Stephen White A VÉDETT TANÚ

Dreamland VILÁGSIKEREK

Stephen White A VÉDETT TANÚ

GENERAL PRESS KIADÓ

A mű eredeti címe THE PROGRAM Copyright © 2001 by Stephen W. White Published by arrangement with Doubleday, a division of The Doubleday Broadway Publishing Group, a division of Random House, Inc. Hungarian translation © NÉMETH ANIKÓ és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NÉMETH ANIKÓ Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

IS S N 1416-7026 IS BN 963 9282 677

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLM ÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLM ÁN Készült 25,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 707

„Sohase vállalkozz olyasmire, amihez nem felel meg a régi gúnyád." Henry David Thoreau

„A rosszak megbűnhődnek, a jók pórul járnak. A tragédia ezt jelenti." Tom Stoppard

ELSŐ FEJEZET Húshagyó kedd (Mardi Gras) előtt

1. „Vésd jól a z eszedbe! Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni. Szenvedni fogsz,akár a kutya”

A férfi kitűnő célpontnak bizonyult. Nem is gondolta volna. Először is magas volt, jóval egy méter nyolcvan centi fölött. Enyhén hullámos szőke haja vörösesen csillogott a februári napfényben. A szeme zöld volt, halvány, pergamenszerű bőrén messziről látszott, hogy nehezen barnul le. Be-bepillantott minden egyes sörözőbe, amely mellett elhaladt, aztán az egyik presszóból kiszűrődő zenét szemlátomást annyira élvezte, hogy lépteivel egy rövid időre fel is vette annak ritmusát. Itt, New Orleans belvárosában még a legforgalmasabb időszakban, azaz ebédidőben is feltűnő egy ilyen ember látványa - ha másért nem is, legalább azért, mert jó félfejnyire kimagaslik a körülötte hullámzó tömegből. A francia negyedet ilyenkor, húshagyó kedd táján - amit errefelé Mardi Grasnak neveznek - elözönlik a turisták, akik kipirult arccal vetik bele magukat a New Orleans-i forgatagba. A másik férfi, aki fegyvert tartott magánál, pontosan tudta, hogy ebben a tömegben nem lőhet rá. Ő maga a kiszemelt áldozatnál vagy fél fejjel alacsonyabb volt. Szokásához híven most is tornacipőt viselt, a haja erősen ritkult, egykor barna volt, de már őszbe vegyült. Nem foglalkoztatta különösebben, hogy kopaszodik - most is baseballsapkát hordott, ami egyrészt megvédte az erősen tűző déli napsütéstől, másrészt el is takarta az arca egy részét. Egyébként pedig acélkeretes Ray Ban márkájú napszemüveget viselt. A mai napra khakiszínű nadrágot és kék csíkos pulóvert választott a szekrényéből, amikor felkelt, mert úgy érezte, így könnyebben elvegyülhet a Bourbon Streeten hömpölygő tömegbe. Dél felé járt az idő, és tegnaphoz képes jelentősen felmelegedett. A férfi a ballonkabátját a jobb karjára hajtva lépett ki az utcára, hogy tökéletesen elrejtse az avatatlan szemek elől a fegyvere csövét. Egy Ruger akár a kutya." Mark II volt az, persze, hangtompítóval felszerelve, így elég nagy feltűnést keltett volna vele máskülönben. Bal kezét zsebre dugva haladt úti célja felé. A megbízói jó előre közölték vele, hol találja meg az áldozatnak kiszemelt férfit, akit most már elég régóta követett - persze, mindvégig tisztes távolságot tartva. A Bienville és a Royal Road kereszteződéséhez érve, a hangtompítós fegyver gazdája egyre közeledett a fegyvertelen férfi felé. Úgy számolta, a következő saroknál már elég közel kerül hozzá ahhoz, hogy. hogy elvégezze a munkát. A magas szőke férfi a Városháza közelében levő irodából érkezett ide. A feleségével megbeszélte, hogy találkoznak, és együtt ebédelnek egy közeli étteremben. A férj azonban ezelőttre is megbeszélt egy találkát - mégpedig egy régiségkereskedővel, aki nemrég egy 19. századi kámeát mutatott neki. Pontosan olyan volt - míves, filigrán munka -, amilyenre régóta vágyott az asszony, és ezt szerette volna megvenni, hogy az étteremben átnyújthassa neki meglepetésként, a házassági évfordulójuk alkalmából, amely épp erre a napra esett.

A régiségkereskedés itt volt a közelben, alig egy köpésre. Mindössze néhány percet vett igénybe a tranzakció a kereskedővel. Miután kifizette az ékszert, és megvárta, míg becsomagolták, az órájára pillantott, és sietős léptekkel távozott az üzletből, hogy találkozzon a feleségével. Úgy tíz perce volt még a megbeszélt időpontig. Ruganyos léptekkel igyekezett a találkahely felé, utat vágva magának a turisták között. Épp időben érkezett a megbeszélt helyre, a Galatoire étterem elé. Megállt a kirakat előtt, és fürkészte a tömeget. A felesége még sehol. Eszébe sem jutott, hogy benézzen, mert Kirsten utált egyedül üldögélni egy étteremben. Közönséges dolognak tartotta. A férfi remélte, hogy nem fog túl sokat késni, mert ilyenkor, egy óra tájt mindenki ebédelni igyekezett a környékbeli hivatalokból, és ki nem állhatta a tömeget. Hat éve laktak már itt, New Orleansban, és épp hatodik alkalommal jöttek ma ide a Galatoireba megünnepelni a házassági évfordulójukat. Kettejük közül a férj volt az, aki ragaszkodott ehhez a hagyományhoz. Az asszony talán szeretett volna máshová is menni, de évről évre mindig engedett a férje akaratának. A fegyveres férfi, karján a ballonkabáttal eközben fel-alá sétált az utcának azon az oldalán, ahol a Galatoire is volt. jobb híján a kirakatokat nézegette, ám ez valójában cseppet sem érdekelte. Persze, nem nagyon távolodott el a Galatoire-tól, mert így feltűnés nélkül, a kirakatok üvegéből is jól láthatta kiszemelt áldozatát. Úgy találta, kevésbé feltűnő, ha így tartja őt szemmel, mintha időről időre feléje pillantgat. Most érezte, hogy remegni kezd a zsebében a mobiltelefonja. Ez volt a megbeszélt jel. A társa, aki a férfi feleségét, Kirstent követi, ezek szerint már csak néhány utcasaroknyira van innen. Megfordult, és pásztázni kezdte a tömeget. Az asszonyt is könnyű volt kiszúrni. A férjéhez hasonlóan az átlagnál magasabb, és ráadásul nem szereti a lapos sarkú cipőt. A kosztümje sem mindennapi - drága anyagból varrták, elegáns szabása pompásan kiemelte légiesen karcsú alakját, a keskeny derekat, a szelíden ívelő csípő hajlatát. A haja pedig ugyanolyan világos, aranyszőke, mint a férfié - igaz, mentes a vöröses tónusoktól. Kis ajándékcsomagot vitt magával, gondosan becsomagolva. Benne egy kulcs lapult, amely a közeli Windsor Court Hotel egyik lakosztályát nyitja, és egy papírtekercs, amelyen gondosan, pontról pontra részletesen felsorolta, mit tervez a férjével az ott eltöltendő hétvégén. Nem a saját kézírásával, hanem az ünnepélyes alkalomnak megfelelően egyik barátjukkal íratta össze, aki kalligráfus volt. Az asszony ezzel szerette volna meglepni ma a férjét. A fegyveres férfi most pillantotta meg Kirstent, aki még egy ház-tömbnyire volt tőle. Eddig minden úgy történt, ahogyan eltervezték. Kitűnő forgatókönyv. Az asszony a Bourbon Street irányából közeledett a megbeszélt hely felé. A férj most vette észre az asszonyt, de egy tapodtat sem mozdult a Galatoire étterem kirakata elől, csak felemelte a kezét, és integetni kezdett. Az asszony észrevette, és mosolyogva visszaintett neki. Kedves és érzéki is a mosolya, állapította meg magában a fegyveres férfi. Aztán lassan elindult a kirakat előtt várakozó férj felé. Bal kezét közben kiemelte a zsebéből, és a másik karján tartott kabát alá helyezte. A jobb kezét ily módon szabaddá téve, benyúlt a nadrágja zsebébe. Most már látta a társát is, aki az asszony mögött, tőle néhány lépésnyire közeledett. Tökéletesen sikerült az időzítés. Márpedig ez a legfontosabb - mindennél fontosabb, mint az jó néhány alkalommal bebizonyosodott már. Hiszen egy merénylet nem csak a pontos célzásról szól - dehogy! Legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb a tökéletes, precíz szervezés és végrehajtás is.

De az időzítés. mindenekelőtt. Ez szinte már művészet. Kirsten Lord úgy húsz méterre lehetett tőlük, amikor a fegyveres férfi elfoglalta a helyét a férjtől, Roberttől alig néhány lépésnyire balra, így zavartalanul elnézhetett a célpont bal válla fölött, és tökéletesen jól látta Kirstent, aki egyre szélesebb mosollyal közeledett a férje felé. Micsoda lehetetlen helyzet. gondolta a fegyveres, aki szinte idétlennek találta az asszony viselkedését. Persze, a szerencsétlen teremtés mit sem sejthet abból, hogy mi vár rá. A férfi ekkor felemelte a bal kezét, amelyet a ballonkabáttal takart le idáig, átnyúlt a mellkasa előtt, a kabát alatt. A hangtompító most úgy negyvenöt fokos szögben mutatott a jobb válla felé. Kirsten egyetlen pillanatra vette le a szemét a férjéről - épp csak annyi időre, mígnem a tekintete találkozott a merénylőével, aztán ismét a férjét nézte. Talán feltűnt neki, milyen furcsa a másik férfi testtartása. Vagy az, hogy az arcára szép lassan kiült egy ördögi vigyor? Ki tudja. A női megérzés már csak ilyen örök talány marad. Aztán hirtelen - mintegy varázsütésre - leolvadt az arcáról a mosoly, mintha arcul csapták volna. Még a gondosan elkészített kis ajándékcsomag is kiesett a kezéből és odább gurult a járdán, amikor egy arra haladó járókelő véletlenül belerúgott. A fegyver csöve most már egyenesen Robert fejére irányult. A körülöttük hullámzó tömeg zsongása-zajongása folyamatos volt, a környékbeli zenés klubokban javában folyt az élet. Kirsten görcsösen felkiáltott. NEEEEM! A hangtompító miatt alig hallható lövésekre szinte senki sem kapta fel a fejét. Később egy szemtanú elmondta, ő azt hitte, az étteremből kihallatszó zene része, és leginkább dobütésnek vélte, olyan tompa volt a zaj. Inkább érezte, mintsem hallotta. Mindkét golyó célba talált. Az első a fül alatt hatolt be Robert koponyájába, a másik még magasabban, az agytörzsbe. A huszonkettes kaliberű lövedék nem elég nagy és nem elég gyors ahhoz, hogy távozzon a koponyából, miután belehatolt. Nem fröccsent hát szét az áldozat vére, nem mocskolta be az étterem kirakatát, sem pedig a járókelőket. Amikor elterült a betonon, azt hihették, csak elájult - nem gyűlt össze látványos vörös tócsa körülötte. Így is tervezték. Két tiszta találatot kell bevinni, a megfelelő pillanatban. Az időzítésnek tökéletesnek kellett lennie. És lám - úgy is történt.

Kirsten térdre zuhant Robert mellett a járdán, és úgy érezte, megfordult vele a világ, kiszaladt a lába alól a talaj. Mintha egy lassított film szereplője lenne. Megszűnt létezni körülött a világ. A két lövedék hüvelye még jó ideig ott táncolt a betonon, aztán Robert nyakhajlata mellett állapodott meg mind a kettő. Kirsten fel sem fogta ekkorra, hogy akár az ö élete is veszélyben foroghat. Körülöttük mintha senkinek sem tűnt volna fel, mi történt - hogy fényes nappal, a nyílt utcán rálőttek egy emberre. Később már arra sem emlékezett, mit mondott az idegeneknek, az ismeretlen járókelőknek, akik megdöbbenve és szánalommal néztek le rá. Talán azt hitték, részeg a férje? Amikor magához tért az első döbbenettől, és felpillantott, hogy megnézze, ki lehetett az, aki megölte a férjét, már sehol sem látta a merénylőt. Pedig a legszívesebben habozás nélkül odaállt volna elé, hogy őt is lője agyon, mint Roberttel tette. De hiába - elkésett ezzel, az illető rég kámforrá vált ekkorra. Miután elvégezte a munkát, a bérgyilkos első dolga volt, hogy lekapta a fejéről a sapkát, a

mobiltelefont a közeli csatornába dobta, a napszemüvegét zsebre vágta, és a következő utcasaroktól már ráérősen baktatott a Bienville Roadon a Dauphine felé, ahol a kis csapat harmadik tagja már várta két társát egy autóval. A sarkon egy alkalmi utcazenekar játszott - egészen kellemes zenét, meglepően virtuóz módon. A merénylő ezt hallva megállapította magában, minél több időt tölt itt, New Orleansban, annál jobban kedveli ezt a helyet. Csak ezután gondolta végig a történteket. Azt az utasítást kapta, hogy az asszonynak mindenképpen látnia kell, amikor lelövik a férjét. Ennek a kritériumnak is megfelelt. Az asszony mindent látott, amit látnia kellett. A megbízatását tehát százszázalékosan teljesítette.

2 „Vésd jól az eszedbe" - mondta a férfi, és egyenesen rám mutatott a védelem pulpitusa fölött. „Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni. Szenvedni fogsz, akár a kutya."

Egy hónap sem telt el azóta, hogy a férjem holttestét örök nyugalomra helyeztük a családi kriptában, a New Orleans-i Lafayette-temetőben. Nem is volt benne több üres sírhely. Akkor úgy éreztem, valami végleg megszakadt bennem. Eldöntöttem, amint hazaérünk, azonnal összecsomagolok, és a kislányommal együtt elköltözöm innen egy kisvárosba. Slaughtert néztem ki erre a célra, amelyet két részre oszt a 19-es főút, és nagyjából félúton van Baton Rouge és Arkansas állam határa között. Hogy kerüljük a feltűnést és a szomszédok faggatózását, úgy döntöttem, az éjszaka kellős közepén bonyolítjuk le a költözést. Paranoiás félelmek gyötörtek a férjem halála óta, és szinte pánikban - félig-meddig öntudatlan állapotban - vezettem végig az utat, gyakorlatilag egyvégtében: előbb Picayune-ig, Mississippi államba, azután át Louisianába, és végül északra, Slaughterbe. A régi főnököm, a New Orleans-i államügyész elintézte, hogy egy fegyveres rendőr kísérjen. Végig ott autózott mögöttünk, aztán Baton Rouge-ba érve meghívtam a fickót egy kávéra, amikor meg kellett állnunk tankolni. Idegesen pillantgattam ide-oda, nem követ-e valaki minket. Baton Rouge külső negyedeiben jártunk már, amikor elkezdtem szuggerálni magam, hogy mostantól fogva nem Kirsten Lord, hanem Katherine Shaw a nevem. A férjem temetésén választottam ki magamnak ezt a nevet. Hogy honnan jött az ötlet? A véletlen segített. A gyászmise alatt benyúltam a padba, hogy kinyissam az imakönyvet, és ez a név állott benne, ceruzával, nagy ákombákom betűkkel. Nyilván egy kisiskolás kézírása lehetett. Gondolatban beszéltem vele, kértem, ne haragudjon, amiért kölcsönveszem a nevét, és hogy egy kis időre használtam az imádságoskönyvét. A kislányom szerencsére higgadtan viselte a megpróbáltatásokat, és a költözéssel járó gyűrődést is hősiesen állta. Azt, hogy ő milyen nevet választ majd magának, rábíztam. Az iskolában épp a Sydneyben megrendezett olimpiai játékokról írtak fogalmazást azon a héten, amikor eljöttünk, és így a Matilda mellett döntött. Nekem nem nyerte meg különösebben a tetszésemet, valahogy öreglányosnak éreztem, de aztán beláttam, hogy a Naganóban vagy a Salt Lake Cityben tartott játékokkal ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna. Szóval én és Matilda nekivágtunk a nagyvilágnak, hogy újra kezdjük az életünket a morbid nevű Slaughterben. Azért esett rá a választásom, mert biztosra vettem - a történtek ismeretében senki sem gondolná rólam, hogy épp egy olyan városba költözöm, amelynek a neve annyit tesz: „mészárszék."

Amikor úgy döntöttem, hogy kérvényezem, hadd vehessünk részt a tanúvédelmi programban, elsősorban azért tettem, mert akkor még azt hittem, csak átmeneti állapotról van szó. Ily módon

hivatalosan is védelmet kértünk Louisiana államtól. A választásom végül - baljós neve dacára vagy éppen ezért - azért is esett éppen Slaughterre, mert úgy láttam, olyan kisváros ez, ahol egészen biztosan többeknek is szemet szúr egy idegen feltűnése. Az ismeretlen autókat azonnal észreveszik az itteniek, és addig figyelik, amíg csak el nem tűnik. Bár Robert halála nagyon megviselt, igyekeztem mindent elkövetni annak érdekében, hogy mielőbb összebarátkozzunk a szomszédainkkal, hogy mihamarabb beilleszkedjünk, és lehetőleg rövid időn belül úgy érezzék, közülük valók vagyunk, nem pedig holmi jöttmentek. Hamarosan mindenki ismert már elsősorban azért, mert ha jól sejtem, én voltam az egyetlen édesanya, aki minden áldott reggel aggódva figyelte az iskolába igyekvő lányát, aki már tíz perccel az utolsó óra vége előtt vártam őt - lelkiállapotomtól függően hol a verandán, hol a kertajtóban állva -, hogy hazatérjen a tanítás után. És így ment ez nap mint nap - azzal a különbséggel, hogy néha nem odakint várakoztam, hanem az emeleti szobából, a függöny mögül figyeltem, mikor tűnik fel végre. Sokszor úgy éreztem, innen nem látom be elég jól a környéket. És e tekintetben meglehetősen szeszélyes voltam. Az aznapi lelkiállapotomtól függően hol jobban és feltűnőbben, hol meg kevésbé aggódtam Matilda miatt. És bár az eszemmel én is tudtam, egy kívülálló számára nevetségesnek és eltúlzottnak tűnhet ez a szokatlan nagy aggodalom, én úgy éreztem, ez a távolság is túlságosan nagy, ami ilyenkor elválaszt tőle - holott az iskola itt volt, alig egy kőhajításnyira tőlünk, az első sarkon túl. Június elején szokatlanul párás és fülledt napra ébredtünk. A gyerekek azonban élvezték az időt, már csak azért is, mert a tanítás ezen a héten ért véget. A kisdiákok felszabadultan, kitörő örömmel néztek elébe a nyárnak, a hosszú szabadságnak. Matilda úgy tervezte, egy újdonsült barátnőjével jön ma haza a tanítás után. Mivel a tanév vége felé került ebbe az iskolába, ami meglehetősen szokatlan dolog, nagyon örült, amikor először meghívta magához egy osztálytársa. Amikor tudomást szereztem az egészről, első dolgom volt felhívni az új barátnő édesanyját, s megkérni, jöjjön át egy kávéra, hogy ismerkedjünk össze mi is, ha már a gyerekeink ilyen jól megvannak egymással, és előadtam neki a lehető legkézenfekvőbb alibi-történetet. Tudniillik attól félek, hogy a férjem, akitől régóta különváltan élek, megpróbálja erőnek erejével magához venni Matildát, mivel nem hajlandó elfogadni a gyermek elhelyezéséről szóló határozatot, amellyel a bíróság pontot tett a válásunk végére. A hölgy erre kedvesen megnyugtatott, cseppet se aggódjak emiatt, majd szemmel tartja őket, amikor Matilda náluk van. Mondott egy-két keresetlen szót az „ilyen" férfiakról, mint amilyennek szegény férjemet elképzelte a kitalált történet alapján, mire én rátettem még egy lapáttal: igyekeztem néhány további részlettel megerősíteni, hogy hitelesnek és indokoltnak tűnjék, miért aggódom ennyire a kislányomért. Közben pedig százszor is elátkoztam magam gondolatban - igazán eszembe juthatott volna valami olyasmi is, ami nem sérti Robert emlékét. Matilda, aki hamarosan betölti a kilencedik évét, érezte, mennyire aggódom amiatt, hogy hosszabb időre eltűnik a szemem elől, és kerek perec kijelentette, nincs szüksége gardedámra ahhoz, hogy délutánonként a barátnőjééknél játsszon. - Biztos vagy benne, hogy jó lesz ez így? - kérdeztem nyugtalanul, pedig titkon már számítottam rá, hogy hamarosan szabadulni akar tőlem. Nyilván terhes volt a számára az állandó anyai felügyelet, és - ha jobban belegondolok, joggal - elvárta tőlem, hogy egy idő múltán önállóbbnak tekintsem. - Akkor, ugye, ma délután nem állsz ki a verandára, hogy lesd, mikor jövök haza? - kérdezte

végül, hogy ő is megnyugodjon. Felemeltem a kezem, a szívemre tettem, és megígértem: - Úgy lesz, ahogyan szeretnéd. - Anya, ugye, megígéred? De becsszóra. Kérdéssel feleltem: - Ugye, felhívsz, amikor megérkeztél, hogy tudjam, minden rendben van? És akkor is, mielőtt elindulsz tőlük haza, hogy ne aggódjak miattad feleslegesen? - Muszáj? - húzta el a száját a lányom. - Igen. - Jó, jó, akkor felhívlak. - Matilda, ugye, megígéred, szívem? - kérdeztem, begörbített ujjamat, mutatva felé. - Így görbülj meg? - Ugyan már, anya. Akkor, az utolsó tanítási nap délutánján, három óra tizennyolc perckor csörrent meg a telefon. - Szia, anya - szólt bele Matilda. - Már itt vagyok - csicseregte. - Limonádét iszunk, és csokis süteményt eszegetünk hozzá. Képzeld csak, pont olyan, mint amilyent a nagyi sütött nekem. Tudod, aminek lekváros a közepe. A nagyi - az én édesanyám. Tavaly áprilisban temettük el szegénykét. Még ki sem heverhettem a halálát, amikor Robertet is elveszítettük. Az említésére úgy tört rám a fájdalom, olyan hirtelenséggel és metszően élesen, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Matilda mindenesetre jól érezte magát abban a házban, amely úgy három utcányira volt tőlünk. Mégsem tudtam megnyugodni és pihenni, amíg nem hallottam a lányom hangját. Most, hogy beszéltem vele, és tudtam, rendben megérkezett új barátnőjéékhez, kiültem a verandára, és folytattam a … mit is? Virrasztást? Erre nincs jobb szó. igen. Ültem hát odakint, és továbbra is aggódva-gyanakodva figyeltem az utcán elhaladó autókat, főleg az ismeretleneket. Az ilyeneknek még a sofőrjét is alaposan megfigyeltem, már amennyire lehetett. És felkaptam a fejem minden egyébre, ami eltért a megszokottól. Képtelenség megfogalmazni, hogy mit is kerestem, ha jobban belegondolok, de határozottan éreztem, amint meglátom, azonnal tudni fogom: ez az. Vagy: ő az. Jeges teát kortyolgattam, és az idegállapotomra igen jellemző, hogy amikor megcsörrentek a pohárban a jégkockák, összerezzentem. Mintha egy lövést hallottam volna. és aztán a lövedék hüvelyét, amint fémes zajjal táncol a betonon a férjem, Robert feje mellett. Ez az emlékfoszlány régóta és időről időre kísértett. Mintha egy kardszárnyú delfin bukkant volna fel a tenger hullámai közül, hogy aztán ismét elmerüljön a mélyben. Szinte a lelkemet marcangoló, sajgó fájdalomként éreztem a távolságot, amely elválasztott most a kislányomtól. Mintha fényévekben lenne csak mérhető, nem pedig háztömbökben. A lelkiállapotomra és a pesszimizmusomra jellemző, hogy bár alig néhány órája volt még csak távol tőlem, én máris a legrosszabbra gondoltam. Odáig jutottam, hogy már azt is elképzeltem, milyen lenne az életem, ha még valakit elveszítenék - márpedig rajta kívül senkim sincsen. Tudtam, ha ne adj' isten vele is történne valami, akkor az én életem már nem lenne többé életnek nevezhető. Megérintettem a kámeát, amelyet Roberttől kaptam az utolsó házassági évfordulónkra, és az igazságszolgáltatás szövevényes útjaira gondoltam. Milyen megfoghatatlan, elvont fogalom ez mintha csak a képzelet szülte volna. Pont olyan, mint a fogtündér, a Mikulás és a húsvéti nyuszi.

Hamis illúziókban ringatja magát, aki hisz benne. Épp ezen morfondíroztam, amikor megcsörrent a telefon. - Halló - szóltam bele, egy röpke pillanat erejéig hátat fordítva az utcának. Matilda új barátnőjének az édesanyja volt az. - Katherine? Itt Libby Larsen beszél. Kérlek. leírnád nekem, pontosan hogyan néz ki a volt férjed? Azt hiszem, van itt egy gyanús autó. - Micsoda? - máris a torkomban dobogott a szívem. - Egy nagy fekete kocsi fordult be az előbb ide elénk. Két ismeretlen férfi ül benne. - És. hol vannak most? - kérdeztem döbbenten. - A magnóliafa alatt, Mrs. Marter háza előtt. - A lányok. ugye, ők jó helyen vannak, Libby? - kérdeztem kétségbeesetten, bár igyekeztem úrrá lenni a pánikon, amely nyomban a hatalmába kerített. - Igen, idebent vannak, a nappaliban játszanak - felelte halkan, visszafojtott hangon. - Azonnal odamegyek - mondtam, és meg sem várva a válaszát, letettem a telefont. Nagy idegességemben először a lakáskulcsot, majd pedig a slusszkulcsot sem találtam, aztán meg képtelen voltam eldönteni, gyalog menjek-e vagy mégis inkább kocsival. Ha esetleg úgy hozza a sors, hogy a nyomába kell erednem a két idegennek. Máris megjelentek előttem a filmekből jól ismert üldözési jelenetek klasszikus képsorai - Igen, jobb lesz, ha autóval megyek, döntöttem hirtelen. Reszkető kézzel dugtam a slusszkulcsot az önindítóba, aztán még mielőtt elfordítottam volna, hogy ráadjam a gyújtást, meggondoltam magam, és visszafutottam a házba a fegyverért. Az előszobai szekrény egyik kis rekeszében, gondosan elzárva tartottam, de most az sem jutott eszembe, hol van ennek a kulcsa. Újabb értékes perceket vesztegettem el így, fejetlen kapkodásban, ami csak még tovább fokozta bennem a pánikot, mert úgy éreztem, ebben a kritikus helyzetben egyetlen másodpercnyi késlekedés is végzetes lehet. „Vésd jól az eszedbe" - mondta a férfi, és egyenesen rám mutatva a védelem pulpitusa fölött, azt sziszegte dühösen-. - „Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindig mindenért kétszeresen megfizetsz. Szenvedni fogsz, akár a kutya. Megértetted?" Úgy éreztem, mintha itt és most hangzottak volna el ezek a szavak. A férfi hangja olyan valóságosnak tetszett, annyira közelről szólt, hogy beleborzongtam. Újra át kellett hát élnem azt a drámai pillanatot, amikor a bíróságon elhangzott ez a megdöbbentő fenyegetés. Most is szinte megfagyott a vér az ereimben, és alig akartak engedelmeskedni akaratomnak a végtagjaim. Döbbenetes volt az a pillanat, és már akkor tudtam, hogy az emlékétől sohasem fogok tudni szabadulni - erre akár mérget vehettem volna. Sohasem fordult elő velem még ilyesmi korábban, pedig akkor már hosszú évek óta praktizáltam, mint ügyész. És ez a férfi, aki életveszélyesen megfenyegetett ott és akkor a bíróságon, volt az az ember, aki megbízta a bérgyilkost, hogy utazzon New Orleansba, és ott a szemem láttára végezzen a férjemmel, Roberttel a Galatoire étterem előtt. És most. Most pedig ott áll egy nagy, ismeretlen fekete kocsi Mrs. Martén magnóliafája előtt. Lelki szemeimmel már láttam is. Biztosra vettem, hogy egy alacsony férfi ül a volán mögött, aki napszemüveget és khakiszínű nadrágot meg inget visel. A ballonkabát csak azért hiányzik a karjáról, mert itt túlságosan meleg van ehhez. Miközben közeledtem a ház felé, egyre csak az járt a fejemben, vajon most mivel álcázhatja a

fegyverét, ha egyszer nincs nála kabát. Íme, egy emlék, amelyet én csak bálnának hívok magamban. Mielőtt szerelmesek lettünk egymásba, sőt - már a megismerkedésünk előtt pontosan tudtam, hogy olyan férfit szeretnék férjemnek, mint amilyen Robert. Első közös hétvégénket egyik barátunk faházában töltöttük Észak-Karolina államban, a hegyekben. Külön-külön érkeztünk oda, és vagy tízen lehettünk meghívottak erre a többnapos bulira. A ház elég tágas volt, bőven jutott benne hely mindannyiunknak éjszakára is. A második délután szaunázni mentünk a közeli tópartra, aztán bevetettük magunkat a vízbe, vissza a szaunába, megint a vízbe. Megunhatatlan volt. Miután visszatértünk a házba, Robert félrehívott a társaságtól, és közölte velem, hogy sohasem látott még ilyen kívánatos női hátat, mint amilyen az enyém. Én csak ekkor vettem észre, milyen csodálatos érzés belenézni abba a melegbarna szempárba. Igen, azzal kezdett udvarolni nekem, hogy megdicsérte a hátamat. Egy ilyen nap után egy férfi leginkább a keblét, a combját vagy a fenekét veszi szemügyre egy nőnek, de ő nem. Az a férfi, akihez nem sokkal ezután feleségül mentem, a hátamat figyelte. Érdekes, magam sem értem, hogy jut ez eszembe éppen most - amikor halálosan ideges vagyok, mert néhány perccel ezelőtt tudomásomra jutott, hogy felbukkant egy idegen autó a környéken, és mert veszélyben érzem a lányomat. Egyszerűen érthetetlen. Olyan ez, mint amikor egy nagy hal, mondjuk, egy cet vagy bálna felúszik a víz felszínére a mélyből, csak azért, hogy kisvártatva ismét lemerüljön ugyanoda, ahonnan jött. Larsenék házához a legegyszerűbb úton érkeztem, így szemből pillantottam meg a magnóliafa alatt parkoló idegen autót. Megálltam az Audival, úgy félúton a komor, fekete monstrum és Larsenék kapuja között. A menetiránnyal szemben parkoltam le, ami ugyancsak feltűnő dolog itt, Slaughterben, ahol szinte csakis törvénytisztelő emberek élnek. Ők legalábbis ezt tartották magukról. Már messziről láttam, hogy két férfi ül elöl a batárban. Az egyiken baseballsapka, mindkettőn napszemüveg. Ezen kívül semmit sem sikerült megtudnom róluk ekkor - nem láthattam, milyen magasak, és mit viselnek. Arra gondoltam, a fegyvert akár az ölükben is tarthatják, hiszen nem láttam le odáig. Libby Larsen a házuk előtt, a pázsit szélén állt, a kerítés tövében. Egyik kezével járni tanuló kislánya kezét fogta, a másikat a szeme elé emelte ellenzőnek az erős napsütés miatt. Amikor odaértem a kapujukhoz, halkan megkérdezte: - Ő az? Tanácstalanul megvontam a vállamat, és elindultam felé. Igyekezett úgy beszélni, hogy ne legyen feltűnő. - Ne fordulj hátra, de most mindketten kiszállnak a kocsiból. Alig értettem a szavait, de tudtam, mit kell tennünk. - Menj vissza a házba a lányokkal, Libby. van pincétek? Mondd azt nekik, hogy a rádióban azt hallottad, tornádó közeledik, és ott lehettek a legnagyobb biztonságban. Ha valami szokatlan zajt hallasz, hívd azonnal a 911-et! Siess! Nem ismertük elég jól egymást ahhoz, hogy rögtön felfogja, mit akarok, de neki legyen mondva, rövid habozás után engedelmeskedett. Nem kérdezősködött, nem ellenkezett. Követte az

utasításaimat, feltétel nélkül, mintha biztos lenne abban, hogy én vagyok az, aki megmutatja neki az utat az örök üdvösséghez. Hátrament a házba, hogy leterelje a lányokat a nappaliból a pincébe. A két férfi az átlagosnál alacsonyabbnak tűnt. Mindketten egyenesen felém vették az irányt, miután kiszálltak. Nem sietősen, mégis határozottan lépkedtek. Egyiküknél sem láttam kabátot vagy bármit, amivel álcázhatnának egy fegyvert - az mindenesetre feltűnt és nyugtalanított is, hogy a baseballsapkát viselő fickó bal kezét hátradugva közeledett felém, mintha a farzsebében tartaná. Elsősorban őrá figyeltem hát, a sapkásra, és közben az ujjam a ravaszra görbült - a kenguruzsebes pólómban tartottam, a jobb oldali rekeszben. Imádtam ezt a holmit, és most ez tűnt a legpraktikusabb viseletnek. Roberté volt, ő kért meg arra, hogy távolítsam el a kapucnit róla. Az elején az LSI) hímzett betűi díszelegtek: az egyetem rövidítése volt ez, ahol a diplomáját szerezte. A férfi, akiről egész idő alatt le nem vettem a szemem, hirtelen felemelte a jobb kezét, de csak azért, hogy köszönés helyett megbökje a sapka simléderét. - 'pot - mondta jó napot" helyett. Biccentettem ugyan felé, de közben le nem vettem a szemem arról a kezéről, amelyet ekkor is a háta mögött tartott. Nem fogok bedőlni egy ilyen ócska trükknek, gondoltam magamban. Nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet arról, miben is mesterkednek valójában. - Missus Martért keresnénk - mondta nyeglén, és a magnóliafák irányába biccentett. - Értem - vágtam rá. A másik férfi, aki fedetlen fővel állt társa mellett, mintegy magyarázatképpen hozzáfűzte: - Próbálkoztunk a bejutással, de hiába. Úgy tűnik, nem is szól a csengője. Neki válaszoltam ugyan, de közben egyre csak a társát figyeltem. - Gondolom, akkor nincs is idehaza. Megbeszélték vele, hogy jönnek? - Igen. Igaz, egy kicsit elkéstünk a megbeszélt időponthoz képest - pillantott a sapkás fickó az órájára. - A megbeszélt időponthoz képest? - Igen. Felhívott minket, hogy légkondicionálót szeretne beszereltetni a lakásba. Erre kért tőlünk árajánlatot. Mondtuk neki, előbb meg kell néznünk a lakást, hogy tudjuk, mennyi munka lesz vele. - Majd szólok neki, hogy tudjon róla, itt jártak. Van egy névjegyük esetleg? A férfi, aki eddig a háta mögött tartotta a fél karját, olyan hirtelen mozdulatot tett, hogy összerezzentem tőle. Pedig csak egy névjegyet húzott elő a zsebéből, és odanyújtotta nekem. Zavaromban belegabalyodtam a kenguruzsebbe, és csak nagy nehezen tudtam kinyújtani érte a kezem. - Ó, szóval a Buster cégtől vannak? - kérdeztem lányos zavaromban. Ezek tényleg légkondicionáló berendezések beszerelésével foglalkoznak. Emlékeztem is a cég lógójára: a szupermarket mögött magasló, meglehetősen lepukkant épület volt a központi telephelyük. - Igen. - Missus Marter biztosan sajnálni fogja, hogy elkerülték egymást, főleg egy ilyen fülledt napon. Hosszú nyarunk lesz. - jegyeztem meg, és nagyon hülyén éreztem magam közben. - Hosszú és forró nyár - válaszolta a férfi. Erre akár fogadni is mernék, gondoltam magamban.

3. Matilda és új barátnője, Jennifer hamarosan szinte elválaszthatatlanok lettek. A következő alkalommal Jennifer látogatott el hozzánk, aztán ismét Matilda ment hozzájuk, és aztán egyszer csak eljött az a nap is, amelytől valósággal rettegtem: Matilda azt kérte tőlem, hadd aludjon Jenniferéknél. Különösen érzékeny volt erre a barátságra, mintha sokkal jobban féltené, mint a korábbiakat. - Anya, kérlek, ne hívd őt Jennynek - nyafogta egy délután. - Jennifer nem szereti, ha becézik. Aztán a hosszú, sokszor éjszakába nyúló telefonbeszélgetések következtek a két lány között, amit nem tudtam nem hallani. Pedig elhihetik, megpróbáltam. Néha még a fülemet is befogtam ilyenkor. Június végén már két hete hangoztatták, hogy a legjobb barátok. Ekkor némiképp megnyugodtam. Úgy láttam, a lányom jó úton halad afelé, hogy tökéletesen azonosuljon Matilda szerepével. Csak egyvalami riasztott ebben az egészben: olyan magától értetődő természetességgel szőtte maga köré a hazugságok szövevényes szálait, hogy szabályosan megijedtem tőle. Egy regényíró is megirigyelte volna azt a gazdag képzelőerőt, amellyel mesterien, hibátlan logikával rakosgatta össze korábbi - sohasem élt - élete mozaikdarabkáit. Egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy elbizonytalanodott volna egy váratlan kérdéstől, és mind részletesebben és részletesebben számolt be újdonsült barátnőjének olyan dolgokról, amelyek sohasem történtek meg vele. Nemritkán azon kaptam magam, hogy aggódom miatta - vajon mi lehet a magyarázata ezeknek a rendkívül élénk fantáziaképeknek? Az elfojtott fájdalomból táplálkoznak talán? A képzelőerővel, az általa megalkotott fantáziavilággal szeretné kompenzálni talán azt a veszteséget, amelyet az édesapja halála jelentett a számára? Én magam gyakran úgy éreztem, a lelkemet elcsúfító sebek láthatatlanok mások számára, és mégis sokszor valósággal megbénítanak. Olyan volt, mintha alvadt vércsomók lennének. De a lelkem mélyén tudtam, hogy nem az agyamban, a tudatomban keletkeztek, hanem a szívemben. Esténként, amikor eljött a lefekvés ideje, Matilda tettetett türelemmel hallgatta végig szokásos utániamat: ilyenkor mindig elsoroltam neki, mennyire aggódom miatta, mennyire féltem őt az idegenektől. Szegénykém szinte szóról szóra tudta már, mit fogok mondani. Mintha egy bebiflázott vers lenne, vagy a gyerekkorában minden áldott este felolvasott kedvenc meséje, a Jó éjszakát, hold című. Kétéves koráig szinte nem telt el nap, hogy ki ne követelte volna ezt. Több mesét is felolvastunk neki, persze, hol Robert, hol meg én - de mindig ennek kellett legutoljára elhangoznia. A kedvenc történetéhez csökönyösen ragaszkodott, mint más egy játékszerhez. Azóta, hogy ideköltöztünk Slaughterbe, esténként rendszerint az édesapjáról beszélgettünk lefekvés előtt. És viszonylag gyakran, hetente egy-két alkalommal kérdezgetett arról az emberről is, aki megölte Robertet. - Mondd csak, apa elkövetett valamit, amivel magára haragította ezt az embert? - kérdezte. És ilyenkor azt feleltem: az édesapja volt a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb ember, akit valaha

is a hátán hordott a Föld. És ezt Matilda is tudta - ugyanígy érzett. - És hogy nézett ki az a férfi? - kérdezte egyszer, váratlanul. Nem árultam el neki, hogy a fickó napszemüveget és khakiszínű öltönyt viselt, nehogy ő is mániákusan kezdje figyelni a járókelőket. - Magas termetű? - ez volt a másik szokásos kérdés. Erre csak akkor válaszoltam neki, miután betöltötte a tizenkettőt, és biztos voltam benne, hogy magasabbra fog nőni, mint a merénylő. Ennek ellenére kezdettől úgy láttam, felfogta, hogy a férfi, aki a gyilkosságot elkövette, továbbra is szabadon jár-kel az országban, és hogy addig kell itt bujkálnunk - jelenleg történetesen Slaughterben -, amíg el nem kapják, és le nem ültetik az illetőt. Meglepődtem, amikor rádöbbentem, Robertet ugyanolyan módon gyászolja, mint egy felnőtt - fegyelmezetten, némán, büszkén. Főleg azért kezdtem aggódni miatta, mert sohasem láttam, hogy akár egyetlen könnyet is hullatott volna Robert miatt - pedig talán ez lett volna a jobb. Csaknem egy hónap telt el azóta, hogy feltűnt az a két férfi a nagy fekete SUV-val. Persze, alighogy elköszöntem tőlük, máris magánnyomozásba kezdtem, hogy kiderítsem, tényleg azok-e, akiknek kiadták magukat. És legnagyobb meglepetésemre minden stimmelt körülöttük. Hosszú évek óta bejelentett alkalmazottakként dolgoztak egy teljesen legálisan működő vállalatnál. Már másnap reggel a saját szememmel láttam mindkettőt munkába menni, ugyanis lesben állva vártam őket az épület főbejárata közelében. És elég volt egy egyszerű telefonhívás ahhoz, hogy megtudjam, Mrs. Maiter tényleg felhívta a céget, és kérte őket, hogy szálljanak ki a házhoz, hogy árajánlatot adjanak a légkondicionáló beszerelésére. Csigalassúsággal vánszorgott az idő azon a napon. Estére azonban - úgy, ahogy - ismét biztonságban éreztem magam, és egy ideig egészen nyugodt voltam. Azután felhívott egy régi kollégám, aki azóta is a New Orleans-i kerületi ügyészségen dolgozik. És ez a beszélgetés ismét kizökkentett a nyugalmamból. Most is kiráz a hideg, ha csak rágondolok.

Akár az életemre is meg mertem volna esküdni, hogy a férjem meggyilkolását az a férfi tervelte ki, aki azon a bizonyos napon megfenyegetett a bíróságon. Azon a tárgyaláson mondták rá ki az ítéletet, és azt, hogy hosszú időre börtönbe került, részben nekem is köszönhette. Több évet kapott, mint amennyi egy galapagosi óriásteknőc várható életkora. És nem sokkal a tárgyalást megelőzően személyes tragédiát élt át. Ernesto Castrónak hívták ezt az embert. Ő volt a kokainkereskedelem egyik kulcsfigurája: a kolumbiai drogkartellek helyi főnöke, aki rajta tartotta a szemét a legjelentősebb szállítmányokon, amelyeket Miamiból északra, főleg Washingtonba és Baltimore-ba vittek. Gyakorlatilag ő „terítette" a teljes északi piacot. Amikor először találkoztam a nevével, egy Welcome nevű kisvárosban lakott, a Mississippi partján, félúton Louisiana és Baton Rouge között. Priuszos volt már akkor is: többször is letartóztatták, egy alkalommal azzal gyanúsították, hogy brutálisan megerőszakolt egy rokkant, negyvenhat éves asszonyt, aki egész életét tolókocsiba kényszerülve élte. Egy liftben került sor a tettlegességre, abban az irodaépületben, ahol a félig nyomorék asszony egy ügyvéd titkárnőjeként dolgozott. A New Orleans-i rendőrség hamarosan kiderítette, hogy Ernesto legalább két másik alkalommal is erőszakoskodott már ezt megelőzően: és mindegyik esetben hasonló, testi

fogyatékos, kiszolgáltatott nőket szemelt ki áldozatnak. Egyforma kegyetlenséggel bánt el velük. Az igazságszolgáltatási rendszer nagy szerencséjére Ernesto brutálisabb volt, mint amilyen intelligens. Engem bíztak meg a vád képviseletével, és soha, egy pillanatig sem éreztem, hogy bármi gond lenne: minden egyes esküdtet sikerült meggyőznöm. Biztos voltam abban, hogy Castro soha többé nem fogja látni a louisianai napfényt - legfeljebb a börtön ablakán át. Az ítélethirdetés napján történt, hogy nyíltan megfenyegetett a bíróság előtt. Pedig egészen addig a pillanatig minden ugyanúgy történt, mint bármely másik ügyben. Amikor a bíró kérésére odamentem a pulpitushoz, Castro váratlanul felállt mögöttem, a védelem asztala mögül, felemelte a kezét, és húsos mutatóujjával rám bökött, azt sziszegve felém: - Hé, te ribanc! Hátrapillantottam a vállam fölött, de nem fordultam meg. Akkor még azt hittem, talán nem is nekem címezte ezeket a szavakat. A bírónő lecsapta a fakalapácsot, hogy rendre utasítsa. Láttam rajta, ő is elbizonytalanodott: csak hallotta a mondatot, de mivel épp felé tartottam, eltakartam előle Castrót, így nem láthatta a mozdulatát. Talán őt, a bírónőt titulálta ribancnak? Az esküdtek is felkapták a fejüket, a fegyőrök pedig odapattantak a gyanúsított mellé. - Vésd jól az eszedbe - mondta Ernesto Castro, de a következő pillanatban már lefogták őrzői, hárman egyszerre. Castrót ez sem zavarta meg, befejezte a gondolatot: - Ha engem veszteség ér, te mindig mindenért kétszeresen megfizetsz. Szenvedni fogsz, akár a kutya. Megértetted? sziszegte. Az arckifejezésére nem is emlékszem - csak arra, milyen elemi erejű, átható gyűlölet és indulat sütött a szavaiból. Szinte perzselt. A pillanat drámai feszültsége ellenére akkor nem fogtam fel, hogy valóban számolnom kell a következményekkel. Mintha egy egészen hétköznapi jelenet szereplője lettem volna akkor. Mintha az ilyesmi mindennapos lenne az életemben. A naplómba csak egy egészen kurta bejegyzés került erről a napról, pedig ha éreztem volna a szavai súlyát, akkor legalább valamilyen személyes megjegyzést fűztem volna a történtekhez. De nem. Csak a tárgyalás kezdetének időpontját írtam be erre a napra. És hogy mi volt az a személyes tragédia, ami nem sokkal ezt megelőzően érte Mr. Castrót? Erről egy barátomtól értesültem, aki szintén az ügyészségen dolgozott - igaz, erre már csak az után került sor, hogy Slaughterbe költöztünk. Az történt ugyanis, hogy Castro anyja épp látogatóba indult a fiához a börtönbe, amikor frontálisan ütközött egy péksüteményeket szállító furgonnal, amelynek a sofőrje elaludt vezetés közben a volán mögött. A kocsi áttért a menetiránnyal szemközti sávba, Mrs. Castro pedig ott azonnal szörnyethalt. Az ismerősöm szerint nem mindennapi, már-már groteszk látvány lehetett: szabályosan maga alá temette a halott asszonyt a rengeteg kenyér, kifli, zsömle. H a engem meg/osztanak valamitől. te mindenért kétszeresen megfizetsz. Ezt mondta Castro, ezekkel a szavakkal. És a jelek szerint az édesanyja halálát is az én kontómra írta. Végtére is veszteség érte - az ő logikája szerint miattam. Felelősnek tartott engem az anyja haláláért, persze, hiszen én juttattam öt börtönbe, és az édesanyja épp oda tartott, amikor a végzetes baleset bekövetkezett. Attól a pillanattól fogva, hogy értesültem Castro anyjának haláláról, egyre nyugtalanabbul aludtam. Vajon ő volt az, aki Robert gyilkosát felbérelte? Így akart bosszút állni rajtam? De ha minden veszteségért kétszeresen megfizetek, akkor. a második Matilda lenne? Istenem. Ha tudomásomra jut, hogy Castro Matilda közelébe kerül, akkor semmi sem érdekel - ha csak

egy hajszála is görbül a lányomnak, mindenre képes vagyok -, még ha én magam is börtönbe jutok. Felhasítom a gyomrát, kinyomom a szemét, kivágom a szerveit, egyenként, módszeresen, amíg meg nem döglik. Igen, először azokat a szerveket távolítom el, amelyek nem létfontosságúak, hogy minél tovább szenvedjen. És amit kiszedtem belőle, azt a szájába gyömöszölöm. Lenyomom a torkán, amíg halálra nem okádja magát. Ilyen iszonyatos fantáziaképeket gyártottam magamban, jóllehet, pontosan tudtam, képtelen lennék cselekedni, ha Matildának baja esne. Mégis napközben gyakran azon kaptam magam, hogy a kegyetlen, kíméletlen bosszú részleteinek kidolgozásán munkálkodik a képzeletem - tőlem szinte teljesen függetlenedve, irányíthatatlanul az akaratom által -, és valósággal rögeszmémmé vált mindez. Az sem rettentett vissza, hogy az eszemmel tudtam: ez egy beteges agy szüleménye. Teát kortyolgatva üldögéltem a teraszon, a délutáni rekkenő hőségben, és miközben az utcát figyeltem, hátha feltűnik egy férfi, aki napszemüveget és khakiszínű ruhát visel, újra és újra végigpörgettem magam előtt az elképzelt bosszú mozzanatait.

Matilda és Jennifer sok közös hobbit talált. Focizni is egyformán imádtak, csak nem igazán tudtak. Annál lelkesebben kergették viszont a labdát Larsenék utca felőli kertjében, amely elég nagy volt ahhoz, hogy akár a nagyobb rúgásokat is gyakorolhassák. Órákon át gyakoroltak, még a legtikkasztóbb hőségben is, és mióta szünet volt az iskolában, napról napra egyre több és több időt töltöttek Larsenék házában, mint nálunk. Mr. Larsen ráadásul afféle ezermester volt: a lányok lelkesedését látva, PVC-csövekből és egy ócska halászhálóból még egy futballkaput is összeeszkábált nekik. A pázsitos kert egyik végében, két virágzó fa között állította fel, így már nemcsak a passzolást, a fejelést, a cselezést, hanem a kapura lövést és a védést is gyakorolhatták. Ha Robert élne, biztosan együtt barkácsolt volna Mr. Larsennel azon a délutánon, és, gondolom, hamarosan összevesztek volna, mert az én férjemnek bizony nem sok kézügyessége volt. Csak ekkor jutott eszembe, milyen butaság az ilyen „mi lett volna, ha." típusú eszmefuttatás. Hiszen, ha Robert élne, akkor most nem itt laknánk, és Mr. Larsenről azt sem tudnám, hogy valaha is a világra született. Szégyellem bevallani még önmagamnak is, de most szinte gyűlöltem Robertet, amiért itt hagyott - holott az az igazság, miattam kellett meghalnia. Én vagyok az oka annak, hogy most nem lehet velünk.

A július negyedike előtti hétvégére már beletörődtem, hogy Matilda szinte az egész napot Jenniferéknél tölti. Én otthon maradtam - olvasgattam, kitakarítottam, elvégeztem a ház körüli munkákat, amíg egyedül voltam. De nem szívesen mentem el hazulról ilyenkor - attól féltem, amint kiteszem a lábam, Libby Larsen keresni fog telefonon, hogy figyelmeztessen a veszélyre. Szinte hallottam is a hangját: - Katherine. A házunk körül ólálkodik egy baseballsapkás alak. Gondoltam, megkérdezlek, mit tegyünk.

Amikor tényleg befutott ez a bizonyos telefonhívás, kurtán furcsa, szinte titokzatos mondatok hangzottak el Libby szájából. - Katherine? Jó lenne, ha átjönnél hozzánk. Minél előbb. Siess!

- Matilda jól van? - kérdeztem remegő hangon. - Mindjárt itt lesznek a zsaruk - mondta Libby, és a hangjából semmi jót nem hallottam kicsengeni. - ő nem Matilda, ugyebár. És nem is a volt férjed az, akitől félted őt. Lecsaptam a telefont, felkaptam a táskámat, amelybe jó előre bekészítettem a kulcsaimat és a fegyvert, aztán kocsiba vágtam magam, és eszeveszett sebességgel odahajtottam Larsenék háza elé. Biztosan mindenkinek feltűnt a környéken. A slaughteri őrsről szállt ki egy rendőrnő. Már odakint várt a kapu előtt. Majdnem elég erős volt ahhoz, hogy utamat állja, de csak majdnem. Magam sem tudom, honnan merítettem azt az emberfeletti erőt és bátorságot, hogyan lehettem olyan vakmerő, hogy eltoljak az utamból egy felfegyverzett rendőrt, és rohanjak a verandára. A rendőrnő persze a nyomomban - felháborodott hangon tiltakozott, de én rá se hederítettem. Be sem kopogtattam, csak feltéptem az ajtót, és azt kiáltottam artikulálatlan hangon: - Matilda, hol vagy, kicsim? Matilda! Libby komótosan sétált ki a konyhából az előszobába, aztán át a nappaliba, amelynek padlóján szanaszét hevertek a játékok. A ház asszonya épp a kezét törölgette egy ananászmintás konyharuhába. - Matilda? - mondta éles hangon, metsző gúnnyal. - Hogy tehetett ilyet? - kérdezte követelőző hangon, magázva, holott eddig tegeződtünk. A vállára dobta a konyharuhát, kezét csípőre tette, felvéve a háziasszonyok jellegzetes testtartását. - Hogyan hazudhatott nekem? És mégis hogyan képzelte, hogy kiteszem a gyerekeinket ekkora veszélynek? A dühe lepattant rólam, mint páncélról a nyílvessző - vagy a röntgensugarak az ólomköpenyről. Nem engedtem, hogy a szavai eljussanak a tudatomig. Boldogok a tudatlanok, futott át az agyamon. Hiszen fogalma sem lehet arról, mit jelent a veszély. Az a veszély, amelytől nekem kell megvédenem a lányomat. - Matilda! - kiáltottam még egyszer, és közben azt gondoltam, talán tényleg önzés volt mindez a részemről. Nem, ez nem önzés. A munkám miatt lettem ilyen - vagy mert megölték a férjemet? Nem tudom, nem tudom. Libby ekkor azt felelte: - Kint van a konyhában a rendőrökkel. És azt hiszem, joggal várok magyarázatot öntől, asszonyom. Az utolsó szót maró gúnnyal, erősen hangsúlyozva mondta ki. - És ők is - tette hozzá, a rendőrökre célozva. Furcsa hangon beszélt velem, de látszott rajta, hogy nem idegen ez a hangnem a stílusától, az egyéniségétől. Talán a gyerekeivel szokott így beszélni, amikor mások nem hallják? Vagy a férjével? Bud Larsent végtére is alig ismertem. Talán papucsférj lenne, aki eltűri, hogy ilyen hangon beszéljen vele az asszony? Mit érdekel. Szinte futólépésben közeledtem a konyha felé. Matilda ott ült a sokszemélyes antik ebédlőasztal mellett, oldalán egy-egy rendőrrel. Az egyik színes bőrű, a másik fehér. Ügy néztem, mindkettő nyomhat vagy egy mázsát. Tagbaszakadt, csupaizom férfiak. A tányérsapkájukat levették, és maguk előtt nyugtatták - az egyik az ölében, a másik az asztal tetején. Szegény kislányom valósággal eltörpült mellettük. - Édesem - mondtam halkan, elszorult torokkal. Kimondhatatlanul örültem, hogy épségben viszontlátom, bármi történt is. Kinyújtottam felé a karomat, hogy magamhoz ölelhessem. - Anya. - azonnal lecsúszott a székről, ösztönösen, mit sem törődve a rendőrökkel. Azok szemlátomást nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. A lányom a nyakamba csimpaszkodott.

- Anya. anya. - mondogatta hüppögve. - Csssst - suttogtam aranyszőke hajába. - Beszélnem kellett nekik apáról. - Csssss nyugodj meg, szívem. - És be kellett vallanom nekik, hogy nem Matilda az igazi nevem. - folytatta két hüppögés között. - És. hogy te sem Katherine Shaw vagy. Itt volt a rossz ember, anya. De nem férfi. Érted? Nem férfi. - Cssss, kicsim. - És most mi lesz, anya? Mi lesz velünk? - Ó, kicsim, édes kicsi szívem, csak nyugodj meg - suttogtam gépiesen, szinte magamat nyugtatgatva.

Mint utólag kiderült, az történt ugyanis, hogy Matilda beállt a kapuba védeni - ez a poszt jobban megfelelt az alkatának -, Jennifer pedig bal lábbal jó erősen megrúgta a labdát. Matilda időben felugrott, és kiöklözte a labdát, így az elszállt a kapu fölött. Matilda eztán a labda keresésére indult, át a szomszédék udvarára. Akkor találkozott az ismeretlen nővel, aki zöld pólót és farmersortot viselt. - Pont olyan volt, mint az Abercrombie reklámjában - magyarázta a lányom, amikor arra kértem, írja le, hogy nézett ki az a nő, aki a bokor túlsó feléről, a szomszéd kertjéből leselkedett rájuk. - Milyen idős lehetett? - kérdeztem. - Fiatal, úgy húsz körüli - mondta Matilda olyan magabiztosan, hogy magam is meglepődtem rajta. Az utóbbi néhány évben több száz szemtanút hallgattam már ki, és tisztában voltam azzal, hogy képtelenség pontosan megsaccolni az emberek életkorát. Matilda azonban olyan határozottan mondta a magáét, ami egyre nagyobb óvatosságra késztetett. De most már ez is a természetéhez tartozott. Csökönyösen kitartott amellett, amit egyszer elhitt vagy bemesélt magának. - És? - És odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem láttam-e a kutyáját. - A pokolba is - morogtam dühösen az orrom alatt. - De anya! - korholt a lányom. - Ne káromkodj! Szóval. emlékeztem rá, azt mondtad, lehet, hogy valamilyen ürüggyel próbálkozik majd a rossz ember. Hogy elveszítette a kutyáját, vagy elkóborolt a macskája, és megkérdezi, hogy segítenék-e neki megkeresni. Úgyhogy mindenre felkészültem. Amikor elkapta a karomat, már futottam is előle. Esküszöm, így volt - bizonygatta. - Ne esküdj. Szóval akkor már futottál? - Még nem egészen, de. épp futásnak akartam eredni, amikor elkapta a karomat. Itt, látod? megmutatta a bal karján a helyet. - Látod? Így markolt meg - már mutatta is az én karomon. Az idegen nő ujjainak nyomai még most is meglátszottak Matilda fehér, szinte pergamenszerűen áttetsző bőrén. Roberttől örökölte, gondoltam magamban. - Folytasd csak, kicsim - biztattam. - Büszke vagyok rád. - Szóval. Megragadott, olyan erővel, ahogy csak bírt. De szerencsére ki voltam izzadva, és megcsúszott a keze a bőrömön, így sikerült kitépnem magam a szorításából. Elfutottam, és közben

sikoltoztam meg kiabáltam, ahogy tanítottál, és visszarohantam Larsenékhez. Amikor megfordultam, láttam, hogy már nem jön utánam, hanem elfutott a másik irányba, ahol egy kocsi várta. Ennyi történt. Nem tudhatta, hogy ez nem igaz. Közelről sem az.

MÁSODIK FEJEZET Epidurális érzéstelenítés

1. Alan Gregory felállt, majd lehajolt, hogy összeszedegesse a párnákat a parkettáról, azután segített várandós feleségének is felállni. Végül megkérdezte: - Szóval, mit gondolsz? Lauren szelíden mosolyogva nézett rá. - Mire gondolsz? Erre a megoldásra? - kérdezte, az egyik kispárnát kivéve a férje kezéből, majd így folytatta - Tulajdonképpen nem tudom. Egyelőre idegenkedem az egésztől. Hiszen végig sem tudom betűzni hibátlanul ezt a szót E-pi-du. Epiduláris? Jól mondom? A férje elnevette magát. Gyakran bohóckodtak így egymás közt. Aztán, miután abbahagyták a nevetést, az asszony szemébe nézett és halkan azt kérdezte tőle. - Jól sejtem, hogy nem igazán vagy nyugodt mostanában, hogy rohamosan közeledik a szülés ideje? Nem tévedett. Az asszony tényleg idegenkedett ettől a megoldástól, amelyet az imént, a mai terhesfoglalkozás utolsó negyedórájában részletesen is ismertettek a tanfolyam résztvevőivel. Most, amikor a férje odahajolt, hogy megcsókolja, s egyik kezét közben gyöngéden a pocakjára helyezte, már szinte száz százalékig biztos volt abban, hogy nem akarja igénybe venni majd az epidurális érzéstelenítést. A biztonság kedvéért elkezdte betűzni - tagoltan, lassan, érthetően. Hátha mégis megbarátkozik a szóval, ha a gondolattal nem is. - E-p-i-d. Bocsánat, még egyszer neki kell epidurálnom magam. - Jó, jó, felfogtam - szakította félbe a férfi nevetve. - Akkor nincs más hátra, beszélek Adrienne-nel, hátha tud valamilyen megoldást, ami végre elnyeri a tetszésedet. De azért csináljuk végig még a légzőgyakorlatot, rendben? - Igen, persze. Ha jól látom, Jody is épp ezt szeretné kérni tőlünk - mondta Lauren, kissé félrehajtva a fejét, a terem másik vége felé biccentve, ahol a mai foglalkozást vezető hölgy már mutatta is, hogyan kell azt csinálni. Ez volt a második alkalom, hogy részt vettek a harmincon túli kismamák és leendő édesapák számára meghirdetett tanfolyamon. Miközben a légzőgyakorlatot végezték, Lauren odasúgta a férjének, lopva, mint egy csintalan kisdiák a tanítási óra alatt: - Ismersz valakit a csoportból? Remélem, senki sincs itt a pácienseid közül. Az elég kellemetlen lenne. - Nem, biztos, hogy egy sincs itt közülük. De azt a nőt ott, aki az ajtó mellett áll, ismerem intett a szemével az illető irányába. - Pszichiáter, és ha jól emlékszem, Denverben lakik. Teri Grady a neve. Egy pár alkalommal összehozott minket a munka. Kedvelem, nagyon jó fej. Remélem, olyan sincs itt, akivel neked volt már dolgod. - tette hozzá. A felesége, Lauren ugyanis a kerületi ügyész helyettese volt Boulder város körzetében. - Isten ments. Nem, azt hiszem, senki - mondta az asszony, miután a biztonság kedvéért még egyszer végigpásztázta a jelenlévőket. - Megálljunk útban hazafelé? Nem vagy éhes? Arra gondoltam, meghívlak vacsorázni a Dandelionba, persze, csak ha rendesen viselkedsz - mondta a férj.

- És hogy látod, jó kislány voltam? - Nagyon, igaz, néha fintorogtál egyik-másik gyakorlat közben, de ettől eltekintve. elégedett vagyok veled. - Tényleg fintorogtam volna? - kérdezte az asszony pajkosan, szokásához híven kis grimaszt vágva. - Érdekes, észre se vettem. A férfi ismét elmosolyodott. - Jut eszembe. - mondta az asszony -, mégsem jó. Még tegnap megbeszéltem Adrienne-nel, hogy ma este átmegyek hozzá, és elkezd jógázni tanítani. Ezt meg nem kezdhetem el teli hassal. Azt hiszem, ki kell hagynom a mai vacsorát a Dandelionban. Nem baj? - Dehogy, feltéve, hogy én is átmehetek veled, és nézhetlek, amikor jógázol. Az asszony belecsimpaszkodott a férje karjába. - Dehogyis! Szó sem lehet róla! - Ugyan már, szívem. Mi van ezen szégyellnivaló? És Adrienne sem olyan régóta jógázik, hogy ügyetlennek kellene érezned magad mellette. - Az lehet, hogy nem régóta jógázik, de nagyon jól is néz ki azóta. Ugye, te is így látod? Biztosan észrevetted, mennyivel formásabb a feneke - jegyezte meg az asszony évődve. A férfi tettetett csodálkozással nézett rá. - Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak. Az égvilágon semmiféle változást nem vettem észre rajta. - Pedig nekem igenis feltűnt. És remélem, hogy rám is ugyanilyen jótékony hatással lesz. - Neked nincs szükséged ilyesmire, édesem. Tökéletes az alakod jóga nélkül is. - Igazán kedves tőled. Már kifelé tartottak a kórház épületéből, a parkoló felé. A férfi közben a kezét gyöngéden az asszony imént említett testrészére helyezte, és önfeledten simogatta. - Most már biztosan tudom, hogy felesleges aggódnod emiatt. - állapította meg komoly képpel. - Ami pedig a ma estét illeti, nos, amúgy is el kell intéznem néhány fontos telefonhívást. Az is eltart egy darabig. Majd csak elütöm valahogy az időt egyedül, amíg ti Adrienne-nel jógáztok odaát. Ne aggódj emiatt.

Alan és Lauren egy ranchon éltek, a házukat nemrég újították fel. Gyönyörű helyen, a Boulder völgy oldalában feküdt egy tisztáson, amelyet festői szépségű erdő ölelt körül. Az ablakokból a 36-os főútra látni, amely Denver északnyugati külvárosait köti össze Boulderrel. Adrienne, a szemközti szomszéd urológus volt, és kettesben éldegélt a fiával, akit Jónásnak hívtak. Rajtuk kívül senki sem lakott a közvetlen közelben. Egy földút kötötte össze a két házat, de ez egyébként zsákutca volt: azaz egy másik tisztásra vezetett. Ilyenkor, nyár derekán csodálatos errefelé a természet. A Nap már lefelé haladt a Szikláshegység meredélyei fölött, a levegő egész éjjel langyos maradt. A ház nyugati oldalán kialakított teraszról Lauren és Alan Boulderre láttak rá, s megszépítő távolból figyelhették a forgalmat. Este egészen kellemes látványt nyújtottak a városon áthaladó autók - a reflektorok sokféle színű fénycsóvája, a neonreklámok, a kivilágított házak látványa. A forgalom zaja szerencsére nem hallatszott fel idáig.

Amikor Alan az 1970-es

években ideköltözött, nem ez a ház állott még ezen a telken. Boulderben is egészen más volt akkor az élet - összehasonlíthatatlanul nyugodtabb és csendesebb, mint ma. A kilencvenes évek elején, amikor megismerkedett Laurennel, még csak reggel és este nőtt meg a forgalom a környező utakon. És most? Szemlátomást egész nap csúcsforgalom volt, megállás nélkül hömpölygött az autók áradata - nemcsak a sztrádán, de a főés mellékutakon egyaránt.

A garázsban köszöntek el egymástól, Lauren be sem ment a házba, máris elindult át Adriennehez, a pázsiton keresztülvágva. Alan visszament a bejárati ajtóhoz, hogy üdvözölje a kutyájukat, Emilyt. A bouvier lelkesen csaholva köszöntötte gazdáját - a rítus mindig ugyanaz volt: az eb lehajtotta a fejét, majd hirtelen elrugaszkodott a talajtól, hogy felugorjon Alanhez, és egy magasságba kerüljön a fejük, hogy lelkesen körbenyalogathassa gazdája arcát Emily csak ekkor vette észre, hogy Lauren távozni készül. Elviharzott Alan mellett, hogy még utolérje, mielőtt kilép a kertkapun. Alan figyelmeztetően a felesége után kiáltott, aki így még időben felkészülhetett a kutya túláradó szeretetére. Adrienne fia, Jonas közben kinyitotta a kertjük ajtaját, és odakiáltott a kutyának: - Emily, Emily gyere ide! Alan azonnal tudta, hogy a kutya rögtön engedelmeskedni fog a hívó szónak. De legalább addig is nyugtot hagy Laurennek, míg odaát vendégeskedik, amit gyakorta megtett. A felesége után kiáltott: - Kérd meg Jonast, hozza haza, ha már befejeztétek a jógát. Nehogy valami kárt tegyen benned ez a drága öleb. Lauren nem válaszolt, csak bólintott, hogy érti, hallotta.

A ház a lemenő nap fényében fürdött, amely most még a Sziklás-hegység középső vonulata fölött járt. Vérvörösben és narancssárgában pompázott, körülötte a felhők liláskékben derengtek. Amint visszament a házba, Alan töltött magának egy pohár ásványvizet, aztán elővett egy dobozos sört. A víz a közeli Eldorádó Springsből származott, a sört a Canyon Boulevard-on palackozták. Imádta ezt az időszakot, amikor a nappalt felváltja az este, és nekilátott vacsorát készíteni. Szeretett főzni. Egy idő múlva a telefonhoz ment, hogy visszahallgassa a reggel óta érkezett üzeneteket. Kettő is várt Laurenre, két másik pedig neki szólt, munkaügyben, de egyik sem volt sürgős. Az egyik hívó egy betege volt, aki úgy két héttel ezelőtt mély lelki válságba zuhant. Kirúgták a munkahelyéről - addig egy étteremben dolgozott -, a házassága zátonyra futott, és úgy tűnt, a teljes összeomlás szélén áll. Most ő hagyott üzenetet neki, a terapeutájának, és Alan megkönnyebbülten hallotta, hogy egészen más a hangja, mint legutóbbi beszélgetésükkor volt. Sokkal elevenebb, optimistább is. Mindketten fellélegezhetnek végre, orvos és betege is. Ezután visszahallgatta a másik üzenetet is. Egy harminchat éves férfi kereste, akinek a felesége határozottan úgy gondolta, szüksége van terápiára, de a férj azért jelentkezett most nála, hogy lemondja a megbeszélt időpontot. Épp azon törte a fejét, talán vissza kellene hívnia az illetőt, hogy megbeszéljék, mi legyen, amikor megszólalt a telefon.

- Halló - szólt bele. - Alan? Itt Teri Grady. Alant meglepte a hívás. - Teri? Szia. Örülök, hogy hívsz. Igen, én is láttalak ma este a tanfolyamon. Sajnálom, hogy nem tudtunk alkalmat keríteni arra, hogy beszélgessünk is. Nem is tudtam, hogy gyermeket vársz. Mikorra vagy kiírva? - Nyolc hét múlva szülök, legalábbis az orvosom szerint. Én nem érzem, hogy ilyen közel lenne a nagy nap. Szívesen beszélgettem volna veled ma, de Crawfordnak sietnie kellett a tanfolyam után. Igen, ő a férjem. Azt hiszem, nem ismeritek még egymást. - Talán egy másik alkalommal majd megismerhetem őt is - felelte Alan. - Egyszer elmehetnénk vacsorázni négyesben - javasolta. - És akkor te is megismered végre Laurent. - Remek ötlet. De most nem ezért hívtalak. Amikor megláttalak, eszembe jutott valami. Szeretnék ajánlatot tenni neked. - Rendben van, hallgatlak. - Biztosan furcsállod majd. - mentegetőzött Teri. - Nem hinném. Az életem amúgy is tele van furcsaságokkal mostanában - mélázott el Alan. - Talán nem értesültél még róla, de. Szóval újabban körzeti pszichiátriai szaktanácsadó vagyok, és a titkos szolgálatnak is dolgozom. - Ez tényleg újdonság a számomra - állapította meg Alan. - De mindenesetre érdekes munkakörnek tűnik - tette hozzá, s közben azon töprengett, vajon ezek után milyen irányban fog folytatódni a beszélgetés. - Tudod, elég meglepő volt nekem is, és amikor elvállaltam, nem is tudtam pontosan, miről van szó. De tényleg olyan érdekes, mint amilyennek gondolod. Szóval. keresek valakit, aki legalább részben átvállalná a munkakörömet, amíg szülési szabadságon vagyok. Arra gondoltam, ha esetleg van rá időd, és persze, ha érdekelne a dolog. - Igazán hízelgő rám nézve, Teri, hogy én jutottam az eszedbe. Ami azt illeti, van rá időm, de persze attól is függ, pontosan miről is lenne szó. Azt azonban nem vállalhatom, hogy rendszeres időközönként Denverbe utazzam. Szóval, ha napi ingázással jár ez a munka, akkor részemről sajnos tárgytalan. - Tulajdonképpen egyetlen pácienst kellene átvenned tőlem. A tanúvédelmi programunkban vesz részt az illető. Férfi. És talán még egy másik páciensemről lenne szó, akit nemrég vettünk fel ugyanebbe a programba. Ő már jelezte, hogy igényt tart a pszichoterápiára. Hamarosan ideköltözik a körzetbe. Talán már a jövő héten. Úgyhogy nem kellene Denverbe utaznod miattuk. Mindketten meglátogathatnak a rendelődben, Boulderben. - És. ennyi az egész? - Igen, úgy tűnik. A programban csak annyian vehetnek részt, ahányat felelősséggel el tudunk vállalni. Persze, lehet, hogy időközben jelezni fogja a központ, hogy bővül a létszám egy-két fővel, de a programban részt vevők többsége nem igényel mentálhigiénés ellátást. Úgyhogy egyelőre erről a két páciensről lenne szó. - És mennyi ideig leszel szülési szabadságon? - Úgy terveztem, a szülés után legalább egy fél évig otthon maradok. Az orvosom nyugtalan, mert szóval néhány napja vérezgetek. És attól félek, veszélyeztetett terhesnek nyilvánít. Ezért is keresek máris helyettest. Nem akarom, hogy a körmömre égjen a dolog. - És mi van a súlyosabb pszichiátriai esetekkel? Vagy mondjuk, a gyógyszeres kezeléssel?

- John Connor. ugye, ismered őt az egyetemről? Ő az a pszichiáter kolléga, akihez fordulnod kell ilyen esetekben. Már beszéltem vele erről, és megígérte, szívesen segít a helyettesemnek, bármilyen probléma adódik is a távollétem ideje alatt. Különben meg. Nos, nem hiszem, hogy bármelyik páciensünk is gyógyszeres kezelésre szorulna, de ha szükséged van segítségre, fordulj csak hozzá bizalommal. Nagyon jó szakember. - Igen, igen, ismerem Johnt. Illetve sok jót hallottam már róla. És nincs is több páciensed? - De igen. Őket John fogja átvenni tőlem. Kivéve azt az esetet, ha időközben túl sok munkája gyűlne össze. Ha ez bekövetkezne, gondolom, akkor majd beszél veled. De ez sem jelent rendszeres munkát, inkább csak alkalmankéntit. Ha az elnök vagy az elnökhelyettes idelátogat szakmai útra a térségbe, esetleg a kongresszusból egy képviselő vagy külföldi delegáció érkezik, és a szolgálatnak jelentést kell készítenie azokról az emberekről, akiket potenciálisan veszélyeztetettnek látnak. Ha az ügynökök közül valakinek valamilyen aggálya van, akkor telefonálnak, és adnak anyagot a konzultációhoz. Néha elég a telefonbeszélgetés, néha szükség van a személyes találkozásra. - De ez ritka, azt mondod? - igen. Egy évben egy-két alkalommal szokott sor kerülni ilyesmire. És erre is Johnt kértem meg. Azt hiszem, megnyugodhatsz e tekintetben. Nem sok munka várna rád ez alatt a hat hónap alatt. Alan egész idő alatt a közeli hegyeket nézte. Mint mindig, ma is gyönyörű volt a naplemente szinte megbabonázva figyelte, mint változnak a színek percről percre. - Nos, el kell ismernem, felkeltette az érdeklődésemet, amit mondtál, Teri - válaszolta végül, rövid hallgatás után. - Mindig is szerettem volna valamivel érdekesebb és változatosabb munkát végezni. És ez a lehetőség most épp kapóra jön. De elárulnád, miért éppen engem hívtál fel? Miért nem valamelyik kollégádat, akivel amúgy is nap mint nap együtt vagy? - Jogos a kérdés - ismerte el Teri. - Először is, mert úgy érzem, a páciensem szempontjából te lennél a legjobb választás. Elég., hogy is mondjam csak, érdekes fickó. És amennyire emlékszem, a te stílusod tökéletesen megfelelő lenne ehhez a nem mindennapi terápiához. Másodszor, mert ismerlek, és tudom, hogy elég rugalmas vagy, és az időbeosztásod is sokkal kellemesebb, mint a többi szakmabeli ismerősömé. Már akik egyáltalán szóba jöhettek. És végül. mert szeretem ezt a munkát, nagyon szeretem, és nálunk nincs több pszichiáter, sem pedig pszichológus. A közvetlen munkatársaim közül senkire sem tudnám nyugodt szívvel bízni. Nincs ehhez sem megfelelő képzettségük, sem tapasztalatuk. Én így sokkal nyugodtabb lennék. Alan érezte, hogy Teri őszintén és nyíltan beszélt vele. Tulajdonképpen ezért a tulajdonságáért kedvelte meg annak idején, amikor megismerkedtek egymással. Szakmai körökben ritka volt az ilyen nyíltság, közvetlenség. - Ezek után csak annyit mondhatok, most már még jobban érdekel a dolog - mondta végül. Mindig is keresem az alkalmat, hogy ne kelljen rutinmunkát végeznem. De azért aludnék még egyet a dologra. Holnap valamikor napközben felhívlak, Teri. Rendben? - Persze. Igaz is, van még valami, amit el szerettem volna mondani neked. Te ugye, nem voltál katona? - Nem, de miért kérdezed? - Mert akkor nincs még engedélyed erre a munkára a biztonsági szolgálattól. Vagy van? - Nincs, sajnos, nincsen - felelte Alan. - Sohasem volt szükségem rá. Ez talán kizáró ok lehet?

- Nem, dehogy. De ugye, nem gond, ha behívatnak, hogy lekáderezzenek? Nincs semmi a magánéletedben és a szakmai előmeneteledben, amit esetleg kifogásolhatnának? Sajnálom, de muszáj megkérdeznem, mert én leszek az ajánlód - szabadkozott Teri. - Nem gond, Teri. Pár hónappal ezelőtt már felkért az FBI szakmai tanácsadásra. Talán hallottál is az ügyről. Régóta körözött gyilkosok kihallgatásában kellett közreműködnöm. Az ottani stáb alaposan kivizsgálta a szakmai múltamat és a magánéletemet is, mielőtt felkértek erre a munkára. A feddhetetlenség volt a legfontosabb kritériumuk. És úgy tűnik, nem találtak semmit, ami miatt elálltak volna a felkéréstől. Gondolom, ez kedvező előjel. - Remek - mondta Teri, és határozottan megkönnyebbült. - Biztos vagyok benne, hogy akkor a titkosszolgálat sem juthat más eredményre. Akkor várom a holnapi hívást, Alan. És remélem, hogy igent mondasz. Mondd csak, megvan neked az otthoni számom? Nem volt. Teri bediktálta, aztán elbúcsúztak egymástól. Alan elgondolkodva iszogatta a sörét. Mire kiitta az utolsó kortyot is, már eldöntötte magában, hogy igent mond a megkeresésre.

Lauren úgy

fél kilenc körül érkezett haza. Kínai sült tésztát vacsoráztak, pirított garnélarákkal. Az asszony panaszkodott, mert nagyon nehézkesnek érezte magát a jógagyakorlatokhoz. - Képtelen vagyok hosszabb ideig kitartani azokat a pózokat, amelyek az egyensúlyérzéket fejlesztik - mondta szomorúan. - Gondolom, ez összefügg azzal, hogy másállapotban vagy - jegyezte meg Alan. - Bizonyára. De akkor is elkeserítő, hogy ennyire nem megy. - Sajnálom, szívem - mondta Alan, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megsimogassa a felesége kezét. Az asszony hálásan pillantott rá, de továbbra is nehezen viselte, hogy magatehetetlennek és formátlannak érzi magát. Alan ekkor gyorsan témát váltott, és beszámolt neki a telefonhívásról. - Ez remek lehetőség, Alan. Gondolom, igent mondasz rá, nem? - kérdezte az asszony, miután a részleteket is megtudta a férjétől. - Igen, most legalábbis úgy gondolom, elvállalom - felelte Alan elgondolkodva. - Azt hittem, határozottabb lesz a válaszod - jegyezte meg a felesége. - Tulajdonképpen mi szól ellene? Beavatnál? Az biztos, ha nekem ajánlanának fel egy ilyen lehetőséget, ami azt jelenti, sokkal változatosabbá tehetem a munkámat, egy pillanatig sem tétováznék elfogadni. - Tényleg? Még annak ellenére sem, hogy az új pácienseid nagy valószínűséggel bűnözők? - Az én klienseim is azok, Alan. - De te az embereket képviseled, nem a bűnözőket. Nem kell tanácsot adnod azoknak az embereknek, akiknek az ügyében vizsgálatot folytatsz, nem kell négyszemközt üldögélned velük, és végighallgatnod az életüket, a gondjaikat. Nem kell együtt érezned velük, nem kell beleképzelned magad a helyükbe. - Hát, nem is tudom. De azt hiszem, engem ez sem tartana vissza. Úgy látom, kitűnő szakmai lehetőség ez a számodra. Szerintem el kellene vállalnod. Legalább addig is lesz, ami eltereli a figyelmedet rólunk - tette hozzá, a hasára téve a kezét. - Mostanában túl sokat aggódsz miattunk. - Nem akarom, hogy bármi is elterelje a figyelmemet rólatok. - Jó étvágyat - mondta az asszony, mintha meg sem hallotta volna férje ellenvetését. Különben pedig. úgyis tudod, hogy igent fogsz mondani. Most csak úgy teszel, mint aki bizonytalan. Hogy úgy érezzem, engem is bevontál a döntés meghozatalába.

- Ez nem igaz. - Ugyan már, Alan. - Na jó, nem egészen igaz - felelte a férfi.

2. Alant egy Flaherty nevű ügynök kérette be a meghallgatásra, hogy tisztázzák, alkalmasnak találják-e a megbízatásra. A beszélgetés elég sokáig elhúzódott, és minden elképzelhető részletre kiterjedt. Alan a kiejtése alapján úgy vélte, Flaherty valahonnan északkeletről származik. Referenciaszemélyek elérhetőségeit is kérte tőle, akiket nyilván hamarosan megkeresnek majd, hogy igazolják, alkalmasnak találják-e a munkára. Megadta nekik többek között egy barátja, Sam Purdy nevét, aki nyomozótiszt volt Boulderben a rendőrségen, aztán három volt FBI-ügynök ismerőséét is, akikkel az utóbbi néhány évben dolgozott együtt különböző ügyekben. Kiderült, hogy Flaherty és az Alan által megadott egyik referenciaszemély, bizonyos Kimber Lister együtt jártak egy tanfolyamra, amelyet az FBI Akadémia szervezett a nyugalmazott ügynökök közül azoknak a részére, akik érdeklődést mutattak a számítógépes technika segítségével elkövetett bűnügyek, illetve azok felderítésének módszertana iránt. Alan úgy érezte, ezzel sikerült jó pontot szereznie magának Flahertynél.

A következő hét péntekén kocsiba ült, és Denverbe ment. Leparkolt a gránitszürke épület előtt, amelyben Tery Grady irodája volt. Miután kilépett a liftből, a negyedik emeleten, Teri irodája előtt, a váróban egy ismeretlen férfi sietett az üdvözlésére. Érdekes, ide nem illő öltözékével nyomban felhívta magára a figyelmet: bokáig érő színes, fényes anyagból varrott biciklisnadrágot és GoreTex márkájú széldzsekit viselt. - Dr. Gregory? - kérdezte, amikor megpillantotta Alant. - Ronald Kriciak felügyelő vagyok az US Marshals Service-től. Üdvözlöm a fedélzeten. És köszönöm, hogy idefáradt. - Örülök, hogy megismerhetem, uram - mondta Alan udvariasan. - Már megvolt a mai edzés? kérdezte, a férfi sportos öltözékére célozva. - Nem, még nem. De amint itt végeztünk, indulok - felelte Kriciak. - És merrefelé lesz az út? - Még nem tudom. Talán a kanyonba. Ugyanis mászni is szoktam, nemcsak kerekezni. Gondolom, ön is sportol. - Amikor csak tehetem, én is kerékpárra pattanok. Kriciak egy nyitott irodaajtóra mutatott. - Még várnunk kell egy keveset Terire. Azért kértem, hogy jöjjön kicsivel hamarabb, hogy még előtte átadhassam önnek ezt a kis olvasnivalót. Ugye, nem gond, ha megkérem, nézze át most azonnal? Biztonsági okokból nem adhatom oda önnek otthonra. - Ó, persze, nem gond. Kriciak azzal a kezébe nyomta a két dossziét, majd behívta Alant az irodába, leültette, és ő is leült vele szemben. A több tucat oldalnyi anyag a két új páciensről szólt, akiket át kellene vennie Teritől. Míg Alan lapozgatta a dossziéjukat, Kriciak felemelt egy People magazint az asztalról, és azt kezdte böngészgetni, szemlátomást szórakozottan. Úgy félóra múlva hívta át őket Teri az irodájába. Alan úgy saccolta, ez legalább kétszer

akkora lehet, mint az ő rendelője. A hatalmas ablakokból a közeli hegyekre látni. Süppedős antik perzsaszőnyeg fut végig a helyiségen, a parketta cseresznyefából vagy sötétre pácolt juharból készülhetett. Teri hátradőlve ült a szófán, amelyet két oldalról egyforma, kárpitozott ülések szegélyeztek. Kriciak helyet foglalt az egyiken, Alan kezet fogott Terivel, aztán ő is leült, Kriciakkal szemben. - Teri, mi újság a… - hirtelen, még idejében elharapta a mondatot, mert nem tudhatta, mennyire bizalmas jellegű Teri és Kriciak kapcsolata. Teri kényszeredetten mosolygott. - Ha azt mondom, úgy néz ki, ma vagyok utoljára itt az irodában, máris tudod a választ. Legalább egy pár hónapig távol leszek tőletek. - Ó, sajnálom. Ezek szerint feküdnöd kell? Teri megvonta a vállát. - A szülészorvosom már most is üvöltene velem, ha tudná, hogy itt vagyok. De ez legyen a legkisebb gondom. Hogy van a feleséged? - Eddig valósággal virult. Csak most kezd terhes lenni a dolog a számára. Jót nevettek a szójátékon. Még Kriciak is elmosolyodott. - Az első három hónapban nagyon aluszékony volt, de azóta pompásan érzi magát. És a múlt héten elkezdett jógázni. Úgy látom, ez is tetszik neki. Kriciak megköszörülte a torkát, azután az órájára pillantott. Elnézést, Ron, tudom, hamarosan menned kell. Tudod - fordult Teri Alan felé -, Ron agglegény, és most épp úgy tesz, mint akit cseppet sem érdekel az önfenntartás és a fajfennmaradás. - Aha. - Gondolom, Ron már elmondta neked, ő az egyik körzeti felügyelőnk a programban. Nekem ő volt a kapcsolattartó szaktanácsadóm azzal a beteggel kapcsolatban is, akit átveszel majd tőlem. És annak az ügyében is vele kell konzultálnod majd, aki hamarosan ideköltözik. Mikor is érkezik a hölgy, Ron? Kedden? - Valahogy úgy - dünnyögte Kriciak. - Ron, mesélnél egy kicsit Alannek arról, hogy miből is áll a munkád? - kérlelte Teri. Kriciak először is kényelembe helyezte magát, ami azt jelentette, hogy a lehető legszélesebb terpeszbe ült. Alan arra gondolt, milyen kellemetlen lehet mellette ülni a repülőgépen. - Először is mint kinevezett területi szakértő, felügyelem a helyi tanúvédelmi programot. Másodszor, főleg eleinte, én vagyok a klienseink idegenvezetője. Igyekszem mindenben segíteni nekik, amire csak szükségük lehet ahhoz, hogy újrakezdjék az életüket. Megmutatom az új otthonukat, segítek nekik beilleszkedni a helyi közösségbe, megtanítom őket arra, hogyan alapozzák meg az új személyazonosságukat, felvilágosítom őket a biztonsági óvintézkedésekről, és minden lényeges információt megadok, amit csak érdemes tudniuk a környékről is. Általánosságban véve elmondhatom, minél hosszabb ideje vesz részt egy védett személy a programban, annál ritkábban érzi szükségét annak, hogy konzultáljon velem. Feltéve persze, hogy minden jól megy. Elmosolyodott, és Terire pillantott. - Ez a mi Carl barátunk talán az egyetlen kivétel a szabály alól. Minél régebben van itt, annál gyakrabban keres meg, hogy segítsek neki. Sokszor úgy érzem, ha megtehetné, gyökeresen átalakítaná a programot. Az egész alapkoncepciót felforgatná. Szerencsére, ehhez nem vagyok köteles asszisztálni neki.

Alan érezte, hogy Kriciaknak valami nagyon nincs ínyére ezzel az üggyel kapcsolatban, de hogy ki miatt vannak fenntartásai, arról fogalma sem volt. Talán a klienssel, a védett tanúval, vagy inkább Terivel? Előbb-utóbb majdcsak kiderül ez is. Ron Alan szemébe nézett, csak aztán folytatta. - Én továbbra is ugyanazt fogom tenni, mint eddig. Ahogyan Terinek segítettem, úgy fogok asszisztálni önnek is. Eddig az volt a rendszer, ha valami gondja támadt, megkeresett engem. A problémák általában telefonon is orvosolhatóak. Én nagyjából átlátom a programban rejlő lehetőségeket. Tudom, milyen megoldás a járható út, és melyik az, ami nem. Sajnos, be kell ismernem, elég gyakran szembesülünk olyan kérdésekkel, amelyekre egyelőre nem találunk választ. Mindenesetre azt ajánlom, a munkamódszerünkön ne változtassunk. Itt van a telefonszámom. Áthajolt a dohányzóasztal fölött, és Alan felé nyújtott egy névjegyet. - Rajta van az összes létező elérhetőségem - tette hozzá. - Teri, azt hiszem, van itt valami, amit nem értek - fordult Alan Teri felé, miután szemügyre vette, majd a tárcájába tette a névjegyet. - Milyen helyzet adódhat a pszichoterápia ideje alatt, hogy szükségem legyen egy körzeti szaktanácsadóra? El sem tudom képzelni. Teri fészkelődött egy kicsit a helyén. A baba nyilván olyan helyen rugdalhatta, ami fájdalmas, vagy legalábbis kellemetlen volt. - Nos, az a terápia, amelyen Carllal dolgozom közösen, nem tekinthető klasszikus pszichoanalízisnek, Alan. Ne érts félre, de ez kevésbé tudományos, sokkal inkább gyakorlatias, hétköznapi jellegű. Inkább életvitel-tanácsadás, problémamegoldás. Amint Carl jelentkezik, hogy valamilyen konkrét problémája adódott, akkor megbeszélek vele egy időpontot. Ha olyan jellegű a probléma, amire nem tudom a választ, Ront is bevonjuk a konzultációba. Szóval. nehéz erre konkrét példát mondani. Főleg arra kell számítanod, hogy Carl nehezen viseli a programból adódó korlátozásokat. Többnyire az a problémája, hogy szűknek érzi a mozgásterét. Ezt mindig Ronnal kell megbeszélned. Mindent, amihez engedélyre van szükség a program szakértőitől, itt van a program szabályozásának leírása - nyújtott Alan felé egy vaskos dossziét. - Tanulmányozd át, aztán, ha kérdésed van, beszéld meg Ronnal. - Igen, én vagyok az atyaúristen első számú földi helytartója - somolygott Ron az orra alatt. De Terinek igaza van. Carl, sajnos, hajlamos arra, hogy megszegje a játékszabályokat. Az ilyen embert nevezik öntörvényűnek. Alan észrevette, hogy Ron közben időről időre az órájára pillantgat. Talán már várják egy másik megbeszélésre. Vagy a kerékpározás lenne ilyen fontos? - Van még valami, Ron, amiről tudnom kellene? - kérdezte, hogy rövidre zárják a témát. - Carllal kapcsolatban? Nem hiszem - felelte Ron rövid gondolkodás után. - Az egyik dosszié csakis róla szól. Teri és én egyformán jól ismerjük, igaz, ő talán még nálam is jobban. Gyakrabban és hosszasabban találkozott Carllal, mint én. Tulajdonképpen csak annyit szeretnék hozzátenni az eddigiekhez, hogy ez a Carl kifejezetten forrófejű fickó. Indulatból cselekszik. Ron kissé előrébb hajolt, és bizalmas hangon folytatta. - Nem olyan, mint a nagy átlag. Nem paranoiás, hanem inkább-túlságosán intelligens. És a mi szempontunkból az a legfontosabb, hogy ha kiderül, ki is ő valójában, szóval, ha ne adj' isten, a nyomára akadnak, akkor ez a fickó halott. Érti, ugye? Alan bólintott, és nyelt egy nagyot.

- Értem. És mi a helyzet a másik pácienssel? Akiről azt mondta, mostanában költözik ide? Ron Terire pillantott, majd folytatta. - Peyton a neve a hölgynek, a programban Peyton Francis néven szerepel. Szokott híreket hallgatni, Alan? Vagy olvas rendszeresen újságot? Ha igen, akkor. akkor biztosan ismeri a sztorit. Ez a megjegyzése Terit is meglepte. Még ő sem látta azt a dossziét, amelyet Alan már tanulmányozhatott, amíg rá várt. - Nekem egyáltalán nem hangzik ismerősnek ez a név - jegyezte meg Teri. - Pedig ő az a csinos ügyésznő New Orleansból, akivel egy időben tele volt a sajtó. Emlékeznek? Akit megfenyegetett a drogdíler a bíróság előtt. A férjét később agyonlőtték a francia negyedben, amikor épp az asszonnyal volt találkozója. A házassági évfordulójukat szerették volna megünnepelni. Most sem rémlik? - De igen. - felelte Teri. - Igaz, több hónappal ezelőtt történt, de nagy port vert fel az ügy, annyi szent. Most már Alan is emlékezett rá. A felesége, Lauren, aki szintén egy ügyészi hivatalban dolgozott, sokáig egyszerűen képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Alan tőle tudta meg, hogy az asszonynak el kellett menekülni Louisianából, hogy új életet kezdjen a kislányával. És igen, korábban is elég sokat szerepelt a sajtóban. Miért is? Ez most nem jutott eszébe. Aztán mégis beugrott valami. A férje meggyilkolása után nyilvános vita folyt arról, melyik titkosszolgálat vegye őt védelmébe és gondoskodjon róla meg a kislányáról. A vitára az is okot adott, hogy - ez az, megvan! - a nő korábban a médiában is nyíltan bírálta a tanúvédelmi programot. Alan most már tudta, kik vállalták el végül ezt a munkát. - Kirsten Lord az igazi neve - mondta Kriciak. - Nekünk azonban Peyton Francis. Nos, ő lesz az új páciense, Alan, a tanúvédelmi program keretében. Nem sokat tudok róla egyelőre. Azt hallottam, depressziós, és hogy rettentően aggódik. Csak tudnám, mi oka lehet erre. Alan némi iróniát vélt kihallani Ron hangjából. - Amennyire a történetét ismerem - jegyezte meg félhangosan gondolkodva -, azt sem értem, miért szerepelhet egyáltalán ebben a programban. Ron elmosolyodott. Látta Alanen, hogy már képben van. - Nos, az ember sohasem tudhatja, mit hoz a holnap. Egyszer fent, máskor lent. - Talán én emlékszem rosszul? - kérdezte Alan, hogy végre tisztán lásson az ügyben. - Nem ő volt az, aki minden lehetséges fórumon bírálta azt, ahogyan menedzselik a tanúvédelmi programot? Nem ő volt az, aki részletesen beszámolt a kongresszus előtt az erőszakos bűncselekményekről, amelyeket a szigorúan védett tanúk követtek el? - De bizony. Talált, süllyed - bólintott Ron. - És a fickó, aki megfenyegette őt a bíróság előtt. Nos, minden bizonnyal ő bízta meg a bérgyilkosokat azzal, hogy nyírják ki a nő férjét. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy régebben ez a fickó is részt vett a programunkban. Már nem, persze, hiszen azóta lesittelték. Nemi erőszakért ül, több évtizedig rács mögött lesz, ha jól emlékszem az ítéletre. - És ezt az asszonyt, egy volt ügyészt most minden bizonnyal egy ilyen fickótól kell megvédenünk? Ez hihetetlen - mondta Alan elképedve. - A sors keserű fintora. És hogy épp ennek a tanúvédelmi programnak a keretében kelljen újrakezdenie az életét. Nem, ez nem lehet igaz. Kriciak lehunyta a szemét. Alan látta rajta, hogy a legszívesebben elnevetné magát, aztán csak megvonta a vállát, és annyit mondott:

- Kicsi a világ. - Az ő ötlete volt? - folytatta Alan a hangos gondolkodást. - Mármint az, hogy részt vegyen a programban. - Logikus következtetésnek tűnik, de erről nincsenek információim. Azt hiszem, elég hamar felismerte, hogy nem sok választása maradt - felelte Kriciak. - Túlságosan nagy lett volna a kockázat, amit azzal vállalt volna, hogy önerejéből kezdje újra. Pokoli lehet az élete, és azóta a szó szoros értelmében életveszélyben él. És, bár sokat bírált minket, és ezek a kritikák jórészt megalapozottak, mégis mi vagyunk a legjobbak ezen a téren. - Ö is tanú? Tudja, hogy ki gyilkoltatta meg a férjét? Ezen a jogcímen vették be a programba? - Nem egészen. Hanem azért, mert életveszélyesen megfenyegették. Alan most Terire pillantott. A nő arca rezzenéstelen volt, és semmiféle érzelem nem tükröződött a tekintetéből sem. Alan ebből úgy gondolta, nyugodtan folytathatja a kérdezősködést ebben az irányban. - Az a tény, hogy ő is részt vesz a programban, nem nehezíti meg a szolgálat embereinek a dolgát? - kérdezte Rontól. - És nem osztja meg őket? Hiszen olyasvalakit kell megvédenünk, aki nyíltan kritizálta a programot. Már-már a létét fenyegette ezzel, ami sokak egzisztenciáját is bizonytalanná tehette. Ron a szívére tette a kezét. - Ugye, nem gondolja, hogy mi vagyunk azok, akik terápiára szorulunk? Ismét előrehajolt Alanhez. - Ide hallgasson, doki. Hívhatom Alannek? Remek. Szóval, Alan. a tanúvédelmi programban elég kevés szenttel találkoztam idáig. A védett tanúink között akadnak spiclik, sok a drogfüggő, a díler, és a kiugrott maffiózó sem ritkaság. Többségük jóval több törvényt szegett meg egymaga, mint amennyit egy átlagember egyáltalán ismer. Akadnak köztük gyilkosok is, elég szép számmal. Olyan is, aki több heroint adott már el, mint ami elférne a garázsomban. Nem szoktam gondolkodni azon, hogy kedvelem-e őket vagy sem. És nem sokat töröm azon a fejem, hogy milyen nehéz dolgom van nekem, személy szerint. Érti, mit akarok mondani ezzel? Peyton Francis és én jól kijövünk majd egymással, mert ez a dolgunk. Ez ilyen egyszerű. Akár egy pofon. Nekem legalábbis ez a véleményem. - Mikor is érkezik meg ez a Peyton ide, Coloradóba? - kérdezte Alan. - Ez most nem fontos. A jövő héten találkozik vele először. Azt kérte tőlem, ha lehet, minél korábban kaphasson időpontot egy pszichiáterhez. Hány óra felelne meg önnek? - kérdezte, azzal máris előkapta a noteszát, és kinyitotta. Alan fejből is tudta a jövő heti programját, nem volt szüksége ehhez a noteszára. - Hétfőn fél tíztől, kedden délután negyed kettőtől, csütörtökön tíztől szabad vagyok - felelte. - Akkor beírom csütörtökre, rendben? - felelte Ron. - Azután majd megbeszéljük a továbbiakat. Az ügynökkel megbeszélték a díjazást, ugye? A számláit arra a címre küldje, ami ott áll a névjegyemen. Van még valami? Teri, nem felejtettünk el semmi fontosat? Alan látta, hogy Teri most már inkább a saját gondjaival van elfoglalva. - Nem, azt hiszem, nincsen - rázta a fejét szórakozottan. - Nos, akkor. én mennék is - mondta Ron. Eltette a noteszát, és felállt.

Miután Ron távozott, Teri Grady egy ideig az ajtót nézte, aztán szólalt csak meg. - Nem mindennapi kolléga, annyi szent. Azt hiszem, csak azért tűnik elsőre olyan kiismerhetetlennek, mert sokféle emberrel dolgozik. És mint mondta, ezek között elég sok az alvilági figura. Gondolom, neked is bőven kijut majd belőlük. Ha csak Carl Luppóra gondolok. - De egyébként készséges lesz, ha szükségem van a segítségére? - kérdezte Alan elbizonytalanodva. - Segítőkész? Ezt nem mondhatnám. Meghallgat, nem szabotálja el a feladatait, és elég racionálisan gondolkodik. De nem egy analitikus elme, és nem is az a lelkizős fajta. Végtére is egy olyan titkos kormányprogramban vesz részt, amely nem adhat ki túlságosan sok információt önmagáról. Azt hiszem, önvédelem is ez a részéről. Jól elboldogultunk egymással, de nem mondhatnám, hogy túl sok energiát fordítottam volna arra, hogy analizáljam. Végtére is ő nem a páciensem. Neked sem, ezt el ne felejtsd. - Carl azonban az - jegyezte meg Alan. - Igen. Carl Luppo - mondta Teri eltűnődve. - Egyébként kedvelem azt a fickót. Annak alapján, amit eddig sikerült kiderítenem róla, minden okom megvan rá. Úgy számolom, tizenöt-húsz embert tehetett el láb alól ez idáig. És lehet, hogy alábecsülöm ezzel a képességeit. Tudod, sohasem volt erősségem sem a logika, sem a számtan - jegyezte meg kis fintort vágva. - És az a legfurcsább, hogy ennek ellenére is. valahogy sikerült megkedvelnem őt. Ki érti ezt? Alan nagyjából értette. - Az indulatáttétel különleges dolog, mint azt mindketten tudjuk - jegyezte meg ironikusan. - És az ellen-indulatátvitel még annál is érdekesebb. - Mesélj erről nekem bővebben, még sohasem hallottam róla - kérte Teri, átvéve tőle az ironikus-önironikus hangot.

3. Csütörtök délelőtt tíz órakor Peyton Francis viszonylag korán érkezett

az első konzultációra.

Ron

Kriciak hozta el őt dr. Gregory rendelőjéhez, és legalább húsz perccel a megadott időpont előtt szállt ki a kocsiból a kis ház előtt, amelyben a pszichiáter rendelt. Kriciak továbbhajtott, Peyton pedig a bejárat előtt várt egy darabig. Csak tíz perccel tíz előtt lépett be az épületbe, a pszichiáter pedig pontban tízkor szólította be a rendelőbe.

A első terápiás foglalkozáson dr. Gregory rendszerint elég sokat beszélt, és többnyire ezzel a z

kérdéssel zárta mondandóját: - Nos, mit gondol, miben segíthetnék önnek? Most is így tervezte, ám Peyton Francis megelőzte, így megváltozott a szokásos forgatókönyv. Amint leült odabent a rendelőben, az asszony azt mondta: - Nem is tudja, milyen nagy szükségem volt már erre. Köszönöm, hogy ilyen hamar talált nekem időpontot. Tudja, azt reméltem, nő lesz a terapeutám. Eredetileg ezt az információt kaptam Ron Kriciaktól. Dr. Gregory nem válaszolt azonnal, inkább hagyta, hadd mondja végig, amit akar. Az asszony azonban elhallgatott. - És most csalódott? - kérdezte dr. Gregory. - Igen - felelte Peyton. - De majdcsak túlteszem magam ezen is. Mostanában nem sok minden történik úgy, ahogyan szeretném. Tudja, mi történt velem? Ismeri a történetemet? Gondolom, a megbízói már tájékoztatták. És tudja, nincs tapasztalatom a pszichoterápiáról. Egészen mostanáig a szerencsés kevesek közé sorolhattam magam, akiknek soha életükben nem voltak efféle gondjai. - Nagyjából ismerem a történetet, mert tele volt vele a sajtó. És igaza van, Kriciak felügyelő is tájékoztatott egy s másról önnel kapcsolatban. De gondolom, most sokkal többről lehet szó. - Akkor hallott Robertről, a férjemről is, ugye? Tudja, milyen szörnyűséget tettek vele New Orleansban? - Igen. A nő észrevett egy hajszálat a ruháján. A mutató- és a hüvelykujja közé csippentve leemelte róla és egy kis ideig maga elé tartva nézegette, aztán elejtette. - Az a nap. - töprengett félhangosan. - Tudja, sokszor úgy érzem, mintha ott sem lettem volna. Pedig minden részletére tökéletesen emlékszem ma is. Ott álltam a járdán, a férjemtől alig néhány lépésre, de mégis. mintha valahonnan a messzi távolból szemléltem volna az eseményeket. Olyan volt, mintha egy hatalmas üvegfal választott volna el tőle. És bármennyire is szerettem volna odaférkőzni a közelébe, képtelen voltam átlépni ezen a vastag üvegfalon. Érti, ugye?

Dr. Gregory tétován ingatta a fejét ide-oda. Figyelte a pácienst, aki összeszorított szájjal és résnyire szűkült szemmel várt és hallgatott. Szorosan összezárt combbal üldögélt a rozsdabarna bőrkanapén, mintha szoborrá dermedt volna. - Olyan ez, szóval, amikor felnéztem, és megláttam őket, úgy értem, a férjemet és azt a másik férfit, tudtam, hogy a férjem mekkora veszélyben van. Ösztönösen, egy pillanat alatt átláttam a helyzetet, de. pedig csak egy idegen férfit láttam a közelében, nem volt feltűnő, inkább csak a testtartását furcsállottam. A karján a ballonkabáttal. Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy valami nagy baj van. Nagyon nagy baj. Ilyen érzés fogott el akkor is, amikor a kislányomat baleset érte, és. mindig látom rajta, ha valaki megbántotta az iskolában. Aznap is így volt, egyszerűen csak tudtam. Biztos voltam benne, hogy nem csal a megérzésem. Gregory figyelmesen hallgatta, de továbbra sem szólalt meg. Érezte, hogy most már a kislányáról fog beszélni az asszony. Nem biztatta a folytatásra, csak hallgatott és várt. - Landon a kislányom. Nem, nem ez az igazi neve. Most kilencéves. Csak kilenc. Peyton felemelte a fejét, és a terapeuta szemébe nézett. Mintha a megértés jelét szeretné felfedezni a tekintetében, a mozdulataiban. - Szóval így vagyok most - tette hozzá végül. Dr. Gregory sokáig tűnődött a nő szavain. Még keveset tudott róla ahhoz, hogy valóban hasznavehető tanácsot adhasson neki. Bár eddig nem adta jelét, az égvilágon semmi újat nem talált abban idáig, amit az asszony elmondott neki. Sok páciensétől hallott már ilyen jellemzést a legkülönbözőbb élethelyzetek kapcsán. Úgy döntött, csak akkor szólal meg, amikor érzi, hogy az asszony tudatosan burkolózik csökönyös hallgatásba, nem pedig azért hallgat, mert nem találja a szavakat, vagy nincs elég ereje a folytatáshoz. - Olyan ez, mintha csak álmodta volna az egészet - mondta végül. Az asszony elgondolkodott a hasonlaton, és úgy tűnt, megfelelőnek találta. - Igen - mondta lassan. Dr. Gregory azonban úgy érezte, semmiképp sem szeretne ellenkezni vele. Ma még biztosan nem. Hiszen ez az első találkozásuk. Az asszony fázósan összedörzsölte a tenyerét. - Hideg van itt. Vagy csak én érzem így? Amikor belépett ide, Gregory nem mutatta meg neki, hogy hová üljön le, csak annyit mondott: Foglaljon helyet. Tanulságosnak találta a páciensei választását. Ha a világos, vajszínű bőrhuzatú fotelt választja, közelebb kerül a pszichiáterhez, ha a rozsdabarna pamlagot, akkor távolabb. Ez utóbbit ráadásul két oldalról szobanövények is szegélyezték, így egyfajta védettséget kínált. Az asszony emellett döntött. És most még fázik is. Mit jelenthet ez? Dr. Gregory még nem vonta le belőle a következtetést. Csak megjegyezte magának az asszony döntését, és figyelte minden reakcióját. Peyton végül mégsem érezte megfelelőnek az álomhasonlatot. - Nem, nem olyan, mint egy álom. Inkább olyasmi, mint amikor egy könyvet olvas az ember. Amikor pontosan tudja, hogy a hős veszélyben van, pedig neki fogalma sincs erről. Én, az olvasó tudom, hogyan menthetném meg őt, de nem tudom értésére adni ezt, mert ő még azt sem tudja, hogy én is ott vagyok. Ismeri azt az érzést, amikor az embernek a torkában dobog a szíve, mert a történet hőse nem veszi észre, micsoda veszély leselkedik rá? Gyanútlanul teszi a dolgát. És aztán. mintha egyre gyorsabban olvasná a történetet, és közben úgy érzi, szeretne belépni a könyv

világába, és kiráncigálni onnan a hőst, akit veszély fenyeget. Volt már ilyen érzése olvasás közben? Ugye, volt? - Peyton csak egy röpke pillanat erejéig emelte a tekintetét a pszichiáterre, aztán ismét elkapta róla. - Szeretek olvasni, igen, nagyon szeretem a könyveket, a fantázia világát - tette hozzá szégyellősen. Lehunyta a szemét, egy ideig hallgatott, aztán ismét kinyitotta. Mondja csak, van ennek értelme egyáltalán? Persze, hogy volt - főleg azért, mert dr. Gregory is ismerte már a történetet, amelyre ezek a kusza mondatok vonatkoztak. - Igen - felelte kurtán és halkan. Érezte, hogy hagynia kell az asszonyt - jobb, ha nem kérdezgeti, hanem engedi, hogy átadja magát a saját érzéseinek, így szabadon áramolhatnak a gondolatai, amelyek hihetetlen mélyről szivárognak elő. Akár a barlang alján összegyűlő felszín alatti vizek. Érezte, milyen gondosan megválogat minden egyes szót az asszony, mielőtt kiejti a száján. - És ő volt a történet főszereplője? Robert, a férje? Mint a könyvekben? Az asszonynak elkerekedett a szeme. Az arca kipirult, és hirtelen átment védekezésbe. - Nem akarok sírni. Hónapok óta egyre csak bőgök és bőgök. Mintha évek óta élnék ebben az állapotban. Képtelen vagyok kikecmeregni belőle. Azt szeretném, ha segítene nekem ebben, hogy ne kelljen állandóan sírással küszködnöm. Ugye, tud segíteni rajtam? Úgy szeretném végre élni tovább az életem. - Nem biztos, hogy kizárólag önön múlik, mikor jön el ez a pillanat. Az asszony megtörölgette a szemét, és ráemelte a tekintetét. - Pedig el kell jönnie ennek a pillanatnak. Már csak Landon miatt is. Szüksége van egy szülőre, aki mellette áll, aki segít neki. Ugye, önző vagyok? Lehet, hogy neki kellene itt lennie most, és nem nekem? Istenem, mennyi mindenen ment keresztül szegény kislányom - mondta a szemét törölgetve. - Arra gondol, talán szüksége lehet pszichoterápiára? Peyton szótlanul bólintott. - Ha így érzi, az teljességgel érthető, Peyton. Sok mindenen mentek keresztül mindketten. Észrevett rajta olyan jeleket, amelyek arra utalnak, hogy nehézségei vannak a kislányának, Peyton? - Nem. Azaz nem tudom. Miféle jelekre gondol? - Jól alszik? - kérdezte dr. Gregory. - I-igen. - Étvágya van? Nincsenek emésztési zavarai? - Nincsenek. Semmi efféle. - Szeszélyes a hangulata? - Nem különösebben, igaz, régebben sem volt valami kiegyensúlyozott. De nagyon tevékeny, folyton csak izeg-mozog, mindig foglalatoskodik valamivel. - Az iskolában minden rendben van? A tanulmányi eredményei? Nem romlottak túl sokat mostanában? Barátkozik másokkal, vagy inkább magába zárkózik? - Louisianában kifejezetten jól ment neki a tanulás. És. úgy látom, barátai már itt is akadnak, ezen az új helyen - felelte Peyton. Mostanra már felszáradtak a könnyei. - És lát-e bármilyen rendellenességet nála, akár az egészségi állapotában, a jellemében? Nem tűnt fel önnek, hogy megváltozott valamilyen korábbi szokása? Peyton megtámasztotta az állát a kezével, és a térdére könyökölve kissé előrébb hajolt.

- Talán. Szóval éppen azért aggódom, mert úgy érzem, a körülményekhez képest túlságosan is jól viseli a hétköznapokat. Normális ez? Dr. Gregory nem válaszolt, Peyton türelmetlen lett. - Megtudhatnám, ön hogyan vélekedik erről, dr. Gregory? - Azt gondolom, hogy van egy lánya, akinek egy túlságosan sokat aggódó édesanya jutott próbálta tréfásan elütni a helyzet élét. - Egyelőre semmi olyasmit nem tudtam meg öntől, ami arra utalna, hogy a lánya a legkisebb okot is adott volna erre. De amint tudomásomra jut valami, ami erre utalhat, ígérem, azonnal szólni fogok önnek. Rendben? - De én. én, ugye, bajban vagyok? - kérdezte az asszony bátortalanul. - Úgy érzem, cserbenhagytak az ösztöneim, az anyai megérzés. Mintha már nem is én lennék az, annyira megváltoztam. Biztosan a történtek hatására. Dr. Gregory gondolkodott egy ideig, és legalább addig is hagyta, hogy az asszony maga keresse a választ a kérdésre. - Beszélhetünk most arról a napról? - kérdezte Peyton váratlan fordulattal. - Arról, ami New Orleansban történt? És. nem baj, ha ennyire csapongok? - Dehogy - felelte dr. Gregory. - Mondja nyugodtan, ami csak jólesik. És onnan kezdi, ahonnan szeretné, Peyton. Engem cseppet sem zavar. Remélem, ez a válasz megnyugtatja. Bár a legkisebb jelét sem adta ennek, dr. Gregory örömmel konstatálta magában, hogy a nő határozottan megkönnyebbült ezt hallva. Vonásai valamelyest kisimultak, izmai szemlátomást elernyedtek. - Tudja, engem idáig mindig csak arról kérdeztek, hogy mi történt azon a bizonyos napon, vagy. a másik napon, a bíróságon. Amikor kihirdették az ítéletet. Erről is tud, ugye? Sokszor olyan érzésem van, az embereket csakis ez érdekli velem kapcsolatban. Semmi más. - Remélem, hogy most egy kicsit másképp érzi magát, mint amikor az újságírók zaklatták, vagy amikor a program vezetőjénél volt interjún. Itt nyugodtan eldöntheti, mivel kezdi, és mivel folytatja - biztatta dr. Gregory. - Engem szinte alig ismer, ami kifejezetten jó dolog. Csak hogy tudja, elmondom, nekem nincsenek elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy mit kellene elmondania nekem. Nem is várom el, hogy kitárulkozzon nekem, hiszen még azt sem tudhatja, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem a problémáit. A döntés az öné, Peyton, és tudom, hogy nincs könnyű dolga. Csak ezt szerettem volna a tudtára adni. És azt is tökéletesen megértem, ha csalódott, mert azt mondták önnek, egy nő lesz a pszichiátere. Talán egy másik asszony tényleg fogékonyabb az ilyen jellegű problémák iránt. Én mindenesetre mindent megteszek, ami tőlem telik. Peyton következő lépése azonban őt is meglepte. Az asszony ugyanis váratlanul felállt, és áttelepedett az egyik fotelbe, közvetlenül dr. Gregory mellé. Gondosan, szemérmesen megigazgatta a ruhája alját, de most már keresztbe vetette a lábát, ami a kommunikáció szempontjából jó jel volt, pedig eddig mindvégig összezárt térddel, merev derékkal ült - akár egy szobor. - Úgy érzem, így kényelmesebb - fűzte hozzá magyarázatként, miután kényelembe helyezte magát az új helyen. - És itt talán. mintha melegebb is lenne, mint ott, közvetlenül az ablak mellett. De ha nem beszélek önnek arról a napról, akkor. miről? A férfi megvonta a vállát. - Én csak találgathatok. Megpróbálom magamat a helyébe képzelni. Sok mindenre

gondolhatunk. Viszont, ha én próbálom kitalálni, mi lehet a fontos a számára, Peyton, lehet, hogy téves következtetésre jutok. A világért sem szeretnék olyan témát magára erőltetni, ami az én választásom eredménye. Peyton a szemébe nézett, és egy ideig mindketten hallgattak. Dr. Gregory látta rajta, pontosan tudja, miről szeretne beszélni vele, csak még nincs elég bátorsága vagy ereje ahhoz, hogy belevágjon. - Tudja. - kezdte az asszony tétován, bizonytalanul -, szinte folyton-folyvást rettegek. Ez a baj. Hogy szinte mindentől félek. Még akkor is, amikor otthon vagyok, a négy fal között, ahol biztonságban érezhetném magam. És. rosszul alszom. Sokszor éjszakákon át álmatlanul forgolódom az ágyban. És. sokat fogytam az utóbbi időben. Gyakran vagyok ingerült a lányommal, ami teljességgel érthetetlen, mert semmilyen okot nem adott rá. Kezdem úgy érezni magam, mint aki. paranoiás. És mind jobban gyűlölöm magam ezért. - Értem - mondta dr. Gregory. Persze, magától is gondolhatta volna, mert e rövid idő alatt is számtalan jelét látta mindennek az asszonyon. De sohasem adta a páciens szájába a szavakat. Peyton azonban újabb meglepetéssel szolgált neki, amikor ismét megszólalt. - Tudja, az, ami történt, nem egyszerűen megviselt, hanem meg is változtam tőle. az események hatására. Nap mint nap, szinte minden pillanatban ezt veszem észre magamon. És várok valamire, ami véget vet ennek az egésznek. Valamifajta kataklizma az, amire gondolok. Ez itt már nem is én vagyok. Álomvilágban éltem, hittem a tündérekben és a hercegben, aki fehér lovon jön el értem. Mindig is a végtelenben hittem, az örökkévalóságban. Nem azt vártam, hogy legyen végre vége. De én nem akarok ilyen lenni. Szeretnék valami újat, valami mást itt, Boulderben. Valamit, ami tartós, ami értékes és fontos a számomra. és Landonnak is. De csak árnyéka vagyok önmagamnak. Szükségem van a segítségére, doktor. Nincs más, akire számíthatnék. És úgy érzem, mintha napról napra mélyebbre és még mélyebbre süllyednék, egyre csak süllyednék. Ismét úrrá lett rajta a kétségbeesés. Peytonnal folytatott első terápiás foglalkozás után Alan Gregory együtt ebédelt a feleségével, Laurennel. Az asszony aznap reggel, otthon közölte vele, hogy szeretne a Rhumba étterembe menni vele, ám mivel annak egyik menedzsere történetesen dr. Gregory páciense volt, a férfi megpróbálta rábeszélni az asszonyt, válasszon inkább egy másik helyet. Lauren már megérkezett a rendelő előtt, a folyosón üldögélt, és várta a férjét, amikor Peyton kilépett az ajtón a terápiás foglalkozás végeztével. Lauren számára nagyon ismerősnek tűnt az asszony, és míg a férjére várt, egyre csak azon törte a fejét, ugyan honnan. Már az utcán haladtak, a kocsi felé, amikor megkérdezte a férjétől: - Az az asszony, aki ott megy a túloldalon, a te páciensed vagy Diane-é? Alan tudta, hogy fontos számára ez a kérdés, mert a felesége sohasem faggatta őt egyetlen páciensével kapcsolatban sem. Lauren rendszerint kerülte az ilyen témát, ami nagyban megkönnyítette dr. Gregory dolgát. Az orvosi titoktartás kötelezettsége alól semmi, még az asszonyi kíváncsiság sem adhat felmentést. Pedig sokszor úgy érezte, jó lenne megosztani a feleségével bizonyos szakmai kérdéseket. Most hirtelen nem is tudta, mit felelhetne erre a kérdésre. Kár lenne tagadni, hiszen a társa, Diane Estevez ma - mint mindig - szabadnapos volt. Mivel nem válaszolt rögtön, Lauren folytatta, szinte mentegetőzve: - Buta kérdés volt, hiszen Diane ma nem is dolgozik. Most jut eszembe, pár nappal ezelőtt

beszéltem vele, és azt mondta, Raoullal délután elmennek házat nézni. Alan elmosolyodott, de egy szót sem szólt. - Azt hiszem, tudom, ki az új páciensed. Ismerem őt valahonnan. Igaz, most más színűre festette a haját, és úgy látom, elég sokat fogyott az utóbbi időben. Pedig különben sem volt túlsúlyos. És úgy rémlik, régebben nem viselt szemüveget. De azt hiszem, így is tudom, kiről van szó. Jól sejtem, ő az? - kérdezte, anélkül, hogy a férje szemébe nézett volna. Egymás mellett lépkedtek a járdán, a parkoló felé. Laurenben elemi erővel munkált a kíváncsiság, jóllehet, tökéletesen tisztában volt azzal, milyen szigorú titoktartási kötelezettséget kellett vállalnia a férjének ezzel az új munkával kapcsolatban. Alan is tudta, hogy a felesége nem várhatja el tőle, hogy meséljen neki az új páciensről, de a kíváncsisága mégis erősebbnek bizonyult ennél. Azt a taktikát választotta, hogy megpróbálja kérdésekkel rávezetni az asszonyt, anélkül, hogy ő vétene közben a titoktartás kritériumainak. - Mit gondolsz, ki ő? Valaki, akit a szakmából ismersz? - kérdezte olyan modorban, mint egy barkochbavetélkedő játékvezetője a televízióban. Lauren rögtön vette a lapot. - Nem, vagyis. nem személyes ismerősöm. Csak úgy érzem, mintha az lenne. De tulajdonképpen szakmabeli. Egy ügyésznő, akit a hírekből ismertünk meg nem is olyan rég. New Orleansban dolgozott. Mi is a neve? Itt van a nyelvem hegyén. Kirsten. igen, Kirsten. Kirsten Lord! Igen, ez a neve. Ő az, akit életveszélyesen megfenyegetett a bíróság előtt egy elítélt, aztán. brutálisan meggyilkolták a férjét, fényes nappal az utcán, az asszony szeme láttára. Ugye, jól emlékszem? Költői kérdés volt, amelyre nem is várt választ. - Sokat beszélgettünk róla akkoriban, és néha még ma is szóba kerül a története. Mostanában is megesik, hogy megkérdezik tőlem, nem tudom-e, mi történt vele azóta. Mindenkit érdekel a sorsa. De a férje temetése óta szinte nyomtalanul eltűnt a köztudatból. A média legalábbis nagyon hallgat róla. Gondolom, nem véletlenül. Alannek görcsbe rándult a gyomra, de mosolyt erőltetett az arcára. Aztán gyengéden megölelte a feleségét, és gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét. - Hogy van a kis trónörökös? Az asszony egy ideig hallgatott. Azonnal felfogta, miért próbálta ilyen gyorsan másra terelni a szót a férje. - Jól van, most már legalább tudom, hogy ő az egyik új páciensed. Nem akarlak kínos helyzetbe hozni miatta, Alan. Sokáig hallgattak, s közben szerencsére odaértek az autóhoz. Alan kinyitotta az ajtót a felesége előtt, megvárta, amíg elhelyezkedik az ülésen, aztán megkerülte a kocsit, hogy beüljön a volán mögé. Amikor ő is elfoglalta a helyét, az asszony mélyen a szemébe nézett. - A tanúvédelmi programban vesz részt, ugye? Újabb költői kérdés volt, hisz mindketten tudták rá a választ. Lauren nem is várta tőle, hogy kimondja. Azt már úgyis tudta, hogy Teri Gradytől ennek a programnak a keretében vette át a két új pácienst. Alan odahajolt hozzá, és a szemébe nézve megkérdezte: - Megtudhatnám végre, hogy s mint van ma a kis trónörökös? Lauren ebből is megértette, hogy a férjének semmi kedve beszélni az új klienseiről, és hogy most harapófogóval sem tudna ennél többet kiszedni belőle erről a témáról.

- Jól van, szívem - felelte végül. - Bár ma kivételesen mintha a szokásosnál is nagyobb aktivitást mutatna - tette hozzá, s megszorította a férje kezét. Alan csak ezután indította be a motort. Miközben kihajtottak a parkolóból, az asszony az iménti hangnemben visszakanyarodott a témához, amelyről a férje nem szívesen beszélt. - Ha nem tévedek a hölgy kilétét illetően, akkor. szeretném, ha a szokásosnál is jobban odafigyelnél rá. Ugye, megígéred, hogy mindenben a segítségére leszel? - Persze, megígérem - felelte Alan. - Szóval mit szólnál egy mexikói ebédhez? Kaphat ilyet a bébi is, ugye? - Igen, de. azt hittem, a Rhumbába megyünk ebédelni - felelte az asszony csendesen. - Most inkább karibi ízekre vágyom - tette hozzá, s ültőhelyében néhány tánclépést imitált a szűk helyen. - Én viszont inkább mexikóit ennék - mondta a férje. - Nem baj? Az asszony erre megismételte az iménti tánclépéseket, csak most hosszabban és határozottabban, mint az imént. - Rumbát akarunk, rumbát akarunk, igen, igen, egészen biztosak vagyunk benne - hajtogatta, mint egy durcás kisgyerek. - Jól van - mondta végül a férje. - Akkor legyen nektek karácsony.

Dr.

Gregory felesége, Lauren Boulder körzeti államügyészi hivatalában dolgozott. Egy nappal azután, hogy Ernesto Castro megfenyegette Kirsten Lordot a New Orleans-i bíróság előtt, Lauren a munkahelyén értesült a történtekről. Alannek aznap este vacsora közben mesélte el a hallottakat. Az egész szakma másról sem beszélt heteken át - és nyilván ez volt a helyzet a többi ügyészségi hivatalban is Államok-szerte. Néhány héttel később Lauren váratlanul elsírta magát, miközben a Denver Post aznapi számát lapozgatta a reggeli fölött. Aztán a széthajtogatott újságot odaadta a férjének, aki vele szemközt ült az asztalnál. A fekete-fehér fénykép Kirstent ábrázolta, amint a férje, Robert holtteste mellett térdel a járdán, New Orleans francia negyedének egyik étterme előtt. - Hát mégis beváltotta a fenyegetését - mondta az asszony könnyek között. - Ez a gazember. megtette. Bosszút állt ezen a szerencsétlen asszonyon. Úgy történt, ahogy ígérte. A bíróságon, amikor megfenyegette. Emlékszel? Lauren napokig nem volt képes napirendre térni a történtek felett. Úgy érezte, mintha személyes ismerőse lett volna Kirsten Lord - vagy legalábbis köszönőviszonyban lettek volna egymással mint szakmabeliek, akik nap mint nap összefutnak a folyosón. Lauren pusztán magánszorgalomból még egy kis kutatómunkát is végzett, hogy alaposabban megismerje Kirstent - feltérképezte, milyen ügyekben képviselte a vádat, és átnézte a hozzáférhető jegyzőkönyveket, hogy volt-e már hasonló eset az utóbbi években, amikor a bíróság füle hallatára megfenyegettek egy ügyészt. Miközben már a Pearl Streeten sétáltak, a Rhumba nevű karibi étterem felé, Alan arra gondolt, vajon miért érdekli ennyire Laurent Kirsten tragédiája. Mintha mélyen, nagyon is személyesen érintené a sorsa. Biztosan ezért is ismerte fel őt azonnal ott, a váróban, a rendelője előtt. Alan mindazonáltal egyre nyugtalanabb volt Kirsten sorsa miatt. Vajon hogyan fogja kiheverni ezt az egészet? És mikorra sikerül kilábalnia ebből a borzalmas krízisből? Az is megfordult persze a fejében, hogy ha Lauren ilyen könnyen, úgyszólván egyetlen szempillantás alatt ráismert, vajon mennyire bízhatnak abban, hogy sikerül megőriznie az inkognitóját? Peyton túl sokat szerepelt a médiában annak idején ahhoz, hogy észrevétlenül beleolvadhasson egy szürke és álmos kisváros mindennapjaiba. Vajon sikerül-e újrakezdeniük az életüket itt - neki, és a kislányának, Landonnak?

Alan megállt a Pearl Street egyik kirakata előtt. Tibetből importált cikkeket árusított ez az üzlet. Egy ideig nézegették az egzotikus festményeket, használati és dísztárgyakat. - Lauren, tudod, eléggé aggaszt, hogy felismerted a páciensemet. Hiszen csak egy pillanatra láttad őt. Lauren fürkészte az arcát, nem tudta mire vélni a férje kijelentését. - Igen? - Tudod, el kell mondanom neked. ha bárkinek megemlíted, hogy azt hiszed, ő az, akire gondolsz. Szóval lehet, hogy ez is elég ahhoz, hogy életveszélybe sodord őt. Lauren érezte a szavak súlyát. - Igen, tisztában vagyok vele - felelte végül gondterhelten. - Rendben van - bólintott Alan. - Csak ennyit szerettem volna mondani. Egymásba karoltak, és amikor ismét elindultak az étterem felé, az asszony ellejtett néhány rumbalépést.

4. A következő hétfőn, fél tízkor Jövő héten Toledóba utazom. Tanúskodnom kell. Ugye, ön is tud róla, dr. Gregory? - Nem, jó, hogy mondja. Az az igazság, még mindig nem tudok eleget ahhoz önről, hogy átlássam a helyzetét. Dr. Alan ezt a másik páciensnek mondta, akit szintén a tanúvédelmi program résztvevőjeként ismert meg. A férfi elnevette magát, és fülig érő szájjal azt mondta: - Isten hozta ebben az istenverte klubban. Tudja, ez is része a megállapodásnak. Csakis addig biztosítja a védelmet a számomra a program, amíg hajlandó vagyok együttműködni velük. Vagyis tanúskodom, amikor ezt elvárják tőlem. Ha megtagadom, akkor magamra hagynak. Olyan egyedül leszek, mint a kisujjam. Ez az idézés Toledóba szólít. Teljesen feleslegesen hurcibálnak engem oda. Megmondtam nekik már a legelején. Nem voltam ott, nem tudom, mi történt. Csak hallottam róla. Nem tudom, ki voltjelen, és ki mit mondott. Nincsenek első kézből származó információim. Csak úgy szereztem tudomást az ügyről, hogy valakivel találkoztam, és őt történetesen ismertem régebbről, és azt mondta, lenne egy kis meló Indianapolisban. De én rögtön mondtam, hogy nem vállalom. Ez minden, amit tudok. Mást nem mondhatok, érti? Fogalmam sincs arról, hogy kinek állt útjában a fickó, akit kinyírtak. És ezt fogom mondani a bíróság előtt is, ha rákérdeznek. És képzelje, csak azért, hogy elmondhassam nekik ezt, ezt a nagy semmit, aminél még az esti mesében is több információ van. egy egész díszes kompánia fog elkísérni. A testőreim, jó, mi? Nekem, akit a jóisten is gorillának teremtett. Olyanok vigyáznak a biztonságomra, akik az unokáim lehetnének. Zöldfülű mind, egytől egyig. De nem baj, a repülőjegyre telik a cégnek. Dr. Gregory csak nagyjából értette, miről van szó. Ron Kriciaktól megtudott egy s mást erről a férfiről, aki itt ült most vele szemben, és beszélt, beszélt, egyre csak mondta a magáét. A „lenne egy kis meló" pedig az ő szóhasználatában annyit jelent, hogy fel akarták bérelni gyilkosságra. Micsoda eufemizmus! Dr. Gregory igyekezett palástolni mélységes megdöbbenését, és inkább azon törte a fejét, mi lenne a leghelyesebb lépés a terápia sikeressége szempontjából. Jobbára teljességgel értelmetlen és ártatlannak tűnő kérdéseket tett fel idáig a páciensének. Gyakran követte ezt a taktikát eleinte. De most egyre nyugtalanabb lett, mert úgy érezte, ennél a fickónál nem válik be ez a stratégia. Az eredménytelenség pedig kifejezetten idegesítette. Most ezt találta kérdezni tőle: - Amikor tanúskodnia kell egy tárgyaláson, egy napon belül megjárják az oda-vissza utat? - Dehogy. Már a tárgyalás előtti napon odarepülünk. A köztes időt egy börtöncellában töltöm el valahol, persze szigorúan őrzött magánzárkában. Azután, ha az ügyész azt mondja, végeztek velem, akkor karon ragadnak, és kiszállítanak a repülőtérre, és visszazsuppolnak ide. - És ez milyen érzés magának? Az új kliens a torkához kapott, mintha a nyakkendőjét szeretné megigazítani. De nem viselt

nyakkendőt. - Úgy érti, az utazás? Vagy az, hogy egész idő alatt fegyveres őrök kísérgetnek? Tudja maga egyáltalán, hogyan kerültem ebbe a programba? Tizenkét évig nyugtom volt, aztán. azok, akikhez mindvégig hű voltam, egyszerre csak ellenem fordultak. Tizenkét nyugodt év után, érti? Egész egyszerűen elárultak. És végtére is mivel tartozom nekik ezek után? Semmivel. Érti? Semmivel! Dr. Gregory megpróbálta felidézni magában, mit is tud a férfi előéletéről, ami segíthet neki értelmezni ezeket az indulatos mondatokat. Ötvenkét éves. Eredetileg depresszióval utalták be hozzájuk. Jól reagált a gyógyszeres kezelésre. Másodlagos diagnózisában poszt-traumatikus stressz okozta viselkedészavarok szerepeltek. A tünetek: álmatlanság, nyugtalanság, dührohamok. Az ezt kiváltó események között korábbi alkalmazása, az alvilágban betöltött szerepe, a börtönévek és a családdal való kapcsolat megszűnése szerepelt a kartotékjában. Dr. Gregory úgy érezte, a másodlagos diagnózisban megállapított viselkedészavarokra egyértelműen a szervezett bűnözésben betöltött pozíciója, szerepe lehet a magyarázat. Állandó bizonytalanság, tartós stresszhatások. Ha nem erről az emberről lett volna szó, hanem egy másik páciensről, akkor dr. Gregory hagyta volna, hadd teljen csak az idő - hadd töltse ki a csend a helyiséget, mint valami gáz vagy szellem, amely egy palackból szabadul ki. De most úgy érezte, nem teheti meg. Ezzel a férfival más volt a helyzet. Rá is már-már átragadt a pácienséből áradó feszültség. Szinte érezhetően vibrált körülötte a levegő. - És mi a véleménye a változásról? - kérdezte váratlan fordulattal. - Úgy érti, arról, hogy mostantól nem dr. Grady a terapeutám, hanem ön? - kérdezte a férfi, aztán meg sem várva a választ, így folytatta: - Túl korai lenne még nyilatkoznom arról, hogy mit gondolok az egészről. Dr. Grady nagyon jól látta a problémáimat, és kitűnő tanácsokkal látott el. Úgy éreztem, őt őszintén érdekelte, mi történik velem, és segített beilleszkedni. Már amennyire csak lehetséges ez. Egyszóval. szerettem hozzá járni. Ha ön is hasonló képességekkel van megáldva a problémamegoldás terén, akkor nyilván az ön munkájával is elégedett leszek. Egyelőre úgy érzem, jól kijövünk majd egymással. - És mégis milyen jellegű problémák megoldásán dolgozott együtt dr. Gradyvel? Dr. Gregory egy másik páciensnek sohasem tett volna fel ilyen kérdést. És ezzel Luppo is tisztában volt. Elmosolyodott. Dr. Gregory most valahogy idősebbnek látta őt tényleges koránál. - Úgy fogok viselkedni magával, mintha. zöldfülű lenne a szakmában - mondta a férfi. - De ez így van rendjén, ne nyugtalankodjon emiatt. Majd én megmutatom magának, milyen is ez a program. És azt is, hogy milyen az élet. Maga pedig cserébe elmondja nekem, hogyan kellene élnem. Mert egyre inkább úgy érzem, halvány fogalmam sincs róla. Áll az alku? - És mégis milyen irányban induljunk el? - kérdezte dr. Gregory kitérően. - Mondjuk, azzal, ami a leginkább idegesít. Most az a bajom, hogy túl sok időm van. Nem tudok mit kezdeni vele. Utazni sem utazom túlságosan gyakran, szerencsére. Nem tudom, dr. Grady említette-e önnek, de már elvégeztem egy szemesztert a denveri Auraria egyetemen. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez volt a lehető legjobb döntés, amit hoztam életemben. Azt hiszem, inkább állást vagy munkát kellene találnom, vagy valami üzleti vállalkozásba fognom. Szóval erről lenne szó, doki. Hogy hogyan is találjam meg a helyem az életben. És persze, előbbutóbb a saját lábamra kell állnom. Ki kell találnom, miből éljek meg. - Van már valamilyen elképzelése?

- Több is a kelleténél - nevetett a páciens. - Úgy értem, ezer módját ismerem annak, hogy hogyan lehet pénzt keresni. Tudja, én nagyon. gyakorlatias ember vagyok. Felismerem a lehetőségeket, ha érti, mire gondolok. Ez egyfajta velem született érzék - mindig is ráéreztem a lehetőségekre. De nem sokat tudok az üzleti életről. Úgy értem, leginkább saját vállalkozásba szeretnék fogni. Dr. Grady arról igyekezett meggyőzni, hogy az eddig szerzett készségeim nem igazán alkalmazhatók erre az új életre. - És ezt egyedül kellene megtalálnia? Munkát keresni, vállalkozásba fogni? A program vezetői nem segítenek ebben? - kérdezte dr. Gregory. A dolog őszintén meglepte. Carl Luppo lemondóan legyintett. - Ért maga a horgászáshoz? Tudtam, hogy nem. Rögtön látszik magán, hogy nem az a fajta. Nos, ezzel tulajdonképpen csak azt szerettem volna mondani, hogy a tanúvédelmi program afféle húzdmeg-ereszd-meg alapon működik. Mint amikor fárasztják a halat. Miután elkapják az ember grabancát, és az áldozat beleegyezik abba, hogy együttműködik a szervezettel, fogják, és egyszerűen bedobják az embert a mély vízbe. Anélkül, hogy megkérdezték volna, tud-e úszni. Annyi pénzt kaptunk, ami éppen csak hogy elegendő ahhoz, hogy elinduljon az ember ebben az új életben, és aztán intenek, utánunk: Sok szerencsét, haver! Nos, ami engem illet. Tizenkét évet ültem a sitten, és fogalmam sem volt arról, hogy mi vár majd rám idekint. És én azt megelőzően. hogy is mondjam csak. inkább a zavarosban halásztam. Nem ismertem más vizeket. Érti, ugye? Úgyhogy nem tudom, mire leszek képes ebben a vadonatúj közegben a régi énemmel. A pénz, amit az induláshoz adtak, az összes vagyonom. Ettől eltekintve semmim sincsen. Egy vasam se. Dr. Gregory nem szívesen tette ugyan, de meg kellett kérdeznie tőle: - És mégis miféle képességeknek van a birtokában? A férfi kissé megemelte az állát, csak azután válaszolt, dr. Gregory szemébe nézve. - Gorilla voltam - felelte jelentőségteljesen. Majd hozzátette-. - Mégpedig a legjobb fajtából való. Legalábbis addig, amíg le nem sitteltek. - Gorilla? - Kisportolt testőr, akinek az a dolga, hogy megfélemlítse az embereket. Van, akit csak egy kicsit kellett, és akadt olyan, akit jobban. Rendszerint nem kellett ehhez tettlegesség, elég volt hozzá a tekintetem. Egy szemvillanás is elég félelmetes lehet. Néha a hangomat kellett bevetnem. Egy hatásos üvöltés a megfelelő pillanatban csodákra képes, nekem elhiheti. És volt, hogy a nagyobb hatás kedvéért dobolni kezdtem a mellkasomon. Mint egy igazi gorilla. A domináns hím. Érti így is, vagy megmutassam? Dr. Alan Gregory hevesen rázta a fejét. Elég élénk volt a fantáziája ahhoz, hogy enélkül is maga előtt lássa Carl Luppót - mint akit a jóisten is gorillának teremtett.

5. A következő csütörtökön, tíz órakor Peyton

ismét magához ragadta a kezdeményezést, amikor másodjára látogatott el dr. Gregoryhoz. - Az emlékeim. Tudja, olyanok, mint a bálnák. Alan Gregory első hallásra nem igazán értette ezt az analógiát, de biztosra vette, hogy Peyton további magyarázatot fűz majd még ehhez. Nem kell megkérnie erre, magától meg fogja tenni. És jól sejtette, pontosan így történt. - Néha úgy is gondolok rájuk, mint élőlényekre. Olyanok, akár egy egész bálnaraj. Nem mindegyik bálna. Akadnak köztük cápák és delfinek is. Elmerülnek a vízben, aztán időről időre feljönnek a felszínre. Hát nem furcsa? Ez nem valami beteges dolog? Dr. Gregory várt a válasszal. A pszichoterápia az orvos részéről látszólag jobbára várakozással, türelmes hallgatással telt. Néha mégis ezeket a pillanatokat érezte a legnehezebbnek, a legelviselhetetlenebbnek. Ismét meglepte az asszony, aki a mai, második megbeszélésre nyalókát szopogatva érkezett. A fehér műanyag rudacska kilógott a szája sarkából. Néha hozzányúlt, és megforgatta, vagy kivette egy rövid időre, de ez egész idő alatt csak egyszer történt meg. Amikor ismét megszólalt, dr. Gregory arra gondolt, talán olyasvalamit fog mondani, ami közelebb viheti őt az asszony nyilvánvaló orális fixációjának magyarázatához. - Rendszerint a víz alatt tartózkodnak. Vagyis jóformán láthatatlanok. De végül mindegyik feljön a felszínre, mintha levegőért kellene felbukkanniuk. Néha olyankor tűnnek elő, amikor épp számítok rájuk, tudja, közel ahhoz a helyhez, ahol utoljára lemerültek, és aztán eltűntek a szemem elől. Olyankor van ilyen érzésem, amikor magam előtt látom Robertet, és visszaemlékezem egy nagyon boldog vagy épp ellenkezőleg, egy nagyon szomorú közös pillanatra. Róla, rólunk. Máskor a bálnák csapatosan úszkálnak, és váratlanul bukkannak elő olyan helyen, ahol nem is számítottam rájuk. A cápa mindig egyedül érkezik. A delfinek hol magányosan, hol csapatostul. Újabban az éjszaka kellős közepén tűnnek fel. Mintha ilyenkor lenne a legmegfelelőbb idő a számukra. Dr. Gregory figyelmét továbbra is a nyalóka kötötte le. - A nagyokat úgy hívom, bálnaemlékek. Néha szeretném, ha egyszer és mindenkorra eltűnnének az életemből. Néha csodálom, hogy Landonnal nem történik ilyesmi. De biztosan beszélne róla. Úgy tűnik, ő már túltette magát mindazon, ami történt velünk. Van, hogy olyan helyzetbe kerül, aminek köze lehetne az édesapjához. Amikor focizik a társaival, vagy amikor a születésnapját ünnepeljük. Azt hittem, ragaszkodni fog ezekhez a dolgokhoz, az apja emlékéhez. Mintha úszóöv lenne, amibe belekapaszkodhat. De nem így van. Mintha elfelejtette volna már őt is, nemcsak a történteket. Elsősorban ez az, ami nyugtalanít. Bár néha irigylem is őt ezért. Mert nem hiszem, hogy én valaha is teljesen ki tudnám törölni az emlékezetemből ezeket a bálnákat. Nem, biztosan

tudom, hogy életem végéig itt lesznek velem. Legfeljebb abban reménykedhetem - mondta szomorkás mosoly kíséretében -, hogy a gonosz cápák rövidebb életűek. Amint elpusztulnak, elsodorja őket az ár, vagy felfalják, őket a többi halak, szétmarja a csontjaikat a tenger, és nem kell ismét látnom őket. Borzalmas, amikor érzem az örvényt, amelyet a mozgásukkal kavarnak a mély vízben, miközben felfelé úsznak. Dr. Gregorynak ekkor fogalma sem volt arról, milyen irányban fog tovább folytatódni Peyton monológja. Nem akarta befolyásolni őt, figyelmesen hallgatott csupán, mint eddig is tette. Az asszony felvonta előbb az egyik szemöldökét, aztán a másikat is. És mintha halvány mosoly bujkált volna a szája sarkában. - Van, amelyiket szinte csodálom - ismerte el. - Nem mindegyik emlék fájdalmas, nem mindegyik ártalmas. Dehogy. Azokat csodálom, amelyek úgy jutnak eszembe, mintha álmodnék vagy ábrándoznék. És magukkal ragadnak. Elröpítenek egy olyan helyre, egy olyan pillanatba, amikor boldog voltam. És attól félek, sohasem lesznek már ilyen pillanatok. Csak a múltban léteznek ilyen boldog idők. Ezek az én bálnabarátaim, így is hívom őket magamban. - De az emlékek között több a kellemetlen, igaz? - Dr. Gregory feltételezte, hogy ezekről is szeretne mesélni neki Peyton. Amint kimondta ezeket a szavakat, már meg is bánta. Talán jobb lett volna, ha hagyja Peytont tovább ábrándozni? - Hát persze - felelte az asszony. - Ezek a cápák. Robertet gyakran látom. amint meggyilkolják. - elkapta a tekintetét, és a szemközti fal üres felületét bámulta jó ideig. - Vagy a telefonhívás. amikor megtudtam, hogy haldoklik az édesanyám. És. - a szája most egészen kifehéredett a nyalóka körül. Lehunyta a szemét egy rövid időre, csak aztán folytatta: - És az a nap is, amikor megpróbálták elrabolni Landont. Landont akkor Matildának hívták. Erről nem is tud, ugye? Az, ami akkor történt, már nem szerepelt az újságokban. Ez az a bálna. amelyik mostanában éjjelente jön fel a felszínre. Felriadok, felkelek az ágyból, és járkálok a házban, az én szobámból át a lányoméba, aztán vissza, le a nappaliba, fel az emeletre, mint egy űzött vad. És rendszerint az a vége, hogy lefekszem a lányom ágya mellé. Csak ott tudok ismét elaludni. Éreznem kell, hogy létezik, hogy van, hallanom kell a szuszogását. A közvetlen közelemben kell tudnom őt ahhoz, hogy megnyugodjak egy időre - mondta, miközben megérintette a kulcscsontja környékét. Rendszerint az is elég, ha csak odadugom az orrom a haja közelébe, és magamba szívom az illatát. Olyan ez nekem, akár a narkotikum. Megnyugtat és elzsibbaszt. És órákkal később felébredek, és még mindig ott vagyok mellette. És ha ott alszom vele egy szobában, akkor aznap már nem jön többé fel a bálna. Dr. Gregory elég nehezen tudta követni. Közben hol Peyton kislánya, hol pedig a saját felesége méhében növekvő magzat jutott az eszébe. Ő is időről időre szükségét érezte annak, hogy megbizonyosodjon: a felesége gömbölyű pocakjában valóban ott rejtőzik a gyermekük. Igen, biztosan ő is ugyanilyen intenzitással szívja majd magába a kisbabájuk illatát. És csak ekkor reflektált az emberrablási kísérlet hírére. - Azt mondta az imént, megpróbálták elrabolni a kislányát? - kérdezte közömbös hangon, jól titkolva megdöbbenését. Peyton bólintott. - A férjem halála után bujkálnunk kellett Landonnal, azaz Matildéval. Több helyen is megfordultunk, de mindenhol ránk találtak. Pedig nem rajta múlott. Matilda mindent megtett, amit csak lehetett, amit kértek tőlünk, hogy megőrizhessük az inkognitónkat.

- És ön? Ön is mindent elkövetett ennek érdekében? Az asszony lehajtotta a fejét. Mintha szégyellné magát, ide-oda ingatta a fejét. Dr. Gregory úgy tett, mintha észre sem venné. Az asszony áttette a nyalókát a szája másik sarkába. - Épp vendégségben volt az egyik új barátnőjénél, és odakint, a kertben fociztak. Dr. Gregory épp eleget látta Kirsten Lord arcát a hírekben annak idején, de most úgy érezte, nem biztos, hogy ráismerne. Hosszú szőke haját levágatta azóta, és sötét árnyalatú mahagónivörösre festette. Kontaktlencse helyett keret nélküli szemüveget viselt. A ruhája is egyszerűbb, hétköznapibb volt - ahogyan egy tősgyökeres boulderi háziasszonyhoz illik. Semmilyen szempontból nem tűnt ki ebből a kisvárosi közegből. Azt már tudta róla, hogy mióta ideköltözött, a városka egyik legelőkelőbb szállodájának az éttermében dolgozott - kuktaként. Terinek azt mondta, régebben is megfordult már a fejében, milyen jó lehet egy ilyen helyen dolgozni. A barátaival még tréfálkozott is - azt mondta nekik, felad egy hirdetést, hogy pályaelhagyó jogász munkát keres konyhatündérként. Alan Teri Gradytől azt is tudta, hogy a programban részt vevők számára nagyon is kardinális kérdés lehet a pénz, a mindennapi megélhetés. A szervezet átmenetileg biztosít ugyan a számukra némi anyagi támogatást, de a védett tanúktól - bárki legyen is az - elvárják, hogy belátható időn belül a saját lábukra álljanak. Peytonnak még nem voltak ilyen jellegű félelmei. Úgy tűnt, a férje életbiztosítása és korábbi időszakokból származó közös megtakarításaik eléggé biztos anyagi hátteret jelentett neki és a kislányának. Egy ideig legalábbis megteheti, hogy akár ingyen is dolgozzon kisegítőként egy étterem konyháján, ahol cserébe ellesheti a vendéglátás és a konyhaművészet csínját-bínját. - Nem szívesen beszélek arról a bizonyos napról éppen ma. Gondolom, nem baj, dr. Gregory mentegetőzött az asszony. - Nem, dehogy - felelte a pszichiáter. - Tulajdonképpen. a lányomról szeretnék beszélni önnel - folytatta a nő, aztán ismét hallgatásba burkolózott. - Igen? - nézett rá kérdőn dr. Gregory. Az asszony ekkor vette ki a szájából a nyalókát - először és utoljára a konzultáció ideje alatt. Már csak egy borsószemnyi maradt a cukorkából. Azt nézegette egy darabig. Dr. Gregory arra gondolt, ő már rég lerágcsálta volna azt a keveset a műanyag pálcikáról. A nő, úgy tűnik, türelmesebb nála. - Ért a gyerekekhez? - kérdezte az asszony. Jó néhányszor feltették már neki ezt a kérdést, és persze, valahányszor elhangzott, mindig ingerültebben válaszolt rá. - Igen - felelte. Végtére is szakmai szempontból így igaz. De hazugnak érezte magát amiatt, hogy még nem volt saját gyermeke. Papírízű a tudása, pusztán elméleti. És egyelőre csak arról a gyermekről rendelkezett személyes tapasztalattal, aki még meg sem született - jóllehet, már ott növekedett a felesége hasában. Az asszony a retiküljébe nyúlt, és előhalászott belőle egy fekete bőr irattárcát, a fedelén a kislánya fényképével. Egy kis ideig nézegette, aztán átadta dr. Gregorynak az asztal felett. A férfi sokáig kereste a megfelelő szavakat. - Igazán helyes kislány - mondta végül. - Egy kicsit hasonlít. tudja. Az asszony fejezte be helyette a mondatot:

- A régi énemre? Ugye, ezt akarta mondani? Elmosolyodott, de a szeme továbbra is szomorú maradt. - Köszönöm, hogy ezt mondta. Bóknak veszem. Bár tudja, engem az édesapjára is sok tekintetben emlékeztet. - De van valami, ami aggasztja vele kapcsolatban, ugye? - kérdezte a férfi, hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti mederbe. Az asszony bólintott. - Persze. Úgyszólván mindaz, amin keresztülment. Robert meggyilkolása. Két költözködés. Két új iskola. Aztán az emberrablási kísérlet. Az én paranoiám. Pokoli, amin átment. És mindezt miattam. - Felelősnek érzi magát a történtekért - állapította meg dr. Gregory. Remélte is, hogy az asszony ebben az irányban szeretné tovább folytatni a feltárulkozást. Peytonnak könnybe lábadt a szeme, a torkát fojtogatta a sírás. - Tudja, nekem már csak Landon maradt. A szüleim meghaltak, és Robert szülei sem élnek már. - És milyen a kapcsolata a lányával? Peytonnak most végre a szeme is mosolygott. Igaz, csak halványan, de mégis. - Ő a legjobb barátnőm. Még csak kilencéves. Néha olyan, mintha négy se lenne, máskor akár tizenkilencnek is elmegy. Van, hogy azt érzem, szeretné, ha én lennék a legjobb barátnője, máskor meg beéri azzal is, ha csak az édesanyját láthatja bennem. De nekem minden órában, minden pillanatban tudnom kell, mire van szüksége, és ott kell lennem mellette. Az az igazság, tulajdonképpen miatta döntöttem úgy, hogy részt veszek a programban. És úgy érzem, egyedül neki köszönhetem, hogy még normális vagyok. Hogy nem őrültem bele. Elhallgatott, mintha biztatásra várt volna. Dr. Gregory azonban nem szólt semmit. - Hé, dr. Gregory! Mert még normális^vagyok, ugye? - próbált tréfálkozni az asszony. - Amennyire látom, igen, Peyton - hangzott a válasz. - Hát ez nem volt valami meggyőző - állapította meg a nő, és lesütötte a szemét. - Nem tudom, mitévő legyek Landon miatt. Kriciaknak nem ez a dolga. Öntől szeretnék tanácsot kérni. Dr. Gregory ismét hagyta, hogy elteljen egy kis idő, csak aztán felelte: - Segítek, Peyton, amiben csak tudok. Meséljen még nekem a lányáról. Alig tudok róla valamit. - Landont tulajdonképpen két dolog élteti - mondta Peyton. - Az egyik a foci. Imád kapus lenni. És a másik, imádja a helyesírást is. Főleg a versenyeket. Kitűnő érzéke van mindkettőhöz. És éppen ez az egyik legnagyobb gondom mostanában, pedig örülnöm kellene neki. Ron ugyanis azt mondja, nem vehet részt olyan versenyeken, ami nyilvánosság előtt zajlik. Mert lehet, hogy tudósítást készít róla a média. Vagyis mint a program helyi vezetője, nem járul hozzá ahhoz, hogy részt vegyen az iskolai bajnokságban, a kerületi tanulmányi versenyeken. Legfeljebb akkor, ha az osztályban, az évfolyamon belül rendezik. Én viszont úgy érzem, ez mégiscsak túlzott elővigyázatosság. Önnek mi a véleménye róla? Gregorynak eszébe jutott, hogyan reagált Lauren arra, amikor meglátta Peytont a váróban. Elég volt egy pillanat, máris felismerte. És ezt is jórészt a médiának köszönhetik. - Igen, nekem is az az álláspontom, hogy túl nagy kockázatot vállalnának a nyilvános szerepléssel. Peyton meghökkent, és nyomban vitába szállt vele.

- Egészen más a frizurája. És olyan gyorsan nő, akár a gomba. Úgy érzem, mindennél fontosabb a számára, hogy sikert érjen el. Szüksége van az önbecsüléséhez arra, hogy focizhasson, hogy versenyezhessen. Érti? Hozzátartozik az énjéhez, az ő kis világához. Ez az, ami örömet szerez neki. És. ezek is Roberthez kapcsolódnak. Ö tanította meg focizni, ő gyakorolta vele a helyesírást. Ha nem folytathatja egyiket sem, azzal megszűnik a folytonosság az életében. Elvágom a köldökzsinórt, ami az apjához kapcsolja. Így tartjuk életben az édesapja emlékét. Dr. Gregory alaposan megválogatta a szavait, mielőtt válaszolt volna. - Még akkor is kitart emellett, ha tudja, ezzel nagy veszélynek teszi ki mindkettőjüket? Hiszen az életükkel játszanak. Tisztában van a kockázat nagyságával? Túl nyersen fogalmazta meg a kérdést, túlságosan sarkítottan. Az asszony nehezen szedte össze magát ezek után. Mosolyogni próbált, de nem volt elég ereje hozzá. - Akár hiszi, akár nem, én még akkor sem érzem öt biztonságban, ha otthon van, a négy fal között, és egy bébiszitter vigyáz rá. Amikor az étteremben dolgozom, óránként kétszer is hazatelefonálok. Egy személyi hívó is van nálunk, pontosan azért, hogy bármikor el tudjuk érni egymást. Tudja, az, hogy ideköltöztünk Boulderbe, maga volt a pokol. És úgy érzem, egy új hal van születőben. - Melyik fajtából való? - Éppen ez az, amit még nem tudok róla - felelte Peyton. - Lehet, hogy egy eddig ismeretlen fajta. Úgy érzem, sokkal gömbölyűbb a háta, mint a többinek. És énekel, amikor értésemre akarja adni, hogy közeledik a felszínhez. Hosszan elnyújtott, szomorú dal ez. Miután felbukkan, ismét lemerül, és csak a második feltűnésekor derül ki róla, milyen szándékkal viseltetik irántam. De előre ezt sohasem tudhatom. Ez a kérdés pedig. Itt Landon szabadságáról van szó, nemcsak a fociról, a versenyzésről - sóhajtott fel keserűen. - Tudja, ez az egész azért is olyan bonyolult, mert Landon már részt vett egy előválogatáson a nyáron, és nagyon elégedettek voltak vele. Hibátlanul vette az összes akadályt. Hamarosan megrendezik a kerületi döntőt, amelyre persze az iskolai fordulók győzteseit nevezik be. Dr. Gregory figyelmesen hallgatta. Peyton várt. Végül dr. Gregory szólalt meg előbb. - Gondolom, nagyon büszke rá ezért, Peyton. - Büszke? Az nem kifejezés! De éppen ezért van az is, hogy most még jobban aggódom érte. Egyetlen gyermekem van. Nem tudnám elviselni, ha történne vele valami. Dr. Gregory bólintott, mintha mélyen átérezné páciense problémáját. Ám a lelke mélyén tudta, hogy ez nem igaz. Ismét hamarosan megszületendő gyermekükre gondolt. - Nem látja, mi történik velünk? - kérdezte Peyton ingerülten. - Landon és én vagyunk azok a bábuk, amelyek még állva maradtak egy tekemérkőzés után. És csak várunk. bénultan, a következő gurításra. De hiába kérjük, hogy tegyenek át minket egy másik pályára, ott is ránk találnak. Csak figyeljen. Robertnek sem kegyelmeztek. - De azért ön sem egészen biztos abban, hogy jó az, ha Landon részt vesz egy ilyen versenyen. jegyezte meg dr. Gregory. - Igaza van - ismerte el Peyton. - Nem szívesen egyeznék bele, hogy elmenjen. - De nem tarthatom burokban élete végéig. Mindketten megváltoztunk, amikor ideköltöztünk. Új nevet kapott, más a külseje, még a születési dátumát is átírták az okmányokban. De a lelkét nem tudjuk kicserélni, dr. Gregory. Nem mondhatjuk neki azt, hogy holnaptól nem szerethet focizni. Vannak dolgok, amiben a gyerekek is hajthatatlanok. A szülők nem alakíthatják őket kényük-kedvük

szerint. - Akarja, hogy beszéljek erről Ron Kriciakkal? - ajánlkozott dr. Gregory. - Ha volna olyan szíves. - És konkrétan mire szeretne engedélyt kapni tőle? - Landon a nyáron szeretne részt venni a helyesírási bajnokságban. Kerülni fogja a nyilvánosságot, ezt megígérjük. Ha továbbjut a területi döntőbe, akkor arra már nem fog elmenni. Ennyi az egész. Nem több. Olyan nagy kérés ez ön szerint?

6. Dr. Gregory nem nevette el magát, amikor a bálnákról meséltem neki, de nem is titkolta, hogy furcsállja a dolgot. Talán érezte, hogy ezzel tesztelgetem az empátiás készségét. Vagy mégsem ezért beszéltem róluk neki? Akkor még csak. mennyi ideje is? Tíz napja laktunk Boulderben Landon és én. Az is borzasztó, hogy ezen a néven kell említenem őt. Igen, még csak tíz nap telt el azóta, hogy ideköltöztünk. Tudtam, szinte ezer százalékig biztos voltam abban, hogy Ron Kriciak, a program körzeti felügyelője dührohamot kap majd, amint előadom neki Peyton kérését. Ezt ráadásul azzal is tetéztem, hogy kerek perec közöltem vele: én az ő helyében nem gördítenék akadályt Landon szereplése elé. A foci és a helyesírási verseny ártatlan dolgok. Kriciak a rá jellemző higgadtsággal hallgatott végig, de láttam rajta, hogy közben majd szétveti az indulat. Akár jó előre borítékolhattam volna az ellenérveket, amelyeket rám zúdított ezután. És persze, az eszemmel - pusztán racionális érvek alapján - én is tudtam: nem szabad Landont nyilvánosan szerepeltetni. Ez ellentmond a józan észnek. Ron azt mondta, így is épp elég nagy a kockázata annak, hogy felismerik. Ugyan minek tetézni a bajt? És hogy: ezzel csak a saját dolgunkat nehezítenénk meg. Végül arra kért, gondoljak Landonra. Hiszen nemrég el akarták rabolni a barátnője szomszédjának a kertjéből.

Amikor az emberrablási kísérlet után beszéltem a program vezetőivel, azokkal, akiknek az a dolga, hogy segítsenek tájékozódnom és beilleszkednem az általuk biztonságosnak ítélt új környezetbe, egyikük sem említett más helyet. És nem is utaltak rá, mintha lett volna más választási lehetőségem, mint az a városka, ahová végül is elköltöztünk. Ha jobban belegondolok, nyíltan sohasem mondták ki, de számos közvetett úton-módon érzékeltették velem, hogy azt kell tennem, amit tanácsolnak. Nem utasítanak, dehogy. Szerettem volna olyan városba költözni, ahol sok jó étterem van. Annak dacára, ami New Orleansban történt, és annak ellenére, ami kis híján bekövetkezett Slaughterben. Tudtam ugyanis: szó sem lehet arról, hogy továbbra is a szakmámban dolgozhassak. Talán ezzel véget is ért az ügyészi pályafutásom. Akkor szinte gondolkodás nélkül úgy döntöttem: egy másik szenvedélyemnek szeretnék hódolni végre. Régi vágyam volt, hogy kitanuljam a vendéglátós szakmát. Egy jó étteremben akár még fizetés nélkül is szívesen lennék kukta, aztán, ha már belejöttem, szakács. Amikor kiderült, hogy Boulderbe kell költöznünk, nem sok fogalmam volt arról, mi várhat itt ránk. Arra gondoltam, egy kisváros több lehetőséget nyújt nekem ezen a téren. Végtére is mi esélyem lenne egy étterem nyitására a későbbiekben, mondjuk, Fresnóban, Kaliforniában, vagy akár a texasi Amarillóban? Hiszen - még ha ez sértő lehet is rájuk nézve - ott egymást érik a vendéglők. Én akkoriban mindenesetre így gondoltam. Most már más a helyzet. Nemcsak én, de a gondolkodásom is sokat változott, mióta ideköltöztünk Boulderbe. A biztonsági szakértő végül is közölte velem, hogy Boulder tűnik a legmegfelelőbb helynek,

mert kívül esik a veszélyzónánkon, ami, ha jól sejtem, Louisiana, Florida, Baltimore és Washington D. C. lehetett. Azért esett erre a városkára a választásuk, mert Bouldernek még a közelében sem járt soha olyan ember, akiről sejteni lehetett, hogy köze van Robert gyilkosához. Engem is megkérdeztek persze, inkább csak a biztonság kedvéért. Hosszú napokon, álmatlan éjszakákon át törtem a fejem, van-e, lehet-e bárki is, aki felismerhet minket itt. De nem - senkit sem ismertem addig Boulderben. Soha egyetlen barátom, ismerősöm sem ejtette ki a száján ezt a nevet, már amennyire vissza tudok emlékezni. Egészen biztos, hogy nem költözött ide senki a kollégáim, a rokonaim közül, és úgy éreztem, itt senki sem leplezhet le, ki is vagyok valójában. Nagyon is tetszett nekem itt, Boulderben, már az első pillanattól fogva. A nap Coloradóban egészen másképp süt - szikrázóan, ragyogóan. A színek telítettek, a levegő tiszta. A Szikláshegység védő-óvó karéjként magaslik nyugaton a városka körül: szinte körbeöleli azt, mintha féltené. Igen, úgy láttam, itt biztonságban érezhetjük magunkat, Landon meg én. Akár egy középkori erődben lennénk. Az első néhány napban, amelyet itt töltöttünk mint újdonsült városlakók, azon kaptam magam: egyre inkább arra törekszem, hogy a hátam mögött tudjam a hegyeket. Mint ahogy egy étterembe betérve is mindig olyan ülőhelyet választottam magamnak, ahol mögém került a fal. Szükségem volt arra, hogy rálássak az ajtókra, és gépiesen pásztáztam az embereket, a járókelőket, hátha feltűnik valaki, aki napszemüveget és khakiszínű nadrágot visel, a karján pedig kétrét hajtogatva hozza a ballonkabátját. Amennyiben racionálisan gondolkodnék, úgy nem arra számítanék, hogy ugyanaz a fickó, és ráadásul ugyanolyan vagy hasonló ruhában fog felbukkanni, mint aki megölte Robertet, de én képtelen voltam a logikus következtetésekre. A régi démonnal küzdöttem folyamatosan, akit akkor nem sikerült legyőznöm, ezért újra és újra feltűnt az életemben. És ugyanilyen irracionális volt a ragaszkodás is, amely a kámeához fűzött, amelyet utoljára kaptam ajándékba a házassági évfordulónkra a férjemtől. Mintha ez fűzne hozzá, mintha ez lenne az egyedüli kapocs, egyfajta képzeletbeli köldökzsinór, amely összeköt vele.

A Pearl Street - Boulder elegáns bevásárlóutcája - mindössze néhány háztömbnyire kezdődik dr. Gregory rendelőjétől. A konzultációk végeztével mindig ide mentem. Most sem történt másként - miután először beszéltem neki a bálnákról, egy pillanatig sem haboztam: errefelé vettem az utamat, hogy majd kiülök egy teaház teraszára sütkérezni a napon. Bőven volt még időm, mert délutáni műszakban dolgoztam - aztán mégis arra gondoltam, inkább hazasietek Landonhoz. Ellenállhatatlan vágyat éreztem magamban, hogy megállják a szobája ajtaja előtt, aztán bekopogtassak hozzá, és nézzem, mit csinál. Játszik, zenét hallgat, tanul. Bármi legyen is az, csak láthassam. Mintha egyedül ez tudna megnyugtatni. Újabban elég sokszor támadt ilyen érzésem napközben. Ilyenkor biztosan felment a vérnyomásom is. Ha nem láttam őt, ha nem tudhattam karnyújtásnyi távolságra tőlem, akkor minden megváltozott. Ez alkalommal pánikszerű roham jött rám. Most minden erőmmel küzdöttem ellene. Először is kinéztem magamnak egy közeli kávézó teraszát, a könyvesbolt mellett. Jártam már itt egy párszor. A szomszédos épületben egykor egy kis delikáteszbolt működött, most üresen állt, és egy nagy

tábla hirdette a kirakatban: hamarosan szusibár nyílik benne. Szóval nagy nehezen sikerült legyőznöm magamban a kényszeres félelmet, és elindultam, hogy letelepedjek itt, a teraszon. Ám hamarosan éreztem, hogy valaki figyel. Mintha különleges antennám lenne az ilyesmire. Egy ideig haboztam, melyik asztal mellé üljek le, és közben ösztönösen is felpillantottam. A szemem sarkából észrevettem egy ismeretlen férfit, aki ebben a pillanatban elkapta a fejét, és félig hátat fordított nekem. Szemlátomást nem akarta, hogy észrevegyem. A rövid kis sétálóutca közepe táján üldögélt, egy vörös téglával kirakott kerek virágtartó peremén. Mintegy tíz-tizenkét lépésnyire lehetett tőlem. Úgy tett, mint aki roppant nagy érdeklődéssel nézegeti a díszkút bronzszobrát. A lábánál egy méretes reklámszatyor pihent, rajta az Abercrombie & Fitch színes lógója díszelgett. A fickó alacsony volt, és középkorúnak saccoltam e röpke pillanat alatt, amikor felmértem a helyzetet. Sűrű haját rövidre vágatta. Negyvenes évei végén járhatott, legfeljebb ötven-egynéhány lehetett. Napszemüveget viselt, de hajadonfőtt volt. Sehol a baseballsapka. Viszont khakiszínű nadrágot viselt, és jó minőségű bőrcipőt. Igen. Akár ő is lehetett az. Nem pillantott még egyszer felém, viszont felállt, és felemelte a reklámszatyrot a földről. Úgy láttam, elég nehéz dolog lehet benne. De nem hinném, hogy beleférne egy fegyver anélkül, hogy kilógna a csöve, főleg nem hangtompítóval a végén. És ekkor. elindult felém. Nem estem pánikba, és nem eredtem futásnak, de úgy döntöttem, mégsem ülök le ezen a teraszon, hanem továbbmegyek. Gépiesen imádkozni kezdtem magamban, és elhatároztam, bármi történjék is, nem nézek hátra. Mindent egybevetve nyugodtabb voltam, mint gondoltam. Hogy miért? Mert bár a fickó külsőre hasonlított a merénylőhöz, valami mégis azt súgta, nem ez az, akitől rettegve tartok. Ez nem az a bálna, amelyiknek a felbukkanására várok. Várok, mit várok? Uramisten, mi nem jut eszembe! Átmentem a Broadway túloldalára, aztán megálltam egy kis időre az egyik vegyesbolt kirakata előtt. Az üvegből megpillantottam a fickót - a túloldalon állt. Mintha ő is a kirakatokat nézegetné. Most szaporábban lépkedtem tovább a következő utcán a Canyon Road felé. A zebra előtt megálltam a lámpánál, de hiába néztem körül, ekkor már nem láttam az illetőt. Boulderben rendszerint a Dushanbe teaházba jártam, már ha egyáltalán elmentem hazulról. Gyönyörű is az épület, amelyet Boulder testvérvárosa, a tádzsik főváros adományozott az ittenieknek. Az élénk színű, légiesen könnyed épületet művészi faragványok és mozaikok díszítették - igazi ázsiai hangulatot varázsolva ide. Különösen kedveltem a cédrusból faragott karcsú oszlopokat, a festett kazettás mennyezetet. Besétáltam hát ide, kerestem egy üres asztalt, aztán arra gondoltam, rendelek magamnak egy teát. Már elindult felém a pincérlány, amikor ismét megpillantottam a reklámszatyros fickót. Egyenesen az ajtó felé tartott, és kisvártatva be is lépett ugyanebbe a helyiségbe. Szemlátomást először járt itt: szájtátva nézte a különleges ázsiai enteriőr színpompás részleteit. És ekkor pillantott csak rám. Most azonban egy pillanatig sem habozott: elindult az asztalom felé, ahol volt még egy üres hely. A közeledése megbénított - ugyanolyan érzés fogott el, mint akkor ott a Bourbon Streeten. Amikor megláttam a férfit, aki pár pillanat múlva hidegvérrel végzett Roberttel, aztán egy-kettőre kámforrá vált. De tudtam, hogy nem csinálhatok jelenetet, és nem hívhatom fel magamra a

figyelmet. Ugyanakkor, ezen túlmenően fogalmam sem volt arról, mit is kellene tennem. Ki mondja meg? A férfi ekkor már ott állt az orrom előtt, és mosolygott. Olyan közel állt hozzám, hogy fel kellett néznem rá. - Szabad ez a hely? - kérdezte nyájasan, és meg sem várva a választ, kihúzta magának az üres széket az asztal mellől. Bár szűkszavú volt, ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kiejtéséből megállapítsam: valahonnan a keleti partvidékről származhat. De vajon honnan? Baltimore vagy Washington D. C. környékéről? Ezt nem tudtam megmondani. Ismerd meg az ellenségedet, gondoltam magamban. Aztán szintén gondolatban hozzátettem. Ha ez a férfi meg akarna ölni, már rég megtehette volna. Hazudnék, ha azt mondanám, ettől nyomban megnyugodtam. És abban a pillanatban, szinte gondolkodás nélkül kimondtam: - Hmmm, azt hiszem. Foglaljon helyet. És már nem vártam, hogy egy óvatlan pillanatban előrántja a hangtompítós fegyvert a reklámszatyorból. Szinte éreztem, hogy valami más fog történni. Ez nem az a pillanat, amelynek a bekövetkeztétől oly régóta rettegtem. Eléggé nehézkesen ült le, mintha a testsúlya megterhelő lenne az ízületeinek, a csípőjének vagy a térdének. - Mondja, van itt eszpresszókávé? - kérdezte könnyedén és barátságosan, mintha régről ismernénk egymást. Az arca így, közelebbről leginkább egy mókuséra emlékeztetett - mintha kissé megduzzadtak volna a pofazacskói. - Nem tudom, én itt mindig teát rendelek - feleltem, és előzékenyen odatettem elé az étlapot. Feltűnt a szeme színe. Ugyanolyan kék volt, mint Landoné, és még az íriszében levő apró borostyánsárga pettyeket is felfedeztem benne. - Nemrég költözött a városba, ugye? - kérdezte fel sem pillantva az étlapból, miközben a kínálatot tanulmányozta. Mégsem kérdésnek hangzott. Úgyhogy nem is válaszoltam rá. Borzongás futott végig rajtam, és arra gondoltam, vajon honnan tudhat ilyesmit rólam. Talán az öltözködésem lenne árulkodó? Pedig egyszerű, enyhén karcsúsított nyári ruha volt rajtam. Úgy éreztem, ebben tökéletesen beleolvadhatok a környezetembe. Már nem hordtam kosztümöt, mint annak idején. Egyet se hoztam magammal ide. A férfi megemelte a kezét, amelyet eddig az ölében nyugtatott, és ezt látva, nagyot dobbant a szívem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy üres a marka. Kezet nyújtott felém ugyanis, hogy bemutatkozzunk egymásnak, ahogy illik. - Carl Luppo - mondta. - Örvendek a szerencsének. Egy pillanatnyi rövidzárlat következett. Nem jutott eszembe ugyanis, milyen néven futok újabban: talán Katherine? Nem, dehogy. Kirsten? Ez is kizárt. Peyton! Igen, megvan, Peyton! - Peyton Francis - mondtam végül kiszáradt torokkal, szinte büszkén. A férfi elmosolyodott. - Eltart egy ideig, mire megszokja az ember, ugye? A folytonos hazudozás, az örökös színlelés, a színészkedés. Természetellenes ez nekünk, civileknek. Nekem hónapokra volt szükségem, mire úgy-ahogy megbékéltem a sorsommal. Én is sokszor gondolkodom a nevemen, amikor be kell mutatkoznom. Néha rövidzárlat áll be nálam is, aztán mint valami betanult szöveget, elkezdem darálni, amire utasítottak. Ugye, ismerős érzés? - kérdezte cinkos mosollyal, aminek csökönyösen

ellenálltam idáig. A tekintete mindvégig barátságosan csillogott. Mi ez? Mégis mit jelentsen? Honnan tud arról, hogy hazugságban élek? És mit tudhat még rólam? Nyeltem egy nagyot idegességemben, de azt hiszem, viszonylag jól palástoltam az érzéseimet, inkább kíváncsi voltam, mintsem rémült. Arra a következtetésre jutottam, hogy a fickó a program vezetői közé tartozik, csak még nem találkoztunk személyesen. Ez bizonyára valamilyen próbatétel lesz, amit Ron Kriciak talált ki nekem - vagy ellenem. Tesztelik az alkalmasságomat, figyelik, hogyan reagálok, milyen jól vagy éppen rosszul bírom ezt a helyzetet. És hogy kiadom-e magam, vagy sem. Közben elkészült a teám, és a pincérlány ki is hozta a gőzölgő porceláncsészében. Darjeelingit kértem. Carl Luppo eszpresszókávét rendelt magának, és miután a pincérlány távozott, azt mondta: - Máris tudom, hogy csalódni fogok. Néha figyelem, hogyan készítik az eszpresszót, és látom, hogy a gépük sem megfelelő hozzá. Az íze sohasem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Megvonta a vállát. Olyan vastag nyaka volt, akár egy bikának. A válla és a feje ehhez képest kicsinek tűnt. A kiejtése miatt most már pontosan tudtam, hogy a keleti partról származik, de hogy Miami, Boston, Newark vagy valamely más város volt-e a szülőhelye, ezt továbbra sem sikerült megállapítanom. Vagy mégis inkább Baltimore-ból, esetleg Washingtonból került ide? Remegett a gyomrom, újra erőt vett rajtam az idegesség. És kis híján megkérdeztem tőle, nem ő agyalta-e ki, hogy elrabolják Landont. Vagy még csak most tervezgeti? Talán ezért hiányzik a kezéből a hangtompítós fegyver. Ha a lányom már náluk van, akkor felesleges neki a stukker. De aztán valami mégis azt súgta, rossz nyomon járok. Nincs nála Landon. Itt valami másról lesz szó, csak győzzem kivárni a végét. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy ez a tanúvédelmi program kitalálóinak tesztje. Próbatétel vagy csapda, amelyet kifejezetten nekem állítottak. És ha nem felelek meg az elvárásaiknak. ha elszúrok valamit, kirúgnak. Mehetünk isten hírével, amerre csak tetszik. Leveszik rólunk a kezüket. A férfi látta, milyen konokul hallgatok, ezért ő folytatta: - Tudja, igazság szerint nem úgy terveztem, hogy ma beszélek önnel. Várni akartam egy másik, ennél megfelelőbb alkalomra. Remélem, nem hoztam magára a frászt. Ugye, megijedt tőlem? Ne haragudjon, nem állt szándékomban megijeszteni. Őszintén mondom. Tanácstalanul megvakarta a fejét a bal kezével, aztán hátrasimította a haját, mintha régebben hosszú haja lett volna - igen, ez megszokás volt, ami hosszú évek során alakult ki. - De amikor láttam, hogy észrevett engem. Amikor rájöttem, hogy tudja, önt figyelem. Emlékszik, amikor a virágállvány szélén üldögéltem. Igen, akkor határoztam el, hogy mégis idejövök önhöz. Tudja, általában nehezen szánom el magam ilyesmire. Egy ismeretlent megszólítani. És különben elég jól el szoktam vegyülni. Magának különösen fejlett érzéke van ahhoz, hogy kiszúrja, ha valaki figyeli. Jól látom, ugye? - és ekkor cinkos mosollyal rám kacsintott. Ösztönösen is elmosolyodtam, de közben egyre csak arra gondoltam: Robert gyilkosáról is ezt mondták az emberek, akik a környéken tartózkodtak akkor. Hogy szinte láthatatlan volt olyannyira elvegyült a merénylet előtt és utána is, hogy senkinek sem tűnt fel, pedig nem mindennap történik ilyesmi New Orleansban. Carl Luppo megvárta, amíg ismét a szemébe nézek, aztán folytatta:

- Bennünk sok közös van, Peyton Francis. Nem is gondolná, milyen sok. Odakint beborult közben az ég - egy vastag felhő úszott a Nap elé, és hirtelen elsötétedett tőle az utca, de a teaház belső tere is. Most mintha még jobban megelevenedtek volna a festett alakok a falakon, a mennyezeten. - Igazán? - ennél többet nem tudtam kipréselni magamból. - Bizony ám. A pincérnő kihozta az eszpresszókávét, és letette elé. A férfi megvárta, amíg továbbmegy a következő asztalhoz, csak aztán emelte fel a csészét a kistányérról. Amikor a szája a porcelánperemhez ért, lehunyta a szemét. Robert a bort itta így. Mintha avatott szakértője lett volna a különböző évjáratoknak. - Egészen jó ez a kávé. meglepő - mondta végül elégedetten. - Sőt egészen kitűnő. Igaz, nem pont olyan, mint otthon, de azért. megjárja. Mindenesetre jobb, mint a sokévi átlag - tette hozzá, kissé megvonva a vállát, aztán így folytatta: - Szóval hol is tartottunk? - Ott, hogy sok közös van bennünk - emlékeztettem. - Igen, igen, ezt mondtam. Ugyanahhoz a pszichiáterhez járunk, például. Istenem. A fenébe is! Ezek szerint elég régóta követett engem. Előbb dr. Gregoryhoz, aztán ide. Vajon mi késztette erre? Ismét végigfutott a hátamon a borzongás, hiába küzdöttem ellene. És mégis mit akarhat most tőlem ez az ember? - És. ugyanazok a bébiszittereink is - tette hozzá bazsalyogva. Most már nem bírtam tovább. Ez a közlés végképp kizökkentett a nyugalomból, amelyet eddig úgy-ahogy sikerült magamra erőltetnem. - Hogy mondta? - kérdeztem. Nem is annyira tőle, mint inkább önmagamtól. Talán mégis Landonról van szó, és nem egy alkalmassági tesztről? Itt valami különben sem stimmel. Egyetlen bébiszitterrel álltam kapcsolatban, akit Viviennek hívtak. Nem ez volt persze a valódi neve. Ázsiából került ide, és az igazi keresztneve azt jelenti: „nővér". De hogy milyen nyelven, azt már elfelejtettem. Vivien, azaz röviden csak Viv - szóval ő szokott vigyázni Landonra, amikor én az étteremben vagyok. De úgy tudtam, nem dolgozik másnak, csak nekünk. És. nem többes számban beszélt ez a fickó az imént a bébiszitterekről? Carl Luppo látta a tekintetemben a gyanakvást. - Nem, ne értsen félre - mondta, s intett a bal kezével. - Nem arról van szó. Nem a gyerekekre vigyázó bébiszitterekre gondolok, hanem arra, aki ránk vigyáz. Magára meg rám. Szóval ezzel kapcsolatban akartam mondani önnek valamit. Hirtelen rájöttem, kivel ülök szemben. - Ön részt vesz ebben a…. - nem mondtam ki a következő szót. Mintha a torkomon akadt volna. - Úgy érti, a tanúvédelmi programban? Igen, már tíz hónapja - olyan hangsúllyal mondta ki, mintha idült alkoholista lenne, aki ennyi ideje van elvonókúrán. Erre végképp nem számítottam. Hogy találkozom egy vadidegen emberrel, aki ugyanabban a cipőben jár, mint én. Nem, erre álmomban sem gondoltam volna. Most döbbentem csak rá, mit jelent ez. Alig egy hónapja veszek részt ebben a szupertitkos programban, és lám, máris akad valaki, aki felismer - vagyis azt legalább teljes biztonsággal tudja rólam, hogy a sorstársa vagyok. Remek, ez egyszerűen remek! Épp erre vágytam. Éreztem, hogy fájdalmas görcsbe rándul a gyomrom. A legszívesebben felpattantam volna az asztal mellől, hogy csapot-papot otthagyva rohanjak haza Landonhoz, aztán sebtiben

összecsomagoljuk a legfontosabb holmijainkat, és elhúzzunk innen a jó büdös. Valahová messzire. A Holdra talán. Carl Luppo így folytatta: - Maga még újonc. Tudom, nagyon nehéz ez, főleg eleinte. De arra gondoltam, talán a segítségére lehetnék. A program vezetői nem elég készségesek. És hamarosan Kriciakot is egyre ritkábban fogja látni. Most milyen gyakran találkoznak? Hetente egy alkalommal? Bólintottam. - Néha kétszer - helyesbítettem aztán. - Hamarosan csak kéthetente vagy még annál is ritkábban lesz erre módja. Ő szokta hívni magát, ugye? Ismét bólintottam, majd hozzátettem: - Úgy két-három naponta jelentkezik. - Hamarosan ez is abbamarad. Ritkábban keresi majd telefonon, és személyesen sem fognak ilyen gyakran találkozni. Később már csak a pénzt hozza egy borítékban, havonta egyszer. Vagy akkor jelentkezik, ha ők akarnak valamit magától. Egy idő múlva már csak kötelességnek tekinti, és nem kíváncsiságból beszélget önnel. És egyre kevésbé lesz fontos a számukra. Jönnek az új kliensek. Ugye, érti? Egy idő múlva pedig az apanázsról is le kell mondania. És később egészen más jellegűek lesznek a problémái, mint amilyenek miatt mostanában, a kezdet kezdetén főhet a feje. De problémák mindig is lesznek, higgye el. És sohasem fogja tudni, kiben bízhat. Mindennap történik valami furcsa, szokatlan, amit meg kell emésztenie. Senki sem segít majd feldolgozni ezeket az érzéseket. Carl Luppo a fejét ingatta közben. - Érti? Én tökéletesen ismerem a helyzetét. Persze, csak azért, mert mi ketten egy cipőben járunk. És mert hiába van, hogy közel egy éve veszek részt ebben az átkozott programban, tudom, hogy ugyanolyan nehéz lesz később is. Érdekli, mi a legnehezebb? Már-már szólásra nyitottam a szám, aztán mégis becsuktam inkább. Végül csak ennyit hebegtem: - Persze. Mi a legnehezebb? - és arra gondoltam, azzal, amit eddig mondtam, talán még nem árultam el magam. Arra az esetre számítva, ha mégis tesztelnének ezzel a beszélgetéssel, és Carl Luppo nem is az, akinek kiadja magát. - A családom. Rettenetesen hiányoznak. Tudom, hogy nem láthatom őket többé, bármi történjék is. A második legnehezebb dolog pedig. az, hogy fölöslegesnek érzem magam. Régen tudtam, hogy van valami célom, feladatom az életben. Úgy éreztem, fontos dolgokat teszek. És most? ismét rándított egyet a vállán, közönyösen. - Nincs semmi célom. Talán valahol mégis vár rám egy feladat. Mit meg nem adnék azért, ha megszabadulhatnék ettől a nyomorult érzéstől. Ez a legrosszabb, ami egy emberrel történhet. A család hiánya és a fölöslegesség érzése. Ez maga a pokol. Pedig esküszöm, képes lennék rá. Esküszöm magának, a börtönben rohadni is könnyebb volt, mint ebben a programban részt venni! Egy ideig hallgatott, de csak azért, hogy aztán új erőre kapva folytassa, az eddiginél is vehemensebben. - Akkor is hiányzott persze a család, de legalább nem éreztem fölöslegesnek magam. Megvolt odabent a helyem, és munkát is adtak mindenkinek. Tudtam, miért kell ott lennem. Érti, ugye? Kiitta a maradék kávét, aztán az üres csészét visszatette a kistányérra. Amikor legközelebb rám

pillantott, ismét mosolygott. - Itt legalább elég jó a kávé. A sitten ez is rémes volt. És akár bort is ihatok a vacsorához, ha éppen kedvem szottyan. Ezen elgondolkodott, aztán ismét rám pillantott. - Látom, felzaklatja, amit mondtam. Sajnálom, nem akartam. Bocsásson meg. - lehajtotta a fejét, és sokáig nem emelte fel ismét. Jogi egyetemet végeztem, és aláírtam egy nyilatkozatot, amikor felvettek a programba. A jogaimról és a megállapodásban vállalt kötelezettségeimről hosszú oldalakon át olvashattam. Most azonban kétségbeesetten törtem a fejem, miféle korlátozások vonatkoztak ebben arra, hogy kapcsolatba léphetek-e a program más résztvevőivel. Egyre sem emlékeztem fejből, de most döbbentem rá, hogy ezek szerint akkor sem olvastam el elég figyelmesen, amikor aláírtam. Egészen máshol jártam akkor gondolatban. És persze, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is sor kerülhet egy ilyen beszélgetésre. Jobb ötlet híján tőle kérdeztem meg: - Szabad ezt nekünk, Carl? Carl Luppo szemlátomást élvezte a helyzetet És egész idő alatt sokkal fesztelenebbül viselkedett, mint én. - Mit? Üldögélni egy teaházban és beszélgetni valakivel? Kávét inni, vagy teázni? Azt hiszem, nincs ebben semmi kivetnivaló. Igaz, eléggé eszement szabályok vannak a szerződésünkben, de semmi olyasmi, ami ezt megtiltaná. Elhallgatott, aztán pajkosan megcsillant a szeme. - Nos, az az igazság, ezt nyilván a biztonsági szabályok súlyos megszegésének minősítenék. Már ha tudnának róla. Azt hiszem, útilaput kötnének a talpunkra abban a minutumban. De távol álljon tőlem, hogy ekkora kockázatnak tegyem ki önt. Ha úgy gondolja, akár ebben a pillanatban felállók és távozom. Mondja meg nyugodtan, ha ezt szeretné. Megértem az érveit, anélkül, hogy kimondaná őket. Elmegyek. Mintha itt sem lettem volna. Valami szöget ütött a fejemben. - Hogy érti azt, hogy útilaput kötnek a talpunkra? - A megállapodást bármikor felmondhatják. Mint ahogy mi is, persze. Ha úgy találják, megsértettük az egyik alapszabályt, ez jogukban áll. Most kezdtem csak felocsúdni az eddigi zsibbadt kábulatból. - Azt hiszem, már azzal is sokat kockáztatott, hogy követett engem idáig. - Lehet, de ez engem nem érdekel. Arra gondoltam, megéri. De ön dönt, nem én. Mint mondtam, ha azt szeretné, most rögtön elmegyek. És soha nem is láttuk egymást. Ekkor végleg elveszítettem a kényes egyensúlyt, amelyet úgy éreztem, már-már sikerült megtalálnom. Igyekeztem pókerarccal folytatni a beszélgetést. - Szóval semmiféle körülmények között sem árulja el Kriciaknak, hogy találkoztunk? Úgy mosolygott rám, mintha most döbbent volna rá, hogy egy őrülttel van dolga. - Micsoda? Most viccel, ugye? - Hát persze - visszakoztam nyomban. Én mindig is rendes kislány voltam. Világéletemben betartottam a játékszabályokat. De most, hogy a szövetségi tanúvédelmi program résztvevőjeként egy másik sorstársammal üldögéljek itt, egy nyilvános helyen, abban a biztos tudatban, hogy ezzel óriási kockázatot vállalok. Nos, féltem,

igen, elismerem, féltem. Féltettem. Mit is? A biztonságot, amelyet még meg sem kaptam a programtól. De egy másik érzés is motoszkált bennem ekkor. Megéreztem a helyzetben rejlő lehetőséget: hogy beszélgethetek valakivel, aki ha csak néhány lépéssel is, de előrébb jár nálam. Tud mindenről, aminek én még csak eztán nézek elébe. - Elárulná, hogyan talált rám, Mr. Luppo? - kérdeztem végül. - Szólítson Carlnak, kérem. De jó kérdés, Peyton, nagyon jó kérdés. Ebből is látom, milyen sokat gondolkodik a helyzetén. Ha továbbra is részt akar venni a programban, és ráadásul életben is szeretne maradni, akkor ez a legfontosabb. Gondolkodni, folyton, mindenről. Tudja, Peyton, eltűnni nem olyan egyszerű, mint gondolná az ember. Kitért a válaszadás elől. - Nos, hogy talált rám? - kérdeztem ismét, hajthatatlanul. Jó ideig hallgatott, csak aztán válaszolt. Ismét egy kis kitérővel kezdte. - Tudja, én már nem sokat várok az emberektől. Régen persze másként voltam ezzel is. Mára ezt is megszoktam. Tisztelet, hűség, szolidaritás - fontosak voltak a számomra. És az őszinteség is, persze. Ki nem állhattam azokat, akik köntörfalaztak. Tudja, Kriciakon rögtön láttam, hogy nem egyenes ember. Próbáltam kideríteni, mégis mire számíthatok. Néhány napig követtem őt, amikor azt mondta, nincs ideje rám. Kiderült, hogy ilyenkor önnel volt megbeszélése. Követtem akkor is, amikor dr. Gregoryhoz mentek. És hát összeállt a fejemben a kép. Én is oda járok néha. Igaz, ritkábban, mint ön. De logikából mindig is jó voltam az iskolában. Azzal, amit Kriciakról mondott, bogarat tett a fülembe. - Nem biztos, hogy jól értem, Carl. Miért volt szüksége arra, hogy lenyomozza Kriciakot? Hiszen ő azért van, hogy segítsen nekünk, nem? Ez a feladata a programban. - Majd meglátja - felelte Luppo. - Van, akinek valóban az a dolga, hogy segítsen nekünk. De vannak, akiknek más a küldetésük. Hogy mi? Szerintem az, hogy kigolyózzanak egyeseket a programból. - Micsoda?! Közelebb hajolt hozzám, és az eddiginél is bizalmasabb hangon folytatta: - Igen, jól hallotta, Peyton Francis. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Vannak, akik úgy viselkednek velünk, mintha legalábbis rokonok lennénk. Szülők, gyerekek, testvérek. Mások meg. Az hozza izgalomba őket, ha látják, hogy végre valamiben kudarcot vallottunk. Árgus szemekkel figyelik, mikor szúrunk el valamit. Követnek minket, lehallgatják a telefonbeszélgetéseinket, tesztelik a türelmünket, és lecsapnak ránk, ha a legkisebb hibát is elkövettük. Jaj annak, aki megszegi a biztonsági előírásokat! És nyomban megírják rólunk a jelentést Washingtonnak. Akit bemártanak, az pedig megnézheti magát. Szóval higgye el nekem, Peyton Francis, ott vagyunk, ahol a part szakad. Lobogtathatjuk a szerződésünket az orruk előtt. - És sikerült rájönnie valamire azóta, hogy követte Kriciakot? - kérdeztem. Ismét mosolygott. - Jó kérdés, Peyton Francis, nagyon jó kérdés! Talán, ha mi ketten összefogunk, mindkettőnknek sikerülhet végigpedálozni a programot. Túlélés, Peyton, mi a túlélésre játszunk. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de hamar kinyitotta. - Nos, a válasz a kérdésére. Még nem tudtam eldönteni, hogy őszinte volt-e hozzám Kriciak. Egy ideig biztosan az volt. De még nincs elég információ a birtokomban ahhoz, hogy eldöntsem. Hogy pálcát törjek fölötte.

Így találkoztam hát Carl Luppóval. Minden mozdulata joviális volt, és azt sugallta, hogy ő is a jóindulatú ismerősök közé tartozik. És ugyanakkor még jobban felerősödtek bennem a félelmeim azóta, hogy ő belépett az életembe. Ébresztő!

7. Mindaz, amit a szervezett bűnözésről tudtam, Al Pacinótól, Robert De Nirótól és Robert Duvalltól tanultam meg. És amikor Carl Luppóval megismerkedtem, azonnal tudtam, hogy a filmekből szerzett ismereteimmel semmire sem megyek. Első ránézésre ugyanis kifejezetten kellemes fickónak tűnt, és nagy meglepetésemre később sem kellett csalódnom benne. Miután együtt teáztunk-kávéztunk a Dushanbe teaházban, úgy éreztem, mintha egy távoli rokonom, mondjuk, a nagybátyám lenne, akivel hosszú idő után találkoztam ismét. Az volt a benyomásom róla, mintha lennének gyermekei - olyan igazi családapás gesztusokat tett, atyáskodóan beszélt velem, és ez teljesen természetesnek tűnt tőle. És azt is éreztem, hogy akár késő éjszakába nyúlóan gond nélkül elbeszélgethetnék vele kettesben, akár itt, a teaházban is, a jó meleg italt kortyolgatva. De nem így történt - mennem kellett dolgozni. Amikor eljött az idő, elbúcsúztam tőle, mire ő előzékenyen felállt, kezet fogtunk, aztán elindultam az étterem felé. Az utolsó mondata, amelyet hozzám intézett, ez volt: - Jó lenne, ha máskor is találkozhatnánk. Ez váratlanul ért. Az egy dolog, hogy most úgyszólván véletlenül összeakadtam vele, de hogy legközelebb tudatosan szegjem meg a program legalapvetőbb biztonsági előírásait. Nos, ez egészen más. Ezt alaposabban is át kell gondolnom. Vajon megéri a kockázatot? Ott és akkor úgy éreztem, túl sok vesztenivalóm van, ezért nem válaszoltam, csak ennyit mondtam: - Érdekelne valami, Carl. Honnan tudja, hogy nem szoktam találkozni Ron Kriciakkal is? Mondjuk, épp egy ilyen helyen, mint ez a teaház. - Ugyan már, hiszen Ron sohasem randevúzna a program egyetlen résztvevőjével sem egy nyilvános helyen. Egy étteremben vagy teaházban végképp nem. Ez nem az ő stílusa, ö különben is túlságosan türelmetlen ahhoz, hogy hosszasan elüldögéljen egy csésze tea mellett, és nyugodtan beszélgessen valakivel. Ez nem tűnt fel önnek? Pedig úgy vettem észre, jó megfigyelő. Persze, én is beláttam, igaza volt abban, amit Ronról mondott. Kitűnően ismeri az embereket. Ron korunk embere - ő pillanatok alatt elintézi, ami dolga akad. Senkire és semmire sem fecséreli az idejét. Nagyon emlékeztetett egy fiúra, akivel még egyetemista koromban jártam néhány hónapig. És utólag úgy látom, nem volt valami kellemes társaság. - Szeretném átgondolni ezt az egészet, Carl. Hogy ismét találkozzunk-e. Ugye, nem veszi zokon, ha nem válaszolok most azonnal? Talán. felhívom inkább, ha sikerült eldöntenem. Megvonta a vállát, de láttam rajta, hogy csalódást okoztam neki a válaszommal. - Persze, persze - dünnyögte végül. - Megadom a telefonszámomat. Gyorsan odafirkantotta a számla hátoldalára - ő fizette a cechet, készpénzzel -, és a kezembe nyomta. - Könnyen elér majd, mert sok időt töltök otthon - jegyezte meg panaszosan. Én is úgy éreztem, magányos lehet, és biztosan gyakran unatkozik is - erre következtettem az eddigiekből. Nyilván csak örül, ha végre akad valaki, akivel elütheti az idejét. Talán abban reménykedett, hogy én is megadom neki a számomat, de nekem persze eszem ágában sem volt. Mindazonáltal nem is

tagadhatom, megérintett a személyes hangvétel, a bizalmassága, az a meghittség, ahogyan beszélt velem. Még az atyáskodását sem éreztem lekezelőnek, pedig másoktól ritkán viseltem el. Csak épp most úgy voltam vele, nem szeretnék találkozni senkivel. Főleg nem olyasvalakivel, akiből ennyire sugárzik, hogy szüksége van rám. Most nem. Egyedül Landon a fontos a számomra. - Majd átgondolom - mondtam halkan. - Megígérem. Azzal zsebre vágtam a számlát, és oldalazva elléptem az asztal mellett, a kijárat felé. Majdnem visszafordultam az ajtóból, hogy egy biztató mosolyt küldjek felé búcsúzóul, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. És közben egyre csak azt hajtogattam magamban, nem szabad, és végül nem is tettem meg.

8. Ron Kriciak szombat reggel pár perccel nyolc után kereste telefonon dr. Gregoryt. Alan már talpon volt, a felesége, Lauren pedig jó félórája elment hazulról: a városba ment a szomszédjukkal, Adrienne-nel, hogy közösen vegyenek részt egy ottani jógafoglalkozáson. Ronnak eszébe sem jutott, hogy esetleg alkalmatlan időpontban zavarja Alant, vagy hogy akár fel is ébreszthette ezen a hét végi reggelen. Nem sokat teketóriázott, azonnal a tárgyra tért. - Mondd csak, nem tervezted, hogy ma elmégy biciklizni? Alan tényleg gondolt erre, mert szép idő volt, és hiányzott is neki a mozgás, csak éppen nem számolt azzal, hogy társasággal kerekezzen ki. Általában egyedül szeretett bringázni, a maga tempójában. - Nem, nem mondhatnám, Ron. De talán mégis. Úgy nézem, elég szép napra ébredtünk. Ha délután is ilyen marad az idő, akkor talán lehet róla szó. - Délutánra állítólag feltámad a szél. Tegnap Wondervu környékén már hetven mérföld per órás vihar tombolt - mondta Ron. - Azt hiszem, csak délelőtt lesz megfelelő az idő a kerekezéshez. - És ez azt jelenti, tekintsem meghívásnak? Menjünk együtt bringázni? - Nem lenne rossz. Arra gondoltam, talán közben beszélgethetnénk az új pácienseidről. És közben mi is jobban megismerhetnénk egymást. Végtére is együtt fogunk dolgozni. Van valami bevált útvonalad a környéketeken? Én úgy másfél-két órát szeretnék kerekezni ma. - Milyen terepre gondoltál? Lehet benne kaptató is? - kérdezte Alan. - Nem, ha nem muszáj, akkor ne. Ma nem, inkább csak sík terepen, ha lehet. Alant most már határozottan érdekelte, mi lehet az, amit kerékpározás közben szeretne megbeszélni vele Ron - akár az új páciensekkel kapcsolatban, akár más témáról. - A szerződés, amelyet aláírtam nálatok, eléggé szűkszavú e tekintetben, Ron. De ha jól sejtem, szigorúan tilos bárkinek is elmondanom, mit tudtam meg tőlük a terápia során. Úgyhogy erről semmit sem mondhatok neked, még akkor sem, ha most négyszemközt leszünk. Ron nyomban hárította az ellenvetését. - Tisztában vagyok vele - felelte. Aztán fordított a beszélgetés fonalán. - Szóval van valami ötleted, merrefelé induljunk? - Persze, van jó néhány bevált útvonal errefelé. Tudod, hol lakom? - Gondolom, Boulderben - hangzott az ironikus válasz. - De nem a városban, hanem attól egy kissé keletebbre. A 36-os út mentén, a hegy lábánál. - Egyik barátom is arrafelé lakik. Majd felrakom a bringát a kocsira, aztán leparkolok nálatok. Mondd csak, hogyan is jutok el hozzátok? Alan részletes útvonalleírást adott neki. Aztán megegyeztek abban, hogy Ron kilencre odamegy, és beszól érte. Alan idejét sem tudta, mikor beszélt utoljára valakivel telefonon, aki

ilyen kimérten és rideg hangon szólt hozzá. Pedig a pályafutását akár hosszú távon is meghatározhatja, hogy jön ki Ronnal. Fontos, hogy megtalálja vele a közös hangot.

Kriciak a megbeszélt időpontnál úgy tíz perccel korábban érkezett. Alan az órájára pillantott, aztán kisietett a garázsba, ahol a biciklit tárolta. Ron utánaszólt: - Nyugalom, nem kell sietni. Alan annyira ingerült lett ettől a stílustól, hogy a legszívesebben lemondta volna az egész programot, de még idejében észbe kapott. Jól felfogott szakmai érdeke nem ezt diktálja, hiszen Teritől tudta: Kriciak mint regionális felügyelő, kulcsszerepet játszik a programban, így abban a munkában is, amelyet ő végez a megbízásukból. Ron kerékpárja csaknem vadonatúj volt - Serotta Legend Titán márkájú túraváltozat, amelyet gazdája saját igényeinek megfelelően ellátta még egy sor extrával, és így feljavítva, akár egy alig használt autó árát is megadták volna érte a piacon. Alan elismerően nyilatkozott róla, Ron pedig alaposan szemügyre vette Alan hároméves Specialized típusú bringáját, és azt mondta: - A tied is klassz gép. Nekem az első bringám volt ugyanilyen márkájú. A háztól az északra, majd nyugatra kanyarodó ösvényen indultak el, amely a szelíden lankás prérin, majd Boulder keleti külterületén, a mezőkön-réteken át vezetett a Sziklás-hegység felé. Úgy öt évvel ezelőtt még megművelt terület volt, és traktorok jártak rajta. Tejgazdaságok is működtek errefelé, mára mind megszűnt. Néha egy-egy terepjáró tévedt erre, de Alan biztos volt abban, hogy ilyen korán, főleg hétvégén szinte senkivel sem találkoznak majd útközben. Békésen kerekezgettek hol egymás mellett, hol egymás mögött, ahogy az ösvény szélessége és a terepviszonyok megengedték. Ilyenkor persze Alan haladt elöl. Amikor már jó ideje egymás mellett kerekeztek, Ron hirtelen - minden előzmény vagy bevezető nélkül - rákérdezett: - Mondd csak, gondolkodtál már azon, amit a barátunkról meséltem neked? - Melyikre gondolsz? - kérdezett vissza Alan. Hiszen Peyton Francisről és Carl Luppóról is konzultáltak korábban. - A nőre. Mi is a neve? Peyton. - Igen, igen - felelte Alan, de továbbra sem válaszolt Ron kérdésére. Egy ideig hallgattak, aztán ismét Ronon volt a sor. - Meddig is megyünk most? - Úgy gondoltam, ott a tisztás szélén megfordulunk - felelte Alan, és mutatta is, melyik pontra gondol. - Rendben. Az mennyi lehet még ide? - Pár mérföld talán. Még mielőtt elérnénk a Lyons helynévtáblát. Ron lehajolt, magához vette a kulacsát, és alaposan meghúzta. Miután megtörölte a száját, és a műanyag palackot visszatette a helyére, azt mondta: - Akkor ott megállunk egy kis időre. Ismét Alan mögött haladt, és a tisztás végéig szótlanul kerekeztek. Alan úgy érezte, Ron nem kifejezetten csapatjátékos - olyan határozottan utasította, éreztetve, hogy nem is kíváncsi a véleményére. - Rendben van, főnök, megértettem - dünnyögte Alan bosszúsan az orra alatt. Aztán arra gondolt, ez idáig nem sok jóval kecsegtette ez a rögtönzött kis kirándulás.

Miközben szótlanul kerekeztek a tisztás vége felé, Ron arra az anyagra gondolt, amelyet a két dossziéban adott át Alannek az új páciensekről, hogy olvassa el, mielőtt Teri Grady hivatalosan is ismerteti vele, mi is lesz a munkája a tanúvédelmi program szaktanácsadójaként. A Peytonról szóló dokumentáció talán érdekesebb volt - és nemcsak azért, mert Alan egy új emberrel ismerkedhetett meg: végtére is, ha rájött, kivel van dolga, aligha kell bemutatni neki az asszony történetét. Nagy vonalakban legalábbis már ismerheti a hírekből, feltéve persze, hogy jó a memóriája. Ám ahhoz képest, ami a médiából kiderülhetett erről az asszonyról, a valóság más volt: Kirsten Lord élete pedig, főleg az utóbbi időben, maga a pokol. És a sajtó úgy bánt vele, ahogy bárki mással: felkapták, három napig tartó csodának tekintették, aztán visszaejtették a hétköznapokba. Azóta, hogy nyíltan megfenyegették a bíróságon, majd az utcán fényes nappal agyonlőtték a férjét a szeme láttára, szinte semmit sem lehetett hallani róla. Eltűnt az emberek szeme elől. A dossziéban mellékelték a New Orleans-i sajtóban megjelent, róla szóló cikkeket, és egy hírműsor szövegkönyvének idevonatkozó részleteit is az AP hírügynökség jóvoltából. A korábbi újságkivágások arról szóltak, hogy az asszony nyíltan bírálta a tanúvédelmi programot, és minden létező fórumot felhasznált erre a célra. De ez még jóval Ernesto Castro letartóztatása előtt történt. Akkoriban több helyi újság is cikkezett róla, mígnem felfigyelt rá a New York Times is, amely rögtön egy egész oldalt szentelt a témának. És innentől egyenes út vezetett az országos hírnévhez: előbb Larry King talk-show-jában szerepelt vendégként, legutóbb pedig Mat Lauer hívta meg a Today című aktuális hírmagazin műsorba, hogy interjút készítsen vele. És aztán a People magazinból sem maradhatott ki persze. A magazin egyetlen fotót hozott le róla: egy fehér kiskutyával az ölében örökítették meg rajta Kirsten Lordot. A sajtócikkek túlnyomó többsége azonban nem akkor, hanem azt követően jelent meg róla, hogy Ernesto Castro megfenyegette őt a bíróságon, majd nem sokkal ezután meggyilkolták az asszony férjét. És mind a civil, mind pedig a szakmai közvélemény azóta is megosztott volt, ha szóba került a története. Ellentmondásosnak tartották a fellépését, a tanúvédelmi program kapcsán időről időre fellángoltak a viták, újra és újra elhangzottak az érvek és ellenérvek, a kérdéseket helyi és szövetségi szinten is tárgyalták. Az ügyészségek és a tanúvédelmi programokat működtető szervezetek hol egymással, hol a regionális és állami hatóságokkal vitatkoztak arról, melyikük a legalkalmasabb arra, hogy védelmébe vegye Kirstent. Mert ugyan ki szavatolhatná anya és leánya biztonságát ezek után? Főleg annak ismeretében, hogy Castro fenyegetése nem egyszeres, hanem akár többszörös bosszút - azaz újabb és újabb gyilkosságokat - is jelenthet, már amennyiben beváltja persze a bíróság előtt megfogalmazott ígéretét. És mint erről azóta megbizonyosodhattak, Castrónak tényleg megvoltak a megfelelő kapcsolatai ahhoz, hogy ne csak a levegőbe beszéljen.

Alan jelezte Ronnak, hogy áttérnek a másik ösvényre a nagy kanyar után, és ekkor már egészen közel jártak a tisztás végéhez. Gondolta, a bokros részhez érve megáll egy pillanatra, hogy könnyítsen magán. Amikor közölte ezt a szándékát Ronnal, az nagy meglepetésére azt mondta: Hadd menjek én először. Már majd szétpattan a hólyagom.

Alannek a szája is tátva maradt az újabb szemtelenség hallatán. És tűnődve nézett Ron után, aki meg sem várta, hogy válaszoljon: nyomban lepattant a kerékpárról, és máris eltűnt az erdősávot szegélyező cserjék, bokrok sűrűjében. Néhány perc múlva, miután Alan is elvégezte dolgát a bokrok jótékony takarásában, és visszament a kerékpárjához, Ron épp a nyomást ellenőrizte a kerékben. Alannek így várnia kellett rá. - Láttad a tegnap esti híradót? - kérdezte Ron, akinek fel sem tűnt, hogy milyen otrombán viselkedett újfent. - Igen - felelte Alan, de hiába törte a fejét, fogalma sem volt, mi lehetett az a tegnapi hírcsokorból, ami felkeltette Ron érdeklődését. - Akkor azt is tudod, mi történt New Yorkban? A La Cosa Nostra bejelentette a tárgyaláson, hogy fellebbezésért folyamodnak. Alan tétova arckifejezését látva megkérdezte: - Mondd csak, figyelemmel kíséred te egyáltalán ezt az ügyet? - Nem mondhatnám - felelte Alan kelletlenül. Nem tetszett neki, hogy Ron megrovó pillantás kíséretében szegezte neki ezt a kérdést. - A mi Carl barátunk miatt kerültek a képbe. Ebben az ügyben ő is érintett. - Azt hittem, Carl. - Alan még idejében elnyelte a mondatot. - Nem tudtam, hogy ezért kellett elutaznia. Alan most kis híján elárult valami olyasmit Carl Luppóról, amivel megszegte volna az orvosi titoktartási kötelezettséget. Természetesen nem feltételezte Ronról, hogy nem tudja, hová utazott Carl Luppo tanúskodni az előző héten, de úgy gondolta, jobb az óvatosság. - Miért, mit mondott neked Carl, mégis hová utazik? Ezek a fickók notórius hazudozók nevetett Ron, és várta Alan válaszát. Egy ideig hallgatott, aztán, mivel hiába várt, azt kérdezte: És te most mitévő leszel? Alan megvonta a vállát. Fogalma sem volt, mire érti ezt Ron. - A tanúvallomása alapján tartják előzetesben ezt a New York-i fickót. Egy újabb maffiaügy. Ugye, megmondtam, hogy vigyázni kell ezzel a Carllal? Mert ha eddig maffiakörökben forgolódott, eztán még inkább úgy lesz. Alan furcsa mód úgy érezte, mintha Ron kifejezetten büszke lenne Carl Luppóra. Ekkor utolérte őket egy terepjáró. Ron úgy nézett a sofőrre, egy fiatal nőre, mintha ismernék egymást - mintha azt akarná kérdezni tőle, hogy nincs-e kedve randevúzni vele péntek este. Miután a kocsi továbbhajtott, Ron leszállt, és árnyékos helyre tolta a biciklijét. Alan is követte a példáját. - Carl nem kispályás figura - mondta Ron, miközben a homlokát törölgette. - Ravaszabb, mint a sokévi átlag. A többség ugyanis, mit is mondjak rájuk, hogy senkit se sértsek meg ezzel? Szóval meglehetősen tompa agyúak. De Carl egészen más. Bár élete java részét magas rangú katonatisztként élte le, mindmáig megvan a magához való esze. - Valóban? - kérdezte Alan jobb híján, mert más nem jutott eszébe. - Pedig nem mondhatnám, hogy különösebben iskolázott lenne a fickó. Talán a katonai főiskolát elvégezte, de nem is ez a lényeg. Amúgy az élethez kiváló intelligenciája van. Igazi életművész. Azt hiszem, könnyebben boldogulsz majd vele, ha ezt jól az eszedbe vésed. A hangsúlyából ítélve Alan úgy érezte, Ron ezzel lezártnak tekinti a témát. Ő viszont szívesen

vette volna, ha folytatja, amit elkezdett. - Gondolom, ez a fajta természetes intelligencia segít Carlnak abban is, hogy könnyen beilleszkedjen a tanúvédelmi programba - jegyezte meg kissé provokatívan. - Tévedsz - felelte Ron, és köpött egy nagyot. Telement az orra és a szája porral, amit az őket imént megelőzött autó kavart fel. - A tapasztalat azt mutatja, a védett tanúk közül elsősorban azok illeszkednek be a legjobban, akik ránk bízzák magukat. Meghagyják nekünk, hogy gondolkodjunk helyettük. Főleg eleinte fontos ez. De Carl nem ilyen, neki egészen más a stílusa, ö mindig a saját feje után megy. Az akarata a legfontosabb, az, amit egyszer a fejébe vett. A félelmei, a fenntartásai, az érzelmei csak ezután jönnek. A klienseink többségével épp fordított a helyzet. Elsősorban félnek, és csak ha sikerül leküzdeniük magukban a félelmet, akkor cselekednek. A többség sohasem jut el idáig. Úgy szokták megfogalmazni, megbénítja őket a félelem. Carlt azonban nem ilyen fából faragták. Ő nem ismer félelmet. És csökönyös, mint a szamár. Amit egyszer a fejébe vesz, azt véghezviszi - bármilyen áron is. Ezért olyan nehéz kezelni őt. Alan érezte, hogy Ron szeretné hallani a véleményét ezzel kapcsolatban. Arra gondolt, ezek a tulajdonságok nagy segítségére lehettek Carlnak abban, hogy a civil életben boldoguljon. De hogy itt, a programban mire megy mindezzel, az nagyon is kérdéses. Végül csak ennyit mondott: - Jó, majd igyekszem fejben tartani ezt is. - És Peyton. sok tekintetben hasonlít hozzá - folytatta Ron. - ö is jóval intelligensebb az átlagnál. És tökéletesen tisztában van a képességeivel. Csakúgy, mint Carl Luppo. Ami még ennél is nagyobb baj, az az, hogy Peyton nem bízik bennünk. Az előzményeket te is ismered, ugye? Ettől csak még nehezebb lesz a dolgunk vele. Alannek feltűnt, hogy Ron úgy beszél kettejükről, mintha egy oldalon állnának - szemben a kliensekkel. Vajon mi késztette arra, hogy hirtelen többes szám első személyben kezdjen beszélni róluk? - Mit is mondtál az imént, Ron? Kiben nem bízik? - A programban. Bennünk. Vagy lehet, hogy csak bennem nem? Ezt még nem tudtam eldönteni felelte Ron tűnődve. - Azt hiszem, ez főleg azért van, mert ő sokkal többet tud a programról, mint a többi kliens. Carlt is beleértve. És sokkal régebbről ismeri a helyzetet. Sok kellemetlensége volt már a tanúvédelmi programok hiányosságai miatt. Le kell küzdenie a fenntartásait, a negatív tapasztalatok emlékét. Hiszen a helyzetet az is bonyolítja, hogy a férjét épp olyasvalaki ölette meg, aki ugyanebben a programban vett részt. És aztán megpróbálták elrabolni a kislányát, pedig akkor már a tanúvédelmi program résztvevői voltak. Pokoli érzés lehet ebben a tudatban folytatni a bujkálást, főleg egy kisgyermekkel. - Távolról sem működik tökéletesen a program - ismerte el Ron. - De azt hiszem, a körülményekhez képest egészen jó hatásfokkal dolgozunk. És mi mindannyian, kivétel nélkül mindent elkövetünk a pártfogoltjaink biztonsága érdekében. De azért ne feledjük, hogy a védett tanúk sem tökéletesek. Sőt! Alan ezt az érvelést cinikusnak és túlzónak érezte, ám látta Ronon, hogy ő nagyon is komolyan gondolta, amit mondott. Alan szinte fapofával hallgatta végig, és úgy döntött, továbbra sem osztja meg a véleményét Ronnal erről a kérdésről. - Tudod - folytatta Ron tűnődve -, jó lenne, ha tudnál segíteni neki abban, hogy leküzdje a velünk kapcsolatos ellenérzéseit. Egyikünknek sem jó az, ha ő eleve nem bízik bennünk.

A közelben magasló kékes színű hegyeket fürkészte, miközben ezt mondta. Alan úgy érezte, gondolatban valahol messze jár innen. Ő pedig azon törte a fejét, mit is akar tőle Ron ezzel a beszélgetéssel. Tulajdonképpen beleszólni abba, hogyan folytatja Peyton és Carl terápiáját? Óvatosnak kell lennie Ronnal, ezt már első pillanattól fogva határozottan érezte. - Igazán? És miért nem jó ez? - kérdezte ironikusan, provokálva, hogy ismét szólásra késztesse Ront. - Nem viccelek, ember - horkant fel Ron. - Nem is úgy gondoltam. Csak nem értem, miért vársz el ilyesmit tőlem. Ron elnevette magát, és megveregette Alan vállát - mintha régi jó barátok lennének. - Végtére is ez a szakmád, vagy nem? Nem tudom, hogyan kellene elérned nála, hogy bízzon bennünk, de ez nem is az én gondom. Főjön miatta a te fejed, pajtás! Alan egyre nehezebben viselte ezt a bizalmaskodó hangnemet. - Engem csak az izgat, hogy ha nem fogad el engem mint programvezetőt, és nem vár, illetve nem is fogad el tőlem tanácsot, segítséget, akkor nem sok jóra számíthatunk. Jobban kellene, hogy számítson ránk, és. igen, hogy függjön tőlünk. Ne érts félre, ez nem azonos a kiszolgáltatottsággal. A védett tanúnak eleinte legalábbis úgy kellene rám néznie, mintha én lennék az atyaisten. Peyton persze egészen más. Az az érzésem, titkol előlünk valamit. És attól félek, ha ez olyasmi, ami esetleg veszélyre figyelmeztethet, olyan jel, amelyre oda kellene figyelnünk, akkor éppen ő akadályoz meg minket abban, hogy észrevegyük. Peyton a saját érdeke ellen dolgozik, és ez nagy baj. Nemcsak ránk nézve az. És persze, eléggé megnehezíti a helyzetemet. Azt hiszem, a mi kapcsolatunk esetében kulcskérdés a bizalom. Ha ez nincs meg, akkor eleve kudarcra ítélt a vállalkozásunk. Még akkor is így van ez, ha az asszony előélete számos okot ad erre a viselkedésre. Megértem én őt, csak meg kell értetnünk vele, hogy így semmire sem megyünk. A programnak pedig épp egy ilyen fiaskó hiányzik még. Alan egyelőre nem találta a választ, úgyhogy inkább kérdezett helyette. - Arra gondolsz, Peyton attól tart, hogy a programon belül, vagyis közöttünk, vagy akár tanúk között is akad valaki, aki veszélyt jelent rá? Aki nem megvédeni akarja őt, hanem épp ellenkezőleg, bántani vagy kiszolgáltatni? Bosszút állni rajta azért, mert korábban bírálta a programot? Mert ezzel sértette valakinek az érdekeit, vagy éppenséggel veszélyeztette az egzisztenciáját? Ron ismét nyeregbe szállt, és felcsatolta a bukósisakját. - Sokan vannak, akiktől tarthat. Végtére is egyfajta kutyaszorítóba került. A kongresszuson kívül ő volt a legnagyobb hangú és a legvehemensebb kritikusunk. És az is igaz, hogy sokan veszítették el miatta az állásukat. A többségnek nyilván derékba tört ezzel a pályafutása. És jól látod, a mi szervezetünkön belül is sokan úgy érzik, ez a nő fölösleges kockázatnak és atrocitásoknak tette ki a munkatársainkat. Jó időre ellehetetlenítette a program működését. - Nem biztos, hogy jól értem, amit mondasz - jegyezte meg Alan kelletlenül. Komolyan gondolod, hogy jó oka lehet arra, hogy gyanakodjon ránk? Reális veszélye van annak, hogy akad köztünk valaki, aki ártani akar neki? - Nem tudhatom, de nem is zárhatom ki ennek a lehetőségét. Biztos, hogy vannak közöttünk, akik egy könnycseppet sem hullatnának érte, még ha a legrosszabb történne is vele. Vagy ha olyasmit tenne, amivel kizárja magát a programból. Ha például megszegi a biztonsági

előírásainkat. Alan szerette volna kitalálni Ron mögöttes gondolatait, de elég nehéz volt a dolga - a sötét napszemüvegen keresztül ráadásul még a tekintetét sem láthatta most. - Annak alapján, amit most elmondtál nekem, Ron, úgy látom, Peytonnak minden oka megvan arra, hogy ne bízzon bennünk. - Azért nem olyan rossz a helyzet. Azok a munkatársaink, akik eleve ellenezték, hogy a nő részt vehessen a tanúvédelmi programunkban, nem tudják, hol tartózkodik ez idő szerint. Különleges státust biztosítottunk Peytonnak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan tudják róla az országban, hogy melyik államban lakik. Minden információ, ami vele kapcsolatos, szigorúan titkos. Ezzel ő is tisztában van, de ettől függetlenül is nagyon óvatos, ami az ő helyzetében tökéletesen érthető. De nincs más választása: bíznia kell bennem. Mint ahogy neked is. Na, akkor mi lesz? Megyünk, vagy maradunk? Meg sem várva a választ, elindult délkelet felé. Alant most már meg sem lepte, hogy így történt. Szótlanul nyeregbe szállt hát, és követte Ront. Közben pedig arra gondolt, ezt nyugodtan megbeszélhették volna telefonon is. Ugyan mi szükség volt erre a nagy felhajtásra?

HARMADIK FEJEZET Khalid

1. Mindössze

néhány nappal azt követően, hogy először találkoztam vele, érdekes következtetésre jutottam Carl Luppóval kapcsolatban. Úgy éreztem, az, ahogyan akkor viselkedtem vele, elsősorban nem is neki szólt: inkább azok az érzéseim, kétségeim és indulataim irányítottak, amelyek a tanúvédelmi programhoz fűződnek, nem pedig az, hogy mit is gondolok erről a rovott múltú emberről. A szervezett bűnözéssel én is csak nemrég, Mario Puzo révén kerültem kapcsolatba, és ma sem tudok többet róla, mint az átlagember, aki legfeljebb a filmekből ismerheti ezt a bizarr, titokzatos világot. A WlTSEC elnevezésű tanúvédelmi programmal viszont, melynek azóta magam is alanya lettem, egészen más volt a helyzet: elejétől fogva figyelemmel kísértem ugyanis a történetét, a működését, és ez még akkor kezdődött, amikor New Orleansban éltem, és az államügyészségen dolgoztam. Elismerem, eleve voltak bizonyos fenntartásaim általában a tanúvédelmi programokkal kapcsolatban, amelynek már az alapelveivel sem értettem egyet, és ez csak tovább fokozódott, amikor először találkoztam személyesen is olyan tanúval, akit úgynevezett szövetségi védelemben részesítettek. Ezt az illetőt Billy Fosternek hívták, és, hogy úgy mondjam, tipikus módon került a programba. Az előélete szinte predesztinálta erre a sorsra. Afféle baleknak számított, aki egy szép napon egy Wayne Simkin nevű drogdíler mellé szegődött. Ez a Simkin sohasem állott kispályás bűnöző hírében, sőt: ifjúkorától fogva Nevada állami börtöneit járta, miután időről időre lebukott egyegy kereskedelmi mennyiségű kábítószer-szállítmánnyal. Utoljára egy civil ruhás rendőr buktatta le Renóban, szintén drogkereskedésért. Amint újra sittre került, Wayne taktikázni kezdett, és felajánlotta szolgálatait a hatóságoknak: vagyis azt, hogy amennyiben megfelelő személyi védelmet biztosítanak a számára odabent, majd később, szabadulása után a kinti életben is, úgy hajlandó bizonyos hasznos információkkal szolgálni egykori drogkereskedő társairól. Az adatok, amelyekkel Wayne ily módon segítette a különleges kábszercsoport munkáját ekkoriban, elég értékeseknek és megbízhatóknak bizonyultak ahhoz, hogy a fickó kiérdemelje a nyomozóhatóságok bizalmát, és fáradozásait azzal jutalmazták, hogy felajánlották neki a soha vissza nem térő lehetőséget: részt vehet a WITSEC elnevezésű tanúvédelmi programban, amelyről úgy tartották, a legjobb és leghatékonyabb az összes létező közül. Amint igent mondott, megküldték neki a Louisianába szóló repülőjegyet, és persze, új személyazonosságot is kapott. Akkortól fogva Billy Foster néven futott. Hamarosan állást is szereztek neki új lakóhelye közelében, így egy mirelitárut gyártó cég sofőrje lett. Alig telt el öt-hat hónap, Billyt ismét letartóztatták - immáron New Orleansban: egy forró augusztusi nap éjszakáján történt mindez, a francia negyedben. Billyt azzal gyanúsították ekkor, hogy megkéselt egy helyi drogdílert, bizonyos Armando Jonest. Billy Foster jogos önvédelemre hivatkozott. Amikor ujjlenyomatot vettek tőle, és az adataival együtt ezeket betáplálták a számítógépbe, az kidobta a korábbi, hasonló eseteket is. Így tűnt fel az

egyik nyomozótisztnek, hogy Wayne Simkin immáron két alkalommal szintén jogos önvédelemre hivatkozott ugyanilyen késelési ügyek gyanúsítottjaként: az egyik Kaliforniában, a másik Nevada államban történt. A két korábbi eset és a mostani ügy feltűnő hasonlósága nyomán egyenes szál vezetett a WITSEC programhoz. Nekem véletlenül akadt a kezembe a Simkin/Foster-dosszié. Akkor még zöldfülűnek számítottam a szakmában, és mivel csak gyakornoki státusban voltam, nem igazán állt érdekemben, hogy bíráljam a tanúvédelmi programot. Én mégis megtettem, méghozzá nem is akármilyen fórumon, hanem a főnököm, a New Orleans-i államügyész jelenlétében, egy nagy szabású szakmai értekezleten. Az éles kritikával nagy feltűnést keltettem: nyíltan megkérdőjeleztem ugyanis a szövetségi program egész stratégiáját és alapelveit, amelyek lehetővé teszik a Billy Foster-féle többszörösen visszaeső bűnözőknek, hogy beilleszkedjenek a békés civil közösségekbe, mit sem törődve azzal, hogy valójában kit is szabadítanak rá a gyanútlan polgárokra. Egyik kollégám azzal az ellenérvvel állt elő, hogy a legutóbbi késelés áldozata, ez a bizonyos Armando Jones sem volt az a kifejezetten törvénytisztelő állampolgár. Én persze cseppet sem hatódtam meg ettől, és továbbra is vitattam az ilyen programok létjogosultságát. Miután hamarosan rádöbbentem, hogy heves kirohanásommal egyedül maradtam a kollégák között, azt vártam, a főnököm is melléjük áll, és én megszégyenülve visszaballaghatok majd az íróasztalomhoz, vagy vehetem a kalapomat. De nem így történt. Az államügyésznek kifejezetten tetszett az ifjonti hév, a morális érzékenység, a lobogó szenvedély, amellyel rávetettem magam erre az ügyre, és gyorsan bekérette a számomra a tanúvédelmi programokban részt vevő másik öt tanú anyagát. Ennyien voltak ugyanis közöttük, akiket szintén letartóztattak az utóbbi néhány évben - tudniillik azóta, hogy tanúvédelemben részesültek. A főnököm kért fel arra, hogy legyek ennek a témának a specialistája, és minden tekintetben, minden lehetséges eszközzel támogatta ezt a munkámat. Ily módon hamarosan betekintést nyertem a WITSEC egész rendszerébe, filozófiájába és gyakorlatába egyaránt. Miután a legapróbb részletekről is megkaptam a szükséges információkat, kineveztek hivatalos kapcsolattartónak, aki az ügyészség és a tanúvédelmi program helyi vezetői között közvetített. Sikerült elérnem, hogy Wayne Simkint - azaz Billy Fostert - hamarosan bíróság elé állítsák, jóllehet, ő mindvégig azt hitte, hogy a WITSEC segítségével, annak égisze alatt sikerül ezt megúsznia. Neki legyen mondva, tévedett. Miközben telt-múlt az idő, lassacskán megromlott a kapcsolatom a WITSEC stábjával. Nem is csodálom, hiszen hamar rájöttek, hogy a program létét - közvetve pedig nyilván az alkalmazottak egzisztenciáját is - veszélyezteti, ha az ügy kirobban. Az egyik vezetőjük, aki sok tekintetben emlékeztetett Ron Kriciakra, és akkoriban ráadásul hasonló beosztásban is dolgozott, mint most ő, egyenesen a szemembe vágta, hogy így akarok karriert csinálni. Nem sokkal ez után a kongresszusi képviselőnk személyesen kért fel, hogy menjek el egy meghallgatásra: erre a kongresszusi bizottság előtt került sor, amelyet kifejezetten a WITSEC ellen felhozott vádpontok kivizsgálására hoztak létre. Ezt követően - mint az várható volt - a sajtó is felkapta a hírt: tucatszám kerestek meg különböző újságok, magazinok, szaklapok és folyóiratok újságírói, hogy meginterjúvoljanak erről a kérdésről. Aztán jött a CNN és a CNBC meghívása, aztán egy késő esti talk-show. Ezekről a szereplésekről a mai eszemmel már azt mondom, nem kellett volna elvállalnom a felkéréseket. De én akkor igent mondtam mindenre - az

ügy érdekében, és nem azért, mert szerettem volna országos hírnévre szert tenni. Ma már én is úgy látom, túl sokat szerepeltem a médiában, és így sokan joggal vélhették, hogy a szakmai érvényesülés vágya hajt. Íme, egy vidéki kislány, aki abban reménykedik, az ismertség garancia arra, hogy New Yorkba költözhessen, és kedvére válogathasson majd a zsírosnál zsírosabb állások között. Pedig, isten látja lelkem, sohasem voltak effajta ambícióim. A téma nem várt indulatokat gerjesztett. A WITSEC-et is mindig képviselte persze valaki a nyilvános vitákon, fórumokon. Kivétel nélkül minden alkalommal ugyanazt a férfit küldték ilyenkor, és az illető azzal a soványka érvvel próbálta menteni a mundér becsületét, hogy - a látszat ellenére - kitűnőek a statisztikáik, ami a program hatékonyságának fő bizonyítéka. Én pedig váltig hangsúlyoztam, a közbiztonságot tartom mindennél előrébb valónak, és azt sem felejtettem el megemlíteni, hogy iszonyatosan költséges ez a meglehetősen rossz hatékonysággal működő tanúvédelmi program, amelyet persze az adófizetők pénzelnek. Az erkölcstelenségről és felelőtlenségről már nem is beszélve - hiszen veszedelmes bűnözőket szabadítanak így rá a jóhiszemű, teljesen gyanútlan civilekre. Néhány hét múlva, mint az várható volt, lanyhulni kezdett az érdeklődés a téma iránt. Az emberek nyilván belefáradtak, vagy csak megunták, így aztán a média ostroma is alábbhagyott. És akkor lépett be az életembe Ernesto Castro. Azon a napon, amikor a bíróság előtt felém fordult, rám bökött a mutatóujjával, és azt sziszegte: - „Vésd jól az eszedbe! Ha engem meg/osztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni." Hogy minden szenvedéséért, sérelméért kétszeresen fogok bűnhődni? Azóta sem tudtam szabadulni ezektől a mondatoktól, amelyekből csak úgy sütött-sistergett a gyűlölet.

A harmadik pszichoterápiái foglalkozáson jártam már az új dokinál, amikor feltette a kérdést, amelyre réges-rég számítottam. - Ha egyszer ilyen jól ismeri a program hátulütőit, Peyton, akkor miért jutott eszébe, hogy személyesen is részt vegyen benne? - kérdezte ártatlan képpel. - Mert végtére is egészen jól csinálják, amit vállalnak - feleltem őszintén. - Nincs náluk jobb az Államokban. És mert mindazok után, ami Slaughterben történt velünk. nos, úgy éreztem, kötelességem, hogy a lehető legbiztonságosabb körülményeket teremtsem meg a lányomnak. És a legjobb feltételeket ehhez még mindig a WITSEC kínálja a magunkfajtának. Magam is meglepődtem, hogy Ernesto Castro emberei könnyűszerrel megtaláltak minket Louisianában. Hogy hogyan akadtak a nyomunkra, arról fogalmam sincsen, pedig épp eleget törtem rajta a fejem azóta is. De ez az incidens mindenesetre rádöbbentett, hogy egymagam képtelen vagyok megvédeni magunkat. Fel kellett adnom a partizánharcot. És akkor tudtam, hogy nem maradt más választásom, mint a WITSEC: Megkértem hát néhány barátomat, hogy segítsenek ebben. Járjanak közbe az érdekemben. És az államügyész szerencsére mellém állt. - De a lelke mélyén mégsem bízik a WITSEC-ben, ugye? - kérdezte dr. Gregory. Egy ideig gondolkodtam, csak aztán válaszoltam a kérdésére. - Nos, mindenesetre jobban bízom bennük, mint Ernesto Castróban. - És ez mit jelent, Peyton?

Már kezdtem kiismerni az új terapeuta stílusát. Ilyen szelíd-álszelíd kérdésekkel igyekezett a megfelelő irányba terelni - rábírni, hogy gondoljam át a következő lépést. Robertre emlékeztetett. A férjem sohasem erősködött, ha látta, hogy valami bánt, de magamtól nem beszéltem arról, mi a gond. Ilyenkor legfeljebb odalépett mellém, és magához ölelt, gyöngéden megcsókolta a fejem búbját, és beleszimatolt a hajamba. Ettől mindig megnyugodtam. És lám, most is, a kedves, atyáskodó gesztus emléke hatására melegség járt át. Sem a testem, sem a lelkem nem fázott többé. És persze, most is könnybe lábadt tőle a szemem, mint mindig, valahányszor csak eszembe jutottRobert általában pontosan tudta, mi az, amiről olyan konokul hallgatok, hogy szinte fájt. És persze, én is tudtam, hogy ő tudja. A házasságunk kitűnően működött: bizonyára azért, mert őt az isten is férjnek teremtette. Igaz, én sokszor szenvedtem a feleség szerepében. Dr. Gregory türelmesen várta a válaszomat. - Azt jelenti, amit jelent - mondtam végül, és csak a szemem sarkából figyeltem a pszichiáter reakcióját. Mintha azt vártam volna, hogy odalép hozzám, és átölel, mint Robert tette annak idején, aztán csókot nyom a fejemre, lehunyja a szemét, mélyen magába szívja a parfümöm illatát. Igen, nem bántam volna, ha megteszi. Nem én. Dr. Gregorynak azonban a szeme se rebbent, és meg se moccant, csak ennyit mondott: - Folytassa, Peyton. Benyúltam a táskámba, és elővettem egy nyalókát. Most egy cseresznye ízesítésűt választottam, bár ez szinte mellékes volt a számomra. Az utóbbi időben valahogy rákaptam a nyalókára. Egészen pontosan azóta, hogy a Galatoire előtt lemészárolták a férjemet. Korábban is szerettem ezt az édességet, de azóta naponta többet is elnyalogattam. Dr. Gregory biztosan többféle következtetést is levon majd ebből. Micsoda gyerekes szokás! De engem egyelőre nem érdekelt, mire jutott. A nyalóka szopogatása megnyugtatott - úgy, mint semmi más. - Vannak dolgok, amikről egyszerűen csak nem szeretek beszélni. Attól félek, ha hangosan kimondom, mire gondolok, megtörik valamilyen varázs - mondtam végül. - Lehet, persze, hogy ez hülyeség, de én akkor is így érzem. Lassan, elmélázva csomagoltam ki a nyalókát, aztán gombóccá gyűrtem a papírját, és tanácstalanul néztem. Mit csináljak vele? Az ujjaim között göngyölgettem egy ideig, hátha eszembe jut a megoldás. - És mit gondol, miért jó az, ha nem mondja ki hangosan egy ideig? - Nem tudom - feleltem őszintén. Hirtelen ingerült lettem, amit utáltam magamban. Landon is rühellte, ha ilyen hangulatban talált - akárcsak az apja. Talán ezért is szerettem a lányomat egyre jobban, napról napra. És szinte fájt, hogy éreztem, talán máris újabb veszély leselkedik ránk. - Talán. mert így nem kell szembesülnie azzal, hogy bennem sem bízik - mondta dr. Gregory. Ez a kijelentése őszintén meglepett. - Micsoda? - néztem rá a csodálkozástól elkerekedett szemmel. - Azt mondta, jobban bízik a programban, mint Ernesto Castróban. De ez nem valami nagy bók ránk nézve. Talán azért nem szeret beszélni erről, mert nem szívesen gondol bele ebbe, és nem szívesen osztja meg velem a véleményét. Tehát bennem sem bízik - vonta le a következtetést dr. Gregory. Nem kérdezte, hanem kijelentette. Olyan tényszerűen közölte ezt, mintha útbaigazítást kértem volna tőle a legközelebbi étteremhez, vagy csak a holnapi időjárás-előrejelzésből idézett volna

egy-két adatot. - Szóval úgy érzi, nem bízom önben? - kérdeztem idétlenül, a számban a nyalókával. Dr. Gregory kissé előrébb hajolt, és fészkelődött egy ideig a széken. - Egészen biztos vagyok abban, hogy nem bízik bennem, Peyton. Csak azt nem értem, miért esik ennyire nehezére bevallani, hogy így van. Igaza volt, ezt nyomban beláttam, de a világért sem mondtam volna ki. - Tudja, túlságosan nagy annak az esélye, hogy Ernesto Castro beváltja a fenyegetését. Vagyis bántani fog engem és Landont, esetleg meg is öl minket. Miközben annak az esélye, hogy a WITSEC-en belül akad valaki, akinek az útjában állunk, azt hiszem, jóval kisebb. A kockázat persze így is megvan. De lényegesen kisebb. Mielőtt eldöntöttem, hogy szövetségi védelmet kérek-e magunknak, alaposan mérlegeltem ezeket az esélyeket. Bár nem sok időm volt rá. - Nocsak, most hirtelen úgy döntött, mégis megbízik bennem? - kérdezte dr. Gregory.

Erre egy másik kérdéssel válaszoltam. - Nem ezt szerette volna elérni nálam, doki? Azt reméltem, igennel vagy nemmel válaszol erre a kérdésre, de nem. Inkább ő is kérdezett valamit: - Fontos magának, Peyton, hogy én mit szeretnék elérni?

Az aznapi terápiás foglalkozás véget ért, és én úgy jöttem el dr. Gregorytól, hogy egy szóval sem említettem neki a Carl Luppóval való találkozásomat. Mint ahogy arról sem beszéltem neki, milyen gyakran járok újabban a bankba, vagy ahogyan Khalid Grangerről is hallgattam. És be kell vallanom, dr. Gregorynak igaza volt. Azt hiszem, tényleg nem bíztam benne. És nemcsak benne. Ron Kriciakban sem bíztam, mert nem volt okom rá. Úgy éreztem, túl nagy a kockázat, Ron pedig. nos, eleve nem az a fickó, akiben valaha is megbíznék. Főleg nem ilyen körülmények közepette. Korábban, amikor még ügyészként dolgoztam, az ilyen típusú rendőröknek egy szavát sem hittem. Az első naptól fogva, hogy hivatalból foglalkozni kezdtem a tanúvédelmi programokkal, s ezen belül is a WITSEC-kel, úgy éreztem, az itteni stáb minden tagját ugyanabból a fából faragták. Eleve nem bíztam bennük.

Legnagyobb meglepetésemre Carl Luppo odakint várakozott az utcán, dr. Gregory rendelője előtt. Nem volt különösebben feltűnő jelenség - nem akart láthatatlan lenni, nem volt a karján felöltő, és nem lóbált reklámszatyrot a kezében, amelyben fegyvert rejtegethetett volna. Úgyhogy nem is tudom az okát, de tény, hogy nem örültem az újabb találkozásnak. - Ön talán a következő delikvens? - kérdeztem, dr. Gregory rendelője felé biccentve. Nem is lassítottam közben a lépteimet, határozottan igyekeztem a Pearl Street felé. Carl azonban nem a rendelőbe tartott, hanem csatlakozott hozzám. Nem volt különösebb célom, ahová igyekeztem volna, Landon ugyanis helyesírási versenyre készült az iskolában, egy délutáni különfoglalkozáson, így tudtam, hogy többórányi szabadidőt kell még elütnöm, mire hazajön. - A terápiára gondol? Nem, ma nem - mondta Carl Luppo. - Azért jöttem ide, hogy ismét láthassam. Hogy megkérdezzem, hogy van. Mert nem jelentkezett, és rég hallottam ön felől, ami

nyugtalanított. Carl Luppóval még annyira sem volt kedvem társalogni, mint az imént dr. Gregoryval. Bár ennek sem tudtam igazán az okát. Persze, nyilván Carl veszélyesebb kettejük közül. Ezért végül csak ennyit mondtam: - Tudja, Carl, azóta, hogy találkoztunk, nem hagy nyugton egy kérdés. Miért vesz részt ebben a programban? Lopva, épp csak a szemem sarkából figyeltem a reakcióját. A szokott vállvonogatással felelt, és csak kis idő múlva fogalmazta meg a választ: - Az életem java részét a La Cosa Nostra tagjaként éltem le. Gondolom, ezzel nem mondok újat magának. Nyilván lerí rólam, mintha a homlokomra lenne írva. Ezt nem én gondolom így, hanem egy korábbi terapeutám szájából hangzott el. Az a nő mondta, akit dr. Gregory helyettesít most. Azóta, hogy letartóztattak és sittre vágtak, sok minden történt velem. Megszegték a nekem tett ígéreteiket a régi barátaim. Vagyis azok, akiket a barátaimnak hittem. Muszáj volt lépnem valamit, a saját jól felfogott érdekemben. Ezért döntöttem úgy, hogy részt veszek a programban. Vádalkut kötöttem a nyomozóhatósággal. Tényszerűen beszélt, már-már közönyös hangon. Sem büszkeséget, sem megbánást nem éreztem ki belőle. Mintha egy közel két méter magas férfi lenne, és épp azt közölte volna velem, hogy szabad idejében leginkább kosárlabdázni szeret, olyan evidens volt, amit mondott. És az is, amivel folytatta: - Hiszen végtére is miből éltem én addig? Főleg gorillának szerződtettek. Személyi testőrnek, akinek a láttán kétszer is meggondolják az emberek, hogy mit tesznek. Megfélemlítésnek kellettem. És közben megesett, hogy el kellett tennem egy-két embert láb alól, aki a kliensemnek útjában volt. Igen, ezt tettem. Elismerem. Most mintha maga is meglepődött volna a tényeken. Mint aki hosszú álomból ocsúdik fel hirtelen. És engem ettől fogva még jobban nyugtalanított a közelsége. Mintha olyan ételt kellene megennem, amelytől undorodom - elég, ha csak ránézek. Eszem ágában sincs lenyelni, mert már a látványa is elég ahhoz, hogy öklendezni kezdjek. Carl Luppo azonban elismételte. - Igen, megöltem néhány embert. Micsoda?! Olyan érzésem volt, mintha csak egy mozifilm szereplőjének vallomását hallgatnám. Miközben én magam is csak egy színész vagyok. Ez nem lehet igaz, annyira képtelenség. Szerettem volna válaszolni neki, de egy szó sem jött ki a torkomon. Pedig általában könnyen és hamar megtalálom a hangot még a számomra teljesen idegen emberekkel is. Robert azt mondta, én vagyok a társaság szószólója. Ha vendégségbe mentünk, és hirtelen csönd támadt, mindig én voltam az, aki megtalálta a következő témát, és átlendítette a társalgást a holtponton. Most csak ennyit mondtam Carl Luppónak: - Nem, ezt igazán nem gondoltam volna magáról. Azt látom, hogy a megjelenése olyan. olaszos. Ha többet törtem volna rajta a fejem, akkor azt legalábbis biztosan gyanítottam volna, hogy valami köze lehet az alvilághoz. Észrevette, mit hallgattam el, és nyomban le is csapott rá. - És azt, hogy öltem már? Néha úgy érzem, ezt rögtön hozzá kellene tennem, amikor bemutatkozom valakinek. Rájöttem, az emberek később sokkal rosszabbul fogadják, mintha rögtön az elején kerek perec megmondom nekik. Neheztelnek rám, kerülik a társaságomat.

- Igen, azt hiszem, ez a természetes emberi reakció - jegyeztem meg. - Egyik barátom, Andrea ugyanígy van a herpeszeivel. Már az első ital mellett el szokta mondani az új barátjának, nehogy később, az ágyban kelljen bevallania. - És maga? Miért vesz részt ebben a programban? - kérdezte Carl Luppo kedélyesen, mintha a lehető leghétköznapibb témáról diskurálnánk. A Pearl Street egyik sarkán álltunk, várva, hogy zöldre váltson a lámpa, és átkelhessünk a zebrán. Valahogy ironikusnak éreztem a helyzetet: itt állok egy többszörös gyilkos mellett, türelmesen várva a szabad jelzésre, ahelyett, hogy fejvesztve menekülnék. Arra gondoltam, vajon Robert gyilkosa is így viselkedne-e hasonló helyzetben, mint Carl Luppo. Felfogtam persze, hogy ezzel a kérdéssel Carl valójában arról szeretné elterelni a figyelmemet, amit az imént mondott a maffiával való kapcsolatáról. És én hagytam, hogy így legyen. Zöldre váltott a jelzőlámpa, és átmentünk az utca túlsó oldalára. Próbáltam én is ugyanolyan közömbös, tárgyilagos hangnemben beszélni, mint ahogyan ő tette idáig. Elmeséltem neki, hogyan sikerült elkapni és letartóztatni Ernesto Castrót, aztán azt is, hogyan fenyegetett meg a bíróság előtt. És aztán azt is elmondtam Carlnak, miként kellett meghalnia a férjemnek, Robertnek. Hallgattam azonban arról a nőről, aki megpróbálta elrabolni a kislányomat Slaughterben, miközben ő a kertben focizott a barátnőjével. - Az, amit a férjével tettek, azt én csak így nevezném: kész öngyilkosság. Tudja, nagyon kockázatos vállalkozás valakit fényes nappal, a nyílt utcán, ilyen sok ember szeme láttára megölni. És szerintem csakis a drogosok között akadhat olyan, aki ilyen őrültségre képes. És ekkor megvetően kiköpött a járdára. - A drogosok senkit sem tisztelnek. Én sohasem öltem volna meg valakit a felesége szeme láttára. Soha. Ha tudtam, hogy a közelben van egy családtag vagy ismerős, akkor inkább lemondtam volna a munkáról. Összecsomagolok, odébbállok, vagy kivárom a megfelelő pillanatot. De ezek az új kábszeres fiúk. Olyanok, akár az állatok. Semmi sem szent nekik. A pénzért bármire képesek. Tudja, Peyton, minden megváltozott azóta, hogy a drog ilyen nagy mennyiségben érkezik az országba. Emlékszem még arra az időre, amikor tiszta volt az utca. Sajnos, elég vén vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mi a különbség. - De ezek szerint olyan embereket is megölt, akikről tudta, hogy van feleségük, családjuk? kérdeztem. Aztán magam is furcsállottam, hogy ennyire természetesen hangzik a számból egy ilyen kérdés. Talán, mert szerettem volna megérteni egy gyilkos lelkivilágát, az indítékait. Végtére is Carl Luppo szintén khakiszínű holmikat hordott. Ugyanúgy hangtompítós fegyverrel járkált az utcán, mint Robert gyilkosa, és több embert a halálba küldött már. - Igen - felelte. - Ez is előfordult. Ekkor a legszívesebben futásnak eredtem volna, mégsem tettem. A kíváncsiság felülkerekedett bennem, és igyekeztem uralkodni az igazi érzéseimen. - Azt mondta, ez munka? Úgy, mint másnak a buszvezetés, vagy egy bolt irányítása? A gyilkolás magának munka, hivatás? Amikor gyilkol, akkor tulajdonképpen csak teszi a dolgát? A tőle már megszokott vállvonogatás volt a válasz erre a kérdésre is. Talán sikerült zavarba hoznom? Netán elszégyellte magát? Nem tudom, de nem tartottam valószínűnek. - Mondjuk, hogy ez is a munkámhoz tartozott - felelte végül. - Legalábbis része volt az akkori életemnek. Azok az emberek, akik később rászoktak a kábszerre, vagy dílerkedni kezdtek, eleinte ugyanúgy tisztában voltak a játékszabályokkal, mint mi, a régi motorosok, akik tiszták maradtunk.

Tudtuk, mi az, amit megtehetünk, és mire vagyunk képesek. És azt is, hogy hol van a határ. Voltak olyan szokások, amelyeket mindig betartottunk. íratlan játékszabályok, törvények. Néha megesett, hogy valaki a maffiából is túllőtt a célon, persze. De ha megtették is, tudták, hogy vállalniuk kell a következményeket. És akkor velem gyűlt meg a bajuk. - Tudja, olyasvalaki ölte meg a férjemet, mint maga - mondtam. Éreztem a nyílt vádaskodás veszélyét, ezért közönyös hangon mondtam, amit mondtam - ha indulattal teszem, az olyan, mintha egy grizzlymedvét böktem volna fenékbe egy kötőtűvel. Mégsem állhattam meg szó nélkül. - Nem - válaszolta azonnal, egyetlen pillanatnyi gondolkodás nélkül, és szokatlanul emelt hangon. - Ha a maffia úgy érezte volna, túllőtt a célon, akkor magát ölték volna meg az embereink. De nem a férjét. Mi nem így gondolkodunk. És akkor sem tettük volna ezt egy hozzátartozója szeme láttára. Soha. Mi tiszteletben tartjuk a családot. Ez az igazi különbség közöttünk és a drogosok között. - Maguk. tisztelik a családot? - kérdeztem elképedve, olyan hangon, hogy szinte alig ismertem rá. - Gondolja, hogy az özvegyek és az árvák is ezt mondanák, akiknek a férjüket, az édesapjukat megölte? A végén már szinte sikoltoztam, és meg-megfordultak utánunk az emberek. Fogd be a szád, Kirsten! - gondoltam magamban. Szótlanul haladtunk egymás mellett egy ideig, Carl aztán válaszolt csak. - Jó, jó, igaza van, megérdemlem a megvetését - mondta. - De higgye el, sajnálom, ami a férjével történt. És azt is, hogy nem maradt más választása, mint ez a program. Ami pedig engem illet. Évek óta gondolkodtam az életemről, mire rájöttem, hogy egyedül vagyok, akár a kisujjam. Nincs kit hibáztatnom a történtekért, csakis önmagamat. De ami önnel történt, az a legnagyobb igazságtalanság a sorstól. Maga egyszerűen áldozat, ez az igazság. És megértem a heves indulatait. - Micsoda?! Egyszerűen nem akartam, hogy együtt érezzen velem egy többszörös gyilkos, egy maffiózó. Úgy éreztem, ez nemcsak degradálja, hanem megszentségteleníti a veszteségem, a fájdalmam, és Robert emlékét is bemocskolja. - Hogy érti, hogy áldozat vagyok? Mégis miket hord nekem össze? - kérdeztem felháborodottan. - Megérdemlem - ismételte Luppo beletörődve. - Megérdemlem azt a mélységes megvetést, ahogyan beszél velem. Nem mondhatom, hogy tetszik, hogy örülök neki, de megérdemlem, és nem is akarok vitatkozni magával. De tudnia kell valamit - mondta, és hirtelen elmélyült a hangja. - Ron Kriciak követi magát. Tud róla? Hogy milyen gyakorisággal, és mennyi időn át, arról egyelőre még fogalmam sincsen. De biztos, hogy így van. Gondoltam, talán jó, ha tud róla. Fontos lehet. Ezért vártam meg ma. Úgy bámultam rá, mintha olaszul beszélne hozzám, amiből egy szót sem értek. És tényleg igazából nem is fogtam fel, amit mondott. - Megadtam a múltkor a telefonszámomat - mondta végezetül. - Ha érdeklik a további részletek, hívjon fel. Azzal sarkon fordult, és mint aki jól végezte dolgát, elindult abba az irányba, ahonnan jöttünk. Megtorpantam, és jó ideig mozdulatlanul álltam azon a helyen. Láttam még, amint ruganyos léptekkel fellép a járdára a túloldalon, aztán befordul az első sarkon. Egy házaspár haladt el

ekkor mellettem, és szemlátomást furcsállották, hogy lecövekeltem a járda kellős közepén, mit sem törődve azzal, hogy útban vagyok a többi járókelőnek. Egyre csak az járt a fejemben: Carlo Luppo - bérgyilkos. Egy bérgyilkossal beszélgettem az imént. Uramisten!

2. Az az igazság, szinte nap mint nap versenyfutást folytattam a túlélésért, Landon életéért és a magaméért is azóta, hogy Robert meghalt, és egyre pocsékabbul éreztem magam a bőrömben. Miután végigdolgoztam az esti műszakot az étteremben, szinte érzéketlenné vált a bokám, annyira zsibbadt a sok álldogálástól, rohangászástól. Úgyhogy eldöntöttem, tennem kell valamit annak érdekében, hogy minden tekintetben visszanyerjem a régi énemet - és ez a fizikai állóképességem javítását is magában foglalta. Igen, ez az! Visszanyerni a régi formámat önmagamat. Kezdeti optimizmusomat nagyban csökkentette, hogy este, amikor átgondoltam, hol is kezdjem ezt a programot, rádöbbentem: szinte nincs is olyan területe az életemnek, amely rendben lenne. Amerre nézek, mindenütt csak a gond és a gond.

Minden áldott reggel úgy tíz óra körül kimentem a postaládához, és ha még nem jött meg az aznapi posta, kémlelni kezdtem az utcát. Hátha látom végre a kézbesítő zöld kocsiját közeledni. Egyre nyugtalanabbul vártam, mert napok óta esedékes lett volna, hogy kézhez kapjam végre az új hitelkártyámat, amelyet immáron Peyton Francis névre állítottak ki. És egy ideig még rendszeresen kapom a programtól havonta a csekkeket is. Az új életem pokolian nehéz lenne ezek nélkül. A kereskedők nem szívesen adnak hitelt olyan embernek, aki zavarba jön, amikor megkérdezik tőle a nevét. És végtére is nem hibáztathatom őket a bizalmatlanságukért. Akadtak az életemben pillanatok, amikor hálás voltam a sorsnak - elsősorban azért, hogy a programba nem leégve, egy vas nélkül kerültem -, volt elég készpénztartalékom szerencsére, a program vezetői pedig segítettek abban, hogy bár új személyazonossággal léteztem, mégis felvehessem a korábbi bankszámláimra érkező pénzt. Hogy ezt hogyan tudták elérni? Biztosan segített nekik valaki az igazságszolgáltatásból, talán a minisztériumból. Ron Kriciak azt mondta, a programba felvett védett tanúk közül csak kevesen vannak, akiknek legálisan mozgatható vagyonuk vagy megtakarításuk van. A többségnek ez is gondot jelent: kínkeservesen próbálják megalapozni új egzisztenciájukat, és a programtól csak az első néhány hónapban számíthatnak apanázsra. Engem is jó előre figyelmeztettek arra, hogy mi vár rám e tekintetben. Rontól személyes és részletes eligazítást kaptam, már csak a miheztartás végett. Tudják persze, milyen megalázó lehet így élni - és milyen elviselhetetlen a kontraszt a korábbi életünkhöz képest. Ők nem segíthetnek abban, hogy kialakítsam a magam személyes fiktív előéletét. Tippeket adnak, de a munka dandárja mégiscsak rám vár. Ha dokumentumokkal szeretném alátámasztani, hogy igaz, amit állítok magamról, ezekről nekem magamnak kell gondoskodnom. A szervezet e tekintetben mossa kezeit. És végtére is egy rossz szót sem szólhatok emiatt: hisz előre megmondták, mire számíthatok. Ehhez tegyük még hozzá azt is, hogy soha nem éltem ilyen magányban, ilyen nagyfokú

elszigeteltségben. Távol a barátoktól, ismerősöktől. És Kriciaknak lett igaza. Minden bejött, amit csak ígért.

Míg Landon iskolában volt, minden áldott nap megfordult a fejemben, hogy felhívok valakit a régi életünkből. Sokszor képzeletben le is folytattam ezeket a beszélgetéseket. Néha a régi barátaim társaságára vágytam Floridából, de még gyakrabban olyan ismerőseinkére, akikkel Louisianában találkoztunk, és így ismerhették Robertet is. Úgy éreztem, könnyebben viselném el a változásokat, amelyek azóta következtek be az életünkben, ha lenne kivel megosztanom a gondjaimat. Elsősorban olyasvalakivel, aki ismerte Robertet, és tudja, mekkora veszteség a számomra, hogy meghalt. Néha eljutottam odáig, hogy felemeltem a telefont és a fülemhez szorítottam, hallgattam a tárcsahangot, és ettől is megnyugodtam. Mint gyermekkoromban a játékmacim brummogásától. Amiatt is sokat idegeskedtem, amit Ron Kriciak mesélt arról, mire kell számítanom, ha már mint védett tanú felveszem a kapcsolatot a régi ismerősökkel. Tulajdonképpen az is meglepett, hogy ezt nem tiltották meg kifejezetten. De persze azt tanácsolta, mégse tegyek ilyesmit. A saját jól felfogott érdekemben. Pont. Aztán megtudtam, hogy soha senkinek sem adhatom meg a telefonszámomat, az új nevemet vagy a lakcímemet. És hogy csak bizonyos nyilvános készülékekről hívhatom őket, amelyeket senki sem tud ellenőrizni vagy lehallgatni. Azt is megtudtam Kriciaktól, hogy hiába titkos egy telefonszám - korrupt emberek mindenhol vannak, még a telefonszolgáltató vállalatoknál is. Szóval az a lényeg, hogy senkiben és semmiben sem bízhatom. Vigyáznom kell minden egyes szavamra, minden lépésemre. Azt is megtudtam tőlük, hogy az ingyen hívható számokkal is ugyanez a helyzet. Ha ilyet tárcsázok, automatikusan kiírja a hívott fél készüléke, hogy milyen számról keresik. Ezt persze senki sem veri nagydobra, a civil előfizetőknek fogalmuk sincs róla. Ez a tudás csakis a bennfenteseknek, a biztonsági szolgálatok embereinek a privilégiuma. Minél több dolgot tudtam meg a tanúvédelmisektől, annál nagyobb volt a felháborodásom. Uramisten, miféle világban élünk? Ron azt is mondta, soha senkinek se áruljam el, mikor hol tartózkodom. Hogy most épp a postáról jövök, vagy a szomszédból telefonálok. Semmit, ami a nyomomra vezethet. A képzeletbeli telefonhívások során azért elmondtam a régi ismerősöknek, hogy már nem délen lakom. Aztán eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha barkochbáznék velük telefonon. Mondjuk, feltehetnek húsz kérdést arra vonatkozóan, hogy hol lakom. Másokkal meg azt játszanánk, mintha még mindig ott laknék, ahol ők. Butaság. És Ron végezetül arra is felhívta a figyelmemet, lehetőleg ne engedjem, hogy a régi nevemen szólítsanak az ismerőseim, amikor telefonon beszélek velük. Úgy döntöttem, az ellenjavallatok dacára kivételt teszek. Nem érdekel, miféle fenntartásai vannak Ronnak ezzel kapcsolatban. Van valaki, akit mindenképpen fel kell hívnom. Mégpedig Khalid miatt. Igen, Khalid -ez az apropója. Amikor kiderült, hogy itt kell új életet kezdenem, először a Boulderado Hotel halljából telefonáltam, egy nyilvános fülkéből, azzal a telefonkártyával, amelyet a Totál benzinkútnál vásároltam, ahol utoljára tankolni voltam. Andrea Archert kerestem, egy régi barátomat, egykori munkatársnőmet, aki Sarasotában lakott. Nem kifejezés, micsoda meglepetés érződött a hangjából, amikor felvette a kagylót, és kiderült, hogy én hívom. Az első kérdése persze az volt,

hogy hol vagyok, aztán bocsánatot kért, miután elmondtam neki, ezt senkinek sem árulhatom el mostantól fogva. Úgy két perc múlva kérdezett rá az új nevemre. Csak a Peytont árultam el neki. Ezt hallva elnevette magát. - Honnan a fenéből jutott eszedbe ez a név? - kérdezte. - A Peyton Place-ről - válaszoltam. Most már szabályosan hahotázott. Magam is átéreztem a helyzet groteszk jellegét, és együtt nevettem vele. - Hiszen mindig is gyűlölted azt az éttermet - mondta végül, amikor magához tért. Az új családnevemet azonban neki sem árultam el. Ha megtettem volna, azonnal rájön, hogy Connie Francisről jutott eszembe - akit szintén ki nem állhattam, igaz, ezzel nem voltam egyedül: Andrea még arra sem méltatta a hölgyet, hogy megjegyezze, ki ő - állandóan összekeverte egy másik közös kedvencünkkel, bizonyos Anita Bryanttel. Magyarázatképpen ezt fűztem hozzá: - A tanúvédelmi program vezetőitől azt az utasítást kaptam, hogy olyan nevet kell választanom, ami semmilyen módon sem köthető a személyünkhöz. Ezért választottam két olyan nevet, amelyet kifejezetten gyűlöltem. - Ha ezt tenném. - gurgulázta Andrea -, akkor engem Menzesznek vagy Nejlonharisnyának hívnának most. Nevettem, aztán hirtelen elkomorultam. - Tudod, eredetileg arra gondoltam, a Roberts vezetéknevet választom, de persze nem engedélyezték. Azt mondták, ez túlságosan is nyilvánvaló. - Kicsit szentimentális vagy, ugye, tudod? - Andrea ezt nem kritikának szánta. Épp ellenkezőleg. Tisztában is voltam vele, kettőnk közül ugyanis ő volt a szentimentális, nem én. - Tudod, arra gondoltam az előbb, mit csinálhat most Robert mondta elgondolkodva. Szerintem egy felhő szélén üldögél, és élvezi a kilátást. Andreát éppen ezért szerettem. Mindig sikerült megnevettetnie, de akár megríkatnia is. És most is igazat adtam neki. Azt azonban nem árultam el, hogy szinte betegesen rettegtem attól, hogy Robert odafent, a mennyekben talált magának valakit, aki a társa lehet. Bármennyire is szeretett, sohasem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nem vagyok pótolhatatlan a számára. Ami Landon esetében persze igaz is: Robert soha, semmiféle körülmények között nem mondott volna le a kislányáról. És ettől a tudattól most is megnyugodtam. Miután letettem a telefont, tovább töprengtem ezen a helyzeten. Úgy döntöttem, igenis jogom volt felhívni Andreát. Sőt, ha legközelebb beszélek vele, Khalid ügyével is elő kell hozakodnom valahogy. Márpedig ez elég meredek lesz mindkettőnknek.

Amikor másodszor is kerestem Andreát Boulderből, már az otthoni készülékről hívtam. Ismét kitörő lelkesedéssel fogadta a hangomat, és ez annyira megnyugtatott, mintha egyenesen Robertről kaphatnék hírt tőle. Ám a beszélgetésünk hamarosan olyan irányt vett, ami korántsem volt ilyen kellemes. Szóba kellett hoznunk ugyanis Khalidot, mert ha nem tesszük meg, hamarosan kifutunk az időből, és én úgy éreztem, életem végéig szenvedni fogok a bűntudattól, hogy ezt elmulasztottam. Szóval Khalid. Itt is vagyunk a lényegnél.

A beszélgetésünk elején Andrea rákérdezett, megfogadtam-e a múltkori tanácsát: vagyis elmentem-e ahhoz a táplálkozási tanácsadóhoz, akit ajánlott. Mondtam, hogy nem. - Tudok valakit, aki ért a gyógynövényekhez is - mondta lelkesen. - A gyógynövényekhez? - Igen. Sokat olvastam erről a témáról, és valahol rábukkantam erre az illetőre. Kitűnő szakembernek tartják, és Winstin-Salemben él. Orvosi végzettsége van, természetgyógyászattal és hagyományos orvoslással is foglalkozik. És ami a legjobb, hogy telefonon is szívesen ad tanácsot. Ha úgy döntesz, hajlandó vagy hozzá fordulni a problémáddal, megbeszélem vele előre az időpontot, és konferenciahívást kérünk tőle. Akkor mindketten egyszerre beszélhetünk vele, és senki sem tudja meg, hogy milyen számról kerested, mert ő fog keresni minket. Ez a pasi egyáltalán nem a pénzért csinálja. Úgy tudom, egy alapítványt szeretne létrehozni, hogy minél olcsóbban kezelhesse a betegeket. És máris közölhetem veled, hogy fölösleges reggel éhgyomorra narancslevet innod. Sőt kifejezetten ártalmas. És nem szabad megfőzni a zöldségeket! Nyersen kell enni mindent, amit csak lehet. És sok szóját is, persze. Na és a nyers karfiol különösen fontos. Ez azért nem olyan borzasztó, ugye? Gondoltad volna, hogy ilyen pofonegyszerű ez a méregtelenítő program? Meg sem várta, hogy reagáljak, máris folytatta, épp hogy csak levegőt vett hozzá. - Először is egy tisztítókúrával kell kezdenünk. És masszázs, különféle olajokkal. Ha megfelelő a diéta, akkor hamarosan beindul a szervezet öntisztulása. Érted, ugye? Mondd csak, van faxod? Amit kaptam tőle, az úgy kilenc oldal lehet. Szerintem neked is tetszeni fog, ha elolvasod. Andrea eddig szinte levegőt sem vett. Most már muszáj volt közbeszólnom. - Sajnálom, de nincsen faxom, Andrea. Ehhez különben is meg kellene adnom a telefonszámomat, és ez is tilos, tudod jól. Aztán - hogy más témára tereljem a szót - nem titkolt büszkeséggel hozzátettem: - Képzeld csak, megkaptam a hitelkártyámat az új nevemre. Most már hivatalosan is létezem, jó, mi? Hosszasan válaszolt, aminek az volt a lényege, hogy ez tényleg nagyon klassz érzés lehet. Azt hiszem, főleg a zavarát próbálta leplezni ezzel a szóáradattal - nyilván érthetetlen a számára, miért nem bízom meg benne annyira, hogy eláruljam neki a telefonszámomat. Ezt nyilván a bizalmatlanság bizonyítékának tekintette. Ekkorra viszont már én is beletörődtem, hogy ez az egész helyzet annyira irracionális, hogy csakis az értheti meg, aki átélt már hasonló helyzetet. Az igazi probléma azonban csak eztán következett. Muszáj volt beszélnünk Khalid ügyéről. Mintha olvasni tudna a gondolataimban, Andrea épp ezt a témát hozta fel. - Emlékszel még Khalid Grangerre? - kérdezte váratlanul. - Persze - feleltem. Mintha azt kérdezte volna, emlékszem-e az édesapámra. Ő is tudta, hogy így vagyok ezzel. De ő hozakodott elő a kérdéssel, nem én. - Úgy hírlik, ezen a héten hoznak döntést az utolsó kérvénye ügyében. - És? - kérdeztem. Ennél több nem jött ki a számon. Andrea sokkal nyugodtabb volt, mint én. őt nem zaklatta fel, ami a fickóval történt. Vagyis, amit jórészt nekünk köszönhetett. - Ha most elutasítják a kérvényét, vagyis, amint elutasítják a kérvényét, a bíró kitűzi a kivégzése napját.

Megköszörültem a torkomat. - Nincs több lehetősége? - Nem valószínű - felelte. - Ebben az államban úgyszólván elképzelhetetlen. És ezzel a kormányzóval, ebben a közegben. És az áldozatok ismeretében. Nem, nincs több esélye. Sikerült már túltenned magad rajta? - kérdezte. Nem lepett meg vele, és éreztem a hangjából, hogy nem is vár határozott választ tőlem. Amikor kiejtette Khalid nevét a száján, megfogtam a készüléket, és kivittem a konyhába, hogy engedjek magamnak egy pohár friss vizet. Az jutott eszembe erről, az egyik szomszédomtól úgy értesültem, a város vízellátását egy közeli gleccserből biztosítják. Erre gondoltam, miközben a hideg vizet kortyolgattam. Csak azután válaszoltam Andreának. - Azt hiszem, igen. Sikerült. - Valami baj van? Olyan furcsa a hangod - állapította meg Andrea. Ráhibázott. - Semmi különös - feleltem. - Csak itt egészen más az éghajlat is, mint amit megszoktam. Régebben őszinte ember voltam. Most meg csak úgy tolultak a számra egymás után a hazugságok. - Ez az ember majd segít rajtad, ez a természetgyógyász - felelte Andrea. - Azt hiszem, nemcsak az a baj, hogy helytelenül táplálkozol, szívem. Nagy stresszben élsz jó ideje, és ez árt az egészségednek. Szóval mit mondtál, milyen arrafelé az éghajlat?

Gyilkos cetek. Ez a mostani már régóta bujkált előlem a sötét, mély vizekben. Amikor Andreával beszéltem, éreztem a víz mozgását - amint ez a hatalmas állat emelkedni kezd, és egyre közeledik a felszín felé. Sohasem láttam még a hasa alját. Nem mutatta felém a sebezhető pontját. De Andrea is csak ritkán hozta szóba. Most sem ok nélkül tette. És tulajdonképpen hálás voltam neki azért, hogy megelőzött. Khalid Granger - az ő emléke kísértett újból. Mikor is történt? Akkor huszonhét éves volt ez a fekete bőrű férfi, és a floridai Sarasotától északra lakott. És én akkor? Szintén huszonhét éves, ámde fehér bőrű ügyész voltam, aki történetesen ugyanazon a környéken lakott, mint Khalid Granger. Éveken át ugyanazokon az utcákon jártunk, ráadásul egy hónapban ünnepeltük a születésnapunkat. Mindazonáltal semmilyen tekintetben nem éreztem, hogy egyazon bolygón éltünk volna ő meg én - annyira más a szociális és anyagi helyzetünk, egészen más miliőben nőttünk fel, eltérő társasági körökben mozogtunk, és igen másik rasszhoz tartoztunk. Hogy mi közünk van akkor egymáshoz? Egy idős házaspár - pontosabban a holttestük - szolgáltatta az apropót a megismerkedésünkhöz. Menonita vallásúak voltak szegények, és nyaralni érkeztek ide a pennsylvaniai Lancasterből. Egy benzinkút kirablása során lőtték őket agyon, amelybe véletlenül csöppentek bele. Az eset mármár komikus előzmények után fordult véres tragédiába. Ez történt ugyanis: Egy magányos, talpig feketébe öltözött és símaszkot viselő férfi közeledett a pénztár felé egy benzinkúthoz tartozó üzletben, a 41-es főút mentén, Sarasotától északra. A fickó fegyvert emelt a pénztárosra, és a kasszában levő pénzt követelte. Az alkalmazott, egy tizenkilenc éves lány, bizonyos JoBeth Reynolds - akinek a pszichiátriai kórképe sokkal hosszabb, mint Khalid Granger kartotékja a rendőrségi nyilvántartásban - mindössze egyetlen pillantást vetett a fegyverre, és

azonnal elájult. Estében beütötte a fejét a pult sarkába, aztán a halántékát is a márványpadlóba, így eszméletét vesztette. A további fejleményekről ily módon fogalma sem lehetett. Részéről ennyi volt a rablás forgatókönyve - snitt. A rabló egyetlen lövést adott le ezt követően, mégpedig az ipari kamerára, amely a pult mögött, a mennyezethez volt rögzítve. El is találta - a lencse közepébe lőtt. Egyetlen lövéssel. Ezzel a támadásról készült videofelvételnek is vége szakadt. A továbbiakról csak azért tudunk, mert JoBeth később magához tért, és szerencsére nem volt emlékezetkiesése. A rendőrség feltételezése szerint a következő történt. A rabló nem' boldogult a pénztárgép biztonsági rendszerével JoBeth - az ekkor már eszméletlenül heverő alkalmazott - segítsége nélkül. És úgy tűnt, a rabló nem volt az a kifejezetten türelmes típus. Azért jutottak erre a következtetésre a nyomozók, mert a módszer, amellyel a gyanúsított a pénztárgépben levő pénzhez végül is hozzájutott, egyértelműen erre utalt. Felemelte ugyanis a gépet a pultról, amilyen magasra csak tudta, és tiszta erejéből a padlóhoz vágta, amitől a körülötte levő cukortartó állványok sorra felborultak. Mindenütt rágógumik, cukorkák, nyalókák, csokoládék és óvszerek hevertek szanaszét. A módszer nem volt túl elegáns, ámde annál célravezetőbb. A gépen látható horpadásokból kiderült, hogy még legalább kétszer vágták a padlóhoz a szerkezetet. A fémpénzek szanaszét gurultak, néhány az üzlet távoli végéből került elő később. Miközben a rabló letérdelt, hogy összekotorja a zsákmány egy részét, végzetes hibát követett el. Hátat fordított ugyanis a bejárati ajtónak. Ekkor érkezett az üzletbe az idős menonita házaspár a pennsylvaniai kisvárosból. A férj előzékenyen kinyitotta az ajtót a feleségének, aki elsőként lépett be, és nyomban megpillantotta a padlón heverő pénztárgépet meg a fekete símaszkos férfit, aki a padlón térdelve, sietősen szedegette a bankókötegeket. A nyomozást vezető rendőrtiszt, bizonyos Mickey Redondo feltételezése szerint ez után az asszony véletlenül rálépett egy rolni fémpénzre - bár a társa, Jack Tarpin szerint inkább egy nejlonba csomagolt óvszer lehetett az -, megcsúszott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy a jobb csípőjét és a jobb csuklóját szilánkosra törte. Ez azonban már csak a boncolási jegyzőkönyvből derült ki. Amikor megcsúszott, bizonyára felsikoltott, mire a rabló észbe kapott, és nyilván pánikba esett, ami eszeveszett lövöldözésre késztette. Az első golyó az idős menonita férfit találta el, mégpedig a torkán. Az ádámcsutkájától pár milliméterre fúródott át rajta a lövedék, és pillanatokon belül minden csupa vér lett körülöttük. A második lövedék a nyitva maradt ajtón át süvített el, majd az egyik benzinkút kijelzőjében megakadva kötött ki. A harmadik és negyedik lövések a menonita hölgyet érték. Mellkasi sérülései olyan súlyosak voltak, hogy azonnal meghalt. A helyi rendőrség gőzerővel látott neki a nyomozásnak. A rablásnak és a gyilkosságoknak azonban nem volt szemtanúja - egyetlen férfi akadt csupán, aki épp akkor kanyarodott be kocsijával az egyik kúthoz, amikor a fekete ruhás férfi sietősen távozott az üzletből, észak felé tartva. Ugyanez a sofőr volt az, aki pár pillanattal később felfedezte a két holttestet, majd az eszméletlen állapotban heverő pénztároslányt a pult mögött. A látványtól teljesen kikészült, és mire a rendőrség kiért a helyszínre, olyan idegállapotba került, hogy már képtelen volt megbízható személyleírást adni a feltételezett tettesről. És ekkor került a képbe Khalid Granger, aki nagyjából megfelelt a szemtanú által adott

leírásnak. A sofőr szerint a férfi, akit távozni látott a benzinkúttól, nem viselt símaszkot, viszont fekete volt az öltözéke, és fiatalnak tűnt - semmi esetre sem lehetett tinédzser, és középkorú sem. Mint már említettem, Khalid akkor huszonhetedik életévében járt. A szemtanú emlékezett arra is, hogy a gyanúsítottnak olyan keskeny bajusza volt, mintha csak szénceruzával rajzolták volna az orra alá. És ez is ráillett Khalidra. A gyanúsított magasságát a tanú egy hetvenre-egy hetvenötre saccolta, és bár Khalid ennél magasabb volt, a ruházata tökéletesen megfelelt az elmondottaknak: bő szárú fekete farmernadrágot és fekete pulóvert viselt ugyanis, amikor rátaláltak. Khalid a gyilkosság helyszínétől úgy három-négy utcányira járt, amikor kiszúrták - békésen sétált, gyanútlanul, amikor a környéket átfésülő járőrök váratlanul közrefogták. Khalid tagadta ugyan, hogy járt volna a tett színhelyén, mégis bevitték az őrsre, hogy vallatóra fogják. Főleg azért, mert a személyleírás alapján úgy tűnt, akár ő is lehetett az elkövető, amit az is alátámasztott, hogy a benzinkút közvetlen közelében bukkantak rá. Számos gyenge pontja is akadt persze a bizonyítási eljárásnak. Khalidnak pechje volt: amikor bevitték a rendőrségre, és felszólították, ürítse ki a zsebeit, egy száz- és negyvenhárom egydollárost találtak nála, szorosan összetekerve, befőttesgumival összefogva. És az aprópénzt is berolnizva tartotta magánál - két húszas, hat tízes, hét ötös és nyolc egycentes volt, ami nagyjából megfelelt annak az összegnek, ami a helyszínelők szerint hiányzott a kasszából. Ezt úgy százharminchat dollárra taksálták. Khalid a papírpénzt ráadásul nem akárhol tartotta - elrejtve, a bal csizmája szárában. További vallatása során Khalidot elég gyanúsnak találták ahhoz, hogy előzetes letartóztatásba vegyék, és végül vádat is emeltek ellene fegyveres rablás és a két pennsylvaniai turista meggyilkolása ügyében. Nos, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, én voltam az egyik ügyészségi megbízott, aki részt vett az eljárásban, melynek során rábizonyították Khalidra a két gyilkosságot. így hát az én aktív közreműködésemmel ítélték végül halálra, ami a híres floridai villamosszékben fogja érni. De már jóval az ítélet kihirdetése előtt Khalid is csatlakozott a gyilkos cetekhez: ez idő szerint éppen ő volt a rangidős az emlékek óceánjában.

Andrea azt kérdezte tőlem: - Érdekel, mikor hoznak döntést a kérvénye ügyében? Ha gondolod, értesítelek róla. - Khalid ügyében? - kérdeztem kissé szórakozottan, mert közben messzire elkalandoztam gondolatban. Nem is tudom, miért, de tény, hogy sohasem neveztem őt a családnevén. Legalábbis emlékeim szerint nem. Talán egyedül a bíróságon nevezhettem őt Mr. Grangernek. De ha rá gondoltam, mindig csak Khalidként emlegettem. - Igen, persze. - Nem, azt hiszem, nem olyan fontos. De mégis. szeretném tudni. Majd felhívlak, és. tudod. nem is tudom - hebegtem-habogtam, mint akit sokk ért. - Hagyhatok neked üzenetet valahol, hogy biztosan tudd, megvan-e már az időpont - ajánlotta Andrea. - Erre semmi szükség, Andrea, de azért köszönöm - mondtam, most már jóval összeszedettebben, mint az imént. Aztán eszembe jutott a legjobb érv. - Majd figyelemmel

kísérem a floridai híreket. A USA Today biztosan beszámol róla, ha történt valami. Végtére is elég nagy horderejű ügyről van szó. Olyan jó volt veled beszélgetni - mondtam, gyorsan a búcsúzás felé terelve a szót. - Remélem, hamarosan ismét felhívhatlak. - És mi legyen a természetgyógyászunkkal? Mit szólsz a konferenciahívás ötletéhez? Olyan jó lenne. - Meg kell beszélnem valakivel, hogy egyáltalán szabad-e ilyesmire vállalkoznom. Tudod, biztonsági okokból - mentegetőztem. - Hát persze. Jaj, csak most vettem észre, hogy eddig szinte csak én beszéltem. És meg se kérdeztem, mi van a kislányoddal? - Már nem olyan kicsi. És jól van, köszönöm kérdésedet. Nagyon hiányzik neki az édesapja. De mindent egybevetve, elég jól viseli mindazt, amin keresztülmentünk az utóbbi időben. Sokkal jobban viseli, mint én - mondtam. - És még mindig ugyanaz a hobbija? A foci és a helyesírás? Vagy talán már a fiúk is érdeklik? - csicseregte Andrea. - Nem hinném, legalábbis nem vettem észre, hogy így lenne. De erre még fel sem készültem. Úgy terveztük, Robert beszél majd vele ezekről a dolgokról. Különben minden a régi. Továbbra is sokat tanul. És igen, továbbra is kitart a két fő szenvedélye mellett. A foci és a helyesírás a két nagy szerelme. A szobája, ha látnád! Mintha egy szentély lenne, amelyet kizárólag Mia Hamm és Briana Scurry képeivel tapétázott ki. - Mondd csak, kik ezek? - kérdezte Andrea. - Nem fontos, azt hiszem. Különben pedig. fogalmam sincs róla. - Akkor jó. Megnyugodtam. Bár azt eddig is tudtam, hogy hiányos a műveltségem. Andrea ezt követően hallgatott egy ideig. A következő kérdése hallatán azonban ismét könnybe lábadt a szemem. - Nagyon hiányzik neked, ugye? - kérdezte. Nyeltem egy nagyot, és lehunytam a szememet, mert éreztem, hogy perzselik a forró könnyek. Csak egy idő múlva tudtam ismét megszólalni. - Azt hittem, mostanra már enyhülni fog valamelyest a fájdalom. Sokan mondták, ha eleget sírok, és gyakran beszélek róla, akkor idővel könnyebben viselem majd. De hiába. Eddig semmi változás. Este sokszor még ma is arra ébredek, hogy félálomban átnyúlok, hátha ott fekszik mellettem. És mindig felriadok, amikor rádöbbenek, hogy senki sincs ott. Van, hogy egyedül érzem magam, és automatikusan nyúlok a telefon után, hogy felhívjam. Néha vele álmodom. Napközben is úgy érzem, vár otthon, aztán belépek az ajtón, megölelem és. - Most is dolgozol? A szakmádban? Még a gondolat is mulatságos volt. - Nem, dehogy. Ha hiszed, ha nem, egy étteremben dolgozom. Egyelőre kuktáskodom. Tudod, régóta szerettem volna kitanulni ezt a szakmát. Mert igazából még nincs szükségem a pénzre, szerencsére. - Egy étteremben? - Igen. Egy szállodához tartozik. Tetszik nekem ott. És a város is kellemes helynek tűnik, egyelőre még senki sem fenyegetett meg - tettem hozzá keserűen. - Szívesen megkóstolnám a főztödet, mit ne mondjak, egy étteremben. Nahát, ez aztán az újság! - lelkendezett Andrea. - Ez nem olyan étterem.

- Nem vegetáriánus? - kérdezte csalódottan. - Azt hiszem, neked nem tetszene. Főleg sülteket szolgálunk fel. A bifsztek akkora, mint egy malomkerék.

3. Andrea megnyomta a gombot, amely elnémítja a kihangosítót, és csak ekkor fordult ismét a férfi felé, aki ott ült a széken, az íróasztala előtt. - Remélem, mindent hallottál - mondta Andrea. - Már mondtam, hogy nincs ott. Mondtam, hogy hiába is keresed. A férfi az állát a tenyerébe támasztotta. - A beszélgetéseteket jórészt értettem. És biztos, hogy nem is jár mostanában errefelé? Andrea megvonta a vállát. Dave Curtiss nem tudta mire vélni ezt. Lehajtotta a fejét, miközben gondolkodott, így látszott, hogy a feje búbján erősen kopaszodik. - Olyan sok dolog foglalkoztatja őt mostanában - tette hozzá Andrea mentegetőzve. - De akkor semmit sem sejt, ugye? - Nem hiszem, még nem. De miért is kellene? - Talán mégis lehet, hogy kapiskálja már? Gondolod, hogy számolnunk kell ezzel a lehetőséggel? Ha a sorok között próbálunk olvasni. - Egyelőre ez is csak feltételezés, Dave. Azt hiszem, most kisebb gondja is sokkal nagyobb annál, mintsem, hogy Khalid Granger ügyével foglalkozzon. - Tudom. És én is így vagyok vele. De tudnunk kell, melyik oldalon áll, Andrea. Sőt. biztosan kell tudnunk, hogy mellettünk áll. A férfi dühösen csapott a térdére. - Most már bármelyik nap meghozhatják a döntést a kérvénye ügyében. Ha mi hárman összefogunk, és egységes álláspontot képviselünk, akkor van esélyünk a sikerre. Ha csak ketten vagyunk, akkor már minimális az esélyünk. - És mégis mit tehetnénk most? Először is fogalmam sincs arról, hogy hol tartózkodik jelenleg. Másodszor, ez a dolog sokkal bizalmasabb természetű, mintsem, hogy telefonon beszélhetnénk róla. Harmadszor, Kirsten túl sok megpróbáltatáson ment keresztül mostanában. Tökéletesen megértem, ha cseppet sem érdekli, mi lesz Khalid sorsa. A férfi csak két évvel volt idősebb Andreánál, de most vagy hússzal tűnt öregebbnek nála. Kiült az arcára az aggodalom, és mély ráncok barázdálták a homlokát. Nem lehetett nem észrevenni. A bajsza fölött, az orra környékén kiültek az izzadságcseppek. Az arca vörös volt, akár a görögdinnye. És megvolt az a rémes, idegesítő szokása, hogy ropogtatta az ujjízületeit idegességében - hol az egyik, hol a másik kezén. Amikor ezt abbahagyta, szórakozottan vakargatta az állát, a fülét. - Ezt nem kockáztathatjuk meg. Ha megvádoljuk a zsarukat, aztán ő fogja magát és kilép a nyilvánosság elé, és meghazudtol minket. Ez felérne egy öngyilkossági kísérlettel. És még azt sem tudod, hol lakik? - Fogalmam sincs - felelte Andrea. - Csak annyit sikerült megtudnom az új lakóhelyéről, hogy a klímája egészen más, mint Floridáé vagy Louisianáé. Ez minden. - Szárazabb? Mondjuk, sivatagi jellegű?

- Talán. De ugyanúgy lehet hegyvidéki is. Szóba jöhet Észak-Dakota, Minnesota. Vagy bármelyik másik állam. Nem tudom, értsd meg végre! - Még annyira sem bízik benned, hogy ezt elárulja neked? Hiszen régi jó barátnők vagytok, vagy mégsem? Andreának rosszulesett ez, de csak ennyit válaszolt. - Nézd, Dave, én ezt nem tudom sértésnek venni tőle. Biztosan jó oka van rá, ha ezt is el kell titkolnia előlem. Tudod, azt hiszem, már az is veszélyes lehet rá nézve, ha egyáltalán felhív valakit a régi ismerősei közül. A férfi csalódott képet vágott és felállt. - Akkor is tennünk kell valamit. Ez egészen biztos. Én képtelen vagyok így élni. Sokat fogytam mostanában, jó ideje nem alszom rendesen. Az ügyfeleim kezdenek furcsán nézni rám. Hátat fordított Andreának, és elindult az ajtó felé, de még mielőtt kinyitotta volna, visszafordult egy-két mondat erejéig. - És még valami. Ha erről az ügyről van szó, akkor ne hívjuk egymást mobiltelefonról, mert a cégeknek pontos kimutatásuk van ezekről a hívásokról. És a munkahelyi telefonhívásokat is felejtsük el egy időre. Otthonról se keressük egymást, csakis nyilvános fülkéből. - Micsoda? Dave, ez meg mire való? Nem a nyilvános fülkék ellen van kifogásom, de ha Kirstennel beszélek, nincs választásom. Én nem tudom felhívni őt, vagy ezt már elfelejtetted? Lehet, hogy itt keres, a munkahelyemen. Vagy éppenséggel otthon. Ezt nem tudom előre megmondani, és nincs is hatásom rá. Nem fogja megadni a telefonszámát. A tanúvédelmisek minden lehetséges óvintézkedést betartatnak vele, hogy ezt elkerüljék, Dave. Ne becsüld le a képességeiket. Ezek nem kispályások. A férfi a kezét a kilincsre tette, és még egyszer hátrapillantott a válla fölött. - Tudnunk kell, hogy melyik oldalon áll, Andrea. Addig semmit sem tehetünk. Nem állhatunk ki az emberek elé anélkül, hogy tisztában lennénk azzal, milyen lapokat tart a kezében. - Lehet, hogy már így is késő Khalidnak, Dave. A férfi keserű fintort vágott. - Ne is beszéljünk erről - jegyezte meg. - Erre az eshetőségre még csak gondolni se merek.

4. Peyton kérésére beiktattak egy újabb foglalkozást is. Dr. Gregory péntek délelőtt fogadta őt a rendelőjében. - Arról lenne szó, amit a múltkor mondott a bizalomról - kezdte Peyton. - Ez egy folyamat, amihez időre van szükség. És van valami, amivel nem tudok egyedül megbirkózni. Úgyhogy kénytelen vagyok megbízni önben. És úgy érzem, nem halogathatom tovább a dolgot. Ma el kell mondanom mindent. Alan Gregory lassan vett levegőt közben, szinte észrevétlenül. Alig emelkedett meg a mellkasa. - Igen? - kérdezte a tőle megszokott semleges hangon. - Arról van szó, hogy Floridában hamarosan kivégeznek egy férfit. Dr. Gregory csak hallgatott. Látta, hogy Peyton tekintete odébb rebben közben, és most az ablakot kezdi fürkészni. Valami foglalkoztatta, de még erőt kellett merítenie

a

továbbiakhoz.

Amikor ismét a doktorra nézett, azt mondta az asszony: - Khalid Granger az illető neve. Azért ítélték el, mert kirabolt egy benzinkút melletti üzletet, és közben megölt két embert. Dr. Gregory rezzenéstelen arccal várta a folytatást. Fogalma sem volt arról, mi lehet a kapcsolat Peyton Francis és Khalid Granger között. - Én voltam az ügyészség egyik megbízottja az ügyében - mondta a nő. - Elég régi történet. Akkor még csak huszonhét éves voltam. Ez volt az első komolyabb ügyem, még Floridában laktunk. Szóval, gondolta a pszichiáter, komoly erkölcsi dilemmáról van szó. Élet és halál kérdése. Épp ezért igyekezett a szokásosnál is még objektívebb maradni. Peyton folytatta: - Az a baj, hogy már nem vagyok biztos abban, hogy ő volt a tettes. Egyre inkább úgy érzem, nem Khalid ölte meg azokat az embereket. Sőt már azt sem érzem bizonyítottnak, hogy tényleg ott járt abban az üzletben, a benzinkútnál. Azt várta, hogy dr. Gregory végre mond valamit. A férfi látta rajta az ebből adódó feszültséget. - Ez elég súlyos dilemma lehet, Peyton - mondta végül. - Igen, valóban az - ismerte el az asszony. Felsóhajtott, mert szemlátomást megkönnyebbült, hogy végre megoszthatta valakivel az aggályait.

Peyton aznap szinte egész idő alatt csak a feltételezhetően Khalid által elkövetett bűntény részleteit ecsetelgette dr. Gregorynak, és arról is beszámolt neki, hol látja a nyomozás é s a bizonyítási eljárás gyenge pontjait. Miután befejezte mondandóját, további kételyeinek adott

hangot. - Amikor a rendőrök rátaláltak Khalidra, nem abban az irányban haladt, ami logikusnak tűnt. Éppen hogy a benzinkút felé tartott, és nem távolodott attól. Mondja csak, ugyan miért tenne ilyesmit egy gyilkos? Miért nem menekül a tett színhelyéről? Miért megy épp arrafelé? Ez mindig is zavart engem. És a pénz, amit a csizmájába rejtve tartott magánál Khalid. Bár az összeg nagyjából megegyezik azzal, ami a kasszából hiányzott, a pénzt senki sem vizsgálta meg. És bár összegszerűen stimmelhet, nem biztos, hogy valóban onnan is származtak a nála talált papír- és fémpénzek. És azt is csak utólag tudtam meg, hogy JoBeth egyetlen ujjlenyomatát sem találták meg ezeken. Egyetlen bankón sem, érti? Márpedig abban a műszakban egyedül ő dolgozott a kasszában, így minden egyes pénzdarabhoz hozzá kellett nyúlnia, ami a pénztárba került. Legalább egyen megtalálhatták volna az ujjlenyomatát, nem? Peyton egyre gyorsabban beszélt, dr. Gregory ebből is tudhatta, hogy a java még hátravan, de rohamosan közelednek a végkifejlethez. - Khalid Granger többszörösen visszaeső bűnöző volt már akkor is, amikor letartóztatták. Az a típusú férfi, akivel az utcán sem szívesen találkozik az ember. Csak rá kell nézni, máris látni rajta, hogy börtöntöltelék. És nem akármilyen priusza van. Tizenegyszer tartóztatták már le huszonhét éves koráig. Kétszer az otthonukban erőszakoskodott a barátnőivel, kétszer az utcán követett el erőszakos cselekményt ismeretlen járókelők ellen. Gyerekkorában autókat kötött el. Kábítószer birtoklásáért és üzérkedésért is fogták már el. Összesen nyolc hónapot és két hetet ült, mire belekeveredett ebbe az ügybe. Peyton most kis ideig hallgatott, aztán ismét nekilendült. - Van itt azonban valami más is, ami nyugtalanít engem vele kapcsolatban. Még ennyi év után is. Khalid a korábbi erőszakos cselekmények során mindig kést használt. És higgye el nekem, neki ez a stílusa. Élvezetet talált benne. Büszke volt rá, mert mindenki tudta róla, hogy jól bánik a pengével. És nála volt a kése, amikor letartóztatták. De lőfegyvert sohasem tartott magánál. Talán nem is volt neki. Vagy nem tudott bánni vele. Az ismerősei közül soha senki sem látta, hogy valaha is fegyvert vett volna a kezébe. - Gondolom, ezt azért vizsgálták, miután letartóztatták. A fegyver elsütésekor olyan nyomok keletkeznek a hámfelületen, amelyek jóval később is kimutathatók. Vagy nem? - kérdezte a doki. A feleségétől tudta, hogy ez a rutineljárás részét képezi. Peyton felvonta a szemöldökét. - Látom, jártas valamennyire a témában. Honnan tudja, hogy ezt kellett volna tenniük? - aztán mégsem várta meg, hogy dr. Gregory válaszoljon. - igen, tesztelték. És a vizsgálat eredménye pozitív lett. - Vagyis ez azt bizonyítja, hogy nem sokkal korábban elsütött egy fegyvert. - A teszt eredménye azt mutatta ki, hogy a kezén találtak olyan fémszemcséket, amelyek erre utalnak - mondta Peyton, és kinézett az ablakon. - De most már ezt sem látom ilyen egyértelműnek. Sőt egyre inkább azt gondolom, Khalid soha életében nem sütött még el egyetlen fegyvert sem. - Nem biztos, hogy jól értem. Arra gondol, valami nem stimmel a laborvizsgálat körül? Homokszem került a gépezetbe? Esetleg valaki meghamisította az eredményeket? - Ezt a gyanúmat sohasem mertem hangosan kimondani, de az azóta eltelt évek során egyre

bizonytalanabb lettem. Valami azt súgja, lehet, hogy csapdát állítottak Khalidnak. Dr. Gregory megpróbálta körbejárni a kérdést, hogy lássa, mennyire megalapozott Peyton feltevése. - A férfi, aki az üzletben lövöldözött, nem lehetett kezdő. Azt mondta, egyetlen lövéssel kilőtte a biztonsági kamera lencséjét. Úgy gondolom, ehhez elég nagy gyakorlat szükséges. - Igen. Vagy csak egy szerencsés amatőr az illető. A rendőrök legalábbis ezzel magyarázták a történteket. Mickey Redondo, a nyomozás vezetője azt mondta, a gyilkosnak ezzel a kézifegyverrel egy a százhoz esélye volt, amikor célba vette a kamerát. És ha az ő logikájukat követjük, akkor más tekintetben is kifejezetten mázlista volt ezen a napon az elkövető. Nemcsak az első, hanem a második lövést is a kivételes szerencsének tudják be. Ez nyakon találta az idős férfit. Vagy szerencsés véletlen volt, hogy ebből a lehetetlen szögből is eltalálta, vagy nem is a nyakára célzott, hanem a testére, de mellément. Ki tudja? A következő lövés nem talált, ez biztos. Az idős férfi ekkorra már a földre zuhant, ezért nem érte a találat. Ez a lövedék a kinti benzinkútba fúródott. A negyedik és az ötödik lövés pedig. Az elkövető odaállt az asszony fölé, aki már a padlón hevert. Ehhez nem kellett különösebb gyakorlat, sem pedig ügyesség. - És mondja, eldöntötte már, mitévő lesz most, hogy ilyen erősek a kételyei? - kérdezte dr. Gregory. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Egy biztos. Soha többé nem tehetem ki efféle kockázatnak Landont. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ugyanakkor azt sem engedhetem, hogy Khalidot kivégezzék, nyilvánvalóan olyan bűntényért, amelyet nem követett el. - Úgy érzem, Peyton, ha kilép a nyilvánosság elé, hogy megmentse Khalidot, azzal nagy kockázatot vállal magára és Landonra is. A nő tekintete ismét odébb rebbent. - Gondolja, hogy nem tudom, mit vállalok ezzel? Hiszen épp ez a dilemmám. Alan Gregory várt egy ideig. Hagyta, hogy az asszony alaposabban is átgondolja, miféle következményekkel kell számolnia. Aztán mégis megkérdezte tőle. - Amikor ma belépett ide, az első mondata az volt, hogy mégis meg kell bíznia bennem. Mi az, amit meg akart osztani velem, Peyton? Az asszony a táskájába nyúlt, majd elővett egy nyalókát és kicsomagolta, de még nem dugta a szájába. - Ha végiggondolom az életemet, rá kell döbbennem, hogy mindig is szükségem volt valakire, akiben tökéletesen megbízhattam. És mindig is akadt ilyen ember a közelemben. A szüleim végigkísérték az első kudarcaimat és sikereimet. Mindig mellettem álltak, jóban-rosszban kitartottak mellettem. Robert pedig. álmodni sem lehetett volna jobb férjet nála. Meg sem érdemeltem, olyan tökéletes volt. Sok tekintetben kiegészítettük egymást. Khalid ügyében pedig. Nos, nem én voltam a vezető ügyész. És még két kollégám is részt vett a bizonyítási eljárásban. Elhallgatott, aztán erőt vett magán, és folytatta: - Nem akarom letagadni, ami történt. Vállalom a felelősséget azért, amit a Khalid-perben tettem, vagy elmulasztottam megtenni. Volt idő, amikor büszke is voltam rá. Ezt csak azért mondom, mert úgy érzem, fontos tudnia ezt rólam. Nem vagyok tökéletes. Szinte sohasem sikerült olyasmit véghezvinnem, amiben ne találnék hibát. Ha akkor nem is, utólag biztosan. Csak most vette a szájába a nyalókát. - Kér? - kérdezte dr. Gregoryt. - Van még nálam egy nyalóka, ha szeretne.

Dr. Gregory megrázta a fejét. - Köszönöm, nem - mondta, s aztán végiggondolta, milyen szép is lenne: itt ülnének kettesben, két felnőtt, nyalókával a szájukban. De aztán elhessegette magától a gondolatot, és leküzdötte a nevetési ingert. - És mesélne nekem arról a kampányról is, amelyet a tanúvédelmi programok ellen folytatott? kérdezte. - Gondolom, ez elég nagy feltűnést keltett szakmai körökben. Az asszony ingatta a fejét. - A New Orleans-i főügyész minden tekintetben mellettem állt, egész idő alatt. Azt hiszem, talán valami személyes természetű érdekeltség vagy érintettség miatt döntött így. Az ő segítsége nélkül bele sem fogtam volna, az biztos. Ha ő akkor azt mondta volna, most hagyjuk abba, egy pillanatig sem folytattam volna tovább. - És most? Azt szeretné, ha én állnék maga mellé? Én támogassam? - kérdezte dr. Gregory. - Azért van szükségem magára, hogy higgyen bennem. - Ezt nem igazán értem - felelte dr. Gregory őszintén. - Én sem igazán, csak így érzek. Ha úgy döntök, nem várom tétlenül, hogy Khalidot kivégezzék, akkor lépnem kell valamit, és ennek számos súlyos következménye lehet. Nemcsak rám és Landonra nézve. A két kollégámra is gondolnom kell. Az egyikük. egy floridai asszony, akit mindmáig a legjobb barátaim közé sorolok. Andrea Archer a neve. A másik az akkori főnöke, a helyettes kerületi ügyész, bizonyos Dave Curtiss. Persze, Andrea volt az, aki a munka dandárját végezte. És a helyzetemet tovább bonyolítja, hogy nem emlékszem rá, valaha is támadtak volna kételyeik a bizonyítékokkal kapcsolatban. Ő és Dave maximálisan elégedettek voltak a nyomozás procedúrájával. Úgy látták, a rendőrség tartotta magát a szokásos protokollhoz. Amennyire tudom. Ha mégis igazam van, és a kételyeim megalapozottak, akkor a rendőrség embereit is kellemetlen helyzetbe hozom. Ezt csak akkor tehetem meg, ha megfelelő bizonyítékokkal tudok szolgálni. Márpedig a tanúvédelmi program minden tekintetben megköti a kezemet. Dr. Gregory hallgatott. Látta, hogy az asszony egyre nyugtalanabb. Amikor ismét találkozott a tekintetük, a férfi ezt mondta: - És az ön felelősségéről se feledkezzünk meg. Peyton bólintott. - Úgy van. Nem tudom, mitévő legyek. Nem tehetem ki Landont ekkora veszélynek. Nem, ezt egyszerűen nem tehetem meg vele. - Miért most, Peyton? Miért nem öt évvel ezelőtt jutott eszébe? Miért éppen most akar kiállni ezzel? - Mert képtelen vagyok szabadulni tőle. Állandóan kísértenek az emlékek. Mert a bíróság mostanában fog dönteni a kérvényéről. Ez az utolsó esélye. Mert most már úgy érzem, nem olyan egyszerű dönteni egy ember életéről, mint öt évvel ezelőtt hittem. Akkor olyan világos, logikus volt minden. Szóval ezért - mondta. Elfintorodott, és a szeme elé emelte az egyik kezét. - Attól félek, bűnös vagyok. Rossz a lelkiismeretem. Az a bűnöm, hogy elhittem, valóban a tettest tartóztattuk le és zárattuk börtönbe. A férfi tényleg bűnös, ez nem is kétséges, hiszen ült már korábban is, de hogy ezt a tettet is ő követte volna el. Komolyabban fontolóra kellett volna vennem a bizonyítási eljárás hiányosságait. Észre kellett volna vennem, hogy a vád nem állja meg a helyét. Biztos voltam benne, hogy Khalidnak börtönben a helye. Elhamarkodottan ítéltem. Biztos voltam benne, hogy ez a helyes. És talán még most is így vagyok vele. Nem tudom, mit higgyek.

- De ha mégsem ő volt az, aki a rablást elkövette, és nem is ő ölte meg az idős házaspárt Pennsylvaniából, akkor ártatlanul ítélik halálra. Peyton közben Robertre gondolt, aztán Landonra, és eszébe jutott, azt sem tudja Khalid Grangerről, van-e családja. Megpróbált visszaemlékezni az aktáira, de semmi ilyesmi nem rémlett neki. Mégsem tudta elképzelni őt két kisgyermekkel, feleséggel és egy házőrző kutyával, mondjuk, egy golden retrieverrel. Granger családi házát, a gondozott kertet végképp nem látta maga előtt. - Tudom - mondta végül, alig hallhatóan. - Miután a tárgyalás véget ért, Mickey Redondo. az a detektív, akiről már meséltem, odajött hozzám, és azt mondta, egy bűnözővel kevesebb jár mostantól az utcákon. És még hozzátette, szép munka volt. Ha most utólag visszagondolok a történtekre, úgy érzem, Mickeyt egyáltalán nem érdekelte, hogy ártatlan vagy bűnös az az ember, akit lesitteltek. Számára csak az volt a fontos, hogy a nyomozás vezetőjeként eredményt tudjon felmutatni. És úgy érzem, akkor még én sem voltam elég lelkiismeretes. Pedig túlságosan nagy volt a tét. - És a barátnője, Andrea? Ő is ugyanígy viszonyult a gyanúsítotthoz? Peyton lepillantott, két kezét az ölében nyugtatta eddig, most egymásba kulcsolta ujjait - Fogalmam sincs arról, mit tudott ő akkor, vagy mit gondolt erről az egészről. Kezdő ügyészként mi meg sem kérdőjeleztük, hogy helyes-e, amit csináltunk. Mindig azon voltunk, hogy lehetőleg minden szálat elvarrjunk. De nem kerestük a gyenge pontokat, a lyukakat a hálón. Igen, olyan volt ez, mintha egy hálót szőttünk volna közösen, és csak arra figyeltünk, hogy egy szál se lógjon szabadon a végén. És közben nem vettük észre a hatalmas lyukakat, amelyeken át kicsúszhat a hal. De Andreára visszatérve. Nem hiszem, hogy hajlandó lett volna szövetkezni a zsarukkal csak azért, hogy lekapcsolják Khalidot. Nem, ezt nem hiszem el róla. De hogy észrevettem-e volna rajta, ha ebben mesterkedik. Nem is tudom. Talán. Tény, hogy Andrea sokkal ambiciózusabb nálam. Már akkor is az volt. Sohasem keverte az érzelmeit a munkájával. Dr. Gregory figyelte az asszony mozdulatait. Peyton elmélyülten szopogatta a nyalókát, és közben mintha messze járt volna gondolatban. - Igen. Ahhoz, hogy az ügyet újratárgyalják, hogy az ítéletet valaha is megmásítsák, ahhoz bizonyítékokat kell produkálnom. Nem is akármilyeneket. - És van ilyen bizonyíték a kezében? Mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Dr. Gregory megismételte. - Micsoda? Bizonyíték? - riadt fel Peyton. - Nem, sajnos, nem tudok semmiféle bizonyítékról, aminek hasznát vehetnem. És nem hiszem, hogy bármit is bizonyítani tudnék valaha. Ezek inkább csak sejtések. A férfi kissé oldalt hajtotta a fejét, és résnyire szűkült szemmel figyelte. - Most hol jár gondolatban, Peyton? Nagy meglepetésére az asszony késlekedés nélkül válaszolt is neki. - Robertnél. őrá gondolok. Dr. Gregory hallgatott. Nem tudta, mit is kérdezhetne most tőle. Az asszony kezdett beszélni. Amikor elbizonytalanodtam, akár a munkámban vagy emberekkel kapcsolatban, vagy csak úgy, általában az életben, Robert mindig olyan végtelen türelemmel hallgatott. És aztán egyszer csak megszólalt, és valami ilyesmit mondott. Az élet az, ami, szívem. Mi hárman együvé tartozunk, és ez a legfontosabb. Bármi történjék is holnap vagy azután, az élet megy tovább.

- És ez mit jelentett önnek, Peyton? - Valami olyasmit, hogy legyek hálás a sorsnak. Értékeljem, becsüljem meg azt, ami van. Dr. Gregory türelmesen várta a folytatást. - De azóta, hogy Robertet meggyilkolták, már nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e folytatni az életet. Már egy pillanatig sem érzek hálát a sors iránt. Az én életemet Robert és a kislányom, meg a munkám jelentette. Most már csak a kislányom maradt meg nekem. Robert azt mondta, az élet, az, ami. Én azt szeretném, ha az életem az lenne, ami volt. De tudom, hogy ez lehetetlen. Dr. Gregory alaposan megfontolta, mit kérdezzen tőle. - És úgy érzi, ennek van valami köze Khalid ügyéhez? - Valami köze biztosan van hozzá, de egyelőre nem tudom, mi az - felelte Peyton. - Azt hiszem, talán jogi tanácsra is szükségem lenne. Beszélnem kellene valakivel, aki szakmabéli. - Egy másik ügyészre gondol? - Igen. - És el tudja intézni úgy is, hogy titokban maradjon a dolog? Peyton bólintott. - Persze. - Van valaki, akinek ad a véleményére? - Vannak olyanok, akiket felhívhatnék ez ügyben. New Orleansból ismerem őket. A floridaiakkal már rég nem tartom a kapcsolatot. - De? Mi tartja vissza? - Az, hogy úgy érzem, talán mégis jobb lenne olyasvalakihez fordulnom tanácsért, akit még nem ismerek. Valakihez, aki nem ismeri az életemet. Érti? - De azért szeretné, ha én is a támasza lennék? - kérdezte dr. Gregory. - Igen. - És ezt mégis hogyan gondolja? - Robert néha figyelmeztetett. Vagy inkább óva intett, ha látta, hogy valamivel viaskodom, ami a munkámmal kapcsolatos, ami fontos a számomra. És ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, ő mit tenne az én helyemben. Mert rajta sohasem látszott, hogy megviselné bármilyen erkölcsi dilemma. Ellentétben velem. És ő ilyenkor azt mondta: Tanuld meg, hogy egyedül te védheted meg a szívedet. Amikor a legérzékenyebb voltam, a legsebezhetőbb, akkor elég volt a szívére mutatnia, máris tudtam, mire gondol. - Ezzel tulajdonképpen szívességet tett önnek - állapította meg dr. Gregory. - Micsoda? - Csak arra gondolok, azzal, hogy biztatta, bátorította önt, egyúttal segítette is abban, hogy megszabaduljon a félelmeitől. - Ezt nem értem. Mit akar mondani vele? Dr. Gregory hallgatott egy ideig, majd a szavait gondosan megválogatva válaszolt. - Talán Robertnek sem volt mindig igaza. Nem biztos, hogy a legjobb tanácsot kapta tőle. - És öntől talán igen? Erre mi a garancia? - Én nem adok tanácsot önnek, Peyton. Csak beszélgetünk. Az asszony hátrahőkölt ültében. Halott férje védelmére kell kelnie, ebben egészen biztos volt, és szinte reflexszerűen ezt tette, de valahogy sután, esetlenül csinálta. Ezzel ő is tisztában volt. - A férjem jó ember volt - mondta végül.

- Igen. Peyton kikapta a szájából a nyalókát, és dr. Gregory felé bökött vele. - Ezt nem értem. Mit akar mondani azzal, hogy igen? Dr. Gregory fészkelődött egy ideig a helyén, majd kissé a páciense felé fordulva ezt mondta: - Annak alapján, amit elmesélt eddig róla, úgy tűnik, Robert próbálta megvédeni önt a saját érzéseitől. Arra biztatta, hogy rejtse el őket, főleg akkor, ha látta önön, hogy kellemetlenül érinti valamilyen érzése vagy egy erkölcsi dilemma. Nem vagyok biztos abban, hogy igazából önt védte ezzel, vagy inkább önmagát. Olyan dolgoktól próbálta megkímélni a kapcsolatukat, amelyekkel nem akarta, hogy kettesben szembesüljenek. - Neki nem volt szüksége ilyesfajta taktikázásra, dr. Gregory. Robert mindig is erős volt. - Talán ön is az - jegyezte meg dr. Gregory. - Ő mindig megvédett engem. - Valóban? Peytonban még sokáig visszhangzott ez a kérdés.

5. A dolgozószobát, amelyet az utóbbi időben nap mint nap használt, Prowler a tágas tetőtérben alakította ki, majd rendezte be - mégpedig a legmodernebb irodatechnikával felszerelve. Bár az egylégterű helyiség eleinte kellemetlenül hideg volt, akár egy jégverem, a nyári kánikulában már kifejezetten jóleső érzés volt belépni ide. Néhány hónappal ezelőtt költözött az épületbe, amely a georgiai Atlanta közeli kisváros egyik peremkerületében volt. A házat nemrég felújították, de hagyományos, téglaépítésű. Az eleinte dolgozószobának, majd később irodának használt helyiség modern berendezése és teljes körű felszereltsége ellenére is kifejezetten puritán egyszerűségű volt - mentes minden felesleges díszítéstől, sallangtól. És ami a legfontosabb: Prowler semmilyen személyes tárgyat nem tartott itt, amely az azonosítására szolgálhatna, vagy segíthetne ebben bárkinek is. Két, elég színvonalas és jól felszerelt számítógép, egy PC és egy Macintosh volt a műszaki berendezés lelke - mindkettőt nagyméretű monitorral, és természetesen a megfelelő modemekkel is ellátta. Aztán vásárolt még ide két faxkészüléket - az egyik színes, vagyis fényképek továbbítására is kitűnően alkalmas, és mindkét fax külön-külön telefonvonalhoz volt csatlakoztatva. Két televíziót is tartott ugyanitt, az egyiket a CNN-re, a másikat az MSNBC tévéállomásra hangolva. Prowler mostanában egyre gyakrabban gondolt arra, talán mégiscsak kellene ide egy harmadik készülék is, hogy azon a Fox News csatorna műsorát kísérhesse figyelemmel - ha úgy tartja kedve, akár a többivel egyidejűleg. Csak a műszaki cikkekre volt ilyen kényes: a padlóburkoláshoz a lehető legegyszerűbb és legolcsóbb anyagot választotta, a fényes, szürke járólapot, a falakat fehérre meszelte, a lambériát pedig színtelen lakkal vonta be. Mindezt saját kezűleg, hogy a szakemberre se kelljen költenie. Prowler hol az egyik, hol a másik klaviatúrát használva dolgozott a számítógépeken, és az íróasztalt és közvetlen környékét úgy rendezte be, hogy ültőhelyéből mindent elérjen - mégpedig lehetőleg anélkül, hogy ehhez fel kelljen állnia. Ugyaninnen, egy kényelmes, minden irányban állítható forgószékről intézte a telefonhívásait, fogadta és továbbította a faxüzeneteket, vagy éppenséggel letöltötte az elektronikus postát. Ma néhány perccel dél után megcsörrent az egyik telefonkészülék. Prowler félrehúzta a füléről a fejhallgatót, mert eddig zenét hallgatott, aztán megnyomta a kihangosító gombját. - Igen? - szólt a készülékbe. Ebben a pillanatban a másik telefon is megcsörrent. Egyetlen pillantást vetett csak rá, aztán lemondóan legyintett. A saját kezűleg barkácsolt digitális kijelzőn azonnal megjelent ugyanis a hívó fél neve és telefonszáma is, és mivel pontosan tudta, ki az illető, cseppet sem izgatta magát miatta. A kommunikációs rendszer a saját találmánya volt: ő álmodta meg és saját kezűleg eszkábálta össze a kereskedelmi forgalomban levő berendezésekből és alkatrészekből. Fontos volt számára, hogy lehetőleg azonnal tudja, ki a hívó fél, és miután hosszas kísérletezgetés után - sikerült kijátszania a szolgáltatók biztonsági rendszerét, elégedetten nyugtázta, hogy most már akkor is sikerül azonosítani a hívót, ha egy másik államból, vagy akár az USA határain túlról telefonál az illető. Ami azt illeti, épp elég munkát és energiát fektetett bele.

- Prowler? - kérdezte a mostani hívó fél. - Igen. - A személyi hívómon láttam, hogy keresett, és aztán üzenetet is hagyott, hogy hívjam vissza. Remélem, ez azt jelenti, van végre valami fontos mondandója a számomra. Prowler a hívó fél hanghordozásából is tudta, hányadán állnak egymással. Az eleve kényes helyzetet azonban tovább bonyolította, hogy korántsem volt olyan egyszerű az a munka, amivel megbízta őt az illető, pedig kezdetben senki sem gondolta volna, miféle nehézségekbe ütköznek nemsokára, már az akció előkészítése során. - Nos, az az igazság, hogy sokkal bonyolultabb a feladat, mint hittem - felelte őszintén. - És bár minden lehetséges nyomot végigvizsgáltunk, még most sem tudjuk, hová költözhetett a nő. A tanúvédelmi programba beépített emberemnek pedig eddig még nem sikerült hozzáférnie a kartotékjaihoz. Azt mondja, mint az várható volt, szigorúan titkosnak minősítették az egész eljárást. Érthető okokból azonban továbbra is nagyon óvatosnak kell lennie. Ha valakinek ne adj' isten, szemet szúrna, hogy túl sokat sertepertél a nő anyagai körül, az felér egy öngyilkossági kísérlettel. Arról már nem is beszélve, hogy ez esetben ott vagyunk, ahol a part szakad - vagyis egy tapodtat sem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Őt pedig semmiképp sem veszíthetjük el, mert ez a fickó a legnagyobb esélyünk. Nincs más beépített emberünk, és nem is lesz. A rendszer túlságosan zárt ehhez. Ekkora kockázatot nem vállalhatunk magunkra. Gondolom, ez érthető. - És akkor most mi lesz? Hogyan tovább? - kérdezte Prowler megbízója türelmetlenül és ingerülten. - Csak annyit mondhatok, hogy megpróbálhatunk egy másik szálon Közelebb férkőzni hozzá. - De, ugye, tisztában van azzal, hogy nincs sok időnk? Nemcsak a mi óránk, hanem a barátunké is egyre gyorsabban ketyeg. Prowler gyűlölte a fickó bizalmaskodó szóhasználatát. Mi és a barátunk. Barátja a rosseb! - Persze, hogy tudom. Kezdettől fogva tisztában vagyok vele - felelte, nyugalmat erőltetve magára. - De sokat segítene, ha mielőbb beszerezne néhány információt a kislányról. Bármi legyen is az, hasznos lehet. Például arról, hogy kik a barátai, mi az érdeklődési köre, milyen szokásai vannak, mi a megszokott napirendje, jár-e valahova rendszeresen, edzésre, klubba, szakkörre, bárhová. Hogy milyen rendezvényeket tart mostanában az iskola, ahová várható, hogy a kislány is elmegy. Milyenek a tanulmányi eredményei, mi az erőssége és mi a gyenge pontja, milyen betegségeken esett át eddig, mikor és hol kezelte orvos, milyen diagnózissal. És azt is jó lenne pontosan tudni, hogy hol és mikor született. Minél hamarabb. Enélkül nem sok esélyünk van. - És maga komolyan hisz abban, hogy megtaláljuk őket így? Ilyen kezdetleges módszerekkel? Mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. A tanúvédelmisek se a falvédőről léptek le, ember! Ébredjen már fel! Prowler gyűlölte ezt a stílust, és amint meghallotta, hogy ilyen hangnemben fog beszélni vele az ügyfél, habozás nélkül letette a telefont. A kliens második mondatát már meg sem hallgatta. Megnyomta a gombot a készüléken, amellyel megszakította a vonalat, és aztán - kissé megnyugodva - hátradőlt a széken. Egy régi, megbízható és tehetős ügyfele kérésére vállalta el ezt a munkát - igaz, nem szívesen. Inkább úgy, mintha a fogát húzták volna. De kellett a pénz, ezt hamar belátta. Márpedig ahhoz, hogy menjen a szekér, újabb és újabb megbízásokra van és lesz szüksége.

6. Miután eljöttem dr. Gregorytól, percről percre pocsékabbul éreztem magam. Olyannyira, hogy útközben kénytelen voltam odavánszorogni egy telefonfülkéhez, aztán felhívtam az éttermet, hogy beteget jelentsek mára. Szemernyi túlzás sem volt abban, amit mondtam a főnökömnek hogy tudniillik iszonyúan erős migrén gyötör reggel óta, úgy érzem, majd' szétpattan a fejem-, és ráadásul émelyítő hányinger kínoz, ami időről időre ellenállhatatlan hullámokban tör rám. Útban hazafelé többször is erőnek erejével kellett visszatartanom, nehogy elhányjam magam. Még csak a belvárosban, a Pearl Mail Streeten jártam, amikor ismét meg kellett állnom, és ekkor már nem bírtam tovább - a virágágyások közé okádtam. Rettenetesen szégyelltem magam ezért, de nem tehettem róla. A főnököm az étteremben sokkal megértőbb volt, mint gondoltam róla. Valamivel később, egy másik nyilvános fülkéből felhívtam Vivet, a bébiszitterünket, és azt mondtam neki, majd én odamegyek ma az iskola elé, Landonért, és együtt megyünk haza, a délutánja így aztán szabad. Megkérdezte, elég szép idő van-e idekint ahhoz, hogy sétáljunk. Ez volt a titkos megállapodásunk ugyanis - ha valamilyen módon értesítem arról, hogy változott a programunk, ami őt is érinti, mindig ezt kell kérdeznie. Igent mondtam a kérdésére. Viv tudta, ha ezt a választ kapja, akkor valóban nem kell aggódnia - igazából nincs semmi gond, csak közbejött valami. Ha viszont a kérdésére azt felelem, egyre rosszabb az idő, délutánra még vihar is várható, akkor ez a mi titkos nyelvünkön azt jelenti, valami nagy baj van. És egyúttal azt is, hogy Landont sürgősen el kell vinnie hazulról, vagy az iskolából, ahol éppen találja, egy másik helyre - de véletlenül sem haza. Hogy hová, azt is megmutattam már neki. A városhoz tartozó kis üdülőtelepre, a hegység lábánál, ahol egy faházat béreltem, a legrosszabb eshetőségre felkészülve. Az órámra pillantottam, és mivel volt még egy kis idő a tanítás végeztéig, betértem a bankba. Odabent kétszer is megálltam, és lopva körülnéztem - főleg az utcát figyelve, hátha követett valaki idáig. Tulajdonképpen Ron Kriciakot kerestem, de sehol sem láttam, hiába is pásztáztam a környéket. Aztán a pénztárablakhoz mentem, kivártam a soromat, és beváltottam még egy csekket, amely nyolcszáz dollárról szólt. Azt kértem a pénztárostól, használt ötvenesekben és húszasokban adja ki a pénzt. Úgy okoskodtam, még ha követett is idáig Ron, és ha látta is, mit csinálok a bankban, aligha foghatott gyanút pusztán a látottak alapján: azt, hogy mekkora összeget váltottam ki, nem láthatta, így legfeljebb arra gondolhatott, szükségem lett hirtelen egy kis költőpénzre. Ennyi az egész. Persze, ha sejtette volna, milyen sok készpénzt vettem magamhoz, már egészen más lenne az ábra. De nem tudhatja, mint ahogy azt sem, miért van szükségem ekkora összegre. Ekkor kaptam csak észbe - lám, már szinte természetesnek tartom, hogy Ron Kriciak valóban követ engem, holott egyelőre semmiféle bizonyítékom nincs erről. Persze, ettől függetlenül le sem tagadhattam volna, hogy állandóan ott motoszkál a fejemben a kérdés: Ugyan miért követne engem Ron Kriciak? Hamarosan találkoztam Landonnal az iskola előtt. Közölte velem, hogy délután még otthon is gyakorolni akar - a magántanártól ugyanis, akit nemrég találtam neki, hogy segítsen felkészülni az

iskolai versenyre, szép hosszú listát kapott azokról a nemzetközi műveltségszókról, amelyeknek a helyesírásával különösen sok gondjuk szokott lenni a kisiskolásoknak. Miután hazaértünk, Landon egyenesen a szobájába ment, aztán hamarosan bekapcsolta a CD-lejátszót. Hiába füleltem, a dübörgő zenéből nem ismertem fel, melyik együttes lemezét hallgatja újabban ily nagy előszeretettel, de azt biztosra vettem, hogy kizárólag női hangok énekeltek a felvételeken. Miután jobban belegondoltam, elbizonytalanodtam. Lehet, hogy fiatal fiúkból álló zenekar volt az. Elég sok van belőlük mostanában. És a zenéről persze ismét csak Robert jutott az eszembe. Ő sokkal többet tudott Landon épp aktuális kedvenceiről, és jóval tájékozottabb volt nálam a könnyűzenében. Én ebből valahogy kimaradtam, és ellentétben Roberttel, aki órákon át képes volt diskurálni a lányunkkal erről a témáról, hozzá se tudtam szólni. Most, amikor ez eszembe jutott, ismét úrrá lett rajtam a tehetetlen düh. Robert, hol a pokolban vagy? Volt egy egyezségünk, nem sokkal azután, hogy Landon megszületett. Úgy beszéltük meg, a zene hozzád tartozik, Robert! Ez a te asztalod. A bankban frissiben kiváltott nyolcszáz dollár még ott lapult a táskám egyik, cipzárral zárható rekeszében. Miután tudtam, hogy Landon odafent van a szobájában, és biztosra vettem, hogy jó darabig zenét fog hallgatni, kivettem a vastag köteg pénzt a retikülömből, hogy eltegyem a többi mellé. Egy könyvben tartottam a bankókat, mégpedig John Irving egyik regényének lapjai között pontosabban azoknak a helyén. Akkor vásároltam ezt a vaskos kötetet, amikor ideköltöztünk, de még Louisianában laktunk, amikor először olvastam a regényt. Elég vastag volt a gerince ahhoz, hogy ha kitépem a lapok egy részét, elférjen benne a vaskos bankóköteg. Mert mi tagadás, újabban elég sok készpénzt tartottam itthon. Elővigyázatosságból, hogy ha beüt a krach, nehogy a nagy kapkodásban valamit elbaltázzak, és már ne juthassak hozzá. Boulderben Landon és én egy bérelt házban laktunk a Foothills Parkway keleti oldalán, az Arapahoe Road közelében. Annak, aki nem ismeri a várost, ez nem sokat mond, persze. Elég legyen annyi, hogy ez Bouldernek az a része, amelyik távolabb esik a hegyektől. Ami a helyiségek elrendezését illeti, azt hiszem, ez tipikusnak mondható errefelé. A földszinten a nappali, az étkező, az éléskamra és egy konyha - mégpedig a tágas amerikai típusú. Fent két hálószoba, külön bejárattal a hosszú, keskeny közlekedő felé, amelyből egy-egy fürdőszoba is nyílik. Ja, és van még egy szárító is a lépcsőfordulónál. Bár kellemes és barátságos volt a környék, nem állíthatnám, hogy biztonságban éreztem magam itt. Slaughter, vagyis az emberrablási kísérlet óta jóformán egy pillanatig sem. Bár, ha jobban belegondolok, ez sem teljesen igaz. Nem sokkal azután, hogy elköltöztünk - vagyis inkább elmenekültünk - Slaughterből, a tanúvédelmi program egyik vezetője egy furgonba ültetett engem és Landont. Sötét ablakai voltak, senki sem láthatott be. Először egy kis faluba vitt minket, amely több mint egynapi útra volt Louisiana állam határától. Ott töltöttük az éjszakát, majd másnap egy városba mentünk - azt hiszem, ez Washington D. C. lehetett, de sohasem bizonyosodhattam meg felőle. Útközben Landon és én ugyanis a furgon hátuljában kuporogtunk, és mivel azon nem volt ablak, semmit sem láthattunk a környékből. Néhány éjszakára beköltöztettek minket egy parányi, természetesen ablaktalan lakásba. Ezt a tanúvédelmi program bérelte. Onnan átvittek egy újabb épületbe, ahol szabályosan kihallgattak, helyzetértékelést készítettek, felmérték a várható kockázatot, aztán röviden tájékoztattak arról, hogy milyen élet várhat rám, amennyiben a WITSEC védett tanújának szeretném tudni magamat és a kislányomat. A néhány nap alatt, amelyet ezen az ismeretlen helyen töltöttünk, még biztonságban éreztem magam. Pedig hallatlanul barátságtalan és rideg volt az a közeg is. A boulderi otthonunk

berendezését alkotó bútorokhoz azonban az égvilágon semmi, de semmi közünk nem volt. Csak bérelte ezeket a számunkra a program itteni vezetősége. Saját tulajdonunk mindössze az a kis tévékészülék volt, amelyhez Landon ragaszkodott, meg a főzéshez legszükségesebbnek ítélt edények, néhány személyes tárgy és a ruháink. Még mielőtt Louisianából Boulderbe költöztünk, a program vezetői gondoskodtak arról, hogy az ingóságainkat megfelelő, biztonságos helyen tárolhassuk. Úgy vélem, talán akkor éreztem volna ismét valamelyest biztonságban magam, ha visszakaptuk volna a régi bútorainkat. De ezt a program ebben a fázisban már nem tette lehetővé a számunkra. Amikor rákérdeztem, ugyan miért kell megválnunk attól a néhány tárgytól, azt a magyarázatot kaptam, hogy semmit sem tarthatunk meg, ami segíthetné az azonosításunkat. És ezért semmit sem tarthattunk meg, ami egyértelműen bizonyíthatná, hogy valaha is közünk volt Roberthez. Kell-e mondanom, hogy nekem éppen ezek a tárgyak hiányoztak a legjobban? Néha, amikor végső kétségbeesésemben már a legrosszabb lehetőségek is megfordultak a fejemben, akkor estem a leginkább pánikba, ha felsejlett bennem a gyanú: ezeket a tárgyakat talán soha többé nem láthatom viszont. Úgy éreztem, mintha az egész életemet egy raktárban tartanám, gondosan elzárva, akárcsak a bútorainkat. És akkor döbbentem rá: a gyilkos engem is megölt, nemcsak Robertet. Csak az a különbség, hogy én még nem haltam meg a külvilág számára. Mint idővel kiderült, a ház errefelé hagyományosnak mondható alaprajza nekünk több szempontból is hátrányos volt. Ha a konyhában tettem-vettem, nem láttam rá a lépcsőfordulóra, sem pedig arra az ajtóra, amely a mosókonyhába és az éléskamrába nyílott. A lépcsőre pedig végképp nem. Most biztosnak kellett lennem abban, hogy Landon nem hallja, amiről telefonon beszélek, ezért a nappali mellett döntöttem: leültem kedvenc helyemre, a padló közepére, és erről ismét eszembe jutott, hogy ha lenne rendes ebédlőasztalunk, akkor az biztosan ezen a helyen állna. De nem volt. Viszont, ha biztos akartam lenni abban, hogy azonnal tudjam, mikor lép ki Landon a szobájából, és indul el lefelé a lépcsőn, nem maradt más választásom. Viszont azt sem akartam, hogy olyan közel legyek hozzá, hogy hallhassa, miről beszélek. A hordozható telefonnal a kezemben letelepedtem hát a szőnyeg közepére. Egy ideig füleltem, aztán tárcsáztam. Már fejből is tudtam Carl Luppo számát. Nem akartam megjegyezni, nem memorizáltam, mégis az emlékezetembe vésődött - mint valami sokszor hallott reklám szövege, amelytől képtelen szabadulni az ember, és időről időre csak úgy magától eszébe jut. Türelmetlenül vártam, hogy kicsengjen. A harmadik-negyedik után még mindig semmi. Már épp azon voltam, hogy leteszem, és megpróbálom még egyszer, amikor végre beleszólt. Azonnal ráismertem a hangjára - jellegzetes rekedtségére, hanghordozására, pedig csak ennyit mondott: - Halló. - Carl? - kérdeztem gépiesen, holott pontosan tudtam, hogy ő az. - Üdvözlöm, Peyton. Egyáltalán nem éreztem a hangjából, hogy örülne nekem. Inkább közönyös volt, szinte érzéketlen. - Honnan tudta, hogy én vagyok az? - kérdeztem gyanakvással. - Nem mondhatnám, hogy sokan hívnak telefonon az utóbbi időben - felelte keserűen. - Na és tegyük hozzá azt is, hogy eleve csak kevesen ismerik az itteni számomat. És mellesleg rögtön megismertem a hangját. Van egy kis akcentusa, tudja? Igaz, nekem is. Bár nagy volt a csábítás, hogy kedélyes tereferélésbe kezdjünk egymással, én mégis

megpróbáltam távolságtartó maradni. Ettől aztán végképp fura és talán kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. - Emlékszik még a múltkori beszélgetésünkre? Amikor a Pearl Streeten találkoztunk? kérdeztem. - Persze - felelte. - Akkor azt mondta, valószínű, hogy Ron Kriciak követ engem - folytattam. - Így volt, ugye? - Nagyjából… - felelte kissé tétován. - Úgy emlékszem, nem azt mondtam, hogy valószínűleg. Ez nem feltevés volt a részemről, hanem bizonyosság. Tudom, hogy Ron követte magát. Ez még akkor is igaz, ha maga erről nem akar tudomást venni, Peyton. - És elárulná végre, honnan tudja? Talán maga követett engem, Carl? Vagy. nem is engem, hanem Ront próbálta szemmel tartani akkor? - Igyekeztem közönyösen beszélni vele, nehogy vádaskodást halljon ki a hangomból. Nem tudom, sikerült-e. Egyre kevésbé tudtam uralkodni az érzéseimen, így a hangomon is. Sajnos, Landonnal sem volt más a helyzet. Roberttől rendszeres szemrehányást kaptam, valahányszor azon kapott, hogy így beszélek Landonnal. Azt mondta, megalázó, amikor sarokba szorítom a gyermekünket a kérdéseimmel. Főleg olyankor fordult ez elő, amikor házimunkáról volt szó, amelyet a lányunk előszeretettel elbliccelgetett. Robert azt mondta, nem a szavaimmal van baj, hanem azzal, ahogyan beszélek vele. A hanghordozásom, a hangom éle az, ami sértő a gyerekre nézve. Most, miközben Carllal beszélgettem, döbbentem rá arra, hogy ez is egy születőben lévő emlékbálna. Carl csökönyösen hallgatott, de tudtam, hogy nyilvánvalóan provokatív volt a számára, amit kérdeztem tőle. Arra is gondoltam, talán csak azért hallgat, hogy némi időt nyerjen, és kitaláljon valami hihető hazugságot. Mégis sikerült meglepnie, amikor ismét megszólalt. - Azt hiszem, maga még nem elég felkészült ahhoz, hogy higgyen nekem, Peyton. Akkor meg mi a fenének válaszoljak erre a kérdésre? Hirtelen kirobbant belőlem a nevetés, amit persze végképp idétlennek találtam. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre az egész helyzetre. Carl azonban kitűnő emberismeretről tett tanúbizonyságot: tökéletesen átlátott rajtam és tisztában volt az érzéseimmel. Ellentétben velem. - Nézzünk csak szembe a puszta tényekkel - javasolta. - Maga már rég nem az, aki volt, Peyton. Sok mindenen ment keresztül az utóbbi időben, és ezek a megpróbáltatások gyökeresen megváltoztatták. Nemcsak az életét, hanem a személyiségét is. Ugye, igazam van? Nos, bármilyen meglepően hangzik, én is így vagyok ezzel. Már rég nem vagyok az az ember, aki voltam. - De maga gyilkos, Carl - suttogtam visszafojtott hangon, nehogy Landon véletlenül meghallja odafent. - Többszörös gyilkos. Mégis megváltozott volna? Szinte magam előtt láttam, amint szokásához híven rándít egyet a vállán. - Tudja, mit, Peyton? Talán igaza van. Lehet, hogy én mégsem változtam meg. Vagy nem annyira, mint maga. Igaz, hogy húsz éve jártam utoljára templomban, és ennek ellenére katolikusnak tartom magam. Ezt biztosan nevetségesnek találja, de én akkor is így érzek. És több mint tizenkét évvel ezelőtt követtem el az utolsó gyilkosságot. Persze, nem is titkolom, a lelkem mélyén még mindig gorilla vagyok. Annak érzem magam. Még a szóhasználatom, a mozdulataim is erről árulkodnak. És lehet, hogy csak önáltatás az, hogy megváltoztam volna azóta. Ezen még el

kell gondolkodnom. És most szerencsére tengernyi időm van az effajta ostobaságokra. Legalább lesz, ami leköti a gondolataimat. - Egy gorilla? Uramisten. Már megbántam, hogy felhívtam, de hamar beláttam, nem sok választásom maradt. Carl azonban az iménti lendülettel folytatta. - Ha érdekli, márpedig azt hiszem, hogy így van, hiszen ugyan mi másért hívott volna fel, ha nem ezért. Nos, akkor elmondom, hogy Kriciak követte magát a Baseline Roadtól egészen a hegyekig, ahol abban a nagy parkban üldögélt. Tudja, ahol a régi, többszintes épületek vannak. Hogy is hívják azt a negyedet? Hautauqua, azt hiszem. De nem vagyok biztos benne. Ott van az az elegáns étterem is, a New York nevű. És maga tegnap járt azon a környéken. - Tegnap? - kérdeztem automatikusan. Inkább csak azért, hogy időt nyerjek. Egyre nehezebben viseltem, hogy Carl kémkedett utánam. Pedig még abban sem lehettem biztos, hogy engem követett. - Igen. Mondja csak, jó az a hely? Még sohasem jártam ott. Istenem. Ez nem lehet igaz. Kétségbeesetten próbáltam úrrá lenni az érzéseimen. - Landon is ott volt velem. Egy kislány, a lányom, Landon. - hebegtem összevissza. - Igen, igen, őt is láttam. Helyes teremtés. Arra gondoltam, amikor láttam magukat, hogy az unokám nagyjából egyidős lehet vele. De már rég nem láttam. Utoljára évekkel ezelőtt. Még egészen kicsi volt akkor, járni is alig tudott. Tudja, Peyton, tegnapig, szóval addig, amíg nem láttam magát és őt együtt, nem is tudtam, hogy ketten vannak. Egy anya, aki a gyermekével együtt vesz részt a programban. A maga helyzete bizonyos szempontból jobb is, rosszabb is, mint az enyém. Hiszen mégiscsak van magával valaki a szerettei közül. Milyen hálás lennék ezért a sorsnak! De látja, önző vagyok. Hiszen az, aki velem együtt bujkálni kényszerül, nagyon megszenvedné ezt az életet. És elviselni a tudatot, hogy miattam kell ezt elszenvednie. Szóval nem is tudom, irigyeljem vagy sajnáljam azért, hogy a kislánya is magával van. Őszintén mondom, Peyton. Gondolom, miatta még többet aggódik, mint a saját sorsa miatt. • Ezen a ponton úgy éreztem, szívesen beszélt volna nekem a családjáról - a szeretteiről, akiket hátrahagyott Philadelphiában vagy Bostonban vagy Miamiban, vagy akárhol is, ahonnan idekerült. De valahogy túlságosan is pánikba estem ekkorra a fejlemények hallatán ahhoz, hogy most az ő bajával törődjek, és meghitten elcsevegjek vele a családjáról, az érzéseiről. Bár mármár lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt, mégis folytattam, mintha mi sem történt volna. Persze, nem tudtam elengedni a fülem mellett, amit mondott. Később, amikor már rég letettem a kagylót, sokáig gondolkodtam Carlon. A fülembe csengtek a szavai. - És mégis mi oka van erre Ronnak? Ugyan miért követne engem, Carl? - kérdeztem, visszaterelve beszélgetésünket az eredeti mederbe. Rövid ideig hallgatott, aztán megkérdezte: - Mondja csak, megfenyegették már azóta, hogy ideköltözött, Peyton? - Nem. Eddig még senki. - feleltem habozás nélkül. - És van oka feltételezni, hogy valaki már a nyomára bukkant? - Nem, senki. Egyelőre senki. Bár igyekeztem határozottnak tűnni, korántsem voltam az. De hiába törtem közben a fejem, semmi sem jutott eszembe. Senkin sem vettem észre a környezetemből, hogy rájött volna, vagy legalább sejtené, ki vagyok. Ron legalábbis sohasem adta jelét ennek. Mégis úgy éreztem, nem zárhatom ki teljesen ezt a lehetőséget. Na de mit tett Ron azután, hogy követett engem és Landont egészen Chautauquáig? Ezt csak akkor tudhatnám meg, ha Carl elárulná. Persze, az sem biztos, hogy továbbra is követte Ront.

- Tetszik nekem a kislánya neve, Peyton - jegyezte meg Carl váratlan fordulattal, amit nem tudtam mire vélni. - Landon. Jól hangzik. De gondolom, ez is csak egy felvett név. Mint a Peyton. - Vagy, mint a Carl, ugye? - Igen. Hol is tartottunk? Ja, igen, Ron elhajtott, miután látta, hogy maguk ketten beülnek az étterembe. - Úgy érti, azalatt, míg mi az étteremben voltunk, már nem is figyelte a környéket? - Igen. - Nem várta meg, amíg befejeztük az étkezést? - Nem. Talán úgy öt perccel azután hajtott el, hogy maguk bementek az étterembe. - És azt is tudja, hogy hová ment ezek után? - kérdeztem. - Nem. - De Carl, hát akkor miért követett minket addig? Nekem inkább úgy tűnik, ez is a programban vállalt kötelezettségei közé tartozik, és nem magánszorgalomból tette. Vagy van valami, aminek alapján mégis inkább arra kellene gondolnom, a saját szakállára dolgozik? - Nem mondhatnám, hogy elég részletesen ismerném a program vezetőinek a munkakörét. De azért azt sem hinném, hogy ez a szokványos procedúra része lenne. Mondhatnám, csaknem száz százalékig biztos vagyok abban, hogy engem senki sem követett, amikor még újonc voltam a programban. De én elég könnyen kiszúrom az ilyesmit, úgy is mondhatnám, ez nálam egyfajta szakmai ártalom. Egészen biztos vagyok abban, hogy sohasem követtek engem. Biztosan észrevettem volna. Vagy ha követett is valaki. sokkal ügyesebben csinálta, mint ez a Ron. - De akkor mi lehet a magyarázata? - Nem tudom - ismerte be. - Az az igazság, alig ismerem Kriciakot. Talán valami nyugtalanítja. Az biztos, hogy maga sokkal több fejtörést okoz nekik, mint a programban részt vevő többi tanú. Ezért is gondolom, hogy talán valami más oka lehet rá. De mint már mondtam, nem ismerem őt eléggé ehhez. - Úgy érti, a tanúvédelmisek nem árulnák el nekem, ha tudnák, hogy veszélyben vagyok? kérdeztem rémülten. - Mondja csak, Peyton, megkapta azt a szigorúan titkos washingtoni telefonszámot? Tudja, amelyet csakis vészhelyzetben hívhat fel? - Igen - feleltem kissé értetlenkedve. - Akkor ez számomra azt jelenti, maga különleges státusban van. Az egyik vezetőtől hallottam régebben, hogy ezt a számot nem adják meg mindenkinek. De ettől függetlenül nem tudom, hogyan gondolkodnak. Mióta csatlakoztam a programhoz, mindent elkövetek, hogy kiismerjem őket. Nem mondhatnám, hogy sokra jutottam. Azt hiszem, ha túl nagynak érzik a kockázatot, akkor elköltöztetik magukat innen. Adnak maguk mellé néhány bébiszittert, és még mielőtt kinyithatná a száját, bezsuppolják egy furgonba, és elszállítják innen. - Úgy gondolja, Carl, hamarosan újabb költözés vár ránk? - A program nem kínál más lehetőséget, ha a tanúvédelmisek veszélyben látják magukat. Ezzel jó, ha tisztában van. - És ez így működik? Még csak nem is figyelmeztetnek előre? - kérdeztem döbbenten. - Nem hinném. Az ilyesmi nagyon gyorsan történik. - volt már példa arra, hogy magának is el kellett költözni ilyen hirtelen? - Nekem ez a második állomáshelyem, Peyton. Olyan sok tapasztalatom még nincs ezen a téren,

de ez történt. Néhány óra leforgása alatt elköltöztettek. - Maga nem bízik Ronban, ugye, Carl? Szinte magam előtt láttam, amint megvonja a vállát. - És megtudhatnám, hogy miért nem? Egy ideig hallgatott, csak aztán felelt, alaposan megrágva minden egyes szót. - Az embernek vannak megérzései. Előbb-utóbb kifejlődik egy különleges érzéke erre. Szükségünk van rá, ahhoz, hogy túléljük. Olyan ez, akár a dzsungel. Más törvények vannak. Szép kis hasonlat! - gondoltam magamban. Dzsungel. És persze, ott élnek a gorillák is, tettem hozzá gondolatban. - Most már mennem kell - mondta váratlan fordulattal. - Várjon még, kérem! Van még valami, amit el szeretnék mondani. Valami, amiről idáig hallgattam. - Igen? - kérdezte őszinte érdeklődéssel. - Tudja, amikor még az ügyészségen dolgoztam New Orleansban. Nos, én többször is bíráltam a tanúvédelmi programokat. Nagy nyilvánosság előtt. Nemcsak a WITSEC-et, hanem a többit is. És biztosan sikerült szereznem néhány ellenséget magamnak ezzel. Felhorkant, majd azt kérdezte: - És mégis mekkora nyilvánosságot kapott ez a dolog? - A kongresszus előtt kellett jelentést tennem. Sok interjút adtam különböző újságoknak, tévéműsoroknak. Még a Today hírműsorba is meghívtak egy alkalommal. - Szerepelt a tévében? A tanúvédelmi programok apropójából? Uramisten. - érezhetően ideges lett, ha az eddig hallottak nem is, de ez az információ végképp felizgatta. - Igen, több alkalommal. És a People magazin is készített rólam egy hosszabb anyagot. Aztán cikkeket jelentettem meg különböző szakmai lapokban. - Akkor sokan ismerhetik. Túlságosan sokan, így már minden érthetőbb. Magának sokkal nehezebb elrejtőznie a világ szeme elől. Mondhatom, alaposan feladta a leckét a tanúvédelmiseknek. De gondolom, eléggé megváltoztatták a külsejét, amikor bevették a programba. - Igen, a hajam, sőt még a szemem is más. Régebben színtelen kontaktlencsém volt, most színezettet viselek, sokszor szemüveget is, abban persze csak ablaküveg van. A hajam most sötét, régen egészen világos szőke volt. De plasztikai sebészhez nem kerültem. Igaz, fogytam is néhány kilót. - És mondja csak, mégis miért bírálta a programot? A WITSEC eleve utálja a nyilvánosságot. A dolog természetéből adódik ez, ugyebár. És ha jól sejtem, maga nem az a típus, aki szívesen hallgat mások jó tanácsaira. Igazi öntörvényű ember lehet annak alapján, amit eddig megtudtam magáról. Igaza volt. Meséltem neki Billy Fosterről, aki igazából Wayne Simkin volt, és minden egyébről, ami a tanúvédelmi programokra irányította a figyelmemet. Mindenről, ami még New Orleansban történt. Aztán nem is tudom, mi ütött belém, de annyira megeredt a nyelvem, hogy még Ernesto anyjáról és a balesetről is beszéltem neki. Aztán azzal folytattam, hogy Landont kis híján elrabolták a tökéletesen biztonságosnak kikiáltott környékről, Slaughterből. Miután befejeztem mondandómat, Carl hosszasan hallgatott. Miközben beszéltem is, csak kétszer szúrt közbe egy-egy megjegyzést. Ilyeneket, hogy… - tényleg? valóban? Mire mindent

elmondtam már neki, amit csak akartam, annyira ideges lettem, hogy megfájdult tőle a gyomrom. Mivel hosszasan hallgatott, kezdtem elveszíteni a türelmemet, és megkérdeztem tőle: - Nos, akkor megtudhatnám, mi a véleménye minderről, Carl? - Hogy is mondjam csak. Vannak itt bizonyos problémák. - mondta kimérten, olyan lassan, mintha minden egyes szót alaposan meg kellene rágnia. A gyomrom ismét görcsbe rándult ezt hallva. - És mégis miféle problémákra gondol? - kérdeztem, mert nem bírtam tovább ezt a sokat sejtető hallgatást. - Például arra, hogy. szóval több lehetőséggel is számolnunk kell. Először is nem kizárt, hogy belső ellenséggel van dolgunk. Lehet valaki a program emberei között, akinek a maga kampánya sértette az érdekeit. Akár szakmai, akár személyes jellegű sérelmek is lehetnek ezek. Nyilván kevesen vannak a tanúvédelmisek között, akiknek kifejezetten tetszett, amit nyilatkozott róluk. És egyetlen ilyen ember elég lehet ahhoz, hogy elárulja ennek a fickónak. Mi is a neve? Castor? Castro. Igen, szóval tőle nyugodtan megtudhatta, hol tartózkodik maga és a kislánya. És úgy tűnik, ezt a Castrót hiába csukatta börtönbe. A jelek szerint még a sittről is elég messzire elér a keze. Gondolom, ezzel azért nem árultam el sok újdonságot magának, Peyton - sokáig hallgatott, csak egy idő múlva tette hozzá: - És az is nyilvánvaló, hogy bosszúálló típus a fickó. Nem felejti el egyhamar az őt ért sérelmeket. Érti, mire gondolok? Igen, értettem, csak magamtól egyelőre nem voltam hajlandó végiggondolni a lehetőségeket. Vagy csak önvédelem volt ez a részemről, mert nem éreztem elég erősnek magam az újabb próbatételhez? - Vagyis elképzelhető, hogy van valaki a programban, aki személyesen esküdött bosszút maga ellen. Komoly érdekeket kellett sértenie ahhoz, hogy ezért még a karrierjét is hajlandó legyen kockáztatni az illető. - Most Ronra gondol, Carl? - kérdeztem. - Nem, ennek a feltevésnek nem látom különösebb értelmét. Hiszen ő közvetlenül felelős magáért, a kislányáért. De lehet, hogy hallott valamit a kollégáitól. Talán gyanakszik valamire vagy valakire. Lehet, hogy félti önt és Landont valamitől, amiről már tudja, hogy készülődik maga ellen, Peyton. Vagy máris hibázott, és rossz a lelkiismerete, s így próbálja jóvátenni. Könnyíteni a lelkén. Amikor Carl ismét elhallgatott, eltartottam a fülemtől a készüléket. Mintha valami neszezést hallottam volna odafentről. De nem, semmi. Talán csak képzelődtem. Vártam még egy ideig, hogy megbizonyosodjam arról, Landon továbbra is fent van a szobájában, és nem kell attól tartanom, meghallja, amit Carllal beszélek. Csak ezután mertem feltenni Carlnak azt a kérdést, amely régóta motoszkált bennem. - Carl. - Igen? - Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg ezt a kérdést. Semmiképp sem akarok udvariatlannak tűnni, de mástól nem tudhatom meg a választ, csakis magától. Elmondaná nekem, milyen érzés volt megölni valakit, akit még csak nem is ismert? Mint az várható volt, nem válaszolt azonnal. Amikor megszólalt, úgy éreztem, sokkal szomorúbb, megtörtebb a hangja, mint addig volt. De nem válaszolt a kérdésemre, hanem egy újabb kérdést tett fel.

- Jól sejtem, igazából azt szeretné tudni, mit érezhetett az a férfi, aki megölte a férjét? Ugye, erre kíváncsi, Peyton? Meglepett a kérdéssel, pedig, ha jobban belegondolok, már számíthattam volna rá. Carl kitűnő emberismerőnek bizonyult. - Igen, azt hiszem. Nem is tudom. - Hallgasson rám, Peyton. Ne akarja tudni. Vagy mégis inkább szembesülni szeretne az igazsággal? Csak annyit mondhatok erről, amit gondolok. Nem ismerem az illetőt, de szinte biztos vagyok abban, hogy ő is csak munkának tekintette, amit tett. Szerintem semmiféle személyes élménye nem fűződik ehhez az akcióhoz. Nyilván tudta, mennyire fájhatnak nekem ezek a közömbösséget-közönyt sugalló semleges szavak. Akció, munka. - És tudja, Peyton, az is egészen biztos, hogy ez a fickó nem volt egyedül akkor. Annak alapján, amit mesélt róla, úgy vélem, legalább két-, de inkább háromtagú csapat hajthatta végre ezt a feladatot. A megbízójuk megmondta nekik, mit kell tenniük, talán azt is, hogyan végezzenek a férjével, de a részleteket általában a bérgyilkosokra bízzák. Már csak biztonsági okokból is, ugye. Ők kidolgozták a részleteket, kiszálltak a helyszínre, és elvégezték a munkát. Ne botránkozzon meg ezen, Peyton, kérem. Az elbeszélése alapján csakis így történhetett. És tudja, arra is mérget vennék, hogy többéves gyakorlattal rendelkeztek a fiúk. Vérprofik voltak, nekem elhiheti. Tudja, az ilyesmi rendkívül kockázatos, és erre más nem is képes. Ilyesmi meg sem fordul egy amatőr fejében. Lehet, hogy korábbról ismerte magukat. az is lehet, hogy csak önt, vagy csak a férjét. Lehet, hogy ivott előtte, hogy legyen elég bátorsága végrehajtani az akciót. És biztosan szüksége volt arra, hogy később, az akció után beszéljen valakivel a történtekről. Könnyítenie kellett a lelkén. Talán a barátnőjével találkozott. vagy egy ismeretlen prostituálttal. Egy barátom mindig ezt csinálta utána. Keresett magának egy utcalányt. Hallgatott, mintha tesztelné, ott vagyok-e még, figyelek-e rá egyáltalán. Mélységes megdöbbenéssel hallgattam minden egyes szavát. - Egy ideig ugyanahhoz a prostihoz járt. Egyszer a lány elmesélte nekem, hogy a barátom sírva fakadt nála egy délután. Akkor is akcióból érkezett hozzá. Ezt azért én sem gondoltam volna róla. De a lány igazat mondott, annyi szent. Végtére is mi okom lenne kételkedni a szavában? Vannak, akik nyugodtan tudnak aludni utána. Nincs ebben semmi különös, higgye el, Peyton. A profik általában nem tekintik különösebben nagy dolognak a gyilkosságot. Úgy tartják, az erőszak velejárója a férfiasságnak. Szükségük van erre, az önbizalmuk erősítéséhez. És az élet megy tovább. - Ez nem igaz! - mondtam felháborodottan. - Robert élete azzal a nappal véget ért. Miféle ostoba logika ez? Még hogy az élet megy tovább. A hányinger kerülget, tudja? - Persze, igaza van. - mondta Carl visszafogottan. - Rosszul fogalmaztam. Bocsásson meg érte, nem állt szándékomban megsérteni a férje emlékét. Eltartott egy ideig, mire ismét elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy egyáltalán folytathassam vele a beszélgetést. - És maga mit tett akció után? Hosszas hallgatás következett. Nem tudtam eldönteni, mi lehet az oka. Talán Carl egyszerűen nem akart válaszolni a kérdésemre? Végül mégis megszólalt, és azt mondta: - Rendszerint ugyanazt, amit a nagy többség. Fiatalabb koromban mindig leittam magam. Néha

elmentünk egy klubba, vagy egy kuplerájba, ritkábban valamelyikünk lakására. Ha éppen volt barátnőm, akkor hozzá. Hallottam, ahogyan lélegzik. Hosszan, mélyen szívta a tüdejébe a levegőt, és ugyanilyen elnyújtottan lélegezte ki is. Nekem úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna egyetlen lélegzetvétele, pedig lehet, hogy nem volt több néhány másodpercnél. - Volt egy emlékezetes akciónk. - mondta csaknem olyan hangon, mintha esti mesét készülne felolvasni az unokájának. - Azt az utasítást kaptuk a megbízónktól, hogy nem elég kinyírni a fickót, de nyomtalanul el is kell tüntetnünk a tetemét. Hogy hogyan, azt teljesen ránk bízta. Nem mondhatnám, hogy gyakran történt ilyesmi a praxisunkban. A fickó gazdag volt, és eléggé ismert abban a városban. A kocsijában ült, amikor végeztünk vele. Aztán nekiláttunk, hogy eltemessük kocsistul, mindenestül egy építkezési területen. Ráment az egész éjszaka, mire sikerült kiásnunk a megfelelő méretű gödröt. Emlékszem, halálosan kimerültem a végére, mégis, amikor hazamentem, kézen fogtam a kisfiámat, és kimentem vele a parkba focizni. Órák hosszat rúgtam vele a bőrt, mintha mi sem történt volna, pedig egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csak miután hazaértünk, jött ki rajtam az iszonyatos feszültség és fáradtság. Egy ideig hallgattunk, aztán ismét ő szólalt meg. - Néha órákon át zenét hallgattam utána. Frank Sinatrát például. Az ő zenéje kifejezetten jót tett az idegeimnek. Néha megleptem a családot. Hazamentem, bezárkóztam a konyhába, és főztem valami finomat. Főleg az olasz tésztaételekhez értek. Amikor kiléptem a konyhából és bólintottam az asszonynak, ő odakiáltott a srácainknak: Takarítsatok el mindent az útból, mert jön apátok és az ő mennyei tésztája! - Ez természetes dolog? Hogy miután végzett a … - A munkával? - Igen, a munkával. Természetes dolog, hogy vágyódott a családja után? Hogy nem sokkal a gyilkosság után velük akart lenni? És ők semmit sem vettek észre magán? - Erre sohasem gondoltam. Nem hiszem, hogy látták volna rajtam, mi történt. Tudja, nekem eleve két családom van. Az első feleségemtől fiaim születtek, a másik házasságomból egy kislány. De sohasem gondoltam, hogy látják rajtam. Pedig rendszerint még aznap hazamentem. Egy idő múlva legalábbis, még ha kis kerülővel is. Azt hittem, ezzel a kérdéssel végre sikerül kizökkentem őt a nyugalmából. De nem így történt. - Elárulná nekem, hogy tegnap kit követett valójában, Carl? Engem vagy Kriciakot? szegeztem neki a következő kérdést. Mielőtt válaszolhatott volna, hallottam, hogy nyílik odafent az ajtó, és a CD-ről szóló zene hirtelen hangosabb lett. Landon kilépett a szobájából, és megállt a lépcső tetején. - Anya! - kiáltotta. - Egy pillanat, Carl - mondtam a kagylóba, aztán rátapasztottam a kezemet. - Itt vagyok lent, kicsim. Mi az? Szükséged van valamire? - Nem láttad valahol lent az ollómat? - Nézd meg először a tükröd mellett, az asztalon, kicsim. - Már kerestem. Nincs ott. - És a fiókodban? - Ott sincs. Értsd meg, már mindenütt kerestem. - És mi van a manikűrkészlettel a fürdőszobában?

- Anya, nem jönnél fel inkább? Segíts megkeresni, kérlek! Olyan vékonyka, olyan esdeklő, már-már kétségbeesett volt a hangja, hogy úgy éreztem, közel van a síráshoz. Én is jól ismertem ezt az érzést. Sokszor magamat is ezen kaptam: egy jelentéktelen apróságtól is könnyen pánikba estem, ha ilyen lelkiállapotban voltam. Beláttam, nem tehetem meg vele, hogy váratom. Muszáj felmennem hozzá, hogy megnyugodjon. - Egy pillanat, mindjárt megyek, kicsim - kiáltottam. - A lányának most szüksége van önre - állapította meg Carl, miután elvettem a kezemet a kagylóról, és beleszóltam. - Ez jó dolog. Nagyon jó. Becsülje meg az ilyen pillanatokat, Peyton. - Úgy lesz - feleltem gépiesen. - Ami pedig a másik dolgot illeti. Szóval a legutóbbi kérdésére visszatérve pedig. az az igazság, eredetileg Ront követtem. Aztán, amikor megláttam, hogy ő is követ valakit, és rájöttem, hogy maga az, továbbra is a nyomában maradtam. Most, hogy már tudom, milyen előzmények után került a tanúvédelmi programba, azt kell mondanom, bőven van oka az aggodalomra. Tudom, hogy ez a legkevésbé sem nyugtatja meg, de ez az igazság. Én legalábbis így látom a helyzetét. - Köszönöm, hogy őszinte volt hozzám - válaszoltam. - Most már mennem kell. A kislányom már nagyon vár.

7. Prowler

türelmesen várt, mígnem meghallotta a vonal másik végéről a rekedtes „halló"-t, aztán azt mondta: - Most már egészen biztos vagyok benne, hogy működőképes a tervem. Három lehetőségünk is van, hogy melyik mellett döntünk, az a továbbiaktól függ. Odaküldök valakit a helyszínre, hogy személyesen győződjön meg, hitelt érdemlőek-e az eddigi információink. Úgy számolom, legfeljebb harminchat órára van szükségem még ahhoz, hogy megállapodjunk a végleges változatról. - Hálás lennék, ha elmesélné nekem, hogyan jutottak el idáig - mondta a rekedtes férfihang. - Az öntől kapott anyag alapján úgy tűnik, az alanyunk kislányának kitűnő érzéke van a helyesíráshoz. Hatéves kora óta nap mint nap órákon át gyakorolja, és ráadásul nagyon élvezi is. Nem állítom, hogy afféle csodagyerek lenne, de ebben tényleg nagyon jó. Átnéztem mindazoknak az iskolai, kerületi és regionális versenyeknek a dokumentációját, amelyeket ennek a korosztálynak hirdettek meg. Az ilyen rendezvényeket általában a helyi média is támogatja, ami nagy segítség nekünk, mert pontos a regisztráció. Negyvenhárom államból sikerült begyűjtenem az ilyen jellegű adatokat. - Hiszen ez rengeteg résztvevőt jelent. - állapította meg a rekedtes hangú férfi elismerően. - Pontosan. - Igazán szép munkát végzett, Prowler. - Köszönöm - felelte Prowler némi iróniával. - És hogyan tovább? - Többféle szempont szerint álltunk neki szelektálni a résztvevőket. Annak alapján, hogy mennyi ideje laknak azon a címen, amely a regisztrációban szerepel, hogy mennyi ideje járnak abba az iskolába, amely benevezte őket a versenyre. - Tényleg ilyen részletekhez is sikerült hozzáférnie? Nagyon imponáló, Prowler. Csak gratulálni tudok - lelkendezett a férfi. - Csak folytassa, csupa fül vagyok. - Azután kihúztam a listáról azokat, akik a születési adataik alapján eleve nem jöhettek szóba. Plusz-mínusz hat hónap eltérést vettem alapul ehhez. Nem hinném, hogy a tanúvédelmisek ennél nagyobb eltéréssel állították volna ki az új anyakönyvi kivonatot. Inkább a maximum három hónap különbség tűnik reálisnak, de mindegy. És így sikerült leszűkítenünk a kört tizenegy lehetséges delikvensre. - Az még mindig elég sok, nem? - kérdezte a férfi kissé aggódva. - Igen, de rögtön nekikezdtünk tovább szűkíteni a kört. A következő fordulóban kivettem a listánkról a louisianai és floridai gyerekeket. Nem hiszem, hogy a WITSEC e két állam bármelyikébe költöztette volna őket. Az anyát túlságosan sokan ismerik arrafelé. A tanúvédelmisek azt mondanák rá, ott forró a talaj a lába alatt. - Értem, és egyetértek a módszerével. Szóval hány jelöltünk maradt ezek után? - Hét. És a szerencse mellénk szegődött. A következő körben ugyanis ismét sikerrel jártunk.

Két kölyökről kiderült, hogy szegregált környéken laknak és ilyen iskolába is járnak. Az egyikük Chicago déli részén, a másik St. Louistól keletre. Fehér gyereket még a WITSEC sem adna ilyen iskolába, és a néger negyedekben is nagy feltűnést keltenének. Mintha vörös babszemet dobna a tejberizsbe. - Vagyis maradt öt - számolta a férfi fellelkesülve. - Úgy van. Aztán. az egyik srác nemrégiben megnyert egy esszépályázatot. Néhány újságban közölték az írást, és az egyikben még a pályázó fényképét is mellékelték. Ezt sikerült megszereznem, és rögtön láttam rajta, hogy nem ő az, akit keresünk. A következővel már sokkal nehezebb volt a dolgom. Nem sikerült azonnal, egy szempont alapján kizárnom. Aztán rájöttünk, hogy van testvére, míg a mienk egyke. A többiek pedig. az egyik kislánynak a testvére is szerepelt a regisztrációs listán. - Bravó, Prowler, bravó! Na és mi van azzal a hárommal, akik legutoljára maradtak? kérdezte a férfi. - Az egyikről kiderült, hogy Indiana államban, Indianapolis Carmel nevű negyedében lakik. A következő a kaliforniai Oceanside-ban. Ez San Diegótól északra van. A harmadik pedig Coloradóban, egy Boulder nevű kisvárosban. Egyelőre itt tartunk - mondta Prowler. A hangjából ítélve elégedett lehetett. - Nekem az indianai tűnik a legvalószínűbbnek így első hallásra - állapította meg a férfi. - Én is őrá gondoltam - mondta Prowler. - Úgyhogy vele fogjuk kezdeni. - És mi a terve vele? - Mindegyik kölyöknek tudjuk már a pontos lakcímét. Az embereim egyenként ellenőrzik ezeket, és ha már a helyszínen járnak, megpróbálják megtalálni a kislányt és az anyját, hogy legyen személyleírásunk, esetleg fényképünk is róluk. Ha ez sikerül, úgy számolom, egy órán belül megkapjuk a digitális fényképeket az azonosításukhoz. - Kitűnő! Prowler, remek fickó maga! Prowlert azonban nem hatotta meg a lelkendezése. Azt kérdezte: - És azzal mi van, amit magára bíztunk? Jutott valami eredményre idáig? - Persze. Bepoloskáztuk a fickó lakását. A nőét még nem sikerült. Az épület jellegéből adódóan ennek túl nagy volt a kockázata. És az irodákat sem sikerült még. Eddig csak a kislányát hallották beszélni, a barátnőivel csevegett, főleg a fiúkról. - Ha valamit mégiscsak sikerül megtudnia, azonnal értesítsen - utasította Prowler. - Úgy lesz. A barátom nagyon elégedett lesz az eddigiekkel. - Örömmel hallom.

NEGYEDIK FEJEZET Tizenkét lépés

1. Bouldemek az a része, ahol Alan és Lauren találkoztak munkaidő után, nagyjából félúton volt Peyton háza és a Sziklás-hegység között. Dr. Gregoryék ezt a délutánt arra szánták, hogy közösen menjenek vásárolni. Tulajdonképpen bölcsőt kerestek születendő gyermekük részére. Úgy tervezték, az Arapahoe Roadon kezdik a nézelődést, a nagyáruházban. Amikor Alan odaért a bútorosztályra, a felesége már jó ideje ott volt. Épp egy díszesen faragott és festett mahagónibölcsőt nézegetett. Antik stílusú volt, talán Viktória-korabeli minta után készülhetett. Lauren rövidre vágott fekete haja szabadon hagyta karcsú, hófehér nyakát. Hátulról meg nem lehetett mondani róla, hogy várandós - azt végképp nem, hogy ilyen előrehaladott stádiumban van. Alan megállt egy kis időre, hogy bizonyos távolságról figyelje, csak aztán ment oda hozzá. - Hé, szép kisasszony - köszöntötte, amikor a közelébe ért. - Arra gondoltam, meghívnám egy ebédre. Vagy talán van már valami programja mára? Az asszony hátra sem fordult, úgy felelt neki. - Még nem tudom, fiatalember. Az biztos, hogy az estém be van táblázva. Úgy terveztem, írok végre a naplómba. Elég hosszú ideje elhanyagoltam szegényt. És talán. kipróbálom, hogy a vadonatúj mellpumpám elég jól működik-e - mondta az asszony. Aztán fejét kissé félrehajtva hátranézett a férjére a válla fölött. - Nos, ezek után is érdekli a randevú, uram? - Ő, hogyne. Sőt ezek után még inkább - felelte Alan nevetve. Amint Lauren megfordult, odalépett mellé és megcsókolta. - Valószínűleg ezért voltál facér akkor is, amikor összeakadtunk - állapította meg Lauren. - A legjobb mondataidat olyan nőkre vesztegetted, akik már mind kismamák voltak. Alan mélyen a szemébe nézett. Csak most tűnt fel neki, milyen fáradt lehet az asszony. Sokat aggódott a felesége egészsége miatt, főleg az utóbbi időben. - De a barátaimtól azt hallottam, főleg az ilyen helyeken forgolódnak előszeretettel az igazán családanyának való nők. Az áruházakban, a bútorosztályon, a gyermekrészlegen. Az asszony ismét elmosolyodott. - Szerencsére hülyeséget beszéltek. Mondd csak, mi a véleményed erről a bölcsőről? kérdezte, és rámutatott arra a bútordarabra, amelyet a férjére várva nézegetett. - Jól behúztál a csőbe - közölte vele Alan. - Most mit is kellene tennem? Színleljek talán érdeklődést és lelkesedést, vagy inkább mondjam meg őszintén, mit is gondolok róla? - Inkább az előbbi - kérte az asszony. - Nos, akkor. úgy látom, a mérete épp megfelelő. Ez határozottan nagy előnye az összes többi tulajdonságához képest. És ha a bölcső stílusától nem akarunk nagyon eltérni, akkor a bébit Beatrice-nek vagy Arthurnak kell keresztelnünk. Remélem, ezzel te is tisztában vagy. - Kímélj meg a humorodtól, Alan - mondta az asszony színlelt durcássággal. - Ha nem tudnád, várandós vagyok, és halálosan fáradt. Ráadásul kopog a szemem az éhségtől. Hallod? Alan az órájára pillantott. - Ha jól tudom, ez az áruház este kilencig tart nyitva ma. Együnk talán valamit, mielőtt

körbejárjuk? - Az attól függ - felelte az asszony komoly képpel. - Ha például egy kínai vendéglőbe akarsz meghívni, mondjuk a Full Moonba. - Eltaláltad - felelte a férje. - Akkor máris mehetünk - mondta az asszony mosolyogva. - Már foglaltattam is magunknak egy asztalt - jegyezte meg a férje sejtelmes mosoly kíséretében. - Ez nem lehet igaz, Alan! Te tényleg gondolatolvasó vagy - állapította meg az asszony elégedetten mosolyogva. Miután lementek a földszintre, és kiléptek az épületből az utcára, nyugat felé haladtak tovább. Az asszony kedvenc kínai étterme mindössze néhány saroknyira volt az áruháztól. Az ablak melletti asztalhoz vezette őket a pincér. - Tudod, mit innék a legszívesebben? - kérdezte az asszony. - Sört. - Sajnálom, szívem, de nem lehet. Bár lehet, hogy tartanak itt alkoholmenteset is. Ha van, mondjuk, Sharps vagy Cutters. - Nem, azt inkább mégse - mondta az asszony csalódottan. - Az alkoholmentes sör olyan, mint a szex orgazmus nélkül. A férfi elgondolkodott ezen a megállapításon. - Azt hiszem, vannak azért ennél rosszabb dolgok is - mondta végül. Az asszony szeme pajkosan csillant. - Jó, akkor majd erre gondolok legközelebb, amikor. A férfi az asszony szájára tapasztotta a kezét. - Nem úgy értettem, szívem. A pincérnő odalépett az asztalukhoz, és széles mosollyal várta, hogy felvehesse tőlük a rendelést. Alan végül egy üveg sört, Lauren egy nagy pohár hideg limonádét kért. A pincérnő pukedlizett, sarkon fordult, és távozott a konyha felé. - Szóval hadd halljam, hogy vagytok ma? - kérdezte Alan, miközben gyöngéden megfogta a felesége kezét az asztal fölött. - Meglehetősen. Semmi különös. Mint már mondtam, fáradtak vagyunk és farkaséhesek. Talán egy kicsit nyűgösebbek is a szokásosnál. Akkor próbáljunk meg javítani az állapototokon. Először is valamit a farkaséhség ellen. Nézzünk mondjuk, egy jó kis előételt - felelte a férje, s odahajolt az asszonyhoz, hogy közösen tanulmányozni kezdjék az étlapot. - Mondd csak, egyébként a szokásos fáradtságról és nyűgösségről van szó, vagy valami másra kell gondolnom? Ugye, semmi olyasmit nem érzel, ami miatt aggódnom kellene? - Csak a szokásos - felelte az asszony. - Bár napról napra nehezebben viselem. És nálad mi újság? Milyen napod volt ma bent? - Semmi különös. Azt hiszem, az új pácienseim gondoskodnak arról, hogy jó ideig ne unatkozzam. Az máris látszik, hogy nem mindennapi esetek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nagy kihívást jelent majd velük foglalkozni. Lauren érdeklődését azonnal felkeltette ezzel. - És mégis hogy értsem ezt? Lauren is tudta, hogy nehéz beszélnie erről, hiszen köti a titoktartás kötelezettsége.

- Lehet, hogy nem is annyira különleges esetek. Tudod, az az érzésem, mintha az érintettek közül senki sem bízna a másikban. Azaz egészen pontosan senki másban, önmagán kívül. - Ezt mégis kire érted? A páciensekre vagy a program vezetőire? - kérdezte Lauren. Alan lesöpört néhány kenyérmorzsát a térítőről, aztán átnyúlt az asztal fölött, és ismét megfogta a felesége kezét, hogy aztán a szemébe nézzen. De nem válaszolt a kérdésére sem igennel, sem nemmel. Lauren azonban ebből is értett, és így folytatta: - Azt hinné az ember, hogy a pácienseid kénytelenek megbízni a program vezetőiben. Hiszen rájuk bízták az életüket. Ők pedig megígérték nekik, hogy gondoskodnak róluk, garantálják a biztonságukat. - Én is így hittem - mondta Alan. - Eleinte legalábbis szinte biztos voltam benne, hogy így van. De látod, milyen rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elbizonytalanodjam. Mostanra valahogy kételkedem az egészben. Egyre inkább úgy érzem, az alapkoncepció körül hibádzik valami. De tudod, ha az ember egyszer már rádöbbent, hogy életveszélyben van, vagy a szeretteivel valami szörnyűség történt, akkor nem bízik egykönnyen bárki idegenben. Sőt talán már azokban sem, akiket régebbről ismer. Tökéletesen megértem őket. Lauren hallgatott, de a férje sem szólalt meg. Ismét az asszony folytatta: - Ha a pácienseid közül az, akiről mondtam neked, azt hiszem, tudom, kicsoda. Szóval neki aztán ezer és egy oka van arra, hogy senkiben se bízzon. Főleg nem a tanúvédelmi programban. Micsoda groteszk helyzet! Lauren egész idő alatt az asztalra szegezte a tekintetét. Alan úgy érezte, nem jó az, ha továbbra is Peytonról beszélnek. Megpróbált kissé változtatni a beszélgetés irányán. - Mondd csak, volt már dolgod védett tanúkkal? Úgy értem, szakmailag kerültél már kapcsolatba velük? Volt olyan ügyed, amelyben érintett volt egy védett tanú, mint amilyen ő is? - Nem - felelte az asszony, aztán rövid gondolkodás után hozzátette: - Legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna. - Azzal felemelte a szalvétát a kenyérkosárról, kivett belőle egy zsömlét, és tördelni kezdte. - Szívem. - Igen? Lauren előrehajolt, és suttogva folytatta: - Tudom, hogy nem beszélhetsz róla. Mint ahogy semmiről, ami a munkádhoz tartozik. De tudom, kit láttam a rendelődben, a váróban. És azt is, hogy milyen előzmények után került ide. Pontosan emlékszem rá, hogyan tárta a nyilvánosság elé a tanúvédelmi programok hiányosságait. - Ennek a programnak hivatalosan WITSEC a neve. - Ne akard elterelni a figyelmemet a lényegről, Alan. Nem dőlök be ennek a trükknek. Szóval. ez a nő szerintem heroikus küzdelmet folytatott a tanúvédelmi program szakmai bírálójaként. És ami ezek után történt vele. az szégyenletes. Borzasztó. Én a munkám kapcsán elsősorban attól tartok, hogy. hogy azok az őrültek, akiket elítéltek, egyszer csak. belépnek az életünkbe. Hogy milyen módon, az szinte mindegy. Ennek az asszonynak a példája azt mutatja, nem alaptalan a félelmem. És most már a gyermekünket is féltenem kell ettől. Igen, bevallom, szinte rettegek attól, hogy valamilyen módon megtalálnak, és bosszút állnak rajtam, rajtunk. Alan hallgatott. - És nagyon is együtt érzek vele, Alan - folytatta Lauren. - El sem tudom mondani, mennyire örülök annak, hogy éppen te vagy az, aki segíthet neki ebben a nehéz időszakban. De ha van

bármi, amit tehetnék érte. Bármilyen kérdés, amire úgy gondolod, tudom a választ. Szóval, ha van olyasmi, amiben segíthetek neked, hogy jobban megértsd a munkáját, az életét, akkor én boldogan segítek. Ne értsd félre, isten ments, hogy beleüssem az orromat a munkádba. Nem akarok tudni a terápiáról. De jó érzés, ha segíthetek rajta, akár csak így, közvetetten is. Akármilyen apróságról van is szó. Ugye, érted? - Azt hiszem, igen. Ekkor megérkezett a pincérnő, és lette eléjük az italukat, majd várta, hogy felvehesse tőlük a rendelést. Lauren elnézést kérőén pillantott rá. - Sajnos, még nem néztük át a kínálatot. A pincérnő kényszeredetten elmosolyodott, aztán továbbment egy másik asztalhoz. - Komolyan gondoltam, amit mondtam - fordult Lauren Alanhez. - Szeretnék segíteni neki, bármilyen módon is. Ahogyan csak lehetséges. - Nem is tudom, mit mondhatnék erre. De ha valami eszembe jut, amiben segíthetnél neki, szólni fogok, megígérem. Rendben? - Rendben - mondta az asszony. - Képzeld csak, tegnap este azt álmodtam, hogy szőke lesz a kisbabánk. A férfi meghökkenve nézett rá. Lauren haja csaknem fekete. Az övé is inkább sötétbarna. - Szőke? Ezt meg honnan veszed? - Te vagy a pszichiáter. Fejtsd meg, mit jelenthet ez az álom. A férfi hátradőlt és mosolyogva felelt, egy újabb kérdéssel. - Csak nem azt akarod, hogy álomfejtéssel is foglalkozzam, szívem? - Igazad van. Nem volt jó ötlet tőlem. Lauren ekkor átnyúlt az asztal fölött, elvette a férje poharát, hogy kortyoljon néhányat a söréből. Elégedetten megtörölte utána a száját. - A tiltott gyümölcs - mondta - mindig sokkal csábítóbb, mint az, amihez bármikor szabadon hozzájuthatunk. Akkor talán beszéljünk valami másról. Alan felsóhajtott. - Végre egy jó ötlet. Ha hiszed, ha nem, megkönnyebbültem.

A

este hátralevő részét jobbára vitatkozással töltötték. Nem sikerült eldönteniük, melyik bölcsőt vásárolják meg az áruházban, mint ahogy abban a kérdésben sem jutottak dűlőre egymással, hogy mi legyen a születendő gyermek neve. Lauren inkább romantikus stílusban szerette volna berendezni a babaszobát, Alan viszont a skandináv egyszerűség és célszerűség mellett kardoskodott. Miután arra a megállapításra jutottak, hogy képtelenek megegyezni, kart karba öltve távoztak az áruházból, és beültek a kocsiba, hogy hazamenjenek. A Spanish Hills nevű városrészben laktak, Boulder külterületén. Miután beparkoltak a garázsba, gondosan bezárták az ajtókat, és üdvözölték Emilyt. Aztán a nappaliba mentek, leültek egymás mellé a pamlagra, ahonnan a nyugati ablakokon át pazar látvány tárult eléjük: a közeli hegyek, a lemenő nap, és a város, amely odalent csillogottvillongott, mint valami ékszerekkel teli doboz. Egyre-másra gyúltak ki a fények, és közben ezüstösen világított odafent a Hold. - Szeretnék kérdezni tőled valamit - mondta Alan váratlanul. - Pusztán hipotetikus a kérdés. De z

úgy gondolom, te és a többi ügyész is kerülhettek ilyen vagy hasonló helyzetbe. - Igen? Miről lenne szó, szívem? Lauren bágyadtan kérdezett vissza, kis híján elnyomta már az álom. - Úgy látom, fáradt vagy hozzá, szívem - állapította meg Alan. - Majd inkább holnap beszélünk róla. - Nem, igazán. jól vagyok - mondta az asszony, miközben elnyomott egy újabb ásítást. - Szóval csak feltételezzük, jó? - kérdezte Alan. Az asszony dünnyögött valamit, amit a férje akár beleegyezésnek is vélhetett. - Mondjuk azt, hogy dolgoztál egy ügyön évekkel korábban, úgy nyolc, talán tíz esztendővel ezelőtt. Egy nagy horderejű ügy volt, ami széles nyilvánosságot kapott. írt róla a sajtó, beszámolt a részletekről a média. A tények, a bizonyítékok, amelyeket felhasználtál a bizonyítási eljárás során, megbízható forrásból származtak. Akkor legalábbis azt hitted. Az egyetlen gyanúsított tökéletesen beleillik a képbe. A bűntény helyének közelében tartóztatták le, és sok egyéb szempontból is úgy tűnik, ő volt a tettes. Ráadásul priuszos, többször is ült már hol hosszabb, hol meg rövidebb ideig. - Aha - mondta Lauren, s bágyadtan lehunyta a szemét. - A tárgyalás simán lezajlik, a bíróság kimondja az ítéletet. A fickó halálbüntetést kap, és a sitten várja, hogy kivégezzék. Te úgy érzed, minden rendben volt, győzött az igazság, és éled tovább az életed, mint addig. Vannak újabb ügyek, újabb gyanúsítottak, újabb tárgyalások és ítéletek - Tulajdonképpen meg is feledkezel erről a régi történetről. Közben persze újabb tapasztalatokat szerzel a szakmában, és egy idő múlva kételyeid támadnak a bizonyítékokkal kapcsolatban, amelyeket a rendőrség produkált a számotokra a bizonyítási eljárás során ebben a régi ügyben. - Igen? Lauren egyre nyugtalanabb lett. - A fickó közben még mindig a sitten van, és várja, hogy kivégezzék. És tudomásodra jut, hogy minden lehetséges fórumhoz fellebbezett. A kérvényeit elutasították, egytől egyig, de maradt egy utolsó lehetősége. Mivel olyan sokszor és olyan kitartóan fellebbezett, hiába utasították el, ezzel csak egyre erősödik benned a kétely. Az az igazság, eljutsz arra a pontra, hogy már nem vagy biztos abban, tényleg ő volt a tettes. - Igen? - Nos, ha itt tartunk, akkor most mitévő leszel? - Hadd kérdezzek először néhány dolgot. Mi van azokkal a kollégáimmal, akikkel együtt dolgoztam ezen a bizonyos ügyön? Nekik mi a véleményük minderről? - Nem tudod, mit gondolnak. Már rég nem dolgozol velük, és abban sem vagy biztos, hogy osztanák a kételyeidet. Ettől függetlenül úgy érzed, ők inkább hagynák a dolgot annyiban. Nem akarják felkelteni az alvó oroszlánt. - És van-e olyan bizonyíték a kezemben, ami alátámaszthatja a kételyeimet? - Úgy érzed, valaki kicserélte a gyanúsítottról vett mintákat, vagy meghamisította a laboratóriumi vizsgálatok eredményeit. Bár ebben sem vagy biztos. Lehet, hogy a detektívek közül valaki, lehet, hogy a laboránsok keze van a dologban. - Szóval arra gyanakszom, hogy ártatlan a fickó, akit elítéltek, és valaki lépre csalta őt? - Úgy van.

- És az igazi tettest hol keresem? A rendőrség kötelékein belül? Alan gondolkodott egy ideig, csak aztán válaszolt. - Bár ezt magadnak sem szívesen ismered be, valószínűleg így van. - Na és az egykori kollégáim? Talán őrájuk is gyanakszom? - Ezt végképp nem szívesen mondanád ki. Szeretnéd hinni, hogy ők nem vehettek részt a bizonyítékok meghamisításában vagy a tények manipulálásában. Lauren hirtelen felállt. - Szavad ne feledd. Bocsáss meg, de muszáj kimennem a fürdőszobába. És máris elindult. Alan kinyújtóztatta fáradt tagjait, levette a cipőjét, és az ablakhoz lépett. A párkányra támaszkodva figyelte, hogyan hömpölyög a forgalom odalent az utakon. Aztán kéken villogó fényeket látott közeledni egy ponthoz. Talán baleset történt? A kutyájuk, Emily a pamlag mellett feküdt idáig. A távoli szirénaszót hallva nyugtalanul felült, és hegyezni kezdte a fülét. Lauren hamarosan visszajött, és letelepedett a kanapé sarkába. Alan is visszaült mellé. Az asszony a férje mellkasára hajtotta a fejét. Közben át is öltözött, az utcai ruhát kényelmes pongyolára cserélte, és papucsot húzott a magas szárú kismamacipő helyett. Úgy jött vissza, hogy már beleképzelte magát annak a személynek a helyébe, akiről idáig beszélgettek. - Azt hiszem, bőven akad azért más problémám is. A tárgyalás óta eltelt évek során sokat változhatott az életem. Talán gyökeresen más vagyok én magam is. Talán nem szívesen vállalok magamra ekkora felelősséget. Talán úgy érzem, kényelmesebb, ha tudomást sem veszek a dologról. Nem mindenki vállalja a szélmalomharcot, főleg nem érettebb fejjel. Ez is beleillik a forgatókönyvedbe? - Igen - felelte a férfi. Miközben egyik kezével a felesége hasát simogatta, gondolkodott. Egyszer csak egy dudorra lett figyelmes. Arra gondolt, talán a baba keze vagy lába lehet az. Kissé megnyomta, mire a baba visszanyomta. Alant mulattatta a közös játék. Laurennek is tetszett. - Nem is tudom, mitévő legyek - mondta Lauren Kirsten szerepében. Kissé eltolta magát a férjétől, és a szemébe nézett. - De ez sem igaz. Én nagyon is tudnám, mit kellene tennem a helyében. Csak abban nem vagyok biztos, hogy megteszi-e. - És mi lenne az? - Először is mindent elkövetnék annak érdekében, hogy mielőbb eloszlassam a kételyeimet. Meg kellene bizonyosodnom arról, hogy a fickó bűnös vagy ártatlan. - És ezt mégis hogyan próbálnád elérni? - Ugye, az lenne a cél, hogy elérjem a bíróságnál, rendeljenek el új nyomozást. Ehhez azonban bizonyítékokra van szükségem. Főleg azokra a szempontokra keresnék magyarázatot, amelyek kételyeket ébresztettek bennem. Beszélnék mindenkivel, aki nyomozott az ügyben. A helyszínelőkkel, a laboránsokkal, akik a teszteket végezték. A detektívvel, aki az egészet koordinálta, a laboratórium vezetőjével, aki analizálta a nyomokat, és persze tüzetesen átnézném a jegyzőkönyveket. És amikor személyesen találkozom velük, figyelném őket is. Ki az, aki gyanúsan viselkedik? - És a többi probléma? Azokra hogyan találnál megoldást? - kérdezte Alan. - Fogalmam sincs róla - felelte az asszony őszintén. - Tulajdonképpen egyetlen kérdésre sem tudom még a választ. De ezek jórészt nem is az ügyészre tartoznak. Úgy értem, ezek nem szakmai kérdések. Inkább a szív, a lélek problémái. Morális dilemmák. - Ezt meg hogy értsem?

- Úgy, hogy van még valami, ami nyugtalanít. Tudod, persze továbbra is csak úgy hipotetikusan, annyira megváltozott azóta az életem, hogy van egy gyermekem. Érte is én felelek, ugyebár. Elmosolyodott és lepillantott a pocakjára. - Egy gyermek, akit most nem mások, hanem én magam teszek ki kockázatnak, vagy éppenséggel életveszélynek azzal, ha kiállók a nyilvánosság elé, hogy megpróbáljam megmenteni ennek a fickónak az életét, akár bűnös, akár ártatlan. Úgyhogy először is ezt kell eldöntenem. Megéri-e? Ha valami történik a gyermekemmel, hogyan tudok majd együtt élni ezzel a tudattal? Alan fészkelődött egy kis ideig a helyén, aztán átkarolta az asszonyt, odahúzta magához, és megcirógatta az arcát.

2. Péntek délelőtt volt. Andrea Archer két pénzérmét dobott be egymás után a sarasotai Burger King bejárata melletti nyilvános telefonkészülékbe. Azután bepötyögtette Dave Curtiss irodai számát. Nem kellett elővennie ehhez a noteszát, fejből is tudta már. A sült hús illata ínycsiklandóan szállt felé közben, de őt ez nem zavarta különösebben: hosszú évek óta ortodox vegetáriánus volt ugyanis. Míg arra várt, hogy végre átmenjen a hívás, az eget kémlelte. Reggel óta szürkésen borongott a környék, főleg a part közeli szakaszok, de most, miközben hallgatta a telefon kicsengését, és hátat fordított az épületnek, látta, hogy az erős szél már elsodorta a felhőket, és a Mexikói-öböl fölött meg-megcsillant a napfény. Talán délutánra mégis szép idő lesz. Egyik lábáról a másikra állt, míg várt, és nyugtalanul kémlelte a környéket. Mintha attól tartana, követte valaki. Az irodaház recepciósa vette fel a telefont. - Jó napot, itt Larkspur, Granité & Warren. Mit óhajt? - Dave Curtisst kérem. - Kis türelmet kérek, mindjárt kapcsolom. Néhány pillanat múlva egy kedves női hang szólt bele. - Mr. Curtiss irodája. - Beszélhetnék Mr. Curtiss-szel, kérem? A nővére vagyok. - Persze, mindjárt kapcsolom. Pár pillanatot kellett várnia csupán, máris meghallotta Dave Curtiss ismerős hangját. - Itt Dave - mondta a férfi elbizonytalanodva, mert egyelőre nem tudhatta, tényleg a testvére, Judy hívja-e Ohióból, vagy Andrea az, csak a megállapodásuknak megfelelően így jelentkezett be. - Hallottad a legújabb híreket? - kérdezte Andrea izgatottan. - Nem. Mi történt? Sikerült végre megtalálnod őt? - Nem, sajnos, még mindig nem. Azért hívlak, mert a vártnál korábban meghozták a döntést Khalid fellebbezése ügyében. Az utolsó kérvényét is elutasították. És képzeld csak, máris kitűzték a kivégzése napját. - A pokolba is! Szükségünk van még egy kis időre, Andrea! A francba az egésszel - dühöngött Dave, majd rövid töprengés után, kissé lehiggadva megkérdezte: - És mégis mikorra tűzték ki a kivégzés időpontját? - A jövő hónap elejére - hangzott a válasz. - Egészen pontosan hetedikére. - Akkor egyetlen napot sem késlekedhetünk tovább, Andrea! Minél előbb meg kell tudnunk, hogyan viszonyul a dologhoz Kirsten - hadarta Dave idegesen. - Sokat gondolkodtam ezen, Dave - mondta Andrea, aki Dave-nél jóval nyugodtabb volt. Talán nem is érdekli őt igazán, mi lesz Khalid sorsa. Hiszen enélkül is épp elég baja van mostanában. Azt pedig egész biztosan nem vállalhatja magára, hogy kiálljon érte a nyilvánosság elé. - Ez csupán moralizálás, Andrea, feltételezés, és kész. Tőle kell megtudnunk, mit akar.

Különben pedig Kirsten mindenre képes, ha a törvényességről van szó. Ez a halálos ítélet pedig igazán nem hétköznapi ügy. Tudod jól, hogy igazam van. Kirstent éppen az ilyen szélsőséges helyzetek sarkallják a küzdelemre. Minél veszélyesebb a dolog, annál elszántabban harcol az igazáért. Ezt te nálam sokkal jobban tudod. Viszont remélem, te is belátod, hogy semmit sem tehetünk addig, amíg nem tisztáztuk, neki mi az álláspontja erről a kérdésről, és azt is tudnunk kell, mit szándékozik tenni. Különben mindketten bezárhatjuk a boltot. Ha viszont a tudtunk nélkül úgy dönt, mégis kiáll a nyilvánosság elé, és így ránk húzza a vizes lepedőt, akkor. egy-két napon belül elsüllyed a hajónk. - És szerinted mégis mit kellene tennem, Dave? Talán hívjam fel a tanúvédelmieket, és kérjem el tőlük a jelenlegi lakcímét? - Andrea utálta ugyan a tehetetlenséget, de tényleg nem látta a kiutat ebből a helyzetből. - Nem is keresett azóta? - kérdezte Dave. - Nem, de lehet, hogy ha értesül a hírekből a történtekről, akkor magától is hívni fog. Azt mondta, mindennap elolvassa a USA Today híreit. Megpróbál lépést tartani a floridai eseményekkel. Remélem, a holnapi lapban lesz valami Khalid Grangerről. - Addig sem ülhetünk ölbe tett kézzel. Ki kell találnunk valamit, amivel előrébb vagyunk. Ha jelentkezik, felkészülten kell várnunk, mit lép. Sarokba kell szorítani valamivel. Ki kell szedned belőle, hogy mi a szándéka, és mi a véleménye az ügy fejleményeiről. Tudnunk kell, mi jár a fejében, mert enélkül nem cselekedhetünk. Egy helyben kell toporognunk, amíg nem jelentkezik. - Mondd csak, átgondoltad alaposan ezt az egészet, Dave? Mit fogsz tenni, ha kiderül, hogy nem a mi oldalunkon áll? - kérdezte Andrea higgadtan. - Úgy érted, hogy mi mit fogunk tenni, ugye? Azt hittem, egy hajóban evezünk, Andrea, vagy tévedtem? Én örök optimista vagyok. - Persze, Dave, én meg egy világhírű topmodell. Ugyan már, ne nevettess! Te, mint aki optimista, Dave? Ezt épp nekem próbálod beadni, aki elsőéves egyetemista korod óta ismerlek? Ugye, csak viccelsz?

3. Carl Luppo mindössze néhány perces késéssel érkezett a hétfő reggeli terápiás foglalkozásra dr. Gregory rendelőjébe. A pszichiáter nem szerette, ha a páciens késik. Főleg nem akkor, ha egy ilyen kivételes helyzetben lévő emberről volt szó, mint amilyen Carl, hiszen annyi minden történhet vele. Carl, mint mindig, most is a pamlag egyik sarkában foglalt helyet. A pszichiáterétől a lehető legtávolabb. És a kanapé is a fal tövében volt. Carl ösztönösen is arra törekedett, hogy biztonságos helyen legyen. Mint aki állandóan attól tart, hogy hátba támadják. - Arról szeretnék beszélni ma önnel, doki, amiről a múltkor is. Magamról, az életemről és arról, hogy milyen elképzeléseim meg terveim vannak. Emlékszik még? Bármilyen elképzeléssel álltam is elő, Ron csak végighallgatott, de nem támogatott. Egyetlen ötletemért sem lelkesedik. Pedig fogytán vagyok az elképzeléseknek. Ron azt mondja, bármibe fogok is, annak olyasminek kell lennie, ami könnyen odébb mozdítható. Mondjuk, olyan munka, amely sok utazással jár. Azt mondja, a magamfajta izgő-mozgó emberekhez is ez illik a leginkább. - És ön mit gondol erről, Carl? - kérdezte dr. Gregory. - Érti, miért vélekedik így Ron? - Hát persze, hogy értem. Tudja, ha az ember úgynevezett védett tanú, az még semmire sem garancia. Nem jelenti azt, hogy valóban biztonságban érezheti magát az illető. Ha nyithatnék például egy kávézót itt valahol, mondjuk a Mallon, odaát. Egy igazi olasz helyre gondolok, ahol csakis igazi eszpresszókávét szolgálunk fel, na és persze a világ legjobb cappuccinóját. a süteményekről már nem is beszélve. És miután már beindult a bolt, egy szép napon felbukkan valaki a régi életemből, az alvilági múltamból, akkor. akkor nyilván menekülnöm kell innen. És akkor mi lesz a sorsa a befektetésemnek? Nem köthetem a hátamra az egész kávézót! Hiszen egy nyavalyás eszpresszógép is annyiba kerül, mint egy vadonatúj Lincoln! Szóval mi lesz azzal a pénzzel, amit invesztáltam a vállalkozásba? Azt hiszem, Ron is emiatt aggódik elsősorban. Ami persze már csak azért is szép tőle, mert a logikáját követve, ebben eleve benne van, hogy a program képtelen megvédeni az ilyen helyzetektől, és azt sugallja, nem is várhatom el tőlük, hogy törődjenek a hátrahagyott ingóságokkal. - Akkor ezek szerint ön is ésszerűnek látja Ron érveit? - kérdezte dr. Gregory, mintha meg sem hallotta volna Carl utolsó megjegyzését. Carl gépiesen megvonta a vállát. - Nem tudom, mit gondoljak róla. De akkor is kezdenem kell most már valamihez, doki. Telnek-múlnak a napok, én meg egy helyben toporgok. És halálosan unatkozom. Pedig, ha valaki, hát én aztán sohasem bírtam a tétlenséget. De az a baj, hogy egyelőre fogalmam sincs, mihez foghatnék. Végtére is minden befektetésnek számít valamilyen értelemben. Vagy mégis inkább dalokat kellene írnom? Ahhoz papír és ceruza is elegendő. Tudja, úgy húsz, nem is, inkább harminc évvel ezelőtt írtam egy párat. Naiv módon azt hittem, majd megkeresem Frank Sinatrát, odaadom neki a kottát, és ő felénekli egy stúdióban, aztán kiadjuk a lemezt, és persze bombasiker lesz. A másik, akire gondoltam, Engelbert Humperdinck volt. Neki feküdt volna még az én stílusom. Persze, én inkább csak a dalszövegeket írtam volna, a komponáláshoz nem értek eléggé.

De azért megpróbáltam azt is. Ja igen, és Robert Goulet, ő volt a harmadik énekes, akit kiszemeltem magamnak. Szerette Goulet zenéjét, doki? Vajon él még, vagy meghalt az öregfiú? Úgy rémlik, mintha meghalt volna. Na, mindegy. Szóval lehet, hogy ez lenne a legjobb. Nekidurálnám magam, és írnék megint néhány dalt. Na, de szeretik manapság még az emberek a zenés balladákat? Mert az én műfajom igazából az. Most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy mindhárom énekes meghalt. Pedig én csak balladákat szeretnék írni. De ezek mind meghaltak. És nyilván sokan azok közül is, akik szerették ezt a zenét. A mai fiataloknak nem kell ez a zene. Látja, eleve halva született ez az elképzelés. És tudja, az a baj, hogy az összes tervemmel így vagyok. Mire alaposabban átgondolom, rá kell jönnöm, hogy semmi értelme. Dr. Gregory korántsem volt biztos abban, hogy mindhárom énekes meghalt már, de nem volt kedve vitatkozni Carl Luppóval. Csak hallgatta őt, és várta, hogy kiderüljön, akar-e még beszélni a zenéről, a dalszövegekről, a balladákról. De nem. Carl Luppo ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a témát. - És mi lenne, Carl, ha keresne magának egy állást? - kérdezte dr. Gregory. - Tudja, olyan hétköznapi munkát, mint a legtöbb ember. Egy helyet, ahol napi nyolc órát kell dolgozni. - Ezzel két gondom is van, dokikám - felelte Carl gondolkodás nélkül. - Először is felmerül bennem a kérdés, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e én ilyesmire? Gyűlölöm a monotóniát, és nehezen viselem a kötöttségeket. Másodszor pedig. nincsenek referenciáim. És nemcsak referenciáim, de tulajdonképpen képzettségem, végzettségem sincsen. Mondjuk, elmehetnék egy éjszakai klubba pincérnek talán. De igazából ehhez sem fűlik a fogam. A következő probléma pedig az, hogy én mindig is a magam útját jártam. Mióta csak az eszemet tudom. Fiatal koromban is nehezen viseltem, ha valaki főnökösködött velem. Vénségemre pedig még annál is nehezebben. Nem hiszem, hogy beválnék alkalmazottként, bármilyen területen dolgozzam is. És ha a főnök, ne adj isten, gorombáskodni kezdene velem, hát biztos lehet benne, hogy nem állok jót magamért. Épp ezért arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha én magam lehetnék a főnök. Csak helyzetbe kell hoznom magam. Talán kereshetnék ötletet az Interneten. Mostanában egyre inkább ezen töröm a fejem. Csak még nem szántam el rá magam. Dr. Gregory továbbra is csak hallgatott és várt. Amikor Carl ismét megszólalt, rögtön tudta, hogy ez volt a helyes taktika. Carl ugyanis kissé megemelte az állát, egy pillanatra elkapta róla a tekintetét, majd szemérmesen megjegyezte: - Képzelje csak, doki, találkoztam valakivel. Egy fiatal nővel. Kedves teremtés. Egész jól megértjük egymást. Alan Gregory úgy érezte, talán ennél többet is hajlandó lesz mondani róla, de nem így történt. Talán majd legközelebb. Carl egyszer csak megvonta a vállát, ami nála azt jelentette, talán máris lezártnak tekinti a témát. Dr. Gregory úgy döntött, megpróbálja biztatni, hogy folytassa, amit elkezdett. Mosolygott Carlra, de az nem nézett rá. Pedig dr. Gregory biztosra vette, egy társ, egy barát nagy segítség lehet Carlnak. Ha nem érzi magát teljesen egyedül, talán könnyebben és hamarabb megtalálja a helyét ebben az idegen környezetben. Carl tekintete dr. Gregoryra tévedt, és a pszichiáter örömmel látta, hogy a mosoly megtette a hatását. - Ez a nő. fiatalabb nálam - folytatta Carl Luppo az imént félbehagyott vallomást. - Talán nem is kevéssel. Lehet úgy húsz év is közöttünk. Nem tudom, elég rosszul saccolom meg mások életkorát. De az biztos, hogy fiatalabb nálam. No nem mintha számítana. Végül is nem érzek iránta semmiféle romantikus lobogást vagy szenvedélyt. Egyszerűen csak jó, hogy van. Carl továbbra is a pamlag szélére húzódva üldögélt, de most a térdére könyökölt, úgy folytatta.

- Mert ez nem szerelem. Én nős vagyok, tudja? Még mindig az, nem váltunk el. Az, hogy ebben a programban veszek részt, semmit sem változtatott rajtam és az érzéseimen e tekintetben. Amire én egyszer megesküdtem, azt soha nem vonom vissza. Szavahihető ember vagyok. Még akkor is, ha ez talán groteszknek tűnik a múltam ismeretében. Carl elhallgatott. Talán a feleségére gondolt, a családjára, a gyermekeire? Dr. Gregory kihasználta a hallgatását. Azt próbálta mérlegelni magában közben, vajon milyen érzések fűzik Carlt a feleségéhez, a házasságához. Vágyódik talán az asszony után? Vagy inkább csak teher lehetett a számára a házasság? Hiszen az is sokféle kötöttséggel jár együtt. Most tűnt csak fel neki, hogy Carl elég sokszor megfordult már nála, de soha egyetlen egyszer sem hozta még szóba a családját - egészen a mai napig. Nemcsak a feleségét, a házasságát, a gyermekeit sem. Carl felnézett, és szokásához híven rándított egyet a vállán. - Szóval akar kérdezni valamit erről? Vagy csak üldögéljünk itt, ölbe tett kézzel és hallgassunk tovább? Dr. Gregory látta rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. És lám, nyomban felszínre jutott az elfojtott agresszió is. - Ha érdekli a véleményem - mondta Carl villogó tekintettel -, nem tartom különösebben célravezetőnek a módszerét. És nem is segít rajtam ezzel. - Ha van valami, amiről úgy gondolom, meg kell osztanom önnel, megteszem - válaszolta dr. Gregory talányosan. Közömbös maradt a hangja, tényszerű. Szándékoltan volt az, mert úgy érezte, ezzel a fickóval semmire sem megy, ha az együttérzésnek legkisebb jelét mutatja. Carl nem szerette az ilyesmit. És nemhogy feloldódnának ettől a gátlásai, épp ellenkezőleg: még jobban magába zárkózik. - Még nem tudom, hová akar kilyukadni - folytatta dr. Gregory. - És nem akarom olyan irányba terelni a beszélgetésünket, amihez nincsen kedve. Itt maga irányít. Én különben csak útban lennék. - Úgy érzi, tartok valahová? - csodálkozott Carl. - Tényleg úgy véli, haladok valamilyen irányba? Érdekes, nekem nem tűnt fel idáig. Egyre inkább úgy érzem, egy helyben toporgok. Csak azt mondtam, hogy találkoztam valakivel, és hogy élveztem az illető társaságát. Addig is gyorsabban telt ez a francos idő. Nem mondhatnám, hogy sok barátom van, mióta ideköltöztem. Érti, ugye? Carl végre elmosolyodott. Nevetett is, igaz, csak visszafogottan, nem hahotázva, mintha mulatságosnak találná a helyzetét így, barátok nélkül. - De azért tetszik magának ez a nő? - kérdezte dr. Gregory. Nagy merészségnek érezte feltenni ezt a kérdést, végül mégis emellett döntött. - Igen, tetszeni tetszik. Hogy a fenébe ne tetszene! A Broadway túloldalán találkoztam vele, beültünk egy teázóba. Hogy is hívják azt a helyet? Olyan egzotikus. Dushan ... valami. Azt hiszem, tibeti teázó. Nem, nem is tibeti, hanem valamelyik -sztán országból való. Üzbegisztán, Afganisztán. Nem jut eszembe. De végtére is tökmindegy. Egy igazi ázsiai hely, testvérvárosa Bouldernek. Ők ajándékozták ezt a teaházat a mi városunknak. Valahol részletesebben is olvastam erről egy brosúrában, amit a turisztikai hivatal adott ki. - Dusanbe? - kérdezte dr. Gregory. - igen, ez az! Dr. Gregory tudta róla, hogy tádzsik város. És ismerte is a szóban forgó teaházat. - Kellemes és hangulatos kis hely, különösen szép a belseje. Csupa míves faragvány, színes

falfestmény. Akár Michelangelo vagy Bernini munkájának is nézhetné az ember egyikei-másikat. Ha behunyja a szemét, az illatok, a hangulat alapján akár egy igazi olasz hely is lehetne. Mint a Sixtusi kápolna vagy valami efféle hely. Igen, van valami szakrális a belső tér jellegében. Nem mintha jártam volna Itáliában mostanában - Carl ekkor elhallgatott. Lám, ha csak kis időre is, de őt is magával ragadja a nosztalgia. - Egyszóval kellemes hely. Azt hiszem, ő is magányos. Ez a nő, akiről beszéltem idáig. Mint én is, bizonyos értelemben. Hogy is mondjam, gondjai vannak. Hasonlóak, mint nekem. - Gondjai? - Igen, gondjai. - Mint például? - Nem tudom konkrétan, inkább csak érzem - felelte Carl kitérően. - Érti, ez csak afféle megérzés, ösztönös dolog. Pedig rám aztán abszolúte nem jellemző az ilyesmi. Talán épp ezért érzem őt olyan különlegesnek. - És mégis mi tetszik rajta magának, Carl? - kérdezte dr. Gregory. Látta Carlon, hogy eléggé feloldódott már ahhoz, hogy ilyen személyes kérdéseket is feltehessen neki. Elégedetten nyugtázta magában, milyen hatalmas lépést tettek előre a mai terápiás foglalkozással. - Azt hiszem, főleg az, hogy. hogy ő nem fél tőlem. Legalábbis nem nagyon. Vagy jól titkolja, ha mégis fél. Elég sokat beszélgettünk, volt módom megfigyelni. Én elég könnyen kiszúrom az ilyesmit. - Miért kellene, hogy féljen magától? - kérdezte dr. Gregory. Carl szokásához híven megvonta a vállát. Dr. Gregory már-már azt hitte, válasz nélkül hagyja a kérdését, de aztán, hosszas töprengés után, mégis előállt a felelettel. - Azt mondják, már a külsőm is félelmet ébreszt az emberekben - mondta. - Az emberek ösztönösen is megérzik az ilyesmit. Mintha egy bizonyos szag áradna belőlem. Sokan kitérnek az utamból, mások átmennek előlem az utca túloldalára. - És ő is érzi ezt? - kérdezte dr. Gregory. Még mindig nem tudott betelni a sikerrel, de jól palástolta efelett érzett örömét. - Hát nézzen rám, doki! Maga mit gondol rólam, amikor engem hallgat? - Carl hirtelen indulatos lett. - Talán kössek egy táblát a nyakamba? Ezzel a felirattal: Maffiózó vagyok. Alan tetőtől talpig végigmérte. - Tudja, mit, Carl? Elmondom magának, mit látok. Kifejezetten barátságos arca van. Kissé nevetségesen nagy cipőt hord. De kifejezetten tetszik a pólója. És hiába szaglászom maga körül, nem érzek semmilyen különös szagot. Pedig elég régóta üldögél itt, a közvetlen közelemben, és egy levegőt szívok magával. Nem, szerintem nincs igaza. Nem kiabál magáról, hogy miféle múltja van. - Maga tényleg ennyire naiv, vagy csak engem akar ugratni? - kérdezte Carl még mindig indulatosan. - Egyik sem, Carl. - Pedig ő. Egészen biztosan tudom, hogy ő azonnal megérzi, milyen emberrel van dolga. - Biztos benne? - Igen. Akár mérget is vennék rá, annyira biztos. - És annak ellenére, hogy nagyjából sejti, kivel van dolga, hajlandó találkozni magával és beszélgetni?

- Nem sokat voltunk együtt idáig. Csak rövid ideig. Egy párszor láttam őt, de hajlandó beszélni velem a gondjairól. Megbízik bennem, és én végighallgatom. Mint mondtam, nincs ebben semmi romantikus. - És jó érzés, hogy ezzel segíthet rajta? - kérdezte dr. Gregory. - van ebben talán valami kivetnivaló? - Nem, dehogy. - Remek - felelte Carl. - Reméltem is, hogy ezt fogja mondani.

4. Hétfőn ismét munkába álltam, pedig nem mondhatnám, hogy jobban éreztem volna magam. Ismét a délutános műszakban dolgoztam. Az utolsó pihenőt négy órakor tartottam, addig egy pillanatra sem állhattam meg. Az étterem dugig volt, mint rendesen. Nem voltam éhes, úgyhogy ezt az időt inkább arra használtam fel, hogy beszéljek Vivvel, a bébiszitterünkkel. Felhívtam, hogy megtudjam, minden rendben van-e Landonnal. Miután megnyugtatott, Andrea számát tárcsáztam fel. Már a második csengetés után felvette. Olyan őszinte öröm csengett a hangjában, hogy egészen elérzékenyültem tőle. És róla persze azonnal eszembe jutott Robert. Rettenetesen hiányzott. És persze, a barátaink is, akik még ismerhették őt. - Már vártam, hogy felhívsz - mondta Andrea. - Reménykedtem benne, hogy még ma jelentkezel. Biztosan hallottad a legfrissebb hírt. - Igen, legalábbis olvastam róla. A USA Today mai száma csak egy rövid hírt közölt a döntésről. - Azt meg én nem láttam - felelte Andrea. - De gondolom, nem lehetett valami sok információ benne. Most, hogy már nincs több lehetősége a fellebbezésre, mi is szinte lezártnak tekinthetjük a Khalid-ügyet. Gondolom, sok emlék tolult fel benned is. Dave, te meg én egészen jó kis csapat voltunk. Amíg Robert el nem rabolt innen, Floridából, és rá nem beszélt, hogy New Orleansba költözzetek. Volt valami a hangjában, amit furcsállottam, de egyelőre nem jöttem rá, mi az. Megkérdeztem tőle: - Azóta is találkozol Dave-vel? Azt hittem, magánpraxist folytat azóta. - Úgy is van, de tudod jól, milyen kicsi ez a világ. A szakmai ügyek gyakran összehoznak minket. De amúgy társaságban nem járunk össze. Azt hiszem, féltékeny rám a felesége. - Még hogy te és Dave Curtiss. - Peyton jót nevetett az ötleten. - Tudod, a felesége elég fura egy teremtés - jegyezte meg Andrea. - Őt nem ismerem, úgyhogy nem is nyilatkozhatom róla - mondta Peyton. - De őszintén sajnálom, hogy már ti ketten sem dolgoztok együtt. Nagyon összeszokott párost alkottatok, nekem legalábbis úgy tűnt. Andrea mintha habozott volna válaszolni. Mély lélegzetet vett, aztán azt mondta: - Na és a Khalid-ügyet is szakmai sikernek könyveled el? - Nem is tudom. Eddig sem voltam biztos benne, de most, hogy láttam a reggeli lapokat. egyre csak azon gondolkodom, milyen érzés lesz tudni, hogy a közreműködésemmel hal meg valaki. Te még nem gondolkodtál ezen? Ismét úgy éreztem, Andrea tétovázik, és megint nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Mint akinek erőt kell gyűjtenie a továbbiakhoz. - Drágám - mondta -, amikor arról beszélsz, hogy a te közreműködéseddel hal meg valaki, Khalid Grangerre vagy inkább Robertre gondolsz?

Ez a kérdés övön aluli ütésként ért. Épp elég ideje gyötört a lelkiismeret-furdalás Robert halála miatt, de hogy valaki ezt így, kerek perec megfogalmazza, és úgyszólván az arcomba vágja, még ha ilyen közvetett módon is. Olyasvalakitől, aki a barátom, ezt igazán nem vártam volna. Könnybe lábadt a szemem, és csak akkor válaszoltam, amikor már elég erőt éreztem magamban ehhez. - Nem is tudom. azt hiszem, mindkettőre. Tudod, néha olyan érzésem van, mintha beszélgethetnék Roberttel. Bármikor, amikor csak akarom. Tavaly, amikor az édesanyám haldoklott, ugyanilyen érzésem volt. És aztán Robert is itt hagyott minket. Mondd meg nekem, de őszintén, nem őrültség ez? És tudod, mi a legborzasztóbb az egészben? Már épp fontolgattam, hogy elmegyek, meglátogatom azt az asszonyt, akinek a férje a Columbine középiskolában halt meg. Emlékszel rá? Tanár volt, és áldozatul esett egy ámokfutó lövöldözésének. Úgy éreztem, a felesége talán segíthetne nekem abban, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Arra gondoltam, tőle talán megtudhatnám, hogyan lehet ezek után tovább élni az életünket. - És képes vagy csak úgy felhívni őt emiatt? Hiszen egy vadidegen ember vagy a számára. - Pedig egyre inkább úgy érzem, el kell mennem hozzá, hogy beszélgessünk. Már utána is néztem, elég közel lakik ide. Még idejében elharaptam a mondat végét. Vagy már így is túl késő volt? - Istenem. Ezt nem kellett volna kimondanom. Nem szabad. Kérlek, Andrea, tégy úgy, mintha meg se hallottad volna. - Ezzel csak azt akartad mondani, hogy Coloradóban vagytok, nem? - kérdezte Andrea. - Felejtsd el, amit mondtam, kérlek! Semmit sem mondtam, oké? Éreztem, hogy késő. A csend feszülten vibrált közöttünk. Andrea tért magához elsőként. - Akkor mit tervezel tulajdonképpen? Odamégy, bekopogtatsz az asszony ajtaján, és azt mondod neki, szeretnél teázni nála, és közben elbeszélgetni arról, hogyan lehet élni azok után, hogy meggyilkolták a férjét? - Miért, ez tényleg őrültségnek hangzik? - kérdeztem vissza. Hallgatott, aztán válaszolt csak. - Nem is tudom. Én biztosan nem tennék ilyen ostobaságot. Végigfutott a hátamon a hideg. Rémes érzés, ha az ember barátja ennyire más véleményen van. - Andrea, nem ez lenne az első botorság, amit életemben elkövetek. Látod, néha képtelen vagyok magamban tartani azt, amiről hallgatnom kellene. És képtelen vagyok dűlőre jutni magammal bizonyos kérdésekben. Tétovázom, elodázom a döntéseimet. Sokszor még azon is el kell gondolkodnom, mi a nevem, amikor bemutatkozom valakinek. - Hidd el nekem, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet így neked. Hosszas hallgatás következett. Furcsa ez két régi barát esetében, mint amilyenek mi ketten vagyunk. Vagy legalábbis azt hittem. Mostanra teljesen elbizonytalanodtam. Végül ismét Andrea törte meg a csendet. - Mondd csak, jó helyen vagytok most? Tetszik neked az a környék? Én még sohasem jártam ott, csak képeken láttam, milyen szép a táj. - Nagyon szép, de igazán - feleltem. - És az éghajlata is sokkal kellemesebb, mint vártam. Azt hiszem, jó hely ez itt nekem meg Landonnak. - Landon? - kérdezte értetlenül. - Nem mondtam még neked? Matildénak ez az új neve. Már épp kezdtem megszokni és megszeretni a régit. Azt hiszem, ez Robertnek is tetszene. Ha ráhagytam volna, szíve szerint ő is

valami ilyesmit választott volna neki, amikor megszületett a lányunk. Különleges nevet szeretett volna adni neki. Olyan nevet, amelyet csak kevesen kaptak ebben az országban - ekkor az órámra pillantottam, és elszörnyedtem. - Figyelj csak, Andrea, most vissza kell mennem az étterembe, ahol dolgozom. Csak egy rövid kávészünetet kaptam, és az már rég letelt. Hirtelen sietős lett neki a következő kérdés. - Várj még egy kicsit, Kirsten. Visszatérve arra, amit nemrég mondtál. Hogy felelősnek érzed magad a haláláért. Vannak kételyeid Khalid bűnösségével kapcsolatban? Már azzal is meghökkentett, hogy az eredeti nevemen szólított. A kérdésről nem is beszélve. - Hívj csak Peytonnak, rendben? Miféle kételyekre gondolsz? - Bármilyenre. Nem értettem, miért kérdezi, és miért éppen most. Úgy éreztem, ezen a ponton nem oszthatom meg vele a kételyeimet. Szerettem volna hinni persze, hogy ő sem biztos már annyira a dolgában, de most már nem tehettem. - Andrea, késésben vagyok. Ne haragudj, majd visszahívlak máskor, és megbeszéljük. Nyomban visszaakasztottam a kagylót a helyére, aztán elindultam vissza az étterem konyhája felé. És közben abban reménykedtem, talán nem lesz különösebb következménye annak, hogy kiszaladt a számon olyasmi, amit hétpecsétes titokként kellene őriznem.

Úg y egy

órába is beletelt, mire rendet raktam az étterem konyháján. Néhány percet elvesztegettem azzal, hogy leráncigáltam magamról a fehér séfnadrágot, a kis fehér kabátkát és a kötelező fejvédőt. Miután visszavettem magamra a nyári ruhát, amiben idejöttem, elindultam a kocsim felé, amelyet egy közeli mellékutcában parkoltam le, mindössze néhány saroknyira innen. Négyajtós, viszonylag új modell volt. Ron Kriciakkal közösen választottam ki a Hertz használtautó-katalógusából, alig egy nappal azután, hogy megérkeztünk ide, Boulderbe. Fontos szempont volt, hogy ne keltsek vele feltűnést, és ez a kocsi tökéletesen megfelelt a célnak. Több száz hasonlóval közlekedtek ugyanis az itteniek, amit az is bizonyít, hogy nem egyszer előfordult már velem, hogy egy másik Audiba akartam beszállni a sajátom helyett. A kocsi felé közeledve halkan dudorásztam egy Beatles-számot, amikor megpillantottam Carl Luppót. Nyilvánvalóan rám várt, a sarkon magasló templom lépcsőjén álldogált, közvetlenül az első kereszteződésnél, ahonnan zavartalanul ráláthatott az étterem hátsó kijáratára, amelyet nap mint nap használtam. Visszahőköltem, már csak azért is, mert khakiszínű holmikat viselt. A könnyű dzsekit a vállára, panyókára vetve, nem pedig a karjára hajtogatva. És most nem volt nála a reklámszatyor. Zsebre dugott kézzel üldögélt a templom lépcsőjén a khakiszínű nadrágban, amely ránézésre márkás darabnak tűnt. Egyáltalán nem éreztem kedvet ahhoz, hogy Carllal diskuráljak most. Főleg azóta, hogy tudtam róla, vadidegen embereket gyilkolt meg az utcán, aztán a barátnőjéhez ment, vagy inni a kocsmába, vagy haza a családjához, hogy játsszon valamelyik gyermekével, mintha mi sem történt volna. Nem is lassítottam, hogy odaköszönjek neki, a szemem se rebbent, amikor elhaladtam mellette. Csak annyit mondtam, szinte foghegyről odavetve: - Most nem, Carl. Nincs kedvem hozzá. Hiába szerettem volna, nem úgy hangzott ez a mondat, mint amilyennek szántam - nem voltam

elég elutasító. Inkább olyan, mint a feleség, aki a férje közeledését szeretné hárítani egy átlátszó ürüggyel, mondjuk, fejfájásra való hivatkozással. - Rendben van - felelte mogorván. - De nem árt, ha tudja, hogy Ron most is figyeli. Odaát van, ha odaér a kocsija közelébe, már látni fogja, ha figyelmesen körülnéz. Most nem azzal az autóval követi magát, mint a múltkor, hanem egy még nagyobb Ford Expeditiont vezet. Fehér színű. Nem hisz nekem, Peyton? Akkor győződjön meg róla a saját szemével. Megtorpantam és sarkon fordultam. Iszonyúan dühös voltam rájuk - mindkettejükre, Carlra és Ronra egyaránt. Ron azonban nem volt elérhető közelségben, így Carlon töltöttem ki a haragomat. Robert mindig is óva intett az ilyen értelmetlen dühkitörésektől, és azt mondta, nem jól válogatom meg az ellenségeimet. Pedig nem barátkoztam akárkivel. És annál is dühösebb voltam, mert most is bebizonyosodott, mennyire igaza volt. - Ki bízta meg magát? - sziszegtem felé. Landon gyűlölte, ha így beszéltem vele. Amikor kiabáltam, akkor csak rándított egyet a vállán, de ha sziszegtem, azzal egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Épp ezért csak a különleges alkalmakra tartogattam ezt a megnyilvánulási formát. Carlra azonban nem hatott, még egy pillanatra sem hőkölt vissza tőle. A körmét nézegette szórakozottan, és kipiszkált alóla egy kis koszt. Aztán hirtelen felállt - eddig a templomhoz vezető harmadiknegyedik lépcsőfokon üldögélt, és ettől úgy érezhettem, fölém tornyosul, pedig nem volt különösebben magas termetű. Sőt. - Senki sem bízott meg - közölte velem tárgyilagosan. - Tudja, mit? Igaza van, Peyton. Hiba volt, hogy megvártam magát itt. Teljesen fölöslegesen és értelmetlenül strapáltam magam. Már megyek is. Na, viszlát! Csípőre tett kézzel álltam ott, a lépcső alján, és nagyon hülyén éreztem magam. - És mi van, ha megbeszéltem Ronnal, hogy találkozunk munkaidő után? Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében? - kérdeztem szikrázó szemekkel. - Ugyan már, Peyton, pontosan tudom, hogy ez nem igaz - felelte halálos nyugalommal. Tudom, hogy nem erről van szó. Látja, én csak segíteni akartam. Önzetlenül. Barátként közeledtem magához. Bár lehet, hogy maga körül sokan vannak, akik segíteni szeretnének, én csak magamból indultam ki, és én nem érzem, hogy olyan sok lenne a barát körülöttem, mióta itt élek. Talán később majd meggondolja magát. Nem biztos, hogy teljesen értelmetlen dolog néhanap olyasvalakivel beszélgetnie, aki nagyjából ugyanolyan helyzetben van, mint maga. Mert bármi legyen is a véleménye rólam, a mostani életünk nem sokban különbözik egymástól. - Magának fogalma sem lehet az én életemről. Semmit sem tud rólam - sziszegtem felé továbbra is dühösen, nyíltan ellenségesen. - Lehet, Peyton. Talán mégis inkább önzés a részemről, hogy közeledni próbáltam magához. Hogy kerestem a társaságát. Talán csak a rossz lelkiismeretemet szerettem volna megnyugtatni azzal, hogy segítek magán. Lehet, hogy éppen ezt érzi a közeledésemben? Ezért nem hajlandó elfogadni engem? Nem volt kedvem folytatni ezt a számomra mind terhesebb párbeszédet, főleg nem egy viszonylag forgalmas utcán. Felléptem a lépcsőre, és odaálltam Carl mellé. Visszafojtott hangon beszéltem hozzá, de gondosan ügyeltem arra, hogy továbbra is sisteregjen belőlem a düh, az ellenszenv. - Nem szeretnék szereplője lenni az önfeloldozásának, Carl. Velem aztán ne jótékonykodjon! Mégis mit gondolt? Majd egyik napról a másikra lepaktálok egy bérgyilkossal? Tudja, mit? Ha

már egyszer úgyis a templomot választotta ki, hogy innen figyeljen engem, miért nem megy be gyónni? Vagy annyira azért mégsem rossz a lelkiismerete? Pedig nem olyan nehéz dolog ez. Odamegy az atyához. Hello, Carl a nevem, és bérgyilkos vagyok. Szeretnék gyónni, atyám. Szerintem ezzel sokkal többre menne, mint azzal, hogy fölöttem próbál atyáskodni. És akkor elhallgattam, mintha elvágták volna a filmet, amelynek szereplője vagyok. Ismét eszembe jutott egy emlékkép. Ellenállhatatlan erővel törekedett a felszín felé a mélyből, mint a kardszárnyú delfinek - Roberttel csak ritkán veszekedtünk. Ez éppen egy ilyen ritka alkalom volt. Miről is szólt a vita közöttünk? Nem emlékszem, de hát nem is ez a lényeg. Robert végül odalépett elém, két kezébe fogta az arcomat, a szemembe nézett, és azt mondta: - Éles az intellektusod, és vág az eszed, mint a borotva. Mint egy sebész szikéje, olyan metszőek a megállapításaid. Húsbavágóak. Élve felboncolod az embereket. És azt már tudod, hogyan szeretnéd lezárni ezt a vitát? Életben hagysz engem? Összeszabdalsz, azután megpróbálsz meggyógyítani? Apró darabokra cincálsz, és aztán megvárod, amíg elvérzek? És most, ha őszinte akarok lenni, Carl Luppónak inkább ezt az utóbbi sorsot szántam. Vizuális alkat vagyok, már lelki szemeim előtt láttam, milyen látványt nyújtana itt, miszlikre tépve a templom gránitlépcsőjén. Na és hogyan reagált Carl a kirohanásra, amelyet ellene intéztem? Megvonta a vállát, ahogy szokta, és azt mondta csendesen, szelíden: - Ha valóban így érez irántam. én nem tudom, és nem is akarom meggyőzni arról, hogy esetleg tévedhet. Azzal lesietett a lépcsőn, és elindult a járdán. A szelídsége csak olaj volt a tűzre. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot, azt pedig végképp nem engedhettem meg magamnak, hogy csak így faképnél hagyjon. Nem lehet az övé az utolsó szó. Miért is? Talán, mert az imént felsejlett emlékfoszlánytól képtelen voltam szabadulni? Hirtelen lehiggadtam, mint aki kijózanodik, és most már viszonylag nyugodtan mondtam: - És mi van akkor, ha tényleg követ engem? Mi köze van magának ahhoz, hogy Ron Kriciak figyel engem, és követ vagy sem? Láttam rajta, fogalma sincs arról, hogyan reagáljon minderre. Mert most hirtelen sokkal lágyabb hangon beszéltem hozzá, mint eddig, és a sziszegés is elmaradt. Talán látta rajtam, hogy eszembe jutott valami, a múltból. - Nem, Peyton, tökéletesen igaza van. Semmi közöm hozzá - mondta végül. - De nem árt, ha tud róla. Már csak azért is, mert úgy látom, magától sohasem jött volna rá. Most rám dühös, mert tőlem tudta meg, holott azt hitte, elég éber és körültekintő. Ráadásul elég feltűnő, amit Ron csinál, úgyhogy őszintén csodálkozom azon, hogy eddig nem szúrta ki, hogy követi magát. Persze, ha úgy dönt, nem akar tudomást venni erről, az már kizárólag a maga dolga. Én mindenesetre megtettem, amit kötelességemnek éreztem megtenni. Tiszta a lelkiismeretem. Ebben a tekintetben legalábbis az. Aznap fél hétkor keltem, és mindvégig talpon voltam, míg az étteremben tartott a műszakom. A lábam még nem szokta meg a sok állást, és iszonyúan bedagadt a bokám. A vádlimban olyan izmok is fájtak, amelyeknek a létezéséről sem tudtam korábban. Nem volt kedvem tovább ácsorogni itt. Az órámra pillantottam, hogy tudjam, mennyi időm van még addig, amíg Viv ráér mert ha el kell indulnia tőlünk, utána Landon egyedül marad. Ezt semmiképp sem szerettem volna. De úgy láttam, bőven van még időm. Leültem hát a lépcsőre, és Carl is odatelepedett mellém. A csinos nők sok mindent elérhetnek a férfiaknál. Ezt tapasztalatból is tudtam. Carl

azonban nem a közvetlen közelemben, hanem több lépésre tőlem foglalt helyet. - Ugye, maga nagy jelentőséget tulajdonít ennek a dolognak, Carl? Nem tudom, miért, de én úgy érzem, lehet, hogy Ron csak azért követ engem, mert nagyobb biztonságban szeretne tudni. Ezt bőven indokolja, hogy sok minden történt már velünk. Vagy azt hiszi, ez eleve téves feltételezés? Carl felsóhajtott, megvakarta az állát, és csak eztán felelt. - Ha ezt akarja hinni, akkor csak higgye. De gondolja csak végig. Azzal, hogy bevették a tanúvédelmi programba, és ideköltöztették, tulajdonképpen kirántották maga alól a talajt. Új személyazonosságot kapott, és az átlagnál sokkal alaposabban előkészítettek mindent, amikor eldőlt, hogy ideköltöztetik. Szerintem egy belső embernek semmilyen ésszerű oka nincs arra, hogy kövesse magát. Ami pedig az extra biztonságot illeti. Nos, szerintem ezt nyilvánvalóan egy olyan emberre bíznák, akit maga sem ismer még. Én úgy gondolom, az, hogy Ron a nyomában van, valami egészen mást jelent. - Talán azt, hogy úgy gondolják, továbbra is veszélyben vagyok? Erre gondolt? Esetleg tudomásukra jutott valami, ami erre utal? - Igen - mondta Carl, és nyelt egy nagyot. - Értem, Carl, és úgy látom, van is logika abban, amit mond. Mit is mondott, hol van most Ron? - Jöjjön, megmutatom. Azzal felálltunk, és együtt mentünk a következő kereszteződésig. Carl az utca északi oldalán álló FedEx furgonra mutatott. - Ott van mögötte, de csak óvatosan, ne olyan feltűnően nézze – suttogta. - A saroktól számított harmadik autó az. A fehér. Igaza volt. Már láttam is, igaz, ebből a szögből a kocsi hátsó részét nem láthattam. A tőlünk távolabbi oldalon, a volán mögött egy férfi ült, kikönyökölve a letekert ablakon. Az arcát nem láttam ugyan, de miért kételkedtem volna Carl szavában? Még mindig nem tudtam mire vélni a dolgot. Szorosan Luppo mögött haladtam közben, és csak ekkor csapta meg az orromat az arcszeszének illata. Eddig fel sem tűnt, pedig érzékeny vagyok az ilyesmire. Mintha enyhén citromos vagy vaníliás aromát éreztem volna, mindenesetre nagyon kellemes és diszkrét volt. Aztán az is feltűnt, hogy szinte alig ráncos az arca, kifejezetten megkímélt ember benyomását keltette. Mintha soha semmiért sem kellett volna igazán aggódnia életében. Egy vele egyidős nő boldogan cserélne vele, olyan feszes volt a bőre. - Ugyanaz a kérdésem, mint legutóbb, Carl. Amikor ma meglátta Ront, őt követte, vagy engem figyelt? Carl arckifejezése megenyhült erre. Úgy nézett rám, és úgy beszélt hozzám, mintha a kedvenc lánya lennék. - Túl okos nő maga ahhoz, hogy kétszer is feltegye ugyanazt a kérdést, Peyton. És én sem tudok újat mondani magának, higgye el. Követem őt, és egyúttal követem magát. A kettő egy és ugyanaz. Farkasszemet néztem vele. - Szóval akkor mit tanácsol, mit kellene tennem? - Fogalmam sincs róla. De ha tanácsot vár tőlem, törni fogom a fejem a megoldáson, és hamarosan kitalálok valamit. - Szeretném, Carl, ha nem nagy kérés - mondtam, aztán kissé lemaradtam mögötte, mert egyszerre zavarba jöttem: csak most tűnt fel, milyen közel kerültünk egymáshoz. Túlságosan

bizalmasnak tűnhet így a kapcsolatunk egy kívülálló számára, és ennek még a látszatát is kerülni akartam. - De van itt még valami, amin gondolkodom - jegyezte meg. Megfogta a könyökömet, és megállított egy telefonfülke mellett, hogy annak jótékony takarásában válthasson velem néhány szót Visszafojtott lélegzettel hallgattam, attól félve, most jött el az a pillanat, amikor randevút kér tőlem. Szerencsére tévedtem, mert így folytatta: - Persze, csak ha megengedi, utánanéznék ennek a fickónak, aki sitten van. Aki kinyíratta a férjét. - Ernesto Castro - pontosítottam. Amint kimondtam ezt a nevet, görcsbe rándult a gyomrom. - igen, Ernesto Castro - ismételte el, mint aki memorizálni szeretné a nevet. - Arra gondoltam, hacsak nincs kifejezetten ellenére, felhívnék egy-két régi ismerőst, akikben megbízom. A segítségükkel megpróbálom kideríteni, mik lehetnek a szándékai a fickónak. Legalább annyit, hogy nagyjából tudjuk, feladta-e már, vagy továbbra is fontolgatja magában a bosszút. Carl a szívére helyezte a kezét, mintha eskü szövegét készülne elmondani. - Persze, csak akkor, ha úgy érzi, fontos lehet. Semmit sem akarok tenni, amivel kapcsolatban akár a legkisebb ellenérzése van. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Mintha sűrű folyadékkal telt volna meg a tüdőm mostanra. Végül nagy nehezen ennyit sikerült kipréselnem magamból: - Hogy érti azt, hogy mik lehetnek a szándékai? Attól féltem, a maffiakörökben ennek a kifejezésnek olyan jelentése van, amelyet én, a civil, talán másképpen értelmezek. - Jó lenne belelátni a fejébe. Lehet, hogy azóta is keresteti magát. Ha mázlink van, megtudjuk, vannak-e emberei, akik esetleg máris a nyomára akadtak. Talán Ron is ezért követi. Lehet, hogy a tanúvédelmisek fülest kaptak valahonnan. Lehet, hogy tudomásukra jutott valamilyen akció szervezésének a híre, és ezért ők is nyugtalanok maga miatt. Ha hozzájárul, hogy egy kis magánnyomozást folytassak, lehet, hogy ezen az úton-módon megtaláljuk a választ arra is, miért követi magát Ron. - Carl, én enélkül is szinte biztos vagyok abban, hogy Castro azóta is bőszen kerestet engem. Mindennap ebben a tudatban kelek, és ezzel fekszem le. - Lehet, hogy igaza van, Peyton. Vannak olyan elítéltek, akiknek csak a szájuk nagy. Fenyegetőznek, de nincs elég erejük, hatalmuk vagy apparátusuk ahhoz, hogy beváltsák azt. Ez az Ernesto Castro nem ilyen. Messzire elér a keze még a sittről is. Ha ő valamit eltökélt magában, akkor véghez is viszi azt. Semmi és senki sem állhat az útjába. De a börtönben azért sok minden megváltozhat. A körülmények, a fogva tartás mikéntje. Voltam én is sitten, pontosan tudom, milyen az. És idővel az ember mentalitása is átalakul. Megtörnek az emberek, alábbhagy a lendület, a bosszúvágy is csillapodhat. Szerettem volna hinni neki, bízni benne. - Amiatt pedig igazán nem kell aggódnia, hogy túl nagy fáradság lenne ez a részemről folytatta Carl az érvelést. - Nem hinném, hogy különösebb nehézséget okozna, hogy egy kicsit körbejárjuk ezt a Castrót. Nem lehetetlen, hogy akadnak olyan ismerőseim, akik ugyanabban a börtönben ülnek, mint ő. Nem kérek nagy szívességet tőlük ezzel. Melyik börtönben is ül az emberünk, Peyton? Megmondtam neki, aztán megkérdeztem:

- Biztos benne, hogy lefolytatható ez a magánnyomozás anélkül, hogy felfedné a kilétemet és a jelenlegi tartózkodási helyemet? - kérdeztem némi szorongással. - Mivel magamat is veszélybe sodornám ezzel, nemcsak magát, még a szokásosnál is jobban fogok vigyázni. Sokkal körültekintőbb leszek, mint bármikor eddigi életemben. Elszégyelltem magam. Egészen megfeledkeztem arról, hogy Carl is ugyanabban a tanúvédelmi programban szerepel, mint én magam. A státusunk gyakorlatilag ugyanaz. - Hadd aludjak rá egyet - kértem végül, teljesen elbizonytalanodva. - Rendben van - bólintott Carl. - Ha döntött, szóljon nekem. - Úgy lesz - feleltem. - És. sajnálom a történteket, Carl. Nem lett volna szabad úgy magának támadnom a templom előtt. - Isten megbocsát, azt mondják - felelte Carl talányos mosollyal, alig észrevehető vállrándítás kíséretében. - És végtére is ki vagyok én, hogy haragtartó lehessek? Carl a Broadway irányában távozott, miután elköszöntünk egymástól, én pedig sarkon fordultam, és visszamentem a Spruce Streetre, a kocsimhoz. Ugyanazon az útvonalon, amelyen mindig is közlekedtem, a munkaidő elteltével, hazafelé igyekezve. Carl szemlátomást nyugtalan volt Ernesto Castro feltételezett szándékai miatt. Az ösztöneim azt súgták, jobban kellene aggódnom amiatt is, hogy Ron Kriciak a jelek szerint folyton-folyvást a nyomomban van. Viszonylag lassan vezettem hazafelé. Csak egyszer vesztettem szem elől Kriciak fehér Fordját, mert persze, egész úton követett hazáig. Időről időre a visszapillantóba néztem, lehetőleg úgy, hogy ne vehesse észre, hogy tudom, ott van a nyomomban. Napszemüveget viselt és baseballsapkát, valamelyik népszerű csapat lógójával. Arra gondoltam, Robert biztosan tudná, melyik az.

6. Andrea a telefonkészülékkel

a kezében odalépett a balkon üvegajtaja elé, és kinézett az öbölre. Kiitta az utolsó korty bort is a poharából, aztán az ablakpárkányra tette, és csak ezután ütötte be Dave Curtiss számát. Elég sokáig kellett várnia, már nem is számolta, hányszor csöngött ki a készülék. Amikor Dave végre beleszólt, csak ennyit mondott neki: - Találkozzunk húsz perc múlva. A szokott helyen. - Nem megy - felelte Dave. - Most én vagyok a srácokkal. Nem hagyhatom őket itthon egyedül. És különben is, elég pocsékul vagyok. Vicki meg egész nap dolgozik. Tudod, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy tavaly ilyenkor valaki nagyszerű állást kínált, és én barom, nem fogadtam el. Igaz, át kellett volna nyergelnem ehhez a bankszakmára, de igazi nagy lehetőség volt, és én nem ismertem fel. Meséltem is neked róla akkor, ugye? Most persze szánom-bánom. Nem lennék ekkora pácban, ha akkor elfogadom azt az állást. Ha történt valami, amiről tudnom kell, mondd el így, telefonban. - Otthonról beszélek, Dave. - Andrea, értsd meg, akkor sem találkozhatunk most - mondta Dave kitartóan. - Ezek szerint. beszéltél vele? - Igen - hangzott a válasz. - Akkor mondd el, mit sikerült megtudnod tőle. - Véletlenül elszólta magát. Coloradóban van, méghozzá valahol a hegyek közelében. Egy szálloda éttermében dolgozik. Egyelőre ennyit sikerült megtudnom tőle. - Nocsak, a coloradói éttermekben újabban jogvégzett embereket is alkalmaznak? - Nem, nem erről van szó. Nem jogászként alkalmazzák, hanem a konyhán. Főzni tanul. És bárhol is lakik most, Littleton közelében kell lennie a helynek. - Littleton? - Tudod, ahol a Columbine középiskola van. - Jézusom, ne is mondd - szaladt ki Dave száján. - A nagyobbik lányom most kezdte a középiskolát. Még csak belegondolni sem szeretnék, mi történt abban a suliban, amelyikről beszélsz. És mit mondott Kirsten Khaliddal kapcsolatban? - Nem mondhatnám, hogy sokat. Most egyébként is Peyton a neve. Sajnos, kifutottunk az időből. Sietnie kellett, vissza a munkahelyére. Azt mondta, majd visszahív. De úgy érzem, vannak bizonyos kételyei Khaliddal kapcsolatban. - Mégis mifélék? Csak nem a halálbüntetéssel kapcsolatos szokásos moralizálás? Mert azzal szerintem nem sokra megyünk. - Nem tudom, ezt nem sikerült kiszednem belőle. Azt mondta, letelt a kávészünete, és vissza kell mennie az étterembe dolgozni. Aztán rögtön le is tette a telefont. Fogalmam sincs, miféle kételyekre utalt. - És mikor fog visszahívni? - kérdezte Dave. - Nem tudom, Dave. Remélem, hamarosan.

Egy és negyed óra múlva megcsörrent Prowler telefonja. Már az első csöngetés után felkapta a kagylót. - Indianát nyugodtan elfelejthetjük - közölte a hívó fél köszönés nélkül. - Végre sikerült pontosítanom a helyét. Coloradóban van. Úgyhogy mielőbb mozgósítsd az embereidet, Prowler. - A három lehetséges hely közül ez tűnt a legkevésbé valószínűnek - jegyezte meg Prowler elgondolkodva. - És biztos, hogy ott van? - Igen, biztos. Nemrég azt mondta egy barátjának telefonban, valahol a hegyek közelében lakik, és egy szálloda éttermében dolgozik. Úgyhogy ez a hely csakis Boulder lehet. A többi szóba sem jöhet. - Mennyire biztos? - Száz százalék. Fel is vettem hangszalagra ezt a bizonyos beszélgetést. Akarod hallani? Prowler egy ideig kacérkodott a lehetőséggel, de aztán úgy döntött, megbízik az emberében. Végtére is nem érdeke, hogy téves információkkal álljon elő. - Köszönöm, de úgy látom, nincs szükség rá - mondta végül. - És tudsz már esetleg további részleteket? Az étterem nevét? Vagy a szállodáét? Bármit, ami hasznos lehet? - Nem, sajnos még nem. Úgyhogy egyelőre még nem küldhetsz oda valakit azzal az instrukcióval, hogy menjen erre és erre a címre, és kopogtasson be a nő ajtaján. De a szénakazal már megvan, és remélem, a tű is hamarosan előkerül. Ez már az embereid ügyességén múlik, Prowler. Remélem, nem baltázzák el. Prowler komoran hallgatta a bíráló szavakat, de végül úgy tett, mint aki elengedte a pikírt megjegyzést a füle mellett. - Amennyiben az információ megbízható, akkor időben előkerül a tű is, ahogyan nevezted felelte. - Ne aggódj emiatt, tuti a tippem, mint mindig. De a barátunk ragaszkodik az eredeti tervhez. Semmi eltérés ahhoz képest, érted? Ezt a tervet kell koordinálnia, a három akciót lehetőleg egy időben kell végrehajtani. Ez a legfontosabb szempont, minden egyéb másodlagos. Akkor elküldöd a fényképeket, még mielőtt beindítod az akciót, ugye? - Persze, ahogyan megbeszéltük. - Remek. Prowler még hozzátette: - Közlöm veled, hogy amennyiben a második kifizetés is késik, mint az első, akkor ez olyan következményekkel jár, ami nem fog tetszeni neked. Erről máris biztosíthatlak. - Emiatt igazán nem kell aggódnod. Csak annyi történt, hogy elírták a bankszámlaszámot az átutaláskor. Már mondtam, nem? - Mondd meg a barátodnak, hogy én cseppet sem aggódom. Cselekszem - felelte Prowler. - De nem szeretem az effajta apró-cseprő hibákat.

ÖTÖDIK FEJEZET Barbara, Barbara

1. A United légitársaság menetrend szerinti utasszállító gépe Indianapolisból Denverbe tartott. Lassacskán közeledett észak felől a városhoz, így Barbara Turner fantasztikus látványban gyönyörködhetett az ablak melletti ülésről. Barbara még sohasem járt Denverben, és bár csupa szépet hallott idáig róla, erre mégsem volt felkészülve. Valósággal lenyűgözte és megbabonázta a fokozatosan elé táruló panoráma - a csodálatos fények, a távoli Sziklás-hegység csipkézett gerince, az ormok formáinak kimeríthetetlen változatossága, a naplemente színei. A gép már a kifutópályán gördült tovább a kijelölt helyre, amikor Barbara magához tért a látványtól. Lenyúlt az ülése alá, hogy belepillantson a kézipoggyászába. Nemrég ment ki a mosdóba, és csak most jutott eszébe, hátha valaki babrált vele. De nem, mindent a helyén talált. Megvolt mindkét gépe - a filmfelvevő és a digitális fényképezőgép, és az irattárcája is érintetlen. Minden a legnagyobb rendben. Maga a denveri repülőtér azonban korántsem nyerte meg ennyire a tetszését. Hipermodern épület volt, csupa nyüzsgés és zaj. Nyomasztó, monumentális arányok, ami mellett eltörpül az ember. Úgy érezte, túl nagy a reptér ehhez a városhoz, pedig még nem is látta Denvert. Eleve ellenszenvvel viseltetett azonban az olyan új repterek iránt, amelyeknek saját belső közlekedési rendszerük volt. De erre is felkészült, mielőtt útra kelt: jó előre beszerzett egy brosúrát a denveri reptérről, és mire felült a gépre, szinte fejből tudta az alaprajzát. Könnyen betájolta hát magát, és csatlakozott az üzletemberek hömpölygő folyamához. így nyomban barátságosabbnak érezte a környezetét. Követte őket a csomagfelvételhez, aztán a városi busz termináljához is. Mint mindig, most is bevált a stratégiája. Perceken belül megtette a reptéren belüli hatalmas távolságokat. Előbb mozgólépcsővel, aztán lifttel közlekedett, végül ott találta magát a főépület csarnokában, a híres szökőkút mellett. A nyakát nyújtogatva figyelte a kiírásokat a táblán a feje fölött. Szánt szándékkal viselkedett úgy, mint egy messziről jött turista, aki teljesen elveszettnek érzi itt magát, holott szó sem volt itt semmi tévelygésről. A szökőkút túloldalán, kissé jobbra máris megpillantotta az Avis autókölcsönző itteni képviseletének pultját. Mire visszaszerezte egyetlen feladott csomagját, egy közepes méretű útitáskát, már aláírta a szerződést az autókölcsönzőnél. Amint megtalálta a poggyászát, elindult a parkolóba. Beszállt a bérelt autóba, és elindult a reptérről Boulder felé. Ekkorra csaknem besötétedett. A hegyek sötétkéken-feketén, már-már fenyegetően magaslottak körülötte, bizarr sziluettjük hamarosan egybeolvadt az éggel. Most sokkal távolabbinak tűnt a Sziklás-hegység, mint a repülőről nézve gondolta. Az autókölcsönző készséges alkalmazottjától azt az információt kapta, úgy negyvennegyvenöt perc alatt érhet innen Boulderbe. Az órájára pillantott, aztán a rádió keresőgombjával vacakolt egy ideig, hátha sikerül befognia Boulder helyi adóját. Úgy érezte, mintha máris ismerné ezt a városkát. Épp annyira, mint Brentwoodot. Az ilyen kisvárosok, mint Brentwood vagy Boulder, csakis a pancser „kollégák" áldatlan ténykedésének köszönhetik hírnevüket, ami ily módon persze meglehetősen kétes. Egy ilyen poros kis település legfeljebb egy rosszul sikerült akció után kerülhet a jelentősebb újságok címlapjára

- vagyis a térképre egyáltalán. Barb Turner azonban nem volt amatőr. Sőt - ízig-vérig profi. Vérprofi, ahogy ők magukat nevezték. És úgy tervezte, semmiféle nyomot nem hagy maga után. Soha senki sem fogja tudni, hogy ő valaha is itt járt. Őt nem fogják kicikkezni, hogy micsoda kuplerájt hagyott maga után a tett színhelyén.

Nem foglaltatott előre szálláshelyet magának Boulderben, sőt egyelőre még azt sem döntötte el, szállodában vagy inkább motelben aludjon-e. Bár általában percről percre gondosan megtervezte a programjait, ez inkább magukra az akciókra vonatkozott - a többit az ösztöneire hagyatkozva, a helyszínen akarta eldönteni. És különben is, a szállodai előjegyzésnek biztosan nyoma marad. Márpedig Barb minél kevésbé akarta dokumentálni a mozgását. A 36-os főúton haladt továbbra is, a Boulder felé mutató tábla előtt, a körforgalomban járt. A városka első utcája észak felől vezetett egyenesen Boulder szívébe. Már errefelé is sok motel sorakozott az út mentén - előbb a Bróker Inn, aztán a Boulder Inn, majd a Ramada Inn, és a náluk sokkal hangulatosabbnak tűnő Lazy L mellett haladt el. Az épület tetszett is neki, inkább a hellyel volt baja. Túl forgalmas ez a környék. Majd odébb, valahol, egy félreesőbb és nyugodtabb helyen körülnéz. Áttért az Arapahoe Roadra, amelyet kisebb-nagyobb üzletek, éttermek és bevásárlóközpontok szegélyeztek. Aztán az első kereszteződésnél balra kanyarodott. Itt kétsávos, fákkal szegélyezett úton haladva, a kertvárosban találta magát, amely sokkal kellemesebb volt, mint amit eddig látott Boulderből. Ennek alapján úgy vélte, tipikus középnyugati városka lehet. Most haladt el a középiskola hatalmas, modern tömbje mellett, aztán ismét üzletsorok következtek. Amikor a Broadway kereszteződéséhez ért, kissé elbizonytalanodott. Előbb balra, aztán jobbra kanyarodott, mire végre olyan moteleket is látott, amelyek már megnyerték a tetszését. Ezek szinte egységesen téglaépítésű földszintes bungalók voltak, viktoriánus stílusban épültek, ami meglehetősen anakronisztikusnak hatott. Valamivel arrébb modern, magas szállodaépület csillogott-villogott. Csupa üveg és beton. Még ez sem tetszett neki igazán. Továbbhaladt hát, el a városi könyvtár mellett, aztán egy másik, régebbi iskolaépület előtt, most már nyugat felé. Egyszer csak ott magaslottak előtte körös-körül a hegyek. Lassított, és már kis híján beismerte, hogy ezúttal cserbenhagyta a legendás női megérzés, amikor egy kisebb, meghittebb városrészbe érkezett. Zöldövezetnek tűnt, családias hangulatot sugallt. Alacsonyak voltak a házak, gondozott kertekkel, rendezett környékkel. Park, patak, hidacska. Most látta csak, hogy ismét az Arapahoe Roadon jár, amely itt már egysávosra szűkült és egyirányú volt. Ekkor az út bal oldalán egy szoba kiadó feliratú táblán akadt meg a szeme. Foot of the Mountain Motel. Motel a hegyek lábánál. Találó név, bár nem sok fantáziára vall. Azt is látta innen, hogy a brit autóklub ajánlása kifüggesztve-kivilágítva díszeleg a bejáratnál. Ez már valami. Lefékezett, hogy alaposabban is szemügyre vehesse a motel épületét. Réginek tűnő, de megfelelően karbantartott bungalók sorakoztak a kertben, a parkolóban összesen hat autó állt. Barb döntött. Bekanyarodott a recepció kis épülete elé, és leállította a motort. Már érezte, hogy sikerült rátalálnia ideiglenes otthonára. A parányi irodahelyiséget régi asztali lámpa világította meg csupán. Brosúrák és szórólapok sorakoztak halomban a pult szélén. Fiatal nő ült mögötte, laptopon dolgozott, körülötte nyitott könyvek, jegyzetek, füzetek és újságok hevertek. Barbara tudta, hogy Boulderben van az UC, a Colorado Egyetem. Megkérdezte: - Dolgozatot ír? A lány nem ijedt meg, bár eddig fel sem nézett.

- Holnap kell leadnom. Halasztottam egy félévet, és most kezd a körmömre égni a dolog. Segíthetek valamiben? Szobát keres, ugye? Barb örömmel látta, hogy jól választott. Egy ilyen beszédes, készséges fiatal teremtés még sok tekintetben megkönnyítheti a dolgát. - Igen. De ne mondja, hogy telt ház van. Nem foglaltattam előre helyet magamnak. - Pedig tényleg tele vagyunk - mondta a lány. Amikor látta, hogy Barb arcáról kezd lehervadni a mosoly, hamiskásan hozzátette: - Épp az imént futott be egy telefonhívás. Egy család lemondta a helyfoglalást, két szobát vettek volna ki. Nézzük csak. A fiatal lány előkapott egy nagy spirálfüzetet, amelyben naptárszerűen rubrikákba osztva írták be az információkat. - Lássuk csak. így akkor felszabadult egy egészen kicsi kétágyasunk, és egy másik, amelyikből nagyon szép a kilátás, de a fürdőszoba elég ócska. Az öné, amelyik tetszik. Én az utóbbira szavaznék - tette hozzá bizalmasan. - De legfeljebb négy éjszakára tudom kiadni őket - mondta, miközben a füzetben szereplő bejegyzéseket tanulmányozta. - Ez nem probléma - felelte Barbara. - De mondja csak, mégis mit jelent, hogy elég ócska a fürdőszoba? Azért angolvécé és fürdőkád van benne, ugye? A lány elnevette magát, és felállt, hogy kijöjjön a pult mögül. - Persze, nem is úgy értettem. Csak a többi fürdőszobát már felújítottuk az idén, ezt még nem. Vagyis a kád öntöttvasból készült, és vaslábakon áll, de egyébként minden működik benne. Azt az ígéretet kaptuk, hogy a futballszezon kezdetére ezt is felújítják, mint a többit. Bár nem hiszem, hogy lesz belőle valami. - Akkor jó - döntött Barbara. - Ha csak ezt jelenti, hogy ócska, attól még kiveszem. - Rendben. Akkor kitöltené ezt a bejelentkezési lapot, kérem? A lány odatette Barb elé a kitöltendő űrlapot, aztán a regisztrációs naplót is, hogy írja alá a megfelelő helyen. - És mégis mennyi időre szeretné kivenni a szobát? - kérdezte. - Négy napra. Az tökéletesen elég lesz - felelte Barb. Közben arra gondolt, ha minden jól megy, addig sem marad - már két nap múlva távozik innen. - És honnan érkezett? Barb felpillantott az űrlapról, és a lány szemébe nézve mondta: - Indianapolisból. - Üzleti úton van? - Igen, azaz inkább szakmai - felelte Barb határozottan. Most már zavarta a lány közvetlensége. Vagy inkább kotnyelessége. Persze, egy vidéki kisvárostól milyen recepcióst várjon az ember? Az egyetemen van egy pár megbeszélésem. Milyen tárgyból írja a dolgozatot? - Pszichológiából - felelte a lány. - Én neveléstannal foglalkozom. A pszichológiához még csak nem i s konyítok. Őszintén sajnálom, mert szívesen segítettem volna.

A szálláshelye ott volt közvetlenül a Sziklás-hegység nyúlványainak lábánál. Ezt azonban csak reggel derítette ki. Egy széles kanyon szájánál húzták fel a motelhez tartozó épületeket, így a recepciótól alig száz lépésnyire már bizarr sziklaképződmények sorakoztak. Csodálatos környék.

Este, lefekvés előtt magához vette a helyi telefonkönyvet, hogy végigböngéssze a szállodákat, amelyekhez étterem is tartozik. Szerencséje volt, nem sok ilyen akadt Boulderben. Az egyik a Regal Harvest House - de ez még a város külterületén feküdt. A másik a Boulderado nevet viselte. Ez már sokkal jobban tetszett neki. Barb úgy döntött, holnap egyenesen odamegy reggelizni. Szinte biztos volt benne, hogy ott találja a nőt, akit keres. És mint kiderült, most sem hagyta cserben a megérzése. Egy nyilvános fülkét keresett, ahonnan felhívta előbb a Harvest House éttermét, aztán azt, amelyik a Boulderado Hotelhez tartozott. Mindkét alkalommal azt kérte a központostól, kapcsolja a konyhát, aztán Peytont kérte. A Harvest House-ban közölték vele, nem dolgozik itt senki, akit Peytonnak hívnak. De a másik étteremben az illetőtől, aki a konyhából beszélt, azt a választ kapta, most éppen nem dolgozik, mert a későbbi műszakban kezd. A közlékeny hölgy még azt is hozzátette, ha beszélni szeretne vele, délután egy és öt óra között keresse ismét. Ilyen leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött hát megtalálni Kirsten Lordot a Colorado állambeli Boulder nevű városkában. Fél négy körül Barb ismét egy nyilvános telefonfülkében állt, ez alkalommal a Spruce Streeten, és egy ismerős georgiai számot tárcsázott. Prowler vette fel a telefont, rögtön az első kicsöngés után. - Prowler - mondta a tőle megszokott, közönyös hangon. - Hello, én vagyok az. Megtaláltam. Egy Q's nevű étteremben dolgozik. Felírod? Csak egy nagy Q, aposztróf és s. Félállásban vállalt munkát itt, gondolom, még próbaidős lehet. Nem, nem, még nem találkoztam vele. Amint felbukkan, elkészítem róla a fényképet, és elküldöm neked. Aztán úgy tervezem, követem egészen hazáig. És persze, még egyeztetnünk kell veled, hogyan tovább. - A név, amelyet megadtam, korrekt volt? - kérdezte Prowler. - Igen. Peyton és. a másik neve most nem jut eszembe. Ja, a lakcímét még nem tudom, a teljes nevet és a címet is megírom neked e-mailben. Ha sikerül kiderítenem, akkor még ma este, ha nem, akkor. legkésőbb holnap délutánra. - Jól van. Csak ügyesen. Úgy kalkulálj az idővel, hogy miután megkaptuk tőled a fájlt a fotóval és az adatokkal, a megbízónknak még szüksége van egy-két órára ahhoz, hogy azonosítani tudja a delikvensünket. - Kitűnő. - Szép munkát végeztél, Barbara - mondta Prowler őszinte elismeréssel. - Végtére is ezért kapom tőled azt a szép kis summát - felelte a nő szerénykedve. Prowler elnevette magát, és Barbara is élvezte a helyzetet. Tudta, hogy Prowler csak hébehóba ragadtatja nevetésre magát - ez nála a teljes elégedettség jele, ami igencsak ritka pillanat volt az életükben.

Kriciaknak úgy rémlett, talán már találkozott is Fenster Kastle-lal, az US Marshals Service egyik kiképzőtisztjével. A dallasi szemináriumon talán? Lehet, hogy Kastle előadást tartott ott valamiről? Mintha a közlekedéssel kapcsolatos biztonsági előírásokról lett volna szó, vagy mégsem? Ron úgy érezte, emlékeznie kellene rá, mert fontos volt valamiért. Fenster Kastle. annyira ismerős volt a név, mintha egy európai város nevezetes látnivalója lenne. Ront már csak azért is zavarta, hogy nem tudja pontosan, honnan ismerheti, mert egyébként kitűnő volt a

memóriája. A nevekre és az arcokra is jól emlékezett - általában. Hogy pont ez a Fenster Kastle fogjon ki rajta. Mondogatta magában egy ideig a nevet, és minden figyelmét rá összpontosította. Mintha egy pogácsa képű fekete hajú férfi lenne, apró fogakkal, csillogó szemekkel. valaha sportolhatott, de az aktív testmozgást abbahagyva, felszedett néhány kilót. Mindazonáltal még mindig sportos a mozgása. Ruganyos, könnyed léptekkel halad. Olyan fickó, akivel nem szívesen állna le szkanderezni az ember egy sörözőben. Egyre jobban idegesítette, hogy cserbenhagyta a memóriája. Lehet, hogy régebben is csak telefonon vagy e-mailben tartotta vele a kapcsolatot? És. talán köze van a fickónak Francis Peytonhoz?

2. Igen. Ez az! - csapott a homlokára. Hát persze Kastle volt az a WITSEC vezérkarából, aki értesítette Ront arról, hogy új kliensük van. Csak egy e-mailben olvasta a nevét, személyesen nem találkoztak egymással. Leült a számítógépéhez, és kikereste az ominózus levelet az elektronikus postából. Ugyancsak szűkszavú üzenet volt: Beszélnünk kell. Hívjon fel a biztonsági vonalon. Sürgős.

Fenster? Itt Ron Kriciak beszél, Denverből. Ron a háttérből kiszűrődő hangokat hallotta csak egy ideig. Mintha befogta volna a hívott fél a kagylót Aztán végre meghallotta Fenster Kastle hangját. A külső zajokat mintha elvágták volna. - Csak egy percem van. Itt őrült nagy a káosz, és figyelmeztetnem kell önt, hogy veszélyben van a barátunk. Ron tollat ragadott. - Igen? Hallgatom. - Úgy tűnik néhány távolsági hívás alapján, hogy valaki a nyomára akadt. Megpróbálták kideríteni a jelenlegi tartózkodási helyét. Elég sejtelmes a rögzített beszélgetés ahhoz, hogy ne lehessünk teljesen biztosak a dolgunkban, de a jelek szerint a lehető legrosszabbra kell számítanunk. Tudnia kell, hogy felforrósodott a helyzet. Nagyon aggódom a kliensünk miatt. - Mondja csak, biztos, hogy róla van szó? - Igen, ez teljesen egyértelműen kiderül a lehallgatott beszélgetésből. Ron magához ragadta a kezdeményezést. - Van-e bármi más, amiről tudnom kellene ön szerint? - Sajnos, elég sok olyan kollégánk van, akik szerint nem lett volna szabad elvállalnunk a védelmét. És ők ma is kitartanak az álláspontjuk mellett. Talán azóta még többen vélekednek így, mint kezdetben. De ezen túlmenően nincs más hírem. Egyelőre. - És mennyi lehet azoknak a kollégáknak a száma, akik tudják, milyen néven fut, és mi a jelenlegi tartózkodási helye? - Tudomásom szerint ez semmit sem változott a kiindulási helyzethez képest - felelte Kastle. Ron fejében gyorsan cikáztak a gondolatok. Igazából még csak meg sem lepte a hír, és Kastle nyugodt hangjából ítélve, a vezérkarban sem keltett különösebb pánikot. Igen ám, de ki lehet az, aki megpróbált Peyton nyomára akadni? Kinek állhat érdekében ilyesmi? És főleg: ki állhat a dolog hátterében? - Fenster, azt hiszem, ez nem külsős munka. Inkább arra kell számítanunk, hogy a programon belülről próbálkozik valaki. Meg akarja találni őt, és könnyű dolga van, mert eleve beépült a rendszerbe. Előfordult ez már egy-két alkalommal korábban is. Mi a véleménye erről a lehetőségről?

Fenster sokáig gondolkodott, aztán válaszolt. - Igen, azt hiszem, reálisan gondolkodva számolnunk kell a belülről jelentkező veszéllyel. És Ron. ha tudja, mi lenne a legjobb megoldás, akkor értesítsen. És persze, azonnal szóljon, ha bármi változás van. Ron most úgy érezte, ez mégsem lehet egy megereszkedett hasú, hízásnak indult férfi hangja. Mindazonáltal cseppet sem tetszett neki, hogy olyasvalaki ugráltatja, aki valahol, a távoli keleten üldögél egy békés, tökéletesen biztonságos irodában. Végül egy egészen más jellegű kérdést tett fel neki, mint amilyen várható lett volna ebben a helyzetben. - Fenster, mondja csak, fiatalkorában maga versenyszerűen sportolt, ugye? - Igen - Fenster Kastle annyira meglepődött, hogy azonnal rávágta a választ. - Hol? - A Savannah State igazolt játékosa voltam. Shannon Sharpe-pal játszottam együtt évekig. Ott maguknál, Denverben, gondolom, elég jól cseng a neve. - Shannon Sharpé? Komolyan mondja? Fenster azonban visszakanyarodott az eredeti témához. - Igen, Ron. De hálás lennék, ha visszatérnénk a lényegre. Ugye, tisztában van azzal, ha elveszítjük ezt a személyt, akkor mindketten megnézhetjük magunkat? Már így is ferde szemmel néznek rám a feletteseim. Azt mondják, sokkal nagyobb pácban leszünk, ha történik vele valami, mint amikor éppen ő szabadította ránk a sajtót. Ha nem tudjuk a megfelelő védelmet biztosítani a számára, az olyan nagy presztízsveszteséget jelent, amit sohasem heverünk ki. Nemcsak a program, hanem mi sem, személy szerint. És ha ráadásul az is kiderül, hogy egy belső emberről van szó. Folytassam? Ron hallgatott. - Várom a véleményét - mondta Kastle türelmetlenül. - Igenis, uram. Értem, sőt egyetértek önnel. - Nos, akkor, ha kérhetem, ebben a szellemben folytassa tovább a munkáját. Ha bármi rendkívüli történne, ha az illetőnek bármi gondja van, ha ne adj isten, érdekes rovarok tűnnek fel az új lakásban, ha a kislánynak romlani kezd a tanulmányi eredménye, ha megváltozik a szélirány, azonnal tudni akarok róla! Értette? - igenis, uram. - És ne feledje, mi ugyanabban a hajóban utazunk. Ez az illető eddig is túlságosan nagy nyilvánosságot kapott. Ha most történik vele valami, és kiderül, akkor ennél már csak nagyobb botrány lesz körülöttünk. Ezt senki sem fogja túlélni. És lehet, hogy nemcsak egzisztenciális értelemben. Tudja, milyen poszton játszottam a Savannah State kezdőcsapatában? - Nem, uram. - Védőjátékos voltam, Ron. Érti? És most már mindig az maradok, bármi történjék is.

3. Landon hétfőn mindenáron spagettit akart vacsorázni. Amikor közölte ezt velem, kis híján azt válaszoltam: Épp csak ez hiányzott még nekem erre a napra, meg egy szép nagy púp a hátamra. De aztán még idejében elharaptam a mondatot, és szótlanul rábólintottam, majd nekiláttam spagettit főzni. Landon egy ideig ott téblábolt még körülöttem, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy valóban úgy készítem el a szószt, ahogyan ő szereti - azaz tenger sok, ámde magtalanított és a héjától is megfosztott paradicsommal. Aztán elégedetten nyugtázta, sőt meg is kóstolta - és ragyogó arccal távozott. Gyűlölte, ha paradicsomhéj-darabkákat kellett nyeldekelnie, csakis a simára kevert mártás ízlett neki. Igazából csak az ízét szerette a paradicsomnak, az állagát - a héjat, a sok apró magot - ki nem állhatta. Fel nem foghatom, miért. Nekem tulajdonképpen tökmindegy volt. Egyszer, egyetlen egyszer veszekedtem vele emiatt, és ez történetesen egy előkelő étteremben történt, a francia negyedben. Nekilátott az ételnek, és fintorogva a villájával kituszkolta a tányér szélére a paradicsomdarabkákat. És közben még öklendezett is hozzá, amitől a falra tudtam volna mászni. Robert még idejében közbeavatkozott, és végül jót nevettünk az egészen. Érdekes, most ez is eszembe jutott róla. Landon újabban kétszer annyit vacsorázott, mint én. Miközben fürdött, leszedtem az asztalt, elmosogattam és rendet raktam a konyhában. Aztán még lefekvés előtt kitalálta, hogy kérdezzem ki tőle a legnehezebb szavak listáját, végül ráadásként, hogy olvassak fel neki egy, nem, inkább két fejezetet a legújabb Harry Potter-könyvből. Ezt egyenesen imádta. Fél kilenc körül lehetett, amikor lementem az emeletről a nappaliba. A mobiltelefont lekapcsoltam a töltőről, aztán fogtam és magammal vittem. Egyelőre nem tudtam, hol is szeretnék letelepedni vele, végül a szokásos helyen, a nappaliban, a padlón kötöttem ki. Valami azt súgta, nem sokat fogok aludni ezen az éjjelen. És hajnalig olyan hosszú még az idő. Azt számolgattam, hány órát kell elütnöm, mire virradni kezd. Végül a nappaliban sem éreztem elég jól magam. Kimentem a konyhába vizet inni, aztán gondolkodni kezdtem a történteken. És hiába törtem a fejem, semmire sem jutottam. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Hogyan viszonyuljak eztán Ron Kriciakhoz, Carl Luppóhoz, Ernesto Castróhoz? Na és Khalid Grangerrel ugyan mi a helyzet? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Meg kell szabadulnom a kételyeimtől. Úgyhogy eldöntöttem, ismét felhívom Andreát. A mai napon immár másodszor is. Nem kellett sokáig várnom, már a második csöngés után felvette. - Megint én vagyok az - szóltam bele halkan. - Mondd csak, nem zavarlak? - Kirsten, te vagy? Szia - mondta. - Jaj, bocsánat. - szabadkozott nyomban, amint észbe kapott. - Peyton. Még ébren találtál. Most, hogy, hogy nem, az a furcsa érzésem támadt, hogy bizonyára a hangom alapján is felismerhető vagyok. Leleplez ez is, holott minden egyebet megváltoztattam magamon, ami csak szóba jöhet - de lám, hiába minden. Fölöslegesen festettem át a hajamat, hiába hordok

szemüveget, a hangom úgyis elárul. - Muszáj megtudnom valamit, Andrea - folytattam végül. - Mondd csak, te nyugodt vagy afelől, ami Khaliddal történik? Nincsenek kételyeid az ítélettel kapcsolatban? - De igen - felelte Andrea fojtott hangon, szinte suttogva. - Egyáltalán nem vagyok nyugodt miatta. Sőt Dave is ugyanígy érez. És te? Mintha hirtelen megkönnyebbültem volna. Mint amikor elmerül az ember az úszómedencében, és egyszerre sokkal könnyebbnek érzi magát a vízben. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani ez az érzés, de mégis - jólesett, le sem tagadhatnám, mennyire jólesett. Azt mondtam végül: - Tudod, egyre inkább az az érzésem, talán mégis ártatlan. Lehet, hogy a rendőrök közül valaki, talán Mickey és Jack intézték úgy, hogy rács mögé kerüljön. Talán valakinek a mesterkedése áll a dolog hátterében. Nem vagyok biztos benne, csak így érzem. Hangosan, nehézkesen felsóhajtott, mint akinek súlyos gondok terhelik a lelkiismeretét. - Dave és én is hasonló következtetésre jutottunk nemrégiben. De attól tartottunk, ha mi kiállunk ezzel a verzióval, talán éppen te leszel az, aki szembeszegül velünk. Nem tudtuk, hogyan léphetnénk veled kapcsolatba, hogy a segítségedet. nem is, inkább a támogatásodat kérjük. És nem akartalak ilyesmivel terhelni. Hiszen épp elég bajod van enélkül is. Annyi mindenen mentél keresztül az utóbbi időben. - Örülök, hogy ti is így látjátok Khalid ügyét. Attól féltem, én vagyok az egyetlen hármunk közül, akinek kételyei támadtak. Úgy éreztem, tehetetlen vagyok, és ha egyedül én érzem, valami hibádzik, akkor az nem lehet elég hiteles, éppen a helyzetemből adódóan. És eleve kudarcra van ítélve a dolog, ha magam vagyok, hiszen most igazán nem állhatok ki a nyilvánosság elé. És mondd csak, ti mit terveztetek ezzel kapcsolatban? Mit tehetünk érte? - Hacsak nem tudsz valamit, amit Dave és én nem, akkor csakis a bizonyítékok felől indulhatunk el. De úgy tűnik, már tudjuk, hol kell keresnünk. Viszont az is biztos, ha találunk is valamit, akkor sem lesz egyszerű, tekintve, hogy túlságosan előrehaladott stádiumban van már az ügye - mondta Andrea. - Nem tudsz valami konkrétumot mondani nekünk? Az nagy segítség lenne a továbbiakhoz. Haboztam, nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Végül ennyit mondtam: - Nem, semmi konkrétum nincs a kezemben. Inkább csak megérzés. Valami azt súgja, hogy Mickeynek benne van a keze. - Dave és én is eddig jutottunk. Miután Dave megkapta a levelet. Te erről nem is tudsz, ugye? Kapott egy névtelen levelet. Az irodai postaládájába dobták be. Az állt benne, hogy nem Khalid ölte meg a menonita házaspárt. - Igazán? És mégis milyen levélről van szó? - Emlékszel még Mickey Redondo régi társára? - Jack Tarpin. Hát persze, hogy emlékszem. - Remek. Akkor hamarosan tudni fogod, hogy állunk.

És ekkor elmesélte a levél történetét. Öt héttel korábban Dave Curtiss egy kézzel írott levelet kapott Sarasotában. A normálméretű borítékot a posta kézbesítette, de nem volt rajta feladó. Dave vezetékneve hibásan szerepel ugyan

a címzésben, de ez elég gyakran előfordult. A postás enélkül is pontosan tudta, hogy neki szól. A levél mindössze néhány sorból állt. Mr. Curtiss Nem Khalid Granger ölte meg a menonita házaspárt. Nézze meg alaposan a /eltüntetett időpontokat a rendelkezésére álló dokumentumokon. Üdvözlettel, az igazság egy barátja A borítékban, a levélhez tűzve a Miami Heroldból kiollózott, egy héttel korábban megjelentetett cikket találták, amely Khalid utolsó fellebbezési kérvényéről számolt be. Dave nem ismert rá a kézírásra, hiába vizsgálgatta. Aztán felhívta Andreát, hogy megmutassa neki is. Erre csak pár nappal később került sor. Beültek inni egyet egy közeli bárba. Andrea is hiába nézegette, forgatgatta a levelet. Neki sem tűnt ismerősnek a kézírás. De hamarosan ugyanarra a következtetésre jutott, mint Dave. - Ez csakis egy rendőr lehet - állapította meg. - Nézze meg a feltüntetett időpontokat a rendelkezésére álló dokumentumokon? Egy átlagember, egy civil nem beszél így. Nem használ ilyen szavakat. Csakis szakmabeli lehet, akinek természetes ez a kifejezés. Vagy rendőr, vagy kriminalista. Valaki szakmabeli. És más nem is tudhatja biztosan, hogy valóban a birtokunkban van a kérdéses dokumentum, bármi legyen is az. Andrea még ekkor is az államügyészi hivatalban dolgozott - Dave, aki időközben magánpraxisra tért át, már nem. Andrea kereste hát elő Khalid kartotékjait, és végigbogarászta, hátha a korábbi jegyzőkönyvekben, jegyzetek között ismerős kézírásra akad. Nem, nem így történt. Sehol semmi, ami nyomra vezethetné őket. Csak feltételezték, hogy Jack Tarpin írhatta a levelet, de nem volt bizonyíték a kezükben. Aztán megszerezte a ballisztikai szakértő jelentésének és a laboreredmény értékelésének másolatát. Az előbbi beszámolt arról, hogy a gyanúsított kezéről, karjáról, arcáról speciálisan preparált, szivacsszerű anyaggal vettek mintát, amely a lőfegyver elsütésekor a levegőbe kerülő fém mikroszemcsék kimutatására szolgál. Ezek megtapadnak a bőrön, a ruhán, feltéve, hogy az az elsütött fegyver közvetlen közelében volt. A laboránsok aztán részletesen elemezték a mintákat, elektronikus mikroszkóp alatt. Khalid mintái azt mutatták, hogy fémrészecskéket találtak a kezén, az alkarján. Ez nem feltétlenül bizonyítja, hogy Khalid Granger sütötte el a fegyvert. De arra utal, hogy ott volt az elsütött fegyver közvetlen közelében. Andrea továbbra sem tudta, mit érthetett a névtelen levélíró azon, hogy ellenőrizze a feltüntetett időpontokat. A hivatalos jelentés szerint az ujjlenyomatmintákat a gyilkosság délutánján negyed háromkor vették le Khalidról, alig négy-öt órával a lövöldözés után. Vagyis bőven belül vannak a hiteles időlimiten. Jack Tarpin személyesen vette le a mintákat. Az ujjlenyomatokat kísérő elismervényen is az ő aláírása állott. Hiába törte a fejét, semmi értelmét nem látta a névtelen levélben szereplő felhívásnak. Andrea ezután úgy döntött, felhívja egy barátját a rendőrségen, és megkérdezi tőle, mit tudnak Jack Tarpinról azóta, hogy nyugdíjba ment. - Jack? Ha jól sejtem, vidéken él, és pecázgat. Ezzel próbálja kiegészíteni a nyugdíját. Úgy hírlik, nem valami sikeres horgász, de nagyon élvezi. És végtére is ez a fontos. De miért kérdezed? Andrea azt válaszolta:

- Beszélni szeretnék vele, mégpedig minél hamarabb. Egy régi ügyről lenne szó. Van egy telefonszámod, amelyen elérhetem? - Van, de. nem fog neheztelni rám, ha megadom neked? - Nem, dehogy. Csak, tudod, nagyon sürget az idő. Hamarosan kitűzik a kivégzés napját, és előtte még feltétlenül szeretnék megbizonyosodni valamiről. Ehhez lenne szükségem a segítségére. - Biztosra veszem, hogy nem fog tanúskodni, ha erre gondoltál. - Nem, dehogy. Nem lesz szükség rá. Egészen biztos. Ha akarod, meg is esküszöm rá. Ez, úgy látszik, hatott. Andrea ismerőse most már teljes lelki nyugalommal bediktálta neki Jack Tarpin telefonszámát.

Andrea sohasem jött ki igazán jól Jack Tarpinnal. Az első pillanattól fogva így volt ez, és így is maradt - amíg csak munkakapcsolatban álltak egymással. Akkor ismerkedtek össze, amikor Khalidot letartóztatták mint a benzinkúti szupermarketben elkövetett kettős gyilkosság első számú gyanúsítottját. Jack akkor már régi bútordarab volt a helyi rendőrségnél. A harmadik házasságában élt, három elvonókúrán vett részt, és hol a felesége, hol meg a józanság idegesítette. Az utolsó tíz-tizenkét évben egy helyen dolgozott, ugyanazon az őrsön. A kollégái kiégett, megkeseredett embernek tartották, és azt mondták róla, azt ugyan elvégzi, ami a kötelessége, de ennél többet semmit - nyilván csak azért van itt, hogy kihúzhassa valahol a nyugdíjig. Ha valaki megkérdezné Tarpin munkatársaitól, hogy szerintük mi lehet Jack életének a célja, tízből kilencen azt felelnék: túlélni a mai napot, életben maradni holnapig. És jóformán láthatatlannak, szürke eminenciásnak lenni, míg nyugdíjba nem vonul. A harmadik asszony, Pamela, aki jóban-rosszban kitartott mellette, ma is a társa volt Jacknek. Valahol vidéken vettek maguknak egy kis házat, miután Jack nyugdíjba ment, és úgy tervezték, itt élik le életük hátralevő részét, ezen a békés, nyugodt környéken. A közeli tóra jártak pecázni, Jack még egy helyi halászszövetkezettel is leszerződött, akik elég jó áron vették át tőle a fölös zsákmányt. Ez volt a mellékesük a szerény nyugdíj mellett. Ám Jacknek cimborái is akadtak a rendőrségen. Fiatalok és idősebbek is, akik miután elég hosszú időt lehúztak mellette, rájöttek, hogy sok jó tulajdonsága van, és tulajdonképpen kedvelik is az öregfiút. Andrea azonban a másik táborhoz tartozott, és azok véleményét osztotta, akik örök vesztesnek tekintették Tarpint. Dave Curtiss azonban épp ellenkezőleg - kifejezetten kedvelte a fickót. Andrea úgy döntött, akár tetszik Dave-nek, akár nem, ő lesz az, aki felhívja Tarpint a levél miatt. Andrea azt vállalta magára, hogy beszél a többi rendőrrel, akik már az őrsön dolgoztak, amikor Khalidot lekapcsolták. És ő néz utána a laborban történteknek is. Dave Curtiss eleinte vonakodott, aztán elvállalta, hogy megkeresi Jacket. Elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja róla: telefonban egy szót sem lesz hajlandó mondani neki Khalid Granger ügyével kapcsolatban. Dave azt is tudta, hogy ha autóval akar eljutni Jackékhez, ehhez keresztül kell hajtania Miamin. Márpedig tiszta szívéből gyűlölte ezt a várost, csakúgy, mint az összes délre vezető utat, amelyeken végeláthatatlan sorokban hömpölyögtek a turisták autói. Dave úgy mondott igent Andreának, mintha a fogát húzták volna.

Először mégis megpróbálkozott a telefonnal. Szerdán tárcsázta fel Jack számát, de csak a feleségével, Pamelával sikerült beszélnie. Dave álnéven mutatkozott be az asszonynak, és azt mondta, egy régi barátjukkal kapcsolatban szeretne beszélni Jackkel. Pamela azt felelte erre, hogy a férje elment pecázni a tóra, de másnap már otthon lesz. Arra kérte Dave-et, ha lehet, hívja vissza akkor. Dave azonban nem kereste többé telefonon - másnap kora hajnalban felkelt, betelefonált a munkahelyére, hogy beteget jelentsen, aztán beült a kocsiba, és nekivágott az olyannyira gyűlölt útnak. Nem sokkal dél után meg is érkezett Pamela és Jack háza elé. Jack Tarpin fehér bőrű. Az a típusú fehér ember, aki nehezen barnul le. És akkor is alaposan leég, ha a megfelelő módszerekkel védekezni próbál a napsütés ellen. Ez volt Dave első benyomása róla. Nemcsak az arca, hanem a keze és a lába is felhólyagosodott, és égővörösben meg rózsaszínben játszott. Pont olyan, mint egy Valentin-napi üdvözlőkártya, gondolta Dave, és megpróbált uralkodni az arcvonásain, mert érezte, különben elneveti magát. Ám Jack cseppet sem volt jókedvű. Gyanakvóan résnyire szűkítette a szemét, amikor megpillantotta a vendéget, és Dave ebből rögtön tudhatta, hogy nem különösebben örül a jelenlétének. Aztán mégis kinyitotta előtte az ajtót, és odalökte neki: - Hello, Dave. Jöjjön csak beljebb. Épp teázgatunk az asszonnyal. Egy kis szendvicset csináltunk, meg citromos jeges teát. Ha van kedve, csatlakozhat hozzánk. Nem hangzott különösebben barátságosnak, holott meghívást fejezett ki a mondat. A kezdeti feszengés után kiderült, hogy Dave éppolyan jól kijön Pamelával, mint Jackkel. A nevetése, a sajátos, öniróniától sem mentes humora átsegítette a férfiakat az első fagyos pillanatokon. Pamela barna hajú, sovány teremtés volt, a mosolya olyan széles, mintha egyik fülétől a másikig érne. Rövid ujjú férfipólót hordott, kényelmes pamutnadrággal, amely fakóra kopott a sok mosástól. Egyszerű, kényelmes öltözékük láttán Dave is fesztelenebbül kezdett viselkedni. Pamela őt is megkínálta szendviccsel és teával. A szendvicsbe sült halszeleteket tett, majonézzel és hagymával. És mindezt vastagra szeletelt savanyú uborkával tetézte meg. Dave idejét sem tudta, mikor evett utoljára házi kosztot. A felesége csakis a sovány pulykahúst és a kalóriaszegény ételeket kedvelte és készítette nekik, mert egyedül ezt tartotta egészségesnek. Amikor Dave beleharapott ebbe a Pamela-féle gazdagon megrakott szendvicsbe, úgy érezte, a mennyekben jár. Ilyen isteni ízeket! Nem, idejét sem tudta, hiába törte a fejét, mikor evett utoljára ehhez hasonló finomságot. - Tegnap fogtam a halacskát hozzá - mondta Jack, büszkén kihúzva magát, miközben elégedetten figyelte Dave-et, aki teli szájjal evett és evett. - És én pucoltam meg - jegyezte meg Pamela. - Ami viszont korántsem olyan érdekes, mint kifogni. Nekem elhiheti. Amikor mindent megettek a tányérról, és a teát is kiitták, Jack azt mondta: - Gondolom, nem azért tette meg ezt a nagy utat, Dave, hogy együtt ebédelhessünk. - Ha tudtam volna, hogy ez vár rám, akkor biztosan eljövök már csak ezért is - felelte Dave. De igaza van, Jack. Térjünk rá a lényegre. Egy régi ügyről lenne szó, amelyben mindannyian érintettek voltunk. Már szakmailag, úgy értem. - Hallgatom - felelte Jack komoly képpel. Dave látta, hogy Pamela kissé kérdőn felvonva a szemöldökét, Jackre pillant, aztán felállt, és nekilátott leszedni az asztalt.

- Mégis miről lenne szó? - kérdezte Jack, miután Pamela kiment a konyhába. - Khalid Grangerről - felelte Dave. - Biztosan emlékszik még rá. Az összes létező fórumhoz fellebbezett már, és rendre elutasították. Hamarosan kivégzik. De van itt néhány kérdés, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. A laboreredményekről lenne szó, azaz az ujjlenyomatmintákról, amelyeket még aznap vettek tőle, hogy elkapták őt. Emlékszik, a gyilkosság helyszínének a közelében akadtak rá. Dave ekkorra már eldöntötte, hallgat a levélről, hacsak nem érzi úgy, muszáj előhozakodnia vele. Jack megvakarta a feje búbját, aztán felsóhajtott, és azt mondta: - Persze, hogy emlékszem rá. És azt is értem, hogy maradt néhány megválaszolatlan kérdés. Őszintén szólva meglep, hogy csak most jut eszébe valakinek, ennyi év után. És mondja, Dave, maga jött rá, hogy valami nem stimmel? - Nem egészen - felelte Dave kitérően. - Többen is éreztük, hogy valami gond van, de még most sem tudjuk igazán, hol lehet a bibi. Ezért is jöttem ide személyesen. Úgy gondoltam, ez igazán nem telefontéma. - Ki az a mi? Mégis kikről beszél? - kérdezte Jack. - Emlékszik talán még Andrea Archerre. Ő azóta is az államügyészségen dolgozik. Én már nem. Még mielőtt maga nyugállományba vonult, magánpraxisba kezdtem. Andrea szedte elő nekem a régi aktákat, és ezek alapján próbáltuk meg összerakni, mi nem stimmel. De elakadtunk. - Ami azt illeti, vele sohasem jöttem ki valami jól - jegyezte meg Jack morcosan. - Azt hiszem, elveszett embernek tartott engem. Afféle iszákos semmirekellőnek. Foghegyről beszélt velem, és lenézett engem. Dave megpróbálta leplezni a zavarát. Persze, ő is emlékezett rá, hogy nem volt felhőtlen a viszonyuk, csak nem látta a kiutat ebből a képtelen helyzetből. A problémát végül maga Jack oldotta meg. Biccentett, aztán kipillantott Pamelára, aki a konyhában tett-vett. Most látott neki a mosogatásnak. Dave aggódva nézett a nyitott ajtó felé. Jack követte a tekintetét. - Ne aggódjon Pammy miatt. Ismeri a múltamat, és engem is, akár a saját tenyerét. Nincs előtte semmi titkolnivalóm. A Khalid-ügyről is tud. Azon a napon, amikor visszaadtam a jelvényemet, elhatároztam, semmit sem fogok eltitkolni előle. - Ami pedig Andreát illeti - mondta Dave -, nem arról van szó, hogy Andreának kellene segítenie. Értem én a fenntartásait, Jack, de most Khalid életéről vagy haláláról van szó, nem rólunk. - Persze, tudom én azt - bólintott Jack. - Csak árulja el, ki az, akinek feltűnt, hogy valami nem stimmel az ügy körül? Maguk ketten jöttek rá? Senki más? És mi van azzal a harmadik államügyésszel, azzal a nővel, aki. - Kirstenre gondol, ugye? Kirsten Lordra? - Igen, őrá. - Majd beszélünk vele is, ha ma jutunk valamire. Jack bólintott. - Akkor kérdezzen! - Rendben van. Az a helyzet, én ezt nem igazán értem, Jack. Egyszerűen nem áll össze a kép. Maga vett ujjlenyomatot Khalidról a gyilkosság napján, ugye? És az eredmény pozitív lett. De Khalid azt állítja, ő sohasem használt fegyvert. Andreával nem értjük, és különben sem minden

kóser. - Ha így van, akkor megkérdőjelezik a rendőrségi nyomozás eredményességét. Ennek komoly felelősségre vonás lesz a vége. Nem gondoltam, hogy nekem kell majd megvédenem Khalid becsületét. Dave hátratolta a székét. - Sokakban merültek fel kérdések a laboreredményekkel kapcsolatban. Andrea és én azért is vagyunk sokkal érzékenyebbek és fogékonyabbak ezekre a hiányosságokra, mert mi képviseltük a vádat. De nem vagyunk egyedül. Vannak, akik figyelmeztettek minket, mire kell odafigyelnünk. - Mégis miféle emberek ezek? - Névtelen levelek írói. Kaptunk néhányat, főleg az utóbbi időszakban. - Levelek - ismételte Jack elgondolkodva. - Saját maguk miatt aggódnak vajon, vagy a szerencsétlen Khalid miatt? - Nézze, Jack, ha valóban Khalid a gyilkos, akkor semmi okunk az aggodalomra. Hamarosan villamosszékbe ültetik és kész. Győz az igazság. Nem ő lesz az első ember, akit halálra ítéltek a mi közreműködésünkkel. Tudomásul vettük, ez a munkánkkal jár. Megtanultunk együtt élni ezzel a tudattal. Én azért jöttem el magához, mert tudni szeretném, hogyan látja ezt az ügyet. Mit gondol, lehet, hogy valaki meghamisította az ujjlenyomatokat? Vagy a laborból küldött elemzést? Történte bármi gyanús vagy szokatlan dolog a nyomozás bármely szakaszában, ami esetleg feltűnt magának vagy Mickeynek. Ennyi az egész. Ezért jöttem ide. Hogy megtudjam, mit gondol. Jack hátradőlt, és a tarkóján hátul összefonta az ujjait. Egy ideig kerülte Dave tekintetét, miközben beszélt. - Gyanús vagy rendkívüli dolog? Hadd gondolkodjam. Villamosszékben végzi, ugye? - Khalid? Igen. Jack megdörzsölte az állát, és hosszasan töprengett. - Ez a Khalid igazi nehézfiú, ugye, tudja? Erőszakos cselekmények, droggal való kereskedés, a szomszédokkal verekedés. Súlyos testi sértés. Szép priusza volt már korábban is. Ha egy ilyen fickó a sitten van, az emberek úgy érzik, ott a helye. Senki sem sajnálja őt. Szerintem még az anyja is örül, hogy odabent tudhatja. Addig is nyugta van felőle. - Tudom, Jack. De most nem is ez a kérdés, hanem az, hogy valóban az ő lelkén szárad-e a kettős gyilkosság bűne, ő oltotta-e ki az életét annak az idős házaspárnak ott a benzinkút melletti szupermarketben? Nem akarom mindenáron kihozni őt a sittről, Jack, félreértés ne essék. Csak azt akarom tudni, bűnös-e ebben az ügyben, vagy ártatlan. És rohamosan fogy az időnk. Ha ártatlanul kivégzik, még csak belegondolni is borzasztó. Jack megbillentette a teáscsészét, és belenézett. - Mickey Redondo volt a lehető legrosszabb zsaru, akivel párban dolgoztam. Márpedig ez nagy szó, mert én aztán igazán kifogtam egy párszor. Igazi pechvogel vagyok. De ez távolról sem jelenti azt, hogy azt akarnám, baja legyen Khalid miatt. - Ezt tökéletesen megértem, Jack - mondta Dave, remélve, hogy Jack nem akarja lezárni a témát ezzel a talányos kijelentéssel. - Nos, én komolyan gondolom, amit mondok. Szinte biztos vagyok abban, hogy Mickey kicserélte a Khalidtól vett mintát, még mielőtt az a laborba került. - Ezt nem értem. - Idáig vezetett egyfolytában, most végre tele van a hasa. Remélem, nem sietős a dolga, mert

nem lesz rövid, amit el kell mondanom magának. Szóval, tényleg hallani akarja, mi történt azon a napon? Helyezze magát kényelembe.

4. ím e hát a

történet, amelyet Jack Tarpin személyesen mesélt el Dave Curtissnek arról a bizonyos napról, amikor Dave meglátogatta Jacket és az élettársát, Pamelát. Még mielőtt belefognék, kérem, ne feledjék, hogy én ezt már Andreától hallottam, és nem magától Dave-től. A történet pedig így szólt, Jack elmondásában. - Miután a járőrök felfigyeltek Khalidra az utcán, a benzinkút közelében, odamentek hozzá, és megállították, hogy igazoltassák. Mivel elég gyanúsnak találták, elfogták, és bekísérték a fickót hozzánk, az őrsre. A véletlen úgy hozta, hogy épp mi ketten voltunk ügyeletesek aznap. így hát Khalidot Mickey és én hallgattuk ki. Bár nem beszéltünk össze, hamarosan mindketten úgy éreztük, csakis ő lehetett a tettes. Minden jel arra utalt, ő volt az, aki megölte azt az idős házaspárt a benzinkútnál. Khalidra ugyanis szinte tökéletesen ráillett az a személyleírás, amelyet az egyetlen szemtanútól kaptunk, és épp annyi pénzt találtunk nála, amennyi a kalkulációink szerint hiányzott a benzinkúti szupermarket kasszájából. Ahogy mondani szokás, Khalid rossz helyen és rossz időben volt. És a gyanúnkat megerősítette, hogy ekkorra utánanéztünk a nyilvántartásban is, mit ne mondjak, rendes priusza volt. Hosszabb a bűnlajstroma nálunk, mint egy lelkiismeretes háziasszony hétvégi bevásárlólistája. Ráadásul meglehetősen zavartan viselkedett. Hol lekezelően, flegmán beszélt velünk, hol fenyegetőzött, hol meg magába roskadt, és üres tekintettel bámult a semmibe. Mindazonáltal ravasz és dörzsölt fickó volt. Pontosan tudta, hogyan térjen ki a válaszadás elől. Olyan volt, akár egy angolna. Az az igazság, nem sok mindent sikerült kiszednünk belőle akkor, aminek valóban hasznát vehettük volna később, a nyomozás és a bizonyítási eljárás során. így utólag úgy érzem, Khalid egész idő alatt abban a biztos tudatban felelgetett a kérdéseinkre, hogy úgyis megúszhatja. Igen, szerintem egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy rábizonyíthatjuk az ügyet, és nyilván azt gondolta, egy-két óra vagy rosszabb esetben néhány nap múlva egyszerűen kisétálhat a kapun. De nem így történt. Amikor kiderült, hogy mégis csak ő az első számú gyanúsított, egyik pillanatról a másikra összeomlott. Idegrohamok jöttek rá időről időre, ilyenkor eszeveszett módjára törni-zúzni kezdett, aztán meg mintha súlyos depressziós lenne, magába roskadt, és napokon át hallgatott és bámult maga elé. Amikor eljutott a történetnek erre a pontjára, Jack kihalászott a zsebéből egy zacskó napraforgómagot, és marokszámra dobálta a szájába. A fogai és a nyelve segítségével így is meg tudta pucolni, anélkül, hogy szüksége lett volna ehhez a kezére. Aztán egy csomóban kiköpte a szotyolahéjat egy szalvétába. Elég gusztustalan látványt nyújtott. Dave igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné, pedig néha bizony öklendezett is tőle. Nem siettette Jacket, inkább türelmesen hallgatott, és várta a folytatást. - Aztán, még az első napon, a kihallgatás alatt Mickeyt telefonhoz hívták. Bekopogtatott a szobába az egyik adminisztrátor lány, bedugta a fejét az ajtónyíláson, és közölte Mickeyvel, hogy menjen vele át az irodába a telefonhoz. Mickey mondta ugyan neki, hogy épp kihallgatást folytatunk, és hogy vegyen át a számára üzenetet a hívó féltől, bárki legyen is az, de a lány nem hallgatott rá, és egyre csak a fejét rázta. Aztán belépett, odament Mickeyhez, és a fülébe súgott

valamit. Meglehetősen furcsállottam a dolgot, mert Mickey erre elnevette magát. - Ez valami vicc, ugye? - kérdezte a lánytól, de az egyre csak bizonygatta, hogy nem tréfa, és nem ugratás, hanem halálosan komoly dologról van szó. Hatott az érvelése, úgyhogy végül Mickey is meggondolta magát. Azt mondta nekem, úgy tűnik, mégiscsak fontos ez a telefonhívás. Mondtam neki, semmi gond, menjen csak, ha tényleg ilyen életbevágó, elvagyok én egyedül is Khaliddal. Majd én megcsinálom, ami még hátravan leveszem tőle az ujjlenyomatmintákat, amíg ő telefonál. így is történt. Mindent elvégeztem, ami még hátravolt aznapra, és pontosan úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Míg én pepecseltem az ujjlenyomatvétellel, Khalid a gyanúsítottak ilyenkor szokásos szövegét nyomatta. Hogy tudniillik teljesen fölöslegesen fáradozom ezzel, hiszen róla mindenki tudja, hogy kizárólag késelni szokott, és nincs is fegyvere. Ez nem az ö stílusa. Ha nem hiszek neki, adjam vissza a kését, hogy megmutathassa, mire képes. Mulatságos fickó volt amúgy ez a Khalid, kőkemény rocker, és ráadásul fanatikus hívő is. Legalábbis ezt állította magáról. Elvégeztem hát a vizsgálatot, miközben ezt a süketelést hallgattam tőle, a mintákat egyenként megjelöltem, felcímkéztem, betettem a szabványos borítékba, azt leragasztottam és lepecsételtem, aztán nekiláttam kitölteni azt az idétlen formanyomtatványt, amit mellékelni kell hozzá a labornak. És végül ezt is meg a jegyzőkönyvet is aláírtam. Jack egyre gyorsabb ütemben hajigálta a szájába a napraforgómagokat. Már előtte a szalvétán is szép kis halomban tornyosultak a kiköpdösött, nyáltól összeragadt héjak. - Szóval Mickey hamarosan vissza is jött. De nekem feltűnt, hogy ekkorra teljesen megváltozott a magatartása. Már nem is akarta tovább faggatni Khalidot. Hirtelen udvarias és kimért lett vele, és többé egyetlen kérdést sem tett fel neki a kettős gyilkosságról, amelynek az elkövetésével gyanúsítottuk. Khalid alig akarta elhinni, hogy ez történik vele. És az az igazság, én is értetlenül álltam a társam előtt. Mickey azonban szemlátomást elégedett volt az addigiakkal. Szó nélkül magához vette a borítékot, és magával vitte a mintákat, az űrlapokat, mindent. És az ajtóból még visszaszólt nekem, hogy én csak ne törődjek semmivel, majd ő leadja a labornak annak rendje és módja szerint. Szinte leesett az állam, annyira csodálkoztam rajta. Ez végképp nem az ő stílusa. És ugyanúgy értetlenül álltam a változás előtt, mint Khalid. Pedig én akkor már több mint két éve nap mint nap együtt dolgoztam Mickeyvel. És soha még egy kávét sem töltött ki nekem, ha már egyszer felkelt, hogy magának elkészítse. Most meg egyszer csak olyan nagylelkű és gáláns lett, és segítőkész. Hogy saját kezűleg viszi fel a laborba a mintákat. Nem is hagyhattam megjegyzés nélkül. Valami ilyesmit mondtam, hajói emlékszem: Nem akármilyen telefonhívás lehetett ez. Mickeynek erre épp hogy csak megrebbent a szeme, és hallgatott. Végül annyit mondott, a hívó féltől tudja, hogy tényleg Khalid a mi emberünk. Megkérdeztem tőle, hogy ezt meg hogy értsem, de ekkorra mintha meggondolta volna magát. Úgy láttam, a legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Csak annyit mondott végül, felejtsd el, pajtás, nem lényeges. Jack ekkor elhallgatott. Mintha úgy gondolná, Dave ennek alapján már magától is képes lesz arra, hogy összerakja a mozaikképet. Dave azonban nem érhette be ennyivel. Közölte Jackkel, hogy még mindig nem érti, miről van szó. - Nos, akkor folytassuk a történetet. Már másnap megkaptam a laboreredményeket az ujjlenyomatokról. És ebből fehéren-feketén kiderült, hogy bár Khalid azt állította magáról, ő csakis késelni szokott, nemrégiben igenis elsült egy fegyver a kezében. Mindenhol, érti, mindenhol, ahol csak logikus lehet, megtaláltuk rajta az erre utaló nyomokat. Parányi

mikroszemcsék ezek, amelyek akkor tapadnak a bőrre, amikor elsül a fegyver. És innentől fogva Khalid esete sima ügynek tűnt. Soha ennél egyszerűbbet. Bevallom, sokáig eszembe se jutott, hogy valami baj van a kréta körül. Jack elhallgatott, hogy erőt merítsen a továbbiakhoz. Dave most sem siettette. - Szóval legközelebb akkor jutott eszembe ez az egész história az ujjlenyomatmintákat tartalmazó borítékról, amikor Khalid tárgyalásán én is jelen voltam tanúként. És a barátja, ez az Andrea Archer mindenféle jelentésekkel jött elő, és bizonyítékokat sorolt, és egyre csak ilyeneket kérdezgetett tőlem, hogy ismerem-e ezt meg azt, és tudok-e erről vagy arról. És én automatikusan mondom, igen, ismerem, én írtam, tudok róla, láttam s a többi, és végül igen, az ott az én aláírásom. Aztán odaadja nekem az elismervényt és a jegyzőkönyvet, amelyet aláírtam, ezzel került át ugye az ujjlenyomatminta a laborba, és megkérdezte tőlem, ráismerek-e. Igent mondtam, még mielőtt alaposabban megnéztem volna, de a szemem sarkából valahogy úgy láttam, nem azt az űrlapot lobogtatja felém, amelyiket én töltöttem ki. De akkor már késő volt, nem szívhattam vissza, amit mondtam. Gyorsan hozzátettem, igen, ilyet írtam alá. Dave előrehajolt, így kevésbé zavarta a kilátásban az egyre terebélyesedő napraforgóhéjhalom. - Hogy érti azt, hogy nem ugyanaz az űrlap volt, mint amit kitöltött? - Úgy, ahogy mondtam. Ez, amit Andrea mutatott, nem az én kézírásommal volt kitöltve. Az aláírás az enyém volt alul, de a kézírás. nem. Az Mickey írása volt. Dave az asztalra könyökölve hallgatta tovább. így legalább kevesebbet látott a gusztustalan napraforgóhéj-halomból, amelynek látványát egyre nehezebben viselte. - Gondolom, azért rákérdezett erre. Hiszen, ha így történt, akkor itt valami nagyon nem stimmel. - Persze, a következő alkalommal, hogy négyszemközt maradtam Mickeyvel, nekiszegeztem a kérdést. - Mire ő? - kérdezte Dave izgatottan. - Azt mondta, az eredeti borítékra véletlenül ráöntötte a kávét, még ott, a szobában, ahol a kihallgatást folyattuk, és aztán új űrlapot adott nekem, hogy írjam alá, és ő maga zárta le ezt az új borítékot. Úgy hazudott, mint a vízfolyás. És úgy tett, mintha az én memóriám lenne megbízhatatlan. Dave most jött igazán lendületbe. - Jack, nem lehet, hogy neki van igaza, és tényleg így történt? Maga talán nem így emlékszik rá? Jack hevesen rázta a fejét. - Hazudnék, Dave, ha ezt mondanám. És akkor is hazudnék, ha tagadnám, hiszen a bíróságon ezt vallottam. De ha a társam megkért volna, hogy írjak alá egy új űrlapot, akkor biztosan megtettem volna. Még ha történetesen Mickey Redondo kér is erre. - És akkor mi van? Azt mondja, maga szerint Mickey kicserélte a mintákat? Miért gondolja, hogy ez történhetett? Pamela közben befejezte a mosogatást a konyhában, és csatlakozott a férfiakhoz az asztalnál. Jack mintegy varázsütésre azonnal abbahagyta a szotyolázást. Mintha valami íratlan szabály lenne a családban, hogy az asszony jelenlétében nem csinálhatja ezt a gusztustalanságot, gondolta Dave. - Már mondtam magának, hogy nagyon is gyanúsnak találtam Mickey viselkedését. Az a titokzatos telefonhívás. és ahogyan egyszerre megváltozott azt követően. Mintha kicserélték

volna. A tárgyalás után, ugye, mégsem hagyott nyugodni a dolog. Visszamentem a laborba, hogy kiderítsem, mikor került hozzájuk a Khalidtól vett minta. Kiderült, hogy aznap este csak nyolc körül vették át Mickeytől. - És ez olyan szokatlan dolog? - kérdezte Dave. - Meghiszem azt! Hiszen tőlem délután fél négy körül vette át. A labor ráadásul ugyanabban az épületben van, mint amelyikben a kihallgatást folytattuk. Mi a francot csinált vele Mickey ilyen sokáig? Érti, ugye? Már hogy a fenébe ne lenne szokatlan, ami történt. Több ez, mint szokatlan, ha jobban belegondol. Főleg, ha azt is tudja, hogy akkor este hat és hét óra között Mickey Redondo jó harminc percet a rendőrségi lőtéren töltött. - És ez is szokatlan? - vetette közbe Dave. - Gondolom, rendszeresen kell gyakorolniuk a céllövést. - Mickey azonban kifejezetten gyűlölte a céllövészetet. Valósággal oda kellett vonszolni, ha időszerűvé vált a gyakorlat. Még ilyenkor is húzódozott, és különféle ürügyekkel próbálkozott. És hogy ő saját magától, önszántából menjen le. Ugyan már! És éppen egy olyan napon, amikor egy frissen elkövetett kettős gyilkosság ügyében kell nyomoznia? Ugyan, hova gondol! Sokkal jobban érdekelte őt a nyomozás, a forró nyomok felkutatása, mint a lövészet - Jack teli szájjal nevetett. - Igen, ha valamire, hát erre azt mondhatom, rendkívül szokatlan. Hosszasan hallgattak. Dave végül megkérdezte tőle: - És honnan tudja, hogy tényleg ott volt? Nemcsak a jelenléti ívből következtetett erre? - Mint már mondtam, gyanút fogtam a tárgyalás után. Utánanéztem persze a jelenléti ívnek is mosolyodott el Jack, miközben a feleségére pillantott. - Végtére is detektív voltam, vagy mi a fene. De beszéltem a sráccal, akitől átvette a fegyvert és a töltényeket. Még váltottak is néhány szót a gyilkosságról. Aztán előkerestettem a lőlapot. Kell ennél több bizonyíték? Dave-et persze elsősorban az érdekelte, mire gyanakodhat Jack. - Szóval azt gondolja, miután Mickey lement a lőtérre, a saját kezéről vett mintát, azt kicserélte Khalidéval, és ezt adta le a labornak? - Igen, valahogy így kellett történnie - felelte Jack. - Csakis ez lehet a magyarázat a történtekre. És most már nincs más hátra, mint hogy levonjuk a következtetéseket. Miért volt szüksége minderre, hacsak nem azért, hogy meghamisítsa a mintákat? - Na és a telefonhívás, amely után megváltozott a viselkedése? - kérdezte Dave Curtiss, félhangosan töprengve. - Biztosan ugyanilyen fontos láncszem. - Igen, én is úgy gondolom - felelte Jack. - Később, a tárgyalás után úgy éreztem, bármi is hangzott el akkor a telefonban, biztosan kiderült belőle, ki volt az igazi gyilkos. Hiszen csakis így tudhatta Mickey biztosan, hogy nem Khalid volt az elkövető, igaz? Ha közben valahonnan, valamilyen úton-módon kiderült a számára, hogy ki volt az. Hiszen ezt az embert kellett tisztára mosnia. Én is így gondolkodtam. Úgyhogy visszamentem az őrsre, és megkerestem az adminisztrátor lányt, aki kihívta Mickeyt a telefonhoz a kihallgatás alatt. Szerencsém volt, megtaláltam. És megkérdeztem tőle, nem emlékszik-e rá, ki kereste akkor Mickeyt. - És? - kérdezte Dave izgatottan. - Szerencsém volt, mert emlékezett rá. Pat Lieber volt az. Nem csoda, hogy a lány ennyi idő után sem felejtette el. Davidnek nagyot dobbant ekkor a szíve. - Ez komoly? Nem valami ugratás? A híres futballedző volt az? Pat Lieber személyesen?

- Gondolja, hogy van kedvem viccelődni, Dave? A lány azt mondta, a fickó személyesen telefonált, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy Mickey Redondóval akar beszélni. - És bár Mickey épp egy kettős gyilkosság gyanúsítottját hallgatta ki, a lány fogta magát, megkereste és kihívta Mickeyt? - Igen. Azt hiszem, mindenki ezt tette volna a helyében. Tudja jól, milyen nagy név Pat Lieber itt, Floridában. És már akkor is az volt. Híresebb, mint az atyaúristen. És azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, bárhová elér a keze. Dave Curtiss hátradőlt. Csak most jött rá, hogy ég a gyomra. Nyilván a nagy stressztől lehet. Kért Pamelától egy pohár hideg vizet. Az asszony készségesen felállt, és a mosogatóhoz ment. - Szóval Pat Lieber kereste Mickeyt? Jack bólintott. - Igen, Pat Lieber. Személyesen. - És konkrétan Mickeyt kérte a telefonhoz? Nem azt mondta, hogy azzal a detektívvel akar beszélni, aki ebben és ebben az ügyben nyomoz? - Nem volt itt semmi bizonytalansági tényező. Név szerint kérette Mickeyt a telefonhoz. - És lehet, hogy Mickey ismerte már Liebert korábbról? - Akkor nekem fogalmam sem volt róla - felelte Jack. - De az évek során egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy biztosan ismerték már egymást régebbről is. Ez azonban megint csak egy érzés, amit nem tudok bizonyítani. Viszont Mickeyről köztudomású volt, hogy néha olyan mérkőzésekre is kapott tiszteletjegyet, amiért én vagy bárki az őrsről talán a fél karomat is odaadtam volna. Néha kérdezgettem is, hogyan sikerült hozzájutnia. Ilyenkor csak sejtelmes mosoly volt a válasz. Később úgy gondoltam, ezeket is Liebertől vagy rajta keresztül szerezte be. Mindenki irigyelte ezért Mickeyt. Dave azon tűnődött, vajon mi lehet a kapcsolat Khalid Granger és Florida állam ünnepelt futballedzője között, de hiába törte a fejét, semmire sem jutott. - Az eddig elmondottakra semmiféle bizonyítéka sincs, ugye, Jack? Vagy mégis? Bármi, ami csak eszébe jut, hasznos lehet. Gondolkodjon rajta, kérem. Pamela visszajött a konyhából, és letette Dave elé a teli pohár friss vizet. Dave hálásan mosolygott rá és megköszönte. - Bizonyítani? - kérdezte Jack. - És mégis mit? A tárgyaláson én ugyebár eskü alatt tanúskodtam. És az én kézjegyem szerepelt a labornak átadott minta elismervényén. Na és azt, hogy Mickey aznap estefelé lement a lőtérre, ezt maga is bizonyíthatja - ehhez rám semmi szükség. A jelenléti íveket és a lőlapokat is hosszú évekig megőrzik, és abban feketén-fehéren ott áll, mettől meddig volt a pályán Mickey. Hogy váratlan telefonhívást kapott Khalid kihallgatása közben? Ezt bizonyíthatja az adminisztrátor lány, aki beszólt érte. Még mindig az őrsön szolgál ő is. Biztos vagyok benne, hogy ma is emlékszik erre az ominózus telefonhívásra. Nem mindennapi esemény ez egy rendőrőrs életében. De akkor is. mit tehet ezek után? Higgye el nekem, Dave, Mickey sohasem fogja elmondani, hogy mi hangzott el a telefonbeszélgetésük során. Na és Lieber? Ugyan már, ő még azt is letagadja, hogy valaha is felhívta Mickeyt a munkahelyén. És ami azt illeti, az én Mickey barátom sem kispályás versenyző. Ha pénzt kapott Liebertől, azt sohasem fogjuk megtalálni. Bottal ütheti a nyomát, erre mérget vehet. És mi van akkor a kezünkben? Semmi. Ez nem elég ahhoz, hogy meggyőzzük a bíróságot, és legalábbis elnapolják Khalid kivégzését. Gondolom, ezzel maga is tisztában van, Dave.

Dave hosszasan gondolkodott a hallottakon, aztán ő is belátta, hogy Jacknek igaza van. - És azt sohasem próbálta meg kideríteni, hogy mi köze lehet Liebernek a történtekhez? Nincs olyan szál, amelyen eljuthatnánk hozzá? - kérdezte végül. - Ugye, most csak viccel, Dave? Én, mint aki Floridában magánnyomozást kezdek Pat Lieber után? - Jack hahotázva nevetett, annyira viccesnek találta az ötletet. - Mintha a Vatikánban kezdenék szaglászni őszentsége a pápa viselt dolgai után. Nem, nekem semmi szükségem erre, Dave. Öreg vagyok én már az ilyesmihez. Nem akarom megváltani a világot, úgyhogy nem ártom magam semmi ilyesmibe - jelentette ki Jack. - Ez a legszebb az egészben. Eleget dolgoztam életemben. Most már, nyugdíjasként, szépen békésen eléldegélek itt, és tiszta a kezem meg a lelkiismeretem. Pamela közbeszólt. - Jack Tarpin, a te kezed sohasem volt tiszta, mióta csak ismerlek. Hol halat pucolsz, hol meg a kertet ásod. Hogy lenne már tiszta a kezed? Felszabadultan nevettek mind a hárman. Jack hagyta abba elsőként a nevetést. - És. tulajdonképpen most, hogy elmondtam Dave-nek, mi történt, talán ismét nyugodt lesz az álmom. Nem ártana legalább egyszer-egyszer végigaludnom az éjszakát. Már ez is nagy eredmény, tudniillik, hogy könnyítettem a lelkiismeretemen. - Borzalmasan rossz alvó - panaszolta Pamela. - Egész éjjel csak hányja-veti magát az ágyban, olyan sokat forgolódik, hogy néha valóságos tengeribetegnek érzem magam mellette. Ezen ismét jót nevettek.

5. Csaknem egy óra hosszat tartott, mire Andrea mindent elmesélt nekem, amit akart - a levélről, Dave látogatásáról Jack Tarpinnél. Meg sem lepődtem azon, hogy mire letettem a telefont, máris megrohantak az emlékek. Rendszerint valósághű képek formájában jelentkeztek - élesek és színesek voltak, és többnyire olyasmiről szóltak, amitől rég szabadulni szerettem volna, de nem tudtam. Vagy egy eseményhez, emlékhez kapcsolódtak, amelyhez rettenetes érzések, félelmek, szorongások fűződtek. Néha egy ártatlan illat is ugyanezt a hatást váltotta ki belőlem - lehetett az vanília, magnólia, ami Robert hajsamponjára, arcszeszére emlékeztetett. Néha éjszaka, a koromsötétben kezdtek úszni felém ezek az emlékbálnák, ahogy neveztem őket. Olyan volt ez, mintha sekély vizű tengeröbölben úszkálnék, és közben véletlenül hozzám érne a síkos bőrük. Csak egy pillanatig érintették meg a tudatomat, aztán eltűntek. Úgy éreztem, most már legfőbb ideje lenne kiderítenem, miféle öböl ez, amelyben úszkálok, és hányan vannak itt még rajtam kívül. Akár cetek vagy vízi szörnyek, akár emberek. Előfordulnak az ember életében olyan pillanatok, amikor úgy érzi, lelassul, vagy akár meg is áll az idő. Egészen pontosan emlékszem minden egyes ilyen alkalomra. Függetlenül attól, hány év telt el azóta, ma is mindegyik ugyanolyan elevenen él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Az egyik még tizenhét éves koromban történt. Összetörtem apám vadonatúj kocsiját, amit eleve nehéz szívvel adott kölcsön nekem, akinek elég friss volt akkor még a jogosítványom. És én egy fél órán belül belerohantam egy buszba a városban. A fejemet a rádió felé fordítottam vezetés közben, mert persze zenét hallgattam, jó nagy hangerővel, és nem vettem észre, amikor lefékezett a menetrend szerinti busz az orrom előtt. Amikor hazatelefonáltam a baleset helyszínéről a szüleimnek, hogy elmondjam nekik, mi történt, úgy éreztem, mintha lebegne körülöttem minden a telefon a kezemben, a fülke, amelyben álltam, az emberek, a járókelők, a helyszínelő rendőr távolról, tompán jutottak el hozzám a hangok, a közlekedés zajai. Bár mindössze a perc egy töredéke lehetett ez a pillanat - de az érzés, az emlék mélyen megmaradt bennem. Belém ivódott, és életem egyik legemlékezetesebb élménye maradt. Miután elhadartam a telefonba, mi történt, és rettegve vártam, mit szól mindehhez az édesapám, ő hosszasan hallgatott, majd végül azt kérdezte csöndesen. - És te jól vagy? Ha igen, akkor semmi más nem számít, kicsim. Ugye, jól vagy? Nyugtass meg végre. A következő alkalomra akkor került sor, amikor másodszor szeretkeztem Roberttel. Igen, érdekes, hogy nem az elsőre, hanem a másodikra emlékszem. Az első olyan impulzív, ösztönös, kapkodó és zavaros volt, mint általában a tinédzserek szerelmeskedése. Heves és ziháló, a végletekig önző. Azért elmesélem ezt is. Előbb együtt ittunk meg egy üveg sört a pamlagon, aztán rekordidő alatt levetkőztünk, és hogyhogy nem, a dohányzóasztalon találtuk magunkat. Éppolyan változatos figurákat találtunk ki,

mintha egy kényelmes franciaágyban végeztük volna a lepedőakrobatikát. Persze, ebben az emlékben is felsejlett valamifajta kamaszos báj, ifjonti hevület, ami feledhetetlen. Ám a következő szeretkezésünk volt olyan emlékezetes, hogy ma is szinte minden másodpercére tisztán emlékszem. Mintha megszűnt volna dobogni a szívem, vagy mintha az egész világ velünk együtt lélegzett volna. Úgy éreztem, mintha a tündöklő napfényben fürödnek, ami végtelen volt, ragyogó és mennyeien tiszta. Olyan volt, mintha az égen, a felhőkön jártam volna. És az emlék becsét az is fokozta, hogy bár mindig erre vágyódtam, soha többé nem élhettem át még egyszer egy ilyen gyönyörűséges pillanatot. A határtalan, végtelen boldogságét. A harmadik alkalom, amikor ugyanígy megállni látszott az idő, a gyermekem születése után jött el - miután igyekeztem pontosan követni a szülészorvos utasításait, s azt ígérték, ez az utolsó nekiveselkedés, holott már órák óta próbálkoztunk, könnyben-verejtékben és vérben úszva. Nyomás! - mondta az orvos. És láttam rajta, hogy ő bizony a végsőkig elszánta magát. Sejtettem, ha most sem sikerül, ebből császármetszés lesz. Ehhez a végső nagy erőfeszítéshez, amire azért volt szükség, hogy végre világra szülessen a kislányunk, a testem utolsó csepp energiáit, minden akaratomat és minden tartalékot fel kellett használnom. És végül meghallottam Robert hangját, amikor azt mondta, i-i-i-i-gen, megvan! Gyönyörű kislányunk született. És úgy éreztem, vagy egy óra is eltelt meg, mire a kezembe adták végre a kis csomagot, akire azt mondták, ő az újszülött gyermekem. Hogy miért tűnt olyan végtelenül soknak az a néhány perc, sohasem fogom megérteni. Az ilyesmi nem fogható fel pusztán az eszünkkel. Robertnek később persze mindent elmondtam, mire ő közölte velem, legfeljebb egy-két perc lehetett csupán. Talán három. maximum. Persze, Robert sem tévedhetetlen. A negyedik ilyen emlékezetes alkalom? Az, amikor Robertet meggyilkolták. Úgy volt, hogy a Galatoire étterem előtt találkozunk, és aztán együtt ebédelünk, ahogy minden áldott évben ezen a számunkra szent napon, mióta csak New Orleansban laktunk. Hagyományosan így ünnepeltük ugyanis a házassági évfordulónkat. Robert ért oda elsőként, és megállt a kirakat előtt, ott várt rám. Mivel az átlagosnál magasabb volt, már messziről láttam. Csaknem egy fél fejnyire kimagaslott a körülötte hullámzó tömegből, és világosszőke haja miatt egyébként is feltűnő jelenség volt. Amint megpillantottam, egyre gyorsabban szaporáztam a lépteimet, mert ebédidő volt, és szerettem volna minden pillanatot kihasználni. Úgy pár méterre lehettem már csak tőle, amikor feltűnt valami. Valami furcsa, valami oda nem illő. Robert mögött egy khakiszínű nadrágot viselő idegen férfi állt, és olyan fura testtartásban.. A zakóját a karjára hajtva. mintha rejtegetne alatta valamit. Nem tudom, miért éreztem annyira feltűnőnek, hogy odafigyeljek. Talán csak megérzés volt, vagy az, hogy észrevettem, a férfi előbb rám, aztán Robertre nézett. Aztán ismét rám. És végül ördögi vigyor ült ki az arcára. Szinte egyik fülétől a másikig ért. Ez a mosoly is mélyen bevésődött az emlékezetembe. Mintha beleégették volna a tudatomba. És már akkor is éreztem, hogy soha nem fogok tudni szabadulni tőle. Most is emlékszem rá, szinte marta a tekintetemet a férfi gúnyos vigyora. Mintha savat fröccsentettek volna a szemembe. Ott és akkor is megállt az idő. Hogy milyen sokáig tartott ez, nem tudom. Az biztos, hogy nyomban eszembe jutottak Ernesto Castro fenyegető szavai. A vészjósló mondatok, amelyek a bíróságon hangzottak el. Szinte perzselte a bőrömet a düh, amely sütött belőlük. „Vésd jól az eszedbe! Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenén

kétszeresen fogsz megfizetni. Szenvedni fogsz, akár a kutya." Szóval elég sokáig állt az idő ahhoz, hogy rádöbbenjek: az a fickó ott, a Galatoire előtt, Ernesto Castro fenyegetését igyekszik valóra váltani. És bár tudtam, hogy Robert életére tör, az meg sem fordult akkor a fejemben, hogy én is veszélyben lehetek. Hogy honnan tudtam? Fogalmam sincs. Inkább csak megéreztem. Egyszerűen tudtam, és kész. Az idő fokozatosan lelassult, aztán meg is állt - figyelmeztetni szerettem volna Robertet az őt fenyegető veszélyre, és elkiáltottam magam. Valami állati, artikulálatlan hang szakadt ki a torkomból, a végső kétségbeesésé. Talán, mert már akkor is tudtam, hogy késő. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok, hogy hiába szeretnék, nem segíthetek a férjemen. Ott ölték meg a szemem láttára, tőlem alig néhány lépésnyire. Hogy azóta mit érzek, hogy miként élem az életem? Az azóta eltelt idő szinte néhány másodpercnek tűnik ahhoz a végtelenített pillanathoz képest. Aztán azt sem tudom, hogyan történt, csak arra emlékszem, hogy az ölemben tartottam a fejét, és láttam, hogy ömlik belőle a vér. Ráborultam, és éreztem, hogy haldoklik, hogy már csak pillanatai lehetnek hátra. És felelősnek éreztem magam a történtekért, és gyűlöltem magam mindenért, a tehetetlenségemért, a karrieremért. Mintha csalétek lettem volna. Igen, mintha én magam csaltam volna oda a gyilkost a férjemhez, mintha én mutattam volna rá, hogy ő az, ő a célpont, lőjetek! És hiába volt, hogy alig néhány lépés választott el tőle, mintha földbe gyökerezett volna a lábam abban a pillanatban, hogy rádöbbentem, mi készül itt. Nem állhattam közéjük, tehetetlenségre kárhoztatott a sors.

A

bálnák, amelyekkel együtt úsztam a felszínre, miután letettem a kagylót az Andreával folytatott beszélgetés után, ketten voltak. A lelkiismeret-furdalás és a tehetetlenség. Amikor felbukkantak a közelemben, ők mindig ketten jöttek. Vajon miért? Talán, hogy emlékeztessenek a történtekre? Arra, hogy én is aktívan részt vettem abban a bizonyítási eljárásban, amelynek köszönhetően Khalidot hamarosan kivégzik? Mert az biztos, hogy kivégzik. Ez iszonyatos érzés volt, és valahogy mindig inkább a középkori hóhért vagy bakót képzeltem el ebben a helyzetben, pedig az eszemmel persze tudtam, hogy a villamosszék vár rá Floridában. Hogy miért részesítette előnyben a képzeletem a hóhért? Sokat gondolkodtam ezen. Talán, mert úgy éreztem, a hóhér kezét az utolsó előtti pillanatban még lefoghatnám, míg a villamosszékkel szemben eleve tehetetlen lennék. Pedig az sem valami humánus, ahogyan a hóhér teljesíti a kötelességét. Rezzenéstelen arccal, teketória nélkül. Istenem, hányszor, de hányszor éltem végig képzeletben a kivégzés jelenetét! Hogy milyen érzés volt? Nos, úgy éreztem, ha ilyenkor a tükörbe néztem volna, legalábbis két képmást láttam volna. Mint amikor részeg az ember, vagy kettős látásban szenved. Magam mellett a bérgyilkost is ott látnám a tükörben, a hangtompítós fegyverrel, amellyel az a gyanús alak kioltotta Robert életét. És az a nő is én lennék, persze, aki a Bourbon Street felől érkezett a Galatoire elé, a csinos kiskosztümjében, hogy aztán a torkán akadjon a kiáltás, amellyel talán még megmenthette volna a férje életét.

Este gondosan

ellenőriztem, aztán még egyszer ellenőriztem a zárakat az ajtókon, és végigkapcsolgattam a lámpákat is, hogy mindegyik ég-e. Rutineljárás volt ez a részemről, amelyet nap mint nap elvégeztem, mióta bujkálnunk kellett. Amikor felmentem a szobájába, ott találtam Landont az ágyában - keresztbe feküdt rajta, és édesdeden aludt. Be sem takarózott, úgy nyomta el

az álom, olvasás közben. Lassan, nehogy felébresszem, kihúztam a kezéből a könyvet, aztán alóla is az ágytakaró egyik felét, és gondosan visszahajtottam rá, hogy meg ne fázzon az éjjel. A kedvenc plüssmaciját, Daphnét most is ott szorongatta persze a hóna alatt. Nélküle sohasem feküdt le aludni. Óvatosan odahajoltam fölé, megcsókoltam előbb a homlokát, aztán a haját, és azt suttogtam: - Imádlak, kicsim. Jó éjt, álmodj szépeket. Leoltottam az olvasólámpát, lábujjhegyen kiosontam, és halkan betettem az ajtót. Sötét volt a házban, de hamar megszokta a szemem. A szobámba érve csak az olvasólámpát kapcsoltam fel. Aztán az ablakhoz léptem, kissé félrehúztam a sötétítőfüggönyt, és kinéztem az utcára. A sötétkékfekete égen komoran, mégsem fenyegetően rajzolódtak ki a környező hegyek. Néhány felhő is úszott a város fölött, és sejtelmesen, ezüstösen világított a Hold. Aztán az eget kezdtem kémlelni, közvetlenül fölöttünk, mintha valamelyik csillagképet szeretném megtalálni. Miután ezt is meguntam, a közeli parkolót is végigpásztáztam, hátha észreveszem valahol a nagy fehér Ford Expeditiont, az első ülésen egy békésen szundikáló férfival. De hiába - sehol sem láttam a kocsit. Persze, ez semmit sem jelent. Ron Kriciak akár egy szomszédos házban is elrejtőzhetett. Ha szemmel akar tartani, ezer és egy útja-módja van. Egy ideig bámészkodtam még, aztán visszamentem Landon szobájába. Persze, már lerúgta magáról a takarót. Megint betakartam, de most már csak a derekáig. Én vagyok a mamája, nekem kell gondoskodnom arról, hogy ne fázzon, gondoltam magamban. Mint ahogy az is az én felelősségem, hogy biztonságban érezhesse magát itthon. Biz-ton-ság-ban. Szerettem volna hinni, hogy a tanúvédelmi program megvéd minket Ernesto Castro bosszújától, de önmagamnak mégsem hazudhattam. Márpedig a lelkem legmélyén tudtam, hogy egyedül magamra számíthatok. Erre gondoltam, miközben összefogtam Landon cipőjét, és odább tettem az ágya mellől. Eszembe jutott az is, vajon Khalid reménykedik-e még abban, hogy elkerülheti a villamosszéket. Arra biztosan nem számít, hogy Andrea, Dave vagy én közbenjárunk az érdekében. És nyilván Jack Tarpin vagy Mickey Redondo segítségére sem számít már. Vajon mire gondolhat most? Végleg feladta már a reményt? Vagy nem is tudja, mi az, reménykedni? Minél többet gondolkodtam a helyzetén, annál inkább együtt éreztem vele. Már én is tudtam, milyen érzés az, ha az ember hosszú ideje a teljes reménytelenségben és kilátástalanságban él és létezik. Vagyis inkább csak vegetál. Ha valaki, hát én tudtam, milyen az, amikor az embernek a nullával egyenlő az esélye.

HATODIK FEJEZET Dogsec

1. Barb Turner utált adatokat, információkat gyűjteni, ő sokkal inkább a tettek embere volt. A végrehajtó, az akcióhős. Ezért is hagyta ott végül a pedagóguspályát. Persze, a gyerekekkel sohasem volt gondja - mindig is jól kijött, és az első pillanattól fogva, hogy a katedrára lépett, megtalálta velük a közös hangot. Általában sikerült elérnie náluk, amit akart. De a szülőkkel már egészen más volt a helyzet. Na és az a tengernyi papírmunka. Nem, azt végképp nem neki találták ki. Annyira gyűlölte az adminisztrációt, hogy a tanítás végén nemegyszer úgy érezte, leginkább gyilkolni lenne kedve. A barátai egy idő múlva látták rajta, hogy mégsem találta meg a számításait a szakmájában, és azt tanácsolták neki, keresse meg minél előbb azt a területet, ahol szívesen dolgozna. Hallgasson a szívére. Soha jobb tanácsot!

Barb

kis híján elkerülte Peytont azon a napon. Reggel nyolckor parkolt le a szálloda közelében. Elővett egy térképet, és azt forgatgatta, mintha eltévedt volna, de közben szemmel tartotta az étterem bejáratát. A következő másfél-két órában vagy hat-hét olyan nőt látott bemenni ide, akikről azt gondolhatta volna, akár Peyton is lehetne. De nem - ha alaposabban megnézte őket, tudta, hogy egyik sem az ő embere. A gumiobjektíves fényképezőgépet mindenesetre előkészítette. Ott pihent most is az ölében. Továbbra is kitartóan pásztázta a környéket, és egyszer csak megakadt a tekintete valakin. A belváros egyik utcája felől igyekezett az illető szemlátomást egyenesen a Boulderado felé. Virágmintás könnyű nyári ruhát viselt, karcsú volt, határozott léptekkel haladt a hotel bejárata irányába. Barb ráfókuszált. Talán, gondolta. A zoom harmadik állásában már egészen közeli képet kapott róla. Sötét haj, rövidre vágott frizura. Igen, talán ő lesz az, gondolta, majd még közelebbről fókuszált rá, és gyors egymásutánban két-három felvételt készített róla. A szemüveg volt az egyetlen, amit furcsállott rajta. Ez valami új dolog lesz, gondolta. De zavarta is, mert a nő arcát jórészt eltakarta, és neki a tökélyre kellett törekednie. - Gyerünk, mi lesz már, kapd le egy pillanatra azt az istenverte napszemüveget - suttogta maga elé, szinte szuggerálva az ismeretlen nőt. - Engedd végre, hogy készítsek rólad egy szép felvételt. Hadd örüljön neki a mi Prowler barátunk. És csodák csodájára Peyton levette a napszemüveget. Nemcsak egy pillanatra, hanem végleg nyomban el is tette a tokjába, azt pedig a táskájába. Megtorpant egy kis időre a járda közepén, hogy felvegye helyette a rendes szemüvegét. Miután feltette, megigazgatta az orra nyergén, és csak ezután vágott neki a lépcsősornak, amely egyenesen a szálloda éttermének a bejáratáig vezetett. Barb ezt a rövid időt is maximálisan kihasználta, s még két képet készített róla, immáron szemüveg nélkül. A digitális fényképezésnek megvolt az az előnye is, hogy mindez nesztelenül történt. Senkinek sem tűnt fel, mit csinál, bár a kocsi letekert ablakából kihajolva tette.

- Megvagy, Miss Kirsten! - suttogta Barb Turner elégedetten, miután leengedte és gondosan eltette a fényképezőgépet. - Azt hiszem, megvagy, madárkám! Mély lélegzetet vett, és elégedetten összedörzsölte a tenyerét. - Legközelebb már nem ezzel veszlek célba. Sajnálom, Kirsten. Legközelebb a célkereszten látlak majd ugyanilyen közelről. Vagy talán még ennél is közelebbről.

Carl Luppo az egyik mellékutca távolabbi oldaláról figyelte az ismeretlen nőt. Az imént úgy tűnt neki, mintha az illető magában beszélne. Aztán leengedte és eltette a fényképezőgépet, amellyel az előbb még Peytonra fókuszált. Carl látta, hogy a nő egy sötétkék Dodge típusú személygépkocsival érkezett ide. Nem szállt ki belőle, miután leparkolt vele a szálloda bejáratával szemközt, az út túloldalán. Carl azonnal tudta, hogy nem turista - és látta, hogy Peytonról készített felvételeket. Most már csak azt szerette volna kideríteni, hogy miért. Miért van szüksége erre? És főleg mi lehet a célja a felvételekkel?

Barbnak szüksége volt a számítógépére ahhoz, hogy a digitális fényképeket továbbíthassa az Interneten Prowlernek. Úgy saccolta, egy-két órára van ehhez szüksége, és akkor talán még a szálloda éttermében éri Peytont, aztán követi hazáig. Beindította a motort, aztán elindult a kocsival. Visszakanyarodott a Broadwayre, majd az Arapahoe Roadra. Öt percbe sem telt, máris leparkolt a motel mellett. Carl Luppo mindössze tíz-tizenkét másodperccel később érkezett ugyanide. Egyre gondterheltebben figyelte az ismeretlen nőt.

Ba r b magához vette a fényképezőgépet a kocsi kesztyűtartójából, és bevitte a szobájába. Kivette a kazettát a gépből, bemásolta a fényképeket a számítógépbe, aztán megnézte a monitoron, elég jól sikerültek-e. Elégedett volt velük. Aztán elküldte a fájlokat Prowler Internetes címére. Egy rövid üzenetet is mellékelt hozzá: ebben azt ígérte, hogy estére megtudja a célszemély címét, és remélhetőleg a kislányáról is küld neki fotót. Miután úgy döntött, hogy elhagyja a pedagóguspályát, Barb Turner először is a számítógépek kezelését tanulta meg. Egyik tanfolyamot a másik után végezte el, és mindig újabb és újabb sikerélménnyel gazdagodott. Ennél már csak az volt meglepőbb a számára, amikor kiderült, hogy a fegyverrel is ugyanolyan könnyen boldogul, mint a számítógépekkel.

Carl Luppo a főút túlsó oldalán parkolt le, a Boulder patak partján. Egy nagy sziklára állva nézelődött, érdeklődve, mintha turista lenne. Pedig csak azt várta, mikor lép ki ismét a motelből az a nő, akit idáig követett. Közben elővett egy újságot is, azt olvasgatta. Carl Luppo maga sem tudta pontosan, hány embert ölt meg életében eddig a napig. Barb Turner csak késő délután hagyta el ismét a motelt. Mire beszállt a kocsijába, Carl Luppo már elhagyta addigi megfigyelőhelyét, a sziklát, és a saját autójában ült, a volán mögött. Egy floridai rádióállomás műsorát hallgatta. Épp futballmeccset közvetítettek, és a helyi csapat vesztésre állt. Irreálisan nagy volt az ellenfél előnye. Carl persze csak fél füllel figyelte a fejleményeket. Inkább az ismeretlen nőre gondolt, aki nemrég még Peytont fényképezte, és a jelek szerint itt vett ki magának szobát a motelben, a Sziklás-hegység lábánál.

Ba r b Turner egy darabon nyugat felé tartott az Arapahoe Roadon, aztán letért a Canyon Roadra, onnan pedig kelet felé hajtott tovább. Carl tisztes távolságból követte a kocsiját. Lehajtotta a szemellenzőt, napszemüveget viselt, és hozzá egy széles karimájú kalapot is, amely szinte teljesen fedte a fejét és magas homlokát. Úgy vélte, a nő biztosan visszamegy az étteremhez, ahol Peyton dolgozik, így hát meg sem lepődött, amikor a nő - igaz, meglehetős kerülővel - tényleg a Boulderado felé vette az irányt. Barb Turner kék autója bekanyarodott és beállt az egyetlen szabadon maradt parkolóhelyre, épp szemközt a szálloda éttermével. Carl elég jól ismerte ezt a környéket, és ekkor nagyjából már azt is tudta, mire számíthat. Továbbhajtott, el a nő kocsija mellett, át a Spruce kereszteződésén, aztán jobbra fordult, a Pine-ra, majd a Spruce és a Pine közötti mellékutcákban araszolgatott, megfelelő parkolóhelyet keresve. Úgy öt perc múlva talált is egyet. Miután leparkolt, és bezárta az autót, elindult visszafelé - útközben megtalálta Peyton kocsiját is, alig egy saroknyira állt attól a helytől, ahol a minap látta.

Barb Turner már arra gondolt, hamarosan véget ér ez a nap is, miközben követte Kirsten Lordot - azaz Peyton Francist -, aki a szálloda étterméből csak most indult haza, vagyis Boulder keleti negyedébe. Amint közeledtek a ház felé, Barb lassított, nehogy a nő az utolsó pillanatban észrevegye, hogy követi. Miután leparkolt a ház közelében, várt egy ideig. Úgy tett, mint aki a kesztyűtartóban keresgél valamit, de közben készített néhány felvételt Kirstenről, a házról és a környékről is. A szerencse ismét mellé szegődött: a kislányt is sikerült megörökítenie ugyanis, pár perccel azután jött ki a házból, hogy az édesanyja hazaért. Egy idősebb nőt kísért ki, aki gyalog távozott. És csakúgy, mint az édesanyja, a kislány is lekapta a napszemüvegét egy kis időre - mintha meghallotta volna Barb néma fohászát. Miután elkészítette az utolsó fényképeket is, Barb visszahajtott a motelbe, hogy megtervezze az akció további részét. Prowlertől már tudta, hogy kevés ablak van a házon. És azt is tudta, hogy fontos lesz az időzítés. Hogy is mondta Prowler? Akkor kell végezni vele, amikor a többiekkel. Barbnak fogalma sem volt arról, mit értsen azon, hogy többiek - de igazság szerint nem is nagyon érdekelte. Mint ahogy az sem, hogy a megbízója kit mire pénzelt le rajta kívül. És úgy érezte, jobb is, ha nem tud ezekről a dolgokról. Az viszont nagyon is érdekelte, hogy milyen utasítást kap majd tőle a kislánnyal kapcsolatban. Egyáltalán kitér erre majd Prowler a következő instrukciókban? Mert gyerekkel sohasem volt még dolga. És semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megöljön egy kislányt, aki ráadásul épp olyan korú, mint a tanítványai, akik Texasban annyira a szívéhez nőttek. Amint visszatért a motelbe, gondosan magára zárta a szobát, ahol ismét biztonságban érezhette magát. Első dolga volt eztán, hogy megnézze az e-mail postáját. Megkapta az üzenetet, amelyet Prowlertől várt. Megvan a madárka. Őt kaptad le. Várj további utasításra. Ennyi és nem több volt a levélben. Barb kivette a lemezt az újonnan készített képekkel a kamerából, betette a laptopba, szépen egyenként megnézte a képeket, aztán továbbította Prowlernek fájlként Atlantába. Egy rövid üzenetet is küldött vele, amelyben az előre megbeszélt kódolással megírta neki Peyton boulderi lakcímét. És egy kérdést is odabiggyesztett a levél végére.

Na és mi legyen a fészek másik lakójával! Barb magával hozta az új DVD-jét. A Wild Wild Westet érezte a legjobbnak ehhez az estéhez. Egy Blackjack nevű pizzériától rendelt magának vacsorát, mert megtetszett neki a nevük. Míg a futárra várt, a motel recepciójára ment, hogy vegyen magának két Sprite-ot az üdítőautomatából. Aztán visszament a szobájába. A laptopot és a DVD-t ott tartotta maga mellett, a kétszemélyes ágy másik felén. Kényelembe helyezte magát, felbontotta az egyik üdítőt, és várta a jól megérdemelt vacsorát.

2. Másnap kedd

volt. ismét megálltam a banknál, útban a munkahelyem felé. Miközben keresztülhajtottam a városon, időről időre a visszapillantóba néztem, de azt hiszem, kivételesen senki sem követett. A bankban négyezer dollárt váltottam ki, kizárólag ötvenesekben és százasokban. Soha ennyi készpénzt nem tartottam még magamnál életemben. Hosszas gondolkodás után végül a vastag pincérerszénybe tettem a bankóköteget. Azt úgyis egész este magamnál hordom, és így talán kevésbé feltűnő. Amikor a munkaidőm lejárt, és hazamentem, hozzátettem a többihez. Ekkor már több mint tizenegyezer dollár lapult ott papírpénzben, a kibelezett regényben. Bár a könyvcsonkításnak nyilvánvalóan nem örülne, azt hiszem, John Irvingnek egy szava sem lehet. Soha ennél értékesebb könyvet. Kemény napom volt, kimerülten tértem haza. Az étteremben annyi tojásfehérjét kellett felvernem egy süteményrendelés miatt, hogy a végén alig éreztem a karomat. Teljesen elzsibbadt és elgémberedett. De hasznos volt ez a nap is - megtanultam, hogyan kell elkészíteni a narancsos kacsasültet. Mire véget ért a műszak, úgy éreztem, érzéketlen tuskóvá dagadt a lábam. Igaz, sokkal kevésbé fájt, mint pár nappal ezelőtt. Lám csak, micsoda fejlődés! Szinte vártam, hogy munka után ott lesz majd Carl Luppo az utca túlsó oldalán, amikor késő délután odamentem a kocsimhoz. Aztán rájöttem, nem is tudhatja, hogy most végeztem - korábban eljöttem ugyanis, mert Landonnak megígértem, hogy elkísérem az iskolai selejtezőre. Mindazonáltal végigpásztáztam a környéket, hátha meglátom valahol. Carl azonban sehol sem volt. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést, és bevallom, egy csipetnyi csalódást is. Már-már hiányzott, hogy n e m követ senki, és nélküle valahogy sebezhetőbbnek, kiszolgáltatottabbnak is éreztem magam. Mintha az őrangyalom szabadságot vett volna ki erre a napra. Miközben hazafelé hajtottam, meglehetős rendszerességgel pillantgattam a tükörbe. De nem láttam, hogy Ron Kriciak követett volna. Bár Carl gyanakodott rá, és úgy véltem, nyilván nem alaptalanul, én nem éreztem, hogy Ron átlépett volna egy láthatatlan határt, amelyet nem lett volna szabad. De az biztos, hogy senkiben sem bíztam már igazán. Tudtam, a kislányom biztonsága és az enyém is jórészt rajtam múlik. Mert olyan helyzetbe kerültünk, önhibánkon kívül, amelyben senki sem segíthet.

Vivnek dolga volt délután valahol, ezért a szokásosnál hamarabb el kellett indulnia. Így aztán nem sokkal azután, hogy hazaértem, távozott. Landon kikísérte, aztán nyomban lecsapott rám, alighogy a bébiszitter kitette a lábát a házból. Persze, hogy szokásához híven az utolsó pillanatokat is kihasználja a helyesírás gyakorlására. - Megígérted - mondta szemrehányó tekintettel, amikor látta rajtam, épp azon mesterkedem, hogy kitaláljak valamilyen ürügyet, és kibújhassak a feladat alól. Ami azt illeti, nem emlékeztem

rá, hogy tettem volna neki ilyen ígéretet. De arra sem, hogy nem tettem. És aztán közölte velem, hogy még ki akar menni a parkba focizni egy kicsit. Ettől aztán végleg besokalltam. Ha valami, hát a foci igazán nem nekem való. Persze, ha Robert élne, egészen más lenne a helyzet. Azt mondtam végül: - Ide figyelj! Ha a verseny után még időben hazaérünk, akkor elmegyünk a parkba. De ehhez át kell öltöznöd. Talán utána még vacsorázni is elviszlek. Feltéve, hogy jó leszel. - Jaj de jó, akkor, ugye, ehetek végre szusit? Hát kellett ez nekem? Az egyik ujjamat nyújtom felé, és máris az egész karomat akarja. És persze, ezt is Robertnek köszönhettem. Rákapatta a lányunkat a nyers halra. Nekem meg már akkor is forgott tőle a gyomrom, ha csak az étlapon láttam szerepelni. - Majd meglátjuk - feleltem végül. - Én inkább a McDonaldsra gondoltam. Mire ő kétségbeesetten: - Jaj, csak azt ne, anya! Én pedig ismét lelkiismeret-furdalást éreztem miatta, mert ez a mai kis incidensünk épp elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: egyetlen olyan helyet sem tudok itt, Boulderben, ahol ehetne szusit. Ami már csak azért is nagy szégyen rám nézve, mert magam is étteremben dolgozom egy ideje. Arra gondoltam, talán a Mail közelében. Igen, ott biztosan akad egy ilyen hely, hiszen ha valahol, hát ott lenne értelme. Igaz, Boulderben korántsem minden működött a logika szerint. Talán éppen a New York Deli lehet az az étterem, ahol szusi is van. De az az igazság, már attól is a rosszullét környékezett, ha csak rágondoltam. Nyers halat enni. Brrr! Újra meg újra kirázott tőle a hideg. Alig tíz perc múlva már a kocsiban ültünk, és az iskola felé haladtunk, ahol a kerületi elődöntőket tartották. Nem volt igazán messze tőlünk az épület, de mivel sohasem jártam még azon a környéken, a biztonság kedvéért jó tíz-tizenöt percnyi ráhagyással indultunk el hazulról. Úgy gondoltam, ha netán eltévednénk, vagy csak nehezen találnánk parkolóhelyet az iskola közelében, ennek akkor is elégnek kell lennie. Mivel gond nélkül megérkeztünk, és hamar sikerült parkolnunk is, ezt a tartalék időt arra használtam fel, hogy tisztázzunk egymással néhány kérdést. Landonnal ugyanis elég nehéz volt dűlőre jutni bizonyos dolgokban, és úgy éreztem, ez is éppen ilyen természetű ügy. - Kicsim, ugye, tudod, hogy ez az utolsó forduló, amin részt vehetsz? - fordultam hozzá, és a szemébe néztem, miután leállítottam a motort. - Akármilyen jól sikerül is a mai verseny, azt már nem kockáztathatjuk meg, hogy továbbmenj a döntőbe. - Tudom - bólintott komoly arccal. - Az újságírók meg a kamerák miatt, ugye? A hanghordozásával éreztette velem, hogy egyrészt tökéletesen tisztában van vele, mit jelent ez a mai nap, másrészt pedig egyáltalán nem veszi tőlem jó néven, hogy unos-untalan emlékeztetem őt erre. Hiszen nyilvánvalóan fájdalmas dolog ezt tudomásul vennie. És persze, az is érződött a hanghordozásából, hogy ezt az egészet égbekiáltó igazságtalanságnak érzi a sorstól. Bár nem mondhattam ki, tökéletesen egyetértettem vele. Hosszas hallgatás után még hozzátette, a kiskamaszok dacosságával: - De úgyis továbbjutok. Csak hogy tudd! Könnybe lábadt a szemem, úgyhogy muszáj volt elkapnom róla a tekintetemet. Ez a gesztusa is Robertre emlékeztetett, persze. - Nagyon büszke leszek rád, kicsim - suttogtam végül. - Még akkor is, ha a döntőben már nem vehetsz részt. Csak hogy te is tudd.

- Mondd csak, anya, tulajdonképpen hányan is leszünk ma ezen a versenyen? - kérdezte. - Pontosan nem is tudom, de az biztos, hogy ebből a fordulóból már csak hárman juthatnak tovább. - Remek. Akkor az, aki a negyedik helyen végez, és mégis bejut majd a döntőbe, mert én visszalépek, hálás lehet a sorsnak. Elmosolyodtam. Kissé keserű, ámde szellemes logika volt egy kilencéves kislánytól. Megigazítottam rajta a ruhát, miután kiszálltunk, puszit nyomtam a homlokára, aztán kézen fogtam, és elindultunk az iskola felé. Ehhez meg kellett kerülnünk a parkolót, és közben - lehetőleg úgy, hogy Landon ne vegye észre - lopva figyeltem a környéket. A járókelőket, a parkoló és elhaladó autókat, hogy nem látok-e gyanús alakot vagy alakokat valahol. - A rossz embert keresed? - kérdezte Landon. A kérdése váratlanul ért. Egy lufi érezheti így magát, amikor átbökik egy tűvel. Mintha egy szuszra elszállt volna belőlem minden életerő, minden csepp energia. Először arra gondoltam, lódítok valamit neki, de aztán megadtam magam, és szótlanul bólintottam. - Igen, kicsim. Tudod, mindig figyelem a környéket, ahol járunk. - Jó, hogy tudom. Akkor én is segítek - mondta készségesen. És lopva körülpillantott a parkoló környékén. Ismét könnybe lábadt ettől a szemem, és csak annak örültem, hogy már leparkoltunk, és nem kell megtörölnöm, mert semmit sem láttam. Most arra koncentráltam, hogy ne szipogjak, mert ezzel is elárulom magam. Csak akkor töröltem le a könnyeimet, amikor ő félig hátrafordult, mert meglátott egy kutyát a közelben. Reméltem, hogy nem vette észre a mozdulatomat. A parkoló szélén csatlakozott hozzánk két másik anyuka a kislányával, és együtt mentünk be az iskolába. Első ránézésre olyan steril épületnek tűnt, mindenütt a tisztítószerek szúrós szagát éreztem. Az előadóterem azonban kifejezetten impozáns volt - egy kisebbfajta színháznak is megtette volna. Miután megtaláltuk a falra kifüggesztett csoportbeosztást, és rajta Landon nevét, érzékeny búcsút vettünk egymástól. Landon nem szerette ugyanis, ha a verseny alatt ott voltam a közelében. Szokásunkhoz híven, most is a távolból akartam figyelni őt. - Akkor szia, anya - mondta mosolygó arccal. - Majd később találkozunk. És máris elvegyült a többi versenyző között. Egy ideig a színpad előterében gyülekeztek, aztán egy tanár vezetésével felvonultak a színpadra. Miután meggyőződtem arról, hogy jó kezekbe került, kerestem magamnak egy ülőhelyet a nézőtéren, a helyiség egyik oldalfala mellett, ahonnan jól beláthattam az egész termet, és persze a színpadot is. És aggódva fürkésztem a jelenlévőket, elsősorban arra figyelve, nem fényképez vagy filmez-e valaki. Mint mindig az ilyen versenyeken, az első néhány forduló itt is inkább csak arra szolgált, hogy bemelegedjenek a versenyzők, megszokják a versenyhelyzetet és oldódjon bennük a feszültség, a lámpaláz. Úgy fél óra múlva a huszonhat versenyzőből azonban már csak nyolcan maradtak bent. Landon természetesen közöttük volt. Elmosolyodtam, amikor bemondták az eredményeiket, és kiderült, hogy hibátlanul írta le idáig az összes szót, amit csak diktáltak nekik. Elégedetten pillantgattam körbe, mintha mindenki tudhatná, hogy az én csemetémről van szó. Ám hamarosan lehervadt az arcomról a mosoly. Egy magányos férfit láttam ugyanis feltűnni a színházterem hátsó részében. Úgy saccoltam, nagyjából velem egykorú lehetett. Köpcös termetű, a haja rövid, világosbarna, a szemüvege kicsi, keret nélküli, de erős. A lencse hatalmasra nagyította az átható, halványkék szempárt. A férfi sötétkék zakót viselt. Amikor megállt az ajtó mellett, és keresztbe

fonta mellkasán a karját, akár megesküdtem volna arra, hogy valami kidudorodik a zakója alól, ami az én olvasatomban persze csakis egy fegyver lehetett. Nagyot dobbant a szívem, amikor erre a meggyőződésre jutottam, és egy kis időre arról is megfeledkeztem, mi történik eközben a színpadon. A férfi nem sokáig álldogált azon a helyen - néhány perc múlva helyet foglalt a hátsó sorok egyikében, és miután leült, elég feltűnően fürkészte a közönséget. Úgy éreztem, de lehet, hogy csak képzelődtem, mintha minden jelenlévőn megpihent volna a tekintete egy kis időre, aztán továbbsiklott a következőre. Talán engem keres? Igyekeztem összehúzni magam, amennyire csak lehetett, és hogy a feltűnést kerüljem, ismét a színpadra összpontosítottam a figyelmemet. Ekkorra már csak hatan maradtak versenyben. És persze, Landon volt a legkisebb közülük. Hol rá, hol meg a kék zakós férfira pillantgattam, mintha csak egy teniszmérkőzés két játékosát figyelném. Elkezdődött a következő, az utolsó előtti forduló. Amikor egy kisfiú hibázott a színpadon, egy édesanya fájdalmasan felkiáltott előttem. Most már egyénenként kapták a versenyzők a szavakat, a megfelelő helyesírási kérdéssel. És mi tagadás, egyik nehezebb volt, mint a másik. Pedig én sem voltam valami gyenge helyesíró. Landon épp elkezdett betűzni egy jó nehéz feladványt, amikor a világosbarna hajú férfi felállt a helyéről, és visszament a fal mellé, ahol nemrég álldogált. Nem sokat teketóriáztam, felálltam, de nem oda, hanem a színpad közelébe mentem. Mintha az lenne a célom, hogy a férfi és a lányom közé kerüljek. Hogy bármi történjék is, útját álljam, a testemmel védjem meg Landont. Ekkor egy csengő fülsiketítő berregése hasított a feszült csendbe. Olyan metszően éles volt, olyan bántó, hogy szinte fájt tőle a dobhártyám. A színpadon tartózkodó két felnőtt nyomban odalépett a gyerekek mellé. A mellettem álló ismeretlen nő szó nélkül megragadta a könyökömet, és elkezdett húzni a hátsó ajtó felé, amely a terem túlsó végében volt. Kitéptem a karomat a szorításából, mert közben szem elől veszítettem a kék zakós férfit. Kétségbeesetten pásztáztam az embereket a közelben, és amikor ismét megpillantottam, ott állt már, alig pár lépésnyire a színpadtól. Miután kiszabadítottam magam a nő szorításából, én is elindultam a színpad, azaz pontosabban Landon felé, de amikor megfordultam, a nő, aki az imént a könyökömet fogta, ismét elém állt. Határozott hangon közölte velem, hogy ez a riasztó, ami azt jelenti, valószínűleg tűz van az épületben, ezért szíveskedjek mielőbb távozni innen. Az iszonyatos zajban szinte kiabálnia kellett, hogy megértsem, pedig csupán néhány lépésnyire álltam tőle. Ez a rövid idő is épp elég volt azonban ahhoz, hogy Landont szem elől veszítsem, és a pánik csak fokozódott bennem, amikor rájöttem, hogy a gyanús férfit sem látom már. Amikor ismét megpillantottam őt, már odafent volt a színpadon. Ekkor valakinek a helyi szervezők közül sikerült túlkiabálnia a rendületlenül vijjogó csengőt. - Kérem, kedves szülők, ez a tűzriasztó. Bizonyára tűz ütött ki valahol az épületben. Kérjük önöket, minél előbb hagyják el a helyiséget, és az iskolát is. Csak semmi pánik! A kollégáimmal mutatjuk az utat! Ja, csak erről van szó? Határozottan megkönnyebbültem ettől a bejelentéstől, jóllehet, nyilván minden jelenlévő épp ekkor esett igazán pánikba. Persze, csak később döbbentem rá, milyen groteszk lehetett ez a reakcióm - a felszabadult sóhaj - abban a helyzetben. Ó, hát persze, így már mindjárt más. Ez nyilván csak egy próbariasztás lehet, vontam le a következtetést, miután beleszimatoltam a levegőbe, és semmi gyanúsat nem észleltem. Ekkor ismét elkomorultam. Egészen határozottá vált bennem az a meggyőződés, hogy ha még sincs tűz az

épületben, akkor nyilván a kék zakós férfi mesterkedéséről lehet itt szó. Ő rendezte meg ezt a káoszt, nyilvánvalóan azért, hogy a fejetlenségben észrevétlenül elrabolhassa a lányomat. Utat törtem magamnak a színpad felé, de hiába - a versenyben maradt gyerekeket már kiterelték onnan. A világosbarna hajú férfit az utolsó pillanatban vettem észre - a függöny mögött balra fordult, és sietősen távozott a vészkijáraton át. Csak ekkor vettem észre a nadrágját - khakiszínű volt. Szinte a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Csak valahonnan a távolból jutott el a tudatomig, hogy valaki üvöltözik velem - azonnal menjek le a színpadról, ha kedves az életem. Ezt végképp nem értettem. Mégis mi történik itt? „Vésd jól az eszedbe! Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni." Újra és újra ezek a szavak visszhangzottak a fülemben. Adjatok még két másodpercet, gondoltam magamban, és aztán eltakarodom innen. Végleg itt hagyom ezt az átkozott színpadot. A kulisszák mögött a vészkijárat felirattal ellátott keskeny ajtón ét egy igen szűk, gyéren megvilágított folyosóra jutottam. A fal az egyik oldalon úgy vállmagasságig csempézett volt, a másik fal mentén a zárható öltözőszekrények sorakoztak. Itt megtorpantam, és hallgatóztam egy ideig. Távolodó léptek zaját hallottam, vagy talán gyerekhangot is. Istenem, segíts! Ez tényleg Landon kiáltása volt, vagy csak hallucinálok? A riasztó fülsiketítő berregése gyakorlatilag minden egyéb zajt elnyomott. Csak Ernesto Castro fenyegetése visszhangzott bennem újra és újra. Szinte önkívületi állapotba kerültem ekkorra. A folyosó végén megpillantottam a zöld fénnyel égő vészkijárat feliratú táblát. Arrafelé vettem hát az irányt. Minden egyes lépéssel azt éreztem, mintha bennem szólna az az átkozott csengő, mintha én visszhangoznék tőle, nem a folyosó, a falak, az épület, az ablakok. Ahol a folyosó egy másik folyosóba torkollott, jobbra néztem, és láttam, hogy egy üvegajtó csillog a végében. És azon túl. Igen, mintha az az alak ott. A kék zakós férfi volt. És egy gyermeket szorongatott a hóna alatt, aki vadul rúgkapált a levegőben. Utánuk eredtem, és torkom szakadtából üvöltöttem, hátha sikerül túlkiabálnom a csengőt. - Álljon meg! - aztán még egyszer: - Landon! A férfi azonban nemhogy lassított vagy megállt volna, de még csak hátra sem fordult. Úgy éreztem, kiszakad a tüdőm, olyan gyorsan futottam utánuk. Úgy tíz lépésnyire lehettem már csak tőlük, amikor a férfi egy ajtóhoz ért. Úgy éreztem, ha belép rajta, minden reményem odaveszett. Amikor ismét nekiduráltam magam, hogy azt kiáltsam: Álljon meg! A csengő hirtelen elhallgatott. Mintha elvágták volna. A kiáltás azonban már kiszakadt belőlem, a férfi megtorpant, a gyerek a hóna alatt továbbra is rúgkapált, egyre kétségbeesettebben. És sikoltozott is hozzá, amit eddig nem hallhattam. A férfi hátrapillantott a válla fölött. - Tegye le! - utasítottam határozottan. - Maga talán itt tanít? - kérdezte, de még mindig nem fordult felém. A gyermek arcát így nem láthattam. - Tegye le! - ismételtem fenyegetően, miközben lassan közeledtem felé. - Fogorvoshoz kell vinnem - felelte a férfi. - Meg van beszélve az időpont. Ma délután ötkor megkapja a fogszabályozóját. Máris késésben vagyunk - tette hozzá magyarázatképpen. Micsoda? Még hogy fogorvoshoz? Na, persze. Majd elhiszem. - Azt mondtam, tegye le - ismételtem el az iméntinél is fenyegetőbben. - Most azonnal! Nem hallja?

Engedelmeskedett. A hóna alatt szorongatott kislány lábra állt, de a férfi továbbra is eltakarta őt előlem. Minden izmom megfeszült, már vártam, hogy mindjárt előrántja a fegyvert a zakója alól. Fogalmam sem volt, mitévő leszek akkor. Egyre csak azon törtem a fejem, hogyan terelhetném el a figyelmét legalább egy kis időre, hogy kiragadjam a karmai közül Landont, és biztonságos helyre vigyem. És ekkor. ismét felszínre úszott egy cet. Egy emlékbálna, a járdán táncoló hüvelyek fémes zaja, ott, New Orleans francia negyedében, az étterem előtt, a járdán. A férfi kissé félrehajtotta a fejét, és megkérdezte: - Maga itt tanít, vagy kísérőtanár? A kislányom a helyesírási versenyre érkezett ide. Sajnos, nem jutott tovább. Most pedig el kell vinnem a fogorvoshoz. Persze, csak ha ön megengedi. Széles mosoly jelent meg az arcán, mintha pontosan tudná, hogy egy közveszélyes őrülttel, egy futóbolonddal van dolga. A kislány kikukucskált a férfi dereka mögül, előbb rám nézett, aztán fel az apjára. És halkan azt mondta: - Ő nem tanít engem, apa. Még sohasem láttam ezt a nénit. Csak most láttam a gyermek arcát. Ismeretlen volt, még csak nem is hasonlított Landonra. És persze, a ruhája is egészen más volt. Hogy én mekkora hülye vagyok! Csak álltam ott, azon az istenverte folyosón, és csak hebegtemhabogtam. - Azt hittem. Bocsánat, de összetévesztettelek valakivel. Sajnálom. nagyon sajnálom. A férfi gyanakvóan vonta fel a szemöldökét, aztán szomorúan ingatta a fejét. Mintha magamat láttam volna - olyankor szoktam ilyen képet vágni vezetés közben, amikor indexelés nélkül beszemtelenkedik elém valaki a csúcsforgalomban. Az ismeretlen férfi sarkon fordult, kézen fogta a kislányát, kinyitotta az ajtót, aztán eltűntek a szemem elől. Nem ő volt az én emberem, ez most már egészen biztos. Kimerülten, kifulladva dőltem neki a hűvös csempézett falnak, aztán lerogytam a földre. Minden porcikám reszketett, majd elemi erővel tört ki belőlem a zokogás. Ijesztő látványt nyújthattam, de azt hiszem, senki sem látott ebben a rémes állapotban. Úgy tíz perc múlva sikerült összeszednem magam annyira, hogy felálljak, és a közeli mosdóban úgy-ahogy rendbe hozzam az arcomat. Csak ezután indultam Landon keresésére. Már nem siettem, a zsigereimben éreztem, hogy egész idő alatt biztonságos helyen volt, miközben én halálra aggódtam magamat miatta. Az iskolaépület mögötti kosárlabdapályán találtam meg Landont, a verseny többi résztvevőjével együtt. Nyilván észrevette rajtam, hogy valami rendkívüli dolog történt, mióta nem látott, mert reszkettem, és a szemem kivörösödött a sírástól, hiába fröcsköltem az arcomba a hideg vizet a mosdóban. Amint megpillantott, gondolkodás nélkül odafutott hozzám. - Szia, kicsim - mondtam halkan, amikor odaért mellém. - Jól vagy, anya? - kérdezte aggódva. Bágyadtan bólintottam, és még egy halvány mosolyt is sikerült magamra erőltetnem. - Láttad a rossz embert? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Nem - nyögtem ki nagy nehezen. - Csak. megijedtem a riasztótól. Olyan váratlanul ért. ennyi az egész. Felnőttesen felsóhajtott, aztán megfogta a kezem. Bár csak kilencéves, meglepően érett módon viselkedett ebben a helyzetben. Ellentétben velem. - A tűzriadó első számú szabálya, anya, hogy ne veszítsük el a fejünket - mondta halkan. -

Legközelebb ne felejtsd el. Oké? A könnyeimmel küszködve bólintottam. - Hát persze. És kösz a tanácsot. Legközelebb majd, akkor már én sem esem pánikba. Ígérem.

A

verseny nem sokkal ezután folytatódott. Landonnak igaza volt. Hibátlan teljesítménnyel jutott be az első háromba, igaz, nem az élen végzett, hanem másodikként. Ennek ellenére kifejezetten jó hangulatban volt, amikor az eredményhirdetés után elindultunk hazafelé. Én továbbra sem voltam igazán nyugodt. Magam is megijedtem attól, ahogyan viselkedtem a riasztó megszólalásakor. Nem sokkal azután, hogy hazaértünk, megcsörrent a telefon. Most ez is szinte a frászt hozta rám. A hálószobámban tartózkodtam, épp átöltöztem. Ott vettem fel a kagylót, és fáradtan, enerváltan szóltam bele. Ugyan mi jöhet még ezek után? Carl Luppo volt az. - Én vagyok - szólt bele. - Ó, hello - mondtam őszintén meglepődve. Szinte örültem, hogy mégis hallok ma felőle. Ahhoz képest, amin keresztülmentem, azt hiszem, sikerült elég nyugodt és barátságos hangot megütnöm vele. - Figyeljen csak, Peyton. Ugye, emlékszik még, miről beszélgettünk tegnap? A nagy fehér. Ugye, nem kell kimondanom? Érti, mire gondolok? - Hát persze. Az óvatossága kijózanítólag hatott rám. Nyilván attól tart, lehallgatják a telefonunkat. Egyre görcsösebben kapaszkodtam a kagylóba. - Ne ijedjen meg, Peyton, de úgy tűnik, van itt egy másik is. Hasonló céllal. Ezt végképp nem értem. Igaz, még a másikat sem sikerült megfejtenem. Az történt, hogy tegnap, szokásomhoz híven, követtem magát egy ideig. De erről nem beszélhetünk most. Inkább találkozzunk valahol. ' Bár nyugodt volt a hangja, mégis kezdtem pánikba esni a hallottak miatt. Uramisten, mi készül itt? - Mégis mikor? - kérdeztem végül. - Minél előbb. amint lehetséges. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, de erőnek erejével kellett legyűrnöm magamban a pánikot, amelyről éreztem, pillanatokon belül ismét úrrá lesz rajtam. - Rendben van. Hol találkozzunk? - Arra a környékre gondoltam, ahol a múltkor összefutottunk. Mielőtt beültünk oda, ahol azt a finom meleg italt szolgálják fel. Emlékszik rá, ugye? A belvárosban, a sétálóutca. - Persze. - Akkor jó. Találkozzunk ott, mondjuk, húsz perc múlva. Eszembe jutott, hogy a lányomnak azt ígértem, focizunk a parkban, szusit eszünk, miután túl van a nagy izgalmakon. - Carl. előtte még van egy kis dolgom. El kell mennem a lányommal valahová. Találkozzunk, mondjuk, hétkor. Nagy lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna. - Nem jó ötlet, Peyton. Egyáltalán nem ajánlom, hogy kettesben mászkáljanak a városban. Most nem lehet, érti? Sehova se menjen a lányával kettesben. Nincsenek biztonságban. Hirtelen úgy éreztem, megszűnt dobogni a szívem. Vagy mintha egy hal lennék, amely épp most

akadt horogra. Visszafojtott hangon, az eddiginél sokkal halkabban folytattam: - Hogy érti ezt, Carl? Carl ugyanolyan tárgyilagos hangon folytatta, mint eddig. - Most nem lehet, így nem. Az otthoni telefonon nem beszélhetek erről. Csak négyszemközt, személyesen. Bízzon bennem, Peyton. - Akkor húsz percet mondott? - Igen. Az lenne a legjobb. - Rendben van, ott leszünk. Letettem a telefont, és tízig számoltam magamban, hogy lehiggadjak. Aztán a biztonság kedvéért elmondtam egy fohászt is, mielőtt kiléptem a szobából. Megkerestem Landont, és azt mondtam neki: - Két perc múlva indulunk. De sajnos, megváltozott a ma esti program. Nem kapsz szusit vacsorára. Empanadas lesz helyette. Nos, elkészültél? Mehetünk? - Nem láttad a térdvédőmet, anya? - kérdezte. - És mi az az empanadas? - Ha jól sejtem, a térdvédőd ott van a cipőd mellett. De nem biztos, hogy belefér az időbe a focizás. Inkább a koszos zoknidat cseréld le tisztára. Az empanadas pedig. dél-amerikai étel. Leginkább a melegszendvicshez hasonlít. ízleni fog. - Na de, anya. - kezdte a nyafogást Landon. - Nincs vita - vágtam közbe. - Biztosan ízleni fog, tudom. - És megtudhatnám, mégis mi van benne? - Sokféle változata van. Kedvedre válogathatsz majd. Na, menjünk már, édesem. Értsd meg, fontos és sürgős is. Most nem mondhatom el. - Olyan szendvics is lesz, amiben szusi van? Nem válaszoltam, főleg azért, mert fogalmam sem volt róla. Egy kilencéves kislány fantasztikus kérdéseket képes feltenni. Közben gyorsan cikáztak a fejemben a gondolatok. Carl nyilván rájött valamire, amit máris bizonyítottnak lát, különben nem lenne ilyen fontos, hogy most azonnal találkozzunk. Landon és én nyilván veszélyben vagyunk. Úgy tűnik, van még valaki, aki követ minket. Valaki, aki nem azonos Ron Kriciakkal. A könyvszekrényhez mentem, míg arra vártam, hogy Landon elkészüljön, és magamhoz vettem a kibelezett regényben tartott pénzünket. Aztán megkerestem a kulcsokat. Eddig meg is lennénk. Már hallottam, hogy Landon kilép a szobája ajtaján, és elindul lefelé a lépcsőn. Bár igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, a szívem egyre gyorsabban és erősebben vert. Nem felejtettem el valamit? Valami fontosat? Még egyszer végigtapogattam a zsebeimet, aztán kinyitottam az ajtót, hogy előre menjek a garázsba, és mielőbb elindulhassunk. Ernesto Castro. Nem is gondoltam volna rólad, hogy ilyen gyors vagy.

3. A bíróság épülete és a bevásárlóközpont között széles pázsitsáv terült el. A sarkon túl pedig ide látszott a teaház. Alig néhány járókelő, vásárló vagy turista lézengett a környéken. Carl egyelőre sehol - pedig egészen biztosra vettem, hogy erre a helyre gondolt. Itt kell találkoznunk vele. Vagy félreértettem valamit? Olyan titokzatos volt, és az én idegállapotom sem a legjobb. De nem volt itt semmi félreértés. Hamarosan Carl is megérkezett. Nem mentünk át a teázóba, inkább kiültünk egy itteni étterem teraszára. Gyönyörű idő volt, és idekint mégiscsak kellemesebb. Limonádét és néhány empanadast rendeltünk, aztán Carl felajánlotta, hogy szívesen focizik Landonnal a közeli parkban. Nem volt különösebben erőszakos, de láttam rajta, hogy szívesen megmozgatná a végtagjait. Elmentek, és jó negyedóra múlva kissé kifulladva jöttek vissza. Landon a pázsit szélén maradt, és még egy ideig dekázgatott. Carl visszaült az asztalunkhoz, és beszélgetni kezdtünk. Én persze időről időre Landonra pillantottam, nehogy szem elől tévesszem. Carl egy ideig szuszogott, aztán a légzése visszatért a normális ritmusra. - Helyes kölyök - állapította meg Landonra nézve. - Kedves, értelmes. És ügyes is. Nagyon bírom, ha egy kislány ilyen sportos. Közben arra gondoltam, bárcsak ezért kellett volna találkoznunk most vele - hogy focizzon egy kicsit Landonnal. - Köszönöm, igazán kedves - mondtam. - És tényleg ilyen, amilyennek leírta az imént. Bár a kedvességét néha egészen jól titkolja előttem. Carl jóízűen nevetett, én pedig közben egyre feszültebb lettem. - Pont olyan, mint az unokám, Amanda. Tényleg, még a mozgásuk is hasonló. Kiitta a limonádéját, aztán témát váltott, de még mindig nem arról beszélt, ami miatt idejöttünk. - Az a hely ott - mutatott a sétálóutca túloldalára, ahol az Antica Roma étterem volt. - Ismeri? - Nem - feleltem. - De még csak nem is hallottam róla. - Én jártam már ott egyszer. Nagy csalódás volt. Tudja, az igazi olasz trattoriák cseppet sem hasonlítanak erre. A déliek legalábbis biztosan nem. Jártam Dél-Itáliában egy párszor, rokonlátogatóban. Ez itt inkább egy Disney-filmbe illő. Olyan, mint a színházi kulisszák. Mint a valóságnak a turisták számára lebutított változata. Érti, mire gondolok? - mosolygott elnézően. Mintha ez lenne a legnagyobb bajom, háborogtam magamban. Hogy nincs a környéken egy igazi olasz étterem. Mintha ezen kívül minden a lehető legnagyobb rendben volna. - De az illat, az nem rossz - folytatta Carl, miután beleszimatolt a levegőbe. - Idáig érzem, hogy jó a pizzájuk. Evett már valaha is igazi olasz pizzát? - Nem, soha - feleltem, és bár igyekeztem palástolni, rohamosan veszítettem el a türelmemet, míg őt hallgattam. Megérintettem a keze fejét, hogy figyelmeztessem, térjen rá végre a lényegre. Meglepte az érintésem. - Carl - mondtam a szemébe nézve. - Honnan tudja, hogy itt biztonságban érezhetem magamat és Landont? Hiszen ez is csak egy nyilvános hely. A férjemet egy ehhez hasonló környéken gyilkolták meg fényes nappal, a járókelők szeme láttára. A telefonban olyan nyugtalanító dolgokat

mondott, most meg úgy viselkedik, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. - Mint már mondtam, észrevettem, hogy egy nő követte magát hazáig a munkahelyéről. Odakint várakozott a kocsijában a házuk előtt, és néhány fényképet is készített magukról. A lánya még ki is jött a házból egy kis időre, és elbúcsúzott egy asszonytól, aki addig a házban tartózkodott. - Ez Viv volt, a bébiszitterünk. És a lányom épp csak egy pillanatra lépett ki az ajtón. - így van. De az a nő még ezt a rövid időt is maximálisan kihasználta. Ha jól láttam, két-három felvételt készített akkor a lányáról, aztán elhajtott. De én követtem, egészen a motelig, ahol megszállt. Az Arapahoe Roadon van, a kanyon legelején, a hegyek lábánál. Hiába törtem a fejem, ötletem sem volt ahhoz, hogy ki lehet ez az ismeretlen nő. - És tudja már azt is, hogy ki ez a titokzatos nőszemély? Carl megrázta a fejét. - Sajnos, nem tudom. Én még sohasem láttam őt, ez egészen biztos. - Nem lehet, hogy ő is a program egyik munkatársa? Valaki, akit azért állítottak rám, hogy még nagyobb biztonságban legyünk? - Ugyan már - mondta Carl elnéző mosollyal. - Ez az elmélet erősen sántít. Ha a programnak dolgozik, akkor miért lakna motelben? Az állandó alkalmazottaknak lakást bérelnek a városban, mégpedig hosszú távra. És ha már erről van szó, végül is egy itteni személyt érdemesebb megbízni a feladattal, ha már egyszer követni akarnak valakit. És Kriciak amúgy is szemmel tartja magát. Persze, beszerelhettek volna egy csipogót a kocsijába, és akkor műholddal követhetnék a mozgását, ha olyan fontos nekik. Ez mégiscsak egyszerűbb megoldás, nem? - Megvárta, míg rábólintottam, aztán folytatta. - Ha jól számolom, a programnak több tucat embere dolgozik ebben a városban. Közülük már személyesen is találkoztam vagy hattal, amikor elkísértek egy-egy tárgyalásra. Na és a fényképezőgép? Ezt mivel magyarázza? Ugyan miért lenne szüksége a programnak arra, hogy lefényképezze magukat, a házukat, a kislányát? Szerintem több albumra való felvételük van már a védett tanúikról. Az előéletükről és arról is, ami azóta történt velük. Szóval mindent egybevetve, én kizártnak tartom, hogy ez a nő a programnak dolgozna. Alaposan átgondoltam az érvelését, és úgy láttam, igaza van. Útban idefelé Landonnal, én magam is hasonló következtetésre jutottam, de érdekelt, ő milyen érveket talált ehhez. - Akkor ezek szerint. ismét veszélyben vagyunk Landonnal, ugye, Carl? Így látja a helyzetünket? Lesütötte a szemét, mielőtt válaszolt volna. Amikor ismét felnézett, láttam a tekintetéből, hogy igen a válasza. Egy ideig hallgattunk, aztán azt mondta: - Nem hiszem, hogy másfajta következtetésre juthatnánk, Peyton. Erre nincs más magyarázat. - És akkor most mégis mitévő legyek? Mit tanácsol? Szóljak talán Ronnak? Mondjam el neki, mit látott? Carl szokásához híven megvonta a vállát. - Igen, azt hiszem, ezt kell tennie. Hiszen ez nagyon fontos információ lehet. És persze az is, hogy ő miként reagál majd erre a hírre. - És mi van, ha kiderül, hogy a nő mégis a programnak dolgozik? Olyasvalaki, mondjuk, aki dühös rám, mert annak idején nyíltan bíráltam a programot. Valaki, aki csapdába akar csalni. Aki be akarja bizonyítani, hogy megszegtem a legfontosabb biztonsági előírásokat, és ezzel eléri, hogy kizárjanak a programból. Hogy aztán. útilaput kössenek a talpunkra. - Ez is egy lehetséges változat. És ehhez tegyük még hozzá, hogy Ronról sem tudjuk igazán, hányadán állunk vele. De ha a nő tényleg a program embere, csak magánakcióban vesz részt,

akkor az már az ő baja. Főhet a feje a mi Ron barátunknak, annyit mondhatok. - Mit gondol, mi vesztenivalóm van azzal, ha elmondom Ronnak, egy nő követ engem, és fényképet készített rólunk? Carl gúnyosan nevetett. - Ha igaz, amit feltételez, vagyis a nő is a programnak dolgozik, csak eközben magánakciót hajt végre, és tegyük fel, hogy Ron is valami ilyesmiben sántikál, akkor őt ezzel lépéselőnybe hozza. - És mit gondol, hinni fog nekem? - Már amennyiben ő nem partizánkodik? Hogy elhiszi-e, hogy valaki a program emberei közül az ő tudta nélkül követi magát? Nem tudom, de nem hinném, hogy elhiszi. Legalábbis nem fog úgy tenni, mintha elhinné. Persze, az sem kizárt, hogy egy egész klikk működik a programon belül, akiknek az a céljuk, hogy megszabaduljanak magától. Erre gondolt már, Peyton? Akkor lehet, hogy Ront meg sem lepi, amit megtud magától. Ezért is fontos tudnia, hogy miként fogadja a hírt. Mit meg nem adnék azért, ha láthatnám Ron arcát, amikor közli vele. Egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben. - Na és mi legyen a fotós nővel? Mégis mit mondjak neki erről? Honnan tudok az egészről? Azt mégsem árulhatom el neki, hogy magától. - Nem, azt biztosan nem mondhatja el neki, hogy mi ketten ismerjük egymást. Szerintem az lenne a legjobb, ha azt mondaná, épp kitekintett az ablakon, amikor észrevette ezt a nőt az utca túloldalán, amint a kocsiban ülve fényképezgeti a házát, a kislányát. Hiszen nyilván egyébként is igyekszik szemmel tartani Landont. Most is ezt tette. Tudta, hogy ki fogja kísérni a bébiszittert, mert mindennap így történt, és közben feltűnt magának az az ismeretlen autó a túloldalon. Aztán látta, hogy ül benne valaki, és a házukat meg a lányát fényképezi. Szerintem ez elég hihetően hangzik. Elgondolkodtam ezen, és úgy láttam, tényleg hibátlan a logikája. - Igen, ez jó lesz - mondtam végül, kissé megkönnyebbülten. - De azt nem mondhatom el Ronnak, hogy tudom, hol szállt meg ez a nő. Pedig nagyon fontos lenne, hogy tudjon róla. - Ezt is megoldjuk. Mondjuk, hogy Ront felhívja egy névtelen telefonáló. Rendben? És az illető megmondja neki a kocsi rendszámát és a motel címét is. Persze, mindezt már csak azután, hogy maga beszélt neki a gyanús nőről. Jut eszembe, a kocsi rendszámát maga is láthatta akkor az ablakból. Fészkelődött egy ideig a helyén, és nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lássa Landont, aki rendületlenül dekázgatott a pázsit szélén. Ettől mindketten megnyugodtunk egy kissé. Carl ismét felém fordult, és így folytatta: - Van itt még valami, Peyton, amin gondolkodnia kellene. - Mégpedig? Carl az asztalra könyökölt, közelebb hajolt hozzám, és a szemembe nézve mondta: - Mi van, ha ez a nő. egy kívülálló. Ha semmi köze a programhoz? Úgy éreztem, szinte perzseli a tüdőmet a levegő, amikor ki- és belélegzem. - Akkor ez a valaki más. Olyasvalaki, akit nyilván Ernesto Castro küldött utánam - mondtam ki nagy nehezen. És máris a fülemben csengtek a vészjósló mondatok. „Mindenért kétszeresen fogsz megfizetni. Szenvedni fogsz, akár a kutya." Ösztönösen is pásztázni kezdtem a környéket. Landon közben megismerkedett egy fiúval, aki

valamivel fiatalabb lehetett nála. Most egymásnak, passzolgatták a labdát. Magam sem értem, mi ütött belém, de elmosolyodtam, pedig nem volt okom rá. - Castro. Ernesto Castro. Vagyis az a fickó, aki megrendezte a férje megölését? - kérdezte Carl. Összerezzentem erre a mondatra. Megrendezte. Mint valami színdarabot? Igen, pedig az maga a véres valóság volt. - Igen - feleltem alig hallhatóan. - Ő az. Carl ide-oda ingatta a fejét, és tanácstalanul vakargatta a füle tövét. - Nem hinném, hogy az ő keze lenne ebben a dologban. Ez a Castro szerintem nem egy nőt bízna meg ezzel a munkával. Már megint bántotta a fülemet a szóhasználata - munka. Még hogy munka! Nem inkább hentesmunka, ha már itt tartunk? De mindegy. Nem vitatkozhattam erről Carllal. Meddő vita lett volna. A lényeg, hogy szerinte erre a munkára nem alkalmas egy nő. Ha tudná, hány gyilkost láttam már a bíróságon, akik a gyengébbik nemhez tartoztak! De úgy döntöttem, nem szállok vitába vele. Sem erről, sem más kérdésről. Egyetlen érvvel hozakodtam végül elő. - Talán csak azért döntött mégis egy nő mellett, mert úgy gondolta, az kevésbé feltűnő. Azt hiszi, nem erre számítok. - Nem is tudom. Annak alapján, amit eddig mesélt róla, nekem nem tűnik különösebben rafinált fickónak ez az Ernesto Castro - töprengett Luppo félhangosan. - Nézzük csak, milyennek is látom őt. Tudja, Peyton, én szeretem az analógiákat. Ez a Castro nem olyan, mint egy éles szerszám. Nem szike, és nem kés, inkább. kalapács. Tompa élű fegyver. Olyan ember, aki drogot ad el a kábszereseknek. És a nőkhöz való viszonya. Gondolom, rendszeresen jár a bordélyokba, a prostikat néha el is tángálja. És erőszakos. megerőszakol olyan nőket, akik teljesen kiszolgáltatottak neki. Tolókocsiban. Ez valami perverz dolog. Nem, én nem hiszem, hogy ez az ember egy nőre bízná ezt a munkát. Higgye el nekem. Nem az a típus. A nők, hogy is mondjam, inkább feltörlik a vért, nem ők spriccelik szét. Az ilyesmihez férfi kell. - Carl, az is egy nő volt, aki el akarta rabolni Landont, még amikor Slaughterben laktunk jegyeztem meg. - Az megint más. Egészen más. Nem azonos a gyilkolással, a lövöldözéssel. Nem, egy nőt biztosan nem küldene magára azzal, hogy lője agyon. Bár a helyzet cseppet sem volt mentes az iróniától, én ezt csak később fogtam fel. Ott üldögéltem egy rutinos bérgyilkossal egy árnyas fa tövében, egy étterem teraszán. Micsoda idilli kép. Egy olyan férfival diskurálok, aki önmagát született gorillának tartja. És úgy beszélgetünk egy másik, a levegőben lógó merényletről, mintha egy közösen látott mozifilmet taglalnánk éppen. Úgy éreztem, ez nem lehet igaz - hogy egyszer csak egy ilyen képtelen helyzetben találom magam. Éppen én. Carl Luppónak mostanra igen határozott elképzelése alakult ki Castróról. És valami azt súgta, neki van igaza, pedig kettőnk közül csak én ismerem Castrót. Ezt még csak beláttam, de nagyon nem tetszett az a következtetés, amelyet ebből vonhattam le. - Szóval? - kérdeztem. - Van egyszer ugyebár ez az Ernesto Castro - mondta Carl. - Aztán van Ron, a programbeli hódolója. Na de ki a hármas számú jelölt? Peyton, nincs valami tippje arra vonatkozóan, ki lehet az, aki ennyire kedvelheti magát?

Megvontam a vállam. Tényleg teljesen tanácstalan voltam. - Már kettő is épp elég sok, nem? - kérdeztem végül flegmán. - Én úgy tapasztaltam idáig, a baj mindig csőstül jön - állapította meg Carl Luppo. - Ha felbukkan egy ellenség a láthatáron, a nyomában rögtön ott terem a többi is. Ha az ember erős, akkor nem köröznek fölötte a keselyűk, és nem környékezik a ragadozók. De maga, Peyton. megsebesült, és vérzik egy kicsit. Gyülekeznek a felhők, és a nagy fekete madarak is megjelentek az égen. Alig várják, hogy lecsaphassanak végre. Igaza volt. Tényleg úgy éreztem, a veszély megelevenedik - testet ölt, körülfon erős, izmos karjával, és fojtogatni kezd. Vagy inkább mintha egy vastag párna lenne, amelyet most készülnek a torkomra szorítani, vagy a szám elé tartani. Próbáltam elütni a helyzet komolyságát. - És mégis mire számíthatok? Hány halálos ellenség jut átlagosan egy emberre, Carl? Erről mit mond az eddigi tapasztalata? Alighogy kimondtam, már meg is bántam. Akasztófahumornak tetszett, és rossz ízű volt. - Azt, hogy már egy is sok - felelte Carl komoly képpel. - És mi van, ha ez a nő csak a sajtótól van? Talán nem bérgyilkos, hanem. egy szenzációhajhász riporter. Paparazzo. Lesifotós. - Például? - kérdezte Carl. - Hogy érti azt, hogy például? - Úgy, hogy mégis milyen újság küldhette ide? - Fogalmam sincs - feleltem őszintén. - A Star vagy az Esquire. Esetleg a People magazin. Nem hihető maga szerint, hogy talán csak egy jó sztorit szeretne írni rólam egy firkász? - csak? Ez magának csak? - kérdezte Carl elképedve. - És különben is, milyen apropóból? - Az ilyesminek mindig van apropója? - Persze. De tételezzük fel, hogy van is apropója. Hogy magára vállalja egy fotós, egy riporter, hogy felfedje egy szigorúan védett tanú tartózkodási helyét? Hogy fotókat készítsen róla, amivel nyilvánvalóan veszélyezteti a maga biztonságát? Nem, Peyton. Az újságírók nem hülyék. Márpedig annak a zsurnalisztának befellegzett, aki ilyesmire adja a fejét. És különben sem hiszem, hogy akad olyan szerkesztőség, amelyik hajlandó lenne leközölni egy ilyen anyagot. Nem, ezt kizártnak tartom, Peyton. Ezt végképp nem gondolhatja komolyan. Meggyőzött, úgyhogy ejtettem a témát. És Carl Luppo sem erőltette tovább. Úgy egy percnyi hallgatás után szólalt meg ismét. - Kér egy kávét? - kérdezte. Miután tétován és értetlenül néztem rá, egy javaslattal rukkolt elő: - Átmehetnénk a Dushanbe teaházba. Mindig jólesik ebéd után egy finom eszpresszó. És ott egészen jót készítenek. Bár teljesen ártatlannak tűnt a meghívása, valamit mégsem értettem. Úgy rebbent odébb a tekintete rólam, mintha attól félne, észrevettem valamit rajta, amit nem lett volna szabad. Mintha randevút kért volna tőlem az imént. Azonnal tudtam, mit kell válaszolnom erre. Most olyan volt a tekintete, mint Roberté - ha fogékony lettem volna rá, most egészen ellágyultam volna tőle. Azt olvastam ki belőle ugyanis, hogy kíván engem. Talán csak tévedtem? Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot. - Köszönöm, de ma inkább nem, Carl. Nagyon aggódom Landon miatt. Haza kell mennem, hogy mielőbb felhívjam Ron Kriciakot, és aztán ki kell találnom azt is, hogyan tovább. - És Landont sem hívhatnám meg egy fagylaltra? - kérdezte. - Van itt egy jó kis hely a közelben.

Őszintén mondom, nagy örömömre szolgálna. Ebből is tudtam, hogy nem szeretne elválni még tőlünk. De nem hatott meg. Hogy könnyebb legyen nemet mondanom neki az újabb meghívásra, arra gondoltam, mennyi mindenkinek okozott már fájdalmat, hány embert ölt meg. - Nem, köszönjük, de nem - feleltem határozottan. - Szeretnék hazamenni. Mielőbb beszélni Ronnal. Carl lesütötte a szemét, úgy folytatta: - Ha ezt elmondja neki, Peyton, akkor valószínűleg el kell költöznie innen. Ugye, tudja? Lehet, hogy már ma este el kell hagyniuk a házat. Nem tudom, de lehet, hogy van itt egy menedékhelye a programnak a városban. Hétvégére egészen biztosan elköltöztetik magukat innen. Talán csak ide, Topekába, talán messzebbre. Esetleg egy másik államba, vagy országba. A pénz jutott erről eszembe, amelyet itt hurcolásztam magammal a táskámban. Ha szólok Ronnak, biztosan megint átkutatnak, mielőtt továbbköltöztetnek minket, és nem fogják engedni, hogy ilyen sok készpénz legyen nálam. És nyilván eleve gyanút keltek ezzel. Aztán majd bombáznak a kérdéseikkel. Honnan van ez a pénz? És ugyan mi a fenét mondok majd erre a kérdésre? Hogyan fogom kimagyarázni magam? Nyugat felé néztem, ahol a hegyek magaslottak a város körül. Mint mindig, a naplemente most is színpompás fényekben fürösztötte a tájat. A sárga napkorong lágy tónusokban úszott, úgy ereszkedett egyre lejjebb, a felhőkkel koszorúzva, a látóhatár széléhez közeledve, hogy aztán eltűnjön a szemünk elől a kanyon szája fölött. - Bárhová költöztetnek is innen - mondtam elmélázva -, ennél szebb helyet nehezen tudnék elképzelni. - Ki tudja? - kérdezte Carl melankolikusan, olyan komor volt a tekintete, mintha rendkívüli erőfeszítésébe kerülne tovább folytatni ezt a beszélgetést. - Lehet, hogy a Bermudákra költözik innen, vagy éppenséggel Honoluluba. Nevettem a képtelen ötleten, már-már felszabadultan. De amit ezek után mondott, lelohasztotta amúgy is illékony jókedvemet. - Nos, bárki legyen is az, aki követte ide, Peyton, feketén-fehéren bebizonyította, hogy nem is olyan nehéz megtalálni magát. Okos fickók ezek. Megvannak a megfelelő összeköttetéseik. És sajnos, számolnia kell a veszéllyel, hogy bárhová költözik innen, ott is megtalálják. Úgyhogy vigyázzon magára és Landonra. ígérje meg, hogy óvatos lesz. Most úgy beszélt velem, olyan aggódó szeretettel, mint apa a lányával. Az, amit az előbb szexuális érdeklődésnek láttam a tekintetében, nyomtalanul elmúlt mostanra. Szokatlan szomorúság szállt meg, és láttam rajta, hogy ő is ugyanígy érez. Igyekeztem tréfásabb hangnemben folytatni. - És akkor ki lesz az én őrangyalom, Carl? Mekkora esélyem van arra, hogy az új helyen is találkozom egy Carl Luppóval? - kérdeztem. - Erről mit mondanak a statisztikái? - Csak annyit, hogy épp elegen vagyunk - felelte komoly képpel. - Nem többen, és nem kevesebben, mint amennyire szükség van. - Igaza van - mondtam gyorsan, és magam sem tudom, mi ütött belém, mert hirtelen áthajoltam az asztal fölött, és könnyed csókot leheltem gondterhelt homlokára. Közben pedig arra gondoltam, ez már nem is az én életem. Annyira, olyan gyökeresen megváltozott minden az utóbbi időben - és nemcsak körülöttem, hanem bennem is -, hogy már-már alig ismertem magamra.

4. Prowler, szokásához híven villámgyorsan bekapott valamit vacsorára, aztán ismét felsietett a tetőtérben kialakított irodaszobába. A házban összesen négy apartman volt az övén kívül, de ezek bérlőinek természetesen fogalma sem lehetett arról, hogy ő idefent egy komplett irodát működtet. Mint ahogy azt sem tudhatták, hogy az általa ingyenesen biztosított DSL-internethozzáférésért ő cserébe - szintén ingyen - használja a telefonvonalaikat. A négy vonalat, amely az egyes lakásokhoz tartozott, egy-egy külön kábel segítségével mind becsatlakoztatta ide, a tetőtéri irodába. Ragaszkodott ahhoz, hogy a bérlők a saját nevükre vegyék igénybe a szolgáltatást a DSL-től, és a lakbért tartalmazó csekkel együtt havonta fizessék az aktuális telefonköltségeiket. Prowler az internetszolgáltatásért kifizetett összeget levonta a következő havi lakbérükből. Ennek a szisztémának a segítségével Prowler négy különböző telefonvonalat használhatott tetszése szerint, mégpedig anélkül, hogy bárki is őt sejthette volna a beszélgetések mögött. Ily módon elérte, hogy sem a fogadott hívások, sem pedig az általa kezdeményezettek alapján nem lehetett eljutni hozzá, ha valakinek eszébe jutna nyomozni ez ügyben. A tetőtéri iroda zárját is cselesen oldotta meg: a hat számjegyű alfanumerikus kódot és egy írisz-szkennert kombinált ehhez. A megfelelő számok beállítása így még csupán a zárhoz való hozzáférést biztosította, de pusztán ennek ismeretében senki sem juthatott be a helyiségbe. Ekkor lépett ugyanis működésbe az íriszleolvasó, és csak ha ez is mindent rendben talált, vált szabaddá a kulcslyuk, amelyet elektromágneses fedlap zárt le egészen idáig. A helyiségben lévő számítógépeket, egyéb műszaki cikkeket és technikai berendezéseket egy újabb biztonsági rendszerrel védte az illetéktelen behatolóktól. Már az alatta lévő, harmadik emeleten is különleges ablakokat építtetett be: többrétegű, törhetetlen és átlátszatlan anyaggal „üvegezték" a kereteket, a szellőzőnyílásokat pedig eleve olyan szűkre szabatta, nehogy valakinek is eszébe jusson megpróbálni a behatolást rajtuk keresztül. És persze, már erre a szintre is egyedül Prowler tudta, hogyan lehet bejutni anélkül, hogy megszólalna a riasztó. Most, miután belépett az irodába, újra aktiválta az automatikus biztonsági beléptetőrendszert, amelyet a legérzékenyebb mozgásérzékelővel és infrakeresővel is felszerelt. Egy légy sem juthatott be ide anélkül, hogy ne figyelmeztetné erre a tényre egy riasztóberendezés, amely az irodában és a lakásában is felvillanó fénnyel, valamint halk, de jól hallható bippegéssel jelzett neki. Leült a számítógéphez, hogy letöltse az elektronikus postát. Megtalálta Barb Turner levelét, a fájlként csatolt digitális képekkel együtt. Gondosan letöltötte mind, aztán három különböző gépre is elmentette őket. Nem bízott a laptopokban. Úgy vélte, megsemmisíteni túl nehéz, ellopni viszont túlságosan könnyű őket. Miután befejezte a mentést, sorra egymás után megnyitotta a képfájlokat. Kirsten Lord kislánya cseppet sem érdekelte. Türelmetlenül nézte meg ismét az elektronikus postát, hátha megérkezett közben Barb újabb üzenete, amelyben közli vele Kirsten Lord címét. Elégedett volt Barbbal, aki eddig minden tekintetben tökéletesen megbízhatónak tűnt. Mintha férfi lenne. Prowler

tulajdonképpen úgy is tekintett rá, mint egy nőnek álcázott férfira. Ritkaság az olyan nő, aki ilyen tökéletesen tud alkalmazkodni a legszélsőségesebb körülményekhez, és ennyire észrevétlenül belesimulni egy számára teljesen idegen, ismeretlen világba - mint amilyen például ez a coloradói Boulder nevű kisváros. Megjött közben az újabb üzenet is. Miután elolvasta, megírta Barbnak a választ a kérdésére úgy gondolja, semmi okuk arra, hogy megzavarják a fészek többi lakójának nyugalmát. Gondolta, ez talán valamelyest megnyugtatja Barbot. Prowlernek eszébe sem jutott, hogy arra kérje, végezzen egy kilencéves gyerekkel. És nemcsak őt nem, de senki mást sem kért volna ilyesmire. A látszat ellenére neki sem volt kőből a szíve. Prowler épp nekilátott, hogy megtervezze az akció következő fázisát, amikor megcsörrent mellette a telefon. Nem is kellett a kijelzőre pillantania ahhoz, hogy azonosítsa a hívót, máris tudta, ki lehet az. A szám washingtoni volt, ez csakis Marvin lehet. Nem számított rá. Még nem. - Prowler - mondta a kagylóba. - Egy kis gond van itt a központban - szólt bele Marvin. - Hallgatlak. Prowler közben lenyomta a felvevőgombot, hogy rögzítse a beszélgetést. - Az emberem elcsípett egy e-mailt, amit nem kellett volna. Érted? Valami gáz van a biztonsági rendszerrel. Úgy tűnik, valaki megpróbált bejutni a fájlállományunkba, és nem akármilyen anyagra sikerült rátennie a kezét. Nem tudom, összefügg-e ez a múltkori behatolási kísérlettel, még az sem kizárt, hogy ez egy attól teljesen független próbálkozás. Egy újabb egyéni partizánakció. Akárhogy is van, gondoltam, jobb, ha mielőbb értesülsz róla. - Próbáld pontosítani a részleteket. Ha bebizonyosodik, hogy a te emberedről keresnek bizonyítékot, akkor tégy meg mindent, hogy felszívódhasson. És ne felejtsd el, minden nyomot el kell tüntetned magad után. Ne késlekedj! - Jó, megpróbálom kideríteni, mit tudhattak meg idáig. Az emberem nagyon ügyelt arra, hogy ne maradjanak utána nyomok az elektronikus rendszerben. De ha mégsem volt elég körültekintő. akkor sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Ez végképp nem hiányzott most nekünk. Prowler érezte, mennyire határozatlan. Nem szerette az ilyen embereket. Egy ilyen apróságtól is pánikba esnek. Hiszen még semmi sem biztos. - Mondd csak, felkészültél arra, hogy elvágj minden kötelet magad után, Marvin? - kérdezte kíméletlenül. - Remélem, erre nem lesz szükség - felelte Marvin. - Tudnod kell, hogy én készen állok. Bármelyik pillanatban kiugróm, ha a szükség úgy hozza. Hallotta, hogy Marvin nyel egy nagyot. - Ismersz engem. Vigyázok mindenre, amire csak kell. És megteszek minden tőlem telhetőt. Efelől egészen nyugodt lehetsz. - Én tökéletesen nyugodt vagyok. Úgy érzem, a forgatókönyvünk tökéletes. - Én is úgy érzem - mondta Marvin. - Remek. Prowler el sem köszönt tőle, egyszerűen csak megszakította a vonalat. Aztán gyorsan bepötyögtetett egy tizenegy jegyű telefonszámot. A harmadik kicsöngés után vették fel a vonal túlsó végén. - Krist - mondta egy férfihang.

- Nálunk minden rendben. Elkészültünk - mondta Prowler. - Odaát mi a helyzet? - Még mindig a baleset verzióban gondolkodunk, ugye? Vagy küldjek újabb üzenetet? - Azt hiszem, szóban mégiscsak jobb lenne - mondta Prowler. - Szükségem van még egy kis időre. De különben menni fog. Eddig minden rendben. A kocsi elmerült. Szerencsére elég magas itt a vízállás. - És mégis mennyi időre van még szükség? - Három, talán négy napra - hangzott a válasz. - Addigra biztosan megtudjuk, mi legyen a kliensünkkel. - Nincs ennyi időnk - morogta Prowler. - Huszonnégy órán belül végre kell hajtani az akciót. Úgy tűnik, holnap délben lenne a legalkalmasabb időpont. - Akkor nincs más hátra, be kell ugrania a mély vízbe. A fickó infarktust kap, a nő nem elég óvatos. Remélem, menni fog, mint a karikacsapás. A forgatókönyv eddig bevált. - Úgy legyen - felelte Prowler. - Akkor mehet? - Mehet.

5. Ne m szívesen gondoltam arra, mi lesz velünk. Jeges rémület fogott el, ha eszembe jutott, lehet, hogy Landonnal már egy-két órán belül el kell hagynunk Bouldert. Ezért sem búcsúztam el igazából Carl Luppótól. Csak elköszöntem tőle, amikor elváltunk egymástól a Pearl Streeten. Bár azóta is egyre csak a történteken törtem a fejem, semmilyen ártatlan ürügyet nem találtam arra, miért kell egy ismeretlen nőnek fényképet készítenie rólam, a házunkról, a kislányomról. Hiába igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy ez mégsem jelenthet akkora veszélyt ránk nézve, mint amekkorát Carl feltételez. Egyre inkább úgy éreztem, Carlnak van igaza. Nagy bajban vagyunk. És nem először. Carl elkísért minket a kocsiig, amelyet a szálloda közelében parkoltam le, ahol dolgoztam. Miután beszálltam, letekertem az ablakot, Carl pedig bekönyökölt, és azt mondta: - Szeretném, ha tudná, örülök, hogy segíthettem. Nagyon örülök. Szinte perzselt a lehelete, és határozottan éreztem az arcszesze illatát - kellemes volt, citrom és vanília keveréke. És mintha egy leheletnyi napsugár is lett volna még benne. - Köszönöm, Carl - mondtam. - Köszönök mindent. Őszintén mondom. Landon is áthajolt hozzá. - Én is köszönöm, Carl bácsi. Az empanadast és a limonádét is. És nagyon jó volt veled focizni. Én is őszintén mondom. Amikor kimondta, hogy Carl bácsi, Carl Luppo elmosolyodott. Soha ilyen boldognak nem láttam még. Mintha ő lenne a jóságos Télapó, úgy ragyogott a szeme.

Landon egyenesen a szobájába ment, amint hazaértünk. Úgy látszik, ő teljesen normálisnak látta ezt az estét. Zenét akart hallgatni, és még olvasni egy keveset, mielőtt lefekszik aludni. Nem szóltam neki, de közben arra gondoltam, lehet, hogy reggel már nem ebből az ágyból kel fel. Ha beszéltem Ron Kriciakkal, ismét felgyorsulnak az események körülöttünk. És ismét lelkiismeretfurdalásom volt miatta. Uramisten, miféle kegyetlenséget kell megint elkövetnem a lányommal szemben? És mégis hányszor várhatom el tőle, hogy újra kezdje az életét? És tőlem hányszor várhatják el ugyanezt? A telefonnal a kezemben a nappaliba mentem, és letelepedtem a szoba közepén, a padlón, persze. Középen, ahol a dohányzóasztal helye lenne. Már amennyiben volna persze dohányzóasztalunk. Már el is kezdtem bepötyögtetni Ron Kriciak számát, aztán mégis meggondoltam magam, és félbehagytam. Előkerestem a táskámból egy névjegyet, és inkább az azon szereplő számot tárcsáztam fel. Hosszas szöveget kellett végighallgatnom először, aztán arra kért a géphang, hagyjak üzenetet a sípszó után, vagy tárcsázzak egy újabb számot. Én inkább üzenetet hagytam, mégpedig a következőt. - Itt Peyton Francis. Ne haragudjon, hogy zavarom, de valami fontos történt. Beszélnem kell önnel, minél előbb. Sürgős és fontos.

Aztán bediktáltam a számomat, és letettem a kagylót, de csak azért, hogy hamarosan feltárcsázzam a másik számot is. Ez egy személyi hívóé volt. A hívás fogadása után beütöttem a saját számomat, és vártam. Az órámra pillantottam közben: nyolc óra ötvenkét percet mutatott. Az jutott eszembe, ez a karóra túlságosan elegáns a hétköznapi viseletre. De Roberttől kaptam ajándékba, ezért ragaszkodtam hozzá. Érezni akartam, hogy rajtam van. Végtére is nem volt belevésve semmi, ami a személyemre utalt volna. És bár hosszasan kellett vitatkoznom miatta a program vezetőivel, végül rám hagyták, és megengedték, hogy továbbra is hordjam. Úgy kéthárom perc telhetett el, amikor végre megcsörrent a telefon. Rekedtes volt a hangom, amikor beleszóltam - nyilván elérzékenyültem az órámat figyelve. - Peyton? - kérdezte a pszichiáterem. - Dr. Gregory, köszönöm, hogy visszahívott. Elég volt meghallanom a hangját, máris megkönnyebbültem valamelyest. Bár csak néhány perce vártam a hívását, sokkal hosszabbnak éreztem az eltelt időt. Már-már abban sem reménykedtem, hogy még ma eljut hozzá az üzenetem. Miután röviden elmeséltem neki, miről van szó, megkérdeztem: - Mit gondol, felhívjam Ront? Éreztem, hogy habozik, mielőtt válaszol. - Bárcsak tudnám, Peyton, mi lenne a leghelyesebb ebben a helyzetben. Tudok érvet bőven amellett, hogy fel kell hívnia, de amellett is, hogy nem. Nyilván elég kétségbeesett volt a hangom ahhoz, hogy személyesen élje meg a helyzet komolyságát. - Szóval hiába gondolkodom rajta, nem tudom, mit tennék az ön helyében. - Pedig ha valamikor, hát most igazán nagy szükségem van tanácsra - mondtam keserűen. Dr. Gregory ekkor olyan válasszal rukkolt elő, ami őszintén meglepett. - A tanácsadás trükkös dolog, Peyton. Kétélű fegyver. Tudja, mi az, tanácsot adni? Olyan ez, mintha. Én ott állok egy biztonságos, védett helyen, miközben önnek végig kell futnia egy elaknásított mezőn a kislányával, akit kézen fogva vezet. És én mondjam meg, hová lépjen. Ha nem jó tanácsot adtam, akkor a levegőbe repülnek mind a ketten, a szemem láttára. Én pedig. nos, én életben maradok, hajam szála se görbül. Csak a rossz lelkiismeretemmel kell megbirkóznom valahogy a későbbiekben. Ez a tanácsadás. Legalábbis ebben az esetben. - Igen, igaza van. Én is így érzem - mondtam keserűen. - Pontosan olyan ez, mintha egy elaknásított mezőn kellene áthaladnom. Csalódott voltam, amit nem is titkolhattam előle. Azt mindenesetre elértem, hogy végighallgatott. Eleinte nehezemre esett beszélni, de aztán belejöttem. Elmondtam dr. Gregorynak mindent - azt, hogy egy ismeretlen nő fényképezget minket, hogy Ron Kriciak követett Boulderben egy pár napja. De mégsem mondhattam el neki mindent. Carl Luppóról például - érthető okok miatt - mélyen hallgattam. És azt is bevallottam dr. Gregorynak: - Nincs senki más, akiben megbízhatnék, csak ön. Azt már csak gondolatban tettem hozzá: Igen, önmagamban, a lányomban és egy kiérdemesült maffiózóban. És persze benned, drága doki. így gondoltam, és akkor így is éreztem. Miután megállapítottam, hogy én is úgy érzem, mintha egy elaknásított területen kellene végighaladnom, dr. Gregory azt kérdezte: - És most mit fog tenni, Peyton?

Mit? Ezt ugyan miért kérdezte meg tőlem? Apám biztosan nem tett volna fel nekem ilyen kérdést. Apám, az az áldott jó ember, a homlokát ráncolná, ha látná, milyen tétova vagyok. A problémamegoldás olyan volt a számára, mint a vadászat - izgalmas játék, ami vérre megy. Komoly tétje van. És én imádtam ezt a játékot vele, mert mindig engedte, hogy csaljak. Ami azt illeti, Robert sem szegezte volna nekem ezt a kérdést. Ő inkább végigsorolta volna, milyen választási lehetőségeket lát a számomra ebben a helyzetben, aztán - tisztán racionális elvek és érvek alapján - kerek perec megmondta volna, szerinte mit kellene tennem. Imádtam hangosan gondolkodni vele. Megbíztam a bölcsességében, az intellektusában, az együttérzésében, az ítélőképességében. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem - ismertem be végül dr. Gregorynak, hosszas töprengés után. - Azt hiszem, mégis csak fel kellene hívnom Ront. Ilyenkor valósággal gyűlöltem a telefont - hirtelen valahogy olyan személytelennek és érzéketlennek tűnt ez a közeg ebben a nagyon is személyes, húsbavágó kérdéseket felvető helyzetben. Elképzeltem, hogy most ott ülök dr. Gregory rendelőjében, és a szemébe nézve várom, mit felel. Mintha a tárgyalóteremben egy tanút figyelnék, akiről szinte biztosan tudom, hogy hazudni próbál nekem. Ebben a képzeletbeli szituációban dr. Gregorynak a szeme se rebbent. Farkasszemet néztünk egymással, és az arca mindvégig olyan rezzenéstelen maradt, hogy akár egy szoboré is lehetett volna. Keresztbe tett lábbal ült velem szemben. Én egy jelre vártam. De semmit sem kaptam tőle. Csalódottságot éreztem, és tehetetlenséget. Végül a táskámba nyúltam, és kihalásztam belőle egy nyalókát. Halványrózsaszín volt, dinnyeízesítésű, ilyet még nem is ettem. Újabb csalódás ért: nem dinnye, hanem eper ízű volt. Egy ideig szopogattam, és hallgattam. Végül dr. Gregory szegte meg a csöndet. - Szóval? - kérdezte. - Egyszer. - mondtam elgondolkodva - azt mondtam önnek, jobban bízom a program vezetőiben, mint Ernesto Castróban. Emlékszik? - Igen, úgy rémlik, mintha tényleg ezt mondta volna. - Nos, ezt a logikát követve, nem is tehetek mást. Fel kell hívnom Ront. És el kell mondanom neki, mit tudok, mit gondolok. A megfogalmazásból nyilván úgy vélhette, nem ezt érzem a legjobb megoldásnak. Meg is kérdezte: - És most mi miatt aggódik, Peyton? - Úgy érti, azon kívül, hogy egy ismeretlen nő ólálkodik a házunk körül? Azon kívül, hogy Ron követ, hogy nemrég el akarták rabolni a lányomat? Hogy ezen kívül miért aggódom? Talán a benzinárak miatt? Nem, inkább a balkáni válság miatt. Szótlanul hagyta, hogy kidühöngjem magam. - Amint felhívom Ront - mondtam végül, kissé lecsillapodva -, ő veszi át az irányítást. Ő dönti el, mi legyen a következő lépés. Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy még ma éjjel el kell hagynunk a házat, és holnap reggelre talán már Colorado államot is. Landonnak új iskolába kell járnia, kereshet új barátokat. Elveszítem a munkát, amit szeretek, és. ismét elölről kell kezdenünk az életünket. Mintha élettelen bábuk lennénk egy nagy társasjátékban, akiket ide-oda tologathatnak. Mire idáig jutottam, ismét a torkomban dobogott a szívem. Dr. Gregory csak annyit kérdezett: - Nem sok beleszólása van, ugye?

A legszívesebben máris elsírtam volna magam. Eddig is nehezen bírtam ki. Egész idő alatt fojtogatott a sírás. Mégsem akartam, hogy megérezze, mennyire kétségbeesett vagyok. Kivettem a számból a nyalókát, és hamarosan sikerült megemberelnem magam annyira, hogy folytatni tudjam: - Nincs ebben semmi újdonság. Mióta a férjemet meggyilkolták, hozzászokhattam, hogy nem sok választásom maradt. Az életemet már rég nem én irányítom. Mire ő: - Katherine Shaw és Peyton Francis sem egy cipőben járnak. A régi énjéről persze én semmit sem tudok. Az a meglepő, gondolom, a maga számára is, hogy ezek szerint már Kirsten Lord sem volt sokkal jobb helyzetben. Egészen meghatódtam, mert lám, mégiscsak odafigyelt rám - mindegyik nevemre pontosan emlékezett. Pedig volt olyan nap, hogy elsőre nekem sem jutott eszembe az összes. - Hogy érti ezt? - kérdeztem, mert nem tudtam elfogadni, hogy már Kirsten Lord sem lett volna ura a saját életének. - Azt hiszem, ön is tudja. Talán tudtam is. - Van valami rejtett üzenet a számomra abban, amit mondott? - kérdeztem. - Valami, ami segíthet nekem, hogy eldöntsem, mit tegyek ma este? Éreztem, hogy képes olvasni a sorok között. - Bárcsak tudnám, mi a legjobb önnek, Peyton. Ha tudnám, megmondanám. - Apám mindig tudta, mi a leghelyesebb döntés. A férjem, Robert is. A főnökeimről nem is beszélve. Bárcsak maga is tudná. És komolyan is gondoltam, amit mondtam. - Ha jól sejtem, a férfiak, akik fontosak voltak az életében, mindig úgy cselekedtek, mintha tudták volna, mi a legjobb. Ugye, így volt, Peyton? Feltéve persze, hogy maga viszont elég tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte és mutatta magát. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem magamban az indulatot, amely a torkomat szorongatta. Szívesen ellenkeztem volna dr. Gregory-val, legalább a látszat kedvéért. Biztosan érezte a lélegzésemet is a telefonon keresztül, miközben mohón szopogattam a nyalókát. - Az édesapja. Robert. Úgy éreztem magam, mint aki fut a vonat után, holott az még az állomáson áll. - Azt akarja mondani, hogy én magam idéztem elő ezeket a helyzeteket? Hogy a tanácstalanságommal arra biztattam őket, döntsenek helyettem? Dr. Gregory már majdnem megszólalt, aztán mégis meggondolta magát. Végül csak ennyit válaszolt, ismét talányosan: - Ahhoz, hogy megmentsük a várkisasszonyt, először is várkisasszonyra van szükségünk. Még hogy én - mint várkisasszony?! Na hiszen! Robert hahotázva nevetett volna ezt hallva. Odalépett volna most mellém, és megcsókolt volna. Igen, ő tökéletesen elégedett lenne ezzel a hasonlattal. Te vagy az én várkisasszonyom, mondaná. De én egyáltalán nem nyugodtam meg ettől. Az pedig végképp nem esett jól, hogy mostanra már csak egy emlékkép lett a férjemből. - Talán. talán ma este nem is tenném jól, ha a várkisasszony szerepét játszanám - nyögtem ki végül, hosszas tépelődés után. - Lehet, hogy ez az üzenete a mondatainak? - Talán - mondta dr. Gregory. - Az még csak hagyján, hogy nem lehetek többé várkisasszony - folytattam némi iróniával -, de ettől még nem tudom, hogy akkor mi a szerepem a mai színdarabban.

Dr. Gregory elnevette magát. És a nevetése most muzsika volt a fülemnek.

Landon már aludt, mire felmentem hozzá. A ruháját le sem vetette, a takaró pedig az ágya végébe volt gyűrve. Nyilván melege lehetett. A CD-lejátszó is szólt még, egy számomra ismeretlen, de nyilván nagyon is menő együttes számait játszotta. Képtelen voltam arra, hogy megtanuljam a divatos bandák neveit. A kislányom rendszerint olyan mélyen aludt, hogy ágyúszó sem ébreszthette volna fel. Kivéve azt, amikor beteg volt. Olyankor alig hunyta le a szemét. Most lábujjhegyre álltam és odalopakodtam mellé, majd óvatosan, nehogy felébresszem, elkezdtem vetkőztetni, hogy végül ráadjam a hálóingét. Ügyesen csinálhattam, mert nem ébredt fel közben. Egy pillanatra arra gondoltam, talán mégis fel kellene keltenem - menjen ki pisilni, fogat mosni, de aztán mégsem vállalkoztam erre. Az az igazság, irigyeltem is azért, hogy ilyen nyugodtan alszik, és hogy semmiről sem tud. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mielőtt lekapcsoltam nála a villanyt, halkabbra vettem a CD-lejátszót, és letérdeltem az ágya mellé. Máskor felolvastam neki, újabban mindig azt, amit kért. Kisgyermekkorában a Jó éjszakát, hold volt a kedvenc meséje, és akkor elég sok időt igénybe vett ez, mert ahelyett, hogy elálmodosott volna tőle, egyre élénkebb lett. Egyre csak nézegette a képeket, lapozgatta a könyvet, újabb és újabb kérdéseket tett fel. Az utolsó szavaim hozzá akkoriban ezek voltak: Szeretlek. Szép álmokat, rózsás csókokat. Aztán összecsuktam a könyvet, odahajoltam fölé, megcsókoltam a homlokát, majd az arcát. Most is így tettem. És meghökkentem, amikor éreztem, milyen sós a bőre. Kislányom, drága kicsi lányom. Olyan sebezhetőnek, olyan törékenynek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, amikor a szobámba mentem, mintha az óceán túlsó partjára kellene átgyalogolnom. Iszonyúan elfáradtam ekkorra. Nem is annyira fizikailag, mint inkább lelkileg. De azt máris éreztem, hogy úgysem tudnék aludni most. Túlságosan feldúlt voltam. És túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkált bennem. Főleg egy talány, amiről tudtam, meg kell fejtenem - méghozzá minél előbb, lehetőleg ma este, hiszen ettől függ minden további. Hogy itt maradunk-e Boulderben, vagy ismét bujkálnunk kell, aztán újból költözködnünk. Igen, ez itt a kérdés. Felhívjam-e Ron Kriciakot, hogy értesítsem őt arról, itt ólálkodik körülöttünk ez az ismeretlen nő, aki fényképeket készít rólunk, és a Boulder kanyon elején levő motelben szállt meg. A szobámban sötét volt, és egyelőre nem is kapcsoltam fel a villanyt. Még az olvasólámpámat se. Egy kissé széthúztam a sötétítőfüggönyt, és kinéztem az utcára. A parkolóban sehol egy ismeretlen autó. Az égen ezernyi ragyogó csillag. Belesajdult a szívem, olyan gyönyörű volt itt az este. És a rosszullét környékezett, ha arra gondoltam, lehet, hogy soha többé nem látom már Bouldert. Épp átadtam magam a nosztalgiának, amikor visszafojtott köhögést hallottam. Ezt később mintha nyögés is követte volna. Csak álltam és vártam az ablak mellett, füleltem minden neszre. A lélegzetemet is visszafojtva hallgatóztam jó ideig, mert Landon rendszerint felébredt, ha köhögnie kellett. Tízig számoltam magamban, lassan, türelmesen. De nem hallottam újabb zajt. Csak ezután kezdtem vetkőzni. Lehúztam a pólómat, aztán hátranyúltam, hogy kikapcsoljam a melltartómat. Végül kigomboltam a sortomat, és hagytam, hogy a padlóra essen, aztán kiléptem belőle. Azaz hátraugrottam, a sort mögé, és amikor ott álltam, egy szál bugyiban, ismét megjelent egy emlékkép. Amikor Robert még élt. Rendszerint megérezte, mikor vagyok már meztelen. Nem

tudom, hogyan, miként, de tévedhetetlenül tudta. Még akkor is, ha ő lent, a konyhában vagy a nappaliban tartózkodott közben. Ez valami ősi ösztön lehet a férfiakban. Gondolkodás nélkül megkeresett. Nesztelenül odalépett mögém, hátulról magához ölelt, aztán megfordított, felkapott és táncolni kezdett velem. Rendszerint még énekelt is hozzá, valamilyen giccses dallamot, operettslágert, mégpedig olyan negédes stílusban, ami mindkettőnktől idegen volt. Hogy mennyit bolondoztunk ilyenkor, édes istenem. Most viszont senki sem tudja, hogy félmeztelen vagyok, gondoltam, majd ismét összerezzentem. Újból megütötte ugyanis a fülemet az iméntihez hasonló zaj - elfojtott köhögésre emlékeztetett. Az előbb még megesküdtem volna arra, hogy Landon szobája felől hallottam, de most már ebben sem voltam biztos.

6. Alan Gregory hosszú percek után tette csak le a kagylót. És még sokáig ült a pamlag szélén, meredten bámulva a készüléket. Csak percek múlva csatlakozott a feleségéhez, aki már a hálószobájukhoz tartozó kis erkélyen üldögélt, a kinti kanapén. Alan a hálószobában leemelte az ágyról a takarót, és kivitte a feleségének, hogy betakargassa vele. Szerettek idekint üldögélni esténként, munka után. Az ég tintakék volt, és mintha ezüstös sávok húzódnának selyemszövetében. A napközben már-már elviselhetetlen forróság mostanra kellemesen langyossá mérséklődött. Csodálatos volt itt minden este. Lauren halkan megköszönte a takarót, és odább húzódott, hogy Alan is kényelmesen elférjen mellette a kanapén. Egy ideig hallgattak, csak nézték a tájat. Emily is itt volt, persze, Lauren lábánál feküdt. Egyszer csak felült, és feszülten nézte a kerten túli erdősávot, ahol ilyenkor rendszerint megjelentek a rókák. Most kezdődik az éjszakai vadászat időszaka. Emily újabban már meg sem ugatta őket, de azért látszott rajta, milyen izgatott a látványuktól - most is minden izma láthatóan megfeszült. Sokat kellett fegyelmezniük, hogy eljusson idáig - hogy leküzdje az ősi ösztönt. Eleinte árkon-bokron át rohant, hátha sikerül elkapnia a vörös prémeseket. Most már csak bele-beleszimatolt a levegőbe. Elég volt, ha Alan azt mondta neki: Nyugi, maradj csak itt, a helyeden. - Sürgős hívás volt? - kérdezte Lauren, a telefonbeszélgetésre célozva. A személyi hívót ugyanis kizárólag szakmai hívásokra használták. - A páciensem szerint igen - felelte Alan. - És szerinted? Alan elmosolyodott. - Nem vagyok mágus. Vannak helyzetek, amikor én is tehetetlen vagyok. - És ő? Most azért nyugodt lehetsz miatta? Alan úgy érezte, Lauren nyilván azért aggódik, nehogy még ma este, esetleg hajnalban befusson egy újabb hívás, ami megzavarja az éjszakai nyugalmukat. - Sajnos, nem hiszem, hogy bármit is sikerült volna megnyugtatóan rendeznem vele. Az igazat megvallva, én is aggódom miatta. Nem lepne meg, ha ismét telefonálna, akár még ma este. Lauren a férjére nézett, de ő továbbra is a hegyeket figyelte. - És hogy érzed, nekem is aggódnom kell emiatt? - kérdezte végül az asszony. Alan pontosan tudta, mire érti ezt. Átölelte Lauren vállát, és azt mondta: - Nem, szívem, neked egyedül a babára kell gondolnod. Semmi sem lehet olyan fontos. Úgyhogy a többit verd is ki a fejedből, ha lehet. Lauren szótlanul bólintott, és közben arra gondolt, ugyan mi lehet az, ami Kirsten Lord körül zajlik újabban. Mert az biztos, hogy valami rendkívüli történt, ha az asszony úgy érezte, feltétlenül beszélnie kell a pszichiáterével ezen a kései órán. Lauren átkulcsolta a pocakját, és hallgatásba burkolózott. Alan is csak pár perccel később szólalt meg ismét. - Tulajdonképpen már az is megfordult a fejemben, szólnom kellene Samnek. Hogy küldjenek ki egy járőrkocsit a páciensem házához ma este. Nagyon fél.

- Igazán? - De aztán gondolkodtam rajta. És úgy érzem, inkább pszichés jellegű ez nála. Szorongás, aminek nincs valós alapja. Laurennek egyre gyorsabban vert a szíve. A baba felélénkült a méhében, és egyre erőteljesebb rúgásokkal jelezte ébrenlétét. Az asszony simogatni kezdte a hasát, hátha ettől megnyugszik. - Úgy érzem, nem vagy valami határozott ebben a kérdésben, Alan - jegyezte meg Lauren. Nem lenne jobb, ha mégis inkább szólnál Saméknek? - Még gondolkodom rajta - válaszolta a férje. Lauren felkelt a kanapéról, hogy a fürdőszobába menjen. A baba épp a vesetájékát nyomta, és ezt most már nem bírta tovább. Muszáj volt vécére mennie, és ez egyre gyakrabban történt mostanában vele.

7. Carl figyelte Peytont és a kislányát. Egészen addig, amíg beszálltak és elindultak a kocsival a belvárosból. Csak miután eltűntek a szeme elől, indult el a saját autója felé. Egy nagy nejlonzacskóban a csomagtartóban tárolt néhány holmit, amelyet szükségesnek vélt a részleges átöltözéshez. Kicserélte a napszemüvegét, lila Colorado Rockies márkájú széldzsekit kapott magára, aztán egy széles karimájú kalapot nyomott a fejébe. Mindezt a csomagtartó tetejének takarásában. Úgy találta, ez az összeállítás minden alkalomra tökéletesen megfelelt itt, Boulderben - a temetést és a menyegzőt kivéve talán. Igaz, eddig egyen sem vett részt itt. Aztán beült a kocsiba, és elindult előbb dél felé, aztán nyugatra, az Arapahoe Roadra. Végül erről is lekanyarodott, és megállt az Eben Fine Parkban. Rövid séta után megpillantotta a fényképezőgépes nő autóját. Ott parkolt most is a bungaló előtt, amelyet a nő bérelt. Remek, gondolta magában Carl. Hamarosan azt is látta, hogy megjött a futár a pizzával. Egy fiatal fiú volt az, motorkerékpárral érkezett. Carl megnyugodott ezt látva, hiszen ez azt jelenti, egy ideig még nem szándékozik távozni innen a nő. Carl visszament a kocsijához, aztán az Arapahoe-ról egy mellékutcán át a Foothills Parkwayre kanyarodva megközelítette a háztömböt, amelyben Peyton és a kislánya lakik. Megkerülte a tömböt, nem egyszer, nem kétszer, szép lassan, figyelmesen pásztázva a környéket. Sem Ron Kriciakot, sem az autóját, sem más gyanús alakot nem látott itt, aki rosszban sántikálhatna. Parkolóhelyet keresett kissé odább, egy fa alatt megállt, és kiszállt. Félhangosan azt mondta: Még nem ment el a városból, úgyhogy akkor nem is végzett még a munkájával, igaz? Halk vinnyogás hallatszott a hátsó ülésről. - Gyere csak, sétáljunk egyet, Anvil - mondta Carl. - Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér egy kis mozgás. Na, gyere, mi lesz már? Carl Luppo kutyája egy fekete szőrű törpeuszkár volt. Amikor a tenyésztőtől elhozta, alig egykét héttel azután, hogy ideköltözött Boulderbe, a jószág már hatéves lehetett. Különleges, bohókás mozgásával azonnal jókedvre derítette Carlt, amikor meglátta. Évekkel ezelőtt, amikor még a családjával élt, a feleségének határozott elképzelése volt mindenről. Az uszkárok közül csak az óriás változatot kedvelte, és a két kutyájuk ápolására csillagászati összegeket költött. Kozmetikába járt velük heti rendszerességgel. Amikor egy ilyen kezelés után Carl viszontlátta őket, alig ismert rájuk. Mintha felfújták és bedauerolták volna a szőrüket. Carl mindazonáltal kedvelte a két kutyát, hiszen nem tehettek róla, hogy a gazdasszonyuk időről időre bohócot csinált belőlük. Még sajnálta is őket, amiért ilyen tortúrának vannak kitéve. A Carltól kapott szeretet talán kárpótolta őket a megpróbáltatásokért, amelyeket a kozmetikusnál kellett kiállniuk. Lois és Clark volt a nevük. Amikor ideköltözött Coloradóba, Carl hamar rájött, mennyire hiányoznak neki. Amikor rátalált Christopherre - mert ez volt a kutya eredeti neve -, azonnal tudta, hogy őt a jóisten is neki teremtette. Türelmesen végighallgatta a tenyésztőt, aki áradozva mesélt arról, hogy a kutya eredeti westminsteri családból származik. És ez persze jócskán felveri az árát. Carl azonban nem sajnálta érte a pénzt. A felesége ugyancsak elcsodálkozott volna rajta, ha látja, hogy

- Carl elvei ellenére - az első útjuk egy kutyakozmetikába vezetett. A kozmetikus határozott tiltakozással fogadta, amikor Carl közölte vele, hogy az oroszlán fazonú nyírást, amely a kiállítási kutyáknál fő-fő kritérium, szeretné eltüntetni erről az ebről. Végül - a pénz beszél, a kutya ugat. A kozmetikus beadta a derekát. A legmeggyőzőbb érv persze az volt, amikor Carl meglobogtatott az orra előtt néhány ropogós bankót. Így egyenletes hosszúságúra nyírt bundával egészen emberi külseje lett a mókás kis ebnek. Carl a frissen kozmetikázott kutyát hazavitte, és a biztonság kedvéért még a nevét is megváltoztatta, mégpedig Anvilre. Aztán elmosolyodott. Mintha a szigorúan védett kutyák programba vette volna fel őt ezzel. Magában csak DOGSEC-nek nevezte az általa létrehozott és kitűnően menedzselt programot. A DOGSEC-ben részt vevő egyetlen „személy", mármint Anvil álcázása kitűnően sikerült. Carlnak sohasem kellett aggódnia amiatt, hogy valahol felismerik. Azzal a gondolattal is kokettált pedig újabban, hogy odaviszi Anvilt egykori tulajdonosa kertje elé. Az biztos, hogy még a szomszéd kutya se ismerne rá, nemhogy az előző gazdája. Amint Anvil kipattant a hátsó ülésről a járdára, Carl rácsatolta a pórázt, majd magához vette a műanyag zacskót, amibe az ürülékét szokta feltakarítani, és bezárta a kocsit. Aztán elindultak sétálni a környéken. Carl nyugodt volt - tudta, egy kutyát sétáltató férfi nem kelthet feltűnést errefelé. És emellett kitűnő társaságot is jelentett a számára Anvil. Arról a hallatlan előnyéről már nem is beszélve, hogy a bohókás eb magára vonta a figyelmet, míg a gazdájára soha senki sem figyelt fel. Carl úgy érezte, soha jobb vásárt még nem ütött nyélbe, mint azt, amikor megvette Anvilt.

8. Ne köhögj, kérlek, kicsim, nem szeretném, ha ismét megbetegednél, fohászkodtam hangtalanul magamban, de már elindultam Landon szobája felé. Először a nagy franciaágy mellett kellett elhaladnom. Ez sem a mienk volt, a lakással együtt béreltük. Mint szinte minden más berendezési tárgyat. A falak persze csupaszak voltak. De úgy éreztem, most már úgysem töltünk el itt olyan sok időt, hogy érdemes legyen ilyesmivel foglalkoznom. Erre gondoltam, miközben továbbaraszolgattam. Talán mégis alábbhagy Landon köhögése, és nem kell bemennem hozzá, hogy felébresszem, és adjak neki valami köhögéscsillapító gyógyszert. De ekkor ismét hallottam a visszafojtott köhögést. És most úgy éreztem, ez nem Landon köhögése. Jobbról érkezett ugyanis a hang, és nem Landon ajtaja mögül. Megfordultam, és megdermedtem. Újabb, az iméntinél hangosabb köhögést hallottam. Landon! Amikor észbe kaptam, magam sem tudtam, mit látok. A matrac függőlegesen állt előttem, a párnák, a lepedő, a takaró szanaszét a padlón. Az utolsó pillanatban hajoltam el, különben a matrac nekiszorított volna a falnak. Megmukkanni sem volt időm, olyan gyorsan történt mindez. „Vésd jól az eszedbe! Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni." Épp ellökni készültem magamtól a matracot, amikor éreztem, hogy valaki elkapja a bokámat, és megpróbálja kihúzni alólam a lábamat. Sikoltozni kezdtem: - Landon, itt van a rossz ember! Fuss, menekülj! Hallod?! Még mielőtt befejezhettem volna, egy kesztyűs kéz betapasztotta a számat. Nem tudtam, mit tegyek - a legszívesebben beleharaptam volna az ujjaiba, de nem sikerült. És többé nem is kiálthattam. Itt van a rossz ember! De miért gondolom, hogy férfi? - villant át az agyamon. Hiszen Carl azt mondta, egy nő az, aki követ. Hiába próbáltam szabadulni a támadótól, nem sikerült. Mintha vasmarokkal szorított volna. Csak annyit sikerült elérnem, hogy még egyszer szabaddá tettem a számat. - Fuss, Landon, fuss! Menekülj! - sikoltottam. Annyi minden futott át akkor a fejemben. A várkisasszonyokról, arról, hogy mégis fel kellett volna hívnom Ront, hogy értesítsem a történtekről. De főleg a lányomra gondoltam persze, és fohászkodtam magamban, hogy talán sikerült felébresztenem a sikoltozással, és talán már menekül is. Mindegy, hogy velem mi lesz, Teremtőm, csak ő. csak ő élje túl épségben. „Te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni." Mindenért - kétszeresen. Szuggeráltam magamba a képet, láttam Landont, amint felébred és pánikszerűen menekül a lépcsőn lefelé, a hálóingét felfogva, nehogy megbotoljon benne. Gyerünk, Landon, fuss, menekülj! A támadó ekkor taktikát változtatott. Hátracsavarta a karomat, letepert a földre, és a hátam közepére térdelt. Iszonyúan fájt. Olyan súllyal nehezedett rám, mintha egy autó lenne. Levegőt is alig kaptam alatta.

Éreztem, hogy hátra akarja kötni a kezem. Nem, ezt nem hagyhatom! Pedig máris hozzálátott. Valami ragasztószalagot használt, széleset, erősét. Éreztem a műanyag jellegzetes szagát - főleg akkor persze, amikor a számat is betekerte vele. Hiába rúgkapáltam, küzdöttem ellene kétségbeesetten, minden erőmet beleadva, csak egy rövid időre sikerült kiszabadítanom az egyik kezemet. Aztán megint csak elkapta, és még erősebben leszorított. Rettentően fájt a gerincem azon a helyen, ahol beletérdelt a hátamba. Úgy éreztem, ha ellenállok, és továbbra is hátrafeszítem magam, képes eltörni a gerincemet. Miután összekötözte a csuklómat a hátam mögött, a bokámnak állt neki. Borzalmas érzés volt. Mint egy tőrbe csalt vad, úgy éreztem magam. Olyan kelepcébe kerültem, ahonnan nincs menekvés. Egyedül legalábbis semmire sem megyek, ezt azonnal felfogtam. Ezen túlmenően azért is vérfagyasztó volt az egész, mert a támadóm ez idáig egy szót sem szólt. Határozott, gyakorlott mozdulatokkal végezte a dolgát, amikor elkészült, felállt, és egyszerűen átlépett rajtam. Csak a cipőjét láthattam. Fekete-barna volt, vastag gumitalpú. Olyan alaposan megfigyeltem, mintha az illető DNS-ét látnám, aminek alapján egyértelműen azonosíthatom majd később a támadót később, már ha lesz ilyen alkalom egyáltalán. Fekete-barna vastag gumitalpú cipő - ezt ismételgettem magamban, kétségbeesetten. A támadó ekkor megköszörülte a torkát, nyelt egy nagyot, és végre megszólalt. Amit hallottam, az egy férfi hangja volt. - Maga nem tud elbújni. Érti? Képtelen elrejtőzni. Aztán kisétált a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Nagy szenvedések árán sikerült valahogy az oldalamra fordulnom, és bár egy röpke pillanatig még fel is térdeltem, azonnal elveszítettem az egyensúlyomat, és így kezdhettem elölről az egészet. Felmértem a helyzetemet. Az ablaknál voltam, távol az ajtótól. A lehető legtávolabb. London! Megpróbáltam kihasználni a párkány közelségét, és a peremére támaszkodtam, így végre sikerült lábra állnom. Már épp el akartam fordulni az ablak felől, amikor észrevettem, hogy a házunk előtt egy férfi kutyát sétáltat. És épp az ablakomat figyeli. Láttam, hogy tátva marad a szája. A kutyát még sohasem láttam. De a férfit azonnal felismertem. Carl Luppo volt az.

9. Carl és Anvil egyszer már elsétáltak Peyton háza előtt, de Carl úgy döntött, még egyszer visszatérnek erre a helyre, mielőtt visszamennek a kocsihoz, és távoznak. Mintha megérezte volna, hogy valami rendkívüli dolog történhetett odabent. Megállt, pontosan a ház bejáratával szemben, és figyelte az asszony ablakát - anélkül, hogy biztos lehetett volna abban, hogy ott tartózkodik, abban a helyiségben. Mintha valami mozgásra lett volna figyelmes az imént. Épp csak a szeme sarkából látta. De sehol semmi, hiába kémlelte a sötét ablaknyílást. De mégis. Káprázik a szeme, vagy mégsem? Hiszen az ott Peyton - és kis híján meztelen. Mintha a szájában fogna valamit. Vagy - betapasztották? Ragasztószalaggal, gézzel? Olyan kevés idő telt el a két kép felvillanása között, hogy inkább arra gondolt, mégiscsak káprázott a szeme. Carl maga sem tudta, miért, de úgy döntött, nem tétovázhat tovább, cselekednie kell. Anvil pedig hűségesen követte a gazdáját. A ház utcai bejáratához siettek, mintha ez is természetes része lett volna az esti sétának. A kutya szorosan Carl mellett haladt, tökéletesen felvéve a tempót, magasra tartva a fejét, mint aki máris büszke, mert tudja, ma még valami nagy dolgot fog véghezvinni. Carl Luppo nem volt magas termetű, de azért elég erős és izmos. Amint a verandára ért, és megbizonyosodott arról, hogy az ajtó zárva van, tudta, hogyan juthat be. A bal vállát kissé leengedve, hátrált az ajtótól néhány lépést, aztán nekifutott, hogy betörje. Ám az ajtó meg se moccant. Carl megvizsgálta a zárat. Hát ezért nem sikerült az imént. Nemcsak zár, hanem hevederzár is volt rajta. Szitkozódott egy keveset, aztán még egy utolsó rohamot intézett az ajtó ellen. Aztán még egyszer nekiveselkedett. Az ajtó úgy állt a fémkeretben, akár a cövek. Hiába minden erőfeszítése, most már be kellett látnia. Anvil közben a farkát csóválva figyelte. Tetszett neki a dolog. Carl most már azt is tudta, hogy az ajtón át nem juthat be. Megkerülte a házat, hátha van itt más lehetőség is. Csak a nagy garázsajtó, azon kívül semmi esélye. Aztán mégis támadt egy ötlete. Visszasietett az utcai ajtóhoz, felkapta a tejesládát a verandáról, aztán teljes erőből nekivágta az ablaknak, amely a bejárati ajtóhoz legközelebb volt. Miután betört az ablak, lekapta magáról a dzsekijét, betekerte vele az öklét, és benyúlt a törött üvegtáblán át, hogy elég nagy rést üssön rajta ahhoz, hogy benyúlhasson. Ha van egy kis szerencséje, innen már eléri a hevederzárat. Úgy is történt. Bejutott. Pár lépésnyire tőle ott magaslott a lépcső. Anvillel a nyomában elindult felfelé. A kutya mindvégig ott maradt gazdája bal oldalán, és lankadatlan lelkesedéssel követte őt. Carl azonban néhány lépés után megtorpant. Lehajolt, hogy megsimogassa Anvil fejét, amikor köhögésre emlékeztető zajt hallott a ház távoli részéből. Talán Peyton kislánya volt az? Lehet, hogy nem is fentről hallotta, hanem a földszintről? Úgy érezte, módosítani kell az eredeti elképzelésén. Lehet, hogy nem is Peyton van bajban, hanem Landon? Mielőtt elindult volna a köhögés irányába, felkapta a kutyát, és feltette a szekrény tetejére. Tudta róla, hogy nem fog leugrani onnan - Anvil rettegett a magasságtól. Carl ezután a földszinti nappalit kutatta át elsőként - olyan tárgyat keresett, amelyet fegyverként is használhat. Végül egy méretes és súlyos kristályváza mellett döntött. Kidobta belőle a

virágokat, kiöntötte a vizet a padlóra. Tömör volt, akár egy kalapács. Igen, ez egyelőre megteszi. A jobb kezébe fogta a vázát, és elindult abba az irányba, ahonnan a köhögést vélte hallani az imént. A szűk közlekedőn át először az üres étkezőbe jutott, onnan a konyhába. Lassan, szinte araszolva, óvatosan haladt, hogy hozzászokjon a szeme a sötéthez, és nehogy leverjen valamit véletlenül. Egyelőre mindegyik helyiség üres volt. A konyhába érve kissé tanácstalan lett. Innen három ajtó vezetett tovább. A nagyobbik nappalit egy elhúzható üvegajtó választotta el az erkélytől. Azon túl kirajzolódott az ácsolt kerítés sziluettje, amely a kis hátsó udvart zárta le. Az összes ajtót csukva találta. Nincs más hátra, egyenként kell végignyitogatnia mind.

10. Landon? Sikerült elfutnod, kicsim? Miközben az ablakhoz vonszoltam magam, még azt is láttam, hogy Carl többször is nekiveselkedik odalent, a verandánkon, hogy megpróbálja betörni az ajtót. De nagyjából alattam volt, a verandatető részben eltakarta előlem, és nem láthattam, eredménnyel járt-e. Gondolatban persze drukkoltam neki. Gyerünk, Carl! Menni fog ez! Na még egyszer! Végül többszöri tompa puffanás után üvegcsörömpölést hallottam, azután az ajtó nyikordulását, majd Carl súlyos lépteit az előszobában. A legszívesebben elkiáltottam volna magam. Előbb Londont keresse meg! Lent van a nappaliban. De a számra ragasztott szalagoktól persze meg sem tudtam nyikkanni. Mintha hallottam volna később is a lépteit. Igaz, most távolodtak tőlem. Mintha kitalálta volna, mire gondolok, mit szeretnék. Nem szólalt meg, nem kiáltozta a nevemet, sem Landonét. Szerettem volna eljutni legalább az ajtóig, ha másért nem, hát azért, hogy a fülemet az ajtóhoz vagy a kulcslyukhoz tapasztva hallgatózhassam. Megpróbáltam szökdécselve elindulni, de csak annyit értem el ezzel, hogy szabályosan orra estem. Ha hinnék abban, hogy valóra válhatnak a kívánságaink, akkor most azt kívántam volna: ne kelljen aggódnom Landon miatt. Ügyes kislány, biztosan megszökött már. Elröppent, mint egy kis tündér. Már biztonságos helyen van. De tudtam, hogy ez csak vágyálom. Úgy éreztem, mintha megszűnt volna ketyegni az óra, és a tüdőm felmondta volna a szolgálatot. Légszomjam támadt, perzselte a légcsövemet, és mintha a vén Föld sem forgott volna tovább. Nem akartam, hogy megálljon az idő már megint. Vártam, hogy megszólal végre - hogy mond valamit. De úgy tűnt, hiába várom. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el. Carl, mondja már; Mondja meg végre, mi van a kislányommal! Kérem szépen! Carl!!!! És ekkor. mintha egy ajtó nyitódott volna valahol lent, vagy csak képzeltem? Számolni kezdtem magamban. Mintha bármit is jelentene, hogy hány másodperc telt el. És most be is csukódott. Aztán nyílt egy másik ajtó is. Igen, egészen biztos voltam benne, hogy most már nem hallucinálok. Nyolcig számoltam magamban, mire a másik ajtó is becsukódott. És aztán kisvártatva kinyílt a harmadik ajtó is. Még el sem kezdtem számolni magamban, amikor tompa puffanást hallottam olyasfajtát, amelynek hallatán megfájdul az anyai szív. Mint amikor leesik a gyermekem a hintáról, vagy mintha egy tompa, súlyos tárggyal fejbe vertek volna valakit. Felfordult a gyomrom, és öklendezni kezdtem az idegességtől. És ekkor egy férfias ordítást hallottam, amelytől valósággal zengett a ház. Beleremegtek a falak. Egy bariton volt, amely olyan hosszan, kitartóan üvöltött, mintha soha el nem akarna hallgatni. És olyan váratlanul maradt abba az üvöltés, mintha csak elvágták volna. Mint amikor kikapcsolja az ember a rádiót. Néhány pillanatig csend volt, aztán mintha kaparászást hallottam volna. Vagy mintha vonszolnának valamit vagy valakit a folyosón. A parkettán, a padlón, aztán a lépcsőn és végül a füvön. És ekkor egy újabb ajtó nyitódott ki. Gépiesen számolni kezdtem ismét, és éppen tizenháromig jutottam el, mire becsukódott. Elég hangos kattanással. Úgy öt percig semmit sem hallottam

ezután. Végül lépések zaja következett a lépcsőkön, aztán Carl hangját hallottam - a nevemet kiáltotta, és azt, hogy megkeresi Landont. Nem emlékszem, pontosan hogyan is történt, de valahogy sikerült megakasztanom a számat betapasztó kötést az ágy sarkával. És aztán hosszas kínlódás után letéptem a számról. Azt kiáltottam-. - Carl? Landon? És aztán vártam a választ.

11. Carl időközben kint járt a garázsban, és csak most tért vissza a házba. Nyomban elindult a lépcsőn, hogy megkeresse Peytont, akiről úgy gondolta, még mindig odafent kell lennie. Abban a szobában, amelyiknek az ablakából látta őt lentről, az utcáról. Egy pillanatra megtorpant, de csak azért, hogy végiggondolja és memorizálja magában mindazokat a helyeket a házban, ahol az ujjlenyomatait hagyhatta idáig. Anvil azóta is ott üldögélt a szekrény tetején, és ugyanolyan lelkesen csóválta a farkát, mint eddig. Carl leemelte onnan, és letette maga mellé a padlóra. Aztán egymás mellett haladva elindultak felfelé a lépcsőn, abba az irányba, ahol Carl Peytont sejtette. A lépcső tetejére érve elkiáltotta magát: - Maradjon ott, ahol van. Carl vagyok. Előbb megnézem, ki van a kislánnyal. Carl látta az ablakból, hogy Peytonnak bekötötték a száját, így nem is várt választ tőle. Lecsatolta Anvilről a pórázt, és elindultak a folyosón, benézve minden egyes ajtón, akár nyitva, akár csukva találta azokat. A fürdőszoba üres volt. A gardróbszoba is. És a szárító szintén. Landon sehol. Az utolsó ajtó abba a helyiségbe vezetett, amely szinte üresen, bú-torozatlanul állott. Itt tárolta Peyton az ágyneműket, nagy műanyag ládákban. A helyiség ettől eltekintve azonban üres volt. Carl legutoljára lépett be azon az ajtón, amely Landon hálószobájába nyílott. Megállt az ajtóban, és abban a pillanatban olyasmit érzett, amit hosszú évek óta nem. A szíve nagyot dobbant, és egy pillanatig azt hitte, menten elájul. Anvil aggódva nézett fel rá, de továbbra is csóválta a farkát.

Amikor Carl végül belépett a szobámba, nem köszöntem rá, és nem is könyörögtem neki, hogy oldozzon el. Előbb balra, majd jobbra hajoltam, hátha ott áll a háta mögött a kislányom, mert biztos voltam benne, hogy együtt jönnek ide. De Landont sehol sem láttam. Carl felsegített, aztán mögém állt, hogy eloldozza a csuklómat. Beszélt is közben hozzám, halkan, visszafojtott hangon, de ebből egyetlen szóra sem emlékszem. Csak az üres ajtót és a folyosó csupasz falát láttam. Könnybe lábadt a szemem, így hamarosan semmit sem láttam már a világból. Végül ezt hallottam: - Csak egy férfi? Biztosan nem voltak többen? - kérdezte Carl. - A rossz ember? - kérdeztem vissza. - Igen. - Egy férfi. És a kislányom? Mi van vele? - kérdeztem, és lehunytam a szememet, annyira rettegtem a választól. - Jól van. Alszik. A helyén, a szobájában - hangzott a válasz. Carl ekkor letérdelt elém, és nekilátott, hogy leszedje a lábamról a ragasztószalagot. Túl hamar próbáltam szabadulni tőle, és így kis híján átestem rajta. - Lélegzik? - kérdeztem. Tipikus anyai kérdés. - Alszik, lélegzik. Minden rendben van - felelte Carl. - Mondom, elhiheti nekem. A fickót

pedig, aki ezt tette magával. őt megtaláltam a földszinten. Utánam lopakodott. Most bent van a kocsija csomagtartójában. És hol van Anvil? Nem látta a kutyámat? Ekkor én is elindultam. Végigsiettem a folyosón, egyenesen a lányom szobájába. Carl tévedett. Landon ugyanis nem aludt. Felülve találtam őt az ágyában, és egy kis fekete kutya gömbölyödött oda mellé. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Landon felpillantott rám, meghökkenve. Csak most jutott eszembe, hogy szinte meztelen vagyok. Mivel feltűnt közben mögöttem Carl, a lányom tekintetéből láttam, olyan következtetésre jutott a látvány alapján, amit nehéz lenne kimagyaráznom. Meg sem próbáltam hát. Leplezni igyekeztem, hogy halálra rémültem a történtek miatt, és csak ennyit mondtam: - Szervusz, kicsim. Aztán odaléptem hozzá, Landon magához ölelte a kis fekete kutyát, és azt mondta: - Szia, anya. Nézd csak ezt a kutyust! Ugye, milyen helyes? Carl bácsi hozta. Aztán visszamentem a szobámba, hogy felöltözzem. Carl elkísért, és figyelt, miközben felvettem a melltartómat. Nem néztem felé, de éreztem a tekintetét a bőrömön. Nem érdekelt, most ezzel sem törődtem. Egymás után cikáztak a fejemben a kérdések, ezek kötötték le a gondolataimat. Azt mondtam hirtelen: - Fogalmam sincs, mit is kellene mondanom neki. Amikor felkel, úgyis látni fogja a betört ablakot, a nyomokat, az üvegszilánkokat. - És a vért is a konyhában - tette hozzá Carl. - A fickó a spájzban húzta meg magát. Hallottam, amikor köhögni kezdett, nyilván valamilyen fűszertől. Szerencse, hogy ott húzta meg magát. így találtam rá. - Igen, akkor én is ezt hallottam. Valami olyasmit mondott nekem, úgysem bújhatok el előle. - Tényleg ezt mondta? - kérdezte Carl. - Vajon hogyan értette? Tudja, mit, Peyton? Mondja azt a kislányának, hogy elzavarta a rossz embert. Ez bőven elég lesz neki szerintem. A gyerekek gyakran azzal is beérik, ha valamit tudnak. Nem kell mindent az orrukra kötni. Azt hiszem, csak még jobban ráijesztenénk ezzel. Meglepett, amit mondott. - Mindig is csak így hívtuk, a rossz ember. A férfit, aki megölte az édesapját. Miatta kellett elmenekülnünk Louisianából. - Helyes - bólintott Carl. - Akkor mondja azt, amiben megállapodtunk. Hogy elkergette innen a rossz embert. És Anvil meg én azért vagyunk itt, mert segíteni jöttünk. Magamra kaptam egy pólót, és most egy pillanatra nem láttam Carl arcát, amíg áthúztam a trikót a fejemen. - Fogalmam sincs, ki lehet ez az ember, Carl - mondtam végül. - Hát ezzel én is így vagyok - közölte. - Olyan érzésem van, mintha tengerész lenne. De az sem kizárt, hogy zsaru. - Vagy talán valaki a programból? - kérdeztem. - Nem tudom, de nem is céloztam ilyesmire - felelte. - Meg akarja nézni? - Nem mondta meg, hogy kicsoda? - Nem került sor arra, hogy bemutatkozzunk egymásnak - felelte Carl. - Mármint nem a hagyományos módon, kézfogás, miegymás. Átkutattam, de semmit sem találtam, ami a személyazonosságát bizonyíthatná. Ha meg akarja nézni, jöjjön csak velem. Hátha felismer benne valakit. Egy régi ismerőst.

Mély lélegzetet vettem, csak aztán mertem megkérdezni tőle: - Carl, úgy értsem, ez az ember. halott? - Talán még nem. De azt hiszem, elveszítette az eszméletét. Azzal a nagy vázával vertem fejbe, amelyet a nappaliban találtam. Megborzongtam a gondolattól. A kristályváza. Igaz, nem a legdrágábbik fajtából való, de mégiscsak súlyos darab. - És azt sem tudja, mire készülhetett? - nem fejeztem be a mondatot. Még belegondolni is rossz, mi történhetett volna, ha Carl nem siet a segítségünkre. - Azt mondja, elbújt, amikor maga megérkezett? - Lehet, hogy meghallotta, amikor megpróbáltam bejutni a házba. Nem volt egyszerű, többször is nekifutottam az ajtónak. Gondolom, egy kis időre a spájzban akarta meghúzni magát. És úgy tervezte, meglép, amikor én felmegyek az emeletre. El is indultam, de útközben meggondoltam magam. Szerencsére. - Igen, szerintem is így történhetett - próbáltam összerakosgatni magamban a hangfoszlányokat, amelyek eljutottak hozzám. De a nagy kérdésre továbbra sem tudtam a választ. Ki lehetett az az ember, aki az ágyam alatt bújt el? Annál is idegesítőbb volt az egész, mert ha már elég ideje volt ahhoz a házban, hogy elbújhasson oda, akkor bőven bejuthatott volna Landonhoz, és elrabolhatta volna. Vagy elvihetett volna bármi mást is a lakásból. - Carl, mit gondol, elindultak már a rendőrök? Megvonta a vállát. - Talán. A szomszédokkal, ugye, sohasem tudhatja az ember. Van, hogy meghallanak valami gyanúsat, és azonnal, gondolkodás nélkül riasztják a zsarukat. Néha meg egész éjjel bömböl náluk a tévé vagy a zene, és még az üvegcsörömpölést sem hallják meg. És embere válogatja. Van, aki egy pillanatig sem tétovázik kihívni a rendőröket, míg mások a világ minden kincséért sem tennének ilyet. Nem mindenki szeret tanúskodni, ugyebár. Szerintem kiszámíthatatlan manapság az emberek viselkedése. Ez az élet egyik nagy talánya. Nekem elhiheti, épp elég sokféle és -fajta népséggel volt már dolgom. Hátat fordítottam neki, miközben felhúztam a farmernadrágomat. Nem tudom, miért tettem hiszen eddig is épp eleget láthatott már belőlem. - Carl. - Igen? - Mondja, elvinne minket ma este valahová? Egy biztonságos helyre. Egy darabig emésztgette a kérdésemet, csak aztán válaszolt: - Úgy érti, menekülniük kell? És már azt is tudja, hová? - Tényleg szeretné tudni? Attól félek, ez csak tovább bonyolítja a helyzetét. Hamiskásan megcsillant a szeme. - Nos, ami azt illeti, eddig sem volt valami egyszerű az életem. Igen, azt hiszem, mégis csak jobb lenne, ha tudnám, mire készül. Elmosolyodtam. - Nos, akkor. Igen és igen a válaszom. Szökésben vagyunk, és már azt is tudom, hová menjünk. - Ezek szerint fel sem hívta Kriciakot? - kérdezte elkerekedett szemmel. - Nem bizony. Carlnak keskeny résnyire szűkült a szeme. Szinte láttam a gondolatait. - Ez azért nem lesz könnyű, tudja, Peyton? Eltűnni. Főleg így, magánakcióban, a szervezet

segítsége nélkül. Sőt éppenséggel kijátszva őket. Nem kispályás versenyző maga, Peyton! Elismerően nézett rám. Ekkor megcsörrent a telefon. Vártam, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő, de a hívó fél, bárki volt is az, nem élt ezzel a lehetőséggel. Csak eztán fordultam ismét Carlhoz. - Túl sokan vannak a nyomomban. És cseppet sem bízom a program embereiben. Különben meg. Lássa be, nem sok választási lehetőségünk maradt mostanra. Nem válaszolt, úgyhogy még hozzátettem: - Beszereztem néhány szakkönyvet. Tudja, arról, hogy hogyan tűnhetnénk el nyomtalanul. Azóta készülök erre a pillanatra, hogy ideköltöztünk. Igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy nem hirtelen felindulásból hoztam meg ezt a döntést, hanem régóta számítottam erre az eshetőségre, és fel is készültem rá, amennyire lehetett. - Szüksége lesz pénzre, Peyton - jegyezte meg. - Van pénzem. - Ügy értem, készpénzre. - Van készpénzünk - bizonygattam. - Elég sok. - Jól van, akkor. segítek maguknak. Éreztem, milyen nagylelkű a részéről ez az ajánlat. Nem szívesen ismertem be magamnak, hogy ehhez is bizalomra van szükség, méghozzá mindkét fél részéről, de nem volt más lehetőségem. - Máris nagyon sokat tett értünk, Carl. Köszönöm. Nem baj, ha továbbra is igénybe veszem a segítségét? Odalent, a bejárati ajtó mögött van egy kis sufni. Felhozná nekem a két bőröndöt? Vigyázzon, nem lesz könnyű, alaposan teleraktam mindkettőt. Csak tegye le őket az ajtó elé. És aztán. kihozná a hűtőtáskát az éléskamrából? Tegye majd a mosogató mellé, legyen szíves. - Rendben van - felelte. - Egy pár perc, és megleszek vele. De előtte van még egy kis dolgom, Peyton. El kell tüntetnem az ujjlenyomataimat. Azzal el is indult a lépcső felé. Félútról visszafordult. - Peyton, azért jó lenne, ha megnézné azt a fickót. Hátha ismerős magának valahonnan. Én sohasem láttam még, ez egészen biztos. - Rendben van, mindjárt megyek. Gondolkodj, Peyton, gondolkodj! Bőröndök, pénz, elemózsia. Pénztárca, iratok. Bőröndök. Landon! Be kell szólnom neki, nehogy túl sokáig totojázzon. Benyitottam a szobájába. - Kicsim, öltözz! Két perc múlva indulunk. Landon a lehetetlenül korai időpont dacára máris megértette, miről van szó, és engedelmeskedett. - Mindjárt, anya. Magunkkal vihetjük Anvilt? - kérdezte. - Nem, neki Carl bácsinál kell maradnia. Ma este nem vihetünk magunkkal egy kutyust. Majd később találkozol még vele. - Hová megyünk? Nyeltem egy nagyot, aztán legjobb tudásom szerint válaszoltam. - Egy újabb kaland vár ránk, kicsim. Egy új kaland. - Vissza Louisianába? - kérdezte csillogó szemmel. - Nem, nem hinném. Mire ő ezt kérdezte: - Most akkor. megmarad a régi nevem, vagy megint újat kapok? Éreztem a hangjában az izgatottságot, de valami mást is. Gyanakvást, bizalmatlanságot, talán félelmet is. Tudtam, hogy

lelket kell vernem belé. - Majd útközben eldöntjük, együtt. Rendben? Te meg én. Mit szólsz hozzá? - Remek - vágta rá, de láttam rajta, hogy cseppet sem lelkesedik az ötletért. - És mi lesz Carl bácsival? Tényleg, mi lesz vele? - Most le kell mennem a garázsba Carl bácsival. Addig, ugye, rád bízhatjuk Anvilt! - Persze, menjetek csak nyugodtan. Vigyázok rá.

HETEDIK FEJEZET Bújócska

1. Ne m is kellett különösebben gondolkodnom azon, mi lesz a következő lépés, mivel már gondosan megterveztem jó előre a szökésünket, és most nagy megkönnyebbülésemre szolgált az is, hogy Carlnak köszönhetően, annál is több időm maradt az egyes fázisok végrehajtására, mint gondoltam volna. Persze, ha valamelyik szomszéd keresztülhúzza a számításainkat azzal, hogy értesítette a rendőrséget, és ne adj isten, a fiúk hamarabb ideérnek, mint ahogy elhagyjuk a házat nos, akkor teljesen hiábavaló minden eddigi erőfeszítésem. És az is igaz, hogy a szökésünk megtervezésekor nem számoltam a törött ablakkal, az eltakarításra váró cserepekkel, szilánkokkal, és arra sem, hogy valaki az ajtót feszegetve próbál majd bejutni ide. A többiről már nem is beszélve. Szóval akkor hogyan tovább? Először is felhívtam egy taxivállalatot, és rendeltem tőlük egy kocsit. Amikor a diszpécser megkérdezte, hová lesz a fuvar, azt mondtam, a denveri reptérre. A sofőr negyedóra múlva meg is érkezett. Addigra összecsomagoltam a legfontosabbakat, aztán a két bőröndöt és a dugig pakolt hűtőládát beraktuk a taxi csomagtartójába. Landont beültettem a hátsó ülésre, é n pedig kissé lehajtott fejjel - nehogy alaposabban is megnézze az arcomat - azt mondtam a sofőrnek, vigyen minket a boulderi autóbusz-pályaudvarra, amelyik a Canyon és a Walnut között, a Pearl Street Mail közelében található. - Azt hittem, a reptérre megyünk, Denverbe - jegyezte meg a sofőr bosszúsan, és cseppet sem titkolta, mennyire csalódott. Igaz, így mintegy ötven dollárral kevesebb fuvardíjra számíthatott, de nem kockáztathattam meg, hogy bemondjam a diszpécsernek a tényleges úti célunkat. A diszpécser meghazudtolása mellett döntöttem, hogy hihetőbb legyen. - Nem, dehogy. Itt valami félreértés van. Azt mondtam a diszpécsernek, a reptéri buszhoz szeretnék kijutni. Bár éreztem némi lelkiismeret-furdalást a hazugság miatt, azt reméltem, ezzel nyerhetünk legalább egy kis időt - talán sikerül félrevezetni vagy megtéveszteni azt, aki követ minket, vagy megpróbál a nyomunkra akadni. Igen, okozhat egy kis fejtörést az illetőnek, mire kideríti, valóban buszra szálltunk-e, vagy repülővel hagytuk el Denvert. És akkor még mindig rossz nyomon jár az illető. Nagyon is rossz nyomon. A sofőr egy ideig káromkodott még az orra alatt, de aztán mit volt mit tennie, beletörődött a sorsába. Láttam, hogy Landonnak sem tetszik a dolog - egyre csak kifelé bámult az ablakon, mint akinek az égvilágon semmi köze az egészhez. De ha jól láttam, titokban nagyon is jól mulatott azon, hogy miféle színjáték folyik a szeme előtt. A sofőr alig tíz perc alatt tette meg a távolságot a buszpályaudvarig. Azt hiszem, minden piroson áthajtott, ahány útkereszteződést csak elhagytunk, és úgy éreztem, minden egyes autóból, amelyet magunk mögött hagytunk, megbámultak emiatt az utasok, a sofőrök. A buszpályaudvar teljesen kihalt volt. Becipeltük a csomagjainkat a váróterembe. Carl és Anvil, a megbeszélésünknek megfelelően, úgy öt perccel később értek ide. Carl a kocsiban maradt, és figyelte a környéket, míg én és Landon odamentünk és bepakoltuk a holmijainkat a

csomagtartóba. Anvil majd kiugrott a bőréből, amikor ismét meglátott minket. Miután végeztünk a pakolással, Carl először az egyetem épülete felé vette az irányt, aztán visszafelé haladtunk a város nyugati részében. Itt kanyargós kis mellékutcákon át vezetett az utunk - nagyra nőtt, dús lombú fák szegélyezték az utcákat, a házak pedig. Olyan érzésem volt, mintha élőlények lennének, és aludnának, szemüket félig vagy egészen lehunyva - a részben vagy teljesen leeresztett redőnyök miatt. Megkértem Carlt, ha lát egy biztonságosnak tűnő helyet, álljunk félre egy kis időre, amíg átöltözünk. Előbb persze alaposan körülnéztünk, nem lát-e valaki, vagy nem követett-e idáig minket. Amíg mi ketten a ruháinkkal bajlódtunk, Carl folyamatosan pásztázta a környéket. Mindketten baseballsapkát húztunk a fejünkbe, én a pólómra egy vastag fekete kardigánt húztam. Landon is hasonlóan sportosan öltözött át. Az AF emblémájával ellátott sapkát és Scurry feliratú hosszú ujjú trikót adtam rá. Az 1999. évi Világkupa óta ő volt Landon kedvenc kapusa. - Nem látom, hogy bárki is követett volna, vagy figyelne minket - közölte Carl hosszas hallgatás után, amikor látta, hogy nagyjából mindketten elkészültünk. - Az a nagy fehér autó legalábbis biztosan nincs a közelünkben, amelyet Ron vezetett a múltkorában - tette hozzá. Szóval akkor mi is az úti célunk, Peyton? Kanada vagy inkább Mexikó? Jó lenne tudnom, mert attól tartok, hamarosan tankolnunk kell. Fanyar, száraz humorát most nem tudtam kellőképpen értékelni. A szélvédőre böktem, az előttünk meredeken a hegyek felé tartó mellékutcára. - Erre induljunk tovább, Carl - kértem. - Van egy kis ház Chautauqua közelében, azt kibéreltem egy kis időre. Elég sok kis bungaló van arrafelé, a századfordulón épültek. Készpénzzel fizettem a bérleti díjat, és a tulajdonosnak hamis nevet mondtam be. Helyes idős asszony, úgy nyolcvan körül lehet már, Azt hiszi rólam, a goromba és iszákos férjem elől menekülök ide a gyermekemmel. Úgyhogy, ha nincs ellenére, most oda szeretnénk eljutni. Nem tudom, hosszú távon is megfelelő rejtekhely lesz-e, de egyelőre megteszi. Láttam, amint egy kissé felvonta a szemöldökét, nyilván meglepte, hogy ilyen gondosan előkészítettem mindent. Talán úgy érzi, nem bíztam meg benne eléggé, mert ezt eltitkoltam előle? Vagy éppen arra gondol, hogy most tisztelem meg a bizalmammal? Nem láttam bele Carl fejébe, de most úgy éreztem, a legkisebb gondom is sokkalta nagyobb ennél. Kissé fészkelődött a helyén, az ülésen, mintha időt akarna nyerni, aztán a ventilátor gombját csavargatta egy ideig. - Szóval akkor csak ide, a közelbe? - kérdezte végül. - Egyelőre ez az, ami biztos. Majd ha tudom már, kivel állunk szemben, eldöntöm, tovább kelle mennünk innen vagy sem. Tudja, azóta készülök erre a lépésre, hogy ideköltöztünk Boulderbe. Úgy okoskodtam, a program vezetői azt gondolják, jó messzire megyek, ha már egyszer csapotpapot itt hagyok, és mindent felégetek magunk után. - Akkor ezért izgult annyira attól, hogy Ron követi? Lehet, hogy már akkor is a nyomában volt, amikor eljött ide, kibérelni a faházat? - Úgy van - feleltem. - És én mit tehetek? Átnyújtottam neki egy cédulát, amelyre gondosan felírtam a címet. A papírlap másik oldalára ceruzával felvázoltam a bungalónk környékét. A legközelebbi lakott hely Kinnikinic volt, Lupine közelében. - Ha elvinne minket az ottani étteremig, nagyon hálás lennék. Ha megéhezünk, ott bekaphatunk

valamit. Esetleg később visszajöhetne a holminkkal. Ha elkerüljük egymást, kiteheti a verandára. Úgy beszéltem meg a tulajdonossal, hogy a verandán a külső ajtót nyitva hagyja, így kulcs nélkül bejut az előszobába. De ha lehet, siessen, ne időzzön ott túl sokat, nehogy feltűnjön valakinek a szomszédok közül. És ne kopogtasson, ha lehet. Van egy hátsó ajtó, Landon és én azon át fogunk bemenni. Nem a kocsiútról, hanem a turistaösvény felől érkezünk majd. - Ennivalójuk van? - Igen, mindent bepakoltunk, ami a legfontosabb. - Pénz? - Az is van nálam bőven - feleltem. Ezt végképp nem akarta elhinni. - Biztosan van? Mert ha kell, én szívesen kisegítem. - Köszönöm, de igazán nincs rá szükség. Mivel láttam rajta, hogy továbbra is kételkedik a szavamban, érvelni próbáltam: - Több ezer dollár van nálam. - Ez jól hangzik, ha tényleg így van. És azután, hogyan tovább? - Majd meglátjuk. Biccentett. - És hogyan fogjuk tartani egymással a kapcsolatot? Benyúltam a táskámba, és elővettem egy jegyzettömböt. Letéptem róla a legfölső lapot, arra kezdtem írni. - Itt van a ház telefonszáma. Ne aggódjon, nem az én nevemen van, hanem a tulajdonosén, akitől béreljük. Ha beszélni akar velem, hívjon kétszer. Hagyja, hogy egyszer kicsöngjön, aztán tegye le, és hívjon ismét. Ez lesz a jel, ami azt jelenti, hogy egy órával később találkozunk a Dushanbe teaházban. Pontosan egy órával később. Ugye, nem felejtette el? Carl gyöngéden megérintette a karomat. - Még csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy a fickóval. tudja, aki megölte vagy megölette a férjét, azzal mi legyen? Nyomoztassak utána? Megpróbáljam kideríteni, mik a szándékai? Azt ígérte, eldönti magában. Mosolyt erőltettem az arcomra. - Köszönöm, ha nem okoz nagy gondot. Hálás lennék, ha megtenné. Közben arra gondoltam, nagyjából sejtem, mik lehetnek Ernesto Castro szándékai ez idő szerint. Carl a tükörbe pillantott, mielőtt tovább hajtottunk volna. Megkérdeztem Landont, becsatolta-e a biztonsági övet, aztán elindultunk. Alig hét-nyolc perc múlva meg is álltunk az étterem előtt. Kiszálltam a kocsiból, és szóltam Landonnak, hogy búcsúzzon el a kutyától. Anvil persze, egészen idáig ott ült az ölében. Landon teljesen elérzékenyült ettől. Magához szorította az ebet, aztán többször is megcsókolta. - Hát akkor viszlát, Peyton - mondta Carl. Vigyázzon magára és a kislányra. - Maga is, Carl - feleltem. - És köszönöm, hogy segített. És Carl. - Igen? - Nagyon klassz kiskutyája van. - Köszönöm - felelte ragyogó arccal, mintha legalábbis a kisunokája szépségét dicsértem volna. - Igen, Carl bácsi - élénkült fel Landon hirtelen -, Anvil egyenesen imádni való. - Tudja, arra gondoltam - mondta Carl -, lehet, hogy csak valami piti betörő volt, aki behatolt a házukba. Lehet, hogy semmi köze ahhoz, amit neki tulajdonítunk. Behajoltam az ablakon.

- Bárcsak igaza lenne, Carl. Szeretném, ha valóban így lenne. De úgy érzem, ezzel valaki üzenni akart nekem. És nem tudom nem észrevenni, miféle szándék húzódhat mögötte. Búcsút intettünk neki, azzal elindultunk - ki-ki folytatta a maga útját. Mivel alaposan megéheztünk, beültünk az étterembe egy kiadós reggelire, ami már csak azért is jó ötletnek tűnt, mert ez idő alatt meggyőződhettem arról, nem követett-e minket valaki idáig. Miután távoztunk az étteremből, először is a táskámba nyúltam, hogy kivegyek két nyalókát - egyet Landonnak, egyet meg magamnak. Kiderült azonban, hogy elszámoltam magam, és csak egy volt nálam. Habozás nélkül odaadtam a lányomnak. Almaízű volt. És bár nem ez volt a kedvence, azért így is örült neki.

2. Barb épp a pizzát majszolgatta, amikor megcsörrent a telefon. - Halló - szólt bele gyanakvóan. Nem gondolta, hogy Atlantából keresik majd. - itt Prowler. Barb kiegyenesedett, de továbbra is ülve maradt. - Igen? - kérdezte feszült figyelemmel. - Holnap. Akció holnap. - És ezen belül? Pontosabban? - Még mielőtt hazaérne a munkából. Úgy dél körül lenne a legalkalmasabb. - És ami a tervet illeti? Minden maradt a régiben? Ahogyan megbeszéltük? - Igen. Amennyire csak lehet, mindenben kövesd a New Orleans-i forgatókönyvet. Ugye, mindened megvan hozzá, amire csak szükséged lehet? - Igen. - És az utazáshoz is mindent előkészítettél már? - A bérelt autót visszaviszem a reptérre. Onnan busszal megyek tovább Colorado Springsbe. Colombusban repülőre szállok, onnan a saját kocsimmal haza. Határozott kopogtatást hallott ekkor az ajtón. - Valaki be akar jönni - mondta a telefonba. - Gondolom, a takarítónő lesz az. Ki más lehetne? Prowler, ha nincs több megbeszélnivalónk, akkor most leteszem. - Részemről semmi. Akkor jó utat. Carl Luppo egy kis időre abbahagyta a kopogtatást az ajtón. Hallotta, hogy a nő beszélget valakivel. Tehát odabent van. Most már ezt is tudja. C a r l Luppo gyűlölte az ilyesmit. Nem szerette, ha egy másik csapat akcióját kellett meghiúsítania, főleg úgy, hogy senkit sem ismer közülük. Előéletében sohasem vállalt ilyesmit, és azt hitte, sohasem kerül sor erre a pillanatra. Mert ezt olyan közönséges, aljamunkának tartotta. És azért is nehezére esett, mert nem érezte magát hazai pályán. Egy olyan városban autókázott, amelyet nem ismert elég jól, és egy idegen helyen, egy motelben kell megtalálnia valakit. Be kell kopogtatnia egy nőhöz, akit szintén nem ismer. Hogyan fog meggyőződni arról, hogy tényleg ő az, akit keres? Ez járt a fejében, miközben várt, és hallgatózott az ajtó előtt, amelyen kopogtatott az imént. Most másodszor is nekilátott. Olyan kitartóan, hogy szinte fájt a karja tőle - nem is csoda, hisz alig egy-két órával ezelőtt még Peyton ajtaját próbálta benyomni ezzel a vállával. De itt erről szó sem lehet. Mégiscsak egy motel, ahol számos szem- és fültanúja lehet az esetnek. A zárt ajtón túlról ekkor egy finom női hang azt kérdezte tőle: - Ki maga, és mit akar? - Phil vagyok, a Blackjacktől. Nemrég hoztunk pizzát önnek, hölgyem. Úgy tűnik, van egy kis probléma ezzel kapcsolatban.

Carl látta, hogy a nő továbbra is bizalmatlan. Kinézett a kémlelőnyíláson, de továbbra sem akart ajtót nyitni neki. Carl igyekezett barátságosan, mégis határozottan nézni, de gondosan ügyelt arra is, hogy a nő véletlenül se láthassa a kezét. Kesztyűt viselt, ami nyilván gyanút keltett volna benne. Végtére is azt állította, a pizzériától érkezett. - Nem is maga hozta ki a pizzát - mondta a nő gyanakvóan. - Igen, igaza van. Éppen ez a gond. Én vagyok a futárfiú főnöke. A srác eltűnt. A fuvarlevele szerint utoljára ide szállított. De azóta sem találjuk. Szeretnék beszélni önnel, asszonyom. - Én semmit sem tudok róla - mondta Barb határozottan. - És nem hiszem, hogy segíthetnék önnek bármiben. Carl megvonta a vállát - már arra az esetre, ha a nő látja. - így is jó. Ha magamtól nem találom meg, ön pedig nem hajlandó segíteni, akkor nincs más hátra, szólok a rendőröknek. Ez hatott. Úgy öt másodperc múlva a nő kinyitotta az ajtót. De épp csak egy résnyire. Carl elmosolyodott. Eddig nem látta teljes életnagyságban a nőt, aki követte Peytonékat. Alacsony termetű volt, filigrán, bár csípőben kissé telt. Na most hogyan tovább? Carl még nem tudta eldönteni, de határozottan érezte, hogy a nő lépéselőnyben van hozzá képest, és ez aggodalommal töltötte el. A nő nyomban viszonozta a mosolyt, de a tekintetéből Carl azonnal látta rajta, hogy nem őszinte. Barb eztán megkérdezte tőle: - Nos, mit tehetek önért? A futár itt járt úgy. mikor is? Egy órával ezelőtt. Kihozta a pizzát, amit rendeltem. Gombával és kanadai szalonnával. Ekkor hátramutatott az asztalra, anélkül, hogy a tekintetét akár egy pillanatra is levette volna Carlról. - Aztán távozott - tette hozzá olyan hangnemben, mint aki a maga részéről ezzel le is zárta a témát. Carl mérlegelte a helyzetet, míg a nőt hallgatta. Mindkét kezét látta, semmi sem volt nála. A szoba szinte üresnek tűnt, már annak alapján, amit látott belőle. Az asztalon, az ágy mellett az üres pizzásdoboz, mellette néhány dobozos üdítőital. De sehol egy lélek. Talán elbeszélgethetnének. Elég nyugodtak ehhez a körülmények. Fél lépést tett az ajtó felé úgy, hogy a lábfeje elállja az ajtó útját, ha a nő rá akarná csapni. Barb a szemébe nézett, megfeszült minden izma. Villámgyors mozdulattal beállt az ajtó mögé, nyilván azért, hogy nagy lendülettel rácsapja. Ez volt az utolsó esélye. Carl azonban számított erre a mozdulatra, és még idejében elkapta a karját. Hátratekerte, belépett az ajtón, becsapta maga után, majd a nőt a padlóra kényszerítette, és rátérdelt a gerincére, úgy közép-tájt. Most ismét gorillának érezte magát. Rég volt utoljára akcióban, de lám, a mozgássor ugyanolyan simán, olajozottan ment, mintha csak tegnap lett volna. Úgy van ezzel az ember, mint a biciklizéssel: ha egyszer megtanulta, soha többé nem felejti el. Megnyugtatóan hatott rá, hogy nem kellett átkutatni a szobát, már innen is látta az ominózus fényképezőgépet. Bár a szoba túlsó végében levő szekrény polcán volt, Carl azonnal tudta, hogy ezt látta a nő kezében akkor. Megkérdezte hát: - Nocsak, készített néhány felvételt mostanában? Egy kissé lazított a szorításán, de épp csak annyira, hogy a nő válaszolhasson.

- Turista vagyok itt, a pokolba is. Szeretek fényképezni - nyögte ki nagy nehezen, de a helyzetéhez képest meglehetős agresszivitással. Carl ezt nem engedhette el a füle mellett. Máris tudta, hogy a nő még nem fél eléggé. Erre is volt már példa a praxisában. Még a profik között is akad olyan, aki nem ismeri fel a helyzetet kellő időben. Persze, elég ritka az ilyen madár. - Nahát, ez egy olyan újfajta digitális kamera? Amelyiket a számítógépre lehet csatlakoztatni? adta a tudatlant. - Ugye, valami ilyesmiről van szó, ha jól sejtem? - I-igen, valami ilyesmiről - nyögte a nő az iméntinél sokkal fájdalmasabb hangon. Nem csoda, mert Carl most csavart egyet a karján. - Igen, digitális kamera. És ott van a számítógép is. Egy laptop. Ha akarja, vigye el mind a kettőt. Bármit, amit csak akar. Carl elégedett volt a fejleményekkel. Egyre erőteljesebb nyomást fejtett ki a nő gerincére, bár tudta, hogy a nyaktájék a legérzékenyebb. Ezt egyelőre tartogatta a nehezebb pillanatokra. - Ó, igazán kedves. Örülök, hogy rájött, szeretnék valamit magától - mondta negédesen. - Igaz, én nem a kamerára gondoltam. De az is valami, hogy képes önállóan gondolkodni. Tudja, én inkább információt szeretnék hallani magától. A nő a fájdalomtól elgyötörten, már-már a kétségbeeséssel küszködve kérdezte: - Bármi legyen is az kérdezzen. - Kinek dolgozik? Érezte, hogy megfeszülnek az izmok a nő hátában. Carl elmosolyodott. Hiába próbálkozik, ebben a testhelyzetben teljesen esélytelen. Úgy döntött, öt másodpercet ad a nőnek a válaszadásra. Magában számolta, és amikor letelt az idő, ismét csavargatni kezdte a kezét hátrafelé. Egyelőre nem akart elviselhetetlen fájdalmat vagy maradandó sérülést okozni neki. A következő pillanatban a nő rúgni kezdte a padlót. Hol az egyik, hol a másik lábfejével próbálkozott. Olyan szánalmas volt, mintha egy kisbaba rugdalózna a pólyában, amelyet szorosan rákötöztek. Carl egy kissé engedett a szorításán, hogy a nő úgy érezhesse, nem akarja bántani, csak ráijeszteni. Barb köhögni kezdett, majd fuldoklásszerű zajok törtek elő a torkából. - Nem értem, mit mond - jegyezte meg Carl szenvtelen hangon. - Egy szavát sem értem. - Tanítónő vagyok - nyögte a nő. - Általános iskola. ötödik. osztályában. A hangja olyan rekedtes volt most, mintha egész életében láncdohányos lett volna. - Persze, én meg egy pap vagyok, aki a lepratelepen dolgozik - felelte Carl maró gúnnyal, majd rövid hallgatás után hozzátette: - Csak nem vagyok olyan türelmes. Mondja csak, mit keres az ajtó mögött az a huszonkettes pisztoly? Talán oktatási segédeszköz? Ilyesmire tanítja a srácokat? A nő hangosan zihált, aztán nyögni kezdett, de Carlt ez csöppet sem zavarta. Tudta, hogy ennél jobb fegyvert egy merénylethez keresve sem találni. - Vagy akkor kezdjük talán egy könnyebb kérdéssel? Megtudhatnám a becses nevét? - Barbara. Barbara Turner. - Maga fényképeket készített az egyik barátomról, kedves Barbara. Barbara Turner. Ugye, érzi, hogy ez nem is kérdéses a számomra? Tudom, hogy ez történt. Viszont a következőre már öntől várom a választ. Elárulná nekem, miért volt erre szüksége? Miért kellett lefényképeznie őt? Ismét teljes testsúlyával ránehézkedett a nő gerincére, a közepe táján. - Jaj, és valamit elfelejtettem elmondani önnek, kedves Barbara. Még egy hazugság, vagy efféle próbálkozás, és ön halott. Megértette?

Ez hatott. A nő nyelve szinte azonnal megoldódott. - Megbízásból. Pénzt kapok érte. Carl felsóhajtott. Most már kezdett magára találni. - No lám, talán sikerül megtalálnunk a közös hangot. Kedves Barbara, amit az imént mondott, az nem teljesen hazugság. De nem is a színtiszta igazság. Mondtam már, hogy kés is van nálam? Ha nem árulja el, mi járatban van itt, sajnos, kénytelen leszek használni. Nos? Remélem, talán mégis sikerül megértenünk egymást. Ki bízta meg ezzel? - Prowler. - Igazán? Prowler. Na és ki a franc ez a Prowler? És mi ez, vezetéknév vagy keresztnév? Becenév vagy írói álnév? - Nem, nem tudom - nyögte a nő. - Én csak így ismerem őt. Valahol Georgiában lakik. - Georgiában? Merrefelé is? - Délen. Carl a legszívesebben behúzott volna neki egyet ezért a szemtelen válaszért. - Azt én is tudom, hogy délen van. Csak rá kell nézni a térképre. Azt kérdeztem, Georgiában, de azon belül hol? - Atlanta közelében. Ennél többet nem tudok róla. Egy ügynöksége van. és én neki dolgozom. néha. De személyesen sohasem találkoztunk még. - És miért is? - Ő kezdettől fogva így akarta. És nekem se volt kifogásom ez ellen. - Nem úgy értettem, miért nem találkoztak még eddig, hanem úgy, hogy miért kellett fényképeket készítenie neki. Normális dolog ez egy általános iskolai tanítónőtől? Ugye, nem gondolja, hogy beveszem ezt a maszlagot? - Nem tudom, miért van erre szükség. Sohasem mondja meg, miért kell. Csak kell. Egy kliensének nyilván ez volt a kérése. Azt hiszem. - Azt hiszi? És mégis miféle ügynökség ez, amelyiknek dolgozik? - Nyomozunk. - Nyomoznak? Magánnyomozó iroda? - Carl hanghordozása éreztette a nővel, hogy nem hisz neki. - Megkeresünk embereket. Információkat szolgáltatunk róluk. - Hát persze - bólintott Carl. - Na és hogyan juttatja el Prowlemek mindazt, amit sikerült megtudnia? - Telefonon. e-mailben. - Már megkapta azokat a képeket, amelyeket mostanában készített? Elküldte nekik az Interneten, mi? - I-igen. - Megadná nekem Prowler telefonszámát? Ha szépen megkérem? A nő sokáig vonakodott, úgyhogy Carlnak újabb módszerekkel kellett őt meggyőznie arról, jobban teszi, ha beszél. Miután megmondta a telefonszámot és az e-mail címet is, Carl kétszer is elismételtette vele. ő közben memorizálta az elérhetőségeket. - Egyre jobb lesz. Maga rendes kislány - mondta behízelgő hangon. - De ne vesztegessük az időnket. Van itt még valami, amit szeretnék megtudni magától. Például azt, hogy egyedül jött ide, vagy van társa is? Valaki, akivel közösen dolgozik ezen az ügyön. megbízásból, ahogyan maga

fogalmazott. - Nem, soha. én mindig egyedül dolgozom. - Nincs senki, aki magával jött, mondjuk egy fekete-barna cipős fickó? - Micsoda? Nem, dehogy. Esküszöm, egyedül vagyok. Carl mérlegelte a választ. - Szóval nem maga látogatta meg a barátomat az otthonában az éjjel? És nem is a maga haverja volt az, aki betört hozzá? A nő ekkor reszketni kezdett a félelemtől. Rosszat sejtett. - Nem, esküszöm, nem. A mi irodánktól senki sem lehetett. Prowler csapatából egyedül én dolgozom ezen az ügyön. Carl úgy érezte, a nő igazat mond. De épp ezért még jobban aggódott. Ha a fickó, aki betört Peytonhoz és megkötözte őt, nem Barbara Turner, és nem is az ö tettestársa volt, akkor ki a fene lehetett? Talán mégis a programtól valaki, partizánakcióban? És volt itt még valami, ami nem hagyta nyugton Carlt. Most ismét döntenie kellett. Mi legyen ezzel az asszonnyal? Életben hagyja, vagy inkább végezzen vele? Bármi legyen is a sorsa, ez a nő többé már nem okozhat gondot Peytonnak. Ha úgy dönt, hogy életben hagyja, biztosan fejvesztve menekül innen, ahogy csak a lába bírja. Viszont Prowlemek biztosan tudomására jut a dolog, és ha életben hagyta a nőt, azt fogja hinni róla, Carlról, hogy gyenge. Ha gyengének tűnik az ellenfél szemében, azzal nem sokat segít Peytonnak. Sőt inkább felbátorítja, és nyilván új embert küld a nyakára. És Carl senki előtt sem akart gyengének látszani. - És mit gondol, van még valami, amit tudnom kellene erről az akcióról? Biztos, hogy nincs más benne? Barbara Turner hallgatott, de Carl érezte, hogy sikerült mostanra megtörnie az ellenállását. Vajon milyen taktikát választ a nő? Hősként tűri a fájdalmat, miközben pokolian szenved? Vagy feladja? Tényleg képtelen ennél több ellenállást tanúsítani? Carl jó egy percig hallgatott, és várt. - Nos? - kérdezte végül, türelmesen, nyugodt hangon. - Mégis van benne még valaki. talán többen is. Prowler egy alkalommal. azt mondta, egy időben kell végezni ezzel a nővel, mint a többiekkel. A másik kettővel. De erről. a másik akcióról én nem tudok mást mondani. - Magának az égvilágon semmi köze ezekhez? Nem is tud róluk? Lehet, hogy nem is ebben a városban hajtják végre őket? - Ú-úgy van - rebegte Barbara. Vonásait eltorzította a fájdalom. - És azt mondta, ugyanakkor? A többivel egy időben? Ezt mondta Prowler? - I-igen. Carl hosszasan töprengett ezen. - Szóval akkor mi volt a maga küldetése? Meg akarta ölni a barátomat, igaz? Mindketten érezték a pillanat feszültségét, és tudták, hogy a másik is ugyanazt érzi. - Igen - felelte végül a nő váratlanul. - Igen, igen. Úgy volt. Meg kellett volna ölnöm őt. - És mikorra tervezte, ha szabad érdeklődnöm? - Holnapra - felelte Barbara. Amint kimondta, tudta, hogy ő ezt a holnapot már nem éri meg.

3. Későre járt már, úgy tizenegy óra lehetett, amikor Alan Gregory leoltotta a villanyt, és bekúszott az ágyba, Lauren mellé. Megcsókolta az asszony szája szegletét, aztán a hasát is. Nem egyszer, nem kétszer, vagy ötször-hatszor is egymás után. - Jó éjszakát, szép álmokat mindkettőtöknek - mondta. - Szeretlek. Lauren átfordult a másik oldalára, hogy szembenézzen vele. - Nos, döntöttél már. mi lesz a pácienseddel? A szobában sötét volt, és a férfi szeme még nem szokott egészen hozzá. Nem láthatta a felesége tekintetét, ami megnehezítette a válaszadást. - Micsoda? Hogy érted? - Azon gondolkodtál, nem kellene-e szólni a rendőröknek, hogy küldjenek ki egy járőrt. Felhívtad végül Samet? Most miért nézel rám ilyen értetlenül? Hogy küldjön járőrt a páciensed házához ma estére. Felhívtad végül? - Nem. A páciensem nem hívott vissza. - És ebből arra a következtetésre jutottál, hogy minden rendben van? - I-igen. Lauren megigazgatta a párnát a feje alatt. - Pedig. lehet, hogy épp az ellenkezője az igaz. A férfi megbánást érzett, de úgy gondolta, mégis ez a helyes. - Azt hiszem, nem élhetek pesszimista szemlélettel. Ha valamilyen jelzést kapok egy páciensemtől, én inkább arra gondolok, jól van az illető. Ha ennek az ellenkezőjét gondolnám, az túlságosan megviselné az idegrendszeremet. Helyesebben az életünket. - Aha - mondta az asszony elégedetlenül. Éles, metsző volt ilyenkor a hangja. - Hogy értsem ezt? - kérdezte a férje. - Nem tudom. Csak. úgy érzem, ő más, mint a többi páciensed. - Talán igazad van - felelte a férfi. - Nincs rossz előérzeted vele kapcsolatban? - Milyen előérzetem? Ügy érted, megérzésem? - Igen. - Néha. - Nekem is. Most például nagyon rosszat sejtek. Váratlanul megcsörrent a telefon a nappaliban. Döbbenten összenéztek. Nem vártak hívást, és úgy érezték, ilyen kései órán inkább csak rossz hírre számíthat az ember. Alan a készülékhez ment, és felvette, aztán befogta a kagylót, és azt mondta a feleségének: - Téged keresnek, a rendőrségtől. Ma ügyeletes vagy? Nem is tudtam. Az asszony először bólintott, aztán megrázta a fejét. Átnyúlt az ágy fölött, hogy elvegye a férjétől a készüléket. - Csak helyettesítek valakit. Majd a telefonba szólt:

- Itt Lauren Crowder. Hallgatott vagy egy percig, s egy szót sem szólt. Végül azt mondta. - Természetesen. Várom, amíg kapcsoltok. Miután a beszélgetés második felét is lebonyolította, ledobta magáról a takarót, és felkelt az ágyból. Mosolyt erőltetett az arcára, miközben visszaadta a telefont a férjének. - Vagy túl öreg, vagy túlságosan terhes vagyok már az ilyesmihez - állapította meg végül, miközben a cipője felhúzásával bajlódott. - Miről van szó? - kérdezte a férje aggódva. - Gyilkosság történt egy kis motelben, az Arapahoe Road végén, valahol a kanyon közelében. Ismered azt a környéket, Alan? Azt kérik, menjek ki a helyszínre, amilyen gyorsan csak lehetséges. - Igen, nagyon kellemes környék, de. miért nem kérsz meg valakit? Ki a te helyettesed ma este? Hívd fel. Biztosan megteszi helyetted. Meg kell érteniük. Már nem vagy olyan állapotban, hogy ide-oda rángassanak éjnek évadján. - Már mondtam, szívem, hogy ma én vagyok az ügyeletes. Fred felesége elutazott, és délutánra rosszul lett a kisfia. Azt hiszem, kruppos. Úgyhogy megkért, vegyem át tőle a mai műszakot. Nem olyan nagy ügy ez az egész, ami az én dolgom, az amúgy sem tart sokáig. - Gyilkosság, ha jól hallottam? A tapasztalatom azt mutatja, jó néhány óráig eltart, mire végzel, és ezt te is jól tudod - érvelt a férje. - De ugye, nem marad a nyakadon ez az ügy? Hiszen hamarosan szülési szabadságra kell menned! - Nem, dehogy. Csak ma este helyettesítem Fredet. Nem létezik, hogy rám bíznának egy ilyen ügyet. Mindenki tudja rólam, hogy hamarosan szülni fogok. Aki meg nem tudja, az láthatja rajtam - mondta az asszony, megsimogatva a pocakját. - Másodszor Sammel beszéltél, ugye? Akkor nyilván az ő körzetében történt. A barátjuk, Sam Purdy a gyilkossági csoportnál dolgozott. Lauren bólintott. - Igen, Sammy volt az. Alig öt perc múlva már készen is állt, hogy elinduljon a tett színhelyére.

4. Alan még ébren volt, amikor Lauren hazaért, és visszabújt az ágyba. Az órára pillantott: hajnali három lesz mindjárt. Nem sokat beszéltek akkor az ügyről, az asszony csak annyit mondott, hogy a motelben senki sem akadt, akinek feltűnt volna bármi rendkívüli. Se szem-, se fültanúja nincs egyelőre az esetnek. Vagyis egyelőre úgy tűnik, még a szokásosnál is bonyolultabb ügyről van szó. Hacsak nem az áldozat férje vagy barátja tette ezt vele. Alan megkérdezte, rábízták-e végül az ügyet. Lauren erre kissé ingerülten azt felelte: - Már mondtam, hogy nem. A férje ebből az ingerült hangnemből pontosan tudhatta, hogy semmi kedve többet mondani neki a gyilkosságról. Odabújt hozzá, hogy vakargassa, cirógassa az asszony hátát, miközben Lauren megpróbált elhelyezkedni az ágyban, amennyire csak lehetséges, kényelmesen. Egy-két perc is eltelt, mire úgy-ahogy megtalálta a helyét. Aztán a hirtelen egyenletessé váló szuszogásból Alan arra következtetett, mégis sikerült hamarabb elaludnia, mint neki. Alig pár óra múlva megszólalt az ébresztőóra. Kábultan, fáradtan ébredeztek mind a ketten.

5. Ron Kriciak szerda reggel hét óra húsz perckor fékezett le Peytonék háza előtt. De nem itt állt meg, hanem néhány házzal odébb. Valami különös nyugtalanság hajtotta idáig. Ron többnyire nehezen viselte, ha ilyesmit bíztak rá. Igaz, ki szereti, ha ugráltatják? De Peytonnal különösen ingerült volt - úgy érezte, elég, ha ez a nő eltüsszenti magát, Fenster Kastle máris elvárja tőle, hogy rohanjon a zsebkendővel, hogy megtörölhesse az orrát. Mivel Peytont elég régóta próbálta elérni telefonon, de egyelőre nem járt sikerrel, Ron úgy döntött, személyesen keresi fel az asszonyt. Nem sokkal azután, hogy leparkolt a kocsival az utcában, tudta, hogy valami nincs itt rendjén. A ház egyik ablakát, mégpedig a bejárathoz legközelebb esőt, ugyanis betörve találta. Ösztönösen is a kabátja alatt meglapuló fegyvere után nyúlt. Aztán gondolt egyet, és visszament a kocsihoz, hogy kesztyűt húzzon. Amint visszaért a verandára, a mobiltelefonján megpróbálta felhívni Peyton számát. A másik kezével közben az ajtócsengőt nyomta. Hangosan berregett, hiszen hiányzott az ablaküveg, épp a füle mellett. De sehol senki. Sem Peyton, sem a kislánya nem jött ki ajtót nyitni. Amikor a sokadik csöngésre sem kapott választ, eltartotta a fülétől a mobiltelefont, hogy hallja, itt csöng-e a lakásban vagy valahol távol. Sehol semmi zaj. A bejárati ajtót zárva találta. Ron nem tudta, jó vagy inkább rossz jelnek vélje ezt. Végül úgy döntött, semmiféle következtetést nem von le belőle egyelőre. Előkapta a fegyverét, ellenőrizte a tárat, kesztyűs kezével benyúlt a törött ablakon át, hogy belülről nyissa ki az ajtót. A földön szanaszét szóródott üvegszilánkokon kívül eleinte más rendellenességet nem is vett észre. Aztán a szeme sarkából látta, hogy egy virágcsokor hever a nappaliban a szőnyegen, a víz pedig tócsában áll egy helyütt a padlón. Egyelőre fogalma sem volt, mire vélje a látottakat. Beleszimatolt a levegőbe, de ez sem segített. Ujjait a ravaszra görbítve, óvatosan lépkedett előre a folyosón, így haladt el a nappali, majd a konyha és a társalgó mellett. Amikor ideért, már tudta, hogy baj van. Az éléskamra ajtaját tárva-nyitva találta. A zöldségek kiömölve szanaszét gurultak a konyha felé. Ron gondolta, hogy a kamra ajtaja a garázshoz vezet. Egy kristályvázán akadt meg ekkor a tekintete - ott hevert a mosogató szélén. Úgy tűnik, nem is egy, hanem két ismeretlennel van dolga. Mint egy egyenlet. Na de hol van C, a harmadik, akit jól ismer - csak egyelőre nem talál? A dohányzóasztalon a társalgóban John Irving egy regényének példányára akadt. A könyv belsejét pengével vágták ki. Ezt sem tudta mire vélni. Visszament a folyosóra, és a lépcső felé vette az irányt. Abban reménykedett, hátha megtalálja Peytont és a kislányt. Vagy ettől félt inkább? Amikor felért az emeletre, és belépett a nagyobbik hálószobába, a rendetlenség láttán kiszaladt a száján: - Az istenit neki! Látta a használt ragasztószalagot heverni a padlón, a matracot, az ágyneműt, a párnákat szanaszét dobálva a szőnyegen. A fémkeretes ágy a faragott fejtámlával csupaszon állt a szoba sarkában. Ron alaposan szemügyre vette a helyiséget. Rájött, hogy a ragasztószalagra azért volt szüksége valakinek, hogy megkötözzön egy másik valakit. Talán Peytont? Na és mi erre a bizonyíték? A fürdőszobába ment, de ott semmi különöset nem vett észre. Elsőre legalábbis nem

tűnt fel neki, hogy sehol sem lát sem fésűt, sem hajkefét. Pedig két nő is lakik ebben a házban. A folyosó végén a kislány szobájába is benézett ezt követően. Itt sem volt valami nagy rend, de az előző helyiséghez képest mégsem voltak olyan nyilvánvalóak a dulakodás nyomai. És ebben az ágyban aludtak is. Visszament a lépcsőhöz, aztán alapos szemlélődés után vérnyomokra akadt. Követte a házban, aztán ki a garázsig. Amikor kinyitotta a garázsajtót, és felkattintotta a villanyt, Peyton kocsiját a helyén találta. Ott állt a tágas garázs kellős középen, holott a hely két autónak is bőven elegendő lenne. Ráfért volna egy alapos mosás. De az is meglepte, hogy a kocsit egyáltalán itt találta. Az lett volna a logikus, ha Peyton ezzel távozik. Ron hunyorított egy ideig, mintha azt remélné, hátha így eltűnik a szeme elől a kocsi. Hátha csak káprázat az egész. De nem. Csak ezután lépett közelebb a kocsihoz. Nem nyitotta ki az ajtaját, először bekukucskált az ablakon. Üres volt. Sehol egy lélek, de még csak egy tárgy sem a szokásos berendezésen, kellékeken kívül. Átment a sofőr felöli oldalra, megpróbálta kinyitni az ajtót. Szerencsére nyitva volt. Behajolt, és felnyomta a csomagtartót nyitó kallantyút. Aztán hátrament, hogy azt is alaposabban szemügyre vegye. Amint felemelte a csomagtartó tetejét, csak ennyit mondott: - Ez nem lehet igaz. Kesztyűbe bújtatott kézzel ellenőrizte a benne heverő férfi pulzusát, aztán előkapta a mobiltelefont, és felhívta Fenster Kastle washingtoni számát. Fenstert azonban nem találta az irodájában. Valaki más vette fel a telefont, de megígérte, hamarosan előkeríti Fenstert. Szerencsére nem kellett sokáig várnia erre. - itt Ron Kriciak. - Fenster. - Ott vagyok a nő házában. Most reggel nyolc óra van, és úgy tűnik, nyoma veszett. A körülmények egyelőre ismeretlenek, de nagyon rejtélyesek. Az egyik emberünk, ismétlem, az egyik emberünk eszméletlen állapotban van. A nő kocsijának a csomagtartójában találtam rá. Fejsérülése van, a házban pedig erőszakos behatolás és dulakodás nyomait látni. - Melyik emberünk az? - A nevét szeretné tudni, uram? - Nem, a legkedvesebb hobbijára és az autója márkájára vagyok kíváncsi. Majd ennek alapján megpróbálom kitalálni, kiről van szó. - Egy itteni fiú, bizonyos Ficklin. Ismeri talán? - A keresztneve? - Ernest. Mi csak Ernie-nek hívtuk. - És ő vajon hivatalból tudhatta, hol lakik újabban a nő? - Nem, nem hinném - ismerte be Kriciak. Kastle keserűen felsóhajtott. - Először is kerítsen mellé egy orvost. De ha egy mód van rá, kerülje a feltűnést, az ég szerelmére. Rendben? - Igenis, uram. - Amint kórházba került a fickó, biztosítson mellé egy őrt is. És különítsék el a többi betegtől, amennyire csak lehetséges. Mintha maláriás lenne. Nehogy félrebeszéljen, és valaki rájöjjön, miről van szó. Ugye, megértette? Aztán pedig. nos, amint magához tért, és tud beszélni, haladéktalanul értesítsenek, engem. Meg kell tudnunk tőle mindent, amit csak lehetséges. Bármilyen jelentéktelen apróságnak tűnő dolog is az, fontos lehet a számunkra. De én akarok az

első lenni, aki beszél vele. Megértette? - Igen, uram. - Ami pedig a barátunkat illeti. Maga szerint mi lehet vele? Szökésben van? Vagy inkább elrabolhatták? - Fogalmam sincs - ismerte be Kriciak. - Akkor igyekezzen mindent megtudni róla. - A hálószobájában szigetelőszalagot találtam. Annak alapján, ahogyan ott hagyták, arra következtetek, valakit megkötöztek vele. Úgyhogy én inkább emberrablásra gyanakszom. Hosszas hallgatás következett. Ron egyre idegesebb volt, szinte érezte, hogy meg-megremeg a gyomra. - Minél előbb tudni akarom, mi történt a házban, és azt is, hová tűnhetett ez a nő. Kivel van most, mikor ment oda, ahol most tartózkodik. Ha szüksége van erősítésre, akkor szóljon. Elintézem, bármi legyen is az. A helyi hatóságok tudnak már a dologról? - Nem hinném. Egyelőre legalábbis semmi jele ennek. - Remek. És Kriciak, az lenne a legjobb, ha ez így is maradna. - Igenis, uram. - És úgy félóránként friss híreket várok ide. Helyi idő szerint nyolc harminctól. Tehát még egyszer elismétlem, harminc percenként várom a jelentkezését. - Igenis, uram.

6. Dr. Alan Gregory autóval néhány percnyi távolságra volt mindössze attól a faháztól, amelyet Peyton kibérelt Chautauqua közelében. Ez idő szerint a Walnut Streeten levő rendelőjében tartózkodott, és alig pár perce nyitott be hozzá aznapi második páciense. Az illető ott ült előtte, a szokásos helyén. Dr. Gregory elnézett a nő válla mellett, mert az ajtó fölött villogni kezdett a kis piros lámpa, amely azt jelentette, valaki várja odakint. Nem értette. Az órájára pillantott, hátha elnézte az időt, mert a következő páciensét, aki tán soha életében sehová sem érkezett még pontosan, csak. negyven perccel későbbre várta. Hogy ennyivel korábban érkezett volna? Nem, ez szinte kizárt dolog. A páciens, aki most ott ült előtte, harmadik alkalommal járt nála. Harmincnégy éves egyedülálló fiatal nő, Kelli Wynton a neve. Depressziós állapotban került hozzá kezelésre. Ms. Wynton a saját állapotát elég jól látta, rendkívül tájékozott volt a szakirodalomban, legalábbis abban, amit ő annak tekintett. Elolvasott minden hozzáférhető ismeretterjesztő cikket, amely a Cosmopolitanban és más hasonló, kifejezetten nők számára írott magazinban jelent meg. És a terápiás foglalkozáson szinte szóról szóra idézgetett ezekből. Miközben dr. Gregory a rendületlenül villogó piros lámpát figyelte, majd újra az órájára pillantott, Ms. Wynton épp arról beszélt, miféle taktikákat és módszereket szokott alkalmazni, hogy az első randevún elérje, hogy az illető biztosan visszahívja őt, és ne szakadjon meg a kapcsolatuk már az első találka után. Természetesen ezt is egy népszerű női magazinból leste el. Dr. Gregory abban reménykedett, a hölgy nem veszi észre, hogy képtelen száz százalékig odafigyelni a csacsogására. Már az első konzultációjukon is meglehetősen büszkén és magabiztosan kezdte sorolni, milyen sokat randevúzgat újabban. Épp csak az zavarta, hogy az első találkozást ritkán követte egy második vagy akár harmadik. Hetente két-három új ismerőse akadt, néha több is. Ebből persze a pszichiáter segítsége nélkül is levonta azt a következtetést, hogy az átlagnál vonzóbb nő lehet, dr. Gregoryra azonban ez sem hatott. Továbbra sem szentelte neki teljesen a figyelmét, egyre csak a villogó fényt figyelte, és a megoldáson törte a fejét. Egyre határozottabban érezte, valami nincs rendjén. A kis lámpa egy ideig pihent, aztán ismét villogni kezdett. Talán megunta a páciense a várakozást, aztán újból nyomni kezdte a jelzőgombot? Dr. Gregory most távoli, mély zajt, talán dörömbölést vélt hallani - pontosan nem tudhatta, mi lehet az, mert a rendelője hangszigetelt volt. De fölöslegesen aggódott a páciense miatt: a hölgy észre sem vette, hogy nem figyel rá, egyre csak mondta és mondta a magáét, csicseregve. Dr. Gregory most megpróbált a kinti zajokra koncentrálni. Mintha párbeszéd foszlányait hallaná. Ez mintha Diane lenne az, a kolléganője, igen, ő az. Semmi kétség. - Nem mehet be oda, uram, értse meg végre! Páciens van nála. Nem sokáig kellett várnia a fejleményekre. Felpattant az ajtó, és beviharzott rajta - Ron Kriciak. Diane ott volt a nyomában, alig egy-két lépésre lemaradva tőle. Kriciakon most nyakkendő és farmering volt, hozzá zöld nadrág, amelyet talán sohasem vasaltak még ki. Feldúlt volt, és úgy lógatta maga mellett a karját, akár egy jól megtermett gorilla.

- Beszélnem kell veled - mondta, miután köszönés helyett alig észrevehetően biccentett dr. Gregory felé. Szinte vádaskodó volt a hangja, ami még jobban meglepte dr. Gregoryt, mint az, hogy ilyen hirtelen, bejelentés nélkül berontott ide. Olyan volt, mint egy szülő, amikor benyit tinédzser gyermeke szobájába, miután felhívta őt az iskola igazgatója, hogy értesítse csemetéje legújabb csínytevéséről, ami immáron az iskolából való kicsapatását vonja maga után. Alan megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Felállt, és udvariasan azt mondta: - Nem jól van ez így, Ron. Látod, hogy rendelek, és páciens van nálam. Ha rendelési időben akarsz beszélni velem, kérj előre időpontot telefonon - mondta udvariasan, de határozottan. Majd hozzátette: - Mint mindenki más. Azzal ismét a pácienséhez fordult, hogy Ron helyett is elnézést kérjen tőle. - Sajnálom, hölgyem, amilyen hamar csak lehetséges, végzek az úrral. - Próbáltalak hívni - folytatta Ron az iménti lendülettel. - De mindig csak az az átkozott üzenetrögzítő felelt. Nem várhatok, értsd meg. Sürgős. Életről-halálról lehet szó - közölte dr. Gregoryval ellentmondást nem tűrő hangon, de az iméntinél valamivel disztingváltabban. - Akkor is megkérlek, fáradj ki most innen. A váróban van néhány kényelmes szék, foglalj helyet. Igyekszem hamar végezni, de ehhez legalább néhány percre szükségem van még. - Nem - mondta Ron határozottan. A pácienshez fordult, és megmutatta neki a jelvényét. Hölgyem, látja? Ismeri ezt, ugye? Kérem, volna szíves kifáradni néhány percre a helyiségből? Igazán nagyra értékelném, ha megtenné, amíg váltok néhány szót az orvosával. Amint végeztünk, ismét a rendelkezésére fog állni, erről biztosíthatom. Alan odaállt Ron elé, és azt mondta: - Nem, Ron. Szó sem lehet róla. Te menj ki, és várj odakint. Igyekszem rövidre zárni a hölggyel a megbeszélésünket. Kelli Wynton azonban már felállt a helyéről. - Ugyan már, hagyják ezt az ostoba vitát. Majd én kimegyek, uraim - mondta, azzal magasra szegte az állát, és királynői tartással elindult az ajtó felé. - Igazán nem gond, kérem, higgye el, dr. Gregory. Büszke testtartása ellenére úgy érezte, szinte pánikszerűen hagyta el a helyiséget. Alan arra gondolt, lehet, hogy bottal ütheti a nyomát ezek után. Aztán vette csak észre, hogy a hölgy a táskáját és a kabátját is itt hagyta. Akkor meg úgyis visszajön - ha másért nem, legalább ezekért a holmikért biztosan.

Amikor nyílt az ajtó, és Ms. Wynton kilépett rajta, Alan látta, hogy Diane ott áll még a rendelője előtt, egyik kezében a mobiltelefonnal. Épp hívni akart valakit, dr. Gregory attól tartott, éppen a rendőrséget. Intett neki, hogy hagyja, nem olyan nagy horderejű az esemény. - Ron - mondta, miután becsukta az ajtót Ms. Wynton után -, mégis mi a fenét gondolsz, hogy csak így betörsz ide? - Eltűnt - közölte vele Ron. - Peytonnak nyoma veszett. Sehol sem találom. Alannek erről azonnal Peyton utolsó telefonhívása jutott az eszébe. Azonnal felfogta a helyzet komolyságát. Visszament az ajtóhoz, kinézett rajta, és azt mondta Diane-nak, aki még mindig ott állt, tanácstalanul, és Ms. Wyntonnal beszélgetett a történtekről: - Itt minden rendben van, Diane. Tisztáztuk a félreértéseket. És köszönöm a segítségedet.

A kolléganője a szemöldökét ráncolva jelezte, ő erről egyáltalán nincs meggyőződve, de aztán elindult vissza, a saját rendelője felé. Alan azonban nem hallotta, hogy becsukódott volna az ajtó, s ebből arra következtetett, Diane továbbra is éberen figyel, hátha történik még valamilyen rendkívüli esemény. Alan ekkor tért vissza ismét Ronhoz. - Nem értem. Mit jelentsen az, hogy Peyton eltűnt? - Ma reggel kerestem őt. Előbb telefonon, aztán személyesen. Odamentem a házukhoz. Nem találtam otthon sem őt, sem a kislányát. A házban pedig meglehetősen nagy rendetlenség fogadott. Betört ablak, a hálószobában minden szanaszét dobálva. így értettem az imént, hogy eltűnt. - Jézusom - mondta Alan, ismét az előző napi vívódására gondolva. Lám csak, Lauren balsejtelme beigazolódni látszik. Hogy mit kap még ő ezért az asszonytól! Igazán semmiből sem állt volna szólni Samnek, hogy küldjenek ki egy járőrt az asszony házához. - Szóval az a kérdés - folytatta Ron -, nem tudod véletlenül, hová tűnhetett? Alan egyre csak rázta a fejét, majd ezt mondta: - Szerintem, Ron, te és Teri még többet tudhattok róla, mint én. De ha el is mondta volna, hogy tervez valamit, én ezt akkor sem árulhatnám el neked. Ron keresztbe fonta karját a mellkasán, oldalra hajtotta a fejét, majd gyanakvóan méricskélte Alant, és közölte vele: - Én pedig úgy gondolom, kötelességed elmondani nekem mindent, amit csak tudsz róla. Vagy amit ő mesélt, és összefüggésben lehet az eltűnésével. Alan határozottan tiltakozott ez ellen. - Először inkább te mondd el nekem, mit tudsz. És ne fenyegess engem, Ron, mert elég nehezen viselem az ilyesmit. - Ne okoskodj, dokikám. Lehet, hogy ez a nő életveszélyben van - mondta Ron emelt hangon. - Tökéletesen tisztán hallom és értem is, amit mondasz, ezért még nem kell kiabálni. Légy szíves, értsd meg, hogy semmit sem tudok róla. Arra gondolt, vajon elmondhatja-e Ronnak, amit Peytontól megtudott. Hiszen az asszony két nappal ezelőtt azt mondta neki, tudomása van arról, hogy valaki követi, és fényképeket is készített már róla. Akkor úgy tűnt, Peyton inkább a program valamelyik vezetőjére gyanakszik. Vajon hogyan fogadna Ron egy ilyesfajta gyanúsítgatást? Ron látta, hogy töpreng valamin, ezért rögtön megkérdezte: - Nincs valami ötleted, miért szökött el? - Elszökött? Miből gondolod, hogy erről van szó? Az előbb mintha még azért aggódtál volna, hogy talán elrabolták. Vagy meg is ölhették. Hiszen azt mondtad, feldúlva találtad a házát. - Ha elrabolták, lehet, hogy máris megölték. Ha viszont elszökött, menekült valami vagy valaki elől, talán még van esélyem, hogy segítsek rajta, és élve megússza. Alan a kanapéra mutatott. - Foglalj helyet. Ron a kanapé közepére telepedett le, szokásához híven széles terpeszben. Előrehajolt, a térdére könyökölt úgy, hogy a nyakkendője belógott a két térde közé. Alan lassan és megfontoltan beszélt. Különös gonddal ügyelt minden egyes szóra. - Nem hiszem, hogy tudomásomra jutott volna bármi is, ami segíthet neked megtalálni őt. Várt, mintha Ronnak hosszú időre lenne szüksége ahhoz, hogy felfogja, mit hallott. Ron megemelte az állát. Alan arra gondolt, továbbra is a megfélemlítés taktikáját folytatja majd. Nem tévedett.

- Semmitől sem riadok vissza, csak hogy kiszedjem belőled, amit tudsz róla. Engem nem érdekel az orvosi titoktartás. Köpök rá. Itt más játékszabályok érvényesek, ha nem vetted volna észre idáig. Alan dilemmája arról szólt, hogy képtelen volt eldönteni magában, mit szeretne Peyton. Azt, hogy mondja el Ronnak, amit tud, vagy inkább azt, hogy hallgasson róla. Egyelőre tanácstalan volt ez ügyben. - Igazán? Sajnálom, de ezzel sem tudsz hatni rám, Ron. Nem tudom, kerültél-e már hasonló helyzetbe, mint most, de nekem volt már ilyen ügyem. Az én értékrendemben az orvosi titoktartás a legfontosabb. Hozhatsz nekem bármilyen utasítást, próbálkozhatsz fizikai ráhatással vagy lélektani hadviseléssel, én akkor sem árulok el semmit, amivel megsérteném a titoktartási kötelezettségemet. Egyetlen egy esetben lennék hajlandó megszegni ezt a fogadalmat, mégpedig akkor, ha nyilvánvaló lenne, hogy Peyton életveszélyben van, és ily módon megmenthetem. Vagy akkor, ha ő veszélyeztetne valakit, mondjuk egy gyermeket. Semmiféle információt nem adhatok ki senkinek, ami a terápiás foglalkozásokon hangzik el. És bár ez a kijelentésem teljesen irreleváns ebben a helyzetben, mert semmit sem tudok, amiről úgy érezném, segíthet neked megtalálni őt, vagy rájönni, hogy mi is történhetett. Már ha lenne olyan információ a birtokomban, aminek nyilvánvalóan köze lehet az eltűnéséhez. De sajnos, nincs ilyenről tudomásom. - Nem mesélt neked arról sem, hogy fél? Hogy úgy érzi, veszélyben van? Semmi efféle? Nem említette, hová menne, ha veszélyben érezné magát vagy a kislányát? Gondolkodj, Alan, kérlek szépen. Hátha eszedbe jut valami. Alan felsóhajtott, és hosszas gondolkodás után szólalt meg ismét. - Egy korábbi beszélgetésünk alapján az a benyomásom, hogy még mindig sebezhetőnek és védtelennek érzi magát. Senkiben sem bízik meg, még bennetek sem, akik a programmal kötött megállapodása értelmében garantáljátok a szövetségi védelmét neki és a kislányának. Ez tény. Nos, most már elégedett vagy velem? Ron bólintott, mintha csakugyan használható információ lett volna a számára, amit hallott tőle. - De vajon hová menekülhetett, ha valamilyen oknál fogva hirtelen pánikba esett? Erről semmit sem mondott neked? - Semmit sem tudok, ami a segítségedre lehetne ebben a tekintetben. Sajnálom. - És nem mondott valami konkrétumot arról, hogy miért nem bízik bennünk? Alannek csak a tekintete felelte, hogy igen. Ezt már nem volt hajlandó hangosan kimondani. Ron elkáromkodta magát. Türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a dohányzóasztal lapján. - Nem mondta, hogy találkozott valakivel a korábbi életéből? Hogy felbukkant valaki a múltjából? Alan tágra nyílt szemmel nézett rá. - Nem mondhatom el, miről beszélgettünk itt kettesben. Ismét kijelentem, ha szükségesnek tartod. Semmit sem tudok, ami a jelenlegi helyzet magyarázatául szolgálna. Semmit, ami nyomra vezethetne. Az igaz, hogy nem érezte magát biztonságban, és hogy továbbra is fenntartásai voltak a tanúvédelmi programmal kapcsolatban. Alan azt várta, Ron végre ráun, és felfogja, hogy ő tényleg hajthatatlan ebben a kérdésben, és végre távozik. De nem ez történt. Kriciak inkább újabb próbának vetette alá a türelmét. - Szóval semmi? - Sajnálom, de tényleg semmi. Semmi az égvilágon. Ron taktikát váltott.

- Most szórakozol velem?! Ez egy hivatalos meghallgatás. Szövetségi megbízottként vagyok jelen. Ha akarom, elkapom én a grabancodat, Alan, úgy, hogy életed végéig megemlegeted. - Dehogyis szórakozom én veled, Ron. Nem lehet, hogy előfordult ez már korábban is vele? Nem volt rá példa, hogy eltűnt egyik napról a másikra? Hogy egy pár napig nem tudtatok róla? Nem lehet, hogy most is csak valami ilyesmiről van szó? Alan látta, hogy Ron tétovázik, csak aztán válaszolt. - Nem szoktuk állandóan szemmel tartani a tanúkat. Lehet, hogy volt már rá példa. De az biztos, hogy ezt sem jelentette be. Viszont most egy csomó más gyanús jel is arra utal, hogy valami szokatlan dolognak kellett történnie a házban. - Talán elment valahova, ahol nagyobb biztonságban érzi magát, mint itt - mondta Alan. - És talán van valamilyen racionális magyarázata is mindannak, amit gyanús nyomnak vélsz. Mondd csak, ez nem fordult meg a fejedben? - Az utcai ablakot betörték. Az ajtót feszegette valaki. A hálószobában rendetlenség. A földszinten vérnyomok. - A kocsija? - A helyén, a garázsban. Ron nem árulhatta el Alannek, hogy az embereik közül egyet ott talált a csomagtartóban, eszméletlen állapotban. - És mikor hallottál utoljára felőle, Ron? - Tegnap még látták. Alan figyelmét nem kerülte el a némiképp talányos megfogalmazás. - ÉS? - Mit és? - És az, aki látta őt tegnap, nem vett észre rajta semmi különöset? A viselkedésén, a szokásain. - Nem - felelte Ron rövid tétovázás után. - Talán ismét megfenyegette valaki? - Itt én kérdezek - felelte Ron ingerülten. Alan megpróbált valamilyen ártatlan magyarázatot találni Peyton eltűnésére, hátha hamarabb végeznek. - Akkor reménykedjünk abban, hogy valami egészen másról van szó. Mondjuk, hogy találkozott egy férfival, a kislánya pedig egy ismerősnél vagy barátnál alszik. Hátha igazunk lesz. Ron felállt. - Utoljára kérdezem, sohasem beszélt neked olyan helyről, ahol biztonságban érezné magát? Még csak nem is említett ilyet? - Sajnálom, Ron, de nem - mondta Alan, széttárva a kezét.

Egy perccel azután, hogy Ron távozott, dr. Gregory bekísérte Kelli Wyntont a rendelőbe. Ismételten elnézést kért tőle az incidensért. - Ugyan már, semmiség az egész. Csak. egy kissé ijesztő volt. Kelli kissé habozott, aztán mégis megkérdezte: - Ez a maga ismerőse tényleg az, aminek a jelvénye alapján gondolom? A szövetségiektől? Dr. Gregory bólintott.

- És ön. hogy kerül ebbe az ügybe? Valami baj van? - Konzulensként dolgozom nekik egy ideje - felelte dr. Gregory. - Amit látott, az egy sajnálatos félreértés kettőnk között. Sajnálom, hogy ön is szemtanúja volt. - Ugyan már, nem tesz semmit - mondta a nő. Aztán mutatóujjával megérintette a fülcimpáját, és mintegy véletlenül megkérdezte: - Nem láttam, hogy lett volna jegygyűrű a kezén. Mondja, nem tudja véletlenül, van valakije?

Ron Kriciak rendszerint nyilvános fülkéből telefonált, és nem a mobilkészülékéről, amikor Fenster Kastle-t kereste Washingtonban. - Beszéltél a pszichiáterével? - ez volt Kastle első kérdése. - Igen, épp most jövök a rendelőjéből - felelte Kriciak. - És nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla. Lehet, hogy tud valamit, ami hasznos lehetne nekünk, de az sem lehetetlen, hogy fogalma sincs a történtekről. - Hogy értsem ezt? - kérdezte Kastle türelmetlenül. - Úgy, hogy elég ravasz a fiú. Szemlátomást meglepte a hír. - És mit tehetünk még? - A felesége a kerületi ügyészségen dolgozik. Aztán felhívom a nőt, akit a doki helyettesít, és megpróbálom kideríteni, hogyan hathatnánk rá rajtuk keresztül. - Valami hír a kliensünkről? - Semmi. Még mindig nem tudom, mi történt a házban. Úgy tűnik, két behatoló is járt ott egy időben. Az egyik a mienk, a másik egyelőre számunkra ismeretlen. Ficklin továbbra is eszméletlen állapotban van. Azt mondja a doki, nem múlt el a közvetlen életveszély. Ja, van viszont egy taxisofőrünk. Azt állítja, fuvarozta a nőt az éjjel. Az asszony a házukhoz rendelte a kocsit, kilenc óra húszkor ért oda. És a kislány is vele volt. Vagy a buszpályaudvarra vagy a reptérre igyekeztek, ezt még nem tudom. - Én inkább a buszra tippelnék. A reptéren fel kell mutatnia valamilyen igazolványt. Azonosítják és felveszik az adatait. Ott biztosan nyoma marad. Ráálltatok már a menetrend szerinti buszok útvonalaira és a sofőrökre? - Én is ezt tartom valószínűbbnek. És igen, már megkezdtük felgombolyítani a szálakat, hogy merrefelé volt járat akkor, és kik dolgoztak a buszokon. - A helyi rendőrség remélem, kimaradt belőle. - Eddig igen. - És mit csinált az emberünk a házban, Ron? - Még nem sikerült beszélni vele, eszméletlen, mint már mondtam. Úgyhogy egyelőre csak találgathatunk. - Hadd halljam, mi az elképzelése róla. - Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy a nő is a mi védelmünket élvezi. Vagy rá akart ijeszteni, vagy súlyosabban bántalmazni. Értésére adni, hogy nem érezheti magát biztonságban. Kastle várt és hallgatott. De nem sokáig bírta a tétlenkedést. - Igen? Úgy érzem, tud még valamit. Ne játsszon az idegeimmel, Ron. Most nem viselem jól a szokásos stílusát. Ron felsóhajtott.

- Ficklin egyik barátja a programban dolgozott korábban. Kirúgták, miután a barátunk elment a kongresszusi meghallgatásra. Ficklin azóta is minden létező fórumon morgolódott emiatt. Most Kastle mordult fel. - És hogyan jött rá, hogy itt lehet valami keresnivalója? - Fogalmam sincs róla. - Akkor derítse ki ezt is! - Igenis, uram. - És továbbra is folyamatosan tájékoztasson a fejleményekről, Kriciak. Ezt, ugye, nem felejtette el? - Nem uram. Tájékoztatni fogom, ahogyan kérte.

NYOLCADIK FEJEZET Vonat a parkban

1. A

tervem, hogy miként tűnjünk el Landonnal, csak a legalapvetőbb dolgokra terjedt ki. Búvóhely, élelem, pénz. De hogy közbejön egy halott is - erre végképp nem számítottam. Landon és én mostanra megszoktuk ezt a behatárolt életet - kicsit olyan érzés volt így élni, akár Boulderben, akár még Slaughterben, mintha mozgáskorlátozottak lennénk. Vagy házi őrizetesek. Eleinte itt is úgy éreztem, a nap huszonnégy órájából húszat a négy fal között kell majd eltöltenünk. Nem sok idő marad arra, hogy éljünk is. És most úgy éreztem, ez az idő is inkább csak az étkezések és az alvás közötti hézagot tölti ki. Bármennyire siettünk is, gondosan eltettem persze kedvenc szókirakó játékunkat, a Scrabble-t, amelyet Landon valósággal imádott. Én nem voltam olyan lelkes rajongója, talán azért, mert Landon nyolcadik születésnapja óta sohasem sikerült győznöm ellene. És volt nálunk más társasjáték is, persze. Monopoly, meg sok más egyéb - túlnyomó többségében olyan játékok, amelyekhez egy vagy két játékosra van szükség. És persze a könyveink egy részét is elhoztuk. Ezekről semmi pénzért nem mondtunk volna le. Az első éjszakát, amelyet itt, a faházban töltöttünk, szinte ébren virrasztottam át. Nyugtalan voltam, új volt a hely, és meglehetősen kényelmetlen az ágy. Landon viszonylag nyugodtan aludt, kismacskaként összegömbölyödve a franciaágy közepén. Nem mertem éjszakára nyitva hagyni az ablakot, így hát eléggé befülledt a levegő, és most kezdtem érezni a faház jellegzetes szagát. Az antik bútorok kopottak és patinásak voltak, és a főbérlőnket látva biztosra vettem, hogy legalább egy évszázadosak lehetnek. Kimentem a mosdóba, és megmostam az arcomat, mert már gyöngyözött rajta az izzadság. Aztán a konyhában nekiláttam kávét főzni. Persze, csak instant volt nálunk. Aztán hirtelen megéheztem. Kivettem az egyik szatyorból egy almabefőtt konzervet, és nekiláttam bekanalazni. Olyan finom volt, és olyan jólesett, hogy gyorsan kinyitottam magamnak egy másikat is. Még fel sem forrt a víz a kávénak, amikorra ezt a második üveget is kikanalaztam. Ahogy kitöltöttem magamnak a kávét, megcsörrent a telefon. Annyira megijedtem tőle, hogy kezem-lábam reszketni kezdett. Egyrészt maga a tény is rejtélyes volt, másrészt meg ismeretlen volt a régi készülék berregése. Hirtelen nem is találtam a telefont, ami csak tovább fokozta az ijedtségemet. Az első csengetés után nem követezett több. A karórámra pillantva figyeltem az idő múlását. Közben odaléptem az ablakhoz, és óvatosan elhúztam egy kissé a sötétítőfüggönyt. Egy ideig pásztáztam a környéket, de semmi különöset nem vettem észre. Ugyanazok az autók álltak az utcában, amelyeket utoljára láttam, mielőtt aludni tértem. Tulajdonképpen nem is tudtam, mit keresek. Úgy egy perc múlva ismét megcsörrent a készülék. Vártam, de semmi - nem csörgött még egyszer. Ez csakis Carl lehet. Az órámra pillantottam. Hét óra huszonhárom percet mutatott. Lám, nemrég váltunk el tőle, máris beszélni akar velem. Utólag belegondolva, igazán hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy felkészítsem Landont lélekben a tolószékre. Amikor Carl hívása után visszamentem a hálószobába, már felébredt ugyan, de csak kóválygott

az álmosságtól. Nem lelkesedett azért sem, hogy feketére festettem a haját, és a sötét keretes szemüveg végképp nem tetszett neki. Én választottam persze, nélküle. Aztán a ruhákra is azt mondta, hogy fertelmesek. Mióta helyesírási versenyekre készült, Landonnak alaposan kibővült a szókincse. Néha büszkeséggel töltött el, amikor egy-egy választékos kifejezést használt, de most nem tudtam örülni ennek, inkább bosszankodtam miatta. - Akkor is fertelmesek - ismételte el csökönyösen, miután látta rajtam, mennyire nem tetszik, amit mond. Közöltem vele, hogy most nem ez a fontos. Úgy nézett rám, akár egy őrültre, és az az igazság, azon a reggelen már én is kezdtem azt hinni, lehet, hogy az őrület határát súrolom. Még az is megfordult a fejemben, talán mégiscsak fel kellene hívnom Ron Kriciakot, és segítséget kérnem tőle. Kérhetnék a programtól egy új kocsit, és ha elmondom neki, miről van szó, biztosan adnak mellénk néhány felfegyverzett biztonsági őrt is. Útközben békésen elalhatnánk a kocsi hátuljában Landonnal, és másnap Omahában vagy Fresnóban vagy éppenséggel Walla Wallában ébrednénk fel. Már csak egy probléma várt megoldásra. A lelkem mélyén tudtam, hogy úgy ötven százalék esélye van annak, hogy a fickó, akit a kocsim csomagtartójában láttam, szintén a program egyik embere. És persze, a bizalmatlanságomat az is megerősítette, hogy továbbra sem tudtam, miért követett engem Ron a városban. Pontosan annyira volt érthetetlen ez is, mint az, hogy miért bújt el a házamban és kötözött meg az a barna-fekete fűzős cipőt viselő férfi. Landon a tükör előtt álldogálva próbált megbarátkozni frissen festett fekete hajával. Én eközben egy helyes kis svájcisapkát húztam a fejemre, és gondosan betűrtem alá a hajamat. Mintha egészen rövidre vágattam volna a frizurámat. Aztán beültettem Landont a tolókocsiba, és elindultunk a hosszú útra - vissza Boulderbe innen, a Chautauqua nevű kis településről. Landon sértődötten duzzogott útközben, és csak jó tíz perc múlva enyhült meg annyira, hogy hajlandó legyen közben szópókerezni velem. Arról már ne is beszéljünk, milyen képet vágott szegénykém, amikor meglátta, hogy a tolókocsihoz nincs kormány, sem pedig sebességváltó. Az igényességéről persze ismét Robert jutott eszembe, és az, hogy annyira hiányzik most, mint fuldoklónak a levegő. Chautauqua afféle elit üdülőtelepnek számít itt, Boulder környékén. Szép a táj, szó se róla. A Sziklás-hegység, mint valami gyöngéd óriás öleli körbe a települést, amely már sokkal magasabban fekszik, mint maga Boulder. A századfordulón emelt épületek egységes ódon hangulatuk révén különleges látványt nyújtanak. És persze pazar innen a kilátás, akármerre tekintünk. Arról már nem is beszélve, milyen minimális errefelé a gépjárműforgalom. Azóta, hogy rábukkantam a hirdetésre, amelyet ennek a bungalónak a tulajdonosa adott fel, élénken foglalkoztatta a fantáziámat a környék. Úgy éreztem, egy időre legalábbis megteszi, mint búvóhely. De most kiderült, túlságosan messze van innen gyalog a Dushanbe-teaház. És persze azzal sem számoltam, hogy Landont sem lesz egyszerű végigtolni az úton a tolókocsiban. Már csak néhány utcányira voltunk a teaháztól, amikor eldöntöttem magamban, ha sor kerül rá egyáltalán, a legközelebbi találkánkat máshová kell megbeszélnem Carl Luppóval. Olyan helyre, ahová Landonnal viszonylag könnyen és hamar eljuthatunk. Arra ekkor még nem is gondoltam, hogy most mindvégig a lejtőn lefelé haladunk. Visszafelé keserves kínlódások közepette tettem meg vele az utat. Nem is értünk oda időre. Úgy szólt a megállapodásunk, hogy a második hívás után hatvan

perccel találkozom Carllal. Mi azonban nyolcvanöt perccel később érkeztünk csak a megbeszélt helyre. Megálltam a teaház előtt, hogy emlékeztessem Landont, igyekezzen fegyelmezetten viselkedni, és nehogy kipattanjon nekem a tolókocsiból, amikor meglátja Carlt és Anvilt. Úgy kell tennie, mintha nem is ismernék egymást. Amikor befordultunk a sarkon, és betoltam Landont, azonnal észrevettem Carlt, pedig elég sokan voltak a teaházban. Már két üres kávéscsésze volt előtte az asztalon. Amikor meglátott minket, úgy viselkedett, mintha észre sem vett volna. A karórájára pillantott, aztán folytatta az olvasást. Elmélyülten böngészgette az aznapi híreket egy helyi újságban. Ezek szerint nem ismert ránk. Remek, gondoltam magamban. Kitűnően sikerült az álcázás. Talán a tolókocsinak köszönhetjük, talán annak, hogy egy kisvárosban vagyunk. De nem bámultak meg minket az emberek. Gondolatban meg is veregettem a vállamat ezért az ötletért. Odatoltam Landont az asztalhoz. Carl csak akkor pillantott fel az újságból, amikor már ott álltunk előtte. - Hello - mondtam könnyedén. Landon most mosolyodott el először, mióta szökésben vagyunk. Carl kis híján elnevette magát, amikor ránk ismert. Gyorsan összehajtogatta az újságot, amelyet addig olvasott, aztán felállt, hogy üdvözöljön minket. - Örülök, nagyon örülök, hogy ismét találkoztunk. Már kezdtem aggódni. - Bocsánat a késésért, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú idáig az út gyalog. - Ó, persze, persze. Mit szeretnének? Kávét, teát? Az eszpresszókávéjuk kitűnő. Landon, te mit szólnál, mondjuk, egy forró csokoládéhoz? Na és a sütemények is egészen finomak itt. Érdemes kipróbálni, nekem elhiheted. Csinos fiatal pincérnő érkezett hozzánk ekkor. Derékig ért a haja, piros az arca, bájos a mosolya. Én teát kértem, Landon egy cappuccino mellett döntött - ez ismét csak Robert nevelésére vallott -, és úgy határozott, ehhez dukál még egy csokis croissant is. Bár Carl miatt viszonylag rendesen viselkedett, azért a durcáskodást nem hagyta volna teljesen abba. Előrehajolt a székben, és suttogva kérdezte: - Hol van Anvil? Nem hoztad magaddal, Carl bácsi? - Nem, kicsi szívem, otthon maradt - felelte Carl. - Tudod, ma elég sok dolgom volt a városban. Még ma délelőtt le kell bonyolítanom néhány találkozót és telefont. Anvil nem nagyon szereti, ha sietni kell. És a kutyusokat sem mindenhol látják szívesen. Például itt sem. A pincérlény hamarosan kihozta a rendelésünket, és mosolyogva letette elénk. Bár megpróbálta palástolni, Carl egy kissé idegesnek tűnt, miközben felemelte az újságot az asztalról, és azt kérdezte: - Látta a ma reggeli lapokat? Miután csak a fejemet ráztam erre, átnyújtotta nekem a Boulder Daily Camera aznapi számát. - Az első oldalon - tette hozzá halkan, és rá is bökött az ujjával. Attól rettegtem, hogy a saját fényképem néz majd vissza rám a címlapról, de nem. Egyetlen fotó volt rajta, szép színes - egy golden retrievert ábrázolt, amely épp egy patakon gázol át. Az oldal fölső harmadában, ahová Carl bökött az imént, három rövid cikk szerepelt. Végigfutottam a szalagcímeket, és nyomban tudtam, hogy nem a közel-keleti terrortámadásra gondol, még csak nem is a helyi önkormányzat legújabb korrupciós botrányára. A harmadik cikk volt az, ami érdekelt minket. Ez arról számolt be, hogy megöltek egy nőt egy motelben, Boulder nyugati felében. Az áldozat Indianából került ide, Barbara Turner a neve. Az egyetemen volt dolga,

ahová megbeszélésre várták, de nem érkezhetett meg - holtan találták, törött nyakkal abban a motelszobában, amelyet néhány napra bérelt ki magának. Dulakodás nyomaira bukkantak a helyszínelő rendőrök, akik feltételezik, hogy betörés során került sor a gyilkosságra. Talán a nő tetten ért egy besurranó tolvajt. Miközben újra és újra elolvastam a cikket, idegességemben dobolni kezdtem a cipőm orrával a padlón. Landon gyanakvóan pillantgatott rám a csésze pereme fölött. Bár igyekeztem palástolni az érzéseimet, nyilván látta rajtam, hogy valami rendkívüli dolog történt. - Mi az, anya? - kérdezte türelmetlenül. - semmi, kicsim - feleltem. Nyilvánvalóan hazudtam, és ezt azonnal tudta. Ezen a hangon szoktam megkérdezni az engem lemeszelő rendőrt, amikor gyorshajtásért kapnak el. Talon valami baj van, uram? A cikk írója szerint a gyilkosság tegnap este történt a kanyon szájánál levő motelben. Ez lenne az a hely, amelyet Carl említett? Idáig követte azt a nőt, aki minket fényképezgetett? Nem, nagyon reméltem, hogy nem erről van szó. Fel sem pillantottam, nyugalmat erőltetve magamra tettem fel a kérdést? - Carl. ez ugyanaz a motel? - Mint melyik? - kérdezte Landon mohó kíváncsisággal. - Az - felelte Carl. - Melyik? - kérdezte Landon egyre türelmetlenebbül és hangosabban. Olyan szuggesztíven néztem Carl szemébe, amennyire csak tudtam. Hitetlenkedve ráztam a fejem, és csak annyit kérdeztem: - Maga volt az? Landon hol Carlra, hol rám nézett, aztán ismét Carlra, és egyre hangosabban kérdezte, mert eddig sem méltattuk válaszra: - Mit tett? Anya, mondjátok meg! Carl egy ideig hallgatott, majd azt mondta csendesen: - Ne a gyerek előtt. Sohase beszéljen ilyesmiről a gyerek előtt. Mire Landon, már-már hisztérikus hangon: - Ez nem igazság! Carl egy pillanatra odahajolt Landonhoz, és úgy beszélt vele, olyan gyöngéden, mintha a legkedvesebb unokája lenne. - Tudod, mi hiányzott nekem tegnap? Hogy nem focizhattam veled. Mit szólnál, ha ma is kimennénk valahova? Ezzel az egyszerű ötlettel csatát nyert. - Jó ötlet - mondta Landon, megfeledkezve az eddigiekről. - Egészen jól focizol, ahhoz képest. Már-már kimondta, hogy tudniillik ahhoz képest, hogy milyen öreg vagy, de szerencsére még idejében elharapta. A félbehagyott mondat azonban ott maradt a levegőben. Carl elmosolyodott, csak eztán nézett ismét rám. Aztán lehunyta a szemét. Tudtam, ez igent jelent a kérdésemre. A legszívesebben felsikoltottam volna, olyan borzalmasnak éreztem a helyzetet. És hirtelen úgy láttam, mintha eltűntek volna a színek a világból, és minden khakiszínűre változott volna.

Van egy kis park a Tizenharmadik utca és a Broadway között, a teaházzal nagyjából szemközt.

Bár mi még sohasem jártunk ott, Carl azt mondta, tetszeni fog nekünk, úgyhogy hallgattunk rá. Kitoltam Landont a tolókocsival az utcára, aztán átmentünk a zebrán az út túloldalára, a parkba, amelynek közepén, egy kis domb mögött egy régi gőzmozdony állt. Mint afféle köztéri szobor. Landon arra kért, vigyem őt oda, hadd nézze meg közelebbről. Már egészen jól elboldogul a kocsival egyedül is. Miközben ő a nem mindennapi látnivalóval volt elfoglalva, kissé lemaradtam tőle, hogy válthassak néhány szót Carllal. Csak miután elég messzire eltávolodtunk tőle, vette észre, mi történik vele, és utánunk kiáltott: - Ugye, nem akartok itt hagyni, anya? Annyira beleélte magát a szerepébe, hogy egészen kétségbeesett ettől. Mindenki, aki csak a környéken volt, őt nézte, és persze minket, Carlt meg engem, akikről azt hihették, a kegyetlenlelketlen szülők vagyunk. Most, hogy minden szempár közel és távol rám szegeződött, úgy éreztem magam, mintha legalábbis a homlokomra lenne pingálva, hogy védett tanú vagyok. Olyan érzés volt, hogy akár egy céltáblát is a nyakamba köthettem volna. Carllal leültünk egy padra, a patakpart közelében. Egy ideig hallgattunk, vártam, hogy elkezdi a mondandóját. Odalentről a megduzzadt patak jellegzetes csobogó hangja hallatszott ide, figyeltem a vizét, meglepően gyorsan haladt a meredek falú mederben. Olyan szép volt, olyan megnyugtató, hogy már-már meg is feledkeztem arról, miért vagyok itt. Biztosra vettem, Carl arra számít, hogy dühös leszek rá. Nem elég, hogy leütötte azt a férfit, aki betört hozzánk, most még gyilkosságba is keveredett. De igaza volt, jól tette, hogy idehívott minket. Mire a zsúfolt teaházból átértünk az út túloldalára, és letelepedtünk itt, a nyugodt, üdítően zöld parkban, egy zúgó patak közelében, szinte egy csapásra megnyugodtam. És így már sokkal figyelmesebben, talán megértőbben is hallgattam. Időről időre Landonra pillantgattam persze. Ugyanott volt, ahol hagytuk az imént. Csak ennyit mondtam Carlnak, amikor már elég erősnek éreztem magam a továbbiakhoz: - Mondja csak, hallgatom. Megvonta a vállát, kinyitotta az öklét, majd ismét összezárta. - A nő, aki követte magát, és fényképezgette a házukat. akit utána követtem a motelbe. profi volt. Bérgyilkos. Érti, miről beszélek, Peyton? Alig kaptam levegőt. A szemébe néztem, és megvontam a vállamat. - Egy Prowler nevű fickónak dolgozott - folytatta Carl. - Georgiában lakik az illető, Atlanta közelében. A nő legalábbis ezt mondta. Szóval valaki hajtóvadászatot indított maga ellen. És attól tartok, ezzel még nem zárult le az ügy. Ez a nő azért jött ide, hogy végezzen magával. De azt, hogy ki a tényleges megbízó, nem tudta, vagy legalábbis nem árulta el nekem. Lehajolt, felkapott egy gallyat a földről, és tördelni kezdte. - Nem azért mentem oda, hogy kinyírjam azt a nőt. Szeretném, ha elhinné ezt nekem. De ha hagyom elmenni. akkor maga már nagy valószínűséggel halott, Peyton. Most már szinte meg sem lepődtem azon, amit hallottam tőle. Kiszáradt a szám, összetapadt az ajkam, a nyelvemet alig tudtam elmozdítani a szájpadlásomtól. - Hát persze, várható volt - mondtam végül. - És nyilván Ernesto Castro a megbízója. Ő bérelte fel. A hangomból nem érződött a kétségbeesés, pedig rémülettel töltött el a tudat, hogy Castro ismét megtalált. Úgyszólván rekordidő alatt. Gyerekjáték ez a számára, hiába a tanúvédelmi

program, a költözködés, az álruha, az elővigyázatosság. Minden további erőfeszítésem értelmetlenné vált ezzel. Nem tudok elbújni előlük. - Nem hinném - jegyezte meg Carl, ami őszintén meglepett. Csodálkozva néztem rá. - Miért nem? - Ennek két oka is van. Először is, mint mondtam, a nő profi volt. Az ilyen emberek, mint ez a Prowler, és ez a nő, ez a Barbara Turner, nagyon sokba kerülnek. És szerintem ennek a Castrónak már fogytán lehet a készpénze. És nem hiszem, hogy a börtönből simán hozzá tud jutni újabb tartalékokhoz. Vagy tévedek? - nézett rám. Bólintottam, aztán így folytatta. - Ha ez a Castro fel akar bérelni valakit, akkor inkább olyasvalakit keres meg, akit már ismer. Valakit a drogosok közül, a múltjából. Akivel olcsóbban is dolgoztathat, és ugyanakkor tutira mehet. Mint amikor a kislányát el akarták rabolni. Hol is történt az? - Slaughterben, Louisiana államban - feleltem. - De Robertet is profival ölette meg. - Igen, igaz. Talán a fickónak volt még lóvéja akkoriban. Vagy valaki tartozott neki egy szívességgel. A kábítószer-kereskedés elég jövedelmező üzletág. Gondolom, akkor még bőven lehettek tartalékai. Na de később? Amikor egy állami börtönben üldögél, hogyan mozgathatna ekkora összegeket? É s az a fiaskó Slaughterben. Szintén amatőr munkára vall. Castrónak már akkor sem lehetett valami sok pénze. De látja, ez a félresikerült akció is elég volt ahhoz, hogy megfélemlítse magát. Szerintem nem ő az, aki felbérelte ezt a Prowler nevű fickót. Hosszasan fontolgattam az érvelését. - És mit tudott meg a nőtől erről a Prowlerről? - Nem sokat. Az e-mail címét és a telefonszámát. De ez nem sokat segít nekünk. Szerintem máris intézkedett, hogy ne juthassunk a nyomára ezen a szálon. Szinte fogadni mernék rá, hogy mindent feléget maga után, ha ugyan eddig még nem tette meg. A körülményeket ismerve, a rendőrségtől sem sok segítséget remélek. Ez a Prowler túlságosan rafinált fickó ahhoz, hogy a nyomára bukkanjanak. Erről eszembe jutott, hogy nem is olyan rég még mennyire bíztam a rendőrség mindenhatóságában. És most mennyire nem hiszek bennük. Ami azt illeti, szinte senkiben. Vagy történetesen mégis - éppenséggel egy volt bérgyilkosban? - Azt mondta az imént, két oka is van, hogy biztosra vegye, Prowlert nem Ernesto Castro bízta meg. Mi lenne a másik? - Az, hogy Prowler kliense másokat is ki akart nyíratni magával egyidejűleg. Olyanokat, akik nem itt laknak. Azt mondta Barbara Turnernek, hogy egyszerre kell végezni magukkal. És kire másra gondolhatnánk még, ha tényleg Castro mozgatja a szálakat? Hiszen ő csakis magán akar bosszút állni. Senki máson. Legalábbis nincs róla tudomásunk. Nem értettem egyet vele azonnal. - Megpróbálom átgondolni, hátha mégis van valaki, aki szóba jöhet nála rajtam kívül. De mondja, az nem derült ki, milyen ügyben hozhatnak engem összefüggésbe a többi kiszemelt áldozattal? - Nem, és nem is hiszem, hogy erről bármit is sikerül megtudnunk. Barbara Tumernek sem volt fogalma róla. Ő mindig csak a saját megbízatásáról kapott információt és instrukciót. És ezt is inkább csak afféle véletlen elszólás során tudhatta meg szerintem. Megpróbáltam összerakni mindazt, amit máris tudtunk. Továbbra is megválaszolatlan maradt azonban a kérdés: ugyan ki lehet még az, aki szintén az útjában állhat Ernesto Castrónak? És ha

Carlnak igaza van, és nem Castro áll az ügy hátterében, akkor ugyan kicsoda? Aztán eszembe jutott még valami. - Na és a férfi, aki betört hozzám, és megkötözött? Ő is ehhez a nőhöz tartozott? Tettestársak lettek volna, ugye? Nyilván együtt dolgozott ezzel a Barbara Turnerrel. - Nem - felelte Carl. Erre a határozott nemre felkaptam a fejem, és Carl szemébe néztem. Halkan, egészen visszafojtott hangon kérdeztem meg tőle: - Micsoda? Honnan tudhatja ezt ennyire biztosan? - Barbara Turner mondta. Határozottan tagadta. Azt mondta, ő mindig egyedül dolgozik. - És maga hisz neki? - Kénytelen vagyok. Azt hiszem, elég meggyőzően próbáltam arra kényszeríteni, hogy ne hazudjon - mondta a szemembe nézve, rezzenéstelen arccal. Nyomban libabőrös lettem tőle. - Akkor ki volt az a férfi, aki betört a házamba? Carl megrázta a fejét. - Fogalmam sincs róla. Most lettem csak végképp tanácstalan. Mert az tűnt volna a leglogikusabb magyarázatnak, hogy a nő követett, és lefényképezett, de nem ő, hanem a társa hatolt be hozzánk. Végtére is az ilyesmi inkább férfimunka. Most végképp nem állt össze a fejemben a kép, és úgy éreztem, egyre távolabb kerülök a megoldástól. Szinte csak úgy mellékesen, lezseren kérdeztem meg: - És azt is tudja, hogyan akart végezni velem ez a nő? - Egy huszonkettes pisztolyt találtam a szobájában. Tipikusan gyilkosságra használt fegyver. Azt hiszem, ugyanúgy végzett volna magával, mint a másik fickó a férjével. - Hangtompítóval? - Igen. Kifejezetten minőségi felszerelés. Olyasvalaki szerezte be, aki pontosan tudta, mire kell neki. Higgye el, Peyton, erre a célra ez a lehető legtökéletesebb fegyver. - És. Landonnal is végezni akart? - Tudja, ezt nem kérdeztem meg tőle - felelte Carl fura grimaszt vágva. - Tudom, hogy fontos kérdés, de. akkor nem jutott eszembe. Pedig nem rám vall a feledékenység. - Ha legközelebb hasonló helyzetbe kerül, megtenné, hogy erre is rákérdez? - kérdeztem színtelen hangon, azzal felálltam. Elindultam Landon felé, aki azóta is a gőzmozdonyt nézegette. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszik majd neki. Úgy félútnál lehettem, amikor hirtelen összeállt a kép. Olyan érzés volt ez, mint amikor kiderülni látja az ember a borús eget. Visszaszóltam hát Carlnak-. - Azt hiszem, ennek inkább Khalidhoz lehet köze. Találnom kell egy nyilvános telefont, de gyorsan. Nem is tudtam mire vélni Carl válaszát. - Tudja, azt hiszem, ez nekem is jól jönne most. Menjünk együtt. Szinte futva indultam el az ellenkező irányba, a teaház felé, amikor Landon, látva, mi történik, utánam kiáltott, az iméntinél is kétségbeesettebben-. - Anya, ugye, nem hagysz itt egyedül?

Atlantai idő szerint fél tizenkettőkor csörrent meg Prowler telefonja. Biztosra vette, hogy Krist lesz az - és nyilván a floridai kettős akció miatt keresi. Prowler megnyomta a kihangosító

gombját, feltette a fejhallgatót, és beleszólt annak mikrofonjába: - Itt Prowler. Tévedett, nem Krist volt az. Számára teljesen ismeretlen hang volt a hívó félé. Nem ismert rá, hiába törte a fejét, hogy ki lehet az. - Prowler? Személyesen? Hát ez remek. Ide hallgasson, Prowler. Maga ugyan nem ismer még engem, de azt hiszem, ettől függetlenül is érdekelni fogja a hír, amit közlök most önnel. Ez a maga barátja, ez a Barbara Turner halott. Azért értesítem a történtekről, mert úgy gondolom, fontos lehetett a maga számára. És mert talán nem árt, ha tudja, nálam van minden, amit a nő hátrahagyott maga után. Minden, érti? Minden. Legalábbis, ami igazán fontos lehet. Prowler megnyomott egy gombot, amelynek segítségével erősen torzítva jutott tovább a hangja a vonalon keresztül. - Ki maga? - kérdezte, nem reagálva a hallottakra. Mire az ismeretlen férfi. - Ez nem fontos, Prowler. Mondjuk, hogy olyasvalaki, akinek nagyon nem tetszik az, amire maga és a kis csapata készül. Hosszas hallgatás következett, majd Prowler ezt mondta: - És mégis mit gondol, mire készülünk? - Ne szórakozzon velem, Prowler! Nagyon is jól tudom, ki volt Barbara. Azt is, hogy miféle munkával kereste a kenyerét. Név szerint ismerem őt, mint ahogy magát is. Ahogyan azt is, hogy hol tartózkodik most, és miféle emberekkel üzletelget. - Megtudhatnám, mi a neve? - És a magáé? Úgy értem, az igazi. - Mit akar tőlem tulajdonképpen? - inkább az a fontos, Prowler, hogy mit nem akarok. Nem szeretném például, ha ismét zaklatásnak tennék ki a barátomat. Ezt nagyon nem szeretném. Aztán pedig. semmiképp sem szeretnék találkozni azzal, akit Barbara helyett akar ideküldeni. Röviden: nem akarom látni többé az embereit ezen a környéken. Ha ez mégis megtörténne. Nos, akkor ugyanarra a sorsra jutnak mind, egytől egyig, amire ez a szerencsétlen Barbara is. És ez még nem elég. Akkor megkeresem magát is, mert nem volt hajlandó együttműködni velem. Megértette, Prowler? Prowler nem válaszolt, mire az ismeretlen férfihang csak ennyit tett hozzá: - Akkor jó. A hallgatás, ugyebár, beleegyezés. Halk kattanás hallatszott, és azzal megszakadt a vonal. Nem Prowler, hanem a hívó fél szakította meg. Prowler egy ideig a készülékre meredt, mintha az tehetne az egészről, aztán hátradőlt a széktámlájának, és eltolta a szája elől a mikrofont. Levette a torzítást, és lekapta a fejéről a fejhallgatót. Majd halkan, de annál dühösebben elkáromkodta magát. - A francba is. A francba az egésszel! Tudta, hogy minél előbb döntenie kell a továbbiakról. Értesítenie kell Kristet a történtekről, és nyilván elnapolni a floridai kettős akciót - legalábbis addig, amíg nem sikerült beszélnie a megbízójukkal, és tisztázni vele a továbbiakat. Igen, mielőbb meg kell tudnia tőle, mi legyen az új instrukció. És a boulderi fiaskó miatt át kell gondolnia a saját helyzetét is. Vajon mi lehetett Barbaránál, ami most már az ismeretlen telefonáló birtokában van? Azt mondta, fontos. A fényképezőgépe? Miután elküldte neki e-mailben a digitális felvételeket, biztosan letörölte a lemezt. Barbara mindig is precíz volt, és tökéletesen megbízható. Nem kapkodott, bármi történt is

körülötte. Biztosan nem feledkezett meg a legfontosabb biztonsági szabályokról. Ha valaki, hát ő körültekintő és elővigyázatos. volt. Na és a számítógép? A megfelelő jelszó hiányában ugyan hogyan juthatna hozzá valaki a benne tárolt adatokhoz? Nem, ez kizárt dolog. Már a második hibás próbálkozásnál újraformattálja magát a winchester. És különben is, Prowler biztosra vette, hogy Barbara a számítógépben sem hagyott olyan információt, amellyel kompromittálhatná magát vagy a megbízóját. Na és a fegyvere? Nem, egyikkel sem mennek semmire. Korábban nem használták, azt, hogy hogyan jutott hozzá, nem tudják kideríteni. Nagy-nagy körültekintéssel szereztek be mindent ehhez az akcióhoz. Esetleg a mobiltelefonja? Ugyan már. Prowler szerencséjére Barbara Turner sem tudott róla túl sokat - azon kívül, hogy valahol Atlanta környékén van az állandó tartózkodási helye. De az mindenesetre óvatosságra int, hogy ennek az ismeretlen fickónak sikerült megtudnia a telefonszámát. Nyilván Barbarától. Ám Barbara ilyen információt csakis a legvégső esetben adhatott ki neki. Prowler ebből sejtette, hogy bárkivel is van dolga, az illető nem riad vissza a fizikai erőszak alkalmazásától. Ami csak azt bizonyítja, rokon lelkek - ő meg ez az ismeretlen férfi. Amikor ez eszébe jutott, először elmosolyodott, majd ismét elkáromkodta magát. - A pokolba is! Aztán öklével nagyot ütött az asztal lapjára.

A

következő néhány percet Prowler arra használta fel, hogy az Interneten végigböngészte a legfrissebb híreket. Vajon szerepel-e már valamelyik on-line újság anyagában a Barbara Turner haláláról szóló tudósítás? A Boulder Daily Came r a bizonyult a legbeszédesebbnek a gyilkosságról. Végigolvasta a cikket, figyelmesen és többször is, mielőtt eldöntötte, mitévő legyen. Prowler úgy vélte, ha a tanúvédelmi program embereinek akár a leghalványabb fogalma van arról, hogy mire készült Barbara, akkor máris elköltöztették Peyton Francist az eddigi lakásából. És az asszony meg a kislánya nyilván új személyazonossággal kezdheti újra az életét valahol másutt. Már megint. És ez azt jelenti, hogy ő is kezdheti elölről az egészet. Márpedig nem kis munka volt a nyomukra bukkanni. És Prowler úgy látta, a három akciót most már képtelenség lesz egyszerre időzíteni. Nem, ezt most már nem lehet ugyanúgy koordinálni, mint eddig. Olyannyira megnehezedett a feladat, és oly mértékben megváltoztak a körülmények, ami meghaladja az erejét. Nincs más hátra, le kell fújnia a mára tervezett másik két akciót. De ehhez először is Kristet kellene elérnie. Hiába hívta a számát, Krist nem vette fel. Kis idő múlva ismét próbálkozott, és várt. Aztán újabb próbálkozás, újabb várakozás.

3. Andrea telefonja csak egyet csörrent, máris felvette a titkárnő. Azt mondta, Andrea nem jött ma reggel dolgozni. Ezt hallva rögtön furcsa, nyugtalanító érzésem támadt. Úgy mutatkoztam be, mint Andrea egy régi barátja, és megkérdeztem tőle: - Beteget jelentett talán? - Nem, még nem telefonált, de tegnap este, amikor hazament innen, már elég rosszul volt. Gondolom, otthon van, és fekszik. - Rosszullétre panaszkodott? - Inkább csak a torka fájt - felelte a titkárnő. - De lehet, hogy be is lázasodott azóta. - Nem próbálták telefonon elérni? - Nem, mert arra gondoltam, ha beteg, jobb, ha pihen. Nem szeretném zavarni.

A

következő híváshoz vadonatúj telefonkártyát vettem elő, és feltárcsáztam Andrea otthoni számát. Három, négy, öt csöngetés után még mindig semmi. A nyolcadik után már csak azért vártam, hátha bekapcsol az üzenetrögzítője. Andrea egyszer elmagyarázta nekem, azért váratja ilyen sokáig a hívó felet, mert így a türelmetlenebbje eleve nem hagy üzenetet, mert ki sem várja a nyolcadik csöngést, míg azok, akik valóban fontos ügyben keresik, nyilván kitartóbbak. Lélekben már fel is készültem arra, hogy üzenetet hagyok neki, és már épp ezt az egy-két mondatot fogalmazgattam magamban, amikor mégis felvette, és rekedtes hangon beleszólt. - Halló. A hangja pontosan olyan volt, amilyen egy komolyabb torokgyulladáskor elvárható az embertől. Én mégis örültem neki. - Andrea? Itt Kirsten - hebegtem, és azonnal tudtam, ismét sikerült elszúrnom a bemutatkozást, de már késő volt. Nem szívhattam vissza. - Kirsten? Szia. Akarom mondani, Peyton. Ő helyesbített helyettem, és erre persze elnevettük magunkat. - Nem mondhatnám, hogy kellemesen érzéki és bársonyos lenne ma a hangod - állapítottam meg. - Beteg vagyok. Azt hiszem, valamit elkaphattam. Influenzára utaló tüneteim vannak tegnap este óta - panaszolta. - Fáj minden tagom, és lázam is van. A kellemes hang már csak a hab a tortán. - Sajnálom - mondtam őszinte együttérzéssel. - És tegnap óta rohamosan rosszabbodott az állapotom. Hát persze, ahogy az már lenni szokott, gondoltam. - Figyelj csak, Andrea, igazán nem szeretnélek sokáig feltartani. Lehet, hogy furcsállod majd, amit mondok, de kérlek, hallgass végig. Halkan köhécselt, csak azután válaszolt. - Persze, mondd csak. Hallgatlak.

- Valaki követ engem. Érted, ugye? Tudja, hogy hol lakom. És ez az illető valaki más, mint akiről eddig beszéltem. Érted? Nem ugyanaz a személy. - Micsoda? - kérdezte elképedve. - Ez nem lehet igaz. Megint van valaki, aki megpróbál az életedre törni? Most, hogy kimondta, hirtelen én is felfoghatatlannak éreztem. Ilyen nincs is, ez nem lehet igaz. Minimális az esélye, és lám, mégiscsak megtörténhet. És éppen velem, velünk. Ösztönösen is átöleltem magam a fél karommal, miközben a másik kezemben a kagylót tartottam. - Ez alkalommal egy nő volt az. Nem sikerült egészen a közelünkbe jutnia, és megpróbálnia megölni minket, de. ő most már halott. A történet persze sokkal hosszabb ennél, de ez a lényeg. Most nem mondhatok többet róla. Az egészből az a fontos, hogy nem Ernesto Castro megbízásából dolgozott. Tudsz követni, Andrea? - Próbállak. És mondd csak, jól vagytok? Landon is? - kérdezte őszintén aggódva. - Igen, egyelőre legalábbis - feleltem. - Szóval. igazából azért hívlak, mert eszembe jutott, lehet, hogy ennek az újabb incidensnek inkább Khalidhoz van köze, és nem Ernesto Castróhoz. Talán ahhoz a levélhez, amelyet Dave kapott. és ahhoz a titokzatos telefonhíváshoz, még a kettős gyilkosság napján, amelyik a rendőrőrsre futott be. Ugye, tudsz követni, Andrea? Úgy éreztem, mintha kissé megremegett volna a hangja, de igennel válaszolt. Folytattam hát. - Még mielőtt meghalt, a nő elmondott egy-két dolgot. Kiderült róla, hogy kifejezetten azért jött Boulderbe, hogy. hogy megöljön engem. Nem személyes bosszúról van szó, hanem valakinek a megbízásából dolgozott. És nem sokkal a halála előtt azt mondta, hogy egyszerre kellett volna végezniük velem és másokkal. Két másik célpontról beszélt. - Ezt neked mondta, személyesen? - hüledezett Andrea. - Nem, dehogy. Olyasvalakinek, aki. hogy is mondjam, segített nekem. - És mondd csak, mire gondolsz most? Hogy Dave és én is érintettek lehetünk? Úgy érzed, a mi életünkre akarnak törni? Mi ketten lehetünk a másik két célpont? Úgy éreztem a hangjából, ő maga is elég valószínűnek tartja ezt a feltételezést. - Igen - feleltem. - Nem lehetek ugyan biztos benne, de legalábbis valószínűnek tartom. És nagyon félek, hogy. hamarosan beigazolódik a gyanúm. Azért is hívtalak fel, hogy figyelmeztesselek. Vigyázz, Andrea, légy nagyon óvatos! - Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most azonnal felhívom Dave-et, és elmondom neki. - Igen, én is épp erre akartalak, kérni - mondtam. - Tudod, mit? Tíz perc múlva visszahívlak, hogy megtudjam, sikerült-e elérned őt. Rendben? Ismét köhögött, majd igent mondott, aztán letettük a telefont. A szomszédos fülkében Carl már befejezte a beszélgetést, mire a helyére tettem a kagylót, és kiléptem az utcára. Kérdőn néztem rá. - Felhívtam ezt a Prowler nevű fickót - mondta halkan. - És figyelmeztettem. Bár nem hiszem, hogy sok foganatja lenne, de azt akartam, tudjon róla, hogy a társa, ez a nő köpött. Azt hiszem, ez talán megingatta egy kissé azt a fene nagy önbizalmát. Talán kételyei támadtak, és ha mást nem is, annyit sikerült elérnem ezzel, hogy módosítania kell a terveit. Biztosan nem tud azonnal cselekedni. A helyében legalábbis elgondolkodnék a továbbiakon. A fülke felé biccentettem, amelyben az imént álltam, és azt mondtam: - Én egy barátommal beszéltem, aki Floridában lakik. Andrea a neve. Lehet, hogy róla beszéltek. Hogy ő az egyik, akit szintén meg akarnak ölni. Megbeszéltem vele, hogy felhívja a másik barátunkat, aki a harmadik potenciális áldozat. Megígértem neki, hogy hamarosan

visszahívom, hogy megtudjam, sikerült-e elérnie őt. Carlnak nagyon nem tetszett valami, legalábbis ezt olvastam le az arcáról. - Majd később elmagyarázza, ugye, hogy mégis miről van szó? Mert egyelőre egy kukkot sem értek belőle - dünnyögte végül. - Persze. Mindent a megfelelő időben - feleltem. Carl elnyomott egy ásítást, majd azt mondta: - Nos, akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most visszamegyek Landonért. Addig maga lebonyolíthatja ezt a második telefonhívást is. Nem baj, ha egyedül hagyom? Tud vigyázni magára, ugye? Bár egy pillanatig hezitáltam, nem is annyira magam miatt, hanem azért, mert mégiscsak egy volt bérgyilkost küldök el, hogy vigyázzon a kislányomra - olyasvalakit, aki ráadásul nemrég ismét gyilkolt, de aztán beletörődtem a sorsomba. - Köszönöm, Carl. Gondolom, már tűkön ül szegénykém. Figyeltem, amint áthalad az úttesten, aztán keresztülvág a parkon, a patak partja felé, ahol Landont hagytuk. Az órámra pillantottam. Képtelen voltam kivárni a megbeszélt tíz percet, és jóval hamarabb feltárcsáztam Andrea számát. A készülék azonban foglaltat jelzett. Csalódottan felsóhajtottam, majd megnyomtam a REDIAL feliratú gombot. Hiába, ismét foglalt volt. Aztán pár perc múlva megint megpróbáltam. Továbbra is foglaltat jelzett. Egyre idegesebben pillantgattam az órámra. Nyolc perccel később sem változott a helyzet. Majd tizenegy perc múlva végre felvette. Azonnal éreztem a hangjából, hogy baj van. Nagy baj. Rázta a zokogás, csak nehezen tudott összefüggően beszélni. - Kirsten? - szólt bele elcsukló hangon. - Igen? - kérdeztem, és abban a pillanatban éreztem, hogy máris a torkomban dobog a szívem. - Dave meghalt - zokogta a kagylóba. - Mondd csak. most mégis mit tegyek? Andrea fel-felzokogva mondta el, hogy az imént beszélt Dave feleségével, akit szinte hisztérikus állapotban talált. Nyilván ő is elég nehezen mondta el, mi történt. Mint kiderült, Dave Curtissnek ez a napja pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Igen, ő és a felesége is pontosan azt tette, mint bármikor máskor, egy szokványos hétköznap reggelén. És mint ahogyan ezt követően nyilván hosszú évekig történt volna. Egészen hatvannégy-hatvanöt éves korukig. Miután felkelt, Dave először is megivott egy kis csésze feketekávét, csak úgy, üresen, a konyhában állva. Aztán lezuhanyozott, megborotválkozott. Tiszta inget és hozzá illő öltönyt vett elő a szekrényből, majd kiválasztotta a megfelelő nyakkendőt is. A második csésze kávét egy vajas pirítóssal küldte le. Ekkor már az asztalnál ült, és szokásához híven belepillantott közben a Wall Street Journal aznapi számába. A háttérben szólt a televízió, azaz a Today-show. Dave azonban valószínűleg oda sem figyelt rá. A legidősebbik lánya hosszasan telefonált. Nyolc órára Dave Curtiss indulásra készen az előszobába ment, felkapta a táskáját, majd egy ideig kereste még a kocsikulcsot, aztán elbúcsúzott a családjától. Megcsókolta a feleségét, puszit nyomott a legidősebb lánya homlokára, akit szokásához híven ugratott a legújabb barátja miatt, aki reggel, délben és este is a lehető leglehetetlenebb időpontokban hívogatta őt telefonon. Aztán kisietett a kertbe, onnan a garázsba, és beszállt a kocsiba, hogy bemenjen a munkahelyére, amely úgy tíz percre volt tőlük. A felesége, Vicki ott talált rá a garázsban, kilenc óra után néhány perccel. Dave a Lexusban ült, a volán mögött, és furcsán féloldalt, kissé előre dőlve. Vicki először azt hitte, csak keres valamit a kesztyűtartóban, ezért hajolt ki az ülésből. Aztán eszébe jutott, hogy csaknem egy óra is eltelt azóta, hogy a férje kijött a lakásból. Odament hozzá,

és akkor látta, hogy halott. Külsérelmi nyomot nem talált rajta. Talán szívroham végzett vele. igen, a szívére korábban is elég sokszor panaszkodott. Miután visszaakasztottam a kagylót a helyére, elindultam, hogy megkeressem Carlt és Landont. Ehhez ismét át kellett mennem az út túloldalára. Szinte önkívületi állapotban közlekedtem, utólag már arra sem emlékszem, vártam-e egyáltalán, körülnéztem-e, mielőtt leléptem a járdáról, nehogy elüssön valami. A füves térségre érve úgy félúton lehettem már, amikor Carl elém sietett. Szinte fuldokoltam a kétségbeeséstől, mire találkoztunk. Nagy nehezen mondtam csak ki: - Meghalt. A barátom. A másik floridai. Dave Curtiss halott. Most nem mesélem el a részleteket, Carl, de. azt hiszem, nem természetes halállal halt meg. És ennek köze lehet ahhoz a régi gyilkossági ügyhöz, amelyen együtt dolgoztunk. annak idején. Floridában. Carl szótlanul kézen fogott, úgy vezetett vissza a padig, ahol nemrég üldögéltünk, a patak partján. Leültetett, és odatelepedett mellém. Hogy lehiggadjak valamelyest, megkérdeztem, mit csinál Landon. - Semmi különöset. Nagyon tetszik neki ez a mozdony. Erről beszélgettünk, aztán elkezdtünk barkochbázni. Nagyon eszes kislánya van, Peyton. Bágyadt mosolyt erőltettem az arcomra. - Nos, akkor. elmondaná, hogyan halt meg ez a barátja? - kérdezte Carl. - Hogyan? - kérdeztem értetlenül. - Igen, úgy értem, milyen módszerrel ölték meg? Carl a rá olyannyira jellemző szóhasználattal kérdezte ezt. Egy civil így fogalmazta volna meg ugyanezt: Mi történt vele? De hogy milyen módszerrel? Carl kérdése ismét kijózanítóan hatott rám. - A felesége azt mondta a közös ismerősünknek, Andreának, hogy szívrohamra gyanakszanak. Ott találta a garázsban, a kocsijukban ülve, furcsán előre dőlve. És azt is tudjuk róla, hogy korábban is voltak már szívpanaszai. Carl bólintott. - Valószínűleg beadtak neki valamit. Nehéz lesz bizonyítani, ha nem kezdik el vizsgálni idejében. És a másik barátja? Akivel telefonon beszélt? Ő is benne volt ebben a régi ügyben, amiről beszélt? - Igen. Hármunkat rendeltek ki az ügyészségről. - Akkor már csak az a kérdés, ki szeretné eltenni magukat láb alól - mondta Carl tárgyilagosan. - Úgy tűnik, kelepcébe csalták azt a férfit, akit a bíróság halálra ítélt mint a kettős gyilkosság elkövetőjét. Valószínűleg a rendőrség emberei közül valaki áll a dolog hátterében. Nemrégiben beszéltem Andreával arról, hogy itt valami nem stimmel. Meghamisították a labornak küldött mintákat, vagy a laborértékelést. Ők ketten is hasonló következtetésre jutottak időközben, tőlem teljesen függetlenül. Csak még arra nem volt időnk és alkalmunk, hogy eldöntsük, mit is tegyünk. - Miért? Mit kellene tenniük? Úgy láttam, Carlt őszintén meglepte a dolog. Megpróbáltam röviden elmagyarázni neki, mi a helyzet. - Ezt a férfit halálra ítélték. Nemsokára kivégzik. Ezt egyikünk sem akarta ennyiben hagyni. Úgy terveztük, megpróbáljuk elérni, hogy perújrafelvétel legyen. De ehhez bizonyítékokra van szükségünk. Carl arckifejezése semmit sem változott. Rezzenéstelenül hallgatta végig a mondókámat.

- De hogyan tudtak ennyi évig nyugodt lelkiismerettel élni, ha ez a fickó ártatlanul került börtönbe? - kérdezte végül. - Ez cseppet sem zavarta magukat? - Nézze, Carl, azért ez a Khalid nem egy ma született ártatlan bárány. Többszörösen visszaeső bűnöző az illető. És korábban nem ártatlanul ült. Sokféle, súlyos bűntény terheli a lelkét. Hiába igyekeztem, valahogy üresnek és erőtlennek éreztem az érvelésemet. Főleg annak ismeretében, hogy olyan ember előtt kellett magyarázkodnom Khalid miatt, aki maga is bűnöző volt - nem is akármilyen, hanem többszörös gyilkos. Carl azonban nem sokat foglalkozott az ellenvetéseimmel. - És miféle bizonyíték támasztja alá az új álláspontjukat? Szerintem semmi. Jól sejtem? Megráztam a fejem. - Egyelőre fogalmunk sincs, hol keressük a bizonyítékot. Nem tudjuk, kivel kellene beszélnünk. Nincs meg az a szál, amelyen elindulhatnánk. - Azt hiszem, amit maguk tervezgettek mostanában, az nem nagyon tetszene a rendőrségnek. Úgy értem, azoknak, akik annak idején nyomoztak a fickó ügyében. - Erre akár mérget vehetünk - bólintottam. - Nos, akkor. annak alapján, amit elmondott. úgy tűnik, egy rendőr lehet az, aki megbízta ezt a Prowlert? Ismét bólintottam. - Igen, én is így gondolom. - És talán már azt is sejti, hogy ki lehet az? Megint csak bólintottam. - És mégis mennyire biztos benne? - kérdezte Carl. - Miért kérdezi? - Csak kíváncsi vagyok rá. - Egészen biztos vagyok benne. - Mondjon egy számot, Peyton. Hány százalék? - Úgy. kilencvenkilenc. Carl felsóhajtott. - És ha jól sejtem, akkor a nevét is tudja ennek a rendőrnek. - Igen - feleltem. - Mickey Redondo. Detektív. Annak idején ő vezette a nyomozást. - Meséljen nekem valamit róla. Elmondtam mindent, ami csak eszembe jutott róla. Nem volt valami sok, persze. Carl aztán feltett néhány kérdést vele kapcsolatban, és így eszembe jutott még néhány apróság Mickeyről, a családjáról, a gyerekeiről. Amikor ezzel is végeztünk, Carl azt mondta: - És az a barátja, akivel ma beszélt, jól van? - Andrea? Nem, nem mondhatnám. Ma nem ment dolgozni. Azt mondja, influenzaszerű tünetei vannak. Fájt a torka s a többi. - Influenza? - Igen. Ezért aztán otthon maradt. - Különálló házban lakik vagy apartmanban? - Egy lakóparkban. - Nagy épület? - kérdezte Carl. - Elég nagy. - Lehet, hogy ez az influenza megmenti az életét - jegyezte meg. - Igen, én is így érzem. Mire Carl:

- Lenne néhány ötletem, Peyton. Vissza kellene hívnia őt, és megmondani, mitévő legyen. - Rendben - feleltem. - Hallgatom. - Hívja fel ez a hölgy a rendőrséget, és mondja el, hogy meghalt az egyik barátja, gyanús körülmények között, ő pedig fél. Kérjen védelmet a zsaruktól. Lefogadom, hogy Prowler valamelyik embere már alig várja, hogy kilépjen a házból. Ha valóban van ott valaki, látnia kell, hogy megérkezik a rendőrség. Ezzel talán elijeszthetjük egy időre. - És maga mit fog tenni? - Ismét felhívom ezt a Prowlert. Megemlítem neki a zsaru nevét, akire maga gyanakszik. Csak azért, hogy ne legyen olyan nyugodt az éjszakája. Egy ideig a patak vizét néztem, a köveket, ahogyan megcsillant rajtuk a napfény, aztán lassan bólintottam.

Ca r l és

én visszamentünk a telefonfülkékhez. Feltárcsáztam Andrea számát, de foglaltat jelzett. Kiszóltam Carlnak a fülkéből. - Foglalt. Lehet, hogy máris segítséget próbál hívni. De mielőtt felhívom, tudni szeretnék valamit - mondtam, megérintve a karját. - Jól van? Úgy értem, a tegnap történtek után. Carl résnyíre szűkült szemmel nézett rám. - Nem értem, mire gondol - felelte. - Arra, ami a házában történt? - Nem, hanem arra, ami a motelben, az Arapahoe Roadon. Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban? Láttam, amint kiemelkedik az ádámcsutkája, és nyel egy nagyot. Aztán megnyalta a szája szélét. - Hogy milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban? - Amikor a múlt héten beszéltünk erről, azt mondta. utána elég nehéz. Érzelmileg, úgy értem. Hogy utána játszani szokott a gyerekeivel, vagy leissza magát. Vagy makarónit készít. Csak ez érdekelt, hogy most milyen érzés. Hiszen utána van. Hirtelen én is zavarba jöttem. Milyen idétlen vagyok, gondoltam magamban. - Nem makarónit főzök, hanem pennét. Az más. A zitit ismeri? Mindkettő olyan, mint egy kis csődarab, de az egyiken barázdák vannak, az a penne. És azt így, ferdén vágják el. A másik az sima, és egy kissé görbe. Én jobban szeretem a pennét. Mert a barázdákban megragad a szósz, és ettől sokkal finomabb. - Sohasem tudtam, mi a különbség közöttük. Sajnálom. - Ugyan már, semmiség - felelte, és gyöngéden megérintette a karomat. - Tudja, Peyton, én nagyon sok embernek ártottam már életemben. Ez az igazság. Beismerem, nincs mit tagadnom rajta. De ha jobban utánaszámolok, sokkal több emberen segítettem, mint amennyinek ártottam. Lehet, hogy nem hiszi ezt el nekem, de akkor is így igaz. Sokkal több embernek mentettem meg az életét, mint ahányat megöltem. És a tegnap éjjeli ügy. Ez nem arról szólt, hogy valakit megöltem. Hanem arról, hogy segítettem valakin. Megmentettem valakit. Magát, talán a kislányát is. Most valószínűleg köszönetet kellett volna mondanom érte. Uramisten, micsoda helyzet. - De azért köszönöm, hogy megkérdezte - folytatta Carl. - Majd később beszélek dr. Gregoryval is erről. Arról, hogy milyen érzéseim vannak. utána. Úgy éreztem, minden erő elszállt belőlem. Annyira megviselt, hogy egy gyilkossal kell beszélnem ilyesmiről. Még akkor is, ha a jelek szerint most neki köszönhetem az életemet, talán a

lányom életét is.

4. Andrea

száma továbbra is foglaltat jelzett, amikor másodszorra is feltárcsáztam. Egyre nyugtalanabb voltam emiatt. Aztán nem bírtam tovább, kiléptem a fülkéből, és odaálltam Carl mellé, aki Prowlert kereste. Fejből tudta a számát. Nem tudom, mit mondhatott Prowler, de Carl egyszer csak nagyon belelendült. - Itt Barbara barátja beszél Coloradóból. Emlékszik még rám, ugye? Remek. Biztos voltam benne. Ide hallgasson! Van valami, amit elfelejtettem mondani magának a múltkor, pedig fontos lenne. Ugye, nem zavarom? Biztosan nem? Mert fontos, hogy minden szavamra odafigyeljen, amit most mondani fogok. Carl egészen más módon beszélt most Prowlerrel telefonon, mint egyébként szokott. Mintha gyakorlott színész lenne, olyan ügyesen változtatta meg a kiejtését. Sajátos akcentusban beszélt, egyéni hanghordozással, kissé énekelve, bizonyos hangokat el-elnyelve. Miközben hallgatta Prowler válaszát, Carl előre-hátra hintáztatta a törzsét a fülkében, mintha halálosan untatná, amit hall. - Remek, hát ezt nagy örömmel hallom. Szóval mit is akartam mondani. Arra szeretném kérni, hogy adja át üdvözletemet Mickeynek. Ugye, megteszi, hogy átadja neki? A fia még mindig a Duke-ra jár, ha jól tudom. Villamosmérnöknek tanul. És a kislánya most kezdi a középiskolát. Ó, egy apa nagyon büszke lehet a gyermekeire. Prowler válaszát hallgatva, kissé meglepettnek tűnt az arca. - Azt kérdezi, hogy miféle Mickey? Hát nem Mickey Mouse-ra gondolok, annyi szent, és nem is Mickey Rooneyra, barátocskám. Hány közös Mickey nevű ismerősünk lehet nekünk, Prowler? Na, ne szórakozzon velem! Kezdem elveszíteni a türelmemet, Prowler. A barátja, Barbara Turner mesélhetett volna magának arról, hogy milyen türelmes vagyok, ha úgy érzem, hülyének néznek. De ő már hallgat, mint a sír. Carl azzal visszatette a kagylót a helyére, és kilépett a fülkéből. Amikor hozzám fordult, megint a régi volt a hangja. - Az üzenetet átadtam - mondta. - Remélem, értett belőle a barátunk. Ez azt jelentette, most már rajtam a sor. Még egyszer átnéztem a park felé, a nyakamat nyújtogatva, s Landont kerestem a tekintetemmel. Úgy tűnt, még mindig leköti a figyelmét a szabadtéri vasútkiállítás. Most nagyon hálás voltam neki, amiért ilyen türelmesen vár ránk. Arra gondoltam, igazán megérdemli, hogy végre egy kis szusit kapjon ebédre. A szemem sarkából láttam, hogy Carl is nyújtogatja a nyakát. Beléptem a fülkébe, és tárcsáztam Andrea floridai számát. - Andrea, ismét én vagyok - szóltam bele, miután felvette. Nem sokat kellett várnom, már az első csengetés után beleszólt. Bár tudtam, hogy betegeskedik, most mégis furcsállottam a hangját. Sokkal rekedtesebb volt, és reszketett, mintha ivott volna, vagy nem lenne egészen magánál. Vagy csak a félelem miatt beszélt ilyen nehezen? Reméltem, inkább a betegség vagy a sokkhatás teszi, és nem az alkohol. Mert az biztos, hogy most színjózannak kell lennie a továbbiakhoz.

Szinte ömlött belőle a szó. - Szia. Először szeretném közölni veled, hogy iszonyúan félek, érted? Másodszor. Biztos vagyok abban, hogy Dave-et meggyilkolták. Ugye, te is így gondolod? Nem létezik, hogy szívroham végzett vele. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, persze, nem sok sikerrel. Ösztönösen is igyekeztem ellensúlyozni Andrea idegességét, mint ahogy Robertnek volt szokása, ha én kerültem hasonló lelkiállapotba. Ő rendszerint tréfával próbálta elütni a helyzet komolyságát, és ez a taktika kettőnk esetében kitűnően működött, minden egyes alkalommal. - Azt hiszem, számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is - feleltem. - Én sem tartom kizártnak, hogy Dave-et megölték, de nem lehetünk biztosak benne. Úgyhogy most a legfontosabb az óvatosság. Először is védelmet kell kérned. Már átgondoltam, mit kellene tenned. Amint letetted a telefont, hívd fel a rendőrséget. Mondd el nekik, mi történt, és azt is, hogy félsz. Hogy kaptatok már fenyegetést egy régi üggyel kapcsolatban. Akár Khalid nevét is megmondhatod, ha kell. Az a legfontosabb, hogy el kell érned a rendőröknél, hogy menjenek ki hozzád. És vigyenek biztonságos helyre. Rendben van? Értetted? - Igen, igen. - válaszolta. Aztán furcsa szörcsögést hallottam, majd egy tompa puffanást. És mintha valaki köpködne. - Andrea! Andrea! - kiáltottam kétségbeesetten. - Andrea! A fülke mellett ekkor elhaladt egy idős hölgy, és riadtan nézett rám. Nem törődtem vele. Aztán kattanást hallottam a készülékből, és visszakaptam a vonalat. Lassan visszaakasztottam a kagylót, és a számra tapasztottam a kezemet. - Istenem, ne. ez nem lehet igaz. Carl nyomban ott termett mellettem. - Mi az? Mi történt? - Azt hiszem, megölték. Most, miközben beszéltem vele. - Micsoda?! - Egy pillanatra elhallgatott, miközben beszéltünk, aztán furcsa zajokat hallottam. Hiába szólongattam, nem válaszolt. Olyan szörcsögésfélét hallottam, aztán egy tompa puffanást, és mintha köpködött is volna valaki. Aztán. visszajött a vonal. Valaki letette a telefont. De attól tartok, ez már nem Andrea volt. Carl megragadta a vállamat, és a szemembe nézett: - Tudja a címét? - kérdezte. - Igen, persze - feleltem, és benyúltam a táskámba. - Jelentsem be a rendőrségen? Szótlanul bólintott. Visszaléptem a fülkébe, felhívtam a sarasotai rendőrséget, és azt mondtam, gyanús sikoltozást hallottam egy lakóparkbeli ház egyik lakásából, és aztán bediktáltam nekik Andrea címét. Szerették volna megtudni a nevemet és a számomat, ahonnan hívtam őket, de csak annyit mondtam, siessenek, ahogy tudnak. És azzal letettem a kagylót. Miután kiléptem a fülkéből, Carl csak ennyit mondott: - A körülmények ismeretében azt hiszem, máris túl sokáig voltunk egy helyen. Jobb lesz, ha minél előbb olajra lépünk. Elvigyem valahová magukat, Peyton? Tompa zsibbadtságot éreztem, aztán zakatolni kezdett a fejem. Halkan, erőtlenül feleltem: - Igen, az jó lenne. Köszönöm. Összenéztünk, és szinte vezényszóra, futólépésben indultunk el vissza a parkba, Landonért. De

mire odaértünk a mozdony elé, sehol sem találtuk őt. Egyszerűen nyoma veszett.

5. Kjist csak jóval később hívta vissza Prowlert, pedig az a személyi hívóján is kereste őt. - Hol a pokolban voltál ennyi ideig? - Egy unokatestvéremnél, látogatóban. Nem volt olyan a helyzet, hogy előkapjam a telefonomat, és levegőnek nézzem őket, csak mert te kerestél. - Ott jártál nála? Azt hittem, valahol az utcán végzel vele. Mintha vízről beszéltünk volna. - Na persze, csak hogy megváltozott a napi rutinja. Ma otthon maradt, nem ment munkába. Kénytelen voltam módosítani a tervet. - Most a mobilról beszélsz? - Igen, de ne aggódj, egészen friss a készülék. - Mindegy. Azt akarom, hogy felejtsd el az akciót. - Hogy érted ezt? - Úgy, ahogy mondtam. Akció lefújva. Pont. Elveszítettük a másik emberünket. A koordináció lehetősége ezzel megszűnt. Újra kell szervezni az akciót. - Már késő, Prowler. Mint mondtam, kénytelen voltam a B verziót végrehajtani. De ez simán ment. Részemről ezzel vége. Lelépek. - Úgy érted, mindkét látogatást megejtetted időközben? - Igen, ahogy utasítottatok rá. - A francba is. És megtudhatnám, hol vagy most? - Útban a festői szépségű Everglades mocsár felé, délnek. Egy kis kirándulást terveztem. Talán megetetem a vadállatokat. Van nálam egy jó nagy adag husika. Prowler dühösen mordult egyet. - Ne hagyj nyomot magad után. Sehol semmit, megértetted? Különben megnézheted magad. - Ebben az esetben az aligátorokkal is egyeztetnem kell még. Ha nem elég éhesek, én semmit sem tehetek. Talán tömjem meg őket? - Ma valahogy nem vagyok olyan kedvemben, hogy értékeljem a humorodat - morogta Prowler. - És iparkodj, mert úgy tűnik, máris vár rád egy másik meló. Semmi különös, rutinmunka. - Mégis megtudhatnék valamit a további részletekről? - Arról az akcióról van szó, amelyet eredetileg a tieiddel egy időben kellett volna végrehajtani. Az a célpont szökésben van, és úgy tűnik, a városon kívül kell keresnünk a szökevényt. Hívj fel, amint biztonságos helyen érzed magad. - Úgy saccolom, néhány órába beletelik, mire minden szálat sikerül elvarrnom itt. Elég macerás lesz olyan kis darabokra összeaprítani, ami lemegy az aligátorok torkán. Prowlert a hideg is kirázta ezt hallva. Miután letette a kagylót, csak ennyit mormogott dühösen az orra alatt. - A francba! A francba is az egésszel! Úgy két perccel később Prowler már épp azon volt, hogy felhívja a megbízóját, és közölje vele a rossz hírt a coloradói krachról, amikor ismét megcsörrent a telefon. Ez alkalommal Marvin volt

a hívó fél, Washington D.C-ből. Prowler nem számított rá. Marvin ezzel kezdte: - Épp az imént hívott fel az emberem. Azt mondja, az egész testület őrült módra rohangál. Mint a mérgezett egerek. A központ és Colorado közötti e-maileket vizsgálják át, meg az összes közlekedési lehetőséget és útvonalat, ami Boulderből kifelé mutat. Úgy tűnik, sehol sem találják a nőt. - Ezt meg hogy értsem? - A tanúvédelmisek szem elől tévesztették. Lelépett. Váratlanul elhagyta a házat, ahol eddig lakott. A jelek szerint ez tegnap éjjel történhetett. És azóta nyilván bujkál valahol. Az emberem szerint valaki megszegte a belső biztonsági szabályokat, és valaki a WITSEC-en belül rájött, hol van, és a nő is rájött. Elmenekült. Most ellenőrzik a tegnapi buszjáratokat, és azt mondja, minden lehetséges módon keresik a nyomát, de egyelőre hiába. A program emberei közül mindenki ezen dolgozik. - Biztosak benne, hogy csak eltűnt, nem pedig. meghalt? - kérdezte Prowler. - Semmi sem biztos. De ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell. Ez idáig semmi nyom, semmi bizonyíték. - Azonnal értesíts, ha előkerült a nő. Főleg, ha a holtteste. - Rendben. Prowler. - Igen? - Megmondtam, hogy bízhatsz az emberemben. Prowler dünnyögött valamit az orra alatt, de végül is válasz nélkül hagyta a megjegyzést, és letette a telefont. Megigazította a mikrofont a fejhallgatón, majd bepötyögte a megbízója számát. A személyi hívójáé volt, amelyet a megállapodásuknak megfelelően csakis végszükség esetén használtak. Türelmesen várta a visszahívást. Pontosan nyolcvannyolc másodperc múlva csörrent meg a telefon. - Prowler. - Mi van? - Mobilról beszélsz vagy vezetékes telefonról? - Nyilvános fülkéből. - Az emberem, akire a coloradói munkát bíztuk, már nem él. A célpont jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen. Lehet, hogy valaki megelőzött minket. De ennél is valószínűbb, hogy egyszerűen meglépett a bébiszitterek elől. - És mi a helyzet Floridával? - Az ottani akció menetrendszerűen lezajlott. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. - A francba is, hiszen éppen az volt a lényeg, hogy egyszerre végezzenek velük! Egyszerűen nem lehet igaz, hogy még ezt is elcsesztétek! - Hogy mondod? - Szóval még azt sem tudod, hol van a nő? Prowler nem tudta, mire vélje - iróniának talán? - Dolgozunk az ügyön. Mindent elkövetünk, hogy mielőbb előteremtsük. Mindent tudni fogunk, amit a tanúvédelmisek is. Az egész országot átfésülik érte, ha kell. Amint megtalálják, és kiderül, hogy még él, azonnal lecsaphatunk rá. Ha pedig meghalt - akkor teljesen fölöslegesen dühöngesz. - Lecsapunk rá? Ha ők találják meg hamarabb, akkor hetekig ki sem engedik a négy fal közül. Talán hónapokig is rejtegetni fogják, Prowler. Egy biztonságos helyre viszik, egy menedékházba,

egy titkos rejtekhelyre, ahol huszonnégy órás őrt állnak az ajtaja előtt a bébiszitterek. Elsőként kell megtalálnotok, nem másodiknak! Azzal szart se érünk! Amint a nő értesül arról, hogy mi történt a barátaival, pillanatok alatt átlátja a helyzetet. És akkor fogja csak kinyitni a száját igazán. Prowler is tudta, hogy a megbízója helyes következtetésre jutott, de nem szívesen ismerte ezt el, inkább hallgatott. A férfi az iménti lendülettel folytatta: - Máris megszegted a megállapodásunkat. Az időzítés kulcskérdés volt. - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy nem vagy hajlandó fizetni? - Épp ellenkezőleg - felelte a férfi. - Átutalom a második összeget, amint letettem a telefont. De azt akarom, hogy dolgozzatok meg érte. És hívj fel azonnal, amint újabb hír van. Prowler gyűlölte, ha valaki ebben a stílusban, ilyen ellentmondást nem tűrő hangon utasítgatta. Érezte, hogy megfeszülnek az izmai, és kidagadnak az erek a nyakán. - Mielőtt letennéd, van még valami. Egy hír, ami talán érdekelhet. - Igen, és mi lenne az? - A férfi, akiről feltételezem, hogy kinyírta az emberünket Coloradóban. nos, ő pontosan tudja, hogy te ki vagy. - Micsoda? - Felhívott, hogy elmondja, kudarcot vallott az akciónk Boulderben. Mellesleg tökéletesen megbízható volt az emberünk, akit odaküldtünk, és ahhoz, hogy kiszedje belőle a telefonszámomat, legalábbis kínoznia kellett. Efelől egészen biztos lehetsz, különben sohasem árulta volna el neki. Szóval a fickó felhívott telefonon, és arra kért, mindenképpen adjam át az üdvözletemet Mickeynek. Nem mondta a vezetéknevét. De folytatta, és a gyermekeit emlegette. Úgy tűnik, elég sok részletet tud az életedről. Ugye, a fiad a Duke-on tanul? Villamosmérnöknek vagy valami effélének. A fickó, akivel beszéltem, azt mondta, igazán büszke lehetsz rá, meg a kislányodra is. A férfi idegesen nevetett: - Ezt most találtad ki, Prowler. - Au contraire! Az egész beszélgetést felvettem. Szeretnéd végighallgatni? - És ki volt a hívó fél? A tanúvédelmisek közül valaki? - Nem hinném - mondta Prowler. Határozottan élvezte a helyzetet. - De lehet, hogy végül még kiderül, jobban örülnél annak, ha közülük lett volna valaki. - Miért? Miről beszélsz? - Nem szeretnék úgy tenni, mintha tudnám, ki az illető, aki felhívott. De szerintem ismeritek egymást. - Hogy érted ezt? - Minimum úgy, hogy rokon lelkek vagytok. Ő is legalább akkora gengszter, mint te. - Ugyan már, miért? Ennek az égvilágon semmi értelme. - Az a nő ügyész, ugyebár? - Igen, az. De, Prowler, ennek semmi értelme. Még hogy egy névtelen senki, aki engem akar figyelmeztetni? Miféle ügybe rángattál bele, Prowler? Az embered, akiről azt állítod, tökéletesen megbízható, csak úgy kiadja a telefonszámodat egy vadidegennek? Miféle akciókat koordinálsz, Prowler? Mondd csak, hány helyen kapott léket ez a süllyedő hajó? - Nem mi kaptunk léket, hanem te. Épp ezért jobban tennéd, ha nagyon észnél lennél. A neved

ugyanis sehol sem szerepel leírva - egyetlen fájlban sem. És egyetlen telefonbeszélgetés során sem említettem a nevedet. Soha, senkinek! Érted? Sehol, érted? A teljes nevedet nem is tudom. Én a klasszikus módszerekkel dolgozom. A mi akcióinkban a koordinátor sohasem tudja pontosan azonosítani a megbízóját. Épp azért, hogy ha lebuknak, és ne adj isten, megkínozzák őket, akkor se árulhassák el a többieket. Mellesleg az emberemmel nyilvánvalóan ez történt. Megkínozták. Ráadásul nem egy vadidegen - hanem olyasvalaki, aki ismer téged. A te köreidben mozog vagy mozgott valamikor. - Mit akarsz ezzel mondani? - Semmi különöset. Csak annyit, hogy a jelek szerint valósággá vált az, amitől a legjobban rettegtél. Ez a fickó, aki ismeretlenül hívott fel engem, azt mondta, ő a coloradói barátunk barátja. Szerintem ez azt jelenti, hogy a nő is tudja, amit ez a férfi tud. Ha nem tudta magától, akkor a nő adta meg neki a nevedet. Vagyis mit jelent ez ránk nézve? Amennyiben tényleg ismer téged, vagy legalábbis azonosítani tud, akkor ez a nőre nézve is igaz. Ő is ismer téged. Pontosan tudják, kivel van dolguk. És ezek szerint az ügyészek, akiket halottnak szeretnél látni, pontosan tudják, kit keressenek. És talán azt is, hogy miért. Ez talán végre hatott. Prowler a lélektani hadviselés művésze volt. Ezt élvezte a legjobban az egészben. Ravaszul, körmönfont módon manipulálta az információkat - tudatosan, fokozatosan szivárogtatta ki a híreket, és azt is gondosan szelektálta, mit mikor hallgasson el a megbízója elől. - Jézusom - mondta a megbízója döbbenten, mint akinek csak most esik le a tantusz. - Tényleg azt mondta, a fiam a Duke-ra jár, és hogy villamosmérnöknek tanul? - Úgy van. - Jézusom. Jézusom. Prowler úgy döntött, nem hallgatja tovább. Hadd főjön a fickó a saját levében. Visszatette a helyére a kagylót, aztán hátradőlt a széken, és eltolta magát az asztaltól. Elégedetten dörzsölgette a kezét, majd lehunyta a szemét, és gondolkodott a továbbiakon. Gyűlölte a kudarcot. Azt különösen nehezen viselte, ha ő maga is érintett volt egy fiaskóban. Márpedig ennek a megbízásnak most már határozottan kudarcszaga van. Meg kell találnia Kirsten Lordot vagy Francis Peytont vagy hogy is hívják mostanában. Szóval őt. Még mielőtt a program vezetői ráakadnak. Úgy saccolta, a nőnek lehet vagy tizenöt óra előnye. De ő nyilván csak országúton és vasúton közlekedhet. A repülőt eleve kizárta. Ott mindennek nyoma marad, ha máshol nem is, legalább a számítógépes nyilvántartásban. Úgyhogy ezt az utat biztosan nem választotta, vagy talán új személyazonosságot szerzett közben? És vajon milyen néven futhat? Ezt nem tudhatta. De feltételezte, hogy így hajtotta végre a szökést. Prowler felállt a székből, és az iroda távolabbi sarkához ment, ahol megállt a falon függő óriási USA-térkép előtt. Alaposabban is szemügyre vette a coloradói körzetet, és közben kiemelt egy dobozos üdítőt a hűtőből, amely a polc alatt állt, és felbontotta. Elmélázva kortyolgatta, miközben a térképet tanulmányozta. Az ital tökéletes hőmérsékletű volt, és élvezte, ahogy a hűs lé végigcsordogált a torkán. Egészen felfrissült tőle. Épp erre volt szüksége. Hosszasan kortyolgatta, mígnem az utolsó csepp is elfogyott belőle. És egyszer csak elmosolyodott. Már tudta, hol kell keresnie a nőt és a kislányát. Az üdítősdobozzal meg is érintette a helyet, aztán sarkon fordult, és visszament az íróasztalához.

Carl! Eltűnt! Sehol se találom Landont! - kiáltottam kétségbeesetten.

Carl a kezét a nadrágja zsebébe dugva állt, és az aszfaltot nézte a lába előtt. Valamin elgondolkodott, és csak a kiáltásomra kapta fel a fejét: - Micsoda? Hogy mondta? Mindketten futásnak eredtünk. Nekem persze Ernesto Castro szavai visszhangoztak közben a fejemben. „Vésd jól az eszedbe! Ha engem megfosztanak valamitől, ami fontos nekem, te mindenért kétszeresen fogsz megfizetni. Szenvedni fogsz, akár a kutya." A parkban kiállított mozdonyt vastag lánccal vették körbe. A mozdony és a patak közötti rész, ahol Carl és én üldögéltünk az imént, sík terep, tökéletesen átlátható. Landont sehol sem láttuk, hiába kerestük. Vissza kell mennünk a mozdonyon túlra, hogy a park másik végét is átfésüljük. Odakiáltottam Carlnak: - Arra menjen! - és mutattam hozzá az irányt. Úgy gondoltam, én vagyok a gyorsabb kettőnk közül, és máris rohantam a másik irányba. Nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Úgy éreztem, mintha akadályok emelkednének a lábam elé, minden egyes lépéssel. Alig egy perc múlva összefutottam Carllal a park egyik sarkában. Meg sem szólaltunk, csak ráztuk a fejünket, kétségbeesetten. Sehol semmi nyom. Landont mintha a föld nyelte volna el. Azon nyomban indultam tovább, a park északi végében kialakított kis amfiteátrum-szerű játszótér felé, hátha az vagy a kis domb takarja el a szemünk elől a kislányomat, amely mögötte van. De azon túl már csak a Canyon Boulevard-t találjuk - a forgalmas főutat, amely a város szélén halad el. Landon ott volt - az út közvetlen közelében. A tolókocsiban üldögélt, az amfiteátrum színpadától alig pár méterre. A roskatag színpadon néhány tizenéves fiú bohóckodott rapzenekart utánozva improvizáltak, és táncoltak is hozzá. Landon őket figyelte, és időnként lelkesen tapsolt is nekik. Egészen kipirult tőle az arca. Rég láttam ilyen vidámnak. Csak most jutott eszembe, hogy levegőt is vegyek. Kifulladva, lélekszakadva érkeztem ide, szinte önkívületi állapotban. És amint felmértem a helyzetet, azonnal tudtam, hogy most nem ronthatok oda a lányomhoz, hogy leszidjam, amiért kis híján a szívrohamot hozta rám az eltűnésével - túl sok volt bennünk a feszültség az utóbbi időben, és ami azt illeti, most is. Vártam hát, hogy egy kissé lehiggadjak, csak aztán akartam odamenni hozzá. Carl utolért közben. Ő is lihegett, akár egy hosszútávfutó egy kiadós edzés végén. Intettem felé, és azt mondtam halkan: - Hagyjuk még egy kicsit, hadd szórakozzon a srácokkal. Mire ő csak ennyit mondott: - Persze, én is így gondoltam. Istennek hála, hogy megvan.

6. Miután beültünk Carl kocsijába, es elindultunk a nagy kalandot követően, az Arapahoe Road után balra kanyarodtunk. Amikor a régi temető sarkához értünk, arra kértem Carlt, álljunk meg. Egy kis delikáteszüzletet láttam a közelben. - Ha ismét találkoznunk kell, legközelebb ide jöjjön - kértem. - Landonnal sokkal hamarabb ideérünk, mint a városba. - Rendben van - bólintott Carl, aztán továbbmentünk a temető másik oldalához. Ezt a környéket már hírből sem ismertem. Egy nagy fa tövében parkoltunk le, aztán Carl azt mondta, szálljunk ki, hogy nyugodtan beszélgethessünk. - Én bent maradhatok, ugye? - kérdezte Landon. - Persze. Nem tart sokáig. - felelte Carl. Dünnyögtem valamit, hogy szerintem ez nem olyan jó ötlet, de aztán inkább hallgattam. Ezen a napon nem akartam több izgalmat. Carl és én is kiszálltunk. Megálltunk a kocsi háta mögött, a csomagtartónak támaszkodva, és az úton visszafelé, a város irányába fordulva beszélgettünk. - Most mihez fog kezdeni? - kérdezte Carl. - Először is ki kell derítenem, mi történt a barátainkkal. Ez lenne a legfontosabb a továbbiakhoz. - Nem hangzik valami jól - felelte. - A zajokból ítélve, amiket a telefonban hallott, nem hiszem, hogy a legkisebb okunk lenne az optimizmusra. A hangom megremegett, igyekeztem leküzdeni magamban a dühöt, a tehetetlenségemből fakadó mélységes frusztrációt, de máris könnybe lábadt a szemem. - És mit gondol, mit tehettek vele, Carl? A saját otthonában tartózkodott, egy lakóparkban, ahová nem sétálhat be akárki az utcáról. Hiszen ott kódoltak a bejárati ajtók, van recepció és biztonsági őr is. Hogyan juthattak be hozzá ilyen egyszerűen? Hiszen nem a nyílt utcán volt, bármi történt is. Végigfutott a hátamon a hideg, és most már minden porcikámban reszkettem. Carl vállat vont, egykedvűen, már-már közönyösen. - Az attól függ, mik a szándékaik. Nem láthatunk a fejükbe. Van, hogy ki akarnak nyírni valakit, de úgy, hogy minél többen értesüljenek róla. Vagy hogy minél többen láthassák. Néha viszont csak az a fontos, hogy eltegyék láb alól az illetőt. - Dave Curtiss halála. Ez tényleg szívroham lehetett? Mit gondol? Vagy inkább beadtak neki valamilyen szert, és ezzel elérték, hogy úgy tűnjön, mintha infarktus végzett volna vele? Hogy ne hívják fel rá a figyelmet, hogy minél kisebb feltűnést keltsen a halálhíre? - igen, azt hiszem, az ő esetében ez utóbbiról lehet szó. - Tehát akkor mindent elkövettek annak érdekében, hogy természetes halálnak tűnjék. Tegyük fel, hogy Andrea esetében is ugyanezt a látszatot akarták kelteni. Maga milyen taktikát követett volna ehhez? - Úgy érti, ha nekem kellene eltennem őt láb alól? Nem is tudom. Végtére is kapóra jött nekik,

hogy megbetegedett, és nem ment munkába, így csendben, feltűnés nélkül végezhettek vele. És a közvetlen környezetének sem biztos, hogy rövid időn belül feltűnik a halála. Gondolom, már el is tüntették a holttestet a lakásból. De mivel lakóházban történt, a halálnak csendben, feltűnés nélkül kellett bekövetkeznie. Erre a legalkalmasabb módszer az, ha megfojtják az illetőt. Igen, én ezt tartom a legvalószínűbbnek. A zajokból ítélve ezt tették vele. Dróttal, zsinórral, effélével. Hátulról a nyakába dobták, aztán meghúzták. Bármi alkalmas lehetett erre, ami ott volt a közelében, akár a telefonzsinór is. Ami pedig a többi kérdését illeti. A házba nem is olyan nehéz bejutni, mint azt gondolná. A nehezebbik, része csak eztán következik. Meg kell szabadulni a tetemtől. Azt hiszem, én szerelőnek öltöztem volna, és mondjuk, előre szólok a gondnoknak, hogy mosógépet vagy hűtőt jövök javítani. Ha elég hihetően játszom a szerepet, megadják a kódot is a bejutáshoz. A recepcióst elég könnyű beetetni ezzel az ürüggyel. Miután már végeztem az áldozattal, fogom, berakom a gépbe vagy a hűtőszekrénybe, és kiviszem az épületből. Ha egy szerelő mosógéppel távozik egy lakóházból, azon senki sem lepődik meg. És aztán már csak egy meló van hátra. Valahol megszabadulni a hullától. - Ez tényleg ilyen egyszerű? - kérdeztem elképedve. Ismét a megszokott vállvonogatás volt a válasz. - Engem még sohasem kaptak el. Nem vagyok az a lebukós fajta - mondta Carl. Egy ideig várt, aztán folytatta: - Ha az ember elég óvatos, akkor sok mindent megúszhat. Nem is gondolná. Ügyészként persze én is láttam-tapasztaltam egy s mást, de úgy éreztem, nem lehet olyan igazságtalan és kegyetlen a sors, hogy Robert gyilkosa is megússza. Még mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak rács mögött tudhatom azt, akit Ernesto Castro felbérelt. Carl így folytatta: - Lépjünk túl azon a kérdésen, hogy mi történt valójában a barátnőjével. Mihez fog kezdeni? - Egyelőre nincs más választásom, bujkálni fogok - feleltem. - És mi lesz azzal a fickóval, akit Floridában hamarosan villamosszékbe ültetnek? Róla már megfeledkezett? Vagy inkább lemondott róla? - Nem, dehogy. Csak ehhez segítségre van szükségem. - Mégis miféle segítségre gondol? Én nem tudnék segíteni valamiben? - Nem tudom, Carl. Andrea és Dave foglalkoztak az ügy jogi részével. Ők eleve ismerték a szereplőket. Dave már beszélt is Mickey Redondo egykori kollégájával. És ő segítőkésznek bizonyult, sikerült is megtudnia tőle egy s mást, amin talán elindulhatunk. De nézzünk szembe a tényekkel. Én nem mehetek el Floridába, és nem folytathatok nyomozást ebben a régi ügyben. Ha el akarok érni valamit, akkor ügyvédre lesz szükségem, valakire, aki. aki hajlandó végigcsinálni helyettem. Andrea és Dave emléke miatt sem akarom feladni. Carl mordult egyet. - És a fickó érdekében, akit hamarosan megsütni készülnek, holott ártatlan. - Igen, persze, Khalid miatt is. - Lehet, hogy mégis akad ilyen ember. - Kire gondol, Carl? - Még nem ismerem az illetőt, de itt van a közelben, és ez határozottan mellette szól. Az nem baj, hogy nem ügyvéd, hanem ügyész? Így talán még jobban megfelel a céljainak, nem? - De igen. Feltéve persze, hogy az illető hajlandó azt tenni, amit én kérek tőle. Igen, ebben igaza van. Egy ügyész biztosan jobban megérti a helyzetemet, mint bárki más.

- Akkor lehet, hogy tényleg tudok valakit. Beszélnie kellene vele. - És mégis kiről lenne szó? - Dr. Gregory feleségére gondoltam. Majdnem elnevettem magam. - Már megbocsásson. - Dr. Gregory felesége itt praktizál a városban. Az ügyészségen dolgozik. Nem akartam hinni a fülemnek. - Ezt honnan tudja? - Nem nagyon bízom az emberekben, tudja? Lekádereztem a dokit, mielőtt elkezdtem járni hozzá. Az asszonyka nem vette fel a férje nevét. Felírtam a noteszembe, de az otthon van. Nem jegyeztem meg. De higgye el nekem, Peyton, tudom, mit beszélek. Nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna a szavában. - De még nem ismeri őt, ugye, Carl? A fejét rázta. - Személyesen, sajnos, még nem találkoztunk. De nem hiszem, hogy különösebb akadálya lenne annak, hogy megismerkedjünk vele. Pár perc múlva visszaültünk a kocsiba, és legközelebb a chautauquai étterem előtt álltunk meg, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Borzasztóan kiszolgáltatottnak éreztem magam, ahogy fényes nappal vagy egy tucat ismeretlen ember előtt kiszálltunk az autóból. Úgy éreztem, nincs bennem elég erő ahhoz, hogy feltoljam Landont a tolókocsival a hegyre. Pedig innen már közel sem olyan meredek a kaptató, mint a városból idáig. És ekkor újra felülbíráltam a döntésemet, hogy Landont tolókocsiba kényszerítettem. Miután Carl elhajtott, integettünk utána, aztán nekivágtunk a hegyoldalnak. Az utcán haladva, amelyben a mi kis házunk is állt, útközben rá-rámosolyogtam a környéken lakókra. Miután megérkeztünk, és magunkra csukhattuk az ajtót, Landon kimondta, amit gondolt. - Ez az igazságtalanság csimborasszója. Nem tudom, jól sejtettem-e, mire céloz ezzel, de ráhagytam. - Igen, igazad van, Landon. Ez már mindennek a teteje. Miután egy kissé kifújtuk magunkat, leültünk játszani, hogy helyrezökkenjen a nyugalmunk. Landon egy idő múlva visszavonult a szobájába zenét hallgatni, és a legújabb Harry Pottert olvasgatta közben. Én először is készítettem magamnak egy teát - azt a füvet használtam hozzá, amelyet a konyhaszekrény felső fiókjában találtam, egy régi filteres dobozban. Ki tudja, hány éve száradhatott már ezen a helyen? A forró teával telitöltött bögrémet kivittem a verandára, és leültem a kanapéra. Sokkal kényelmesebb volt, mint amilyennek gondoltam. És a környék is kifejezetten tetszett. Egységes stílusban épült, többnyire földszintes házak sorakoztak az utcánkban, a hegyoldalon. Egy ideig figyeltem a mozgást a környéken. Egy kislány a testvérét vezette kézen fogva a házunk előtt, a nagyobbik énekelt, a kicsi gurgulázva nevetett hozzá. Az utca túloldalán egy asszony a kertben teregette a frissen mosott ágyneműt, két fa közé kifeszített szárítókötélre. A ragyogó fehér vásznak meg-meglibbentek a szélben. A környéken parkoló autók mind használtak voltak, úgy öt-tíz évesek lehettek. Sehol egy új vagy luxusjárgány, se egy terepjáró. Bár Boulder maga is drága hely volt, itt nem a legtehetősebbek laktak, holott üdülőövezetnek számított. A pázsit mindenütt gondozott, a kertek ápoltak, a házakat szépen karbantartják, de sehol semmi jele a luxusnak, az átlag feletti jómódnak. Úgy éreztem, ha valaha is úgy döntök, továbbra is itt maradunk Boulderben, akkor tökéletesen megfelel ez a hely kettőnknek. Ha egyszer eljön még az a nap, amikor szabadon dönthetek egy olyan triviális

kérdésről, hogy hol szeretnék lakni. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, vajon igaza lesz-e Carl Luppónak. Segíthet-e rajtunk dr. Gregory felesége? És ha módjában áll, megteszi-e? Lassacskán elnyomott az álom odakint, a friss hegyi levegőn, a verandán üldögélve. Utolsó gondolatom az volt, hogy öregszem. Elég a kezemre pillantanom, látom, hogy ráncosodik és petyhüdt - megereszkedett a bőröm, és ha reggel, ébredés után a tükörbe nézek, tudom, hogy egyre mélyebbek a ráncaim a szemem és a szám körül. És persze, a karom, a combom, a fenekem sem olyan feszes már, mint régen. Épp erre gondoltam, amikor ismét felbukkant egy emlék. egy bálna, egy óriáscet a mélyből. Hatalmas példány volt.

A

utolsó éjszakán, amelyet együtt töltöttem Roberttel, mielőtt megölték, azon kapott, hogy meztelenül nézegetem magam a tükör előtt. A fürdőszobában voltam, fürdés után. Ide-oda illegettem magam, és a tekintetemből láthatta, milyen elégedetlen vagyok a testemmel. Észre sem vettem, hogy figyel. Egyszer csak odaállt mögém, gyöngéden átölelt, és néztük egymást a tükörből. Végigcsókolta a vállamat, a nyakam hajlatát, aztán a gerincemet, és közben egyre csak azt suttogta: - Egészen más vagy, Kirsten, mint amikor megismerkedtünk, ez igaz. De én sokkal szebbnek látlak most, mint akkoriban. Az emlék olyan erővel tört elő a tudatom mélyéről, hogy szinte kirázott a hideg. Hallottam a szavait, a bőrömön éreztem perzselő leheletét. Könnybe lábadt szemmel vártam, míg el nem halványodott ismét ez az emlékfoszlány. Csak eztán nyomott el az álom odakint, a verandán. Az utolsó gondolatom az volt, hogy Carl Luppo megölt valakit - miattam. És képtelen voltam megbékélni ezzel a tudattal. Uramisten, hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemmel? És most már egész életemet ebben a tudatban kell leélnem? z

KILENCEDIK FEJEZET Magánbeszélgetés

1. Úgy déltájban jelzett Alan Gregory személyi hívója. Amikor rápillantott, Ron Kriciak kódját látta a kijelzőn. Csak néhány perccel később tudta szabaddá tenni magát, hogy visszahívja. Az órájára nézett, miközben következő páciensét, Carl Luppót várta, aki egy órára jelentkezett be nála. Korábbi konfliktusukra gondolva, ismét nyugtalanság töltötte el Alant, és úgy határozott, kifejezetten szívélyes lesz ma Ronnal. Egyébként sem volt ő haragtartó, és arra gondolt, egy ilyen jellegű munkakapcsolatban a feszült viszony különösen rossz vért szülhet. Kriciak kurtán szólt a telefonba. - Kriciak - mondta, aztán nyomban elhallgatott. - Ron, örülök, hogy ismét hallom a hangodat - mondta Alan szívélyesen. - Alan vagyok. Mi újság? Láttam a személyi hívón, hogy kerestél. Ron azonban nem hatódott meg tőle. - Van valami hír a páciensedről? - kérdezte. Alan a legszívesebben felsóhajtott volna, de még idejében elnyelte. - Mint már korábban elmagyaráztam, Ron, nem árulhatnám el neked, ha lenne bármilyen új hírem is róla. Kivéve azt az esetet, ha kifejezetten megkér rá a hölgy, vagy a kérésemre a beleegyezését adja ahhoz, hogy beszéljek veled erről. Ha jelentkezik, természetesen szívesen megkérdezem tőle, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Dr. Gregory megpróbált úgy fogalmazni, hogy mindaz az információ, amire Ronnak szüksége van, elhangozzék ebben a magyarázkodásban - nyilván Ron is ért belőle, ha tud olvasni a sorok között. - És nálatok mi hír? - passzolta vissza a kérdést. Ron azonban válasz nélkül hagyta. - Akkor keresni fogsz engem, amint hírt kaptál róla vagy felőle, ugye? - kérdezte. - Amint engedélyt kaptam tőle erre - hangzott a válasz. Ron el sem köszönt, máris letette. Alan arra a következtetésre jutott, hogy Ronnal más taktikát kell alkalmaznia, mert ez nem vált be. A szívélyessége nem hatotta meg. Carl Luppo percre pontosan érkezett a mai konzultációra. Miközben letelepedett szokásos helyére, a kanapé sarkába, szemközt a pszichiáterrel, dr. Gregory arra gondolt, mintha ma izgatottabb lenne, mint általában - ahogyan eddigi találkozásaik során megszokta tőle. Mintha olvasni tudna dr. Gregory gondolataiban, Carl ezzel kezdte: - Nagyon sok a dolgom mostanában, doki. De szeretem, ha van, ami leköti a figyelmemet meg az energiáimat. Dr. Gregory várt és hallgatott. Carl is. Végül a pszichiáter szólalt meg először felülkerekedett benne a kíváncsiság. - Szóval a szokásosnál elfoglaltabb mostanában. És mégis mi az, ami ennyire leköti, Carl? - Segítenem kell egy barátomnak. És nyugtalanít a dolog, mert úgy látom, ez nem elegendő. Szüksége lenne további segítségre. Valaki másra is rajtam kívül. Dr. Gregory valahogy furcsállotta, hogy Carl ennyire titokzatos a részletekkel kapcsolatban.

- Beszélt nekem korábban egy fiatalabb nőről, akivel találkozott. Akiről úgy gondolta, nem fél magától. Ő lenne az a barát, aki most segítségre szorul? Carl elmosolyodott. - igen. Neki köszönhetem, hogy ismét hasznosnak érzem magam. Nem túl gyakran tapasztalhattam ilyesmit az utóbbi időben. - A tanúvédelmi programban is hasznosnak érezheti magát, Carl. Vagy mégsem? Hiszen tanúskodik nekik. Carl hevesen rázta a fejét. Ő továbbra is a nőről akart beszélni. - Ez nem ugyanaz. A tanúskodást azért vállalom az ügyészségnek, mert megígértem nekik. Erről szól a megállapodásunk. De ezzel a nővel egészen más a helyzet. Azért segítek neki, mert segíteni akarok. Ég és föld a különbség, doki. Dr. Gregory újra megbizonyosodhatott arról, hogy Carl tökéletesen tudja érvényesíteni az akaratát - még ebben a helyzetben is. Épp hogy csak kísérletet tett az elterelésre, Carl máris visszakanyarodott ahhoz a témához, amiről beszélni akart vele. Alan most már úgy döntött, inkább vár, és hagyja, hogy a páciense arról beszéljen, amiről csak akar. - Ide figyeljen! Először is tisztáznom kell magával valamit. Most olyasmiről szeretnék beszélni, amit senki sem tudhat meg. Beleértve Kriciakot, sőt Kriciak főnökét is. Senkinek sem mondhatja el, senkinek ezen a világon. Dr. Gregory megpróbált uralkodni az érzésein, ami elég nehezen ment, igencsak meglepte ez a váratlan bejelentés. - Feltéve persze, hogy nem kiskorú ellen elkövetett nemi erőszakról van szó, vagy közvetlen életveszélyről, amely magára leselkedik, vagy nem olyasvalakiről, akit maga fenyeget ilyesmivel. Ha ezek egyikéről sincsen szó, akkor megígérhetem, hogy hallgatni fogok róla. Bármi legyen is az, ha nem ilyesmi, akkor felhatalmazást kell kapnom öntől ahhoz, hogy bárki másnak beszélhessek róla. A terápiának ez a protokollja. Carl feltartotta egyik kezét. - Csak hogy tisztán lássunk. Úgy értem, ha bármilyen kérdés felmerülne ezzel kapcsolatban, már most közlöm önnel, hogy nem adtam rá engedélyt, ért engem? Rendben. Tehát hallgatni fog róla. Csak hogy megnyugtassam, biztosíthatom arról, hogy semmi olyasmiről nincs szó, amit az imént felsorolt. Még csak hasonlóról se. De hogy mit jelent a közvetlen életveszély. ezt azért jó lenne pontosítani. Nekem úgy tűnik, mintha a tűzesetre vagy hurrikán közeledtére kellene gondolnom az eddigiek alapján. Szóval mit is jelent a mi esetünkben a közvetlen életveszély? - Mondjuk, hogy maga azt tervezi, kimegy az utcára, és meggyilkol valakit. Ha nekem ez vagy ilyesmi tudomásomra jut a terápia során, akkor kötelességem figyelmeztetni a kiszemelt áldozatot, vagy értesítenem a rendőrséget, hogy megfelelő védelmet biztosítsanak az illető számára. Carl kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, aztán a térdére könyökölve kérdezte: - Ugyan már, doki, miért mondanék el bármi ilyesmit magának? - Nem állítottam, hogy elmondaná. Az is elég, ha rájövök, hogy valami ilyesfélét forgat a fejében. Ha tudomásomra jut, ha úgy látom, ha a legkisebb jelét vélem felfedezni a viselkedésében annak, hogy ilyesfajta terveket fontolgat. És persze, ha megalapozott ez a gyanúm. Az, hogy mit mond el nekem, csakis öntől függ. Ez különben is csak egy példa volt arra, mit is jelenthet a mi esetünkben, ebben a közegben értelmezve a közvetlen életveszély.

- És ez a példa olyan volt, amit bármelyik másik páciensének is felhozott volna, ha rákérdez, vagy kifejezetten rám szabott volt ez a válasz? Úgy értem, olyasvalakinek is ezt a példát mondaná, akinek egészen más a múltja, mint nekem? Dr. Gregory elgondolkodott a kérdésen, és értette Carl érzékenységét. - Igen, azt hiszem, bármelyik páciensemről van is szó, ugyanezt a példát mondtam volna. Már ha egyáltalán előkerül a terápia során ez a kérdés. Carl is elgondolkodott a válaszon. - De ha én most valami másról beszélnék. Olyasvalamiről, amit a program vezetői tényleg szeretnének megtudni tőlem. Érti, olyan információt, ami hasznos lehet a számukra. Akkor sem mondaná el nekik? És ez most nem pusztán hipotetikus kérdés, doki. Olyasmire gondolok, ami már megtörtént. Dr. Gregory érezte, hogy most valami egészen másról van szó, mint bármelyik korábbi konzultációjuk során. - Nem, Carl. Az engedélye, a felhatalmazása, a beleegyezése nélkül senkinek sem mondanám el. Nem tehetem meg. Köt az orvosi titoktartás. - Térjünk vissza a hipotetikus helyzethez. Mi van akkor, ha az egyik páciense tud valamit egy másik pácienséről. Mert ismerik egymást, találkoznak, beszélnek egymással. Ha ilyen információ jut a birtokába, akkor mi a helyzet? Dr. Gregory érezte, hogy Carl biztatást vár tőle. Nem volt kedve belemenni egy ilyen játékba. - Nem rajongok a pusztán hipotetikus helyzetekért, Carl. - Én sem, de mégis. Tegyük fel. Szóval azt, amit az egyik páciensétől tud meg egy másik pácienséről, ugye, azt sem árulná el senkinek? Hiszen mindketten a páciensei, ugyebár? Dr. Gregory érezte, hogy csapdába került. Már nem tudta kikerülni. Ennyit felelt csupán: - Ha jól értem a kérdését, Carl, akkor igaza van. Egyik betegemről sem mondhatok el semmit senkinek. De azért lenne egy-két kérdésem a két páciens kapcsolatára vonatkozólag. Elsősorban az a kérdéses a számomra, hogy az ő kapcsolatuk, bármilyen jellegű legyen is az, a terápia céljait szolgálja-e, vagy inkább ellene dolgozik? Carl hallgatott. Dr. Gregory várt, aztán bólintott. - Nos, akkor van valami, amit szeretne elmondani nekem, Carl? Carl a pszichiáter szemébe nézett, és végül csak ennyit mondott: - Meséltem már arról, hogy van egy kutyám? Anvilnek hívják, és nagyon mókás egy jószág.

2. Mint az várható volt, Landon fellázadt. Közölte velem, esze ágában sincs kimenni a házból, ha ismét tolókocsiban kell ülnie egész idő alatt. Nem is hibáztathattam ezért. Úgy döntöttem, majd, ha valamivel jobb lesz a hangulatunk, beszélünk erről, de aztán nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem.- Tényleg azt szeretnéd, hogy mostantól fogva Lourdes legyen a neved? Nem értette a célzást, és egyáltalán nem találta humorosnak a kérdést, pedig aztán hosszasan elmagyaráztam neki Lourdes jelentőségét, de hiába. Ami spontán módon nem sikerül, azt nem szabad erőltetni. Korábbi megállapodásunknak megfelelően kétszer is odacsöngettem Carlnak úgy fél négy körül, és mindkét alkalommal letettem, rögtön az első csengetés után. Azzal próbáltam rávenni Landont, hogy jöjjön velem, mert így viszontláthatja Anvil kutyát is. De most ez sem bizonyult elégnek. Végül azt találtam mondani neki, ha hajlandó eljönni velem, veszek neki valami szépet vagy finomat. Hogy mi legyen az, ezt ő maga döntheti el. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül, azt mondta: - Hogy te milyen mézesmázos vagy ma, anya! Mire én: - Igazad van, és tökéletesen illik rám ez a szó. Mézesmázos. Mindig is ilyennek gondoltam magam. Mire Landon megrázta a fejét, és azt mondta: - Te mindig csak bolondozol, anya. Végül - hogy, hogy nem - meggondolta magát, és közölte velem, eljön a randevúra. Mégis csak jobb program, mint a négy fal között üldögélni, egyedül.

A városban csak rövid időt töltöttünk most, de ez is elég volt arra, hogy meglepetéssel tapasztaljam, akad itt egy-két kellemes hely. Ilyen volt ez a kis delikáteszüzlet is. Egy kissé lelakott, mégis barátságos házban, a földszinten alakították ki. A környéken csupa dús lombú fával szegélyezett kis utca, családi házak. A bolt tulajdonosa, Delilah szívesen szóba elegyedett a vevőkkel, sokszor kis csapat verődött össze belőlük az üzlet előtt. Tereferéltek a törzsvásárlók, megvitatták a híreket, a világ és a város ügyes-bajos dolgait. Az üzletben a fűszereken, zöldségféléken és gyümölcsökön kívül szinte minden alapvető élelmiszert és számos luxuscikket is meg lehetett vásárolni. A hely fórum jellegét az is erősítette, hogy kint és bent rengeteg falragasz, hirdetés díszelgett rajta. Kitűzhetett ide bárki bármit - ha eladó biciklit keres, tetoválószalont nyitott, vagy éppen egy másik törzsvásárlónak szeretett volna üzenni valamit. És legalább tíz jógaoktató hirdette itt foglalkozásait. A delikáteszbolt tökéletesen betöltötte rendeltetését. Bár tudtam, hogy a hely rendkívül barátságos, mégis sokkal idegesebb voltam útközben, mint az előző alkalommal. Amikor a teaháznál találkoztunk Carllal, abban a tudatban mentem oda, hogy a tanúvédelmisek nyilván biztosra veszik, hogy Landon és én elhagytuk a várost. Most már

nem voltam ilyen biztos ebben. Nem éreztem, hogy bárkinek is túljárhatok az eszén. És az, ami Andreával történt - bár biztosat azóta sem sikerült kiderítenem róla -, csak tovább erősítette a bennem már amúgy is meglévő kételyeket. Most sokkal sebezhetőbbnek és kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mint bármikor korábban. Pedig addig is azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. Erre gondoltam, miközben Landont toltam magam előtt, és közeledtünk a delikáteszbolt felé. Egész úton azon törtem a fejem, vajon milyen ember lehet ez a Prowler. Megpróbáltam magam elé képzelni őt, de egyre csak Carl Luppót láttam. Landonnal közben megérkeztünk az üzlet elé. Megálltunk, és a kirakatot nézegetve vártunk. A lányom egyre jobban vágyódott egy kis csokoládéra, aztán egy frizbee nagyságú kuglófot is megpillantott. Láttam rajta, abban reménykedik, hogy talán mindkettőt megkaphatja. És a tekintetéből mintha azt olvastam volna ki, az apja bizony ezt tenné, ha élne. Robert megvenné neki mindkettőt, méghozzá habozás nélkül. És azt hiszem, Landonnak igaza volt ebben. Kösz, Robert. Nagyot dobbant a szívem, amikor Carl Luppo is megérkezett. Érdekes, milyen nagy hatással van rám ez a férfi. Nem is gondoltam volna. És az is biztos, hogy most már inkább egyfajta szeretet volt az, amit éreztem iránta - mintha a védőszentemet látnám benne, a vezetőmet, mentoromat, pártfogómat, vagy éppenséggel az őrangyalomat. És lám, milyen a sors iróniája: egy bérgyilkos elől menekülök, és egy másik bérgyilkosra kell rábíznom magamat. Carl lezser szabású vászonnadrágot viselt, kék-zöld baseballsapkáján AF monogrammal. Biztosra vettem, hogy fogalma sincs arról, mennyire fiatalos viselet ez a korához képest. Landonnak azonban kifejezetten tetszett Carl új imidzse. - Klassz, Carl bácsi. Főleg a sapka! Elhoztad Anvilt, ugye? - csacsogta. - Kösz, és örülök, ha tetszik. Anvil ott van a kocsiban. Szeretnéd látni? Várj még egy kicsit, mindenképpen sort kerítünk erre is. Carl eztán odalépett hozzám, és megcsókolta az arcomat - mindkét oldalról. Nem is értem, miért, de szinte elállt tőle a lélegzetem. - Mi történt? - kérdezte halkan. Mielőtt válaszoltam volna, Landon kezébe nyomtam két dollárt, és azt mondtam neki, ezért bármit választhat a polcokról, ami csak tetszik neki. Miután befordultunk a tolókocsival a gondolák közé, megkérdeztem tőle, elboldogul-e egyedül. Carl meg én odakint fogunk beszélgetni a bejárat mellett. Landon bólintott, mi pedig kimentünk az utcára. Miközben beszélgettünk, lopva figyeltük a környéket, a közelben parkoló autókat, mindent, ami gyanús lehet. Egy gépkocsi szúrt csak szemet mindkettőnknek - ott állt, közvetlenül az üzlet előtt, az út szélén, egy középkorú férfi ült benne a volán mögött, és kikönyökölve a letekert ablakon, nézelődött és dudorászott. De hamarosan kiderült, hogy a feleségét várta, aki nemsokára kilépett az üzlet ajtaján, beszállt a kocsiba, aztán elhajtottak. Persze, továbbra is éberen figyeltük az úton elhaladó járműveket, és minden egyéb mozgást, ami gyanús lehet. - Gondolkodtam az ötletén, és jónak tartom - mondtam. - Keressük meg dr. Gregory feleségét, hátha tud segíteni. Szívesen találkoznék vele személyesen is, hogy mielőbb megtudjam, mi a véleménye erről. Akar-e segíteni nekünk, és van-e olyan helyzetben, hogy ezt megteheti. Tudja már a nevét, Carl? Olyan gyorsan bólintott, mintha már régóta várta volna ezt a kérdést. - Lauren Crowder. Ő Boulder körzet helyettes államügyésze.

- Akkor itt dolgozik a Canyon városnegyedben, az igazságszolgáltatási központban? - Ezt nem tudom - felelte. - Gondolom, ehhez maga jobban ért, mint én. De azért nem a hivatalában akarja megkeresni őt, ugye? Szinte olvasott a gondolataimban. Épp ezt a megoldást fontolgattam eddig ugyanis. Hiszen, ha a lakásán keressük meg, akkor jó esélyünk van arra, hogy dr. Gregoryval is összefutunk. Ezt végképp nem szerettem volna. - Nem tartja valami bölcs dolognak, ugye? - kérdeztem. - Hát nem - felelte a fejét csóválva. - Hogy ott beszéljen vele erről, ahol dolgozik? Mire lenne jó ez? Szerintem az épület tele van zsarukkal meg ügyvédekkel, jogászokkal. Nem hiszem, hogy ez a legjobb hely. Gondolom, szeretné megőrizni az inkognitóját. - Akkor nincs más megoldás, otthon kell megkeresnünk az asszonyt. Tudja, hol laknak? Carl vállat vont. - Igen, már kiderítettem - felelte. - El tud vinni hozzájuk? - Most? - Nem, dehogy. Inkább estefelé. Amikor mindketten hazaértek már a munkából, és biztosan otthon találjuk őket. - Persze, semmi akadálya - mondta Carl. - Úgysincs különösebb dolgom. Már csak azért is megérné, hogy lássam, milyen képet vág majd dr. Gregory. Carl rejtélyesen mosolygott. És akkor Landon kigördült az ajtón - kilenc cent aprót hozott vissza, természetesen megvette a kuglófot és a kiszemelt csokoládét is. Ragyogott az arca az örömtől. - Rábízhatom a kislányára Anvilt egy kis időre? - kérdezte Carl. - Akár sétálhatnánk is egy kicsit együtt. Biztosan tetszene nekik a dolog. Bólintottam, aztán átmentünk Carl kocsijához, az utca túlsó oldalára. A temető kovácsoltvas kerítése előtt parkolt. Anvil majd kiugrott a bőréből örömében, amikor megpillantott minket. Ahogy Carl kinyitotta az ajtót, szinte röpült kifelé, egyenesen fel Landon ölébe. Carl azért a biztonság kedvéért rácsatolta a pórázt a kutyára.

Miután vagy fél

órát sétáltunk a régi temetőben, Landon és én elbúcsúztunk Carltól és Anviltől. A lányommal aztán nekivágtunk a hegyoldalnak, vissza Chautuaqua felé. Sok mindenről beszélgettünk útközben, és egészen oldott hangulatban - az iskoláról, a fiúkról, a férfiakról, a rossz emberekről meg a hazugságról. Miután hazaértünk, nekiláttam vacsorát készíteni. A menü konzervekből állt, és odakint a verandán fogyasztottuk el. Bár folyamatosan fürkésztem a környéket, főleg az utat, reméltem, hogy Landonnak ez nem tűnik fel. Aztán játszottunk, és háromkettőre veszítettem. Fél hét körül, miután bevacsoráztunk és elmosogattunk, elindultunk. Megtaláltuk Carl kocsiját, már ott állt a sarkon, ahol megbeszéltük. Integetett felénk, amikor megpillantott minket. Miután beszálltunk a kocsiba, Anvil azonnal befészkelte magát Landon ölébe. - Remélem, dr. Gregory és a felesége már otthon lesznek, mire odaérünk - jegyeztem meg. Carl azonban nem reagált, csak mosolygott, sejtelmesen, mint aki pontosan tudja, hogy mire számíthatunk.

Nem volt szükségünk térképre ahhoz, hogy megtaláljuk a házukat. Pedig a városnak egy olyan külső negyedében laktak, ahol én még sohasem jártam. Eleinte távolodtunk egy darabig a hegyektől, aztán ismét visszakanyarodtunk a Sziklás-hegység tövébe, de ekkor már a Bouldervölgy keleti részén jártunk. Az utolsó kanyar után már csak földúton közlekedhettünk, ami elég kátyús is volt. Ez kanyarodott vissza utána a körforgalomig. Az utolsó szakasz, a zsákutca legfeljebb egy-két kilométer hosszú lehetett, és mindössze két ház szegélyezte. Mindkettőhöz nagy telek tartozott. Az egyik ház a hegy felé eső oldalán, a másik a völgy felé állt közelebb. Az út legvégén egy régi, pajtaszerű építmény állt. - Akár hiszi, akár nem, a kisebbik ház az övék - mondta Carl. Nem is volt olyan kicsi ez sem, amint közelebb értünk, ez is kiderült. Csak a túlméretezett szomszéd házhoz képest tűnt talán annak. Dr. Gregory és a felesége kétszintes családi házban laktak, amelyet kőből építettek, de zsindely is fedte az oldalát. A tetőt egybeépítették a háznál sokkal újabbnak tűnő garázséval. - Kicsim - szóltam hátra Landonnak -, ha gondolod, elmehettek sétálni Anvillel. De ne engedd el a pórázát. És ne menjetek messzire. Ha lehet, csak itt, a két ház közötti részen maradjatok. Rendben? - És vigyázz azért is, mert közel az erdő, és errefelé elég sok a róka - tette hozzá Carl. - Ha Anvil szagot kap, akkor nehéz dolgod lesz. Inkább tekerd a csuklód köré a pórázt egy párszor, és fogd szorosabbra. - Rókák? - kérdezte Landon csillogó szemmel. - Azok olyan helyesek. Carl és én elindultunk a ház bejárata felé. A nap már lemenőben volt, és megvilágította a környező hegyeket. Az ég tintakék, néhol szürke, a látvány lélegzetelállítóan szép. - Majd én - mondta Carl, és előresietett, hogy megnyomja a kapucsengőt. Én nem hallottam, hogy szólt volna, de abban a pillanatban, hogy megnyomta, ugatni kezdett egy kutya odabent. Aztán egy női hangot hallottunk. - Nyugalom, maradj már nyugton egy kicsit. Ülj le, és maradj itt! Az ugatás olyan hirtelen szűnt meg, mintha elvágták volna. A kapun, a postaláda fölötti keskeny résen kikukucskált egy szempár, aztán csikordult a zár, és kinyílt előttünk a kapu. Kellemes arcú kedves asszony állt előttünk. Mosolyogva kérdezte: - Segíthetek valamiben? Ibolyakék szeme hol rám, hol Carlra szegeződött. Végül rajtam állapodott meg, és fokozatosan résnyire szűkült. Nyugtalan pillantást vetettem a kutyájára - bár ott ült, az asszony mögött néhány lépésnyire, ahol leültette, elég marcona külsejű volt. Mint egy kisebb termetű medve. Ha nekünk támadna, hát nem sok esélyünk maradna. - Köszönjük, igen - felelte Carl. - Igen, azt hiszem, tudna segíteni nekünk. De ez egy hosszabb történet. Az asszony egy ideig szótlanul állt az ajtóban. Csak most vettem észre, hogy gyermeket vár, és ráadásul elég előrehaladott stádiumban van. Rövidre vágott fekete haja volt. Mezítláb sietett ki elénk, piros kertésznadrágot viselt, alatta egy pólót. Megcsillant a szeme, aztán kérdezte: - Ismerjük egymást? Ezt a kérdést inkább hozzám intézte, mintsem mindkettőnkhöz. Én csak ekkor szólaltam meg, és az izgalomtól kissé remegett a hangom. - Nem, nem hinném, hogy találkoztunk már. Csak nemrég költöztem ide a városba.

Tétován biccentett, de a tekintetéből láttam, ő másképpen tudja. Carl a zavaromat látva, közbeavatkozott. - Sajnáljuk, ha zavarjuk, és hogy bejelentés nélkül jöttünk ide. de a barátnőmnek szüksége van az ön segítségére, Miss Crowder. Szakmai segítségre. Az asszony kissé hátrébb lépett, mint aki visszahőkölt - a kutya izmai megfeszültek ezt látva. De a gazdasszonya csak azért lépett odébb, hogy ne állja el az utat előlünk. Megfogta a kutya orrát, és lehajolt hozzá, az kissé tiltakozott, de tűrte. A nő ismét Carlra pillantott, aztán megint rám, és elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzunk egymásnak, és azt mondta: - Jöjjenek beljebb, Ms. Lord. Lauren Crowder a nevem. Éreztem, hogy a torkomban kezd verni a szívem. Hogy mikor hallottam utoljára az igazi nevemet? Már magam sem tudtam az idejét. Valahogy erőt vettem magamon, mert szinte beleszédültem, amikor kiderült ebből a számomra, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Kezet fogtam vele, aztán elléptem mellőle, hogy Carlnak is bemutatkozhasson. - Néhány perc elég lesz a kutyának, hogy megszokja önöket - nyugtatgatott minket, főleg engem. - Csak ne idegeskedjenek. Emily a neve. Carl odatartotta a kezét a kutya orra elé, hogy megszagolja, aztán azt mondta: - Ne aggódjon miattunk, imádjuk a kutyákat. És történetesen nekem is van egy. Mire Lauren csak ennyit mondott szelíden: - Az lehet, de nem is ez a probléma. Inkább az, hogy Emily nem minden embert kedvel. Erre én inkább hátráltam egy lépést. Lauren észrevette a bátortalanságomat, mire belém karolt, hogy nagyobb biztonságban érezhessem magam. - Az ott a kislánya, Ms. Lord? - kérdezte az utca felé biccentve. - Kirsten. De kérem, hívjon inkább Peytonnak, ha nincs ellenére. Igen, ő a kislányom. Landon a neve. - Nem akarja behozni őt is a házba? Akár a kutyával együtt is lehet. - A maguk kutyája mit szólna ehhez? - kérdezte Carl. - Nem lesz féltékeny? - Ó, Emilyt teljesen hidegen hagyják a kiskutyák - felelte Lauren. - Biztosan nem fogja bántani. - Milyen fajta Emily? - Bouvier. Belga pásztorkutya. - És gondolom, rá is érvényes a mondás. Amelyik kutya ugat, az nem harap - jegyezte meg Carl. - Nem tudom. Az az igazság, még soha senkit sem harapott meg - felelte Lauren. - De ahogy mondani szokták, mindig van egy első alkalom. Lauren betessékelt minket, de végül csak én mentem be - Carl és ő intettek Landonnak, hogy ő is jöjjön be. Míg vártam őket, körülnéztem. A ház belül is egyszerű, mégis elegáns volt. Bár már sötétedett odakint, bent kellemesen világos volt. A padló fényezett keményfa, a modern berendezésű konyha a tágas étkezőben folytatódott, az pedig a nappaliba nyílt, amelynek ablakaiból egyenesen a Sziklás-hegységre látni. Carl az ajtóban várta, míg Landon odaért a kutyával. Magához ölelte Anvilt, miközben a nagy kutya ott járkált körülöttük, és farkát csóválva szaglászgatta a kiskutyát. Landon megfogta a kezemet, Lauren pedig mutatta az utat a nappaliba, és hellyel kínált minket. Már vártam, mikor sétál be végre dr. Gregory, és meglehetősen ideges voltam miatta. Mit szól majd, ha meglát minket a házában? - Megismert, ugye? - kérdeztem Laurentől, miután leültünk Landonnal a pamlagra.

- Igen - felelte. Aztán gyorsan hozzátette: - Tudom, hogy alaposan megváltoztatta a külsejét, de a szakmám miatt én nagyon sokat néztem annak idején a tévében, az újságokban. És itt is láttam már, Boulderben. A férjem rendelőjéből lépett ki, én ott voltam a váróban. Megismertem a fényképek alapján. Nagyon. hogy is mondjam, megrendített, ami önnel történt. A férjével. - Köszönöm az együttérzését. Nem is tudom, hogyan kérdezhetném meg ezt. - Nem, nem, a férjem semmit sem mondott. Nem beszélünk a pácienseiről. Tilos - felelte Lauren, és közben Landonra mosolygott. - Nem vagy éhes vagy szomjas? Hozhatok neked valamit? Gondolom, szívesen rágcsálnál valamit. Már ha édesanyád megengedi - pillantott rám kérdőn. - Köszönöm, de nem. Semmit sem kérek - felelte Landon. Lauren ezután rám nézett, és megkérdezte: - Carl azt mondta, valamilyen ügyben tanácsot akar kérni tőlem. Kedves, együtt érző volt a hangja. Közelebb húzódtam Landonhoz, megsimogattam a haját, és aztán azt kérdeztem Laurentől: - Nincs itt egy helyiség, ahová félrevonulhatna egy kicsit, hogy nyugodtan beszélgethessünk? Van nála néhány könyv, elég sok a tanulnivalója. Nem okoz gondot, ígérem. Leköti magát. - Van egy szobánk, ahol tévét szoktunk nézni, és a biliárdasztal is ott van. Megmutatom az utat, jó? Lent van a szuterénben. Ekkor jelent meg az ajtóban dr. Gregory. Amikor megszólalt, olyan gyöngéd és kedves volt a hangja, hogy egészen elképedtem tőle. - Ha nem gond, elviszem őt magammal. Épp át akartam ugorni Adrienne-hez egy kis időre. Landon, ott megismerkedhetsz Adrienne fiával, Jonas a neve. Biztosan megkedvelitek egymást. És Jonas is imádja a kutyákat. Landon bólintott. Láttam rajta, hogy tényleg tetszik neki az ötlet, és nem csak udvariaskodik. - Jonas valamivel fiatalabb nálad, de nagyon jó fej - tette hozzá dr. Gregory. Megállt az ajtóban, és türelmesen várta, hogy Landon csatlakozzon hozzá Anvil társaságában. Pólót viselt, zöld tréningalsóval. És ő is mezítláb volt, mint a felesége. A haja nyirkosán tapadt a fejére, mintha most jött volna a zuhany alól. Mielőtt távoztak, még odaszólt a feleségének: - Lauren, ugye, nem gond, ha itt hagylak a vendégekkel? Ha bármi baj van, utánam szólhattok telefonon. - Nem, dehogy, menjetek csak egész nyugodtan - felelte a felesége. - És ne aggódj, nem lesz semmi baj. Dr. Gregory ekkor Carlra pillantott, és azt mondta: - Ó, hello, mi még nem ismerjük egymást. Alan Gregory a nevem. Carl biccentett neki, odalépett hozzá, kezet nyújtott és azt mondta: - Carl Luppo vagyok, üdvözlöm, Alan. Ő pedig a kutyám, Anvil. És láttam Carlon, hogy kis híján kirobban belőle a nevetés, alig tudta türtőztetni magát. Én is megembereltem magam, de csak ennyit mondtam: - Hello, dr. Gregory. Igyekeztem spontánul és fesztelenül viselkedni, nem tudom, mennyiben sikerült. És közben fürkésztem dr. Gregory tekintetét. Ugyan miféle érzelmet lehet kiolvasni belőle most, amikor bejelentés nélkül itt talál minket az otthonában? Meglepődést, haragot vagy ingerültséget? De hiába néztem, semmi - ugyanolyan rezzenéstelen és kifejezéstelen volt a tekintete, mint amikor a

terápiás foglalkozáson vagyunk nála, a rendelőjében, kettesben.

3. Prowler szabályosan iszonyodott attól, hogy valaha is szemtanúja legyen bármiféle erőszakos cselekménynek - amennyiben nem ő volt az elkövető. Képtelen volt elviselni például egy vértócsa látványát, amely nem az ő áldozata után maradt ott a tett színhelyén. Két és negyed órája várt, egész idő alatt szinte tűkön ülve, hogy Krist ismét jelentkezzen. Mindenféle eszébe jutott közben persze, elsősorban arra vonatkozóan, hogy miként próbált megszabadulni a férfi a nő holttestétől Floridában. Képzeletében megjelent a fémesen villogó hideg penge - vagy inkább machete? Esetleg villanyfűrész? Mindegy, az a fémeszköz, amellyel feldarabolta a halott nő testét. És ezt, persze, olyan közönnyel és szakértelemmel végezte, mint egy hentes, amikor csirkét darabol. És hány, de hány filmjelenet villant fel az emlékei közül, amelyekben a darabolós gyilkos szorgoskodik. Na és aztán a kiéhezett, vérengző aligátorok látványa, amint mohón rávetik magukat a tetem vízbe szórt darabjaira, hogy éles fogaikkal pillanatok alatt még apróbbra darabolják, és aztán eltüntessék az utolsó cafatokat is. Prowlert többször is kirázta ettől a hideg, mégsem volt képes szabadulni a gondolattól, hogy a nő teteme most tűnik el a földi halandók szeme elől. Felsóhajtott, aztán bekapcsolta a számítógépet, ráklikkelt az Internet ikonjára, és szörfözgetni kezdett a hírek között. Közben egy újabb doboz üdítőt bontott magának, hátha ennek az íze elnyomja a hányingert, amely időről időre rátört. Krist csak késő délután jelentkezett ismét. Prowler akkor már alig látott az idegességtől. És bár egész nap erre a telefonhívásra várt, képtelen volt végighallgatni Krist részletes beszámolóját az Everglades-mocsárban aznap történtekről. - Most pedig irány Boulder, Colorado - adta ki az újabb utasítást. - Ha most rögtön útnak indulsz, épp elcsíped a chicagói vagy az atlantai gépet, és onnan a csatlakozást Denverbe. Itt van előttem a menetrend. Akarod, hogy lefoglaljam a jegyedet? - Mintha azt mondtad volna, hogy a nő tegnapelőtt éjjel lelépett Boulderből. Azóta talán változott az ábra? - Részben. Nekem inkább úgy tűnik, ő ezt szeretné elhitetni velünk. - Biztos vagy benne? - Én fizetem a költségeidet, nem? - dühöngött Prowler. - Persze, hogy biztos vagyok benne. Nem szoktam a levegőbe beszélni. E-mailban elküldtem neked az összes fontos adatot ezzel kapcsolatban. Ja, és hogy tudj róla, a nővel ott van a kislánya is. Kilencéves. - És? - Semmi és. A kölyök engem nem érdekel. Tökmindegy, mi lesz vele. Ahogy lesz, úgy lesz. - Rendben - mondta Krist. - Jut eszembe. El is felejtettem mondani neked a múltkor. Úgy tűnik, a nőnek segítőtársa is akadt időközben. Lehet, hogy kapcsolatai vannak a fickónak. - Miféle kapcsolatai?

- A maffiával. És köze van Barbara halálához. Felhívott egy pasas, akiről úgy gondolom, ő követte el a gyilkosságot. Annak alapján, amit elmondott nekem, szinte száz százalékig biztosak lehetünk ebben. Ahogyan mórikálta a kiejtését. És az egész hozzáállása. Szerintem profi. Kemény fickó. Még fenyegetőzött is, persze. - Most ugratsz, ugye? És hogyan akadt a nyomodra? - Barbara kiadott, gondolom. Másképpen nem tudhatta meg a telefonszámomat. - Ez nem rá vall. Gondolod, hogy erőszakoskodott vele? - Legalábbis megkínozta, úgy gondolom. Még kutatok a további részletek után. Csak azért mondom, hogy légy nagyon óvatos. Ez a fickó a fekete ló ebben a játékban. És tudod, én nem szeretem a hazardírozást. - Én sem, Prowler. És ez így nem is kóser. Dupla a rizikó, mint amiről eddig dumáltál. Úgyhogy vagy megduplázod a pénzt, vagy nem vállalom tovább. Kiszállok. És ha úgy érted, hogy a maffiózót is ki kell nyírni, akkor már csak tripla pénzért vállalom. Prowler felsóhajtott. - A pénz. nem érdekel. Nem számít, csak végezd el a melót. Pedig közben arra gondolt, talán egyszerűbb lenne, ha az egész akciót lefújná. - Már elküldtem neked a fájlt az információkkal - folytatta. - És folyamatosan küldöm a továbbiakat is, amint sikerült megtudnom valami újat. Szólj ide, amint megérkeztél Boulderbe. Prowler azzal letette a kagylót. Az egér után nyúlt, ráklikkelt a megfelelő ikonra, és nekilátott az újabb munkafázisnak. Aztán kikereste a lemezt, amelyre rögzítette a beszélgetését az ismeretlen fickóval, aki minden bizonnyal végzett Barbarával. Többször is végighallgatta a felvételt, és minél többször játszotta vissza, annál biztosabbnak érezte, hogy helyes következtetéseket vont le belőle. Bár rendszerint nem szokott magában beszélni, most félhangosan azt dünnyögte maga elé: - Lehet, hogy ez a fickó megkínozta Barbarát, de eszesnek nem elég eszes. Felhív engem a gyilkosság utáni reggelen, és ebből kiderült, hogy mindketten Boulderben vannak még. Ami azt jelenti, már megint egy szénakazalban kell keresgélnem. De legalább megvan, hogy melyik kazalban. És már csak ezt a néhány tűt kell megtalálnom benne. Marvint kereste a washingtoni személyi hívón, hogy megtudja, van-e valamilyen fejlemény. - Beszéltél azóta az embereddel? - kérdezte. - Épp az imént tettem le. - És? - Sikerült bejutnia a nyilvántartási rendszerbe, a legtitkosabb adattárba is. Látja az összes emailt, és végigpörgetheti a rögzített telefonbeszélgetéseket is. Ebből kiderül, hogy a tanúvédelmi program emberei szem elől tévesztették a nőt. És sehol semmi nyom. A teljes apparátust ráállították, kopóik is vannak. Megtalálták a taxisofőrt, aki fuvarozta a nőt és a kislányt akkor éjjel, beszéltek a főnökével az étteremben, a szomszédokkal, a kislány tanítójával, a pszichiáterével, a bébiszitterrel. - Járt pszichiáterhez? - Igen, az emberem legalábbis ezt állítja. - Hogy hívják a fickót? - Egy pillanat. Alan Gregory. Dr. Alan Gregory. Egy l-lel. - Ő most is ott lehet Boulderben? - Azt hiszem, igen, de. nem kérdezősködtem felőle. Ha akarod, ennek is utánanézek.

- Ez a doki. szövetségi alkalmazott? - Nem hinném. A jelek szerint magánpraxist folytat. - Akkor valóban szükségem van még további adatokra róla. Bármire, amihez csak hozzá tudsz férni. És ne várj arra, hogy én hívjalak. Amint megtudtál valamit, jelentkezz. Prowler azzal megszakította a vonalat, el sem köszönt az emberétől. Visszacsatlakozott az Internetre, hogy adatokat gyűjtsön dr. Gregoryról, aki a coloradói Boulderben lakik, és ott is praktizál. Úgy tíz perc múlva elküldte az így megszerzett adatokat egy e-mailben Kristnek, a következő tömör üzenet kíséretében: Azt hiszem, ez ad némi támpontot a továbbiakhoz. Aztán ismét kereste a megbízóját a személyi hívón. Úgy egy perc múlva jelentkezett vissza a hívott fél. - itt a legújabb helyzetjelentés - mondta Prowler. - A tanúvédelmisek nem tudják a célpont jelenlegi tartózkodási helyét. De mi igen. Megtaláltuk. Még mindig Boulderben van. Az emberemet már útnak is indítottam oda. - És már azt is tudjuk, hogy Boulderen belül merrefelé bujkálhat? - Még nem. De azt hiszem, a pszichiáterétől hamarosan ezt is megtudjuk. - Micsoda? Pszichiáterhez jár? - Megbízható forrásból tudom, hogy így van. Bizonyos dr. Alan Gregory a fickó neve. - Akkor értesíts azonnal, ha van valami újabb hír. - Ne aggódj. - A barátom már átutalta a pénzt, Prowler. És cseppet sem aggódom. De azért ne bízd el magad. A barátunk nagyon morcos, ha valaki csalódást okoz neki.

4. Miután

a pszichiáterem és a kislányom távozott a házból a két kutyával együtt, Carl megkérdezte Laurent, gyakorolhatná-e a lövést a biliárdasztalukon, amíg mi beszélgetünk. Bár az asszony tétovázni látszott, mielőtt válaszolt, végül igent mondott. Ugyanolyan pillantást vetett a biliárdasztal felé, mint annak idején Robert, ha valaki megkérdezte tőle, kipróbálhatná-e a kocsinkat. Én azonban hálás voltam Carlnak, amiért tapintatosan kettesben hagyott engem Laurennel. Carl csillogó szemmel ment a biliárdasztalhoz, nekilátott, hogy összeszedje a golyókat, megkrétázta a dákó végét, aztán a szenvedélyes játékosok rutinos mozdulataival gyakorolni kezdett. Lauren belém karolt, és kisétáltunk a keskeny balkonra, amely a nappaliból nyílott. Alattunk a smaragdzöld pázsit, körülöttünk a kékellő hegyek, odébb Boulder fényei. Csodálatosan szép látvány volt, nem győztem álmélkodni. - Többek között ezért is költöztünk fel ide - jegyezte meg az asszony. - Minden egyes naplemente tudatosítja bennem, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt lakhatunk. - Tényleg lenyűgöző - mondtam őszinte elismeréssel. - Sajnálom, hogy így jöttünk ide. És azt sem tudtam, hogy gyermeket vár, főleg nem gondoltam, hogy ilyen előrehaladott állapotban van. Lauren nevetett, aztán kezét a hasára téve, rám nézett. - Azért nem olyan borzasztó dolog ez. Bár gondolom, nem vagyok valami épületes látvány így. Magam is sokszor úgy érzem, mintha egy hatalmas gombóc lennék, amelyik csak gurulva képes haladni. - És mikorra esedékes? - kérdeztem. - Ó, az még jóval odébb van. Szeptember végére írt ki az orvos. Már ha nem tévedtünk. Vagyis bőven van még időm tovább terebélyesedni. És ne kérjen bocsánatot, amiért eljöttek hozzánk. Szeretnék segíteni, ha tudok. Őszintén mondom. - Köszönöm, hogy ilyen készséges, pedig még azt sem tudja, milyen ügyben szeretnék segítséget kérni öntől. Nem látszott rajta, hogy ez különösebben aggasztaná. - A helyzetét ismerve úgy gondolom, nyilván tanácsra lenne szüksége elsősorban. Megráztam a fejem. - Ennél, sajnos, sokkal bonyolultabb a helyzet. Nem is annyira rólam van szó. Ahhoz kérem a segítségét, hogy megmenthessük valakinek az életét. Egy halálraítéltnek. Lauren elmosolyodott. - És arra gondolt, ehhez én vagyok a legmegfelelőbb személy? Ügyész létemre? Nem inkább a rendőrséggel, a nyomozóhatóságokkal kellene felvennie a kapcsolatot? Ismét megráztam a fejem. - Fel kell vázolnom a helyzetet ahhoz, hogy ön is értse, miért döntöttem így. Egy férfiról van szó, akit az én közreműködésemmel ítéltek halálra. Régi történet, talán emlékszik is majd rá, ha elmesélem a részleteket. Egyelőre az a lényeg, hogy mióta elítélte a bíróság, egyre biztosabb

vagyok benne, hogy ártatlan abban az ügyben, amely miatt hamarosan villamosszékbe ültetik Floridában. Hosszasan hallgattunk. Lauren mérlegelte a hallottakat, én pedig nem tudtam eldönteni, hogyan folytassam. Tudnom kellett a véleményét, és vártam a reakcióját, de Lauren szinte ugyanolyan tökéletesen palástolta az érzéseit, mint a férje. Végül mégis ő szólalt meg elsőként. - Eddig értem. Mi az, amit már most is tudnom kell ahhoz, hogy eldöntsem, vállalom-e, illetve egyáltalán módomban áll-e segíteni? - Nem tudom, milyen mélységig ismeri a történetemet. Tudja, miért kerültem ide Boulderbe? - Arra gondol, hogy bujkálnia kell a kislányával? Hát eljutott hozzám egy-két információ, de inkább csak pletykaszinten. Gondolom, ön tisztában van vele, hogy Boulder körzeti államügyészhelyettese vagyok. Szóval úgy tudom, a tanúvédelmi program keretében került ide, azt követően, hogy megölték a férjét. - Igen, így van - bólintottam. - Pontosabban azután, hogy elköltöztünk New Orleansból egy biztonságosnak kikiáltott kisvárosba, ahol néhány napon belül megpróbálták elrabolni a kislányomat. És még valamit helyesbítenem kell. Már nem is tudom, védett tanúnak számítok-e még azok után, hogy. bejelentés nélkül elhagytam a házat, amelybe a tanúvédelmisek segítségével költöztem. Keserűen felsóhajtottam, és kérdőn néztem rá. Lauren bólintott, hogy tud követni, és folytathatom. - Tudja, Lauren, még mielőtt további részletekbe bocsátkoznánk. Szeretném biztosítani önt arról, hogy most egyszerű ügyfélként vagyok itt. Ne tekintsen ügyésznek, kérem. Inkább civilnek, akinek szüksége van a szakértelmére. Ha úgy dönt, miután végighallgatott, hogy nem segít nekem, azt is tökéletesen megértem és elfogadom. De tudnia kell, hogy nem fogok másnál próbálkozni. Ha nem vállalja, feladom. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy sorra járjam a szóba jöhető jogászokat. És kérem, ne vegye bizalmatlanságnak, de tudnom kell, hogy. amit elmondok önnek, azt senkinek sem adja tovább. Lauren mutatóujját a szájára helyezte, aztán ennyit mondott: - Rendben. Megígérem, hogy hallgatni fogok, bármiről legyen is szó. Akkor mostantól fogva úgy tekintem, mint ügyvéd az ügyfelét. - Még azt sem tudom, hogy a férje értesült-e már erről, de. elszöktem. A tanúvédelmi program emberei sem tudják, hol vagyok - folytattam a magyarázkodást. - A programban való részvételem kezdettől fogva sok indulatot gerjesztett, és korábban is meglehetősen ellentmondásos volt a viszonyom velük. De akkor, abban a helyzetben, amelybe a férjem halála után kerültünk, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem annyira magam miatt, mint inkább a kislányom biztonsága érdekében döntöttem így. - Figyelemmel kísértem annak idején a polémiáját, amelyet a tanúvédelmi programokról folytatott a médiában - mondta Lauren. - Sajnos, azóta is történt egy s más, ami ismét meggyőzött arról, hogy még a legjobbnak kikiáltott program sem képes garantálni a biztonságunkat. És újabban azért sem érezhetem védve magam, mert bebizonyosodott, hogy az ő részükről is számítanom kell a megtorlásra. - Igen, azt hiszem, ez várható volt, és értem is a dilemmáját. Tudok róla, milyen érvekkel bírálta korábban a programokat. Tiszteltem a bátorságáért, a következetességéért. És remélem, nem bántom meg ezzel, de. most nagyon kiszolgáltatottnak tűnik ugyanezért.

- Köszönöm, hogy együtt érez velem. Most éppen ott tartok, hogy. Rájöttem, hogy a hülyeség határát súrolja, ha a programban maradok. Vagy inkább felér egy öngyilkossági kísérlettel. Mivel az egész ország tudott arról, hogy bíráltam a programot, néhányan engem tartanak felelősnek a költségvetés megnyirbálásért, az elbocsátásokért. A presztízsveszteségért. A jelek szerint vannak olyanok, akik úgy gondolják, Landon és én meg sem érdemeljük, hogy a védelmüket élvezzük. Mivel eleve ismert emberként kerültem a programba, különleges védett státusba vettek. Az új személyazonosságunkat, a lakcímünket csak nagyon kevesen ismerhették a program emberei közül. - Igen, eddig értem. - Tegnap éjjel azonban valaki. akiről úgy sejtem, a program embere lehet, betört a házunkba. Lehet, hogy nem akart az életünkre törni, inkább a tudomásomra juttatni, hogy itt sem érezhetjük biztonságban magunkat. Nem tudom, mi volt a célja, de megértettem, hogy nem maradhatunk ott. És elmenekültünk a házból. Azóta bujkálunk mindenkitől, beleértve a program embereit is. Nagyjából ennyit érdemes tudnia a helyzetünkről. Carl felé biccentettem. - Azaz még valamit. Carl. ő a barátunk. az ő segítségével menekültünk el a házból, és jutottam el most önhöz. Bólintott. Láttam, hogy lenne néhány kérdése Carllal kapcsolatban, de azt is, hogy tudja, ez nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy feltegye ezeket. - És most itt vannak nálunk. Mit vár tőlem tulajdonképpen? - Van ez a Khalid Granger nevű férfi, akit hamarosan kivégeznek Floridában. Azóta, hogy lesittelték, egyre inkább az az érzésem, mégsem bűnös abban az ügyben, amely miatt halálra ítélték. Szeretném, ha segítene nekem abban, hogy. megakadályozzuk a kivégzését. Ekkorra már eldöntöttem magamban, hogy bár nem tudom, mi a véleménye Lauren Crowdernek a halálbüntetésről, ettől függetlenül a segítségét kérem. Nem volt időnk arra, hogy megvitassam vele az ezzel kapcsolatos morális dilemmákat, és titokban azt reméltem, nem is igazán számít, melyikünk miként vélekedik a halálbüntetésről. Csak azért zavar, hogy nem ismerem a véleményét erről, mert most egyértelműen olyasvalakire volt szükségem, aki maximálisan segít abban, hogy azt tegyem, amit helyesnek vélek. Egészen pontosan azt, amit én helyesnek vélek. - És mégis hogyan segíthetnék ebben? Erről is van már valamilyen elképzelése? - Először is bizonyítékokra van szükségünk ahhoz, hogy a bíróság elrendelje a perújrafelvételt. Sajnos, az idő nagyon kevés. Azt hiszem, a nyomozást vezető detektív, bizonyos Mickey Redondo is nyakig benne van. így gondoltam, nem csak én, hanem a másik két ügyész is, akikkel együtt dolgoztunk ezen az ügyön. Mickey valószínűleg kelepcébe csalta Khalidot. Hogy miért? Fogalmam sincs róla. Nem látok bele a kártyáiba. De arról, hogy hogyan tehette, már van némi elképzelésem. Lauren ekkor feltartotta a kezét, hogy lassítsak. - Várjunk csak! És mi van most a másik két ügyésszel? Miért nem tőlük kér segítséget? Logikus volt a kérdés, és tulajdonképpen már számítottam is rá, mégis elsírtam magam. Egész testemet rázta a zokogás, és percekbe telt, mire nagy nehezen kinyögtem: - Azt hiszem, mindketten meghaltak ma délelőtt. Megölték őket. Aztán egy idő múlva, amikor sikerült ismét erőt vennem magamon, hozzátettem: - A barátaim voltak hosszú évek óta. És most mindketten halottak.

Csaknem egy óra hosszat beszélgettünk már az erkélyen, amikor hallottuk dr. Gregoryt visszatérni. A két gyerek, Landon és a szomszédék kisfia, meg a két kutya is betódult a nyomában a nappaliba. Pár perccel később a vállam fölött hátrapillantva láttam, amint Carl leemel az állványról egy dákot, és Landon kezébe adja, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megtanítsa őt a legfontosabb alapfogásokra. Láttam, hogy Lauren is figyeli őket, meglehetősen gondterhelten. Biztosan nem volt ínyére, hogy egy idegen gyerek gyakoroljon az asztalukon, de végül egy szót sem szólt. A beszélgetésünk legnehezebbik részét egyelőre gondosan, nagy ívben kerültem - nem beszéltem Laurennek sem Prowlerről, sem Barbaráról, akit azzal bíztak meg, hogy öljön meg engem, és persze mélyen hallgattam Carl látogatásáról is a motelben. Semmiképp sem akartam olyasmit elmondani neki, aminek alapján bárkiben felmerülhetne a gyanú, hogy Carlnak köze lehet Barbara halálához. Csak arról meséltem Laurennek, ami a legfrissebb fejlemény volt, és szorosan köthető Khalid ügyéhez - Dave Curtiss haláláról, az utolsó telefonbeszélgetésemről Andreával, a gyanús körülményekről. Nemcsak a saját biztonságomat féltettem, hanem Laurenékét és Carlét is. Láttam Laurenen, tisztában van azzal, hogy sok mindent elhallgattam most előle. És bár tudomásul vette a döntésemet, ettől a tudattól mégis mindketten kényelmetlenül feszengtünk. Egy ponton félbeszakított, és megkérdezte, tud-e a férje bármit is Dave haláláról és Andrea titokzatos eltűnéséről. Erre nemet mondtam, mert legjobb tudomásom szerint ez volt az igazság. - Akkor foglaljuk össze, Peyton, hogy jól értettem-e az eddigieket. A férfi, aki eredetileg megfenyegette magát, azonos azzal, aki megölette a férjét. És azt gondolja, ez az ember még mindig keresteti magát? - Igen. Ernesto Castro a neve. És feltételezem, hogy továbbra sem mondott le arról, hogy megtaláljon minket. Nagyon messzire elér a keze, még a börtönből is. - És ezen kívül jó oka van feltételezni, hogy a tanúvédelmi program sem képes tovább garantálni a biztonságát. Úgy gondolja, van valaki a program emberei közül, aki miatt szintén nem érezheti magát biztonságban. Ez független szál Ernesto Castróétól? - Igen, azt hiszem, de ebben nem vagyok biztos. - És arra a következtetésre jutott, hogy a floridai nyomozó, ez a Mickey Redondo megölte vagy megölette a két ügyésztársát. Jól értelmeztem, amit mondott? - Igen, úgy van - bólintottam. - Akkor ezek szerint egyenesen arra is következtethetünk ebből, hogy Mickey Redondo, vagy valaki az ő megbízásából, valószínűleg most is keresi önt. - Igen, ettől tartok. Lauren fészkelődött egy ideig a helyén, aztán a korlátba kapaszkodva felállt. - A helyzet tényleg meglehetősen bonyolult, Peyton - mondta, aztán visszanézett rám, és elnézést kérőén mosolyogva hozzátette: - Ugye, megbocsát nekem egy pillanatra? Sajnos, úgy érzem, meg kell látogatnom a mellékhelyiséget. El sem hiszem, hogy ilyen sokáig kibírtam egy helyben. Kész csoda. Majd az ajtó elé érve, még egyszer visszafordult. - Peyton, miért érzem úgy, hogy maga tizenéves korában az a típusú lány lehetett, aki két fiúval beszélt meg randevút egy időpontra, de két, egymástól elég távoli helyre?

Néhány pillanat

múlva ismét nyílt az ajtó. Kilépett rajta dr. Gregory, és miután kérdőn

rám nézett, leült mellém a kanapéra, a felesége helyére. Nem öltözött ugyan át azóta, de megszáradt a haja. Rám mosolygott, majd csöndesen azt mondta: - Nagyszerű kislánya van, Peyton. Őszinte elismerésem érte. És úgy látom, pompásan érezte magát a szomszéd kisfiú társaságában. - Igazán? Köszönöm, dr. Gregory. Landon tényleg nagyszerű kislány. Egy rövid időre legalábbis képes egészen rendesen viselkedni. - Jonas édesanyja orvos - mondta dr. Gregory. - Miközben odaát voltunk náluk, behívták a sürgősségire, ezért hoztam át Jonast is hozzánk. Most lent vannak a szuterénben, és játszanak. Úgy látom, elég jól egymásra találták. Nyugtunk lesz tőlük legalább egy kis ideig. - Remek - mondtam megkönnyebbülten. - Gondolom, velem is beszélni akar majd. És nyilván jobb négyszemközt. Bólintottam, és a könnyeimen át néztem a szemébe. Tulajdonképpen nem terveztem, hogy most beszéljek vele, de szerettem volna megosztani vele az érzéseimet - hogy mennyire félek attól, hogy Landonnak valami baja esik, hogy elmondjam neki, mi történt Floridában a barátaimmal, hogy milyen vegyes érzésekkel fogadom Carl Luppo segítségét. De éreztem, hogy dr. Gregory nem kifejezetten erre gondolt. Inkább arra szeretett volna magyarázatot kapni, hogy miért toppantunk be hozzájuk bejelentés nélkül, hogy hogyan kerül ide Carl Luppo, és hogy miért akartam beszélni a feleségével. Idegességemben előkaptam egy nyalókát a zsebemből, és miközben kicsomagoltam, megkérdeztem tőle, kér-e ő is egyet. Nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Csak eztán vettem a számba a nyalókát, és elgondolkodva szopogatni kezdtem. Kellemes citromízű volt. - Tudja, Peyton, biztosan nem mondok újat ezzel, de van egy etikai kódex, amelynek megfelelően kell végeznem a munkámat - mondta végtelen türelemmel. - Mint ahogyan nyilván magára is vonatkozik egy, amikor ügyészként dolgozik. Az én esetemben szigorúan tilos például, hogy egyazon pácienssel kétféle kapcsolatban álljak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem nyújthatok szakmai segítséget senkinek, akivel bármilyen más, privát jellegű kapcsolatban állok. Semmiféle kapcsolatom nem lehet vele, a szakmain kívül. Érti, ugye? Hát persze, érteni nagyon is értettem, de fogalmam sem volt, mit is felelhetnék erre. És van-e kiút ebből a képtelen helyzetből? Ha van is, egyedül képtelen vagyok rájönni a megoldásra. - Szóval nem fogadhatom páciensként a rendelőmben például azt a férfit, aki egyébként a borbélyom. Nem készíthetek pszichiátriai értékelést a legjobb barátom fiáról. Nem adhatok meg konzultációs időpontot olyan alkalmazottnak, aki abban a bankban dolgozik, ahol én ügyfél vagyok. Meggyőző volt, amit mondott - de ez cseppet sem javított a helyzetemen. Úgy éreztem magam, mint aki ott áll egy sínpár között, és már látja is, hogy közeledik a vonat. Megértően bólintottam. - És nem adhat segítséget egy nőnek, aki a felesége ügyfele - tettem hozzá. Dr. Gregory bólintott. Kissé felderült az arca, mert ebből láthatta, hogy értem és elfogadom az érveit. Megforgattam a számban a nyalókát, miközben a továbbiakon gondolkodtam. Aztán kivettem a nyalókát, és a cukros végével dr. Gregory felé böktem. - És ki mondta önnek, hogy én az vagyok? - Ó, ezek szerint nem az? - kérdezte dr. Gregory, meglepetést színlelve. - Ezt sem állítottam - válaszoltam talányosan. - Csak szeretnék rájönni, miképpen jutott erre a következtetésre.

- Már megbocsásson, Peyton, de. tagadja, hogy azért jött ide, hogy jogi tanácsot kérjen a feleségemtől? Csalódottságot véltem kihallani a hangjából. - Nem tagadom - feleltem. - Semmit sem tagadok. Csak éppen azt sem ismerem el, hogy ez lenne a tényállás. Egyszerűen érdekelne, hogyan jutott el az iménti következtetésig. Mert egyelőre annyi történt, hogy eljöttem ide, és beszélgettem a feleségével. Hogy nekünk azon túlmenően, hogy felületesen ismerjük egymást, van-e más közünk is egymáshoz. Egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Boulder, gondolom, nem ritka, hogy a pácienseivel ön is találkozik más körülmények között, mint a rendelőjében. És nyilván így van ez a felesége ismerőseivel is. Hosszú hónapok után most ismét jogásznak éreztem magam, bár magam sem értettem, miért. Dr. Gregory gyorsan magára talált, pedig azt hittem, hosszasabb fejtörést sikerült okoznom neki. - Nos, akkor most miről is lenne szó? Úgy értem, kettőnk viszonyát nézve. Folytassuk tovább ezt a pusztán elméleti okfejtést? Enyhe vádaskodást éreztem a szavaiból, de azt is, hogy szerette volna kimozdítani a beszélgetésünket a holtpontról. Őszintén szólva magam sem tudtam a választ a kérdésére. Inkább egy másik kérdéssel válaszoltam neki: - A pszichoterápiának nem éppen ez a lényege? - Nem, legalábbis nem jellemző, azt hiszem. Úgy láttam, megtaláltam a kiutat ebből a helyzetből. - Nos, a mi esetünkben mégis azt hiszem, először tisztáznunk kell ezeket a kérdéseket. Visszatettem a számba a nyalókát, és elmélyülten szopogattam tovább. Dr. Gregory elnézett mellettem, a sötéten komoruló hegyek felé. Úgy egy percig hallgattunk, aztán ismét ő szólalt meg. - Szerintem a legfontosabb kérdés, amit tisztáznunk kellene, az a kapcsolata Carllal. Bólintottam, és aztán a szemébe nézve megkérdeztem-. - Mert? Tudtam, nem árulhatja el nekem, hogy Carl is a páciense. Ezzel a Carlra vonatkozó titoktartási kötelezettségét szegné meg. És ha Carl már el is árulta esetleg dr. Gregorynak, hogy barátok vagyunk, akkor sem mondhatja ezt el nekem. Dr. Gregory és én nem beszélgethetünk Carl Luppóról, csak ha én hozom fel a témát, és dr. Gregory még abban az esetben sem fedheti fel előttem, hogy Carl Luppónak is ő a pszichiátere. Dr. Gregory ezzel kelepcébe került. Láttam az arcán, hiába igyekezett uralkodni a vonásain. - Ron Kriciak már javában keresi magát, Peyton - mondta végül. - Gondoltam, hogy így lesz - feleltem. - De azt a lehetőséget sem zárhatom ki, hogy a program egyik munkatársa volt az, aki betört a házamba tegnap éjjel. Landon és én kénytelenek voltunk eljönni onnan, ahol eddig laktunk. Már nem bízom abban, hogy a WITSEC képes lenne megvédeni minket bármitől is. - Ron aggódása számomra őszintének tűnt - jegyezte meg. - Én azért erről sem vagyok meggyőződve. Lehet, hogy őszinte, és lehet, hogy nem az. A kollégái között mindenesetre egészen biztosan akad néhány, aki a legkisebb mértékben sem aggódik miattam. Dr. Gregory egy ideig emésztgette, amit mondtam neki. - Kriciak azt szeretné, ha értesíteném őt, ha megtudok valamit magáról, Peyton. Igyekeztem a lehető legnagyobb nyugalmat magamra erőltetni, amikor megkérdeztem tőle:

- És maga hajlandó erre? Értesíti őt arról, amit megtudott rólam? - A maga beleegyezése nélkül semmiképp sem. Nem tehetem meg. - Akkor jó. Mert az biztos, hogy én nem egyezem bele. Láttam, hogy már-már elmosolyodik. - Nem is tudom, miért, de gondoltam, hogy így lesz - mondta végül. Kitartóan szopogattam a nyalókát - olyan erősen, hogy szinte belefájdult az állkapcsom, a szájpadlásom. - Nos, akkor rendben. Mi ketten ezek szerint orvos és páciense vagyunk. Megvonta a vállát. Egészen más volt tőle ez a gesztus, mint mondjuk, Carltól. Tőle megszoktam, dr. Gregorytól új volt. - Vannak, ugye, bizalmi természetű kérdések. Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy közöttünk továbbra is működik ez a dolog. Végtére is engem a program rendelt magához. És úgy látom, minden részletet most sikerül tisztáznunk egymással. De erre talán nem is igazán alkalmas ez az este. És mi legyen a következő konzultációnkkal? Eljön? Fenntartsam az időpontját, vagy töröljem? - Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb döntés a részemről. A városba nem szívesen megyek be. Érthető okokból igyekszem kerülni a nyilvánosságot. Telefonon is szokott konzultálni a pácienseivel? - Ritkán volt rá eddig példa a praxisomban. Ha a szükség úgy hozza, lehet róla szó. Reméltem, hogy a beszélgetésünk ebben az irányban folytatódik majd, és máris tudtam, hogyan tovább. - Azt hiszem, ez pontosan ilyen helyzet. Úgy is mondhatnánk, vészhelyzet. - Akkor megadok magának egy telefonszámot, amelyen elérhet. De ha kérhetem, először a személyi hívómon keressen, aztán hagyjon meg egy négyjegyű számot. Abban az időpontban keressen a vezetékes számon. Még mielőtt köszönetet mondhattam volna neki, Lauren kilépett az erkélyre. Dr. Gregory felállt, hogy átadja neki a helyét. Az asszony óvatosan ült le, aztán a férjére nézve azt mondta: - Míg odabent voltam, keresett valaki telefonon. Ron Kriciak néven mutatkozott be. Azt mondta, a tanúvédelmi program egyik vezetője. Úgy éreztem, menten megfulladok. Kapkodva vettem a levegőt. Lehet, hogy Ron máris a nyomomra bukkant, esetleg követett is idáig? Dr. Gregory odaállt a felesége mellé. - Igazán? És milyen ügyben keresett? - Nem veled, hanem velem akart beszélni. Azt mondta, mint jogi végzettségű szakemberrel akar beszélni velem. Ha jól vettem ki a szavaiból, arra próbált rávenni, hogy vessem be a szakmai kompetenciámat, és vegyelek rá arra, hogy működj együtt vele minden tekintetben. A tanúvédelmi program védett tanúiról hadovált, meg arról, hogy te fontos információkat hallgatsz el előlük, és hogy ez végzetes lehet a tanúk biztonsága szempontjából. Ha jól sejtem, te leszel a bűnbak, amennyiben valamelyik védett tanúval történik valami. A végén még rád húzzák a vizes lepedőt. Micsoda egy alak!? Kissé megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert á hallottakból arra következtettem, Kriciak szerencsére még mindig a sötétben tapogatózik, és egyelőre nem bukkant a nyomunkra. Dr. Gregory azt kérdezte a feleségétől: - És erre te? Mit mondtál neki? - Azt, hogy a férjem a legcsökönyösebb férfi a világon, és hogy nem volt még példa arra, hogy valaha is hallgatott volna a tanácsomra.

- Igazán ezt mondtad? - kérdezte a férfi évődve az asszonytól. Lauren is átvette dr. Gregory hangnemét. - Igen, drágám. Azt mondtam rád, hogy csökönyös vagy, mint az öszvér. Képzeld csak. Mire dr. Gregory felém fordulva folytatta: - Nem ez az első ilyen jellegű hívás. Kriciak ma ugyanezért hívta fel Teri Gradyt is. Ő délután keresett engem telefonon, hogy elmesélje, Ron megpróbált nyomást gyakorolni rá ez ügyben. - És hogy van Teri? - kérdezte Lauren. - Már nagyon unja a sok fekvést, de különben jól van. Ő is érdeklődött irántad, és arra kért, adjam át neked üdvözletét és legjobb kívánságait. - Ó, milyen kedves - mondta Lauren meghatódva. Most már nem bírtam tovább a bizonytalanságot. - Elárulnák nekem, ki ez a Teri Grady? - kérdeztem hol egyikükre, hol a másikukra pillantva. Dr. Gregory nyitotta szóra a száját elsőként, de addig tétovázott, hogy a felesége végül megelőzte. - Teri Grady. pszichiáter. Denverben praktizál. Épp szülni készül, és ő volt a tanúvédelmi program körzeti pszichiátere, konzulense. A férjem tulajdonképpen őt helyettesíti, amíg szülési szabadságon lesz. - Ó, így már értem - feleltem. - És köszönöm. Cseppet sem nyugodtam meg. Biztosra vettem, hogy a program teljes apparátusát mozgósították már miattunk, és gondosan átfésülik majd a környéket. Előbb kisebb, aztán egyre nagyobb körzetekben haladva. Ron megpróbált hatni a pszichiáteremre, és az elődjére is. Most pedig a frissen felfogadott ügyvédemre. Csekély vigasz, hogy úgy tűnt, egyelőre nem is sejtik, hogy Landon és én még mindig itt vagyunk, Boulderben.

5. Bár az éjjel hidegre fordult az idő, Lauren nyitva hagyta az ablakokat, mielőtt a hálószobában lekapcsolta a villanyt, és bebújt az ágyba a férje mellé. - Meleged van? - kérdezte Alan aggódva. Az asszony bólintott, aztán nekilátott a szokásos esti tortúrának: hogy elrendezze maga körül a párnákat, amelyeket hol a dereka alá, hol meg a térde közé szokott tenni. Amikor végre elhelyezkedett, Alan masszírozni kezdte a hátát, a vállát, a nyakát. - Nem segíthetsz neki, szívem, ugye, te is tudod? - kérdezte halkan. A hanghordozása azt érzékeltette, nem szeretné, ha az asszony segítene, nem pedig azt, hogy nem képes rá, vagy nem áll módjában segíteni. Lauren úgy tett, mintha fel sem tűnt volna neki a férje sugalmazása, s megkérdezte: - Hogy érted azt, hogy nem segíthetek rajta? Én nem ismerek lehetetlent, ugye, tudod? - Nem is így értettem. Szerintem túlságosan veszélyes és kockázatos a dolog. Rád nézve é s a bébire is. Lauren felsóhajtott, aztán várt egy kicsit, míg ismét szabályos lett a légzése. - Ez, csak furcsa nekünk, Alan. Szokatlan és ismeretlen terepre tévedtünk. Vigyáznunk kell magunkra, mint mindig. Most talán a szokásosnál is jobban. Mindkettőnk munkájában akadnak olyan dolgok, amelyekről nem beszélhetünk egymással. Ezt mindig is tiszteletben tartottuk idáig. Te is, én is. Örült, hogy már lekapcsolta a villanyt, és így nem kellett a férje szemébe néznie, miközben ezt kimondta. Egyébként is háttal feküdt Alannek. Nem akarta, hogy az fürkéssze a tekintetét, és abból próbálja meg kiolvasni, mi jár a fejében. Alan csak annyit mondott csendesen: - Én óvatos vagyok, és igyekszem diszkréten kezelni a dolgokat. Csak azt szerettem volna mondani neked ezzel, hogy az ő élete túlságosan sok veszélyt hordoz. És azt szeretném, ha nem ártanád bele magad. - És te, te talán távol tartod magad tőle? A problémáitól? - amint kimondta, már meg is bánta, de késő volt. Olyan gyerekes volt ez a riposzt tőle, hogy szinte szégyellte magát. - Ne hasonlítsd össze a kettőnk helyzetét, szívem. Amikor elvállaltam, hogy a pszichiátere leszek, még nem tudhattam, mibe is tenyerelek bele. De azt hiszem, te eleve tökéletesen tisztában vagy vele. És ez nagy különbség, Lauren. Nagyon nagy különbség. - Talán igazad van, és tényleg tisztában vagyok azzal, mekkora kockázatot vállalok magamra. De nem értem, honnan tudod, mibe tenyerelek bele vagy mibe nem. Hiszen én erről semmit sem mondtam még neked. És ha ő mondott neked bármit is róla, akkor sem beszélhetsz velem erről, Alan. - A tény, hogy nem vagy hajlandó beszélni róla, számomra egyértelműen azt jelenti, hogy úgy tekinted, szakmailag máris kapcsolatban vagy vele. Ez nekem épp elegendő információ ahhoz, hogy aggódjam miattad és a baba miatt. - Igazán?

- Hogy érted ezt? Lauren úgy érezte, zsákutcába jutott a beszélgetésük. Sikerült végre kényelembe helyeznie magát, de épp ekkorra jött el az a pillanat is, amikor szembe kellett volna néznie a férjével. - Gyere át erre az oldalra egy kicsit - kérte. - Micsoda? - Dr. Gregory értetlenül nézett rá. Az asszony elnevette magát. - Nincs semmi baj, nem őrültem meg. Azt kértem, hogy gyere ide mellém, mert látni szeretnélek, de most olyan kényelmesen fekszem, hogy nincs kedvem megmoccanni. Alan kikászálódott az ágyból, kikerülte Emilyt, aki a Lauren felőli oldalon az ágy mellett feküdt, majd odatérdelt a felesége mellé. - Tudod, milyen istenien nézel ki? Cindy Crawford elbújhat melletted szégyenében - mondta gyöngéden, és megcirógatta Lauren arcát. Az asszonyi ismét nevetett. - Bár nem tagadom, jó érzés látni téged, amint itt térdelsz mellettem, de ezt azért legalábbis enyhe túlzásnak érzem. Ne akarj bókokkal hatni rám, és lebeszélni arról, hogy segítsek ennek az asszonynak. Alan is mosolygott. - Akkor is istenien nézel ki. Akár hat rád a bókom, akár nem. Lauren elkomolyodott. - Azóta, hogy láttam őt kijönni a rendelődből, többször is mondtam már neked, hogy szeretnék segíteni rajta. Vagy azt, hogy szeretném, ha segítenél neki. Nem emlékszel? - De igen, tényleg mondtad, szívem. - Akkor miért várod tőlem, hogy másképpen döntsek, amikor ő kér segítséget, és éppen tőlem? Alan gyöngéden megérintette az asszony hasát. Lauren azonnal tudta, miért. - Ne játszd ki ellenem a babát, Alan. Ez nem érv, csak érzelmi zsarolás. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Alan, belátva, hogy úgy tűnik, minden ellenvetése hiábavaló. - Igen, te is tudod, hogy komolyan gondolom. Alan játékosan megérintette az asszony orra hegyét, aztán végigsimította a csípőjét, és azt mondta: - Ez a nő maga sem tudja, hogy mi vár rá. Én sem tudom. És te sem. Sőt a szakemberek, a tanúvédelmisek is csak a sötétben tapogatóznak. Hogyan lehet így ésszerű döntést hozni?

TIZEDIK FEJEZET Streptococcus

1. Jeremiah Krist módszerei és munkastílusa is gyökeresen különbözött Barbara Turnerétől. Ha megbízást teljesített, ő inkább úgy utazott, mint az üzletemberek szoktak. Sohasem próbálta a turista szerepét játszani ilyen esetekben. Ha csak tehette, na gy szállodát választott, ahol észrevétlenül elvegyülhetett a szállóvendégek között, és valamelyik hamis személyazonosságának adatait felhasználva töltötte ki a bejelentkezési űrlapot. Az utazáshoz szükséges jegyeket, csakúgy, mint a szálláshelyet, mindig az Interneten kötötte le előre. Semmit sem bízott a véletlenre. Ez alkalommal a Texas Instruments egyik mérnökének adta ki magát. A járata visszafelé, vagyis St. Petersburgból Chicagóba tartva késett - azt a felvilágosítást kapta, hogy vihar támadt valahol útközben, és így kis híján lemaradt az aznapi utolsó csatlakozásról, amely az O'Hare reptérről Denverbe vitte. Futólépésben közeledett a repülőgéphez a betonozott kifutópályán, és alighogy becsatolta magát a helyén, a pilóta bemondta, hogy megkezdik a felszállást. Amikor ismét szilárd talajt érzett a lába alatt, immáron Coloradóban, a reptéren bérelt autóval folytatta tovább útját. Nagy ezüstmetál Mercuryt választott magának az autókölcsönzőnél, és a denveri nemzetközi reptérről egyenesen a broomfieldi Omni Interlocken Hotelhez hajtott, amely autóval úgy tíz percre keletre volt Bouldertől, a 36-os jelzésű főút közvetlen közelében. Krist azért választotta éppen ezt a szállodát, mert elég nagynak találta és újnak. Az Internetről, a szálloda honlapjáról azt is kiderítette róla, hogy elsősorban üzletemberek szállnak meg benne, akik a közeli Interlocken Park szakmai kiállításaira vagy az ugyancsak ott rendezett konferenciák valamelyikére érkeznek. És az is a szálloda mellett szólt, hogy mindegyik szobában volt Internetcsatlakozási lehetőség, mert a laptopját természetesen magával vitte. Krist éjféltájt már békésen aludt a negyedik emeleti szobában, amelyet kivett magának. Az ébresztőórát öt harmincra állította be. Nyugatra néző szobát kért, tudván, hogy így pazar látvány fogadja reggel, amikor kinéz az ablakon, és a hajnali fényben elébe tárulnak a Sziklás-hegység csipkézett ormai.

A reggelinél Krist hamar észrevette, hogy az üzletemberek nem feltétlenül öltönyben étkeznek Colorado államban. Bár a szálloda éttermében sokan reggeliztek a környéken dolgozó vállalatok, bankok alkalmazottai és vezetői közül, s jóllehet, ez alapvetően üzleti jellegű negyed, csupán négy-öt viselt közülük decens fekete vagy sötétkék öltönyt, pedig összesen lehettek úgy ötvenen. És kettő közülük is nő volt. Úgy látszik, errefelé a nyakkendő sem kötelező - vagy legalábbis kiment a divatból, állapította meg magában Krist. Úgy saccolta, legfeljebb minden másodikharmadik viselt ilyet. A reggeli után Krist a sportos barna öltönyt khakiszínű nadrágra és lezser szabású fekete zakóra cserélte, és a nyakkendőt levette. Indulás előtt gyors pillantást vetett még a tükörbe, aztán bekapcsolta a laptopját, megnézte az elektronikus postát, hátha jött valami Prowlertől. Semmi azóta, hogy lement reggelizni. így hát még egyszer átfutotta azokat,

amelyekben Alan Gregoryról olvashatott - csak úgy, hogy felfrissítse az emlékezetét. Nem tűnt valami bonyolult ügynek, de biztos, ami biztos: mindent el kell követnie a sikerért. Negyven-negyvenöt perccel később Krist leparkolt Boulderben, a belváros közeli Walnut Street egyik végében. Miután a parkolóórához ment, bedobta a megfelelő összeget, és rátette a szélvédőre a cédulát, útnak indult. Itt kell lennie valahol a közelben annak a háznak, amelyben dr. Gregory rendelője van. Nemsokára meg is pillantotta a régi, viktoriánus stílusú épületet. Odakint megnézte a bejárat mellé kifüggesztett táblákat - ebből kiderült, hogy dr. Gregory egy Diane Estevez nevű kolléganőjével osztozik a pszichiátriai rendelőn. A ház verandájáról benézett az egyik ablakon - a várót látta innen, amelyből az ajtók nyíltak. Mindegyik zárva volt. A váróban egy ötvenes hölgy üldögélt, és a New Yorker egyik számát lapozgatta a borvörös bőrkanapén üldögélve. Egy pillanatra felpillantott a magazinból, és észrevette, hogy valaki befelé tekintget az ablakon át, de aztán nem törődött vele. Krist csalódott volt, mert sem egy recepcióst, sem egy adminisztrátort vagy nővért, de még egy takarítónőt sem látott itt. Elindult hát visszafelé a Walnut Streeten, nyilvános telefonfülkét keresve. A Ninth Street kereszteződésében találta meg a legközelebbit. Feltárcsázta dr. Gregory munkahelyi számát, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Krist letette, még mielőtt megszólalt volna a sípoló hang. Ezek szerint nincs recepciós, és nincs külön betegfelvétel sem. Ami részint leegyszerűsíti, részint megnehezíti a dolgát. Az utca túlsó oldalán indult el vissza, dr. Gregory rendelője irányában. Amikor a közelébe ért, egy középkorú férfit látott kilépni az épületből - lófarokba összefogott hajjal, fülében nagy arany fülbevalóval. És egy fiatal lány, lehetett úgy tizenkilenc-húsz éves, haladt felfelé a lépcsőn, a rendelőbe igyekezve. A vállára vetve vitte kis fekete hátizsákját. Az ajtóhoz érve találkoztak - a férfi udvariasan tartotta neki az ajtót, hogy bemehessen, és rá is mosolygott, de a lány szemlátomást észre sem vette. Krist várt egy ideig, mert úgy tudta, a célpont mostanra kapott időpontot a dokihoz. Jó negyed óra várakozás után feladta. Most még jobban sajnálta, hogy nincs itt egy recepciós vagy asszisztens. Ha kellően életunt asszony vagy cserfes fiatal lány tölti be ezt a feladatot, akkor feltűnés nélkül kikérdezhetné a doki szokásairól: arról például, hogy ki van nála, vagy mikor végez, most pedig szinte tehetetlen. Csalódottan indult vissza a kocsijához, hogy körülnézzen dr. Gregoryék háza táján. Hátha az a környék jobban megfelel a céljainak.

Útban dr. Gregory háza felé, Krist kétszer is rossz irányba indult el, mire végre rátalált a South Boulder Roadra. Meglehetősen rosszul volt kitáblázva a környék, és ő épp elég ideges volt ahhoz, hogy a meglévő táblák egyikén-másikán túlhajtson. A térképet, amely alapján tájékozódni próbált, az Internetről töltötte le és nyomtatta ki. Lehet, hogy elavult volt, vagy csak nem elég részletes, de a lényegen nem változtat: legalább két-három kisebb-nagyobb bekötőút is hiányzott róla. Már eltökélte magában, hogy panaszos levelet ír a cégnek, amelyik felrakta a térképet a világhálóra. Most ért a zsákutca elejéhez, és elégedetten nyugtázta magában, hogy jó helyen jár. Összesen két ház állt a környéken, amerre szem ellát. A földút kiszélesedett a két épület közötti pár száz méteren, a túlsó végén egy pajtaszerű régi épület állott, ez előtt lehetett csak megfordulni. A kocsinyomokból ítélve, nyilván mindkét ház tulajdonosa ezt a helyet használta erre a célra. Lassan hajtott tovább az úton, mint aki sohasem járt erre, és keres valamit. Szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy alaposan felmérje és memorizálja a terepviszonyokat. Valamivel odébb, a nagyobbik ház előtt egy kisfiú játszott. Frizbee-t dobált, lehetőleg úgy, hogy fennakadjon

a fűben elhelyezett színes műanyag karók valamelyikén. Sokat kellett futkároznia, mert még elég ügyetlen volt. A ház tövében, az árnyékban egy nő üldögélt, és időről időre biztatta a fiúcskát. Krist úgy látta, az asszony a harmincas éveiben járhat. - Jól van, Jonas - mondta most lelkesen. - Próbáld meg még egyszer, kisfiam. Krist lassan araszolva haladt tovább a kocsival az úton, és azt a taktikát választotta, úgy tesz, mintha eltévedt volna. Az egyik kezével a térképet szorongatta, a másikkal a kormányt mozgatta, és időről időre kitekintgetett a letekert ablakon. Mintha a környék egyes részeit próbálná azonosítani a térképről. Amikor a nagyobbik ház elé ért, Jonas abbahagyta a játékot egy kis időre. Mintha megdermedt volna, vagy földbe gyökerezett volna a lába. Az ezüstmetál Mercuryt bámulta, és benne a sofőrt, az ismeretlen férfit. A kocsi csak most került az asszony látóterébe, aki eddig le nem vette a szemét a kisfiáról. Az ölében nyugtatta mindkét kezét, az egyiket felemelte, és ellenzőként tartotta a szeme elé. Mintha sohasem látott volna még idegen autót errefelé. Krist lopva megnézte a ház sarkán levő házszámot - réztáblára gravírozták, elég nagy és jól látható volt, de ő nem ezt kereste. Ezek szerint dr. Gregory a másik épületben lakik. Krist ledobta a térképet maga mellé, a másik ülésre, aztán a zsákutca végéig hajtott, ott megfordult, és visszafelé ismét csak lassítva elhaladt dr. Gregory otthona előtt. Igyekezett minden apró részletet megjegyezni, ami hasznos lehet a számára a későbbiekben. Elsőként azt tűnt fel neki, hogy a bejárati ajtón figyelmeztető tábla jelezte, a házat harapós kutya őrzi, és emellett még az Alarms Incorporated biztonsági berendezéseivel is felszerelték. Aztán észrevette a láncot, amely a betonjárdán hevert. Nyilván ezen tartják a kutyát. A ház bejáratához vezető kis ösvény mellett nagy vödör víz állt, de a kutya sehol. Krist biztosra vette, hogy egy golden retriever vagy egy fekete labrador lehet az. Úgy érezte, a leginkább ez illik dr. Gregoryhoz. A másik ház elé érve nem nézett ki a szomszédasszonyra, sem a kisfiúra, és most már valamivel gyorsabban haladt kifelé a zsákutcából. Meglehetősen elégedett volt a látottakkal, bár nem egészen. A riasztóberendezésen és a házőrző kutyán kívül más akadályát nemigen látta a behatolásnak. Bár nem teljesen kihalt környéken lakik a kiszemelt áldozat, azért ennél sokkal rosszabb környéket - vagyis Krist szempontjából nehezebb terepet is választhatott volna. Dolga végeztével visszatért Boulderbe, ahol a Hertz autókölcsönző itteni irodájának közvetlen közelében parkolt le. Felnyomta a csomagtartót nyitó kallantyút, kiszállt a kocsiból, elővette a zsebkését, felnyitotta a csomagtartót, hogy elvágja az ékszíjat, aztán átszúrta az egyik tartályt is. Miután meggyőződött arról, hogy a fagyásgátló megfelelő tempóban csöpög a kocsi alá, visszaült a volán mögé, és behajtott az autókölcsönző udvarára, hogy a nyilvánvaló műszaki hiányosságokra hivatkozva, lecseréltesse a Mercuryt egy nagy terepjáróra. Miután az üzletet nyélbe ütötte, beszállt az újonnan bérelt dzsip volánja mögé, s elégedetten nyugtázta magában a mai nap történéseit.

2. Dr . Gregoryéknál

tett látogatásunk után, másnap reggel Landon belázasodva, kiizzadva ébredt. Főleg torokfájásra panaszkodott, de hamarosan kiderült, hogy a gyomra sincs egészen rendben. Elég gyakori volt nála az ilyesmi - a szokásos streptococcusra utaltak a tünetek. És azt is tudtam, persze, mire van szüksége. Egyetlen gyógyszer volt, ami igazán hatott, és amit hajlandó volt beszedni. Az egykori családi orvosunk ilyenkor megnézte a torkát, megtapogatta a mirigyeit, aztán felírta a szokásos antibiotikumot és valami fertőtlenítőt, amivel öblögetnie kell, naponta többször is, és persze, feküdni, meg sok folyadékot inni. Beletelt úgy egy hétbe is, mire teljesen rendbe jött. Azt tudtam persze, hogy milyen gyógyszerre van szüksége, még azt is, hogy mekkora dózisban kell szednie, csak azt nem, hogy hogyan fogok hozzájutni mindehhez - a megváltozott körülmények közepette. Azt mégsem kockáztathatom meg, hogy besétálok egy körzeti orvos rendelőjébe csak úgy. Hiszen a számítógépes nyilvántartások minden bizonnyal összeköttetésben állnak egymással - társadalombiztosítás, egészségügyi pénztár, magánbiztosító -, és akkor előbbutóbb a WITSEC is nyilván felfigyel rám. Akár Peyton Francis, akár Landon nevére kérek gyógyszert, ezt nem tehetem meg anélkül, hogy ne regisztrálnának valamilyen módon. És a gyógyszertárban is ugyanez a helyzet. Minimum alá kell írnom a vényt. Tudtam, hogy ezt nem úszhatjuk meg anélkül, hogy valamelyikünk személyazonosságára fény ne derülne. De azt sem kockáztathattam meg, hogy Landon gyógyszer nélkül maradjon. Még ha szerencsénk van, és enyhe lefolyású is a fertőzés, akkor sem. Jó, a készpénzes fizetés nem okoz gondot, na de mi van, ha igazolványt is kérnek tőlem? Fogalmam sem volt, mitévő legyek ebben az istenverte helyzetben, és miután többször is átgondoltam a helyzetünket, egyetlen megoldást láttam. Fel kell hívnom dr. Gregoryt. Egyedül ő segíthet. Úgy éreztem, szerencsés vagyok, mert még a rendelőjében értem. Az előző nap megbeszélt módon kerestem, és kitűnően működött a dolog. Igaz, egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen hamar sor kerül a kipróbálására. - Újabb szívességet szeretnék kérni öntől, dr. Gregory - mondtam kertelés nélkül, de nehéz szívvel. - Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zavarom, de nem látok más megoldást. - És mi lenne az? - kérdezte. Semmiféle érzést nem hallottam ki a hangjából, és ez megnyugtatóan hatott rám. Szinte magam előtt láttam az arcát is - rezzenéstelen volt, mint mindig. - Landonnak fertőző torokgyulladása van. Hajnali ötkor ébredt fel, úszott a verítékben, és a szokásos tünetei vannak. Két dologban kérném a segítségét. Az egyik, hogy szólni kellene Jonas édesanyjának, mert lehet, hogy a kisfiú is megkapta tőle. Streptococcusra gyanakszom. - Ha gondolja, megadom a telefonszámukat - ajánlotta készségesen. - Köszönöm, szívesen elmondom neki személyesen is, de. van még valami, és ehhez tényleg önre van szükségem. Megkérné, hogy írjon fel erythromycint Landonnak? - Peyton, ez nem jó ötlet - válaszolta rövid töprengés után. - Adrienne, azaz Jonas mamája urológus, nem gyermekorvos. - Nem hiszem, hogy ez akadály lenne. Ismerem a gyógyszert, a szükséges dózist is meg tudom

mondani. Landonnál évente két-három alkalommal is visszatér ez a nyavalya. Csak fel kellene íratni valakivel. - Adrienne még Jonast sem szokta saját kezűleg gyógyítgatni, Peyton. Szigorú elvei vannak. Ha a legkisebb baja van, akkor is elviszi a gyermekorvoshoz. És magának is ezt tanácsolom. - Dr. Gregory, elég kényes helyzetben vagyunk Landonnál - érveltem kétségbeesetten. - Nem vihetem be Landont egy klinikára, ugye, ezt ön is belátja? Vagy egy percig hallgatott. - Hadd telefonáljak egyet, Peyton. Megpróbálom felhívni Adrienne-t. Hogyan tudom elérni önt? - Visszahívom úgy tíz perc múlva. így jó lesz? - Legyen inkább negyedóra. De, Peyton. - Igen? - kérdeztem rosszat sejtve. - Szeretném emlékeztetni arra, amiben megállapodtunk. Ez ismét túlmegy azon a határon, ami a terapeuta és páciens kapcsolatot jelenti. És engem meglehetősen zavar ez a helyzet. Meg kell beszélnünk, mi az, amit elvárhat tőlem, mert ez több annál, amit én elfogadhatónak tartok. - De ez különleges helyzet - érveltem. - És nincs senki, akihez fordulhatnék. aki ismeri a helyzetemet, akinek nem kell órákon át magyarázkodnom. Valami mást is mondani akart még, de aztán meggondolta magát. - Megpróbálok beszélni Adrienne-nel, aztán még valakivel, hátha átveszi tőlem a terápiáját. Remélem, ez megfelel önnek. - Számíthatok a diszkréciójukra? - Még jobban, mint az enyémre - hangzott a tárgyilagos válasz. - Akkor kérem, beszéljen velük erről.

A megállapodásunknak megfelelően, úgy negyedóra múlva vissza is hívtam. - Adrienne bent van a kórházban, a munkahelyén. Csak hat után ér haza ma este. Ez nála viszonylag korán van. Megígérte, hogy hazahoz két tesztcsíkot, egyet Landonnak, egyet Jónásnak, és a gyógyszer is meglesz. Nem kell kiváltania. Azt szeretné tudni, megfelel-e tabletta formájában, vagy mindenképpen folyadékként akarja beadni Landonnak. - A tabletta is tökéletesen megfelelő. És köszönöm - feleltem. - Tudni akarta, mikor született Landon, és hogy mennyi a testsúlya. Erre nem tudtam válaszolni - folytatta dr. Gregory. Megmondtam mindkettőt. - És azt mondta, azért szeretné látni Landont. Át tudna jönni hozzánk úgy hat körül? Nálunk megvárhatja, amíg hazaér. Mert ez néha meglehetősen bizonytalan. A hat óra nála inkább fél hetet vagy hetet jelent. - Igen, persze. Ott leszünk, nem gond. - Szükségük van fuvarra? - kérdezte. Ezt talán ajánlatnak vegyem? Úgy éreztem, nem élhetek vissza a jóságával. - Nem, köszönöm, nem. Majd felhívom a barátunkat. Hallottam, hogy dr. Gregory halkan felsóhajt - nyilván a megkönnyebbüléstől.

Nem volt könnyű - egész nap tűkön ültem, és aggódtam Landon miatt. Elég vacakul volt szegénykém, és a perceket is óráknak érezte, olyan lassan vánszorgott az idő. Dél tájban egyszerűen nem bírtam tovább, és felhívtam Lauren Crowdert - a munkahelyén. Hamarosan kapcsolták is. Miután megtudta, ki keresi, azt mondta - Peyton, még semmire sem jutottam. - Kérem, ne mentegetőzzön. Sajnálom, ha türelmetlennek tűnök, de. - Tudom, hogy szűkre szabott az időnk - fejezte be a mondatot helyettem. - Már próbálkoztam néhány telefonhívással, de egyelőre semmi eredménye. Az a rendőr, akiről beszélt nekem, a nyugalmazott nyomozótiszt, aki segített a barátainak. szóval őt kerestem legelőször. - Jack Tarpinra gondol? - Igen, őrá. Csak a feleségével vagy élettársával sikerült beszélnem. Azt mondta, Jack néhány napra elment. - Úgy tudom, főleg halászatból éldegél mostanában. Ezzel egészíti ki a nyugdíját. - Igen, az asszony is ezt mondta. De ettől függetlenül sem tudtam beszélni vele. Aztán felhívtam egy volt kollégámat, aki újságírást is tanít az egyetemen, és kampányt indított Illinois államban a halálbüntetés ellen. Még nem hívott vissza, csak üzenetet hagyhattam neki. Tőle reméltem tanácsot a továbbiakhoz. Van egy másik ismerősöm is, aki a déli államokban propagál a halálbüntetések eltörléséért. De még nem tudom, olyan helyzetben van-e, hogy segíthet nekünk Khalid ügyében. Mindent egybevetve. annak alapján, amit idáig megtudtam magától, úgy érzem, elsősorban azon múlik a sikerünk, hogy Jack Tarpin hogyan viszonyul a dologhoz. - És mi van Pat Lieberrel? - kérdeztem. - Tudja, ő az, aki felhívta Mickey Redondót az őrsön a gyilkosság napján. - Ezt még nem sikerült kiderítenem. Van egy gyakornokom az egyetemről, őt kértem meg, hogy járjon utána. De ehhez is időre van szükség, Peyton. Nem hívhatom fel csak úgy, hogy kerek perec rákérdezzek, nem fizetett-e le egy rendőrt egy kettős gyilkosság ügye kapcsán. - Persze - feleltem. - Ezt tényleg nem várhatom el öntől. Senkitől sem.

Megbeszéltem Carllal, hogy értünk jön, és a delikáteszüzlet előtt felvesz mindkettőnket. Háromnegyed hatra beszéltük meg a randevút. Hamarabb értünk oda, s miközben Carlra vártunk, Landon hangja egyre re-szelősebb lett. És rettentően megszomjazott, úgyhogy vettem neki egy kis gyümölcslevet, amit persze szívószállal kortyolgatott, mert rettentően fájt neki, ha nyelnie kellett. Míg várakoztunk, vásároltam néhány újságot is - izgatottan kerestem, hátha találok valamelyikben egy cikket Khalidról - vagy rólunk. A USA Today mai számában pedig Andrea eltűnéséről vagy Dave Curtiss haláláról. De sehol semmi. Mintha mi sem történt volna. A Boulder Daily Camera viszont kéthasábos, terjedelmes cikket közölt egy nemrég bekövetkezett gyilkosságról, amely a kanyon közeli motelben történt. A tudósítás arról szólt, hogy a nyomozók elakadtak: az indítékot végképp nem találják, de a tettest sem. Az áldozatról azt írták, egy texasi általános iskola tanítónője volt, bár már három éve kilépett a legutolsó munkahelyéről. A kollégái döbbenten olvasták a halálhíréről szóló tudósításokat. Még hogy gyilkosság áldozata lett? Ez egyszerűen felfoghatatlan volt a számukra. Mintha lenne olyan gyilkosság, amelynek ténye elfogadható. Carl végre megérkezett. Az órámra pillantottam - ő volt a pontos. Miközben megállt az út szélén, és leparkolt, arra gondoltam, vajon szakmai ártalom-e nála a pontosság. Nekem úgy tűnt,

a maffia minden akcióját halálos precizitással hajtja végre. Persze, lehet, hogy ez is csak a látszat - az pedig néha csal. Hiszen Carlról sem feltételeztem volna, hogy egykor maffiózó lehetett. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy erre a randevúra is magával hozta Anvilt. A kutya is örült a viszontlátásnak: izgatottan ugrabugrált Carl mellett, az ülésen, csóválta a farkát, és lelkesen vakkantgatott. És én is nagyon örültem Carlnak. Őszintén örültem - olyannyira, hogy amikor beültem mellé az ülésre, odahajoltam, és cuppanós puszit nyomtam az arcára. Én magam is zavarba jöttem ettől, róla már nem is beszélve. Egészen ellágyult a tekintete, majd megkérdezte: - Szóval hogy vagy, kicsim? Most én voltam az, aki meghökkenve nézett - vajon rám értette ezt, vagy Landonra, vagy mindkettőnkre? - Kösz, jól, Carl bácsi - felelte Landon sietősen, látva lányos zavaromat. - És kösz, hogy elhoztad Anvilt is. Nagyon örülök neki. Carl ekkor megérintette a térdemet. Szinte perzselt az ujja hegye. - És maga, Peyton? Minden rendben? Szótlanul bólintottam.

Útban dr. Gregoryék háza felé, láttuk az autójukat bekanyarodni. Úgy saccoltam, alig száz méterrel járhattak előttünk. Dr. Gregory és a felesége most a doki autójával közlekedtek. A garázs ajtaja tárva-nyitva állt, mire mi is odaértünk. Mindketten egy-egy táskával a kezükben igyekeztek befelé. Úgy láttam, Lauren aktatáskája legalább kétszer olyan nehéz lehet, mint a férjéé. Amint meghallották Carl autóját közeledni, megálltak, hogy bevárjanak minket. Lauren integetett. Nagyon fáradtnak láttam, nyilván napról napra nehezebben viselte már a terhet. Dr. Gregory azonban nem integetett. Tudtam, hogy nem érzi jól magát ebben a szerepben, amit akarva-akaratlanul rákényszerítettem. De most nem tudtam együtt érezni vele. Már nem voltam abban a helyzetben. Csak ennyit gondoltam, gondterhelt arcát látva: - Isten hozott a fedélzeten. Carl nyilván megérezte, hogy dr. Gregory kelletlenül segédkezik nekünk. Meg is jegyezte: - Tudja, mit? Majd én a kocsiban maradok a kislánnyal, amíg kideríti, mi a helyzet. - Rendben. Előremegyek, és beszélek velük, hogy hol akarja megvizsgálni Adrienne Landont. Azzal kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a kocsiból. - Hello, Peyton - üdvözölt dr. Gregory. - Adrienne sajnos még nem ért haza. Nemrég beszéltem vele, mondta, hogy késni fog. Váratlanul hívták egy sürgős esethez. De nem feledkezett meg az ígéretéről, ne aggódjon emiatt. Lauren hozzátette: - Ne aggódjon, Peyton, nincs ebben semmi rendkívüli. Adrienne szinte mindig mindenhonnan elkésik. És most nem volt más bent a kórházban rajta kívül az ügyeleten. Hogy van a kislánya? Szinte hallottam, amint Landon nyűgösködik. Nehezen viselte a várakozást, még akkor is, amikor az ismerős családorvoshoz készültünk. - Hát eléggé nyűgös, de remélem, sokkal jobban lesz, amint megkapja az antibiotikumot. És köszönöm az érdeklődését. Mire Lauren: - Nem jönnek be? Nem szomjasak? Készítek valami hideg innivalót. Olyan meleg van még mindig. - Köszönöm, de azt hiszem, jobb lesz, ha kint maradunk. Lauren a férjére pillantott.

Szemrehányást véltem felfedezni a tekintetében. - És Landon? Őt sem akarja beküldeni? Nem tesz jót neki, ha sokáig üldögél odakint a meleg kocsiban. Nyugodtan bejöhet, legalább ledől egy kicsit, amíg Adrienne megérkezik. Azt mondta, úgy félóra múlva itthon lesz. De az első információ nála inkább csak tájékoztató jellegű. Tudja, mint amikor alkudozni kezd az ember valakivel, és elhangzik az első árajánlat. Még mielőtt válaszolhattam volna, Landon kiszállt a kocsiból, Anvillel a karjában. - jó ötlet - mondta. - Hello, Mrs. Crowder. Jó estét, dr. Gregory. Uramisten, néztem a kislányomra meghökkenten. Arra ugyanis a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy emlékszik majd a nevükre. És arra végképp nem számítottam, hogy ilyen udvariasan beszél hozzájuk. Már-már felkészültem arra is, hogy mindjárt pukedlizni fog, akár egy jól nevelt úrikisasszony a múlt századból. - Landon, jobb lenne, ha nem lábatlankodnál itt körülöttünk, kicsim. Hiszen lehet, hogy fertőző ez a nyavalya, amit elkaptál. Olyan hangosan mondtam ezt, hogy Lauren is hallhassa. Egy pillanatra el is bizonytalanodott. - Lehet, hogy igaza van édesanyádnak. Akkor tudod, mit? Átöltözöm, és édesanyáddal elmegyünk sétálni a kutyákkal. Úgyis van miről beszélnünk. Landon, te pedig bejöhetsz Alanhez. Ha van kedved, akár biliárdozhattok is. így nem kell attól félnünk, hogy esetleg elkapom tőled. Üdvözlöm, Mr. Luppo - szólt el mellettem Carlnak, és integetett is neki. Carl is visszaintett, de láttam rajta, hogy cseppet sem lelkes. Lauren egyetlen pillantást vetett a férjére - ez inkább figyelmeztetésnek tűnt -, aztán ismét Carl felé fordult. - Önt is szívesen látjuk, Mr. Luppo. Jöjjön csak be - mondta. - Kérem, szólítson csak Carlnak. És. ami a meghívást illeti, köszönöm, meggondolom még. Mindenesetre köszönöm a kedvességét. Carl olyan markáns akcentussal beszélt most, amilyet még sohasem hallottam tőle. Landon feltalálta magát: kézen fogta dr. Gregoryt, és már együtt léptek be az ajtón, nem sokkal Lauren után. Carl kiszállt a kocsiból, és odajött hozzám. - Elég kellemetlen ez a helyzet a pszichiáterünkkel, ugye? - Igen. Fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem - feleltem halkan. - Magának viselkednie kellene? - kérdezte. Sokáig visszhangoztak a fülemben a szavak. Mentes volt gúnytól, iróniától. - Nem úgy értettem, nem szó szerint - helyesbítettem - Csak. sohasem voltam még ilyen helyzetben. - Én sem - mondta Carl az állát vakargatva. - Úgy látom, a doki nem képes felülemelkedni azon a tényen, hogy barátok vagyunk. Úgy értem, maga meg én. - Valami azt súgja nekem, ez korántsem ilyen egyszerű - jegyeztem meg elgondolkodva. Carlt szemlátomást sikerült meglepnem ezzel a kijelentéssel. - Mármint hogy micsoda? Az, hogy barátok vagyunk? Már miért lenne ez komplikált? - Nem is nekünk. Ügy érzem, dr. Gregory számára ez sokkal bonyolultabb szituáció lehet. Két páciense van, akikről egyszer csak kiderül, hogy ismerik egymást, és jó barátságban vannak. Azt hiszem, ez felvet benne néhány kérdést. - Igen? Nem mondja komolyan - jegyezte meg most már ironikusan.- Mit? - Azt hiszem, ő azt gondolja, van köztünk valami. már azon túl, hogy. érti, ugye? Talán ezért is érzi bonyolultabbnak a helyzetet, mint amilyen - Mire kinyögtem ezt, bele is pirultam.

3. Krist délután négy óra tájban tért vissza a Spanish Hills nevű külvárosi negyedbe. Már rá is kanyarodott a földútra, dr. Gregoryék háza felé, de nem ment végig rajta, mint az előző alkalommal, hanem az utolsó elágazásnál nyugat felé fordult, és egy másik, szintén földúton, hátulról, meglehetős kerülővel közeledett a pszichiáter otthona felé. Azért döntött így, mert bár ez az út sokkal rosszabb állapotú és kátyúsabb volt, mint a másik, ezen haladva a Sziklás-hegység irányából közeledett, és nem kellett elhajtani a szomszéd háza előtt. Igaz, így elég messze került tőlük, az út utolsó szakasza nagy ívben nyugat felé kunkorodott, ám ha itt leparkol, csak a mező választja el dr. Gregoryék házától, amely egy szelíd lankán állott, félúton az erdő felé. Az sem utolsó szempont persze, hogy itt csaknem derékig ért a fű és a gaz, és bár az épület legfeljebb száz méterre lehetett tőle légvonalban, onnan mégsem lehetett ide látni. Hogy még kevésbé legyen feltűnő, a terepjárót egy földhalom mögött parkolta le, amely talán szemétlerakó hely lehetett valamikor, de mostanra azt is felverte a gyom. A késő délutáni napfény meglepően erős volt. Krist most szemellenzőként emelte maga elé a kezét, miközben pásztázta a környéket. Ha valakinek feltűnik, hogy itt van, lehet, hogy azt hiszik, madárlesre érkezett ide. Ebbe a képbe tökéletesen beleillett az is, hogy néha-néha előkapta távcsövét. Módszeresen, apránként térképezte fel dr. Gregoryék házát és közvetlen környékének terepviszonyait. Úgy húsz-huszonöt percet időzött itt, amelyet kizárólag a megfigyelésre fordított. Amikor úgy érezte, már eleget tud a környékről, visszaszállt a kocsiba, a mellette lévő ülésre tette a távcsövet, és beindította a motort. Elindult az úton, még nyugatabbra. Úgy egy fél mérföld megtétele után a földút visszakanyarodott észak felé, és csatlakozott a betonúthoz, amely a South Boulder Roadba torkollott. Elégedett volt a látottakkal. Ez a szakasz sem volt forgalmas. Sehol egy lélek, semmi mozgás. Békés, jórészt lakatlan környék. Mostanra már kidolgozta magában és memorizálta is mindkét útvonalat, amelyen át távozhat a helyszínről anélkül, hogy bárki útját állhatná. Leparkolt az út szélén, és még egyszer végigpásztázta innen a terepet. Fontos szempont volt, hogy minél kevesebben járjanak errefelé, mert a beszélgetésben, amelyet dr. Gregoryval tervezett lefolytatni, benne rejlett az a lehetőség, hogy egy ponton túl kénytelen lesz erőszakot alkalmazni. Krist sokáig törte rajta a fejét, de egyetlen olyan forgatókönyv sem jutott az eszébe, amelyben kizárhatta volna ezt. Most, hogy alaposabban is átgondolta az egészet, belátta, hogy dr. Gregoryt nem hagyhatja életben. Még akkor sem, ha a férfi - akár magától, akár kényszer hatására - elárulja neki Kirsten Lord jelenlegi tartózkodási helyét. Ha Gregory életben marad ugyanis a beszélgetésüket követően, akkor biztosan igyekszik majd mihamarabb értesíteni Kirstent a történtekről. Ha pedig meghalt, akkor ezt ugyebár semmiképp sem teheti meg. Kristnek pedig biztosra kellett mennie. Bár csak nagyon korlátozott idő állt a rendelkezésére ahhoz, hogy megállapítsa, mikor dolgozik dr. Gregory, feltételezte róla, hogy van valamilyen megszokott napirendje, és úgy saccolta, legkorábban is egy-két óra múlva érkezik csak haza. Ennyi időt kell elütnie valahogy addig, és

lehetőség szerint minél hasznosabban, persze. Krist visszafordult a kocsival, megkerülte a domboldalt, és ismét beállt a földhalom mögé, mert ennél jobb helyet az iménti helyről nézve sem talált. Magára kapta a mellényét, amelybe jó előre összekészítve ott volt minden, amire csak szüksége lehet, bezárta a kocsit, aztán nekivágott a domboldalnak, át a mezőn, egyenesen dr. Gregoryék háza felé. Öles léptekkel haladt, a telek alsó végét célozva meg. Az út egy részén egy ösvényt követett, amelyet kisebb állatok csapásának gondolt. Amint a ház közvetlen közelébe ért, figyelni kezdte az ablakokat. Mivel nem vett észre mozgást sem odabent, sem a ház környékén, még közelebb merészkedett. A konyhakert felőli részről lépte át a telek határát, és pillanatokon belül ott termett az alsó teraszon. Ha nem tudta volna, hogy riasztóberendezéssel is felszerelték a házat, akkor most egyszerűen betört volna, és odabent kényelmesen várná, hogy hazaérkezzen a férfi. De jó búvóhely ez a terasz, arról nem is beszélve, hogy árnyékos hely. Úgy döntött, itt egész kényelmesen meghúzhatja magát - kivárja, hogy dr. Gregory hazaérjen, és kikapcsolja a riasztóberendezést.

Dr.

Gregoryék kutyája, Emily a hálószoba küszöbén aludt, amikor érezte, vagy talán hallotta is, hogy valaki közeledik a ház felé. Morogni kezdett, aztán elindult, hogy felderítse, mi történhetett. Emily flamand bouvier pásztorkutya volt. Bár méretét tekintve és még profilból is az óangol juhászkutyákra hasonlított, természetét és képességeit illetően inkább a német pásztorkutyákkal áll rokonságban. Hozzájuk hasonlóan éber, érzékeny idegrendszerű, erős testalkatú volt, és családszerető is. Az Államokban több helyütt a rendőrőrsök is ezt a fajtát használták a munkájukhoz, például járőrözéshez. Ha ismeretlen ember került az általa őrzött területre, akkor az egyébként barátságos természetű Emily veszedelmes fenevaddá változott. Krist épp felkapaszkodott a teraszra, és nem hallotta, hogy a kutya elindult a hálószobából, a mögötte lévő ajtó felé. A kutya ugyanis csak akkor kezdett el csaholni, amikor már alig néhány lépés választotta el őket egymástól. Amikor megfordult, hogy lássa, kivel van dolga, Krist kezében már ott volt a fegyver. Amikor megpillantotta az állatot, amely az üvegajtó túloldaláról vicsorgott rá, egy pillanatra azt hitte, nem is kutya, hanem egy kölyökmedve az. Emily a hátsó lábaira emelkedve, az összes fogát kivillantva vicsorított felé. Krist úgy saccolt, a súlya megegyezhet egy középtermetű emberével. És minden egyes ugatásától-csaholásától szinte visszhangzott a ház. Krist áldotta a szerencséjét, hogy a kutya a házban maradt, nem pedig a kertben bóklászott. Akkor most nagy bajban lenne. - A pokolba is - rivallt a kutyára. - Mégis mi a fenének üvöltesz? Krist biztosra vette, hogy a kutya addig nem hallgat el, amíg látja őt, ezért elhatározta, inkább lemászik a teraszról. Átvetette magát a korláton, és lehuppant a földre. A kutya heves ugatása erre mérséklődött valamelyest. Kristnek azonban át kellett gondolnia a tervét. A B variáció tűnt a legalkalmasabbnak, főleg a kutya fizikai adottságait látva. Krist most a ház oldalához simulva figyelt és fülelt. Mintha egy közeledő autó motorjának a zúgását hallaná a távolból. Csak hallotta, látni még nem látta a járművet. De abban biztos volt, hogy egyre közeledik. Nem állt meg, sőt még csak nem is lassított a szomszéd ház előtt.

4. Krist már azt is hallotta, amint a közeledő autó kerekei felverik a sódert. Először azt hitte, két járművet hall közeledni dr. Gregoryék háza felé, de nemsokára kiderült, egy harmadik is követte őket. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Arra végképp nem számított, hogy egy egész csapatnyi szemtanúja lesz a beszélgetésüknek. Végtére is neki egyes-egyedül dr. Gregoryval van dolga. Mire körbearaszolta a házat, és ahhoz a sarkához ért, ahonnan láthatta, milyen járművek közelednek, halk berregést hallott. Ez azt jelenti, hogy dr. Gregory kinyitotta a kaput a távirányítóval, és mindjárt beáll a kocsival a garázsba. Két határozott vakkantást is hallott nem sokkal ezután. Bár a kutya elvben csak a gazdáját üdvözölte, így is szinte visszhangzott az udvar. Krist ebből arra gondolt, Gregory nem egyedül érkezett. De bárki legyen is vele, a kutya számára nem lehet teljesen ismeretlen az illető, különben nyilván kitartóbban ugatna. Hátrált, és visszament egészen a teraszig. A B tervben Gregoryval, Gregory feleségével és a kutyájukkal is számolt, de a váratlan vendégekkel nem. Persze, a tervben az a jó, hogy mindig módosítható. Krist azonban tudta, hogy ez ebben az esetben gyakorlatilag azt jelenti, valószínűleg nem egy, hanem több halott marad itt utána, miután befejezte a dr. Gregoryval tervezett beszélgetését. Míg arra várt, hogy dr. Gregory bemenjen a házba, Krist két másik feladatot is elvégzett. El kellett vágnia a kábeleket, amelyeket a telefontársaság vezetett be az épületbe, és nemcsak dr. Gregoryékét, hanem azt is, amelyik a szomszédos házhoz jelentette a telefon-összeköttetést. És arról sem feledkezett meg, hogy biztosítsa magának a bejutási, majd menekülési útvonalat - a legalkalmasabbnak az alagsori ablakok egyikét találta. Kinyitotta, leszerelte a kilincsét, aztán várta, hogy dr. Gregory belépjen a házba, és hatástalanítsa a riasztóberendezést. Krist máris nekilátott a terv következő pontjának megvalósításához. Eddig minden pontosan úgy történt, ahogyan eltervezte. Az imént kinyitott ablak nyílásán bedugta a fejét, hogy körülkémleljen odabent. A ház alagsorában volt, a kert fölső részével egy szintben. Nem látott senkit odabent, és a lépcső felől sem vett észre mozgást. Egy ideig várt, aztán bemászott az ablakon. Amikor földet ért a ház belsejében, odább osont, és a legközelebbi ajtómélyedésben húzta meg magát. Főleg a kutya közeledtére fülelt. A fegyvert közben szorosan magához ölelte, csövével a lépcső felé irányítva. Sehol semmi, ami gyanús lehetne. Csak eztán nézett körül. A helyiség berendezése alapján Krist úgy gondolta, ez valami vendégszoba lehet. Ekkor a feje fölé nézett - mintha valaki a padlón lépkedne odafent. Aztán tompa hangokat hallott, beszélgetés foszlányait, de semmit sem értett belőle. Óvatosan a lépcsőhöz lopakodott, gondosan ügyelve minden mozdulatára, és folyamatosan fülelt is persze, nehogy összetalálkozzon valakivel, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Már egészen közel járt a legközelebbi pihenőhöz, amikor egy asszony hangját hallotta. - Emily, van kedved sétálni? Krist fülelt. A kutya kaparta az ajtót, mintha az élete múlna azon, hogy elviszik-e sétálni vagy sem. Mire a nő: - Jól van, jó kutya vagy. Mindjárt megyünk is, várj egy picit. Aztán azt kiáltotta:

- Alan, elmegyek sétálni Emilyvel. Nem leszünk sokáig oda. Talán egy fél óra elég lesz. Remélem, hamarabb hazaérünk, mint ahogy Adrienne megérkezik. Sziasztok. Sziasztok. ez szeget ütött Krist fejében. Ezek szerint még többen vannak a házban? És különben meg ki a fene lehet az az Adrienne? Nyílt a bejárati ajtó, aztán halkan be is csukódott. Fellélegezhet, mert így legalább az az átkozott kutya eltűnt egy időre a képből. Van helyette viszont egy rossz hír. A jelek szerint itt tartózkodik még valaki, akinek a kilétéről egyelőre fogalma sincsen. Valaki, aki most dr. Gregoryval kettesben maradt. Krist nem sokáig tétovázott. Annak alapján, amit dr. Gregory felesége az imént mondott, úgy fél órája van. Ennyi idő alatt meg kell győznie dr. Gregoryt arról, hogy jobban teszi, ha elárulja neki Kirsten Lord jelenlegi tartózkodási helyét. Mire letelik ez a kurta fél óra, a feleség visszatér a sétából a kutyával, és talán az az Adrienne-nek nevezett ismeretlen is feltűnik, ami csak még tovább bonyolítja a helyzetet. De ezt ő már nem várhatja meg. Cselekednie kell, egy pillanatig sem késlekedhet tovább. Jeremiah Krist biztos volt abban, hogy ez a fél óra elég lesz ahhoz, hogy dr. Gregorytól megtudja mindazt, amire szüksége van. Kirsten Lord titkaira fény derül. És Krist abban is biztos volt, hogy dr. Gregory legfeljebb néhány perccel éli túl ezt a pillanatot. Ezzel a gondolattal haladt tovább, felfelé a lépcsőn. A következő helyiség ajtaját tárva-nyitva találta. A fegyvert szorosan magához fogva, Krist megállt, és kipillantott a nyugatra néző nagy ablakon. Egy biliárdasztalt látott a helyiségben, amelyet már odakintről is észrevett - a teraszról, amikor halálra rémisztette az a ronda dög. De sehol egy lelket sem látott, hiába fülelt. Továbbaraszolt hát. A bal kéz felé eső első ajtó egy modern konyhába nyílt - fényesen csillogó gránit asztallap, vadonatúj edények, elegáns evőeszközök. Krist csak azért nézett be ide, hogy meggyőződjön arról, itt sincs senki. Nehogy valaki meglepje hátulról, amikor továbblopakodik. A következő helyiség is üresnek bizonyult. Megkönnyebbülten haladt tovább, a szúk közlekedőben. A túlsó végéből valószínűleg a hálószoba nyílik. Talán több is van belőle. Úgy érezte, itt kell lennie valahol dr. Gregorynak. És akkor legalább még egy személyre kell számítania idebent a dokin kívül. Krist nesztelenül osont tovább, a padló egyszer sem nyikordult meg a léptei alatt. Úgy döntött, a biliárdasztal mögött, a sarokban meghúzódva vár egy kis ideig. Ha a doki tényleg a hálószobából lép ki, akkor épp hátulról fogja látni őt. Mire a doki észreveszi, már késő. Krist mindössze két lépésnyire volt a kiszemelt búvóhelytől, amikor meghallotta dr. Gregory hangját. - Nem kérsz inni valamit? Gondolom, a hideg most nem tenne jót a torkodnak. Nem tudom, van-e itthon gyömbér. De narancslé biztosan akad. Az is jó lesz, ugye? Krist ágaskodott a helyén, a közlekedőbe pillantgatva, amelyről úgy vélte, a hálószobába vezet. Gregory pár pillanat múlva lépett ki az ajtón. Nem vette észre Kristet, aki ekkor már a sarokban állt. Gregory a helyiség másik végében levő kanapé felé tartott. Krist meghökkenve figyelte, és követte őt a tekintetével. Ekkor vette csak észre, hogy valaki fekszik a kanapén, a takaró alatt. Ezek szerint van egy gyerekük, akiről ő nem is tudott eddig? Krist ezt végképp nem értette. Nem gondolta volna, hogy ez a Prowler ennyire pancser legyen. Hacsak nem Kirsten Lord egyetlen gyermekéhez van szerencséje. Az viszont ritka nagy mázli ránézve. A kislány felült a kanapén, de a takaró alatt maradt, úgy nézett fel dr. Gregoryra. És közben megakadt a tekintete Kristen. A kislány dr. Gregory mellett épp rálátott a sarokra, amelyben Krist meghúzta magát. Krist azonnal érezte, hogy mindjárt lelepleződik. A kislány rámutatott, és megkérdezte:

- Az ott a rossz ember, dr. Gregory? Azt hittem, erős, nagydarab férfi, nem ilyen cingár alak.

5. Lauren néhány perc múlva lépett ki a házból. Anvilt az ölében vitte, míg a nagyobbik kutya, Emily előttük haladt a keskeny úton. A gumiszerűen nyúló póráz elég tág mozgásteret biztosított a nagytestű bouvier számára. Bár a kutya fegyelmezettnek tűnt, az is látszott rajta, hogy bivalyerős: akár egy nagyobb gépjárművet is elhúzhatna. Carl átvette Anvilt Laurentől, és miután felcsatolta a nyakörvére a pórázt, letette a kutyát. Az lelkesen körbeugrálta gazdáját, szüntelenül csóválta a farkát örömében, és vakkantott is egy párat. Aztán beleszimatolt a levegőbe, és lelkesen elindult Emily nyomában, maga után húzva Carlt. Mielőbb beszélniük kellene egymással - mondta Carl halkan nekem. - Ha nem gond, én egy kissé lemaradnék, hogy nyugodtan megvitassanak mindent, de azért magukkal tartanék. Nem akarok hallgatózni, inkább csak a biztonság kedvéért kísérném el a hölgyeket, úgymond, megszokásból. Meg ugyebár, ránk fér egy kis mozgás. Anvil úgyis elég rég végezte utoljára a dolgát ma. Megköszöntem a szívességét, és azt mondtam, nemhogy zavarna, ha testőrként kísérget minket, inkább nagyon is hálás vagyok érte. Lauren ezalatt néhány lépésnyire tőlünk állt és várt, úgy láttam, mintha gyanakvóan keskenyebbre szűkült volna a szeme közben. De az is lehet, hogy csak képzelődtem. Carlnak igaza volt, nem húzhatjuk tovább az időt. És ez a séta tökéletesen megfelelő ahhoz, hogy tisztázzunk néhány dolgot Laurennel. Mégis ideges voltam. Hirtelen annyira nem tudtam feltalálni magam, hogy nyeltem egyet, és váratlanul kikaptam a zsebemből egy nyalókát. Villámgyorsan kicsomagoltam és bekaptam. Almaízű volt, még el is fintorodtam tőle, annyira nem szeretem, idétlenül megkérdeztem Laurent és Carlt is, hogy nem akarnak-e egy nyalókát, mire ők persze nemet mondtak. Emily, aki türelmetlenül ráncigálta közben a pórázt, végképp nem értette a helyzetet. Végre elindultunk Adrienne-ék háza felé. A késő délutáni nap vörösre festette az eget a fejünk fölött, északabbra azonban sötétszürke felhők gyülekeztek. És ekkor mennydörgés rázta meg a közeli hegyeket. - Vihar lesz? - kérdeztem aggodalmaskodva, és arra gondoltam, még csak ez hiányzott nekünk. Mi jöhet ezek után? - Nem, arról sohasem jön vihar - felelte Lauren, a horizontot kémlelve. Meg is állt, hogy elmagyarázza. - Az mindig északról vagy kelet felől érkezik. Délről soha. Úgyhogy arról nem fenyegethet minket veszély. Kis híján elnevettem magam idegességemben, Lauren nagyfokú naivitását hallva. Mintha leginkább a természeti csapásoktól kellene tartanom. Aztán a vészjósló felhők egyszer csak nyugat felől is ott komorultak fölöttünk, és egyre több nyilvánvaló jel mutatott arra, hogy mégiscsak kiadós viharnak nézünk elébe. Festői volt, filmbe illő a látvány, de persze, jobban szerettem volna, ha én is inkább a tévében vagy moziban látom. Carl és Anvil úgy hét-nyolc lépésre lemaradva követett minket. És amikor Carl rájött, hogy

még így is hallótávolságon belül vannak tőlünk, meg-megállt egy kis időre. Először azt kérdeztem Laurentől, hogy érzi magát. Mosolyogva nézett rám. - Remekül. Soha jobban. De hát maga is ismeri ezt az érzést. Könnyen elfáradok, dekoncentrált vagyok, és napról napra nyűgösebb. Fáj a derekam, a hátam, és a cipőim többségét képtelen vagyok felhúzni. A legszívesebben máris megszülném a bébit, de hát bőven van még időm az orvos szerint. Emily ekkor váratlanul megindult. Akkorát rántott a pórázon, hogy el kellett kapnom Lauren kezét, nehogy hasra vágódjon a kátyús úton. Nem derült ki, mi késztette a kutyát erre a váratlan manőverre, hiába kémleltük a környéket. Miután sikerült megfékezni Emilyt, és úgy láttuk, megnyugodott, haladtunk tovább. Engem mindenesetre sokkal jobban idegesített a dolog, mint őt. - Tudja - folytatta Lauren, váratlanul rátérve arra a témára, amiről beszélni szerettem volna vele -, még várom, hogy Jack Tarpin visszahívjon, ha megjött. Eközben a gyakornok az egyetemről, Arturo Mota a neve. És talán már mondtam is önnek, őt bíztam meg azzal a feladattal, hogy derítsen ki mindent, amit csak lehetséges erről a Pat Lieberről. - Igen, igen - feleltem szórakozottan. - A futballedzőről. És ekkor beláttam, hogy többet reméltem Laurentől, mint amennyi elvárható ennyi idő alatt. - Arturo okos fiú - folytatta Lauren. - Soha ilyen ügyes jelölttel nem volt még dolgunk az ügyészségen. Nos, alig egy órán át keresgélt a számítógépes nyilvántartásokban, máris előállt egy elég vaskos dossziényi anyaggal. Azt hiszem, mindent megtalált, amire csak szükségünk lehet. Lieber feleségének van egy öccse. Most úgy harminchat-haminchét éves lehet. - Pont annyi, mint én. Vagy Khalid Granger. - Igen, épp annyi. Vagy öt-hat lépést mentünk még, mire folytatta: - A fickót Princely Carternek hívják. Most Virginiában ül, egy börtönben. Egészen pontosan 1995 óta. És az ítélet alapján úgy tűnik, szabadulásra legkorábban 2007-ben van esélye. - Egyelőre nem látom az összefüggést, ha megfeszítenek sem - jegyeztem meg, talán kissé türelmetlenül. - Ez a Princely fegyveres rablás miatt ül. 1995 tavaszán kapták el Richmondban, ahol egy benzinkút és a hozzá tartozó szupermarket kasszáját akarta kifosztani. A nyilvántartásból az is kiderült, hogy a lehető legrosszabb időpontot választotta ehhez az akcióhoz. Épp műszakváltásra érkezett oda ugyanis. A pénztárosnő férje rendőr volt Richmondban, és épp akkor ért a benzinkúthoz, hogy hazafuvarozza a feleségét. Mit ád az ég, épp arra nyitott be a szupermarketbe, hogy ez a Princely pisztolyt szegezve a feleségére követeli, hogy ürítsék ki neki a kasszát. Szóval Princely nyakig ül a pácban. - Semmi kétség. Miközben Lauren mesélte a további fejleményeket, egyre hevesebben vert a szívem. Attól féltem, rosszul leszek. Kezdtem lemaradni Lauren mellett, aki annyira belelendült a mesélésbe, hogy ezt észre sem vette. Emily kitartóan és egyenletes erővel húzta, ő pedig észrevétlenül átvette a kutya erőltetett tempóját. Épp egy bekötőúthoz értünk, amikor megpróbáltam felzárkózni hozzájuk. Emily azonban egyre eszelősebb tempót diktált. A kereszteződéshez érve hátranéztem a vállam fölött - láttam, hogy Carl és Anvil ugyanakkora távolságot tartva követnek minket, mint eddig. Még el is mosolyodtam - az jutott eszembe, milyen szép látványt nyújthatunk így, amint a kaptatón igyekszünk felfelé. Carl és Anvil mindenesetre összeszokott páros látszatát keltették. És

arra is gondoltam, szép dolog is a természettudomány, de ha valaki meg tudja magyarázni nekem, mi bizonyítja azt, hogy egy uszkár és egy bouvier ugyanahhoz a fajhoz tartozik, az megérdemli a legmagasabb tudományos fokozatot. Már vagy húsz méterre eltávolodtunk a kereszteződéstől, amikor Emily egyszer csak megtorpant, és a fejét a földre hajtva szimatolni kezdett. Aztán elindult az út bal oldala felé, ott megállt, a levegőbe szimatolt, majd az orrát ismét a földre szegezte. Most egy helyben keresgélt, hogy mit, azt legfeljebb ő tudhatta. Lauren megkönnyebbülten felsóhajtott. - Végre szusszanhatunk egyet - mondta nekem, mivel én is utolértem őket közben. - Talán már sejti, hová akarok kilyukadni ezzel a történettel - jegyezte meg két szuszogás között. - Azt hiszem, igen - feleltem. - A gyilkosságok elkövetésének dátuma alapján. akkor tartóztatták le Khalidot, ugye? Ha az történt, amire gondolunk, vagyis Mickey Redondót ezért hívták telefonon, akkor ez a Princely lehetett az elkövető a sarasotai kettős gyilkosság esetében. Pat Lieber valahonnan értesült a történtekről. Ha így van, gondolom, Princelytől kapta a hírt. Aztán felhívta Mickeyt, és azt mondta neki, szép kis jutalom üti a markát, ha sikerül tisztára mosniuk a felesége öccsének a nevét. Mert ez nagyjából magyarázatot ad a történtekre. - Igen, lényegében én is így látom. De nem hinném, hogy Lieber azon a napon a sógora nevét is megmondta volna neki. Szerintem Lieber kérdezgetni kezdte Mickeyt, hogy van-e már gyanúsítottjuk, és onnantól fogva arra biztatta őt, hogy bizonyítsák Khalidra a gyilkosságokat. - Valószínűleg így történhetett. De azért marad itt még néhány fontos, megválaszolatlan kérdés. Bizonyíthatjuk-e például, hogy ez a Princely Carter Sarasotában járt azon a napon? És van-e bizonyítékunk arra, hogy Mickeyt megvesztegette Lieber? - Arturo éppen ezt a bizonyítékot keresi most - felelte Lauren. - És azt is, hogy van-e priusza Carternek bárhol Dél-Floridában, főleg Sarasota körzetében. És persze utánanéz a korábbi eseteknek is. Arturót ismerve, egy-két napon belül biztosan lesz a kezünkben valami, amivel már nekivághatunk. - Jó lenne, ha ez a bizonyos Mr. Mota annak is utánanézne, volt-e hasonló esetre példa Manatee és Charlotte körzetekben. Hátha az indítékok felől is akad bizonyítékunk. Mickey biztosan pénzért tette, amit tett. - Talán. A tapasztalat azt mutatja, nagyon rafináltak a megvesztegetők. Nem hiszem, hogy találunk megdönthetetlen bizonyítékot a pénzmozgásra, úgyhogy előbb a többit kell bizonyítanunk valahogyan. Tudja, először is meg kell győznünk a bírót arról, hogy valóban ez a probléma az ügy körül. - Várjunk csak, Lauren. Azt mondta, ezt a Cartert Virginiában elkapták fegyveres rablásért, ugye? - Igen. - Egy benzinkúti szupermarketben? - I-igen. Egyre felszínesebben, kapkodva vettem a levegőt. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor Boulderbe költöztem, és meglepődve tapasztaltam a tengerszint feletti magasság élettani hatásait, amikor lementem kocogni. Hiába szedtem gyorsan a levegőt, nem jutott elég oxigénhez a tüdőm. - És fegyvert használt az elkövetéshez? - kérdeztem. - Igen.

Vártam, hogy a szemembe nézzen. Miután találkozott a tekintetünk, így folytattam: - Jól sejtem, hogy a rablás megkezdésekor kilőtte a biztonsági kamera lencséjét? - Igen. Úgy tudom, ez történt. Emily ekkor ismét nekilódult, Lauren pedig megszaporázta a lépteit, hogy tartani tudja vele a tempót. Csak a válla fölött szólt hátra nekem. - Igaz, csak a második lövéssel sikerült neki, de a lényegen ez mit sem változtat. Tényleg ez volt az első dolga, miután belépett a szupermarketbe - felelte. - De maga honnan tudja ezt? Hirtelen összerezzentem, mert Carl váratlanul odalépett mellém. Észre sem vettem, hogy ennyire felzárkózott hozzám időközben. Anvil odadörgölőzött a lábamhoz. Carl azonban nem velem akart beszélni, hanem Laurennel. - Ismeri azt a kocsit, Lauren? - kérdezte, miközben fejével egy, a mező szélén parkoló nagy zöld terepjáró felé biccentett. Félig-meddig eltakarta ugyan egy földrakás, de tökéletesen kivehető volt még a márkája is. - Nem - felelte Lauren határozottan, miután alaposabban is szemügyre vette. - Sohasem láttam még a környéken. Emily és én nap mint nap ugyanezen az útvonalon sétálunk. De ez olyan elhagyatott hely, itt sohasem szokott parkolni senki. A hangja tökéletesen nyugodt volt, nem vette észre Carl gyanakvását. Inkább csak érdeklődésnek tekintette a kérdését. Arra gondoltam, milyen nyugodt lehetett az élete eddig, ha ez sem tűnik fel neki. Lauren a domb felé mutatott. - Nem is értem, miért akarna bárki is itt parkolni. A mi házunkon és Adrienne-ékén kívül csak amott, a dombon túl van lakott terület vagy építkezés. Lehet, hogy csak lerobbant, nem? Carl gyorsan a kezembe nyomta Anvil pórázát, és ellenzőként a szeme elé emelte a kezét. Pásztázta egy ideig a környéket, aztán a terepjáróhoz sietett, és belesett az ablakán. - Bérelt autó - közölte. - Egy részletes térkép hever a sofőr melletti ülésen. És van itt még egy, a francba is, egy profi távcső. Ez nem kóser - mondta félhangosan töprengve. Gyanakvóan pásztázta végig a tájat. - Ha, mondjuk, földmérők dolgoznak a környéken, akkor miért hagyták itt a kocsit? És miért van szükségük bérelt autóra ahhoz, hogy a munkájukat végezzék? Ha valaki csak kirándulni jön ide, akkor sem bérelt autóval teszi. És akkor miért hagyja itt a távcsövet? Csak a kocsiból érdekli a természet? Nem is igazán nekem vagy Laurennek címezte ezeket a kérdéseket, inkább hangosan gondolkodott. Mi közben az út szélén álltunk és vártuk, mire jut Carl, aki úgy döntött, még alaposabban szemügyre veszi a kocsit. Körbejárta, be-benézett a többi ablakon is. Emily egyszer csak kitépte a pórázt Lauren kezéből, és elindult a domboldalon visszafelé, Laure-nék telkének innenső sarka irányába. A nagy fűből, gazból alig látszott ki, szinte eltűnt a szemünk elől. Lauren azonban továbbra sem gyanakodott. - Rókák járnak ezen a csapáson. Azt szokta követni. Hamarosan megunja és visszajön mondta. Hármunk közül ekkor már egyedül ő volt nyugodt. Carl ellépett a kocsi mellől, és visszatért hozzánk. - Nagyon nem tetszik nekem, amit látok. Én visszamegyek. Kérem, ne jöjjenek egyelőre a ház közelébe, csak ha szólunk, rendben? Elsősorban hozzám beszélt, mert látta, hogy Lauren még fel sem foghatta, szerinte mire kell számítanunk. - Mégis mire gondol, Carl? - kérdeztem remegő hangon.

- Ez a kocsi nem hagy nyugodni - felelte komoly képpel. - És a kislánya is a házban van. - Csak nem gondolja, hogy. Lauren félbeszakított. - Gondolja, hogy behatolt a házunkba? - Nem a félelem beszélt belőle, inkább a hitetlenkedés. Carl odalépett közénk, és rám nézett. - Maga semmiképp se jöjjön fel, érti, Peyton? Bármi történjék is. Rendben? Csak ha én mondom. Képtelen voltam megszólalni. Úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Hirtelen annyira megfájdult a lelkem, hogy szinte sajgott belé minden porcikám. Mintha áramütés ért volna, vagy viharos tengerben kellene úsznom, és a part olyan távol van, hogy ide se látszik, csak sejteném az irányt. És minden egyes tempóval rohamosan fogy az erőm, a kitartásom, a remény, hogy valaha is kijutok innen. És mintha egy egész kórus kezdte volna üvölteni egyenesen a fülembe Ernesto Castro vészjósló fenyegetését. - Landon - nyögtem ki végül, alig hallhatóan. A legszívesebben üvöltöttem vagy sikoltottam volna persze, de nem ment, egyszerűen nem és nem. Képtelen voltam ennél többre. Mintha soha nem tettem volna még ilyesmit, és azt sem tudnám, hogyan kell. - Alan - suttogta Lauren maga elé. - Istenem! - szakadt fel belőle a kétségbeesett kiáltás. - Most mit tegyek? Siessünk talán Adrienne-hez? Még nincs otthon. Hívjuk ki a rendőrséget? Carl előbb rám, aztán Laurenre nézett, csak aztán felelt. - A körülmények ismeretében azt hiszem, ez nem valami jó ötlet. Sem miatta - biccentett felém -, sem pedig miattam. Mondja csak, van fegyverük a házban? Carlt is meglepte Lauren igenlő válasza. - Milyen fegyver? És hol tartják? - hangzott Carl következő két kérdése. - Egy 9 mm-es Beretta. Van engedélyem is hozzá, de nem szoktam bevinni magammal a házba. Most is kint hagytam a kocsiban, főleg Landon miatt. Ott kell lennie a helyén, a kesztyűtartóban. - Meg van töltve? - Persze. - A kocsikulcs itt van magánál? - Nem, nincs - felelte Lauren, de a biztonság kedvéért végigtapogatta a zsebeit. - Vigyázzanak a kutyámra - kérte Carl, és azzal futólépésben elindult vissza a ház felé, a rókacsapáson át, amelyen az imént Emily is eltűnt. Ekkorra sikerült annyira összeszednem magam, hogy utána kiáltsam: - Nem maradhatok itt, Carl! Nem hagyhatom Landont. Én is magával megyek! Carl megtorpant, és hátrafordult. Farkasszemet néztünk egymással. Olyan volt a tekintete, hogy szinte megfagyott tőle a vér az ereimben. - Figyeljen rám, végre! Érti? Figyeljen ide! - mondta résnyire szűkült szemmel. - Ha valóban az történt, amire gyanakszom, akkor van bent a házban valaki, aki magát keresi. Amint megtalálja, nincs több esélye. Érti? És lehet, hogy mindenki arra a sorsra jut, amit magának szántak. A gyermeke, a doki, a felesége, a gyermekük a méhében. Ha azt akarja, hogy legalább néhányan megússzák ezt élve, akkor nem jön közelebb a házhoz. Azzal leszegte a fejét, és futásnak eredt. Olyan lendületes karmunkával, mint egy profi futó. Lauren csak ekkor szólalt meg ismét. - Úgy fut, mint egy hivatásos katona. - Vagy inkább egy gorilla - dünnyögtem magam elé.

- Micsoda? - kérdezte Lauren. - Nem értettem, mit mondott, megismételné? Nem válaszoltam. Egyre csak Ernesto Castro mondatai zúgtak-visszhangoztak a fülemben.

6. Landonnak igaza

volt. Ahhoz képest, hogy „rossz ember", Krist cseppet sem tűnt félelmetesnek, és nem volt sem magas, sem pedig erős. Jól döntött, amikor ma reggel a puha talpú tornacipőt vette fel, mert ebben macskamódra, nesztelenül haladhatott a padlón is. Krist egy méter hetvenöt centi magas volt, és nem nyomott többet hetven kilónál. Ám a feje kissé nagy volt a törzséhez képest, így ha ült, sokakban mégis drabális férfi benyomását keltette. Gyermekkorában előszeretettel ugratták a társai a nagy, elálló fülei miatt - azt mondták rá, tuti befutó lenne egy vitorlásversenyen, még szélcsendes időben is. Az idén töltötte be a harmincnégyet. Szőke hajába - főleg a halántéka tájékán - ezüstösen csillogó őszes szálak vegyültek már.

Dr. Gregory először nem is értette Landon kérdését. Ki ez a rossz ember? Miről beszél a kislány? Talán annyira belázasodott mostanra, hogy félrebeszél? - Hogy érted ezt? - kérdezte. Landon készséggel mutatta. - Ott, az a férfi mögötted. Azt hittem, a rossz emberek magasak és erősek. Vagy te talán ilyennek képzelted őket? Krist azonban nem várta meg, hogy a pszichiáter is elmondhassa a véleményét. Megszólalt, még mielőtt dr. Gregory megfordulhatott volna. - Lassan a testtel, doki. Megfordulhat, de csak semmi hirtelenkedés. Lassan, óvatosan. Itt vagyok, hello! Alan Gregory nem fordult meg teljesen, csak kilencven fokos szögben. És azt is lassan, ahogy az ismeretlen férfihang utasította. A kezét kissé kiemelte a törzsétől, és inkább csak a nyakát forgatta a hang irányába. Ekkor már látta az ismeretlen férfit, aki a sarokban álldogált, a biliárdasztal mögött. Fegyver volt nála, és őt vette célba vele. Azonnal látta, hogy egy automata kézifegyver az. Dr. Gregorynak azonban nemcsak a hosszú cső tűnt fel, hanem a hangtompító is a végén. - Mit akar? - kérdezte, amikor összeszedte hozzá a bátorságát. - Az anyját. Ennek a kislánynak az anyját keresem - hangzott a válasz. Blöffölt ugyan, mert nem bizonyosodhatott meg arról, hogy ez a kölyök tényleg Kirsten Lordé, de megkockáztatta. Egyszerűen maga sem hitte el, hogy ekkora mázlija lehet - hogy egy helyiségben találja a kislányt és a dokit is. Gondolatban előreszaladt, és már azon törte a fejét, hogy hamarosan végez itt, aztán egy-két óra múlva elhagyja Colorado állam területét. Landon sírva fakadt. - Ne bántsa a mamámat - nyöszörögte. - Ne bántsa a mamit. Krist ekkor közelebb lépett hozzájuk, előbb egyet, aztán még egyet. Ismét megállt, aztán rámosolygott dr. Gregoryra, és azt mondta: - Dr. Gregory? Várom, hogy elárulja nekem, hol találom a gyerek anyját.

Dr. Gregory kétségbeesetten törte a fejét, vajon mitévő legyen most. A fegyver, amelynek a csöve egyenesen rá irányult, hatékony múzsának bizonyult. Dr. Gregory sorra vette a lehetőségeket, és rádöbbent: egyik rosszabb, mint a másik. Landon máris nagy veszélynek van kitéve. Peyton pedig. abban a pillanatban halott, hogy átlépte a helyiség küszöbét. Lauren és a még meg sem született gyermekük pedig. Uramisten, mi lesz itt még? Alan Gregory döntött. - Szökésben van. A feleségem és én vigyázunk a kislányára. Ránk bízta. Kristnek az arcára fagyott az iménti elégedett mosoly. Feljebb emelte a fegyvert, villámgyorsan célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, bár hallani alig lehetett - a hüvely a padlóra esett, s fémes zörgéssel odébb gurult, a biliárdasztal alá. Landon szeme tágra nyílt, majd rémülten felsikoltott: - Eltalálta Daphnét! - és máris rázta a zokogás egész testét. Daphne, Landon kedvenc mackója, most is ott volt nála. Amikor betegeskedett, még a szokásosnál is jobban ragaszkodott hozzá. Magával hozta ide is, és ott szorongatta a hóna alatt. - Kitűnő céllövő vagyok - közölte velük Krist széles mosollyal. - Ha még egyszer kitérő válasszal próbálkozik, doki, akkor legközelebb már nem a mackót fogom célba venni. Mosolya kárörvendő vigyorrá alakult ekkorra. Gregory látta rajta, mennyire élvezi a helyzetet. És biztosra vette, hogy az ismeretlen férfi nem a levegőbe beszélt az imént: a következő lövést már nem a játék mackónak szánja, igen, ez az ember az a típus, akinek szinte mindegy, hogy egy élettelen tárgyat vagy egy gyermeket vesz célba. Ezt mindenképpen meg kell akadályoznia. Igen ám, de hogyan? És közben azt a látszatot kell keltenie, hogy kész együttműködni a férfival. Azt mondta végül: - Elmentek sétálni a feleségemmel. Gondolom, nemsokára hazajönnek. - A felesége harminc percet mondott. Ha jól számolom, úgy húszhuszonöt perce mentek el. - Igen, azt hiszem, bár én nem néztem az órát. - És a kutyájuk? Az a nagytestű házőrző kutya? Azt is magával vitte? - igen, a kutyánk is velük van. - Ki az az Adrienne? - folytatta Krist a vallatást. - A szomszédunk. Aki az út túloldalán, úgy százötven-kétszáz méterrel lejjebb lakik. Abban a nagy házban. De neki semmi köze ehhez az egészhez. - Mostantól fogva mindenki érintett, aki csak feltűnik a környéken - jegyezte meg a férfi fenyegető hangnemben. Dr. Gregory érezte, hogy a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek lassanként összegyűlnek, és patakokban folydogálni kezdenek az arcán. A póló is a hátára tapadt, annyira kiverte a víz. Landon feltartotta az egyik kezét, a mackót szorongatta benne. - Nem halt meg. Daphne él. Csak megsebesült. Ahhoz, hogy meghaljon, a fején kell eltalálnod. A rossz ember elmosolyodott. Lám, milyen egyszerű ez - a gyermekek logikája szerint legalábbis biztosan az. Ám amit ekkor mondott, azt nem a kislánynak, hanem dr. Gregorynak címezte. - Úgy érzem, az imént igazat mondott nekem. Nagyon helyes. De ha netán mégis hazudott. Jó, ha tudja: csak azért hagytam idáig életben, mert terveim vannak magával. Ha rájövök, hogy hazudott nekem, addig kínozom, amíg meg nem mondja az igazat, és aztán lassú és fájdalmas halál vár magára. Ha pedig kiderül, hogy igazat mondott, akkor arra a sorsra jut, amit a mackódnak szántam - mondta Landonra pillantva. - Gyors, szinte fájdalommentes halál.

Landon ismét megszólalt: - Daphne nem halt meg, látod? - a mackót azzal a magasba emelte, és Krist felé fordította. A golyó ütötte nyom jól látszott a bundáján, de tényleg csak horzsolta a mackót, nem lyukasztotta át. - Egyáltalán nem halott. A férfi azonban rá se hederített. - Nos, van még valami, amit el szeretne mondani nekem, dr. Gregory? Addig gondolja meg magát, amíg lehet. Tudja, nem biztos, hogy később is megteheti. Gregory gondolkodott. Az jutott eszébe, hogy ennek a fickónak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy Carl is az asszonyokkal van. Ez talán kapóra jöhet még. - Nem - felelte végül határozottan, hosszas töprengés után. - Nincs mit hozzátennem az eddigiekhez. - Rendben van - felelte a férfi. - Akkor tegye a kezét a tarkójára, és üljön le ebbe a székbe utasította dr. Gregoryt, aki így egészen közel került Landonhoz. A fegyveres az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. - Mégsem. Ne oda, hanem a másik székre, igen, arra. Rendben van. Ekkor felsóhajtott, mint aki megkönnyebbült - talán, mert úgy érezte, máris túl van a kezdeti nehézségeken. - Milyen kellemes illatú aftershave-et használ, doki - jegyezte meg a levegőbe szimatolva. Cordite, ugye? Jó ízlése van. Landon suttogva kérdezte dr. Gregorytól. - Ez a bácsi, ő ölte meg a papámat? - Nem hinném, kicsim - felelte dr. Gregory halkan. Azt már nem árulta el neki, mitől fél. Viszont ő az, aki az édesanyádat fogja megölni. Ha nem találunk ki valami okosat addig. A fegyveres folytatta a kérdezősködést: - Mondja csak, van mobiltelefonjuk a házban? - Igen. A kocsimban, a garázsban. Nem szoktam felhozni a házba. - És a felesége? Neki is van sajátja? - igen. - És most pontosan hol találom? - Ebben nem vagyok biztos. Úgy rémlik, a konyhában hagyta, a pulton. Panaszkodott, hogy megint lemerült, úgyhogy fel kell töltenie. Fejével a konyha felé, a ház utcai frontja irányába biccentett közben. - Szinte mindennap rákapcsolja egy időre a töltőre, amint hazaér a munkából. Még akkor is, ha nincs lemerülve. A töltőt pedig ott tartjuk, az asztalon. A férfi hátrálni kezdett a konyha felé. Egy szót sem szólt, csak bepillantott oda, aztán néhány pillanat múlva visszatért dr. Gregoryékhez, kezében Lauren mobiltelefonjával. - Ez az? Ez a felesége készüléke? - Igen. A férfi ekkor a padlóra dobta a telefont, és páros lábbal ráugrott. A műanyag borítás recsegveropogva adta meg magát. A szilánkok szanaszét röpültek a helyiségben. A férfi azonban ezzel sem érte be. Felkapta a telefon maradványait a földről, és teljes erőből a padlóhoz vágta. A három darabra tört telefont már használhatatlannak ítélte. - Nos, akkor egy gonddal kevesebb - állapította meg elégedetten. - Várnak vendéget ma még ezen az Adrienne-en kívül, akiről a felesége beszélt? Számíthatok

még valakire? Alan a szeme sarkából látta, hogy Landon mindjárt megszólal, ezért gyorsan megelőzte. Nehogy elszólja magát, és ezzel kiderüljön, hogy Carl is az asszonyokkal van. - Adrienne orvos. Megbeszéltük vele, hogy átjön, és megnézi a kislányt. Torokgyulladása van és lázas. De rajta kívül más látogatót nem várunk. Legjobb tudomásom szerint. Krist elvigyorodott. - Akkor senki másra nem kell számítanunk? Ígéretnek vehetem a szavát? - Nem, senkit sem várunk már. Mire Krist maró gúnnyal tette fel neki a kérdést: - Na de engem sem vártak, doki, ugyebár?

7. Miközben rendületlenül haladt felfelé a domboldalon, Carl Luppo egyre csak az imént látott terepjáróra gondolt. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább idegesítette a dolog. Lélekben máris felkészült arra, hogy hamarosan egy profival kell szembenéznie. Elsősorban olyasvalakire számított, akit Prowler küldött a nyakukra. Tulajdonképpen várható volt, hogy így lesz. Nem hagyhatta annyiban, ami Barbara Turnerrel történt. Alig ötven méterre lehetett dr. Gregoryék házától, amikor szemet szúrt neki a póznáról lelógó telefonkábel. Nyilvánvalóan elvágta valaki. Néhány pillanatig döbbenten nézte, aztán megállapította magában, ez bizony profi kézre vall. Ő ilyesmire csak akkor szánná el magát, ha hosszabb ideig szándékozna maradni a házban. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Prowler újonnan ideküldött embere nem lehetett biztos abban, mi vár rá odabent a házban. Vagyis felkészült arra, hogy akár hosszú ideig is itt kell maradnia. Ezért is kellett viszonylag biztonságos távolságban leparkolnia a kocsival. Carl lassította lépteit, amint közeledett a kert alsó részéhez és a ház hátsó végéhez. Az alagsori ablak kilincse hiányzott. Carl rögtön kiszúrta ezt - gyakorlott szeme volt az ilyesmihez, és mire ideért, már pontosan tudta, mit kell keresnie. Mindazonáltal elismerően szemlélte az ismeretlen behatoló ténykedésének nyomait. Minőségi munkát végzett, annyi szent, bárki legyen is az. Nem lepte meg különösebben, amit látott, de tiszteletet parancsoló volt, amit idáig végzett. Ez nem egy pancser, aki úgy viselkedik akció közben, mint elefánt a porcelánboltban. Carl megkerülte a házat, és úgy tervezte, az északi vége felöl, dr. Gregoryék garázsán, az oldalsó ajtón keresztül fog behatolni az épületbe. A garázsban elidőzött a doktor szerszámkészletei körül - végül egy kis baltára esett a választása. Úgy saccolta, a doki még kiscserkész korában kaphatta. A doki autóját azonnal megismerte, ez állt a garázs távolabbi felében. Az ajtóhoz közelebb levő jármű az asszony autója. Az utasajtót zárva találta, de a sofőr felőlit nem. Carl kinyitotta, beült a volán mögé, aztán előrehajolt, hogy benézzen a kesztyűtartóba. Zárva volt. Nem sokáig tétovázott, nekifeszítette a kisbalta élét a zárnak. Bár a hely szűkös volt, és a szerszám éle elég tompának bizonyult, így az első mozdulattal csak behorpasztotta a rekesz műanyag fedelét, de a zár ép maradt. Aztán óvatosan meglendítette a baltát, és háromszor gyors egymásutánban nagyot csapott rá. Végre kinyílt a rekesz ajtaja. Benyúlt, kikapta belőle Lauren Berettáját, megnézte, hogy töltve van-e. Miután mindent rendben talált, a fegyvert az ölébe tette, és megnézte a pulzusát. Hetvennyolcat vert a szíve. Elégedett volt az eredménnyel. Fontos a nyugalom. Néha minden ezen múlik. - Menni fog, mint a karikacsapás - mondta magában, aztán kiszállt a kocsiból, visszazárta az ajtót, és elindult az alagsori ablak felé. Csak üggyel-bajjal vergődött be a szűk nyíláson. Először a vállánál szorult be, s mire sikerült áthúznia magát derékig, akkor jött a következő nehézség, a csípője. Végül oldalazva, ide-oda mozgatva hol a felsőtestét, hol meg a fenekét, sikerült befurakodnia az ablakon - fejjel előre. Az alagsori helyiség padlóján fogott talajt. Mivel biztosra

vette, hogy Prowler embere is ugyanezen az úton jutott be a házba, arra gondolt, vagy törpe termetű lehet az illető, vagy szabadulóművész. Meghúzta magát a fal tövében, és várt. Egyszer csak tompa puffanást hallott a feje fölött, az emeletről. Moccanni sem mert egy ideig, csak fülelt és figyelt. És gépiesen számolni kezdett. Ezt még a börtönben szokta meg - az őrök lépéseit számolta mindig, valahányszor közeledtek a cellája felé. Amikor tizenháromnál tartott, újabb neszezést hallott az emeletről. Ez élesebb zaj volt - de úgy tűnt, ugyanazon a helyen keletkezett a padlón. Carl döntött - nem várhat tovább. Futóléptekben, mégis nesztelenül haladt a lépcső felé. Már egészen közel volt hozzájuk, úgyhogy hangokat is hallott-, feszült hangulatú beszélgetés foszlányait, dr. Gregory hangját és egy ismeretlen férfiét. Továbbment hát a lépcsőn. Már csak két-három lépcsőfok volt hátra az emeleti fordulóig, amikor az idegen szájából ezt a mondatot hallotta elhangozni: - Na de engem sem vártak, doki, ugyebár?

8. Lehet, hogy a háziak nem számítottak rád - szólalt meg Carl -, de én igen! Carl Luppo ne m véletlenül élte le élete nagyobbik részét a La Cosa Nostrában. Amint megpillantotta az idegent, aki dr. Gregoryra szegezte a fegyverét, tudta, egy pillanatig sem késlekedhet. Azonnal kell cselekednie, különben semmi esélyük. Hátba lőtte a férfit, akinek ideje sem volt megfordulni. Gyors egymásutánban három golyót küldött a lapockája tájékára. Egy mandarin nagyságú területen fúródott belé mindhárom lövedék. Lauren Berettája fülsiketítő durranással sült el mindhárom alkalommal, és a helyiségben orrfacsaró szag és kékes füst terjengett a lövések nyomán. Bár egy ideig még csengett a füle, Carl hallotta, hogy Landon rémülten sikoltozik. - Dr. Gregory - kérdezte idegesen -, a kislány jól van, ugye? De nemhogy a doki válaszát, a saját szavát sem hallotta.

9. Az idő megállni látszott. Tökéletesen mozdulatlan volt, akárcsak a királyi testőrség tagjai a Buckingham-palota előtt strázsálva. Hogy is hívják őket? Beefeaterek. Nem Mindegy, nem jut eszembe a nevük. És különben sem számít. Az idő megállt. Attól a pillanattól kezdve, hogy Carl Luppo nekilódult a hegyoldalnak, hogy átvágjon a mezőn, addig, amikor eldördültek a lövések. Pontosan tudtam, hogy dr. Gregory házában történik mindez, és úgy éreztem, nem percekben vagy órákban, hanem években számolható az eltelt idő. Nekem egy egész életnek tűnt akkor. Miután Carl utánam szólt, hogy maradjak távol a háztól, Lauren belém karolt, és a két kutyával elindultunk vissza a kereszteződés felé. Azt mondta, az lesz a legjobb, ha itt várjuk meg Adrienne-t, hogy leinthessük az autóját, mielőtt továbbhalad a házuk felé. Nehogy véletlenül ő is belecsöppenjen az események kellős közepébe. Főleg, mert mi sem tudhattuk pontosan, mi történik a házukban. A kereszteződéshez érve csak álltunk, tehetetlenül, és vártunk, vártuk, mi történik a férjével és a kislányommal. Váltottunk ugyan néhány szót közben, de nem hinném, hogy bármelyikünk is képes lenne felidézni, miről. Fel-alá járkáltunk az út szélén, ahonnan Adrienne autójának közeledését reméltük. Emlékszem, milyen bizarr érzés volt látni a lemenő napot - úgy éreztem, mintha végérvényesen sötétség borulna ezzel a világra. Beleborzongtam a látványba, mert képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ennek a naplementének szimbolikus jelentősége van, lehet az én életemben. Lauren rövidre fogta Emily pórázát, én pedig szorosan magamhoz öleltem Anvilt. Éreztem, milyen hevesen ver az a csöpp kis szíve, és nem nyugtatott meg a tudat, hogy gyorsabb az enyémnél. Mert úgy éreztem, a szívem a torkomban dobog. A lövések döreje váratlanul ért minket, összerezzentünk, és rémülten néztünk egymásra. A nagy kutya hegyezte a fülét, aztán kétségbeesetten vinnyogni és szűkölni kezdett. - Alan! - sikoltotta Lauren, és futásnak eredt a házuk felé vezető úton. - Landon! - sikoltottam, és követtem Laurent. Letettem Anvilt az útra, és futottam, futottam, ahogy csak bírtam. Pár lépés után persze lehagytam Laurent. Azt hiszem, sokan ismerik ezt az érzést - azt a fajta pánikot, amely ember feletti fizikai erővel és képességekkel ruház fel minket. Egy anya pedig talán még ennél is többre képes, ha életveszélyben érzi egyetlen gyermekét.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Külvárosi blues

1. Amikor beléptem az ajtón, jellegzetes szag csapta meg az orromat. Szinte visszahőköltem tőle, olyan erős volt. És azonnal ráismertem - a lőporé. A nemrég elsütött fegyverből szállt. Néhány méterre az ajtótól egy férfit láttam elterülve a padlón. Annyira kicsavarodott tagokkal hevert ott, hogy azonnal éreztem, meghalt. A nyaka féloldalt és hátrafelé tekeredett, a végtagjai összevissza. És mögötte, a halvány bézsszínű kanapén szanaszét fröccsent vérfoltok éktelenkedtek. Most már a vér szagát is éreztem: összekeveredett a levegőben az orrfacsaró puskaporéval. A férfi arcát nem láthattam, arccal a föld felé bukva érte a halál. De azt azonnal tudtam, hogy nem a doki és nem is Carl Luppo az. Az egyikhez túl alacsony, a másikhoz túl sovány volt. A legszívesebben felsikoltottam volna, hogy hol van Landon, de egy hang sem jött ki a torkomon. Mindazonáltal arról sem volt fogalmam, mibe csöppentem most, és azt sem tudhattam, mi történt vele. Azt nem láttam, hány golyó végzett a földön heverő férfival, de abban biztos voltam, hogy több lövés is eldördült, bár nem számoltam. Csak reménykedhettem abban, hogy Landon ép bőrrel megúszta, bármi történt is idebent. Lauren ekkor ért utol. Megtorpant az ajtóban, és tágra nyílt szemmel állt ott, mint aki kísértetet lát, és a látványtól földbe gyökerezett a lába. Először a padlón heverő halottat vette észre, aztán a két fegyvert az asztalon, a lépcső közelében. Az egyik végén hangtompító is volt. A szájára tapasztotta a kezét rémületében, és alig hallhatóan azt rebegte: - Uramisten. Uramisten. ez nem lehet igaz. Emily berontott mellette, kis híján ellökve őt az ajtóból, és ugatni kezdett a holttest mellett. Kivillantotta a fogait, és dühösen vicsorgott, Lauren hiába próbálta csitítgatni. Mintha a falnak beszélt volna. Lauren végül elkapta a pórázt, és magával húzta a kutyát, de ehhez minden erejére szüksége volt. Ráadásul Anvil is csatlakozott Emilyhez, csak ő sokkal fülsiketítőbben, egészen magas hangon vonyított. Úgy láttam, inkább csak a kötelességét teszi, de nem igazán érti, miért is kell ugatni itt. Mintha így szeretné jelét adni annak, hogy hová tartozik, melyik oldalon áll. Carl is hallotta persze a kutyák kórusát, és belépett a helyiségbe azon az ajtón át, amely a nappaliból a teraszra vezetett. - Hello - mondta. - Épp most akartam integetni, hogy tudják, minden rendben van, és jöhetnek. A kutyák hirtelen elhallgattak, amit végképp nem értettünk. Én csak ekkor tudtam megszólalni. - Landon? Ő hol van? Carl félrehajtotta a fejét, és azt mondta: - Nincs semmi baj, odabent van a hálószobában, a dokival. Tudja, nem akartuk, hogy itt legyen egy helyiségben a hullával. - És ő is … ? Nem tudtam befejezni a mondatot, de Carl értette, mire gondolok. - Hallotta, ami történt, de nem látta. Épp a mackójával volt elfoglalva. Az a barom rálőtt a

mackóra. - Micsoda? A játék mackóra? Lauren csak ekkor szólalt meg: - A férjem. Alan jól van? - Igen, persze - felelte Carl. - Ne aggódjon miatta. Egy kicsit feszült volt itt a helyzet, amikor megérkeztem, de. végül is azt hiszem, ennél jobban nem jöhettünk volna ki belőle. Csak eztán kezdtem alaposabban is szemügyre venni a padlón heverő ismeretlen férfit. - Carl, mit gondol, ki ez a fickó? Carl megvonta a vállát, mint az előre várható volt tőle. - Nem tudom. Nem mutatkozott be. Fegyver volt nála, annyi szent. Gondolom, megbízást teljesített, és magát kereste, ez is biztos. Dr. Gregorynak azt mondta, magát akarja megtalálni. Ekkor minden porcikám remegni kezdett. Éreztem, hogy közel állok a teljes idegösszeomláshoz. Lauren hangja is élettelen volt, amikor ismét megszólalt: - Értesítenünk kell a rendőrséget. Mire Carl: - Igen, most már én is így gondolom. De a telefonok nem működnek. Ez a fickó elvágta a kábeleket. És az egyik mobiltelefont is tönkretette. Hallottam, hogy odakint az úton egy jármű közeledik a ház felé. Emily megfordult és morogni kezdett. Lauren átkarolta a vállamat, és vigasztalni próbált. - Ez biztosan Adrienne lesz. Megvizsgálja Landont, beadjuk neki a gyógyszert. És van nála telefon. Örülök neki, hogy legalább ő kimaradt ebből az egészből. Mire én: - Meg kell nyugodnom, még mielőtt bemegyek a kislányomhoz. Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. - Persze, persze - nyugtatgatott Lauren. Miközben átölelt, éreztem, ahogy a hasában rugdos a baba. Ekkor becsukódott odakint egy autó ajtaja. És néhány másodperccel később besétált a házba - Jack Tarpin. Én pillantottam meg őt elsőként, és azonnal ráismertem. Némán eltoltam magamtól Laurent, mert egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. És azonnal abbahagytam a sírást, abban a pillanatban, hogy rájöttem, kit is látok. Az első gondolatom az volt, hogy alig változott, mióta utoljára találkoztunk. Pedig az nem tegnap történt.

2. A

második gondolatom pedig az volt. hogy khakiszínű nadrágot viselt. Igen, tényleg az volt rajta. És ezt látva, szinte megdermedtem. Még a gondolataimat is mintha gúzsba kötötték volna. Egy röpke pillanat erejéig arra gondoltam, talán csak képzelődöm - mert úgy éreztem, csakis a fantáziám űzhet ilyen gonosz tréfát velem. Egyre csak meresztgettem a szemem, de hiába. Valóban Jack Tarpin volt az, teljes életnagyságban. És csak ekkor mértem őt végig tetőtől talpig. Ócska, ütött-kopott gumicsizma volt a lábán, az ominózus khakiszínű vászonnadrághoz csíkos pólót viselt, amely valamikor barna-sárga lehetett, de mostanra halvány bézzsé és koszosfehérré fakult. De a khakiszínű nadrág. igen, ez az volt: Nincs itt semmi tévedés. íme, Jack Tarpin - a maga teljes valójában. És bár ez idáig szótlanul állt az ajtóban, azonnal tudtam, mi célból érkezett ide. Hogy végezzen velem. - Jack? - kérdeztem tőle üdvözlés helyett. Aztán a torkomon akadt a szó. Minden maradék energiámra szükség volt ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. A legszívesebben rohantam volna a hálószobába Landonért. Ez volt az első épkézláb gondolatom. A tekintetem még arrafelé is tévedt egy pillanatra, de aztán észbe kaptam, nehogy eláruljam a kislányomat a meggondolatlanságommal. Jack csak hosszas hallgatás után szólalt meg. Mint aki hatásszünetet tart. - Hello, Kirsten. Mondhatnám, jaj de örülök, hogy ismét találkozunk ennyi idő után, de nem mondom, mert nem igaz. És én szeretem az őszinteséget. Láttam, amint kitágulnak az orrlyukai, nyilván a visszafojtott indulat miatt. - Hiába telt el hosszú idő, van, amit nem felejthettem el. És bár nem tudom, jelent-e bármit is magának, ha tudja, azért elmondom, hogy a rendőrök sohasem bíztak magában. Közelebb lépett felénk, aztán folytatta: - Megkérhetném a két hölgyet, hogy lépjenek odább az asztaltól? Még be sem fejezhette a mondatot, amikor fémes csattanást hallottam a hátam mögül. Ösztönösen is megfordultam, de már csak Carl széles hátát láttam. Kilépett a keskeny erkélyre, és átlendítette magát a korláton. Eddig észre sem vettem, hogy Jacknél fegyver is van - fogalmam sincs, hogyan rejthette el a szemünk elől, talán a kabátja alatt tartogatta. De mire visszafordultam felé, azon nyomban tüzelt is vele. A lövedékek közvetlenül a fülem mellett süvítettek el. Borzalmas érzés volt, pedig tudtam, hogy nem engem vett célba. Nem bizony, hanem Carlt, aki az erkélyen át próbált menekülni. Még mielőtt felsikolthattam volna, Jack elfutott mellettem, az üvegajtó felé. Odább lökte közben a pamlagot is, olyan hévvel vetette magát Carl után. Ekkor jött meg a hangom. - Carl! - kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért. - Vigyázzon! Jack villámgyorsan cselekedett. Néhány másodperc is elég volt neki ahhoz, hogy végigpásztázza az erkély alatti területet. Sötétedett ugyan már odakint, de talán nemcsak ezért nem látott ott semmi érdemlegeset. Megfelelő célpontot legalábbis biztosan nem. Figyeltem, amint megérinti a korlát egy pontját, majd ujját az orrához emeli, és megszagolja. Aztán ismét felkapta a fejét, megfordult, és

egyenesen nekem szegezte a fegyver csövét. Éreztem, hogy a szívemet vette célba. - Ő volt az, aki segített magának, mi? - kérdezte dühösen villanó tekintettel. - Micsoda? - kérdeztem értetlenkedve. - Miről beszél, Jack? Nem válaszolt, csak felém mutatta az ujját. Innen rózsaszínűnek látszott, de nyilván véres volt. - Azt hiszem, elkaptam a barátját. Vérzik, látja? És a nyomok alapján hamarosan elcsípem. Hahotázni kezdett, amitől engem a hányinger kerülgetett. Aztán pár lépést tett előre, egyenesen felém, de csak azért, hogy néhány pillantást vessen a padlón heverő halott férfira. Olyan volt a tekintete, mintha életében most látná először az illetőt. - A francba is - káromkodott, aztán jobbra-balra ingatta a fejét. - Mégis mi a fene történik itt? kérdezte. A halott felé mutatott a fegyver csövével, és nekem szegezte a kérdést: - Ki ez a szerencsétlen flótás? Senki sem válaszolt a kérdésére. Lauren és én is hallgattunk. Jack erre megemelte a hangját, és az iméntinél jóval ingerültebben ismételte el a kérdést. - Ki ez a nyomorult fickó? Mire én: - Betört 3 házba. A barátom pedig lelőtte, ha jól sejtem. Jack egy ideig mérlegelte magában, higgyen-e nekem vagy sem, és miközben ezen töprengett, az állát vakargatta tanácstalanságában. Inkább csak úgy maga elé mondta, nem nekem vagy Laurennek címezve: - Gondolom, ez is Prowler embere. Örülök, hogy itt lehetek. Lauren ezt végképp nem értette. - Micsoda?! - kérdezte tágra nyílt szemmel. Jack megrázta a fejét. Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél. - Maguk ketten feküdjenek fel a biliárdasztalra! - utasított minket ellentmondást nem tűrő hangon. Máris mutatta a fegyvere csövével, hogyan gondolja. - Gyerünk, mind a ketten! Igen, jól hallották, hölgyeim! Úgy feküdjenek, hogy jól lássam mindkettőjüket. Ott jó lesz. A franc se gondolta, hogy ekkora tömeg lesz itt. Én magukon kívül legfeljebb a dokira számítottam még. Ujjaival idegesen beletúrt ősz hajába, és gondterhelten felsóhajtott. - Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam, hogyan tovább. És hogy hogyan fogunk kimászni ebből a szép kis slamasztikából. Némiképp megnyugtatóan hatott rám, hogy Jacket is meglepte, ami itt történt. Igaz, ettől még cseppet sem lettem okosabb. Fogalmam sem volt arról, hogyan és miért kerül ő ide. És bár sok mindent tudtam-hallottam róla - iszákosnak, gyáva féregnek és pancsernek is titulálták őt szakmai berkekben -, ezek alapján úgy tűnt, sohasem volt egy zseni. Ami most talán még jól is jöhet nekünk. Legalábbis ebben reménykedtem. Laurenre pillantottam, aki ott állt tőlem néhány lépésnyire. Annyira sápadt volt, hogy attól féltem, elájul. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét, és elindultunk a biliárdasztal felé. Segítettem neki felfeküdni a zöld posztóra. Emily pórázát egy pillanatra sem engedte el. Nagy meglepetésemre a kutya szokatlanul fegyelmezetten követett minket. Nem morgott, nem csaholt, mint aki tökéletesen érti, hogy nem érdemes. Lauren remegő hangon, suttogva kérdezte tőlem: - Ugye, nem ölhet meg minket? Nem teheti ezt velünk. Jack meghallotta ugyan, de nem felelt a kérdésre. - Amíg én gondolkodom a továbbiakon, maguk csak feküdjenek ott, és tegyék a kezüket a tarkójukra. Úgy, úgy, nagyon jó. - mondta elégedetten. - És most maradjanak így, amíg nem szólok, hogy megmozdulhatnak.

Arra gondoltam, lehet, hogy Jack nagyot hibázik azzal, hogy nem vesz tudomást a kutyáról. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Emilyt én sem ismertem - most hallatlanul nyugodt volt, fogta magát, és felült az asztal sarkába, Lauren mellé. Anvil pedig követte a példáját, és befeküdt közénk. Csak ekkor jutott eszembe ismét Landon. És ismét Ernesto fenyegető szavai csengtek a fülemben. Néhány másodperc múlva Lauren lepett meg a következő kérdéssel, amelyet Jackhez intézett. - Maga volt az, akit telefonon hívtak aznap az őrsön, ugye? Nem a társa, hanem maga. Innen, az asztal tetejéről, ahol feküdtem, nem láthattam Jack arcát. Sőt hirtelen azt sem tudtam, pontosan melyik részében is van a helyiségnek. Eltelt néhány másodperc, és már szinte biztos voltam abban, hogy válasz nélkül hagyja Lauren kérdését, amikor mégis megszólalt. - Szóval akkor maga mindenről tud, ugye? - kérdezte Jack válasz helyett. - Ezek szerint maga volt az, aki a minap beszélt Pamelával. Mélyen zengő, szinte kellemes volt a hangja, amikor az élettársáról beszélt. - Igen - felelte Lauren. - Jaj, nagyon sajnálom, hogy maga is itt van. Kár, hogy ilyen események szereplőjévé vált. Tényleg sajnálom. Mindkettőjüket. Elhallgatott, majd gúnyosan elvigyorodott, és hozzátette: - Maguknál már csak saját magamat sajnálom jobban. Hogy ilyesmibe kellett belecsöppennem. De azért higgyék el, hölgyeim, magukat is őszintén sajnálom a történtekért. Lauren mintha nem is érzékelte volna a fenyegetést, amely Jack szavaiból áradt, zavartalanul folytatta vele az eszmecserét az iménti hangnemben: - Ezek szerint elismeri, hogy maga volt az, akit felhívott ez a Pat Lieber, ugye? A kettős gyilkosság napján az őrsön. Maga volt az, aki meghamisította a laborvizsgálat eredményeit, csak a társára akarta kenni az egészet. Jack mostanra taktikát változtatott. Már nem méltatta válaszra, igazán figyelemre sem. - Csak arra kérem, mondja meg, ha igazam van - folytatta Lauren rendületlenül. Jack kissé oldalra billentette a fejét, majd Laurenre nézett, és azt felelte: - Pofa be! Hálás lennék, ha befogná egy időre a szájacskáját, hölgyem. Szeretném átgondolni a továbbiakat. Csak ekkor emeltem fel egy kissé a fejem az asztalról. És láttam, hogy Jack közben leült. Egy széken foglalt helyet, a szoba túlsó sarkában. Úgy láttam, tökéletes megfigyelőállást választott magának - olyan helyet, ahonnan kilát az erkélyre és a kertre, hátha Carl visszajön, de egyúttal szemmel tarthatta a bejáratot, minket, sőt még a lépcsőt is. Nyújtogattam egy kissé a nyakam, hogy lássam az asztalt, amelyen a két fegyver hevert nemrég. Mindkettő eltűnt, vagyis Jack alaposan felfegyverkezett. Letettem a fejem a biliárdasztalra, és fohászkodni kezdtem Landonért. És ekkor jutott eszembe, fogalmam sincs arról, mit csinálhat most dr. Gregory. Na és Carl? Imádkoztam magamban, mindannyiunk életéért. Jack hirtelen felállt, és odalépett a biliárdasztalhoz. Felemeltem a fejem egy kissé, épp csak annyira, hogy lássam őt. Automata fegyvert tartott a jobb kezében. - Van még valaki más is a házban? - kérdezte. - Mondjuk arrafelé? - és a fegyver csövével a hálószoba felé bökött, ahol - úgy tudtam - Landon és dr. Gregory tartózkodott. Azonnal rávágtam a választ. - Nem, nincs itt más rajtunk kívül.

- Igazán, Kirsten? És a kislánya? Őt nem hozta magával? Egy pillanatra meginogtam. Ki kell találnom valami hihető hazugságot, de gyorsan. Jack azonban észrevette, miben mesterkedem. - Itt van ő is, igaz? - kérdezte, még mielőtt kinyithattam volna a számat. - Nem - feleltem hevesen, ami inkább tiltakozásnak hatott, mintsem egyszerű tagadásnak. Aztán szándékosan megemeltem a hangomat: - Nem, ne menjen be oda! Reméltem, hogy dr. Gregory és Landon is hallotta. Meg kellett hallaniuk. Jack máris elindult a hálószoba ajtaja felé. Aztán egy-két lépéssel a küszöb előtt megtorpant és visszafordult. - Keljen fel onnan - utasította Laurent. Lauren nagy üggyel-bajjal lekászálódott a biliárdasztalról. Jack nyomban odaparancsolta őt maga elé, hogy, mint élő pajzzsal, védje magát vele. Aztán lökdösni-taszigálni kezdte Laurent a hálószoba felé. Még egyszer hátrafordult, és a válla fölött odaszólt nekem: - Maga pedig egy tapodtat se mozduljon, különben kinyírom a kislányát. Megértette? Moccanni sem mertem persze, egészen odalapultam a biliárdasztalhoz, amennyire csak tudtam. És közben egyre nagyobb átéléssel, egyre fokozódó kétségbeeséssel fohászkodtam magamban. Lélekben felkészültem már az újabb lövések dörejére, amikor Emily váratlanul ugatni kezdett, és Anvil azon nyomban csatlakozott hozzá.

3. Alan természetesen hallotta a lövést, amelyet Jack Tarpin küldött Carl Luppo után, aki az erkélyen keresztül, a korláton átvetve magát, menekülni próbált. Alan nem késlekedett. Kiemelte Landont az ablakon az erkélyre, ő maga is utánamászott, aztán leereszkedtek a kertbe. Hamar rátaláltak Carl Luppora is, aki a ház sarkán túl, a másik terasz alatt kuporgott, a fal tövében. - Eltalálta Carl bácsit - suttogta Landon. - De nem fog meghalni, mert csak a lábába fúródott a golyó, és nem a fejébe. A papámat a fején találta a golyó, oda kell célozni, ha azt akarják, hogy meghaljon valaki. - Ez nem egészen így van, te kis tökfej - mondta Carl. Mire Alan aggódva megkérdezte tőle: - Milyen a sérülése, Carl? Mutassa csak! Jól érzi magát? Carl a kislányra pillantott, aztán válaszolt: - Nem mondhatnám, hogy jól vagyok. Úgy látom, egy huszonkettessel lőtt rám. És ami azt illeti, máris elég sok vért veszítettem. Alan előrehajolt, hogy megvizsgálja. Carlt a combja felső harmadán érte a találat, hátulról. Miután földet ért, és viszonylag biztonságos helyet talált, ahol meghúzhatta magát, lecsatolta a derékszíját, és azzal próbálta elszorítani a sérült részt. - Mit gondol, ki lehet ez a fickó, aki magára lőtt? - kérdezte Alan. - Peyton Jacknek szólította - felelte Carl. - De őszintén szólva fogalmam sincs, ki lehet az illető. Doki, valamit tennie kell az asszonyokért. Ez a fickó mindenre képes. Tessék, itt a fegyverem. - Van fegyvere? - Kölcsönvettem attól a nőtől, akivel nemrég találkoztam. Ne kérdezősködjön már annyit, nincs rá idő. És nem hiszem, hogy igazán jó az, ha tudja, honnan van. Mire Alan: - Van telefonunk a kocsiban. Kihívom a rendőrséget. - Most nincs rá idő. Ez a fickó azért jött ide, hogy végezzen Peytonnal. És nem engedheti meg magának, hogy szemtanú maradjon utána. Attól tartok, a feleségét is meg akarja ölni. Nem fog habozni, higgye el nekem. Látszik rajta, hogy profi. Alan Carl szemébe nézett, aztán alaposabban is szemügyre vette a fegyvert a kezében. - Ezzel máris lőhetek? Nem sokat értek a fegyverekhez, Carl. Carl még egyszer ellenőrizte, minden rendben van-e, aztán rövid eligazítást tartott dr. Gregorynak. - így van kibiztosítva, és máris lőhet vele. De vigyázzon, mert ez egy huszonkettes, kis kaliberű fegyver. Ami azt jelenti, elég közel kell kerülnie a fickóhoz ahhoz, hogy a fejlövés halálos legyen. - Hogy értsem ezt? - Egészen másképpen viselkedik ez a fegyver, mint egy harmincnyolcas vagy egy negyvennégyes. És gondolom, az is egyértelmű, hogy nem hibázhatja el a lövést. Nagyon észnél

kell lennie, dokikám. Ha marad ideje a fickónak, hogy megforduljon, lepuffantja magát, és akkor még az asszonyokra is marad ideje. Egyetlen lövésre van szüksége, de annak tutinak kell lennie, ehhez tartsa magát. Azt hiszem, ennél többre nem lesz lehetősége. Alanben csak most tudatosult, micsoda óriási felelősség nehezedik ezzel a vállára. Carl hátrafelé intett. - Az alagsori ablak nyitva van. Azon át is bejuthat a házba, nem kell körbekerülnie. Alan nyelt egyet, aztán fontolóra vette a lehetőségeket. - Ha mint mondja, nagyon közel kell kerülnöm hozzá, akkor ezt alaposan át kell gondolnom. Landon, te itt maradsz Carl bácsival, és vigyázol rá. Ugye, megígéred? - Igen - felelte Landon komoly képpel, és bólintott is hozzá. Alan elindult az alagsori ablak felé, de ekkor az utcai front felől megpillantotta Adrienne Chevroletjének fényszóróit. Már bevilágították az ide vezető út felső szakaszát. Ezt látva, eredeti elképzelésén is változtatnia kellett. Alan fogta magát, kiment az utcára, hogy találkozzon Adrienne-nel.

Abban maradtak, Adrienne megnyomja a kapucsengőt, amely a bejárati ajtó mellett van, aztán gyalog visszasiet a saját házába, hogy felhívja a 911-et, amint biztonságban van odabent Jónással és a bébiszitterrel. Miközben Adrienne a bejárathoz ment, és megnyomta a csengőt, Alan Adrienne kocsijában, a sofőrülésen bújt meg, lehúzva a fejét, hogy senki se láthassa kívülről. A pisztoly, amelyet Carltól kapott, a jobb combja és az ülés között lapult. A motor járt, a fényszórók égtek. A nagy, négykerék-meghajtású személygépkocsi sebességben volt. Alan nem sokat látott odabentről, csak a műszerfal fölötti keskeny résen át. De azt igen, hogy mi történik a házuk utcai frontján levő legyező alakú ablak mögött. A tekintetét erre a pontra szegezve, várta a további fejleményeket.

4. Miközben Jack és Lauren a hálószobában tartózkodtak, amelyet Jack át akart kutatni, úgy éreztem, mintha ismét megállt volna az idő. Fogalmam sincs róla, mennyi ideig tartott, mire visszajöttek abba a helyiségbe, ahol engem hagytak. Nekem legalább óráknak tűnt, holott nyilván csak néhány percről lehetett szó. Amint visszatértek, Jack utasította Laurent, hogy feküdjön vissza mellém a biliárdasztalra, aztán eltűnt a szemem elől, pedig a következő kérdését egyenesen nekem címezte. - Hol van a lánya? - Barátoknál, jó helyen - feleltem merészen. Szinte éreztem, hogy ezt fogja kérdezni, és nyomban rávágtam a választ. És ekkorra már több hazugságot is kiötlöttem, számos lehetőségre felkészülve. De aztán nem került sor arra, hogy tudtára adjam ezeket. A helyiségben néhány percig csend volt. Akár a légy zümmögését is meghallhattuk volna. És időközben besötétedett odakint. A kutyák kimerülten szuszogtak, de szemlátomást nyugodtak voltak. Én egész idő alatt csak a saját szívverésemet hallottam, de az olyan hangos volt, hogy minden más neszt elnyomott, és mintha a pulzusom a fülemben zakatolt volna. Jack végül azt mondta: - El kell mennünk valahová máshová. Nem akarom, hogy itt tegyem meg, amit meg kell tennem. - Úgy érti, megölni minket? - kérdeztem. Nem tudom, miért vártam tőle, hogy elárulja, mik a tervei velünk, mégis rákérdeztem. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a kapucsengő. Fülsiketítőén hangosnak tűnt a néma sötétségben. A kutyák nyomban felpattantak és ugatni kezdtek, olyan eszeveszetten, mintha a világ végének eljövetelét adná hírül ez a berregés. Emily máris rohant a bejárati ajtó felé, Lauren az utolsó pillanatban kapta el a pórázát. A kutya így is kis híján lerántotta az asztalról. Én is vasmarokkal fogtam Anvil pórázát, nehogy követni próbálja Emilyt. - Tudják, ki lehet ez? - kérdezte Jack, túlharsogva Emily ugatását. Lauren felemelte a fejét, felkönyökölt az asztalra, és azt mondta: - Igen, a szomszédasszonyt vártuk. Orvos, megígérte, hogy hoz nekünk gyógyszert, amint hazaérkezik. És fogalma sincs arról, mi történt ebben a házban eddig. Csak menjen ki az ajtóhoz, és mondja meg neki, hogy majd felhívom telefonon. De ha akarja, én is megtehetem. - ajánlkozott. - Maga csak maradjon ott, ahol van - rivallt rá Jack idegesen. - És mi van, ha nem is reagálok a csöngetésre? - Úgyis hallotta a kutyák ugatását. Lehet, hogy bejön értük. A fia imádja a kutyánkat. Sokszor játszanak együtt. - Úgy értsem, ennek a nőnek kulcsa van a házhoz? - Igen. Jack Tarpin ábrázata ugyancsak megnyúlt, ezt hallva. - Ne mozduljanak. Amelyikük megteszi, azonnal halál fia. Mindkettőjüket lelövöm, habozás nélkül. Mire én meglehetősen szemtelenül rávágtam:

- Hiszen amúgy is végezni akart velünk. Jack a fegyverrel a kezében elindult a bejárati ajtó felé. Tudtam, hogy ki kell használnunk ezt az alkalmat, mert lehet, hogy többé nem adódik hasonló. Suttogva megkérdeztem Laurentől: - Milyen magasan van az erkély? - Úgy két-három méter a kerttől - felelte, és értetlenül nézett rám. - Meg kell próbálnunk. Nincs más választásunk, leugrunk. Szegény azonnal a hasához kapott. - Én még csak kibírom, de a baba nem fogja túlélni - rebegte. - Lehet - mondtam. - De ha nem próbáljuk meg, akkor semmi esélyünk. Megöl mindannyiunkat. - várjunk még, Alan mindjárt itt lesz. - Nem, Lauren - mondtam határozottan. - Muszáj megpróbálnunk. Majd én segítek átjutni a korláton, és előbb leugrom én, aztán lesegítem. Hármat számolok, és irány az erkély. Egy, kettő. Még mielőtt kimondhattam volna a hármat, valami furcsa dolog történt. Mintha robbanás lett volna, megrázkódtak a falak, csörömpölést hallottunk, és vakító fény világította be az ablakot, amely a bejárati ajtó fölső része volt. Füst volt vagy por, nem tudom, de azonnal elárasztotta a helyiséget. Szinte az orrunkig sem láttunk. Karon ragadtam Laurent, és elkezdtem magammal húzni őt az erkély felé.

5. Alan feszülten figyelt és várt. Azonnal észrevette, amikor árnyék vetődött arra a kisablakra, amely a bejárati ajtó fölső részét képezte. Aztán megjelent egy idegen férfi arca az üveg mögött. Alan egy pillanatig sem tétovázott, a gázpedálra taposott. A kocsi eleje megugrott, de erre a lendületre szüksége is volt ahhoz, hogy a jármű felmenjen a kapuhoz vezető lépcsőn, elsodorja a kaput szegélyező két oszlopot, és áttörje az ajtót. Alan tudta, hogy kinyílik a légzsák, mégis váratlanul érte a dolog. A bejárati rész befelé omlott. Alan felült közben a sofőrülésen, és egyre csak nyomta és nyomta a gázt. Mintha sikoltást hallott volna odabentről. de a légzsák kinyílása és a téglafalak ledőlését kísérő robaj túl hangos volt ahhoz, hogy bizonyos lehessen ebben. A kocsi odébb, már a ház belsejében, néhány méterrel a bejárattól megállt. Alan magához vette a fegyvert, és kikászálódott az ajtón. A leomlott téglák között botorkált befelé, a felszálló portól alig látott. A férfit kereste, akinek az arcát az imént látta a kisablakon át. A levegőben sűrű felhőként gomolygott a por, a kocsi reflektorának csóvája is alig hatolt át rajta. Egy pillanatra elvakította a fény, amikor a jármű elé került. Ekkor kis híján orra bukott egy gumicsizmában, amely az útjában volt. Aztán megtalálta a kidőlt bejárati ajtót. A földön hevert, de nem volt alatta senki. Alan lehajolt, hogy benézzen a kocsi alá, amikor megragadta a bokáját egy kéz. Még mielőtt észbe kaphatott volna, kiszaladt a lába alól a talaj. Amikor elterült a földön, először nem sokat látott - aztán Emily borostyánsárga szeme villant meg, közvetlenül az orra előtt. Alan látta, hogy a kutya szélesre tátja a száját, és nyilván ugatott is, de ő semmit sem hallott. Elnyomta a fegyver dörrenése. Az ismeretlen férfi ott feküdt a Chevrolet alatt. Beszorult. Egyik kezével Alan bokáját markolta, a másikban a félautomata pisztolyt szorongatta. Ezt sütötte el az előbb. Alant vette célba persze, de nem tudta mozgatni a karját, így pontatlanul célzott. Ennek dacára egyre-másra lőtte ki a golyókat a tárból. És minden egyes lövéssel egyre közelebb került a célponthoz. Alan ekkor emelte fel a Carltól kapott huszonkettest. A nagy porban és füstben várnia kellett egy keveset, hogy tisztán láthassa a férfi fejét és mellkasát. Amikor megemelte a fegyvert, a cső vége alig egy méterre lehetett az ismeretlen férfi fejétől. Alan nem késlekedhetett. Kissé hátrahajtotta a fejét, és célba vette a férfit. Jól emlékezett Carl figyelmeztetésére, elég közel kell lennie hozzá, csakis így mehet biztosra. Úgy érezte, ez a távolság megfelelő lesz. A férfi ekkor ismét meghúzta a ravaszt. A lövedék alig néhány hüvelyknyire süvített el Alan mellkasától, és a falba fúródott mögötte. Alan lehunyta a szemét, és meghúzta a ravaszt. Nem számított rá, hogy ilyen nagyot rúg a fegyver. Csak akkor nyitotta ki ismét a szemét, amikor érezte, hogy a bokáját markoló kéz szorítása végre ernyedni kezd. És most már tisztán hallotta Emily ugatását, mint ahogy a távolból idehallatszó szirénaszót is.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Kinnikinic

1. Florida államban, éppen a harminchatodik születésnapomon, a kora reggeli órákban ültették villamosszékbe Khalid Grangert, aki mindössze három nap múlva töltötte volna be ugyanezt az életkort. Ha megérhette volna. Azon az éjszakán sokáig ébren maradtam. Egy ideig üldögéltem a vadonatúj számítógép előtt, az Interneten szörfözgetve, elsősorban persze a híroldalakat böngészve, hátha találok valamit, egy tudósítást, egy cikket, amely reményt jelenthetne a számomra. Hátha a kormányzó az utolsó pillanatban valami csoda folytán mégis megkegyelmezett ennek az embernek, aki vétlen a kétszeres gyilkosságban, amelynek elkövetése miatt halálra ítélték. De nem így történt. A kormányzó úr nyilván azon az estén is a szokásos időben tért nyugovóra. Sokkal korábban, mint én. És azt hiszem, nem kétséges, hogy kettőnk közül ki aludt jobban. És abban is biztos vagyok, hogy Carl Luppóénál is nyugodtabb volt az éjszakája? Hogy Ernesto Castróénál is? Nem hinném. Bár korábban szent meggyőződésem volt, hogy a bérgyilkosok olyan békésen szundikálnak, akár a csecsemők, most már semmiben sem voltam biztos. Lauren és én mindent megpróbáltunk, amit csak lehetett, de ez kevésnek bizonyult. Azt hittem, olyan ügyért dolgozunk, amely nemcsak szenzációnak, sztorinak jó. De Floridában minden ősz a futball főszezonja, és Pat Lieber az idén népszerűbb volt errefelé, mint maga az atyaúristen. És az az igazság, a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt semmilyen kézzel fogható bizonyítékot nem sikerült találnunk arra vonatkozóan, hogy Lieber tényleg lefizette-e Jack Tarpint, hogy az juttassa Khalid Grangert rács mögé mint a sarasotai kettős gyilkosság elkövetőjét. Lauren azt mondta, emlékezete szerint a praxisában sohasem akadt még egy olyan gyalázatos ügy, mint éppen ez a mienk. Nemcsak hogy nem akadt, de soha nem is hallott vagy olvasott hasonlóról. Mivel igyekeztünk rendkívül körültekintőek lenni, csak lassan-lassan haladtunk előre. De mégiscsak haladtunk. Azt már tudtuk bizonyítani, hogy Jacket a gyilkosság napján felhívta az őrsön Pat Lieber, de azt nem, hogy pontosan mi hangzott el ennek a beszélgetésnek a során. Lieber persze sohasem volt hajlandó nyilatkozni erről, bár többször is kerestük, és számtalan alkalommal hagytunk neki üzenetet, ő egyszer sem reagált a megkereséseinkre. Utoljára, amikor telefonon próbáltam meg elérni őt, csak az ügyvédjével sikerült beszélnem, akit megbízott a képviseletével. Az illetőről megtudtam, hogy ő és az irodája rágalmazási és becsületsértési ügyekre szakosodott. Jack Tarpin természetesen szintén hallgatott. Meghalt ugyanis, amikor Alan behajtott a kocsival a házba. Egyetlen golyó végzett vele - ez a homlokán találta. Pamela, az özvegye elismerte, hogy ő maga írta a levelet Khalid ártatlanságáról Dave Curtissnek. Akkor azt hitte, hogy ezzel jó állampolgárhoz méltóan cselekszik, és egyúttal Mickey Redondóra tereli a gyanút, s ugyanakkor megmenti a férjét. Pamela vallomásával azonban nem sokra mentünk. Amit ő tudott az ügyről, az jórészt azokból a hazugságokból állt össze, amelyeket az azóta elhunyt férj kreált és mesélt el neki mint igazságot. Szóval semmit sem tudtunk meg tőle, ami a legkisebb mértékben is segített volna nekünk a továbbiakban.

A rendőrségi lőtér dokumentációjából kiderült, hogy Jack és Mickey együtt mentek le gyakorolni a kettős gyilkosság éjszakáján. Olyan szokatlan dolog volt ez, amiről az egyik kollégájuk, akinek szintén szemet szúrt a dolog, csak ennyit mondott: - Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan. Egy kettős gyilkosság estéjén…? Nem tudom, miért volt erre szükségük, de nagyon fontos volt, az biztos. Mickey Redondo mindvégig kitartóan hangoztatta, hogy halvány fogalma sem volt arról, mit akarhat Jack. Nem emlékezett rá, hogy kiöntötte a kávét arra az ominózus borítékra, és persze, azt is tagadta, hogy kicserélte volna azt egy másikra. Mickey sohasem változtatott az álláspontján, amelyet Dave-vel ismertetett, és nem másította meg vallomását. Khalid Grangert éppoly bűnösnek tartotta, mint a kezdet kezdetén, és azt is mondta, Jack Tarpin nem volt elég intelligens ahhoz, hogy egy ilyen akciót végrehajtson. Hacsak nem valaki kitalálta helyette, és őrá már csak a megvalósítás feladata hárult. Már magam sem tudtam, mit higgyek. Mickey vagy nyakig benne volt ebben az összeesküvésben, vagy pedig teljesen kimaradt belőle - s azért nem ismerte be, mert nem volt mit beismernie. Néha úgy éreztem, inkább az első változat lehet az igaz, máskor meg a másodikra voksoltam magamban. Aztán kiderítettük azt is, hogy a gyilkosságokat követő télen Jack legidősebbik fia nem akármilyen kedvező feltételekkel ösztöndíjat kapott a Tennessee Egyetemre, amely történetesen Pat Lieber alma matere is. Mint utólag fény derült rá, Lieber kitűnő ajánlólevelet küldött a srácról az egyetem vezetőségének. Megszereztük egy oktató jellemzését a fiúról, aki ezt írta: „Semmilyen tekintetben nem szolgált rá, hogy továbbra is ilyen kivételes kedvezményben részesüljön." Hogy legalábbis korrupciógyanús lett volna az ösztöndíj odaítélésének procedúrája, ezt senki sem állította. És hiába kerestük, mi sem találtunk bizonyítékot erre. Tény, hogy Lieber ajánlólevele olyan elragadtatással, és kizárólag szuperlatívuszokkal jellemezte Jack fiát, hogy akár az atyaúristenről is írhatta volna. Hogy meglepő volt-e számunkra ez a felfedezés? Nyilván, főleg, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra vonatkozóan, hogy Pat Lieber valaha is találkozott volna személyesen az ifjú Mr. Tarpinnel. Lauren és én gyanítottuk, hogy ez az egyetemi ösztöndíj lehetett a „csúszópénz", amelyet Lieber biztosított, cserébe Jack Tarpin segítségéért. És azt kell mondanom, tulajdonképpen a lehető legelegánsabb módját választotta a megvesztegetésnek. Hiszen senkinek sem mocskolta be a kezét az a csúnya piszkos pénz, nem került sor pénzügyi tranzakcióra, így nem is hagyhattak maguk után olyan nyomot, amelyet bárki is felhasználhatott volna később ellenük. Még az olyan lelkes nyomozók sem, mint amilyenek mi ketten voltunk. És Princely Carter? Kiderült róla, hogy egy időben hivatásos katonaként szolgált. A róla beszerzett információk közül ez volt a legérdekesebb, meg az, hogy láttunk egy fényképet a medálokról, amelyeket a céllövészetben elért kiváló eredményeiért kapott. Mindent egybevetve, bűzlött ez az ügy, nagyon is bűzlött. Bárhová nyúltunk, mindig csak ilyen rothadt vagy rothadó dolgokat találtunk. És mé gs e m bizonyult elégnek ahhoz, hogy megmenthessük Khalidot. Szakmai szempontból az ügy legnagyobb tanulsága az volt számunkra, hogy az amerikai bíróságnak jóval több bizonyítékra van szüksége ahhoz, hogy valakinek az ügyében elrendeljék a perújrafelvételt, mint ahhoz, hogy bizonyítottnak tekintsék az illető bűnösségét.

Carlt nem láttam

azóta, hogy dr. Gregoryék házából elszállították a mentők. Heteken á t a fülembe csengtek az utolsó szavai, pedig nem is nekem címezte őket. Amikor betolták a hordágyon a mentőautó hátuljába, még odakiáltotta Laurennek: - Vigyázzon a kutyámra, kérem! Nem nekem szólt, hanem Laurennek. Ami nem is tagadom, rosszulesett.

Az

emlékbálnák egy időre el-elmaradoztak. Nem tűnt fel azonnal, hogy átmenetileg megszabadultam tőlük, de amikor rádöbbentem, szinte hiányoztak. Hiszen nemcsak emberevő, rossz szándékú tengeri szörnyek akadtak közöttük, hanem barátságos, játékos delfintermészetűek is. Hol megmosolyogtattak, hol pedig megríkattak, néha pedig úszni hívtak a végtelen óceánba. És jó érzés volt látni a határtalan vizet. Néha, amikor az életem horizontját kémlelem, szinte belesajdul a lelkem, annyira hiányoznak. Abban reménykedem, talán csak egy villanásra, legalább a szemem sarkából megpillantok végre egyet közülük. Hátha egyszer maguk közé vesznek, közrefognak, és együtt úszhatunk tova. az ismeretlen vizek felé. Bár nem láttam őket, tudtam, hogy most is itt vannak körülöttem. Éreztem őket. Igen, ez volt az igazi különbség a régi énem és a mostani között. Már nem láttam, csak éreztem őket. És ez az érzés mindig azokra az emberekre emlékeztetett, akiket szerettem. Azokra, akik szerettek engem. Emlékeztetnek a veszteségeimre, a fájdalmakra, a szenvedésekre, az enyéimre és másokéra, amelyeket együtt vagy külön-külön éltünk át. Értékes kincsekként őrzöm őket a szívemben, a lelkemben, az emlékezetemben. És hol örömmel, hol inkább borzongással tölt el, ha eszembe jutnak. Valahogyan rájöttem, hogyan kell megbecsülni az időt, amelyet Roberttel élhettem le - inkább ezt, mintsem hogy az energiáimat ön-rombolásra, önvádaskodásra fordítsam, vagy a körülményeket kárhoztassam, amelyek megfosztottak engem tőle. Most már tudom, mit veszítettem, de azt is, mit nyertem azzal, hogy legalább együtt élhettünk, hogy megtisztelt a sors a szerelmével, hogy megadatott nekünk néhány boldog év. És mostanra elfogadtam azt a szerepet is, amelyet a sors szabott ki rám. Khalid Granger ügye és mindaz, amit ennek kapcsán átéltem, megtanított valamire: arra, hogy felelősséggel tartozom a gyermekemért. Azt is megfogadtam magamban, hogy őt elsősorban bátornak kell nevelnem. Landont ismerve belátom, ennél könnyebb dologra anyaként nem is vállalkozhattam volna.

2. Legnagyobb meglepetésemre Ron Kriciak meglátogatott, mégpedig nem is akármikor. Arra a napra esett a választása, amikor Khalid harminchatodik születésnapja lett volna. És nem jelentkezett be előre. Egyszerűen csak ott termett a verandánkon, a kis házban, amelyet a Kinnikinic nevű faluban béreltünk. Amy épp odakint a kertben játszott egy kislánnyal, akivel nemrég ismerkedett össze az utcánkban. - Bejöhetek? - kérdezte Ron, miután kinyitottam az ajtót a csengetésére. Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Egy lépést hátráltam az ajtóból, hogy elférjen mellettem, és beléphessen az előszobába. Csak intettem neki, hogy fáradjon beljebb. - Leülhetnék? - ez volt a következő kérdése. Én idáig egy szót sem szóltam, most is csak bólintottam. Még nem tértem magamhoz a meglepetéstől. Elindult a nappaliban a pamlag felé, és közben azt mondta: - Ön és a kislánya. - csettintett egyet, a nevet keresve. - Amy. A kislányomat Amynek hívják - böktem ki nagy nehezen. - Szóval csak azért jöttem, mert szerettem volna megtudni, jól vannak-e - magyarázkodott Kriciak. - Köszönjük kérdését, jól - válaszoltam, de máris éreztem, ez nem hangzik valami hihetőnek. Mármint a körülményeket is figyelembe véve - tettem hozzá. - Hát igen, a körülményeket is ismerve. Mindketten zavarban voltunk, én sokáig kerültem a tekintetét, ő pedig a kezét nézegette, mintha most látná először. - És ön? Hogy van, Ron? - kérdeztem udvariasan, miután rájöttem, hogy mindketten egyformán feszengünk. Én elsősorban azért, mert fogalmam sem volt arról, minek köszönhetjük a látogatását. Hogy Ron miért, arról szintén fogalmam sem volt. - Én… nos, hmmm, nem is tudom - felelte. - Azt hiszem, alaposan megváltoztam azóta. Igen, ezt el kell ismernem, egészen más ember vagyok. Ron úgy fél órával azután érkezett meg dr. Gregoryék házához, hogy Alan behajtott az épületbe a kocsival. És körülbelül huszonkilenc perccel azután, hogy dr. Gregory lelőtte Jack Tarpint. Ron és én nem sokat beszéltünk azon az éjszakán egymással. Épp elég dolga akadt, azt sem tudta szegény, hol áll a feje. Számolta a töltényeket, összeszedegette a hüvelyeket, megvizsgálta a halottakat, és megpróbálta összerakni a mozaikkép előkerült darabjait. És láttam, micsoda lelki vívódás zajlik le benne. Meglehetősen ellentmondásos helyzetbe került, végtére is arra esküdött fel, hogy megvéd engem és Carlt, de úgy láttam, ott és abban a pillanatban a legszívesebben agyonlőtt volna mindkettőnket. - Nos, azt hiszem, mi mindannyian így vagyunk ezzel - jegyeztem meg. Láttam, hogy ettől még kényelmetlenebbül érzi magát, mint eddig. És mi tagadás, nagy megelégedésemre szolgált a dolog. Megköszörülte a torkát, aztán azt mondta:

- Most nem hivatalos látogatásra jöttem magukhoz, tudja? - Igen, Ron, tudom - feleltem. Láttam rajta, hogy ez is őszintén meglepi. - Hiszen hivatalosan nekünk már az égvilágon semmi közünk egymáshoz - tettem hozzá magyarázatképpen. Félrehajtottam a fejem, a szoba irányába mutatva. - Megkaptam az értesítőt. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy még be is kereteztettem az elbocsátó passzust, és most ott tartottam a becses dokumentumot a nappaliban, a falon, üveg alatt. Más az egyetemi diplomáját akasztja ki, hogy büszkélkedjen vele - én ezt a papirost találtam méltónak erre a célra. Ron keresztbe vetette a lábát, amiből arra következtettem, kezd oldódni benne a feszültség. Elmosolyodtam, mert észrevettem, hogy kilátszik a zoknija a bakancs szára fölött. - Bocsánatot szeretnék kérni magától, amiért cserbenhagytam - mondta váratlanul. Tulajdonképpen ezért jöttem el most. Nem vettem elég komolyan a veszélyt, amely a programon belülről leselkedett magukra. Sajnálom, de nem is sejtettem, hogy valaki az életükre akar törni az embereink közül. Elcsuklott a hangja. Miután erőt vett magán, így folytatta: - Ami azon az éjszakán történt a házukban, annak sohasem lett volna szabad megesnie. Nem voltam elég elővigyázatos és körültekintő. Egyszóval úgy érzem, cserbenhagytam magukat. És örülök, hogy mindketten épek és egészségesek, mert ennél sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Nem is titkolhatom, hogy a hideg futkározott közben a hátamon. Ron szavait hallva, újra átéltem azokat a borzalmas pillanatokat, amikor az az ismeretlen fickó rám támadt a házunkban, aztán megkötözött. Ha Carl véletlenül nem jár arrafelé akkor éjjel, biztosan nem kerülünk ki élve abból a kalandból. Szótlanul bólintottam, aztán nekiveselkedtem, hogy megkérdezzek tőle valamit, ami régóta nem hagyott nyugodni. - Elárulna nekem valamit, Ron? Miért jött oda az az ember? Meg akart ölni minket? Vagy valami más célja volt? Ron egyre csak ingatta a fejét. - Nem, legalábbis ő azt állítja, nem akarta bántani magukat. Sem önt, sem a kislányát. Inkább csak magukra akart ijeszteni. Azt akarta, hogy önként lépjen ki a programból. Hogy a tudtára adja, hiába minden, nincs remény. A tanúvédelmi program sem garantálja a biztonságukat. - De miért? Miért voltam az útjában? - Tudja, hány embert bocsátottak el a WlTSEC-től azután, hogy maga elindította a kampányt ellenünk New Orleansban? És azután a következő hullámban is, miután maga jelentést tett a kongresszusnak? Ez a fickó is közéjük tartozott. Azok közé, akik állás nélkül maradtak maga miatt. Azt mondta, hogy nem volt más célja, mint bosszút állni magán. Személyes indíték állt az akciója mögött. Bólintottam. Igen, leginkább én is erre vagy valami ilyesmire gyanakodtam. - Köszönöm, hogy eljött, Ron, és. bocsánatot kért tőlem a történtekért. - Komolyan gondoltam, senki sem kényszerített rá, hogy megtegyem - bizonygatta Ron. A szemébe néztem, csak aztán tettem fel neki a következő kérdést: - És mi van Carl Luppóval? Igyekeztem közömbös hangot megütni, nehogy feltűnjön neki, mennyire a szívemen viselem Carl sorsát. - Hallott valamit róla mostanában? Remélem, már jobban van. Ron olyan gyorsan felelt, mintha

már várta volna a kérdést. - Igen, jobban van, sokkal jobban. De biztosan sejti, hogy már ő sem tartozik a védett tanúink közé. Ami a sérüléseit illeti, szépen gyógyul, nincs ok az aggodalomra. Sokat kockáztatott miatta - tette hozzá végül elgondolkodva. - Úgy érti, hogy én? Sejtettem, hogy Ron arra a megállapodásra gondol, amelyet a WITSEC-kel kötöttem azok után, ami dr. Gregory házában történt. Ennek az volt a lényege, hogy én magam kértem a szerződés felbontását a programtól, és nyilatkozatot tettem, hogy önként távozom a védett tanúk sorából, amennyiben és csakis akkor, ha a WITSEC nem bünteti meg Carl Luppót, és nem zárja ki a programból, amiért felvette velem a kapcsolatot, és ezzel megszegte az egyik legalapvetőbb belső biztonsági előírást. Hogy ezzel mit kockáztattam valójában? Nem is tudom. Ha a WITSEC nem fogadta volna el az ajánlatomat, úgy terveztem, akkor kiállók a nyilvánosság elé, és közhírré tétetem, hogy a tanúvédelmi program egyik vezetője rám támadott a saját otthonomban, miközben én, elvileg legalábbis, szövetségi védelmet élveztem. Ezt hallván, a WlTSEC képviselői első szóra igent mondtak az alkura. - Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy helyes döntés volt a részéről, hogy kilépett a programból. Nem kizárt, hogy továbbra is veszélyben vannak mind a ketten. Tulajdonképpen ezért is jöttem el magához. Érdekelne, miért tette ezt Carlért. Pontosabban olyasvalakiért, mint amilyen Carl. - Nem értem, mire céloz ezzel. Én alig ismerem Carl Luppót - válaszoltam kitérően. - Hát persze. Olyan meggyőzően mondja, hogy a végén még elhiszem.

Úgy egy órával azután, hogy Ron távozott, megcsörrent a telefon Csak egyszer csöngött ki. Én épp odakint voltam ekkor a verandán, és mire odaértem volna, már el is hallgatott. Úgy egy perc múlva ismét megcsörrent. Ekkor ott voltam a közelben, és azonnal felvettem. - Halló. - szóltam bele. - Én vagyok az - mondta egy ismerős férfihang. - Hogy vannak? - Hello, Carl - mondtam. A legszívesebben felsikoltottam volna örömömben. - Olyan jó hallani a hangját! Hogy van a lába? - Szinte jobb, mint újkorában. De azért megmarad a golyó nyoma. Lám, akkor ér az első találat, miután már nyugdíjaztam magam a szakmából. Ki gondolta volna? Na de meséljen, hogy van a kislánya? - Nálunk minden rendben. Hála magának, Carl. - Ugyan már, miről beszél? Mindannyian kivettük a részünket a feladatokból. Ami akkor éjjel történt, csapatmunka volt a javából. A doki, maga, Lauren, Landon. Mindenki megtette a magáét. - Örülök, ha így érzi, Carl. De azért hálás vagyok. - Jól van, jól, hagyjuk már ezt. Van valami fontos hírem a számára. Gondoltam, érdekelni fogja. Sajnálom, hogy csak most mondhatom el, de. annyi minden történt mostanában, ugyebár. Szóval kiderítettem, mi az igazság ezzel a maga barátjával. Tudja, arra gondolok, aki erősen korlátozott a mozgásában. Aki miatt annyit aggódtunk. Nos, végül is elolvadt ez a hóember. Jól sejtettem. Megtört odabent. Mégsem kőből faragták, csak jégből. Beszéltem valakivel, aki viszont beszélt egy másik emberrel, aki ugyanott ül. Elég bizalmas viszonyban áll a barátunkkal. Ugye,

érti? Az a legújabb hír róla, hogy mostanra egészen begolyózott odabent. Senki sem látogatja, nem továbbítanak neki leveleket, és nem is telefonálhat. Igazából a zárt osztályon lenne a helye. Úgyhogy nem kell félnie attól, hogy mégis elér idáig a keze. Mint a hóember, akit felültettek a forró radiátorra. Mostanra már csak egy nagy tócsa maradt belőle. Felsóhajtottam. - Ernesto. - Igen, persze, róla van szó, de ne használjuk a nevét. Mindketten tudjuk, kiről beszélünk. Szóval a régi ügynek ezennel vége. Most, gondolom, más miatt kell, hogy fájjon a feje. Olyan helyet kell találnia, ahol hosszú távon is biztonságban érezheti magát és a kislányát. Bár ez sem rossz, ahol most vannak. Egészen tiszta a levegő arrafelé. - Biztos benne? - Igen, tökéletesen. Akár mérget vennék rá. - Köszönöm, Carl, hogy megnyugtatott. És a másik információt is. Egyszerűen el sem tudom hinni. Attól féltem, sohasem fogok szabadulni tőle. Hallottam, hogy Carl is megkönnyebbülten sóhajt. Megpróbáltam elképzelni, hol lehet most. Talán a kocsiban ül, és a mobiltelefonról hív. Akkor az illatosító ott lóg a visszapillantó tükrön. Citrom és vanília illatú. - És magával mi van, Carl? - kérdeztem. - Minden rendben? - Persze. Igaz, ez a hely nem olyan klassz, mint Boulder, de azért jól érzem itt magam. Ami azt illeti, néha úgy érzem, most már mindenütt otthon vagyok a világban. Vagyis sehol sem. De ne féltsen engem egy cseppet sem. Most már sokkal nyitottabb vagyok az emberek iránt. Ezt megtanultam Coloradóban. Kérdezhetek valamit? - Persze. - Szokott beszélni dr. Gregoryval? - Hát, néhanapján. - Legközelebb megkérdezné tőle, hogy van a kutyám? - Hát persze, Carl. Megkérdezem.

Lauren négy héttel korábban szülte meg a babát, mint ahogyan várták. A koraszülés ellenére mindketten jól vannak, anya és gyermeke is. A kislány gyönyörű, és makkegészséges. A Grace nevet kapta a szüleitől. A lelkem mélyén úgy éreztem, Lauren és én a ritka önzetlen barátság ajándékát kaptuk a sorstól. A véletlen hozta úgy, hogy összeismerkedjünk, és lassan, de biztosan kerültünk mind közelebb és közelebb egymáshoz, újabban szinte naponta beszélünk telefonon, úgy érzem, hamarosan ő tölti majd be azt az űrt a szívemben, amelyet Andrea halála óta éreztem. Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor dr. Gregoryéknál segítettem Laurennek átlépni a korláton, aztán leugorni a kertbe. Tudtam, hogy minden rendben lesz, és ö is bízott bennem. így is történt.

Lauren férje, Alan persze többé már nem a pszichiáterem. Az éjszaka után, amelyet a házában töltöttünk, nem mindennapi körülmények közepette, mindketten pontosan tudtuk, hogy soha többé nem találkozhatunk már mint pszichiáter és páciense. Néha aggódtam miatta, főleg azért, hogy milyen lehet az élete azóta, hogy megölte Jack Tarpint. De erről persze sohasem beszéltem vele.

Ez különben sem az ő stílusa. Mindazonáltal biztos voltam abban, hogy nagyon nehéz lehet neki azóta. És hasonló értelemben persze Carl Luppónak is. Dr. Gregory több olyan pszichiátert is ajánlott a városban, akikhez járhatok, amennyiben folytatni szeretném a terápiát. El is mentem az egyikhez, egy velem nagyjából egyidős asszonyhoz. Azóta, hogy elkezdtem járni hozzá, másképpen viszonyulok az emlékeimhez. Hónapok múlva örömmel tapasztaltam, hogy mind kevésbé igényelem a pszichiáter segítségét, és egyre inkább úgy érzem, már nem sokáig szorulok mások támogatására vagy tanácsára.

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem születhetett volna meg azoknak az embereknek a segítsége nélkül, akiknek többségét itt - érthető okokból - nem nevezhetem meg, ám mindenképpen szeretnék köszönetet mondani nekik ezúton is. A körülmények ismeretében tudom, még azt sem tehetem meg, hogy legalább monogramjaikkal szerepeltessem itt őket - igaz, mi, vagyis ők és én pontosan tudjuk, kikről van szó. Köszönöm nekik nagylelkű segítségüket, bátorságukat. Jóllehet, ez a regény nem megtörtént esetet dolgoz fel, tőlük sok olyan dolgot megtudtam és megtanultam, ami segítséget és támpontot adott a könyv megírásához. Civilként sehonnan máshonnan nem juthattam volna ilyen ismeretek birtokába. A segítségnek számos formája létezik. Számomra igen fontos volt az a sok biztatás és bátorítás, amelyet a családomtól és a barátaimtól kaptam. Köszönet illeti ezért Harry MacLeant, Elyse Morgant, Tom Schantzot korábbi bírálataikért, észrevételeikért, Patrícia és Jeffrey Limericket, akik a kezdeti lépések megtételéhez nyújtottak felbecsülhetetlenül értékes segítséget, továbbá Stan Galanskyt, aki szakmai tudásával és ismereteivel támogatott. És külön köszönet Rose Kauffmannak, Alexander White-nak és Sara Kellasnak, csakúgy, mint Dave Curtissnek és Vicki Switzer-nek, mert nevüket adták egy-egy szereplőmnek. Köszönöm lelkesedésüket, bátorságukat. A kézirat véglegesítésekor egyik fő célom az volt, hogy a kötet lehetőleg minden tekintetben megbízható, pontos információkat tartalmazzon, a cselekmény élethű legyen. Ehhez nyújtottak sok segítséget a következők: Lynn Nesbit, Steve Rubin, Shawn Coyne, Kate Miciak, Nita Taublib és Irwyn Applebaum. Mindannyiuknak ily módon lekötelezettje vagyok.