GENERAL PRESS KIADÓ
A mű eredeti címe Cold Case Copyright © 2002 by Stephen White Fordította NÉMETH ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN
Ajánlom e könyvet Rose-nak és Xannek, akik életem értelmét jelentik
„Lődd le az összes jégmadarat, ha akarod, és ha sikerül; de ne feledd: bűn megölni a sokszavú poszátát.” Harper Lee
ELŐSZÓ Azt egyik érintett sem gondolta előre, mennyire fontos lesz majd a későbbiekben a biztonság, és akkoriban erről egyetlen szó sem esett közöttünk. Rövidre fogva a történteket, talán azért történt minden így, mert amikor 1988-at írtunk, egészen más világot éltünk még. Azok után, ami két helybéli tizenéves lánnyal történt abban az esztendőben, az emberek – főleg a férfiak – egy része már mindenhová lőfegyverrel járt. Habitusától, temperamentumától függően ki puskát, ki meg pisztolyt tartott magánál vagy az autójában, minden eshetőségre felkészülve. Akadtak olyanok is, akik nem csináltak titkot belőle – a pisztolytáskát az övükre csatolva, büszkén hordták, és még munkavégzés közben sem szabadultak meg tőle. Bár a gyilkost vagy gyilkosokat azóta sem találták meg, a paranoiás félelem időszaka nem tartott sokáig, és történetünk kezdetén, úgy négy évvel később, egészen pontosan 1992 tavaszán a Colorado állambeli Elk folyó völgye és annak környéke már cseppet sem tűnt veszélyesebb vidéknek, mint bármely másik környék az Államokban. *** A távol-keleti Selyemútról elnevezett birtok, a Silky Road ranch igazi nagybirtoknak számított errefelé, s egy patkó alakú folyóvölgy talán legkellemesebb szakasza mentén húzódott, annak nyugati felében. A magánterületet három oldalról erdővel benőtt, szelíd, lankás dombok határolták. A határain túli terület már a Routt Nemzeti Park részét képezi, mögötte – festőien szép háttérként – a Zirkel-hegység magaslatai emelkednek. A Selyemút északi határa egy darabon a Mad nevű patak folyását követi, a patkó alakú völgy nyitott része pedig maga az országút, amely jó darabon az Elk folyó mentén kanyarog tovább. A régi gazdasági épületek között messziről is feltűnt a ház, amely a legújabb volt a birtok területén – helyi fából és Franciaországból importált, méregdrága építőanyagokból épült, és a birtok délnyugati részén, egy homokos tisztáson állt, sűrű lombú, árnyas fák karéjában. A birtokot ez idő szerint csak két megbízott lakta, minden munkát, ami a jószágok ellátásától a házvezetésig terjed, ők végeztek, no meg a két béres. A megbízottak – két, negyvenes éveiben járó nő – kitűnően értettek a gazdálkodáshoz, ám nem erről váltak híressé: a környéken azt rebesgették róluk, hogy leszbikusok. Úgy negyedmérföldnyire laktak a birtokon álló legrégibb épületben, egy faházban, amely még akkortájt épült, amikor a birtok határait kijelölték, és nevet adtak neki. Eredetileg Tiszta gyémántnak nevezték, területét 1908-ban kétszeresére bővítette az akkori tulajdonos. A mai birtokhoz mintegy 316 hektárnyi föld tartozott, az istállóban huszonhét lovat tartottak, ezeket a két
bennlakó béres látta el, akik az átlagosnál valamivel jobb körülmények között, a modern építésű istállók melletti faházban laktak. Gloria Welle, a birtok gazdája féltő gonddal csinosítgatta a házat, amelyet ő maga tervezett, mint ezt elárulta a belsőépítésznek, aki a nagy átalakításokban segített neki – ő volt a harmadik a sorban, az előző kettőt rövid gondolkodás után alkalmatlannak találta és elküldte. – Azt szeretném – magyarázta a belsőépítésznek lelkesen –, ha olyan lenne a ház kívül és belül is, mintha olyasvalaki építette volna, aki Provence-ból került ide, a coloradói Szikláshegységbe. Gloria Welle finom lelkű, igényes teremtés volt – az istállóját soha nem nevezte volna csűrnek vagy pajtának. Ha ő egyszer elhatározott valamit, nem adta alább. Az átalakítandó épületnek minden általa megszabott kritériumnak meg kellett felelnie. A rajongásig csodálta és minden lehetséges módon kényeztette a lovait, egytől egyig, és a két béressel – ahogy ő nevezte őket, lovászokkal – minden titkát megosztotta. Kitűnően kijött a két nővel, akikre a birtok igazgatását bízta, és akár tűzbe merte volna tenni értük a kezét. Nem érdekelték a rosszindulatú pletykák. Néha még imádkozott is értük esténként, hogy ne taszítsa ki őket a városka közössége, csak mert a normálistól eltérő a szexuális beállítottságuk. Mivel soha semmit sem kérhetett tőlük, amit ne teljesítettek volna azonnal és maradéktalanul, meg sem fordult a fejében, hogy megváljon tőlük, hiába kezdte ki őket a rosszindulatú pletyka. Azon a végzetes napon Brian Sample kopogtatott a franciás stílusú ház bejáratán. A két nő a városban volt, ügyes-bajos dolgaikat intézték és a nagy hétvégi bevásárlást, a két lovász pedig Gloria megbízásából még hajnalban Gallupba utazott, hogy elhozzák azt a két lovat, amelyet gazdasszonyuk egy héttel korábban vásárolt meg szokásos beszerző körútja során Új-Mexikóban. Gloria férje, dr. Raymond Welle aznap a klinikán, a második emeleti rendelőben tartózkodott, amelyet egy nemrégiben restaurált, gyönyörű régi kereskedőházban rendezett be magának a Lincoln sugárúton, a birtokukhoz közeli Steamboat Springs nevű városka szívében. Gloria így egyedül tartózkodott a birtokon, és amikor kopogtatást hallott, a gyanakvás legkisebb jele nélkül tessékelte be a váratlan vendéget. Az lenyomta a kilincset és belépett a házba. Gloria valószínűleg nem tudta az illető nevét, bár a férfi ismerősnek tűnhetett neki, mert kezdeti gyanakvása nyomban elpárolgott. Az egészen biztos, hogy legalább néhány alkalommal látta már őt futólag a városban, ha máshol nem is, az utcán, vagy vásárlás közben. Köszönt az illetőnek, aki kellemes külsejű, középkorú férfi volt – frissen mosott Levis kordnadrágot viselt, takarosan kivasalt fehér vászoninget és márkás, kissé viseltes cowboycsizmát. Steamboat Springs férfi lakóinak többsége vasár- és ünnepnapokon viselt ilyen ruhadarabokat, és hétvége lévén, Brian Sample sem a megjelenésével, sem az öltözködésével nem keltette fel a gyanút Gloriában. A nő egy pillanatig sem érezte veszélyben magát kezdetben. Azok, akik jól ismerik Briant, azt mondják, a férfi valószínűleg mosolygott Gloriára, a maga szégyenlős, félszeg módján – ugyanis egy kissé kancsal volt –, aztán bizonyára bemutatkozott neki, s megkérdezte, nem zavar-e. Mások úgy érveltek, figyelembe véve a tragédiát, amely az előző évben történt vele, talán mégsem mosolygott. Ha azt a régi cowboykalapot is viselte, amelyet ünnepeken és hétvégeken szokott csak a fejébe nyomni, amikor Gloria ajtót nyitott neki, akkor biztosan megbökte a karimáját, amikor üdvözölte a ház asszonyát. Azok, akik ismerték őt, biztosra vették, hogy Gloria nem sokáig mérlegelte az előtte álló lehetőségeket – különösebb teketória vagy fenntartás nélkül beinvitálta a váratlan vendéget a házába, pontosabban a nappaliba, amely akkora volt, mint egy hodály – rusztikus gerendák alkották a mennyezetet, a tető pedig úgy volt kiképezve, hogy itt tartózkodva egy vándorcirkusz belsejében érezhette magát az ember. Gloria a háznak erre a helyiségére volt különben a legbüszkébb, és előszeretettel mutogatta fűnek-fának. Sokszor csak ezért is hívott vendégeket, és nemegyszer akár idegeneket is beinvitált magához, csak hogy megmutathassa nekik és megdicsérjék az ízlését, amelyet a ház kívül-belül tükrözött. Brian Sample ekkor még biztosan nem mutatta ki valódi érzéseit, és jövetele tulajdonképpeni célját Gloria előtt, legalább az első negyedóra-húsz perc alatt biztosan nem adta jelét szándékának. Ez idő alatt az történt, ami mindig is, ha Gloria vendéget lát – teát készített, a szokásos módon: a vendégnek Celestial Seasonings dukált, míg magának a gyengébb Sleepytime
változatból. Mivel a két házvezetőnő egész nap távol volt, s legkorábban is csak késő délután érhetnek haza, Gloria maga ment ki a konyhába. Szeretett odakint tevékenykedni, s mint mindig, most is nagy gondot fordított a teakészítésre. Citromkarikát is vágott, igaz, csak a vendég számára – ő maga nem szerette a citromot a teában, úgy tartotta, épp a lényegtől, az aromától fosztja meg ezzel az italt, de tiszteletben tartotta mások ízlését. Kirakosgatott néhány aprósüteményt egy tálkára – kerámiatál volt, amelyet ő maga készített a nyáron a fazekaskorongon, és saját kezűleg égetett ki. A sütemények a kedvencei voltak: Trefils és Thin Mints. Néhány hónappal ezelőtt vásárolta mindkettőt, megrendelésre, házhoz szállítással, viszonylag nagy mennyiségben. Imádta mindkettőt, de a vendégektől sem sajnálta soha: mindig kedvenc finomságaival kínálta a vendéget, még ha nem is volt közeli ismerős az illető. A mentás Thin Mints változatot különösen kedvelte. Gloria barátai gyakran élcelődtek rajta, mondván, lassacskán úgy viszonyul hozzá, mint a kábítószeresek a maguk napi adagjához. A helybéliek többsége úgy vélte, amennyiben Gloria és Brian ekkor fesztelenül viselkedve társalogni kezdtek, valószínűleg hamar szóba kerülhettek a lovak. Talán arra is rájöttek, hogy mindketten ugyanazt az állatorvost szokták kihívni jószágaikhoz, bizonyos Lurinda Gamble-t. Gloria kedvenc beszélgetési témája ugyanis ez volt. Briant is őszintén érdekelték a lovak, de ő – főleg eleinte – szívesebben beszélt a két fiáról, persze csakis a sporthorgászat után. Ha Gloria történetesen olyan kedvében volt, hogy őszinte érdeklődéssel hallgatta a vendégét, nem pedig szórakozottan, vagyis úgy, hogy közben egészen máshol járt gondolatban, ami szokása volt, ilyenkor is a leginkább önmagára figyelt: igyekezett a lehető legkedvesebb, legfigyelmesebb vendéglátó lenni, noha éppen ez zavarta azt, aki nem ismerte őt közelebbről. Ha mégis a vendégre figyelt, néhány perc elteltével talán rájöhetett, hogy Brian szinte depressziós – fáradt és fásult, szomorú ember, akit nemrégiben súlyos tragédia ért. Talán eljutott a tudatáig, hogy itt valami másról van szó, és nem spontán vendégeskedésről – a férfi az utóbbi időben szinte másról sem beszélt az ismerőseinek, mint saját családi és érzelmi válságáról, ami miatt ráadásul az üzleti életben is kudarcot vallott. Az utóbbi időben már attól rettegett, hogy az otthonát is elveszítheti. Bár nem jellemző rá, de azért nem lehetetlen, hogy rövid időn belül feloldódott Gloria kedvessége hatására és megnyílt előtte: őszintén feltárta a problémáit, és még az sem kizárt, hogy említette neki nemrégiben megkísérelt, sikertelen öngyilkossági próbálkozását, amikor is alkohol, Valium és penicillin-túladagolással akart kilépni az életből. Hogy ebben is kudarcot vallott, az sokkal megalázóbb volt a számára, mint bármi, és úgy érezte, neki az életben már semmi, de semmi sem sikerülhet. Az öngyilkossági kísérlet úgyszólván mentes volt mindenféle orvosi kockázattól, ám a híre futótűzként terjedt a városban. Gyakorlatilag mindenki, aki csak elmondta véleményét a történtekkel kapcsolatban, biztosra vette, hogy Gloria legalább hallomásból tudta, ki az a Brian Sample – már csak azért is, mert a férfi nemrégiben valóságos dührohammal rontott neki az utcán egy pszichológusnak, aki történetesen nem más, mint Gloria férje, dr. Raymond Welle. Az ügy nem maradhatott titokban az asszony előtt. A feltevések szerint nem sokkal azután, hogy kitöltötte a két adag teát, és megkínálta a vendéget kedvenc aprósüteményével, Gloria rádöbbent, hogy valójában túsz a saját házában. Az Elk folyó völgyében lakó emberek a mai napig is vitatkoznak arról, hogy Brian előre megfontolt szándékkal érkezett-e ide, vagy csak erre járt, és menet közben spontán ötlettől vezérelve kopogtatott be Gloriához. A helyszínelők szerint teázgatás, süteményevés közepette történt, hogy Brian egyszer csak előkapta a fegyverét, utasította Gloriát, hogy hívja fel a férjét telefonon az irodájában, mondja el neki, hogy épp náluk vendégeskedik az egyik betege, és hogy az illető nagyon szeretné, ha a doktor úr minél előbb hazajönne. Gloria pontosan követte a férfi utasításait, és ekkor már talán valamelyest tudatában lehetett a rá leselkedő veszélynek. Bár igyekezett megőrizni a nyugalmát és hidegvérét, a hangja feszültségről árulkodott, és érződött belőle a rá nehezedő pszichés nyomás. Raymond Welle az első pillanattól fogva furcsállotta a felesége hívását, és gondosan fülelt – érezte, minden apró részlet fontos lehet, és felfogta a szavak, súlyát, jelentőségét. Végtére is ez a szakmája. Még jegyzetelt is közben, Gloria ugyanis nyomatékosan, kétszer is kérte, hogy ne késlekedjen, azonnal induljon haza, és ahhoz is ragaszkodott, hogy ne értesítse a rendőrséget. A férj mindkét alkalommal leírta felesége szavait.
Raymond Welle nagyon is jól értette az üzenet lényegét. Miután megszakadt a vonal, a legelső dolga az volt, hogy felhívja a seriffet, egy Phil Barrett nevű férfit, akit úgyszólván a barátjának tekinthetett. Nem sokat tudni arról, hogy mi is történt pontosan a birtokon, a házban a következő fél óra leforgása alatt. Gloria egyszer csak azt az utasítást kapta Briantől, hogy vezesse át őt a tágas nappaliból a sokkal kisebb, ablak nélküli vendégszobába, amely a hosszú és keskeny folyosó túlsó végéből nyílott. Gloria – rá jellemző módon – ezt a helyiséget kedvenc borának tárolására használta. Több rekesz volt odabent ekkor is, mivel rendszeresen hívott vendégeket, és ha rendelt, mindig nagy mennyiséget kért belőle. Brian belépett, felmérte a terepet, aztán fegyverrel a kézben betessékelte Gloriát, odahúzott neki egy széket a szoba közepére, és rárivallt, hogy üljön rá. Nem kötötte össze a nő kezét, nem kötötte be a száját, sem pedig a szemét, viszont magára hagyta, és rázárta kívülről az ajtót. A kihallgatás során az egyik házvezetőnő említette, hogy Gloriának szokása volt a kulcsot kívülről a zárban hagyni. *** A seriff és helyettese alig egy perccel előzték meg Raymond Welle-t, aki amilyen gyorsan csak lehetett, hazahajtott. A házuk az irodától kocsival alig negyedórányira van. A seriff három hivatali kocsija egymás után haladva zötykölődött végig a birtok határától a házig vezető, sok kátyúval tűzdelt földúton. Összesen öten ültek a három járműben. A seriff ekkorra már eldöntötte magában, hogyan fogja kezelni a helyzetet. Túszejtésről van szó, ami nyilvánvalóan a válságkezeléskor érvényesítendő stratégiát igényli. Maximális körültekintéssel kell eljárniuk. Persze, ekkor még csak valószínűsítették, hogy ez az, ami vár rájuk a háznál, és azt hitték, ezzel a feltevéssel a lehető legrosszabb forgatókönyvre számítva érkeznek Gloriáék házához. Arra, ami történt, senki sem gondolt. Az örök vesztes Brian Sample minden képzeletet felülmúlt. Még mielőtt megbeszélhették volna, miféle forgatókönyv alapján cselekedjenek, és még mielőtt egyáltalán beszélhettek volna egymással és a férjjel arról, hogy pontosan mitévők is legyenek és kinek mi a feladata ebben a helyzetben, ha valóban túszejtésről van szó, eldördült egy fegyver odabent. Gyors egymásutánban, alig néhány pillanat leforgása alatt három lövés rázta meg a terméskőből és fából épült házat. Az autókból épp csak kiszálló rendőrök ösztönösen is fedezéket kerestek, a legkézenfekvőbb az volt a számukra, hogy leguggoltak a kocsi mögött. Raymond Welle náluk valamivel lassabban ismerte fel a helyzetben rejlő veszélyt. Úgy harminc másodperc múlva, amikor a seriff emberei még javában azon törték a fejüket, hogy három vagy négy lövést hallottak-e eldördülni, újabb zajokra lettek figyelmesek. Ez alkalommal üvegcsörömpölést hallottak a ház egyik oldala felől. Raymond óvatosan kinézett az autó mögül, felmérte a helyzetet, és halkan közölte a seriffel, hogy a mosókonyha pultja fölötti kis ablak tört ki. Egy perc sem telt el az üvegcsörömpölés után, máris pókhálósra repedt az egyik járőrkocsi szélvédője – egy golyó fúródott épp a közepébe. Ez volt az egyetlen jármű, amely mögött senki sem keresett fedezéket. Ennek a lövésnek a robaja azonban még nagyobb erővel rázta meg a környéket, mint a korábbiak, és a hegyek sokáig visszhangoztak tőle, mintha legalábbis ágyú dördült volna el. A seriff egyik helyettese meg is jegyezte: – Uramisten, ez a fickó egész arzenállal ment vendégségbe? Mire az egyik társa: – Nem, szerintem ezt a lövést is ugyanabból a fegyverből adta le. Én egy negyvenötösre tippelek... Erre a seriff: – Na, de hogy a pokolban sikerült idáig eljutnia? Gyalog jött talán? Vagy láttok itt a közelben valahol egy idegen autót parkolni? Raymond Welle figyelmesen végigpásztázta a környéket. Sehol semmi... – Nem, Phil, én semmit sem látok, ami feltűnő lenne, vagy arra utalna, hogy kocsival jött idáig. De van a közelben egy földút, amely a tisztás előtt ér véget az erdőben, és Copper Ridge-től vezet egészen idáig. Lehet, hogy ott, a fák között parkolt le vele.
– Vagy annyira otthon érezte itt magát, hogy rögtön beállt a kocsijával a garázsba? – élcelődött a helyzeten a seriff keserű szájízzel. Később elmesélte az egyik kollégájának, hogy miután Raymond felhívta őt az őrsön azzal, hogy valami baj van náluk odahaza, először arra gyanakodott, hogy Gloriának viszonya van valakivel, és a férj az in flagrantihoz kéri őt tanúnak. Azért sietett azonnal, mert jól ismerte Raymondot, és attól félt, hirtelen támadt indulatában olyasmit tesz, amit később biztosan megbán majd. A seriff utólag már kifejezetten szégyellte magát a feltételezésért. A városban az a pletyka járta, hogy Gloria nem véletlenül marad el olyan sokáig, amikor azzal az ürüggyel utazik el, hogy új lovakat szeretne vásárolni magának, újabban ugyanis havi-kéthavi rendszerességgel hagyta el néhány napra a birtokot. Raymond nyugtalanul pásztázta a környéket, a nyakát nyújtogatva figyelte hol az erdő szélét, hol a házat. Aztán gondolt egyet, óvatosan benyúlt a kocsi nyitva hagyott ajtaján, és megnyomta a távirányító gombját, amellyel a garázsajtó nyitható-zárható. Mindhárom ajtószárny azonnal emelkedni kezdett, és feltárult előttük a garázs belseje: odabent mindössze egy üres parkolóhely volt, ezen a helyen a szemeteszsákok tornyosultak, a másikon Gloria élénkzöld Land Rovere állt, orral befelé. – Az a kocsi ott? – kérdezte a seriff. – A Rover? Gloriáé – felelte Raymond. – Bárki legyen is odabent a házban, az illető saját járművel jött ide. Gyalog túl messze esik a házunk mindentől. Mire a seriff elgondolkodva helyeselt. – Szerintem igazad van, Ray – mondta. – Nincs oldalsó kijárata a házatoknak? Úgy értem, olyan ajtó, amelyik közel esik az erdőhöz...? Lehet, hogy máris kiszökött a házból, csak épp eltakarja előlünk a ház. Ha a kocsiját az erdőben hagyta, és tényleg Copper Ridge felől érkezett ide... A torkán akadt a szó, mert észrevette, hogy a garázsajtó ereszkedni kezd. Feszült hangon kérdezte. – Ezt te csináltad, Ray? – Nem – válaszolta a férj egyre idegesebben. – Ez az ő műve... Odabent a házban is van egy kapcsoló. Közvetlenül a korongozóműhely mellett, és már mutatta is a háznak azt a részét. – Nos, akkor... Ezek szerint a Land Rovert is szemmel kell tartanunk. Lehet, hogy megpróbál kirontani a házból, és Gloria autójával menekülni... Mindenesetre nagyon óvatosnak kell lennünk, hallod, Ray? Ha tényleg ezt forgatja a fejében, lehet, hogy élő pajzsként maga elé tartja Gloriát, és úgy próbálja megközelíteni majd a garázst. Ennek sajnos nagy a valószínűsége. És mi a helyzet azokkal az ajtókkal, amelyek az erdő felé nyílnak? – A ház túlsó végén egyedül a hálószobánkból nyílik egy ajtó. Nagy franciaablakunk van arról, és egy tágas terasz is előtte – mondta Raymond. – innen sajnos nem láthatjuk. Szerintem erre az ajtóra és a garázsra kell a leginkább figyelnünk. A seriff előhúzta a rádiót, és beszólt az őrsre, hogy zárják le a másik utat, a Copper Ridge és a Mad patak közötti szakaszon, és a birtokról kivezető úttal is tegyék ugyanezt. Miután kikapcsolta a rádiót, két helyettesét bízta meg azzal, hogy kerüljék meg a házat, és fedezzék a hálószobából nyíló ajtót, a másik két kollégáját pedig azzal, hogy üljenek be a kocsiba, és hajtsanak a gazdasági épület mellé, biztonságos helyre, ahonnan a háznak mindkét oldalára rálátnak. – Maradjatok a helyeteken, észrevétlen, én kérek erősítést a városból – fejezte be az utasítást. A seriff emberei még el sem foglalhatták a helyüket a kocsiban, amikor Raymond Welle kétségbeesett kiáltása megállította őket. – Ott megy. Nézzék, ott fut... Látják? És mutatta is. Brian Sample átvetette magát a terasz korlátján, majd elindult az erdő felé. Magabiztosan mozgott, mint aki ismeri a környéket, akár a saját tenyerét, ami ugyancsak meglepte a seriff embereit, könnyedén átlendült az akadályon. A ház takarásából kiérve, az épületet övező, gondosan nyírt pázsiton állva megtorpant, szembefordult a rendőrautókkal, a seriffet célba véve felemelte a fegyvert, és tüzelt.
Egy negyvenötös volt az valóban. A lövés azonban fölé ment. A seriff odakiáltotta az embereinek: – Tüzeljetek! És a következő pillanatban a két helyettese máris célba vette a férfit. Raymond jóformán nem is hallotta a lövést, csak azt látta, hogy Brian bal válla nagyot rándul, és a következő lépés után már csak botorkált. Két lépéssel odébb elterült a földön, és kiejtette a fegyvert a kezéből. Ekkor recsegve életre kelt a seriff rádiója. Az egyik helyettese, aki már elindult, hogy megkerülje a házat, és fedezékbe menjen, tudni akarta, mi folyik itt. Raymond Welle pedig gondolkodás nélkül futásnak eredt, egyenesen a ház felé. Gloriát nem volt nehéz megtalálni. A széttört palackokból kifolyt bor erős szaga szinte odavezette a vendégszobához. Miután magára hagyta Gloriát, Brian Sample még azzal sem bajlódott, hogy kinyissa az ajtót – azon keresztül lőtt rá. A negyvenötös szitává lőtte a fenyőfa ajtót, a három golyóból kettő is eltalálta Gloriát. Az egyik a hasába fúródott, a másik a tarkóján érte. Mindkét lövés halálos volt önmagában is. Gloria már halott volt, amikor a férje, Raymond rátalált – a hátára zuhanva hevert élettelenül egy szék előtt, amelybe utolsó csepp erejével még belekapaszkodott, amikor felállni próbált, majd visszahanyatlott. A ruháján hatalmas vörös folt éktelenkedett, a tócsa a padlón összekeveredett a burgundival, amely a harmadik golyó által széttört palackokból folydogált. A burgundi Robert Mondavi magántermelő bora... Ez volt Gloria kedvence, s a vendégeit mindig ezzel kínálta... A seriff helyettese, aki ott loholt Raymond nyomában, nem nyúlt a tetemhez, gondosan kikerülte a vérrel vegyült bortócsát, hogy még a lábnyoma se maradjon meg itt. A vörös folyadék egyre csak terjedt és terjedt a padlón, mind nagyobb és nagyobb felületét ellepve. *** Brian Sample még azon az éjszakán kilehelte lelkét a kórházi ágyon, Steamboat Springsben – anélkül, hogy akár egyetlen percre is visszanyerte volna az eszméletét. I. rész RÉG HALOTT FRANCIA DETEKTÍVEK Első fejezet A telefonhívást, amely gyökeresen megváltoztatta az életünket, áprilisban egy péntek este vettük. Épp pizzát sütni készültünk, és megpróbáltam a tésztát a levegőben pörgetni, ahogy az olaszoktól látni, a feleségem, Lauren pedig fokhagymát pucolt, aztán nekilátott, hogy – szokásához híven – olyan vékonyra szeletelje, hogy szinte átlátszó legyen. Mivel az ő keze kevésbé ragadt, mint az enyém, ő vette fel a telefont. Alig fél perc múlva, amikor beleszólt a kagylóba, meglepődve nézett rám, majd azt mondta: – Helló, A. J... Nem, nem, dehogyis zavarsz. Semmi különöset... Őszintén mondom. Épp csak nekiláttunk összeütni valamit vacsorára... Igen, itt az új konyhánkban. Csodálatos... Pont olyan lett, amilyennek elképzeltük, örülök, hogy hallom a hangodat. Jól vagyunk, köszönöm, igazán... És te? Elmosolyodtam. Az egyetlen ismerősünk, akit A. J.-nek szoktunk szólítani, A. J. Simes nyugalmazott FBI-pszichológus volt. Tavaly sokat segített a munkámban egy furcsa ügy kapcsán a hölgy, és azt is jórészt neki köszönhettük, hogy a rendőrség megtalált és letartóztatott valakit, aki épp azon mesterkedett, hogy eltegyen engem láb alól. Egyszóval hálás voltam neki, és úgy könyveltem el magamban, hogy megmentette az életemet. Lauren és én csak hébe-hóba hallottunk felőle azóta, hogy elhagyta Coloradót, és visszaköltözött otthonába, Virginia államba.
– Azóta is tartod a kapcsolatot Milt Casterrel? – kérdezte Lauren. Milt szintén az FBI-nak dolgozott egy időben, és pszichológusok lévén, tavaly ősszel mindannyian közösen segítettünk a nyomozó hatóságoknak egy bonyolult ügyben. A. J. hosszasan válaszolt Lauren kérdésére. Milt, aki Chicagóban élt és özvegyember volt, elég távolságtartóan viselkedett A. J.-vel, mialatt itt dolgoztak Coloradóban. Eszembe jutott, milyen furcsa volt nekünk, kívülállóknak kettejük flörtölése... Lauren válaszát hallva azonban nyomban visszazökkentem a jelenbe. – Hogy segíthetnénk neked valamiben? Mindkettőnk munkájára szükséged van? Persze, ez csak természetes. Mondd csak, hallgatlak... Vagy szeretnéd, hogy Alan is hallja? Ha felveszi a másik készüléket, akkor... Jó, rendben, úgy lesz. Várj egy kicsit, kérlek. Lauren ekkor befogta a telefont, és kiszólt nekem a konyhába. – A. J. Simesszal beszélek, Alan. A segítségünket kéri valamilyen ügyben. Felvennéd a másik telefont, hogy te is halld, miről van szó? Bólintottam, gyorsan megszabadultam a pizzatésztától, kezet mostam, és máris odamentem a másik készülékhez. A. J. és én röviden üdvözöltük egymást, és csak eztán kezdett bele tulajdonképpeni mondanivalójába. – Hallott-e már valamelyikőtök egy Edmond Locard nevű fickóról? – kérdezte bevezetésképpen. Én nemmel válaszoltam, Lauren azt mondta, neki ismerősen cseng a név, de fogalma sincs róla, honnan. – És egy Locard nevű vállalkozásról sem tudtok? Egy szervezetről, amely Edmond Locard nevét viseli? Ha nem, hát nem... Egy tizenkilencedik századi híres francia detektív volt a fickó... Mindketten nemmel válaszoltunk, bár Lauren úgy ingatta a fejét közben, mintha derengene már neki valami. A. J. felsóhajtott. – És mond-e nektek valamit az a név, hogy Vidocq? Na és az ugyanilyen nevű szervezet? – Igen, persze – vágtam rá. – Olvastam valamit róluk, öööö... úgy rémlik, önkéntes szerveződés volt, nyugalmazott nyomozók, ügyészek, halottkémek, effélék hozták létre, akik segíteni szerettek volna a helyi rendőrségnek megoldani régi bűnügyeket, amelyeket nem sikerült felderíteniük a nyomozó hatóságoknak. Főleg gyilkosságok és emberrablási ügyek voltak. És ha jól emlékszem, igen sikeres volt ez az összefogás. Erre gondoltál, ugye? – Úgy van, remek Alan – felelte A. J. – Nos, a Locard a Vidocq-hoz hasonló szerveződés. Hasonló célkitűzéssel hozták létre, bár egy kissé más filozófiával és megközelítéssel. Én az egyik alapító tag vagyok. Igaz, még nem vagyunk olyan ismertek, mint a Vidocq, és a szervezetünk tagjai sem olyan ismert, prominens alakjai a társadalomnak, mint ők. Ez is része a filozófiánknak. De mint csoport, igen hatékonyan működünk, talán hatékonyabban is, mint ők. Azért kerestelek most titeket, mert mi a Locardnál elhatároztuk, hogy ráállunk egy olyan ügyre, amely Coloradóban történt több mint tíz évvel ezelőtt, de a nyomozás során semmit sem sikerült kideríteni. Már felvetettem az átvilágító bizottságunknak, hogy kettőtökre gondolok mint meghívott specialistákra, úgy értem, tőletek szeretnék segítséget kérni ehhez a munkához. Te, Lauren abban segíthetnél nekünk, hogy az eredeti nyomozás körül minden rendben zajlott-e, te pedig, Alan az áldozatok profiljának elkészítésében. Azt hiszem, mindkettőtök tapasztalatának nagy hasznát vennénk. A bizottság előtt már ismertettem mindkettőtök pályafutását, és miután mindkettőtök rutinját megfelelőnek találták, felhatalmaztak arra, hogy a nevükben felkérjelek titeket erre a munkára. Szeretnénk, ha segítenétek nekünk felderíteni ezt az ügyet. Ha valóban arról van szó, amire gyanakszunk, akkor mindkettőtök tapasztalatára és nem utolsósorban helyismeretére nagy szükségünk lesz még. *** A. J. ennél nem sokkal mondott többet nekünk akkor este. Azt még hozzátette, hogy csakis mint önkéntesek vállalhatjuk ezt a munkát, mert a gyakorlatuknak megfelelően nem fizetnek semmit érte, s csak az ezzel az üggyel kapcsolatos utazási költségeinket téríthetik meg. Ám ha erre kerülne sor, azt előzőleg jóvá kell hagyatnunk a Locard igazgatói tanácsával.
Egymásra néztünk és mindketten megvontuk a vállunkat. Lauren végül azt mondta, köszönjük a megtiszteltetést, és ha lehet, egy kis gondolkodási időt kérünk a döntéshez. Én is óvatos voltam, és megkérdeztem, miféle kötöttségekkel jár ez együtt. A. J. azt mondta, legalább egyszer el kell utaznunk Washingtonba, a megbeszélésükre, ahol prezentálni fogják a kérdéses bűnügyet, és lehet, hogy később is, néhány alkalommal sor kerül ilyen megbeszélésre. Azt is mondta, hogy ezeknek az utazásoknak a költségeit az a coloradói család állja, amely felhívta a Locard figyelmét a bűnügyre. – És mégis mikor kerülne sor erre? – kérdezte Lauren óvatosan. – Az első megbeszélést holnaphoz egy hétre tervezzük – hangzott a válasz. Lapozgatott a noteszében, majd így folytatta: – Reggel hatkor kellene kint lennetek a Jefferson Country reptéren. Ez közel van hozzátok, ugye? Nekem azt mondták, legalábbis... – Igen, elég közel van, valóban – nyugtatgattam. – Nos, akkor... ott vár rátok majd egy kis gép. Egy magáncég tulajdona, amelynek a neve... – egy darabig habozott, aztán tovább lapozgatta a noteszét. – Megvan, Executive Air. A tulajdonos, mármint a család neve pedig... Franklin. És még aznap visszautazhattok Coloradóba, ha van egy kis szerencsénk, és minden úgy megy, ahogyan elterveztük. Úgy számoljátok, a legrosszabb esetben vasárnap dél körül értek haza. Ha itt kell éjszakáznotok, mi gondoskodunk szállásról. Erre ne legyen gondotok. – És te is ott leszel ezen a bizonyos megbeszélésen? – kérdeztem. – Igen, persze... És még valami... Feszült csend támadt. Nagyjából sejtettük, mire számíthatunk, és ez a gyanúnk be is igazolódott. – Kérlek, senkinek egy szóval se említsétek ezt a dolgot – mondta A.J. – A teljes diszkréció életbevágóan fontos most Értetitek, ugye? – Igen – mondtuk szinte egyszerre. Ezek szerint még Samnek sem mondhatjuk el – jegyeztem meg néhány perccel azután, hogy letettük a telefont. Sam Purdy itt, Boulderben volt nyomozótiszt, és nem mellesleg, atyai jó barátunk. – Pedig A. J. megismerkedett vele tavaly ősszel. – Igen, én is úgy gondolom, nem akarja, hogy elmondjuk neki – állapította meg Lauren elgondolkodva. – De vajon miért nem? Tanácstalanul ráztam a fejem. – Biztosan jó oka lehet annak, hogy teljes titoktartást kér tőlünk – mondtam. – Elkészíted a pizzát? Szeretnék megnézni valamit az interneten. – Menj csak – mondta Lauren. – Egyedül is elboldogulok. *** Bő negyedóra múlva tértem vissza a konyhába a számítógép mellől. – A Locardról mint szervezetről vagy cégről jóformán semmit sem találtam – mondtam, miután leültem az asztalhoz. – Edmond Locardról mint emberről is csak néhány mondatot. De annál gazdagabb a Vidocqról szóló anyag... Saját weboldaluk is van. Sok az ismert ember a tagságban. Néhányan közülük a Monica Lewinskyről alkotott véleményüket tartották fontosnak feltenni az internetre. De olyan is akad közöttük, aki tanúskodott az O. J. Simpson-ügyben. A Vidocqnak van egy fantasztikusan szép saját épülete Philadelphiában. De ugyanezen a website-on találtam még valami furcsaságot, az egyik oldal témája például a konyhaművészet és a bűnözés kapcsolata. Úgy tűnik, a tagoknak nagy vacsorákat rendeznek, és eközben beszélgetve próbálják közösen megoldani a rejtélyeket. Olyan régi bűnügyekkel foglalkoznak, amelyeket a rendőrségnek nem sikerült felderítenie. Mintha valami klub lenne, vagy baráti társaság. A website alapján legalábbis nekem úgy tűnik. Kifejezetten szimpatikus ötlet. Lauren vizet ivott, nekem vörösbort töltött a vacsora mellé. – Míg te az interneten szörföztél, eszembe jutott, honnan volt ismerős a Locard név – mondta Lauren. – A detektívek és a helyszínelők szokták emlegetni, Locard-féle csereelvnek nevezik, és persze ő a feltalálója. Locard ebben a tézisben azt állítja, hogy amennyiben két tárgy
közeli fizikai kapcsolatba kerül és marad is egy ideig egymással, akkor valamifajta materiális, néha szabad szemmel is látható, néha csupán mikroszkopikus szintű anyag- vagy információkicserélődés zajlik le közöttük. Elmosolyodtam. – Ezt nekem is sikerült megtalálnom az interneten. Ezenkívül azt is megtudtam, hol van a központjuk, és sok újságcikk is fent van róluk a világhálón. Mondd csak, te mit gondolsz erről az egészről? Igent mondjunk erre a megkeresésre? – Azt hiszem, igen – felelte Lauren. – Szerintem fantasztikusan jó az alapötlet, és ha ők is ilyesfajta baráti körként működnek, akkor még jobban tetszik az egész. Tudod, az lep meg igazán, hogy éppen minket kerestek meg ezzel a felkéréssel. Úgy látszik, Alan, tudomásul kell vennünk, akár tetszik, akár nem, hogy most már államokszerte jegyzik a nevünket szakmai körökben. Ne mondd, hogy te nem vagy büszke rá. A bűnüldözés bajnokai... Mellesleg gyanítom, hogy A. J.-nek olyan tervei is vannak még velünk, amelyekről most még fogalmunk sem lehet. Ez a nagy titkolózás erre enged következtetni. – Szerinted nem fog túl sok időt elvenni ez a munka az életünkből? – kérdeztem aggódva. Lauren megvonta a vállát. – Sok embert ismerek, aki végzett már ehhez hasonló önkéntes munkát. Az a benyomásom, hogy minden ügy más és más. Itt elsősorban a közös konzultációk lesznek időigényesek. Nem hiszem, hogy különösebben gyakran tartanának megbeszéléseket, ezek is legfeljebb félnaposak lesznek. Inkább a távolság meg az utazás lehet az, amivel számolnunk kell. De egyébként annak is örülök, hogy felhívott minket A. J. – Igen, én is így vagyok vele – feleltem. Felvágtam a pizzát, egy-egy szeletet a tányérunkra tettem. Az első néhány falat után teli szájjal jegyeztem meg: – Isteni pizzákat készítünk, ez már biztos – mondtam elégedetten. – Igen – mondta Lauren mosolyogva, két falat között –, és ez még csak a kezdet. Második fejezet Az utat a coloradói Jefferson County reptérről Washingtonba kellemes magángépen tettük meg, amely legfeljebb tízszemélyes lehetett, attól függően, hány utas foglal helyet egymás mellett vagy egymással szemben a három kényelmes, de nem túl nagy pamlagon, amely az ablak mellé fordítva sorakozott az utastér kellős közepén. Megállás nélkül repültünk, és mindössze ketten voltunk utasok, Lauren meg én. A magángép, az inasnak öltözött légikísérő és az egész helyzet láttán arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan várni fognak ránk a leszállópályán. Ott áll majd a betonsáv mellett egy elegáns, fekete zárt és páncélozott luxusautó, amelyhez legalábbis egy libériás sofőr dukál. Ám tévedtünk, minden másként történt. Miután földet értünk, Ms. Andersontól, a légikísérőnktől megkaptuk a poggyászunkat, aztán lesiettünk a lépcsőn. Hiába meresztgettük a szemünket, a kifutópálya környékén egyetlen jármű árválkodott csupán – egy parkoló sárga utasszállító kisbusz, üresen. Még sofőr sem ült benne. Sehol egy autó, se közel, se távol. Ott álldogáltunk kettecskén, tanácstalanul, majd jó öt perc múlva kiszállt a pilótánk is, és javasolta, hogy inkább odabent az épületben várakozzunk, vagy érdeklődjünk, méghozzá annak a cégnek az irodájában, amelyiktől a kisgépet bérlik a megbízóink. Mit volt mit tenni, elindultunk hát a terminál épületébe. Már közeledtünk a nevezett irodához, én előresiettem és majdnem benyitottam az ajtón, amikor egy hang azt kiáltotta a hátunk mögött: – Halló, Lauren? Az utazás élményétől kissé kótyagos fejjel fordultam meg, majd önkéntelenül is elmosolyodtam és azt mondtam: – Igen? Laurennek elkerekedett a szeme a látványtól, és láttam rajta, kis híján elneveti magát. A férfi, akinek én válaszoltam Lauren helyett, bizonyára loholt utánunk a kocsitól idáig, mert ugyancsak kapkodva szedte a levegőt. Virágmintás sortot viselt, hozzá semmiképp sem illő régi texasi kalapot és egy barna vászoninget, amely olyan agyonmosott volt már, hogy nem lehetett kibetűzni rajta a mellrészen elhelyezett feliratot. Első ránézésre úgy saccoltam, az illető úgy
harmincöt körüli lehet. – Jaj, nem is tudják, mennyire örülök, hogy még időben ideértem – mentegetőzött két levegővétel között. – Átkozottul nagy a forgalom a városban ahhoz képest, hogy szombat van. És először úgy gondoltam, a másik épületben kell várnom magukra. Már azt hittem, elkéstem, amikor végre megláttam önöket. Nos, én vagyok a sofőrjük. Kérem, jöjjenek velem – mondta anélkül, hogy bemutatkozhattunk volna neki, s azzal mutatta is az irányt. Egyetlen futó pillantást vetett a repülőgépre, amellyel érkeztünk, és megjegyezte: – Remélem, kényelmesen utaztak idáig. A maguké ez a madárka? Meg sem várta a válaszunkat. – Kötve hiszem – mondta nevetve, mint aki eleve biztos volt a válaszban. Némán követtük, és míg az épület előtt parkoló kocsihoz, egy piros négyajtós Passathoz nem értünk, egyetlen szó sem hangzott el közöttünk. Miközben a poggyászunkat beemelte a csomagtartóba, s gondosan elrendezte körülöttük az ott tárolt, takarosan összekötegelt kötélhalmokat, hámokat és fémkampókat, Lauren és én sokatmondó és csodálkozó pillantást váltottunk egymással. Ránézésre egy vérbeli hegymászóra vall ez a felszerelés. Lauren ösztönösen is megsimogatta ekkor a hasát, mely egyelőre alig láthatóan ugyan, de mind jobban domborodott, aztán intett nekem, hogy én szálljak be előre a sofőr mellé. Ő inkább hátul marad. A sofőr napszemüveget vett elő, majd azt mondta: – Jut eszembe, Claven a nevem, Russ Claven. Gondolom, most illene üdvözölnöm önöket városunkban, legalábbis félhivatalosan. Úgyhogy isten hozta magukat a fedélzeten – mondta kissé affektálva, franciás akcentussal, amiről később néha teljesen elfeledkezett. Úgy tűnt, imád szerepelni, hogy ne mondjam, színészkedni. Az utolsó szót kimondva, tréfásan szalutált is a produkcióhoz, és közben a visszapillantóból figyelte Lauren reakcióját. – Én Alan Gregory vagyok, ő pedig a feleségem, Lauren. – mondtam. Megpróbáltam tréfával mérsékelni a bennünk vibráló feszültséget. – Azt mondta, a fedélzeten vagyunk? Mi azt hittük, egy Locard nevű cég meghívására érkeztünk ide, és dolgozni fogunk... De nem baj, ha közben változott a program. Állunk elébe, igaz, szívem? A fickó nevetett, tiszta szívből, mintha élete legjobb viccét hallotta volna most tőlem, olyannyira, hogy hahotázni kezdett, és az egész teste részt vett benne. – Valami Locard... vagy nem is, inkább Vidocq... végtére is nem mindegy? Mindkettő egy halott francia detektív, nemde bár? – ismét nevetett, mintha azon versengenénk, hogy ki mondja el a legjobb viccet, és mintha saját mondatai egytől egyig kitűnő poénok lennének. – Szeretik a Rózsaszín párducot? A kedvenc filmem. Szerintem fantasztikusan jót alakít benne Peter Sellers. Na és hogy harap a kutyája, hát az kész röhej. Gondolom, maguknál Coloradóban is ismerik ezt a filmet... Én minden évben megnézem. Tudják, van egy morbid fogadás, ami mifelénk dívik. Fogadni szoktunk a haverokkal, hogy melyik színész patkol el abban az évben. Amikor Sellers meghalt, kis híján én nyertem. Ha Sinatra is időben halt volna meg, akkor én lettem volna az az évi abszolút győztes. És mit szólnak John Paulhoz? Az a fickó szerintem halhatatlan, örökké fog élni, soha semmi pénzért nem fogadnék rá – elemében érezte magát, és most már csakúgy ömlött belőle a szó. – Nálunk az a vicc járja, hogy már nem is lehet fogadni rá. Azt hiszem, a haverok áttették a zombik listájára. Jut eszembe... a Kennedyek közül sohasem találom el, hogy éppen melyik fogja feldobni a talpát. Minden évben távozik az élők sorából egy közülük, de hogy melyik, az teljességgel kiszámíthatatlan. Na és az a sokféle halálnem. Nem is tudom, hányszor fogadtam már Bob Hope-ra, aztán egyszer csak ráuntam, hát nem épp abban az esztendőben harapott fűbe? Kidobott pénz az ablakon... És hogy pont akkor kellett meghalnia, amikor ráosztották az Élőhalottak éjszakája című film főszerepét? Ez a sors iróniája... Vártam, és figyeltem, mikor vesz végre levegőt, de úgy tűnt, nincs is szüksége erre. – Nos, az a lényeg, hogy itt vannak, épségben és egészségben földet értek – váltott témát hirtelen. – Ismerik a várost? Ó, biztosan jártak már itt korábban. A hely, ahol a mai fejtágítót tartjuk, nincs messze innen, igaz, nincs is közel – mondta, és ismét gurgulázva nevetett, egész nevetési repertoárját bemutatva. Ekkor az órájára pillantott, és nagy gázt adott, mintha most döbbenne rá, hogy behozhatatlan késésben vagyunk.
– Mondják, melyikük a pszichiáter és melyik az ügyész? – kérdezte váratlanul. Lauren ujjai a puha kartámlába mélyedtek, a másik kezével a vállamat markolta félelmében. Kissé előrehajolt, úgy mondta a sofőrnek, hogy ő az államügyész-helyettes. – Boulderből érkeztek, Coloradóból, ugye? – folytatta a kérdezősködést az emberünk. – Igen – felelte Lauren alig hallható hangon. Nagyjából sejtette, mi lesz a következő kérdés. – Akkor a maga ügye volt a JonBenet-féle? – kérdezte, mint az várható volt. – És mondja csak, tényleg akkora szakmai balfogás volt az az ügy, mint mondják? – Nem, az az ügy kivételesen nem tartozott hozzám – mondta Lauren, és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Ebben kivételesen tényleg nem én vagyok a ludas. – De azért hallotta a pletykákat, gondolom – folytatta a sofőr. – Hogy az államügyész rámutatott a kamerára és azt mondta, egy-két napon belül elkapják a tettest. Nekem állatira tetszett a magabiztossága. Imádtam az egész cirkuszt a pasas körül. Van egy barátom, akit azóta Wyatt Burpnek nevezünk... Tudtam, hogy Lauren nagyon szerette volna, ha Russ Claven most rögtön abbahagyja a kérdezősködést a JonBenet-ügyről. Nagy meglepetésemre ez meg is történt. Mintha elvágták volna, másról kezdett beszélni, és ismét valósággal ömlött belőle a szó. Nem tudtam, minek köszönhetjük, talán megérezte, hogy Laurent a kelleténél jobban feszélyezi ez a téma. Vagy csak ilyen rövid ideig volt képes összpontosítani a figyelmét egyetlen dologra? Claven egyszer csak hosszas hallgatásba burkolózott. Elég agresszív volt az autóvezetési stílusa, Lauren és én erre hamar ráébredtünk. Dinamikusan nyomta a gázt, és hála istennek hatékonyan és mindig még épp idejében fékezett. Az Arlington hídon vitt minket be a város szívébe, aztán szép nagy ívben megkerültük a Lincoln-emlékművet – olyan sebességgel, hogy közben nem győztem hálálkodni a teremtőnek, amiért létezik és megbízhatóan működik a centripetális erő... – Igyekszem kikerülni a nagy építkezési területeket, mert épp elég van belőlük, és arrafelé állandóan áll a forgalom – mondta szinte mentegetőzve, miközben a Huszonharmadik sugárútra fordultunk, mintha attól tartana, valamelyikünk megkérdőjelezi a választott útvonal helyességét vagy indokoltságát. A városra napsütés és meleg idő köszöntött ezen a napon. Lauren és én úgy éreztük, mintha nemcsak térben, de időben is utaztunk volna, s legalább egy teljes hónappal járnánk most előrébb a tavaszban azzal, hogy elhagytuk Bouldert, átrepültük a fél országot, és leszálltunk a tengerszint magasságában fekvő városban. A feleségem gyöngéden megérintette a vállamat, és a közeli park felé mutatott, ahol tengernyi sok rózsaszínben és fehérben pompázó virágzó díszfa és cserje hullámzott szelíden, miközben fújdogált a szél. Lauren odasúgta nekem: – Holnap talán lesz egy kis szabadidőnk még. Szívesen sétálnék itt egyet. Én már akkor is egészen biztos voltam abban, hogy nem lesz rá alkalmunk, és sajnos, igazam is lett. A következő néhány percben, ha máshonnan nem is, de filmekből ismerős helyek tűntek fel – elsuhantunk a State Department, a kormányzói hivatalok, minisztériumok épületei mellett, aztán jött a Washington Circle, a Dupont Circle. Ezután egyre kevésbé volt ismerős a környék. Hamarosan keskeny utcákon haladtunk tovább, a zöldövezetben, ahol az utat mindkét oldalon parkoló autók szegélyezték. Ez az egyik legelőkelőbb lakónegyed a városban, és egyikünk sem járt még errefelé. A sofőrünk arcán láttuk, hogy itt már ő sem vezethet rutinból, figyelnie kellett az utcaneveket, a kereszteződéseket. – A parkolás maga a pokol ezen a környéken, bármilyen előkelő házban laknak is az itteniek – panaszolta. – Főleg hétvégéken. És nagyon sok a gyerek ezen a környéken. Sokan ilyenkor még fel sem keltek, és az összes kocsi itt parkol az út mellett. A halkan, csupán a háttérben szóló rádióban ekkor mondták be a pontos időt. Claven elismételte utána, olyan drámaian, szótagolva, mintha biztos lenne abban, hogy máris lekéstünk életünk legfontosabb eseményéről. – Tizenkettő óra tizenhét perc – hangzott a drámai súlyú bejelentés. – A francba is, szép kis késésben vagyunk, mondhatom. Remélem, hagynak még legalább egy árva szendvicset nekem az
urak, különben éhen halok. Burgonyasalátával pedig még sohasem laktam jól... Egyszer csak lefékezett és egy szempillantás alatt sikeresen beparkolt a kocsival egy olyan parányi helyre, hogy minden elismerésünket kivívta ezzel a mutatvánnyal. Mögöttünk egy kenyérszállító furgon, előttünk egy Chevy Impala állt. Mielőtt kiszállt volna, kiemelte az autórádiót a helyéről, egy műanyag lapot tett a résre. Kérdő pillantásomat látva, ezt a magyarázatot fűzte hozzá: – Ez sajnos nem a legbiztonságosabb környék – aztán betette a rádiót a kesztyűtartóba, és így folytatta: – Azért dugom el, mert képesek, és egy ócska rádióért is feltörik a kocsit. Az egyik barátommal legalábbis nemrégiben ez történt. Ha meg ellopja valaki a kocsit, jutalomként megtalálja később a rádiót is. Persze, magammal is vihetném, de mit érek egy autórádióval, ha egyszer ellopták a hozzá tartozó kocsit? Miután kiszálltunk, két háztömbbel odébb kanyarodtunk le arról az útról, ahol leparkoltunk. Szinte loholtunk Claven nyomában, akinek ugyancsak sietős lett a dolga ettől fogva. Pár lépéssel lemaradva követtük őt, a poggyászunkkal nehezítve a mutatványt. Végre egy pillanatra megállt egy ház régi boltíves kapuja előtt, és bevárt minket – mint aki biztos akar lenni abban, hogy mi is ott vagyunk, és nem tévesztjük el a házat. Odabent egy pillanat alatt nyoma veszett. *** Lauren elkerekedett szemmel forgatta a fejét ide-oda. – Ez igen – mondta elismerően. – Valóságos szabadulóművész. – Itt vagyok – kiáltotta Russ Claven. – A postaláda mellett jöjjenek balra – mondta. Egy szépen faragott régi tölgyfa ajtón átjutva, ő már a liftre várt. Kulccsal lehetett kinyitni, és neki ez is volt hozzá. Otthonosan mozgott, és tetszett neki, hogy észrevettük, mennyire bennfentes itt. Amint beszálltunk, behúzta utánunk az ajtót, majd megjegyezte: – Sajnos, szűkös itt a hely. Mintha egy felállított koporsóban lennénk. Megnyomná a gombot? – kérdezte tőlem. – Melyiket? – kérdeztem vissza gépiesen. – Csak egy van rajta – felelte. – Csak dőljön neki nyugodtan, majd csak elindul végre ez az ócska szerkezet. Követtem az utasítást, és elindultunk. A lift komótosan emelkedett egyre feljebb és feljebb, Russ pedig egyre türelmetlenebb lett. Egész idő alatt dobolt az ujjaival a lift falán, és közben dudorászott. Én egy Bruce Springsteen-számot véltem hallani, de nem esküdtem volna meg rá. A címe sem jutott eszembe, pedig elég profi módon adta elő. Végül mégis eszembe jutott: Rózsaszín Cadillac volt a címe. A kissé hosszadalmasra nyúlt liftezés végén, amikor kiszálltunk, egy tágas előtérbe léptünk. – Ez itt Kimber Lister háza – mondta Russ. – Mr. Listernek jó ízlése van, és elég pénze is ahhoz, hogy megengedhesse magának ezt a nem mindennapi stílust – magyarázta, látva, hogy mindketten elismerő pillantásokkal nézegetjük az antik bútorokat. – Úgy tudom, régi családi örökség – tette hozzá. Laurennek különösen tetszett az antik enteriőr. – Irigylem érte – jegyezte meg csendesen. – És most hol vagyunk, Mr. Claven? – kérdezte, miközben tekintetével végigcirógatta az egyik szekrénykét, aztán az ablakhoz lépett, és tágra nyílt szemmel csodálta a fantasztikus látványt. A távolban ott lebegett a kormányzati negyed sziluettje, a város legismertebb látnivalóival. – Russ, ha kérhetem, szólítson csak Russnak. És hogy hol is vagyunk? A legfelső emeleten – mondta. – Kérem, kövessenek. Sajnos, így is késésben vagyunk. Elindultunk az előtérből nyíló egyik folyosón, egy csodaszép régi süppedős szőnyegen, amely nagyobb volt, mint az irodám alapterülete, aztán a lépcsőházban haladtunk tovább, amelyet kovácsoltvas korlát díszített. Claven előresietett, majd bevárt minket a lépcsőfordulóban, mert persze megint csak lemaradtunk mögötte, nem győztünk gyönyörködni a látottakban, majd néhány lépéssel odébb megállt egy ajtó előtt. – Íme... – mondta. – Vagyis... várjunk csak, nem kell valamelyiküknek a mosdóba mennie
előtte? Elég hosszúnak ígérkezik a program. Lauren hálásan biccentett. – Én szeretnék... – mondta. – Akkor ott tessék – mondta Claven, és máris rámutatott a lépcsőfordulóban nyíló másik ajtóra. – Alan, menjen nyugodtan ön is. Kimber nem szereti, ha az előadását meg kell szakítania effajta földi szükségletek miatt. És nem tudom, mikorra tervezi, hogy szünetet tart. Ha beléptünk azon az ajtón, a sorsunk az ő kezében van... Lauren máris bement a mosdóba. Russ megkérdezte tőlem, szoktam-e hegyet mászni vagy sziklát. Mondtam, hogy nem, és nem is tervezem, de megértem az effajta szenvedélyeket, és vannak barátaim, akiknek szintén ez a kedvenc időtöltése. Főleg az Eldorado-kanyont kedvelik újabban. – Ó, az maga a csoda – lelkendezett Claven. – Irigylem őket, ha odajárnak. Egyszerűen irigylem. Magának is ki kellene próbálnia egyszer, biztosan megszeretné. Én úgy tervezem, a nyáron odautazom. Augusztus első hetében. Eldorado Springsben fogok megszállni. Tudja, Alan, ezzel egy régóta dédelgetett álmom válik valóra. Ha nem lenne a két hobbim, a sziklamászás és a szörfözés, nem is tudom, hogyan bírnám ki az életet. Szerintem már rég bediliztem volna. Mondtam neki, hogy én kerékpározni szeretek ugyanilyen szenvedélyesen. Bólintott, és elismerő pillantást vetett rám. – Az is szuper jó dolog lehet – mondta, de a hanghordozásából úgy éreztem, ez nem őszinte elismerés a részéről, inkább mintha kissé lenéző vagy sajnálkozó volna. Ahogyan a snowboard megszállottai beszélnek egy klasszikus síelővel... Lauren ekkor lépett ki a mosdó ajtaján. Claven utolsó szavát már hallotta is, Russ közben a másik ajtó gombjára tette a kezét. – Ne aggódjanak a késés miatt – mondta halkan, mielőtt benyitott. – Úgyis engem fognak okolni érte. A legfontosabb dolgom az lett volna ma, hogy pontosan idefuvarozzam önöket. És kudarcot vallottam – mondta önsajnálatot mímelve. Csettintett az ujjával, majd hozzátette: – És ha valaki megkérdezné, mondják, hogy igen, a saját szememmel győződtem meg a személyazonosságukról. Mert ezt persze elfelejtettem, holott ez lett volna a legfontosabb része a protokollnak. Az ajtó után egy kis előtérbe léptünk, amelyből két újabb ajtó nyílt. Claven hozzátette az iméntiekhez: – Tudtam, hogy elkezdik nélkülünk. Beütötte a megfelelő kódszámot az ajtó melletti kis kijelzőn, mire a fémajtó halk suhanással megnyílt előttünk. Olyan volt, mintha modern liftajtó lenne. Azonnal be is csukódott mögöttünk, amikor mindannyian bent voltunk már. Először szinte semmit sem láttam, az ablakon át besütő nap fénye elvakított. Aztán lassacskán elkezdtek kibontakozni a körvonalak a szemem előtt. A helyiség nagy volt, inkább terem, mintsem iroda méretű. Vagy inkább egy kisebb fajta színházterem. Úgy két tucat karosszék lehetett benne, katonás sorokba állítva, s mindegyik a helyiség végében kialakított előadói pulpitus felé fordult. Így aztán minden jelenlévő háttal ült nekünk, az előadó irányába nézve. Mi innen csak a tarkójukat láthattuk. Úgy saccoltam, félház van. Claven megfogta a vállamat, aztán elindult, én kézen ragadtam Laurent, és követtem Russt, aki a terem fala mentén haladt, a jobb oldalon, és a hátsó sorok egyikéhez érve jelezte, hogy hová üljünk le. Az ülőhelyek nagy és kényelmes bőrfotelek voltak. Az enyém lágyan ringatózott is, miután leültem. Ekkor mély, rekedtes hang törte meg a teremben uralkodó csendet. – Örülök, hogy csatlakozott hozzánk, dr. Claven. Jól látom, meghozta a vendégeinket is? – Igen, Kimber – válaszolta. – Most már teljes a létszám. Hiánytalanul itt van az egész csapat. Ekkor felkapcsoltak egy fényszórót, amely végigpásztázta a nézőteret. Az emelvényen egy férfi lépett előre, kábel nélküli mikrofonnal a kezében, úgy fogta, ahogyan a szivart szokták. És a tőlünk jobb kéz felé eső falra, a vetítővászonra mutatott. Úgy saccoltam, velem egyidős lehet. A haja szőke, a szeme világoskék. Erős testalkatú volt, kissé megereszkedett pocakkal. – Akkor üdvözlöm mindannyiukat. Én Kimber Lister vagyok. Azoknak mondom, akik először járnak a házamban, hogy nagy örömömre szolgál, ha egy ilyen nemes ügyet szolgálhatok. És kedves vendégeink – nézett ránk –, isten hozta önöket a Locard-csapatban.
Azonnal feltűnt, hogy a szóvégi d-t nem ejtette, s ettől franciásnak hatott a kiejtése, de különben akcentustól mentes angolsággal beszélt. Harmadik fejezet Kimber Lister egész idő alatt le nem vette a szemét kis közönségéről, miközben a pódiumon állva beszélt hozzánk. Hangja mélyen zengő bariton volt, amely kitöltötte a rendelkezésére álló teret. A határozott hanghoz meglepően puhánynak tűnő férfitest társult, és szinte gyermeki, angyalkásan pufók arc. – Ma három vendégünk is van, barátaim. Az ő kedvükért röviden ismertetem a tevékenységünket. A Locard igazgatói tanácsa már alaposan megvizsgálta az esetet, amelyet részletekig menően ma délután tanulmányozunk majd. A bizottság hosszas tanácskozás és vita után arra a döntésre jutott, hogy most kivételesen az egész csoportnak, vagyis minden egyes tagunknak ismernie kell az ügyet minden részletében, és így a szokásos módon közösen döntünk majd arról a mai nap végén, hogy felajánljuk-e segítségünket az ügy megoldásán dolgozó helyi hatóságoknak, illetve ki hogyan segíthet a még tisztázatlan kérdések megoldásában. Russ Claven ekkor odahajolt hozzám és bizalmasan azt súgta: – Mindig így beszél, ilyen kenetteljesen, amikor egynél több ember hallja, amit mond. Ki tudja, miért, olyan érzésem van, ha őt hallgatom, hogy nem jó évszázadban született ez az ember. Szó nélkül hagytam ezt a megjegyzését, mire ő felegyenesedett, és látszólag figyelmesen hallgatta Lister előadását, aki az iménti lendülettel továbbra is szónokias taglejtésekkel folytatta mondanivalóját. – A mai találkozón tehát éppen ezért teljes létszámmal vagyunk jelen. Megbeszélésünknek három célja van, remélem, ezzel vendégeink is egyetértenek majd. Először is, kihasználjuk ezt a nagyszerű alkalmat arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk az ügy részleteivel. Vagyis sorra vesszük, mit tudunk, mi az, ami ismeretes, miféle bizonyítékok állnak rendelkezésre, hol fejeződött be az eredeti nyomozás, és hol tart jelenleg, mik a legfontosabb történések ebben az ügyben. Másodszor. Mindezek ismeretében végleges döntést hozunk arra vonatkozóan, hogy segítségünket, szaktudásunkat, tapasztalatunkat felajánljuk-e az illetékes hatóságoknak az újraindított nyomozás szolgálatában. Végül, amennyiben igennel válaszoltunk erre a kérdésre, mielőbb ki kell dolgoznunk egy stratégiát, amely lehetővé teszi, hogy a nyomozást a hatósággal karöltve, az eddigieknél hatékonyabban folytassuk le, vagyis az ügyet megnyugtatóan zárhassuk le. E célkitűzések ismeretében, és mindezeket szem előtt tartva a továbbiakban, legyen az akár ismertetés, előadás, megbeszélés, kérdés-felelet, vita, következtetés, bármilyen formát igénybe vehetünk a közös stratégia kialakítása érdekében. Ennek során pontosan megfogalmazzuk a megoldandó feladatokat, tisztázzuk a helyi aktívák, az állandó tagok és a vendég kollégák hatásköreit, kijelöljük a feladatokat a minél ésszerűbb munkamegosztás elvét követve. A cél természetesen az, hogy ki-ki a maga szakterületének megfelelő feladatot kapja, ám ez némileg változhat, ahogyan a közben kibontakozó bizonyítási procedúra megköveteli... Lister előadását hallgatva egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel figyelem minden megnyilvánulását, hogy ne mondjam, szinte iszom minden egyes szavát. Ennek részben talán az előadó nem mindennapi beszédstílusa lehetett az oka, mert rendkívül szuggesztív volt, és a hallgatótól így aztán nem is igényelt külön összpontosítást az odafigyelés. Időközben hozzászokott a szemem a fényviszonyokhoz, és diszkréten körülnéztem a nézőtéren, hátha felismerem valakiben A. J. Simest. A frizurája alapján két hölgyre is gyanakodhattam, mindketten a legelső sorban ültek. Mielőtt folytatta volna az előadást, Lister váratlan fordulattal leült a színpad szélére, kissé oldalt fordulva nekünk. A lába a levegőben lógott, és kivételesen nem minket nézett: hátrafelé figyelt, ahol ekkor ereszkedett le teljes hosszában a nagy kivetítő vászon szinte nesztelenül, a mennyezeten látható nyílásból, a keskeny színpad mögé. Lister csak ez után folytatta. – Nos, nem akarom tovább húzni az időt a bevezetéssel, kezdjük talán egy rövid filmbejátszással. Russ Claven ekkor ismét előrehajolt, és a fülembe súgta:
– Mindig egy rövid filmbejátszással szoktuk kezdeni a szeánszot. Ez a mi Mr. Listerünk nem annyira Sherlock Holmesra hasonlít, mint inkább Ken Burnsre vagy a némafilmek rendezőire. Az első néhány filmkockán, amelyet a nagy vászonra vetítettek, egy nő bal keze volt látható, totálképként. Az ujjai hosszúak, keskenyek. Egyetlen ékszer, egy ametisztköves vékony ezüstgyűrű díszítette. A körmök manikűrözöttek, de nem festettek, a bőr bársonyosan sima, ránctalan. Mindebből arra következtettem, hogy fiatal nőé lehetett a kéz. Igen ám, de test nem tartozott hozzá – csonkolt végtag volt. Amikor ez nyilvánvalóvá vált előttünk, Lauren, aki a jobbomon ült, felém hajolt és megszorította a kezemet. Talán arra akart figyelmeztetni, hogy menten rosszul lesz, vagy inkább figyelmeztetésnek szánta, hogy én is készüljek fel a továbbiakra, mert lám, máris belevágtunk a sűrűjébe. Hiába fürkésztem az arcát, tekintetét egyenesen előre, a vetítővászonra szegezte. A kamera ekkor lassan távolodott a kézről, aztán snitt – a következő közelkép egy kéz csuklórészét mutatta, aztán a meztelen felkart. Úgy fél hüvelyk hosszú vágási seb éktelenkedett rajta félhold alakban a könyök alatt, attól úgy kétujjnyira. A kéz szőrtelen, a bicepsz izmos, kisportolt. A színházteremben csend honolt. Úgy éreztem, mindenki feszült figyelemmel várja a pillanatot, amikor feltűnik az első vérfolt a vásznon. Mert itt vér folyt, és nem is kevés, annyi szent. Ám ehelyett egy láb következett. Az ujjakat ezen – az imént látott kéz ujjaival ellentétben – élénk színű, türkizkék lakk fedte, és érzékien formásak, arányosak voltak a körmei is. A bőr színe szokatlan – halvány arany-borostyánsárga. Azonnal tudtam, hogy ez a végtag egy másik nőé, de ő is fiatal, akárcsak a kéz gazdája. A kamera ezen a ponton időzött egy darabig, majd lassan távolodott a lábujjakról, és aztán totálképként a bokát mutatta. Ez ugyanolyan szoborszépségű volt, mint az imént látott formás lábujjak. A lábszár szépen ívelt, izmos, a térd szinte teljesen kinyújtva. A következő snitt után a kamera végigpásztázta a makulátlanul tiszta, formás combot. A láb szépsége egy időre elvonta a figyelmemet a tényről, hogy gyilkosságról van szó, de nem teljesen – még mindig feszülten vártam azt a pillanatot, amikor először látunk vért a vásznon. A következő kép éppen ezért az eddigieknél is nagyobb meglepetést okozott. Egy kocsikerék látványa volt az – régi, ütött-kopott, muzeális darab, a küllők erősen rozsdás kerékagyból álltak ki, sugarasan. A háttérben pázsit húzódott – aranysárga és smaragdzöld fűszálak sokasága. Kissé odébb egy szénaboglya. Lauren ekkor ismét megszorította a karomat, és csak akkor engedett a szorítása, amikor simogatni kezdtem a kézfejét. Mintha azt gondolnánk, várjunk csak türelemmel, mindjárt itt lesz a borzalom. Ekkor a kerékagy került a kép fókuszába, majd a kamera ettől is távolodni kezdett, ám most sokkal gyorsabban, mint eddig. Egy montázst láttunk az eddigiekből – a küllők, a kéz az ezüstametiszt gyűrűvel, majd a láb, a türkizkékre lakkozott körmökkel. Szinte beleremegtünk a várakozásba – biztosan most jön a véres jelenet. A csend végtelennek tűnt a teremben, majd Lister hangját hallottuk felvételről. Ugyanúgy kitöltötte a rendelkezésére álló teret, mint amikor élőben beszélt hozzánk. – Colorado államban vagyunk – mondta, miközben az iménti montázs helyett két fiatal lányt láttunk – nevetve évődtek-kacérkodtak a kamerával, illetve a kamerát kezelő személlyel, aki feltehetően férfi volt. A felvétel a szabadban, egy legelőn vagy egy birtokon készült, egy régi ház előterében, amelynek hátterét lágyan hullámzó dombok alkották, néhol egy-egy szénaboglya pettyezte a füvet. Az egyik lány ekkor a keréknek támaszkodott. A másik lány, akinek a kezét korábban láthattuk, hirtelenszőke volt, az arca olyan eleven, olyan vidám, hogy a legszívesebben vele együtt nevettem volna. A barátnője, akinek lakkozott lábkörmei voltak, ázsiai származású lehetett, úgy gondoltam, talán japán szülők gyermeke. Némi feszültséget véltem felfedezni az arcán, a tekintetében, és a fejét gyakran elkapta, amikor tudta, hogy őt veszi a kamera. A másik lány sokkal magabiztosabban és kevésbé szégyenlősen mozgott a kamera előtt. Mintha kettejük viszonyában ő lenne a meghatározó, a vezető, a másik inkább csak követi őt. – A hely, ahol vagyunk, az Elk folyó völgye. Steamboat Springs-ben, Colorado állam
Steamboat körzetében található. Hegyvidéki kisváros, a coloradói Sziklás-hegység északi nyúlványainak vidékén. Gazdálkodók alapították egykor, de manapság inkább síközpontja miatt ismert és kedvelt hely. Az ott lakók csak így emlegetik: Síváros, jóllehet, a télisport-központ csak egy része a településnek. A kamera ismét a szőke lányt hozta karnyújtásnyi közelbe. – Tamara Franklin itt született és itt is lakott. A városban épp ezért mindenki ismerte őt és szerették is, mindenki csak Taminak szólította – a kamera ekkor a fiatal ázsiai lányt vette. – Ő pedig Mariko Hamamoto – mondta Kimber, a narrátor. – Mindössze nyolc hónapig lakott Steamboat Springsben. Őt az amerikai ismerősök Mikónak becézték. A családjuk Japánból költözött az Egyesült Államokba. Hirtelen szemkápráztató fehérség támadt a vásznon – olyan közelről mutatta a kamera a havat, hogy pontosan kivehetők volt a hópelyhek finom mértani formái és az ezeket alkotó jégkristályok. Már vártam, hogy a kamera erről is távolodni kezdjen. Úgy is történt – sikerült kiismernem az ismeretlen operatőr kamerakezelését. Egy havas domboldal rajzolódott ki a vásznon, és most jött a meghökkentő kép: a vastag hótakaróból kiállni látszott valami. Amikor ismét közelről mutatta a kamera, már tudtuk, mi az, amit látunk: egy női kéz, és néhány lépésnyire tőle egy női láb. A kézen az ametisztköves ezüstgyűrű csillogott, a láb öt ujja pedig türkizkékre volt lakkozva. Már nem kellett rettegnünk a pillanattól, amikor elborítja a vér a mozivásznat. Most, hogy elkezdett összeállni a fejünkben a kép – hiszen ezek a kettős gyilkosság mozaikdarabkái – , biztos voltam abban, hogy akárhány csepp vér is hullott itt, mind azon nyomban meg is fagyott. A filmből ekkor még úgy tíz-tizenkét perc lehetett hátra. Mint ebből megtudtuk, Tami Franklin és Miko Hamamoto a Steamboat Springs-beli egyetlen középiskolába jártak. Barátnők voltak, akikről a tanúként kihallgatott ismerőseik úgy tudták, haláluk napján – 1988-ban, egy novemberi este, néhány nappal a Hálaadás ünnepe előtt – együtt tűntek el. Késő délután lehetett, amikor Tami beszállt apja furgonjába, és kihajtott a családi birtokra, ahol jobbára szarvasmarhákat tartottak. A birtok nem Steamboat Springshez, hanem a közeli Clark nevű kisváros körzetéhez tartozott, és az Elk folyó völgyének északi részén, a Zirkel-hegy tövében terült el. A furgonhoz egy tréler is tartozott, azon pedig Tami bobja pihent. Tami azt mondta az öccsének, Joeynak, mielőtt útnak indult, hogy ha elég jók a hóviszonyok, Mikóval együtt bobozni fognak a hegyoldalban, aztán áthajtanak melegedni és fürödni a hévízi forrásokhoz, amelyek a város határában fekszenek. Joeynak utólag úgy rémlett, Tami a Strawberry parkot említette, de ebben egyáltalán nem volt biztos. Mariko szülei azt nyilatkozták a nyomozóknak, hogy a lányuk azt követően távozott hazulról, hogy elkészült minden leckéjével, és azt mondta nekik, egy barátnőjével fog találkozni. Fogalmuk sem volt arról, hogy bobozni menne a két lány a hegyekbe, vagy hogy utána fürödni készülnének a forrásoknál. Mariko édesanyja úgy emlékezett, a lányuk hat óra körül távozott hazulról. Lehet, hogy tíz perccel korábban, de az is lehet, hogy ugyanennyivel később. Tény, hogy még azon az estén nyoma veszett a két lánynak. Egyetlen tanú sem jelentkezett, aki együtt látta volna őket akkor este. Bár már másnap reggel megkezdték az igen intenzív kutatást, hátha az eltűnt lányok nyomára bukkannak valahol a környéken, a figyelem akkor elsősorban azokra az utakra és ösvényekre irányult, amelyek a környék legnépszerűbb fürdőhelyéhez, vagyis a Strawberry parkba vezettek. A keresést másnap is folytatták, ám akkor este viharos erejű szél érkezett északról, így hamarosan kénytelenek voltak feladni. Abban, hogy a vihar után is nyomokat találnak majd a hóban, már senki sem reménykedhetett. A síelni vágyó turisták közül sokan a Werner-hegy tövénél rekedtek, mivel a közeli hágót le kellett zárni, s a környéken a hó vastagsága elérte a másfél-két métert. Ekkor döntöttek úgy a hatóságok, hogy eltűntnek nyilvánítják a két lányt. Egy nappal később előkerült Tamiék trélere: egy parkolóban hagyták, a Mount Village nevű síközpont közelében. A bob azonban nem volt rajta. A lány apjának furgonjára csaknem egy hónappal később, Grand Junction közelében – Steamboattól többórányi járóútra – figyeltek fel, miután szemet szúrt valakinek, hogy hetek óta ott áll, minden jel szerint gazdátlanul. A két lány holtteste eközben háborítatlan nyugalomban pihent. Csak a következő évben, 1989 tavaszán érkezett el az olvadás. Egy sífutó edzés közben letért a megszokott útról, és egy
tisztáson szeretett volna könnyíteni magán, amikor feltűnt neki a bob egyik része. Az olvadás miatt már kilátszott a hóból. A Pearl-tó fölött hagyták, egy hóval feltöltődött mélyedésben, az Elk folyó szurdokvölgyének északi végében. Egészen más irányban, mint ahol keresték, távol a hőforrásoktól, ahová Tamiék igyekeztek, legalábbis annak alapján, amit a fivérének mondott. Se közel, se távol nincs hévízi forrás ezen a környéken. A tetemekre egy rendőrkutya segítségével talált rá Routt körzet seriffje még aznap, úgy hat órával később. A sírhelyük, ahol meglelték őket, egy természetes mélyedés volt, amely akkor keletkezett, amikor pár évvel korábban kidőlt itt egy hatalmas fenyőfa. Ez a hely úgy ötven méterre lehetett a bobtól. A két helyszín azonban – a természeti adottságok miatt – egyetlen ösvényről sem tűnhetett fel senkinek az olvadás előtt. A helyszínelők és a nyomozók úgy látták, a tettes meg sem próbálta elhantolni a tetemeket. Miko és Tami holttestét csak a vihar utáni hófúvás védte, ám az igen vastag rétegben. A közeli síközpontban azon a télen rekordhavazást mértek – a Werner-hegy tetejére összesen 361 hüvelyknyi csapadék hullott abban a szezonban. Amikor a rendőrkutya megtalálta a tetemeket, azokat még mindig vastag rétegben fedte a hó és a jég. Egyedül Miko formás lába és Tami keze tűnt elő a fehérségből. Kész csoda, hogy ilyen épségben megmaradtak a végtagok, kitéve az elemeknek, és a húsra sem gyűltek ide az erdőben kószáló vadak. Maga a bűntény és a helyszín is meghökkentette a szakértőket, és korántsem úgy zajlott le a nyomozás, a helyszín és a nyomok biztosítása, ahogyan az elő van írva. Aznap például egyetlen halottkém sem ért rá sem Routt körzetben, sem a közeli Steamboat Springsben. Azok, akik a helyszínen jártak, mintha nem ismerték volna fel, milyen bonyolult ügyről van szó. Először azt sem vették észre, hogy Tami Franklin testéről hiányzik az egyik kar, és ennek nyoma veszett. Mint ahogy az is csak később szúrt szemet nekik, hogy a barátnője bal lábáról is hiányoznak az ujjak. A Kimber Listerék által készített film elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen gondatlanul végezték a helyszínelést, a nyombiztosítást eleinte. A narrátor csakúgy sorolta a problémás kérdéseket Gondatlanul kezelték a tetemeket, ugyanazok végezték az eltávolításukat, akik a bobot is elszállították, így a két helyszín között kontamináció lehetett a rendelkezésre álló személyzet azonossága miatt. Elégtelennek minősítették a laboratóriumi vizsgálatokat, ami csak tetézte azt, hogy a tetemeket eleve gondatlanul szállították el a helyszínről. A szövetmintákat rosszul archiválták. Több tanút is kihallgathattak volna, de nem tették, míg kihallgattak olyanokat, akik semmi érdemlegeset nem mondhattak. A „bűnlajstrom” szinte a végtelenségig folytatható volt. Minél tovább hallgattam, annál reménytelenebbnek láttam a helyzetet, mint ahogy azt is egyre kevésbé értettem, mit is keresek én itt, miért éppen engem kértek fel, hogy dolgozzam együtt a szervezettel ennek az ügynek a kapcsán. Lauren ittléte sokkal indokoltabbnak tűnt ekkor a szememben. Hiszen helyettes államügyészként széles körű tapasztalattal rendelkezik a nyomozások eredményességének megítélése terén. Ő biztosan tud hasznos ötletekkel, tanácsokkal szolgálni, és tisztában van az idevágó törvényekkel, jogszabályokkal. Na de miben segíthetnék nekik én? Hiába töprengtem ezen a kérdésen, egyszerűen nem fért a fejembe, mit keresek itt klinikai pszichológus létemre, aki ráadásul magánpraxist folytat. Hivatalosan sem szakképzettségem, sem gyakorlatom nincs a kriminológiában, a bűnügyi pszichológiában. Márpedig úgy láttam, a Locardnak az ügyben – a nyomozás újraindításában – való közreműködése pedig – gyilkossági ügyről lévén szó – elsősorban erre a területre szorítkozhat. Néhány kérdést tekintve talán több tudomány határmezsgyéjén járunk, de határozottan éreztem, hogy én ebben nem lehetek a segítségükre. *** A film végére kigyúltak a fények a teremben, Lister pedig különösebb átmenet nélkül bejelentette, hogy rövid ebédszünet következik. A teremből oldalt nyíló másik helyiségben hidegbüfé, gazdag svédasztal várt ránk. Russ Claven azonnal odasietett. Én előbb körülnéztem, hátha megtalálom A. J. Simest. Végül ő talált rám. Felálltunk, Lauren és A. J. megölelték egymást, nekem kezet nyújtott. – Gondolom, nem nagyon érted, mit is keresel itt – állapította meg és a szemembe nézett.
Próbáltam titkolni, mennyire meglep, hogy bottal jár. – Igazad van, A. J. – mondtam, és a vászon felé mutattam. – Ez nem az én szakterületem. – De, ugye, emlékeztetek erre az ügyre, erre a kettős gyilkosságra? – kérdezte. – Ha jól emlékszem, akkoriban mindketten Coloradóban laktatok, nem? Lauren nem válaszolt, így hát én tettem meg mindkettőnk helyett. – Igen, valami rémlik is, de akkoriban még nem adtak olyan részletes tudósítást a tévében a bűnügyekről, mint manapság szokás. Úgy emlékszem, volt valami felhívás, amikor a lányok eltűntek, és nagy felháborodást keltett, amikor a tetemek előkerültek. A későbbiekre nem igazán emlékszem. Talán, mert egyetlen gyanúsítottat sem sikerült előállítaniuk a nyomozó hatóságoknak. – Nos, én nem voltam ott, persze az eredeti nyomozáskor, de ha tényleg ilyen hányaveti módon kezeltek mindent, nem is meglepő, hogy nem tudtak előállítani egyetlen gyanúsítottat sem. Nem ülünk le? Úgy mégiscsak kényelmesebb... – Hogyne – mondta Lauren, és helyet foglaltunk. A. J. azon a fotelen, amelyen Russ Claven ült eddig. – Gondolom, az azért egyértelműen kiderült a számotokra, hogy az én ötletem volt, hogy hívjunk meg titeket vendégnek erre a mai napra. És szeretném, ha tudnátok, hogy én tényleg mindkettőtökre gondoltam. Lauren, a te szerepedet könnyebb meghatározni, ezért ezzel kezdem. Arra gondolok, te lehetnél a konzulensünk, hiszen ismered a coloradói ügyészi gyakorlatot, és ez most nagy előny, amit szeretnénk kihasználni. Ugye, így már érthető? – kérdezte Laurentől. – Alan, a te szereped már kevésbé nyilvánvaló. Én két okból javasoltalak a vezetőségnek. Először is nekünk, a bizottság tagjainak világos, hogy az eredeti nyomozás szinte eredménytelenül zárult le. Jóformán semmit sem tudunk a lányokról, pontosabban a halálukat közvetlenül megelőző időszakról. Amikor a két tetem előkerült, a rendőrség úgy kezelte az ügyet, mintha idegen sorozatgyilkossal lenne dolguk, aki véletlenül járt errefelé, s megismerkedett a lányokkal. Azt a lehetőséget, hogy talán nem véletlenül találkozott a két lány a gyilkossal vagy gyilkosokkal, úgy tűnik, nem is vették figyelembe. Nekem az a rögeszmém ezzel kapcsolatban, hogy ha valamilyen lehetőséget nem térképeztünk fel elég alaposan, akkor nem is zárhatjuk ki eleve. – Szóval arról van szó, hogy el kellene készíteni a lányok profilját. Ehhez kifejezetten jól jönne nekünk a te tapasztalatod, Alan. A szónak nem a fizikai, hanem tisztán pszichológiai értelmében. Mondhatnád, hogy ez tipikusan az én munkaköröm, de én most fizikailag nem vagyok elég jó állapotban ahhoz, hogy ingázzam ez ügyben Steamboat Springs és Washington között. A profil elkészítéséhez pedig erre lenne szükség. A tavalyi együttműködésünk alapján azt hiszem, Alan, neked minden képességed megvan ehhez, és talán a hajlandóságod is, hogy segíts nekem. Nem tagadom, sok áldozattal jár, de az ezzel járó szakmai kihívás kicsit ellensúlyozza ezt. Lassan vettem levegőt, és lassan fújtam ki, mint aki nagy erőfeszítésre készül. Nem is tudom, miért volt erre szükség, mert végül meg se szólaltam. – De ez csak egy része a munkának – folytatta A.J. – A másik oka annak, hogy ragaszkodtam a személyedhez, az volt, hogy az egyik lány, Mariko terápiára járt. Egy pszichológushoz, aki Steamboat Springsben praktizált akkoriban. Engedélyt kell kérnünk a családjától ahhoz, hogy hozzáférhessünk ehhez a bizalmas anyaghoz. Meg kell ismernünk a kezelés részleteit, és ezért valakinek beszélnie kell ezzel a bizonyos pszichológussal is, aki kezelte a lányt. Reményeim szerint sok mindent megtudhatunk tőle. Lauren gyorsabb volt nálam. – És te jobban szeretnél valakit, aki ismeri a környéket? – Pontosan – bólintott A. J. Az előző évben, amikor engem próbált megvédeni egy volt páciensem gyilkos fenyegetéseitől, A. J. és én sok hasonló, bizalmas orvosi anyagot kezeltünk együtt. – Van valami speciális okod arra, hogy azt gondold, a család valamilyen oknál fogva nem járul majd hozzá, hogy megkapjuk ezt az anyagot a pszichológustól? – Nem, egyelőre semmi, amiről tudomásom lenne – mondta A. J. – A Locard közreműködését maga az új rendőrfőnök kérte, aki most Steamboat Springsben van. Tami Franklin családja is csatlakozott hozzá, sőt, igazság szerint ők kerestek meg minket. A Hamamoto család csak rövid ideje élt abban a körzetben, és különben úgy tudom, már el is hagyták az Egyesült
Államokat. Persze, arra számítunk, hogy készséggel együttműködnek velünk, ha kérjük, de erre a megkeresésre egyelőre még nem kerítettünk sort. Továbbra sem értettem egészen. – Miért gondolod, hogy helyismerettel rendelkező pszichológusra van szükség erre a feladatra? – kérdeztem. – A válasz politikai természetű, bármilyen meglepő is – mondta A. J. Látta az arcunkon az értetlenséget. Mivel egyikünk sem szólalt meg, folytatta. – Miért is? Mert kiderült, hogy a pszichológus, akihez Mariko Hamamoto járt Steamboat Springsben, nem más, mint dr. Raymond Welle. Ezért politikai természetű a dolog... – A képviselő Raymond Welle? Az a bizonyos dr. Welle? – kérdezte Lauren, és még mielőtt A. J. válaszolhatott volna, a szája elé kapta a kezét. Láttam rajta, ha nem kapott volna észbe időben, most felsikkantott volna. Ezt azonban sikeresen magába fojtotta. Én adtam magyarázatot A. J.-nek a feleségem furcsa reakciójára vonatkozóan. – Lauren ugyanis ismeri Raymond Welle-t – mondtam. A feleségem nyelt egy nagyot, aztán mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Bizonyos szempontból nagyon is sok közöm van hozzá. Azaz volt. Igaz, csak rövid ideig. A. J. előbb rám, aztán Laurenre nézett, mintha tartana a folytatástól. – Azt eddig is tudtam, hogy Laurennek ez a második házassága. Szóba is hoztátok ezt tavaly, egy beszélgetés során... – Ő a sógorom volt, az első férjem nővérét vette feleségül, ugyanis – magyarázta Lauren. – Akkor... elég jól ismered őt, ugye? – kérdezte A. J. – Épp olyan jól, mint mindenki – hangzott Lauren rejtélyes válasza. Negyedik fejezet Még mielőtt folytathattuk volna a beszélgetést, Kimber Lister odajött hozzánk, hogy egy kis időre félrevonja A. J.-t. Laurennel kihasználtuk az alkalmat, és magunkhoz vettünk néhány szendvicset, egy-egy pohár innivalót, aztán visszamentünk a helyünkre. Russ Claven továbbra is a másik helyiségben időzött, ahol a roskadásig megrakott asztalok körül sertepertélt, a színházteremhez közelebb eső részben, nehogy lemaradjon valami fontos dologról. Aztán beszélgetésbe elegyedett egy alacsony, rövid szőkésbarna hajú nővel, aki egy jeges teával teli poharat tartott az egyik kezében – a másikban egy tányér volt, rajta több szendvics és látványosan nagy halom saláta. Úgy tűnt, mintha épp azon igyekezne, hogy a svédasztal teljes kínálatával megismerkedjen a lehető legrövidebb idő alatt. És annak alapján, hogy igen jó ütemben fogyasztotta a készletet, úgy éreztem, lelki rokona lehet Russ Clavennek. Claven odalépett mellé, halkan mondott neki valamit, amitől a hölgy nevetni kezdett, és olyan szélesen mosolygott ettől kezdve rá, mintha régi jó ismerősök lennének. Úgy éreztem, szinte ragadós az ilyen mosoly. És erről most Tami Franklin jutott az eszembe... Lauren is figyelte a fiatal nő és Russ különös kettősét. – Érdekes páros, nem gondolod? – kérdezte halkan. – De, határozottan az – bólintottam két falat között. – Tudod, azt hiszem, A. J. állapota sokat romlott, mióta utoljára láttuk – jegyezte meg elgondolkodva, a homlokát ráncolva. – A bot miatt gondolod? – kérdeztem. – Részben igen – bólintott Lauren. – Amikor idejött hozzánk, látszott rajta, mennyire nehezére esik járás közben megtartania az egyensúlyát. Azt hiszem, a sclerosis multiplexnek eléggé előrehaladott fázisában van. Te is biztosan láttad az imént, amikor elindult Kimber Listerrel, hogy többször is meg kellett kapaszkodnia a másik kezével. És van itt még valami, ami azt súgja, itt valami másról is szó van. Látom a szemében, a tekintetében... Mintha reménytelenség sugározna belőle. Vagy csak én képzelem? Nem is tudom... Lauren pontosan tudta, hogy előbb-utóbb rá is ez a sors várhat. Bár erről csak nagyon ritkán beszéltünk, mindketten azt gondoltuk, hogy A. J. a sclerosisnak az övénél súlyosabb változatával küszködik.
– Gondolod, hogy progresszív multiplexben szenved? – kérdeztem. Tudomásunk szerint ez volt a betegség legrettegettebb válfaja, amely látványos és gyors romlást hozott a beteg állapotában, és amelyből – mi legalábbis így tudtuk – senkinek sem sikerült még kigyógyulnia. Lauren elgondolkodva simogatta a jobb vállát, amely nemrég vált jóformán teljesen érzéketlenné. – Istenem, remélem, hogy nem erről van szó... – suttogta maga elé. – De, ugye, te is úgy látod, sokat fogyott, mióta utoljára találkoztunk vele? Meg sem várta a választ, így folytatta: – És mit szólsz ehhez az egész ügyhöz? Tanácstalanul vonogattam a vállamat. – Érdekesnek tűnik, már így első hallásra – mondtam óvatosan. – A nyomozás eredménytelensége egyszerűen elképesztő. – Mondhatni, felháborítóan dilettáns munkát végeztek – jegyezte meg, aztán hosszasan hallgattunk. – Valahogy jobban örülnék neki, ha az én feladatom nem arra szorítkozna, hogy kedélyesen elbeszélgessek Raymond Welle-lel. Mit ne mondjak, nem sok kedvem van hozzá. Mondd csak, tulajdonképpen mennyire közeli ismerősödnek tekinted te őt? Sok időt töltöttél együtt Jake-kel, vele meg a feleségével? – Tudod, Jacob családja eleve nem volt valami közvetlen... Elég nehezen fogadtak be maguk közé idegent, így engem is – mondta Lauren, majd hosszasan hallgatott, mintha nehezére esnék felidézni ezeket az emlékeket. – így aztán nem sokat találkoztunk velük. Jacob sokszor kereste a kapcsolatot Raymondékkal, de azt azért nem mondhatnám, hogy rendszeresen összejártunk. Gloria és ő az év nagyobb részében Steamboat Springsben laktak, míg mi jobbára Denverben. Jacob apja sehogy sem jött ki Raymonddal, mindig vibrált közöttük a feszültség. Ezért aztán ő és Gloria ritka vendégek voltak. Jake és én együtt síeltünk velük egyszer egy hosszú hétvégén, de Gloriával akkor is többet beszélgettem, mint Raymonddal... – És mi a véleményed róla? – kérdeztem. – Raymondról? – kérdezett vissza. – Mindig is feszélyezetten viselkedett. Van valami alapvető mesterkéltség a jellemében. Úgy éreztem, mintha állandóan bizonyítani akarna... arra törekedett, hogy legyen tekintélye a családban, és ez nagy kihívás volt Jake rokonait és az üzleti sikereiket, a hírnevüket ismerve. Egy pillanatig sem irigyeltem Rayt a helyzetéért, de tény, hogy magam sem szívesen időztem a társaságában. Igaz, Gloriában is az zavart a leginkább, hogy mindig csak önmagára figyelt, örökké teljesíteni akart és megfelelni mások elvárásainak, de ő legalább őszinte és nagylelkű volt. Igyekezett kedvesebbnek mutatkozni, mint amilyen valójában volt, de azért mindig maradt energiája arra, hogy jókedvre derítse a környezetét. Képes volt lelket önteni bárkibe, akármilyen nagy baja volt is az illetőnek. Főleg az apjukkal volt furcsa a viszonya. Nekem úgy tűnt, az ő életében a férjénél sokkal fontosabb volt az apja. A helyzetét nehezítette, hogy más politikai nézeteket vallott, mint ő. Amolyan húzd-meg-ereszd-meg alapon működött a kapcsolatuk. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az apjának akart imponálni akkor is, amikor férjhez ment? – kérdeztem szarkasztikus éllel. – Jake apja Kennedy, és született demokrata. Mindig is gazdagok voltak, de a lehetőségeikhez mérten kifejezetten szerényen éltek. Gloria e tekintetben talán kilógott a sorból... A családi összejöveteleken mindig fennen hangoztatta republikánus nézeteit, és ettől szinte vibrált körülötte a levegő. Néha mindannyian kellemetlenül feszengtünk emiatt, de nem találtuk a megoldást. Gloriának azonban nagyon tetszett a helyzet. – Na és Raymond? – kérdeztem. – Róla még mindig nem meséltél valami sokat. – Van és mindig is volt valami különös kisugárzása... – mondta Lauren elmélázva. – Különös karizmatikus erő munkál benne, azt hiszem. Nekem sohasem tűnt különösebben vonzó férfinak, de ez semmit sem jelent. Hogy karizmatikus egyéniség, az egészen biztos. Talán csak azért nem éreztem jól magam a társaságában, mert mindig úgy éreztem, manipulálni próbálja titokban az embereket. Mintha mindig dolgozott volna, mintha mindenkivel terve lett volna... És folyton egyre erősebbnek, gazdagabbnak akart tűnni a család előtt. Gloriának köszönhetően igencsak előkelő társaságba csöppent a házassága révén, mint ahogy én is azzal, hogy férjhez mentem Gloria
fivéréhez. Tudom, milyen érzés egy ilyen társaságban létezni, ahol nem képes feloldódni az ember, és még a családi összejöveteleket is úgy éli meg, mintha fárasztó munka volna. A Kennedyek nagyon magasra tették a mércét, és én is mindenáron meg akartam felelni az elvárásaiknak. Pedig nem is biztos, hogy jól láttam, mik az elvárásaik velem szemben. Sokszor úgy éreztem, szinte elfogyott körülöttem a levegő, és menten megfulladok. És ez az egész teljesen felkészületlenül ért. Raymond hiába igyekezett bizonyítani, a közelükbe sem érhetett, és ezt vele és velem is éreztették. Emlékeim szerint állandóan frusztrált volt emiatt. – Nos, úgy tűnik, most megint lesz valami közöd hozzá – mondtam ironikusan. Lauren nevetett. – Hát erre álmomban sem gondoltam volna. És mégis hogyan kerülünk kapcsolatba vele? Talán kérjünk időpontot a képviselők házába? Semmi kedvem ahhoz, hogy eszmét cseréljek vele az alkotmányról, az egyenlő esélyek elvéről... – Raymondnak akkor is megvoltak a maga politikai elképzelései, mielőtt megválasztották szenátornak, nem? Végtére is volt egy saját, önállóan vezetett rádióműsora, amelyet több államban is lehetett fogni. Ez az érdem elvitathatatlan tőle. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy elértek a népszerűségnek erre a fokára. – Na és mi van azokkal, akik mégis? Pontosan kiről is beszélsz, kedves? Howard Sternről? – Lauren mosolyogva mondta mindezt. Talán tévedünk, és nem is a kontraszelekció működik ebben az országban? – Igazad van – bólintottam. – De azt neked is el kell ismerned, hogy Ray elérte, amit akart: Híres ember lett. – Hogy is nevezte saját magát abban a bugyuta rádióműsorban? – merengett Lauren. – Nem sokkal azelőtt, hogy szenátorrá választották, kinyilatkoztatta, hogy ő az amerikaiak terapeutája. Egész Amerika pszichiátere. És ez nem választási kampányfogás volt a részéről, ugye? Coloradónak szüksége van dr. Welle-re... De nem hiszem, hogy ezt ő egymaga találta ki. Nyilván népes stáb dolgozott meg vele együtt a sikerért. Azért került be a törvényhozásba, mert elég intelligens volt, és mert volt annyi esze, hogy egy Kennedy-lányt vegyen feleségül. És akár tetszik, akár nem, képes volt profitálni abból is, hogy az asszonyt brutálisan meggyilkolták. Én úgy látom, Alan, egyfajta szimbiózis volt a házasságuk. Kölcsönösen hasznot húztak egymásból, míg mindketten éltek. És milyen a sors, Ray az, aki utoljára nevet kettejük közül, és hideg fejjel, számításból még az asszony halálából is képes volt hasznot húzni. Kiélhette a szomorúságát, a fájdalmát a rádióműsorban is. Emlékszem, olyan patetikus volt, mintha ő találta volna fel a görög sorstragédiákat. A feleségem most már – tőle szokatlanul – elítélően beszélt Raymondról. – Mindent egybevetve, te sem szíveled őt, ugye? – kérdeztem. – Nem, cseppet sem kedvelem Rayt – felelte. – Soha nem kedveltem, és már nem is fogom megkedvelni. – A politika miatt? Lauren diszkréten elnyomott egy ásítást, csak aztán felelt. Az utazás és az ittlét is fárasztó volt mindkettőnknek, különösen neki, akinek jóval nagyobb volt az alvásigénye, mint nekem. – Nem a politika, hanem az alaptermészete miatt – mondta végül. – Lauren, nem ismerek rád. Mi ez a negatív hozzáállás a részedről? Lauren egy ideig a szendvicsére összpontosította a figyelmét, aztán két falat között folytatta. – Bár akkor még nem ismertem őt, el tudom képzelni, milyen srác lehetett a középiskolában. Ő az a típus, aki egyik klikkhez sem tartozik. Mindig a maga útját járja, és hozzádörgölődzik ahhoz, akihez az érdeke kívánja. Hol ehhez, hol amazhoz. Túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy feladja az önállóságát, és mindig mindent megtett azért, hogy minden csoportosulással elfogadtassa magát. Amikor megismerkedtem vele, már nagy eredményeket mutatott fel. Sikerült benősülnie a legjobb klánba, amelyet csak találhatott magának az országban. Igaz, e tekintetben nincs is köztünk különbség – jegyezte meg némi öniróniával. – Sohasem tetszett azonban benne, hogy ő úgy érezte, a házassága automatikusan belépőt is jelent számára a társadalmi elitbe. Elhitte, hogy jobb ember lett azáltal, hogy feleségül vette Gloriát. Ez csak tovább táplálta benne a felsőbbrendűségi tudatot.
Lauren és én sohasem tárgyaltuk még részletekbe menően az első házasságát, így nagyon triviális dolgokat is kénytelen voltam most megkérdezni tőle, hogy teljesen képben legyek. Igaz, cseppet sem gondoltam volna, mi lesz a válasza. Váratlanul ért. – És te hogyan érezted magad a bőrödben, amikor még Jake felesége voltál? – kérdeztem. – A társadalmi vonatkozásban értem. Hiszen te is szinte egyik napról a másikra csöppentél bele a gazdag kiváltságosok világába. Neked sem lehetett egyszerű, ha jól sejtem. A szívószálon át kortyolgatta a gyümölcsteát a csészéből, és elgondolkodott. – Hogy milyen volt ahhoz a családhoz tartozni? Sok előnnyel járt, ehhez kétség sem férhet. Az étel szinte mindig kifogástalan. Az ágynemű puha. A vágott virág mindig friss a vázában. A családtagok arca szinte ránctalan. Na de az emberek? Az emberek mindenütt ugyanolyanok. Ki nagyszerű, becsületes ember, ki meg közönséges és aljas, és akadtak köztük is olyanok, akiket mélyen megvetettem. – Na és Raymond? – Őt valahogy sehová sem tudom besorolni. Különlegesen képlékeny egyéniség volt hozzájuk képest. *** Az ebédszünet után a többiekkel együtt hagytuk el a színháztermet, lementünk a lépcsőházban Kimber Lister tágas nappalijába, a földszintre, ahol székekkel körülvett megterített hosszú asztal várt ránk, és köröskörül nagy párnák a földön, ha valaki azon szeretne üldögélni, mert már unja a széket. Lister és Russ Claven betoltak egy nagy, ódivatú iskolai táblát a szomszéd helyiségből. Még el sem foglalhattuk a helyünket, Lister máris belefogott a mondandójába. Részletesen ismertette a jelenlévőkkel a nap további menetét, majd részletesen és egyenként bemutatta a mai vendégeket. Először is Steamboat Springs jelenlegi rendőrkapitányát, a széles mellkasú, vörös hajú fickót, Percy Smitht, aki felhívta a Locard figyelmét az esetre. Aztán Lauren következett, és végül engem is bemutatott a közönségnek. Nem úgy tűnt, mintha különösebben felkeltettük volna az érdeklődésüket. Persze, lehet, hogy tévedek. *** Lauren és én is egy kanapén foglaltunk helyet a hátsó fal mellett. A vendégek bemutatása után kezdődött a szakmai eszmecsere. Úgy tűnt, a két lány története alaposan felkavarta a kedélyeket, többen is hangot adtak véleményüknek, miszerint hanyag munkát végeztek a nyomozó hatóságok. A jelenlévők ebben az egyetlen kérdésben voltak azonos véleményen. Sok kérdés merült fel bennünk, némelyikre valamelyikünk tudta is a választ, de a kérdések többsége megválaszolatlan maradt. Lister a nagy iskolai táblán szorgosan jegyzetelte ezeket, illetve a nyomozás egyes, bírált fázisait, előrelépésként vagy kudarcként értékelve. Különösen aktív volt egy hölgy, akinek az egyik szemét kötés fedte. Észak-Karolinából érkezett, és a helyszínelés és nyombiztosítás szakértőjeként vett részt a Locard munkájában. Mint megtudtuk, Flynn Coe a neve. Ő a megbeszélésnek már az elején központi figurává lépett elő, mivel a helyszín és a nyomok ismertetésével kezdtük ezt a programpontot. Két helyszínről volt szó, arról, ahol a két holttest előkerült, illetve, ahol a bobot megtalálták. Mindannyiunk számára nyilvánvaló volt ekkor, hogy mindkét helyszínt rosszul biztosították, és biztosra vettem, hogy Flynn már korábban tanulmányozta a rendőrségi jelentéseket, jóval e megbeszélés előtt, mert feltűnően alapos és körültekintő volt, bármiről nyilatkozott is ezzel kapcsolatban. Sokkal tájékozottabb volt a többieknél, rólunk nem is beszélve. Russ Clavenről – nagy meglepetésünkre – kiderült, hogy ügyészi jogkörrel rendelkező halottkém, kriminálpatológus, aki a John Hopkins egyetemen tanít. Arról beszélt, milyen problémákkal kell szembesülnünk, ha megvizsgáljuk, miként végezték el az első halottszemlét, milyen hanyagul archiválták a szövetmintákat, és hogy hosszú távon milyen elváltozások keletkeznek fagy hatására a tetemeken. Vérbeli szakértője volt ezeknek a speciális kérdéseknek. Én elégedetten hallgattam, szerencsére az ilyesmi teljesen kívül esik az én szakterületemen.
Kihasználva az időt, igyekeztem memorizálni a jelenlévőket, a Locard rendes tagjait, az arcukhoz kapcsolni a nevüket. Hárman-négyen az FBI-tól érkeztek, köztük egy szakmai felügyelő is, aki a bűnügyi laboratóriumok munkáját ellenőrzi, és egy haj- és szövetspecialista, akinek olyan kopasz volt a feje, mint egy baba popsija. Laurenen kívül még két államügyész volt jelen, ha jól számoltam, és mindenki bemutatkozott. Egyikük a szövetségiektől, a másikuk Marylandből érkezett. Aztán két detektív egy-egy kapitányság gyilkossági csoportjától, majd egy oktató az Északkeleti Egyetemről, aki ballisztikai szakértőnek bizonyult, és akit magamtól túl fiatalnak találtam volna ahhoz, hogy szakértője legyen bárminek is. Volt itt dokumentumelemző, antropológus, és számos rendőr, akiknek szakterületét nem sikerült megtudnunk, egy pszichiáter, akinek olyan volt a fellépése, mint amilyet a tévévetélkedők műsorvezetőitől szoktunk meg. Jelen volt még két-három fő, akik egy szót sem szóltak egész idő alatt, így semmit sem tudhattam meg róluk. Miután Flynn Coe szakterületéről lassacskán másra terelődött a szó, sokan intéztek kérdéseket A. J.-hez, akiről tudtuk, hogy már áttanulmányozhatta az FBI idevágó adatállományát, hasonló ügyek után kutatva. Hátha nem egyedi kettős gyilkosságról, hanem sorozatos emberölésről van szó. A Locard néhány tagja azon vitatkozott, hogy lehet-e köze ennek az ügynek ahhoz a két fiatalember halálához, akiket Arizonában, egy évvel ezelőtt, majd Texasban, néhány hónappal később öltek meg. Noha e két esetben is amputálta a tettes a tetemek végtagjait – egészen pontosan a kézfejeket –, úgy vettem ki A. J. szavaiból, ő szkeptikus az összefüggést illetően. Úgy éreztem, a tény, hogy engem választott ki arra a feladatra, hogy készítsem el és értékeljem a lányok pszichológiai profilját, eleve ellentmond a sorozatgyilkosság teóriájának. Amikor legközelebb az órámra pillantottam, már két órája tartott ez az eszmecsere. Egy hölgy ült a másik oldalamon, és mindvégig békésen szendergett. Aztán egyszer csak felriadt, majd rövidesen meg is szólalt. Hatvanegynéhány évesnek gondoltam. Hosszú ujjú farmeringet viselt, halványzöld kardigánnal, melynek csak a legalsó gombját gombolta be. Azonnal feltűnt, hogy amikor megköszörülte a torkát, mindenki elhallgatott. Amint teljes lett a csend, felvette a szemüvegét, amelyet a nyakában, egy ezüstláncon viselt. – Bocsásson meg, Kimber, de lenne ezen a ponton egy kérdésem – mondta. – Lehet, hogy kettő is. Kimber egészen megváltozott hangon beszélt hozzá. Lágyabb, kedvesebb volt, mint eddig. – Igen, Mary, örömmel hallgatom. – Gondoltak-e már arra, mi lehet a szerepe ebben a történetben a fivérnek? Tami Franklin öccsére gondolok, aki azt állítja, neki azt mondta a nővére, este bobozni mennek, utána fürödni. Percy Smith, Steamboat Springs jelenlegi rendőrkapitánya válaszolt Kimber helyett a kérdésre. – Kihallgattuk a fiút, de akkor még csak tizenöt éves volt. – Igen? – Mary hangja hitetlenkedést fejezett ki, és Smith ettől automatikusan védekezni kezdett. – A családja, mármint Franklinék kértek meg engem, hogy vegyem fel a kapcsolatot a Locarddal, asszonyom. És a család állja azoknak a költségeknek a legnagyobb részét, amely részünkről felmerül, amennyiben újraindítjuk a nyomozást. – Igazán? – ismételte el Mary, most már felvonva a szemöldökét. A rendőrkapitány erre végképp elbizonytalanodott, tanácstalanul körülnézett, hátha a segítségére siet valaki. Csalódottan megnyúlt az arca, amikor látta, hogy egy ember sem akad, aki segítene neki, majd ezt mondta: – Követi ön a golfsport hazai eseményeit, asszonyom? Marynek erre elkerekedett a szeme. – Nem, sajnos, nem mondhatnám, hogy naprakész vagyok ezen a területen. Talán ez segítene nekem megválaszolni a kérdéseimet? Közben elmélyülten szedegette a pihéket a kardigánja ujjáról. – Tami Franklin öccse, az ifjabb Joey Franklin nem más, mint a híres fiatal golfjátékos. Talán már hallották hírét – mondta Smith, és körbehordozta a tekintetét a jelenlévőkön. Hosszas
csend után ismét Mary szólalt meg, a többiek hallgattak, akár a sír. – Én akár a magasságos égre is megesküszöm, hogy még sohasem hallottam ezt a nevet – mondta Mary, megadva a kegyelemdöfést Smithnek. – De nagyon jó, ha így van. Remélem, ő nálam sokkal jobban élvezi ezt a sportot. De a kérdésem akkor is kérdés marad, Mr. Smith. Mi volt Joey Franklin alibije ekkorra? A híres golfjátékos Joeyról beszélek, akinek a családja sok pénzzel támogat minket, hogy megoldjuk ezt a rejtélyt. Szóval mi Joey alibije arra az estére, amikor a nővére és annak barátnője eltűnt? Lauren hangja megremegett az izgalomtól, amikor odasúgta nekem: – Alan, te tudod, kiről van szó? – kérdezte, majd meg sem várva a választ, újabb kérdéssel folytatta. – Ha jól sejtem, ez a nő nem más, mint Mary Wright. Valóságos élő legenda a minisztériumban. A legjobb államügyész, a szakmában mindenki elismeri. Tétován bólintottam, mert nekem semmitmondó volt a neve. A rendőrkapitány hosszas készülődés után kezdte a válaszát Mary kérdésére. – Az első kihallgatáskor Joey azt állította, lovagolni volt aznap egészen napnyugtáig. Aztán az istállóba ment, hogy leápolja a lovát, utána bement a házba és videojátékokkal foglalkozott estig. És azt is elmondta, hogy viszonylag korán lefeküdt aludni akkor éjjel. Mary most lekapta a szemüvegét, úgy figyelte. – És ezt az alibit ellenőrizték is? – kérdezte. A rendőrkapitány nem válaszolt, Kimber tette meg helyette. – Nem, Mary, úgy tudjuk, Joey hollétét nem vizsgálták meg alaposabban. A szülei nem voltak otthon akkor este. Mr. Franklin üzleti úton járt valahol, Mrs. Franklin pedig az egyik barátjuknál vacsorázott. Joey mindvégig egyedül volt otthon akkor este. Mary hangja kissé megváltozott erre. – Sajnos, attól tartok, Mr. Smith, ezzel nem érhetjük be – mondta. – Nem feltételeznünk, hanem tudnunk kell, mi az igazság, ugye, Kimber? Úgy látom, az, amit tudunk, édeskevés, mármint ha az ifjú Joey valóban otthon volt, mindvégig szülői felügyelet nélkül... és tanú nélkül. Az egyedüllétét nem tudjuk bizonyítani meggyőzően. Kimber elmosolyodott, majd felírta a táblára a következő sorba: Alibi – Joey Franklin. A végére egy kérdőjelet biggyesztett, majd feltette a kérdést: – Gondolom, ez azt jelenti, hogy újra ki kell hallgatni őt. Mary szótlanul bólintott. Lauren ekkor hozzám hajolt és izgatottan azt súgta: – Ez a Joey Franklin valóban az, akinek gondolom? Az a fiatal golfjátékos, akiről olyan sokat hallani mostanában? Ugye, ő az, aki nemrég kis híján megverte a tavalyi bajnokot? Ez a bizonyos mérkőzés a Masters kupáért folyt, de nem helyesbítettem, mert tudtam, hogy Laurent nem érdekli a sport. Bólintottam és azt mondtam: – Igen, csakis ő lehet az. – Nagyon helyes fiú – jegyezte meg Lauren. – Láttam a fényképét valamelyik újságban. Ehhez nem volt mit hozzátennem. Kimber folytatta, most már egyenesen Mary Wright felé fordulva. – Van még valami, Mary? – kérdezte. – Vagy rátérhetünk valami másra? Mary elmosolyodott, ismét a szemüveg mögött. – Talán van még valami – jegyezte meg óvatosan. – A helyszín megállapítása, mármint a gyilkosságé. Arról nem beszéltünk még, hogy a hely, ahol a tetemek heveitek, nem azonos a gyilkosságéval, márpedig én így gondolom. Az első nyomozási szakasz legjobb tudomásom szerint ezt a kérdést nem vizsgálta, jelenleg tehát nem tudjuk, hol gyilkolták meg szegény lányokat. Ugye, azóta sem derült rá fény? Kimber és csapata mindvégig ugyanazt a stratégiát követte – úgy prezentálták az esetet, hogy abból mindenki számára nyilvánvaló legyen, milyen rosszul kezelte ezt az ügyet a Steamboat Springs-i rendőrség. A helyzet most érett meg arra, hogy a fiaskót a kapitány is elismerje végre. – A nyomozás során nem sikerült ezt kiderítenünk – mondta tárgyilagosan. – A gyilkosságok tulajdonképpeni helyszínét a mai napig nem találtuk meg.
Mary Flynn Coe szemébe nézve mondta: – Flynn, maga és Russ úgy vélik, és ezt ki is mondták, hogy a hely, ahol a holttestek előkerültek, nem lehet azonos a gyilkosság helyszínével, ugye? – Úgy van, Mary. A lányokat nem ott ölték meg. A holttesteket elszállították a gyilkosság helyszínéről, ez egészen biztos. Valószínűleg a bobot használták erre a célra. Mire Mary levonta a végkövetkeztetést: – Ennek alapján úgy tűnik, nagy előrelépés lenne, ha megtalálnánk a hiányzó kart és a lábfejet, nemde bár? Kimber bólintott, majd ezt véste fel a táblára: Tami Franklin – hiányzó kar. Mariko Hamamoto – hiányzó lábujjak. Gyilkosság helyszíne? – Részemről ennyi volt. Köszönöm – mondta Mary, és visszaengedte a láncra a szemüvegét. Ötödik fejezet A megbeszélést két szünettel is megszakítottuk, így kora estébe nyúlt a program. Lauren szemlátomást nehezen viselte, láttam rajta, hogy mind nagyobb és nagyobb erőfeszítésébe került egyáltalán ébren maradni, ahogy telt-múlt az idő. A. J. még nála is sokkalta fáradtabbnak tűnt azonban a nap végére. Kimber Lister udvarias fordulatokkal tarkított kis beszédben összegezte a hallottakat, és még mielőtt elbúcsúzott volna mindannyiunktól, szavazásra kérte fel a jelenlévőket. Ez meglehetősen formális volt, és arról szólt, vállaljuk-e a feladatot, illetve arról, hogy kik tartozzanak az egyes munkacsoportokhoz. Nekünk, vendégeknek röviden elmagyarázta, mi indokolja ezek megalakítását, és azt is, ha a többség igennel szavaz, ez azt jelenti, a Locard eldöntötte, hogy minden erejével és teljes kapacitásával segíteni fogja az újraindított nyomozást. Az egyes munkacsoportokba vegyesen kerültek be vendégek és „rendes” Locard-tagok, akiknek tapasztalata, ismeretei egy adott területre vonatkoznak. A vita rövidre sikeredett, a szavazás szinte egyöntetűen végződött, egy tartózkodással. Kimber elégedett lehetett – gyakorlatilag mindenki áldását adta az általa előterjesztett javaslatokra. Kimber ezt követően Flynn Coe-t bízta meg azzal a feladattal, hogy koordinálja az egyes csoportok tevékenységét a továbbiakban. Aztán a biztonság kedvéért felírta a táblára az első munkacsoportba tartozók neveit, feladatkörét. Flynn Coe, bűnügyi helyszínelés, a munkacsoportok koordinálása Russell Claven, patológus Laird Stabler, haj- és szövetminták specialistája A. J. Simes, profilkészítés, pszichológia Mary Wright, ügyész Percy Smith, vendég, detektív Lee Skinner, detektív Lauren Crowder, vendég, ügyész Alan Gregory, vendég, pszichológus Lister megkérdezte még, van-e valakinek valami kiegészítenivalója, kommentárja az eddigiekhez. Senki sem jelentkezett. Aztán a dolog bizalmas természetéről beszélt, és arról, hogyan viszonyuljunk a médiához, ha ne adj' isten kiszivárogna, mire készülünk. Arra kért mindenkit, lehetőleg senkinek se beszéljünk itteni tevékenységünkről. Elmondta, hogy a vendégek egy-egy Locard-taggal lesznek állandó kapcsolatban, Percy Smith Lee Skinnerrel, Lauren Mary Wrighttal, én pedig A. J. Simesszal. Ha bármilyen kérdésünk van, közvetlenül hozzájuk forduljunk. Aztán megköszönte a türelmünket, hogy rászántuk a szabadidőnket erre a napra, s mivel senki sem emelkedett szólásra, befejezettnek nyilvánította a hivatalos programot. Az órámra pillantottam, amikor kimondta az utolsó szót. Boulderben, Colorado államban ekkor 16 óra 36 perc van... Lauren nyúzott arca, egyre sűrűsödő s egyre nehezebben visszafojtott ásításai azt jelezték, a szervezete sokkal gyorsabban elfáradt ma, mint egyébként. Tudtam, mert mondta s mert magam is észrevettem rajta, hogy a betegségének ez az egyik legrosszabb tünete: egyre rövidült az az idő, amit egy napon képes volt aktívan végigdolgozni. Az emberek többsége
napi tizenkét-tizennégy órát is elbír, ő nemritkán négy vagy hat óra után teljesen kimerült. A mai nap több szempontból is megfeszítő volt a számára. Tudtam, hogy minél előbb le kellene feküdnie aludni, de legalábbis vízszintesbe helyeznie magát. Kezdtem komolyan aggódni miatta és amiatt is, hogy ez árthat a gyermekünknek, akit a szíve alatt hordoz. Felkaptam a fejem, mert Percy Smith közeledett hozzánk. Épp arra gondoltam, megyek és megkeresem Russ Clavent, hátha tud valamit arról, hogyan utazhatunk vissza Coloradóba. Percy Laurenre pillantva elmosolyodott. A feleségem lehunyt szemmel, ujjait összefonva a hasán bóbiskolt mellettem, a vállamra hajtva a fejét. – Megerőltető volt a repülőút, ugye? – kérdezte. – Én is teljesen kimerültem. Nem világosítottam fel Lauren betegségéről, és egy szóval sem utaltam arra, hogy másállapotban van. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán rövid, udvariaskodó diskurálásba fogtunk arról, hogy milyen jó lett volna, ha már korábban is együtt dolgozhattunk volna stb. Aztán váratlan fordulattal ezt mondta: – Ide hallgasson, Alan. Mit szólna ahhoz, ha mi hárman együtt repülnénk hazafelé? Joey Franklin gépével. A második szünetben felhívtam azokat, akik intézik az utazásunkat. Ha benne van, egy óra múlva hazarepülhetünk. Innen meg taxival mennénk ki a reptérre. Gondolom, ez önöknek is megfelelő. A repülő kitesz engem Steamboat közelében, önöket pedig Denverben, vagy ahol akarják. Laurenre pillantottam, szerettem volna tudni, ő mit akarhat, de nem nyitotta ki a szemét. Arra gondoltam, talán már el is aludt. Mérlegeltem magamban a lehetőségeket. Vagy még ma hazarepülünk Percy Smithtel, vagy keressek szállást kettőnknek itt a városban ma éjszakára, és aztán holnap utazzunk haza? A kocsinkat a Jefferson reptéren hagytuk... Smith terve nekem mindenesetre sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint a másik lehetőség. – Jól hangzik – mondtam végül. – A feleségem nagyon kimerült mostanra. Valószínűleg végigalussza majd a repülőutat. – Nos, ha önök ketten jönnek, Alan, akkor beszélek az embereinkkel. Hálásan néztem rá, amikor odalépett elém, a mellkasom felé bökött, és azt mondta: – Maga pedig intézkedjen a fuvarról a reptérre. Van rá húsz perce – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon, az órájára pillantva. Parancsoló szavai sokáig a fülemben csengtek még. Igyekeztem Jó képet vágni a dologhoz, de csak egy kurta fejbiccentésre tellett tőlem ekkor. És abban a pillanatban megfogadtam magamban, hogy történjék bármi is, ez az ember soha többé nem utasítgathat engem. *** A. J. Simes ugyanolyan fáradt lehetett ekkor, mint Lauren. Láttam rajta, amint odajött hozzánk, hogy elköszönjön. Most az is sokkal feltűnőbb volt, hogy bottal jár, mert jóval erősebben támaszkodott rá, mint korábban, és ettől féloldalas lett a testtartása. Nyilván észrevette Laurenen, hogy az ő állapota is romlott, és együttérzőn mosolygott rám. – Azt hiszem, túl sok volt ez a feleségednek, Alan. Sajnálom, ha ennyire kimerítette ez a nap – mondta. – Én is úgy érzem, az utolsó csepp erőmet is elszívta ez a megbeszélés. – Majd regenerálódik – válaszoltam, de én is aggódva figyeltem közben Laurent. – Azt hiszem, nagyon örül a lehetőségnek, hogy Mary Wrighttal dolgozhat együtt. – Örülök, ha így érzi – mondta halvány mosoly kíséretében, majd hozzátette: – Szerintem is nagy ajándék a sorstól, ha valakinek olyan ember lehet a közvetlen munkatársa, akit az egész szakma egy emberként elismer. És te hogy érzed magad ezek után? Megnyugtató volt, amit ma hallottál? Vagy van kérdésed bármivel kapcsolatban? Tőlem nyugodtan kérdezhetsz, bármi legyen is az, ezt ne felejtsd el, Alan. – Azt hiszem, nagyjából sikerült felfognom, miről is van szó – mondtam neki őszintén. – De azt is bevallom, maga a feladat nem nagyon lelkesít. Ez az interjúvoljuk-meg-Raymond-Welle-t című dolgozatra értendő – tettem hozzá ironikusan, látva, hogy A. J. kérdőn felvonta közben a szemöldökét. – A többi része, mármint maga az alapkoncepció, az ügy és a nyomozás egésze viszont
rendkívül izgalmasnak tűnik így első hallásra. És ha arra gondolok, kikkel dolgozhatok egy csoportban, akkor azt kell mondanom, tökéletesen elégedett lehetek. Tudom, furcsán hangzik, de úgy érzem magam, mintha zöldfülű kezdő lennék csupán a többiekhez képest. És épp ezért szeretnék is a segítségedre számítani. – Ennél mi sem természetesebb, Alan – mondta, és gyöngéden megérintette a karomat. A hirtelen mozdulattól azonban csaknem elveszítette az egyensúlyát, én az utolsó pillanatban elkaptam a karját, és csak akkor engedtem el, amikor ismét stabilan állt. Ettől a kis epizódtól mindketten megszeppentünk. – Ne aggódj, minden segítséget megkapunk, amire csak szükségünk lehet. De ha bármi nyugtalanítana vagy elbizonytalanítana, kérlek, elsőként nekem mondd el. Ismeretségünkre való tekintettel azt hiszem, ez a legjobb a mindkettőnk és a munkacsoport szempontjából is – mondta, mintha mi sem történt volna. – Ez csak természetes – válaszoltam. – Gondolom, a Locard tagjainak is tetszik ez a feladat. – Igen, mindenki nagyon lelkes, akivel csak beszéltem róla. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy elsősorban azokra az ügyekre figyelünk oda, amelyeket nem sikerült megnyugtatóan lezárni, és ahol nincsen forró nyom – mondta. – Úgy is mondhatjuk, hideg nyomon kell folytatni a nyomozást. Emiatt néha olyan érzésem van, mintha magukkal a halottakkal kellene párbeszédet kezdenünk. És bár ez az ügy sem egyszerű, akad néhány olyan is, ahol egyelőre csak eltűnt személyekről beszélhetünk, mert még nem került elő a holttest. Ha jól végezzük a munkánkat, akkor sikerül megoldanunk a bűnügyeket, és megtaláljuk a tetteseket. Amikor Kimber, én és még néhány kolléga elkezdtük ezt a munkát pár évvel ezelőtt, én a Lazarius nevet javasoltam, de ez rajtam kívül senkinek sem tetszett. Szerintem jobban illett volna ránk, mint a Locard. – Értem – bólintottam rá. A. J. figyelmét most egy időre az kötötte le, hogyan tudná áthelyezni a testsúlyát a másik lábára. Szemlátomást nagy fájdalmai lehettek közben, mert az arca egészen eltorzult az erőfeszítéstől, bármennyire is szerette volna titkolni ezt. – És tudod, emberileg is nagyon szép feladat ez. Ha mi sikerrel befejezzük a nyomozást, a hozzátartozók is mind megnyugodhatnak végre – mondta. – Sokszor olyan érzésem van, mintha a halottak sem nyugodnának, míg meg nem találjuk, ki okozta a halálukat. Olyasvalaki számára, mint én, aki már nem aktív, de az FBI-nak dolgozott korábban, kitűnő alkalom ez arra, hogy még hasznosnak érezhessük magunkat. Rám ez, az állapotomat tekintve, különösen megnyugtatóan hat. Ami pedig a munkacsoport többi tagját illeti... olyasfajta, más munkahelyen ismeretlen kollegialitást, szolidaritást tapasztalok a részükről, amelyhez foghatót még soha életemben, eddigi pályafutásom során. Különleges alkalom egy új ügy az életünkben, ez biztos. Mindannyian érezzük, hogy új lehetőségek nyílnak meg előttünk. – Én a Vidocqról nem sokat tudok, pedig a Locard philadelphiai testvérszervezetének tartják őket – jegyeztem meg. – De amit ma láttam, az azt sugallja, több a különbség, mint a hasonlóság a két szervezet között. – A társadalmi ismertsége és megbecsültsége sokkal nagyobb a Vidocqnak – mondta A. J. – Ez vitathatatlan tény. És mi ezen a téren nem is versenyezhetnénk velük. De a személyi állomány nálunk szerintem legalább annyira felkészült és tapasztalt, mint a Vidocqban. A profilunk más, és ez alapvető különbség. A tagságunkat, hogy is fogalmazzak, kevésbé prominens szakértőkből toboroztuk. És nem vagyunk olyan konzervatívok, mint ők, a szervezet struktúrája rugalmasabb, könnyebben mozgósítható a stáb. Ők hosszú ideig rágódnak azon, elvállaljanak-e egy bizonyos feladatot vagy sem. Lister szerint az a különbség a Vidocq és a Locard, mint a detektívregény és az igazi nyomozás között. De tény, hogy a Vidocq sikerei sokkal szélesebb nyilvánosságot kapnak. – Na és Lister? Neki mi a szerepe itt? – kérdeztem. Halványan elmosolyodott. – Ez egy másik történet – mondta. – És nem is rövid. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezzel megvárunk egy olyan napot, amikor kevésbé vagyunk fáradtak, és a feleséged is hallja, amit mondok. Holnap vagy holnapután felhívlak, úgyis el kell kezdenünk a munkaterv kidolgozását. Nem lesz egyszerű kirakni ezt a mozaikképet, annyi szent. Előbb meg kell találnunk a hiányzó
darabkákat. Ha megbocsátasz, én mennék is most már. Add át üdvözletemet Laurennek. – Még mielőtt elmennél, A. J., van itt valami... A repülőre gondolok, amellyel ideérkeztünk... Ugye, Joey Franklin tulajdona a gép? Kissé hunyorogva válaszolt. – Igen, legalábbis részben az övé. Úgy tudom, time share tulajdonban van. Joey Franklin egy év nyolcadrészében vagy valahogy így használhatja. Pontosan megvan, hogy évente hány órát repülhet vele. Mivel a golfbajnokság versenyeit sok, egymástól távoli városban rendezik meg, gondolom, megéri neki. Tudom, hogy nagyon fejlett az erkölcsi érzékenységed, és értem, miért aggaszt ez a tény. Különböző érdekek ütköznek és sérülnek itt, ugye? Már én is említettem ezt Kimbernek. Egyelőre nem tehetünk mást, elfogadjuk a segítségét, igyekszünk tartani vele a három lépés távolságot, aztán majd meglátjuk, hová vezet ez az egész. Végtére is ő az egyik halott lány bátyja, s a pénz, amiből fedezzük a nyomozás költségeit, a Franklin családtól jön. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. – Te ezt korábban is tudtad. Lauren, Smith és én úgy egy óra múlva ismét a Franklin fiú gépével fogunk utazni. Megvonta a vállát. – Hogy mit tanácsolok ezzel kapcsolatban? Szerintem élvezzétek a repülést, amennyire csak lehet. Az biztos, hogy Laurennek sokkal kényelmesebb lesz így hazautazni, mint egy normál menetrend szerinti utasszállító géppel. És most ez a lényeg. Ismét megérintette a karomat, és a feleségem felé biccentett. – Mikorra várjátok? Lám csak, A. J. figyelmét semmi sem kerülheti el. – Október elejére – mondtam. – És köszönöm, hogy megkérdezted. Eddig minden a legnagyobb rendben ment, szerencsére. – Stabil az állapota? – kérdezte kissé megremegő hangon. Láttam rajta, hogy őszintén aggódik Lauren miatt, de azt is, hogy ezt nem a terhességre érti. – Eddig nem viselte meg különösebben a szervezetét – mondtam. – Köszönöm, hogy aggódsz érte. Tudod, az áldott állapot szinte még jótékony hatással van rá. Lauren neurológusa már a terhesség korai szakaszában elmondta, a gyermekvárás nemritkán jó hatással van a sclerosis multiplexben szenvedő nőkre. Arra is figyelmeztetett, hogy a szülés után hirtelen szokott romlani az állapotuk. Olyan ez, mintha a terhesség időszaka alatt egyfajta védettséget élveznének. A szó szoros értelmében áldott állapot ez a számukra. – Tudom, én is hallottam már ilyen esetről – mondta A. J. – Ebben az ügyben pedig nem lesz túl nehéz dolga, ettől nem kell félnetek. Mary és én jó barátok vagyunk – tette hozzá, majd ismét helyezkedett egy darabig. – Nos, akkor... hamarosan indul a gépetek, gondolom. Majd beszélünk telefonon. Kinyújtotta a kezét, de én inkább megöleltem búcsúzásképpen. – És különben jól vagy? – kérdeztem. – Őszintén szólva... nem panaszkodhatom. Utánanéztem még, amíg el nem tűnt a liftben, aztán telefont kerestem, hogy hívjak egy taxit, amely kivisz hármunkat a reptérre. *** Lauren kissé kótyagos fejjel tért magához. Zavarta, hogy elaludt, és hogy ezt feltehetően sokan látták. Kimber Lister elkísért minket a lifthez. – A taxi, amit hívott, már megjött – mondta. – Az utcán a ház előtt vár. Smith sokkal több poggyásszal utazik, mint önök. Ő már odalent van, és gondolom, épp a csomagjait igyekszik bepréselni a csomagtartóba. A lift elé érve megnyomta a hívógombot, álltunk és vártunk. Kimber most is lehengerlő volt. – Amikor a Locardnál új ügyet mutatunk be a tagoknak, rendszerint ilyen hektikusan telik a nap. Sajnálom, hogy nincs mindig lehetőségem személyesen is megismerkedni a vendégekkel, legalábbis nem olyan mélységig, ahogyan szeretném. Kérem, bocsássák meg, ha úgy érzik, nem
voltam elég figyelmes házigazdájuk a mai napon, ígérem, a következő alkalommal bepótolom ezt a hiányosságot. Remélem, tetszik önöknek a feladat, és számíthatunk mindkettőjük segítségére. Tudom, hogy ez nem kevés lemondással jár – ekkor megállt a lift előttünk. – Nos, akkor... – mondta, s elénk lépett, hogy búcsúzóul kezet fogjunk. – Köszönöm, hogy eljöttek, és remélem, jól utaznak hazáig, és épségben megérkeznek. Azon gondolkodtam, míg őt hallgattuk, hogyan képes valaki egy ilyen kimerítő nap után még épkézláb mondatokat összerakni, de egy szót sem szóltam, csak a végén. – Nagyon kedves öntől, Kimber, és köszönjük. Gyönyörű az otthona, minden elismerésünk érte. És mi is szeretnénk alaposabban megismerni önt, mint mondta, remélem, lesz erre lehetőségünk. Nagy megtiszteltetés mindkettőnk számára a felkérés, és hogy ebben a csapatban dolgozhatunk. És nagyra értékeljük a munkát, amelyet ma végzett. Őszinte elismerésünk érte. Még egyszer köszönjük. Kimber egy röpke pillanatra lehunyta a szemét, aztán kissé biccentett a fejével, mint akinek nagyon jólesik az elismerés. Lauren ekkor szólalt meg először, mióta felébredt. – A film, amelyet ma láttunk... Ugye, ezt ön vette fel? Lister belepirult. – Igen...– mondta végül szerényen. – Én vettem fel, és én is vágtam meg az anyagot. – Ön nagyon tehetséges, Mr. Lister. Engem valósággal lenyűgözött. – Nos, köszönöm, ha őszintén mondja... – Igazán nincs mit. Ami jó, az jó. Alan és én is reméljük, hogy segítségükre lehetünk, amennyire csak tőlünk telik. Remélem, megfelelünk majd az elvárásaiknak. És hálásak vagyunk A. J.-nek, hogy hitt és megbízott bennünk, amikor minket javasolt. Lister nevetett. – A. J. Simes kitűnő emberismerettel rendelkezik, Lauren. Épp ezért azt szoktam mondani róla, hogy ő a legfontosabb tagja a Locardnak. Nem akartunk feltartani másokat, akik szintén a liftre vártak, Lister arcon csókolta Laurent, és kezet fogott velem búcsúzóul. Úgy volt, ahogy mondta, a taxi már várt minket odalent a ház előtt, Smith pedig épp az utolsó poggyászt emelte be a taxi hátuljába. Aztán beült a sofőr mögé, és nézegetni kezdte az óráját. Olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat tettünk volna neki azzal, hogy várnia kell ránk, pedig mindössze egy perc múlva már mi is benn ültünk a taxiban. Reméltem, hogy Laurennek nem tűnik fel, mennyire ingerel ez az alak. Smith nyilván megbeszélte már a sofőrrel, hová megyünk, mert tőlünk egy szóval sem kérdezte. Nem sokkal azután, hogy elindultunk, megkértem, hogy kapcsolja be a légkondicionálót. Lauren nehezen viselte a hőséget. Smith azonban lakonikusan közölte: – Én nem szeretem a légkondicionálót. Előrehajoltam, hogy szembenézhessek vele, mivel Lauren ott ült kettőnk között. Igyekeztem a legnagyobb önuralommal beszélni hozzá. – Sajnálom, Mr. Smith, de a feleségemnek az állapotára való tekintettel szüksége van a légkondicionálásra. Remélem, ön is kibírja ezt a kis időt, amíg kiérünk a reptérre. Úgy éreztem, olyan hangot sikerült megütnöm, mint ahogyan Kimber beszél. Smith szó nélkül megnyomta a gombot, amellyel becsukta a mellette lévő ablakot. – És ráadásul egy ilyen szép napon... – dünnyögte magában elégedetlenül. Ekkor kezdtem úgy érezni, kicsi lesz hármunknak az a tízszemélyes kis magánrepülőgép, amely már várt ránk a reptéren. *** A légikísérőnk ez alkalommal egy ötvenes éveiben járó férfi volt, akit Hansnak hívtak. Teljes szakmai hozzáértéssel bánt velünk, tökéletes és kifogástalan volt minden mozdulata, minden megnyilvánulása. Ez Laurennek és nekem is feltűnt. Ennek a gépnek másképpen volt berendezve az
utastere, mint azé, amelyikkel idefelé utaztunk. Arra gondoltam, ezek szerint Joey Franklin nem is egy gépet, hanem egy egész flottát tart fenn time share tulajdonosként. Smith azóta, hogy becsukta az ablakot a taxiban, most először szólalt meg. – Ez a Joey szerintem a légteret is birtokolja, nemcsak egy-két gépet. A hasonló méretű gépek közül szerintem bármelyikre rábökhetünk, biztos, hogy ahhoz is köze van. A golfbajnokság mérkőzéseit az államok legkülönbözőbb városaiban tartják, és nyilván megéri neki, ha osztozhat a költségeken a haverokkal. Lauren az egyik bőrpamlagot foglalta el, fészkelődött rajta egy darabig, aztán bekapcsolta magán a biztonsági övet. – Nagyon kényelmes módja ez a repülésnek, annyi szent – állapítottam meg. – Verhetetlen – mondta Smith tömören, már-már lelkendezve. Majd a légikísérőhöz intézte szavait: – Hans... Egy hideg sört szeretnék kérni, amilyen gyorsan csak lehet. A zöld palackosok közül, amit az ön hazájában gyártanak. Hans ezt követően rám nézett, várakozón. Az arca szenvtelen és rezzenéstelen maradt, vörös szemöldökét kissé felvonta, kérdőn. – Én Németországból származom, uram – mondta. – A sör, amelyre gondol, bizonyára Heineken. Az azonban holland termék. Úgy fordult meg, mint egy hivatásos katona, s máris indult a hűtőhöz a sörért. Percy kissé hátrahajolva nézett utána. Őt aztán cseppet sem érdekelte, hol készült a sör, de láttam rajta, nagyon nem tetszett neki, hogy helyesbítette olyasvalaki, akinek a kiszolgálás a dolga. Úgy tűnt, Lauren eltökélte magában, hogy szívélyes viszonyt alakít ki Percyvel, mert ettől fogva egyre-másra csak kérdezgette. – Repült már Mr. Franklin valamelyik gépével, Mr. Smith? – Igen – hangzott a kissé kelletlen válasz. – Azzal érkeztem ide. Lauren folytatta a kérdezősködést. – Hogyan jutott eszébe megkérni a Locardot, hogy indítsák újra a nyomozást a két lány gyilkossági ügyében? Percy Smith előbb nyugtázta, hogy Hans valóban azt a sört hozta ki neki, amelyikre gondolt, és ez elégedettséggel töltötte el. Nem sokáig teketóriázott, mohón kortyolni kezdte. Amikor letette maga elé az asztalra, már csak félig volt az üvege. És csak ekkor válaszolt Lauren kérdésére. – Csaknem két éve már, hogy megörököltem ezt a lezáratlan ügyet a pajtásoktól Steamboatban – mondta két korty között. – Nem sok olyan ügyet hagytak rám, amely megoldatlan maradt. És azok között egy sem akadt, amelyik ilyen bonyolultnak és ilyen kilátástalannak tűnt volna már elsőre. Bár ez a seriffre tartozik, és nem a városi rendőrség ügye, engem nagyon érdekelni kezdett. Végtére is emberölési ügyről van szó. Úgyhogy igyekeztem megismerkedni mindenkivel, aki akkoriban érintett volt benne valamilyen szempontból. Mr. Franklin, az idősebbik, mesélt nekem a Locardról. Én addig nem is hallottam hírét ennek a szervezetnek. Ő is egy újságcikkből értesült róla, nem a személyes ismeretség vagy érdekeltség okán. Akkor azért írtak róluk, mert Texasban sikerült felgöngyölíteniük egy régi emberrablási ügyet. A középiskolás fiú esete... talán önök is hallottak róla. Úgyhogy bementem a seriffhez és megkérdeztem tőle, nincs-e kifogása az ellen, hogy megkeressem a Locardot ezzel a problémával. Azt mondta, őt ez cseppet sem zavarja. Sőt, a rendelkezésemre bocsátott minden anyagot, amit csak összegyűjtöttek – mondta, majd ismét kortyolt a sörből. – Az ügy teljes dokumentációját megkaptam tehát tőle. Ismét kihallgattam néhány egykori tanút. Leltároztam a bizonyítékokat. Minden követ megmozgattam, mindenkivel beszéltem, akivel csak lehetett. És végül Mr. Franklin, az idősebb és én ideutaztunk néhány hónappal ezelőtt, hogy felkérjük a Locard vezetőségét, segítsenek a nyomozás újraindításában. Szóval így kezdődött. – Na és mi van a másik családdal, Mariko szüleivel? – kérdezte Lauren. – Rég elköltöztek innen – hangzott a válasz. – Úgy tudom, Japánban vannak, semmi többet. – Tehát akkor velük nem is vette fel a kapcsolatot azóta? Nem tudja, mit gondolnak a nyomozás újraindításáról? Percy megvonta a vállát.
– Ugyan miért elleneznék? – kérdezte flegmán. Épp ezen törtem én is a fejemet, és szerettem volna tudni, egyáltalán megpróbálta-e valaki értesíteni a Hamamoto családot az új fordulatról. Ekkor azonban belépett az utastérbe a kapitány – magas hölgy volt, gyönyörűen font hajjal, olyan széles vállakkal, mint a versenyúszóknak szokott lenni. Bemutatkozott mindhármunknak, azt mondta, úgy három perc múlva felszállunk, és hogy főleg eleinte kátyús lesz az út, mert rossz az idő és nagy szélrohamokra kell számítanunk. A vihar észak felé tart, és a két Virginia állam fölött van éppen. – Azt szeretném, ha minden tekintetben követnék a biztonsági előírásokat, mert nehéz repülésnek nézünk elébe – mondta s megvárta, míg mindhárman rá nem bólintunk. – Akkor minden rendben lesz. Élvezzék a repülést, amennyire lehet. Először a Yampa Valley reptéren szállunk le, ahol kitesszük Smith urat, aztán rövid út után landolunk Jefferson Countyban. Hans türelmesen várakozott a háttérben, az ajtóban, aztán odament Laurenhez. – Hozhatok valamilyen üdítőt önnek, hölgyem? Vagy egy meleg törülközőt a kezének és az arcának? – kérdezte udvariasan. Lehajoltam, és Lauren egyik lábát az ölembe vettem. Óvatosan lehúztam róla a cipőt, majd masszírozni kezdtem a lábfejét és arra gondoltam, mindent elkövetek, ami csak tőlem telik, hogy szerencsésen túléljük ezt a repülőutat. Hatodik fejezet Előbb Lauren, aztán Percy is elaludt, Hans mindkettőjüknek azonnal hozott egy-egy vastag steppelt takarót, és gyöngéden rájuk terítette. Egészen megható volt a gondoskodása, figyelmessége. Lauren nyugtalanul fészkelődött, főleg amikor légörvénybe kerültünk, és a megszokottnál jobban zötykölődött a gép. Ez elég gyakran megtörtént, ilyenkor kinyitotta a szemét, bágyadtan rám nézett, aztán megnyugodva lehunyta a szemét, és folytatta a pihenést. Még mielőtt ledőlt aludni, meglazítottam rajta a biztonsági övet, és egy kis időre rajta hagytam a kezemet alig láthatóan domborodó hasán. Percy Smith úgy aludt, mint akit fejbe vertek – egész idő alatt meg se moccant. Akár ágyút is elsüthettek volna mellette. Én pedig egész idő alatt azért fohászkodtam, nehogy horkolni kezdjen, és hogy épségben leszálljunk. *** A szerény vacsorát követően beszélgetésbe elegyedtünk hármasban. Főleg Percy beszélt és főleg magáról. Úgy tűnt, cseppet sem érdekli, hogy velünk mi van. Hosszasan ecsetelgette, hogy Tom Osborne-nal együtt focizott a nebraskai válogatottban, bár nagyon ritkán került pályára, jobbára csak tartalék játékos volt a sok sztárt felvonultató kezdőcsapatban. Laurennek valahogyan sikerült megállítania a szóáradatot, amikor Percy épp nekilátott, hogy elmesélje, hogyan kezelték a térdsérülését, miként zajlott le a műtét, amely megpecsételte sportolói karrierjét. Előszeretettel dicsekedett viselt dolgaival, elmondta, hogy egy igazi pomponlányt vett feleségül, aki gyönyörű szép és Judy a neve. Váratlanul egy degeszre tömött tárcát varázsolt elő a kabátja zsebéből, és lelkendezve mutatta a benne őrzött fényképeket, hogy mi is láthassuk, milyen volt az asszony annak idején, amikor megismerkedtek. Judy Smith valóban csinos és szép nő volt a látottak alapján, ezt mindketten elismertük. Percy azonban nem érte be ennyivel, folytatta a dicsekvést. – A feleségem szülei Routt körzetben laknak... – mondta olyan hangon, mintha ez a tény önmagában véve is különleges érdem lenne. Lauren gyorsan megkérdezte, vannak-e gyermekeik. – Igen, kettő is, két kislány – vágta rá a büszke apa. De ekkor azt is láttam rajta, erről a témáról valamiért nem szívesen beszél, legalábbis nem olyan szívesen, mint bármilyen más témáról, amit eddig érintettünk. Ám így is hiába próbálkoztunk különféle keresztkérdésekkel, nem sikerült elérnünk, hogy egy darabig legalább csendben maradjon. Nem adtam fel ilyen egyszerűen, és nagy igyekezettel próbáltam más mederbe terelni a beszélgetést, ezért merész váltással a két lány halálát hoztam fel.
– És mi van azzal a két lánnyal, akinek az ügyében ön vette át a nyomozást? Kitől is...? Ugye, Barrett a neve, jól emlékszem? És ő mit gondolt az ügyről, amikor átadta magának a hivatalát? Igyekeztem minél több dolgot elhadarni, hátha sikerül lehengerelnem.
– Én nem Barrettet váltottam fel – közölte velem szinte sértődötten. – Barett a körzet seriffje volt, és 92-93-ban távozott a hivatalából. Én Tim Whitney helyére kerültem, amikor ő nyugdíjba ment... – Akkor ezek szerint nem is ismeri Barrett seriffet? – kérdeztem. – Ezt nem mondtam. Phil Barrett még ma is aktív. Nagyon is az. A képviselőnek, Welle-nek dolgozik, úgy tudom. Valami nagyfőnök persze a stábban. És mindketten továbbra is Steamboatot tekintik a hazájuknak, az otthonuknak. Néhányszor összefutottunk a városban, sőt egyszer még golfoztunk is együtt... – És erről az ügyről is beszéltek közben? – kérdezte Lauren felvillanyozódva. Percy láthatóan feszült volt, most kissé tanácstalannak is tűnt, és az állát vakargatta. Lauren azonban nem tágított. – Tudja, elég furcsa érzés lehet neki, hogy azt az ügyet, amelyben ő eredménytelenül nyomozott, most újra előveszik. Percy elgondolkodott. Úgy saccoltam, beletelt egy percbe is, mire válaszolt. – Azt hiszem, Phil Barrett az az ember, aki a legjobban szeretné mindannyiunk közül, hogy pontot tegyünk végre az ügy végére. Nem, talán Mr. Franklin az, aki még nála is jobban szeretné ezt. De rögtön utána szerintem Phil a második. Nem tudtuk eldönteni, a mundér becsületét védi-e vagy személyesen Barrettet. – De mi köze van ennek bármihez is? – szegezte nekünk a kérdést. Lauren rezzenéstelen arccal felelt. – Igaza van, ennek semmihez semmi köze, egyelőre. Csak véletlenül ismertem Gloria Welle-t. Személyesen. És ezért jutott eszembe. Percy furcsállotta ugyan, de bólintott. – Ezt én is tudtam – mondta, bár ez idáig semmiféle jelét nem adta annak, hogy tudja, Lauren ismeri a híres klánt. – Mindez akkoriban történt, amikor még Phil Barrett volt a seriff. Nem mondhatnánk, hogy szép fejezet ez a képviselő életében. Hála istennek, a nyomozást abban az ügyben nem kell újra elindítanunk... – mondta Percy. Azt hiszem, nem igazán értem, mire céloz ezzel – jegyeztem meg. Percy intett Hansnak, mintha csak vendéglőben lennénk, és a pincérrel kommunikálna. Hans tétovázott, Percy szúrós szemmel nézte, míg oda nem jött. Amíg várt rá, Percy így folytatta: – Csak arra, hogy az az ügy megoldódott – mondta anélkül, hogy ránk nézett volna. – Annak az ügynek megvolt az összes mozaikdarabja, csak össze kellett rakni őket. De ennek a mostaninak szerintem több darabja hiányzik, mint amennyi megvan. Nincsenek tanúk, akik láttak volna valami gyanúsat, és nincs meg a motiváció, amelynek alapján kereshetnénk a tettest. Nincs meg a gyilkos fegyver, sem az eszköz, amivel amputálták a végtagokat. Kilenc őrs nyomozott pedig ebben az ügyben, összefogva. Bárcsak előrébb járnánk már ebben a másik nyomozásban, a Franklin-féle gyilkossági ügyben. És a Hamamoto-ügyben – tette hozzá Lauren. – Igen, persze – mondta. – Hans, egy kávét kérek, és cukrot is hozzá. Miután Hans távozott, Percy benyúlt a táskájába, kihúzott belőle egy nemrég megjelent Tom Clancy-bestsellert. Viseltesnek látszott a puha fedelű könyv, és foltos volt, mintha nedves helyen tartották volna eddig. Percy egy szót sem szólt többet, kinyitotta úgy a hatvanadik oldal táján, könyörtelenül megtörve a könyv gerincét. Az éjszaka alig látszott a hold, amikor leszálltunk a Yampa Valley reptéren. Hans előzékenyen mutatta az utat Percynek, és segített neki a temérdek poggyászt elhelyezni a kocsiban, amely a kifutópálya szélén várt rá. Néhány perc múlva ismét a levegőbe emelkedtünk. A Routt nevű hullámzó dombvidék fölé emelkedve, sűrű erdőségek fölött suhanva értük el a szükséges repülési magasságot. Hamar besötétedett, a nagy vízválasztó hegységet ezért már nem is láthattam, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. A Front Range fölé érve olyan meredeken kezdtünk ereszkedni, hogy már-már azt hittem, zuhanórepülésre kell számítanunk. Innen mindössze néhány percnyi autózás, és máris otthon vagyunk, úgy háromnegyed óra múlva pedig már a saját ágyunkban alhatunk.
*** Adrienne, a szomszédunk már messziről hallotta, hogy közeledünk az autónkkal, és kiengedte a kutyánkat az útra. Emily fejvesztve rohant felénk, mintha legalábbis hetek óta lennénk távol otthonról. Aztán letette a földre a fejét, mókásan billegtette a fenekét örömében, szinte minden porcikájával örömöt fejezve ki. Adrienne-ék kapuja elé érve, hallottuk a kisfia, Jonas kiáltozását. – Emily, Emily, gyere csak vissza... Lauren letekerte az ablakot és odaköszönt Jonasnak. – Szia, Jonas. Majd holnap visszahozzuk Emilyt vendégségbe. Kösz mindent, és holnap találkozunk, rendben? Értsd meg, kicsim, késő van, fáradtak vagyunk, mielőbb szeretnénk aludni. Jonas durcásan dobbantott az egyik lábával, és közölte: – Emily nem álmos, játszani akar még... – Majd holnap, kis szívem - csitítgatta Lauren. – Kérlek, mondd meg anyunak, köszönjük, hogy vigyáztatok rá, rendben? Jonasnak cseppet sem tetszett a dolog, és nyomban sírva is fakadt dühében. Lauren egyik kezét a hasára tette, a másik kezén lévő órát nézte. Megrázta a fejét, sajnálkozva. – Remélem, nem éjszakai bagoly lesz a kisbabánk – mondta felém fordulva. – Mert nem is tudom, mi lesz velem, ha mégis az lesz. Odahajoltam hozzá, gyöngéden megöleltem. – Minden rendben lesz, hidd el nekem – mondtam. – Az nem Erin kocsija, ugye? – kérdezte Lauren váratlanul. Erin Rand Adrienne barátnője volt. – Nem, ez biztosan nem az – mondtam. – Hacsak nem nyert a lottón mostanában. Erin magándetektívként dolgozik, és korántsem veti fel a pénz. – Ez a krémszínű méregdrága Lexus pedig, amely ott állt most a ház kerti bejárata előtt, igazi státusszimbólumnak számított. Lauren elgondolkodott ezen. – Hetek óta nem láttuk Erint. Nem gondolod, hogy... Nem is tudom. Lehet, hogy összevesztek? Adrienne és Erin között ugyanis nem egyszerűen barátság szövődött, mi legalábbis bizonyos jelekből így sejtettük. Sokkal több volt ez, már-már együtt éltek, olyan sok időt töltött itt Erin. – Nem tudom – válaszoltam. – Adrienne egy szóval sem említette, hogy valami megváltozott volna kettejük kapcsolatában. Én meg nem szoktam kérdezgetni erről. Lauren keresztbe fonta karját a mellkasán. – Érdekes – mondta elgondolkodva. – Lehet, hogy ennek a kocsinak a tulajdonosa lépett Erin helyébe? És ha jobban belegondolok, fogalmam sincs róla, milyen nemű az illető. – Szerintem egy nőé lehet – mondtam. – Ez olyan ösztrogénszínű kocsi... – Ösztrogénszínű? – nevette el magát Lauren. – Ez meg mit jelentsen? Nem, szerintem kifejezetten androgén színe van. És fogadjunk, hogy hímnemű az illető – tette hozzá, és kinyújtotta felém az egyik kezét, hogy fogadjunk. – Na, akkor áll a fogadás. A vesztes pedig... mondjuk, egy héten át mosogat, főz és takarít. – Na és mi lenne, ha étterembe mennénk inkább? – próbáltam menteni, ami még menthető. – Ezt legfeljebb két alkalommal engedélyezem egy héten – mondta Lauren. – Miből gondolod, hogy Adrienne most ismét a férfiakra van kiéhezve? – kérdeztem. Lauren közben kiszállt a kocsiból, felém fordult, majd azt mondta: – Nem gondolom, csak remélem, hogy így van, Alan. II. rész KÉT HALOTT LÁNY Hetedik fejezet
A hétfő reggel – néhány héttel később – pontosan úgy indult, ahogyan egyébként is szokott. Mégis tartogatott néhány meglepetést a számomra. Íme az egyik. A kocsiban ültem, és éppen a Walnut Street-i irodámba igyekeztem, hogy találkozzam aznapi első páciensemmel, aki 8 óra 15 percre volt előjegyezve. Lauren a saját kocsijával ment be a városba, végighajtott a Canyon Boulevard-on, az Igazságügyi Központba, ahol két helyettesével volt megbeszélése. A betegeim mind időben megérkeztek a rendelőmbe, úgyhogy folyamatosan dolgoztam aznap. Egyikük sem időzött nálam tovább, mint terveztem, az egész nap gördülékenyen lezajlott, meglepetéstől mentesen. És munkám végeztével úgy éreztem, minden okom megvan az elégedettségre. Épp időben indultam haza, hogy együtt vacsorázhassunk szép kényelmesen. A legközelebbi szomszédunk, Adrienne háza előtt most egy autó sem parkolt – nem láttam sem Erin régi Saabját, sem a múltkoriban először feltűnt krémszínű Lexust, amelynek gazdájáról azóta sem tudtunk meg semmit. Adrienne magától nem beszélt róla, egyébként pedig sem Lauren, sem én nem voltam elég indiszkrét ahhoz, hogy nyíltan kérdezgessük őt a magánéletét nyilvánvalóan érintő látogatásról. Pedig elég nagy volt a mozgás nála, főleg az utóbbi időben. Laurennel továbbra is állt a fogadásunk, de egyelőre nem volt olyan bizonyíték a kezünkben, amelynek segítségével eldönthettük volna, melyikünk nyert. A keddi napom pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a hétfő. Négy betegem érkezett szépen sorban egymás után, a megbeszélt időpontban, délelőttre ketten, délutánra hárman voltak előjegyezve. Reméltem, hogy hamar hazaérek, és marad időm elmenni egy jót biciklizni. Kedveltem a földutakon kerekezni, amelyek cikcakkban haladtak a közeli dombok között, kellemesen változatos terepet kínálva kedvenc időtöltésemhez. Az országúti kerékpározás sem rossz, de errefelé túl nagy a forgalom ehhez munkaidő után. Különösen a kisvárostól, Bouldertől keletre elterülő vidéket szerettem: igazi prérinek hatott, és minden egyes alkalommal a szabadság felemelő érzetét keltette bennem, ha ott száguldozhattam. Lauren hétfő délután egy gondatlanságból elkövetett gyermekgyilkosság ügyében tárgyalt, és azt mondta, az első tanú meghallgatására másnap délelőtt 9 óra 30-tól kerül sor. Úgy gondolta, a tárgyalás szerdán be is fejeződik, de időközben olyan kedvező fordulatot vett a dolog, hogy abban kezdett reménykedni, nem sokkal az ebédszünet után végez ezzel a munkával. Úgy érezte, az első három tanú vallomástétele után könnyű dolga lesz, és remélte, hogy mindhárman megteszik vallomásukat még ebéd előtt. Abban mindenesetre biztos volt, hogy sikerült nagy és kellemetlen meglepetést szereznie a védelemnek. Kedden az én reszortom volt a vacsorakészítés. Tejfölös zöldborsólevest és grillezett csirkesültet készítettem fokhagymaszósszal. A menü a feleségem ötlete volt. Úgy terveztem, ha már elkészültem a főzéssel, és még akkor sem ért haza, nekilátok ingeket vasalni, hogy kíméljem a sok álldogálástól. Azt is megbeszéltük, hogy kenyeret ő vesz a vacsorához, hazafelé jövet útba ejti a kis pékséget a North Broadwayn. Épp a konyhában foglalatoskodott, hogy rendet rakjon utánam, amikor megcsörrent a telefon. A nappaliban lévő készülékhez mentem, ami elég távol volt a konyhától. *** A házat, amelyben lakunk, kezdettől fogva végleges otthonomnak éreztem. Két hosszabb időszakot is agglegényként éltem le itt korábban, a második házasságom pedig már itt kezdődött. Ez, a jelenlegi összehasonlíthatatlanul jobb, mint az előző volt, és ezzel az első pillanattól fogva tökéletesen tisztában voltam. A házat más bútorokkal rendeztük be, miután Lauren ideköltözött, és most mégis sokszor úgy nyitottam be ide, hogy egészen újnak éreztem. Tavaly ősszel kibővítettük, átfestettük és átrendeztük, és azóta valahogy még nem szoktam hozzá teljesen. Még a szaga is egészen más lett az otthonunknak, mint addig volt. Valahányszor hazajöttem és benyitottam, jólesőn lehunytam a szememet, amikor megcsapta az orromat az otthon illata. A kilátás egyszerűen lenyűgöző innen, bármelyik ablakból tekintünk is ki. És ez szerencsére semmit sem változott azóta, hogy ideköltöztem. A telek szerencsés fekvése a biztosíték arra, hogy a kilátást senki semmiféle új építkezéssel nem tudja elvenni előlünk. Eleinte úgy éreztem, túl messze
van a ház a civilizációtól, de most már hálásan gondolok a pillanatra, amikor úgy döntöttem, megveszem. Az épület egy szelíden lankás dombot koronáz a Boulder-völgy keleti felében lévő Spanish Hills szívében, amelynek nyugati lejtője felé néz. Szép, derűs időben – márpedig Coloradónak ebben a részében elég jó a klíma és tiszta a levegő – meglepően messzire ellátni: a horizonton a Pikes hegyvonulat csipkés csúcsai, a Front Range meredélyei is kirajzolódnak. A másik irányban a város keleti, zöldövezeti része tűnik fel a látóhatáron, esténként a csillogó fények, az autópályán közlekedő autók reflektorai nyújtanak vibráló, különleges látványt, és a forgalom zaja szerencsére nem szűrődik fel idáig. A közelben a nagy vízválasztó hegyek zárják le a látványt. Lehet, hogy a jó istennek szebb kilátása nyílik a világra, de nekünk egy panaszos szavunk sem lehet, annyira szép helyen lakunk. És ezt napról napra mindketten nagyra értékeltük. Ahogy közeledett a nyár és a szokásos kánikula, a napok egyre hosszabbak lettek, a nap sokáig időzött az ég alján, az éles fények miatt pedig csak lehúzott redőnyök mögött lehetett megmaradni a lakás egyik részében. Pedig gyűlöltem, ha be kellett sötétítenem odabent. Amikor megcsörrent a telefon, én vettem fel. Leültem, hátat fordítva az ablaknak, a hegyeknek. A kolléganőm, Diane Estevez hívását vártam, és hagyott is üzenetet a számomra még napközben, hogy beszélni szeretne velem a hétvégéről, amelyet közösen terveztünk eltölteni négyesben, Diane férjét is beleértve. Diane mostanában valósággal rajongott egy Taos nevű helyért, ahol hatalmas homokdűnék vannak. Azt vártam, ő lesz a hívó fél, és erről az úti célról szeretne majd meggyőzni, de rosszul számítottam. – Halló... – szóltam a telefonba. – Alan? Itt A. J. beszél... A lélegzetem is elakadt ezt hallva. Már-már meg is feledkeztem a két halott lányról. – A. J... Hogy vagy, mi újság? – kérdeztem. – Remekül – mondta udvariasan, de nem feltétlenül őszintén. Ezzel mindenesetre azt akarta elérni, hogy ne is tegyek fel több kérdést erre vonatkozóan. Mivel Lauren is ugyanígy – elhárító hangnemben – szokott válaszolni újabban hasonló kérdéseimre, jó fülem volt meghallani ezt. – Azt hiszem, nekiállhatunk kidolgozni a részletes munkatervet, ha te is készen állsz erre a kis kalandra. Van néhány információ, amiről úgy gondolom, már most tudnod kell. Van nálad toll és papír? Elsorolnék egy pár dolgot, de fontos volna, hogy jegyzeteld. – Akkor várj egy kicsit, légy szíves, mindjárt kerítek – mondtam, majd átsiettem a hálószobába, magamhoz vettem egy noteszt és egy tollat. Az ágyam melletti kisszekrényen szoktam tartani, néha felírtam ugyanis, amit álmodtam. – Mondhatod – szóltam ismét a telefonba. – Először is, kapcsolatba léptem Welle képviselő irodájával – kezdte. – Meglepően rövid szabadkozás után azt mondta, kész leülni veled beszélgetni erről az ügyről. Ez a pozitív hozzáállás ugyancsak meglepett engem. Azt mondta, legközelebb úgy két hét múlva utazik Coloradóba. Repülővel érkezik Denverbe péntekhez egy hétre... Lesz ott valamilyen megbeszélése, aztán megtartja a kampánynyitó beszédet egy összejövetelen, ahol a legfontosabb támogatói is jelen lesznek. Néhány napig a hegyekben szeretne pihenni a birtokán. Azt mondja, a Denverben töltendő napon szívesen találkozna veled. Mondd csak, Alan, neked megfelelő lenne ez a nap? Sajnos, egyébként jobbára Washingtonban van, ezért arra gondoltam, ez most épp kapóra jöhet, és addig van időd alaposabban is felkészülni rá. – Jó – mondtam, átgondolva, milyen elfoglaltságaim lehetnek akkor. – Majd igyekszem úgy időzíteni a munkámat, hogy szabad legyek aznap. Nem hiszem, hogy bármi probléma lenne ezzel. És pontosabban hol is szeretné, hogy találkozzunk? A Phipps Mansionben lesz a kampánynyitó, ő ezt a helyet és időpontot javasolta – mondta A. J. – Ismered a helyet? Ott volt legutóbb a nyolcak konferenciája is, úgyhogy nem akármilyen hely lehet. Tudod, hol van? Ha kell, megadok egy pontos útleírást a reptértől, de szerintem minden taxisofőr ismeri ezt a helyet. – Igen, tudom, hol van, és jártam is már ott. – Akkor jó. Abban maradtam a szenátorral, hogy az előző napon felhívnak és megmondják, pontosan hány órakor tud fogadni téged a helyszínen, és hogy valóban ott tartják-e a rendezvényt,
vagy ne adj' isten, biztonsági okokból máshová teszik át. Sajnos előfordulhat, hogy mégsem ott rendezik meg, de remélem, ez nem akadály. Egy Philip Barrett nevű férfi fog keresni téged ez ügyben. – Már hallottam ezt a nevet – mondtam. – Barrettről épp eleget mesélt nekünk Percy Smith a repülőn, hazafelé jövet. Régi barátja Welle szenátornak. Sőt, ő volt a seriff Routt körzetben, amikor Gloria Welle-t megölték. És akkor is ő töltötte be ezt a posztot, amikor a két lányt meggyilkolták. – Erről nem is tudtam – jegyezte meg A. J. – Mindenesetre érdekes adalék. Barett most Welle szenátor stábjához tartozik, valami főnökféleség lehet. Nem tudom pontosan, mi a státusa, és őszintén szólva nem is érdekel. Szóval az a dolga, hogy távol tartsa a köznépet a képviselő úrtól. Talán a biztonsági emberek munkáját is ő felügyeli. Szóval ez a Barrett fog keresni téged telefonon a találkozó ügyében. Megadtam neki a hivatali számodat, de az otthonit nem. – Remek – mondtam. – és örülök neki, hogy van előtte még egy kis időm átgondolni, milyen kérdéseket tegyek fel neki. Kocsival megyek Steamboat Springsbe, és megpróbálok kapcsolatba lépni Tami szüleivel, a Franklin családdal. A profilt Tamival kezdeném, és igyekszem minél többet megtudni a szülőktől arról, milyen volt a viszony a két lány között. Szükségem van azonban az engedélyetekre ahhoz, hogy felvehessem a kapcsolatot Mariko szüleivel is. És a dr. Welle-lel folytatott pszichoterápiáról is többet kellene megtudnom – soroltam egy szuszra. – Nem tudod véletlenül az elérhetőségüket? És azt, hogy hogyan léphetnék kapcsolatba a Hamamoto családdal? – Ha még nem adtam meg, akkor megadom ma a számukat. Ennek semmi akadálya. De most nincs itt a noteszem. Tudod, mit, amint hozzájutok, átfaxolom neked. Otthonra vagy az irodádba kéred? – Inkább ide, az itthoni számra. – Holnap feladok postára egy csomagot neked, Alan, benne lesz minden fénymásolat, amely az eredeti nyomozási anyagról készült. Minden, amihez csak hozzáférhettünk. Jelentések, jegyzőkönyvek, újságcikkek, tanúvallomások. Sikerült néhány új információhoz is hozzájutnom, ezeket is összeírtam már neked. Persze, csak azt, amit érdekesnek találtam a te szempontodból. Van még valami, ami esetleg eszedbe jut és fontos lehet? Kinéztem az ablakon nyugat felé, a nap épp ekkor bukott le a hegyek mögött. A hosszú árnyékok lassacskán eltűntek, az ég csodálatos színekben pompázott. – Legfeljebb néhány jó tanács. Mit gondolsz, eláruljam Welle-nek, hogy a volt sógornőjét vettem feleségül? A. J. nevetett. – Ne, határozottan nem a válaszom – mondta. – Lehet, hogy eljön majd az a nap, amikor ennek is lesz értelme, de most ne is gondolj erre. És jut eszembe... hogy van Lauren? Kipihente a fáradalmakat? – Remekül. És nagyon jól viseli a terhességet. Eddig az égvilágon semmi gondunk nem volt. Sőt, mióta állapotos, nekem úgy tűnik, mintha kevésbé lenne fáradékony. – Igen, erről én is hallottam már. De nem hiszem, hogy én is belevágnék – mondta, majd gyorsan témát váltott. – Beszélt már Mary Wrighttal? Úgy tudom, Mary készült felhívni őt. – Nem, legalábbis nincs tudomásom róla – feleltem. – De zsúfolt napok vannak mögötte, két tárgyalása is volt ezen a héten. – Őszintén megmondom, irigylem Laurent, hogy ilyen sok energiája van. Én képtelen lennék erre. Nekem mostanában minden munka kimerítő. – Ennek a betegségnek számtalan arca van. Az övének ugyanaz az orvosi neve, mint a tiédnek, és mégis, ég és föld a különbség köztük. Mindkettőnek mások a tünetei, a következményei, a lefolyása. Sokszor úgy érzem, ő is kimerült, csak ügyesen titkolja. A. J. a betegségről végképp nem szeretett volna beszélni. – Biztos vagyok benne, hogy Mary hamarosan keresni fogja – mondta kitérően. Nemsokára letettem a telefont, de az szinte azon nyomban ismét megcsörrent. Ez alkalommal tényleg Diane volt az. – Már órák óta próbállak elérni – panaszolta. – Ugyan már, ez azért túlzás, Diane. Sokat mondok, ha tíz percig beszéltem valakivel...
– Tiszta szívemből utálom hallgatni a foglalt jelzést – mondta. Megvontam a vállamat. Ez a vita sehová sem vezet, és nem értettem, miért olyan ingerült Diane. – Valami baj van? – kérdeztem végül. Felsóhajtott. – Mit gondolsz, jó lesz, ha mégis Taos mellett döntünk? Én annyira szeretnék odautazni... Majd máskor megyünk vadlesre, amit ti fiúk szerettetek volna. *** A fax a nevekkel, címekkel és telefonszámokkal fél óra múlva esett ki a készülékből. Nem sokkal azután, hogy megígértem Diane-nak, teljes mellszélességgel Taost fogom támogatni, ha szavazásra kerül a sor négyünk között a tervezett nyaralás ügyében. Szerepelt a faxpapíron a Hamamoto család mostani elérhetősége is. Ez idő szerint a férfi a kanadai Brit Columbiában él, a feleség azonban visszaköltözött Japánba. A kisebbik lányuk, Mariko húga Stanfordban a Kaliforniai Egyetemen tanul, Satoshi a neve. Feltárcsáztam a brit columbiai telefonszámot, és miután a rögzítő felelt, hagytam üzenetet Mr. Hamamotónak, röviden felvázolva, miért is keresem. Említettem neki a Locard nevet, és hogy a lánya gyilkossági ügye miatt szeretnék kapcsolatba kerülni vele. És arra kértem, hívjon vissza, ha lehet, az otthoni számomon. *** Lauren tárgyalása szerda reggel is folytatódott. Mivel hivatalosan csak részmunkaidőben dolgozott már, úgy döntött, a hét többi részét pihenéssel tölti. Az én utolsó betegem ezen a héten csütörtök délután háromnegyed négyre volt bejegyezve. Az ötnapos meteorológiai előrejelzés szerint napsütéses nappalokra és hideg éjszakákra kell számítanunk, délután gyakran viharos erejű szélre. Adrienne és Jonas már alig várták, hogy ismét megdögönyözzék Emilyt, a kutyánkat. Tökéletesen alakult minden, és várt ránk az út – irány Steamboat Springs. Csütörtökön késő délután indultunk el a hegyek felé. Addig nem hívott vissza Mr. Hamamoto. *** Nagy kísértést éreztem magamban arra, hogy a 40-es északi sztrádára hajtsak fel, és keresztülutazzunk Granbyn – ez a legfestőibb útvonal tőlünk Steamboat Springsbe, de meglehetősen nagy kerülőt jelentett volna, és nem sok kedvem volt ahhoz, hogy már sötétben vezessek a Rabbit Ears nevű hágón. Ezért inkább a 70-es úton haladtam egészen Silverthorne-ig, onnan tovább északnak. Úgy tíz perccel azután, hogy letértem a 70-es útról, lehúzódtam a kocsival az út szélére és megálltunk. A keleti hegyek felé mutattam, és azt mondtam Laurennek: – Látod, az ott a Dead Ed-birtok... Az ácsolt kapu fölött ez volt olvasható, kissé kopottas betűkkel. Az előző évben került hozzám kezelésre egy tizenéves lány, épp csak valamivel fiatalabb, mint Tami Franklin. Az élete egyik napról a másikra fenekestül felfordult, és ez itt történt egy pajtában, az út közelében. Bár egyszer már jártam ezen a birtokon a barátommal, Sam Purdyvel, aki detektívként dolgozott Boulderben, ez volt az első alkalom, hogy Laurennek is megmutathattam. Ő persze nem ismerhette a tragikus történet minden részletét, főleg nem pszichológiai vonatkozásait, csak azt, ami publikus volt belőle. Most két kezét a hasán pihentetve kérdezte: – Itt történt? Ezen a helyen volt a lövöldözés? Ő is tudta, mi a válasz a kérdéseire. – A pajtát nem látni innen, de különben itt történt. Ott, azon a részen, látod? – és mutattam is. Az épületnek csupán egy része látszott innen, mert a fák eltakarták, de a nap megcsillant az egyik ablakon. – Igen, látom – mondta. A napfény tükröződése szinte odavonzotta az ember tekintetét a gazdasági épületre. Aztán elkapta a tekintetét, és az útra festett sárga csíkokat nézte. – Ugye, mivelünk nem történhet meg ilyesmi... a mi kislányunkkal... Én ekkor már a visszapillantóba néztem, van-e forgalom mögöttünk, vagy rögtön visszakanyarodhatok a sávba. Aztán megérintettem Lauren állát.
– Nem, édesem, semmiképp sem történhet meg velünk ilyesmi. Persze, egyikünk sem volt olyan naiv, hogy elhiggyük, van elég erőnk és módunkban is áll megvédeni egymást minden veszéllyel szemben – akár egészen kicsi, akár nagyobbacska már a gyermekünk. Az élet teli van váratlan fordulatokkal. De azt is tudtuk, csak abban a hitben lehetünk szülőkké, hogy mindent elkövetünk a gyermekünkért, az egészségéért, a biztonságáért. Egyfajta hallgatólagos véd- és dacszövetség alakult ki ily módon közöttünk. Mintha felesküdtünk volna arra, hogy mindenáron igyekszünk biztosítani a gyermekünk jövőjét. Bár ez viszonylag új keletű megállapodás volt kettőnk között, teljesen természetesnek tekintettük azóta. Miután visszakanyarodtunk az útra, egyre jobban nyomtam a gázt, a kocsi szinte röpült velünk. A mögöttünk haladó autó szorosan fölzárkózott hozzám, és ez zavart, mert a reflektora fénye a visszapillantó tükörből épp a szemembe világított. Sávot váltottam és lassítottam, hadd menjen útjára. A nap ekkorra már letűnt, a keskeny völgyben, amely a folyó mentén alakult ki, már sötétedett, de az ég csodálatos kékesfekete volt. Megéheztünk és megálltunk Kremmlingben, ahol egy pékségben pizzaszeleteket vettünk vacsorára. Miután átmentünk a Colorado folyó hídján, hamar besötétedett Arra gondoltam, magas lesz a vízállás a hóolvadás miatt, és erről eszembe jutott a két lány. Kusza képek merültek fel bennem – csonkolt tetemek, sérülések, vágásnyomok... Kirázott tőle a hideg. Majd a következő nap reggelére gondoltam, amikor Lauren és én találkozni fogunk Catherine és Wendell Franklinnel, hogy beszéljünk velük meggyilkolt gyermekükről, Tamaráról. A County Roadon, vagyis a 129-es országúton elég nehezen kapaszkodott fel az autó. Az Elk folyó völgye és Steamboat Springs több mint félóra volt még onnan. Az út közvetlenül a folyó pattján haladt, közben eleinte szelíden emelkedett, majd egyre több hajtűkanyar nehezítette a terepet. A sötétben nem volt valami kellemes vezetni errefelé, egyre csak meresztgettem a szememet. A környék az államok egyik legszebb tája, ám mi alig láttunk belőle valamit. Egy pillanatig sem volt olyan érzésünk, hogy benn járunk a Sziklás-hegység szívében. Egészen más jellegű a táj arculata errefelé, mint az idetartozó többi hegyláncé, a Gore Range, a Maroon Bells vagy San Juans vonulatoké. Egy út menti kellemes kis motelben szálltunk meg éjszakára. *** A Franklin-birtokhoz vezető utat könnyen megtaláltuk másnap. – Csaknem Clarkig kell eljönniük – magyarázta Dell Franklin, amikor felhívtam telefonon. – A birtok az úttól bal kéz felé esik. Ha már beértek Clarkba, túlmentek rajtunk. Akkor vissza kell fordulniuk. A pajtánknak egészen új, piros a teteje, ez jó messziről látszik. Az útbaigazítása alapján könnyen odataláltunk. Lauren vette észre elsőként az új cseréptetőt, és aztán lehúzódtam a szélső sávba, nehogy túlhajtsak az elágazáson. Mint Dell Franklin mondta, az Elk folyó mentén előbb egy bekötőúton, majd egy földúton kellett tovább haladnunk. A birtok határát akkor érjük el, ha azon még vagy fél mérföldet megteszünk nyugat felé. A folyó és az országút közötti lapályos részen kitartóan fújt a szél, a búzamező lágyan ringatózott tőle. Azt vártam, egy, a nyugdíjhoz közeledő házaspárral találkozunk majd, akiket megtört a tragédia, de Franklinék nem sokkal lehettek idősebbek nálunk. Úgy saccoltam, Cathy tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, amikor megszületett a lányuk, Tamara. Mostanra a másik gyermekük, Joey már kirepült a családi fészekből, mi pedig csak most tervezzük, milyen lesz szülőnek lenni. Furcsán éreztem magam ettől a felismeréstől. – Szólítsanak csak minket Dellnek és Cathynek, kérem – mondta Dell Franklin előzékenyen. – És üljenek le, az ég szerelmére, üljenek már le. Készítettünk önöknek kávét, és van sütemény is. Érezzék otthon magukat. *** Dell súlyos léptekkel terelgetett minket befelé, aztán valósággal leroskadt a fotelbe.
Nehezen vette a levegőt, őszülő haja rövidre vágott volt, ami újabban jött ismét divatba. Sportosan öltözködött, hosszú ujjú sötétkék inget viselt, elöl Cadillac felirattal, és újnak tűnő világoskék farmernadrágot. Az ing ujját feltűrte, alkarja izmos és vastag volt. Csizmát viselt, amit a házban aztán papucsra cserélt. Bár még csak a nyár elején jártunk, máris kellemesen napbarnított volt az arca, kissé szélcserzett is. A homlokán sűrűn sorakoztak a ráncok, Cathy tekintete szinte perzselt. A bánat olyan mélyen ült a lelkén, hogy ez minden mozdulatán érződött. Az évek során sokszor találkoztam már szülőkkel, több tucattal is, akiknek a tekintetéből ehhez hasonló tragédiát lehetett kiolvasni – az anyák szinte világfájdalomként élik meg azt is, ha a legkisebb baja esik a gyermeküknek. Magam is úgy véltem, a gyermek elvesztése, erőszakos halála a legnagyobb fájdalom, amit csak mérhet a sors egy emberre. A pácienseimnél éreztem, hogy szinte minden reményüket én, a pszichológusuk jelentettem. Miután megosztották velem minden keserűségüket, nemritkán éreztem, hogy óriási terhet tettek ezzel a vállamra. Most elsősorban azt éreztem nagy felelősségnek, hogy ne ébresszek hiú ábrándokat Franklinékben. Dell a nappaliba terelt minket, Cathy egy nagy könyvet vett az ölébe az egyik polcról, amiről hamarosan kiderült, hogy fényképalbum. A férjéhez hasonlóan ő is sportosan öltözködött, trikót és régi farmert viselt. A helyiségben nagy kandalló volt az egyik fal mellett, a párkánya fölött sporttrófeák – megannyi golfbajnokságon nyert serlegek és érmek. Arany és ezüst elsősorban. A dohányzóasztalon ott gőzölgött a frissen főtt kávé. Cathyn látszott, hogy már alig győzte kivárni az érkezésünket. Nyolcadik fejezet A kislányunk épp ma töltené be a huszonnyolcadik életévét – mondta Cathy melankolikus, bágyadt mosollyal, de tárgyilagos hangon. – Már neki is lehetne gyermeke... Azt hiszem, kettőt szeretett volna... én pedig már bőven nagymama lehetnék. Ekkor sóhajtott egy nagyot, lehunyta a szemét, mintha erőt kellene merítenie a továbbiakhoz, aztán kinyitotta az albumot. A vaskos kötetet mindvégig az ölében tartva, elkezdett lapozgatni benne. Néhol egy-egy, a lapok közé helyezett papírfecni jelezte, az azon az oldalon lévő fényképet mindenképpen meg szeretné mutatni nekünk. Ezek mindegyikén ott volt Tamara, akit én így fejjel lefelé láttam csupán, Cathy ugyanis velem szemben ült a dohányzóasztal mellett. Az első fényképen, ahol megállt a lapozgatásban, olyan nyolc-kilencéves lehetett a házaspár elsőszülött gyermeke. A következőn már sílécet viselt a lábán, a harmadikon egy hagyományos indiánsátor előtt állt. Azonnal felébredt a bennem szunnyadó pszichológus, és arra gondoltam, vajon miért éppen ezeket a felvételeket választotta ki az asszony arra a célra, hogy rajtuk keresztül bemutassa nekünk a lányát. És mire az album végére értünk, megállapítottam, hogy egytől egyig mindegyik viszonylag régi kép volt, és egy sem akadt köztük, amelyik közvetlenül a halála előtti időszakban készült. – A mosolya... olyan ragyogó volt, olyan magával ragadó... az ember szinte erőre kapott tőle – jegyezte meg eltűnődve. Egy darabig nyugtalanul fészkelődött a fotelben, aztán a saját kezét nézegetve zavarában, beszélni kezdett Tamiról. Úgy éreztem, sokkal többet jelentett a számára a lánya mosolya, mint ezt egy kívülálló gondolná. Talán az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta a tragédia óta. Gondolataim ezt követően egy ideig Lauren és a mi születendő gyermekünk körül forogtak, nehezemre esett összpontosítani, pedig hát nem azért jöttünk ide, hogy a mi gondjainkkal foglalkozzam. Mégis remegni kezdett a gyomrom az idegességtől. Már kezdtem szégyellni magam, amiért ennyire civilként viselkedem. – Már több mint tíz éve, hogy meghalt – folytatta Cathy reszketeg hangon. Felemelte az egyik kezét, elsimította a haját a homlokából, aztán eltűnődve vakargatta a füle tövét. – Úgy van, most már több mint tíz éve, ugye? A kérdés a levegőben maradt, a hangjából hitetlenkedést véltem kihallani, de nem tudtam az okát. Mert a tragédiát olyan elevennek érzi, mintha csak tegnap történt volna? Vagy mert úgy érzi, még nem siratta eleget a tragikus körülmények között elhunyt lányt? Igaz, talán egy egész élet sem elég ehhez... Wendell, vagyis Dell is érezte a helyzet tarthatatlanságát, átnyúlt az asztal fölött, és
gyöngéden megfogta a felesége térdét. Afféle igazi mackós alkatú férfi volt, akitől fizikuma láttán megható, hogy ilyen finom gesztussal képes kifejezni gyöngédségét. Mélyet, keserűt sóhajtott, osztozva felesége fájdalmában. – Tudják, ez még ma is nagyon nehéz nekünk... beszélni róla, múlt időben... és képtelenek vagyunk elfelejteni őt. De persze emlékezni is ugyanolyan fájdalmas dolog. Cathy megfogta a férje kezét és megszorította, mintha erőt szeretne adni neki a folytatáshoz. Aztán felemelte a fejét és úgy nézett ránk. Láttuk, milyen nagy erőfeszítésébe került, de a könnyein át elmosolyodott, ami engem is mélyen meghatott. – Olyan hálásak vagyunk önöknek azért, hogy eljöttek, és hogy felajánlották a segítségüket... – mondta végül az asszony, akit egyre nyilvánvalóbban kerülgetett a sírás. Mi tagadás, én magam is a könnyeimmel küszködtem közben. Cathy szomorúsága ugyanolyan ragályosnak bizonyult, mint Tami magával ragadó nevetése, állapítottam meg magamban. De itt és most nincs helye a saját érzéseimnek. Most nem ezért vagyunk itt – erre időről időre figyelmeztetnem kellett magamat. Lauren válaszolt helyettem, és elmondta, mi is a konkrét feladatunk a Locard keretein belül. Hogy mindketten szakmai konzulensek vagyunk, és hogy csak bizonyos területek tartoznak ránk, a munka dandárja – maga a nyomozás – az állandó tagságra vár. És aztán rátért a saját feladatköre ismertetésére. Amikor befejezte, én vettem át tőle a szót. – Mint azt már tudják, én pszichológus vagyok. Az egyik legfontosabb feladatom pedig az, hogy minél jobban megismerjem a lányukat – mondtam előbb Dellre, majd Cathyre nézve. – Amint elkészültem Tamara pszichológiai profiljával, szeretném úgy érezni, hogy sikerült megismernem őt, és ehhez minél többet meg kell tudnom róla, egészen a halála napjáig. Dell kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét, majd meg is kérdezte: – Ezt nem egészen értem. Hogyan segíthet nekünk ez abban, hogy mielőbb megtalálják a gyilkosát? Vagy egy percig tartott, mire elmagyaráztam nekik, miről is van szó. – Minél többet sikerült megtudnom Tamiról, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy megtaláljuk a gyilkosát. Annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk, miért kellett találkoznia azzal az emberrel, aki megölte őt – fejeztem be a magyarázkodást. Nem mondhatnám, hogy különösebben elégedett lettem volna a teljesítményemmel. Még mindig nem tudtam elég gördülékenyen megfogalmazni, mi értelme a profilkészítésnek. Arra gondoltam, ezt gyakorolnom kell. Dell már-már azon volt, hogy közbevágjon, látva, hogy elbizonytalanodtam, de Cathy megelőzte. – Ő egy tünemény volt. Tündéri teremtés, a szónak minden értelmében. És higgyék el, ezt nem azért mondom, mert én vagyok az édesanyja. Azok közül, akik ismerték, biztos, hogy senki sem tehette... Aki ismerte, szerette őt. Nem lehetett nem szeretni Tamit. A gyilkosa csakis egy vadidegen ember lehetett. – Tami... – amint megszólalt, Dellnek torkán akadt a szó. Megrázta a fejét, mert erőt kellett vennie a folytatáshoz. Halványan elmosolyodott, mintha önmagát szeretné biztatni, és elérzékenyülve folytatta: – Igen, jól mondja a feleségem. Képtelenség bárki ismerősről feltételezni, hogy ilyen kegyetlenséget követett volna el vele... És tényleg nem azért mondjuk, mert a mi lányunk. Másoknak is ez a véleménye. Igaz, mi imádtuk, valósággal rajongtunk érte. Ő volt a napfény az életünkben. Istenem, hogy szerettük őt. Képtelenek voltak tovább uralkodni az érzéseiken. Több mint egy évtized után is ugyanolyan keservesen sírtak lányuk tragikus sorsa felett, mint akkor. Tehetetlenül figyeltem őket, amint feltörtek belőlük a sokszor elfojtott, de újra meg újra előtörő érzések. Tami halála eleven, sajgó sebként éktelenkedett az életükön, a lelkükön. Lauren gyöngéden megfogta a kezemet, a másikat a hasán tartotta, ujjait védelmezőn szétterítve rajta. *** Lauren és én semmit sem terveztünk meg előre, mint ahogy ezt a kirándulást sem. Még jó néhány órát eltöltöttünk ott Cathyék nappalijában, lapozgattunk az albumokban, hallgattuk
visszaemlékezéseiket a lányukról, akivel nagy terveik voltak. Miután a két nő végül félrevonult, hogy megbeszéljenek néhány intimebb kérdést, Dell és én kimentünk a birtokra, megmutatta nekem, hol töltötte a legtöbb időt Tami. Egész idő alatt úgy beszélt róla, mintha még élne. Megvártam, míg hozott nekem is egy csizmát, a cipőm helyett azt húztam fel, aztán elindultunk. Dell nyitott és beszédes férfinak bizonyult ekkor, ami meglepetésként ért engem, mert odabent ő volt az kettejük közül, aki kevesebbet beszélt. Sok mindent tudott a lányukról, s ezek alapján érzékeny, érző szívű apának láttam őt, jóllehet, mielőtt megismertem, rideg szívű cowboynak képzeltem, és most kénytelen voltam belátni, mekkorát tévedtem. Dellt egyszerűen képtelenség beskatulyázni, és lám, a hivatásom dacára én is ebbe a hibába estem. Igyekeztem mielőbb felülbírálni a róla alkotott előzetes véleményemet. Dell sokféle érzésről adott tanúbizonyságot, de ugyanakkor nem rejtette el a fájdalmát, és nem szégyellte az érzelmeit. – A birtok csak néhány hektár – mondta szerényen, de a látvány így is impozáns volt. Bármerre néztem, sehol sem láttam a birtok határát. – Apám kuporgatta össze rá a pénzt – mondta elérzékenyülten. – Én csak hozzávásároltam, amikor tehettem. Ha eladó volt valamelyik szomszéd földje, mindig megvettem. Az igazi érdem azonban az öregemé. És felhúztunk néhány épületet is, mióta itt lakunk. Furcsa, de ma sem érzem magam birtokosnak, inkább csak afféle gondnoknak. Úgy gondolok rá, mintha még mindig az apám birtokolná. A préri felé fordulva pásztáztam a látóhatárt, amelyet a távoli Zirkel-hegy nyúlványai zártak le. – Én főleg azzal járultam hozzá a birtokhoz, hogy állatokat is vettem. Ezzel egészítettem ki apám álmát – mondta Dell. – Tudja, Alan, az én szívemhez sokkal közelebb áll az állattartás, mint a földművelés. Szinte minden érdekel, ami az állatokkal kapcsolatos. Ért hozzájuk valamicskét? – Nem, sajnos nem – ismertem el. – Nagyjából annyit tudok az állattartásról, mint Szerbia gazdaságáról. Nevetett, először ezen a napon, és jóízűen, tiszta szívből. – Van, aki azt hiszi, az egész gyerekjáték – magyarázta. – Hogy az állatok maguktól is tudják, mi kell a gyarapodásukhoz, a szaporodáshoz. És azt hiszik, cowboyok nélkül is megy az egész, mint a karikacsapás. Meg hogy a cowboyoknak kong a fejük az ürességtől. No hiszen! Tami azonban értette, miről van szó, és neki is ugyanígy tetszett a gazdálkodás, mint nekem. Tudta, hogy minden rajtunk múlik. Érdekelte, milyen érzés megszelídíteni a lovakat. Mi, mármint Cathy és én abban reménykedtünk, hogy Tami itt marad majd velünk. Hogy férjhez megy, de azért nem szakad el a birtoktól, hanem folytatja, amit apám elkezdett. És úgy tervezgettük, idővel átadom majd a birtok irányítását a vejünknek. – Jól sejtem, hogy Joeyt nem érdekli a birtok? – kérdeztem. Tudtam, hogy így van, de szerettem volna Dell szájából is hallani. – Á, dehogy – legyintett kissé bosszúsan. – Az ő élete a golfról szól. Csakis a golfról. Eleinte bosszantott a nemtörődömsége, de úgy tűnik, ez tökéletesen boldoggá teszi. Már hosszú évek óta nincs is másra szüksége. Furcsa, tudja, én sohasem ismertem olyan embert rajta kívül, akinek az életét ennyire kitölti a szenvedélye. Dell csalódottan csóválta a fejét, szemlátomást furcsállotta a sorstól, hogy éppen az ő édes gyermeke lehet ilyen. – Áldott jó dolgunk van nekünk itt, Routtban – mondta. – Tudja, Joey itt szinte ugyanannyi ideig golfozhat évente, mint Denverben. Májustól egészen októberig tart a szezon. A leghosszabb az Államokban. Itt, ahol most állunk, kevéssel hétezer láb magasság felett vagyunk. Ez meglepte, ugye? Igaz, itt minden adott, ami kell a golfozáshoz, de valahogy akkor sem értem, hogyan lehetséges, hogy ilyen jól megy neki ez a játék. Van, akik egyszerűen csak úgy ráéreznek valamire. Azt hiszem, az ő esetében is ez történt. Mintha a golfütővel a kezében bújt volna ki az anyja hasából. Mondtam neki, hogy én is találkoztam már ilyen emberekkel. A hatalmas pajtához értünk közben. Az első két bokszban a golfhoz szükséges holmikat tárolták. És furcsa mód állt itt egy számítógép is, amellyel elemezni lehet a játékot. Én sohasem
golfoztam, és azt végképp nem értettem, mi értelme lehet ennek, de Dell nagyon büszke volt a programjaikra. – Néha én is játszom – mondta. – Sokáig tagja voltam egy golfklubnak is. Nem annyira a sport, inkább a társaság miatt. Amikor betöltöttem a negyvenet, abbahagytam. Szinte egyik napról a másikra történt. Eleinte jó volt, mert ennek apropójából mindig elmehettem a haverokkal. Kapóra jött, hogy a közelben volt egy kilenclyukú pálya. Nyáron különösen jó mulatság a golf. Tizennyolc lyukú pályán még sohasem játszottam. Az az igazság, mindig több labdát hagytam el, mint bárki más. Joeyval úgy kezdődött, hogy kiskorától fogva eljárogatott velem néha. Mégiscsak férfitársaság, ugye. Szóval úgy öt-hat éves korától magammal vittem. Sokáig csak nézte, aztán egyszer elkérte az ütőt. Én mindent megmutattam neki, amit csak tudtam, és ő azonnal felfogta a játék lényeget, ösztönösen is ráérzett. Az ilyenre mondják, hogy a vérében van. Aztán már télen is akart játszani. Akkor csináltunk neki egy minigolfpályát itt, a pajta előtt, amelyet akkoriban építettünk... Igaz, elhamarkodott döntésnek tűnt, mert akkor még nem volt pénzem a lovakra. És aztán eljött az az idő, amikor Joeyt már a síelés sem érdekelte, csak és kizárólag a golfozás. Az első minigolfpálya nem is nagyon tetszett neki. Aztán közösen kialakítottunk helyette egy másikat. Aztán egyre jobban és jobban haladt, sokat jelentett neki, hogy a téli időszakban is volt hol gyakorolnia. Kifinomultabb lett a mozgása, az érzéke, azóta... szóval Tami halála óta szinte áldásnak érzem, hogy ő van nekünk, és hogy megtalálta azt, ami boldoggá teszi. Az élete a golf, ami egyben a hobbija is. Ez nagy áldás. Valahányszor olyan időszakot éltünk, amikor rossz passzba kerültem, és átkoztam az egész életet mindazért, ami Tamival történt, egyedül ez jelentett némi vigaszt... Hálás lehetek Joeynak, hogy vele nem volt semmilyen probléma, és mert ő segített túllépni a történteken. Persze, sokat segített az egyház, a hitünk is, de Joey boldogsága és sikere volt az igazi nagy segítség... Hosszasan hallgatott, már épp azon voltam, hogy egy kérdéssel túllendítsem a holtponton, amikor magától folytatta. – Cathy volt Tami legjobb barátnője... És Taminak az édesanyja volt a legfőbb bizalmasa. Cathy imádja Joeyt, ne értsen félre, de ő soha nem töltheti be azt az űrt, amit Tami hagyott maga után a halálával... Képtelen volt kimondani, hogy megölték vagy meggyilkolták. Az agy, a tudattalan szinte kibélelte azt a rettenetet, amely egyetlen leányával történt. Igyekeztem észben tartani, miért is vagyunk itt. Bár az ösztöneim nem ezt tanácsolták, megpróbáltam abba az irányba terelni a beszélgetésünket, amely jobban megfelelt idejövetelem céljainak. – Nem Mariko volt Tami legjobb barátnője? – kérdeztem. – Mariko... azaz Miko új kislány volt az iskolában, csak nem sokkal azelőtt költöztek ide... Tami és mi is épp hogy csak elkezdtük megismerni őt. Hogy is mondjam, túlságosan egzotikus volt, és azt hiszem, Tamit elsősorban ez érdekelte benne, a mássága, a keletiessége. Tami élete java részét a birtokon élte le. A családi kirándulásokat, nyaralásokat leszámítva, persze. Míg egy japán cég meg nem vette a környék legjobb síterepét, nem sokat láttuk őket. Főleg az amerikai turisták érkeztek ide nagy számban. A többségük fehér, mint mi is. Néha egy-egy mexikói család érkezett, de ők is továbbmentek inkább Aspenbe. Itt nálunk sok külföldi inkább csak bevásárolni állt meg. Minket is meglepett, hogy a két lány nagyon jó barát lett, mégpedig rövid idő alatt. Mikót mindig elengedték a szülei síelni Tamival. A lányok közül az iskolában csak kevesen síeltek igazán jól, és ez nagyon tetszett Taminak. Jót tett a magabiztosságának, az önbecsülésének. Nagyon jól kijöttek e tekintetben egymással a japán kislánnyal. Egyre nehezítette a dolgomat, hogy Dell hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott. Nehezemre esett közbeszólni, és abba az irányba terelni a beszélgetés medrét, amiből én is profitálhatok valamit. – Joey azóta is itthon lakik? – kérdeztem. Megkönnyebbült hangon válaszolt, mint aki kényes és kellemetlen témától szabadult meg ezzel. – Gyakran látjuk őt. De van egy szép nagy háza San Diegóban. Egy golfpálya mellett, természetesen. Az úgy van, hogy hol mi látogatjuk meg őt, hol meg ő minket.
– Van magánrepülőgépe is – jegyeztem meg. – így biztosan könnyen megy az utazás. Dell megrázta a fejét. – Vannak befektetői tanácsadói, mindenféle menedzserek. A repülőgép-vásárlás az ő ötletük volt. De csak time share tulajdonos. Jó ötletnek tartottuk, mert azt szeretnénk, ha tudna pihenni, ha kényelmesen utazhatna. Mert a bajnokságon kívül sok mérkőzése van Államok-szerte. Sokat számít, hogy milyen körülmények között utazik egyik mérkőzés helyszínéről a másikra. Ő nagyon lelkes volt az ötlet hallatán, persze. Egy nagy gyerek régi vágyálma teljesült ezzel. Én legalábbis így látom ezt a kérdést. Eleinte próbáltam lebeszélni róla, aztán hamarosan beláttam, fölösleges. Hadd tegye csak azt, amihez kedve van. Úgy döntöttem, megpróbálom kipuhatolni, mit gondol arról, hogy Laurent és engem is ilyen time share géppel fuvaroztak a Locard-ügyben. Nem tartottam kizártnak, hogy tudott róla. – Mi is egy ilyen géppel röpültünk Washingtonba Laurennel a Locard-megbeszélésre – mondtam. – És nagyon hálás vagyok a kényelemért. Bólintott, majd így válaszolt: – Igen, tudok róla. Én mondtam neki, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet a nővére emlékéért. Bár a hangja most keserűbb lett, az, amit mondott, meglepetésként ért engem. Igyekeztem követni a logikáját. A repülő kölcsönadása a Locardnak ezek szerint Dell ötlete volt, és nem Joeyé... – És milyen volt kettejük kapcsolata? – kérdeztem. – Úgy értem, Joey és Tami viszonya... – Kitűnő – vágta rá a választ. – Sok problémájukat csak egymással osztották meg. Tipikus testvéri veszekedések persze mindig is voltak közöttük. De mindent egybevetve azt mondhatom, egészen jól kijöttek egymással. Vártam és hallgattam, hátha megtudok néhány érdekes részletet, de ő is hallgatott. – Most nagyon üresnek érezheti így a birtokot, hogy Joey kirepült a családi fészekből – jegyeztem meg, hátha ez megoldja a nyelvét. Szinte azonnal rávágta a választ. – Igen, szoktam is mondogatni az asszonynak. De talán különben is mindketten elköltöztek volna. Tami már biztosan férjhez ment volna... Talán nem maradt volna itt a férjével. Elköltöztek volna, mint Joey... Talán csak ide Denverbe. És Joey... na, mindegy – legyintett egyet. – Gondolom, hiába próbálja ezzel vigasztalni Cathyt. Ugye, jól látom, Dell? Halvány mosoly ült ki az arcára. – Maga okos, intelligens ember, Alan. Látta rajta, ugye? Cathy képtelen kiheverni, hogy elveszítettük Tamit. Hiába telnek-múlnak az évek, benne semmi sem változik. Nos, remélem, hogy sikerült mindent megtudnia, amire csak szüksége van a munkájához. Cathy talán attól megkönnyebbülne, ha megtalálnák a lányunk gyilkosát. Tudja, csak ezért vállaltuk ezt az egészet, hogy találkozzunk önökkel. Ebben az egyben reménykedem. Ha kell, a két kezemmel ásom ki a lányunkat, ha ettől azt remélhetem, hogy mindketten megszabadulunk az iszonyatos tehertől. Csak sejthettem, mit érez. Aztán kimentünk a pajta elé, Dell terepjárójába ültünk, és bejártuk az egész birtokot. – Jobban megoldódik a nyelvem vezetés közben – jegyezte meg, miután beült a volán mögé. Én a mellette lévő utasülést foglaltam el. – Meséljen nekem valamit Tamiről, Dell... – kértem. Mielőtt megszólalt volna, letekerte az ablakot. Friss volt a beáramló levegő, a szél a frissen kaszált fű édeskés illatát hozta felénk. Számomra is meglepően jól viseltem Dell meglehetősen agresszív vezetési stílusát. Később, Steamboat Springsben sétálva, Laurennel olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen megebédelhetünk. Közben összevetettük, mit sikerült megtudnunk a szülőktől. Lauren kezdte. – Cathy szerint Dell túlságosan szigorúan fogta a lányukat. Azt mondja, úgy érzi, Dell úgy bánt Tamival, mint a lovaikkal szokott. Mintha be akarta volna törni őt. Igen, így fogalmazott, mint egy vadóc lóval... Cathy tudta a lányukról, hogy nem szent, de képtelen volt egyetérteni Dell nevelési elveivel, és inkább igyekezett úgy szervezni az életüket, hogy apa és lánya minél kevesebbet legyenek kettesben. Tami már szedett fogamzásgátló tablettát, nem sokkal a tizenötödik
születésnapja előtt kezdte el. Cathy azt mondja, Dell erről semmit sem tudott, és hogy a lányuk megnézhette volna magát, ha az apjának tudomására jut... – Ezek szerint Cathy tudta, hogy Tami szexuálisan aktív volt már – állapítottam meg. – Igen – bólintott Lauren. – Soha nem kérdezgette a szüleit ezekről a dolgokról, és miután felíratták neki a gyógyszert, Cathy megkérdezte tőle, ismerik-e a fiút. Tami azt mondta erre, anya, te mindenkit ismersz. És azzal lezártnak tekintette a témát. Ennyi. Ennek alapján úgy tűnik, nem volt valami bizalmas viszonyban az anyjával. – Remek, mert Dell ennek épp az ellenkezőjét állította, de azért csak folytasd – mondtam. – Akad itt azért néhány igazi érdekesség is. Cathy rájött, hogy a gyerekek titokban alkoholt isznak, amikor el-eljártak a barátaikhoz. Joey is, de főleg Tami és a barátai. Azt mondja, Dell erről sem tudott, ő megpróbált beszélni a lány fejével, és jobb belátásra bírni, ahogyan ő fogalmazott. – És mi ebben az érdekes? Szerintem ez minden normális tizenévessel ugyanígy történik. A Lincoln Avenue-n sétáltunk, Steamboat Springs legtöbb étterme itt található. Lauren időről időre megállt, és böngészgette az utcai kirakatba kifüggesztett étlapokat. Aztán közös megegyezéssel a Winona nevű mellett döntöttünk. – Taminak volt valami problémája az iskolával. Néhány barátjával egyszer ellógta a délutáni órákat és síelni mentek. Lebuktak, persze. Kapott érte büntetést is, akkor jó ideig egyáltalán nem engedték el hazulról, csak iskolába mehetett. Egy másik alkalommal összeverekedett valakivel az iskolai ebédlőben. Megint elkapták a grabancát a tanárok és a szülei is. Cathy szerint Dell a büntetés ellenére ekkor kifejezetten büszke volt rá. Elsőévesként egy tanárral gyűlt meg a baja, aki szerinte igazságtalanul osztályozott. Úgy érezte, nem hagyhatja ennyiben, pedig nem is vele szemben volt igazságtalan a tanár. Emiatt az igazgató is magához hívatta. Dell akkor is kiállt a lánya mellett, persze, nem az ő tudtával. Nos, mit szólsz hozzá? Lauren kérdése az étlapra vonatkozott. Nem érdekelt különösebben, mit eszünk, mert már farkaséhes voltam. – Egészen jó – mondtam. – Akkor itt eszünk? – kérdezte. – Ha te is úgy akarod... – Én még sétálnék egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejemet – mondta. – Aztán majd visszajövünk ide. A belvárosi rész ott kezdődik – mutatta –, és emlékeim szerint nagyon szép hely. Vagy elmegyünk a síközpontig, a Mountain Village-be? Ez egészen új városrész, és azt mondják, nagyon szépen kiépült. – Nem biztos, hogy tetszeni fog – jegyeztem meg kissé kelletlenül. Nem akartam, hogy másra terelődjön a figyelmünk, most Miko és Tami a legfontosabb. – Akkor menjünk még tovább egy kicsit. – Remek. Menjünk. Úgyhogy tovább sétáltunk. Most én meséltem el Laurennek mindazt, amit Delltől sikerült megtudnom. – Érdekes volt – mondtam –, főleg annak ismeretében, amit az imént mondtál. Mármint arról, hogy mi Cathy véleménye Tami és Dell viszonyáról. Dell inkább azt emelte ki, miben jeleskedett a lánya. Nem is mesélt arról, hogy sok probléma volt vele, azt egy szóval sem említette, hogy bizalmatlanság vagy súrlódás lett volna közöttük. Beszélt a hétköznapjaikról, arról, hogy eljárt a templomba bibliaórákra, hogy szívesen korrepetált fiatalabb gyerekeket az iskolában. Dell édesanyja élt még akkor, és az apa szerint Tami valósággal rajongott érte. Itt lakott a városban, Tami gyakran beugrott hozzá, szívesen olvasott fel neki az újságból, könyvekből, segített a háztartásban hetente három-négy alkalommal is. Dell ezért is nagyon büszke volt rá. Mint ahogy arra is, ahogyan bánt az állatokkal, ahogyan a gazdálkodáshoz, a birtokhoz viszonyult. És arra is, hogy kitűnően megtanult síelni tőle. Nem, egyszerűen nem értem. Dell saját bevallása szerint minden szempontból büszke volt rá. Mire Lauren: – Nekem Cathy elbeszéléséből úgy tűnik, Dell szigorú apa volt, aki vasmarokkal fogta a gyermekeit. Különösen Tamit.
– Nem, nem hinném, legalábbis nekem egy szóval sem mondott olyasmit, ami kritikaként lenne értékelhető – tűnődtem félhangosan. – Mesélt neked Cathy arról, hogy Tami eltörte a lábát tizenkét éves korában? – Nem – válaszolta Lauren. – Egy fiúnak akart imponálni azzal, hogy lesiklik egy meredek lejtőn. Nyaktörő terep volt, még a nála sokkal tapasztaltabb síelőknek is. Dell gyerekes ostobaságnak nevezte, de nekem nem úgy tűnt, mintha dühös lett volna ezért a lányára. Inkább büszke. Dell nem tartotta rossznak a lányukat, csak meggondolatlannak. Impulzív egyéniség volt, aki hirtelen jött ötleteket valósított meg. Dell attól tart, hogy ennek köze lehet a gyilkossághoz. Te mit gondolsz erről? – Biztosan így van. Végtére is gyerek volt még. És az biztos, hogy Tami nemritkán belement olyan helyzetekbe is, amelyek eleve kockázatosak voltak. Élvezte a veszélyt. Illetve még nem volt tudatában a következményeknek. – Igen, szerintem is most járunk a legközelebb az igazsághoz. Dell nagyon is tudatában volt annak, hogy még gyerek... Lauren megtorpant, és a fölöttünk átrepülő madarat figyelte. – Érdekes, hogy Dell is ennyire az emlékeinek él. Cathy úgy emlékezik vissza rá, mintha még mindig élne. Velem főleg Tamiról beszélt, arról, hogy bele-belekóstolgatott már a felnőttek dolgaiba. Nem teljesen gyerek az, aki kipróbálja a szexet, az alkoholt. Cathy aggódott miatta, a felnövőben lévő Tami miatt. – Dell jellemzése szerint a lányuk akaratos és önfejű volt. Azt mondja, Tami az élet minden apró dolgáról tudni akart, és magyarázatot várt tőlük. Bármit is kért tőle az apja, azt soha elsőre nem teljesítette volna. Mindennek megkérdőjelezte a fontosságát. Volt, hogy a tévé előtt ülve, a meteorológiai előrejelzést hallgatva, hevesen vitatkozott a meteorológussal. Dell mégsem érezte, hogy a lányuk nevelése kicsúszott volna a kezükből. Sőt, épp ellenkezőleg. Azt mondja, sok tekintetben inkább Joey volt az, akit nehezen nevelhetőnek éreztek. Többször is meggyűlt a baja vele. Nem tudom, mit gondol erről Cathy, aki úgy tűnik, minden helyzetben igyekezett a lányuk pártjára állni. De nem igazán értem, mi az, amitől védeniük vagy óvniuk kellett volna őt. – Cathy nagyon féltette Tamit a tulajdon apjától. – Hogy érted ezt? – Minden helyzetre. Amikor a legkisebb nézeteltérés támadt apa és lánya között. – Verésre gondolsz? – Igen – bólintott Lauren. – Nem értem, miért félt Cathy ennyire attól, hogy Dell megveri a lányt büntetésből, mert egyszer sem került sor ilyesmire. Tény, hogy gyökeresen más módon nevelték a két gyermeküket. Tamit pedig mindketten másképpen. Bólintottam. – Mit mesélt neked Dell Marikóról? – Nagyon is szimpatikus volt neki – mondtam. – Mikónak szólította, ahogyan Tami is. Azt mondta, udvarias, kedves teremtés volt, hálás a figyelemért. Csupa életerő és vidámság. Tréfásan azt mondta, ha Tamiból kivennénk az önfejűséget, a dacot, akkor Miko Hamamotót kapnánk, annyira hasonlítottak egymásra. – Ez érdekes – mondta Lauren. – Nekem úgy tűnt, Cathynek korántsem nyerte meg ennyire a tetszését a japán lány. Ő Marikónak hívja, és nem becézi. Azt mondta, Taminak céljai voltak Marikóval. – Céljai? Lauren megfogta a csuklómat, és visszafordultunk, hogy visszamenjünk az étteremhez. – Igen – mondta. – Szerinte Tami úgy fogta fel ezt a barátságot, mint valami jótékonysági cselekedetet. És majdnem kiment a fejemből valami. Egyszer azt is mondta, Tami szinte örökbe fogadta Marikót, a testvérének tekintette őt. Azt mondta, megesett rajta a szíve, mint az elkóborolt kutyakölykön, amelyet egy szép napon hazahozott. Cathy azt mondta, az első pillanattól fogva úgy érezte, ez a barátság nem lesz tartós. Kilencedik fejezet
Rögtön ebéd után Lauren elszundított. Nem akart aludni, de képtelen volt tovább ébren maradni. Amint visszatértünk a panzióbeli szobánkba, kilépett a cipőjéből, lekapcsolta a melltartóját és egy hosszú és bő pólót vett magára hálóing gyanánt. Aztán leheveredett a franciaágy közepére, majd szokásához híven összegömbölyödött, és azon nyomban el is aludt. Olyan érzésem volt, mintha a sclerosis multiplex védőszentjének mutatna be engesztelő áldozatot ezzel, olyan szertartásosan végezte ezt nap mint nap. Érdekes módon a számomra igen rövidnek tűnő, rendszerint alig félórás szunyókálás után is meglepően felfrissülten ébredt. Újabban sokszor olyan fáradt volt, amikor hazaért, hogy azonnal eldőlt, akár egy krumpliszsák. Ha hosszabb ideig aludt, rendszerint kábultan ébredt. Ilyenkor sokszor úgy egy óra múlva is nehezen tájékozódott, sehogy sem találta a helyét, és újra meg újra szinte akklimatizálódnia kellett. Ahogy romlott az állapota, egyre gyakrabban igényelte a szervezete a nap közbeni pihenést. *** Steamboat Springsbe érve, egy kellemes és kifejezetten családias hangulatú Bed & Breakfast panzióban, a Howelsen Hill tövében szálltunk meg Laurennel. A szoba kicsi, de barátságos és kényelmes volt, bár úgy találtuk, a falak szokatlanul magasak. És a tulajdonos minden elképzelhető felületet ugyanazzal a tapétával vonatott be. Sok keskeny függőleges csík adta a mintázatát, és ezek olyan sűrűn sorakoztak rajta, hogy szinte vibrált tőle az ember szeme, ami engem meglehetősen zavart, főleg, mert akaratlanul is odavonta a tekintetemet. Sokszor azon kaptam magam, hogy gondolatban megpróbáltam vízszintessé tenni a vonalakat, a fejemet hol jobban, hol épp hogy csak ferdén tartva ehhez. A szobához egy kellemes erkély is tartozott – nagyjából akkora lehetett, mint egy fürdőkád vagy zuhanyzófülke. Viszont igyekeztem kihasználni a lehetőséget, és mialatt Lauren szunyókált, kihoztam az erkélyre egy széket, leültem, rákönyököltem a korlátra, és a környéket pásztáztam. Amikor ráuntam, elővettem a laptopot, kikerestem a jegyzeteimet, időnként kortyolgattam abból a diétás üdítőitalból, amelyet a földszinti hűtőből vettem magamhoz idefelé jövet. A levegő csodálatosan tiszta errefelé, a felhők szinte pihe-puhák, az ég kékje már-már bódító. Egészen más arculatát mutatja a Sziklás-hegységnek ez a része, mint amilyen az emberek emlékeiben, az utazási irodák prospektusaiban oly sokszor látott képek alapján élni szokott. A forró, tikkasztó napok délutánjait nyaranta szinte menetrendszerűen érkező vihar tompítja. Az északról érkező felhők néhány pillanat leforgása alatt szinte körgyűrűbe fogták a várost ilyenkor, a távolból mennydörgés rázta meg a hegyeket, majd egyre közeledett a tompa morajlás, kéken cikázó villámokkal kísérve. Volt, hogy én is a legszívesebben lefeküdtem volna aludni egyet, de valahányszor ott bóbiskoltam már az ébrenlét és az alvás határán, egy-egy mennydörgés robajára riadtam fel. Elégedetten konstatáltam, hogy már öt oldalt teleírtam a jegyzeteimmel. Most az erkélyen üldögélve újra elolvastam mind, hátha eszembe jut valamelyikről egy újabb összefüggés. Néhány helyen átírtam, bővítgettem, csiszolgattam a már megírt szöveget, aztán könnyedén teleírtam újabb három oldalt. Most, néhány nap távlatából egészen másképpen értékeltem bizonyos dolgokat, mint akkor, frissiben, a helyszínen, amikor Franklinék birtokán jártunk. Tami ekkor már sokkal valóságosabb, hús-vér ember kezdett lenni számomra, és bár nem is reméltem, viszonylag hamar sikerült megrajzolnom róla az első pszichológiai portré vázlatát. A szüleihez való viszonya és a környezetével való kapcsolata újabb lehetőségek felé mutatott, és egyre határozottabban éreztem, hogy újabb felismerésekhez vezet, ha ezeket újra meg újra végiggondolom. A feldolgozásnak a következő szintjén döntöttem úgy, hogy beszélnem kell Joey Franklinnel. Nem elsősorban azért, mert nem zárhattam ki őt a gyanúsítottak – vagyis a potenciális tettesek – köréből, hanem azért, mert tudtam, ha sikerül személyesen beszélnem vele, talán egészen más megvilágításból fogom látni a családot. És a feladatom elvégzéséhez szükségem volt erre a másik szempontra. Joey Franklin szemszögéből is látni akartam a történteket, tudni azt, hogy ő miképpen látja szülei és a nővére viszonyát, illetve a szüleik kapcsolatát. Úgy gondoltam, A. J. Simesnak sem lesz kifogása ellene, ha felvetem neki ezt az ötletet. Abban reménykedtem, ezáltal talán előrébb lépünk a nyomozásban is. De az ő tudta és beleegyezése
nélkül semmiképp sem akartam felvenni a kapcsolatot Joeyval. *** Lauren valamivel négy óra előtt ébredt fel, és azonnal az erkélyajtóhoz jött. Megállt mögöttem, hátulról átölelte a nyakamat, fejét a vállamra hajtotta. Nagyon jó érzés volt, szerettem minden porcikáját, és éreztem, milyen más most a melle, mióta előrehaladottabb a terhessége. Épp ezt szerettem volna elmondani neki, de megelőzött. – Szeretném megnézni a birtokot, még mielőtt besötétedik – mondta csendesen. Ez őszintén meglepett. Hátra is fordultam, hogy lássam az arcát. Azt hittem, ma már nem akar kimozdulni a négy fal közül. – Úgy értsem, menjünk vissza Franklinékhez? – kérdeztem, a tekintetét fürkészve. – Nem, szívem, én arra a birtokra gondoltam, ahol Gloriát megölték. – A Selyemút ranchra? – kérdeztem hitetlenkedve. – Igen – bólintott rá. – Nem is tudom, hogyan jutott az eszembe, és hogy miért érzem ilyen fontosnak, de... így van. Tudod, talán a szokásos női megérzés diktálja, hogy ezt kell tennem. És valami mást, egyfajta családi kötelezettséget is érzek. Mintha valami dolgom lenne ott... Mintha félbehagytam volna egy munkát... Szóval úgy érzem, nem lesz nyugtom addig, míg nem láttam újra. Nem volt semmiféle tervem arra vonatkozóan, hogy mit csináljunk estig. Voltaképpen semmilyen ésszerű ellenvetésem nem lehetett. Szívesen vezettem ezen a szép vidéken, alkoholt még nem ittam, hát akkor miért is ne? – Tudod, merrefelé van ez a birtok? – kérdeztem végül. – Ezt nem mondhatnám. Talán odatalálok, de nem vagyok biztos benne – ismerte be. – Biztosan könnyen útbaigazít majd valaki. Szerintem a panzió tulajdonosától is megkérdezhetjük, bizonyára elég jól ismeri a környéket. *** És igazam lett. A tulajdonosnő rövid gondolkodási idő után rá is bökött az autóstérképünkön arra a bizonyos helyre. Annak az útnak a mentén terült el ez a ranch is, amely az Elk folyó partján haladt, és első ránézésre úgy tűnt, hasonló adottságokkal rendelkezett, mint Franklinéké, azzal a különbséggel, hogy sokkal közelebb esett a város határához. A panzió tulajdonosnője részletesen elmagyarázta, hogyan jutunk el oda a legkönnyebben. Csak egyszer fordultam rossz irányba, akkor sem ő tehetett róla: az én figyelmetlenségem volt az oka. A Selyemút birtok felé vezető leágazáson hajtottam túl, így átmentünk a hídon, a Mad nevű patak fölött, holott előtte kellett volna elkanyarodnunk a földútra, amely egyenesen a birtokra visz. A Selyemút ranch pontosan olyan volt, mint amilyeneket a tipikus westernfilmekben látni szoktunk. A birtok szívében patkó formáin szurdokvölgyet mélyített magának a folyó, közvetlenül a Hahns Peak nevű hegycsúcs tövében. A ranch nagyobbik hányadát azonban nem ez, hanem a lágyan hullámzó, erdővel borított dombvidék, illetve a magasan fekvő nyílt préri tette ki. Fogalmam sem volt, hány méterre lehetünk a tengerszint fölött úgy saccoltam, nagyjából a síközpont parkolója lehet ilyen magasan a Mount Werner közelében, vagyis úgy hatszáz-hétszáz láb magasságban. A látvány ezen a késő tavaszi napon egyszerűen lenyűgöző volt. A nap sugarai bevilágították a végtelennek tűnő füves térséget, amely lágyan hullámzott a szélben, a zöld megannyi árnyalatában pompáztak a növények, valamivel odébb a fák bólogattak üde zöld lombkoronáikkal, odébb virágpompába öltözött gyümölcsöskertek sorakoztak, mindezek hátteréül pedig a hósipkás hegyek, az Elk folyó ezüstösen csillogó szalagja szolgált. Leírhatatlanul szép, szívet gyönyörködtető látványt nyújtott mindez. Már Libby, a B & B tulajdonosa is lelkes szavakkal ecsetelte a környék szépségét, de a saját szemünkkel látni mindezt, valóban lélegzetelállító élmény volt. Szerencsénk volt Libbyvel – úgy ismerte a környéket, akár a tenyerét, készséges és közlékeny volt. Sok mindent mesélt nekünk a Selyemút-birtok múltjáról is. Megtudtuk tőle, hogy Raymond Welle nem adott túl rajta Gloria halála óta. Nemcsak arra emlékezett, hogy a gyilkosság 1992-ben történt, hanem arra is, hogy ki
volt az elkövető. A tragédia után Raymond egy időre beköltözött a városba, azaz a síközpontba, s csak akkor tért vissza a ranchra, amikor már elég erősnek érezte magát ehhez. Tovább folytatta klinikai pszichológusi praxisát, de egyre jobban érdekelte az a rádióműsor, amelyet saját maga vezetett, és amely egyre népszerűbb lett. Hamarosan több tucat kisebb rádióállomás is átvette az adást, és így a környéken jóformán mindenki ismerte a hangját. Az emberek úgy érezhették, mintha személyes ismerősük lenne. És a siker nem váratott sokat magára – még egy évbe sem telt, máris Államok-szerte ismerték a nevét. Ranelle és Jane – a lányok, ahogy házigazdánk a panzióban nevezte a házvezetőnőket – azonban mindvégig a birtokon maradtak, irányították a gazdálkodást és rendben tartották a házat, gondozták a birtokot, felügyelték a béresek munkáját, míg Ray a városban lakott. Ő sohasem rajongott annyira a vidéki életért és a lovakért, mint Gloria, nem csoda hát, hogy egy-két hónapon belül eladta az elhunyt asszony jószágait. Miután bezáratta az istállókat, a két cowboy elköltözött. Hogy hová, és hogy kik is voltak ők, arra Libby sem emlékezett már. Azt mondta, ha nagyon fontos, kideríti. Raymond némi pénzt fektetett ezt követően a birtokon álló házba: felújíttatta, és egyszer csak – különösebb feltűnés nélkül, egyik napról a másikra – visszaköltözött ide. Libby szerint a városban azt rebesgették, a felesége halálának első évfordulóján töltötte itt az első éjszakát. Ám ezt a hírt ő maga nem tudta sem megerősíteni, sem pedig cáfolni. A gazdasági épületek állaga ugyancsak leromlott időközben, némelyiknek bedőlt a fala, a tető beázott, lassacskán tönkrement. Raymond ezeket sohasem használta, és felújítás helyett inkább a sorsukra hagyta. Végezetül elbocsátotta Ranelle-t és Jane-t is. Bár Lauren úgy tudta, a volt sógora azóta is egyedül él, azért megkérdezte Libbytől, van-e tudomása arról, hogy újranősült időközben. – Nem – hangzott a magabiztos válasz. – Úgy vettem észre, az itteni hölgyek iránt sohasem mutatott különösebb érdeklődést. Ha visszatér ide egy szép napon egy új asszonnyal, az egészen biztosan egy Jane Fonda típusú nő lesz, erre akár mérget is vennék. Biztosan valami előkelő fehérszemélyt választ magának, olyat, aki tehetős, mint ő maga is... Az sem lehetetlen, hogy valamelyik hollywoodi hírességet veszi feleségül. De lehet, hogy tévedek. Úgy rémlik, egy időben mintha azt tervezte volna, hogy struccfarmot rendez majd be itt... vagy emukat akart tartani? Nem is tudom – tárta szét a karját tanácstalanul. Számos jelét adta annak, hogy sajnálja, hogy ilyen kevés konkrétummal szolgálhat a város hírességéről. Mert dr. Raymond Welle az volt, semmi kétség. Vagy talán azt sajnálta, hogy ő maga is a helybéli hölgyek közé tartozott, akik cseppet sem érdekelték Raymond Welle-t, hiába is szerették volna magukra vonni a híresség figyelmét. *** A birtokot körülvevő kerítésen egy ponton lehetett bejutni, egy nagy kapun át. Odaérve ez elé lefékeztem, és gondosan beparkoltam egy szétterülő lombú fa alá, az árnyékba. Egészen közel voltunk az Elk folyóhoz. Hamar ideértünk, a forgalom gyér volt a főúton s az idevezető földúton is jó, ha úgy tíz-tizenöt percenként elhaladt erre egy jármű. Miután leállítottam a motort, kiszálltunk és odamentünk a kapuhoz. Meghökkentően monumentális építmény volt ez itt a semmi közepén: háromszög alakú acélelemekből timpanonszerű formára kialakítva a teteje, kétoldalt vaskos oszlopok szegélyezték, ezek simára gyalult egyszerű, festetlen és pácolatlan fatörzsek voltak terméskő lábazattal megtámogatva. Szinte toronyként magaslott a fejünk fölé, amikor odaléptünk a tövébe. Ekkor vettük észre, hogy a kapu egyik szárnyán gravírozott réztábla hirdeti: „Gloria Welle Selyemút-rancha. Idegeneknek tilos a belépés.” Az egyik kapufélfában süllyesztett tábla volt egyetlen hívógombbal. Akkora lehetett ez a rész, mint egy mikrosütő. Lauren észak felé mutatott. – Azt hiszem, azt a házat építtette Gloria – mondta. – Ott, hátul, az erdő szélén. Látod? – Igen – bólintottam. – Talán jártál náluk itt vendégségben?
– Nem, soha – mondta a fejét rázva. Feltámadt a szél és port hozott magával az út túlsó oldaláról. – Meg szeretnéd nézni a házat is, vagy csak kívül menjünk körbe inkább a kerítés mellett? – kérdeztem. – Nem úgy tűnik, mintha szívesen látott vendég volna itt két idegen. – Nem, ezt én sem hiszem – mondta elgondolkodva, és a ház irányába fordulva pásztázta a vidéket. – Csak maradjunk itt egy pár percig. Szeretném újra érezni, milyen is volt ez a hely. Hosszasan hallgattunk, a szél süvített, fütyült a hegyek között, a távolban mind nagyobb porfelhőket kavarva. Odébb sétáltunk szótlanul a kerítés mentén, de alig tettünk meg néhány lépést, a kaputelefonból egy gépies hang recsegve-ropogva életre kelt és azt mondta: – Ön most magánterületen jár. Kérem, távozzon. Megismétlem. Ön most magánterületen jár. Kérem, távozzon. A pulzusszámom hirtelen megemelkedett ettől a fenyegető hangtól, és jó időbe telt, mire visszanyertem a nyugalmamat. Ez már több, mint barátságtalan fogadtatás, gondoltam magamban. Körülnéztem, hátha észreveszek egy kamerát valahol a közelben, mert egyelőre halvány fogalmam sem volt arról, mi érzékelhette a mozgásunkat. A kapu sokkal roskatagabbnak tűnt, mintsem hogy infraérzékelővel legyen felszerelve. Más magyarázatot pedig nem találtam, úgyhogy csakis ez lehetett a titok nyitja. Nem mondhatnám, hogy különösebben nyugodt voltam. Megkérdeztem Laurentől: – Szerinted mi volt ez? Élő emberi hang, vagy felvették magnóra? Lehet, hogy állandóan van itt valaki a birtokon, aki minden mozgást figyelemmel kísér? Ez eléggé hátborzongató szerintem... Lauren nem válaszolt azonnal. Kissé felvonta az egyik szemöldökét, aztán hitetlenkedve rázta a fejét. – Fogalmam sincs, nem rémlik, hogy állandó őr lett volna itt. De szerintem inkább magnóról beszélt. Tudod – mondta nevetve –, olyan furcsa utánérzésem van. Mintha a Big Brothert hallgatnánk, nem? Hosszas szünet után az iménti hang ismét elmondta a magáét, és ebből pontosan tudtuk, hogy nem élő emberrel van dolgunk. Ettől a tudattól némileg megkönnyebbültem. – Akárki is az, teljesen nyilvánvaló, hogy nemkívánatos személyeknek tekint bennünket. És nem hiszem, hogy érdemes lenne bármit is kockáztatni – szögeztem le. – Ki tudja, mire képes... Lehet, hogy a csúcstechnika egyéb vívmányaival is felszerelte ezt a kísérteties ranchot... Lauren is hasonlóan vélekedett, máris hátat fordított a kerítésnek, s közben bosszúsan dünnyögött valamit maga elé. Itt álldogáltunk még egy darabig, de a hang többé nem ismételte el fenyegetésként ható mondatait. Nem értettem, mit akar itt Lauren, de jó ideig egy tapodtat sem mozdult. Én türelmesen vártam, míg ő járkálni kezdett a kerítés tövében fel s alá. Olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy nem akartam megzavarni, és szerencsére a gépi hang sem szólalt meg többé. Eltelhetett néhány perc is, és én még mindig nem tudtam, mit szeretne Lauren, és miért akar itt időzni. Az végképp nyugtalanított, hogy egyébként nem volt szokása fel-alá járkálni. Láttam rajta, hogy különös nyugtalansággal tölti el a hely. – Jön valaki – kaptam fel a fejem, és a földútnak a kerítésen túli részére mutattam, amely kígyózva haladt egészen a házig. Felhőként szállt fel a por egy távoli sötét pont mögül, amelyet furgonfélének néztem. És ez egyenesen felénk tartott. Talán mégsem magnóról szólt a figyelmeztetés, gondoltam magamban. Most, hogy felhívtam rá a figyelmét, Lauren is ezt a pontot követte a tekintetével. Megtorpant, és egyik kezét szemellenzőként maga elé emelte. Jó tíz-tizenkét másodpercig nézte, én pedig őt figyeltem közben, őszintén szólva nem sok kedvem volt ahhoz, hogy magyarázkodásba kezdjek Raymond Welle nyilván gorillatermetű biztonsági őre előtt. Vajon mit mondjunk, miért időzünk itt a kapunál? Miért nem engedelmeskedtünk a felszólításnak? Hiába törtem a fejem, semmilyen okos megoldás nem jutott eszembe. Már csak azért sem akartam itt semmiféle konfliktusba bonyolódni, mert néhány nap
múlva Denver-ben úgyis találkozom Raymond Welle-lel, mégpedig személyesen. – Szívem – jegyeztem meg félszegen –, nem biztos, hogy érdemes megismerkednünk ezekkel az emberekkel. Szeretném, ha tiszta lappal indulhatnék Denverbe, hogy találkozzam Wellelel. Van valami értelme annak, hogy megvárjuk, míg ideér? Lauren felsóhajtott, beletúrt a hajába, majd végül azt mondta: – Igazad van, semmi keresnivalónk itt. Menjünk. Beszállt a kocsiba, én utánamentem, beültem a volán mögé. – Pisztrángot szeretnék vacsorázni – mondta halkan, majd hozzátette: – Sok-sok salátával. Esetleg spenóttal. Te mit szólsz ehhez? *** Leparkoltunk a panzió előtt, aztán felmentünk, hogy visszahallgassuk a telefonunk hangpostáját, érkezett-e az otthoni számunkra üzenet, mióta eljöttünk. Összesen kettő volt rajta, ami érdekesnek bizonyult. Az elsőt Mary Wright hagyta Laurennek, és arra kérte, hívja fel őt az igazságügyi minisztériumban hétfőn, ehhez megadta a számát is. A másik hívás, amelyet visszahallgattunk, brit akcentussal és hivatalos stílusban beszélő férfihang volt, Taro Hamamoto. Közölte, hogy Brit Columbiában tartózkodik ez idő szerint, és szeretne személyesen beszélni velem. Kérte, hívjam vissza a megadott számon. A. J.-től nem ezt a telefonszámot kaptam meg, erre fejből is emlékeztem, mert más volt a körzeti előhívó szám is. Úgy döntöttem, most rögtön visszahívom. A negyedik csöngés után vették fel. – Igen? – szólt bele egy férfihang. – Halló, beszélhetnék Mr. Hamamotóval, kérem? – Én vagyok az – hangzott a válasz. – Ön akkor bizonyára dr. Gregory... – Igen, Alan Gregory vagyok. – Köszönöm, hogy visszahívott – mondta. – Én köszönöm, hogy keresett. Tudom, hogy a körülmények, mármint az, hogy egy idegen hívja fel önt, aki a lánya felől érdeklődik olyan sok év után... biztosan furcsa, talán kellemetlen érzés is lehetett önnek... – Igen, furcsa... – mondta. – Ez a helyes szó, tényleg furcsállottam. De úgy érzem, most már elég erős vagyok ahhoz, hogy beszéljünk róla... Még mielőtt rátérne a tárgyra, szeretném, ha elmondaná, mi is ez a bizonyos szervezet, amelynek a megbízásából keres. Mit is mondott a rögzítőmre? Mi a neve a szervezetüknek? – Locard – feleltem. – Egy tizenkilencedik századi híres detektívről nevezték el. A szervezet a szakma legjavát tömöríti, olyan ügyeket próbálunk megoldani, amelyek sok-sok éve felderítetlenek. Ahol a rendőrség csődöt mondott, ahol forró nyomról már hosszú évek óta nem beszélhetünk... – És azt is mondta, hogy Mariko halálának körülményeit szeretné tisztázni – jegyezte meg. – Ugye, jól értettem? Ezek szerint az ő ügyét is figyelemre méltónak találták. Persze, azok a nyomok is rég kihűltek... – Úgy van – mondtam. – És ezért nemcsak az ő haláláról van szó, hanem Tami Franklinéról is. – És miért is éppen ezzel az üggyel foglalkoznak? – kérdezte. – Néhány hónappal ezelőtt a Franklin család megkereste a szervezetet. Ők Tami szülei... Steamboat Springsben új rendőrfőnök van, Percy Smith a neve. És ők ketten Mr. Franklinnel kérték a Locard segítségét. Abban reménykednek, nekünk talán sikerül felgombolyítanunk a szálakat, még ilyen hosszú idő elteltével is. Talán sikerül olyan új adatra, részletre fényt derítenünk, amely összefüggésbe hozható a gyilkossal... bárki volt is az. – Aki megölte a lányomat... Éreztem, milyen mélyről törnek elő belőle az elfojtott indulatok. Szinte sistergett minden egyes szó, amely elhagyta a száját. – Igen – mondtam szelíden, hátha a nyugalmam hatással lesz rá. – És tőlem... tulajdonképpen mit szeretne hallani?
– Én klinikai pszichológus vagyok, Mr. Hamamoto. Az újraindított nyomozás során szigorú munkamegosztás szerint dolgozunk. Én azt a feladatot kaptam, hogy készítsem el a lányok profilját, vagyis pszichológiai portréját. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan információkra lenne szükségem öntől, amelyek rávilágíthatnak arra, milyen karakter volt a lánya, milyen volt a családi háttere, hogyan illeszkedett be az iskolába, a város életébe, a tágabb értelemben vett környezetébe... És ugyanezt a kutatást kell elvégeznem Tami Franklin esetében is. Mariko... – hebegtem, mert egyre csak Mikót akartam mondani. – Hogy megértsük, milyen módon kerülhetett Mariko és Tami kapcsolatba a gyilkossal... vagy gyilkosokkal. Taro Hamamoto vagy fél percig mély hallgatásba burkolózott. – Ön... ezek szerint a gyanúsítási eljárásban vesz részt, ugye, dr. Gregory? Vártam, kissé elbizonytalanodtam, nem igazán értettem, mire céloz. – Tudja, volt egy feltételezés annak idején, amikor az eredeti nyomozást lefolytatták, hogy egy idegen lehetett az, aki messziről jött ide, és aztán ugyanilyen hirtelenséggel távozott is a tett helyszínéről... vagyis, hogy ő követte el a kettős gyilkosságot, és nem egy helybéli lakos. Persze, ez csak feltételezés volt... – Igen, Mr. Hamamoto, tudok róla. Kérem, úgy vegye, hogy nem feltétlenül helytálló ez a régi hipotézis. Hallgatott egy darabig, majd így folytatta: – Sajnos, azt én sem tudom, hogy mi az igazság ebben az ügyben, de szeretném, ha végre kiderítenék. Ha lehetőségem volna arra, hogy találkozzam önnel, akkor részletesebben is megbeszélhetnénk. A személyes kapcsolat fontos, azt hiszem. Ugye, ön is ezen a véleményen van, dr. Gregory? Majd ha személyesen is találkoztunk, kiderül, tudok-e segíteni önnek a munkájában. Úgy értem, az újraindított nyomozásban. Sajnos, egy időre itt kell maradnom Vancouverben, úgyhogy önnek kellene ideutaznia hozzám, Kanadába. Két-három órát biztosan rá tudok szánni erre a beszélgetésre... Hallottam, hogy egy számítógép billentyűit ütögeti közben. – Van egy United Airlines járat Vancouverbe... Denverből indul, ezzel fél egykor van itt. Hétfőtől péntekig mindennap jár... – aztán további háttérzajok következtek. – Visszafelé szintén naponta van járat... Denverbe érkezik négy óra tízkor... Ha önnek is megfelel, az Air Canada várójában leszek... Van egy kis konferenciatermük, azt kibérelhetem erre a pár órára. Válasszon ki egy napot a jövő héten, amelyik csak tetszik önnek... – lapozgatás neszeit hallottam a háttérből. – Bár a keddem egy kissé zsúfolt, tehát ezt nem javaslom. Nos, dr. Gregory? – Elméletileg rendben van, részemről legalábbis – feleltem. – De előbb értesítenem kell erről a szervezetet, a Locardot. Tudniuk kell mindenről, ami a nyomozással kapcsolatos. Úgy éreztem, mintha kissé sajnálkozna rajtam, amiért ennyire önállótlan vagyok, és még ebben a kérdésben sem dönthetek a Locard nélkül. De én tényleg nem utazhattam csak úgy Vancouverbe. – Rendben van – mondta. – Akkor várom a hívását erre vonatkozóan. *** Néhány percig üldögéltem még a készülék mellett, és töprengtem a fejleményeken, aztán beszóltam Laurenért, és lementünk az Antares nevű vendéglőbe, ahol a feleségem pisztrángot rendelt, sok-sok salátával. Este még autókáztunk a környéken, aztán sétáltunk egy nagyot a panzió közelében, és egyszer csak az ösvény végén ott volt a Strawberry park, a hévízi forrással... Igen, ez volt az a hely, amelyről annyit tudtunk, hogy Tami azt mondta az öccsének, ide mennek este Marikóval... *** Amikor utoljára itt jártam, november volt, akkor még ingyen volt a belépő és a forrásban való fürdés, most már jegyet kellett váltanunk azért is, hogy a park területére bejuthassunk. Kellemes, meleg levegő érkezett a széllel a források felől, de bármilyen csábító is volt, mi nem mártóztunk meg. Ez a sclerosisos betegeknek és a várandós anyáknak is ellenjavallott. Mi beértük a
különleges levegővel, a látvánnyal és egymás társaságával. – Na és te mit szeretnél? Elmégy Vancouverbe? – kérdezte Lauren, miután részletesen elmeséltem neki, miről beszéltem Mr. Hamamotóval. – Ha A.J. igent mond rá, akkor mindenképpen elmegyek, és beszélek vele – feleltem. – És mi van, ha A. J. nemet mond? – kérdezte Lauren. – Én ezt nem tartom valószínűnek, de tudod, mit? Azt hiszem, akkor is elmegyek. Lauren szótlanul bólintott. – Végtére is megengedhetjük magunknak... – Nem is a pénzről van szó. Tudod, kezdem kicsit furcsán érezni magam ebben az új szerepben – magyaráztam. – Nem tudom pontosan, miért, de valami nyugtalanít. Majd igyekszem kideríteni az okát és önvizsgálatot tartani, de úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a két lány esetétől. Lauren halkan nevetett. – Én is ugyanígy vagyok vele – vallotta be. – Ez a munka szinte kizsigerel mindkettőnket, Alan... Na jó, ez túlzás. Olyan inkább ez, mint amikor bogarat ültetnek az ember fülébe. Tegnap ugyanerre gondoltam, mint most te. Alig várom már, hogy hétfő legyen, és beszélhessek Mary Wrighttal. Jó, mi? Nagyon fúrja már az oldalamat, hogy miért keresett. És egy pillanatig sem volt kérdéses a számomra, hogy vállaljuk-e ezt a munkát. Mindketten fejest ugrottunk ebbe az ügybe. – Azért jó lenne rájönni végre, hogy mi nyugtalanít engem ennyire ebben az egészben – mondtam komor képpel. – Szerintem elsősorban az, hogy semmit sem tudunk a gyilkosról vagy gyilkosokról. – Igen, úgy érzem, sötétben tapogatózunk. Minél hamarabb végére kell járnunk az ügynek. Remélem, hogy tudok segíteni a Locard-nak, azaz remélem, hogy mindketten segíteni fogunk nekik. De valami azt súgja, a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van, hanem Flynn Coe és Russ Claven kezében. Tizedik fejezet Laurennel úgy döntöttünk, vasárnap délelőtt visszaautózunk Boulderbe, de most nem a 9-es, hanem a 40-es úton megyünk. Ez Granbyn át a Winter Park mellett halad át a Berthoud-hágón, aztán csatlakozik a 170-es jelzésű úthoz. Az első órában gyér volt a forgalom, a levegő inkább langyos, mintsem hideg, az ég halványkéken, biztatóan derengett a fejünk fölött. A hófehér felhők engem a gleccserekre emlékeztettek. Amint közeledtünk Silver Creekhez, megkérdeztem Laurent, aki egész idő alatt a vasárnapi lapokat bújta, mit gondol, vajon miért kereste őt Mary Wright. Vagy fél percig bíbelődött az újság összehajtogatásával, hogy ne kelljen teljesen szétnyitnia, és azért az utat is láthassa közben, ha éppen figyelni akarja, majd az ölébe tette, felém fordult és azt kérdezte: – Ugyan, ki tudhatja ezt rajta kívül? Talán a coloradói tárgyalási protokoll érdekli... Helyi törvények... bármi lehet. Nem ismerem őt, sem az észjárását. – És találgatni sincs kedved? – kérdeztem reménykedve, mert azzal is telt volna az idő. – Szerintem teljesen fölösleges találgatni – mondta Lauren, és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a témát. *** Délután fél kettő is elmúlt, amikor hazaérkeztünk. Adrienne-t és Jonast nem találtuk otthon, talán kirándulni mentek ebben a szép időben. Emily az udvaron szaladgált. Biztos voltam benne, hogy mielőtt elindultak, összevesztek azon, hogy magukkal vigyék-e a kutyát vagy sem, bárhová mentek is. Miután mindent kipakoltunk a kocsi csomagtartójából, játszottam egy ideig a kutyával az udvaron, Lauren odabent kinyitott néhány ablakot, hogy kiszellőzzön a lakás. Később nekiállt kimosni a szennyest. Míg a háttérben a mosógép zakatolt, felhívtam Diane-t, hogy tudja, már itthon vagyunk, és hogy a személyi hívómon elérhet, ha van valami fontos teendőnk. Megnyugtatott, azt
mondta, a betegekkel, akiket átvett tőlem, az égvilágon semmi gondja nem akadt, míg mi távol voltunk. Halaszthatatlanul fontos ügy pedig egy sem adódott ez idő alatt. Ez a tudat megkönnyebbüléssel töltött el. Aztán beszélgettünk még egy darabig, ahogy régi barátok között szokás, majd megköszöntem neki, hogy helyettesített, letettem a kagylót és visszahallgattam az üzenetrögzítőnket. Az előző évben elvégzett házfelújítással megbízott építészünk, Dresden Lamb keresett. Őt én kerestem korábban, mert az egyik zuhanyozófülkénk beázott. Megígérte, hogy átugrik hozzánk a jövő héten és megnézi, mit tehet az érdekünkben. A legjobb barátom, Sam Purdy is hívott, hogy elmennék-e vele a parkba a hétvégén, mert a kisfia, Simon most játszik utoljára az idei bajnokságban. Rajtuk kívül kétszer is keresett valaki, aki végül úgy döntött, mégsem hagy üzenetet. Az utolsó üzenet még ennél is furcsább volt: ez egy bizonyos Dorothy Levin nevű hölgytől érkezett. Nem szólt egyikünkhöz se, vagyis mindkettőnket érinthetett. – Helló – mondta. – A nevem Dorothy Levin. A Washington Postnak dolgozom. És meghagyott egy számot, 202-es körzeti előhívóval. Erről azonnal tudtam, hogy Washington D. C. és környéke, hiszen mostanában a Locard miatt több telefonhívást is bonyolítottam ugyanezzel. A telefonszám meghagyása után már csak ennyi volt az üzenete: – Kérem, amint lehetséges és alkalmas önnek, hívjon vissza. Lauren is hallotta az üzenet végét. – Hát ez meg melyikünknek szólt? – kérdezte. – Neked vagy nekem? – Szerintem neked – vágtam rá gonoszkodva. Egyikünk sem kedvelte az újságírókat. – Szerintem meg neked – mondta azon nyomban. – Fogadni mernék, hogy a Locard miatt keresett, bármelyikünket akarta is vonalvégre kapni. Washington Post... Naná, hogy a Locard-ügyben keres. – És szerinted hogyan lehetséges, hogy a Washington Postnál egy újságíró máris megszimatolta, hogy itt valami fontos dologról lehet szó? – Szerinted a Monica Lewinsky-ügyről hogyan szereztek tudomást? – dobtam vissza neki a kérdést. – Nahát, már megint ezzel jössz elő – mondta Lauren kissé sértődötten. – Ken Starrnak sikerült jól aláfűtenie az ügyészi szakmának. Szerinted mi legyen, visszahívjuk ezt a bizonyos Ms. Levint? – Nem hiszem, hogy szükség van rá. Kimber egyértelműen megmondta, hogy teljes hírzárlat van. Ehhez kell tartanunk magunkat. Tőlünk semmit sem tudhat meg a sajtó, vagyis no comment. Igaz is, azt is kérte, jelezzük neki, ha valaki a médiától kapcsolatba szeretne lépni velünk. Az ő felelőssége kontroll alatt tartani az újságírókat. Szerintem őt kellene felhívnunk, vagy az is elég, ha A.J.-jel beszélünk. Az is biztosan fontos hír a számukra, hogy egy újságíró keresett minket. Nem hiszem, hogy nekünk kellene aggódnunk emiatt akár egy percig is. – Amíg vissza nem hívtuk, nem tudhatjuk, hogy a Locard-ügy-ben keresett-e. Vagy te másképpen látod? – kérdezte. Meggyőző érv volt, mint mindig – ezt igazán megszokhattam már Laurentől. – Rendben van – bólintottam. – Akkor hívd csak vissza egészen nyugodtan. Amint ezt kimondtam, Lauren távolodni kezdett a készüléktől. – Nem, szerintem jobb lenne, ha te hívnád vissza – mondta hátranézve a válla fölött. – Lehet, hogy még mindig a múltkori telefonbetyár az. Én már belefáradtam, Alan, és nincs kedvem hozzá, hogy még egyszer bedőljek egy ilyen aljas tréfának. Legutóbb megígérted, hogy igyekszel távol tartani engem ezektől a dolgoktól, míg kihordom a babát... – Hónapok óta semmi hír a telefonbetyárod felől – állapítottam meg. – Miért éppen most támadt volna újra kedve az idétlen vicceihez? Lauren odalépett elém és fölém hajolt, át a dohányzóasztal fölött. – Köszönöm, Alan, hogy leveszed a vállamról ezeket a terheket – mondta. Igaza volt, megígértem, hogy a gyanús hívásokat én kezelem. – Rendben van – bólintottam –, bár én cseppet sem tartom valószínűnek, hogy telefonbetyár hívása lenne. Jól van, akkor visszahívom ezt a Dorothy Levint vagy ki a csudát. De csak azért,
mert... mert várandós vagy és gyönyörű. – Ezt vártam tőled, szívem – mondta, és a nagy póló nyakkivágásán kidugta az egyik vállát, szexis mosoly kíséretében. – Tényleg, mióta várandós vagyok, sokkal szebbnek érzem magam. És a következő pillanatban játékosan hozzám vágott egy díszpárnát. Szerencsére még időben elkaptam a fejemet az útjából. *** Mint ez hamarosan kiderült, az üzenetben megadott washingtoni szám Dorothy Levin otthoni telefonjáé volt. Kissé lihegve vette fel, már a második csengés után. – Helloooo – szólt bele éneklő hangon. – Dorothy Levinnel szeretnék beszélni – mondtam. – Én vagyok az – hangzott a válasz. – Itt Alan Gregory beszél, Colorado államból – mondtam. – Üzenetet hagyott a rögzítőnkön, és visszahívást kért tőlünk. – Igazán... ön az? Jó, nagyon jó, remek – csacsogta lelkendezve. – Micsoda meglepetés... Tartaná egy pillanatig... Hallottam, hogy papírt lapozgat, talán a noteszét. Türelmesen vártam és hallgattam. – Mister vagy doktor Gregory? – kérdezte. Nem értettem. – Micsoda? – Ott van még? Mister vagy doktor Gregory? – ismételte el az iménti kérdést. Ettől egy kissé ideges lettem. – Mondja csak, most valami interjúra készül velem? Felsóhajtott. – Nem mondtam a rögzítőjükre? A Washington Post riportere vagyok, és... – Nem, azt nem mondta, hogy riporter – szakítottam félbe. – Csak annyit, hogy a Postnál dolgozik. – Igazán? – csodálkozott, majd felsóhajtott. – Nem jellemző rám. Egyenes ember vagyok. És egészen biztos vagyok abban, hogy... – Szívesen visszajátszom önnek az üzenetet – mondtam végtelen türelemmel. – Ezt szeretné? Újabb sóhajtás következett. – Nem, erre nincs szükség – mondta. – Ide hallgasson, Miss Levin... – Bocsásson meg, de ez a beszélgetés most nem úgy zajlik, mint ahogy elterveztem. És ennek nem örülök, gondolom, ön sem. Ugye, érti, mire gondolok? Nem szeretem, ha valami rosszul kezdődik. Mit szólna hozzá, ha elkezdenénk még egyszer az elejéről? – aztán meg sem várva a válaszomat, így folytatta: – Nos, akkor... Itt az új bejelentkezésem. Hello, Mr. Gregory? Itt Dorothy Levin beszél. A Washington Post riportere vagyok. Hogy van? Kissé nehézkesen ugyan, de belementem a játékba. – Jól, Ms. Levin, köszönöm kérdését. És ön? – Remekül... Tudja, arra lenne szükségem... – ekkor már megint kiesett a szerepből, de azonnal észrevette magát. – Sajnálom, még egyszer. Jól vagyok, köszönöm kérdését. Elnézését kérem, amiért hétvégén és otthon zavarom, de épp egy sztorit készülök írni arról, hogy milyen módon szokott pénzt gyűjteni a kampányaihoz Raymond Welle szenátor úr. Az ön nevét ezzel kapcsolatban hozta fel valaki, aki... – Micsoda? – szakítottam félbe. – Kitől kapta meg a nevemet? Lecsapott valamit az asztalra, ami a zajból ítélve elég kemény lehetett. Talán a notesze volt az. – A fenébe – dühöngött, mintha ott sem volnék. – Pedig most másodszor már sokkal jobban ment. Tudja, az az igazság, bármennyire is szeretném, nem árulhatom el önnek, hogyan és kitől kaptam meg a nevét, az elérhetőségét. Vannak bizonyos szabályok a mi szakmánkban az
informátorainkkal kapcsolatban. Hallott a Watergate-ügyről? Ennek kapcsán a bizalmas hírszerzőkről és más efféléről? Ugye, ismerősen cseng a dolog? Lássuk csak, nem vonná vissza ezt a kérdést? Nem csinálhatnánk úgy, mintha fel sem tette volna? Vagy ha benne van, talán elkezdhetnénk még egyszer az elejéről ezt az egészet... Elnevettem magam, és ettől ő is felszabadultabb lett, és nevetni kezdett. Hallottam, hogy közben gyufát gyújt, aztán cigarettázni kezd. Viszonylag hosszú idő telt el, mire ismét megszólalt. – Ott van még, Mr. Gregory? Ugye, nem teszi le? Ki nem állhatom, amikor ezt csinálják. Pedig sokszor megesik velem. – Nos, Miss Levin, sajnos, az égadta világon semmit sem tudok arról, hogyan finanszírozza Welle szenátor a kampányait. Ez a szomorú tényállás. Mintha félrenyelt volna, olyan hangot adott ki magából. Megpróbáltam elképzelni, vajon milyen lehet, milyen cigarettát szív... Biztosan valami jó erőset, férfiasat. Talán Camelt... – Folytassa, kérem – mondta. Ismét nevettem, most inkább kényszeredetten. – Nem folytatom, Ms. Levin – mondtam végül. – Nincs miről beszélnem ugyanis. Semmit sem tudok Raymond Welle-ről és a kampányairól. Nem reagált azonnal. – Na és arról, hogy honnan szokta előteremteni a szükséges pénzt? – kérdezte. Olyan sercegő hangot hallottam, mintha egy vastag filctollal jegyzetelte volna közben a szavaimat. Hosszasan füleltem. Igen, most már biztosra vettem, hogy mindent felír magának, amit csak mondok. Úgy éreztem, vagy most rögtön le kell tennem a telefont, vagy egyszerűen befognom a számat. De képtelen voltam eldönteni, mitévő legyek, azért vártam. Ő is, türelmesen. Vagy fél percig bírta, aztán újra megszólalt. – Igen, és? Ha ez volt a legügyesebb kérdés, amit feltehet, akkor nem sokra viszi a szakmában, gondoltam magamban. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha egyszerűen leteszem. De aztán elismételtem a kérdését. – Igen, és? – kérdeztem. – Ez már a következő kérdése volt? Komolyan gondolja? Köhögés és nevetés is lehetett a zaj, amit ekkor hallatott a vonal túlsó végéről. Annyira kellemetlen volt, hogy inkább eltartottam a kagylót a fülemtől. – Nem, ez nagyon suta és amatőr dolog volt a részemről, elismerem – mondta. – Tudja, mit? Igyekszem jobban csinálni mostantól fogva. Megígérem... Kérem, adjon nekem még egy esélyt. És bármit tehet, csak fel ne hívja a szerkesztőmet, hogy reklamáljon nála miattam, rendben van? Még mindig nevetett, kissé idegesen. – Tulajdonképpen mit akar, Ms. Levin? – kérdeztem. – Lehet, hogy ön nagyon szórakoztatónak találja a beszélgetésünket, de én egyre inkább úgy érzem, hogy mindketten csak az időnket pocsékoljuk. Most végre talán összeszedi magát, gondoltam. – Mint mondtam, egy sztorit készülök írni arról, hogyan finanszírozta Welle képviselő a kampányait 1990-ben, 1992-ben és 1994-ben. Egy informátoromtól megkaptam az ön nevét, és információt szeretnék kapni öntől ez ügyben. – Mégis miről? – Arról, amit tud ezzel kapcsolatban. – De én semmit sem tudok – mondtam türelmetlenül. Felsóhajtott, aztán hosszasan szívta a cigarettát, és közben dudorászni kezdett egy gyermekdalt. Kör-kör ki játszik... aztán hirtelen abbahagyta és megkérdezte: – Akkor elárulná nekem, Mr. vagy doktor Gregory, hogy ha semmit sem tud Raymond Welle képviselőről, akkor miért tervezi, hogy találkozik vele éppen ezen a pénteken, és éppen Denverben, ahol a kampánynyitó beszédét készül elmondani, vagyis támogatókat gyűjteni magának? Honnan a fészkes fenéből tudhat erről egy újságíró, kérdeztem magamban.
– Hogy mondta? Most már kissé ingerült lett a hangja. – Kérem, mindjárt segítek, csak egy pillanatot várjon. Talán elkél itt egy kis pontosítás. Azt kérdezte, hogy mondtam? Ezt úgy értsem, nem jól hallotta? Vagy úgy értsem, bocsánat, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ön tud arról, hogy én találkozni fogok Welle szenátorral? – No comment – vágtam rá. – Semmit sem tudok az ügyről. Most már mindketten egyre türelmetlenebbek lettünk. És volt valami, ami nagyon nem tetszett nekem benne. Mégis mi történik itt? Mi folyik itt valójában? Nagy kísértést éreztem, hogy elmondjam neki, miért nem beszélhetek vele dr. Welle-ről, de ellenálltam a csábításnak. – Egészen biztos vagyok abban, hogy nincs mit mondanom önnek, Ms Levin. – Ez azért másképpen hangzik, mint az, hogy semmit sem tudok erről az ügyről – jegyezte meg Ms. Levin. Úgy éreztem, mintha ezt is jegyzetelte volna, olyan pontosan idézte a szavaimat. Megvontam a vállam, aztán biztosra véve, hogy hiába érvelek, semmi értelme, azt mondtam: – Sajnálom, de úgy látom, nem jutunk egyről a kettőre, Miss Levin. Szeretném, ha mielőbb befejeznénk ezt a meddő beszélgetést. – Nyugodtan leteheti a telefont – mondta –, de akkor azt fogom megírni, amit maga nélkül sikerült megtudnom, és nem kap lehetőséget arra, hogy kommentárt fűzzön hozzá. Kényszeredetten nevettem, és most már sokkal idegesebb voltam, mint bármikor eddigi beszélgetésünk során. – Ám legyen. Ha valami nem tetszik, majd újra megkeresem. – Ebben egészen biztos vagyok – vágta rá, s azzal letette a kagylót. *** Nem hagyott békén a dolog, és egyre csak az motoszkált a fejemben, hogyan tudnám kideríteni, mire föl volt ez az egész. Először is felhívtam a tudakozót, és megkértem a Washington Post szerkesztőségének központi számát. Ott Dorothy Levint kértem, és azonnal kapcsolták a hangpostáját, ahol az ő hangja beszélt. Azonnal ráismertem. Ebből tudtam, hogy nem valami ostoba átverés áldozata lettem. Ez a nő hús-vér emberből van és önmagát adta. – Ugyan ki tudhat kettőnkön kívül még arról, hogy találkozót tervezel Raymond Welle-lel? – tette fel Lauren a költői kérdést. – Welle teljes apparátusa – mondtam. – És ha jól sejtem, most már az egész Washington Post. – Na és ott van A. J. Őt se felejtsd el. És azt, vagy azokat, akiknek ő elmondhatta. – Gondolod, hogy akad valaki a Locardnál, aki szándékosan félrevezeti a Post egyik riporterét a Welle-lel tervezett találkozásom témáját illetően? – Nem, ennek semmi értelme – mondta Lauren. – Akkor már inkább azt tartom valószínűnek, hogy Welle környezetéből adta valaki a tippet ennek a Miss Levinnek. Belső, bizalmi pozícióban lévő embernek kell lennie – mondtam félhangosan gondolkodva. – A kampányát szervező stábtagok között kellene keresni az illetőt. Bizonyára ő értette félre a találkozótok célját. Lehet, hogy csak az előjegyzési naptárát látta, és ennek alapján hozta összefüggésbe a két dolgot, nem gondolod? – folytatta Lauren a gondolatmenetet. – Azért tévedhetett, mert időben épp egybeesik a két esemény, a kampánynyitó és kettőtök megbeszélése. – Igen, ez tűnik a legvalószínűbbnek – állapítottam meg. – Akkor viszont a következő kérdés az, hogy értesítenem kell-e minderről A. J.-t és Kimber Listert. *** Lauren is elgondolkodott a kérdésen. – Nem, szerintem nem. Ennek nincs köze a Locardhoz – mondta végül. – A Locardot nem is
említette, sőt még csak nem is utalt rá, igaz? Vagy a két lányra, Steamboat Springsre? – Nem, egyikre sem célzott. Semmit sem említett, ami összefüggésbe hozható lenne ezzel az üggyel. – Hát akkor, szerintem... részünkről le van zárva a dolog. *** Ehhez képest elég nehezen tudtam szabadulni a Dorothy Levinnel folytatott telefonbeszélgetés emlékétől. Valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva sokáig nyugtalanított a dolog. Maga a tény, hogy egy riporter egy közismert washingtoni újságtól beszélni akart velem, eleve idegesített. Egyszerűen ideges voltam tőle, és kész. Márpedig, ha én ideges vagyok, akkor nagyon idegesít valami. Először úgy gondoltam, mit sem törődve ezzel a szokatlan telefonhívással, elröpülök Kanadába, azaz Vancouverbe szerdán. Felhívtam a United Airlines információs vonalát és lefoglaltam magamnak a helyet, ahogyan Mr. Hamamoto javasolta. Amikor meghallottam, mennyibe kerül mindez, imádkoztam, hogy A. J. ne sokallja a költségeimet. Hagytam neki üzenetet telefonon, hogy jóváhagyja-e. Aztán Mr. Hamamoto számán is hagytam egy üzenetet, mondván, hogy a jóváhagyást még várom a szervezettől, de a találkozó egyébként részemről rendben, az Air Canada várótermében leszek a megadott időpontban, szerda délután. Vagy öt telefonhívást lebonyolítottam még gyors egymásutánban, mire sikerült átrendeznem a már előjegyzett betegek időpontjait úgy, hogy kényelmesen lebonyolíthassam a rendelést és az utazást is. Úgy tűnt, semmi akadálya annak, hogy találkozhassak Taro Hamamotóval. A kedd és a csütörtök így kissé túlzsúfoltra sikeredett ugyan a rendelési időmet tekintve, de valamit valamiért. És aztán egy szombati napon is kénytelen leszek bemenni dolgozni. A kutyánk, Emily sokkal több figyelmet igényelt tőlem mostanában, és ezt nem tagadhattam meg tőle. Alaposan megfuttattam a kertben, aztán átvittem Adrienne-ékhez, és Jonas gondjaira bíztam. Míg ők ketten odakint szaladgáltak a kertben, megkérdeztem Adrienne-től, hogy vannak Erinnel. Tudomásom szerint az utóbbi időben Erin volt az érdeklődése tárgya. Adrienne azonban mogorván kérdezett vissza. – Miért kérdezed? Mondtam, merő kíváncsiságból. – Nos, Erin jól van. – Nem láttam őt mostanában, és ez feltűnt – kezdtem magyarázkodni. – Csak a minap tűnt fel és törtem a fejem rajta... De ekkorra én is beláttam, nagyon sután mentegetőzöm. Adrienne nevetett rajtam, de éreztem, hogy idegességében teszi ezt. – Az az igazság, Alan – mondta végül –, úgy tűnik, kirúgott. Vagyis vége köztünk mindennek. – Sajnálom, ha ez a helyzet. Megkedveltük őt. Lemondóan legyintett, jelezve, hogy nem tart igényt az együttérzésemre. – Ugyan már, jól van ez így – mondta. – Amúgy is egyre langyosabb volt ez a kapcsolat. Meg az egész... – Az egész? – nem értettem. – Igen, úgy értem, ez a saját nememmel való kokettálásom – mondta őszintén. – Ó, értem már – feleltem. – És most rossz érzésed van ezzel kapcsolatban utólag? – Nem, annak már rég vége, hogy nekem bármi miatt bűntudatom legyen. Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy őszintén megbántam bármely tettemet vagy döntésemet – mondta elmélázva. Vártam, hátha felvet egy másik témát, amiről szívesebben beszél, de aznap nem volt valami közlékeny kedvében. Mindketten hosszasan hallgattunk, szótlanul figyeltük Jonast és Emilyt, akik önfeledten kergetőztek a kertben. – Még mindig melegnek tartod magad? – kérdeztem váratlanul.
Elszörnyedve nézett rám. Láttam, hogy fájó pontra tapintottam. – Ne haragudj – próbáltam menteni a helyzetet. – Ez nem volt valami udvarias kérdés – mondta sértődötten. – Igazad van, de hogyan tudhatnám meg a választ máskülönben? – Egy igazán udvarias ember elsősorban a saját dolgaival foglalkozik – mondta nevelő szándékkal. – Akkor legalább azt áruld el, ki az, aki Lexusszal jött hozzád nemrég? – kérdeztem. – Miféle Lexusszal? – kérdezett vissza. – Egy Lexust láttunk idefent parkolni nemrég. Most már szinte megvetően beszélt velem. Rég megbántam, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a kérdéssel. – Nahát... Ha egy nő egyedül neveli a gyermekét, és kiköltözik ilyen messzire a városból, akkor sem lehet magánélete? Nekem nem lehetnek titkaim? – kérdezte. – Ugyan már, Adrienne – próbáltam megbékíteni. – Itt lakunk egymással szemben, olyan a házad, akár egy akvárium. Te is belátsz hozzánk... – Ez nem igazság – tiltakozott hevesen. – Az én életem persze sokkal érdekesebb, mi? Szoktad távolból szemlélni a saját életedet? Isten ments, ugye? A ti életetek tabutéma, az enyém... szabad préda. Ezt kikérem magamnak. Összetéveszted a szomszédságunkat egy valóságshow-val. Nem próbálkoztam tovább, olyan mogorva kedvében volt aznap, hogy érezhettem, a világ minden kincséért el nem árulta volna nekem akkor, hogy kié volt az az átkozott Lexus. *** Egyre csak nyugtalanított az a telefonbeszélgetés is, amelyet Dorothy Levinnel folytattam, és csak akkor feledkeztem meg róla egy időre, amikor este nyugovóra tértünk végre. Az ágyból néztem végig a késő esti híradót. És közben elmeséltem Laurennek, mi történt ma, amikor odaát voltunk Emilyvel Adrienne-éknél. – És különben jól van? – kérdezte. – Adrienne mindig ugyanúgy van – feleltem. – Akkor is – folytatta elgondolkodva. – Majd átmegyek hozzá beszélgetni. Nekem mindig elmesél olyasmit is, amit előtted egy szóval sem említene. Szerintem az a Lexus egy férfié. Szinte a nyakamat tenném rá, olyan biztos vagyok benne. *** Lauren hétfőn reggel felhívta Mary Wrightot, és sikerült is beszélnie vele. Egy egész sor kérdése volt a coloradói törvénykezésről, az ügyészi gyakorlatról. Lauren azt javasolta, küldje el emailben, akkor ő is írásban válaszol rá, de Mary inkább a fax mellett döntött. Ha jól láttam, vagy háromoldalnyit tettek ki a kérdései. Éppen kávézgattam, amikor a fax elkezdte ontani magából az oldalakat. Aztán elindultam a rendelőbe, ahol már várt rám aznapi első páciensem. Amikor hazaértem, Lauren azt mondta, örül, ha hétvégére sikerül maradéktalanul válaszolnia Mary Wright minden egyes kérdésére. Ekkor már mindketten éreztük, hogy nem kevés munka áll előttünk. Tizenegyedik fejezet A repülőút Brit Columbiába egész kellemesen telt el. Legalább kéttucatnyi hely üresen maradt ugyanis a 737-es fedélzetén, amellyel utaztam, és csodálatos módon az egyik épp a mellettem lévő volt. Senki és semmi sem zavart hát repülés közben, és életemben először fordult elő velem repülőgépen, hogy keresztbe tehettem a lábaimat, amelyik irányba csak akartam. Az első egy-két órát olvasással töltöttem, aztán kifelé figyeltem, amint megkezdtük az ereszkedést. Amikor a gépet oldalra döntötte a pilóta, megláttam Vancouvert a magasból, elsőként egy nagy óceánjáró hajót pillantottam meg, békésen szántotta az óceán vizét észak felé tartva, Canada Place-től a Georgia-szoros felé. A másik oldalon ugyanekkor egy nagy teherszállító hajó tartott a Csendes-
óceán nyílt vizei felé, a Juan de Fuvaca-szoroson át. Elképzeltem, milyen nagyszerű érzés lehet egy ilyen gigantikus hajóval utazni. A hosszú tél és tavasz után, a coloradói szárazsághoz képest az északnyugati partvidék buja zöldjei mesésen szép és üdítő látványt nyújtottak. Elég tiszta volt az idő, így minden apró részletet megfigyelhettem a partvidéken, Vancouver szigetének közelében. Mennyi hely, ahová szívesen utaznék – nem hivatalos ügyben. Sok észak-amerikai város van, ahol még sohasem jártam, de most a reptérnél tovább nem jutok. Vancouver az a hely, amelyről elmondhatom, hogy jártam ott, de jóformán semmit sem láttam belőle. Máris bántam, hogy csak ilyen rövid időre érkeztem ide. *** A kanadai bevándorlási hivatal és a vámvizsgálat igen hatékonyan működik, így egyiknél sem időztem hosszasabban. Alig negyedórával az után, hogy leszálltunk, máris bejelentkeztem a United Airlinesnál, megjártam az USA-vámvizsgálatot és a bevándorlási hivatalt, aztán átmentem az USA-ba tartó gépek indulási várótermébe. Az USA bevándorlási hivatalban kitöltendő űrlapon szerepelt a kérdés: Mennyi ideig szándékozik Kanadában tartózkodni. A legszívesebben azt írtam volna, negyed órát, de nem tehettem, nehogy azt higgyék, viccelek velük, és kekeckedni kezdjenek velem. Hivatalosan elhagytam az USA-t, megérkeztem Kanadába, majd dolgom végeztével visszatértem az USA-ba anélkül, hogy elhagytam volna a vancouveri repteret. A bevándorlási hivatalnokot, aki ellenőrizte a papírjaimat, nem érdekelte, hogy nincsen csomagom. Ő és a jegyet ellenőrző másik egyenruhás is, aki odaadta a beszállókártyámat, ázsiai származásúak voltak. Vagy tíz éve jártam Kanadában utoljára, s ezek alapján úgy tűnik, azóta igen jelentékeny bevándorlási hullám érte el a várost. *** Mr. Taro Hamamoto még nem érkezett meg, de telefonon intézkedett, hogy várjanak az alkalmazottak az Air Canada pultjánál, ahonnan a kis tárgyalóterembe kísértek, amelyet Hamamoto lefoglaltatott a számunkra. Kényelembe helyeztem magam, a képviselet jóvoltából kiváló helyi sört iszogathattam, és némi harapnivalóval is elláttak. Kedves emberek sürögtek körülöttem a kis konferenciaszobában, míg Mr. Hamamoto érkezésére vártam. Úgy tíz perc múlva nyílt az ajtó, és ott állt ő. Tipikus, alacsony termetű ázsiai férfira számítottam, de Taro Hamamoto csaknem olyan magas volt, mint én magam. Arra is készültem, hogy már javában benne jár a korban, talán meg is törte a tragédia, a lánya elvesztése, de életerős, jó negyvenesnek tűnő, szikár, hogy ne mondjam, derűs férfi állt meg előttem. Amikor felálltam, hogy köszöntsem, úgy éreztem, mintha régről ismerném őt. Kezet fogtunk egymással, szinte észrevétlenül bólintott, amikor bemutatkoztunk. Azonnal átnyújtott egy névjegyet, én épp csak egy pillantást vetettem rá, és eltettem, aztán máris kutatni kezdtem a tárcámban, hogy én is odaadjam neki az enyémet. – Dr. Gregory – mondta a kártyámra pillantva. – örülök, hogy megismerhetem. – Részemről a szerencse, Mr. Hamamoto – mondtam. – Hálás vagyok önnek, hogy hajlandó volt találkozni velem. – Remélem, nem késtem – szabadkozott az órájára pillantva. – Nem, az én gépem érkezett néhány perccel korábban – nyugtatgattam. – A hivatalos procedúrán hamar túlestem. A bevándorlási hivatalban szinte egy lélek sem volt rajtam kívül. Végigpillantott a hosszú asztalon, látta előttem az üres tányért, a poharat, a sörösüveget. – Kérhetek önnek még valamit, mielőtt elkezdjük, dr. Gregory? – kérdezte a keletiekre jellemző udvariassággal. – Nem, köszönöm, minden tökéletes. És ön? – Nem, köszönöm, én semmit sem kérek – válaszolta. – Kezdjük el inkább minél előbb. Kevés az időnk. És tudja, alig várom már, hogy... Nagyon ritkán van alkalmam, hogy beszéljek a lányomról – mondta, és most észrevehetően elkomorult a tekintete. – A feleségem... Ő inkább felejteni akar, mintsem emlékezni. Ő azt kérdezte tőlem, van ennek értelme egyáltalán? – Hogyne lenne – próbáltam meggyőzni.
Leült, egyenes testtartással, merev vállal. Láttam rajta, milyen feszült. – Vannak bizonyos kapcsolataim... az USA-ban – jegyezte meg. – A kérésemre ezek az emberek segítettek bizonyos kutatásokban, már a szervezetre vonatkozóan, amelyet ön képvisel, Mr. Gregory – tette hozzá értetlen arckifejezésemet látva, halvány mosoly kíséretében. – A Locard... fantasztikus találmány ez a szervezet. Imponáló a szakértői névsoruk – mondta elismerően. – Igen, én is azt hiszem. A névjegyemet az imént letette maga elé az asztalra, most a szeme elé emelte, aztán folytatta: – De ön nem tartozik az állandó tagok közé.
Kijelentés volt, nem kérdésnek szánta. Igyekeztem közönyös lenni, miért is kellett volna védekeznem? – Nem, valóban nem. Amint láthatja a névjegyemen, gyakorló klinikai pszichológus vagyok, aki Boulderben, Colorado államban praktizál. Nem vagyok állandó tagja a Locardnak, de a szervezet sok úgynevezett vendég szakértőt kér fel, akik tulajdonképpen önkéntes munkát végeznek. Én is ezek közé tartozom. Felkértek arra, hogy vegyek részt ebben az ügyben. A munkámmal, a tapasztalatommal igyekszem segíteni az újraindított nyomozást, amelynek az a célja, hogy megtalálják a lánya, Mariko és a barátnője, Tamara Franklin gyilkosát... vagy gyilkosait. – Kérem, bocsássa meg a tudatlanságomat, de miért érzi a Locard szükségesnek, hogy éppen a coloradói Boulderből kérjen fel egy klinikai pszichológust? Hosszas magyarázkodásba fogtam arról, hogy ismernünk kell a helyet, ahol a két lány élt, és meg kell ismernünk az áldozatokat is ahhoz, hogy eljussunk a gyilkoshoz. Olyan gördülékenyen fogalmaztam, mintha előre elpróbáltam volna a válaszomat. És még magabiztosan is csengett a hangom, amin magam is meglepődtem. Amint befejeztem a mondandómat, Hamamotóban is enyhült a feszültség, vonásai ellágyultak, és már a szája sem volt olyan keskeny. – Most már értem, azt hiszem. Dr. Gregory... látom a szemén, hogy még van valami más magyarázata is annak, hogy köze lett a mi családi tragédiánkhoz. Úgy láttam, ha megosztok vele még egy-két bizalmasabb információt, akkor talán jobban megbízik bennem. – Jól látja – mondtam. – Akkor megosztom önnel a titkaimat erre vonatkozóan. Valamikor, nem sokkal a lánya halála előtt, Mr. Hamamoto, a lánya pszichoterápián vett részt Steamboat Springsben. Egy klinikai pszichológusnál járt, amilyen én magam is vagyok. Olyan epizód volt ez az ő életében, amelyről a Locard stábja úgy gondolta, érdemes alaposabban utánajárni. Én is ebben a megoldásban hiszek. Egyetértettünk ebben a kérdésben az állandó tagokkal, akik között van egy pszichológus és egy pszichiáter is. Ők úgy vélték, én vagyok a megfelelő személy arra a feladatra, hogy tisztázzam az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Erről a terápiáról lenne tehát szó... – Dr. Welle – mondta Mr. Hamamoto kissé révetegen. – A most már híres dr. Welle – ismételte el. Megérintette az inge gallérját, és nyelt egy nagyot. Azt hittem, arra készül, hogy valamilyen negatív élményét ossza majd meg velem Welle-lel kapcsolatban, de nem így történt. Hamamoto ezekkel a szavakkal folytatta: – Rengeteget segített a lányomnak. Szeretném, ha ezt ön is tudná, dr. Gregory. Mindannyiunknak sokat segített. Dr. Welle... Dr. Raymond Welle... Ökölbe szorult a keze, aztán, amikor kiengedte magából a feszültséget, lassan szétnyitotta a tenyerét, az ujjait. – Akkoriban feltűnt nekünk, hogy Mariko túlságosan gyorsan síel... Hétvégén együtt voltunk kint a hegyekben, és úgy találtam, egyik napról a másikra vakmerő lett. A feleségemmel úgy éreztük, fennáll a veszélye, hogy féktelenné válik. Nem akartuk eltiltani a kedvenc sportjától. Dr. Welle segített neki, hogy uralkodni tudjon önmagán, ne hagyja, hogy magával ragadja a sebesség mámora, a száguldás öröme. Felbecsülhetetlen segítség volt, amit tőle kaptunk akkor... A közlése meglepett, mint ahogy az is, hogy egyértelműen dicsérte dr. Welle-t. – Örülök, hogy így emlékszik vissza rá, és hogy ilyen sokat adott a doktor a családjuknak. – Igen, valóban így volt... – Történetesen már meg is beszéltem egy találkozót dr. Welle-lel. Két nap múlva Denverben lesz, én is odautazom. A kampányirodája készséges volt, és lehetővé tették a számomra ezt a találkozót. Most ugyanis azon fáradozunk, hogy újraindíthassuk a nyomozást. Hamamoto bólintott. – Ahhoz, hogy ez a beszélgetés elérje a célját – folytattam –, tudnom kellene néhány dolgot erről a kezelésről. És ezekre a kérdésekre csakis öntől kaphatok választ. Vagy a feleségétől. Ahhoz, hogy hozzáférjek a dokumentációhoz, dr. Welle-nek át kell adnom egy írásos nyilatkozatot, amelyben ön vagy a felesége felmentik őt az orvosi titoktartás kötelezettsége alól. Különben semmit sem érek az egésszel – érveltem. – Enélkül köti őt az eskü, miszerint a kezelés részleteit titokban tartja, az erre vonatkozó dokumentumokat pedig senkinek sem mutatja meg, és nem is beszél arról,
hogy mi áll ezekben. Enélkül nem tudom elkészíteni Mariko pszichológiai profilját, pedig ez létfontosságú a nyomozás szempontjából. Hamamoto bólintott. – Értem – mondta. – Arra gondol, hogy dr. Welle-nek tudomása lehet olyasmiről, ami közelebb viheti a nyomozást a megoldáshoz? A doktor tényleg segíthet önnek abban, hogy megtalálják Mariko gyilkosát? – éreztem a szavaiból, hogy kételkedik ebben. – Nincs okom feltételezni, hogy közvetlen bizonyíték lehet a kezében – válaszoltam, és igyekeztem minél diplomatikusabban fogalmazni. – De talán tudhat valamit, ami segíthet nekünk rekonstruálni a körülményeket, amelyek miatt életveszélybe sodródott a lánya. Támpontot adhat arra vonatkozóan, hogyan került egyáltalán kapcsolatba a gyilkossal. Egészen váratlan választ kaptam erre tőle. Még a hangneme is megváltozott. Ridegen koppantak a szavai. – A feleségemtől nem tud beszerezni ilyen írásos beleegyezést. Ő... Japánban él – mondta szinte barátságtalanul. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, mennyire megváltozott a hangneme. – Az ön meghatalmazása is tökéletesen elég nekem ehhez, Mr. Hamamoto – mondtam, azzal kinyitottam az aktatáskámat, és elővettem belőle a dossziét, amelyben az előző este előre megírt és kinyomtatott meghatalmazást tartottam. Már csak az aláírása hiányzott a lap aljáról. – Ez minden, amit akart tőlem? – kérdezte, nem is titkolva csalódottságát. – Összesen ezért az aláírásért kellett, hogy találkozzunk? Próbáltam továbbra is ugyanolyan megértően viselkedni vele, mint eddig, jóllehet, ő most csaknem ellenségesen viszonyult hozzám. A tekintete szinte szikrázott. – Nem, Mr. Hamamoto, azt hiszem, félreérti a helyzetet. Szükségem van erre a papírra azért, hogy érdemben tehessek valamit önért. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megtehessem a következő lépést. Nagyon fontos, mert enélkül jóformán tehetetlenek vagyunk. De ezen kívül szeretném, ha segítene nekem megismerni Marikót. Tudni szeretném, ön milyennek látta őt. Hogyan emlékszik rá. És szeretném megismerni őt, amennyire csak lehetséges. Különben semmi esélyünk arra, hogy megtaláljuk a gyilkosát. A mutatóujját az ajkára helyezve töprengett egy darabig. Mintha jelképesen szólásra akarná nyitni a száját, de nem teheti. Meghökkentő gesztus volt ez tőle. Aztán hirtelen ömleni kezdett belőle a szó, kérdeznem sem kellett. – Tudja, amikor a cégem megvásárolta a síterepet Steamboat Springs határában... nem sokkal azután neveztek ki igazgatónak. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hiszen akkor még csak néhány éve dolgoztam a cégnél... A családom akkor költözött utánam Coloradóba, amikor még csak négy-öt hónapja dolgoztam ott. Akkor a család volt a mindenem, az életem. A feleségem, Eri és a két lányom, Mariko és Satoshi. Mariko tizenhat, Satoshi tizennégy éves volt akkor. Mostanra ismét barátságosabb és oldottabb lett, igyekeztem nem megzavarni a mondandója közben. – Persze, korábban is laktunk már külföldön – mondta. – Mint család, együtt mind a négyen. A gyerekek elég jól beszéltek angolul, mire ideköltöztünk. A feleségem sajnos nem. Ő mindig is nehéznek találta ezt a nyelvet, és ameddig csak itt lakott, idegen maradt a számára ez a kultúra. Sokszor hangoztatta is, reméli, hogy a coloradói száműzetésünk nem tart sokáig. Ezt a kifejezést használta, hogy száműzetés. Nekem nagyon rosszulesett, mert sok munkám feküdt abban, hogy vigyük valamire itt, Amerikában. A feleségem egyre gyakrabban emlegette így, száműzetés. Hol japánul mondta, hol meg angolul, de mindkét nyelven egyformán rosszul csengett a szájából ez a szó. Talán jobban oda kellett volna figyelnem rá, akkor talán megelőzhettem volna a tragédiát, ha belátom, hogy igaza van, és elköltözünk innen. De nekem olyan jól sikerült az itteni beilleszkedés, olyan büszke voltam rá... Mindenre, amit elértem. És a gyerekek is boldognak tűntek itt... – egyszerre mintha elfogyott volna az ereje, elhallgatott. Hosszú sóhajtás után folytatta. – A feleségem... úgy tűnik, igaza volt... legalábbis a maga szemszögéből nézve. – Lehunyta a szemét, mintha újra meg újra erőt kellene merítenie ahhoz, hogy folytassa ezt a fájdalmas témát. – A gyermekeink imádták Coloradót. Az első pillanattól fogva tetszett nekik az a vidék. Ismerős
Steamboat Springs környékén, dr. Gregory? – Igen – feleltem. Majd hozzátettem: – Igazság szerint a múlt hétvégét is ott töltöttük a feleségemmel. Igazán gyönyörű hely. – A Mountain Village egészen apró település volt akkor még – folytatta. – A város maga is csendes, nyugodt hely benyomását keltette. Mostanra túlságosan felkapott lett. Tudja, a hegyoldal minket arra a helyre emlékeztetett, ahol a szüleim éltek, Japánban, egy kis faluban, Nagano közelében. Ismeri Naganót? Az olimpiai játékok miatt talán látta is legalább a tévében. Nos, elég annyi hozzá, hogy én teljes biztonságban éreztem magam Steamboat Springsben. És úgy láttam, a kislányaink is így voltak ezzel. A sors különös fintora, ugye? Oda mehettek, ahová csak kedvük tartotta. Én mindig is igyekeztem liberális szellemben nevelni őket. Elmehettek látogatóba a barátaikhoz, az osztálytársaikhoz, ha úgy hozta kedvük. Iskolába jártak, edzésre, kirándulni... Normális életet éltünk, ezzel csak ezt szerettem volna mondani. Még hogy száműzetés... Sértett engem ez a szó. Úgy éreztem, a feleségem semmit sem ért az egészből. Igaz, eleinte sokan kívülállónak, idegennek tekintettek minket. Az ázsiai származást nem lehet eltitkolni, még ha akarnánk sem. De ezt a bánásmódot mi akkorra már jóformán megszoktuk. A lányok pedig... kifejezetten boldogok voltak Steamboat Springsben. Mindketten imádtak síelni. Kitűnően síeltek, és ez sokat segített nekik abban, hogy elfogadtassák magukat a társaikkal. Tekintélyt adott nekik a sítudásuk. Sokat vitatkoztam akkoriban a feleségemmel, mert ő ellenezte, hogy ennyire szabadjára engedve neveljük a lányainkat. Ő mindig is ellenezte az engedékenységemet. Azt mondta, nem teszek jót nekik vele, főleg nem abból a szempontból, hogy odahaza, Japánban át kell majd állnunk egy másik életstílusra. Mert ő minden pillanatban arra készült, hogy visszaköltözünk oda. – Kifejezetten komor lett most az arca. – A feleségem... úgy tűnik, így utólag visszagondolva legalábbis, mindig is arra készült, hogy visszatelepülünk. Ő végül hazatért, nélkülünk. Azt hiszem, azóta sem tud szabadulni a lelkiismeret-furdalástól. Önmagát hibáztatja a történtekért, és persze engem is, mert nem hallgattam rá, mert nem vettem komolyan az aggályait. Ő most is a múltban él, a jelen kevésbé foglalkoztatja. És persze a jövő miatt is folyton aggódik. Én a hivatásomnál fogva mindig a jelennel foglalkozom. Hogy ez hiba lenne? Nem tudom. Dr. Welle, azt hiszem, nekem adott igazat. De ez csak később történt... Bocsásson meg, hogy így elkalandoztam... Nem kértem külön engedélyt tőle, hogy jegyzetelhessem, amit mond, csak kinyitottam a noteszemet, és elővettem a tollat a zsebemből. Éreztem, eljött az ideje, hogy feljegyezzek néhány dolgot, mert Taro Hamamoto most már sokkal oldottabban beszélt mindenről. Ha ellenezte volna a jegyzetelést, úgyis rám szólt volna. Óvatosan az órámra pillantottam, míg őt hallgattam. Már letelt a megbeszélt idő fele, amikor végre szóba hozta Tamara Franklint. Szinte nevetett, amikor azt mondta: – Találkoztam persze a barátai szüleivel, így Tami édesanyjával és az édesapjával is. Az apa Tamarát csak „kis pisztolyának nevezte. Amikor jobban megismertem őket, mondtam is neki, a „nagy vadászpuska” becenév találóbb lett volna. Egy ideig folytatta a kellemes emlékek felidézését, aztán hirtelen ismét komolyra fordította a szót. – Tamarára nem lehetett haragudni. Olyan kedves volt Marikóhoz. Megbocsátottam neki a hirtelen indulatait, a szeszélyességét. Nem tudtam haragudni rá, olyan kedvesen istápolta a lányomat. Minden helyzetben a pártjárt fogta, melléállt, feltétel nélkül. És igaz, néha tiszteletlenül beszélt a felnőttekkel, de hát végtére is kamaszok voltak. Tamara elsősorban nagylelkű volt, adakozó... És kezdettől fogva kitűnően megértették egymást Marikóval. Úgy éreztem, ez a barátság akár egész életükre szólhat... És látja, így is lett – állapította meg keserűen. – Tamara Franklin igaz, önzetlen barátnője volt az én kislányomnak. Amikor éreztem, hogy hosszabb hallgatás következik, már-már kérdésre nyitottam a számat, de Mr. Hamamoto megelőzött. – Én itt voltam akkor, éppen itt, amikor értesültem arról, hogy eltűntek. – Úgy értsem, itt, Vancouverben? – kérdeztem. – Igen, itt Kanadában, éppen ezen a repülőtéren – mondta. – Épp egy üzleti utamat fejeztem be, a Whistler-hegységben jártam új ingatlant keresni a cégemnek. Nem voltam a családom mellett,
amikor kiderült, hogy a két lány eltűnt. A feleségem egy szót sem szólt, amikor hazaértem, csak vádlón nézett rám. Soha nem mondta ki, de ma is úgy érzem, engem hibáztatott a történtekért. Mintha az én távollétem lett volna az oka mindennek. És ez a szemrehányó pillantás mindig mindenhová elkísér azóta is... Úgy érezte, nem segítettem neki akkor, mert nem álltam ott mellette... – Megvonta a vállát. – Ugyan mit tehettem volna? Bár gyorsan teltek-múltak a percek, úgy éreztem, nem szabad megakasztanom a monológgá sikerült visszaemlékezést. Ismerős helyzet volt ez a számomra – a beszélgetésünk pszichoterápiává kezdett alakulni, s a gondolatfolyamot, amely oly akadozva indult, nem érdemes kérdésekkel megszakítanom. Igyekeztem a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, vagyis hagytam, hadd beszéljen arról, amiről csak szeretne, és megértően hallgattam. – Munka... Mindig a munkám szólított el hazulról. A feleségem szinte betegesen féltékeny volt a karrieremre. Akkor is éppen arról folytattam tárgyalást, hogy megvesszük a hegyet. Ismeri Whistlert, a síparadicsomot? Megvontam a vállamat, mintha már hallottam volna róla. De ez lényegtelen most. És ezt ő is megértette. – Csodálatos egy hely. Engem szinte azonnal bűvöletbe ejtett. És most én vezetem az ottani vállalkozásunkat. Igaz, egy másik cég képviseletében, ez már nem japán, hanem amerikai. A japán gazdaság a kilencvenes években megroppant. Amit a nyolcvanas években építettünk, jóformán romba dőlt akkorra. Amikor erősnek kezdte érezni magát az ország, akkor volt a leggyengébb. De ez a mi történelmünk. Ön tanult történelmet, dr. Gregory? – Még a középiskolában – mondtam tréfásan. – Aha. Ez tetszett neki, láttam rajta. – Azóta csak személyiségtörténetet – tettem hozzá, komolyra fordítva a szót. – És Mariko? Folytatná az ő történetét? – Igen, persze. Sokszor magam előtt látom őt. Ilyenkor mindig magabiztosnak képzelem... Talán ezért is lehetett belőle áldozat. Talán éppen ez volt a sebezhető pontja, a magabiztossága. De sohasem volt arrogáns senkivel. Tamarával olyanok lettek, mint két testvér. Örültem, hogy egymásra találtak. A fiatal lányok magabiztosak és ugyanakkor sebezhetők is... Marikónak az volt a gyenge pontja, hogy könnyen lehetett befolyásolni. – A barátaira érti? – kérdeztem. – Igen. – Vagyis Tamara Franklin is befolyásolta őt? – Természetesen. – Úgy érzi, talán rossz irányban? Most kezdett igazán érdekes lenni számomra a beszélgetés. Mr. Hamamoto egy kérdéssel válaszolt. – Ön persze tud arról, hogy a lányomat letartóztatták, ugye? Igyekeztem leplezni, mennyire meglep a dolog, de nem sikerült. – Úgy értsem, nem is tudott róla? – kérdezte Hamamoto. – Ez csalódás nekem. Igyekeztem menteni a Locard tekintélyét. – Alaposan átolvastam a lányáról szóló anyagot, Mr. Hamamoto, de erről semmit sem találtam, még erre vonatkozó utalást sem. – Igazán? – megvonta a vállát. – Végül is elengedték, megúszta büntetés nélkül, vagyis tisztázta magát. És most, utólag nézve már nem is tűnik olyan fontosnak. Nem hiszem, hogy köze van ahhoz, hogy hogyan kellett meghalnia szegénykémnek. Inkább úgy érzem, ahhoz lehet hasznos adalék, hogy jobban megismerje őt és megértse a cselekedeteit. Hogy is mondta az imént? Személyes történelem? Nem, személyiségtörténet – helyesbítette önmagát. – Azért is érdekes ez a letartóztatás, mert ennek kapcsán ismerkedtünk meg dr. Welle-lel – tette hozzá. Tizenkettedik fejezet – Marihuánáról volt szó, ha érdekli – folytatta anélkül, hogy egy szót is szóltam volna.
Vártam, hátha magától is mesél nekem a részletekről. Úgy láttam, zavarba jött a hallgatásomtól, és ameddig csak lehetett, ő is hallgatott, mígnem az egyre feszültebb csend még jobban zavarni kezdte. Mintha egy felhő takarná el a napot, és neki kellene elfújnia azt a fejünk fölül. Végül én szólaltam meg elsőként. – Kábítószer-birtoklásért vagy kereskedésért? – kérdeztem. Azon nyomban meg is bántam, hogy ilyen nyersen fogalmaztam – talán inkább bátorítanom kellett volna őt, nem pedig védekezésre kényszerítenem. És lám, jól sejtettem, mert ösztönösen is védekezni kezdett. – Csak birtoklásért... Mariko és Tamara, meg két fiú... azaz inkább két férfi. Úgy tudom, turisták voltak, akik síelni érkeztek a városunkba, talán Chicagóból... Úgy emlékszem, az Északnyugati Egyetemre jártak. A seriff mind a négyüket letartóztatta. Ez még valamikor márciusban történt. Én és a feleségem... hogy is mondjam, lesújtva éreztük magunkat. Legvadabb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy ilyesmi megeshet a mi lányunkkal – Hamamoto lehajtotta a fejét. Most láttam csak, hogy erősen kopaszodik a feje búbján. – Mindketten nagy szégyenként éltük meg a történteket. Az én hibám, ami Marikóval történt, most már egyre inkább így érzem. Őt nem lett volna szabad olyan... liberálisan nevelni... túl hosszú pórázra engedtem őt... Az a fene nagy szabadság... Nem lett volna szabad ilyesmibe keveredni... Pedig ez a marihuánás történet épp elég figyelmeztetés lett volna, ha észbe kapok... Tudomásom szerint ismeretlen férfiak voltak, akikkel akkor találkoztak először. Igen, ez az én felelősségem – mondta, a kezét a mellére téve. – Az én hibám. Rosszul ítéltem meg őt... vagy talán félreismertem. Mint az édesapja, kudarcot vallottam... Nem voltam jó szülő, pedig azt hittem, én vagyok a legjobb... és a lehető legjobbat akartam neki. Látja, hová vezetett mindez? Csak most emelte fel ismét a fejét, és fürkészte az arcomat, minden rezdülésemet. Mintha támogatást, segítséget várt volna tőlem, megerősítést, egy megértő gesztust. – De tény, hogy a lányom marihuánás cigarettát szívott akkor, amikor tetten érték. Bevallotta nekem őszintén. És ez már az ő felelőssége. Kamasz, azaz majdnem felnőtt. Az ő hibája is... részben – jobb kezét bal öklébe fogta, aztán a mellét verte, bűnbánat jeleként. Nem értettem, mi olyan szomorú abban, amit tőle hallottam, de elszomorodtam, annyi biztos. Egy tizenhat éves lányról van szó, aki kipróbálta a drogot, és ezt néhány felnőtt, egyetemista fiú társaságában tette. Na és akkor mi van? Nem igazán világrengető szenzáció. Mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Hamamotónak igaza lehet, ez az első láncszem... Az első figyelmeztető jel. – Kint voltak akkor az egyik hévízi forrásnál – mondta Hamamoto. – Ismeri Steamboat Springst, ugye? A Strawberry parkban is járt már talán? – Igen – feleltem. – Úgy tudom, Tami azt mondta az öccsének, hogy oda megy Marikóval akkor este, amikor eltűntek. Azóta rengeteg turista jár oda. Most már belépőjegyet kell váltani... – Igazán? – kérdezte őszintén csodálkozva. – Hát a környék adottságait ismerve talán nem is meglepő, hogy ilyen hamar felfedezték maguknak a turisták. Mariko biztosan nem mondta az édesanyjának, hogy Tamarával a forrásokhoz mennek. Mariko tudta, hogy többé nem mehet oda. Megtiltottuk neki... – Az a problémája, hogy Mariko hazudott az édesanyjának? – kérdeztem. Taro Hamamoto arca elvörösödött. – Nem, nem erről van szó, vagyis nem csak erről – mondta. – Hanem miről? Láttam rajta, hogy nehezére esik a válasz. – Amikor a seriff letartóztatta a kislányomat... – továbbra is kerülte a tekintetemet –, akkor... meztelen volt – bökte ki végül. Idegességében babrálni kezdte a nyakkendőjét. – Anyaszült meztelen. Számomra teljességgel érthetetlen volt az egész. Egyszerűen el sem tudtam képzelni... Még hogy Mariko ruhátlanul mutatkozott a forrásnál... Sok idegen ember előtt... Két fiatalember társaságában, akikkel akkor este ismerkedett meg... És emellé még marihuánás cigarettát is szívott. Gondolja, hogy nem hazudott volna az anyjának, amikor ismét ugyanoda készült? Azt a szégyent... A feleségem meg én egyszerűen tehetetlenül álltunk a történtek előtt. Elgondolkodtam a hallottakon. Tizenhat éves koromban én nem követtem el ugyanazt, mint
Mariko. És nem is kaptak rajta hasonló csínytevésen. De sokat változott azóta a világ. És én is megkóstoltam a marihuánát, csak valamivel idősebb koromban, már egyetemistaként. És erre egy másik forrás közelében, Buena Vista fölött, a Sangre de Cristo hegyekben került sor. Szintén idősebb lányok társaságában, akik az Arizona State Egyetemre jártak. Az emléke egészen elevenen élt bennem most is. Szinte kimelegedtem tőle. De nagy különbség a két történet között, hogy engem akkor senki sem kapott rajta... – Akkor este a síközpontban voltam, szintén egy üzleti megbeszélésen – folytatta Hamamoto. – Egyenesen hazamentem onnan. A feleségem, Eri sokkos állapotba került a történtek hatására, és fogalmam sem volt, mi lesz ezek után. Én mentem be a rendőrségre, és hazahoztam a lányunkat. Szabadon engedték... A rendőrségen találkoztam Mrs. Franklinnel, azaz Cathy Franklinnel, Tami édesanyjával. Ideges voltam és feldúlt, sokkal inkább, mint ő. Azt mondtam neki, attól félek, a történtek után nincs más választásunk, Marikónak haza kell mennie Japánba. Rossz hatások érik ebben a kultúrában... Ezt magyaráztam neki. És hogy mi, a szülei kudarcot vallottunk. Képtelenek vagyunk tisztességben felnevelni őt itt, Amerikában. – Mire ő? – Cathy megpróbált megnyugtatni. Elmagyarázta, hogy a gyerekek mégis csak gyerekek. Kísérleteznek, próbálkoznak, mondta. Próbálgatják a szárnyacskáikat, igen, ezt mondta, ezekkel a szavakkal. Egészen meghatódtam tőle, olyan megértő volt. Aztán vitatkoztunk egy darabig arról, hogy mitévők legyünk. Azt mondta, talán jobb, ha egy darabig nem találkozik a két lány. De az iskolában így is, úgy is összefutnak nap mint nap. Ám azt az ötletet, hogy hazaküldjem Marikót Japánba, kifejezetten ellenezte. És ott, akkor javasolta nekem, hogy keressünk fel egy szakembert ezzel a problémával... – Vagyis Cathy Franklin adta meg önnek dr. Raymond Welle elérhetőségét? – Pontosan így történt – bólintott. – Én akkor hallottam először életemben ezt a nevet – tette hozzá. Eszembe jutott, hogy Lauren azt mondta, Cathy Franklin nem rajongott különösebben Marikóért – legalábbis neki nem úgy beszélt róla. Tami édesanyja azt hitte, vagy legalábbis abban reménykedett, hogy nem tart sokáig a két lány barátsága. És azt is mondta, hogy szerinte Tami egyfajta küldetésként fogta fel a barátságát Marikóval. Taro Hamamoto ekkor felállt és elnézést kért, hogy kimenjen egy pillanatra a mosdóba. Míg egyedül voltam, arra gondoltam, egyszerűen nem akar összeállni ez a kép, mindhiába törtem a fejem. Ráadásul az idő is ellenem dolgozott – szokatlanul gyorsan telt. Úgy gondoltam, a maradék félórát arra szánom, hogy megpróbálok minél pozitívabb benyomást tenni Hamamotóra. Hátha rá tudom venni egy későbbi találkozásra is, ha a szükség úgy hozza. Persze, az is lehetséges, hogy többé már nem beszélek vele így személyesen, négyszemközt. Miután visszaült a helyére, ezzel a kérdéssel folytattam: – És ezek szerint elmentek dr. Welle-hez? Családostul? Nem, elsőre nem így történt. Eri, a feleségem... a szégyen túl nagy teher volt neki a lányunk letartóztatását követően. Úgy érezte, mindenki megnézi őt azért, amit Mariko elkövetett, és hogy az emberek kimondva- kimondatlanul is őt hibáztatják a történtekért. Napokon át könyörgött nekem, hogy vigyük magunkkal a lányokat, költözzünk haza Japánba, és hagyjuk itt végleg Coloradót. Nagyon nehéz időket éltünk akkor, én is megszenvedtem azt az időszakot. Most túl sokáig hallgatott, az idő múlása miatt muszáj volt megszólalnom. – Azt mondja, nehéz? Milyen szempontból volt nehéz ez önnek? Továbbra is hallgatott, majd végül kimondta. – Az egóm szempontjából. Sértette a büszkeségemet. Tudja, én végtelenül hiú és önző tudok lenni. Talán megérti... Imádtam az akkori munkámat, a munkahelyemet, a várost, ahol éltünk, ahol már kezdtek befogadni... Tudtam, hogy híre megy Mariko csínytevésének, és talán a munkáltatóm is értesül róla... Fontolgattam, hogy talán jobb is, ha elköltözünk onnan. Úgy éreztem, a cég nem tolerálja az ilyesmit. Apaként kudarcot vallottam, és ez veszélyeztette a karrieremet. – És végül sikerült egyetértésre jutniuk a feleségével? – kérdeztem.
– A feleségem... akkor alávetette magát az akaratomnak. Pár héttel később mentünk el először dr. Welle rendelőjébe. – Mint család? Mind a négyen? – Először csak Mariko ment be hozzá. Aztán egy másik alkalommal találkozott Erivel és velem is, külön-külön. Végül mindhárman bementünk. Három különböző napon, de ugyanazon a héten. A követező héten mentünk el hozzá mint család, mind a négyen. Akkor előállt egy ötlettel, amit családi terápiának nevezett. Úgy gondolta, hetente kétszer kell találkoznia Marikóval... Elsősorban rajta akart segíteni, s azt mondta, a probléma gyökere, hogy most kezd nővé és felnőtté érni. És hogy ugyanakkor a kulturális különbségeket is le kell küzdenie. Most kezdi kitapasztalni, mit is jelent Amerikában lakni. Itt, Steamboat Springsben, egy kisvárosban élni. A feleségemmel és velem kéthetente egy alkalommal találkozott, hogy megbeszéljük, hogyan segíthetünk Marikónak, és hogy tanácsot kapjunk tőle, hogyan vészelhetjük át ezt a nehéz időszakot mi magunk. Azt mondta, Marikónak sok gondot okoz a két kultúra különbsége, és néha elveszíti az egyensúlyát. Azt is mondta, Mariko még nem érett arra, hogy döntsön, hol akar élni, és hogy egyelőre ne kényszerítsük vissza Japánba. Ha megtesszük, akkor megfosztjuk ettől a közegtől, amit egyébként szeret, vagy legalábbis kezd megszeretni. Ha erőnek erejével elválasztjuk a mostani életétől, akkor talán még dacosabban fog lázadni ellenünk, felnőttek ellen. És azzal egyre több probléma lesz közöttünk. Nem oldhatjuk meg a gondokat azzal, ha visszaköltözünk Japánba. Mi hármasban többször is átgondoltuk vele az egészet. Jogosnak és szakmailag megfelelőnek éreztem ezek alapján Welle praxisát. Nem tudom, mi mást vártam volna tőle, talán a rádióműsorát ismerve gondoltam csak, hogy valami sokkal meghökkentőbb megoldást ötlött ki a Hamamoto család számára. Figyelmesen hallgattam. Annak alapján, amit Taro Hamamoto elmondott nekem, úgy éreztem, a dr. Welle által ajánlott terápia megfelelő lehetett szakmailag – mind a kamaszkorú gyermek, mind a szülők problémáinak kezelésére. Mint megtudtam, a szülőkkel úgy két hónapon át találkozott rendszeresen, Marikóval ennél valamivel tovább és gyakrabban – az édesapa szerint a nagyobbik lányuk az első hónapban hetente kétszer, aztán hetente egyszer, bő két hónapon át járt pszichoterápiára Welle-hez. Összesen talán tizenöt-tizenhat alkalommal fordulhatott meg a rendelőjében. Azt is felajánlotta, ha szükségesnek látom, előkeresi azt a számlát, amelyet a kezelések végeztével kifizetett a doktornak. Ebből pontosan megtudhatom, hány alkalomról volt szó. Azt mondtam, majd később még visszatérünk erre a kérdésre, ha valamilyen oknál fogva lényegesnek látjuk. Arra gondoltam, manapság már senkinek sem javasolnék egy ilyen költséges terápiát. De akkor, 1988-ban a betegbiztosítási felügyelet még nem volt ilyen szigorú, mint ma. A pszichológusok egy része a kevésbé tájékozott betegek esetében igencsak kihasználta a rendszer gyengeségeit, és jóval hosszabb időn át és jóval többször berendelték a pácienst, mint az ténylegesen szükséges volt. De ez még nem ok arra, hogy azt mondhassam, dr. Welle is élt – azaz visszaélt – volna az akkor fennálló helyzettel. Marikót nem kezelte túl sokáig, és nem is kérette túl gyakran a rendelőjébe. Azt hiszem, optimális időt töltöttek együtt. Taro észrevette, hogy az órámra pillantottam közben. – Tudom, hogy kevés az idő, igyekszem hát rövid lenni. Mint már mondtam, dr. Welle sokat segített nekünk. A feleségemnek és nekem abban, hogy megértsük, micsoda nyomás nehezedik a nagyobbik lányunkra és a másik gyermekünkre, Satoshira is. Megtanított minket arra, hogyan segíthetünk nekik alkalmazkodni ehhez a társadalomhoz, ehhez a kultúrához. Fogékony volt a kulturális különbségekre, megértette az aggályainkat. Eri és én... nem akartunk elmenekülni a problémák elől, de nekünk a japán kultúrában voltak a gyökereink. És bár azt nem tudom, mit mondott dr. Welle Marikónak a terápia során, tény, hogy többé nem voltak vele hasonló gondjaink. Sem a droggal, sem pedig a fiúkkal. Éreztem, azt várja, hogy kérdezzek valamit, főleg az utolsó mondattal kapcsolatban, de én hallgattam. Az órájára pillantott. – El kell érnie a gépet. Ha gondolja, és már mennie kell, szívesen aláírom most azt a papírt – és a meghatalmazásra mutatott, amely ott hevert előttem az asztalon. Megfordítottam és
odacsúsztattam elé. Felemelte, és félhangosan végigolvasta. – Hálás vagyok önnek, hogy végighallgatott és hogy érdeklődött irántunk...– mondta. – És hogy a családom javát akarja. Kérem, adja át üdvözletemet dr. Welle-nek is, ha találkozik vele. Azzal előhalászott egy tollat a zsebéből, és aláírta a papírokat. Miután végzett vele, a kezembe adta, én összehajtogattam és visszatettem a dossziéba. – Köszönöm – mondta. – Előre is köszönöm, amit ön és a Locard tesz értünk. Egy halvány reménysugár ez az én életemben. A családomnak is, nekem is. Miután én is köszönetet mondtam neki, hozzátette: – Ha ismét lesz alkalmunk beszélgetni, akkor a másik lányomról, Satoshiról is ejthetnénk egy pár szót. Most a Stanfordon tanul, Kaliforniában. Zoológia szakon – mondta büszkén. – Ő már alig emlékszik arra az időre, amikor még Japánban éltünk. Azt hiszem, vele is kellene beszélnie... Hiszen ő úgy ismerte a nővérét, mint senki más. Ezt én is jó ötletnek tartottam. – És ő hajlandó lenne erre? – kérdeztem. – Hát persze – felelte gondolkodás nélkül. – Tudja, mit? Felírom önnek a telefonszámát. Majd én beszélek vele előbb, hogy ne érje váratlanul a hívása. *** Alig tíz perccel később már be is szállhattam a 747-esbe, amely visszaröpített Denverbe. Csak amikor beléptem az utastérbe, vetettem egy pillantást a beszállókártyámra. Érdekes módon most már nem a másod, hanem az első osztályra szólt... Nem értettem, és szóltam a légikísérőnek, aki mosolyogva csak annyit mondott: – Ne kérdőjelezze meg a pozitív sorsfordulókat. Tekintse úgy, mint a napsütést. Fogadja el és örüljön neki. Úgy hangzott, mint egy keleti bölcsesség, és megszívlelendő tanácsnak tűnt. Bár gyanítottam, hogy Mr. Hamamoto áll a dolog hátterében – nyilván bevetette az itteni ismeretségeit. Úgy egy percig tűnődtem a dolgok ilyetén alakulásán, aztán jólesőn kortyolgatni kezdtem az ingyen pezsgőt, ami most már kijárt nekem, az első osztály utasának. A légikísérő sejtelmes mosollyal töltötte ki a második pohárral is. III. rész HIÁBAVALÓ ÚT Tizenharmadik fejezet Néhány évvel korábban, egy szép, késő tavaszi napon, amikor épp nem voltam nős, meghívást kaptam egy nagy, hagyományos esküvőre, amelyet a denveri Phipps Tennis House-ban rendeztek. Jól emlékszem rá, milyen cinikus hangulatban érkeztem, és igencsak kapatos állapotban távoztam. A barátom, aki akkor nősült, szégyenszemre kénytelen volt otthagyni a vendégsereget, és hazavinni kocsival, még mielőtt botrányt okozok – és azt hányta a szememre, hogy állítólag meg akartam ütni az egyik nyoszolyólányt, de szerencsére nem sikerült... Az épület, ahol ezt a bizonyos esküvőt tartották, elevenen élt még az emlékeimben. Úgy emlékeztem, kékek voltak a falak... Igaz, ez még semmit sem jelent. Magához az épülethez nem fűződtek sem kellemes, sem pedig kellemetlen élményeim. Kívülről feltűnő jelenség volt az üvegtető miatt, amelyet azóta jóformán teljesen befutott a sötétzöld, nagylevelű borostyán. A házat valamikor a 19. század végén építtette magának egy család – olyan emberek, akik szemlátomást dúskáltak a pénzben. Az épület és a telek elrendezése pontosan tükrözte sportimádatukat: a csodálatos pázsit, a teniszpályák, az árnyas fák, a hűs medence mind-mind rácáfoltak a coloradói klímára. Az esküvőn jobbára csak ittam és ittam ebben a csodálatos kertben, egyik asztaltól a másikig
tántorogva. A hatalmas labdaházban terítettek meg a vendégseregnek. Arra is emlékszem, hogy némelyik vendéggel kötözködni kezdtem, a hölgyekkel pedig azt közöltem bizalmasan, hogy szexpartnert keresek. Arra is emlékszem, hogy folyton csak elutasításban volt részem, ami arra ösztönzött, hogy egyre-másra újabb és újabb italokkal teli poharakat hajtsak fel, amit később persze mélyen megbántam. Bár nem sok részlet jut eszembe most erről a bizonyos délutánról és az azt követő estéről, két dologban egészen biztos vagyok. Először is: nem néztem meg magamnak alaposabban az ingatlant. Másodszor, hogy az ifjú házasok, akik aznap esküdtek örök hűséget egymásnak, azóta már elváltak, és ennek nem az én viselkedésem volt az oka. *** Oda tartottam ma is, vagyis a Phipp Mansionba, ezen a szép, napsütéses júniusi pénteken, nem sokkal azután, hogy hazatértem Vancouverből. A ház és a labdaház a nevezetes esküvő óta átkerült a denveri egyetem birtokába. Különféle rendezvényeket tartottak benne, de ki is lehetett bérelni privát alkalmakra, így akár esküvőre, vagy akár a nyolc legfejlettebb ipari ország államfőinek csúcstalálkozójára is. A pompás adottságok, a helyszín magasztos szelleme, az ennek ellenére családias hangulat tökéletesen alkalmassá tették erre a feladatra. Nem csoda, hogy előszeretettel tartották itt kampányaikat a helyi politikusok, politikusjelöltek. És Welle sem volt kivétel. Telefonon, egy Trish nevű hölgytől kaptam az útbaigazítást ide, aki Welle washingtoni irodájából keresett. Arra kért, 10 óra 45 perckor legyek ott a bejáratnál, és legyen nálam igazolvány. Amikor a kocsimban ülve közeledtem az épülethez, két fekete ruhás inast is láttam a ház előtt, akik mutatták a sofőröknek, hol van még parkolóhely, és a teniszpálya mögötti részre tereltek mindenkit, aki hozzám hasonlóan idejekorán érkezett a rendezvényre. Nem lassítottam, mert nem volt kedvem ahhoz, hogy csatlakozzam a többiekhez, inkább magam kerestem parkolót a domb innenső oldalán, a közeli mellékutcák egyikében. Az épületet nem lehetett eltéveszteni vagy éppenséggel nem észrevenni. Gyönyörű, Györgystílusú építmény volt, akár egy habostorta, úgy terpeszkedett a smaragdzöld dombon, tőle délre pedig ott volt a szintén szépen restaurált, vörös téglás labdaház. A birtok egy részét nem vásárolta meg az egyetem, és azon a telken újabb ingatlanok épültek, de a Phipps-villát így is tágas pázsit vette körül. Az oldalsó kocsifelhajtónál szürke libériás inasok álltak, továbbintve az autókat a kert mögötti parkolóhelyek felé. Tetszett a jelenet – a mozdulatok gördülékenysége, a magától értetődő természetesség, ahogyan a férfiak átvették a közlekedési rendőrök szerepét. Az arcuk rezzenéstelen, minden mozdulatuk célszerű és gördülékeny. Önkéntelenül is elmosolyodtam. A szomszéd ház felől visszanézve a villa inkább panziónak tűnt a nagy sürgés-forgás miatt. Az utcát kétoldalt árnyas, smaragdzöld koronájú fák szegélyezték, és a ház, amely előtt parkolóhelyet találtam magamnak, olyan volt, mintha Frank Lloyd Wright tervezte volna. Elegáns egy környék, annyi szent. Bárki büszke lenne rá, ha a tulajdonát képezné. Úgy döntöttem, nem veszek tudomást arról, hogy hozzám hasonló földi halandók ilyen káprázatosan szép ingatlanokban lakhatnak, mert különben elsárgulok az irigységtől. Az órámra pillantottam, de enélkül is tudtam, hogy túl korán érkeztem. Trish azt mondta, Welle képviselő úr az ebédszünet előtt tud időt szakítani rám. És rákérdezett, hogy ez megfelelő-e a számomra. Mondtam neki, hogy tökéletesen, és hogy nem is szeretném sokáig zavarni a szenátor urat, de nem tagadhatom, nem esett valami jól, hogy az ebéd előtti röpke perceket szánja csak rám, és nyilván éhes lesz, vagyis türelmetlen. Mindegy, igent mondtam rá. Átnéztem az aznap reggeli denveri lapokat. Kivétel nélkül mindegyik beszámolt dr. Welle kampánynyitójáról, és azt írta az egyik, hogy fejenként ezer dollárba kerül a részvétel ezen az ominózus ebéden. A délutáni fogadásra, amelyet a labdaházban tartanak, már vagy kéttucatnyian hivatalosak. A legtöbbjük már meg is érkezett, a parkoló autók számából ítélve legalábbis. A labdaház ebédlőnek nem túl tágas, úgy saccoltam, maximum ötven-hatvan főre lehet kényelmesen megteríteni benne. Ez is csak fokozta a rendezvény exkluzív jellegét. Na de meg is kell fizetni azt az élményt, amit egy képviselő társaságában eltöltött nap jelent. A kocsiban ülve várakoztam egy darabig és merengtem. Újabb és újabb emlékek tolultak elő
a múltamból. Egy idő múlva meguntam, kiszálltam a kocsiból, és toronyiránt átvágva igyekeztem lerövidíteni az utat a kerten át a villa bejáratáig. Egy pincér igyekezett a labdaházból a házba, nagy tálcákat egyensúlyozva. Az ő nyomába szegődtem. A kert egy részében is svédasztalok sorakoztak, odébb látványkonyha előkészületei folytak. És sehol egy vendég még errefelé. A labdaház téglalépcsőjéhez érve, elindultam felfelé az ajtóhoz. Gondoltam, azon át észrevétlenül érkezem, és csatlakozom a többi vendéghez. Igazán impozáns látványt nyújtott innen a villa – a korlát míves kovácsoltvas, stílusos, a portikusz maga a megtestesült harmónia és elegancia. A karcsú oszlopok könnyedséget kölcsönöznek a nehézkes utcai frontnak. A lépcső tetejére érve, egy pillanatra megfordultam. Bár a virágok a kertben még nem nyíltak ki, így is pazar látvány tárult elém. A rózsakert, amely az utca felől választotta el a járdát és a bejárathoz vezető kövezett ösvényt, július-augusztusban tündöklik majd teljes pompájában, csakúgy, mint az előkert és a villa mögötti szőlőlugas is. A cseresznye- és almafák már bontogatják szirmaikat. Hamarosan itt a nyár, a termés nyilván jónak ígérkezik. A gyümölcsfákkal váltakozó díszcserjék mint fegyelmezett katonák sorakoztak a teniszpálya széléig. Bárcsak itt lenne velem Lauren, hasított belém a gondolat. Ennyi szépség láttán nagyon hiányzott. És ő biztosan tudja, melyik virág melyik hónapban a legszebb. Merengésemből az zökkentett ki, hogy a szürke libériás inasok közül az egyik észrevette, amikor átvágtam a kerti ösvényen. Nem tetszett neki az ötlet, azon nyomban ott termett előttem, utamat állva a villa bejárata felé. – Megbeszélésem lesz Welle képviselő úrral – feleltem, miután megkérdezte, mit keresek itt, illetve segíthet-e valamiben. – Megtudhatnám a nevét, uram? – kérdezte fölém tornyosulva. – És láthatnám az igazolványát? Megmondtam a nevemet, és kihalásztam a zsebemből a jogosítványomat. Mellesleg kezet nyújtottam felé, de ezt észre sem vette, olyan buzgón elmerült az adataim tanulmányozásában. Aztán a hajtókájára tűzött mikroportba beolvasta a nevemet, és várta a további utasítást odabentről. Néhány pillanat múlva ez is megérkezett. – Már várják önt odabent, dr. Gregory – mondta rezzenéstelen arccal. – Az utca felőli részen, a bejáratnál – tette hozzá, és már mutatta is az utat. – Elkísérem, ha nincs ellenére. Az órámra pillantottam. – Egy kissé korán érkeztem – mondtam, mintha csak most ébredtem volna tudatára, hogy így van. – Ez nem jelent problémát, uram – közölte az inas. – Inkább legyen itt a kedves vendég egy kicsivel korábban, mintsem hogy megzavarja a rendezvény menetét a késéssel. Tehát elkísérhetem a bejárathoz, uram? – Nem, köszönöm, nincs szükség rá, odatalálok magam is. – Ahogy gondolja, uram. Azzal sarkon fordult, és visszament a kerti ösvényen a labdaházig. A férfi, aki a villa bejáratánál álldogált, tagbaszakadt fickó volt, bár cingárnak tűnt a lába és aránytalanul kicsinek a feje. Úgy állt a helyén, hogy egy lélek se be, se ki nem mehetett, csakis a testén át. Arra gondoltam, micsoda szerencse, hogy nem egy repülőgépen kaptam őt utastársnak magam mellé. Mivel széles terpeszállásban állta el az utat, az is megfordult a fejemben, mi lenne, ha odaérve elé, hirtelen hasra vetném magam, és bekúsznék a lába között. – Phil Barrett – mondta kissé talán túl hangosan. Meglepett, hogy bemutatkozott. Olyan volt a hanghordozása, mint amikor a középiskolában a tanár felszólít egy diákot felelni. Szemrehányást véltem kihallani belőle, mintha szégyellnem kellene magamat, amiért nem ismertem fel őt azonnal, és ezért kénytelen-kelletlen volt bemutatkozni nekem. – Alan Gregory – válaszoltam könnyedén. Megszorongatta és megrázta a kezem. – Hát persze, hogyne... Isten hozta, Alan. Fáradjon csak beljebb. Erre tessék. Úgy gondoltam, legalább fél órával korábban érkezhetett, mint én, mert már levetette a kabátját és egészen otthonosan mozgott ebben a környezetben.
– Kellemes hely – jegyeztem meg zavartan. – Igen – mondta egyetértően mosolyogva. – Ray itt végzett az egyetemen. – Mégpedig? – Jogon, azt hiszem. Az első diplomáját közgazdaságtanból szerezte... De erről csak kevesen tudnak – tette hozzá cinkos mosoly kíséretében. – Mielőtt a gyógyításnak szentelte magát, alapos tanulmányokat végzett ezen a téren is. Látom, ez önt is meglepi. Tudom, hogy meglepi, ne tagadja. Kevés olyan politikus van ebben az országban, aki három diplomával rendelkezik. Ezt az adottságát jobban ki kellene aknáznunk a mostani kampánya során. Már beszéltem is vele erről. És nem felejtette el a régi iskolát, a jó öreg alma matert. Az egyetem pedig készséggel a rendelkezésünkre bocsátja ezt a villát a kampány céljaira. – Remek – mondtam nem valami nagy meggyőződéssel. – Főleg ilyenkor, az évnek ebben a szakában gyönyörű a környék. Az építtető, Mr. Phipps Coloradóból származott és szintén szenátor volt. Ezt sem tudta, ugye? – kérdezte nevetve, és megveregette a vállamat. – Sajnos, csak kevesen vannak tisztában hazánk politikatörténetével. Igazság szerint hallottam én már arról korábban is, hogy Lawrence Phipps is ott ült a törvényhozásban, de úgy döntöttem, most inkább titkolni fogok mindent, amit tudok. És szemlátomást nagy örömet szereztem Barrettnek a tudatlanságommal. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy ennyi újdonsággal szolgálhat a számomra. *** Elég messze voltunk már a bejárattól, amikor elhaladtunk egy nyitott ajtó előtt. Ezen át a kertbe látni. A labdaház ajtaja szintén nyitva volt, így láthattam, micsoda sürgés-forgás van odabent. A pincérek vagy két-három tucatnyi helyre terítettek meg. Az ebédhez természetesen ezüst evőeszközkészlet dukált. – Díszebéd a legjelesebb támogatóink tiszteletére – magyarázta Phil Barrett. Megvontam a vállamat, és arra gondoltam, vajon itt lesz-e kolléganőm, Diane férje, Raoul Estevez. Diane azt mondta nemrég, hogy Raoul időnként tekintélyes összegeket áldoz egyes politikusok támogatására. A politikai nézeteit nem ismertem, de a jelleméből ítélve szinte biztosra vettem, hogy titokban demokrata és republikánus jelölteket is támogat egyszerre. Eléggé gyakorlatiasnak ismertem meg Raoult, és ennek alapján az is nyilvánvaló volt a számomra, hogy őt csakis a hatalom és a pénz érdekli, nem pedig az ideológia. Barrett a folyosó végén nyíló helyiségbe irányított engem, aztán azon is áthaladtunk, és még mindig tovább és tovább mentünk, miközben úgy éreztem, egy komplett labirintust járat be velem töviről hegyire. Mintha szánt szándékkal akarna megtéveszteni. Egyszer csak a könyvtárban találtam magam, amely akkora volt, mint a házunk. Szépen faragott polcok, rajtuk glédában a rengeteg könyv, antik berendezés, süppedő futószőnyeg, borostyánsárga és borvörös függönyök... Úgy éreztem, a történelem sűrű levegőjét árasztja magából a helyiség. Körülnéztem, végigpásztáztam a tengernyi kötetet Impozáns látvány volt, annyi szent A bútorok mind régiek, de kényelmesnek tűntek. És kellemesen visszafogott volt a világítás. Úgy éreztem, itt én is szívesen olvasgatnék, akár nap mint nap. – Ray néhány percen belül itt lesz – mondta Phil Barrett. – Magára hagyhatom addig? Ugye, nem haragszik érte? Mosolyogtam, de egy szót sem szóltam. Egy perce sem voltam még egyedül, és épp a legközelebbi polcon sorakozó kötetek címét silabizálgattam, amikor egy fiatalember érkezett, a pincérek egyenruhájában. Udvariasan meghajolt és megkérdezte, hozhat-e valamit inni a számomra. – Köszönöm, egy hideg üdítőital jólesne – mondtam. – Ha van, esetleg diétás is lehet. – Kérem... Azzal távozott. Míg várakoztam, felléptem az egyik létrára, és tovább böngészgettem a könyveket. Hamarosan nyílt az ajtó, de nem a pincér érkezett, mint vártam – dr. Raymond Welle volt az, teljes életnagyságban. Az egyik karján a tálca, az italommal. Kissé meghajtotta magát, könnyedén, csak úgy derékból.
– Dr Welle... képviselő úr – mondtam kissé zavartan. – Ne bajlódjon már annyit ezzel – mondta nevetve. – Ray, csak így egyszerűen. Szólíthatom Alannek? – kérdezte egészen könnyedén, ami nagy segítségemre volt ebben a kellemetlen pillanatban. – Vagy inkább Alnek? – Alannek, ha kérhetem – mondtam, és azzal leléptem a létráról, hogy kezet fogjunk. Ő közben gondosan ügyelt arra, nehogy megbillenjen a bal karján tartott tálca egyensúlya. – Köszönöm – mondtam. – És egészen biztos vagyok abban, hogy ez életem első itala, amelyet az Egyesült Államok egyik szenátora szolgál fel nekem. – Remélem, hogy hasznára vagyunk a köznek – mondta. – És hogy nem csak arra vagyunk jók, hogy pénzt költsünk és vitatkozzunk egymással. Ha minden egyes választópolgárnak felszolgálnék egy italt, talán népszerűbb lennék – jegyezte meg elgondolkodva. – És az is biztos, hogy sokkal jobban bíznánk egymásban, a választópolgárok és mi. Ismét nyílt az ajtó, és belépett Phil Barrett. Most már zakót is viselt az ing és a nyakkendő fölött. Elég furán állt rajta az öltöny, és ő maga is jobbára csak feszengett ebben az öltözékben. – Önök már ismerik egymást, ugye? – kérdezte Ray kedélyesen. – Ugye, nincs ellenére, ha Phil is jelen van a beszélgetésünkön? Én is így gondoltam. Hát akkor talán foglaljunk helyet. Welle az ablak felé terelt minket, ahol egy kisebb asztal körül három antik szék volt odakészítve. Cseppet sem örültem annak, hogy Phil Barrettet is itt akarja tudni maga mellett. De már tudtam, miféle kifogással fogom eltávolítani őt innen, csak meg kellett várnom a megfelelő alkalmat... – Trishtől úgy értesültem, a múltam érdekli, Alan – mondta Welle, miután mindhárman helyet foglaltunk. – Vissza a gyökerekhez, ahogy mondani szokás. Klinikai pszichológia... Mintha nem is ebben az életemben történt volna mindez... Akkoriban naponta rendeltem még, sok páciensem volt. Egy régi betegem érdekli, ugye? Erről szeretne beszélni velem? Nem is tudom, mire emlékszem még ennyi év után. De megteszem, ami csak tőlem telik. Kérdezzen. – Köszönöm, és reméltem is, hogy ezt mondja – feleltem. Még mindig nem éreztem elég oldottnak a hangulatot ahhoz, hogy a keresztnevén szólítsam dr. Welle-t. Magam sem értettem, mi okozta bennem ezt a szokatlan feszültséget. Talán a tudat, hogy egy híres emberrel van dolgom? Micsoda butaság... Ebben a helyzetben nem ez a lényeg – sőt cseppet sem számít, mivé lett dr. Welle azóta, hogy felhagyott a praktizálással. És az is biztos, hogy semmi értelme a beszélgetésnek, az idejövetelemnek, ha ennyire izgulok a jelenlétében. – Gondolom, meglepetéssel fogadta a kérésemet, hogy találkozzunk – mondtam. – Sajnos, nem olyan páciensről szeretnék beszélni önnel, akinek az esete afféle sikertörténet. Épp ellenkezőleg. Mariko Hamamotóról lenne szó... Felvonta az egyik szemöldökét, úgy hallgatott, majd a végén Phil Barrettre nézett. Mintha valamit üzent volna ez a tekintet, hogy mit, arról persze fogalmam sem lehetett. – Bár nem szerencsés így indítani egy beszélgetést, Alan – mondta Welle –, azt hiszem, itt valami félreértés lehet. Az az ügy nem volt szerencsétlen kimenetelű... A kezelés története egészen hétköznapi. Kifejezetten büszke vagyok rá. Úgy érzem, jó munkát végeztem. Persze, a gyilkosság az gyilkosság, és én is sajnálom azt a szegény lányt. De hát ennek semmi köze ahhoz, hogy korábban hozzám járt egy időben kezelésre. – Nemrégiben beszéltem Mariko édesapjával, és... – Igazán? – ez már felkeltette az érdeklődését. – Nos, ha ismét beszél Taróval, kérem, adja át neki üdvözletemet. Sokat gondolok rá, és gyakran imádkozom is érte és Eriért, legalább hetente egyszer. Van, hogy többször is. És a kislányukért, a kisebbikért, úgy értem. Mi is volt a neve? – Satoshi – mondtam. – Úgy van, Satoshi – bólintott rá. – Szegény, talán őt viselték meg a leginkább a történtek. A testvére eltűnése, a halála... Ő nagyon helyes, kedves, bájos teremtés... Kissé furcsállottam, hogy ha ennyire pozitív kép maradt meg benne Satoshiról, akkor hogyan felejthette el a nevét, de aztán túlléptem ezen a kérdésen. Talán ez is csak a politikus eszköztárából származó fogás lenne?
Benyúltam a zsebembe, kivettem a borítékot, amelyben Taro Hamamoto felhatalmazását tartottam. – Mr. Hamamoto üdvözletét küldi önnek. És ezt a meghatalmazást kértem és kaptam is tőle, hogy formálisan is minden rendben legyen – mondtam. – A biztonság kedvéért adok róla egy fénymásolatot is önnek. Ebben felhatalmazza önt, hogy mindent elmondhat nekem a lányuk terápiás kezeléséről, ami érdekes lehet a nyomozás szempontjából. Hatásszünetet tartottam, majd elismételtem: – Bármit, ami segítség lehet a nyomozásban, rajtam keresztül a Locardnak. Phil Barrett vette el a papírt, amelyet Welle felé nyújtottam, át az asztal fölött. Furcsállottam a gesztust, és megadtam Barrettnek a kegyelemdöfést: – Ezen a ponton meg kell állnom, Mr. Barrett. Önnek ugyanis nincs joga bármilyen információt megtudni, ami bizalmas jellegű, és Mariko Hamamoto pszichoterápiás kezeléseire vonatkozik. A levélben mindössze én és a Locard tagjai szerepelünk, ön nem. Welle és Barrett ismét összenéztek. Elég beszédes volt a pillantásuk. Welle magához vette a papírt, tanulmányozta egy darabig, majd azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Hamamotónak semmiféle kifogása nem lenne az ellen, hogy Barrett is hallja, amit elmondok önnek, Alan. Phil volt ugyanis a seriff akkoriban, és úgyis mindenről tud, ami akkortájt Steamboat Springsben történt. Éreztem, hogy feszült figyelemmel várják, miként reagálok erre az érvre. De nekem egyetlen arcizmom se rezzent. Vagy talán azt várták, elárulom nekik, mit tudok Barrettről, vagy arról, hogy milyen szerepet töltött be az eredeti nyomozásban? Semmit sem árultam el nekik, tökéletesen uraltam az arcizmaimat, a mozdulataimat. – Az lehet, hogy hozzájárulna – mondtam –, de most nincs itt, hogy a beleegyezését adja. És semmi kétségem afelől, Ray, hogy a pozíciójánál fogva semmiképp sem kockáztathat meg egy ilyen lépést. Egykori betege titoktartást várt öntől, és Mr. Hamamoto nem adott felhatalmazást arra, hogy Mr. Barrettet felvilágosítsa az egykori terápia részleteiről. Olyan könnyedén mondtam ki Ray nevét, hogy utána még el is mosolyodtam. És éreztem, hogy a pulzusom végre kezd a normális lenni. Welle idegességében megnyalta a szája szélét, majd azt mondta: – Attól tartok, az úrnak igaza van, Phillip. Az etika és a törvény is ezt diktálja. És e kettő ellen semmiképp sem szeretnék véteni, főleg a jelenlegi pozíciómban nem. Remélem, nincs ellenedre, ha arra kérlek, hagyj minket magunkra a doktorral. Gondolom, nem tart sokáig, ugye, Alan? Amint olyan témáról kezdünk beszélni, ami nem érinti ezt a kényes kérdést, szólok, hogy bejöhetsz, Phil. Rendben? Barrett nyelt egy nagyot, aztán felcihelődött. Amint becsukta maga után az ajtót, Welle megszólalt. – Nos, mit is mondhatnék önnek Mariko Hamamoto kezeléséről... Emlékeim szerint minden tekintetben jól sikerült a terápia. Alkalmazkodási, beilleszkedési problémákkal küszködött. Egy kicsit túlságosan is lelkiző alkat volt talán... de alapjában véve érthető mindez a származását és az életkorát ismerve. A nehézségei egyrészt abból adódtak, hogy már kezdett felnőni, másrészt abból, hogy kettős kulturális identitással rendelkezett, de egyikben sem tudott igazán magára találni. Nem olyan könnyű egy ázsiai gyermeknek beilleszkedni az észak-amerikai társadalomba. De mindent egybevetve, ügyesen feltalálta magát, és én is igyekeztem mindenben a segítségére lenni. A kezelést néhány hónap elteltével sikeresnek minősítettem és befejezettnek tekintettem. Nagyjából ennyi az, amire emlékszem. Elmosolyodtam. – Ezt örömmel hallom – mondtam. – Taro Hamamotótól is lényegében ezt az információt kaptam. Tudja, az én igazi dilemmám Marikóval kapcsolatban az, hogy jóformán semmit sem tudok még róla. Meg kell ismernem őt, Ray, ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan kellett meghalnia. Ha nincs ellenére, elmesélném önnek nagyjából, mi is a dolgom a Locard keretein belül, illetve konkrétan ennek az ügynek a kapcsán. Akkor talán eszébe jut más részlet is, ami fontos lehet a számomra a terápiával kapcsolatban.
Bólintott, én pedig röviden felvázoltam neki a helyzetet. Türelmesen végighallgatott. Amikor befejeztem a mondanivalómat, azt mondta: – Ezek szerint abból a feltevésből indulnak ki, hogy nem egy vadidegen ember végzett a lányokkal. Ez újdonság a régi nyomozáshoz képest. – Nem ismerem a Locard hipotézisét ezzel kapcsolatban, Ray – mondtam. – Ez nem tartozik rám, és nem is szabad, hogy befolyásoljon. Csak azt tudom, hogy szeretnénk megtalálni végre a gyilkost vagy gyilkosokat, és engem arra a feladatra kértek fel, hogy készítsem el a lányok pszichológiai profilját. Én ehhez kérem a segítségét. – Azt hiszem, Phil és az FBI emberei annak idején töviről hegyire átgondoltak minden lehetőséget, és követtek minden lehetséges nyomot. Igaz, ez régen történt. Most már sokkal jobbak a feltételek, korszerűbb a technológia, a tudományos háttér... Talán ez is segíthet önöknek. De emlékeim szerint annak idején ők eleve kizárták azt a lehetőséget, hogy a lányok ismerték korábbról a gyilkost vagy gyilkosokat. Az FBI folyton ezt hangoztatta... Úgy éreztem, egy helyben toporgunk, és ha rajta múlik, egy tapodtat sem jutunk előrébb. – A Locard nem abból indul ki, hogy mit mondott annak idején az FBI. Őket nem foglalkoztatja a hatóságok korábban levont következtetése. Tiszta lappal, teljesen elölről indítják újra a nyomozást – magyaráztam türelmesen. Lassan, elgondolkodva bólintott. – Mintha a kereket szeretnék újra feltalálni – jegyezte meg némi éllel. – De nem vitatom a módszerük helyességét, isten ments. Hiszen elég sikeresek, ugyebár, a többi ügy ezt bizonyítja. Ott volt az a híres texasi történet... Azt aztán igazán imponálóan intézték el, le a kalappal előttük. – Igen, és ez csak egy eset a sok közül – mondtam. – Számos, ahhoz hasonló sikert könyvelhetnek el. De talán mi is nekikezdhetnénk. Először is azt szeretném tudni, milyen kérdésekben segített ön mint pszichiáter Marikónak? – Nos, nézzük csak... – mondta elgondolkodva, a homlokát ráncolva. Nem találtam különösebben meggyőzőnek az alakítását Minden mozdulata mesterkélt volt, hatásvadász. – Igen, megvan – mondta újabb színpadias gesztussal. – Valami kábítószeres ügyben bukott le... Igen, ez az. Kár, hogy Phil nem lehet itt, ő sok apró részletét ismeri ennek az ügynek. Ami Hamamotóékat illeti... az édesanya még a széltől is igyekezett óvni a két lányát. Mariko jobban hallgatott az apjára, de ő gyakran volt távol a családtól. Üzleti utak, miegymás. És már akkor is nagy tekintélynek számított a városban. Magas beosztásban dolgozott, külföldi létére. Mariko viszont nehezen találta a helyét ebben az idegen kultúrában. Az új barátok új kísértéseket is jelentettek. Tipikus tinédzserkori problémákra gondoljon, semmi egyébre. – Említi a barátokat, Ray – akasztottam meg a szóáradatot. – Mit gondol, ki az a barátok közül, aki a legnagyobb hatással volt Marikóra? – Úgy érti, akire a legjobban hallgatott? Ilyenről nincs tudomásom – mondta karját széttárva. – Volt egy jó barátja, igen, Tami Franklin. Talán ő... De Tami nagyon erős egyéniség, így kettejük kapcsolatát ő határozta meg. És nem mindig abba az irányba hatott rá, amit mi felnőttek helyesnek tartunk. Tami alaptermészeténél fogva vezető egyéniség... Ha valaki, hát ő egészen biztosan nagy hatással volt Marikóra. – Tami Franklin az a lány, akit Marikóval együtt megölt az ismeretlen tettes – vetettem közbe. Nem értettem, miért beszél jelen időben Tamiról. Bólintott. – Persze, persze, én is tudom – mondta. – A városban sok tizenévesre ugyanígy hatott Tami. Sok álmatlan éjszakát okozott a szülőknek ez a barátság. És nem csak a lányok szüleinek. – Fiú barátokéra gondol? – Hogy úgy mondjam, Taminak mindig volt valakije... Hogy Marikónak is, azt nem tudom – mondta, és kétkedve rázta a fejét. – Nem, nem emlékszem rá, hogy beszélt volna valaha is nekem fiúkról. De azért nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. Hiába töröm rajta a fejem, nem rémlik, hogy Mariko említett volna akár egyet is név szerint. Tami egészen más eset. Azonnal felkeltette ezzel a megjegyzésével az érdeklődésemet. Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokat tud Tami Franklinról? Talán Mariko beszélt neki róla a terápia során?
– És a többi barátja, úgy értem, Tamin kívül? – kérdeztem. – Beszélt néhányukról, ebben egészen biztos vagyok. De nevekre sajnos már nem emlékszem. Sok-sok éve már ennek, remélem, megérti. De a Franklin család biztosan tud segíteni ebben önnek. A gyerekeik más srácokkal együtt csapatostul járták a várost, a környéket. – Miféle iskolai problémák kerültek elő a terápia során? – Erre sem emlékszem, mármint arra nem, hogy lettek volna ilyen problémák. Csak ez az egyedi eset, a kábítószerrel. És ez sem kifejezetten iskolai probléma, hiszen tanítási időn kívül, és nem az iskolában történt az eset. És igen, majdnem elfeledkeztem róla... A szüleit nem is annyira a kábítószerezés borzasztotta el, hanem az, hogy amikor elmentek a rendőrségre érte, megtudták, hogy meztelenül fürdött a forrásnál néhány fiú társaságában. És persze, a hazugság is rosszulesett nekik. – Hazugság? – Mariko nem volt őszinte a szüleihez. Nem árulta el nekik, hová ment és kivel. Ennyi az egész, nem nagy ügy. Mariko szülei azonban nagyon a szívükre vették a dolgot. Ennek a magyarázata a kultúrájukban rejlik. Én magam nem találtam ezt olyan különleges, kirívó dolognak, végtére is tinédzserekről van szó. Akkor kezdi felfedezni az ember a testét. És patologikus esetnek végképp nem találtam. Megpróbáltam ezt elfogadtatni Taróval és Erivel is... – Valamilyen pszichiátriai tesztet is elvégeztetett Marikóval? – kérdeztem. – Teszteket? Nem, én nem láttam ennek értelmét az ő esetében. Ha szükségesnek találtam, természetesen alkalmaztam ezt a módszert is, de az ő esete nem ilyen volt. – És nem küldte el Marikót tesztre máshová? Egy pillanatig sem habozott a válasszal. – Nem, értse meg, nem láttam értelmét. Ez csupán egyszerű alkalmazkodási vagy beilleszkedési zavar volt nála, ami a felnőtté érés velejárója. Egyszerű eset. – És milyennek látta őt, Ray, mint embert? – Úgy érti, Marikót? Elmosolyodott, önkéntelenül is. – Szinte vibrált, tele volt élettel. Volt még egy kis akcentusa, de ez nagyon jól állt neki. A japán a brittel keverve nagyon egzotikusan hangzik, tudja? Úgy ejtette ki a szavakat, mintha akkor tenné ezt először életében. Kissé félszeg volt, de hamar feloldódott, ha érezte, hogy szeretik. Intelligens volt, érzékeny, talán túl szigorú önmagához. És csinos, nagyon csinos... Úgy láttam, mintha egy kissé elhomályosult volna a tekintete, mikor ezt mondta. – Látott róla fényképeket, ugye? Gyönyörű gyermek volt... Biztosan különlegesen szép nővé érett volna, ha megéri... A halála, a meggyilkolása borzalmas történet... – a keze ekkor ökölbe szorult, a szeme résnyire szűkült. – És a feleségem halála, a feleségem meggyilkolása... Tudja, ezért döntöttem úgy annak idején, hogy elfogadom a rádió ajánlatát. Mert beteg ez az ország. Abban reménykedtem, hátha segíthetek az embereken a média segítségével. És ezért szerettem volna bekerülni a kongresszusba is, képviselőnek, hogy tegyek valamit a változásért. Ezért maradok szenátor, ameddig csak lehetséges. Ezért vagyok hajlandó elviselni a fárasztó kampányokat, a rengeteg utazást, a kilincselést a támogatóknál... Nem is olyan egyszerű ez. Úgy hordozta körbe a tekintetét a könyvtárszobán, mintha a falak vagy a könyvek tehetnének arról, hogy itt kell lennie. Már majdnem meghatódtam a szónoklattól, de mindvégig azt éreztem, hogy manipulálni próbál. Mintha főpróbát tartana a kortesbeszédéhez. Nagyon értett hozzá, annyi szent. Éreztem, Raymond Welle azt akarja, hogy meghatódjam, hogy együtt érezzek vele. Zavart ez a felismerés, és úgy éreztem magam, mint akit akaratán kívül pórázra fogtak, és most már sétálnom kell a gazdival együtt, akár tetszik, akár nem. Az is érdekelt persze, ugyan miért áll érdekében Raymond Wellenek, hogy meghatódjam a sorsán. Miért akar együttérzést ébreszteni bennem? Éppen az én szimpátiámra van szüksége? És különben sem mondott igazat – először még akkor indult a szenátorságért, amikor élt a felesége... Igaz, akkor sikertelenül pályázott ezért a címért. Miért akarja elhitetni velem, hogy a gyilkosságok hatására döntött így? Itt egy időre elveszítettem a beszélgetés fonalát. Idegesített ez az ember, és most hosszas magyarázkodásba fogott, ami eleve nem volt az
ínyemre. Akkor ocsúdtam fel a kábulatból, amikor ezt mondta: – Azt hiszem, ideje behívnom Philt. Hátha van valami, amit hozzátenne mindehhez – az órájára pillantott, és máris ott termett az ajtónál, még mielőtt tiltakozhattam volna. Amikor belépett, Barrett ezt mondta – Egy kissé csúszunk a programmal, Ray. Az emberek már nagyon várnak odaát a labdaházban. Ekkor nézett csak rám. – Doki, sajnálom, de most már sietnünk kell. Én is az órámra néztem. Még nem telt le az az idő, amit kértem a beszélgetéshez, de nem tettem szóvá. Biztosra vettem, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésem a szenátor úrral. És semmiképp sem akartam, hogy miattam rúgja fel a programját. Arra is gondoltam, hogy a kérés, amelyet a beszélgetésünk legvégére akartam hagyni, egy kis fejtörést okoz majd neki. Most kénytelen voltam Phil Barrett jelenlétében előhozakodni vele. Szükségem volt egy másolatra a dokumentációról, amelyet a Marikóval folytatott terápiáról vezetett. Ennek ott kellett volna lennie a Barrett-féle aktában, amelyet az első nyomozás során állítottak össze. Ám én alaposan átnéztem ezt az anyagot, és még csak nyomát sem találtam effélének – egy utalásra sem bukkantam a kezelésekre vonatkozóan. Semmilyen írásos adat, sem Raymond Welle nevének említése. Ezt mégiscsak furcsállottam. – Tudom, hogy zsúfolt napja van, uram – kezdtem bele. – És igazán nagyra értékelem, hogy ennyi időt rám szánt. Csak még valami... – Igen? – kapta fel a fejét. – Szükségem lenne a terápia dokumentációjára – böktem ki. – A jegyzetekre, a terápia ütemezésére...Tudja, mire gondolok. A Locard-nak szüksége van az írásos anyagokra. Ez is része a protokollunknak. Raymond szinte azonnal válaszolt. – Szinte biztos vagyok benne, hogy már nincsenek meg... Valószínűleg évekkel ezelőtt megsemmisítettem őket, amikor pályát változtattam, és el is költöztem a városból. Én sem sokat tétováztam a válasszal. – Csak remélni merem, hogy nem semmisítette meg, mert ez törvénybe ütköző. Az idevágó szabályozások nagyon szigorúak. A kezelések befejezése után még tizenöt évig meg kell őriznie mindent. Ez az előírás – mondtam egy szuszra. – Ártana a karrierjének, ha ilyesmit tett volna – tettem hozzá. Persze, nem tudtam idézni a paragrafus szövegét, de az iméntiek után gyanítottam, hogy ő még kevésbé ismeri fejből az idevágó rendeleteket. Eltorzult az arca, fújt egy nagyot. – Igazán? Nem is tudtam... – majd hirtelen taktikát változtatott, és ettől átalakult az arca. Mintha megnyugodott volna. – Tudja, olyan buta törvények is átmennek néha a képviselőházon... – futó fintort vágott. – Majd megkérek valakit, hogy nézzen utána. Phil, kikísérnéd kérlek dr. Gregoryt? Sajnos, van még néhány telefonhívás, amelyet le kell bonyolítanom, mielőtt elkezdem a mai programot – mondta, azzal elmosolyodott, és búcsúzóul kezet rázott velem. Barrett kikísért az előtérbe, ahol egy hosszú asztalon katonás rendben álltak Welle két évvel ezelőtt kiadott könyvének kötetei, Amerika a gyógyulás útján címmel. Alcímnek ezt adta a szerző: Amerika terapeutájának receptjei a jobb jövőért... Mosoly futott át az arcomon, ami nem kerülhette el Barrett figyelmét. – Kér egyet belőle? – kérdezte. – Csak vegyen el egyet. Mindegyiket dedikálta... Úgy is tettem. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, megveregette a vállamat és ezt mondta: – Azt hiszem, maguk ott a Locardnál csak az idejüket vesztegetik, Alan. Az életben nem fogják megfejteni ezt a rejtélyt. A két lányt senki sem támaszthatja fel. A gyilkosok pedig... azonnal odébbálltak. Maga, barátom, fölöslegesen dolgozik. Csak az idejét pocsékolja. Még mielőtt válaszolhattam volna, sarkon fordult, és visszasietett a könyvtárszobába. Utánanéztem, és még láttam, amint behúzta maga után az ajtót. Tizennegyedik fejezet A szürke egyenruhás inasok közül az egyik ott állt most is a kertnek abban a részében, ahol
a pázsiton átvágva szerettem volna lerövidíteni az utat a kocsim felé. Búcsúzóul biccentettem neki, aztán végigsiettem az ösvényen, amelyen kikerülhettem a szomszéd házat és kijuthattam a következő mellékutcába, ahol az autóm parkolt. A fickó nem viszonozta köszönésemet. Úgy egy órával korábban, amikor megérkeztem ide, a mellékutca jóformán üres volt, azóta több kocsi is leparkolt a környéken. Volt, amelyikben sofőr ült, várva a rendezvény végét. A labdaház felől pattogó ritmusú, indulószerű zene szólt, aztán valami melankolikusabb következett – talán egy Barbra Streisand-ballada. Szegény, gondoltam magamban, ha tudná, milyen alkalomból csendül fel ez a dal, biztosan nem örülne neki. Aztán véget ért ez a melódia is, és valaki mikrofonba kezdett beszélni, jó hangosan. Szinte beleremegett a környék. – És most, hölgyeim és uraim, Colorado állam következő szenátora... – nagy taps és lelkes kiáltások fogadták a bejelentést, az ezt követő szavakat elnyomva. Raymond Welle képviselő úr színre lép, gondoltam magamban. Aztán ismét zenét hallottam, előbb egy Garth Brooks-számot, majd egy John Philip Sousa-slágert. Elgondolkodtam a látottakon. Micsoda hatalmas összegek foroghatnak egy ilyen kampány körül! Még hogy Welle, az Egyesült Államok pszichiátere! Aki meggyógyítja az egész országot... Ő inkább csak kapni, és nem adni szeretne, a jelekből ítélve. Nem mondhatnám, hogy sok politikussal hozott már össze a sors eddigi életem során. Épp eleget látom persze őket a médiában, a kelleténél jóval többet olvashatok róluk a sajtóban. Főleg négy alkalommal vannak jelen az életünkben – a kampány költségeinek előteremtésekor, a törvényhozási időszakban, amikor az ellenfelet lehet szapulni, vagy amikor őt vádolják valamivel, és védeni kényszerül a mundér becsületét. Ezek távolról sem olyan megnyilvánulások, amelyek láttán kedvet éreztem volna egyszer is magamban arra, hogy valaha is politikai körökben forgolódjak. És azt sem mondhatnám magamról, hogy szívesen áldoznék pénzt áldásos tevékenységükre, bármilyen ígéretesek is a választási kampány során elhangzó beszédek. Mindazonáltal a Raymond Welle-lel való találkozásomat már most sem értékeltem olyan negatívan, mint előtte gondoltam. Cseppet sem lepett meg és nem ért váratlanul a simulékonysága, a kenetteljes mondatfűzése. Néha mégis egészen emberinek láttam őt. Mindazonáltal tudtam, hogy egy pillanatig sem volt őszinte. Minden egyes szavával, gesztusával igyekezett hatni rám – akár a sikló, úgy tért ki egy-egy kérdésem elől. De azt meg kell hagyni, intelligensen beszélt a szakmai kérdésekről. És ez valahol mélyen legbelül tetszett nekem. A rádióműsor, amely népszerűvé tette őt Államok-szerte, már sokkal kevésbé tetszett, de az a nagyközönségnek szólt, nem a szakmának. Nem is lehetett hát mélysége. Viszont klinikai pszichológusként jó benyomást tett rám, és ez óvatosságra intett. Ha jól mértem fel az egyéniségét, akkor olyan szeszélyesen változékony, akár a kaméleon – és ettől még veszélyesebb, mint gondoltam. És bár készségesnek és együttműködőnek mutatta magát, Phil Barrett-tel való összenézései is óvatosságra intenek. A jelekből úgy tűnt, Phil Barrett az ő jobbkeze. Olyan érzésem volt, mintha kölcsönösen takargatnák egymás szégyenfoltjait. *** Már a mellékutcában jártam, és épp egy Mercedes mellett haladtam el, amelyen két kis amerikai zászló díszelgett, amikor hallottam, hogy valaki a távolból a nevemet kiáltja. Először azt hittem, csak képzelődöm, de nem. Amikor megfordultam, az előbb hallott női hang megismételte: – Dr. Gregory... Halló... Várjon, kérem! Vékony, csinos hölgy sietett felém, magas sarkú cipőben. Megálltam, hogy bevárjam. A labdaház felől érkezett, sietős léptekkel. A napszemüvegét feltolta a homlokára, amikor a közelembe ért. Elegáns, csokoládébarna kiskosztümöt viselt, amely túl melegnek tűnt ebben a csodálatos időben. A bőre halvány, talán kissé sápadt volt, de selymes fényű. A táska a kezében tipikusan olyan, amilyennel néhány napra szoktak elutazni az üzletemberek. Viszonylag nehéz lehetett, mert feltűnően lehúzta a vállát. Úgy gondoltam, Seattle-ből vagy Portlandból jöhetett. A szél feltámadt, miközben vártam rá, és így megcsapott a parfümje illata. És mintha finom cigaretta aromáját is éreztem volna ugyanekkor. E kettő keveréke pedig nagyon jellegzetes, összetéveszthetetlen illat volt. A nő magas volt, kecses mozgású, energikus, és amikor közelebb ért hozzám, erős késztetést
éreztem, hogy mindvégig a szemébe nézzek. Sötétzöld volt, tiszta, akár a Karib-tenger, mandulametszésű és szokatlanul nagy. Pár lépésnyire tőlem elismételte: – Dr. Gregory... Ön az, ugye? Hiszen én ismerem ezt a hangot valahonnan, futott át a fejemen. És akkor tévedtem az imént, mert nem ismeretlen és nem északnyugatról származik. Washingtonból ismerős, igen... – Dorothy Levin vagyok – mondta. – Már beszéltünk egymással telefonon. A Washington Post riportere vagyok. Ugye, így már ismerősen hangzik a nevem? – Ó, hogyne – mondtam elrévedve. – Remek. Akkor a nehezén már túl is vagyunk – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy ön klinikai pszichológus, és ön is tudja rólam, hogy riporter vagyok. És biztosan arra is emlékszik, hogy milyen sztorin dolgozom. – Persze... – Itt mindig ilyen nagy a hőség? Azt hittem, a hegyek között más a klíma – mondta. – Ezzel nincs egyedül – feleltem. – A nyár errefelé szokatlanul hosszú és meleg. – És száraz is? – kérdezte. – Pedig alaposan felkészültem az esőre. Kísértést éreztem arra, hogy hosszasan ecseteljem neki, miféle tényezők alakítják ilyen szokatlanná a környék klímáját, de aztán letettem róla. – Nincs itt a közelben egy hely, ahol leülhetnénk és beszélgethetnénk? – kérdezte. – Jó lenne valami légkondicionált kávézó... Úgy saccolom, még vagy egy órába telik, mire odabent végeznek a formaságokkal. A sajtótótól senkit sem engednek be, azt mondták, majd a legvégén. Szép bánásmód, mi? Aki a sajtótól van, az álldogáljon odakint az utcán. Még jó, hogy nem esik. – Sajnos, azt kell hogy mondjam, hölgyem, azóta sincs semmi mondanivalóm az ön számára – jegyeztem meg, és igyekeztem udvariasan kitérni az interjú elől. Elmosolyodott, és úgy éreztem, ez nagyon beszédes mosoly volt. – Ne beszéljen velem ilyen atyáskodó hangon – kérte. Képtelen voltam levenni a szememet róla, annyira különleges szépség volt. Na és ez az illatfelhő... Egyszerűen bódító. – És ne is nézzen hülyének – tette hozzá. – Hiszen épp vele beszélgetett odabent, vagy tévedek? – Hogyan? – kérdeztem. Hát ezt meg honnan tudhatta meg? Nagyon bután éreztem magam. Nevetett, könnyedén, kissé talán fölényesen. Aztán nyelt egy nagyot, és igyekezett komoly képet vágni. – Tudja nagyon jól, Mr. Gregory, hogy kiről beszélek – mondta. – Colorado jövendő szenátoráról, Raymond Welle-ről. Úgy egy nyolcvan magas lehet, elég jóképű, kissé talán borostás, a testtömeg indexe alapján egy kissé elhízott. Épp az imént beszélt vele, ugyebár. Négyszemközt, legalábbis egy darabig biztosan. – Nincs semmiféle mondanivalóm önnek – szögeztem le. Megnyalta a szája szélét. – Már tudomást szereztem erről a találkozóról, doktor. Igyekszem udvarias lenni, ezért is próbálok így beszélni önnel erről. A Post holnapi számában írni fogok erről a találkozóról is. Azt nem írhatom meg, miről beszélgettek, mert ezt még nem tudom. De a tény, hogy négyszemközt beszélt Ray Welle-lel, közvetlenül egy kampánynyitó beszéd előtt, igenis fontos hír. Az itteni lapok kapva kapnak majd rajta, és aztán... jaj magának. A kedves kollégák nem lesznek ilyen kíméletesek magához. Bármire megesküszöm, hogy szüntelen csörögni fog a telefonja, éjjel-nappal, és nem mindenki olyan kellemes társalkodó, mint én vagyok. – Ugyan már, miért lenne hírértékű az, hogy én találkoztam Raymond Welle-lel? Ez nem hír. A nagy táskát átvette a másik vállára. – Persze, most még nem az – mondta, majd már-már fenyegetően folytatta. – Úgyhogy egyelőre kivárok. Végül úgyis el fogja mondani, miről volt szó. Nem akartam hinni a fülemnek. – Ezt tekintsem fenyegetésnek? – kérdeztem.
– Ugyan már, viccel? Én ezt biztatásnak szántam – felelte. – Ez – ekkor intett felém, majd maga felé is – baráti biztatás. Én kérem, ön pedig nemet mond. Ezért most még egyszer kérem, szépen kérem. Nagyon szépen kérem. Nem mehetnénk mégis be valahová? Ez a laptop olyan nehéz... mintha egy tonnát nyomna. Majd a cikkért kapott honoráriumomból veszek egy modernebbet. Látta már a legújabb változatot? Pihekönnyű... Épp ilyenre van szükségem. Színes monitor, modem... A többire nincs szükségem. Mit csináljak egy DVD-vel vagy 3D-s videokártyával? Nem hatott meg a félrebeszélése, de azt sem tudtam eldönteni magamban, higgyek-e neki vagy sem. Lehet, hogy holnap tényleg benne lesz a nevem a Washington Post ban? És tényleg, mi ebben a szenzáció? Hát a Locardnál biztosan nem fogják kitörő örömmel fogadni, ha megtudják. Hogy időt nyerjek, azt mondtam: – Jól van. Itt áll a kocsim a sarkon. És azt hiszem, tudok egy helyet itt a közelben. – Ez már beszéd – mondta. Az órájára pillantott. – De úgy tervezzük, hogy vissza kell érnem a végére – mondta békülékenyen, és hátrafelé biccentett, a labdaház irányába. – Nem akarom elrabolni önt, Ms. Levin. – Akkor jó. Még egy kérdés... Cigarettázhatok a kocsijában? – Nem, sajnálom. Bírja ki a kávéházig. – A fenébe is – szisszent fel. – A barátaim előre megmondták, hogy nem fogom jól érezni magam ebben az államban. Milyen igazuk volt! – háborgott félhangosan. Majd felém fordult, és halvány mosoly kíséretében azt mondta: – És mostantól fogva hívjon egész nyugodtan csak Dorothynak. *** Érdekes, vibráló egyéniségnek láttam az eddigiek alapján. Mire a kávéházhoz értünk, már kezdtem megkedvelni Dorothy Levint. – Fogadjunk, hogy itt is tilos a dohányzás – mondta, miután leültünk egy üres asztalhoz. – Sehol egy hamutartó – állapítottam meg, miután körülnéztem. A pincér máris elindult felénk. Dorothy kávét kért magának, mellé néhány csokoládés aprósüteményt, én szintén kávé mellett döntöttem. – Ha utazom, állandóan éhes vagyok – állapította meg elégedetlenül. – Ön nem így van ezzel? – A válaszomat már beleírja a cikkébe? – kérdeztem vissza. Nevetett. – Dehogy. Majd szólok, ha olyasmit kérdezek, ami már élesben megy. Rendben? – Rendben. Nem szeretnék ilyesmit nyomtatásban látni magamról. – Pedig háttér-információnak nem is olyan rossz. Nevettünk. – Látja, már milyen jól elbeszélgetünk egymással – állapította meg. A pincér kihozta a rendelést, Dorothy azonnal beleharapott az egyik süteménybe. Aztán apró darabokat tördelt belőle, úgy emelte egyenként a szájához. Hátradőltem a széken és kortyolgatni kezdtem a kávét. – Szerintem próbálja meg, amit mondott az imént – javasoltam provokatívan. – írja meg a találkozó puszta tényét, aztán várja ki, hogyan reagálnak a hírre a kollégái. Én pedig... vállalom a következményeket – mondtam bátran. Felsóhajtott, egyik kezével a tarkójához nyúlt és masszírozni kezdte. – Nem hiszem, hogy ne lett volna fontos, amiről beszélgettek – jegyezte meg. – Sajnálom, ha csalódást okoztam ezzel önnek, Dorothy – mondtam. – Nem szoktam hazudni. És szeretném, ha elhinné, hogy semmit sem tudok, ami az olvasói érdeklődésére tarthatna számot. – Ez nagyon jó – bökött a süteményre. – Kér egyet? Miért nem kóstolja meg? – Elém tolta a kistányért. – Én viszont hazudtam önnek. Nem akarom folytatni ezt az idétlen játékot. Tudja, mit? Meghallgatom, amit mond. Ha valami bajom van vele, akkor szólok. Nos, ehhez a változathoz mit
szól? – Úgy értsem, akkor semmit sem fog megírni? – kérdeztem. – Csak ha öntől függetlenül egy másik forrásból értesülök ugyanarról a dologról. Ez akkor fair play, nem? De akkor sem fogom az ön szájába adni a dolgokat. – És mondja csak, mennyire megbízható ön? – kérdeztem ismét csak provokatívan. – A szavahihető újságíró különösen ritka fajta. És különben is, egyszer már hazudott nekem. – Hát, maga is hazudott már nekem, nem is egyszer. És ugyan kitől kérdezhetné meg, hogy szavahihető vagyok-e? Talán a macskáimtól? Vagy talán a volt férjemtől? A pszichiáteremtől? Na hiszen... Biztosan sokféle választ kapna a kérdésére. – Jár pszichiáterhez? – kérdeztem. – Nem rólam van most szó – felelte kitérően. – Szóval miért kellett találkoznia Welle szenátorral? – Ez most a háttér feltérképezése? – kérdeztem. Bólintott. – Igen. – Tudja, én tulajdonképpen klinikai pszichológus vagyok. – Igen, tudom – mondta a folytatásra éhesen. – Ez talán hír? – kérdeztem. Aztán megesett rajta a szívem. – Azért találkoztunk, mert egy régi esetéről akartam beszélni vele. – Igazán? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy értsem, dr. Welle egy régi betege önhöz került át, és most egyeztették a szakmai véleményüket? – Nem, nem egészen. – Érzem, itt valami nem stimmel. Már nem kap több süteményt – mondta évődve, és azzal elhúzta előlem a tányért süteményestül. – Nem arról van szó, hogy átkerült az ügy hozzám... Valakiktől hivatalos felkérést kaptam, hogy nézzem át a régi terápia dokumentációját. – Ó... Talán mert Welle helyteleníthető praxist folytatott még pszichiáter korában? Ugye, valaki be akarja perelni Welle-t? Remek – dörzsölte a kezét jó előre. – Igaz, nem olyan eget rengető, nagy horderejű ügy, mint a kampány támogatása körüli pénzügyi botrány, egy jó kis megvesztegetési sztori, de kezdetnek ez sem rossz. – Nem, nem, semmi ilyesmi – hűtöttem le a lelkesedését. – De az orvosi titoktartás kötelezettsége miatt erről sem mondhatok többet. Legyen elég, hogy egy régi klinikai esete miatt kellett találkoznom vele, és ő készséggel a rendelkezésemre állt ebben az ügyben. – De azt legalább árulja el, hogy ki kérte fel magát erre. Talán egy ügyvéd? Ezen hosszasan gondolkodtam. A kérés végtére is A. J.-től érkezett... – Nem, egy másik pszichológus. – Akkor miért nem ő maga találkozott Welle-lel? – kérdezte. – Mert... ő nem idevalósi. Én meg itt lakom a közelben. Hosszasan gondolkodott a válaszomon. – És komolyan mondja, hogy ez volt a ma délelőtti programja? – Igen. – Személyesen találkozott vele, hogy egy régi pácienséről beszéljenek? Sajnálom, de én ennek semmi értelmét nem látom. Ezt nem lehetett volna telefonon megbeszélni vele? – Esete válogatja – mondtam kitérően. – Van úgy, hogy nem lehet. Szerintünk ez is olyan eset volt. – Welle nem szokott csak úgy rászánni valamire egy órát, főleg nem egy ilyen fontos napon. Hiszen az itt a tét, hogy sikerül-e elég pénzt összegyűjteni a kampányához. Ezen múlik a jövője, a további karrierje. És akkor ő beütemez elé egy ilyen programot? Elfintorodtam, jelezve, hogy nem érdekel, elhiszi-e vagy sem, aztán megvontam a vállamat. – Telefonon kértem tőle egy találkozót, és ő ezt a helyet és időpontot adta meg. A többi nem érdekelt. – Nem – mondta a fejét csóválva. – Ez nem lehet ennyire egyszerű – aztán az órájára pillantott. – Ideje visszamennem, és lecövekelnem a bejáratnál, ugrásra készen várva a nagy kegyes
bebocsáttatást. Van még néhány vendég itt, akivel szeretnék beszélni. – Mit csinálhatnak odabent? – Nem volt még ilyen kampányrendezvényen? Hát nem sokat veszített. Főleg gazdag fehér férfiak vannak jelen, úgy negyvenöt felettiek. Van, aki a feleségét is magával hozza. Több mint nyolcvan százalékuk kötődik már valamilyen politikushoz vagy párthoz. Meghallgatják Welle beszédét, aztán megebédelnek, esznek-isznak, közben maguk is belátják, hogy igen, igaza van, Amerika valóban beteg, és egy pszichiáterre van szüksége. Blablabla... Aztán nyilván lesz egy állófogadás is, ahol megkérhetik a protokollfotóst, hogy fényképezze le őket a szenátor úr társaságában, lehetőleg a nagy amerikai zászló alatt, és ezért még sorba állni is képesek. Hazafias dalok szólnak közben a háttérből, vállon veregetik egymást, névjegyet cserélnek satöbbi, satöbbi. Dögunalom. – Ennyi az egész? – kérdeztem hitetlenkedve. – Igen, ennyi. Miért, mire számított? Ez a választási menetrend nálunk hosszú évtizedek óta. Mi olyan meglepő ebben? Legfeljebb az, hogy ez a kampány is korrupciógyanús. És távolról sem valami fantáziadús, az eddig látottak alapján erre mérget vehet. Szerintem ez az a tevékenység, amire nincs mentség. Nem lehet rá mentség. *** Nem sokkal azután, hogy beszálltunk a kocsiba, megszólalt a mobiltelefonja. Kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetését... – Ó, Jézusom, hogy érted azt, hogy hol vagyok... Nem hiszem, hogy tartozom még neked ilyesmit elmondani. Nem emlékszel rá talán? Mi értelme van annak, hogy szakítottunk és különköltöztünk, ha még ezek után is így beszélsz velem? Nem, nem engedem meg, hogy átnézd az iratszekrényt, vagy bármit is elvigyél a lakásból. És még mielőtt csalódás érne, ne felejtsd el, hogy a lakáskulcsod már nem nyitja az ajtót. Sajnálom, ezek szerint meg kell várnod, míg hazamegyek... Nem, nem tart sokáig. Üzleti ügy, munka, ha úgy tetszik. Hogyhogy biztosan? Igen, egyedül vagyok. Nem, Douglas, sajnálom, de ennek így kell lennie... Ez cseppet sem érdekel engem. Várnod kell vele, amíg visszamegyek, értsd meg végre... Erre igazán gondolhattál volna akkor, amikor összecsomagoltál. Nem az én problémám. Nem, majd hagyok üzenetet, amint tudom, hogy mikor érkezem haza... Később, értsd meg végre... – Sajnálom – mondtam, amikor megszakította a vonalat. – Ugyan már, mit sajnál? Nem tehet róla – legyintett lemondóan. – Ez a már említett exférjem. Látja, elég volt megemlíteni, máris felbukkant a drágalátos. Már van egy pár hónapja, hogy különköltöztünk, de még nem váltunk el. Hát nem volt valami boldog mellettem. És látja, nem mindenkivel vagyok olyan mézes-mázas, mint magával, doktor... – Elég nehéz elhinni, de úgy tűnik, igazat mond kivételesen – mondtam évődve. – Már három hónapja külön élünk – mondta elgondolkodva. – És most már sokkal jobban érzem magam. A munkámmal jár a távollét. Persze, szeretek utazni. Ő meg nehezen viseli ezt. Egy időben szinte biztos voltam benne, hogy követ engem, bárhová megyek. Ha hébe-hóba elmentem egy bárba, véletlenül ő is épp arrafelé járt. Ha kiruccantam egy barátommal valahová, biztosra vehettem, hogy előbb-utóbb belébotlunk. Iszonyúan féltékeny. Brr – rázkódott össze. – Szóval féltékeny a fiú... – Naná, pokolian féltékeny. Érzelmi energiapocsékolás, én ezt annak tartom. És semmi oka nem volt rá. – Erőszakos is, ha rájön a féltékenységi roham? – kérdeztem. – Douglas? Naná. Mellesleg mindketten forrófejűek vagyunk. Én most már talán kevésbé. Azt mondják a lapnál a szerkesztőségben, hogy megváltoztam az utóbbi időben. Amíg együtt éltünk, néhanap egymás fejéhez vágtunk különböző tárgyakat. Repültek a tányérok, a csészék, a poharak...– elmosolyodott, de nem nézett rám, a tekintetét előreszegezte egyenesen az útra. – De nem, tettlegességre még soha nem került sor. Nem is tudom, mit tettem volna, ha megüt. Maga meg... – fordult felém – most pont úgy beszélt velem, mint egy pszichiáter. – Sajnálom, ez afféle reflex nálunk – mondtam. – De mindentől függetlenül, a birtokolni
vágyó volt férjek valahogy nyugtalanítanak. Szerintem ez nem veszélytelen... – Mondja csak, működik ebben a kocsiban a légkondicionáló? – kérdezte. – Igen, a legmagasabb fokozatra van állítva – mondtam. Kigombolta magán a kabátot. – Na igen, elismerem, néha engem is aggaszt, olyan agresszívan beszél velem. – Nem gondolt még arra, hogy vegyen egy másik mobiltelefont? – kérdeztem. – így pofonegyszerű elérnie magát. – Ugyan már, ez nem megoldás. Akkor az egész életemet át kellene alakítanom, hiszen mindent tud rólam – mondta, és ismét kifelé bámult az ablakon. – Érdekes, hogy nekem milyen melegem van... ne nézzen ide – szólt váratlan fordulattal. Azzal kicsatolta a biztonsági övet, megemelte a fenekét az ülésről, benyúlt a szoknyája alá, és lehúzta a harisnyáját. Miután ezzel végzett, hogy teljes legyen a mutatvány, meztelen lábát feltette a műszerfalra, majd azt mondta: – Édes istenem, ez nagyon jó érzés... Milyen klassz lenne, ha minden ilyen egyszerűen megoldható volna... Tizenötödik fejezet Az étteremtől visszafelé haladva, eltévedtem a kis mellékutcák útvesztőjében. Dorothy Levin egy pillanatig sem titkolta türelmetlenségét. – Nem késhetek el, dokikám – mondta idegesen, az órájára pillantgatva. – Igyekszem, Dorothy – mondtam. – De sajnos, nem vagyok ismerős ezen a környéken. Harmadik nekifutásra találtam csak meg azt az utcát, amely azt a mellékutcát keresztezte, ahonnan elindultunk. A labdaház tetejét láttam meg – az volt az egyetlen megbízható támpont a környéken való tájékozódáshoz. Amikor megérkeztünk, csak ennyit mondtam: – Voilá. Mire Dorothy: – Mercie bien... A levetett harisnyát a táskájába gyűrte, miközben leparkoltam a kocsival, épp szemközt a labdaház bejáratával. Fürgén kiszállt a kocsiból, aztán behajolt hozzám a letekert ablakon. – Ugye, most már egészen őszinte lesz hozzám? Mire én: – Eddig is minden kérdésére őszintén feleltem. – Nem ezt kérdeztem, doki. Ekkor kinyílt a labdaház ajtaja. Örültem neki, mert ez elterelte a figyelmét rólam. Elegáns öltönyös férfiak tódultak ki a kertbe, a ragyogó napsütésbe. – Azt hiszem, itt vannak, akikre egész nap vadászott, Dorothy – figyelmeztettem. – És igaza volt, a többségük elmúlt negyvenöt. – Welle biztosan nem ezen az ajtón fog kijönni, erre akár mérget is vehetnék – mondta elgondolkodva. – És most még úgysem jön ki, ilyenkor sorba állnak előtte, hogy kezet fogjanak vele, aztán jön a fényképezkedés... És ne akarja elterelni a figyelmemet, doki. Szóval mi az, amit eddig elhallgatott előlem Welle-lel kapcsolatban? – Az nem Welle, ott? – kérdeztem váratlanul, és máris mutattam neki, kire gondolok. Az illető kilépett a labdaház ajtaján, és nekünk háttal állva beszélgetésbe elegyedett valakivel, aki közvetlenül az ajtó mellett állt meg. Én közben Phil Barrettet kerestem, hiszen úgy tűnt, ő mindig ott lebzsel Welle közvetlen közelében. Hiába pásztáztam a tömeget, sehol sem láttam őt. Dorothy is csak egy pillanatra nézett oda. Cigarettát vett elő és rágyújtott. – Az a fickó ott, a sötétszürke öltönyben? – kérdezte. – Őrá gondolt? Nem, az nem lehet ő. Egyrészt soha nem jön ki a beszéd után ilyen hamar. És most még hátravan az ebéd... – Pedig pont úgy néz ki, mint ő – érveltem. Most egy ideig nem láttuk az illetőt, többen is eltakarták előlünk. Dorothy az egyik kezével rávágott a kocsi tetejére, aztán azt mondta: – Talán mégis jobb, ha közelebb megyek. A végén még elszalasztom a nagy pillanatot. De mi még beszélünk, doki, számíthat rám. Ennyivel nem úszhatja meg.
Néhány lépéssel odébb fújta ki a cigarettafüstöt. *** Először azt hittem, a cigaretta füstjét látom felszállni, de nem az volt – a port egy fegyver dörrenése is kísérte. Épp abban a pillanatban sütötték el, hogy Dorothy hátravetette a fejét, hogy kifújja a füstöt. A lövés nem sokkal mögülem érkezett... – Dorothy, fedezékbe! – kiáltottam utána. – Bukjon le! Megfordult, riadtan és értetlenül rám nézett. – Valaki lövöldözik – kiáltottam. – Bukjon le... Úgy nézett rám, mintha egy őrülttel lenne dolga. Vagy öten léptek ki egyszerre a labdaház ajtaján, mire az utolsó lövés is eldördült. Tolakodtak, lökdösték egymást, az épület előtt várakozók odabent szerettek volna fedezéket találni maguknak. Nagy volt a fejetlenség. Ketten el is estek, miközben befelé igyekeztek. A férfi, akiről azt hittem, ő Welle, odakint maradt. Dorothy a földre vetette magát, de a cigaretta továbbra is ott parázslott a szájában. Amikor a következő lövés is eldördült, láttam, hogy a lövedék a labdaház bejárata fölött a falba fúródott. A közelben tartózkodók pánikba estek, kiabáltak, volt, aki a fejét fogta. Ekkor egy férfi, aki zöld öltönyben állt az ajtó mellett, azt kiáltotta: – Ott van – és egyenesen rám mutatott. Mögöttem berregni kezdett egy autó motorja. Lecsúsztam az ülésről, lehajtottam a fejemet, majd óvatosan félig hátrafordulva, kilestem. Egy fehér Ford furgon húzott el mögülem. Nem volt rajta semmi feltűnő, a sofőr baseballsapkát viselt, amelynek ellenzője beárnyékolta az arcát. Bal karjával kikönyökölt a letekert ablakon, a másik kezével a volánt fogta. Nem sikerült leolvasnom a rendszámát, mert mire észbe kaptam volna, kikanyarodott a sarkon és eltűnt a szemem elől. Vártam a következő lövést, de semmi... Felültem, és kinéztem. Néhány biztonsági őr egyenesen felém tartott. Szinte biztosra vettem, hogy a fehér furgon sofőrje volt az, aki leadta az iménti lövéseket. Ott kellett maradnom, bármennyire is szerettem volna mielőbb távozni. A biztonságiak kihívták a rendőrséget, akik kerek perec megmondták, hogy senki sem hagyhatja el a helyszínt – csakis akkor, ha ők ehhez hozzájárultak. Engem csak akkor engednek el, ha hajlandó vagyok együttműködni velük. Az egyiküknek a váll-lapján olyan sok stráf volt, amennyit még sohasem láttam egyetlen egyenruhán. Találkoztam pedig Denverben különféle nyomozókkal, FBIügynökökkel, a CIA embereivel, még a titkosszolgálat tagjaival is. Mint az várható volt, a fejünk fölött hamarosan körözni kezdtek a sajtó által bérelt helikopterek. Mint a vérszagra gyűlő dögevő madarak, gondoltam magamban. Aztán beállt egy közvetítőkocsi is valamelyik tévétársaságtól az egyik mellékutcába, ahonnan jól rálátni a villa és a labdaház bejáratára. Több embert is megkérdeztem, akik a közelben tartózkodtak, hogy megsérült-e bárki is a lövöldözés során. Nem kaptam egyenes választ a kérdéseimre. Aztán két mentőautó is a helyszínre érkezett, az egyik szirénázva, villogó fénnyel, a második szinte észrevétlenül, megkülönböztető jelzések nélkül. Hosszasan figyeltem két férfit és egy nőt, amint az FBI-osok jellegzetes baseballsapkájával a fejükön a csatorna nyílást vizsgálgatják, amely ott volt a kocsim közvetlen közelében. Megkérdezték tőlem, hozzájárulok-e ahhoz, hogy átkutassák a kocsimat. Bólintottam, erre aláírattak velem egy papírt, amely szerint beleegyeztem, majd nekiláttak és töviről hegyire átnézték a kocsit kívül-belül. Aztán megkérdezték, megengedem-e, hogy megvizsgálják a kezemet, nincsenek-e rajta fémrészecskék, amelyek azt bizonyíthatják, hogy nemrég elsütöttem egy fegyvert. Bólintottam, aztán az erről szóló papírt is aláírtam. Úgy egy óra telt el, mire átkísértek a labdaházba, ahol hivatalosan is kihallgattak. Az étkezőrészt alakították át sebtiben erre a célra. A kihallgatás meglehetősen formális volt, én egyre csak azt hajtogattam, hogy szemtanú vagyok, nem elkövető, és csak azt tudom, amit már elmondtam nekik. Hiába bizonygattam, a hozzám intézett kérdések alapján, amelyekkel mintegy negyven-negyvenöt percen át folyamatosan bombáztak, pontosan tudtam, hogy a rendőrök feltételezése szerint én sütöttem el a fegyvert, aztán továbbadtam a furgon sofőrjének, aki elhúzott vele. Egyre csak e körül a feltevés körül forogtak a kérdéseik, egészen addig fajult a dolog, hogy azt mondtam, ragaszkodom ügyvédhez. Úgy terveztem, a feleségemet fogom felhívni ezzel az
ürüggyel, és ő tudni fogja, mitévő legyek. Épp ezen morfondíroztam, amikor az egyik rendőr váratlanul közölte velem, hogy most már szabadon engednek, és távozhatok, ahová csak akarok. Dorothy Levis várt rám odakint. Megkérdeztem, jól van-e. Azt mondta, minden rendben, de nem kérdezte meg, hogy én hogy érzem magam – ehelyett elkezdett faggatni arról, hogy mi történt odabent, milyen kérdéseket tettek fel nekem a kihallgatásom során a rendőrök és a szövetségiek. Még mielőtt válaszoltam volna, kikötöttem, hogy nem nevesíthet meg mint hírforrást. Hátrébb lépett és úgy nézett rám, mintha az imént arcul köptem volna. – Micsoda?! Hiszen maga szemtanú, pontosan tudhatja, mi történt... Mint ahogy én is. Uramisten. Egy-két mondattól még nem lesz semmi baja. Nem gondoltam, hogy ilyen félős alak... – Nem erről van szó – akasztottam meg. – Nem akarom, hogy a nevem szerepeljen a lapokban. Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Szegény dokikám, azt mondja, nem akarja, hogy bármihez is köze legyen... – Máris túlságosan sok közöm van mindenhez a jelek szerint – mondtam keserűen. – Mint ahogy magának is. Csak éppen nem szeretném, hogy az egész világ tudjon róla. Mi ebben az érthetetlen? – Valaki előbb-utóbb úgyis feldobja a nevét. Erre nem is gondolt? Az inas, aki korábban elkísért a villa bejáratáig a kertből, meglátta, hogy Dorothy a noteszében lapozgat, miközben a foga között tartja a ceruzát. Odasietett hozzánk és azt mondta: – Itt nincsen helye a sajtónak. Kérem, mindketten hagyják el a területet. Dorothy egy pillanatra sem ijedt meg. – Nos, én történetesen tanú vagyok. És köszönöm a segítségét... A férfi nem hagyta lerázni magát. – Ön riporter? – szegezte neki a kérdést. – Már mondtam, hogy tanú vagyok – mondta Dorothy, aztán taktikát változtatott. – Mi a neve? Tudja igazolni magát? És honnan jött? Alkalmazott itt vagy vendég? Hadd fényképezzem le, egy pillanat, máris előveszem a gépemet. Itt kell lennie valahol – mondta szórakozottságot mímelve, miközben leemelte a válláról a táskát és kinyitotta. Odább gyömöszölte a harisnyát, és könyékig belenyúlt a táskába, de a férfi ekkor sarkon fordult és visszament arra a helyre, ahol eddig álldogált. Dorothy pedig abbahagyta a keresést. – Nincs is nálam fényképezőgép – közölte. – De az égre mondom, imádok újságíró lenni... Jól van, doki, maga nyert. Nem írom meg a nevét. Szóval mi történt odabent? Néhány szóval elmeséltem neki. Csalódottnak láttam a végén. – Ennyi? – kérdezte türelmetlenül. – Igen. És még annyi, hogy hallottam, amint az egyik FBI-ügynök azt mondta a társának, hogy megvan a fehér furgon... valahol a King Soopers környékén találták meg. Szorgalmasan jegyzetelt. – A fehér furgon, amelyik elhajtott mögüle... Egy utcával odébb találták meg... Hol is? – A King Soopers előtt – mondtam. – Ez egy szupermarket-féleség. – Biztosan kocsit cseréltek – vélte a ceruza végét rágva. – Nem ejtették őket a fejükre. Na, most már mennem kell – mondta váratlanul, és eltette a ceruzát. – Én a Giorgióban foglaltam magamnak szállást mára. Tudja, hol van? – Nem. Erre vállat vont, majd elnevette magát. – Én sem. De remélem, akad itt valaki, aki útba igazít. Már lemenőben volt a nap, Lauren észrevétlenül leült mellém a teraszra, a hálószobánk ablaka elé. Két teraszunk van, az egyik a hegyek felé néz, és a nappaliból meg az étkezőből nyílik, ez a másik, ahol ültünk, a hálószobából. Már elkészítette a vacsorát, és rendet rakott a konyhában. Letett elém egy pohárka konyakot, sok jéggel. így kényeztetett egész nap, mióta visszajöttem. Csendben megvártuk a pillanatot, amikor a vérvörös napkorong lebukott a hegyek mögött, élveztük a látvány minden pillanatát. Aztán megjegyezte:
– Nagyon szép volt. Minden nap más és más. Most korallvörösben úszott az ég, amerre csak a szem ellát. – Pazar látvány – helyeseltem. – Szívem... – Igen? – Szerintem azonnal ügyvédet kellett volna kérned. Kedvesen mondta, mégis bután éreztem magam tőle. – Ha te hallgattál volna ki, akkor nem akartad volna, hogy hívjak ügyvédet. – Igen, de most nem erről van szó. – Nem követtem el semmi rosszat. – Bárcsak ez lenne az, ami számít. Sajnos, a legtöbbször nem erről van szó – mondta, és a bal kezével masszírozni kezdte a tarkómat. – örülök, hogy jól vagy. Féltél, ugye? – Pokoli érzés volt – mondtam, lehunyva a szemem. Jólesett a masszírozás. – És ráadásul ott volt ez a riporternő is a Posttól. Úgyszólván a tűzvonalban – mondtam, és váratlanul nagyot tüsszentettem. Mindketten összerázkódtunk tőle. – Egészségedre – mondta. – Köszönöm. Tudod, mi jutott eszembe? A kisbabánk... Amint elhajtott az a furgon mögülem, elsőként ő jutott az eszembe. Furcsa, szorongató érzés volt. Gyöngéden megérintette a karomat. – Tudom, ismerem ezt az érzést – mondta. – Nekem is elég gyakran van ilyen érzésem. Kinyílt a dupla ajtó, amely a másik teraszra vezetett. Meghökkenten figyeltük, nem vártunk vendéget. Szinte ösztönösen is felpattantam a helyemről, hogy a testemmel védjem meg Laurent, hogyha kell... – Hé, itthon vagytok? – kérdezte egy hang. Azonnal ráismertem – Sammy Purdy volt az. Most lépett csak ki az ajtón a teraszra. – Nem hallottam, hogy Emily ugatott volna, attól féltem, nem is talállak itthon titeket. Nem ártana, ha zárva tartanátok a hátsó ajtót. – Helló, Sam – mondtam. – Halálra rémisztettél minket. – Pedig kopogtam és még kiabáltam is. Szia, Lauren. Hogy van a baba? Te pompásan nézel ki. – Kösz, Sam, jól vagyunk. Mi újság nálatok? – Simon igazi rosszcsont. Sherry pedig túl sokat dolgozik a boltban. Néha olyan érzésem van, az emberek minden lehetséges és minden elképzelhetetlen apropóból virágot vesznek. Meghal valaki, a hozzátartozói virágot vesznek. A másik megnősül, és persze virágot vesz. A gazdaság jól megy, hát virágot vesznek az emberek. És itt Boulderben elég jól mennek a dolgok. Hé, és hol van a kutyátok? – Vendégségben Jonasnál odaát. Nagyon összeszoktak már – mondtam. Sam elismerően bólintott. – Mondd meg Jonasnak, hogy velem kell osztoznia Emilyn, mert én is imádom. – Rendben van – bólintottam. – Na és hogyan jutok át innen oda? – kérdezte, átmutatva arra a teraszra, amelyen mi tartózkodtunk. Lauren már attól félt, képes és lemászik, vagy ami még rosszabb, megpróbál átugrani. – Mi lenne, ha mi mennénk át oda? – kérdeztem. – Az a terasz tágasabb, kényelmesebben elférünk hárman. – Hozzak neked egy kis konyakot, Sam? – ajánlotta Lauren. – Sörötök nincsen véletlenül? A múltkor volt egy kitűnő fajtátok, pisztránggal a címkén. Az nagyon ízlett. – Megnézem, Sam. Ha van még belőle, azt hozok neked – ígérte Lauren, és kiment a konyhába. ***
Sam Purdy a boulderi rendőrőrsön dolgozott nyomozótisztként. Évekkel ezelőtt egy hivatalos ügy kapcsán ismerkedtünk meg vele. Sokáig tartott, míg alaposabban is megismertem őt, de ma már elmondhatom róla, hogy a legjobb barátaim közé tartozik. Van, hogy sok idő eltelik, mire találkozunk, de ez cseppet sem zavarja kapcsolatunk bizalmas természetét. Pedig a szenvedélyeink, a hobbijaink egészen mások voltak. Ő rajongott a fegyverekért, a rodeókért, imádott pecázni, sztéket enni, sörözni, hokimeccsekre járni. Én legfeljebb az utóbbi szenvedélyben osztoztam vele. Ám a többi előtt értetlenül álltam. Mindazonáltal annyira jó viszonyban voltunk, hogy akár a feleségem és a gyermekem életét is bármikor könnyű szívvel rábíztam volna. Lauren kiment a konyhába, hogy italt hozzon Samnek, én átmentem Samhez a nappaliba, majd ki a másik teraszra. A korlátnak támaszkodva álldogált, és nézte a közeli hegyeket. – Azt rebesgetik a városban, valami lövöldözésbe keveredtél – jegyezte meg anélkül, hogy felém fordult volna. Most hallottam ezt először kimondva, és beleborzongtam. – Igen, valóban ez történt. Tudod, az jutott eszembe róla, amit Churchill mondott egyszer. Az életben nincs semmi izgalmasabb, mint az, amikor az emberre rálőnek, de nem találják el. – Ez jó – mondta elismerően. – És sok igazság van benne. Már telefonáltam is emiatt. A két sérült rendbe fog jönni. Csak horzsolta őket a golyó. Az egyiket már haza is engedték a kórházból. A másiknak az egyik karja sérült... De semmi komoly, szerencsére. – Akkor jó. De egyikük sem Welle volt, ugye? – kérdeztem. – Ott a helyszínen a világ minden kincséért sem árulták volna el a sebesültek kilétét, sőt azt is titkolták, hogy bárki is megsérült volna. – Nem, Welle nincs közöttük. Ő jóformán a közelben sem volt. Még bent tartózkodott az épületben. És te mit kerestél ott tulajdonképpen? Csak úgy gondolsz egyet, és elmégy Welle kampányára? Csak nem állt be valamilyen gyökeres változás a világnézetedben? Valami, amiről tudnom kellene? A politika az életnek egyik olyan területe volt, amelyről homlokegyenest másként gondolkodtunk Sam meg én. Engem érdekelt, őt hidegen hagyta. – Nem, semmi effélétől nem kell tartanod – válaszoltam. – Beszélnem kellett Raymond Welle-lel egy régi ügy miatt. Egykori pácienséről van szó. Kértem tőle időpontot, és ő ezt a helyszínt és ezt a napot adta meg. Beszéltem is vele, vagy egy órával az incidens előtt. – Micsoda? Szakmai kérdéssel kerested meg Welle-t egy ilyen napon? – Samnek elkerekedett a szeme. – Igen – feleltem. Feltűnt neki, hogy nem vágtam rá azonnal a választ. – De nemcsak erről van szó, ugye? – kérdezte. – Emlékszel még A. J. Simesra? – kérdeztem. Naná, hogy emlékezett rá. Az előző évben, amikor A. J.-jel együtt dolgoztunk azon a bizonyos ügyön, ő is többször találkozott vele. Inkább csak időt akartam nyerni ezzel a kérdéssel. – Hát hogyne emlékeznék rá – hangzott a válasz. – Nemrégiben felhívott és segítséget kért tőlem egy régi ügy felderítésében, amelyen nemrég kezdett el dolgozni. És ennek kapcsán kellett beszélnem Welle-lel – mondtam. Keresztbe fonta a karját a mellkasán, majd megkérdezte: – Csak nem valami Locard-ügyben jártál nála? Hallhatóan felsóhajtottam, megráztam a fejem, mielőtt a szemébe néztem. – Honnan tudsz te a Locardról? – kérdeztem. Elnevette magát, és én csak most éreztem, hogy oldódni kezd bennem a felgyülemlett feszültség. – Tavaly ősszel utánanéztem egy pár dolognak A. J.-jel kapcsolatban. Ezt nyugodtan tekinthetjük afféle szakmai ártalomnak is. – Ó, persze. – Ismersz jól, ha én egyszer nekikezdek valaminek, akkor mindig alapos vagyok. Szóval valójában a Locardnak segítesz ezzel. Ez már nem is kérdés volt, némán bólintottam hát. Mire ő:
– Megtudhatnám, milyen ügyben? – Két tizenéves lányt meggyilkoltak Steamboat Springs közelében, még 1988-ban – mondtam. – Az Elk folyó völgyében találták meg a tetemeket. Egész télen hó borította őket, ezért csak a tavaszi olvadással kerültek elő. Ismerős volt neki a történet. – Igen, emlékszem rá – mondta az állát vakargatva. – Valami csonkítás is történt, ugye? És mi köze van ennek Raymond Welle-hez? Most is könnyen észrevette rajtam a tétovaságot. Nem válaszoltam. – Jól sejtem, hogy A. J. arra kért, hogy ne beszélj ezekről a dolgokról? – kérdezte. – Azt nem mondta, hogy kifejezetten veled ne beszéljek erről, de maga az ügy titkos természetű. Magamban ekkor már eldöntöttem, mégis tudnia kell róla. – Welle akkoriban pszichológusként praktizált Steamboatban. Ezt tudtad? Bólintott. – És amikor Welle még praktizált, az áldozatok közül az egyik járt hozzá terápiára. Jóval a rádióműsora előtt történt mindez. Akkoriban még csak a helybéliek ismerték Welle-t. Láttam rajta, hogy máris dolgozik az agya. Azt kérdezte csupán: – És ezek szerint találkozód volt Welle-lel? – Igen, és sikerült is beszélnem vele még a lövöldözés előtt. A körmeit nézegette tűnődve, aztán félig viccesen megjegyezte: – Nyilván nem akarod elmondani nekem, miről volt szó kettőtök között. – Sajnálom – mondtam. – És miért maradtál ott? Azt mondtad, akkorra végeztél vele. – Ott volt egy riporter is, akitől nem tudtam szabadulni. Azt gondolta, biztosan tudok valamit, ami érdekelheti a sajtót. Ő nem ezen a szálon nyomoz, azt kutatja, miféle pénzekből finanszírozza Welle a kampányait. – Welle a kampányait? – Igen. Sam csettintett egyet az ujjaival. A hallgatása idegesített. – Lauren is segít a Locardnak. Őt is felkérték – és akkor, mintegy végszóra, nyílt mögöttünk az ajtó, és Lauren előtt szaladva megjelent Emily. Vakkantott egyet-kettőt, de amikor Sam feléje fordult, elhallgatott, odafutott elé, és csóválni kezdte a farkát. Imádta Samet, és most is kis híján feldöntötte, merő szeretetből: felugrált rá, hogy összevissza nyalogassa az arcát. Lauren egy idő múlva rászólt. – Emily, elég lesz már – mondta. – Itt a söröd, Sam – és azzal letette a felbontott üveget meg a poharat az asztalra. Sam előbb megnézte a címkét, aztán megrázta a fejét. – Sohasem hittem volna magamról, hogy egyszer még a sört is megiszom. – Épp az imént kezdtem mesélni Samnek – mondtam Lauren felé fordulva –, hogy mi közünk van a Locardhoz. Sammel eddig állva folytattuk a beszélgetést, most mindketten leültünk. Közben már besötétedett, a völgy nyugati vége fölött felhők gyülekeztek. Lauren is leült. – Vagy úgy – mondta csendesen. Tizenhatodik fejezet Lauren még vacsora előtt nekiállt süteményt sütni. Miután hosszas beszélgetésbe elegyedtünk hármasban, egyszer csak bocsánatot kért, és kiment a konyhába, hogy elkészítse a töltelékhez szükséges krémet friss eperből, tejszínből. Kettesben maradtam egy időre Sammel. – Mondtad, hogy telefonon érdeklődtél, Sam. Megtudtál valamit a lövöldözőről? Vagy valami újabb fejleményt Raymond Welle-lel kapcsolatban? Nem hinném, hogy nehéz lesz kideríteni, ki volt a lövöldöző. Elég sok biztonsági őr tartózkodott a helyszínen. Megrázta a fejét. – Nem sikerült megtudnom semmi érdekeset. De önmagában véve semmit sem jelent az, ha
sok biztonsági őr van kint egy helyszínen. Az olyan ellentmondásos politikusok, mint amilyen Welle is, sokat utaznak mostanában. Szükségük van erre a kampány során. És Welle az egyik legellentmondásosabb alak mind közül. Fogalmam sincs például arról, mi lehetett az indíték. Te talán tudsz valamit a részletekről? – Nem, legalábbis semmi érdemlegeset – feleltem. Sam elgondolkodva kortyolgatta a sörét. – Arra gondolsz, ki állhat a merénylet mögött? És hogy lehet-e köze ennek az incidensnek ahhoz, hogy a Locard-ügyben kerested őt aznap? Meglepett a kérdés. – Nem, én nem is gondoltam még erre – ingattam a fejem. – Miért nem? – kérdezte, ami ugyancsak meglepett engem. – Nem látom az összefüggést – mondtam. – Szerintem merő véletlen egybeesésről van szó. És nem érzem, hogy bárhogyan is összefüggne egymással ez a két dolog. Nyelt egyet, láttam, hogy egy ásítást igyekezett elfojtani vele. – Azt azért el kell ismerni, elég ügyetlen próbálkozás volt – jegyezte meg. – Biztosan amatőr az illető. Egy kilencmilliméteres stukkerrel több mint száz láb távolságról lőni? Ugyan már! Hiszen a célpontot sem tudja tisztán befogni, nemhogy pontosan lőni... – Én másképpen látom, Sam. Állt egy fickó az ajtóban, aki hátulról nagyon hasonlított Welle-re. Valószínűleg őt nézte a merénylő a szenátornak. Én is azt hittem először, hogy ő az. És ki mondta, hogy amatőr a fickó? Welle nagyon is ellentmondásos figura, mint ezt te is említetted az imént. Biztosra veszem, hogy sok olyan ember akad ebben az országban, akinek ellenszenves... Az sem biztos, hogy a saját szakállára dolgozott. Lehet, hogy felbérelte Welle valamelyik ellensége... Biztosan akad egy pár belőlük. Dobolni kezdett ujjaival a szék karfáján. – Én arra gondolok, Alan, hogy ha új nyomozást rendelnek el egy régi gyilkossági ügy kapcsán, az nyilván felkavarja az indulatokat. Hiszen nem került elő a gyilkos. Márpedig neki az az érdeke, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Hogy ne kelljen attól tartania, bármelyik pillanatban lecsaphat rá a rendőrség. Az alvó oroszlánt felébreszteni elég veszélyes vállalkozás, nem gondolod? Nem volt ínyemre a dolog, de Sam mindig ezt csinálta, ha munkáról esett szó kettőnk között: megkérdőjelezett mindent, amit valamennyire is biztosnak éreztem, vagy amit teljesen magától értetődőnek véltem. – Gondolod, hogy valaki meg akarta akadályozni Welle-t abban, hogy beszéljen velem erről a régi ügyről? Ezért kezdett el lövöldözni a kampány szünetében? Sam vállat vont, a tekintetét a gyepre szegezte. Éreztem, hogy az érveket mérlegeli, és mintha kissé feszültebb is lett volna, mint eddig. – Biztos vagy abban, hogy ez a riporter, akivel beszéltél, nem tud a Locard-féle nyomozásról? – kérdezte végül. – Nem hiszem, hogy tud róla, vagy ha mégis, akkor mindvégig hazudott nekem. Ez az érv különösen tetszett neki. Önkéntelenül el is mosolyodott. – Ez igazán nagy meglepetés lenne egy újságírótól. Egy riporter, aki félrevezeti a saját informátorát. Én is elmosolyodtam. – Nekem úgy tűnt, Sam, hogy ez a nő semmiről sem tudott. – Na és Welle? Közlékeny volt veled? – kérdezte. Megpróbáltam visszaidézni a beszélgetésünket, az ezzel kapcsolatos érzéseimet. – Inkább azt mondanám róla, hogy visszafogott volt, de végtére is politikus, aki mindig is óvatosan fogalmaz. A vérében van, hogy ne adjon egyenes választ. Sam most már nevetett. – Ez aztán a magyarázat, most már mindent értek – mondta. – Szép kis helyzet lehetett. Ő most indítja el a kampányát, te meg odamégy, és tizenéves lányok meggyilkolásáról kérdezgeted. Nem egészen erről álmodik a politikus, aki most indul a jelölésért.
Gondolkodtam egy darabig, majd ezt válaszoltam neki: – Raymond Welle viszonylag könnyen kiheverte a felesége halálát. Emlékszel, azt követően lett népszerű Államok-szerte, és kezdte meg a karrierjét mint képviselő. Nem hiszem, hogy ez a nyomozás árthat neki, még akkor sem, ha híre megy a dolognak. Sőt úgy gondolom, elég rafinált ahhoz, hogy akár ki is használja ezt a helyzetet. Még a maga hasznára is fordíthatja. – Igazán így gondolod? És mindent sikerült megtudnod tőle, amit akartál? – kérdezte Sam. Végiggondoltam, mire is jutottam Welle-lel, majd azt mondtam: – Nem, azt hiszem, nem. Szinte biztos vagyok benne, hogy legalább még egyszer beszélnem kell vele erről a témáról. – Elfogadsz tőlem egy tanácsot, Alan? Azért csak nyisd ki jól a szemed, ha erre a második találkozóra tényleg sor kerül. Nem biztos, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan te eltervezted. És az sem biztos, hogy minden az, aminek látszik. – Nem irigylem a Locard tagjait azért, amit vállalnak – jegyezte meg. – Ezek a régi, felderítetlen ügyek... Már minden lehetséges nyom réges-rég kihűlt. Köztünk szólva, nem sok esélyt látok arra, hogy sikerül felderíteni ezt az ügyet. Ám az is igaz, ha valaki egy kicsit megpiszkálja a dolgokat, valahogy minden mozgásba lendül. Főleg azok kezdenek mozgolódni, akik megüthetik a bokájukat. Olyan ez, mint a kandalló... Minél alaposabban keveri fel az ember a hamut, annál nagyobb erővel izzik fel benne a parázs. És tudod, éppen ezért mondom neked, hogy veszélyes vizeken evezel. Légy nagyon óvatos, Alan, nagyon óvatos. – Úgy értsem, neked nem tetszik, amit a Locard csinál? Már az alapkoncepcióval sem értesz egyet? – Nem, dehogy, egyáltalán nem erről van szó. Inkább csak arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy bárki is ölte meg a két lányt, annak nem fog tetszeni, hogy ismét nyomoztok utána. Ez az, amit mindig is észben kell tartanod szerintem. Lauren ekkor visszatért hozzánk, és közölte, hogy elkészült a desszerttel, és mehetünk enni. Sam kiitta a maradék sört, aztán felálltunk, és követtük Laurent az étkezőbe. *** Miután Sam hazament, felhívtam A. J. Simest. A keleti parton ekkor már tizenegy óra volt. A. J. fáradtnak tűnt a telefonban. Megkérdeztem, jól van-e. – Elég jól – mondta kitérően. Ő hallott a lövöldözésről, az ottani tévében ez volt az egyik fő hír a mai napon. Azt nem tudta, hogy szemtanúja voltam a történteknek. Mégsem éreztem, hogy különösebben nagy jelentőséget tulajdonítana a dolognak. Azt mondta, az FBI majd segít a Locardnak olyan információkkal, amelyek megbízhatóbbak, mint az én benyomásaim, vagy a média által tálalt tudósítások. A kérdések, amelyeket feltett nekem, inkább a Taro Hamamotóval való találkozásra, Raymond Welle-re és a pszichoterápiás kezelésre vonatkoztak, amelynek során Welle találkozott Marikóval. Mindent elmondtam A. J.-nek, amit csak lényegesnek tartottam, és összegzésként azt is, hogy Welle szerintem mindent egybevetve jó munkát végzett Marikóval, és hogy nem látok ellentmondást az újonnan megszerzett információk és a korábbi feltételezéseim között. – Hamamotótól úgyszólván semmit sem tudtam meg a lányáról, amit eddig ne tudhattunk volna – mondtam. – De úgy látom, még mindig nem sikerült feldolgoznia magában a történteket, a lányuk halálát – tettem hozzá. – Miért, te talán másként lennél ezzel? – kérdezte. – Nem tudom, csak úgy érzem, elég sok idő telt el azóta, és még most is túlságosan fájnak neki ezek a sebek – mondtam. Aztán megbeszéltük, hogy elfaxolom neki a beszámolómat a vancouveri utazásról, annak tanulságairól. – Mondd csak, a Locardnak van tudomása arról, hogy Steamboat Springsben Marikót és Tamit hat vagy nyolc hónappal az eltűnésük előtt kábítószer-birtoklásáért elfogták a rendőrök? – Nem, legalábbis nem tudok róla – felelte. – Pontosan miről is van szó? – Kábítószert találtak náluk – mondtam. – Taro Hamamoto szerint a két lányt néhány turista
társaságában kapták rajta. – És? – Az apa szerint nem emeltek vádat ellenük. De miért nem tud erről a Locard? – Halvány fogalmam sincs róla, de igyekszem utánanézni. Ha találtam valamit, rögtön szólok neked – ígérte. Aztán meséltem neki Dorothy Levin feltűnéséről. Ezt az epizódot alaposan körbejártuk, kezdve onnan, hogy milyen kérdéseket tett fel nekem, és közösen végiggondoltuk, lehet-e bármi köze Levinnek a Locardhoz, tudhat-e arról, hogy én a Locard megbízásából találkoztam Welle-lel. Miután úgy érezte, megnyugodhat, mert az újságíró feltűnése inkább véletlen egybeesés lehet, azt mondtam neki, valószínűnek tartom, hogy Welle washingtoni irodájában kell keresnünk az informátort, és A. J. Simes is ezt tartotta a legvalószínűbbnek. Megbeszéltük, mi legyen a következő lépés. Ismét arra kért, erről is írjam össze az eddigi benyomásaimat, aztán várjak, majd ő jelentkezik, ha van valami. – Mégis mire számíthatok? – kérdeztem kissé nyugtalanul. – Hamarosan jelentkezem, Alan, amint megtudok valamit – ígérte. – De kérlek, semmi esetre se találkozz további utasításig Welle-lel, és ne is vedd fel vele a kapcsolatot, csak ha ezt előzőleg egyeztetted velem. – Na és mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik ismerték a lányokat? Ez rájuk is vonatkozik? – Nem, dehogy. Nyugodtan tedd csak a dolgodat. És, Alan... nagyon jó munkát végeztél idáig. – Ó, igazán úgy látod? Köszönöm... Ja, és van itt még valami. – Mégpedig? – Szeretnék beszélni Hamamoto kisebbik lányával is. – Szinte biztos voltam benne – mondta nevetve. – Gondolod, hogy segíthet nekünk? – Bizonyára. Hiszen már elég idős volt ahhoz, hogy lehessenek megbízható emlékei, véleménye a nővéréről, az életviteléről, a barátairól. És abban az anyagban, amit tőled kaptam, semmit sem találtam róla. – Biztos vagy benne? – Igen, kétszer is átnéztem már, kifejezetten ezért. – Hát jó, akkor gondold át, mi legyen, és beszéljünk róla. Én mindenesetre felvetem a kérdést a bizottság előtt, és a döntésükről azonnal értesítelek. De addig egy lépést se tégy, kérlek. – Rendben, úgy lesz. Nem sokkal azután, hogy letettem a telefont, az ismét csörögni kezdett. Felvettem. – Itt Dorothy Levin beszél. Nos, Alan... túlélte a nagy izgalmakat? – Hát persze. És sikerült odatalálnia a szállására? – Igen, nincs is nagyon messze a villától. Tudom ajánlani, ha jó helyen akar megszállni Denverben legközelebb. Egy nagy banképület mögött van, kívülről úgy néz ki, akár egy üvegkalicka. De nem ezért hívtam most, Alan. Azért hívom, mert... érdekelne, mit gondol a történtekről. Mostanra mintha egy kissé elcsitultak volna a hullámok. Nekem az is megnyugvás, hogy nem süvítenek golyók a fülem mellett. Mit gondol, lehet, hogy valójában Welle volt a célpont? Tanácstalanul hallgattam, fogalmam sem volt róla, mit is felelhetnék erre. Mielőtt megszólaltam volna, megelőzött: – Ne aggódjon, nem említem meg a nevét, bármit nyilatkozik is. Úgy hallottam, mintha rágna valamit. Talán a ceruza végét vagy rágógumit. – Egy baj van csak... az, hogy nincs szobapincér-szolgálat. Ez afféle olasz szokás, azt mondta a recepciós. Kár, mert imádom a szobapincéreket. Maga hogy van ezzel? – Nem is tudom... Visszatérve az előbbiekre, van egy rendőr barátom itt, Boulderben. Ő azt mondja, ha valóban Welle volt a célpont, akkor nagyon amatőr merénylővel van dolgunk. Nem jó típusú fegyvert használt, ez nem megfelelő ekkora távolságra. És a körülményeket is rosszul választotta meg az illető...
– És maga egyetért a barátjával? Egy pancserrel van dolgunk? – kérdezte. – Én csak azt tudom, amit a saját két szememmel láttam. Valaki lövést adott le egy épület bejáratára, ahol egy ellentmondásos politikus épp kampánynyitót tartott. Szerintem nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy ő volt a célpont. És ugyanakkor sántít valahol a dolog. Azt sem érzem teljesen igaznak, hogy ő volt az. – Én is valahogy nagyjából eddig jutottam el. Megpróbálom összerakni ezt a mozaikképet – mondta. – Most épp azon dolgozom, hogy összeállítsak egy listát azokról, akik közel álltak az ajtóhoz. Hátha logikai úton ki tudom szűrni a potenciális célpontokat, ha nem Welle volt az. Már megszereztem annak a két illetőnek a nevét, akik megsebesültek a lövöldözéskor. És kaptam még néhány más nevet is... Nem volt ott olyasvalaki, akit ismert korábbról? – Sajnálom, de nem tudok róla. Nem szoktam ilyen körökben forgolódni. De biztosra veszem, hogy a denveri lapok és a helyi tévéállomás többet tud mondani erről – mondtam. – De hivatalból ön is érdeklődhet náluk, úgy gondolom. – Gondoltam, hogy nem volt ott ismerőse, csak a biztonság kedvéért kérdeztem meg. Itt épp most kezdődik a kettes csatorna hírműsora... De Welle-n kívül nem mondtak neveket, sem az enyémet, sem a magáét... Már alig várom, hogy megjelenjenek a legfrissebb denveri lapok. Mindössze egy-másfél órám van a mi lapzártánkig. Hallottam, hogy cigarettára gyújt. – Egy jó dolog azért van ebben az államban, tudja? – jegyezte meg az első két slukk között. – Legalább a szállodákban megengedik a dohányzást. Ez is valami, nemde bár? Már attól féltem, kénytelen leszek kimászni a tetőre, ahol senki sem lát, amikor bagózom. Éreztem, hogy egyre nő benne a feszültség és az idegesség, és egyre sűrűbben és mohóbban szívta a cigarettát. – Az lehet, hogy amatőr a fickó a fegyver megválasztását illetően – jegyezte meg elgondolkodva. – De azt el kell ismernünk, hogy kitűnően megszervezte a távozását a helyszínről. Maga nem így látja? Szerintem ez egyáltalán nem amatőrre vall. És képzelje csak, igaza volt a fehér furgonnal kapcsolatban, amelyet a King Soopers közelében találtak meg... Micsoda név ez is?! És én még azt hittem, a Winn Dixie a leghülyébb név, amit egy szupermarketláncnak adni lehet. De ez, King Soopers szupermarket – ez minden képzeletet felülmúl. Gondolom, érdekli, mit sikerült megtudnom. – Hát persze – feleltem. – A furgont előző éjjel kötötték el egy Aurora nevű negyedben. Még nem jelentkezett olyan szemtanú, aki látta volna, hogy átszáll az illető a furgonból egy másik autóba. Lehet, hogy csak kiszállt, besétált a szupermarketbe és elvegyült a tömegben. De az sem lehetetlen, hogy várt rá egy másik jármű valahol a közelben. – Igen, erre a lehetőségre már én is gondoltam – mondtam. – És holnap reggel visszamegy Washingtonba? – Lehet, még nem tudom – felelte. – Hétfőn több helyre is el kell mennem Steamboat Springsben. Mennyire is van az ide? Na, majd megnézem egy térképen. Lehet, hogy nem megyek vissza Washingtonba, hanem az egész hétvégét ott fogom tölteni. – Ha autóval megy, legalább három óra – mondtam. – Feltéve, hogy sehol sem tér le a helyes útról. Kerülővel akár kétszer ennyi időre is szüksége lehet. – Úgy érti, nem egyértelmű az odajutás? Na, még csak ez hiányzott. Repülővel nem utazhatok oda? Gondolom, Steamboat Springs-nek nincsen reptere. – Ha ott nincs is, a közelben van. Yampa Valley a neve. A nikotin jó hatással volt rá, sokkal beszédesebb lett, mióta nem szenvedett a hiányától. – Hát ez remek. Akkor inkább repülővel megyek. Hogyan is betűzik ezt a nevet? Y-A-M-PA, ugye? Gondolom, csak kisebb gépek járnak oda. Nem mondhatnám, hogy rajongok értük. Tudja, eleve klausztrofóbiától szenvedek, és ha még kisebb is a gép, mint a megszokott, amit szintén nehezen viselek, pokoli órák várnak rám. És különben jobban szeretem a szuperszonikus gépeket, mint a propellereseket. Nem tudom, miért, de így van. Szippantott egy jó mélyet a cigarettából, aztán így folytatta:
– Tudja, Raymond Welle gyakorlatilag egyetlen interjút sem adott a felesége meggyilkolása ügyében azóta, hogy szenátor lett. Nekem ez valahogy furcsa. Maga mit gondol erről? Korábban, amikor naponta szerepelt a rádióban, biztosan nem hagyta volna szó nélkül ezt. Kitűnő téma, nem? És ismeri a szüleit? Welle elhunyt feleségének a szüleire gondolok... Hogyan viselték vajon, hogy a lányukat túszul ejtették és kivégezték a saját otthonában? Jut eszembe, tudta, hogy Gloria szülei alig néhány utcányira laknak attól a helytől, ahol Welle kampánynyitója volt? Igaz, nem laknak ott állandóan, de mégiscsak van ott egy házuk. Úgy tudom, Gloria ott nőtt fel. Épp egy saroknyira attól a helytől, ahol a Coors-féle emberrablás történt. Ettől sokáig rossz hírűnek számított a környék. És van itt még valami... Várjon csak... Zörgést hallottam meg csapkodást. – A szobám sajnos tele van molyokkal – mondta. – Itt keringenek körülöttem, mintha részegek volnának. És ez a por, ami a szárnyukról hullik... Nevettem. – Ugyan már, Dorothy, azok a szerencsétlen molyok teljesen ártalmatlanok. Ennyire fél tőlük? Egy pár hét, és nyomtalanul eltűnnek, majd meglátja. – Az egyik kis híján a számba repült. Szinte magam előtt láttam, amint hadonászik a levegőben. – Megvan, na végre! – kiáltott fel boldogan. Én közben a hallottakon gondolkodtam. Új volt számomra, amit mondott – nem tudtam, hogy Gloria szüleinek ott van háza a Phipps Mansion közelében. De azt sem értettem, miért kellene ennek különösebb jelentőséget tulajdonítanunk. – És megtudhatnám, mi lesz a programja Steamboat Springs-ben? – kérdeztem. Most mintha gyanakvó lett volna hirtelen. – Van talán valami kapcsolata az ottaniakkal? – kérdezte. – Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Ettől nem kell tartania. – Akkor miért akarja tudni, kivel találkozom? És miért van olyan érzésem, hogy sok mindent elhallgat előlem? – Csak érdeklődtem – feleltem szelíden. – Nem, dehogyis csak... Ez nem egyszerű kérdés. Ha nem haragszik, akkor most leckét adok magának zsurnalisztikából. Nézzük meg, hogy megy, rendben van? Egyben válaszolok is a kérdésére. Készen áll, hogy szorgalmasan jegyzetelje, amit mondok? Akkor figyelem, máris kezdem. Azért utazom Steamboat Springsbe, hogy beszéljek néhány emberrel, akiknek van valami közük az ottani síközponthoz. Pontosabban olyan emberekről van szó, akik érintettek voltak egy bizonyos ügyben néhány évvel ezelőtt. Beszélnem kell velük arról, hogyan folytak le Welle korábbi kampányai, ki pénzelte ezeket a rendezvényeket. Mert nekem bizony feltűntek bizonyos hiányosságok és furcsaságok. Akkoriban egy nagy japán cég ellenőrzése alá tartozott az egész üdülőkörzet. Ez gondolom, ismerős önnek, ugye? – kérdezte, majd meg sem várva a válaszomat, folytatta. – Halló, Alan, jól érzékelem, hogy még mindig nem tért magához az ámulattól? Nyeltem egy nagyot, és reméltem, hogy ezt nem hallotta meg. Mire ő: – Hé, ott van még? Egy kérdést tettem fel az imént, most már igazán válaszolhatna rá, Alan. Mi ez a nagy csend és hallgatás? Úgy látom, ez nem megy valami jól magának. Tudtam, hogy hazudnom kell neki. Nem árulhattam el, hogy alig néhány héttel ezelőtt olyasvalakit interjúvoltam meg, aki egykor a síközpontot birtokoló cég egyik vezető beosztású embere volt. Annyit mondtam csak: – Nem, nem tudok róla. Na és mit jelent ez? Arra gondolt, hogy külföldiek pénzelték Welle kampányát? Hogy japán pénzből finanszírozta a körútját? – Talán nem erre kellene következtetnem az eddigiek alapján? – kérdezett vissza. Nem válaszoltam. Mire ő: – Maga mindig ilyen gyatrán teljesített az iskolában, Alan? És mégis hogyan szerezhetett diplomát így? Akkor nézzünk egy könnyebb feladatot. Ha hétvégére Steamboat Springsben maradok, hol szálljak meg? Gondoljon arra, hogy a saját zsebemből finanszírozom a dolgot.
– Az attól függ. Otthonos helyen szeretne megszállni, elegáns szállásra és luxusra vágyik, vagy inkább egyszerűt, de praktikusat akar? – Szeretném, ha kényelmes lenne. Olyan hely, ahol dohányozni is lehet. És szeretem, ha van szobapincér. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. A dohányzásra vonatkozó igénye miatt erősen beszűkült a lehetőségek köre, végül azt javasoltam neki, hívja fel a Sheraton szállót. *** Az első feleségem, Meredith producerként dolgozott a denveri 9-es tévécsatornánál. Még mindig voltak ott ismerőseim, akikkel hébe-hóba ugyan, de tartottam a kapcsolatot. Felhívtam az egyiküket, egy fiatalembert, aki ez idő szerint producer volt ott, és a rajongásig szerette Mereditht, akivel három évig dolgozott egy stúdióban. Reméltem, hogy rajta keresztül engem is kedvel, és megtesz nekem egy szívességet. Jól számítottam, úgy is lett. ***
Szombaton már majdnem dél volt, amikor hazaérkeztem. Biciklizni indultam a hegyekbe, és szép kis túra kerekedett belőle. Elmentem egészen Lyonsig meg vissza. Ez idő alatt keresett az említett producer a tévécsatornától. Hagyott üzenetet a rögzítőmön, és egy csomag is várt rám, amelyet egy futár hozott ki hozzánk a stúdióból. A kért anyag – két videokazetta – volt benne. Az egyiken az Elk folyó völgyében eltűnt két lányról készült bejátszások, a másikon olyanok, amelyek Gloria Welle elrablásáról és meggyilkolásáról szóltak. Lezuhanyoztam, és közben Lauren keresett telefonon. A rögzítőn üzenetet hagyott, hogy mivel délután úgyis bent leszek a rendelőmben, úgy döntött, a barátnőjével elmegy Denverbe vásárolni, és valószínűleg csak vacsorára lesz itthon. Miután visszahallgattam az üzenetét, átöltöztem, készítettem magamnak egy szendvicset, bevittem a nappaliba, és betettem az egyik kazettát a videomagnóba. Ez az volt, amelyik Gloria Welle-ről szólt. 1992-ben a 9-es csatorna még gyerekcipőben járt. Elég furcsa volt látni az ismerősöket, a bemondókat és hírolvasókat, Edet, Mike-ot és Paulát az akkori frizurával, korabeli öltözetben. Ami akkor elég jól – sőt divatosan – nézett ki, ma meglehetősen nevetségesen hatott. A kazettán egészen másmilyen volt a Silky Road ranchhoz vezető út, mint amilyennek nem is olyan rég láttam, amikor Laurennel ott jártam. Azon a napon, amikor Brian Sample meglátogatta Gloria Welle-t, még nem állta az a nagy kapu az útját. A földúton haladva akadálytalanul be lehetett jutni a körbekerített birtokra, melynek bejáratát egy könnyedén felemelhető sorompó jelezte. Nem volt kamera, amely rögzítette volna, ki hajtott be a magánterületre, amelyre mindössze egy tábla figyelmeztetett. Akkor még nem dörrent rá az emberre a szalagra rögzített gépi hang, nem volt kaputelefon, sem kamera. Akkoriban, amikor a gyilkosság történt, mindössze ez állt a birtok határátjelző táblán: Silky Road Ranch – Magánterület. A feliratot csak ráfestették a fatáblára, míg a mostanit fémtáblába vésték, és ez az újabb felirat fenyegetően hatott. A gyilkossággal kapcsolatban rögzített anyagok, dokumentumok nem okoztak különösebb meglepetést. Nagyjából mindenre emlékeztem, és legfeljebb a kommentárok kelthették fel a figyelmemet. A tudósítások hangoztatták, hogy a tettes bizonyára most először gyilkolt, hogy az áldozat előkelő denveri családból származik, tudniillik nem más, mint Horace Tambor, a vasúti részvényes milliárdos leánya. A riporterek közül egy sem úgy beszélt Gloriáról, mint híres lótenyésztőről, sőt még Mrs. Raymond Welle-ként sem említették. Gloria – Gloria volt. Arra gondoltam, hogy Ray műsorát akkoriban kezdték sugározni, s először 1994-ben választották szenátorrá. A csatorna hírműsorában leadott tudósítások szerint maga a gyilkosság mintegy 90 perc alatt zajlott le. E rövid idő alatt Brian Sample valahogyan bejutott a birtokon álló házba, leült teázni a valószínűleg mit sem sejtő Gloriával, rávette valahogyan, hogy telefonáljon és csalja haza a férjét, Raymond Welle-t a rendelőjéből. Bezárta Gloriát a vendégszobába, majd az ajtón keresztül agyonlőtte őt. Nem sokkal ezután kilőtt néhány töltényt a közben a helyszínre érkezett hatósági személyekre is. A serifféknek akkor sikerült elcsípniük őt, amikor az erdő felé futva menekülni próbált. A történet folytatásaként a következő napról – a gyilkosság másnapjáról – azt jelentették, a hatóságok szerint a gyanúsított, Brian Sample Gloria Welle férjének, a pszichológusként praktizáló Raymond Welle-nek az egyik páciense volt. Sample valójában rajta akart bosszút állni. Bár magát az indítékot nem tárta fel a riport, az, hogy Sample korábban kezelés alatt állt, sokaknak szöget ütött a fejében. A városban senki sem értette, hogyan szánhatta el magát Brian Sample egy ilyen lépésre. Ez nem volt összeegyeztethető azzal a képpel, amely bennük élt róla. Az előzmények között azonban volt egy epizód, amely a megoldás kulcsa lehet. Brian Sample egy itteni bár, a The Livery tulajdonosa volt. Egy keddi estén, éppen tizenegy hónappal azelőtt, hogy megölte Gloria Welle-t, Brian a pult mögött állva dolgozott, töltögette az italokat a vendégeknek. Az egyik törzsvendég, bizonyos Grant Wortham, aki arról volt nevezetes, hogy kapusként játszott Brianék focicsapatában, betért a bárba munka után. Egy sajtos hamburgert és sört rendelt, és úgy három óra múltán, immáron nyolc sör és két pohár rövid elfogyasztása után távozott.
Beült az utcán parkoló ócska furgonjába a volán mögé, és elindult haza. Wortham nem jutott messzire. Mindössze néhány kereszteződéssel odébb úgy ötven mérföldes sebességgel nekihajtott egy stoptáblának, aztán keresztbe pördült és nekiment egy piros Subarunak. Olyan hirtelen történt mindez, hogy a Subaru sofőrje semmit sem tehetett. Azon nyomban szörnyet halt. Ez az illető, az áldozat pedig Brian Sample fia, Dennis volt. Épp hazafelé igyekezett a közeli főiskoláról, ahol a színjátszó kör egyik foglalkozásán vett részt este. Miután saját kezűleg szolgálta ki a már kapatos férfit, aki aztán a fia halálát okozta, Brian Sample úgy érezte, ő tehet a fia haláláról. Mintha ő maga ölte volna meg Dennist. Március derekán Sample túladott a báron – és rossz boltot csinált, mert kevesebbet kapott érte, mint amennyi banktartozása volt még rajta. Ez hetekkel azután történt, hogy sikertelenül próbált végezni önmagával: egy üveg Jack Daniels whiskyre Valiumot és penicillint vett be, elég nagy mennyiségben. Amint kikerült a kórházból, a felesége, Leigh szabályosan kirúgta otthonról. Ettől számítva már csak néhány nap telt el Gloria Welle meggyilkolásáig. *** Az utolsó bejátszás ezen a videokazettán egy montázs volt, amely Gloria denveri temetéséről készült. Sokan voltak, a zsinagóga körül egész tömeg gyűlt össze. A képek tanúsága szerint a legközelebbi metróállomástól szinte özönlöttek a temetőbe az emberek, hogy leróják kegyeletüket. Tizenhetedik fejezet Már nem akartam többet foglalkozni aznap Brian Sample családjával, inkább betettem a másik videokazettát. Azt, amelyik a két meggyilkolt lányról szóló tévébejátszásokat tartalmazta. Már jócskán túlléptem azt a határt, ami a szoros értelemben vett feladatkörömet jelenti. Az elhunytakat magamban becenevükön vagy „a két lány”-ként emlegettem. Annak alapján, amit a Locard-megbeszélésen láttam, majd amit hozzáolvastam, már sok részletét ismertem ennek az ügynek, és nagyjából sejtettem, mire számíthatok. Nem is tartogatott sok meglepetést a számomra a videokazetta. Nem is igazán érdekelt, hogy mit tálalt mindebből a sajtó. A végignézésével egyetlen célom volt csupán: megtudni, kik voltak azok, akiket kihallgattak vagy meginterjúvoltak az ügy kapcsán. A kilences csatorna újságírója meglepő módon igen aktív volt. A felvételek dátumaiból kiderült, hogy hosszasan időzött Steamboat Springsben. Azt reméltem hát, hogy megismerek néhány olyan embert, akik közeli kapcsolatban álltak az áldozatokkal, Tamival és Mikóval. Az első néhány riportot ősz végén rögzítették, közvetlenül a lányok eltűnése után. Routt County seriffje, Phil Barrett akkor még sokkal soványabb volt. Sokat nyilatkozott az ügy kapcsán, és látszólag élvezte a média érdeklődését. Az egyik interjúban épp a nevezetes motoros szán mellett állt, amelyet a lányok eltűnése utáni napon találtak meg. A tréler a síparadicsom egyik végében, egy parkolóban állt, úgy találtak rá. A hely, Mount Werner és környéke távol esik a Strawberry parktól, és még távolabb az Elk folyó völgyének felső végétől. Steamboat polgármestere is beszélt a kamera előtt. Kétszer is nyilatkozott, anélkül, hogy bármi lényegeset mondott volna. Amit elárult, azt viszont épp nem kellett volna – az indiszkréciója hallatán gyanítottam, hogy nem sokkal ezután elmozdították a pozíciójából. Mr. és Mrs. Franklin háromszor is a nyilvánossághoz fordultak, segítséget és könyörületet kérve az ismeretlen tévénézőktől. A fiatal Joey mindhárom alkalommal csak a háttérben szerepelt, néma szem- és fültanúként. A Hamamoto család azonban egyetlen egy alkalommal sem szerepelt a 9-es csatorna riportjaiban, tudósításaiban. A tévében is leadott riportok egyikét az iskolában vették fel, ahová a két lány járt. Ez nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Miközben figyeltem a tudósítást, felírtam az igazgató nevét, két tanáréval együtt, akik jól ismerték mindkét lányt, és három osztálytársukét, akik az elhunytak bizalmas jó barátainak mondták magukat. Úgy éreztem, ezen a nyomon már elindulhatok végre. Az órámra pillantottam. Az első betegem úgy húsz perc múlva megérkezik a rendelőmbe, a városba. Enni adtam Emilynek, teletöltöttem friss vízzel a tálját, megsimogattam a fejét búcsúzóul, aztán sietősen távoztam
otthonról. *** A házunk egy földút legvégén áll, mindössze egy másik épület található a közvetlen közelben, ez a szomszédunké, a velünk átellenben lakó Adrienne-é, aki a kisfiával, Jonasszal lakott itt. Ha autó közeledett az úton, biztosan valamelyikünknél kötött ki. Néha eltévedt autós kért útbaigazítást tőlünk. Nagyon ritkán parkolt a házunk előtt idegen autó. Az út maga elég széles ahhoz, hogy két kocsi is elférjen rajta egymás mellett, a széle viszont laza homokkal volt felszórva, amiben könnyen elsüllyedt a kerék, ha nem figyeltünk oda. Természetesen nyomban feltűnt nekem az a fehér Nissan Pathfinder, amelyet az út nyugati részén láttam parkolni, amikor ebéd után beültem a kocsiba, hogy bemenjek a városba, a rendelőbe. Abban egészen biztos voltam, hogy nem állt ott a kocsi egy órával korábban, amikor hazajöttem. Lassítottam hát, amint közeledtem hozzá, és alaposabban is szemügyre vettem, amint elhaladtam mellette. Először észre sem vettem a sofőrt, aki egészen elterpeszkedve ült az ülésen, lehúzódva. Amikor odaértem a kocsija mellé, és megálltam, úgy láttam, legalább annyira meglepődött, mint én magam. Odabiccentettem neki üdvözlésképpen, majd letekertem az ablakot. Ő is ugyanígy tett, és felült az ülésen. – Helló – mondta, és csak ekkor vettem észre, hogy tele van a szája. Éppen evett. A rádióból halk countryzene szólt. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem köszönés helyett. Ekkor nyelt egy nagyot, majd azt mondta: – Nem, köszönöm... nem hiszem. Fiatal volt, legfeljebb huszonöt körülinek néztem. A válla széles, a haja rövidre nyírt, a bal fülében kis ezüst fülbevaló csillogott. A jobb kezében műanyag poharat tartott, abból kortyolgatott, a másik kezében egy gyorséttermi emblémával ellátott dobozból ketchuppal meglocsolt hasábburgonyát szemezgetett. Tudtam, hogy a házban Jonas és a bébiszitter kettesben vannak otthon. Nyugtalanított az idegen autónak a közelsége, nem szívesen hagytam volna ennyiben a dolgot. – Tudja, hogy ez itt magánterület? – kérdeztem. – Igazán? – kérdezett vissza. – Nem tudtam. Na, akkor megyek is, azt hiszem. Bár nem nézett a szemembe közben, ennél udvariasabban nem is reagálhatott volna a közlésemre. A biztonság kedvéért megjegyeztem a kocsija rendszámát, majd elhúztam mellette, aztán a közeli főút közelébe érve ismét lehúzódtam, és félreálltam, várva, hogy távozzon a környékről. Ekkor már néhány perc késésben voltam. *** Két beteget fogadtam aznap délután egymás után, aztán volt egy félórás szünet – úgy terveztem, ez alatt átsétálok az áruházba elhozni egy alkatrészt, amelyet a biciklimhez rendeltem, aztán bekapok egy szendvicset, mert tudtam, hogy legközelebb csak otthon, vacsoraidőben fogok enni. A rendelő hátsó ajtaján át távoztam, az udvaron átvágva ki az utcára. Véletlenül vettem észre a fehér Nissan Pathfindert, amely ez alkalommal a rendelő épülete előtt, az utcán parkolt. Amikor megláttam, megtorpantam. A szívem majd' kiugrott a helyéről, olyan hevesen kezdett verni. Aztán erőt vettem magamon, és odamentem a kocsihoz. Most üresen állt, a papírdoboz, amelyből a fiú a hasábburgonyát eszegette, szintén eltűnt. Rend volt az utastérben. A kocsi elé léptem, megnéztem a rendszámot. Ugyanaz volt, mint amelyet sebtiben megjegyeztem a házunk közelében. Ez nem lehet véletlen, gondoltam magamban. Az előző napi lövöldözés jutott eszembe nyomban, és sarkon fordultam, hogy visszamenjek és felhívjam Sam Purdyt. Arra gondoltam, megkérem, nézzen utána a rendszám alapján a tulajdonosnak. Már elindultam vissza, az épület felé, amikor megpillantottam a fiatal férfit, akit korábban a volán mögött láttam. Ott üldögélt a lépcsőn, az épület előtt, amelyben a rendelőm is volt. Kezében egy szétnyitott Boulder Planetet tartott, azt
böngészgette. Először nem vett észre engem, annyira elmélyedt az újságolvasásban, de azt is hallottam, hogy közben dudorászik valamit. Talán egy countrydal lehetett az. Odamentem hozzá, megálltam a lépcső alján és ráköszöntem. – Helló ismét – mondtam teljes lelki nyugalommal. – Gondolom, engem keres. – Mi? – kapta fel a fejét. – Ja, nem, már megint maga az? Helló – azzal összehajtogatta az újságot, majd felállt. Vagy fél fejjel magasabb volt nálam. Önkéntelenül is felléptem ugyanarra a lépcsőre, amelyen ő is állt. – Igen, én vagyok az – mondtam. – Nem is láttam, hogy kijött. Azt hittem, ezen az ajtón fog kilépni – mondta, és máris mutatta. Aztán a tenyerét a nadrágjába törölte, nyelt egyet, majd ezt mondta: – A nevem Kevin – azzal kezet nyújtott. Odaléptem közvetlenül mellé, és kezet fogtam vele. Épp hogy csak megrázta, mintha attól félne, különben még valami kárt tesz bennem. – Alan Gregory a nevem – mondtam. – De gondolom, ezt már amúgy is tudja rólam. – Igen, most már legalábbis biztosan tudom – mondta. – Ha tudtam volna, hogy kicsoda ön, akkor már ott az úton köszöntem volna... ahol lakik, tudja. Nagyon meglepett, amikor rám köszönt. Kevin vagyok, Kevin Sample – ekkor halványan elmosolyodott. – És azért kerestem meg, mert úgy hallottam, érdekli, hogyan halt meg az apám... Ekkor már tudtam, hogy nem lesz időm beugrani az áruházba a megrendelt alkatrészekért. – Igen, Kevin, jól értesült. Valóban így van – mondtam neki, majd betessékeltem a rendelő előterébe. *** Mint megtudtam, Kevin Sample a Colorado Egyetemen tanult, és állatorvosnak készült. Nem kérdeztem tőle, de a fizikuma láttán úgy gondoltam, a nagytestű állatokra szakosodhatott. – Úgy tudom, nemrég Steamboat Springsben járt, és egy Bed & Breakfast panzióban szállt meg – mondta. – A tulajdonos, Libby régi családi barátunk. Felhívta az édesanyámat, és elújságolta neki, hogy ön kérdezősködött Gloria Welle haláláról. Anyám pedig elmondta nekem. Tudja, régóta vártam már, hogy legyen végre valaki, akit érdekel, mit is csinált apám azon a napon. Ezért gondoltam, hogy felkeresem személyesen, hogy beszéljek magával róla. Ki tudja, talán a segítségére lehetek valamiben. Nem tudtam, hogyan adjam értésére, hogy igazából nem az apja története érdekel engem, hanem Raymond Welle-é, de úgy döntöttem, ezt egy későbbi időpontban is közölhetem vele, már ha egyáltalán megmondom neki. – Segíteni? Hogyan segíthetne nekem ebben, Kevin? – Dennis az ikertestvérem volt. Tudta? – Nem, fogalmam sem volt róla eddig. – Kétpetéjű ikrek vagyunk, de ez most nem lényeges. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő volt a legjobb barátom. – Halvány mosoly suhant át az arcán, aztán megint elkomorult. – Tudja, én alig egy év alatt elveszítettem azt a két embert, akik a legfontosabbak voltak az életemben. Előbb a bátyámat, aztán az apámat is. Darabokra hullt az életem. És mindez azért történt, amit apám élete utolsó napján elkövetett. És én azóta nem tudom, mi az, hogy család. Végül az iskolát sem tudtam befejezni. Anyám és én elköltöztünk Steamboat Springs-ből azok után, ami a ranchon történt. Azóta mi ketten vagyunk a család. Őszinte leszek, anyám soha sem tudta túltenni magát Dennis halálán. És azon sem, ami a birtokon történt. Igaz, én sem... Vártam, hadd mondja el magától, amit csak akar. Nem tudtam, hogyan, de biztosra vettem, hogy már az is segít rajta, ha valaki végighallgatja. De azt továbbra sem értettem, miért éppen engem keresett meg ezzel. Talán pszichoterápiára van szüksége? – El tudja képzelni, milyen volt az életünk Dennis halála után? Szavakkal ez leírhatatlan. Hogy milyen iszonyú bűntudattal élt az apám? – Megrázta a fejét. – Tudja, apám töltötte ki az italokat annak a fickónak, aki aztán részegen elütötte a fivéremet. Apám úgy élte ezt meg, mintha a
saját kezével ölte volna meg őt. Nos, képzelje csak el, milyen lehetett az otthonunk azt követően. A lehető legrosszabb. Maga a pokol. Elviselhetetlen volt a bűntudat, a szégyen. Az elfojtott indulatok. Ott vibrált mindez a levegőben, a házunkban. Szinte szaga volt. Őszintén átéreztem a helyzetét. – Igen, ez iszonyú lehetett – mondtam. – Más el sem tudja képzelni. Pontosítani akartam valamit. – Elfojtott indulatokról beszél? Az édesapja indulatairól? – Nem, én ezt anyám érzéseire értettem. Még a mai napon is érzem rajta ezt az elfojtott dühöt. A baleset előtt sem volt felhőtlen a viszonyuk az apámmal. Na de azután? A közös életük maga volt a pokol. Főleg miután apám úgy döntött, eladja a bárt, és anyámmal ezt nem is közölte. Akkor értesült róla, amikor meglátta az ELADÓ feliratú táblát az ablakban. Tudta, hogy veszteséges az üzlet, és azt is, hogy valószínűleg a házunkat is el kell adnunk emiatt. Kegyetlen volt apámhoz ez után, ő meg tűrte szótlanul. Mintha így akart volna bűnbánatot tartani... vezekelni mindenért, amit elkövetett ellenünk. – Azért ő is megfizette az árát... – jegyeztem meg – Tud az öngyilkossági kísérletéről? – kérdezte. Bólintottam. – Nem sokat, igaz, de azért hallottam róla. Azt tudom, amit a tévében mondtak. Azt nem említettem neki, hogy épp aznap néztem meg ezeket videón. – Gyógyszer-túladagolással próbálkozott az öregem. És persze alkohollal. Anyám talált rá a ház alagsorában. Nekem kellett bevinnem a kórházba. Anyám nem hívott mentőt hozzá. Nem akarta, hogy a szomszédok megtudják, mi történt. És már azt sem akarta, hogy bármi köze legyen az apámhoz. Attól fogva csak gyáva féregnek titulálta az apámat. Előttem is, de szemtől szembe is. Apámnak nem volt többé neve előtte. És előttem sem volt tekintélye már. Anyámnak ő csak a gyáva féreg maradt. Miután kijött a kórházból, a házunkba sem engedte be. Apám akkor a városban, ismerősöknél húzta meg magát. Végül kibérelt magának egy kis lakást. A praxisomban nap mint nap találkoztam olyan emberekkel, akiknek egészen különleges sors jutott osztályrészül. De ez az eset sok tekintetben minden képzeletet felülmúlt. Érdekesnek találtam, hogy a fiú a történtekhez képest egészen jó lelkiállapotban és fizikai erőben van. Érdekelt volna, milyen ember is ő, milyen a viszonya a nőkkel, az egyetemen a tanáraival. És egyre inkább csodálkoztam azon, hogy ép ésszel megúszta mindezt. Kevin hosszas hallgatás után folytatta: – Akkor történt, hogy apám elment dr. Welle-hez. A sikertelen öngyilkossági kísérlete után... Bólintottam. Erről már én is értesültem. Kevin azonban erről is tudott valami újat mondani nekem. – Nem, biztosan nem érti. Ezt idáig szinte senki sem érthette meg. Apám kedvelte dr. Wellet. Nagyon is felnézett rá. Ő semmit sem követett volna el ellene. Most tanácstalanul néztem rá. Ez a fiatalember intelligensnek tűnt, de ami történt, megtörtént. A tényekkel nem lehet vitatkozni. – Úgy értsem, Kevin, ön nem hiszi el, hogy az apja lőtte agyon Gloria Welle-t? – kérdeztem. Az arcában megfeszültek az izmok, a szeme körül ráncok keletkeztek. – Dehogynem, ő lőtte agyon Gloriát, ezt elismerem. Nincs más magyarázat arra, ami a ranchon történt azon a napon. De ő nem volt dühös dr. Welle-re. Ebben a kérdésben mindenki téved. És éppen ez az, amit szeretnék megértetni önnel. – És miért olyan biztos ebben, hogy maga tudja az igazságot? – kérdeztem. Megértően hallgattam, most sem volt provokatív a hangom. – Mert aznap reggel együtt reggeliztem vele, az apámmal. Elég jó hangulatban volt. Nem volt boldog, mert arra többé már nem volt képes. De elég jó hangulatban volt ahhoz, hogy hosszú idő után először elbeszélgessen velem. Ez nagyon ritka pillanat volt akkoriban az életünkben. Azt mondta, hogy dr. Welle az az ember, akiben maximálisan megbízik. Ő az, aki megmentheti őt saját magától.
Kevin ekkor a zsebébe nyúlt, előhúzott egy gyűrött noteszt, és rácsapott vele a térdére. – Nem kitaláció ez, amit most mondok, higgye el nekem. Akkoriban naplót is vezettem. Az túlzás, hogy napló... afféle jegyzetfüzet. – És mit gondol, miért történt, ami történt? – kérdeztem. – Először arra gondoltam, elborult az agya. Nyugtalanok voltunk miatta, attól féltünk, előbbutóbb megőrül. – De aztán ez mégsem következett be. – Nem tudom elképzelni, hogy azok után, hogy reggel teljesen normálisan megreggeliztünk és elbeszélgettünk egymással, hogyan válhatott pszichopata gyilkossá néhány órán belül. Talán vannak olyan emberek, akiknek az esetében ez érthető is. De apám szerintem nem tartozik közéjük. És aztán a fegyver is, amit használt... – Igen? – Ez az ő fegyvere volt. Amikor Dennis meg én úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, megmutatta, hol tartja. És arra is megtanított minket, hogyan kell használni. És azt is mondta, sohasem lenne képes emberre lőni vele – hacsak nem a családját látja veszélyben. Rá sem tudná fogni más emberre, ezt mondta. És azt akarta, hogy mi is ugyanígy gondolkodjunk erről a kérdésről. Ő komolyan is gondolta, amit akkor mondott. Tudom, ismertem őt. Szerettem volna elhinni, hogy Kevin jól látja a helyzetet. A pácienseim gyakran megszépítették a maguk számára a világot. Kevinnek az apjáról alkotott képe elég realisztikusnak tűnt idáig. De az elviselhetetlen fájdalom, a fájó tények ellen is a valóság megszépítésével védekezik az emberi elme. Úgy döntöttem, nem szólalok meg, hadd folytassa csak magától. Éreztem, hogy szüksége van arra, hogy beszélhessen erről valakinek. – Nagyon nehéz lehet utólag kideríteni, hogy mi is történt akkor – mondtam. – Igen – ismerte el. – Nehéz... de nem lehetetlen. Láttam, hogy egy könnycsepp csillog a szeme sarkában. Nem törölte le, csak amikor kicsordult az arcára és lefutott az orra mentén. – Egyetlen módja van annak, hogy kiderítsük, mi történt aznap... – mondtam. – Olyan információkra van szükség, amelyek segítenek megtalálni a választ azokra a kérdésekre, amelyek rávilágítanak az édesapja gondolatvilágára. Nyelt egyet. – Mire gondol? – kérdezte. – Beszéljen erről dr. Welle-lel – javasoltam. Kevin keserűen nevetett. – Anyám megpróbálta – mondta. – Még évekkel ezelőtt. Apám utána szóba sem akart állni az anyámmal. Azt mondta, a dokinak nem áll jogában elmondani, mit mondott neki az apám. Ez az orvosi titoktartási kötelezettség alá tartozik. – Tulajdonképpen igaza volt – mondtam. – De azután, hogy az apja meghalt, a kezelések dokumentációját kikérheti a kezelőjétől az örökös. Ha ezzel a kezeléssel kapcsolatban az édesanyja kérdezte volna dr. Welle-t, neki el kellett volna mondania mindent, amire csak kíváncsi volt. Ekkor már nem köti az orvosi titoktartás. – Apám után nem az anyám, hanem a bátyja, Larry lett az örökös. A végrendeletének megfelelően. Ő intézte attól kezdve a mi ügyeinket is. – Ha Larry ír egy levelet dr. Welle-nek, és hitelesen igazolja, hogy ő az örökös, ez is megoldható. Tegye ezt. Ha egy közjegyző által hitelesített levélben fordulhatnak hozzá, dr. Welle biztosan hajlandó lesz együttműködni önökkel ebben a kérdésben. – Igazán így gondolja? – Igen, szerintem ez a legegyszerűbb és a legjobb is, amit tehetnek – mondtam. – Megírná helyettünk ezt a levelet? Vagy segítene a megfogalmazásban? – kérdezte. – És egyáltalán, mi kell hozzá? – Segítek – mondtam készségesen. Láttam, hogy a szobám ajtaja fölött kigyullad a piros fény, jelezve, hogy a betegem már vár rám. – Kevin, most sajnos dolgom van. Ezzel a kezeléssel úgy háromnegyed óra múlva végzek. Ha meg tud várni, utána szívesen állok rendelkezésére. Vagy
beszéljünk meg egy másik időpontot? Talán leülhetnénk valahová, és egy sör mellett megbeszélhetnénk a továbbiakat. Hálásan mosolyogott rám. – Az nagyon jó lenne. De én nem iszom, legfeljebb kávét. Viszont éhes vagyok. És ettől a megjegyzésemtől utólag valahogy nagyon bután éreztem magam. Tizennyolcadik fejezet Aznap, amikor Kevin Sample-lal beszélgettem, későn értem haza. Miután az utolsó páciensem is távozott a rendelőből, Kevin és én átsétáltunk a bevásárlóközpontba, aztán beültünk enni valamit. Sajtos hamburgert, salátát, hasábburgonyát és hagymakarikákat kért, hozzá limonádét ivott. Gyorsan befalt mindent, mint aki napok óta egy falatot sem evett, aztán csaknem egy teljes órán át megszakítás nélkül beszélgettünk. Amikor elbúcsúztunk, visszakísértem a kocsijához, és figyeltem, amint elhajt, remélve, hogy talán könnyített valamelyest a lelkén. És reméltem, hogy eléri a célját. Útban hazafelé, benéztem a rendőrőrsre, és otthagytam Samnek a videokazettát, amelyen a Gloria Welle haláláról szóló tudósítások voltak. Még így, kis kerülőt téve is hamarabb értem haza, mint Lauren, aki Denverben volt vásárolni az egyik barátnőjével. Miután a barátnője egészen hazáig hozta kocsival, Lauren és én elmentünk sétálni egyet Emilyvel, még vacsora előtt. Útközben elmeséltem neki a Kevinnel való találkozásomat, és mindent, amit megtudtam tőle a fivére halálával, az apja öngyilkossági kísérletével kapcsolatban. Különös tekintettel az utolsó napra, amikor végzett Gloriával. Lauren nagyjából ugyanúgy értékelte a tényeket, mint én. Úgy látta, a fiú egyszerűen nem tudja elfogadni a tényt, miszerint az apja végzett Gloria Welle-lel. Ezt mondta: – Olyan érzésem van, mintha megpróbálna értelmet adni az értelmetlennek. Te nem így látod? – kérdezte. Majd arra a vadonatúj topra mutatott, amelyet ma vásárolt Denverben. Annyira megtetszett neki, hogy le sem vetette, miután felpróbálta a fülkében. – Nagyon szexis – mondtam elismerően és őszintén. Megfogta a karomat és a szemembe nézett. – Vettem még egy-két holmit, csupa olyasmit, aminek elasztikus a dereka... farmert meg efféléket, csupa kényelmes dolgot. – Már alig várom, hogy láthassam rajtad őket – tréfálkoztam. Erre válaszként félig-meddig játékosan a gyomromba öklözött. Felkapaszkodtunk a közeli dombtetőre, ahonnan csodálatos kilátás tárult elénk. Közben tovább folytattam a beszámolót a Kevinnel való találkozásomról. – Ennél sokkal többet tudtam meg tőle – mondtam. – És olyasmire világított rá, ami nekem is feltűnhetett volna. Ő és a fivére olyan idősek voltak akkor, mint Tami és Mariko. Egy évfolyamra jártak ugyanabban az iskolában. Kevin mindkét lányt ismerte. Laurennek elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Felvonta a szemöldökét, úgy kérdezte-. – Ez a történet egyre szövevényesebb lesz, nem gondolod? Ahelyett, hogy kibogoznád a szálakat, egyre csak újabbakra akadsz. Netalántán még barátok is voltak? – Kevin szerint a fivére sokkal közelebbi ismeretségben volt a két lánnyal, mint ő. Dennis, a testvére kitűnően síelt. A srácok sokszor lófráltak együtt csapatostul a lányokkal, főleg síelni jártak gyakran. Tami és Miko szinte a legjobbak voltak a lányok közül. Kevinre ez nem annyira jellemző, de úgy tűnik, azért ő is labdába rúghatott náluk. És elég jól ismerte mindkettőjüket. Voltak közös óráik, sokszor együtt töltötték a szüneteket, iskola után csavarogtak. Meghitt kisváros volt Steamboat akkoriban, mindenki ismert mindenkit, és mindenki tudott a másik viselt dolgairól. – Szerintem még ma is az – jegyezte meg Lauren, és egy madárra mutatott, a szájára téve a mutatóujját jelezte, maradjak csendben egy kicsit legalább. – Főleg, ha a turistáktól eltekintünk – tette hozzá halkan. – Ez egy pacsirta volna? – kérdeztem a madarat figyelve. – Nem tudom, talán. Randevúzott is valamelyik lánnyal ez a Kevin? – Azt mondja, nem.
– És mire emlékszik? Vagy mit gondol, mi történhetett velük? – Azt mondja, úgy fogta fel, hogy akkor kezdődött a tragédiák sorozata. Ő így élte ezt meg. Az életének ezt az időszakát így is nevezi. A madár most elrugaszkodott az ágról és átröpült a fejünk fölött. A felhők sűrűsödni látszottak a hegyen túl, és egyszer csak villámlás cikázott végig az égen. Talán megússzuk, és elkerül minket ez a szép kis vihar. Akár jégesőt is kinéztem azokból a felhőkből. A biztonság kedvéért elindultunk hazafelé, hátha mégis errefelé sodorja a szél a csúnya fellegeket. Emily imádott rohangászni a nagyra nőt fűben, néha elvetette magát és meg is hempergőzött benne. Aztán magától észrevette, hogy irányt változtattunk, és loholni kezdett a másik irányba, hogy megelőzzön bennünket. Egyszer csak megtorpant, és eszeveszettül kaparni kezdte a földet. Cseppet sem tetszett neki az égzengés, amely ekkor rázta meg a környéket. Egyre riadtabban hegyezte a fülét. Ha nem lenne rövidre vágva a farka, biztosan maga alá csapta volna, de a bouvier-eknél ez nem jellemző. Emily néha valósággal rettegett az effajta égi jelenségektől, máskor úgyszólván ügyet sem vetett rájuk. Nem tudtunk kiigazodni rajta. – Kevinnek és a barátainak biztosan van valamilyen elképzelése a lányok eltűnéséről. Arról, hogy hogyan eshetett meg ez a szörnyűség velük – jegyezte meg Lauren. – Hát persze. Eleinte, az első néhány napban legalábbis, mint Kevin mondta, mindannyian arra gyanakodtak, hogy a lányok egyszerűen megszöktek hazulról. Ugyanolyannak írta le Tamit, mint mindenki más. Aranyszívű teremtés, örök mókamester. De egy kissé vadóc is. Könnyen megbántódott, és örökké mehetnékje volt. Sokat mesélt Kevinéknek arról, hogy szeretné bejárni az egész világot. És sokszor szinte menekülni szeretett volna. A barátai arra gondoltak, talán összeveszett a szüleivel, és ezért bujdosott el előlük. Vagy hogy így akarta büntetni őket. De arra is gondoltak, talán csak a kalandvágy hajtja a lányt. – Ezek szerint sokszor vitatkozhatott a szüleivel – állapította meg Lauren. – Azt hiszem, néha a rajongásig szerette, máskor szinte gyűlölte őket. De hát ezzel majd' minden kamasz ugyanígy van. Az édesanyjával főleg sűrűn akadt nézeteltérése, és Tami sokszor napokig nem szólt hozzá, így büntette az anyját. Lauren sokáig gondolkodott a hallottakon. – Ez még nem magyarázza Miko eltűnését. Azt gondolták, hogy Miko csak úgy fogta magát és egyszerűen elszökött Tamival? Az, hogy Taminak nézeteltérése támadt az édesanyjával, még nem jelenti azt, hogy Mikónak is csatlakoznia kellett hozzá. – Ezt én is megkérdeztem Kevintől. Nem volt rá kész válasza. Ő is azt mondta, ez nem Mikóra vall. Nem volt annyira odáig Tamiért, hogy csak úgy kövesse a csavargásban. De azért ezt sem tartotta teljesen kizártnak. Lauren lehajolt, hogy megvigasztalja Emilyt, aki közben odafutott hozzá oltalomért. A villámlás és mennydörgés most már egyre közelebbről hallatszott. Szerencsére már láttuk a házat. – És azután, hogy előkerült a két holttest? Mit gondoltak akkor a két lányról? – Kevin, és szerinte a barátai is azt tartják valószínűnek, hogy vadidegen végzett velük. Azt mondta, szinte kizárt, hogy a lányok ismerőse volt az illető. De ugyanakkor van itt valami más is... – Micsoda? – Kevin azt mondja, akkoriban az a pletyka járta a városban, hogy Miko randevúzgat egy idősebb férfival. Valakivel, aki a városban lakott akkor. – De azt nem tudja, ki lehetett ez a bizonyos illető? – Nem, ezt tényleg nem tudják. Ők is csak úgy hallották rebesgetni... – És még csak találgatni sem találgattak? – kérdezte Lauren felegyenesedve, miután hosszasan vakargatta Emily fülét. – Hát ez az. Innentől fogva kezd csak igazán érdekes lenni a dolog. Kevinék ugyanis Raymond Welle-re tippeltek. Azt mondja, volt, aki látta is őket néhány alkalommal a városban. Sétálni, együtt kávézni, nyilvános helyen. – Kevin tudott arról, hogy Miko pszichoterápiára járt Welle-hez? – kérdezte Lauren. – Nekem úgy tűnik, nem tudtak róla, de konkrétan nem kérdeztem rá. Én meg nem árultam el neki.
Ujjait az ujjaimba fűzve megemelte a kezét, hogy megigazítsa a rakoncátlan hajtincset, amely folyton a homlokába hullott. Aztán megállt, a kezemet a hasához emelte. Vártam, hogy a dudor megmozdul, és érzem majd a kicsi rúgását. De semmi, hiába vártunk. – És te mit gondolsz erről a pletykáról? Mariko valóban ezért mutatkozott volna kettesben Welle-lel? Egy ilyen kisvárosban egy ilyen konzervatív neveltetésű lány? Nem lehet, hogy a pszichoterápia előtt vagy után hívta el őt Welle, hogy oldottabb legyen a légkör kettejük között? – Talán igazad van – mondtam elgondolkodva. – Nem lenne szokványos dolog, de nekem akkor is bűzlik itt valami. Igaz, főleg fiatalabb páciensekkel előfordul, hogy túlságosan feszültek a rendelőben, mert az az orvosra, vagyis a betegségre emlékezteti őket. És talán ezt a feltételezést igazolja az is, hogy Mariko szülei szerint Welle kitűnően megtalálta a kislánnyal a közös hangot. Lauren megállt, hogy felvegyen a földről egy fadarabot. Elhajította Emilynek, hogy apportírozzon, és elterelje vele a figyelmét a készülődő viharról. Egy darabig ezt csinálták, aztán elkezdte cselezgetni Emilyt, és csak úgy tett, mintha eldobná, aztán csodálkozva nézett Emilyre, mint aki semmiről sem tehet. Kettejük meghitt közös játéka volt ez, amit Emily kölyökkora óta imádott, és valóságos rítussá alakult az évek során. – Na és mi van, ha tényleg volt valami más is közöttük? – kérdezte szinte csak úgy mellékesen. – Lehet, hogy éppen itt kell keresnünk Welle motivációját. Erre még nem gondoltál? – De igen – ismertem be. – Ez a lehetőség nekem is megfordult már a fejemben. Mi van, ha Tami valamilyen úton-módon rájött, hogy a barátnője és Welle között több van, mint az egy pszichológus és a páciense között lenni szokott? Vagy ha maga Miko mondta el Taminak, hogy lefeküdt Welle-lel, és Welle egyszer csak rádöbbent, hogy a karrierjét veszélyezteti, ha kiderül ez a kis liaison? Hiszen éppen akkoriban kezdett szaladni vele a szekér. A praxisa a városban, az egyre népszerűbb rádióműsor... Ez talán elég indíték lehet a gyilkossághoz, nem? – Igen, éppenséggel elegendő. Azt hiszem, igazad van. Épp eleget kockáztatott ezzel. A Locardnál senki sem említett olyasmit, aminek alapján egyáltalán feltételezhetnénk bármiféle motivációt, ugye? Jól emlékszem? Bólintottam. – Nem, nekem semmi sem rémlik, ami rávilágított volna bárkinek is az indítékaira. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudhatnának motivációról. – Feltételezed, hogy elhallgatják előlünk, mert nem akarják félrevinni az újraindított nyomozást? – Nem tudom, de még ez is elképzelhető – vontam meg a vállamat. – Akkor nézzük meg azt is, vajon ki bizonyíthatná, hogy mi volt Welle és Mariko között? – Elsősorban maga Welle – vágta rá Lauren. – Hát persze. És ő tipikusan abban a helyzetben van, hogy rögtön be is vallja, nem? – élcelődtem. – Nem tudom, ki más tudhatott rajtuk kívül arról, hogy milyen volt kettejük viszonya. Azt kell feltételeznünk, hogy Welle elég rafinált és körültekintő volt ahhoz, hogy ha rajta múlik, semmi se tudódhasson ki. Már amennyiben tényleg intim kapcsolatba került a lánnyal. – Erre vonatkozóan semmilyen információ sincsen a Locardtól kapott anyagban. Egyetlen utalás se. Semmi, ami a legkisebb gyanúra adhatna okot. Az eredeti nyomozás során vajon miért nem szúrt szemet valakinek ez a lehetőség, ha egyszer a srácok szerint pletykáltak róluk a városban? Vagy a pletykákat már nem is szokás figyelembe venni? Lehet, hogy Phil Barrett fogta össze a szálakat, és gondosan megszűrte az információkat? A serifféknek kötelességük lett volna kihallgatni a lányok barátait. Mindegyiküket. Nem létezik, hogy előbb-utóbb valamelyikük ne hozakodott volna elő ezzel a verzióval. Ha egy fiatal lánynak idős szeretője van, az mindig izgalomba hozza az osztálytársakat, évfolyamtársakat. Megmozgatja a fantáziájukat. – Furcsa, nem? Az eredeti nyomozásról eddig is tudtuk, hogy elképesztően felszínes volt. Ha ez az információ el sem jutott hozzájuk, az is ezt bizonyítja. A másik változat, hogy értésükre jutott ez a lehetőség, de tudatosan elhallgatták, még az előzőnél is sokkal kellemetlenebb Phil Barrettékre nézve. – Egyre különösebbnek érzem Barrett szerepét a történetben. Gondolod, hogy már akkor is
ilyen bizalmas viszonyban állt Welle-lel? Egy autó közeledett a földúton, lassan beért minket. Adrienne volt az, Jonasszal. Magamhoz hívtam Emilyt, hogy ne zavarja Adrienne-t a vezetésben. Amint közeledett hozzánk, kikönyökölt a Subaru ablakán és ránk dudált. Integettünk neki, aztán hallottuk Jonas kiáltását: – Emily, ugye átjössz hozzánk játszani? A porfelhőtől prüszköltem egy nagyot. – Te ismerted Raymondot akkoriban – mondtam Laurennek. – És épp elég bűnözővel volt már dolgod a pályafutásod során. Gondolod, hogy kitelik tőle az ilyesmi? – Mire gondolsz? – kérdezett vissza Lauren. – Arra, hogy összeszűrje a levet egy páciensével? Vagy arra, hogy meggyilkoljon két tizenéves lányt? – Még nem tudom, válaszd ki te, melyiket akarod megválaszolni. Megtettünk néhány lépést szótlanul, töprengve. – Szerintem – kezdte Lauren tétován –, egy pillanatig sem lett volna lelkiismeret-furdalása amiatt, ha megcsalta Gloriát. Biztosan nem lettek volna nyugtalan éjszakái emiatt. Hogy megcsalta volna őt egy tizenhat éves lánnyal? Remélem, hogy ez nem történt meg. És hogy képes-e gyilkolni? Erről halvány fogalmam sincs. És az az igazság, nagyon is zavar, hogy nem tudom eldönteni róla, mire volt vagy lehetett képes, és mire nem. De nem ismertem eléggé ehhez őt. – Na és a házasságuk, Gloria és Ray viszonya? Stabil volt szerinted ez a kapcsolat? Megvonta a vállát. – Nem volt igazán alkalmam megismerni őket mint házaspárt. Gloria szinte mindenkivel flörtölt, ez igaz, de érezhető volt, hogy senkit sem vesz komolyan. Szerintem neki szent dolog volt a házasság. Lehet, hogy voltak problémái a férjével, és azt sem tartom kizártnak, hogy Jake-kel megosztotta a gondjait, de nekem nincsen tudomásom ilyesmiről. Szerintem az sem lehetetlen, hogy Jake és a család többi tagja előtt is titkolták, ha volt egymással bajuk. Gloria büszke teremtés volt, nem teregette ki a családi szennyest mások előtt. *** A faxunk javában ontotta magából az oldalakat, amikor hazaértünk. – Na, ezt nézd meg – mondta Lauren, és vagy háromoldalnyi papírt nyomott a kezembe, egyet azonban megtartott magának. – Úgy tűnik, a riporter barátunk pontosan azt teszi, amit megbeszéltetek – mondta. Én már elindultam a konyhába, hogy vacsorát készítsek, de most úgy döntöttem, előbb mégis megnézem a faxot. Az első oldalon egy újságcikk fénymásolata volt, a Washington Post aznapi számából. Dorothy Levin tollából, persze. A címe pedig: Kérdések egy kampány körül. A cikk középpontjában természetesen Raymond Welle állt. Végigfutottam a cikket, aztán megnéztem a többi oldalt is. Az egyik margóján Dorothy kézírásával ez állt: Voilá. Steamboat Springs lélegzetelállító hely. A szó szoros értelmében. Nagyon ritka errefelé a levegő. Tovább forgattam a faxot. – Na, kíváncsi vagyok, mit jelentsen ez – szaladt ki a számon. Még egy margójegyzetet találtam ugyanis Dorothy tollából, az utolsó lapon. – Azt írja, találkozik ma egy fickóval, akitől nem kapott segítséget abban az ügyben, amelyben remélte, viszont sokat tud Gloria haláláról. Érdekesnek ígérkezik... Majd ír még erről. És még valakivel, egy férfival tervez találkozást... Elhallgattam, Lauren a vállam fölött pillantott a faxra. – Mi az? Megmutattam neki a fax utolsó oldalát. Lauren megvonta a vállát, – Ugyan már, szerintem nincs ebben semmi különös. Lefogadom, hogy Steamboat Springsben sokan akadnak ma is, akiknek van elméletük Gloria Welle haláláról. Ahány embert megkérdezel, mind mást mondana persze. – Igazad lehet – mondtam, és letettem a papírokat az asztalra. – De azt tisztelem Dorothyban, hogy állta a szavát. Sehol sem szerepel a nevem a cikkben – állapítottam meg halvány
mosoly kíséretében. – Az biztos, hogy te sokkal jobban örülsz ennek a cikknek, mint Raymond Welle fog – jegyezte meg Lauren elgondolkodva. A fax tetején olvasható telefonszámról megállapította: – Ezek szerint még mindig Steamboat Springsben van. Ezt legalábbis ottani számról küldte. – Amikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, több interjút is szeretne készíteni a síközpontban hétfőn. Akkor még nem tudta eldönteni, maradjon-e, vagy visszamenjen keletre a hétvégére. Úgy tűnik, az ittmaradás mellett döntött. Szerinted mennyire lehet megalapozott a feltételezése? – Nem igazán ismerem a szövetségi választási törvényt fejből, de ha a Post méltónak találta a cikkét a közlésre, akkor biztosan megalapozottak a vádpontok. Japán támogatással finanszírozza a kampányát, amely egy bizonyos cég alkalmazottaitól került hozzá...? Nem tudom, mit gondoljak róla. Arra gondoltam, lehet, hogy Raymond Welle nem is sejti, nem az új kampány finanszírozása miatt kellene, hogy fájjon a feje, hanem egy régi kettős gyilkosság miatt. Ráböktem a lapra, amelyet Lauren tartott a kezében. – És mi áll azon az oldalon? Ez nem Dorothy kézírása, ugye? – kérdeztem. – Nem, ez már Russ Claventől érkezett – mondta. – A mi kedves sofőrünktől. Azt írja, Flynn Coe társaságában holnap ideröpül. Szeretnének beszélni velünk, mielőtt továbbutaznak Steamboat Springsbe. – Flynn Coe... melyik is az? – hirtelen nem jutott az eszembe. – Ja, neki volt bekötve az egyik szeme, ugye? – Igen. Ő az, aki olyan kedvesen tud mosolyogni – mondta Lauren. – Akiről azt mondta Kimber, a helyszínelés fő-fő szakértője a Locardnál. Mellesleg ő a koordinátorunk. – És mit ír Russ, mikor érkeznek meg? – A repülő menetrend szerint fél tizenkettőre van kiírva. Ezek szerint el kellene magyaráznunk nekik, hogyan jutnak el hozzánk a reptérről, ugye? – És hol fognak megszállni? – kérdeztem. – Erről semmit sem írnak. Nézd csak meg te is – mondta Lauren, és a kezembe adta a faxot. – Lehet, hogy arra gondoltak, itt éjszakáznak nálunk? – Ezt nem írja – mondtam, miután végigbogarásztam a faxot. – Csak egy vendégszobánk van. Vagy tekintsük talán egy párnak őket? Mindketten alaposan átnéztük a papírt még egyszer, aztán nevettünk rajta. – Erről persze mélyen hallgatnak – állapította meg Lauren. Aztán nekilátott megírni a választ Russék faxára. *** Lauren szokatlanul kimerült volt a nap végére. Korán aludni tért, én meg leültem a számítógép elé, hogy megírjam a jelentéseket, amelyeket megígértem A.J. Simesnak. Szerettem volna mielőbb túlesni a Locardnak vállalt kötelezettségeimen. Beszámoltam neki a Kevin Samplelal való beszélgetésről, a fiú gyanújáról, hogy Mariko Hamamotónak viszonya lehetett egy idősebb férfival, és hogy Mariko évfolyamtársai Raymond Welle-re gyanakszanak. Kinyomtattam a fájlt, majd elfaxoltam A.J. washingtoni számára, aztán én is lefeküdtem. Lauren már édesdeden szundikált ekkor. *** Másnap délután megérkezett Russ és Flynn. Úgy egy óra előtt valamivel csöngettek be hozzánk. Bérelt kocsival parkoltak le a házunk előtt, a csomagtartó tele volt poggyásszal. Russ ugyanis élni kívánt a lehetőséggel, hogy a szenvedélyének is hódolhat, ha már egyszer kimozdul hazulról, és történetesen éppen Coloradóban jár. Tizenkilencedik fejezet
Russ Claven – mint később kiderült róla – kirobbanó formában volt, amikor megérkeztek. Csupa derű, életerő, vidámság és kalandvágy. Még Adrienne legjobb pillanatait is felülmúlta, márpedig őt néha hiperaktívnak minősítettem magamban, és nem egyszer attól tartottam, hogy annyira felpörög, hogy előbb-utóbb orvosi kezelésre szorul. Miután kiszállt a kocsiból és odakiáltott nekünk egy kurta „helló”-t, Russ megsimogatta a körülötte ugráló és csaholó Emily fejét, besietett a házba, megkérdezte, hol a vécé, bement, aztán átöltözött, kijött a konyhába, bekukkantott a hűtőbe, kiemelt egy almát, azt jóízűen elfogyasztotta, aztán ismét kiment, hogy körülnézzen. Lauren és én csak álltunk és szótlanul figyeltük, milyen otthonosan mozog nálunk. Közben Flynn is bejött, mindketten kezet fogtunk vele és váltottunk néhány udvarias mondatot. Flynn szemét most nem fekete, hanem rozsdabarna kötés fedte, vízszintes csíkokkal. A színe pontosan olyan árnyalatú volt, mint a hajáé. Russ megkérdezte, merrefelé esik innen a sziklamászók álmainak netovábbja, a híresnevezetes Eldorado-kanyon. Elővettem egy noteszt, és sebtiben lerajzoltam neki. Felragyogott a szeme, mert el sem akarta hinni, hogy a sziklamászók Disneylandje alig negyedóra innen autóval. Megkérdezte Flynntől, hogy meglesz-e nélküle egy kis ideig. Ő persze rábólintott. Aztán engem kérdezett, nincs-e kedvem vele tartani egy jó kis mászásra. Én határozottan nemet mondtam. Úgy láttam, ettől mintha egy kissé megkönnyebbült volna. Máris sarkon fordult, kisietett a kocsihoz, és elhúzta a csíkot Eldorado-kanyon felé. Mi Laurennel beljebb invitáltuk Flynnt. Először ő is a fürdőszobába ment, aztán panaszkodott a fárasztó repülőútra. Nekem úgy tűnt, a fáradtságának Russ közelsége is az oka – egy hiperaktív ember jelenléte mindenkire egyformán hat: hosszabb távon fárasztónak találjuk a társaságát. Flynn és Lauren később lementek az alagsorba sznúkerezni, és nagyon élvezték a játékot, mert nagyjából azonos színvonalon játszottak. Flynn teljesítménye már csak azért is figyelemre méltó volt, mert a szeme miatt kénytelen volt az ügyetlenebbik kezével fogni a dákót. Én egy kényelmes fotelből szemléltem a hölgyek párviadalát, Emily mellettem elheverve szuszogott békésen, néha fel-felhorkantgatva álmában. A lányok annyira belefeledkeztek a játék szépségeibe, hogy már-már úgy éreztem, elfelejtették, hogy én is ott vagyok. Laurennek sikerült megoldania Flynn nyelvét. Egyre szívesebben mesélt nekünk magáról. Connecticutból került a Locardhoz, korábban az ottani rendőrség laboratóriumában dolgozott. Több mint három évig volt Henry Lee közvetlen munkatársa és helyettese, aztán az észak-karolinai laboratóriumok munkáját koordinálta harminchárom éves koráig. Huszonnégy évesen ment férjhez, két év múlva elvált, van egy kilencéves kislánya, akit Jennifernek hívnak. Flynn már ismerte korábbról Kimber Listert, és az FBI-akadémián egy továbbképzésen találkoztak először, amikor Flynn még egyetemista volt. Évek múlva, amikor először ötlött fel Kimberben a Locard létrehozásának az ötlete, nyomban kikérte Flynn tanácsát erről. Flynn önként ajánlotta fel, hogy csatlakozik a szervezethez, még mielőtt Kimber megkérte volna erre. *** Miután vagy másfél órán át biliárdoztak, Lauren kiment a mosdóba. Közben megkérdeztem Flynntől, nem fáradt-e, mert ha pihenni szeretne, ledőlhet a vendégszobában. Azt mondta, teljesen jól van, aztán kijött velem a konyhába, ahol nekiláttam főzni. – Itt maradtok vacsorára, ugye? – kérdeztem. – Én szívesen maradnék – mondta Flynn de ezt egyeztetnem kell Russ-szal. Lehet, hogy neki más elképzelése van a ma esti programunkat illetően. – És most útban vagytok Steamboat Springsbe, ha jól vettük ki a faxból, ugye? – kérdeztem puhatolózásképpen. Flynn bólintott. – Most már nem halogathattuk tovább az utazást. Beszélnünk kell azokkal az emberekkel, akik kint jártak akkor a helyszínen. Szeretném megvizsgálni az akkor begyűjtött bizonyítékokat, mindent, amit archiváltak, és kiszállni a helyszínre, hátha találunk még valamit. Russ pedig azzal az orvossal szeretne beszélni, aki az áldozatok boncolását végezte. Vér- és szövetmintákra van szükségünk elsősorban, de minden érdekes lehet, ami előrébb viszi a nyomozást.
Én közben alaposan átnéztem a hűtőnket, mit is készíthetnék vacsorát négy személyre... – Nem is tudom, hogyan kérdezzem meg ezt tőled – mondtam zavartan –, de te és Russ... szóval ti egy pár vagytok? Hátrapillantottam, és láttam, hogy elmosolyodik, sőt kis híján elneveti magát. – Nem, dehogy. Bár be kell ismernem, egy pár évvel ezelőtt próbálkoztunk egymással. De aztán kiderült, hogy egyikünk sem érezte magát jól ebben a kapcsolatban – mondta. – Még távkapcsolatként sem működött valami jól. Állandóan azt éreztem, hogy elnyom... hogy háttérbe szorít, hogy uralni akarja a kapcsolatunkat. Szóval cseppet sem volt romantikus. De megtanultam szeretni őt másképpen, és azóta jól kijövünk egymással. Alapjában véve nagyon jó ember. – És ha nem bántalak meg ezzel, vagy nem esik nehezedre beszélni róla, elmondanád, mi történt a szemeddel? Elmosolyodott. – Ezt ritkán kérdezik meg tőlem – mondta kurtán. – Sajnálom, ha tapintatlannak találsz érte. De én úgy látom, egészen hozzászoktál, bármi legyen is az oka... – Hozzászoktam? Nem is tudom. Amikor kiderült, hogy egész életemben viselnem kell a kötést, igyekeztem úgy tekinteni rá, mint egy ékszerre, nem pedig mint orvosi segédeszközre. Nekiálltam tervezni egy párat magamnak, ma már vagy egy tucat van belőle. Mindegyiket a nővérem varrta meg. Ha az emberek mulatságosnak, érdekesnek találják, idővel megfeledkeznek arról, hogy miért is viselem. És így maga a kötés köti le a figyelmüket, nem pedig a testi fogyatékosságom. Ezzel szépen megideologizáltam a helyzetet, és szinte előnyömre fordítottam a hátrányomat. Én legalábbis így érzem. Közben kivettem a hűtőből egy csomag zöldséget, és nekiláttam megtisztítani. – Szóval elmeséled, hogyan történt? – kérdeztem. – Az egyik helyszíneléskor történt... Baleset. Egy férfi, akit erőszakos cselekményekért kellett letartóztatnunk, kézigránátot dobott el, amikor megpróbáltuk letartóztatni. Egy repesz talált el. A látásomat már nem lehetett megmenteni. A fényt még csak érzékelem valamelyest, de semmi hasznát nem veszem a nézésben. Zavarja a másik szemem működését, és elvonja a figyelmemet. És sajnos, csúnya is, ami megmaradt belőle. Ezért hordok állandóan kötést rajta. – Sajnálom... – mondtam elég idétlenül. Megrázta a fejét. – Ne sajnáld, részben az én hibámból is történt, ami történt. Veszélyes fickó volt, és ezt én is tudtam róla. Sokkal jobban kellett volna vigyáznom vele. Hallgattunk, én szorgalmasan pucoltam a zöldségeket, és miután megmostam mind, odakínáltam neki, hátha szereti. – Finom ez a répa – mondta két falat között, és elgondolkodva rágcsálta. Témát váltottunk, a két lányról és a Locardról kezdtünk beszélgetni. Flynn egyszer csak váratlan kérdést szegezett nekem. – Te hiszel benne? Megkérdeztem, ezt meg hogy értsem. – Ebben a munkában, amit a Locardnál vállaltunk. Hogy régi, lezáratlan bűnügyekben újrakezdjük a nyomozást. És abban, hogy mi megtaláljuk a választ a kérdésekre. Neked tetszik az alapötlet, ugye? Bólintottam. – Tetszik, és bízom a sikerünkben – mondtam. Flynn elmosolyodott. A szemöldökét kissé felvonva töprengett tovább, majd ezt mondta: – Én csak azt furcsállom, hogy mire sor kerül magára a munkára, mindannyian egy kissé elbizonytalanodunk, úgy érzem. Persze, neked még nem lehet ilyen tapasztalatod. Az áldozatokat rég eltemették, a helyszínt rég felszabadították a rendőrségi zár alól, a vérnyomok réges-rég megszáradtak vagy el is tűntek... Mindig ez a helyzet, bármilyen ügyről van is szó. Napokkal azelőtt, hogy elutazom egy helyszínre, igyekszem reménnyel feltölteni magam, próbálok lelkesedni. És persze, bízom a tudásomban, a tapasztalatomban.
– És rajtam is ezt látod? – kérdeztem. – Úgy tűnik, a kezdeti lelkesedés szinte ragadós. A Locardnál eleinte mindenki ugyanígy érez. Aztán jön a neheze, amikor találkozunk az áldozatok hozzátartozóival. Régi sebeket kell feltépnünk az eredmény érdekében. Ha ezt a jelképes műtétet sikeresen végezted, megoldódik a nyelvük, készségesen együttműködnek. De a többségük szinte érzéketlen, amikor először találkozom velük. Üres a tekintetük, függetlenül attól, hogy hány évvel korábban történt a szerettüket ért tragédia. A nyomozás újraindítása olyan a számukra, mintha hosszú altatásból ébrednének fel. És sokan azonnal elkezdenek reménykedni. Nekem sokszor ez ad erőt a továbbiakhoz. De olyan is van, akiben a szomorúság, a depresszió erősödik fel, másokban a bosszúvágy éled újra. Van, aki a végén nem győz hálálkodni, van, aki egy szót sem szól, és van, aki szinte bosszús. Hiába, a halál sokféle mély érzést vált ki belőlünk, emberekből, és mindig felkavaró. Azt hiszem, mindenki ugyanezt érzi a Locardnál, aki már dolgozott egy ügyön – ekkor rám mosolyogott. – Igen, már ezt látom benned is. És abban is biztos vagyok, hogy jót tesz a Locardnak a frissítés. Mintha vérátömlesztést kapna a szervezet. *** Russ és Flynn végül abban állapodtak meg, hogy nálunk maradnak éjszakára, így mindannyian együtt voltunk, amikor este felhívott telefonon Phil Barrett. Kimentettem magam, mert épp az asztal mellett ültünk már, a tálalásra várva, amikor megcsörrent a telefon. A hálószobánkban lévő készüléket vettem fel. Barrett arra kért, utazzam Steamboat Springsbe, hogy átvegyem tőlük a Raymond Welle által összeállított dokumentációt Mariko Hamamoto kezeléséről. Azt mondta, Welle másnap délután négy óra harminc perckor indul vissza Washingtonba. Vagyis legkésőbb háromkor ott kell lennem a ranchon, hogy találkozhassam vele. Elmagyaráztam Barrettnek, hogy hétfő délután rendelek, és nem tudom lemondani a pácienseimet hétvégén. Kértem, őrizze meg ő a dokumentumokat, majd tőle átveszem, amikor oda tudok utazni. – Welle képviselő úr nem adott erre felhatalmazást nekem, dr. Gregory – közölte kimérten. – Azt mondta, ha látni akarja ezeket a feljegyzéseket, akkor vele kell találkoznia. Személyesen. Ez nem vita kérdése. Vagy holnap találkoznak Steamboatban, vagy adunk egy későbbi időpontot Washingtonban. Válasszon. Úgy gondoltam, a kérésem nem volt szokatlan. A klinikai pszichológusok gyakran veszik át egymás betegeit, és ilyenkor szokás közöttünk kicserélni a dokumentációt is. Ezek mindig másolatok persze, az eredeti az első kezelőorvosnál marad megőrzésre. Bár gyanítottam, hogy Welle jegyzeteiből nem sokat fogok megtudni, mégis érdekelt, mit tartogathat a számomra. Hátha megtudok valami újat Mariko kezeléséről, ami hasznunkra lehet a nyomozásban. És semmiképp sem engedhettem ki a kezemből ezt a lehetőséget. Éreztem, hogy ezzel Welle is tisztában van, azért hangzik ultimátumnak, amit Barrett-tel üzent. – Le kell bonyolítanom néhány telefonhívást addig. El kell érnem a holnapra beírt betegeket, és új időpontot kell adnom nekik. El tudom érni önt még ma este, Mr. Barrett? Bediktálta a telefonszámát, aztán hozzátette: – Legkésőbb este tízig hívjon vissza ez ügyben – azzal letette, én meg nekiállhattam telefonálni a pácienseimnek. *** Mire visszaülhettem Lauren mellé és a vendégekhez, ők rég befejezték a vacsorát. A bor is jórészt elfogyott a palackból. Lauren a homlokát ráncolva nézett rám. Megkérdezte, minden rendben van-e. Elmeséltem nekik, mi történt. – Phil Barrett volt az – mondtam. – Ő Raymond Welle kampányfőnöke. Welle azt akarja, hogy holnap menjek Steamboat Springsbe találkozni vele a Mariko Hamamoto kezeléséről megőrzött dokumentáció miatt. Nekem több betegem is be van írva holnapra, őket próbáltam elérni, új időpontot találni nekik. Nem volt egyszerű. Flynn azonnal átlátta a helyzetet.
– Welle nem volt hajlandó elküldeni az anyagot. Személyesen akart találkozni veled, ugye? – Pontosan – bólintottam. Mire Russ. – Ezek szerint attól fél, hogy valamit félreértesz a dokumentáció alapján. – Nem tudom, miféle következtetést kellene levonnom a viselkedéséből – mondtam –, de én is valami ilyesmit érzek mögötte. Lehet, hogy kevés a dokumentáció, és ezt szeretné személyesen megmagyarázni nekem. Mire Flynn. – Ezt talán telefonon is megbeszélhette volna veled. – Igen – bólintottam –, de az iménti beszélgetésből és az üzenetéből nyilvánvaló, hogy éppen ezt el akarta kerülni. Mire Flynn: – Ha már ott jársz nála, próbáld megszerezni az eredeti dokumentációt. Majd odaadjuk egy szakértőnek, az megállapítja belőle, hogy történt-e valami változtatás benne. Arra gondolok, hátha betűzött később megjegyzéseket, vagy beletett utólag néhány oldalt. – Nem hiszem, hogy kiadná a kezéből az eredeti anyagot. Én sem tenném ezt a helyében – vetettem ellen. – Azért csak próbáld meg – biztatott Flynn. – Hátha mégis belemegy. – Ezek szerint te is Steamboatba utazol? – kérdezte Lauren. – Nem hiszem, hogy van más választásom – feleltem. – Te dolgozol holnap? Nem jössz velem? – Sajnálom, de én biztosan nem tudom elcserélni ezt a napot – mondta Lauren. – Nos, akkor azt hiszem, nincs más választásom... – mondtam. – Korán kell kelnünk, és én szeretnék még sötétedés előtt hazaérni. Előbb Russra, majd Flynnre néztem. – Az én kocsimmal menjünk, vagy a tietekkel? Russ Flynnre nézett, majd azt mondta: – Inkább egymás után, konvojban. Úgy kényelmesebb. Majd mi megyünk utánad, te úgyis jobban ismered az utat. – Rendben – mondtam, aztán a hálószobába mentem, hogy visszahívjam Phil Barrettet, és biztosítsam őt arról, ott leszek időben, hogy találkozhassam Welle-lel. Azt mondtam neki, úgy tizenegy óra tájban érkezem meg. Barrett felajánlotta, hogy elmagyarázza, hogyan jutok el a ranchra. Türelmesen végighallgattam, mintha még soha nem jártam volna ott. Aztán felhívtam a Steambot Springs-i Sheraton szállót. Dorothy Levin azonban nem vette fel a telefont, hiába próbálták kapcsolni nekem a recepcióról a számát. Üzenetet hagytam a hangpostáján, hogy ha tud, és ráér, találkozhatnánk a hallban, esetleg együtt is ebédelhetünk úgy egy óra tájban. Flynn és Russ nálunk maradtak éjszakára. Valahogy sikerült megbeszélniük, ki aludjon a nagy franciaágyon, és ki a kanapén, Lauren és én ebbe nem szóltunk bele. Másnap reggel pedig korán útnak indultunk a hegyek felé. Tíz óra után néhány perccel értük el Steamboat Springs határát. Flynn és Russ egyenesen a rendőrőrsre mentek, hogy találkozzanak Percy Smithtel. Én továbbhajtottam a Sheraton szállóhoz, hátha ott találom Dorothy Levint. A síközpont néhány mérföldnyire terül el Steamboat Springs centrumától, a Sheraton pedig a környék legmagasabb épülete. Nem lehet eltéveszteni. A portáról ismét megpróbáltam felhívni Dorothyt a szobájában, de most sem vette fel. Újabb üzenetet hagytam a hangpostáján, most azzal a szöveggel, hogy megérkeztem. Amikor távozni készültem, az egyik ajtón a következő feliratú táblát vettem észre: Isten hozott idehaza, Joey. Ez meglepett. Nicsak, ezek szerint itthon van a híres golfjátékos? Ez ám a fogadtatás! Kimentem a kocsimhoz, aztán elindultam a Welle-birtok irányába. Útközben jutott eszembe, ha már egyszer a kezemre játszik a véletlen, és épp itt van a városban, miért ne kérhetnék időpontot Joey Franklintól. Hiszen vele sem beszéltem még. *** Bár Welle, ha nem is állandóan, de ideiglenesen itt lakott, a ranch küllemére nézve semmit
sem változott. A monumentális bejárathoz érve lefékeztem, és anélkül, hogy leállítottam volna a motort, odamentem a kaputelefonhoz. Bemondtam a nevemet, aztán egy hang azt mondta, álljak vagy két méterrel hátrébb. Úgy is tettem. Nem kellett sokáig várnom, a hang azt mondta, szálljak vissza a kocsimba, várjam meg, hogy kinyíljon a kapu, és aztán behajthatok. Úgy is tettem. Elgondolkodva vezettem tovább immáron a birtok területén, a kanyargós földúton, a ház felé. Arra gondoltam, vajon működött-e itt akkor is ipari kamera, amikor Gloriát megölték. Hiszen akkor rögzíthette azt, ki lépett be a birtok területére, mikor és hogyan távozott innen... Amint közeledtem a nagy lakóház felé, önkéntelenül is kerestem a jeleket, amelyek ahhoz a bizonyos naphoz kapcsolódhatnak. Beazonosítottam a helyet, hol állt a seriffék autója, hol Raymondé, aztán azt is, hogy melyik ablakot törte be Sample. És végül megpillantottam a teraszt is, amelyen át szökni próbált. És tudtam, hol a garázs, ahol Gloria autója, a zöld Range Rover pihent a gyilkosság idején. *** Phil Barrett már várt rám. Szinte lefolyt a fonott fűzfa fotelből, amelyben terpeszkedett. A bögre, amelyet a kezében tartott, és amelyből kávét kortyolgatott, szinte eltűnt hatalmas mancsában. – Nahát, doktor – zengett baritonja. Mintha attól félne, végül még elmegyek mellette anélkül, hogy észrevenném. Intettem neki. – Hamarabb ideért, mint gondoltuk – állapította meg az órájára pillantva. – Nem tudtam pontosan, mennyi ideig tart majd kiérni ide – mondtam, miközben felsiettem a verandára, hogy üdvözöljem. – Ugyan már, dokikám, ez hazugság – mondta széles vigyorral. – Biztos forrásból tudom, hogy maga igenis járt már itt. Azonnal tudtam, jobban teszem, ha inkább megerősítem, hogy igaza van, mintsem hazugságon kapjon. Ez végképp nem vetne jó fényt rám. – Ha alkalmatlan az idő – mondtam kitérően –, szívesen várok a kocsiban odakint. Vagy ki is mehetek a kapu elé. – Nem, dehogy – tiltakozott vehemensen. – Ugyan már, hová gondol. Üljön csak le ide mellém szépen. Készíttettem kávét, magának is jut, ha kér. Hogyan szereti? – Simán, feketén – mondtam. – Akkor eltaláltam az ízlését – mondta hahotázva. – Nem is gondoltam volna magamról, hogy ilyen jó emberismerő vagyok – tette hozzá elégedetten. Azzal körülmutatott a völgy felé. – Mit szól hozzá, hát nem gyönyörű ez a környék? A hegyek patkó alakban övezték a házat, és most, nyáron különösen szép volt a vidék, az ezernyi vadvirág színpompája, a smaragdzöld fű, a szellőben bólogató árnyas fák, a szürke gránitsziklák, odébb a ringatózó búzatáblák... – Ez tényleg gyönyörű – mondtam őszinte elismeréssel. – De nem ezért jöttem, és ezt ön is tudja, Phil. Intett, hogy foglaljak helyet, és le is ültem mellé, a másik fonott karosszékbe a veranda szélére, arccal az út felé. Ekkor egy fiatal nő lépett ki a házból, farmert és kopottas zöld pólót viselt. A kávémat hozta, egy nagy bögrében tette le elém. Kedvesen mosolygott rám, amit én együttérzésnek véltem. Megköszöntem a kávét, és aztán igyekeztem fesztelen beszélgetésbe elegyedni Phil Barrett-tel, ami nagy erőfeszítésembe került. – Eddig csak a tévében láttam ezt a házat – állapítottam meg. Barrett azonnal tudta, mire értettem ezt. – Emlékezetes nap volt az mindannyiunk életében – mondta merengve. – Hadd mondjak magának valamit, doki. Én itt voltam akkor, tudja, és én adtam ki a parancsot, hogy lőjenek rá arra a gazemberre. – Igen – mondtam. – Emlékszem rá. – Akkor összesen három sorozatot adtak le a fiúk. Az első kettő eltalálta Sample-t. Bármelyik halálos lett volna. A fiúk jó munkát végeztek. Csak egy valamit sajnálok. Hogy nem
értünk ide idejében. Úgy érzem, megmenthettük volna Gloriát... – Igen, értem – mondtam halkan, a kávét kortyolgatva. – Nem sok esélyt hagyott a cselekvésre. Hamarabb rálőtt Gloriára, mint hogy maguk ideértek, ugye? – Nem sokkal azután, hogy lefékeztünk itt a ház előtt, eldördült a három lövés odabent – mondta tűnődve. – Nem is gondoltuk, hogy már akkor Gloriára lőtt, de nekem átfutott a fejemen ennek a lehetősége. Kiitta a kávét, az üres bögrét lefelé fordítva tette le maga elé az asztalra. – Én sokszor jártam itt azelőtt és azóta. Hiába töröm a fejem, ma sem tennék másként, mint akkor. Semmit sem bántam meg, Csak sajnálom, hogy későn értünk ide. Micsoda tragédia! – Igen, ez tényleg az – mondtam együttérzőn. – Az őrültek őrültségeket művelnek – tódította. Bólintottam, de a világért sem akartam Phil Barrett-tel megbeszélni, hogy valóban őrültnek tartom-e Brian Sample-t. – Hol van a másik ház, Phil? Ahol a cowboyok laktak... Készségesen mutatta az irányt. – Amott, egészen a hegy lábánál. De innen nem látni oda. – És az istállók, meg a gazdasági épületek? – kérdeztem. – Azt hallottam, minden, amit itt építettek, nagyon szép és különleges, Gloria ízlését dicséri. – Ja, azokra gondol? Ray most már nem használja őket, legfeljebb tárolásra. Én nem tartom valami nagyra ezeket az épületeket – mondta, majd felállt, a korláthoz ment, és kissé kihajolva oldalra mutatott. – Arrafelé találja őket, ha érdekli. Az út különben elhalad mellettük. – Úgy értsem, Ray nem szereti a lovakat? – kérdeztem. Phil elnevette magát. – De nem ám. Az Gloria kedvenc időtöltése volt. Ray különben sem sokat időzött a birtokon, Gloria halála óta pedig még kevesebbet, érthető okokból. Főleg Washingtonban tartózkodik, vagy járja a körzetét. Hatalmas területet képvisel. Van, hogy napokon át csak az alkotmánymódosítást vitatják a képviselőházban. Én semmi pénzért nem vállalnám a szenátorságot, annyi szent. Olyan ez, akár az élveboncolás. Tudja, azért annak örülök, hogy Gloria nem látja üresen állni az istállót. Meghasadna a szíve a látványtól. – Igen, én is azt hiszem, lehangoló lehet – mondtam kissé idétlenül. – Tudja, Raynek tervei vannak ezzel a birtokkal, miután visszavonul majd a közélettől. Nem lepne meg, ha egy stúdiót hozna létre itt, és folytatná a rádiósorozatát, vagy éppenséggel új műsort találna ki. – Igazán? – kérdeztem lelkendezve, holott cseppet sem érdekelt a dolog. – Igen. Ray született szónok, vérbeli előadó. Nagyon magával ragadó, ahogyan beszél. Karizmatikus egyéniség, azt szokták mondani a hozzá hasonlókra. Maga talán nem így látja? Erre még nem is gondoltam, akartam válaszolni nem kevés iróniával, de még idejében elharaptam a mondatot. – Ez azért nagy változás önnek is, Phil – állapítottam meg kitérően. – Nem hiányzik a régi munkaköre? A seriffhivatal valahogy emberibb volt, nem? Hátradőlt a széken, mielőtt válaszolt volna. – Tudja, néha tényleg hiányzik. Ez egy kisváros, ahol viszonylagos nyugalom van. Ez Washingtonról nem mondható el. De mindent egybevetve, elégedett vagyok az életemmel. A jelenlegi munkámmal is. Köszönöm kérdését. Bólintottam, mint aki tökéletesen egyetért vele, bár alapjában véve nem voltam meggyőződve arról, hogy tényleg így érez. Valahogy talmi volt minden mondata. Témát váltottam hát. – Láttam a városban egy táblát, a felirata szerint Joey Franklin itt van Steamboatban. Ismeri őt? Talán golfozott is már vele egy-két alkalommal? Nagy élmény lehet... Phil nevetett. – A golfot nem nekem találták ki. De a képviselő szokott golfozni. Történetesen most is golfozik, mégpedig éppen Joey társaságában. Percy Smith azt mondta nekem, hogy korábban golfoztak Phillel... Akkor meg miért hazudik
egy ilyen látszólag ártatlan kérdés kapcsán? Egyre kevésbé értettem ezt az embert. Az órámra pillantottam, hátha nem tűnik fel neki, mennyire meglepett az iménti közléssel. Ő is megnézte a sajátját. – Ne aggódjon, még kora reggel mentek ki a Sheraton pályájára. Úgy fél kilenc körül lehetett... úgyhogy hamarosan megérkezik. – Remek – mondtam. És közben megállapítottam magamban, hogy Phil még mindig nem válaszolt a kérdésemre, miszerint ismeri-e Joeyt. Tudtam, ha most megismétlem a kérdést, az túlságosan feltűnő lesz, ezért nem tettem, inkább valami mást kérdeztem meg tőle. – És maga olyankor is itt marad a birtokon, Phil, amikor a képviselőnek a városban van dolga? Úgy értem, őrzi talán a birtokot? Bólintott. – A városban megvan még a régi házam, igaz, kiadtam egy bérlőnek. Jó helyen van, elég szép pénzt kapok érte. De sokkal jobb mindenkinek, ha itt vagyok, mert elég sokan keresik őt az itteni telefonszámon. Ez is a munkámhoz tartozik. Olyan ez, mint egy focicsapatban játszani, itt én vagyok a teljes védősor. Nem valami nagy dicsőség, de hasznos munka, az biztos. Ray nem szereti, ha idehaza zaklatják. A kaputelefont is általában én veszem fel, és csak azt kapcsolom be neki, akit jónak látok. Az biztos, hogy elég elrettentő a fizikuma, gondoltam magamban. Majd ezt mondtam: – És nem furcsa, hogy visszaköltözött a birtokra azok után, ami itt történt? Megvonta a vállát. Szemlátomást nem érezte különösnek a helyzetet. Csettintettem az ujjammal, mintha épp most jutna eszembe valami, amit már régóta meg szeretnék kérdezni tőle. – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit... És erről mindenképpen beszélni akartam magával, Phil. A két lányról, Marikóról és Tamiről van szó. Hallottam, hogy volt valami probléma velük alig néhány hónappal azelőtt, hogy eltűntek. Ha jól értesültem, kábítószer-fogyasztáson kapták őket a Strawberry parkban. – Hadd gondolkozzam egy kicsit – mondta, és úgy is tett. Úgy éreztem, pontosan tudja, mire gondolok, csak időt akar nyerni, és magában már fogalmazgatja is, mit válaszoljon erre. És abban is biztos lehettem ennek alapján, hogy a fele sem igaz annak, amit hallani fogok tőle. – Igen, emlékszem rá, hogy bevittük az őrsre. Mintha a japán lánnyal lett volna valami... aztán Rayhez járt kezelésre. Tudta? Hát persze, hogy tudott róla, hiszen emiatt jött ide... hogy találkozzon Rayjel, és megnézze a róla készült dokumentációt. A „Japán lányt” én azonnal nevesítettem. Valahogy kegyeletsértőnek éreztem ezt a szóhasználatot – Mariko Hamamotóra gondol, ugye? Ő volt Tami legjobb barátja. Tudja, az azért meglepő, hogy a gyilkossági ügyben folytatott nyomozás jegyzőkönyveiben sehol sem találtam utalást erre az incidensre. Alaposan végigtanulmányoztam pedig a jelentéseket. Én úgy érzem, az eredeti nyomozásnak ki kellett volna térnie erre a kis afférra. Maga nem így gondolja? – Szerintem nincs köze a két ügynek egymáshoz – vágta rá ingerülten. – Elmondaná nekem, miért gondolja így? – Persze – vágta rá. – Azért nem szerepel az anyagban, mert eltekintettünk a letartóztatásuktól. Soha senki sem emelt vádat ellenük. Személyesen beszéltem a szülőkkel, miután a két lány bekerült az őrsre. És sikerült egyezségre jutnom velük. Megígérték, hogy odafigyelnek a gyerekeikre, nehogy megismétlődjék ez az eset. Soha semmi baj nem volt a két lánnyal addig és az után sem... érti? – Értem – bólintottam, de továbbra is szkeptikus maradtam. Taro Hamamoto sokkal komolyabb helyzetként élte meg ugyanezt. Lehet, hogy nem elég jártas a mi igazságszolgáltatási rendszerünkben, és a kulturális különbségek miatt tévesek voltak a benyomásai. – Seriffként igyekeztem elfogulatlan maradni – közölte velem Phil. – Jó gyerekek voltak ők, de nem hibátlanok. Nem akartam azonban, hogy egyetlen botlás miatt meghurcolják őket. És nem akartam, hogy életük végéig elkísérje őket ez a szégyen. Ennyi az egész. Lehet, hogy ön nem, de mások nagyvonalú gesztusként értékelték ezt tőlem.
Huszadik fejezet A Welle-birtok sok tekintetben a régi westernfilmek helyszíneire emlékeztetett engem. A távolban porfelhő szállt fel az útról, nyilván egy közeledő jármű nyomában. Különleges látvány volt, amint átsütött rajta a nap. Phil a közeledő autóra mutatott és megjegyezte: – Na, már itt is van. Az a képviselő úr kocsija. Csalóka volt a látvány, sokkal messzebb volt, mint gondoltam. Az idevezető útnak a domborzati viszonyok miatt csak egy része látható innen. Hosszasan kanyarog a fák között, a kiszáradt patak medre mentén kígyózva, aztán nagy ívben érkezik a ház elé és folytatódik tovább a gazdasági épületek, a házvezetőnők és a cowboyok egykori háza felé. – Imádja ezt a birtokot – jegyezte meg Phil különösebb apropó nélkül. – Manitou Springsben született és ott is nevelkedett, de a mai napig ezt a helyet tekinti az otthonának. Csak ekkor ittam ki a maradék kávét a bögrémből. Az újdonság volt a számomra, hogy Ray nem itt valahol a környéken, hanem Manitouban született, de nem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőségét a dolognak, ha így is volt. – Azt hiszem, elég könnyű megszeretni ezt a helyet – jegyeztem meg. Phil furcsállva nézett rám, talán azt hitte, iróniának szántam a mondatot, pedig csak úgy kicsúszott a számon, minden hátsó szándék nélkül. – Úgy értem, az emberek többsége csak álmodozik egy ilyen pompás birtokról. – Na, igen – felelte, de többé már nem nézett rám, egyre csak Ray kocsiját figyelte. Még beletelt pár percbe, mire az autó végre megállt a ház előtt. Épp időben, mert egyre feszültebb lett kettőnk viszonya. A képviselő egy hófehér Humvee-val érkezett, amelyet ő maga vezetett. A fiatal nő, akitől a kávét kaptam, kisietett, hogy üdvözölje. Arra gondoltam, vajon milyen kapcsolat lehet kettejük között. Úgy éreztem, ez a túláradó lelkendezés nem tartozik kifejezetten a titkárnői tevékenységek közé. Ray könnyedén, sportosan szállt ki a kocsiból, de a motort nem állította le. Feltámadt a szél, hallottam, hogy szól a rádió a kocsiban. Majd ezt mondta a fiatal nőnek: – A golfütők a hátsó ülésen vannak, Sylvie. Visszaviszem mind Washingtonba. Gondosan csomagold össze őket, rendben? Egy „légy szíves” nem hangzott volna el a szájából. Phil Barrett felállt, és én is követtem a példáját. Raymond még vagy tíz méterre lehetett a verandától, onnan beszélt hozzánk, szinte kiabálva. – Joey hagyott győzni, képzeld csak, Phil. És szerencsére több szemtanúm is van rá. Rendes dolog volt tőle. Ha egyszer végigmehetnék vele egy tizennyolc lyukú pályán, azt mondhatnám, legmerészebb álmom is teljesült ezzel. Sokat megadnék érte. Ki tudja, lehet, hogy legközelebb a szerencse is mellém szegődik. Benyúlt a zsebébe, és kiemelt egy golflabdát, majd felénk mutatta. – Megtartottam, ahogy szoktam a győztes játék után. Ha Joey világbajnok lesz, egy vagyont fog érni. Nekem meg kedves emlék addig is – azzal visszatette a labdát a zsebébe. – Alan... Isten hozta minálunk – üdvözölt, miközben közeledett felénk. – El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok azért, hogy ideutazott. Kedves öntől, hogy kész ekkora áldozatra. És remélem, nem okoztam túl sok gondot önnek a kérésemmel – ruganyos léptekkel, fiatalosan közeledett felénk a lépcsőn, és kezet nyújtott nekem. – Nem volt különösebb gond, csak át kellett variálnom a beosztásomat – mondtam. Igen, gondoltam közben, a pácienseim egészen biztosan örültek neki, hogy hétvégén mondtam le a hétfői terápiát. – Azért vagyok ilyen nyugodt, mert biztos, hogy mindegyik betege másutt lakik, nem az én körzetemben – mondta Ray, és jóízűen nevetett a saját poénján. Aztán az ajtó elé lépett. – Jöjjön be, Alan. Igaz, elég jó idő van odakint, akár a kertben is ebédelhetnénk. Miután bementünk, udvariasan körülnéztem. Finom, apró mintás tapéta borította a falakat, a padlót nyolcszög alakú járólapokból rakták ki. A kis előtérből nyílt a nagy és szokatlanul magas nappali, a rusztikus gerendákkal. Az jutott eszembe, hogy Gloria itt látta vendégül Brian Sample-t...
– Phil, megkérlek, keresd meg a dossziékat, és hozd be nekem a dolgozószobába – fordult hátra, miközben elindult a nappaliból nyíló keskeny folyosón. Szótlanul követtem Welle-t. A dolgozószoba a folyosó végéből nyílt. A falakat fenyőfa lambéria borította, az egyiket könyvespolcok takarták a padlótól a mennyezetig. Érdekes, állapítottam meg magamban, a könyvek mindig felkeltik a figyelmemet. Úgy kellett erőt vennem magamon, nehogy nekilássak tanulmányozni, miféle könyveket tart itt Welle. – Üljön csak le, Alan – mondta kedélyesen, és az egyik bőrfotelre mutatott, amely a dohányzóasztal előtt állt. Úgy is tettem. Ekkor lepődtem meg igazán, mert csak most vettem észre, hogy az asztal üveglapját alulról egy hatalmas kocsikerék tartja. Erről nyomban a halott lányokról készült film jutott az eszembe... Ugyanilyen kerék volt a háttérben, amikor Tami és Mariko a filmfelvevővel kacérkodtak... Azt hittem, Ray majd az íróasztal mögé ül le, mert ez a pozícióját és felsőbbrendűségét érzékelteti, de nem így történt. A velem szemben lévő bőrfotelben foglalt helyet. – Nem ismerem magát és a praxisát – kezdte. – De én sohasem szerettem kiadni a kezemből a terápiák dokumentációját. És ezért szeretném, ha együtt néznénk át, hogy magyarázatot fűzhessek hozzá. – Tökéletesen megértem az ezzel kapcsolatos érzéseit, Ray – mondtam. – Remek – bólintott őszinte örömmel és megkönnyebbüléssel. – örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Phil mindjárt itt lesz, és hozza a dossziékat. Phil kezében valóban nem egy, hanem két dosszié volt, amikor belépett. – Sylvie véletlenül összefogta azokkal, amelyeket magunkkal kell vinnünk, ezért nem találtam meg azonnal – magyarázkodott, miközben átadta Raynek a két dossziét. Láttam a szemén, nagyon szeretne velünk maradni. Ray rá sem nézett, úgy vette el a kezéből a két dossziét. – Phil, most kivételesen szakmai dolgokról lesz szó. Sajnos, nem lehetsz jelen. De ígérem, nem fog sokáig tartani. Philen látszott, mennyire rosszulesik neki a kirekesztettség. – Persze, hát hogyne – mondta nehéz szívvel. – Majd addig Specter anyagával foglalkozom. Szeretném mielőbb rendezni azt az ügyet, még mielőtt repülőre ülünk ismét. Majd nekem címezve, magyarázatként még hozzáfűzte: – A képviselő úr jelenleg azon dolgozik, hogy két sávval bővítsék a 125-ös utat, amely Denverből dél felé visz. – Ez fantasztikus – jegyeztem meg. – Igen – felelte Ray, de közben már csak a dossziékkal foglalkozott. Annak, amelyiket a kezébe vett ekkor, a tetejére kézírással volt felírva néhány sor, de nem tudtam elolvasni onnan, ahol ültem, hiába fordította felém a fedőlapot. – Elég ijesztő volt az a kis kaland a minap – jegyeztem meg könnyedén. – A labdaháznál történtekre gondolok – tettem hozzá, miután láttam, hogy kérdőn néz rám a dosszié mögül. Ray megvonta a vállát, mint akinek az életében egy merénylet– kísérlet egészen szokványos dolognak számít. – Tudja, én még csak nem is hallottam a lövéseket. Láttam, hogy felbolydult körülöttem a tömeg, mindenki az ajtó felé siet, aztán Phil a padlóra lökött. Amikor abbamaradt a lövöldözés, a biztonsági emberek magukkal vittek a szomszédos helyiségbe. Nem mondanám, hogy féltem, inkább csak nem értettem, mi folyik körülöttem... – És mit gondolnak az emberei, ön volt a kiszemelt célpont? – kérdeztem. – Elég ijesztő lehet a tudat, hogy valaki fegyverrel vadászik magára. És ahhoz képest, hogy sok a biztonsági ember ön körül, nekem úgy tűnt, nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült a merénylet. – Hogy az embereim mit gondolnak? – kérdezte eltűnődve. – Tudja, eleve nagy kockázattal jár, ha az ember közszereplésre adja a fejét. Ezt kezdettől fogva tudomásul kellett vennem nekem is. Úgy vagyok ezzel, hogy bele kell törődnöm, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinálok. Hallotta, hogy két rendőrt is megöltek ezen a héten? Ez az eset az irodámtól alig ötven méterre történt. Hát mondja, ki érezheti manapság biztonságban magát? És ki képes előrelátni az eseményeket? – mondta és megrázta a fejét, majd így folytatta: – Én kimondom, amit gondolok, még ha nem is mindig népszerű az, amit mondok. Mindig is ilyen voltam, és a barátaim elfogadtak ilyennek.
Miközben hallgattam, olyan érzésem támadt, mintha egy kampánybeszédet próbálna előttem. Lélekben felkészültem a hosszadalmas szónoklat elviselésére, de aztán szerencsére viszonylag hamar rátért jövetelem tulajdonképpeni témájára. – Na, lássuk csak – mondta, és színpadias mozdulattal kinyitotta a kezében tartott dossziét. Úgy láttam, mintha egy kissé megenyhült volna az arca az elé táruló látványtól. – A praxisom egyik legkellemesebb páciense volt... – állapította meg. Ezt a mondatát megjegyzés nélkül hagytam. Hallgattam, miközben ő a dossziéban lapozgatott. Feltűnően vékonynak láttam, úgy saccoltam, legfeljebb öt-hat oldalnyi gépelt anyag lehet benne. Igaz, legalább ennyire meglepett volna az is, ha ennél több van benne. *** Úgy negyedóra múlva be is fejeztük az eszmecserét. Túlzás lenne azt mondanom, hogy ez idő alatt sok újat tudtam meg Mikóról, és hogy Welle sokat segített volna nekem abban, hogy elkészítsem a lány személyiségrajzát. Hogy így történt, az nem rajtam múlott, ez biztos. Elég nehezen sikerült elérnem, hogy a kezembe adja a dossziét. A másikról kiderült, hogy másolat az eredetiről – ezt a példányt szánta nekem. Az első oldalon csak a terápia legfontosabb adatai szerepeltek. A másodikon a Coloradóban tevékenykedő pszichológusokra érvényes jogszabályok, etikai kódexek részletei voltak. Welle ezeket nemcsak Marikóval, hanem a szüleivel is aláíratta. A harmadik oldalon azt a jellemzést láttam, amelyet Marikóról adott a középiskola, ahová a lány járt. Mindent egybevetve, nem találtam benne semmit, ami különösebben felkeltette volna az érdeklődésemet. Egyetlen keltezést találtam, mégpedig azon a papíron, amelyen Welle aláírásával tanúsította, hogy átvett a kezelésekért óránként 50 dollárt, és hogy mindez 1988-ban történt. Csak az utolsó két oldal tartalmazott számomra is hasznavehető információkat. Ez Welle féloldalnyi jegyzete volt, és a Marikóval való első találkozójuk után készült. Ezt egy hasonló jegyzet követte a szüleivel történt megbeszélésről. De hiába bogarásztam végig ezeket, sehol semmi különöset nem találtam, minden egybevágott azzal, amit Mr. Hamamotótól sikerült megtudnom az előző héten Denverben. Egyedül a dossziéban lévő utolsó papírlap tartogatott némi meglepetést a számomra. Ezt ugyanis géppel írták, egy üres A4-esre, míg a többi nyomtatványszerű lapra készült, amelynek a fejlécét kézzel töltöttek ki, és mindenütt csakis Raymond Welle egyenletes, kiírt kézírása szerepelt. Az utolsó oldal egy rövid összefoglaló volt a terápia egészéről. Welle értékelte a saját munkáját, kitért az eredeti célkitűzésekre és azok megvalósulására. Meglehetősen általános, és szerintem semmitmondó megállapítások voltak. Ezt furcsállottam talán a legjobban az egészben, és amint rápillantottam, azonnal éreztem, hogy ezt az oldalt jóval később, vagyis valószínűleg csak nemrégiben biggyesztették hozzá a korábbiakhoz. Még útközben, idefelé tartva úgy döntöttem, nem fogom kritizálni a dosszié tartalmát Welle jelenlétében, bármi legyen is benne. Miközben egyenként adogatta a kezembe a lapokat, mindvégig ehhez tartottam magam. Mindegyiket rezzenéstelen arccal olvastam végig, Ray nagy megkönnyebbülésére. Ő nyilvánvalóan úgy értékelte mindezt, hogy semmiféle szakmai-erkölcsi kifogásom nem volt az általa végzett munkával kapcsolatban. Amikor eljutottunk az utolsó lapig, és azt is végigolvastam, egy darabig gondolkodtam, alaposan megfontolva, milyen szavakat használjak, majd megkérdeztem: – Ezt az utolsó oldalt saját kezűleg gépelte, Ray, vagy titkárnőnek diktálta? Teljesen ártatlannak tűnő kérdés volt, de Ray óvatosan bánt a szavakkal. – Hmmm... nem is tudom, azt hiszem, a dosszié egészére vonatkozóan az az igazság, hogy mindkettő. Vagyis bármelyik. Volt, hogy saját kezűleg gépeltem, és volt, hogy az asszisztensem tette meg ezt helyettem. Ritkán diktáltam neki, ez biztos – mondta, majd rövid töprengés után hozzátette: – És olyan is volt, hogy diktafonra mondtam, amit leírva szerettem volna látni. Hogy ezzel a lappal konkrétan mi volt a helyzet... erre nem emlékszem. Olyan régen volt mindez, ugye, megérti? Nagyon rég. Gyanítottam, hogy hazudik. Korántsem tetszett a válasza, olyan játszi könnyedséggel színészkedett.
– Ezt, azt hiszem, inkább saját maga gépelhette – mondtam. – Tudniillik a lány neve is szerepel a jobb felső sarokban, márpedig az orvosi titoktartási kötelezettség miatt ezt nem diktálhatta be, még a tulajdon titkárnőjének sem. Egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Steamboat Springs, ez ártalmas indiszkréciónak minősül. Én rendszerint azonosítószámokat, esetleg valamilyen rövidítést használok, ha diktálok az asszisztensemnek. Ismét szemügyre vette a kérdéses papírlapot. – Persze, igaza van. Ezt biztosan én magam gépeltem – felelte. Feltettem még neki néhány ártatlannak tűnő kérdést, főleg az utolsó oldalon található értékeléssel kapcsolatban, majd ezt mondtam: – Köszönöm, Ray, hogy a kedvemért hajlandó volt ismét foglalkozni ezzel az anyaggal. Ezt szeretném magammal vinni – mondtam könnyedén, becsukva a dossziét. Nem mintha a leghalványabb reményt fűzhettem volna ahhoz, hogy hozzájárul, hogy magammal vigyem az eredetit. De gondoltam, azért megpróbálom, vesztenivalóm úgy sincs. Eszembe jutott, hogy Flynn felajánlotta, megmutatja egy szakembernek, aki észreveszi benne az utólagos betoldásokat. Ray mosolytalan arccal mondta: – Gondoltam, hogy ezt szeretné majd, ezért is készítettem róla fénymásolatot – és azzal felém nyújtotta a másik dossziét, amelyet Phil Barrett hozott be az eredetivel együtt. – Biztosan teljes, megnéztem. Gondolom, megérti, hogy ragaszkodom az eredetihez. Már csak azért is, mert semmi sem garantálja, hogy megőrzi a diszkrét dokumentáció szentségét, ha egyszer kiadom önnek. A diszkrét dokumentáció szentségét? – gondoltam magamban. Micsoda kenetteljes szóhasználat. Bólintottam, aztán kinyitottam a másik dossziét is, és végiglapoztam. A legfölülre lefűzött adatlapot kézírással töltötték ki. Az „ajánlotta” után Cathy Franklin neve szerepelt. Ez nem volt újdonság a számomra, hiszen Taro Hamamotótól megtudtam, hogy Franklinék ajánlották Raymond Welle-t. Ám most, hogy ugyanezt leírva is láttam, elgondolkodtam rajta. És volt itt valami más is... – Ön Tami Franklint is kezelte egy időben, ugye, Ray? Arra gondolok, milyen nehéz dolga lehetett önnek, amikor kiderült, hogy meggyilkolták az egyik betegét. Megrázta a fejét. – Tamit? Még hogy kezeltem-e Tamit? – nyugtalanul fészkelődött a karosszékben. – Pontosan tudja, hogy nem árulhatom el önnek, ha kezeltem is őt. Remekbe szabott válasz volt. Etikus, ugyanakkor sokat sejtető is... Ray nemhiába volt újabban a hétvégi délelőtti show-műsorok sztárja. Már kezdtem kapiskálni, miért. Kitűnően rögtönzött, ezt el kellett ismernem. – Na és Cathy Franklin? – kérdeztem. – Ő nem szorult a segítségére? Úgy értem, akár a gyilkosság előtt, akár utána?
– Most csak próbálkozik, dokikám – mondta fölényesen. – És maga is tudja, hogy olyan területre tévedt, amelyről nem beszélhetünk. Köt az orvosi etika. – Igaza van – mondtam, mintha csak most látnám be, hogy így van. – És elnézését kérem a meggondolatlanságomért. Van itt még valami, Ray. Ráadásul ez a legfontosabb szerintem ebben az egészben. És ez nem más, mint az ön viszonya Marikóval. Ön hogyan jellemezné kettejük kapcsolatát? Hátradőlt, úgy láttam, mintha szeretné, ha lenne valami a kezében, amit babrálhat. Igen, talán egy szivar vagy egy toll hiányzott neki, így most kénytelen volt beérni azzal, hogy egymásnak támasztotta két kezét, összefonva az ujjait. – Miért kérdezi? – ez az eléggé suta kérdés volt a válasza. Számomra nyilvánvaló volt, hogy időt akart nyerni ezzel. – Csak mert érdekel – vontam meg a vállam, mint akinek tényleg szinte közömbös, mi lesz rá a válasz. – Tudja, az, amit igazából szeretnék megtudni... amire igazán nagy szükségünk van a nyomozás során, az az, hogy milyen volt a lány viszonya az emberekhez. Érti, ugye? Főleg a férfiakhoz. Mivel feltételezzük, hogy egy férfi végzett vele, és olyasvalaki, aki idegen lehetett. Azt szeretném tudni, hogyan viselkedhetett Mariko avval az emberrel, amikor először találkozott vele. Nyilván neki is megvoltak a maga viselkedési mintái. Ekkor kissé élesebb lett a hangja, mint eddig volt. – Általában, személytelenül gondolja, vagy konkrétan, valakivel való viszonyát tekintve? – Mindkettő – mondtam, korántsem bízva abban, hogy sikerül érdemleges választ kicsikarnom tőle. Már az is elég beszédes volt, hogy milyen ingerült lett a kérdés hallatán. De hát magára vessen, ő dobta fel a labdát, én csak leütöttem. Egy ideig olyan nyugtalanul repdesett a tekintete ide-oda, hogy attól tartottam, elveszíti a türelmét, és gorombáskodni kezd, vagy legalábbis indulatból beszél. Végül a szemembe nézve mondta: – Engem valósággal bálványozott. Az első pillanattól fogva így viszonyult hozzám. Mintha afféle vén bölcsnek tartott volna, aki abszolút tekintély. Nem is tudom, mintha biztosra venné, hogy az univerzum minden titkát ismerem. Felnézett rám. Tisztelt engem. Nem szólaltam meg, és a hosszas hallgatás elsősorban őt zavarta. Mégsem folytatta, én pedig igyekeztem megértést tanúsítani iránta. – A tapasztalatom szerint ez eléggé megnehezíti a terapeuta helyzetét. Én nem egyszer inkább valaki máshoz tanácsolom az illetőt ilyenkor – mondtam. Ez mintha meglepte volna. – Hogy érti ezt? – A lány nyilván idealizálta az ön alakját, a személyiségét. Olyan kisugárzást fedezett fel önben, ami jóval túlmutat a terapeuta funkcióján, sőt akadályozhatja is a terápia további menetét. Különös figyelmet, tapintatot igényelnek az ilyen betegek. Azt, hogy a terapeuta ne csak a szavainak, de minden egyes mozdulatának, rezzenésének tudatában legyen, önnek talán más a véleménye? – Nem tudom. Nagyon jól lehetett együtt dolgozni vele. Az nekem nem jelentett gondot, hogy olyan tökéletesnek lát, mintha Buddha lennék. Én képes vagyok elviselni, ha felnéznek rám és tisztelnek – mondta nevetve. – Akkor már sokkal nehezebb a helyzet, ha az illető az eredendő rosszal, a sátánnal azonosít. Erre is volt már példa a praxisomban. Olyankor nem szerettem a bőrömben lenni. – Valóban ez is megesett már önnel? – Ugyan már, ezt csak tréfának szántam, Alan – komorult el az arca. – És hogyan viszonyult magához Mariko? – folytattam a kérdezést. – Hogy érti ezt? – Milyen volt, amikor kettesben maradtak? Hogyan viselkedett? Tartózkodóan? Kacéran? Milyen volt? Résnyire szűkült a szeme, és mind gyanakvóbban nézett rám. – Arra gondol, hogy kikezdett-e velem? Hogy közeledett-e hozzám úgy mint nő? Hogy
játszottunk-e Bill és Monica szerepjátékot? Meghökkentő volt a nyersesége, de az is, mennyi mindent árult el önmagáról a kérdéseivel. – Csak amennyiben ilyesmi történt önök között. – Akkor kérem a következő kérdést – mondta kitérően. – Azt szeretném kideríteni, elképzelhető-e, hogy volt valami közte és a gyilkos között – magyaráztam. – Nos, hát... flörtölt velem, szinte az első pillanattól fogva. Nincs szükségem arra, hogy tagadjam. – És? – Elintéztem a dolgot – mondta határozottan. – Ami mit is jelent pontosan? – kérdeztem. Mostanra igencsak feszült lett a légkör közöttünk. Mintha két ökölvívó keringene egymás körül a ringben, de ütést még egyik sem vitt be a másiknak. A beszélgetésünk során most először történt meg, hogy Welle védekezni kényszerült. Nekem kifejezetten tetszett a helyzet. – Ami azt jelenti, hogy a helyére tettem ezt az egész helyzetet. Elmagyaráztam neki, miért nem jó, ha ilyesmivel próbálkozik. Figyelmeztettem, hogy ne felejtse, ez pszichoanalízis. Én az íróasztalnak ezen az oldalán vagyok, ő meg a másikon. Segítettem neki eligazodni az életben, ami elég nehezen megy egy serdülő lánynak. Sokat beszélgettünk mindenről, ami épp csak eszébe jutott. És büszkén mondhatom, hogy egyre jobban magára talált. – Soha nem volt illetlen vagy kihívó? Nem provokálta önt? Keresztbe tette a lábát, és ingerülten válaszolt. – Ön szerint az áldozat tehet arról, hogy meg kellett halnia? Azt feltételezi, hogy kihívóan viselkedett, és ezzel magára vonta a gyilkosa figyelmét? Vagy, hogy el akarta csábítani az illetőt? – Nem, semmi effélét. Értse meg, kérem, szeretném megismerni az áldozatot. Szóval soha nem viselkedett illetlenül magával? – Például mire gondol? Megvontam a vállamat. – A betegek néha átlépnek bizonyos határokat. Az egyik betegem például meztelenre vetkőzött előttem a rendelőmben. – És maga mit tett erre? – kérdezte érdeklődve. – Miután hiába kértem, hogy hagyja abba, otthagytam a helyiségben, és beküldtem hozzá az egyik kolléganőmet, hogy beszéljen vele. – Nos, ilyesmi nem esett meg Marikóval az én rendelőmben. A szemébe néztem, és mosolyogtam. – Tudja, Ray, kettőnkben van valami közös. Olyasvalami, amit önnek valószínűleg nehezebb elviselnie, mint nekem. – Éspedig mi lenne az? – kérdezte. – Néhány évvel ezelőtt volt egy páciensem, aki meg akarta ölni azt a nőt, aki azóta a feleségem – mondtam. – Ismerős a helyzet, ugye? Csak az önök esetében a dolog tragikusan végződött. Én még időben odaértem, hogy közbeavatkozzam, és így a feleségem életben maradt. Keresztbe tette a lábát, majd megcserélte. – Ez igazán érdekes – állapította meg közönyösen. – Ezt nem tudtam magáról. Nem sokan vannak, akik hasonló cipőben járnak, mint én – tette hozzá. Láttam, hogy feszélyezve érzi magát. Igyekeztem kihasználni a helyzetet. – Tudja, én akkor nem is gondoltam volna, mekkora veszélyben van a feleségem. Ön hogy volt ezzel, Ray? Érezte, hogy Brian Sample készül valamire? Én tudtam a betegemről, hogy veszélyes lehet, ha igazán dühbe gurul, és nem egyszer fenyegetőzött is. Bár azt magam sem hittem volna, hogy képes lesz megtenni, amivel fenyegetett. És főleg nem gondoltam arra, hogy nem rajtam fog bosszút állni, hanem azon a nőn, akiről tudta, hogy szeretem. Az önök esetében mi történt? Nem nézett rám, csak ingatta a fejét. – Egészen más a két történet. Én nem számítottam rá. Nem voltak előjelei a dolognak. Azt
hittem, minden rendben van a betegem körül. És a mai napig nem értem, hogyan történhetett meg az, ami megtörtént. Már épp kinyitottam a számat, hogy egy újabb kérdést tegyek fel neki, amikor nyílt az ajtó. Olyan érzésem volt, mintha Welle megnyomott volna egy gombot az íróasztal alatt, jelezve valakinek, hogy kezd kellemetlenné válni számára a helyzet, és jöjjön az illető a segítségére. Phil Barrett nyitott ránk, öltönyben és nyakkendőben, indulásra készen. – Elnézést a zavarásért – mondta. – Dr. Gregoryt telefonon keresik, és nagyon sürgős, azt mondta az illető. Olyan hangnemben mondta, mintha pontosan tudná, hogy az én életemben semmi sem lehet életbevágóan fontos. Mármint biztosan nem lehet olyan fontos, hogy ezért félbeszakítsa a beszélgetésemet Raymond Welle-lel. Welle biztatóan rám mosolygott, visszazökkenve a szívélyes házigazda szerepébe. – Itt is felveheti, Alan – mutatott a készülékre. – Hányas vonal, Phil? – Azt hiszem, a kettes. Azonnal Laurenre és a kisbabánkra gondoltam. Ideges lettem. Csak nincs valami baj? Igyekeztem közönyös arcot vágni, aztán felvettem a telefont. – Halló... Alan Gregory... Flynn szólt bele. – Itt Flynn Coe. A városban vagyok, Alan, a Sheraton szállóban. Úgy tűnik, az újságíró ismerősöd a Posttól bajba jutott. A szobájában dulakodás nyomai, vérfoltok, ő maga nyomtalanul eltűnt. Nem tudnád befejezni az ottani programodat és mielőbb idejönni? Smith rendőrkapitánynak is lenne egy-két kérdése hozzád, mert úgy tűnik, egyedül te ismered a hölgyet. Nyeltem egyet, hátat fordítottam Welle-nek és Barrettnek. Dorothy Levin bajba jutott... És nyoma veszett... – Nem tudnál mondani valamit a részletekről? Nincs más, amiről tudnom kellene? – Most ott van Welle is, ugye? – kérdezte óvatosan. – Igen. – Akkor erről előtte egy szót se. Russ és én majd elmondunk neked mindent személyesen, amint ideértél. A Sheraton ötödik emeletén vagyunk. Ha a rendőrök akadékoskodnának, mondd nekik azt, hogy Smith kapitány már vár idefent. – Rendben, amilyen hamar csak lehet, megyek – mondtam. – Mi biztosan itt maradunk még jó ideig – mondta. – És, Alan... – Igen? – Ha ez valóban az, aminek látszik, akkor nagy bajban lehet az ismerősöd. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom... – Én is – mondtam idétlenül, és letettem a telefont. Kinéztem az ablakon, a hegyek felé, a gomolygó felhőket figyelve. – Remélem, semmi komoly – mondta Ray Welle halkan. Nem fordultam feléje, úgy válaszoltam: – Semmi olyasmi, amiről tehetnék, Ray. És nem is biztos, hogy segíthetünk rajta. Az egyik kollégámnak szüksége van rám. És elnézést kérek a nevében is a zavarásért. Az órámra pillantottam, és csak ekkor fordultam felé. – Máris túl sok idejét raboltam el, sajnálom. Biztosan rengeteg a dolga, mielőtt visszautazik Washingtonba. Ha esetleg adódik még kérdésem Miko ügyével kapcsolatban, akkor keresni fogom önt Philen keresztül. – Rendben – bólintott. – És legyen szíves akkor is keressen, ha szerencsével jártak, és sikerült megtalálniuk azt a szörnyeteget, aki végzett a két lánnyal. Szeretném, ha én lennék az első, aki értesül róla. Bólintottam. – Mi sem természetesebb – mondtam. Miközben távolodtam az épülettől, rájöttem, hogy hazugsággal kezdtem látogatásomat a birtokon, és azzal is fejeztem be. Úgy könyveltem el mindezt magamban, hogy nem jó nekem
politikus társaságában időznöm – az ilyen emberek nem a legjobbat hozzák ki belőlem. Huszonegyedik fejezet Russ Claven vett észre elsőként – akkor látott meg, amikor a helyszínre érve, egy rendőrtiszt feltartóztatott. Őt állították oda őrszemnek a tűzlépcső tetejéhez, ahonnan a Sheraton ötödik emeletének bejárata nyílt. Látva, hogy a rendőr nem akar továbbengedni engem, hiába magyarázkodom, Russ odasietett hozzánk. A tiszt mellé lépett, egyik kezét a vállára tette s azt mondta: – Kérem, engedje be ezt az urat az én felelősségemre. Dr. Claven vagyok, ha esetleg nem emlékszik rám... Smith kapitány kért fel arra a kollégámmal, hogy segítsünk a helyszín és a nyomok biztosításában. A parancsnoka már várja ennek az úrnak a megérkezését. Ez végre hatott, és továbbhaladhattam a folyosón Dorothy szobája felé. – Sajnálom – mondta Russ. – Mindig elnézőbbek azokkal, akiket már ismernek. Elég hivatkozni rájuk. – Köszönöm – mondtam. Kissé meglepődve láttam, hogy Russ olyan volt, mint akit teljesen kicseréltek. A simulékonysága, a kifinomult modora miatt most alig ismertem rá. Máskor hirtelen ötlettől vezérelve cselekedett, impulzív volt, igazi hangulatember – első találkozásunkkor legalábbis ilyen benyomást tett rám. Most megfontoltnak, higgadtnak láttam őt. Arra gondoltam, talán a feladat, a drámai helyzet hozta ki ezt belőle. Vagy négy ajtó mellett haladhattunk el, mire megállított a folyosón. – Még mielőtt bemennénk, elmondom neked, mit sikerült megtudnunk – mondta halkan. – Flynn és én ma reggel Smith parancsnoknál jártunk. Épp az irodájában voltunk, amikor befutott egy telefonhívás. A szálloda igazgatója volt az, és bejelentést tett arról, hogy a Sheratonban vérfürdőt rendeztek az egyik vendégszobában. Smith kapitány teljesen ledöbbent a hír hallatán, ami persze aligha meglepő. Azt mondja, mióta ő tölti be ezt a posztot, egyetlen gyilkosság sem történt a körzetben. Arra kért minket, jöjjünk el vele ide, segítsünk biztosítani a helyszínt és a nyomokat, mert kevés az embere. Mire ideértünk, sajnos, már nem volt érintetlen a helyiség. A személyzetből hárman is megfordultak a szobában. Vagyis számolnunk kell annak lehetőségével, hogy nem találunk tiszta nyomokat. Amint ideértünk, első dolgunk volt, hogy biztosítsuk a helyszínt. A recepciós szerint Ms. Levin szombaton jelentkezett be, és a helyfoglalása alapján ma kellett volna kijelentkeznie. Tud követni, ugye? – Igen – bólintottam. – És ez pontosan egybevág azzal, amit én tudtam róla. így tervezte, szegény... – Ennél rosszabb hír az, hogy az itteni rendőrök nem elég felszereltek és felkészültek egy ilyen esetre. A jó hír az, hogy ezzel tökéletesen tisztában vannak. Flynn jelen volt, amikor biztosították a helyszínt és a nyomokat, és azt mondja, mindent egybevetve, elégedett a munkájukkal. Aztán beszereztük a házkutatási engedélyt, ami szerencsére hamar megvolt, és azóta várjuk az erősítést a coloradói FBI-tól. Flynn engedélyt kért és kapott is a kapitánytól, hogy részt vehessünk a nyomozásban, persze, csak azt tesszük, amit előre egyeztettünk vele és az embereivel. Az orvost, aki halottkémként dolgozik, csak a személyi hívóján értesítették eddig. Nincs a városban, de úgy tudjuk, még ma éjjel visszaérkezik. Percy Smith azt mondta, rögtön idejön, és megnézi az áldozatot, már ha előkerül akkorra. Flynn mindenesetre bent van a szobában, és a seriff embereivel elvégzi, amit kell. – Dorothy különélt a volt férjétől, Russ – mondtam. – Félt tőle, mert többször is fenyegetőzött. És zaklatta őt hol telefonon, hol személyesen. Magam is fültanúja voltam egy ilyen beszélgetésüknek. Attól tartok, a férfi nem riad vissza az erőszaktól sem. – Igazán? Ez épp egybecseng azzal, amit idebent láttunk. Tudja a nevét is? – Douglas. Igen, Douglasnek szólította, amikor hallottam telefonon beszélgetni őket. – Remek. Látja, éppen ezért szerettük volna, ha maga is itt van, Alan. Éreztem, hogy tud valamit, ami a segítségünkre lehet. Van esetleg még valami, ami eszébe jut? – Nem, semmi sem. Hallgattunk, majd Russ szólalt meg elsőként.
– A nyomokból úgy tűnik, erős szenvedélyek irányították az illető tetteit. Biztos, hogy heves dulakodásra került sor kettejük között. És úgy tűnik, lennie kellett itt egy késnek, vagy valamilyen más tárgynak, szúró vagy vágóeszköznek, ami nagyon éles. Flynn legalábbis így gondolja. Egyelőre ennyi, amit tudunk, de... – De? Van még valami? – Igen... Dorothy egy országosan ismert lapnál volt oknyomozó újságíró, aki nemrég jelentetett meg egy erőteljesen bíráló szellemű írást egy közismert politikusról, aki eléggé prominens személyiség ahhoz, hogy a vele kapcsolatos legapróbb hírt is felkapja a média. És egyszer csak kiderül, hogy a szállodai szobájában dulakodtak, sok a vérnyom, ő maga nyomtalanul eltűnik... Erről az újságcikkről sem szabad megfeledkeznünk. Valakinek jó oka lehetett gondoskodni arról, hogy ez a nő ne írjon több ilyen cikket. Bólintottam, jelezve, hogy igazat adok neki gondolatban. – Különleges teremtés ez a Dorothy – jegyeztem meg. – Szellemes, és vág az esze, akár a borotva. Úgy kellett erőnek erejével letiltanom magamban a múlt idő használatát, mert bár a vérfoltokkal teli szobát még nem láttam, úgy éreztem, Dorothy már nincs az élők sorában. Russ megérintette a vállamat. – Mindig nehezebb a dolga annak, akinek ismerőse volt az áldozat. Itt nincs nyoma annak, hogy erőszakkal kellett volna behatolnia a szobába a tettesnek. Dorothy maga engedte be, bárki volt is az. Ez azt jelenti, hogy a gyanúsítottak köréből nem zárhatjuk ki például a személyzet tagjait. Vagyis sok lesz a munkánk, sok embert kell kihallgatnunk. Megfogta a könyökömet, és továbbhaladtunk a folyosón, az 505-ös ajtó felé. Az emelet T alaprajzú, Dorothy szobája pedig csaknem pontosan a két folyosó metszéspontjában volt. Megálltunk az ajtóval szemben, ott, ahol a sárga szalag jelezte a nyombiztosított terület határait. – Ez volt a szobája – mondta Russ. – Most persze nem mehetünk be. Nem is akartam, és ezt meg is mondtam neki. A folyosó másik részében, a sárga szalagon túl detektívek és rendőrök álldogáltak, kis csoportba verődve, visszafojtott hangon diskuráltak egymással. Senki sem nézett be az 505-ös szoba nyitva hagyott ajtaján. A feltevés, hogy itt valaki meghalt nemrégiben, őket is feszélyezte, nemcsak engem. Az 505-ös szoba ajtaja tárva-nyitva állt tehát. Onnan, ahol álltam, a nagy franciaágy takaróját láttam a szőnyegre dobva heverni. A lepedő felszabdalva, az ágy végébe hajítva. A matrac kilátszott. Odébb egy szék felborulva, a lábai felém meredeztek, a telefon szintén a földön. Arrébb a fürdőszoba ajtaján véres foltok éktelenkedtek, s ugyanilyen maszatos volt a kis erkélyre nyíló üvegajtó is. Az ablakból a sípályákra látni... Megakadt a szemem a velük párhuzamosan haladó erdei ösvényen – kerékpárral túrázó kis csapat karikázott lefelé a hegyről. És az ablaküvegen is ott száradt a vér. Dorothy vére? Valószínűleg... A másik ablakból a drótkötélpályára látni. Épp elindult egy nagy kabin, tele vidám, önfeledt turistával. Nehezemre esett a szobára összpontosítani a figyelmemet. Erőnek erejével irányítottam a tekintetemet a szoba egyes részeire. Aztán egy idő múlva azon kaptam magam, hogy a számon veszek levegőt – mintha nem akarnék tudomást venni az erős vérszagról. És ekkor pillantottam meg Flynnt, aki odabent tett-vett. A fején a sebészek által is használt zöld papírsapka, a kezén gumikesztyű. Épp a szőnyeget vizsgálgatta Dorothy ágya mellett. Percy Smith lépett ki hirtelen azon az ajtón, amely épp a hátam mögött volt. – Ide költöztünk be ideiglenesen, a szemközti szobába, amíg a helyszínelés megkívánja – magyarázta, miután bocsánatot kért azért, hogy kis híján feldöntött, amikor kinyitotta az ajtót. – Az én ötletem volt. Beszélgetésbe elegyedtünk, és neki is elmondtam, amit Dorothy rendezetlen magánéletéről tudtam. A kapitány közben szorgalmasan jegyzetelt, közbeszúrt néha-néha egy-egy kérdést, és én igyekeztem mindenre legjobb tudásom szerint válaszolni. – És milyen sztori miatt is érkezett ő ide? – kérdezte Percy Smith. – Úgy tudom, Ray Welle kampányainak pénzügyi hátterét akarta tisztázni egy
cikksorozatban – feleltem. – Dorothy oknyomozó újságíró volt. – És erről mit tud maga, Alan? – kérdezte a kapitány. – Csak annyit, amennyit az újságcikkből tudni lehet. Dorothy elfaxolta nekem az otthoni számomra a cikket, amelyet a tegnapi Washington Post ban hoztak le. Welle korábbi kampányai kapcsán feltűntek neki bizonyos pénzügyi anomáliák. Úgy tudom, ezeknek akart utánajárni. Azért jött ide, hogy beszéljen néhány emberrel, akiktől megtudhat valamit a részletekről. – Véletlenül nincs magánál ez a cikk? – Sajnos, nincsen. – De abban egészen biztos, hogy Welle-ről szólt volna a sztori, és hogy az újságíró a kampány finanszírozása körüli szóbeszédre építette a cikket, ugye? – Igen, nagyjából erről van szó – feleltem. – Ja igen, a faxra kézzel ráírta, hogy találkozik valakivel, aki nem a kampánnyal kapcsolatos visszaélésekről, hanem inkább Gloria Welle meggyilkolásáról akart beszélni vele. – Tudjuk az illető nevét? – Nem, sajnos, ezt nem írta meg, de férfiról van szó, az egészen biztos. Tudja, a hírforrás nevét a legritkább esetben adja ki egy újságíró, főleg nem ilyen módon. Korábban azt mondta, több ilyen találkozót tervez az idő alatt, amíg itt tartózkodik, de ezekről nem árult el semmit. Azt sem tudom, milyen ügyben, kivel, hol és mikor lett volna találkozója. – Flynn-nek még nem volt ideje alaposan átvizsgálni a szobát, de sehol sem találta a számítógépét – jegyezte meg Russ. – Ms. Levin biztosan magával vitt egy laptopot, amikor utazott, ugye? – Igen – feleltem. – Ez biztos. Amikor találkoztam vele, még panaszkodott is rá, hogy túl nehéz. Szeretett volna egy modernebbet venni. Lehet, hogy... betörésről van szó? Valakinek a laptopra, illetve az abban tárolt információkra volt szüksége? Vagy éppenséggel ezeket akarta megsemmisíteni? Furcsa mód megnyugtatóan hatott rám ennek a lehetőségnek a gondolata. Szerettem volna azt hinni, hogy inkább spontán betörésről van szó, nem pedig előre kitervelt és átgondolt, kegyetlen gyilkosságról. A kérdést Russnak címeztem, de Percy Smith válaszolt, méghozzá kissé emelt hangon. – Nekem az a véleményem, hogy túl korai lenne még bármilyen következtetést levonni. És a nyomozásnak ebben a kezdeti fázisában egyelőre semmiféle teóriát nem tartok megalapozottnak. Russ türelmesen kivárta Smith mondatának a végét, majd rám nézve azt mondta: – Szerintem bármi megtörténhetett. Még az is, hogy valaki egyszerűen végleg el akarta hallgattatni őt. Valaki vagy valakik nem szerettek volna egy újabb cikket látni erről a témáról. – Ez is pusztán feltételezés – emlékeztette Smith. – Nem több annál. Először is bizonyítékokat kell gyűjtenünk. Aztán ezek alapján majd elkezdhetjük a különféle elméletek felállítását. Nem pedig fordítva. Mi sohasem egy elmélethez gyűjtünk bizonyítékokat, hogy alátámasszuk azt. Nálunk ez a szokás, és remélem, önök is hasonlóan vélekednek. Nem lenne szerencsés, ha ennyire különböző volna a munkamódszerünk. Russ Claven kissé hátrébb lépett, de arcizma sem rándult, míg Smith beszélt. – Hé, Flynn – mondta váratlanul. Talán úgy érezte, ezzel megelőzheti azt, hogy a helyzet ennél is feszültebbé váljon. – Megérkezett Alan. Flynn lekapta a fejéről a zöld papírsapkát, a zsebébe gyűrte, majd elindult felénk. Óvatosan lépkedett végig a szőnyegen, majd át a küszöbön. Amikor odaért hozzám, kissé pipiskedett, hogy üdvözlésképpen arcon csókoljon. – Annyira sajnálom, Alan... – mondta együttérzőn. – Látom, máris nagyon megviselt a dolog. Biztosan kedvelted őt. Ennek alapján arra következtettem, Flynnék már tényként könyvelték el magukban, hogy Dorothy halott. – Kedvelem most is – mondtam idétlenül, mintha nem akarnék tudomást venni a haláláról. – Az erősítés úgy kilencven perc múlva érkezik ide – jegyezte meg Percy Smith az órájára pillantva. – Van még valami dolgunk itt, Flynn?
– Én mindennel elkészültem, amiről csak gondoltam, hogy fontos lehet – válaszolta Flynn. – Ha előkerül a tetem, szükségünk lesz a sebészre, akinek van boncolási engedélye Coloradóra, mert nekünk nincs ilyen. Azt is csinálhatjuk, hogy ő felügyeli, miközben Russ elvégzi a boncolást. Minél hamarabb megvan az áldozat, annál jobb, kapitány. Gondolom, maguk is szeretnének minél előbb túlesni rajta. – Rendben van, előkerítjük a sebészt. Azt mondja, bárki megfelel, csak legyen engedélye? – Igen – bólintott Flynn. – És olyasvalaki legyen, aki hagyja, hogy nyugodtan végezzük a munkánkat. Flynn ekkor karon fogott engem és azt mondta: – Gyere, menjünk, Alan. Nem innál valamit? Én pokolian megszomjaztam. – A szobaszerviz az 533-as szobában megterített nekünk. Az asztalon találnak harapnivalót és frissítőt is – mondta Smith. – Nyugodtan fogyasszanak belőle kedvük szerint. – Azt hiszem, most jót tenne, ha szívnék egy kis friss levegőt. De azért köszönjük a meghívást, kapitány – mondta Flynn kitérően. – Ha nincs más kérdése most hozzám, lemennénk egy kicsit levegőzni. – Menjenek csak nyugodtan, míg az erősítés meg nem érkezik, úgysem tehetünk semmit. – Köszönöm, Percy – mondta Flynn. Lesétáltunk a földszintre, ki a közeli parkba, jártunk egyet, hogy kiszellőztessük a fejünket, aztán visszamentünk a szállodába, és a földszinti étteremben kértünk magunknak egy szabad asztalt. Miután helyet foglaltunk, megcsodáltuk a pompás kilátást. Megnyugtató látvány volt a feldúlt, összevérezett szoba után. A helyünkről a lesiklópályára lehetett rálátni, s csak az zavart, hogy nagyjából ugyanaz a kép tárult elénk, mint Dorothy szobájából, igaz, jóval alacsonyabbról. Mindketten jeges teát kértünk. A pincérnő felvette a rendelést, majd távozott, Flynn pedig azt mondta: – Egészen jól kijövünk Percyvel. Sokkal jobban, mint számítottam. Úgy értem – tette hozzá.–, ha eltekintünk Percy narcisztikus hajlamától. Különben úgy látom, érti a dolgát. Ezen a napon bronzbarna szaténból varrt kötést viselt a szemén, rajta borvörös koncentrikus körök sorakoztak, kézzel varrva. – Én nem vagyok ilyen optimista vele kapcsolatban, Flynn – mondtam. – Szerintem annyira narcisztikus, hogy ettől nem láthatók az erényei. Már ha tényleg vannak neki. Vállat vont, majd hosszas gondolkodás után így folytatta: – Tudod, nekem minden egyes helyszínelés ugyanolyan. A baleset után még egy darabig dolgoztam, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a kollégáim attól félnek, valami elkerüli a figyelmemet, csak mert félszemű vagyok. Ezért is sokkal érzékenyebb vagyok a túlzottan magabiztos emberekre, mint a nagy átlag. De most rá kellett jönnöm, hogy valamilyen oknál fogva te még nálam is érzékenyebb vagy erre. Talán szakmai ártalom lehet ez nálad. – Lehet, hogy a rendelőmben toleránsabb vagyok, mint egyébként – mondtam. – És lehet, hogy ebben az esetben is jobban viselnéd az arroganciáját, ha nem ismernéd az áldozatot. Én megértelek, Alan. Nehéz lehet most neked megbirkózni a tudattal, hogy valaki, akit ismertél, és aki fontos volt a számodra, akár gyilkosság áldozata is lehet. – Igen, biztosan így van – mondtam. – Jól látom, hogy szinte biztosra veszitek, hogy már nem él? Megvonta a vállát. – Smithnek igaza van, egyelőre még nem tudhatjuk biztosan, de szerintem minden jel arra utal, hogy meghalt. Úgy láttam, túl sok a vér a helyiségben ahhoz, hogy életben maradhasson. Én a végsőkig elszánt, elkeseredett küzdelem jeleit láttam odafent. Igen, Alan, attól tartok, ezt nem élhette túl. – Én is így érzem – mondtam. – Nem kérdezted, de gondolom, érdekel, mi a véleményem a szobában látottakról. – Úgy van. – Lehet persze, hogy tévedek, mert ezek csupán az első benyomásaim, úgyhogy kérlek, így is vedd, amit mondok. Rendben?
Bólintottam. – Az erőszak, a heves dulakodás ténye egyértelműen megállapítható. A szobában számos dolog utal erre. Soroljam? – Azt hiszem, eleget láttam belőle ahhoz, hogy elhiggyem – mondtam. – De van valami, amit nem értek. Miért nem hallotta meg valaki, hogy mi folyik odabent, ha egyszer azt mondod, a végsőkig elszánt dulakodás zajlott? Ha felborul a szék, ha a telefon leesik a földre, az nem sorolható a szokványos szállodai zajok közé. És miért nem kezdett el sikoltozni? Miért nem kiáltott segítségért? – A kis szoba úgyszólván üres, úgy tűnik, azt nem is akarta használni. Mivel a két szoba közötti ajtó zárva volt, a szomszéd szerintem semmit sem hallhatott. Ehhez túlságosan jó a hangszigetelés – mondta Flynn. – A másik oldalon, a szomszédban két turista szállt meg. A személyzet szerint ők jóformán csak néhány órát töltenek naponta a szobájukban. Hogy miért nem sikoltott? Miért nem kiáltott segítségért? Lehet, hogy megpróbálta, de egyelőre úgy tűnik, senki sem hallott ilyesmit. Az sem kizárt persze, hogy már korábban bekötötte a száját a támadó. Lehet, hogy nem ismerte fel idejében a veszélyt. Elképzelhető, hogy az illető belépett a szobába, és nyomban azután sikerült befognia Dorothy száját... Valószínűleg egy késsel kényszerítette őt hallgatásra. De ekkor még kiszabadulhatott, és úgy kezdtek el dulakodni. – Olyasvalaki lehetett a tettes, akit ismert, ugye? – kérdeztem. – Ezért sikerült könnyen bejutnia az illetőnek hozzá. Flynn elgondolkodott ezen. – Azt hiszem, két verzió lehetséges arra vonatkozóan, hogy mi történhetett odafent. Bárhogyan is zajlott le a dulakodás, itt vagy nagyon erős szenvedélyek munkáltak az elkövetőben, vagy pedig van egy csavar a történetben, és épp ellenkezőleg – szó sincsen semmiféle szenvedélyről, csak így akarták beállítani a történteket. Akkor valaki szánt szándékkal csinált rendetlenséget, és nem a dulakodás hevében történt, ami történt. – Az egyszerű betörés lehetősége ezek szerint szóba sem jöhet? – vetettem közbe. Megérintette a karomat, úgy felelte: – Nem, ennek a legkisebb a valószínűsége. Úgy is mondhatnám, hogy a nullával egyenlő az esély rá. Ha bebizonyosodna, hogy mégis ez történt, az őszintén meglepne. Szerintem semmi sem utal rá. – Russ azt mondta, még nem került elő Dorothy számítógépe – vetettem ellen. – Ebben igaza van, de tudod, én nem kutathattam végig a szekrényeket, mert most csak a nyombiztosítás volt a feladatom. Elölhagyva nem láttam a laptopot, ez biztos – mondta. – Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy eltűnt, ha mindkét szobát töviről hegyire átkutatták Smith emberei. Én ezt nem tehettem meg. Flynn-nek is elmeséltem, mit sikerült megtudnom Dorothy és a férje, Douglas viszonyáról, és azt is, hogy úgy tervezte, Steamboatban találkozik valakivel, aki a Gloria Welle-gyilkosságról szeretett volna beszélni vele, s hogy legalább még egy emberrel volt megbeszélt találkozója ugyanitt. Meglepetésemre nem keltette fel különösebben a figyelmét az idegen férfi, aki Gloria Welle-ről akart beszélni Dorothyval, viszont szinte megkönnyebbült, amikor Douglas Levint szóba hoztam. Úgy tűnt, azért, mert úgy gondolta, ez a legvalószínűbb magyarázat a történtekre. Közönséges házastársi civódásnak indult az egész... – Hát ez az – mondta elégedetten. – Douglas Levin helyében most már nagyon aggódnék az alibim miatt. Erről eszembe jutott az a nap, amikor találkoztam Dorothyval, és úgy éreztem, eddig elfeledkeztem valami fontos dologról. – Lehet, hogy az is ő volt, aki pénteken Denverben lövöldözött? – kérdeztem. – Hogy értsem ezt? – kérdezte értetlenül. – Mi történt pénteken Denverben? – Nem hallottál a lövöldözésről? Welle kampánynyitó gyűlésének szünetében történt, Denverben... – De igen – mondta, és hirtelen komorabb lett az arca.
– Dorothy is ott volt, mert a Postnak készített tudósítást – mondtam. – Közvetlenül a tűzvonalban volt. Alig néhány másodperccel a lövések eldördülése előtt még velem beszélgetett. Egészen mostanáig eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy ő is lehetett a kiszemelt, nem csak Welle. – Akkor ezek szerint te is a tűzvonalban voltál? – kérdezte elkerekedett szemmel. – Igen, de én akkorra már beültem a kocsimba – mondtam. – Ahhoz túl magasra mentek a lövedékek, hogy én lehessek a célpont. Dorothy viszont köztem és a bejárat között állt akkor, amikor eldördültek a lövések... Azt hiszem, ezt el kell mondanom Percynek is, amint végeztünk itt. Kiittam a maradék teát, elgondolkodva rázogattam a pohár alján maradt jégkockákat, aztán letettem a kiürült poharat az asztalra. Most egy darabig nem Dorothy feldúlt és összevérezett szobájára gondoltam, hanem a találkozásomra Ray Welle-lel, és a dossziéban utolsóként látott papírlapra, amely felkeltette a gyanúmat. – Flynn, mondd csak, mire mennek a Locard szakértői egy fénymásolt papírlappal? Elsősorban az érdekelne, hogyan lehet datálni egy ilyet. – Másolatra gondolsz vagy eredeti dokumentumra? – kérdezte. – Mondjuk azt, hogy eredetire. – Azt hiszem, jó esély van arra, hogy meg tudják határozni, mikor keletkezett. Ha arra gondolsz, hogy esetleg hamisítvány, tehát régebbinek akarják feltüntetni a tényleges koránál, azt elég könnyen meg tudják állapítani. Persze, a vizsgálat eredményessége attól is függ, hogy mennyire színvonalas munkát végzett az illető. Ha rendelkezésre állnak a szükséges eszközök, mintát vesznek belőle. Ezeket összehasonlítva, könnyen kimutathatók a különbségek az eredeti és a másolat vagy a hamisítvány között. Ha fénymásolatról van szó, az más eljárást igényel. – Tegyük fel, hogy nem volt különösebben ügyes a hamisító. Talán hibázott is. Akkor mire figyelnek oda a szakértőitek? – Én nem tartozom hozzájuk, és nem is ismerem ilyen mélységig a vizsgálati eljárásaikat. De ma már egyszerűen betáplálják a minta adatait a számítógépbe, és az általuk használt program gyakorlatilag megoldja a rejtélyeket. A szakemberekre jóformán csak az a munka vár, hogy összevessék az adatokat, és ezek alapján levonják a következtetést. Azt tudom, hogy sokféle szempont segíti a vizsgált dokumentum korának megállapítását. Segíthet a papír anyaga, a vízjel, az, hogy milyen eszközzel írták a szöveget. Szóval főleg efféle szempontok jöhetnek számításba. Elárulnád, miről van szó tulajdonképpen? Elmondtam neki, hogy arról a dossziéról, pontosabban annak utolsó lapjáról, amelyet aznap délelőtt kaptam meg dr. Raymond Welle-től. – Értem már. Ez tényleg fontos lehet a nyomozás szempontjából. Tudod, mit? Add ide nekem, majd én eljuttatom a Locard szakértőinek. De van valami elképzelésed arról, miért állna érdekében Welle-nek, hogy utólag betoldjon valamit egy rég lezárt terápia dokumentációjába? – Nem tudom, Flynn – mondtam. – Ez inkább csak afféle megérzés a részemről. Lehet, hogy tévedek, és minden rendben van. A dosszié kint van a kocsimban. Eljönnél velem érte? Akkor máris odaadom. Flynn rendezte a számlát, aztán elindultunk ki a szálloda haliján át a parkolóba, a kocsimhoz. – Sikerült valami mást is megtudnod dr. Welle-től ma délelőtt? – kérdezte közben. Megráztam a fejem. – Nem, sajnos, semmit, ami előrébb vihetné a nyomozást – feleltem. – A terápia anyagát tartalmazó dosszié olyan vékony, hogy az már hihetetlen. És ugyanakkor továbbra is az az érzésem, hogy hatékony volt a terápia, amelyet Mariko Hamamotóval folytatott. Azt gondolom, tapodtat sem viszi előrébb a nyomozást, hogy megtudtam, Welle egy Humvee-val jár, és hogy ma reggel Joey Franklinnel volt golfozni. Vártam a hatást. Flynn felvonta a szemöldökét. – Igazán? – kérdezte. – Úgy tűnik, Raymond kifejezetten kedveli Joeyt – tettem hozzá.
– Nocsak – jegyezte meg, és várta a folytatást. – Mit gondolsz, lehet összefüggés Dorothy eltűnése és aközött, hogy találkozott ezzel a fickóval Gloria Welle miatt? Flynn megrázta a fejét. – Miért lenne összefüggés a két dolog között? A Gloria Welle-gyilkosság ügye megoldódott, nem? Egészen biztosan látott valami kételkedésre utaló jelet az arcomon, mert szinte tátva maradt a szája az álmélkodástól. – Vagy ezzel kapcsolatban merültek fel benned kételyek? – kérdezte. – Azt hiszem, az az ügy tényleg megoldottnak és lezártnak tekinthető – mondtam lassan, elgondolkodva. – Azt hiszem... Huszonkettedik fejezet Boulderbe aznap délután indultam vissza, anélkül, hogy bármi újat megtudhattam volna Dorothy eltűnésével kapcsolatban, ami magyarázatot adhatna a szállodai szobában látottakra. Mire az út nagyobbik részét megtettem, és rátértem a 6-os sztrádára, egyre nagyobb lett a forgalom. Volt, hogy több kilométeren csak araszolgattam a dugóban. Tudtam az okát: a közeli Central City és Blackhawk nevű kaszinókba ilyenkor sereglenek a vendégek az állam minden részéből. Hogy eltereljem a figyelmemet a forgalomról, és gyorsabban teljen az idő, bekapcsoltam a rádiót. New Yorkból baseballmérkőzést közvetítettek élőben. Izgalmas volt, ez a sport különben is a kedvenceim közé tartozik. Egy darabig jól telt hát az idő, bár közben csak lépésben haladtam előre. Az elefántcsontszínű Lexus ismét ott állt Adrienne-ék háza előtt. Ezt már akkor láttam, amikor lekanyarodtam a házunkig vezető földútra. Egész úton egyre csak Dorothy eltűnésén gondolkodtam, és most úgy éreztem, mintha egy másik rejtély várna rám idehaza. Lauren üzleti vacsorára volt hivatalos ma este, így csak Emily várt rám otthon, ő viszont farkaséhesen. Gyorsan megetettem, friss vizet töltöttem neki, aztán jártunk egyet a környéken. A. J. Simes ez idő alatt keresett telefonon, így mire visszaértem, a rögzítőn várt az üzenete. Jóváhagyta a bizottság az utazásomat, vagyis hamarosan Kaliforniába röpülhetek, hogy találkozzam Satoshi Hamamotóval. Ezt kisebbfajta győzelemként könyveltem el, aztán nekiláttam, hogy készítsek néhány szendvicset magamnak vacsorára. Épp falatozgattam, amikor megcsörrent a telefon. Sam Purdy keresett. Hívott, menjek el vele sörözni, ha van kedvem, és beszéljük meg közben a videokazettán látottakat. Ezek szerint volt ideje végignézni őket azóta, hogy otthagytam a számára az őrsön. Először arra gondoltam, a legszívesebben itthon maradnék, de végtére is én kértem szívességet tőle. Igent mondtam hát az invitálásra, mire ő azt javasolta, üljünk be a szomszédos grillbárba, amely a lakása közelében, a North Roadon van. *** Samet igen jó hangulatban találtam, és ettől én is felderültem valamelyest, már amennyire egy ilyen nap végén ez egyáltalán lehetséges. Az első sör nagyon jólesett – mégsem annyira jól, mint a második. Mire odaértem, már eldöntöttem magamban, hogy nem mondok el mindent Samnek. Úgy terveztem, előbb a ranchon történt gyilkosság kerüljön terítékre, nehogy befolyásoljam a véleményét a második esettel, vagyis Dorothy eltűnésével. Kiderült, Sam annyira zavarosnak látta a Gloria Welle haláláról készült anyagokat, hogy több telefonhívást is lebonyolított ez ügyben, hátha sikerül tisztáznia az eset bizonyos részleteit. Olyasmi is feltűnt neki, ami nekem teljesen elkerülte a figyelmemet. Ezt meg is mondtam neki. – Ez azért van, mert kettőnk közül én vagyok a zsaru – mondta egyszerűen. Nevettem. Aznap először. – Szóval az első kérdésem a lövöldözésre vonatkozik. Ezzel kapcsolatban több dolog is van, amit nem értek. – Például? – kérdeztem. – Nekem főleg az nem tetszik, hogy az ajtón keresztül lőtte agyon Gloriát. Ilyet még soha
életemben nem hallottam. Nem abból a feltételezésből indultatok ki, hogy ezt a Brian Sample-t a bosszú vezérelte? – De igen – mondtam. – Tehát a fickó dühös. Feldúltan érkezik a birtokra, ugye? Te vagy a pszichológus, azért kérdezem tőled. Az az ember, aki bosszút akar állni, dühös és csalódott, ugye? – Igen. – Gyilkolni is képes, annyira dühös. Túszul ejti a saját kezelőorvosa feleségét? Leül teázni vele? Aztán bezárja egy szobába, székre ülteti, lekötözi, és a zárt ajtón át agyonlövi? Miért? Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Egyre csak feszengtem a széken, miközben Sam hangneme mind szarkasztikusabb lett. – Nem tudom, Sam – mondtam neki. – Azt hiszem, nem akarta látni, miközben megöli. – Nem akarta látni? Ugye, most viccelsz? Gondolj csak bele. Ez a fickó fájdalmat akart okozni. Arra vágyott, hogy megkínozza a nőt. Egyfajta kielégülést jelentett volna neki, ha látja, miközben szétlövi a fejét. Eltökélte magában a gyilkosságot, és ide a rozsdás bökőt rá, hogy látni akarta, amint meghal. Már csak azért is, hogy biztos lehessen abban, sikerült végeznie vele. Ha filmre vette volna, otthon biztosan lassítva, kockáról kockára nézte volna végig, ki tudja, hányszor... Ha elég nagy düh munkált benne ahhoz, hogy kitervelje ezt az egészet, aztán túszul ejtse a nőt, ha elég indulatos volt ahhoz, hogy megölje őt, ugyan miért éppen azt hagyta volna ki belőle, ami a lényeg? Vagy arra gondolsz, nem is akarta igazán a nő halálát? – Nem, ezt én sem tartom valószínűnek – mondtam. Már-már azon voltam, hogy kérek egy harmadik üveg sört is, de aztán meggondoltam magam. Féltem, hogy a fejembe száll az ital, és most egyre inkább úgy éreztem, szükségem van a teljes józanságra. És azt sem akartam, hogy taxival kelljen hazamennem. – Igazad van – mondtam. – Van logika abban, amit mondasz, Sam. El kell gondolkodnom ezen. És mondd csak, mi a másik dolog, ami nem tetszik neked ebben az egészben? – Na igen, a következő problémát a házban látom. Nagy épület, és mégis csak egyszintes. A tévében látott bejátszáson megszámoltam, lehet vagy tizenkét ajtaja, ami kifelé nyílik. Ebben benne van a garázsé, a verandáé... az összes ajtó, amit csak láttam a felvételeken. – Na és? – Azt furcsállom, hogy ez a két felfegyverzett zsaru történetesen éppen azt az ajtót fogta tűz alá, amelyen át távozni akart a tettes. Honnan a fenéből tudták, hogy éppen a hálószobához tartozó ajtót választja majd? A szalvétát gyűrögettem, miközben törtem a fejemet a kérdésén. – Sam, miért van olyan érzésem, hogy te máris tudod a választ a saját kérdésedre? Elnevette magát. – Persze, igazad van. Mindkét kérdést alaposan körbejártam már. Kiderítettem a nevét az egyik fickónak, aki rálőtt Brian Samplera, megtudtam, hol lakik, és fel is hívtam otthon. Most Lamarban dolgozik. Tudod, merrefelé van? A fickó azt mondja, egyszerű következtetés alapján döntöttek úgy, hogy azt az ajtót veszik célba. Arra gondoltak, hogy a fickó a kocsiját a ház mögötti részen, valahol az erdőben hagyhatta, és mivel nyilván azzal akar elmenekülni a helyszínről, az ahhoz legközelebb eső ajtót fogja választani. Ő meg a seriff helyettese ezért álltak oda, felkészültek a lövésre, és várták, hogy a fickó szökni próbáljon a teraszon át. Sam hangjából továbbra is némi gyanakvást véltem kihallani. – Na és? Tévedek, ha nem érzem a hangodból, hogy elégedett lennél a válaszával? – Igazad van. Mert kik is azok, akik erre a következtetésre jutottak? Raymond Welle és Phil Barrett. A két másik fickó csupán a végrehajtó volt. Megvontam a vállamat. Nem éreztem, hogy egy tapodtat is előrébb jutottunk volna ezzel a felfedezéssel, míg az előző ötlete valóban elgondolkodtatott. – Valakinek csak le kellett vonnia a következtetést – mondtam. – És bebizonyosodott, hogy helyesen következtettek. Hátradőlt a székén és úgy nézett rám. – Nem, azt hiszem, nem érted, Alan. Egy túsz volt odabent a házban. A hatóság ilyenkor
nem tehet fel mindent egy lapra. Márpedig ők ezzel a döntéssel ezt tették valójában. És a túszszedők nem szoktak így kirontani egy épületből, mint Sample tette. Nekem az egész sántít. – Igen, ha van elég ember rá, akkor nem tesznek fel mindent egy lapra, de ők ebben az esetben kevesen voltak, és a lövések eldördülése után tudták, hogy azonnal kell cselekedniük. A túszejtők sokszor inkább elbarikádozzák magukat odabent, követeléseket hangoztatnak, vagy fedezékből lövöldöznek a rendőrökre. Van, hogy helikoptert követelnek, van, hogy pénzt akarnak a túszért cserébe. Beszélni akarnak a sajtóval, vagy az anyjukkal, a feleségükkel. De ezek mind valamiért történnek, megvan rá az okuk. Sample helyzete más. Ha tudja, hogy odakint mi vár rá, hogy fegyveresek vannak a ház közelében, akkor nyilván azon az úton igyekszik távozni, amelyet a legkevésbé látnak. – Az is kérdés, hogy Sample tudta-e, hogy már ott vannak a seriffék. Talán láthatta őket a hálószobából, ahová ment, miután megölte Gloriát? – A videokazetta alapján úgy tűnik, semmi sem zavarta a kilátásban. A rendőrkocsi nem állt fedezékben, hanem nyitott terepen parkolt. A hálószoba egyik ablaka a birtoknak arra az oldalára néz. Tehát nyugodtan láthatta őket abból a helyiségből. És biztosan látta is. Igyekeztem figyelembe venni Sam véleményét, megpróbáltam Brian Sample fejével gondolkodni, ami persze nem ment könnyen. – Azt hiszem – mondtam végül nagy sokára –, Brian Sample alábecsülte a serifféket. – Azt hiszed? – kérdezett vissza Sam, felvonva az egyik szemöldökét. – Ez nem elég, Alan. Még egy érvet igyekeztem kifejteni előtte. – Talán nem is érdekelte az egész. Már nem törődött a következményekkel. Végtére is, amennyire tudjuk, súlyos depressziótól szenvedett. Samnek ez a magyarázat sem nyerte meg a tetszését. Intett a pincérnőnek, hogy hozzon még egy sört. Mielőtt ez megérkezett volna, úgy döntöttem, elmesélem neki a találkozásomat Brian Sample fiával, Kevinnel. Amikor a történet végére értem, Sam söre is majdnem elfogyott. Kissé gúnyosan mosolygott rám a korsó pereme fölül. – Na látod – mondta elégedetten hátradőlve, mellén keresztbe fonva a karját. – Épp erről van szó. Megmondtam én neked. Az, amit a kölyök mondott róla, pontosan egybevág azzal, amit én is gondolok. Ennek az egésznek csak így van értelme. Az, amit Sample a házban tett, egyáltalán nem vall rá. – És akkor mi az igazi magyarázata a történtekre? – kérdeztem. – Nem tudom, mi lehet az igazi magyarázat, és nem az én dolgom előállni ezzel. Ezt meghagyom a serifféknek. Vagy a Locardnak. Édes mindegy. Mi is a neve ennek a fickónak? Barrett, ugye? Úgy látom, ő a lehető legkönnyebb megoldást választotta akkor. Szépen lezárta az ügyet, anélkül, hogy legalább megfordult volna a fejében annak a lehetősége, hogy téved. – Úgy érted, anélkül, hogy valós magyarázattal szolgált volna a bűntényre? – Igen, pontosan így gondolom – bólintott, az üres korsó fenekére nézve. – Érdekes – mondtam, de továbbra sem győzött meg az érvelése. Kimentettem magam nála, hogy ellátogassak a mosdóba, de útközben megálltam a nyilvános telefonnál. Aggódtam Lauren miatt, és reméltem, hogy már otthon találom, és épségben megérkezett, de csak az üzenetrögzítőnk válaszolt a hívásomra. Az órámra pillantottam. Még csak fél kilenc volt. Úgy gondoltam, fél tízig nincs különösebb okom aggodalomra. Amint visszamentem a mosdóból az asztalunkhoz, ezzel folytattam: – Na és ott van még az a riporternő a Washington Post-tól, akiről meséltem neked. Arról akar cikket írni, hogy hogyan finanszírozza Welle a kampányait. – Igazán? – Láttam rajta, hogy cseppet sem érdekli az általam felvetett új téma, de azt is sejtettem, ha megtud erről néhány további részletet, biztosan megváltozik a véleménye. – Ma reggel Steamboatba utaztam, a Locard-ügy miatt – mondtam. – Két másik kolléga is ott járt ugyanekkor a szervezettől. Mialatt ott tartózkodtunk, Dorothy Levin, a riporternő eltűnt a szállodai szobájából. A helyiségben heves dulakodás nyomait találták a helyszíneléskor, és sok vérnyomot is.
– Meggyilkolták volna? Én nem hallottam erről az esetről – mondta. – Csak gyanítjuk, hogy gyilkosság történhetett. Tetem még nem került elő – mondtam nehéz szívvel. – Szemtanúk? Valaki, aki hallott valamit? – Sehol senki. – Gyanúsított? – Talán a nő volt férje – feleltem. – Egy ideje külön éltek. A fickó veszélyes lehet, erőszakos természetű, követelőző és féltékeny. – De a zsaruk nem biztosak benne? – Nem – válaszoltam. – Semmiben sem lehetnek biztosak. – Ő az, aki veled együtt a tűzvonalban volt a lövöldözéskor, amikor a Welle-kampányon vettél részt, ugye? – Igen. – És ezzel kapcsolatban sem sikerült megtudnod semmi újat azóta? – kérdezte. – Nem, pedig végigböngésztem az újságokat. – Pedig ez elég érdekes történtet. Ez a riporternő ezek szerint negyvennyolc órán belül jelen volt egy lövöldözés helyszínén, majd gyilkosság áldozata lett? – Igen, úgy tűnik, ez az ábra. A szomszédos asztalhoz két csinos fiatal lány ült le ekkor. Sam alaposan megnézte őket, csak aztán emelte ismét rám a tekintetét. – Uramisten, Alan, mondd csak, mégis mibe keveredtél tulajdonképpen? *** Eljött a kilenc óra, sőt el is múlt, mire befejeztem a történetet, és úgy éreztem, sikerült minden lényeges részletet elmondanom Samnek. Úgy fél tíz lehetett, mire feltette az utolsó kérdést is. Ekkor úgy éreztem, pontot tehetek a Dorothy Levin-féle epizód végére. Visszamentem a telefonhoz, de az éppen foglalt volt – egy kapatos férfi valami Lou nevű hölggyel diskurált rajta. Aztán csatlakozott hozzá egy Jessica nevű nőismerőse, egy nagy korsó sörrel a kezében, és lelkesen hadonászott, míg a férfi beszélt. Végre befejezte a hívást, és tárcsázhattam a számunkat. Ismét csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Most már kezdtem komolyan aggódni. Megpróbáltam elérni Laurent a mobiltelefonján, de az ki volt kapcsolva. Visszamentem hát az asztalhoz. – Nem tudom elérni Laurent, Sam – mondtam nyugtalanul. Látta rajtam, mennyire aggódom miatta. Az órájára pillantott. – Már otthon kellene lennie? – Úgy saccolom, már vagy egy órája haza kellett volna érnie. Egy üzleti vacsorán vett részt. – Az nem tarthat ennél tovább? – kérdezte. – Hisz gyerek még az idő. – Nem valószínű, és nem rá vall, hogy sokáig kimaradjon. Még ha jól érzi is magát valahol, akkor sem szokása ez. Biztosan felhívott volna, ha tudja, hogy elhúzódik a dolog. – És ha a személyi hívóján keresték valamilyen fontos ügyben? Nem ügyeletes ma? – Tudod, erre nem is gondoltam – mondtam. – Nem tudom fejből a beosztását. – De azért elképzelhető ez a lehetőség is, nem? – Persze – bólintottam, belekapaszkodva ebbe a szalmaszálba. – A személyi hívója számát biztosan tudod. – Nem, legalábbis fejből nem. A naptáramba van beírva. – Ami persze nincs nálad – állapította meg. – Úgy van. – Ha ennyire aggódsz miatta, beszólhatok az őrsre. Mi hivatalból tudjuk a hívója számát, nekem is megmondják. Ha gondolod... Hálásan néztem rá. – Az nagyon jó lenne. – Van egy negyeddollárosod? – kérdezte, miután kiforgatta a zsebeit. – Nincs nálam apró a telefonhoz.
Kimarkoltam a zsebemből az összes aprót és a kezébe nyomtam. Az asztalnál vártam, milyen eredménnyel jár. Tudtam, hogy nem sokáig tart, míg telefonál, de képtelen voltam egy helyben maradni, inkább utánamentem. Épp akkor akasztotta vissza a helyére a telefont, amikor odaértem. – Minden rendben, és jól gondoltam – mondta. – Nemi erőszak történt, oda kérték ki a helyszínelők. A Community negyed egyik utcájában történt. Beszéltem is vele, azt mondja, épp az imént hagyott üzenetet az otthoni számotokon. De jól van, ne aggódj, azt üzeni. Eltart egy darabig, mire végez. – Hála istennek. És kösz. A vállamra tette a kezét és azt mondta: – Gyere, hazakísérlek, Alan. Ez nem a te napod. De nem is Dorothy napja, tettem hozzá gondolatban. *** Amikor hazaértem, még nem voltam elég álmos ahhoz, hogy lefeküdjek. Beültem a számítógép elé, folytattam a beszámolót, amelyet A. J. Simesnak ígértem, és megírtam, mi történt Steamboat Springsben, Ray Welle birtokán, majd a szállodában. Mire elkészültem mindezzel, kinyomtattam egy példányt belőle, és elfaxoltam Washingtonba, A. J. számára. Ekkor már fél tizenkettőre járt az idő. Úgy gondoltam, éjfél után lesz, mire Lauren hazaér. Mivel nyilván neki is nehéz napja volt, valószínűleg azonnal elalszik, amint ágyba bújt, vagy épp ellenkezőleg – kimegy a szeméből az álom, és szeretne minél részletesebben beszámolni nekem az eseményekről. Ez utóbbi történt, így aztán hajnali kettő is elmúlt, mire elaludtunk. Másnap reggel háromnegyed hétkor csengett a telefon. Miután kótyagos fejjel rájöttem, hogy nem álmodom, valóban cseng a készülék, az volt az első gondolatom, hogy talán előkerült Dorothy Levin teteme. – Halló... – szóltam a telefonba remegő gyomorral. De téves hívás volt. Az ismeretlen férfihang Patríciával szeretett volna beszélni, nem velem. IV. rész SATOSHI Huszonharmadik fejezet Vancouveri találkozásom Taro Hamamotóval nem tartott sokáig, de tanulságos volt. Eltökéltem magamban, hogy a lányával, Satoshival kapcsolatban minden prekoncepciótól mentesen fogok beszélgetni. Nem akartam magam elé képzelni őt, és nem akartam a nővére fiatalabb kiadásának tekinteni. San Francisco repteréről a félsziget felé hajtva azonban egyre jobban foglalkoztatta a képzeletemet, hogy milyen is lehet Satoshi. A portréját gyerekkori fényképek alapján, apja elbeszélése nyomán alkottam meg. Igaz, a fényképeken leginkább a nővérével együtt láttam, ezért kettejük arcvonásai keveredtek bennem. És bár kevesebb szó esett róla az apával való beszélgetésünkkor, mint a nővéréről, Satoshi portréja sokkal könnyebben összeállt bennem, mint Marikóé, akiről jóval többet tudtam. Mindazonáltal hasonlított a nővérére, a képeken látott, tizenhat éves Marikóra – a bőre hasonló, sárgásbarna árnyalatú, a mosolya ugyanolyan elbűvölő. Míg nem találkoztam vele, a róla kialakult elképzelésemben képtelen voltam elhatárolni, mi az, ami még Mariko, és hol kezdődik Satoshi. Egyetlen fiatal nő portréjává olvadt össze a kettő. Mintha a képzeletemmel azt szerettem volna elérni, hogy ikertestvérek legyenek, mert ezzel jóval egyszerűbb lett volna az én dolgom is. Mintha rajta keresztül ráláthatnék a nővére életére, mintha egy ablak nyílna ki előttem azzal, ha képes vagyok megragadni valódi, élethű arcvonásait. És egyre inkább úgy éreztem, ha megismerem Satoshit, sikerül majd megértenem azt is, miért és hogyan került kapcsolatba Mariko az idegen férfival, aki végzett vele. 1988-ban, amikor Tami és Mariko nyomtalanul eltűnt, mindketten tizenhat évesek voltak. Satoshi valamivel fiatalabb, úgy tizenhárom lehetett – úgyszólván kislány. Ám akivel most, Palo
Altóban találkozni fogok, egy huszonöt év körüli felnőtt fiatal nő. *** Arra kért, a stanfordi egyetemi város területén találkozzunk, ha lehetséges. Az épületet, ahol várni fog, könnyűszerrel megtaláltam, ám a helyiséget annál kevésbé. A szobák számozása kígyózva haladt a nyolcas alaprajzú épület különböző szintjein, hol elölről, a bejárat felől, hol hátulról, a kerti kapu irányából kiindulva. A dolgomat az is nehezítette, hogy számos mellékfolyosója zsákutca volt, de ez csak akkor derült ki a számomra, amikor már jó nagy utat megtettem benne. Legalább háromszor kértem közben útbaigazítást. A diákok, akiket megkérdeztem, ugyanolyan tanácstalannak tűntek, mint én magam. Már csak néhány perc volt hátra a megbeszélt időpontig, amikor végre megtaláltam. A kis helyiség ajtaja tárva-nyitva állt, és egy teremtett lélek sem volt odabent. Kinéztem a folyosóra, de Satoshinak se híre, se hamva. Nem tehettem mást, mint vártam. Gondoltam, mert nálunk is ez volt a rend a kollégiumban, hogy ezeket a helyiségeket közös tanulásra használják a diákok délutánonként, és a berendezése is ezt igazolta. Mindössze három pad, egy tábla és néhány könyvespolc volt benne, a sarokban egy számítógépes munkaállomást alakítottak ki, amelyről az Internetre is rá lehet csatlakozni. – Dr. Gregory? A hang közvetlenül a hátam mögül érkezett. Könnyed volt és barátságos, szinte teljesen akcentusmentes. Megfordultam, és ott állt előttem egy fiatal nő. Egyik kezében egy üveg kóla, a másikban egy laptop, amelyet a mellkasához szorított. A vonásai egyértelműen elárulták, hogy japán származású. – Satoshi? – kérdeztem a biztonság kedvéért. – Arra gondoltam – mondta, miután bólintott –, olyan szép idő van odakint, hogy igazán kár lenne itt a négy fal között üldögélni. Mit szólna, ha kiülnénk egy padra az udvaron? – Rendben – mondtam –, csak mutassa az utat. Amint előreléptem, ő hátrált egy lépést. Láttam az arcán a bizalmatlanság jeleit. – Tudom, hogy fura kérés... – mondta, hátrasimítva kékesfekete haját –, de láthatnám az igazolványát? Talán a jogosítványa önnél van... A kérése csak első hallásra lepett meg, nem volt okom megtagadni tőle. Kihúztam a tárcámat, és belőle a coloradói jogosítványt. A kóláspalackot a hóna alá csapta, egy pillanat alatt végigfutotta az igazolvány első két lapját, aztán visszaadta. – Sajnálom, de szükségem volt erre. Gondolom, megérti, és köszönöm. Most már nem zavarta, hogy közelebb léptem hozzá. Magas és sovány volt, akárcsak az édesapja. Az arca valamivel keskenyebb, mint Marikóé, bár a járomcsontjai markánsan kidomborodtak. Úgy láttam, az iménti bizalmatlanságon túl, elég magabiztos a fellépése. Míg kifelé igyekeztünk az udvarra, udvariasan megkérdezte, milyen volt a repülőút, és hogy könnyen megtaláltam-e a helyiséget. Amikor elmeséltem, hányszor tévedtem el és kértem útbaigazítást, együtt nevettünk rajta. Odakint egy terebélyes fa alatti padra telepedtünk le, azt mondta, babérfa. – Ez a kedvenc padom – tette hozzá. – Ha tehetem, mindennap üldögélek itt egy keveset. Vagy majdnem mindennap. A laptopot és a válltáskáját a földre tette, a pad mellé, aztán a szemembe nézett. – Köszönöm – mondta hogy eljött ilyen messzire, és hogy őszintén érdekli, mi történt Marikóval. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, de a hangja nem remegett. Sikeresen uralkodott magán, az érzésein. Egyetlen pillanatra láttam csak, hogy mintha lefelé görbült volna a szája széle, de aztán mosolyra kerekedett ismét. Éreztem, milyen nagy veszteségként élte meg a testvére halálát. A ferde vágású fekete szemek úgy ragyogtak, mint egy-egy gyöngy. – Hálás vagyok azért, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondtam udvariasan. – Tudom, nem lehet könnyű együtt élni ezekkel a szomorú emlékekkel. Csak most tűnt fel, milyen szexis, már-már kihívó az öltözéke. Könnyű, mély kivágású topot viselt, khakiszínű nadrággal. Igyekeztem nem venni tudomást arról, hogy egy-egy mozdulatnál
kivillant a köldöke, de néha akarva-akaratlanul is odatévedt a tekintetem. Úgy tűnt, ő ezt nem vette észre. – Ez a kérés váratlanul ért, pedig apám felkészített rá, mire számíthatok. Apám nagyon szimpatikusnak találta önt... Ezért is kért meg engem, hogy mondjak igent a kérésére. – A körülmények ellenére nekem is nagy élmény volt találkozni az édesapjával – mondtam. – És remélem, önnek sem okozok csalódást. Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz vele, a lehető legnagyobb tapintatta van szükség a továbbiakhoz. A fénylő szempár elárulta, az emlékek felidézése fájdalmakat ébreszt benne. Mégis vállaltam ezt a hálátlan szerepet, mert úgy éreztem, rajta keresztül jobban megismerhetem a testvérét, talán Tami Franklint is. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd azt mondta: – Ön igyekszik kedves és tapintatos lenni hozzám, de erre nincsen szükség. Kérdezzen csak nyugodtan. Ön nem ismerheti a fájdalmunkat, doktor, de ezzel nincs egyedül. Az, aki nem volt még hasonló helyzetben, el sem tudja képzelni, milyen érzés így elveszíteni valakit. Amikor ismét kinyitotta a szemét, kissé elkapta a fejét, és láttam, hogy a szája kiszáradt. Még a lélegzetvétele is szinte zihált. Követtem a tekintetét, amely valahová a távolba révedt. A nyugati horizont párásán derengett ott, ahol a parti dombok lágyan hullámzottak egymás hegyénhátán. Egy röpke pillanat erejéig úgy éreztem, mintha ott lenne a világmindenség legvégső határa. – Mielőtt elkezdeném a mondandómat – szólalt meg van valami, amiben meg kell állapodnunk. Vártam. Fogalmam sem volt, mire gondolhat. Talán további biztosítékot kér tőlem a személyazonosságomra vonatkozóan? Úgy döntött talán, hogy mégsem bízik meg bennem? Kissé előrehajolt, egyenes háttal, a két tenyerét felfelé fordítva a térdére helyezte. Mintha meditálni akarna. – Abban kellene megállapodnunk, hogy bármit is tud meg tőlem, azt egyedül a bizottság tagjaival oszthatja meg – mondta. – Mivel apám megbízik önökben, én is hiszek ebben a szervezetben... Locard a neve, ugye? És a bizottság tagjaira is ugyanez vonatkozik. Az a kikötésem, hogy nem adhatják ki másnak, amit most elmondok önnek. Tehát azt akarom, hogy ne kerüljön nyilvánosságra. És bármennyire furcsállja is ezt, ugyanez különös tekintettel érvényes a szüleimre. A szüleim soha semmilyen körülmények között nem tudhatják meg, miről volt most szó kettőnk között. Ha a szüleim értesülnek róla, akár csak részletekről is, én kerek perec letagadom. Azt garantálom önnek, hogy nem talál más olyan informátort ennek az ügynek a kapcsán, aki mindenkitől és mindentől független lenne. Ha kiderül, hogy hasznavehető, amit tudok, remélem, a szervezete tiszteletben tartja ezt a kérésemet, és sikeresen felhasználja ezeket az adatokat a nyomozásban. Remélem, hogy segíthetek önöknek megtalálni a testvérem gyilkosát. De a bizonyításban nem szerepelhetek tanúként, és sehol sem hivatkozhatnak rám. Ugye, megérti? Próbáltam nyugodtnak tűnni, de úgy éreztem, ez biztosan nem sikerült. – Nem, nem értem, Satoshi. Ha olyan információ van a birtokában, amiről feltételezheti, hogy hasznos a számunkra, és elvezethet minket a gyilkoshoz, akkor miért ragaszkodik ezekhez a feltételekhez? Nem értem, és hálás lennék, ha elmagyarázná. Megfeszült a nyaka, szorosan összezárta a térdét, mintha erőt kellene vennie magán a folytatáshoz. – Így előre egyikünk sem tudja, sem maga, sem én, hogy mit ér az, amit mondani tudok önnek erről az ügyről. Ha biztos lennék a dolgomban, ha tudnám, hogy ez az információ segíthet önöknek megtalálni Mariko gyilkosát, akkor már réges-rég elmondtam volna valakinek mindezt. Csak azért vagyok hajlandó beszélni erről most, mert apámnak meggyőződése, hogy jó kezekbe került a nyomozás, és mert hiszi, hogy valóban meg akarják találni a testvérem gyilkosát. – Ez így is van – bólintottam. – Akkor jó – mondta elégedetten. – De attól tartok, az én történetem nem ad választ erre a kérdésre. Ez még semmit sem bizonyít önmagában véve. Nem tudom, ki ölte meg Marikót és Tamit. Amit én tudok, az legfeljebb arra jó, hogy megmutassam maguknak az ösvényt, amelyen szerintem a gyilkos haladhatott. Attól tartok, ennél többel sajnos nem szolgálhatok.
Éreztem, hogy szinte minden rezdülésemet figyeli közben, mint ahogyan én is az övét. Láttam rajta, érzi, hogy nincs ínyemre a dolog. Hogy lesz ebből bizonyítás? – Amennyiben nem ért egyet ezzel a kikötésemmel, megpróbálom megérteni az érveit. Ha ezek után sem jutunk dűlőre egymással, nincs más hátra, megköszönöm, hogy ideutazott, hogy vette magának a fáradságot, és visszakísérem a kocsijához. Éreztem, hogy semmiképp sem akar kompromisszumot kötni ebben a kérdésben. Az elszántsága ugyanakkor tiszteletet is parancsolt. Gondosan mérlegeltem magamban a lehetőségeimet, és arra gondoltam, nincs vesztenivalóm. Bármilyen irányba mutat is a történet, amelyet megosztani készül velem, az biztosan előrelépést jelent majd, mert jelenleg egy helyben toporgok, és így nem haladhat előre a nyomozás sem. Gondolkodtam vagy egy percig, majd azt mondtam: – A szavamat adhatnám erre önnek, Satoshi, de nem tehetem. Viselkedhetnék úgy is, mintha lenne felhatalmazásom a szervezettől arra, amit most kér tőlem, illetve rajtam keresztül tőlük. De nem így van. Nem számítottam erre a lehetőségre. És onnantól fogva, hogy az információt eljuttatom a Locardnak, nem tudom garantálni, amit kér. Olyasvalakinek a szavára lenne szüksége, aki a Locard vezetőségének a tagja, és felelősséggel mondhat ilyesmit. Én ehhez kevés vagyok. Kissé oldalt hajtotta a fejét, úgy nézett rám. – Köszönöm az őszinteségét, dr. Gregory. Ezt az ígéretet megkaphatja telefonon is, ugye? Akár most is talán? – Igen – válaszoltam, bár korántsem lehettem biztos benne. – Akkor menjünk, errefelé van egy nyilvános készülék – mondta. Mielőtt felállt volna, hátranézett, mintha keresne vagy várna valakit, akinek már rég itt kellene lennie. Visszakísért az épületbe, ahol megmutatta a nyilvános telefont. Ő valamivel odébb, egy ablak előtt állva várt rám. Elővettem egy telefonkártyát, és felhívtam A.J. Simest Washingtonban. *** A.J. gyorsan felfogta a helyzetet, és ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen beszélhessen Satoshival. Ezt a beszélgetést nem hallottam persze, de végül nagy nehezen, vonakodva megígérte Satoshinak a kért diszkréciót. Később megtudtam tőle, hogy a beszélgetésük során Satoshi diplomatikus volt, de nagyon határozott. Miután megbizonyosodott arról, hogy a megfelelő személytől kapott ígéretet a titoktartásra, visszaakasztotta a kagylót a helyére, és elindultunk az udvarra. A folyosón már négy-öt diák várt a terem előtt, ahol eredetileg találkoztunk. Mielőtt kiléptünk volna az udvarra, Satoshi megállt a büfénél, vett magának egy vaníliás joghurtot, aztán leültünk az udvarra nyíló terasz egyik csendes zugába. Azt a széket választotta, amelyik háttal volt a falnak, mintha szeretné védve tudni magát abból az irányból, aztán egy kiskanállal eszegetni kezdte a joghurtot – szinte mechanikusan, aprókat nyelve. Ez eltartott néhány percig, én közben vártam és hallgattam. Körülnéztem a teraszon – az asztal és a székek is műanyagból voltak. Egy idő múlva korogni kezdett a gyomrom, és már-már azon voltam, visszamegyek a pulthoz és veszek magamnak valami ennivalót, de aztán meggondoltam magam. Amikor végzett a joghurttal, a műanyag poharat letette maga elé, megigazította az asztalon álló fűszertartókat, a szalvétatartót, aztán keresztbe fonta karját a mellén, és várt még egy kicsit. Nem kellett noszogatnom, magától kezdte el. – Joey Franklinról van szó – mondta. – Ismeri őt, tud róla valamit? Nos, ez a történet róla szól, Tami Franklin öccséről. Tudja, hogy mi lett belőle? Híres golfjátékos. A „híres” szót szinte megvetően ejtette ki. – Igen, tudok róla – mondtam halkan. Láttam rajta, hogy habozik folytatni a történetet, de aztán erőt vett magán, és hirtelen ömleni kezdett belőle a szó. – Joey... erőszakkal kényszerített engem arra, hogy feküdjek le vele egy nap... nem sokkal a nyári szünet után, alighogy elkezdődött az iskola. Ez 1988-ban volt. Ő tizenöt, én tizennégy éves voltam akkor. Nem, még csak tizenhárom – ekkor mély lélegzetet vett, aztán folytatta. – Egyedül Marikónak meséltem el, hogy mi történt velem azon a napon, senki másnak. Neki pedig három nappal azelőtt meséltem el, hogy eltűnt. Három nappal azelőtt, hogy meggyilkolták. Ez az én történetem.
Meghökkenten hallgattam az első mondatokat, aztán rájöttem, mégsem lepett meg annyira, amit hallottam, mint amennyire vártam. Szerettem volna megnyugtatni, vigasztalni őt, de olyan erősen, magabiztosan beszélt, mintha nem lenne szüksége erre. – Sajnálom – mondtam végül, mire ő megrázta a fejét. – Nem kell sajnálnia. Nem ezért mondtam el, ne értsen félre. Nem akarok együttérzést, sem pedig sajnálatot kapni. Senkitől, még öntől sem. Ez a történet végső soron nem rólam szól, hanem Marikóról. És arról, aki megölte őt. Nekem jó okom van arra, hogy Joey Franklinre gyanakodjam. – Azt mondta, hogy Joey erőszakkal kényszerítette arra, hogy feküdjön le vele, és nem azt, hogy megerőszakolta – állapítottam meg. A megfigyelésem valamiért tetszett neki. Azt mondta: – Árnyalatnyi különbség van a kettő között, ugye? A mai eszemmel, felnőttként már másképpen látom a történteket, mint akkor, tizenhárom éves fejjel. Akkor úgy éreztem, én is valami rosszat tettem. Vagy legalábbis kudarcot vallottam. Talán én magam provokáltam ki nála, hogy erőszakoskodjon velem. Talán határozottabban kellett volna tiltakoznom, vagy éppen segítségért kellett volna kiáltanom. Én akkor egyszerűen csak szégyelltem a történteket. Ezt vegye figyelembe, kérem... Most, hogy idősebb vagyok, és talán okosabb is, úgy érzem, Joey kihasznált engem. Hogy tényleg megerőszakolt-e, ebben ma már nem vagyok biztos. Hogy megfenyegetett-e? Nem, ezt biztosan nem tette. Hogy visszaélt az erejével? Igen, határozottan. Hogy féltem-e? Halálosan. – Ennek alapján én inkább erőszakra gondolok, Satoshi – mondtam. Lehajtotta a fejét, a kezét az asztalra téve maga elé, a körmeit nézegette. – Ilyen könnyű megállapítani, mi történt? – kérdezte. – Néhány szó alapján? Ilyen könnyen kimondja az ítéletet egy olyan emberről, akit nem is ismer? Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Én életem felét ennek az esetnek a következményeivel együtt éltem le, és a mai napig képtelen voltam eldönteni, mi is történt velem akkor. Hát nem érdekes? Alaposan meggondoltam, mit is válaszoljak neki. – Nem szeretném bagatellizálni a történteket, Satoshi. Értem, milyen nagy dilemma előtt áll. Én csupán objektíven, mint külső szemlélő mondom, amit mondok. És ezt arra építhetem csupán, amit ön elmondott. Nem hatottam meg és nem győztem meg. – Ön és a Locard bűnözőket keresnek, ugye, dr. Gregory? Épp most mondtam ki egy bűnös embernek a nevét. És én úgy érzem, Franklin lehet annyira gonosz ember, akitől kitelik a gyilkosság. Tudom, hogy rosszat tett velem akkor, jóllehet, mindketten gyerekek voltunk még. Ezt ne felejtse el. A maguk szemszögéből nézve Joey Franklin potenciális bűnöző, és nem lehetetlen, hogy éppen ő az, akit keresnek. Persze, ezt nem tudhatom biztosan. De számoljanak ezzel a lehetőséggel. Míg ezt mondta, tökéletesen uralta az indulatait. Nem is értettem, hogyan képes ilyen higgadtan beszélni a történtekről. – Miért most, Satoshi? Miért éppen most mondta el? – kérdeztem. – Mert úgy tűnik, önök, úgy értem, maga és a Locard valóban elkötelezték magukat arra, hogy kiderítik, mi történt a nővéremmel. Azért szerettem volna elmondani, mi történt velem akkor, hátha ez segít önöknek a nyomozásban. Talán ez is bizonyít valamit. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy én ma már nem tudnám bebizonyítani, hogy mit tett velem Joey akkor. Hiszen az egyetlen ember, akivel beszéltem erről, az Mariko volt – mondta a fejét ingatva. – És ő már nincsen... Én csak annyit tehetek ebben az ügyben, hogy azt mondom, nézzenek csak ide. Talán ezen a nyomon elindulhatnak. Jóllehet, én sem tudom, mit fognak találni. Igen, ebben igaza volt, és én is tanácstalan voltam. Olyan ez, mintha rajzolt volna egy vonalat, amely összeköt két pontot, de nem biztos, hogy ez a legrövidebb távolság közöttük, vagyis korántsem biztos, hogy a vonal egyenes. – Biztosan sokat gondolkodott már ezen, Satoshi – mondtam. – Mégis mi a feltételezése, miért ölte volna meg Joey a nővérét és a saját testvérét? Keresztbe fonta karját a mellén. – Nem tudom a választ erre a kérdésre – ismerte el. – Persze, lehet, hogy Mariko odaállt elé és felelősségre vonta azért, amit velem tett. Lehet, hogy Taminak mondta el először, és ketten álltak
elé. Ezt én sem tudom – közben úgy nézegette a körmeit, mint egy idegen kezet. – Én nem vagyok jártas a pszichológiában, nem tudom, mi rejlik egy erőszaktevő lelke mélyén – mondta. – A szüleinek sohasem árulta el, mire gyanakszik? – kérdeztem. Satoshi erre felemelte a tekintetét, és kis híján elmosolyodott. – Egyszer beszéltem velük arról, ami velem történt... És a nővérem meg a legjobb barátnője néhány nap múlva meghaltak. Miért beszélnék ismét? – kérdezte szelíden. – Túl sokat kockáztatok vele, úgy érzem. – Úgy értsem, a szülei életét félti? – kérdeztem. – Én akkor még jóformán gyerek voltam – mondta. – Egy számomra idegen országban. Egy új, ismeretlen városban. Egy olyan fiú molesztált, aki kétszer akkora volt, mint én. A fizikai erő a mai napig félelemmel tölt el. A nővérem nem sokkal azután eltűnt. Talán érthető, hogy féltem a szüleimet, nem? Miután kiderült, hogy a nővéremet meggyilkolták, sokáig mindentől féltem... attól is, hogy leszakad az ég, hogy az oxigén eltűnik a levegőből. Érti, mindentől? – És most is az ő életüket félti? – kérdeztem. – Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy ne mondjuk el senkinek, amit megtudtunk öntől? Körülnézett a teraszon, mintha attól félne, valaki hallgatja, miről beszélünk. – Tudja, a biztonságérzetnek sok fajtája van. Mint ahogy fájdalmat is sokféleképpen lehet okozni. Én nem akarok fájdalmat okozni a szüleimnek, sem közvetlenül, sem áttételesen. Túl sokáig éltem együtt a szenvedéssel, és úgy érzem, ők is szenvedtek attól, ami velem és a nővéremmel történt. Igaz, ők úgy viselkednek, mintha nem tudnák, hogy mindez megtörtént. Nem szeretném meghurcolni őket – mondta s hevesen rázta a fejét. – Nem, nem akarom, hogy a szüleim megtudják, hogy ezt elmondtam önnek. Kis csapat, összesen négy diák ült le a mellettünk lévő asztalhoz. Hangoskodtak, miközben elfoglalták a helyüket, én Satoshit figyeltem, aki szótlanul nézte őket. Hárman olvasni kezdték a jegyzeteiket, a negyedik egy hamburgerért ment, aztán mohón enni kezdett. Én kissé előrehajoltam, hogy ne hallják, miről beszélünk. – És ön már levonta magában a következtetést, miszerint Joey igenis képes lehetett arra, hogy megölje Marikót és Tamit? – kérdeztem. – Hogy képes volt-e rá? – megvonta a vállát, mintha nem tudná, mit válaszoljon. – Én nem ezzel a kérdéssel birkózom. Én egy valamiben biztos vagyok. Abban, hogy képes volt rám kényszeríteni az akaratát. Abban, hogy képes az erőszakra. Ez az én bizonyosságom – mondta. – De itt másról is szó van, Satoshi – emlékeztettem. – Akárki is ölte meg a nővérét és Tamit, az nem egyszerűen gyilkolt, de meg is csonkította a holttesteket. Ha feltételezi, hogy Joey lehetett a tettes, akkor erre is képesnek kellett lennie. Lassan bólintott. – A csonkítás legalább akkora bűn, mint a gyilkosság, ugye, dr. Gregory? – kérdezte. – Ez az, amit továbbra sem értenek, ugye? Ha visszakaphatnám a nővéremet a lábujjai nélkül, én boldogan fogadnám őt. Érti? Boldogan. Vagy Tamit fél karral... Őt is, bármikor szívesen látnám viszont, csak viszontláthassam. Tőlem a szüzességemet vette el, tizenhárom évesen. De mondtam önnek, hogy ez a történet nem rólam szól. Az én szüzességem, a megerőszakolásom története semmiség ahhoz képest, ami velük történt. A csonkolás szerintem félrevezetés. Tudatosan tette a gyilkos, ez biztos. Az már az önök dolga, hogy hagyják-e félrevezetni magukat. – Hogy érti azt, hogy félrevezetés? – kérdeztem. – A tény, hogy a gyilkos levágta Tami kezét és Mariko lábujjait, mindenkit félrevezetett idáig. Arról győzte meg az embereket, hogy az elkövető idegen, ismeretlen. Olyasvalaki, aki gonoszabb mindannyiunknál. Hiszen az ember egy ismerősével aligha képes megtenni ezt. Ezért indult el a nyomozás azon a szálon, hogy idegen az illető. Mindannyian megnyugodtunk, mert egyszerűbb volt elfogadni azt, hogy nem közülünk való a gyilkos. Éreztem, hogy közel járhat az igazsághoz. Kinyújtóztattam a lábamat, ismét előrehajoltam, bizalmasan. – Ezek szerint azt gondolja, igenis ismerte a gyilkos a két áldozatot. Ugye, így van, Satoshi?
*** Mielőtt elindultam volna vissza a reptérre, megkérdeztem Satoshitól, fél-e valamitől. A bal kezével hátrasimította a haját, majd azt kérdezte: – Ez ennyire látszik rajtam? – Míg itt voltam, többször is ezt éreztem... – mondtam. – Annak alapján, ahogyan körülnéz, ahogyan leült a székre, háttal a falnak. – Hogy félek-e? – kérdezett vissza. – Ezzel tulajdonképpen azt akarta kérdezni, paranoiás vagyok-e? Mosolygott, én ezt viszonoztam, és reméltem, hogy biztatásnak veszi. – Elég feszült és ideges vagyok azóta, hogy apámmal beszéltem telefonon, és elmondta, hogy találkozott önnel, és azt is, hogy milyen ügyben kereste fel őt. Elég sokat képzelődöm, azt hiszem. Tudja, van úgy, hogy minden gyanús. Ha csöng a telefon, felveszem, és senki sem szól bele... Előfordul, hogy az utcán járva egy idegenről azt hiszem, követ engem. Ha ismeretlen autót látok parkolni a ház előtt, szorongani kezdek. Úgy érzem, amit én tudok Joeyról, az veszélyes lehet, és nemcsak rám nézve. – Igen, értem – bólintottam. Elindultunk, át az udvaron, vissza az épületbe, majd a túloldalon ki, a parkoló felé. Éreztem, hogy a neheze még hátravan. Hiszen azt egyelőre nem mesélte el nekem, mi is történt akkor közte és Joey között. A parkolóba érve váratlanul belém karolt, mintha erőt meríthetne belőlem, aztán elkezdte. *** Mint kiderült, mindössze kétszer találkozott Joey Franklinnel azt megelőzően, hogy a fiú megerőszakolta. Mindkét alkalommal Tami és Mariko is velük volt. Egyszer a városban futottak össze, vásárlás közben, egy üzletben. A másik alkalommal az otthonukban, Hamamotóék házában találkoztak. Mindössze néhány percig tartott mindkét találkozás. Satoshi elismerte, hogy mindkét alkalommal nagyon kedvesnek és vonzónak találta Joeyt. Amikor harmadszor találkoztak, Joey kifejezetten kereste őt. Megvárta az iskola után, és felajánlotta neki, hogy hazakíséri. Amikor Satoshi megmondta neki, hogy az édesanyja várja az utca túloldalán parkoló kocsiban, a fiú gyorsan elbúcsúzott tőle, és azt mondta, majd összefutnak máskor. Nem Joey Franklin volt az első fiú a városban, aki érdeklődést mutatott az új diákok, a két japán lány iránt. Satoshi kifejezetten jóképűnek találta Joeyt. És meghatotta a fiú figyelmessége. A gyanú legkisebb jele nélkül vette azt is, amikor aznap délután, a szokásos kocogás közben csatlakozott hozzá Joey. – Amikor először találkoztunk, vásárlás közben, akkor is épp kocogni voltam előtte. Akkor tudta meg, hogy rendszeresen eljárok futni a közeli hegyekbe. És azt is tudta rólam, hogy egyedül szoktam kocogni. Ő nem volt valami kitartó, hamar elfáradt, én lassítottam, de akkor sem tudott lépést tartani velem. Azt kérte, álljunk meg pihenni egy időre. Úgy is történt. Aztán néhány perc múlva megfogta a kezem, és szótlanul vezetni kezdett egy ösvényen. Arra gondoltam, mutatni akar nekem egy szép kilátóhelyet. És tényleg szép volt, engem a japán hegyekre emlékeztetett, ahol a nagyszüleim éltek. Ezen a kis tisztáson megpihentünk, leültünk egymás mellé, egy nagy sziklának támaszkodva. Satoshi ekkor kezdett félni. Nem kifejezetten Joey Franklintól, hanem attól, hogy egy fiúval van édes kettesben. Ez volt az első ilyen alkalom az életében. Egy fiúval, akit kedvelt. A bűntudat is gyötörte, úgy érezte, talán megszeg ezzel olyan szabályokat, amelyeknek betartását elvárják tőle a szülei. És megfogadta magában, hogy legfeljebb néhány percig maradnak itt, kettesben. Joey azonban udvarolni kezdett. Azt mondta a lánynak, hogy nagyon tetszik neki. Erre határozottan emlékezett Satoshi, és arra is, milyen jólesett ezt hallani. Bele is pirult. Joey tovább ment. Tódította, hogy sokkal csinosabb, mint a nővére. Ez különösen jólesett Satoshinak, mert titkon mindig is rivalizáltak egymással Marikóval. És akkor Joey megcsókolta, először kifejezetten gyöngéden. Satoshi nehezen vett levegőt utána, olyan izgatott volt, és annyira meglepte őt a dolog. Aztán Joey
még egyszer megcsókolta. Eközben egyre merészebb lett, végigsimította a lány meztelen combjait, egészen a sort száráig. Satoshi elborzadt, és lefogta a fiú kezét, aztán felpattant. Joey is ezt tette. Satoshi csak ekkor vette észre, hogy mennyivel magasabb nála a fiú. Joey megfogta a lány csuklóját, és ismét elmondta, mennyire tetszik neki. De most nem volt olyan kellemes a hangja, inkább nyers és követelőző. Joey lehajolt hozzá, hogy még egyszer megcsókolja, ám ő elkapta a fejét, Joey erre hátracsavarta a csuklóját és a földre lökte. – Ne...– tiltakozott Satoshi rémülten, de csak ennyi telt tőle. – Csönd legyen! – rivallt rá a fiú eltorzult arccal. – És alig tíz perc múlva már nem a régi kislány voltam – fejezte be Satoshi a történetet. Huszonnegyedik fejezet Szinte alig emlékszem arra, hogyan tettem meg az utat Palo Altóból a San Franciscó-i reptérre, mint ahogy arra sem, hogyan adtam vissza a bérelt kocsit a kölcsönzőben. Annyira a hatása alatt voltam még annak, amit Satoshi elmesélt. Azért vagyok biztos benne, hogy rendben leadtam a kocsit, mert az erről szóló nyugtát ott találtam a zsebemben. Legalább ötvenen álltak a terminálon előttem a bejelentkezésnél. Türelmesen vártam, míg kiírták a járatomat, de fogalmam sincs, mennyit időztem ott. Egyre csak Satoshi története körül forogtak a gondolataim. Akkor tértem magamhoz, amikor a jegyemet visszaadta a hölgy, és közölte, hogy a járatom már megtelt. Erősködtem, hogy el kell utaznom ezzel a géppel. Aztán valahogy rendeződött a dolog, a számítógép nyilvántartásában volt a hiba. így aztán valami csoda folytán mégis felkerültem arra a gépre. Remek, gondoltam magamban, megköszöntem a hölgynek, hogy még egyszer utánanézett a helyfoglalásomnak, aztán beszálltam a gépbe, és leültem a helyemre, az ablak mellé. Egyedül egy könyvet és egy magazint vittem fel magammal a fedélzetre, hogy ne unatkozzam, de nálam volt Lauren laptopja is. Inni csak egy kis ásványvizet kértem. Mivel nem volt kedvem olvasni, bedugtam a laptopot, hiszen sok minden történt, amit rögzíteni akartam. Lehetőleg még frissiben, míg elég jól emlékszem Satoshi szavaira. Ehhez képest – vagy éppen ezért – elég nehezen ment a fogalmazás. Eleinte rengeteget javítottam, újra meg újra átírtam a szöveget. Objektíven, teljesen elfogulatlanul végképp nem sikerült értelmeznem Satoshi traumáját. A legszívesebben máris visszamentem volna, hogy elismételtessem vele az egész történetet. Tudtam, hogy megértésre, együttérző hallgatásra van szüksége, és azt is éreztem, hogy túl rövid időt szántunk erre a beszélgetésre. Akkor kezdett igazán feloldódni, amikor már a parkolóba igyekeztünk. És úgy éreztem, sok mindent megtudhattam volna még tőle. De azzal is tisztában voltam, hogy erre már nincs több lehetőség. Annak alapján kell elkészítenem a jelentést, amire emlékszem. Mert mit is láttam tulajdonképpen? Satoshi csinos, lefegyverzően őszinte fiatal nő, aki egy nagyon jó hírű egyetemen tanul. Freud szerint a mentális egészség megbízható jele a szeretetre és a munkára való alkalmasság. Satoshi tud dolgozni, azaz tanulni, ez egészen biztos. Rövid beszélgetésünk során empátiáról, humorról, együttérzésről és magabiztosságról is bizonyságot adott. Mindez nagyon fontos, persze, ám azt továbbra sem tudtam, képes-e a szeretetre. És volt itt még valami. Olyan nőt láttam, aki óvatos és fél. Nem tőlem, akárki vagyok is, még ha a Locardot képviselem is. Fél a következményektől – annak a következményeitől, hogy elmondta nekem a történetét. Nem is félelem ez, inkább szorongás, vagyis átfogóbb érzés, mint a félelem. *** Egyre-másra törtek elő belőlem a kérdések, és ekkor döbbentem rá, hogy jóformán egyikre sem tudom a választ. És aztán megelégeltem, és mindent kitöröltem a gépből, amit csak leírtam addig Satoshiról. Most jöttem rá, hogy a legfontosabbat meg sem kérdeztem tőle. Márpedig azért repültem ide Kaliforniába, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg róla és tőle. Lezártam a számítógépet, aztán úgy határoztam, telefonálni fogok. Az órámra pillantottam. Úgy döntöttem, először a lakását hívom. Elsőre felvették. Ismeretlen hang szólt bele, én Satoshit kértem. – Nem, nincs itthon – mondta a hang. – Hagy neki üzenetet?
– Még az egyetemen van? Megvan az a száma is, ott próbáljam talán elérni? – kérdeztem. – Nem hiszem. Nem akar üzenetet hagyni neki? – De igen. Alan Gregory vagyok, és nemrég találkoztam vele az egyetemen. És szeretnék ismét beszélni vele minél előbb. – Maga az, aki Coloradóból jött ide? – Igen. – Most hol van? – A repülőn. Egy mobilkészülékről beszélek. – Megadná a számát? Akkor lehet, hogy hamarosan vissza tudja hívni önt. – Nem adná meg ön nekem a számát? – Biztosan nem örülne neki, ha megadnám. Nocsak, paranoia? – gondoltam magamban, aztán bediktáltam a mobiltelefonom számát. Az ismeretlen nő a vonal túlsó végén azt mondta: – Várjon vagy öt-tíz percig. Megpróbálom elérni őt, és ha sikerült, akkor nyomban visszahívja önt Satoshi. Én a szobatársa vagyok, Roz. – Roz, mondja csak, ön szerint jól van Satoshi? – Hogy érti ezt? – Olyan nyugtalannak láttam ma. Mintha szorongana. – Most nincs valami jó időszaka, maradjunk ennyiben. – Köszönöm, Roz. *** Néhány perc múlva valóban megcsörrent a telefon, és bár vártam a hívást, összerezzentem tőle. – Satoshi? – Igen. – Már a repülőn vagyok. Elfelejtettem megkérdezni valamit, ami nagyon fontos. Nem gond? – Nem, dehogy, csak... Még néhány percem van, aztán kezdődik egy előadás, amire mindenképpen be kell mennem. Remélem, ez elég idő rá. – Én is remélem, és azt is, hogy nem veszi tolakodásnak, amit kérdezek. De azt szeretném tudni, járt-e valakivel a nővére akkoriban, amikor eltűnt. – Romantikus párkapcsolatra gondol? Szerelemre? – Igen. – Nem, legalábbis én nem tudok ilyesmiről – mondta. – Sok fiúval járkált, ez igaz, Tami barátaival főleg, de akkoriban senkivel sem randevúzott. Erről biztosan tudtam volna. Mi nagyon jó barátok voltunk, szinte mindent megbeszéltünk egymással. És sokat beszélgettünk, rendszerint órákon át. Reméltem, hogy ő is utal majd a pletykákra, de ez a számításom nem jött be. Úgy döntöttem, megkérdezem tőle. – Én azt hallottam, de csak pletykaként, hogy egy idősebb férfival is hírbe hozták. Állítólag látták őket együtt a városban. Erről nem tud valamit? – Ugye, most viccel? – Nem. – És mégis kivel? – Nem tudom. – De azért gyanakszik valakire, ugye? Érzem a hangjából... – Én konkrétan senkire sem gyanakszom, de úgy tudom, egy időben az a hír járta, hogy ő és Raymond Welle talán nem csak a terápia miatt találkoznak. – Micsoda? Hogy Raymond Welle? A doktor? Azt hiszi, hogy a nővéremnek viszonya volt vele? – Talán... – mondtam tétován. A hangja hirtelen megkeményedett.
– Ez kizárt dolog – mondta határozottan. – Őt valósággal bálványozta Mariko. Ezt nem éreztem meggyőző érvnek. – Ha ennyire pozitív érzéseket táplált iránta, akkor miért zárja ki annak a lehetőségét, hogy más is lehetett kettejük között? – Nem, ez egyszerűen képtelenség – mondta. – Nincsenek érveim, de nem tartom valószínűnek. Ennyi az egész. – Satoshi, kérem, próbálja megértetni velem, miért gondolja így. Ha megalapozatlan volt a pletyka, az is eredmény a mi szempontunkból nézve. Segítsen nekem, hadd zárjam ki ezt a lehetőséget, ha lehet. – Mariko biztosan nem engedte volna, hogy találkozzam dr. Welle-lel, ha ilyen viszonyban álltak volna egymással – mondta. Ez újdonság volt. – Ezek szerint maga is találkozott dr. Welle-lel? Úgy érti, mint pszichológussal? – Nem is tudott róla? – kérdezte csodálkozva. – Úgy tudtam, már beszélt dr. Welle-lel. Apám azt mondta, ő adott magának meghatalmazást erre. Biztos voltam benne, hogy dr. Welle elmondta önnek. Igaz, az erőszakról akkor sem beszélt volna. – Nem, mert nem volt meghatalmazva erre. Enélkül pedig megszegte volna az orvosi titoktartási kötelezettséget. Én akkor sem tudtam erről. Az édesapja sem említette, és dr. Welle sem, természetesen. – Édesapám nem tudott róla. Én csak egyszer jártam a doktornál. Mariko ötlete volt az egész. Miután elmondtam neki, mit tett velem Joey, úgy gondolta, ez segíthet rajtam. Én közben próbáltam tisztázni magamban az események időrendjét. – Azt mondta, senki sem tudott erről, csak Mariko, ugye? – Igen. Azt hittem, ön tud arról, hogy jártam a doktornál. – Mikor történt ez? Egy vagy két nappal azelőtt, hogy a nővére és Tami eltűntek? – Pontosan aznap délután, iskola után találkoztam Marikóval, ő elkísért engem dr. Wellehez. – A rendelőjébe? – Nem, hanem a birtokra. – A birtokra? Miért éppen a birtokon találkoztak? Nem értette, miért tartom ezt különösnek. – Mariko odavitt engem. Én nem kérdeztem, miért. – És segítőkész volt a doktor? – Kedves volt. Türelmesen végighallgatott. De azt mondta, csak a szüleim engedélyével járhatok hozzá terápiára. És én persze nem kértem erre őket. Akkor tudni akarták volna, miért van szükségem a segítségére. Ezt nem mondhattam el nekik akkor. Aztán Mariko eltűnt... – És soha többé nem járt a doktornál? – Soha. Talán a városban egyszer-kétszer találkoztam még vele – mondta. – Nos, ennyi volt? Most már tényleg mennem kell... – Csak még valamit... A doktor nem ajánlott önnek valaki mást, egy másik pszichológust? Talán egy kollégáját? – Nem. – És nem biztatta arra, hogy jelentse a rendőrségnek az esetet? – Nem – hangzott a válasz. – Arra sem, hogy mondja el a történteket a szüleinek? – Most már tényleg mennem kell, dr. Gregory. De nem, egyiket sem mondta. Semmire sem biztatott. Ennyi az egész. Most már valóban le kell tennem... Megköszöntem, hogy válaszolt a kérdéseimre, ő pedig azt mondta: – Viszlát. Azzal letette a telefont. *** Igazat kellett adnom dr. Welle-nek abban, hogy nem akarta terápián fogadni Satoshit. Jó oka
volt rá. Két gyermeket kezelni egyazon családból, kockázatos vállalkozás. Bár egy krízishelyzetben lévő beteg kapcsán nehéz nemet mondani, főleg egy tizenhárom éves gyermeknek, aki szülői engedély nélkül érkezik kezelésre. De miért nem gondoskodott arról, hogy Satoshi segítséget kapjon? Nyugodtan továbbküldhette volna egy másik szakemberhez. Miért nem ajánlott neki valakit? Ezt nem értettem. Talán Satoshi emlékszik rosszul. A hasonló traumák sokszor gyengítik az emlékezetet. Satoshi következtetését, miszerint Mariko nem vitte volna el őt ezzel a problémával egy olyan férfihoz, akihez romantikus viszony fűzi, logikailag hibásnak éreztem. Mivel nagyon is pozitívan érzett Welle-lel kapcsolatban, teljes nyugalommal gondjaira bízhatta volna bajba jutott húgát. És az is zavart, hogy Mariko tudta, hol lakik Welle. És miért nem mondta el nekem Welle, hogy Satoshi felkereste őt krízishelyzet miatt? Ez már érthetőbb – millió egy oka lehetett rá. Egy, én ezt nem kérdeztem tőle. Kettő, senkitől sem volt felhatalmazása arra, hogy bárkivel beszéljen erről. Három, nem volt joga ahhoz, hogy kezelje Satoshit. Tizenhárom éves volt akkor, még szüksége lett volna a szülői beleegyezésre a kezeléshez. Végképp nem értettem, hogy amikor beleegyezett, hogy hajlandó elbeszélgetni vele, miért nem a rendelőjében, hanem az otthonában fogadta őt. Úgy éreztem, ez önmagában is megkérdőjelezhető döntés. Mindezeket összefoglalva arra a következtetésre jutottam, ha én lennék dr. Welle helyében, valószínűleg én sem beszélnék senkinek erről az esetről. Ám az, amit Satoshitól megtudtam, lehetővé tette, hogy másképpen lássam Raymond Wellet, mint addig. Most már tudtam, hogy tudomása volt arról, hogy Joey Franklin megerőszakolta Satoshit. És ennél is fontosabb volt, hogy Raymond Welle nem tudja, hogy én tudom. *** Szinte dühösen vertem-püföltem ujjaimmal a klaviatúrát a gépen, attól a pillanattól fogva, hogy felszálltunk. Igyekeztem minél pontosabban idézni, ugyanakkor a lényegét megragadni a beszélgetésünknek. Úgy éreztem, minél többet tudok meg a két lány esetéről, annál több teendő tornyosul még előttem. És a tennivalók listájának az élén az állt, hogy mielőbb beszélnem kell Joey Franklinnel. Igen, ez a következő programom. Találkozni a híres golfjátékossal... Huszonötödik fejezet Miután hazaértem, elfaxoltam a jelentésemet A. J.-nek. Laurennel órákon át próbáltuk összerakni a mozaikképet, amelynek néhány darabját a Satoshitól kapott információk jelentették. Sehogy se boldogultunk ezzel a feladattal, pedig ugyancsak törtük a fejünket. Mielőtt aludni tértünk volna, a feleségem ezt mondta: – Tegyük fel, hogy mindez igaz. Raymond Welle-nek szerintem két indítéka lehetett arra, hogy megölje a két lányt. Vagy arra, hogy legalábbis érdekelt legyen a halálukban. Talán azt akarta, ne derülhessen ki, hogy szexuális kapcsolata volt Marikóval. Ugye, így van? Bólintottam, ő pedig folytatta az okfejtést. – Nos, akkor lehetséges, hogy segítségére sietett Joey Franklinnek, aki szerette volna titokban tartani, hogy megerőszakolta Satoshit. Eddig a következtetésig magam is eljutottam. Érdeklődve vártam a további fejtegetést. Ám Lauren sem jutott messzire. – Nekem ez akkor sem áll össze. Miért segítene dr. Welle eltitkolni Joey tettét? Megöli Tamit, hogy megvédje Joeyt? Ugyan miért? Ennek semmi értelme. Lauren sem titkolta, mennyire csalódott. – Attól tartok, ma nem fogjuk megtudni, miért. Azt hiszem, még mindig nem tudunk eleget ahhoz, hogy megoldjuk ezt a rejtélyt. De akármelyik szálon indulunk is el, mindig Raymond Wellenél lyukadunk ki. – És Welle birtokán – tettem hozzá. – Igen, azon a birtokon, ahol Gloriát megölték. – És azt még nem vettük figyelembe, hogy Dorothy Levin eltűnésének is köze lehet mindehhez.
– Ennek az ügynek nincs újabb fejleménye azóta, ugye? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Figyelem ugyan a híreket, de egyelőre sehol semmi. Sem arról, hogy eltűnt, sem a labdaháznál történt lövöldözésről. És a rendőrök továbbra sem találják a volt férjet, Douglast. Lauren nem sokáig tétovázott ezzel kapcsolatban. – Egészen biztos vagyok benne, hogy Dorothy eltűnésének köze van Welle-hez. Hiszen súlyos vádakkal illette őt. Dorothy ott volt a tűzvonalban a lövöldözéskor. Akkor tűnt el, amikor Welle szülővárosában készített interjút olyanokkal, akik tanúskodhatnak ellene. Mindez egyértelműen Welle irányába mutat. De hogy valóban van-e összefüggés közöttük, ezt nem tudom. Szerintem senki sem tudhatja bizonyosan. Valahogy semmi sem stimmelt. Eltűnődtem Lauren gondolatmenetén. – Tegyük fel, hogy valóban minden mindennel összefügg. Akkor mi lehet a kapcsolat a két ügy között? Lauren egy darabig gondolkodott, de mivel semmi sem jutott az eszébe, feladta. A fürdőszobába ment fogat mosni. Még a kezében volt a fogkefe, amikor visszajött a hálószobába és azt mondta: – Úgy érzem, kell lennie egy szempontnak, amelynek alapján összefüggésbe hozható Welle Dorothy eltűnésével – mondta. – Dorothy eltűnése és Tami meg Miko halála valahogyan összefügg. Kell lennie átfedésnek a két ügy között. Olyasvalaki lehet az összekötő kapocs, akit Dorothy meginterjúvolni készült, és ez az illető elvezet minket Tami és Miko meggyilkolásához is. – Úgy érted, valaki más? Nem Welle maga? Pedig egyelőre úgy tűnik, ő mindegyik ügyben érintett valamilyen módon. – Még nem vagyok biztos benne – mondta. – De azt hiszem, valaki másról van szó, nem Welle-ről. Vagy Welle-ről és még valakiről. Olyasvalakiről, akinek köze van a választási kampány körüli anomáliákhoz, hiszen Dorothy erről akart írni a Postban. És olyasvalaki ez az illető, aki ugyanakkor a két lány meggyilkolásában is érintett vagy érdekelt valamilyen módon. – Ez a névsor nem lehet valami hosszú – állapítottam meg. – Dorothy a cikkében mindenkit nevén nevez, ugye? – Igen, de a hírforrásait nem szokta nevesíteni. És nem tudom, hogy a szerkesztője tud-e segíteni nekünk ebben. Dorothy valószínűleg titokban tartotta az illető kilétét. – Szerintem a szerkesztő sem fogja elárulni, még ha tudja is, kiről van szó. Most én mentem el a fürdőszobába. Amikor visszatértem a hálóba, Lauren Dorothy faxát olvasgatta – az utolsó cikkét, amely a Postban megjelent. Kereste, hátha említ neveket. – Talán nem mondtam neked, de Joey Franklin történetesen éppen Steamboat Springsben tartózkodott aznap, amikor Dorothy eltűnt. Láttam az őt üdvözlő feliratokat a szállodában. Lauren abbahagyta az olvasást és felnézett rám. – Igazán? – Igen, és reggel Raymond Welle-lel golfozott – mondtam. – Welle épp a golfpályáról érkezett a birtokra, ahol vártam rá. – Újabb fejlemények, amelyek nem tetszenek – mondta. – Nincs nekem ínyemre ez az egész, de hiába töröm a fejem, csak nem akar összeállni a kép. Emily ekkor felkelt a helyéről, odament Laurenhez, és az ölébe hajtotta a fejé. Lauren elgondolkodva vakargatta a kutya fülét. – Joey most is Steamboat Springsben van? – kérdezte. – Nem tudom. Mire gondolsz? – Arra, hogy beszélni kellene vele. – Ez nem olyan egyszerű. Előbb egyeztetnem kell A. J.-jel. – Gondolod, hogy valami kifogása lenne ez ellen? – Nem hiszem. Sőt, szerintem kifejezetten örülne neki. De mit kérdezzek Joeytől? Hogy emlékszik-e arra, milyen volt megerőszakolni Satoshi Hamamotót? Egészen biztos vagyok benne, hogy letagadná az egészet. – Én sem erre gondoltam. Olyasmit kell kérdezni tőle, amit nincs oka letagadni, és figyelni,
hogyan reagál. Ismerte Satoshi barátait? És Miko barátait? Érintett-e Welle kampányában? Ó, és véletlenül nem ismerte Satoshit? Valahogy így. – Ezt most komolyan gondolod? – Holnap mindketten szabadok vagyunk – mondta Lauren. – Itt úgyis olyan meleg van. A hegyekben sokkal kellemesebb. És őszintén érdekel, hogyan reagálna Joey. – Nem kényszeríthetjük arra, hogy szóba álljon velünk – vetettem ellen. – Nem is kényszerítjük rá. Senkit sem kényszeríthetünk. Miért gondolod, hogy megtagadná tőlünk a választ? – Mert tényleg megerőszakolta Satoshit. – Hát ez az – mondta. – Tudod, nekem ezek a nevek semmit sem mondanak – mutatta a faxot. – Dorothy cikkének az a lényege, hogy Welle mindkét alkalommal, 1990-ben és 1992-ben egy japán cég pénzéből is finanszírozta a kampányát. Olyan cégek pénze van benne, amelyek síközpontokat működtetnek a környéken. És elsősorban olyan emberek nevei szerepelnek itt, akik japánok. – De Taro Hamamotóé sehol sem szerepel. Ugye, erre gondolsz? – Igen, őt sehol sem említi. Ez mégis csak furcsa, nem? Felidéztem magamban Welle politikai pályafutásának főbb állomásait. – Welle-t először 1990-ben választották meg, ugye? – Nem, csak 1992-ben sikerült először jelöltetnie magát. És a megválasztására csak két évvel később került sor. – Vagyis a felesége meggyilkolása után? – Igen. Valahogy túl sok körülötte a halott, nem? – De igen. Ez azért feltűnő. Még mielőtt elaludtunk, megbeszéltük, hogy másnap korán reggel elindulunk a hegyekbe, és csak úgy, előzetes bejelentés nélkül megkeressük Joey Franklint. Lehet, hogy ott találjuk a városban, lehet, hogy nem. Vagy hajlandó lesz szóba állni velünk, vagy sem. Majd meglátjuk. *** Még sötét volt az ég, amikor útnak indultunk másnap. Már a 170-es úton jártunk, amikor világosodni kezdett a Floyd Hill szelíden lankás vonulata fölött. Gyönyörű látványt nyújtott ekkor a keleti síkság. Mivel gyér volt a forgalom az utakon, én is gyönyörködhettem a páratlanul szép napkeltében. Útközben főleg arról beszéltünk, milyen nevet adjunk majd születendő gyermekünknek. Eddig nem jutottunk közös nevezőre. Különböző érveink voltak, és az ellenérveink listája végtelen hosszúnak tűnt. Mindenesetre kellemesen múlattuk ezzel az időt. Kétszer is megálltunk, mert Laurennek mosdóba kellett mennie. *** Steamboat Springs valóságos paradicsom a golfot kedvelőknek. Most az új pálya vonzotta a legtöbb érdeklődőt. Több golfklub működött a városkában, és többek között saját pályával rendelkezett a Sheraton szálló is. Joey és Welle természetesen ezt, a legelőkelőbbet választották aznap, amikor Welle-lel volt találkozóm. Laurennel most egyenesen odahajtottunk. A Werner-hegy lábához valamivel kilenc óra előtt értünk. Leparkoltunk, kiszálltunk, bementünk a recepcióra. Köszöntem a portásnak, majd megkérdeztem, itt találjuk-e Joey Franklint. Nem kérdezősködött, hogy kik vagyunk, és miért akarom tudni ezt, tétovázás nélkül elárulta, hogy Joey itt van, és valószínűleg tíz óra tájban végez. Azt is elárulta, hogy utána rendszerint beül a szomszédos étterembe reggelizni vagy kávézni. Azt mondta, fáradjunk át oda, az lesz a legjobb, ha ott várjuk meg, és így biztosan nem fogjuk elkerülni egymást. Az ablakból valóban rálátni a pálya kijáratára. Ennél tökéletesebben nem is szervezhettük volna meg, gondoltam, és Lauren tekintetéből is ezt olvastam ki. – Kivel játszik? – kérdeztem óvatlanul. A pultos zavarba jött.
– Azt hittem, jobban ismerik őt ennél – mondta kitérően. És gyanakvóan kezdett méricskélni minket. Lauren közelebb lépett hozzánk és azt mondta: – Úgy is van, de ezek szerint kicsit késni fog a megbeszélt időhöz képest. Csak ezért kérdeztük. Ezzel sikerült eloszlatnia a recepciós gyanúját. – De nem akarnak játszani, ugye, mert utcai cipőben nem mehetnek be a pályára – jegyezte meg. Lauren a fejét rázta. – Nem, dehogy, ismerjük a golfpályák íratlan törvényeit. Majdnem elnevettem magam, mert soha még csak golfütőt sem vett a kezébe, és a legizgalmasabb mérkőzéseket sem volt hajlandó megnézni a tévében. – Joeynek ma sűrű napja van – állapította meg a recepciós, aki meglepően közlékenynek bizonyult az iménti kisiklás után. – Itt lesz Tony, Gary és Larson is. Ismerik talán őket? – Nem – rázta meg a fejét Lauren. – Sajnos, még nem volt szerencsénk hozzájuk. De örömmel megismerkednénk velük. Azzal elindultunk a lépcsőn az étterem felé. – Lauren, nem ismerek rád – állapítottam meg. – Micsoda improvizációs képességek rejlenek benned. – Ugye, tudok még meglepetést szerezni neked? – kérdezte kacéran. Majd elgondolkodva hozzátette: – Vajon miféle szponzorokra gondolt? A golfklubja támogatóira? Nike és Reebok? Vagy akik a személyes karrierjét egyengetik? – Szerintem sok reklámszerződése lehet – mondtam. – Úgy tudom, amikor profijátékos lett, már elég sok szponzor állt mögötte. És a bevételeinek bizonyos százalékát a reklámok biztosítják. – Az olyan, mintha a karja vagy a lába már nem is a sajátja, hanem a szponzoré volna. És ma ezekkel reggelizik. Brrr... már a gondolatától is kiráz a hideg. – Nem tudom, milyen szerződései lehetnek velük. De az biztos, ha Joey jól keres, ők sem halnak éhen. – És neki mostanában nagyon jól megy, ugye? – Az nem kifejezés – feleltem. – Az idén már az első tíz között jegyezték. Több milliót összegolfozhatott, ha jól sejtem. – Akkor ezek a szponzorok biztosan nem örülnének annak, ha botrány kerekedne körülötte. Ha kiderülne, hogy megerőszakolt egy kiskorú lányt... – Na, igen. Ebben egészen biztosak lehetünk. *** Joey Franklin valóban az étterembe tartott – a teraszra ült ki játék után a három férfival, akik olyan idősek lehettek, mint az apja. Joey kólát kért a reggeli kávé mellé. Úgy láttam, meglehetősen unja a szponzorok társaságát. – Azt hiszem, nem lenne jó, ha mindketten odamennénk hozzá – mondta Lauren halkan. – Szerintem én kevésbé keltek gyanút benne, mint te. Ha gondolod, megpróbálom becserkészni... Örültem annak, hogy Lauren ilyen aktív. Ő ösztönösen jól kommunikált, én meg semmiképp sem akartam nyílt konfrontálódást provokálni. A háttérben maradva, az ajtó mellől figyeltem Laurent, aki máris elindult az asztal felé, aztán megállt, köszönt nekik, és bemutatkozott mind a négyüknek. Ketten felálltak ekkor, Joey és az egyik férfi ülve maradtak. Lauren mondott valamit, amin jót nevettek, aztán lehajolt és Joey Franklin fülébe súgott valamit. Mire ő olyan gyorsan fordította el a fejét, hogy szinte összeütötték az orrukat. Lauren eztán felegyenesedett, mosolygott, biccentett nekik elköszönésképpen, aztán visszajött hozzám. – Pár perc múlva idejön – mondta elégedetten. – Mégis mit mondtál neki? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. – Semmi különöset. Azt, hogy úgy gondoljuk, segíthet nekünk abban, hogy megtaláljuk a nővére gyilkosát. – Ennyi? Satoshit nem is említetted neki?
Megrázta a fejét. Neki lett igaza, mert Joey hamarosan csatlakozott hozzánk. Olyan magas volt, mint én, csupa erő és izom, laza, sportos mozgás. A rodeók cowboyai mennek így, ha kétszerháromszor is leestek már a bikáról. A szeme szinte aranyló, barna, szőke haja világos, mint a nővéréé. Fiatalabbnak tűnt, mint a képeken, az újságok sportoldalain. Miközben közeledett felénk, a bal keze ökölbe szorult. Arra gondoltam, vajon tudatában van-e ennek. De nagyjából értettem, miért találják vonzónak őt a nők. Abban is biztos voltam, hogy a feleségem is így vélekedik róla. Lauren bemutatott minket egymásnak. Kezet fogtunk. Úgy láttam, nem valami lelkes. Aztán megvakarta a füle tövét tanácstalanságában, majd ezt mondta: – Hamarosan mennem kell. – Nem fogjuk sokáig feltartani – ígértem. – Hol szeretné, hogy beszélgessünk? Tud esetleg itt a közelben egy nyugodt helyet? Úgy nézett körül, mint aki most jár itt először életében. – Igen, persze, jöjjenek csak utánam. Követtük az emeletre, egy szobába, ahonnan csodás kilátás nyílt a völgyre. A Yampa-völgy végéig látni innen, ahol a folyó hömpölyög. Leültünk a nagy ablak elé, ahonnan én a Rabbit Ears hágót láttam. Micsoda pazar kilátás, és ezt játék közben élvezhetik a golfozók. Itt tényleg nyugodtan beszélgethettünk. – Kik is önök tulajdonképpen? Ahhoz a szervezethez tartoznak, akiket apám bérelt fel, hogy derítsék ki, ki ölte meg Tamit? Lauren válaszolt. – Nem egészen felbérelésről van itt szó. Mondjuk inkább, hogy az édesapja felkérte a szervezetet. Ugye, ez közelebb áll az igazsághoz? – kérdezte tőlem. – De különben attól a szervezettől jöttünk, igen. Locard a neve. És a nővére és Mariko Hamamoto gyilkosát szeretnénk megtalálni. – Már beszéltem ma valakivel ettől a szervezettől – jegyezte meg. – A keleti partról érkezett, Floridában találkoztam vele. – Mi a nyomozás pszichológiai aspektusával foglalkozunk – mondtam. Ezt nem értette. – És már tudják is, ki volt a tettes? – kérdezte mohó kíváncsisággal. Láttam a testtartásán, minden egyes mozdulatán, hogy mennyire ideges, és minden erejével azon van, hogy ezt palástolja. A feszültség annak ellenére látszott rajta, hogy lezseren ült a széken – inkább elnyúlva, mintsem egyenesen. Úgy saccoltam, huszonhét éves lehet, de távolról sem nőtt még fel. Lauren válaszolt a kérdésére. – Nem, sajnos, még nem sikerült kiderítenünk – mondta, majd rám mutatott. – Dr. Gregory majd elmondja, mi a feladata a nyomozásban. Előadtam azt, amit már oly sokszor ennek az ügynek a kapcsán – hogy ahhoz, hogy a gyilkost megtaláljuk, többet kell tudnunk az áldozatokról. Joeyt cseppet sem hatottam meg vele. – Értem – vágta rá türelmetlenül. – És mit akarnak tőlem? – kérdezte flegmán. – Mint mondtam, szeretnénk minél többet megtudni a nővéréről – feleltem türelmesen. – Hogy milyen volt a nővérem? – a bal keze ismét ökölbe szorult. – Nagyon rendes kis csaj volt. De nem mondhatnám, hogy nagyon sokra emlékszem. Olyan régen történt mindez. Nem emlékszik rá? Ezt nem hittem el neki. Tizennégy éves volt, amikor Tami meghalt. Fogadni mertem volna, hogy arra is emlékszik, melyik síléce mennyire volt összekarcolódva. – Az érdekelne elsősorban, hogy hogyan viszonyult az idegenekhez. – Tami? Ő bárkivel szívesen szóba elegyedett, akár idegen volt az illető, akár az ismerőse. Volt, hogy órákon át be nem állt a szája – mondta, és mindketten úgy találtuk, ez nem bókként vagy elismerésként hangzott a szájából. – Na és hogyan jött ki a szüleikkel? – kérdeztem. – Ennek mi köze van bármihez is? – dobta vissza a kérdést. – Próbálom kideríteni, miként gondolkodhatott akkoriban, amikor megölték. Érdekel, hogy milyen lelkiállapotban találkozott vele a gyilkos. Hogy nem volt-e feldúlt valamilyen oknál fogva. – Apámmal elég sokat vitatkoztak – felelte. – De végtére is jól kijöttek egymással. Igaz,
sokszor anyánk idegesítette őt jobban. Mindig mindenbe bele akart szólni. Brrrr – ekkor megrázkódott, amit én színpadiasnak éreztem. – Még ma is kiráz tőle a hideg, elég, ha csak eszembe jut. De gondolom, ezt már amúgy is kiderítette róla. – Nem, ezt eddig nem tudtuk – mondtam. Joey megvonta a vállát. Az arca közönyös volt, mintha azt gondolta volna, teszek rá, de hangosan ezt mondta: – Többet reméltem maguktól. – Nincs valamilyen elképzelése arról, hogy mi is történhetett vele? – kérdezte Lauren. – De van, ugyan, kinek ne lenne? Persze. Tami és Mariko összeakadtak egy gyilkossal. Rossz időben és rossz helyen jártak. Mi más történhetett volna? – kérdezte. Szemlátomást nem érdekelte, milyen körülmények között halhatott meg a nővére. További öt-tíz perces kérdezgetés után én kifogytam az ötletekből. Lauren vette át a szerepemet. Tami barátairól érdeklődött, de mint az várható volt, Joeytól semmi újat nem sikerült megtudnunk. Aztán egyre türelmetlenebbül pillantgatott az órájára. Lauren attól félt, be akarja fejezni, ezért előrukkolt az igazi kérdéssel. – Mesélne nekünk Satoshiról, Miko húgáról, Joey? Mire Joey visszakérdezett: – Kiről? – az arckifejezése nem változott, ebből rögtön tudtuk, hogy hazudik. És nagyon ügyesen csinálta. – Satoshi Hamamotóról – mondta Lauren. Joey a homlokát ráncolta. – Nem rémlik. Sajnálom – mondta, megvonva a vállát. – Azt mondja, ő Miko húga? Azt sem tudtam, hogy Mikónak volt testvére. – És nem is ismert egy Satoshi nevű japán lányt? – kérdeztem. – Kellett volna ismernem őt? – kérdezett vissza. – Nem is találkozott vele? – kérdeztem. – Sok lánnyal találkoztam már életemben – mondta. Mosolygott, én meg a legszívesebben pofon vágtam volna. Joeynak mennie kellett. Miután távozott és kettesben maradtunk, Lauren megállapította: – Fölöslegesen utaztunk ide. – Nem teljesen – mondtam, de én sem voltam elégedett az eredménnyel. Vacsoraidőre már Boulderben voltunk ismét. Felajánlottam Laurennek, hogy én főzök, és Lauren épp a telefon mellett állt, amikor az megcsörrent. Satoshi keresett. Huszonhatodik fejezet Bár nem szívesen vallottam volna be, az volt az igazság, hogy az első pillanattól fogva – kezdve azzal, hogy felültem Joey Franklin time share repülőgépére és Washingtonba repültem, hogy elkezdjem munkámat a Locardnál – minden egyes percét élveztem ennek a munkának. Már tartottam attól a naptól, amikor pontot teszünk az ügy és a nyomozás végére, és véget ér együttműködésünk a szervezettel. A napjaim javarészt munkával telnek, és ez elsősorban rutin jellegű teendőket jelent. Olyan, akár egy buszsofőr munkaköre – nagyjából ugyanazt az utat járom be minden egyes páciensemmel. Az, hogy Tami és Miko életével és erőszakos halálával foglalkozhattam, gyökeres változást jelentett a munkámban és az életemben. Bár ugyanazokat a képességeimet kellett használnom ekkor is, éreztem, hogy egy gyilkossági ügy kapcsán minden mozzanatnak sokkal nagyobb súlya, jelentősége van, mint egyébként, és mindegyik interjúalanyommal egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam. Bár az ügy maga még megoldatlan volt, nem volt okom a pesszimizmusra. Máskülönben egyik napom jóformán ugyanúgy telt, mint a másik. Kevés volt az életünkben a változatosság. Mióta felvettük a kapcsolatot a Locarddal, szinte minden pillanatban vártam, mikor történik valamilyen újabb fordulat ebben az ügyben. És az a felelősség is jóleső érzéssel töltött el, amelyet az jelentett számomra, hogy segítenem kell az elhunytak rokonain, és nemcsak rajtuk, hanem az egész városon. Hadd nyugodjanak végre békében az áldozatok, hadd távozzon el a földről
Mariko és Tami szelleme. Sokat gondolkodtam a két lány történetén, főleg estefelé, amikor kedvenc időtöltésemnek hódoltam: a nappaliban ülve néztem végig a naplementét, vagy amikor Emilyvel sétáltam, vagy biciklitúrára mentem a közeli hegyekbe. Számtalanszor végiggondoltam minden apró részletet, a rejtély megoldásának megannyi lehetséges változatát, az eddig erről lefolytatott beszélgetéseket. Újra meg újra átnéztem az üggyel kapcsolatban elkészített jelentéseimet is, hátha eljön a megvilágosodás pillanata, és rájövök, mi a rejtély kulcsa. Az 1988-ban történtek azonban – mint ez többször is bebizonyosodott – nagyon távolinak tűntek a mából nézve. A két lány eltűnése, erőszakos halála szinte történelemmé halványodott azóta. Az atrocitás erejét is tompította valamelyest az idő. És bármennyit dolgoztam is az ügyön, továbbra is úgy éreztem, még mindig nem tudok eleget róluk ahhoz, hogy tisztán láthassak. Nem tagadom, előfordult, hogy néhány könnycseppet is hullattam miattuk, elsősorban azért, mert születendő gyermekünkre gondoltam, akiről egy valamit biztosan tudhattunk: olyan világban fog felnőni, ahol bármelyik percben megtörténhet egy ilyen kegyetlen bűntény. De ez már az én személyes történetem, amely semmilyen szállal nem kötődik a két lány esetéhez. Mintha egy másik film vagy egy másik könyv lenne. Valóban olyan is volt – csak nagyon interaktív és tanulságos. Mintha szabadon lapozgathatnék benne, beszélgethettem az egyes szereplőkkel, keresgélhettem a hiányzó lapokat. Elutazhattam Steamboat Springsbe, segíthettem Flynn Coe-nak és Russ Clavennek, kisétálhattam a házunk ajtaján, és ott találtam egy másik történet szereplőjét, Kevin Sample-t, aztán repülőre szánhattam, hogy megismerkedjek Satoshi Hamamotóval. Kocsiba ülhettem, hogy Steamboat Springsben találkozhassak az ifjú golfjátékossal, akiről történetesen tudni vélem, hogy megerőszakolt egy fiatalkorú leányt, Satoshi Hamamotót. Még Dorothy Levin eltűnése sem hűtötte le különösebben a lelkesedésemet, amellyel ezt a munkát végeztem. Valahányszor új napra ébredtem, alig vártam, hogy végigolvashassam ennek a történetnek egy-egy újabb lapját. Ám mindez gyökeresen megváltozott azon a napon, amikor Satoshi Hamamoto felhívott telefonon. *** Furcsa telefonhívásom volt ma – közölte velem különösebb bevezető nélkül. – Itt, a lakásomon. – Igazán? – kérdeztem olyan közönyösen, mintha biztosan tudnám, hogy ez nap mint nap megtörténik Satoshival. Nem tudom, miért, de ez a hangnem most természetesnek tűnt tőlem. – Az illető engem kért – folytatta. – Udvariasan bemutatkoztam neki... aztán az illető azt mondta, vannak dolgok az életben, amiket a legjobb gyorsan elfelejteni. így mondta, kissé lassan, szinte szótagolva. Aztán megkérdezte, sejtem-e, mire gondol... – Ez minden? – kérdeztem. – Igen, ennyi – mondta. – Halkan beszélt, visszafojtott hangon, de az biztos, hogy férfi volt. És amint ezt elmondta, meg sem várta a választ, azonnal letette a telefont. – Nem ismert rá a hangja alapján? – kérdeztem. Határozott nemmel felelt. – És gondolom, ez fenyegetően hangzott – állapítottam meg. – Nem – mondta. – Inkább közönyösen. Egyszerű közlésnek hatott. – De ön mégis fél, ugye? Jól sejtem? – Nem félek... egyenesen rettegek. – Értem. És én miben lehetnék a segítségére, Satoshi? Nem sokat tétovázott. – Még nem tudom, de úgy érzem, nem merek itt maradni tovább. Ez a hívás túlságosan ijesztő volt. Sok barátom van, azt hiszem, van hová mennem. És a családom... Igen, lehet, hogy hazautazom Japánba a mamámhoz. Elhallgatott. Na és az iskola? – gondoltam. Mi lesz a tanulmányaival? Talán félbehagyja az egyetemet? – Komolyan így gondolja? – kérdeztem, de nem akartam befolyásolni. – Először ez jutott az eszembe. De aztán arra is gondoltam, hogy segítenem kell önnek a
nyomozásban. Mariko is biztosan így döntene a helyemben. Ő soha semmilyen helyzetből nem futamodott meg. Arra gondoltam, talán odautazom Coloradóba, és beszélgethetnénk még... talán el kellene utaznom Steamboat Springsbe, hátha ott jobban eszembe jutnak a régi dolgok. Mi a véleménye erről? – Azt hiszem, a Locardnál több mint szívesen vennék a segítségét – mondtam. – De nem tartja jó ötletnek, hogy Coloradóba utazzam, ugye? Meglepően jól tájékozódott a gondolataimban ahhoz viszonyítva, hogy alig ismertük egymást. Óvatosan fogalmaztam meg a válaszomat. – Most ez az epicentrum, Satoshi, ha érti, mire gondolok. A telefonhívás alapján nem hinném, hogy biztonságban érezhetné ott magát. Hosszasan hallgattunk. – De ha az utórezgésekre vagyok kíváncsi – vette át a metaforát –, akkor ez a legmegfelelőbb hely a megfigyelésre. Ön talán nem így gondolja? Hírtelen nem is tudtam, mit válaszoljak erre. Igazán jobb hasonlatot is találhattam volna. Hiszen a Kaliforniában élő emberek nálam jóval többet tudnak a földrengésekről. – Ha odautazom – kérdezte óvatosan –, ugye, akkor segít nekem? Számíthatok önre? – Hogyan gondolta ezt? – kérdeztem kitérően. Satoshinak két kérése volt. Először is az, hogy ajánljak neki megfelelő szálláshelyet, mert itt nincsen hol megszállnia. Felajánlottam neki a vendégszobánkat, de ez az ötlet nem tetszett neki. – És mi van, ha magát is figyelik? – kérdezte. Akkor Sam jutott az eszembe, és azt mondtam Satoshinak, hogy van egy barátom, akinél elalhat. A másik kérése az volt, hogy pénzre van szüksége egy repülőjegyhez Japánba, ha mégis úgy találja, nem érzi eléggé biztonságban magát itt, és úgy dönt, elhagyja az Államokat. Attól félt, figyelik, és nem akarta a hitelkártyáját használni ehhez, sem pedig az apját beavatni a titokba. Azt mondtam neki, majd megoldjuk valahogyan, ez igazán nem lehet gond. Előre is köszönte a segítségemet, aztán azzal zárta a beszélgetésünket, hogy amint eldöntötte, mitévő legyen, értesíteni fog. Aztán letette a telefont. Huszonhetedik fejezet Másnap vasárnap volt. Sam délután három óra tájban benézett hozzánk, és hívott, menjek el vele és a fiával, Simonnal. Azt tervezték, kipróbálják a sziklamászást a boulderi hegymászóklubban, ahol most nyitott hétvége van. Bár sohasem rajongtam különösebben a hegymászásért és az ehhez hasonló veszélyes sportokért, szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, hogy kikapcsolódjam. Bár én magam semmi pénzért ki nem próbáltam volna a mászást, elképzeltem, milyen lehet teljes felszerelésben igyekezni egyre csak feljebb és feljebb, dacolva a gravitáció törvényeivel. Végül mégis nemet mondtam a meghívásra, mert túl sok kötelezettségemnek kellett eleget tennem viszonylag rövid határidőn belül. Először is szerettem volna konzultálni A. J.-jel, megbeszélni vele mindazt, amit Satoshival és Joeyval való találkozásom során megtudtam. Hiába hívtam többször is A. J. számát, mindig csak az üzenetrögzítő felelt, és ezen arra kért, ha a Locarddal kapcsolatos ügyben keresem, hívjam fel Kimber Listert. A biztonság kedvéért én is hagytam neki egy kissé talányos üzenetet, kérve, hogy hívjon vissza, amilyen hamar csak lehetséges. Aztán – bár nem sok kedvet éreztem magamban ehhez – tárcsáztam Kimber számát is. – Kimber? Itt Alan Gregory Coloradóból. – Alan? Sajnos, éppen moziban vagyok – mondta. – Csodálatos ez a film. Meglepődött volt a hangja, de nem éreztem, hogy örült volna nekem. Mint megtudtam tőle, George Lucas Csillagok háborúja című remekét nézte éppen, nagy élvezettel. – Nahát, ez pompás – lelkendeztem. Nekem is kedvencem volt ugyanis ez a film. – Úgy van, ahogy mondja, ez a George igazi remeket alkotott ezzel a filmmel. Tudja, Alan, jó barátokkal megnézni egy ilyen kitűnő filmet olyan felemelő érzés, mintha karácsony lenne. Vagy legalábbis Halloween. – Sajnálom, hogy hétvégén kell zavarnom, Kimber, de van egykét olyan fejlemény az ügy
kapcsán, amely miatt tanácsra lenne szükségem, és A. J. számán csak az üzenetrögzítő válaszol. Azt mondta, keressem önt, ha fontos. Hosszas hallgatás után ezt kérdezte: – Miért is kereste őt egészen pontosan? – Lauren és én nemrégiben találkoztunk Joey Franklinnel, és szeretném, ha tudna erről valaki a bizottságból. – Igen? Van még valami? – Gondolom, A. J. Simes tájékoztatta önt arról, hogy nemrég beszéltem Satoshi Hamamotóval, Mariko testvérével... – Nem beszéltünk róla, de megkaptam a másolatot a jelentéséről, amit elküldött neki – mondta. – Akkor tud arról is, hogy Joey Franklin megerőszakolta Satoshit, ugye? – Igen, folytassa csak tovább, nyugodtan. Vagy tíz percig diskuráltam vele arról, milyen volt Joey Franklinnel találkozni. Kimber hozzáállása arra sarkallt, hogy folyamatosan beszéljek, így a végén már-már úgy éreztem magam, mintha a saját páciensem lennék. Ám a beszélgetés végére semmi olyasmit nem sikerült megtudnom, ami segített volna rajtam, és cseppet sem éreztem jobban magam. Igaz, amikor elbúcsúzott tőlem, nem azt mondta, amit én szoktam a pácienseimnek, hogy „Akkor találkozunk a jövő héten”, hanem ezt: – Kérem, tájékoztasson folyamatosan, amint történik valami. És még valami, Alan... – Igen? – Azt hiszem, jó, ha tudja, hogy A.J. nincs valami jól. Most történetesen kórházban fekszik, azért nem tudta elérni őt telefonon. Kérem szépen, ne zavarja őt ezekkel az apró-cseprő dolgokkal. Én vállalom a felelősséget helyette is. Úgyis beszélnem kell erről vele. Addig is tekintse úgy, hogy mostantól én vagyok a kapcsolattartója a Locard felé. Rendben? – Hát persze. És mi baja van A.J.-nek? – kérdeztem. Gyanítottam persze, hogy a sclerosis. Ha kórházba kellett mennie, az azt jelenti, rohamosan romlik az állapota. – Azt hiszem, nem esne jól neki, ha elmondanék önnek erről néhány további részletet. Majd átadom üdvözletét és jókívánságait. Rendben? Kérem, érje be most ennyivel. Ha nem én, akkor lesz majd valaki más, akivel tarthatja a kapcsolatot. Ha sor kerül arra, hogy a Locardnál valaki mást bíznak meg ezzel a feladattal, azonnal értesítem róla. Elhallgatott, én megköszöntem a segítségét és az információt. – És a kedves felesége? – kérdezte végezetül. – Remélem, jól van. Mary nagyon dicsérte. Azt mondta, keresve sem találhattunk volna jobb szakembert nála. – Ó, igazán megtisztelő. És köszönöm kérdését, Lauren jól van. Átadom neki a jókívánságát és a kedves szavakat, Mary dicséretét. *** Satoshi paranoiája ragályosnak bizonyult. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne, és nyilván az is feltűnik neki, miként alakul a bankszámlánkon az egyenleg. Valahogy nem éreztem jó megoldásnak, ha a mi megtakarított pénzünkből veszem ki azt az összeget, amelyre Satoshinak szüksége volt a repülőjegyhez. Kihez is fordulhatnék, ha hirtelen nagyobb összegre lenne szükségem? Ennél mi sem egyszerűbb. Átmentem Adrienne-ékhez. Ő éppen a paradicsompalántákat gyomlálta a kert végében. Olyan természetesen, mint ahogy egy kis lisztet kérnék tőle a sütéshez, úgy kérdeztem meg tőle, kölcsön tudna-e adni nekem kétezer dollárt. Megígértem neki, hogy hamarosan visszafizetem. Persze, jelentősebb összegről lévén szó, érdekelték a dolog részletei. Adrienne egyébként tökéletesen megbízott bennem. Tudtam, hogy nem annyira a pénz visszatérítésének garanciái érdeklik. Ő elég jól állt anyagilag, és meglehetős rendszerességgel adott kölcsön másoknak. Miután hosszas magyarázkodásba fogtam, hogy megnyugtató választ adjak a kérdésére, körülbelül a felénél bólintott, hogy megértette, és rendben van a dolog a részéről. Azt hittem, ennél azért nehezebben
fog menni. Engem a kertben hagyott, felsietett az emeletre anélkül, hogy levetette volna a sáros cipőt, én meg leültem a verandára Jonasszal játszani. Leesett az állam a csodálkozástól, amikor Adrienne odaállt elém, és azt mondta: – Ez itt ezernyolcszáz. A többit holnap megkapod. így jó lesz? Bólintottam. – Te ennyi pénzt csak úgy itthon tartasz? – kérdeztem meglepődve. – Miért? Arra nincs időm, hogy naponta bemenjek a városba, és apránként hazahordjam – így érvelt. Még mindig nem akartam hinni a szememnek. – Van széfed idehaza? – kérdeztem. – Gondolod, ha lenne, akkor elárulnám bárkinek is? Ne kutakodj már a dolgaimban, Alan. Mondd azt, hogy köszönöm és kész. – Köszönöm, Adrienne. Nagyon rendes tőled, komolyan mondom. És úgy is gondoltam. – Tudom – felelte büszkén, aztán térült-fordult, és azt mondta, még nem fejezte be a munkát a kertben. – Ti játsszatok csak nyugodtan, fiúk. *** Ha a betegeimnek sürgős mondanivalójuk van a számomra, a hangpostámon arra kérem őket, hagyjanak szóbeli üzenetet, vagy hívjanak fel a személyi hívómon, aztán visszahívom őket. A rendszernek több előnye és hátránya is van – így kétszer is meggondolják, mit tartanak igazán sürgősnek. Hétfőn fél négykor kezdett jelezni a készülék. Épp befejeztem egy kezelést, amelyet háromnegyed háromkor kezdtem el. Megvártam, míg a páciensem kiment, csak akkor néztem meg, ki keresett. Számomra ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Gondoltam, visszahallgatom az üzenetrögzítőt is, de azon egyetlen üzenet sem várt rám. Így hát ettől sem lettem okosabb. Felvettem a telefont, és tárcsáztam a kijelzőn látott számot. Az első csöngetés után halk hang szólt bele. – Igen. – Itt dr. Gregory. Valaki erről a számról keresett engem. – Helló, én vagyok az... Satoshi hangjára ismertem. Ezek szerint tényleg itt van Boulderben. – Satoshi? – kérdeztem. – Már itt is van a városban? – Inkább csak átutazóban. Olyan fáradt vagyok, hogy szinte remegek. De különben jól vagyok. Úgy érzem, segítségre van szükségem. Ugye, nem felejtette el, mit ígért... És nem mesélte el senkinek a történetemet? – Nem, azaz... A feleségem is a Locardnak dolgozik, ő már tudja, amit elmondott nekem. És annak az illetőnek is szólnom kellett róla, akiről a múltkor beszéltünk... Ő a kapcsolattartóm a Locarddal. De ettől eltekintve tartottam magam az ígéretemhez. – Ne vegye bizalmatlanságnak... – Satoshi, ha már itt van, hogyan keresheti a kapcsolatot magával a barátom? Tudja, akinél meghúzhatná magát egy időre, ha úgy gondolja. – Van személyi hívója? – Igen. – Akkor felírom a számát. Megmondtam neki. – És akkor megmondaná neki, hogy majd keresem? – kérdezte. – Persze. És tudja, mit? A pénzt is odaadom neki. Ezernyolcszázat már megszereztem. De egy-két napon belül meglesz a többi is. Hallottam, hogy elnyomott egy ásítást. – Köszönöm, az is elég most... Lehet, hogy nem lesz rá szükségem.
– Tehetek önért valamit? Nem válaszolt a kérdésemre. – Alig ismerjük egymást, és mégis megbízom magában. Ez nem rám vall – állapította meg. Furcsa, de úgy hangzott, mint valami vádaskodás. – Tudom, és igyekszem kiérdemelni – mondtam tréfásan. – Van azonban ennek a dolognak egy másik oldala is. Én is bízom önben. Nevetett, igaz, nem valami felszabadultan, inkább kissé idegesen. – Igaza van, én eddig nem is gondoltam erre. – Satoshi, tényleg azt gondolja, hogy Joey Franklin állhat a titokzatos telefonhívás hátterében? – kérdeztem komolyra fordítva a szót. – Nem. Annak alapján, amit az interneten találtam róla, nem hinném, hogy lenne mersze hozzá. De talán inkább azok a pénzemberek, akikkel körülveszi magát... Ügynökök, menedzserek, effélék, akik belőle élnek... Belőlük már annál inkább kinézem. – Lehet, hogy valamelyik szponzora. – Hogy érti ezt? Elmondtam neki, milyen sok ember érdekeit érintheti egy golfbajnok szponzorálása. – Erről nem sokat tudtam eddig – állapította meg. – Tehát ők sokat veszíthetnek akkor, ha Joey karrierje derékba törik, ugye? – Úgy van. És talán a vesztenivalójuk is több, mint Joeynak. – Ismer ilyen embereket név szerint vagy személyesen is? – Nem, sajnos, nem. – De nem lehet nehéz kideríteni, kik is ők. És ezenkívül is van még néhány ötletem. Tudja, semmit sem csináltam ma este, csak gondolkodtam – mondta. – Mit gondol, mekkora a távolság Denver és San Francisco között? *** Sam hat után néhány perccel keresett telefonon a rendelőmben. Épp indultam volna hazafelé. – Alszik, és úgy látszik, biztonságban érzi magát nálunk – mondta elégedetten. – Helyes és talpraesett lány. Szerencséje, hogy így alakult. – Hála istennek, hogy most jól érzi magát. Nagyon aggódtam miatta. De ezt ne áruld el neki, főleg ne telefonban. Hol van most? – Ha tényleg van okunk az aggodalomra, akkor azt hiszem, ez tipikusan az a kérdés, amelyikre nem célszerű válaszolnom – pirított rám. – Főleg nem telefonban. – Igen, igazad van, sajnálom. Ezt még meg kell szoknom – mondtam, és felsóhajtottam. – Legalább biztonságban érzi magát. Oda kell adnom neked valahogyan a pénzt. Talán ugorjak be az őrsre hazafelé? – Nem tartom jó ötletnek – felelte. – Tudod, mit, inkább ugorj be vele Sherryhez a virágüzletbe. *** Sam feleségét, Sherryt már hónapok óta nem láttam. Elég elfoglaltnak tűnt, amikor úgy húsz perccel a Sammel folytatott beszélgetés után beléptem a virágbolt ajtaján, amely a Pearl Street nyugati végében, a rendelőm közelében volt. Megöleltem köszönésképpen, aztán megállapítottam, milyen későre jár, és ő még mindig javában dolgozik. – A házastársi kéréseknek nem tudok ellenállni... – mondta derűsen. – Hallottál már ilyesmiről? Pokoli egy napom volt máskülönben. A főnökömnek fájt a foga, el kellett mennie az orvoshoz, így egész nap egyedül voltam. Ha valakitől azt hallod, milyen jó kereskedőnek lenni, ne higgy neki. Ugye, van nálad valami, amit oda kell adnom Samnek? – ekkor az órájára pillantott. – Nem akarlak sürgetni, de mindjárt mennem kell Simonért az óvodába. Máris késésben vagyok, és ezt nehezen viseli. Mit nehezen, szinte toporzékol dühében, ha késve megyek érte.
Előhúztam a borítékot és odaadtam neki. A válltáskájába tette, behúzta a cipzárt, aztán még a kezembe nyomott egy liliomcsokrot azzal, hogy adjam oda Laurennek. – Sam ragaszkodott ehhez – tette hozzá magyarázatképpen. Épp azt akartam mondani neki, hogy erre igazán semmi szükség, de rájöttem, hogy Sam így akarta indokoltnak feltüntetni a virágboltban tett látogatásomat. Nehogy már üres kézzel távozzak... Megköszöntem Sherrynek a csokrot, és ott maradtam vele, míg be nem zárta az üzlethelyiséget. *** Elég nagy volt a forgalom útban hazafelé. Minden döntésem rossznak bizonyult, hiába igyekeztem elkerülni a legnagyobb torlódást az utakon. A végén beletörődve, fásultan araszolgattam tovább a többi sorstársammal egyetemben. A Broadwayn egy autó elgázolt egy kerékpárost, ezért volt nagy a tumultus. Aztán kifogtam egy öreg Mercedest – valahogy elém került, és borzalmas erővel pufogta ki a koromfekete dízelfüstöt magából. Még felhúzott ablak mögött is szinte fuldokoltam tőle. Tudtam, hogy nem kellett volna áttérnem a Baseline-ra és onnan tovább a Fifty-Fifth Roadra. Egyszerűen éreztem, de másként képtelen voltam szabadulni a Mercedestől. Lauren már aggódott miattam, mert a szokásosnál jóval később érkeztem haza. Amint beléptem az ajtón, elém sietett. A csalódottságtól megnyúlt az arca, mert bár virágot hoztam neki, teljesen megfeledkeztem arról, hogy megbeszéltük, útközben hazafelé veszek neki egy spenótos pizzát vacsorára. Úgy néztem a saját kezeimre, mintha azok tehetnének róla, nem pedig én magam. – Rettentően sajnálom – mondtam lesütött szemmel, és így is éreztem. – Jól van, nincs semmi baj – mondta kissé neheztelve. – Az a fontos, hogy épségben hazaértél. – Tudod, mit? Menjünk el valahova vacsorázni. Meghívlak – ajánlottam. – Itt a közelben egyetlen igazán jó helyet sem tudok – vetette ellen. – Akkor visszamegyek a városba, és hozok neked pizzát. Ahogy megígértem. Tudom, nagyon ki vagy éhezve rá. – Ez butaság, Alan – mondta. – Egy óra alatt sem járod meg az utat. Nem is tudom, talán inkább összeütök valamit. Van itthon egy csomó konzervünk. Majd eszünk azt. Pontosan tudtam, hogy cseppet sem vágyik semmiféle konzervételre. A pizza volt az első számú kedvence. – Készítek neked rántottát, jó? – ajánlkoztam. – Megrakom mindenféle finomsággal. – Most valahogy nem kívánom a rántottát. Tudtam, hogy nem úszhatom meg ilyen könnyen. Megpróbáltam egy másik irányból taktikázni. – Satoshi itt van a városban – mondtam. És ez bejött, most már végképp nem akarhatta, hogy visszamenjek a városba. Megadta magát, én pedig készíthettem a rántottát. Spenóttal és különleges fűszerekkel, friss gombával ízesítettem az omlettet, vacsora után pedig desszert helyett megmasszíroztam Lauren lábát. Hamar elálmosodott, de miután lefeküdt, hirtelen éber lett, és olvasni kezdett. Én a laptopon dolgoztam a nappaliban, és újra átnéztem minden jegyzetemet a két lánnyal kapcsolatban. Valami nyugtalanított. Olyan érzésem támadt, mintha valami nagyon fontosat nem vennék észre, pedig itt van az orrom előtt. Bármi legyen is az, hiába szántam rá vagy negyven percet, most sem tudtam rájönni. Egyetlen dolog volt, amit elmulasztottam megtenni idáig, mégpedig az, hogy nem vettem fel a kapcsolatot a középiskolai tanárokkal, akik tanították annak idején a lányokat. A nevüket a videokazettán rögzített tévéinterjúkból tudtam meg. Az órámra néztem. Negyed tíz múlt. Úgy éreztem, talán még nincs túl késő ahhoz, hogy telefonáljak. Egy végzős egyetemista biztosan nem alszik még ilyen korán. Tárcsáztam Kevin Sample számát, Fort Collinsban. A hangjából úgy éreztem, kifejezetten örült a hívásomnak. – Épp holnap akartam keresni önt, Alan – mondta. – Larry bácsikám miatt. Hirtelen nem értettem, mi van Larry bácsival... Aztán eszembe jutott. Persze, a
meghatalmazás Brian Sample pszichoterápiája kapcsán... – Tehát beszélt a bácsikájával, és beleegyezett, hogy megírjuk a levelet? – kérdeztem. – Nem mondhatnám, hogy ilyen könnyen ment. Ő nagyon félt engem. Azt mondta, ő megírná, de azt szeretné, ha nem én közvetlenül kapnám meg a terápiáról az információkat, hanem előttem átnézné ezt valaki. Nem akarja, hogy apámról személyesen dr. Welle-től halljak. Írt egy levelet, amelyben felhatalmazza önt, hogy beszéljen dr. Welle-lel az apámról. És önnek is írt egy levelet, kérve, hogy csak akkor mondja el nekem, amit dr. Welle-től megtudott, ha úgy érzi, az hasznomra válik és valóban rám is tartozik. Remélem, így minden rendben, és önnek sem okozunk fölösleges munkát. Tudtam, ha nem utasítom vissza a kérését, akkor hamarosan időpontot kell kérnem Raymond Welle-től arra, hogy beszélgessen velem az egyik betegéről. És ez a beteg történetesen nem más, mint az a férfi, aki lemészárolta Welle feleségét... Sok mindenre vágytam már életemben, de erre a pillanatra cseppet sem. Ezt persze nem mondhattam el Kevinnek. – Persze, Kevin, megteszem, beszélek dr. Welle-lel, amint alkalmas lesz. – Köszönöm, dr. Gregory. Mondtam is a bácsikámnak, hogy biztosan szívesen megteszi, ha megkérjük. A dr. Welle-nek írt levelet már elküldte. Azt mondta, önnek is elpostázza a másolatokat. De ön keresett engem... – jutott eszébe. – Mit tehetek önért azok után, hogy eddig szóhoz sem hagytam jutni? Elmondtam neki, hogy szeretnék olyan tanárral beszélni, aki jól ismerhette Tamit és Mikót, aztán elsoroltam neki a szerintem szóba jöhető neveket. Megkérdeztem, emlékszik-e rájuk. Miután alaposan végiggondolta az elhangzott névsort, Kevin kettőt ajánlott: Stuart Birdöt, a korábbi igazgatót, és Ellen Leffet, aki az angoltanáruk volt. Mielőtt befejeztük volna a beszélgetést, megkérdeztem, ismerte-e Satoshit, Mariko húgát. Szinte éreztem, hogy elvörösödik. – Igen, igen – mondta. – Ő is sokszor velünk tartott. Csak néhány évvel fiatalabb, mint Mariko volt, talán hárommal. Nem emlékszem pontosan. Szeretett futni, síelni, mint ahogy én is. – Találkozott vele Mariko halála óta? – kérdeztem. – Tudja, mi történt vele azóta? – A család nagyjából akkor költözött el a városból, amikor mi is. Azt hiszem, ez 1990-ben lehetett. Próbáltam közeledni hozzá, segíteni neki, miután a nővérét meggyilkolták... De nem engedett, elzárkózott előlem. Pedig úgy éreztem, jól megértenénk egymást, végtére is hasonló a helyzetünk. De őt ez nem érdekelte. Szerettem volna további részleteket is megtudni tőle, de hiába kérdezgettem, azt mondta, semmi más nincsen, ami érdekes lehetne. Nem erőltettem tovább. – Gondolom, Joey Franklinnek is ugyanígy próbált segíteni. Hiszen az ő helyzete is hasonló volt. – Nem – mondta Kevin határozottan. – Joeynak meg sem próbáltam segíteni. Vele sohasem kerültem közelebbi kapcsolatba. *** Először Stuart Bird telefonszámát igyekeztem kideríteni, de a tudakozó nem tudott segíteni. Nem találtak ilyen nevű előfizetőt. Ellen Leff-fel azonban szerencsém volt: megkaptam a számát, és már az első csöngetés után fel is vette a telefont. Amennyire röviden csak lehetett, elmondtam neki, milyen ügyben és miért keresem, majd arra kértem, válaszoljon néhány kérdésre, amely fontos lehet a két lány meggyilkolásával kapcsolatban. Úgy éreztem, szinte örült a megkeresésnek. Mintha olyasmiről kérdezném, amiről régóta szívesen beszélt volna, csak senki sem volt kíváncsi rá. – Egy pillanat, hadd kapcsoljam ki a tévét, aztán várom a kérdéseit – mondta. Ellen közlékenynek bizonyult, biztosan eleve szeretett beszélni. Vagy fél órát tartott a beszélgetésünk. Már az elején éreztem, hogy semmi olyasmit nem fogok megtudni tőle, ami alapvetően megváltoztatná a Marikóról és Tamiról alkotott képet. Azt is elmondta, Marikót nem ismerte eléggé, és hosszasan szabadkozott ezért. Azért megköszöntem a segítségét. – Ó, igazán nem tartozik köszönettel nekem – mondta. Valósággal folyt belőle a szó. – Tudja, Alan, azóta is minden áldott vasárnap imádkozom a lányokért. Soha ilyen borzalmas dolog
nem történt még a városunkban, azt mondják az öregek. Aztán jött, ugye, ez a kettős gyilkosság, előtte meg ott volt Gloria tragédiája... Édes istenem... És a síbaleset, Doak Walker... Olyan jó ember volt szegény. Rettenetes. De az is egyértelmű, hogy Mariko és Tami halála volt a legborzasztóbb mindegyik eset közül. És tudja, néha olyan furán alakulnak a dolgok. A sors iróniája, szoktuk mondani. Hogy milyen fontos volt a két Franklin gyerek ennek a városnak az életében, az csak mostanra bizonyosodott be. Sokakat foglalkoztat, hogy Tami gyilkosa még mindig szabadlábon van... és sokan úgy érezzük, a halála olyan seb, amely soha nem gyógyulhat be. Most pedig... mintha mindenki szerelmes lenne Joeyba. A kis Joey... Én mindig azt hittem, fordítva történik majd. Tami angyali teremtés volt, az egész város imádta. Joey pedig állandóan csak bosszúságot okozott nekünk. Állandóan forgatott valamit a fejében, sohasem volt egyenes másokkal, igyekezett borsot törni az emberek orra alá, ha csak tehette. Most meg szinte a lába előtt hever az egész város. Nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, sokakkal beszéltem már erről. Ettől hirtelen kijózanodtam. – Igazán, Ellen? – kérdeztem. – Ezt kifejtené részletesebben is nekem? – Mire gondol? – Miért várták azt, hogy Joey csalódást okoz majd felnőttként? – Van nekem egy jó barátnőm, Jackie Crandall. Ő annak idején történelemre tanította Joeyt. Azt mondta, Joey a fekete bárány az osztályban. Az ő ötlete volt, hogy küldjük el a fiút dr. Wellehez terápiára. És lám, igaza lett, Joey végül is kiforrta magát. Ray Welle kitűnő munkát végzett vele. Őszintén mondom. Pedig annak idején szinte biztosak voltunk benne, hogy a Franklin fiú a bűnözés útjára lép. – És miért tartotta fekete báránynak őt a barátnője? Miért küldték terápiára dr. Welle-hez? – Miért olyan fontos ez? – kérdezte váratlanul. – Hiszen a valóság rácáfolt az akkori szóbeszédre. – Azért fontos nekem, mert szeretném megismerni a családot. Tami és Mariko szociális hátterét. Szinte suttogva folytatta. Hegyeznem kellett a fülemet, hogy mindent jól halljak. – Jackie azt mondta, sok csínytevése volt, de igazán akkor telt be a pohár, amikor kiderült, hogy lyukat fúrt a lányok fürdőjének a falába. Ő meg a Lopes fiú tették ezt, hogy titokban megleshessék a lányokat fürdés közben. Aztán jó pénzért megengedték a többi srácnak is, hogy leselkedhessenek. Annyira rászoktak erre, hogy sokszor a tanítási órákról is lógtak. Ez az egész kukkolás nekünk, tanároknak már-már beteges dolognak tűnt. Vagy önnek más a véleménye? A kérdése ott maradt a levegőben. Nem válaszoltam sem nemmel, sem igennel. Arra gondoltam, végre sikerült valami fontosat megtudnom – ha nem is Tamiról és Marikóról. Huszonnyolcadik fejezet Olyan váratlanul ért a felismerés, mintha beütöttem volna a fejemet egy éles peremű bútorba. Nagyot csaptam a homlokomra. Hát persze. Ez egyszerűen hihetetlen... Nem Tami Franklint és nem is Cathy Franklint kezelte Ray Welle, hanem Joeyt. Ezért tagadta teljes nyugalommal, hogy valaha is kezelte volna Tamit vagy Cathyt. És eggyel több ok volt ez arra is, hogy miért nem fogadta Satoshit pszichoterápiára, miután a lány azt állította Joeyról, hogy megerőszakolta őt. Újabb teendők várnak hát rám. Szerettem volna megtudni, mikor kezelte Welle Joeyt. És arra gondoltam, lehet, hogy a fiú akkor is járt még dr. Welle-hez, miután megerőszakolta Satoshit. Gyakran feltettem magamban a kérdést, milyen lehet pszichoterapeutaként dolgozni egy olyan kisvárosban, mint amilyen Steamboat Springs is. Még Boulderben sem volt egyszerű ez, pedig itt lakhatnak vagy százezren összesen. Az emberek élete sokakéval fonódik össze egy ilyen kicsi közösségben, a határok sokszor elmosódnak, és egy ennél is kisebb városban még jobban, még több szállal kötődhetnek egymáshoz az emberi sorsok. „A” beteg „B” betegről beszél, aki „C” beteggel jár, akinek az apja „A” beteg könyvelője, vagy történetesen magának a terapeutának a golfpartnere. És a pszichológus egyik pillanatról a másikra ott találja magát egy szövevényes
kapcsolatrendszer kellős közepén, miközben mindenki arra kéri, tartsa titokban a négyszemközt elmondottakat. És nem szabad engednie a kísértésnek, hogy befolyásolja akár az egyik, akár a másik páciensnek egy harmadikról kialakult véleményét. Már szinte fájt tőle a fejem, annyit törtem azon a kérdésen, hogy mi a terapeuta legjobb taktikája, ha „A” beteg „B” betegről beszél, és ha tudja, hogy „A” beteg történetesen megerőszakolta „B” beteget. Sokat gondolkodtam erről a kérdésről, arról, hogy mit is tettem volna Welle helyében. Arra a következtetésre jutottam, hogy Raymond Welle vagy még mindig kezelte Joeyt, vagy nem sokkal azelőtt hagyta abba Joey terápiáját, hogy Mariko elvitte hozzá Satoshit. Nyilván ezért nem vette fel őt terápiára. Ugyan mit tettem volna Welle helyében, amikor megjelent nála Satoshi, és egy másik betegét vagy volt betegét nemi erőszakkal vádolta? Miféle etikai és törvényes kötelezettségeknek kellett volna eleget tennem pszichológusként? Welle-hez hasonlóan, valószínűleg én sem ajánlottam volna segítséget neki terápia formájában akkor. Az ebből származtatható lehetséges konfliktusok száma ugyanis végtelenül sok. Párhuzamosan kezelni egy potenciális erőszaktevőt és annak vádlóját vagy áldozatát...? Nem, ezt a helyzetet biztosan nem vállaltam volna. Ám Welle-lel ellentétben én biztosan arra biztattam volna Satoshit, hogy keresse fel valamelyik kollégámat, aki nyugodt szívvel segíthet neki a továbbiakban, és amennyiben szükséges, terápiára is elvállalja. A törvényességi kérdések, amelyekkel Welle-nek szembesülnie kellett ekkor, sokkal kevesebbet nyomnak a latban, mint az erkölcsi aggályok. Welle nem adhatta tovább a Satoshitól kapott információkat a hozzájárulása nélkül, kivéve azt az esetet, ha Satoshi feljelentette volna Joeyt. Coloradóban így szól ugyanis a törvény. Welle esküt tett arra, hogy megőrzi a betegei, így Satoshi titkait is. Igaz, csak egyszer járt a pszichológusnál, de ezzel már ő is páciensnek minősül. Welle-nek tehát nem volt felhatalmazása arra, hogy bárkinek is beszéljen Joey bűntettéről. Azt is gondoltam, mivel kiskorú elleni erőszakról van szó, Welle-nek kötelessége lett volna jelenteni az erőszak gyanúját a rendőrségnek. Ha megalapozott volt a gyanú, hogy Satoshi kiskorúként nemi erőszakot szenvedett el, igenis bejelentési kötelezettség érvényes rá, és ez erősebb érv, mint az az elvárás, hogy orvos lévén megőrizze a beteg rábízott titkait. Ezzel csak az a gond, hogy a tett elkövetése idején az erőszaktevő, Joey Franklin szintén kiskorú volt – a törvény szerint legalábbis az. A korkülönbség Satoshi és közte nem olyan nagy, hogy kettejük aktusa pedofíl erőszaknak minősülhessen. *** Ezt követően egy másik szálon haladtam tovább gondolatban. Próbáltam kitalálni, hogyan gondolkodhatott Welle. Miért nem küldte tovább Satoshit egy másik pszichológushoz? A lány nyilvánvalóan akkor is tudta, hogy az erőszakon kívül érzelmi trauma is érte, és ennek nyilvánvalóan megvoltak a jelei rajta. Miért nem ajánlott neki terápiát? Talán csak időt akart nyerni, vagy szerette volna elkerülni, hogy a városban dolgozó kollégái értesüljenek arról, hogy Joey erőszakoskodott a lánnyal. Talán nem akarta, hogy tudják, olyan fiút kezel, aki nemi erőszakkal vádolható... Annak a lehetősége is fennállt, hogy Joey elmondta Welle-nek, mit tett Satoshival. Lehet, hogy a korábbi kezelések alkalmával beszélt is róla neki. Welle talán megakadályozhatta volna a történteket... Ha valóban így volt, és Welle tudott róla, de a történtek után nem értesítette a rendőröket, akkor ő is vétkes... Felelősségre vonható. Lehetséges, hogy Joeyt akarta mindenáron megvédeni? Vagy valami más oka volt? Talán önmagát kellett féltenie valamitől, vagy valaminek a következményeitől? Vagy nem is Joeyt, hanem valaki mást próbált megvédeni? Egyik kérdésre sem tudtam a választ, hiába törtem a fejem. És abban is biztos voltam, Welle biztosan nem fog segíteni nekem abban, hogy bármelyikre választ kapjak. Maguk az események sem álltak még össze teljesen a fejemben. Kilátástalannak láttam az egészet. Leültem hát a laptop elé, és megpróbáltam időrendbe szedni, hogyan következtek egymás után az események.
*** Valamikor 1988 ősze előtt Raymond Welle kezelni kezdi Joey Franklint. A pszichoterápia azt követően indul, hogy Joeyt rajtakapták, leskelődött a lányok után az iskolai fürdőben. Vajon volt-e más csínytevése is, ami miatt Joeyt terápiára utalták? Ezt nem tudhattam biztosan, de nagyon valószínűnek tűnt. Három nappal Tami és Miko eltűnése előtt (1988 őszének végén), Joey Franklin megerőszakolta Satoshi Hamamotót, aki még aznap elmeséli mindezt a nővérének, Marikónak. Kérdés, hogy Mariko elmondta-e Tami Franklinnek Satoshi titkát? Fura helyzet állhatott elő, ha így történt, hiszen az erőszaktevő Tami testvére. De ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki. Két nappal később Miko elkísérte Satoshit Raymond Welle-hez a birtokra. Akkor éjjel – alig néhány órával később – Miko és Tami eltűntek. Úgy tudni, a Strawberry park hévízi forrásaihoz mentek. Joey Franklin szerint legalábbis. Hónapokkal később került elő a lányok holtteste, nem messze Tami motoros szánjától. A keresést azonban nem a Strawberry park környékén folytatták, hanem feljebb, az Elk folyó völgyében, ahol a Welle- és a Franklin-birtok is van. Akárhonnan is néztem ezt az ügyet, bármilyen szempontból próbáltam is megközelíteni a történteket, mindig Raymond Welle-nél kötöttem ki. Mintha ő lenne a világ közepe. Ő kezelte Marikót. Terápián fogadta Joey Franklint, vagy épp befejezte az ő kezelését, és ezek szerint hivatalosan is kapcsolatban állt a fiú szüleivel – legalább az egyikkel, de valószínűleg mindkettőjükkel. Mariko kérésére krízisrendelésen fogadta Satoshit. Úgy tűnt, mintha mindenkivel kapcsolatban állt volna, akivel csak lehetséges – kivéve talán Tami Franklint. Úgy éreztem, valami másnak is történnie kellett Steamboat Springsben 1988 késő őszén, ez alatt a három nap alatt. 1988-ban Phil Barrett volt Routt körzet seriffje. Gloria Welle a birtok csinosításával és a lovaival volt elfoglalva. Raymond Welle sikeres praxist vitt a városban, és nemsokára induló rádióműsora gondolatával foglalkozott. Talán már arról is álmodozott, hogy egyszer majd indulni fog a szenátori jelöltségért. Ez a történet sehogy sem volt kerek. De mi lehet a hiányzó láncszem? Fogalmam sem volt róla. Egyszerűen csak éreztem, hogy itt valami másnak is történnie kellett, nagyjából ugyanebben az időben. És az is biztos, hogy a jelen eseményei mélyen gyökereznek a múltban. Satoshi Harnamotónak most, évekkel később ezért kell attól félnie, hogy valaki el akarja hallgattatni. Miért? Miért kell félnie éppen neki, aki semmiben sem volt érintett? Egyetlen választ találtam csupán a kérdésekre. Valakinek az az érdeke, hogy megakadályozza őt abban, hogy nyilvánosságra hozza, Joey Franklin megerőszakolta. Ez a régi eset elég lenne egy kettős gyilkosság motivációjának? Úgy éreztem, aligha. Nem ez az ügy megoldása. Ha Satoshi valaha is kiállna a nyilvánosság elé ezzel a váddal, amit eleve valószínűtlennek tartok, Joey simán letagadhatja az egészet. Ugyan miféle bizonyíték szólhatna ellene? Semmi az égvilágon. Ám, ha az ügy elég nagy port ver fel, és az országos sajtó is felkapja a hírt, Joeyt meghurcolhatják, ami ha csak ideig-óráig is, de sokat árthat a hírnevének, a karrierjének... Joeyt ismerve úgy gondoltam, biztosan kimászik a bajból. És a karrierje sem törik végérvényesen ketté. A hivatásos atléták közül nem egyet már szinte menetrendszerűen vádolnak különböző kisebbnagyobb bűntényekkel, doppingolással, és lám, a karrierjük jóformán töretlenül folytatódik. Sőt gyakran még meredekebben kezd felfelé ívelni, mint addig – mintha éppenséggel jót tenne az akaraterejüknek, felerősödik bennük a bizonyítási vágy. Ha nem a nemi erőszak kitudódásától való félelem mozgatja itt a szálakat, akkor mi? A kronológia, amelyet felállítottam, azt sugallta, hogy valahol lennie kell egy összekötő kapocsnak, egy láncszemnek, és ez nem más, mint Tami és Miko gyilkosának vagy gyilkosainak tulajdonképpeni indítéka. Valami, ami összeköti Satoshi történetét Tami és Mariko erőszakos halálával. Olyasmi lehet ez, amiről talán még Satoshinak sincsen fogalma. De mi? Hiába törtem a fejem, fogalmam sem volt róla. De azt már sejtettem, kinél kellene kérdezősködnöm erről. Tárcsáztam Sam számát. Amikor felvette a telefont, megkérdeztem, ébren van-e még a
vendég, és beszélhetek-e vele. Javasoltam, találkozzunk a városban. Míg Sammel egyeztettem, hol lenne ez a biztonságos hely, fax érkezett Mary Wrighttól Washingtonból, Lauren részére. Mary két kérdésben kérte Lauren tanácsát. Először is arról, miként szabályozza Colorado állam a házkutatási engedélyek kiadását, illetve a házkutatás végrehajtását, másodszor, hogy milyen körülmények között veheti fel a kapcsolatot az államügyésszel, és kérheti különleges ügyész kinevezését egy bűnügy kapcsán. Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, amikor azt olvastam a faxban, hogy a házkutatási engedély Raymond Welle otthonára vonatkozik, azaz a Selyemút birtokra. Úgy tudtam, amennyiben Welle nem járul hozzá a házkutatáshoz, Wright a helyi államügyész segítségét kérheti. Ebből feketén-fehéren kiderült a számomra, hogy Mary Wrighték is arra a következtetésre jutottak, Welle-nek biztosan köze van a kettős gyilkossághoz. Nem fogja kockáztatni a szakmai hírnevét egy megalapozatlan házkutatással. Azon tűnődtem, vajon mit találhatott Flynn és Russ, aminek alapján Mary Wrigth erre a döntésre jutott. *** Lauren már aludt, az asztalon hagytam neki üzenetet, hogy a városba mentem, ahol Sammel és Satoshival találkozom, aztán kocsiba ültem. Úgy beszéltük meg Sammel, hogy Sherry virágüzletében találkozunk. A kocsiban ülve, útban Boulder Valley felé arra gondoltam, vajon mit csinálhat most Raymond Welle. A kampányidőszak épp hogy csak elkezdődött, és ő eddig magabiztosan ült a nyeregben. Minden oka megvan rá, hogy úgy érezze, most is egyenes előtte az út a képviselőházba. Igaz, hogy a Washington Post kutakodik utána, mert vagy tíz évre visszamenőleg pénzügyi anomáliákat fedeztek fel a korábbi kampányai körül, de a tényfeltáró cikkek szerzője, Dorothy Levin riporter rejtélyes körülmények között eltűnt. Az, hogy a szállodai szobájában erőszakos cselekményre utaló jelek garmadája maradt hátra, még nem utal egyértelműen arra, hogy Welle-nek köze lenne az eltűnéséhez. Ám erre a hírre felfigyelhet az országos média. Az, ami egyelőre csak a Washington Post-ban és a denveri lapokban kerülhetett a címlapra, most bármelyik újságban főhír lehet... Ráadásul a Locard is aktivitást mutat, és keresi annak lehetőségét, milyen szerepe lehetett a szenátornak két fiatal lány halálában úgy tizenkét évvel ezelőtt. Satoshi Hamamoto, akit Welle is ismer, nemi erőszakkal vádolhatja meg Welle egyik volt betegét, és ez sem teljesen tiszta ügy. És most a Locard-féle nyomozás is olyan irányban folytatódik, ami a gyanú árnyékát vetheti rá. Úgy gondoltam, Welle-nek már nem sok zavartalan éjszakája lehet. Ha a Locard megkeresi Routt Country ügyészét, akkor azt nyilván megalapozottan teszi, és ha egyszer házkutatási engedélyért folyamodnak, kell lennie a kezükben olyan bizonyítéknak, ami arra utal, hogy Welle-nek köze van Tami és Mariko halálához. Ha mindent egybevetünk, Raymond Welle-nek nem volt valami jó hónapja ez a mostani. A körülmények ismeretében feltételeztem, hogy nem sok választási lehetősége maradt. Akkor dönt a leghelyesebben, ha önként hozzájárul ahhoz, hogy átkutassák a birtokát. Ha megtagadja ezt a Locardtól, azzal szinte beismeri, hogy van valami rejtegetnivalója ott. És a Locard akkor biztosan előrukkol azokkal a bizonyítékokkal, amelyekkel alátámasztották az ügyész megkeresését. Ennek pedig hamarosan az lesz a következménye, hogy a média felkapja a hírt. És a kampány időzítését tekintve, Welle-nek ez a lehető legrosszabbkor jön. *** Samék nem gyújtottak villanyt odabent, a virágüzletet így csak az utcai lámpa fénye világította meg valamelyest. Az odakint elhaladó járókelők árnyéka hosszan elnyúlva suhant végig a kirakaton, a pult előtti keskeny padlófelületen. A virágok édeskés illata szinte bódító volt, mintha több parfümfiola lenne elrejtve bennük. Valahogy kísértetiesnek éreztem az egészet. Szótlanul követtem Samet a hátsó helyiségbe, amelyet raktárnak használtak. Sherry itt szokta elvégezni a napi adminisztrációt. Satoshi már odabent volt. Amikor meglátott, felállt, odalépett hozzám, megölelt és gyors csókot nyomott az arcomra. Meglepett ez a bizalmas üdvözlés. Hálásan mosolygott Samre, aki nyilván már az első pillanatban
megnyerte a bizalmát. Sam nem sokat tétovázott, kerek perec megkérdezte: – Na, mi újság van, Alan? Satoshira néztem, úgy válaszoltam a kérdésére. – Épp most tudtam meg, hogy Raymond Welle kezelte Joey Franklint. Akkoriban, amikor az erőszak történt, Satoshi. Satoshinak a torkán akadt a szó. Nyelt egy nagyot, leszegte az állát, majd mély lélegzetet vett. Láttam rajta, olyan érzése van, mintha gyomorszájon vágták volna. Vagy egy percig tartott, mire sikerült összeszednie magát. – Miért? – kérdezte. – Miért volt erre szüksége? Őszinte kíváncsiság érződött a kérdéséből. – Az iskolában rendszeresen megleste a lányokat a fürdőben. És az sem lehetetlen, hogy nem ez volt az első ilyen jellegű cselekmény... – Akkor ezek szerint dr. Welle ismerte Joeyt, ugye? És nyilván azt is tudta, hogy... hogy mire képes – állapította meg. – Igen, feltehetően így van – mondtam. Sam megkérdezte, honnan tudom mindezt, én pedig beszámoltam neki az Ellen Leff-fel folytatott telefonbeszélgetésről. Arról, mit gondolt ő, Tami egykori angoltanára Joeyról, a fiú iskolai magaviseletéről. Satoshi arca feszült figyelmet tükrözött, miközben beszéltem, de nem nézett rám, inkább csak maga elé bámulva merengett. Úgy éreztem, felkavarodott benne a múlt. – Ez nem elég – állapította meg, amikor mondanivalóm végére értem. – Ez még nem ad magyarázatot arra, miért kaptam a fenyegető telefonhívást. Én nem tudom bebizonyítani, mit követett el ellenem Joey. Ha letagadja a történteket, és főleg, ha dr. Welle is tagadja, hogy tudomása volt erről, akkor én hiába is vádolnám meg őt azzal, amit tett. Az egész értelmetlen. Satoshi ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, mint jómagam, pedig nem tudhatott arról, hogy Joey előttem már letagadta azt is, hogy ismerte őt. – Én is így látom a helyzetet – mondtam végül. – Arra gondoltam, talán tud még valamit, Satoshi, ami eddig elkerülte a figyelmünket. Olyasmiről lehet szó, ami akkor talán jelentéktelen apróságnak tűnhetett, de mostanra megnőtt a jelentősége. Valami, ami miatt valaki most hirtelen fenyegetve érzi magát, és ezért akar önre ijeszteni. Satoshi felvonta a szemöldökét. – Mégis mire gondoljak? – kérdezte. Sam eltűnődve bólintott, és nyugtalanul fészkelődni kezdett a helyén. – Hát próbáljunk meg együtt rájönni, mi lehetett az – mondta. Odahajolt Satoshihoz, még halkabban folytatva, mint eddig. – Azt szeretném, ha ma este végigbeszélnénk, mi történt. Arra a néhány napra gondolok, ami a legérdekesebb lehet most a mi szemszögünkből. Hátha fény derül olyasmire, amiről eddig megfeledkeztünk. Vagy amiről kiderülhet, hogy fontos, pedig eddig jelentéktelen dolognak tűnt. Mit szól hozzá, Satoshi? Felőlem akár most is elkezdhetjük. Készüljön fel arra, hogy sok kérdést fogok feltenni közben, és lehet, hogy nem mindegyik tűnik fontosnak vagy idevágónak. Az a legfontosabb, hogy minél részletesebben megismerjük, mi történt akkor. Satoshi gondolkodott egy ideig a kérésen, aztán rábólintott. – Máris készen állok – mondta. – Felőlem elkezdhetjük. Sam felém fordult és azt mondta: – Alan, hoznál nekünk kávét, kérlek? Azt hiszem, ez eltart majd egy darabig. Biztosan van itt valahol a közelben egy kávézó, amit még nyitva találsz. És egy sör is jólesne. Kérdőn néztem Satoshira. – Én inkább teát kérnék, ha lehet – mondta. – És egy szendvicset. Sherryt is megkérdeztem, mit szeretne, aztán elindultam a Pearl Streeten. Meleg volt az éjszaka, de szemerkélt az eső. Az eget kémlelve arra gondoltam, ebből akár még vihar is lehet. A sok párától terhes volt a levegő, a hegyek fölött kék villám cikázott kísérteties fénnyel. A Peaberry's-t nyitva találtam, de a hely nem nyerte meg a tetszésemet, átsétáltam inkább a túloldalra, a Tridentbe. Ez olyan hely volt, ami miatt meg lehet szeretni egy várost. A hetvenes évek hangulatát idéző, kellemes, nem túl zsúfolt étterem. Hangulatos és családias. Éreztem, itt kitűnő
lehet a kávé, és ezenkívül gazdag volt a szendvics- és a süteménykínálat is. Samnek a kedvenc sörét vettem, nem is egy, hanem két üveggel. Hosszasan válogattam a szendvicsek közül, aztán meglepődve vettem tudomásul, hogy a teafélék külön étlapon szerepelnek, olyan sokfélét tartanak. Végül sima, aroma nélküli Darjeeling mellett döntöttem, amit Satoshi maga ízesíthet, kedve szerint. Amikor visszatértem a virágboltba, Satoshi hálásan nézett rám, miután letettem elé a gőzölgő teát. A keletiekre jellemző kecses mozdulatokkal látott neki, hogy kiáztassa benne a filtert és ízesítse. Huszonkilencedik fejezet Mióta ismertük egymást, Sam nem egy alkalommal szerzett már nekem óriási meglepetést, holott azt hittem, már tökéletesen ismerem őt. Esetlen, lomha mozgású, mackós férfi volt, de még erre is alaposan rácáfolt egyszer, amikor láttam őt táncolni a feleségével. Olyan könnyedén suhant a táncparketten, akár egy többszörös bajnok versenytáncos. Ami pedig a mostani meglepetést illeti... Nos, azt a fajta érzékenységet, figyelmességet, amelyet most Satoshi iránt tanúsított, soha nem tapasztaltam még nála. A pszichológus és a nyomozó egészen másképpen kérdezgeti az embereket. A rendőrnek az információ mindennél fontosabb és értékesebb. A nyomozó a tényeket keresi, míg mi, pszichológusok a tényekhez fűződő érzelmeket vesszük górcső alá. Számomra a tények olyanok, mint a kövek, amelyeken lépdelve átkelhetek egy patakon, miközben követem a páciensemet, aki mutatja az utat. Igyekszem kerülni az olyan helyzeteket, amikor a tények elfedik az érzéseket, illetve igyekszem ráérezni ezekre a pontokra, és előcsalni a páciensből az érzelmeit. Olyan ez, mint amikor az ember hagymát pucolva gondosan lefejti az egymást fedő héjakat. Az igazsághoz sajnos nem mindig férek hozzá. Egy vérbeli detektív, így Sam számára is mindennél fontosabb a tény. Számára ez a legtöbb, amit megtudhat. A tényekhez fűződő érzelmek háttérbe szorulnak. És őt elsősorban az hajtja, hogy kiderítse, mi történt – minden kérdése ebbe az irányba mutat. Amint kérdezgette Satoshit, vagy tucatnyi alkalommal vettem észre, hogy én bizony más irányban folytattam volna a beszélgetést. Ha az én kérdésemre rándul meg olyan fájdalmasan Satoshi szája, mint az imént, biztosan igyekeztem volna más mederbe terelni a diskurzust. Annikor belemélyednek az ujjai a saját combjába, mert a kérdésre válaszolva újra át kell élnie az egykori fájdalmat, én biztosan arra törekedtem volna, hogy oldjam a feszültségét. Sam is értett a testbeszédhez, de nem reagált rá, holott nyilvánvalóan ő is észrevette ezeket a jelzéseket. Végül – és ez hajnalban, negyed háromkor jött el – egészen biztosra vettem, hogy Sam jóformán teljesen más történetet rekonstruál a Satoshitól kapott válaszok alapján, mint én. *** Maga az erőszaktétel nagyjából ugyanúgy rajzolódott ki előtte, mint előttem is. Ám ő sokkal többet akart hallani erről. Leíratta vele pontosan a helyszínt, ahol az eset történt, egyik részletet a másik után húzta ki belőle, mint megannyi fájó tüskét. Na és mi van az esetleges szemtanúkkal? Biztos, hogy nem látta őket közben valaki? Hol volt a legközelebbi lakott hely? Milyen ruhát viselt Joey akkor? Levette bármelyik ruhadarabját, vagy csak kigombolkozott? Sam pontosan akarta tudni azt is, mit csinált Satoshi, miután Joey megerőszakolta. Hogyan ment haza? Mikor zuhanyozott le? Mit csinált a ruhájával, amit akkor viselt? Azt is tudni akarta, bekövetkezett-e Joeynál az ejakuláció vagy sem. Satoshi összeszorított szájjal hallgatta az újabb és újabb kérdéseket, és alig hallhatóan válaszolgatott. Egy alkalommal elkapta a tekintetét Samről és rám nézett, mint aki már olyan elviselhetetlen fájdalmat érez, hogy ehhez szüksége van segítségre. Láttam a tekintetében a könyörgést, és azt szerettem volna, ha kimenthetem ebből a helyzetből, de nem tehettem meg. Tudtam, hogy nincs más megoldás – Samnek igaza van, ezt egyszer végig kell csinálnia. És bár húsbavágóak voltak a kérdései, Samet sem lehetett volna érzéketlenséggel vádolni. Sőt nagyon is együttérző volt – Először nem tudtam, mi az... – mondta Satoshi. – Azt hittem, vér csöpög belőlem. Persze,
véreztem is. Mariko később elmagyarázta, mi volt az... Nem nagyon értettem, miért olyan fontosak ezek a részletek Samnek, de rábíztam a dolgot. Azt hiszem, tornáztatni akarta Satoshi emlékezetét, hátha közben eszébe jut neki olyan részlet is, amelyről addig elfeledkezett. Azt akarta, hogy olyan emlékekre bukkanjon, amelyek mélyebben voltak eltemetve a tudatában, és eltűntek nyomtalanul az idő súlya alatt és az emberi psziché természetes védekezési módja, az elfojtás miatt. Mert mi jöhet még ezek után? Sam nem tágított – ragaszkodott ahhoz, hogy Satoshi emlékezzen vissza arra a beszélgetésre, amelyet a nővérével folytatott a történtekről. Erre elég jól emlékezett, az emlékképek elevenek és élénkek voltak. És láttam rajta a megkönnyebbülést is. Azt mondta, nagyjából ugyanannyi ideig tartott elmesélni a történteket, mint ameddig maguk az események tartottak – vagyis mindössze néhány percig. Satoshi három-négy percre emlékezett. Sam azonban több mint egy órán át faggatta őt ugyanerről. Mit akart tenni Mariko azután, hogy megtudta, mi történt a húgával? Elmondta talán valaki másnak is? Elárulta volna a titkot, amit a húga rábízott? Talán a szüleiknek? Vagy Joeyval akart találkozni és szembesíteni őt a történtekkel? Satoshi meglepően türelmesen válaszolgatott Sam kérdéseire. Sorra felelgetett mindre, a legjobb tudása szerint. Voltak kérdések, amelyekre nem tudta a választ, mert nem emlékezett, máskor meglepően eleven emlékekről számolt be. Sam szinte megállás nélkül beszélt, és beszéltette őt, nem tartottunk szünetet közben. Engem is halálosan elfárasztott ez az egész. Legvégül Tami és Miko barátsága került terítékre. Erről Satoshi valahogy nehezebben beszélt, akadozott, keresgélnie kellett a megfelelő szavakat. – Ő volt Mariko első igazi barátnője itt, Amerikában – mondta. – Mielőtt Coloradóba költöztünk, Svájcban is éltünk néhány évet. Kettőt, ha jól emlékszem. És azelőtt otthon, Japánban laktunk. Amikor barátkozni kezdett Tamival, én féltékeny lettem rá. Tami mindent megtett Marikóért. Akár hazudott is a kedvéért, és iskola után szinte mindig együtt voltak. Éjjel otthonról telefonáltak egymásnak, suttogva, meghitten beszéltek, nehogy valaki meghallja. Sokszor hosszú órákon át tereferéltek. Egy idő múlva úgy éreztem, mintha már nem is lenne a testvérem. Tami fontosabb lett a számára. Én legalábbis úgy éreztem. Sokáig próbálkoztam azzal, hogy velük mentem. Szerettem volna mindig együtt lenni velük. Mintha attól féltem volna, különben még lemaradok valamiről. Síelni jártunk, a városba mentünk csavarogni, kirándulni a hegyekbe... És mindennél jobban szerettem volna egy olyan barátot, mint amilyen Tami volt Marikónak. De persze, a nővéremet is szerettem volna visszakapni. Sam úgy érezte, jó irányba tartunk. Sok újat tudott meg Satoshiról és Marikóról, rajtuk keresztül pedig Tamihoz is egyre közelebb kerültünk. Most csak ritkán kellett közbeszólnia, Satoshi szívesen beszélt erről magától is. Néha pontosítani kellett, amit mondott, ilyenkor sokáig gondolkodott a válaszon. Volt, hogy azt hittem, mára már végeztünk, de Sam ilyenkor újabb és újabb kérdésekkel állt elő. Egyszer csak megdörzsölte a tenyerét, és azt mondta: – Na, ezt a kérdést nézzük csak meg közelebbről is. Úgy láttam, arra törekedett, hogy új szemszögből is megnézzük ugyanazt a dolgot. És csakúgy sorolta a kérdéseket. Olyan érzésem volt, mintha tengerként hullámzana a kérdések özönétől a levegő körülöttünk. Hol mondta el Marikónak, mit tett vele Joey? És hogyan hozta elő ezt a témát? Mivel kezdte? És hitt neki a nővére? Mit mondott, mitévő legyen a történtek után? Satoshi szinte minden kérdésre tudta a választ, és most már ő maga is meglepődött azon, milyen apró részletekre is visszaemlékszik. Sam igyekezett közönyös maradni, de láttam rajta, hogy elégedett Satoshi teljesítményével. Én sokkal gyorsabban elfáradtam, mint ők – egyik ásítást a másik után nyomtam el közben. – Jól van – mondta Sam. – Akkor térjünk át arra a napra, amikor Mariko elvitte magát dr. Welle-hez. Emlékszik erre a napra, ugye? – Igen – hangzott a válasz. – Milyen volt az idő aznap?
Satoshi most először akart kitérni a válasz elől. – Ez miért lényeges? – kérdezte. – Nekem fontos, maradjunk ennyiben – mondta Sam. Satoshinak gondolkodnia kellett a válaszon. – Szép idő volt napközben, de aztán vihar közeledett – mondta. – Meleg volt az idő, sokáig egyetlen felhő sem látszott. A Sziklás-hegységben épp az ilyen fülledt meleg idő szokta előre jelezni a vihar közeledtét. November volt ugyan, de olyan meleg, mint egy szeptemberi napon. Hallgattunk, Sam várta a folytatást. – Szeretem az ilyen napokat – mondta Satoshi kis szünet után. – Egyszer, évekkel ezelőtt, emlékszem, olyan rekkenő meleg volt hálaadáskor, hogy sortot meg ujjatlan trikót viseltem egész nap, még futni is így mentem. Aztán hazafelé bementem a zöldségeshez, nagy hétvégi bevásárlásra, és mire kijöttem, majd megfagytam. Süvített a szél, a kocsi szélvédőjén fél centi vastagon állt a hó... Nem tudom, miért, de én szeretem az ilyen szélsőségeket. Én is így voltam vele, de most mélyen hallgattam. Sam órája úgy volt beállítva, hogy minden egyes órában pittyegett egyet. Most már hajnali kettő volt. Önkéntelenül is az órámra pillantottam. Satoshi épp azt mondta: – Emlékszem, állt egy kocsi dr. Welle birtokán, amikor kiértünk. Nem a háza előtt, hanem az istállók felé eső részen, ahol a cowboyok laktak. Azért emlékszem rá ilyen jól, mert Mariko külön is felhívta rá a figyelmemet. Tetszett neki az a kocsi. Ekkor sem Sam, sem én nem reagáltunk erre a részletre. Nem tűnt különösebben fontosnak. Satoshi folytatta az emlékezést, de kissé megváltozott mostanra a hangja. Őt is meglepte, mennyi minden jutott az eszébe erről a napról. – Tami édesanyjáé volt az a kocsi. Nem is tudom, milyen márkájú, de hófehér, az biztos. Egy gyönyörű hófehér autó... Mariko azt mondta, ez tetszik neki a legjobban az összes márka közül. És ez Mrs. Frankliné volt. Ezt Marikótól tudtam meg. Elmosolyodott, majd hozzátette: – Érdekes, ez eszembe se jutott azóta. Sam folytatta a kérdezősködést. – Szóval mit látott? – kérdezte. – Mrs. Franklin autója ott állt a másik ház előtt, az istállók közelében. Azt hiszem, Mrs. Franklin is kint volt a birtokon, amikor mi dr. Welle-nél jártunk. Sam folytatta a kérdezgetést. – Gloria... azaz Mrs. Welle is ott volt akkor? Látta őt, amikor ott jártak a birtokon? Satoshi megrázta a fejét. – Nem, senkit sem láttunk ott a doktoron kívül. De én különben sem ismertem Mrs. Welle-t. Ő az, akit ott a házban öltek meg, ugye? Agyonlőtték, ha jól emlékszem... Most én szóltam közbe. – Igen, ott halt meg. Satoshi, lakott ott a birtokon két házvezetőnő is. Egyiket sem látta aznap? – Nem – vágta rá habozás nélkül. – Na és a cowboyok? Welle-éknek két béresük is volt, akik egész nap, hétvégén is a birtokon tartózkodtak. Őket sem látta akkor? – Nem, csak dr. Welle-t láttuk. Mire gondol? Arra, hogy Mrs. Franklint felhívta a doktor, és elmondta neki, mit tett velem Joey, és az asszony ezért kocsiba ült és a birtokra hajtott? Nem, szerintem ez nem valószínű. Dr. Welle egész idő alatt velünk volt. Nem emlékszem rá, hogy elhagyta volna közben a helyiséget, és nem is telefonált. Nem, ebben egészen biztos vagyok. – Ezt a lehetőséget én sem tartom valószínűnek – mondtam. Satoshi oldalt hajtotta a fejét, így kérdezte: – Arra gondol, hogy dr. Welle és Joey édesanyja... szóval, hogy viszonyuk volt? Ezért tartózkodott az asszony a birtokon? Sam megvonta a vállát.
– Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy tényleg viszonyuk volt. Ez, bár nem tartom valószínűnek, sok mindent megmagyarázna. – Mint például? – Satoshi most már tényleg fáradt volt. Láttam, hogy egyre nehezebben tartja nyitva a szemét. – Mint például azt, miért nem biztatta önt arra dr. Welle, hogy jelentse a rendőrségnek, hogy Joey Franklin megerőszakolta – mondtam Sam helyett. *** Satoshi ezt követően kiment a mosdóba, mi közben bezártuk a boltot. Amint hallottam, hogy csukódott a mosdó ajtaja a lány mögött, azt mondtam Samnek: – Egyre inkább úgy érzem, hogy Welle-hez vezetnek a szálak. – Igazán? Nos, akkor folytasd csak – biztatott Sam. – Ha viszonya volt Joey anyjával, akkor elég nehéz objektívnek maradnia egy olyan ügyben, ami a szeretője fiát érinti. Sam megvonta a vállát. – Na, persze. És akkor mi van? Én ennek alapján még mindig nem értem, miért ölte volna meg a két lányt. – Mi van, ha Mrs. Franklinnek és Welle-nek viszonya volt egymással, és a két lány rájött? – Igen, és akkor mi van? Gondolod, hogy összedugták a fejüket és közösen úgy döntöttek, egy kettős gyilkosság árán megőrzik a titkukat? Gondolod, hogy egy szülő képes megölni vagy megöletni a saját gyerekét, miután az rájött egy féltve őrzött titkára? Nem hiszem. Akkor tele lennének a temetők a szülők által meggyilkolt gyermekekkel. Újabb ásítást sikerült elnyomnom, és végül azt az érvet is elhallgattam, hogy máris sokkal több a meggyilkolt gyermek, mint az rendjén való lenne. – Úgy látom, te nem nagyon bírod az éjszakázást, Alan – állapította meg. – Nem, ez igaz, de azt is el kell ismerned, hogy ez az ügy egyre kacifántosabb. – Persze – hagyta helyben Sam. – Úgy érzem, továbbra is egy helyben toporgunk. Gyanúsítottakat keresünk. És bizonyítékokat, és indítékot. Ma este talán csak egy igazán fontos részlet jutott a tudomásunkra. Hogy Mrs. Franklin kint járt aznap a birtokon. Ez talán elvezet minket a gyanúsítotthoz. De az is lehet, hogy sehová sem vezet. Lehet, hogy Welle a mi emberünk. De az sem kizárt, hogy nem ő az. Satoshi visszatért hozzánk. Sam érvelésének a végét hallotta csupán. – Én is ezt mondtam Alannek, Joeyval kapcsolatban, Sam. Alan már mondta, hogy arra gyanakszik, Raymond Welle-nek talán viszonya volt a nővéremmel. – Nem én gyanítom – helyesbítettem. – Állítólag ezt beszélték egy időben róluk a városban. – És most arra gyanakszik, hogy Welle-nek viszonya lehetett Joey anyjával, ugye? – kérdezte. Nem ült le, talán attól félt, különben elalszik. – Igen, ez lehet az egyik következtetésünk. – És ha mindkét feltételezés igaz? Vagy csak az egyik? És ha igen, melyik a kettő közül? Welle indítéka változhat, attól függően, hogy kivel volt viszonya... – Úgy van – mondta helyettem Sam. – Lehet, hogy mindkettejükkel viszonya volt. Az is lehet, hogy csak az egyikükkel, de az is, hogy egyikükkel sem. Most még semmit sem tudhatunk biztosan. *** Sam és Satoshi együtt léptek ki az utcára, aztán beszálltak az utcában parkoló öreg Jeep Cherokee-ba. A belváros szinte teljesen elnéptelenedett ekkorra, mindössze néhány járókelő beszélgetett az egyik bár bejárata előtt. Miközben kikanyarodtam a parkolóból, elfogott a nosztalgia. Arra gondoltam, hány kellemes, hangulatos kis étterem volt ezen a környéken hajdan, amikor ideköltöztem. És itt volt valaha az a csodálatos pékség is... Az épületeket lebontották, a vállalkozások többsége megszűnt. Hogy szerettem pedig itt enni. Az Aristocratban az omlett volt
kitűnő, a Dots Dinerben a szendvicsek. A pékségben a barna kenyér és a sütemények... Miután így elkalandoztam gondolatban, a ma este hallottakra összpontosítottam. Megpróbáltam összefoglalni, mit is tudtam meg. Én egyre inkább úgy éreztem, hogy dr. Welle nem zárható ki a gyanúsítottak köréből. Ám úgy tűnt, Sam másképpen látja a gyilkosságot, mint én. Kimerült voltam, képtelen a logikus gondolkodásra, úgyhogy amikor rájöttem, már Satoshi mondatait sem vagyok képes felidézni, feladtam. *** Csak másnap sikerült úgy-ahogy ismét összeszednem, amit megtudtunk tőle. Satoshi azt mondta, miután elmondta dr. Welle-nek, mi történt vele, a nővére szabályosan betuszkolta a kocsi hátuljába, mintha kisgyermek volna. Hazavitte és megpróbálta megvigasztalni. Teát készített neki, aztán cukorkával, csokival kedveskedett. Emlékezett rá, a kedvenc csokija volt. Sam elégedetten hallgatta, mert egyre több részletre emlékezett. Mariko azt tervezte, találkozik akkor este Tamival. Amikor úgy látta, Satoshi megnyugodott, magára hagyta őt. Satoshi az ablakból figyelte, amint távozott a házukból. Satoshi nem tudta, hol találkozott Mariko Tamival akkor este. És soha többé nem látta viszont a nővérét. Harmincadik fejezet Másnap reggel instant kávét ittam, miközben Lauren a mosogató előtt állt, háttal nekem, és mosogatás közben azt dünnyögte morcosan, bárcsak ő is megtehetné, amit én meg mertem tenni. Én is visszadünnyögtem: – Mit irigyelsz tőlem tulajdonképpen? Azt, hogy kimaradtam hajnali háromig? Akkor azt is irigyled, hogy milyen pocsékul érzem most, másnap magam, kialvatlanul? Lauren ennek ellenére sem tanúsított együttérzést irántam. – Szerintem nem Nescafét kellene innod reggelire akkor, hanem igazi, főtt kávét – jegyezte meg. A második csészén is túl voltam már, és még így sem tértem igazán magamhoz. Elnézést kértem Laurentől az ingerültségemért és a kimaradásért. Szerencsére nem volt haragtartó, hamar kiengesztelődött. Tudta, hogy nem másnaposság ez, csak a hosszas virrasztás eredménye. Sammel és Satoshival igazi maratoni beszélgetést folytattunk. Miután mindent elmeséltem neki, viszonylag részletesen, érdekesnek találta azt a lehetőséget, hogy a volt sógora és Cathy Franklin között intim viszony lehetett. Most nem volt időnk részletesebben is beszélni erről, mert Laurennek egy megbeszélésre kellett sietnie. A táskával a kezében, indulásra készen azt mondta: – Majdnem elfelejtettem, Alan. Flynn Coe keresett tegnap éjjel telefonon. Azt mondta, van egy kis meglepetése a számodra. Úgy tűnik, sikerült azonosítaniuk azt a titokzatos férfit, akire Dorothy a faxban utalt. Ellenőrizték a szállodán keresztül lebonyolított telefonhívásait, így eljutottak egy bizonyos Winston McGarrityhez. A telefonszámát felírtam, ott találod a hálószobában a noteszben. Hát akkor szia, én elmentem – mondta az órájára pillantva. – És szeretlek. Ja, van valami fejlemény ezenkívül is, de hogy mi, azt nem árulta el. Csak annyit mondott, hogy ismét megvizsgálták az egyik, eddig azonosítatlan mintát, és találtak valamilyen összefüggést. Ezért is szeretnék átvizsgálni a Welle-birtokot. Azt mondta, hamarosan mindent megtudunk. Azzal kiviharzott az ajtón. Aznap délelőtt két betegem kezelése között felhívtam ezt a bizonyos Winston McGarrityt. Steamboat Springs körzeti előhívója szerepelt a telefonszámában. Egy nő vette fel a telefont, akinek a hangja kissé emlékeztetett Lauren édesanyjáéra. – McGarrity Associates... – mondta. – Winston McGarrityvel szeretnék beszélni, kérem. – Mit mondhatok neki, ki keresi? – Dr. Alan Gregory vagyok. Hallgatás következett, majd újabb kérdés. – Ha valamelyik betege kárbejelentési igényével kapcsolatban keresi, dr. Gregory, akkor
hiába is kapcsolnám. Win... Mr. McGarrity már nem foglalkozik ilyen ügyekkel. – Nem, egészen másról van szó – válaszoltam. Hallgatott és várt, mintha mindenképpen el kellene mondanom neki, milyen ügyben keresem a főnökét. Én is vártam. Végül kettőnk közül ő unta meg hamarabb. – És akkor tulajdonképpen miről lenne szó? – kérdezte nyersen. Nem is tudtam, mit válaszoljak erre. Felkészületlenül ért a kérdése. – A McGarrity Associates egy biztosítási cég, ugye, jól sejtem? – Nem tudom, miért próbálkoztam ilyen idétlenül, de nem láttam a kiutat ebből a szerencsétlen helyzetből. – Biztosítási ügynökség vagyunk. A legnagyobb magánbiztosítási cég egész Routt Countyban. 1982 óta állunk ügyfeleink szolgálatában – hangzott a nyomdakész válasz. – És megtudhatnám, miféle biztosításokkal foglalkoznak? – Háztartási, gépjármű, életbiztosítás, baleset... vagyis mindenfélével. Talán valamilyen biztosítási ügyben keresi Mr. McGarrityt? Hallottam, hogy egy másik készülék is csöngeni kezd ekkor a helyiségben. A hölgynek magasra szökött a hangja, s azt mondta: – Bocsásson meg, de a másik vonalon is beszélnem kellene. Megtudhatnám végre, milyen ügyben keresi Wint? Úgy éreztem, sohasem fogok túljutni ezen az első akadályon. Egy titkárnőn, aki szinte hétfejű sárkányként őrzi a főnöke irodáját. Ha ez így megy tovább, személyesen sohasem beszélhetek Winston McGarrityvel. Ekkor eszembe jutott a megoldás. – Kérem, mondja azt neki, hogy Gloria Welle miatt keresem. Mire ő: – Gloria Welle ügyében? Igazán? Uramisten. Egy pillanat, máris kapcsolom... – Halló – szólt a kagylóba egy kellemes férfihang. – Itt Win. Lágyabb volt a hangja, mint az enyém, és halkan, visszafogottan beszélt. – Mr. McGarrity, az én nevem... – kezdtem, de ő közbeszólt. – Win. Ha kérhetem, szólítson csak így. A Mr. McGarrity megszólítás az édesapámnak jár ki. Ön pedig... – Dr. Gregory. És szólítson csak nyugodtan Alannek. – Nos, Alan, mit tehetek önért? Louise-tól már tudom, hogy nem vásárol és nem is akar eladni nekünk semmit. És remélem, nem is reklamálni akar... Elmosolyodtam. – Igyekszem minél rövidebb lenni – ígértem. – Nemrégiben találkozója volt a Washington Post egyik riporterével, akinek a neve... – Dorothy Levin. Dorothy – mondta. – Nagyon sajnálom, ami vele történt. Iszonyatos dolog. Nagyon kedveltem őt, bár csak nemrég ismertem meg. Igaz, kissé túl gyorsan beszélt, és sokat dohányzott. Mondtam is neki, hogy sokkal kevesebbet kellene fizetnie az életbiztosítására, ha leszokna a dohányzásról. De persze hiába beszéltem neki. A dohányosok már csak ilyenek. Szenvedélybetegek. De nagyon kedveltem őt. A bajban igazi tragédia, hogy alulbiztosított volt, amikor eltűnt. A fiatalabb ügyfelekkel sajnos gyakran ez a helyzet. Az az igazi tragédia, gondoltam, hogy meghalt, nem az, hogy alulbiztosított volt. – Én is nagyon kedveltem őt, Win. A találkozójukra, ha jól sejtem, egy nappal azelőtt került sor, hogy... – Nem is igen beszéltem vele. Együtt vacsoráztunk egy kellemes kis helyen, az Antaresben. Ismeri? Talán járt is már ott? – Még mielőtt igent mondhattam volna, folytatta: – Nos, ha legközelebb erre jár, ne hagyja ki. Rám is hivatkozhat, ha esetleg épp nincs szabad helyük. Vagy épp ellenkezőleg, akkor fogják letagadni, hogy van üres asztal, ha rám hivatkozik – nevetett. – Nagyon finom a vegyes sülttál. Dorothy is ezt kért a javaslatomra. És nagyon ízlett neki. Nekem legalábbis úgy tűnt... – Megtudhatnám, miről beszéltek? – kérdeztem. – Miért gondolta... – Miért gondolta rólam, hogy tudok valamit, ami érdekes lehet a Washington Postnak? Most már sokkal kevésbé zavart, hogy rendre közbeszólt, mint eleinte. Szinte vártam, hogy
minden mondatomat ő fejezze be helyettem. És el kell ismernem, kitűnően csinálta – jó emberismerőnek bizonyult. – Nem is tudom pontosan... Valaki megadta neki a nevemet. Én itt lakom egy ideje. Sok barátot szereztem az évek során. Szerencsém volt, olyan telek volt a birtokomban, ami a síközpont fejlesztésekor egyszer csak nagyon sokat kezdett érni. De persze volt olyan ingatlanom is, amivel nem jártam valami jól. Nevetett. – Az üzleti sikereim persze nem feltétlenül érdekesek egy olyan újság számára, mint amilyen a Washington Post. És furcsa mód egyetlen újságíró sem akar velem beszélgetni azokról a hibákról, amelyeket elkövettem. Dorothy soha el nem árulta volna, kitől és milyen apropóból kapta meg a nevemet. Kiderült, hogy Ray Welle kampányáról szeretett volna beszélni velem, annak is a finanszírozási oldaláról, főleg a tíz évvel ezelőtti kampányról. Nem sokat beszéltünk, mert ezzel kapcsolatban nem volt mit mondanom neki. Nem álltam közelebbi kapcsolatban Welle-lel, sem akkor, sem azóta. Ismét felnevetett, szinte menetrendszerűen. – Sőt, az az igazság, hogy most sem tartozom Welle táborába. – És miután ezt megbeszélték és tisztázták, hirtelen Gloria Welle halálára terelődött a szó? – kérdeztem némi éllel. Erre nem számított. Amikor ismét megszólalt, rekedtes volt a hangja, mintha kiszáradt volna a torka. – Ezt meg honnan tudja? – kérdezte. Először lódítani akartam neki valamit, aztán lemondtam erről. – Dorothy egyik éjjel, azaz pontosan az eltűnése előtti éjjel faxot küldött nekem, és ebből következtettem erre. Azt is mondta, találkozik valakivel, akinek különleges teóriája van Gloria haláláról. Tudta, hogy engem érdekel ez az ügy. – Igazán? És miért? – kérdezte. – Furcsa érdeklődési köre van. Már vártam a kérdést. – Mondtam neki, hogy nemrégiben összeismerkedtem Kevin Sample-lal. – Ó – mondta, és most kivételesen csak ennyire tellett tőle. Most még halkabb lett a hangja. Egészen oda kellett szorítanom a fülemhez a kagylót, hogy jól halljam. Win azt kérdezte ekkor: – És mi van a sráccal? – Állatorvosnak tanul, a Fort Collinsba jár. És jól van, jobban is, mint a történtek ismeretében gondolná róla az ember. – Remek, örömmel hallom – felelte. Őszintének éreztem. – Ha az embernek úgy kezdődik az élete, mint ezé a fiúé... akkor szinte törvényszerű, hogy az apához hasonlóan az ő élete is kisiklik. De biztosan nem akar találósdit játszani velem, Alan, úgyhogy elmondom, mit meséltem Dorothynak Gloria haláláról. Nincs ebben semmi rossz. Az az érdekes, hogy alig egy héttel azelőtt, hogy meggyilkolta Gloriát, Brian Sample felhívott engem és afelől érdeklődött, miféle kiegészítő életbiztosítást köthetne a meglévő mellé. – Igazán? A saját nevére? – Úgy van, a saját nevére. A kedvezményezett pedig a felesége. Tudtam, persze, hogy mi történt velük, akkoriban az egész város másról sem beszélt. Tudtam a fia rettenetes balesetéről, és Brian öngyilkossági kísérleteiről is. De végighallgattam, udvariasan, mint minden ügyfelet. Amikor befejezte a mondandóját, megmondtam neki, mire számíthat. Készséggel elfogadtam volna az igénybejelentését telefonon, vagy faxon is. De azt is elmagyaráztam neki, hogy nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik biztosító társaság, amelyet képviselünk, szívesen kötne vele kiegészítő életbiztosítást a történtek után. – Az öngyilkossági kísérletére gondol? – kérdeztem. – Pontosan. – És aztán? – Aztán? Feltett nekem néhány kérdést arra vonatkozóan, hogyan is működik egy ilyen kötvény, én mindent részletesen elmagyaráztam neki, és ő, azt hiszem, megértette – mondta. – Nem
értett ezekhez a dolgokhoz, így például azzal sem volt tisztában, hogy ha sikerrel járt volna az öngyilkossági kísérlete, a fia akkor sem kapott volna semmit utána. Ezt a biztosítást nem sokkal a fia balesete előtt kötötte meg nálunk... – Vagyis nem telt el elég idő a szerződés megkötése óta? – Úgy van. Azért van ez a két kikötés, hogy ne történhessen meg az, hogy valaki egy szép napon besétál hozzánk, életbiztosítást köt, aztán felakasztja magát. A kivárási időszak Brian esetében sem telt még le akkorra. Erre sem emlékezett, pedig elmondtam neki, amikor megkötöttük az eredeti szerződését. Nos, én mindenesetre válaszoltam minden kérdésére. És a végén nem győzött hálálkodni. Többször is megköszönte a fáradozásomat. Brian mindig is igazi úriember módjára viselkedett, és nem volt ez másként aznap sem. Egészen addig, míg ki nem derült róla, hogy mire képes. Megölte Gloriát... – Gondolja, hogy arra számított, ő is meghal, miközben a Welleranchon tartózkodik? Lehet, hogy előre eltervezte a halálát? Mit gondol, mit forgatott a fejében? Talán ezért akart kiegészítő biztosítást kötni önökkel? – Más épkézláb magyarázatot nem találok rá. Vagy ön igen? – Nem, uram – mondtam. – Én sem. És arra gondoltam, talán valamivel okosabb lettem ezzel a beszélgetéssel. *** Igen, a Gloria-ügynek most már több értelme volt. Legalább egy héttel azelőtt, hogy elindult a Selyemút ranchra, Brian Sample eldöntötte magában, hogy bosszút áll Raymond Welle-en. Feltételezte, hogy a látogatása halállal fog végződni. Nemcsak Gloriáéval, hanem a sajátjával is. Mivel elég kockázatosnak találta a tervet, szerette volna minél jobb feltételekkel módosítani az életbiztosítását, mielőtt túszul ejtette Gloria Welle-t. Legutóbbi találkozásunkkor Kevin Sample az apja optimizmusáról igyekezett meggyőzni engem, és arról, hogy a halála napján nem volt öngyilkossági szándéka. Ez szerintem annak a jele, hogy a mániás depresszió a szokásos módon átcsapott egyfajta egzaltált állapotba. Optimistának azért tűnhetett, mert már tudta a kiutat. A hozzá hasonló betegeknél rendszerint az történik, hogy kifejezetten optimistának tűnnek, amikor már javában készülnek az öngyilkosságra. Miután az egyén eltökélte, hogy végez magával, feldobott hangulatba kerül a tervezéstől. Sok családot és számos terapeutát megtévesztett már ez a nagyfokú hangulatjavulás. Mert ezt szeretné, a környezet hajlamos azt hinni ilyenkor, hogy az önpusztító hajlam alábbhagyott, vagy akár teljesen meg is szűnt. Igen, valószínűleg ez történhetett azon a napon is, amikor Kevin Sample együtt reggelizett az apjával. Brian Sample azért volt beszédesebb és közlékenyebb akkor reggel, mert már megszületett a fejében a terv, amelyet a lehető legjobb megoldásnak tekintett minden problémájára. Ekkor már azt is tudta, hogyan vethet véget az életének. És ez a terv nem az önkezűségről szólt. Kevin persze bizakodó volt, szerette volna azt hinni, hogy amit látott és tapasztalt aznap reggel, igaz, és az édesapja sokkal jobban van. Ám a reggeli közben Brian arra gondolt, lám, mégsem csődtömeg ő, mint azt gondolta. Egy csapásra megoldódik minden problémája – megszabadul a depressziótól, az életétől, és ugyanakkor gondoskodik a családja jövőjéről. Nem csoda, hogy amint rájött erre a megoldásra, hirtelen megkönnyebbült tőle. Olyan tervet eszelt ki, amellyel bebiztosította magát. Egyetlen kérdés maradt mindössze megválaszolatlanul ezzel kapcsolatban, amit továbbra sem értettem. Miért kellett Gloria Welle-t is magával vinnie a túlvilágra? Úgy éreztem, erre a kérdésre egyedül Brian Sample tudhatja a választ. Aztán eszembe jutott, hogy előző este megígértem Kevin Sample-nak, hogy utánajárok, mit írt Raymond Welle az apjáról a pszichoterápia során. Talán sikerül megtudnom még valamit Brian Sample titkairól. V. rész
VENDÉGSÉG Harmincegyedik fejezet Nem lepett meg különösebben, hogy Kimber Lister nem hívott vissza azonnal, miután üzenetet hagytam neki a rögzítőn. Azt kértem ebben, tudassa velem, milyen A. J. állapota. Tapasztalatból tudtam, hogy A. J. nem szívesen beszélt az egészségi állapotáról, és csak kevesen tudták róla, hogy miféle betegség gyötri évek óta. Amikor Kimber visszahívott, magától meg sem említette A. J.-t. Arról tájékoztatott, hogy Coloradóba utazik, hogy koordinálja a házkutatást a Selyemút-birtokon. Tudta, hogy van egy vendégszobánk, és megkérdezte, itt aludhatna-e nálunk egy éjszakára, mielőtt továbbutazik a hegyekbe. Először meglepetésként ért a kérése. Nem sokáig gondolkodtam rajta, de értetlenkedtem – nekem valahogy nem olyan embernek tűnt, mint aki egy jóformán vadidegentől ilyesmit kér. Úgy éreztem, ő az a típus, aki a legkiválóbb útikönyvekből gondos utánajárást követően választja ki magának a legmegfelelőbbet a szálláslehetőségek közül. Nem voltam valami lelkes, de azt feleltem, persze, szívesen látjuk, és nagyon örülünk a megtiszteltetésnek. Megköszönte, aztán azt mondta, csütörtökön késő délután érkezik, és kérte, mondjam el pontosan, hogyan is lehet eljutni hozzánk a reptérről. Megkérdeztem, számíthatunk-e még valaki másra is a Locardtól, vagy egyedül érkezik. – Igen, jönnek mások is – mondta. – De ők máshol szállnak majd meg. A következő lépésünknek ugyanis fontos politikai vonatkozásai is vannak, és ezért a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk ebben az ügyben. – Úgy értsem, azért, mert valószínűsítik, hogy dr. Welle érintett az ügyben? – kérdeztem. – Pontosan fogalmazott, Alan – mondta. – Feltételezzük dr. Welle érintettségét az ügyben. Kimber egy Lincoln Town Car márkájú autóval érkezett hozzánk, úgy félórával azután, hogy hazaértem a rendelőből. A kocsi sötétkék volt, az ablakok sötétek, a sportos mozgású sofőr fürgén emelte ki Kimber poggyászát a csomagtartóból. Két kicsi, mézsárga bőrtáska volt minden. Nem láttam, hogy Kimber fizetett volna a fuvarért. A kocsi után sokáig porzott még az út. Készültünk Kimber fogadására, amennyiben Emilyt ideiglenesen átköltöztettük Adrienneékhez. Kitartó ugatását azonban így is késő estig hallatta, ezért úgy döntöttem, talán mégis jobb lesz, ha bemutatom egymásnak őt és a vendégünket. Kimber kurtán fogott kezet, a tenyere nyirkos volt. Észrevettem, hogy különben is izzadt – apró cseppek gyöngyöztek az állán és a homlokán is. Felszegve tartotta az állát, mintha túl szoros lenne az ingnyaka, pedig be sem gombolta rajta a felső két gombot. Farmeringet viselt és farmernadrágot. Arra gondoltam, talán a magasságváltozás okozhatja ezt nála, de tévedtem. Más oka volt a tüneteknek. – Nincs ellenére, ha most rögtön bemegyünk a házba? – kérdezte, és nyelt egy nagyot. Bár mosolyt erőltetett az arcára, a máskor erőteljesen zengő hang most üresnek, erőtlennek tűnt. – Hát persze – mondtam. – Fáradjon beljebb, mutatom az utat. A ház nyugati bejárata felé vettük az irányt, aztán a nappaliba érve hellyel kínáltam a vendéget. Az időjárás igencsak szeszélyesen alakult aznap. Az ég délelőtt még ragyogó kék volt, de a távoli vízválasztó hegység fölött szinte egész nap folyamatosan villámlott. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Újabb villámok cikáztak a közeli hegyoldal fölött, aztán mennydörgés rázta meg az egész környéket. A hegyek ezt mély morajlással visszhangozták. Úgy tűnt, Kimbert ez cseppet sem zavarja, pedig biztos voltam benne, hogy a vihar előtti nagy páratartalom miatt izzad annyira. Az ablak előtt, annak háttal ülve foglalt helyet. Felajánlottam neki, hogy hozok egy kis innivalót, és ő egy nagy pohár hideg víz mellett döntött. Mire visszatértem a pohárral a nappaliba, Kimber már a száján át vette a levegőt, a mellkasa szeszélyesen hullámzott minden egyes lélegzetvétellel. Úgy láttam, az egyik szemhéja is rángatózik közben. Leültem vele
szemben, és letettem elé a poharat. – Kimber – mondtam olyan hangon, mintha a rendelőmben lennénk, és ő az egyik páciensem volna. – Jól van? Felvonta az egyik szemöldökét, és azt mondta: – Nem, egyáltalán nem vagyok jól – nyelt egy nagyot. – Arra gondoltam, talán van egy olyan helyiségük, ahol... pihenhetnék egy kicsit... Ahol lehetőség szerint el lehet sötétíteni az ablakot... Az ideális lenne. – Hát persze. Felálltam, és kértem, hogy kövessen. Lementünk a földszintre a vendégszobába, s miután leheveredett az ágyra, összehúztam a sötétítőfüggönyt. Szinte éreztem, mennyire megkönnyebbült, hogy teljesülhetett ez a kívánsága. – Igen, ez jó lesz, azt hiszem – mondta zihálva. – Csak pihenni szeretnék egy keveset. Már elszoktam az utazástól. – Biztos, hogy magára hagyhatom, Kimber? – kérdeztem aggódva. – Nincs szüksége valamire? Én az emeleten leszek. Itt nyugodtan pihenhet, ameddig csak jólesik. Majd vacsora közben megbeszéljük, amit kell. – Nagyon kedves öntől, Alan – mondta –, és nincs szükségem semmire, köszönöm. Amikor behúztam az ajtót, még láttam a mozdulatát, amellyel a feje elé emelte a kispárnát. Lauren is hamarosan megérkezett a munkából. A kocsiját a Russ Claven vezette Ford Taurus követte. És elöl ott ült Flynn Coe is. Flynn ma napsárga színű kötést viselt a szemén. Amikor közelebb ért hozzám, kiderült, hogy kordbársony az anyaga. Én épp odakint voltam az udvaron, Emilyvel és Jonasszal játszottam. Felváltva teniszlabdát dobáltunk a kutyának, aki imádta ezt a játékot. Amikor láttam, hogy két kocsi közeledik, hazakísértem Jonast. Lauren szállt ki elsőként, a nyomában Russ-szal és Flynn-nel. Megölelt, és azt kérdezte halkan: – Mondd csak, vártuk mi őket? – Nem – súgtam vissza. – Kimber máris megjött. Odalent van a vendégszobában, lepihent. Nagyon rosszul nézett ki, amikor megérkezett. Komolyan aggódom miatta. – Értem – mondta komor arccal, és megsimogatta Emily fejét, hogy megnyugtassa, mert a kutya egy idegen jelenlétét is nehezen viselte, hát még háromét egyszerre. Flynn ért oda hozzánk hamarabb. – Kértem Russt, hogy szóljon ide, ne érjen váratlanul titeket a jövetelünk, de csak útközben jutott eszébe, hogy ezt bizony elfelejtette. Remélem, nem alkalmatlankodunk – mondta, miután elnézést kért tőlünk. – Sajnálom, hogy így történt. Motelben szállnánk meg, ha van itt a közelben egy. Mire én: – Nem lenne az ellen semmi kifogásunk, hogy itt aludjatok, Flynn, de Kimber is épp ma érkezett. Odabent van a vendégszobában, lefeküdt, hogy kipihenje az út fáradalmait. – Micsoda? – Flynn-nek elkerekedett a szeme. A reakciója meglepett. Nem értettem. – Lauren és én nem tudtunk arról, hogy jöttök, Flynn – mondtam. – Amikor Kimber megkérdezte, itt alhat-e, igent mondtunk. – Nem is ezen csodálkozom – mondta Flynn, majd Russhoz fordult. – Gondoltad volna, Russ? Kimber itt van. Russ épp akkor nyitotta fel a csomagtartót. – Micsoda? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Ugye, most vicceltek? Itt van, úgy érted, Coloradóban? Vagy itt, Boulderben? – Egészen pontosan itt, a házunkban. – Ez nem valami ugratás akar lenni? – kérdezte. – Sohasem feltételeztem volna róla ilyesmit. – Miért? – kérdezte Lauren. Továbbra sem értettük, mit nem értenek ezen. – Úgy tudtuk róla, hogy még a házát sem szívesen hagyja el – mondta Flynn. – Sőt az is
biztos, hogy mióta ott lakik, nem hagyta el a várost. – Legfeljebb egy-két utcányi távolságra hajlandó kimozdulni otthonról – tódította Russ. – Ez valami vicc? – kérdezte Lauren. Most állt össze a fejemben a kép. A tünetek – az izzadás, az idegeskedés, a légzés megváltozása... Hát persze, ez nem a magasságtól van, mint gyanítottam. És a migrénes fejfájásra utaló mozdulat, amikor a párnát a fejére tette, mintha az tompítaná a fájdalmakat... Ez bizony pánikroham. – Agorafóbiás, ugye? – szaladt ki a számon önkéntelenül. – Úgy van – mondta Russ. *** Jonasszal hosszasan egyezkedtem arról, mi legyen Emilyvel. Én szerettem volna itthon tartani őt, Jonas meg odaát a kertjükben. És sikerült a következő kompromisszumra jutnunk: vacsoráig ott maradhat náluk. Miután csatlakoztam a többiekhez a nappaliban, megkérdeztem: – Ezért hozta létre a Locardot? Munkaképtelenné vált az agorafóbiája miatt, ugye? Russ válaszolt a kérdésemre. – Miután egyre rosszabbodott az állapota, amikor szinte a szó szoros értelmében rabja lett a betegségnek, nem dolgozhatott tovább úgy, mint addig – mondta. – Az aktív pályafutásának az agorafóbia vetett véget, ezért... – Miért, mi volt ő annak előtte? – kérdezte Lauren. – Kimber volt a főnöke annak az FBI-szakértői csapatnak, amely a számítógépeknek a nyomozásokban való alkalmazását dolgozta ki. Az adatbázisok igazi nagy szakértője Államokszerte. Mindent és mindenkit ismer a világon, aki szakmabeli. Kiterjedt kapcsolatrendszere van, ami felbecsülhetetlen érték a Locard szempontjából. És az interneten is zseniális dolgokat művel. Ez már nekem is imponált. – Miután elhatalmasodott a betegsége, nem dolgozhatott tovább – folytatta Russ. Mivel nagy szaktekintélynek számított, a Vidocqtól is kapott meghívást Philadelphiába. Ismerik a Vidocqot, ugye? Amikor az orvos eltanácsolta a napi munkától, csatlakozott hozzájuk, teljes jogú tag lett. De aztán rá kellett jönnie, hogy nem bírja az állandó utazgatást Washington és Philadelphia között, és hamarosan kénytelen volt lemondani az állandó tagságról. Akkor találta ki ő, A. J. és még néhány kollégánk a Locardot. – Amelynek a tagjai mindig Washingtonban találkoznak, Kimber házában – állapítottam meg. – Pontosan – bólintott Flynn, átvéve a szót Russtól. – Tudomásom szerint Kimber azóta csak a szervezet munkájával foglalkozik. Egészen a mai napig nem utazott el Washingtonból, még a legfontosabb ügyekben sem. Ami azt jelenti, úgy érzi, itt valami egészen különleges fordulatról van szó. Russ helyeslően bólintott. – Ő is felismerte, hogy a Locardnak most nagyon sok a vesztenivalója. Ha tévedünk, és rossz nyomon járunk, ez biztosan nem marad titokban. Sőt, épp ellenkezőleg. Raymond Welle-t azzal vádolni, hogy köze lehetett egy kettős gyilkossághoz? Ha ezt az ügyet elszúrjuk, akkor valószínűleg fújhatjuk az egészet. Ezzel Kimber is tökéletesen tisztában van. Flynn megemelte sörrel teli poharát. – Egészségünkre. Igyunk Kimberre – mondta. – És a sikerre. Mert ezt nem szúrhatjuk el. Ittunk hát – az egészségünkre, Kimberre és a sikerre. *** A földszinti fürdőszobából víz csobogása hallatszott, ebből tudtuk, hogy Kimber mozgolódik. Talán hamarosan csatlakozik is hozzánk. Aztán lezuhanyozott, és mire feljött az emeletre, megérkezett a pizzafutár, én pedig szorgalmasan töltögettem az innivalót, kinek sört, kinek bort. A nap már lemenőben volt, a vihart megúsztuk, de a feszültség továbbra is ott vibrált a levegőben. Néha egy-egy villám végigvilágította a hegyeket, a keleti síkságot, a hegység távoli
nyúlványait. Kimber egészen felfrissülve jelent meg, és bár a feszültség érezhetően oldódott benne ekkorra, továbbra sem volt tökéletesen jól. A magabiztossága, amelyet Washingtonban megcsodálhattunk, nyomtalanul eltűnt. Itt nálunk nem érezte formában magát, nyilván feszélyezte az idegen, ismeretlen közeg. Gondosan sorra jártam az ablakokat, és rá való tekintettel lehúztuk a redőnyöket is. Kimber kérésére Flynn részletesen beszámolt arról, mi történt a nyomozás ügyében, mik a legújabb fejlemények. Különösen azokra a bizonyítékokra volt kíváncsi, amelyek arra utalnak, hogy a Selyemút-birtokon kell tovább folytatnunk a nyomozást. Ehhez egy kőzetminta szolgáltatta az alapot, amelyet Tami Franklin fején találtak, ott, ahol a sérülésben megtapadt. – Az lehetett az első sérülés, amelyet elszenvedett akkor este – mondta Russ. – Nem volt halálos önmagában véve, de elég súlyos ahhoz, hogy sok vért veszítsen miatta. – Russ ott állt Lauren és közöttem, az én fejemen mutatva, hol volt a kérdéses sérülés. A jobb fül mögött, úgy három ujjnyi vastagon, nyolcszor tizenegy centiméternyi területet érintve a koponyán. – A kőzetmintákat innen vettük ki – mondta. – 1989-ben is megvizsgálták ugyan ezeket, de nem tudták azonosítani, honnan származhatnak. Flynn vette át tőle ekkor a szót. – De felkértünk egy helyi geológust, és ő megállapította róla, hogy importált mészkőtörmelékről van szó. Ráadásul malternyomokat is találtunk köztük. Szerencsénkre Routt Countyban nem sok építkezésre rendeltek külföldről mészkövet. Smith, a geológus beszélt a helyi kőművesekkel, és úgy tűnik, sikerült is megtalálnia a kérdéses épületet. – Ez pedig a ranch területén áll, ugye? – kérdezte Lauren. Kimber megnyalta a szája szélét és bólintott. – Pontosan így van. De attól tartottunk, még ez sem elegendő ahhoz, hogy megkapjuk a házkutatási engedélyt. Hiszen a helyszín a kongresszus egyik prominens tagjának a birtoka. Flynn rám nézett. – Azt reméltük, hogy a Welle-től kapott dosszié, a Mariko-féle kezelés dokumentációja alátámasztja majd a feltételezésünket, miszerint Welle igenis érintett az ügyben, de ez idáig semmilyen bizonyítékra nem bukkantunk. Viszont minden szál hozzá vezet. A végső lökést az adta, amikor kiderült, hogy Satoshi és a nővére Welle birtokán jártak. Ekkor sikerült megállapítani, hol járt Mariko azon az estén, amikor eltűnt. – De mi köze van ennek Tamihoz? A mintát az ő fejsérüléséből vették. – Úgy van. És ez a kérdés továbbra is nyitva maradt. Több bizonyítékra van szükségünk, a legjobb az lenne, ha Welle önként tenné lehetővé ezt a számunkra. Flynn folytatta: – Amikor Russ és én néhány héttel ezelőtt ideutaztunk, végignéztük az összes laboratóriumi mintát, amelyet még 1989-ben rögzítettek. Megvizsgáltuk a lányok ruházatát, Russ megnézte a korabeli felvételeket, összehasonlítottuk az amputálás okozta sérüléseket. Olyan technikákat vetettünk be, amelyek akkoriban még ismeretlenek voltak. És semmit sem találtunk jó ideig... – Aztán előkerültek a faszilánkok is – mondta Russ. – Igen, ráadásul kiderült róluk, hogy post mortem kerültek a sebekbe. Mariko bal karjában, épp a könyöke fölött találták meg az egyiket. Nagy volt, több mint egy centiméter hosszú, és teljesen beágyazódott a bőre alá. Mint a kőzetdarabok, amelyeket Tami koponyájában találtunk. Az egyiket még az eredeti boncolás során vették ki, de a jelentőségét nem ismerték fel akkor. – Ugyanis keményfa az anyaga, poliuretán bevonattal. Az egyik oldalán homokszemcsés. Arra gondoltunk, padlóból vagy bútorból, például egy asztal lapjából származhat. Ekkor megcsörrent a telefon. Lauren a konyhába sietett felvenni. Flynn vette át közben a szót. – A szilánkot további vizsgálatnak vetettük alá. Kiderült, hogy ébenfából származik. Szokatlan ez errefelé bútoralapanyagként is, padlónak végképp. De ez nekünk nagyon jól jött. Visszamentünk a kőműveshez, aki a ranchon dolgozott, ő meg elvezetett minket az asztaloshoz. És kiderült, hogy a cowboyok házában a bejárati ajtó küszöbét ébenfából készítették. Sötét színű bordűrként fut végig a küszöb egyik léceként. Aztán a terméskőből rakott térdfalban is van egy-egy
csík belőle. – Ennek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy mindkét lányt ott, a birtokon ölték meg. Lauren pár perc múlva csatlakozott hozzánk, és azt mondta: – Bocsánat, de Percy Smith van a telefonban. Azt mondja, tűz ütött ki a birtokon. Flynn-nel szeretne beszélni. *** Percy Smith kihallgatta Sylvie Amatót, azután állt neki, hogy kiderítse, hol találja vagy érheti el Flynn Coe-t. Sylvie épp teniszmeccset nézett a tévében, amikor észlelte a tüzet. A nyáron ez volt a fő program a számára, imádta a bajnokság mérkőzéseit nézni, főleg a női teniszt. Télen maga is sportolt, síelt és korcsolyázott. A barátjára, Jeffre várt, aki bárpincérként dolgozott a városban. Együtt bérelték az utóbbi években azt a házat a birtokon, amelyben egykor a két házvezetőnő lakott, még Gloria életében. Sylvie némi pénzt is keresett azzal, hogy Welle távollétében igazgatta a birtokot. Emlékeztem rá, ő volt az, aki kávét készített nekem, amikor Phil Barrett-tel beszélgettem a verandán, Ray Welle-re várva. A füstszagra otthagyta a tévét, az északra nyíló ablakhoz ment. Kinyitotta, és először arra gondolt, hogy bár tilos a tűzrakás a környéken, talán kirándulók táborozhatnak a közelben – a folyóparton vagy a hegyoldalban szoktak tüzet rakni. A füstöt nem is látta egy darabig, csak érezte a szagát. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem a birtokról jön. Aztán mégis nyugtalanította a dolog. Cipőt húzott és kiment a verandára. Azt remélte, meglátja a tűz helyét jelző füstöt, végigpásztázta a környéket, a folyópartot. Sehol semmi. De a szag egyre erősödött. Akkor lement a verandáról és megkerülte a házat. Most már látta, hogy az erdő széle ég – veszélyesen közel a birtok határához. Befutott a házba, és kihívta a tűzoltókat. Az első tűzoltóegység a völgyben meghúzódó Clark faluból érkezett ide, aztán megjött a másik autó is Steamboat Springsből. Nem volt könnyű dolguk, és a látvány ekkor már kétségbeejtő volt. A tűz gyorsan terjedt, az istálló is lángra kapott. Pedig úgy tűnt, az erdőből nem terjedhetett át ide a tűz, ahhoz még a legközelebbi fák is túl messze voltak. Mivel az istálló üresen állt, a tűzoltók úgy döntöttek, azt legfeljebb feláldozzák, és nem foglalkoztak az oltásával. A cowboyok egykori háza szintén lángra kapott és kiégett. Az istállót végül sikerült megmenteniük, és aztán keserves küzdelmek, erőfeszítések árán ugyan, de megfékezték az erdőtüzet is. Percy Smith egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy itt nem öngyulladásról van szó – szándékos gyújtogatás történt. Harminckettedik fejezet Lauren úgy döntött, ő Boulderben marad. Tudtam, hogy nagyon is szívesen eljött volna velünk Steamboat Springsbe, de azért döntött mégis az otthon maradás mellett, mert a magzatnak van szüksége az erejére. És mindketten úgy éreztük, ez a leghelyesebb, amit tehet. Kimber és én a mi kocsinkkal mentünk, Flynn és Russ követtek minket a bérelt Taurusszal. Kimber napszemüveget viselt, a hátsó ülésen kényelmesen elterpeszkedve CD-t hallgatott fülhallgatóval, és egy nagy, széles karimájú kalapot húzott a fejébe, amely jórészt eltakarta az arcát. Útközben úgy húsz percenként meg-megszólalt, de csak azért, hogy megnyugtasson. – Köszönöm, hogy aggódik értem, Alan, de jól vagyok. Valóban aggódtam, és örültem, hogy néha helyzetjelentést ad az állapotáról, de a hosszú, háromórás út így is kínkeservesen telt el a számomra. Néha már-már olyan érzésem volt, mintha egy halottaskocsi sofőrje lennék. Kimber már előre rettegett attól a pillanattól, amikor be kell költöznie egy szállodába. Steamboat Springsben mégis meg kellett szállnunk valahol. Hogy ne aggódjon annyira emiatt, elmeséltem neki, milyen kellemes szálláshelyet találtunk magunknak Laurennel, amikor itt jártunk, és a panzió az elbeszélésem alapján meg is nyerte a tetszését. A mobiltelefonomról felhívtam Libbyt, a panzió tulajdonosnőjét. Szerencsénk volt, az utolsó három kiadó szobát kaptuk meg. Azt mondtam Libbynek, csak késő délután számítson ránk. Részletesen elmesélte, milyen pusztítást
végzett a tűz a birtokon, mert természetesen mindenről tudott. Azt is elmondta, az egész város arról beszél, hogy gyújtogatás történt. Libby szerint csakis benzinnel idézhettek elő ilyen hatalmas és gyorsan terjedő tüzet. Az emberek persze másról sem beszéltek városszerte, mint erről az esetről. Mindenkinek megvolt a maga elmélete arról, hogy ki állhatott a gyújtogatás hátterében, és Libby is kész volt megosztani velem a saját teóriáját. A déli nap szinte perzselt, az égen sehol egy árva felhő. Amikor Steamboat Springsbe értünk, turisták tömegei járták az utcákat, főleg a Lincoln Avenue volt zsúfolt tőlük. Arra gondoltam, a boltok, az éttermek szép forgalmat bonyolíthatnak le egy-egy ilyen napon. Az utak is elég zsúfoltak voltak, az autók egymást érték, a jelzőlámpák közelébe érve rendszerint csak araszolgatva haladhattunk. Nem volt igazán ínyemre a dolog, mármint a hőség és a turistaáradat, de annak kifejezetten örültem, hogy végre ideértünk. Főleg akkor lélegeztem fel, amikor a folyópartról elindultunk felfelé a hegy irányába. Mondtam Kimbernek, hogy olyan szép környéken járunk már, amelyet neki is látnia kell. Szinte kiabálnom kellett, hogy meghallja a zenehallgatás közben. Zsémbesen válaszolt, szintén csaknem kiabálva. – Ne aggódjon miattam, Alan, jól vagyok. Változatlan testhelyzetben maradt, továbbra is elterpeszkedve a hátsó ülésen, a napszemüveg és a széles karimájú kalap mögé rejtőzve. Abban a pillanatban arra gondoltam, ha valamilyen oknál fogva befuccsolna is a pszichológusi praxisom, sofőrnek biztosan nem szegődnék el. Nincs az a kincs a világon. Russ és Flynn megálltak mellettünk a városban, amikor egy helyen pirosat kaptunk, aztán nemsokára megérkeztünk a Selyemút-birtok határát jelző monumentális kapuig. – Mi van Kimberrel? – kérdezte Russ. – Kimber itt van, és túlélte ezt a tortúrát is – szólalt meg Kimber, miközben nagy nehezen kikászálódott a hátsó ülésről. – Azt hittem, a csomagtartóból bújsz majd elő – évődött vele Russ, de Kimber nem értékelte a humorát. – Nagyon vicces – dörmögte bosszúsan a széles karimájú kalap alól. Csak ekkor kapta le a fejéről a fülhallgatót. – Beethovennek fogalma sem lehetett róla, milyen kitűnően hat rám a zenéje. Egy ilyen hosszú és unalmas utat ki sem bírtam volna nélküle. Nem tudom, miért éppen az ő zenéje van ilyen jótékony hatással rám, de tény, hogy így van. Flynn a kapuhoz lépett és megnyomta a jelzőgombot. Semmi sem történt, hiába vártunk hosszasan, feszült figyelemmel. – Percy azt mondta, itt vár ránk a birtokon – közölte velünk Russ. – Remélem, nemcsak viccből mondta. Végre megszólalt a kaputelefonon át az általam már ismert, rögzített hang. Arra kérte azt a személyt, aki megnyomta a gombot, hogy azonosítsa magát. Flynn udvariasan bemutatkozott. A kapu lassan kezdett kinyílni előttünk. Kimber letörölte az izzadságot a homlokáról, majd csípőre tett kézzel várta, hogy teljesen kinyíljon a kapu, és áthaladhassunk rajta a kocsival. Míg erre várt, a környéket pásztázta, a kezét ellenzőként emelve a szeme elé. Elégedetten mosolygott. – Ez nagyon szép környék – állapította meg. Diplomatikusan hallgattam, és Russék sem reagáltak a megjegyzésére. Mire teljesen kinyílt előttünk a kapu, visszaültünk a kocsikba. Kimber ismét hátul foglalt helyet, de most feszesen ült, kihúzott derékkal, egyenes háttal. Mi mentünk elöl, Russ és Flynn néhány méter távolságot tartva követtek minket. A kátyús földúton hosszasan zötykölődtünk, aztán letértünk egy másik útra, amely Welle háza elé vitt. Russ végig a nyomunkban volt. Az már az út elejéről is látszott, hogy a gazdasági épületek teljesen leégtek. Csak az elszenesedett gerendák, a falak egy része maradt meg belőlük. A hamu még parázslott néhol. Az üszkös faszerkezetek siralmas látványt nyújtottak, és erősen érződött még az égés jellegzetes szaga is. A tűzoltók rengeteg vizet elhasználhattak, a környéken bokáig állt a víz. A közelben lévő istálló
azonban csodával határos módon átvészelte a lángok pusztítását. Oda egyáltalán nem terjedt át a tűz. Flynn kiugrott a kocsiból, és sietős léptekkel haladt a cowboyok házának kiégett romjai felé. Ő és Russ azonnal nekiláttak megvizsgálni a helyszínt. A terméskőből rakott térdfal mellé lekuporodva izgatottan beszélgettek. Kimber és én nyomban követtük őket. Mögéjük álltunk és figyeltünk. – Vegyünk mintát ebből – javasolta Flynn –, amit aztán elküldünk a kőzettani labornak, vessék össze a tetemből származóval. Gyanús nekem ez a terméskő, lehet, hogy éppen ez az a hely, ahol az a bizonyos fejsérülés keletkezett... Hallgattunk és figyeltük. – Ez itt mészkő, ugye? – kérdezte. – Talán éppen ez az, amit keresünk. Most persze semmit sem bizonyíthatunk, de valami azt súgja, jó nyomon járunk. Benéztem a kiégett épület ajtaján. A padló egy része megsemmisült, ráomlottak a falak. A konyha helyét a hűtőszekrény maradványai jelezték. A gerendaszerkezet feketén komorlott a fejem fölött, odafent a kék ég borult fölénk a tető helyett. – Na és milyen fát is keresünk? – kérdezte Flynn. – Ébent, ugye? – Lehet, hogy valakinek tudomására jutott, hogy mit keresünk, és ezért gyújtotta fel az épületeket. így próbálta eltüntetni előlünk a bizonyítékokat – mondtam félhangosan gondolkodva. – Akárki is tette, az biztos, hogy az illető igyekezett minél teljesebb pusztítást végezni – mondta Flynn. – De szerintem bőven maradt itt mindenféle anyagból annyi, amennyi elég a mintavételhez. A tűz sohasem végez olyan alapos pusztítást, mint azt az átlagemberek gondolják. Kimber csak ekkor szólalt meg. – Akkor is nagyon óvatosnak kell lennünk – mondta. – Lehet, hogy tényleg azért gyújtogatott itt valaki, hogy minden bizonyítékot eltüntessen, de az is lehet, hogy így akar félrevezetni minket. Talán nem véletlen, hogy éppen ez az épület égett ki a legjobban. Mintha a gyújtogató erre akarta volna felhívni a figyelmünket, míg másról esetleg elterelni. Szerintem haladjunk tovább a munkával az eredeti elképzelésünk szerint. Smith seriff már vár ránk dr. Welle házában, ha jól tudom. Menjünk rögtön oda. *** Percy Smith valóban várt már ránk – odakint álldogált a verandán, a háznak az útra néző oldalán. Két fonott szék volt mellette, ő a korlátnak támaszkodva, mellkasán keresztbe font karral állt, és pásztázta a környéket. Miután kiszálltunk, Flynn odaszólt Russnak. – Úgy látom, ennek a háznak a térdfalát és a kéményét is ugyanabból a terméskőből rakták. A fenébe is, mégsem lehet olyan egyszerű a dolgunk, mint elképzeltem. – Helló, Alan – kiáltott nekem Phil. – Látom, már megálltak odaát megnézni, milyen pusztítást végzett a tűz. Amikor először megláttam, az jutott eszembe, hogy pont így nézett ki a konyhánk, miután életem első grillcsirkéjét megsütöttem. Szokásához híven nevetett is a saját jópofaságán, de közülünk senki sem találta elég humorosnak a megjegyzését. Csak eztán köszöntem oda neki. – Helló, Phil – mondtam. – Igen, megálltunk megnézni, mi maradt a cowboyok házából. Már egészen jól eligazodom ezen a birtokon. Phil, meglep, hogy itt van. Annak alapján, amit Percy elmondott, azt gondoltam, senki sem volt itt a birtokon tegnap éjjel Sylvie-n kívül. – Nos, én sem voltam itt – magyarázta készségesen. – Az édesanyámnál jártam látogatóban, ő az öregek otthonában lakik Hayden-ben. Aztán Percyvel együtt ma reggel jöttem ki a birtokra, miután hallottuk, hogy mi történt az éjjel. Flynnre mosolygott, és láttam, hogy egy darabig le sem tudta venni a szemét a kötéséről. Nekem ez tetszett mind közül a legjobban – egy igazi szem volt ráfestve. Phil csak vagy egy perc múlva tért magához az ámulattól, és hogy zavarát leplezze, üdvözölte Russt meg Kimbert. – Á, a híres Mr. Lister – mondta. – örülök, hogy megismerhetem. A barátaink sokat meséltek már önről, és tudom, hogy nagyra becsülik a munkáját. Biztosan tudja, hogy Welle
szenátor is tagja a bizottságnak, amely az FBI-t felügyeli. Ön már-már legenda ezekben a körökben, egy igazi, élő legenda. Kimbernek cseppet sem tetszett a behízelgő szóáradat. – Én is örülök, hogy megismerhetem, Mr. Barrett – mondta hűvösen. – Mi a Locardnál hálásak vagyunk mindazért, amivel segíti az itteni munkánkat. Gondolom, elég nagy fáradságot jelentett önnek, hogy ide kellett röpülnie Washingtonból. Nagyra értékeljük mindazt, amit a szenátor úr tett értünk ez idáig, és hogy sikerült titokban tartanunk a nyomozás eddigi eredményeit a sajtó elől. Kimber így közvetett módon éppen arra a kockázatra hívta fel Phil figyelmét, amellyel amúgy is számolnunk kellett. Phil hosszas hallgatása mindannyiunknak feltűnt – azt jelezte, érzi, hogy itt valami másról van szó. – Ha van valami, amit az évek során megtanultam Rayről, hát azt biztosan, hogy foggalkörömmel megvédi azokat, akik az igazságot képviselik. Úgy küzd, mint egy anyamedve a bocsaiért. És most is teljes mellszélességgel kiáll a nyomozás mellett. Phil üzenete egyértelmű volt mindannyiunk számára. Én kifejezetten élveztem a helyzetet, és csak azt sajnáltam, hogy Lauren nem lehet itt mellettem. Neki is biztosan tetszett volna ez a nagy emberi játszma. Kimber szólalt meg ekkor. – Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést odabent? – kérdezte reménykedve. A szája széle kissé remegett, és láttam, hogy apró izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Flynn bólintott. – Igen, menjünk be, ha lehet – mondta Phil felé fordulva. Mire Phil: – Itt a legjobb, a verandán. Hozok ki még néhány széket, és szólok a lánynak, készítsen mindannyiunknak jeges teát. Esetleg harapnának is valamit? Készíttethetek vele néhány szendvicset. Phil nem tudhatta, hogy Kimber nehezen viseli a tág tereket. Flynn kezdte képviselni az érdekeit. – Phil, ez az erős napsütés nem esik jól nekünk. Hosszú út áll mögöttünk, a szemem alig bírja már ezt a sok fényt. És a napszemüveget nem a magamfajtáknak találták ki. Nagyon szeretném, ha inkább odabent folytatnánk a beszélgetést. Phil Kimberre pillantott, aztán elindult befelé. – Rendben, meggyőztek – mondta, és láttam, hogy nyelt egy nagyot közben. *** Bementünk a tágas nappaliba, én az egyik bőrfotelt odébb húztam magamnak a pamlaghoz, amely akkora volt, akár egy személygépkocsi. Arra gondoltam, lehet, hogy éppen azon a széken ülök, amelyen Brian Sample ült, miközben Gloria teáját kortyolgatta. Abban reménykedtem, hogy Sylvie nem fog Gloria kedvenc süteményéből hozni a jeges tea mellé. Kopogtatást hallottunk a bejárati ajtó felől. Egy nyomozó érkezett a seriff hivatalából. Udvariasan bemutatkozott – Cecilia Daruwalla volt a neve. Pakisztáninak vagy indiainak gondoltam a vonásai és az akcentusa alapján. Azt mondta, azért van itt, hogy biztosítsa a helyszínt. Kimber és Phil elvonultak vele az étkezőbe, hogy megnézzék azt az írásos megállapodást, amely engedélyezi a számunkra, hogy átkutassuk a birtokot, és amelyben Welle-lel egyetértésben megszabták ennek feltételeit. Welle kikötötte, hogy a házkutatás során a Locard megbízottjai mintavétellel foglalkoznak, nem visznek el innen dokumentumokat anélkül, hogy a beleegyezését kértük volna ehhez, mivel azok Welle személyes tulajdonát képezik. A megállapodás szerint Flynn bármiből mintát vehet, legyen az bútor, ruhanemű, építőanyag, padló, bútorszövet – bármilyen anyag, amelyről úgy gondoljuk, vizsgálata segítheti a nyomozást. Amennyiben időközben vitás kérdések merülnek fel, ezeket e-mailben vagy faxon tisztázzák egymással a felek. A feltételeket mindannyian elfogadhatónak találtuk. – Alan, ön már járt itt – jegyezte meg Phil fontoskodva. – Russ azt mondta, ő segít Flynn-
nek mintákat venni. Flynn, hol szeretnék kezdeni? – Itt, ebben a házban. Ez lesz a legmegfelelőbb hely, ugye, Kimber? Szükségem van az eszközeimre a kocsiból, és akkor máris nekikezdhetünk – mondta Flynn. – Nekem is lesz egy kis munkám itt, Phil – jelezte Kimber. – Van itt egy helyiség, ahol használhatom a telefont az internethez? Lehetőleg olyan helyiség, ahol egyedül lehetek, és senkit sem zavarok. Olyan szoba, amelyik kicsi és sötét, tettem hozzá gondolatban. – Talán Ray dolgozószobája megfelel erre a célra – ajánlotta Phil. – Igen, minden bizonnyal. És volna olyan kedves megmutatni, hogyan találok el odáig? – kérdezte Kimber, azzal felkapta a táskáját, amelyben a laptopot tartotta. – Tudja, én az időm javarészében az internetre kapcsolódva dolgozom – magyarázta. – Remélem, ezzel nem okozok semmiféle kényelmetlenséget. – Nem, biztosan nem – nyugtatta meg Phil. – Több vonal is van a házban. Mielőtt elkísérem Mr. Listert a dolgozószobába, Ms. Coe, szeretnék egy pár szót váltani önnel. A dr. Welle és Mr. Lister közötti megállapodás értelmében én videóra veszem az itteni ténykedésüket. Flynn félrehajtotta a fejét és úgy nézett rá mosolyogva. – A kamera imád engem – mondta tréfálkozva. – Phil, videózzon csak egész nyugodtan. *** A következő egy-másfél órát tétlenkedéssel tölthettem – nem volt más dolgom, mint kísérgetni a többieket. Hol Flynn Coe mellett segédkeztem, aki módszeres alapossággal gyűjtögette a gyanús mintákat szinte minden anyagból, amelyet csak felhasználtak a ház építésekor a belső tér kialakításához. Flynn fényképezett is, mindegyik helyiségről készített egy-egy totálképet, aztán nekiállt a részletek megörökítésének is, végül méricskélni kezdte az adott szobát. Russ jegyzetelte, hogy melyik helyiségben mit végeztünk, hogy aztán a legvégén jegyzőkönyvbe vehessünk mindent pontosan. Flynn kérésére alaprajzokat is felvázolt a noteszébe. Phil Barrett a videokamerát kezelte, hol állványról, hol csak úgy kézben tartva a készüléket. Filmre vette Flynn minden megmozdulását, Russ jegyzetelését, az én ténfergésemet. Hamarosan unatkozni kezdtem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy gondolatban megpróbálom rekonstruálni, mi történhetett azon a napon, amikor Gloria Welle-t megölte Sample. Az 1992-ben történt tragédia szinte kockáról kockára életre kelt bennem, mint egy film – mintha én kezeltem volna a kamerát. Szinte magam előtt láttam az egész jelenetsort, onnantól kezdve, hogy Gloria ajtót nyit, betessékeli a házba Sample-t, aztán nekilát teát főzni... Azon tűnődtem, vajon melyik telefonról hívta Gloria a férjét, hogy közölje vele, itt van az egyik volt páciense... Azt hiszem, a konyhai készüléket használhatta. Megvizsgáltam a kis kamraablakot, amelyet Brian kitört a fegyverrel, hogy célba vehesse a seriffék járműveit. Az ablak szűk volt, a pekánfából ácsolt szekrény pultja fölött nyílott. Ahhoz, hogy megbízhatóan célozhasson a kint álló járművekre, legalábbis fel kellett térdelnie a pultra, ezért furcsállottam, hogy miért éppen erre az ablakra esett a választása. Arra gondoltam, hogy a rendőri jelentésben az szerepelt, Brian kitörte ezt az ablakot. Más dolgom nem lévén, a kamrából átsétáltam a szomszédos helyiségbe, a mosókonyhába, hogy megnézzem, ott milyen ablak néz ugyanarra. Megállapítottam, hogy onnan sokkal könnyebb dolga lehetett volna Briannek. De ő mégsem ezt választotta. Vajon miért? Aztán képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, megnéztem a vendégszobát is, ahová a fickó bezárta Gloriát. Flynn és Russ is épp ide tartottak. A szoba berendezése azt a rusztikus jelleget tükrözte, amit a ház egésze – hamisítatlan western dizájn. Hogy ízléses-e? Hát ezt nem tudtam eldönteni. Talán... Hogy méregdrága a berendezés, a kivitelezés, az egészen biztos. Flynn jó sok fényképet készített itt is, miután ezzel végzett, megmérte a helyiséget, bediktálta az adatokat Russnak, én pedig türelmetlenül vártam, hogy végezzenek. Flynn válla fölött nézegettem a hatalmas, több szintet átfogó beépített szekrényt, amely sokkal nagyobb volt, mint amilyen egy átlagos házban lenni szokott. U alakú volt, a helyiség három falát borította, megszámlálhatatlanul sok polccal. A középső, nyitott rész elég széles volt ahhoz, hogy akár egy
franciaágy is elférjen benne. És itt volt a szék, amelyre Gloriát leültette a gyilkosa az ajtó előtt. Most nem tároltak itt bort, mint a gyilkosság napján, és persze rég eltűntek a vérnyomok, a padlóra kiömlött borfoltok. Furcsa kényszert éreztem magamban, a saját szememmel kellett látnom ezt a helyiséget, noha tudtam előre, nyoma sem lesz itt már a kegyetlen gyilkosságnak, mégis elborzasztott a látvány. A nagy hálószoba és a vendégszoba között két másik, kisebb hálószoba volt – az egyik Phil Barrettnek fenntartva, aki elég sokat tartózkodott itt az utóbbi időben. Bár az ágy be volt vetve, éreztem, hogy Philnek nem erőssége a rendcsinálás. Gondolom, Sylvie végezte ezt el helyette. És bár elmondása szerint csak ma reggel érkezett a birtokra, a bőröndjéből úgy lógtak kifelé a ruhák, mintha valaki széttúrta volna. A másik hálószoba sohasem volt teljesen berendezve. Az ablakokról hiányzott a függöny, a padlófelületet tárolásra használták. Az egyik dobozon „demokazetták” felirat állt, a többin különböző könyvcímek: Út a gyógyuláshoz, Amerika terapeutája, Egy jobb jövőért. A ház tulajdonosának könyveit, videokazettáit tartalmazták. Az épületet körbejárva meggyőződtem arról, hogy Gloria a ház megtervezésekor úgy számolta, legalább két gyermekük születik majd. És a felismeréstől, hogy utód nélkül kellett meghalnia, hirtelen elszomorodtam. A nagy hálószoba a ház keleti részében volt, egy hosszú folyosó végéből nyílott. Mire Brian Sample ideért, gondoltam magamban, Gloria már kilehelte a lelkét, vagy legalábbis haldoklott. A helyiség igencsak tágas volt, szerintem túlméretezett – másoknak a nappalija lehet ekkora. A nagy baldachinos ágy olyan magányosan állt benne, mint egy lakatlan sziget az óceán közepén. A fürdőszoba melletti fülkében egy kis asztal állt, rajta egy laptop. A távolabbi fal, amelyet reggel végigsütött a nap, egyetlen széles üvegajtó volt. Összesen hat szárnyat számoltam meg rajta. A hálószobához tartozó terasz kétszakaszos lépcsőben folytatódott, egyenesen a pázsitra vitt, ahonnan már csak egy ugrás az erdő széle. A korlát vörös fenyőből készült, úgy láttam, kézzel faraghatták, s a terasz északi és déli oldalán futott végig. Az általam elolvasott jegyzőkönyvből az derült ki, hogy ezen a lépcsőn átugorva próbált menekülni Brian Sample. Nem igazán értettem, miért nem a lépcsőt használta ehhez. Inkább a nyaktörő mutatványnak is beillő ugrást választotta. De miért? Innen nem láthatták a ház előtt parkoló rendőrök. Harmincharmadik fejezet Sylvie két óra körül tért vissza a farmra a szupermarketből, ahol bevásárolt nekünk. Amikor behozta a konyhából az üdítőitalokat és egy nagy tálca szendvicset, teniszruhát viselt. Flynn és Russ nyomban kérdezgetni kezdték a tűzről. Én ekkor már farkaséhes voltam, magamhoz vettem két sonkás szendvicset és kivittem a kocsimhoz, mert a mobiltelefonomat ott hagytam. Felhívtam Sam Purdyt Boulderben. Gloria Welle haláláról akartam beszélni vele, mert úgy éreztem, ő az egyetlen, akinek az enyémhez hasonló a véleménye ezzel az üggyel kapcsolatban. A rendőrségi számon sikerült elérnem őt. Elmondtam neki, miért is vagyok a ranchon. Türelmesen végighallgatott, aztán azt mondta: – Okos fickó ez a Raymond Welle, Alan. Egy pillanatig se becsüld le a képességeit. Ha bűnös valamiben, akkor biztosan nem járult volna hozzá ilyen egyszerűen a házkutatáshoz. Szerintem zsákutcába juttok ezzel az akcióval most, de azért szép próbálkozás volt, ezt elismerem. Még egy esélyetek van, ha a fickó elbízta magát. – Flynn szinte biztos abban, hogy megtalálja azokat a mintákat, amelyekre szükségünk van – mondtam. – Majd meglátjuk. Ha bebizonyosodik, hogy igazad van, akkor meghívlak egy sörre. Vagy éppen fordítva? Ha kudarcot vallotok, a vendégem vagy egy sörre. Ez lesz a vigaszdíjad. De ne add fel a reményt, Alan. – Sam, most nem is a két lány ügye miatt kerestelek. Míg a Locard szakértői a munkájukat végzik itt, én körülnéztem a házban, és megpróbáltam rekonstruálni, mi is történhetett, amikor Gloria Welle-t meggyilkolták. Ugye, emlékszel rá, milyen furcsa ügy ez is? Legalábbis furcsának
hat annak alapján, ahogy a seriffék szerint történhetett. – Igen, úgy érzem, több ponton is sántít az elképzelésük. És mondd csak, jutottál valamire? Elmondtam neki, milyen ablakot használt Brian Sample ahhoz, hogy a seriffékre lőhessen, és azt is, miért furcsállom a választását. Sam mindössze egy unott hmmm-mel válaszolt. – Na, mégis mit gondolsz minderről? – kérdeztem. – Azt, hogy sok idő eltelt 1992 óta, és lehet, hogy át is építették az ablakokat közben. Lehet, hogy akkor egy nagy bokor állt a praktikusabbnak tűnő ablak előtt... Ugye, egy kisebbfajta kamráról van szó? Lehet, hogy más volt még akkor a ház berendezése. Például ezért nem férhetett elég jól hozzá egy másik ablaknyílásból, ezért döntött emellett. Ki tudja? Igen, azonnal beláttam, hogy nekem ez a lehetőség eszembe sem jutott. Arra gondoltam, majd visszamegyek, és még egyszer alaposabban szemügyre veszem. – És akkor mit szólsz a következőkhöz? – folytattam. – Biztosan emlékszel arra, hogy akkoriban a tévében azt mondták, Brian Sample menekülés közben a hálószoba teraszát használta, és hogy átugrott a korláton, úgy menekült az erdő felé. Akkor lőtt rá másodszor a zsarukra. – Igen, emlékszem. – Az imént voltam odakint ezen a bizonyos teraszon. A középső részén, ami nyitott és a legközelebb van az erdőhöz, még csak korlát sem állja az útját annak, aki errefelé akar menekülni. Három lépcsőfok van, és rögtön lent találja magát az ember a pázsiton. Miért kellett átvetnie magát a korláton, amikor nem is arra ment tovább, és miért futott először a rendőrök felé? Sam hosszasan hallgatott, csak aztán válaszolt. – Ez jó kérdés. Gondolkodom rajta, de még nem tudom a választ... Talán azt akarta, hogy a rendőrök lőjék agyon őt. Volt már rá példa. Azt mondjuk erre, rendőrös öngyilkosság. Nemrégiben is volt egy hasonló esetünk. Egy gyorshajtót nagy sebességgel üldöztek a rendőrök árkon-bokron át, miután megállt és kiszállt, fegyvert fogott a kezében. Nem volt hajlandó eldobni, hiába szólították fel. Az őt üldöző rendőr fedezékbe ment és figyelmeztette. A fickó azonban továbbra is ragaszkodott a fegyveréhez. A zsaru kénytelen volt lőni. Kiürítette a tárat, a fickó meghalt. Később kiderült, hogy nem is igazi fegyver volt nála, és a kocsi kesztyűtartójában megtaláltuk a búcsúlevelét, amelyben elnézést kért a rendőrtől, aki kivégezte őt. Vagyis szívességet tett neki, mert nem volt elég bátorsága az öngyilkossághoz. Ezt is megírta a búcsúlevélben. Szép kis történet, mi? – Ezt a pszichológia is ismeri, úgy hívjuk, az áldozat által kezdeményezett gyilkosság. Sam ízlelgette a kifejezést. – Azt hiszem, a mienk találóbb – mondta végül. – Nem is beszélhetünk gyilkosságról, mert itt önmagával teszi azt, amit tesz. A fickó úgy használta a zsarut, mint egy megtöltött fegyvert. Ez az elképzelés ésszerűnek tűnt, főleg annak ismeretében, amit a biztosítási ügynöktől, McGarritytől megtudtam, de még mindig nem volt teljesen kerek a történet. – Ha valóban ez volt a célja, miért nem azt az ajtót használta, ahol belépett a házba? Akkor épp telibe kapta volna őt a rendőr. Így abban sem lehetett biztos, hogy meglátják a rendőrök, miközben az erdő felé menekül. És akkor miért menekült volna az erdő felé? Talán az utolsó pillanatban mégis erősebbnek bizonyult benne az életösztön, mint a halálvágy? És ha mégis az volt a célja, hogy végezzen a zsarukkal, akkor is könnyebben célba vehette volna őket a bejárat felől, és közelebbről is lőhetett volna onnan, mint így, hátulról, kerülő úton, vagy éppenséggel egy ablakból. – Miért nem azt kérdezed, hogy miért viselt farmert és nem kordbársony nadrágot? – élcelődött Sam. Úgy éreztem a hangjából, mintha nem is érdekelné a dolog. – Nem vagy valami segítőkész, Sam – állapítottam meg. Csalódott voltam, azt hittem, érdekesnek találja majd ezeket a kérdéseket. – Sajnálom. Azt hiszem, ezekre az ellentmondásokra, amiket épp most fedeztél fel, biztosan létezik valamilyen magyarázat. Rendszerint pofonegyszerű a megoldás. Én elsősorban arra lennék kíváncsi, miért kellett megölnie Gloriát, és miért éppen a csukott ajtón keresztül. És arra is, hogy honnan tudták a zsaruk, hogy éppen a hátsó teraszon át fog menekülni, nem pedig a bejáraton át. Számomra ezek a legérdekesebb kérdések ezzel az üggyel kapcsolatban. – Ezekre továbbra sem tudom a választ – állapítottam meg csüggedten. – Nos, akkor, Alan, bocsáss meg, de most már mennem kell – mondta. – Van néhány újabb
bűntény itt, ami megfejtésre vár. Miután letettem a telefont, egy ideig ott álltam még a kocsim mellett, és gondolkodtam azon, amit Sam mondott a zsaru által elkövetett öngyilkosság teóriájáról, aztán felhívtam Winston McGarrityt a biztosítónál. Ez alkalommal már elsőre sikerrel vettem az akadályt, vagyis sikerült túljutnom Louise-on. – Winston, elárulhatja nekem, hogy fizetett-e a biztosító Brian Sample életbiztosítási kötvénye után? Az elsőről van szó, amely kétszázötvenezer dollárról szólt. – Igen, elárulhatom önnek, Alan. Kifizették a teljes összeget. Igaz, tudtunk arról, hogy öngyilkossági kísérletei voltak, de a halálesete végül is nem öngyilkosság. Nem önkezével vetett véget az életének. Az új biztosítás még nem volt érvényben, mert a várakozási idő nem telt le addig. De mivel más ember keze által halt meg, ezért fizettünk az eredeti biztosítás alapján. – Azt is tudja, hogyan jutottak erre az eredményre? – kérdeztem. – Azt hiszem, ez elsősorban dr. Welle-nek köszönhető. Tőle kaptunk egy hivatalos kezelőorvosi véleményt, miszerint a lövöldözés idején Brian Sample-nak már nem voltak öngyilkossági szándékai. – Igazán? – kérdeztem meghökkenve. Úgy látszik, mégis kikerekedik ez a történet. – Én úgy gondolom, nagylelkűség volt ez Ray részéről – mondta McGarrity. – Végtére is a felesége gyilkosáról volt szó. Megtehette volna, hogy azt nyilatkozza, továbbra is fennállt az öngyilkossági szándék, és megtehette volna ezt még akkor is, ha ez nem volt igaz. De Ray nem olyan ember. És az egész eljárás alatt igazi úriemberként viselkedett. Azt írta nekünk ebben a jelentésben, és erre is pontosan emlékszem, hogy az előző nap járt nála Brian, és mérlegelte is akkor, mekkora az öngyilkosság kockázata, de úgy látta, kifejezetten optimista, és sikerült felülkerekednie a depresszióján. Amit Ray tett, az különösen nagylelkű gesztus volt tőle Brian felesége és a fia felé. – Kevin és az édesanyja tehát felvették a negyedmillió dollárt? – kérdeztem. – Úgy van. Megköszöntem Winstonnak a segítséget, aztán megettem a szendvicseket. Sokat törtem a fejem Gloria történetén, és bár úgy éreztem, a mozaikképnek minden darabja megvan már, valahogy mégsem akart összeállni az egész. *** Kimber egész nap Ray dolgozószobájában tartózkodott. Délelőtt egy alkalommal láttam Russt bemenni hozzá. Összesen talán öt percig lehetett nála. Később Flynn Kimber társaságában odabent fogyasztotta el az ebédet. Délután a házkutatást abban az épületben folytattuk, ahol Sylvie és a barátja lakott. Flynn és Russ összeszokott párosként, rutinosan végezték el a szükséges mintavételt. Flynn itt is fényképezett, mért, mintát vett, Russ szorgalmasan jegyzetelt, feliratozott és címkézett. Phil Barrett pedig folyton ott volt a nyomukban, kezében a filmfelvevővel. Ő jóformán egy szót sem szólt egész nap. Cecilia Daruwalla is néma szemtanúként nézte végig a ténykedésünket. Már lement a nap, amikor Flynn egy kis pihenőt tartott. Konzultált Russ-szal, és úgy döntöttek, az istállóból és a többi gazdasági épületből is vesznek néhány mintát. Aztán befejezettnek tekinthetjük a munkát, mára legalábbis. – Nem lehetne holnapra hagyni a többit? – kérdezte Russ. – Tényleg fáradt vagyok, és attól félek, hogy hibázunk valahol. Képtelenség ilyen hosszú időn át folyamatosan koncentrálni. Flynn alaposan végigmérte, aztán beleegyezett. Még így is hátravolt a minták rendszerezése, a címkék ellenőrzése és mindezek összevetése a jegyzőkönyvvel. Végül, miután mindezzel elkészültek, egy nagy kartondobozba csomagoltak minden mintát, Flynn pedig lepecsételte a tetejét, felcímkézte, aztán átadta Percy Smithnek, aki aláírta és továbbadta Ms. Daruwallának, aki szintén ellátta a kézjegyével. Kimber szállt be utolsóként a kocsiba. Amikor végre megjelent az ajtóban, leszegett fejjel vonult ki a házból, zsebre dugott kézzel, és kivételesen nem hátra, hanem előre, mellém ült. Bár nem nézett a szemembe, éreztem, hogy elégedett.
– Produktív napom volt – összegezte a munkáját, és elégedetten megkocogtatta a laptop tetejét. – Igazán? – kérdeztem, várva a folytatást a további részletekről, de hiába. Beindítottam a motort, és lassan kigurultunk a ház előteréből. Néhány perc múlva úgy döntött, mégis megosztja velem a sikerélményt. – Tudja, Alan, már vagy két hete próbáltam a nyomára bukkanni a két házvezetőnőnek, akik itt laktak a lányok eltűnése idején. Eddig nem jártam eredménnyel. Dr. Welle elbocsátotta őket, meglehetősen nagylelkű feltételekkel. Ez úgy egy hónappal a felesége halála után történt. Most sikerült 1996-ig nyomon követnem az eseményeket, nagyjából ekkor ért véget kettejük románca is. Külön költöztek. – Ranelle és Jane – mondtam eltűnődve. – Igen – bólintott. – Ranelle Foster Smith és Jane Liebowicz. És képzelje csak, ma sikerült mindkettejük nyomára bukkannom. – Gratulálok – mondtam, de nem igazán értettem, miért olyan fontos előrelépés ez a nyomozás szempontjából. – Amikor Satoshival beszéltem, ő nem mondta, hogy ittjártakor találkozott volna bármelyikükkel is. Talán itt sem voltak aznap, amikor a két lány eltűnt – érveltem. – Ez igaz – bólintott –, de ez akkor is csak az egyik fele a történetnek. Szeretném tudni, hogy a házvezetőnők közül látta-e valamelyik itt a birtokon Satoshit vagy Marikót... Vagy bárkit azon a napon. Ismét tanultam valamit – én nem is gondoltam arra, hogy Ranelle vagy Jane másképpen láthatja ugyanazt a történetet, mint Satoshi. És ez volt a különbség kettőnk között – Kimber Lister és közöttem. *** Már közeledtünk a birtok kapujához, a másik autót követve. Szorosan mögötte haladtunk, nem kellett külön kinyittatnunk. – És azt mondja, sikerült megtalálnia őket? – kérdeztem. – Nem úgy, ahogy gondolja. Jane Liebowitz sajnos meghalt. Dél-Karolinában, 1997-ben. Ranelle Foster Smith szerencsére él, az alaszkai Sitkában lakik. Egy helyi művészeti galériát vezet, és sokan ismerik, mert hagyományos eszkimó kosarakat fon. Úgy tudom, félig-meddig inuit származású. – És tervezi, hogy meglátogatja? – kérdeztem. Nyelt egy nagyot, csak azután válaszolt. – Abban reménykedem, hogy az egyik kollégám átvállalja tőlem ezt a feladatot. Már úton is van Seattle-be, hogy feltegyen neki néhány, minket érdeklő kérdést. Nem valami kellemes utazás, azt hiszem. Eleve a világ végén van, bárhonnan nézzük is. Hajóval is kell utazni... brrr. Már a gondolatától is kiráz a hideg. Szinte láttam, amint reszketni kezd, pedig az utat figyeltem. Hamarosan rátértünk a főútra, amely a városba visz. A folyóparton kanyargó szakaszon kellemes, árnyas részeken haladtunk, óriásira nőtt fák alatt. Kimbernek egy szava sem lehet, gondoltam magamban. – Na és mi van a két cowboyjal, akik szintén itt dolgoztak, és Gloria lovait ápolták? – kérdeztem. – Nos, ebben az irányban még nem sokat próbálkoztam – mondta. – Aznap, amikor a lányok eltűntek, ők nem is tartózkodtak a környéken. Úton voltak, Gloria megbízásából. De azért jó lenne, ha velük is sikerülne felvenni a kapcsolatot. Hátha tudnak valami újat mondani nekünk. – Azt sem tudjuk, ki látta el a lovakat, ha a cowboyok napokig távol voltak, mint akkor is – jegyeztem meg. – Talán volt itt valaki más, akire eddig még nem is gondoltunk. Aki fontos szemtanú lehet... Kimber most először fordult felém, mióta beült mellém a kocsiba. – Erre a lehetőségre még nem is gondoltam – mondta némi elismeréssel a hangjában. Utána kell néznem. Talán maga Gloria látta el a lovakat olyankor? – kérdezte hangosan gondolkodva. –
Sajnos, nem értek a jószágokhoz. De nem tartom kizártnak, hogy ő maga végezte el ilyenkor a lovak körüli teendőket, végtére is eléggé szerette ehhez őket. Persze, nem kizárt, hogy mégis megkért valakit, hogy helyettesítse ilyenkor az embereit... Nem, erre magunktól úgysem tudjuk meg a választ. De jó, hogy előhozta, Alan. Majd utánanézünk. – És ezt a kérdést is Ranelle-nek érdemes feltennie – mondtam. – ő biztosan tudja rá a választ. Bólintott, majd előhúzta a zsebéből a noteszét, és gondosan felírta magának a kérdést. – És különben hogy van, Kimber? – kérdeztem. – Nehéz napja lehetett ma. – Jobban bírom, mintsem gondoltam volna, köszönöm a kérdését, Alan. Egy kis idegesség van bennem, ezt nem tagadhatom, de szerencsére nem indult el a szokásos pánikroham. Bár az éjszakám nem volt valami kellemes. Tudja, a leginkább az izgat, hogy mikor kezdődik a következő roham. – Na, igen, erre szokták mondani, hogy ördögi kör. – Hosszú volt ez a mai nap. Már alig várom, hogy lepihenhessek végre. Holnap is kemény munka vár ránk. A bizonyítás szempontjából szerintem döntő lehet az, amit a gazdasági épületeknél találnak Russék. Ugye, azt mondanom sem kell, hogy nem tartok önökkel vacsorázni? Remélem, megértik. Van pizzafutár-szolgálat a városban? Nekem ez lenne a legpraktikusabb megoldás. – Biztosan van – feleltem. – Van ereje még egy kérdésre? – Igen, persze. Mi lenne az? – Mit gondol arról, amit ma csináltunk? Elég lesz a bizonyításhoz? – Hát, szerintem az a baj, hogy egy bizonyos szálon haladva nyomozunk. A Locard olyan, mint egy véreb. Ha egyszer szagot fog, követi, ameddig csak lehetséges. Az az érzésem, ha Russéknak nem sikerül elég bizonyítékot begyűjtenie itt, akkor fújhatjuk az egészet. De azt is megmondom, ha ők sem találnak semmi hasznavehetőt, akkor senki ezen a világon. Nekem ez a meggyőződésem. A legkiválóbb szakemberek, akikkel valaha is dolgoztam. Azzal ismét a szemébe húzta a kalapot, és kissé lejjebb húzódott az ülésben. Hamarosan megérkeztünk a panzióhoz. Előresiettem, hogy bejelentkezzünk, aztán Kimber kezébe adtam a kulcsát. Flynn és Russ felmentek a szobájukba. Én megnéztem, milyen vacsorát kínálnak itt helyben. Flynn moziba szeretett volna menni este, Russ pedig ellátogatni a Strawberry parkba, még vacsora előtt. Nekem egyik programhoz sem volt igazán kedvem. A legszívesebben otthon éjszakáztam volna, Laurennel. Úgy éreztem, fölöslegesen jöttem ide, és azt fontolgattam, talán már reggel hazautazom. Harmincnegyedik fejezet Kimber néhány perccel azután kopogtatott az ajtómon, hogy kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban. Úgy tizenegy óra lehetett ekkor. Meztelenül szoktam aludni, és mivel a panzió nem biztosított fürdőköpenyt a vendégei számára, csak a takarót tudtam magamra csavarni, úgy nyitottam ajtót neki. – Bocsánat, hogy zavarom, Alan, de Flynn és Russ még nem tértek vissza a városból – mondta, és máris belépett a szobámba, meg sem várva a beleegyezésemet. Kimbernek semmi sem állhatta útját, és ez nem most bizonyosodott be először, mióta ismertem őt. Leült az ablak elé, a székre. Láttam, hogy át sem öltözött, mióta megjöttünk. Én visszatelepedtem az ágyba, a falnak támasztva a hátamat. – Ugyan már, nem zavar, Kimber – mondtam. Valami baj van? Hiába fürkésztem a mozdulatait, az arcát, nem fedeztem fel rajta a pánikroham szokásos jeleit. – A barátunk vacsora tájt megérkezett Sitkába – mondta. – És felhívott rögtön azután, hogy sikerült beszélnie Ranelle-lel. Azt mondta, biztos abban, hogy nem látta sem Marikót, sem Satoshit a ranchon, sem akkor, sem máskor. Tamival kapcsolatban már nem volt ilyen biztos. Talán, azt mondta, talán... Ranelle szerint Mrs. Franklin gyakran megfordult a birtokon. És azt mondja, talán Tami is elkísérte egy-egy alkalommal. – Tehát Mrs. Franklin ott lehetett aznap...
Azt továbbra sem értettem, mi lehet olyan sürgős, hogy éjszaka kellett bekéredzkednie hozzám. – Úgy van – mondta. – Ráadásul arra vonatkozóan is megtudtam tőle egy s mást, hogy ki viselte gondját a jószágoknak a cowboyok távollétében. – Remek – mondtam, különösebb lelkesedés nélkül. Szívesen aludtam volna már, és fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni, és meddig tarthat ez a szokatlan éjszakai szeánsz. Úgy éreztem, nem az információ a fontos, Kimber inkább csak félt egyedül lenni. Jóval halkabban folytatta. – A két cowboy, Frank Jobe és Thomas Charles Charles... Ranelle azt mondta, őt csak Dupla Charlie-nak nevezték, szóval mindketten Austinben, Texas államban laknak egy farmon. Egész este kerestem az interneten a rájuk vonatkozó adatokat. Miután elbocsátották őket innen 1992-ben, továbbra is együtt maradtak. Egy ideig, 1995-ig Dallas közelében dolgoztak egy ranchon. – De valami másról is szó van, nem? – kérdeztem reménykedve. – Igen, persze – mondta. – A fickót, aki helyettesítette Frankéket, amikor távol voltak... őt is sikerült megtalálnom. Itt lakik a közelben, egy Oak Creek nevű faluban. Megtaláltam a térképen. Tudja, merrefelé van? – Igen – bólintottam. – Azt hiszem, áthajtottam már rajta néhányszor. Egyszer még a benzinkútnál is megálltam. Nem mondhatnám, hogy egy világváros. – És mennyi idő alatt lehet innen odaérni? – kérdezte mohó kíváncsisággal. Megvontam a vállamat. Rosszat sejtettem. – Úgy húsz perc, talán valamivel több – mondtam végül. Kimber elindult az ajtó felé. – Akkor várom odalent. Megfogta a kilincset és lenyomta, aztán visszanézett rám. – Majd' elfelejtettem a lényeget. Ranelle azt mondta, hogy alapos nagytakarítást kellett végezniük a cowboyok házában a lányok eltűnését követő napokban. Külön pénzt kaptak azért, hogy átfessék a falakat, felsúrolják a padlót. Elakadt a lélegzetem. – Kinek a szobáját, Frankét vagy Charlie-ét? – Egyikét sem. A közös szobát, Ranelle legalábbis így nevezte. Azt mondta, három kis hálószoba, egy közös szoba vagy nappali és egy konyha volt a házukban. Nagyon elszomorodott, amikor megtudta, hogy kiégett a ház. Azt mondja, szép idők voltak azok, amikor még itt lakhattak a cowboyokkal. – És azt nem említette, hogy vérnyomokat találtak a nagytakarításkor? – kérdeztem. – Nem, semmi ilyesmit. *** A férfit, aki Oak Creekben lakott, Robbie Talbotnak hívták. Azaz Robbie Albert Talbotnak. A kései időpont miatt biztosra vettem, hogy felfegyverkezve nyit majd ajtót nekünk, de nem így történt. Úgy tessékelt be minket a házába, mintha hetek óta csak ránk várt volna. Amikor Kimber Mr. Talbotnak szólította, azt mondta, őt egyszerűen csak Patkánynak becézik. És kifejezetten kérte, hogy mi is így szólítsuk. Régóta lakott ezen a helyen, a 131-es út közelében, vagyis Oak Creek központjában. A faház egyetlen nagy helyiségből állt, és szerényen, de takarosan volt berendezve. A linóleumpadló makulátlanul tiszta, a függönyöket nemrég vasalhatták ki, a kandalló előtt katonás rendben sorakoztak a tűzifa hasábok. Minden azt sugallta, lennie kell itt valahol egy Mrs. Talbotnak is, de ott-tartózkodásunk ideje alatt ő nem tűnt elő. A házigazda vízzel kínált minket, de nem voltunk szomjasak, aztán felajánlotta, hogy begyújt a kandallóba. Mondtuk, nem fázunk. Végül feltette a kérdést, ugyan mi járatban vagyunk nála. Kimber válaszolt. – Arra szeretnénk kérni, hogy válaszoljon nekünk néhány kérdésre. Arra a munkájára
vonatkozóan, amelyet Gloria Welle kérésére végzett a Selyemút-birtokon. Nos, hajlandó erre? Patkány megvonta a vállát, mintha neki aztán édes mindegy lenne. Alacsony termetű férfi volt, széles vállú. Nem borotválkozott naponta, a borosta erre utalt, a szemöldöke vastag és bozontos volt. – Nagyon szerettem azt a birtokot – mondta, és széles mosoly ült ki az arcára. Kilátszottak a fogai – sárgásbarnásak voltak, nyilván a sok dohányzástól. Elmélázott az emlékeken. – Igen, sokszor nyaggattam is Frankéket, hogy szerezzenek nekem valami állandó munkát ott, de a gazda azt mondta, nincs annyi tennivaló, hogy hárman legyünk a birtokon állandóan. Tulajdonképpen két embernek sem volt elegendő a munka, de Frankék ragaszkodtak egymáshoz, és Mrs. Welle elfogadta őket így. Tudta, ha csak az egyiket veszi fel, az nemet mondana a társa nélkül. Soha senki nem bánt olyan jól a lovakkal a környéken, mint ők ketten. Álom volt ott dolgozni. Sajnálom, ami Mrs. Welle-lel történt... – És ön helyettesítette Frankéket, ha elutaztak? – kérdeztem. – Igen. Beköltöztem arra a pár napra. Elvégeztem mindent, amit csak kellett, bármilyen munka adódott. Ha Miss Gloria megkért valamire, nem lehetett nemet mondani neki. – Azt mondta, beköltözött – csapott le a szóra Kimber. – Vagyis melyik épületbe? – Abba, ahol a cowboyok egyébként laktak. Én csak Hiltonnak neveztem. Szép hely volt. És ott volt két vendégszoba is, én az egyiket használtam ilyenkor. Az a szép nagy veranda, a folyóvölgyre néző ablakok... Csuda egy hely volt, na. És a hűtő mindig tele mindenféle finomsággal. Sör is volt bőven – tódította. – Nekem akkoriban ez is elég volt a boldogsághoz. Frank és Charlie néha egy egész hétre is elutaztak, lovakat adtak-vettek Miss Gloria megbízásából. Nekem mindegy volt, hol vannak, csak ott lehessek a ranchon – megvonta a vállát. – Remekül éreztem magam ott. – Minket főleg az az éjszaka érdekelne, amikor a két lány eltűnt a városból. 1988-ban történt. Az egyik neve Mariko Hamamoto. A másiké... – Tami Franklin – fejezte be a mondatot Patkány. – Ismertem Tamit az apja birtokáról. Néhanap nekik is dolgoztam ugyanis. Elég jól emlékszem arra az éjszakára is. Másnap reggel, amint felkeltem, kimentem a lovakat etetni, úgy hajnali öt óra lehetett. Hamarosan, úgy hat óra tájban megjelent a seriff, és megkérdezte, segítenék-e keresni a lányokat. Miss Gloria azt mondta, menjek csak nyugodtan. A következő két napot így a seriffékkel töltöttem. Kerestük a két lányt, mindent tűvé tettünk értük. – És az előző éjszaka? Amikor a két lány eltűnt? – kérdezte Kimber. – Nem látott valakit a birtokon Mrs. Welle-en kívül? – De, a seriffet láttam, meg Mrs. Franklint. A lányokat nem, ha erre gondolt – hangzott a válasz. – Őket látta a birtokon? – kérdezte Kimber. – Mit gondol, hány óra lehetett akkor? – Miss Gloria akkor délután beküldött a városba, be kellett szereznem neki egy-két dolgot. Adott pénzt külön arra, hogy menjek moziba, vagy költsem, amire csak akarom. Vajszíve volt. Láttam Mrs. Franklin kocsiját a háznál, amikor beugrottam hozzájuk a csomaggal. A seriff kocsija mellett állt. Szürkület lehetett, vagy talán valamivel később. – És mikor tért vissza Welle-ék birtokára? – Csak későn éjjel. A mozi után még megittam egy-két sört a haverokkal. – Este, amikor visszatért a birtokra, ugyanabban a szobában aludt, mint máskor is, vagy valahol másutt? – Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Patkány őszintén meglepődve. – Mire visszaértem, Gloria minden holmimat átvitette. Azt mondta, valami baj van odaát a vízvezetékkel. Csőrepedés, azt mondta. Akkor éjjel a Welle-házban aludtam, a vendégszobában. Soha olyan klassz ágyam nem volt még. Kimber feltett neki még néhány kérdést, és ő készséggel válaszolt, legjobb tudása szerint. Aztán megköszöntük a segítségét, és felálltunk, hogy távozzunk. Gondoltam, talán szeretné tudni, mi történt a két cowboyjal.
– Ha érdekli, sikerült megtudnunk, hogy Frankék most is együtt dolgoznak. Egy ranchon, Austin közelében, Texasban – mondtam. Patkány zsebre dugott kézzel állt, lehajtotta a fejét. – Texasban, nahát. Biztosan jó dolguk van ott – mondta kissé irigykedve. – Egy ideig Dallas közelében voltak alkalmazásban egy másik birtokon – tette hozzá Kimber. – Tudják, elég fura alak az a két fickó – jegyezte meg Patkány. – De a munkájukat nagyon értik, annyi szent. *** Nos, akkor mit is tudtunk meg? – tette fel a költői kérdést Kimber, miután beültünk a kocsiba. – Elég nagy mozgás volt a ranchon azon az éjszakán, amikor a lányok eltűntek – állapítottam meg. – Vagyis, ha a két lányt a birtokon ölték meg, akkor egy csomó gyanúsítottunk van, és egy csomó potenciális tanúnk is – tódította. – A cowboyok házában történt valami, ami miatt rendet kellett rakni benne. És Patkányt nyilván nem egy csőtörés miatt kérte arra Gloria, hogy aludjon máshol akkor éjjel – mondtam. – Úgy van – helyeselt Kimber. – Flynn és Russ valószínűleg az onnan származó mintákat fogják azonosítani a tetemekben találtakkal – állapítottam meg. Kimber felsóhajtott, aztán ásított egy hatalmasat. – Nem tudom, meddig sikerül eltitkolnunk ezt a sajtó elől – mondta. – Egy valamiben biztos vagyok. Szeretném befejezni a munkánkat a ranchon, még mielőtt elözönlik a környéket az újságírók. Csak addig dolgozhatunk nyugodtan, míg valamelyik hiéna meg nem neszeli, mi folyik itt... *** Szótlanul ültünk egymás mellett egész úton Oak Creekből visszafelé, és alig találkoztunk szembejövő forgalommal. Kimber mindvégig kifelé bámult az ablakon, a sötétben a préri rajzolódott ki és a végét jelző távoli hegyek. A látvány lekötötte a figyelmét. Én is csak magamban gondolkodtam. Amikor visszaértünk a panzióhoz, a bejárati ajtót zárva találtuk, de a szobánk kulcsa ezt is nyitotta. A recepción egy Mr. Kimber Lister névre megcímzett boríték várt minket. Kimber elégedetlenül dörmögött az orra alatt. – A francba is – mondta. – Rosszat sejtek. Feltépte a borítékot, majd kihúzta belőle a félbehajtott papírt. Olvasni kezdte, aztán összehajtotta, és végül még egyszer kinyitotta. Lassan odafordult hozzám. – Russtól és Flynntől kaptam. Azt írják, lehet, hogy tudják, hol van a riporternő a Washington Post-tól. És arra kérnek, találkozzunk velük Clarkban, az áruház előtti téren. Tudja, hol van? Bólintottam. – Clark valóságos Las Vegas Oak Creekhez képest – mondtam. – A völgyben van, a Selyemút-birtokon túl. Az áruházat könnyű megtalálni. És azt írják, most azonnal menjünk oda? – Azt hiszem, ezt szeretnék. Azt kérték, keressük Russt a személyi hívóján, amint elolvastuk ezt a levelet. De ott találkozunk, az áruháznál. – Azt nem írják, mire számítanak? Élve vagy halva találjuk ott Dorothyt? – Nem, erről egy szó sincsen – mondta. – Akkor mi legyen? Máris induljunk? – kérdeztem. – Azt hiszem, nincs sok választásunk. Abban a pillanatban én is így gondoltam.
VI. rész A HALOTT ERDŐBEN Harmincötödik fejezet Kimbernek szinte minden energiáját felemésztette a betegségével való küzdelem. Hosszú volt számára már az első nap is a ranchon. Úgy érezte, utolsó csepp erejét is elhasználta, miközben az adatbázisokban keresgélt, aztán velem együtt elutazott Oak Creekbe, hogy kikérdezzük Patkányt. Most, hogy újra útra keltünk, ismét inkább hátul foglalt helyet a kocsiban. Az Elk folyó völgyében, Clark közelében haladtunk már, amikor szinte könyörögni kezdett, játsszak neki valamilyen klasszikus zenét, de minél hangosabban. Végignéztem a kazettákat, és Lauren egyik kedvencét ajánlottam a figyelmébe – Van Morrison Tupelo Honey című lemezét. – Ideális – nyögte ki a döntését. Nem örültem neki, hogy megint útra keltünk. És semmilyen illúzióm nem volt azzal kapcsolatban, hogy Dorothy Levin még életben lehet... Az még csak hagyján, hogy éjnek évadján vezetnem kell, de semmiképp sem szerettem volna jelen lenni, amikor előkerül Dorothy holtteste. Ha valóban itt van, csúnya látvány lehet, több napja kitéve a vadonnak. Mert azt tudtam Clarkról, hogy szinte érintetlen vadon veszi körül, néhány művelés alá vont nagybirtoktól eltekintve. Az egyik történetesen a Franklin család tulajdonát képezte. Volt itt kéthárom olyan ranch is, amely kifejezetten a turisták fogadására volt berendezkedve – rodeóbemutatókat tartottak, lovasközpontot üzemeltettek a tulajdonosok. De ezenkívül a környék jórészt érintetlen természeti környezet. Szerettem volna olyannak megőrizni az emlékezetemben Dorothyt, amilyen valójában volt – kissé kihívó, életvidám, rámenős teremtés. Azt mindenképpen el akartam kerülni, hogy ehelyett egy bomlásnak indult holttest képe maradjon meg bennem. Csak remélhettem, hogy Flynn és Russ nem tőlem várják az azonosítását. Miközben elhaladtunk a Selyemút-birtok kapuja mellett, úgy döntöttem, elviszem ugyan Kimbert az áruházig, Clarkba érve azonban bejelentem Flynn-nek és Russnak, hogy részemről véget ért a munka. Aztán szépen hazahajtok, és végre kényelmesen a saját ágyamban alszom, ameddig csak lehet, holnap pedig bőséges reggelivel kezdem a napot. Úgy éreztem, semmi sem tarthat vissza, mielőbb visszamegyek Boulderbe. Az út szélén jobbra egy tábla állt, amely üdvözölte a coloradói Clark látogatóit. Ezen az is olvasható volt, hogy a várost 1889. szeptember 16-án alapították, a tengerszint felett 7271 láb magasan fekszik, a lakossága pedig... ez a szám már lekopott róla. Első pillantásra látni lehetett, hogy nem igazi város ez, inkább egy nagyobbacska falu. Amikor Kimberrel megérkeztünk a parkolóba, az áruház elé, a közelben egyetlen másik járművet láttunk csupán – egy üres fehér Ford Escoline volt az. Úgy tűnt, régóta itt állhat. Miután leparkoltunk, Kimber feltápászkodott a hátsó ülésen. Hamuszürke volt az arca, gyöngyözött az izzadság minden fedetlen bőrfelületén, és alig kapott levegőt. – Nem vagyok valami jól – közölte arra az esetre, ha magamtól nem vettem volna észre. Úgy éreztem, ez messze jár az igazságtól. – A pulzusa? – kérdeztem. – Túl gyors. Majd kiesik a szívem, olyan hevesen ver – mondta panaszos hangon. – Mellkasi fájdalmak? Szorító érzés a szív tájékán? – Még nincsenek – nyöszörögte. Remek, gondoltam magamban. – Szed valami gyógyszert erre? – kérdeztem reménykedve. Ha olyan egyszerű lenne az egész, hogy benyúl a zsebébe, előkap egy jól bevált pirulát, beveszi... nem lehetett ekkora szerencsém, és ezt én is tudtam. – Kipróbáltam valamennyit – mondta. – Egyiket sem bírom, és nem is segítettek rajtam.
Ez egyre jobb lesz, gondoltam magamban. – Ne aggódjon miattam, Alan, rendbe jövök – mondta nyöszörögve. – Itt vannak már valahol? – kérdezte. Eddig körül sem nézett, csak maga elé révedt. De most sem nézett ki az ablakon. A pánikbetegségről úgy tudtam, inkább fizikai jellegű, mintsem pszichológiai. Bár nincsen nyilvánvaló veszély, ami leselkedne a betegre, a test elkezdi felkészíteni a szerveket a potenciális életveszélyre. Emelkedni kezd az adrenalinszint, fokozódik a légzés ritmusa, megváltozik a vérellátás, élesednek az érzékszervek. Tehetek bármit, rávenni úgysem tudom Kimbert, hogy adjon más parancsot a szervezetének. Sőt, ha elkezdem lebeszélni, azzal talán épp az ellenkező hatást váltom ki belőle. Nem tudtam okos lenni ebben a helyzetben. – Nem, még nincsenek itt – mondtam, miután alaposan körülnéztem. – Úgy tűnik, jó időt futottunk. Mit tehetek önért, Kimber? – Azt hiszem, semmit. Talán elég, ha csak eldőlök itt hátul, míg meg nem érkeznek. Lehunyom a szememet. És a zene is sokat segít, ha nincs ellenére. Nem volt ellenemre. Elfordítottam az önindítót, hogy kapjon áramot a magnó, aztán kiszálltam a kocsiból. Az égen sehol egy felhő, a csillagok mintha teljes létszámmal tündökölnének. A Zirkel-hegy sötéten magaslott a városka sziluettje mögött. Hűvös volt a levegő, és mivel feltámadt a szél, arra gondoltam, igazán magammal hozhattam volna egy pulóvert. A Van Morrison-kazetta szemlátomást jó hatással volt Kimberre. Azt kívántam, bárcsak otthon lennék, a feleségemet átölelve a kandalló előtt. És ehelyett... itt dideregtem a szabad ég alatt, a hidegben, egy agorafob internetzsenit őrizve, akinek épp pánikrohama van a kocsim hátuljában, miközben várom, hogy egy olyan nő holttestét kelljen azonosítanom, aki nemrég még élt, és akiről egy pillanatig sem feltételeztem, hogy ilyesmibe keveredhet. Annyira eltávolodtam közben a kocsitól, hogy már nem hallottam a zenét, és olyan csend uralkodott a téren, mintha nem is lakott településen lennénk. A szél fel-feltámadt, a fák mintha sóhajtoztak volna, a levelek susogtak. Hegyeztem a fülem, aztán hallottam a víz zúgását – ez az Elk folyó, lehetett vagy negyed mérföldnyire onnan. Valahogy baljós volt mindez. Aztán hallani kezdtem, ahogyan a halántékomban lüktet a vér, ahogy zúg a fülem... Biztosan a fáradtság okozta. Egyre távolodtam a kocsitól, gondoltam, járok egyet a téren, legalább kitisztul a fejem, a hidegtől pedig felébredek. A távolban reflektorfény pásztája tűnt fel. A völgy felől érkezett az autó, a motorzúgást csak jóval később hallottam meg. Egyenletes sebességgel közeledett a tér felé, odaérve lassított, majd lassan megfordult az áruház előtt. Már ebből is tudhattam, hogy nem Russ ül a volán mögött. A kocsi, egy régi Ford Explorer végül egészen közel állt meg az enyémhez. Figyeltem arról a helyről, ahol megálltam, amikor megpillantottam. A most érkező kocsi azonban nem mellé, hanem mögé parkolt le az enyémnek. Biztosra vettem, hogy Kimber mindebből semmit sem érzékel. Kinyílt az Explorer ajtaja, és nagy meglepetésemre Phil Barrett kászálódott ki a volán mögül. Gyorsan követték egymást a fejemben a különböző kérdések. Na és hol lehet Russ és Flynn? Honnan tudta Phil, hogy itt talál minket? És miért éppen így parkolta le a kocsit? Tücskök cirpelését hallottam, és hirtelen ismét feltámadt a szél. Most még gyorsabban lüktetett a vér a halántékomban. A tőlem vagy kétlépésnyire lévő fa mögé húzódtam, onnan figyeltem a fejleményeket. Phil bekopogtatott a kocsi ablakán, aztán kinyitotta az ajtót. Kigyulladt a lámpa az utastérben. Attól féltem, Kimberre a frászt hozza ezzel, de semmit sem tehettem érte. Amikor Kimber előrehajolt az ülésről, nem ő, hanem Phil hőkölt vissza a meglepetéstől. A nyitott ajtón át szinte bömbölt Van Morrison zenéje. Gondolom, mindenki felébredt tőle a környéken. Phil előrenyúlt, és elfordította az indítóban a kulcsot. A zene elhallgatott. – Egyedül van, Mr. Lister? – kérdezte. – Nekem azt mondták, mindketten itt vannak, ön és dr. Gregory is. Igazán? Ki mondta ezt neked, kedves Phil? – gondoltam magamban. Nem hallottam Kimber válaszát, de azt láttam, hogy mindkét kezét a szemére tapasztotta. Végre meghallottam a hangját. – Becsukná azt az ajtót, Mr. Barrett, kérem? Túl élesek nekem itt a fények, nem jól viselem.
Mire Phil: – A seriff arra kért, vezessem el magukat oda, ahol megtaláltuk a holttestet. Dr. Claven és Miss Coe már ott vannak... – A seriff? – kérdezte Kimber. – Milyen seriff? Kimber továbbra is ellenzőként tartotta maga elé a kezét az utcalámpák éles fénye miatt. – Routt County seriffje – mondta Barrett türelmetlenül. – Ez a vidék az ő körzete. A holttestet a Zirkel-hegy tövében találták meg. Az is ugyanahhoz a körzethez tartozik. Kimber kikászálódott a hátsó ülésről. Pár évvel ezelőtt sokat cikkeztek az újságok a Zirkel-hegy környékéről. 1997 októberében több mint 120 mérföld per órás sebességgel száguldó szélvész pusztította az erdős vidéket. Végigsöpört a coloradói nagy vízválasztó hegység mindkét oldalán. Különösen ezen a részen, a Zirkel-hegyen és közvetlen környékén, a Routt Divide nevű hegyvidéken okozott hatalmas károkat. Tudtam, a kérdéses terület alig néhány mérföldre délre esik innen, Clarktól. A szél ott valóságos tornádóvá nőtte ki magát, egészen kiszámíthatatlanul viselkedett, és soha nem látott pusztítást vitt véghez. Összefüggő erdőrészeket irtott ki, mintegy húszezer hektárnyi területen. Sok helyen tövestül csavarta ki a fákat. Odafentről, repülőről vagy helikopterről nézve úgy tűnt, mintha egy hatalmas kaszával vágott volna rendet magának az erdőben egy óriás. Összesen mintegy egymillió fában tett kárt a vihar néhány perc leforgása alatt. Ehhez fogható ítéletidőre emberemlékezet óta nem volt példa ezen a vidéken. Phil Barrett is erről mesélt Kimbernek, akire már az a hír is katasztrofális hatással volt, hogy Dorothy holtan került elő. Engem az is meglepett, hogy egyáltalán megtalálták azon a környéken. Ez a vidék különben is igazi, érintetlen vadon, de az 1988-as természeti katasztrófa óta nem szállították el a fákat, amelyeket kidöntött a vihar. Ott hevernek több ezer hektárnyi területen, tövestül kicsavarva. A hely jóformán megközelíthetetlen, az elpusztult fák elszállítására senki sem vállalkozott azóta. – Hol van Flynn és Russ? – kérdezte Kimber. Gondolatban gratuláltam neki, amiért ennyire helyén van az esze. – Felajánlották a segítségüket a seriffnek, Pilandernek – hangzott a válasz. Barrett a Zirkel-hegy felé mutatott ekkor. – Flynn segít biztosítani a helyszínt, Russ pedig a holttestet vizsgálja. Szerencsés ember ez a Pilander, hogy két ilyen kitűnő szakember épp a környéken tartózkodott. Máskor napok is eltelnek, mire előkerül egy valamirevaló bűnügyi szakértő. És azok a nyomukba sem jöhetnek a maga két kollégájának. – Ők igazán a legjobbak a szakmában, Mr. Barrett – mondta Kimber. Úgy láttam, mostanra teljesen meg is feledkezett a rohamáról. – Valóban, én is így gondolom. Ha már szakértőkről esett szó, Mr. Lister, nem tudja, hol lehet dr. Gregory? Nekem azt mondták, együtt jönnek ide önök ketten. Ekkor kiléptem a fa mögül, és elindultam feléjük. Kimber nyomban észrevett. – Ott van, már jön is – mondta. – Helló, Phil – köszöntem rá, amikor hallótávolságba értem. – Kiszálltam, hogy kiszellőztessem a fejemet. Úgy fordult meg, olyan hirtelen, mintha attól tartana, hogy leütöm hátulról. Meglepett, hogy ilyen gyors mozgásra is képes. – Dr. Gregory... üdvözlöm. Már várnak minket. A seriff arra kért, vigyem önöket is arra a helyre, ahol a holttest előkerült. Megráztam a fejem. – Nem, Phil, megígértem, hogy én szállítom Kimbert ide, hogy találkozzunk Flynn-nel és Russ-szal. Elhoztam őt, teljesítettem az ígéretemet, és most szeretnék visszamenni Boulderbe. Majd holnap értesítenek a részletekről. Nekem ez is épp elég volt. Barrett kissé hátrébb lépett és a kocsinak támaszkodott. – Flynn külön kérte, hogy ön is legyen ott, doktor. Még arra is gondolt, hogy valószínűleg ódzkodni fog ettől a feladattól. Ő mondta így, ezzel a kifejezéssel.
Mosolygott, én meg kénytelen-kelletlen átgondoltam a helyzetet. – Nos, akkor igaza volt. Valóban ódzkodom ettől a dologtól. Kimber is csatlakozott az érvelésével. – Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy velünk jöjjön, Alan. De ha Flynn Coe azt szeretné, hogy maga is ott legyen, akkor biztosan jó oka van rá. Fontos lehet a jelenléte. Kérem, gondolja át a helyzetet. Ha már ilyen nagy utat megtettünk, akkor az a néhány mérföld is belefér, nem? Érdekes, állapítottam meg magamban, mintha egy csapásra megszűntek volna a pánikbetegség tünetei. Fogalmam sem volt róla, miért gondolhatja Flynn, hogy nekem is feltétlenül ott kell lennem. Egyetlen oka lehet erre – ha azt akarja, hogy azonosítsam a holttestet. Én meg épp ezt szerettem volna megúszni. Bár nem szívesen, megteszem, ha nagyon muszáj, gondoltam magamban, de kikötöm, amint ezzel megvagyunk, én elhúzom a csíkot haza. – Mennyire van ide a helyszín? – kérdeztem Phil Barrett-től. – Nincs messze, de jórészt földúton kell menni – válaszolta. – Úgy tizenöt-húsz percet számoljon rá. – Jól van, de én a saját kocsimmal megyek. Amint végeztünk, indulok haza. Rendben van, Kimber? – Hálás vagyok önnek, Alan, őszintén mondom – hálálkodott Kimber. – Nem lesz könnyű, és néhol nagyon óvatosan kell vezetni, Alan. Főleg az utolsó szakasz lesz nehéz, ott jól jönne egy terepjáró. Miért nem ülnek át hozzám? Én már megjártam ezt az utat oda-vissza. ígérem, amint végzett, visszafuvarozom ide, a kocsijához. Nem is tudom, miért, de valamiért cseppet sem tetszett nekem az ötlete. – Nem, köszönöm – mondtam. – Majd inkább igyekszem végig a nyomában maradni, míg oda nem érünk. – Ahogy gondolja – felelte Barrett komor képpel. *** A földút legelső szakaszán viszonylag könnyedén túljutottunk, de itt is figyelni kellett a sok kátyú miatt. Tudtam, ha bajba jutok, Phil kárörvendőn vigyorog majd rajtam, tehát már csak ezért is nagyon észnél kellett lennem. Néhány faházat hagytunk magunk mögött, aztán Phil lefékezett a vadászháznál, amely úgy tíz percre volt a város szélétől. Megállt, és odajött hozzám: – Itt kezdődik a nehéz része, Alan – mondta, behajolva az ablakon. – Ha gondolja, itt hagyhatja a kocsit. Szívesen visszafuvarozom idáig. – Csak menjen előre, Phil, és mutassa az utat. Menni fog – mondtam magabiztosan. Miután feltekertem az ablakot, Kimber megszólalt. – Jól látom, hogy nem kedveli ezt az embert, Alan? Válasz nélkül hagytam a megjegyzését. Innentől lefelé haladtunk a meredek hegyoldalban. Feszült figyelemmel igyekeztem pontosan azon a nyomon haladni, amelyen Phil ment előttem. – Nem elég, hogy nem szeretem – mondtam Kimber kérdésére, kissé megkésve –, de nem is bízom benne. Ha sikerül megtalálnunk azt, aki végzett a két lánnyal, vagyis sikerrel lezárjuk a nyomozást, az nem vet valami jó fényt az egykori seriffre, vagyis Phil Barrettre. Gondolom, ezzel maga is tisztában van, Kimber. És ha bebizonyosodik, amit sejtünk, hogy a nyomok a Selyemútbirtokra vezetnek, ami egyre valószínűbb, nos, az sem javít Barrett helyzetén. Sőt épp ellenkezőleg. Kimber kifelé bámult az ablakon, a sötét erdőt, a fákat figyelve. – Vajon ki találta meg a holttestet? – kérdezte. – Ez nagyon jó kérdés – mondtam. – A környéket látva, nagyon valószínűnek tartom, hogy ugyanaz a személy, aki elrejtette. Ezt a választ kommentár nélkül hagyta, de a visszapillantó tükörből láttam, hogy elgondolkodott rajta. Vagy öt percig hallgattunk, én egyre csak az utat figyeltem. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, legalább legyen valaki, aki tudja, hol vagyunk, és elővettem a telefonomat. Ki tudja, milyen mélyre kell beljebb hatolnunk az ismeretlen vadonba? Hiába próbálkoztam, térerő híján hasznavehetetlen volt a mobilom. Egy idő múlva már eltűnt az út is, és csak egy vadcsapást
követhettünk. Az embermagasságúra megnőtt gazt csak az előttünk haladó kocsi nyomta le. Kimber elképedve figyelt előre, aztán ennyit mondott. – Ez már döfi. Én ekkor már szóhoz sem tudtam jutni. Harminchatodik fejezet Igyekeztem szorosan Barrett nyomában haladni a kátyús, egyenetlen terepen vagy másfélkét mérföldön át. Amennyire a sötétben ki tudtam venni, nagyjából annak a területnek a peremén haladtunk, ahol az egykori természeti katasztrófa történt. Balra a kidőlt, egymás hegyén-hátán fekvő fák jelezték ennek a térségnek a határát, legalább négy-öt láb magasan áthatolhatatlan akadályt képezve jármű számára. Fárasztó volt így vezetni, és örültem, hogy nem nekem kellett elöl haladnom. Amikor Phil végre megállt és kiszállt a kocsiból, Kimber és én is követtük a példáját. Barrett egy hátizsákot vetett a vállára, aztán flegmán hátraszólt nekünk. – Innen sajnos gyalogolni kell egy darabon. De már nincs messze, úgyhogy nyugodjanak meg, fiúk. Bár nem lesz egyszerű, mert át kell másznunk a kidőlt fákon – mondta, és hátraintve jelezte is nekünk a haladási irányt. – Szép kis pusztítást végzett itt a szélvihar, mi? A látvány leírhatatlan volt, nappal még inkább az lehetett. – A többiek északról közelítették meg a helyet, ahol a tetem van. Csak később jöttem rá, hogy létezik ez a rövidebb út is. Ha már bent van a sűrűjében az ember, olyan, mintha egy hatalmas halom fogpiszkálón kellene átverekednie magát – mondta. – Nem valami lélekemelő élmény. Elég nehéz tájékozódni amúgy a környéken, maradjanak szorosan a nyomomban, mert errefelé minden egyformának tűnik a sok kidőlt fa miatt. Na de mit magyarázzam, hamarosan úgy is meglátják, a saját szemükkel. Nem volt itt út, sem ösvény, sem csapás – úttalan utakon kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, igyekeztünk hát szorosan Barrett mögött maradni. Inkább alagútban érezte magát az ember, de annak túlságosan szúrós volt. Néhol három-négy láb széles járatot találtunk az ágak között, máshol csak oldalazva, tyúklépésben tudtunk haladni. Vastag szőnyegtakaróként hevertek a kidőlt fák szanaszét, amerre szem ellát, egymás hegyén-hátán. Főleg fenyőfélék voltak, már amennyire menet közben megfigyelhettük. Bár Barrett törte nekünk az utat, kínkeservesen haladtunk. Odébb nemhogy könnyebb, inkább csak még nehezebb lett a haladás, mert a hegyoldal egyre meredekebb szakaszán kellett felfelé kapaszkodnunk. Ha ráléptünk egy fatörzsre, az könnyen megindult alattunk, szinte lavinát indítva el sorstársaiból. A tűleveleken, a gyantás törzseken könnyű volt megcsúszni. Észnél kellett lennünk hát, minden pillanatban, mert az óvatlan mozdulatnak mindig megfizettük az árát. Azt hittem, ennyi idő elteltével már úgy-ahogy eltakarították a pusztítás nyomait az erdészek, de nem. Ezért is felkészületlenül ért a látvány, hiába hallottam róla annak idején elég sokat, és a tévében látott tudósítások is egészen másként éltek az emlékeimben. Idegen és ismeretlen, sőt barátságtalan volt ez a terep, soha nem látott akadályokkal nehezítve. Barrett nélkül egy tapodtat sem mertem volna megtenni ezen a környéken, képtelenség volt tájékozódni ugyanis, és hiába kerestem, semmi sem szolgált megbízható támpontként. A leparkolt két kocsit sem sokáig láttuk, jóformán néhány lépés után eltakarta a szemünk elől a földön heverő fák halmaza. Arról persze fogalmunk sem volt, merrefelé tartunk. Phil zseblámpájának a fénye fel-felvillant valamivel előttünk, néha megállt, hátrafordult és bevilágította nekünk az utat, ha úgy érezte, túlságosan lemaradtunk. Hihetetlen volt ez az iszonyatos mennyiségű élettelen fatömeg. És jócskán benne jártunk a sűrejében, sehol semmi mást nem láttunk, mindenütt csak a pusztulás jeleit. Kétszer is észrevettem, hogy egyfajta elágazáshoz értünk. Phil egyik alkalommal sem tétovázott, határozottan indult tovább valamelyik irányba. Ez némi megnyugvással töltött el. Legalább tudja, hol vagyunk. Kimber mögöttem cammogott. A biztonság kedvéért időnként hátranéztem, hogy minden rendben van-e nála. Meglepően jól vette az újabb és újabb akadályokat. Egyszer, amikor hátrafordultam és bevártam, mert néhány lépéssel lemaradt, azt dünnyögte az orra alatt:
– Ezt semmiképp sem szerettem volna kihagyni az életemből. Na és hogy éppen ma lehet ekkora élményben részem, azt külön is nagyra értékelem a sorstól. Kényszeredetten rám mosolygott, amikor megkérdeztem, minden rendben van-e, aztán folytattuk a kapaszkodást felfelé, a mind meredekebb hegyoldalban. Vagy tíz-tizenöt perce gyalogolhattunk már ezen a kaptatón, amikor Phil Barrett megszólalt. – Remek, most már hamarosan ott vagyunk, fiúk. Ugye, örülnek, hogy ezen a páratlan helyen is megfordulhatnak? Nagy ajándék ez az élettől.
*** Annyira meglepődtem, amikor fényeket vettünk észre a távolban, mintha legalábbis egy McDonald's vagy Burger King gyorsétterem várt volna ránk. Egy, a hegyoldalban még jóval feljebb lévő tisztásról érkezett a fény, amely persze ugyancsak kicsi volt. Amikor felnéztem oda, szinte beleszédültem, olyan komoran magaslott a fejünk fölé a hegy csúcsa. Valahányszor csak felpillantottam rá, úgy éreztem, eltörpülünk mellette. Phil tölcsért csinált a kezéből és előrekiáltott. – Halló, Phil vagyok... Megjöttem, és itt van Mr. Lister és dr. Gregory is... Senki sem válaszolt odafentről. Phil megvonta a vállát, aztán hátrafordult és azt mondta nekem: – Talán rábukkantak még valami másra is, ami érdekelheti őket. A holttest itt van, mindjárt a nagy kanyar után. Kimber és én beértük közben. Láttam Philen, mennyire élvezi a helyzetet. Kimber egyéni akcióba kezdett – előrement néhány lépést, de zsákutcába ért, kénytelen volt visszafordulni. Itt egyre magasabban tornyosultak előttünk az akadályok. Összenéztünk, pásztáztuk a környéket, hátha van valami mozgás, de közben a fény is eltűnt a szemünk elől. Már túl voltunk a nagy kanyaron, és Dorothy Levin holtteste sehol. Nem volt itt mit megnézni, csak a rengeteg fa, amit eddig is láttunk. Kimber arca eltorzult az erőlködéstől, és én is alaposan elfáradtam. Egyelőre eredménytelenül. És akkor észrevettem, hogy Kimber arcára kiül a rémület. Én is csak ekkor láttam át a helyzetet. Kimber már-már szólásra nyitotta a száját, de megzavarta közben egy jellegzetes zaj. Phil Barrett fegyvere volt az. Felhúzta ugyanis a ravaszt. Azt hiszem, amíg élek, emlékezni fogok erre a jelenetre, mert a következő pillanatban arra gondoltam, talán soha nem fogom látni a gyermekemet. Kimber szinte alig hallhatóan mondta: – Ez nagyon nincs rendjén. Jól látta a helyzetet. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy csapdába csalt minket Phil Barrett. Most egészen megváltozott hangon, eltorzult arccal beszélt hozzánk. – Térdre, mind a ketten! Aztán kússzanak oda hátra – és a fegyver csövével mutatta, melyik helyre gondolt. Én Kimberre néztem, ő bólintott. Négykézlábra ereszkedtünk, aztán megtettük azt a néhány méter távolságot. Igen, most már késő bánat, gondoltam magamban. Eleve gyanús volt nekem ez az egész kis kirándulás, az, hogy Flynnék sehol sem voltak, de most már minden hiába – a karmaiban vagyunk. Ha túlélem ezt az egészet, gondoltam magamban, úgy Lauren fog megölni. Megfojt puszta kézzel, amiért ilyen ostoba voltam. – Jól van, megállhatnak – mennydörögte Phil Barrett. – Hol vannak? – kérdezte Kimber nyöszörögve. – Flynn és Russ... – Arra gondol, hogy ők is ilyen szánalmasan naivak voltak-e, mint maguk ketten? – élcelődött rajtunk Phil. – Nos, a válasz igen – jegyezte meg maró gúnnyal. – Mint két kiscserkész – tette hozzá, és nyerítve röhögött. – Ki gondolta volna? – Hol vannak? – kérdezte Kimber, számomra meglepően bátran a helyzethez képest. – Kire gondol? Nem egymagam találtam ki ezt a forgatókönyvet – mondta Phil. Amikor elmentem magukért, a két barátjuk még itt volt. Hogy most hol lehetnek? Talán betemette őket ez a sok fa. Ha egyszer megindulnak, az olyan, mint a lavina. Nincs is mit csodálkozni rajta, ha így történt. De ez már nem tartozik rám. Nekem csak magukért kell felelnem. Kimber azonban az esélytelenek nyugalmával folytatta a kérdezősködést. – Élnek? – kérdezte. Phil azonban ügyet sem vetett rá. Benyúlt a hátizsákjába, odadobott elém két guriga szigetelőszalagot és egy tekercs drótot. – Na, gyerünk, kösse össze vele Mr. Lister csuklóját, dr. Gregory. Aztán majd én is összekötözöm a magáét. Jó szorosra tekerje, különben nem állok jót magamért. Kúszva elindultam Kimber felé. Ő a háta mögé helyezte két kezét, hogy összekötözhessem. Amint elkészültem vele, Philre néztem.
– Még szorosabbra – követelte, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a művemre. Engedelmeskedtem neki, és közben egyre jobban sajnáltam Kimbert. – Tényleg itt van valahol Dorothy holtteste? – kérdeztem szinte csak úgy mellékesen. Ekkor már fogalmam sem volt, mit higgyek erről az egészről. – Igen, itt van, egészen közel – felelte nagy kegyesen. – Tudja, hogy pontosan hol? – kérdeztem, hogy időt nyerjek. – Én rejtettem el, úgyhogy tudom, hol van, bízhat bennem – mondta, és megint röhögött. Azt továbbra sem értettem, miért kellett megölnie Dorothy Levint. Hogy megvédje Raymond Welle-t? Nem, úgy éreztem, ennek semmi értelme. Barrett biztosan tudja, hogy Dorothy munkáját bárki folytathatja a Postnál. A kampányfinanszírozási botrányt akármelyik kollégája felgöngyölítheti, ez nem kötődik a személyéhez. Akkor miért kellett megölnie őt? Odanyújtottam felé mindkét kezem, hogy kösse össze a csuklómat, mire ő: – Nem, előbb kötözze össze még Lister bokáját is. Nem akarom, hogy meglépjenek. Legalább háromszor tekerje körbe a dróttal is. Felfogta? – Azt hiszem, igen – mondtam. – Na, akkor csinálja, de rendesen. Mi lesz már? És ne próbálkozzon semmiféle ócska trükkel. Amikor odahajoltam Kimber elé, láttam a szemén, hogy valamire készül. Butának éreztem magam, mert nem tudtam rájönni, mire gondol. Lehajoltam, és nekiláttam átkötni a bokáját. A drót nem volt elég hosszú ahhoz, hogy a nadrágját is odafogjam, ezért fel kellett húznom a bokája körül. Kimber közben gyöngéden rúgott egyet a bal sarkával. Micsoda? Még most sem értettem. Mit akar mondani ezzel? Kétségbeesetten törtem a fejem, és akkor végre rájöttem. A pisztolyát ott hordta, a bokájára volt erősítve. Óvatosan felpillantottam, Phil szerencsére épp nem figyelt ránk. A hegyoldalt kémlelte, felfelé, ahonnan az imént a fényt láttuk. Ott állt tőlünk alig néhány lépésre, de féloldalt fordulva. Szemlátomást várt valakit. Kimber megérezte a tétovaságomat. Figyelmeztetésképpen köhögni kezdett. Phil rávillantotta a tekintetét és rárivallt. – Pofa be! Kimber azonban tovább köhögött, én meg igyekeztem kihasználni a zajt, hogy lecsatoljam a pisztolyt a bokájáról. Sikerült. Ám ekkor jöttem rá, fogalmam sincs, hogy kell kibiztosítani. – Tudja, Kimber – mondtam merészen –, néha úgy érzem, mindent jól csináltam életemben, aztán kiderül, hogy még mindig fogalmam sincs arról, hogyan lehet elkerülni a veszélyt és megtalálni a biztonságot. Kimber nevetett, és ezt újabb köhögéssel próbálta palástolni. Reméltem, hogy megértette a mondat üzenetét – azt szerettem volna értésére adni, hogy nem tudom kibiztosítani a pisztolyát. Barrett továbbra is a hegy teteje felé nézve kémlelte a környéket. Ránk üvöltött. – Pofa be végre, mindketten! Az idegességéből pontosan éreztük, valami nem úgy megy, mint ahogyan eltervezte. Kihasználtuk az idegességét, Kimber kezébe emeltem a pisztolyt, ő óvatosan kibiztosította, és visszaadta nekem a fegyvert. Elvettem, remélve, hogy talán sikerül kimásznunk ebből a kelepcéből. Megfordultam, és közben a hátam mögött a nadrágom derekába akasztottam, aztán folytattam Kimber bokájának összekötözését. – Mi a terve, Mr. Barrett? – kérdezte Kimber, az én ízlésemnek meglehetősen szemtelenül. – Hogyan szeretne végezni velünk? – Úgy gondoltam, agyonlövöm magukat itt, aztán odébb vonszolom, és elrejtem. A fák eltakarják majd jó ideig. Nem szeretném, ha túl hamar előkerülnének a tetemeik. Mindig akkor kezdődik a baj, ha egyszer csak fölbukkan egy hulla. Ha nincs halott, megy minden, akár a karikacsapás. Ha újrakezdhetném... – ekkor elhallgatott. – Most a lányokról van szó, ugye? – kérdeztem. – Az imént a két lányról beszélt. Phil továbbra sem nézett ránk, egyre csak a hegyoldalt pásztázta kitartóan. – Abból a totális káosz lett – mondta, amikor már azt hittük, nem kapunk választ tőle a kérdésre. – Az első baleset volt. A második egy ostoba véletlen. Én... én csak segíteni szerettem
volna. – Micsoda? Segíteni? És mégis hogyan? – szörnyedtem el. Rám nézett. Szinte ostorcsapásként csattantak a szavai. – Nem én öltem meg őket, ha történetesen erre gondoltak – villant felém a tekintete. Márpedig én pontosan erre gondoltam. – Akkor miért vagyunk most itt? – kérdeztem. – Mire való ez az egész? Elkapta rólam a tekintetét. – Én csak segítettem – mondta. – Isten látja lelkem, ez volt a szándékom. Én csak Gloria miatt keveredtem ebbe az ügybe. Megkért, rongáljam meg a vízvezetéket a házban, hogy csőtörésnek tűnjön, aztán költöztessem fel a cowboyok holmijait a házba. Én vittem el a tetemeket a tóhoz. Az erdőn át kellett mennem, nehogy meglásson valaki. Végig a Mad patak mentén, aztán be a vadonba. Fél éjszakámba telt, mire azt a nyomorult motoros szánt is sikerült odavonszolnom a közelükbe. – Persze, nehéz lehetett. Elhiszem – mondtam –, de azért egy kissé megkönnyítette a dolgát a tény, hogy maga irányította a nyomozást ebben az ügyben. Phil nem válaszolt. – Az a hegyoldal elég meredek – mutatta. – És úgy látom, jó vastagon állnak halomba a fák. Ha van egy kis robbanószer, akkor kisebbfajta földindulást lehet elindítani ezen a hegyoldalon. A fák megindulnak, úgy zúdulnak lefelé, akár egy lavina, szépen betemetik a halottakat. – Na és Dorothy? Vele is ugyanezt tette? – kérdeztem. Phil nem válaszolt. Kimber vette át a szót tőlem. – Már összegyűjtöttük a szükséges mintákat a birtokról, Mr. Barrett. Percy Smithnél van minden, a rendőrségen. Gondolom, vele is végezni akar. – Én is ott voltam a ranchon, vagy már elfelejtette? Pontosan láttam, mit műveltek ma – csattant fel Barrett. – És azt is tudom, hogy nem találták meg azt, ami a legfontosabb lett volna. Maguk jóformán üres kézzel távoztak, pedig azt hiszik, mindent megtaláltak. A lányok a cowboyok házában haltak meg. Ezért... – Ezért gyújtotta fel – tette hozzá Kimber. – Én nem voltam a városban aznap – tiltakozott Barrett. – De abban igaza van, hogy ezért gyújtották fel. Rosszallóan csóválta a fejét. – Buta ötlet volt. Ezzel az erővel kitűzhettek volna a ház előtt egy táblát azzal a felirattal, hogy „Itt tessék keresni”. Én ezt amatőr megoldásnak tartom. – Ray Welle magánakciója volt talán? – kérdeztem. – Ray nem amatőr – horkant fel. – Nem, neki ehhez semmi köze. Ebben a patakban, amibe most bedobta a horgát, nem úszkál nagyhal, Alan. Elmosolyodott, aztán ismét a hegyoldalt kezdte pásztázni. – Értik most már, ugye? Maguk mindvégig azt hitték, ez Ray ügye. Azt hitték, minden mögött a nagy Welle-t kell keresniük. – Welle-nek nincs is köze a lányok halálához? – kérdeztem. – Ray talán gyanítja, hogy itt a birtokon történt valami, de nem hiszem, hogy tudja is. Nem, biztosan nem – ingatta a fejét. – Akkor kit fedez maga ebben az ügyben, Phil? Ki az, aki érdemes erre? – kérdeztem. Barrettnek hirtelen megnyúlt az arca. – Azt hiszi, azért hallgattam eddig erről, hogy most mindent kitálaljak? Hová gondol? – Ezek szerint Dorothy rájött valamire – állapítottam meg tovább provokálva. – A halott lányokkal kapcsolatban? Dehogy, ő erről semmit sem tudott. Viszont rájött valami másra... ezért kellett meghalnia. Akarnak valami érdekeset hallani róla, a riporternőről? Megmentettem őt, mielőtt megöltem... Az az őrült férje megtalálta a szállodában, és agyon akarta verni. Igen, azt hiszem, ez volt a szándéka. Végezni akart vele. Kiderült, hogy ő volt az, aki lövöldözött Denverben a kampánynyitón. Követte a nőt idáig Washingtonból. – Elhallgatott és ingatta a fejét. – Micsoda barom volt az az ember – folytatta. – Amikor besétáltam a nő szállodai
szobájába, azt hitte, én vagyok a megmentője, a fickó meg azt, hogy őt akarom letartóztatni... Szép kis helyzet, nem igaz? – Azt értem, miért volt dühös rá a férje – mondtam. – De hogy maga miért végzett vele? Mit tudott ez a szegény nő? Talán Gloria Welle-lel kapcsolatban? Philnek nem nagyon tetszett a kérdésem, és nem is válaszolt. Kimber szólalt meg. – Valaki biztosan követ minket, Mr. Barrett. Mindketten egy nagy szervezet tagjai vagyunk, a legjobb bűnügyi szakértőkkel a világon. Majd jön helyettünk valaki más, aki megtalálja azokat a bizonyítékokat, amelyek mellett mi elmentünk. Tudja, a tűz nem emészt el mindent. És ha tényleg gyilkolt... ezt nem úszhatja meg szárazon egy egész életen át... – Nem? Több mint tíz évig itt semmi sem derült ki – érvelt Barrett. – Az eltűnésükkel időt nyerek. És azt máris tudom, hogyan lehet még jobban összegabalyítani a szálakat. Szerintem békében élek még újabb tíz évig. Na, gyerünk, Alan, befejezte már? Mert nekem nincs több mondanivalóm a maguk számára. Reméltem, hogy nem tűnt fel neki, mivel foglalatoskodtam valójában. Nemhogy összekötöztem volna Kimber lábát, épp ellenkezőleg – csak szép laza gyűrűt vontam a bokája köré. A megfelelő pillanatban nyugodtan és könnyedén kiléphet belőle. – Készen van, Phil – mondtam. – Tudja, hogy a lányok az eltűnésük előtt a ranchon jártak? Mi azt is tudjuk, hogy dr. Welle is ott volt akkor. Találkozott is az egyikkel. – Na és aztán? – kérdezte közönyösen. – Na gyerünk, dr. Gregory, most maga jön. Álljon csak ide elém, és adja ide a csuklóját. Csak lassan a testtel, mert a legkisebb gyanús mozdulatra lövök. Odaálltam, és miközben felé fordultam, kivettem a kis pisztolyt. Szerencse, hogy ilyen nagy a kezem, épp elfért benne. Phil gyanút fogott a mozdulat láttán, azt hitte, vonakodok engedelmeskedni neki. – Adja már ide a kezét – mordult rám. – A másikat is. Úgy tettem, mintha engedelmeskednék neki, de a jobb kezemet meglendítettem, és megütöttem az arcát tiszta erőből, a pisztoly markolatával. Elveszítette az egyensúlyát és elterült a földön. Üvöltött egy nagyot fájdalmában. Én csak álltam, egy pillanatig azt hittem, eltörtem a kezemet, olyan erővel sikerült megütnöm őt. Kimber csöndesen megjegyezte: – Szép volt, Alan. Most vegye el a fegyverét. Kábult voltam a történtektől. Hátrébb léptem, és ekkor láttam, hogy Phil alaposan beverte a fejét egy rönkbe, amikor elesett, ömlött belőle a vér. – Vegye már el tőle a fegyvert – ismételte Kimber. Lehajoltam, hogy kivegyem a kezéből a pisztolyt. – Jól van – mondta Kimber. – Most kösse össze a csuklóját, az enyémet meg szabadítsa ki végre. Philt oldalt kellett fordítanom ehhez. Miután összekötöztem a kezét, benyúltam a zsebébe. Egy bicskát is találtam nála. Aztán nekiláttam, hogy összekötözzem. Amikor elkészültem vele, döbbenten megjegyeztem: – Nem gondoltam volna magamról, hogy ekkorát tudok ütni. Kimber átlépett Phil fölött, aztán lehajolt hozzá és oldalt fordította a fejét. – Úgy tűnik, betörte a koponyáját – állapította meg tárgyilagosan. Micsoda?! A szavai hallatán jeges borzongás futott végig rajtam. – Meghalt? – kérdeztem hitetlenkedve. – Megöltem? – Nem, nem halt meg, de el kell ismerni, szép nagy ütés volt. – Nem lett volna szabad ekkorát ütnöm... – máris bűntudatom támadt. – Kimber, segítséget kell hoznunk minél előbb. Ide csak helikopter jöhet... Azt hiszem, emlékszem, merrefelé jöttünk... Van telefon a kocsiban, csak nem biztos, hogy van térerő idefent. Kimber elővett egy zsebkendőt és letörölte a vért Phil halántékáról. – Ezzel még várnunk kell. Én egy tapodtat sem megyek innen Flynn és Russ nélkül – jelentette ki. ***
Mintha már sejtettem volna, hogy ezt fogja mondani. – Nem tudjuk, merre lehetnek, Kimber – érveltem. – Egyedül Barrett mondta nekünk, hogy itt lesznek. És ő is úgy beszélt róluk, mintha már nem is élnének. Egyedül nem boldogulunk ebben a helyzetben. Szükségünk van segítségre, lássa be végre. Annak idején láttam néhány légifelvételt erről a területről. Itt kilométereken át ugyanaz a kép fogadja az embert, képtelenség kiigazodni a vidéken. Éreztem, hogy mi ketten biztosan nem találjuk meg őket magunktól. Főleg nem éjszaka. És számolnunk kellett azzal a lehetőséggel is, hogy Barrett talán tényleg végzett velük. És az sem kizárt, hogy ő maga is hamarosan haldokolni kezd. – Akkor menjen csak – mondta Kimber. – Hívja fel Percy Smitht a városban. És vigye magával Phil pisztolyát. Zsebre vágta Phil kulcsait, a pisztolyát visszacsatolta a bokájára. Megnézte Barrett félautomata fegyverét, aztán a kezembe nyomta. – Rendben van. Én elindulok, és megkeresem idefent Flynnt és Russt – jelentette ki kategorikusan. Ekkor furcsa zajokat hallottunk odafentről. Mindketten abba az irányba fordultunk. Egy férfi hangját hallottuk először, aztán egy nőét. Mindössze néhány szót váltottak csupán, de mi azt sem értettük. – Gondolja, hogy Flynn és Russ lehet az? – kérdeztem izgatottan. Kimber megrázta a fejét. – Biztos benne? – kérdeztem. Rábólintott. Feszülten figyeltünk és füleltünk. Ismét a nő hangját hallottuk, most valamivel tisztábban. – Nem akarok várni – mondta kategorikusan. – Micsoda? – kérdezte a férfi. Én ismertem ezt a hangot. A férfi Dell Franklin volt, Tami édesapja. Mire a nő: – Fogd be a szádat. Ezt egyszer már tisztáztuk. Ez pedig Dell felesége, Cathy lenne? Ebben már nem voltam olyan biztos, ösztönösen is léptem egyet a hang irányába, de Kimber visszahúzott a kezemnél fogva. A tisztás túlsó vége felé mutatott. Megragadta Barrett egyik kezét, én a másikat, és odébb húztuk, el az útból. Épp letettük a földre, amikor robajlásszerű hang rázta meg a környéket. Tőlünk balra kezdett rengeni a föld. Fogalmam sem volt, mi lehet az. Kimber is megtorpant. A föld egyre erősebben remegett a lábunk alatt, mintha nagy katonai járművek haladnának a közelben. Kimber rám kiáltott. – Megindultak a fák odafentről! Hagyjuk a fenébe ezt a fickót. Meneküljünk! Kimber nyomban elengedte Phil Barrett kezét, én csak nehezen fogtam fel, mi történhetett. Olyan ügyetlenül léptem, hogy kis híján orra buktam Phil lábában. Hallottam, hogy görögni kezdenek a fatörzsek, a zaj egyre félelmetesebb volt és egyre közelebbről hallatszott. Harminchetedik fejezet A dübörgő zaj egy pillanatra elhallgatott, de a lábam alatt továbbra is ugyanúgy remegett a talaj, mint földrengéskor. Kétségbeesetten próbáltam menekülni. Kimber üvöltött felém valamit, de nem értettem, a hangját elnyomta a folyamatos robaj. Ágak zuhantak a nyakamba, és láttam, hogy fatörzsek gurulnak felém a hegyoldalból, némelyik úgy röpült el a fejem fölött, mintha rakéta lenne. Azt is láttam, amikor az egyik fatörzs rázuhant Phil Barrett mellkasára, tompa puffanással. A torkomon akadt a szó, hiába szerettem volna kiáltani. Elmenekülni úgysem tudott volna. Uramisten, futott át az agyamon, ugyan ki segíthetne rajtunk ebben a helyzetben? Amikor ismét felnéztem, sehol sem láttam Kimbert. Phil mozdulatlanul hevert, egy vaskos ág átdöfte a mellkasát. A robaj valamelyest alábbhagyott, de az eddiginél mélyebben dübörgött. Én a tisztásnak abban a végében igyekeztem menedéket találni, amelyik a hegyoldal felső részén volt.
Hatalmas porfelhő szállt fel, eltakarva a szemünk elől a csillagos eget. Már eltávolodtam valamelyest Phil Barrett-től, és abba az irányba araszoltam, ahol Kimbert utoljára láttam. Reméltem, itt valahol biztonságban leszünk egy ideig. A fák, amelyeken lépegettem, még mindig remegtek, a szemem telement porral, a levegő sűrű volt, egy-két méternél nem is láttam tovább. És levegőt is alig tudtam venni. Laurenre gondoltam és a gyermekünkre, és nem is tudom, mért, de keresztnevek jutottak az eszembe, mintha a halálom előtt legalább egyszer a nevén szeretném szólítani őt, akit talán soha nem is láthatok. Miközben vaktában tapogatóztam felfelé, egyszer csak valaki megragadta a csuklómat. Kimber volt az. El nem engedte volna a csuklómat, és felfelé húzott. Igyekeztem segíteni neki ebben, de sok akadály tornyosult közöttünk, és semmit sem láttam. Egyszer csak elengedte a kezemet. Hadonásztam, hátha ismét megtalálom a sűrű porban, és aztán teli torokból üvöltöttem a nevét, de hiába – az újabb robaj mindent elnyomott, még a saját hangomat sem hallottam. Fák állták el az utamat minden irányban úgy mellmagasságig. Nagy nehézségek árán átmásztam egy helyen, és kétségbeesetten kapaszkodtam, ha volt mibe. Hosszas kínlódás után egyszer csak egy tisztáson találtam magam, ahol szabadon, akadálytalanul lépkedhettem tovább. Néhány lépés után azonban ismét utamat állta egy fatörzs. Későn vettem észre, átbukdácsoltam rajta, de bevertem a számat. Éreztem, hogy csorogni kezd belőle a vér. Köpködtem egy ideig, aztán tapogatózni kezdtem. Jobbra semmi. Átléptem a fatörzset, amelynek nekimentem az imént, és szerencsém volt – egyenesen Kimber karjai között találtam magam. Elkapott, megölelt és magával vonszolt. Aztán, amikor már láttunk, mert leszállt a por, amilyen hamar csak lehetett, odébbálltunk, el egy esetleges újabb földomlás útjából. Mögöttünk azonban folytatódott a hangzavar, még vagy fél percig. Amikor némileg csendesedett a zaj, azt mondtam: – Kimber, álljunk meg, mondanom kell valamit... Erre felkapta a fejét. – Azt hiszem, Phil Barrett meghalt – mondtam. – Egy fa zuhant rá... valósággal felnyársalta. Ott voltam közvetlenül mellette, mindent pontosan láttam. Kimber komor arccal bólintott, majd egyik ujját a szája elé téve, a hegyoldalt kezdte pásztázni. Akárki volt is az, aki végezni akart velünk, és ezért képes volt berobbantani egy egész hegyoldalt, most is itt lehet valahol a közelben. Kimber némajátékkal, mutogatva kérdezte, hol van a fegyver... Phil fegyvere. Hiába tapogattam a zsebemet, a nadrágom korcát, sehol sem találtam. Biztosan kiesett egy óvatlan mozdulat során. Igen, elhagytam menekülés közben. Kimbernek megnyúlt a képe ezt látva. Elindultunk tovább, lefelé az ösvényen. Követtem Kimbert, mígnem egy elágazáshoz érkeztünk. Az egyik felfelé, a másik a völgybe vezetett tovább. Én felfelé mutattam – Kimber bólintott. Arrafelé folytattuk hát utunkat. Volt, ahol csak négykézlábra ereszkedve mehettünk tovább. Úgy öt perc múlva már csak combig ért a sok fa, aztán már csupán térdig gázoltunk benne. És úgy száz lépéssel odébb egyszer csak igazi, érintetlen erdőben találtuk magunkat. Mindenhol büszkén álló hatalmasra nőtt fenyőfák sorakoztak, ameddig szem ellát. A levegő hűvös volt, az égen milliónyi csillag ragyogott. Úgy éreztem, mintha eddig sodródtam volna az árral, most meg kiúsztam volna egy szigetre. Sikerült – talán túl vagyunk a nehezén, gondoltam magamban. Mindketten leültünk a földre. Szerettem volna mondani valamit, kifejezni a hálámat, hogy ennyire észnél volt, de annyira kiszáradt a torkom ekkorra, hogy egy szó sem jött ki rajta. Meglepődtem, amikor Kimber halkan azt mondta. – Maradjon ott, ahol van. – Micsoda? – kérdeztem váratlanul, és köhögésroham jött rám ettől. Hátrafordultam, hogy kiderítsem, miről van szó. Mögöttem néhány lépésre ott állt Dell Franklin, egy hatalmas puskával, amelyet Kimberre fogott. Le sem tudom írni, mit éreztem akkor, milyen mélységes csalódottságot. Valahogy nem éreztem igazságosnak a sorstól ezt az újabb fordulatot. ***
Dell ölte meg Tamit? Attól a pillanattól fogva, hogy meghallottam a hangját, erre gondoltam. És hiába törtem a fejem, sehogy sem akart összeállni ez a történet. És most, amikor Kimberre és rám fegyvert fogott, mintha valami mély szomorúságot láttam volna a tekintetében. Ettől aztán végképp összezavarodtam. Dell ránk szólt, hogy üljünk le a földre, háttal egymásnak. Ő néhány lépés távolságra maradt tőlünk, egy fenyőfa tövében állt, ujja mindvégig a ravaszra görbült. Hatalmas fegyver volt nála, igazi régi vadászpuska. Éreztem, hogy kerüli a tekintetemet. – Maguknak, ott kellene feküdniük holtan a kidőlt fák alatt. Hol van a seriff? Meghalt? – Philre gondol? – kérdeztem. – Igen. – Azt hiszem, egy fa felnyársalta. Átdöfte a mellkasát – mondtam. – Szinte biztos, hogy nem élte túl. – Hol a vannak a barátaink? – kérdezte Kimber. Dell megrázta a fejét. Azt akarta-e mondani ezzel, hogy nem tudja, vagy hogy nem hajlandó válaszolni a kérdésre? Ezt nem tudhattuk meg. Dell az égre emelte a tekintetét. Nem láttam Kimber arcát, és nem tudtam, hogyan viseli a tudatot, miszerint a barátai valószínűleg odavesztek. Én arra a kis pisztolyra gondoltam, amelyet a lábához erősítve viselt. Mivel nem most találkoztam Dell-lel először, és úgy éreztem, viszonylag közvetlen hangot sikerült akkor találnom vele, megkockáztattam egy kérdést. – Dell... – muszáj volt kimondanom a nevét, hogy végre rám nézzen. – Nem maga ölte meg Tamit, ugye? Fájdalmasan rándult az arca, mintha megbántottam volna ezzel a feltételezéssel. – Nem, dehogy. Hová gondol – mondta, olyan pillantást vetve rám, mintha isten angyalai közül öltem volna meg egyet. – Akkor mit keresünk itt? – Csak azt teszem, amit korábban meg kellett volna tennem – mondta. – Megvédem a családomat. Már csak ez maradt nekem. – Joeyt kell megvédenie? – kérdeztem. Dell értette, miért kérdem, de ingatta a fejét. – Joey sok butaságot elkövetett fiatalkorában, ez igaz. De nem, nem ő ölte meg a testvérét. Nem maradt más hátra, mint hogy találgassak. – Cathy ölte meg Tamit? – kérdeztem. – Véletlenül történt – mondta. Hosszan, elnyújtva sóhajtott. – Nem akarja elmondani nekem, mi történt? – kérdeztem. – Nem, esze ágában sincs elmondani – felelt egy női hang. Cathy Franklin volt az. Észre sem vettük, olyan nesztelenül közeledett felénk lefelé a hegyoldalon. – Dell nem volt ott aznap, és csak nemrégiben szerzett tudomást a történtekről. De én ott voltam, amikor a lányok meghaltak. Elmesélhetem önnek, mi történt, ha akarja. Ez az éjszaka ugyanúgy végződik majd, mint az... Holttestek a Zirkel-hegy tövében. Látja, nincs itt semmi lényeges különbség. Ma este is meghalnak mindketten. Úgy, mint akkor este. Harmincnyolcadik fejezet Cathy hangja kissé remegett, és olyan kísérteties volt, mintha valahonnan messziről érkezett volna hozzánk. – Most már mindenkivel megismerkedett, ugye? – kérdezte tőlem. – Nagyon sok dolga volt az utóbbi időben. Beszélt Joeyval és dr. Welle-lel is. Fogadni mernék, hogy Mariko szüleivel is találkozott, ugye? – Igen, legalábbis az édesapjával, Taróval – mondtam. – Az édesanyja visszaköltözött Japánba. – Akkor tud arról, hogy a lányokat tetten érték, amikor marihuánát szívtak – állapította meg. – Igen – bólintottam. – A forrásoknál történt, a Strawberry parkban. – Úgy van. Nos, akkor kezdődött ez az egész – mondta, s úgy ingatta a fejét, mint aki el sem
hiszi az egészet. – Ezzel az ártatlan dologgal. Néhány egyetemista fiú marihuánával kínált két vidéki kislányt. És most nézzen meg minket, mivé lett a családunk. A hegyoldalt pásztázta, nem nézett ránk. – Több mint tíz év telt el azóta... Ki gondolta volna, hogy így lesz? – Senki – mondta csendesen. – Senki – ismételtem utána. – Ezt senki sem gondolta volna. Dell bólintott, Kimber meg se moccant. Cathy mély lélegzetet vett és úgy folytatta. – Elárulta magának Phil Barrett, hogy miért nem tartóztatták le a lányokat akkor éjjel? – kérdezte. – ő vitette be őket az őrsre a parkból. – Igen – feleltem. – Ezt ő is elmondta nekem. Nem akarta, hogy rendőri túlkapásnak tűnjön, és azt sem akarta, hogy egy ilyen botlásért egy életre szólóan megbélyegezzék a lányokat. Azt hiszem, elsősorban ez volt a magyarázata. – Phil, mint aki nagylelkű? – Cathy most odalépett a férje mellé. Keserűen nevetett. – Mondok én magának valamit. Phil minden, csak nem nagylelkű. Egy barom. Egyetlen oka van annak, hogy nem tartóztatták le a lányokat akkor. Szeretné tudni, mi az? Mert azt követelte tőlem, hogy feküdjek le vele, és én belementem. Viszonyom volt Barrett-tel. Ezért úszták meg a lányok akkor éjjel a letartóztatást. Ezt hallva, tényleg leesett az állam. Mindenre gondoltam, csak erre nem. Dell gyöngéden megfogta Cathy kezét. Az asszony ránézett, úgy folytatta: – Dell nem tudott róla. Egészen mostanáig... Csak nemrég mondtam el neki, mi is történt. Én követtem el mindent. Én vagyok a hibás. Azért tettem, hogy megmentsem Tamit. Bár egyre többet tudtam meg a történtekről Cathytől, továbbra sem láttam tisztán a helyzetet. Úgy éreztem magam, mint aki felszállt egy vonatra, amelyről fogalmam sincs, hová visz. – Phil Barrett zsarolta önt? – kérdeztem. – Igen – mondta, és bólintott is hozzá. Dell rezzenéstelen arccal és mozdulatlanul hallgatott. Az asszony ismét ránézett, a férfi azonban le nem vette a szemét rólunk, rólam és Kimberről. Cathy mély lélegzetet vett és folytatta. – Akkor azt is tudja, mit tett Joey a lánnyal? A japán lányra gondolok, Mariko húgára. Most rám nézett, én bólintottam válasz helyett. Mivel ő is hallgatott, megszólaltam. – Satoshi... így hívják azt a lányt. És tudom, mit tett vele Joey. – Miután rájöttem, hogy mi történt Joey és a lány között, azonnal tudtam, hogy most már őt is meg kell védenem. Mindkét gyermekemre egyformán kell vigyáznom. – Honnan értesült arról, hogy mit tett Joey Satoshival? – kérdeztem. – Ő mondta el talán magának? Úgy tűnt, mintha meglepte volna ez a feltételezés. – Joey? Dehogy. Joey sohasem beszélt volna erről velünk. Nem, én Ray Welle-től értesültem a történtekről. Felhívott telefonon és elmondta. Tud arról, hogy Joey járt hozzá terápiára? Bólintottam. – Szinte biztosra vettem, hogy tud róla. Joey akkor már járt hozzá egy korábbi incidens miatt. Ray felhívott aznap délután, és azt mondta, hogy kereste őt telefonon Mariko, hogy segítséget kérjen tőle a húgának. És elmondta, mit tett vele Joey, miért van szüksége pszichológusra a kislánynak. – A korábbi incidens az volt, hogy Joey megleste a lányokat az iskolai fürdőben? – kérdeztem. – Látom, maga mindent tud – állapította meg Cathy. – Nem, dehogy – mondtam, és ez igaz is volt. Még mindig fogalmam sem volt arról, hová is tart az a bizonyos vonat, amelyre felszálltam. Arra gondoltam, Ray Welle ebben az esetben mégis megszegte az orvosi titoktartás kötelezettségét. Amikor Mariko elmondta neki, hogy a húgát megerőszakolta Joey Franklin, Mariko már nem volt a páciense. Az ő pszichoterápiája addigra már befejeződött. Ezért az információ, amelyet megosztott Welle-lel telefonon Satoshi megerőszakolásáról, nem minősült bizalmas természetűnek. Etikai szempontból azonban Ray Welle-nek mégis meg kellett volna őriznie a titkát,
bár jogilag nem volt kötelezve erre. És ő nem sokat habozott továbbadni az információt. – Miután megtudtam, mit tett Joey, azonnal felhívtam Philt. Szinte biztosra vettem, hogy ugyanaz a helyzet áll elő ezzel, mint Tami marihuánás kalandjakor. Szükségem volt Phil segítségére, nehogy bajba kerüljön a másik gyerekem is. És jól számítottam, Phil azt mondta, találkozzunk a Welle-ranchon. Hogy beszéljük meg a továbbiakat. – Ez volt az a hely... – Ahol általában találkoztam vele – mondta Cathy. Igyekeztem kerülni Dell tekintetét, de közben arra gondoltam, mit éreznék az ő helyében. – Raynek volt tudomása ezekről a találkákról? – Nem hiszem – hangzott a válasz. – Gloria és én jó barátnők voltunk... Ő megértett engem és segített nekem. Ketten találtuk ki, hogyan találkozhatok Phillel. Főleg nappal mentünk oda, amikor Ray a városban volt. Gloria mindig szólt nekem előre akkor is, amikor a cowboyokat elküldte valamiért, és üresen állt a házuk. – Azon a bizonyos napon az okozta a problémát, hogy maga és Phil megérkeztek a birtokra, de Mariko és Satoshi még ott voltak. Igaz, odaát, dr. Welle házában, de mégiscsak ott a közelben – állapítottam meg. – Igen, ez gondot jelentett. Mi abban a hiszemben érkeztünk, hogy ők akkorra már elmennek. Nem mintha ez bármin is változtatott volna. Elfordította a fejét, és odahajolt a férjéhez. – Nem akarok többet beszélni erről, Dell – mondta halkan. A férfi megrázta a fejét, és megérintette a nő haját. – Tudniuk kell az igazságot, szívem. Nagy utat jártak be idáig ezért. És te is könnyítesz ezzel a lelkeden. – De én nem akarom, hogy még egyszer végighallgasd... Dell továbbra is a fejét rázta. – Ez most nem olyan fontos. Sokkal fontosabb, hogy megértsék, miért tetted. Vártam, hogy Cathy folytatja, majd mivel hallgatott, én szólaltam meg. – De Mariko meglátta magát a birtokon... vagy ha nem magát, akkor a kocsiját, és gyanút fogott. Később, amikor elmesélte Taminak, hogy mit tett Joey Satoshival, azt is említette, hogy a maga kocsiját látta odaát a birtokon. Tami valószínűleg odasietett, hogy meggyőződjön róla, igaz-e, és hogy megtudja, mit keres maga a birtokon. Cathy Dellre nézett. A férfi bólintott, hogy folytassa. Az asszony hangja most sokkal erőtlenebb volt, mint eddig. – Igen, lényegében ez történt. A két lány, Tami és Mariko együtt érkeztek meg a birtokra úgy egy óra múlva. Tami biztosan dühös lett az öccsére, amint megtudta, mit tett. Őt ismerve, nyilván elvárta tőlem, hogy szigorúan megbüntessem. Amikor odaértek a birtokra, én még odabent voltam a cowboyok házában Phillel... Láttam, hogy Dellnek összeszűkül a szeme. Nagyokat nyelt, miközben a felesége beszélt, de hallgatott. Az ujját továbbra is rajta tartotta a ravaszon. Arra gondoltam, vajon hol és mikor akarnak végezni velünk. És az is eszembe jutott, vajon mit akar tenni Kimber a pisztollyal. Cathy felszegte a fejét, úgy folytatta. – Tami benyitott ránk. Nem kopogtatott, csak besétált a szobába. Úgy mondta, olyan elítélő hangnemben, mintha a lánya a világ legszörnyűbb bűnét követte volna el ezzel. – Én és Phil... épp az ágyban voltunk. A klasszikus in flagranti esete. Felpattantam az ágyról, hogy megnyugtassam Tamit. Iszonyúan feldúlt volt, hisz eleve úgy érkezett. Döbbenetében hátrálni kezdett előlem, és közben megbotlott Phil csizmájában. Hanyatt esett, és beverte a fejét a falba. Tudják, a szobában alul terméskőből rakott térdfal fut végig. Kiálló, szabálytalan alakú kövekből... Még mindig hallom azt a tompa koppanást... Sokszor erre a zajra riadok fel álmomból. Éreztem, hogy egyre inkább az önsajnálat beszél belőle. – De Tami akkor még nem halt meg, Cathy – jegyeztem meg. – A boncolás során kiderült, hogy nem a fejét ért ütés okozta a halálát.
Cathy kihúzta magát és a férjére nézett, úgy válaszolt. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, Dell. Tudod, ugye, hogy ez csak egy ostoba véletlen... Tragédia. Intett felém és Kimber felé. – Nem, elég volt ebből az egészből, Dell – folytatta Cathy. – Ami megtörtént, az megtörtént. Itt az idő, fejezzük be, legyünk túl rajta. – Majd ha tényleg eljött az ideje – mondta Dell konokul. – Fejezd be a történetet. Tedd meg a kedvemért, kérlek. Cathy felsóhajtott, aztán lesütötte a szemét. Úgy láttam, a lábát nézi. – Mi azt hittük, meghalt... Éreztem... megfogtam a karját. Nem éreztem a pulzusát. Phil is megnézte, ő is azt mondta, meghalt. Ekkor lépett be az ajtón Mariko – Cathy szinte sziszegve mondta ki ezt a nevet. – Tamit kereste, mert hirtelen tűnt el a szeme elől. Amikor belépett, látta elterülve Tamit a padlón. Látta a vért. Rengeteg vér volt... Főleg a padlón, egész nagy tócsa. Mariko ezt látva sikoltozni kezdett. Phil megfogta, hogy ne csapjon zajt. A lány akkor futni próbált, menekülni a házból. De Phil erős kézzel tartotta vissza. Hátulról, a nyakát átfogta. Éreztem, hogy túl erősen szorítja. A lány hevesen küzdött ellene. Éreztem, hogy nem kap elég levegőt. Mondtam is Philnek, hogy engedje már el. Amikor végre hajlandó volt erre, a lány úgy terült el a földön, mint egy rongybaba. – Phil azt mondta nekünk, ő senkit sem ölt meg – szóltam közbe. – Phil hazudott. Mindkettőjüket ő ölte meg. Észrevettem, hogy oldalt a férjére néz, amikor Barrettet vádolta. – Hogy érti, hogy mindkettőjüket? – kérdeztem. – Hiszen az imént azt mondta, Phil kijelentette, hogy Tami már meghalt. – Rögtön azután, hogy Mariko a padlóra esett, Tami nyöszörögni kezdett. Halkan, mint a kisbabák, de ebből tudtam, hogy nem halhatott meg. Phil azt mondta, csak hallucinálok. De én tudtam, hogy valóban hallottam... Azt akartam, hívja ki a mentőket. Phil ellökött az útból, nem engedett hozzá, hogy segítsek rajta. Küzdöttem ellene, de folyton lefogott. A telefonhoz akartam jutni, de nem engedett. Kirántotta a telefonzsinórt a falból. Egyre csak azt hajtogatta, nézd ezt a lányt, és Marikóra mutatott. Meghalt. Mit csináljunk vele? Sok mindenhez értek, Cathy, de a halottakkal nem tudok mit kezdeni. Azt mondta, nem tudjuk feltámasztani őket. Át kellett gondolnunk a történteket. Azt akarta, hogy tegyek párnát a lányom arca elé, míg ki nem leheli a lelkét. Rúgkapáltam, harcoltam ellene, de a végén azt mondta, engem is megöl, ha nem fogom be a számat, és nem vagyok hajlandó azt tenni, amire utasít. Amikor rájött, hogy magamtól úgysem teszek ilyet, a szoba másik végébe lökött. Aztán felkapott egy párnát az ágyról és azzal... – Látta, hogy mit tett vele? – kérdeztem. Elkapta rólam a tekintetét, a keze ökölbe szorult. Többször is megmozdult a szája, mire hang is kijött a torkán. – Nem, ezt nem láttam. Onnan, a padlóról, ahová estem, amikor ellökött, ezt nem láthattam. Köztünk volt az ágy. De amikor közeledett felém, még a kezében fogta a párnát. És zihált, gondolom, a nagy erőkifejtéstől. Bármilyen meggyőzően is beszélt, nem hittem neki. Szinte biztosra vettem, hogy saját kezűleg fojtotta meg a lányát. A döbbenet tükröződött Dell tekintetéből is. Éreztem, hogy ő sejti, mi az igazság. Cathy története azonban még így sem volt kerek. – Na és a csonkítás? – kérdeztem. – Az hogyan történt? Cathy megfogta Dell karját a könyökénél, mintha szüksége lenne a férje erejére. – A többi mind Phil ötlete volt. Ő tervelte ki az egészet. Vagy egy félórát gondolkodott azon, hogy hogyan tovább. Amikor azt mondta, hogy le fogja vágni Tami kezét... képtelen voltam felfogni, mi történik. Én lélekben akkor már nem voltam jelen. Fel akartam adni magam a rendőrségen, de ő azt mondta, ha bárkinek egy szóval is megemlítem, mi történt, gondoskodik róla, hogy Joey börtönbe kerüljön nemi erőszakért, és arról is kezeskedik, hogy Dellnek is tudomására jusson minden...
– És mit tett? – Mit tehettem volna? Mi választásom maradt ezek után? Úgy értem, mindaz, ami történt, rettenetes volt... Elviselhetetlen. Tudtam, ha nem csinálom végig Phillel, akkor semmivé leszek... Nem volt választási lehetőségem... Tami már halott volt. Ha elmondom valakinek, amit tudok, elveszítem a fiamat, a férjemet... az egész családomat. Kimber mondta ki azt, ami nekem is eszembe jutott közben. És gondolom, Dell is hasonlóan vélekedett. – A lánya volt, Cathy. Hogyan lehetett képes ilyen szörnyűségre? – kérdezte. Cathy mélyet sóhajtott, aztán köhögött. Már vártam, hogy megint elkezdi hajtogatni, hogy ez rettenetes dolog volt, és az önsajnálatba menekül, de végül hallgatott. Dell szólalt meg helyette. – Hogy miért akartam, hogy mindezt végighallgassák? Hogy megértsék, mit tett akkor Cathy. Ő úgy érezte, csak így mentheti meg a gyermekeit. Először Tamit, aztán Joeyt. Azt hiszem, azzal, amit azóta tett, Joey bebizonyította, hogy érdemes volt meghozni érte ezt az áldozatot. Nem volt hiábavaló, amit Cathy vállalt miatta. Mélységesen megdöbbentettek a szavai, az érvelése. – Dell – mondtam halkan. – Maga egyetért azzal, amit a felesége tett? – Nem – felelte határozottan. – Nem értek egyet azzal, amit Cathy tett. De bármit tett, azt azért tette, hogy megvédje a családunkat. És ennek tudatában elfogadom... Úgy érzem, képes vagyok együtt élni ezzel a tudattal. Cathyre nézett, és a kezébe adta a fegyvert. – Össze kell kötöznöm ezt a két fickót, szívem – mondta. – Aztán levisszük őket a többihez. Maradj itt, míg felmegyek, és előkészítem a robbantást. Csak pár percet kell még kibírnod. Nem húzhatjuk sokáig, és nem sok dinamitunk maradt. – Dell, olyan fáradt vagyok – panaszolta az asszony. – Inkább itt kellene agyonlőni őket. Cathy valóban kimerültnek tűnt. Dell azonban hallani sem akart erről. – Aztán végigvonszolni őket, le a fákig? Nem, szó sem lehet róla. Csak pár percet kell kibírnod. Már nem sok van hátra. Amint Dell hátat fordított nekünk, láttam, hogy Kimber keze elindul a pisztoly felé. Harminckilencedik fejezet Dell lassan távolodott tőlünk. A válla előregörnyedt, és amint felfelé lépkedett a meredek hegyoldalon, szemlátomást nagy erőfeszítésébe került minden egyes mozdulat. Kimber felém fordította a fejét és odasúgta. – Háromra lökje el magát, aztán nyomás... Cathy hallotta, hogy mondott valamit, de hogy mit, azt nem értette. Felénk bökött a puska csövével, és azt mondta: – Ne próbálkozzanak semmiféle trükkel. Engem már nem érdekel, hány ember élete szárad a lelkemen. Ilyen távolságról még csak pontosan céloznom sem kell. Mindketten láttuk azonban, hogy Cathy kezében meg-megremegett a puska. Kimber finoman oldalba bökött, hamarosan másodszor, majd harmadszor is. Ekkor elrúgtam magam, előrevetődtem, és elkezdtem gurulni lefelé a hegyoldalon. Már vártam, hogy eldördül a fegyver, de semmi. Reméltem, Kimber alaposan meggondolta, mit tesz. Ekkor hallottam a kiáltását. – Dobja el a fegyvert, Cathy! Tovább gurultam, és egy nagy szikla mögött találtam menedéket. Csak ekkor néztem fel. Kimber egy fa törzse mögött térdelt, ám ez elég keskeny volt, tudtam, hogy nem fogja megvédeni a söréttől. Két kézzel markolta a pisztolyt, egyenesen Cathy Franklinre célozva vele. A vadászfegyver pedig Kimberre szegeződött. Arra gondoltam, talán nincs is megtöltve... De ha mégis... Felkaptam a földről egy követ. Akkora lehetett, mint egy narancs. Aztán kerestem egy másikat is, valamivel kisebbet. Cathy elkiáltotta magát. – Dell, gyere vissza, szükségem van a segítségedre! Én nagyobb biztonságban érezhettem magam a sziklához lapulva, mint Kimber a csenevész
fa törzse mögött. Ekkor hajítottam el az első követ Cathy felé. Néhány centivel a lába előtt ért földet. Cathy továbbra is Kimberre koncentrált. Láttam, amint meghúzza a ravaszt... de csak üres, fémes kattanás hallatszott, a fegyver nem sült el. – Dell, gyere vissza, de azonnal – kiáltotta kétségbeesetten. Ekkor eldobtam a második követ is. Ez a felkarját érte, felsikoltott fájdalmában. A fegyver csövét most felém irányította. Elbújtam a szikla mögött, vártam, hogy elsüti a fegyvert. Nem ez történt – Kimber pisztolya dördült el. Háromszor, gyors egymásutánban. Visszhangzott tőle a környék. Olyan gyorsan követte a három lövés egymást, hogy egyetlen dördüléssé olvadt össze. Kinéztem a szikla mögül, és azt láttam, hogy Cathy a földre rogy. Nem dőlt el, sem előre, sem hátrafelé, azon a helyen roskadt le, ahol addig állt. A szája némán mozgott, úgy, mintha imádkozna magában. A puska hamarabb ért földet, mint ő. – Kimber, jól van? – kiáltottam. – Igen. És maga? – Azt hiszem, minden rendben. Dell biztosan elindult vissza. Mielőtt válaszolhattam volna, ezt hallottam: – Nos, akkor talán folytathatjuk? – kérdezte Dell. Ott állt kettőnk között, az ösvényen. Egyikünk sem értette, hogyan került oda ilyen váratlanul. – Elviszem magukat a barátaikhoz. Azt hiszem, örülni fognak a találkozásnak – mondta Dell Franklin. Az egyik kezét úgy emelte a magasba, mint az elítéltek szokták. A másik kezében egy nagy lombfűrészt tartott. Azon az ösvényen közeledett, amely Cathytől néhány lépésre kanyarodott, lefelé haladva. Nem is nézett rá az asszonyra, úgy ment el mellette. Kimber a pisztolyt most már Dell mellkasára célozva tartotta, de úgy tűnt, Dell ezt nem vette még észre. Felém közeledett, de mindkettőnknek címezte a mondandóját. – Köszönöm – mondta. – Mindkettőjüknek köszönöm, amit tettek. Nekem nem volt szívem megtenni. De azt hiszem, ennek így kellett történnie. Kimber fellélegzett, aztán odament Cathyhez. Az egyik kezét a nyaki ütőerére téve próbálta kitapintani a pulzusát. Dellre nézett. – Cathy azt hitte, hogy a puska töltve van... – Fogalmam sincs, mit gondolt – mondta Dell, és megvonta a vállát. – Honnan tudta, hogy van nálam fegyver? – kérdezte Kimber. – Nem tudhattam biztosan. De reméltem, hogy így van. Attól féltem, sikerült megölnie magukat, amikor robbantottunk odafent. Mint ahogy Phil sem úszhatta meg. Mivel megmenekültek, reméltem, hogy maguknál van Phil fegyvere. De ha nem lett volna fegyver maguknál, nekem akkor sem lett volna semmi vesztenivalóm. Hoztam volna kötelet, hogy összekötözzem magukat, és akkortól fogva a B változatú terv végrehajtásán dolgoztam volna. Cathynek erről persze fogalma sem volt. – Na és mi van Flynn-nel és Russ-szal? – kérdeztem. – Ők jól vannak? – Nem tudom biztosan. Amikor otthagytam őket, még jól voltak. Menjünk, nézzük meg. Erre még szükségünk lehet – mondta a fűrészre értve. Kimber továbbra is ott térdelt Cathy mellett. – És a felesége, Dell? Mi lesz vele? Még életben van. Dell egy pillantást vetett csupán két gyermeke anyjára, s közönyös hangon azt mondta: – Elég rossz helyen érte a golyó. Nem fogja sokáig húzni. – Talán igaza van – bólintott Kimber. Hármunk közül egyedül én néztem vissza néha-néha Cathyre, miközben egyre távolodtunk tőle. Rosszul éreztem magam attól, hogy magára hagytuk. Végül nem bírtam tovább, mielőtt a kidőlt fákhoz értünk, szóltam Kimbernek és Delinek, hogy én inkább Cathy mellett maradok, míg meg nem érkezik a segítség. Amikor visszatértem hozzá, már nagy tócsában állt a vér a feje körül. Nem adott életjelet. Sok vért veszített ekkorra. Megfogtam a csuklóját, de nem éreztem a pulzusát. Lehajoltam hozzá, de a lélegzetvételét sem láttam vagy éreztem. Visszamentem hát az útra, és csatlakoztam Kimberhez és Delihez. Miközben bevártak, egyikük sem nézett a szemembe. Hamarosan újra a halott erdőben
jártunk. Most még félelmetesebbnek és lesújtóbbnak találtam a rengeteg kidőlt fa látványát. Egyre mélyebbre hatoltunk benne. Dell haladt elöl, magabiztosan mutatva az utat, én zártam a sort. Nehéz szívvel gyalogoltam, mert már azt hittem, soha az életben nem kell még egyszer ezen a helyen járnom. Vagy tíz perce haladhattunk már, amikor Dell megállt és hátrafordult. – Fontos volt nekem, hogy Cathy szájából hallják a történetet. Mint ahogy én is hallottam tőle néhány nappal ezelőtt. Ha nekem kellett volna elmondanom, azt hiszem, nem ment volna. Nekem még ahhoz sincs elég erőm, hogy beszéljek róla. Neki ahhoz is elég volt, hogy elkövesse ezt a borzalmat. – Phil azt mondta, itt van valahol a riporternő és a férje. – Igen – mondta Dell. – Túl sötét van most, nem lehet látni, és Phil ráadásul elég sok fát lehordott oda, hogy elfedje a tetemüket. Phil Barrett ezek szerint Dorothyval és a férjével is végzett, gondoltam. Hogy is hívták a férfit? Igen, Douglas... Miközben továbbmentünk, én szinte teljesen elmerültem a gondolataimban. Mit tudhatott Dorothy, ami miatt meg kellett halnia? Egyre csak ezen törtem a fejem, mialatt gépiesen követtem a többieket. Úgy tíz perc telt el, de még mindig nem sokat haladtunk előre. Út itt nem létezett – keresztbe-kasul heverő fákon másztunk át. Kimber azt kérdezte: – Dell, ugye, Cathynek az volt az elképzelése, hogy maga majd végez Flynn-nel és Russszal? – Igen, Phil így tervezte. Nekem kellett volna végeznem velük, ő meg magukkal. És az erdőre bíztuk volna a temetésüket, egy újabb robbantással. Ő lement Clarkba magukért, Cathynek meg nekem kellett volna összekötöznöm magukat, aztán olyan helyre vinnem, amelyről azt gondoltuk, biztonságos. Úgy terveztem, lőttem volna egy párat a levegőbe, hogy azt higgyék, végeztem magukkal. Bár Cathy majdnem felborította a tervemet, mert ő Phillel is végezni akart, és ezért korábban berobbantotta a domboldalt. Szerintem ők jól vannak. Biztonságos helyre vittem őket. Mindjárt meglátják, hamarosan odaérünk. *** Vagy fél órán át kellett keményen dolgoznia a fűrésszel, mire sikerült kiszabadítani őket. Flynn és Russ idejében meghúzták magukat egy barlangszerű mélyedésben, de a robbantáskor az üreg száját eltömte a lezúduló föld és a fák. Miközben Dell egy kis időre megpihent fűrészelés közben, elmeséltem Flynnéknek, mi történt, illetve mit tudtunk meg Cathytől és Delltől. Végre szabaddá tettük a mélyedés bejáratát, Flynn és Russ előbújhattak – a sok rájuk omlott törmeléktől és földtől mocskosan, de épségben. Flynn mászott ki elsőként, aztán Russ. Flynn azonnal odament Kimberhez. Míg én szóval tartottam őket, nem figyeltem Kimberre. – Alan – mondta Flynn. – Nézd csak... Ekkor fordultam csak Kimber felé. A karját keresztbe fonta a mellén, a szeme rettegést tükrözött. – Nem kapok levegőt – hörögte. – Azt hiszem, szívroham... – láttam, hogy remeg a keze. Bár hideg volt az éjszaka, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és kapkodva, felszínesen vette a levegőt. – Nem maradhatok itt – mondta nyöszörögve. – Ki kell jutnom innen. Odamentem hozzá. – Pánikroham, Kimber – mondtam. – Elmúlik. Hamarosan jobban lesz. Hiszen mindig elmúlik... – Nem, ez most más – tiltakozott erőtlenül. – Ez most sokkal rosszabb, mint máskor. Úgy érzem, itt fogok meghalni. El kell mennem innen... kérem, vigyenek el... A tekintete a hegyoldalt pásztázta, mintha veszély leselkedne rá abból az irányból. – Jól van, Kimber... Hová szeretne menni? – kérdeztem. Nem sokat tétovázott a válasszal. – Vissza a kocsijához... Ott jól éreztem magam. Legalábbis helikopterre lett volna szükségem ahhoz, hogy visszataláljak a kocsimhoz. Azt
sem tudtam, melyik irányba induljak el. – Nem vagyunk messze tőle – mondta Dell nagy meglepetésemre. – Úgy értem, a kocsijától. – Meg tudja mutatni az utat? – Persze. – Szédülök és nem érzem a kezemet – nyöszörögte Kimber. – Minden rendben lesz, Kimber, nyugodjon meg – mondtam, és megfogtam a kezét. – Nem... úgy érzem, nem fogom kibírni. *** Dell visszakalauzolt minket a kocsimhoz. Kimber meglepő módon szinte futóléptekkel haladt a nyomában. Volt, hogy meg kellett állnia, ilyenkor Flynn és én támogattuk két oldalról. Láttam, mennyire megkönnyebbült, amikor kiértünk az erdőből, és azt reméltem, hogy alábbhagy a rohama, de nem így történt. A zsebembe nyúltam, kivettem a kocsikulcsomat, és kinyitottam neki az ajtót. Kimber beült hátra és könyörögve kérte: – Egy kis zenét... Beethovent vagy valakit... nem akarok itt meghalni. Flynnhez és Russhoz fordultam. – Nem jó, ha ilyen sokan vagyunk körülötte. Térre és levegőre van szüksége. Beviszem a városba, és megpróbáljuk stabilizálni az állapotát. Dell, hol van a többi autó? – Úgy fél mérföldre innen, az erdő szélén, északra. Menjen csak be vele a városba. Mi majd – ekkor Russhoz és Flynnhez fordult – utánuk megyünk. – Így jó lesz szerintetek? – kérdeztem. Russ válaszolt. – Menjetek csak. Ez a legjobb, amit tehetünk. – A legközelebbi lakott hely útközben a mi birtokunk – mondta Dell. – Oda is beviheti. Kimber felkiáltott. – Nem, nem akarok új helyre menni... attól csak még rosszabbul érzem majd magam. Kapcsolja be a zenét, Alan, és menjünk, könyörgöm. Beültem a volán mögé. – Köszönjük, hogy felajánlotta a segítségét, Dell – mondtam. – Akkor beviszem Kimbert a városba. VII. rész WELLE BUKÁSA Negyvenedik fejezet Mire Kimberrel kikeveredtünk az erdőből és megérkeztünk Clarkba, úgy saccoltam, már vagy egy órája tarthatott a pánikrohama. Amennyire tudom, ez igen hosszú időnek számít. Megkérdeztem Kimbert, nála ez megszokott dolog-e, a hangja hideg és éles volt, azt mondta: – Teljesen mindegy, milyen szokott lenni nálam egy roham, mert ez... ez egészen más. Biztosra vette, hogy már a halálán van, és komolyan aggódtam miatta. Bár a pánikroham rémülettel tölti el magát a beteget, és a környezetét is, nem szokott maradandó következménye lenni. Persze, mindig van egy első eset, egy kivételes alkalom... A fiziológiai stressz néha olyan erős, hogy súlyosabb jelenségek is kísérik – ez lehet szívroham, stroke, vagyis ritkábban akár halállal is végződhet. Már vagy tíz perce haladhattunk a hegyoldalban, Steamboat felé, amikor Kimber felült és azt mondta: – Alan, nem hiszem, hogy kibírom a városig. Igen, be kellett látnom, hogy komolyan beszél. Lélekben készülődött a halálra. A visszapillantóból láttam, mennyire sápadt, a légzése egyenetlen, szinte fuldokló, hörgő. Kinézett az ablakon és azt kérdezte: – Közel vagyunk a Welle-birtokhoz?
Meglepett a kérdése. – Viszonylag közel. Pár percen belül odaérünk a kapuhoz – feleltem. – Akkor menjünk be oda, a Selyemút-birtokra, kérem. Ma tetszett nekem az a hely. Jól éreztem ott magam – lihegte. – Talán ott nagyobb biztonságban érzem majd magam. Talán jobban leszek... Kérem. Bár korántsem voltam biztos abban, hogy ez a jó döntés, komolyan fontolgattam, hogy teljesítem a kérését. – Úgy tizenöt-húsz percen belül elérnénk a várost – próbálkoztam. – Nem hiszem, hogy kibírom odáig... iszonyú szorítást érzek a mellkasomban – nyöszörögte. Mondtam neki, nem vagyok biztos abban, hogy lesz bárki is a birtokon, aki beenged minket a kapun, de ő azt felelte, nem érdekli. Hajtsunk át a kerítésen. Majd később mindent elmagyaráz Welle-nek. Én magam cseppet sem lelkesedtem ezért az ötletért. – Már nem érzem az ujjaimat – érvelt. – Sem a kezemen, sem a lábamon. Arra gondoltam, hogy ez az ember mentette meg az életemet néhány órával ezelőtt. Nem sokat gondolkodtam hát, egyenesen a kapuhoz hajtottam, és megnyomtam a kaputelefon gombját. Míg a választ vártam, az órámra pillantottam. Hamarosan hajnalodik. Csak most éreztem, mennyire elfáradtam. Egyedül a huzamosan magas adrenalinszint miatt voltam képes ilyen sokáig talpon maradni. Úgy egy perc múlva Sylvie válaszolt a kaputelefonba. Úgy hallottam a hangjából, mély álomból ébreszthettem fel. Biztosra vettem, hogy nem enged be, ha megmondom neki az igazat, ezért azt mondtam, Phil Barrett-tel vagyok, ő kért meg arra, hogy hozzam ide, mert elveszítette a kulcsait, és nem emlékszik a biztonsági kódra. Mire azt kérdezte, megint részeg-e Phil. Mondtam, hogy az, meglehetősen. Dünnyögött valamit az orra alatt arról, hogy ezt már megszokhatta tőle, majd azt mondta, kocsiba ül, átmegy a Welle-házhoz, és kinyitja az ajtót nekünk. Csak adjak neki öt percet, míg felöltözik. A kapu kinyílt, én áthajtottam rajta és elindultam a ház felé. Amikor odaértünk, mondtam Kimbernek, hogy maradjon a kocsiban, míg Sylvie vissza nem megy a házába. Nem akartam, hogy észrevegye, Kimber ül a kocsiban, és nem Barrett. Ha meglátja őt, nyilván azonnal rájön, hogy nem mondtam igazat. Sylvie úgy egy perc múlva érkezett meg, kocsival. Előrement, hogy kinyissa az ajtót, aztán megkérdezte, segítsen-e bevinni Barrettet a házba. – Gondolom, nem ez az első alkalom – jegyeztem meg. – Nem bizony – mondta nevetve. – Menjen vissza aludni, Sylvie – mondtam. – Elboldogulok vele egyedül is. Még ha talicskával kell is betolnom. Nevetett, aztán visszaült a kocsijába, és elindult vissza a cowboyok házához. – Kimber – mondtam behajolva az ablakon. – Itt vagyunk. Pontosan hová is akar menni? – A dolgozószobába – felelte. – Ahol ma dolgoztam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és a karját a vállamra véve kiemeltem. Elindultunk Raymond Welle dolgozószobája felé. Fogalmam sem volt, hogyan fogom megmagyarázni ezt a helyzetet Welle-nek, és már ekkor eltökéltem magamban, amint Kimber jobban lesz, rábeszélem, hogy menjünk be a városba a panzióba, hogy Sylvie-n kívül másnak ne kelljen hazudnom miatta. Odabent, Welle dolgozószobájában Kimber pontosan tudta, mire van szüksége. A kanapéhoz mentünk, lefeküdt és összegömbölyödött, embriópózba, a takarót a feje búbjáig húzva. A takaró alól intett ki nekem, hogy mehetek. Megkérdeztem, kihívjam-e a mentőket. Azt mondta, nem kell, és hogy nyugodtan hagyjam magára. Lekapcsoltam a villanyt, de nyitva hagytam az ajtót, és távoztam. Törtem a fejem a megoldáson, mitévő legyek most. A nappaliba mentem, levetettem a cipőmet és lehevertem az egyik pamlagra. Egy perc múlva már majdnem elaludtam, olyannyira, hogy a zajokról, amelyeket hallottam, azt hittem, már álmodom. Halk ajtócsukódás... Víz csobogása. Csoszogó léptek a kemény padlón. Ekkor kinyitottam a szememet. Biztosan Kimber az. Magához tért, felkelt és kiment a fürdőszobába, gondoltam. Talán máris jobban érzi magát, és akkor megpróbálom rábeszélni, menjünk tovább a városba. Ám a
neszek mintha nem is abból az irányból, hanem a háznak a másik végéből jöttek volna. Erre hevesen kezdett dobogni a szívem. Feszült figyelemmel hallgatóztam, mozdulatlanná dermedve. Ugyan ki járhat itt? A saját szememmel láttam, hogy Sylvie visszament a másik házba. Phil Barrett a Zirkel-hegy tövében fekszik, élettelenül... Nyelni is képtelen voltam, annyira kiszáradt a szám, aztán köhögésroham fogott el. Sikerült elfojtanom, és nem is tudom, miért, de úgy éreztem, végzetes lenne ebben a helyzetben rám nézve, ha lelepleződnék. Tudatosan szabályozva vettem a levegőt, miközben a léptek távolodtak. Olyan érzésem volt, mintha körbejárná valaki a helyiségeket. Felálltam, és a ház közepén végighúzódó folyosó felé közeledtem. Már derengett a hajnali fény a horizonton. A közlekedőben senki sem tartózkodott rajtam kívül. Ismét hallgatóztam, de sokáig semmiféle neszt nem hallottam. A szívverésem kezdett visszatérni a normálisra. Biztosan Kimber volt az, gondoltam. Még egy hosszú percig ott maradtam, azon a helyen, ahol megálltam, és mivel semmit sem hallottam, lassan felsóhajtottam. Úgy terveztem, előbb a fürdőszobába megyek, aztán visszafekszem aludni. Emlékeztem rá, hogy a folyosó végén, a nagy hálószoba mellett van. Bementem, lehúztam a cipzárt a nadrágomon, és már épp elkezdtem vizelni, amikor ezt hallottam: – Ez klassz. Isten ezek szerint mégis meghallgatja az imáinkat. Raymond Welle volt az. Nem tudtam abbahagyni a vizelést, pedig ekkor már egy pisztoly csöve ért a halántékomhoz. – Ha befejezte, és felhúzta a sliccét, kérem, tegye a feje mögé a két kezét. Úgy tettem. Az ujjaimat összefontam a tarkómon. – Remek. Akkor most menjen ki innen. A nappali felé terelt a pisztollyal, leültetett a pamlagra vele szemben. Pizsamában volt és fürdőköpenyben. – Nahát, mit csinál itt ma este, dr. Gregory? – kérdezte. – Talán bújócskát játszik valakivel? Nem tudtam mit válaszolni erre. – Mindent megmagyarázok, képviselő úr. – Nem érdekel a magyarázkodása, dr. Gregory. Most csak az érdekel, hogy behatolt a házamba, illetéktelenül. A kezemben fegyver van, és a coloradói törvények értelmében jogomban áll használni a fegyvert a saját ingatlanom védelmében. A tény, hogy eleve kezdett az idegeimre menni, már csak hab a tortán. Kapóra jön nekem ez a magánlaksértés. Welle háttal ült a bejárati ajtónak és a dolgozószoba ajtajának is. Az eddigiek alapján úgy tűnt, nem jött rá, hogy nem vagyok egyedül. – Sylvie engedett be – mondtam. – Igazán? És milyen indokkal sikerült bejutnia ide? – kérdezte. – Nem rémlik, hogy erre is engedélyt adtam, amikor aláírtam azt a francos papírt a Locardnak – nevetett. – Különben mindegy. Sylvie nem tudhatta, hogy én is itt vagyok. Csak hajnali kettő körül érkeztem meg Washingtonból. Az én szempontomból ez a helyzet pofonegyszerű. Maga betörő, vagy illetéktelen behatoló. Magánlaksértést követett el. Vagy talán az életemre akar törni? Ugye, tud arról, hogy az utóbbi időben már erre is tettek kísérletet? Ha meghúzom a ravaszt, az jogos önvédelemnek számít. Tetszett neki a helyzet – nekem cseppet sem az, ahogyan ez a beszélgetés alakult. – Phil Barrett meghalt. Ezért vagyok itt – mondtam. – Micsoda? Phil halott? – idegességében fészkelődni kezdett a helyén, de a fegyvert továbbra is a mellkasomra célozva tartotta. – Tudja, hol van az az erdőrész, ahol a vihar mind kitépte a fákat? A Routt Divide nyúlványain... – Igen, tudom. Ismerem azt a helyet – mondta. – Amikor a hurrikán végigpusztította a környéket, képviselőként is ki kellett mennem megnézni a helyszínt a kárbecslőkkel. Miért kérdi? – Phil ott halt meg ma éjjel. Megindultak a fák föntről, és az egyik felnyársalta. – Felnyársalta? De mit keresett ott éjjel? – Megpróbálta eltüntetni a nyomokat. Eltenni láb alól azokat, akik tudhatnak valamit, ami ellene szól. Ő ölte meg a két lányt, Marikót és Tamit – mondtam a szemébe nézve. Figyeltem a reakcióját, hogy újdonságként hatnak-e rá a szavaim. Eddig semmi árulkodó jel. Folytattam hát.
– A lányok itt haltak meg, a cowboyok házában. Philnek viszonya volt Cathy Franklinnel. A lánya, Tami rajtakapta őket itt, és onnantól kezdve elszabadult a pokol. Nem reagált rá. Teljesen érzéketlennek tűnt az arca. Amikor nagy sokára megszólalt, azt kérdezte: – És ez mind itt történt az én birtokomon? Nem, ez képtelenség. Nem tudom elhinni. Nem volt túlságosan meggyőző az alakítása. Elhallgatott, láttam rajta, hogy gondolkodik valamin. – Akkor ezek szerint Phil gyújtotta fel a másik házat? – kérdezte. – Ebben nem vagyok biztos – mondtam. – Phil tagadta, hogy ő tette. Szerinte amatőr megoldás volt. Az a valószínűbb, hogy Cathy tette. Ő elismerte a gyilkosságokat is. – Cathy volt az? – kérdezte a fejét ingatva. – Segédkezett a saját lánya meggyilkolásában? Azt hittem, szereti a gyermekét. Hogyan képes egy anya ilyesmire? – A puska csöve kissé arrébb mozdult, miközben gondolkodott. Ha most sütötte volna el, mellélőtt volna. – Tudja, Phil semmiképp sem akarta hagyni, hogy aláírjam a megállapodást a házkutatásról a Locarddal. Ezért is jöttem vissza most, hogy tisztázzam vele a dolgokat. A kongresszus még ülésezik. Most is Washingtonban kellene lennem. De azt hiszem, rájött, hogy maguk találtak valamit, ami ellene szól. Most hirtelen nagyon közlékenynek bizonyult. Úgy éreztem, azt igyekszik kipuhatolni, mit tudok az ügyről. Azt gondoltam, az a legjobb taktika a túlélésre, ha nem segítek neki ennek kiderítésében. – Ezek szerint Cathy is meghalt? – kérdezte. – Talán rádőlt egy fa, mint Philre is? – Nem csinált titkot abból, hogy egyetlen szavamat sem hiszi ez idáig. – Nem dőlt rá fa, de Cathy is halott. – Maga ölte meg? Megráztam a fejem. Bólintott, mintha értené, mi történhetett. – De a gyilkosságok... Csak ők ketten voltak benne? Ő és Phil? Dell nem? – Dell semmiről sem tudott. – Ha mindezt bevallották, úgy értem, Phil és Cathy, gondolom, a Locard lezárhatja az ügyet. A nyomozást befejezettnek tekinthetik, nem? – Én is így gondolom, de nem én döntök erről a kérdésről – feleltem. Előregörnyedt a válla, a fegyver csövét a térdének támasztotta. – Én lezártnak tekintem ezt az ügyet – mondta. – Ez így is kitűnő téma lesz a sajtónak. Phil halott. Gyilkosságok a birtokomon... A stábom egyik tagja érintett. Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek Washingtonba. Nem akarok itt lenni, amikor megszállják a környéket a média hiénái. És segítségre lesz szükségem, profi segítségre. Egy jó ügyvédre mindenképpen. – Ha agyon akar lőni engem, Ray, akkor egy ideig nem utazhat Washingtonba – jegyeztem meg, elnyomva egy ásítást. Egyre világosabb volt odakint, és én egyre álmosabb lettem. – Ki tud minderről? – kérdezte. – Arról, amit az imént elmesélt nekem? A két lányról, Philről és Cathyről? Nem akartam elárulni neki, mi az igazság. – Sokan tudnak róla. Phil odacsalta a hegyre a Locard szakértőit. Ők mindannyian tudnak róla. Miért nem enged szabadon engem? Igaz, akkor nem élvezheti az emberölés ízét, de legalább kevesebb bűn terhelné a lelkét. Könnyebb lesz tisztáznia magát, ha életben hagy engem. – Lehet, hogy ebben igaza van – mondta elgondolkodva. – De az az igazság, túlságosan jó alkalomnak tűnik ez a mostani ahhoz, hogy elszalasszam. És ott van az a másik probléma is... Ez meglepett engem. – Milyen másik probléma? Láttam rajta, hogy ő is fáradt és dekoncentrált. – Nem tetszik nekem, hogy olyan sokat kérdezősködött Gloria után. Annak a fiúnak a nagybátyja levelet írt nekem, és kérte, adjam ki nekik Brian Sample terápiájának dokumentációját. Ez nem volt valami jó ötlet a maga részéről. Az alvó oroszlánt felébreszteni, sohasem veszélytelen dolog.
Ugyanúgy fogalmazott, mint Sam, amikor a labdaházi incidens után találkoztam vele. – Tudja, mit, Ray? Nem kérdezősködöm többet. Nevetett. – Bárcsak ilyen könnyű lenne – mondta. – Nem hiszek magának. Mert úgy érzem, nem kedvel engem. Nem szereti a politikámat. A felesége sem szeretett engem mint családtagot. Igen, tudtam róla, tudom, ki a felesége. És azt hiszem, azért sem szível engem, mert egy a szakmánk. És sem maga, sem a felesége nem nézik jó szemmel, hogy képviselő vagyok. Nem hiszem, hogy abbahagyná a szaglászást utánam. Nem, maga nem hagyja békében nyugodni Gloriát. – Szavamat adom rá, hogy felhagyok ezzel – próbálkoztam. – Sajnálom, de nem hiszek magának. Láttam rajta, dehogyis sajnálja. Felemelte a fegyvert a térdéről. Érvelni próbáltam. – A kérdések akkor is kérdések maradnak. A Locard tovább folytatja majd a nyomozást helyettem is. Semmit sem nyer azzal, ha most megöl engem. Többen is vannak, akik tudják mindazt, amit én tudok. Résnyire szűkült szemmel figyelt engem egy darabig, a szabad kezével dörzsölgetve a borostáját. – Nem hiszem – mondta. – Ami Gloriát illeti, sok mindent csak egy pszichológus érthet vele kapcsolatban. – Azzal felállt és rám fogta a fegyvert. – Na, álljon csak fel – utasított. – Nem tetszik nekem a póz, ahogyan ül a pamlagon, így nem esik jól agyonlőni. Ülve maradtam, és a megoldáson törtem a fejem. Kiálthatnék segítségért, de csak Kimber van itt a házban rajtam kívül, ha még életben van egyáltalán. Ha nem siet a segítségemre, lehet, hogy Ray azt hiszi, csak a figyelmét akartam elterelni ezzel, és a végén még dühbe gurul. Annak a lehetősége is fennállt persze, hogy még tart a rohama, és nem tud segíteni. Viszont Ray esetleg utánanéz, kitől is reméltem a segítséget, megtalálja, és őt is agyonlövi. Nem találtam a kiutat, és az esélyeimet egyre zsugorodni láttam. Talán fel kellene pattannom, és kimenekülnöm, talán ha elég gyorsan mozgok, nem talál el... Mozgó célpontra lőni sokkal nehezebb. Egy lövés robaja esetleg elég lehet ahhoz, hogy Kimber magához térjen. Talán szembeszállhat Rayjel... Hát ez sem kecsegtetett igazán sok sikerrel. – Na, gyerünk, álljon már fel – mondta Ray türelmetlenül. – Ha nem engedelmeskedik, akkor így fogom agyonlőni, ültőhelyében, akár tetszik, akár nem. Na, mi lesz már? Álljon fel! Ekkor az jutott eszembe, hogyan halt meg Gloria ugyanebben a házban. Olyan fáradt voltam, hogy káprázni kezdett a szemem – mintha aprósüteménnyel teli tálat látnék az asztalon, és egy bögrében tea gőzölögne előttem.. Nem sokáig gondolkodtam, az egyre romló esélyek tudatában. – Mit akar, hová menjek? Talán a vendégszobába? – kérdeztem. – Hogy aztán az ajtón át lőjön rám, hogy ne kelljen látnia a haláltusámat? A torkán akadt a szó. A keze megremegett. Megköszörülte a torkát. Ebben a pillanatban már tudtam, mit kockáztat Raymond Welle. Ha engem megöl, nem ez lesz az első gyilkosság itt a birtokon. Negyvenegyedik fejezet Ray elnézett mellettem, és nagy kísértést éreztem magamban arra, hogy hátranézzek a vállam fölött. Azt mondta: – Semmit sem tud bizonyítani. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mászhatnék ki ebből a helyzetből, és az ezzel kapcsolatos érzéseim is hullámzóak voltak. Az egyik pillanatban rémisztőnek találtam, hogy fegyvert fog rám valaki, aztán szinte teljesen felszabadító érzésként éltem meg a halál közelségét, a bizonyosságot, hogy ez életem utolsó napja. – Ez az érv önmagában véve is elég ahhoz, hogy tudjam, nekem semmit sem kell bebizonyítanom. Ez megfelel egy beismerő vallomásnak – mondtam. Kiegyenesedett, éreztem, hogy meg akar félemlíteni a testtartásával. A fegyver és a pizsama kettőse valahogy komikusan hatott így együtt.
– És miért is jó ez magának? – kérdezte. – Most, hogy tudja... és akkor mi van? Talán igaz emberként hal meg ettől? Jó érzés, mondja csak? Baromság. Vagy ettől talán boldogabb lesz az özvegye? Na álljon fel végre, mi lesz már? Felálltam. Éreztem, az az egyedüli esélyem, ha sikerül szóval tartanom és beszéltetnem Rayt. Ismét megfordult a fejemben, hogy talán kiabálnom kellene Kimbernek, hátha tud segíteni. – Miért tette mindezt? Brian kedvéért, Ray? Ezt nem értem. Nincs benne semmi logika. Ray egy lépést hátrált. Olyan szorosan fogta a fegyvert, hogy kifehéredtek az ízületei a keze fején. – Brian nem volt őrült. Öngyilkosságra hajlamos, ez igaz, de nem őrült. Egyáltalán nem az. Nemcsak hogy meg akart halni, de tisztességes emberként is akart a halálba menni. Ezért tette, amit tett. – És attól egy csapásra tisztességes lett, hogy megölte Gloriát? – kérdeztem. – Viccel? – a szája gúnyos mosolyra görbült ekkor. – Magának fogalma sincs, mi történt azon a napon, ugye? Csak egy-két részletről van tudomása. – Igen, így van – ismertem be. – Phil végül rájött... Az ő fejében összeállt a teljes kép, igaz, csak nemrégiben. Nem tartottam őt valami éles eszűnek, úgyhogy bizonyos mértékig meglepett a dolog. De itt volt aznap, és ez némi előnyt jelentett a számára. Na, de maga? Azt hittem, ennél azért többre képes. – Phil tudott róla? – Igen, tudta, hogy én vettem rá Briant, hogy ölje meg Gloriát. Mindvégig gyanítottam, hogy van valami köze a két lány halálához, így egálban voltunk. Emlékszik a hidegháborúra? A szakértők úgy nevezték az akkor kialakult helyzetet, hogy a kölcsönösen garantált destrukció. Őrültség volt. Ha felrobbantottak volna minket, ők is felrobbantak volna. És ez oda-vissza is igaz. A tökéletes állóháború. Ez volt köztem és Phil között is, a mi kis közös kölcsönös destrukciós játékunkban. Amikor bekerültem a törvényhozásba, elhatároztuk, hogy szövetkezünk egymással. És azt hiszem, ez így volt jól, mindkettőnk számára. De Phil most már halott. A szabályok is megváltoztak, azt hiszem. – Ő ölte meg Dorothy Levint. Megtette magának ezt a szívességet – állapítottam meg. Ray felvonta a szemöldökét. – Nem nekem, hanem nekünk tette meg ezt a szívességet. Idejött az a nő egy hétvégére, és néhány óra leforgása alatt túl sokat sikerült megtudnia arról, hogy mi is történt Gloriával. Philnek el kellett tennie őt láb alól. Kettőnkért tette, amit tett, idővel az érdekeink ugyanis azonosak lettek. – Dorothyt nem a kampány körüli finanszírozási ügyek miatt ölték meg? – kérdeztem. – Nem, dehogy. Ugyan már, hiszen alig tudott valamit felmutatni ellenem. Az etikai bizottságtól talán kaptam volna egy kis ejnye-bejnyét, dorgálást. De semmit sem követtem el, ami főbenjáró bűn lehetne. Nem, az volt a baj vele, hogy közel járt a megoldáshoz, csak nem sikerült kiderítenie, hogyan halt meg Gloria. Rájött, hogy biztosításról is szó volt, és túl sokat kérdezősködött utánam és a praxisomról. Mint maga is, azzal a különbséggel, hogy neki vágott az esze, akár a borotva. Elengedtem a fülem mellett ezt a sértést. Ray ekkor lejjebb engedte a fegyver csövét, így a lábfejemre célzott vele. Közben próbáltam felidézni, milyen alaprajza van az épületnek, hogy gondolatban kidolgozzam a menekülési útvonalat. Úgy éreztem, Ray Welle nem profi lövész. Ha gyorsan sikerül eltávolodnom tőle, vagy rázárni az ajtót, akkor jók az esélyeim – nem fog eltalálni egy mozgó célpontot egy bizonyos távolságon kívül. A következő mondattal ugyancsak meglepett. Azt kérdezte. – Tudja, mi a legnehezebb, ha az ember meg akar úszni egy gyilkosságot? – Micsoda? – kérdeztem értetlenül. – Hogy érti ezt? – Mi volt ennek az egész történetnek a legnehezebb része számomra? Úgy értem, meggyilkoltatni valakit, és aztán megúszni anélkül, hogy bárki is rám gyanakodna, illetve hogy soha senki se gyanakodjon rám. Tudja, mi volt a legnehezebb ebben? Nem tudtam. Az agyam eltompult ekkorra, és egészen máson járt az eszem. Pedig ő egyre csak a választ várta.
– Nem is tudom, talán a bűntudat? – kérdeztem találomra. A szemembe nevetett. – Nem talált. Azt hittem, ennél azért jobban működik az intuíciója, Alan. Tévedtem, és már nem először magával kapcsolatban. A megbánás rám egyáltalán nem jellemző. Akkor elmondom, hátha tanul belőle. Egy gyilkosságot megúszni, és most nem a részletekre gondolok, az ölés borzalmára, hanem a saját személyes érzéseimről beszélek, szóval számomra az volt a legnehezebb az egészben, hogy nem beszélhettem róla senkinek. Ez volt az igazi próbatétel a számomra. Én ráadásul imádok beszélni, ezt mindenki tudja rólam. Amikor a rádióműsoromat készítettük, be nem állt a szám, úgy kellett leállítani. A parlamentben? A házelnöknek úgy kell lelőnie engem, ha egyszer szóhoz jutok. Az az igazság, még akkor is ilyen szószátyár voltam, amikor rendeltem mint terapeuta. De erről az ügyről senkivel sem beszélhettem. Még Phillel sem. Az évek során sok mindenről szó esett közöttünk, de arról soha, hogy hogyan lehet megúszni egy gyilkosságot, végigcsinálni lebukás nélkül. Egyikünk sem hozta ezt szóba. Volt, amikor annyira nagy szükségét éreztem annak, hogy beszélhessek róla, hogy kis híján elmentem terápiára. Tudja, hogy kiönthessem valakinek a lelkemet végre. Biztosan tátva maradt volna a szája a pszichológus kollégának. De ez a késztetés rendszerint hamar elmúlt. Az eredménye? Egy szó sem esett a történtekről hosszú éveken át, egészen a mai napig. Uramisten, gondoltam kétségbeesetten, most mit kellett volna erre mondanom? Minél többet beszélt és árult el magáról, annál biztosabbra vehettem, hogy ki akar nyírni, hogy magammal vigyem féltve őrzött titkait a sírba... Másfelől még hallottam, amit mondott, ebből is tudhattam, hogy még életben vagyok. És amíg élek, remélek... – Miért, Ray? – kérdeztem az esélytelenek magabiztosságával. – Miért volt erre szükség? – Miért ölettem meg őt? Ezt szeretné tudni? Mert megcsalt, megcsalta az álmaimat. Nélküle nem sikerült volna összeszednem a pénzt a kampányomra. A neve, a befolyása megtette a magáét. Gyűlöltem őt azért, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva neki. És még ez sem volt elég egy sikeres kampányhoz... Szükségem volt arra, hogy személyesen is támogasson, hogy jelen legyen mint a feleségem, tudja, a jó imázs végett, ő bezzeg annyit költhetett, amennyit csak akart. És aztán elkezdte emlegetni a válást. Ekkor telt be a pohár. Ha elhagyott volna, máig praktizálnék Steamboatban, csinálhatnám a vacak kis rádióműsoromat, és szinte nincstelen ember volnék. Gloriának meg kellett halnia. Csak így láttam biztosítva a jövőmet. Én nem nyúlhattam a készpénzéhez, de az ingatlanok rám maradtak a halála után. Reméltem, hogy ez elég lesz. – És miért ment bele ebbe Brian? – Megígértem neki, hogy a szakértői véleményben azt írom róla a biztosítónak, hogy már nincsen öngyilkossági hajlama. Így a családja megkapja az életbiztosítási járadékot a halála után, hogy abból új életet kezdhessenek. Brian ezt értette azon, hogy tisztességgel akar meghalni. Az én segítségem nélkül nem fizetett volna a biztosító. Brian ezt hamar megértette. Ezért cserébe hajlandó volt megölni Gloriát a kérésemre, én pedig megígértem neki, hogy gondoskodom ily módon a családjáról. – Kinek az ötlete volt? Az övé vagy a magáé? Megemelte kissé a fegyver csövét, így ismét a szívem tájékát vette célba. – Brian nem volt valami észlény. – Na és az, hogy az ajtón át lője őt agyon? Ez kinek az ötlete volt? – kérdeztem. Ray ingatta a fejét. – Azt együtt találtuk ki. Brian ugyanis vonakodni kezdett megtenni, amit kértem tőle. A végén, amikor rákerült a sor, hogy cselekedjen, bevallotta, képtelen lenne Gloria szemébe nézni. Nem olyan egyszerű megölni valakit, aki olyan kedves az emberhez, mint amilyen Gloria tudott lenni. Megértettem Briant, a vonakodását. Én sem lettem volna képes ilyesmire. – Miért tette meg? – Meggyőztem arról, hogy senki sem fogja vádolni őt. Hogy azt hiszik majd az emberek, a stressz hatására elborult az elméje. – Egy rendőr barátom azt mondta, több mint gyanús az, hogy az ajtón át lőtte agyon.
– Tudja, amikor Phil először belépett a házba utána, neki is feltűnt ez a dolog. Ha visszacsinálhatnám, és még egyszer megtenné, csak úgy egyeznék bele, ha szemtől szemben végez vele. Széles vigyor jelent meg az arcán. – Igen, látnia kellett volna az áldozatát. Intett a fegyver csövével. – Most rajtam a sor. Tanultam az előző leckéből. Na, gyerünk, keresünk magának egy jó kis helyet, ahol agyonlőhetem. Nem az ajtón keresztül. Most jött el a cselekvés pillanata, gondoltam magamban. Elfutni? Értelmetlen és kivitelezhetetlen. Ray Welle ott állt tőlem alig három-négy méternyire, a fegyvert a mellkasomra szegezve. És ha az ajtó felé mozdulnék, azzal még közelebb kerülnék hozzá. Biztosan eltalál, ha ilyen távolságról rám lő. Vagyis marad Kimber mint lehetőség. Márpedig ő csak akkor segíthet, ha túlélte a pánikrohamot. – Nem egyedül jöttem ide, Ray – böktem ki végül. – Nem csak mi ketten vagyunk a házban. Nem reagált rá, mintha meg sem hallotta volna, mit mondok – fülelt, aztán kifelé bámult az ablakon. Két jármű közeledett a ház felé a kanyargós úton. Az egyik egy járőrkocsi volt, a volánja mögött Percy Smith ült. A másik egy ismerős Ford Taurus, amelyet Russ Claven vezetett. *** Ray inkább csak magának mondta, nem nekem: – Biztosan Sylvie hívta ki őket. Talán azt hiszi, maga túszul ejtett engem. Eszem ágában sem volt emlékeztetni Rayt arra, hogy Sylvie nem tudja, hogy ő itt van a birtokon. Biztosra vettem, hogy Raynek fogalma sincs arról, kicsoda Flynn és Russ. Azt gondolja róluk, rendőrök, akik erősítésként kísérik Percy Smitht. De Percy sem egyedül ült a kocsiban – vele volt két társa, egyenruhában. Én egészen másban láttam a rendőrség megjelenésének okát. Arra gondoltam, Kimber talán rájött, mi folyik itt, és ő hívta ki őket. Végtére is ott van a telefon az íróasztalon, egy karnyújtásnyira tőle. Lehet, hogy tudják, hogy Ray arra készül, hogy végezzen velem, gondoltam magamban. A két autó úgy harminc méterre állt meg a háztól, a négy személy az épülettől távolabbi ajtón szállt ki. Az egyenruhás rendőrnél távcsöves fegyver volt – Percy Smithnél csak egy mobiltelefon. És ekkor megcsörrent a telefon idebent. Úgy éreztem, mintha visszhangoznának tőle a falak. – Ha túsz vagyok, akkor nem vehetem fel a telefont, ugye – okoskodott Ray félhangosan. – Hadd csöngjön csak tovább. Ekkor fordult csak felém. – Hátráljon csak kifelé. A folyosón megállunk, hogy lássanak minket az ablakon át. Pontosan azt tettem, amire utasított. Akkor mondott megálljt, amikor a fürdőszoba ajtaja elé értem. Nyomban megtorpantam. A telefon csöngése ekkor abbamaradt. – Miről is beszéltünk az imént? – kérdezte Ray. – Azt mondta, hogy nem is kettesben vagyunk idebent? – Félek – mondtam, gyorsan visszakozva. – Csak időt akartam nyerni, ezért mondtam. Tudja, hogy eltereljem a figyelmét. A szemembe nézett. – Nem tudom, higgyek-e magának vagy sem. Remek, gondoltam magamban. Ezt jól elszúrtam. – És most nem járhatom végig a házat, hogy tényleg van-e itt még valaki rajtunk kívül. A rendőrök észreveszik a mozgást, és nem tudják majd mire vélni. Akkor biztosan nem hiszik azt, hogy túsz vagyok... Most kezdtem igazán magamhoz térni az eddigi zsibbadt kábulatból. – De azt sem engedheti meg magának, hogy életben maradjon egy tanú. Valaki, aki láthatta, hallhatta, hogy rám lőtt.
Ismét megcsörrent a telefon. – Talán az a legjobb, ha ügyet sem vetek rá – mondta. Nem reagáltam rá. Viszont számoltam, hányszor cseng a telefon. A tizenkettedik után abbamaradt. Ray Welle gyanakvóan méricskélt. – Lehet, hogy tényleg van itt valaki, és felvette a másik készüléket? A fegyver megmozdult a kezében. Behátrált a hálószobába, felemelte a drót nélküli telefont. Elindult vissza felém, megnyomta a kihangosítót. Már szinte vártam, hogy Kimber suttogása felerősödve visszhangzik belőle a házban, de csak a tárcsahang szólt. Ray visszatette a készüléket a helyére. Az aljzaton villogó kis fényre lett figyelmes. – Valaki beszél a másik vonalon – mondta gyanakvóan. – Micsoda? – kérdeztem értetlenkedve. – Hát ezek szerint mégis igazat mondott – állapította meg Ray. – Ég a másik vonal lámpája. Valaki beszél a másik számon. Kimber, uramisten, mi a fenét csinál? – gondoltam rémülten. – Hol van? – kérdezte Welle követelőző hangon. – Nem tudom – feleltem. – Nem igaz. Különben meg édes mindegy. Úgyis megtalálom az illetőt. Nincs olyan sok helyiség ebben a házban, ahol a másik vonalat használni lehet. Elszántság tükröződött a szeméből. – Gyerünk, maga velem jön – mondta. – Már tudom, hová zárjam be, míg kiderítem, mi az ábra idebent. És ekkor úgy éreztem, el kell üvöltenem magam – figyelmeztetnem kell Kimbert a veszélyre. De egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Negyvenkettedik fejezet A vendégszoba... cikázott át a fejemen a gondolat. Biztosan oda akar bezárni... És mintha olvasni tudna a gondolataimban, Ray a fegyverrel egyre közelebb terelt a vendégszoba ajtajához, amely annyira taszított engem, mintha két mágnes azonos töltésű pólusai lennénk. Egyre kisebbeket léptem, mint a kutyám, Emily szokta, ha olyan dolognak a közelébe próbálom vinni, ami gyanús neki. Az ajtó elé érve, Welle rám parancsolt. – Nyissa ki! – Képtelen vagyok rá – mondtam. Úgy éreztem magam, mint egy négyéves kisgyermek, akitől azt kérik, nyújtsa a karját injekcióra. Mire ő: – Értek valamelyest a motivációhoz – mondta, és azzal a lapockámhoz szorította a fegyver csövét. Hatásos érv volt, annyi szent. Megfogtam az ajtókilincset, és lenyomtam. Ebben a pillanatban kigyulladt a fény odabent. Gondolom, a kapcsoló így volt beépítve. – Látja, micsoda mesteri munka ennek a szobának a berendezése? Nézze meg a lambériát, a két emelet magas beépített szekrényt, amit külön szakemberrel terveztetett meg... Itt minden apró részlet Gloria ötlete volt. – Nagyon szép – dünnyögtem. – Menjen be – rivallt rám. Átléptem a küszöböt. A fegyver csövét továbbra is a lapockámban éreztem, és ennél hatásosabb érvet el sem tudtam képzelni. – Gyerünk, álljon be a szekrénybe! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. Szótlanul engedelmeskedtem. Ray becsukta rám a szekrényajtót. Hallottam, hogy elfordította a kulcsot a zárban. Amikor kiment az ajtón, és azt is becsukta, a helyiségben elaludt a lámpa. Na és most mi lesz? – kérdeztem magamtól. Még csak le sem ültet, mint Gloriával tette Sample? Talán mindjárt visszajön és meghúzza a ravaszt? Nem tudtam, fogalmam sem volt a továbbiakról. És úgy éreztem, Welle sem tudja még, mi lesz a következő lépése. Arra gondoltam, nem lőhet agyon a szekrényajtón keresztül – ha megteszi, aligha érvelhet azzal, hogy a
magántulajdonát védte egy illetéktelen behatoló ellen. Vissza kell jönnie értem, és elvinnie valahová, ahol agyonlőhet. A szekrény valóban mestermunka volt – elég tágas ahhoz, hogy leülhessek benne, de nem elég mély ahhoz, hogy egy-két lépés távolságról lendületet véve nekifeszüljek az ajtónak, és megpróbáljam kinyomni. Más lehetőség híján mégis megpróbáltam. Minden erőmet megfeszítve a váltammal nyomtam, a lábammal a falnak támaszkodva, de hiába veselkedtem neki három-négy alkalommal is, mint ez várható volt, nem sikerült kifeszítenem. Kitűnő asztalosmunka itt minden, mint erre Welle épp az imént hívta fel a figyelmemet. Most már magam is meggyőződhettem erről. Tudtam, hogy mielőbb figyelmeztetnem kell Kimbert arra, hogy Ray elindult a keresésére. Kiabálni kezdtem. – Bezárt a szekrénybe! Egyedül van a házban! Fegyver van nála! Ilyen és ehhez hasonló mondatokat ismételgettem többször is, közben kis szünetet tartva, hátha hallok valamilyen zajt, amiből megtudom, mi történik odakint. Egyelőre semmi... Jobb híján körülnéztem hát idebent. A polcokon a fejem fölött gondosan összehajtogatott ágyneműk sorakoztak. Egy nagy párna is volt itt. A beépített fiókok üresek. A vendég nyilván ide rakhatta be a magával hozott holmit. A sötétben tapogatózva keresgéltem, hátha találok valamit, amivel megpróbálhatom kifeszíteni az ajtót vagy megbuherálni a zárat. Két üres cipősdoboz akadt a kezembe, meg egy vállfa. Rögtön tudtam, hogy semmire sem megyek vele. Ekkor ismét megcsörrent a telefon. Folyamatosan csöngött újra meg újra. Senki sem vette fel. Uramisten, mi lehet Kimberrel? Továbbra sem sikerült semmi újat megtudnom. Igyekeztem kihasználni az időt és a helyzetet, és eszembe jutott, hogy ez a szekrény többemeletes. A fölső része a tetőtérbe nyílik. Ha feljuthatnék oda valahogyan... Nagy nehezen felhúzódzkodtam az egyik polcra, s amikor ez sikerült, már csak abban reménykedtem, ha tovább araszolok, talán nyitva találom a szekrény valamelyik fölső rekeszének az ajtaját, és sikerül kijutnom. Bármilyen reménytelennek tűnt is a helyzetem, képtelen voltam ölbe tett kézzel, tétlenül várni, míg Ray visszajön értem. Mert abban biztos voltam, hogy erre készül. Talán az a vállfa mégis jól jöhet fegyvernek. Vagy ha van lámpa a szekrény belsejében, akkor talán a körtével célba vehetem a fejét... tudtam, ez legfeljebb időnyerésnek lehet jó, semmi többre. Sikerrel vettem a polcokat, azzal a technikával, hogy hol a lábammal, hol a vállammal támasztottam meg magam. Olyan volt, mintha egy kútból igyekeznék kimenekülni. És csodák csodájára, nem hiába fáradoztam, a legfölső rész ajtaja csak becsukva volt, de nem bezárva. A vállfát a fejem fölé emelve behelyeztem az ajtópanel aljába, és jó erősen megnyomtam. Az ajtószárny egy helyen kissé megadta magát. Újra nekiveselkedtem, érezve, hogy ez az egyetlen esélyem. Nem sikerült, de nem adtam fel. Valahogy felkapaszkodtam annyira, hogy derékmagasságig került ez a rész. Vesztenivalóm nem volt, egyedül attól féltem, hogy leszakad alattam a polc, amelyre ráléptem, még mielőtt sikerül kifeszítenem az ajtót. Ez a kis szekrényajtó jelentette a számomra a szabadságot, a menekülés egyetlen lehetséges útvonalát. Minden reményemet hozzá fűztem. Sikerült a legfelső polcig felkapaszkodnom, és ez egyelőre elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megtartsa a súlyomat. Vagy kétszer-háromszor próbálkoztam a felsőtestemmel nekifeszülve, háttal a polc végének, két kézzel előretámaszkodva az ajtónak – és végre sikerült. Egészen felhúzódzkodtam, és kinéztem az ajtón. Ez már a tetőtérbe nyílt, ami sokkal tágasabbnak tűnt, mint az alsó, földszinti rész, amelyben több helyiség is volt. A tetőtér egységét nem bontotta meg fal, a beépített gardrób, amelybe Welle bezárt engem, megszakítás nélkül kötötte össze a két szint magas légteret. Épp azon gondolkodtam, hová jutok, ha lemegyek a lépcsőn, és arra is gondoltam, talán inkább a szellőzőnyíláson kellene átpréselnem magam, mert lehet, hogy egyébként épp Welle karjaiba futok, amikor eldördült három lövés, gyors egymásutánban. Elég közelről szóltak, és ha jól sejtettem, a szekrénybe fúródtak. Welle nyilván azt hitte, odabent ücsörgök és várom a véget... Most örültem csak igazán annak, hogy ilyen hamar feltaláltam magam az imént. Lélegzet-visszafojtva vártam és füleltem. Most távolodó lépteket hallottam odalentről, aztán egy hang kiáltását – valószínűleg a házon kívülről. A következő kiáltásokat közelebbről hallottam, de továbbra sem tudtam kivenni a szavakat. Egy darabig vártam még, hogy mi történik, aztán türelmemet veszítettem és lementem a
lépcsőn. Mint kiderült, ez a vendégszoba melletti tárolóhelyiségbe vezetett. Ekkor lépteket hallottam: valaki a ház túlsó vége felé igyekezett. Aztán újabb lövések dördültek el. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket. Semmit sem értettem, mivel csak a zajokból találgathattam, mi folyik odakint és idebent. Még annak sem tudtam igazán örülni, hogy a biztos halálból menekültem meg. Miután hosszú ideig csend volt, óvatosan odalopakodtam az ajtóhoz, és lenyomtam a kilincset. Szerencsére nyitva volt. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem, merre meneküljek. Senkit sem láttam egyelőre, de ez az ajtó nem közvetlenül a folyosóra nyílt, hanem egy szinte üres helyiségbe. Amikor ennek az ajtaját is kinyitottam, az a közlekedőbe nyílt, ahonnan már csak egy ajtó volt előttem – a ház hátsó kijáratáé. Nem sokat tétováztam – ezt is kinyitottam, és abban a pillanatban, hogy kiléptem rajta, a fejem fölé emeltem a kezemet és megálltam. Két fegyver is rám szegeződött ugyanis. A földre vetettem magam, és azt kiáltottam: – Ne lőjenek! Én vagyok az, Alan Gregory. Mire valaki azt kiáltotta: – Ne lőjetek! Felemeltem kissé a fejemet, aztán óvatosan hátralestem. Russ Claven odafent volt a tetőn, és a tetőablak fölé hajolva figyelte a benti mozgást. Nem tudtam eldönteni, hogy Kimbert vagy Ray Welle-t próbálja-e szemmel tartani onnan. Russ egy macska ügyességével mozgott odafent, úgy láttam, épp a hálószoba fölötti tetőablak lehetett az, amelyen át befelé nézett. Ekkor lefelé mutatott, és bólintott. Én talpra álltam, és a parkoló autók felé futottam. Épp akkor értem oda, amikor Percy Smith utasította az embereit, hogy a hálószoba ablakait vegyék célba. Én közben megöleltem Flynnt, aki halkan érdeklődött, jól vagyok-e. Bólintottam, és azt kérdeztem tőle, mit tud Kimberről. Láttam az arcán, hogy azt remélte, én tudom, mi van vele. – Fogalmunk sincs róla – vallotta be. A hálószoba egyik ablaka mögötti mozgásra lettünk ekkor figyelmesek. Ray Welle egy pillanatra kinézett az összehúzott függöny két szárnya közül. Amikor meglátott engem, elkerekedett a szeme. Nyilván azt hitte, káprázik. Láttam, amint ingatni kezdte a fejét. – Ott van – mondtam, és mutattam is, de a függöny ekkorra összezáródott. – Láttam – mondta Percy. – Az biztos, hogy egy darabig nem fog újra kinézni ugyanitt. Odafent a tetőn Russ a ház túlsó vége felé mutatott. Arrafelé nyílt a terasz. És mögötte ott van az erdő, alig egy ugrásnyira... Gyorsabban dolgozott most az agyam, mint ahogy beszélni tudtam. – Ne... – csak ennyi jött ki a torkomon először. – Ne... – Mi az, Alan? Mit jelentsen ez? – kérdezte Percy Smith idegesen. Egy szempillantás múlva Ray Welle már kint is termett a teraszon, és lövöldözni kezdett a rendőrautókra. – Percy... Azt akarja, hogy maguk öljék meg őt – böktem ki nagy nehezen. – Ne lőjenek... – Micsoda? Az egyik rendőr jelezte, célba vette Welle-t. – Azt akarja, hogy mi végezzünk vele... Ne lőjenek... – ismételtem. A lövés azonban eldördült. Aztán a másik rendőr is meghúzta a ravaszt. Döbbenten láttam, hogy Raymond Welle átfordul a terasz korlátján és a pázsitra zuhan. Olyan sokszor próbáltam már magam elé képzelni ezt a jelenetet, hogy déja vu érzésem támadt a láttán. – Tüzet szüntess – kiáltotta Percy Smith. – És hívjátok ki a mentőket. Percy felé fordultam és azt mondtam: – Most pontosan azt tette, amire Welle számított. Elérte a célját. Percy elmosolyodott. – Azt hiszi, agyonlőttük a fickót? Nem halhatott meg. Mindketten a feje fölé lőttek. Legfeljebb halálra rémült. Majd odaszólt az embereinek: – Tartsátok szemmel a fickót. Russ lemászott közben a tetőről. Figyeltem, amint földet ért. Smithnek igaza volt – Ray
Welle már elkezdett feltápászkodni. És közben a fegyverét kereste – ugyanis zuhanás közben elejtette. Russ azonban idejében ott termett, és elhalászta az orra elől. Flynn megfogta a kezemet. – Gyere, Alan. Keressük meg Kimbert. Bementünk a házba. Negyvenharmadik fejezet Flynn és én hamar megtaláltuk Kimbert a házban – az egyik közlekedőben a falnak támaszkodva görnyedezett. Eltalálta egy töltény, mégpedig a vállán. Nem kevés vért veszített ekkorra – ott vöröslött a padlón a lába körül, tócsába gyűlve. Amikor letérdeltem mellé, azt mondta. – Mondtam, hogy haldoklom. Nem számítottam rá, hogy ilyen trauma vár itt rám. Nyugodt volt, és viszonylag jól, ezt abból is tudhattuk, hogy már tréfálkozni is volt kedve. A pánikrohamnak nyomát sem láttam rajta. Flynn megfogta az egyik kezét és azt mondta: – Nem vagy halálodon, Kimber. Hallasz engem? – Majd anélkül, hogy rám nézett volna, kiadta nekem az utasítást. – Alan, hívd ide Russt. Kimbernek erőtlen volt a hangja. – Isten segítsen rajtam. Még hogy egy patológust hívtok hozzám? Talán már meg is haltam. Biztató jelnek véltem, hogy továbbra is képes humorosan látni a helyzetet. – Szó sincs itt semmiféle halálról, Kimber. Csak arra kérlek, ne felejts el lélegezni. A többit nyugodtan ránk bízhatod. Kimber épp válaszra nyitotta volna a száját, amikor erőtlenül a mellkasára hullott a feje. A völgy felől mintha mentőautó szirénázása hallatszott volna. – Siess! – szólt rám Flynn. Kifutottam Russért, de Percy Smith ezt követően nem engedett be a házba. Azt mondta, támaszkodjak neki a kocsinak, vagy üljek be, de ne rohangáljak, mert pocsékul nézek ki. Igaza lehetett, alig tudtam egyenesen tartani magam, annyira kimerültem, nemhogy még vitába szálljak vele. Úgy döntött, jobb lesz, ha beültet a kocsiba, és odatámogatott a hátsó ajtóhoz. *** Percy Smith járőrautója hátsó ülésén hamar elnyomott az álom. Akkor ébredtem fel, amikor már javában robogtunk az őrs felé. Odabent ismét elaludtam, míg ők megbeszélték, hogyan tovább. Ki akartak hallgatni arról, mi történt az elmúlt tíz-tizenkét órában. A seriffi hivatal detektívje, egy másik Steamboat Springsből és egy FBI-ügynök vett közre. Kérdeztem őket Kimber állapotáról, de egyiktől sem kaptam választ. Fogalmam sem volt, mi lesz velem – nyilván védekeznem kell majd amiatt, ami Phil Barrett-tel történt a hegyekben. Megkérdeztem, telefonálhatok-e. Összenéztek, aztán úgy döntöttek, megengedik. Kihasználtam a lehetőséget, és felhívtam Laurent. Türelmesen és nyugodtan végighallgatott, megkérdezte, egyébként jól vagyok-e, aztán azt tanácsolta, senkivel se beszéljek, míg ide nem ér. Azt ígérte, négy órán belül megérkezik. A rendőrök nem örültek nekem, amikor közöltem velük, hogy az ügyvédem tanácsára úgy döntöttem, nem beszélek, legalábbis addig nem, míg ő ide nem ér. Percy Smith hosszasan próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de én nem tágítottam. Miután ez világossá vált a számukra, egy pillanatig sem vették le rólam a szemüket. Arra gondoltam, mi lehet Flynn-nel és Russ-szal és Dell Franklinnel. Biztosra vettem, ha megkérdezem a rendőröktől, úgysem kapok rá egyenes választ, ezért nem is kérdezősködtem. Leültem a padlóra, összegömbölyödtem és aludtam – egészen addig, míg a feleségem meg nem érkezett. Lauren délután kettő tájban nyitott be a helyiségbe. Mosolygott, de láttam rajta, mennyire aggódik miattam, és a hangjából némi szemrehányást is kihallani véltem. Tudtam, hogy a történtek dacára szeret engem. Hozott nekem ebédet is, kis csomagban összekészítve. Miután megcsókoltuk egymást, fanyar humorral azt mondta, elfelejtett fogkefét és borotvát hozni nekem, úgyhogy ne maradjak itt éjszakára. Megkérdeztem, különben minden rendben van-e, és hogy hogy van a kisbabánk, hogyan viselte a hosszú autókázást. Láttam rajta, hogy minden rendben van, és közben többször is
gyöngéden megérintette a hasát. Aztán megtudtam tőle, hogy Sam vezette a kocsit egészen a vízválasztó hegységig, hogy kímélje őt, és hogy Satoshi is velük tartott. Örültem, hogy itt van Sam a közelben, és reméltem, hogy én mondhatom el Satoshinak, pontosan mi is történt a nővérével. És én is ki voltam éhezve a hírekre. Miközben ettem, Lauren beszélt hozzám. Kimberről nem sok újat tudtam meg, csak azt, amit a rádióban hallott útközben, idefelé jövet. Hogy tudniillik eltalálta egy golyó, de a sérülése nem életveszélyes. Beszállították a legközelebbi kórházba. A hír, miszerint Routt körzet seriffje letartóztatta Raymond Welle-t, a nap szenzációja lett. Lauren azt mondta, hiába figyelte a híreket, nem mondták el a teljes történetet. Az 1988-ban meggyilkolt két lány esetét nem is említették a hírműsorok. Természetesen nem tudósítottak még arról, hogy mi történt az erdőben, vagy arról, hogy előkerült Dorothy Levin holtteste. De a tény, hogy az USA egyik szenátorát egy volt FBI-ügynök meggyilkolásának kísérlete miatt letartóztatták, önmagában véve is szenzációértékű volt. Lauren azt mondta, szinte biztosra veszi, hogy a következő néhány órában Steamboat Springst elözönlik az újságírók. Abban is biztos volt, hogy már készül Welle a védőbeszédére. Megkérdeztem tőle, szerinte hogyan védekezhet majd Welle a vádakkal szemben, miszerint megölette a feleségét, Gloriát. Lauren elmosolyodott és azt mondta, neki semmilyen mentség nem jut eszébe. Lauren nem aggódott amiatt, hogy Kimber és én behatoltunk Welle birtokának területére és az otthonába, miközben menedéket kerestünk Kimber számára, aki pánikrohamtól szenvedett. Úgy éreztem, sokkal jobban aggasztja, hogy Kimbert egyelőre nem lehet kihallgatni, hiszen ő az egyetlen tanú, aki mellettem vallhat. Még néhány kérdésére válaszoltam Laurennek, aztán megcsókoltuk egymást és elment. Volt egy pár dolog, amit tisztázni szeretett volna helyettem. Nehezen vánszorogtak a percek idebent. Várakozni pedig sokkal kellemesebb volt, ha aludtam – úgy gyorsabban telt az idő. *** Lauren jó félóra múlva tért vissza. – Alan, most alaposan át kell gondolnod mindent – mondta, amint becsukódott mögötte az ajtó, és kettesben maradtunk. – Rajtam kívül elmondtad még valakinek, hogy Welle lelkét terheli Gloria halála? – Nem – feleltem határozottan. – Még mielőtt bármit is mondhattam volna, úgy kezeltek, mint egy bűnözőt. Mondtam már neked. – És abban egészen biztos vagy, hogy minden úgy történt, ahogyan Welle-től megtudtad? – Igen. Beismerte, hogy ő készítette elő Gloria meggyilkolását. Életbiztosítási pénzhez akarta juttatni Brian Sample családját. Ray töviről hegyire elmesélt mindent. – És hajlandó vagy tanúskodni ellene? – Persze. Most felcsillant a szeme. – Akkor jó. Úgy tűnik, a rendőrség erről az egészről semmit sem tud. Alkut ajánlok nekik. Azt hiszem, már tudom, hogyan szabadíthatlak ki innen. – Remek. Van valami hír Kimberről? – Túlélte a műtétet, és már ki is hallgatták. Ugyanazt vallotta Phil haláláról, amit te is. A levegőbe öklöztem örömömben, ahogy Sam szokta a mérkőzésen, egy szép akció után. Lauren magához ölelt. – Ezt nem szoktam a kliensekkel – súgta a fülembe. – Néhanap biztosan – mondtam. – Na jó – mosolygott engedékenyen. – Egyszerre mindig csak eggyel. *** A kihallgatás több mint három órán át tartott. Lauren mindvégig jelen volt. Elmeséltették velem szinte percről percre, mi történt az éjjel – a találkozást Patkánnyal, az utunkat Clarkba, a
találkozást Barrett-tel, hogy mi történt az erdőben, hogyan halt meg Cathy Franklin, mit tudok Dorothy Levin és a férje, Douglas sorsáról, miként szabadítottuk ki Flynnt és Russt, hogyan lett pánikrohama Kimbernek, miért éppen a Welle-birtokon kerestünk menedéket, hogyan találkoztam szembe Welle-lel, mit tudtam meg tőle Gloria haláláról. És a szabadulásomat a beépített szekrényből. Mindent elmondtam nekik, nem egyszer, de háromszor. Hat óra után tíz perccel a kezembe nyomtak egy borítékot, benne a kocsikulcsom és a tárcám lapult, és azt mondták, szabadon elmehetek. Odakint megtalálom a kocsimat a rendőrségi parkolóban. Sam várt ránk a lépcső alján. – Ha az én gyerekem volnál – mondta vigyorogva, amikor megpillantott –, akkor egy darabig szobafogságra ítélnélek, és legközelebb csak bukósisakban hagyhatnád el a házat. – Vagy legalábbis ügyvéd kíséretében – tettem hozzá, és megcsókoltam Laurent. – Kösz, Sam, hogy elhoztad nekem az asszonyt. Megvonta a vállát. – Ha ez örömet szerzett neki, miért ne? Ezek szerint szabadon engedtek? – Igen. Kicserélnek egy kongresszusi képviselőre. – Úgy értsem, Welle-re? – kérdezte a szemöldökét felvonva. – Igen – feleltem. – Meggyilkoltatta a feleségét, Sam. Most csodálkozott csak igazán. – Na, nem igazam volt? Mondtam neked, hogy gyanús az egész túszejtés. És ismered a részleteket? Tudod, hogyan tette? – Igen, majd később mindent elmesélek, rendben? – Persze. – Ott állunk – mondta és a Cherokee-ra mutatott. Satoshi ott ült elöl, a sofőr melletti ülésen. Amint meglátott, integetni kezdett. – Satoshi már alig várja, hogy mesélj neki valamit a nővéréről. Felkészültél erre? – Persze – mondtam. Csak hadd zuhanyozzak le, attól biztosan felébredek. Szeretném, ha tiszta lenne a fejem, amikor elmondom neki, mi történt Marikóval. Kérdezd meg tőle, rendben lesze így. Sam odament a Cherokee-hoz, és váltott néhány szót Satoshival. Aztán visszajött a mi kocsinkhoz. – Azt mondja, hosszú éveket várt erre a napra, és hogy órák és percek nem számítanak. *** Mialatt én a kihallgatáson voltam, átvariálták a panzióban a szobákat egymás között. Satoshi Kimber szobájába költözött Flynn-nel, Sam Russ-szal osztozott, én pedig Laurennel. Vagy húsz percig állhattam a zuhany alatt. Isteni volt, ennél már csak akkor lett volna jobb, ha Lauren beszappanozza közben a hátamat, de nem ajánlotta fel magától, én meg nem kértem. Russ közben megbeszélte Libbyvel, hogy együtt szeretnénk vacsorázni az itteni étteremben, cserébe szaftos részleteket ígért neki, amelyek csak a másnapi lapokban lesznek benne. Ez hatott. Libby telefonált néhány szobába, és sorra lemondta a foglalásokat a kedvünkért. Aztán megrendelte a közeli étteremből az ételeket, amiket kértünk. Sör és bor bőven volt a panzióban is. Russ sejtette, hogy arra számít, a vacsorán is ott lehet. Russ megkérdezte tőlem, mit szólok hozzá, és én nemet mondtam. Aztán megkérdezte, szeretném-e vacsoravendégként itt látni Percy Smitht, amire ismét nemet mondtam. Nagyon szűk körű vacsorát szerettem volna. Alighogy leadtuk a megrendelést, máris ínycsiklandó illatokat véltem érezni – fokhagymás sültek és curry adta a vacsora legjavát, kérésünknek megfelelően. A vacsorához, megborotválkoztam, bár ez nem ment valami könnyen, mert még mindig olyan fáradt voltam, hogy remegett a kezem. Az elmúlt napok eseményeit csak most kezdtem felmérni igazán. És gyanítottam, hogy eltart egy darabig, mire feldolgozom magamban. Olyan súllyal nehezedtek rám a dolgok, hogy a könnyem is kicsordult közben. Bűntudatom volt amiatt, ami Kimberrel történt, és mélyen együtt éreztem Dell Franklinnel, akit most a tragédiák első számú áldozatának tartottam. Laurennek is feltűnt, hogy túl sokáig időzöm a fürdőszobában. Nem is kopogtatott, csak halkan benyitott, aztán
hátulról átölelt és a vállamra hajtotta a fejét. – Minden rendben van – mondta. – Most már jól vagyunk, mind a hárman. A könnyeimmel küszködtem, miközben magamhoz öleltem, mígnem elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy átmenjünk vacsorázni a többiekkel. Negyvennegyedik fejezet Az este a panzió étkezőjében kezdődött, és akkor ért véget, amikor mindent tisztáztunk egymással. Nyomott volt a hangulatunk, és sok a mesélnivalónk. Miután felöltöztem, első dolgom volt, hogy megkeressem Satoshit. Négyszemközt akartam vele beszélni. A panzió konyhája megfelelőnek bizonyult erre, Libby gondoskodott arról, hogy senki se zavarjon minket. – Úgy érzem, jobb, ha leülök, úgy hallgatom – mondta. Én is leültem egy bárszékre. – Én meg olyan fáradt vagyok, attól félek, állva elalszom – mondtam. Álmosan megdörzsöltem a szemem, aztán néztem csak rá. – Készen áll arra, amit el kell mondanom? – kérdeztem. – Hosszú ideje várok erre a pillanatra – bólintott. – Rendben van – mondtam, aztán belekezdtem. – Tudom, hogyan halt meg a nővére. Lassan, valamennyi részletre kitérve elmeséltem neki, amit sikerült megtudnom, figyelve minden rezdülését. Szinte folyamatosan sírt, míg beszéltem, de tudtam, ez így van rendjén. Egy-két alkalommal elhallgattam, és vigasztalni próbáltam, de mindig elhárította. – Áldozatok és hősök a szememben – mondta, amikor befejeztem a mondandómat. – Mindketten, Mariko és Tami is. – Én is így gondolok rájuk – értettem egyet. A következő kérdése ugyancsak meglepett. – Mi lesz most Mr. Franklinnel? Gondolja, hogy beszélhetnék vele? Azt mondtam, fogalmam sincs róla. Majd hozzátettem: – Tudja, hogy mit tett önnel Joey. Rájött. Felemelte az állát, kissé kinyújtotta a nyakát. – Szeretné tudni, meggondoltam-e magam azzal kapcsolatban, hogy feljelentsem-e Joeyt? – Igen, érdekel, hogyan döntött. – Nem tudom bebizonyítani, ami akkor történt – felelte. – És ha megvádolom Joeyt, biztosan tagadni fog. A tenyerét nézegette, mintha oda lenne írva, amit mondania kell. – A szüleim úgy-ahogy, de túlélték ezt a tragédiát. Egy gyermekük legalább életben maradt. Talán Dell Franklinnek is ez a sorsa. Mosolyogva emelte rám a tekintetét, és arra kért, hagyjam magára egy kis időre. *** Amikor csatlakoztam a többiekhez, Sam és Lauren Flynn és Russ beszámolóját hallgatták arról, hogyan csalták fel őket a hegyekbe azzal az ürüggyel, hogy előkerült Dorothy teteme, és biztosítani kell a helyszínt. Amikor ezt befejezték, Flynn elnézést kért, azt mondta, be akar menni Kimberhez a kórházba. Megígérte neki. Ekkorra Sam kivételével mind befejeztük a vacsorát. Aztán én meséltem el, hogyan kerültünk mi Kimberrel az erdőbe, s mi történt Phil Barrett-tel és Dell-lel meg Cathy Franklinnel. Már majdnem éjfél volt, amikor Russ megválaszolta az utolsó kérdést is arról, mi történt hajnalban a Welle-birtokon. – Én már nagyon álmos vagyok – jegyezte meg Lauren. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele. – Én is – mondta Satoshi, aki időközben csatlakozott hozzánk. Ekkor megszólalt Russ mobiltelefonja. Felállt és az ablakhoz ment, akkor kezdett csak beszélni. Amikor visszaült az asztalhoz, maga elé tette a telefont és azt mondta: – Úgy tűnik, Flynn és én még ma éjjel visszautazunk Washingtonba. Kimber szeretne
hazamenni, ami nem meglepő, még mielőtt a sajtó rájön, mi történt. Már az orvosával is megbeszélte a teendőket, úgyhogy vagy tíz órára elegendő fájdalomcsillapítót kapott. A sebész nem örül neki, hogy így döntött, de – Russ ekkor megvonta a vállát – Kimber kölcsönkért a kórháztól egy ápolót, aki vele lesz, és otthon is gondját viseli még néhány napig. Dell Franklin már intézkedett, Joey egyik gépe vár ránk a reptéren. Arra kértek Flynn-nel, csomagoljak össze, vigyem Flynn holmiját is magammal, kint várnak a gépnél. – Dell ezek szerint nincs börtönben? – kérdeztem. – Úgy tűnik, őt nem tartották bent. – Hála istennek – mondtam. Lauren ekkor felém fordult. – El kellene búcsúznunk Kimbertől, Alan. Szerintem ez fontos neki is és nekünk is. – Én is szeretném látni őt, még mielőtt elmegy – mondta Satoshi. – Szeretnék köszönetet mondani neki. *** Úgy háromnegyed óra múlva kint is voltunk a Yampa Valley reptéren. Satoshi, Lauren és én Sam régi Cherokee-jának hátsó ülésén szorongva utaztunk. A repülő felszállásra készen állt, amikor odaértünk, ismét Hans volt szolgálatban rajta. A lépcső tetején állt, hátratett kézzel, rezzenéstelen arccal. Flynn a betonon várt minket. A szemén az a kötés volt most, amelyre apró csillagokat varrt. Olyan volt, mintha az eget látnánk rajta. – Kimber már fent van a gépen – mondta. – Szeretne négyszemközt beszélni Satoshival, mielőtt felszállunk. Satoshi habozott. – Ez nem Joey tulajdona, ugye? – kérdezte. – Nem, csak bérli a gépet – nyugtatta meg Russ. Satoshi dünnyögött valamit még, de aztán felsietett a lépcsőn. Hans bekísérte az utastérbe. – Kimber elég jól néz ki – mondta Flynn. – Infúzióra van kötve most is. A nővér szerint nem lehetnek fájdalmai, míg haza nem érünk. – A válla... rendbe fog jönni? – kérdezte Lauren. – Biztosan. De sokáig tart a felgyógyulás, és sok fájdalmat kell majd elszenvednie addig. Segítettem Russnak felvinni a csomagokat. Sam és én megígértük, hogy visszavisszük a Taurust az autókölcsönzőbe, és leadjuk a kulcsokat is. *** Úgy negyed óra múlva Satoshi kilépett a gépből, és arra kért minket, menjünk fel mind Kimberhez. – Mr. Lister szeretne elköszönni mindenkitől. Lauren ment előttem, egyszer csak megtorpant. – Hűha, ez már valami – suttogta. – Mi az? – kérdeztem aggódva. – Épp most mozdult meg a kicsi – mondta mosolyogva, a kezét a hasára téve. Megfogta a kezem, hogy én is érezzem. Mi léptünk be utoljára a gépbe. Valahogy szűknek éreztem az utasteret annyi emberrel a fedélzeten. VÉGE.
