknak. – Gúnyos köszöntéssel felemelte a bögréjét – Igyunk drága, jó, öreg apánkra! – és felhajtotta a teáját. Tom alaposabban megnézte Philipet. Meglepően jól összeszedte magát. A szeme végre elevenen csillogott – és dühösen. Philip körbenézett. – Most mi legyen, kedves testvéreim? Vernon megvonta a vállát. Sápadt arca beesett volt, a szeme alatt sötétszürke karikák. Megevett még egy kanál levest – Behúzott farokkal hazakullogunk, és hagyjuk, hogy ez a Hauser mindent zsebre vágjon, a Lippi-, a Braque-, a Monet-festményeket, és a többi kincset is? – Philip kicsit hallgatott. – Vagy nekivágunk a Sierra Azulnak, és lehet hogy otthagyjuk a fogunkat? – Újra meggyújtotta a pipáját. – Ezek a választási lehetőségek. Senki sem válaszolt. Philip sorra mindegyikükön kérdőn körbenézett.

– Nos? – kérdezte. – Ez egy komoly kérdés. Hagyjuk, hogy ez a kövérkés Cortez csak úgy idesétáljon, és ellopja az örökségünket? Vernon felnézett. Az arca még nyúzott volt a betegségtől, és hangja is nagyon gyenge. – Válaszolj a kérdésedre te magad. Te hoztad ide Hausert. Philip hűvösen nézett rá. – Azt hittem, már túl vagyunk a szemrehányásokon. – Én úgy látom, csak most érkezett el a szemrehányások ideje. – Ez most nem éppen a megfelelő hely és idő erre – vágott közbe Tom. Vernon hozzáfordult. – Philip hozta ide ezt a pszichopatát, és felelnie kell érte. – Én jóhiszeműen cselekedtem. Sejtelmem sem volt, hogy ez a Hauser egy szörnyeteg. És már meg is bűnhődtem érte, Vernon. Nézz rám. Vernon csak megcsóválta a fejét. Philip folytatta: – Mivel úgy látom, egyikőtök sem hajlandó beismerni, én kimondom: az igazi bűnös itt nem más, mint az apánk. Egyikőtök sem érez legalább egy egészen kis dühöt azért, amit velünk tett? Majdnem megölt minket. – Csak próbára akart tenni – mondta Tom. – Remélem, nem akarod a védelmedbe venni. – Csak próbálom megérteni. – Én nagyon is jól értem. Ez a Tomb Raider-sztori csak egy újabb próbatétel a számunkra. Emlékeztek az edzőkre, a síoktatókra, a művészettörténet-előadásokra, a lovaglásra, a zeneórákra, a sakkra, az állandó prédikálásra, kritizálásra, fenyegetésre? Emlékeztek rá, milyen volt a bizonyítványosztás napja? Azt hiszi, semmirekellők vagyunk, Tom. Mindig is ezt gondolta. És talán igaz is. Nézz meg engem: harminchét éves vagyok, és még mindig csak

tanársegéd egy vacak kis főiskolán. És te, Tom, indián lovakat gyógyítgatsz egy porfészekben, Utahban, Vernon pedig a legszebb éveit azzal tölti, hogy mantrákat kántál egy szvámival. Igazi lúzerek vagyunk. – Philip élesen felkacagott. Borabay felállt. Maga a mozdulat egyszerű volt, de olyan határozottság áradt belőle, hogy ettől a többiek elnémultak. – Ez nem szép beszéd. – Neked ehhez semmi közöd, Borabay – mondta Philip. – Nem beszélni rosszat. Philip tudomást sem véve róla Tomhoz fordult, és folytatta. – Az apánk ránk hagyhatta volna a pénzét, ahogy minden más normális ember teszi. Vagy elajándékozhatta volna másnak. Rendben van, ezt is elfogadtam volna. Az ő pénze. De nem, neki ki kellett találnia valami tortúrát, amivel meggyötörhet minket. Borabay rámeredt. – Hallgass, testvér. Philip hozzáfordult. – Nem érdekel, hogy megmentetted az életünket, maradj ki a családi ügyeinkből. – Philip homlokán lüktetett egy ér. Tom ritkán látta ennyire dühösnek. – Hallgass, öcskös, vagy fenéken billentelek – mondta dacosan Borabay. Felállt, teljes 150 centis magasságában kihúzta magát, és ökölbe szorította a kezét. Egy pillanatig csönd volt, aztán Philip nevetni kezdett, és megcsóválta a fejét. – Jézusom, igazi ez a fickó egyáltalán? – Mind egy kicsit feszültek vagyunk – mondta Tom. – De Borabaynek igaza van, ez nem a legjobb alkalom a vitára. – Ma este beszélünk valami nagyon fontosat – mondta Borabay. – Miről? – érdeklődött Philip. Borabay kifestett arcán kifürkészhetetlen kifejezéssel kevergetni kezdte a levest. – Majd meglát.

48. fejezet Lewis Skiba hátradőlt a bőrfotelben fa burkolatú dolgozószobájában, és kinyitotta a Wall Street Journalt a vezércikknél. Próbált olvasni, de a fiai épp trombitán gyakoroltak, és az ideszűrődő nyekergés zavarta a koncentrálásban. Majdnem két hét telt el azóta, hogy Hauser utoljára hívta. Nyilvánvaló, hogy játszik vele, szándékosan bizonytalanságban tartja. Vagy talán történt valami…? Vajon megtette…? Az újságcikkre szegezte a tekintetét, és próbálta elfojtani magában a mardosó önvádat, de fel sem fogta, amit olvasott. Honduras középső része nagyon veszélyes vidék. Lehetséges, hogy Hauser egyszerűen elkövetett valami hibát, rosszul ítélte meg a helyzetet, elkapott valami lázat… Sok minden történhetett vele. A lényeg az, hogy eltűnt. Két hét hosszú idő. Talán megpróbálta megölni a Broadbent testvéreket, de ők bizonyultak ravaszabbnak, és ők ölték meg Hausert. Skiba a helyzet reménytelensége ellenére bízott abban, hogy ez történt. Tényleg azt mondta volna Hausernek, hogy ölje meg őket? Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? Akaratlanul is felnyögött a gondolatra. Bárcsak Hauser halott lenne… Skiba most már tudta, hogy inkább elveszítene mindent, mint hogy gyilkosság száradjon a lelkén. Gyilkos lett belőle. Kimondta, hogy „Ölje meg őket”. Eltűnődött, Hauser vajon miért ragaszkodott hozzá annyira, hogy az ő szájából hallja. Jézusom, ő, Lewis Skiba, a gimnázium futballcsapatának sztárja, a Stanford és a Wharton Egyetem diplomása, a Fulbright-ösztöndíj nyertese, a Fortune magazin által az ötszáz legjobb közé sorolt cég vezérigazgatója hogy engedhette, hogy csapdába csalja és uralkodjon rajta egy kisstílű, poliészter öltönyös bűnöző? Skiba mindig is erkölcsös és jó értelmi képességekkel megáldott embernek

tartotta magát, etikusnak, jó embernek. Jó apa volt. Nem csalta meg a feleségét. Járt templomba. Tagja volt mindenféle testületeknek, és a jövedelmének jó részét jótékonykodásra fordította. De ez az utolsó alak a pár szál hajával valahogy mégis fölé kerekedett, lerántotta a maszkját, és megmutatta, kicsoda is valójában. Skiba ezt sohasem tudja elfelejteni és megbocsátani, se magának, sem pedig Hausernek. A gondolatai ismét a tóparton töltött gyerekkori nyarakon jártak, a faházon, a mozdulatlan víztükörbe nyúló rozoga mólón, a tábortűz füstjén és a fenyőfák illatán. Bárcsak visszafordíthatná az időt, és visszatérhetne azokhoz a hosszú nyarakhoz, és újrakezdhetné az életét! Mit nem adna érte, ha mindent újracsinálhatna… Fájdalmas nyögéssel elhessegette ezeket a gondolatokat, és kortyolt egyet a kisasztalkán álló whiskyspohárból. Minden odavan, minden elszállt… Nem szabad erre gondolnia. Amit megtett, azt megtette. Nem fordíthatja vissza az idő kerekét. Meg fogják kapni a kódexet, a Lampe talán újrakezdhet mindent, és soha senki sem fogja megtudni, milyen árat fizettek érte. Vagy az is lehet, hogy Hauser már halott, és nem kapják meg a kódexet, de erről sem fog tudni senki sem. Ezt még el bírja viselni. Kénytelen lesz. Csak az a baj, hogy ő tudni fogja. Tudni fogja magáról, hogy még gyilkosságra is képes. Dühösen megrázta az újságlapokat, és újból olvasni kezdte a cikket. Ebben a pillanatban megcsörrent az a telefonja, amelyet vállalati ügyek intézésére tartott, és lehallgatás ellen is védve volt. Skiba összehajtogatta az újságot, odasétált, és felvette a kagylót. A hang nagyon messziről szólt, mégis kristálytiszta volt. A saját hangja. Csinálja meg! Ölje meg őket, a pokolba magával! Ölje meg a Broadbent fiúkat!

Skiba úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Kiszaladt a levegő a tüdejéből, és majdnem fuldokolni kezdett. Sziszegés hallatszott a vonalban, aztán a saját hangja megismételte ugyanazokat a mondatokat, mintha egy kísértet szólna a múltból: Csinálja meg! Ölje meg őket, a pokolba magával! Ölje meg a Broadbent fiúkat! Ezután megszólalt Hauser hangja: – Hallotta, Skiba? Skiba nyelt egyet, és próbált egy kis levegőhöz jutni. – Halló? – Mondtam, hogy soha ne hívjon itthon – nyögte ki végül Skiba. – Nem, soha nem mondta. – Honnan szerezte meg ezt a számot? – Magánnyomozó vagyok, emlékszik? Skiba megint nyelt egyet. Nincs értelme válaszolni. Most már tudta, Hauser miért ragaszkodott hozzá annyira, hogy mondja ki, mit akar. Csapdába csalta, magnóra vette a szavait. – Itt vagyunk, elérkeztünk a Fehér Városhoz. Skiba csak hallgatott. – Tudjuk, hogy Maxwell Broadbent idejött. Egy csomó indián segítségével eltemetkezett az egyik sírkamrában, amelyet negyven évvel ezelőtt kirabolt. Talán ugyanabban, ahol a kódexet is találta. Mit szól, milyen ironikus? Itt vagyunk az elveszett városban, és már nincs más dolgunk, mint megtalálni a sírkamrát. Skiba mintha robbanást hallott volna a távolból, amelyet eltorzított a lehallgatás ellen védő készülék. Amikor utoljára beszéltek, Hauser nyilván kikapcsolta, épp csak annyi időre, amíg magnóra vette a saját szavait. Most már semmiképp sem tudja kijátszani, bebiztosította magát, hogy mindenképp megkapja az ötvenmillióját. Skibának az volt az érzése, sokkal többet is kell majd fizetnie – egészen élete végéig. Hauser elkapta, és a markában tartja. Micsoda

átkozott bolond volt, hagyta, hogy minden lépésnél túljárjon az eszén. – Hallja ezt a gyönyörű hangot? Dinamit. Az embereim épp dolgoznak az egyik piramisnál. Sajnos, a Fehér Város egy hatalmas, dzsungellel benőtt terület, és Max bárhol elrejtőzhetett benne. Mindegy, azért hívtam, hogy elmondjam, van egy kis változás a tervben. Ha megtaláljuk a sírkamrát, és megszereztem a kódexet, akkor nyugat felé indulunk, át a hegyeken, El Salvadoron keresztül a Csendesóceánig. Gyalog, aztán le a folyón. Ez így egy kicsit tovább fog tartani, de egy hónapon belül kezében lesz a kódex. – De azt mondta, hogy… – Igen, igen, eredetileg azt terveztem, helikopterrel elviszem San Pedro Sulába. De közben a fűbe harapott pár hondurasi katona, és kínos lenne magyarázkodni, hogy valójában mi is történt velük. És az ember soha nem tudhatja, hogy egy nyavalyás tábornoknak mikor jut eszébe elkobozni minden tulajdonunkat mint nemzeti kincset. Az egyetlen helikopter errefelé a hadseregé, és ha San Pedro Sulába akarunk repülni, katonai légtéren kell átvágni. Úgyhogy inkább szép csendben nyugat felé megyünk tovább, amire senki sem számít. Bízzon bennem, ez a legjobb megoldás. Skiba újból nyelt egyet. Halott katonák? Rosszul volt már attól is, hogy beszélnie kell Hauserrel. Szerette volna megkérdezni, hogy megtette-e, amiről beszéltek, de nem tudta rávenni magát. – Ha érdekelné, elmondom, hogy nem követtem az utasítását. A három Broadbent fiú még életben van. Kitartó fickók. De nem feledkeztem meg róluk, megteszem, amit ígértem. Az utasításait. Skiba megint gombócot érzett a torkában. Nyelt egyet, de majdnem megfulladt. Szóval életben vannak. – Meggondoltam magam – mondta rekedten. – Micsoda?

– Ne tegye meg. – Mit ne tegyek? – Ne ölje meg őket. Hauser halkan felkacagott – Ehhez már túlságosan is késő van. – Az ég szerelmére, Hauser, ne tegye meg. Megparancsolom, hogy ne ölje meg őket, találunk valami más megoldást… De a vonal már elnémult. Skiba zajt hallott és megfordult. Az arcán folyt a verejték. Az egyik fia állt az ajtóban, kinyúlt pizsamában, kócos szőke hajjal, az egyik kezében egy trombitát lógatott. – Kit nem kell megölni, apu? 49. fejezet Ezen az estén Borabay háromfogásos vacsorát szolgált fel nekik. Hal- és zöldséglevessel kezdték, aztán parázson sült hús következett és apró főtt tojások, bennük a kis madárfiókákkal, aztán desszertnek főtt gyümölcs. Borabay ragaszkodott hozzá, hogy mindenből vegyenek másodszor, sőt harmadszor is, annyit erőltetett beléjük, hogy majdnem rosszul lettek. Amikor minden elfogyott, előkerültek a pipák a rovarok ellen. Szép tiszta este volt, a kerek telihold már felkelt a Sierra Azul sötét gerince fölött. Félkörben ültek a tűz körül, a három fivér és Sally mind csendben pipáztak, és várták, hogy Borabay megszólaljon. Az indián is pöfékelt egy darabig, aztán letette a pipáját, és körbenézett. A szeme megcsillant a tűz fényében, és a tekintete sorra megpihent minden arcon. A békák rázendítettek, a hangjuk egybevegyült a titokzatos éjszakai zajokkal, kiáltásokkal, huhogással, dobolással, éles rikoltásokkal. – Hát itt vagyunk, testvéreim – mondta Borabay. Kicsit hallgatott, majd folytatta: – Kezdem a történetet az elején, negyven évvel ezelőtt, a születésem előtti évben.

Ebben az évben jött fehér ember a folyón és át a hegyeken, egyedül. Már alig volt benne élet, amikor megérkezett tara faluba. Ő volt az első fehér ember, akit mi látni. Befogadtuk a kunyhónkba, megetettük, meggyógyítottuk. Ez az ember együtt élt a tara törzzsel, megtanul nyelvünket. Az emberek kérdezték, miért jött. Ő mondta, keresi Fehér Város, amit mi úgy hívunk, Sukia Tara. Ez az őseink városa. Ma már csak azért megyünk oda, hogy eltemessük a halottainkat. Az emberek elvitték őt Sukia Tarába. Nem tudták, hogy akar ellopni onnan dolgokat. Ez az ember később elvett feleség egy tara nőt. – Jellemző – mondta Philip szarkasztikus nevetéssel. – Az apánk sohasem hagyott ki egy kis könnyed szórakozást. Borabay szúrósan rámeredt. – Én mond történet, vagy testvérem? – Elnézést, elnézést, folytasd – legyintett Philip. – Szóval, ez az ember elvett feleség egy tara nőt. Ez a nő az én anyám. – Az anyádat vette feleségül? – kérdezte Tom. – Hát persze – felelte Borabay. – Különben hogy lenni testvérek, testvér? Tom úgy megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott, amikor felfogta, mit is mond az indián. Csak bámult rá, és most először nézte meg úgy igazán a festett arcot, a tetoválásokat, a hegyesre csiszolt fogakat, a fülbevalókat, a zöldesbarna szemeket, a magas homlokot, a makacsul összeszorított szájat és a finom metszésű járomcsontot. – Te jóságos ég… – suttogta. – Mi van? – kérdezte Vernon. – Mi az, Tom? Tom Philipre nézett, és látta, hogy a bátyja ugyanúgy megdöbbent, mint akibe villám csapott. Philip lassan felállt, és rámeredt Borabayre. – Aztán az anyám megszült engem – folytatta az indián. – Borabaynek nevezett, az apám után.

– Borabay… – mormolta Philip. – Szóval ez Broadbent akar lenni. Hosszú csönd lett. Philip Vernonhoz fordult. – Hát nem érted? Borabay, Broadbent, ugyanaz a név. – Úgy érted, ő igazából a testvérünk? – kérdezte döbbenten Vernon, akinek végre leesett, hogy miről van szó. Senki sem válaszolt. Philip tett egy lépést Borabay felé, odahajolt és közvetlen közelről az arcába bámult, mintha valami szörnyszülött lenne. Borabay kivette a szájából a pipát, és zavartan felnevetett. – Mit látsz, testvér? Kísértetet? – Bizonyos értelemben igen. – Philip odanyúlt, és megérintette az indián arcát. Borabay nyugodtan ült, nem mozdult. – Te jóságos ég – suttogta Philip. – Te tényleg a testvérünk vagy. Te vagy a legidősebb fivérünk. Úristen, nem én vagyok az elsőszülött! Én csak a második vagyok, és nem is tudtam róla! – Én is ezt mond! Mi mind testvér. Mit gondolsz, miért mondom „testvér”? Azt hiszed, tréfál? – Nem gondoltuk, hogy szó szerint érted – mondta Tom. – Mit gondolsz, miért mentem meg életeket? – Nem is tudom, azt hittük, egy szent vagy. Borabay felnevetett. – Én, szent? Vicces vagy, testvér. Mi mind testvér. Ugyanaz az apánk, Miszter Borabay. Te is Borabay, én is Borabay, mi mind Borabay. – Az indián büszkén megdöngette a mellkasát. – Broadbent – javította ki Philip. – Broadbentnek kell mondani. – Borabeyn… – ismételte az indián. – Én nem beszél jól, de megértitek. Eddig is Borabay voltam, ezután is marad Borabay. Sally hirtelen csengő hangon felkacagott. Felállt, és

körbesétált a tábortűz körül. – Mintha nem lenne már itt így is elég Broadbent! Tessék, most még egy! Négyen! Vernon, aki utolsónak értette meg, hogy mi a helyzet, elsőnek nyerte vissza a lélekjelenlétét. Felállt, és odalépett Borabayhez. – Nagyon örülök, hogy van egy új testvérem – mondta, és megölelte az indiánt. Borabay kicsit meglepettnek látszott, majd indián módra kétszer megölelte Vernont. Aztán Vernon félreállt, míg Tom odalépett, és kezet nyújtott. Borabay értetlenül nézte. – Valami baj kezeddel, testvér? A bátyám, és azt sem tudja, hogy kell kezet fogni, gondolta Tom. Vigyorogva megölelgette Borabayt, amit az indián szertartásos ölelésekkel viszonzott. Tom hátrább lépett, és az arcába nézett, és most már látta a saját vonásait benne – önmagát, az apját, a fivéreit. Ezután Philip következett. Ő is kezet nyújtott. – Borabay, nekem nem szokásom ölelkezni és csókolózni. A gringóknál az a szokás, hogy kezet rázunk. Megtanítalak, hogy kell. Nyújtsd ki a kezed. Borabay odanyújtotta a kezét. Philip megragadta, és jó alaposan megrázta. Amikor elengedte, Borabay visszahúzta a kezét, és jól szemügyre vette, mintha azt ellenőrizné, épségben van-e. – Hát akkor, Borabay, isten hozott a klubban – mondta Philip. – A „Maxwell Broadbent semmirekellő fiai” klub tagsága napról napra gyarapszik. – Mit jelent az hogy „semmirekellő fiai klub”? Philip csak legyintett. – Mindegy, nem érdekes. Sally is megölelte Borabayt. – Én ugyan nem vagyok Broadbent – jegyezte meg mosolyogva. – Hála istennek. Mindnyájan visszaültek a tűz mellé, és kínos csönd támadt. – Ez aztán a családi összejövetel – szólalt meg végül Philip, és csodálkozva megcsóválta a fejét. – Drága öreg

apánk még halála után is tud meglepetéseket okozni. – De hát épp ezt akar elmondani – szólt közbe Borabay. – Az apánk nem halt meg. 50. fejezet Leszállt az éjszaka, de a sírkamra mélyén, ahová ezer esztendeje nem hatolt be fény, ez nem sokat számított. Marcus Hauser átlépett egy leomlott kőgerendán, és beszívta az évszázadok alatt összegyűlt por szagát. Furcsamód friss és tiszta volt a levegő, egyáltalán nem érződött benne bomlás vagy rothadás szaga. Körbevilágított az erős halogénlámpával. Itt-ott arany és jade csillant meg a sötétben a megbarnult csontok között a porban. Egy hieroglifákkal televésett kőlapon egy egykor gazdagon feldíszített csontváz hevert. Hauser odalépett, felemelt egy aranygyűrűt, és kirázogatta belőle az ujjperceket. Pompás ékszer volt, egy jaguárfejet ábrázoló jádekő díszítette. A zsebébe csúsztatta, és átnézte a holttest mellé rakott egyéb tárgyakat is – egy arany nyakék, néhány jádefüggő, még egy gyűrű. Körbejárt a sírkamrában, és a kisebb arany- és jádetárgyakat zsebre vágta. A koponya a kőlap másik végén feküdt. Az évszázadok során az állkapcsa kilazult, amitől úgy festett, mintha a meglepetéstől leesett volna az álla, mintha nem tudná elhinni, hogy halott. A hús már elporladt, de egy fonott copf még lazán ott lógott a koponyán. Hauser odanyúlt, és felemelte a koponyát. Az állkapocs, amelyet már csak néhány elszáradt ín tartott, leesett. Az első fogakat hegyesre csiszolták. Szegény Yorick… Hasuer körbevilágított a falakon. A megkopott freskókat majdnem teljesen elhomályosította a kicsapódott mész és a penész. A sarokban porral teli agyagedények álltak.

Valami ősrégi földrengés egymáshoz csapta és összetörte őket. A mennyezeten kis gyökerek hatoltak át, és egymásba gabalyodva lógtak a levegőben. Hauser az ezredeshez fordult. – Ez az egyetlen sírkamra? – kérdezte. – A piramisnak ezen az oldalán igen. A másik oldalt még nem vizsgáltuk meg. Ha szimmetrikus, akkor valószínűleg ott is van egy ugyanilyen kamra. Hauser megcsóválta a fejét. Nem ebben a piramisban fogja megtalálni Max sírját, ez túl egyszerű lett volna. Egy rejtett helyen temetkezhetett el, mint Tutanhamon. Max biztos, hogy így csinálná. – Teniente, szedje össze az embereit, beszélni akarok velük. Átkutatjuk az egész romvárost, keletről nyugat felé haladva. – Igenis. Hauser csak most vette észre, hogy még mindig a kezében tartja a koponyát. Vetett rá még egy pillantást, és félredobta. Tompa puffanással esett le a kőpadlóra, és szilánkokra robbant, mintha gipszből lenne. Az alsó állkapocs elgurult, és párszor megpördült, mielőtt megpihent a porban. Át kell kutatni az egész várost, kemény munkával, templomról templomra haladva. Hauser megcsóválta a fejét. Nem bánta volna, ha végre visszaérnek a felderítők, akik megnézték, mi van Broadbentékkel. Lenne egy sokkal, de sokkal jobb és egyszerűbb megoldás is a város átkutatására… 51. fejezet Apánk még él? – kiáltott fel Philip. – Igen. – Úgy érted, nem temették el? – Hadd fejezni be történet. Apa élt tarákkal egy évig, és megszülettem én. De apa folyton a Fehér Városról beszélt,

napokra felment oda, sokszor hetekre. A főnök azt mondta, ez tilos, de apa nem hallgat rá. Sokat ásott, keres aranyat. Aztán megtalálta a helyet, ahol sírkamrák vannak, felnyitotta egy ősi tara király sírját, és kirabolta. Rossz tara indiánok segítségével elszökött a folyón a kinccsel, és eltűnt. – És az anyádat szépen cserbenhagyta egy gyerekkel – tette hozzá szarkasztikusan Philip – Ahogy a többi feleségét is. Borabay ránézett Philipre. – Én mond történet, testvér, te meg fogd be a bagólesődet! Tomot meghökkentő déjà vu érzés fogta el. A „fogd be a bagólesődet” Maxwell Broadbent kedvenc szavajárása volt, és elég sokkolóan hatott ennek a különös, tetovált, kinyújtott fülcimpájú, félmeztelen indián szájából visszahallani. Tom fejében összevissza kavarogtak a gondolatok. Eljött ide, a világ túlsó felére, és tessék, mit talált? Egy újabb testvért. – Soha többé nem láttam apát – folytatta Borabay egészen mostanáig. Az anyám két évvel ezelőtt meghalt. Aztán nemrég apa visszatért. Nagy meglepetés! Én nagyon örül, hogy találkozhatok vele. Azt mondta, haldoklik. Azt mondta, sajnálja, amit tett, és visszahozta a kincseket, amiket ellopott a taráktól. Cserébe azt kérte, hogy temessük el a tara király sírjába, a fehér ember kincseivel együtt. Beszélt Cahval, a tarák főnökével. Cah azt mondta, rendben, eltemetünk a sírkamrába. Visszajöttél a kinccsel, és mi eltemetünk, mint régen a királyokat. Apa elment, és később visszajött sok ládával. Cah embereket küldött a folyópartra, hogy idecipeljék a kincseket. – És apa emlékezett rád? – kérdezte Tom. – Ó, igen, nagyon örült! Elmentünk horgászni. – Tényleg? – kérdezte csípősen Philip. – Horgászni? És ki fogta a legnagyobb halat? – Én – felelte büszkén Borabay. – Lándzsával. – Jó neked.

– Philip… – szólt közbe Tom. – Ha apa kicsit hosszabb időt töltött volna Borabayjel, ugyanúgy meggyűlölte volna őt is, mint minket – jegyezte meg Philip. – Philip, te is tudod, hogy apa nem gyűlölt minket – mondta Tom. – Majdnem meghaltam a dzsungelben. Egy tortúra volt, amin keresztülmentem. El tudjátok képzelni, milyen érzés, ha az ember tudja, hogy meg fog halni? Ez volt apa öröksége a számomra. És most hirtelen itt ez a festett indián, és kiderül, hogy a bátyám, aki horgászni járkált apával, amíg én a dzsungelben haldokoltam. – Még mindig haragszol, testvér? – Mindig is haragudni fogok. – Apánk is haragos ember. – Nekem mondod? – Te hasonlít rá legjobban fiai közül. Philip égnek emelte a tekintetét. – Na tessék, ilyet se láttam még, egy pszichoanalizáló indián. – Mivel te hasonlít rá legjobban, te szereted legjobban, és ezért neked okozott legtöbb fájdalom. És most megint fáj, mert rájöttél, hogy nem te vagy legidősebb fiú. Én vagyok legidősebb fiú. Rövid csönd lett, aztán Philip élesen felkacagott. – Hát ez már sok! Még hogy én versengjek egy analfabéta, agyontetovált, csiszolt fogú indiánnal? Kis hallgatás után Borabay azt mondta: – Akkor most folytat történet. – Csak tessék! – Cah mindent elintéz apa temetésére. Amikor eljött a nap, nagy temetési lakomát csaptunk apának. Nagy-nagy lakoma volt. Mindenki eljött tara törzsből. Apa is ott volt. Nagyon élvezte a saját temetését. Adott sok ajándékot. Mindenki kapott edényeket és késeket.

Tom és Sally beszédes pillantást váltottak egymással. – Ez biztos tetszett neki – jegyezte meg Philip. – Szinte látom is az öreget, ahogy uralkodik a saját temetési ünnepségén. – Igazad van, Philip, apának tetszett. Sokat evett meg ivott, nevetett, énekelt. Kinyitotta a ládákat, hogy mindenki láthassa fehér emberek szent kincseit. Mindenkinek tetszett a Szűzanya a kis Jézussal. A fehér embereknek vannak gyönyörű isteneik. – A Lippi! – kiáltott fel Philip. – Jó állapotban volt? Túlélte az utazást? – Ez a legszebb dolog, amit valaha is láttam, testvér. Ha ránézek, másnak látom a fehér embert, mint régebben. – Igen, ez Lippi egyik legjobb alkotása. Ha belegondolok, hogy egy nyirkos sírkamrában rohad… Borabay folytatta: – De Cah becsapta apát. Az ünnepség végén kellett volna adnia neki egy különleges mérgezett italt, amitől fájdalommentesen meghal. De Cah nem ezt tette. Egy olyat adott neki, amitől csak elaludt. Senki nem tudta, csak Cah. – Ez nagyon úgy hangzik, mint egy Shakespeare-dráma – mondta Philip. – Apa elaludt, mi pedig vittük sírkamrába a kincsekkel, és bezártuk. Mind azt hittük, halott. Csak Cah tudta, hogy nem halt meg, csak alszik. Úgyhogy később felébredt a sötét sírkamrában. – Várjunk csak egy kicsit – szólt közbe Vernon. – Nem tudlak követni. – Én igen – mondta Philip nyugodtan. – Apát élve eltemették egy sírkamrába. Csönd lett. – Csak Cah tette – mondta Borabay. – A tarák nem tudtak semmit erről a cselről. – Víz és ennivaló nélkül… Úristen, ez szörnyű –

mondta Philip. – A tara hagyományok szerint egy csomó vizet és ennivalót teszünk sírba a túlvilági életre – mondta Borabay. Tom hátán borzongás futott végig, amikor megértette. Végül megkérdezte: – Szóval azt hiszed, apánk még mindig életben van, egy sírkamrába bezárva? – Igen. Mindenki hallgatott. A sötétben gyászosan huhogott valahol egy bagoly. – És mennyi ideje van bezárva oda? – kérdezte Tom. – Harminckét napja. Tomnak felkavarodott a gyomra. Ez felfoghatatlan… – Ez szörnyű dolog, testvéreim – mondta Borabay. – De mi a csudáért tette ezt Cah? – kérdezte Vernon. – Dühös volt, amiért apa régen kirabolta a sírt. Cah akkor még kisfiú volt, a főnök fia. Apa megalázta a főnököt azzal, hogy kirabolta a sírt. Ez Cah bosszúja. – Nem tudtad volna megakadályozni? – Én nem tudtam a tervéről, csak jóval később. Akkor próbáltam megmenteni apát. A sírkamra bejáratánál van nagy kőajtó, de nem tudtam megmozdítani. Cah rájött, hogy odamentem a Fehér Városba, hogy megmentsem apát. Nagyon mérges lett. Elfogott, és meg akart ölni. Azt mondta, mocskos vagyok, félig tara, félig fehér. Aztán jött őrült fehér ember katonákkal, fogságba ejtették Caht, és elvitték magukkal a Fehér Városba. Én megszöktem. Hallottam katonákat beszélni rólatok, úgyhogy eljöttem, hogy megkeresselek. – Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – Hallottam, amit katonák mondtak. A tűz pislákolt, és a sötétség egyre mélyebb lett az öt ember körül. Borabay szavai után hosszú ideig csak némán ültek. Az indián tekintete körbejárt a többieken a tűz körül. – Testvéreim, ez szörnyű halál. Egy patkánynak való, nem

embernek. Ő az apánk. – És mit tehetünk? – kérdezte Philip. Borabay hosszú hallgatás után halkan azt válaszolta: – Megmentjük. 52. fejezet Hauser az elnagyolt vázlatot nézegette, amelyet az elmúlt két napban rajzolt a városról. Az emberei kétszer is bejártak mindent, de a várost úgy benőtte a dzsungel, hogy szinte lehetetlen volt pontos térképet rajzolni róla. Több piramist is találtak, tucatnyi templom és más építmények társaságában. Több száz hely is lehetett, ahol egy sírkamra rejtőzhet. Hacsak nincs pokoli nagy szerencséjük, hetekbe is telhet, míg megtalálják azt az egyet. Egy katona megállt az ajtóban, és tisztelgett. – Jelentést kérek. – A Broadbent fiúk innen úgy húsz mérföldre vannak, az Ocata folyó gázlóján túl. Hauser lassan lerakta a térképet. – Élnek és jól vannak? – Épp valami betegségből lábadoznak. Egy tara indián gondoskodik róluk. – Fegyvereik vannak? – Csak a nőnél egy hasznavehetetlen régi vadászpuska. És persze íjak és nyilak az indiánnál, meg egy fúvócső. – Igen, persze. – Hauser önkéntelenül is némi tisztelet kezdett érezni a három fiú, különösen Philip iránt. Már rég halottnak kellene lenniük. Max is ilyen volt – makacs és szerencsés. Ez elég nyerő kombináció. Egy pillanatra felvillant előtte Max, ahogy derékig meztelenül, izzadt hátára tapadt faágakkal és levelekkel utat tör a dzsungelben. Hónapokon át így haladtak az erdőben, agyoncsípve, tele vágásokkal, sebekkel, fertőzésekkel, betegen – és nem találtak semmit sem. Aztán Max szépen faképnél hagyta,

elment a folyón fölfelé egyedül, és megtalálta a kincset, amit több mint egy éve kerestek. Hauser koldusszegényen tért haza, és kénytelen volt bevonulni a hadseregbe. Megrázta a fejét, mintha le akarná rázni magáról a keserűséget. Ez már a múlt. A jövő az övé… és Broadbent vagyona is. A teniente megszólalt: – Visszaküldjek pár embert, hogy öljék meg őket? Most biztos, hogy végezni tudnánk velük, jefe, megígérem. – Nem, hadd jöjjenek ide – mondta Hauser. – Nem értem. Hauser az ezredeshez fordult. – Ne bántsák őket. Hagyják csak, hadd jöjjenek szépen ide. 53. fejezet Philip lassabban gyógyult, mint a többiek, de miután Borabay még három napon át ápolta, végre lábra tudott állni. Egy szép napos reggelen tábort bontottak, és nekivágtak az útnak a Sierra Azul előhegységeinek lábánál fekvő tara falu felé. Borabay gyógyfőzetei, kenőcsei és teái figyelemreméltóan jó hatással voltak rájuk. Borabay haladt legelöl a bozótvágó késsel, és gyors tempót diktált. Délre elértek a széles folyóhoz, ahol rátaláltak Philipre. Öt óra alatt tették meg ugyanazt a távolságot, amit korábban kétségbeesett vánszorgással öt nap alatt. Miután átkeltek a folyón, Borabay óvatosabban kezdett haladni. Megérkeztek az előhegységhez, és az ösvény emelkedni kezdett. Az erdő egyre naposabb lett és kevésbé komor. A fák ágain orchideák nőttek, és a napfény vidám foltokkal pettyezte az útjukat. Az éjszakát egy régi tara táborhelyen töltötték, ahol félkörben pálmalevéllel fedett kis kunyhók álltak, bár már meglehetősen benőtte őket a vadul burjánzó növényzet. Borabay átgázolt a derékig érő bozóton, és a késével ösvényt

vágott a legjobb állapotban lévő kunyhók felé. Bebújt az egyikbe, Tom hallotta a kés suhintásait, aztán lábdobogást, majd néhány fojtott káromkodást. Borabay a kés hegyére felszúrt kis fehér, tekergő kígyóval bukkant elő, és bedobta a dzsungelbe. – A kunyhók már tiszták. Menjetek be, akasszátok fel a függőágyakat, és pihenjetek. Én csinálok vacsora. Tom Sallyre pillantott. Érezte, hogy a szíve olyan erősen ver, hogy szinte hallani lehet. Egy szót sem váltottak, de mindketten tudták, mi következik. Bebújtak a kisebbik kunyhóba. Meleg volt odabent, és száraz fű illata szállt. A napfény dárdái behatoltak a pálmalevelek közötti kis réseken, és fényfoltokat rajzoltak a földre. Tom felakasztotta a függőágyát, és nézte, ahogy Sally is felakasztja az övét. Olyanok voltak a kis fényfoltok, mintha egy marék aranypénzt szórtak volna a hajába, és ahogy mozgott, ide-oda táncoltak rajta. Amikor végzett, Tom odalépett, és megfogta a lány enyhén remegő kezét. Magához vonta, a hajába túrt az ujjaival és megcsókolta. Sally odabújt, egész testével hozzásimult, és Tom újból megcsókolta. Most szétnyílt az ajka, és érezte a nyelvét. Megcsókolta az ajkát, az állát, a nyakának oldalát. Sally magához húzta, és a hátát simogatta, miközben Tom megcsókolta a nyakát az inge nyílásában, aztán lejjebb csúszott az ajka, és minden gombot megérintett vele, mielőtt kigombolta volna. Amikor előbukkant a lány melle, tovább csókolta a lágy domborulatokat, aztán a mellbimbók körül, majd végigcsúsztatta a kezét a lány sima hasán. Érezte, hogy Sally ujjai a hátába markolnak. Kigombolta a lány nadrágját, és lejjebb húzta a csípőjén, letérdelt és csókot lehelt a köldökére. Sally előretolta csípőjét, szétnyílt a combja, és levegő után kapott, ahogy Tom tovább csókolgatta, a fenekére simítva tenyerét. Érezte, hogy a lány ujjai a vállába mélyednek, majd hirtelen felszisszent, és egész teste megremegett.

Aztán Sally is levetkőztette Tomot, és csak feküdtek egymás mellett a meleg félhomályban. Addig szeretkeztek, míg le nem ment a nap. A kis fényfoltok először vörösre színeződtek, aztán elhalványultak, ahogy a napkorong lenyugodott a fák mögött. Néma sötétség maradt a kunyhó belsejében, és nem hallatszott más, csak a madarak halk rikoltozása, amely betöltötte ezt a furcsa idegen világot körülöttük. 54. fejezet Borabay vidám hangjára ébredtek. Az este már leszállt, a levegő hűvösebb lett, és sült hús illata lebegett be a kunyhóba. – Vacsora! Tom és Sally felöltöztek, és kibújtak a kunyhóból. Kissé zavarban voltak. Az égen ragyogtak a csillagok, a széles Tejút úgy ívelt át a fejük fölött, mint egy fényfolyó. Tom sohasem látott még ennyire fekete égboltot, vagy a Tejutat ilyen fényesnek. Borabay a tűz mellett üldögélt, és nyársra húzott húsdarabokat sütögetett, miközben egy száraz lopótökféleséget farigcsált. Kis lyukakat vájt bele, egyik végébe pedig egy nagyobb nyílást faragott. Amikor kész lett, a szájához emelte, és belefújt. Édesen csengő, halk hangot csalt elő belőle. Borabay elvigyorodott. – Akartok muzsikát hallani? Játszani kezdett, és a táncoló hangok szomorkás dallammá álltak össze. A dzsungel elcsendesedett, ahogy a tiszta, csengő hangok kiáradtak a lopótökből. A futamok olyan tisztán gyöngyöztek, mint egy hegyi patak. Néha beállt egy-egy pillanatnyi csend, a dallam megszakadt, de aztán folytatódott. Néhány mélyen búgó hanggal végződött, ami olyan kísérteties volt, mint a szél zúgása egy barlangban.

Miután Borabay befejezte, percekre csönd lett. Aztán az erdő neszei lassan újból betöltötték a dallam helyét. – Ez gyönyörű volt – mondta Sally. – Az anyádtól örökölhetted ezt a tehetséget – mondta Vernon. – Az apánknak botfüle van. – Igen, az anyám énekelt nagyon szépen. – Szerencsés vagy – mondta Vernon. – Mi alig ismertük az édesanyánkat. – Nem ugyanaz volt az anyátok? – Nem, mindhármunknak más. Az apánk egyedül nevelt fel minket. Borabay nagy szemeket meresztett. – Nem értem. – Ha egy házaspár elválik… – kezdte Tom. – Néha egyik szülőnél maradnak a gyerekek, a másik meg eltűnik. Borabay megcsóválta a fejét. – Ez nagyon furcsa. Bárcsak nekem lett volna apám. – Megfordította a sülő húst. – Meséljétek el, milyen volt vele felnőni. Philip élesen felkacagott. – Te jó ég, hol is kezdjem? Gyerekkoromban rettegtem tőle. Vernon közbevágott. – Szerette a szép dolgokat. Annyira, hogy néha sírva fakadt egy-egy szép festmény vagy szobor láttán. Philip szarkasztikusan felhorkant. – Igen, azért sírt, mert nem lehetett az övé. Birtokolni akarta a szépséget. Magának akarta. Nőket, festményeket, mindent. Ha valami gyönyörű volt, azt meg akarta szerezni. – Ez elég nyers megfogalmazás – tiltakozott Tom. – Nincs semmi rossz abban, ha valaki szereti a szép dolgokat. A világ épp elég csúnya hely tud lenni. Ő önmagáért szerette a műalkotásokat, nem sznobizmusból, vagy mert pénzt lehet keresni velük. – Sohasem a mások szabályai szerint élte az életét – mondta Vernon. – Szkeptikus volt. Nem táncolt úgy, ahogy mások fütyültek.

Philip legyintett. – Nem, Vernon, inkább ő szeretett fütyülni másoknak. – És miket csináltatok együtt? – kérdezte Borabay. – Nagyon szeretett velünk kempingezni. Philip hátradőlt és felnevetett. – Rémes kirándulásokra cipelt, esőben, szúnyogok között, és közben állandóan különféle feladatokkal gyötört minket. – Én egy ilyen kiránduláson fogtam életemben először halat – mondta Vernon. – Én is – tette hozzá Tom. – Kempingezés? Az mi? De a többiek nem magyarázták meg Borabaynek, túlságosan belemelegedtek a mesélésbe. – Az apánk időnként késztetést érzett, hogy otthagyja a civilizációt, és egyszerű életet éljen. Mivel ő maga olyan bonyolult lélek volt, egyszerűséget kellett teremtenie maga körül, és ezt meg is tette a horgászással. Imádott horgászni. Philip felhorkant. – A horgászás a létező legostobább tevékenység, talán a szentáldozáson kívül. – Ez a megjegyzés sértő volt – mondta Tom. – Még tőled is. – Ugyan már, Tom! Ne mondd azt, hogy felnőtt fejjel beveszed az ilyen szamárságokat? Mint Vernon a buddhisták nyolc ösvényével… Honnan jön ez a fene nagy vallásosság? Apa legalább ateista volt. Tessék, Borabay, tudok mondani róla egy jó dolgot: az apánk katolikusnak született, de racionális, józan, megrögzött ateista lett belőle. – Más is van a világon, nem csak az Armani-öltönyök, Philip – szólt közbe Vernon. – Persze, ott van Ralph Lauren is. – Várj! – kiáltott fel Borabay. – Mind beszél egyszerre, nem értem. – Tényleg nagyon jót kérdeztél – mondta Philip, még mindig nevetve. – Van még kérdésed?

– Igen. Ti milyen fiúk voltatok? Philip nevetése elhalt. A dzsungel susogott a tűz fénykörén túl elterülő sötétségben. – Nem egészen értem, mire gondolsz – mondta Tom. – Elmondtátok, ő milyen apa volt. Most azt kérdezem, ti milyen fiúk. – Jó fiúk voltunk – mondta Vernon. – Próbáltunk mindenben engedelmeskedni neki. Mindent megtettünk, amit csak akart. Betartottuk az általa felállított szabályokat, minden vasárnap koncertet adtunk neki, elmentünk minden különórára, és próbáltunk nyerni a meccseinken. Még ha nem is voltunk túl sikeresek, azért megpróbáltuk. – Megtettétek, amit kért, de tettetek-e olyat, amit nem kért? Segítettetek neki vadászni? Segítettetek visszarakni a tetőt a kunyhójára vihar után? Csináltatok vele együtt kenut? Segítettetek, amikor beteg? Tomot hirtelen elfogta az érzés, hogy Borabay csapdába csalta őket a kérdéseivel. Végig ide akart kilyukadni. Eltűnődött, vajon miket mesélt Maxwell Broadbent a legidősebb fiának élete utolsó hónapjában. – Az apánk megfizetett embereket, hogy mindezt megcsinálják neki – mondta Philip. – Volt kertésze, szakácsnője, takarítónője, emberek, akik megjavították a tetőt. És volt ápolónője is. Amerikában az ember megveszi, amit akar. – Nem erre gondolt – mondta Vernon. – Azt akarja tudni, mit tettünk érte, amikor beteg volt. Tom érezte, hogy elvörösödik. – Amikor beteg lett a rákkal, mit csináltatok? Elmentetek a házába? Ott voltatok vele? – Borabay – mondta élesen Philip. – Teljesen értelmetlen lett volna megpróbálni ráerőltetni magunkat az öregre. Nem akarta volna, hogy vele legyünk. – Hagytátok, hogy idegenek gondoskodjanak róla,

amikor beteg volt? – Nem fogom tűrni, hogy akár te, akár bárki más leckéztessen a fiúi kötelességeimről – csattant fel Philip. – Nem leckéztet, csak kérdez egyszerű kérdés. – A válasz igen. Hagytuk, hogy egy idegen gondoskodjon róla. Megkeserítette az egész gyerekkorunkat, és alig vártuk, hogy megszabaduljunk tőle. Ez lesz a vége, ha valaki rossz apa – a fiai elhagyják. Elfutnak, elmenekülnek. Alig várják, hogy otthagyhassák! Borabay felpattant. – ő az apád, akár jó, akár rossz. Ő etetett, védelmezett, felnevelt. Ő alkotott. Philip is dühösen felállt – Így nevezed némi testnedv kilövellését? Alkotásnak? Véletlenek voltunk mindnyájan. Miféle apa az, aki elveszi a gyerekeit az anyjuktól? Milyen apa az, aki úgy neveli fel őket, mintha valami kísérlet alanyai lennének, akikből zseniket akar teremteni? Aki kirángat minket a dzsungelbe, hogy meghaljunk? Borabay minden teketória nélkül behúzott egyet Philipnek. Olyan gyorsan történt, hogy úgy tűnt, mintha Philip magától hátrahanyatlott volna a sötétségbe. Borabay csak állt, dühösen, az öklét összeszorítva. Philip felült a porban, és köhögött – Huh – köpött egyet. Az ajka véres volt és feldagadt. Borabay rámeredt, és zihálva szedte a levegőt. Philip megtörölte az arcát, és aztán mosoly terült el rajta. – Lám, lám, a legidősebb fiú elfoglalja az őt megillető helyet a családban. – Nem beszél így apáról. – Úgy beszélek róla, ahogy akarok, és egy analfabéta vadember nem fog rávenni, hogy megváltoztassam a véleményem. Borabay megint ökölbe szorította a kezét, de nem közelített Philiphez. Vernon segített neki felállni, Philip az ajkát tapogatta,

de az arcán diadalmas kifejezés ült. Borabay bizonytalanul állt. Úgy tűnt, rájött, hogy hibát követett el. Azzal, hogy megütötte az öccsét, valahogy ő lett a vesztes a vitában. – Jól van – mondta Sally. – Eleget beszéltünk Maxwell Broadbentről. Most nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen veszekedést, ti is nagyon jól tudjátok. Borabayre nézett. – Úgy látom, odaégett a vacsoránk. Borabay némán odament a feketére égett húshoz, és kirakosgatta néhány levélre. Philip éles megjegyzése még ott csengett Tom fülében: Ez lesz a vége, ha valaki rossz apa – a fiai otthagyják. Azon tűnődött, vajon tényleg magára hagyták-e az apjukat. 55. fejezet Mike Graff letelepedett a kandalló melletti fotelbe, és elegánsan keresztbe tette a lábait. Az arcán éber, barátságos kifejezés ült. Skibát meglepte, hogy a történtek ellenére Graffnak sikerült megőriznie magabiztos kisugárzását. Ha Kharón csónakján evezne a Styx folyón a pokol kapuja felé, akkor is ilyen lelkes arcot vágna, és könnyedén meggyőzné az útitársait hogy a következő kanyar után a mennyország következik. – Mit tehetek érted, Mike? – kérdezte barátságosan Skiba. – Mi történt a részvényekkel az utóbbi két napban? Tíz százalékkal felment az árfolyam. Skiba megrázta a fejét. Ég a ház, Graff pedig a konyhában tölti az időt, és arról panaszkodik, hogy hideg a kávé. – Örülj neki, hogy egyáltalán túléltük azt a cikket, amit a Wall Street Journal közölt a Phloxatane-ról. – Eggyel több ok, hogy aggódjak, vajon mi lehet az oka annak, hogy emelkedik a részvények árfolyama. – Nézd, Mike…

– Lewis, ugye nem meséltél Fennernek a múlt héten a kódexről? – De igen. – Jézusom! Tudod, hogy milyen szemétláda az az alak! Épp elég nagy bajban vagyunk, nem hiányzik, hogy most még bennfentes kereskedéssel is vádoljanak. Skiba Graffra nézett. Már rég meg kellett volna szabadulnia tőle, de Graff mostanra már úgy kompromittálta mindkettőjüket, hogy szóba sem jöhet, hogy kirúgja. De mit számít ez már? Mindennek vége – Graffnak, a cégnek és főleg neki. Szeretett volna ráordítani Graffra, hogy mennyire nem számít már ez az egész. Egy feneketlen szakadék nyílt meg előtte, és egyre csak zuhannak lefelé – és Graff még mindig nem veszi észre. – Azt akarta javasolni az ügyfeleinek, hogy adják el a Lampe-részvényeiket. El kellett mondanom neki, Mike. Egy szót sem fog szólni róla senkinek. Miért kockáztatná, hogy az egész életét odadobja pár százezres mellékkeresetért? – Most viccelsz? A saját nagyanyját is leütné, hogy megszerezzen tőle egy pennyt. – Nem Fenner csinálta, hanem a spekulánsok adták el a részvénycsomagjaikat. – Ez legfeljebb a harminc százalékára magyarázat. – Mike, elég ebből. Nem látod, mi történik? Vége, nekünk befellegzett. A Lampe-nak is vége van. Graff döbbenten nézett rá. – Miről beszélsz? Át fogjuk vészelni. Ha megszereztük a kódexet, onnan már simán fog menni minden. Skiba érezte, hogy a vér is megfagy az ereiben a kódex említésére. – Komolyan azt hiszed, hogy a kódex meg fogja oldani a problémáinkat? – kérdezte halkan. – Miért ne? Van valami, amiről nem tudok? Valami talán megváltozott? Skiba megrázta a fejét. Mit számít most már bármi is?

– Lewis, nem jellemző rád ez a pesszimizmus. Hová lett a híres küzdőszellem? Skiba rettenetesen fáradtnak érezte magát. Ennek a vitának semmi értelme sincs. Mindennek vége. Nincs értelme többet beszélni róla. Nem tehetnek mást, mint hogy várnak – várják a véget. – Amikor leleplezzük a világ előtt a kódexet – folytatta Graff –, a Lampe-részvények ára a csillagos égig fog felszökni. A siker újabb sikereket szül. A részvényesek meg fognak bocsátani nekünk, és ez majd kifogja a szelet a tőzsdefelügyelet idióta elnökének a vitorlájából is. Ezért aggódom amiatt, hogy bennfentes kereskedés történt. Ha valaki mondott valamit a kódexről valakinek, aki aztán elmesélte az anyósának, aki felhívta az unokaöccsét Dubuque-ban, akkor ezt a vádat már soha nem tudjuk lemosni magunkról. Ez olyan, mint az adócsalás, előbb-utóbb mindenkit rajtakapnak. Nézd meg, hogy járt Martha… – Mike? – Mi van? – Tűnj el a jó büdös francba. Skiba leoltotta a villanyt, kikapcsolta a telefont, és várta, hogy teljesen besötétedjen. Az íróasztalán csak három tárgy állt: a kis orvosságosüvegcse, a hatvanéves Macallan whisky és egy tiszta pohár. Itt az ideje a nagy úszásnak. 56. fejezet Másnap reggel elhagyták a tara kunyhókat, és megérkeztek a Sierra Azul előhegységének a lábához. Az ösvény egyre meredekebben emelkedett. Erdőkön-mezőkön vágtak át, elhaladtak parlagon hagyott földek mellett, amelyeket benőtt a gaz. Itt-ott az esőerdőben megbújva Tom megpillantott egy-

egy romos, zsúpfedeles kunyhót. Egy mély, hűvös erdőbe érkeztek. Borabay hirtelen a kis csapat élére állt. A tőle megszokott néma léptek helyett zajosan csörtetve haladt, énekelt, szükségtelenül csapkodta a növényzetet, és gyakran megállt, állítólag pihenni, bár Tomnak inkább úgy tűnt, igazából felderítésről van szó. Borabayt szemmel láthatóan nyugtalanította valami. Amikor kiértek egy kis tisztásra, Borabay megállt. – Ebéd! – jelentette be, és megint hangosan énekelgetni kezdett, miközben pálmalevelekből ennivalót csomagolt ki. – Két órája ebédeltünk – mondta Vernon. – Most megint ebédelünk! – Borabay levette a válláról az íjat meg a nyilakat, és Tom észrevette, hogy úgy tette le őket a földre, hogy tőle kicsit távolabb legyenek. Sally leült Tom mellé. – Valami készül. Borabay segített a többieknek is lerakni a hátizsákjukat, és odarakta őket az íj mellé, a tisztás túlsó felére. Aztán odament Sallyhez, átkarolta a vállát, és közelebb húzta magához. – Kérem a puskát, Sally – súgta a fülébe. Sally leakasztotta a válláról a puskát. Borabay ezután a három bozótvágó kést is elvette tőlük. – Mi folyik itt? – kérdezte Vernon. – Semmi, semmi, pihenünk egy kicsit. – Borabay körbeadott némi szárított banánt. – Éhesek vagytok, testvéreim? Nagyon finom banán! – Nem tetszik ez nekem – mondta Philip. Vernon, aki nem érezte meg a feszültséget a levegőben, nekilátott a szárított banánnak. – Isteni – mondta tele szájjal. – Mindennap kétszer kellene ebédelnünk. – Nagyon jó! Két ebéd! Jó ötlet! – nevetett harsogva Borabay. Aztán anélkül, hogy bármiféle zaj vagy mozgás figyelmeztette volna, Tom egyszer csak rádöbbent, hogy indiánok kerítették be, és vagy száz kőhegyű nyílvessző veszi

célba őket. A harcosok úgy bukkantak elő a dzsungelből, mint apálynál a víz alól szárazra kerülő kövek. Vernon felkiáltott, és a földre vetette magát, Azonnal körbevették a feldühödött, ideges indián harcosok, és ötven felajzott nyíl szegeződött közvetlen közelről a torkának és a mellkasának. – Ne mozduljatok! – kiáltotta Borabay. Megfordult, és hadarva mondott valamit az indiánoknak. Lassan elernyedtek az íjak, és a férfiak hátrább léptek. Borabay tovább beszélt, most már lassabban és nem is olyan magas hangon, de ugyanolyan sürgető hangnemben. Végül az indiánok még egy lépést hátráltak, és teljesen leengedték az íjakat. – Most már megmozdulhattok – mondta Borabay. – Álljatok fel. Nem mosolyog. Nincs kézfogás. Nézz mindenkinek a szemébe. Nem mosolyog! Mindnyájan engedelmeskedtek. – Menjetek a csomagokhoz, a fegyverekhez meg a késekhez. Ne mutassátok, hogy féltek. Vágjatok dühös arcot, de ne mondjatok semmit. Ha mosolyogtok, végetek. Mind követték Borabay utasításait. Az indiánok egy pillanatra felemelték az íjakat, amikor Tom megfogta a bozótvágó kést, de amikor bedugta az övébe, újból leengedték a fegyvereiket. Tom Borabay tanácsát követve zord tekintettel nézett a harcosokra, akik olyan vadul bámultak vissza rá, hogy Tomnak kissé elgyengült a térde. Borabay most halkabban beszélt, de dühösnek tűnt a hangja. Az egyik férfihoz címezte a mondandóját, aki magasabb volt a többieknél. Izmos felkarjára ragyogó színű tollak voltak erősítve. A nyakában egy madzag lógott, amelyen a nyugati civilizáció néhány hulladéka lógott ékszer gyanánt – egy CD-ROM, egy átfúrt zsebszámológép és egy régi telefonkészülék tárcsája. Az indián Tomra nézett, előbbre lépett, és megállt. – Testvér, te is tegyél egy lépést, és dühösen mondd

azt, hogy kérjen bocsánatot. Tom nagyon remélte, hogy Borabay jól méri fel a helyzetet, és helyesen cselekszenek. Összevonta szemöldökkel előbbre lépett. – Hogy merészelitek ránk szegezni a nyilaitokat? – kiáltotta. Borabay fordított. Az indián dühösen válaszolt, és a lándzsájával fenyegetőzve hadonászott Tom arca előtt. Borabay tolmácsolt: – Azt mondja „Kik vagytok? Miért jöttetek hívatlanul a tarák földjére?” Mondd neki dühös hangon, hogy azért jöttél, hogy megmentsd az apádat. Kiabálj vele. Tom engedelmeskedett, megemelte a hangját, és tett még egy lépést a harcos felé. Már majdnem összeért az arcuk, úgy kiabált vele. A férfi még dühösebben válaszolt, és tovább rázta a lándzsáját Tom orra előtt. Erre sok harcos újból felemelte az íját. – Azt mondja, az apád okozott sok baj taráknak, és nagyon haragszik. Testvér, most te is legyél nagyon dühös. Mondd neki, hogy tegyék le az íjakat. Mondd, hogy addig nem beszéltek, amíg el nem rakták. Sértegesd. Tom már nagyon izzadt. Próbálta elfojtani a félelmét, és dühöt tettetni. – Hogy merészeltek fenyegetni minket? – kiáltotta. – Mi békében jöttünk hozzátok, és ti háborút akartok! A tarák így bánnak a vendégekkel? Állatok vagytok, vagy emberek? Tom látta, hogy Borabay helyeslő pillantást vet rá, aztán fordítani kezdett, nyilván hozzáadva a saját kis kiegészítéseit is. Az indiánok leengedték az íjakat, majd eltették nyílvesszőket a tegezekbe. – Most mosolyogj – mondta Borabay. – Csak röviden, ne hosszan. Tom felvillantott egy mosolyt, aztán megint komoly arcot vágott.

Borabay hosszasan beszélt valamit, aztán Tomhoz fordult. – Most öleld meg és csókold meg a harcost tara módra. Tom esetlenül megölelgette az indiánt, és kétszer megcsókolta oldalt a nyakát, ahogy Borabay csinálta a múltkor. Teljesen összekente az arcát vörös és sárga festékkel. A harcos viszonozta az ölelést, amivel további festéket kent Tomra. – Jól van – mondta Borabay látható megkönnyebbüléssel. – Most már minden rendben. Most megyünk a tarák falujába. A falu közepén egy ledöngölt földes tér terült el, amelyet két, szabálytalan gyűrűben zsúpfedeles kunyhók vettek körbe, olyasfélék, mint amilyenben az erdőben aludtak. Ablakok nem voltak, csak egy lyuk a tető csúcsán. Sok kunyhó előtt tűz égett, ahol nők főztek. Tom észrevette, hogy azokat a francia edényeket, rézserpenyőket és rozsdamentes acél evőeszközöket használják, amelyeket Maxwell Broadbent vásárolt össze. Ahogy követték a harcosokat a falu főterére, a kunyhók ajtajai sorra felpattantak, az emberek kitódultak, és megbámulták őket. A kisgyerekek teljesen pucérok voltak, a nagyobbacskák piszkos sortot vagy ágyékkötőt viseltek. A nők egy kendőt kötöttek a derekuk köré, egyébként meztelenek voltak, a mellük vörösre festve. Sokan tányérszerű ékszert hordtak a fülükben vagy az ajkukban. Tollakat csak a férfiak viseltek. Nem volt hivatalos fogadtatás és üdvözlőceremónia. A harcosok elsétáltak, és teljesen közönyösen mentek a dolgukra, míg a nők meg a gyerekek tovább bámulták őket. – Most mit csinálunk? – kérdezte Tom, és a tér közepén megállva körbenézett. – Várunk – mondta Borabay. Rövidesen az egyik kunyhóból előbukkant egy fogatlan

öregasszony. Kétrét görnyedve, botra támaszkodva járt. Kócos, rövid ősz hajával úgy festett, mint egy boszorkány. Kínos lassúsággal elindult feléjük, apró fekete szemét egy pillanatra sem vette le róluk, közben cuppogott és motyogott magában. Végül odaért Tomhoz, és felnézett rá. Borabay halkan azt mondta: – Ne csinálj semmit. Az öregasszony felemelte ráncos kezét, és rácsapott Tom térdére, aztán háromszor a combjára. Meglepően fájdalmas ütések voltak egy ilyen idős asszonytól. Közben motyogott valamit, aztán felemelte a botját, és rácsapott Tom lábszárára és a fenekére. Eldobta a botot, és obszcén mozdulattal a lába közé markolt. Tom nyelt egyet, és próbált meg sem rezzenni, míg az öregasszony alapos ellenőrzésnek vetette alá férfiasságát. Aztán az arca felé nyúlt, és intett az ujjaival. Tom kissé lehajolt, az öregasszony megragadta a haját, és úgy megrángatta, hogy Tomnak könnybe lábadt a szeme. Az öregasszony hátrább lépett. Úgy tűnt, kielégítette a vizsgálat. Fogatlan szájával elvigyorodott, és hosszasan beszélt. Borabay lefordította: – Azt mondja, hogy a látszat ellenére határozottan férfi vagy. Meghív téged és a fivéreidet, hogy maradjatok a faluban mint a tara törzs vendégei. Elfogadja a segítségedet, hogy megharcoljatok a rossz emberekkel, akik a Fehér Városban vannak. Azt mondja, most már te vagy a vezér. – Ő kicsoda? – kérdezte Tom az öregasszonyra pillantva, aki még mindig őt méregette. – Ő Cah felesége. Vigyázz, Tom, tetszel neki. Lehet, hogy éjszaka meglátogat a kunyhódban. Ez megtörte a feszültséget, mind nevettek, leginkább Philip. – És minek vagyok én a vezére? – kérdezte Tom. Borabay ránézett. – Mostantól te vagy hadvezér.

Tom megdöbbent. – De hogyan? Még csak tíz perce érkeztem. – Azt mondja, a tara harcosok nem tudták visszaverni a fehérek támadásait, és sokan meghaltak. Te fehér vagy, talán jobban megérted az ellenséget. Holnap te vezeted a harcot a rossz emberek ellen. – Holnap? Nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el ezt a megtiszteltetést. – Nincs más választásod – mondta Borabay. – Azt mondja, ha nem vállalod, a tara harcosok mindnyájatokat megölnek. Este a falubeliek nagy örömtüzet raktak, és ünnepséget rendeztek, sokfogásos lakomával, amelyet leveleken tálaltak fel, és amelynek a fénypontja egy roston sült tapír volt. A férfiak táncoltak, aztán Borabay vezetésével egy különös és megragadó furulyakoncertet adtak. Mindenki későn tért nyugovóra. Borabay pár órával később felébresztette őket. Még mindig sötét volt. – Most indulunk. Beszédet kell tartanod az embereknek. Tom rámeredt. – Beszédet tartani? – Majd én segít. – Na, erre kíváncsi leszek – mondta Philip. A tűzre újabb fahasábokat raktak, és Tom látta, hogy az egész falu ott áll, némán és tiszteletteljesen várják a hadvezér beszédét. Borabay odasúgta: – Mondd azt nekem, hogy szedjem össze a legjobb tíz harcost a csatához. – Csatához? Milyen csatához? – Hauser ellen. – De hát mi nem tudunk… – Hallgass, és csináld, amit én mond – sziszegte Borabay.

Tom kiadta a parancsot, Borabay pedig tapsolva körbejárkált az emberek között, és rácsapott egyesek vállára. Öt percen belül fel is sorakozott a tíz harcos, tollakkal díszítve, kifestve, nyakláncokkal, mindegyiküknél íj és nyílvesszők. – Most tart beszéd. – De mit mondjak? – Nagy dolgokat. Hogy meg fogod menteni az apád, megölöd a rossz emberek. Ne aggódj, mondj bármit, majd én kijavítom. – Ne felejtsd el megígérni, hogy mindenki kap egy csirkét – tette hozzá Philip. Tom előrelépett, és körbenézett a várakozó arcokon. A zsongás hamar elhalt. Mindenki reménykedve nézett rá. Tom kissé megborzongott a félelemtől. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. – Ööö… hölgyeim és uraim! Borabay rosszalló pillantást vetett rá, aztán harcias hangon kiabált valamit, ami sokkal hatásosabbnak hangzott, mint Tom gyenge próbálkozása. Az emberek kicsit mozgolódtak, és figyelni kezdtek. Tomnak Don Alfonso búcsúbeszéde jutott eszébe, amelyet az indulás előtt tartott Pito Solóban. Valami ilyesfélét kellene előadnia neki is, ha csak hazugságokból és üres ígéretekből áll is a szónoklat. Vett egy nagy levegőt, és belekezdett: – Barátaim! Mi egy távoli helyről jöttünk a tarák földjére, amit úgy hívnak, Amerika. Az Amerika szóra mindenki izgatottan sutyorogni kezdett, még mielőtt Borabay lefordította volna az elhangzottakat. – Sok ezer mérföldet utaztunk, repülővel, csónakkal és gyalogosan. Negyven napon és éjszakán át úton voltunk. Borabay tolmácsolt. Tom érezte, hogy már mindenki csügg a szavain.

– Nagy gonoszságot követtek el a tara nép ellen. Egy Hauser nevű barbár idejött a világ túlsó végéből a zsoldosaival, hogy megöljék a tarákat, és kirabolják a sírjaikat. Elrabolták a főpapotokat, és megölték a harcosaitokat. Most ott vannak a Fehér Városban, és megszentségtelenítik a jelenlétükkel. Borabay fordított, az emberek mormoló egyetértéssel fogadták a szavait. – Mi, Maxwell Broadbent fiai azért vagyunk itt, hogy megszabadítsuk a tara népet ettől az embertől. Azért jöttünk, hogy megmentsük az apánkat a sírkamra sötétségéből. Tom megvárta, amíg Borabay fordít. Ötszáz arc bámult rá a tűz fényében elragadtatott figyelemmel. – A testvérem, Borabay felvezet minket a hegyekbe, ahol meglessük a rossz embereket, és tervet készítünk a támadásra. Holnap megvívjuk a csatát. Erre furcsa, morgó hangok törtek fel a tömegből, úgy tűnt, a taráknál ez az éljenzés megfelelője. Tom érezte, hogy Szőrmók ijedten elbújik a zsebe legmélyére. Borabay halkan odasúgta Tomnak: – Kérd meg, hogy imádkozzanak értünk, és mutassanak be áldozatokat. Tom megköszörülte torkát. – A tara népnek, mindnyájatoknak egytől egyig nagyon fontos szerepe van a ránk váró küzdelemben. Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értünk, és mutassatok be áldozatokat. Tegyétek meg ezt mindennap, amíg győzedelmesen vissza nem térünk. Borabay zengő hangon tolmácsolta ezt is, és a szavainak lelkesítő hatása volt. Az emberek előretódultak, és izgatottan mormoltak. Tom reménytelenül abszurdnak érezte a helyzetet. Ezek az emberek sokkal jobban hittek benne, mint ő saját magában. Hirtelen megszólalt egy rekedtes hang, mire az emberek azonnal hátrahúzódtak. Cah felesége a botjára támaszkodva ott állt egyedül középen. Mereven Tomra

szegezte a tekintetét. Hosszú csönd lett, aztán az öregasszony felemelte a botját, és hatalmasat csapott Tom combjára. Tom igyekezett rezzenéstelen arcot vágni. Az öregasszony kiáltott valamit rekedtes hangján. – Mit mondott? – kérdezte Tom Borabaytől. – Nem tudom, hogy fordít. Egy nagyon nyomatékos tara kifejezés, olyasmit jelent, hogy „Ölj vagy meghalsz”. 57. fejezet Julian Clyve professzor felrakta a lábát az íróasztalra, kényelmesen hátradőlt a széken, és a kezét összekulcsolta a tarkója mögött. Viharos májusi nap volt, a szél tépázta az ablaka előtt álló szikomorfa ágait. Sally már több mint egy hónapja elutazott, azóta nem kapott hírt felőle. Nem mintha számított volna rá, de azért egy kicsit nyugtalanítónak találta a hallgatását. Amikor Sally útnak indult, mindketten úgy gondolták, hogy a kódex újabb tudományos diadalt fog jelenteni Clyve professzor számára. De miután egy-két héten át gondolkozott a dolgon, Clyve meggondolta magát. Rhodes-ösztöndíjas, egyetemi tanár a Yale-en, annyi publikációval, díjjal és tudományos címmel, amit a legtöbb professzor egy élet alatt sem gyűjt össze. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége több tudományos elismerésre. Amire szüksége lenne – lássuk be –, az a pénz. Az amerikai társadalom értékei teljesen tévesek. A valódi díjat, a gazdagságot nem azok nyerik el, akik leginkább megérdemlik, a szellemi emberek, az agytröszt, amely mindent irányít, és amely megfegyelmezi a nagy, lusta vadállatot, a vulgáris tömeget. Ki keres sok pénzt? A sportolók, a rocksztárok, színészek és vezérigazgatók. Ő meg itt áll, a karrierje csúcsán, és kevesebbet keres, mint egy átlagos vízvezeték-szerelő. Ez felháborító és igazságtalan. Akármerre jár, az emberek keresik az ismeretségét, a

kezét szorongatják, agyondicsérik, csodálják. New Haven minden gazdag embere meg akart ismerkedni vele, meghívták vacsorára, mintha begyűjtenék és mutogatnák jó ízlésük bizonyítékaként, mint egy régi festményt vagy egy antik ezüsttárgyat. Ez nemcsak undorító, de megalázó és költséges is. Szinte minden ismerősének több pénze van, mint neki. Nem számít, akármilyen tudományos címet vagy díjakat nyer, akármilyen korszakalkotó publikációi is jelennek meg, akkor se tudja kifizetni a számlát egy jobbfajta New Haven-i étteremben. Mindig ők fizetnek. Ők látják vendégül otthonaikban. Ők hívják meg az elegáns jótékonysági vacsorákra, ahová ők fizetik a belépőjét, visszautasítva nem túl meggyőző próbálkozásait, hogy fizessen érte. És ha mindennek vége, akkor visszatérhet saját két hálószobás kis lakásába, a burzsoá ízlésű tudósok által lakott gettóba, míg a gazdagok hazatérnek a legelegánsabb negyedben lévő villájukba. De most végre a kezébe került az eszköz, amellyel változtathatna a dolgokon. Vetett egy pillantást a naptárra. Május harmincegyedike. Holnap érkezik az első részlet a hatalmas svájci gyógyszergyártó cégtől, a Hartztól. Nemsokára befut egy kódolt e-mail üzenet a kajmán-szigeteki bankból, amellyel megerősítik az átutalás megérkezését. Persze a pénzt csak külföldön költheti majd el. Egy barátságos kis villa a Costiera Amalfitanán épp megfelelne. Egymillió kell a villára, egymillió a költségekre. Ravello állítólag nagyon szép hely. Sallyvel ott tölthetnék a mézesheteket. Visszagondolt a Hartz vezérigazgatójával és az igazgatótanács tagjaival történt találkozójára. Mind nagyon komolyak voltak, ahogy igazi svájciakhoz illik. Eleinte persze szkeptikusak voltak, de amikor meglátták a kódexoldalt, amelyet Julian már lefordított, majdnem csorogni kezdett a nyáluk. A kódex segítségével milliókat

kereshetnének. A legtöbb gyógyszergyárnak van külön kutatási osztálya, ahol a bennszülöttek orvosságaival foglalkoznak – de ez a kódex semmihez sem hasonlítható értékes forrás, és Julian Clyve az egyetlen a világon – persze Sallyn kívül –, aki pontosan le tudja fordítani. A Hartz-nak meg kell majd egyeznie a Broadbent testvérekkel is, de mint a világ legnagyobb gyógyszergyártó cége, nyilván megengedhetik maguknak, hogy bármennyit kifizessenek érte. Különben is, mi hasznát vennék a Broadbent fiúk a kódexnek? Úgysem tudják lefordítani. Mindent korrekten fognak intézni, ehhez a Hartz ragaszkodott. A svájciak már csak ilyenek. Eltűnődött, Sally vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy a kódexet el fogja nyelni egy hatalmas multinacionális cég gyomra. Ahogy a lányt ismeri, nem fogja túl jól fogadni. De ha majd elkezdik költeni a kétmillió dollárt, amit a Hartz ígért neki, mint a kódex felfedezőjének – a bőkezű honoráriumról nem is beszélve, amit a fordításért fizetnek –, majd Sally is túlteszi magát a dolgon. És meg fogja érteni, hogy így volt helyes. A Hartz van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy kifejlessze és a piacra dobja ezeket az új gyógyszereket. Igen, így a leghelyesebb. Az új gyógyszerek kifejlesztése sok pénzbe kerül. Senki sem fogja ingyen megcsinálni. A világot a profit mozgatja. Ami pedig a szegénységet illeti, elfogadható volt, amikor még fiatal volt és idealista, de harminc felett már elviselhetetlen lenne. És Julian Clyve professzor vészesen közeledett a harminchoz. 58. fejezet Miután tíz órát gyalogoltak a hegyekben, felértek egy kopár, szeles hegygerincre. Csodálatos kilátás fogadta őket, hegycsúcsok és völgyek láncolata nyúlt el a horizont felé,

egyre mélyülő lila árnyalatokban. Borabay előremutatott. – Sukia Tara, a Fehér Város – mondta. Tom hunyorgott az éles délutáni napfényben. Úgy öt mérfölddel távolabb, egy szakadék túloldalán két, oszlop alakú fehér szikla emelkedett. Köztük egy lapos, megközelíthetetlen kis fennsík terült el, amelyet mindkét oldalról meredek szakadék szegélyezett, és égbe törő csúcsok vettek körbe. A szakadék szélén egyensúlyozó, dúsan zöldellő esőerdő-darabka úgy festett, mintha valahonnan kiszakították volna, aztán ide helyezték volna a két fehér szikla közé. Tom úgy képzelte, a város romos fehér falak és tornyok együttese lesz, de most nem látott semmit, csak a fák lombjának sűrű, hullámos szőnyegét. Vernon alaposan szemügyre vette a várost a távcsővel, majd továbbadta Tomnak. A távcsőben megjelent a zöldellő fennsík felnagyított képe. Tom lassan végigpásztázta az erdőt. Sűrűn álltak a fák, és áthatolhatatlannak tűnő lián- és indaszövevény borított mindent. Bármilyen romváros rejtőzik is a különös kis fennsíkon, azt teljesen eltakarta a dzsungel. De ahogy tovább vizsgálódott, már észrevett egy-egy fehér foltot a sok zöld között, amelyek lassan kivehető alakot is öltöttek: egy épület sarka, egy leomlott falszakasz, egy sötét négyszög, ami ablaknak tűnt. Amiről azt hitte, hogy egy meredek hegyoldal, arról kiderült, hogy valójában egy növényzettel benőtt romos piramis. Egyik oldalát felnyitották, mintha fehér seb tátongott volna az eleven zöldben. A kis sziklafennsík, amelyre a várost építették, olyan volt, mintha egy sziget lebegne ég és föld között. Szinte a levegőben függött két csúcs között Csupasz sziklák választották el a Sierra Azul többi részétől. Úgy tűnt, teljesen el van vágva a külvilágtól, de aztán Tom meglátott egy vékony sárga vonalat – egy kezdetleges függőhíd vezetett át a

szakadék fölött Ahogy alaposabban megvizsgálta, látta, hogy a hidat katonák őrzik. Egy romos kis kőerőd állt a szakadék szélén, amelyet nyilván még a város eredeti lakói építettek egykor, hogy megvédjék a város bejáratát. Hauser és az emberei kis tisztást vágtak a dzsungelbe a híd lábánál, hogy tisztán lássanak, és ha kell, tüzelni is tudjanak. A Fehér Város túlsó felén, nem messze a hídtól egy kis folyó kanyargott le a hegyekből, fehéren habzó vízesésként zuhant a szakadékba, aztán eltűnt a lenti ködben. Pára szállt fel a mélységből, és elhomályosította a híd képét, majd a Fehér Várost is teljesen eltakarta a szemük elől. A ködpára eltisztult, aztán újból összesűrűsödött, majd megint kitisztult – a fény és a homály véget nem érő táncban váltogatta egymást. Tom megborzongott. Az apjuk valószínűleg ugyanezen a helyen állhatott negyven évvel ezelőtt. Nyilván ő is ki tudta venni a város halvány körvonalait a növényzet káoszában. Ez volt az első nagy felfedezése, itt kezdődött meg élete munkája, és most itt is végezte, elevenen bezárva egy sötét sírkamrába. A Fehér Város volt Maxwell Broadbent életének alfája és ómegája. Tom továbbadta a távcsövet Sallynek. A lány sokáig vizsgálgatta a Fehér Várost, aztán leengedte a távcsövet, és az izgatottságtól kipirult arccal Tomhoz fordult. – Ez egy maja város. Van központi labdatér, egy piramis, több emeletes épület… A klasszikus korszakból való. Akik ezt a várost építették, Copánból jöhettek. Biztos vagyok benne, valószínűleg ide vonultak vissza a maják 900-ban. Megoldódott egy nagy történelmi rejtély. Sally szeme izgatottan csillogott. A nap megcsillant aranyszőke haján. Tom még sohasem látta ilyen elevennek és energikusnak, ami elég meglepő volt ahhoz képest, amilyen keveset aludtak mostanában. Sally tekintete összeakadt az övével, és Tom úgy látta,

olvasott a gondolataiban. Sally kissé elpirult, és egy kis mosollyal elfordult. Ezután Philip kapta meg a távcsövet, és ő is megnézte a várost. Tom hallotta, hogy a lélegzete is elakad. – Emberek vannak ott – mondta. – Fákat vágnak ki a piramis tövében. Halk robbanás hallatszott, dinamit hangja, és porfelhő szállt fel a városból, mint egy szirmait bontó kis fehér virág. – Meg kell találnunk apa sírját, mielőtt ők megtalálják, különben… – Tom befejezetlenül hagyta a mondatot. 59. fejezet A. délután hátralévő részét a fák fedezékében töltötték, és figyelték Hausert meg az embereit. A katonák egy csoportja továbbra is fákat vágott ki a piramis mellett lévő kőtemplomnál, míg egy másik csoport egy közelben lévő kisebb piramis oldalát robbantotta be. A változó irányú szél néha odasodorta halk kiáltásaikat és a fűrészek zaját, és úgy félóránként távoli robbanásokat hallottak, amelyeket porfelhő követett. – Hol van apa sírja? – kérdezte Tom Borabaytől. – A túloldalon, a város alatti sziklafalba vájva. Az a halottak helye. – Meg fogja találni Hauser? – Igen. Az odavezető ösvény el van rejtve, de végül meg fogja találni. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy két hét múlva. Ahogy leszállt az éjszaka, a Fehér Városban kigyulladt két erős lámpa, másik kettő pedig a hidat és a környező területet világította meg. Hauser nem vállalt kockázatot, és jól felszerelkezve érkezett. Mindent hozott magával, még egy generátort is. Némán vacsoráztak meg. Tom alig érezte az ízét a békáknak vagy gyíkoknak, vagy ki tudja, mit főzött meg

Borabay. Abból, amit a hegygerincről láttak, úgy tűnt, hogy a Fehér Várost nagyon is jól védik, és gyakorlatilag megközelíthetetlen. A vacsora végén Philip mondta ki azt, amit mindenki gondolt: – Szerintem jobb lenne, ha eltűnnénk innen a fenébe, és erősítéssel jönnénk vissza. Egyedül nem tudjuk megcsinálni. – Philip, ha megtalálják és kinyitják a sírkamrát, mit gondolsz, mi fog történni? – Kirabolják. – Nem, Hauser legelőször megöli apát. Philip nem felelt. – Legalább negyven napba telik, amíg hazajutunk innen. Ha meg akarjuk menteni apát, most kell cselekednünk. – Nem szeretnék én lenni az, aki nemet mond arra, hogy megmentsük az apánkat, Tom, de az ég szerelmére, van egy ócska puskánk talán tíz tölténnyel és néhány kifestett indián harcosunk íjakkal és nyilakkal. Nekik viszont automata fegyvereik vannak, gránátvetőjük, dinamitjuk. És a helyzetük is előnyösebb, ők védekeznek egy hihetetlenül biztonságos pozícióból. – És ha vezet a városba egy másik titkos bejárat? – Nincs titkos bejárat – mondta Borabay. – Csak a híd. – Kell, hogy legyen egy másik út – mondta Tom. – Különben hogy építették meg annak idején a hidat? Borabay rámeredt, Tom pedig diadalmasan nézett vissza rá. – Az istenek építették a hidat – mondta Borabay. – Az istenek nem építenek hidakat. – Ezt a hidat az istenek építették. – A fenébe is, Borabay! Nem istenek építették, hanem emberek, és ehhez az kellett, hogy mindkét oldalon legyen valaki. – Igazad van – mondta Vernon.

– Istenek építették a hidat – makacskodott Borabay. – De a tarák is tudják, hogy kell hidat építeni csak az egyik oldalról – tette hozzá. – Az lehetetlen. – Testvér, azt hiszed, mindig neked van igazad? Elmondom, tarák hogy építenek hidat az egyik oldalról. Először egy ember kilő egy nyilat egy hozzákötözött kötéllel és kampóval. Az megakad egy fában a túloldalon. Aztán egy kisfiút kosárba ültetnek, és kis kerekeken átmegy a kötélen a túlsó oldalra. – És hogy jut át? – Ő húzza magát kötélbe kapaszkodva. – De hogy lehet áthidalni egy kétszáz méteres távolságot egy nyíllal, amihez még egy kötél is oda van kötözve? – A taráknak van különleges nagy íjuk, és különleges nyílvesszőjük tollakkal. Nagyon fontos, hogy kell várni egy olyan napot, amikor erős szél van, és a megfelelő irányba fúj. – Folytasd. – Amikor kisfiú átment, az emberek kilőnek második nyilat kötéllel. A kisfiú összekötözi két kötelet, egy kis kerékre tekeri… – Csigára. – Igen, arra. Aztán már sok dolgot át tudnak juttatni a kötélen. Először egy vastag kötelet küldenek át kosárban, ami szépen kibomlik útközben. A kisfiú odarögzíti egy fához. Most már emberek is át tudnak menni vastag kötélen. Most már egy férfi és egy kisfiú van a túlsó oldalon. Egy második csigán áthúznak még három kötelet, most már négy van a szakadék felett. Újabb emberek tudnak átmenni a kosárban… – Jó, elég – vágott közbe Tom. – Értem. Csönd lett. Csak most kezdték felfogni, milyen lehetetlen helyzetbe kerültek. – A tara harcosok próbálták már megtámadni a

katonákat, és elpusztítani a hidat? – Igen, sokan meghaltak. – Próbáltak égő nyilakat átlőni? – Nem tudták elérni a hidat. – Azért ne felejtsük el, hogy ha a híd leszakad, akkor apa is bent ragad a városban – jegyezte meg Philip. – Ennek tudatában vagyok. Csak próbálom végiggondolni a lehetőségeinket. Talán felajánlhatnánk Hausernek egy egyezséget. Engedje ki apát, és akkor megtarthatja, amit a sírkamrában talált. Mindent átruházunk rá, és kész. – Apa sohasem egyezne bele. – Még ha ez az életét jelenti is? – Úgyis haldoklik. – És ha a mi életünket jelenti? Philip rájuk nézett – Ne is álmodjatok arról, hogy Hauserben meg lehet bízni, vagy egyezséget lehet vele kötni. – Jól van, azt kizártuk, hogy más útvonalon is be lehet jutni a városba, és azt is, hogy szemből támadjunk a híd felől – mondta Vernon. – Tudja valaki, hogy kell sárkányrepülőt építeni? – Nem. – Akkor csak egy lehetőségünk marad. – Micsoda? Vernon elsimított egy kis területet a homokban a tűz mellett, és rajzolni kezdett egy térképet, miközben ismertette a tervét. Amikor végzett, Philip szólalt meg először. – Ez tiszta őrültség – rázta meg a fejét. – Én azt mondom, menjünk vissza, szerezzünk segítséget, és jöjjünk vissza. Hónapokba is beletelhet, amíg megtalálják apa sírját. Borabay közbeszólt: – Philip, lehet, hogy nem érted. Ha most elfutunk, a tarák megölnek. – A fenébe. – Ígéretet tettünk nekik, nem szeghetjük meg.

– Én nem ígértem semmit, csak Tom. Különben is, elsurranhatunk a falu mellett, és rég eltűntünk, mire észreveszik. Borabay megrázta a fejét. – Ez gyávaság lenne, testvér. Apa meghalhat a sírkamrában. Ha a tarák elkapnak, a gyávák lassú és csúnya halált halnak. Levágják a… – Már hallottunk erről – vágott közbe Philip. – Nincs elég ennivaló és víz a sírkamrában, hogy sokáig húzza. A tűz ropogott. Tom a fák közé bámult. A távolban látta, hogy három reflektor is világít a városban. Újabb halk robbanás hallatszott. Hauser és az emberei éjjel-nappal dolgoztak. Tényleg úgy tűnt, hogy zsákutcába jutottak. Vernon veszélyes tervén kívül nincs más lehetőségük de ennél jobbat úgysem tudnak kitalálni. – Eleget beszéltünk – mondta Tom. – Van egy tervünk. Ki van mellette? – Én benne vagyok – mondta Vernon. Borabay bólintott. – Én is. – Én is – mondta Sally. Minden tekintet Philipre szegeződött, aki dühösen legyintett, mintha el akarná hessegetni őket. – Az ég szerelmére, tudjátok, mi a véleményem! – Mi? – kérdezte Vernon. – A jegyzőkönyv kedvéért szeretném leszögezni, hogy a válaszom nem, nem és nem! Ez egy James Bondnak való terv. Soha nem sikerülhet a való életben. Nem szeretném a testvéreimet is elveszíteni. Ne csináljátok! – Meg kell tennünk, Philip – mondta Tom. – Senkinek sem kell tennie semmit! Lehet, hogy ez blaszfémia, de nincs egy egészen kis igazság abban, hogy apa saját magának köszönheti ezt az egészet? – Akkor csak úgy hagyjuk meghalni? – Csak arra kérlek benneteket, hogy ne dobjátok el az

életeteket. – Philip tehetetlen mozdulattal égnek emelte a karját, aztán elvonult a sötétbe. Vernon utána akart kiabálni valamit, de Tom megfogta a karját, és megrázta a fejét. Talán Philipnek igaza van, és ez tényleg öngyilkos küldetés. De Tom személy szerint úgy érezte, nincs más választása. Ha most nem tesz valamit, nem tudna később a tükörbe nézni. Ez ilyen egyszerű. A tűz fénye táncolt az arcukon. Hosszú, bizonytalan csönd lett. – Nincs rá semmi okunk, hogy várjunk – mondta aztán Tom. – Ma éjjel kettőkor nekivágunk. Beletelhet pár órába, amíg odaérünk. Mindenki tudja, mi a dolga. Borabay, magyarázd el a harcosoknak is, mit kell tenniük. – Tom Vernonra pillantott. A terv az ő ötlete volt, de Vernon sohasem szerette a vezér szerepét játszani. Odanyúlt, és megragadta a vállát. – Nagyon okos voltál – mondta. Vernon rámosolygott. – Olyan érzésem van, mintha az „Óz, a nagy varázsló”-ba csöppentünk volna. – Miért? – Én megtaláltam az eszemet, mint a Madárijesztő, Tom, te a szívedet, mint a Bádogember, Borabay megtalálta a családját. Csak az a baj, hogy Philip még nem igazán találta meg a bátorságát. – Csak attól tartok, Hausert nem tudjuk elintézni egy vödör hideg vízzel. – Nem – mondta halkan Sally. – Az biztos. 60. fejezet Tom éjjel egykor kelt fel a függőágyából. Az éjszaka koromsötét volt. Felhők takarták el a csillagokat, és nyugtalan szél susogott a fák között. Nem volt más fény, csak amit a kör alakú tábortűz helyén pislákoló parázs adott, vöröses derengést vetítve a tíz tara harcos arcára. Még mindig

ott ültek a tűz körül. Egész éjszaka meg sem mozdultak és nem is beszéltek. Mielőtt felébresztette volna a többieket, Tom fogta a távcsövet, és kiment a fák közül, hogy még egyszer szemügyre vegye a Fehér Várost. A fények még mindig égtek a hídnál, a katonák a romos erődben őrködtek. Tom arra gondolt, mi vár rájuk. Lehet, hogy Philipnek igaza van, és öngyilkosság, amire készülnek. Talán az apjuk már rég halott a sírkamrában, és a semmiért kockáztatják az életüket. De ez mind lényegtelen: akkor is meg kell tennie. Tom elment, hogy felébressze a többieket, de a legtöbben már fönt voltak. Borabay felélesztette a tüzet, és feltett egy kis vizet forrni. Sally nem sokkal később csatlakozott hozzájuk, és a tűz fénye mellett ellenőrizte a puskáját. Az arca nyúzott volt és fáradt. – Emlékszel, mit mondott Patton tábornok, hogy mi az, ami minden csatában először elbukik? – Nem, mi? – A haditerv. – Szóval nem hiszed, hogy a tervünk működni fog? – kérdezte Tom. Sally megrázta a fejét. – Nem túl valószínű. – Elfordult, aztán megint a puskára nézett, és tovább fényesítgette egy ronggyal, bár erre nem volt nagy szükség. – Mit gondolsz, mi fog történni? Sally csak szó nélkül megrázta a fejét. A haja hullámzott a vállán. Tom látta rajta, hogy nagyon ideges. A lány vállára tette a kezét. – Ezt meg kell tennünk, Sally. A lány bólintott. – Tudom. Vernon is csatlakozott hozzájuk a tűz mellett, és némán itták a teájukat. Amikor végeztek, Tom az órájára pillantott. Hajnali két óra. Körbenézett, és kereste a szemével Philipet, de a bátyja még a kunyhójából sem jött elő. Odabólintott Borabaynek, és mindenki felállt Sally a vállára akasztotta a

puskát, és felvették a pálmalevélből font hátizsákokat, amelyekben ennivaló, víz, gyufa, a kis gázfőző és más alapvető felszerelések voltak. Libasorban elindultak, Borabay legelöl, a harcosok hátul. Áthaladtak a fák között, és kiértek egy nyílt területre. Még csak tíz perce hagyták el a tábort, amikor Tom futó léptek zaját hallotta meg a hátuk mögül. Mind megálltak, és hegyezték a fülüket. A harcosok előkapták és kifeszítették az íjaikat. Egy pillanat múlva zihálva megjelent Philip. – Azért jöttél, hogy sok szerencsét kívánj? – kérdezte Vernon gúnyos éllel a hangjában. Philipnek kellett pár másodperc, hogy levegőhöz jusson. – Nem tudom, mi vitt rá, hogy részt vegyek ebben az esztelen vállalkozásban. De a fenébe is, nem fogom hagyni, hogy egyedül menjetek a halál torkába. 61. fejezet Marcus Aurelius Hauser belekotort a válltáskájába egy újabb Churchill szivarért. Megforgatta a hüvelyk- és mutatóujja között, mielőtt kivette volna. Elvégezte a szivarvég levágásának és megnedvesítésének szent szertartását, aztán rágyújtott, és kinyújtotta a kezét a sötétben, hogy megcsodálja a szivar vörösen parázsló végét, miközben kellemesen körbelengte a kubai dohánylevelek finom aromája. A szivarok csak teltebb és erőteljesebb ízűek lesznek a dzsungelben, állapította meg magában. Hauser egy stratégiailag jól megválasztott ponton rejtőzött el, a függőhíd fölött egy sűrű páfrányos bozótban, ahonnan jól rálátott a hídra és a katonákra, akik a túloldalon őrködtek a kis romos kőerődben. Félretolt pár ágat, és a szeméhez emelte a távcsövet. Volt egy olyan határozott érzése, hogy a Broadbent testvérek ma este megpróbálnak átkelni a hídon. Nem fognak tovább várni, nem engedhetik

meg maguknak a további késlekedést. Oda kell érniük a sírkamrához, még mielőtt ő érne oda, ha azt akarják, hogy legyen valami esélyük arra, hogy megszerezzék maguknak a műkincseket. Hauser elégedetten pöfékelt, és Maxwell Broadbenten jártak a gondolatai. Puszta szeszélyből képes volt idecipelni félmilliárd dollár értékű műkincset. Bármilyen hajmeresztő is az ötlet, tökéletesen jellemző rá. Max mindig is a nagy gesztusok embere volt, szerette a látványosságot és a showműsorokat. Nagyszabású volt az élete és a halála is. Hauser felidézte magában ötvennapos utazásukat a dzsungelben, azokat a gyötrelmes napokat, amelyeket sohasem fog elfelejteni, amíg csak él. Hallottak róla, hogy van egy maja templom valahol Cerros Escondidosban, a guatemalai síkságon. Ötven nap és ötven éjszaka küszködtek, utat vágtak a sűrűn benőtt ösvényeken, tele voltak csípésekkel és karcolásokkal, éhezve, betegen vonszolták magukat előre. Amikor belebotlottak egy indián faluba, a falubeliek nem voltak hajlandóak semmit sem mondani. A templom valahol ott rejtőzött, efelől nem volt semmi kétségük. De a falubeliek hallgattak. Hausernek már majdnem sikerült rávennie egy lányt, hogy beszéljen, amikor Max közbeavatkozott. A fejéhez szegezte a puskáját, és lefegyverezte. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ezután következett a szakítás. Max úgy küldte el, mint egy kutyát. Hausernek nem volt más választása, mint feladni a keresést, és hazatérni. Max ezután folytatta felfedezőútjait, és végül megtalálta a Fehér Várost. Kirabolt egy gazdag sírkamrát, amely most, negyven évvel később az ő sírkamrája lett. Hauser élvezettel jó hosszút szippantott a szivarjából. A háborúban töltött évek során megtanult valami fontosat az emberekről: ha a helyzet keményre fordul, sohasem lehet megmondani, ki az, aki kiállja a próbatételeket, és ki az, aki megtörik. A Rangers különleges alakulat nagydarab katonái

az Arnold Schwarzenegger-izmaikkal és nagy szájukkal néha úgy szétestek, mint a szétfőtt hús, míg a század legnyápicabb alakjáról, a hírszerzőről vagy a híradós fickóról kiderült, hogy igazi túlélő. Úgyhogy az ilyesmit soha nem lehet előre megjósolni, így volt ez a három Broadbent fiúval is. El kell ismernie, hogy jól teljesítettek. Most még megtesznek neki egy utolsó szívességet, aztán véget ér az útjuk. Hauser hegyezte a fülét. Furcsa rivalgást és kiabálást hallott a távolból. Felemelte a távcsövet. Látta, hogy a kőerődtől kicsit balra hirtelen nyilak záporoznak ki a dzsungelből. Egy nyílvessző eltalálta az egyik lámpát, amely halk pukkanással kialudt. Az indiánok támadásba lendültek. Hauser elmosolyodott. Ez természetesen csak figyelemelterelő hadművelet, hogy elvonják a katonák figyelmét a hídról. Látta, hogy az emberei leguggolnak a kőfalak mögé, a vállukhoz emelik a fegyverüket, és megtöltik a gránátvetőket. Nagyon remélte, hogy jól teszik a dolgukat. Most legalább olyasmit kell eljátszaniuk, ami amúgy is jól megy nekik, a kudarcot. Újabb nyilak záporoztak az erdőből, és vérfagyasztó csatakiáltások harsantak. A katonák pánikszerű sortűzzel válaszoltak. Egy gránát céltalanul berepült az erdőbe, majd egy villanás kíséretében felrobbant. A katonák kivételesen jól játszották a szerepüket. Most, hogy a Broadbent fiúk akcióba léptek, Hauser már pontosan tudta, hogy fog lezajlani a dolog. Ugyanúgy előre eldőlt minden, mint a kikényszerített lépések egy sakkjátszmában. Meg is jelentek, a terv szerint Hauser megint felemelte a távcsövet. A három fiú és indián kísérőjük a fejüket behúzva épp átrohantak a nyílt részen a katonák háta mögött a híd felé. Azt hiszik, milyen okosak, és közben a nyakukat törve rohannak bele egyenesen a csapdába.

Hausernek nevetnie kellett. 62. fejezet Sally leúszva kétszáz méterre közelítette meg a hidat őrző katonákat. Megbújt egy kidőlt fatörzs mögött, a puskáját a sima fakérgen nyugtatta. Minden néma volt. Nem búcsúzott el Tomtól, csak szó nélkül megcsókolták egymást, és indultak. Igyekezett nem gondolni arra, hogy mi fog történni. Őrültség volt a tervük, és Sally még abban is kételkedett, hogy átjutnak a hídon. De még ha sikerül is, és a fiúk meg tudják menteni az apjukat, soha nem tudnak visszajönni a túloldalra. Pontosan ez volt az, amire nem is akart gondolni. Inkább a puskájára fordította a figyelmét. A Springfield ’03as még az 1. világháború előtti időkből származott, de jól működött és a célzókészülék is kitűnő volt. Chori szépen karbantartotta. Sally már kiszámította, mekkora lehet a távolság a búvóhelye és a romos kis kőerőd között, ahol a katonák őrködtek – 210 méter –, és ennek megfelelően beállította a célzókészüléket. A muníció, amit Choritól kapott, átlagos katonai .30-06-os volt, úgyhogy nem kellett további számításokat végezni. Felbecsülte, milyen lehet a szél erőssége és iránya, és ezt is beállította a puskán. Sally jó céllövő volt, a 210 méter nem jelentett különösebb kihívást a számára, főleg így, hogy a célpont embernagyságú és egy helyben áll. Mióta elrejtőzött a fatörzs mögött, folyton az járt a fejében, képes lesz-e megölni egy embert. Most, hogy már csak percek választották el attól, hogy megkezdődjön az akció, már tudta, hogy képes lesz rá. Megteszi, hogy megmentse Tom életét. Szőrmók ott kuporgott mellette egy liánokból font kis ketrecben. Sally örült, hogy van társasága, bár a kismajom ideges és mogorva volt Tom távolléte és a

bezártság miatt. Sally elővett egy marék mogyorót, és adott neki pár szemet, a többit elropogtatta ő maga. Rögtön kezdődik… Pontosan a tervnek megfelelően hirtelen meghallott egy csatakiáltást a távolból, az erőd túlsó oldaláról, amit aztán kórusban követtek az újabb kiáltások és rivalgások. Úgy hangzott, mintha legalábbis százan lennének a harcosok, és nem tízen. Nyílzápor tört elő a sötét erdőből. Magasra céloztak, hogy a nyilak meredek szögben, fölülről hulljanak rá a katonákra. Sally gyorsan a célzókészülékbe nézett, hogy jobban lássa, mi történik. A katonák pánikba esve felugráltak, megtöltötték a gránátvetőket, és elhelyezkedtek a kőfalak mögött. Pánikszerűen tüzelni kezdtek, összevissza, találomra lövöldöztek a kétszáz méterre lévő erdőszél felé. Egy gránát az erdő felé repült, de nem igazán ért el odáig, egy nagy villanással idő előtt felrobbant. Újabb gránátok követték, amelyek a fák teteje fölött robbantak fel, letépve az ágakat. A katonáknak nem futotta többre, mint egy kis haszontalan erőfitogtatásra. Sally balról észrevett valami mozgást. A négy Broadbent fiú a fejét lehúzva kirontott az erdőből, és átrohant a nyílt terepen a hídfő felé. Kétszáz méteren át kellett a bozóton és kidőlt fatörzseken átküzdeniük magukat, de elég jól haladtak. A katonákat láthatóan teljesen lefoglalta az oldalról jövő színlelt indián támadás. Sally tovább figyelt a célzókészüléken át, készen rá, hogy ha kell, fedezze őket. Az egyik katona felállt, és elindult újabb gránátokért. Sally a mellkasára célzott, és a puska ravaszára helyezte az ujját. A katona visszasietett, kikerülve nyílzáport, kivett két gránátot egy dobozból, de közben egyszer sem nézett felfelé. Sally ujja meglazult a ravaszon. A fiúk közben elérték a hidat. A függőhíd úgy kétszáz métert ívelt át, és nagyon jól volt megépítve, négy vastag sodrott kötél tartotta, kettő fölül

és kettő alul. A felső és alsó kötelek közé függőleges, vékonyabb köteleket fontak, ezek tartották a híd testét, amelyet bambuszlécekből alakítottak ki. A négy Broadbent fiú sorban kimászott a hídra, és elindultak a faléceken lépdelve, a felső kötélbe kapaszkodva. Az időzítés éppen jó volt: sűrű ködpára szállt fel a szakadékból, és úgy ötven méter után már el is tűntek szem elől. A támadás még tíz percig folyt, nagy kiáltozás és nyílzápor közepette, aztán elhalt. Csoda történt: átjutottak. Az őrült terv mégiscsak bevált. Most már csak az a feladat vár rájuk, hogy vissza is jöjjenek. 63. fejezet Az ingatag bambuszhíd hosszan nyúlt el Tom előtt, zörögve imbolygott ide-oda az alulról felszálló légáramlattól. Időnként leszakadt indák és bambuszdarabkák potyogtak le az alattuk tátongó szakadékba. A köd egyre sűrűbb lett, Tom húsz méternél tovább nem látott. Egy vízesés zúgása visszhangzott odalentről, mint egy dühöngő vadállat ordítása a távolból. A híd minden egyes lépésénél megremegett. Borabay indult át először, utána Vernon, őt Philip követte, Tom volt az utolsó. Az alsó kötélen lépkedtek, és igyekeztek nem lenézni a híd alá. Tom követte a testvéreit, olyan gyors léptekkel, ahogy még biztonságosnak érezte. A legvastagabb kötél nyirkos volt és csúszós az állandó párától, a rostok szivacsként szívták be a nyirkosságot, és idővel elkorhadtak. A függőleges kapaszkodók közül sok hiányzott. Ahányszor kisebb szélroham támadt, az egész híd belerázkódott. Tom kénytelen volt megállni, és jól megkapaszkodni, míg el nem múlt az imbolygás. Igyekezett semmi másra nem koncentrálni, csak a következő pár méterre. Egyszerre csak

egy lépést, mondogatta magában, egyszerre csak egy lépést. Az egyik kötél, amelyik a többinél is jobban szétfoszlott, elszakadt a kezében, amikor belekapaszkodott. Egy pillanatra halálos rémület öntötte el, míg el nem tudott kapni egy másik kötelet. Megállt, és megvárta, hogy lecsillapodjon vadul kalapáló szívverése. Miután óvatosan továbbindult, már minden kötelet ellenőrzött, mielőtt belekapaszkodott volna. Előrenézett, de a testvéreiből csak elmosódott, mozgó árnyékokat látott a ködben, ahogy halvány fény vetült az alakjukra a ködön át a hídfőnél felállított lámpákból. Minél messzebbre jutottak a hídon, az annál jobban ingott, a bambuszlécek nyikorogtak, a kötelek recsegtek és szinte elevenen sóhajtoztak. A híd közepe táján erősebb lett a szél. Időnként egy-egy rémisztően örvénylő szélroham rázta meg a hidat. Tom nem tudott másra gondolni, csak arra, amit Don Alfonso mesélt a feneketlen szakadékról, amelyben az örökkévalóságig zuhan az ember holtteste, míg porrá nem hullik szét. Megborzongott, és igyekezett nem lenézni a szédítő mélységbe, de ahhoz, hogy tudja, hová lépjen, mégis kénytelen volt lenézni a lába elé a szakadékba, ahol ködfoszlányok kavarogtak. Már majdnem a híd közepén jártak, Tom látta a híd ívének legmélyebb pontját, ahonnan aztán enyhén emelkedni kezdett a túlsó oldal felé. Hirtelen egy kivételesen erős széllökés rázta meg a hidat. Tom erősen megkapaszkodott, de így is majdnem elcsúszott. Egy tompa kiáltást hallott, és látta, hogy egy kicsivel előtte két szétfoszlott kötéldarab zuhan mélybe, vadul pörögve-forogva a szélben. Aztán egyszer csak meglátta, hogy Philip ott lóg, a könyökével átkarolva a kötelet, a lábai pedig a mélység fölött kapálóznak. Te jóságos ég – gondolta Tom. Továbbsietett, de majdnem ő is lecsúszott. Lehetetlen, hogy Philip pár másodpercnél tovább tudja tartani magát. Odaért melléje.

Philip némán lógott, és próbálta visszaküzdeni magát a hídra. Az arca eltorzult, nem bírt megszólalni a rettegéstől. A többiek közben már eltűntek előttük a ködben. Tom leguggolt, egyik kezével jól megkapaszkodott a kötélben, a másikkal megpróbálta megragadni Philip karját. A lába hirtelen kicsúszott alóla, és egy pillanatig ő is a szakadék fölött lógott, mire újból támaszt talált. Érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Egy pillanatra a halálos rémülettől minden elsötétedett előtte, és alig kapott levegőt. – Tom – nyögte ki nagy nehezen Philip olyan vékony hangon, mint egy riadt kisgyerek. Tom végighasalt a hídon. – Lendítsd fölfelé a lábad – mondta Philipnek. Igyekezett nagyon nyugodtan beszélni. – Segíts te is. Kapaszkodj fölfelé, én majd húzlak. – Egyik karjával lenyúlt, és elkapta Philip nadrágszíját. Philip próbálta felfelé húzni magát, és átvetni a lábát a kötélen, de nem talált kapaszkodót, és az erőfeszítéstől megcsúszott a karja. Rémülten kiáltott fel. Tom látta, hogy a kézfején már egészen kifehéredtek a csontok, úgy szorítja a kötelet, két összekulcsolt kezével kapaszkodva belé. Philip élesen felsikoltott a rémülettől. – Próbáld meg újra! – kiáltotta Tom. – Lendítsd magad felfelé. Fel! Philip eltorzult arccal lendítette meg a lábát, Tom pedig próbálta elkapni a nadrágszíját, de a lába megint megcsúszott, és egy rémisztő pillanatig ő is az ürességben lógott, már csak egy foszladozó kötélbe kapaszkodva tudta tartani magát. Sikerült visszahúznia magát, és próbálta lecsillapítani a szívverését. Egy bambuszdarabka letört a kapálózástól, és lassan pörögve zuhanni kezdett a mélybe, míg el nem tűnt szem elől. Talán öt másodpercig bírja még, gondolta kétségbeesetten Tom. Philipnek még egy utolsó esélye van. – Lendítsd a lábad, adj bele minden erőt, még ha kezeddel el is

kell engedned a kötelet! Készülj fel. Egy-kettő-három! Philip lendített a lábán, és most Tomnak egyik kezével a kötélbe kapaszkodva sikerült annyira kihajolnia, hogy a másik kezével el tudja kapni Philip derékszíját. Egy percig szinte a levegőben lógtak mindketten, de aztán egy emberfeletti erőfeszítéssel Tom felrántotta Philipet a hídra, és ő is elnyúlt mellette. Úgy kapaszkodott a kötélbe, mint egy mentőövbe. Ott feküdtek a kötelet markolva, mind a ketten annyira halálra voltak rémülve, hogy megszólalni sem bírtak. Tom hallotta, hogy Philip zihálva szedi a levegőt. – Philip… – nyögte ki végül Tom. – Jól vagy? A zihálás lassan abbamaradt. – Jól vagy – állapította meg határozottan Tom. – Minden rendben van, vége. Túl vagyunk rajta. Biztonságban vagy. Újabb szélroham rázta meg a hidat. Philip fojtott hangot adott ki, és egész teste megfeszült, úgy kapaszkodott a kötélbe. Eltelt egy nagyon hosszú perc. – Tovább kell mennünk – mondta végül Tom. – Fel kell állnod. Egy újabb szélrohamtól híd táncolni kezdett. – Nem bírok… Tom meg tudta érteni Philipet. Ő maga is erős késztetést érzett, hogy egész testével a legvastagabb kötélre fonódva megkapaszkodjon, és itt maradjon örökre. A köd ritkulni kezdett. Újabb légáramlat támadt odalentről, a híd imbolygott az erős széllökésektől. Nemcsak hullámzó mozgás volt, hanem a híd időnként még rándult is egy nagyot, azzal fenyegetve, hogy a mélybe zuhannak. Aztán végre-valahára enyhült az imbolygás. – Állj fel, Philip. – Nem.

– Muszáj. Gyerünk, most! – Nem volt vesztegetni való idejük. A köd eltisztult. A lámpa fénye élesen világított. Elég, ha a katonák hátrafordulnak, és rögtön meglátják őket. Tom odanyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem, én majd felhúzlak. Philip odanyújtotta remegő kezét. Tom megragadta, és lassan felhúzta a bátyját. A híd megingott, Philip megkapaszkodott egy függőleges kötélben. Újabb széllökések törtek rájuk, a híd remegett, és megint borzalmasan kilengett. Philip rémülten nyögött fel. Tom is úgy kapaszkodott, mintha az élete függene tőle. Ide-oda lökte a híd hintázó mozgása. Öt percig is imbolygott a híd. Ez volt Tom életének leghosszabb öt perce. Érezte, hogy a karja már megfájdult a sok kapaszkodástól. Végül abbamaradt az imbolygás. – Gyerünk tovább. Philip megmozdította az egyik lábát, és kicsit előbbre helyezte, aztán a másikat, majd a kezét is továbbcsúsztatta a kötélen. Öt perc alatt értek át a túloldalra. Borabay és Vernon már türelmetlenül vártak rájuk a sötétben, és teljes erőből futva együtt nekivágtak a dzsungelnek. 64. fejezet Borabay mutatta az utat, ő haladt legelöl, három testvére libasorban követte. Az erdőben az a különös foszforeszkáló ragyogás világított, amilyet Tom már korábban is látott egyszer. Minden korhadó farönk és fatörzs körvonalai halványzöldes fénnyel rajzolódtak ki, úgy derengtek, mintha kísértetek lennének. De már egyáltalán nem tűnt gyönyörűnek, inkább fenyegetőnek. Húsz perc után feltűnt egy romos kőfal. Borabay megállt, és leguggolt, aztán hirtelen fény villant fel. Borabay felállt, a kezében egy köteg égő nádból készült fáklyával. A fal kirajzolódott a fényben: hatalmas mészkőtömbökből épült,

amelyeket szinte teljesen benőttek a liánok. Tom megpillantott egy domborművet: profilból ábrázolt arcok, egy sor üres szemgödrű koponya, fantasztikus jaguárok, madarak hatalmas csőrrel és tágra nyílt szemekkel. – A városfal – mondta Borabay. Végigsétáltak a fal mentén, és egy perc múlva odaértek egy kapuhoz, amelyen úgy lógtak le a liánok, mint egy szalagfüggöny. Félretolták őket, és bebújtak a nyíláson. A halvány derengésben Borabay odanyúlt, megragadta Philip karját, és magához húzta. – Philip öcsém, bátor vagy. – Nem, Borabay, rémesen gyáva vagyok, és csak hátráltatlak benneteket. Borabay barátságosan megveregette Philip karját. – Ez nem igaz. Én is betojok a félelemben. – Félelemtől. – Köszönöm. – Borabay a tenyerével eltakarta a kis fáklyát, és ráfújt, amitől fellobogott a láng. Az arca is felragyogott, zöld szeme aranyszínűre változott, és a fény kiemelte jellegzetes Broadbent-állát és szép formájú száját. – Most elmegyünk a sírkamrákhoz. Megkeressük apát. Bebújtak a kapunyíláson át, és egy romos belső udvarba jutottak. Egyik oldalon egy lépcsősor indult felfelé. Borabay átvágott az udvaron, és elindult a lépcsőn, a többiek követték. Jobbra fordult, végigsétált egy fal tetején, a kezével eltakarva a fáklya fényét. A másik oldalon lévő lépcsőn lement. Hirtelen egy rikoltás hangzott fel fejük fölött a fákon, és nyugtalan kavarodás támadt, a lombok hánykolódtak, és ágak recsegtek-ropogtak. Tom összerezzent. – Majmok – súgta oda Borabay, de azért aggodalmas arccal ő is megállt. Aztán megrázta a fejét, és továbbment. Egy csomó összevissza heverő, feldőlt oszlopon átlépkedve egy újabb belső udvarba jutottak. Az udvar tele volt hatalmas kődarabokkal, némelyik három méter széles is volt. Egykor egy gigantikus fejszobor részei lehettek. Tom meglátott egy

orrot, egy kimeredő szemet, egy fület, amelyek itt-ott kikandikáltak a dúsan tenyésző növények és a fák tekergő gyökerei közül. Átmásztak a kőtömbökön, és áthaladtak egy ajtón, amelynek két oldalán jaguárok őrködtek, majd egy föld alatti folyosón mentek tovább. A folyosón átáramló levegő hűvös volt és penészszagú. A fáklya lángja megremegett. A halvány fényben látták, hogy egy kőfalú alagútban haladnak, a falakon salétrom rakódott le, a mennyezetről kis cseppkövek csüngtek. Bogarak surrantak a nyirkos falak tövében, menedéket keresve a fény elől. Egy kövér vipera S betűvé görbülve emelte fel a fejét, mintha lecsapni készülne. Sziszegve ingadozott, apró szemében visszatükröződött a láng narancsszínű fénye. Nagy ívben kikerülték a kígyót, és továbbmentek. A mennyezet helyenként beomlott, a lyukakon át Tom néha meglátta a szélben táncoló lombokon átragyogó csillagokat. Elhaladtak egy régi kőoltár mellett, amely tele volt szórva csontokkal, aztán kijutottak az alagút túlsó végén, és átvágtak egy kőlapokkal borított téren, ahol törött szobrok hevertek. Fejek, karok, lábak bukkantak elő az indák szövevényéből, mintha egy csomó szörny fulladt volna bele a növénytengerbe. Hirtelen kiértek a kis fennsík túlsó végére, egy széles szakadék széléhez. Azon túl fekete hegycsúcsok emelkedtek, a csillagok fénye halványan megvilágította őket. Borabay megállt, hogy meggyújtson egy új fáklyát. A használtat ledobta a szikláról, a láng kicsit pislákolt majd kialudt, és eltűnt a fekete mélységben. Ezután végigvezette a többieket egy ösvényen, amely a szakadék szélénél vitt, majd átbújtak a sziklák között egy ügyesen elrejtett nyíláson, amely mintha nem vezetett volna sehová, csak a csupasz szirtekre. De ahogy átbújtak, megpillantottak egy másik ösvényt, amelyet a sziklába vájtak, és amely egy idő után átváltott a hegyoldalba vágott meredek lépcsőbe. Az út visszakanyarodott a sziklákon, majd egy teraszban végződött, amely majdnem

olyan volt, mint egy kőből faragott erkély. Sima, szépen összeillesztett kövekkel volt kirakva. Egy sziklapárkány nyúlt be fölé, ami miatt fölülről nézve láthatatlan volt a kis terasz. A meredek sziklák egyik oldalán terült el a Fehér Városnak helyet adó kőfennsík. A másik oldalon csak a meredek, ezerméteres szakadék. A fejük fölé emelkedő sziklafalat több száz kis fekete ajtó pettyezte, amelyekhez újabb meredek ösvények és lépcsők vezettek. – Ez itt a sírkamrák helye – mondta Borabay. A szél feltámadt, és egy éjjel nyíló virág émelyítően édes illatát sodorta magával. Itt már nem hallották a dzsungel neszeit, csak a szél hol erősebb, hol halkabb zúgását. Kísérteties, hátborzongató hely volt. Te jóságos ég, és apa itt van valahol ezekben a sziklába vájt kamrákban – gondolta Tom. Borabay egy ajtóhoz vezette őket a sziklafalban, majd elindultak felfelé egy csigalépcsőn, amelyet a sziklába vájtak. A sziklafalat teljesen átlyuggatták a kis kamrák. A lépcső nyitott kis falifülkék mellett vezetett el, amelyek tele voltak csontokkal – koponyák némi hajmaradvánnyal, csontos kezek ujjain gyűrűk csillantak meg. A mumifikálódott holttestek körül rovarok, egerek és kis kígyók motoszkáltak, amelyeket felzavart a fény, és most ijedten menekültek vissza a sötétségbe. Több fülkében friss holttestek feküdtek, és a bomlás szagát árasztották. Itt még nagyobb volt a rovarok és az egerek nyüzsgése. Elhaladtak egy holttest mellett, amelyen épp több jól megtermett patkány lakmározott. – Hány ilyen sírt rabolt ki az apánk? – kérdezte Philip. – Csak egyet – felelte Borabay. – De az volt a leggazdagabb. A kamrák ajtaja közül némelyik be volt törve, mintha sírrablók feszítették volna fel, vagy ősi földrengések. Egy helyen Borabay megállt, és felvett valamit a földről. Némán odanyújtotta Tomnak. Egy csillogó szárnyas anyacsavar volt.

A lépcső kanyarodott egyet, és véget ért egy nagyjából három méter széles sziklapárkányon. Egy masszív kőajtó állta az útjukat, az eddigi legnagyobb. Az ajtó a sötétbe vesző hegyekre és a csillagos fekete égboltra nézett. Borabay felemelte a fáklyát, és megálltak a kőajtó előtt, hogy megnézzék. Az összes többi sírkamra ajtaja dísztelen volt, erre azonban egy kis domborművet faragtak, egy maja írásjegyet. Borabay megállt, aztán hátrált egy lépést, és mondott valamit az anyanyelvén, ami úgy hangzott, mintha egy kis ima lett volna. Aztán megfordult, és azt suttogta: – Ez apa sírkamrája. 65. fejezet Az ősz hajú öregurak úgy ültek a genfi irodaház emeletén lévő igazgatósági tanácsterem asztala körül, mint a múmiák. Julian Clyve velük szemben foglalt helyet a hatalmas, kifényesített asztal túlsó oldalán. Az üvegfalon át rálátott a genfi tóra, közepén a hatalmas szökőkúttal, amely ilyen magasból úgy hatott, mint egy kis fehér virág. – Reméljük, megkapta az átutalt előleget – szólalt meg az igazgató. Clyve bólintott. Egymillió dollár. Manapság ez nem túl sok pénz, de azért csak több annál, mint amennyit a Yale-en keres. Ezek az emberek potom áron jutnak hozzá a kódexhez, és ezzel ők is tisztában vannak. Mindegy, nem számít. A kétmilliót csak a kéziratért fizetik, a fordításért újabb összeg jár. Persze nyilván vannak mások is, akik le tudnak fordítani ősi maja írásokat, de csak ő ismeri azt a nagyon nehéz ősi dialektust, amelyben a kódex íródott. Illetve ő és Sally. A fordítói honorárium részleteit még nem beszélték meg. Egyszerre elég egy lépéssel előbbre jutni. – Azért hívtuk ide önt – folytatta az igazgató –, mert a fülünkbe jutott egy híresztelés. – Angolul folyt a társalgás, de

Clyve úgy döntött, inkább folyékony némettudását használja. Remélte, ezzel kicsit kizökkenti őket hűvös nyugalmukból. – Ha bármiben tudok segíteni, állok rendelkezésükre. Az igazgatótanács tagjai között nyugtalan kis mozgolódás tört ki, aztán az igazgató angolul folytatta: – Van Amerikában egy Lampe-Denison nevű gyógyszergyár. Hallott már róla? Clyve ismét németül válaszolt: – Azt hiszem, igen. Az egyik legnagyobb gyógyszergyártó cég. Az igazgató bólintott. – Az a híresztelés járja, hogy a birtokukba fog jutni egy kilencedik századi maja orvosi kódex, amely kétezer oldalnyi leírást tartalmaz a bennszülött indián orvosságokról. – Nem létezhet két ilyen kódex, ez lehetetlen. – Úgy van, nem létezhet belőle kettő. De a hírek akkor is terjengenék. Ennek eredményeképpen a Lampe részvényeinek árfolyama több mint húsz százalékkal megugrott az elmúlt egy hét során. A hét őszülő úriember továbbra is mereven bámult Clyve-ra, és várták a válaszát. Clyve kényelmetlenül fészkelődött a székén, keresztbe tette lábát, aztán lerakta. Egy pillanatra meglegyintette a félelem. Mi van, ha a Broadbent fiúk mást terveznek a kódexszel? De hát ez nem lehetséges. Mielőtt elindultak, Sally részletesen elmesélte neki, hogy áll a helyzet, és azóta Broadbenték senkivel sem beszélhettek a dzsungelből, és nem egyezhettek meg senkivel. A kódex az ő rendelkezésére áll. Nagyon hitt benne, hogy Sally úgy tesz, ahogy utasította. Sally okos, ügyes, és teljes mértékben ő irányítja. Clyve megvonta a vállát. – A híresztelések hamisak. A kódex szinte már a kezemben van. Hondurasból közvetlenül hozzám fog kerülni. Megint csönd lett. – Szándékosan tartózkodtunk attól, hogy beleavatkozzunk az ön ügyeibe, Clyve professzor – folytatta

az igazgató. – De most már kifizettünk önnek egymillió dollárt, ami miatt kissé aggódunk. Lehet, hogy a híresztelés nem igaz. Mi akkor is szeretnénk magyarázatot kapni arra, hogy egyáltalán honnan eredhet ez a pletyka. – Ha arra akar célozni, hogy gondatlan voltam, és eljárt a szám, biztosíthatom róla, hogy nem beszéltem a dologról senkinek sem. – Senkinek? – Senkinek, természetesen a kolléganőmön, Sally Coloradón kívül. – És ő? – Ő épp a hondurasi dzsungel mélyén tartózkodik. Még velem sem tud kapcsolatba lépni, hát még mással. Különben is, ő a megbízhatóság szobra. Az asztal körül egy percre néma csönd támadt. Vajon csak ezért hívták ide Genfbe? Clyve-nak nem tetszett a dolog. Nem hajlandó eljátszani a bűnbak szerepét. Felállt. – Nagyon sértőnek találom a célzásaikat – mondta. – Én be fogom tartani, amit az egyezségünkben vállaltam, elég, ha ennyit tudnak, uraim. Meg fogják kapni a kódexet, önök pedig kifizetik a második milliót, aztán majd megbeszéljük a fordítás díját. Ezt újabb csend követte. – A fordítás díját? – ismételte meg az igazgató. – Hacsak nem akarják maguk lefordítani. – Az igazgatótanács tagjai olyan arcot vágtak, mintha citromba haraptak volna. Micsoda idióták, gondolta Clyve. Gyűlölte az ilyen üzletembereket: műveletlen, tudatlan népség, hiába is próbálják álcázni nyáladzó mohóságukat az elegáns külsővel és a jól szabott drága öltönnyel. – Reméljük az ön érdekében, Clyve professzor, hogy valóban betartja, amit ígért. – Ne fenyegessenek. – Ez csak ígéret volt, nem fenyegetés.

Clyve meghajtotta magát. – Viszontlátásra, uraim. 66. fejezet Egy hónap és három hét telt el azóta, hogy Tom és a testvérei összetalálkoztak az apai ház kapujánál, de nekik úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Végre sikerült elérni a céljukat – megérkeztek a sírkamrához. – Tudod, hogy kell kinyitni? – kérdezte Philip Borabaytől. – Nem. – Apa nyilván rájött valahogy, ha egyszer kirabolta a sírt – mondta Vernon. Borabay néhány falmélyedésbe égő fáklyákat helyezett el, aztán alaposan szemügyre vették a sírkamra ajtaját. Kemény kőből volt, az ajtónyílás a szikla fehér mészkövébe volt faragva. Kulcslyuk nem volt az ajtón, se gombok, titkos elmozdítható panelek vagy emelőkarok. A sírkamra bejárata körül a sziklafalat meghagyták eredeti állapotában, csak néhány lyukat fúrtak bele az ajtó mindkét oldalán. Tom odanyomta az egyikre a tenyerét, és hűvös légáramlat csapta meg. Nyilván a kamra szellőzőnyílásai lehettek. A keleti égbolton már derengeni kezdett a hajnal, miközben megvizsgálták a sírkamra környékét. Megkopogtatták az ajtót, kiabáltak, dörömböltek, próbálták benyomni és mindenféleképpen kinyitni, de sikertelenül. Már egy órája próbálkoztak, de az ajtó rendíthetetlenül szilárd maradt. Tom végül azt mondta: – Ez így nem fog menni. Valami más módszert kell kitalálnunk. Visszavonultak egy közeli sziklapárkányra. A csillagok közben eltűntek, és az ég egyre jobban kivilágosodott a hegyeken túl. Pompás látvány volt a fantasztikus, fehér hegycsúcsok sora, mintha fogak emelkedtek volna ki a

dzsungel lágy szájpadlásából. – Ha megnéznénk valamelyik betört ajtót, talán ki tudnánk találni, hogy működik – javasolta Tom. Visszamentek, és négy-öt kamrával odébb találtak is egyet, amelyiknek be volt törve az ajtaja. Középen végig volt repedve, és az egyik fele kifelé dőlt. Borabay újabb fáklyát gyújtott, aztán kicsit tétovázott az ajtó előtt. Odafordult Philiphez. – Én gyáva vagyok – mondta, és a kezébe nyomta a fáklyát. – Te bátrabb vagy nálam, öcskös. Te menj be. Philip hálásan megszorította Borabay vállát, és átvette a fáklyát. Behatolt a sírkamrába, Tom és Vernon követték. A kamra nem volt túl tágas, talán két és félszer háromméteres. Egy kőlapon egy múmia hevert, félig ülő pozícióban, a lábait felhúzva az álla alá, a karjai összefonva az ölében. Hosszú fekete haja copfban lógott hátára, megszáradt ajkai hátrahúzódtak a fogsoráról. Kitátott szájából kipottyant valami. Amikor Tom közelebbről megnézte, látta, hogy egy jádefaragvány. A múmia egyik kezében egy nagyjából 45 centi hosszú, kifényesített fából készült, írásjegyekkel ellátott hengert szorongatott. A kőlap körül tárgyak voltak elrendezve: terrakottaszobrocskák, törött cserépedények, néhány faragott kőtáblácska. Tom letérdelt, és megpróbálta kideríteni, hogy működik az ajtó. A kőpadlóba egy barázdát véstek, és ebben futottak a lecsiszolt kőgörgők, amelyeken az ajtó mozgott. A görgők ki voltak lazulva. Tom felvett egyet, és odanyújtotta Philipnek, aki megforgatta a kezében. – Nagyon egyszerű mechanizmus – állapította meg. – Ha megmozdítják az ajtót, szinte magától kinyílik a görgőkön csúszva. A kérdés csak az, hogy lehet egyáltalán megmozdítani? Vizsgálgatták, de hiába, nem jöttek rá a megoldásra. Amikor kiléptek a kamrából, Borabay az arcán aggodalmas

arckifejezéssel ott várta őket. – Mit talál? – Semmit – felelte Philip. Vernon is kilépett a kamrából, kezében azzal a fahengerrel, amelyet a múmia szorongatott. – Ez micsoda, Borabay? – Az alvilág kulcsa. Vernon elmosolyodott. – Érdekes. – Elindultak vissza a kőalagúton át az apjuk sírja felé. – Fura, hogy ez az izé olyan tökéletesen beleillik ezekbe lyukakba – mondta Vernon, amikor odaértek, és bedugta a hengert több szellőzőnyílásba is. Az egyikbe majdnem be is csúszott. – Érezni lehet, hogy levegő áramlik ki ezeken a lyukakon. – Egyiktől a másikhoz lépve próbálgatta őket a kezével. Végül megtorpant. – Ebből a nyílásból nem jön levegő. Beledugta a hengert. Félig belecsúszott, aztán megakadt, úgy tíz centi kilógott a végéből. Vernon felemelt egy nehéz, sima követ, és odaadta Philipnek. – Próbáld meg te. Verd bele. Philip átvette a követ. – Miből gondolod, hogy ez működni fog? – Csak találgatás. Philip felemelte a követ, erőt gyűjtött, és jó nagyot ütött vele a henger kiálló végére. Nagy puffanás hallatszott, aztán csönd lett. Nem történt semmi sem. Philip megvizsgálta a lyukat. A fahenger teljesen belecsúszott, és beragadt. – A fene vinné el! – kiáltott fel Philip elveszítve a türelmét. Odarohant a sírkamra ajtajához, és vadul belerúgott. Hirtelen nagy csikorgás támadt, a föld enyhén megremegett, és a kőajtó elkezdett félregördülni. Egy sötét rés jelent meg, majd egyre szélesebb lett, ahogy az ajtó végiggördült a barázdában. Egy pillanat múlva egy

kattanással megállt. A kamra feltárult. Csak álltak, és belebámultak a tátongó, sötét, négyszög alakú nyílásba. A nap épp felbukkant a távoli hegyek fölött, aranyszínű fény ömlött a sziklákra, bár a fény olyan szögben esett, hogy a kamrába nem hatolt be, odabent teljes maradt a sötétség. Csak álltak mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal. Úgy megijedtek, hogy megszólalni sem tudtak. A sírkamrából dögletes bűz áradt ki, a halál szaga. 67. fejezet Marcus Aurelis Hauser várt a kellemes hajnali fényben, és az ujjával a Steyr sima ravaszát cirógatta. A fegyver volt a számára talán a legismerősebb tárgy a világon a saját teste után, és sohasem érezte igazán jól magát nélküle. A fémcső, amely átmelegedett az állandó érintéstől, szinte elevennek érződött, a puskatus pedig, amelyet az évek hosszú során a saját keze fényesített ki, olyan sima volt, mint egy nő combja. Hauser elbújt egy kényelmes kis bemélyedésben az ösvény mentén, amely lefelé vezetett a szikláról. Erről a pontról nem látta ugyan a Broadbent fiúkat, de tudta, hogy ott vannak, és hogy ugyanarra kell majd visszajönniük, amerre elmentek. Pontosan azt tették, amiben reménykedett. Odavezették Max sírkamrájához. És nemcsak egy sírt találtak, hanem egy egész nekropoliszt. Hihetetlen… Végül persze ő is rábukkant volna erre az ösvényre, de nagyon hosszú időbe telt volna. A Broadbent fiúk most már elvégezték a feladatukat. Nem kell sietni. A nap még nem emelkedett elég magasra, és bőven akart nekik időt adni arra, hogy megnyugodjanak, és biztonságban érezzék magukat. Neki még úgyis át kell gondolnia az akciót. Az egyik legfőbb lecke, amelyet megtanult Vietnamban, a türelem fontossága volt. Így nyerték

meg a háborút a vietkongok – ők voltak a türelmesebbek. Hauser élvezettel nézett körbe. A nekropolisz pompás volt, ezernyi sírkamra, tele a halottak mellé temetett tárgyakkal, nem is beszélve a sok értékes szoborról, sztéléről, domborműről és egyéb kincsről, ami a Fehér Városban található. Ráadásul ott van a félmilliárd dollárt érő műkincs és régiség, Broadbent sírkamrájába zárva. Először kihozza a kódexet néhány könnyebb tárggyal együtt, aztán az azokból szerzett pénzből finanszírozni tudja az újabb expedíciót, és visszajön a többiért. Milliárdokat lehet keresni a Fehér Városban. Belekotort a táskájába, megtapogatott egy szivart, de sajnálkozva otthagyta. Nem lenne jó, ha megéreznék a szivarfüst szagát. Az ember kénytelen némi áldozatot hozni a siker érdekében. 68. fejezet A négy testvér kővé dermedve csak állt, és bámulták a sötét ajtónyílást. Nem bírtak mozdulni, nem bírtak megszólalni. Másodpercek teltek el, aztán percek, és lassan megszűnt a bűzös levegő kiáramlása. Egyikük sem mozdult, hogy belépjen a kamrába. Nem akarták látni, milyen borzalmak várnak rájuk odabent. Aztán egyszer csak valami zajt hallottak: egy köhögést. Aztán egy újabbat: egy láb csosszanását. Bénultan álltak, és némán várakoztak. Újabb csoszogás hallatszott, és Tom ekkor már tudta, hogy az apjuk életben van. Kifelé jön a kamrából. De Tom még mindig nem tudott megmozdulni, és a többiek sem. Amikor a feszültség már-már az elviselhetetlenségig fokozódott, a fekete négyszög közepén megjelent egy kísérteties arc. Még egy csosszanó lépés hallatszott, aztán egy jelenés bukkant elő a sötétből. Még egy lépés, és az alak

eléjük lépett. Rémisztőbb volt, mint egy holttest. Bizonytalanul megállt előttük, és pislogott a fényben. Anyaszült meztelen volt, sovány, hajlott hátú, mocskos, halottsápadt, és a halál szaga áradt belőle. Az orrából takony folyt, a szája tátva, mint egy őrülté. Pislogott, szipogott egyet, aztán megint pislogott a hajnali fényben, színtelen szeme üresen és értetlenül bámult rájuk. Maxwell Broadbent volt az. A másodpercek teltek, ők meg csak álltak földbe gyökerezett lábbal, szótlanul. Broadbent rájuk meredt, az egyik szeme alatt rángatózott egy kis izom. Megint pislogott párat, és kihúzta magát. Az üres, beesett, sötét karikás szemek egyik arcról a másikra cikáztak. Aztán vett egy hosszú, reszelős nagy lélegzetet. Bármennyire is szeretett volna, Tom képtelen volt megmozdulni vagy akár egy szót is kinyögni. Csak bámult, ahogy az apjuk még jobban kiegyenesedett. A tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, most még áthatóbb pillantással. Köhögött, az ajka megmozdult, de hang nem jött belőle. Broadbent felemelte remegő kezét, és végre egy rekedtes hang tört fel az ajkáról. Előbbre hajoltak, erőlködve próbálták megérteni, mit mond. Broadbent megköszörülte a torkát, és tett egy lépést feléjük. Megint nagy levegőt vett, és végül megszólalt: – Mi a fene tartott ennyi ideig?! A hangja csak úgy dörgött, visszhangzott a sziklákon és a sírkamra belsejében. A varázslat megtört. Az apjuk megint a régi önmaga volt, ott állt előttük hús-vér valójában, teljes életnagyságban. Tom és a többiek odarohantak, és megölelték. Maxwell vadul megragadta és magához szorította őket, egyszerre mindegyiküket, aztán külön-külön is. A karja meglepően erős volt.

Egy hosszú pillanat után Maxwell Broadbent hátrább lépett. – Jézusom – szólalt meg az arcát törölgetve. – Édes istenem… A fiúk csak néztek rá, nem tudták, mit mondjanak. Maxwell megrázta ősz fejét. – Szent ég, mennyire örülök, hogy itt vagytok. Uramisten, szörnyen bűzlök. Nézzetek rám, mi lett belőlem. Meztelen vagyok, mocskos és undorító. – Egyáltalán nem – mondta Philip. – Tessék, odaadom ezt – mondta, és levette az ingét. – Köszönöm, Philip. – Maxwell felvette az inget, és ügyetlenül begombolta. – Ki mos rád? Ez az ing gyalázatos állapotban van. – Megpróbált nevetni, de köhögés lett belőle. Amikor Philip a nadrágját is le akarta venni, Broadbent felemelte hatalmas kezét. – Nem akarom megfosztani a ruhájuktól a saját fiaimat. – De apa… – Meztelenül temettek el, már hozzá vagyok szokva. Borabay belenyúlt pálmarostból font hátizsákjába, és kivett egy hosszú, tarka kendőt. – Ezt vedd fel. – Öltözzek bennszülöttnek? – Broadbent ügyetlenül a dereka köré tekerte a kendőt. – Hogy kell ezt megkötni? Borabay segített a dereka köré kötni a kendőt egy lenből font zsinórral. Broadbent csak állt, és hallgatott. Egyikük sem tudta, mit is mondjon most. – Hála istennek, hogy életben vagy – szólalt meg végül Vernon. – Először magam sem voltam biztos ebben – mondta Broadbent. – Egy darabig azt hittem, hogy meghaltam, és a pokolra kerültem. – Micsoda, te? Az öreg ateista hisz a pokolban? – kérdezte Philip.

Broadbent Philipre nézett, elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Ebben megváltoztam. – Csak azt ne mondd, hogy megtaláltad Istent. Broadbent csak a fejét rázta, aztán rácsapott Philip vállára, és szeretettel megszorongatta. – Jó látni téged, fiam. Aztán Vernonhoz fordult. – És téged is, Vernon. – Ráncokkal körbevett kék szemével mindegyikükön körbenézett. – Tom, Vernon, Philip, Borabay… borzasztóan örülök nektek. – Sorra mindegyikük fejére tette a kezét. – Hát sikerült. Megtaláltatok. A víz és az ennivaló már majdnem elfogyott. Egy-két napnál tovább nem húztam volna. Adtatok nekem egy második esélyt az életre. Nem érdemlem meg, de azért elfogadom. Sokat gondolkoztam itt a kamra mélyén a sötétben… Elnézett a távolba a lila hegyekre és az aranyszínű égboltra, aztán felegyenesedett, és nagy levegőt vett. – Jól vagy? – kérdezte Vernon. – Ha a rákra gondolsz, biztos vagyok benne, hogy nem tűnt el, de talán van még pár hónapom. A daganat az agyamat is elérte, ezt nem mondtam el nektek. De egyelőre minden rendben, jól érzem magam. – Körbenézett. – Tűnjünk el innen a pokolba. – Sajnos, ez nem lesz olyan egyszerű – mondta Tom. – Miért? – Van egy kis problémánk, akit Hausernek hívnak. – Hauser? – kiáltott fel döbbenten Broadbent. Tom bólintott, aztán elmesélt az apjuknak mindent az utazásukról. – Hauser! – ismételte meg Broadbent, és Philipre nézett. – Te összeálltál azzal a rohadékkal? – Sajnálom, én azt hittem, hogy… – Azt hitted, ő tudni fogja, hová mentem. Az én hibám, erre gondolnom kellett volna. Hauser egy könyörtelen szadista vadállat, egyszer majdnem megölt egy indián lányt.

Életem legnagyobb hibája volt, hogy társultam vele. – Broadbent leült egy sziklapárkányra, és megrázta bozontos fejét – El sem hiszem, mekkora kockázatot vállaltatok azzal, hogy idejöttetek. Te jóságos ég, mekkora hibát követtem el. A sok tévedésem közül az utolsó. – Te az apánk vagy – mondta Borabay. Broadbent felhorkant – Szép kis apa az ilyen! Ilyen nevetséges próbatétel elé állítani benneteket De akkor jó ötletnek tűnt. Nem is értem, mi ütött belém. Micsoda átkozottul ostoba vén szamár voltam! – Azért mi hárman sem voltunk kimondottan mintagyerekek – mondta Philip. – Négyen – szólt közbe Borabay. – Vagy esetleg vagyunk még többen is? – kérdezte Vernon felvonva a szemöldökét. Broadbent megrázta a fejét – Én nem tudok róla. Van négy gyönyörű fiam, csak nekem nem volt elég eszem, hogy ezt belássam. – Kék szemét Vernonra szegezte. – Csak ez a szakáll rémes, Vernon. Mikor szabadulsz meg ettől a bozonttól? Úgy festesz, mint egy mullah. – Te sem festesz nagyon elegánsan – jegyezte meg Vernon. Broadbent legyintett, és elnevette magát. – Felejtsd el, amit mondtam. Régi rossz szokás. Tartsd csak meg a nyavalyás szakálladat. Kínos kis csönd állt be. A nap már magasra hágott a hegyek fölött, és a fény aranyszínűről vakító fehérre változott. Csiripelő madarak csapata húzott el a fejük fölött, egy ütemre emelkedve és süllyedve. Tom Borabayhez fordult. – Ki kell találnunk valami tervet a menekülésre. – Igen, testvér, én már gondolkoz rajta. Itt várunk, amíg besötétedik. Aztán visszaindulunk. – Felnézett a tiszta égre. – Ma este esni fog, az jó lesz fedezéknek.

– Na és Hauser? – kérdezte Broadbent. – Ő a Fehér Városban keresi sírkamra. Még nem jutott eszébe, hogy a szikláknál keresgéljen. Szerintem el tudunk surranni mellette. Nem tudja, hogy itt vagyunk. Broadbent körbenézett. – Nem hoztatok magatokkal véletlenül valami ennivalót? Amit otthagytak a sírkamrában, körülbelül annyi volt, mint amennyit egy repülőn adnak. Borabay ennivalót vett elő a hátizsákjából, és kirakosgatta. Broadbent kissé bizonytalan léptekkel odament. – Te jó ég, friss gyümölcs. – Elvett egy mangót, és beleharapott, a leve lecsorgott az állán az ingére. – Ez mennyei. – A szájába tömte a mangót, aztán egy másodikat is, majd néhány curwa gyümölcsöt és pár darabka füstölt gyíkhúst. – Borabay, akár éttermet is nyithatnál. Tom nézte, ahogy az apja eszik. Alig tudta elhinni, hogy még mindig életben van. Hihetetlen volt ez az egész. Az volt az érzése, hogy minden megváltozott, valójában pedig semmi sem. Broadbent végzett az evéssel, nekidőlt a kőfalnak, és elbámult a hegyek felé. – Apa, elmeséled, mi történt veled a sírkamrában? – kérte Philip. – Elmondom, hogy volt, Philip. Nagy temetést rendeztek nekem, Borabay ezt nyilván elmesélte. Megittam Cah pokoli kotyvalékát. Aztán egyszer csak magamhoz tértem. Koromsötétség vett körül. Mint jó ateistához illik, mindig úgy gondoltam, hogy a halál a tudat megszűnését jelenti. De én mégis tudatomnál voltam, pedig biztos voltam benne, hogy halott vagyok. Soha életemben nem féltem még ennyire. Aztán ahogy teljes pánikban ott tapogatóztam a sötétben, hirtelen az villant a fejembe, hogy nemcsak hogy meghaltam, de a pokolra is kerültem. – Ezt nem hihetted komolyan – mondta Philip.

– De bizony azt hittem. El sem tudod képzelni, mennyire megrémültem. Üvöltöttem, mint egy elkárhozott lélek. Könyörögtem az istenhez, térdre rogyva imádkoztam, megbántam a bűneimet, megesküdtem, hogy ezentúl jó leszek, csak legyen még egy esélyem. Úgy éreztem magam, mint azok a szegény ördögök Michelangelo „Utolsó ítélet” freskóján, akik irgalomért könyörögnek, miközben a démonok cipelik őket a tüzes tóba. – Aztán amikor már belefáradtam a sok zokogásba és az önsajnálatba, kezdtem egy kicsit magamhoz térni. Körbetapogatóztam, és rájöttem, hogy egy sírkamrában vagyok, és derengeni kezdett, hogy mégsem vagyok halott, hanem Cah élve eltemetett. Sohasem bocsátotta meg nekem, amit az apjával tettem. Tudhattam volna. Cah mindig is ravasz vén róka volt. Amikor megtaláltam a vizet meg az ennivalót, tudtam, hogy hosszú megpróbáltatás vár rám. Úgy terveztem ezt az egészet, hogy egy könnyed kis kihívás lesz a számotokra. És hirtelen megértettem, hogy az életem függ attól, hogy ti sikerrel jártok-e. – Könnyed kis kihívás? – ismételte meg szkeptikusan Philip. – Szerettelek volna a sokk erejével rávenni benneteket, hogy végre kezdjetek valami fontosat az életetekkel. Mert nem láttam be, hogy igenis fontos, amit csináltok – hogy azt az életet élitek, amit élni akartok. Ki vagyok én, hogy megítéljek másokat? – Elhallgatott, megköszörülte a torkát, és megcsóválta a fejét. – Itt álltam, bezárva mindazzal, amiről azt hittem, a legnagyobb kincseim, az életem munkája – és kiderült, hogy szart se ér az egész. Haszontalan volt minden. Hirtelen nem jelentett semmit A sötétben még gyönyörködni sem tudtam bennük. Az, hogy eltemettek egyedül, a lelkem mélyéig megrázott. Azon kaptam magam, hogy utálattal nézek vissza az életemre. Rossz apátok voltam, rossz férj, mohó és önző. És aztán egyszer csak imádkozni kezdtem.

– Ugyan már – horkant fel Philip. Broadbent bólintott. – Mi mást tehettem volna? Aztán hangokat hallottam, dörömbölést, aztán fény áradt be, és itt voltatok! Az imáim meghallgatásra találtak. – Úgy érted, rátaláltál a vallásra? Hívő lettél? – Pontosan, rátaláltam a vallásra. – Broadbent elhallgatott, és elnézett a távolban elterülő tájra, a végtelen hegyláncokra és a dzsungelre. – Furcsa, de úgy érzem, mintha meghaltam és újjászülettem volna. 69. fejezet A mormoló beszédhangokat odasodorta a szél Hauser rejtekhelyére. Nem tudta kivenni, hogy miről beszélnek, de nem volt semmi kétsége afelől, hogy mi történik: a Broadbent fiúk lelkesen nekiesnek a sírkamrának, és összeszedik az apjuk kincseit. Nyilván azt tervezik, hogy a kisebb tárgyakat viszik el először, köztük a kódexet. Az a nő, Sally Colorado nagyon jól tudja, mennyit ér. Az lesz a legelső, amit elvisznek. Hauser gondolatban végigfutott a többi kincs listáján, amelyek a sírkamrában lehetnek. Maxwell Broadbent gyűjteményének nagy része, köztük a legértékesebb tárgyak könnyen szállíthatók. Ritka csiszolt ékkövek az indiai szubkontinensről. Egy nagy gyűjtemény azték és inka aranytárgyakból, amelyeknek a legtöbbje kisméretű, ahogy az ógörög pénzérmék is. Talán ott van a két rendkívül értékes etruszk bronzszobrocska, mindegyik nagyjából huszonöt centis, és alig tíz kilót nyomnak darabonként. Mindezeket akár egy ember is elviheti a hátán. Az értékük tíz- és húszmillió dollár között van. A Lippi- és a Monet-festményt is el tudnák vinni. Ez a két kép aránylag kicsi – a Lippi 70x45, a Monet 90x65 centis. Mindkettőt keret nélkül csomagolták el. A két doboz,

amelybe pakolták őket, alig nyomhat többet tizenöt kilónál. Össze lehet kötözni őket, egy hátizsákhoz erősíteni, és ezt is elbírja egy ember a hátán. Az értékük akár százmillió is lehet. Persze van sok olyan kincs, amit nem tudnak elszállítani. A Pontormo-festmény, amely talán harmincnegyven milliót is érhet, túlságosan nagy, ahogy a Bronzinoportré is. A maja sztélék és a Soderini-bronzszobrok túl nehezek. De a két Braque-festmény szintén könnyen szállítható. A kisebbik Braque egyik korai kubista remekműve, amely öt-tízmillióért is elkelhet. Van egy késő császárkori, kisfiút ábrázoló római bronzszobor, amely ötven kilót nyomhat, valószínűleg ez is túl nehéz. Ott vannak a kambodzsai templomokból származó kőszobrok, néhány korai kínai bronzurna, a türkizberakásokkal díszített maja kőtáblák… Maxnak jó ízlése volt, és a minőséget tartotta szem előtt, nem pedig a mennyiséget. Az évek során sok műtárgy ment át a kezén, és csak a legjobbakat tartotta meg magának. Ha Hauser nem lenne, a négy Broadbent fiú talán kétszázmillió dollár értékű műkincset is elcipelhetne innen a hátán. Majdnem a gyűjtemény teljes értékének a felét. Hauser kicsit fészkelődött, kinyújtóztatta elgémberedett lábait. A nap ragyogott és melegen tűzött. Az órájára pillantott: öt perc múlva tíz. Úgy döntött, tíz órakor lép akcióba. Az időnek itt a dzsungelben nincs sok jelentősége, de öröme telt fegyelmezett kis szokásaiban. Ez amolyan életfilozófia volt már nála. Felállt, nyújtózkodott egyet, és vett néhány jó mély lélegzetet. Gyorsan ellenőrizte a fegyverét. Kifogástalanul működött, mint mindig. Lesimította a haját, aztán megszemlélte a körmeit. Az egyik alatt fekete piszok sötétlett, kipiszkálta egy körömreszelővel. Aztán megnézte a kézfejét: sima volt, szőrtelen, fehér, és csak alig látszottak rajta az erek. Olyan volt, mint egy harmincéves férfi keze, nem pedig egy hatvanévesé. Mindig nagyon ügyelt

a kezeire. A nap megcsillant az ujjain lévő több arany- és gyémántgyűrűn. Ötször megtornáztatta a kezét, ökölbe zárta, majd szétnyitotta, aztán lesimítgatta a ráncokat khakinadrágján, megmozgatta a bokáját, és öt nyakkörzést végzett. Széttárta a karját, és megint jó mély levegőt vett. Beszívta, kifújta. Vetett egy pillantást ropogós fehér ingére. Akkor fogja teljesen sikeresnek tekinteni az akciót, ha a végére az inge is tiszta marad. Szörnyű, milyen nehéz tisztán tartani az ember öltözékét a dzsungelben. A vállára akasztotta a Steyr gépfegyvert, és elindult az ösvényen. 70. fejezet A négy testvér és az apjuk megpihentek a sírkamra ajtaja melletti sziklapárkányon. A legtöbb magukkal hozott ennivalót megették, és Tom körbeadott egy kanna vizet. Annyi mindent szeretett volna mondani az apjának, és biztos volt benne, hogy a fivérei ugyanezt érzik – de a kezdeti bőbeszédűség mostanra már elapadt, mind csak hallgattak. Valahogy az is elég volt, hogy együtt lehetnek. A kanna körbejárt, és mindegyikük ivott belőle, végül megint Tomnál kötött ki. Rácsavarta a kupakját, és visszarakta kis hátizsákjába. Végül Maxwell Broadbent szólalt meg: – Szóval Marcus Hauser itt van, és ő is szeretné kirabolni a síromat. – Megcsóválta a fejét – Micsoda világban élünk. – Sajnálom… – mondta újból Philip. – Az én hibám volt – felelte Broadbent. – Nincs szükség több mentegetőzésre. Minden az én hibám. Hát, ez újdonság, gondolta Tom. Maxwell Broadbent, amint beismeri, hogy tévedett. Ugyanannak a mogorva öregembernek tűnt, aki volt, de azért mégis megváltozott. Határozottan megváltozott.

– Már csak egyvalamit akarok, azt hogy mind a négy fiam élve kijusson innen. Csak a terhetekre lennék. Hagyjatok itt, én majd gondoskodom magamról. Úgy fogadom ezt a Hausert, hogy azt megemlegeti! – Micsoda? – kiáltott fel Philip. – Azok után, amit azért tettünk, hogy megmentsünk, most hagyjunk itt? – Komolyan fel volt háborodva. – Ugyan, egy-két hónap múlva úgyis halott leszek. Bízzátok rám Hausert, majd én elbánok vele, ti csak meneküljetek. Philip dühösen felpattant. – Apa, nem azért jöttünk el idáig, hogy odadobjunk Hausernek. – Elég sajnálatos lenne, ha értem kockáztatnátok az életeteket. – Nélküled nem megyünk – jelentette ki Borabay. – A szél keletről fúj, estére vihar lesz. Itt várunk sötétedésig, aztán indulunk. A vihar leple alatt át tudunk jutni a hídon. Broadbent nagyot fújt, és megtörölte az arcát. Philip megköszörülte torkát. – Apa? – Igen, fiam? – Nem szeretnék kínos témát felhozni, de mi lesz a holmikkal, amik a sírkamrában vannak? Tomnak azonnal a kódex jutott az eszébe. Ki kell hoznia onnan, nem csak saját maga, de Sally és az egész világ kedvéért is. Broadbent egy pillanatig a földet nézte, aztán megszólalt: – Erre nem is gondoltam. Már nem tűnt fontosnak. De örülök, hogy szóba hoztad, Philip. Gondolom, magunkkal vihetjük a Lippit és a könnyebb tárgyakat. Legalább pár dolgot megmenthetünk annak a kapzsi disznónak a kezéből. Rémes belegondolni, hogy a gyűjtemény nagy részét megszerzi, de azt hiszem, nem tehetünk ellene semmit. – Ha hazaértünk, jelentjük az FBI-nak, az

Interpolnak… – Hauser úgyis meg fogja úszni, Philip, te is tudod. Erről jut eszembe, volt valami furcsa azokban a ládákban, amin sokat töprengtem, amíg a sírkamrában voltam. Bármennyire utálom is, de vissza kell mennem megnézni valamit. – Segítek – mondta Philip, és felugrott. – Nem, egyedül kell bemennem. Borabay, adj egy fáklyát. Borabay meggyújtott egy nádcsomót, és odanyújtotta. Broadbent eltűnt az ajtóban, és Tom látta, ahogy a sárgás fénykör ide-oda mozog a sírkamrában a ládák és dobozok között. Broadbent hangja dörögve megszólalt odabentről: – A jó ég tudja, miért volt olyan fontos nekem valamikor ez a sok limlom. A fény mélyebbre hatolt a sötétségben, aztán eltűnt. Philip felállt, és körbe járkált egy kicsit, hogy kinyújtóztassa elgémberedett lábát. Pipára gyújtott. – Gyűlölök arra gondolni, hogy Hauser ráteheti a kezét a Lippire. Hirtelen egy hűvös, enyhén gúnyos hang szólalt meg a hátuk mögött: – Csak nem rólam beszélnek? 71. fejezet Hauser halkan és nyugodtan beszélt. A fegyverét előreszegezte, készen arra, hogy bármelyik pillanatban használja. A három Broadbent fiú és Borabay, akik a nyitott ajtó túloldalán üldögéltek, rémülten meredtek rá. – Ne fáradjanak, nem kell felállni. Egyáltalán ne is mozduljanak azonkívül, hogy pislognak. – Hauser kis szünet után folytatta: – Philip, örömmel látom, hogy rendbe jött. Igazán sokat fejlődött ahhoz képest, amilyen nyámnyila alak volt, amikor két hónappal ezelőtt besétált az irodámba, azzal

a nevetséges rózsafa pipával. Hauser könnyedén közelebb lépett, készen rá, hogy egy rossz mozdulatra azonnal lőjön. – Milyen kedvesek, hogy idevezettek a sírkamrához. Még az ajtót is kinyitották nekem! Nagyon figyelmes maguktól. Most jól figyeljenek ide. Ha követik az utasításaimat, senkinek sem esik bántódása. Hauser figyelmesen megnézte a négy arcot. Egyikük sem esett pánikba, és nem akarta a hőst játszani. Ezek józan gondolkodású emberek. A lehető leghalkabb és legbarátságosabb hangnemben folytatta: – Valaki mondja meg az indiánnak, hogy tegye le az íjat meg a nyilakat. Lassan és simán, ha kérhetem, ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Borabay leengedte a válláról a tegezét meg az íját, és ledobta maga elé a földre. – Szóval ért angolul. Remek. Most megkérném mindegyiküket, hogy sorjában, egyenként dobják el a bozótvágó késeket. Először maga, Philip. Maradjon ülve. Philip kivette a tokjából a kést, és eldobta. – Vernon? Vernon ugyanezt tette, majd Tom is. – Philip, most szeretném, ha odamenne a csomagjaikhoz, és idehozná nekem őket. Csak szép nyugodtan. – Intett a puska csövével. Philip összeszedte a hátizsákokat, és lerakta Hauser lábához. – Kitűnő! Most ürítsék ki a zsebeiket. Fordítsák ki, és hagyják úgy. Mindent dobjanak le a földre. A Broadbent fiúk engedelmeskedtek. Hauser meglepetten látta, hogy nem rakták meg a zsebeiket kincsekkel, mint ahogy számított rá. – Most mind álljanak fel. Szépen egyszerre, és lassan. Helyes. Most nagyon apró lépésekkel, a lábukat csak térdtől lefelé mozgatva, a karjukat teljesen mozdulatlanul tartva

hátráljanak. Maradjanak egy csoportban. Jól van. Egyszerre egy lépést. Esetlenül hátracsoszogtak. Hauser előbbre lépett. A négy fiú ösztönösen összebújt, ahogy veszélyben szoktak az emberek – főleg a családtagok –, ha egy puska csöve mered rájuk. Hauser látott már ilyet, és mindig nagyban megkönnyítette a dolgát. – Nagyszerű – mondta halkan. – Nem szeretnék senkit sem bántani, én csak Max kincseit akarom. Profi vagyok, és mint a legtöbb profi, nem szívesen gyilkolok, ha nem muszáj. – Az ujja a puska műanyag ravaszán megpihent. Kicsit hátrább húzta, és automata tüzelésre állította. Szépen egy helyben állnak, most már nem menekülhetnek sehová. Akár halottnak is tekinthetik magukat. – Senkinek nem esik bántódása – mondta. Nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá: – Nem fognak érezni semmit. – Meghúzta a ravaszt, és érezte azt az ismerős kis kattanást, ahogy a fegyver ravasza egy másodperc-töredéknyi ellenállás után enged. Ugyanebben a pillanatban egy villámgyors mozdulatot pillantott meg a látómezeje legszélén. Hirtelen szikrák és lángok robbantak az arca előtt, és ő hátrazuhant. Közben a fegyvere elsült, a golyók visszapattogtak a sziklafalról. Mielőtt a földre zuhant volna, Hauser egy pillanatra rémülten meglátta, ki volt a támadója. A félmeztelen, a romlás bűzét árasztó alak a sírkamrából rontott ki, az arca falfehér, mint egy vámpíré, a szeme beesett, a karjai csontosak és vékonyak, és a kezében egy lángoló fáklyát lóbált, miközben nagyot ordított, kivillantva megbarnult fogait. Ez nem lehet más, csak Maxwell Broadbent kísértete… 72. fejezet Hauser átgördült, amikor a földre zuhant, még mindig a

kezében szorítva a fegyverét. Próbált megfordulni, és olyan pozícióba kerülni, ahonnan tüzelhet, de már túl késő volt – Maxwell Broadbent rongyos kísértete ordítva vetette rá magát, és az égő fáklyával az arcába vágott. A szikraeső csak úgy záporozott, és égő haj szaga csapta meg az orrát. Egyik kezével próbálta kivédeni a csapásokat, miközben a másikkal a fegyvert szorongatta. Nem tudott lőni, mert a támadója a szemét célozta meg az égő fáklyával. Sikerült elhúzódnia előle, és háton fekve a földön, vakon tüzelt, széles ívben mozgatva a fegyver csövét. Remélte, hogy valakit majdcsak eltalál. A kísértet közben eltűnt. Hauser abbahagyta a tüzelést, és óvatosan felült. Az arca és jobb szeme mintha égett volna. Kikapott a hátizsákjából egy kulacsot, és az arcára öntötte a vizet. Jézusom, mennyire fáj… Letörölgette az arcáról a vizet. A fáklya forró darabkái és az égő szikrák az orra belsejébe potyogtak, a szemhéja alá, a hajába, az állára. Lehet, hogy az a szörnyeteg, aki kirontott a sírkamrából, tényleg kísértet volt…? A fájdalomtól sziszegve kinyitotta a jobb szemét. Ahogy óvatosan megtapogatta az ujjbegyével a szeme környékét, rájött, hogy csak a szemhéja és a szemöldöke sérült meg. A szaruhártya érintetlen maradt, és a látását sem veszítette el. Öntött egy kis vizet a zsebkendőjére, kicsavarta, és megtörölgette az arcát. Mi a csuda történhetett? Hauser, aki mindig előre felkészült a legváratlanabb dolgokra is, soha életében nem volt még jobban megdöbbenve. Felismerte azt az arcot, még negyven év után is; ismerte minden apró részletét, minden kifejezését, minden kis izomrándulását. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy Maxwell Broadbent volt az, aki kirontott a sírkamrából, mint egy kísértet. Broadbent, akinek halottnak kellene lennie, és a sírban pihenni. Hauser elkáromkodta magát. Broadbent él, és ha most nem csinál valamit nagyon gyorsan, meg is szökik. Dühösen megrázta a fejét, hogy

megpróbáljon rendet tenni a gondolatai között. Mi a fene van vele? Hagyta, hogy félrevezessék, és most csak ül itt a földön. Már legalább háromperces előnyt adott nekik a menekülésre. Gyorsan a vállára kapta a Steyrt, tett egy lépést, aztán megtorpant. Vért pillantott meg a földön, egy szép féldolláros nagyságú vércseppet. Kicsit távolabb egy nagyobb tócsa volt. Hauser érezte, hogy lassan kezdi visszanyerni a nyugalmát. Broadbent állítólagos kísértete vérzik. Mégiscsak sikerült eltalálnia, és talán másokat is. A Steyr lövedéke még ha csak súrol is valakit, az sem gyerekjáték. Pár pillanatig elemezgette a vércseppek helyét, a vér mennyiségét, a golyók röppályáját. A seb nem lehet jelentéktelen. Mindent egybevéve úgy tűnik, még mindig előnyben van velük szemben. Felnézett a kőlépcsőn, aztán futni kezdett felfelé, kettesével vette a fokokat. Ha követi őket az ösvényen, előbbutóbb utoléri őket, és akkor végük. 73. fejezet Felrohantak a sziklába vájt lépcsőfokokon, miközben a lövések dörrenései visszhangozva verődtek vissza a távoli hegyekből. Odaértek a szikla tetején húzódó ösvényhez, és továbbrohantak a Fehér Város romos falát takaró liánok és indák zöld szövevénye felé. Ahogy odaértek a fal védelmező árnyékába, Tom észrevette, hogy az apja megtántorodik. Az egyik lábán vérpatak csorgott. – Várjatok! Apát eltalálta egy golyó! – Semmiség. – Broadbent megint megtántorodott, és felnyögött. A fal tövében megálltak. – Ne törődjetek velem! – förmedt rájuk Broadbent.

Tom nem vett tudomást a tiltakozásáról. Megvizsgálta a sebet, letörölte a vért, és megkereste, hol távozott a golyó. Ferde szögben áthatolt az apja hasának jobb alsó részén, és hátul jött ki, de úgy tűnt, a vesét elkerülte. Lehetetlen volt megállapítani, hogy a hasüreget megsértette-e. Tom erre inkább nem is gondolt. Megtapogatta a seb környékét. Az apja felnyögött fájdalmában. Komoly seb volt, és Broadben sok vért vesztett, de legalább artériák vagy nagyobb erek nem sérültek meg. – Siessetek! – kiáltott oda Borabay. Tom levette az ingét, egy heves rántással kettétépte, aztán még kettőbe. Amilyen szorosan tudta, átkötözte vele az apja hasát, hogy elállítsa a vérzést. – Karold át a vállamat – mondta neki. – Én majd segítek a másik oldalról – mondta Vernon. Ahogy az apja átkarolta a vállát, Tom érezte, milyen csontos és inas a karja, mint egy acélkábel. Kicsit előbbre dőlt, és próbálta magára venni a súlyának egy részét. Érezte, hogy az ő lábára is ráfolyik a meleg vér. – Mehetünk. – Uff – motyogta Broadbent, és botladozva elindultak. Majdnem futva haladtak végig a fal mentén, egy rést keresve, ahol átbújhatnak. Borabay átnyomakodott egy liánokkal takart ajtónyíláson, és egy belső udvarba jutottak, aztán átbújtak egy újabb ajtónyíláson, majd egy félig beomlott folyosón mentek tovább. Tom és Vernon támogatásával Broadbent elég gyorsan tudott haladni, bár zihálva szedte a levegőt, és nyögdécselt a fájdalomtól. Borabay belevetette magát a romváros növényekkel legsűrűbben benőtt részébe. Sötét folyosókon és félig beomlott föld alatti kamrákon kanyarogtak át, ahol vaskos gyökerek törték át a kőmennyezetet. Miközben futottak, Tomnak a kódexen járt az esze, és a sok más kincsen, amelyet hátrahagytak.

Egymást váltva támogatták az apjukat, miközben továbbsiettek a félhomályos alagutakon át. Borabay vezette őket, éles kanyarokkal próbálta lerázni az üldözőjüket. Egy térre bukkantak ki, ahol masszív kőfalakkal körbevett gigantikus fák emelkedtek. Épp csak halványzöldes fény szűrődött át a lombokon. Maja írásjelekkel díszített kősztélék álltak a fák között, mintha vigyázó őrszemek lennének. Tom hallotta, hogy az apja zihálva veszi a levegőt, és fojtottan káromkodik egyet. – Sajnálom, nagyon fáj? – Ne aggódj miattam. Még vagy húsz percig mentek, és végül kilyukadtak egy olyan helyre, ahol a dzsungel szinte áthatolhatatlanul sűrű és buja lett. Az indák, kúszónövények és liánok szinte megfojtották a fákat, amelyek úgy festettek, mintha hatalmas, zöld, bebugyolált kísértetek lennének. Minden fa tetején kúszónövények indái nyúltak ki, újabb kapaszkodót keresve, mintha a fáknak tüskés haja nőtt volna. Mindenhonnan hatalmas virágok csüngtek le, és állandóan csöpögött a víz. Borabay megállt, és óvatosan körbenézett. – Erre – mondta aztán, és legsűrűbb erdő felé mutatott. – De hogyan? – nézett Philip az áthatolhatatlan zöld falra. Borabay letérdelt, egy kis résen át befurakodott a növényzet közé, és mászni kezdett. A többiek követték. Broadbent nyögött a fájdalomtól. Tom meglátta, hogy az összegabalyodott indák szövevénye alatt csapások húzódnak, és minden irányban alagutak vezetnek a növényzet sűrűjében. Bemásztak a bozótba, és átfurakodtak az állatok által kitaposott járatokon. Sötét volt, a levegő nyirkos. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kúsztak-másztak, bár nem lehetett több húsz percnél. Az újra és újra elágazó ösvények fantasztikus labirintusán át végre kibukkantak egy kis tisztásra, egy indákkal benőtt fa alá, amelynek alsó ágai minden oldalról áthatolhatatlan sátort alkottak.

– Itt maradunk – mondta Borabay. – Megvárjuk, amíg besötétedik. Broadbent egy nyögéssel leroskadt a fa tövébe, és nekitámaszkodott a törzsének. Tom letérdelt mellé, levette a vértől ázott kötést, és megvizsgálta a sebet. Elég csúnya volt. Borabay is letérdelt mellé, és ő is alaposan szemügyre vette. Aztán fogott pár levelet, amelyeket még útközben szedett, és összemorzsolta őket a tenyerében. – Ez minek? – kérdezte suttogva Tom. – Elállítja a vérzést, és jó a fájdalom ellen. A sebre tették az összemorzsolt gyógynövényt. Vernon felajánlotta az ingét, Tom azt is csíkokra tépte, és odakötözte vele a leveleket. – Ez fájt – mondta Broadbent. – Sajnálom, apa. – Hagyjátok már abba az állandó sajnálkozást. Szeretnék nyugodtan nyögni, anélkül hogy a sajnálkozásotokat hallgatnám. – Apa, megmentetted az életünket – mondta Philip. – Amit eleve én sodortam veszélybe. – Ha nem veted rá magad Hauserre, már halottak lennénk. – Ifjúságom bűnei visszatérnek, hogy kísértsenek – mormolta Broadbent, és megrándult az arca a fájdalomtól. Borabay leguggolt, és körbenézett. – Én most elmegyek. Fél óra múlva jövök. Ha nem jönnék vissza, megvárjátok, amíg leszáll a sötétség, és esni kezd, akkor átkeltek a hídon nélkülem. Rendben? – Hová mész? – kérdezte Vernon. – Elkapom Hausert. Azzal felugrott, és már ott sem volt. Tom habozott. Ha vissza akar menni a kódexért, akkor most megy, vagy soha. – Nekem is van egy kis dolgom.

– Micsoda? – nézett rá kíváncsian Philip és Vernon. Tom csak megrázta a fejét válaszul. Nem tudta volna megindokolni, amit tenni készült, és most ideje sem volt a magyarázkodásra. Lehet, hogy nem is tudná megmagyarázni. – Ne várjatok rám. Találkozunk a hídnál este, miután kitört a vihar. – Tom, teljesen elment az eszed? – dörrent rá az apja. Tom nem felelt, csak sarkon fordult, és eltűnt a dzsungelben. Húsz perc alatt visszakúszott a liánok útvesztőjében. Körbenézett, hogy hol is van. A sírkamrák nekropolisza kelet felé fekszik, ennyit tudott. Az Egyenlítőhöz ilyen közel késő délelőtt a nap még mindig a keleti égbolton áll, ennek alapján nagyjából tudott tájékozódni. Nem akart sokat gondolkozni a döntésén, hogy helyes volt-e vagy sem otthagyni az apját és a testvéreit, hogy nem őrültség-e és nem túl veszélyes-e, amit csinál. Ez most mind lényegtelen. Meg kell szereznie a kódexet. Elindult kelet felé. 74. fejezet Hauser a földet vizsgálta, és úgy olvasott a talajon, mint egy nyitott könyvben: egy földbe taposott termés, egy megtört fűszál, egy falevélről lesodort harmatcsepp – mind-mind árulkodó nyom. Vietnamban tanulta meg a nyomkeresés művészetét, és most olyan tisztán követni tudta Broadbenték útját, mintha kenyérmorzsákat szórtak volna el maguk után. Gyorsan és módszeresen követte a nyomaikat, a fegyverét állandóan készenlétben tartva. Már jobban érezte magát, egy kicsit nyugodtabb volt. Hausert mindig is furcsán elbűvölte a vadászat izgalma. És semmihez sem hasonlítható az az érzés, amikor egy ember az üldözött vad – a legveszélyesebb mind közül.

A katonák még mindig a város túlsó végében ástak és robbantgattak. Nem is baj, legalább elfoglalják magukat. Broadbentet és a fiait követni magányos vadásznak való feladat, aki láthatatlanul surran át a dzsungelen, nem egy csapat zajos, hozzá nem értő katonának. Hausernek számos előnye volt az ellenfeleivel szemben. Tudta, hogy Broadbenték fegyvertelenek, és tudta, hogy át kell kelniük a hídon. Csak idő kérdése, és előbb-utóbb utoléri őket. Ha végzett velük, nyugodtan kirabolhatja a sírkamrát, kihozhatja a kódexet és a könnyen szállítható műtárgyakat, a többit pedig ráér későbbre hagyni. Most, hogy kellőképpen megpuhította Skibát, biztos volt benne, hogy a kialkudott ötvenmilliónál is többet ki tud majd szedni belőle, talán sokkal többet is. Svájc jó lesz majd főhadiszállásnak. Broadbent is mindig így csinálta, a kétes eredetű régiségeket mindig Svájcon keresztül szállította, és azt állította, hogy „egy régi svájci gyűjteményből” származnak. A műkincseket persze nem lehet a nyilvános piacon eladni, ahhoz túlságosan is ismertek, és köztudott, hogy Broadbent tulajdonában voltak, de szép csendben el lehet majd helyezni őket. Mindig akad egy szaúd-arábiai sejk, egy japán gyáros vagy egy amerikai milliárdos, aki szép festményekre vágyik, és nem túl válogatós a műkincsek származását tekintve. Hauser egyelőre félretette a jövőre vonatkozó kellemes gondolatokat, és megint a talajt kezdte vizsgálgatni. Újabb lesodort harmatcseppeket talált, és egy kis vérfoltot a földön. A nyomok egy romos folyosóhoz vezettek, ahol felkattintotta az elemlámpát. Ledörzsölt moha egy kövön, egy lábnyom a puha talajban – egy idióta is észrevenné ezeket a jeleket. Amilyen gyorsan csak tudta, követte a nyomokat. Amikor beért a sűrű erdőbe, egy különösen tiszta nyomot vett észre: egy helyen felkavarták a korhadt leveleket a nagy menekülésben. Ez a nyom azonban túlságosan is feltűnő volt. Megállt

és hallgatózott, aztán leguggolt, és nagyon alaposan szemügyre vett a talajt. Amatőrök. A vietkongok kacagnának ezen. Egy fiatal fácska törzsét meghajlították, és egy liánból készült hurkot rejtettek el a levelek alatt – szinte észrevehetetlen a csapda. Óvatosan hátrább lépett, felvett egy közelben heverő faágat, és odadobta a csapdára. Egy csattanás hallatszott, a fácska kiegyenesedett, és magával rántotta a hurkot. Hauser hirtelen suhogást hallott, és valami a lábához ütődött. Lenézett, és meglátta, hogy a nadrágszára ráncai közé egy kis nyíl fúródott be, amelynek a hegyéből sötét folyadék csöpögött. Alig egy-két centin múlt, hogy a mérgezett nyíl nem a lábába fúródott. Ezután percekig mozdulatlanul állt. Minden négyzetcentimétert megvizsgált maga körül a Földön, minden fát, minden ágat. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs több csapda, lehajolt, és épp ki akarta húzni a nyilat a nadrágszárából, de megtorpant a keze. Még épp idejében vette észre, hogy a nyílvessző oldalából alig látható kis tüskék állnak ki, amelyeket szintén méreggel itattak át. Ha valaki óvatlanul megragadja a nyilat, hogy kihúzza, a tüskék megszúrják az ujját, és a méreg bekerül a szervezetébe. Fogott egy faágat, és azzal piszkálta ki a nyilat a nadrágszárából. Nagyon okosak. Több csapda egyben. Egyszerű és hatásos. Nyilván az indián műve lehetett. Hauser továbbindult, de most már lassabban, és egy kicsit nagyobb tisztelettel gondolt az ellenfeleire. 75. fejezet Tom rohant a dzsungelben, mit sem törődve azzal, hogyha zajt csap, a gyorsaság most mindennél fontosabb volt. Az ösvényt, amelyen korábban jöttek, igyekezett elkerülni,

nehogy Hauser karjaiba fusson. Romos templomok labirintusán vágott át, amelyeket szövevényes indák borítottak. Zseblámpa nem volt nála, így sokszor csak tapogatózni tudott a sötét kőfolyosókon. Nemsokára megérkezett a sziklafennsík keleti széléhez. Itt megállt, és kicsit megpihent, aztán a sziklafal széléhez óvakodott, és lenézett. Próbálta kitalálni, hol van. Úgy tűnt neki, hogy nekropolisz délebbre fekszik, úgyhogy jobb felé indult a sziklafal szélén húzódó ösvényen. Tíz perc után rábukkant a sírkamrák fölé nyúló kőteraszra, és megtalálta a levezető titkos ösvényt. Lesietett, de közben minden kanyarnál megállt kicsit hallgatózni, hogy Hauser esetleg nincs-e még mindig ott, de semmi nyomát nem látta. Egy perc múlva odaért a sötét ajtónyíláshoz, amely az apja sírkamráját rejtette. A hátizsákjaik még mindig ott hevertek egy kupacban a földön, ahová ledobták őket. Tom fogta a bozótvágó kését, és visszadugta a tokjába, aztán letérdelt, és keresgélt a hátizsákokban. Kivett pár fáklyát meg egy doboz gyufát. Meggyújtotta az egyik fáklyát, és belépett a sírkamrába. A levegő szörnyen bűzös volt Igyekezett csak a száján át levegőt venni, és kicsit beljebb merészkedett. Borsódzott a háta, ha arra gondolt, hogy az apja itt töltötte az utóbbi egy hónapot, a koromsötétségbe bezárva. A pislákoló fény megvilágított egy sötét kőből faragott emelvényt, amelyre a halottat fektették, az oldalára koponyákat, szörnyeket és más furcsa motívumokat faragtak. A kőlapot rozsdamentes acélszalaggal átfogott, leszögezett ládák és dobozok vették körbe. A kamra cseppet sem úgy festett, mint Tutanhamon sírja, inkább mint egy mocskos raktárhelyiség. Tom az undorát legyőzve közelebb lépett. A ládák mögött az apja kialakított magának egy kis lakhelyet, összekapart egy kis száraz szalmát, amelyet fekvőhelyként használt. A hátsó fal mentén agyagedények sorakoztak,

nyilván vízzel és ennivalóval. Romlott szag áradt belőlük. Az edényekből patkányok ugrottak elő, menekültek a fény elől. Tom egyszerre érzett kíváncsiságot és émelygést a szánalomtól. Belelesett az egyik edénybe: néhány megszáradt banándarabkát talált az alján. Nyüzsögtek benne a nagy fekete csótányok, a fáklya fényétől pánikba esve futkároztak. A vizesedényekben döglött patkányok és egerek úszkáltak. Az egyik fal mellett egy halom oszlófélben lévő patkánytetem – ezeket nyilván az apja ölte meg, mivel nap mint nap versengeni kellett velük az ennivalóért. A sírkamra hátsó részében patkányok parázsló szeme verte vissza a fáklya fényét. Alig várták, hogy elmenjen a betolakodó. El sem tudta képzelni, milyen borzalmakat állhatott ki az apja – itt várakozni a koromsötétségben a fiaira, akik talán sohasem jönnek el érte. Az, hogy mindezt kibírta és túlélte, és végig reménykedni tudott, valami olyat árult el az apjáról, amit eddig nem tudott róla. Tom megtörölte az arcát. Megkeresi a kódexet, aztán jobb lesz eltűnni innen. A dobozok el voltak látva feliratokkal és cédulákkal, így Tom pár perc alatt megtalálta azt, amelyik a kódexet rejtette. Kicipelte a nehéz ládát a sírkamra elé a világosságra, aztán megpihent, és mélyen beszívta a friss hegyi levegőt. A könyvekkel megrakott láda üresen is nyomhatott vagy négy kilót. Tom megvizsgálta a csavarokat, amelyek az üveggyapottal beburkolt faládát átfogó acélpántokat rögzítették. A csavarok jó szorosan tartottak. Ehhez bizony egy csavarkulcs kellene. Keresett egy nagy követ, többször egymás után rácsapott az egyik csavarra, és kilazította. Pár perc alatt sorra kiszedte a csavarokat, majd levette az acélpántot. Még néhány nagy ütéssel feltörte az üveggyapot borítást, és felnyitotta a ládát. Fél tucat értékes könyv volt legfelül, mind

gondosan becsomagolva savmentes papírba – egy Gutenberg által nyomtatott biblia, miniatúrákkal díszített kéziratok, egy régi hóráskönyv. Félretolta őket, megragadta a szarvasbőrbe csomagolt kódexet, és kivette a ládából. Egy pillanatig csak bámulta. Most már tisztán emlékezett rá, hogy régen, gyerekkorában a nappaliban tartották egy üvegtárlóban. Az apja úgy havonta egyszer kinyitotta a vitrint, és egy újabb oldalra lapozott. Az oldalak tele voltak növényeket, virágokat, rovarokat ábrázoló szép kis rajzokkal, amelyeket hieroglifák vettek körbe. Emlékezett rá, gyerekkorában hogy megbámulta a furcsa írásjegyeket, az egymásba fonódó pontokat, vonalakat, vigyorgó arcokat. Nem is sejtette, hogy ez egy írás. Tom kiürítette az egyik otthagyott hátizsákot, és beledugta a kódexet. Vállára vette a hátizsákot, és elindult visszafelé az ösvényen. Úgy döntött, délnyugatnak veszi az irányt, és nagyon figyel, nehogy Hauser meglepje. Visszaért a városfalhoz, és a romok között folytatta az útját. 76. fejezet Hauser most már éberebben és még nagyobb óvatossággal követte az ösvényt, minden érzéke kiélesedett. Izgalom és leheletnyi félelem futott át rajta. Az az indián képes volt alig tizenöt perc alatt összeállítani egy ilyen csapdát, ami igen figyelemreméltó teljesítmény. Valahol itt bujkál az erdőben, és nyilván újabb csapdát készít elő neki. Hauser azon tűnődött, hogy ez az indián vezető vajon miért olyan lojális Broadbenthez. Soha nem becsülte alá a bennszülöttek képességeit az erdőben való tájékozódás, a váratlan támadás és a gyilkolás terén. A vietkongok megtanították rá, hogy tisztelje őket. Ahogy tovább követte Broadbent nyomait, minden óvintézkedést megtett, hogy elkerülje a csapdákat. Az

ösvény egyik szélére húzódva haladt, és pár percenként megállt, hogy alaposabban megvizsgálja a talajt és az aljnövényzetet. Még a levegőbe is beleszimatolt, nem érez-e emberszagot. Nem fogja hagyni, hogy egy fán lapuló indián megint meglepje egy mérgezett nyíllal. Látta a nyomokból, hogy Broadbenték a sziklafennsík közepe felé tartottak, ahol a legsűrűbb a dzsungel. Nyilván azt tervezik, hogy ott meghúzzák magukat sötétedésig. Hát ez nem fog sikerülni nekik. Hauser még nem találkozott olyan ösvénnyel, amelyet ne tudott volna követni, főleg olyat, amit pánikba esett menekülők tapostak ki előtte, akik közül az egyik megsebesült és erősen vérzik. Az embereivel korábban már alaposan átkutatta az egész fennsíkot, és elég jól tudott tájékozódni a területen. Az esőerdő hamarosan buja szövevénnyé sűrűsödött. Első pillantásra szinte áthatolhatatlannak tűnt Hauser óvatosan megközelítette az összefüggő növényfalat, és lenézett. Minden irányban kis ösvények futottak az aljnövényzetben, állatok, leginkább koatik járatai. Kövér esőcseppek csüngtek minden falevélről, indáról és virágról, és a legapróbb kis rázkódásra is lepottyantak. Olyan volt, mint egy aknamező: senki sem sétálhat át rajta úgy, hogy ne hagyna nyomot maga után azzal, hogy lesodorja a levelekről a harmatcseppeket. Hauser pontosan tudta követni az előtte járók útvonalát. Egy darabig követte a nyomokat a sűrű növényzetben, ahol aztán egyszer csak eltűntek. Hauser megvizsgálta talajt. A nyirkos avarban észrevett két szinte alig látható bemélyedést két térd nyomai. Hát ez érdekes. Szóval a vadállatok ösvényeit követve bebújtak a kúszónövények közé, Hauser leguggolt, és belesett a zöldes félhomályba. Beleszagolt a levegőbe. Megnézte a talajt. Vajon melyik kis ösvényen indultak el? Egy méterrel beljebb meglátott egy letaposott kis gombát – nem volt nagyobb, mint egy negyeddolláros – és egy megkarcolt falevelet.

Meglapultak valahol a bozótban, és várják, hogy besötétedjen. Az indián nyilván valahol itt állított fel egy újabb csapdát. Tökéletes hely erre a célra. Hauser hátrább lépett, és szemügyre vette az esőerdő különböző szintjeit, igen, az indián nyilván itt rejtőzik valahol egy ágon, készenlétben tartva a mérgezett nyilat, és várja, hogy ő elkússzon alatta. Most már csak az a dolga, hogy ő üssön rajta előbb. Hauser egy percig gondolkodott. Ez az indián nagyon ravasz. Nyilván erre is gondolt. Tudja, hogy Hauser számít rá, hogy csapda várja ezeken az ösvényeken. Tehát nem ezen az ösvényen fogja várni. Arra számít, hogy el fogja kerülni, és másik oldalról közelíti meg a sűrű bozótos részt, ezért ott fog várni rá. Hauser elkezdte lassan, némán surranva megkerülni a bozót szélét, mintha maga is indián lenne. Ha a feltételezései helyesek, a másik oldalon fogja megtalálni az indiánt, valahol a magasban egy ágon meglapulva. Legelőször vele végez – messze ő a legveszélyesebb ellenfél –, aztán kifüstöli a rejtekhelyükről a többieket, és a híd felé üldözi őket, ahol könnyű lesz mindnyájukat csapdába ejteni és megölni. Hauser a bozótostól kicsit távolabb maradva körözött, pár pillanatonként meg-megállt, hogy a tekintetével végigsöpörjön a fák alsóbb ágain. Ha az indián azt tette, amire számít, akkor valahol tőle jobbra kell lapulnia. Hauser végtelenül óvatosan lépkedett. Nem szabad sietnie, de az idő most amúgy is neki dolgozik. Legalább hét óra van még sötétedésig. Haladt tovább, és megint alaposan szemügyre vette a fákat. Valamit észrevett az egyik ágon. Megtorpant, kicsit továbbment, majd megint megnézte. Épp csak egy kis csücsök látszott az indián vörös ingéből, egy ágon tőle úgy ötven méterrel jobbra, és éppen csak hogy látni lehetett egy nádból készült fúvócső végét kikandikálni. Lefelé mutatott,

Hauser irányába. Az indián nyilván arra vár, hogy elhaladjon a fa alatt. Hauser oldalirányba húzódott, hogy még egy kicsit többet lásson az indián ingéből, és jó célpont legyen. Felemelte a puskáját, gondosan célzott, és egyszer lőtt. Nem történt semmi sem, pedig tudta, hogy a golyó talált. Hirtelen rátört a pánik. – ez is csak egy csapda volt. Oldalra vetődött, épp abban a pillanatban, amikor az indián rávetette magát, mint egy macska, a kezében egy élesre kihegyezett bottal. Hauser egy dzsúdómozdulattal előregurult, aztán oldalra vetődött, és sikerült is lelöknie magáról a támadóját. Aztán felpattant, és széles ívben egy sortüzet eresztett a levegőbe, oda, ahol az előbb még az indián volt. Az indiánnak azonban nem volt se híre, se hamva, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hauser jól körbenézett. Úgy tűnt, az indián fickó mindig egy lépéssel előtte jár. Felnézett, és a fán meglátta a piros rongydarabot és a fúvócső hegyét, még mindig pontosan ugyanazon a helyen, ahová az indián tette őket félrevezetésül. Hauser nyelt egyet. Most nincs ideje arra, hogy megijedjen, és arra sem, hogy dühös legyen. Dolga van. Nem fogja tovább játszani az indiánnal ezt a macska-egér játékot, mert egyre inkább gyanította, hogy úgyis ő veszítene. Itt az ideje, hogy brutális erőt vessen be, és kifüstölje a búvóhelyükről Broadbentéket. Sarkon fordult, és elindult a bozótos szélén. Megállt, és felemelte automata fegyverét. Először egy sorozatot adott le, aztán még egyet, majd továbbindult, és folyamatosan tüzelt a liánok szövevényébe. Pontosan azt érte el, amit várt: felriasztotta Broadbentéket. Hallotta a dzsungel belsejéből a pánikszerű menekülést, olyan zajosak voltak, mint egy csapat felriasztott papagáj. Most már tudta, hol rejtőznek. Rohant a bozót szélén, hogy elvágja az útjukat, amikor előbukkannak,

és a híd felé terelje őket. Hirtelen valami zajt hallott a háta mögül. Megfordult, meghúzta a ravaszt, és egy sorozatot eresztett a sűrű bokrok közé, ahonnan a zörgés jött. Levelek, indák, ágak törtek le és szóródtak szét minden irányba, és hallotta, ahogy a golyók a páfrányok közé csapódnak. Valami mozgást vett észre, és újból a bokorra tüzelt – aztán egy nyüszítést és vergődést hallott. A fenébe is, egy koati! Csak egy állatra lőtt. Visszafordult, és előrefigyelt. Felemelte a fegyverét, és abba az irányba lőtt, amerre Broadbenték menekülhettek. Hallotta, hogy a koati még mindig fájdalmasan nyüszít a háta mögött, és faágak reccsennek. Aztán rájött – még épp idejében –, hogy mégsem egy sebesült állat az, hanem megint az indián csele. Hauser a földre vetette magát, áthengeredett, és közben tüzelt, de nem azért, hogy eltalálja az indiánt, mert az közben megint eltűnt a bozótban, hanem hogy jobbra irányítsa, a híd felé fekvő nyílt területre, ugyanarra, amerre Broadbenték futottak. A lényeg az, hogy menekülésre kényszerítse őket, folyamatosan tüzeljen rájuk, és megakadályozza, hogy valamelyikük kiváljon a csapatból, és a hátába kerüljön. Hauser futott, időnként leguggolt, és sorozatokat lőtt ki, jobbra és balra is, hogy megakadályozza, hogy valahogy vissza meneküljenek a romvárosba. Bal felől közelített, és egyre közelebb terelte őket a szakadék széléhez. A tár kiürült, Hauser megállt, hogy kicserélje. Ahogy továbbfutott, hallotta a bozótból, hogy Broadbenték pontosan abba az irányba menekülnek, amerre remélte. Most már a kezében vannak. 77. fejezet Tom már félúton járt visszafelé a sziklafennsíkon, amikor meghallotta Hauser fegyverének szaggatott ropogását.

Ösztönösen a hang irányába kezdett futni. Nagyon megijedt, hogy mi történhetett. Félrelökdöste a páfrányokat és a liánokat, kidőlt fatörzseken ugrott át, romos falakat mászott meg. Meghallotta a második és harmadik sorozatot is, de most már közelebbről, jobb felől. Arrafelé vette az útját, remélve, hogy valahogy talán megvédheti a testvéreit és az apját. Volt egy bozótvágó kése, amellyel már megölt egy jaguárt és egy anakondát – Hausert miért ne tudná elintézni? Váratlanul kibukkant a dzsungelből a napfényre. Ötven méterrel odébb ott tátongott a szakadék, több mint ezerötszáz méteres mélység. A kavargó köd elrejtette a szakadék alját. Jobbra nézett, és meglátta a légáramlatokban lágyan himbálózó függőhíd kecses ívét. Újabb fegyverropogás tört ki a háta mögött, és mozgást pillantott meg. Vernon és Philip bukkantak ki a fák közül a hídnál. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, miközben kétfelől támogatták az apjukat. Egy másodperccel később Borabay is megjelent, és utolérte őket. Golyók süvítettek el mellettük, és visszapattogtak a fákról. Tom csak most jött rá – túl későn –, hogy ő is csapdába esett. Feléjük rohant, miközben újabb szaggatott sortűz dörrent a fák közül. Tom már látta, hogy Hauser pár száz méterrel hátrább van, és bal felé tüzel, hogy a szakadék széle és a híd felé hajtsa őket. Tom a hídfő felé rohant, és ugyanakkor ért oda, mint a többiek. Megálltak és lekuporodtak. Tom látta a túloldalon a katonákat, akiket felriasztott a fegyverropogás. Fedezékbe húzódtak, és elzárták a menekülés útját. – Hauser rá akar kényszeríteni, hogy a hídra menjünk! – kiáltotta Philip. Újabb sortűz leveleket tépett le egy faágról a fejük fölött. – Nincs más választásunk! – kiáltotta vissza Tom. A következő pillanatban kirontottak az imbolygó hídra. Félig cipelték, félig támogatták az apjukat. A katonák a

túloldalon fél térdre ereszkedtek, és felemelték a puskájukat, elállva az útjukat. – Csak menjetek tovább! – kiáltotta Tom. Úgy a híd harmadánál jártak, amikor a katonák leadtak néhány figyelmeztető lövést a fejük fölé. Ugyanekkor egy hang harsant fel a hátuk mögött. Tom visszanézett. Hauser és még néhány katona állt a híd végében. Most már vissza sem fordulhattak. Ott álltak csapdába esve, két tűz között. A katonák másodszor is tüzeltek, most már alacsonyabbra célozva. Tom hallotta, ahogy méhrajként süvítenek el a fejük fölött a golyók. Elértek a híd közepére, amely már erősen kilengett és imbolygott a mozgásuktól. Tom hol hátranézett, hol előre. Megálltak. Nem tudtak mit tenni, mindennek vége. – Ne mozduljanak! – kiáltott utánuk Hauser, és mosolyogva, a fegyverét rájuk szegezve felsétált a hídra. Csak nézték, ahogy közeledik. Tom vetett egy pillantást az apjára, aki félelemmel és gyűlölettel nézett Hauserre. Tom még jobban megijedt az apja arckifejezésétől, mint reménytelen helyzetüktől. Hauser úgy harminc méterre tőlük, kis terpeszben megállt a himbálózó hídon. – Ejha, csak nem a jó öreg Max és a három fia! Milyen szép, hogy így együtt a család! 78. fejezet A tizenkét óra alatt, amíg Sally a fatörzs mögött megbújva várakozott, valamiért folyton az apján jártak a gondolatai, életének utolsó nyarán, amikor megtanította lőni. Sally az apja halála után is kijárogatott a sziklákhoz, hogy gyakorolja a célba lövést almákon és narancsokon, később egycenteseken és negyeddollárosokon. Kitűnő lövész lett belőle, de nem sok hasznát vette ennek a képességének, nem érdekelték se a lövészversenyek, se a vadászat. Egyszerűn

csak élvezte. Van, aki bowlingozni szeret, van, aki pingpongozni – neki a lövészet volt a kedvenc sportja. Persze a New Haven-i körökben ez elfogadhatatlan szabadidős tevékenységnek számított. Julian teljesen elborzadt, amikor megtudta. Megígértette vele, hogy abbahagyja, és titokban tartja a szenvedélyét – nem mintha ellenezte volna a fegyvereket, hanem mert nem tartotta elegáns dolognak. Sally igyekezett inkább nem gondolni Julianre. Kicsit megmozgatta elgémberedett combjait, és megtornáztatta a lábujjait, hogy kilazítsa megmerevedett izmait. Adott még egy marék mogyorót Szőrmóknak, aki még mindig morcosan kuporgott ketrecében. Sally örült, hogy ott van vele társaságnak a hosszú órák során, még ha morcos is. Szegény jobban szeretett volna szabad lenni. Szőrmók hirtelen ijedten felnyüszített, és Sally azonnal felkapta a fejét. Ő is meghallott valamit: távoli lövések dörrentek a Fehér Városban. Halkan egy gépfegyver ropogása hallatszott, aztán egy újabb sorozat. A távcsővel szemügyre vette a dzsungelt a szakadék túlsó felén. Újabb lövések dörrentek, majd ismét újabbak, egyre hangosabban. Eltelt pár perc, aztán Sally mozgást vett észre, Tom jelent meg futva a sziklák szélénél. Philip és Vernon is előbukkant a dzsungelből, egy rongyokba öltözött, sebesült öregembert támogattak, aki csak Broadbent lehetett. Borabay tűnt fel utolsóként, ő volt a legközelebb a hídhoz. Újabb lövések dörrentek, és Sally megpillantotta Hausert, aki a fák mögül bújt elő, és úgy hajtotta őket a lövésekkel a híd felé, mintha vadakat terelne. Sally leengedte a távcsövet. Felemelte a puskáját, és a Springfield célzókészülékén át figyelte az eseményeket. A helyzet nem is lehetett volna rosszabb. Tom és a többiek csapdába fognak esni a hídon. De nem volt más választásuk – Hauser a hátuk mögött, a szakadék a másik oldalon. A híd elejénél kicsit haboztak, aztán felszaladtak rá. Hauser már

kijött a fák közül, és odakiabált a másik oldalon lévő katonáknak, akik fél térdre ereszkedtek, és figyelmeztető lövéseket adtak le. Egy pillanat alatt mind a négy Broadbent Borabayjel együtt csapdába került a híd közepén. Hauser és négy katona állta el a híd egyik végét, négy a másikat. A tüzelés elhallgatott, és néma csönd borult a dzsungelre. Hauser egy grimasszal az arcán elindult feléjük az imbolygó függőhídon, rájuk szegezve a puskáját. Sally érezte, hogy a szíve vadul kalapál. Eljött az ő pillanata. A keze remegett és izzadt. Emlékezett, mire tanította az apja. Fojtsd vissza a lélegzetedet, hallgasd a szívverésedet, és két szívdobbanás között tüzelj. Sally Hauserre célzott, aki a hídon sétált. A híd enyhén imbolygott, de Sally úgy érezte, több mint ötven százalék az esélye, hogy eltalálja. És ha megáll, még könnyebb lesz. Hauser úgy harminc méterre közelítette meg Broadbentéket, majd megállt. Sally most akár meg is ölhetné – és meg is fogja tenni. Hauser mellkasára állította a célkeresztet, de nem húzta meg a ravaszt. Inkább feltette magában a kérdést: Mi történik az után, hogy megöltem Hausert? A válasz nem volt nehéz. A hondurasi katonák nem fogják csak úgy letenni a fegyverüket. Ezek könyörtelen zsoldosok. Ha lelövi Hausert, szinte biztos, hogy az emberei tüzet nyitnak, és mindenkit lemészárolnak a hídon. Tíz katona volt, négy a híd egyik végében, hat a másikban – abban nem is reménykedhetett, hogy mindegyiküket lelője, főleg a távolabbi végében lévő hatot, akik majdnem lőtávolon kívül voltak. A Springfield tárjában csak öt töltény fért el, és ha ezek elfogytak, akkor egyenként kéne betölteni az újabbakat, ami elég időigényes. És különben is, csak tíz tölténye van. Bármit is tesz, öt lövéssel kell elintéznie.

Rátört a pánik. Ki kell találnia valamit, amivel megoldhatja, hogy mind az öten életben maradjanak. Hauser kezében a fegyverrel továbbsétált feléjük, és nyilván az a szándéka, hogy megöli őket. Igen, Hausert meg kell ölnie – de akkor a többieknek is végük. Sally gondolatai kétségbeesetten kavarogtak. Itt most nem lehet hibázni, mert nincs második esély. Lejátszott a fejében minden forgatókönyvet, amit csak el tudott képzelni, de mind ugyanúgy végződött, Broadbenték halálával. Remegett a keze, Hauser alakja is megremegett a célkeresztben. Ha megölöm Hausert, mind halottak. Ha nem ölöm meg Hausert, akkor is halottak. Tehetetlenül figyelte, hogy Hauser célba veszi őket a puskájával. Mosolygott, úgy tűnt, élvezi a helyzetet. 79. fejezet Tom nézte, ahogy Hauser arrogáns, diadalmas mosollyal az arcán közeledik feléjük a hídon. Úgy harminc méterre tőlük megállt. Tom felé fordította a fegyver csövét. – Vegye le a hátizsákot, és tegye le a földre. Tom óvatosan levette a hátizsákját, de nem rakta le a hídra, hanem a vállpántjánál fogva a szakadék fölé tartotta. – Benne van a kódex. Hauser lőtt egyet. Egy bambuszdarabka letört a híd korlátjából, alig harminc centire Tomtól. – Tegye le! Tom nem mozdult. Tovább tartotta a hátizsákot a mélység fölött. – Ha lelő, ez is lezuhan. Csönd lett. Hauser Broadbent felé fordította a puskát. – Jól van. Ha nem teszi le, apuci meghal. Ez az utolsó figyelmeztetés. – Hagyd, hadd öljön meg – nyögött fel Broadbent. – Aztán apuci után a két bátyja. Ne legyen ostoba, tegye le.

Egy pillanatnyi habozás után Tom lerakta a hátizsákot. Nem volt más választása. – Most a bozótvágó kést. Tom kivette a kést tokjából, és eldobta. Hauser arca megnyugodott, és Broadbenthez fordult. – Nahát, nahát, Max. Újból találkozunk. Broadbent a fiaira támaszkodva állt, és felemelte a fejét. – Velem van elszámolnivalód. Engedd el a fiúkat. A mosoly Hauser arcán kicsit fagyosabb lett. – Szó sem lehet róla. Részed lesz abban a szerencsében, hogy láthatod őket meghalni. Broadbent feje megrándult. Tom szorosabban fogta a karját. A híd enyhén imbolygott alattuk, odalentről hideg levegő áradt fölfelé. Borabay tett egy lépést előre, de Philip megállította. – Hát akkor, ki legyen az első? Az indián? Nem, őt hagyjuk későbbre. Haladjunk életkor szerinti sorrendben. Philip, lépjen odébb többiektől, hogy ne kelljen mindannyiukat egyszerre elintéznem. Rövid tétovázás után Philip odébb lépett. Vernon utánanyúlt, megragadta a karját, és megpróbálta visszahúzni. Philip lerázta magáról a kezét, és tett még egy lépést. – A pokol tüzén fogsz égni, Hauser! – mennydörögte Broadbent. Hauser kedélyesen elmosolyodott, és felemelte automata fegyverét. Tom elfordította a tekintetét. 80. fejezet A lövés azonban nem dörrent el. Tom odanézett. Hauser figyelmét megzavarta valami a hátuk mögött. Tom megfordult, és észrevett egy fekete foltot közeledni. Egy állat ugrándozott a híd köteleibe kapaszkodva: egy majom, magasba tartott farokkal. Szőrmók.

A kismajom boldog visítással ugrott a gazdája karjaiba, és Tom meglátta, hogy a hasára van kötözve valami: egy fémhenger, majdnem akkora, mint ő maga. A kis kempingfőzőjükhöz való gázpalack volt. Pár szó volt rákarcolva: EZT EL TUDOM TALÁLNI INNEN. S. Tom eltűnődött, mi a csudát akart ezzel Sally. Hauser megint felemelte a puskát. – Oké, mindenki nyugodjon meg. Senki ne mozduljon. Mutassa meg, mit vitt oda a majom. Nagyon lassan. Tom hirtelen megértette, mi Sally terve. Kikötözte a madzagot, és levette a majomról a palackot. – Tartsa el magától kinyújtott karral. Hadd lássam, mi az. Tom kinyújtotta a palackot. – Egy literes gázpalack. – Dobja le. Tom halkan megszólalt: – Egy mesterlövész társunk ott van a túloldalon, és ebben a pillanatban is erre a palackra céloz. És a gáz ugyebár könnyen robban. Hauser arca rezzenéstelen maradt, csak feljebb emelte a fegyver csövét. – Hauser, ha eltalálja ezt a palackot, a híd leég. Maga ott ragad a Fehér Városban örökre. Eltelt tíz elektromos feszültséggel teli másodperc, aztán Hauser azt mondta: – Ha a híd leég, maguk is meghalnak. – Nem mindegy? Maga úgyis megöl minket. – Ez csak blöff – mondta Hauser. Tom nem felelt. Teltek a másodpercek. Hauser arca nem árult el semmit sem. – Akár magát is el tudja találni – mondta Tom. Hauser célba vette Tomot a puskával, és ebben a

pillanatban egy golyó csapódott a híd bambuszléceibe pontosan Hauser bakancsának orra előtt, és apró faszilánkokkal szórta be az arcát. A dörrenés egy pillanattal később mennydörgött át a szakadék felett. Hauser sietve leeresztette a puskáját. – Most, hogy tisztáztuk, nem a levegőbe beszélek, szóljon a katonáinak, hogy engedjenek át minket – mondta Tom. – És azután? – Magáé maradhat a híd, a sírkamra és a kódex. Mi nem akarunk mást, csak az életünket. Hauser a vállára akasztotta a fegyverét. – Nagyon ügyes. Tom lassú mozdulatokkal fogta a palackot, és egy kilazult kötéldarabkával odakötözte a hídra. – Mondja meg az embereinek, hogy engedjenek átmenni. Maga ott marad, ahol van. Ha bármi történik velünk, a mesterlövész kilövi a gázpalackot, és a drága hídja odavan. Megértette? Hasuer bólintott. – Nem hallottam, hogy kiadta volna a parancsot, Hauser. Hauser tölcsért csinált kezéből, és elkiáltotta magát spanyolul: – Emberek! Eresszék át őket! Ne bántsanak senkit, szabadon távozhatnak! Csönd lett. – Értették? – kiabálta Hasuer. – Sí, señor – hangzott fel a túloldalról. Tom és a többiek elindultak a hídon. 81. fejezet Hauser állt a híd közepén. Kénytelen volt elfogadni azt a tényt, hogy egy mesterlövész céloz rá – nyilván a szőke nő,

aki Tom Broadbenttel jött. A katonák azt mondták, csak egy hasznavehetetlen régi vadászpuskájuk van. Na persze. 350 méterről pontosan a lába elé talált. Nem volt kellemes belegondolni, hogy most ő van a célkeresztben, de mégis izgalmasan bizsergő érzést keltett benne. A kötélhez kötözött gázpalackra nézett. A távolság odáig alig harminc méter lehet. A mesterlövész több mint háromszáz méterre van innen. A híd állandóan imbolygott a légáramlatoktól. Nehéz lenne egy ilyen mozgó célpontot eltalálni. Sőt, szinte lehetetlen. Tíz másodperc alatt eléri a palackot, letépi a kötélről, és ledobja a szakadékba. Ha utána megfordul, és visszarohan a híd túlsó vége felé, akkor mozgó célpontot nyújtana, és hamar kikerülne a lőtávolságból. Mekkora a valószínűsége, hogy a nő eltalálja? Egy imbolygó hídon futna, vagyis három dimenzióban mozogna a nő tüzelőállásához képest. Képtelen lenne rá célozni. Ráadásul csak egy nő. Nyilvánvaló, hogy elég jól céloz, de nincs az a nő, aki ennyire jól lőne. Igen, villámgyorsan meg tudná csinálni, még mielőtt Broadbenték elillannak, és a nő nem találja el sem őt, sem a palackot. Ki van zárva, hogy ennyire pontosan lőne. Leguggolt, aztán nekiiramodott a gázpalack felé. Szinte azonnal meghallotta egy előtte becsapódó golyó csattanását, amely előtte csapódott be, aztán a dörrenést. Továbbfutott, és épp abban a pillanatban ért oda a palackhoz, amikor a második dörrenés a fülébe ért. Megint mellé talált. Hát ez könnyen megy. Épp a palackra tette a kezét, amikor egy pukkanást hallott, és vakító fény lobbant fel előtte, majd perzselő forróság csapta meg. A karjával hadonászva hátratántorodott, és meglepetten látta, hogy kék lángnyelvek ölelik körbe a karjait, a mellkasát és a lábait. A hídra zuhant, és fetrengeni kezdett. A karjával csapkodva próbálta eloltani a lángokat, de úgy járt, mint Midasz király – csak éppen amihez hozzáért, nem arannyá változott, hanem tűzzé.

Rúgkapált, sikoltozott, hánykolódott, aztán egyszer csak azt érezte, hogy repül, mint egy angyal. Lehunyta a szemét, és nem küzdött tovább, csak zuhant lefelé a hűvös, csábító mélységbe. 82. fejezet Ahogy Tom visszafordult, még épp meglátta, amint Hauser emberi meteorként zuhan a feneketlen szakadékba. A lángok halványan pislákoltak egy darabig, ahogy némán zuhant lefelé a ködrétegeken át, míg végül eltűnt, és nem maradt utána más, csak egy halvány füstcsík. A híd középső része, ahol Hauser állt, lángra kapott. – Gyerünk le a hídról! – kiáltotta Tom. – Futás! Rohantak, ahogy csak a lábuk bírta, miközben az apjukat támogatták. Közeledtek a négy katona felé, akik elálltak az utat a híd túlsó végében. A katonák teljesen meg voltak zavarodva, bizonytalanul emelték fel a puskájukat, és nem lehetett tudni, most mit fognak tenni. Hauser utolsó parancsa az volt, hogy hagyják futni Broadbentéket – de vajon engedelmeskednek-e? A csapat vezetője, egy hadnagy felemelte a fegyverét, és rájuk ordított: – Megállni! – Engedjenek át! – kiáltotta Tom spanyolul, és továbbmentek. – Nem, forduljanak vissza! – Hauser azt parancsolta, engedjenek átmenni! – Tom érezte, hogy hídon remegés fut végig. Az égő kötelek bármelyik pillanatban elszakadhatnak. – Hauser halott – mondta a hadnagy. – Most én vagyok a parancsnok. – Az ég szerelmére, ég a híd! A hadnagy elmosolyodott. – Igen, ég. Mintegy végszóra, a híd nagyot rándult, Tom és többiek

térdre estek. Az egyik fő tartókötél elszakadt, szikraesőt szórva mélységbe. A híd teste óriásit rándult, ahogy hirtelen elpattant a kötél. Tom talpra kecmergett, és segített a testvéreinek feltámogatni az apjukat. – Át kell engedniük! – kiáltotta. A katona azzal válaszolt, hogy a fejük fölé eresztett egy sorozatot. – Meghalnak a híddal együtt. Én ezt a parancsot adom! A Fehér Város most már a miénk. Tom megfordult, és hátranézett: a híd középső része lángokban állt és füstölgött. A tüzet egyre jobban szította a lentről jövő légáramlat. Tom látta, hogy a második vastag kötél is kezd engedni, égő rostdarabkák szóródtak le róla. – Kapaszkodjatok! – kiáltotta, és megragadta az apja karját. A kötél nagy reccsenéssel elszakadt, és kettévált, mint egy függöny. Belekapaszkodtak a megmaradt két kötélbe, és küszködtek, hogy elgyengült apjukat is megtartsák. A híd ide-oda lengett, mint egy elpattant rugó. – Akár ott vannak a katonák, akár nem, el kell tűnnünk a hídról – mondta Tom. Az apjukat támogatva továbbindultak a két megmaradt kötélen, az alsón araszolgattak a lábukkal, a felsőbe kapaszkodtak. A hadnagy és a három katona két lépéssel közelebb jött. – Tüzelésre felkészülni! – A katonák felvették a tüzelő pozíciót, és céloztak. Tom és többiek már csak huszonöt méterre voltak a szilárd talajtól, a katonák szinte közvetlen közelről fognak rájuk lőni. De tudták, hogy nincs más választásuk, mint továbbmenni feléjük. A harmadik kötél is elpattant, mint egy rugó, és a híd megrázkódott, hogy majdnem lezuhantak róla. A híd romjai már csak egy kötélről lógtak, ide-oda hintázva.

A hadnagy rájuk szegezte a puskáját. – Most meghaltok – mondta angolul. Ekkor tompa puffanás hallatszott, de nem az ő fegyvere sült el. A hadnagy arcán meglepett kifejezés jelent meg, és előredőlt, mintha meghajolna előttük. Egy hosszú nyílvessző állt ki hátul a fejéből. Ez egy pillanatra megzavarta a többi katonát. Ebben a pillanatban vérfagyasztó csatakiáltás harsant fel az erdő széléről, és nyílzápor tört elő a fák közül. A tara harcosok kirontottak a dzsungelből, és üvöltve, nyilakat lődözve rohantak át a sík területen a híd felé. A megmaradt katonák, akiket meglepett az oldalról jövő támadás, pánikba esve dobálták el a fegyvereiket, és menekülni kezdtek. Pillanatok alatt olyanok lettek, mint megannyi tűpárna, tucatnyi nyílvessző fúródott beléjük egyszerre. Ide-oda tántorogtak, mintha részeg tarajos sülök lennének, és a földre zuhantak. Egy pillanattal később Tom és a testvérei elérték a híd végét – épp amikor óriási szikraeső kíséretében az utolsó kötél is elszakadt. A híd két lángoló vége hatalmas csattanással a sziklafalaknak csapódott, égő törmeléket szórva a szakadékba. Mindennek vége – a híd odalett. Tom előrenézett, és megpillantotta Sallyt, aki előbukkant egy bokorból, és teljes erőből szaladt feléjük. Ők is feléje siettek, az apjukat támogatva, a tara harcosok segítségével. Pár másodperc alatt oda is értek Sallyhez. Tom a karjaiba kapta, és átölelték egymást, míg Szőrmók, aki biztonságban megbújt Tom zsebében, kényelmetlenül összepréselve nyüszített. Tom hátranézett. A híd mindkét vége a szakadék fölött lógott és lángolt. Fél tucat katona ott rekedt a Fehér Városban. A szakadék szélén álltak, és a híd romjait bámulták. Ködfoszlányok szálltak fel a mélyből, és lassan eltakarták a néma, kővé dermedve álló alakokat.

83. fejezet A kunyhóban meleg volt, és enyhe füstszag keveredett a gyógynövények illatával. Tom belépett, utána Vernon, Philip és Sally is. Maxwell Broadbent egy függőágyban feküdt lehunyt szemmel. Odakint a békés éjszakában békák brekegtek. Egy fiatal tara gyógyító Borabay figyelmes tekintetétől kísérve növényeket tört egy mozsárféleségben a kunyhó sarkában. Tom az apja homlokára tette kezét. Egyre magasabb lett a láza. Az érintéstől Broadbent kinyitotta a szemét. Az arca elgyötört volt, a szeme lázasan csillogott a tűz fényében. Sikerült mosolyra húzni az ajkait. – Ahogy jobban leszek, Borabay megmutatja nekem, hogy kell tara módra lándzsával halászni – mondta. Borabay bólintott. Broadbent tekintete megnyugtatást keresve végigvándorolt a társaságon. – Igaz, Tom? Te mit mondasz? Tom próbált válaszolni, de egy szót sem bírt kinyögni. A fiatal indián felállt, és odanyújtott Broadbentnek egy agyagkorsót, amelyben valami zavaros barna folyadék volt. – Már megint? – motyogta Broadbent. – Ez rosszabb, mint a csukamájolaj, amit az anyám erőltetett le a torkomon minden reggel. – Idd meg, apa – mondta Borabay. – Jót tesz. – Mi ez? – kérdezte Broadbent. – Orvosság. – Azt tudom, de miféle orvosság? Nem várhatjátok el tőlem, hogy lenyeljek valamit, amiről nem is tudom, hogy micsoda. Maxwell Broadbent nagyon nehéz betegnek bizonyult. – Una de gavilannak hívják – mondta Sally. – Latinul Uncaria tomentosa. A megszárított gyökere antibiotikumot

tartalmaz. – Gondolom, ártani nem árthat – Broadbent elvette a bögrét, és kortyolt egyet. – Úgy látom, körbe vagyok véve orvosokkal. Sally, Tom, Borabay, és most ez a fiatal kuruzsló is. Az ember azt hinné, valami komoly bajom van. Tom vetett egy pillantást Sallyre. – Mennyi mindent fogunk majd együtt csinálni, ha jobban leszek! – folytatta Broadbent. Tom nyelt egyet. Az apja, aki mindig mindent észrevett, látta a zavarát, és hozzáfordult. – Nos, Tom? Te vagy itt az egyetlen igazi orvos. Mi a prognózis? Tom próbált mosolyt erőltetni az arcára. Az apja hosszan nézett rá, aztán sóhajtva visszafeküdt. – Miért is akarom becsapni magam? Hosszú csönd lett. – Tom, már úgyis haldoklom rákban. Nem mondhatsz olyat, ami ennél rosszabb. – Hát – kezdte Tom –, a golyó áthatolt a hasüregen. Vérmérgezést kaptál, és ettől van a láz. – És mik a kilátások? Tom megint nyelt egyet. A három fivére és Sally mind rászegezték a tekintetüket. Tom tudta, hogy az apja nem fogad el mást, csak a kendőzetlen igazságot. – Nem túl jók. – Folytasd. Tom nem tudta rávenni magát arra, hogy kimondja. – Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte az apja. Tom bólintott. – De mi van ezzel az antibiotikummal, amit ez a gyógyító adott? És a csodás gyógyszerek, amelyek a kódexben vannak, amit épp most mentettél meg? – Apa, az ilyen vérmérgezésre nem hat semmiféle antibiotikum. Legfeljebb egy komoly műtéttel lehetne rendbe hozni, de talán már ehhez is túl késő. A gyógyszerek sem

tudnak csodát tenni. Csönd lett. Broadbent elfordult és felnézett a kunyhó mennyezetére. – A fenébe – mormolta végül. – Megvédtél minket attól a golyótól – mondta Philip. – Megmentetted az életünket. – Ez volt a legjobb dolog, amit valaha is tettem. Tom az apja karjára tette a kezét. Olyan volt, mint egy áttüzesedett faág. – Sajnálom. – Mennyi időm van még? – Két-három nap. – Úristen, ilyen kevés? Tom bólintott. Broadbent egy sóhajjal visszafeküdt. – A rák úgyis végzett volna velem pár hónapon belül. Habár csodás lett volna azt a pár hónapot a fiaimmal tölteni. Vagy akár csak egy hetet. Borabay odament, és az apja mellkasára fektette a kezét. – Sajnálom, apa. Broadbent megfogta a kezét. – Én is sajnálom. – Elfordult, és a fiaira nézett. – Lippi Madonnáját se nézhetem meg még egyszer. Amikor ott voltam bezárva a sírkamrába, folyton arra gondoltam, hogy ha még egyszer láthatnám a Madonnát, minden rendbe jönne. Egész éjszaka virrasztottak haldokló apjuk mellett. Nyugtalan volt, de az antibiotikum – legalábbis egyelőre – kordában tartotta a fertőzést. Amikor hajnalodott, Broadbent még mindig eszméleténél volt. – Kérek egy kis vizet – mondta rekedten. Tom kiment kunyhóból a bögrével a közeli patakhoz. A tara falu épp ébredezett. Tüzeket gyújtottak a főzéshez, előkerültek a gyönyörű francia réz- és nikkeledények. Tekergőző füstcsíkok szálltak a reggeli égbolt felé. Csirkék kapirgáltak a földes főtéren, rühes kutyák ólálkodtak

ennivalót keresve. Egy totyogó kisgyerek jött elő az egyik kunyhóból, Harry Potter feliratú pólóban, és pisilt. Még ilyen távoli törzshöz is elért a civilizáció, gondolta Tom. Mennyi időbe telik, amíg a Fehér Város is feltárja magát és a kincseit a világ előtt? Ahogy visszafelé sétált a vízzel, egy éles hangot hallott. Az öregasszony, Cah felesége jött ki a kunyhójából, és göcsörtös kezével integetett neki. – Wakha! – kiáltotta oda. Tom vonakodva megállt. – Wakha! Tom óvatosan tett egy lépést feléje, félig azt várva, hogy megint megcibálja a haját vagy a lába közé nyúlkál. Az öregasszony azonban csak megfogta a kezét, és magával húzta a kunyhó felé. – Wakha! Tom kénytelen-kelletlen követte a görnyedt hátú öregasszonyt a füstös kis kunyhóba. A félhomályban egy póznának támasztva ott állt Fra Filippo Lippi festménye, a Madonna szőlővel. Tom rámeredt a reneszánsz mesterműre, tett felé egy bizonytalan lépést, aztán földbe gyökerezett lábbal megállt. Alig hitt a szemének. Túlságosan is nagy volt a kontraszt a kopottas kis kunyhó és a festmény között. A félhomályban szinte ragyogott valami belső sugárzástól. Az aranyhajú, alig tizenéves Mária az ölében tartotta a kisdedet, aki épp szőlőt tömött a szájába két rózsaszín ujjacskájával. A fejük fölött egy galamb lebegett, egy aranyággal a csőrében. Tom döbbenten fordult az öregasszonyhoz, akinek ráncos arcán széles vigyor ült, rózsaszín ínye kivillant. Odament a festményhez, felemelte, és Tom kezébe nyomta. – Wakha! Intett, hogy vigye az apja kunyhójába. Követte, és hátulról taszigálta. – Teh! Teh! Tom, karjában a festménnyel, kisétált a tisztásra a

kunyhó elé. Úgy látszik, Cah megtartotta magának. Hát ez egy csoda. Belépett a kunyhóba, és szó nélkül felmutatta a képet. Philip odapillantott, aztán felkiáltott, és hátrahőkölt a meglepetéstől. Broadbent rámeredt, és tágra nyílt a szeme. Először nem mondott semmit sem, aztán ijedt arccal dőlt hátra a függőágyban. – A fenébe is, Tom, kezdek hallucinálni. – Nem, apa. – Tom közelebb vitte a festményt. – Ez igazi. Érintsd meg. – Ne, ne nyúlj hozzá! – kiáltott fel Philip. De Broadbent odanyúlt, és remegő kézzel megérintette a kép felszínét. – Helló – mormolta. Aztán Tomhoz fordult. – Nem álmodom. – Nem, nem álmodsz. – Honnan a csudából szerezted? – Nála volt – intett Tom az öregasszony felé, aki az ajtóban állt, fogatlan vigyorral. Borabay kérdezgetni kezdte, az öregasszony hosszan mesélt valamit. Aztán Borabay az apjához fordult. – Azt mondja, a férje kapzsi volt, és sok mindent megtartott magának, amit a sírkamrába kellett volna vinnie. Elrejtette őket egy barlangban a falu mögött. – Milyen dolgokat? – kérdezte élesen Broadbent. Borabay tovább kérdezgette az öregasszonyt. – Nem tudja. Azt mondja, Cah majdnem mindent ellopott. A ládákat kövekkel töltötte meg. Azt mondta, nem akarja, hogy fehér emberek kincsei kerüljenek egy tara sírkamrába. – Tudjátok, amikor a sírkamrában voltam – mondta Broadbent –, feltűnt, hogy van néhány láda, amelyik könnyebbnek tűnik, mint lennie kellene. Nem tudtam őket felnyitni a sötétben. Ezt akartam megnézni odabent, mielőtt Hauser megjelent. Az a vén ravasz róka Cah! Tudhattam

volna. Elejétől fogva ezt tervezte. Jézusom, legalább olyan kapzsi volt, mint én! Broadbent megint a festményre nézett. Visszaverődött róla a tűz fénye, a táncoló lángok a Szűz arcán játszottak. Hosszú csönd lett, ahogy bámulta a képet. Aztán lehunyta a szemét, és azt mondta: – Hozzatok tollat és papírt. Most, hogy már van mit rátok hagynom, új végrendeletet készítek. 84. fejezet Hoztak egy tollat és egy fakéregből készült papírtekercset Maxwell Broadbentnek. – Magadra hagyjunk? – kérdezte Vernon. – Nem, szeretném, ha itt lennétek. Sally, maga is. Gyertek ide körém. Megálltak a függőágy körül. Broadbent megköszörülte a torkát. – Nos, kedves fiaim és jövendő menyem – pillantott Sallyre. – Hát itt vagyunk együtt. Elhallgatott. – Milyen remek fiaim vannak! Szomorú, hogy ilyen hosszú időbe telt, amíg rájöttem. – Megint megköszörülte a torkát. – Alig bírom szusszal, és olyan a fejem, mint egy sütőtök, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. A szeme még tiszta volt, ahogy körbehordozta a tekintetét. – Gratulálok, sikerrel jártatok. Megdolgoztatok az örökségetekért, és megmentettétek az életemet. Megmutattátok nekem, milyen átkozottul ostoba apa voltam… – De apa… – Ne szakítsatok félbe! Lenne néhány tanácsom búcsúzóul – zihálva folytatta. – Nem tudom megállni, hogy a halálos ágyamon ne prédikáljak még egy kicsit. – Vett egy nagy levegőt. – Philip, az összes fiam közül te hasonlítasz rám a legjobban, Láttam az elmúlt évek során, hogy a rád

váró nagy örökség felhőként árnyékolta be az életedet. Természetednél fogva nem vagy kapzsi, de ha valakire félmilliárd dollár vár, annak romboló hatása van. Láttam, hogy nagyobb lábon élsz, mint ahogy megengedhetnéd magadnak, próbálod játszani a gazdagot, a kifinomult műértőt a New York-i körökben. Ugyanabban a betegségen szenvedsz, amiben én: birtokolni akarod a szépséget. Felejtsd el. Ez a múzeumok dolga. Élj egyszerűbb életet. Értékelni tudod a művészeteket – ez az igazi jutalom, nem pedig a hírnév és az elismerés. És úgy hallottam, átkozottul jó tanár vagy. Philip kurtán bólintott. Mem igazán tetszett neki a dolog. Broadbent vett pár szaggatott lélegzetet, aztán Vernonhoz fordult. – Vernon, te örök kereső vagy, és végül beláttam, mennyire fontos ez a számodra. Az a baj, hogy folyton becsapnak. Túlságosan ártatlan vagy. Van egy aranyszabály, Vernon: ha egy vallás pénzt akar tőled, az szélhámosság. Egy templomban imádkozni nem kerül semmibe. Vernon bólintott. – És Tom… Te különbözöl tőlem a legjobban a fiaim közül. Soha nem értettelek meg igazán. Te vagy a legkevésbé anyagias. Már régen megtagadtál engem, és talán megvolt rá a jó okod. – Apa… – Csendet! Tőlem eltérően te nagyon fegyelmezetten éled az életed. Tudom, hogy valójában paleontológus szerettél volna lenni, és dinoszauruszkövületek után kutatni. Én, amilyen ostoba voltam, rákényszerítettelek az orvosi egyetemre. Tudom, hogy jó állatorvos vagy, bár soha nem értettem, miért pocsékolod a ragyogó tehetségedet arra, hogy gebéket gyógyíts egy indián rezervátumban. De végül beláttam, hogy tiszteletben kell tartanom a választásodat –

dinoszauruszok, lovak, bármi. Azt csinálsz, amit akarsz, áldásom rád. Azt is beláttam, hogy milyen becsületes vagy. Ez olyasmi, amivel én sohasem dicsekedhettem, és zavart, hogy ilyen erősen megvan az egyik fiamban. Nem tudom, én mihez kezdtem volna, ha egy nagy örökség hullik az ölembe, és gondolom, te sem tudod. Nincs szükséged pénzre, és nem is igazán vágysz rá. – Úgy van, apa. – És végül Borabay… te vagy a legidősebb, mégis a legújabb fiam. Csak rövid ideig ismerhettelek, de furcsamód úgy érzem, mégis téged ismerlek a legjobban. Kiismertelek, és tudom, hogy kicsit mohó vagy, mint én. Alig várod, hogy elmehess Amerikába, és élvezd a jó életet. Nem igazán illesz ide a tarák közé. Jól is van ez így. Gyorsan fogsz tanulni. Neked megvan az az előnyöd, hogy jó anyád volt, és én nem voltam ott melletted mint apa, hogy elrontsam az életedet. Borabay mondani akart valamit, de Broadbent felemelte a kezét. – Hát nem tarthat az ember búcsúbeszédet a halálos ágyán anélkül, hogy folyton félbeszakítanák? Borabay, a fivéreid majd segítenek eljutni Amerikába, és megszerezni az állampolgárságot. Igazibb amerikai lesz belőled, mint az ottaniak, efelől semmi kétségem. – Igen, apa. Broadbent felsóhajtott, és Sallyre pillantott. – Tom, ez egy olyan nő, akit én mindig kerestem, de sohasem találtam. Ne hagyd kicsúszni a kezed közül. – Nem vagyok hal – jegyezte meg élesen Sally. – Tessék, pont erre gondoltam! Kicsit talán csípős a nyelve, de csodálatos nő. – Igazad van, apa. Broadbent elhallgatott, és nehézkesen szedte a levegőt. Már nagy erőfeszítésébe került a beszéd. A homlokán izzadság gyöngyözött. – Most megírom a végrendeletemet. Szeretném, ha

mindegyikőtök választana valamit a barlangban lévő tárgyakból. A többit, ha ki tudjátok vinni az országból, szeretném múzeumoknak ajándékozni, rátok bízom, melyiknek. Kezdjük a legidősebbel. Borabay, te válassz először. – Inkább utoljára. Amit én szeretnék kérni, az nincs a barlangban. Broadbent bólintott. – Jól van. Philip? Nem mintha nem tudnám, mit szeretnél. – A Madonnára pillantott. – A Lippi a tiéd. Philip nem tudta, mit mondjon. – És te, Vernon? Csönd lett, aztán Vernon azt mondta: – Én a Monet-t szeretném. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Azt hiszem, akár ötvenmilliót is kaphatsz érte vagy még többet is. Remélem, hogy eladod. De kérlek, Vernon, ne alapítványokra pazarold a pénzt. Ne szórd el. Ha végül megtalálod, amit keresel, akkor talán már elég bölcs leszel, hogy tudd, ki az, aki megérdemli, hogy egy keveset adj a pénzedből. – Köszönöm, apa. – Adok majd egy zacskónyi drágakövet és érméket is, hogy legyen miből kifizetni az adókat. – Rendben. – És most, Tom, rajtad a sor. Mit választasz? Tom Sallyre pillantott. – Mi a kódexet szeretnénk. Broadbent bólintott. – Érdekes választás. A tiétek. És most, végül, de nem utolsósorban, Borabay. Mi az a rejtélyes dolog, amely nincs a barlangban? Borabay odalépett a függőágyhoz, és súgott valamit Broadbent fülébe. Az öreg bólintott. – Nagyszerű. Vedd úgy, hogy máris a tiéd. – Broadbent tollat ragadott. Az arca verejtékes volt, a lélegzete ziháló és kapkodó. Tom látta, hogy már nem sokáig lesz eszméleténél, és tudta, milyen halállal jár a vérmérgezés.

– Most adjatok nekem tíz percet egyedül, hogy megírjam a végrendeletet, aztán hívunk tanúkat, akik aláírják. 85. fejezet Tom testvéreivel és Sallyvel a katedrálisoszlopokra emlékeztető fák tövében álldogált, és nézte a hosszú temetési menetet, amely az ösvényen kanyargott a falu fölé magasló mészkősziklafalba frissen vájt sírkamra felé. Csodálatos látvány volt. Maxwell Broadbent holttestét négy harcos vitte legelöl egy hordágyon. Ősi maja módszer szerint bebalzsamozták. A temetési ceremónia során a falu főnöke bearanyozta a holttestet, ahogy a maják egykor az uralkodóikat temették el. Mézzel kenték be, aztán teljesen beborították aranyporral, azt az örökkévaló formát jelképezve, amelyet a túlvilágon fog majd magára ölteni. A hordágy mögött hosszú sorban haladtak az indiánok a sírba szánt tárgyakkal – kosarakban szárított gyümölcs és zöldség, korsókban olaj és víz, hagyományos maja dísztárgyak, jádeszobrocskák, festett agyagkorsók, aranyedények és – kancsók, fegyverek, nyílvesszőkkel teli tegezek, háló, lándzsák és minden egyéb, amire Maxwell Broadbentnek szüksége lehet a túlvilágon. Ezután a kanyarban bicegve jött egy indián, aki egy Picasso-képet vitt, amely egy meztelen nőt ábrázolt három szemmel és szögletes fejjel, majd két izzadó indián következett egy nagyméretű Pontorno-festménnyel, amelyen az angyali üdvözlet volt látható. Aztán jött Bronzino portréja Bia de’ Mediciről és két római szobor, még néhány kisebb Picasso, egy Braque, két Modigliani, egy Cézanne és újabb szobrok. A különös menet felkanyargott a fák között a hegyoldalba. És végül jött a rezesbanda, már ha annak lehet nevezni: egy csapat férfi, akik lopótökből faragott furulyákat és hosszú

fatrombitákat fújtak, mások botokat ütögettek össze, leghátul pedig egy fiatal fiú haladt, aki teljes erejéből püfölt egy ütöttkopott basszusdobot. Tomot elöntötte az érzelmek keveréke, egyszerre fogta el szomorúság és katarzis. Véget ért egy korszak. Az apja halott. Végleg búcsút kell mondania a gyerekkorának. Itt haladtak el sorra a szeme előtt mindazok a dolgok, amelyeket úgy ismert és szeretett, amelyekkel együtt nőtt fel, és amelyeket az apja is szeretett. A menet haladt tovább, és a sírkamra sötét mélye elnyelte az embereket és a kincseket. Aztán az indiánok a fényben pislogva, immár üres kézzel előbukkantak. Az apjuk gyűjteménye itt biztonságban lesz, egy száraz helyen elzárva őrzik és védelmezik, amíg Tom és a fivérei vissza nem tudnak jönni értük. A maja kincsek persze itt maradnak a sírban örökké, hogy gondoskodjanak róla, hogy Maxwell Broadbent szép és boldog életet élhessen a túlvilágon. A nyugati kincsek azonban az ő tulajdonuk, a tarák csak vigyáznak rájuk. Ilyen temetés nem lesz soha többé – csak a maja uralkodókat temették el így, ezer évvel ezelőtt. Három nappal az után, hogy megírta a végrendeletét, Maxwell Broadbent elhunyt. Már csak egy napig volt eszméleténél, aztán kómába esett és meghalt. Egyetlen halál sem szép, gondolta Tom, de az övében volt valami nemesség, ha lehet ezt a szót használni. Tom úgy érezte, nem is annyira az apja halálát fogja mindörökre megőrizni az emlékezetében, hanem inkább az utolsó tiszta napját. Négy fia ott volt mellette. Nem beszéltek sokat, és legfeljebb apró-cseprő dolgokról – emlékeket elevenítettek fel, régi történeteket, elfelejtett helyeket, a közös nevetéseket, rég meghalt ismerősöket. De ez a könnyed csevegéssel eltöltött nap értékesebb volt, mint a sok évtizednyi nagy beszélgetések, atyai prédikációk, előadások, tanácsok, a filozofálás és a vacsora mellett folytatott viták.

Miután egy életen át nem értettek egyet, Maxwell Broadbent végre megértette a fiait, és azok is őt, és most fecseghettek csak úgy kedvükre, puszta szórakozásból. Tom elmosolyodott. Az apjának nagyon tetszett volna a saját temetése. Örömmel nézte volna az erdőn átvonuló hosszú menetet, a bömbölő trombitákat, a pergő dobokat, a furulyákat, az éneklő és tapsoló férfiakat és nőket. Hatalmas új sírkamrát vájtak a sziklába, és ezzel új nekropoliszt is avattak a tara törzsnek. A híd pusztulásával a Fehér Város végleg el lett vágva a külvilágtól. Hauser hat zsoldosa ott ragadt. A hat hét során, amíg az új sírkamrát kivájták, a faluban nap mint nap keringtek a hírek a csapdába esett katonákról. Időnként odamentek a hídhoz, lövöldöztek, kiabáltak, könyörögtek, fenyegetőztek. Aztán ahogy teltek a napok és a hetek, a hatból már csak négyen maradtak, aztán hárman, végül ketten. Most már csak egy maradt életben, aki már nem kiabált, nem integetett és nem lövöldözött a puskájával. Csak állt ott a szakadék szélén a vékony kis figura, és várta a halált. Tom próbálta rábeszélni a tarákat, hogy mentsék meg, de ők makacsul azt állították, hogy csak az istenek tudják újraépíteni a hidat. Ha az istenek meg akarják menteni, majd megmentik. Persze ez nem történt meg. A basszusdob döngése visszaterelte Tom gondolatait a jelen pillanatra. Minden kincset becipeltek a sírkamrába, és itt volt az ideje, hogy lezárják az ajtaját. Az emberek megálltak az erdő szélén, és egy szomorkás dalt énekeltek, míg egy pap egy köteg égő megszentelt növényt lóbált. Illatos füst szállt feléjük. A ceremónia addig tartott, míg a nap le nem hanyatlott a nyugati horizonton. A főnök rácsapott a fahenger végére, és a kőajtó zengő döndüléssel bezárult, épp amikor kihunytak a nap utolsó sugarai. Minden néma lett. Miközben visszaballagtak a faluba, Tom azt mondta: –

Bárcsak apa is láthatta volna. Vernon átkarolta a vállát. – Látta, Tom, egészen biztosan látta. 86. fejezet Lewis Skiba a kis faház rozoga teraszán üldögélt egy hintaszékben, és a tavat nézte. A hegyek őszi díszben pompáztak, a víz sötét tükörként verte vissza az esti égboltot. Pontosan olyan volt minden, mint ahogy az emlékeiben élt. Az ócska móló végéhez egy kenu volt kikötve. Fenyőtűk illata szállt a levegőben. Egy vöcsök kiáltott valahol a túlsó parton, bánatos hangja elhalt a hegyek között, és valahonnan nagyon messziről egy másik madár válaszolt rá. A hangja olyan gyenge volt, mint a pislákoló csillagfény. Skiba kortyolt egyet a friss forrásvízből, és lassan hátradőlt. A hintaszék és a tornác deszkái is tiltakozva nyikorogtak. Mindenét elveszítette. Az ő vezérigazgatósága alatt omlott össze a világ kilencedik legnagyobb gyógyszergyártó cége. Végignézte, ahogy a részvények ára leesett ötven, centre, aztán végleg fel is függesztették a kereskedést. Kénytelen volt csődöt jelenteni, és ezzel húszezer alkalmazott nyugdíjalapja és megtakarításai vesztek oda. Az igazgatótanács kirúgta, a részvényesek és a kongresszusi bizottság mindenért őt okolta, ő lett a tévés vitaműsorok céltáblája. Rendőrségi nyomozást is indítottak ellene csalás, tőzsdei manipulációk és bennfentes kereskedés miatt. Skiba elveszítette az otthonát és a feleségét, az ügyvédek majdnem felemésztették minden maradék vagyonát. Már nem szerette senki sem, csak a gyerekei. Skiba mindennek ellenére boldog ember volt. Senki nem értette meg a boldogságát. Azt hitték, elment az esze vagy idegösszeroppanása van. Nem tudták, milyen érzés, ha valaki kiszabadul a pokol legmélyebb bugyrából.

Az a három hónap, amíg nem hallott Hauser felől semmit sem, élete legsötétebb időszaka volt. Amikor úgy tűnt, hogy a rémálomnak soha nem lesz vége, akkor végre hírt kapott. A New York Times egy eldugott sarkában megjelent egy kis cikk, amely arról számolt be, hogy létrehozták az Alfonso Boswas Alapítványt, egy nonprofit szervezetet, amelynek az a célja, hogy lefordítsanak és közreadjanak egy kilencedik századi maja kódexet, amely a néhai Maxwell Broadbent hagyatékából került elő. Az alapítvány elnöke, dr. Sally Colorado szerint a kódex magában foglalja a maják minden orvostudományát, és óriási hasznát lehet majd venni az új gyógyszerek kifejlesztésében. Az alapítványt Maxwell Broadbent négy fia hozta létre. A cikk azt is megemlítette, hogy Broadbent váratlanul elhunyt egy közép-amerikai családi nyaralás során. Ez volt minden. Egy szóval sem említették Hausert, a Fehér Várost, a sírkamrát, az őrült apát, aki a vagyonával együtt temetkezett el. Skiba úgy érezte, mintha hatalmas kő gördült volna le a szívéről. A Broadbent fiúk élnek. Senki sem gyilkolta meg őket. Hausernek nem sikerült megszereznie a kódexet, és ami még fontosabb, nem sikerült megölnie őket. Skiba már soha nem fogja megtudni, mi történt, és túl veszélyes lenne kérdezősködni. Csak azt tudta, hogy nem terheli a lelkét gyilkosság. Igen, bűnös szörnyű dolgokban, és sok mindent kell jóvátennie, de nem vette el egyetlen ember életét sem – a sajátját is beleértve. Miután elveszített mindent – a pénzét, a vagyontárgyait, a hírnevét –, végre megint tisztán látott. Leesett a szeméről a hályog. Olyan tisztán látott mindent, mintha újból gyerek lenne: a sok rosszat, amit elkövetett, a bűnöket, amelyekben vétkes volt, a saját önzését és kapzsiságát. Tökéletes tisztasággal nyomon tudta követni a lassú erkölcsi züllést, amely sikeres üzleti karrierjét kísérte.

Olyan könnyű összezavarodni, összetéveszteni a tekintélyt az őszinte tisztelettel, a hatalmat a felelősséggel, a talpnyalást a lojalitással, a profitot az igazi érdemmel. Kivételesen tisztán látó embernek kell lennie annak, aki meg tudja őrizni a becsületességét egy ilyen világban. Skiba elmosolyodott, és nézte a tó tükörként csillogó felszínét, amely lassan eltűnt az esti szürkületben – ahogy minden, amiért dolgozott, és ami egykor olyan fontos volt a számára. Végül a faházat is el kell majd adnia, és soha többé nem fogja látni ezt a tavat. De már ez sem számít. Meghalt, és újjászületett. Most elkezdődhet az új élete. 87. fejezet Jimmy Martinez hátradőlt a székében a Santa Fé-i rendőrkapitányságon. Épp az imént tette le a telefont. Az ablak előtt álló nyárfa levelei már ragyogó aranysárgára változtak, és hideg szél süvített le a hegyekből. Vetett egy pillantást a társára, Willsonra. – Már megint a Broadbent-ház miatt hívtak? – kérdezte Willson. Martinez bólintott. – Igen. Az ember azt hinné, a szomszédok mostanra már hozzászoktak. – Ezeknél a gazdagoknál sohasem lehet tudni. Martinez egyetértően horkantott egyet. – Mit gondolsz, mit akarhat itt valójában ez a fura alak? Láttál már ilyet? Egy tetovált indián Közép-Amerikából, és itt járkál az öreg Broadbent öltönyeiben, a pipáját szívja, a lovain lovagol az ezerholdas birtokán, parancsolgat a személyzetnek, játssza a földesurat, és ragaszkodik hozzá, hogy mindenki „uram”-nak szólítsa. – Az övé a ház – mondta Martinez. – Minden legális. – Persze, hogy az övé! De kérdem én, hogy a pokolba

szerezte meg? Az a birtok húsz-harmincmilliót is érhet. És a fenntartása is belekerülhet évente pár millióba. Gondolod, hogy tényleg van ennyi pénze? Martinez elmosolyodott. – Igen. – Ugyan már! Annak a fickónak hegyesre csiszolt fogai vannak! Egy vadember! – Nem, nem az. Ő is Broadbent. – Meg vagy húzatva? Azt hiszed, ez az indián a földig érő fülcimpájával Broadbent? Ugyan már, Jimmy, mit szívtál? – Pont úgy néz ki, mint a többi fia. – Találkoztál velük? – Kettőjükkel. Mondom neked, ez is az öreg fia. Willson döbbenten meredt Martinezre. – Mindig is nagy nőcsábász hírében állt. A többi fia kapta a műkincseket, ő meg a házat és egy rakás pénzt. Egyszerű. – Broadbentnek van egy indián fia? – Persze. Fogadni mernék, hogy valamelyik expedíciója alkalmával összeállt egy indián nővel Közép-Amerikában. Willson hátradőlt, és elismerően nézett Martinezre. – Egy nap még nyomozó lesz belőled, ugye, tudod, Jimmy? Martinez szerényen bólintott. – Tudom. Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató